III. rész
Kárpáti Kamil és körei


"Ki a csillagokig futna, szürke szájjal hull a kőre..."
Kárpáti Kamil: Relief egy fegyházról

(Stádium K. 1993.)

"Ne higgyétek, hogy fekszik itt valaki
ugyan, alattatok?
Hisz a mandulafa virágos lombja
s toronytetőn a fény
fölöttetek ragyog."

(Sírvers)

Kárpáti Kamil szinte egész ifjúkorát börtönben töltötte. Még nincs húszéves, amikor egy sikertelen határátlépési kísérlet miatt - 1949 májusában - letartóztatják, s csak 1956 októberében szabadul... Hét és fél év egy fiatalember életében - felér egy elrablott fél-élettel! "Az ember egész életében mindig egyetlen verset ír, mindig a Verset" - s Kárpáti Kamil esetében ez a Vers: a XX. századi ember bebörtönzöttsége létrácsai közé (amint erről Utószavában vall). Kötetét volt fegyenctársainak: Béri Gézának, Gérecz Attilának és Szathmáry Györgynek ajánlja - "a három églakó magyar költőnek"; versekben is megemlékezik róluk (Vers, halhatatlan; G. A. úr(fi) szökése Vácról; Sírbeszéd Gérecz Attila fölött; Három ösztövér angyal).

A legnevesebbek (Határ Győző, Faludy György) mellett a náluk jóval fiatalabb Kárpáti Kamil volt talán leghosszabb ideig a "börtönköztársaság" lakója. Költészetének jelentős hányada itt fogant. Belőle nemcsak a kor állapotrajza bontható ki, hanem nyomon kísérhető az a folyamat is, hogyan birkózik a rabság - állandósult - érzésével egy olyan ember, aki nem pusztán az empíria síkján éli meg az élettényeket. A "fogoly-lét" metafizikai élményét teszi számunkra átélhetővé, igen magas költői szinten. A szokványos "börtönköltészeten" túlmenően így emelkedik lírája a kor szimbólumává.

A börtön-versek ciklusrendje a helyszínek szerint alakul; így mintegy képet kapunk az '50-es évek egész börtönrendszeréről. Ugyanakkor világosan kirajzolódik az a benső érlelődési folyamat is, ahogyan egy huszonéves fiatalember - mind nagyobb rálátást szerezve sorsa buktatóira - felülkerekedik élethelyzetén, s lélekben mind szabadabbá válik.

Kárpáti Kamil első kötete, a Hajnali gyümölcsös, épp letartóztatása előtt került nyomdába. Így természetesen bezúzták; de a költő mintegy negyven verset mégis átmentett belőlük későbbi köteteibe, előhívva őket az emlékezet kútjából. Eleven rácsodálkozása a valóság dolgaira, áradó életszeretete, szürreális megjelenítési módja már itt jelzi: nem szokványos költői arculat van kibontakozóban! A "börtönköztársaság" aztán még inkább a szürreális képzeletvilág kivirágzásának kedvezett: a versek jó része a "belső képernyőre" vetítődött, rögzíteni ritkán tudta őket a költő (papír - ceruza híján) - így a képzelet ág-bogas szövedéke tartotta meg őket a maguk friss elevenségében.

A fiatalembert - a kor "szokásának" megfelelően - először az Andrássy út 60-ba viszik, majd néhány hónapi vallatás után Kistarcsára szállítják. Itt csakhamar minden fizikai fájdalomnál brutálisabb élményben van része: mintegy száz versét - amit az ismert borzalmas körülmények ellenére titkon sikerült WC-papíron rögzítenie - megtalálják, s két "párban járó, jól megtermett nyomozó" a szeme láttára elégeti (később A menyasszony vetkőztetése c. regényében megidézi ezt a soha-nem-feledhető lelki gyilkosság-jelenetet, amit a verseskötetébe is beemel, szimbolikus értelmét hangsúlyozandó). A börtönversek első ciklusa ezért (is) kapja a Kigyúl... címet. Másrészt azonban a "kigyúl" szó magát a költői önérzet születését (a lélek "kigyúlását") is jelképezi - amit a Találkozás 1949-ben c. versben örökít meg. Az ifjú vigasztalni szeretné az őt meglátogató édesanyját, s elhitetni vele, hogy a börtön, a megpróbáltatások javára válnak: jobbá teszik őt. Ezért - szerepet játszva! - magabízónak és erősnek mutatja magát: "Díszítem magam akácfalombbal / Olajvirág porán visz utam. / Hadd fogjalak, anyám, karommal, / mikor fiad kigyúl és elsuhan". Csakhogy lázas erőlködése hiábavaló: édesanyja "keskeny, keserű szája", konok hallgatása elviselhetetlen belső szenvedést takar - aléltan hull fia karjába ("úgy hulltál karomba, hogy elestél"). Őt magát azonban megkeményítette a belső dac.

1950 őszén "poklaink legpoklába", Recskre hurcolják, ahol majdnem egy évet tölt. Az első hetekben meglepően sokat ír (még papírra-ceruzára is szert tesz, amit aztán egy "hipisen" elkoboznak tőle - ettől kezdve memorizálja verseit). A mintegy 40-50 recski vers közül a válogatás 20-22-t emel ki (A kő alatt c. ciklus). Maga a ciklusnyitó "hosszúvers": a Sosem halottak éneke majd csak a Gyűjtőfogházban nyeri el végleges formáját (s kerül a kézzel írt Füveskert antológia élére), de már itt megfogamzott. Kivégzések alkalmával, egy-egy rabtársuk halálakor a foglyok kórusban mondták-énekelték; a dac és a remény hangja az ég felé szállt, fohász helyett. "Oldott hajjal két halott, szegény. / Lágyan simulunk mi a porhoz. / Véres fejünk süt a hold helyén. / A balta zúg, a sas rikoltoz, / de szánk gödréből zúg a remény /.../ Oldott hajjal ért még a végzet. / Lecsaptak. Vittek a halálba. / Azóta ott a forrás kékebb / s nyomunk a vándor megtalálja." A halottak megtermékenyítik a földet, így ők hozzák az új tavaszt; a virágok "gyöngyház-kelyhe", a fák "epedő szirma" az ő bomlásukból fakad. A továbbélőkben ők maguk is diadalmasan újjászületnek: "Szeressetek minket tavasszal, / ha sziromhajtó szél kiáltoz! / Véres tetemünk? Sorsunk? Azzal / lettünk hasonlók a virághoz! / S hogy megtörtek izzó vasakkal? / Hiszen száll szívünk a világhoz!"

Egyszerre konkrétak és absztraktak ezek a versek: a közvetlen élményt a reflexív-intellektuális képzeleti és gondolati elemek szövik át meg át. Az ifjú költő dús képalkotó fantáziával a természeti elemeket szürreális látomásokba ötvözi. A zárt formák zenei ritmikája, sodrása nemcsak az emlékezetben való "tárolást", hanem a továbbadást, a szájról-szájra-szállást is megkönnyítette.

Természetes, hogy egy huszonéves fiatalembert - az ismert körülmények között - legmélyebben a halál-élmény foglalkoztat: hiszen bármikor ő maga is elvesztheti az életét! Egy ízben, munka közben egy hétmázsás, koporsó alakú sziklakolosszus, amely a kőfejtő oldalán lassan-észrevétlen csúszott lefelé, kishíján maga alá temette. Szerencséjére, az agyagos-sáros föld lassan engedett az óriás-kőnek, így az lesodorta ugyan lábáról a lapátjával épp a tövében munkálkodó ifjút, de a sár szépen befogadta, s védőn körülölelte őt, megóvván a nagyobb sérüléstől. A kő alatt c. versben ezt az élményt örökíti meg. Eszméletvesztése előtt még belehasít a rémület: "ha derekam most nyomorék marad..."; képzeletén végigcikázik szerettei (nagyanyja, anyja, húga s kedvese, Anna) arca, az otthon, mely visszavárja - aztán minden elsötétül. A hozzárohanók nagy üggyel-bajjal félrefordítják a sziklát, kiszabadítják, s ő feleszmél: "Megmenekült... s itt maradhatott". De valami itt, ekkor végérvényesen véget ért számára ("gyermek én már nem leszek soha..."). Nemcsak saját halálát élte át e balesetben: kicsiben az egész országét. "Lent, ezüst mélyben Recsk falva halott, / s lila fátyol közt holt az ég szeme. / Hófoltok hátán szédülő rabok. / A fényeshasú szél: sírok szele." Tehetetlenül szemléli a lassú pusztulást, amely őt magát is felemészti: "Ülök. Szívemből egy kép száll tova. / Kővé válok. Robajlanak a napok. / Majd mord sörénnyel övez a moha."

Milyen jövő vár arra a nemzetre, amely "új világrend"-ről álmodik, s eközben saját legjobbjait kiveti magából? "Nálunk bátyám, kettő a nemzet. / Egy fenn, tündökölve úszik: / az álmunk. Való egyszer sem lett. / A másik gyúrja a sarat. / Orvvadász is és bölénycsorda. /.../ Pár ősi nagyvad az erdőn. / Kivesző fajta. Üldözöttek. / Európát elrabolták. / Csak az ég, az ég döng mögötted." Az "ördög paradicsomkertje" ez: "Fekete ország kő-vetésekből / sziklák réséből kikelnek kígyótojások, / hol a határon szakállát rázó Isten / köpönyegébe rejti a világot". Ordas szelek fújnak; "most minden zsombék farkassal üvölt"; "albatroszt utánzó gépek szárnyán az új Középkor vacog". A Halál lett úrrá az Élet felett: "Szél, szél csikorog akasztócsiga hangon. / Nem, nem lehet más az: társam csikorog, hallom. / Csont, csont nyüszítve, s a fog, e malomkősor. / Fogain nem, nem méz-íz, hús-rost: temetőpor." (Magyarok, Magyar ének 51-ből, A túlsó szegély, Ezerkilencszáz-ötvenegy, Befelé hallgatózó).

Istent gyöngeséggel vádolja: miért fogott a teremtéshez, ha nem képes megvédeni ártatlan és tiszta teremtményeit? Vagy eleve áldozati oltárra szánta őket? - s szánalom nélkül nézi vergődésüket? "Isten háta fekete, vak koporsónak látszik itt"; ezen a helyen érvénytelenek az Újszövetség igéi... Az őrök - ördögök hada - a legcsekélyebb engedetlenségért is vérebeiket uszítják a rabokra. Egyik társukat, erős és nagyszerű embert, szemük láttára verték agyon. "Rút sziklák szarkofágján" nyugszik; átlényegült az Örökkévalóságba... "Olyan ő így, mint a Sixtus / vén falára festett Ádám. / Vénhedt, / alvadt fekete muzsikával / beszőtte őt a végzet / Repedések / iszonyával" (Isten háta fekete, Halott, Halál a hegyekben, Áldozat, stb.) "Korán eltévedt csillagszekér. Meghaltunk, paradicsom-madaram?" - kérdi önmagától is fájdalmas öniróniával. Most még jobban fájnak neki az elillant, és már soha vissza nem térő ifjú évek játékos-lebegő álmai: "Élhettem volna Firenzében! / Arcom köré a megszülető / tavaszt festve, ha szűzen érem / a fénnyel teli tenger verő / taréjain! /.../ S nézd: önarcképem / háttere Recsk lesz. Köd. Temető." Mégis bízik benne: az "égi szikrát", a lelket nem lehet egykönnyen elpusztítani! "Hullám csókolják szarkalábok. / Csípőmre szomjas őzek hajolnak. / Korbáccsal vertek s meghaltam tán. / Helyettem tovább csillagok szólnak" (Arckép temetővel; Mint a bábut, célba vett; Sírfelirat).

Ekkor jelennek meg, s a továbbiakban mindinkább megszaporodnak a mitologikus emblémák költészetében; elsősorban a biblikus, illetve a képzőművészeti utalások. Saját magát - érthetően! - a szenvedő Krisztushoz hasonlítja - "Kereszten, Jézusom, / nyaka-tört fejem függ"?; édesanyját pedig a fiát gyászoló Máriához (Recski húsvét, Mária megy a sziklasírhoz). De nem reméli, hogy számára lesz még húsvét, azaz feltámadás...

1951 őszén átviszik a Gyűjtő siralomházába, a Kisfogházba, majd néhány hét múlva a budai Fő utcai katonai börtön VI. emeleti "Hűtlen" osztályára, ahol 1952 tavaszán katonai bíróság ítélkezik fölötte. Egy ideig magánzárkában tartják, majd "a 30 fekete vasággyal háromemeletesen telezsúfolt 25 négyzetméteres közös zárkában" - amint arra Előszavában emlékezik. E színhelyeken fogannak a Szökik a szív vad poklából című ciklus darabjai. Zenéjüket a börtönműhelyekből beszűrődő fűrészgép- és eszterga-morajlás ihleti: az örök rabszolga-sors szimbolikus zenéje. A versek egy része - meglepő módon, ám nem véletlenül! - ráfelel a Rákóczi kori bujdosó énekekre, ezzel is emlékeztetve bennünket: a "temető magyar történetben" mindig ugyanazok a szituációk ismétlődnek! "Csak éppen csizmám nyomát nem lepi / szűzi hava szikrázó télnek. / Szűz pelyhei ilyen véres nyomra / csak őz-riadalommal lépnek" (Öreg versek). Több költemény visszautal a "csodaszarvas"-legendára, amely Hunort és Magort ismeretlen tájak felé csalogatta, s amelyet később álmodók - "eszelős próféták" - egész csapata vett űzőbe. De ma már - "öreg, szélütött, mocsáron tűnő szarvassá" változva - senkit nem vonz, csak a költő magányos alakja követi szomorúan, egyre reménytelenebbül. "Agancsod fáklyavilágán / kapaszkodunk beléd árván" - de hiába. A "csillagokig futók" mind mocsárba vesznek (Egy nagy ember halálára, A sűrűn).

A halál otthonos, mindennapos vendég "a város alatti szobákban"; "a múltak alatti múltban" "ruhátlanított félelem", "kesztyűtlenített csend" honol. "Itt csupa lélekharang-suhogás a nappal". A már élő-halottá sorvadt foglyok szinte farkas-irigységgel merednek a külvilágból frissen, még egészségtől duzzadón, izmosan érkező új rabra: "Éhes, fullánkos szemével harmincegy nyomorult / állja körül a szépszál, kékszemű szökött katonát", aki riadtan hátrál a sóvár tekintetek elől: "Állatok vagytok? - És úgy rejti testét, mint amit lopott". Viszont a kivégzésre hurcoltat bajtársias együttérzéssel búcsúztatják, s mikor "a nehéz ajtó döngve bezárul" mögötte, tiszta szívvel gondolják: mindenüket neki adnák, ha életben tarthatnák ezzel - "kortynyi vizem, falatnyi kenyérkém, / gúnyám, s - ha lesz majd - asszonyom". Hisz tudják: rájuk is bármikor sor kerülhet. "Hánytató éhséggel rongy kötélre várva" lesik-félik saját sorsukat (Fejem fölött akasztófám, Hatan, Temető mellett, Újonc, Károlyt kitépték, Alvilág).

A Domborműves Ház (a Fő utcai börtön rácsos ablakai alá - XIX. századi építtetői - kínszenvedést ábrázoló domborműveket vésettek) a Golgota-út szomorú stációit őrzi. A sátáni világ áldozatai "hurokba csaltan" vonulnak itt, véget nem érő menetben. "Új támadó csap új szökevényre, / új vér ragyog a vén út hamuján". A szenvedés mitológiai távlatokat kap: a Gonoszság erőit soha nem lehet legyőzni; a "mosolygó kígyó kétszínűn, puhán" fonja körül s fojtja meg az ártatlanokat. "Kígyózó teste kiolthatatlan. Ezerré vágnám, ezer új terem" (Az út). Őt is hányszor, de hányszor fenyegette már a rőt frakkos, szakállas, "pompás öreg legény", ki "havas kezében sétabot"-tal kószált élete tájain - de lám: még él! ("s még mindig van vérem, szívem... és szavaim"). Talán a Sors valami fontosra szemelte ki; olyasmire, amit rajta kívül senki nem végezhet el... (Vers, amely majdnem epilógus).

E ciklusban két hatalmas kompozíció is van, amelyek önmagukban is bizonyítják Kárpáti Kamil rendkívüli költői érzékenységét (Téli rege, Az utolsó öröm). Mindkettő az ún. "időszembesítés" létfilozófiai remeke: a gyermek- és kamaszévek bájának emléke teszi elviselhetővé a korai, rideg telet. A Múltból fel-felbukkannak, s a zene lágy hullámain mint édes-bús álom-foszlányok lebegnek az egykori élet-emlékek (az apa, anya, első szerelem képe). "Tó habját látom. S azon túl / tavaszt, menyasszony-fáival". A kietlen és zord téli magányban csak ez a képzeletbeli meleg és fény élteti: "Álom - s igazabb minden valónál. / A vers: felejtés - kagylón kelt tavasz. / Szívetek mérgedt lombján haló ág: / utolsó jel /.../ Elhulló nyarak tüze, ha havaz." Igazán csak a hiány fájdalma tudatosítja bennünk az elillant öröm szépségét: "Csak, hogy tűnt, nyílik bűve a percnek. / Anyám öreg szemére gondolok: / égő lányszemekben nyílnak-e szebb, / érintetlen tűzben a jázminok? / Mi nagyobb? muzsikánk, vagy hogy csend lett, / hulló dallamát hordó csend nagyobb?"

A 4. ciklus (Amputáció alatti álom) a váci börtönben keletkezett, ahol költőnk ismét kis fecniken, WC-papíron rögzíthette a verseket, s egy jobb érzésű foglár, Mókus tizedes ki is juttatta azokat Édesanyjához. A modern Hádeszben "Őrangyala" egy sápadt fényű MZ lámpa (magánzárkája "tejszínű, sima gömb"-je). 1952 tavaszától '54 nyaráig van itt, tehát az ún. "olvadás" időszakában is, amikor - a Sztálin halála után fellélegző országban - egy pillanatra úgy tűnik: a Nagy Imre-program érvényre jutásával rehabilitálják a politikai foglyokat.

Az ekkor keletkezett versek jó része a "kint" és "bent" ellentétére épül. Bár a költő jól tudja, odakint is hideg és köd van, - rablétéhez képest mégis ott minden álomian ragyog: "Künn valódi a csillag-gyümölcsös. / A csillogóhavú szélben fehér / ökörszem minden hópehely, csapong, röpdös". A tél nem hidegét, csak szépségét mutatja. Az odalátszó Pilis "minden árnya rőt már, / s a jégcsap-furulyás zuhatag medrein / hajnali hócsillagú fák közt / nyargal Ady úr gíme, egy sötét, karcsú gím". A költői képzelet tündérregéket varázsol maga köré: "Egy ősi, gyémántlevelű, őszi / erdő az ablaküvegen, / didergő testünk harmatától / kinyílt s mesélt, mesélt nekem" (Tél, reggel; Próba). Önmagát többnyire "fény"-nek, "láng"-nak, "az ég mosolyá"-nak aposztrofálja; ugyanakkor tisztában van vele: az őt (is) összeroppantó "világmedve" szorító karjából nincs menekvés. Az elvarázsolt Paradicsom kapuja (talán) örökre bezárult előtte: "az Ádámot kiűző angyal pallosa / most lobogva állja utam". Pedig "a patak túloldalán nyit az olajvirág". Vissza kell térnie oda, amit "az Úr égő jelére" figyelve egykoron elhagyott; talán mégse jó úton indult: netán félreértette a jelet... Meg kell találnia "anyja jázminlugasát, a rózsafákkal átfont gyertyák fénykörét, jázmin-lugasok közt a templomot" (Medve és dal, Üzenet, Az elvarázsolt Paradicsom, Uram és te és életem). Hisz abban, hogy a Fénynek előbb-utóbb át kell törnie a sötétséget. Mint hajdan Csokonai remélte: "az Éjszaka kárpitjai" egyszer majd lehullanak (Magyar! hajnal hasad c. versében). Csakhogy az "ígéret" teljesülése századokról századokra tolódik - s mire felkel a Nap a havasok közül, "verőfényes ragyogása" már csak a holtak "szétvert seregét" találja. "Süpped a hó és hol az út? / Tündérek lábnyoma hol van? / Utánuk nyúlt kezem faág. / Megkövül árnyam a hóban" (A Fényhez).

Most tudatosodik költőnkben: ő sem térhet ki a magyar költők tragikus sorsa elől (ahogy Ady írta: "Ki magyar tájon nagy sorsra vágyik /.../ rokkanva ér el az éjszakáig" - Ének a porban). Méltósággal áll be tehát "az ősi nyugalmú őrláncba" egy szemnek. "Úgy írom én most ezt a verset / Bolond Istók jobbra s Jónás, / Majd Ady úr a Léda balján / s Attilával Vitéz nótáz". Míg Vörösmarty "a napfénybe emeli homlokát", Arany úr intőn szólal: "Kik Isten arcát kőbe zárták / tán a görögöknek volt ily kedvük, / rossz versek köpenyébe is, öcsém / fajtánk örök-arcát rejtettük" (Klapancia Arany úrral, Magyar költő).

De tágabb körbe is beágyazza a művész-sorsot; lényegének azt a fájdalmas tehetetlenség-érzetet, reménytelenséget tartja, amellyel a legnagyobbak minden korban Ég felé törnek. Szavuk azonban "meghallgattatásra" soha nem talál. Isten nem hallja meg a feléje szálló sikolyt; s az ember tudja: még a halhatatlan - és romolhatatlan! - művészet útján sem érheti el őt ("Nincs híd, se hús, se márvány, amit Istenig rakunk"). Aki komolyan veszi a művészetet, mégsem térhet ki a kihívás elől - meg kell kísértenie a Lehetetlent: "Ahogy a halálban megvonagló rabszolga, / vállalhatom föl sorsom. / S állok, Mögé, a sorba" (Aki összeragasztja, Hat durva vázlat Michelangelo alakja köré).

1954 derekán - sok más fogolytársával együtt - Kárpáti Kamilt is Tatabányára vitték bányamunkára. A Ballada c. vers őrzi ez időszak egyik borzalmas emlékét (az egyik rab haláláról). A könyörtelen munkaviszonyok elleni lázadásuk miatt többüket csakhamar Márianosztrára hurcolták; már a Karácsonyt ott "ünnepelte" a költő, szigorítottban. Újabb két évet sóztak rá az addig kiszabott büntetésen felül. A Kampó, kötél, hurok c. ciklus ezt az időszakot örökíti meg, egész a szabadulásig.

A márianosztrai dermesztő Magaslaton megfagy a szívben minden remény... "A szél itt forgandó. / Lobbal jár, sebbel ver /.../ Didereg az ég is". A rettenet eme "elvarázsolt kastélyát" néhány plasztikus, pontos képpel idézi meg a költő. "Itt láncon lóg a megállt óra": nincs jelentősége az időnek se; a fülkesorok csontsovány, nyírt koponyájú lakói sejtik: nincs jövőjük. És mégis... "Lesurlódott innen az álom / a szem istállószegletéig, / ott maradt csak, mint széna nyáron / egy kiscsomó zöld tűz az égig". Ez a csöppnyi zöld: a csodába vetett hit. A foglyok tudják: hiába is kiáltanának segítségért, "senki nem felel". Odakünn "az apokaliptikus horda üget", "arccal a földön a Huszadik Század". A végső kétségbeesés állapotában, "a történelem pojáca-kordéján" ülve, mezítelen szívükben - "mint a tükörben" - mégis felmosolyog a Mindenség, "láthatatlan kezek" emelik őket, fel, egyre feljebb, a csillagokig, hova csak az juthat, "akinek nincs már semmije" (Márianosztra, Relief egy fegyházról, Új születik).

A fegyház mellett áll a templom; közel a temető. Szinte mindennap visznek valakit temetni. "Börtönharang. Lélekharang. / Halálpiros, lázas álom / Semmivé lett tiszta fészek, / mint mesékben, utad járom". Faragott fejfák szólítják-hívják az elítélteket "csontot mosó sárban, / kísértetes, szurokegű éjen". "Itt mindig a mély múlt hangja cseng", az Időből elfeledett-eltemetett emlékek lépnek elő (Álom harangszóval, Kifaragott fejfák, Mély múlt hangja).

Sok apró tárgyi konkrétum felsorakoztatásával, a kínzó "kellékek", a száguldó rabautó, az ablakra nőtt rácsok felidézésével adja vissza a költő azt a hangulati atmoszférát, amelyhez - iszonyodva bár, mégis - fokozatosan hozzá kellett szokniok (Jelek sora; Kampó, kötél, hurok; Sűrű). "Hidegfényű reggelek", naptalan, "hidegen aranyló" nappalok dermesztik a lelket; "farkas gondolatok" s "medve énekek" veszik őket körül. Az Idő múlását csak a karácsonyok jelzik: az 54-est csakhamar az 55-ös követi - közben a szigorított - a sötét - és a magánzárka "rotációja". Kilátástalanul hosszú és egyforma napok... "Nem látsz. Nem hallasz. Nyelved dagadt. / Mint kinek izzó csípő nyeste, / véres, görcsös teste ráng - s néma marad". A tehetetlenség bénítja - hisz "kiutat" nem lát, nem láthat. "Amihez értem, szúr, sebet ejt. / A fájdalom lassan megkövül. / Felleges siratófallal nyolcszor-rab tavaszom vesz körül" (Karácsony után, Néma szájú, Nyolcadik tavasz jötte). Személyes sorsában már nem vár, nem remél fordulatot. Bensőleg mégis épp ekkortájt válik képessé arra, hogy eltávolító iróniával kezelje eddigi gyötrelmeit, s a lélek erejéből táplálkozva újragondolja, újra felépítse életét. Most válik belülről igazán szabaddá: többé nem függ a külső körülményektől. Tisztában van vele: ha hazatér is, ő már nem lesz többé ugyanaz, mint aki évekkel ezelőtt otthonról eltávozott. "Majd legalább heten érkezünk" - s ha anyja sírdogálva-csodálkozva keresi: "hol a régi?", ők "mind a heten" vállukat vonják szelíden. A hét év hét különböző arcot mutat, s hogy ki is valójában ő, Kárpáti Kamil - azt nem tudja már senki, aki egykor ismerte őt (Elégia, Szelíd kísértet, Ballada a 7 év után hazatérő fiúról).

Halott az Öröm, mert megölte a XX. század, - de hátha csak tetszhalott? Pislákoló fényére figyelnek a cella-lakók, mint egykor Vajda Virrasztói a Nemzet koporsójánál, "a hideg, a téli éjben" új Tavaszra várva... (Az Örömről).

A börtönből 1956. október 28-án szabadult. Pest felé robogó vonatukat szovjet tankok vették tűz alá. Egy kis csapat menekülővel együtt az utolsó komppal sikerült átjutnia a Dunán; de 29-én már a kékparolis ávéhások az esztergomi börtönbe hurcolták. Csakhogy a forradalom itt is utolérte; szabadulván felkapaszkodott egy Győr felé induló vonatra. Ott a forradalmi bizottmány tartóztatta ugyan (Szigethy Attilával az élen), de ő egy ponyvás - élelmiszert, fegyvereket szállító - szabadságharcos teherautón kuporogva visszatért Pestre. "Megúszta"...

Börtönviselt volta miatt a későbbiekben is örök politikai gyanakvás kísérte; a szellemi életből kirekesztődött. A hét és félévi börtön után hét és félévvel (1964-ben) rehabilitálták ugyan; "írást kapok, hogy feleslegesen ültem, /.../ önéletrajzomba akár bele se írjam"; valódi elégtételt azonban mindmáig nem kapott.

* * *

A kötet záróciklusa (Örök fogoly) kitágítja, s a téridő Végtelenjébe emeli a börtönéveket. Az 1956-88 között írt versek bizonyítják: a zsigerekbe ivódva, kitörölhetetlenül továbbélnek-munkálnak az effajta élmények. "Sok börtönkaput hord magában az, aki akárcsak egy ilyen kapu mögé is került". Hozzáforradt a kapu keretéhez: "benned van, sosem léphetsz ki rajta. Sok vers 'bent' született, sok 'kint'. Ki dönthetné el, melyik a börtönibb vers: a benti-e, a kinti-e?" - írja Előszavában.

A kínzó álmok, kínverítékes éjszakák... "Értem jöttek, kerékbe törtek, felkötöttek, karóba húztak". Szíve örökké "temetőketrecekbe" zárva; "bujdosón nád szemfödél, s a rászegzett idő / hull, hull a vérsötét semmiből". A magány és az elhagyatottság soha ki nem törölhető érzete, az azóta is tartó megaláztatások, a "fekete hangú angyal" fojtó kígyóharagja. "Az őrülés ezer arca közt a legcsúfabb, / ha a szeretetnélküliségbe őrülsz" bele. Minden fényt kiolt, minden virágot elfagyaszt-megdermeszt-elnehezít a sötétség (Emberarcú század, huszadik; Sirató; Nád szemfödél; Fény és magány).

A benső hang nem engedi pihenni: "Lement a nap kint - most jön föl benned: / világít, hogy fényén törleszd tartozásod". Előhívja a Múltból és az Alvilágból "a lekaszált foglyokat"; "napból visszaverődő árnyékuk" most újra élettel telítődik. "Az egyformára szabott börtönablakok" mint "pupilla nélküli szemek" merednek rájuk; "az őrök őrtornyaikban háttal nekik" - de mindig készen a fogadásukra. A "vérszívó had" azóta sem pihen... S a Falba vésett nevek is örökre ott maradnak mementóként. Akit, akiket a Jövőből "kiakolbólintottak", azoknak jelenük se maradt. Tantalosz festett ételekkel-italokkal van körülvéve; "a vágy verebének mindkét / szárnyát / megtörték, megvágták / már nem is veri a földhöz". Mózes pedig tétován nézi, amint "egy hágó ködlő útja bukik alá / a Visszavont Ígéretig" (részlet a Madárszülőmnek szárnya c. kompozícióból).

Valami végérvényesen lezárult 1956 bukásával. Nemcsak itt, nálunk, hanem talán emberiség-szinten is: meghalt a hit, a remény, hogy valaha is megteremthető egy "emberszabású", humanizált, igazságos társadalom. S most, az ezredfordulón, illúziótlanul kell szembenéznünk a lecsupaszodott valósággal: nincsenek erőtartalékaink, a hit s remény után a szeretet is kihalt világunkból. Hogyan léphetünk így át az új évezredbe? - erre a kérdésre már nem várhatunk választ a megkínzott és megalázott, a szabadságuktól megfosztott alkotóktól. Ők csak a tapasztalatot adhatják tovább, nehogy a gyanútlan és "agymosott" új és újabb generációk ugyanabba a csapdahelyzetbe kerüljenek, s a modern "inkvizíció" markában vergődve őrlődjenek (ők is) fel.


A fegyház-lakók költői tanúságtétele
Füveskert antológia, Vác, 1954.
Pünkösdi Füveskert, Vác, 1956. máj.

(Stádium K. 1995.)

"A világ erős embereinek környezetében a költészet
halott. Művelői: esettek, betegek, "mások"; a
legkisebb létszámú kisebbség, a legjelentéktelenebb
kívülállók"

(Bevezető)

A Stádium Kiadó gondozásában 1995 őszén megjelent Füveskert antológia valóságos irodalomtörténeti bomba lehetett volna, ha felfigyelnek rá. De sok gondunk - bajunk közepette szinte észrevétlen maradt. A sokat emlegetett, a hazai nyilvánosság elé azonban az eredeti formájában most első ízben kerülő kötet külföldön már sokszor, sok helyütt megjelent (mindig más és más összeállításban) - elsősorban azzal a céllal, hogy 1956 heroikus szellemét az emigrációbeli magyarság körében ébren tartsa. A Münchenben letelepült Kecskési Tollas Tibor, a Nemzetőr szerkesztője fáradhatatlan szervező körútjain népszerűsítette az egykori váci politikai foglyok verseit, ugyanakkor - szemmel tartva az aktualizálás szempontjait is - mind új s újabb alkotásokkal bővítette a "repertoárt", ezzel is hangsúlyt adva az emigráns körök tiltakozásának a hazai szellemi diktatúra ellen. "Minden kiadás új szerzők egy-egy egész csoportját gyűjtötte maga köré, valódi költőket és az időszerű politika-teremtette lelkesült rímelőket, akik többnyire attól a tévhittől áthatva fogtak 'a húrok pengetésihez', hogy a rímekkel megfejelt és strófákba rendezett eszmei mondanivaló a versformától tartósabbá és nemesebbé emelkedhet" - jegyzik meg a jelenlegi kiadás szerkesztői, akik végre az eredeti antológiát állítják helyre (Pfitzner Rudolf, Kárpáti Kamil, Tollas Tibor, Tóth Bálint). Ennek ellenére elismerően méltatják Tollas Tibor egykori érdemeit az antológia körüli "hírverésben", hiszen ezáltal a magyar forradalom becsületét és rangját a világ közvéleménye előtt sikerült tartósítania. A volt váci rabtárs, Csizmadia Zoltán, a nyugati emigráció egyik legtekintélyesebb személyisége ad áttekintő értékelést a kinti Füveskert-változatokról, a hét országban nyolc nyelven és tíz kiadásban megjelent antológiákról (Füveskert-változatok az emigrációban). Az első magyar nyelvű kiadás már 1957 tavaszán napvilágot látott Bécsben, ezt követte még ugyanebben az évben a müncheni, német nyelvű. 1958-ban már némi változtatással jelent meg Torontóban a második magyar kiadás, majd Buenos Aires-ben az orosz; 1959-ben pedig ugyanott spanyol nyelven, valamint Firenzében magyar-olasz, Oslóban norvég, Koppenhágában pedig dán nyelven is kiadták. A szövegek ekkor már jelentősen eltértek egymástól, mindenütt az adott ország kultúrtörténeti igényeihez is igazodtak. Rendkívül heves elismerő sajtóvisszhangot váltottak ki. Tollas Tibor amerikai előadókörútjait ugyancsak nagy érdeklődés kísérte, s a forradalom 10. évfordulójára az amerikai-angol nyelvű változat is megjelent (Hungarian Ithaka - New York, 1966). Végül 1981-ben Münchenben a második német kiadás kavarta fel a már-már szunnyadni látszó hullámköröket - '56 szelleme kezdett újraéledni.

Hozzánk csak 1988-ban jutott vissza az antológia, a Katalizátor Kiadó jóvoltából, félig még szamizdatként; valódi jelentőségét fel sem mérte a hazai irodalmi köztudat (ez voltaképpen a bécsi Füveskert hasonmás-kiadása volt). A Stádium Kiadó egyelőre - elsősorban anyagi eszközök híján - csupán arra vállalkozhatott, hogy az 1957-es bécsi kiadású Füveskert mintegy harmadát, a "börtönjárt írókat" mutassa be, s egyúttal áttekintő képet adjon azokról az életművekről, amelyek ugyan a váci börtönben virágzottak ki, de messze meghaladják az ún. börtönköltészet fogalmát. Az itt egybefogott szerzők számára a költészet "a lélek balga fényűzése" (Tóth Árpád szavaival élve), azaz: védekezés a fojtogató, a személyiséget megsemmisíteni akaró viszonyokkal szemben. Erről számol be az egykori rab-pszichológus, Pfitzner Rudolf (A börtönirodalom pszichológiai jelentősége a lelki sérülések feldolgozásában című tanulmányában). A Szépség világába, álmaikba alámerülve szereztek immunitást a rabok a külvilág gonoszságával, durvaságával szemben, fejlesztették ki belső ellenállásukat, s találtak gyógyírt lelki sebeikre.

A börtönköltészetnek a magyar irodalomban közismerten nagy hagyománya van; ez sajátos történelmi viszonyainkból következik. A "szabad" Nyugaton legfeljebb "botrányos" erkölcsi vétségekért szoktak művészeket meghajszolni, netán letartóztatni, - amiből aztán ők alkotóként profitálnak (lásd Verlaine: Jóság-ciklusát, Oscar Wilde: A readingi fegyház balladájá-t, újabban: Passolini egész életművét.) Nálunk azonban már a XVIII. század végén börtönbe zárta a szabadságot minden eszközzel korlátozni kívánó diktatórikus politikai hatalom az egyéni és nemzeti jogokért, a személyiség autonómiájáért tollukkal is küzdő, a felvilágosodás eszmekörében gondolkodó alkotókat. A Martinovics köré szerveződő köznemesi mozgalomnak nem csak a közvetlenül politizáló (s az összeesküvés leleplezésekor kivégzett) politikusok voltak az áldozatai, hanem a Kufsteinben, Spielbergben, Schlossbergben s másutt éveken át fogva tartott írók is. Kufstein a kor börtönlírájában kitüntetett szerepet játszott: az Inn folyó partján, Tirol helyeivel övezett vártoronyban nagyjából egyidőben (1795-96) raboskodott Batsányi János, Verseghy Ferenc és Szentjóbi Szabó László. Kazinczyt valamivel később hurcolták ide (1799), de annál hosszabb időt kellett itt eltöltenie (hetedfél esztendőt).

Batsányi Három töredék című versében írja: "Nézzed az ostobaság véres zászlóihoz esküdt / Vakbuzgók mi dühös-törekedve rohannak előnkbe! / Szíveiket vad gyűlölség mérgével itatván / Mint fenekednek! Mint hányják az ezernyi kelepcét / Újra, hogy a szabad észt szűkebb korlátba rekesztvén / Népünket levetett alacsony jármokba szorítsák!". A felvilágosodás igézetében ők még töretlenül hittek, hihettek abban, hogy egyszer majd diadalmaskodni fog a Szabadság, az értelem: "a nagy Egész hasznát kereső törvényes igazság, /.../ melyet az ész mint bölcs kalauz vigyázva vezérel" (Levél egy régi várból). (A XVIII. század végi börtönlíráról bővebben: Várhelyi Ilona: Költők a jakobinus mozgalomban majd a börtönben; Miskolc, 1991.)

A XX. század azonban szertefoszlatott minden efféle illúziót. Épp a "szocializmus építése" égisze alatt hallgattatták el, tartóztatták le a legtöbb írót: mindazokat, akik komolyan vették a Szellem szabadságát, és nem adták fel szuverén gondolkodásmódjukat a "szóhoz jutás", az elismertség kedvéért. Recsk, Vác és Márianosztra a XX. század második felének legalább olyan fontos szimbóluma lett a magyar költészetben, mint Kufstein a XVIII-XIX. század fordulóján volt.

A váci fegyházban már 1953 későnyarán szerveződni kezdett egy kis alkotói kör a börtönkönyvtár fegyenc-könyvtárosa, az ismert újságíró, Márkus László közreműködésével. Az ősz folyamán Tatabányára vitték a rabokat pár hónapos munkára. Ott a barakktáborban már jóval fesztelenebbül érintkezhettek egymással: munka után is eszmét cserélhettek, vitatkoztak, eleven szellemi életet éltek - amint azt Tóth Bálint emlékezéseiből megtudjuk (Köszöntjük az olvasót). Majd 1954 tavaszán - már ismét Vácott, az "olvadás" időszakában, a Nagy Imre-féle politikai vezetés jóvoltából &#ű; szabadabban össze-összeülhettek a börtönkápolna melletti füves tisztáson (innen az elnevezés: "füveskertiek"). Az egykori börtönlakók emlékezete szerint ebédidőben s munkavégzés után itt is, mint a recski esteken, valódi irodalmi élet zajlott. Újraélték s újjáélesztették a világlíra "gyöngyszemeit", költői versenyre hívták ki egymást. "Az itt összegyűlt költőket helyzetük egyformaságában az összeismerkedés első percétől fogva nem azonosságuk, hanem másságuk kapcsolta össze"; méghozzá főként "költői másságuk" - idézi fel a közös "szimpozionok" emlékét Kárpáti Kamil (Utószó: Füveskertiek). Közösen megbeszélték egymás műveit, olykor kemény kritikával illették egymást. "Szóban és folytatólagos levelezésben folytak az összecsapások, a viták, méghozzá egyre nagyobb hallgatóság előtt, egyre több résztvevő karéjában." A magyar költészet integráns részének tekintették magukat az itt összekerült alkotók: börtönben írtak ugyan, de korántsem "periférikus" élményekről! Úgy vélték (jogosan!), költeményeiket bátran oda lehet állítani "megmérettetésre" a falakon kívül élő alkotók írásai mellé.

S valóban, az antológia lapjait forgatva, meglepődve tapasztaljuk: verseik még ma is élnek, ízük-zamatjuk, életillatuk van; nem úgy, mint az '50-es évek politikai diktatúráját kiszolgáló, szabadlábon futó ún. "közéleti" költők "alkotásainak"! Még a kifejezetten aktualizált, egy-egy társadalmi-lélektani szituáció megörökítését célzó költeményeik is egyetemes érvényre emelkednek, legerősebben épp azok, amelyekben a rabság létállapotáról adnak hírt (Kárpáti Kamil: A sosemhalottak éneke, Tollas Tibor: Bebádogoztak minden ablakot).

Először a műfordítás-irodalom virágzott körükben. Csakhamar mintegy félszáz fordítás járt kézről kézre. A világlíra "újraélesztése" bizonyos értelemben az európaiság tudatát erősítette bennük (az "ázsiai" despotizmus letaglózó élménye ellenében). A börtönkönyvtár ugyan elég foghíjas volt, így nem mindig tudták beszerezni az eredeti szövegeket. Tóth Bálint fentebb idézett emlékezése szerint sokszor a velük együtt raboskodó "szerzetestanárok, professzorok, diplomaták, vezérkari tisztek, a Sorbonne-t, Heidelberget, Bolognát, Cambridge-t járt" barátaik "nem mindig pontos irodalmi emlékeit, versmemóriáját" vették igénybe; az átültetések gyakran több változatban is elkészültek. Mindenki azt hozta, amit tudott - így a kezdeti vékonyka füzet lassanként három vaskos kötetté duzzadt. A könyvkötészetben dolgozó rabtársak (Kubik Béla, Major Kálmán) révén sikerült szép, "viharálló" köteteket létrehozniok, amelyeket az 1956-os forradalom bukása után az egykori fegyencek kicsempésztek a "szabad világba".

A jelenlegi Füveskert-antológia ízelítőt ad az eredeti gazdag műfordítás-anyagból. A mintegy 80 vers többségét Szathmáry György, Tollas Tibor, Tóth Bálint fordította, de Alföldi László, Béri Géza, Gérecz Attila is jelen van itt átültetéseivel. Szent Ferenc Naphimnuszától a zsoltárokon át, a római költészet virágkorától (Horatius, Ovidius, Catullus, Martialis, stb.), az angol klasszikusokon át (Keats, Wordsworth, Shelley, Wilde, stb.), a francia modernekig (Baudelaire, Verlaine, Mallarm&#ű;) s a nagy német szintetizálókig (Goethe, Schiller, Heine, Nietzsche, Rilke, stb.) képet kapunk szinte az egész világlíra folyamatáról. A leghíresebb költeményeket, amelyek nemcsak a műfordítói képességeket, de a költői ihletettséget is próbára teszik, többen is lefordítják (egymással, sőt a Nyugat nagyjaival "versenyre kelve"!). Pl. Verlaine: Őszi chanson-ját és Goethe: A vándor esti dalá-t Gérecz Attila, Szathmáry György, Tóth Bálint, Tollas Tibor; Apollinaire: Búcsú-ját Szathmáry, Tollas; Rilke: A régi ház-át Gérecz, Szathmáry egyaránt tökéletes csiszoltsággal ülteti át, "modern" csengést adva az ódon kifejezéseknek, s érzékeltetve azt a leheletfinom tisztaságot, ami ezen alkotásokat a világköltészet csúcsára emeli.

A "füveskertiek" költői tehetségét mégsem a műfordítások reprezentálják elsősorban, hanem önálló alkotásaik. A most megjelent Füveskert első része híven követi az egykori antológia szerkezetét, ciklusrendjét, ha nem is tartalmazza az összes verset, amely 1954 tavaszán született és kéziratos kötetben terjedt a váci rabok körében. Az itt szereplő nyolc költő (sorrendben: Kárpáti Kamil, Szathmáry György, Tóth Bálint, Tollas Tibor, Béri Géza, Hámory Jenő, Gérecz Attila, Ghéczy István) alkotta a "törzset". Mindannyian huszonéves ifjak (egyedül Tollas Tibor túl a harmincon). Egymást biztatták-erősítették, tartották egymásban a lelket; egyikük-másikuk cellatársként is közelkerült egymáshoz (pl. Béri Géza és Gérecz Attila). A szerkesztők kis szócikkekben (amelyeket az Új Magyar Irodalmi Lexikonból vettek át, s amelyek bizony elég szűkszavúak, hiányosak) jelzik további sorsukat, mintegy mementóként: lám, így becsüli meg ez a kis ország nem-mindennapos kincseit, értékeit. Gérecz Attila hősi halált halt 1956-ban, nevét egy márványtábla őrzi csupán a Klauzál téren. Béri Géza a szóhoz-jutás reménye nélkül egy ideig még dolgozott ugyan az íróasztalfiókjának, végül azonban, nem bírván a fullasztó mellőzöttséget, 1979-ben öngyilkos lett. Szathmáry György a szabadulása után bárzongoristaként kereste kenyerét, a költészetnek hátat fordított (1990-ben halt meg, anélkül, hogy az irodalmi élet egyáltalán tudomást vett volna róla). A "túlélők" - Kárpáti Kamil, Tóth Bálint, Tollas Tibor - úgy-ahogy kivívták az ismertséget, de valódi elismerésben - "kárpótlásban" - ők sem részesültek, még az 1989/90-es fordulat után sem. Pedig mind erkölcsi, mind esztétikai értelemben rangos helyen állnak a kortárs költészetben. Hámory Jenő, Ghéczy István véglegesen búcsút vettek az irodalomtól, köznapi józansággal cserélvén fel ifjúkori ábrándvilágukat, jóllehet - a Füveskertben megjelent verseik alapján ítélve - mindkettejükben igazi tehetség szunnyadt. A "Golgota-motívum" szövi át az ő benső világukat is: a Történelem keresztjére feszülve, gyötrődve viselték a rájuk mért szenvedéseket, de az "üdvösséghez", a feltámadáshoz - költői síkon - nem juthattak el (Hámory: Mozdonyok; Ghéczy: Este).

* * *

1956 tavaszán nagy "fogolymozgatás" kezdődött Vácott (is, mint szerte az ország politikai börtöneiben): kihallgatások, szigorítások, büntetés-átütemezések, stb. Az eredeti "füveskertieket" szétszórták; kiket máshová vittek, ki amnesztiával szabadult. Csak Szathmáry György maradt ott a régiek közül. Pünkösd ünnepére mégis elkészült az eddigre már több mint ötszáz oldalnyira duzzadt költői antológia (Pünkösdi Füveskert), amely színvonalában jóval egyenetlenebb az Ős-Füveskertnél. A szerzők jó része anonim maradt. Kárpáti Kamil szavaival élve: "Mintha középkori szerzetesek vagy XX. századi névtelenségbe húzódó köztéri szobrászok lennének" (A Füveskert "ködlovagjai"). Az ismeretlenségből mégis kiemelkedik három "ködlovag", akikben Kárpáti Kamil a tudatos költőt ismeri fel. Ezért e három nevenincs alkotót beemeli a Füveskert mostani kiadásába, ízelítőt adván egyúttal a Pünkösdi Füveskert jellegéről is, amelynek rekonstrukciójára - közelebbi adalékok híján - a szerkesztők egyelőre nem vállalkozhattak. Ugyanakkor nem is hallgathattak róla, a tisztesség okán.

A három "ködlovag" egyike - a Köntösök, Mesék költője - mesteri kompozíciós készségével, kristály-csiszoltságú formakultúrájával az átlag fölé emelkedik (Szonett egy mérhetetlenről, Kőből könnyek, Halottas köszöntő, stb.). Melodramatikus alkat, aki hajlik a sanzonszerű megoldások felé. Ha valóban Szathmáry György rejtezik a háttérben - amint azt Kárpáti Kamil sejti-sejteti -, akkor itt már készen áll "sorsképlete": érthetővé válik, miért lett bárzongorista. Lassan csak a Múltjában élt, tekintete hátrafelé fordult, önsajnálattal, a hangulatokban-érzelmekben alámerülve.

A Szókratész áldomása költője is keserű-borongós hangon siratja sorsát: a méregpoharat ki kell(ett) innia. Hangja mégis drámaibb, feszesebb, magával szemben is keményebb: "Bársony suhog kinn... - hó hull. / Szikrázva kering, száll a sok / Hókristály túl a rácson. / Ó, emlékek, ne fájjatok, / Már nem lesz több Karácsony" (Hó). Az élet elszállt; tudja: nincs kihez "kárpótlásért" fordulnia. Ki-ki úgy éli a maga életét, ahogy tudja. Amit elveszített: legszebb ifjúságát soha senki nem adhatja vissza neki (Kárvallás után, Az ember).

A szent kettősség költője töredékességében is remeket alkotott: hét apró mozaik maradt fenn abból a ciklusból, amelyben a magányra kárhoztatott, de a Másikkal - önnön női felével - kiegészülni vágyó férfi metafizikai sóvárgását örökíti meg. A "félszárnyú" ember nem tud repülni, de képzeletében, testi burkát levetve, Kedveséhez száll, s mintegy "szellemszikrában" egyesül vele: "Nem botlunk bicegve, sután suhanunk ketten - bűvös álom - / itt vagy, megtalált a pillanat /.../ kettőnkben érzem ős-magam. / S kicsordulok, akár a hegy, / ha völgynek hűs forrást csobog, / amíg bennünk a boldog egy / Isten két arca már együtt ragyog".

A Füveskert hazai - első hitelesen rekonstruált - kiadása azt is célul tűzi, hogy röviden bemutassa annak a hat költőnek a pályaívét, akiket alkotói teljesítményük, egyéni hangjuk, személyes ihletettségük már ekkor magasan az antológiák szokványos színvonala fölé emelt. Akiket valóban költőként, s nem "rímfaragóként" kell számon tartanunk. Kirekesztettségük (s részint önkéntes kirekesztődésük) a hazai szellemi életből fájó hiányt takar. Az irodalomtörténet mindmáig nem nézett szembe ezzel a helyzettel. A negyven éven át tartó (kultúr)politikai diktatúra idején a társadalmi "konszenzust" keresők, elfogadók az értéklistán magasabbra kerültek, mint a lázadók, a szembeszegülők, a kísérletezők. Épp ezért a sok esetben "torzó"-ként fennmaradt életművek rendkívül sok tanulságot kínálnak az elmúlt időszak történelmi és irodalomtörténeti anomáliáit illetően.


