ELSŐ RÉSZ


1

A csillagtalan, tintafekete és sűrű éjszakában magányos ember haladt a puszta síkságon, a tíz kilométeres köves úton, mely Marchiennes-től Montsouig nyílegyenest vág át a cukorrépaföldeken. Még a fekete földet sem látta a lába előtt, és a beláthatatlan sík horizontot is csak a márciusi szél éreztette vele. A jeges szélrohamok, miután végigsepertek a mocsarakon és kopár mezőkön, szabadon száguldottak végig a síkságon, akárcsak a tengeri szél a nyílt vízen. Egyetlen fa árnyéka sem rajzolódott az égre, a kövezett út nyílegyenesen, mint móló nyúlt előre az éjszaka vaksötét ködében.

Emberünk két óra tájt indult el Marchiennes-ből. Hosszúkat lépett, didergett elnyűtt pamutzubbonyában, bársonynadrágjában. Kockás kendőbe kötött kis batyuja nagyon terhére volt, hol jobb, hol bal könyökével szorította az oldalához, hogy jól zsebre dughassa elgémberedett ökleit, mert a keleti szél már véresre csípte mindkét kezét. Munkanélküli volt, hajléktalan, már nem gondolt semmire, csak abban reménykedett, hogy napkelte után kicsit alábbhagy a hideg. Egy óra óta ment már így, mikor Montsou előtt két kilométernyire bal felől vöröslő fényekre lett figyelmes. Három parazsas üst izzott a szabadban, mintha csak a levegőben lebegett volna mindahány. Emberünk először tétovázott, félt, de aztán erőt vett rajta a kínzó vágyakozás, hogy egy kicsit melengethesse a kezét.

Most mélyútra ért. Minden eltűnt előle. Jobbról egy kerítés - vastag deszkából összetákolt palánk - húzódott, mögötte vasút; bal felől meg füves part, mögötte házcsúcsok sora ködlött, mintha falu lenne ott, alacsony, egyforma tetejű házak. Kétszáz lépésnyit ment előre. Hirtelen egy útkanyarnál megint elébe tűntek a tüzek; most sem értette, hogyan éghetnek oly magasan, akárha füstölgő holdak lennének a sivár égbolton. De most lent, az úttal egy vonalban, valami más látvány ötlött elébe. Valami otromba tömeg, összezsúfolt építmények halmaza állt előtte, gyárkémény sziluettje emelkedett ki belőle, a mocskos ablakokon át itt-ott fény szűrődött ki, kívül hat-hét pislákoló lámpa lógott a gerendákon, s csak ezek a megfeketedett gerendák sejtették a hatalmas színtér körvonalait. És az éjszakába és füstbe burkolt kísérteties képből egyetlen hang hallatszott: egy láthatatlan gőzgép elnyújtott, nehéz lihegése.

Emberünk akkor jött rá, hogy bányához érkezett. Megint csak elfogta a szégyenkezés: ugyan mire jó az egész? Munka úgysem akad. Ahelyett, hogy az épületek felé tartott volna, nekivágott a meddőhányónak, melyen három üstben parázslott a szén, hogy világítson a munkához, és meleget adjon. A bányamunkások alighanem jó későig dolgoztak, még mindig hordták ki a meddőt. Most már hallotta is, amint a rakodók a fordítóra taszítják a csillesorokat, látta, amint a tüzek körül sürgölődő árnyak kiborítják.

- Adj'isten! - köszönt, az egyik tűz felé közeledve.

A bányakocsis állt ott, háttal a tűznek. Öregember volt, ibolyaszín gyapjúujjasban, nyúlszőr sapkában, a lova meg, egy nagy sárga, mozdulatlanul, akár egy kőszobor, várakozott, míg kiürítik a hat csillét, amit felvontatott. A csillénél foglalatoskodó munkás, egy nyápic, vörös fickó, nem nagyon sietett, nehéz kézzel nyomta le a borítórudat. Odafent még erősebben fújt a szél, jeges lehelete szabályosan, akár a kaszasuhintás, vágott végig a tájon.

- Adj'isten! - köszönt vissza az öreg.

Csend.

Emberünk úgy érezte, hogy bizalmatlanul néznek rá, hát rögtön megmondta, kicsoda:

- Étienne Lantier a nevem, gépész vagyok... Nem akadna itt valami munka?

A lángok fényében állt, mintegy huszonegy éves, sötétbarna, jóképű és finom testalkatú férfi volt, valahogy mégis erősnek látszott.

A bányakocsis megnyugodott: de csak a fejét rázta.

- Gépésznek... munka... á, nem... tegnap ketten is jelentkeztek. Nincs semmi.

Szélroham vágta el szavait. Azután Étienne a meddőhányó tövében sötétlő építményekre mutatva megkérdezte:

- Ugye, ez bánya?

Az öreg most nem válaszolt. Kegyetlen köhögés fogta el. Végül kiköpött, és a köpet fekete foltot hagyott a tűzfényben vöröslő földön.

- Igen, bánya; a Voreux... Látja, mindjárt ott a lakótelep is.

Most ő mutatott az éjszaka sötétjében megbúvó falu felé; a fiatalember ennek a háztetőit látta az elébb. Közben kiürült a hat csille, s ő egyetlen ostorpattintás nélkül, reumás lábával mereven lépkedve ment utánuk, a nagy sárga ló magától indult el, nehézkesen húzott a sínek között, sörényét újabb szélroham borzolta.

Voreux most kezdett kibontakozni az éjszakából. Étienne-nek nem is jutott eszébe, hogy kimart, fájó kezeit melengesse a tűznél, az elibe táruló képet nézte, látta a bánya minden részét: a kátránypapírral fedett osztályozópajtát, az akna felvonótornyát, a hatalmas géptermet, a szivattyúház négyszögletes tornyát. A földhajlatban lapuló bánya zömök, cseréptetős téglaépületeivel, fenyegető szarvként meredő kéményével olyan volt most, mint egy vérszomjas, falánk vadállat, amely lesben kuporog, hogy felfalja a világot. Étienne jól megnézte, s közben önmagára, hányt-vetett életére gondolt, az elmúlt hétre, mióta munkát keres, arra, hogy is volt az, mikor a vasúti műhelyben megpofozta a főnököt, meg hogy hogyan tették ki a szűrét Lille-ből meg mindenünnen, meg arra a szombatra, mikor Marchiennes-be érkezett, úgy hallotta, hogy ott van munka a kohóműveknél, de nem akadt semmi, se a kohónál, se Sonneville-nél. Nem volt más hátra, a vasárnapot egy bognárműhely deszkarakásai között töltötte, éjjel kettőkor kergette el onnan az őr. Nem volt már egyetlen garasa, egyetlen falás kenyere sem. Mihez kezdjen az országúton így, céltalanul, hiszen még csak azt sem tudja, hol húzza meg magát a hideg szél elől. Igen, ez itt valóban bánya; a gyéren gyújtott lámpák fényénél látta az egész külszínt, egy hirtelen nyíló ajtón át éles világításban megpillantotta a gőzfejlesztők kazánjait is. Most már tudta, hogy a gépekből kiáramló fáradt gőz zihál szüntelenül oly hosszan, nehezen, mintha vadállat kapkodna lélegzet után.

A csillebuktató munkás a borítórúd fölé görnyedt, nem is pillantott Étienne-re, aki éppen lehajolt, hogy fölemelje a földre ejtett batyuját, mikor erős köhögés jelezte, hogy visszatért a kocsis. Alakja lassan bontakozott ki a homályból, mögötte kocogott a sárga ló, megint hat tele csillét vontatva.

- Vannak-e gyárak Montsouban? - kérdezte Étienne.

Az öreg fekete nyálat köpött, aztán csak úgy, a szélbe mondta:

- Eh, nem az a baj, mintha nem lennének gyárak. Látta volna három-négy évvel ezelőtt, mozgott akkor itt minden, nem találtak elég embert, sose kerestünk oly jól... Most meg megint összébb húzhatjuk a nadrágszíjat. Kész nyomorúság az egész vidék, mindenkit elbocsátanak, a műhelyek bezárnak, egyik a másik után... Ha nem is a császár az oka, de hát minek megy háborúzni Amerikába? Aztán meg az állatok is hullanak a kolerától, akár az emberek.

Nehezen lélegezve, kurta szóval panaszkodtak mindketten. Étienne elmondta, mennyit futkos egy hét óta hiába: hát éhen kell veszni? Az utak mihamar koldusokkal lesznek tele. Bizony - így az öreg - rossz vége lesz ennek, mert az már mégse Isten szerint való, hogy koldusbotot nyomjanak ennyi becsületes keresztény kezébe.

- Hús se kerül mindennap az asztalra.

- Még jó, ha kenyérre telik!

- Bizony, legalább kenyérre jutna...

Hangjukat elvitte a szél, szavukat túlharsogta gyászos üvöltése.

- Nézze! - kiáltott a bányakocsis, és délnek fordult. - Ott van Montsou.

És amint sorra megnevezte őket, megint csak kinyújtott kézzel mutatta a sötétségbe vesző pontokat. Ott, Montsouban, a Fauvelle-cukorgyár még dolgozik, de az Hoton már csökkentette a munkáslétszámot; a Dutilleul-gőzmalom meg a Bleuze-gyár, amely bányaköteleket készít, még állja a sarat, a többi már nemigen bírja. Aztán széles mozdulattal mutatott végig az északi látóhatár jó felén: a Sonneville építővállalat a szokásos megrendelések kétharmadát sem kapta; a marchiennes-i három nagyolvasztóból már csak kettőnek a kéménye füstöl, a Gagebois-féle üveghutában meg majdnem sztrájk tört ki, mert bércsökkentésről beszéltek.

- Tudom... tudom... - mondogatta közben a fiatalember. - Onnan jövök.

- Mi még valahogy csak megvagyunk - tette hozzá a kocsis. - De azért a bányák már csökkentették a kitermelést. Aztán nézze ott szemközt a Victoire-t, már ott is csak két kokszolókemence ég.

Kiköpött, aztán bóbiskoló lovát befogta a hat üres csille elé, s megint csak megindult.

Étienne most már belátta az egész vidéket. Most is sűrű sötétség takarta, de ez a sötétség az öreg keze nyomán mintha megtelt volna valami mondhatatlan nyomorúsággal, s a fiatal férfi most megfogalmazatlanul, de mindenütt ezt a nyomorúságot érezte maga körül a végtelennek tűnő síkságon. A kopár mezőkön nem az éhség jaját sodorja a márciusi szél? Fenekedő rohamai mintha a munka halálát hoznák, a nincset, ami oly sokakat pusztíthat el. És tétova tekintete megpróbált áthatolni a homályon. Vágy gyötörte, hogy láthasson, és félelem, hogy látni fog. Az éjszaka sötétjének kifürkészhetetlen mélyén minden semmibe veszett, tekintete csak a nagykohókat meg a kokszolókemencéket vette ki. A ferde vonalban épített kemencék száz kéménye vörös lángot lövellt, tőlük balra meg, mint két óriási fáklya, kék fénnyel lobogott az égre a két nagyolvasztó tornya. A tűzvész gyásza ülte meg a tájat, nem kelt fel egyetlen csillag sem; a vészterhes ég alján csak a szén és a vas birodalmának éjszakai fényei világítottak.

- Maga talán belga? - kérdezte Étienne mögül a kocsis, aki közben visszatért.

Most csak három csillét kísért, de hát ezeket is ki kell üríteni. A felvonókassal valami baj történt, eltört egy csavar, jó negyedórára leáll a munka. A meddőhányó alja elcsendesedett, a rakodók nem döngették a fordítót, elhallgatott a visszhangzó csikorgás, az aknából csak egy kalapács távoli zaja hallatszott, amint valami fémlapra csapódott.

- Nem, délvidéki vagyok - válaszolt a fiatalember.

A buktató kiürítette a csilléket, aztán leült a földre, kedvére volt ez az üzemzavar. Most is komoran hallgatott, csak nagy, fénytelen szemét emelte a kocsisra, mintha bántaná a sok beszéd. Az öreg ugyanis általában nem volt ilyen bőbeszédű. A jövevény alighanem megtetszett neki, vagy talán rájött a beszélhetnék, ami néha úgy elfogja az öregembereket, hogy magukban fennhangon beszélnek.

- Én meg - mondta -, én montsoui vagyok. Halálbírónak hívnak.

- Ez valami csúfnév? - csodálkozott Étienne.

Az öreg jóízűen felnevetett, aztán a Voreux felé mutatott:

- Persze... Háromszor húztak ki onnan, majdhogy darabokban; egyszer megpörkölődött az egész bőrkém, egyszer meg már a gigám is tele volt földdel, harmadszor meg annyi vizet nyeltem, hogy felfúvódtam, akár egy béka... Aztán látták, hogy csak nem akarok felfordulni, hát viccből elkereszteltek Halálbírónak.

Még jobban nekividult, de nevetése, mely úgy hangzott, mint rosszul olajozott csavar nyikorgása, végül rettenetes köhögésrohamba fúlt. A parazsas üst fénye most jól megvilágította busa fejét, ritkuló, ősz haját, fakósápadt, kék foltos, lapos képét. Bikanyakú, alacsony, csámpás lábú ember volt, karja olyan hosszú, hogy szögletes keze a térdéig lógott. Mintha kőből lett volna ő is meg a lova is - a sárga mozdulatlanul állt, rá se hederített a szélre, mintha nem is venné észre a hideget meg a fülébe süvítő szelet.

Mikor kiköhögte magát, kínlódva mélyet harákolt, a széntartály elé köpött, nyála feketére festette a földet.

Étienne nézte az öreget, nézte a feketéllő foltot.

- Régóta dolgozik a bányában?

Halálbíró szélesre tárta a karját.

- Hát bizony régóta!... Még nyolcéves sem voltam, mikor leszálltam. Hallja? Épp a Voreux-be. Most meg ötvennyolc éves vagyok... Számoljon csak utána... Mindent csináltam odalent, először kapcsoló voltam, aztán szállítócsillés, mikor már elég erős voltam hozzá, aztán meg tizennyolc éven át réselő vájár. Aztán mikor az átkozott lábam miatt kivettek a fejtésből, akkor tömedékelő lettem, míg csak ki nem kellett hozniuk a föld alól, mert az orvos azt mondta, hogy ott is maradok, ha hamarosan ki nem kerülök. Öt éve ennek, ekkor tettek meg kocsisnak... Mi? Ez aztán nem kicsiség. Ötven évi bányamunka, ebből negyvenöt év a föld alatt!

Míg beszélt, egy-két lángoló széndarab hullott ki az üstből, s rőt fénnyel világította meg sápadt arcát.

- Azt mondják, hogy pihenjek - folytatta. - Azt már nem! Majd bolond leszek... Majd csak kibírom ezt a két évet, míg betöltöm a hatvanat, és akkor megkapom a száznyolcvan frankos nyugdíjat. Ha ma veszem a kalapom, csak százötvenet adnak. Volna eszük a zsiványoknak... De még jól bírom én magam, csak épp a lábam... Azért van, tudja, mert a bőröm alá is bement a víz, merthogy odalent kötésig áll benne az ember. Vannak napok, hogy jajgatok, ha csak megmoccantom a csülköm.

Megint köhögésroham szakította félbe.

- És ettől van ez a köhögés is? - kérdezte Étienne.

Feleletként hevesen megrázta a fejét.

- Nem, nem - mondta, mikor szóhoz jutott. - Meghűltem még a múlt hónapban. Életemben se köhögtem, most meg nem akar tőlem elmaradni... Aztán a furcsa az, hogy köpök, köpök...

Megint a torkát köszörülte, aztán feketét köpött.

- Ez vér? - kockáztatta meg Étienne a kérdést.

Halálbíró a keze fejével lassan törölte a száját.

- Szénpor... Az egész mindenségembe jutott belőle. Holtomig el vagyok látva tüzelővel. Pedig öt éve, hogy be sem tettem a lábam a bányába. Úgy látszik, csak összeszedegettem, hogy észre se vettem. Sebaj, erőben tart.

Kis időre csend lett, csak távolról hallatszott a gőzkalapács szabályos zuhogása; a szél panaszosan süvített, mint az éhségnek és fáradtságnak az éjszaka sötétjéből felhangzó jajszava. Az öreg a lobogó lángok fényénél elcsendesült hangon tovább idézte emlékeit. Hát bizony nem tegnap volt az, hogy jómaga meg az övéi leszálltak a bányába. Az egész család a Montsoui Bányatársulatnak dolgozik, mióta csak megalakult, már jó ideje, százhat év óta. Guillaume Maheu, a nagyapja, tizenöt éves suhanc volt, mikoriban zsíros szénre bukkant Réquillart-ban, itt volt a Társulat első bányája; ma már kimerült, nem is dolgoznak benne, ott van lent, a Fauvelle-cukorgyár mellett. Tudja ezt az egész vidék, meg különben is, az új eret Guillaume-érnek nevezték el a nagyapjáról. Jómaga nem ismerte, de úgy mondják, hogy nagydarab, igen erős ember volt, hatvanéves korában halt meg. Az apja meg, Nicolas Maheu, akit csak Vörösnek hívtak, alig volt negyvenéves, mikor ottmaradt a Voreux-ben, azt akkoriban tárták fel: földomlás volt, aztán egészen összelapult, vérét felitták, csontjait porrá zúzták a sziklák. Később két nagybátyja meg három fivére hagyta ott a fogát. Ő, Vincent Maheu, merthogy a megrokkant lábát nem számítva épségben úszta meg, ördöngös fickónak számít. Különben meg így van rendjén. Dolgozni kell. Ezt csinálták nemzedékről nemzedékre, mint ahogy mások meg valami más egyebet csinálnak. Most a fia, Toussaint Maheu küszködik ott, meg az unokái, meg mind, apraja, nagyja, akik ott szemben, a telepen laknak. Százhat évi fejtés, az öregek után a fiataljai, mindig ugyanannak a gazdának a szolgálatában: ez már valami. Nem sok úrféle tudná így elmondani a családja történetét!

- Hagyján, ha van mit enni! - mormolta megint Étienne.

- Ezt mondom én is. Amíg kenyérre jut az embernek, csak megvan valahogy.

Halálbíró elhallgatott, tekintetét a lakótelep felé fordította, ahol apró fények gyúltak ki egymás után. A montsoui toronyban négyet ütött; a hideg metszőbb lett.

- És gazdag ez a maguk Társulata? - kérdezte hirtelen Étienne.

Az öreg felhúzta a vállát, aztán úgy ejtette le, mintha megroskadna a mérhetetlen kincs súlya alatt.

- Azt meghiszem!... Ha nem is olyan gazdag, mint a szomszédja, az Anzin Társulat, azért milliói meg milliói vannak. Nem lehet azt megszámolni... Tizenkilenc akna, ebből tizenháromban termelnek, a Voreux-ben, a Victoire-ban, a Crèvecoeurben, a Mirouban, a Saint-Thomasban, a Madeleine-ben, a Feutry-Cantelben meg a többiben; hatot meg szellőztetésre meg víztelenítésre használnak, mint a Réquillart-t is. Tízezer embert dolgoztatnak, hatvanhét községre van feltárási engedélyük, napi ötezer tonnát termelnek ki, vasút köti össze a bányákat meg a műhelyeket meg a gyárakat... Azt már meghiszem. Van itt pénz!

A fordítóra gördülő csillék csikorgására a nagy, sárga ló hegyezni kezdte a fülét. Lent nyilván megjavították a szállító kast, a rakodók újból munkához fogtak. Az öreg befogta a lovát, hogy induljanak, közben gyöngéden szólongatta:

- Ne szokj rá a fecsegésre, adta lustája!... Hej, ha Hennebeau úr megtudná, hogy mivel lopod az időt!

Étienne révetegen bámult az éjszakába.

- Akkor hát Hennebeau úré ez a bánya? - kérdezte.

- Nem, Hennebeau úr csak a vezérigazgató, ő is csak olyan fizetett emberük, mint mi vagyunk - magyarázta az öreg.

A fiatal férfi a sötét végtelenbe mutatott.

- Akkor hát kié itt minden?

Halálbíró pár pillanatig nem tudott válaszolni; olyan erős köhögésroham fojtogatta, hogy nem jutott lélegzethez. Mikor végre kiköpött, és letörölte ajkáról a fekete nyálat, csak úgy, az egyre erősödő szélbe mondta:

- Mit? Hogy kié mindez?... Ezt én nem tudom. Valami embereké.

Aztán bizonytalan pont felé bökött a sötétségbe, valami ismeretlen, távoli helyre mutatott, ahol azok élnek, akikért több mint egy évszázada túrják a föld mélyét a Maheu-k. Hangja megtelt áhítatos félelemmel, mintha azt a megközelíthetetlen szentélyt emlegetné, ahol a jóllakottan kuporgó Isten rejtőzködik, kinek áldozatul adják húsukat, vérüket, s akit még soha nem láttak.

- Ha legalább kenyérre telnék az embernek - mondta most már harmadszor Étienne, látszatra minden átmenet nélkül.

- Biz úgy van! Ha legalább kenyérre telnék az embernek, az aztán nagyon jó volna!

A ló nekiindult, és rokkant lábán a kocsis is elbicegett. A csillebuktatónál meg sem moccant az ember; összekuporodott, állát két térde közé ejtette, nagy, fénytelen szeme a semmibe meredt.

Étienne felemelte apró batyuját, de még nem indult tovább. Úgy érezte, hogy a dühöngő szélben átfagy a háta, melle meg égett a nagy melegtől, ahogy a tűz előtt állt. Talán mégiscsak jó lenne, ha ajánlkoznék a bányában, mit tudhatja azt az öreg, meg neki már nincsenek igényei, elfogadna akármilyen munkát. Hova menjen, mitévő legyen ezen a munkanélküliségtől sújtott vidéken? Dögöljön meg az árok mentén, mint valami kóbor kutya? Közben mégis valami bizonytalanság kínozta, viszolygott a sűrű éjszakában, a kopár síkság közepén megbúvó Voreux-től. A szél meg mintha egyre vadabb lenne, mintha szüntelenül táguló horizont felől fújna. Hajnali derengésnek nyoma se volt a sivár égbolton, csak a nagykohók égtek, meg a kokszolókemencék; lángjuk vérszínűre festette az éjszaka sötétjét, de idegenségét nem világította meg. És a Voreux, mint vackában lapuló, gonosz vadállat, még jobban összehúzta magát, még nehezebben, még vontatottabban lélegzett, mintha kínlódva emésztené az ember húsát.


2

Búza- és cukorrépamezők között aludt a sötét éjszakában a Kétszáznegyvenes telep. Csak bizonytalanul lehetett kivenni a szorosan egymás mellett épült, apró házak kaszárnyára meg kórházra emlékeztető négy egyforma, párhuzamos tömbjét, amit három, egyenlő méretű kertekre parcellázott széles sáv választott el egymástól. A kihalt síkságon csak a rozzant léckerítéseken átfütyülő szél panasza hangzott.

Maheu-éknél, a második épülettömb tizenhatos lakásában még semmi se mozdult. Sűrű sötétség borult az első emelet egyetlen szobájára, súlyával valósággal ránehezedett azoknak álmára, akiket itt talált egy halomban, amint nyitott szájjal, holtfáradtan aludtak. Kint csípett a hideg, itt mégis fülledt volt a nehéz levegő, az egész szobát betöltötte az a fojtogató, pállott meleg, mely még a legtisztábban tartott közös hálókban is az emberi nyáj szagát árasztja.

Négyet ütött a földszinti konyha kakukkos órája, semmi se mozdult, a halkan sípoló lélegzést két alvó hangos horkolása kísérte. Catherine riadt fel elsőnek. Az álom kábulatában megszokásból most is számolta a padló felől hangzó négy óraütést, de nem bírta magát annyira összeszedni, hogy teljesen felébredjen. Aztán kidugta a lábát a takaró alól, tapogatózott, végül talált egy szál gyufát, és gyertyát gyújtott. De ülve maradt, feje oly nehéz volt, hogy emelni se bírta, nem tudta leküzdeni a vágyat, hogy visszadőljön a párnára.

A gyertyaláng most megvilágította a négyszögletű, kétablakos szobát. Majd minden helyet elfoglalt a három ágy meg a szekrény, az asztal és az öreg diófából készült két szék; sötét körvonaluk élesen kirajzolódott a világossárgára festett falon. Nem is volt más bútor a szobában, ócska ruhák lógtak a falba vert szögeken, a vizeskorsó a kőpadlón állt, mellette egy vörös agyagból készült mosdótálféle. A bal oldali ágyban aludt a legidősebb fiú, a huszonegy éves Zacharie meg az öccse, Jeanlin, aki a tizennegyediket töltötte be; a jobb oldaliban meg a két kicsi, a hatéves Lénore meg a négyéves Henri pihegett összeölelkezve; a harmadik ágyat Catherine osztotta meg a húgával, Alzire-rel, aki kilencéves létére oly satnyácska volt, hogy észre se venné maga mellett, ha a nyomorék lányka púpja nem nyomná mindig a bordáját. A nyitott üvegajtón át látni lehetett a lépcsőhöz vezető keskeny folyosót, itt volt a negyedik ágy, ebben aludt az apa és az anya, itt kellett helyet szorítaniuk a legkisebb gyerek, az alig háromhónapos Estelle bölcsőjének is.

Catherine kétségbeesetten erőlködött. Nyújtózkodott, két kézzel borzolta vöröses haját, mely ziláltan hullt a homlokára, nyakára. Tizenöt esztendejéhez vékonyka volt; hosszú, szűk hálóinge eltakarta egész testét, nem látszott ki belőle más, mint elkékült lába - mintha csak szénnel tetoválták volna - meg lágy karja, melynek tejfehér csillogása mellett még színtelenebbnek látszott az arca; bőrét máris tönkretette az örökös mosakodás, a fekete szappan. Kicsit nagy szája még egy ásításra nyílt, elővillant pompás fogsora, látszott a vérszegény, sápadt foghús; fájdalmas, szinte megtört tekintetű, szürke szemét könny futotta el az álommal való küzdelemben, mintha egész meztelen teste belefáradt volna.

A folyosóról most dünnyögés hallatszott, Maheu akadozó, kásás hangon motyogta:

- A kutyafáját! Fel kell kelni... Te gyújtottál világot, Catherine?

- Igen, apám... Most ütött odalent.

- Siess hát, te lustaság! Ha tegnap este kevesebbet táncolsz, hát korábban ébresztettél volna bennünket... Micsoda egy világ lustája!

Tovább dünnyögött, de most őt győzte le az álom, motyogott még, de csak úgy összevissza, s szemrehányó szavai horkolásba fúltak.

A fiatal lány ingben, mezítláb jött-ment a kőpadlós szobában. Amint elment Henri meg Lénore ágya mellett, rájuk igazította a takarót, de a kicsik pillanatra sem eszméltek fel mély, gyermeki álmukból. Alzire nyitott szemmel, hang nélkül fordult a másik oldalára, hogy elfoglalja nővére meleg helyét.

- Hé, Zacharie! Jeanlin! - hajtogatta Catherine a fivérek ágya előtt. A két fiú hason feküdt, orrukat a párnába fúrták.

Minthogy hiába szólongatta őket, a nagyobbikat vállon ragadta és megrázta, s mikor a fiú dünnyögve szitkozódott, fogta magát, és mindkettőjükről lerántotta a takarót. Nevetnie kellett; olyan mulatságos volt, amint a két fiú mezítelen lábbal kapálózott.

- Micsoda hülyeség ez, hagyj békén! - dünnyögött Zacharie mérgesen, miközben felült. - Nem vagyok tréfás kedvemben... Az istenit, hát megint fel kell kelni...

Sovány, nyakigláb fiú volt Zacharie, hosszú képét ritkás szakáll borostálta, a haja sárgás, arca sápkóros színtelen, mint a családban mindenkié. Inge a hasáig csúszott fel, megigazította, de nem szeméremből, hanem mert fázott.

- Odalent már négyet ütött - hajtogatta Catherine. - Rajta, ugrás! Apa mérges lesz.

Jeanlin magára csavarta a takarót, lehunyta a szemét, úgy mondta:

- Menj a csudába, alszom.

Catherine kedvesen újra felnevetett. Jeanlin oly kicsi volt; vékony karján, lábán a skrofulától[1] hatalmasra dagadtak az ízületek, elálló füle volt, meg apró, zöld szeme. A fiatal lány egyszerűen karjába kapta a kapálózó, gyapjas fejű fiút, akinek színtelen majomképe elsápadt a dühtől, hogy ő a gyengébb. Egy hangot sem szólt, beleharapott Catherine jobb mellébe.

- Piszok csibész! - nyögte Catherine, aki majd elsikította magát kínjában, s letette öccsét a földre.

Alzire meg sem moccant, állig betakarózva hallgatott, de ébren volt. A nyomorékok értelmes tekintetével figyelte a nővérét és két fivérét, akik most öltözködtek. A mosdótál körül megint csak újabb csetepaté tört ki, a fiúk taszigálták Catherine-t, mert túl sokáig mosakodott. Lebbentek az ingek, és még az álomtól duzzadtan, szégyenkezés nélkül, oly természetes nyugalommal könnyítettek magukon, akár az egy vacokban nevelődött kutyakölykök. Végül is Catherine készült el elsőnek. Belebújt bányásznadrágjába, magára húzta vászonzubbonyát, kontyát kék bányászsapkájába gyömöszölte: tiszta, hétfői öltözékében olyan volt, akár egy fiú, csak csípőjének könnyed ringása árulta el, hogy nő.

- Nagyon boldog lesz az öreg, hogy vetetlen ágyat talál, mikor hazajön - komiszkodott Zacharie. - Ne félj, megmondalak neki.

Az öreg a nagyapa volt, Halálbíró, aki éjszaka dolgozott, nappal aludt, úgyhogy az ágy sohase hűlt ki, mindig szuszogott benne valaki.

Catherine nem válaszolt, kisimította, helyreigazította a takarót. Pár pillanat óta a falon át, a szomszéd házból valami zaj hallatszott. A Társulat ugyancsak takarékoskodott a téglával, a falak olyan vékonyak voltak, hogy még a lélegzetvétel is áthallatszott rajtuk. A háztömb egyik végétől a másikig olyan szoros közelségben éltek a lakók, hogy életük egyetlen percre sem maradhatott rejtve még a gyerekek előtt sem. Most nehéz léptek alatt reccsent a lépcső. Valami puhán a földre hullott, majd megkönnyebbült sóhaj hallatszott.

- Finom! - szólalt meg Catherine. - Levaque megy, Bouteloup meg mindjárt itt lesz Levaque-nénál.

Jeanlin felröhögött, még Alzire szeme is megcsillant. Reggelenként mindig elszórakoztak a szomszédok családi hármasán. Odaát, a vájáréknál, lakott egy albérlő is, egy vágathajtó, így aztán az asszonynak két embere került, az egyik éjszakára, a másik nappalra.

- Philomène köhög - jegyezte meg Catherine, aki pár pillanatig hallgatózott.

Levaque-ék legidősebb lányáról, a tizenkilenc éves Philomène-ről beszélt. Zacharie kedvese volt ez a hosszúra nyúlt lány, már két gyerekük is született. A gyöngemellű teremtés nem dolgozhatott a föld alatt, az osztályozónál kapott munkát.

- Az angyalát! - mondta Zacharie. - Fütyül a világra, alszik!... Disznóság, hogy valaki hat óráig alhasson!...

Magára rántotta a nadrágját, de hirtelen eszébe jutott valami, s kinyitotta az egyik ablakot. A telep lassan ébredezett, kint a sötétben egymás után apró pontok csillantak fel a zsalugáterek rései mögül. A nyitott ablak mellett megint csak veszekedni kezdtek; Zacharie kihajolt, hátha meglesheti, mikor a szemben lakó Pierronéktól kisurran a Voreux bányamestere, akiről azt mesélték, hogy Pierronné szeretője. De Catherine egyre erősködött, hogy a férj már két napja nappali műszakban dolgozik a kapcsolónál, így hát Dansaert az éjszaka nem hálhatott az asszonynál. A nyitott ablakon át jeges hideg gomolygott a szobába, s ők nekihevülten vitatkoztak, mindegyikük a maga igazát erősgette. A bölcsőben fekvő Estelle nagy sírás-rívással ébredt fel a hidegre.

Maheu egyszeriben felriadt. Ejnye, hát mi leli őt, megint csak elszundított, mint valami semmittevő. Úgy elkezdett szitkozódni, hogy a gyerekek mukkanni sem mertek körülötte. Zacharie és Jeanlin elkészültek a mosakodással, lassú mozdulataik máris fáradtságról árulkodtak. Alzire még mindig bámészkodott. Lénore és Henri, a két kicsi, most is egymás karjában, egy ütemre szuszogva, moccanás nélkül aludt a lármában.

- Catherine, add ide a gyertyát! - kiáltotta Maheu.

A lány végiggombolta zubbonyát, azután fogta a gyertyát, és átvitte a kis fülkébe, hagyta, hogy a fivérei az ajtón át beszűrődő gyér világításban keressék össze a cókmókjukat. Az apa kiugrott az ágyból. Catherine nem maradt ott, tapogatózva, vastag gyapjúharisnyában csoszogott le a konyhába, ott gyertyát gyújtott, hogy nekilásson a kávéfőzésnek. A család facipői mind ott sorakoztak a konyhaszekrény alatt.

- Elhallgass már, vakarcs! - dühöngött Maheu, mert Estelle csak nem hagyta abba a sivalkodást.

Maheu is alacsony termetű volt, de testesebb, mint az öreg Halálbíró, az ő képe is lapos, színtelen, busa fején kurtára vágva a sárgás haj. A kicsi megriadt a felette hadonászó kéztől, és még hangosabban visított.

- Hagyd már, tudod, hogy így nem hallgat el - szólalt meg Maheu-né, és elnyújtózkodott az ágy közepén.

Ő is felébredt és siránkozott. Micsoda méreg, hogy az ember sohase alhatja végig az éjszakát. Hát nem tudnak csöndesebben elmenni hazulról? Magára húzta a takarót, úgyhogy csak hosszú képe látszott ki; harminckilenc esztendejének nyomorúsága meg a hét szülés már elcsúfította ezt az erős vonalú arcot, mely valami durva szépség nyomait viselte. Tekintetét a mennyezetre fordította, vontatottan beszélt, míg férje öltözködött. Egyikük sem figyelt a kicsire, aki már belekékült a sivalkodásba.

- Na és tudod, hogy egy garasom sincs, pedig csak hétfő van, tizenötödikéig még hat nap van hátra... Hát ez így nem megy. Kilenc frankot hoztok haza. Mit kezdjek vele? Tíz száj van a háznál.

- Hogyhogy kilencet? - kiabált Maheu. - Én meg Zacharie hármat-hármat, az hat... Catherine meg apánk kettőt-kettőt, az négy... négy meg hat az tíz... meg Jeanlin hoz egy frankot, az összesen tizenegy.

- Igen, tizenegy, de nem számítod a vasárnapokat meg a kieső napokat... Sose jön ki kilencnél többre, ha mondom!

Maheu nem válaszolt, bőrövét keresgélte a padlón. Aztán felegyenesedett.

- Nem kell siránkozni. Én mégiscsak jó erőben vagyok. Hányan vannak, akik negyvenkét éves korukban már csak a fenntartásnál bírják.

- Nem mondom, öregem, de ettől nekünk nem lesz több kenyerünk... Mondd, mi a fenét csináljak? Semmi pénzed sincs?

- Két sou...

- Azt hagyd csak, legalább ihatsz egy korsóval... Istenem, hogyan is csináljam? Hat nap... hát ennek sose lesz vége?! Maigrat-nak már hatvan frankkal tartozunk, tegnapelőtt ki is dobott. Persze megint csak elmegyek hozzá. De ha megköti magát, és mégsem ad...

És Maheu-né tovább sopánkodott, közben a fejét sem moccantotta, csak egyszer-egyszer lehunyta a szemét, mintha bántaná a gyászos gyertyafény. Elmondta, hogy üres a konyhaszekrény, hogy a kicsinyek vajas kenyeret szeretnének, hogy elfogyott a kávé, ha vizet ad nekik, hát hascsikarást kapnak, és napszámban rágcsálják a főtt káposztalevelet, hogy elverjék az éhüket. Egyre hangosabban kellett beszélnie, mert Estelle sivalkodása túlharsogta szavait. A gyereksírás már kibírhatatlan volt. Maheu, mintha most hallotta volna meg, magánkívül kapta fel a gyereket a bölcsőből, az anyja mellé dobta, s a dühtől fuldokolva kiabált:

- Fogd már, mert összetöröm... A kutya istenit ennek a kölyöknek! Mindene megvan, szophat, de azért többet jajgat, mint akármelyik.

Estelle szopni kezdett. Eltűnt a takaró alatt, az ágy melege lecsendesítette, és már csak mohó ajkainak csendes csámcsogása hallatszott.

- Hát az urak, La Piolaine-ből, nem szóltak neked, hogy menj el hozzájuk? - kezdte Maheu rövid csend után.

Az asszony csüggedten húzta el a száját.

- De, találkoztam velük, ruhaneműket vittek a szegény gyerekeknek... Jó, hát majd elmegyek hozzájuk ma délelőtt Lénore-ral meg Henrival. Ha csak öt frankot adnának.

Megint csend lett. Maheu elkészült. Kis ideig mozdulatlanul állt, aztán szokott tompa hangján végleg befejezte a beszélgetést.

- Mit csináljunk, ez már csak így van. Valahogy gondoskodj az ebédről... A beszéddel nem leszünk előbbre, jobb odalent, a munkánál.

- Az már biztos - válaszolt Maheu-né. - Fújd el a gyertyát, még véletlen meglátnám, amire gondolok.

Maheu elfújta a lángot. Zacharie és Jeanlin már lement, ő is utánuk indult, csak úgy harisnyában. A falépcső csikorgott nehéz léptei alatt. Mögötte megint sötétség borult a folyosófülkére meg a szobára. A gyerekek aludtak, még Alzire is lehunyta a szemét. Csak az anya feküdt nyitott szemmel a sötétben, ernyedt, lógó mellén Estelle dorombolt, mint egy kiscica.

Catherine közben lent először a tüzet élesztette fel. Az öntöttvas tűzhelyen jobbról-balról sütő volt, középen a rácson állandóan izzott a szénparázs. A Társulat minden családnak havonta nyolc mázsa palás eselékszenet adott. A kemény szén nehezen gyulladt, és Catherine esténként hamuval takarta le a parazsat, úgyhogy reggel nem kellett sokat bajlódnia a tűzzel, csak lekotorta a hamut, és gondosan válogatott, apró barnaszenet dobott az izzó parázsra. Ezután feltette a kannát a rostélyra, majd a konyhaszekrény elé guggolt.

Az egész földszintet elfoglaló nagy, világoszöldre festett konyha világos homokkal felhintett, tisztára mosott kőpadlójával igazi flamand tisztaságról tanúskodott. Egész bútorzata egy fényezett fenyőfa kredencből, öreg, ugyancsak fenyőfából készült asztalból meg székekből állt. A falra ragasztva a császár meg a császárné[2] rikító színű arcmása - a Társulat ajándéka - meg szentek és katonák arannyal cifrázott képei ékeskedtek. A vad színek valósággal harsogtak a nagy helyiség kietlen tisztaságában, sivárságát nem enyhítette semmi, hacsak a kredencen díszelgő rózsaszínű doboz nem, meg a színesre mázolt kakukkos óra, melynek hangos tiktakolása betöltötte az egész földszintet. A lépcsőre nyíló ajtó mellett volt a pincelejáró. Tisztaság volt mindenütt, de a meleg, nehéz és szénszagtól örökösen csípős levegőt a sült hagyma előző napról ittrekedt szaga töltötte be.

Catherine töprengett a nyitott konyhaszekrény előtt. Csak egy darabka kenyér maradt, túró ugyan volt meglehetősen, de alig egy kis vaj, pedig négy embernek kellene kenyeret kenni. Végül is nekilátott: felszeletelte a kenyeret, egy darabkát túróval kent meg jó vastagon, egy másikat vékonyan vajjal, a kettőt aztán összeragasztotta, ez volt az elemózsia, az útravaló, ezt vitték reggelenként a bányába. A szigorú igazsággal elosztott négy elemózsiacsomag hamarosan ott sorakozott az asztalon: a legnagyobb az apjuké, a legkisebb Jeanliné.

Catherine-t szemmel láthatóan teljesen lekötötte ez a háziasszonyi teendő, de közben alighanem mégiscsak eszébe juthatott, hogy mit mondott Zacharie a bányamesterről meg Pierronnéről, mert kicsit kinyitotta az ajtót, és kikukkantott. Még mindig fújt a szél. A lakótelep házainak alacsony homlokzatán egyre több fény villant fel, s a reggel tétova neszei hallatszottak mindenünnen. Ajtók nyitottak, csukódtak, a bányászok feketéllő sorokban vágtak neki a sötétnek. Micsoda butaság itt fagyoskodni, mikor a kaskezelő még biztosan alszik, és majd csak hat órakor áll szolgálatba. De azért csak maradt, leste a házat ott, a kertek túlsó végén. Most kinyílt az ajtó. Catherine-t majd szétfeszítette a kíváncsiság. De alighanem csak a kis Pierron lány, Lydie indult a bányába.

A gőz sípolására fordult vissza; becsapta az ajtót, ugrott a tűzhelyhez: a kávé kifutott, majd eloltotta a tüzet. Nem volt már több kávé, hogy újat tehetett volna fel, az előző napi zaccra öntött egy kis vizet, nyers cukorral megédesítette. Éppen elkészült, mire Zacharie, Jeanlin és az apja leért.

- Az angyalát! Ettől a kávétól aztán nem kapunk szívdobogást - jelentette ki Zacharie, mikor belekóstolt a csészéjébe.

Maheu lemondóan vállat vont.

- Hát aztán? Mégiscsak jó meleg.

Jeanlin összeszedte a vajas kenyér morzsáit, és beleszórta a kávéjába. Catherine is ivott, aztán a kávéskancsóból megtöltötte a bádogkulacsokat. Mind a négyen állva, sietősen ittak a füstölgő gyertya pislákoló világánál.

- Na, kész - szólalt meg az apa. - Úgy kényelmeskedünk, mintha legalábbis évjáradékból élnénk.

A nyitva maradt lépcsőajtó felől Maheu-né hangja csattant fel:

- Vigyétek ám el az összes kenyeret, a gyerekeknek van egy kis metéltem!

- Jó, jó - válaszolt Catherine.

Összekotorta a parazsat, letakarta hamuval, és a rostély egyik sarkába odaállított egy kis levesmaradékot; hat órakor jön haza a nagyapa, legalább melegen találja. Mindegyikük elővette facipőjét a konyhaszekrény alól, a kulacsot vállukra akasztották, az elemózsiát meg az ingük és a zubbonyuk közé csúsztatták. Elindultak, elöl a férfiak, mögöttük a lány, ő fújta el a gyertyát, ő zárta be az ajtót. A házra ismét sötétség borult.

- Nocsak! Együtt megyünk - szólalt meg mellettük egy férfi, aki most zárta be a szomszéd ház ajtaját.

Levaque volt, meg tizenkét éves fia, Bébert, Jeanlin legjobb barátja. Catherine ugyancsak elcsodálkozott, alig bírta visszafojtani a nevetést, és odasúgta Zacharie-nak: mi az, Bouteloup már meg se várja, hogy a férj elmenjen?

A lakótelep fényei most kialudtak. Még egy utolsó ajtócsapódás, aztán újból elcsendesedett minden, az asszonyok és a kicsinyek megint elaludtak a most már kényelmesebb ágyban. És az elcsendesedett lakótelepről a Voreux-be vezető úton az árnyak lassan mozgó sora vonult tova: a dühöngő szélben bányászok mentek munkába, válluk meggörnyedt, karjukat fázósan összefonták a mellükön, mindegyikük púposnak látszott az ing meg a zubbony közé dugott elemózsiától. Dideregtek a vékony pamutholmikban, de azért nem szaporázták lépteiket, az úton szétszóródó nyáj módjára kocogtak előre.


3

Étienne végre lejött a meddőhányóról, beért a Voreux-be, de az emberek, akiket megkérdezett, hogy akadna-e munka, csak a fejüket csóválták, mindegyikük azt mondta, hogy várja meg a bányamestert. Hagyták, hogy járjon-keljen a gyéren világított, sötét zugokkal meg a különböző termek és emeletek útvesztőivel teli, nyugtalanító épületek között. Felment egy roskatag, sötét lépcsőn, onnan ingó átjáróhídra ért, azután átment az osztályozócsarnokon, ahol olyan sötét volt, hogy előrenyújtott kézzel tapogatózott, nehogy nekimenjen valaminek. Egyszerre csak a sötétségen sárgán átvilágító, két hatalmas szem meredt rá. A felvonó állványa alá jutott, a felolvasóba, éppen az akna nyílásához. Richomme bácsi, a tagbaszakadt aknász, aki őszülő bajuszával joviális csendőrre emlékeztetett, éppen az aknásziroda felé tartott.

- Nem vennének fel valami munkára? Akármit elvállalnék - kérdezősködött tőle is Étienne.

Richomme-nak már a nyelve hegyén volt, hogy nem, de aztán meggondolta magát, s mentében mondta ugyanazt, amit a többiek:

- Várja meg Dansaert urat, a bányamestert.

Négy függőlámpa meg reflektorok égtek itt, mindnek fénye az aknára irányult, élesen megvilágították a vaskorlátokat, a jelzőkészülékek fogantyúit, az ütközőket, a vezetőléceket, melyek között a szállítókasok közlekedtek. A hatalmas helyiség többi része homályba borult templomhajóra emlékeztetett, elnyúló, bizonytalan árnyak nyüzsögtek mindenütt. Csak hátul, a lámpakamra égett világító fényben, az aknászirodából egyetlen halvány fényű lámpa világa szűrődött ki, mint pislákoló csillagfény. Megkezdődött a munka, a csillefordító vaslapok szüntelenül dübörögtek, a csillék szakadatlanul gördültek, a nyüzsgő, zajongó feketeségben görnyedve lótottak-futottak a rakodó munkások.

Étienne kis ideig meredten, kábultan, hunyorogva állt. Fázott, keresztül-kasul járt itt mindent a szél. Pár lépéssel előbbre ment, hogy jobban lássa a csillogó acéllal meg rézzel borított gőzgépet. A gép mintegy huszonöt méternyire az akna mögött volt, a jóval magasabb gépteremben, oly szilárd téglaalapzaton, hogy bár teljes gőzzel, négyszáz lóerővel dolgozott, a simán ide-oda sikló roppant hajtókar mozgása még csak meg sem remegtette a falakat. A gépész az indítókarnál állt, figyelte a jelzőkészülékek hangját, tekintetét egy pillanatra sem vette le a tárnát meg a tárna különböző emeleteit függőleges rovátkákkal ábrázoló jelzőtábláról, melyen zsinegen mozgó ólomgombok mutatták a kasok állását. És minden indításnál, mikor a gőzgép működni kezdett, oly gyorsan forogtak a kötéldobok, az ötméteres átmérőjű két hatalmas lendkerék, melyen a drótkötelek ellentétes irányban futottak, hogy már csak kavargó, szürke porfelhőnek látszott az egész.

- Vigyázat! - kiáltotta három rakodó. Hatalmas létrát cipeltek.

Étienne-t majdnem a falhoz lapították. Szeme lassanként követni tudta a nagy nyüzsgést, felfelé nézett, figyelte a harminc méternél hosszabb drótköteleket, melyek egyetlen suhanással repültek a felvonóállvány tornyába, ott rácsavarodtak a kötéldobokra, hogy aztán nyílegyenest visszazuhanjanak az aknába, s rákapcsolódjanak a szállítókasokra. Haranglábhoz hasonló vasállványzat tartotta a kötéldobokat. A hatalmas súlyú kötélzet simán, hangtalanul mozgott, mintha madár suhanna fel-le, pedig másodpercenként tízméteres sebességgel tizenkétezer kilót is emelt.

- Vigyázat! Az istenfáját! - kiáltozták megint a rakodók, akik a túlsó oldalra tolták a létrát, hogy megvizsgálják a bal oldali dobot.

Étienne lassan visszament az aknanyíláshoz. A drótkötelek szédítő röpte valósággal elkábította. A léghuzamban vacogva, a csillék robajától süketen nézte a kasok mozgását. Az akna nyílása mellett működött a jelzőkészülék, a nehéz lengőkalapács, melyet alulról meghúzott kötél ejtett egy vaslemezre. Egy ütés jelezte a megállást, kettő a lefelé indítást, három a felvonást; éles csengettyűszó kísérte a pillanatra sem szünetelő csapkodást, mely minden zajt túlharsogott. A szállítást irányító munkás közben szócsövön át üvöltötte az utasításokat a gépésznek, s ezzel még jobban fokozta a lármát. A kasok a pokoli zajban felbukkantak, majd újból eltűntek, kiürültek, megteltek, de Étienne mit sem értett a munka bonyolult menetéből.

Csak egyet értett: az akna húszasával, harmincasával könnyedén nyelte el az embereket, láthatólag meg sem kottyant neki. Négy órától kezdve özönlöttek lefelé a bányászok. Mezítláb, lámpással érkeztek az öltözőből, csoportokba verődve várakoztak, míg elegen összegyűltek. A négyemeletes szállító kas, mindegyik rekeszében két-két szénnel telt csillével, nesztelenül, mint éjszakai ragadozó, siklott elő a sötétből, és az ütközőkre ékelődve megállt. A különböző rekeszek magasságában álló rakodók kihúzták a csilléket, újabb üres vagy bányafával megrakott csilléket toltak a helyükre. Az üres csillékbe álltak ötösével a bányászok, egyszerre negyvenen fértek be, ha mind a négy rekeszt ők foglalták el. A szócsövön át felharsant a parancs - tompa, artikulálatlan bődülés -, a jelzőkalapács kötelét közben négyszer megrántották, jelezve, hogy a kas emberekkel, "élő rakománnyal" megy lefelé. Könnyű rázkódással, csendesen indult meg, zuhant, mint egy kő, csak a drótkötelek vibráló siklása jelezte röptét.

- Aztán mély ez az akna? - kérdezte Étienne a mellette várakozó álmos tekintetű bányászt.

- Ötszázötvennégy méter - hangzott a válasz. - De négy rakodószint van odalent, az első háromszázhúsz méternyire.

Mindketten hallgattak, nézték az emelkedő drótkötelet.

- S ha elszakad? - kérdezősködött tovább Étienne.

- Hát ha elszakad...

A bányász befejezésül csak vállat vont. A fáradhatatlan kas könnyedén ismét felbukkant, most őrá került a sor, társaival együtt bekuporodott az egyik rekeszbe; a kas alámerült, aztán alig négy perc múlva újból felbukkant, hogy elnyelje az újabb emberrakományt. Az akna fél órán át hol mohón, sietve, hol tempósabban, de mindig éhesen falt, aszerint, hogy melyik szintbe szálltak le az emberek, szája pillanatnyi pihenőt sem tartott, tömegeket zabált fel. Újból meg újból megtelt, a sötétséget se fény, se hang nem derítette, a falánk kas némán bukkant fel a semmiből.

Étienne-t megint hatalmába kerítette az a rossz érzés, mely már a meddőhányón is elfogta. Minek makacskodnék? Ez a bányamester éppen úgy útjára küldi, akár a többi. Valami bizonytalan félelem hirtelenében döntésre bírta: nekiindult, s csak kint állt meg, a kazánház előtt. A tárt ajtón át megpillantotta a hét kétrostélyos kazánt, látta, amint a sípolva kiáramló gőzfelhők mögött az egyik fűtő éppen szenet rak a tűztérbe, a küszöbig áradt a hatalmas parázshalom melege. Étienne kicsit közelebb ment, hogy felmelegedjék, s ekkor újabb csoporttal akadt össze; Maheu-ék meg Levaque-ék voltak, most érkeztek meg. Mikor a csoport élén megpillantotta Catherine kedves, fiús arcát, valami vak ösztön sugallatára elhatározta, hogy még egyszer próbálkozik.

- Hé, pajtás, nem keresnek itt embert valami akármilyen munkára?

Catherine meglepetten pillantott rá, kicsit meg is ijedt a félhomályból felcsattanó hangtól. De mögötte Maheu is meghallotta a kérdést, ő válaszolt, s pár pillanatig el is beszélgetett Étienne-nel. Nem, itt nincs szükség emberre. Maheu-ben érdeklődést ébresztett ez a szerencsétlen, munka nélkül kódorgó flótás. Mikor továbbmentek, odaszólt a többieknek:

- Na, ez akár velünk is megeshetik... Ne is panaszkodjunk, nem mindenki döglik bele a munkába.

Maheu-ék bementek az öltözőbe. A hatalmas, durván vakolt teremben lakattal lezárt szekrények sorakoztak a falak mentén. Középen egy vastűzhely, amolyan ajtó nélküli kandalló vöröslött, színültig tele szénparázzsal; úgy megtömték, hogy a pattogó széndarabok kihullottak a döngölt agyagpadlóra. A termet csak az az izzó parázs világította meg, melynek rőt fénye végigtáncolt a mocskos szekrényajtókon, fel, a fekete porral borított mennyezetig.

Amint Maheu-ék beléptek, nevetés harsant fel a túlfűtött teremben. Mintegy harminc bányász álldogált ott, háttal a tűznek, és élvezettel süttették a hátukat. Így legalább egy kis meleget szednek magukba, s könnyebben kibírják a nyirkos aknában. Ma reggel a szokottnál is hangosabban viháncoltak, Mouquette-tel, a tizennyolc éves csilléslánnyal csúfolódtak. A leányzó hatalmas keblén, ülepén majd szétrepedt a zubbony meg a nadrág. Mouquette Réquillart-ban lakott apjával, az öreg Mouque-kal, aki bányakocsis volt, meg rakodómunkás bátyjával, Mouquet-val, csakhogy a munkaidejük nem esett egybe, a lány egyedül járt a bányába, és nyaranként a gabonaföldeken, télen meg valamelyik fal mentén szeretkezett az éppen soron levő szeretőjével. Sorra vette az egész bánya férfinépét, szép baráti egyetértésben következtek egymás után, minden bonyodalom nélkül. Egyszer, mikor azt vetették a szemére, hogy összeállt egy marchiennes-i kovácslegénnyel, majd megpukkadt mérgében, egyre azt kiabálta, hogy ennél már ő sokkal többet ad magára, meg hogy akár levágatja a fél karját, ha valaki be tudja bizonyítani, hogy őt valaha is látták mással, mint bányásszal.

- Hát most nem a hosszú Chaval van soron? - röhögött az egyik bányász. - Most ezt a kis tökmagot szedted fel? De hiszen létrára kell neki állni! Láttalak ám benneteket Réquillart mögött, egy kilométerkőre kapaszkodott fel a legény.

- Na és? - vágott vissza Mouquette széles jókedvében. - Mit törődsz vele? Nem hívtunk segíteni!

Az együgyű tréfáktól még jobban nekividámodtak a férfiak, rázkódtak a nagy nevetéstől, közben majd megpörkölődtek a kályha mellett. Mouquette maga is csak úgy rengett a nagy kacarászástól, amint fel-alá járkált köztük szemérmetlen és nevetséges öltözékéből kidudorodó, szinte már beteges hájtömegeivel.

De a vidámság egyszeriben alábbhagyott; Mouquette elmesélte Maheu-nek, hogy Fleurance, a hosszú Fleurance nem jön többé a bányába: tegnap holtan találták az ágyán, egyesek azt mondják, hogy megállt a szíve, mások meg hogy túl gyorsan hajtott fel egy liter pálinkát. Maheu egészen nekikeseredett: már megint csak a baj. Elveszítették az egyik csilléslányt, és hamarjában még csak pótolni sem tudják. Csapatban dolgoztak, négy vájár állt össze a fejtésnél, ő meg Zacharie, Levaque és Chaval; a munka rovására megy, ha Catherine magára marad a csilléknél. Hirtelen felkiáltott:

- Hopp, hiszen van itt egy ember, aki munkát keres!

Dansaert éppen most ment el az öltöző előtt. Maheu elmondta neki, mi történt, engedélyt kért a munkanélküli felvételére, s közben többször is megemlítette, hogy a Társulat szeretné, ha legényeket állítanának a csilléslányok helyébe, mint az Anzinban is. A bányamester először csak mosolygott, a bányászokat ugyanis rendszerint nagyon bántotta, hogy a vezetőség nem szívesen látja a nőket a föld alatti munkánál; a dolog erkölcsi vagy egészségügyi része nemigen érdekelte őket, és féltek attól, hogy leányaik elveszítik munkahelyüket. A bányamester kicsit habozott, de aztán hozzájárult az új munkás felvételéhez azzal, hogy a döntést még Négrel mérnöknek is jóvá kell hagyni.

- Csakhogy ez az ember már messze jár, ha azóta is megy - jegyezte meg Zacharie.

- Az elébb még itt álldogált a kazánoknál - mondta Catherine.

- Lódulj hát érte, te lustaság! - kiáltott rá Maheu.

Catherine eliramodott, közben egy csapat bányász elindult az akna felé, átadták helyüket az újonnan érkezőknek, hadd melegedjenek azok is. Jeanlin az apját sem várta be, fogta a lámpáját, és Bébert-rel, ezzel a nagydarab, együgyű fickóval meg a tízéves, satnya Lydie-vel együtt indult ő is. A sötét lépcsőn Mouquette ment előttük, kiabált, hogy piszkos csibészek, és fenyegette őket, hogy felpofozza mind, ha csipkedik. Étienne csakugyan ott beszélgetett a kazánházban a fűtővel, aki szénnel tömte a kazánokat. Nem sok kedve volt hozzá, hogy megint nekivágjon a hideg sötétségnek. Mégis elszánta magát az indulásra, de ekkor valaki megérintette a vállát.

- Jöjjön - szólalt meg Catherine -, akadt valami a maga számára.

Először nem is értette. Aztán hirtelen nagy öröm fogta el, és keményen megszorította a lány kezét.

- Köszönöm, pajtás... maga aztán derék fickó, az angyalát!

Catherine elnevette magát, és amint ott álltak a tűz rőt fényében, jól szemügyre vette Étienne-t. Mulatságosnak találta, hogy fiúnak nézték, mert a kontyát egészen eltakarta a bányászsapka, termetre meg olyan vékonyka volt. Étienne is boldogan nevetett, s egy pillanatig mosolygó, kigyúlt arccal néztek egymásra.

Maheu közben az öltözőben a ládája elé kuporodva lehúzta facipőjét meg vastag gyapjúharisnyáját. Mikor Étienne odaért, pár szóval megbeszéltek mindent: napi másfél frank, fárasztó munka, de gyorsan beletanul. A vájár azt tanácsolta neki, hogy cipőben jöjjön le, adott neki egy ócska bányászsapkát; ennek a vastag bőre megvédi az ember koponyáját, ugyan neki meg a gyerekeinek eszük ágában sincs feltenni. A ládából előkerültek a szerszámok, itt volt Fleurance lapátja is. Maheu, mikor elzárta a facipőket, a harisnyákat meg Étienne batyuját, hirtelen türelmetlenkedni kezdett.

- Hol marad már ez a dög Chaval? Biztos megint valami lánnyal győzködik valamelyik kőrakáson!... Már félórát késtünk.

Zacharie és Levaque nyugodtan melengette a hátát. A fiú végül megszólalt:

- Chavalra vársz?... Előbb jött, mint mi, és rögtön leszállt.

- Mi? Akkor meg mért nem beszélsz!... Gyerünk, gyerünk szaporán.

Catherine eddig a kezét melengette, de most neki is indulnia kellett a csoport után. Étienne előreengedte, aztán ment ő is. Sötét lépcsők és folyosók útvesztőjében jártak, mezítelen lábukkal úgy csoszogtak, mintha mindannyian ócska papucsban lennének. Hirtelen felragyogott előttük a lámparaktár. A polcokkal teli, üvegezett helyiségben százával sorakoztak az előző napon felülvizsgált, megtisztított Davy-lámpák, mintha száz meg száz gyertyát gyújtottak volna egy ravatal körül. Egy tolóablakon át mindegyik bányász megkapta a maga számával megjelölt lámpát, mindegyikük megvizsgálta, és saját maga zárta le; közben egy asztalnál az időellenőr feljegyezte az indulás idejét. Maheu-nek még szólnia kellett, hogy az új csillésnek is adjanak lámpát. Aztán még egy elővigyázatossági rendszabálynak tettek eleget: sorban elvonultak egy ellenőr előtt, aki megvizsgálta, hogy jól lezárták-e a lámpákat.

- A kutyafáját! Nincs nagy meleg itt - didergett Catherine.

Étienne csak biccentett. Az akna nyílása előtt állt, a hatalmas, huzatos helyiségben. Bátornak tudta magát, de most valami kínos izgalom szorította össze a torkát, miközben robogtak a csillék, tompán dördült a jelzőkalapács, fojtott hangon bőgött a hangszóró. S a drótkötelek szünet nélkül suhantak, letekerődtek meg felcsavarodtak a teljes gőzzel járó gép dobjára. A kasok felemelkedtek, s emberekkel megtömve, mint nesztelen éjszakai madarak, megint lesiklottak a mélybe, mintha magába szívná őket a tátongó akna. Most Étienne-re került a sor. Borzongott, idegesen hallgatott, Zacharie meg Levaque röhögtek rajta, egyikük sem helyeselte az idegen felvételét. Főként Levaque-ot bosszantotta, hogy őt még csak meg sem kérdezték. Catherine örült, mikor hallotta, hogy az apja mindent sorra megmagyaráz a fiatalembernek.

- Nézzen csak a kas fölé, látja a biztosítómacskát? Ha a drótkötél elszakadna, a vaskarmok belekapaszkodnak a vezetőlécekbe. Működik ez, csak nem mindig... Igen, az akna három fülkéből áll, ezeket deszka választja el, föntről leig, középen van a felvonókas, balról meg a létraakna...

Abbahagyta a magyarázatot, morgolódni kezdett, de csak óvatosan, nehogy sokan hallják:

- Mi az istent vacakolnak itt velünk! Azt akarják, hogy ittfagyjunk?

Richomme aknász, aki velük együtt várakozott a leszállásra - szabad lángú lámpáját a sipkájára akasztotta -, meghallotta Maheu zúgolódását.

- Vigyázz a nyelvedre - dünnyögte jóindulattal, mert mint hajdani bányász, megértette sorstársait. - Utóvégre el kell készülniük... Na látod, máris itt van, menj az embereiddel.

A vaslemezekkel erősített, sűrű dróthálóval ellátott kas most beállt a helyére, és várta utasait. Maheu, Zacharie, Levaque és Catherine benyomakodtak az egyik alsó csillébe, s minthogy öten fértek be, Étienne is utánuk ment. Addigra a többiek már elfoglalták a jó helyeket, Étienne a lány mellé préselődött úgy, hogy Catherine könyöke a gyomrát nyomta. Nem tudta, hogyan fogja a lámpáját, valaki odaszólt neki, hogy akassza a zubbonya gombjára, de ő meg se hallotta, továbbra is ügyetlenül a kezében tartotta. Tolongva, egymást lökdösve szálltak be, mint az állatok a marhavagonba. Hát még mindig nem indulnak? Ugyan mire várnak? Úgy érezte, mintha már hosszú percek óta görnyedne itt. A szállítókas végre megremegett, körülötte minden eltűnt, elreppent, s félelmetes zuhantában szédülés fogta el, a gyomra felkavarodott. Így tartott ez mindaddig, míg át nem jutottak a két első szinten, ahol még világos volt, és láthatta az ácsolatok örvénylő röptét. Mikor aztán a bánya sötétje körülfogta őket, már kábán tűrt, nem érzékelte világosan, hogy mi történik vele.

- Na végre elindultunk - jegyezte meg békésen Maheu.

Mindnyájan otthonosan érezték magukat. Étienne meg azon töprengett, hogy vajon lefelé zuhannak, vagy felfelé siklanak? Mikor a szállítókas simán siklott, és nem érintette a vezetőléceket, mintha csak mozdulatlanul állt volna, de aztán hirtelen beleütközött az egyik vezetőbe, ilyenkor táncolt a gerendák között, s Étienne úgy érezte, itt a katasztrófa. Arcát a dróthálóhoz nyomta, mégsem tudta kivenni az akna falát. A lámpák csak gyéren világították meg a körülötte zsúfolódó testeket. Csak a szomszédos csilléből szűrődött át, mint valami jelzőfény, az aknász szabad lángú lámpájának világa.

- Négy méter átmérőjű szállítóakna - magyarázott tovább Maheu. - Bizony, már ráférne az új ácsolat, mert mindenünnen szivárog a víz... Figyelje csak, most egy rakodószint következik, hallja?

Étienne éppen azon gondolkozott, mi lehet ez az ütemes kopogás. Először csak néhány kövér vízcsepp koppant a szállítókas tetején - így kezdődnek a futózáporok -, aztán már sűrűn dobolt, mintha zuhogna az eső. A kas teteje nyilván lyukas lehetett, mert víz csorgott a hátára, bőrig ázott tőle. Itt már jeges hideg volt, egyre lejjebb kerültek a nedves sötétségbe, aztán mint látomás villant meg előtte egy barlang, ahol vakító fényben emberek sürgölődtek. Aztán tovább zuhant a semmibe.

Maheu folytatta:

- Ez az első rakodószint, háromszázhúsz méternyi mélységben vagyunk... Figyelje csak a sebességet...

Lámpájával az egyik vezetőlécre világított, mely úgy siklott tova, mint a teljes sebességgel haladó vonat mentén a sínek; ezen túl pedig már semmi sem látszott. Átmentek még három rakodószinten, röpke fény villant fel mindahányszor. A lezúduló víz vadul dobolt a sötétben.

- Micsoda mélység! - suttogta Étienne.

Mintha órák óta zuhannának így. Kényelmetlenül állt szűk helyén, mozdulni sem mert, pedig nagyon nyomta Catherine könyöke. A lány egy szót sem szólt, de közelsége melegítette. Mikor a kas ötszázötvennégy méteres mélységben végre megállt, csodálkozva vette tudomásul, hogy egyetlen percig tartott a leszállás. A kapcsolódó ütközők zaja és az, hogy megint szilárd talajt érez a lába alatt, valahogy felvidította, és hirtelen támadt jókedvében tegeződve szólt Catherine-hoz:

- Miből vagy, hogy így melegítesz?... Hanem tudod, a könyököddel majd kibökted a gyomrom!

Catherine is elnevette magát. Micsoda butaság, hogy még mindig fiúnak gondolja! Hát vak ez az ember?

- Talán a szemedet böktem ki - vágott vissza, és szavait harsogó nevetés fogadta, csak a meglepett Étienne nem értette, miért.

A kas kiürült, a munkások átvágtak a sziklába vájt, kiboltozott rakodótérségen, ahol három hatalmas, szabad lángú lámpa világított. A szállítók vad iramban gördítették a teli csilléket. Pinceszagot, salétromos nedvességet izzadtak a falak, a szomszédos istállóból meg áradt befelé a meleg. Négy szállítóvágat bejárata ásított a falakban.

- Erre - szólt Maheu Étienne-nek. - Még nem érkeztünk meg. Jó két kilométer van hátra.

A munkások szétváltak, csoportokra oszolva tűntek el a sötét lyukakon át. Mintegy tizenöten indultak a bal oldali vágaton; leghátul Étienne ment, előtte Maheu, Catherine, Zacharie meg Levaque. Szénrétegen és oly szilárd sziklatömbökön vezetett át ez a szép szállítóvágat, hogy tetejét csak részben kellett kiboltozni. Egyesével mentek, csak mentek szótlanul, vitték lámpájuk apró lángját. Étienne majd minden lépésnél megbotlott, a lába a sínek közé szorult. Kis idő óta nyugtalanul figyelt valami tompa zajra, mintha egyre fokozódó vihar távoli dörgése hangzana a föld mélyéből. Vajon nem földomlás hangja ez? Nem zuhan fejükre ez a roppant tömeg, mely elválasztja őket a napvilágtól? Most valami fény szűrődött át a sötétségen, érezte, amint a szikla megremeg, s mikor társait követve a fal mellé lapult, közvetlen közelében haladt el egy szürke ló megrakott csillesorral.

Az első csillén Bébert ült, ő tartotta a gyeplőt, hátul meg Jeanlin futott mezítláb, a csille szélébe kapaszkodva.

Megint nekiindultak. Később keresztezéshez értek, innen két újabb vágat nyílott; a csoport megint kettéoszlott, lassanként szétszéledtek a bánya különböző munkahelyeire. A szállítóvágatot itt ácsolat borította, tölgygerendák tartották a födémet, hogy megakadályozzák a sziklaomlást, és az állványzatok mögött látni lehetett a csillámmal tarkított palarétegeket meg a vöröses, fénytelen, durva szemcséjű homokkőtömböket. A megrakott meg az üres csillék szüntelenül jöttek-mentek, dübörögve vágtattak el egymás mellett, mintha kísértetlovak repítenék őket a sötétben. Egy kocsiszín kettős vágányán, mint hosszú, alvó kígyó, mozdulatlanul és feketén állt az egyik szerelvény, az elibe fogott ló éppen horkantott, a sötétség itt oly sűrű volt, hogy a ló tomporát akár levált szikladarabnak nézhette volna az ember. Szellőztetőajtók csapódtak fel, majd lassan újra bezárultak. És amint a csoport előbbre jutott, a vágat egyre szűkült, egyenlőtlen teteje egyre alacsonyabb volt, úgyhogy csak meggörnyedve mehettek tovább.

Étienne kegyetlenül beverte a fejét. Ha nincs rajta a bőrsapka, alighanem betörte volna. Pedig figyelmesen utánozta Maheu minden kis mozdulatát, mert a lámpák fényénél pontosan látta sötét sziluettjét. Egyik munkás sem ütötte meg magát, úgy látszik, mindegyikük jól ismerte itt a járást, az ácsolatok minden csatlakozását, a szikla minden kiszögellését. Étienne alaposan megkínlódott a csúszós talaj miatt is, mely egyre jobban felázott. Helyenként valóságos tócsákban gázolt, de ezt is csak akkor vette észre, mikor már bokáig merült a híg sárban. Legváratlanabbul mégis a hirtelen hőmérsékletváltozás érte. Az akna mélyében nagyon hűvös volt, a szállítóvágatban meg, melyen át a bánya a friss levegőt kapta, jeges szél fújt, valósággal tombolt a szűk falak között. Aztán amint továbbmentek a szállítóvágatból elágazó vágatokon, ahol alig volt érezhető a szellőztetés, a szél alábbhagyott, s egyre fülledtebb, egyre forróbb és nehezebb volt a levegő.

Maheu hallgatott, csak mikor jobbra befordultak egy újabb oldalvágatba, csak akkor szólt oda Étienne-nek úgy, hogy vissza sem nézett rá:

- Ez a Guillaume-ér.

Ebben az érben volt a munkahelyük. Étienne már az első lépésnél beverte a fejét meg a könyökét. A lejtős tető itt oly alacsony volt, hogy húsz-harminc méteren át csak kétrét görnyedve tudtak előrejutni. Bokáig ért a víz. Kétszáz méternyit mentek előre, mikor Levaque, Zacharie és Catherine egyszerre úgy eltűnt, mintha elillantak volna a hasadékon át, amit Étienne csak most pillantott meg.

- Itt fel kell menni - szólt Maheu. - A lámpáját akassza a zubbonya gombjára, és kapaszkodjék a gerendákba.

Miután ő is eltűnt, tetszett, nem tetszett, Étienne-nek utána kellett mennie. A bányászok számára készült ez a vakakna az érben, innen ágaztak el a közbenső szintek. Csak olyan széles volt, amennyire a szénréteg vastagsága engedte, vagyis alig hatvan centiméter. Étienne szerencsére vékony volt, a válla meg a csípője még így is alaposan megszenvedte, hogy még ügyetlenkedett, és csak sok felesleges erőpazarlással, görcsösen az ácsolatba kapaszkodva tudott előrejutni. Tizenöt méterrel feljebb nyílt az első közbenső szint, de nekik tovább kellett kapaszkodniuk, mert Maheu csoportjának a munkahelye a hatodik közlében volt, a pokolban, mint ahogy mondani szokták. Egyik tizenöt méter a másik után, egymás után nyíltak a szintek, sose lesz vége ennek az útnak a szűk hasadékon át, melyben agyonnyomorodik az ember háta, válla. Étienne hörögve lélegzett, mintha a sziklák ránehezedtek volna minden porcikájára, a kezét véresre horzsolta, a lábát kékre, zöldre verte, alig jutott levegőhöz, úgy érezte, hogy erei menten megpattannak. Az egyik közlében két meggörnyedt állat bizonytalan körvonalát látta, egy kicsiét meg egy nagyét, csilléket toltak... Lydie volt meg Mouquette, ők már dolgoztak, és neki még két szintet kell kapaszkodnia! A verejték a szemébe csorgott, kétségbeesetten erőlködött, hogy beérje a többieket, hallotta, amint ügyes mozdulatokkal, a kőzetet alig érintve, egyszerre milyen nagy darabon húzódzkodnak feljebb.

- Kitartás, máris ott vagyunk! - hallotta Catherine hangját.

S mikor valóban felértek, egy másik hang csattant fel a vágat végéből:

- Na végre! Miattatok aztán kár igyekezni az embernek! Két kilométert kell gyalogolnom Montsouból, mégis én érek ide elsőnek!

Chaval méltatlankodott így, ez a hosszú, csontos, sovány és éles vonású huszonöt éves ember; dühös volt, hogy megvárakoztatták. Amint észrevette Étienne-t, megvetéssel vegyes csodálkozással kérdezte:

- Hát ez meg mi?

És mikor Maheu elmondotta neki a történteket, a fogai között dünnyögte:

- Na, szóval a legények kiütik a kenyeret a lányok kezéből!

A két férfi tekintete összecsapott, mindegyikük szemében a hirtelen támadó, ösztönös gyűlölet villant. Étienne, ha még nem is értette, érezte a sértést. Mindnyájan szó nélkül kezdtek dolgozni. A vágatok lassanként benépesedtek. A szénfalaknál megindult a munka mindegyik szinten, mindegyik vágat végén. A falánk akna lenyelte mindennapi emberadagját, közel hétszáz munkást, akik most mindnyájan itt küszködtek a hatalmas hangyabolyban; túrták a föld mélyét, átlyuggatták, mint a szú az öreg fát. És lent, a mély rétegek nehéz, nyomasztó csendjében, ha valaki a sziklához nyomja a fülét, hallhatta volna a sürgölődő emberrovar minden moccanását, a kasokat fel- meg lerepítő kábelek surranásától a munkahelyek mélyén a szénbe harapó csákányok zuhanásáig.

Étienne amint megfordult, megint szorosan Catherine mellé került. Most azonban már megérezte gömbölyödő keblének halmát, s egyszerre megértette a lágy melegséget, mely a kasban valósággal átjárta a közelében.

- Hát te lány vagy? - suttogta elképedten.

Catherine vidáman, fesztelenül válaszolt:

- Hát persze... Na, elég nehezen jöttél rá!


4

A négy vájár felsorakozott egymás fölé a fejtési front teljes magasságában. Deszkapallók választották el őket egymástól, ez fogta fel a kifejtett szenet is. Mindegyikük az érnek mintegy négyméteres szakaszát foglalta el, azonban maga az ér olyan szűk volt - itt alig ötven centiméter -, hogy a vájárok valósággal összelapultak a tető és a fal között; térddel, könyökkel segítették magukat előre, s valahányszor megfordultak, válluk mindannyiszor jól megszenvedte. Hogy hozzáférjenek a szénhez, az oldalukon fekve, hátracsavart nyakkal kellett dolgozniuk a rézsútosan emelt réselőnyárssal, a kurta nyelű csákánnyal.

A fejtési front aljában Zacharie dolgozott, fölötte Levaque és Chaval, legmagasabban pedig Maheu. Mindegyikük palaágyazatot réselt, melyet a nyárssal vájtak ki, aztán két vertikális bevágást csináltak a rétegbe, ezeknek felső részébe vasékeket vertek, úgy hasították ki egyben az egész tömböt. A szén zsíros volt, a kihasított tömb szétrepedezett, s darabokban gurult végig a vájár hasán, combján. A deszkapallók fogták fel az így lehulló szenet, mely a vájárok alatt gyűlt halomba, úgyhogy maga az ember teljesen eltűnt mögötte, mintha befalazták volna a keskeny résbe.

Maheu-nek volt a legnehezebb dolga. Fent, ahol ő dolgozott, a levegő meg sem moccant, a hőség elérte a harmincöt fokot; sokáig senki se bírta volna. Hogy jól lásson, a lámpáját a feje mellé, egy szögre kellett akasztania, úgyhogy egyenest a koponyáját sütötte, majd felforrt az agya. De a legszörnyűbb mégis a nedvesség volt. A kőzetből - pár centiméterrel az arca felett - szüntelenül, szaporán hullottak a kövér cseppek, mintha egy makacs ritmust dobolnának mindig pontosan ugyanazon a helyen. Hiába tekergette a nyakát, hiába vetette még hátrább a fejét, a cseppek csökönyösen, kitartóan verték az arcát. Negyedóra leforgása alatt teljesen átázott a ruhája, testét meg verejték lepte el, akár egy mosóüstből, úgy gőzölgött belőle a meleg pára. Ma reggel meg egy csepp egyenest a szemébe hullt, dühében elkáromkodta magát. Nem akarta abbahagyni a réselést, hatalmas ütésekkel dolgozott, s a két sziklafal közé zártan egész teste rázkódott minden csákányütésre; olyan volt, mint két lap közé fogott féreg, amelyet egyik pillanatról a másikra halálra zúzhat az összecsapódó könyv.

Egy szót sem váltottak. Mindannyian dolgoztak, nem hallatszott más, mint a csákányok szabálytalan, tompa zuhanása; ez a hang is mintha messziről jött volna, fojtott volt, rekedt, a mozdulatlan levegőben semmi visszhangot nem keltett. A sötétség meg valósággal megsűrűsödött, megtelt a sűrűn szálló szénporral, nehéz gázokkal, amitől ólmos fáradtan csukódott le az emberek szeme. A védőernyők alatt a lámpák kanóca vörös pontként izzott. Semmit nem lehetett tisztán kivenni, a vágat tágult, s úgy emelkedett ferdén a magasba, mint tágas, sima kémény, melyben tíz tél füstje, korma teremt sűrű sötétséget. Kísértetalakok mozogtak e sötétségben, a tompa fények itt-ott megvilágítottak egy csípőhajlatot, egy csomós kart vagy összekormozott, ijesztő arcot - mintha bűntényre készülnének, s azért kormozták volna be magukat. Néha felszikráztak a lehulló széntömbök, sima lapjuk, élük mint kristály verte vissza a felvillanó fényt, aztán megint sötétség borult mindenre; hatalmas, tompa zuhanással csapódott a csákány a fullasztó levegőben, a csorgó esőben ziháltak a mellkasok, felnyögött a fáradtság, a kín.

Zacharie, az előző napi mulatozás fáradtságával a karjában, hamarosan abbahagyta a munkát azzal az ürüggyel, hogy az ácsolást is el kell végezni valakinek, így kicsit elengedhette magát, halkan fütyürészett, tekintete a homályba révedt. A vájárok mögött csaknem háromméteres darabon üresen tátongott az ér, még annyira sem voltak elővigyázatosak, hogy aládúcolták volna a sziklát; a veszéllyel nem törődtek, az idejükkel meg fukarkodtak.

- Hé, méltóságos úr! - kiáltott Zacharie Étienne-nek. - Fát ide!

Étienne-nek, akit Catherine már megtanított, hogyan kell dolgozni a lapáttal, most bányafát kellett hordania a fejtőhelyre. Még az előző napról maradt a vágatban valamennyi, rendszerint reggelenként szokták lehordani az ér méreteinek megfelelően feldarabolt bányafát.

- Igyekezz hát, átkozott lustája! - kiabált Zacharie, mikor látta, hogy az új csillés milyen ügyetlenül evickél fel a szén között, karjában a négy támasztékkal.

Csákányával bevágást csinált a tetőbe, egy másikat a falba, a két bevágásba beillesztette a gömbfa két végét, mely így megtámasztotta a sziklát. Délutánonként jöttek a fenntartók, s az omladékkal, amit a vájárok a munkahelyen hagytak, feltöltötték az ér kitermelt szakaszát az ácsolattal együtt, csak az alsó meg felső szállítóutat hagyták szabadon.

Maheu abbahagyta a kínlódást, végre ki tudta szabadítani a széntömböt. Keze fejével megtörölte verejtékező arcát, aztán nyugtalanul hátranézett, hogy mit csinál mögötte Zacharie.

- Hagyd azt most - szólt rá. - Majd délután... Inkább fejtsük, hogy kilegyen a csilleszám.

- Csakhogy süllyed ám - válaszolt Zacharie. - Nézd, itt már van is egy repedés. Könnyen beomolhat!

De az apja csak vállat vont. Mit, omlás! De meg aztán nem először esnék meg ilyesmi, s mindig megúszták. Végül méregbe jött, s visszaparancsolta a fiát a fejtéshez.

Azután mindnyájan kifújták magukat. Levaque hanyatt fekve, káromkodva nézte a bal hüvelykjét, véresre nyúzta egy lehullott kő. Chaval dühösen dobta le magáról az inget, meztelen felsőtesttel talán jobban bírja a hőséget. Már mindnyájan feketék voltak, a finom szénpor verejtékkel keveredett, végigcsorgott, megült az arcukon. Maheu kezdte meg újból elsőnek a munkát. Most lejjebb dolgozott, feje közvetlen a szikla alatt. Az a makacs vízcsepp most a homlokát verte szünet nélkül, már azt hitte, hogy átlyukasztja a koponyáját.

- Nem kell velük törődni - mondta Catherine. - Ezeknek mindig jár a szájuk.

Aztán a maga készséges módján tovább magyarázott. Minden megrakott csille úgy érkezik meg a külszínre, ahogy a fejtési frontról elindították, tehát egy különleges jelzéssel ellátva, hogy az átvevő a csapat javára írhassa. Nagyon kell vigyázni arra, hogy jól megtöltsék a csillét, hogy csak tiszta szenet rakjanak bele, mert különben az ellenőr nem veszi át.

Étienne szeme lassanként megszokta a félhomályt. Nézte a lányt, akinek színtelen arcát még nem feketítette be a szén. Étienne nem tudta volna megmondani, hogy hány éves, tizenkettőnek gondolta, oly törékenynek látta. De azért fiús fesztelenségéből, egyenes szókimondásából - mely őt kicsit zavarta - mégis sejtette, hogy Catherine idősebb már. Különben nem nagyon tetszett neki a lány, valahogy túlságosan csibészesnek találta a fekete bányászsapkával keretezett, bohócosan fehér képét. De bámulta az erejét, azt az ügyességgel párosult, ideges erőt. Ütemesen, frissen lapátolt, gyorsabban töltötte meg a csillét, mint ő, aztán egyetlen lassú mozdulattal taszította a siklóig, könnyedén, simán ment át az alacsony sziklatető alatt. Ő meg kínlódott, botladozott, szüntelenül elakadt.

Az út persze éppen nem volt kényelmes. A fejtési frontot mintegy hatvan méter választotta el a siklótól, és a segédvájárok még nem szélesítették ki ezt az utat, olyan volt, mint egy csatorna, a teteje egyenlőtlen, csupa kiszögellés, egyik-másik szakaszán éppen hogy csak átfért a megrakott csille, összegörnyedve, térden csúszva kellett tolni, mert különben beverte volna a fejét a csillés. Az ácsolatok mindenütt meghajoltak, töredeztek, középütt sápadtan világítottak a hosszú repedések, és repedeztek a gyenge támok is. Óvatosan kellett mozogni, mert a szálkásan töredező gerendák közt összevissza horzsolhatta volna magát. Volt úgy, hogy hason csúszott előre a combvastagságú, recsegő gömbfák alatt, s valami vak félelem fogta el, hogy egyszerre csak a hátára roskad az egész gerendázat.

- Már megint! - kiáltott Catherine nevetve.

Étienne csilléje újból kiugrott, éppen a legnehezebb szakaszon. Képtelen volt egyenesen tolni a síneken, mert félrecsúsztak a nedves talajon. Étienne méregbe jött, káromkodott, dühösen küszködött a kerekekkel, de hiába erőlködött, nem bírta a sínre igazítani.

- Várj csak - szólt oda újból Catherine. - Ha dühöngsz, nem boldogulsz vele. - Ezzel ügyesen a csilléhez kúszott, hátulról alája nyomakodott, s csípőjének egyetlen mozdulatával helyére emelte. Hétszáz kilogramm súlyt mozdított odább. Ő meg ámulva, restelkedve, dadogva mentegetőzött.

Catherine-tól kellett megtanulnia azt is, hogy szétterpesztett lábát hogyan vesse meg az oldalfalak ácsolatában, hogy ne csúszkáljon összevissza. Elmagyarázta neki, hogy mereven nyújtott karral előre kell hajolnia a csillére, mert csak így tudja a csípő- meg a vállizmokkal egyszerre tolni. Étienne végigkísérte a lányt egy ilyen úton, látta, hogy feszülő farral hogyan siklik előre, oly alacsonyan markolva a csillét, hogy úgy tűnt, mintha négykézláb járna, mint valami cirkuszi törpe. Izzadt, lihegett, zihált, csak úgy recsegtek a csontjai, de egy szóval sem panaszkodott, a megszokás közönyével végezte a dolgát, mintha a közös nyomorúság kényszerítené mindnyájukat - őt is - arra, hogy görnyedjen, amíg él. És Étienne csak nem bírta utána csinálni; cipője meg-megcsúszott, a dereka majd leszakadt a folytonos hajolástól. Percek múlva elviselhetetlennek érezte a kínosan nehéz görnyedést, kénytelen volt letérdelni, hogy kicsit kifújja magát, és lélegzethez jusson.

A siklónál újabb kínok várták. Catherine megtanította, hogyan lökje rá a csillét. Ez a sikló szolgált ki két rakodószint között minden fejtőhelyet. Felső és alsó végénél is egy-egy csillésfiú állt; fent a fékező, lent a kapcsoló. Ezek a tizenkét tizenöt éves suhancok szüntelenül trágárságokat kiabáltak, ha valaki meg akarta értetni magát velük, túl kellett harsogni az üvöltésüket. Mikor lent üres csille várt felvonásra, a kapcsoló jelt adott, ekkor a csilléslány rátaszította a siklóra a megrakott kocsiját, melynek súlya felemelte az üreset, mihelyt a fékező kiengedte a féket. Lent az alsó vágatban álltak össze a szerelvények, ezeket aztán lovak vontatták az aknáig.

- Hé! Adta kölykei! - kiáltott bele Catherine a mintegy százméternyi kiácsolt siklóba, mely visszhangzott, mint egy óriási szócső.

A csillésgyerekek alighanem pihentek, mert se egyik, se másik nem válaszolt. Valamennyi szinten megállt a szállítás. Végül vékony kislányhang válaszolt:

- Egyik biztos Mouquette-en van!

Féktelen nevetés harsant fel, a vágatban minden csilléslány az oldalát fogta, úgy nevetett.

- Ki volt ez? - kérdezte Étienne.

Catherine megmagyarázta neki, hogy Lydie kiabált fel, ez a kis vakarcs, aki a korához túl sokat tud, de vézna karja úgy elbánik a csillével, mintha erős felnőtt lenne. Mouquette meg akár két csillésfiút is kibír egyszerre.

Most felhangzott a kapcsoló kiáltása, hogy indíthatják a csilléket. Alighanem egyik aknász járt odalent. A kilenc szintfolyosón újból megkezdődött a szállítás; most megint nem hallatszott más, mint a csillésgyerekek szabályosan ismétlődő kiáltása meg a csilléslányok zihálása, akik izzadva, gőzölögve, mint az agyonterhelt kancák érkeztek a siklóhoz. Ahányszor valamelyik bányász megpillantott egy ilyen négykézláb álló lányt a férfinadrágban feszülő csípőjével, az egész vágaton hirtelen támadt állatias vágy szele fújt végig.

És Étienne minden egyes út végén a vágat fullasztó mélyére került, újra hallotta a réselőnyársak tompa, megtört ritmusát, a munkájukkal küszködő bányászok nehéz, gyötrelmes sóhajait. Mind a négyen nekivetkőztek, izzadsággal kevert szénpor lepte egész testüket, teljesen belevesztek a szénbe. Maheu-n egyszer segíteniük kellett, mert már úgy betemette a szén, hogy csak a hörgését hallották: kihúzták a felfogó pallót, hogy a szén lehulljon, s ő kiszabaduljon mögüle. Zacharie és Levaque szidták, átkozták az egész eret, mert mint mondották, egyre nehezebb benne a fejtés, így aztán kétségbeejtően kevés lesz a csapat keresete. Chaval megfordult, egy darabig a hátán feküdt, úgy szidta Étienne-t, akinek ittléte végképp felbőszítette.

- A fene a mamlasz pofáját! Annyi ereje sincs, mint egy lánynak!... Mikor rakod meg már azt a csillét? Vagy sajnálod a karodat?... A kutya istenit, tíz sout vonok le tőled, ha egy csillét is visszalöknek miattad!

Étienne nem válaszolt; boldog volt, hogy munkát kapott, azt se bánta, hogy munkája nem jobb a kényszermunkánál, meghajolt a nyers hierarchia előtt, mely a napszámost elválasztja a szakmunkástól. De már nem bírta tovább, a lába csupa vér volt, kezét-lábát rettenetes görcs kínozta, a mellét meg mintha vaspánt szorította volna. Szerencsére éppen tíz óra volt, a csoport reggelizni készült.

Maheu-nek volt ugyan órája, de meg sem nézte. Még öt percet sem tévedett soha e csillagtalan éjszakában. Ingbe, zubbonyba bújtak mindahányan. Aztán lejöttek a munkahelyről, összekuporodtak bányászmódra: könyöküket a csípőjüknek támasztva a sarkukra ültek. A bányászember már úgy megszokta ezt az ülést, hogy másutt sem keres követ vagy gerendát, hogy arra telepedjék. Mindegyikük elővette az elemózsiát, komolyan nekiláttak a vastagon szelt kenyereknek; csak itt-ott ejtettek egy szót a reggeli munkáról. Catherine nem ült le, álldogált, aztán odament Étienne-hez, aki kicsit távolabb, a síneken keresztben nyújtózott el, s hátát az ácsolatnak támasztotta. Itt kicsit szárazabb volt.

- Nem eszel? - kérdezte a lány tele szájjal, kezében a kenyérrel. Aztán hirtelen eszébe jutott, hogy talán egy falat kenyere sincs ennek az éjszakában kódorgó, garastalan legénynek.

- Felezel velem?

És mikor Étienne elutasította a kínálást, és az éhségtől reszkető hangon esküdözött, hogy cseppet sem kívánja, a lány vidáman folytatta:

- No persze, utálod... De ide nézz! Én csak innen haraptam, neked meg emez oldalról adok.

Máris kettétörte a vajas kenyeret. Étienne elvette az egyik darabot, és uralkodnia kellett magán, nehogy egyszerre kapja be az egészet. Karját a combjára támasztotta, ne lássák, mennyire reszket a keze. A lány fesztelenül, jópajtás módjára lehasalt melléje, állát a tenyerébe támasztotta, a másik kezében a kenyerét fogta, és lassan falatozott. Kettőjük között világított a két lámpa.

Catherine egy pillanatig csendesen nézte a fiatal férfit. Alighanem tetszett neki a finom metszésű arc meg a fekete bajusz, mert mintha vidáman mosolygott volna.

- Szóval gépész vagy, és elküldték a vasúti műhelyből... Miért?

- Mert megpofoztam a főnököm.

A lány, akinek vérében volt a fegyelem, a vak engedelmesség, most döbbenten bámult.

- Igaz, hogy ittam - folytatta Étienne -, és ha iszom, hát teljesen megvadulok, elemészteném magamat meg másokat is... Ha csak két kupicával iszom, már nekiesem valakinek... Utána meg két napig a betege vagyok.

- Nem szabad innod - mondta Catherine komolyan.

- Egyet se félj, ismerem magam!

Megrázta a fejét. Gyűlölte a pálinkát, úgy, ahogyan csak egy iszákos család utolsó sarja gyűlölheti, mert a saját bőrén szenvedte meg alkoholista, züllött elődeinek örökét, úgy gyűlölte, hogy méreggé vált benne egy cseppje is.

- Csak az anyám miatt bántott, hogy kidobtak - mondta, miután lenyelt egy falatot. - Az anyám nagyon nehezen él, egyszer-egyszer küldtem neki öt frankot.

- Hát hol van az anyád?

- Párizsban... Mosónő. A Goutte d'Or utcában.

Elhallgatott. Félelem árnyékolta fekete szemét; ha ezek a dolgok jutottak eszébe, mindig szorongva gondolt arra, hogy vajon ragyogó, ifjúi egészsége nem rejti-e máris valami ismeretlen nyavalya csíráját. Tekintete kis ideig a bánya mély sötétjébe veszett, s itt a föld alatt, a sűrű, fojtogató levegőben feltámadtak gyerekkorának emlékei: látta erős és szép anyját meg az apját, aki elhagyta őket, és csak akkor tért vissza hozzájuk, mikor az anyja már másnak a felesége volt, s az asszony aztán a két férfi között élt, s azok tönkretették; velük fetrengett a pocsolyában, szennyben, alkoholmámorban. Eszébe jutott az utcájuk, részletek villantak fel emlékezetében: szennyes fehérnemű a mocskos szoba közepén, mindenütt a részegség undorító szaga, és a pofonok, melyektől majd eltört az állkapcsa.

- Most persze a harminc souból alig adhatok neki... - folytatta nehéz szóval. - Éhen fog veszni, az lesz a vége.

Lemondóan vállat vont, megint harapott a kenyérből.

- Iszol? - kérdezte Catherine, és kihúzta kulacsa dugóját. - Ez csak kávé, nem árt meg... Fullad az ember, ha nem iszik közben.

De Étienne nem fogadta el. Éppen elég az is, hogy elvette a kenyerének a felét. A lány azonban jólelkűen makacskodott.

- Jó, hát majd iszom előtted, ha már így udvariaskodsz - mondta végül. - De most aztán igazán nem lenne szép tőled, ha nem fogadnád el!

Feléje nyújtotta kulacsát, s közben feltérdelt. Étienne most egész közelről látta a két lámpa fényénél. Ugyan miért gondolta először, hogy csúnya? Most, hogy csupa feketeség volt, s az arca is tele szénporral, úgy érezte, hogy valami különös báj sugárzik belőle. Árnyék esett az arcára, nagy szájából csillogva fehérlettek a fogai, szeme kitágult, zöldes fénnyel villózott, mint a macskák szeme. Sapkája alól kiszabadult egy vöröses tincs, csiklandozta a fülét, s ettől nevetnie kellett. Most nem látszott annyira fiatalnak; biztosan megvan tizennégy éves is.

- Jó, hát a kedvedért - mondta Étienne. Ivott, és visszaadta a kulacsot.

Catherine megint húzott belőle egyet, s megint rávette Étienne-t, hogy ő is igyék, felezni akar vele - mint mondta. És a szájról szájra járó kis kulacson jóízűen nevettek. Étienne hirtelenében arra gondolt, mi lenne, ha a karjaiba kapná s megcsókolná? Szénporos arcában rózsaszínen csillogott húsos ajka, s egyre erősebb vágyat ébresztett Étienne-ben. De nem merte megcsókolni, valahogy félt tőle; Lille-ben csak utcalányokkal volt dolga, a leghitványabbjával, nem tudta, hogyan kezdje el egy munkáslánnyal, aki a családjával él.

- Lehetsz már vagy tizennégy éves, ugye? - kérdezte, és újra harapott egyet.

Catherine csodálkozott, majdhogy megharagudott.

- Hogyhogy tizennégy? Már tizenöt vagyok!... Igaz, nem vagyok kövér. Tudod, nálunk a lányok nem valami gyorsan fejlődnek.

Étienne tovább kérdezgette, s a lány felelt mindenre, nem hetykén, nem is szégyenkezve. Látta, hogy mindent tud már a férfiak és nők viszonyáról, mégis úgy érezte, hogy még szűz, ártatlan gyerek, akit nővé érésében késleltet a rossz levegőjű környezet, a fárasztó munka, melyben él. Zavarba akarta hozni, ezért Mouquette felől kérdezősködött; s Catherine elképesztő históriákat mesélt el nyugodt, sőt derűs hangon. Hát csuda, miket csinál ez a Mouquette! S mikor azt kérdezte tőle, hogy neki van-e szerelmese, tréfásan azt mondta, hogy nem akarja ilyesmivel mérgesíteni az anyját, de az már csak úgy van, hogy előbb-utóbb lesz valakije. Vállát összehúzta, didergett átázott ruháiban. Arca szelíd volt, beletörődő, mint aki kész elviselni a dolgokat és a férfiakat.

- Persze, itt könnyű szeretőt találni, mert, ugye, férfiak, nők mindig együtt vannak...

- Persze.

- Meg aztán ezzel nem árt az ember senkinek... A papnak meg nem mondja el.

- Ó, fütyülök én a papra! Csakhogy itt van a Fekete Ember.

- Micsoda Fekete Ember?

- Hát az a vén bányász, aki visszajár, és kitekeri a céda lányok nyakát.

Étienne csak nézte, talán tréfál vele ez a lány?

- Hát te hiszel az ilyen butaságokban? Talán nem jártál iskolába?

- Dehogynem! Tudok írni meg olvasni... ez jó, mert a papa meg a mama idejében még nem tanultak.

Igazán kedves kis teremtés. Ha elkészült a vajas kenyerével, hát megöleli és megcsókolja a húsos, rózsaszínű száját. A félénk ember elhatározása volt ez, a torka összeszorult a merész gondolattól. Ez a fiúruha, ez a nadrág meg a zubbony ezen a leánytesten, izgatta meg zavarta is. Étienne lenyelte az utolsó falatot. Kortyolt a kulacsból, aztán visszaadta a lánynak, hogy igya ki egészen. Most itt a pillanat, mikor cselekedhet; nyugtalanul pillantott hátra, a bányászok felé, de ekkor sötét árnyék zárta el a szintfolyosó nyílását.

Chaval már pillanatok óta ott állt, figyelte őket. Most feléjük lépett, s miután hátrapillantott, hogy vajon Maheu nem látja-e őt, odament Catherine-hoz, aki ülve maradt a földön, vállon ragadta, hátrarántotta a fejét, és durván szájon csókolta, mintha észre sem venné, vagy mit sem törődne azzal, hogy Étienne is ott van. Birtokbavételt meg valami féltékeny elszántságot fejezett ki ez a csók.

A lány haragosan tiltakozott:

- Hagyj békén, te!

Chaval nem engedte el a lány fejét, mereven nézte. Fekete volt a hatalmas sasorra, fekete volt az egész képe, s csak úgy lángolt vörös bajusza meg szakálla. Végül elengedte Catherine-t, s szó nélkül visszament.

Étienne megborzongott. Micsoda ostobaság volt, hogy várt! Most aztán már igazán nem csókolja meg, még azt hihetne, hogy azt a másikat utánozza. Sebzett hiúságában igazi keserűséget érzett.

- Miért hazudtál? - kérdezte halkan a lányt. - Hiszen van neked szeretőd!

- De nem! Esküszöm! - kiáltotta Catherine. - Ennyi sincs köztünk! Már megint csak bolondozott... Hiszen nem is idevalósi, csak fél éve jött Pas-de-Calais-ból.

Mindketten felálltak, mentek újra dolgozni. Catherine mintha elszomorodott volna attól, hogy Étienne-t kedvetlennek látja. Nyilván vonzóbbnak találta, mint azt a másikat, s talán inkább őt választotta volna. Nyugtalanul töprengett, vajon hogyan kedveskedhetne neki, hogyan vigasztalhatná meg, s mikor látta, hogy Étienne csodálkozva nézi lámpájának kék lángját meg körülötte azt a sápadt fényű udvart, megpróbálta elterelni a figyelmét:

- Gyere, mutatok valamit - suttogta barátságosan.

A vágat végébe vezette, s mutatta, hogy ott egy hasadás van a szénfalon. A hasadékból valami lágy hang hallatszott, mintha madár fütyülne.

- Tedd csak ide a kezed, érzed a szelet?... Ez a bányalég.

Étienne megdöbbent. Hát csak ilyen semmiség az, ami mindent levegőbe repíthet? A lány nevetett, s azt mondta, hogy ma nagyon sok a bányalég, azért olyan kék a lámpa lángja.

- Mikor hagyjátok már abba a locsogást, naplopók! - csattant fel Maheu keményen.

Catherine és Étienne gyorsan megtöltötték a csilléket, aztán a vágat egyenetlen teteje alatt kúszva, megfeszített háttal a siklóra lökték. Már a második csillénél verejtékben úsztak, s megint csak ropogott minden porcikájuk.

A vájárok is újra munkába álltak a fejtésnél. Gyakran előfordult, hogy megkurtították a reggelizés idejét, nehogy átfázzanak, és a sötétségben mohón, szótlanul felfalt étel, mint a kő, úgy megfeküdte a gyomrukat. Oldalt fekve egyre erősebben csákányoztak, csak egy gondolat járt a fejükben, az, hogy minél több csille teljen meg. Minden eltűnt körülöttük az oly nehezen szerzett keresetért vívott küzdelemben. Nem érezték már a testükre csorgó vizet, melytől kezük-lábuk megdagadt; nem érezték a kényszerű testtartás okozta görcsöt, a gyilkos sötétséget, mely úgy megsápasztotta őket, mint a pincelevegő a növényt. Pedig amint az idő előbbre haladt, az egyre nehezebb levegő megtelt a lámpák meleg füstjével, leheletük szagával, fojtó bányaléggel, mely a látásukat is zavarta, mintha pókháló került volna a szemükbe. Mindezen már csak az éjszakai szellőztetés segíthet. Megkínzott tüdejük már alig zihált, de azért ők itt lent, mélyen a föld alatt, ebben a vakondlyukban csak vágták, fejtették a szenet.


5

Maheu elő sem vette zubbonya zsebéből az óráját, mikor abbahagyta a munkát, és odaszólt Zacharie-nak:

- Mindjárt egy óra... Zacharie, készen vagy?

A legény valamivel ezelőtt fogott neki az ácsolásnak, hanyatt fekve dolgozott, közben el-eltűnődött, és az előző napi nagy crosse-játszmára gondolt. Révedezéséből csak az apja hangja riasztotta fel:

- Igen, ennyi elég is, majd aztán holnap.

Ezzel visszament a fejtéshez. Levaque és Chaval is letette a csákányt. Pihentek kicsit. Meztelen karjukkal törölgették arcukról a verejtéket, s közben a tető szikláit nézegették, melynek lemezes tömbjei több helyen is hasadoztak. Nemigen esett szó másról, csak a munkájukról.

- Megint csak kifogtuk - dünnyögött Chaval. - Hogy omlik itt a föld!... Ezzel persze nem törődnek, mikor a szerződést csinálják.

- Gazember az mind - morgott Levaque -, csak azt nézik, hogy hol rövidíthetnek meg bennünket.

Zacharie elnevette magát. Fütyült a munkára meg az egész bányára, de jól szórakozott, ha a Társulatot szidták. Maheu békésen magyarázta, hogy a talaj jellege minden húsz méternél változik, és ami igaz, az igaz, nem tudhatják előre azok se, hogy milyen lesz. Aztán mikor a másik kettő csak nem hagyta abba a főnökök szidalmazását, Maheu nyugtalanul nézett körül:

- Pszt! Elég legyen már!

- Igazad van - mondta Levaque ugyancsak halkan. - Nem jó ez a sok beszéd.

Mindenütt besúgókat láttak, még a föld mélyében is, mintha a részvényesek szenének itt az érben füle lenne.

- Bánom is én! - mondta Chaval hangosan, kihívóan. - De annyit mondhatok, ha ez a disznó Dansaert megint úgy beszél velem, mint a minap, belevágok egy téglát a hasába... Hagyjanak engem békén, én se szólok bele abba, hogy mit csinál a fehérképű szőkékkel.

Zacharie most már nem bírt a jókedvével. A bányamester meg Pierronné viszonya állandó tréfálkozás tárgya volt a bányában. Még Catherine is úgy nevetett, hogy az oldalát fogta, és a lapátja nyelére támaszkodott. Pár szóval elmondta Étienne-nek, hogy miről is van szó. De Maheu-t feldühítette ez a beszéd, nem is titkolta, hogy fél:

- Hallgatsz már el?... Ha bajba akarsz kerülni, hát várd meg, míg egyedül leszel.

Még be sem fejezte, mikor léptek zaja hangzott a felső szintfolyosóból. A szénfal tetején mindjárt meg is jelent az aknamérnök - a kis Négrel, ahogy a munkások nevezték maguk között - meg Dansaert, a bányamester.

- Nem megmondtam! - mormolta Maheu. - Mindenütt ott vannak, mintha a földből bújnának elő.

Paul Négrel aknamérnök Hennebeau vezérigazgató unokaöccse volt, huszonhat éves, vékony, csinos, göndör hajú, barna bajuszú fiatalember. Hegyes orrával, élénk tekintetével leginkább kedves, örökösen gyanakvó, okos menyétre emlékeztetett; de ha munkással állt szemben, kedvessége menten nyers fensőbbséggé változott. Olyan ruhát viselt, mint a bányászok, ő is maszatos volt a szénportól, s hogy tekintélyt szerezzen előttük, vakmerő bátorságot tanúsított, a legveszélyesebb helyeken jött-ment, mindig ő érkezett elsőnek, ha földomlás volt, vagy bányalég tört be.

- Ez lenne az, ugye, Dansaert? - kérdezte.

A bányamester - egy húsos képű belga, nagy, érzéki orral - túlzott udvariaskodással felelt:

- Igenis, Négrel úr... És itt van az az ember, akit ma reggel vettünk fel.

Mindketten lecsúsztak a vágat közepébe. Odahívták Étienne-t. A mérnök felemelte a lámpáját, ránézett Étienne-re, de nem kérdezett semmit.

- Rendben van - mondta aztán. - Persze nem szeretem, ha csak úgy az országúton szednek össze mindenféle idegent... Ez többé ne forduljon elő.

Oda sem figyelt a magyarázatra, hogy miért volt szükség az új munkásra, meg hogy a vezetőség a szállításnál úgyis legényekkel akarja felváltani a nőket. A tetőt kezdte vizsgálni, a vájárok meg újra fogták a réselőnyársat. Négrel egyszerre csak felkiáltott:

- Hé, Maheu! Hát hiába beszél maguknak az ember?... Hiszen egyszer mindnyájan itthagyják a fogukat! A kutya mindenségit!

- Ugyan, nincs azzal a tetővel semmi baj - válaszolt nyugodtan Maheu.

- Hogy nincs vele semmi baj?... De hiszen máris süllyed a szikla, maguk meg kétméterenként is alig dúcolnak, mintha sajnálnák a bányafát. Hát egyiküknek sincs több esze? Inkább törjék be a koponyájukat, de akkor se hagyják ott a fejtést, hogy kicsit az ácsolattal is törődjenek!... De most aztán rögtön fogjanak hozzá! Kétszer ilyen sűrűen rakják a gyámokat, megértették!?

És mikor a bányászok húzódoztak, s kelletlenül mondogatták, hogy a saját épségüknek ők sem ellenségei, akkor Négrel dühbe jött.

- No persze! És ha majd betörik a koponyájuk, talán majd maguk viselik a következményeket? Azt már ugye nem? A Társulat fizetheti a nyugdíjat maguknak vagy az özvegyüknek... Ismerjük már magukat: csak hogy két csillével több legyen estig, képesek lennének a bőrüket otthagyni.

Maheu egyre dühösebb lett, de a hangját még fékezni tudta, s higgadtan felelt:

- Ha rendesen fizetnének bennünket, többet törődnénk az ácsolattal.

A mérnök vállat vont, nem felelt. Végigjárta a fejtést, s csak mikor az aljába ért, akkor mondta:

- Egy órájuk van még, álljanak neki mindnyájan, s vegyék tudomásul, hogy háromfrankos büntetést szabtam ki a csoportra.