Gérecz Attila, a költő - 1956 mártírja

Stádium K. 1991

"Ez a szomorú magyar róna,
Halálszagú, bús magyar róna,
Hány megölt lélek sikoltott
Bús átkot az egekig róla"
(Ady: A lelkek temetője)

A XX. század Petőfije? Az lehetne, ha a kor lehetőséget kínált volna a szárnyaláshoz, a népével való együtt-lélegzéshez, a nagy nemzeti célokért való küzdéshez, mint elődjének a XIX. század. De neki csak mártír-szerep jutott. Magányosan, börtönbe zárva, ifjúsága legszebb éveiben ő csak álmodozhatott a Szabadságról, s percig sem érezhette, hogy a Sors teret nyitott volna számára. A politika ravasz pokolkeresztjére feszítve nem remélhetett "megváltást" sem magának, sem nemzetének; nevét nemhogy kegyelettel őrizte volna (őrizné) az utókor, még emlékezetét is kitörölte tudatából. Legszűkebb barátain túl senki nem tartotta számon se hősként, se áldozatként. Versei fennmaradása is csupán néhány volt rabtársa jó memóriájának, az erős lelkű édesanyának és "Kicsi"-nek, lelki társának köszönhető, akik a börtönből kijuttatott WC-papírfecniket hűséggel őrizték.

A XX. század költészetének nem véletlenül lett alapszimbóluma a keresztre feszített Szellem és Szeretet: a töviskoronás Jézus. Az alig 25 éves Gérecz Attila is elfogadja a kikerülhetetlent:

"Ím, vedd Uram a sorsom; úgy lankad Elébed,
mint Krisztus-fő, amely már tövisekkel érett!"

(Az Isten balján)

És ő is "feltámadt", ha nem is "harmadnapon", de bő három évtized múltán. Halála 35. évfordulóján emléktáblával jelölték meg első sírhelyét a Klauzál-tér sarkán, s a köztársasági elnök, Göncz Árpád, "nagyapa-szívében" felbuzgó fájdalommal köszöntötte: "Hányunk épségében mennyi csonkaság!... S mekkora épség az ő töredékességében!..."

Az ő köszöntője került a Stádium Kiadó gondozásában megjelent kötet élére, amely gránitszürke síremlékként őrzi a költő egész szellemi hagyatékát (40-45 versét, néhány műfordítását, s egy prózai naplójegyzetét, amit a váci börtönből szabaduló rabtársa, Lőrinczi György útján anyjához kijuttatott.) Gustave Dore: Dante Isteni Színjátékához készített metszetei nem csupán díszítik, hanem illusztrálják a versgyűjteményt: szuggerálják, közvetítik a Pokol bugyrain gyötrődve áthaladó lélek prométheuszi kínjait.

Mint minden igazi tragikus hősben, Gérecz Attilában is a görög "hybrisz" munkált. Alig 19 évesen a magyar Öttusa Válogatott tagja volt; ám "vakmerőségével" magára vonta a kor hamis isteneinek haragját: "kémkedés és hazaárulás" vádjával tartóztatták le társaival együtt, alig 20 évesen, 1950-ben. Hármat közülük kivégeztek, ő - talán fiatalságára való tekintettel - "csak" 15 évet kapott. Később versben is megörökíti az ítélethozatal félelmetes pillanatát, amint a komor teremben "megreped a csönd, a nyíló szemeken átszáll a halál". A négy ifjú rezzenetlenül állja a bírák könyörület nélküli tekintetét: "Hűen, mint négy ezüstszobor. / S a négy vágás finom sebére / kivérzik négy gúnyos mosoly" (Ítélet).

Aztán a rabság reménytelenül sivár évei... Vácott, a modern Hádeszben, élőhalottak között. "E fulladozó tájék / mintha sápadt lelkemnek mélyén járnék..." Ha munkára viszik őket (a "darócba bujtatott, sok ványadt kubikos"-t), sóvár tekintete a "ballagó Dunán" kalandozik, de lépést sem tehet a víz felé, mert "a szürkébe öltözött őrség" azonnal felfigyel (Szenelés). A Sors, úgy látszik, mégis akart vele valamit, s ezt ő is érezte... Az "olvadás" idején, 1954 tavaszán, a magánzárkák csenevész lakói kiléphettek a Fényre; s ő cellatársával, Béri Gézával együtt a "füveskertiek" körében otthonra talált. "Vác most a fiatal magyar líra egyik legjelentősebb központja - írja jegyzeteiben Attila. - Társaim jelenleg a világirodalom legnagyobb költőit fordítják". Egyik meghitt "műhely-beszélgetés" alkalmával Attila - csibészes-pimasz mosollyal arcán - tökéletesre csiszolt verssel állt barátai elé. A "hybrisz" késztette most is nyilván arra, hogy "bocskorosan", darócban hegynek induljon "márványt törni", "hegymászóbot" s "tömött zsák" nélkül, megmutatni ország-világnak belső erejét:

"a hegytetőn majd minden mezt lehántva
én is kacagva szélnek öltözök;
karjukra fűznek mind a fény-nyalábok,
s eltáncolunk a fejetek fölött."

(Így bocskorosan)

A "parnasszusi" gyülekezet egyenrangúként fogadta őt. "Attila istenáldotta tehetség volt, őbenne régóta szunnyadt mindaz, amit poézisnak nevezünk" - emlékezik Kárpáti Kamil, aki egy év múlva Márianosztra szigorított börtönében Attilával újra összekerült, s aki később a legtöbbet tette azért, hogy a költői hagyaték végre méltó helyére kerüljön. - Mindenki el volt ragadtatva attól az üdeségtől, tisztaságtól, ami első verséből áradt, és nem utolsósorban formai biztonságától. A "nyugatos" verseszmény hatása érződik fordításain is: Goethe Wanderers Nachtlied-jének lehelet-finom átköltése még a Tóth Árpád-i műfordítói mércével mérve is megállja helyét ("Minden orom felett / csend ül. / Fákon lehelet / Ha rezdül; / Alig zavar. / Madár is hallgat. / Semmi nesz. / Várj csak! Elpihensz / Te is hamar!") Saját fájdalmas-szomorú hangulatait tolmácsolja néhány remekbe sikerült Heine- és Rilke-verssel (Heine: Hazatérés, Clarisse, Seraphine; Rilke: S aztán? A régi ház). Verlaine Őszi chansonjának elomló, tragikus-lágy hangulatisága pedig Varázsdob c. versének vissza-visszatérő strófáiban idéződik fel, amit maga is "legnagyobb formai bravúr"-jának tart ("Borzongva zsong a szél, / oly lomha lombja kél / a tájnak. / Gomolygó fény kering, / mint oszló éveink, / ha fájnak".)

Bármennyire is feloldódott azonban Attila a "füveskertiek" társaságában, a "hybrisz" nem engedte nyugodni. Szökését tervezte; s valóban: 1954. július 18-án zárkája kettéfűrészelt vasrács-ablakán át a zajló Dunába veti magát. "Csönd. Majd hosszú vonatfütty reszket /.../ Fénysor kúszik valahová... Most!" - örökíti meg a feszült pillanatokat elfogatása után, Márianosztrán, a szigorítottban újabb ítéletre várva, egy nagyszabású "hősköltemény"-ben (Töredék). Ez a monumentális vers-épület, remekbe csiszolt stanzáival, fojtott drámaiságával és plasztikus nyelvezetével messze túlemelkedik az "életdokumentum"-nak minősíthető lírán. Az eseménysort izgatottan követjük nyomon, amint hősünk a feltámadó viharban, szirénabúgás, reflektorvillogás, a riasztott őrség hajszája közepette vergődik a vízben; lába görcsbe rándult, s "mint roncs gálya / maradt el egy-egy eltakart / sziget sötét lombkoronája, / de nem látszott sehol a part". Végül a szentendrei szigeten mégis földet ért. Ugyanakkor világosan kirajzolódnak a menekülő lelkében zajló érzelmi-indulati folyamatok is. Egy-egy apró életképszerű jelenetben felsugárzik az a plasztikus atmoszféra-teremtő erő, amit csak az igazán nagy költőknél tapasztalhatunk (találkozás a rendőrrel, az "egymásra fogott magyarok" békés szóváltása - a rendőr végül emberségesen útbaigazítja; majd az álmos, kedves-szavú idős asszony, aki tanácsokkal látja el; s aztán a kis "viselős" fiatalasszony, kinek a kezdeti gyanakvás után "lekékül szeméből az első mosoly", s urával elrejti őt a padlástetőn az üldözők elől, stb.). A szökött fegyenc 20-án reggel már Pesten van, azonban tudja: "Közvetlen ismerősökhöz, rokonokhoz nem mehetek". Farkasréten bekerítik üldözői; de ő kitör a gyűrűből, s bizonytalanul folytatja útját ("mentem, mindinkább megingó hittel a Sorsomban"), mikor "egy kis budai étkező utcai részén" megpillantja Margitot, a menyasszonyát. S bár sejti: "közénk nőtt már a börtönöm", mégis reménykedve lép hozzá. Margit az első pillanatban megörül (mily finoman árnyalt képekkel érzékelteti ezt is költőnk: "Szemén megtört a szomorúság, / s hozzámsimult egy percre, mint / virágkehely, ha odahúzzák / s szelíden újra visszaring"); látszatra még segíteni is próbál: frissen-szerzett barátjára, Labanc (nyilván beszélő név!) Dénesre bízza kedvesét, aki aztán másnap este ellenségei kezére játssza. Hősünk most sem adja meg magát szótlanul ("ütöttem már nem tudom, hányat, / de végre lebírt a fölény"); a keresztre feszítettség gyötrelmét érzi ("Bevert szögeknek koppanása, / szívem, lakatra zárt az Isten. / A hegy megnyílt, hogy oldalára, / az Úr szörnyű sebére intsen").

A Töredék egy tervezett - de el nem készült - önéletrajzi poéma egyik epizódja csupán, mégis sejteti a költői tehetség arányait és jellegzetességeit. "Zúzott szívvel" búcsúzik egykori társától ("véres életemmel kaput nyitok"); megbocsát annak, aki kegyetlenül elárulta szerelmüket: "Szeme hajnali tó, ha ívó / halak szikrázva felkavarják. / Keze gyöngéd, arcomat simító / virágos almaág, de karját / rőt fény ölelte, mint a kígyó, / kettéharapva melle halmát..." (Búcsú Margittól). A Gyűjtőbeli töredékek-ben még egyszer visszatér hozzá képzeletben: szerelmük hajnalát, meg-nem-született kisfiúk álom-arcát, csöppnyi lelkét idézi maga elé (Letartóztatásom előtt, December 7-én este); s fáradt-reménytelenül leszögezi: minden hiába, a XX. században "az embernek gyeplő jutott. / Csupán a két szára: a köldök-zsinór és a bitón a hurok".

A szökési kísérlet kudarca után a pesti Gyűjtő Kisfogházában (azaz: a Siralomházban) őrzik hónapokon át szigorított magánzárkában; van tehát ideje és alkalma eltöprengeni az emberi élet határhelyzetein, a kitörés lehetetlenségén. Szembesíti a ragyogó és reményteli Múltat, az ifjúság eltűnt Édenét (mikor még "körülöttünk csak fény és csak tükör volt / szivárvány íven hajolt ránk az ég") a Jelennel:

"Fagy jött. A tükör megrepedt s lehullt.
Mosolyszilánkok, tört remény maradt.
Bezárult négy fal, jéghideg lehellet,
s a céljavesztett, szürke évek mellett
elidegenült, szennyes áradat."

(Az idegenné lett élet)

A szerelem is - mint a "kinti" világ, a tovatűnt boldogság szimbóluma - már csak hiányával éget, s a társtalanságot teszi feloldhatatlanul végérvényessé: "Szerelmek éjjelét magamban járom. / Csak fönt a hold kísér a fák között. /.../ Az arcodat már álmomban sem látom. / A messzeség homálya elfedett, / de érezlek, ha szél borong a fákon, / s az éjtől visszakérem lelkedet" (Szamóca ért a lejtőn).

A fiatal szíven esett seb azonban még könnyen beforr. Magánzárkájába a sötét falakon át is behatol olykor egy-egy fénysugár, rácsos ablakából elfogja egy-egy ismeretlen rableány felévillanó mosolyát, amely talán nem is neki, csak a szenvedő társnak szól - s máris "mozgásba lendül" a képzelet: "Mosolyodon úszott a hold, / én felléptem rája. / Fényt mosolyod sugara szórt / egy új, tiszta tájra" (Kis dal egy mosolyról). A fiatal szervezet elementáris élni-akarása áttöri a csalódottság és keserűség lelki rétegeit, s szinte akaratlanul is "meghempergős jókedve" támad (Van így néha). Naplójegyzetei tanúsága szerint egy szép fekete házimunkáslánnyal valamiféle szerelem is felloboghatott ("Titokban leveleztünk. Ekkor már ismert és szeretett az egész Kisfogház. Ha sétáltattak, női fejek jelentek meg a rács mögött, integettek, csókokat dobtak"). A bezártságban felizzó szenvedélyről maga sem tudja eldönteni: "menny hozta-e vagy pokoli láng?" - "szememre szirmokkal hulló kárhozat virága-e", avagy "kelyhének szelíd illata imánk?" (Mindegy) Becéző gyöngédséggel, áttetszően finom képekkel, áhítatos-tiszta erotikával idézi maga elé a Kedves "fénymosott szemét", amint "a barna fák tövében" - képzeletben - átkarolja, s mint "kigyúlt, pogány oltáron" felizzó barbár tűz, megperzseli testét: "Ruhád majd lassan nászra oldozod, / s öledre kúsznak bíbor csóknyomok" (Alkony).

A szeretet (szerelem) Ariadné-fonalába kapaszkodva keresi itt a kiutat sorsa labirintusából egy lefokozott életre kárhoztatott fiatalember. Emlék-mozaikokból és álmokból-reményekből szőtt élethitét női fogolytársaira ("akik nehezebb körülmények között vannak, mint a férfiak, de ragyogóan viselkednek") is próbálja átsugározni: "Nyirok ha fojt is, új lombot nevel /.../ s leányszemetek tiszta ragyogásán / kúszik az Isten meztelen szívéig!" (Óda bajtársnőimhez). A szerelem tehát szeretetté, a szeretet testvéri szövetséggé nemesedik és szublimálódik a magányban. Költőnk számára a legfontosabb megtartó erő épp ezért az Anya és a "fogadott testvér", Kicsi. ("Két nő miatt maradtam meg: Anyám és Szerelmem miatt"). Egymásra bízza őket: "ha egymásra vigyáztok, akkor rám vigyáztok"; "ne gyűjtsetek semmit, ne vigyázzatok semmire, csak az egészségetekre és a jókedvetekre." Érzi, sejti, hogy ő - konok, hajlíthatatlan egyéniségével - nem számíthat kegyelemre ("Amnesztiában velem kapcsolatban ne reménykedjetek, én csak teljes győzelem esetén szabadulhatok ki innen".) Egyetlen "vigasza" a bizonyosság: "Amíg Te élsz, Anyám, addig én is élek!" (Isten balján) Anyja az ő legigazabb énjét, legbenső lényegét őrzi: "Szemedben dajkált arcom tiszta már, / mosolyt cserélt a széthullt fényeken" (Széthullt fényeken).

Ezek a költemények mutatják leginkább, milyen tökéletes formaérzékenység, a versmérték, a ritmus abszolút biztonságos kezelése, a rímekkel való bravúros játék s a kompozíció tudatossága, a kötöttség és kötetlenség funkcionális variabilitása jellemzi költőnket; szinte hitetetlen, hogy alig pár hónapja írta első versét! Az "istenáldotta tehetség" nyilván ősidők óta szunnyadt benne; a börtön magánya, a füveskerti "ujjgyakorlatok" csupán hozzájárultak, hogy ösztönös sejtéseit mesterségbeli tudássá érlelhesse.

A magány egyébként más vonatkozásban is érlelte: elmélyítette szellemi rálátását az élet hétköznapjaira, s filozófikusabbá tette gondolkodásmódját. Egyik legutolsó verse, egy ismeretlen Évához, azaz a szimbolikus Nőhöz írt Levél, komplex egyszerűségével, az absztrakció és szemléletiség mesteri szintézisével fogja egybe mindazt, amit Életről-Halálról tudni lehet (kell). A versben nyoma sincs szerepjátszásnak, netán érzelmi túlpörgetésnek - a lehető legtermészetesebben vall arról, hogy a mindennapos halál árnyékában (amely "itt körbe-körbe jár, naponta, mint a séta"), a temető szomszédságában felfokozódik az életvágy, "mélyebb, lázadóbb a derű". "Örömnek, csóknak, Éva, más az íze itt. / Élmény. Megrázóbb, mint az álom. / Kicsit úrrá leszel a halálon". A rácsok mögött talán még elementárisabb öröm megérezni a Tavasz ízét, mikor "csillagfény pereg szét, / s a dal szép, mintha máris haldokolna". Az ismeretlen Éva tavaszillattal sugározza be a nyirkos cellát. "Olyan voltál ott: titkos, szép és égő, / mint összeölelt lelkünk gyűrűjén az ékkő /.../ Sorsunk? sorsunk örök üzenet. / Két könnycsepp ráhullt. / Ráhullt a szemed.".

"A boldogság nem külső tényezők eredménye - írja fentebb már idézett naplójegyzeteiben - hanem belső, lelki tulajdonság, mondhatnám: közérzet. Többnyire a nagy szenvedéseket követő enyhülés, a legkínzóbb vágy megszűnése, feloldódása." Tehát nem túlzás azt állítani: a börtönben is lehet átélni boldog pillanatokat!

A versek többsége két alapmotívum pólusán kristályosodik ki: Fény &#ű; Mosoly &#ű; Szeretet (Szerelem) &#ű; Anya, illetve az ellentétén: Halál &#ű; Szenvedés &#ű; Bezártság &#ű; Gyötrelem. A kettő között a Híd: Isten, aki - úgy tűnik - Gérecz Attila költészetében maga a Teremtő és Teremtett Természet, az elesetteket és a szenvedőket az Abszolutumhoz emelő Fény és Erő. A márianosztrai börtön magaslati csúcsán közelebb kerülnek még a rabok is a "megváltás" reményéhez, hiszen a hegyi templom és a Végtelenségbe nyúló sziklák látványa a Teljesség fenséges és felemelő érzésével tölti el őket:

Oly szép itt a vidék, és benne hasonlóbb
ember az Istenhez. Homloka tiszta, szelíd.
Jézust látom, a hűs Gecsemáné kertben elomlót.
Csönd van. Olajfák. S fönt, már valahol közelít
Isten - a hajnal rőt poharát ajkához emelni.

(Nosztrai leoninusok)

A Nosztrán töltött év (1955 tavaszától '56 nyaráig raboskodott itt, szigorított börtönben) az elmélyülés tekintetében rendkívül sokat hoz. Az eddig is fontos szeretet-elv most a személyiség hyperbolizációja révén egyetemes, világot átfogó érzéssé szublimálódik. Aki individualitását, elemi emberi érdekeit meghaladva ("felfüggesztve") képes a szeretet jegyében élni, s még ilyen körülmények között sem engedi magán elhatalmasodni a gyűlöletet, az a bezártságban és csonkítottságban is Teljes Életet él. K. S. rabtársának ajánlott filozofikus nagy-versében, a Sorsod művészetében fogalmazza meg ezt: "Vagyok: a Teljes, csillagokra válva. / Vagyok: az Isten Sorsa; hogy világra / ő hoz, s én mégis világa vagyok. / Vagyok: a szomjú szarvas a pataknál; / bizonyság, hogy Többért vagy önmagadnál"; hiszen "az ember útja fönn a Csillagok". Az ilyen ember méltósággal viseli - sőt alakítja! - sorsát, a Világmindenséghez is hozzáadva valamit önmagából; ezért büszkén hiheti: "Vagyok, mert hiányzom valahonnan /.../ nélkülem nincs beteljesülés." Mózes, Buddha, sőt "Jézus, a költő" a Teljesség inkarnációi; s ő, a gyönge és méltatlan utód, maga is végigjárja a szenvedés útját ("az olajfák hegyén én jártam ott"). Tudja: így válik részévé az egyetemes Szeretetnek ("Magam kell ismét százszor összetörnöm, amíg az Úr felé hidat verek"); hiszen bármi történt, történik is a véres valóságban, "a Végtelen mégis ami véges / szívünkből nől; hogy lombja zeng! - én édes dalát hozom, s e dallam fönnmarad!" Az "édes dal" a Fényt zárja magába, így "üdvöt" hoz a világnak.

Lassan-lassan mintha beletörődne sorsába. "A nagy, gótíves templomablak, napsugarakkal ötvözött" (amelyre cellájából rálát) az állandóság érzetét kelti benne; a "hűs pompa és szilárdság" árnyékában tovalebbennek az Élet apró emlékei (Emlék). Eszébe jut egy gyermekkori karácsony, mikor paplanáról kacagva-boldogan tépdeste a virágokat (A lelkem csöppnyi volt). Anyja mosolyát "próbálgatja", az ő lelkére szeretné szórni dalait: "könnyeket, mik már nem fagynak át a formán". "Másom sincs, Uram. Beérem / azzal, hogy arcodat viszem". (Kenyéren és vízen) Tragikusnak érzi általában is az emberi sorsot, de különösen a költőkét: "Szívük helyén rőt kereszt függ, / s alul a föld áll a vérnek, / a Hold szarván hasad a testük / - és boldogok, kik halni éltek!" (Költők, emberek) Áhítatosan és fájdalmasan vissza-visszatér képzelete a "betlehemi csillag"-hoz, amely egy vemhes jászol fölött ragyogott (A csillag); s Halottak napján gyertyát szentel a Názáretinek, ki a "földön járt... és nem volt magányosabb nála".

Boldog Özséb szerzetesi álarcába öltözve, mint középkori énekmondó panaszolja: "Egybeomlott könny és a vér, / nyílt seb lett az ország, / nyugatra pernyét hord a szél, / tanyák, falvak sorsát". Ebből a szörnyű helyzetből már csak az ima emelheti ki a népet: "Add Urunk, hogy rab és szegény / mind testvérre leljünk! / Áldd meg hazánk, hogy a remény / átölelje lelkünk" (Boldog Özséb himnusz). A csöndes karácsonyi áhítatban szinte keserűséggel s vádlón fordul a Názáretihez, aki nem hajol le a szenvedőkhöz, nem segít a "nedves zárkák alján" kuporgó "összeroskadt árnyak"-on, a mártírhalálra zokogva készülőkön, s nem hallja meg a hozzá fordulók jajszavát: "Megtiport országon dühöng szilaj átok". Aztán mégis, mintha a feltörő panaszáradat megfordulna: "Túl a szitok zaján felcsendül az ének. / Zúg, dagad, hömpölyög, felujjong a lélek" - s közös ima tör fel ezernyi "rab torokból", messze hangzóan: "Hallod, Názáreti? Hozzád száll az ének" (Karácsonyi ének a börtönben).

Ennyi szenvedés és megalázás ellen csak az imával, a költészettel lehet védekezni. "A vers körülvesz, mint ezüstös vért", s talán megóv bennünket a Jövőnek. "Művészetünk, az egyetemi város / - amit fölépítünk -, a gyáraink, / s vén földünk vert, ráncos arca, hová / rozs-szíjak hegén gyümölcsös árnya int / lesz örök arcunk s pár sosemhalott dal. / Más mi lehet itt még a magyarokkal? (Örök arcunk)

Nagyra hivatott életmű maradt itt torzóban, bár torzó-mivoltában is érződnek a lehetséges Teljesség arányai. Gérecz Attila is a "csodaszarvas" nyomába szegődött, mint szinte minden magyar költő; de nem jutott el az "új hazába"! Mintha előre érezte volna sorsát:

"Századok óta csal egyre. Ki tudja
mely égre hív csodaszarvasom át?
Hajh, de leánykarok ág-boga hajlik
elém, s takarja el ősi nyomát!"

(Csodaszarvas)

1956. október 30-án kiszabadult ő is a börtönből; de csak pár napot töltött otthon Anyja s Kicsi mellett: november 4-től részt vett az utcai harcokban. Drechsler Mária emlékezése szerint november 5-én este hazatért még, de éjszaka már visszament harcolni. November 7-én telefonon beszéltek utoljára. Mária kérlelte: "Attila, gyere haza, édesanyád nagyon aggódik, én is". De ő hallani sem akart erről; úgy érezte, cserbenhagyná a hazáját, ha letenné a fegyvert...

Most is a hybrisz vezérelte? Kereste a hősi halált? Tudta, nyilván, ha élve elfogják: életfogytiglan vagy bitó várja. Két szovjet tankot a harc során kilőtt a Rákóczi úton és a Blaha téren, aztán november 7-én az úttesten átszaladtában egy szovjet tankból leadott sorozat szíven találta. Másnap Mária temette el - kezével ásva a sírt - a Klauzál tér sarkán két ismeretlen segítségével. 1957 tavaszán innen átvitték a Kerepesi temető 21-es parcellájába, az 56-os elesettek közé; majd 1977 májusában, anyja halála után, vele közös sírban hantolták el a Megyeri úti temetőben. Majd 2001-ben ismét megbolygatták sírját, s porait - édesanyjáéval egyetemben - újra áthelyezték a Kerepesi temetőbe, a forradalom mártírjai közé.

* * *

A kötetnyi verset a Fejhajtás című rész, valamint az egykori fogolytársak, a szabadságharcban bajtársai (Csaszkóczy Emil, Zsótér András) visszaemlékezése egészíti ki, s egy rádióbeszélgetés szövege, amelyből életének apróbb részleteit is megismerhetjük (Élete és halála c. rész).

Döbrentei Kornél A medveölő halála c. verssel ünnepli 1991. júniusában a "barbár neszezésű" orosz tankok végleges távozását hazánkból. Attila, az "önerős medveölő" álma, végre teljesült - 35 év után! Csillag Tibor a Vérző szarvas c. fájdalmasan-szép költeményével elsiratja az ifjút, ki helyette is - s még sokunk helyett! - fegyvert ragadott, s életét bátran odadobta mindannyiunkért. Az egykori rabtársak (Béri Géza, Kárpáti Kamil, Tollas Tibor, Tóth Bálint) a "túlélők" restelkedő hódolatával köszöntik: "Te éltél túl minket, / lézengő élő-holtakat. / Így maradtál meg fiatalon, / darócruhások névtelen / serege élén, boldog költő, / kit fölvett a történelem" (Tollas Tibor: Beszélő). Nem siratják, hisz nincs miért: korai halálával nyert igazabb (mert egyértelmű, megalkuvások nélküli) életet: "... úgy szállsz és nősz az időkben / egyre élesedő körvonalakkal a fényben, hogy nem változhatsz, / lobogásod egyre nagyobb lesz s mind tisztább" (Tóth Bálint: Sirató). Tovaillanó lénye Költészetté változott:

"Üveghegy élein
siklott ő, fürge hal.
Szétszaggatta az üveg-él?
Most mind a száz énje dal."

(Kárpáti Kamil:
Sírbeszéd Gérecz Attila fölött)

1992. nov. 4-én a Stádium Alapítvány Gérecz Attila-díjat létesített bátor szellemű, tehetséges fiatal költők számára. A díjat minden év okt. 23-án ünnepélyes keretek között osztja ki egy neves kritikusokból és költőkből álló bizottság. Így őrzik és örökítik át az utókorra a túlélő egykori rabok halott bajtársuk emlékét.

A Stádium Kiadó 2001-ben díszkiadásban ismét megjelentette Gérecz Attila verseit; neves írók, irodalomtörténészek tanulmányaival-értelmezéseivel kiegészítve; Sorsod művészete (Gérecz Attila versei és utóélete). A kötet záró-részébe itt is bekerül a költő-társak "fejhajtása" (azaz a Gérecz Attilát megidézők legjobb versei; ezzel mintegy a költő "utóélete" is kirajzolódik előttünk.

A Kráter Kiadó ugyancsak 2001-ben adott ki egy viszonylat teljes Gérecz Attila-kötetet (Így bocskorosan). Bár nem tökéletes "szöveghűséggel" kezelték a hagyatékot, mégis, ez a könyv is hozzájárul(t) ahhoz, hogy a mártírhalált halt ifjú költőt az utókor minél szélesebb körben megismerhesse.

Talán a forradalom 50. évfordulóján (2006-ban) az ő emléke is felragyog történelmi emlékezetünkben...


A létbörtön rácsai között...
Béri Géza válogatott versei és novellái

Stádium K. Bp. 1992.

"Csendes vagyok és már nyugodt egészen"

Béri Géza lázadó alkattal született ("alkatilag visszaeső bűnöző vagyok" - írja Gyónás c. versében); s szinte haláláig "börtönben" élt. Bár valódi fegyházban mindössze három évet ült (1953-56, Vác), a cellafalakat maga körül sohasem tudta áttörni. "Börtön immár a világ", s benne ő örök "életfogytiglanos" (Vörösmarty c. verse). Halálát is mintha egy láthatatlan bíróság mérte volna rá: 1979 karácsonyán öngyilkos lett.

1953-ban, alig húszévesen vitték be a Gyorskocsi utcába. Helyzete komolyságát fel se fogta, amint azt egy cetlire odavetett versikéje mutatja (Meglett, amitől félt Anyu / Gézukából lett vértanyu"). A Sors talán "kegyes" volt hozzá, hiszen a váci politikai börtönben olyan társaságba került, amely szellemi-költői érlelődését segítette. A nála négy évvel idősebb Gérecz Attilával közös zárkába tették, majd 1954-ben mindkettejüket költővé avatták. Az 1956-ban hősi halált halt Gérecz Attila emlékét két verse is megörökíti (Torzó, Pásztorsíp). S az ő számára sem marad végül más választás, mint a kényszerűen vállalt heroikus élet és a lázadását kifejező halál. Holott tisztában volt vele: "a lázadás nem hősi: keserű / a szívem száll le a pokolra" (Erőszak nem szülhet fegyelmet).

Később, az élet-börtönben szinte nosztalgikusan idézi meg rabsága éveit: "legalább séta volt, sütött néha a nap /.../ vigyáztak, hogy meg ne szökjem, s enni hoztak. /.../ Tudtam, rab vagyok, ki nem szabadulhat" (Életfogytiglan). Odakünt nagyon hamar fel kellett ismernie: számára sohasem lesz a "fogoly-lét"-ből szabadulás, mert képtelen különbékét kötni a világgal. Érzékeny bőrén a külvilág minden tüskéje áthatolt, s ő "tövissel befelé" vette magára "százhegyű kabátját", mint valami anti-sün (Önarckép). "Átutazóban" éldegélt, mindig reménykedve, hogy valami majd kiemeli reménytelen helyzetéből; ugyanakkor sejtve, hogy ez a "valami" sohsem jön el. Csak mint tovatűnt emléket őrizte '56-ot is, holott - a fegyházból kiszabadulván - ő is részt vett az utolsó pillanatig az orosz megszállók elleni utcai harcokban; de így annál inkább megalázta a vereség. "Hiszen csak pillanat volt / történelmi pillanat volt - / mit életünk értelmének hittünk néhány napig" (Létforma, Vers helyett). Egyik novellájában mint nyomasztó élményt idézi fel a Bakáts téri halottak exhumálásának és temetőbe szállításának képét. Egy kis öreg latin tanár fájó szégyennel mormolja maga elé az ismert citátumot: "Dulce et decorum est - pro patria mori". Érvényes-e még ez a szállóige? ennyi vérontás után nem gúny-e "édes"-nek és "dicsőséges"-nek nevezni a hősi halált? (Halottak temetése). Láncon táncoltatott medvének érzi magát, s szégyenkezik amiatt, hogy nem tépi szét láncait: "Medve! üvölts! Ne járd tovább! / hová lett szörnyű erőd? /.../ tombolj, szívjad a vér szagát /.../ meglátod, végül nyugtot ád / egy puskadörrenés" (Medve). Máskor úgy érzékeli: fojtó, fullasztó csigaházban kereng, útja spirálisan vezet mind beljebb-beljebb. "Szűkül a kör /.../ nem sok kell már, végére érek / a levegőt sziszegve harapom. /.../ Üvöltök még egy iszonyút / s magamra döntöm szörnyű csigaházam" (Csigaház).

Mégis "übermenschi" gőggel viseli nehéz sorsát, soha senki előtt meg nem alázkodván. Ha a lázadás "bűn", ám legyen - vállalja mindazt, ami "a fennálló isteni-emberi törvény értelmében" ezért jár. "Nem tiltakozom tehát / a súlyos és aránytalan ideig tartó örök-büntetés ellen / tudomásul veszem, mert a dolgok / természetéből egyértelműen következik". Ha igaz a bibliai átok ("kard által pusztul el, / ki karddal támad / és nem tanulja meg, mi az alázat"), akkor ő méltán szenved. Számára a legfontosabb: "kegyelmet? azt sose kérni!" Csupán azért fohászkodik az Úrhoz, hogy "szelíd, szép elmével" halhasson meg, s "legyen kéz, ki kegyesen elhantolja". Mert szabadlábon is kísérti a rémkép: "állva kell meghalnom egykor / holott azt fekve illenék" (Gyónás, Ki karddal támad, Infinitívuszok, Zsoltár, Menekülés).

Szabadulásakor, huszonhárom évesen még nyilván azt remélte: "priusz" nélkül startolhat ő is. "Itt vagyok, élek, visszajöttem. / Minden tagom ép, szememben / újra emberi értelem van". Mégis érzi: valami jóvátehetetlen történt vele: "Élek. Majdnem úgy, ahogyan mások. / Csupán az ölelés poharában / nem találom a régi szeszt. / Üres, örömtelen". Balsejtelem gyötri; felrezzen, ha szól a csengő, hiába tudja: "csak vendég érkezik" (Ami megmaradt). Valami végzetesen megromlott az emberekhez való viszonyában; elvesztette a kétely nélküli kapcsolatépítés képességét. Verseiben adatszerűen csak keveset árul el önmagáról, mégis szinte nyitott könyvként tárulnak fel bennük azok az alapélmények, amelyek sorsát meghatározták. Az Egyszólamú szerelmes ének c. ciklusa, s maga a címadó vers bizonyítja: örökre megfészkelt benne a gyanakvás, hogy társa nemcsak az övé, vagy nem mindig volt az övé - talán éppen akkor árulta el őt, amikor legnagyobb szüksége lett volna kitartására ("behunyt szemmel is láthatom / combját, testét más ágyakon, / ölét mint kelyhét, poharát / úgy emeli, úrvacsorát"). A szakrális élmény örökre deszakralizálódik szemében; profán kegyetlenséggel, ugyanakkor szinte önkínzó gyönyörűséggel kutatja kedvese "gyanús szavát, volt mosolyát, / harmatból gyűjtök pocsolyát, /.../ eltaszítom - sebzett madár / vergődik, vijjog, visszaszáll / szívem ágára, fészkire / tíz karmát mélyre vési be". Ennyi gyötrelmet képtelen elviselni ("menekülj, ó, hát menekülj / tisztább magányod egyedül"). Mindegy, mi a valóság - ő úgy érzi, a törött váza cserepeit összeilleszteni, az eltékozolt kincset, az ártatlanságot visszaszerezni nem lehet. Mégis, mikor végérvényesen lefejti magáról az ölelő karokat, egyre erősebb lesz a hiány: "Így élek, pontosan, akár az óra /.../ csendes vagyok és már nyugodt egészen. /.../ De néha felriaszt egy mozdulat, / most te is mozdulsz - vállamat kerested / mert alvó testem konokul keresi még a tested". S elképzeli, amint elhagyott kedvese is őt siratja, róla álmodik (Suta magyarázkodás, Szerelmünk, Szelídnek, mint az angyalok, Magam ura, D. B.).

Két sebzett magány, és két elhagyott gyerek... Utóbbi külön súllyal is nyomhatta lelkiismeretét. Nem is tudott soha igazán elszakadni családjától - erre utal az Amatőrfilm c. novellája is, amelyben - szimbolikusan - az ő körükben hal meg, egy ünnepnapi látogatáskor. A fenti vers D. B.-je, Dombrádi Béla (alias Béri Géza) szinte restelli érzelmeit. Fiához-lányához mély kötelék fűzi; de a család terhét képtelen magára vállalni. Bizonyára ő szenved legjobban attól, hogy nem találta meg élete "arhimédeszi pont"-ját: "Odahagytam apám-anyám / két feleség- s egy unokám / egy, két, hány gyerek? /.../ visz, visz, visz az út / járom ezt az iszonyút" (Visz az út).

Miután elvágta az emberi világhoz fűződő érzelmi, metafizikai kötelékeit, érthető, hogy elidegenülten, sőt elidegenítően tekint azokra a futó kapcsolatokra, amelyek mint "hódító" férfit körülveszik. Szégyenkezik amiatt, hogy az emberben - különösen a nőben - az "állatit" látja megnyilatkozni. Groteszk pillanat-képekben, összevillanó négysorosokban leplezi le alkalmi kedvesei animális lényét (Gomblyuk, Házi idill, Szerelmes vers, Cipő, Reggel, Őszinteség, Modern stb.). Inkább él egyedül, minthogy ezek közül bárkivel megossza magányát ("egy se ezek közül, akik / a nap éltető melegét / a combjaik között őrzik"). Iszonyattal tölti el a nő kétarcúsága, egyszerre "szent" és "hetéra" volta: "a széttárt combú isten, / szülőanyánk pokoli szobormása / testvérhúgod" - akinek méhén mégis "áldás lesz minden koron". Megveti azokat, akikben "a szerelem nemzéssé aljasult". Kísértetiesen visszhangzik fülében "a meg-nem-születők különös éneke"; úgy érzi, az a világ, amely ennyire meggyalázta a természetet - megérett a pusztulásra. A tenger új, pokoli robbanásra vár, "hogy újra kezdődjék az ősnemzés kora". Csak olyan nőt tud(na) elfogadni, aki - hűen ősi szerepéhez - alárendeli magát neki, s mindenben támogatja őt ("Ha vagy, hát légy, de szárny legyél / ha kő leszel, elejtelek /.../ senkit nem tűrök, aki visszatart / ha kellek, tarts magad felett" (Platoniáda, Bálványszobrok, Ősz, Duna-part, Nászi ének; Futurum perfectum, stb).

Gyökértelennek és kiszolgáltatottnak érezte magát. Háta mögött nem volt meleg-puhára bélelt szülői ház, se védő, megtartó kultúra. "Proligyerekként", apátlan nőtt fel a külvárosban, "csúf, öreg házban", "nyirkos, hosszú udvaron", hol több száz ember zsúfolódott "szobakonyhák boltíve alatt" - s mégis szeretetben, megértésben, az élet alulra szorítottjainak ösztönös összetartozás-tudatával. "Hiába próbált szabadulni" származása nehéz örökségétől, tudta, sorsa determinált; "rabbá nemzette apja-anyja", s "rab lesz gyermeke, rab lesz fattya". Mégis hitt rendeltetésében: "hogy virágozzék ki szám végre, / hogy ágként táruljak az égre, / gyümölcsözzek nyelvén anyámnak. / Elvállaltam sorsát a fának" (Ősök nélkül, Nyúlkaszárnya, Hiába, Szerelmes ha nem lettem volna, stb.). Felnőtt életének nagy részét is a külvárosban élte, "három kerület" metszéspontján, az Illatos út, a Határ út, s a Nagykőrösi út találkozásánál, "a rossz szagú gyár közelében". Albérlet c. novellája sejteti, mennyire kietlen helyen, lehangolóan "ember-alatti" viszonyok között. Kenyerét a szomszédos Vegyi Művekben kereste, nehéz robottal - szívlapátolással - három műszakban. Egy-két verse utal is a verítékes "igavonó élet" gyötrelmére, s az azt feledtető kábult zuhanásra - az ivásra (Harmadik műszak, Éjszakás hét, Pohár, Kilenc óra). Helyzetét mégsem érezte megalázónak, sőt, inkább valamiféle konok büszkeséggel vállalta, mert tudta: ott legalább emberséges emberek között van. A "mélyvilág" egy-egy lakójának arcát megbecsüléssel, sőt szeretettel örökíti meg (Portré, Imre bácsi, Üzenet-féle, Katonák, stb.); szemben a "fent" polcán dölyfösködő "hatalmaskodókkal" (Ellenportré, Vacsoravendég, Honfoglalók, Oly átlátszóak...). Egy-két novellájából mégis kiderül: hosszútávfutónak érzi magát, idegen tájakon zihálva menekül; s fellélegzik, ha csak egyetlen napra is kiléphet rabszolga-létéből, - akárha zsúfolt strand medencéjében lubickolna, úgy vegyül el az utca forgatagában (Egy nap fizetett szabadság, A futás). Ennek ellenére hűséges a talajhoz, amelyből vétetett: "A rög az élet. A rög a cél. Messzebb jutok a rög között" (Hajamba túrt a szél.).

Talán ezért érezte önmagát is kettős-arcúnak: a vegetatív létbe alászorított félig-állatnak, ugyanakkor magasba szálló szellemi lénynek. Amint azt a Dal a kentaur-bivalyról c. ciklusa mutatja: e kettősséget is ironikusan kezeli. A kentaur - a mitológia lótestű, emberfejű szörnye - itt nehézkes bivalyként jelenik meg; utódai is kentaur-borjak. Remény sincs rá, hogy igazán szellemivé váljon. Szinte morbid mosollyal így határozza meg "faját": "Magyar állat. Csak itt honos. / Sokat iszik, de nem kér legelőt / Főképp a járdán otthonos / Kéthetenként egyszer vesz levegőt" (Természetrajz). De "állatbőrben" sem hajlandó lemondani a szárnyalásról: féléletre kárhoztatottan, korhadt levelek közt meglapulva is madarakról álmodik (A sün). "A madár száll, nem meditál", s nem kérdezi: "van-e még értelme a repülésnek?" (Madárdal). Pillanatfelvételeket készít különböző "állatbőrbe bújtatott" emberekről: a ragadozók (Vércse, Farkas) zsákmányra lesnek, "a puhány sikló csúszik-mászik", a kutya szánalmasan meghunyászkodik ("rúgáshoz szokott teste már nem tűr simogatást"); a csimpánzok - hadifoglyok, kik fölött az "übermajom" aratott győzelmet; a szamár szomorú igahúzó, "sorsával van tele"; a bálna, a halak a modern élet áldozatai - kivetve a parti fövenyre, fuldokolnak; "no de majd valamennyi belátja, hogy itt kell / élni tovább szabadon, s nem a fojtogató tavi létben" (Eszme, halaknak).

Költőnk élete megalázottságból, soha nem teljesülő álmokból állt össze, mint azé "a kicsi országé", amely hazájául adatott. Ez a kicsi ország c. ciklusa - és verse - bizonyítja: az "itt élned, halnod kell!" parancsát ő is komolyan vette. Tudta, hogy a sokezernyi áldozat vére nyomtalanul beivódik a földbe, hogy "a vízi parányok pusztulásáról nem tud az óceán", mégis bízott abban, hogy "a sok elhullott élet" egykor - "feszületté magasodván" - megváltást hoz. Az Igazsághoz konokul ragaszkodó ember magaslati pozíciójából tekint körül "birtokán": "Itt nekem még időm és jogom van / fordulni el, keresni újat, régit! / Igen, jogom. S megvédem élve-holtan: / egy szó ölében feljutni az égig" (A tornác kövén).

E ciklusban néhány nagyobb lélegzetű kompozíció bizonyítja: Béri Gézában erős intellektuális tudatosság és költői rendező képesség működött. Tudta: a "hamis" - mert erőszakkal fenntartott, a személyiség jogfosztottságára épülő - Renddel szemben mindannyian tehetetlenek vagyunk. Egy háromtételes nagyszabású geometrikus költemény-épületben (Aritmetika) egymásra vetíti a háború és 1956 őszének véres eseményeit: hídroncsok, robbanások, német, orosz és magyar katonák holtteste, fáklyaként égő gyerekek, szanaszét gurult tárgyak, "szétloccsant lobogó tócsa", "seb seb seb a jog csökönyös testén" - s mindez beborítva a "fekete justitia" leplével, s a felszínen a látszatrend szabályozottsága, a véres valóságot elfedő képmutatás ("igazad szép / igazad jó / igazad aritmetika"). A "hivatalosság" a költészetnek is e fajta rendező - elfedő - szerepet szánt: "a költészet (is) csak aritmetika" (Pars poetika). Ebbe természetesen nem nyugodhatott bele költőnk; így legfőbb törekvése épp e hamis rend leleplezésére irányult. Rend c. versében visszautal József Attila: Levegőt!-jére ("ó, én nem ilyennek képzeltem a rendet!"), s vele együtt lázad az ember kiszolgáltatottsága ellen ("nyomtatványok szabályozzák az emberi lét mozgásait", "számon tartják életének kicsi, még kisebb, és egészen jelentéktelen történéseit" - "hajtják a csordát, vigyázva a tilos útra, veszélyre"). E látszatrenddel szemben, amely a hatalmi manipuláció érvényesülését hivatott biztosítani, ő érthetően a "rendetlenség" pártján áll: "MINDENKI tudja meg - a nagy dolgok rendetlenek, az ember naggyá a Rend ellenére lehet, ha szembeszáll és alakít, ha változni mer - s így néha teremt". Azonban azzal is tisztában van: ez csak a "Nagy Emberek" törvénye lehet; a "kicsiknek" be kell érniök az "apró lázadások" örömeivel, azzal, hogy néha-néha áthágják "józan öltözékű életük" túlszabályozottságát. Elnézegetvén a "vén Duna" partján csillogó-villogó luxusszállókat, csöndes iróniával állapítja meg: "Negyedszázadnyi verítékben / egy világváros így ragyog. / Fintorognak a nyári égen / a változatlan csillagok". Szomorkásan azon tűnődik: "hol úszott el a dinnyehéj?" - hová lett mindaz, amit még József Attila a Jövőtől remélt?! (Duna). A "Szabadság" álmából új Szent Bertalan-éjszaka lett; most is folyik az ártatlanok vére, mint hajdanán, mikor "a pápák e világi hatalma ellen" protestálók tömegeit lemészárolta az Inkvizíció (Protestánsok). Lehet-e hinni ezek után a lázadás értelmében? "Néhány tízezren meghaltak, mert ellenezték a réztrombiták harsogását" - s mi történt? "a trombiták harsognak azóta is, Jerichó falai állnak" (Jerichó).

Ezért ironikus és patetikus egyszerre a Szabadsághoz írt ódája: már nem hisz abban, hogy valaha is alászáll ez a gyönyörű égi Lány az emberi világba, mégis bízik benne: hatalma örök az emberi lelkeken, az Idő múlása sem öregíti (hiszen "szerelmes szívünk nemzette" őt). Petőfi a XIX. század derekán ujjongva köszöntötte (A Szabadsághoz); Heltai Jenő a XX. század derekán arra figyelmeztetett: mindenkinek egyenlően kell(ene) kegyeiben részesülni (Szabadság). S íme, a '70-es évek társadalmi toloncházában is akadt, aki remélte: "beteljesülsz, ha kis időre / és láthatunk, te emberarcú / jelet vág lépted az utcakőre, / ha torlaszhordó szélvihar fú".

Koráról alkotott véleményét leghitelesebben áltörténelmi tablóképei s allegorikus novellái közvetítik. A Kádár-kort a mohácsi vésznél is pusztítóbbnak lát(tat)ja (Törökveszedelem, Buda, 1566.). Hazánk egykor gazdag földjeit "idegen, fegyveres nép" dúlja, s a halott táj "csökönyösen hallgat". A tanyák, apró falvak népe a Városba menekült; "szorongtak, vártak. Feltámadásra holtak. / A város nőtt. Kétmillióan voltak". Aztán csakhamar Buda is elesett. Mátyás gyönyörű temploma "gótikus mecset"-té változott - "kőcsipkés torony, rajta kajla félhold", délben nem kondult harang, s "napszálltakor a müezzin kiáltott". Egyetlen "igaz könyv" volt: a korán; s az épp "soros basa" kényúrként kényszerítette megtérésre a gyaurokat. Csoda-e, ha a leigázottak a Hódító vallását átveszik? - "Az indiánok máig keresztények" - de miért? hogyan lettek azzá? Természetesen, az orosz megszállás majd' félévszázadára vonatkozik mindez.

Drámai erejű novelláiban épp azt mutatja meg, mint demoralizálódik, hull szét erkölcsileg a leigázott nép, amely - ki lévén szolgáltatva a hatalmi önkénynek -, igyekszik meglapulni az "eszmék" fedezékében. "Kivárásra" rendezkedik be; míg feje fölött a "vezérek" cserélődnek, ő éli hétköznapias életét (A csata). Még a hőst is beszennyezi az ilyen kor. A Sárkányölő itt nem dicsőséggel tér meg a mesebeli küzdelemből, hanem elvadult gyilkosként, csatakosan, véresen, fél-állattá válván maga is. A megmentettek sem hősként üdvözlik, hiszen már hozzászoktak a Gonosz uralmához - ha nem az egyik, akkor a másik, de valaki mindig "leigázza" őket. A Foglalkozási ártalmak c. kis pillanatképsor pedig azt villantja fel előttünk, hogyan azonosul maga az ember a rárótt szereppel, büszkén arra, hogy "beosztásában" tökéletes munkát végez! A vadászpárduc, A jeruzsálemi hóhérsegéd és A káder egyaránt "szakértelemmel" végzi el mások nyakának kitekerését.

Béri Géza számkivetettnek érezte magát hazájában. Kifosztott életű hajótöröttként a Hegy Magasán - szellemi Noé-bárkájában - tehetetlenségre kárhoztatva töpreng Élet és Halál dolgain (Hajó a hegyen). Béketárgyalásokat próbál folytatni Istennel és az emberekkel. Számvetést készít: "Éltem. Múlt-jelen között voltam. /.../ Vesztett csatát harcoltam hasztalan / s hasztalan harcoltam csata nélkül." Kapta és továbbadta az Életet; de a sajátját nem élhette ("Fiam és apám közül kimaradt az életem"). Föld és Ég között reménytelenül lebegve mind világosabbá válik előtte: "értelme csak a halálnak lehet". A versből úgy tűnik, túl van már egy sikertelen öngyilkossági kísérleten ("ájulásnyi alvás a sárga avaron", "vértócsa", "csuklómon lüktetés"; "öklendező undor a fájdalom ára"). "Nem sok kedvem van már élni" - sóhajt máskor is (Jegyzet). Tudja: a költő mindig "kés élén jár, pár ujjnyi mélység peremén" (Költő); s úgy érzi: hiábavaló volt minden, amit tett ("vizet vittem a tengerbe pohárral" &#ű; A vízhordó). Az agykoponyák hegyén látja legördülni "citátumokkal ékes, szép fejét", elvegyülve a többi halott között, végre békére s beteljesülésre lelve: "tudom a csendem alakítja / azt aki voltam s holtan lesz egész". Szinte könyörög az Úrhoz: "reggel hadd ne nyissam ki a szemem."

Aztán egy reggel valóban csukva maradt a szeme. Így üdvözölte a Karácsonyt, a Szeretet ünnepét. Földi mivoltában eltávozott, de költőként újjászületett: amit ő tudott a világról, azt senki más nem mondta, nem mondhatja el.