A vájárok tompa morgással fogadták szavait. Csak a tekintélytisztelet tartotta őket vissza, ez a már csaknem katonai fegyelem, melynek ereje a csillésfiútól a bányamesterig mindegyiküket meghajtásra késztette a felettese előtt. Chaval és Levaque keze mégis dühösen ökölbe szorult, Maheu egy pillantással intette őket mérsékletre; Zacharie meg csúfondárosan vonogatta a vállát. De talán Étienne volt a legfelindultabb. Mióta betette a lábát e pokol mélyére, lassan úrrá lett rajta a lázadás. Ránézett Catherine-ra, a lány meghajolt gerinccel ott állt, megadóan. Hát elképzelhető, hogy az ember ily kegyetlen munkával birkózik a gyilkos sötétségben, és még a mindennapi kenyérre való pár sout se keresse meg?

Négrel közben továbbment Dansaert-rel együtt, aki nem szólt közbe, de szüntelenül bólogatva helyeselt. Most ismét hallották a hangjukat, megint megálltak, az ácsolatot vizsgálták, a fejtés mögött tízméteres szakaszon a bányászoknak kellett gondoskodni róla.

- Mondtam magának, hogy beszélhet ezeknek az ember! - kiabált a mérnök. - A kutya mindenségit! Hát maga nem néz a körmükre?

- De igen, hogyne - dadogott a bányamester. - Beleun az ember, annyit beszél nekik.

Négrel erélyesen kiáltozott:

- Maheu! Maheu!

Mindnyájan odamentek. Négrel tovább kiabált:

- Ide nézzen, ez tart magának?... Egy garast sem ér az egész. Úgy áll, mint tehénen a gatya, csak úgy odakenték, fenét se ér az egész. Az istenit! Így legalább érti az ember, hogy miért kerül nekünk olyan sokba a fenntartás. Persze, mit törődnek ezzel maguk, fő, hogy addig kitartson, míg maguké a felelősség! Aztán dűl össze minden, és a Társulat fizethet egy regimentnyi fenntartót... Nézze csak meg ott, lejjebb, hát ez már disznóság...

Chaval mondani akart valamit, de Négrel nem engedte szóhoz jutni.

- Úgyis tudom, hogy mit akar mondani. Hogy fizessük jobban magukat, ugye? Hát vegyék tudomásul, a végén majd azt érik el, hogy a Társulat külön megfizeti az ácsolást, de a csillebér rovására. Majd meglátjuk, mit nyernek vele... Ajánlom, ácsolják ki elölről az egészet, mégpedig rögtön! Holnap megnézem.

S miután fenyegetőzésével mindnyájukat megdöbbentette, ment tovább. Dansaert, a mérnök előtt oly alázatos Dansaert, pár pillanatra visszamaradt, hogy durván nekitámadjon a bányászoknak.

- Én tartsam a hátam maguk miatt?... Nálam nem ússzák meg három frank bírsággal. Jó lesz, ha vigyáznak!

Amint odább ment, Maheu is kitört.

- A kutya istenit, ami piszokság, az piszokság. Én már aztán szeretem a békességet, mert az ember így könnyebben megérteti magát, de ezek már megbolondítják az embert... Hallottátok? Még hogy kevesebbet adnak a csilléért, az ácsolást meg külön fizetik! Megint kitalálnak valamit, hogy kevesebbet kapjunk!... A kutya istenit, a kutya istenit!

Keresett valakit, hogy kitölthesse rajta a haragját, s észrevette Étienne-t és Catherine-t, amint tétlenül ácsorognak.

- Mit tátjátok a szátokat? Legalább hordjátok ide a bányafát! Talán rátok tartozik, hogy mit beszélek?... Mindjárt belétek rúgok!

Étienne indult a bányafáért. Nem bántotta Maheu durvasága, mert oly dühös volt a főnökökre, hogy a bányászokat hozzájuk képest nagyon is derék fiúknak tartotta.

Levaque és Chaval éktelen káromkodással könnyítettek haragjukon. Mindnyájan, még Zacharie is, dühödten ácsoltak: fél órán át nem hallatszott más, mint a nagykalapács döngése meg a bányafa recsegése. Egy hangot sem szóltak, lihegtek, dühöngtek a sziklafalra; legszívesebben nekimentek és feltaszították volna az egészet, ha telt volna erejükből.

- Hát ebből elég! - jelentette ki végül Maheu a haragtól és a fáradtságtól összetörten. - Másfél óra... Hát ez aztán gyönyörű nap, még ötven sout se kerestünk meg!... Megyek, torkig vagyok.

Még fél óra munkaidejük volt hátra, de ő felöltözködött. A többiek követték a példáját. Magukon kívül voltak, ha csak ránéztek a szénfalra. A csilléslány nekifogott a munkájának, de őket dühítette az a buzgalom, rákiabáltak, hogy hagyja abba, menjen ki a szén magától, ha tud. S mind a hatan hónuk alá vették a szerszámot, s mentek, hogy újból megtegyék a két kilométeres utat, s az aknához érjenek, ahonnan reggel elindultak.

A vájárok már mind átcsúsztak a vakaknán, de Catherine és Étienne lemaradtak, mert az egyik közlénél összetalálkoztak Lydie-vel, megállították, hogy engedje őket maga elé, s a kislány mesélni kezdett nekik. Elmondta, hogy Mouquette nincs sehol, egy órával ezelőtt olyan orrvérzést kapott, hogy azóta is áztatja valahol a képét, de senki se tudja, hogy hol.

Mikor Étienne és Catherine elváltak tőle, az elcsigázott, szutykos kislány megint nekifeküdt a csillének, erőlködve merevítette vékony karját, lábát, olyan volt, mint egy túlságosan nagy teherrel birkózó sovány, fekete hangya. Étienne és Catherine háton csúsztak le, a falhoz simulva, nehogy lenyúzzák a homlokukat, s oly gyorsan siklottak lefelé a simára koptatott vakaknán, hogy közben meg kellett kapaszkodniuk a faborításban, nehogy tüzet fogjon a hátsójuk, mint tréfásan mondogatták.

A vakakna aljában is kettesben voltak. A vörösen izzó kis csillagok eltűntek a vágat egyik fordulójában. Jókedvük alábbhagyott. Fáradtság nehezítette lépteiket; elöl ment Catherine, mögötte Étienne. A lámpák kormosan égtek, Étienne alig látta a lányt, valami füstös köd burkolta be, és a fiatalember kínos feszengéssel gondolt arra, hogy lány lépked előtte. Úgy érezte, ostobaság, hogy nem csókolta meg, s hogy zavarja a másik férfi csókjának az emléke. Igen, a lány biztosan hazudott neki: szeretője az a másik, együtt hálnak akármelyik útjukba kerülő szénkupacon; lám, hiszen úgy ringatja a csípőjét, akár egy szajha. S minden ok nélkül haragudott Catherine-ra, mintha a lány megcsalta volna őt. Pedig Catherine minden pillanatban hátrafordult, figyelmeztette, ha valami akadály volt az úton, mintha csak kérlelte volna, hogy legyen kedvesebb. Hiszen olyan elesettek voltak, jópajtásként hogy elnevetgélhetnének! Végre megérkeztek a szállítóvágatba, s Étienne-t már nem kínozta annyira határozatlansága. Catherine még egyszer ránézett, szomorúan, mint aki sajnálja az elszalasztott boldogságot, mely többé nem akad útjukba.

Itt már dübörgött körülöttük a föld alatti élet, az aknászok szüntelenül jöttek-mentek, gyorsan ügető lovak csillesorokat vontattak fel-alá, mindenütt lámpák villantak a sötétben. A fal mellé kellett lapulniuk, hogy átengedjék az utat az árnyalakoknak, a siető embereknek, állatoknak, melyeknek lehelete az arcukba csapott. Jeanlin futott mezítláb a csilléje után, valami pimaszságot kiáltott nekik, de ők nem hallották meg; a kerekek dübörgése elnyomta a hangját. Egyre csak mentek, Catherine hallgatott, Étienne meg, minthogy nem emlékezett a reggel megtett útra meg az útkereszteződésekre, egyre képzelődött, hogy a lány eltéved vele, aztán egyre beljebb kerülnek a föld mélyébe. De legjobban mégis a hidegtől, az egyre kegyetlenebb hidegtől szenvedett, mely megcsapta, mihelyt kiért a fejtőhelyről. Ahogy közeledtek az aknához, egyre jobban didergett. A szűk folyosókon most is viharos szél süvített végig. Úgy érezte, soha nem lesz vége ennek az útnak, mikor egyszerre az aknarakodóba értek.

Chaval ferdén pislogott rájuk; száját bizalmatlanul elhúzta. Ott voltak a többiek is, ott álltak izzadtan a jeges huzatban; hallgatagon, akárcsak ő, s csak nyelték a haragjukat. Túl korán érkeztek, még egy félórát kell várniuk, hogy felvigyék őket, már csak azért is, mert egy lovat akartak leszállítani, s ez meglehetősen bonyolult művelet volt. A kaskezelők most is taszították a kasba a csilléket, fülsiketítően zörögtek, csikorogtak a vaspántok; a kas elröppent, eltűnt a fekete lyukból záporozó vízben. Odalent egy tíz méter mélységű gödörben gyűlt a zuhogó víz, pállott nedvességszag áradt belőle. A kas körül szüntelenül sürögtek, forogtak az emberek, a jelzőkalapácsok kötelét rángatták, emelőrudaknak feszültek, s közben szakadatlanul permetezett a nedvesség, ruhájuk teljesen átázott. A három szabad fényű lámpa vöröses fénye hatalmas, imbolygó árnyakat vetített a falra, s a föld alatti aknarakodó leginkább valami zsiványtanyára, hegyi patakkal szomszédos rablóbarlangra emlékeztetett.

Maheu még egyszer próbálkozott. Odalépett Pierronhoz, aki most kezdte a hatórás műszakot.

- Hallod-e! Igazán felengedhetnél bennünket!

De a kaskezelő, a szelíd képű, csinos, erős ember ijedten tiltakozott.

- Lehetetlenség. Szólj az aknásznak... engem megbüntetnének.

Megint csak lenyelték kitörni készülő haragjukat. Catherine Étienne-hez hajolt, és a fülébe súgta:

- Gyere, nézzük meg az istállót, ott olyan jó!

Loppal kellett eltűnniük, nehogy észrevegyék őket, mert oda tilos volt bemenniük. Balra, egy rövid vágat végében volt a huszonöt méter hosszú, négy méter magas, sziklába vágott és téglával boltozott istálló, melyben húsz ló számára volt hely. Csakugyan kellemes volt itt, az állatok melege, a tiszta, friss alom jó szaga töltötte be a levegőt. Egyetlen lámpa égett bágyadt fénnyel, akár egy mécses. Jöttükre a pihenő lovak megfordították a fejüket, nagy, szelíd szemükkel rájuk néztek, aztán zavartalanul abrakoltak tovább, mint afféle erős, egészséges, mindenkitől szeretett munkások.

Catherine hangosan olvasta a lovak nevét a jászolok fölött elhelyezett fémtáblákról; de egyszerre csak felsikított, mert valaki váratlanul felegyenesedett előtte. A rémült Mouquette bukkant ki egy rakás szalma alól, ide bújt el aludni. Hétfőnként a vasárnapi hejehujától kimerülten rendszerint úgy segített magán, hogy beleöklözött a saját orrába, aztán otthagyta a fejtési frontot azzal, hogy vízért megy, s megbújt itt, az istállóban, a meleg alomban, az állatok között. Az apja, akinek a kedvence volt, megtűrte itt, pedig tudta, hogy saját fejére is bajt zúdíthat.

Mouque bácsi éppen most lépett be az istállóba. Alacsony, kopasz, megviselt emberke volt, mégis kövér, ami pedig ritkaság az ötvenéves, öreg bányászok között. Mióta bányakocsis lett belőle, szünet nélkül bagózott, megfeketült szájában már vérzett a foghús. Dühbe gurult, amint a két fiatalt meglátta a lánya mellett.

- Ti meg mi a fenét kerestek itt? Na, lóduljatok innen mindahányan! Szégyentelenek! Férfiakat hoztok ide!... Itt akartok nekem disznólkodni a szalmában?

Mouquette az oldalát fogta nevettében. Catherine rámosolygott Étienne-re, ő azonban zavartan igyekezett kifelé. Éppen akkor értek a rakodóba, mikor Bébert és Jeanlin is befutott egy csillesorral. A szállítás szünetelt, mert a kast leállították valamiért, a fiatal lány odament a szürke lóhoz, simogatta, s mesélt róla Étienne-nek. Bataille a neve, már tíz éve idelent dolgozik. A bánya legöregebb lova ez a derék szürke, képzelje csak el, tíz év óta mindig ebben a sötét lyukban, az istállóban is mindig ugyanazon a helyen, s mindig ugyanazt a sötét vágatot járja; mióta idekerült, nem is látta az isten napját.

Bataille erős állat volt, a szőre fényes, kezesnek látszott, mint akinek a lét nyomorúságaitól mentesen, bölcs nyugalomban folynak napjai. Az örökös sötétség végül jókora ravaszságot fejlesztett ki benne. Már oly ismerősen mozgott a vágatban, hogy a szellőztetőajtókat a fejével taszította be, az alacsony ácsolatok alatt meg lehajtotta, nehogy nekimenjen valaminek. Mintha csak számolta volna, hogy hányat fordul, mert mihelyt megtette az előírt számú utat, nem volt hajlandó újból nekiindulni, be kellett vezetni a jászolához. Most, hogy már vénült, szemét gyakran valami mélabú fátyolozta. Talán a malom képe bukkant fel homályos emlékeiből. Ott született Marchiennes mellett, abban a szellőjárta malomban a Scarpe partján, a sok zöld fű meg fa között. Arrafelé valami óriási gömb, lámpa izzott fenn a levegőben, de erre már alig emlékezett. Lehajtott fejjel állt reszketeg, öreg lábain, s hiába igyekezett visszaemlékezni a napra.

Az aknában közben folytatódtak az előkészületek, a jelzőkalapács négyet ütött, lovat szállítanak le. Ez a művelet mindig nagy izgalommal járt, mert előfordult, hogy az állat úgy megrémült, hogy holtan ért le. Fent hálót raktak rá, ilyenkor mindegyik eszeveszetten rúgkapált, de mikor érezte, hogy kisiklik alóla a föld, valósággal megmerevedett, még a bőre sem reszketett, a szeme kitágult, s még csak meg se rezzent. Most egy nagy lovat szállítottak le, akkora volt, hogy nem is fért volna át a vezetőlécek között, ezért lenyomták, és a horpaszához kötözték a fejét, így akasztották a kas alá. Csaknem három percig tartott a leszállás, mert óvatosan, lassan engedték csak lefelé a kast. Lent egyre nagyobb izgalommal várták, mi lesz már? Meddig hagyják lógni abban a sötét lyukban? Végre meglátták, mozdulatlan volt, mintha nem is élne, rémülettől tágra nyílt szeme meg sem rezzent. Alig hároméves pej volt: Trompette-nek hívták. Mouque feladata volt, hogy átvegye.

- Vigyázat! - kiáltott az öreg. - Hozzátok ide úgy, ahogy van! Ne szabadítsátok még ki!

Mint élettelen hústömeg, olyan volt a Trompette, mikor a vaslapokra fektették. Meg sem moccant, mintha még mindig fogva tartaná a lidércnyomásos rémület, mintha itt, ebben a lármás rakodóban is éppúgy rettegne, mint lefelé azon a végtelen úton a sötét lyukban. A munkások éppen nekifogtak, hogy kiszabadítsák, mikor a Bataille - őt már régebben kifogták - odajött, és előrenyújtotta a fejét, hogy megszaglássza fentről érkezett sorstársát. A munkások nevetve utat nyitottak neki. Nocsak! Hát mi van rajta olyan jó szagú? De a Bataille ügyet sem vetett az emberekre, egyre jobban felélénkült. Nyilván a szabad levegő, a napsütötte rétek elfelejtett jó szagát érezte meg a másik lovon. Hangosan nyeríteni kezdett, nyerítése akár a vidám muzsika, melyben valami édes bánat bújik meg. Üdvözlet volt ez a nyerítés, öröm, hogy így megelevenedett valami a régmúltakból, meg szomorúság, a rab szomorúsága, aki már csak holtan juthat ki a börtönéből.

- Micsoda állat ez a Bataille! - ujjongtak az emberek, kiket kedvre derített kedvencük mulatságos viselkedése. - Nézzétek csak! Beszélget a pajtásával!

Kioldozták a Trompette kötelékeit, de az állat csak nem mozdult. Az oldalán feküdt, mintha még most is érezné a kötelek szorítását, mintha még gúzsba fogná a rémület. Egy ostorcsapásra végül is kábán, minden ízében reszketve felállt. Az öreg Mouque elvezette a két barátkozó állatot.

- No, most aztán mi következünk? - kérdezte Maheu.

Kiürítették a kasokat, de még akkor sem indulhattak, csak tíz perc múlva lesz az első felszállás. A fejtőhelyek lassanként elnéptelenedtek, sorra, minden vágatból jöttek a bányászok. Mintegy ötvenen várakoztak máris, átázva dideregtek, nehezen lélegeztek hurutos hörgőikkel. Pierron, a szelíd képű Pierron megpofozta Lydie lányát, mert kicsit előbb otthagyta a munkáját. Zacharie alattomban megcsipkedte Mouquette-et, csak úgy megszokásból. De egyre hangosabban zúgolódtak valahányan; Chaval és Levaque elmesélték a többieknek is, hogy mivel fenyegetőzött a mérnök, hogy a csillékért majd kevesebbet adnak, az ácsolást meg külön fizetik. A bányászok dühös kitörésekkel fogadták Chaval szavait, a szűk zugban, majd hatszáz méterrel a föld alatt a lázadás csírázott. A fagyoskodva várakozó, szénportól szutykos emberek már nem fékezték magukat, hangosan vádolták a Társulatot, hogy a munkások felét a föld mélyében gyilkolja meg, a többit meg éhen veszejti. Étienne reszketve hallgatta őket.

- Gyerünk már, gyerünk! - kiáltozott Richomme aknász a kaskezelők felé.

Nem akarta legorombítani a bányászokat, úgy tett, mintha nem hallaná, mit beszélnek, és siettette a felszállást. De végül is kénytelen volt beleszólni, hiszen mögötte már azt kiabálta valamelyik, hogy nem tart ez így mindörökké, egyszer majd csak levegőbe repül az egész szakramentum.

- Te mégiscsak észnél vagy, fogd már be a szájukat - szólt Maheu-nek. - Magyarázd hát meg nekik, hogy az okos enged, mert mit ér a harag hatalom nélkül.

Maheu időközben már lecsillapult, s most nyugtalanította a többiek beszéde. De már nem kellett leintenie őket, maguktól is elhallgattak, mert Négrel és Dansaert bukkant fel az egyik vágatból. Csurgott róluk a verejték; most fejezték be az ellenőrzést. A bányászoknak már vérükké vált a fegyelem, utat nyitottak a mérnöknek, aki egy hangot sem szólt, míg átvágott a csoporton. Beállt az egyik csillébe, a bányamester egy másikba, ötször zuhant le a jelzőkalapács - jelezte, hogy nagyfejűek szállnak fel, mint a bányászok mondogatták egymás között, s a kas máris suhant felfelé, az emberek meg komoran hallgattak.


6

Étienne a kasban négy másik ember mellé préselődött. Felfelé menet elhatározta, hogy megint csak visszamegy az országútra, kóborol tovább kenyér nélkül, garas nélkül. Inkább mindjárt felfordul, de nem száll le ennek a pokolnak a mélyébe, ahol még a száraz kenyeret sem tudja megkeresni. Catherine a felette levő kasba került, most ő sem volt itt mellette zsongító jó melegével. De meg jobb is, ha nem gondol az ilyen szamárságokra, jobb, ha továbbáll, sokkal többet tanult, többet látott, mint ezek itt, soha nem tudna ezzel a nyájjal együtt fejet hajtani, előbb-utóbb megfojtaná valamelyik főnököt.

Hirtelen hunyorogni kezdett. Egykettőre feljutottak, s Étienne-t valósággal elkábította a hirtelen napvilág, egyre csak pislogott, máris elszokott a fénytől. Mikor a kas rázökkent az ütközőkre, mégis nagy megkönnyebbülést érzett. Az egyik rakodómunkás kinyitotta az ajtót, a bányászok kiugrottak a csillékből.

- Ide hallgass, Mouquet - suttogta Zacharie -, ellógunk ma este a "Vulkán"-ba?

A montsoui zenés kávéházról beszélt. Mouquet csak hunyorított egyet a bal szemével, a szája szétszaladt, úgy nevetett hangtalanul. Alacsony volt, kövér, mint az apja, szemtelen képű, vidám fickó, aki csak a mát nézi, nem gondol a holnappal. Most éppen Mouquette lépett ki a kasból, s ő csupa testvéri szeretetből hatalmasat húzott a fenekére.

Étienne alig ismert rá a felolvasó hatalmas hajójára; mikor először járt itt, a lámpák pislogó fényében valahogy nagyon nyugtalanítónak látta, pedig csak piszkos volt és sivár. A poros ablakokon át sápadt fény szűrődött be. Csak a gőzgép reze fénylett ott hátul, a terem mélyében, az olajozott acélsodronyok, mint tintába mártott szalagok, siklottak ide-oda, fent a csigák meg a tartószerkezetük meg a kasok, a csillék, a sok öreg vasszerkezet nehéz, szürke árnyakat borított a hatalmas helyiségre. A kerekek alatt szüntelenül dübörögtek a vaslapok, finom szénpor szállt fel a csillékből, feketére festette a földet, a falakat, a felvonó tartógerendázatát.

Chaval ugyancsak dühbe jött, mikor ránézett az ellenőr üvegkalitkájában lógó táblázatra. Látta, hogy a csapat két csilléjét nem vették át, az egyiket azért, mert nem rakták bele a szabályos mennyiséget, a másikat meg azért, mert meddő is került a szénbe.

- Na, már csak ez hiányzott a naphoz! - ordított. - Még húsz sou levonás!... Hát ilyen az, ha jöttmentet vesznek fel, akinek annyit ér a karja, mint a disznónak a farka.

És sandán pillantott Étienne-re, így tett pontot a mondat végére. Étienne legszívesebben az öklével válaszolt volna, de aztán arra gondolt, hogy ugyan minek? Hiszen úgyis elmegy innen. Ezek után nem maradna, semmiképpen.

- Más se csinálja jobban első nap - békítette Maheu. - Holnap majd jobban megy neki.

De Maheu szavai nem oszlatták el a rossz hangulatot; mindnyájuknak veszekedhetnékje volt. Mikor leadták a lámpáikat, Levaque összekapott a raktárossal, azt állította, hogy az ő lámpáját nem tisztogatta meg becsületesen. Csak az öltözőben engedett fel a rosszkedvük, itt most is égett a tűz, sőt alighanem túlságosan megrakták a kályhát, mert vörösen izzott, a falak visszaverték a rőt fényt, a hatalmas, ablaktalan szoba mintha lángban állt volna. Elégedett dünnyögéssel állták körül a tüzet, a hátukat melengették, s bár pár lépésnyire voltak a kályhától, mégis gőzölögtek, akár a levesesfazék. Mikor hátulról már majd megpörkölődtek, megfordultak, s a mellüket, hasukat melengették. Mouquette zavartalan nyugalommal húzta le a nadrágját, hogy az inge is megszáradjon. A legények tréfálkoztak rajta, aztán hatalmas nevetésbe törtek ki, mikor Mouquette váratlanul a fenekét mutatta nekik; nála ez a legmélyebb megvetés jele volt.

- Na, én megyek - mondta Chaval, s berakta szerszámait a ládájába.

Senki se mozdult. Csak Mouquette igyekezett utána azzal, hogy úgyis mindketten Montsouba mennek. A többiek meg csak tovább csúfolták, mindenki tudta, hogy Chavalnak már elege van a lányból.

Catherine közben halkan, gondterhelt arccal beszélt apjával. Maheu először elcsodálkozott, aztán jóváhagyólag biccentett, odaszólította Étienne-t, és visszaadta a batyuját.

- Ide hallgasson - mondta -, ha nincs pénze, tizenötödikéig ötvenszer is felfordulhat... Szerezzek magának valahol hitelt?

Étienne egy pillanatig zavartan hallgatott. Éppen kérni akarta a harminc souját, azzal, hogy máris megy tovább. Csak az tartotta vissza, hogy szégyellte magát Catherine előtt. A lány kitartóan figyelte, még azt hihetne, hogy a munkától ijedt meg.

- Nézze, nem ígérek semmit - folytatta Maheu -, lehet, hogy kérek, aztán nem adnak.

És Étienne nem mondott nemet. Úgysem kaphat hitelt. Meg különben is, ez nem kötelezi semmire, akkor is elmehet, ha már evett pár falatot. Aztán mikor látta, hogy Catherine mennyire örül annak, hogy nem utasította vissza, milyen kedvesen nevet, milyen barátságosan néz rá, milyen boldog, hogy segítségére lehetett, már bosszankodott, hogy miért is fogadta el Maheu ajánlatát. Ugyan, mire jó ez az egész?

Mikor belebújtak facipőikbe, és lezárták a szekrényeket, Maheu-ék is társaik után mentek, akik sorban, ahogy felmelegedtek, indultak kifelé. Étienne is követte őket, Levaque és a suhanc fia is beálltak a többiek közé. Amint a válogatón átmentek, heves szóváltásra lettek figyelmesek.

Az örökösen szállongó szénpor feketére festette a hatalmas, huzatos hangár gerendázatát, a nagy lécajtókon át ki-be járt a szél. A csillék egyenesen az átvevőből kerültek ide, a csillebuktatók a hosszú bádogcsúszdákra öntötték a szenet, a csúszdák mentén jobbról-balról lépcsőzetes emelvényen lapáttal és gereblyével felszerelve álltak a válogatóasszonyok, a köveket kiszedték, a szenet továbblökték, az a tölcséreken át lehullott a hangár alatt álló vagonokba.

Itt dolgozott a vékony, sápadt, bamba képű Philomène Levaque is, aki már vért köpött. A fejére valami kék gyapjúrongyot kötött, a karja könyökig csupa szén volt. Pierronné anyja alatt állt, ott volt a munkahelye. Különben csak Kozmásnak nevezték ezt a bagolyszemű öreg boszorkát, aki fukarkodott a mosolyával, mint a fösvény a pénzével. Philomène meg Kozmás most összemarakodtak, a fiatalabb egyre azt kiabálta, hogy az öreg elkotorja előle a követ, tíz perc alatt se képes egy kosarat megtölteni. Kosaranként fizették őket, s ez állandóan megújuló veszekedések forrása volt. Hajbakaptak, kezük fekete nyomot hagyott egymás kivörösödött képén.

- Sózz be neki egy alaposat! - kiáltotta le Zacharie a szeretőjének.

A válogatóasszonyok felvihogtak. De a Kozmás dühe most Zacharie ellen fordult.

- Ide hallgass, te piszok! Jobb lenne, ha elismernéd a két kölyködet, amit csináltál neki!... Gyönyörű dolog, mondhatom, összeáll egy ilyen tizennyolc éves semmivel, akibe már csak hálni jár a lélek.

Maheu állta el Zacharie útját, mert a legény le akart rohanni, hogy mint mondta, kicsit közelebbről megnézze magának ezt a vén csoroszlyát. Egy felügyelő sietett oda, s a gereblyék máris belemerültek a szénbe. A csúszdák mentén már csak az asszonyok háta látszott, amint előrehajolva, lázasan dolgoztak, hogy minél több követ rakhassanak a kosarukba.

Kint hirtelen elállt a szél, ólmos nedvesség permetezett a szürke égből. A bányászok felhúzott vállal, keresztbe font karral szétszéledtek, himbálózva jártak, elnyűtt ruhájukat majd kibökte ormótlan csontozatuk. Így napvilágnál olyanok voltak, akár egy csapat néger, mintha mindegyiket megbuktatták volna a fekete sárban. Nem mindegyikük fogyasztotta el az elemózsiáját, s az ing meg a zubbony közé dugott kenyértől egyikük-másikuk most is púposnak látszott.

- Nicsak, itt van Bouteloup! - röhögött Zacharie.

Levaque csak úgy mentében váltott pár szót az albérlőjével, a harmincöt éves, magas barna férfival, kinek nyugodt arcáról becsületesség sugárzott.

- No, Louis, készen van az ebéd?

- Alighanem.

- Jókedvű ma az asszony?

- Igen, alighanem jókedvű.

Újabb meg újabb munkáscsoportok érkeztek, s a bánya sorra mind elnyelte őket. Kezdődött a három órai műszak, az akna megint zabálta az embereket, a délelőtti műszakban dolgozó vájárok helyett most mások népesítették be a vágatokat. A bányamunka soha nem szünetelt, az emberi férgek hatszáz méterrel a cukorrépaföldek alatt éjjel-nappal túrták a föld sziklás mélyét.

Hazafelé a gyereknép ment elöl. Jeanlin egy bonyolult tervbe avatta be Bébert-t, hogy hogyan lehet négy sou ára dohányt szerezni, hitelbe. Lydie közben tisztelettudó távolságban lépkedett mögöttük. Utánuk Catherine ment Zacharie-val és Étienne-nel. Mindegyikük hallgatott. Maheu és Levaque csak a "Jószerencse" előtt érték utol őket.

- Bemegyünk - szólt Maheu Étienne-nek. - Velünk jön?

A kocsmaajtóban elváltak. Catherine egy pillanatig még mozdulatlanul állt, nézte a fiatal férfit. Fekete arcában még tisztábbnak, még világosabbnak tűnt nagy szeme, mely zöldesen csillogott, mint a forrásvíz. Rámosolygott Étienne-re, aztán a többiekkel együtt eltűnt a lakótelep felé emelkedő úton.

A lakótelep és a bánya között, két út kereszteződésénél állt a kocsma. Emeletes, fehérre meszelt téglaépület volt, az ablakok körül mindenütt széles világoskék csík. Az ajtó felett lógott a négyszögletes cégér, rajta sárga betűkkel: "Rasseneur italmérése a Jószerencséhez." Az épület mögött élő sövénnyel bekerített kuglipálya húzódott.

A Társulat mindent elkövetett, hogy megszerezhesse a hatalmas területei közé beékelődő földdarabkát, haragudtak is nagyon a kocsmára, mely mintha csak a földből nőtt volna ki, és éppen a Voreux bejáratánál.

- Jöjjön - szólt Maheu ismét Étienne-nek.

A fehér falú, kopár kis ivó minden berendezése három asztalból, tucatnyi székből meg egy konyhaszekrény nagyságú fenyőfa pultból állt. A pulton legfeljebb vagy tíz söröskorsó, három üveg pálinka, egy kancsó; bádoggal bevont, ólomcsappal felszerelt sörösszekrény és semmi egyéb; sehol egy kép, egy polc vagy játékasztal. A zománcozott, fényes vaskályhában csöndesen parázslott a szén. A kőpadlón vékony, világos homokréteg itta fel a nedvességet, mely ezen a vidéken soha nem száradt fel.

- Egy korsóval - szólt oda Maheu egy nagydarab, szőke lánynak, aki a szomszédból néha átjárt, hogy helyettesítse a kocsmárost. - Rasseneur itt van?

A lány fordított egyet a csapon, s azt felelte, hogy a gazda mindjárt jön. Maheu tempósan, egy hajtásra itta ki a korsó felét, hogy a sör levigye torkáról a rárakódott szénport. Étienne-nek nem rendelt semmit. Csak egy vendég, egy átázott, szutykos bányász ült az egyik asztalnál, s hallgatagon, mélyen elmerülve itta a sörét. Bejött még valaki, csak intett, máris megkapta, amit akart, fizetett és ment, közben egy hangot sem szólt.

Most egy harmincnyolc éves, simára borotvált, kövér, kerek képű ember lépett be, szélesen mosolyogva. Rasseneur volt, a hajdani vájár, akit a Társulat három évvel ezelőtt egy sztrájk után bocsátott el. Nagyon jó munkás volt, tudott beszélni is, a bérkövetelési mozgalomban mindig ő volt az első, végül is az elégedetlenkedők vezetője lett. Feleségének, mint oly sok bányászasszonynak, már akkoriban volt egy kis italmérése, s mikor Rasseneur munka nélkül maradt, ő is beállt kocsmárosnak, pénzt szerzett, s a Voreux-vel szemben nyitott kocsmát, mintha csak provokálni akarná a Társulatot. Az üzlet jól ment, ő maga valóságos központtá vált, gazdagodott a haragból, melynek tüzét egyre magasabbra szította hajdani sorstársaiban.

- Ma reggel állítottam munkába ezt az embert - magyarázta neki rögtön Maheu. - Mondd, nem üres most a két szobádból az egyik? És tudnál neki két hétig hitelt adni?

Rasseneur széles képe hirtelen bizalmatlan lett. Fürkészően pillantott Étienne-re, aztán még csak annyi fáradságot sem vett magának, hogy legalább sajnálkozva utasítsa el.

- Foglalt mind a két szobám. Nem lehet.

Étienne számított erre a visszautasításra, most mégis bántotta, s nem is értette, miért bosszantja őt egyszeriben, hogy mennie kell. Mindegy, elmegy, mihelyt megkapja a harminc sout. Az asztalnál iszogató bányász is távozott. Aztán mások jöttek, egyik a másik után, hogy kicsit meglocsolják a torkukat, s nehéz léptekkel mindjárt menjenek tovább. Nem örömmel, nem szenvedéllyel ittak, némán elégítettek ki egy szükségérzetet, egyszerűen leöblítették a torkukat.

- Na, különben mi újság? - kérdezte Rasseneur különös hangsúllyal Maheu-t, aki aprókat kortyolva itta a sörét.

Körülnézett, s csak akkor felelt, mikor látta, hogy Étienne-en kívül más nincs ott.

- Megint összeakaszkodtunk... Persze. Az ácsolat miatt.

Aztán elmesélte, mi történt. A kocsmáros képe vörösen dagadozott a haragtól, lángolt az arca, a tekintete. Aztán kitört:

- Nagyon helyes! Csak csökkentsék a béreket, abba majd beletörik a bicskájuk.

Étienne jelenléte szemmel láthatóan zavarta, bizalmatlanul pislogott rá, de azért csak mondta tovább, fél mondatokkal beszélt, célozgatott, Hennebeau igazgatót, a feleségét meg unokaöccsüket, a kis Négrelt emlegette, de mindig név nélkül; aztán többször kijelentette, hogy ez így nem mehet tovább, egyszer majd csak kirobban valami. A nyomorúság már kibírhatatlan, mondta, aztán meg az üzemeket hozta szóba, melyek már nem dolgoznak, meg a munkásokat, akik munka nélkül maradtak. Hat fontnál több kenyeret ad ki mindennap, csak úgy ingyen, így megy ez már egy hónap óta. Az előző nap meg azt hallotta, hogy Deneulin, az egyik közeli bánya tulajdonosa sem bírja már sokáig. Ráadásul még Lille-ből is nyugtalanító hírekkel teli levelet kapott.

- Tudod, az írta, akivel a múltkor este összetalálkoztál itt, nálam.

Elhallgatott. A felesége lépett be; hosszú, sovány, heves természetű asszony volt, az orra is hosszú, az arcán meg, a szeme alatt, lilásvörös foltok. Sokkal radikálisabb politikai nézeteket vallott, mint a férje.

- Pluchart leveléről beszélsz? - szólt közbe. - Na, ha rajta múlna, hamarosan jó kerékvágásba zökkenne itt minden!

Étienne pár pillanat óta figyelte a beszélgetést, megértette, miről van szó, szenvedélyes érdeklődést keltett benne a nyomor leírása és a megtorlás gondolata. Összerezzent, mikor váratlanul ismerős név ütötte meg a fülét. Önkéntelenül felkiáltott:

- Én ismerem Pluchart-t!

Mikor mindhárman ránéztek, már folytatnia kellett:

- Igen, ugyanis gépész vagyok, és Lille-ben ő volt a munkavezetőm... Okos ember, gyakran beszélgettem vele.

Rasseneur megint fürkészően pillantott Étienne-re, arckifejezése egyszeriben megváltozott, hirtelen támadt rokonszenvet tükrözött. Odaszólt a feleségének:

- Maheu hozta ide ezt a fiatalembert, csillés az ő csapatában, aztán azt kérdezi, hogy nem tudnánk-e neki egy szobát adni odafönt, meg két hétre hitelt.

Pár szóval hamarosan elintéztek mindent. Van üres szoba, az egyik lakó ma délelőtt ment el. S a kocsmáros most már nyíltabban beszélt, felhevülten hajtogatta, hogy nem kíván ő lehetetlenséget a bányatulajdonosoktól, nem úgy, mint mások, akik majdnem teljesíthetetlen követelésekkel állnak elő. A felesége vállvonogatva hallgatta, s kijelentette, hogy a tulajdonosoknak igenis minden jogos követelést ki kell elégíteniük.

- Na, jó éjszakát! - szólt Maheu. - Akárhogy is van, az emberek csak leszállnak, s amíg leszállnak, mindig is sokan ottvesznek... Látod, te hogy összeszedted magad három év alatt, mióta eljöttél a bányától...

- Az igaz, hogy összeszedtem magam - jelentette ki Rasseneur elégedetten.

Étienne az ajtóig kísérte Maheu-t, megköszönte a segítségét, de a vájár csak a fejét rázta, egy hanggal sem válaszolt. Étienne még látta, amint fáradtan lépdel a telephez vezető úton. Rasseneurné, miközben kiszolgálta a vendégeket, odaszólt Étienne-nek, hogy várjon egy kicsit, mindjárt megmutatja a szobáját, s ott majd rendbe teheti magát. Maradjon hát? Megint tétovázott, rossz érzés fogta el, vágyódva gondolt a szabadságra, mely ott várja az országúton. Itt talán még az éhezést is visszasírná, hiszen a szabad ég alatt, mikor az ember tudja, hogy a maga ura, azt is könnyű elviselni. Mintha évek teltek volna el azóta, hogy a széllel küszködve a meddőhányóra érkezett, s aztán leszállt a föld mélyébe, s meggörnyedve csúszkált a sötét vágatokban. Irtózott attól, hogy újrakezdje, emberi büszkesége lázadozott az igazságtalan, kegyetlen gondolatra, hogy ezentúl nem lesz egyéb, mint megvakított, agyonterhelt igavonó.

Míg Étienne így vívódott magában, kalandozó tekintete lassan bejárta a végtelen síkságot. Csodálkozott, nem ilyennek képzelte, mikor az öreg Halálbíró a sötétségben mutogatva magyarázott neki. Igaz, itt van a Voreux a szeme előtt, itt lapul mogorván a földhajlatban, itt zsúfolódnak a fa- meg a téglaépületek, a kátránypapírral fedett osztályozó, a felvonó vörös cserepes tornya, a gépterem meg a sápadtan vöröslő kémény. De az épületek körül ott vannak a messze nyúló külszíni területek, nem is képzelte volna, hogy ilyen hatalmas legyen, olyan, akár egy óriási koromtó, a szénhalmok meg mindmegannyi fekete hullám rajta. Csak itt-ott magaslott fel egy állványzat, mely a síneket tartja az átjárók felett. Egy helyütt meg halomba rakott bányafa, mintha erdőt termeltek volna ki a közelben. Jobbra a hatalmas meddőhányó mint óriás barikád zárta el a kilátást, a régebbi részét már fű borította, a túlsó oldalát meg egy év óta tűz emésztette, és vastag füstje rozsdásan vöröslő csíkokat festett a sápadtszürke palára meg homokkőre. Mögötte végtelen búzamezők, répaföldek, most az is mind kopár; a földeken túl meg vad növénnyel borított lápok, közöttük egy-egy satnya fűz árválkodott, még messzebb pedig nyárfák csenevész sorával szegélyezett rétek. Innen messziről csak apró fehér pontok jelezték a városokat; észak felől Marchiennes, délről Montsou, keletről meg a vandame-i erdő kopasz fáinak lilás vonala zárta le a látóhatárt. S a sápadt égbolt alatt e télutói kora alkonyon úgy tűnt, mintha a Voreux minden pora, feketesége itt a síkságon ülepednék meg, mintha fekete por szitálna a fákra, az utakra, a termőföldre.

Étienne hosszan elnézte e képet, s meglepődött, mikor egy csatornát pillantott meg, a szabályozott Scarpe folyó medrét, éjszaka ezt nem vette észre. A Voreux-től Marchiennes-ig, mint hatalmas, tompa fényű ezüstszalag, nyílegyenest húzódott a két mérföldes csatorna. A síkság szintje fölött csillogott opálos tükre, mindkét oldalán nagy fák szegélyezték és a zöldellő töltések között mintha a végtelenbe ringatta volna az uszályokat, melyeknek csak vöröslő tatjuk látszott. A bánya mellett horgonyzóhely volt, a kikötőhídra futó csillékből egyenest a hajókba ömlött a szén. A csatorna vonala itt megtört, rézsútosan vágott át a mocsáron, s mintha a kopár síkság szíve-lelke lett volna ez a szigorú határok közé szorított víz, mely mint országút szelte át a vidéket, s szállította a szenet és vasat.

Étienne tekintete a csatornáról a lakótelep felé fordult, csak az emelkedőn épült házak piros cseréptetejét látta. Aztán megint a Voreux felé fordult, pillantása elidőzött az agyagos lejtő aljában felhalmozott hatalmas téglarakásokon, itt égették a téglát is. A palánk mögött a Társulat vasútvonalának egyik elágazása vezetett a bányához. Biztosan most szállítják le a legutoljára érkezett bányászokat. Emberek toltak egy tehervagont, a kerekek élesen csikorogtak.

Étienne számára mindez már nem rejtelmes sötétség volt, melyben ismeretlen csillagok égnek, titokzatos hangok dördülnek. A távolban a nagyolvasztók meg a kokszolókemencék fénye a hajnal jöttével egyre halványabbra sápadt. Csak a fáradt gőz sípolása nem szűnt, mintha telhetetlen óriás zihálna hangosan, elnyújtottan, s lehelete, mint szürke köd, terült szét a levegőben.

S Étienne most hirtelen döntött. Talán azt képzelte, hogy Catherine világos szeme pillant feléje onnan fentről, a telep felől, vagy talán megcsapta a lázadás szele, mely a Voreux felől fújt? Csak azt tudta, hogy újból le akar szállni a bányába, hogy ott szenvedjen és harcoljon; szenvedélyes dühvel gondolt azokra az emberekre, akiket Halálbíró emlegetett, a jóllakottan kuporgó istenségre, kinek tízezer éhező áldozza húsát, vérét, pedig még csak nem is ismeri.



MÁSODIK RÉSZ


1

La Piolaine, Grégoire-ék birtoka két kilométernyire volt Montsoutól kelet felé, a joiselle-i út mentén. A nagy, négyszögletes ház még a múlt század végén épült, tervezői nem ragaszkodtak semmiféle stílushoz. Akkoriban még hatalmas birtokok tartoztak hozzá, de ezekből már csak harminc hektár könnyen művelhető, bekerített földdarab maradt. Sokat emlegették La Piolaine gyümölcsösét meg veteményeskertjét, a vidéken sehol nem termett ilyen szép gyümölcs meg zöldségféle. A parkot apró erdő pótolta. A kertkaputól a lépcsőfeljáróig vezető háromszáz méteres útra öreg hársak borítottak lombsátrat; a környéken nevezetességszámba ment ez az árnyas fasor, hiszen a kopasz síkságon Marchiennes-től Beaugnies-ig számon tartottak minden nagyobb fát.

Grégoire-ék e napon már reggel nyolc órakor felkeltek. Általában csak kilenckor szoktak ébredezni, mert szenvedélyesen szerettek aludni, de az éjszakai szélvihar felidegesítette őket. Grégoire, mihelyt felkelt, kiment, hogy utánanézzen, nem okozott-e valami kárt a vihar, a felesége meg papucsot húzott, flanellpongyolába bújt, s lesietett a konyhába.

Már ötvennyolc éves volt ez a kurta lábú, elhízott asszony, a haja hófehéren csillogott, de arca most is a régi csodálkozó, kerek babaarc maradt.

- Mélanie - szólt a szakácsnőnek -, süthetne ám kalácsot, a tészta már úgyis megkelt. A kisasszony csak úgy fél óra múlva kel fel, addigra kisülne, s ehetne a csokoládéjához. Ez lenne ám a meglepetés!

A sovány, öreg szakácsnő, aki már harminc éve szolgálta a családot, nevetni kezdett.

- Bizony ám! Csuda meglepetés lenne... Már úgyis begyújtottam, a sütő már biztosan meleg, Honorine majd segít kicsit.

A húszéves Honorine még mint gyerek került a házhoz, itt nevelődött fel, s most a szobalányi teendőket végezte. A szakácsnőn és a szobalányon kívül még csak Francis, a kocsis tartozott a személyzethez, ő végezte a durva munkákat. Egy kertész házaspár látta el a gyümölcsöst, a veteményeskertet meg a baromfiudvart, ők ápolták a virágokat. Minthogy családias bánásmódban volt részük, mindannyian békességben, barátságban éltek.

Grégoire-né, akinek már az ágyban is a meglepetésnek szánt kalács járt az eszében, a konyhában maradt, hogy lássa, mikor a tészta a sütőbe kerül. A hatalmas konyha kifogástalan tisztasága, a fazekak, lábasok meg serpenyők hada is tanúsította, hogy ez a ház egyik legfontosabb helyisége. Az ízletes ételek jó illata áradt minden zugból. A polcok és szekrények roskadásig megrakva mindenfajta élelmiszerrel.

- Aztán szép pirosra süsse - szólt Grégoire-né Mélanie-nak, miközben az ebédlő felé tartott.

A házban ugyan központi fűtés volt, de az ebédlőt még melegebbé, barátságosabbá varázsolta a kandallóban égő tűz. Különben nagyon egyszerűen berendezett szoba volt: egy nagy asztal, székek, mahagóni tálalószekrény, csak két mély fotel árulkodott a háziak kényelemszeretetéről, az emésztés kellemes, hosszú óráiról. Úgyszólván nem is használták a szalont, szép családiasan mindig az ebédlőben időztek.

Grégoire is éppen most lépett be; vastag flanellujjast viselt, hatvanéves létére az ő arca is pirospozsgás volt, deres haja csigákba göndörödött, arcvonásai után ítélve tisztességes, jóindulatú ember lehetett. Beszélt a kocsissal is, meg a kertésszel is: csak egy kéménycsövet vert le a szél, nagyobb kár nem esett. Így reggelenként szívesen körülnézett a birtokán, mely kicsi volt ahhoz, hogy gondokat okozzon, de elég nagy ahhoz, hogy gazdája élvezhesse a földbirtokkal járó összes örömöket.

- És Cécile? - kérdezte a feleségét. - Talán nem akar felkelni?

- Nem is értem - válaszolt a felesége -, pedig az előbb mintha mocorgott volna.

Az asztal már meg volt terítve, a fehér abroszon ott állt a három csésze is. Szóltak Honorine-nak, hogy menjen fel, és nézzen utána, mi van a kisasszonnyal. A szobalány egy pillanat alatt vissza is jött, fuldoklott a visszafojtott nevetéstől, mintha fent a hálószobában valakivel tréfálkozott volna.

- Jaj, ha tetszenének látni a kisasszonyt!... Úgy alszik, mint egy kis angyal... Nem is tudom elmondani, az embernek örül a szíve, ha látja.

A szülők ellágyultan pillantottak egymásra. Az apa mosolyogva szólt:

- Megnézzük?

- Drága kicsikém! - suttogta az anya. - Menjünk.

Együtt mentek fel leányuk hálószobájába. Az egész házban ez volt az egyetlen fényűzően berendezett helyiség, a falakon világoskék kárpit, fehérre lakkozott, világoskék csíkkal díszített bútorok, egy elkényeztetett gyermek megvalósult szeszélye. A függöny nyílásán át beszűrődő fénynél a lágyan fehérlő ágyban, arcát mezítelen karjára hajtva aludt a fiatal lány. Tizennyolc éves korára érett és túlságosan egészséges, túlságosan jól táplált volt, semhogy szép lehetett volna, de a teste pompás volt, a bőre tejfehér, a haja gesztenyebarna, az arca kerek, pufók, kicsi orra fitos. A takarója lecsúszott, oly csendesen pihegett, hogy korán elnehezült keblének halma sem emelkedett.

- Egy szemhunyást sem alhatott az átkozott szél miatt - szólt halkan az anyja.

Az apa intett, hogy maradjon csendben. Mindketten fölibe hajoltak, rajongva nézték szűzi meztelenségét. Oly hosszú időn át sóvárogtak hiába e gyermek után, s oly későn született, mikor már nem reménykedtek. Az ő szemükben maga volt a tökéletesség, sohase elég kövér, elég jól táplált. A lány tovább aludt, nem érezte meg, hogy ott vannak mellette, hogy egészen ráhajolnak. Mozdulatlan arcán most mégis valami könnyű rezdülést láttak. Reszkettek, jaj, csak fel ne ébresszék, s lábujjhegyen kisurrantak.

- Pszt! - susogta Grégoire az ajtó előtt. - Hagyni kell, aludja ki magát.

- Aludjon csak az édes, amíg jólesik neki - helyeselt Grégoire-né. - Majd megvárjuk.

Lementek az ebédlőbe, kényelmesen elhelyezkedtek a két karosszékben, a szakácsnő és a szobalány meg a kisasszony jóízű álmán nevetgélve, zsörtölődés nélkül melengették a csokoládét a tűzhelyen. Grégoire újságot fogott, a felesége meg kézimunkázott, egy hatalmas gyapjútakarót kötött. Zsongító meleg ülte meg a szobát, mély csend volt az egész házban.

Grégoire-ék vagyona montsoui bányarészesedésben feküdt, s mintegy negyvenezer frank évjáradékot hozott. Mindig szívesen beszéltek e vagyon eredetéről, mely a Társulat megalapításával vette kezdetét.

A XVIII. század elején Lille-től Valenciennes-ig lázasan mindenki szén után kutatott. Azoknak az engedményeseknek sikerei, akik később az Anzin Társulatot megalapították, felajzották az emberek képzeletét. Minden faluban a talajt vizsgálták, egyik napról a másikra alakultak a széntársulatok, születtek a koncessziók. A kor megszállottjai közül mégis Desrumeaux báró hősies kitartása hagyta a legmaradandóbb emléket. Negyven éven át kitartóan harcolt, nem csüggesztették a szüntelen nehézségek: az első eredménytelen kutatások, az, hogy gyakran hosszú hónapok munkája után kellett otthagyni egy-egy aknát, mert nem váltak be a hozzá fűzött remények, sem az, hogy többször földomlás temette be a feltárt aknát, máskor meg váratlanul víz tört fel, és a munkások ottvesztek az aknában; száz- meg százezer frankot emésztett fel így a föld. Ezenfelül meg kellett harcolnia az akadékoskodó közigazgatással, a részvényesek gyakori riadalmaival, a földesurakkal, akik nem voltak hajlandók elismerni a királyi koncessziókat, csak úgy, ha előbb velük tárgyalnak. Végül mégis megalakult a Desrumeaux, Fauquenoix és Sai. Társulat a montsoui koncessziós terület feltárására, s az aknák már némi hozamot is adtak, mikor két versenytárssal egyszerre kellett felvennie az élethalál-küzdelmet. Ugyanis Cougny gróf megkezdte a Cougny községre kapott engedmény hasznosítását, ugyanakkor a Cornille és Jenard Társaság is engedélyt kapott a joiselle-i terület feltárására. Az 1760. augusztus huszonötödikén kötött szerződéssel szerencsésen egyesítették a három engedményt, így alakult meg a történetünk idejében is fennálló Montsoui Bányatársulat. Az összvagyont képviselő alaptőke értékét az akkori szokásnak megfelelően huszonnégy kuxában állapították meg. Minden kuxát tizenkét dénár névértékű részesedésre osztottak fel; ez összesen kétszáznyolcvannyolc dénárt tett ki, s minthogy minden egydénáros rész valójában tízezer frankot képviselt, az alaptőke közel hárommillió frank volt. A Desrumeaux-féle vállalkozás, bár csaknem elvérzett, megnyerte a csatát: az osztozkodásnál hat kuxa és három dénár névértékű részesedéshez jutott.

Akkoriban La Piolaine és a hozzá tartozó háromszáz hektár föld a báróé volt, a picardiai Honoré Grégoire - Cécile apjának dédapja - mint La Piolaine jószágigazgatója a báró szolgálatában állt. A montsoui szerződés idején Honorénak ötvenezer frank körüli megtakarított pénze lapult a ládafiában; reszketve bár, de osztotta gazdája megingathatatlan bizalmát: elővett tízezer szépen csengő tallért, s rettegve, hogy a gyermekeit rövidíti meg, vásárolt egy egydénáros részesedést. Eugène fia valóban csak jelentéktelen osztalékhoz jutott, s minthogy önállósította magát, egy szerencsétlen vállalkozással elspekulálta a negyvenezer frankos apai örökséget, és meglehetősen szűkös viszonyok között élt. Az egydénáros részesedés osztaléka azonban lassanként emelkedett. Félicien, az unoka, már gazdagodott, s valóra válthatta a jószágigazgató nagyapa álmát, melyről gyerekkorában annyit hallott: mint nemzeti vagyont, potom pénzért megvásárolta a tagosított La Piolaine-t. A következő évek üzleti eredménye megint csak gyenge volt, át kellett vészelni a forradalom katasztrofális eseményeit, aztán Napóleon véres bukását. Végül is Léon Grégoire, a dédunoka élvezte, méghozzá egyre nagyobb mértékben, a dédapa tétova üzleti lépésének, a tízezer frank félénk befektetésének elképesztően bőséges gyümölcsét. A tízezer frankos sovány kis befektetés a Társulat fellendülésével egyre hízott, egyre tekintélyesebb lett. 1820-tól kezdve százszázalékos hasznot, vagyis tízezer frankot hozott, 1844-ben húszezret, 1850-ben már negyvenezret. Két esztendőn át egyenesen bámulatos volt az osztalék: ötvenezer frank, s a lille-i börzén egymillióval jegyezték az egydénáros részesedést, melynek értéke így egy évszázad alatt százszorosára gyarapodott.