Életében alig jelent meg munkája; pedig a Nagyok között lehetett volna a helye. A "futtatott" költők helyett, mindannyiónk helyett kimondta azt, amit "nyilvánosan" tilos volt kimondani: a háttérbe szorítottak, a szellemi lefojtottságban vergődők közérzetét. Pontos és nagy sugarú asszociatív mezőt mozgásba hozó képei, a létállapotokat hitelesen megjelenítő atmoszféra-teremtő ereje, a kon-trasztos szerkesztésmód biztonsága, s nem utolsósorban az életanyag lírai hitelessége azt bizonyítják: nagy formátumú életműre futotta volna erejéből. Még így, töredékességében is jelentős, amit alkotott. Talán túlságosan is mélyére látott a káoszban vergődő-fuldokló emberi világ reménytelenségének, s nem voltak illúziói "megjavíthatóságát" illetően - ez akadályozta meg a "beilleszkedés"-ben. Ami az elmúlt időszakban nagy bűnnek számított!

"Történelmi alulnézetből" sikerült átvilágítania azt a rettentő hazugság-birodalmat, amire ez a kor épült. Életműve végül is lezárt, kerek egész - sokkal több, mint kordokumentum.


Az élethiányos lét állapotrajza
Csillag Tibor: Veszélyes utazás

(Stádium K. Bp. 1966.)

"Börtönajtóm, mikor a katonák kinyitották,
Hátbavágtak nagy röhejjel. Nem repülök többé, tudták."

(Kárpáti Kamil: CS. T. költő hazatérése)

"Aki rab volt, mindhalálig szorong az. / Ki rabruhát hordott, frakkján is átüt. / Ha ráförmednek, ma is összerezzen. / Kit egyszer megaláztak, megalázott. /.../ Akit vallattak, ma is vallomást tesz. / Akit vádoltak, bűntudatba dermed. / Kit kitaszítottak, maga húny otthon. / Kit elítéltek, hóhéra magának. / Akit egyszer a föld alá lelöktek, / nem az égig, a járdáig se törhet" (Bűntudatom).

Így jellemzi önmaga s sokszázezer egykori fegyenc létérzetét Csillag Tibor költő, aki a fogoly-tudatot nem heverte ki egy életen át. Pedig "mindössze" két és fél évet raboskodott, s nem is a leghírhedtebb fegyenctelepeken, hanem - néhány napos Andrássy-úti kihallgatás után - Kistarcsán. Alig-húszéves volt, mikor Kárpáti Kamillal, legjobb barátjával együtt tiltott határátlépés kísérlete miatt letartóztatták. A kistarcsai évek egy életre megtörték: fél évszázadon át lehajtott fejjel élt, félrehúzódva az emberi világ küzdelmes "hadszínterétől", mégis makacsul őrizve lobogó ifjúsága értékeit. Az elmúlt évtizedekben nem állt módjában szavát hallatni; neve csupán néhány külvárosi antológiában tűnt fel (Versmondók könyve, 1971, Győr; Külvárosi jeladás, 1973, Pesterzsébet; Versmondók könyve, 1975, Győr-Pesterzsébet; Együtt, 1985, Csepel, OMK), s verseiből egy soványka önálló kötet jelent meg, szintén a csepeli Olvasó Munkás Klub gondozásában (Harangöntő, 1980).

Pedig származása szerint az állítólagos "uralkodó osztály"-hoz tartozott. Történelmi örökségem c. versében mutatja be nagyhírű "felmenőit": "apám / felnőtt napszámba járt már nyolcéves korában, / mindig az élen", aztán kovácsinasnak állt, majd a "felszabadulás" után - azaz rabságunk kezdetén - sofőrködött; kevés-szavú, pénz nélküli közember maradt egész életében. Édesanyja pedig már tizenegy éves korában árva, "fakó fénykép-arcú kis cselédlány", aki otthonában is szelíd, magát-megadó cseléd maradt: "Szerény szereped volt a színpadon: cseléd mint a világban. / Csirkéből csak a maradékot etted" (Jelentéktelen szerepeid). Az egyszerű kis prolilakás "konyhakő-egében" az ő "világló arca" ragyogott, s töltötte be meleg fénnyel szegényes, amúgy kietlen életüket. "Hajnalként tündöklött a konyhád"; s ahogy élt, úgy is ment el: "Meghaltál bocsánatkérő arccal" (Kimosom a világot, Anyám életrajza).

Hatvanöt éves korára kapta meg a lehetőséget Csillag Tibor, hogy életmű-válogatással léphessen végre a nyilvánosság elé. Érthető tehát, ha a kötet-tagolás az életrajzot, a belső arculat kialakulását hangsúlyozottan nyomon követi. Az első ciklus (Fűgyöngyök) a ragyogó, "fényes"-kedvű indulásról, a világ-átalakító lázas ifjúságról ad hírt: MADISZ-szervezet, újságíróskodás, eleven "közösségi" élet - s ő boldogan, reményekkel telve írja fénylően hamvas, éterien tiszta verseit a lányokról, barátairól, az otthonáról, nagyra törő terveiről (Május, Lázadás, Véres hold, Csend, Vadalma-szeretőm, Egy tündér lábnyoma, stb.). Valóságos kis alkotóműhely alakul ki már ekkor Pesterzsébeten a festő-barátok (Gaál Imre, Rátkay Endre), s a kezdőként is figyelemre méltóan egyéni hangú Kárpáti Kamil (akit "Borzorrú"-nak becéztek) és Csillag Tibor körül. "Repülni" szándékoztak mindannyian, szürreális álomképek világában éltek, s azt hitték: a valóság "átköltőiesíthető". Schopenhauert, Platon Lakomá-ját olvasgatták, az élet metafizikai összefüggéseit kutatták, s mindannyian a Művészet csodás otthonába, Itáliába vágytak, a hajdani Nagyság és Méltóság volt az örök mérce számukra. Ifjú költőnkön olykor át-átsuhan a "létbánat" szomorkás hangulata - pedig nem sejti még, milyen sors vár rá hamarosan: "Szinte játszom a halállal, / mint kézbeszűrt fénnyel s árnnyal, / pergő Időm mérlegelem / mint gondtalan gyerkőc a port, / s nézem én is: merre lebben?" (Incselkedő vers a halálhoz).

Az ismert történelmi okok folytán azonban csakhamar elkomorul a baráti társaság pirosló kedve: "Láztüzű hajnalunkra piszkosszürke est folyt, / szitálva mérgezte a várost /.../ Sétálunk, de most már halkan, / kiábrándultabban konganak a kövek. /.../ Micsoda piszkoskék festéktócsa zúdul / az alkony vödréből néma városunkra" (Néma pacsirta/telep, 1947.). A halkszavú és a köznapi dolgokban járatlan költő már-már megsejti szomorú jövőjét: "Az ég kék, / ma este ég, / súlyos parazsa, vére ágra koppan, / és egy csepp vér - vagy csak a fénye? - / megvillan a szememben" (Tört új vers, 1947.).

A Börtön c. ciklusból aztán fény derül "lebukásuk", majd internálásuk körülményeire (Lebukásunk - 1949. jún.; Lebukásunk első órái, 1994-ben írt emlékező verse). Az Andrássy úti "pokol" után (Három nap a pokolban) Kistarcsa a hosszadalmas "purgatórium": a szenvedés mintegy "megfinomítja" a lelket, a lázadó indulatok lassan-fokozatosan elcsitulnak, s költőnk tiszta humorral, a költészet vigasztaló erejével feloldja magában a kínzó megaláztatások emlékét, s a Természet csodálatos összhangjában gyógyírt keresve feledi földi bajait (Varázsos éj, Virrasztó csillag). Mint Radnóti a haláltáborban, sorról sorra araszolván, csöndes parázsló szerelemmel írta Fannijához a VII. eclogát, úgy írja ő Édesanyjához, az "égi szabadság" varázslatában, szívében megbékélve szelíd panaszló-vigasztaló leveleit: "Mindig van vigaszom, lásd. Este, ha szunnyad az ezred, / és az őrtorony árnyéka elúszik, egy árva / csillag izzik a bús égen testvéri szemembe, / nincs éj, hogy ne tárja a térbe a végtelen álmot; / Isten rétje csodásabb, mint a földi szabadság" (Levél az Anyához, 1951.).

Itt született versei zöme elveszett (a mosdóba rejtette őket, de szabadulásakor már nem sikerült magához vennie - amint erről a Szabadulás előtt c. vers tanúskodik). Így kiszolgáltatott és megaláztatásokkal teli életük legfontosabb mozzanatait utólag, 1994-ben írt verssorozatában örökíti meg (fontosabbak: "Ügyészelés", A falábú táborparancsnok, Öngyilkossági kísérlet, Tolonckórház, Könyvek Kistarcsán, stb.). A fegyőrök - nyilván parancsra - elsősorban arra törekedtek, hogy ízzé-porrá zúzzák a rabok büszkeségét, emberi önérzetét; "szórakozásból" csak ritkán kínozták őket. A megalázottak pedig szótlanul tűrtek abban a reményben, hogy majd kiszabadulásukkor emberséges élet vár rájuk.

A gödöllői HÉV-re felülve, 1952 tavaszán, Csillag Tibor arca mosolyra gyúlt: "Egyetlen szárnyalással hazaérek". De az otthon nem olyan volt, amilyennek ő álmaiban képzelte: "Apám öreg lett: múmia; anyám: fény. / Most kezdődött csak igazán a rabság" (Szabadulás). "Országos vastüdőbe zárt az égbolt /.../ Nyolc évig állás nélkül tévelyegtem. / Hazámban mellékutcákon osontam, / mert a főutcán igazoltatás folyt, / nyomozó szólt nyersen: "Nem dolgozik?" / És új versemért az Írószövetség / lángpallosával űzött ki. / Az éjfél / halálfejjé vált. Ez volt a szabadság" (Szabadulásom után).

Mit is tehetett volna ilyen körülmények között? Alkalmi munkákat vállalt, a Fedéllemezgyárban portáskodott, az Állami Könyverjesztő Vállalat nevenincs alkalmazottjaként könyveket árult s magányos délutánjain a világlíra szépséges fedezékébe húzódott (angolból, németből fordított). A kristálytiszta formák varázsbűvöletében megfeledkezett a nagyon is földi, kisszerű s álnoksággal teli világról. "Négy évtizeden át úgy éltem, hogy nem láttam a holnapot, megzavartan és szégyenben. Költészetemen azonban nincs semmi sajnálni való - írja kötete Előszavában. - A terror (Rákosi) és a kedélyes zsarnokság (Kádár) éveiben is, szakadatlanul a költői formaművészet építőköveit csiszoltam magamban. Számomra a tökéletes forma az erkölccsel és a célját meglelt létezéssel azonos". Ha egy-egy fordítása megjelenhetett: ünnep volt. 1988-ban, hatvanéves korában gyönyörű műfordításkötete (Óda a Nyugati Szélhez, az angol líra "gyöngyszemei", válogatott versek 1250-1950) végre napvilágot látott, Göncz Árpád Ajánlás-ával. S ekkor, immár nyugdíjasként, megszabadulva evilági kötelmeitől, költői vénája felbuzgott újra: patakzó kedvvel áradnak belőle a tökéletes műgonddal felépített, egy szerény és rendkívül kulturált ember belvilágát feltáró versek. A Stádium c. folyóiratnál végre szerkesztői munkát kapott (míg a folyóirat meg nem szűnt, azaz 1994-ig). S most már - egészen kiszakadva a neki csak fájdalmakat okozó valóságból - újraálmodja - újjáteremti Shakespeare szonettjeit (1994-ben jelent meg a Petit Print Kiadónál). Tehát az "öregkor" meghozta a már nem is remélt sikert! A Stádium folyóiratban megjelent nagyszerű kritikáit lényeglátó - s máig időszerű - tanulmányait pedig a közeljövőben készül megjelentetni a Stádium Kiadó.

Élete valójában nem is volt, hiszen álmaiban élt - légiesen, lebegőn, poétikusan. Így versei nem is lehetnek élettől, örömtől duzzadók; sokkal inkább az élet-hiányos lét állapotrajzát örökítik meg. S ez ad különös ízt költészetének; hiszen mindannak ellentétét mutatja meg, amit mi általában "valóság"-nak nevezünk. Kicsit sajog is ez a seb: "A szemembe sűrített Tejút most / majd holt betű lesz egy könyvtemetőben? / Pedig azért szőttem a szót, hogy éljek!" (Könyvtemető). A "csillag-világ" rokonának érezte magát kezdettől fogva ("nomen est omen"). A "tömeg"-gel, a "közönséges emberek" életformájával soha nem azonosult, bár köztük élt (Lakótelepi csoportkép). Ifjúkori barátaival sorsközösségben, s néhány távolabbi - a politika által ugyancsak nem kegyelt - írótárs (Kárpáti Kamil, Szakonyi Károly, Tamási Lajos) segítőkészségére támaszkodva meg tudta őrizni a maga függetlenségét, önérzetes belső arculatát, személyi szuverenitását.

A felnőttkor eseménytelen éveit s a költői képzeletből kivirágzó álmokat két ciklus is őrzi (Egy őr naplójából; Változatlan történelmünk - 1960-80 között írt versek). Apró pillanatképek, bársonyos puha hangulatok, miniciózusan kidolgozott parányi vers-ékszerek jelzik, mennyi szépséggé, mennyi gyöngédséggé tudta átfordítani belső energiáit. "Hogy illan a lepkelábú idő. / A múlt éjlepte völgyéből kinő, / elválik, szárnyal, s a jelenbe lebben. / Már hét év hídja! És észre se vettem" - írja 1958-ban (Az idő völgye); s tíz esztendő múlva ugyanaz az ámokfutás: "A hold narancsai közt itt botoltam, / mint a gömbvillám, gurult szét a nyár-éj, / csillag-fénybogár nyüzsgött a magosban. / S indultam a vers konduló szaváért" (Téglagyári éjszakák). A hétköznapok egyhangú gyötrelmeit a költészet feledtette el.

Egy-egy ifjúkori emlék, a szerelem lehetőségének meg-megcsillanása olykor átmelegíti a szívét; valósággá azonban egyik ábrándját sem tudta, tudja váltani (Vidám fürdőzés, Az első találkozás, Mindenre rávetítelek, Tested otthona, Azonosulás, stb.). Pedig vágyik a családra, a meghitt házi tűzhelyre, gyerekre is; de az otthonteremtésre nem futja erejéből (s persze, szűkös anyagi lehetőségeiből sem). Alkalmatlansági bizonyítvány c. versében (1976-ban) szomorkás öniróniával rajzolja meg belső portréját: "A látható dolgokkal nem boldogulok /.../ alkalmatlan vagyok forradalmakban a géppuskás szerepére /.../ s mivel égből-hullt testemet nem ébreszti fel hajnali madárdal, / alkalmatlan vagyok a páros létre is, / szeretőm fészke ágyamban kihűl.".

Az ifjúkor néhány "életes" éve mind fénylőbb ragyogással tör fel a Múltból. Lassan kiürülő tenyeréből pörgeti alá költőnk a homokóra szemcséit, megidézve szeretteit, hajdani társait, egy-egy emlékezetes emberarcot (Nagymama szeme, Emlékezés, A vak zongorista és köre, Dömsödiek, Soroksári tábortüzek, Süllyedő idő, stb.). Több versben is megörökíti a három hajdani jóbarátot, akik azóta már "iskolát" teremtő, neves művészekké váltak: a Dante-léptékű "piros-szakállú" Rátkay Endrét (R., a képíró, 1946-ban; A kamasz lázadás, Szirt jövő), a "Kosfejű" Gaál Imrét (Kosfejű /G. I./, Anti-legenda Gaál Imréről, Barátom homlokára); s a "Borzorrút" (Pinceajtó, Angyal, 1945; A kakastó költő-Don Juanja). Két édesanya áldó-óvó szeretete magaslik e baráti társaság fölé (Mindnyájunk édesanyja - Kárpáti Kamil anyjának emlékére; Anyám és barátaim - saját édesanyjáról). A Vitaklub c. versben pedig életre kel a Múlt: "Tüzes kő / pörögve sárga / vulkán sebvörös tűzölben: / nyelvünk kavicsai - szavai - lázban / éppígy forogtak, lassítva zuhantak / a kétablakos, hajnal-lándzsás vitaklubban". Ők négyen s a többiek: Gosztola, Bauer Gyurka, Szolcsányi - "a szélingatta nád-fiók, a vita-űzte, alvilági árnyak" a viharos tengeren "tajtékot kavartak"; "kitűztük kalóz-lobogónkat a romos tetőkre". A költő önmagát a többieknél sokkal bágyadtabbnak, kissé gyámoltalannak láttatja - valójában már ekkor tisztában volt vele: ő nem küzdelemre termett. Voltaképpen egészen fiatalon is ugyanaz volt, aki most: "Harminc éve nem változott az arcom, / a feszülő távolság, táguló űr- / ugyanaz a fekete éji maszk nyom /.../ Kamaszarcom tündöklött mai holdban, / s mai arcom lett; az, ami ma: nem. / S mai arcom volt látomásba olvadt, / sohsem voltam az: ami, az igen." (Változatlan történelmünk, 1976.)

A magányban, könyvárusítással, olvasással és műfordítással töltött évek azonban nem váltak Csillag Tibor kárára - költői értelemben. Világűri árvasága mindinkább felerősítette benne a benső ragyogást: egyre tisztább, magaslatibb és hűvösebb tájak felé lépegetett. Metafizikai érzékenysége az évek teltével mindjobban kifinomult, míg végül - földi mivoltában már-már árnyékká válva - lélekben a szellemi világban otthonra talált. Túl az ötvenedik életévén szinte semmi köze sincs többé a földi élet vaskosabb régióihoz, ahol "a törpék a koncon marakodnak" (Különös város); már nem is kíván ez "árnyékvilágban" berendezkedni. Szülei halála (akikkel mindvégig együtt lakott egy zuglói "beton-nekropolisz" kietlenségében) elmetszette az utolsó szálakat is, amelyek a hétköznapi élethez kapcsolták.

Őt is - mint szinte minden költőnket - a sok-sok fájdalom érlelte bölccsé. Anyja (majd nem sokkal utána apja) elvesztése szimbolikus értelemben a földi Otthonosság végérvényes eltűnését jelentette számára. Költészete ebben a fájdalomban teljesedett ki: most már valóban a hiányérzet, a hiányzó élet költője lett.

Az 55 tökéletes szonettből álló (bár tipográfiai megjelenítésében "tömbvers"-nek, strófaszerkezet és belső tagolás nélküli 12-sorosok összefüggő láncolatának ható) Üvegkoporsó c. ciklus újabb magyar költészetünk egyik legmegrendítőbb halotti búcsúztatója. Az Anya-siratás élet-siratássá mélyül: "Világegyetem-öblű a hiányod" (Kiürül a világ). A Fiáért egész életét odaáldozó Anya a szentek tisztaságával és alázatával viselte mindazt, amit a Sors rá - rájuk, hármójukra - mért. Mint villámhárító vezette le fia s férje összecsapásait; végül is ennek lett az áldozata: agyvérzést kapott, megbénult, évekig élt még tolókocsiban (Titok, Sétáink, Kegyetlenség, Csillagködben, Vissza Anyámhoz, stb.). Aztán a végső szenvedés a kórházi ágyon, a búcsú, majd a jeges hiány, amit maga után hagyott (Megváltás, Anyám utolsó percei, Hiány-valód, Vak szemhatár). A halott-siratás egyetemes értéksiratássá tágul, s egyben vezeklő zsolozsmává is - hiszen ki merné azt állítani magáról, hogy "vétlen", s hogy soha nem bántotta meg szeretteit? De utólag jóvátenni már semmit nem lehet. "Mind elhagyjuk hűtlenül anyánkat, / kalandokért, légnemű fecsegésért. / Pedig ő az öröklét Napja és vár. / Vár megcsalatva. Leborulnánk / utólag világhoz kötő kezéhez. / S nem hervad el száján szelíd türelme" (Hűtlenség).

Az Anya - kinek ősképe Sophia, a Bölcs Istenasszony, a világ szülője, s Mária, a Tiszta és Szeplőtelen - minden Élet forrása: belőle fakadunk s hozzá térünk vissza. Jelképesen is (az Anya-földbe). "Egyszer szeretünk: anyánkat, / s minden szerelem nosztalgia, vízjel; / a vágy, hogy te simítsd tarkónkat, áthat. / Kenyér-arcodhoz, bár Semmibe, hívj el!" (A szerelem ősmintája). A Szentképpé vált szelíd anya-arc védő-óvó melegséggel tekint rá még a sírból is, "zseblámpa-fénnyel" vigyázza lépteit, s "az ordas télben", nehogy megfagyjon, "sültkrumplihő"-jével beburkolja őt. Feltörnek a gyermekkori emlékek, amikor mint kisfiú csodálta (és imádta) anyját, s az Éden puha-otthonos biztonságában ringatózott (Ámulat, Varázsod, Karácsonyi emlékezés, Csillag-követ, Jelenet szüleim házasságából, Kimosom a világot). Már-már úgy érzi: anyja magával vitte az ő életét is; ugyanakkor asztrál-lénye itt van most is vele (Találkozás, Álom).

Az Apa - szintén bűntudattal s bűnbánattal küzdve - egyre szótlanabb s mogorvább. Az üres lakásban egyikük sem leli helyét: "Anyám nélkül lakatlan föld a konyhánk, / szobánk csendjén át huzatos hideg húz /.../ Vérét-kezét vesztett apa, kit ott látsz; / egy csapkodó denevér árnya áthúz, / az éj lábunkat ólom völgybe húzza" (Lakatlan föld). Az Anya fel-felbukkanó kísértet-alakja ott bolyong köztük, köröttük: "Kék holdköpenyben látlak, hogyha lebbensz / Ofélia-járással, a folyosón /.../ A kulcslyukon eső-illattal áradsz. / Apám felsír: 'Mindig várom anyádat' / Aztán eltűnik rémei honába". A dermesztően fagyos estéket csak ez az Alvilágbeli imbolygó ködalak tölti meg némi melegséggel (Ofélia). A fiú szorongva lesi-figyeli az üres lakásban egyre soványabban ténfergő apát; "főz fiának" - de maga nem eszik. "Megakad a falat s a víz a torkán". Mi lesz így vele? "Anyám, át sem tűzte halálod, / a kék lidérc, apámat. S nyeli őt is" (Anyám után apám is elmegy?).

Lakásuk "mélyhűtött magánya" fojtogatja mindkettejüket. Az apa olykor-olykor "hajótörött szemmel, őrült logikával" megkérdi: "Anyukád hol alszik?" - s a fiú riadtan válaszol: "Hol aludna szegény?" Mintha már nem is evilági gondok nyomasztanák őket, az elmúlás jeges lehelete szoborrá dermeszti árny-alakjukat (Mélyhűtött magány, Döbbenet, Fekete csend). A "halottas ház" aztán csakhamar még üresebb lesz: az anya után alig két évvel elmegy az apa is... Az elárvult fiú szomorú-csendesen veszi számba mindazt, ami e dolgos élet után hátramaradt: "Idő-szántotta kezed műve minden szegletben: ezeréves holdsütötte / barázdák árnya, kovácsműhely, üllők. / Ami az egyutcás faluközösség / boglyáinak éjéből égre terjedt, / apám, szerszámaidban testet öltött" (Elhunyt apám kezeművei).

A kettős halottsiratás mintegy gyászszertartással zárul: requiem az élőkért és a holtakért. Azaz mindannyiónkért, akiknek ideje véges, s akik elveszünk hétköznapjaink apróságai között, ahelyett, hogy az "örök dolgokra" függesztve szemünk, megbecsülnénk a számunkra adatott Időt, értékes tartalmat adva életünknek (Befalaz a jelen).

* * *

Csillag Tibort nemigen foglalkoztatják a közélet kérdései (legalábbis nem verseiben). Ez érthető, hiszen akinek nem volt beleszólási - beavatkozási - joga egy életen át a társadalmi folyamatokba, attól nem is várható, hogy idős korában "porondra" lépjen. Szkeptikusan szemlélte az 1989/90-ben zajló változásokat is. Örült neki, hogy leomlottak az országnyi börtön falai, de a lényegi átalakulásban percig sem tudott bízni. Nem csoda, hiszen ők, az Életből kiebrudaltak nem kaphatták vissza azt, amit elvettek tőlük: nem kezdhették újra az életük. A harang őértük sohasem szólt... "Míg él egyetlen száműzött, akit nem / kárpótol lába elé odaejtve / zászlóerdő, ne beszéljünk hazáról!" - írja keserűen Száműzöttek c. versében. A hazáról c. ciklusban fogja egybe 1989-93 között keletkezett ilyen témájú verseit. Szomorkás iróniával veszi tudomásul: elment mellette a történelem - éppúgy, mint az egész élete. Most sem sikerült "új világot" teremtenünk, mint ahogy a "fényes szellők" idején sem. A "civódó magyar" - ha szabadságot érez - nem a Jóra, az előrevivőre, az össztársadalmi kérdések megoldására fordítja erejét, hanem az érdekharcban felemészti minden energiáját. S mindig azok járnak a legrosszabbul, akik önzetlenül, az eszményekben híve, nemesen küzdik végig az életük (Szabad polgár, Demokrácia, A pártviszályra, A lázadó, stb.).

E felismerések után a halkszavú költő még inkább visszavonult magányába. Életszámvetést készített (Egy szerelem összefoglalása, 1994.). E ciklus azért érdekes, mert itt valójában nem szerelmes versekről van szó, hanem élet-magyarázatot ad a költő: oknyomozást végez, hogyan s miért vált "félszárnyúvá" ő, a hajdan repülni készülő. S így voltaképpen az "élethiányos lét" genezisét tárja elénk. Korunk megalázott, jogfosztott kisembere magánéletében is félszeggé, bátortalanná vált: elvesztette az életalakítás képességét, s csupán elviseli, amit a Sors rámért. Pedig Csillag Tibor is ismerte az "édenkerti vágyat", a "világkezdeti hajnal" tüzét; de nem sikerült magához láncolnia azt, akit szerelmére méltónak talált (Teremtés, Méreg, Vénusz, Karácsonyi szerelem, Erdőtűz, Magány). Az "érzéketlen" ifjú hölgy tehát csak hiányával volt jelen költőnk életében (Hallgatni, Szóló szonáta, Szakadék). A meghitt otthonosság örökre elérhetetlen vágykép maradt a számára: "De jó is volna téged hazavárni! /.../ Jó volna vizes seprűvel a tadzsik / szőnyeget lesöpörni, hogy szobánkat / s a világot otthonunkként belakjuk. / Jó volna kiszidolozni a Göncöl- / csillagot, míg megjössz az irodából, / hogy a ködfényből feltűnjék az Isten" (Házasság).

Az utolsó ciklus (Ultima Stádium - 1989-93.) már-már búcsúzás a soha-nem-volt élettől. "Éltem, s hogy élek, véletlen csupán, / nem nézek már a láng szoknyák után /.../ nincs őrzőm, támogatóm: semminő, / ami kis fény utánam megmarad, / az anyám mosolyából egy darab". Mégsem érzi üresnek fél-életét, hiszen belső iránytűje mindig a Szellem magaslata felé vezette: "Pesterzsébet tetői felett / megláttam ott a platóni eget: / áttörte a valóság vas egét / a zöld fénylépcső, a néma beszéd" (Önarckép, zöld fénylépcsővel, 1990).

Csöppet sem idegenkedett a haláltól, az elmúlástól. Sőt: szinte várta, mint léte beteljesültét (Túl a Styx vizén, A megőrző pusztulása, Zsugorodik az idő, Lábam nyoma). Megbékélt sorsával; elfogadta a szenvedést, mint olyan létállapotot, amelyben "megtisztult" és megszabadult a földi salaktól. "Foszló és fényes takaróba bújok, / míg a hold vérzik. Önáltatva vések / verset, míg nem leszek köd-nagykabáttá" (Szavak zúgása). Teste mintha észrevétlen lassan eloszlana az éterben: "Lassan áthágom a köd-láncot ottfenn / Isten között s közöttem, és a lelkem / az égi ködbe vegyül már betelten / a hársfaillattól - nem fedi folt sem /.../ most áthatolt a / salaktalan szándék az esti hálón /.../ az éter kristályfátylába oszolva, / a szeretet erőt vesz a homályon" (Szeretet).

Megrendítőek, áttetszően tiszták búcsú-versei. "Már csomagolok, szétosztom amim van, / halk füttyöm küldöm a sárgarigóknak, /.../ Barátaimra hagyom pedig ezt az / elásott aranyamat - zeng, ha ráütsz - / temetett vágyam a szeretetre" (Vérszerződés). Végakarat c. versében ezt hagyja ránk örökül: "Szeretet oldja összhangba a földet".

S alakja már-már tovalebben, szemünk láttára foszlik szét a Végtelenségben: "Csillag Tibi nincs. Csak egy gyöngyvirág van, / meg egy holdtükrű tócsa lenn a Csertő / utca ívlámpája alatt. S a túlsó / parton száz fényjel, égi csendre csengő. / Én nem vagyok. /.../ De tündérek röpülnek ősz barátom / szájából, ha versem fülébe tódul lélegző, rügysodró nyugati széllel. / S ha Borzorrú: barátom int a bércek / táncolnak s versemben a szó, ha rámnéz, / füstárnyékból alakot ölt az énem" (Bércek táncolnak).

Távozóban még búcsút int felénk, s a soha nem múló Szeretet vágyát, szépséggé finomult álmát hagyományozza ránk.


"Emberi sors ez is? Állni középen a kőzuhogásban?"
Kárpáti Kamil: Időaranylás I-II.

Stádium K. 2001.

"Két havad elsuhan? Itt az egészre legyintesz. Öregszel
s két havad bántana? Kit magasan szíven üt, hogy - elégtem! -
nincs hova visszanevessen. Ütést se akar sehová sem
mérni. Mi változik égen, e földön, alátaszítottban?
Vég, ami teljesedett, soha több alakot nem ad árnynak
Semmibe indul. Egyéb mi jöhetne? Kivéve a Köztest".

(A Köztes)

Kárpáti Kamil retrospektív kötete majd' negyedszázad itáliai verseit (I. kötet) s a hozzájuk készített bőséges jegyzetanyagot (II. kötet) fogja egybe. Hosszmetszetben ad képet e különleges életmű egyik legfontosabb vonulatáról. Bár szinte minden korábbi kötetében voltak itáliai ciklusok (Erotikus kánikula, 1982; Ha a lónak szárnya van, 1984; Farkasa gyomrában lakik, 1987; Minden Nagyság emlék, 1988; Napördög Firenzében, 1994.), így, együttesen a költeményeknek egészen más akusztikájuk van: a kibontakozás folyamatában ismerhetjük meg a költő mély vonzalmát az olasz kultúra iránt, kötődését a reneszánsz szellemiséghez, az európai múlt örök értékeihez.

Itália már ifjúkorában vonzotta Kárpáti Kamilt. Húszévesen, 1949-ben útnak is indult (no persze hivatalos papírok nélkül!), hogy megtekintse albumokból-reprodukciókról régóta ismert csodáit, s ennek következtében hét és fél évet kellett börtönben senyvednie. Harminc évnyi "Firenze felé szamaragolás" után végül is célba ért: 1978-ban, majd' ötvenévesen végre eljutott álmai földjére. Jóllehet odakünn se szabadulhatott meg (és azóta sem szabadulhat) honi megalázottsága nyomasztó emlékeitől, mégis ez az utazás egész költői világlátását átrendezte. Megértette: semmi sem egyértelműen "jó" vagy "rossz", "szép" avagy "csúnya", ugyanazon dolog mindig más és más arcát mutatja az őt faggatónak; a "ha" és a "volna" szorítójában csupán álmodunk lehetőségeinkről, de azok soha nem úgy válnak valóra, ahogyan képzeltük-reméltük (Mindenféle idők összecsukódnak, Mellénk ül Gaál Imre, negyediknek).

Az egymást követő, koncentrikus körökben bővülő, egymást értelmező-kiegészítő ciklusok - a hozzájuk rendelt magyarázatokkal, mini-esszékkel együttolvasva - szinte kirajzolják előttünk a költő szellemi önéletrajzát. A "szabadságban" fogant olasz kultúra ellenpontjaként fel-felbukkannak a hazai "börtön"-képzetek, a "fogoly-lét" soha be nem hegedő sebei. A műemlékcsodák, a megrendítő szépség-élmények felszakítják a mélytudatban eltemetett tragikus élettartalmakat, amelyek az intellektus szűrőjén átbocsátva különös feszültséget, vibráló erőteret hoznak létre az ellentétes pólusok között. "A sorsommal kergettük egymást végig Toscana városain, hazám púpjával hátamon; vagyis: Petrarca kerítése alatt A közelítő tél-lel, Padova sikátoraiban (a leköpés ellen gyógyírként) egy latinul író magyar verssorával, Veronában Gulácsy Lajos nakonxipáni szótárából kiírt mondataimmal, s ebből következőleg: ezer gondommal, bánatommal, hiányommal, magammal és korommal"- írja költőnk már az 1982. évi kötet (itt újraközölt) Előszavában, s azóta sem mondhat mást, az Előszó 2000. évi kiegészítésé-ben: "Olaszországba ingázásunk 22 éve alatt költői kirekesztődésem, ami alatt elsősorban a munkám, nem a személyem értendő, nemhogy megenyhült volna, hanem különösen a tíz utolsó évben a kitörlésig fokozódott".

A hajdani utazást megörökítő 33 vers időközben mintegy 200-ra duzzadt, elmélyültek s megsokszorozódtak a kulturális szimbólumok, a páratlanul gazdag műveltséganyag pedig a költői világ szerves alkotója lett. Mára már nyilvánvaló: Kárpáti Kamil a Berzsenyi klasszikus műveltsége és verseszménye nyomán kialakult, s az egymást követő Nyugat-nemzedékek által is képviselt européer-tradícióhoz kötődik (Babits, Szabó Lőrinc, Rónay György, Devecseri Gábor, Somlyó György, Lakatos István stb. után és mellett). Ugyanakkor képalkotásmódjában leginkább a szürrealisták rokona, költői szerep-felfogásában pedig a Mallarmé-Valery-Rilke-Eliot hatására nálunk is polgárjogot nyert "álarcos", "objektív lírához" áll közel (Nemes Nagy Ágnes, Gergely Ágnes, Székely Magda, Lator László stb.). Ez különös feszültséget ad költészetének: a képzőművészeti téma mintegy alkalom és lehetőség arra, hogy - rejtekezve bár - önmagáról (is) szóljon. A művelődéstörténeti anyag nála a költői megmunkálás tárgya lett (szó szerint "műalkotássá" változtatja azt), s egy gazdag utalásos jelrendszer szabad-asszociációs működtetésével a tudattartalmak mélyrétegeit világítja át.

Verseiben van valamiféle ezoterikus tudás a Létről: szintézisben látja a valóság empirikus és intellektuális-érzelmi rétegeit, s nem transzcendentáliákban, hanem a szellemmel áthatott Mindenségben gondolkodik. A Paradicsom - az ő felfogásában - a kettő Eggyé válása, a testek összefonódásában megvalósuló Lélek-Egység. A Pokol pedig az a társadalmi színtér, amelyben élünk: a viszály, a hidegség, a szeretet-nélküliség, az egymást maró elkülönültség, sőt gyűlölség létállapota (nem véletlen a sok Dante-utalás a versekben; a Nagy Firenzei sorsát, helyzetét egyébként is a sajátja előképének érzi! - anélkül, természetesen, hogy önhitt módon költői rangban mellé állítaná önmagát). Egyes kritikusai (Kabdebó Tamás, Prágai Tamás - Napút, 1999. v. ö.: Fülszöveg a II. kötet borítóján) "mediterrán géniusznak" nevezik, akinek költészete nem csupán "táplálkozik" az olasz tájból, kulturális élményekből, hanem az válik verseinek építőanyagává. Ő maga él a képben, megszólaltatja-átlelkesíti a tárgyak világát (legyen az épület, szobor, freskó, gyertya, kút avagy természeti táj), páratlan technikai tudással, ugyanakkor egész szívével-lelkével megszólítja és újjáteremti a Múltat. Ezért költészete időtlen - bár építőköveiben időhöz/korhoz kötött. "Rózsalugassal elkerített művészettörténeti hercegség" az övé a 800 éves magyar költészet virágoskertjében.

Kárpáti Kamil a megszokott vallásos érzülettől elszakadva (de korántsem "istentagadóan"!), a formalitások és dogmák megkerülésével "újpogány" áhítattal (azaz természetimádóként) szemléli és éli át újra meg újra a Lét csodáját, amely a műalkotásokban nyer formát és örök életet. Szótárában egy új, maga-kreálta fogalom jelenik meg: a "noah-noah" emberség (amelynek egyik ihletője nyilván Gauguin Noa-Noa könyve volt, de ami "újjászületett embert" is jelent az ő fogalomkészletében, s így egyértelműen utal a reneszánszra). E szóalkotásban tehát az antikvitás újraéledése és a modern életérzés együttesen van jelen: természeti-erotikus-kulturális élménykomplexum, amely egy másfajta, sajátságos világlátáshoz vezet, eltér minden konvencionalitástól. Költőnk az Örökkévalóság habjaiban fürdekezve, az életerőt megújító Mindenható Szerelem által a "halhatatlanság" ízeit kóstolgatva csodálkozik rá a Művészet elévülhetetlen szépségeire s a Lét kiapadhatatlanul buzgó forrására. Mint a mesebeli "Élet vizéből", úgy kortyol e tiszta forrásból, s megújul tőle, nem engedvén magát az érdekek, a "megélhetés", a mindennapiság gondketrecébe zárni. Ettől válik tágassá, gazdaggá és színessé Költészet-palotája.

Ugyanakkor - érdekes paradoxon!- Kárpáti Kamil mégis ízig-vérig benne él saját korában. Látszatra apolitikus költő, hiszen verseivel nem politizál. De mint a reneszánszkori nagy művészek, ő is minden idegszálával érzékeli kora anomáliáit. Nem menekül a Múltba, a Múlthoz, hanem tanulságot keresve benne, "toposzként" felhasználja annak alaphelyzeteit. Hiszen tisztában van vele: maga az ember, az emberi szituációk mitsem változnak a múló Időben; a történelem ismétli önmagát. Ezért nem beszélhetünk "haladásról", csupán "változásról"! A középkor óta ugyanabban a permanens fenyegetettségben él az európai ember: az inkvizíció, az autodafék, a kínzóeszközök, a felgyújtott városok lángja mindmáig kísért; bárhol, bármikor újraéledhet a gyilkosság ősi ösztöne, a barbárság és kegyetlenség. Önáltatás azt hinnünk - vélekedik -, hogy az ezredforduló "új világot", "új valóságot" hoz, hiszen az ember maga képtelen szabadulni "káini" természetétől (Közjáték Padovában, Savonarola keresztesei, Hídomlás, Rubens hentespultjai, Urnát Dávid hamvainak! stb). Az "Európa-sebhelyes", "Európa-fekélyes" élet nem remélhet valódi megújulást, csak riadt-tétován tapogatózunk az örök/új Értékek felé, amelyek talán enyhíthetik (de meg nem szüntetik) gyötrelmeinket (A lecke, Válaszlevél a gubbiói farkassal stb). Áttételesen saját koráról vall, saját kérdéseire keres választ, sebeire gyógyírt a régi korok alkotásaiban és a költészetben, hiszen a művészetet tekinti az élet legmagasabb rendű megélési lehetőségének (Himnusz Piero della Francescához, Pávaszemszárnyú érkezés). Ugyanakkor tisztában van vele: hazája gondjától, az itthoni szűkös problémák elől nem menekülhet sehova.

A "púp", amelyet költőnk levethetetlenül cipel hátán halálig, P. (azaz Pesterzsébet, tágabban szülőföldje): "Két tenger se oldotta le rólam. Jöhetek-mehetek, mindenhova hurcolom. Mert az én Candide-i kertem a hátamra nőtt" (A púp). Tisztában van vele: ha kora nem ismeri is /f/el jelentőségét, ő akkor is fontos értéket képvisel elsivárosodó világunkban. "Mind a mai napig tartó kirekesztésem korom költészetéből csupán a mai olvasót rekesztette és rekeszti ki az én versvilágomból, de sem e versvilág létrejöttét nem akadályozhatta meg, sem engem nem fosztott meg társadalmi érdeklődésemtől és magyarságtudatomtól" (II. 141. o.). Szeretve gyűlöli s átkozva szereti szülőföldjét, mint egykoron Dante, a nagy Előd Firenzét, ahonnan száműzték, s ahonnan mindmáig hiányoznak hamvai (a Három szív című monumentális kompozícióban állít emléket neki- egyúttal önnön sorshelyzetét is megjelenítve). S akik azt kérdik, miért nem marad/t/ kint álmai földjén, azoknak költőnk így válaszol: "Mert magyar költő vagyok. Halként a parton is ez a hazám /.../. Rosszul tájékoztatták felőlem, azért vet ki. Ami élethosszomból még hátravan, csak takarékosan elegendő ahhoz is, hogy számkivetésem tényét leszögezzem" (II. 9. o.).

Kárpáti Kamil - ellentétben sok "modern" költőnkkel! - nem érzékel szakadást múlt-jelen-jövő folyamatában, ellenkezőleg! "A régi művészet tanulmányozása" az ő szemében a kontinuitás helyreállításának záloga. Itáliai élményei ébresztették rá "a művészet szervességének fontosságára", "a kézből kézbe átadott tudás, tapasztalat kivételes becsére, a nagy rítus - az utód beavatása az előd lelkének és műhelyének titkaiba- azaz a folytonosság szentségére". Az európai művészetben - hangsúlyozza - "a görög nagy praeludium után (amely végeredményben a XX. század elejéig előjátszott minden későbbi virágkort és hanyatlást) a római naturalizmus (már-már szürnaturalizmus)" következett. A reneszánsz: "visszanyúlás a régiért"; s azóta is minden nagy művészeti virágkor a görögség kultúrájából építkezik. A XX. század nagy tévedése volt, hogy eme régivel szakítani kell/lehet. A művészet vészhelyzetbe került - véli költőnk - azáltal, hogy a mindenáron-újat hajszolta: "Csaknem minden kitakaríttatott, ami 'régi' az egymás után sorjázó nemzedékek koponyájából,- anélkül, hogy a szülési fogcsikorgatáson és üvöltözésen túl abból a bizonyos újból 60-70 év óta bármi is megszületett volna. Most tehát, a nagy köldöknyiszálási rohamok után aki még valamilyen fonalat szorongat a kezében, akár a legfoszlékonyabbat is, ami a múlthoz köti, talán sorsdöntő fontosságú tettet hajt, hajthat végre" (II. 52. o.). Kárpáti Kamil tehát azt tekinti hivatásának, hogy hidat építsen Múlt-Jelen-Jövő között. Nemcsak témáiban: verselésmódjában is. Hiszen tudja: minden újítás forrása a "régi" meghódítása, egyéni "átvariálása"; s az új előbb-utóbb szervesen belesimul majd az Egész folyamatába. Költőnk a hexameteres verses elbeszélési formákat éppoly ismerős otthonossággal kezeli (a Prózák című, illetve a Levél egy fiatal püspökhöz című ciklusok), mint a magyar alexandrint (az Énekek és imák című ciklus jórésze). Az aszklepiadeszi - alkaioszi- szapphoi strófákat mesteri tökéllyel, a természetes élőbeszédhez igazodva újítja meg (ezért gyakori nála az ún. szóátvágásos áthajlás). Példák százaival lehetne bemutatni, mint feszíti szét a klasszikus mértéket s teszi izgalmasan modernné az enjambement-nal! Az ismert strófaszerkezetek metrikai holdudvarát egyéni variánsokkal bővíti. Kedveli a choriambizált tizenkettőst, az anapesztizált hatosokat, aiol kolonokat; játszik az anakreoni sorváltozatokkal, az ambrosianus különféle ritmikai lehetőségeivel. Talán nincs is jelenkori - a formátlanságot és a szabadverset kedvelő- líránkban olyan költő, aki ennyire tudatosan teremtené meg a klasszikus formakincs és a nagyon is modern életérzés szintézisét!

Ihletet és alkotókedvet merít Kárpáti Kamil a halhatatlan képzőművészeti alkotásokból, általuk teremti meg a maga művészi image-át. A kinyílt Időben, 1990 óta ezért jár ki mind sűrűbben "tüdőtöltésre" álmai földjére, a Művészet Őshonába Gível - s olykor fiával- együtt (A nagy tüdőtöltés c. ciklus). A Napördög Firenzében című 1994. évi kötet anyaga évről évre új ciklusokkal egészült ki (Szép korom - 1996, Velence; A tűzevő öregkora - 1997 nyara, Firenze; Római toronyzene- 1998 nyara, 1999 tavasza), majd az egész együttese a mostani impozáns, könyvészeti értelemben is remekműként megformált kettős kötetben látott napvilágot. Időaranylás ez valóban, a szó szoros és átvitt értelmében egyaránt: klasszikus kiérleltség, őszies fényzuhatag, érett zamatú gyümölcs íze, sűrű borpárlat különleges illata árad a költeményekből.

Gí s a költő "útitársai", kalauzai hol a "nyelvöltögető Kis Hölgy" (Csáth Géza Egy elmebeteg nő naplójá-ból), hol Szeléna (Kárpáti Kamil A menyasszony vetkőztetése című regényéből), máskor Sába (Séba mesebeli királynője- a Jelenés a pápatemetőn című ciklus neki-érte-róla szól!). A Kis Hölgy tréfás-gunyorosan fintorog, valahányszor elérzékenyülnek-meghökkennek a látnivalókon, s kísértője, a Napördög velük is incselkedik: csábítja-kínozza-gyötri, ugyanakkor soha nem látott-tapasztalt fantasztikus élményekben részesíti őket. Szeléna a firenzei karneváli éjszakában lépdel velük, a Signoria-tér extatikus hangulatában fürdőzik, északi szépsége metszően tündököl az "eltömegesült csúnyaság és hétköznapiság tengerében". Sába pedig, a Jövő leánya az augusztusi Hold fényében "sárarany angyalként" sütkérezik, s korokon átívelő sóvár vággyal lesi-várja, hogy lovagja a fülledt római éjben rózsaszállal lepje meg. Mindhárom mesebeli útitárs áttetszően finom erotikával sugározza be a Művészet csoda-honát; így a költeményekben szétválaszthatatlanul bogozódik össze a Művészet és a Nőiség, általában: a Szépség iránti áhítatos, kultikus Szerelem. S mindennek diadalmas királynője Gí, Kárpáti Kamil költészetének immáron harminc éve ihletője, tápláló forrása, koronázatlan Úrnője. Ő az "égi kalauz", mint Dante Beatricéje, aki nemcsak az alkotáshoz szükséges feltételeket teremti meg férje számára, hanem sorsa fájdalmas-keserű gondjaiban is osztozik. "Én vagyok Te. Szétbogozhatatlanul ring egyfele sorsunk" (Római kút). Kettejük szerelmének is örök tanúságtevője hát ez a kötet.

Hol "római nyár hurkolt összébb velem,
s én válladra hajtva könnyedén fejem,
hittem: szárnyam van! Kettőnk fölemelem"

/.../

Ez a nyár. - Szólsz, hogy összehurkolt velem?
Ha ejtőernyődbe beszorul fejem,
megfojtasz is - szárnyunk fönt lebegtetem

(Janus-arcúd válaszolja)

A retrospektív kettős kötet kiállításában is gyönyörű, autonóm műalkotás. Rendkívül gazdag és nagy hozzáértéssel válogatott képzőművészeti anyaga korántsem pusztán "illusztratív", esetleg "díszítő" jellegű: képzeleti és kulturális asszociációival öntörvényű sugallatokat hordoz. Az "örök Értékek", a halhatatlan művek metafizikai síkon teremtik meg az Idő kontinuitásának képzetét. A Művészet az örök Jelen dimenziójában létezik, a múltbeli és jövőbeli alkotások egyaránt szólnak a mindenkori Jelen emberéhez is! A megidézett legnagyobb reneszánsz mesterek (Giotto, Donatello, P. della Francesca, Fra Angelico, Mantegna, Uccello stb.) mellett a későbbi korokból Bernini, Caravaggio, Canova, L. Fini, El Greco, R. Magritte, P. Delvaux, Sodoma, Picasso és a magyar Gulácsy Lajos, Gaál Imre, Czétényi Vilmos, Kondor Béla, Rátkay Endre művei szimbolizálják Kárpáti Kamil számára ezt a szellemi, egymásra épülő folyamatot: mintha minden alkotó ma (is) élne, oly meghitten-ismerősen társalog velük.

Mindezt kiegészíti az a páratlan jelentőségű fotóanyag, amely a legjellegzetesebb helyszíneket (utcarészletek, köztéri szobrok, egy-egy épület, a gyönyörű olasz táj egy-egy darabja, hidak, folyók, tengerpart stb.), vagy egyszerűen csak a fényragyogást, a pompázatos naplementét, az "időaranylás" káprázatos hangulatait valódi esztétikai érzékenységgel, igazi fotóművészre valló ízléssel választja ki és örökíti meg. Az oly sok versben megdicsőített Gí a fényképeivel mintegy elénk varázsolja a költemények fogantatásának megrendítő pillanatait, s kulcsot ad olvasatukhoz is. A fotók többsége kivételes helyzeteket rögzít (hajnali derengésben, déli verőfényben, alkonyati napragyogásban, késő éjjeli holdfény-sugárzásban jelennek meg a tárgyak, a tájrészletek). Egyikük-másikuk akár autonóm műalkotásként is megállná helyét: Gí valódi képzőművészeti (festői-szobrászi) érzékenységgel, látásmóddal fedezi fel s mutatja meg a látvány "mögöttes" - eszmei-eszményi, poétikus-szellemi - tartalmait. Számára a művészet: "lélekvezető" - hermetikus titkok hordozója.

Gí nélkül talán meg se született volna Kárpáti Kamil remekmívű - egyszerre képzőművészeti és költői ihletésű - kettős kötete. Gí "száz és száz fényképével két kényszerű hazajövetelünk között partra vetett hal-időnket mindkettőnk számára élhetőbbé tette és teszi"- írja férje az Előszó-ban, s versben is megdicsőíti kiváló "munkatársát", aki itáliai útjainak minden órájában, jóban-rosszban mindvégig mellette állt/áll:

Miracoli márványán a nap int, s rőten besötétül.
Még lekapod tűz s fény vegyülését, híd-mögi lánggal
hogy kihajolnak nézni a víztükröt primuláid,
s holt, szutyogó, sármélyi rión vibrál tüneményes
alkonyi háló színarany ívvé gyújtva a roncsot.

(Capriccio - Gínek)

E könyvészeti értelemben is ritkaságszámba menő remekmívű kettős kötet talán feloldja a "vesztegzárat" Kárpáti Kamil körül, aki a hazai irodalmi életből mindmáig kirekesztettnek, alig-méltányoltnak érzi magát. Pedig költészete "versmenéses" korunkban igazi arany-értéket képvisel: szintézist teremt az európai és a magyar kultúra, a Múlt és a Jelen között. Ott a bőség, a fény - itt a szűkösség és a hétköznapiság. Az aktualitásokba (főleg a politikai csatározásokba) alámerült versek tömegét csakhamar elnyeli az Idő - az a költészet viszont, amely "örök emberi" élettartalmainkkal szembesít bennünket, soha nem veszíti el érvényességét. A jelen: múló pillanat. A túlélés csak azoknak adatik meg, akik felülemelkednek (és bizonyos értelemben kívülkerülnek) az aznapiság korlátain.

Kárpáti Kamil ilyen, így költészete kor/szak/okon átívelő.


Szellemi műhely Pesterzsébeten
Kárpáti Kamil művészetszervező tevékenysége

(1956 után)

1956. okt. 28-án bocsátják szabadon a márianosztrai politikai foglyokat, Köztük Kárpáti Kamilt, aki aztán kalandos úton elvergődik Pestig. Október 31-én a szabadságharcosok kiszabadítják a Gyűjtő-fogházból is a rabokat, köztük Gérecz Attilát, aki még aznap este megfogalmazza a volt fegyenc írók-költők Kiáltványát. Kárpáti Kamillal másnap felmennek Tamási Áronhoz (akivel Kamil már 1942 óta jó barátságban volt), ott Attila felolvassa a szöveget, amely aztán nov. 2-án a Szabad Magyar Rádióban is elhangzik. Az ezt követő lázas napokban Kárpáti Kamil a politikai foglyok tervezett újságja, a Szózat megjelenését készítik elő. A Blaha Lujza téren, a Szabad Nép volt székházában lefoglal egy félemeletet a lap számára, s már tervezik is az első számokat, mikor a Végzet közbeszól. A nov. 4-ére virradó éjjel fél egy körül, miután a POFOSz Benczúr utcai székházában a másnapi munkát megbeszélték, Kárpáti Kamil búcsút vesz Gérecz Attilától (ui. őt és a "perifériákon" lakókat autón viszik haza, hiszen nincs semmilyen közlekedés ekkor már! - Attila viszont gyalogosan indul a közeli Munkácsy utcában lakó édesanyjához). Aztán soha többé nem látják egymást: hajnalban megkezdődik Budapest lerohanása. Kárpáti Kamil - szerencséjére? - kinn reked Pesterzsébeten; Gérecz Attila beleveti magát a szovjet csapatok elleni harcba, s nov. 7-én, miután két tankot kilőtt, egy gépfegyversorozat leteríti a Dohány utcánál, a Continental szálló környékén (vö.: Kárpáti Kamil: Az összelappadt víztömlő, Gábriel arkangyal és Európa szelleme; 2000. 241/43. p. - valamint: Kósa Judit interjúja Kárpáti Kamillal, Kossuth Rádió, 1989. nov. 21.; ismétlése: 2004. máj. 9.).

A vele egyidős Kárpáti Kamil túléli a harcokat, s azt követően a véres megtorlás időszakát is. 1957 tavaszán (amikor még úgy tűnik, hogy a kultuszkormány engedékenyebb lesz a fiatal alkotókkal szemben) megalakul a Fiatal Írók Stúdiója, amelynek Kárpáti Kamil lesz a titkára. A Dohány utca sarkán levő, Egressy Klubban speciális könyvtárt szervez az írók számára; A SzOT országos költői pályázatát értékelő bizottság tagjaként költemények százait olvassa és bírálja (ő fedezi föl többek között Nádor Tamást!). A Pódium Színpad szerkesztő-dramaturgjaként Abódy Bélával, Mezei Évával nagysikerű műsoros esteket szervez (Hajnali óraütések címen), amelyeken Weörestől Kassákon át egészen Juhász Ferencig szinte minden neves alkotó jelen van Kárpáti Kamil ekkor még természetesen rendőri felügyelet alatt áll. Így nem csoda, hogy ellenségei kikezdik; alig néhány hónap elteltével "Dohány utcai ellenforradalmi összeesküvők"-nek titulálja őket az ekkor már a kultúra fölött bábáskodó Aczél elvtárs. Kárpáti Kamilt megfosztják tisztségétől, éjszakánként "néger" munkában a SzOT pincéjében, a könyvraktárban dolgozik, hogy pénzhez jusson. Azonban a Legfelső Ügyészségen egy jóindulatú ügyész-pártfogója kegyelmi kérvényt írat vele Dobi Istvánhoz, az Elnöki Tanács elnökéhez, így '57 decemberében "kegyelmet kap", s azzal együtt személyi igazolványt is (vö.: Kósa Judit: id. interjú). Kállai Gyula, az akkori kulturális miniszter az írók megszólalásának feltételéül szabta, hogy nyilvános önkritikát gyakoroljanak, "hűség-nyilatkozatot" írjanak alá, valamint hallgassanak az elmúlt időszak (a terror évei és a forradalom) valós történéseiről (vö.: Standeisky Éva: Az írók és a hatalom, Bp. 1996, 424 - 444. p.). Természetesen, erre nem mindenki vállalkozott; így Kárpáti Kamil sem (aminthogy Tamási Lajos sem!).

Kárpáti Kamil az akkor pályakezdő "birtokon kívüliekkel" (Ágh István, Béri Géza, Csukás István, Hernádi Gyula, Kiss Dénes, Marsall László, Szakonyi Károly stb.) '56-os emlékeiket melengetve toporogtak az Irodalmi Élet zárt kapui előtt, hiszen a forradalom tüzében többé-kevésbé valamennyien megpörkölődtek. A Dohány- és Síp utca sarki könyvtárban találkozgattak, ostromolták a lehetetlent: hogy az újonnan szerveződő periodikáknál (ÉS, Kortárs, vidéki folyóiratok) publikálási lehetőséghez jussanak. A pesterzsébeti Molnár Géza egyengeti útjukat a kultúrpolitika kacskaringós útvesztőiben - nem túl nagy sikerrel. Az 1959 szeptemberében újjáalakuló Írószövetségből Jovanovics Miklós egyszerűen kiutasítja Kárpáti Kamilt mint "börtöntölteléket" - ezzel a kör végleg bezárul körülötte (vö.: Kárpáti Kamil: Páratlan esetem Arató Karcsival; in: Az összelappadt... 244/46. p.). Végül azért mégiscsak elhelyezkedik az OKISz-nál mint művészeti szaktanácsadó. Főnöknője pedig 1963-ban (az általános amnesztia idején) kiharcolja számára a rehabilitásáról szóló okmányt (amiből kiderül, hogy ártatlanul ült hét és fél évet!). Ennek ellenére továbbra is az irodalmi élet perifériáján marad... "Az ávéhá hét és féléves szilenciuma után következett a harmincon túli, a negyvenen még inneni "virágkorom" hasonszőrűek általi elárultatása. /.../ Elérkezett az a nap, amikor ugyanúgy éreztem magamat, mint 1956 szeptember végén a márianosztrai szigorított börtönben: már kékülni kezdtem a fulladásos halál szorításában" (u. o. 246. p.).

A fulladás ellenszeréül ifjúkori - szintén perifériára szorított - pesterzsébeti művészbarátaival 1960-ban megalapítják az ÁTLÓK csoportot (Kárpáti Kamil mellett Csillag Tibor költő, Gaál Imre, Rátkay Endre festők tartoznak a legbenső maghoz; csakhamar csatlakozik hozzájuk Czétényi Vilmos grafikus, Juhász Sándor költő - festő - rajzfilmtervező, később az ifjú Morvay László költő és grafikus, aki majd 1974-ben létrehozza a Gaál Imre Stúdiót tizenéves képzőművész-palánták számára). Utólag a Soroksáron élő Zsombok Tímár György is az ÁTLÓKhoz tartozónak vallja magát; A tenger szociológiája c. "hőskölteményé"-ben örökíti meg ifjúkoruk reménységgel teli esztendeit, a Halleluja-sziget boldog "feltámadás"-hitét.

Rátkay Endre Átlós utcai lakásában találkoznak szombat délutánonként; ki-ki a legfrissebb művét hozza magával, azokat vitatják meg, s esztétikai problémákról beszélgetnek-vitatkoznak. A csoport mégsem az Átlós utcáról kapta a nevét, hanem az egymást keresztező művészi törekvések szerves összetartozásának szimbólumaként. "Arra gondoltunk - emlékezik Rátkay Endre - hogy minden átló máshonnan indul, máshova érkezik, de egy közös pontban valamennyi metszi egymást. Valamennyien a nagy klasszikus hagyományok s az igazi XX. századi avantgárd ötvözésére törekedtünk" (idézi Nádor Tamás: Rátkay Endre, Bp. 1983. - 15. p.). Csillag Tibor és Kárpáti Kamil versekkel jelent meg az összejöveteleken, Gaál Imre, Rátkay Endre festményt hozott, Czétényi Vilmos monotípiát, Juhász Sándor rajzfilm-vázlatokat (ő Erdély Miklóssal is szoros kapcsolatban állt az Iparterv keretén belül). Fittyet hányva a kor "szocreál" kényszer-divatjának, lazább szálakon Kondor Bélához, sőt a Vécsey-szalon és a Nárcisz presszó "tiltott modernjeihez" is kötődtek (az 1948-ban elhallgattatott Szentendrei Iskola utóhulláma, a Csernus Tibor körül csoportosulók "mágikus realizmusa", Gyémánt László, Lakner László, Molnár C. Pál, Szabados Árpád stb. szürealizmusa együttesen egy új kivirágzást ígértek, amit persze a művészeti élet korifeusai minden eszközzel igyekeztek visszaszorítani). Az ÁTLÓK csoport - naivul - úgy remélte: amint Chagall európai hírűvé / rangúvá tette a kis orosz falut, Vityebszket, úgy fogják ők Pesterzsébetet beemelni a világ-művészetbe. Képzeletbeli diadalmenetüket s gyakorlati kudarcukat Kárpáti Kamil később A szentek bevonulása c. remekmívű ciklusában örökíti meg (in: ugyane c. kötet 184-195. p. - valamint A barátok királysága c. vers, uo. 66/67. p.)

Valójában ők is a hagyományra alapozták művészetüket, hiszen Pesterzsébet már a harmincas években szinkronban volt az európai művészettel. A Gödöllői Iskolához tartozó Nagy Sándor freskói a preraffaeliták modorával átszínezett európai szecesszió egyik utolsó tetőpontját képviselik. A Kossuth utcai nagytemplom falfestményeiben egykor gyönyörködő későbbi "Átlósok" már gyermekkorukban magukba szívták e légiesen lebegtetett képek szellemiségét a reneszánsz iránti rajongással egyetemben. "A firenzei léptéket akartuk alapul venni egy olyan városi közösség kialakításához, amelynek legfőbb jelentősége éppen pezsgő, sajátos szellemi életében, művészetének önállóságában rejlik" - idézi meg a múltat Kárpáti Kamil (Szűkmenet, in: Kinyitom az Időt c. antológia, Bp. 1987, 198-202. p.). Csakhogy a város légköre nem kedvezett törekvéseiknek. "A hatvanas évek derekán már világossá vált előttünk, hogy a lakótelep-szisztéma egyszer s mindenkorra ködevéssé tette elképzelésünket a magát fölépítő új Pesterzsébetről". Természetesen, így sem Firenze, sem Vityebszk nem lett lakóhelyükből. "Az erzsébetiség a művekben van. Szóljon bármiről a munka, a tömény külvárosi atmoszféra nyomásában született", amely "jellegzetes, mint a falu levegője. Nemcsak a légzés - a gondolat, a nyelv, az ének ritmusát is kiszabja. Aki a tenger vizében megmerül, sója is rárakódik, tekintet nélkül arra, hogy óhajtja vagy nem óhajtja. Ez a só Erzsébet érintése".

Gaál Imre halálával (1964) aztán fel is oszlott az ÁTLÓK; nemhogy Európába, de még a hazai művészeti életbe sem sikerült betörniök. A későbbiekben azonban a művészettörténet jelentős csoportosulásként tartotta már számon a kört intenzív inspiráló-erjesztő szerepe okán (vö.: Lázár Judit: Gaál Imre művészete, Bp. 1997.). 1967-ben megrendezik a barátok a Pesterzsébeti Múzeum támogatásával az első Gaál Imre emlékkiállítást; a katalógusban Kárpáti Kamil méltató - elismerő tanulmánya (Egy pesterzsébeti európai, később ugyane címen verset is ír róla). Az 1974-ben induló Gaál Imre Stúdióban a tehetséges - általános iskolás korú - diákok beavatást nyernek a grafika - rézkarc - litográfia stb. mesterségébe. Állandó helyet is kapnak a múzeum egyik részlegében, s az évente megrendezett Tavaszi Tárlaton bemutatkozhatnak ők is az idősebb alkotókkal együtt. 1989-ben önálló épületben, gyönyörűen berendezett múzeumként létrejön a Gaál Imre Galéria, ahol a névadó állandó kiállításán kívül végleges helyet kap Rátkay Endre csodálatos Arany Ikonosztáza, valamint az egy időben Erzsébeten élő Tóth Menyhért néhány remekműve a "fehér" korszakából. A Galéria azóta számos művészeti rendezvénynek ad otthont, s az erzsébeti szellemi élet egyik legfontosabb centruma.

Az ÁTLÓK kezdeményei nyomán a 60/70-es évek fordulóján az irodalmi élet is felpezsdült Erzsébeten. A XX. kerületi Népművelési Tanácsadó és a Múzeum támogatásával kialakult az országos versmondó mozgalom pesterzsébeti bázisa. Ami persze azzal is összefüggött, hogy az ország akkori kulturális vezetése - a "művelt nép" szlogenjét hangoztatva - felismerte az amatőr mozgalmak (színjátszó és szavaló-körök, zenei együttesek, táncház stb.) "energia-levezető" szerepét az ifjúság lázadó lendületének "hivatalosan engedélyezett" keretek közé szorításában. A munkás-művelődésnek a XX. század kezdetétől intenzív és mély gyökerű hagyományai voltak Erzsébeten, hiszen a "Csili"-ként emlegetett Munkásotthonban igen magas színvonalú kulturális élet zajlott. Itt hallgatta Kassák a Galilei-kör tudós professzorainak előadásait, innen indult ragyogó versmondó pályájára Simon Jolán, aki aztán a harmincas években a MUNKA-kör szavalókórusát vezette. A művelődés feltételeit még a nagy-kapitalista Weiss Manfréd is igyekezett alkalmazottai számára biztosítani, hiszen tisztában volt vele: a magasabb szakképzettségű, kulturáltabb munkások fegyelmezettebben, nagyobb hozzáértéssel végzik munkájukat. A történelem paradoxona, hogy a magát "szocialistának" nevező pártállami struktúra büntette a kultúra-szervező, alulról jövő kezdeményezést, az autonóm gondolkodást, a szellemi igényességet, mert félt a tisztánlátóktól, a magasabb minőséget képviselő, kulturált személyiségektől - hiszen őket nem lehet/ett/ az uniformizált életkeretekbe beszorítani. Átmenetileg azonban mégis létrejöhetett egyfajta együttműködésre épülő felvirágzás az amatőr mozgalmak körében is. A Győr-Sopron megyével való összefogás eredményeképpen, Kárpáti Kamil és a győri Gárdonyi Béla szerkesztésében közös gyűjtőmunkával született meg a Versmondók könyve I-II. (1970, 1971). A kötetek országos visszhangot keltettek: mind az irodalom-oktatásban, mind a szavalókörök szervezésében jelentős segítséget kínáltak a tanároknak s a közművelődési szakembereknek.

Az I. kötetbe - mintegy "segédanyag"-ként - nagyszerű verselemzések kerültek, ismert irodalmárok, írók tollából (mint pl. Arató Károly, Bella István, Csorba Győző, Ferenczi Zsuzsa, Fésüs András, Fodor András, Galambosi László, Kulcsár János, Makay Ida, dr. Szólás Rezső, Z. Szabó László, Vadász Anna stb.). Bemutattak egy-egy művet a népköltészet köréből, illetve legnagyobb költőinktől, megtörve a hivatalos kánont (Petőfi - Ady - József Attila mellett Berzsenyi - Kisfaludy Károly - Arany - Vörösmarty - Babits - Kassák - Illyés - Nagy László - Juhász Ferenc alkotásait méltatták, s néhány szemelvényt találunk az akkor induló fiataloktól is). A II. kötet 209 költőtől hoz egy-egy verset. Itt akkoriban még kevéssé ismert alkotók is szerepelnek, s a válogatás minőségét, a szerkesztők bátorságát és igényességét jelzi, hogy az antológiában szóhoz jutók (akiknek többsége a "tilt" vagy "tűrt" mezőnybe tartozott) ma már irodalmi életünk "derékhadát" alkotják - egyikük-másikuk meg is halt, jelentős nevet hagyva maga után. A legismertebbek közülük: Ágh István, Bella István, Bertók László, Buda Ferenc, Horgas Béla, Kalász Márton, Mezey Katalin, Oláh János, Orbán Ottó, Petri György, Rab Zsuzsa, Ratkó József, Szepesi Attila, Szécsi Margit, Tandori Dezső, Tóth Éva, Utassy József - és természetesen az '56 után háttérbe szorított "meghurcoltak": Béri Géza, Csillag Tibor, Kárpáti Kamil, Tamási Lajos és Tóth Bálint.

A II. könyvet Kárpáti Kamil remek esszéje zárja: Mit tehet a versmondó? A válasz: "Fel kell ébreszteni tetszhalálából a költészetet!" Bemutatja saját diákkori önképző-körös múltját, amikor is mindig a perifériára szorított költőkkel foglalkoztak, ugyanis kiváló tanáruk az erzsébeti Kossuth gimnáziumban azt vallotta, hogy a hivatalos értékrend soha nem a valós értékeket tükrözi (hiszen kialakításában politikai s egyéb protokoll-szempontok is közrejátszanak). A versmondóknak tehát mindig a teljes mezőnyt kell szemmel tartaniok; választásukba természetesen szubjektív indítékok is belejátszhatnak. Néhány gyakorlati tanácsot is kínál a szavalóknak - mint költő és mint szerkesztő - arra vonatkozóan, hogyan tudják megeleveníteni, az érdeklődőkkel megszerettetni a költészetet.

Mindkét kötetet a kortárs festőművészek képei díszítik. A Győr-Sopron megyei Barabás László, Bartl József, Cziráki Lajos, Dohnál Tibor, Karczagi András, K. László Enikő, Misch Ádám, Sulyok Gabriella, illetve az erzsébeti Czétényi Vilmos, Gaál Imre, Nagy Rezső, Nolipa István Pál, Rátkay Endre, Tóth Menyhért alkotásai azóta szintén országos rangra emelkedtek.

Egy röpke pillanatra úgy tűnt tehát: Kárpáti Kamil művészetszervezői ambíciói előtt is megnyílik végre az út! S talán mint költő is szóhoz juthat. 1966-ban jelent meg első kötete a Szépirodalmi Kiadónál (Ördöggolyó); most pedig - igaz, magánkiadásban, mégis - napvilágot lát újabb könyve (Fejek felemelésének háza, 1972), amelybe már ciklusnyi börtönverse is bekerül. Csakhogy - a sors iróniája! - 1973/74-ben újabb "szigorodás" időszakát éljük (az új oktatási, majd közművelődési törvény, a munkásosztály vezető szerepének újbóli hangoztatása, a Népfront erős pártirányítás alá kerülése egyaránt azt célozzák, hogy az alulról jövő kezdeményezéseket mindinkább "mederben" lehessen tartani). Az 1973-ban megjelenő Külvárosi jeladás c. antológia így már nem érheti el célját (elkészült példányait százszámra raktáron fektetik). Pedig ez a könyv lenne éppen a legalkalmasabb arra, hogy a Pesterzsébeten több mint félszázada folyó magas szintű kulturális munkáról képet adjon. Az Utószóban Kárpáti Kamil széleskörű tablóképet rajzol a városrész múltjáról, közművelődési hagyományairól, jelenbeli törekvéseiről, s a XX. kerületben rövidebb-hosszabb ideig élő alkotókról, akik "lokálpatrióta"-ként az "erzsébetiséget" beemelik az egyetemes (magyar és európai) kultúrába. A legidősebb nemzedék jelesei (Bakó József, Gellért Oszkár, Nagy Lajos, Molnár Kata, Zsigmond Ede stb.) mintegy hidat képeznek a Nyugat esztéta-szárnya és a szociálisan érzékenyebb, a negyvenes években induló fiatalok között. Utóbbiak közül kiemelkednek a Földeák János-szerkesztette "munkásíró"-antológiák (Mérték - 1940; Tollal és szerszámmal - 1941; Március - 1942) szerzői, elsősorban Molnár Géza, Tamási Lajos, Végh György és Zágoni Ferenc. A még ifjabbak (a 20/30-as évek fordulóján születettek) közül a 60/70-es évekre már ismertté váltak: Albert Zsuzsa, Béri Géza, Csillag Tibor, Juhász Sándor, Zsombok Tímár György stb. Ők mindannyian szót kapnak az antológiában, amely így teljes kultúrtörténeti bemutatást kínál Erzsébet múltjáról és jelenéről. A Sárkányeregető ciklus a 30/40-es éveket idézi meg; a Sorsforduló és az Alapítók a háború utáni, reményekkel teli, majd fokozatosan illúzióit vesztett időszakot. A Hétköznapok ciklus az 50/60-as évek átalakuló Erzsébetét mutatja be, korántsem a korban divatos hurrá-optimizmussal, sőt! - sokkal inkább az Epreserdő, a Kakastó, a Halleluja-sziget eltűntét sirató nosztalgiával. Az Átlók-korszakot Csillag Tibor - Juhász Sándor - Kárpáti Kamil versei képviselik; végül a Virágének, Ez a kicsi ország (Béri Géza ciklusa), valamint a Külvárosi kiáltás c. ciklusokba "szerelmes hitvallások" kerülnek, abban a reményben, hogy "Erzsébet" talán felfigyel költőinek "udvarlására", s netán a kerület hivatalos vezetése felkarolja a kultúra ügyét.

1975-ben még megjelenik a Versmondók könyve III. kötete, ugyancsak Kárpáti Kamil és Gárdonyi Béla szerkesztésében, Berek Kati lelkes bevezetőjével. Z. Szabó László, jeles győri tanár Vázlat a múltról, portrék a jelenből c. tanulmányában áttekinti Győr-Sopron megye kulturális életét egészen a 70-es évekig, bemutatván az e tájhoz kötődő alkotók (Galgóczy Erzsébet, Gyárfás Miklós, Hárs Ernő, Kormos István, Maróti Lajos, Simon Lajos, Szakonyi Károly, Szapudi András) addigi életművét. A kötetben szót kap az akkor épp lázadó avantgárd korszakát élő legfiatalabb nemzedék is (Bíró Balázs, Bősze Balázs, Bratka László, Györkös László, Háklár Tivadar, Kádár Péter, Kerék Imre, Marafkó László, Rácz Zoltán, Szalay Antal), akik közül néhányan - elsősorban Kerék Imre - azóta már országos nevet szereztek maguknak. A már korábban megismert pesterzsébetiek (Albert Zsuzsa, Béri Géza, Csillag Tibor, Földeák János, Kárpáti Kamil, Molnár Géza, Tamási Lajos, Zsombok Tímár György) mellett az egészen fiatal Bókkon Gábor (sz. 1954-ben!) is szerepel itt. A kötetet Kárpáti Kamil Költészet - közművelődés - versmondás c. tanulmánya zárja, amelyben - Erzsébet múltjáról-jelenéről szólván - hangsúlyozza, hogy "a por-borította, homok alá süllyedt értékek felszínre hozatala közben" derült ki: az utóbbi években "talán még nagyobb kristályosodási folyamat" kezdődött e városrészben, mint 1945/47-ben, a folyóirat-alapítások időszakában.

Ma már tudjuk persze: e felívelési folyamatból semmi nem lett; az oszágos /kultúr/politika ellehetetlenítette a szépen csírázó magvak növénnyé bontakozását. Kárpáti Kamil - mintegy húsz év múlván visszatekintve erre az időszakra - úgy látja: "Az 'olvasó nép' mozgalom üres demagógia volt; inkább a 'nem-olvasást' váltotta ki, nem pedig a múlt iránti tiszteletet." Az 'olvasó' egyre kevésbé volt kíváncsi a klasszikus irodalomra, miután saját korkérdéseire nem kapott választ belőle; a jelenben való tájékozódását segítő modern irodalmat pedig nem értette (valódi értelmező - 'közvetítő' közeg híján, amely eljuttatta volna hozzá a műveket). Így hát inkább letette a könyvet, s a mozgalom eredménye az 'olvasni-nem-tudás' lett; az érdeklődő a jóval hígabb TV-adaptációk felé fordult; végezetül pedig - a nyolcvanas évekre - a politikailag manipulált tömegre zúduló információ-özön a valódi, értékes irodalom iránti teljes közönyhöz vezetett. A költészet így vált végül is 'magán-monológgá': az ifjabb költők 'kényszeres magánzárkában' monomániásan morzsolgatják maguk elé senki által nem értett (mert nem is érthető!) 'szövegeiket'. A leépülési folyamat most tetőzik: a fiatal költészet - a 'posztmodern' örve alatt! - az 'idegen kottából' átvett-gyakorolgatott artikulálatlanság útvesztőjében kanyarog (tisztelet a kivételnek!). "Amikor a költészet nagyhatalma többé már nem az, pusztán szél seperte provincia - zárja fejtegetéseit a szerző - /.../ akkor bizony a vándor belebotolhat a kiürült, két oldalával egymásba esett, a lebbenékeny homok porával félig betemetett víztömlőbe - de csodák nincsenek... Ha Gábriel arkangyal találja meg, viheti okulás végett az Égbe. Ha Európa szelleme: vakarózhat" (Az összelappadt víztömlő; válasz a Napút kérdéseire, 1999; in: ugyane c. kötet, 2000; 145-151. p.)Kárpáti Kamil a "versmondó láz" visszametszését nem egykönnyen heverte ki. Már-már kialakult körötte egy fiatalokból álló művészet-barát kör, amelynek további tevékenységét a pártbizottság ellehetetlenítette. Így - "kényszer-pihenő-höz" jutván - saját kötetei rendezésébe kezd. 1977-től egy-két jelentős kiadó megnyitja kapuit előtte. A Szépirodalminál és a Magvetőnél jelennek meg sorra verseskötetei (Óceán alatti hajnal - 1977; Ezüstöntő - 1978; Madárszülőmnek szárnya - 1980; Erotikus kánikula - 1982; Ha a lónak szárnya van - 1984; Farkasa gyomrában lakik - 1987; Minden nagyság emlék - 1988.). Ezzel párhuzamosan a Móra Kiadónál sorra napvilágot látnak ifjúsági regényei (Kísértet! Kísértet! - 1979.; Trombitás Ali cirkusza - 1980; Trombitás Ali és a gyerekrablók - 1982; Égjáró Trombitás - 1985.).

1987-ben nyílik újra lehetőség - Gyulai Gusztáv akkori tanácselnök széles látókörének, kultúra-szeretetének köszönhetően - az erzsébeti és soroksári művészek közös reprezentatív jelentkezésére. A Múzeumi Füzetek sorozatban igen szép kiállításban, Rátkay Endre festményével a borítón, Kárpáti Kamil szerkesztésében megjelenik a Kinyitom az Időt c. antológia. Barabás László, Czétényi Vilmos, Gaál Imre, Hartung Sándor, Kadarkúti Richárd, Kovács Borbála, Nolipa István Pál, Rátkay Endre, Tóth Menyhért - tehát az ide kötődő legjelentősebb alkotók - képei díszítik. A szerkesztő - aki jelen esetben háttérben maradva, saját verseit nem szerepelteti - tömör kis ajánlásban egyenként mutat be minden költőt (Adorján Gyula, Bókkon Gábor, Endrődi Szabó Ernő, Fejér Balázs, László E. Piroska, Morvay László, Petrőczi Éva, Zalán Tibor), akik többsége ma már ismert, rangos név! Szűkmenet c. utószavában a szerkesztő "világ-perspektívába" ágyazva elemzi az "erzsébetiség" sajátos problémáit, amelyek elsősorban abból fakadnak, hogy a városrésznek "nincs valódi értelmiségi magja". A tudományos-technikai forradalom előrehaladtával - hangsúlyozza - a költészet kiszorult a mindennapi életből. Az emberek először közömbössé, később szinte ellenségessé váltak vele szemben. Ma már generációk nőnek fel - nemhogy a művészet nélkül, de a művészet ellenében! A mintegy évszázada kialakult művelődési hagyományok teljességgel eltűnni, feloldódni látszanak, a régi híres munkás-kultúréletnek már nyoma sincs! Az elbürokratizálódott hivatalos szervek a középszerűséget pártfogolják a kiemelkedő tehetségek ellenében; így az álirodalom megfullasztja, elszigeteli az olvasóktól a valódi, értékes műveket. Ezt a "szigetelő réteget" próbálja áttörni ez a kis alkotói csoport, amely, ha a városrész további támogatására is számíthat, a XX. kerület művészeti felvirágzását készítheti elő. A szerkesztő tehát az arra "illetékesek" figyelmébe ajánlja az ízléses kivitelű, értékes kis antológiát, remélve, hogy további támogató együttműködésükkel elősegítik majd a lokális irodalom bekapcsolódását az országos művészeti vérkeringésbe.

Ekkoriban már a "rendszerváltó" folyamatok kellős közepén vagyunk... 1988 őszén Kárpáti Kamil folyóiratot indít a Pesterzsébeti Múzeum "kulturális szemléje"-ként (Stádium). A soroksári németség is csatlakozik a támogatókhoz, sőt, a külországi németek is hozzájárulnak valamelyest az anyagi feltételek megteremtéséhez. Így természetesen - az "Ungardeutsch" háttérnek is kedvezve - kétnyelvű a lap: a bővebb magyar rész tanulmányai, fontosabb szépirodalmi alkotásai (túlnyomórészt Kalász Márton, Endrődi Szabó Ernő fordításában) átkerülnek a német részbe; sőt, ezen túlmenően önálló tanulmányok, szociológiai felmérések, mintavételek is szerepelnek itt a svábság és magyarság közös történelmére, Soroksár és Németország kapcsolataira, a svábság sajátos nemzetiségi problémáira, az 1944/45-ös kitelepítésekre vonatkozóan. Csömör - Gödöllő - Gubacs - Rákoscsaba - Pestszentlőrinc - Soroksár múltjáról - jelenéről, valamint a térség társadalompolitikai, gazdaságtörténeti problémáiról igen értékes cikkeket olvashatunk ugyancsak a német részben Balogh János, Berend T. Iván, Glatz Ferenc, Hanák Péter stb. akadémikusok tollából. Kárpáti Kamil kiváló szerkesztői érzékkel biztosítja a szépirodalom és a tudománytörténet egyensúlyát a kivételesen szép kiállítású, színes reprodukciókkal díszített lapban. Mellette a szerkesztőtársak (Endrődi Szabó Ernő, Hambuch Vendel, Nádor Tamás) is figyelnek a periodika belső arányaira, hiszen a Széchenyi hármas alapművéből (Hitel - Világ - Stádium) átvett cím már önmagában véve is arra utal, hogy a folyóirat egy új reformkor (polgárosodás, Európa-orientáció) előkészítésében kíván részt vállalni. Magát a szerkesztőbizottságot pedig úgy alakítják ki, hogy abban minden korosztály, minden irányzat és szemléletmód képviselve legyen, és lehetőleg sikerüljön áthidalni a népi-urbánus, nemzedéki, nemzeti/ségi/ ellentéteket. Gyulai Gusztáv tanácselnök az "állami mecenatúra" képviseletében van jelen. A szerkesztőbizottság némileg fluktuál: néhányan időközben kiválnak, majd újak jönnek. Rövidebb-hosszabb ideig tagja Albert Gábor, Kalász Márton, Kőháti Zsolt, Rátkay Endre, Veress Miklós, Zalán Tibor, Zsombok Tímár György.

A szerző-gárda is rendkívül változatos: szóhoz jutnak itt a nyugati magyar irodalom neves alkotói (Csíky Ágnes Mária, Faludy György, Határ Győző, Kabdebó Tamás, Kemenes Géfin László, Monoszlóy Dezső, Tollas Tibor stb.). A tanulmányok - kritikák szerzőinek többsége szintén ismert, de - a szerkesztőkhöz hasonlóan - a "pártállamban" meglehetősen háttérben maradt író, irodalomtörténész (A. Gergely András, Bakonyi István, Csűrös Miklós, Csillag Tibor, Enzsöl Ellák, Horpácsi Sándor, G. Komoróczy Emőke, R. Kocsis Rózsa, Koppány Zsolt, Lakatos István, Lengyel Balázs, Pécsi Györgyi, Pósa Zoltán, Pomogáts Béla, Rónay László, Téglás János, stb.). A főszerkesztő arra törekszik a munkatársi gárda megválogatásában, hogy az "európaiság" gondolata hangsúlyozottan jelen legyen írásaikban. A Stádium 5 évfolyama (összesen 19 száma) igen határozott, egységes szerkesztői koncepcióra vall. A rendkívül gazdag, sokszínű szépirodalmi anyag részint az idősebb, ismert (esetleg már halott) - a pártállamban ugyancsak perifériára szorított - szerzők tollából származik (Albert Gábor, Benke László, Béri Géza, Bokor Levente, Csillag Tibor, Csendes Béla, Czakó Gábor, Dobai Péter, Döbrentei Kornél, Galambosi László, Gergely Ágnes, Hamvas Béla, Kalász Márton, Krasznahorkai László, Kárpáti Kamil, Losonczy Miklós, Mándy Iván, Nemes Nagy Ágnes, Orbán Ottó, Petri György, Rákos Sándor, Tóth Bálint, Utassy József, Weöres Sándor, Zsombok Tímár György stb.). Ugyanakkor a fiatalabb nemzedék is szép számban van jelen, sőt, néhány akkori pályakezdő is szóhoz jut itt (Adorján Gyula, Bókkon Gábor, Endrődi Szabó Ernő, Fabó Kinga, Fejér Balázs, Fumacs Viola, Gittai István, Kántor Zsolt, Kelényi Béla, Koppány Zsolt, Krausz Tivadar, Kun Árpád, Kurdi Imre, Kukorelly Endre, Lackfi János, Markója Csilla, Marchall György, Petőcz András, Petrőczi Éva, Szakács Eszter, Szentmártoni János, Szikra János, Turczi István, Turcsány Péter, Tornay Mari, Villányi László stb.). Persze ma már mindez történelem... Azóta a fentiek az irodalmi élet aktív szereplőivé, sőt hangadóivá váltak.

Az 1988. szept. 1-ei - első - szám beköszöntője a Szent István, illetve Széchenyi István által ránk hagyott örökségre (polgárosodás, európaiság) hivatkozik, ugyanakkor hangsúlyozza a "lokálpatriotizmus" fontosságát is. A napirenden lévő rendszerváltás erkölcsi megújulásra kötelez, a szociális gondolkodásmód elmélyítésére, fokozottabb személyi felelősségvállalásra s a 'citoyen' életforma, morális szemlélet megerősödésére. Kőháti Zsolt a Kinyitom az Időt c. antológia kapcsán az "erzsébetiség" közösség-teremtő hagyományait s a peremvidéki önismeret fontosságát állítja előtérbe. A német nyelvű részben Berend T. Iván, Glatz Ferenc, Hanák Péter akadémikusok, Cserháti József érsek, Harmati Béla püspök és más közéleti személyek üdvözlik a nagyszabású szellemi vállalkozást, s alapos gazdaságtörténeti - politológiai - társadalomtörténeti elemzésekben mutatják fel a hazai polgárosodás korábbi eredményeit, jelenkori perspektíváit.

A Stádium aztán a továbbiakban együttlélegzik a rendszerváltoztató erőkkel, figyelemmel kíséri a politikai 'térkép' átrajzolódását, de korántsem a napi-politikai csatározások és a mindennapos érdekharcok szintjén!... Szellemi távlatokat vázol fel, amelyek mentén átértékelődik az elmúlt félszázad történelme, s új alapokra helyeződik a polgárosuló magyar társadalom jövőképe. Központi helyzetben természetesen most is az irodalom marad. A második (novemberi) szám pl. kritikákkal, irodalomtörténeti tanulmányokkal, szépírói alkotásokkal van tele; a német rész zömmel ezek fordítása; ugyanakkor itt olvasható Endrődi Szabó Ernő beszélgetése Bíró Zoltánnal a jelenkor legégetőbb társadalmi problémáiról.

A harmadik (1989. májusi) szám élén áll Kárpáti Kamil nyílt levele Pozsgay Imréhez (A kiegyezés alapmondatai), amelyben a nemzet nevében gratulál neki, megköszönve, hogy '56 kérdésében állást mert foglalni a hivatalos pártvezetés ellenében (amely több mint harminc éven át fenntartotta az ''ellenforradalom'' minősítést). Az általa vezetett munkabizottság nyilatkozata (Történelmi utunk) nyitotta meg az Európába vezető kapukat, s tette lehetővé Közép-Európa integrálódását a szabad nemzetek szövetségébe (Kárpáti Kamil mint fontos egykorú dokumentumot a levelet 2000-ben megjelenő esszékötetében is közzéteszi - in: Az összelappadt víztömlő... 231-34. p.). Ugyane számban A. Gergely András elemzi Bibó István nyomán és szellemében a Kárpát-medencei identitástudat jellegzetességeit, felhívva a figyelmet arra, hogy "egy jól végiggondolt Közép-Európa-politika" lehetőséget teremt majd a 'kulturális nemzet' határokon átívelő egyesülésére (A középeurópai identitás ígérete). Vékony Gábor pedig az akkoriban nagy vihart kavaró, nyíltan magyar-ellenes dákó-román elméletről fejti ki véleményét (Dákok, rómaiak, románok). A Kritika rovatban Elmer István három fontos könyvet mutat be eleinkről (Arcunk a múltban címen: Bartha Antal: A magyar nép őstörténete, László Gyula: A honfoglaló magyar nép élete, Árpád népe). A Pozsgay-bejelentés felszabadította a szókimondás bátorságát a szerkesztőkben és nyilván a szerzőkben is. Albert Gábor remek szatirikus képet rajzol a pártállami időszak irodalmi életéről az írószövetségi közgyűlések (1951-85.) alapján (Kalangya). Ugyanitt találjuk Pécsi Györgyi ironikus széljegyzetét az ún. "fiatal" költészetről (Tervutasításos irodalom - leltárhiányos nemzedék). Az 50-es években születetteknek - hangsúlyozza a szerző - a sok visszafojtás, retorzió ellenére is sikerült betörniök az irodalmi életbe (Garaczi László, Kukorelly Endre, Marno János, Petőcz András, Rakovszky Zsuzsa, Zalán Tibor neve már országosan ismert a 80-as évek végén!); az utánuk jövőknek viszont se kötete, se neve - az egész nemzedék marginalizálódott.

Érthető tehát, ha Kárpáti Kamil e nevenincs nemzedéknek akar teret biztosítani folyóiratában, s a továbbiakban szívügyének tekinti az új s újabb nemzedékek felkarolását, támogatását. Emellett pedig - természetesen - saját volt börtöntársai, a "füveskertiek", s a hajdan internált jóbarátok életművét szeretné jobban a figyelem középpontjába állítani.

A negyedik (1989. szept.) szám tematikus összeállítás Gérecz Attiláról, a forradalom egyetlen költő-halottjáról. Töredék c. erős sodrású költeményének közzétételével bizonyítja a szerkesztő, hogy nagy formátumú költészet szakadt itt félbe, s szerzőjét költőként s hősként egyaránt rehabilitálnunk kell. Ugyanitt jelenik meg Csillag Tibor emlékezése az orosz túlerővel szemben vívott '56 őszi délpesti védekező harcokról (Külváros a szabadságharcban), bizonyítván: Pesterzsébet kezdettől a forradalom ügye mellé állt, itt működött "a külvárosok szabad rádiója", a Róka-adó, amelybe már nov. 9.-én beléfojtották a szót. Az itt állomásozó honvédség átállt a nemzetőrséghez (miközben tisztjeik az oroszokhoz csatlakoztak!); s nov. 4. után csaknem 90 tankot lőttek ki a Népliget fái alatt, a tököli repülőtéren pedig 19 lökhajtásos gépet pusztítottak el. Erzsébet tehát nem vált hűtlenné a század eleji demokratikus szellemi hagyományokhoz, ezek megvédéséért nem sajnálta vérét ontani - de hiába. A túlerővel szemben tehetetlen volt... Az ötödik számban tovább folytatódik '56 szellemének feltámasztása: Kárpáti Kamil Rendhagyó emlékezése egykori váci rabtársáról, Béri Gézáról, ízelítőt adva alkotásaiból, valamint Tóth Bálint verseiből is, végül Határ Győző és Kárpáti Kamil versváltása (Fegyházablak - Átváltozásaink hóval). Ugyane számban olvashatjuk Petőcz András kiváló tanulmányát (Költészet és európaiság), amelyben - a pártállami dresszúra megszűntével - az európai tradícióhoz való visszatérésünket és a politikától független alkotói szabadság megvalósulását sürgeti.

Úgy tűnik: a Stádium csakhamar elnyeri méltó helyét a frissen induló periodikák között, hiszen sikerült sajátos profilját kialakítani és értékes munkatársi gárdát tudhat maga mögött. Az 1990-es év valóban "virágkor"-nak látszik: most már négy szám jelenik meg Tavasz - Nyár - Ősz - Tél megjelöléssel. A hatodik számban tovább folytatódik a disputa Európáról s a közép-európaiság mibenlétéről. A Hol húzódik a határ? c. rovatban Losonci Miklós verse Litvániáról (Pásztorbot), Albert Gábor úti mozaikja Erdélyről (Harmadik nekifutás előtt?), Galambosi László verse (Csonkoló félelem, Marosvásárhely, 1990. márc.), valamint Kabdebó Tamás kiváló tanulmánya (Konföderációs tervek Kossuthtól Jásziig), amelynek folytatása a következő számban jön. Ugyancsak a hetedik számban jelenik meg A. Gergely András mélyreható elemzése az 1945-ben, illetve 1953-56-ban "malenkij robot"-ra hurcoltak iszonyatos sorsáról (Munkanélküliségre várva). Az írások kivétel nélkül átkerülnek a német részbe is, kiegészítve N. Banacius körképével (Exodus der rumänien-deutschen Literatur), valamint Ódor László: Deutsche und Ungarn - in Europa c. cikkével.

A Stádium sikereivel együtt mintha a régvárt elismerés is megérkezne végre: Kárpáti Kamil megkapja a clevenlandi József Attila-díjat, itthon pedig a kiváló publicisztikai teljesítményekért járó Bölöni-díjat. Most már új erőre kapva örömmel dolgozik A menyasszony vetkőztetése c. regényén, melyben a rendszerváltó folyamatokat analizálja, s amelynek részletei meg is jelennek a Stádiumban. Abban bízik: eljött végre az idő '56 igazságának elismertetésére s a kultúra-teremtő munka szellemi-anyagi függetlensége biztosítására. De semmi nem úgy történt, ahogy remélte. A Stádium profilja sokaknak nem tetszett, egyre élesebb támadások kereszttüzébe került, s anyagi fenntartása is egyre jobban ellehetetlenült. A nyolcadik (1990 Ősz) számban a szerkesztő már védekezni kényszerül ("...Amikor nem fojtogatja testvérünket..."). Egyértelműen kiáll a közölt írások igaza mellett, s közzéteszi Albert Gábor egykori nevezetes beszédét, amely az Írószövetség 1989. nov. 25.-ei közgyűlésén hangzott el (A bedobott törülköző suhogása), s amelyben arra figyelmeztetett, hogy mennyire veszélyessé válhat az, ha az irodalmi életnek nincs saját - intézményesített - érdekvédelme. "A hatalom 'kiszállt' az Írószövetség ügyeiből - hangoztatta - ugyanakkor annak mecenatúráját is felfüggesztette. /.../ Olyan szövetség kellene, amely a rövidesen ránk zúduló politikai acsarkodások fölé képes emelkedni, és abban a tudatban áll ki tagjai mellett, hogy azok művészi szuverenitását védve a nemzet lelkiismeretének szuverenitását védi". Albert Gábor jóslata csakhamar valóra vált, s mert nem szerveződött meg azóta sem az a bizonyos érdekképviselet, az Írószövetség valóban az érdekcsoportok martaléka lett. De nemcsak az Írószövetség: maga a kulturális élet is. Ugyane számban Gereben Ferenc alapos szociológiai felméréseinek lehangoló eredményét teszi közzé (Olvasás és könyv a családban), melyben kimutatja, hogy az anyagi helyzet romlásával a családok kulturális érdeklődése a minimumra csökkent; az új könyvek - ha meg is jelenhetnek - nem kerülnek az olvasók kezébe (széthullott a könyvterjesztői hálózat, a drága könyveket csak igen kevesen tudják megvenni stb.). Az "európaiság" tehát az általános kulturáltság tekintetében csupán vágyálomnak tűnik. Lengyel Balázs Márairól szóló esszéje, Rajnai László Az európai lélek forradalma és szabadságharca (körkép a romantikáról) c. tanulmánya, valamint Kárpáti Kamil Téglás János dokumentumai egy meghiúsult régi magyar-román írótalálkozóról c. elemzése az "európai" vonulatot látszanak erősíteni, de sajnos csak felszíni eredménnyel, hisz a köztudatba ezek az írások - terjesztési korlátok miatt - nemigen hatol/hat/tak be. Ugyanezen témák folytatódnak - variálódnak a kilencedik (1990 Ősz) számban, kihívva a Stádium elleni további támadásokat. Albert Gábor: Család - nemzet - nemzet - család c. írása (elhangzott az 1990. jún. 14-17-ei család-kongresszuson) "a nemzeti szellemű nagycsaládok" mellett foglal állást: egészséges nemzettudat csakis a családok belső kohéziójának megerősödésével alakulhat ki. Ugyanitt a Magyarságunk: európai c. részben Kosáry Domokos eszmefuttatását találjuk Széchenyi politikai iskolai éveiről, valamint A. Gergely András írását az ún. "westernizálódás" veszélyeiről, aminek egyetlen ellenszere csakis a tudatos kultúra-építés lehet/ne (Hatalomkorlátozás és európaizálódás).

A szám végén Kárpáti Kamil rövid bejelentést tesz: egészséges, perspektivikus nemzettudatunk csak akkor lehet, ha szembenézünk múltunkkal, s nyíltan vállaljuk 1956 örökségét. Ezért a továbbiakban a maga és a folyóirat fő feladatának azt tartja, hogy elégtételt adjon / szerezzen mindazoknak, akik a Kádár-korszakban háttérbe szorultak '56-os múltjuk miatt. Tömören tájékoztat a "Béri-ügy" állásáról (1979 karácsonyán lett öngyilkos; a szerkesztőség szeretné kiadni írásbeli hagyatékát, de szponzor mindeddig nem akadt rá). Szégyenletesnek tartja, hogy az egyéves szabad Magyar Köztársaság nem karolta fel a börtönviselt költők erkölcsi - szellemi rehabilitációjának ügyét. Azt pedig felháborítónak, hogy Gérecz Attila, a forradalom egyetlen költő-mártírja Klauzál-téri emléktáblájának avatásán sem a TIB, sem a POFOSz, sem a Szabadságharcosok Világszövetsége nem képviseltette magát. Ezért érzi tehát legfontosabb kötelességének, hogy az '56-osok szellemét életre keltse, megdicsőítse, s mindazok számára, akik a "puha diktatúra" korában sem lettek hűtlenek e szellemiséghez, megjelenési lehetőséget biztosítson. S valóban, a Stádium további számaiban mind gyakrabban találkozunk élők és holtak - Béri Géza, Csendes Béla, Csillag Tibor, Gérecz Attila, Szathmáry György, Tóth Bálint, Tollas Tibor stb. - nevével, s a folyóirat mellett Kárpáti Kamil létrehozza a Stádium Alapítványt (természetesen nem önerőből!), amely már önálló könyvek kiadására is vállalkozik. Elsőként Gérecz Attila, a költő - 1956 mártírja c. kötet jelenik meg Göncz Árpád bevezetőjével, amelyhez komoly anyagi segítséget nyújt a hősi halott költő Svájcban élő bátyja, a neves hegedűművész és karmester - Gérecz Árpád. Ezt sorra követik a volt börtönviseltek (köztük természetesen magának Kárpáti Kamilnak) mindaddig kiadatlan kötetei: Béri Géza Vál. versei és novellái, 1992; Kárpáti Kamil: A tengerre vetett ágy, - Relief egy fegyházról, - 1993; Csillag Tibor: Veszélyes utazás - 1995; Füveskert antológia (1954 - 1994) - 1995; Csendes Béla: Aszú és áfonya 1995, - Darócban - 1996; Szathmáry György: Sejtések könyve - 1998. stb.

A Stádium folyóirat /hó/napjai azonban már meg voltak számlálva...

* * *

A tizedik (1991. Tavasz) számot a Stádium Alapítvány jegyzi. Élén Kárpáti Kamil tanulmánya (Széchenyi 200 éve alulnézetből), amelyben végigtekint a reformkor lezárulta és a '48-as szabadságharc elvesztése okozta sokkos állapotunk következményein. Ahelyett, hogy Széchenyi intelmeit hasznosítva alakítottuk volna (s alakítanánk a jelenben is) társadalmi berendezkedésünket - hangoztatja - mi épp ellenkezőleg jártunk - járunk el: tetteinkre kerestünk - keresünk igazolást, jóváhagyó bizonyítékokat az ő munkáiból. Németh László 1943-as Szárszói beszédére utal, amely a Széchenyi által megfogalmazott alapelveket idézte meg; hangsúlyozva, hogy ha akkor - a történelmi kényszerhelyzet folytán - ez illúziónak tűnt is, ma talán nagyobb sikerrel szorgalmazhatnánk a polgári Magyarország létrejöttét. Csak szemmel kéne tartanunk az alapigazságot: csakis a "kiművelt emberfők" sokasága teremt/het/i meg és tart/hat/ja fenn a nemzet jólétét, megfelelő társadalmi közérzetét. Csakhogy ehhez nagyobb teret kell/ene/ biztosítani az önszerveződési folyamatoknak. Ugyanis a jogilag diktált, felülről levezényelt struktúraváltás visszaszorítja a kreativitásra épülő civil kezdeményezéseket; így a nép - ma is, mint történelmünk során mindig - úgy érzi: feje fölött dőlnek el a fontos kérdések. Végül apátiába süllyed, s akkor már hiába nyitja meg kapuit előtte (előttünk) az Európa-ház! Ugyane számban A. Gergely András: Rendszerváltozás - avagy felvilágosulatlan abszolutizmus? c. cikkében arra figyelmeztet, hogy a "kiművelt emberfők" helyett a sikeremberek vették át a gazdasági, politikai irányító szerepet, s a régi-új hatalmi eliten úrrá lett a haramia-etika, a szerzésvágy mohósága. Úgy látszik tehát, a Bibó István által felvázolt "zsákutcás történelem" csapdáiból a közép-kelet-európai kisállamoknak most sem sikerül/t/ kitörniök. Mai szemmel nézve, mikor már némi távlatunk van a másfél évtizede zajló folyamatok megítéléséhez, el kell ismernünk: a Stádiumnak igaza volt. A rendszerváltás első pillanatától fogva semmi sem úgy történt, ahogy történnie kellett volna, ha valóban egy demokratikus, polgári köztársaságot akartunk megteremteni, s az '56-os alapokra akartuk /volna/ helyezni a társadalmi építkezést! Kárpáti Kamil és köre időben jelzett: utat tévesztünk /megint!/. E szám szépirodalmi anyaga egészében '56 szellemiségét sugározza: Szathmáry György versei (Tóth Bálint: Maharadzsakumár c. emlékező esszéje kíséretében), Albert Gábor - Csillag Tibor - Döbrentei Kornél - Koppány Zsolt - Rákos Sándor - Zsombok Tímár György stb. munkái mellett Kabdebó Tamás Danubius Danubia c. regényfolyamának idevágó fejezetei is a történelmi tudat erősödését segítik.