Grégoire-nak ekkor azt tanácsolták, hogy adja el az egymilliós árfolyamú részvényt, de ő mosolyogva, békésen nemet mondott. Fél év múlva ipari válság tört ki, a részesedés árfolyama hatszázezer frankra zuhant. De ő csak mosolygott, nem bánt meg semmit, mert a Grégoire-ok most már rendíthetetlenül hittek a bányájukban. Majd emelkedik megint az árfolyam, ez olyan biztos, mint hogy Isten van az égben. Ezt az áhítatos tiszteletet még a hála is erősítette, a Grégoire-ok hálája az értékpapír iránt, mely már egy évszázad óta fenntartja a családot úgy, hogy még az ujjukat sem kell mozdítaniuk. Istenséggé vált számukra, önzésük megteremtette az istenség kultuszát; ez az értékpapír volt a családi tűzhely védangyala, ez ringatta őket a semmittevés puha párnái között, ízletes tálakkal ez növelte hájukat, így ment ez apáról fiúra: ugyan miért hívnák ki a sorsot bizalmatlankodással? És hűségük mélyén babonás rettegés is lapult, félelem, hogy az egymilliós részesedésért kapható készpénz egyszerűen semmivé olvadna egy fiókban. Úgy érezték, nagyobb biztonságban van a föld mélyén, ahol a bányásznép, éhes generációk egész sora dolgozik, s napról napra kihozza a föld mélyéből mindazt, mire nekik szükségük lehet.

A boldogság is bőségesen záporozott a házra. Grégoire nagyon fiatalon házasodott, egy marchiennes-i gyógyszerész lányát vette feleségül, egy fillér hozományt sem kapott, de imádta ezt a szépnek korántsem mondható teremtést, és tökéletesen boldog volt mellette. Az asszony csak az otthonának élt, rajongott a férjéért, akinek akarata szent volt előtte, az ízlésük is mindenben megegyezett, egyformán gondolkodtak az élet örömeiről, így vágyaik is azonosak voltak; szeretetben, kölcsönös figyelemben éltek együtt negyven esztendőn keresztül. Napjaik szabályos mederben folytak, az évi negyvenezer frankos jövedelmet csendesen felélték, amit megtakarítottak belőle, azt Cécile-re költötték, akinek kései születése kis időre felborította költségvetésüket. Tizennyolc éves korában is kielégítették minden szeszélyét, megkapta a második hátaslovat, két újabb hintót meg párizsi ruhákat. Ez is az öröm forrása volt számukra, ők maguk annyira berzenkedtek minden parádé, minden feltűnés ellen, hogy még most is fiatalkoruk divatja szerint öltözködtek, de ha a lányukról volt szó, semmit nem találtak elég szépnek.

Különben is esztelenségnek tartottak minden kiadást, mely nem hajt hasznot.

Az ebédlőajtó hirtelen kinyílt, s egy erős hang kiáltotta:

- Nocsak! Nélkülem reggeliztek?

Cécile volt, most ugorhatott ki az ágyból, a szeme még duzzadt volt az álomtól. Éppen csak a haját tűzte fel, és belebújt egy fehér gyapjúpongyolába.

- Ó, dehogy - mondta az anya -, látod, hogy megvártunk... Szegény kicsim, ugye, nem tudtál aludni a széltől?

Cécile csak bámult.

- Fújt a szél?... Nem is tudtam, aludtam, mint a bunda.

Mindhárman nevetni kezdtek, de még a két cselédlányból is kitört a kacagás, miközben felszolgálták a reggelit; hogyisne, hát nem mulatságos, hogy a kisasszony tizenkét órát aludt egyfolytában! Derűs hangulat áradt az egész házban. A kalács láttán meg tetőfokára hágott a jó hangulat.

- Jé, már kisült? - örvendezett Cécile. - Ez aztán a meglepetés!... Jaj, de jó lesz így melegen a csokoládéban!

Végre asztalhoz ültek, a csészében párolgott a csokoládé, s jó ideig nem esett szó másról, mint a friss kalácsról. Mélanie és Honorine is ott maradt az ebédlőben, aprólékosan elmondták, hogyan sült ki, gyönyörködtek, hogy zsíros szájjal hogyan tömik magukat, s közben egyre mondogatták, micsoda öröm a tésztasütés, ha az ember látja, hogy az uraságok milyen jóízűen fogyasztják.

Kint vad ugatásba kezdtek a kutyák, a háziak azt hitték, hogy a zongoratanárnő érkezett, aki minden hétfőn és pénteken jött Marchiennes-ből. Irodalomtanár is járt Cécile-hez. La Piolaine-ben boldog tudatlanságban így nevelődött a fiatal lány, oktatása gyerekes hangulataihoz igazodott, ha egy téma már untatta, egyszerűen kihajította a könyvet az ablakon.

- Deneulin úr érkezett - jelentette Honorine.

A szobalány mögött máris megjelent Deneulin, Grégoire unokaöccse. Fesztelenül, hangosan köszönt, széles gesztusai, egész magatartása akár egy hajdani lovastiszté. Noha már elmúlt ötvenéves, kurtára vágott haja, vastag bajusza még most is koromfekete volt.

- Igen, én vagyok, jó reggelt! Ne zavartassátok magatokat.

Míg a család örvendezve köszöntötte, ő már le is ült, s a háziak is visszatelepedhettek a csokoládéjuk mellé.

- Valami mondanivalód van? - kérdezte Grégoire.

- Ó, nem, semmi - hangzott gyorsan a válasz. - Kilovagoltam, hogy kicsit kiszellőztessem magam, nem akartam elmenni a házatok előtt úgy, hogy még csak be sem szólok.

Cécile a leányai, Jeanne és Lucie után kérdezett. Nagyszerűen vannak mindketten, Jeanne le nem tenné az ecsetjét, a húga meg reggeltől estig a zongorája mellett énekel. Valami kis kényszeredettség volt az apa hangjában, de hangos vidámsággal leplezte.

- A bányánál is rendben van minden? - kérdezősködött tovább Grégoire.

- Istenem, ezt az átkozott válságot éppúgy megérzem, mint a többiek... Most aztán fizetünk a prosperitás[3] éveiért. Túlságosan sok üzemet, vasutat építettünk, valami fantasztikusan nagy fellendülés reményében túlságosan sok tőkét fektettünk be. Most meg elbújtak a tőkék, egyszerűen nincs pénz, hogy mindezt üzemben tartsuk... No, azért nem reménytelen a helyzet, majd csak megúszom.

Ő is egy montsoui bányarészesedést kapott örökségül, akárcsak az unokabátyja. Ő azonban mindenképpen fejedelmi vagyont akart gyűjteni, s vállalkozó mérnök lévén, nagy sietve eladta részesedését, mikor azt egymillió frankkal jegyezték. Akkoriban ugyanis már hónapok óta melengetett egy tervet. A felesége az egyik nagybátyjától a vandame-i koncessziót[4] örökölte. Az egész nem volt jelentős, a területen mindössze két aknát nyitottak, a Jean-Bart-t és a Gaston-Marie-t, ezek is olyan elhanyagolt állapotban voltak, a felszerelésük meg oly hiányos, hogy a hozam alig fedezte az üzembentartási költséget. Ő tehát arról ábrándozott, hogy rendbe hozatja a Jean-Bart-t, felújítja a gépeket, bővítteti az aknát, hogy többen tudjanak leszállni, a Gaston-Marie-t meg csak víztelenítésre használja. A Jean-Bart-ban lapátolni lehet majd az aranyat - mondogatta. Az elképzelés jó volt. Csak éppen ráment az egymillió, s ez az átkozott ipari válság éppen akkor tört ki, mikor a bánya hatalmas hozama már igazolhatta volna az elgondolást. Ráadásul rossz szervező volt, időnként nagylelkűségi rohamok fogták el a munkások iránt, mióta meg a felesége meghalt, hagyta, hogy valósággal fosztogassák, a leányai nevelését is kiengedte a kezéből, az idősebbik azt emlegette, hogy színésznő lesz, a kisebbiknek meg már három festményét utasította vissza a Nemzeti Szalon. Különben mindketten mosolyogva viselték a nehézségeket, a fenyegető nyomor meg éppen kitűnő háziasszonyi képességeket hozott napfényre belőlük.

- Látod, Léon - folytatta tétován -, rosszul tetted, hogy nem adtad el akkor, amikor én. Most aztán zuhannak az árfolyamok... Te meg futhatsz a pénzed után... Ha akkor rám bízod, már látnád, hogy mit hozhattunk volna ki a Vandame-ból, a mi bányánkból.

Grégoire nyugodtan megitta a csokoládéját, s békésen válaszolt:

- Azt már nem!... Tudod jól, hogy nem vagyok hajlandó spekulálni. Nyugodtan élek, nagy szamárság lenne, ha üzleti gondokat vennék a nyakamba. A montsoui bányapapírok meg eshetnek még tovább is, azért annyit mindig hoznak, hogy megéljünk belőle. Az ember ne akarjon olyan sokat, a kutyafáját! Aztán meg ide hallgass! Alighanem eljön az az idő, mikor szívod majd a fogad, mert a részesedés értéke emelkedni fog, és még Cécile gyerekeinek a gyerekei is fehér kenyeret esznek belőle.

Deneulin kényszeredetten mosolygott.

- Szóval, ha azt mondanám neked, hogy fektess be százezer frankot a vállalkozásomba, hát nemmel felelnél?

Mikor látta Grégoire-ék nyugtalan tekintetét, máris megbánta, hogy ajtóstul rontott a házba, s a kölcsönkérés gondolatát későbbre halasztotta, arra az esetre, mikor már semmi más kiutat nem talál.

- Persze még nem tartok ott! Csak tréfáltam... Hát istenem, talán igazad van, az ember akkor tollasodik a legbiztosabban, ha mások keresik neki a pénzt.

Azután másról beszéltek. Cécile megint az unokanővéreit hozta szóba; a két lány művészi hajlamai mindig érdeklődést és ugyanakkor megbotránkozást keltettek benne. Grégoire-né megígérte, hogy az első derűs napon elviszi a lányát a drága kicsikékhez. Grégoire nem vett részt a beszélgetésben, szórakozottnak látszott. Egyszer csak megszólalt:

- A helyedben nem makacskodnék tovább, kiegyeznék Montsouval... Nekik nagy kedvük volna hozzá, te meg visszaszereznéd a pénzed.

A montsoui és a vandame-i koncesszió között régóta fennálló ellenségeskedésre célzott. A vandame-i bánya jelentéktelen volt ugyan, hatalmas szomszédját mégis bőszítette, hogy a hatvanhét községre szóló koncessziós területbe beleékelődik ez a négyzetmérföldnyi idegen birtok, s miután hiába próbálkozott azzal, hogy tönkretegye, a Montsoui Bányatársulat arra számított, hogy Vandame-ot potom pénzért megvásárolja, mikor a kis versenytárs majd az utolsókat rúgja. A háború könyörtelenül folyt, Montsou is meg Vandame is egymás területétől kétszáz méternyire abbahagyták a fejtést, párbaj volt ez, mely az utolsó csepp vérig ment, közben azonban az igazgatók meg a mérnökök között mindvégig szívélyes volt a viszony.

Deneulin szeme szikrázott.

- Azt már nem! - kiáltotta. - Amíg én élek, Montsou nem kaparintja meg Vandame-ot... Csütörtökön Hennebeau-éknál vacsoráztam, láttam, hogyan sündörög körülöttem. Már a múlt ősszel is, mikor azok a nagyfejűek jöttek az igazgatóságból, már akkor is mindenhogyan körüludvaroltak... Igen, igen, ismerem én ezeket a márkikat, hercegeket, tábornokokat meg minisztereket! Mind gazember, az utolsó inget is lehúznák az emberről, mint az erdei zsiványok.

Nem fogyott ki a szóból. Egyébként Grégoire nem is védelmezte a Montsoui Bányatársulat igazgatósági urait. Az 1760-as szerződés értelmében hat teljhatalmú igazgató despotaként irányította a Társulatot. Ha az igazgatók közül egy elhalálozott, a másik öt a legbefolyásosabb, a leggazdagabb részvényest választotta helyébe. La Piolaine józan gondolkodású ura szerint ezek az urak pénzimádatukban egyszer-másszor valóban elvetik a sulykot.

Mélanie nekilátott, hogy leszedje az asztalt. Kint a kutyák ugatni kezdtek, és Honorine már indult az ajtó felé, mikor Cécile, aki elpilledt a melegtől meg a reggelitől, felállt.

- Hagyd csak, biztosan a tanárnőm jött.

Deneulin is felállt. Cécile után nézett, aztán mosolyogva kérdezte:

- Nos, van-e valami újság Cécile meg a kis Négrel házassági ügyében?

- Még nincs végleges döntés - válaszolta Grégoire-né. - Ez csak olyan tervezgetés... Alaposan meg kell gondolni.

- Az már igaz - nevetett hamiskásan Deneulin. - Én azt hiszem, hogy az unokaöcs meg a nagynéni... Csak azt furcsállom, hogy éppen Hennebeau-né kapaszkodik annyira Cécile-be.

Grégoire felháborodott. Egy ilyen finom hölgy, aki ráadásul tizennégy évvel idősebb is, mint a kis Négrel! Ez már igazán szörnyűség, nem szereti, ha ilyesmiről tréfálkoznak. Deneulin azonban csak tovább nevetett, kezet szorított unokabátyjával, és távozott.

- Nem a tanárnő jött - mondta Cécile visszatérve az ebédlőbe. - Az az asszony van itt a két gyerekével, tudod, mama, az a bányászasszony, akivel találkoztunk... Beengedjük őket?

Grégoire-ék tétováztak. Nagyon piszkos? Nem, nem nagyon, meg aztán a facipőjüket kint hagyhatják a folyosón. A szülők már elfészkelődtek a nagy fotelek mélyén, békésen emésztettek. Semmi kedvük nem volt moccanni, s ez döntött.

- Küldd be őket, Honorine.

És ekkor átfázva, kiéhezve belépett Maheu-né meg a két kicsinye, riadt félelemmel álltak meg e szobában, ahol oly meleg volt, s olyan édes kalácsszag.


2

A zsaluk hézagain át lassanként beszűrődött a világosság, szürke csíkokban vetődött a zárt szoba falára, mennyezetére; mindnyájan folytatták éjszakai álmukat a fülledt, egyre nehezebb levegőben. Lénore és Henri egymás karjában aludtak, Alzire meg hátrabukott fejjel feküdt a púpján, az öreg Halálbíró pedig Zacharie és Jeanlin ágyában terpeszkedve horkolt nyitott szájjal. A folyosófülke felől még csak lélegzetvétel sem hallatszott, Maheu-né is elaludt, miután Estelle-t megszoptatta, lecsüngő mellén keresztben feküdt a kicsi, s az anyja keblének melegétől bágyadtan aludt ő is, a száján kicsordult a tej.

Lent hatot ütött a kakukkos óra. A lakótelepen végig, mindenütt ajtók csapódtak, facipők kopogtak a gyalogjáró kövezetén: most mentek a válogatóasszonyok a bányába. Aztán reggel hétig megint csendes volt minden. Akkor sorra kinyíltak a zsaluk, ásítozás, köhécselés hallatszott át a falakon, meg egy kávéőrlő hosszas nyikorgása, de a szobában nem ébredt fel senki.

Alzire hirtelen pofonok csattanására, távolról hallatszó ordítozásra riadt fel, s tudta, hogy itt a felkelés ideje. Mezítláb szaladt az anyjához, hogy felébressze.

- Mama, mama, késő van már! Azt mondtad, el kell menned... Jaj, vigyázz, agyonnyomod Estelle-t!

A kicsi már valósággal fuldoklott, mikor elhúzta anyja hatalmas keblei közül.

- Kutya élet! - siránkozott Maheu-né, a szemét dörzsölve. - Az ember olyan elgyötört, hogy végigaludná akár az egész napot... Öltöztesd fel Lénore-t meg Henrit, elviszem őket, te meg itthon maradsz, vigyázol Estelle-re, nem akarom magammal cipelni, még megbetegedne ebben a cudar időben.

Sebtében megmosakodott, magára vett egy ócska kék szoknyát, ez volt a legjobb holmija, meg egy szürke gyapjúréklit, amit két helyen is megfoltozott még az este.

- Na és az ebéd? Jaj, kutya élet - dünnyögött tovább.

Miután Maheu-né mindent felforgatott maga körül, lement a konyhába, Alzire meg magával vitte Estelle-t a szobába. A kicsi megint óbégatott. De Alzire már megszokta a gyerek nyűgösségét, nyolcéves létére egy asszony szerető ügyeskedésével csitítgatta, játszott vele. Gyengéden lefektette az ágyába, mely még meleg volt, az egyik ujját a szájába dugta s elaltatta. Éppen jókor, mert újabb zenebona tört ki, békességet kellett teremtenie Lénore meg Henri között, akik végre felébredtek. Ez a két gyerek örökösen veszekedett, csak akkor bújtak kedvesen össze, mikor aludtak. A hatéves kislány, ahogy felébredt, menten nekiesett a négyéves kisfiúnak, s kedvére pofozta, a gyerek nem tudta visszaütni. Mindkettőjüknek túlságosan nagy feje volt, mindkettőjüknek egyforma ritkás kócos-sárga haja. Alzire a lábánál fogva rángatta el Lénore-t, s fenyegette, hogy szíjat hasít a hátából. De az igazi haddelhadd csak akkor kezdődött, mikor mosdatni, öltöztetni kezdte a két gyereket, azok meg vadul rúgkapáltak minden egyes ruhadarabnál. A zsalukat még nem nyitották ki, nehogy megzavarják az öreg Halálbíró álmát, aki a szörnyű gyerekzsivaj közepette is kitartóan horkolt.

- Én már készen vagyok, veletek meg mi van odafent? - kiáltott Maheu-né.

Kinyitotta a zsalukat, felszította a parazsat, szenet rakott rá. Abban reménykedett, hogy az öreg talán nem ette meg az egész maradékot, de mikor látta, hogy bizony még a fazekat is kitörölgette, megfőzött egy maroknyi metélt tésztát, amit már három nap óta tartogatott. Majd isznak hozzá vizet, vaj úgysincs, nemigen maradhatott, hiszen már tegnap is alig volt. S aztán alaposan meglepődött, mikor látta, hogy Catherine az elemózsia összekészítése közben csodát tett, és meghagyott egy darabkát. De most aztán igazán kiürült a konyhaszekrény, még egy falat kenyér, egy csepp ételmaradék, de még egy darab csont se maradt, amin legalább elrágódhatnának. Mi lesz velük, ha Maigrat megmakacsolta magát, s nem hitelez tovább, és a La Piolaine-i uraktól se kapja meg az öt frankot? Mikor a férfiak meg Catherine megjönnek a bányából, mégiscsak kell nekik valamit enni, elég baj, hogy nem találták ki, hogyan lehet evés nélkül élni.

- Gyertek már le! - kiáltott most már bosszúsan. - Indulnom kell!

Mikor Alzire és a kicsinyek lejöttek, három kistányérba szétosztotta a metéltet, ő maga nem éhes, azt mondta. Catherine ugyan már felfőzte az előző napi kávéaljat, de ő megint felöntötte, s megivott két nagy csésze világos löttyöt, olyan volt a színe, mint a rozsdás vízé. Valamit talán mégis ér.

- Ide figyelj - szólt Alzire-nak -, nagyapádat hagyod aludni, ügyelsz, nehogy Estelle-nek baja essék, és ha felébred s nagyon óbégat, nesze, itt egy darab cukor, felolvasztod vízben, és kanalanként adsz neki... Tudom, jó kislány vagy, nem eszed el előle.

- És mi lesz az iskolával, mama?

- Hát az iskola. Majd máskor elmész... Most szükség van rád itthon.

- Megcsináljam az ebédet, ha későn jössz haza?

- Az ebédet... az ebédet... Nem, várj csak meg engem.

Alzire koraérett volt, mint a legtöbb nyomorék gyerek, és nagyon ügyesen tudott főzni. Alighanem megértette, mi a hiba, mert nem beszélt többet az ebédről. Most már felébredt az egész lakótelep, csoportosan mentek a gyerekek iskolába, facipőjükben hangosan csoszogtak. Nyolc órakor egyre hangosabb beszélgetés hallatszott át bal felől Levaque-éktól. Megkezdődött az asszonyok ideje: a kávéfőzők körül sürgölődtek, kezüket csípőre téve szájaltak megállás nélkül, akár a kereplő, úgy járt a nyelvük. Az ablaküveghez most egy fonnyadt arc hajolt, vastag ajkú, tömpe orrú asszony kiáltott be Maheu-nénak.

- Ide hallgass! Mondok valamit!

- Most nem érek rá, majd később - válaszolt Maheu-né. - El kell mennem.

És mert félt, hogy kísértésbe esik, ha megkínálják egy csésze meleg kávéval, máris kapta Lénore-t és Henrit, s indult velük. Fent a szobában az öreg Halálbíró még mindig mélyen aludt, ütemes horkolása mintha ringatta volna a házat.

Maheu-né, mikor az utcára ért, meglepődve látta, hogy már nem fúj a szél. Hirtelen olvadni kezdett, az ég barna volt, a falak zöldes nedvességet izzadtak; mintha folyós korom borítaná a földet, mindenütt sár, a bányavidékek vastag, ragacsos sara, melybe minduntalan beleragad a facipő.

Alighogy kiléptek a házból, Lénore-t máris egy pofonnal kellett észhez térítenie, mert a kislány játékos kedvében a cipője orrával kotorta a sarat, mintha fel akarná lapátolni. Mikor kiértek a lakótelepről, a meddőhányó tövében, a csatorna mentén mentek tovább, s aztán, hogy hamarabb odaérjenek, járatlan ösvényeken vágtak át a mohos kerítéssel szegélyezett telkek között. Itt egymást követték a raktárak, hosszú gyárépületek, a magasba nyúló kémények füstöt okádva szennyezték be az ipartelep sivár vidékét. Egy nyárfacsoport mögül előbukkant az elhagyott Réquillart-bánya hajdani felvonótornyának épségben maradt állványzata. Maheu-né itt jobbra fordult, és kiért az országútra.

- Várj csak, disznó kölyke! - kiabált. - Majd adok én neked sárgombócot!

Most meg Henri markolt fel egy csomó sarat, s gyúrogatta. Miután mindkét gyerek megkapta a magáét, rendesen viselkedtek, elszórakoztak azzal, hogy nézték, milyen nyomokat hagy lábuk a sárban. Már kimerülten tocsogtak, mert minden lépésnél úgy kellett kirángatni cipőjüket a sárból.

Marchiennes felől nyílegyenest vezetett a két mérföldes kövezett út, mintha kocsikenőcsbe mártott szalagot fektettek volna át a vörös földeken. A másik oldalon azonban, ott, ahol a lankán épült Montsoun vezetett át, kanyarogva lejtett lefelé. A gyárvárosokat összekötő, széles kanyarokkal, lankás emelkedőkkel futó nyílegyenes Nord megyei utak már javában épültek, hogy a megyét egyetlen hatalmas iparteleppé változtassák. A lejtős montsoui útszakasz mentén jobbról-balról apró téglaházak sorakoztak a dombhajlat aljáig; sárgára meg kékre mázolták mindnek a falát, hogy kissé derítsék a gyászos tájat, de akadt köztük olyan is, amit egyenesen feketére pingáltak - hiszen itt előbb-utóbb megfeketedik minden szín. A szorosan egymás mellé épült keskeny házak egyforma sorát itt-ott nagy, kétemeletes házak - a vezetők számára épült lakások - szakították meg. Egy templom - ez is téglából épült - négyszögletes és a szállongó szénportól máris megfeketedett tornyával úgy magasodott, mint egy újfajta kohó. De a cukorfinomítók, a kötélverő üzemek és a gőzmalmok számát messze túlhaladta a kocsmák, a lebujok, a sörkimérések száma, annyi volt belőlük, hogy ezer lakóházra több mint ötszáz kocsma jutott.

Mikor a bányatársulat központjához, a raktárak és műhelyek végtelen sorához közeledett, Maheu-né jobbnak látta, ha kézen fogja Henrit és Lénore-t. A székházon túl volt Hennebeau igazgató háza, egy hatalmas, villaszerű épület, melyet rácskerítés választott el az úttól; mögötte a kertben csenevész fák kínlódtak. Éppen megállt egy kocsi a kapu előtt, egy rendjeles úr meg egy bundás hölgy szállt ki belőle. Párizsból érkező látogatók lehettek, akik a marchiennes-i állomáson szálltak ki, mert Hennebeau-né máris megjelent a homályos előcsarnokban, meglepetten és boldogan kiáltott fel.

- Szedjétek hát a lábatokat - szólt rá Maheu-né a két gyerekre, mert örökösen rángatni kellett őket a tapadós sárban.

Kimerülten, reszketve érkezett Maigrat-hoz. Maigrat a bányatársulat igazgatója mellett lakott, a villától csak egy fal választotta el a házát, ott volt a raktára is, egy hosszú épület, ebből nyílt egyenesen az útra a boltja, aminek nem volt egy kirakata se. Mindent árusítottak itt: fűszert, hentesárut, gyümölcsöt, kenyeret, sört meg fazekat. Maigrat valamikor a Voreux-ben dolgozott, felvigyázó volt, nyitott egy kis szatócsboltot, aztán a vezetőség pártfogásával egyre jobban terjeszkedett, kiskereskedő versenytársai lassan kidőltek mellőle. Montsouban minden áruval ő kereskedett, s minthogy a bányásztelep hatalmas vevőkört biztosított a számára, olcsóbban adhatta az áruit, s nagyobb hiteleket nyújthatott. Egyébként azonban a bányatársulat továbbra is a kezében tartotta, az építtette meg lakóházát és az üzletét is.

- Megint itt vagyok, Maigrat úr - szólalt meg Maheu-né alázatosan, és az üzletajtóban álldogáló kereskedőhöz lépett.

Maigrat ránézett, de nem válaszolt. Tartózkodó és sima modorú volt ez a kövér ember, aki azzal kérkedett, hogy soha, egyetlen elhatározását sem változtatta meg.

- Ugye, Maigrat úr, most nem küld el, mint tegnap? Ha száraz kenyeret is, de ennünk kell szombatig... Nem felejtettem én el azt, hogy két éve tartozunk már a hatvan frankkal...

Kínos, kurta mondatokban mentegetőzött. Régi keletű volt ez az adósság, még a legutóbbi sztrájk idején gyűlt fel. Újra meg újra megígérték, hogy kiegyenlítik, de sohase jutottak el odáig, hogy minden fizetéskor legalább két frankot törleszthették volna. Két nappal ezelőtt meg ráadásul még húsz frankot azonnal ki kellett fizetniük a cipésznek, aki azzal fenyegetőzött, hogy végrehajtót küld hozzájuk. Hát ezért nincs most egy garas se a háznál. Különben ők is kijöttek volna a pénzzel szombatig, csakúgy, mint mások.

Maigrat kidüllesztett pocakkal, összefont karral állt, csak a fejét rázta tagadóan minden könyörgő szóra.

- Legalább csak két kenyeret, Maigrat úr. Megértem én, nem mondom, hogy adjon kávét... Legalább csak két három fontos kenyeret mindennap.

- Nem! - kiáltott végül harsányan.

Most a felesége is előkerült. Ez a vézna teremtés az üzleti könyvre görnyedve töltötte életét, napokon át még a fejét is alig merte felemelni. Mikor látta, hogy a szerencsétlen bányászasszony milyen könyörgő tekintettel néz rá, riadtan menekült. A környéken azt beszélték, hogy hitvesi ágyát átengedte a csilléslányoknak, akik Maigrat boltjában vásároltak. Különben közismert dolog volt: ha egy bányász haladékot akart kapni, akkor a lányát vagy feleségét küldte Maigrat-hoz, nem számított, hogy szép vagy csúnya, csak kezes legyen, ez volt a fontos.

Maheu-né, aki még mindig könyörögve nézett Maigrat-ra, egyszerre zavarba jött, az apró, savószínű szem mintha vetkőztetné, úgy bámulta. Dühbe jött, még ha nem lenne hét gyereke, még ha fiatal lenne... Sarkon fordult, maga után vonszolta Lénore-t meg Henrit, akik az árokba hajított dióhéjakat halászták ki, hátha akad köztük egy egész is.

- Nem lesz ebből semmi haszna, Maigrat úr, emlékezzék vissza a szavamra!

Most már csak a La Piolaine-i uraságokban reménykedhetett. Ha azok nem adnak neki öt frankot, akkor valamennyien kinyújtózhatnak, s várhatják, míg éhen vesznek. Balra fordult, a Joiselle-be vezető útra. Az útkanyarban emelkedett az igazgatóság téglaépülete, valóságos palota, ahol azok a párizsi uraságok, a hercegek, tábornokok meg a kormányhoz tartozó urak nagy vacsorákat rendeztek minden ősszel. Maheu-né ment tovább, s gondolatban már el is költötte az öt frankot: először is vásárol kenyeret, aztán kávét, negyed font vajat, egy véka krumplit, hogy mindennapra meglegyen a reggeli meg estére valami kis meleg étel; aztán meg talán vesz még egy kis disznósajtot, mert az apának bizony kellene a hús.

A montsoui plébános, Joire abbé jött velük szemben az úton. A reverendáját felemelte, úgy lépkedett, mint egy jól tartott, kényes macska, amely attól fél, hogy bepiszkítja a bundáját. Szelíd ember volt, úgy tett, mintha semmivel se törődnék, nehogy megharagítsa akár a munkásokat, akár a munkaadókat.

- Jó reggelt, plébános úr!

A pap nem állt meg, rámosolygott a gyerekekre, s nem törődött azzal, hogy az asszony ott áll az út közepén. Maheu-né nem volt vallásos, de most hirtelenében azt képzelte, hogy ez a pap majd segít rajta valahogyan.

S megint csak mentek tovább a fekete, ragacsos sárban. Még két kilométert kellett gyalogolniuk; a kicsinyek egyre jobban húzatták magukat, most már nem nevetgéltek, fáradtan hallgattak. Az út mentén jobbról is, balról is egyforma mohalepte kerítésekkel körülvett telkek, fekete korommal lepett gyárépületek, itt-ott magasba nyúló kémények. Aztán kiértek a hatalmas lapályra: barna földbuckák végtelen tengere, melyből árbocként egyetlen fa sem nyúlt a magasba, egészen a vandame-i erdő ibolyaszínű vonaláig.

- Vegyél fel, mama.

Egyszer az egyiket vette a karjába, aztán a másikat. Az út mindenütt csupa pocsolya, felhajtotta a szoknyáját, nem akarta, hogy sárosan, lucskosan érjen oda. Háromszor is majd elvágódott, nagyon csúszós volt ez az átkozott út. Mikor meg a terasz lépcsőjéhez ért, két hatalmas kutya rontott nekik, úgy ugattak, hogy a gyerekek sikoltoztak ijedtükben. A kocsisnak kellett közbelépnie az ostorával.

- Vessék le a facipőjüket, s jöjjenek be - közölte velük Honorine.

Az asszony és a két gyerek mozdulatlanul állt az ebédlőben, elkábította őket a hirtelen meleg. Zavarba jöttek a karosszékben terpeszkedő öreg úr meg idős hölgy rájuk szegeződő tekintetétől.

- Édes lányom - szólalt meg a hölgy -, tégy eleget keresztényi kötelességednek.

Grégoire-ék ugyanis Cécile-re bízták az alamizsnálkodást. A jó nevelésről alkotott elveikhez ez is hozzá tartozott. Könyörületesnek kell lenni, és ők maguk azt szokták mondani, hogy ajtajuk mindenki előtt nyitva áll. Meg aztán azzal tetszelegtek maguknak, hogy ők ésszerűen jótékonykodnak, ugyanis folyton attól reszkettek, hogy becsapják őket, hogy könyörületességükkel a bűn útját egyengetik. Ezért pénzt nem is adtak soha, tíz sout sem, de még kettőt sem, hiszen ismert tény, hogy ha egy szegény hozzájut egy garashoz, hát mindjárt elissza, így aztán mindig természetbeni adományokat adtak, elsősorban meleg ruhaneműket osztottak telenként a szegény gyerekek között.

- Ó, szegény kicsikék - kiáltott fel Cécile -, hiszen kékre fagytak ebben a hidegben!... Menj, Honorine, hozd le a csomagot a szekrényből!

A két cselédlány is rábámult a szerencsétlenekre, szánakozva, meg cseppnyi félelemmel, mint afféle szegény ember, akinek ma még megvan a mindennapija. A szobalány felment a lépcsőn, de a szakácsnő ott feledkezett az ebédlőben, a kalácsot letette az asztalra, s csak nézett.

- Éppen két gyapjúruhát meg kendőt tudok még adni... Majd meglátjátok, szegény kicsinyek, milyen jó melegen lesztek, ha felveszitek.

Maheu-né dadogva ugyan, de végre meg mert szólalni:

- Köszönöm, kisasszony... Maguk mindnyájan olyan jószívűek...

Könny szökött a szemébe, biztosra vette, hogy megkapja az öt frankot, s most csak azon töprengett, hogyan is kérje, ha maguktól nem kínálnák fel. Egy pillanatra zavart csend támadt, a szobalány meg csak nem jött. A két gyermek az anyja szoknyája mögé bújva, nagy szemekkel bámulta a kalácsot.

- Csak ez a kettő van? - kérdezte Grégoire-né, hogy megtörje a csendet.

- Ó, nem, asszonyom, hét gyermekem van.

Grégoire, aki közben tovább olvasta az újságját, felháborodottan kapta fel a fejét.

- Hét gyerek, te jóisten, ugyan mire jó ez?

- Meggondolatlanság - mormogta az idős hölgy.

Maheu-né tétova mozdulattal mentegetőzött. Hát mit csináljon? Az ember nem is gondol rá, egyszerre csak itt van a gyerek. S mikor már nagyocskák, keresnek is, kicsit előbbre segítenek ők is. Ők például megélnének, ha nagyapa nem rokkant volna meg, s ha nemcsak a két fia meg az idősebbik lánya, hanem ahányan vannak, olyan korban volnának már, hogy lemehetnének a bányába. De a kicsiket etetni kell, ha az ember nem is veszi hasznukat.

- Szóval maguk már régóta dolgoznak a bányában? - kérdezte Grégoire-né.

Maheu-né sápadt arca beszédesen elmosolyodott.

- Igen, bizony, igen ám... Én húszéves koromig lejártam. Mikor aztán a második gyerekem született, az orvos azt mondta, ha továbbra is lejárok, hát ott is maradok, mert úgy látszik, a szülés valami belső bajt csinált nekem. Na meg aztán éppen akkor mentem férjhez, bőven volt dolgom a ház körül is... De tetszik tudni, a férjem rokonsága már nem is tudom, mióta, mind ott dolgozik. Bányász volt már a nagyapjuk is, meg a dédapjuk, az ember már nem is tudja fejben tartani; bányászok voltak azok már akkor, mikor odaát, a Réquillart-ban először vágták a csákányt a földbe.

Grégoire szórakozottan nézte ezt az asszonyt meg a vérszegény, szánni való gyerekeket, viaszsápadt bőrüket, színtelen hajukat, az éhezés okozta rútságukat, a satnyulás mindmegannyi jelét. Megint csend lett, csak a fellobbanó szén duruzsolása hallatszott. Az ebédlő megtelt a kényelem álmosító levegőjével, a polgári jólét zsongító melegével.

- Mit csinál már ez a Honorine? - türelmetlenkedett Cécile. - Mélanie, menj fel, és mondd meg neki, hogy a szekrény aljában, balról megtalálja a holmikat.

Grégoire meg fennhangon foglalta össze az éhezők láttán támadt gondolatait:

- Nem minden fenékig tejföl ezen a világon, az már igaz. De tudja, jóasszony, az is igaz ám, hogy a munkások se élnek valami rendesen... A bányászok, ahelyett, hogy félreraknák a garast, mint a parasztjaink, isznak, adósságot csinálnak, aztán a végén nincs miből etetni a családjukat.

- Az úrnak igaza van - válaszolt higgadtan Maheu-né -, nem mindig viselkednek úgy, ahogy kell. Magam is mindig ezt mondom a semmirekellőknek, ha panaszkodnak... De ami engem illet, én jól jártam, mert az én uram nem iszik. Legfeljebb ha valami vasárnapi mulatság van, akkor kicsit jobban a pohár aljára néz, de sose viszi túlzásba. Ez igazán szép tőle, mert a házasságunk előtt, tisztesség ne essék, részeges disznó volt... És tetszik látni, mégse megyünk semmire, pedig ő igazán rendes ember. Vannak napok, mint mondjuk ma is, hogy hiába forgatnám fel az egész házat, nem találnék egy árva garast.

Valahogyan eszükbe akarta hozni az ötfrankost, hát fakó hangon tovább beszélt, szóba hozta azt a szerencsétlen adósságot, ami először csak kicsi volt, aztán olyan gyorsan nőtt, hogy már nem tudnak mit kezdeni vele. Azelőtt mindig fizettek rendesen, kéthetenként, egyszer aztán elmaradtak, s ezzel kész volt a baj, azóta se bírják utolérni magukat. Az adósság csak nő, az emberek meg már a munkát is megutálják, ha egyszer hiába dolgoznak, mégse tudnak kikeveredni a bajból. Hagyjuk, az ember már csak nyomorúságban lesz, míg csak föl nem fordul. Aztán meg kell ám érteni őket is: a bányásznak meg kell inni egy-egy korsóval, hogy lemoshassa a torkáról a szénport. Így kezdődik, aztán később örökösen a kocsmában ül, mikor már egyre-másra jön a baj.

Nem panaszképp mondja, de talán abban is van valami igazság, hogy a bányászok nem keresnek eleget.

- Úgy tudom - szólt közbe Grégoire-né -, hogy a bányatársulat lakást meg fűtést is ad maguknak.

Maheu-né a kandallóban lobogó tűzre sandított.

- Igen, hogyne, kapunk szenet, nem valami jót, de mégiscsak ég... A lakásért meg csak hat frankot kell fizetnünk havonta, ez olyan semmiségnek látszik, néha mégis olyan keservesen fizeti ki az ember... Így például ma még ha darabokra vágnának, akkor se tudnának tőlem kihúzni két sout se. Ahol nincs, ott ne keress.

Az úr és a hölgy hallgattak, kényelmesen elnyúltak a fotelben, s most már mindkettőjüket untatta és zavarta a nyomorúságnak ez a teregetése. Maheu-né attól félt, hogy valamivel megbántotta őket, ezért igazságosan és békésen, mint afféle gyakorlatias észjárású asszony, hozzátette:

- Nem panaszképpen mondtam ám. Ha már így van, bele kell törődni, mert hiszen úgyis hiába rugódozunk, nem változik meg attól semmi... Tetszik tudni, még az a legokosabb, ha az ember igyekszik tisztességesen végezni a dolgát, ott, ahova a jóisten állította.

Grégoire mély meggyőződéssel helyeselt.

- Ilyen felfogással, jóasszony, az ember felülemelkedik a balsorson.

Honorine és Mélanie végre leértek a csomaggal. Cécile bontotta ki, ő vette elő a két ruhát is. Kendőket, sőt harisnyát meg kesztyűket is csomagolt hozzá. Nagyszerűen illik majd a gyerekeknek; de hát már nagyon sietett, mert megérkezett a zongoratanárnője, ezért a cselédlányokkal csomagoltatta össze a kiválasztott holmikat, s az anyát a két gyerekével együtt az ajtó felé tessékelte.

- Nagyon megszorultunk - dadogta Maheu-né -, ha csak öt frankot is kaphatnánk...

Elakadt a hangja, a Maheu-k büszke emberek, nem szokásuk a koldulás. Cécile nyugtalanul pillantott az apjára, de az határozottan, mint aki másként nem tehet, nemet intett.

- Nem, pénzt nem szoktunk adni. Nem lehet.

A fiatal lányt megindította az anya kétségbeesett arca, gondolta, legalább a gyerekeket megörvendezteti. A két kicsi még mindig merően nézte a kalácsot, fogta, levágott belőle két darabot, s mindegyiknek adott egyet.

- Tessék, ez a tietek.

Aztán visszavette tőlük, újságpapirost kért, hogy ezt is becsomagolja nekik.

- Várjatok csak, így vihettek belőle a testvéreiteknek is.

Ezzel kituszkolta őket, a szülei meg ellágyult tekintettel nézték. A szegény kis kölykök, akik szűkölködtek a kenyérben, most megilletődötten tartották a kalácsot elgémberedett kis kezükben.

Maheu-né maga után vonszolta a gyerekeket a kövezett úton, forgott vele a szürke ég, most nem látta meg se a kopár mezőket, se a fekete sarat. Mikor megint Montsouba ért, elszántan belépett Maigrat-hoz, s addig könyörgött neki, míg végül is betehetett a kosarába két kenyeret, kávét, vajat, és még öt frankot is kapott, mert a kereskedő apróbb készpénz-kölcsönökkel is foglalkozott. Nem őt, hanem Catherine-t szeretné megkaparintani, Maheu-né ezt világosan megértette, mikor azt mondta neki, hogy a lányát küldje el az élelmiszerekért. Majd elválik, mi lesz. Az biztos, hogy Catherine megpofozza, ha ez az ember túl közelről liheg a képébe.


3

A Kétszáznegyvenes telep templomának tornyában elütötte a tizenegyet. Ebben a kis téglakápolnában misézett vasárnaponként Joire abbé. Mellette, a másik téglaépületnek, az iskolának ablakai most a hideg miatt zárva voltak, mégis kihallatszott a gyerekek akadozó olvasása. Az egyforma házak négy tömbje között kis kertekké felparcellázott széles utakon egy lélek se mutatkozott; a kerteket letarolta a tél, az agyagos földben csak itt-ott csúfoskodott egy-egy kóró meg kései zöldség. A konyhákban főtt az ebéd, a kémények füstölögtek, egyik-másik ház előtt felbukkant egy asszony, aztán kapu nyílott, s újból eltűnt. A kövezett gyalogjárón a lefolyócsatornákból szüntelenül csepegett a víz a hordókba, pedig nem esett az eső, de a szürke égboltot gomolygó pára borította. A beláthatatlan síkság közepén máról holnapra épült városkát úgy szegélyezték a fekete utak, mint a gyászszalag, a piros cseréptetők esőmosta, szabályos során kívül semmi egyéb nem derítette a sivár képet.

Maheu-né kerülővel ment haza, krumplit vásárolt az egyik bányafelvigyázó feleségétől, azoknak még volt az ősziből. Csenevész nyárfasorok - ezen a lapályon csak a nyárfa volt életképes - vették körül a négyesével épült kertes házcsoportokat, ahol az aknászok laktak. A bányászok "Selyemharisnyások telepének" nevezték el ezt a házcsoportot, míg a maguk telepének nyomorúságuk kedélyes humorával az "Adós-fizess" nevet adták.

- Na, itt volnánk - mondta a csomagokkal megrakott Maheu-né, s betuszkolta a nyakig sáros, elcsigázott Lénore-t és Henrit.

Alzire a tűzhely mellett ült, karjában ringatta az óbégató Estelle-t. A cukor már elfogyott, nem tudta, miként hallgattassa el a kicsit, úgy tett hát, mintha mellét kínálná neki. Ez a csalás gyakran sikerült, de most hiába gombolta ki ruháját, hiába nyomogatta melléhez a kicsi száját, az még jobban üvöltött, mert akárhogy próbálkozott, nem jött semmi a nyolcéves, nyomorék kislány fejletlen melléből.

- Add már ide - kiáltott rá az anya, mikor lerakta a csomagjait. - Az embert még szóhoz sem hagyja jutni ez a gyerek.

Mikor aztán szétgombolt blúzából kiemelte nehéz, tömlőszerű mellét, s a kis falánk egyszeriben elcsendesült, tátott szájjal nekiesett, akkor végre lehetett kicsit beszélgetni is. Különben úgyis látta, hogy minden rendben van, a kis háziasszony nem hagyta elaludni a tüzet, kisepert, rendbe rakta a konyhát. És a csendben lehallatszott a nagyapa ütemes, pillanatra sem szünetelő horkolása.

- Mennyi minden! - suttogta Alzire, s rámosolygott az ennivalókra. - Ha akarod, mama, megfőzöm a levest.

Az asztal valóban jól meg volt rakva: egy csomag ruhanemű, két kenyér, burgonya, vaj, kávé, cikória meg fél font disznósajt.

- Jaj, a leves - sóhajtott Maheu-né fáradtan. - Még sóskát is kell szedni, meg pórét... Nem, majd később csinálom meg, mikorra hazajönnek... Tegyél csak fel krumplit főni, majd eszünk hozzá egy kis vajat... Na és a kávé? El ne feledkezz a kávéról!

Most hirtelen eszébe jutott a kalács. Lénore meg Henri üres kezére pillantott, a két máris kipihent, felvidult gyerek a padlón birkózott. Hát útközben nem megették alattomban ezek a falánkok! Mind a kettőt megpofozta, Alzire meg, aki közben feltette a krumplit, nyugtatta:

- Hagyd csak, mama, miattam nem érdemes, tudod, nekem nem számít az a kalács. Megéheztek, hiszen olyan nagyot gyalogoltak.

Delet harangoztak, az iskolából jövő gyerekek facipője hangosan kopogott a gyalogjárón. A krumpli megfőtt, a fele adag cikóriával kevert kávé kellemesen duruzsolt, s nagy cseppekben hullt át a szűrőn. Az asztal egyik sarkán helyet csináltak, de csak az anya evett ott, a gyerekek a földre kuporodtak, s a roppant falánk kisfiú egész idő alatt szótlanul bámult a disznósajt felé, zsíros papírja valósággal megbabonázta.

Maheu-né aprókat kortyolt a kávéból, két tenyere közé fogta a csészét, úgy melengette a kezét, mikor lejött az öreg Halálbíró is. Általában később szokott felkelni, s az ebédje mindig a tűzhelyen várta. Morgolódott, hogy még nincs készen a leves. De mikor a menye azt mondta neki, hogy nincs mindig úgy, ahogy az ember szeretné, csendben ő is nekilátott a krumplinak. Közben fel-felállt, a hamuba köpött, mert rendszerető ember volt, aztán visszaereszkedett a székére; fénytelen tekintettel, lekókadt fejjel ült, forgatta az ételt a szájában.

- El is felejtettem mondani, mama, itt volt a szomszédasszony.

Az anyja leintette.

- Torkig vagyok vele!

Gyűlölködve gondolt Levaque-néra, aki előző nap a saját nyomorúságával sírta tele a fülét, csak hogy ne kelljen kölcsönt adnia, pedig Maheu-né tudta, hogy most éppen van neki pénze, mert Bouteloup, az albérlője két hetet előre kifizetett. A bányásztelepen nemigen kölcsönöztek egymásnak az emberek.

- Nézd csak, erről jut eszembe - szólalt meg Maheu-né. - Készíts csak össze egy főzetre való kávét... Átviszem Pierronnénak, még tegnapelőtt kértem tőle kölcsön.

És mikor Alzire becsomagolta a kávét, még odaszólt neki, hogy mindjárt visszajön, s akkor majd felteszi a férfiak ebédjét. Aztán Estelle-lel a karján elment; az öreg Halálbíró lassan tovább falatozott, Lénore és Henri meg összeverekedtek a lehullott krumplihéjon.

Maheu-né nem kerülte meg a háztömböt, egyenest átvágott a kerteken, mert félt, hogy Levaque-né megszólítja. A kertjük ugyanis Pierronék kertjével volt szomszédos, a kerítés egy helyen kidőlt, itt jártak át egymáshoz szomszédolni. Itt volt a közös kút is, négy háztartás hordta innen a vizet. Oldalt, egy csenevész orgonabokor mögött volt az ól, egy alacsony fészer, tele öreg szerszámokkal; meg egy-egy nyulat neveltek itt, hogy ünnepnapokon hús kerüljön az asztalra. Egy óra volt, a kávézás ideje, teremtett lelket se lehetett látni se a kapukban, se az ablakokban. Csak egy bányamunkás ásta a kert egyik sarkában a földjét, még a fejét se emelte föl, igyekezett, hogy jól kihasználja az időt a délutáni műszak kezdetéig. Maheu-né, mikor a szemben levő épülettömbhöz ért, meglepődve látta, hogy a templom előtt egy úr és két hölgy fordul be. Egy pillanatra megállt, megismerte őket: Hennebeau-né kalauzolta a bányásztelep vendégeit: a rendjeles urat és a bundás hölgyet.

- Jaj, miért fáradtál vele! - kiáltott fel Pierronné, mikor Maheu-né odaadta neki a kávét. - Igazán nem volt sürgős!

Pierronnét, ezt a huszonnyolc éves barna asszonyt a telep szépének tartották. Nagy szeme volt, keskeny szája, alacsony homloka, ráadásul kacér volt, örökösen mosakodott, mint egy macska; a melle is szép maradt, sohasem volt gyereke. Kozmás anyó lánya volt, az apja meg, egy vájár, a bányában veszett. Az anyja gyárba küldte dolgozni, megesküdött, hogy soha nem lesz belőle bányászasszony, és nem is bocsátotta meg a lányának, hogy - már nem egészen fiatalon - mégis feleségül ment Pierronhoz, aki ráadásul özvegyember volt, s egy nyolcéves kislány apja. Pierronék azonban jól éltek, noha rengeteget fecsegtek róluk, sok pletyka járta arról, hogy a férj milyen elnéző, meg hogy hány szeretője van a feleségének. Soha nem csináltak adósságot, hetenként kétszer húst ettek, otthonuk ragyogott a tisztaságtól, még a fazekak is csillogtak, mint a tükör. A szerencse is kedvezett nekik, pártfogóik megszerezték a bányatársulat engedélyét arra, hogy Pierronné cukorkát meg süteményt árusíthasson, az ablakban volt a kirakat, két polcon sorakoztak a nagy cukorkás dobozok. Naponta hat-hét sout keresett meg így, vasárnaponként néha tizenkettőt is. A nyugodt boldogságot csak Kozmás anyó zavarta, aki nem tudott beletörődni férje halálába, s mint afféle öreg forradalmár, örökké bosszút lihegett a Társulat urai ellen; no meg a kis Lydie, aki ugyancsak sűrűn kapta a pofonokat, ha a családban parázs hangulat volt.

- Milyen nagy már! - s Pierronné a kis Estelle-re mosolygott.

- Hogy mennyi gondot okoz! Jobb, ha nem is beszélünk róla! - válaszolt Maheu-né. - Örülhetsz, hogy neked egy sincs. Legalább rendet tudsz tartani a házban.

Az ő háza tája is mindig rendes volt, a szennyest ő is kimosta szombatonként, most mégis háziasszonyi irigységgel nézte ezt a csillogó konyhát, ahol még a fényűzésre is gondoltak: a konyhaszekrényen aranyozott szélű poharak meg tükör és három bekeretezett olajnyomat.

Éppen magában iszogatta a kávéját Pierronné, a házbeliek mind a bányában voltak.

- Igyál velem egy csészével - kínálta Maheu-nét.

- Nem, köszönöm, most ittam otthon.

- Hát aztán?

Csakugyan, azért ihat még egy csészével. S most már kettesben kortyolgattak. Tekintetük a süteményes meg a cukorkás dobozok között átkalandozott a szemközti házakra, az ablakokra, a függönyökre, melyeknek tisztasága elárulta, hogy melyik ablak mögött milyen háziasszony lakik. Levaque-ék függönye szennyesen, akár a rongy, lógott az ablakon, mintha a fazekak fenekét törölték volna vele.

- Hogy lehet ilyen piszokban élni! - jegyezte meg Pierronné.

Maheu-né is rákezdett, s aztán már meg se állt. Hej, ha neki lenne egy ilyen lakója, mint ez a Bouteloup, majd ő megmutatná, hogyan kell egy háztartást vezetni! Jó üzlet ám egy ilyen lakó, ha az ember ért hozzá! Csak hát azért nem kell vele hálni. Persze most aztán a férj iszik, veri a feleségét, és a montsoui zenés kávéházak női után futkos.

Pierronné mélységesen utálkozó képet vágott. Na, az ilyen kocsmai nők, azok mindenféle betegséget terjesztenek. Joiselle-ben is van egy ilyen, az már egy egész bányát megfertőzött.

- Csak azon csodálkozom, miért hagyod, hogy a fiad a lányukkal járjon.

- Na, próbálnám nem hagyni!... A miénk mellett van a kertjük. Zacharie a nyáron mindig az orgonabokor mögött volt Philomène-nel, aztán meg a fészertetőn sem zavartatták magukat, az ember akármikor ment a kútra, mindig együtt kapta őket.

Mindennapos história volt ez a bányásztelepen, ahol a fiúk meg a lányok egymást rontották, s mikor a sötétség leszállt, összefeküdtek - mint errefelé mondták - az alacsony, lejtős fészertetőn. Minden csilléslány itt szedte össze az első gyerekét, hacsak nem vette magának a fáradságot, hogy elmenjen Réquillart-ba vagy nyáron a gabona közé. Nem lett aztán ebből semmi bonyodalom, később összeházasodtak; csak az anyák mérgelődtek, ha a fiaik túl korán kezdték, mert az a fiú, amelyik megházasodott, már nem adott haza a szülői házhoz.

- A helyedben véget vetnék ennek - folytatta Pierronné higgadtan. - Zacharie már kétszer is teherbe ejtette. Majd aztán egészen összeállnak!... Akkor fuccs a keresetnek.

Maheu-né dühösen rázta az öklét.

- Ide hallgass! Megátkozom őket, ha összeállnak... Utóvégre Zacharie-nak tekintettel kell lennie a szüleire is. Eleget költöttünk rá, nem igaz? Előbb adja vissza, aztán vegyen a nyakába egy asszonyt... mert utóvégre mi lesz velünk, ha a gyerekeink, amint megemberesednek, mindjárt másért dolgoznak. Hát akkor dögöljön meg az ember!

Közben kidühöngte magát.

- Persze csak a levegőbe beszélek, majd meglátjuk, mi lesz, hogy lesz... Csuda erős ám a kávéd, te aztán beleteszed, ami belevaló.