A tizenegyedik (1991 Nyár) számban aztán Kárpáti Kamil frontálisan nyit a Gérecz-ügy felé (Hogy 1991-ben méltóbb legyen 1956 ünneplése). "A nemzet nagy-beteg" - hangoztatja. - "Lázár-Magyarország az évtizedekig tetszhalott lélek 'szagát' árasztja magából". Végigtekint "a haza élve eltemettetésének" dátumain (I. világháború, Trianon; 1944, a nyilas vérzivatar; majd 1945, az orosz megszállás; 1948, a bolsevista "fordulat éve"; 1956 - reményeink leverettetése, s az azt követő véres megtorlás). "Lázár-Magyarország" csak úgy térhet vissza az Európa-Házba, ha alaposan megtisztálkodik. A 'vidám barakk' és a 'frigider-szocializmus' éveiben a lélekgyilkolás nemzeti méreteket öltött: Kádár lanyha 'paternalista' uralma szétverte az iskolát, tetszhalottá tette a költészetet, eltűntette az 'olvasó ember'-t, protokolláris ceremónia kellékévé alacsonyította a kultúrát. Kialakította a 'kétlelkűség' szellemét: az emberi szolidaritást szétroncsolva némi (anyagi, életmódbeli) kedvezményekkel amnéziára kényszerítette az országot. A "magyar falanszter"-ben "a még élő nemzet szellemét széttördelték, mint a mártírok lábszárcsontjait". Ugyane számban Börtönök költői címen a szerkesztő rovatot indít, amelyben megidézi az ötvenes évek fegyházban, kényszer-munkatáborban sínylődő "européer" szellemiségű alkotóit. Elsőként Sztáray Zoltán mutatja be Csendes Bélát, A súlyos fenség és komolyság költőjét, aki az orosz hadifogságtól az Andrássy út 60-on - Kistarcsán - Recsken át egészen Vácig végigjárta "a szovjet Paradicsom" minden stációját. Tóni címen pedig Kárpáti Kamil teszi közzé emlékeit volt fegyenctársáról, Koósa Antalról, néhány elfeledett verse kíséretében. Végül Csillag Tibor megrendítő nekrológja Ottlik Gézáról azt sugallja: fegyházon kívül /is/ 'világbörtön'-ben éltek legkiválóbb alkotóink.

Kárpáti Kamil 1991. júl. 22.-én Gérecz Árpádhoz írt levelében beszámol az előkészületekről, amelyekkel Attila halálának 35. évfordulóját szeretné megünnepelni. Rácz Edit szobrászművész - a honoráriumról lemondva - bronzplakettet készít; a fölmerülő költségeket Tollas Tibor (Nemzetőr) és Végh Éva (Kanada) finanszírozza. Az emléktábla-avatás nov. 7.-én, a költő hősi halála napján lesz a Klauzál téren, fővédnöke Göncz Árpád. Megalakult a Gérecz Attila Emlékbizottság is (az Írószövetség, a TIB '56-os tagozata, a POFOSz, a Magyar Öttusa Szövetség képviseletéből, az egykori "füveskertiek" részvételével, sőt, néhány neves személyiség is - köztük Kocsis Zoltán - vállalta a részvételt benne. Az avatás időpontjára a hagyatékot tartalmazó kötet is kész lesz - ezzel kapcsolatosan kéri Gérecz Árpádot, mondjon le örökösi jogdíj-igényéről a Stádium Kiadó javára (a levelet közzéteszi Fehér könyv c. kötetének Függelékében - Stádium K. 2002; 141-44. p.).

A tizenkettedik (1991. Ősz) számban aztán megkezdődik a rendszerváltás folyamatának kritikai elemzése. Mai szemmel csak bámulhatunk, mennyire világosan látta a Stádium szerkesztősége azokat a gazdaságpolitikai hibákat, amelyek végül is az első szabadon választott kormány bukásához, s az MDF felmorzsolódásához vezettek. A. Gergely András közgazdasági szemlélettel közelít a "modernizáció" problematikájához (Kényszer, jog, szabadság; majd a következő - 13. - számban: Útban az önépítő társadalom felé), hangsúlyozván, hogy a rendszerváltás ugyan elvileg megteremtette a feltételeket az önszerveződési folyamatok kibontakozásához, a gyakorlatban azonban mindez önnön ellentétébe csapott át: a 'piacgazdaság' viszonyai újfajta kasztrendszert hoztak létre; ami ellen csakis a demokratikus intézményi rendszer működésének biztosításával lehet/ne/ védekezni. Csakhogy a Parlament a hatalomért vívott politikai érdekháborúk, s nem a gazdasági-társadalmi problémák - lehetőleg igazságos és előremutató - megoldásának színtere (lett). Így nem csoda, ha az apátiába süllyedt tömegek a Kádár-korszak langyos álmodernizációját sírják vissza, holott az tette tönkre a gazdaságot. Természetesen, e figyelmeztetés úgy halt el, mint a pusztába kiáltott szó - s csupán a Stádium anyagi ellehetetlenülését készítette elő.

Ugyancsak a 13. számban Kárpáti Kamil újabb Gérecz Attila-emlékezéseket hoz (Zsilinszky László: A kamasz Gérecz Attilával Sümegtől a francia hadifogságig - hadapród-iskolai emlékeik, fogságba esésük után próbálkozásuk az Idegen Légióban, majd hazatérésük 1946 őszén; valamint Lévay Zoltán Emlékezésül c. költeménye, melyben fejet hajt hősi halott barátja előtt). Ugyane szám végén Kárpáti Kamil a Stádium Alapítvány nevében ünnepélyesen bejelenti, hogy ez év nov. 4-én az Írószövetséggel, valamint a TIB-bel közösen, egyetértésben a Gérecz Attila-Emlékbizottsággal megalapították a Gérecz Attila-díjat, amelyet ezentúl minden évben nov. 7-én (első ízben 1992-ben) adnak át egy tehetséges elsőkötetes fiatal költőnek. A díjat, valamint az első Gérecz-kötet kiadását a karnagy és hegedűművész testvérbáty támogatása mellett több nyugati magyar adománya (a gyűjtést Tollas Tibor mellett az Egyesült államokban élő Zsótér András kezdeményezte) fedezte, s az Alapítvány számlájára érkező összegeket, valamint minden eladott kötet bevételét is a díjalap gyarapítására fordította a Stádium.

Gérecz Attila emlékének megidézése még a tizennegyedik (1992 Tavasz) számban is folytatódik, az In memoriam rovatban. Koppány Zsolt a vérző Bárányhoz hasonlítja őt, akit igaztalanul megöltek, s aki - megtisztulván szenvedéseiben - "fellépdelt a mennyekbe", mint egykoron Krisztus (Mégis, kinek a halottja?). A volt fegyenctárs, Cservenka Gyula pedig öttusa-csapatbeli közös élményeiket idézi fel 1949 nyarától fogva. 1950 nyarán buktatta le őket egy volt ludovikás barátjuk, aki megtudta, hogy Nyugatra akarnak szökni. Ettől fogva mindketten a börtönköztársaság lakói voltak '56 őszéig; ő - kiszabadulván - elhagyta az országot, míg Attila a hősi halált választotta ("... a fej, amelyet már betapasztott, körbeölelt a föld"). Kárpáti Kamil mindezt kiegészíti Gérecz Attila újratemetésének adalékaival (1957 februárjában szállították át hamvait a Kerepesi temető 21-es parcellájába az '56-os áldozatok mellé, természetesen a belügyesek kíséretével - vö.: Zsebemben Gérecz Attila hantolási papírjaival - ugyane számban). A gazdag versrovatban Adorján Gyula, Csillag Tibor, Gergely Ágnes, Kenéz Ferenc, Szakács Eszter, Szikra János, Takács Zoltán stb. költeményei is valamiképp a "világbörtön" képzetét erősítik. A próza-rovatban pedig Sztáray Zoltán volt politikai fogoly idézi fel recski emlékeit, '56-os menekülését, letelepülését Kaliforniában (Recsk).

1992-ben végre a hazai József Attila díjat is megkapta Kárpáti Kamil, sőt a Magyar Köztársaság Érdemrend tisztikeresztjét is. Ennek ellenére, úgy látszik, a Stádium szuverén szerkesztési koncepciója, '56 örökségének konzekvens vállalása s politikai helyzetértelmezése az Antall-kormány kulturális hangadóinak tetszését nem nyerte el. Így anyagi támogatást egyetlen kuratóriumtól sem kapott. A tizenötödik (1992 Nyár) szám élén már megrázó erejű közleményt olvashatunk: " A Stádium nincs a 120 legjobb magyar folyóirat között!?" - "Így fest tehát 'a két szék közt a padlón' az irodalom függetlensége"?! Mezey Katalin: Mit keres ma az író? c. helyzetelemzése pedig "a szégyenletesen alacsony írói jövedelmek", az irodalom piaci kiszolgáltatottsága, s ami vele jár: a színvonal süllyedése szellem- és erkölcs-romboló hatását vázolja fel. Mindennek ellenére a Stádium még próbálja tartani magát. Se jobbra, se balra nem tesz engedményt: szigorúan viszi tovább a korábbiakban kialakított koncepciót - s valódi, történelmi "igazságtételt" sürget. Csakhogy ekkorra már a társadalom reményei is szertefoszlottak a tekintetben, hogy ez a bizonyos "igazságtétel" valaha is elkövetkezik, s a legjobb erők, akik végigküzdötték "ellenállóként" a Kádár-rendszert, elfáradtak a meddő csatákban. Kárpáti Kamil is búcsúzik a szerkesztői munkától: a tizenhatodik (1992 Ősz) szám impresszumában mint felelős szerkesztő és kiadó már Kárpáti Péter szerepel. A középpontban most Gérecz Attila - 1956 mártírja áll; a tanulmányok mellett Csillag Tibor szemlézgeti a 35. évforduló kapcsán a különböző lapokban megjelent írásokat (mintegy 20-25-öt számol össze, többségük persze csak felszínes főhajtás - inkább az ember, a hősi halott, semmint a költő előtt). Egyúttal sürgeti "a politikailag büntetett előéletű költők irodalomtörténeti rehabilitását"; s jelzi: miután nincs olyan személy / fórum, amely ezt felvállalná, a Stádium kötelessége ezért küzdeni. Mint ahogy a Gérecz-hagyaték és szellemisége továbbéltetéséért is (A kritika kritikája - Gérecz Attila posztumusz kötetének sajtóvisszhangjáról). A szépirodalmi anyag is ezt a koncepciót erősíti: Bokor Levente, Csillag Tibor, Oláh János, Szikra János, Utassy József versei, Béri Géza, Kabdebó Tamás, Pósa Zoltán prózája mellett külön rovatban szerepelnek a Fiatalok: (Antal Attila, Appel Béla, Fumacs Viola, Krausz Tivadar, Markója Csilla, Szakács Eszter, Szentmártoni János, Varga Tibor stb.).

A tizenhetedik (1992 Tél) szám élén újra lehangoló szerkesztői közlemény: a Stádium most sem kapott támogatást! Ennek ellenére az első Gérecz-díjat kiosztották a karácsonyi ünnepek előtt az Írószövetségben, a még egyetemista Lackfi Jánosnak Magam c. kötetéért. Az elnök - Tornai József - adta át neki Rácz Edit emlékplakettjét 100. 000 Ft pénzjutalom, valamint Kárpáti Kamil laudációja kíséretében. Ugyanez alkalommal Kárpáti Kamil átnyújtotta Tornai Józsefnek Béri Géza - a napokban megjelent - kötetét is: "vedd át, őrizd és szeresd azt a költőt, aki életében soha nem tehette be lábát ebbe a székházba. Most, öngyilkossága után 13 évvel, leljen otthonára a Szövetségben, mint egykori váci rabtársa és legjobb barátja lelt a nevét viselő díjjal."

Az 1993-as év mind eme sikerek ellenére már a "végjáték"... Az 1.-2. (azaz: 16.-17.) szám még erőfeszítéseket tesz, hogy korrigálni próbálja a megcsontosodott protokolláris irodalmi értékrendet, s az "európaiságot" emelje mértékké. Csillag Tibor megrendült és megrendítő empátiával mutatja be az 1944 óta Németországban élő Csíky Ágnes Mária Álomnyelven c. összegyűjtött veseit tartalmazó kötetét, amelyből "evilági hontalanságunk zaklatottsága" süt (A honvágy állomásai). Ez alkalmat megragadva fejti ki véleményét az irodalmi élet merev - és hamis - értékhierarchiájáról; szégyenteljesnek tartván, hogy a rendszerváltás óta mit sem változott az értékrend, sőt! - "a diktatúra által irányított közvélemény" még mindig e mesterségesen felállított értékrendet védi. Hiszen nem is ismeri a "status quo-"n kívülrekedt alkotók műveit! - Épp ezért lenne fontos, hogy az évtizedeken át peremre szorított alkotók művei mielőbb az olvasóközönség szemhatárába kerüljenek. Endrődi Szabó Ernő - nemzedéke nevében - hitelesen fogalmazza meg rossz közérzetünk okait (Rangod rejtsd csak el...): a rendszerváltás valójában nem oldotta meg (de nem is oldhatta!) a szellemi élet problémáit, hiszen "a hangzatos jelszavak mögötti fogalmi zűrzavart senki nem tudja áttekinteni. /.../ A közel 50 esztendő mesterségesen létrehozott, tervszerűen kialakított össznépi ostobasága, az emberi igénytelenség kulturális mintái szívósan élnek tovább. /.../ Holott metafizikai "én"-ünk semmiképp sem fér/het/ be a "megélhetés" szűkös, gyakorlatias kereteibe! "Európa elsősorban szemléletmód és magatartás, az emberi méltóság magatartása, amely a gondolkodás igényességén nyugszik - ami nem más, mint eleven kapcsolat saját életünkkel!" Tehát ahhoz, hogy a rendszerváltás eredményes legyen, bennünk magunkban is végbe kell menjen egyfajta szemléleti átalakulás. "Önnön európaiságunk megalkotásáért csakis mi magunk vagyunk felelősek!..."

Az igazi "európaiság" mércéjének a Stádium köre Babitsot tekinti. Béki Elemér (Kárpáti Kamil egyik írói álneve) a Téglás János által gondozott Babits-sorozat új kötetét, az Amor sanctust ismertetve hangsúlyozza: Babits 1932-ben elhangzott kérdését kellene megszívlelnünk, miszerint: "Ha szárnyunk nő, mint az angyaloknak, mi közünk többé a sorompóhoz?" Ő, aki az esztergomi dombháton is "européer" volt, tud/na/ a legtöbbet mondani nekünk "magyarság és európaiság kapcsolatáról". Versek sorának elemzésével igazolja, hogy a kereszténység szellemében e kettő szintetizálódik - "a nagy nemzetközi koncertben a magyar hang is megzendül, nem méltatlanul...." Szitányi György Dyslexia c. írásában pedig a kultúra "mélyrepülésének" okait tárja fel (a gyerekek nem hallgatnak élő mesét, később nem értik, amit olvasnak, nem tudnak koncentrálni, így tanulni sem!). Hiába igyekszünk Európába - hangoztatja - ha gyermekeink, a jövő letéteményesei még magyarul beszélni, olvasni sem tudnak - nemhogy idegen nyelveken! Közös anyanyelvünket a művészet őrzi - tehát a művészet megszerettetéséért, megismertetéséért mindent meg kell tennünk, hogy Európába belépve egyszerre lehessünk hazánk s az európai kultúra honpolgárai...

Azután még néhány erőtlen próbálkozás... Lackfi János díjnyertes kötetéről két kritikát is közöl a következő szám (Vörös István, Eörsi Attila); majd Galambosi Lászlótól - rövid életrajz kíséretében - pár nagyon szép, tiszta verset. Kárpáti Kamil - Csillag Tibor készülő kötetéről szólván - keserűen jegyzi meg: "a költészet vértanúja" ő is, sokakkal együtt. "Költő volt a költészetre végzetes korban. /.../ És most, miközben a pártok másról se beszélnek, mint a 'keresztény magyar' vagy 'európai szabadelvű' erős középosztály megteremtéséről - a költészetet kihajítják a századvég 'modern' Valéria-telepeinek betoncelláiból a szemétbe." S miután a folyóirat fenntartásához sehonnan nem érkezik meg a szükséges, nélkülözhetetlen támogatás, a Stádium szépen-lassan megszűnik. Utolsó erőfeszítésként még egy gyönyörű kiállítású művészeti különszáma is megjelenik 1993 tavaszán (a 18. számban), amelyben Béri Géza, Csíky Ágnes Mária, Csillag Tibor, Kabdebó Tamás, Szakács Eszter, valamint Lackfi János költeményei mellett (akiről a Gérecz-díj kapcsán rövid méltatást is találunk, Kárpáti Kamil laudációjával egyetemben) Nagy Sándor csodálatos freskóinak színes reprodulcióit szemlélhetjük két kitűnő tanulmány kíséretében (Gellér Katalin: Nagy Sándor pesterzsébeti freskói és üvegfestményei; Kárpáti Kamil: A Szépség szeretete - A preraffaeliták, Nagy Sándor és mi). Egyébként is, a Stádium szinte minden számában olvashattunk képzőművészeti - zenei tanulmányokat, élő és izgalmas elemzéseket az "erzsébetiek"-ről (Czétényi Vilmos, Gaál Imre, Morvay László, Rátkay Endre, Tóth Menyhért stb. alkotásairól), Bókkon Gábor, a korán elhúnyt ifjú zenész-költő, avagy költő-zenész műveiről, vagy éppen a Koppány Zsolt által Kocsis Zoltánnal készített három-részes interjút Mozart halhatatlan muzsikájáról (1991/92-es számok).

A legutolsó szám (tizenkilencedik - 1993. május) végén az alapító szerkesztő - nehéz szívvel bár, de - bejelenti: "Aki alapítottam, én kaparom rá a földet is. /.../ Hiányzik belőlem a hajlam mindenféle hűségeskü, elkötelezettség, odatartozás iránt" - így hát nem csodálja, ha egyik kuratórium sem méltatta támogatására. Maradék anyagi s szellemi erejét életmű-sorozata kiadására kívánja fordítani. "Az éppen most földbe taposott Stádium - úgy, ahogy én öt éven át iparkodtam megmenteni magamat - kísérli meg a túlélést, életművemben vetvén meg lábát. /.../ A rendszerváltást magamnak kell, magammal, sorsommal végrehajtanom /.../ Nem hiszem, egyáltalán nem hiszem, hogy létezne egyéb megoldás: mindenki csak maga vághat bele. /.../ Fölösleges számítgatni, hány lépés van hátra: lépni kell." (Néhány nélkülözhetetlen adalék az életmű újraolvasója számára; újraközli in: Az összelappadt víztömlő... 191-199. p.).

A fentebb már jelzett kötetek után, illetve mellett tehát a továbbiakban sorra jelennek meg az életmű darabjai, amelyek nemcsak gyönyörű kiállításuk, gazdag illusztrálásuk, hanem a gondos válogatás, újrarendezés okán is újabb magyar líránk legszínpompásabb remekei közé tartoznak. 1994-ben A néma páva c. esszékötet mellett a Napördög Firenzében; 1995-ben Az ibolyántúli ember; majd 1996-ban A szentek bevonulása, Szép korom, 1998-ban A tűzevő öregkora, 1999-ben a Római toronyzene c. versválogatások jelennek meg gyors egymásutánban; 2000-ben Az összelappadt víztömlő... címen Kárpáti Kamil kritikái, tanulmányai, a Gérecz-ügyben vívott csatáinak dokumentumai, amelyeket a 2002-es Fehér könyvben egészít ki további adalékokkal. 2004-ben pedig az "erzsébeti" költemények látnak napvilágot - "szülővárosának" ajánlva, Rátkay Endre képeivel díszítve (Ünnepély a nagy üvegverandán). S alkotókedve - túl 75. életévén! - még mindig buzog: új regényén (Isten háta fekete) dolgozik mind a mai napig. Mindezek mellett természetesen a Stádium Kiadó több más alkotótól is folyamatosan jelentet meg könyveket; lehetetlen (és fölösleges) lenne itt számba venni őket - mindenesetre az eltelt 10-12 év alatt sajátosan sokszínű - bár a "kultúra-menedzserek" által most sem kedvelt és támogatott - vállalkozássá nőtte ki magát.

Az a keserves küzdelem az értékek megmentéséért, '56 szellemiségének megőrzéséért, amit Kárpáti Kamil vív szinte magányosan, lényeges támogatás nélkül, önmagában véve is tiszteletre és elismerésre méltó. Mindaz, amit feltár és továbbhagyományoz az utókornak, a magyar kultúrtörténet szerves része lesz egykoron... Nagy formátumú költő nagy formátumú életművéről van szó, aki soha nem kapta meg az őt jogosan megillető irodalomtörténeti értékelést, s voltaképpen "életfogytiglani" hallgatásra ítéltetett volna, ha önerőből nem tudja megszervezni művei kiadását. A Stádium (először a folyóirat, majd a kiadó) köré olyan széleskörű alkotói gárdát szervezett, amely - a jelenkori izoláltság körülményei között - szinte csoda számba megy; a fiatal költők előtt pedig önzetlenül kaput nyitott a Gérecz Attila-díj által, megkönnyítve pályára kerülésüket, későbbi elismertetésüket. A Stádium a kulturális-művészeti nevelés tekintetében is felbecsülhetetlen jelentőségű szellemi műhely, amely minden támogatást megérdemel/ne/ a kultúra "menedzselői"-től.


A Stádium Fiatal Írók köre
Gérecz Attila-díjasok antológiái

A Stádium Alapítvány a Gérecz Attila Emlékbizottsággal, a TIB elnökségével, valamint a Magyar Írók Szövetségével egyetértésben 1991. nov. 4-én alapította meg a Gérecz Attila-díjat harminc éven aluli, elsőkötetes fiatal költők számára. Az Alapító Okirat értelmében minden évben november 7-én, a költő hősi halála napján kell átadni a díjat egy - esetleg megosztva, két - ifjú alkotónak, pénzjutalom, valamint a Gérecz Attila portréját ábrázoló bronzplakett (tervezte: Rácz Edit) kíséretében. Ha nincs arra méltó kötet, a díjkiosztás abban az évben szünetel. A Stádium Alapítvány - kevéske vagyonából - 150 000 Ft-ot különített el e célra, ami természetesen önmagában csekélynek bizonyult, a további fedezetet az Írószövetségnek, avagy a NKÖM-nak kellett (illett) volna biztosítania. Mivel ezt egyik sem tette, így egy évtizeden át magának a Stádium Alapítványnak kellett kigazdálkodnia a szükséges összeget, elfogadva a nyugati magyar emigránsok - hajdani bajtársak - hozzájárulását. Míg végre 2002 őszén felvállalta a NKÖM a díjkiosztáshoz szükséges előfeltételek megteremtését, jóváhagyva a díjat odaítélő kuratórium összetételét.

Kárpáti Kamil már a korábbiakban is sokat tett azért, hogy egykori "füveskerti" (Vác), majd márianosztrai fogolytársa megkapja méltó elismerését, nemcsak hősi halottként, hanem költőként is. A Stádium Kiadó gondozásában 1991-ben jelent meg Gérecz Attila, 1956 mártírja c. versválogatás a költő hagyatékából, benne a volt bajtársak - fogolytársak emlékezésével. A Stádium c. folyóirat több száma is foglalkozott a költői életmű jelentőségével. A túlélő jóbarát úgy érezte: a nemzet közös érdeke - párt hovatartozástól függetlenül -, hogy Gérecz Attila élete, heroikus halála közismertté váljon, hiszen a felnövekvő új s újabb nemzedékek nem tudnak addig szembesülni közelmúltunkkal, amíg a vele kapcsolatos problémagócot homály fedi. Ki kell mondanunk végre - hangoztatja: Gérecz Attila sorsa, a börtönben töltött években megteremtett költészete, szabadságunk eltipróival szembeszegülő halála örök memento - a véres diktatúra elleni nemzeti tiltakozás szimbóluma. Tisztázatlan, meghamisított történelmi tudattal nem lehet világos jövőképünk sem. A mai fiataloknak tudniok kell, hogy az ifjú költő sokszáz névtelen társával együtt azért áldozta életét, hogy a majdani fiatalok már Európában, az európai jogrendszer védettségében élhessenek (vö.: Kárpáti Kamil: Az összelappadt víztömlő... Gérecz Attila-fejezetei, 1999. - Sorsod művészete - Gérecz Attila versei és utóélete; valamint: Fehér könyv - Gérecz Attila utóéletéről, az elismertetésért vívott küzdelemről 2002.)

A kilencvenes évek folyamán - részben még a Stádium folyóirat fedezékében - valóságos "költő-iskola" alakult ki Kárpáti Kamil körül, Gérecz Attila szellemiségének nyomába lépve. A Mester önzetlenül egyengette - egyengeti azóta is - a művészpalánták útját, szigorral s szeretettel rostálva munkáikat, s ha közlésre érettnek találja azokat, publikálási lehetőséget teremt számukra (a folyóirat megszűnte - 1993 nyara - óta antológiáik sorát, illetve önálló köteteiket adja ki a Stádium Kiadó). Mint egykor Guarino Mester reneszánsz poéta-iskolájában (ahol Janus Pannoniusunk is tanult), itt is minden ambiciózus ifjú tehetség elsajátíthatja a költői mesterség fogásait, majd további szárnyalásában is maga mögött tudhatja tutora pártfogoló - röptető jóindulatát. A kör nyitott: mindmáig egyre bővül, új s újabb tinédzser-korúak csatlakoznak hozzá, s a "régiek" jó része is velük marad. Közülük került ki az eddigi Gérecz-díjasok többsége (kisebb részük viszont egy tágabb "külső körből" való merítés útján).

Első ízben - 1992 őszén - az akkor 21 esztendős Lackfi János nyerte el a díjat Magam c. kötetével (KÉZirat K. 1992.). Kárpáti Kamil ünnepélyes laudációval avatta költővé: "Nem színésszel van dolgunk: nem kelleti magát, nem kábít játékokkal - erős, egyenes, szerény és hiteles. /.../ Gérecz Attila itt van most köztünk, örök-fiatalon, örök-huszonévesen. A díjnak nevet adó és a díjban most részesülő költő egyaránt ismeretlen hazájában. Tegye hát útját járhatóbbá e díj!" Az eltelt évek azóta bizonyították: az első kiszemelt valóban méltó volt a díjra, útja azóta messzire vezetett - ma már országosan ismert költő (Hidas Antal-díj 1995, Soros-ösztöndíj 1998, Illyés Gyula-díj 1998; belga fordítói díj 1999, József Attila díj 2000, Déry Tibor jutalom 2001, valamint számos pályázat fődíja, különdíja, 2004-ben az Édes Anyanyelvünk pályázati program 2. díja vers kategóriában stb.). Hat önálló verseskötete, egy regénye, tucatnyi műfordítás-kötete látott napvilágot azóta. Nemzedéke emblematikus megtestesítője: alig-túl a "krisztusi koron", az irodalmi élet egyik legjelesebb alakítója, szervezője. 2003-ban maga is díjat alapított: a Nizzai kavics-díjat azon fiatalok számára, akiknek költészetét kedveli - "hátha az évek során a kövekből felépül egy szubjektív és szolid, de lakható kis irodalmi épület" (vö.: az első díjkiosztó ünnepség indoklása, 2003. dec. 4.).

A második díjazott, a huszonéves pécsi könyvtároslány, Szakács Eszter, a Stádium folyóirat rendszeres szerzőjeként vált ismertté. Első könyvét (Halak kertje, 1993), majd a következőt is (Süllyedő Atlantiszom, 1995) a Stádium Kiadó gondozta. A kivételesen szép, finoman megmunkált kötetek sok elismerő kritikát kaptak: nőies ösztönössége, amellyel költőnőnk a primér síkokon megélt élethez kötődik, áttételes, már-már szürreális versépítkezési módja szuggesztívvé, mind intellektuálisan, mind érzelmileg átélhetővé varázsolja költeményeit. Képein az északi tenger hűvös, diadalmas - ugyanakkor mégis szomorúan magányos - ragyogása tör át, mintha elsődleges élményforrása az "élet-óceán" lenne, amelyben alámerülve, a szerelem által Istenhez kerül közel. A későbbiekben az ő nevét is szárnyára vette a hír (Móricz Zs. ösztöndíj 1998, Déry Tibor-díj 1998, Soros-ösztöndíj 2000). Legújabb kötetét (Álombeszéd) a Széphalom K. jelentette meg (2002). Decens hangja, éterien poétikus választékossága - nyers szókimondásra, sőt durvaságra hangolódott korunkban - sokak számára lett "tiszta forrás". Érezhetően Pilinszky, Nemes Nagy Ágnes lett számára a mérce, versformáik szigorával erősen hatottak rá.

1994-ben - méltó kötet híján - nem került sor díjkiosztásra. Viszont ugyanez évben megjelent a Stádium körül felnövekvő - egy kivételével kamaszkorú - fiatalok első antológiája: A sivatag kupolája. Mentoruk, s szerkesztőjük tudatos műgonddal válogatta-korrigálta a műveket, arra inspirálva a szerzőket, hogy csakis "tökéletes" műgonddal megformált alkotásokkal lépjenek a nyilvánosság elé. Az Előszóban bemutatja a hat alkotót (Balázs Eszter, Kulicz Gábor, Szentmártoni János - versek, Oravecz Péter - versek és próza, Bertalan Gergely, Renczes Cecília - elbeszélések). Örömét fejezi ki, hogy költészet-ellenes korunkban akadnak még magasba szárnyaló, a "maroknyi szabadság" igényével, lendületével induló fiatalok. "A költészet lehet, hogy haldoklik - írja. - De hogy közben repül, hogy holtában is repülni tud - azt bizonyítja ez a kis kötet." A borítón Geszthelyi Nagy Zsuzsa festménye az élet három szintjét szimbolizálja: alul az ördögfiókákkal, torz, kifacsart testtartású alakokkal teli földi pokol (a sivatag), fölötte egy gránitsír-szerű vaskos tömbben egy halott fekszik mereven (az emberi világ), körötte maszkok halmaza, a fölső szinten pedig a Bárány - s felé tárulkozó karú, repülő angyal. Aki a Bárányt eléri: megváltást nyer. Maga a kötetcímadó vers Oravecz Péter tömör kis ötsorosa: "Hatalmas terráriumban lakunk: / körös-körül üvegfalak, fölénk az / árnyadó égbolt hajol. / Nézz föl! Isten roppant koponyáját / láthatod belülről". Ez tehát a "kupola", melyben védve vagyunk a külvilág ártalmaitól. A Sors furcsa játéka, hogy e kupola mégsem mindnyájukat védte: Bertalan Gergely még ugyanezen évben öngyilkos lett...

A következő évben az itt debütáló fiatalok közül ketten már önálló kötettel jelentkeznek (Szentmártoni János: Útszéles magány, Oravecz Péter: Mindenség-kalitka). El is nyerik - megosztva - a Gérecz-díjat.

Szentmártoni János költészete már ekkor nagy formátumú kibontakozást igér. Lázadó alkatát a fegyelmezett formák mögé rejti: "Kettészelt fában a kiáltás / én vagyok. / Italért nyúló kézben / a remegés / én vagyok. / A zsebbe varrt képzelet / én vagyok. / Tó felett a madárvijjogás" (Bemutatkozás). Számára a vers: menedék, az egyedül lehetséges "vészkijárat" a fullasztó valóság-labirintusból. "Felgyűröm a talpam alá szorult / nagyapám-gondozta kertet / versekkel hónom alatt / a homokba fúrom magam, / viharvert futórózsák betakarnak" (Vészkijárat). Ellenszenvvel tekint a "világszínpad"-ra, ahol mindnyájan szerepeket töltünk be, ágálunk, küzdünk, keresünk, szenvedünk - de megnyugvást nem lel/het/ünk: "A boldogság csak statisztál / gyűrött életünkben. / A fájdalom az igazi rendező. / Mosolyunk csak koreográfia, / ügyes arcjáték / mögötte némán vonaglik a történelem. //...// Mikor a főhős hazafelé indul / útszéles magánya les rá / s csillag-kezével álomtőrt döf ázott szívébe" (Színház). Kárpáti Kamil a kötet Utószavában "a nagyság szinonimája"-ként értelmezi az "útszéles magány" kifejezést (átléphetetlen, kikerülhetetlen - azaz: útnyi széles nagyság). Emellett azonban a félretaszítottság, az útszélre-sodrottság szinonimája is: a peremre szorított ember magányáé. Ifjú költőnk ugyanis bizonytalanul érzi magát a világban, a kivetettek és céltalanul tévelygők családjába tartozik: "Hozzád igyekszem, Uram, / de valahogy mindig félrelépek. /.../ Te is tudod, vissza már nem mehetek, / nem hinnének nekem. /.../ De mintha Te sem bíznál bennem. / Vagy lehet, hogy nem is az út végén vársz rám, /.../ hanem itt sompolyogsz a hátam mögött / és folyton összeakasztod / felsebzett, tétova lábaim?" (Útközben)

Azóta már Szentmártoni János útja is messzire ívelt: második veseskötete (Madárjós) 1998-ban a Tevan Kiadónál jelent meg, 2000-ben a Magyar Napló versrovatának szerkesztője lett, 2001-ben napvilágot látott harmadik kötete is (Itt, a papíron - Széphalom Könyvműhely), 2002-ben NKH-ösztöndíjban részesült. Ő szerkeszti 2001 óta Az év versei c. antológiát. Több pályázat díjnyertese, 2004-ben az Édes Anyanyelvünk pályázati program 1. díját nyerte el vers kategóriában, 2004-ben tanulmány- és kritika-kötetét (Eleven csónak) a Magyar Napló adta ki.

Oravecz Péter "Mindenség-kalitkájában" - szerkesztője Utószava szerint - valóban benne van a Mindenség, mely kismadárként "röpdös, hintázik benne, énekel". Ifjú költőnk hisz a létezés magasabb, láthatatlan régióinak valóságában: "Tündérek? Tündérek mindig is voltak. /.../ A történelmet? Emberibbé tették. /.../ Piciny testükben roppant erő, / fátyolszárnyuk láncokat szelő! / S ha otthonuk börtön? Hát mindenség-kalitka". Költészete legfőbb jellemzője az erős zeneiség, a Mindenséget átható "kozmosz-zene" (a szférák zenéje!). A weöresi versépítés könnyed muzikalitása a korai Szabó Lőrincre emlékeztető természeti vadsággal, expresszív lázadó hevülettel társul nála (több versét is neki ajánlja). Ugyanakkor a szecessziós halál-élmény is át-átszínezi verseit, az egzotikus, burjánzó növényi lét festőiségével, az öntudatlan vegetáció ösztön-bujaságával keveredve: "Húsos szirom-ajkain izzik a vágy / - hűvös üzenet: szűzies ábránd a valóság / kietlen sivatagában /.../ az érintetlenség gondtalan szobra ő: gyengéden szorítja / hangszerét, ujjai holtan simulnak sosem-/volt kedvese meztelen hátára" (Zene a kertben - D. G. Rossetti lánghajú kedveséhez) Vonzódik a képzőművészethez, a festményeket mint élmény-valóságot emeli be költeményeibe. G. Klimt, Renoir, Courbet, Tiziano, valamint a szürrealisták képeit csodálva, éteri-lebegő magaslatokra szárnyal képzelete (Klimt-akvárium, Hódolat, Egy szecesszista oltár három szárnyára, Álomszövőlepkék ciklus). Gaudit tartja az újkor Nagymesterének, ki képes volt "jövőt álmodni jövőtlen jelenben", s megteremtette "a formák muzsikáját", "bádog-sárkányok hárfa-szárnyán játszva" (Gaudíhoz I-III.). A bibliai alakokat mint arche-típusokat örökíti meg (Jákob a vörös gyepen c. ciklus). Ars poétikáját "luciferi" gőggel fogalmazza meg az Útmutató a teremtéshez c. versben. Teremtőjével dacosan szembefordul: "Jó neked, Uram, míg / szembekötősdit játszol: / vihorászva keresel minket /.../ Ha látnál, észrevennél engem is. /.../ De ha látsz is, nekem ne nyújts / segítő jobbot - / istenemre mondom: / magammal rántlak a sárba!" 1998-ban a Tevan Kiadónál jelenik meg második kötete (Sehova-tanúja), amelyről elmondhatjuk: valóságos "honfoglalás" a szellemi hazában. Ifjú költőnk a próteuszi alkatok hajlékonyságával bújik egyik költői szerepből a másikba. Csukás István ajánlása szerint: "fényes tehetséggel idézi meg a mestereket (Weöres, Nagy László, Kormos István, Rákos Sándor stb.), s bátran indul új kalandokra. /.../ Ez az attitűd a nagy költészet felé mutat, /.../ túllépve a napi divatok stílusbravúrjain".

A későbbiekben az ő neve is ismertté vált szélesebb körökben: 2000-ben jelent meg Majd Papitiben c. kötete (Kortárs K.), 2001-ben Móricz Zs. - ösztöndíjban részesült.

* * *

1996 októberében - a forradalom 40. évfordulóján - ünnepi Gérecz Attila-emlékezést tart a Stádium köre az Írószövetséggel, valamint az Irodalomtudományi Intézettel közösen. Kárpáti Kamil javaslatot tesz, hogy a Gérecz-díjat ne csak költők, hanem prózaírók, esszéisták is megkaphassák adott esetben. Így ez évben a két díjnyertes - megosztva - Babarczy Eszter és Grecsó Krisztián (mindketten "külső kör"-ből valók).

Ugyanez évben megjelenik a Stádium Kör második antológiája (Lépcsők a csendbe - tisztelgés Gérecz Attila és költészete előtt). Szerzői az első antológia hírén és sikerén erőre kapva, annak serkentő hatására csatlakoztak az alkotó körhöz. A "régiek" közül csupán Oravecz Péter és Szentmártoni János csupán csokornyi verssel szerepel. Miután ők már második kötetüket készítik elő, átengedik a terepet a hat gimnazista lánynak, akik közül három szinte teljes kötetnyi ciklussal mutatkozik be (Iván Ivett: Éjféli himnusz, Nagy Cili: Arccal a Napba, Pacziga Andrea: Lépcső a csendbe). A másik három lány ciklusa sem marad el mögöttük (Benyovszky Anita: Csapongó alagút, Rózsássy Barbara: Keskeny fénycsík, Sinkó Kriszta: Tüskebokorlány). Kárpáti Kamil az Utószóban mini-portrékban mutatja be őket, s jellemzi költészetüket, figyelve szellemalkatuk különbözőségére, egyéniségük rokonszenves autonómiájára, meglepően kiforrott költői hangvételükre.

Iván Ivett verseit "a vékonyfalú elefántcsont áttört faragásához" hasonlítja, a mértéktartást, a megszólalás tiszta csengését csodálva benne (A semmiről, Látomás, Egy éjjel, Kétszer halt rózsa stb.). Benyovszky Anitára - jegyzi meg - a "metsző intellektualitás" jellemző, átvilágítja a lélek "sötét szféráit", egyértelműségével, világos látásmódjával "rendet tesz" a mélytudat zűrzavaros bozótosában. Képei többrétegűek, számtalan mögöttes jelentés bontható ki belőlük (Mágia, Fény, Bújócska 1-4., Főpróba stb.). Sinkó Kriszta félénkebb, visszahúzódó alkat, olykor szorongásos álmok gyötrik (Porból mese, Álmomban, Repülés, Messze stb.), ugyanakkor kedveli a váratlan ötletek játékosságát, gyakran zárja csattanóval verseit (Báb-lázadozás, Ösztönök, Ma stb.) A másik három lány költeményei kiforrottságában, költői személyiségük érettségében máris ott sejlik a Gérecz-díj lehetősége. Pacziga Andrea "a csönd költészetét" teremti meg (az ő vers- illetve cikluscíme lett a kötet címadója, parányi változtatással: lépcső-k). Ő úgy érzékeli: "Hosszú lépcsőn visz az út a csendbe" - mindannyiónké, sok-sok tragédián át, s "végső sikolyunkat" elnyeli a némaság. Metafizikai érzékenysége, már-már "temető-közeli" élményvilága az almanach-líra melankóliáját idézi. Mentora szerint "a szenvedés költője ő" - Nagy Cili viszont "a szenvedélyé". Ciklusa "maga a lángoló tűzvész". Ő nem "menekülő ember", sőt! - inkább szembeforduló, tettvággyal teli. Konok szókimondása, dalra való kiapadhatatlan készsége, teremtő erőnléte a záloga majdani költői kiteljesedésének (ami nem is késett: már 1997-ben elnyerte a Gérecz-díjat, megosztva Zsávolya Zoltán: A duplum sötétje c. novelláskötetével).

Az antológia legnagyobb meglepetése talán mégis Rózsássy Barbara ciklusa. Ez a gimnazista lány - minden "Ady-s póz" nélkül - "a halál rokoná"-nak érzi magát. Saját léttapasztalatai, a lét / nemlét határ-titkainak kutatása tárják fel előtte az enyészet ajtaját. "Ki ez a halott szemű lány?" - kérdi. "És a zár kattan. / Súlyos vasajtó dörren mögöttem / már nem tudok visszafordulni. /.../ Keskeny fénycsík a fájdalom" (Keskeny fénycsík). Romokkal betemetve fekszik a porban, mozdulatlanul, Kedvesével - "Szél fúj felettünk. / Egymást ölelő halottak vagyunk". Ugyanakkor valami olthatatlan szépség-szomj munkál benne, verseinek mély zeneisége, képei titokzatossága, áttetsző tisztasága valamiféle rejtélyes, médium-szerű beavatottságról árulkodik. Már-már belehal "a fehér csönd"-be, kísérteties szorongással tekint szét maga körül: "Tegnap: egyre jobban összefolyó árnyak szigete. / Ma: egyre sebesebb folyó. / Holnap: egyre szűkül az átjáró rajta" (Foszladozó rettegés).

Kárpáti Kamil az antológiában szereplők közös jellemzőjének tartja a feltétel nélküli őszinteség, igazmondás igényét. "Ez lesz 'túlélésük' záloga. Ha van még értelme Babits: a költők 'csoportos madarak' hasonlatának, akkor talán mégsem reménytelen a fölrepülési kísérlet". Ő mindenesetre mindent megtesz azért, hogy a fiatalokat "röptesse" és gondos műhelymunkára szoktassa.

Egy rövid időre úgy tűnik: ez irányú törekvéséhez végre megértő támogatókat - szponzorokat - is talál. A szép kiállítású borító belső részén, valamint a kötetben is a fiatalok számos csoportos képe látható - vidám, ünnepélyes arcú társaság, amely mosolyogva s hittel készül jövőbeni sikereire. Érdemes megjegyezni, hogy Radnótiék fellépte óta (Jóság, 1930) nem születtek pályakezdő költőkről ilyen csoportos fotók. Csak jóval később. 1956 után jelent meg a Szép versek c. antológiák (Magvető K.) borítóján a költők "képcsarnoka", de nem csoportkép formájában: mintegy "magánzárkába" zártan, bélyeg-méretű miniportrékkal sorakoznak egymás mellett. Kárpáti Kamil voltaképpen egy nagyszerű európai hagyományt próbált felújítani, közvetlenebbé téve ezzel költő és olvasója viszonyát.

1997-ben máris új antológiával jelentkeznek a 'régi' s 'új' fiatalok (A huszonötödik óra). Az "idősebbek" immár 20. életévük közelében, vagy épp csak túl rajta: Benyovszky Anita (Küszöb-üzenet), Grecsó Krisztián (Dogmák isten kabátjából), Nagy Cili ( fokán túlról), Pacziga Andrea (Ki hogy imádkozik), Renczes Cecília (Szívkamra ikonok), Rózsássy Barbara (Fodros ujjú kékség). A két új - kamaszkorú - lány ciklusai is érdekesek: Kovács Judit (Fűszilánkok), Kleinheinz Csilla (Mezítelen nyugalom). Az utóbbi tömör kis verse lett a kötetcímadó: "Éjfélkor megfagynak az órák. / Homályos emlékek hímpora / szitál rám egy kísértet szeméből, / ő uralja testem száz kapuját. / Hatvan perces szabadságát / álomtükörhöz vagdossa, / repedjen meg a képzelet! / Majd megint moccan a mutató, / s én magammá gömbölyödöm össze / árnnyal hintett lepedőmön" (A huszonötödik óra). Ez tehát a túlélés órája! - éjfél utáni egyig, mikor is az új hajnal hasad. Mert nem kétséges, hogy lesz új hajnalpirkadás! - csak túl kell élni a "kísértetek óráját". A 25. óra tehát: híd a szakadék fölött. Ahogy Rózsássy Barbara gyönyörűen kifejezi Függőhíd c. versében: "Egymás kezét fogva lépkedtünk át / a függőhídon. / Köztünk finoman sodort kötél: / titkos szövetség. / És a beavatottak mosolya. / Aznap este / nagy utat tettünk meg / a túlsó part felé."

Kárpáti Kamil az Utószóban féltő gonddal mutatja be kis "csapatát". A kör az utóbbi években állandóan fluktuált: egyesek elmaradtak, jöttek helyettük mások, majd ismét visszatértek a régiek - összesen mintegy félszáz fiatal fordult meg itt, olykor-olykor harmincan is ültek az asztal körül (ami igen nagy szó a "közösségi gondolkodás" degradálódása idején!). Ő a fluktuáció okát abban látja, hogy az ifjú alkotók /is/ könnyen feladják elképzeléseiket, a gyors/abb/ "érvényesülés" kedvéért lemondanak a költészet kínkeserves útkereséséről, s a "divatot" majmolják /ebben is/. A legkisebb ellenállást tapasztalva "elhalasztják" az írást, elutasítják a feléjük nyújtott segítő kezet. Mindenesetre már az is fontos eredmény - véli -, hogy "a Stádium körül továbbra is ifjú tehetségek hullámzanak, s mindegyikükben külön-külön hullámzik a vers".

Valóban, a kötetben szereplő fiatalok arca egyénien kimunkált.

A húszéves Renczes Cecília Szívkamra ikonok c. ciklusa a fénypontja az antológiának (2000-ben ugyane címen jelenteti meg első kötetét a Stádium). Az ifjú költőnő a szürrealisták létérzékelési módjához áll leginkább közel, képszerkesztési technikája viszont a posztmodern kezdetekhez köti (siklószerű átcsúszások álomból a valóságba és fordítva). "A sivatag nála oázis-jellegű" - hangsúlyozza Kárpáti Kamil a későbbi kötethez írt bemutató tanulmányában, visszautalva a korábbi antológiára, ahol Renczes Cecília még prózával volt jelen. "Itt az egykori kupola-építésre esküvők (összeesküvők) rendteremtő becsvágya helyett a vámos Rousseau húsos, szegélyes kardlevelei között nagyra duzzadt orchideák nyílnak"" Tehát a Szaharában is van remény a költészet szívós túlélésére, virágfakadásra? Ahol halál van, ott újjászületésnek is kell lennie! Egyik legszebb - legfinomabb versében Cecília az élet szakadatlan körforgását az anyjával való azonosság-tudatban éli meg. A tükör előtt állva mellette, bizonytalanul kérdi: "Nem tudom, milyen vagyok...?" - Mire anyja: "Mint én, kedves gyopárkám, / mint én voltam fiatalkoromban". S ő boldog: "Először mondta, hogy rá hasonlítok. / Rég a testébe elvállalt magnak. / Most csemetének élete erdejében" (Bella sum).

Nagy Cili - aki Apollónsziluett c. kötetével az 1997-es esztendő Gérecz-díjasa lett - újabb ciklusnyi verssel jelentkezik (Tű fokán túlról). A szavakkal, képekkel való biztonságos bánni-tudása, kitűnő formakészsége, patetikus hevületű lírai érzékenysége, gondolati bátorsága bizonyos értelemben fölényt biztosít neki a többiekkel szemben. Megszenvedett benső érzelmeit látomásokban vetíti ki: "Jönnek értem. Zabolátlan / lovai a fehér fénynek, / fölöttem égbolt ablaka tárva, / hajnalra ideérnek. // Eltűnök innen, egynyári erdő, / gyógyíthatatlan puszta álljon / felfordult helyemen: szörnyű mélyre / fúrtam a halált ezen a tájon" (Egynyári erdő). Szikrázóan perzselő hangulatait hűs vízzel, lágy/abb/ érzelmekkel oldja: "Nyár volt, vagy akár nyár lehetett volna, / mezőtűz-izzása távolról is éget / az emléknek, ahogy maga után húzta / az áramvonalakban úszó sötétséget, // aztán csak víz volt. Éjszakai nádas. / Csillagok fényében meztelen fürödtünk. / Észrevétlen indult utánunk a hajnal, / arca holdba zárva megjelent előttünk" (Éjszakai nádas). Olykor mintha futna-menekülne önmaga izzó vágyai elől: "Erdőizzás parazsa ül / megfékezett szíveden. / Narancssárga lángokban áll / a háztetőváz szerelem. / Kígyónyelve utánad nyúl / csavarja még derekad. / Égő ajtón visszahátrálsz / eloldozni magadat" (Égő ajtón). Költészete kiérleltségét, áradó bőségét bizonyítja, hogy csakhamar három kötete is napvilágot lát a Stádium gondozásában (Halottak pedig nincsenek, 1999. - Fénylés foglya, 2001. - Kád a parkban, 2004.) Ha neve még nem is ismert szélesebb körökben, tehetsége Lackfi - Szentmártoni mellé állítja.

Pacziga Andrea, az előző antológia felfedezettje fogalmazza meg a legpontosabban nemzedéke közös magányát, az egymáshoz-eljutás reménytelenségét: "Mintha mind egy telefonfülkében / kagylón lógva várnánk egymás szavát. /.../ Mintha egész életemben / üres telefonfülkét / hívnék vissza folyton: / semmi, semmi válasz" (Közös magányaink). Imájuk nem hatol fel az égbe, hisz nincs valódi hitük - elvesztették a kontaktust Istennel (Ki hogy imádkozik), így "megváltást" csakis a költészettől remélhetnek: "Egy vers. / Kis fehér papíron, / mellkasomra feltűzöm. / Mert túlélni csak így lehet. / Akkor lőhettek majd, / keresztülszúrhattok. / Agyonszabdalt húsomon / lassan átitatódik a gyűrt papír. / Sorok közt a vérem. / Mert más hit / nem létezik" (Hitem szerint). Számára a párkapcsolat sem hoz feloldódást - a nemeket inkább ősellenségnek, semmint egymás szövetségeseinek látja (A fiú és én). A maszkot nem szívesen tépik le arcukról, még egymás előtt sem, hiszen az ráégett már vonásaikra. S ha mégis: "levettem a maszkot / - húzott eleven húst magával - / feltört iszonyatos erejével, / arcodba mart a magányom. / S te ijedt kisgyerekként elfutottál" (Fantom magány). Az egyedüllét elől a társadalmon-kívüliség dacos felvállalásába menekülnek: "Kell a drog, / hogy ne lássam, ami kint folyik. / Hogy vízióim nyissák rám / az ajtót, és / megismerhessem magam" (Tudattágítás). E nemzedék magánya tehát - úgy tűnik - feloldhatatlan.

De vannak, akik számára mégis elviselhető. Benyovszky Anita például könnyedebb, ironikusabb alkat - ő nem veszi úgy szívére a társtalanságot, a létben való árvaságot: "Megjátszod a túlélőt. / Látják rajtad. / Nem sejtik, hogy túlélted" (Látlelet). Remek kompozíciós arányérzékkel, kontrapunktos szerkezetekkel dolgozik, metaforikus képei - bár többrétegűek, mégis - könnyen értelmezhetők. "Rejtjeles" üzeneteket bíz mini-struktúráira - hátha eljutnak ahhoz / azokhoz, akinek / akiknek szánja. S akkor megmenekül. "Talán berántasz / végül egy ajtót. / Míg olvassák / küszöb-üzeneted, / eléred a menetrend / szerinti utolsó ablakot. / Érzel kilincsfeszülést, / papírhullást, / csuklódra féltés szorul, / azt hiszik: belehalnál. / Hiába üzented: csak repülni indulsz" (Menekülő). Ő még bízik a "megváltó szeretet" erejében: "Fagy börtönéből az utca / puha üvegekre virágzik. / Ködben még megrázkódik / néha a hóba csiszolt reggel. / Jöttem, hogy havat gyűjtsek / tenyerembe: suttogó / hóesésnek ablakotokra" (Karácsony után). Számára talán épp ezért van / lesz "feltámadás": "Reggel menekülés / erdő ízével ébredtem. / Ismeretlen csók nyoma / nyakam hajlatán" (Február). S ha magánya feloldódik - a létezés csodája, kozmikus távlatok nyílnak meg előtte: "Szélbe szakadó lomb-magányodba / költözöm majd, szeplős egedre / tücsökzöld nyarat festeni. / Együtt hallgathatnánk a ciripelő csillagokat" (Beköltözöm).

Grecsó Krisztián - az 1996-os év egyik Gérecz-díjasa - bizarr-meghökkentő ciklusa (Dogmák isten kabátjából) az álom / ébrenlét, képzelet / valóság közti lebegésről árulkodik, a lírai groteszk időtlen / idétlen fintoraival. A cikluscímadó vers egy soha-nem-volt konyhában, soha-nem-élt dorbézolókkal mint cirkuszi parádé játszódik (talán narkósok maszkabálja?): "Dagadt ínnyel körbenevetik a konyhát, aztán / kékülő térddel az oltott mészig csoszognak, / fogaik nyoma, mint a drótkerítés. /.../ Aki már szóra gyenge, / az feje intésétől emésztődik el. / Előbb egy karéj keserűség, / utóbb egy tál mézes zserbó íze a halottnak. / Isten kabátja a hazaindulókon". Ők tehát védettek mindenfajta ártalom ellen... A téridőben kerengve, költőnk számára egybemosódnak a volt / van, van / nincs határai, s a jelent az élet előtti, halál utáni periódusokkal tágítja végtelenné. Az abszurd világ abszurd élményeit abszurd módon éli át: itt minden visszájára fordult már, a fehérből fekete lett, a savanyúból édes és fordítva. S aztán - vándorutunk végén - az örök csend fogad bennünket (Az időből I-IV.: Harminckettő, Számvetés, Savanyú - édes, A satuba szorított szög). Rossz közérzete a világban-való-létből fakad (tehát ontológiai fogantatású), mert úgy érzi: mindennapjaink is a temetőhöz kötnek - élőhalottak közegében zajlik életünk (Képzelgés téma). Apró mozaikokból, szótörmelékekből állít össze félig-meddig ironikus "egészség-receptet", ami a halál utáni többévezredes nyugalmat szolgálja (Szótlanok esszenciája). Az ő útja is túllendült ma már a Stádium-körön: a békéscsabai Bárka c. folyóirat szekesztője, 1999-ben Móricz Zs. ösztöndíjban részesült. 2002-ben nagy port ver fel Pletykaanyu c. regénye.

Az 1977-es antológiában bemutatkozó két tinédzser-lány világa természetesen valamivel rózsaszínűbb, szerelemtől, reményektől napfényes.

Kleinheincz Csilla: Mezítelen nyugalom c. ciklusának dalszerűen áradó szerelem-vallása kislányos tisztasággal párosul: "Szeretnék kiállni a megáradt éjbe, / átmosson az eső tiszta hófehérre. / Lidércfény futkároz nyirkos bőröm alatt, / harmatos-pőrén, mint tavasszal a vadak /.../ Homorít a Hold, mint csillagfoltos macska: / hónapos őszben kék szarvas agancsa" (Eső éjjel). Ő még - hamvas naivitással - úgy sejti: "férfi és nő, bilincsben keringve", csakis egymásra utaltan, együtt élhet, vállalva mindazt, ami szerelmükből következik (Árnyék, Az első, Alvók stb.). A társra-találás öröme betölti egész lényét (Az Egy két fele, Nyugalom, Tavaszunk stb.). Számára a Költészet varázslata és az Éden boldogsága - egy. Újra és újra elindul a Jelenés után - űzni a csodaszarvast?! - mert sejti-tudja: "hahogy hazatérnénk: / nincsen visszaút" (Honvágy).

Kovács Judit úgyszintén önfeledten újraéli a gyermekkor Édenét, bár tudja: nincs oda visszatérés (80-as évek, Ébredés). Elementáris sóvárgással szeretné magát belevetni a szerelem-forgatagba, hisz egyedül kietlennek-fagyosnak érzi maga körül a világot (Vénusz, Találkozás után, A kertben, Boszorkányszombat, Szöktetés, Boszorkánylány márciusi fagyban). Égő sötétben vacog s várakozik: "Mossuk arcunkat tiszta fájdalomban, / kezünket, szűz testünket súrolhatjuk mi: / test-üvegcsénkbe viaszos fényként / csöppen a magány kőolaja". Mégis bizakodással telten tekint a Jövő felé: "Ablakot vágok rég nem látott világra, / Szárnyam ahogy visszaveri a kapott fényt - megvakít. / Ambróziától illatos erdő felé tapogatódznék, / ahol balzsamos fészekben újraálmodhatom magam - / de van-e még tűz, amiből (főnixként) / egy ilyen test kikelhet?" (A kétezredik év).

A Huszonötödik óra c. antológiát Rózsássy Barbara finom-ívű, szinte éteri ciklusa zárja (Fodros ujjú kétség). Kristálytiszta képei egy "égi" - égi-földi? - szerelemről vallanak, ugyanakkor egyfajta belső magányról is, a nemes lélek nehezen oldódó, érzékeny egyedülvalóságáról: "Minden éjjel hozzád keresek utat. / Hívó szavad ha halkul, / vakon bolyongok tovább. / Kettőnk közé / hold sarlója emel hidat" (Híd). Áttetsző, tűnékeny képekkel érzékelteti a léthez való melankolikus viszonyát: "Üvegből van a csönd. / Csak egy apró érintés / és ezer apró darabra hullik. / Hogyan illeszted aztán újból össze? / Hangulatunk simogató ujjai is könnyen szétporlanak. / Pedig hidd el, / nincs finom érintésükhöz fogható. // Ahogy lábujjhegyen beléptél, / még éreztem ezt a simogatást." (Hangulat). Fájdalmasan éli meg magányát - mintha lenne is, nem is kedvese. "Fázom. Kértelek, lépj ide. / Nem hallottad? / Arcod tűnik ködfoltos semmibe" (Hangod). Talán éppen ezért boldog, hogy a Stádium alkotói körében otthonra talált: "Most itt vagytok mind. / Fogjátok meg a kezem, / ha megint félek. / Vegyetek körül fénnyel. /.../ Ne hagyjatok magamra, / mert félek. / Ne hagyjatok itt" (Nektek írtam).

Első kötete (A suttogással telt szoba - Stádium K.) már készülőben. 1998-ban elnyeri vele a Gérecz Attila-díjat, Kulicz Gábor Levelek az Olümposzra című kötetével egyidejűleg. 1999-ben pedig máris új kötettel jelentkezik (Barlangnyi álom - 82 mívesen kidolgozott szonett). Kárpáti Kamil elismeréssel adózik Utószavában az alig-húszéves lány intellektuális és érzelmi önállóságának, amivel a saját útját járja. Kisujjában van a mesterség minden csínja-bínja, artisztikusan, a tökéletesre csiszolt formák telt zengésével, "a tisztaság akusztikájával" lép elénk a XX. század végnapjaiban - írja. Számára az 'én' pontosan annyi, mint a költészet: a kettő szétválaszthatatlan. Kötetéből valóságos önéletrajz kerekedik ki, 'a szonett és én' címmel. Tiszta csengésű "én-lírát" teremt, amely a mindannyiónkban szunnyadó arche-rétegeket szólaltatja meg. A vers: lelke otthona (Dal, vértem). Hozzá fohászkodik - és nem a Múzsához - kötetnyitó szonettjében: "Én nem kértelek senkitől / vers, ajándék, százfelé nyílt szárnyú ablak. / Forrj bennem össze, segíts, hogy megmaradjak. / Szórj arany homokú időt. //...// És formázóm legyen kezed, / míg testbe öntöd lelkemet, / megszülőm, emberré alakító vésőm" (Ima).

* * *

1999-ben ismét nem adják ki a Gérecz-díjat. Viszont a Stádium köré ekkor már szorosan felzárkózó fiatalok összeállítják a Gérecz Attila-díjasok antológiáját, amely A hasonmások városa címen 2000-ben jelenik meg Szentmártoni János szerkesztésében. A kötet nem csupán tisztelgés a hősi halott költő emléke előtt, hanem jó alkalom arra is, hogy Kárpáti Kamil számot adjon a "Gérecz-ügy" eddigi állásáról.

A kötetcímadó vers Lackfi Jánostól származik: "a hasonmások városa" voltaképpen mindennapi életünk színtere. Itt senki nem az, akinek látszik - mindenki álarcot visel, s az egymással kapcsolatba kerülő emberek csak felszínesen ismerik egymást - senki nem szavatol senkiért, senki nem véd meg senkit. "A hasonmások városában óvakodj, / mert valamibe belekeveredhetsz, / az utcán könnyen néznek betörőnek, / zsebtolvajnak, s tán apja gyilkosát / ismeri fel benned, ki szembejön. /.../ Veszélyes hely, csak akkor menj oda / ha nemigen emlékszel már, ki vagy".

Az antológia I. részében (Valami egyértelműt) a Gérecz-díjasok Attilához/Attiláról írt versei olvashatók. Azért csodálják az ifjú héroszt, mert önmagához mindvégig hű maradt, egyértelmű volt élete-halála (nem úgy, mint "a hasonmások városá"-ban céltalanul bolyongóké!) Szeretnének megkapaszkodni példájában, erőt meríteni magatartásából, tőle próbálják ellesni, hogyan lehet/ett/ a sártengerben is a fény igézetében élni!

Rózsássy Barbara két verssel fordul "idősebb bátyjához" (Gérecz Attilához, Élni tanulnék Gérecz Attilától), akinek személyisége a börtönben sem tört meg, s aki inkább hazatért fény-honába, hogysem rabként kelljen tovább élnie. - Szentmártoni János tömör négysorosban idézi meg heroikus halálát (Fénykép). Gérecz Attila egy verssorára megrendítő gyászverset komponál. A fény falán - "mint álom függönyén" - felsejlik örök arca: "átvonul felettünk /.../ s mikor már csak egyetlen pontban sűrűsödik össze, / szégyellni kezdjük itt-maradásunk, / hogy lentünk lemezdarabjait sosem sikerült összeszednünk, / s gyökeret vernek lábaink s álmaink az anyaföldbe". - Kulicz Gábor fogalmazza meg talán legpontosabban: Miért Gérecz Attila? "Mert márványtörő fény-mosolya / áttáncol kéz-erezetén, vágyik a dalba. /.../ Mert kínnal, ha fal felé fordulsz, / súlyodra igéz szárnyat, oldja a földtől. / Mert börtönöd ajtaját nyitja az álma, / szava hegyről a szél: szabad vagy!" Több élethelyzetben is elképzeli ifjú elődjét (szökése a börtönből, újabb elfogatása, cella-magánya, szabadulása után szeretteinél otthon stb.), végül az utcán, eleste közben: "A végső pillanatban izmaid megfeszülnek, / a hangnál gyorsabb a fájdalom" (Látni téged). - Nagy Cili lelke várába örök lakónak fogadja be a három "füveskertit" (Lakóim: Béri, Gérecz, Szathmáry): "sápadt arcok nyílnak bennem, / nagy fájdalma jön a télnek, / olyan holtak vára lettem, / kiket soha nem idéznek". Attilához, Béri Gézához külön-külön is ír verset (Bezárva, Átok). - Oravecz Péter többtételes kompozícióban idézi meg örök-fiatal költőtársát: "Telik, múlik. / Először öcsém, / azután fiam, / végül unokám leszel. / Átrendezed a lombokat, / pergőbb táncra bírod a rétet, / a gyönge szárat is. / Illatot hozol felém, / újabb illatot. /.../ Erre-arra ring a rét, / kék örvény kavarog. / Fogadalmak ideje. / Valami egyértelműt, egy életen át" (Valami egyértelműt - Gérecz Attila Vác és Zugló között).

E huszonéves fiatalok tehát erőt, bátorságot, kitartást merítenek Gérecz Attila sorsából. Nem azért, hogy ők maguk is a hősi halált válasszák, inkább azért, hogy egyenes gerinccel, önmagukat vállalva, belső meghasonlás nélkül tudjanak élni.

A II. ciklusban (Karácsonyéji vacsora) a fentiek mindegyike egy-egy csokornyi versét mutatja be.

Lackfi János mint "koridős", ekkor már négy gyerek édesapja (azóta az ötödik is megszületett!) éretten-higgadtan néz szembe az élet ellentmondásosságával: mindennek van színe-fonákja, jó és rossz oldala - a "túlélésnek" is! Természetes őszinteséggel, közvetlenséggel szemléli saját "édes terheit", hisz - bizonyos értelemben - mindannyian kötelességeink s a hivatás "áldozatai" vagyunk! (Bűvésznek lenni, A teher édessége, Eltávolítás stb.). Tisztában van vele: az embernek magának kell megvonnia a határt: mi az, amit még elvisel, s mi az, amit már nem... (Jogos önvédelem - O. J.-motívum). Nosztalgiával idézi fel eltűnt gyermekkorának emlékeit, miközben tisztában van vele: bármily jól esne is, most már nem veszi le válláról senki a terheket, neki magának kell helytállnia mindenben. Nagy, nehéz táskájával, amit "holtak keze húz le" (könyvei), járja az útját, közelítve saját halála felé (Az evezésről, Ha higannyal telt, Kesztyű, Táska-elégia).

Szentmártoni János - némileg megcsömörülvén a meddő életcsatáktól - egyre inkább saját belső köreibe vonul vissza, csöndes daccal védve-őrizve autonómiáját. "Látod, én vagyok az, / amit fölfedeztem, / én voltam s én leszek a kifordított álom, / mit éveim fokáról / sikerült belátnom, / nem vehetik el azt, / mi nincs birtokomban / - vagyok a szél, homok a lábnyomokban" (Gulliver hazatérése). Próbál szintézist teremteni egykori - gyermeki - s mostani énje között (Bőrkabát, Egy másik ember élete, A madárjós halála és újjászületése). Fájdalommal veszi tudomásul: "Mikor az idő körbeér, / mint a medence hullámai, / kivet magából Napot, Holdat, / s az életeddel kezd játszani. /.../ Körötted semmi, csak saját / iszonyatod köd-indái / - közülük halottak néznek, / akikre nem győztél várni / s e kiürült, láthatatlan / hullámzásból, mint a Hold / arcuk fogyni kezd, pontosan, / míg nem marad, csak tintafolt" (Holtfogyatkozás). Egyfajta élet-számvetést is végez (Drogo főhadnagy álarcában); úgy érzi, csak árnyéka egykor-volt önmagának. Gaál Imre fényben lebegő táncosait, lángoló szobrait szemlélve, saját megkötözöttsége szégyenét éli át (Drogo-ciklus, Galambok a Galériában, Jótanács, Hajtépés, Fekete hold, Idegen szobákban stb.).

Oravecz Péter expresszív hevületű létérzékelési módja is lehiggadt némileg az eltelt esztendők során - a szemlélődés vált életformájává: "sokasodó nemlét: mégis-létezés / tűnődve virrasztok a játszótér felett" (Némajáték). Megértő együttérzéssel gondol az öreg Aranyra ("e világra én is ellebegni jöttem" - Arany Szentmihályon), Petőfi előtt viszont szégyenkezve hajt fejet, mert érzi: "bilincseid nem tudja megbocsátani" (Jelenés - Segesvár 99). Beáll most már ő is a költők végtelen nemzedéki láncolatába, az előtte járók nyomdokain lépegetve: "végeláthatatlan kapusor / a távozó folyton érkezik / rágyújt kifújja magát / és megint útra kel" (Érkezések - Rákos Sándornak). Naplórészlet c. kétrészes kompozíciójában a Tudat és a test (önnön felnőtt s gyermekkori énje) párbeszédét jeleníti meg (tudatunk sokkal színesebb - tágasabb - teljesebb életet él, míg köznapi valónk gúzsba kötve vergődik). Az "életmentő vers"-be próbál (ő is) kapaszkodni, de a halál-gondolattól már (ő sem) tud szabadulni (Koraősz, a szokásos).

Szentmártoni János és Oravecz Péter szinte minden eddigi "nagyversét" olvashatjuk az antológiában. Helyük már ekkor nemzedékük élvonalában van.

Grecsó Krisztián néhány érett, jelentős verssel van jelentkezik. A Teremtés porcikái c. négytételes oratóriuma (ének, kert, irigyek, ének megint) az Énekek éneke hangján szól. KÁ-nak ajánlja, buja, pompás, keleties stílusban, lovagiasan, gyengéden becézi - öleli körül kedvesét. Mint jó gazda, ápolja-gondozza kertjét (konkrétan és szimbolikusan), boldogan takarítja be a termést (Az Úr ideje, Sebhelyek). Érzik versein: szereti a vidéket, szeret ott élni - élet- és földközelben, természeti módon. Persze van némi szerepjátszás is e költői pozícióban (de nem pózoló!); s könnyed iróniával kezeli önmagát: "nem leszek tanár, mert a / mesteremberség vonzó, / zsíros helyzet, / és milyen kevés öreg ragaszt / ma már tejszínes húsú, / fiatal mellű asszonyoknak / csiriztől súlyos szalmaszárnyat!" (Szalmaszárnyak). Érdekesen vegyíti az avantgárd sokkoló gesztusokat az áttételesebb, metaforikusan rétegzett beszédmóddal, így nem lehet eldönteni, mikor ironikus, mikor őszinte. Mindenesetre, hangja egyénien újszerű - nagyformátumú költészetet igér.

Kulicz Gábor hangja meditatívabbá vált az évek során. Az adott helyzetéből kilépni-nem-tudás, valamiféle elvágyódás motívumai erősödtek fel benne. Nyomasztja a körben-járás, úgy tűnik, súlyos betegséggel küzd, nem lát célt, perspektívát maga előtt (Visszatérés, Eső hull Santiagora, Tüdőszűrés, Elégia, Halottvivők). Mintha a halál fenyegetettségében élne, legalábbis nem tud szabadulni árnyképétől: "Az elmúlás fejszecsapás, kimért: / úgy találja el az arcot, / hogy csak a bőr / legbelső rétege sérüljön" (Az elmúlás). Sorsjelképének Sziszüfoszt érzi, a cél és remény nélküli sziklagörgetőt: "Végül átgurul rajtam, / agyonzúz e szikla, / s kicsorgó hajszolt vérem / únt hegyem beissza" Pedig szeret/ne/ még így is, félreszorítottan, megkötözve élni: "Néha a legszomorúbb / embereknek a legjobb, mert / látják, hányszor / álmodik a nap szökőkutat / a fák mosolyába" (Indiándal). Ciklusnyi versét a későbbiek során nem követte kötet (5 éve már!) - talán nem sikerült benső válságán úrrá lennie azóta sem...

Zsávolya Zoltán kísértetiesen meghökkentő novellája (A Zuhanóember) az elbeszélő tudatában zajlik. Egyes szám első személyben adja elő a főhős a történetet családja szörnyű drámájáról (apja - anyja, majd nővére pontosan 38 éves korukban pusztultak el, s immár ő maga is közelít a végzetes korhoz). A gének? - avagy a pszichés fátum? Az ifjú író korántsem pszichologizál, nem érzelmileg átélten morfondírozik a Sors kiszámíthatatlan útjairól, ellenkezőleg: racionális tárgyilagossággal elemzi a kérlelhetetlen determináció véletlenekben megnyilatkozó törvényszerűségét. A főhős érzi: a rejtett kór őt sem kerüli el... "Hiszen minden mozdulatomban, gondolatom mélyén, minden érzésem rétegei között /.../ kizárólag hármójuk programja jár. /.../ Lassacskán teljesen az ő oldalukon, velük /nem/ vagyok már". A tudatalattijába befészkelt szorongás elpusztítja őt is... Zsávolya pályája azóta messzire kanyarodott a Stádiumtól; elsősorban mint kritikus és irodalomtörténész hallat magáról, de írói vénája mintha elapadt volna.

Az időközben 25. életévét betöltő Nagy Cili hangja is sokat változott "tüzes" kezdő-éveihez képest. Mesterségbeli biztonsága, a klasszikus formákban való fölényes jártassága, versépítési kultúrája máris kiforrott költő-személyiségről tanúskodik. Továbbra is az őszinteséget / szókimondó bátorságot tartja a legfőbb etikai / esztétikai értéknek; de mintha az évek során kisé óvatosabbá vált volna... 1999-es kötete (Halottak pedig nincsenek) Utószavában Kárpáti Kamil már így jellemezte megváltozott arculatát: "felnőtté válva a tömény illúziótlanodással találta magát szembe /.../ ám az illúzióvesztés mégsem temeti maga alá - ellenkezőleg: mint aki hajótörésben partot ér, az öröm, az emberszeretet, az ima innen tör fel a legmagasabbra". Bejárva Nyugat-Európát, sátrasan-hátizsákosan, rá kellett döbbennie: az "emberi", a lélek dolgai, a művészet "fényűzése" ott sem hatja át a mindennapi életet. "Fokozódó iramban tűnik el / minden mosoly, ütés, vágy mögül az ember" (Fokozódás). Így hát hazatérvén, boldogan ujjong fel (Újra Szegeden). Több versének alapmotívuma a halál (Árnyékként cipelve, Halál a téren, Alagsori ismerős stb.). Istenhez is a halál / halhatatlanság dimenziójában kerül közel: "Tested a holdas égbe / csavarva viszem vállamon, / örök létbe tartva, / csak ketten vagyunk, Istenem, / méltók e végső harcra" (Ketten vagyunk). A valódi szentély számára (még mindig) a vers: "Állsz kapu mélyén / várva a szóra /.../ Úgy hiszed: eljön, lenne jövőd még / tétova vágyból nyílni a hitre, / mert kivirágzik benned az Isten, / verseid ágán, / lépj be a versbe!" Bár tudja: ma már a költészet "az úgynevezett irodalmi rovat versalakú szövegözönévé" degradálódott, mégis van, él, lélegzik, ha másutt nem, hát "a hároméves kislány" tekintetében - "mikor üvegajtót talál, előrefut / szemében ünnep: magához közelít. / Mozdulatlan álljunk, amíg gyönyörködik" (A költészetről). A Fénylés foglyának érzi magát: "Égi homálylást még sose láttam /.../ vártam, a kétely szikla mögé dől, / hátha virág nő, felfut a magja / bennem, a nyárban égre tapadva / leng az a fénylés, s én, aki foglya. / Lógtam a holdszájlékbe szakadva".

Brüsszeli versei (Kád a parkban, 2002-2004) egy bensőleg magányos, büszke lélek társ- és útkereséséről, vívódásairól tanúskodnak. Pontosak, mégis áttételesek a képei: a nyelvi konkrétumokat nála mindig absztrakt holdudvar övezi. Amint a cikluscímek (ÉN - TE - Ő - MI) jelzik: önmagából elindulva keresi élet-szövetségesét; de soha nem leíró vagy vallomásos szinten meséli el a történéseket. Alkotói metódusát legpontosabban Hazatérés c. verse érzékelteti: a hűvös tárgyi világ kellékei a benne zajló életfolyamatokról árulkodnak. A kettő nem könnyen válik eggyé, de ha megtörténik a találkozás - az maga a tökéletes boldogság: "Lebegünk, két külön bolygó / az öntörvényű pusztulásba. /.../ Akkor megjössz. Fény szakad / árnyad köré, végre látlak. / Olyan vagyunk, mint egy ember. / Meztelenek, testbe zártak. // Nézlek, én is nézhető / lettem, ez már nem káosz. / Nyaras égből kéklő Isten / visszahódíthat magához" (Az az ádáméva reggel). Költőnőnk immár sokat tud a léttitkokról; a női érzés- és tudat-állapotokat nagyon is egyénien, érzékletesen jeleníti meg. Máris nemzedéke "jegyzett" és elismert költői közé került.

Rózsássy Barbara ciklusa most is meglepően érett, poétikailag tökéletesen kidolgozott. Az ő kulcsszava is a fény, illetve annak szinonimái. A reneszánsz mestereken iskolázott költészete erős festői hatásokkal is telítődik (bejárta Itáliát, rajong a Fény és a Művészet honáért, lelki otthonára itt talált). Csiszolt hexameterei, a szonett különböző alak-variánsait (a petrarcai klasszikus formától egészen az adoneus kólonig) kipróbáló kísérletei egy gyakorlott (idősebb) költőnek is becsületére válnának. A világot és saját sorsát a sötétség-világosság dimenziójából szemléli; mítoszi eredetű ontológiai sejtései mélyen érző-gondolkodó lelkialkatából fakadnak. Szépítgetés nélküli önismeretre törekszik a vers által, s magasabb énjét az égi ragyogás hatja át. Egyik legjellemzőbb verse a benső dichotómiát vállaló-tudatosító Önmaga által: "Tűz, aki égetsz, voltam a lángod, / csend, aki ringatsz, voltam a mélyed. / Lánglobogásban gyúlt ki a táncod / perzselő testű, százszínű ének. //...// Mind, aki tudja, nyitva az ajtó, / megmenekülhet önmaga által, / Fény, aki írtál, ments meg a bajtól! // Hogyha sötétség húzna a sárba, / tűz, gyere tisztíts, tarts kapu-vállal. / Égni ha kell, így égjek el, állva". A valóság sárkányaival s saját benső szörnyeivel birkózik-viaskodik, de feltétel nélkül hisz benne: "fényteli ablak nyílik a Napba" (Hajnali ösvény, Szörnyeid kihordása, Mégis - mennyi még? stb.). A vers ad erőt (neki is, továbbra is) ahhoz, hogy egyenes tartással járja a saját útját: "ösvényem többé el nem téveszthetem, / csak végig a homokos parton. / Tudom, senki nem gyújt itt fáklyát nekem / - magamnak majd a Napot tartom. // Hova együtt költöztem a fecskékkel, / világommá tágult déli táj, / örökké nyíló lugas, menedékhely, / lomb közén rám arany fényt szitál" (Járni tanulnék, Aranylugas).

Az antológia megjelenésekor már Rózsássy Barbara második kötete is napvilágot látott a Stádium Kiadónál (Barlangnyi álom, 1999. Azóta azonban újabb kötettel nem jelentkezett, holott versei értékszintje a Lackfi - Nagy Cili - Szentmártoni Jánoséhoz mérhető.

Az antológia III. részébe Gérecz Attila 13 verse kerül - a legmegrendítőbbek, poétikailag legkidolgozottabbak, amelyek bizonyítják: valóban jelentős életmű tört itt félbe! A Töredék - nyilván hosszúsága miatt - kimaradt ugyan, de a legjellegzetesebb költemények mind megtalálhatók (Így bocskorosan, Kis dal egy mosolyról, Daróc a szürkéhez, Sorsod művészete, Kenyéren és vízen, Ítélet, Levél, Örök arcunk stb.).

A IV. részben öt egykori "füveskerti" társa köszönti verssel a hősi halott jóbarátot. A ciklust Kárpáti Kamil vezeti be ("Számkivetésben furcsa a hangod: / negyven egész év függönye leplez. / Vastag ezüstje rejt" - Az örökség). A túlélők fájdalmas főhajtással idézik meg Attila költői indulását (a váci fegyház-udvar kis tisztásán gyülekező - írogató - vitatkozó költő-csoport egyik legfiatalabb tagja volt!), majd bátor és példamutató halálát (Szathmáry György: A vándormadár négyszer visszafordul, Béri Géza: Torzó, 1954, Pásztorsíp, Tollas Tibor: Csillagok, 1957, Tóth Bálint: Sirató). A cikluszáró költeményben ugyancsak Kárpáti Kamil búcsúzik örök-ifjú társuktól: "Üveghegy élein / siklott ő, fürge hal. / Szétszaggatta az üveg-él? / Most mind a száz énje dal" (Sírbeszéd Gérecz Attila fölött - 1988).

Az antológia V. fejezete Kárpáti Kamil dokumentum-gyűjteménye A Gérecz-ügyről. Röviden felvázolja azt a kínkeserves kálvária-utat, amit több mint egy évtizede járt a Gérecz-díj alapítása, s jár mindmáig annak tisztességes jövője ügyében. Szégyenteljesnek érzi, hogy egyetlen politikai és kulturális szerv sem tartotta fontosnak Gérecz Attila emberi-költői rehabilitálását; sem a (bármikori) kultuszminiszter, sem az Írószövetség soros elnöke nem élt azzal a lehetőséggel, hogy a költő hősi halálát példaként állítva az ifjúság elé, a jövendő nemzedékek, a magyar honpolgárok tudatában elmélyítse '56 valódi jelentőségét. De a váci "füveskertiek" csoportja is egészében kimaradt az irodalomtörténetből. Elképesztőnek tartja, hogy még a 90-es években, sőt az ezredforduló tájékán sem történt, történik kísérlet az "aczélos" kultúrpolitikai értékrend és mesterkélt hierarchia ilyen irányú korrekciójára (Ami Gérecz Attila egyetlen hátrapillantásába belefért). Kárpáti Kamil ezek után közzéteszi azokat a leveleket és egyéb dokumentumokat (193-227. p.), amelyek a NKÖM minisztériumával, illetve annak miniszterével és államtitkárával való kapcsolatfelvételét, kéréseit és ötletgazdag felvetéseit igazolják (1998 májusától 1999 március végéig), jelezve, hogy az ügyben azóta sem született kedvező döntés (majd csak 2002 őszén történik némi előrelépés, de ez már természetesen nem kerül be a 2000-ben lezárt kötetbe). Sürgeti a Gérecz Attila Alapítvány megteremtését, működtetését, a díjak rendszerének kiszélesítését (pl. a műfordítás kategóriában Szathmáry György, a szépprózában Béri Géza díjat lehetne / kellene alapítani). Ugyanis "félszárnyú, sőt szárnyatört a forradalom jövője, ha nem mutatja fel értékeit az irodalom". Javaslatot tesz a Gérecz-Alapítvány működtetéséhez szükséges személyi - anyagi - intézményi feltételek kialakítására vonatkozóan, sőt arra is, hogy évente rendezzenek Gérecz Attila (ifjúsági) versmondó versenyt, jelentessék meg a Versmondók Könyvét, valamint a Gérecz-díjasok antológiáját.

Javaslatai - mint pusztába kiáltott szó - visszhang nélkül maradnak. 2001-ben - technikai és anyagi okokból - nem sikerült kiosztani a díjat, 2002-ben Váradi Péter nyerte el A liliom-paradigma c. kötetével, de 2003-ban ismét nem került sor kiadására. A színfalak mögött valójában a Gérecz-díj állami középdíjjá emelése körül folyik a birkózás a Stádium és a "gazda" szerepét felvállaló kulturális miniszter között.

2004-ben aztán ismét ketten nyerték el a díjat: Follinus Anna: Nékülem élek (2003), Falusi Márton: Hazáig látni (2004) c. köteteikkel - mindkettőt a Stádium adta ki. A díjat 2004. okt. 23-án Pesterzsébeten a Városháza dísztermében adta át dr. Hiller István kultuszminiszter a két fiatalnak ünnepélyes keretek között.

Follinus Anna ugyane kötetéért Krúdy-díjat is kapott. Az alig-húszéves lány meglepően érett versei a szeretet-hiányos hétköznapok és az Isten-kereső / társra találó szeretettel megáldott "magasabb" létformáról vallanak. Halott édesapja mintegy "átjárást" teremt számára a két létszféra (valóságos és transzcendens) között, s természetesnek tartja: életünket magasabb dimenzióba kell állítanunk, nem a reális történések, hanem azok szimbolikus értelme adnak vezérfonalat sorsunk alakításához. A múlt-jelen-jövő hármasát szakadatlan létforgásként éli meg; egyazon élet folyamán többször is meghalunk-újjászületünk; s énünk korábbi variánsait integrálva alakul ki végül személyiségünk (Ami átér, Kés hegye metsz, Szemközt stb.).

Az ugyancsak húszéves Falusi Márton az önkeresés kíméletlenségével és őszinteségével néz szembe önmagával. Szeretne kitörni (ő is) a hétköznapok szürkeségéből, ám nem akarja "megváltani" a világot, hisz tudja: erre ember nem képes. Az élethiányos lét és a léthiányos élet feloldhatatlan paradoxona foglalkoztatja legmélyebben; hiszen felismerte már: vagy-vagy (vagy egyiket, vagy másikat választhatja csupán). Bármelyik mellett döntsön is: élete csak töredékes lehet. Küzd az elpergett Idővel, emlékeivel, a lélek legbenső magányával. Egyelőre tragikus hangoltságú költészete - de az ígéret ott bujkál versei mélyén: önerejére ébredve, majdan, ha cselekvési tér is nyílik előtte, szilárd, biztos talajon fog állni, s az életértékekhez való ragaszkodása átsegíti válságain.

* * *

Kárpáti Kamil - minden kudarc és visszautasítás ellenére - tovább folytatja küzdelmeit. Egykori "Átló"-s művészbarátaival, valamint a Stádium köré gyűlt fiatalokkal 2000-ben megalapítja az Új Átlók Művészeti Társaságot, amely a költő-palánták mellett az ifjú képzőművészek útját is egyengeti. A Társaság elnöke Hartung Sándor festőművész, alapító tagok (a 60-as évekbeli "illegális" Átlók köréből): Czétényi Vilmos, Rátkay Endre; hozzájuk csatlakoznak: Bunda János István, Csipes Antal, Varga László és mások. A Társaság, valamint a Magyar Alkotóművészek Országos Egyesülete (MAOE) a Stádium Kiadóval közösen tehetségkutató pályázatot hirdetett 15-25 év közötti fiatalok számára 2000-ben, majd ennek eredményességén felbátorodva 2001-, sőt 2002-ben is. Összességében mintegy 270 szépírói alkotás érkezett be (többen két, sőt három ízben is pályáztak). Végül 27 fiatal bizonyult arra érdemesnek, hogy munkája nyilvánosságot kapjon. A háromszori "merítés"-ből három antológia született (Holdfény utca tizenhat - 2000, Kövek szülnek virágot - 2002, Vesztőhely és menedék - 2003). A pályázatokra természetesen a Gérecz-díjasok is meghívást kaptak, így a kötetek a "harmincon aluli" fiatal magyar költészet poétikai hagyományokhoz kötődő részének viszonylag teljes színképét mutatják. Mindhárom antológiát egy-egy Gérecz-vers vezeti be; nyomában a korábbi Gérecz-díjasok szerepelnek egy-egy ciklussal.

A Holdfény utca tizenhatban a "régiek" közül Kovács Judit (A szelence), Nagy Cili (Csipkebokor 2000), valamint Renczes Cecília (Városi felhőnéző) ciklusai tovább árnyalják a róluk kialakult képet. Poétikai érettségük, formabiztonságuk, látásmódjuk tisztasága, egyértelműsége, értéktiszteletük, magányos útkeresésük a saját hangjuk megtalálásáról tanúskodik, ugyanakkor világosan érzékelhető, hogy a valósággal vívott küzdelem már a keserű vonásokat is kirajzolta arcukon.

Az antológia címéhez az indítékot Apats Gábor Szerelmes verse kínálta: "bejártam / prazsevicát boroviát / nakonxipánt svambrániát /.../ és Te egész végig ott voltál / a holdfény utca tizenhat szám alatt /.../ Te is csak olyan vagy mint a többiek / Te sem ismered boroviát / csak a holdfény utca tizenhatba zárod / tőlem-féltett életed". Ugyanez a "holdfényes" - kicsit bizarr-szürreális - hangulat árad a kötetet díszítő grafikákból - táblaképekből, amelyek az Új Átlók művészetfelfogását sugározzák. Kárpáti Kamil az Utószóban hangsúlyozza: az antológiában szereplő fiatalok "jó úton vannak": "Nincs közülük senki, aki a szerelmet ne az ő élete, sorsa gyúpontjának, legközepének tartaná. /.../ Érzelmeiket még szabadon vállalják. /.../ Az ő felszökellésükhöz készült trambulinnak ez a kötet. Hogy aztán 'salto vitale', avagy 'salto mortale' lesz-e belőle? Az majd már csak repülésük közben fog kiderülni."

Győrffy Ákos Egy bükkpalántáról c. ciklusának címadó versében a zene és a mindig megújuló növényi lét együttes "gyógyírját" kínálja: "tegnap este kitettem / az udvarra mikor esni / kezdett Visegrádról / zene szólt átfújta a / szél a furulya és a / dobok hangját és ahogy / erre a ritmusra remegett / a villámfényben boldogan". Remek pillanatképekben rögzít hiteles érzelmi- és tudatállapotokat, jó a szerkezeti arányérzéke, megjelenítő képessége plasztikus (Igen, Nosztra, Füst, Éjjel, Ami történik stb.). Rabovszky Dóra három novellájában (A szüzesség, Rokkoncert, Két menet) megdöbbentő képet tár elénk a mai tinédzserek, punkok világáról, akik között a főhős (egyes szám első személyben beszélő alterego-figura) nem mozog ugyan otthonosan, mégis inkább köztük, velük marad, semmint azokkal elegyedjen, akik a hajnali buszra "az első megállónál felszállnak és döbbenten szemlélnek minket". Bárány Ildikó Az éj finom és végnélküli változatai c. kisprózájában a lakótelepi "idillt", az uniformizált életek tízemeletes panelekbe zsúfolt fénytelen egyhangúságát jeleníti meg. Szabó Eszternek inkább az apró versformákhoz van kitűnő érzéke (Az alma tudja c. ciklusa). Különösen megrendítő az Angyalarcú lázadómról (Kurt Cobain emlékére) írt verse: "Nyílt sebből vérző szívét minden éjjel / tulajdon két kezével tépte széjjel. / Ezért vigyázz, ha róla ítélkezel, / kihűlt vérét senki nem törölte fel". Gramofon c. szövege a belső gondolkodás tagolatlan, interpunkció nélküli áradata, a várakozás - pótcselekvés - reménytelen magány furán színes monológja. Intellektualitása olykor erősebb érzelmeinél (Őszintén, Raktáron, Alkonyatkor stb.). Szabó T. Máté költészete csupa játékosság, a verstestet szóismétlésekre, alliterációkra, belső asszonáncokra építi, egy-egy betű vagy szó köré egész konstrukciót emel (pl. Máté, Tata, Lap, Tu, Félek stb.). Fordított szonett se c. kompozíciója a szonett-formát parodizálja, megfordítván a klasszikus szerkezetet (a két háromsoros strófát követi a két négysoros), laza jambikus lejtéssel és csúfondáros teljes rímekkel. Arc pojétika c. versében pedig szarkasztikus fintorral figurázza ki a költő-létet, hiszen csak a halál után számíthat "megdicsőülésre". Talán Follinus Anna ciklusa (Hold vagyok, de bolygóm nincsen) emelkedik ki leginkább az összképből. Kedveli a zárt formákat, a szonettet is, s bizonyosfajta metafizikai elvágyódás jellemző rá (Ismeretlen, Örök helyzet, Képzelet mélykékje, Életed létrája stb.). Halott apja hiányát, magának a halálnak a tényét megrázó mélységű versekben éli át (Halottam hatalma - papának, Hol vagytok? Hol leszünk?). Számára a szerelem is inkább éteri-lelki azonosulás: "Hangjaid között szünetekbe bújnék. / Csend lennék, amit Te értesz egyedül csak. / Gyertyafény-időn túl hallgatnál" - Ima). Székely Szabolcs Kockajövő c. ciklusa friss humorú, illúziótlan szembenézés önmagával s világunkkal. Chansonos könnyedséggel, máskor keserű keménységgel birkózik a kamasz-lét problémáival (A vesztes kupléja, Vágd zsebre, Panoráma, ünnep előtt). Nem lát kibontakozási lehetőséget sem egyénileg, sem nemzedéke számára: "ahol az emberek élete malter, / és mindenki Kőmíves Kelemen, / ott az óra köröm alá rakódik. /.../ Az évek közé is falat emelnek, / és felhúzzák az emberek elé, / színes plakátokat ragasztanak rá, / hirdetve a halált - kedélyesen" (Kockajövő).

A Kövek szülnek virágot c. antológia szintén egy Apats Gábor-versből kölcsönözte címét: "egyszercsak bevittek egy szobába / ahol nem voltak falak /.../ és nyílt egy tó a szoba közepén / abban mostam le magamról hazugságaim /.../ aztán elindultam vissza álmomból // az út mentén kövek szültek virágot akkor / én meg boldog voltam / hogy nedves a homok amin megyek" (Második emelet). Elvágyódást, ugyanakkor a másokkal való azonosulás vágyát (egyfajta - jó értelemben vett - közösségiséget) sugallnak versei (Remete, Sziámi érzés, Mindig szép Veled az este, Mikor hozzám beszél, Búcsúzás stb.).

A régi "stádiumosok" ciklusai - Nagy Cili (Ölelj át, angyal), Renczes Cecília (Körbeérsz), Szabó Eszter A peronon c. ciklusokkal szerepelnek. Személyiségük és költészetük az évek során kiteljesedett; a Stádium "felröptette" őket - most már szabadon szárnyalnak új tájak - a felnőttség tájai - felé.

A belépő újak sem egészen kezdők: különböző folyóiratokban olykor-olykor publikáltak már - tizenéves létükre! - s egyikük-másikuk már kötetet is tudhat maga mögött. Kiemelkedik közülük Szonday Szandra könnyed humorával, abszurdoid szemléletével (Urbánus dalok, Poéma, Énekek éneke). 1998-ban megjelent könyvében (Meg vagyok huzatva - Egy tizenöt éves lány naplója) súlyos betegsége, gerincműtéte történetét meséli el. Töredékek egy háborús naplóból c. szövegében (amely a Halál birodalmából hoz híreket) itt és most "gúnyt űz az olvasóból": egy csótány-család pusztulását örökíti meg (ő az egyetlen túlélő!), egyes szám első személyű elbeszéléssel, beleélve és beleéletve az olvasót "a szörnyű tragédiába". Sajátos látásmódja, belső szuverenitása igazolja önképét: "Nem patak, folyam vagyok / s öntörvényűség a nevem" (Kritika). Danyi Gábor abszurd novellákkal szerepel (A szökőkút, Apa és fia, A tanár úr, A kizökkent idő): hétköznapi élethelyzeteket jelenít meg, világa mégis kísérteties: nem ismeri törvényeit, így nem tud szabadulni a szorongástól. Festő Piroska két félelmetes kisprózával jelentkezik (A test, Ártatlan játék); mindkettőben a felelőtlenség következményeit (vízi balesetek) mutatja fel, kivételes pszichológiai érzékenységgel. Gallai Veronika a pszichés deformációk köréből meríti témáját (Szemek, ujjak, oázisok címen kispózák); nagyon eleven, plasztikus megjelenítő készséggel. Murányi Zita miniatűr - olykor szürreális - életképeket fest Képzelődni muszáj c. elbeszélés-ciklusában. Kitűnő prózaírói vénájára vall, hogy csakhamar első regényével is jelentkezik a Stádiumnál (Tükörpalota, 2003), amelyben mélypszichológiai eszközökkel világítja át alteregója - a kis Nárcisz - tudatalattijában zajló történéseket, fogantatásától önálló személyiséggé válásáig. A regény nem "didaktikus": egy éppen csak felnőtté vált ifjú leány a legtermészetesebb hangon, önelemző objektivitással adja tovább léttapasztalatait az utána jövőknek - valódi műalkotássá formálva. 2004-ben a regény elnyerte a Bródy Sándor-díjat.

Úgy tűnik: mind a négy prózaíró a történetmondást részesíti előnyben a zilált - "posztmodern" - szövegépítéssel szemben, de egyikük sem marad a puszta empíria körében, inkább képzeleti síkon "lebegteti" az ábrázolt valóság-szinteket.

Bajtai András: Ami titok, Falusi Márton: Tücskök ütemeznek, valamint Borbély Tamás: Megjelöl és összeköt c. versciklusai a párkeresés, lassú felnőtté válás boldog és kínzó élményeiről vallanak. Mindhárman még gimnazista korukban kerültek a Stádium vonzáskörébe, a létezés titkaira szomjasan, s eligazítást keresve az emberi kapcsolatok szövevényes útvesztőjében. Falusi önálló kötete azóta méltán nyerte el a Gérecz-díjat.

Az antológiát díszítő gazdag képzőművészeti anyag az Új Átlók fiatal művészeitől származik; többségük még szintén harmincon alul van. Kirják Miklósnak már volt egyéni tárlata is a Gaál Imre Galériában s másutt, itt és most mitológiai témájú grafikáival mutatkozik be. Ő is, Porkoláb Károly is képzőművészeti egyetemet végzett, mindketten szép sikert értek el az Új Átlók pályázatán. A még egyetemista Lengyel Orsolya finom-áttételes mesei elemekből építkezik. A két tinédzser korú kislány - Batta Eszter és Mészáros Zsuzsanna - évek óta rendszeresen szerepelt, szerepel nemzetközi és hazai gyermekrajz-versenyeken, kiváló eredménnyel (arany-, ezüst-érmek, különdíjak stb.). Szürreális képalakítási technikájuk népmesei motívumokból szövődik össze; a naív festők modorában egész történeteket jelenítenek meg.

A Vesztőhely és menedék c. antológiában összesen 15 alkotó jut szóhoz; közülük 11 még huszadik életévét sem töltötte be (16-19 évesek!). A Gérecz Attila-díjasok közül Nagy Cili, Renczes Cecília, Váradi Péter, Falusi Márton, Follinus Ann szerepel; de Kovács Judit, Murányi Zita, Szonday Szandra neve ismerős. Ők mindannyian már saját kötettel is jelentkeztek, vagy éppen most készítik elő első kötetüket (Follinus Anna Gérecz-díjas kötete: Nélkülem élek (2003).

Számukra a világ: "vesztőhely", a vers - és az alkotói közösség, ahova tartoznak - "menedék". Falusi Márton fejezi ezt ki a legegyértelműbben: "Nem lehet itt már vétkezni sem, / szikár gerinccel menetelni / vesztőhely felé, már nem, hiszen / újságok ostromgyűrűiben, / táskádban kucorog új könyved, / metróról villamosra viszed, / bele sem lapoztál még..." (Metróról villamosra). Nagy Cili: Ars poétika elzuhant angyallal c. versében így fogalmaz: "a vers: vezeklés, összefoglalás /.../ a vers a meztelen kimondás kényszere". Renczes Cecília pedig határozottan leszögezi: "Gazdag csak belül lehetsz. / Országod is csak belül lehet. / Bennünk egy ország /.../ Úgy növünk egymás mellé, / mint a fű a széles mezőn. / Egyik ember hívja a másikát (Gazdag). Az evilági gondok-bajok elől az "égbe" menekül: "Követnek sánta hajnalok, / imbolygó csillagok, / sárga kövek. / Rezgő fényükön tükrös glória. / Kilépek közéjük, / óceánjáró fedélzetén kóbor utas. /.../ Nem létező sarkaira hív a végtelen" (Az égbe megyek).

Az "újak" (Balázs Krisztina, Erdei Lilla, Győr Vera, Kovács Koppány, Veres Máté, Viola Szandra, Weisz Anette) kivétel nélkül lázadó tinédzserek. Többségük részt vett már különböző diáktalálkozókon, szerepelt néhány kiadványban, nevét esetleg tekintélyesebb lapokban is látni lehetett. Kötetig ekkor még egyedül Weisz Anette jutott el közülük (Látomás ébredéstől ébredésig, Debrecen, 2003). E kamaszok kivétel nélkül szeretnének kimenekülni az agyonszabályozott világból, de tudják: a költő-lét sem csupán égi álmokból áll. "Könnyű préda mind a költő / messzi látni rongy ruháját / szíve rongyát a ruhán át / csontot zörget a felöltő" (Viola Szandra: Költő). Bármily nehéz is: el kell fogadniok azt a valóságot, amelybe beleszülettek: "Meztelen ég alatt hazám / Európa közepe / Földönfutó galambárnyék / Utak porában vérrel festett nyomok / Vétlenek lépteink alatt" (Kovács Koppány: Hazám). Balázs Krisztina könnyed játékossággal oldja a feszültségeket (mintha Kosztolányi Esti Kornélja nyomán indulna!): "Nem vagyok? És kételkedem? / A lét-nemlét közt lépkedem. // Létem, Léted, Léte, Léthe. / Végre vége? // Leveszem a létmezem. / Most itt állok meztelen / Csak a csupasz lételem" (Létkérdés). Weisz Anett "a bűnbeesés" drámáját érzi beteljesülni az emberi sorsban - egyénileg és általában is: "E vértől mocskos világra / Messzi földről jöttem /.../ Hazám: Éden - egy életre bezárult mögöttem. // Térjek vissza! - onnan föntről / Angyalok dala ez. / Nemzedékek, kövessetek / Vissza az Édenhez!" (Száműzetés). Győr Vera "Káosz tanár úr"-nak tesz szemrehányást azért, mert félnünk-szoronganunk kell az életben, az élettől: "Futok, de leterítenek, / utolérnek mind egy szálig. / Reszkető fű, arany pázsit / a Hold udvara, / Torok kiált fel: / Jöjj, indulj haza! / S fejbe ver önnön keresztem" (Tisztelt Káosz tanár úr, Kiszolgáltatottság). Veres Máté pedig úgy érzi: a "tökéletlen világot" csakis a művészet teheti teljessé: "A világ egy vonalrajz /.../ befejezésre vár. / Egy nap eljön a művész, a szavakkal / festő, s egyetlen vonással festményt / varázsol az elnagyolt rajzokból. // Addig is az ilyenek, mint én, / minden éjjel megálmodják a remekmű / százezer tökéletlen vázlatát" (A világ).