Vagy negyedóráig fecsegtek még erről-arról, aztán Maheu-né egyszerre felugrott, jajgatni kezdett, hogy még fel se tette a férfiak ebédjét, s nagy sietve elindult. A gyerekek most mentek vissza az iskolába, egypár asszony meg kiállt a kapuba, Hennebeau-nét lesték, aki éppen az egyik épülettömb előtt ment el, s a bányásztelep beosztását magyarázta vendégeinek. Ez a látogatás lázba hozta az egész telepet. A kertjét ásó bányász megpihent egy pillanatra.

Két tyúk riadtan kodácsolt valahol a kertben.

Maheu-né hazafelé menet belebotlott Levaque-néba. A szomszédasszony kiszaladt, hogy elfogja Vanderhaghen doktort, a bányatársulat orvosát. Ez az örökké rohanó, agyonhajszolt emberke sietős útjai közben adott orvosi tanácsokat.

- Doktor úr, nem tudok aludni - így Levaque-né -, minden porcikám fáj... Mégiscsak kellene valamit csinálni!

Az orvos meg se állt, úgy vetette oda Levaque-nénak tegezve, mert a telep minden lakóját tegezte:

- Hagyj békén! Túl sok kávét iszol, az a bajod.

- Hanem az uram, doktor úr - szólt közbe Maheu-né -, jó lenne, ha eljönne és megnézné... Örökösen fáj a lába.

- Mert agyonstrapálod. Hagyj te is békén!

Ezzel otthagyta a két asszonyt, azok csak tehetetlenül vállat vontak, s néztek a tovasiető orvos után.

- Gyere már be - szólt Levaque-né. - Tudod-e, mi újság? Meg aztán iszol egy kis kávét is, most főztem.

Maheu-né habozott, aztán engedett a rábeszélésnek. No, iszik egy cseppecskét, éppen csak hogy meg ne bántsa. Ezzel bement Levaque-ékhoz.

A nagy konyha valósággal úszott a piszokban, a kőpadló, a falak telefröcskölve zsírral, a konyhaszekrény meg az asztal csupa szutyok, s a rendetlen háztartás jellegzetes bűzétől fojtogató a levegő. A tűzhely mellett, az asztalra könyökölve ült Bouteloup, s a tányérja fölé hajolt. Békés természetű, nagydarab ember volt, nem látszott meg rajta a harmincöt éve.

Már a tányérja aljáról kanalazta a levest, Achille meg - Philomène hároméves, idősebbik gyereke - mellette állt, s a falánk állat némán könyörgő tekintetével kísérte minden mozdulatát. Az albérlőnek nagy, fekete szakálla s nagyon gyengéd természete volt: evés közben egy-egy darabka húst dugott a gyerek szájába.

- Várj, megcukrozom - mondta Levaque-né, és egy darab nyers cukrot dobott a kávéskannába.

Hat évvel öregebb volt, mint az albérlője, elhasznált, csúf teremtés, a melle a hasára csüngött, a hasa meg a combjára leffedt, lapos, kifejezéstelen arcán szürke szőrszálak éktelenkedtek, a haja örökké kócos volt. Bouteloup olyan magától értetődően fogadta el, annyira nem nézte, hogy milyen is, mint ahogy nem nézegette a levesét, melyben nemegyszer hajszálak úszkáltak, vagy az ágyat, amire három hónapon át se került friss huzat. Az asszony is hozzá tartozott a teljes ellátáshoz, s a férj kedvtelve mondogatta, hogy a jó barát mindig tudja, mi jár a másiknak.

- Hát azt akarom neked mondani - kezdte rá Levaque-né -, azt beszélik, hogy Pierronnét tegnap este a Selyemharisnyások telepe felé látták. Az az illető, tudod, az meg a Rasseneur mögött várt rá. Aztán kettecskén elindultak a csatorna partján... Na, ez aztán a gyönyörű! Egy férjes asszony!

- Hajaj - így Maheu-né -, Pierron, mielőtt megházasodott, nyulakat adott az aknászoknak. Most, hogy a feleségét adja, mégis olcsóbban jön ki.

Bouteloup harsányan felnevetett, aztán a levesébe mártott egy darab kenyeret, s Achille szájába dugta. A két asszony jól kipletykálta magát Pierronné rovására; jóképű asszony, de ilyen száz is akad, ez meg örökké a tükrét bújja, örökösen mosakszik, kenceficéli magát. De hát elvégre, ha a férjének így is jó, ha az ő gyomra beveszi! Vannak ám olyan törtető emberek, akik egy köszönömért a főnökök fenekét is kinyalnák. A nagy pletykálkodást az egyik szomszédasszony szakította félbe. Philomène kisebbik gyerekét, a kilenchónapos Désirée-t hozta haza a bányából, ő vállalta, hogy mindig odaviszi a gyereket, hogy az anyja valamelyik szénkupacra telepedve megszoptassa.

- Ez az enyém egy pillanatra sem marad mellőlem, mindjárt óbégat, ha otthagyom - jegyezte meg Maheu-né, s a karjában alvó Estelle-re pillantott.

De akárhogy próbálta is elterelni a beszélgetést, mégiscsak válaszolnia kellett a nekiszegezett kérdésre, melyet pár pillanat óta kiolvashatott Levaque-né szeméből.

- Ide hallgass, ezeknek a dolgát meg már valahogyan mégiscsak el kellene intézni.

A két asszony eleinte, anélkül hogy sokat beszélt volna róla, egyetértett abban, hogy a fiataloknak nem kell összeházasodniuk. Zacharie anyja ragaszkodott ahhoz, hogy amíg csak lehet, a fia neki hordja haza a keresetét, és Philomène anyja se volt elragadtatva a gondolattól, hogy eleshetik a lánya keresményétől. Úgy gondolták, nem olyan sürgős, Levaque-né meg azt se bánta, hogy a gyereket el kell tartania - amíg csak egy volt -, de most, hogy a gyerek egyre nagyobb, és már megeszi a magáét, ráadásul meg a második is itt van, hát úgy érezte, ő most már rosszabbul jár, és dühösen kezdte sürgetni a házasságot, mint aki már nem akar többet áldozni.

- Zacharie megszabadult a katonaságtól, most aztán már nincs mire várni... Na lássuk, mikor legyen?

- Hagyjuk ezt jobb napokra - válaszolt Maheu-né kényszeredetten. - Az embernek elege van. Hát nem tudtak volna várni, míg összeházasodhatnak!... Bizisten, kitekerném Catherine nyakát, ha megtudnám, hogy ostobaságot csinált.

Levaque-né vállat vont.

- Eh, ő is csak úgy csinálja majd, mint a többi.

Bouteloup közben nyugodtan, mint aki otthon van, kenyér után kutatott a konyhaszekrényben. Az asztal sarkára Levaque-né már előkészítette az ura leveséhez valókat; fölvette, aztán a pletykálkodásban megint csak odavágta a félig tisztított krumplit, pórét. Most megint nekiállt a krumplitisztításnak, de megint csak lecsapta, s az ablakhoz ugrott.

- Nézd már, ez meg mi?... Hennebeau-né... Pierronnéhoz megy a vendégeivel.

Most aztán igazából elkezdték szapulni Pierronnét. Hogy ez soha semmiből ki nem marad! Ha vendégek jönnek a telepre, az igazgatóság egyenest Pierronnéhoz viszi őket, mert annál rend van. Persze, azt már nem mesélik el a vendégeknek, hogy s mint van a bányamesterrel. Persze hogy rendet tud tartani az olyan, akinek a szeretői háromezer frankot keresnek, meg lakást, fűtést, jutalmakat kapnak. Olyan asszony ez, hogy kívül huj, belül pfuj!

S míg a látogatók Pierronnénál időztek, ők szüntelenül a szomszédasszonyukat pocskondiázták.

- Na, jönnek már - szólt Levaque-né -, most megkerülik a házat... Oda nézz már, lelkem, alighanem hozzád tartanak!

Maheu-né megrémült. Vajon Alzire rendbe rakta-e a konyhaasztalt? És a leves... jaj, még a leves sincs kész! Ijedten elköszönt, és futott haza, mint a nyíl.

De a konyháján minden ragyogott. Alzire, mikor látta, hogy az anyja csak nem jön, nagy komolyan konyharuhát kötött maga elé, s nekilátott a főzésnek. Behozta a kertből az utolsó pórét, sóskát szedett, szép rendesen megtisztította, a tűzre meg odaállította a nagy vizesfazekat, hogy az emberek megmosakodhassanak, ha hazajönnek. Véletlenül Henri meg Lénore sem verekedett, minden figyelmüket lefoglalta egy öreg kalendárium, abból tépkedték ki a lapokat. Az öreg Halálbíró meg csöndesen pipázgatott.

Maheu-né még ki sem fújta magát, mikor Hennebeau-né bekopogtatott.

- Szabad, jóasszony? Ugye, nem zavarjuk?

Hennebeau-né magas, szőke, negyven évének pompás érettségében már kissé elnehezült asszony volt. Erőltetetten mosolygott, ügyelt, nehogy lássék, mennyire fél, hogy bepiszkítja vörösbarna selyemruháját meg fekete bársonyköpenyét.

- Tessék, tessék - udvariaskodott vendégeivel. - Nem vagyunk mi sehol alkalmatlanok. Ugye, itt is milyen nagy a rend, meg a tisztaság, pedig ennek a jóasszonynak hét gyereke van! Hát ilyen a mi bányászaink háza tája... Már említettem, hogy a Társulat hat frank havi bért kér a lakásokért. Egy nagy helyiség a földszinten, két hálószoba fent, meg pince és kert is.

A rendjeles úr és a bundás hölgy, akik Párizsból érkeztek a délelőtti vonattal, most bizonytalanul pislogtak, sehol nem találták helyüket a telepen, ahol minden oly idegen volt számukra, minden oly hirtelenül szakadt a nyakukba.

- És kert is - visszhangozta a bundás hölgy. - Itt aztán lehet élni, ez igazán kedves!

- Több szenet adunk nekik, mint amennyire szükségük van - folytatta Hennebeau-né. - Hetenként kétszer látogatja őket az orvos, s ha kiöregednek, nyugdíjat kapnak, noha a bérükből semmit le nem vonunk nyugdíjalapra.

- Kész paradicsom, igazi eldorado! - suttogta elbűvölten az úr.

Maheu-né egyre azon buzgólkodott, hogy leültesse őket. A hölgyek elhárították a marasztalást. Hennebeau-né vidéki magányának unalmában kis időre szívesen vállalta az állatkerti kalauz szerepét, de most már unta az egészet, undorodott a nehéz szegényszagtól, pedig nagyon ügyelt, hogy csak a legtisztább házakba merészkedjen be a vendégeivel. Ilyen alkalmakkor mindig a sokszor hallott szólamokat ismételte, valójában egy percig sem érdekelte a közelében küszködő, szenvedő munkásnép.

- Milyen szép gyerekek - mondotta a bundás hölgy; pedig visszataszítónak látta őket a nagy fejükkel, a seszínű, kócos hajukkal.

Maheu-nénak meg kellett mondania, hogy melyik mennyi idős; udvariasságból Estelle felől is kérdezősködtek. Az öreg Halálbíró tisztelettudóan kivette a pipát a szájából, de azért a negyven évi bányamunkától megtört, roskatag alakjával, merev lábával, földszínű képével csak nagyon idegesítő látvány volt. Erős köhögésroham fogta el, úgy vélte, helyesebb, ha feláll, és kint köp egyet, a fekete nyál esetleg feszélyezné a látogatókat.

Alzire-nak nagy sikere volt. Milyen helyes kis háziasszony! És ez a kötényke! Milyen irigylésre méltó is az ilyen anya, akinek ilyen okos kislánya van! Alzire púpjáról egy szó sem esett, de viszolygással vegyes szánakozó tekintetük visszatért a szegény nyomorékra.

- Most aztán, ha Párizsban a bányásztelepünk felől kérdezősködnek - mondotta Hennebeau-né -, ugye, meg tudnak válaszolni bárkinek... Itt mindig ilyen csend van, az élet oly nyugodt, mint láthatják, itt mindenki boldog, mindenki egészséges; igazán önöknek is el kellene jönniük kicsit, hogy kipihenjék magukat, hiszen itt oly jó a levegő, oly nagy a nyugalom!

- Csodálatos, egyszerűen csodálatos! - kiáltotta a rendjeles úr határtalan lelkesedésében.

Elragadtatva távoztak, mintha mutatványosbódéban jártak volna. Maheu-né kikísérte őket, megállt a küszöbön, nézte, amint hangosan csevegve, szép lassan továbbsétálnak. Az utca nagyon népes volt, a látogatók híre házról házra járt, csoportba verődött asszonyok között kellett elhaladniuk.

Levaque-né is az utcára sietett, s éppen a kapu előtt fogta el Pierronnét, akit a kíváncsiság szintén kihajtott az utcára. Mindketten komiszkodva ámuldoztak: nocsak, talán bizony Maheu-éknál akarnak aludni az urak? Annál már okosabbat is tehetnének!

- Soha sincs egy fillérjük se, pedig mit összekeresnek! Na persze, a sok eszem-iszom!

- Épp az előbb hallottam, hogy ma reggel a La Piolaine-i uraságokhoz ment koldulni, meg Maigrat-tól is kapott, pedig az már kenyeret sem adott nekik hitelbe... Na, azt úgyis tudjuk, mivel kell fizetni Maigrat-nak!

- Hát, hogy Maheu-nén hajtsa be, ahhoz már gusztus kellene... Majd Catherine-on megveszi.

- Hát ide figyelj! Volt képe még az előbb is azt mondani, hogy megfojtaná a lányát, ha az is úgy járna!... Mintha bizony a hosszú Chaval nem fektette volna le már rég a fészertetőn!

- Pszt! Jönnek!

A két asszony békés ábrázattal, tolakodás nélkül, csak a szeme sarkából leste a látogatókat, akik éppen most léptek ki Maheu-éktől. Aztán lelkendezve magukhoz intették Maheu-nét, s az most is Estelle-lel karjában, odament hozzájuk. Hármasban figyelték, mint távolodik Hennebeau-né és vendégei jól öltözött alakja.

Vagy harminc lépésnyire lehettek, mikor komiszul megeredt a nyelvük.

- Hogy ezek a nők mi pénzt raknak magukra! Amit viselnek, az többet ér, mint ők maguk!

- Az már igaz!... Azt a másikat, azt nem ismerem, de azért a Hennebeau-néért nem adnék egy garast se, akármilyen kövér! Szépeket hallani róla!...

- Na, mondd hát!

- Hogy szeretői vannak!... Először is az a mérnök...

- Ó, az a kis cingár!... Hiszen olyan semmiség, hogy elvész az ágyban!

- Ha egyszer ő az ilyet szereti!... Én bizony nem állhatom az ilyen hölgyeket, akiknek olyan a képük, mintha mindig undorodnának valamitől, mintha sehol se tetszenék nekik... Nézd már, úgy megy, mintha a farát mutatná mindegyikünknek. Hát való ez?

Hennebeau-né és a vendégei még mindig lassan, csevegve sétáltak, mikor a templomnál egy cséza állt meg az úton. Elegáns, fekete redingote-ba öltözött, negyvennyolc éves barna úr szállt ki a kocsiból, határozott arca tiszteletet parancsoló.

- A férj - jegyezte meg Levaque-né halkan, nehogy meghallják, mert egyszerre elfogta az a félelemmel vegyes tisztelet, amit a tízezer bányász érzett az igazgató iránt. - Az már igaz, hogy csak a szarvak hiányoznak róla.

Most már az utcán volt az egész bányásztelep. Az asszonyok kíváncsisága nőttön-nőtt, a kisebb csoportok most már egy tömeggé verődtek össze, maszatos képű gyerekek sündörögtek, bámészkodtak a gyalogjárón. Az iskola kerítése mögül egy pillanatra feltűnt a tanító sápadt képe is, felhúzódzkodott, hogy ő is lásson valamit. Még a kertben dolgozó ember is abbahagyta a munkát, a lábát az ásón felejtette, úgy bámészkodott. Eleinte csak suttogva pletykáltak, aztán egyre hangosabban kerepeltek, zúgtak, mint mikor szél támad a száraz lombok között.

Levaque-ék előtt csoportosultak a legtöbben. Először csak két asszony jött oda, aztán már tízesével, húszasával ácsorogtak. Pierronné, most, hogy már sokan voltak, bölcsen hallgatott; Maheu-né meg, aki az okosabbak közé tartozott, éppen csak nézelődött, s hogy elcsöndesítse Estelle-t, aki óbégatva ébredt, zavartalanul kigombolta blúzát, s kiemelte nagy, nehéz emlőjét, mely duzzadtan csüngött, mintha lehúzná a tej szakadatlan áramlása. Mikor Hennebeau beültette a hölgyeket a kocsiba, s megindultak Marchiennes felé, viharosan csapott fel a fecsegő asszonyok hangja, mind hadonászott, egymás képébe kiabáltak, úgy nyüzsgött az egész utca, mint egy forrongó hangyaboly.

A toronyban elütötte a hármat. A vágathajtók, Bouteloup meg a többiek indultak dolgozni. A templomnál, az útkanyarban hirtelen feltűntek a hazafelé igyekvő, fekete képű bányászok; a ruhájuk nedves volt, hátukat begörbítve, karjukat fázósan fonták össze a mellükön. Egyszeriben szétrebbentek az asszonyok, hazafelé iramodott valahány. Most hirtelen eszükbe jutott, hogy a sok kávézás meg pletykálkodás közben megfeledkeztek a konyháról. Ijedten, a várható szitkokra gondolva jajgatott valahány:

- Szent isten, az ebéd! Jaj, még nincs kész az ebéd!


4

Maheu Rasseneurnél hagyta Étienne-t, s mire hazaért, Catherine, Zacharie és Jeanlin már az asztalnál ültek, az ebéd végén tartottak. A bányából hazajövet mindig oly éhesek voltak, hogy azonmód, nedves ruhában, sőt mosakodás nélkül enni kezdtek, senki nem várt senkire. Az asztalt naphosszat le sem szedték, mert összevissza ültek le enni, ahogy épp hazaértek a munkából.

Maheu már az ajtóban észrevette, hogy ennivaló került a házhoz. Nem szólt, de gondterhelt arca egyszeriben felderült. Délelőtt, míg a vágat végében fuldokolva fejtette a szenet, egy percre se ment ki a fejéből, hogy üres a konyha, s fájdalmasan összeszorult a szíve, valahányszor eszébe jutott, hogy nincs az egész házban egy csepp vaj, egy kis kávé. Vajon mihez kezd az asszony? Mi lesz velük, ha üres kézzel megy haza? S lám, megszerzett mindent. Majd később biztosan elmondja, hogyan. Megkönnyebbülten mosolygott.

Catherine és Jeanlin már felállt, állva itták a kávét, Zacharie meg, aki nem lakott jól a levessel, nagy darab kenyeret vágott magának, s megvajazta. Ő is látta a tányéron a disznósajtot, de nem nyúlt hozzá, ha csak egy ember számára van hús a háznál, az az apjuké. A levest mindannyian nagy pohár friss vízzel öblítették le, sokadikán csak erre az ártatlan italra telt.

- Nincs itthon sör - mondta Maheu-né, mikor az apa asztalhoz ült. - Félre akartam tenni pár garast... De ha innál, a kislány elszaladhat egy kancsóért.

Maheu boldogan nézett a feleségére. Még pénze is van!

- Nem, nem kell - mondta. - Ittam már egy korsóval, most így is jó.

Ezzel nekilátott az evésnek; a tányérként használt, színültig töltött facsuporból lassan kanalazta a kenyérkockákkal, krumplival meg póréval vastagított sóskalevest. Maheu-né Estelle-lel a karján sürgölődött, segített Alzire-nak, hogy minden rendben menjen, közelebb tolta a vajat meg a disznósajtot, a tűzre állította a kávét, hogy jó meleg legyen.

A tűzhely mellett közben megkezdődött a mosakodás a hatalmas fadézsában. Catherine volt az első. A hordóból eszkábált dézsát megtöltötte meleg vízzel, nyugodtan vetkőzni kezdett, levette a sapkáját, a zubbonyát, nadrágját, de még az ingét is. Nyolcéves kora óta megszokta, hogy a többiek előtt vetkőződjék, s most felnőtt létére sem talált ebben semmi kivetnivalót. Éppen csak háttal fordult a többieknek, szembe a tűzzel, aztán a fekete szappannal erélyesen dörzsölni kezdte magát. Senki se figyelt rá, még Lénore-t és Henrit sem érdekelte már, hogy milyen is a nővérük. Mikor elkészült, anyaszült mezítelenül felment a lépcsőn, nedves ingét meg a többi ruhadarabját otthagyta egy halomban a padlón. A két fivér meg összeszólalkozott; Jeanlin azzal az ürüggyel, hogy Zacharie még úgyis eszik, gyorsan belebújt a dézsába, a bátyja rángatni kezdte, kiabált vele, hogy először ő megy a vízbe, éppen elég kedves tőle, ha hagyja, hogy Catherine áztatgassa magát először, nem kér még az ilyen taknyos kölyök vizéből is, hiszen olyan lesz utána, akár a tinta. Végül aztán együtt mosakodtak, ők is a tűz felé fordultak, segítettek egymásnak, ledörzsölték egymás hátát. S mikor elkészültek, akárcsak a nővérük, ők is meztelenül mentek fel a lépcsőn.

- Micsoda locspocsot csinálnak ezek! - dünnyögött Maheu-né, és felszedte a padlóra dobált ruhákat, hogy száradni terítse őket. - Te, Alzire, törölj fel kicsit!

A szomszéd lakásban felhangzó éktelen zenebonára torkán akadt a szó. Férfi káromkodott, aztán asszony jajgatott, majd zajos lábdobogás, ütések puffanása hangzott, mintha üres tököt döngettek volna.

- Levaque-nét táncoltatják - állapította meg békésen Maheu, s kanalával kikaparta a csupor alját. - Érdekes! Pedig Bouteloup azt mondta, hogy kész az ebéd.

- Szépen kész! - mondta a felesége. - Ott láttam a levesnekvalót az asztalon, még csak meg se tisztította.

Odaát egyre dühösebben kiáltoztak, aztán hatalmas zuhanás remegtette meg a falat, majd hirtelen csend lett. Maheu lenyelte az utolsó kanál ételt, aztán megszólalt, mint aki higgadtan ítéletet hirdet:

- Hát ha egyszer nincs kész az ebéd, akkor kijár neki.

Megivott egy nagy pohár vizet, és nekilátott a disznósajtnak. Nagy, szögletes darabkákat vágott belőle, felszúrta a kése hegyére, a kenyérre tette, úgy falatozott villa nélkül. Míg az apa evett, a többiek csendben voltak. Evés közben ő maga sem szokott beszélni. Ezt a disznósajtot aligha Maigrat-nál vásárolták, valahogy más az íze - gondolta -, de most evett, hát nem kérdezősködött a feleségétől. Éppen csak azt tudakolta, hogy az öreg még mindig alszik-e odafönt. Nem, a nagyapa már elment, járkál egyet, mint máskor is. Aztán megint hallgattak.

A disznósajt szagára Lénore és Henri is felfigyeltek. Eddig csendben játszadoztak, az ujjukat a kiloccsant vízbe mártották, végighúzták a kövön, hogy a víz apró patakokban folydogáljon. Most mindketten az apjuk mellé húzódtak, elöl a kicsi, mögötte a nagyobbik. Tekintetük reménykedve kísérte minden falat útját attól kezdve, hogy elindult a tányérról, s legnagyobb kétségbeesésükre eltűnt az apjuk szájában. Maheu végül észrevette, hogy sápadoznak, hogy csurog a nyáluk a mohó vágytól.

- Kaptak ebből a gyerekek? - kérdezte.

S mikor a felesége tétovázott, megjegyezte:

- Tudod, hogy nem szeretem, ha kivételeztek velem. Még az étvágyam is elmegy, ha itt állnak körülöttem, s lesik a falatot.

- De hiszen kaptak belőle! - kiáltott dühösen az asszony. - Na, ha ezekre figyelsz, odaadhatod nekik a részedet meg a többiekét is, hiszen falnának, míg csak meg nem pukkadnak... Ugye, Alzire, hogy mind ettünk belőle?

- Hát persze - válaszolt a kis púpos, aki ilyenkor oly hidegvérűen hazudott, akár egy felnőtt.

Lénore és Henri szinte kővé dermedt ekkora hazugság hallatán, hiszen őket szíjjal verték, ha nem mondtak igazat. A szívük megtelt keserűséggel, valami fájdalmas vágy feszítette őket, hogy tiltakozhassanak, hogy megmondhassák: ők aztán nem voltak ott, mikor a többiek ettek belőle.

- Kotródjatok odább! - perelt velük az anyjuk, és a konyha túlsó sarkába kergette őket. - Szégyellhetnétek magatokat, hogy mindig az apátok tányérját lesitek! És ha csak ő kapna? Hát talán nem ő dolgozik meg érte? Ti meg, csirkefogó banda, csak gondot okoztok az embernek, gondot ám! Nagyobbat, mint magatok vagytok!

De Maheu visszahívta a gyerekeket. Lénore-t a bal térdére, Henrit a jobbra ültette, most már hármasban falatoztak, míg a disznósajt tartott. Sorra kapta mindegyikük a neki járó darabkát. A gyerekek elragadtatva faltak.

Mikor a végére értek, Maheu odaszólt a feleségének:

- Ne, ne öntsd ki a kávémat. Előbb megmosakszom... Gyere, kiöntjük ezt a piszkos vizet.

Megmarkolták a dézsa két fülét, a vizet kiöntötték az ajtó előtt az árokba. Éppen akkor ért le Jeanlin, már száraz ruhába bújt, lötyögött rajta a bátyja kinőtt posztónadrágja meg zubbonya, aminek a hátát már kiszívta a nap. Mikor látták, hogy észrevétlenül akar a nyitott ajtón kisurranni, az anyja megállította.

- Hová mész?

- El.

- Hová el?... Ide hallgass, elmész, és szedsz madársalátát a vacsorához! Érted? Velem gyűlik meg a bajod, ha nem hozol!

- Jó, jó!

Jeanlin zsebre dugott kézzel csoszogott facipőjében, tízéves satnya csípőjét úgy himbálta, akár egy öreg bányász. Zacharie is lejött, ő már jobban rendbe szedte magát, kékcsíkos fekete kötött ujjast viselt. Az apja rákiáltott, hogy ne maradjon sokáig, a fiú meg szótlanul biccentett, s ment, pipával a szájában.

A dézsa megint tele volt meleg vízzel. Maheu lassan kibújt a zubbonyából. Intett Alzire-nak, s a kislány kivitte Lénore-t és Henrit, hogy ott kint játsszanak. Az apa nem szeretett a családja szeme láttára mosakodni, pedig a bányásztelepen a legtöbb házban ez a szokás. Nem szólt ő meg ezért senkit, egyszerűen csak azt mondta: gyerekeknek való az, hogy együtt pacskoljanak.

- Hát te mit csinálsz odafent? - kiáltott Maheu-né a lépcső felé.

- Megvarrom a ruhámat, mert tegnap elszakadt! - válaszolt Catherine.

- Jó... Most ne gyere le, az apád mosakszik.

Maheu meg a felesége magukra maradtak. Az asszony végre elszánta magát, letette Estelle-t egy székre, s valóságos csoda: a kicsi nem ordított, jól érezte magát a tűz mellett, bágyadt, kifejezéstelen tekintetét a szülei felé fordította. Maheu mezítelenül guggolt a dézsa elé, először a fejét mártotta be és bedörzsölte azzal a fekete szappannal, melynek évszázados használata elszíntelenítette, megsárgította nemzedékek haját. Aztán beállt a vízbe, megszappanozta mellét, hasát, karját, combját, s két tenyérrel erélyesen dörzsölte magát. A felesége a dézsa mellett állt és nézte.

- Ide hallgass - kezdte a beszélgetést -, láttam ám, mekkorát néztél, mikor hazajöttél... Főtt a fejed, ugye, aztán felderült a képed, mikor az ennivalót megláttad... Képzeld, azok a La Piolaine-i urak egy huncut vasat se adtak. Persze kedvesek voltak, felruházták a gyerekeket, én meg szégyelltem könyörgőre fogni, mintha a fogamat húznák, mikor kérni kell.

Egy pillanatra elhallgatott, eligazította Estelle-t, nehogy leessék a székről. Maheu tovább dörzsölte magát, nem siettette kérdésekkel, pedig érdekelte a mondókája, de azért türelmesen várt, míg megtudja, hogy s mint volt.

- Azt meg úgyis sejted, hogy Maigrat szóba se állt velem. Ajaj, elkergetett, mint egy kutyát... Képzelheted, milyen kellemes volt! Nem mondom, jó meleg az ilyen gyapjúholmi, de nem lehet vele jóllakni. Nem igaz?

Maheu ránézett a feleségére, de még mindig nem kérdezett. Semmit sem kapott La Piolaine-ban, sem Maigrat-nál, akkor hát hogyan csinálta? De a felesége már felgyűrte a ruhaujját, hogy mint máskor is, lemossa a hátát meg a többi részeit, amit ő maga nehezen tudna tisztára dörzsölni. De meg Maheu szerette is, ha felesége jó erősen beszappanozta, mindig úgy megdörzsölte, hogy még az ökle is belefájdult. Az asszony fogta a szappant, alaposan nekiesett a férfi vállának, az meg jól megfeszítette magát, hogy el ne döntse a nagy igyekezetben.

- Szóval visszamentem Maigrat-hoz, s jól megmondogattam neki, de jó alaposan... A szemébe mondtam, hogy milyen szívtelen, meg hogy ezt még megbánja, ha van egy csöpp igazság a földön... Ez persze nem tetszett neki, egyre csak forgatta a szemét, alighanem szívesen elbújt volna előlem...

A háta után az ülepét kezdte dörzsölni, s úgy belejött, hogy a hajlatokat is beszappanozta, egy porcikáját se hagyta volna ki, olyan alaposan tisztogatta, mint szombatonként, nagytakarításkor a három fazekát szokta. Úgy járt a két keze, hogy egészen beleizzadt, a hajladozástól meg kifulladt, még a hangja is elakadt.

- A végén azt mondta, hogy vén kullancs vagyok... De szombatig mégiscsak ad kenyeret hitelbe, de még öt frankot is kölcsönzött. Aztán vettem még nála vajat, kávét, cikóriát; még húsfélét meg krumplit is akartam, de akkor már láttam, hogy nem tetszik neki... Hét sout adtam ki a disznósajtért, tizennyolcat a krumpliért, maradt még három frank hetvenöt, ebből még tudok csinálni egy kis vagdalt húst meg egy jó húslevest... Na, ugye, nem töltöttem hiábavalóságokkal a délelőttömet?

Most törölgetni kezdte a férjét, a törülközővel még jól megnyomkodta olyan helyeken, ahol nehezebben szárad. Az meg boldogan, mit sem gondolva azzal, hogy miből fizetik ki az adósságokat, hatalmasat nevetett, s magához rántotta az asszonyt.

- Hagyj már, te buta! Csupa víz vagy, merő lucsok leszek tőled... Tudod, csak attól félek, hogy ez a Maigrat...

Catherine-ról akart beszélni, de hirtelen elhallgatott. Miért nyugtalanítsa az apát? Akkor aztán se vége, se hossza a sok beszédnek.

- Mit hogy ez a Maigrat?

- Hát hogy becsap bennünket! Catherine-nak jó alaposan meg kell majd nézni a számlát.

Maheu újra magához rántotta az asszonyt, s most már nem engedte el. A fürdés mindig így végződött, felpezsdült attól, hogy olyan erősen dörzsölte, aztán meg mindenütt végigcirógatta a törülközővel, s ilyenkor úgy csiklandott a szőrös karja meg a melle. Így volt ez a bányásztelep más lakásaiban is, ez volt a könnyelműsködés órája, amikor több gyereket nemzettek, mint amennyit akartak. Éjszakánként az ember nincs nyugton a családjától. Az asztal felé tolta az asszonyt, kedvesen tréfálkozott, mint afféle derék ember, aki élvezi a nap egyetlen jó pillanatát, mikor - mint mondta - csemegézhet kicsit, méghozzá úgy, hogy semmibe se kerül. A nagydarab, rengő keblű asszony meg éppen csak játékból ellenkezett kicsit.

- De buta vagy, jaj istenem, de buta vagy!... Estelle meg néz bennünket, várj legalább, míg megfordítom ezt a gyereket.

- Ó, hogyne, majd háromhónapos korára meg is érti...

Utána aztán csak egy nadrágot rántott magára, nagyon élvezte, ha mosakodás után, meg hogy már kicsit elbolondozott a feleségével, kis ideig még félmeztelenül lehetett. Fehér bőrét - mert fehér volt a bőre, akár egy vérszegény lányé - összevissza karmolta, vagdosta, valósággal kitetoválta a szén; ők csak "ojtásnak" mondták, s Maheu büszke volt rá. Kidüllesztette széles mellkasát, széttárta erős karját, s úgy csillogott a bőre, mint a kékkel erezett márvány. Nyaranként minden bányász így állt ki a kapujába. Maheu most is kilépett egy pillanatra, bár hűvös volt a levegő; odakiáltott valami jó borsosat az egyik szomszédjának, aki ugyancsak meztelen felsőtesttel állt odaát a kertben. Lassanként többen is feltünedeztek. A gyalogjárón őgyelgő gyerekek felfigyeltek rájuk, ők is felvidultak a munkában fáradt, szellőzködő testek örömén.

Maheu így félmeztelenül ült le a kávéjához is, s közben elmesélte a feleségének, hogy dühöngött a mérnök az ácsolat miatt. Nyugodt volt, békés, helyeslő bólogatással fogadta az asszony higgadt tanácsait: a felesége mindig nagyon okosan ítélte meg az ilyen ügyeket. Egyre azt mondogatta az urának, hogy nem ér el semmit azzal, ha összerúgja a port a Társulattal. Aztán ő mesélte el Hennebeau-né látogatását. Egyikük se mondta ki, de büszkék voltak rá.

- Lemehetek már? - kiáltott Catherine a lépcső tetejéről.

- Igen, az apád már szárítkozik.

Catherine az ünneplőruháját vette fel, a sötétkék puplin már alaposan megfakult, s a hajtások mentén jól kikopott; a fején egyszerű, fekete tüll főkötő volt.

- De kiöltöztél... Hova készülsz?

- Megyek Montsouba, szalagot vásárolok a fejkötőmre... A régit levettem, már nagyon elpiszkolódott.

- Nacsak! Hát van pénzed?

- Nincs, de Mouquette azt mondta, hogy ad tíz sout.

Az anyja hagyta, hadd menjen. De az ajtóból visszaszólította:

- Ide figyelj! Nehogy Maigrat-hoz menj a szalagért... becsapna, meg aztán még azt hinné, hogy úszunk a pénzben.

Az apja, aki a tűz mellett kuporgott, hogy gyorsabban száradjon meg a feje meg a hónalja, csak ennyit mondott neki:

- Aztán nehogy kint csavarogj még késő este is!

Maheu délután a kertjében dolgozott. A krumplit, a babot és a borsót már elültette, s az előző nap óta palántaágyásban tartotta a káposztát meg a salátát, s most nekilátott, hogy ezeket is kiültesse.

A kis darab kert ellátta a családot zöldségfélével, csak a krumpli nem volt elég soha. Maheu nagyon jól értett a kertészkedéshez, még articsókája is volt, de a szomszédok azt mondták, hogy ezt csak hencegésből termeli. Éppen az ágyast készítette elő, mikor Levaque is kiállt a kertjébe, hogy elszívjon egy pipát. Közben a korai fejes salátát nézegette, amit Bouteloup éppen délelőtt ültetett ki. A szorgalmas albérlő nélkül Levaque-ék kertjében csalánon kívül alig termett volna egyéb. Beszélgetni kezdtek a kerítésen át. Levaque elfáradt, meg fel is buzdult attól, hogy az asszonyt megverte, s most Maheu-t egyre csalogatta Rasseneurhöz, de hiába, nem tudta rábeszélni. No, talán bizony megijed egy korsó sörtől? Kugliznának kicsit, meg járkálnának egyet a többiekkel, aztán vacsorára haza is jönnének. Ez az igazi, ha az ember feljött a föld alól. Hát persze, nincs benne semmi rossz, de Maheu megmakacsolta magát: ha most nem ülteti ki a salátát, másnapra elfonnyadnak a palánták. Voltaképpen józanságból mondott nemet, csepp kedve sem volt akár egy garast is elkérni a feleségétől az öt frank maradékából.

Ötöt ütött, amikor Pierronné jött oda hozzájuk, s azt tudakolta, vajon nem Jeanlinnal együtt tűnt-e el az ő Lydie-je. Levaque azt mondta, hogy bizony alighanem, mert Bébert sincs sehol, ez a három kölyök meg mindig együtt csatangol. Maheu mindkettőjüket megnyugtatta, mondván, hogy a gyerekek elmentek madársalátát szedni. A két férfi aztán a maga kedélyesen nyers módján csúfolódni kezdett Pierronnéval. Az asszony először haragudott, de csak nem hagyta ott őket, voltaképpen hízelgőnek érezte a vaskos tréfálkozást, amit sikongva, nagyokat nevetve fogadott. Később egy sovány asszony szegődött melléje, mérgesen dadogott, akár egy tyúk kárált volna. Mások meg kicsit odább, az ajtajukban viháncoltak. Vége volt a tanításnak, minden gyerek az utcán őgyelgett, csivitelő apróságok nyüzsögtek, ugrándoztak, birkóztak; az apák meg - már amelyik nem ment kocsmába - hármasával, négyesével csoportosultak, a fal árnyékában, a sarkukon ülve gubbasztottak, akárcsak a bányában, pipáztak, s csak nagy ritkán ejtettek egy-két szót. Pierronné végül is méregbe jött, s odábbállt, mert Levaque meg akarta tapogatni, vajon jó kemény-e a combja. A szomszéd aztán rászánta magát, hogy egyedül megy Rasseneurhöz, mert Maheu csak nem hagyta abba a palántázást.

Hirtelen besötétedett, Maheu-né lámpát gyújtott, haragudott, hogy se a lánya, se a fiai nem jöttek még haza. Lefogadta volna, hogy így lesz: soha nem tudja elérni, hogy együtt üljenek asztalhoz, még este sem, mikor a munkájuktól mindannyian otthon lehetnének. Meg aztán hiába várta a madársalátát is, hogy is szedne ilyenkor az a gyerek, hiszen már olyan sötét van, mint a pokolban; átkozott kölyke! Pedig milyen jó lett volna, ha saláta is van a vacsorához; már ott rotyogott a tűzhelyen a krumpli, póré, sóska, még hagymát is süt rá! Az egész ház sülthagymaszagban úszott, ez a gyorsan fülledő, jó szag már valósággal átitatta a bányásztelep falait, úgyhogy messziről bűzlött a szegények konyhájának jellegzetes szagától.

Maheu, mikor sötétedéskor bement a kertből, lerogyott egy székre, fejét a falhoz támasztotta. Esténként, ha leült, menten elaludt. A kakukkos óra hetet ütött. Henri és Lénore mindenáron segíteni akart Alzire-nak a terítésnél, s el is törtek egy tányért. Elsőnek az öreg Halálbíró jött haza, gyorsan meg akart vacsorázni, hogy visszamehessen az aknához. Maheu-né felébresztette az urát.

- Üsse kő, együnk!... Elég nagyok már, majd hazatalálnak. Csak a saláta miatt vagyok dühös.


5

Étienne, miután Rasseneurnél megevett egy tányér levest, felment a keskeny padlásszobába, aminek az ablaka éppen a Voreux-re nézett. Holtfáradtan, ruhástul zuhant az ágyra Az utolsó két napban négy órát sem aludt. Már alkonyodott, mikor felébredt, s kábultan nézett körül, hirtelenében nem tudta, hol van, szédelgett, alig bírt felállni, hogy kicsit kiszellőztesse magát a vacsora meg az éjszakai alvás előtt.

Odakünt egyre enyhébbre fordult az idő. A fekete égbolt most rezesen vöröslött a nehéz felhőktől, ezek hozzák a hosszan tartó nord-i esőket, közeledtüket megérezni a nedves, langyos levegőben is. Nagy páragomolyagokkal közelgett az éjszaka, eltakarta a távolba vesző síkságot. A rőtszínű mező végtelen tengere valósággal egybeolvadt az alacsonyan lógó felhőkkel, mintha feketéllő por gomolyogna a látóhatáron; még csak szellő sem rezdült, hogy kis életet vitt volna a sötétségbe. Végtelen bánat, halotti gyász ülte meg a tájat.

Étienne vaktában, céltalanul ballagott, csak hogy kiszellőztesse nehéz kábultságát. A sötét lyukban megbúvó Voreux előtt, ahol egyetlen lámpa sem égett, pár percre megállt, nézte a bányából jövő napszámosokat. Hat óra lehetett, a rakodók, a kaskezelők, a bányakocsisok csoportokba verődve mentek hazafelé; válogatóasszonyok is keveredtek közibük, alakjuk elmosódott a homályban, csak nevetésükről lehetett tudni, hogy ott vannak.

Kozmás anyó meg Pierron jött ki elsőnek. Az öregasszony veszekedett a vejével, mert az nem fogta pártját, mikor a meddő elszámolásánál összeszólalkozott az egyik felvigyázóval.

- Nyavalyás pipogya, te! Még hogy férfinak mondja magát, aztán így meglapul az ilyen piszok kutyák előtt, akik a húsunkat rágják!

Pierron békésen, szó nélkül ballagott utána, s csak annyit mondott:

- Talán bizony ugorjak neki az ellenőrnek? Hogyne! Csak bajom lenne belőle!

- Hát akkor tartsd oda a fenekedet is, hadd rúgjon bele! - rikácsolt az öregasszony. - Az istenit! Miért is nem hallgatott rám a lányom!... Mintha nem lenne elég, hogy az apját megölték, te még azt szeretnéd, hogy szépen meg is köszönjem nekik. Azt már nem! Egyszer majd úgyis elintézem őket!

Ahogy távolodtak, a hangjuk is elhalt; Étienne hosszan nézett a horgas orrú vénasszony után: ősz haja repkedett a levegőben, hosszú, sovány karja dühösen hadonászott. Étienne most arra lett figyelmes, hogy mögötte két fiatalember beszélget. Zacharie ácsorgott ott, várt valakire, s Mouquet, a barátja, megszólította:

- Na, itt vagy? Gyere, eszünk pár falatot, aztán megyünk a "Vulkán"-ba.

- Mindjárt, még van egy kis dolgom.

- Ugyan mi?

A rakodó megfordult, s mikor észrevette Philomène-t, aki most jött ki az osztályozóból, azt hitte, ilyesmiről van szó.

- Vagy úgy... hát akkor én előremegyek.

- Jó, majd utolérlek.

Mouquet, ahogy elindult, összetalálkozott az apjával, az öreg Mouque-kal, az is most jött ki a Voreux-ból. Éppen csak jóestét mondtak egymásnak, s a fiú ment az országútnak, az öreg meg a csatorna mentén ballagott tovább.

Zacharie is az elhagyott, csatorna menti út felé rángatta az ellenkező Philomène-t. Nem, ő most siet, hagyja, majd máskor, s ezen úgy elveszekedtek, mintha öreg házastársak lennének. Igazán cseppet se kellemes, hogy mindig csak kint találkozhatnak, ilyenkor télen meg éppen rémes, a föld nedves, most nem bújhatnak meg a gabonában.

- De hát nem, nem azért! - türelmetlenkedett Zacharie. - Mondani akarok valamit.

Átfogta a derekát, s kedvesen vezette tovább. Mikor a meddőhányó árnyékába értek, azt tudakolta, van-e pénze.

- Mit akarsz vele? - kérdezte Philomène.

Zacharie meg ötölt-hatolt, valami kétfrankos adósságot emlegetett, otthon nagyon dühösek lennének, ha megtudnák.

- Ugyan, hagyd már!... Láttalak Mouquet-val, biztos megint a "Vulkán"-ba akarsz menni, azokhoz a cédákhoz.

Zacharie hevesen tiltakozott, a mellét verte, esküdözött, hogy nem. Aztán, mikor Philomène csak vonogatta a vállát, hirtelen azt mondta:

- Gyere velünk, ha kedved van... Látod, hogy nem zavarsz. Mit akarnék én azoktól a nőktől?... Na, jössz?

- És a kicsi? Azt hiszed, hogy csak úgy elugrálhat az ember egy gyerek mellől, aki örökké óbégat?... Hagyj, megyek haza, fogadni mernék, hogy otthon már a feje tetején áll minden.

De Zacharie nem engedte, könyörgött neki. Lesül a képéről a bőr Mouquet előtt, hiszen már elígérkezett. Utóvégre egy férfi mégse fekhet le minden este a tyúkokkal. Philomène végül engedett a rábeszélésnek; felhajtotta réklijének az alját, a körmével felfejtette a varrást, a felhajtásból elővett néhány tízsoust. Attól való félelmében, hogy az anyja meglopja, ide szokta eldugni a túlórákért járó keresményét.

- Öt van, láthatod, szívesen adok belőle hármat... De előbb esküdj meg, hogy rábeszéled anyádat, hogy végre összeesküdhessünk. Már torkig vagyok ezzel a se kint, se bent élettel. Az anyám minden falatot a szememre vet... Esküdj meg előbb, na, esküdj már.

A hosszúra nyúlott, beteges lány színtelen hangon beszélt, szavaiban nem volt szenvedély; beszélt, de csak azért, mert belefáradt mostani életébe. Zacharie megesküdött, azt mondta, hogy ez már szentül megígért, elintézett dolog, aztán mikor megkapta a pénzt, megcsókolta, cirógatta, nevettette a lányt, és többre is hajlandó lett volna itt a meddőhányó mögött, mely nem mai keletű viszonyuk alatt mindig szerelmük téli színhelye volt; csakhogy Philomène egyre azt hajtogatta, hogy nem, nem, neki semmi öröme nem telnék benne. Máris indult vissza a telep felé, magányosan, Zacharie meg átvágott a mezőn, hogy utolérje a barátját.

Étienne messziről gépiesen követte őket. Nem értette, miről van szó, azt hitte, hogy csak egy szokásos találka. A bányában korán érnek a lányok, eszébe jutottak a lille-i munkásnők, a tehetetlen nyomorúságban tizennégy éves korukban elbukó lányok serege, akiket akkoriban a gyár mögül lesett. Most azonban meglátott valamit, ami még jobban meglepte. Megállt.

A meddőhányó aljában, egy nagy kövekkel teli gödörben Jeanlin dühösen veszekedett két pajtásával, a mellette jobb meg bal felől ülő Lydie-vel meg Bébert-rel.

- Mit beszéltek?... Majd kaptok mindjárt egy pofont, csak járjon a szátok... Ki találta ki az egészet, mi?

Jeanlinnak ugyanis nagyszerű ötlete támadt. Egy órán át járták hármasban a csatorna partját, hemperegtek a zöldben, s közben madársalátát szedtek. Aztán ahogy elnézte a nagy halom salátát, arra gondolt, hogy ennyi soha el nem fogy náluk, fogta magát, ahelyett hogy hazaindult volna, elment Montsouba, ott Bébert-t kiállította őrködni, Lydie-t meg maga előtt tuszkolta, ráparancsolt, hogy csengessen be a jobb házaknál, s kínálja eladásra a salátát. Azt mondta, mint aki már tapasztalatból tudja, hogy a lányok mindent el tudnak adni, amit csak akarnak. Végül úgy elfogta a kereskedés láza, hogy az összes saláta elfogyott, de Lydie össze is szedett tizenegy sout. Most, hogy mindenen túladtak, osztozkodni akartak a nyereségen.

- Ez igazságtalanság! - jelentette ki Bébert. - Háromfelé kell osztani... Ha néked hét sou jut, akkor mi csak kettőt-kettőt kapunk.

- Miért lenne igazságtalan? - dühöngött Jeanlin. - Először is, én többet szedtem!

Bébert mindig félő csodálattal hajolt meg az akarata előtt, oly hiszékeny volt, hogy örökösen az áldozat szerepe jutott neki. Idősebb volt és erősebb, mint Jeanlin, mégis hagyta magát még pofozni is. De most, hogy pénzről volt szó, ellenállás ébredt benne.

- Na ugye, Lydie, hogy be akar minket csapni... Ha nem osztozik rendesen, beáruljuk az anyjának.

Jeanlin nyomban ököllel fenyegette.

- Mondd csak még egyszer! Majd én elmegyek hozzátok, és beárullak benneteket, hogy eladtátok az anyám salátáját... Aztán, te tökfejű, hogyan lehetne tizenegy sout háromfelé osztani? Próbáld meg, ha olyan nagy okos vagy... Nesztek, itt a két soutok. Gyorsan tegyétek el, mert még meggondolom!

Bébert meghunyászkodva elfogadta a két sout. A reszkető Lydie egy hangot se szólt, Jeanlin mindig a megvert fiatalasszony félelmét és gyengédségét ébresztette ebben a gyereklányban. Mikor a fiú oda akarta neki adni a két sout, alázatosan mosolyogva nyúlt érte, de Jeanlin hirtelen meggondolta magát.

- Ugyan, mihez kezdesz ennyi pénzzel... úgyis elcsórja tőled az anyád, nem tudod eldugni... Jobb, ha én teszem el. Majd szólsz, ha kell.

Ezzel zsebre vágta a kilenc sout; s hogy a kislány ne jártassa a száját, nevetve átölelte, és hancúrozni kezdett vele a meddőhányó aljában. Lydie az ő kis kedvese volt, elhagyott zugokban vele próbálgatta a szerelmet, amiről annyit hallottak a falon keresztül, amiből oly sokat láttak az ajtórésen át. Már nem volt titok előttük semmi, de túlságosan fiatalok lévén, még nem tudtak élni tapasztalataikkal, csak fogdosták egymást, játszottak, mint csintalan kölyökkutyák, órákon át hemperegtek. Jeanlin ilyenkor azt mondta, hogy ők "papát-mamát" játszanak, és ha kedve támadt erre a játékra, Lydie mindig ösztönös, boldog reszketéssel engedett; sokszor megharagudott, de mindig megbékélt, mert várt valamire, ami csak nem következett be.

Minthogy Bébert-t nem vették be ebbe a játékba, s mindig ráförmedtek, ha ő is tapogatni akarta Lydie-t, zavartan és dühösen nézte a másik kettő szórakozását, amit cseppet se zavart az ő jelenléte, így aztán mindig azon törte a fejét, mivel ijeszthetne rájuk, hogyan zavarhatná meg őket, s rendszerint váratlanul elkiáltotta magát, hogy valaki lesi őket.

- Úgy kell! Néz benneteket egy ember!

Most azonban nem hazudott; Étienne, aki továbbsétált, valóban meglátta őket. A gyerekek felugrottak, elszaladtak, ő meg továbbment, megkerülte a meddőhányót, a csatorna mentén ballagott tovább, s magában jól mulatott a kis csibészek riadalmán. Bizony nagyon korán kezdik, de hiszen annyi mindent látnak, olyan nyersen beszélnek előttük mindenről, bajosan lehetne őket visszatartani, hacsak az asztal lábához nem kötik őket. Szíve mélyén azonban mégis elszomorodott.

Alighogy továbbment, újabb párokba botlott. Már a Réquillart-nál járt; Montsou valamennyi lánya ott csavargott az udvarlójával az elhagyott, öreg bánya körül. Ez a félreeső, kihalt hely volt a találkák színhelye, a csilléslányok itt szedték össze az első gyereküket, ha éppen nem mertek felmászni a fészertetőre. A kidőlt kerítés mindnyájuk számára utat nyitott az egykori külszínre, ami ma már csak a két válogatócsarnok roncsaival telehányt telek volt; itt-ott épségben maradt tartógerendázatok meredeztek felfelé. Szanaszét hányódtak a tönkrement csillék, ott korhadt a halomba rakott bányafa. Az elhagyott telket fű és gyom verte fel, itt-ott életerős, fiatal fák nőttek. Itt minden lány otthon érezte magát, mindannyiuk számára volt rejtett zug, s udvarlóik ott fektették le őket a gerendákra, a farakások mögött vagy valamelyik csillében. Szinte lépésnyire bújtak meg egymástól a párok, de egyik se törődött a másikkal. A megbénult gép, a kimerült akna körül mintha elégtételt vett volna magának a természet, a zabolátlan szeretkezés, mely az ösztön ostorcsapásaitól hajtva plántált életet e lányok méhében, akik voltaképpen még alig serdültek nővé.

Pedig őre is volt a Réquillart-nak; az öreg Mouque. A felvonó korhadt tornya alatt kapott két szobácskát a bányatársulattól, lakását bármelyik pillanatban maga alá temethette a düledező állványzat. A mennyezet egy részét alá is kellett támasztani, de azért jól megvoltak ott együtt: az öreg és Mouquet az egyik szobában, Mouquette meg a másikban. Minthogy már minden üveg ki volt törve, az ablakokra egyszerűen deszkákat szögeltek, igaz, így mindig sötétek a szobák, de legalább melegek. A Réquillart őrének aztán igazán nem volt mit őriznie, ellátta a Voreux-ben rábízott lovakat; kisebb gondja is nagyobb volt, mint a romos Réquillart, melyből csak az aknát tartották épségben, ez volt a szomszédos bánya szellőzőaknája.

Így Mouque bácsit öreg napjaira a szerelem vette körül. Mouquette, a lánya, már tízéves korában hanyatt feküdt a telep akármelyik zugában, nem afféle riadozó, éretlen tacskó módjára, mint Lydie, mert ő már akkor is kerek idomú lány volt, aki után kaptak a legények. Az apja nem kifogásolta, mert a lány tisztességtudó volt, a kedveseit soha nem vitte be a lakásba. Meg aztán az öreg megszokta már az efféle dolgokat. Akár ment a Voreux-be, akár jött, meg valahányszor csak kibújt a vackából, alig tehetett egy lépést anélkül, hogy bele ne ütközzék egy párocskába, amint megbújtak a fűben; de még rosszabbul járt, ha kiment egy kis fáért, hogy megfőzhesse az ebédjét, vagy ha elment a telek másik végére, hogy gazt szedjen a nyulának: a montsoui lányok sorra rebbentek fel előtte fölhevült képpel, útközben meg jól ki kellett nyitnia a szemét, nehogy megbotoljon a lábukban. Egyébként ezek a találkozások nem bántották sem az öreg Mouque-ot, aki csak arra ügyelt, nehogy orra bukjék, se a lányokat, hiszen nem sok vizet zavart a jó öreg, bölcs nyugalommal nézte a természet dolgait, mindig szép csendesen odébbállt, csinálják csak. A lányok már a sötétben is megismerték az öreget, de ő is sorba felismerte mindegyiket, mint ahogy az ember lassanként megismeri a körtefái között garázdálkodó kölyköket is. Hej, ez a fiatalság de mohó, de telhetetlen! Néha csendes sajnálkozással bólogatott, ha a sötétben kikerült egy-egy lármásabb, hangosan sóhajtozó párocskát. Csupán egy dologért haragudott: az egyik szerelmespár rákapott arra, hogy a szobája falának támaszkodva ölelkezzék. Nem mintha az alvásban zavarnák, de mindig oly hevesen mocorognak, hogy majd végül is tönkreteszik a falat.

Mouque bácsit minden este meglátogatta az öreg Halálbíró, aki vacsora előtt mindig erre sétálgatott. A két vénember nagyon kevés beszédű volt, tíz szót is alig váltottak a félóra alatt, míg így együtt voltak. De mégiscsak felderítette őket, hogy így együtt lehettek, együtt gondolhattak a rég elmúltakra, elkérődzhettek a régi dolgokon úgy, hogy nem is beszélnek róluk. Letelepedtek egy gerendára, kiböktek egy-egy szót, aztán lehorgasztott fővel révedeztek. Gondolatban talán megint fiatalnak látták magukat. Körülöttük szerelmes kedvű legények hajkurászták a lányokat, csókok csattantak meg nevetés, a letaposott fű friss szaga elvegyült a lányok meleg illatával. Negyvenhárom évvel ezelőtt Halálbíró is itt, a bánya mögött kapta meg a feleségét, aki akkoriban csilléslány volt, s oly csenevész, hogy felültette egy csillére, hogy kedvére csókolhassa. Azok voltak a szép idők! A két reszketeg fejű öreg aztán felállt, mindegyik ment a dolgára, sokszor még csak jóestét se mondtak egymásnak.

Ma este azonban, amint Étienne a közelükbe ért, Halálbíró, mikor felállt a gerendáról, hogy visszaballagjon a bányásztelepre, odaszólt Mouque-nak:

- Jó éjszakát, öreg!... Mondd csak, volt neked dolgod Roussie-val?

Mouque egy pillanatig hallgatott, aztán csak a nyakát forgatta, s bemenet visszaszólt:

- Jó éjszakát! Jó éjszakát, öreg!

Utánuk Étienne telepedett le a gerendára. Egyre szomorúbb lett, bár nem tudta volna megmondani, miért. Amint az elballagó Halálbíró után nézett, eszébe jutott, hogyan érkezett ide ma hajnalban, meg hogy hogyan áradt a szó a hallgatag öregből, s az acsarkodó szél hogy kapta el szavait. Micsoda nyomorúság! És ezek a munkában elcsigázott lányok, ezek még ráadásul úgy megbolondulnak esténként, hogy aztán egyre-másra hozzák világra a gyerekeket megint csak munkára, szenvedésre! Soha nem lesz vége, ha ezek mindig méhükben hordják az éhezők újabb seregét. Miért nem teszik meddővé a méhüket, miért nem kapják össze a térdüket úgy, mint mikor valami szerencsétlenség közelít! Talán csak rosszkedvű magánya miatt támadnak ilyen réveteg, komor gondolatai; hiszen mások ilyenkor párosával járnak az öröm után. Nehezen lélegzett a párás levegőben, szemerkélő eső hullott lázas kezére; igen, mind csak így jár, az ösztön erősebb az észnél.

Étienne mozdulatlanul üldögélt a sötétben. Egy párocska - Montsou felől jöttek, s a réquillart-i telek felé tartottak - majdhogy belé nem botlott, mégsem vette észre. A lány alighanem szűz lehetett, vonakodott, védte magát, suttogva rimánkodott, de a legény ezzel már nem sokat törődött, szó nélkül ráncigálta az osztályozószín egyik épségben maradt zuga felé, ahol halomba hányva penészedett a hajdani felvonó kötélzete. Catherine volt, meg a hosszú Chaval. Étienne nem ismerte meg őket, mikor elmentek mellette. Komor gondolataiból azonban hirtelen lobbant vágy mozdította ki, s most a párocskát figyelte, leste, mi lesz a huzavona vége. Ugyan, minek is avatkozna bele, ha egy lány nemet mond, az csak azt jelenti, hogy nem bánná, ha előbb kicsit körüludvarolnák.

Catherine délután a bányásztelepről Montsouba indult a köves úton. Tízéves kora óta, mióta maga kereste a kenyerét a bányában, mindig egyedül járkált, teljesen szabadon, mint a bányászcsaládok lányainál szokás; s ha tizenöt éves korára még nem ismert férfit, ezt csak annak köszönhette, hogy lassan serdült, voltaképpen még nem is esett át a nővé érés válságán. Mikor a bányaművek székházához ért, átvágott az úton, s bement egy mosónőhöz, biztosra vette, hogy ott lesz Mouquette is, mert örökké itt tanyázott egy csomó asszonnyal, akik naphosszat kávéval vendégelték egymást. Csakhogy csalódás érte: éppen Mouquette-re került a fizetés sora, fizetett, s annyi pénze sem maradt, hogy kölcsönadhatta volna Catherine-nak az ígért tíz sout. Egyre csak jó forró kávéval kínálgatta, hogy megvigasztalja, de hiába, Catherine most már azt sem akarta, hogy Mouquette az egyik asszonytól kérjen neki pénzt. Hirtelen elfogta a takarékoskodás meg valami babonás félelem, hogy ha most veszi meg a szalagot, az egész biztosan szerencsétlenséget hoz rá.

Sietve fordult vissza a bányásztelep felé, s már a szélső házaknál járt, mikor Piquette ivójának az ajtajából egy férfi kiáltott utána:

- Hé, Catherine, hova sietsz annyira?

A hosszú Chaval volt. Catherine cseppet sem örült neki, nem mintha ellenszenvesnek találta volna ezt az embert, csak éppen nem volt jókedvében.

- Gyere be, igyál valamit... Egy kupica édeset, jó?

Catherine kedves szóval elhárította: mindjárt beesteledik, várják otthon. Chaval melléje szegődött, s az út közepén halkan kérlelte. Már régen kitervelte, hogy majd felcsalja magához a lányt. Piquette kocsmájának az emeletén volt a szállása: szép nagy szoba, benne akkora ágy, hogy házaspárnak is elég lenne. Hát talán fél tőle, hogy mindig visszautasítja? Catherine meg kedvesen nevetett, hogy majd felmegy ő, ha előbb nem, hát holnapután kiskedden, borjúnyúzó pénteken. Aztán szó esett erről, arról, s hogy, hogy nem, megemlítette a kék szalagot, amit nem vásárolhatott meg.

- Veszek én neked! - tüzelt Chaval.

Catherine elpirult, valahogy úgy érezte, okosabb lenne megint csak visszautasítani, de mikor annyira vágyódott a szalag után! Aztán eszébe jutott, hogy hiszen kölcsönbe is lehet; jó, akkor elfogadja, de csak úgy, hogy majd megadja, amit Chaval rákölt. Erre aztán megint tréfálkozni kezdtek: jó, ha Catherine nem lesz a kedvese, akkor adja meg a pénzt. Csakhogy volt még egy bökkenő: Chaval azt akarta, hogy Maigrat-nál vegyék meg a szalagot.

- Nem, Maigrat-nál nem, az anyám megtiltotta.

- Ugyan már, minek kellene megmondani, hogy ott voltál!... Montsouban mégiscsak nála vannak a legszebb szalagok.

Maigrat elvörösödött mérgében, mikor meglátta a boltjába belépő hosszú Chavalt meg Catherine-t, olyanok voltak, mint két szerelmes, akik nászajándékot vásárolnak egymásnak, mintha egyenesen belőle akarnának csúfot űzni, majd megpukkadt, míg a szalagokat mutogatta. Mikor a fiatalok megvásárolták, amit akartak, Maigrat kiállt a boltajtóba, nézte, hogyan tűnnek el a szürkületben. Hogy a felesége odalépett hozzá, s félénken kérdezett valamit, rajta töltötte ki dühét: szidta, átkozta, aztán azt kiabálta, hogy majd még megbánják ezek a piszkok, akik azt se tudják, mi a hála, pedig a lábát kellene csókolgatniuk, annyi jót tesz velük.

A hosszú Chaval nem maradt el Catherine mellől. Szorosan mellette lépkedett, lóbálta a kezét, csak éppen néha ért a lány derekához, úgy irányította, mintha nem is akarattal csinálná. Catherine egyszerre csak azon vette észre magát, hogy letértek a köves útról, s már a Réquillart felé vezető ösvényen mennek. De még arra sem volt ideje, hogy megharagudjék, a férfi már átfogta a derekát, becézte, hízelgő szavak áradatával szédítette. Ne legyen már ilyen csacsi, hát csak nem képzeli, hogy ő rosszat akar egy ilyen édes, bársonybőrű, ennivaló kis jószágnak. A fülébe suttogott, a nyakába lehelt, Catherine minden porcikájában reszketett, a lélegzete is elakadt, nem tudott mit válaszolni. Chaval hát mégiscsak szereti. Éppen szombat este volt, hogy gyertyaoltás után eszébe jutott, vajon mi lenne, ha Chaval így átölelné. Aztán félálomban révedezve arra gondolt, hogy nem mondana nemet, s valósággal elbágyadt az örömtől. Akkor hát miért van az, hogy most csak viszolygást és valami lelkiismeret-furdalást érez? Míg Chaval bajusza lágyan csiklandozta a nyakát, s ő lehunyta a pilláit, csukott szeme előtt egy másiknak a képe lebegett, arra a férfira gondolt, akit ma reggel látott először.

Hirtelen körülnézett. Hát idehozta Chaval, ide, a Réquillart romjai közé. Borzongva hőkölt vissza a beszakadt osztályozó sötétje elől.

- Nem, nem - suttogta -, nagyon kérlek, hagyj.

Elfogta a hímtől való vad félelem, a félelem, mely ösztönös védekezésre kényszeríti az izmokat, mikor a hódító közeleg, védekezésre késztet még akkor is, ha a lányban megvan a hajlandóság. Hiába tudott mindent, szüzessége riadozott, mintha valami csapástól félne, sérüléstől, melynek még nem ízlelt fájdalmától retteg.

- Nem, nem akarom, mondom, hogy túl fiatal vagyok... Majd később, később, mikor már legalább nagylány leszek.

A férfi vakon dünnyögött.

- Buta, akkor hát félned se kell... Mit árthat ez neked?

Abbahagyta a beszédet. Erősen megmarkolta a lányt, s behúzta az osztályozó sarkába, a penészes kötelekre buktatta, s az már nem is védekezett, korai letipratását az anyáitól örökölt alázattal viselte, mely fajtájának lányait már gyerekkorukban arra viszi, hogy elbukjanak, valahol a szabad ég alatt. Rémült dadogása is elhalt, s nem hallatszott egyéb, csak a férfi tüzes lihegése.

Étienne moccanás nélkül hallgatózott. Egy hát megint csak rászánta magát. S most, hogy tanúja volt a komédiának, felállt, kínos érzés fogta el, meg valami irigységgel kevert, haragos izgalom. Nem törődött velük, átlépdelt a gerendákon. Azok ott most úgyis nagyon el vannak foglalva, nem zavartatják magukat. Meg is lepődött aztán, mikor vagy száz lépés után visszafordult, s látta, hogy már azok is felálltak, s akárcsak ő, alighanem azok is a telep felé tartanak. A férfi átfogta a lány derekát, mintha hálásan ölelné magához, szüntelenül duruzsolt a fülébe; a lánynak meg mintha sietős lett volna, úgy lépkedett, mint aki mielőbb haza akar érni, mintha csak az bántaná, hogy elkésik.

Étienne hirtelen úgy érezte, meg kell néznie őket közelebbről. Eh! Micsoda butaság! Szaporábban lépkedett, hogy legyűrje kíváncsiságát. De valahogy nem akarózott sietnie; az első lámpánál meg is állt, visszahúzódott a sötétbe. Lába majd a földbe gyökerezett, mikor ráismert Catherine-ra és a hosszú Chavalra. Először azt hitte, talán nem jól látja: ez a kékruhás fiatal lány a főkötőjében valóban az a tacskó lenne, akit nadrágban meg szorosan a hajához simuló sapkájában fiúnak nézett? Ebben az öltözékben persze nem ismerhette meg az előbb, mikor a lány majdnem belebotlott. De hát bizony ő az, megint látta a szemét, zöldesen csillogott, mint a forrásvíz, s oly tiszta, oly mély volt. Micsoda szajha! Vadul vágyódott arra, hogy bosszút állhasson rajta, hogy megvetéssel büntethesse, csak úgy, ok nélkül. Különben meg nem áll jól neki a lányruha, utálatos benne.

Catherine és Chaval lassan ballagtak. Sejtelmük sem volt arról, hogy kilesik őket, a férfi meg-megállította a lányt, a nyakát csókolgatta, az meg kacarászott, s egyre kevésbé sietett. Étienne kénytelen-kelletlen a nyomukban maradt, bosszankodott, hogy elállják az útját, s mégis végignézte e jeleneteket, melyek végtelenül dühítették. Szóval mégis igaz volt, igazat mondott neki ma délelőtt: nem volt még szeretője, ő meg nem hitt neki, félreállt, nehogy azt a másikat utánozza! Hagyta, hogy itt, az orra előtt szerezze meg magának az a másik, s oly hülye volt, hogy piszok módon még szórakozott is azon, hogy meglesi őket! Majd megőrült dühében, keze ökölbe szorult, vörös köd borult a szemére, megint elfogta a gyilkolás vágya, meg tudta volna fojtani ezt az embert.

Fél órán át tartott a séta. Mikor Chaval és Catherine a Voreux-höz közeledtek, még jobban meglassították lépteiket, kétszer is megálltak a csatorna partján, meg háromszor a meddőhányónál, nagyon vidáman voltak, kedvesen hancúroztak. Ilyenkor Étienne is kénytelen volt megállni, nem akarta, hogy észrevegyék. Erőlködött, hogy ne érezzen mást, csak dühös irigységet; ebből megtanulhatja, hogy nem kell finomkodni a lányokkal. Végre elhagyták a Voreux-t, s ő mehetett volna Rasseneurhöz, hogy megvacsorázzék, de csak nem maradt el a nyomukból, kísérte őket a bányásztelepig, s az árnyékban meghúzódva álldogált egy negyedóráig, míg Chaval végre útjára engedte Catherine-t. Mikor biztos volt afelől, hogy már nincsenek együtt, akkor újból nekivágott az útnak, Marchiennes felé gyalogolt jó darabot, csak ment, nem gondolt semmire, túlságosan levert, rosszkedvű volt, nem tudott volna most megmaradni a szobájában.

Egy óra múlva - ekkor kilenc óra lehetett - Étienne újból átvágott a bányásztelepen, elvégre ennie kell, meg aludni, ha másnap hajnali négykor talpon akar lenni. Aludt már az egész falu, a sötétségben sehol semmi fény. Nem szűrődött ki világosság a csukott ablaktáblák mögül, a bányászházak hosszú sora olyan kihalt volt, oly barátságtalan, mint takarodó után a kaszárnyák. Csak egy macska futott keresztül a csendes kerteken. Vége volt a napnak, a fáradt munkások az álomtól kábultan, az evéstől pilledten az asztaltól felállva egyenesen az ágyba zuhantak.

Rasseneurnél a kivilágított ivóban egy gépész és két nappali műszakban dolgozó munkás üldögélt a sör mellett. Étienne, mielőtt bement volna, még egy pillantást vetett a sötétségbe. Megint azt a végtelen feketeséget látta, mint hajnalban, mikor a széllel birkózva ideérkezett. Ott lapult a Voreux, mint egy rosszindulatú vadállat, elmosódó körvonalait csak itt-ott világította meg néhány lámpás fénye. A három parazsas üst mintha most is fent, a levegőben izzott volna, mint vérszínű hold, egyszer-egyszer kirajzolódott az öreg Halálbírónak meg a sárga lovának óriási árnyéka. S ezen túl, a végtelen síkságon sötétségbe borult minden: Montsou, Marchiennes, a vandame-i erdő, a répa- meg a búzaföldek óceánja, s sötét éjszakájukat csak a nagyolvasztók távoli, kékes fénye világította meg, meg a kokszolókemencék vörös lángja, mintha jelzőtornyok tüze csillant volna a messzeségben. Csendes eső hullott szakadatlanul, s a táj így még sűrűbb, még gyászosabb sötétségbe burkolózott. Már csak egyetlen hang hallatszott: az éjjel-nappal dolgozó gőzszivattyú elnyújtott, nehéz zihálása.



HARMADIK RÉSZ


1

Étienne másnap meg az azután következő napokon folytatta a munkát a bányában. Lassanként meg is szokta, hogy egész élete ehhez a munkához igazodjék, alkalmazkodott a kezdetben oly nehéznek érzett új szokásokhoz is. Az első két hét egyhangúságát egyetlen esemény zavarta meg: láz verte le a lábáról, két napra ágyba kényszerítette, úgy érezte magát, mintha minden porcikáját összetörték volna, a feje tüzelt, lázálmában a csillét görgette egy rettenetesen keskeny vágatban, oly keskeny volt, hogy hiába próbált átjutni rajta. Nem volt komoly beteg, csak éppen megerőltette magát, míg betört az új munkába, aztán hamarosan meggyógyult.

Múltak a napok, a hetek, a hónapok. Mint társai, most már ő is hajnali háromkor kelt, megitta a kávéját, fogta az elemózsiáját, amit Rasseneurné előző este összekészített neki. Valahányszor a bányába ment, minden reggel összetalálkozott az öreg Halálbíróval, az akkor ballagott aludni: délután meg, hazafelé, mindig beleütközött Bouteloup-ba, aki akkor kezdte a műszakot. Neki is volt már bányászsapkája, nadrágja, vászonzubbonya, ő is didergett, az öltözőben ő is melengette a hátát a nagy tűznél. Aztán várakozott ő is a többiekkel együtt, mezítláb ácsorgott az akna szájánál a kegyetlen huzatban. De már nem érdekelte a gőzgép meg a gépkarok, melynek rézveretei csillagként világítottak a magasban, nem érdekelte a fekete szárnyú, néma éjszakai madárként surranó kötélzet, sem a jelzőkalapács csattanása, a hangszóróba kiáltott utasítások, a vaslapokon dübörgő csillék lármája közepett szüntelenül fel-le sikló kas. A lámpája rosszul világított, ez az átkozott kezelő aligha tisztította meg becsületesen; a mogorvasága csak akkor engedett fel kissé, mikor mindnyájukat felvidították Mouquet tréfái, melyek végül rendszerint a lányok fenekén csattantak. A kas elindult, zuhant, mint nehéz kő a szakadékba, s ő még csak oda se pillantott, hogy lássa, hogyan tűnik el a napvilág. Most már sohasem gondolt arra, hogy a kötelek elszakadhatnak, egyre otthonosabban érezte magát, amint a záporozó vízben lejjebb kerültek a sötétségbe. Lent a kapcsolónál, mikor a szelíd képű, alamuszi Pierron kiengedte őket a kasból, mindig ugyanaz a lármás lökdösés, tolongás következett, aztán az egyes csapatok nehéz léptekkel elindultak a fejtőhelyre. Már jobban kiismerte magát a vágatokban, mint Montsou utcáin. Tudta, hogy itt kell befordulni, amott lehajolni, erre meg egy tócsát kell kikerülni. Úgy megszokta ezt a két kilométeres föld alatti utat, hogy akár lámpa nélkül, zsebre vágott kézzel is megtehette volna. S mindannyiszor ugyanazokkal találkozott: az egyik elágazásnál egy aknász lámpása világított az arcába, aztán az öreg Mouque jött egy lóval, utána meg Bébert a nagyokat horkanó Bataille-jal; Jeanlin futott a csillesor mögött, hogy becsukja a szellőzőajtókat, majd jött a kövér Mouquette meg a sovány Lydie a csillével.

Étienne végül már alig szenvedett a nedvességtől és a fojtogató bányalevegőtől. A vakaknában már oly kényelmesen mozgott, mintha nem is lennének csontjai, s olyan hasadékokon is átsiklott, ahova azelőtt még a kezét se merte volna bedugni. Kínlódás nélkül lélegzett a szénporban, látott a sötétben, nem zavarta, hogy izzad, már nem is érezte, hogy egész nap nedves ruha tapad a testére. Most már nem tékozolta feleslegesen az erejét, rövid idő alatt úgy megügyesedett, hogy csapata csak ámult. Három hét múlva a bánya legjobb csillései között emlegették: nem volt még egy csillés, aki oly ügyesen, oly gyorsan tolta volna csilléjét az ereszkéhez, s oly pontosan tudta volna rátaszítani. Alacsony volt és vékony, így mindenhova könnyedén becsúszott, a karja meg finom volt ugyan és fehér, akár egy lányé, de mintha vasizmok lettek volna a sima bőr alatt, úgy bírta a munkát. Sohasem panaszkodott - alighanem büszkesége nem engedte -, még akkor se, ha már zihált a fáradtságtól. Csak azt vetették szemére, hogy nem érti a tréfát, mindjárt dühbe gurul, ha kicsit csipkelődnek vele. De végül is elfogadták olyannak, amilyen, igazi bányásznak tartották, hogy így beletört a munkába, mely lassanként a megbízható gép szerepére szorította.

Legfőként Maheu barátkozott meg Étienne-nel, ő mindig tisztelte a jól végzett munkát. De meg, akárcsak a többiek, ő is érezte, hogy ez a legény műveltebb, mint ők: ír, olvas, apró tervrajzokat készít, olyan dolgokról beszél, miknek ő még a létezéséről se tudott. Nem is csodálkozott ezen: a bányászok kemény emberek, keményebb a fejük is, nem tanulnak olyan könnyen, mint a gépészek. De annál jobban álmélkodott azon, hogy micsoda mersz van ebben a kis emberben, milyen bátran nekivágott a szénnek, nehogy éhen vesszen. Mások is vetődtek már a bányába, de ilyen gyorsan egyik se tanult bele a munkába, így aztán, ha az ácsolat már sürgetett, s nem akarta egyik vájárt se elszólítani a munkától, mindig Étienne-re bízta, biztos lehetett abban, hogy rendes, tartós munka kerül ki a keze alól. Az ellenőrök megállás nélkül piszkálták ezzel az átkozott ácsolattal, örökösen attól félt, hogy egyszer csak felbukkan Négrel mérnök, a nyomában meg Dansaert, aztán kiabálnak, veszekednek, elölről kezdetik az egészet. Észrevette, hogy a csillése keze alól kikerülő ácsolat jobban tetszik ezeknek az uraknak, bár mindig olyan képet vágnak, mintha semmi se lenne a kedvükre, s örökké azt hajtogatják, hogy a bányatársulat egyszer majd keményebb rendszabályokhoz nyúl. Ez a huzavona csak nem akart véget érni, s a bányában nőttön-nőtt a hangtalan elégedetlenség, még a békés természetű Maheu keze is gyakran ökölbe szorult.

Zacharie és Étienne között eleinte valami vetélkedés folyt. Egyik este már pofonokat ígértek egymásnak. De Zacharie, aki alapjában véve jóindulatú fickó volt, hamarosan meghajolt az új ember fölénye előtt. Különben sem vett semmit a szívére, csak a szórakozásait ne zavarják, meg egyébként is gyorsan megbékélt, ha meghívták egy pohár sörre. Még maga Levaque is barátságos volt hozzá, politizált vele, s azt mondta, hogy egyforma nézeteket vallanak. Étienne úgy érezte, hogy az egész csapatból csak a hosszú Chaval nem szenvedheti őt; nem mintha veszekedtek volna, sőt látszatra összebarátkoztak, de öldöklő tekintettel nézték egymást, valahányszor tréfára került a sor. Catherine pedig megint csak az a fáradt, fásult lány volt; görnyedt, tolta a csilléjét, mindig barátságos volt Étienne-hez, az meg segített neki; de azért Catherine mindenben követte a kedvese akaratát, Chaval most már mindenki szeme láttára simogathatta. Mindenki tudta, hányat ütött az óra, hogy ezek ketten összetartoznak, a család is szemet hunyt a dolog felett, és Chaval esténként elvitte Catherine-t a meddőhányó mögé, aztán hazakísérte egész a kapujukig, s ott is megcsókolta az egész telep szeme láttára. Étienne, aki azt hitte, hogy őt már nem érinti ennek a kettőnek a dolga, nyers szavakkal tréfált Catherine-nal esti sétái miatt, amint az már legények meg leányok között szokás a bányában. Catherine meg ugyanígy válaszolt, nagy hetykén még arról is beszélt, hogy hogyan szerelmeskedik vele az udvarlója; csakhogy mindig zavarba jött, elsápadt, ha pillantása összetalálkozott Étienne tekintetével. Ilyenkor mindketten elfordították a fejüket, sokszor egy óráig sem szóltak egymáshoz, mintha gyűlölnék egymást a kettőjük közt eltemetett dolgok miatt, amikről soha nem esett szó.

Eljött a tavasz. Étienne-t egyik nap a bányából kijövet megcsapta a langyos áprilisi fuvalom; a megifjodó föld, a zsenge zöld s a tiszta, szabad levegő jó illata. S ettől kezdve mindennap illatosabbnak, mindennap melegebbnek érezte a tavaszt, amint a tízórás munka után feljött a föld mélyéből, melynek örökös telét, nedves sötétségét sohasem derítette napsütés. A napok egyre hosszabbodtak, májusban már napkeltével indult a bányába, mikor az ég már derűsen aranylott a Voreux felett, s a szivattyúból kiáradó fehér gőz, mint rózsaszínű felhő, szállt fel a csillogó levegőbe. Reggelenként már nem dideregtek, langyos fuvallat szállt át a messzi síkságon, fent a magasban pacsirta énekelt. Három órakor meg már vörösen csillogott és melegített a nap, rőt fénye lángolt a láthatáron, vörösre festette a szénportól szutykos falakat is. Júniusban már magasan állt a gabona, a kékeszöld színű tábláktól élesen elvált a répaföldek haragos zöldje. Akár a végtelen tenger, olyan volt a síkság, hullámzott a legkisebb szellő nyomán is. Étienne úgy látta, hogy minden nappal nagyobb, magasabb a vetés, s néha ámulva nézte: reggel még nem volt ilyen dús zöld a táj. Lombdíszt öltöttek a csatorna menti nyárfák, fű verte fel a meddőhányót, virág borította a réteket; sarjadzott, buzdult az élet e földből, míg ő lent a mélyben nyomorúsággal, kínnal küszködött.

Étienne most esténként, séta közben már nem a meddőhányó mögött riogatta a szerelmespárokat; a letiport gabonáról tudta, hogy merre járnak, a sárguló kalászok és a vöröslő pipacsok hullámzásáról tudta, hogy hol kerestek maguknak fészket a turbékoló madarak. Zacharie és Philomène már úgy jártak oda, mint régi házasok; Kozmás anyó meg szüntelen Lydie sarkában volt, s unos-untalan rajtakapta Jeanlinnal, úgy összebújt a két gyerek, hogy már majd rájuk lépett, mire elszánták magukat arra, hogy szétrebbenjenek. Mouquette meg, nos, Mouquette-nek mindegy volt, hol enyeleg, az ember nem mehetett ki a határba, hogy ne lássa hol itt, hol ott, amint hátrabukik a feje, s hanyatt fekve kalimpál a lábával. De hát hadd csinálják! Étienne-nek csak az nem tetszett, ha Catherine-nal és Chavallal találkozott. Kétszer látta meg őket, közeledtére elvetették magukat a gabonában; összetört, holt kalászokat hagytak maguk után. Egy más alkalommal, mikor éppen az egyik dűlőúton ment, a gabonából feléje csillant, aztán kihunyt Catherine világos pillantása. Hirtelenében kicsinek érezte a széles határt, s estéjét inkább Rasseneurnél, a "Jószerencsé"-ben töltötte.

- Rasseneurné asszonyság, adjon egy korsóval... Nem, ma este nem megyek sétálni, megfájdult a lábam.

Aztán odaszólt egyik bajtársának, aki rendesen a hátsó asztalnál ült, falnak támasztva fejét:

- Szuvarin, iszol eggyel?

- Köszönöm, nem kell.

Étienne közelebbről megismerkedett Szuvarinnal, minthogy egymás szomszédságában éltek. Gépész volt a Voreux-ben, itt lakott ő is Rasseneurnél egy bútorozott szobában, Étienne mellett. Harminc év körüli, sovány, szőke ember volt, finom metszésű arcát vékony szálú szakáll keretezte, hosszú hajat viselt. Apró, fehér fogai voltak, kicsi szája, kicsi orra, a bőre rózsaszínű, s így valahogy lányos képű volt, valami szelíd makacsságot tükrözött az arca, de acélos tekintetének szürke villanásainál valahogy mégis vadnak tűnt. Szegényes szobájában nem volt egyebe, mint egy nagy ládája tele papírokkal, könyvekkel. Orosz volt, magáról sohasem beszélt, nem törődött azzal, hogy milyen mendemondák járták felőle. Az idegenekkel szemben amúgy is bizalmatlan bányászok Szuvarin úri keze után ítélve arra gyanakodtak, hogy egy másik osztályból való, alighanem van valami a füle mögött, talán éppen gyilkosságot követett el, s most az igazságszolgáltatás elől bujkál. De mikor látták, hogy cseppet se gőgös, hogy milyen testvéri barátságot tanúsít mindnyájuk iránt, hogy a zsebében csörgő filléreket mindig szétosztja a bányásztelep gyerekei között, végül is befogadták; valahogy megnyugtatta őket, hogy Szuvarin "politikai menekült" - mert később már így emlegették, s ebben a bizonytalan kifejezésben ők mentséget találtak számára, még ha el is követett valamit, s a közös nyomorúságból született bajtársiassággal kezelték őt is.

Étienne-nel szemben rendkívül tartózkodó volt az első hetekben. A történetét is csak később ismerte meg. Szuvarin a tulai kormányzóság egyik nemesi családjának legifjabb sarja volt. Szentpétervárott járt az orvosegyetemre, őt is áthatotta a szocialista tanok iránti lelkesedés, mely akkoriban lázba hozta az egész orosz ifjúságot. Elhatározta, hogy valami mesterséget tanul, gépész lesz, hogy így elvegyülhessen a nép közé, megismerhesse és testvérként segíthesse. S most ebből a mesterségből élt, miután a cár elleni meghiúsult merénylet miatt menekülnie kellett a hazájából. Egy hónapon át egy gyümölcskereskedő pincéjében bujkált, közben alagutat vájt magának az utcán át, bombákat készített, s állandóan az a veszély fenyegette, hogy a házzal együtt a levegőbe repül. A családja kitagadta, pénze nem volt, a francia gyáraknál, mint külföldi, a gyanúsak listáján szerepelt, hiába akart dolgozni, minden üzemből elküldték, mindenütt kémet láttak benne. Már majd éhen halt, mikor a Montsoui Bányatársulat egy szorult pillanatban végre alkalmazta. Már egy esztendőt töltött a Voreux-ben, váltott műszakban dolgozott, egyik héten éjjel, a másik héten nappal; jó munkás volt, józan és hallgatag, s oly pontos, hogy főnökei példaképül állították a többiek elé.

- Hát te sose vagy szomjas? - kérdezte Étienne nevetve.

Szokott szelíd, csaknem színtelen hangján válaszolt:

- Csak ha eszem.

Étienne olykor a lányokkal ugratta, erősködött, hogy látta egy csilléslánnyal a gabonában, a Selyemharisnyások felé. De Szuvarin közömbösen, békésen vállat vont. Csilléslány? Ugyan, minek? A nőben is csak a bajtársat látta, ha megtalálta benne a férfias összetartást és bátorságot. Miért is szolgáltatná ki magát érzelmi ellágyulásnak? Nem keresett asszonyt, nem keresett barátot, nem akart semmiféle köteléket, nem kötötték gúzsba sem saját ösztönei, sem a máséi.

Esténként, kilenc óra tájt, mikor az ivó már kiürült, Étienne mindig elbeszélgetett Szuvarinnal. Ő a sörét kortyolgatta, a gépész meg megállás nélkül cigarettázott, vékony ujjai már sárgák voltak a nikotintól. Réveteg és rajongó tekintete álmodozva követte a gomolygó füstöt, bal keze idegesen, tétován markolta a semmit, s végül rendszerint a térdére vette a nagy házinyulat, mely szabadon jött-ment a házban. Lengyelhonnak nevezte ezt az örökösen hasas anyaállatot, mely hűségesen ragaszkodott hozzá, a lábához dörgölőzött, két lábra állt, mellső lábaival kaparászta a nadrágját, míg csak ölbe nem vette, mint egy gyereket. Akkor aztán a combjához simult, a fülét hátracsapta, a szemét behunyta, Szuvarin meg szakadatlanul, gépiesen simogatta, keze mintegy megpihent a selymes, szürke prémen, elcsitult az élő melegségtől.

- Még nem is mondtam - kezdte egyik este Étienne -, hogy levelet kaptam Pluchart-tól.

Rajtuk kívül csak Rasseneur volt az ivóban. Az utolsó vendég is elindult már az éjszakai nyugalomra készülő bányásztelep felé.

- Ugyan! - kiáltott a kocsmáros, aki a két lakója asztalánál állt. - Hát hol tart most Pluchart?

Étienne két hónap óta rendszeresen levelezett a lille-i gépésszel. Megírta neki, hogy Montsouban kapott munkát, s Pluchart, aki fellelkesült a gondolatra, hogy Étienne milyen jól dolgozhatna a bányászok között, levelezés útján képezte Étienne-t a propagandamunkára.

- Ott tart, hogy az a bizonyos szövetkezés nagyon jól megy. Mindenünnen csatlakoznak hozzá.

- Na és te mit szólsz ehhez az egyesüléshez? - fordult Rasseneur Szuvarinhoz.

A gépész gyengéden vakargatta Lengyelhon fejét, nagy füstfelhőt fújt ki, s nyugodtan mondta:

- Egy ostobasággal több!

De Étienne tüzelt. Tájékozatlanságból eredő ábrándjai s a forradalmi eszmék iránt érzett ösztönös vonzódása oda állította, ahol a munka harca folyik a tőke ellen. A Nemzetközi Munkásszövetségről volt szó, arról a híres Internacionáléról, mely most alakult meg Londonban. Hát nem csodálatos erőfeszítés ez? Gyönyörű harc, melyben végül az igazság győz! Nincsenek többé határok, az egész világ munkássága fölkel, egyesül, hogy biztosítsa a munkásnak a kenyeret, amiért megdolgozik. S maga a szervezet milyen egyszerű, milyen hatalmas: alapja a szekció, mely egy községet képvisel, aztán a szekciókat megyénként összefogó federációk, azután a federációk felett álló szövetségi tanácsok, melyek a Főtanácsban tömörülnek, ez pedig magának az emberiségnek a képviselete: itt minden nemzet levelezőtitkárral képviselteti magát. Fél év sem telik bele, s meghódítják a világot, törvényt diktálnak a tőkéseknek, ha azok okvetetlenkednének.

- Ostobaság - ismételte Szuvarin. - A maguk Marxa még mindig ott tart, hogy mindent az erők szabad játékára épít. Hogy ugye ne politizáljunk, ne esküdjünk össze, harcoljunk nyílt sisakkal, méghozzá kizárólag csak a béremelésért... Hagyjanak engem békén ezzel az evolúcióval! Gyújtsák fel a világot a négy sarkán, irtsák ki az embereket, kő kövön ne maradjon, s ha minden elpusztult ezen a rothadt világon, akkor talán támad helyébe egy jobb.

Étienne nevetni kezdett. Nem mindig fogta fel Szuvarin szavainak az értelmét, s a pusztításnak ezt az elméletét póznak érezte. Rasseneur, aki még Étienne-nél is gyakorlatibb észjárású volt, s helyzete biztos lévén, igen józanul gondolkodott, még annyira se méltatta figyelemre a szavait, hogy megharagudott volna. Csak tisztázni akarta, hogy Étienne mit gondol.

- Szóval te most meg akarod alakítani Montsouban a szekciót?

Mindenesetre ezt szerette volna Pluchart, aki a Nord megyei federáció titkára volt. Elsősorban azt hangsúlyozta, hogy a Munkásszövetség milyen sokat tehet a bányászokért, ha egyszer sztrájkba lépnének. Étienne pedig valószínűnek tartotta a közeli sztrájkot: ha az ácsolattal kapcsolatos vita rosszul végződik, csak egyetlen követeléssel álljon elő a bányásztársulat, máris fellázad az egész széntelep.

- Csak a tagdíjakkal lesz nehéz - jelentette ki a józan Rasseneur. - Évi ötven centime az általános sztrájkalapra, két frank a tagdíjra... kicsi összegnek látszik, de fogadok, hogy sokan lesznek, akik nem hajlandók ennyit se áldozni.

- Pedig ennél is több kell - folytatta Étienne -, mert legelőször is itt, Montsouban kellene összegyűjteni a segélyalapot, amiből, ha úgy fordul, támogathatjuk a sztrájkot... Majd csak lesz valahogy, a fő az, hogy végre foglalkozzunk már ezekkel a dolgokkal. Én hajlandó vagyok, ha a többi is velem tart.

Elhallgattak. A petróleumlámpa füstösen világított a pulton. A tárt ajtón át világosan hallották, amint a Voreux-ben az egyik kazánfűtő lapátja csikorogva merül a szénbe.

- Micsoda drágaság van! - kiáltott fel Rasseneurné, aki pár perc óta az ivóban volt; komoran hallgatott, alakja szinte megnyúlt az örökös fekete ruhájában. - Elképzelhetik, csak a tojásért huszonkét sout fizettem... Előbb-utóbb baj lesz ebből.

Ezúttal mindhárman egyetértettek vele. Keserű hangon beszéltek mind a hárman, sorra elmondták panaszaikat. A munkás már nem bírja; a forradalom még mélyebbre taszította a nyomorba, a polgárság nyolcvankilenc óta egyre tollasodik, oly mohó, hogy a munkás még csak morzsákat se csipegethet fel az asztal körül. Ki meri azt mondani, hogy a munkás megkapta az őt illető részt a száz év óta hihetetlen mértékben növekvő gazdagságból és jólétből? Jól elintézték a munkást azzal, hogy most már szabad: igen, szabadon éhen dögölhet, s él is ezzel a jogával. Attól még, hogy szabadon szavazhatnak mindenféle nagyszájúra, akik aztán szépen meghizlalják a saját hasukat, s annyit se gondolnak a munkás nyomorával, mint a széttaposott cipőjükkel, attól bizony még nem kerül kenyér az asztalukra. Nem, így vagy úgy, de ennek végét kell vetni; legyen vége szép rendesen, törvényes úton, barátságos megegyezéssel, vagy végezzenek vele vadak módjára, égessenek fel mindent, emésszék egymást az emberek.

Ha az öregek már nem is, a gyerekek biztosan megérik, mert ez a század nem ér véget egy másik forradalom nélkül, s ez már a munkások forradalma lesz, olyan alapos felfordulás, mely alapjában dönti meg a mai társadalmat, s tisztán, becsületesen és igazságosan újjáépíti.

- Előbb-utóbb baj lesz ebből - ismételte erélyesen Rasseneurné.

- Igen, úgy van! - kiáltották utána mindhárman. - Ebből még baj lesz!

Szuvarin most Lengyelhon fülét vakargatta, az meg ráncolta az orrát a gyönyörűségtől. Szuvarin révedező tekintettel, halkan mondta maga elé.

- A béreket emelni... hát meg lehet ezt valósítani? Vastörvény rögzíti a legalacsonyabb minimumon, éppen csak annyi legyen, hogy a munkásnak még jusson száraz kenyérre, hogy azért csak továbbra is csináljanak gyerekeket... Ha a bér túlságosan alacsony, a munkás felfordul, s az új munkaerő utáni kereslet felhajtja a béreket. Ha meg nagyon magasra emelkedik, a munkaerő-kínálat megint csak csökkenti... Ez az éhes gyomor által teremtett egyensúly, mely az éhség életfogytig tartó börtönére ítéli a munkást.

Valahányszor Szuvarin így belefeledkezett, s a képzett szocialista módján fogta meg a kérdéseket, Étienne-ben s Rasseneurben nyugtalanság és kétség támadt borús kijelentései nyomán, s nemigen tudtak mit felelni rájuk.

- Végre értsétek már meg! - folytatta szokott nyugodt hangján, s rájuk emelte tekintetét. - Mindent el kell pusztítani, mert különben újra megterem az éhség. Igen, csak az anarchia segít, az anarchia és semmi más, vérrel kell megmosni, tűzzel megtisztítani a világot!... Aztán majd elválik.

- Szuvarin úrnak teljesen igaza van - jelentette ki Rasseneurné, aki forradalmi hevületében is nagy udvariasságról tett tanúságot.

Étienne-t elkeserítette a tudatlansága; nem akart tovább vitatkozni. Felállt.

- Gyerünk aludni. Akárhogy is van, hajnali háromkor fel kell kelnem.

Szuvarin még egy utolsót szippantott a szája széléhez tapadt cigarettavégből, aztán a kövér nyulat gyengéden megfogta a hasa alatt, és letette a földre. Rasseneur bezárt. Hallgatagon váltak el, a fejük zúgott, elnehezült a súlyos kérdésektől, amiket szóba hoztak.

Minden este ilyen beszélgetések folytak a kopár ivóban, Étienne árva korsó söre mellett, amit egy óráig kortyolgatott. Életre keltek, nyiladoztak bizonytalan és szunnyadó gondolatai. Gyötörte a tudásszomj, sokáig tétovázott, vajon kérjen-e kölcsön könyveket a szomszédjától, akinek, sajnos, nagyrészt csak német és orosz nyelvű könyvei voltak. Végül is kölcsönkért egy francia könyvet a szövetkezetekről; ez is csak ostobaság, jegyezte meg Szuvarin; aztán rendszeresen olvasott egy újságot, a Genfben kiadott anarchista Le Combat-t, melyet Szuvarin mindig megkapott. Egyébként - noha naponta találkoztak - Szuvarin továbbra is zárkózott volt, mintha semminemű érdeklődés, érdek vagy érzelem nem fűzné e világhoz.

Július első napjaiban megjavult Étienne helyzete. A bánya folytonosan ismétlődő, egyhangú életében váratlan esemény történt: a Guillaume-ér bányászai tagolt területre bukkantak, a telep töredezettsége arra mutatott, hogy valahol a közelben vető van. Ezt a vetőt hamarosan meg is találták; a mérnökök eddig mit sem tudtak róla, noha kitűnően ismerték a telepet. Ez az esemény forrongásba hozta a bányát, mindenki csak az eltűnt érről beszélt, ami nyilván lejjebb csúszott, a vető túlsó oldalára. Az öreg bányászok lázasan szimatoltak utána, mint a jó vadászkutyák. De az emberek addig sem ülhettek ölbe tett kézzel, s a bányatársulat hirdetményei máris jelezték, hogy új munkaszerződések kötésére tartanak nyilvános versenytárgyalást.

Maheu egyik nap a bányából kijövet csatlakozott Étienne-hez, s felajánlotta neki, hogy mint vájár lépjen be az ő csapatába, foglalja el Levaque helyét, aki átment egy másik csapathoz. A bányamester meg a mérnök már hozzá is járult ehhez, nagyon elégedettek voltak a munkájával. Étienne-nek éppen csak el kellett fogadni a gyors előléptetést, aminek azért is örült, mert ebből látta, hogy Maheu egyre jobban megbecsüli.

Este már együtt mentek a bányához, hogy elolvassák a hirdetményeket. Az új munkaszerződésekre felajánlott fejtőhelyek a Filonnière-érben voltak, a Voreux északi vágatában, az ajánlatok aligha lehettek valami kecsegtetőek, mert Maheu egyre csóválta a fejét, míg Étienne felolvasta a feltételeket. Másnap aztán, mikor együtt leszálltak, s Maheu megmutatta neki a Filonnière-eret, figyelmeztette is, hogy milyen messze vannak a rakodótól, meg hogy milyen laza a föld, milyen vékony és kemény az ér. De akárhogy is, dolgozniuk kell, ha enni akarnak, így aztán következő vasárnap elmentek a versenytárgyalásra, melyet a nagy öltözőben tartottak, s az üzemmérnök távollétében az aknamérnök elnökölt a bányamester segédletével. Öt-hatszáz bányász állt a sarokba tolt kis emelvénnyel szemben, s a szerződéskötések olyan gyorsan mentek, hogy a teremben nem hallatszott más, mint értelmetlen hangzavar, üvöltve kiáltott számok, de ebből se lehetett érteni semmit, az egyik szám még el sem hangzott, máris újabb számok csattantak fel.

Maheu már-már attól tartott, hogy egyet sem kap meg a társulat által felajánlott negyven munkaszerződésből. A jelentkezők egyre lejjebb nyomták az árakat, az embereket nyugtalanították a válságról szállongó hírek, s rettegtek a munkanélküliségtől. Négrel mérnök, látva a nagy tülekedést, nem nagyon igyekezett, bevárta, míg valaki előáll a legalacsonyabb munkabér-ajánlattal; Dansaert meg, aki ezt szívesen siettette volna, egyre hazudozott, hogy milyen kitűnő megállapodásokat kötnek. Maheu az egyik vájártársával harcolt, hogy megkapjon egy ötvenméteres szakaszt, de a másik is makacskodott, aztán előbb az egyik, aztán a másik engedett egy-egy centime-ot csillénként. A versengésben Maheu győzött, mert úgy leengedte a bért, hogy a mögötte álló Richomme aknász egyre dünnyögött, bökdöste Maheu-t, aztán hangosan mormogta, hogy semmit se ér az ilyen megállapodással.

Mikor kijöttek az öltözőből, Étienne egyvégtében káromkodott. Dühe azonban csak akkor robbant ki igazán, mikor meglátta Chavalt, aki Catherine-nal a gabonaföldek felől jött. Csavarog, míg az apósa ilyen komoly dolgokkal van elfoglalva!

- Az istenfáját! - robbant ki belőle. - Ez már kész mészárlás! A munkást uszítják a munkás ellen!

Chaval is dühöngött; ő bezzeg nem engedett volna, nem bizony! Zacharie-t is odahozta a kíváncsiság, ő meg kijelentette, hogy ez már ocsmányság. De Étienne dühösen leintette őket:

- Majd vége lesz ennek, egyszer majd mi parancsolunk itt!

Maheu, aki a tárgyalás óta egy szót se szólt, most mintha álomból riadt volna fel.

- Mi parancsolunk... Eh, kutya élet! Arra várhatunk.


2

Július utolsó vasárnapjára esett a montsoui búcsú. A bányásztelepen a jó háziasszonyok már szombat este felmosták a nagy konyhát, vederszámra zúdították a vizet a padlóra, a falakra, s a kőpadló még vasárnapra sem száradt fel, pedig behintették fehér homokkal, ami bizony nem volt olcsó mulatság az ilyen kispénzű embereknél. Forró nap ígérkezett, az eget nehéz felhők borították; itt, Nord megye végtelenbe nyúló, lapos, kopár vidékein a fülledt nyári reggeleken mindig ilyen az égbolt.

Maheu-éknál vasárnaponként mindenki akkor kelt, mikor kedve tartotta. Az apa öt órától kezdve már csak hánykolódott, azután felöltözködött, de a gyerekek kilenc óráig is elheverésztek. Maheu ezen a vasárnap reggelen kiment a kertjébe, hogy elszívjon egy pipát, utána meg csak úgy magában, addig is, míg a reggeli elkészül, megevett egy darab vajas kenyeret. Így múlt el az egész délelőttje, maga se tudta volna megmondani, hogy mivel: megfoltozta a vizesdézsát, mert folyt, aztán a kakukkos óra alá szépen felragasztotta a császári herceg képét, amit a kicsinyek kaptak. Közben leszállingóztak a többiek is, az öreg Halálbíró kihozott egy széket, s letelepedett a napra, Maheu-né és Alzire meg rögtön nekilátott a főzésnek. Catherine maga előtt terelte Lénore-t és Henrit, most öltöztette fel őket, s tizenegy órakor, mikor már a krumplival együtt sülő nyúlpecsenye illata szétáradt a házban, Zacharie és Jeanlin is lejött, ásítozott mindegyik, s a szemük duzzadt volt az alvástól.

Az egész telep lázas izgalomban égett, mindnyájukat felvillanyozta az ünnep, az ebéd körüli sürgés-forgás, siettették is az étkezést, hogy csoportokba verődve mielőbb Montsouba mehessenek. A gyerekek az utcán hancúroztak, a férfiak ingujjban, öreg cipőkben csoszogtak ide-oda, pihenőnap volt, lustálkodtak kicsit. Az ajtókat, ablakokat kitárták, hadd süssön be a nap, be lehetett látni a földszinti konyhákba, mindenütt nyüzsögtek, kapkodtak, hangoskodtak a háziak. S végig, az egész utcasoron sült a nyúlpecsenye, még a falakba beivódott hagymaszagot is elnyomta ennek a finom ételnek az illata.

Mikor delet ütött, Maheu-ék már asztalnál ültek. Náluk elég békésen múlt el a délelőtt, nem úgy, mint a szomszédaiknál, ahol az egyik konyháról a másikra futkostak az asszonyok, átkiabáltak egymásnak, hol ezt, hol azt kértek kölcsön, aztán meg a gyereknépet kergették, közben-közben rájuk húztak, hogy jobban értsenek a szóból. Maheu-ék különben is már három hét óta haragban voltak szomszédjukkal, Levaque-ékkel, Zacharie és Philomène ügye miatt. A férfiak szóba elegyedtek, de az asszonyok meg sem látták egymást. Ez a veszekedés aztán úgy hozta, hogy gyakrabban összejöttek Pierronnéval. Csakhogy Pierronné ma az anyjára hagyta az urát meg Lydie-t, már kora reggel elment hazulról azzal, hogy Marchiennes-ben tölti az egész napot az egyik unokanővérénél; ezen persze jót mulattak a telepen: ismerjük azt az unokanővért, bajuszt visel, és bányamester a Voreux-ben. Maheu-né kijelentette, hogy nem valami szép, ha valaki búcsú napján csak így otthagyja a családját.

A krumplival sült nyúlpecsenyén kívül - a nyulat már egy hónapja hizlalták a ketrecben - jó erős leves meg marhahús is került Maheu-ék asztalára. Előző nap éppen fizetés napja volt; nem is tudták volna megmondani, hogy utoljára mikor ettek ilyen jól. Még a legutóbbi Szent Borbála-napon, mikor a bányászok három napon át csak ünnepelnek, még akkor sem volt ilyen jól kihízott, omlós a nyúl. Így aztán a tíz száj - beleértve a kis Estelle-t is, akinek most kezdtek nőni a fogai, meg az öreg Halálbírót, akinek már hullottak - olyan alapos munkát végzett, hogy még a csontok is eltűntek. Jó étel a hús, csak nekik nehéz, mert nagyon ritkán jutnak hozzá, hát elszoktak tőle. Minden elfogyott, csak egy darab leveshús maradt estére. Ha nem laknak jól vele, majd vajas kenyeret esznek hozzá.

Jeanlin tűnt el először. Bébert az iskola mögött várt rá. Jó ideig csavarogtak, míg végre összeakadtak Lydie-vel; Kozmás anyó, aki elhatározta, hogy nem mozdul ki hazulról, nem akarta elengedni maga mellől. Mikor észrevette, hogy a kislány elszökött, kiabált, sovány karjával hadonászott, Pierron meg, aki elunta a zenebonát, szépen elment sétálni, nyugodtan, mint az a férj, aki lelkiismeret-furdalás nélkül szórakozhat, mert tudja, hogy a feleségének is kijut belőle.

Következőnek az öreg Halálbíró indult el hazulról, Maheu is elhatározta, hogy elmegy kicsit levegőzni, de előbb megkérdezte a feleségét, nem lenne-e kedve vele menni. Nem, nem hiszi, hogy el tudna menni hazulról, örökösen el van foglalva a gyerekekkel; de azért talán mégis, majd még meggondolja, s akkor találkozhatnak. Maheu kilépett a házból, kis ideig tétovázott, aztán bement a szomszédokhoz, hogy megnézze, vajon Levaque elkészült-e már? A szomszédoknál Zacharie-ba botlott, a fiú Philomène-re várt; Levaque-né meg menten az unos-untig tárgyalt házasság dolgával állt elő: hogy őt ne nézzék bolondnak, hogy utoljára még lesz egy-két szava Maheu-néhoz. Hát élet ez, hogy neki kell őrizgetni ezeket az apátlan gyerekeket, míg a lánya a szeretőjével lófrál? Philomène nyugodtan feltette a főkötőjét, Zacharie már indult is vele, s egyre csak azt hajtogatta, hogy neki semmi kifogása sincs az esküvő ellen, ha az anyja se bánja. Levaque különben már elpárolgott hazulról, Maheu meg azt ajánlotta a szomszédasszonynak, hogy menjen át a feleségéhez; aztán igyekezett ő is kijjebb kerülni. Bouteloup két könyökkel az asztalra támaszkodva éppen egy darabka sajton rágódott, kereken kijelentette, hogy nem megy, mikor Maheu meghívta egy pohár sörre. Jó férjhez illően szépen otthon maradt.

A bányásztelep lassanként elcsendesedett, a férfiak sorra elmentek hazulról, a lányok meg ki-kilestek az ajtón, aztán ők is elindultak udvarlóik karján, az ellenkező irányba. Catherine éppen akkor látta meg Chavalt, mikor az apja befordult a templomnál, gyorsan odasietett hozzá, s elindultak a montsoui úton. És miután a gyerekei elszéledtek, s az anya egyedül maradt otthon, még ahhoz sem volt kedve, hogy felálljon; töltött magának egy csésze forró kávét, s lassan kortyolgatta. A bányásztelepen csak az asszonyok maradtak otthon, át-átszóltak egymásnak, kicsepegtették a kannából a maradék kávét, körülülték a zsírfoltos asztalokat, melyeken még érzett az ételek melege.