A csoportból magasan kiemelkedik Erdei Lilla két novellájával (A sólyom és a Halálművész), amelyek aztán néhány újabbal kiegészülve önálló kötetben is megjelennek (A halálművész, Stádium K. 2003). Mint aki képzeletben már átélte-megtapasztalta a lét minden borzalmát, úgy adja elő az akkor még csak tizenhat éves lány az abszurd, kísérteties történeteket. Gyakorlott kórboncnokként hatol be toll-késével a beteges, már-már perverzen eltorzult személyiség-alkatok rejtett titkaiba. Hőseit a saját pszichéjükben pusztító negatív erők döntik végzetes katasztrófába, hiszen "a természetfölötti voltaképpen saját agyunkban rejlik" - amint azt "bölcs öreg"-ként írja. Érett és nyugodt fölénnyel szemléli máris az éeltet, amelynek - szerinte - lényege és nem esetleges velejárója a morbiditás. Bármily meglepő is: a Nietzsche által "tiszta" ragadozóknak aposztrofált haszonlesésből, puszta érdekből, kéj- vagy bírvágyból öl, és mert soha nem érzi igazán "szabad"-nak önmagát, ezért irigyli a bátrak merészségét. Az ösztönvilág ennyire mély, plasztikus élveboncolása (amely Csáth Géza korai novelláira emlékeztet leginkább) rendkívüli beleélő és megjelenítő képességre, alkotói fantáziára vall. Erdei Lilláról is még bizonyára sokat fogunk hallani a későbbiekben.

Kárpáti Kamil az Utószóban mérleget készít a fiatal költészet helyzetéről, állapotáról, lehetőségeiről. Utalva a Stádium korábbi antológiáira, hangsúlyozza: mára végérvényesen betelt a költészet 24. órája, lassan a 25. is lejár - már csakis a túlélésben lehet bízni. A Sőtér István által 1948-ban szerkesztett Négy nemzedék c. antológiát tekinti példaadónak: az itt szereplő szerzők kétharmada negyven éven aluli volt, az idősebb korosztályokból csak a legkiválóbbak, a korábban már rangot kivívott költők voltak jelen. Ma éppen fordított a helyzet: bármely válogatásban (Szép versek, Mindenféléből Pantheont, Az év versei stb.) a szerzők zöme ötven év feletti, a fiatalabbak csak elvétve juthatnak szóhoz. Pedig - figyelmeztet az immáron 75. életévét is betöltött örökifjú szerkesztő - "ha a költészet képtelen létrehozni utódait, /.../ önként merevedik múzeumi diorámák viaszfigurájává". Sőtér még azt ír/hat/ta antológiája bevezetőjében: "a magyar költészet gazdagsága nem csupán a tehetségek, de az ígéretek nagy számában mutatkozik. S melyik szerkesztőnek nem kedvesebb az egy izgalmas ígéret száz kibontakozott tehetségnél? A hajdani antológiában a Születő arcok c. részben szerepeltek még - mintegy "ráadás"-ként! - Jékely Zoltán, Kálnoky László, Kormos István, Nagy László, Nemes Nagy Ágnes, Pilinszky János, Rákos Sándor, Weöres Sándor. Mindnyájan jelentős és a költészetet megújító tehetségek! - ma irodalmunk élvonala, jóllehet már valamennyien halottak... Kárpáti Kamil tehát - e példán felbátorodva - elsősorban a költői igéretek számára próbál publikálási lehetőséget biztosítani. "A költészet mint kultúra egyszerűen kikopott" a mindennapi életből, lassan elfogy mögüle az olvasói tábor! - hangsúlyozza. "A szóhoz nem jutó fiatalok hogyan jussanak el közönségükhöz? Hogyan találjanak rá olvasóikra?" Babits annakidején a "rajban röptetés" fontosságát hangoztatva arra intett: legyen "lábunk óvatos, hogy el ne tiporjuk vetéseinket!" (Martinuzzi c. verse). Kárpáti Kamil azt javasolja tehát, hogy alakítsuk ki a korcsoportok arányos részvételét az irodalmi életben, önálló fórum/ok/hoz juttatva a fiatalokat. A Stádium körének eddig megjelent antológiái bizonyítják - véleménye szerint -, hogy "az 1948-as Négy nemzedék óta rossz útra keveredett, a saját jövőjének hátat fordítani látszó magyar költészet talán még nem egészen ment tönkre".

Van tehát remény az újjászületésre!... S ennek egyik fontos letéteményese éppen a Kárpáti Kamil körül kialakult pesterzsébeti költő-iskola lehet/ne/, ha kellő anyagi támogatásra /is/ találna szűkebb s tágabb környezetében...

2004-ben egy kiemelkedően szép kiállítású antológiával jelentkezett a Stádium: Új Átlók Művészeti Társaság Évkönyve (szerk. Kárpáti Kamil). A kötet borítóján Czétényi Vilmos Pegazus c. műve mintegy szimbolikusan utal a "szárnyas csikó" legyőzhetetlenségére. A könyv hosszmetszetben mutatja be az Erzsébeten évtizedek óta folyó munka legfontosabb állomásait. A "régiek" - kik között már sok a halott - most is jelen vannak műveikkel (Béri Géza, Bókkon Gábor, Csillag Tibor, Czétényi Vilmos, Juhász Sándor, Rátkay Endre, Zsombok Tímár György); szellemüket a róluk írt kritikákkal is megidézi a szerkesztő. A fiatalok közül a korán-meghalt Bertalan Gergely mellett a Stádium Fiatal Írók Körének tagjai (Nagy Cili, Renczes Cecília újabb verseikkel, Szentmártoni János kitűnő esszéivel) szerepelnek; az Új Átlók törzstagjai közül pedig Erdei Lilla, Falusi Márton, Follinus Anna, Murányi Zita, Szonday Szandra, Viola Szandra írásai kapnak helyet A két friss Gérecz-díjas költészetét méltató írásokat is olvashatjuk (Follinus Annát Tarján Tamás, Falusi Mártont Szentmártoni János mutatja be). A Művészeti Társasághoz más művészeti ágak képviselői is tartoznak - így a Duo Klavi Art zongorista árosa (Bizják Dóra és Zentai Károly), Sass Magdolna hegedű-, Dézsi Erika fuvola-, Deli Zsolt és Agnecz Katalin harmonika-, Lengyel Orsolya grafikus-, Nyári Mari előadó-, Rácz Edit szobrász- és Csipes Antal festőművészek, akiket a szerkezstő mini-esszéi és Gí fotói alapján közeli ismerősöknek érzünk.

* * *

Gérecz Attila díjasok:

1992: Lackfi János (sz. 1971) - Magam

1993: Szakács Eszter (sz. 1964) - Halak kertje

1995: Szentmártoni János (sz. 1975) - Útszéles magányOravecz Péter (sz. 1977) - Mindenség-kalitka

1996: Babarczy Eszter (sz. 1966) - A ház, a kert, az utca

Grecsó Krisztián (sz. 1976) - Vízjelek a honvágyról

1997: Zsávolya Zoltán (sz. 1968) - A duplum sötétje

Nagy Cili (sz. 1977) - Apollónsziluett

1998: Rózsássy Barbara (sz. 1978) - A suttogással telt szoba

Kulicz Gábor (sz. 1975) - Levelek az Olümposzra

2000: Renczes Cecília (sz. 1977) - Szívkamra ikonok

2002: Váradi Péter (sz. 1976) - A liliom-paradigma

A díjat 1994-ben, 1999-ben, valamint 2001-ben és 2003-ban nem osztották ki.

2004: Follinus Anna (sz. 1984.) - Nélkülem élekFalusi Márton (sz. 1983) - Hazáig látni


A Stádium Fiatal Írók Köre antológiái:

A sivatag kupolája 1994

Szentmártoni János - Oravecz Péter - Kulicz Gábor - későbbi

Gérecz Attila-díjasok

Bertalan Gergely (sz. 1968) - Balázs Eszter (sz. 1978) -

Renczes Cecília (sz. 1977)

Lépcsők a csendbe 1996

Oravecz Péter - Nagy Cili - Rózsássy Barbara (későbbi

Gérecz Attila-díjasok)

Benyovszky Anita (sz. 1978) - Iván Ivett (sz. 1977)

Pacziga Andrea (sz. 1977) - Sinkó Krisztina (sz. 1975)

Huszonötödik óra 1999

Grecsó Krisztián - Nagy Cili (Gérecz-díjasok)

Benyovszky Anita - Kleinheinz Csilla (sz. 1978)

Kovács Judit (sz. 1978) - Pacziga Andrea (sz. 1977)

A hasonmások városa 1999

(az eddigi Gérecz Attila-díjasok antológiája; szerk. Szentmártoni János)

Lackfi János - Szentmártoni János - Oravecz Péter - Grecsó Krisztián -

Zsávolya Zoltán - Nagy Cili - Kulicz Gábor - Rózsássy Barbara


Az Új Átlók Művészeti Társaság antológiái

Holdfény utca 16. - 2000

A "régiek" közül: Nagy Cili - Renczes Cecília - Kovács Judit -

Győrffy Ákos

Újak: Apats Gábor (sz. 1981)

Bárány Ildikó (sz. 1984)

Follinus Anna (sz. 1984)

Rabovszky Dóra (sz. 1982)

Szabó Eszter (sz. 1985)

Szabó F. Máté (sz. 1980)

Székely Szabolcs (sz. 1983)

Kövek szülnek virágot - 2002

A "régiek": Nagy Cili - Apats Gábor - Renczes Cecília

Follinus Anna - Szabó Eszter

Újak:Bajtai András (sz. 1983)

Borbély Tamás (sz. 1984)

Danyi Gábor (sz. 1983)

Falusi Márton (sz. 1983)

Fesető Piroska (sz. 1985)

Gallai Veronika (sz. 1982)

Murányi Zita (sz. 1982)

Szonday Szandra (sz. 1983)

Az antológiában szereplő ifjú képzőművészek:

Batta Eszter (sz. 1988)

Kirják Miklós (sz. 1974)

Lengyel Orsolya (sz. 1976)

Mészáros Zsuzsanna (sz. 1989)

Porkoláb Károly (sz. 1977)

Vesztőhely és menedék 2003

Régiek: Falusi Márton - Follinus Anna - Kovács Judit - Murányi Zita

Nagy Cili - Renczes Cecília - Szonday Szandra - Váradi Péter

Újak: Balázs Krisztina (sz. 1983)

Erdei Lilla (sz. 1987)

Győr Vera (sz. 1987)

Kovács Koppány (sz. 1986)

Veres Máté (sz. 1987)

Viola Szandra (sz. 1987)

Weisz Anett (sz. 1985)

Új Átlók Évkönyve 2004.

Az itt szereplők egy része a régi Stádium Fiatal Írók Köre tagja volt:

Kleinheinz Csilla - Nagy Cili - Renczes Cecília

Rózsássy Barbara - Szentmártoni János

Az Új Átlók Köréből:

Erdei Lilla, Falusi Márton, Murányi Zita,

Szonday Szandra, Viola Szandra


A Stádium-kör "felröptetettjei"


"Más és maróbb, érdesebb sors kellene..." Lackfi János költészetéről

A "krisztusi kor" határán épp csak átlépett Lackfi János (sz. 1971.) máris nemzedéke egyik leg/el/ismertebb s legtermékenyebb alkotója. Első jelentősebb sikerét 1989-ben aratta Sárvárott a Diákíró Találkozón, ahol is különdíjban részesült; már ekkor különböző lapokban, folyóiratokban publikált. 1991-ben - magyar-francia szakos bölcsészhallgatóként - elnyerte a Művészeti Alap fordítói ösztöndíját; első kötetét (Magam, 1992) pedig a Stádium Alapítvány és az Írószövetség közösen Gérecz Attila-díjjal jutalmazta. Azóta számtalan elismerést kapott. Műfordításköteteinek száma s minősége egy idősebb, tekintélyes irodalmárnak is becsületére válna - mintegy 20-25. A Pázmány Péter Tudományegyetem Francia Tanszékén tart műfordítói szemináriumokat; 2000 óta pedig a Nagyvilág szerkesztője.

Első kötete az önkeresés stációit járó fiatalember belső portréja: folyamatos gondolkodás a létről, társadalomról, az emberről és önmagáról. Költőnket egyfajta metafizikai érzékenység jellemzi (amit Hamvas "éberség"-nek nevez). A könyv - szerteágazó szerkezete ellenére - szigorú rend/szer/ alapján szerveződik. Két nagyobb ciklusa (Mások - Magam) alciklusokra bomlik; s bár a kötetcím a Magamat emeli élre, az első rész mégis a Másoké.

A Mások körébe a természet és az emberi világ tartozik (Füvek, Emberek). A Füvek mintegy visszautal Buda Ferenc Füvek példája c. kötetére (1963), hangneme viszont József Attila ifjúkori "tanító" attitüdjére emlékeztet (Tanítások, A Kozmosz éneke), csak kevésbé patetikus. "Mikor már olyan / sokan vannak szobámban / hogy nem fér el az íróasztal /.../ mondom, mikor már összegyűltek / megtanítom őket mindenre". De szerepét költőnk visszafogottan értelmezi: végül "megkeresem a hátsó ajtót, / s világító, vörös téglák között / a tűzlépcsőn leballagok". Ez az /ön/ironikus visszametszés, a köznapi kötelességek pátosztalan vállalása különös melankóliával telíti költészetét. A tárgyak, dolgok világa megelevenedik, minden és mindenki szorgosan teszi azt, amit kell, amire rendeltetett: "A napok bennem élnek / állnak ülnek és járnak-kelnek / felrúgják véletlenül a sámlit / elkészítik a vacsorát / lassacskán beestelednek" (Napok). A füvek - mint az emberek - udvariasan bólogatnak, földig hajolnak a szél suhogása előtt; "a télen eltévedt kecskenyájból tömlőket puffaszt a tavasz", s "a bölcs és soktitkú macska", az Idő, "szájába kap szürke mindnyájunkat", majd "féligrágottan a fűre köp" (Füvek, Télen eltévedt, Dög stb.). Van valami monotónia, mint magukban a hétköznapokban is, ezekben a versekben; mind ritmikailag, mind gondolatilag az élet uniformizált mivoltát imitálják. Az Emberek c. alciklus a jellegtelen tenyészet szerves életét idézi meghökkentő képeivel: reggelente "tekergő csöveken hallhatóan emészteni kezd a ház", a tavaszi eső átváltozik vércseppekké, a kórházakban "fehér falak és / fehér paplanok között / mindig fekszik valaki" elgyötört mosollyal; s a tágas tér-időben egymást taposva "lüktetnek az emberöltők / mint a békák lebernyege" (Tolongás, A király katonái, Kórház, Jelenségek stb.). Csupán egyetlen - remekbe sikerült - vers árulkodik arról, hogy költőnkben nagyon is heves, ifjonti tűz ég, s ennek lángja - feltehetően - egy életen át melegíteni fogja (Ballada).

A Magam c. rész sem vallomásos jellegű; bár némileg napló-szerű, de korántsem az eseményesség szintjén. Költőnk inkább a belső történésekre figyel, de némiképp személytelenül, objektivizálva azokat (alciklusai: Kinőtt ruha - emlékképek a gyermekkor világából; Versben - a világgal való meghökkent szembesülés; Madárröppenés - az ébredés, első találkozás a szerelemmel; Lárvák - az első csalódások, a visszametszettség, a tetszhalott világ képei). A felnőttség titka - Lackfi felfogásában - Istenhez való viszonyulásunk megértése, feldolgozása: "Ő olyan, mint a kör / középpontja merő kitalálás / és mégsem az mert / próbálj csak mérni / méricskélni viszonyítani / bárhol ebben a körben / egyszerre parancsolóan / szükségessé válik jelenléte. / Tehát hinni és nemhinni / egyaránt fölösleges túlbuzgóság (Eső). E középpont nélkül üres, merő maszkabál a világ (Mindenki háttal ült le). Költőnk együtt él, lélegzik a természettel, "gyalog baktat" a "füstszőtte, barna tájon", a "bozontos ködben", "hol a halk enyészet ül meg mindent" (Vándordal, Itt lent). Tisztában van vele: az élet veszélyekkel, ellentmondásokkal teli, de ő önérzetesen, nemes nagylelkűséggel tekint ellenfeleire is: "Álmomban véres bozótjukban hempergek, / Reggel végiglocsolom ötven kaktuszom, / Táplálni nappal, ki éjjel holtra szurkál / Kevesebbel meg sosem alkuszom" (Sors). A szerelmet is komolyan veszi, nem redukálja futó /szex/kapcsolatokra. Lángra lobbanása természetes következményének tartja az örökre szóló kötést (Nap arra nem járt, Réten, Reggel, Tócsák, Valakinek stb.). Bár - úgy tűnik - kapcsolatukra időlegesen árnyék vetül (Mérsékelt égöv, Az elhagyott dala, Madárröppenés titka voltál stb.); de minden válság magában hordja a megújulás ígéretét - bár a seb gyógyítatlan marad: "Mikor tavasszal újra / kimész a nyaralóba / s a tárt ablakokon, ajtókon / áthúzatod az éledő / levegőt, elkövetkezik / a bennragadt napok halála /.../ S ahogy állsz ott, diadalmas / levegő-szalagokkal lobogózva / S míg lengenek ruháid / marad benned egy véráram-kerülte hely / edények egymásba ömlő némasága" (Tavasszal).

Lackfi János első kötetéről szólván Vörös István megjegyzi: "Hangpróba helyett érdekes, élő anyagot olvasunk". A világ magabiztos birtokba vétele érződik "e bonyolult belső hierarchiájú könyv"-ből, amelynek centrumában mindvégig maga a költő áll. Verselési módján Weöres Sándor ihlető hatását ismeri fel (Stádium, 1993/1. sz.). Ezzel voltaképpen meg is határozta Lackfi költészetének differencia specifikáját: jól felépített, szilárd szerkezet, erős zeneiség, a világ dolgai iránti nyitottság - ami olykor bizonyosfajta "személytelenség"-hez vezet. A további kötetekben e sajátosságok még árnyaltabban bontakoznak ki.

Második kötete (Hosszú öltésekkel, 1995) Faludy György elismerő előszavával jelenik meg: "Nemcsak versei ritka szabályosságát, körülhatároltságát és hibátlan szakszerűségét tartom sokra, hanem elsősorban azt, hogy hangja friss és újszerű; /.../ zománcdarabokról, csiganyomról, ágytakarókról, füvekről, békákról és sok más apróságról úgy tud írni, hogy ezekből /.../ alkata, transzcendens lénye és bizonyos mértékben az őt körülvevő világ" tükröződik.

S valóban. A kötet látszólag apró fragmentumokból tevődik össze (amit a sok - apróra tördelt - ciklus jelez); végül azonban a sok részlet belesimul a kompozíció-egészbe. Így szinte lépésről lépésre tárul fel előttünk a lírai én belvilága. Költőnk Három kérdést - valójában egyet - tesz fel önmagának: "Te vagy-e?..." - s felsorolja tárgyi környezete megannyi darabját. Vajon azonos-e velük? Azonos-e az ember azzal a világgal, amelyből vétetett? s amelyhez tartozik? Azonos-e saját testi mivoltával? Vagy valami más, több mindezeknél? Ki is hát ő valójában? - "Hányódom kivetetten / Most ég és föld között. / Amazt rühellve, / emerre érdemetlen" (Úton). Egyelőre "úton van" tehát; szeretné megfejteni a város, a természet titkait (a Város, az Évszakok c. ciklusok). Lágy zeneiséggel, természetes látvány-elemekkel varázsolja elénk az őszi tájat: "A fákat már az ősz kifosztogatta, / majd elszórta könnyen lett aranyát, / néma zene a táj, akár a kotta, / a szél ágakra burkolja magát" (Őszi kép). A látvány hátterében szinte mindig mélyebb értelmet kereshetünk: "Útjaid és lábnyomaid / eltűnnek az olvadó hóval. / A folyó csendesen fészkelődve / kavicsokat költ / az idő tojásait" (Olvadó hó). Gaia, a Föld-istennő - bárhogy gyötri, kifosztja is az ember - tavasszal mindig újraéled, s boldogan terem.

Költőnk számára a víz a kimeríthetetlen szépség és végtelenség forrása; az eső termékenyítő erő (férfi-szimbólum). Ezeknek a verseknek másodlagos jelentést is tulajdoníthatunk, hiszen a víz, a tenger, a folyó viszont köztudottan női szimbólum ("Sötét folyón az éjbe evezek, / Ragad, sodor a mozgó erezet", vagy: Vadvíz bomló világai, Alámerülés, Víz alatt stb.). Máskor költőnk a víz szóval játszik: "Testemen vízköpeny, / csuklómon vízbilincs, / szájamban vízlepény, / markomban vízkilincs. // Fülemben vízdugó, / szememen vízüveg, / fejemen haj helyett / örökre víz sziszeg" (Mélyen). Egy aprócska rím-konstrukcióval pedig már-már létfilozófiai mélységekbe villant: "Széllel szárít az ég / Nedvesít esővel / Megmintázza arcunk / szobor lesz idővel" (Széllel szárít).

A gyermekkor tovatűnt világát "kosztolányis" melankóliával búcsúztatja (A szegény kisgyermek panaszaira rárímelve): "A múlt maró szivarködében, / Félig álomban, félig ébren, / Hol minden forma veszteség, // A képek mint a régi érmek, / Villognak, bár ma mit sem érnek, / Mind messze már és messze még. // Papírzacskó zörög kezedben: / Kihűltek már a gesztenyék" (A múlt). A felnőttség a visszametszett ábrándok s a realitások elfogadásának kora: "Megszelidítettem a / lángot, mely most / lombikokban lakik. / Esténként felvilágol / szobáim mozdulatlan / csillagrendszere". Pedig valamikor a felszikrázó lobbanás szerelmese volt: "az épp csak fellobbant gyufák szagát / mohón szívta be, / tág orrlikakkal, / s el is fújta rögtön, a lángolás / következő szokvány pillanatára / nem volt már kíváncsi..." Csakhogy azóta megtudta: "a frissen lobbant gyufa illata mérgező" (Mérgező). Talán ezért fogadja imponáló nyugalommal kedvese visszatértét is: "A szélcsend összefogja hajad / kendőt borít rá / a csomóval / állad alatt bogozgat. // Talán valahová most / visszataláltál a kulcsok / a zárban hízelkedve / forgatják nyelvüket /.../ Van-e ilyen visszatalálás / vagy azóta mindent, / megkeseredett édességeinket / bemászták végleg a hangyák?" (Átváltozás).

Költőnk az egyszerű "képes beszéd" ősi eszközeivel, közvetlenül fogalmazza meg gondolatait; leírásai tárgyiasak, mégis, verseinek van egy bizonyos metafizikai többlete. Más sorsra vágyna, de tudja: ez "itt és most" lehetetlen. Elfogadja tehát a lehetőségeket mint életkeretet: "Más és maróbb, ecetesebb / sors kellene / vesszőfutás a nádas / sorfalai között /.../ éles metszések vérgyöngysorai bőrömön. / Most a bántalmak hajszálnyi / szálkák a bőr alatt / kiveti őket a genny / vagy feledés / növi körbe".

1998-as kötetén (Illesztékek) már érzékelhető a szakavatott műfordítói munkának, a francia és belga költészet körüli búvárkodásának hatása. Költői metódusa egyre elvontabb lesz, a reális-irreális szférák áthatják egymást; a köznapi élet apró mozzanatai háttérsugárzást kapnak. Költőnk intellektuálisan dolgozza fel élményeit, majd képi "nyelvre" átkódolva plasztikusan megjeleníti. A tárgyak, dolgok, a környezet minden részlete, mozzanata jelentéssel, élettel telítődik - mint Verhaeren sugárzó tárgyai (Pohárban a bélyegek, Ha liftbe, Alma, Étkezés, Ingek, A teáskanna, Szimbólumok, A kertkapu, Mint nyaktiló, Az illeszkedés dalai, Verébtojás, A papír, Túloldal stb.). A köznapi világ tényeinek feldolgozását Két angyal segíti: "egy színes és egy fekete-fehér". "Tudom, hogy itt vannak, / egy magasabb, egy mélyebb, / íróasztal mögötti létezésben". Csak figyelmezni kell rájuk, s máris értelmet nyernek a dolgok...

Élete "forgatókönyve" is kirajzolódik előtte lassan-fokozatosan: "Mint mikor újraolvasol / egy elfelejtett cselekményű regényt / s a következő lépés mindig ott motoszkál fejedben / de ritkán szakítja fel / a tudat burkait / úgy jársz át életeden" (Mint mikor). Julinak - feleségének - több költeményt is ajánl, amelyekből nyilvánvaló, hogy az egykori Ballada hősnőjével valóban életre szóló kapcsolatot kötött. Az Arnolfini házaspárról írt verse örökíti meg kettejük széttéphetetlen szimbiózisát: "Lassan egybemos bennünket a / lágyan szitáló háttér. / Éjjel helyetted én vajúdok / s te korrektúrázol helyettem / És nem tudjuk már, kivel esett meg / ez vagy az / és vadul vitázunk, / védve a másik igazát". S ha költőnk néha mégis elkülönülni vágyik? - "a közös gyógynövény-dezodor / helyett férfi-sprayt / fújok magamra". Ez persze csak pillanatokig tartó "lázadás", hiszen kiszakadni ebből az együttesből már nem is lenne képes! "Szorít a négyfalú szoba / vonz a körkörös éjszaka / kilépsz a kapun léptedet / számolod otthon mi lehet / sarkon fordulsz indulsz haza / (elölről)" (Vágy - ellenvágy). Meghitt, apró életképek sora jelzi: összetartozásuk immáron végleges (A testőr, Szépen stoppolni, Egyszerű, Csak, míg... stb.). Egy-egy viharosabb vers szerelmük mélyebb ösztönrétegeiről is árulkodik - persze nagyon finoman, áttételesen: "Amint a rádomló, láthatatlan / térbe feltekintesz, / lélegzetedet visszafojtja / kimossa a szagokat orrlikadból, / szaggatja ínyedről az ízeket, / bőrödről minden régi / érintést lemar, / és megállítja órád mutatóját / az érthetetlen bőség zuhogása" (A zuhatag alatt). Más költeményeiben pedig Eros vonzásán Thanatos lesz úrrá: "Mitől old el a mai est / mihez köt majd a reggel / s a közti vízből rád mi les / éjszaka mondd mi veszt el / lesz-e átvinni még hajó / láncot csörgetni révész / partot ér-e a korhadó / vagy majd keresse régész / s ha csónakodnak bérlete / lejár újítni hol kell / mondd tudod-e mi köt ide / tudod-e majd mi old el?" (Faggató)

Lackfi János tehát korán felismerte: mindannyian a "szent hagyomány" megszakíthatatlan folyamatának részei vagyunk, a közös emberi törvények kötelékébe tartozunk, szavaink, gesztusaink "egy öntőforma ősi börtönében" születtek, kovácsolódtak ki - az útról nem térhetünk le: "levedlett bőrt levetett ruhákat / te is másnak a létét koptatod / s ha lehajolsz már felegyenesedvén / más megy tovább és téged otthagyott" (A mozdulatok legyezői). Cselekvéseinkben, mozdulatainkban voltaképpen az ősök - "szellemképek" - mozdulatai munkálnak tovább, akik láthatatlanul velünk vannak s maradnak mindörökre. Mint ahogyan majd mi is utódainkkal Az Élet - mint Kosztolányi zsúfolt villamosa (Esti Kornél) - robog a maga útján; "s az itt lévők közül bár mind leszállhat / a felszállók tömött kocsit találnak" (A villamosban szellemképek).

2000-ben megjelent Öt seb c. kötete fordulópontnak tekinthető Lackfi János pályáján; el is nyerte vele a József Attila-díjat. Közelítvén a "krisztusi kor"-hoz, költőnk mind mélyebben hatol be a léttitkokba, s felismeri: az emberi élet végső célja a benső "megtisztulás", közeledés a tisztán szellemi felé. Az életút során rádöbbenünk hibáinkra, vétkeinkre, tévedéseinkre ("megvilágosodás"), s jó esetben korrigálni próbáljuk őket - ha még lehet. "Tévelygők"-ből "útkeresők" leszünk (Dante: "az emberélet útjának felén..."). Lackfi öt szent legendáját dolgozza fel, méghozzá úgy, hogy sorstörténetükben felmutatja a törvényszerűt: a "megvilágosodás" pillanatában felismerik küldetésüket, s életüket egészében Istennek szentelik. Voltaképpen öt alaptípust választ ki költőnk, akiknek útja törvényszerűen vezetett a belső szabadság felé, s - Krisztus stigmáit hordozván - a szakralitás dimenziójába emelkedett életük. "Bűnösségük" foka szerint állít fel egyfajta "rangsort" a költő - hitelesen bemutatván, miért a "legbűnösebb" nyerte el végül is a legnagyobb kegyelmet: ő lett az Anyaszentegyház megalapítója.

Pál apostol Jézus egyik legádázabb ellensége volt, mint római katona, üldözte őt; mígnem váratlanul éles fénnyel tört rá a "megvilágosodás" (megvakult, hogy szeme megnyíljon a belső látásnak): "Most egyszerre látok / mindenkit akinek / valaha is beszéltem / Arcok folyton változó / mozaikjával kirakva / köröttem a tér kupolája /.../ lassan kicserélődöm tegnapi / énem idegenebb / mint a szembejövők / e kígyó-létben / mindig marad / bőr levedleni való / míg el nem foszlik a / romlandó gyümölcshús /.../ Valaki megrajzolta útjaimat". Sorsa tehát "eleve elrendelt" volt...

Remete Szent Antal kevésbé volt bűnös, hiszen "csupán" a kísértéseknek engedett: mértéktelenül élvezte az életet ifjúkorában ("Könnyebb a lejtőn / felfelé kapaszkodni / mint örvény partján / nem szédülni meg"). Aztán egy ponton az ő életútja is megfordult: Istennel találkozván, meghalt benne az óember, s megszületett az új. "A halott, akit bennem / arccal lefelé földeltek el / addig mélyíti maszkját a sárba, / míg kifordulnak laza rugalmas vonásai / s a lélek-arc már felfelé / néz visszafordíthatatlanul". Felébred benne gyermeki énje, s tiszta életű remeteként, elhúzódva a bűnnel teli világtól, Istennek szenteli további életét...

Szent Ágoston ugyancsak nyakig merült az önzés, önfejűség s a szenvedélyek láng-poklába (hiszen még gyilkolt is!), mígnem felismerte: a lélek békéjét nem találhatja meg ezen az úton. "Egy láthatatlan táj él / ég és föld között / fülnek nem hallhatóan / susognak néma fái /.../ E táj emelkedik / és rajta felfelé / ösvényeink vezetnek / ha nem tapossuk őket, / kuszán elgazosodnak". "Megtérése" után bűnvallást tett (Szent Ágoston Vallomásai), elfeledte-eltemette "az önarckép hiúságát", szorgalmasan gyomlálgatta-tisztogatta belső útjait, s Isten dicséretének szentelte életét.

A másik két szent (Ferenc és Margit) viszont kezdettől fogva gyermekien tiszta volt és ártatlan. Szent Ferenc szelíd összhangban élt a természettel, a Kozmosszal, az állatokkal ("belőlem ezer szemmel néz felfelé a világ"). Benső békességét semmi nem zavarta meg, hiszen a világtól távol tartotta magát. Vallotta: az embert a "Jó és Rossz" tudása rontotta meg (az Édenkerti alma!): "emberben / hasonlik meg csupán / élet és szemlélet / ő képzeli, hogy létén / kívül helyezkedik / Az állat egy / az ember kettő / üveglencse / uralma ez / a romló szem fölött". Aztán észrevétlen, ahogy élt, úgy távozott: "Zsugorodik a fény nő / szembogaram sötétje / Hátulról a homály / hirtelen átölel"... Szent Margit élete a teljes alázatra, mások szolgálatára, s az önként vállalt szenvedésre épült: Krisztus stigmáit zokszó nélkül viselte. Királylány létére mindvégig vezekelt - másokért; s eközben egyre tisztább, egyre boldogabb lett. Önös személyiségét végérvényesen legyőzve, már életében "üdvözült": "Bosszantóim egyike tiltott / tárgyat tükröt tartott / elém ma / Mindig szerettem volna / ilyen vonások nélküli arcot / mintha elmosódva / az idő fölé hajolna". S valóban: időn túli, időn kívüli mosolyának fénye mindmáig beragyogja a teret: együtt-szenved minden szenvedővel, s ezzel vigasztal...

Lackfi Jánosnak ekkorra már mintegy tíz műfordítás-kötete is megjelent (részben másokkal közösen); tanulmányai, esszéi sokasága különböző folyóira-tokban - mondhatjuk tehát: tanúságot tett univerzális tehetségéről, rendíthetetlen teherbírásáról. Fölényes formabiztonsága, tökéletesre kimunkált mesterségbeli tudása eme szerteágazó, gazdag munkásságának is köszönhető. Újabb kötete (Elképzelhető, 2001) ismét meglepetést hoz: az elvontságok síkjáról lelépve, költőnk mind közelebb hajlik a konkrét, személyes élethez - a család, az emlékek, a hétköznapi életképek bősége árad belőle. Maga a kötetcímadó vers is szerényebb alkotói pozícióra utal: a "világmegváltói" szerepkör idegen poétánktól, viszont úgy érzi: meghitt élménycserepekből felépülhet a Költészet-palota, amelyben otthonosan érezhetjük magunkat. "Elképzelhető-e, hogy egy félbetört / sík lapot ezer rózsás, egymásra csúsztatott / tenyér lefedne? /.../ Talán egyszerre mozduló / víz-tenyér, lomb-tenyér / ezer egymáson elcsúsztatott szelet kenyér?" Ha ezt elképzeljük, máris "kész a cseréptető": a mozaikokból lakható ház épült. Játsszunk tehát együtt, s éljük az élhető életet! - sugallja a költő. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy örök vidámságban lenne osztályrészünk. Az alkotás öröme olykor-olykor fárasztó is lehet... A kötet élére emelt költemény (Bűvésznek lenni) kicsit a művészet - játék műhelytitkaiba is beavat: "Bűvésznek lenni szórakoztató /.../ De bűvésznek lenni néha terhes /.../ Megtehetne száz bolondságot, / s nem tesz egyet sem: hivatása / áldozata, Midasz királyként / fásultan termeli a csodát". Ő tehát nem bűvész kíván lenni, hanem gyönyörködni akar magában az életben.

A leghétköznapibb természetességgel, mégis költőien jeleníti meg gyermek- és ifjúkora emlékképeit a Múltbéli egerészés c. ciklusban, egészen egri nászútjukkal bezáróan. A Háztáj c. ciklus pedig már saját családjának hétköznapjait, négy gyermekének (!) boldog nyüzsgését, kedves-vidám zsivaját örökíti meg. Szabó Lőrinc óta talán egy költőnk se szólt ennyi gyöngédséggel, ennyi figyelemmel s metafizikai érzékenységgel a familiáris élet szépségéről, óvó-megtartó erejéről (A teher édessége, Mazsola-rajzás, Időszaki idill, Szobalovak, Ragasztott világ, A nagy tisztogatás stb.). Költőnk nem restelli, hogy számára az otthon lüktető elevensége az érzéki és lelki boldogság forrása. Mikor együtt játszik gyerekeivel, ujjongva ismeri fel, "mi az, hús a húsomból, vér / a véremből, ni, ott fut kéklő ágacskákban a bőr / derengő fólia-hártyája alatt. Az enyém. Az övék. / A miénk? / Párás kondérnyi magzatvíz a szoba / imbolygunk űrhajósként /.../ lebegve egymás és a magunk létének / peremén, e súlytalan termál-délutánon, rózsaszín tömlők, / ősök vagy kései utódok, ki tudja, leginkább mind a / kettő, hús a hústól, vér a vértől, egyetlen eleven, / párnás tenyéren." (Hús a hústól). Ugyanakkor költőnk bizonyos távolságot is tart alkotó énje és a családi idill között. Az esték csendjében, íróasztalánál ülve, lámpafény mellett dolgozva - mint hajdan Petőfi Szilvesztere - el-eltöpreng a lét és a sors nagy kérdéseiről. "Virrasztó lámpa világít csak meg szögletnyi geometriát. / Feleségem, gyermekeim alusznak / Amikor minden nyugszik felhagyhatok-e / a Mindenről való beszéddel? /.../ Uram én a palack mélyén kuporgó / Uram én az időzített koponyájú / Uram én a mintás legyezőként széttárt lélek / Érzéstelenítve ülök itt asztalodon. / Oly édes a műtét!" (Éj-hona).

A világ hívságos mulatságai nem vonzzák, bosszantó akadályai, a tülekedés - civódások - intézni valók sokasága, az üresjáratok nem hozzák ki sodrából: ironikus rálátással kezeli a "világforgatag" hinta-palintáját (Utcabál c. ciklus). A Fonák dalok és a Kapcsok c. ciklusokban kacagtató humorral ironizál a saját és a külvilág fonákságain, a létfeltételek megteremtéséért folyó küzdelem "rozsdásító" hatásán, s meg-megfricskázza a hiábavalóságokért törtetőket (Nyűgös imádság, Átmos, Légszennyezés, Piaci tárlat stb.). De tisztában van vele: az életkereteket - bármily nehéz is - mindenképpen fenn kell tartani. Bár a rend és rendetlenség viszonyfogalmak, ki-ki maga határozza meg, számára mit jelent? "Olyan nincs, hogy rend lenne valahol, / de olyan sincs, hogy rend ne lenne, / az íróasztal, lám, milyen zilált, / lapjáról mégis mint eleven bőr szakad fel / egy ott heverő könyv, sóhajtva nyílnak / szét a vonagló, összenőtt lapok, / s a köztük feledett papír-szelet / fájdalmasan válik le, mint a sebtapasz. / Lehet-e ezt a káoszt ráncba szedni / vagy e rendet káosszá szórni szét?" (Rend - nem rend). Megadóan fogadja el tehát, ami választott sorsával, önként vállalt terheivel jár (Rábízni magadat, Láblengető, Ha higannyal telt... stb.).

A három utolsó ciklus (Gumimaszkok, Tizenegy telített magány, Hasonmá-sok) enyhe iróniával fűszerezett, mégis szeretettel megrajzolt emberi-írói portrék (Két Kosztolányi, Bájos bagatell, Két Hommage: M. Jacob, P, Reverdy, Hermeneuta éjjeli dala, stb.). A René Guy Cadou (R. G. C.) emlékére írt versben együttérzéssel és csodálattal szól "fivéréről", "ki súlyos vérből öntött bennszülött karikát" viselt nyakában, s "kinek fájt minden felemelt tárgy, / a kés, a kehely egyaránt". "Most puha karccal satírozod a teret körülöttem, / rajzos, roncsolt két tüdőlebeny a szárnyad..." A Tizennégy telített magány csonka szonett-koszorú, mesterségbeli bravúrral egymásba font csonka emberi portrékból, kiknek sorsa, foglalkozása kiegészíti egymást (csepűrágó - mézgyűjtő - hangszerkészítő - mészáros - autószerelő - bérgyilkos - tenorista - manöken - buszsofőr - üveges - hómunkás - tojásárus - plébános - haldokló) - így együttesen adják ki az élet tarkaságát. Az utolsó szonett, amely a zárósorokat összefogná, hiányzik - hiszen maga az élet lezáratlan!

Ars poétikáját is minden pózolás nélkül, ironikus könnyedséggel veti papírra, "ideális író-időben": "Arra kell csak ügyelnem, hogy jó magot jó földbe, / jó firkát jó papírra, mert hát firkálás az egész, amit / művelek, pantallós városi urak csalafintasága." Persze, "ez is munka, mint a zöldségesé, néha az épet sem sikerül eladni /.../ máskor pedig még a kukacos is elfogy". Hiszen "a költő ír, amint a szántóvető vet, / vagy éppen arat, csak azt nem tudom, / most vetek el valamit, amit másvalaki arat majd le / helyettem, vagy épp most aratok, /.../ s egyszer, ha a futószalagról legördül a / végtermék, valaki más / issza meg a levét" (Mit mond a költő?)

2002-ben, meglepetésként, Lackfi János prózakötettel jelentkezik (Két csavart szaltó). Szuggesztív beleélő képességgel, plasztikusan formál meg félbetört sorsokat a közelmúltból, illetve a jelenből (a 90-es évek világából). Egy társadalmi értelemben vett "lecsúszás"- és egy látszólagos "siker"- történet bontakozik ki a két elbeszélésből; valójában azonban a helyzet fordított: a siker mögött emberi üresség tátong, míg a lecsúszott élet benső gazdagságot hordoz (ezért csavart a szaltó!).

A Szabadulás az életbe való "beavatódás" története, vagy nevezhetnénk akár "nevelődési regény"-nek, mint Voltaire Vademberét. Hőse, Jenő, közönséges kocsmázó-ténfergő alak a nagyváros forgatagában, aki a "csehók" világába kíváncsian alámerülve, szóba elegyedik mindenféle érdekes figurával (utcaseprő - postás - hentes - sírkőfaragó stb.), akiknek sorstörténete betétként beépül a kisregénybe. Majd munkanélküliekkel, csavargó kéregetőkkel is összeakad, akik - miután nem kapnak pénzt tőle - kis híján összeverik; mire ő részegen taxiba vágja magát, a taxis pedig mindenéből kifosztja őt. Máskor alkalmi munkákkal próbálja előteremteni a megélhetésre valót, de valamiképp előbb-utóbb mindenünnen kikopik. Gelléri Andor Endre harmincas évekbeli novellái adnak ilyen lehangoló, mégis szívszorító képet a félresodrott, lezüllött, munka nélkül tengődők világáról. Megdöbbentő, hogy "itt és most", a kilencvenes években, ugyanazok az élethelyzetek, perifériára szorult sorsok köszönnek vissza... A hajdan kitelepítettek s a frissen lecsúszott "művészurak" az utcára került melósokkal, egzisztenciájukat vesztett sírva-vigadókkal, eltetvesedett hajléktalanokkal együtt mesélik-panaszolják "kárpótolhatatlan" életük. Jenő aztán egy zenekarral összeakadva majálisozik a Ligetben, s az énekes lánnyal vigasztalódik; a Rómain egy kis rozzant faházban meghúzódva töltik mézesheteiket. Jenő esténként a csillaghullást bámulva, elmereng: "akár egy célba érő hímivarsejt!" Igen ám! - de az ő "kölcsön-életüknek" nem lesz, nem lehet folytatása... A kilátástalan sorsok kilátástalan útvesztőjében vajon hogyan bonyolódik tovább életük? - ezt a kérdést nyitva hagyja az író. Mindenesetre érezzük: rokonszenve a perifériára szorultak oldalán van, s nem az őket kitaszítókén.

A másik kisregény (Kegyetlen rekviem) hőse, Vadvári Sándor zeneszerző-karmester egyes szám első személyben adja elő saját demoralizálódásának, lelki alásüllyedésének történetét. Neki sikerült a "felszínen" megkapaszkodnia, közepes képességei ellenére igen szép karriert futott be: "jó káder" volt, tanulhatott, később zenekarhoz kerülvén, mozgalmi dalokat vezényelt, olykor-olykor sikerrel komponált maga is. Belépett a pártba, hogy mi sem állhasson előmenetele útjába; ha beszámolókat kértek tőle, megírta, futtatták is érte - de közben mindinkább elvesztette önbecsülését, a zenekar züllöttebb tagjaival kocsmázgatott. Aztán meghalt felesége, Ildikó, kisvártatva vízbe fúlt fia, Péter; gyötrődve siratta őket, de inkább önmagát. Szeretett volna saját-szerzésű rekviemmel búcsúzni tőlük, csakhogy mind szorongatóbban érezte: terméketlen, érzelmi élete kiürült. Egyre többet iszik, mígnem végül is mentő ötlete támad: rég-halott zeneszerző társa, az egyik afrikai gyűjtő útján eltűnt barátja, Lázár zenedarabját ellopva - felfrissítve komponálja meg művét. "Afféle pogány rekviem volt, egyetlen alt hangra és zenekarra." Önmaga előtt is szégyenkezve másolja - módosítgatja a kottát: "Jó kis karrier-lehetőség, mi? Mások elpatkolnak, te meg felfalod őket. /.../ Még szerencse, hogy meghalt ez a Péter, így elhiszik, hogy felrázott a tragédia. Hogy megtáltosodtál!" - társalog önmagával. A darabnak végül is sikere van. Áradnak hozzá a gratulálók; a sor végén lektora, az alig-ismert Károly lép oda, s Lázár kottájának másolatát leteszi elé az asztalra. Hangját fel sem emelve mondja: "ezt nem úszod meg szárazon!" Tehát volt másodpéldány! A művet mások is ismerték!...A látszat-erkölcs, látszat-fájdalom nyilvánosan léket kapott... Lázár feltámadt, és műve meghamisítóján bosszút állt.

Úgy tűnik: Lackfi Jánosnak igen jó érzéke van a prózához /is/. A lélektanilag jól motivált sorsok hátterében megelevenedik a kor, fény derül arra a fojtó-fullasztó társadalmi közegre, melynek szorítójában vergődött / vergődik a kisember; a gyengébbek feladták / feladják a küzdelmet, s az elvárásokhoz hasonulnak (ők azok, akik mindenütt és mindenkor "jól élnek"); aki viszont nem hasonul/t/, az menthetetlenül a perifériára szorul/t/. Lackfi hőseiből hiányzik mindenfajta heroizmus, átütő személyiség-erő; inkább termékei, semmint alakítói környezetüknek, sorsuknak. Lírai együttérzéssel szemléli a társadalmon kívül rekedt életeket, s elidegenítően mutatja fel a "beilleszkedők" dehumanizálódását, emberi elsatnyulását. A két kisregény jelentős ígéret arra nézvést, hogy szerzőjük esetleg majd kiváló prózaíróvá növi ki magát.

Valódi terepe azonban egyelőre mégis a költészet... 2003-ban máris újabb kötettel jelentkezik (Hófogók). Életében egyre nagyobb teret foglal el a család. Kosztolányi Boldog-szomorú dalának modorában sorolja, mi mindennel áldotta meg őt a sors ("Van fura kincsem, négy szöszi fej, / négy pulihaj, négy száj lefetyel" - Lavinadal). Aztán csakhamar megszületik a legkisebb is, az ötödik (Részletezés). Az első ciklusok (A dolgok súlya, Magánterület, Dúdolók) inkább a személyes élet körében mozognak; a továbbiak (Hozott anyag, Hússzobrok, Tanulságok) tárgyiasabbak, a külvilágot a spektrumba emelők. A Magamtól tehát költőnk az Őkig, a Másokig érkezett: többé már nem saját személyisége a legfontosabb számára, hanem szűkebb s tágabb környezete, egyáltalán: az az erőtér, amelyben élete zajlik.

Saját házáról, kertjéről, gyermekei vidám zsivajáról, a család hétköznapjairól, a tárgyak "élő" és "hasznos" mivoltáról dalol (Öt perc alatt a Holdra, Egy átlagos hét, Anyag, mű, Dolgok súlya, Forgás, test, Lángpohár, Csikordul, hevül, olvadni kezd stb.). Sok a játékos-könnyed rímkonstrukció, sugárzó életöröm árad egyik-másik dalból, költőnk mosolyog-fintorog a világ paradox bizarrságain (Gügye kis dal, Jajdal, Elejt, Jelenlét, Torony iránt, Semmi se tisztátalan stb.). Egész kis történeteket ad elő, vidám életképeket jelenít meg, gyermekei szokásairól, kibontakozóban levő egyéniségükről mesél jókedvűen, áradó-hömpölygő szöveg-lavinákkal. Simon fia után négy vidám kislány következik: Dorottya, Margit, Johanna, Ágnes - kiket nem adna semmiért (Valami kés, Gombászóknak való, Lovára hajló katona, Belépni egy házba, Tétlen köszönet, Olasz mozi stb.). No és a Kedves, a feleség, ő is megkapja a maga dicséretét: "Egy életem van, egy testem és egy szerelmem, / Kábít a százezer, de nincs miért perelnem, / Hisz szertehord a sok, de sokszoroz az egy, / Mint méhkas, gyűjt emez, az freccsen, mint repesz. /.../ Az egybe visszanősz, mint fordított növény, / Mely zárja szárnyait, s megül saját tövén" (Egydal)

A Tanulságok c. verssel költőnk már átlép a külső körbe: szólásokból, közmondásokból kreál szatirikus körképet a "való világ" torz "élet-tanulságai"-ról, amelyek sztereotipizált köznapi "életbölcsességekre" redukálják és torzítják az emberi kapcsolatokat: "Amilyen az adjon isten, úgy puffanik, / az asszony verve jó, ne halaszd holnapig. /.../ Aki szelet vetett, két szék közt pad alatt / akinek nem inge, az lel majd aranyat. / Ki mint él, lassan járj, vízzel főzz, húzza ág, / szégyenlős koldusnak ne nézd a fogsorát. / Előre ne igyunk, tolláról madarat / Jobb ma egy túzok, és ki nem szól, bölcs marad". Más költeményeibe is "vendégszövegeket" épít be; olykor villonos modorban énekel a Bornak áldásairól, avagy a frivol hölgyekről (Útszéli ballada, Körmönfont madrigál). Gunyoros mosollyal nyugtázza, hogy a "húsembereknek" áll a világ, s a Valóság-shownak, az italba fulladt életek Sikersztorijának, a véres szenzációkat hajszoló Doku(mentum)nak van csak keletje a közemberek körében, akik a kultúra, a magasabb rendű értékek világától egyre messzebb távolodnak, céltalanul tesznek - vesznek - vegetálnak a lehető legalacsonyabb szinten (Valamit mindenki csinál, Azok az emberek, Bőröndök, emberek stb.). Már-már úgy érzékeli: az egész emberi fajt a vegetatív burjánzás hömpölygeti csupán előre, s az ember-tenyészet évezredek során mitsem változott: "Itt élünk magunknál sokkal öregebb / dolgok közt, századok során egyberohadt / szerves anyag a földünk. /.../ Köveink több millió éves / lávafröccsenések vagy mészrétegek törmelékei /.../ Kifogytunk az emberi szó előtti / némaságból, melyet még nem szeltek keresztbe-kasul / recsegő hangsorok. / Akkoriban mint szegetlen kenyér / zihálva, hörögve, makogva nyomakodott előre / sok szőrös, tollas, varacskos bőrű test a megnyugvás, / a végső jeltelenség felé" (Szegetlen kenyér). A civilizáció persze ráépített erre a vegetatív burjánzásra egy szabályozó-védekező rendszert: ha "a szabadon garázdálkodó grizzly-medvék" garázdálkodnak, s a nekik kijelölt vadon választóvonalát / átlépik, rögtön ártalmatlan, de fájdalmas / gumilövedékkel vagy nagyot pukkanó / riasztórakétákkal kergetik őket vissza a szakemberek, / meg kell tanulniok, hol a határ" (Valami a szabadságról).