Maheu azt gyanította, hogy Levaque a "Jószerencsé"-ben van, s elballagott Rasseneurhöz. Az ivó mögött, az élő sövénnyel bekerített kuglipályán csakugyan ott játszott Levaque meg néhány barátja. Halálbíró meg az öreg Mouque nem játszottak, de olyan elmerülten figyelték a golyó útját, hogy most még csak a könyökükkel sem bökdösték egymást. A nap egyenesen ide sütött, csak az ivó mentén volt egy kis árnyékos hely, ott ült Étienne egy asztalnál a söre előtt, s egyre bosszankodott, hogy Szuvarin faképnél hagyta, és felment a szobájába. Így volt ez csaknem minden vasárnap, a gépész bezárkózott, írt vagy olvasott.

- Játszol? - kérdezte Levaque Maheu-től.

De Maheu nem állt kötélnek. Túl melege van, úgyis majd meghal szomjan.

- Rasseneur! - kiáltott Étienne. - Hozz már egy korsóval! - Aztán odaszólt Maheu-nek: - A vendégem vagy.

Mindnyájan tegeződtek. Rasseneur nem nagyon igyekezett, pedig már háromszor is szóltak neki, végül a felesége hozta oda a langyos sört. Étienne csöndesebbre fogta a hangját, úgy panaszkodott a háziakra: derék emberek, abban nincs hiba, meg a felfogásuk is rendjén van, de a sörük nem ér semmit, a koszt meg förtelmes! Már tízszer is szállást változtatott volna, ha nem félne attól, hogy Montsouból kell a Voreux-be gyalogolnia. De azért előbb-utóbb mégiscsak keres magának helyet egyik bányászcsaládnál.

- Hát persze - mondta Maheu megfontoltan. - Az biztos, hogy jobban meglennél egy családnál.

A kuglipályánál most lelkesen kiáltoztak: Levaque egy dobással leütötte az összes babát. Mouque meg Halálbíró a nagy zenebonában lecsüggesztett fejjel hallgattak, így adtak kifejezést teljes helyeslésüknek. A sikeres dobás nagy jókedvre derítette mindnyájukat, tréfálkozni kezdtek, s még szélesebb kedvre derültek, mikor a kerítés felett meglátták Mouquette örvendező ábrázatát. Ott járkált már vagy egy órája, s most, hogy hallotta a nagy nevetést, nekibátorodott, és közelebb jött.

- Mi az? Te egyedül vagy? - kiáltott rá Levaque. - Hol hagytad az udvarlóidat?

- Talonba tettem őket - szájalt Mouquette vidáman. - Most éppen újat keresnék.

Persze mindnyájan ajánlkoztak, vaskos megjegyzésekkel biztatták. De ő csak a fejét rázta, még hangosabban nevetett, mórikálta magát. A apja is fültanúja volt az évődésnek, de oda se hederített, tekintetét le nem vette volna az eldőlt kuglibabákról.

- Hajaj, tudjuk ám, kire fáj a fogad, te lány! - kezdte rá Levaque is, és Étienne-re sandított. - De ha csak le nem tepered...

Erre már Étienne is elnevette magát. Mouquette mostanában valóban körülötte forgolódott, de ő csak nem volt hajlandó, mulattatta ugyan a dolog, de cseppet sem tetszett neki a lány. Mouquette kis ideig még ott állt a sövény mögött, nagy szemének merev tekintetét le nem vette Étienne-ről; aztán lassan odébbállt, az arca hirtelen elsötétült, mintha a tűző nap bántaná.

Étienne halkan tovább magyarázta Maheu-nek, miért is lenne fontos, hogy a montsoui bányászok megalakítsák a segélypénztárat.

- Ha egyszer a Társulatnál azt mondják, hogy nem bánják - ismételgette -, hát akkor mitől félünk? Csak a Társulat nyugdíjára számíthatunk, ők meg annyit adnak, amennyit éppen akarnak, merthogy nem vonnak le semmit a nyugdíjra. Hidd el, okos lenne, ha nem bíznánk magunkat az ő kényükre-kedvükre, ha megalapítanánk a segélyegyletet, mire legalábbis a sürgős esetekben mindig számíthatunk.

Aztán a részletkérdésekről beszélt, a szervezésről, s azt mondta, hogy ő magára vállal minden munkát.

- Hát én nem bánom - mondta Maheu, akit Étienne meggyőzött. - Csakhogy a többiek... Próbáld meg rábeszélni őket.

Levaque megnyerte a partit, most otthagyták a kuglipályát, hogy igyanak egyet. De Maheu már nem volt hajlandó a második korsóra, talán majd később, még nincs vége a napnak. Pierron jutott eszébe. Hol lehet ez az ember? Alighanem Lenfant ivójában. Rábeszélte Étienne-t és Levaque-ot, s hármasban elindultak Montsou felé, éppen mikor a "Jószerencse" kuglipályáját új játékosok lepték el.

A köves úton mentek, közben persze be kellett térniük Casimir söntésébe meg az "Előre" ivóba is. A nyitott ajtón át a cimborák meglátták és behívták őket, nem mondhattak nemet. Mindegyik helyen megittak egy-egy korsóval vagy kettővel is, ha viszonozták a meghívást. Tíz percet ha ott töltöttek, éppen csak beszéltek pár szót, aztán mentek tovább, s kezdték elölről, de eszüknél voltak, csak sört ittak, ez az átlátszó, világos ital nem csinál más bajt, legfeljebb nagyon gyakran vizelnek. Lenfant ivójában aztán belebotlottak Pierronba, aki a második korsó végénél tartott; aztán a cimborákkal megivott egy harmadikat is, persze ők is felhajtották a magukét. Most már négyesben indultak tovább azzal, hogy megnézik, vajon Zacharie nincs-e Tisonnál. De Tison ivója üres volt, kértek hát egy korsóval, hogy amellett kicsit elüldögélnek. Aztán a "Szent Alajos" kocsma is eszükbe jutott, ott Richomme aknász vendégei voltak egy korsóra; s így ődöngtek kocsmáról kocsmára, nem volt semmi különösebb céljuk, csak éppen megkívánták a járkálást.

- Menjünk a "Vulkán"-ba! - javasolta hirtelen Levaque, aki kezdett hangulatba jönni.

A többiek nevettek, tétováztak, aztán a búcsú egyre nagyobb lármájában úgy határoztak, hogy elkísérik Levaque-ot. A "Vulkán" keskeny, hosszú kocsmaszobájának a végén deszkaemelvény állt, öt énekesnő - a legalja lille-i utcalányok közül kerültek ki - éktelenül kivágott ruhában sétafikált, handabandázott, s ha egy vendégnek éppen kedve támadt valamelyikre, adott neki tíz sout, s máris mehetett vele az emelvény mögé. A vendégsereg főként csillésekből, rakodókból állt, még tizennégy éves kapcsológyerekek is akadtak; itt volt a környékbeli bányák fiatalsága; a "Vulkán"-ban már nem sört, inkább borókapálinkát ittak. Néhány öreg bányász is besompolygott, a bányásztelep hírhedten rossz férjei, akiknek az otthona már ebek harmincadjára került.

Mikor ők négyen letelepedtek egy kis asztal mellé, Étienne menten lecsapott Levaque-ra, s kezdte neki magyarázni a segélypénztár dolgát. Az új hívők megszállottsága szólt belőle, beszélt, mint aki úgy érzi, hogy küldetést teljesít e propagandával.

- A segélyegylet minden tagja könnyen befizetheti azt a havi húsz sout - mondta. - Ezekből az apró befizetésekből négy-öt év alatt valóságos vagyont rakhatunk össze, s ha az embernek pénze van, akkor ereje is van, akárhogy is fordul, hát nem igaz?... Na, mit szólsz hozzá!

- Hát nem mondok nemet - válaszolt Levaque, de csak úgy, mint aki nem nagyon figyel oda. - Majd beszélünk róla.

Egy nagydarab, szőke leányzó keltette fel érdeklődését, s mikor Maheu és Pierron kiitták a sörüket, és felálltak, hogy ők nem kíváncsiak több dalra, máris indulnak tovább. Levaque kijelentette, hogy ő semmiképpen nem megy el innen.

Étienne is ment velük, s a kocsmaajtóban megint csak Mouquette-et látta, mintha csak a nyomukban járt volna a lány. Most is ott állt, merev pillantású, nagy szemét le nem vette Étienne-ről, jóindulatúan nevetett, mintha csak azt akarná kérdezni, hogy "van kedved"? Étienne valami tréfásat mondott neki, aztán vállat vont. Erre Mouquette haragosan legyintett, s eltűnt a tömegben.

- Na és hol van Chaval? - kérdezte Pierron.

- Az ám! - így Maheu. - Egész biztosan Piquette-nél... Gyerünk Piquette-hez.

De amint hármasban Piquette-hez értek, a kocsmaajtóban csetepaté állította meg őket. Zacharie ököllel fenyegetett egy zömök vallon[5] szegkovácsot, aki csak állt nyugodtan; Chaval meg zsebre vágott kézzel figyelte a jelenetet.

- No, itt a Chaval - szólalt meg Maheu békésen. - Catherine-nal van.

A csilléslány és kedvese már jó öt órája jöttek-mentek a búcsú forgatagában. A montsoui úton végig állt a búcsú; tarkára pingált, alacsony házak szegélyezték a kanyarogva lejtő, széles utcát, ahol most az izzó napsütésben fel-alá hullámzott a tömeg, mintha hangyaboly indult volna meg a vigasztalanul kopár síkságon. Az örökös sötét latyak most felszáradt, az útról fekete por verődött fel, s úgy lebegett, mint alacsonyan lógó viharfelhő. Az út mentén a kocsmákban annyi volt az ember, hogy még a gyalogjárókra is asztalokat állítottak, egészen a kövezett kocsiútig; itt meg a vásárosok verték fel két sorban sátraikat, s nagy hangon kínálták áruikat: vállkendőt és tükröt a lányoknak, bicskát meg sapkát a legényeknek; meg mindenféle édességet, cukorkát, süteményt. A templom előtt céllövő bódét állítottak fel, nyíllal lőttek a versenyzők. A Társulat székházával szemben meg kugliverseny volt. A joiselle-i út sarkán, az igazgatóság épülete mellett deszkával elkerített helyen kakasviadal folyt, az emberek valósággal tolongtak, hogy lássák a két hatalmas vörös állatot, már mindegyiknek a mellét véresre tépte a másik acélsarkantyúja. Távolabb meg, Maigrat-nál biliárdverseny folyt, kötények meg nadrágok voltak a versenydíjak. Közben nagyokat hallgattak, ittak, szótlanul tömték magukat, a sörtől meg olajban sült krumplitól elpilledten némán emésztettek a nagy hőségben, ami a krumplisütő serpenyők tüzétől még fullasztóbb volt.

Chaval vásárolt Catherine-nak egy tizenkilenc sous tükröt meg egy háromfrankos mellkendőt. Valahányszor egyet fordultak, mindig szembe találkoztak Mouque-kal meg az öreg Halálbíróval, ők is eljöttek a búcsúba; elmerülten, nehéz léptekkel jöttek-mentek, mindig egymás mellett. Az egyik telek szélén alkalmi söntést állítottak fel, s amint Catherine és Chaval elmentek előtte, észrevették Jeanlint, aki javában biztatta Bébert-t meg Lydie-t, hogy lopjanak borókapálinkát. Catherine még elcsípte az öccsét, adott neki egy pofont; de a kislány addigra már messze loholt egy palackkal. Ezek az ördögfajzatok úgyis börtönben végzik.

Mikor a "Lenyakazott"-hoz értek, Chavalnak kedve támadt arra, hogy bevigye Catherine-t a fülemülék versenyére, amit már egy héttel ezelőtt bejelentettek a kocsmaajtóra ragasztott plakáton. A marchiennes-i kovácsüzemekből tizenöt szegkovács jött a versenyre, mindegyik hozott vagy tíz-tizenkét madarat, s a sötét, apró kalitkák már ott lógtak a kocsmaudvar deszkapalánkján, s a megvakított fülemülék mozdulatlanul gubbasztottak a rácsok mögött. Az lesz a győztes, amelyik egy órán át a legtöbbször csicsergi el a neki betanított dallamot. A kalitkák mellett álltak a szegkovácsok, mindegyik táblát tartott a kezében, hogy jegyezze az eredményeket, és éber tekintettel figyelték egymást. Megkezdődött a verseny. A madarak eleinte félénken, csak itt-ott csiviteltek, aztán mély hangú csuicsuijukkal meg a hangos csicserijükkel mintha csak egymást lelkesítették volna, egyre bátrabban, gyorsabban csiviteltek, majd valóságos versenyláz fogta el őket úgy, hogy egyik-másik holtan esett a kalitkája fenekére. A szegkovácsok meg vallon tájszólásban tüzelték madaraikat, hogy énekeljenek, énekeljenek, no még egy kicsit; a nézők meg vagy száz ember - némán ámuldoztak, kábultan figyelték a pokoli hangversenyt, a száznyolcvan madár torkából hol innen, hol onnan felhangzó, örökösen egyforma kádenciákat. Végül is egy csivitelő nyert, a gazdája megkapta a díjat, egy bádog kávéskannát.

Catherine és Chaval még ott ácsorgott, mikor Zacharie és Philomène is bejött a kocsmaudvarra. Kezet szorítottak, s együtt maradtak. Zacharie egyszerre csak éktelen dühbe jött, mert rajtakapta az egyik szegkovácsot - akit csak a kíváncsiság hozott ide -, amint a nővérét csipkedi. Catherine elvörösödve csitította a bátyját, attól félt, hogy verekedés lesz, és az összes kovács nekiesik Chavalnak, ha kifogásolja, hogy akármelyikük is hozzányúl. Nagyon is észrevette ő a marchiennes-i tolakodását, de óvatosságból inkább hallgatott. A szeretője végül is beérte egy röhögéssel, majd mind a négyen kimentek, úgy gondolták, hogy ezzel befejezték az egész ügyet. De alighogy beléptek Piquette-hez egy pohár sörre, máris megjelent a kovács, és kihívóan a képükbe bámult. Zacharie, akiben feltámadt a családi érzés, a tolakodónak rontott:

- Te disznó! Ez a nővérem!... Várj csak, az istenit, majd én tisztességre tanítalak!

A vendégek közül többen is közibük ugrottak, Chaval meg csak nyugodtan mondogatta:

- Hagyd már, ez az én dolgom... Értsd meg, fütyülök rá!

Közben Étienne-ék is odaértek, Maheu a síró Catherine-t meg Philomène-t csitítgatta. Az emberek már nevettek körülöttük, a kovács meg eloldalgott. Hogy végleg elfelejtsék az egészet, Chaval, mint házigazda, mindnyájuknak rendelt egy korsó sört. Étienne-nek is innia kellett Catherine-nal, valamennyien együtt ittak, az apa, a lány, az udvarlója, a fiú meg annak a szeretője, s mindnyájan udvariaskodtak: "a társaság egészségére". Pierron is ragaszkodott ahhoz, hogy megvendégelhesse őket. Mindnyájan jól érezték magukat, de mikor Zacharie meglátta Mouquet-t, megint eszébe jutott a szegkovács. Magával hívta a barátját, hogy - mint mondta - elintézzék a marchiennes-ivel azt az ügyet.

- Agyonütöm... Ide hallgass, Chaval! Vigyázz Philomène-re meg Catherine-ra, mindjárt jövök.

Most Maheu fizetett az egész társaságnak. Utóvégre, ha a fiú meg akarja torolni a nővérén esett sérelmet, ezt nem lehet rossz néven venni.

De Philomène, most, hogy Mouquet-val együtt látta elmenni Zacharie-t, csak a fejét rázta, cseppet sem félt már. A "Vulkán"-ba ment ez a két gazember, az biztos.

A búcsú napja mindig a "Vidám Cimborá"-ban tartott táncmulatsággal végződött. A mulatságot özvegy Désirné rendezte a kocsmájában. Désirné ötvenesztendős volt már, dagadt, mint egy hordó, de olyan életkedv szorult belé, hogy még most is hat szeretőt tartott, minden hétköznapra egyet, meg mind a hatot vasárnapra, mint mondogatta. A bányászokat csak úgy emlegette, hogy "a fiaim", elérzékenyülten gondolt arra, hogy mennyi tenger sört töltött harminc év alatt a korsóikba; no meg azzal dicsekedett, hogy egy csilléslány sincs a környéken, aki ne ugrándozná ki magát nála, mielőtt teherbe esik. A "Vidám Cimborá"-ban két terem is volt: az egyik az ivó, itt egy pult állt, meg asztalok, széles ajtónyílás vezetett át a táncterembe. A hatalmas szobának csak a közepén volt deszkapadló, különben körös-körül téglával volt kirakva. A mennyezetet két keresztben futó papírvirágfüzér ékesítette, középen meg nagy koszorú ugyancsak papírvirágokból. A falakon végig aranyozott táblák sorakoztak, rajta a szentek neve: Szent Alajos, a vasmunkások védszentje, Szent Krispin, a kötélverők védszentje, Szent Borbála, a bányászok védszentje, egyszóval szerepelt az egész céhkalendárium. A terem oly alacsony volt, hogy a szószék nagyságú emelvényen a három muzsikus majd beverte a fejét a plafonba. Esténként a terem négy sarkában felakasztott petróleumlámpa világított a táncolóknak.

Ezen a vasárnapon már délután öt órától fogva táncoltak, mikor a nap még besütött az ablakon. De a kocsma két terme csak hét óra tájt telt meg igazán. Kint viharos szél támadt, fekete porfelhőket sodort, a sétálók szeme, a krumplisütők serpenyője, minden tele lett porral. Maheu, Étienne és Pierron is eljöttek, hogy kicsit elüldögéljenek a "Vidám Cimborá"-ban; Chaval és Catherine már itt voltak, javában táncoltak; Philomène meg csak úgy magában álldogált, s nézte őket. Sem Levaque, sem Zacharie nem került még vissza. A falak mentén nem voltak padok, Catherine hát minden tánc után az apja asztalához ült. Philomène-t is hívták, de az azt mondta, hogy jobb szeret álldogálni. Már alkonyodon, a három szál muzsikus egyre tüzesebben húzta, a teremre félhomály borult, már nem látszott egyéb, csak a csípők, a keblek ringása, az összevissza hadonászó karok között. A táncosok nagy rivalgással fogadták a négy lámpát, melyeknek fénye megvilágította a termet, a kivörösödött arcokat, a kócos, csapzott fejeket s a libbenő szoknyákat, mik felkavarták az izzadó táncosok erős szagát. Maheu odaszólt Étienne-nek, Mouquette-re figyelmeztette. A dagadt, hájas Mouquette vigasztalódni akart, talált is párt magának: egy nyeszlett rakodóval ropta.

Nyolc órakor megérkezett Maheu-né is, a karján Estelle, mögötte meg az apróságok: Alzire, Henri és Lénore. Egyenest idejött, tudta, hogy itt találja a férjét. Majd később vacsoráznak, úgysem éhes senki. Teleitták magukat kávéval meg sörrel. Jött aztán több asszony is, sokan összesúgtak, mikor látták, hogy Maheu-né nyomában Levaque-né jött Bouteloup-val, aki a karjában hozta Philomène két kicsinyét, Achille-t meg Désirée-t. A szomszédasszonyok nyilván kibékültek, mert egymáshoz fordulva beszélgettek. Útközben nagy kimagyarázkodás volt, Maheu-né beletörődött abba, hogy Zacharie megházasodik, keserítette ugyan, hogy elveszti legidősebb fia keresményét, de belátta, hogy nagy igazságtalanság lenne, ha ezentúl is ragaszkodnék hozzá. Igyekezett hát jó képet vágni, de összeszorult a szíve, ha arra gondolt, hogyan osztja be a pénzét, mikor most még laposabb erszényből kell majd gazdálkodnia.

- Ülj már le, szomszédasszony - hívta, s odamutatott egy üres asztalra, Maheu, Étienne meg Pierron szomszédságában.

- Hát az uram nincs magukkal? - kérdezte Levaque-né.

Maheu-ék azzal nyugtatták meg, hogy hamarosan itt lesz. Kicsit összébbszorultak, Bouteloup is leült a kicsinyekkel, ott szorongtak az ivók között, úgyhogy a két asztal már csak egynek látszott.

Sört rendeltek. Az anyját meg a gyerekeit látva, Philomène is elszánta magát, s odament hozzájuk. Leült, s mintha örült volna, mikor meghallotta, hogy végre férjhez adják, aztán mikor a többiek Zacharie után kérdeztek, szokott, színtelen hangján válaszolt:

- Mindjárt jön. Valahol itt van.

Maheu ránézett a feleségére. Hát mégis beleegyezett? Elkomolyodott, csendben füstölt. Most, hogy látta, milyen hálátlanok is ezek a gyerekek, hogy egymás után mind megházasodnak, s mit sem törődnek szüleik nyomorával, ő is aggódva gondolt a holnapra.

Még mindig táncoltak, egy négyes végét járták, vöröses por kavargott a levegőben, a falak szinte recsegtek, a piszton fel-felsivított, akár a segélyt kérő gőzmozdony, s mikor a táncosok megálltak, valósággal gőzölögtek, mint a kifáradt lovak.

Levaque-né odahajolt a szomszédasszonyához.

- Emlékszel, mit mondtál? Hogy kitekered Catherine nyakát, ha ő is hülyeségeket csinál!

Chaval visszakísérte Catherine-t a családi asztalhoz, most Maheu mögé álltak mindketten, s kiitták a sörüket.

- Eh - dünnyögte Maheu-né megadóan -, beszél az ember... De azért mégis nyugodt vagyok, mert hiszen neki nem lesz gyereke, ebben aztán biztos lehetek!... Mert tudod, ha ez is szülne, hát férjhez kellene adnom. Szeretném tudni, hogy akkor miből élnénk meg?

A piszton most egy polkába kezdett, és újból megkezdődött a tánc; Maheu a feleségéhez hajolt, és halkan elmondta neki, mi jutott eszébe. Mi lenne, ha albérlőt vennének magukhoz, például Étienne-t, az most úgyis lakást keres. Helyük lenne, hiszen Zacharie hamarosan elmegy, s a pénz, amit így elveszítenek, részben megtérülne azon, hogy odaveszik Étienne-t. Maheu-né arca felderült, ez bizony jó ötlet, meg kell csinálni. Úgy látta, mintha most megint megmenekült volna az éhezéstől, jókedve egyszeriben visszatért, s újabb korsóval rendelt az egész társaságnak.

Étienne közben Pierront puhította, igyekezett neki megmagyarázni a segélypénztárra vonatkozó tervet. Pierron már majdnem megígérte, hogy ő is belép, mikor Étienne vigyázatlanul felfedte előtte a segélypénztár igazi célját.

- És ha sztrájkba lépünk, majd akkor látod meg igazán, hogy milyen hasznos is a segélypénztár. Fütyülünk a bányatársulatra, lesz egy kis tartalékunk, hogy ne kelljen beadni a derekunkat... No, ugye, egyetértesz?

Pierron lesütötte a szemét, elsápadt, dadogott.

- Még meggondolom... Mégiscsak az a legjobb segélypénztár, ha az ember tisztességesen viselkedik.

Maheu most odafordult Étienne-hez, és egyenes ember lévén, kertelés nélkül megmondta neki, hogy magukhoz vennék albérlőnek. Étienne azonnal elfogadta az ajánlatot, nagyon örült, hogy a telepen lakhatik, s így közelebb kerülhet bányásztársaihoz. Pár szóval elintézték az ügyet, Maheu-né kijelentette, hogy csak azt kell megvárni, míg a fiatalok összeházasodnak.

Éppen ekkor érkezett vissza Zacharie Mouquet-val és Levaque-kal. A "Vulkán" bűzét hozták magukkal, leheletük borókaszagú volt, ruhájuk magába szívta a mosdatlan lányok csípős testszagát. Mindhárman alaposan felöntöttek a garatra, szemmel láthatóan elégedettek voltak önmagukkal, vigyorogva bökdösték egymást. Zacharie, mikor megtudta, hogy megházasítják, úgy röhögött, hogy majd megpukkadt. Philomène egykedvűen kijelentette, hogy még mindig jobb, ha nevet, mintha sírna. Minthogy már nem tudtak több széket keríteni, Bouteloup kicsit odább csúszott, fele helyét átengedte Levaque-nak; ez meg, hogy mindnyájukat ilyen szép családiasan együtt látta, úgy ellágyult, hogy még egy korsóval rendelt az egész társaságnak.

- Az istenit! Elvégre nincs mindennap ünnep! - bömbölt.

Este tízig maradtak. Egyre több asszony érkezett, egyik azért jött, hogy együtt legyen az urával, a másik meg, hogy hazavigye: besereglettek mögöttük a gyerekek is, és az asszonyok zavartalanul gombolták szét ruhájukat, s szőke keblükből, mely hosszúkásan csüngött, mint a zabos tarisznya, jóllakatták a pufók apróságokat, a nagyobbacskák meg teleitták magukat sörrel, négykézláb mászkáltak az asztal alatt, s nyugodtan könnyítettek magukon, ha szükségét érezték. Már mindent elborított a sör, özvegy Désirné bőségesen áramló hordóinak levétől felfúvódtak, sör folyt az orrukból, a szájukból meg máshonnan is. Már egymás hegyén-hátán zsúfolódtak, vállal, könyökkel egymáshoz préselődtek, de mindnyájan vidáman voltak, örültek egymás közelségének, szüntelenül tele szájjal nevettek mindahányan. A terem forró volt, akár egy kemence: kényelembe helyezték magukat, kivillanó bőrük aranylott a vastag pipafüstben. Csak az volt kicsit kényelmetlen, hogy a lányok közbe-közbe felálltak, hátramentek a kút mellé, felemelték szoknyájukat, aztán visszajöttek. A színes papírvirágfüzérek alatt úgy izzadtak a táncosok, hogy már egymást sem látták, a kapcsológyerekek nekibátorodtak, taszigálták a csilléslányokat. De ha az egyik lány felbukott, s magára rántotta a táncosát, zuhanásuk zaját is túlharsogta a piszton veszett lármája, a táncoló lábak között odább gurultak, mintha rájuk omlott volna az egész táncterem.

Valaki odaszólt Pierronnak, hogy Lydie lánya a kocsmaajtó előtt keresztben elnyúlva alszik. A kislány jócskán felhajtott a lopott pálinkából, berúgott, az apjának a hátára kellett vennie, hogy hazavigye. Jeanlin és Bébert meg - nekik kevésbé ártott meg az ital - messziről követték, jót mulatva ezen a sikerült csínyen. Ezután mindenki szedelőzködni kezdett, sorra távoztak a "Vidám Cimborá"-ból; Maheu-ék meg Levaque-ék is elszánták magukat az indulásra. Ugyanakkor baktatott hazafelé Montsouból a két öreg is: Halálbíró meg Mouque bácsi; most is, mint az alvajárók lépkedtek, s némán kérődztek emlékeiken. Valamennyien együtt indultak a telepre, közben még egyszer átvágtak a vásárosok sátrai között: az olajos serpenyők kihűltek, a kocsmákból az utolsó korsó sörök maradéka már az utca közepére ömlött. A vihar még mindig a levegőben lógott, a nevetés féktelenebbül csattant, mihelyt a kivilágított házak közül a sötétségbe vesző mezőkre értek. Tüzes szellő lengett a búzatáblák felett, alighanem sok gyerek fogamzik ezen az éjszakán. A telepre érve aztán szétszóródtak. Sem Levaque-éknak, sem Maheu-éknak nem ízlett a vacsora, s Maheu-ék elbóbiskoltak a leves felett.

Étienne még behívta Chavalt egy korsó sörre Rasseneurhöz.

- Benne vagyok! - jelentette ki Chaval, mikor Étienne kifejtette neki a segélypénztár ügyét. - Itt a kezem, derék fickó vagy!

Már Étienne mámoros pillantásán is látszott a szesz. Hangoskodott:

- Igen, tartsunk össze... Látod, én mindent feláldoznék az igazságért, az italt is, a lányt is. Csak egyvalami hevít: hogy végre elsöpörjük a gazdagokat.


3

Augusztus közepe táján Étienne Maheu-ékhoz költözködött, minthogy Zacharie a nősülés után megkapta a bányatársulattól az egyik üresen álló lakást, s Philomène-nel meg a két gyerekkel azonnal el is foglalta.

Étienne-t eleinte zavarba hozta Catherine jelenléte. A nap minden percében egymás közvetlen közelében éltek, Étienne mindenben az idősebb fivér helyét töltötte be; Jeanlinnal aludt egy ágyban, a legnagyobb nővér, Catherine ágya mellett. Lefekvéskor, felkeléskor előtte kellett vetkőznie, öltözködnie, ő is látta, mikor Catherine leveti, felveszi a ruháit. Mikor az alsószoknya is lehullott róla, és felvillant sápadt, fehér teste - csak a vérszegény, szőke lányok bőre ilyen hófehér, ilyen áttetsző -, Étienne mindannyiszor meghatódott; hogyan is lehet ennyire fehér? A keze meg az arcbőre már tönkrement, de a testét mintha tejjel mosta volna a sarkától egészen napbarnított nyakáig, melynek színe oly élesen vált el hófehér vállától, mintha borostyán nyakláncot viselt volna. Étienne úgy tett, mintha elfordulna, de lassanként megismerte a testét, először a lábát, mert lesütött szeme először ezt pillantotta meg, aztán a térdét, mikor a takarója alá bújt, apró, kemény mellét, mikor reggelenként a mosdótál fölé hajolt. Catherine ügyet sem vetett rá, de azért nagyon sietett, egy pillanat alatt levetkőzött, s macskakönnyedséggel bújt be Alzire mellé az ágyba, úgyhogy Étienne jóformán még a cipőjét sem vetette le, és Catherine már falnak fordulva feküdt az ágyban, csak nehéz hajfonata látszott.

Étienne soha nem adott okot arra, hogy Catherine megharagudjon rá. Ha néha akaratlanul, mintegy kényszer hatására, oda is lesett, mikor a lány lefeküdt, soha nem tett semmi megjegyzést, soha nem incselkedett vele sem szóval, sem tettel. Hiszen ott voltak a szülők is, de meg Étienne valami barátságból és neheztelésből szövődött érzéssel gondolt Catherine-ra, s nem tudta olyan lánynak tekinteni, akit közössé vált életük önfeledt perceiben, az öltözködésnél, étkezés vagy munka közben meg is kívánhatna; pedig semmit nem titkolhattak el egymás előtt, még legintimebb testi szükségleteiket sem. A család szeméremérzete csak a mindennapi mosakodásra szorítkozott: Catherine mostanában egyedül mosakodott fent, a hálószobában, a férfiak meg egymás után, lent a konyhában.

Étienne és Catherine az első hónap végén már szinte észre sem vették egymást, mikor esténként, gyertyaoltás előtt félmeztelenül járkáltak egymás szeme láttára. Catherine nem sietett már a lefekvéssel, s mint azelőtt, megint az ágya szélén ülve bontotta ki a haját, s amint felemelte a két karját, az inge a combjáig csúszott fel. Étienne meg, aki ilyenkor már rendszerint levetette a nadrágját, néha segített is neki megkeresni a szétszóródott hajtűket. A megszokás lassanként kiölte belőlük a szégyenkezést, természetesnek találták meztelenségüket, hiszen nem csináltak semmi rosszat, arról meg igazán nem tehettek, hogy olyan sokan zsúfolódtak össze egy hálószobában. Néha-néha mégis zavarba jöttek, pedig nem gondoltak semmi rosszra. Esték múltak el anélkül, hogy Étienne látta volna Catherine testének fehérségét, aztán egyszeriben megint szemébe villant e vakító fehérség, melytől megremegett; el kellett fordítania a fejét, mert hirtelen vágy fogta el, hogy karjába kapja. Más estéken meg Catherine-t fogta el minden látható ok nélkül a szeméremérzet, valósággal menekült az ágyába, mintha testén érezné a fiatal férfi kezének szorítását. Gyertyaoltás után meg mindegyik tudta, hogy a másik nem alszik, akármilyen fáradt is, és hogy egymásra gondolnak. Másnap aztán lehangoltak, nyugtalanok voltak; jobban szerették a békés estéket, mikor jópajtásként, fesztelenül viselkedtek egymással.

Étienne legfeljebb Jeanlinra panaszkodhatott: a gyerek álmában úgy összegömbölyödött, mint egy kölyökkutya. Alzire csak halkan pihegett, Lénore meg Henri összeölelkezve ébredtek, ahogy elaludtak. Az elsötétedett házban semmi nesz, csak Maheu meg Maheu-né egymást váltó, ütemes horkolása, mely úgy hangzott, mint a kovácsműhely fújtatója. Mindent összevetve, Étienne jobban érezte magát itt, mint Rasseneuréknél; az ágya jó volt, az ágyneműt havonként frissen húzták. Jobb ízű ételeket evett, csak éppen ritkán került az asztalra hús, de hát ez nemcsak neki, a többieknek is hiányzott. Persze nem kívánhatta, hogy a negyvenöt frankjáért mindennap nyúlpecsenyét kapjon. Ez a negyvenöt frank mégiscsak segítség volt a családnak, így be tudták osztani a pénzt, bár apróbb adósságokat most is csináltak. Maheu-ék hálásak voltak az albérlőjüknek, kimosták, megfoltozták a fehérneműjét, felvarrták a gombjait, rendbe rakták a holmiját, egyszóval Étienne érezte, hogy gondoskodó asszonykéz teremt körülötte rendet, tisztaságot.

Akkoriban kezdtek letisztulni a fejében forrongó gondolatok is. Eddig csak ösztönös lázongást keltett benne társainak néma forrongása. Ezernyi zavaros kérdés merült fel benne: miért nyomorognak egyesek, miért dúskálnak mások, azok miért vannak kiszolgáltatva emezeknek úgy, hogy még reményük sincs, hogy egyszer helyet cserélnek. Legelőször is ráébredt tudatlanságára. Ettől kezdve titkos szégyenkezés, rejtett bánat emésztette: nem tud semmit, nem mer beszélni azokról a dolgokról, melyek mindennél jobban foglalkoztatják: az emberek közötti egyenlőségről, az igazságról, mely megkövetelné, hogy a föld javait egyenlő arányban osszák fel. A tudást mohón szomjazó tudatlanokra jellemző rendszertelenséggel vetette magát a tanulásba. Most már rendszeresen levelezett Pluchart-ral, aki nála képzettebb ember volt, és jól ismerte a szocialista mozgalmat. Könyveket küldetett magának, félig megértett olvasmányai még jobban fellelkesítették, főként egy orvosi könyv: a Bányaegészségügy, melyben egy belga orvos összefoglalta a bányák népét pusztító betegségeket; olvasott még nehezen érthető, száraz szaknyelven írt gazdaságpolitikai értekezéseket, anarchista röpiratokat, melyek felkavarták, régi újságokat, amelyeket összegyűjtött, gondolván, hogy viták esetén cáfolhatatlan bizonyítékként szolgálhatnak. Ezenfelül Szuvarintól is kapott kölcsön könyveket, és a szövetkezeti társulásról szóló mű elolvasása után egy hónapon át álmodozott valami univerzális cserekereskedelmi szövetkezésről, melynek révén el lehetne törölni a pénzt, úgyhogy a társadalom életének egész alapja a munka lenne. Már nem szégyenkezett a tudatlansága miatt, büszke volt, mióta úgy érezte, hogy gondolkozik.

Étienne ezekben az első hónapokban a neofiták elragadtatott lelkiállapotában élt, szíve túlcsordult a nemes haragtól az elnyomók ellen, rendíthetetlenül hitt az elnyomottak közeli győzelmében. Olvasmányainak zűrzavarából még akkor sem alakított ki magának valamiféle rendszert, Rasseneur gyakorlati követelései és Szuvarin pusztítást hirdető haragja keveredett össze gondolataiban; s mikor esténként eljött a "Jószerencsé"-ből, ahol csaknem mindennap együtt szidták a Társulatot, valósággal révületben volt, már látta a világ népeinek gyökeres megújhodását, ami úgy megy végbe, hogy közben még egy ablaküveget sem kell beverni, egy csepp vérnek sem kell hullani. A megvalósítás módszereit most sem tudta elképzelni, szívesen álmodozott arról, hogy a dolgok majd nagyszerűen alakulnak, mert mihelyt az újjáalkotás programján kezdett gondolkozni, menten belezavarodott az egészbe. Csupa mérséklet volt, és csupa következetlenség, gyakran mondogatta, hogy a társadalmi kérdésekből egyszer s mindenkorra száműzni kellene a politikát, valamelyik olvasmányából maradt meg benne ez a mondat, s úgy vélte, nem árt, ha minél gyakrabban ismételgeti környezetében, az egykedvű bányászok előtt.

Maheu-éknál mostanában esténként mindig elüldögéltek vagy fél órát lefekvés előtt. Étienne mindig ugyanarra a témára tért vissza. Mióta kicsit igényesebb lett, mindinkább bántotta, hogy a bányásztelepen egymás hegyén-hátán élnek férfiak, nők. Hát nem állati sors ez? Hiszen mintha karámban élnének, a tág mezők közepén, úgy összezsúfolva, hogy még inget sem válthatnak anélkül, hogy közben ne kellene a feneküket mutogatni a szomszédnak. No, és milyen egészséges ez, milyen szép, hogy fiúk meg a lányok egymást zülleszthetik!

- Hát bizony több kényelmet teremthetnénk, ha több pénzünk volna... - jegyezte meg Maheu. - Már bizony nagyon is igaz, hogy nem jó az senkinek, hogy ennyire összezsúfolva élünk. Ezért lesznek részegesek a férfiak, ezért esnek meg a lányok.

Erről aztán az egész család elmondta a maga mondókáját, közben a petróleumlámpa telefüstölte a hagymaszagú konyhát. Hát bizony az élet nem nagy vigalom. Mint a barmok fáradnak, olyan nehéz munkával, mellyel hajdan a fegyenceket büntették, akárhányszor ottveszhetnek, s mindez miért? Még csak hús sem kerül az asztalukra esténként. Persze enni esznek azért, de csak éppen annyit, hogy tovább bírják az igavonást, tele vannak adóssággal, hajszolják az embert, mintha lopná a kenyerét. A vasárnapot meg átalusszák, olyan fáradtak. Csak abban van egy kis örömük, ha leisszák magukat, vagy gyereket csinálnak: csakhogy a sörtől meg felpuffad az ember gyomra, a gyerek meg, ha megnő, hát fütyül rád. Bizony, bizony, nem könnyű.

Aztán Maheu-né is megszólalt:

- Tudjátok, a legszörnyűbb mégis az, mikor az ember ott tart, hogy azt gondolja: ezen már nem lehet változtatni... Mert míg az ember fiatal, azt képzeli, hogy majd csak jó lesz, hol ebben, hol abban reménykedik, aztán a nyomorúság csak nem akar véget érni, benne ragadunk örökre... Igazán nem kívánok rosszat senkinek, de sokszor fellázít ez az igazságtalanság.

Csend lett, sóhajtoztak, mindnyájukat valami bizonytalan balsejtelemmel töltötte el a kilátástalanság. Az öreg Halálbíró, ha köztük ült, mindig nagyot nézett: az ő idejében nem emésztették magukat így az emberek: a szén birodalmában születtek, túrták a föld mélyét, és nem törték magukat másért; most meg olyan szelek fújnak, hogy a bányászok nagyralátók lesznek.

- Nem szabad megvetni a jót - dünnyögte. - Egy jó korsó sör azért csak egy jó korsó sör marad... A feljebbvalók persze sokszor bitang népség, de mindig lesznek feljebbvalók, ugye? Már csak ez a világ sora, kár ám ezen gondolkozni!

Étienne hirtelen tűzbe jött. Micsoda? Hogy a munkás ne gondolkozzék? Ugyan! Hamarosan meg fog itt változni minden, éppen azért, mert a munkás ma már gondolkozik. Az öreg idejében a bányász, mint az igavonó barom, úgy élt a bányában, mint valami széntermelő masina, örökösen a föld alatt, se nem látta, se nem hallotta, mi történik körülötte a világban. Így aztán könnyű dolga volt a gazdagoknak, akik a világ sorát irányítják, szép egyetértésben adták-vették; a bányász nem is tudta, hogyan alkusznak meg a bőrén. De ma már magára ébredt a bányász a föld mélyén, megmozdult, mint a jó mag, s a mezőkön majd egyszerre szárba szökken: igen, emberek támadnak, olyan emberek hada, akik majd igazságot tesznek. Hát talán a forradalom óta nem egyenlő minden állampolgár? Talán nem szavazhatnak mindnyájan? Talán bizony a munkás a munkaadó rabszolgája marad? A munkaadóé, aki fizeti? A nagy társulatok a gépeikkel mindent legázolnak, manapság már az a védelme sincs meg velük szemben az embernek, ami annak idején volt, hogy az egy mesterségbeliek testületbe tömörülve védekezni tudtak. A kutya istenit! Hát ezért meg sok más egyébért borul itt fel majd minden, mert hiszen ma már tanulnak az emberek. Csak itt, a bányásztelepen ha körülnéz valaki: a nagyapák még a nevüket sem tudták leírni, az apák ennyit már mégis tudtak, a fiúk meg írnak, olvasnak, mintha mind megannyi tanító lenne. Ó, egy kicsit ettől, egy kicsit attól, de sarjad már az ember nagyszerű vetése, érleli a nap! Attól a perctől kezdve, hogy az ember nincs egy helyhez kötve egész életére, attól a perctől kezdve, mikor arra is gondolhat, hogy elfoglalja a mások helyét, miért ne gondolna arra is, hogy odavág az öklével, miért ne törekedhetne arra, hogy ő legyen a legerősebb?

Maheu-t elgondolkoztatták ugyan ezek a szavak, de most is tele volt kétségekkel.

- Csak kicsit mozogjon az ember, máris kiteszik a szűrét - mondta. - Igaza van az öregnek, a bányász sorsa mindig csak a kínlódás lesz, s még abban sem bizakodhat, hogy jutalmul néha-néha pecsenye kerül az asztalára.

Maheu-né, aki pár perc óta mélyen hallgatott, most úgy szólalt meg, mint aki álomból ébred.

- Ha legalább az igaz lenne, amit a papok mesélnek, ha legalább a másvilágon gazdag lenne a szegény!

Nevetés harsant fel, még a gyerekek is csak a vállukat vonogatták, mindnyájan istentelenekké lettek, mert olyan szél fújt a világban. Titkon féltek ugyan a bánya kísérteteitől, de csak nevetni tudtak a sivár egeken.

- No persze, a papok! - tört ki Maheu. - Ha hinnének a túlvilágban, majd kevesebbet ennének, és többet dolgoznának, hogy jó helyet biztosítsanak maguknak odafent... Eh, ha egyszer az ember meghalt, hát meghalt.

Maheu-né nagyokat sóhajtott.

- Hej, istenem, istenem.

Aztán az ölébe ejtette a kezét, mint akin leírhatatlan csüggedés vett erőt.

- Hát az már igaz, hogy jól el vagyunk intézve.

Egymásra néztek. Az öreg Halálbíró a zsebkendőjébe köpött, Maheu meg észre sem vette, hogy kialudt a pipája. Alzire csendesen figyelt, Lénore és Henri között ült, a két kicsi feje az asztalra bukott, mindketten elaludtak. De Catherine nagyon figyelt, tenyerébe támasztotta az állát, világos, nagy szemét egy pillanatra sem fordította el Étienne-ről, míg az a hitvallását mondta, s megnyitotta képzelete kapuját, mely mögött feltárult a társadalom bűvös jövőjéről alkotott álma. Körülöttük aludt a bányásztelep, csend volt, csak távoli gyereksírás hallatszott, vagy egy megkésett részeg hangoskodása. A nagy konyhában lassan ketyegett a kakukkos óra, a homokkal behintett kőpadlóról nedves hideg áradt a fojtogatóan sűrű levegőbe.

- Micsoda szamárságok ezek - kezdte Étienne. - Ugyan minek nekünk az a jóisten meg a mennyország, talán mi magunk nem tudjuk megteremteni a boldogságunkat itt a földön?

Lelkesen, hosszan beszélt. Szavai nyomán felszakadt a szűk látóhatár, fény csillant e boldogtalan emberek vigasztalan életében. A végeérhetetlen nyomor, a kegyetlenül nehéz munka, meg sorsuk, mely nem különb, mint a birkáé, melyet egy ideig tartanak a gyapjáért, aztán leölnek, mindez a nyomorúság egy csapásra eltűnt, eloszlott, mint a köd a hirtelen felragyogó napfényre, a felhőkből tündéri fénytől övezve a földre szállt az igazság. Minthogy Isten halott, majd az igazság biztosítja az emberek boldogságát, az igazság majd trónra ülteti az egyenlőséget, testvériséget. Mint ahogy a mesében egy nap leforgása alatt támadnak csodálatos hatalmas városok, úgy támad majd egy nap leforgása alatt új társadalom, ahol minden polgár a munkája után él, és mindenki kiveszi a maga részét a közös örömökből. E rothadt, régi világból csak hamu marad, a bűneitől megtisztult ifjú emberiség egyetlen népet alkot: a dolgozók népét, melynek jelszava: mindenkinek érdeme szerint, s mindenkinek érdeme a munkája után méretik. S az álomkép egyre bővült, egyre szépült, annál vonzóbb volt, minél jobban elrugaszkodott a lehetőségek világától.

Maheu-né eleinte nem volt hajlandó odahallgatni; valami bizonytalan félelem fogta el. Nem, nem, ez túlságosan szép volna, nem kell ilyen álmokban ringatózni, mert aztán elviselhetetlennek érzi az ember az életét, s akár mindenkit legyilkolna, csak hogy boldog lehessen. Mikor látta, hogy Maheu ingadozik, szeme felcsillan, mint akit meggyőztek, nyugtalankodni kezdett, közbekiáltott, félbeszakította Étienne-t.

- Ne hallgass rá, apa! Láthatnád, hogy csak mesél nekünk... Csak nem képzeled, hogy az urak valaha is beleegyeznek, hogy úgy dolgozzanak, mint a magunkfajta.

Lassanként azonban őrá is hatott a varázs, végül az ő arcára is mosoly derült, képzelete felébredt, ő is behatolt a reménység e csodavilágába. Hiszen olyan jó volt egy órára megfeledkezni a szomorú valóságról. Mikor az ember földhözragadtan él, akár az állat, legalább egy zug legyen, melyet a képzelet teremt, s ahol élvezheti mindazt, ami a valóságban sohasem lesz osztályrésze. S ami az asszonyt leginkább lelkesítette, amiben teljesen egyetértett Étienne-nel, az az igazság eszméje volt.

- Most helyesen beszél! - kiáltotta. - Igaz ügyért magam is kettéhasíttatnám magam... És épp ideje lenne, hogy most már kicsit nekünk legyen könnyebb.

Most Maheu is hangot mert adni lelkesedésének.

- A kutyafáját! Nem vagyok gazdag, de szívesen adnék öt frankot, hogy mindezt megérjem... Micsoda felfordulás lesz itt! Vajon hamarosan megkezdődik? S akkor majd hogyan is csináljuk?

Étienne megint beszélni kezdett. A kivénhedt társadalom már recseg, ropog, legfeljebb néhány hónapja van még hátra - jelentette ki habozás nélkül. A gyakorlati tennivalókat illetően már bizonytalanabb volt, összekeverte mindazt, ami olvasmányaiból megmaradt benne. Tudatlan hallgatói előtt merészen vetette magát olyan magyarázatokba, melyekbe maga is belegabalyodott. Szerepelt itt mindenféle módszer, mindegyiket meglágyította, megszelídítette a könnyű győzelem bizonyossága; az osztályellentéteknek véget vet egy általános, testvéri összeölelkezés szerte a világon: persze lehetséges, hogy a munkaadók, tőkepénzesek között akadnak majd olyan okvetetlenkedők, akiket esetleg erőszakkal kell majd észhez téríteni. És Maheu-ék, mint akik világosan értik a dolgot, helyeseltek, az új hívők hitével hittek a mesebeli kibontakozásban, mint ahogyan annak idején az őskeresztények bizakodtak abban, hogy az antik világ romjain megvalósul a tökéletes társadalom. A kis Alzire csak a szavakra figyelt, a boldogságot jól fűtött háznak képzelte, ahol a gyerekek annyit játszhatnak, annyit ehetnek, amennyit csak akarnak. Catherine meg se moccant, tenyerébe támasztotta az állát, tekintetét egy pillanatra sem vette le Étienne-ről, s mikor az elhallgatott, a lány megborzongott, elsápadt, mintha a hideg futna végig rajta.

Maheu-né a kakukkos órára pillantott.

- Kilenc óra elmúlt, hát szabad ilyet csinálni?! Nem tudunk felkelni holnap!

Ezzel Maheu-ék felálltak az asztaltól, a szívük nehéz volt, reménytelen. Mintha máris gazdagok lettek volna, s most hirtelen megint visszazuhantak a nyomorúságba. Az öreg Halálbíró most indult el a bányába, s egyre dünnyögött, hogy az ilyen szó fia beszédtől nem lesz jobb az étel; a többiek meg sorra felmentek, s most mindnyájan észrevették, hogy milyen nedvesek a falak, milyen bűzös, fojtogató a levegő. Fent, a telep nehéz csendjében Étienne hallotta, hogy Catherine, miután utolsónak ágyba bújt, s elfújta a gyertyát, még sokáig nyugtalanul forgolódott.

Gyakran a szomszédok is összesereglettek ezekre az esti beszélgetésekre, eljött Levaque, aki az osztozkodás eszméjéért lelkesedett, meg Pierron, ő azonban óvatos volt, s mihelyt a bányatársulatot kezdték támadni, rögtön aludni sietett. Egyszer-egyszer benézett Zacharie is, de őt untatta a politika, szívesebben beült a "Jószerencsé"-be egy pohár sörre. Chaval meg mindenkit túllicitált, vért kívánt. Csaknem minden este eltöltött egy órát Maheu-éknál, és ebben a buzgólkodásban volt valami be nem ismert féltékenység, félelem, hogy elvehetik tőle Catherine-t. Ráunt már a lányra, de mióta egy másik férfi aludt a közelében, aki meg is szerezheti magának, újból fontos lett számára.

Étienne befolyása egyre nőtt, lassanként forrongásba hozta a bányásztelepet. Voltaképpen titkos propagandát folytatott, s amint Étienne tekintélye növekedett, ez a propaganda egyre eredményesebb volt. Maheu-né, aki pedig mint óvatos családanya tele volt kételyekkel, tisztelettel bánt Étienne-nel, hiszen a fiatalember pontosan fizetett, nem ivott, nem kártyázott, örökösen a könyveket bújta; el is híresztelte a szomszédasszonyoknál, hogy milyen tanult ember, azok meg kihasználták ezt a hírét, s Étienne-t kérték meg, hogy írja meg a leveleiket. Afféle bizalmi emberükké vált. Ő intézte az írásbeli dolgaikat, tőle kértek tanácsot a kényesebb családi ügyekben. Szeptemberben végre létrehozhatta az oly sokat emlegetett önsegélyző pénztárt, ami ugyan egyelőre nagyon gyenge lábon állt, hiszen csak a bányásztelep lakói járultak hozzá, de azt remélte, hogy a többi bányák munkásai is csatlakoznak, főként ha a Társulat, mely nem emelt kifogást, ezentúl sem akadékoskodik. Étienne-t választották meg az önsegélyező pénztár titkárának, sőt az írásbeli teendőkért még valamicskét fizettek is neki. Így aztán valósággal jól kereső embernek számított. Hiszen ha a családos bányász nem is tud megélni a fizetéséből, egy józan életű, nőtlen ember, akinek nincsenek kötelezettségei, még valamicskét meg is takaríthat a keresményéből.

Étienne-ben ettől kezdve valami lassú átalakulás ment végbe. A szépre való törekvés meg a kellemes élet utáni vágy, melyet a nélkülözés elfojtott benne, most feléledt: posztóruhát vásárolt magának, egy pár jó csizmát; egyszeriben vezetőnek számított, körülötte csoportosultak a bányásztelep lakói. Önérzetének mindez roppant jólesett, a népszerűség először ízlelt örömeitől valósággal megrészegült: ő, aki tegnap még csak napszámos volt, most ilyen fiatalon társainak vezetője. Büszkeséggel töltötte el a gondolat, és a közeli forradalomról szőtt álma - melyben majd ő is szerepet játszik egyre színesedett. Az arca is megváltozott, komoly lett, figyelte saját szavait, születő becsvágya életet vitt elméleteibe, és a harc gondolata felé sodorta.

Beköszöntött az ősz, már október hidege sárgította a bányásztelep kis kertjeit. A satnya orgonabokrok mögött, a fészertetőn már nem enyelegtek a kapcsolófiúk meg a csilléslányok, a kertben már csak a téli főzelékfélék maradtak, a dércsípte káposzta, póré meg a szalmával letakart saláta. Megint eső mosta a vörös cseréptetőket, s csak úgy zuhogott az eresz alatt a hordókba. A tűzhelyet most már egyik házban sem hagyták kialudni, s a széngáz szaga átjárta a becsukott konyhákat. Megint a nagy nyomorúság időszaka köszöntött rájuk.

Októberben, az első fagyos éjszakák egyikén, Étienne-t úgy lázba hozta az esti beszélgetés, hogy nem tudott elaludni. Figyelte Catherine-t, amint a takarója alá csúszik, aztán elfújja a gyertyát. Úgy látta, hogy a lány is csupa izgalom, megint előveszi a szeméremérzet, s mint oly sokszor, most is valósággal kergeti a takarója alá, s a nagy sietésben még jobban kivillant meztelensége. Mozdulatlanul feküdt a sötétben, mint akiből elszállt az élet, de Étienne tudta, hogy nem alszik, érezte, hogy őrá gondol, mint ahogy az ő gondolatai is Catherine körül járnak: lényüknek ez a szótlan találkozása még sohasem töltötte el őket ilyen nyugtalansággal. Múltak a percek, sem egyik, sem másik nem moccant, a csendet csak lélegzésük törte meg, pedig még azt is igyekeztek visszatartani. Étienne két ízben is már-már felkelt, hogy karjába vegye a lányt. Micsoda ostobaság, hogy így kívánják egymást, és soha nem engednek a vágynak? Miért is dacolnak vele? Hiszen a gyerekek mélyen alusznak, Catherine szó nélkül engedne, Étienne biztos volt abban, hogy sóvárogva kívánja, hogy összepréselt szájjal, némán átölelné őt. Csaknem egy óra múlt el így. Nem ment oda Catherine-hoz, a lány sem fordult feléje, félt, hogy magához hívná. Így éltek egymás mellett; számukra is érthetetlen szégyenkezés, tartózkodás és baráti gyengédség emelt közéjük válaszfalat.


4

- Ide hallgass - szólt Maheu-né a férjéhez -, ha már úgyis mész Montsouba a fizetésért, hozz egy font kávét meg egy kiló cukrot.

Maheu éppen a cipőjét foltozta, hogy megtakarítsa a kiadást.

- Jó - dünnyögte, és tovább dolgozott.

- Bemehetnél a henteshez is... Jó volna egy kis borjúhús, a színét sem láttuk nem is tudom, mióta.

Maheu erre már felnézett.

- Hát azt képzeled, hogy ezreket kapok... Nagyon sovány lesz ám ez a kétheti bér az átkozott munkaleállítások miatt.

Mindketten elhallgattak. Október végi szombat délután volt. A bányatársulat azzal az ürüggyel, hogy a bérfizetés felfordulással jár, ezen a napon is leállította a termelést minden aknában. A Társulat urait rettegés fogta el a súlyosbodó ipari válság miatt, s nem akarták növelni az amúgy is nyomasztóan nagy készleteket; minden ürügyet felhasználtak arra, hogy tízezer munkást tétlenségre kárhoztassanak.

- Tudod, hogy Étienne vár rád Rasseneurnél - kezdte rá megint az asszony -, szólj neki, hogy menjen el veled, ő jobban boldogul velük, ha nem számolják el tisztességesen az órákat.

Maheu biccentett.

- Aztán meg szólj az uraknak az apád ügyében is. Az orvos igencsak az igazgatósághoz húz... Ugye, öreg, ugye hogy téved az az orvos, ugye hogy tud még maga dolgozni?

Az öreg Halálbíró már tíz nap óta otthon ült; mint mondta, úgy megdagadtak a csülkei, hogy mozdulni sem tud. Maheu-nénak meg kellett ismételni a kérdést, az öreg csak azután dünnyögte:

- Hát persze hogy dolgoznék. Hogy fáj a lábam, azért én még ember vagyok. Összevissza beszélnek ezek mindenfélét, csak hogy ne kelljen nekem megadniuk a száznyolcvan frankos nyugdíjat.

Maheu-né az öreg napi kétfrankos keresményére gondolt, amitől talán mindörökre elesett, s kitört belőle a félelem:

- Úristen! Hiszen elpusztulunk, ha ez így megy tovább!

- Aki elpusztult, az már nem éhes - jegyezte meg Maheu.

Beverte a szögeket a cipőtalpba, aztán végre nekiindult.

A Kétszáznegyvenes telep lakói csak négy óra tájt kapják a fizetésüket. A férfiak nem is siettek, elálldogáltak, aztán egyenként nekiindultak, az asszonyok meg kis darabon velük tartottak, kérlelték őket, hogy aztán egyenesen jöjjenek haza. Egyik-másik meg azt kérte, hogy az ura ezt vagy azt vásároljon útközben, így legalább nem feledkezik a kocsmában.

Étienne Rasseneurhöz ment, hogy híreket halljon. Nyugtalanító mendemondák járták, hogy a Társulat egyre elégedetlenebb az ácsolatokkal. Örökösen pénzbüntetéssel sújtják a bányászokat, alighanem elkerülhetetlen az összeütközés. Voltaképpen persze nem erről van szó, az ácsolat csak ürügy, ami sokkalta súlyosabb, nagyon bonyolult ügyet takar.

Mikor Étienne megérkezett, az egyik bányász, aki Montsouból hazatérőben beugrott egy pohár sörre, éppen azt mesélte, hogy valami hirdetményt ragasztottak ki a pénztárnál, de azt már nem tudta, hogy mi van ezen a hirdetményen. Aztán jött még egy ember, aztán megint egy, valamennyi más hírt hozott. Annyi azonban bizonyosnak látszott, hogy a Társulat valamit elhatározott.

- No és te, te mit szólsz hozzá? - kérdezte Étienne, és Szuvarin mellé telepedett, akinek az asztalán mindössze egy csomag dohány volt; a kocsmában ő semmi mást nem fogyasztott.

A gépész nem siette el a választ, előbb befejezte a cigarettasodrást.

- Azt mondom, hogy ez előre látható volt. Sarokba akarnak szorítani benneteket.

Köztük csak ő volt elég művelt ahhoz, hogy elemezni tudja a helyzetet; szokott szenvtelenségével meg is magyarázta. A bányatársulat, melyet ugyancsak érintett a válság, ha nem akar tönkremenni, kénytelen csökkenteni a költségeit; természetesen a munkásnak kell majd összébbhúzni a nadrágszíjat; valami ürüggyel lefaragják majd a bérüket. A szenet két hónap óta az aknák körül tárolják, hiszen csaknem minden üzem leállt. A Társulat, minthogy fél a roppant költséges karbantartástól, nem meri beszüntetni a termelést, valami közbeeső megoldásban reménykedik, esetleg sztrájkra számít, melyben a bányásznép alul maradna, aztán megjuhászodva, alacsonyabb bérért kezdene dolgozni. A Társulatot ezenfelül nyugtalanítja az önsegélyező pénztár is, ami a jövőben veszélyeztetheti érdekeit, a sztrájk viszont megszabadítaná a segélypénztártól, hiszen könnyen elfogyna a tartalék most, mikor még oly kevés pénz gyűlt össze.

Rasseneur Étienne mellett ült, mindketten döbbenten hallgattak. Nyugodtan beszélhettek hangosan is, rajtuk kívül csak Rasseneurné volt az ivóban; a pult mellett ült.

- Micsoda képtelenség! - mormogta a kocsmáros. - Mire lenne ez jó? A Társulatnak nem érdeke a sztrájk, meg a bányászoknak sem. A legokosabb lenne kiegyezni.

A bölcs mérséklet szava volt ez. Rasseneur mindig az ésszerű követelések híve volt. Még hajdani lakójának gyorsan született népszerűsége óta is a fontolgatva haladás módszerét prédikálta úton-útfélen; egyre azt hangoztatta, hogy jobb ma egy veréb, mint holnap egy túzok. A megpocakosodott ember sörrel táplált kedélyességébe valami titkos féltékenység vegyült, amit az is erősített, hogy a kocsmája mostanában elcsendesedett, a Voreux bányászai kevesebbet jártak hozzá, hogy egy korsó sör mellett őt hallgassák; így aztán néha még arról is megfeledkezett, hogy mit érzett ő, mikor elbocsátották a bányából, és ilyenkor védelmébe vette a Társulatot.

- Szóval te a sztrájk ellen vagy? - tört ki Rasseneurné, aki a pult mögött ülve hallgatta őket.

S minthogy férje határozott igennel válaszolt, menten elhallgattatta.

- Még ilyet! Te gyáva! Hagyd hát a többieket beszélni!

Étienne elgondolkozott, tekintete az elébe tett söröskancsón feledkezett. Végre felnézett.

- Lehet, hogy minden úgy van, ahogy Szuvarin mondja, és el kell szánnunk magunkat a sztrájkra, ha rákényszerítenek bennünket... Pluchart-tól éppen most kaptam levelet, nagyon okosan ír ezekről a dolgokról... Ő is sztrájkellenes, mert a sztrájkot a munkás is, meg a munkaadó is megszenvedi, anélkül hogy valami döntő eredményre jutnának. Csakhogy Pluchart úgy gondolja, a sztrájk nagyszerű alkalom lenne arra, hogy az emberek végre rászánják magukat, és belépjenek abba a nagy szövetkezésbe... Különben meg itt a levele.

Pluchart, akit bántott a montsoui bányászok bizalmatlansága az Internacionáléval szemben, valóban azt remélte, hogy az emberek tömegesen lépnek be, ha egy összeütközés arra kényszeríti őket, hogy harcoljanak a bányatársulat ellen. Étienne hiába fáradozott, egyetlen tagot sem tudott szerezni, befolyásának javát hát a sokkal szívesebben fogadott önsegélyző pénztár megteremtésére fordította. Csakhogy ez az önsegélyző pénztár egyelőre oly szegény, hogy mint Szuvarin is mondotta, sztrájk esetén nagyon hamar kimerülne, s akkor a sztrájkolók csak a Munkás Internacionáléhoz fordulhatnának, hogy más országbeli társaik jöjjenek segítségükre.

- Mennyi van most a pénztárban? - kérdezte Rasseneur.

- Alig háromezer frank - válaszolt Étienne. - Tegnapelőtt meg behívattak az igazgatóságra. Persze nagyon udvariasak voltak, egyre mondogatták, ők nem gátolják a munkásokat abban, hogy tartalékalapot teremtsenek. De azért én csak megértettem, hogy a felügyeletet maguknak akarják... Akármint is van, emiatt is harcunk lesz majd.

A kocsmáros járkálni kezdett, s közben megvetően fütyörészett. Háromezer frank! Ugyan mi a fenéhez akarnak kezdeni ezzel a háromezer frankkal? Hiszen hatnapi kenyérre is kevés, ha meg a külföldi munkásokra számítanak, mondjuk az angolokra, akkor máris belefekhetnek mindannyian a koporsójukba. Nem, nem, igazán semmi értelme a sztrájknak.

És most először történt meg, hogy keserű szavak estek a két férfi között, eddig rendszerint egyetértésre jutottak, hiszen közös volt bennük a gyűlölet a tőkével szemben.

- No és te, te mit szólsz hozzá! - kérdezte Étienne Szuvarint; s az most is a maga szokott, megvető módján felelt:

- A sztrájk? Ostobaság.

Aztán hogy válaszát sértődött csend követte, barátságosabban tette hozzá:

- Végül is nem vagyok ellene, ha nektek kedvetek van hozzá. Az egyik félt tönkreteszi, a másikat megöli, ezzel is előbbre vagyunk... Csak éppen az a baj, hogy így ezer év is eltelik, míg megújhodik a világ. Kezdjétek inkább azzal, hogy a levegőbe röpítitek ezt a börtönt, amibe úgyis ott pusztultok mindahányan.

És keskeny kezével a Voreux felé mutatott, a tárt ajtón ide látszottak a bányaépületek. Szavait váratlan esemény szakította félbe: Lengyelhon, a szelíd, kövér házinyúl, elcsavargott, s az utcán egy gyerekbanda kővel dobálta meg. Az állat most egy ugrással a kocsmába menekült, fülét hátracsapta, farkát behúzta, rémülten futott Szuvarinhoz, a nadrágját kaparta, úgy könyörgött, hogy vegye fel. Szuvarin a térdére fektette, két tenyere közé fogta, s az állat meleg, selymes bundájának érintésétől megint valami réveteg álmodozásba merült.

Most megérkezett Maheu is. Nem akart semmit inni, hiába unszolta udvariasan Rasseneurné, aki úgy kínálgatta a sörét, mintha ingyen adná. Étienne felállt, s kettesben indultak Montsou felé.

A Társulat székházának környéke bérfizetés napján mindig oly mozgalmas volt, mintha ünnepnap lenne vagy vidám búcsú. A telepekről csoportosan özönlöttek a bányászok. Minthogy a pénztáros irodája nagyon szűk volt, az emberek inkább a kapu előtt, a gyalogjárón csoportokba verődve várakoztak, s folyvást kiapadhatatlan tömeg állta el az utat. Az utcai árusok felhasználták az alkalmat, felállították guruló bódéikat, a cserépedénytől kezdve a hentesáruig mindent kínáltak. A söntések meg a sörkimérések csinálták persze a legjobb üzletet, mert a bányászok a fizetés előtt azért álltak oda a pultokhoz, hogy gyorsabban múljék az idő, fizetés után meg azért, hogy igyanak kicsit arra, ami már a zsebükben lapult. Még jó, ha nem a "Vulkán"-ban fejezték be a napot.

Amint Maheu és Étienne előbbre jutottak a várakozók között, egyre erősebben érezték, hogy ezen a napon valami elfojtott düh feszül az emberekben. Most valahogy más volt a hangulat, mint egyébként, mikor egyszerűen zsebre vágták és a kocsmában kicsit megcsappantották a pénzt. A kezek most ökölbe szorultak, dühös szavak hangzottak innen is, onnan is.

- Hát mégis igaz? - kérdezte Maheu Chavalt, akivel Piquette ivója előtt találkoztak össze. - Hát mégis megcsinálták ezt a gazságot?

Chaval válaszul csak dühösen morgott, és sanda pillantást vetett Étienne-re. Mikor megújították a szerződéseket, ő más csapatba állt be, mert lassanként irigykedni kezdett az újonnan érkezett munkásra, aki mint mondta, vezetőnek tünteti fel magát, és akinek az egész telep a talpát nyalja. Irigységét a szerelemféltés is növelte: valahányszor elvitte Catherine-t a Réquillart-ba vagy a meddőhányó mögé, mindig durván vádolta, hogy az anyja bérlőjével hál, utána meg vad vágytól ösztökélve majd megfojtotta öleléseivel.

- Már a Voreux van soron? - kérdezősködött tovább Maheu.

Chaval csak biccentett, hogy igen, aztán hátat fordított nekik; Étienne és Maheu meg bementek az irodába.

Ráccsal kettéosztott, szűk, négyszögletes szobában volt a pénztár. A falak mentén, a padokon öt-hat bányász várakozott, míg a pénztáros meg a segédje kifizette egyik társukat, aki sapkáját a kezében tartva állt a pénztárablak előtt. A bal oldali pad felett, a füstös, szürke falon friss színfolt: egy újonnan felragasztott, sárga hirdetmény. Reggeltől kezdve szakadatlanul vonultak el előtte az emberek. Kettesével, hármasával léptek be, megálltak előtte, aztán hang nélkül mentek tovább, csak a válluk reszketett, mintha a gerincük roppant volna meg.

Most éppen két ember állt a hirdetmény előtt: egy szögletes fejű, nyers képű fiatal, meg egy nagyon sovány, reszketeg fejű öreg. A fiatal nagy igyekezettel böngészte a szöveget, az öreg meg csak bambán nézte, egyikük sem tudott olvasni. Sokan megbámulták így anélkül, hogy megértették volna.

- Olvasd már fel! - kérte Maheu Étienne-t. Az olvasás neki sem ment valami kitűnően.

Étienne elkezdte olvasni a hirdetményt. A bányatársulat értesítése volt az összes aknák bányászaihoz. Értesítette őket, hogy tekintettel az ácsolatok készítésénél tapasztalható hanyagságukra, minthogy a pénzbüntetések nem vezettek eredményre, a vezetőség úgy döntött, hogy a fejtésért járó bért új rendszer szerint adják. Ezentúl külön fizetik az ácsolatot, éspedig egy köbméter leszállított és felhasznált bányafa alapján, figyelembe véve a megfelelő ácsolathoz szükséges mennyiséget. A kitermelt szén után csillénként fizetett bért így természetesen csökkentik, mégpedig a fejtőhely fekvését és jellegét figyelembe véve ötven centime-ról átlag negyven centime-ra. Ezután meglehetősen kusza kalkulációval igyekeztek bebizonyítani, hogy az átlag tíz centimes-os bércsökkentést éppen kiegyenlíti az ácsolatért fizetett külön bér. A hirdetmény még hozzátette, hogy mivel a Társulat minden bányásznak időt akar engedni arra, hogy meggyőződjék az új bérezési rendszer előnyeiről, csak december elsejétől, hétfőtől kezdve vezetik be.

- Hé! Mi lenne, ha kicsit halkabban olvasna! - kiáltott oda a pénztáros. - Az ember a saját szavát sem érti.

Étienne ügyet sem vetett rá, befejezte a felolvasást. A hangja remegett, s mikor befejezte, mindnyájan mereven bámultak a hirdetményre. Az öreg meg a fiatal bányász mintha még vártak volna valamire, aztán megroskadt a hátuk, és távoztak.

- Az istenit! - mormolta Maheu.

Mindketten leültek. Lehorgadt fejjel töprengtek, számolgattak, míg a sárga hirdetmény előtt szakadatlan sorban vonultak el a többiek. Hát csúfot űznek belőlük? Hiszen az ácsolaton semmiképpen nem tudják behozni a tíz centime-os bércsökkentést. Legfeljebb nyolc centime-ra számíthatnak, vagyis a Társulat két centime-ot lop ki a zsebükből minden csillénél, nem is beszélve arról, hogy a gondos ácsolat mennyi időt vesz el tőlük. Hát ide akartak kilyukadni, burkolt bércsökkentést akartak! A bányászok rovására takarékoskodnak!

- Az istenit! A kutya istenit! - hajtogatta Maheu, és felkapta a fejét. - Futóbolondok vagyunk, ha ebbe belenyugszunk.

A pénztárablak előtt azonban most nem állt senki, odament. Hogy időt nyerjenek, mindig a csapatvezető vájár vette fel a pénzt, aztán szétosztotta.

- Maheu és csapattársai, Filonnière-ér, 7-es munkahely! - kiáltotta a pénztáros segédje.

Keresgélt a listán, melyet a kitermelt csillék számáról az aknászok által naponta és munkahelyenként vezetett jelentésből állítottak össze, azután hangosan olvasta:

- Maheu és csapattársai, Filonnière-ér, 7-es munkahely... Százharmincöt frank.

A pénztáros kiszámolta a pénzt.

- Bocsánat - hebegte rémülten a vájár -, nincs itt valami tévedés?

Csak nézte ezt a kevés pénzt, nem nyúlt hozzá, valósággal megdermedt a rémülettől. Nem, igazán nem számított nagy összegre, de azt mégsem tudta elképzelni, hogy ennyire kicsi legyen, alighanem rosszul számoltak. Ha kifizeti Zacharie-t, Étienne-t meg Chaval utódjának a járandóságát, neki, az apjának, Catherine-nak meg Jeanlinnak összesen legfeljebb ötven frank jut.

- Nem, nem tévedtem - válaszolt a pénztáros. - Le kellett vonni két vasárnapot, négy munkaszüneti napot: összesen kilenc munkanapjuk volt.

Maheu utánaszámolt, mormolva összeadott, kilenc nap után jár neki mintegy harminc frank, Catherine-nak mintegy tizennyolc, Jeanlinnak meg kilenc. Az öreg Halálbírónak csak három munkanapja volt. De még akkor is, ha hozzáadjuk a Zacharie-nak meg a másik két vájárnak járó kilencven frankot, jóval többet kell kapniuk.

- Ne felejtse el a pénzbüntetéseket - figyelmeztette a pénztáros segédje. - Húsz frank pénzbírság a hibás ácsolat miatt.

A vájár elkeseredetten intett. Húsz frankos bírság, négy nap munkaszünet. Szóval ezért. Mikor még az öreg Halálbíró is dolgozott és Zacharie is velük élt, kéthetenként néha százötven frankot is vitt haza.

- Kell vagy nem kell? - türelmetlenkedett a pénztáros. - Láthatja, hogy mások is várnak... Ha nem fogadja el, hát szóljon.

Mikor Maheu nehéz keze reszketve nyúlt a pénzért, a pénztáros még odaszólt neki:

- Várjon csak, a maga neve itt fel van jegyezve nálam. Toussaint Maheu, ugye?... A vezértitkár úr akar magával beszélni. Most bemehet hozzá, egyedül van.

A kábult bányász nem is tudta, hogyan került be a színehagyott zöld ripsszel kárpitozott, öreg mahagóni bútorokkal berendezett irodába. Öt percen át hallgatta a vezértitkárt, ezt a magas, sápadt képű urat, aki még csak fel sem állt, az íróasztalán felhalmozott papirosok mögül beszélt hozzá. A feje zúgott, alig értett meg valamit a szavaiból, inkább csak rémlett neki, hogy az apjáról van szó, hogy tanulmányozzák a nyugdíjügyét, minthogy ötvenéves, negyvenévi szolgálat áll mögötte, hát százötven frank nyugdíjra terjesztették elő. Ezután mintha szigorúbb hangon beszélt volna. Szemrehányást tett neki, azzal vádolta, hogy politizál, célzást tett a bérlőjére meg az önsegélyző pénztárra, majd azt tanácsolta neki, hogy ne ártsa magát ostobaságokba, hiszen ő az akna egyik legjobb munkása. Maheu tiltakozni akart, de csak összefüggéstelen szavakat mormolt, lázasan gyűrte a sapkáját, aztán dadogva hátrált kifelé.

- Igenis, vezértitkár úr... Biztosítom a vezértitkár urat...

Mikor kijutott, és meglátta a rá várakozó Étienne-t, kitört.

- Kötnivaló bolond vagyok, hogy nem mondogattam neki jól oda! Az embernek még ennivalóra sem telik, és ilyen hülyeségekkel traktálják! Igen, veled van bajuk, azt mondta, hogy a telep meg van fertőzve... S mit tehet az ember, a kutya istenit, szépen fejet hajt és megköszöni. Neki van igaza, ez a legbölcsebb.

Maheu elhallgatott, harag és félelem gyötörte. Étienne komoran töprengett. Újból át kellett vágniuk az úton gyülekező csoportokon. Nőttön-nőtt az elkeseredés, a békés természetű nép elkeseredése; nem nyilvánult meg dühös gesztusokban, de szörnyű vihart jelző mennydörgés morajlott e nehezen mozduló tömeg felett. Néhányan, akik számolni tudtak, megállapították, hogy a Társulat csillénként két centime-ot keres azzal, hogy az ácsolatot külön fizeti, és ez még a legnehezebb fejűeket is felbőszítette. Elsősorban azonban mégis ez a nyomorúságos bér dühítette, az éhezéstől való félelem lázította őket a munkabeszüntetések és pénzbüntetések ellen. Hiszen máris alig van meg a betevő falatjuk, mi lesz velük, ha még csökkentik is a bért? A söntésben hangosan zúgolódtak, a harag úgy kiszárította a torkukat, hogy a kocsmákban hagyták még azt a kevés pénzt is, amit felvettek.

Étienne és Maheu Montsoutól hang nélkül ballagtak egész a telepig. Mikor Maheu belépett a házba, a felesége, aki egyedül volt az apróságokkal, mindjárt észrevette, hogy a férje üres kézzel jött haza.

- Mondhatom, kedves vagy! Hát hol a kávé, hol a cukor meg a hús? Egy kis borjúhústól még nem mentél volna tönkre!

Maheu nem felelt, egyre erősebb felindulás fojtogatta. A nehéz bányamunkában megkeményedett férfiarcra kiült a kétségbeesés, nehéz könnyek forró zápora hullt a szeméből. Leroskadt egy székre, az asztalra dobta az ötven frankot, és sírt, mint egy gyerek.

- Tessék, ennyit hoztam haza... Ennyi a fizetség mindnyájunk munkájáért.

Maheu-né Étienne-re pillantott, az is csüggedten, szótlanul állt. Erre ő is elsírta magát. Hogyan éljen meg kilenc ember két hétig ötven frankból? A legidősebb fiú elhagyta őket, az öreg nem tud lábra állni: hiszen ez maga a halál. Alzire rémülten, hogy az anyját sírni látta, a nyakába borult. Estelle sivalkodott, Lénore meg Henri zokogott.

És hamarosan az egész bányásztelepen felhangzott a nyomor jajkiáltása. A férfiak hazatértek, és minden házban tehetetlenül siránkoztak, hogy milyen szörnyű napok következnek a kevés fizetés miatt. Megint nyíltak az ajtók, az asszonyok kiálltak a ház elé, ott jajgattak, mintha panaszuk már nem férne meg a zárt falak között.

Szemerkélt az eső, de ők észre sem vették, kiáltoztak egymásnak, tenyerükben mutogatták a pénzüket.

- Ide nézzetek! Ennyit adtak neki, hát ez már gyalázat!

- És én? Nekem még csak annyim sincs, hogy két hétig kenyérre teljen.

- Hát még nekem! Számoljatok csak kicsit, akár az ingemet is eladhatom!

Maheu-né is kiment a ház elé, akár a többiek. Levaque-né körül összecsoportosultak az asszonyok, ő jajongott a leghangosabban, mert az a részeges férje még csak haza sem jött, sejtette hát, hogy a fizetés - akár kicsi, akár nagy - elúszik a "Vulkán"-ban. Philomène Maheu-t leste, nehogy Zacharie egy garast is elvegyen a pénzből. Csak Pierronné látszott meglehetősen nyugodtnak, az az alamuszi Pierron, nem tudni, hogyan, de mindig úgy intézi, hogy az aknász listáján több munkaórával szerepel, mint a többiek. Kozmás anyó szerint ez galádság volt a vejétől, ő a haragvókkal érzett együtt, sovány testét kihúzta, úgy állt a csoport közepén, és öklét rázta Montsou felé.

- Ma reggel is láttam a cselédjüket! Hintóban ment - rikácsolta, anélkül hogy megnevezte volna Hennebeau-ékat. - Az ám! A szakácsné! Kétlovas hintóval ment Marchiennes-be, biztosan halért!

Mindnyájan felzúdultak, elölről kezdődött a dühös méltatlankodás. Végtelenül felháborította őket, hogy ezt a fehér kötényes cselédet az urak hintáján viszik a szomszéd város piacára. Nekik persze hal kell akkor is, mikor a munkások éhen vesznek! De nem örökké jut ezeknek sem hal: hamarosan eljön a szegények ideje! És a lázadás e hangjában azok a magvak szöktek szárba, azok terebélyesedtek ki, melyeket Étienne vetett el. Mint a koporsófödél, úgy borult rájuk a kilátástalan nyomorúság, s ők türelmetlenül sürgették a beígért aranykort, mikor részük lesz majd a boldogságban. Az igazságtalanság már túlságosan nagy, végül is kikövetelik jogaikat, hiszen így a falatot is kiveszik a szájukból!

Főként az asszonyok szerették volna azon nyomban egy rohammal bevenni a haladásnak ezt a megálmodott országát, ahol nincs többé nyomorúság. Már csaknem beesteledett, az eső is nekieredt, de a gyerekek még szerteszéledve zsivajogtak, s az asszonyok sírásának hangja felverte az egész telepet.

Este a "Jószerencsé"-ben elhatározták a sztrájkot. Most már Rasseneur sem szegült ellene, Szuvarin is elfogadta, mint első lépést. Étienne pár szóban összefoglalta a helyzetet: ha a Társulat mindenáron sztrájkot akar, hát sztrájk lesz.


5

Eltelt egy hét, gyanakvóan, komoran dolgoztak tovább, várták az összeütközést.

Maheu-éknál a következő bérfizetés még rosszabbnak ígérkezett. Még a higgadt és józan Maheu-né is egyre ingerlékenyebb volt. Ráadásul egyik éjszaka Catherine lánya nem jött haza aludni. Másnap reggel oly kimerülten, oly betegen jött meg, hogy nem is tudott elmenni a bányába, sírt, azt mondta, hogy ő nem tehet róla, Chaval nem engedte el, megfenyegette, hogy megveri, ha elszökik. Chavalt megőrjítette a féltékenység, azért fogta magánál Catherine-t, nehogy hazamenjen Étienne-hez, mert mint mondta, tudja ő azt nagyon jól, hogy a családja egyszerűen befektette Étienne ágyába. Maheu-né dühében megtiltotta a lányának, hogy még egyszer találkozzék azzal a vadállattal, azt mondogatta, hogy elmegy Montsouba, és felpofozza. Csakhogy a munkanap így is odaveszett, és Catherine-nak csepp kedve sem volt változtatni, ha már egyszer Chaval szeretője lett.

Két nappal később megint csak történt valami. Jeanlin, akiről szülei azt hitték, hogy szép rendesen végzi a dolgát a Voreux-ben, fogta magát, és Bébert-rel meg Lydie-vel hétfőn is meg kedden is a lápokon meg a vandame-i erdőben kószált. Elcsalta két pajtását, és isten tudja, mit lopkodtak össze, milyen gyerekhez nem való dolgokat műveltek hármasban. Jeanlin alapos büntetést kapott, az anyja kint, az ajtó előtt verte el, az egész telep megszeppent gyereknépének a szeme láttára. Ki hallott már ilyet? Az ő gyereke csinálja ezt! Mennyi pénzbe van mindegyik, mióta csak megszületett, s most nem akarnak dolgozni! S e kitörésben a saját, örömtelen ifjúságának emléke jajdult, az örökletes nyomorúság, mely minden kis emberpalántában csak a későbbi kenyérkeresőt látja. Ezen a reggelen, mikor a férfiak és Catherine a bányába indultak, Maheu-né felült az ágyban, és odaszólt Jeanlinnak:

- Ide hallgass, gyalázatos kölyök! Szíjat hasítok a hátadból, ha még egyszer elcsavarogsz!

Maheu-ék új fejtőhelyén nagyon nehéz volt a munka. A Filonnière-érnek ez a szakasza úgy elkeskenyedett, hogy a tető és a fal közé préselt vájárok fejtés közben állandóan fölsebezték a könyöküket. Ráadásul úgy átnedvesedett, hogy szüntelenül féltek, hogy a víz hirtelen szétrepeszti a sziklákat, és elsodorja az embereket. Étienne-nek előző nap, mikor a fejtőnyársat erősebben a szénfalba mélyesztette, majd hirtelen kirántotta, vízsugár csapott az arcába. Ez azonban csak figyelmeztető jel volt, nem lett belőle komolyabb baj, csak még nedvesebb, még egészségtelenebb lett a munkahelyük. Egyébként már Étienne is alig gondolt arra, hogy baleset is történhet, elfeledkezett erről éppúgy, mint a társai, akik semmibe vették a veszélyt. Nem törődtek a bányaléggel, még csak nem is érezték, mikor a pillájukra nehezedett, mintha pókháló tapadt volna rá. Csak néha jutott eszükbe, mikor a lámpájuk lángja még sápadtabb, még kékebb fénnyel égett, ilyenkor egyik-másik ember az ér falához hajtotta a fejét, hogy hallgassa az apró buborékok neszét: a repedésen átszűrődő gáz sustorgását. Az állandó veszélyt a földomlások jelentették, mert a sebtében összetákolt ácsolat aligha bírja tartani az átnedvesedett rétegeket.

Maheu csapatának ezen a napon háromszor is meg kellett erősítenie az ácsolatot. Fél három volt, az emberek már éppen abba akarták hagyni a munkát; Étienne oldalvást feküdt, egy tömböt hasított ki, mikor messziről hangzó, hatalmas dübörgés reszkettette meg az egész bányát.

- Mi volt ez? - kiáltott, és abbahagyta a munkát. Azt hitte, hogy beszakadt mögötte a szintfolyosó.

Maheu máris csúszott lefelé a lejtős érben, úgy kiáltott vissza:

- Földomlás... Gyorsan! Gyorsan!

Valamennyien hanyatt-homlok igyekeztek, hogy mielőbb bajba került társaik közelébe jussanak, féltették őket, s ez a féltés valósággal szárnyakat adott nekik. Síri csend lett, lámpájuk vad táncot járt csuklójukon, meghajolva, szinte négykézláb rohantak végig a közlén, s egy percre sem lassítottak, mikor egymást kérdezgették, vagy kurtán válaszolgattak: hol történhetett? Csak nem valamelyik fejtőhelyen? Nem, alulról hangzott, alighanem a szállítóvágatból. Amikor a vakaknához értek, egymás hegyén hátán csúsztak lefelé, mit sem törődtek azzal, hogy kékre-zöldre verik magukat.

Jeanlin, akinek az ülepe még most is vörös volt a veréstől, ezen a napon nem szökött meg a bányából. Mezítláb ügetett a csillesor mögött, egymás után csukta be a szellőzőajtókat, és néha, amikor nem kellett attól tartania, hogy valamelyik aknász meglátja, felkapaszkodott az utolsó csillére, pedig ezt megtiltották neki, mert féltek, hogy elalszik rajta. Legfőbb szórakozása azonban az volt, hogy minden egyes alkalommal, mikor a csillesor kitérő vágányra állt, hogy maga elé engedjen egy másikat, előrement Bébert-hez, aki a gyeplőt fogta. Alattomban, lámpa nélkül lopakodott oda, s véresre csípte; mindenféle gazságot agyalt ki ellene, olyan volt, akár egy rosszindulatú majom; a sárga hajával, nagy fülével, sovány képével meg a sötétben villogó apró, zöld szemével valóban leginkább majomra emlékeztetett. Betegesen koraérett volt, a gonosz értelem majomügyességgel párosult benne, idétlenségében már-már az ősember állati színvonalára süllyedt.

Mouque délután kivezette a Bataille-t az istállóból a csillésekhez, mert most a Bataille-on volt a munka sora, s minthogy az állat nyugtalanul fújtatott az egyik kitérő vágányon, Jeanlin, aki megint odakúszott Bébert-hez, megkérdezte:

- Mi van ezzel a vén gebével, hogy ilyen hirtelen megállt?... Még eltöri a lábamat.

Bébert nem tudott válaszolni a pajtásának, erővel kellett visszatartania a Bataille-t, mert az állat egy másik szerelvény közeledtére nagyon is nekividámodott. Már messziről megérezte, hogy a Trompette közeledik; az öreg ló nagyon ragaszkodott ehhez a társához, attól a perctől kezdve, hogy lekerült a bányába. Úgy viselkedett vele, mint valami öreg filozófus, aki gyengéd szánakozást érez egy ifjú barátja iránt, és azzal akar segíteni rajta, hogy beleplántálja a megadást és türelmet. A Trompette ugyanis nem akarta megszokni a bányát, kedvetlenül, lehorgasztott fővel, vaksin húzta a csillesort, mintha állandóan a napfényt sírná vissza. A Bataille, valahányszor összetalálkozott vele, mindig feléje nyújtotta a fejét, prüszkölt neki, mintha gyengédségével akarna erőt önteni beléje.

- Az istenfáját! - káromkodott Bébert. - Ezek már megint egymást nyalják!

Mikor aztán a Trompette továbbment, válaszolt Jeanlin kérdésére:

- Ez egy vén ravasz!... Amikor így megáll, az azért van, mert előre tudja, hogy valami kő vagy gödör kerül az útjába, aztán félti magát, nem akarja kitörni a lábát... Nem tudom, mit érezhet ma ott a szelelőajtó mögött, csak belöki, de nem moccan tovább... Te nem vettél észre valamit?

- Nem - válaszolt Jeanlin. - Csak sok a víz, egész a térdemig ér.

A csillesor megindult. S a következő vontatáskor, mikor a Bataille a fejével belökte az ajtót, megint csak nem akart továbbmenni, reszketve nyerített. Végül mégis elszánta magát, s nekiiramodott.

Jeanlin becsukta az ajtót, és hátramaradt. Lehajolt, nézte, hogy milyen nagy latyakban jár, aztán felfelé világított a lámpájával, és észrevette, hogy az ácsolat alaposan meghajolt a szüntelenül csordogáló víztől. Éppen akkor ért oda egy Berloque nevű vájár is, akit általában csak Tuskónak szólítottak; sietett haza a feleségéhez, az asszony gyerekágyban feküdt. Ő is megállt, s az ácsolatot nézte. És egyszerre csak, éppen mikor a gyerek nekiiramodott, hogy utolérje a csillesort, szörnyű recsegés, ropogás támadt, s az omlás betemette a férfit és a gyereket.

Mély csend támadt. A zuhanás szele vastag port kavart fel a vágatokban, és fuldokolva, hunyorogva rohantak oda a bányászok a legtávolabbi munkahelyekről is, táncoló lámpájuk gyér fénye alig világította meg a fekete emberek vágtáját e vakondlyuk mélyén. Mikor az először érkezők szemben találták magukat az omlással, feljajdultak, társaikért kiáltoztak. Egy másik csoport a hátsó fejtőhelyről a vágatot elzáró omladék túlsó oldalára került. Azonnal megállapították, hogy legfeljebb tízméteres szakaszon omlott be a födém. A kár nem súlyos. De mindnyájuk szíve összeszorult, mikor az omladék alól halálhörgés ütötte meg fülüket.

Bébert otthagyta a szerelvényt, kiáltozva rohant a többiekhez:

- Jeanlin alatta van! Jeanlin alatta van!

Maheu Zacharie-val és Étienne-nel együtt éppen akkor bukott ki a vakaknából. Kétségbeesett düh fogta el, csak káromkodni tudott.

- A kutya istenit! A kutya istenit!

Catherine, Lydie és Mouquette is futva érkeztek, zokogni kezdtek, majd sikoltoztak a szörnyű fejetlenségben, amit a sötétség csak fokozott. Rájuk szóltak, hogy hallgassanak, de csak jobban megrémültek, és még hangosabban jajveszékeltek minden hörgés hallatára.

Richomme aknász lélekszakadva rohant oda, kétségbeesett, hogy sem Négrel mérnök, sem Dansaert nem tartózkodik a bányában. Fejét az omladéknak hajtva hallgatózott, s végül kijelentette, hogy nem gyerekjajgatást hall. Férfi került alája, ez biztos. Maheu már századszor szólongatta Jeanlint, de még csak lélegzését sem hallotta. A gyereket nyilván halálra zúzta az omlás.

Csak a monoton hörgés folytatódott. Szólongatták a haldoklót, a nevét kérdezték. Csak a hörgés válaszolt.

- Siessünk! - hajtogatta Richomme, aki máris szervezte a mentési munkálatot. - Majd aztán beszélünk.

A bányászok mindkét oldalról csákánnyal és lapáttal estek az omladéknak. Chaval szó nélkül dolgozott Maheu-val és Étienne-nel, Zacharie meg az omladék elhordását irányította. Eljött a felszállás ideje, egyikük sem evett még, de nem is mennek ebédelni, míg társaik veszélyben vannak. Eszükbe jutott azonban, hogy a telepen majd nyugtalankodnak, ha azt látják, hogy egyikük sem tér haza, s valaki azt ajánlotta, hogy küldjék haza a nőket. Csakhogy sem Catherine, sem Mouquette, de még Lydie sem volt hajlandó elmenni, ott maradtak, hogy segítsenek az omladék eltakarításánál, meg azért, mert mindent látni, hallani akartak. Így aztán Levaque vállalta, hogy visszatér a bányásztelepre, s ott majd azt mondja, hogy földomlás volt ugyan, de csak anyagi kár esett, amit most mindjárt rendbe is hoznak. Már négy óra felé járt az idő, egy órába sem telt, s ők elvégeztek egy egész napra való munkát: az omladéknak felét már elhordták volna, de mindig újabb sziklatörmelék hullott le a födémről. Maheu dühödten dolgozott, s fenyegető mozdulattal utasította vissza egyik társát, aki kis időre fel akarta váltani.

- Csak lassan! - szólalt meg végül Richomme. - Odaérünk... csak óvatosan, nehogy mi okozzuk a halálukat.

A hörgés egyre közelebbről hallatszott, ez a szakadatlan hang irányította az emberek munkáját, s egyszerre mintha közvetlenül a csákányuk alól hallatszott volna. Aztán hirtelen megszakadt.

Némán egymásra néztek, megborzongtak, mikor a halál szele megcsapta őket a sötétségben. Tovább lapátoltak izzadságban úszva, izmaik pattanásig feszültek. Először egy lábat láttak meg, most már puszta kezükkel kaparták a földet, egyik végtagot a másik után szabadították ki az omladék alól. A fej nem sérült meg. A lámpák rávilágítottak, majd szájról szájra járt a Tuskó neve. Még egész meleg volt; a szikla a gerincoszlopot törte el.

- Takarjátok le valami pokróccal, s tegyétek csillére - rendelkezett az aknász. - Most pedig keressük a gyereket. Gyorsan!

Maheu még egy utolsót ütött, s a csákány nyomán rés nyílt, most már szót tudtak érteni azokkal, akik a túlsó oldalról kezdték meg az omladék eltakarítását. Átkiáltottak, hogy éppen most találták meg Jeanlint; eszméletlen, a két lába eltört, de még lélegzik. Az apja vette a karjába a gyereket, összepréselt ajka közül csak káromlást mormolt. Így könnyített fájdalmán; Catherine meg a többi nő újból sikoltozni kezdett.

A menet hamarosan felsorakozott. Bébert idevezette a Bataille-t, befogta a két csille elé, az elsőben Étienne tartotta karjában Tuskó holttestét, a másodikban Maheu ült, térdén Jeanlin, az egyik szellőzőajtóról letépett vászondarabbal takarták be az eszméletlen gyereket. Lépésben indultak meg. Mindegyik csillén mint vörös csillag világított a lámpa. Mögötte lépegettek a bányászok, ötven árnyalak, sorban, egymás után. A fáradtságtól megroskadt a válluk, alig húzták a lábukat, minduntalan megcsúsztak a sárban, az arcukon gyász, s mentek, csak mentek, mint dögvész sújtotta nyáj. Csaknem fél órába telt, míg az aknarakodóhoz értek. A sűrű sötétségben vonuló föld alatti gyászmenet csak nem akart véget érni, szakadatlanul vonult az egymást keresztező, szüntelenül kanyargó vágatokon.

Az aknarakodónál Richomme már intézkedett, hogy az egyik kas maradjon szabadon. Pierron rögtön betolta a két csillét. Az egyikben Maheu a sebesült gyermekével, a másikban meg Étienne, akinek karjában kellett tartania a holttestet, nehogy leessék a csilléről. Mikor a többi rekesz megtelt bányászokkal, a kas felemelkedett. Két percig tartott a felszállás. Az ácsolat mögül rájuk záporozott a hideg víz, az emberek szüntelenül felfelé néztek, türelmetlenül várták, hogy végre megpillantsák a napvilágot.

Az egyik csillésgyereket elküldték Vanderhaghen doktorért, szerencsére megtalálta. S mindjárt jött is. Jeanlint és a holttestet letették az aknászszobába, ahol egész éven át hatalmas tűz lobogott. Meleg vízzel telt vedreket készítettek elő, hogy lemoshassák a sebesült lábát, matracokat raktak a padlóra, s erre fektették a halottat és a gyermeket. Csak Maheu és Étienne mentek be. Az ajtó előtt csoportba verődve, halkan beszélgettek a csilléslányok, a bányászok meg az odasereglett gyereknép.

Az orvos csak rápillantott Tuskóra, s csendesen mondta:

- Ennek vége!... Lemoshatjátok.

Két felvigyázó levetkőztette, majd szivaccsal lemosta a szénportól fekete testet, amelyen még a munka verejtéke sem száradt meg.

- A feje nem sérült meg - állapította meg az orvos, amint letérdelt Jeanlin matracához. - A mellkas sem... De bizony a két lába megszenvedte...

Ő maga vetkőztette le a gyereket, levette róla a sapkát, a mellényt, lehúzta a nadrágját és az ingét, oly ügyesen csinálta, hogy egy dajka sem jobban. És a szánalmas, vézna kis test ott feküdt mozdulatlanul, a bőrére tapadt szénporon meg sárga földön átütött a vér. Őt is le kellett mosni, az orvos így nem tudta megvizsgálni. A szivacs nyomán mintha még jobban lefogyott volna, húsa olyan sápadt volt, oly áttetsző, hogy a csontjait is meg lehetett volna számolni. Szánalom volt nézni a nyomorúságban élő fajtának ezt az utolsó, satnya hajtását, ezt a majd halálra zúzott, szenvedő semmiséget. Mikor tisztára mosták, már látszottak a comb sérülései, a két véres zúzódás a fakó bőrön.

Jeanlin feljajdult, mikor magához térítették. Maheu, aki a matracnál lábtól állt, csak nézte, két karját tehetetlenül lógatta, s szeméből nehéz könnyek peregtek.

- Te vagy az apja? Mi? - kérdezte az orvos, és felnézett Maheu-re. - Ne sírj, látod, hogy nem halt meg... Inkább segíts egy kicsit.

Két egyszerű törést állapított meg. Csakhogy a gyerek jobb lába nyugtalanította: alighanem le kell vágni.

Négrel és Dansaert - akik közben megkapták az értesítést - e percben érkeztek meg Richomme-mal együtt. A mérnök savanyú képpel hallgatta az aknász jelentését. Aztán kifakadt: mindig ez az átkozott ácsolat! Százszor is megmondta, hogy pár ember még alatta vész! S ezek a barmok még azt mondják, hogy sztrájkba lépnek, ha arra kényszerítik őket, hogy tartósabb ácsolatot készítsenek! S most ráadásul a Társulat fizetheti a kártérítést. Na, boldog lesz Hennebeau!

- Ki ez? - kérdezte Dansaert-t, aki némán állt a holttest mellett. A hullát éppen most takarták le egy lepedővel.

- Tuskó. Az egyik legjobb munkásunk - válaszolta a bányamester. - Három gyereke van... Szerencsétlen flótás!

Vanderhaghen doktor úgy rendelkezett, hogy Jeanlint azonnal haza kell szállítani. Hat óra volt, már leszállt az esti szürkület, a legokosabb, ha a holttestet is elszállítják. A mérnök máris kiadta a parancsot, hogy fogjanak be a halottaskocsiba, s hozzanak egy hordágyat. A sebesült gyereket a hordágyra fektették, a halottat meg matracostul együtt betették a kocsiba.

Az ajtó előtt még most is ott álltak a csilléslányok, a bányászokkal beszélgettek, azok is ottmaradtak, hogy lássák, mi történik. Mikor az aknászok szobájának ajtaja kinyílt, mindnyájan elhallgattak. Megint felsorakozott a menet, elöl a halottaskocsi, mögötte a hordágy, utána meg az összesereglett emberek. Áthaladtak a külszínen, lassan kanyarogtak felfelé a telephez vezető úton. A novemberi hideg már letarolta a hatalmas síkságot, és mint a sápadt égből ereszkedő szemfödél, úgy borult rá a lomha éjszaka.

Étienne halkan odaszólt Maheu-nek, azt tanácsolta neki, küldje előre Catherine-t, hogy a lány előkészíthesse az anyját a szerencsétlenség hírére. A hordágy mögött csüggedten lépkedő Maheu igent intett, és a lány előreszaladt, mert már közeledtek a bányásztelephez. De a baljós ládának - a jól ismert gyászkocsinak - a híre megelőzte őket. Fejvesztett asszonyok rohantak ki az utcára, páran meg rémületükben csak úgy, hajadonfőtt futkostak fel-alá. Hamarosan harmincan, aztán ötvenen voltak, mindnyájukat egy félelem gyötörte. Hát halott is van? Kicsoda? Levaque híradása, mely először megnyugtatta őket, most vak félelemmel töltötte el valamennyit: nem egy ember halt meg, tízen is odavesztek, holttestüket egyenként hordja haza a halottaskocsi. Maheu-nét balsejtelem kínozta, és alighogy Catherine eldadogott egy-két szót, feljajdult:

- Meghalt apátok!

Catherine hiába csitította, hiába beszélt Jeanlinról, az anyja meg sem hallotta, rohant kifelé. S amint meglátta a templom előtt felbukkanó halottaskocsit, elsápadt s megtorpant. Rémülettől néma asszonyok álltak a kapuk előtt, a halottaskocsit lesték, mások meg a menet után indultak, reszketve várták: vajon melyik ház előtt áll meg.

A halottaskocsi továbbment, s Maheu-né meglátta a férjét a hordágy mellett. Mikor a hordágyat letették az ajtajuk előtt, mikor már tudta, hogy Jeanlin él, hogy eltört a két lába, kitört belőle a visszafojtott izgalom, haragtól fuldokolva, száraz szemmel hebegett:

- Már csak ez hiányzott! Most a gyerekeinket nyomorítják meg!... Jaj, a két lába! Irgalmas Isten! Most aztán mit kezdjek vele?

- Hallgass már - szólt rá Vanderhaghen doktor, aki eljött, hogy bekötözze Jeanlint. - Talán jobb szeretnéd, ha ott maradt volna?

Maheu-né haragja azonban már nem ismert határt, Alzire, Lénore és Henri meg zokogva kapaszkodtak a szoknyájába.

Miközben segített felvinni a sebesültet, s odaadta az orvosnak mindazt, amire szüksége volt, szüntelenül átkozta a sorsot, s egyre kérdezgette, ugyan honnan venné a pénzt arra, hogy nyomorékokat etessen? Mintha nem lenne elég az öreg, most még itt a gyerek is, ez is elveszti a lábát, így jajgatott szüntelenül; közben az egyik szomszédos házból is felhangzott a jajgatás, a szívet tépő zokogás; Tuskó felesége meg a gyerekei sírtak a holttest mellett.

Beesteledett, a kimerült bányászok végre megették a levesüket, a bányásztelepre komor csend borult, melyet csak a kétségbeesett jajkiáltások törtek meg.

Három hét telt el. Nem kellett amputálni Jeanlint, megmaradt mindkét lába, de alighanem sánta lesz egész életére. A lefolytatott vizsgálat után a Társulat végül rászánta magát, és ötvenfrankos segélyt adott Maheu-éknak. Ezenfelül megígérték, hogy mihelyt felépül a megnyomorított gyerek, keresnek neki valami külszíni munkát. A család azonban még nagyobb nyomorba került, mert Maheu-t a történtek úgy megviselték, hogy magas lázzal ágynak esett.

Csütörtök óta Maheu ismét lejárt a bányába. Vasárnap este Étienne a közelgő december elsejéről beszélt, szüntelenül foglalkoztatta a kérdés, hogy vajon a Társulat valóra váltja-e a fenyegetését. Tíz óráig maradtak fent, várták Catherine-t, aki nyilván elidőzött valahol Chavallal. A lány azonban nem jött haza. Maheu-né szó nélkül, de nagyon haragosan kulcsra zárta az ajtót. Étienne nehezen aludt el, nyugtalanította az üres ágy, melyben Alzire oly kevéske helyet foglalt el.

Catherine másnap sem jött haza, és Maheu-ék csak délután, a bányából hazajövet tudták meg, hogy Chaval nem engedi el maga mellől. Szörnyű jelenetek után a leány végre rászánta magát, hogy összeköltözik vele.

Chaval, hogy elkerülje a szülők szemrehányását, fogta magát, és beállt a Jean-Bart-ba, Deneulin bányájába; Catherine is ott kapott munkát, mint csilléslány. Az új pár azonban továbbra is Montsouban lakott, Piquette-nél.

Maheu először azt mondta, hogy megpofozza Chavalt, a lányát meg hazarugdossa. De aztán tehetetlenül legyintett: nem lenne semmi értelme, ez már csak így van, a lányokat nem lehet megkötni, ha egyszer férfit akarnak maguknak. Okosabb szép nyugodtan megvárni, míg összeházasodnak. Maheu-né azonban nem tudta ilyen könnyen venni a dolgot.

- Hát megvertem én egyszer is e miatt a Chaval miatt? - panaszkodott Étienne-nek, aki némán, sápadtan hallgatta. - Hiszen maga okos ember, hát mondja meg, mit csináltam én neki?... Hiszen békén hagytuk mi őt, mert hát, istenem, a lányoknak már csak ez a sorsa. Én is teherben voltam már, mikor az apjuk elvett. De én nem szöktem meg a szüleimtől, sose lettem volna képes olyan gyalázatosságra, hogy fiatal fejjel odaadjam a keresetemet egy férfinak, aki nincs is rászorulva... Hát tudja, ez már gyalázat! Az ember odajut, hogy azt mondja, bárcsak ne lenne gyereke!

S minthogy Étienne most is csak némán ingatta a fejét, Maheu-né folytatta:

- Egy lány, aki minden este oda ment, ahova akart! Hát mi bújt bele? Nem tudott volna várni, míg férjhez adom, hogy legalább segített volna kicsit kivakarózni a nyomorúságból? Hát nem azért van az ember gyerekének lánya, hogy dolgozzon?... De mi túlságosan jók voltunk hozzá, meg kellett volna tiltani neki, hogy akármelyik férfival is eljárkáljon. Az ember a kisujját nyújtja, aztán már az egész karját akarják!

Alzire helyeslően bólogatott. Lénore és Henri e szóvihartól megrémülve halkan sírdogált, az anyjuk meg csokorba szedte a családot ért bajokat: először is itt van Zacharie, akit meg kell házasítani; aztán az öreg Halálbíró, az meg csak ül egy széken a beteg lábával, aztán Jeanlin, még jó, ha tíz nap múlva talpra áll, mert hiszen a csont rosszul forrt össze; s akkor még ez hiányzott, hogy ez a céda Catherine elmenjen egy férfival! Széthullik a család, már csak az apa dolgozik a bányában. Hogyan éljen meg hét ember ebből a napi három frankból, még ha Estelle-t nem is számítjuk! A legokosabb lenne, ha valamennyien beleugranának a csatornába!

- Hogy emészted magad, azzal nem jutunk előbbre - jegyezte meg Maheu tompa hangon. - Annyira meg talán mégsem vagyunk.

Étienne eddig csak mereven bámult a padlóra, de most felemelte a fejét, s mint akinek a tekintete valami távoli látomáson révedezik, úgy mondta:

- Már éppen ideje! Már éppen ideje!


Jegyzetek

1. Skrofula - görvély; gümőkóros nyirokcsomó-daganat. [VISSZA]

2. Császár, császárné - III. Napóleon és felesége. Louis Bonaparte az 1851. decemberi államcsínnyel magához ragadta a hatalmat, és megdöntve az 1848-i forradalom által létrehozott Második Köztársaságot, III. Napóleon néven császárrá koronáztatta magát. Az így létrejött Második Császárság a nagyburzsoázia érdekeinek kedvezett. [VISSZA]

3. Prosperitás - gazdasági fellendülés. [VISSZA]

4. Koncesszió - engedmény, itt: vállalat. [VISSZA]

5. Vallon - Belgium déli és Franciaország északnyugati részén élő népcsoport; nyelvük a francia nyelv elkülönült nyelvjárása. [VISSZA]




Kezdőlap Előre