Lackfi János viszont épp azt a szellemi többletet tartja sajátosan emberinek, ami a vegetatív szférán, sőt saját testi mivoltunkon is fölülemel bennünket. Még "teste közelsége" is zavarja olykor - mintha két külön lény lenne tudata s hús-vér valója: "Ágyamba hever, székemre ül, / mohón hörpöl, fütyül rá, / hogy nem innék, nem ennék, / hogy undor fojtogat /.../ Időnként vágyak káprázatok után törtet vakon, / majd ponyvaként összelappad." Olykor úgy gondolja: ideje lenne megszabadulnia bilincselő uralmától. "Valami furfanggal / végül a kopár hegyre felcsalom / varjak közé, mint Japánban a mihaszna / öregeket szokás, / s ott sorsára hagyom" (Közelség). Evilági kötelékeit - mint biztonsági övet - leoldva magáról, szelleme a "közti út" sejtelmeire figyel, amelyet szélvédett, deszkából ácsolt hófogók vesznek körül, s ő egyre magasabb szférákba emelődik: "A karosszérián süvölt, elkísér dudorászva / szél zilálta hangja ki tudja, kinek" (A közti út).

2004-ben gyermekverseit külön is megjelentette, a régieket újabbakkal kiegészítve - mintegy jelezvén ezzel is, mennyire fontos számára a család (A buta felnőtt). Mindvégig a gyerekek nyelvén szól, az ő elfogulatlan naivitásukkal kérdez rá a felnőtt világ ellentmondásaira, fonákságaira - ahogy azt már a svéd gyermekverseknél is láthattuk. A gyerekek maguk a szereplők is, apjuk életképszerűen jeleníti meg őket együtt és külön-külön. A legidősebb Simon fölényesen gardírozza húgait, ő már szeretne "felnőtt"-nek látszani; a kislányok (Dorottya, Margit, Johanna, Ágnes) is mind külön kis egyéniség. Ahogy ők tiszta szemmel rácsodálkoznak a való világra, s felfedezik annak szépségeit - örömeit - bánatát, úgy "ifjodik" újra gyermekké költőnk is. A dallam, a rímözön, a ritmus, a hangzósság, játékosság, szójátékok - /el/szólások - teszik kedvessé és "fülbemászóvá" a verseket, megteremtve azt a sajátos közeget, amelyben a gyermeki látásmód eredetisége érvényesül. Szabó Lőrinc után és mellett Tamkó Sirató Károly, Weöres Sándor, Kormos István, Lázár Ervin sajátos szemlélete, ritmusképző ereje, dallamvilága is nyomot hagyott e költeményeken - hisz költőnk az ő társaságukban nőtt fel, már gyerekként ismerte - élvezte teremtett világukat, s ez nyilván meghatározta későbbi életszemléletét.

Lackfi János tehát egyfajta "költészet-katedrálist" épít, amelyben a Szellemnek és a Szerelemnek / Szeretetnek van / lesz otthona. A József Attila által rá/nk/ bízott vágyálmot próbálja továbbálmodni ("még nem nagy az ember, / de képzeli, hát szertelen, / kísérje két szülője szemmel: / a Szellem és a Szerelem"). Kívánjuk neki, hogy útján minél kevesebb csalódás érje, s mostani létszemléletét meg tudja őrizni, maradjon "gyermeki" halálig.


"Kell, hogy szükséged legyen énrám" Szakács Eszter költeményei

A második Gérecz Attila-díjas, egy (akkor még) huszonéves pécsi könyvtároslány, Szakács Eszter halkan, finoman, decensen kopogtatott az Irodalmi Élet kapuján, ahová mások botondi döngetéssel szoktak betörni. Nem sejtette, milyen viharok közé kerülhet - vagy esetleg éppen huzatos, hideg szobába lép... Halak kertje c. első kötetével (Stádium, 1993) rögtön sikert aratott, mindenfelől elismerő kritikákat kapott. Puha, meghitten tiszta világot hozott magával, amelyet még nem dúltak fel nagy érzelmi viharok, keserű kétségbeesések; de már ismerte a fájdalmat, a félbetörtség és a lemondás szomorúságát. "Mások is ülnek itt / szoborként, egyedül. / Arcuk kavicsfehér. / Egyetlen el nem fogyó kilégzés / az égből a szél" (Fák novembere). "A fény. A hangok. / Minden abbamarad. / Befagyott tó: felettünk csak / a jégvirágos, sárga nap" (Lovak menekülnek).

Szakács Eszter nőies ösztönösséggel, természetes egyszerűséggel kötődik a primér síkokon megélt élethez; ugyanakkor áttételes, már-már szürreális megjelenítésmódja, erős intellektualitással átitatott versépítési technikája rendkívül feszessé, szuggesztívvé varázsolja költeményeit. Képein az északi tenger hűvös, diadalmas ragyogása tör át; mintha elsődleges élményforrása maga az óceán lenne. Szinte mitológiai ős-élménnyé tágulnak egy-nyári emlékei, s ő mint Gaia, a Földistennő, a fényből és tenger-honából (újjá)születve lép elénk. A teknőc-zöld partok, a víztükrön tündöklő tavirózsák, a csend ernyedt medúzái, a pezsgőszínű ég az ő igazi otthona; lélek és test itt olvad egységbe, itt érzi igazán szabadnak, tisztának önmagát (Gaia ébredése c. ciklus). Mégsem problémátlan "természet-líra" ez, hiszen nagyon is súlyos gondolati terheket görgetnek a látszatra könnyed sorok. A Tájkép bizarr kietlenségével hökkent meg. "Lehajtott, arctalan fejeken / inkvizíciós csuklyák. /.../ Mögöttünk nem messze tó. / A döglött halak szerteszéjjel / fluoreszkálnak, akár / az óra mutatói éjjel". De más versekben is felsejlik ugyanez a döbbenetes, az élet megromlottságát érzékelő ijedt és ijesztő reménytelenség. "Az utcán fák figyelnek", az ősz terjed, "mint a tengervízben a méreg"; "felhőszínűek a döglött törpehalak"; "a növényekből vámpír ősz szívta ki a nedveket", "opál-kék sebhelyek"-ként lángolnak bogyóik. Elhanyagolt, kidőlt sírkőn "szétmarcangolt mellű rigótetem"; egy felröppenő szarka "véres csőrét moha-borostás kőbe törli" (Kimerevítés, Apály, Vámpír ősz, A kígyó édene). Mellbevágóan meghökkentő, mégsem sokkoló gesztusokkal idézi fel a - nem is olyan távoli - múltat, nyúlfarknyi élete meghatározó emlékeit az otthonról, a családról, egy tovaillant szerelemről, amely valamiféle nyálkás-híg, csöppet sem boldog nyomot hagyott benne: "emléked nyúlós amőbája / a csillagok pattanásain át / sötét égboltra nyomja ki magát". Az űr, amely e szerelem elmúltával a lélekben maradt, mégis betöltetlen: "Az ablakpárkányon / vázáim levágott fejek, virággal tele. / Fölöttünk krokodiltojás, / hártyás falán egy embrió hatalmas szeme." E fiatal nő magányát mintha semmi, senki nem oldhatná fel: "Ajtóm bezárom jól / és késsel a tarkóm alatt alszom el". Pedig lélekben arra vágyik, hogy (újra) belekapaszkodhasson az érzelmekbe: "Most egyedül járom a hallgatag, kék erdőt. / Bogyós ágat tartok kezemben / és követném egy dal morzsáit, / hogy a hazafelé vivő utat megleljem" (Nagyapa, Húsvétszigeten, Madarat tölgyág csúzlija hajít, Sötétedik, Letéptem a lilás bogyókkal teli ágat).

Lágy zeneiség oldja a kopár, tárgyiasan pontos képek puritán dísztelenségét. Talán ez ad mégis nőies, gyengéd karaktert ezeknek a szívszorítóan szomorú verseknek. Máskor szinte a "konkrét költészet" eszköztelenségével mint súlyos-veretű tárgyat állít elénk egy-egy "kimunkált" érzést vagy hangulatot; sugárzó képeivel szinte otthonosságot visz az otthontalanságba: "Élőképként merevedik meg a táj. / Minden, mi él, tárggyá változik. / S az est különös negatívjában az / angyalok felajzzák szemhéjívó íjaik" (Tavasz a szőlőhegyen). Mintha valami dacos élni vágyás lebegne az ősz ellenére a tájon: "Mint bizánci képen / elszántan ragyog körötted a csupasz / lábú fák lombglóriája" (Amstel park).

A Tejút c. ciklus apró vers-villanatokból, gondolatok haiku-szerű összeszikráztatásából áll. Sok utalás van itt is a tengerre, a halakra, főként bálnákra (Domb, Bálna, Parti sziklák, Elefánttemető, stb.). Ez az egész kötetet át-meg átszövő motívumkör közvetlenül kapcsolódik a kötetcímadó vershez: "Jól ismerem én / a halak halálos áramait, / s kertjük, hol csak holt / delfinek színes árnyéka lakik". E motívumkörből nő ki az egész Kelta zenére c. ciklus. Itt válik egyértelművé, hogy a tenger a költő(nő) számára nem puszta tárgyi kellék, nem is egy darab természet csupán, hanem belső valóság: a lélek tengere - mint a szimbolistáknál. A halak kertje, hiszen zöld növényekkel, algákkal, moszatokkal teli; ugyanakkor: "benn hullámzik, két / szemem hűvös partja közt". E tengerben - valóságosan s átvitt értelemben - "nem lakozik más, / csak halak s az öreg hím bálna / szemébe zuhan / csöndem heges-kék szivárványa". A "hullámok késtánca szétnyíló kagylópengék felett" mintha szívét hasogatná; a kívül-belül tornyosuló súlyos felhők mint "fekvő elefántok" nehezednek lelkére. Mintha a tenger lakói is gyászolnák az elmúlt, visszahozhatatlan szerelmet: "Delfinek fektetik / a mólóra fejüket. / Nézik, hogy jön-e valaki. / Minden nap várnak ránk / türelmesen a vizek / bukott angyalai" (Belső víz I-III). Mintha templomban járna, oly felemelő maga a végtelen Tágasság látványa: "Katedrálisba látok, hol szélzúgás / épített falakat / felvetődő tengerfény gyötrő, / zöld mohája alatt". A hullámtörés robaja is meghitt puhasággal veszi körül: álmomban is az óceánt hallgatom / zöld égen az / elúszó halak be-benéznek az ablakon". Mikor pedig a hullámok visszahúzódnak, a "frissen-mosott haj-szagú tenger" végtelen nyugalommal tölti be szívét: "Algás sziklák, ferdén kiálló, / iszapos kőlapok közi / mélyedésekben / fehéren csillog a víz" (A tenger gótikája, Cullon, Mennyi kincs, Saltcoats).

Hogy mennyi gyöngéd szeretet rejlik e fiatal lányban, azt leginkább az Eilidh-versek meleg fénye jelzi. Tengerparti vendéglátója, Barbara csutak-copfos kislánya ő; "vaskos, tizenöt kilónyi szeretete" minden bajra feledést kínál. Ha "nyálbuborékokat fújva-szíva / nedves kis vízinövény-arcát / gyengéden a fejed búbjára szorítja" - tovatűnik minden fájdalom. Kettejük meghitt barátságát egy közös fénykép őrzi: "Eilidh nedves száját / nyakamhoz szorítva álmos szemmel pillog hátra a csöndbe / Hullámok gátlástalan mormolását hallgatjuk itt már mi ketten örökre" (Egy kép hátoldalára). A ciklust Plusz egy haiku zárja - a szívet tépő hiány néma sikolya: "Minden éjszaka / felébredek: nem sír a / szomszéd szobában".

Ez a hiány él benne a többi versben is. Ez határozza meg költő(nő)nk emberi közérzetét. Ebből fakadnak a kietlen és kopár képek. Ha volt is mellette, vele egy arc - tovatűnt az Időben. Nem emlékszik rá. A kötet záróciklusa (és annak címadó verse: Még világos van) fáradt-reménytelen búcsúvétel a nyártól, konkrét és átvitt értelemben: "Még világos van, / de felhők mögött / már petúnia-kék Hold / vadászik, a tükör-hideg". A természet, a Tenger egyre fanyarabb, a lélek egyre jobban didereg: "szürke zsírpapír az ég", s "hamuszínű, levágott / lófejeit / a víz elém teríti sorban". S maga az ember sem ugyanaz már, aki volt: "Szemhéjon át / újabb villám / röntgen / fénye süt. / Itt reggel / nem az ébred / aki lefeküdt." A szobrok lába "fagytól véres", a "jégfényű Nap" párolgása áttöri a levegőt, "az összecsukott napernyő-ütegek" mint géppisztolyok "egyszerre emelkednek célzásra" (Hullámok, A házban, Szobrok ébredése, Fürdőhely, Ujjak esője).

* * *

Szakács Eszter második kötete Süllyedő Atlantiszom (Stádium K. 1995) parányi könyvészeti műremek. A címlapján L. Fini: Angyali Üdvözlet c. festményének egy részlete. Nem a vallási kultuszok megszokott Máriája, hanem egy élettől sugárzó fiatalasszony fogadja itt révült mosollyal az "örömhírt". A süllyedő földrész, a megromlott és elfajzott Atlantisz lassan alámerül a végtelen Óceánba, de e női mosoly megváltást ígér...

A költőnő önmagát "az egyszarvú hölgye"-ként aposztrofálja, tehát a "szent állat", az unicornis termékenyítette meg - azaz: szellemmel telítette őt (Egyszarvú hölgye leszek). Ez az angyali üdvözlet profanizált értelme itt. A bika mint ősi termékenység-szimbólum szintén több versben szerepel (Bikatáncos a parton, Minotaurusz, Arcod égiteste, stb.): a Tavaszi megújhodás (április-május), egyfajta természeti-lelki újjászületés hírnöke.

A verseket mégsem ujjongó életöröm hatja át, inkább valami fájdalommal elegyes szomorúság. "Kíváncsi halakat vonz / szívem verőfénye. / Belefulladtam, Istenem, / az élet vizébe" (Ragyognak a reggelek). Szerelmébe szinte kétségbeesetten kapaszkodik az ifjú hölgy, s mint végtelen tenger vizében alámerülő apró halacska, rábízza magát az élet sodró áramára.

"Mint drága olajjal
teli amfórát
ölellek, óvlak.
A füstszagú éjben
süllyedő
Atlantiszom vagy".

/.../

"lebukom, hagyom hogy
a vizek gyilkos
árama hozzád vigyen.
A világ mélyére
merülnék utánad,
édes delfinem"

(Süllyedő Atlantiszom vagy I., IX. rész).

Ugyanakkor érzi-sejti, hogy a Teljességet igazán soha nem élheti át, mégis, "élő áldozat"-ként ajánlja fel magát. "Egyre közelebb hozzád / egyre elhagyatottabb leszek. / A nyelvemen csillagok. / Számban vacog a hideg. /.../ A legsötétebb bálnát, / eléd vetett a víz engem. / Te örök éhség, / legyen ételed a testem" (Egyre közelebb hozzád). A "bűn" örvénylése - a szenvedély árama - magával ragadja; nem tud, nem akar védekezni ellene, hiszen azt reméli: végül mégis az vezet el a "megváltódás"-hoz: "Hűvös hullámok futása. / Szüntelenül véget ér valami. / Összekuporodok. / Köröttem bűneim torlaszai. /.../ Te vígy engem a kísértésbe, / te oltsd örök szomjamat! / Itt térdelek előtted, tárd fel nekem / sötét vizű arcodat, / melynek mélyén csillagok alszanak / mint embriók, némán. / Kell, / hogy szükséged legyen énrám." (Hűvös hullámok futása).

A "megváltódás": Isten megtalálása, azaz a bennünk szunnyadó Isten-kép felfakasztása. Szakács Eszter úgy sejti: csakis a szerelem által, a szerelem égő tüzében megtisztulva juthatunk közel Istenhez, aki valójában bennünk rejtőzködik. "Te nem lehetsz halott. Csak mibennünk álmodsz. / De elárul téged minden álmod, / mint lábnyomok egy lakatlan szigeten" (Istenem, csak néhány szót). Épp ezért csak általunk kelhet (újra) életre - test és lélek harmóniájában ismerjük fel Őt. Ez már több, mint szerelem: az egyetlen lehetőség az Élet megmentésére. "Styxünk ez az éj, hadd vigyen. / két ágy között feléd nyújtom kezem. / Testünk egymásba kapcsolt tutajába / kapaszkodj te is, árva / fuldokló Istenem" (Styxünk ez az éj).

Ha "Isten meghalt" - mint mondá volt Nietzsche egykoron - meghalt az Ember is. Ezért lett Halálnak otthona e század: "A kertben réges-régen / megfeketedett már tölgyfa és tuja. / Egy lábnyom sincs a porban". Tehát maga az Éden is tovatűnt. Visszatalálni oda szinte lehetetlen. "Agyaglábakon vánszorog a század. / Soha nem ér oda. / A mennybolt pecséthengerén ékírás-szárnyak. / Ez itt a kérdések kora". És mégis... A szerelemben, két ember életszövetségében talán feltámad/hat/ újra az Éden. Csakis a Szerelem (és nem a kopár szenvedély) éltetheti tovább az emberiséget - ez az Angyali Üdvözlet értelme. "Beléd fogódzva hinni én / már csak tested örök válaszának akarok" (Agyaglábakon).

A legfiatalabb nemzedék tehát újrafogalmazza az Élet értelmének alapkérdéseit. A "világbörtön"-ből kiút csakis a Szerelmen, a Szereteten át vezet - e "jó hírt" sugallja e kis kötet nekünk. Sejtjük, hogy ifjú költő(nő)nk útja sem lesz könnyebb, mint elődeié; hiszen az ezredforduló világa sem kedvez jobban sem az érzelmeknek, sem a valódi költészetnek, mint a XX. század egésze. Mégis, talán a belső harmóniát meg tudja teremteni, őrizni, ? ami már önmagában "feltámadást" igér!

* * *

Újabb kötete (Álombeszéd, Széphalom K., 2002.) már túlemeli őt a Gérecz-díjasok körén; országos rangot biztosít neki. Pilinszky és Nemes Nagy Ágnes hatott leginkább; versei mindinkább spirituális tartalmakkal telítődtek. Arche-szimbólumok, a tudatalattiból feltörő emlékképek szövevényévé vált költészete, álmaiban előző élete(i) emlékeiben él, messzire távolodva a hétköznapoktól, élet-halál mezsgyéit bejárva. Mint természeti ős-asszony, a Kozmosz titkait kutatja önmagában, s mint a mitológiák istennői, képzeletben a kitágult tér-időben bolyong, átélve az Örökkévalóság minden dimenzióját. Sajátságosan nőies líra az övé: passzív, lágy, várakozó, a lételemeket magához vonzó; a Mindenség centruma ő maga. Szophia, aki - Téren és Időn kívüli létével - az ős-tudás hordozója, s bölcsességével élet-sebeket gyógyít. Ha a világ, az emberi nem nyitott a bölcsességre: talán megmenekül.


"Újratanulja magát bennünk a gyermek..." Szentmártoni János költészetéről

Szentmártoni János első kötetével (Útszéles magány, Stádium K. - 1995) elnyerte a Gérecz Attila-díjat, s ezzel megnyíltak előtte az irodalmi élet kapui. Addig is publikált már különböző folyóiratokban (elsősorban a Stúdiumban), s Kárpáti Kamil poéta-iskolájában elsajátította a költészet "mesterségbeli" tudnivalóit. Legszembetűnőbb vonása - a versek alapján - a méltóságteli becsvágy és önérték-tudat. Bánattal teli költeményében ezt ígéri: "Lombot eresztek, / mint az erdő, / s jaj lesz annak, ki eltéved bennem!"

Első kötete élén a Kentaurok éjszakája c. erős sodrású kompozíció már elárulja: költészete mítoszi háttérbe ágyazódik, s magának is mitikus erőt tulajdonít. Egy éji látomása varázsolja elé a "karámtörő ménes"-t, amint sebesen száguld a sötétben; a paripák homlokán csillag, "nyakukon a büszke fej királyi eleganciával forog", "elszántság és vadság áramlik gyönyörű testükön". Ifjú költőnk - álmából riadván - ámulva látja: "együtt a ló s harcosa! / istenek katonái / - végtelen pusztákon vágtázó óriások..." Tekintete összeforr egyik lovaséval, s érzi: a kentaur méltó társat lát benne. A dübörgés lassan elhal, s ő sóváran, "csodától fénylő arccal" néz a tovatűnők után; tudja: még nem elég erős ahhoz, hogy velük vágtasson. "Mindig sötétben indulunk. / Patáik alatt megremeg a föld. / Nehéz velük lépést tartanom". Ugyanez az elvágyódás, a magasra törés igézete hatja át A lovak égbe szálltak c. költeményt. Két kisfiú (talán még óvodáskori alakmása s kispajtása) a kamratetőn hasalva bámulja a Holdat; alattuk hirtelen megremeg a föld: "lovak vágtattak feléjük", porfelhőt kavarva, majd "a porfelhőből felütve / lomb-sörényű fejüket, / szivárványszínű szárnyakat bontottak, / s lábukkal már a semmit taposva / repültek ég felé". A fiúk e látványt sose feledték el: "azóta éjszakánként / megint kamratetőn heverésznek, / az eget kémlelik, hátha megpillantják / lovaik dióbarna sörénylobogását, / s szivárványszínű szárnyakon / nyomukba eredhetnek".

Szentmártoni tehát már egészen fiatalon a Messzeségre és a Magasságra vetette tekintetét ("Szeretnék eltűnni innen / égi bélcsatornákon keresztül / a fény felé, / csillagpor-metróval"). Tanácstalanul töpreng: "Dobozba zárt álmaimmal / merre induljak? / Vízen járni nem tudok, / Napba nézni nem merek. / Hattyúkkal etetem meg / kenyérbél-szívemet" (A kérdés). Kulcs-szavai is a Magasság, a Nap, a Hold, a fény, a csillagok, a csoda, a száguldás, vágtatás, repülés stb. József Attilát - akit lelki rokonának érez - "égi kertész"-nek nevezi, s kérleli: "Fogadj társadul, mielőtt újra a látóhatárra tévedsz, / s nem maradsz más, mint Nap elmetszett torka / a hegygerincen" (József Attila megidézése). Ennek ellenére érzi-tudja: innen nem mehet el, fogva tartja a hazai föld. "Hogy mi vagy nekem? / Széttépett szerelmes levél, / elgázolt kóbor kutya felett / Isten-arcú szivárvány. / Nem értjük egymást? / Mégis együtt sikoltunk hajnalban / - láncra kötjük elszabadult gyilkos álmainkat" (Hazám). S mint "középkeleteurópai csodabogár", úgy bolyong Párizs "méz-sűrű utcáin": "Ady lábnyomát keresem, / Baudelaire albatroszát / Rimbaud részeg hajóján. / Quasimodót a Notre Dame harangján, / Danton levágott fejét / nyirkos macskaköveken. /.../ Párizs nem hajol szívemre virágot szedni. / Így miképp súgjam fülébe ügyetlenül, / hogy szeretem?" (Párizs).

Szerelmeink c. négytagú ciklusában (amely már az 1994-es, A sivatag kupolája c. Stádium-antológiában is szerepelt, tehát feltehetően kisgimnazista korában írta), meglepő lelki érettséggel és költői bravúrral a négy napszakot az életút négy fázisával kapcsolja össze (1). "Vállunkon az ég kirakata. /.../ Kopott emlékek, hibás szavak / rosszul-berendezett / lelkünkben, / ritkán-fésült hajunkba / ismerős virágillatot fűzünk". Ez tehát még a kamaszkor sötét-zűrzavaros, mégis csillagokkal boltozott éjszakája. "Maréknyi szabadság / lukas zsebünkben, / szorongatjuk - / oroszlán védi így / pihenőhelyét, / mit vizeletével jelölt meg." (2) A hajnal az ébredés ("éberség") időszaka: "Madarak sírnak helyettünk, / szemünkben raknak fészket, / s az első napsugárral / kiröppennek tekintetünk fénytestű fiókái /.../ Őrület szánk jobb sarkában, / ráncolt homlokunkon / eszméink hamis fényű kristályai. /.../ Kár, hogy nem értitek, hogy elfordultok. / Így nem láthatjátok, / mikor ujjaink hegyén / játszik a fény /.../ s repülni tanulunk távoli dombtetőkön". A 3. rész a déli verőfényé, ez a diadalmas beérkezés, az alkotás időszaka: "ránk zuhant a Nap /.../ s égett arcotok elé / mi tartunk tükröt / mint Nemezisz tartotta a folyót / Narkisszosz elé. /.../ Új fákat ültetünk / koromlelketek hamujába, s elámultok majd, / mikor lombotokra fészket rak újra / az ezerarcú Isten". (4) Aztán lassan beesteledik, majd "szénné égett holttestként / zuhan ránk az éjszaka. /.../ hajunkon fennakadnak a csillagok. /.../ Álmaink mint higany / apró gömbökben gurulnak szét / a padlón /.../ - lelkünk tűzzük az égre, / hol molyrágta felhő-dunyhák / hemperegnek". Majd kezdődik elölről a körforgás - újjászületünk (ha nem léptünk ki végleg a körből): "széthullt testünket hajnalban / összesöpri a szél, / virágok mézével megragasztja /.../ s arcunkon a mosoly lovai / oly mohón kortyolják a lecsorduló nyálat, / ahogy éhes csecsemő / veti rá magát az anyai mellre".

Több versének alaphelyzete a bezártság, s a "doboz-létet" áttörő képzelet, mely bekalandozza a világmindenséget. Teste - köznapi énje - e szűk térhez kötött, ahonnan álmai-vágyai mint madarak felröppennek s tovaszállnak. E vershelyzet némiképp Petőfihez ("fölrepülök ekkor gondolatban" - Az Alföld), másrészt Aranyhoz (A rab gólya), végül Babitshz (A lírikus epilógja) kapcsolja korai költeményeit. Kettős énjét maga is nehezen viseli: "Melyik vagyok én? / a börtönéből szabaduló ég / vagy a szobám markába zárt földdarab?..." Álmában gyakran jár a holtak világában; rég-halott anyja, nagyszülei hívják-vonzzák magukhoz, "temetőszagot árasztanak magukból" - de ő érzi: dolga van itt ezen a földön, nem mehet. "Azt nem lehet, hogy velük menjek! Most még! / nem hagyhatom itt magamat! / Vissza! Vissza! Vissza! / Érzem a zuhanást, hogy süllyedek /.../ földrengést érzek. remegést... / Mint a folyó örvényéből partra sodródott / zihálva, öklendezve ébredek..." (Dzsungel, Látogatók, Mikor a lélek szökni próbál... stb.). Önmegszólító versek sorában vitázik önmagával, fejezi ki belső válságérzetét (Szemedbe Napot képzeltem, Van-e jogod, A megerőszakolt erdő, Metamorfózis stb.) Zaklatottságát, izzó lefojtottságát álarc mögé rejti: "Fölcsapnak a lángok, belém marnak, / Ugatásom fennakad a kerítésen. /.../ Vonítok, rohanok, megfeszül a vállam / - nyakamhoz kötözték égő kutyaházam!" (A kutya). Védtelenül áll a világ ütéseivel szemben: "Sírni nem tudok: / szemem sivatagi kő, / nem véd meg semmi / felnyársalt hajnalok tenyerén".

Szomjasan kutat saját múltjában, feltámasztja "szőnyeg alá gurult" gyermekkorát (Ősz). Szembejön vele régi önmaga - mint egykoron Karinthyval (Találkozás egy fiatalemberrel): "Arca ismerős / cipőjét rég kinőttem már. / Vézna karján, / kagyló térdén / hiába keresem a régi / sebeket. / Már nem tudok / a szemébe nézni" (Jön egy fiú). Anyjára, kit nyolcéves korában veszített el, gyakorta visszagondol (Az első csók, Az ég ma oly könnyű stb.); rég-elfeledett kispajtását is meg-megidézi (A lebukó Nap vörösében). Nemzedéke sorsát alapvetően tragikusnak látja, amit "egy írótárs halálára" írt verse szuggesztíven fejez ki. Bertalan Gergely, a Stádium-kör érzékeny novellistája nem tudott megbirkózni a rideg valóval: felőrlődött, s az alkohol és kábítószer martaléka lett. "A megszűrt űrből koporsód láthatod. / És minket. Akiket tovább darabol / a század - elhullunk nyálkás réteken. / Elhasznált tűidben lelked zakatol, / s szétrobban a túladagolt félelem" (A szökevény). Martaléknak érzi magát, magukat, a történelem viharában az élet-óceán elnyeli hajójukat: "Hogy éltünk, csak néhány ruhafoszlány / hirdeti a sebhelyes korallzátonyokon" (Közös jövőnk).

Természetesen, a szerelem is megérintette már ifjú költőnket. Egy nagyon mélyen megszenvedett, gyötrelemmel teli kapcsolatból születnek ezek a versek - korántsem szokványos kamasz-rajongásról, de nem is szokványos "partner-kapcsolatról" van itt szó! Kedvesét gyöngéd, áttetszően finom, tiszta képekkel jeleníti meg: "szemében hajnal, / sirály a vállán"; "ha rám nézel: simogat anya-ízű tekinteted"; "csukott kagylószemeidből / hócsöndű tündérek / bújnak elő" (A napozó, Vallomás, Mikor alszol stb.). Ugyanakkor nehezen viseli, hogy parányi kivívott szabadságát is fel kell/ene/ áldoznia e kapcsolatban: "Eressz el, kérlek! /.../ Az oroszlán is csak szenved / gondos kéz-emelte ketrecében / - éjszakánként még néha beleszagol / az álmain fennakadt szavannába, / s legszívesebben széttépne téged, / ki csak cukrot dobálsz / rideg börtönébe. / A fényt nem tarthatod fogva, / hisz mindig új végtelent keres" (Eressz el!). Pedig élet-halálra szóló kapcsolatot remél/t/; "Neked szántam minden dobbanást: / az életremegésűt / és a halálra készülőt is, / mert - gondoltam naivan - / ha befogadsz, / évtizedekig tartó haldoklásom / teszem két kezedbe, / hol idővel szárnyat bont majd / az életem - / együtt-repülésünk senki nem állíthatja meg" (Csak a szívemet hallani). De kedvese - a modern-kori Delila - Sámson sorsát szánta neki (Feldíszítettél a halállal). Így hát, bármily fájdalmasan éli is meg költőnk, elválnak útjaik: "Egymás kezét fogtuk. / Úgy érezted, ez az út / soha nem ér véget. / Úgy éreztem, már véget ért. /.../ Lábunk térdig hóba süppedt. / Elengedtük egymás kezét. / Én fák közt bolyongó széllé váltam, / belőled hóesés lett' (Lábunk térdig hóba süppedt). S ezzel megkezdődött ifjú poétánk felnőtt kora. Úgy érzi: "lassú és hosszas haldoklás" vár rá, a "vérivó idő" őt sem kíméli (Az eső teszi).

Az életutat - úgy tűnik - Szentmártoni az "imitáció Christi" értelmében fogja fel, azaz a terhek, a szenvedés türelmes elhordozásában. Tudja: külső segítségre hiába vár. Isten nem tart bennünket tenyerén! - sőt! "mindenség-kezét" ökölbe zárja előttünk. De talpa alatt csillag, úgy lépked át az élet-tengeren, magát biztatgatva: "Hajnalra átérsz, meglátod. /.../ A föld majd megnyílik alattad, hogy végleg befogadjon..." (Isten tenyerében, Vízenjárás). Lázálomban szinte látja magát, amint vérbe fagyva haldoklik: "szétroncsolt testtel fekszem ott / az utolsó tömegsírban, / egyetlen túlélő / a fény felé tartva / nyársra szúrt szívem, / hadd lakjanak jól a mája-tépett angyalok." Úgy érzi: "A boldogság csak statisztál / gyűrött életünkben. /.../ Mikor a főhős / hazafelé indul, útszéles magánya les rá, / s csillag-kezével álom-tőrt döf ázott szívébe" (Színház). De még él benne a remény, s dacol minden csalódással, az egész kiégett világgal: "Talán van még esély túlélni önmagam! /.../ megfogni gyerekek kezét a fény alatt, / mikor kis öklük méhfalon dörömböl..." Hisz "arcom: Isten arca". "Fény leszek! Csipkebokor! /.../ Ha őrzöm, tisztán őrzöm a szerelmet! Nem kiégett / árok a lelkem! Van érett, mustot érlelő őszöm: / gyerekkacagás-évszak" (Századvég, Fogni gyerek kezét, Örök idegen).

Második kötete (Madárjós, 1998) már bölcsészhallgató korában jelenik meg, Kalász Márton ajánlásával: "Szerencsésnek érzem nemzedékét. /.../ Volt érzékük felismerni, hogy a költészet kettős elkötelezettség: szakmai, a minden részletig biztos, műveltségre alapozó hang kimunkálása - és egy erős, józan kritikai közéletiség gyakorlása". Fontosnak érzi, hogy az ifjú poéta nem kerget "világmegváltó" illúziókat. Tisztában van vele: "felét tudod kimondani / napról napra mi felgyülemlik benned" (Összefoglalás). Sikerül elkerülnie a közhelyeket: "érzékletes, föl-fölizzó versnyelv közvetíti igazságait".

Szentmártoni János a legtermészetesebb módon "alanyi költő". Kötetét (köteteit) lapozgatva úgy érezzük, mintha életregényét mesélné, persze nem empirikus síkon, hanem mintegy "szellemi önéletrajzát" feltárva. A kötetnyitó kompozíciót (Összefoglalás) szinte számvetésnek tekinthetjük: a gyermek- és iskoláskor boldog-vidám élmény-mozaikjára a felnőtt kor keserű/bb/ világlátása épül. Ugyanakkor költőnk felismeri már: az "útszéles magány"-ból ki kell lépnie: "Légy ablak: százfelé nyíló. /.../ Ahogy Kamil tárt rád égbolt-kapuszárnyat, / messzebbre láss, mint amit magadba gyűjthetsz - / / Gi szeme tavasz volt: felöltöztetett, megvigasztalt". Az "oroszlán"-szimbólum továbbra is önmeghatározó; de sorsa - a szavannák szabadsága után - a cirkuszi mutatvány, majd a végleges bezártság lett. Egy ízben idomárjára támadt, s akkor elaltatták; azóta az állatkert lakója: "Marad a kőfal. A ketrec. /.../ Körüljárják cellád. / kezükben étel, ital - / két harapás között megcsodálnak. /.../ Álmodban néha visszatérsz: / reflektorfényben ülsz / háromlábú széken / A tűzkarikát ugrásod áramában / koronaként sörényedre csapod" (Egy oroszlánhoz).

Továbbra is szívesen használ mitológiai jelképeket. Odüsszeuszként a tengeren bolyongva, rejtekezve vall önmagáról. Sorsát egyre inkább Sziszüfoszéval és Tantaloszéval érzi rokonnak: "Örökmozgó / szikla és el nem ért étel / - bolyongásom mindkettőből / lelkembe bőven adagol. /.../ Ily közös mintára szabott / a büntetés s az életünk?" (Ki merül el büszkén?) Fájdalommal veszi tudomásul: a heroikus sorslehetőség neki - és nemzedékének - nem adatott meg. Odüsszeusz álarcában keserűen idézi meg Akhilleusz hősi szellemét: "Ugyanúgy őrlődtél hírnév / s a béke fogaskereke / között, mint jómagam. Eldönt- / hetetlen már, melyikünk a / nagyobb: Te, ki üstökösként / eget szeltél ketté a harc / viharában - vagy én, kit / túlélésre tanított meg / a végzet. Hiányzol, barátom" (Akhilleusz siratása). A tengeren hányódó, békés otthona után hiába sóvárgó Odüsszeusz úgy érzi: kirabolta őt a Végzet: "Ithaka nagyon messze még - / mondhatnám azt is: messze már / Összefolyt minden, ami szent, / kéklik, megérkezésre vár. /.../ Emléke hol? Álma: poré. / Rongyos víztükrön átütő / viaszarc vagy, Pénelopé (Ithaka). További Odüsszeusz-verseiből szép Helénéhez, illetve Kalüpszó nimfához való viszonyát ismerjük meg (Heléné, Ogügé szigetén). Heléné miatt hagyta el otthonát, hogy - megannyi görög vitézzel - bevegyék Tróját; Kalüpszó nimfa álomszigetén viszont megértette: "már rég nem Ithaka itt a / mérték, hanem Trója lángja /.../ Halotti ágyak díszkertje / végképp elrekesztett onnan / hol még bízni, hinni tudtam. /.../ Létezésem a megtett út." Majd mégis hazaérvén Ithakába, Kutyája teteme fölött - Argoszt siratva - elsiratja egész életét, megértvén: az Édenbe nincs visszatérés. "Ithaka nem valóság többé - idő hullámain / elrezgő fénybirodalom..."

Antikleia c. költeményében - ugyancsak Odüsszeuszként - halott anyjához fordul vigaszért, segítségért: "lásd, gyerekkoromból merítek erőt minden küzdelemhez. /.../ Ha naponta / nem játszanám az utazót, / a bolyongás nagymesterét, / értelmét vesztené minden emlék. / Mióta százszemű / Teiresziásszal, a vak / madárjóssal találkoztam, / szüntelen figyelem röptét / a madaraknak. Nem jövőm / - múltamat írják az égre. /.../ Várj rám, anyám. /.../ Itt fönn peregnek az évek: / mérgezett olívabogyók." Másutt is, többször is meg-megidézi őt, szinte szemére hányva: "Mire megtanultam járni, / te elrepültél. / Egyszer még összefutunk /.../ Vakító sugárban fogok állni a gyerekkor / teraszán, és fölsorolok mindent, mit / nélküled éltem végig" (Anyám). Michelangelo Máriájához méri anyja 16-éves kori fénykép-arcát: "Egyikük lefelé tekint, halott fiára, / a másik szelíden néz lencsén túlra, / évek hófalain keresztül - rám". Tekintetében "mindenen-túli nyugalom, minden-előtti béke" (Két nőről). A Múltból sorra előhívja halott szeretteit is (Különös havazás c. ciklus: Dzsaja - dédnagyanyja haldoklása; Nagyapa, Emlék, Az asztalos gróf, Kigyúló nyárikonyha stb. - nagyszüleiről; Sirató - nagyanyja halála stb.). "Túlélő" apjáról gyöngéd humorral, megértő szeretettel szól: "Törődött testét nézem: földet ás, követ bont. / Napról napra megtörténik benne a vers" (Apám közelhajol a vershez, Idill, Apám és a hallókészülék, Tanulmánytöredék stb.).

A Földalatti évszak c. ciklust Imre Andreának - leendő feleségének (?) - ajánlja. Úgy reméli: a szerelem-kikötőben, ahol járt már egykor, most mégis révbe ér... Egyszerű, tiszta, nagyon mélyen emberi érzelmekkel közelít hozzá (újra); hattyúnak látva-láttatva őt, "ki társaitól elszakadva / szárnya alá horgasztott fejjel lebeg egy tó közepén". Egyszer, ébredéskor, "rám nyitottad arcod madárházát, / s én a fájdalomtól mozdulni sem bírtam. / Álltam szótlanul a dalban" (Olvadás). De mintha most se lenne egészen felhőtlen a kapcsolatuk: kedvese mintha más/ok/hoz is kedves lenne (lett volna), s most csupán szilárd támaszt keresne maga mellé (valakit, akivel "életet lehet élni", akinek "gyereket lehet szülni", akivel "tervezni lehet, / játszani, és komolyan / venni a hétköznap gondjait", s akin - ha mindez nem sikerülne - "bosszút lehet állni" - Találd ki). Költőnk tehát józanul számot vet helyzetével, kapcsolatukkal: "Reméltem, megbűvöl téged is / e föld alatti évszak, ahol minden fordítva történik és igazabb fényben, / mint odakint. Megijedtél, mert / az orrodig se láttál. S hogy én / voltam a hold, már észre se vetted" (Föld alatti évszak). Keserűen veszi hát tudomásul: kapcsolatuk - most is - zátonyra futott (Más szögben).

Oroszrulett c. - mély válságról tanúskodó - önmegszólító verse elárulja: még az öngyilkosság gondolata is megkísértette. "Nézz a pisztoly csövébe és megmondom, ki vagy. / Mire gondolsz e végső pillanat-húron rezgő percben. / Hogy mindvégig hitted: virágból lesz otthonod. / Bizonytalan papír-fölé-hajlásaid / megteremtik majd / a rendet, és az Eget versekkel ostromlod..." Szomorkás öniróniával összegez: "Azt hittem, most sikerül. / Repülni fogok, és énekelni. / Szárnyam félútról visszanőtt, / s a tiédet nem találtam. /.../ Azt hittem, meg tudlak tartani. /.../ De visszahúzott a part, / amelybe derékig belenőttél. Tavaszt kívánok / neked. Gyümölcsöt." (Ennyi) Annál inkább megemelődik szemében a barátság értéke. Oravecz Péternek (Tükröződés), Grecsó Krisztiánnak (Egy barátság margójára), Nagy Cilinek (Egyetlen zuhanásban) ajánlott verseiben egyfajta "tejtestvérségre" utal (mindannyian Gérecz-díjasok). Tréfás-játékos üzenetet küld Csukás Istvánnak (Könyörgés elhízás ellen), az Elégiát pedig Fodor András emlékének szenteli.

A kötetzáró ciklus (A lakó alakja) a mesterségbeli tudás bravúros csillogtatása; ugyanakkor mégsem felszínes játékosság: egyfajta bölcseleti mélység árad belőle. Ifjú költőnket megérlelték a küzdelmek-csalódások, s a Természetben keres vigasztalást. Hóda c. költeménye (óda a hóhoz, avagy hódolat) a tisztító hóesést üdvözli: "Köszöntlek téged, / millió sebből havazó szépség, / ki fájdalommal és örömmel egyszerre tanítasz, gyógyítsz! / S ha elhal bennünk az érintés mint virágszirom, / általad mindig újraéled, és csillagaid hullás-mélyébe / látva, megértjük végre föld alatti sorsunk". A gyönyörű első hótól megbabonázva fordul Egy ismeretlen lányhoz: "Szerettelek volna átkarolni, / de te a házak tetejére szöktél, / s ellibbentél a kémények között..." Molnár Krisztiánnak ajánlott versében a tisztító hó képzetét a fehér halállal kapcsolja össze: egykoron a padláson egy vérző angyallal találkozott - "a Hold ezüst ruhába öltöztette őt /.../ Iszonyú volt. Gyönyörű szép. / Szemében behavazott városokat láttam / - utcáin embereket, köztük magamat, / botra dőlve. /.../ Azóta rendszeresen meglátogat. /../ De még nem merek vele kettesben maradni..." (A halálról). Az angyalképzet más versében is megjelenik, az ártatlanság, tisztaság - és a halál szimbólumaként. Az angyalnak ugyanis - azaz a tisztáknak, az ártatlanoknak - mindig mártír-sors jut e földön. A vadászokról - kik lelke álmából útra keltek - maga sem gondolta, hogy szarvas vagy őz helyett "hószín angyalra" emelik majd puskájukat. "Dörgés söpört" - "állóképpé dermedt az erdő"; s a "vak bokor mögött" "széthasadt állatbőrből felfehérlett" a leterített angyal. De a megölt Ártatlanság megrendíti magukat az üldözőket is: a vadászok "puskájuk ejtve mind térdre rogytak / - ráncos arcukon szégyen-maszk: kézfejük".

* * *

Harmadik kötetét (Itt, a papíron, 2001) akár folyamatos belső monológként is olvashatjuk, az előző kettő szerves folytatásaként. Ezt a képzetet erősíti a kötetzáró Ars poetica helyett (amely akár a kötet élén is állhatna): "Sokáig kerestem formáját a szónak, / mi előtt - ha törnek is - meghajolnak. /.../ Mi előtte voltam: élmény, anyag, élet, / mint időző felhő, porladt, semmivé lett." Elszántan és tudatosan építi önmagát s költészetét, hisz biztos benne: "felépülök egyszer: ágakból fészek, / s mi előtte voltam: élmény, anyag, élet, / újra forrni kezdhet bennem, üres forma, / s leplet rántva kel fel, ki már haldokolna".

A kötetnyitó vers (Elvonul) egy álomképben /ismét/ József Attilára utal ("ott álltál valamelyik fülkefényben"); ugyanakkor hajó vonul át szobáján (Rimbaudtól Mallarmén át Adyig, Blokig a szimbolisták kedvelt képe) - "égből hasított fénykő, / horgonyt vetve szavaimban", "sirálycsokrok lobbannak róla". Tehát a legnagyobbakkal találkozik... Talán ez /is/ segíti abban, hogy bizonyos értelemben átrendezze-átértékelje múltját s szintézist teremtsen gyermek/kor/i énje s a mostani között. Mintha máris "megöregedett volna" lélekben, "piramis homokpergésébe száradt fáraóhoz" érzi hasonlatosnak magát, avagy "levélmintás kövekhez", melyek fölött "megbontatlanul áramlik a folyó". "Hogy mit őrzök? Hm. Nem tudom biztosan. / A tavaszt hajad illatából; / egy vonat távoli robogását /.../ s a kivilágított fülkék fantom-foltjait: / az üveghez tapasztott, éjbe meredő arcokat" (Titok). Az /őr/angyal-képzet is újra megjelenik, de most már mint sajgó hiány: "Arca hófehér, mint az ég, / rajta a kegyelem fénye; / hogy ő vigyázott, gondozott / mindvégig, nem vettem észre" (Az angyal élesztgetése). Az angyal tehát valamiképp tovalebbent életéből, hiába hívja-várja; a magára maradt test kiüresedett (A test magányáról, Jákob szerelme). "Útszéles magány"-a csak még inkább fokozódott az évek során. Nem véletlenül tér vissza az oroszlán-kép sem: "Tudjuk, mit vizeletével jelölt meg; / az óhazát kihúzták alóla. / Cirkuszi dolgozó lett, napszámos, / míg egy napon fel nem lázadt, / s lángkarikája tüzével / robogott végig városon, kerten." Majd kimerülten egy játszótéri padra rogyott, "s újra reflektorfénybe álmodta magát". De már sejti, nincs biztonságban többé: "Érzi, puskával keresik / vadászai, ezúttal élesre töltve. / Lombárnyék és cirkuszfény oda..." S menekül, vágtat, "szemében tűzzel" - "Mögötte palástként lobog útszéles magánya" (És megint az oroszlánhoz).

Meddő életcsatákban megfáradva, költőnk egyre inkább legbenső önmagába húzódik vissza: "Csodától fénylő szemem / azt mondják, átok / - nem kell itt senkinek, / mi mindent látott" - írja némileg adys felütéssel. "Őrültnek tartanak. / Már nem számít ez sem. /.../ Én voltam, s én leszek / a kifordított álom, / mit éveim fokáról / sikerült belátnom; / nem vehetik el azt, / mi nincs birtokomban / - vagyok a szél, / homok a lábnyomokban" (Gulliver hazatérése). A madárjós halála és újjászületése a régi én metamorfózisáról tanúskodik: "Kikutatni madarak szélsátorát, / ha földtől oldódni csak ködként lehet, / újratanulja magát bennünk a gyermek, / ki a lélek túloldaláról megérkezett. / S az, aki voltál, s ő, aki lettél, / eggyé válik, lelassítja a véget, / kisimítja alattad a lepedőt, / fogja kezed, s újraalkot téged".

Tudatalattija mélyéről sorra hívja hát elő a gyermekkor emlékképeit (Télapó, Mátranováki emlék, Pillanat egy régi délutánból, A padláslakó, Albumrészletek, Barackfa stb.). Sejtelmek - álmok - vágyképek keringenek-bukkannak fel benne, lélekben felkészül a társ elfogadására, az élet továbbadásának nagy misztériumára (Az anya álma I-III. - Az apa álma I-III.). Most már elég érettnek érzi magát ahhoz, hogy kedvese múltját, esetleges rossz lépéseit megbocsássa, elfeledje (Idegen szobákban). A megbocsátás megkönnyebbülést hoz: Andi (az előző kötet Imre Andreája?) szíve alatt már egy "kiválasztott" készülődik... S csakhamar elkezdődik a kis család közös élete. "Volt nekem egy zongorám. / Morgó, zörgő bálnateste / betöltötte szűk szobám. / Halottaim laktak benne". S most? "Üres helyén most gyermekágy. / Kellett a pénz, mit hazudjak. / Már kislányom a szerenád: / gazdag cseréje a sorsnak" (Fekete hold). S mint új téma, megjelennek a mindennapi élet derűs-vidám, cívódó-évődő képei (Napközi, Hajtépés, Folytatódni, Lesz majd egy helikopterem stb.). Költőnk most már felszabadultan adja át magát a boldogságnak: "Sokáig jöttél, s én nem vettelek észre. / Te megtanítottál engem válaszolni, / én megtanítottalak a kérdezésre. /.../ Átvilágít az emlék: orvosi lámpa; / s kiért most életünket adnánk, lelkünk, / majdnem átúsztattuk a másvilágra" (Kötés). Ugyanakkor alkotói függetlenségét még a családi idill kedvéért sem adja fel; feleségét kérleli hát: "csak adj még kis időt, / ne zárd a fényeket, / mert itt tudok élni / csak teljes életet /.../ Itt leszünk mindhárman, / csak hagyj időt, eressz még - / vers nélkül sajnos már botlanék, elesnék" (Itt, a papíron).

Nem hétköznapi, szokványos értelemben képzeli hát el költőnk a boldogságot: az "égi", szellemi valóság, a költészet ugyanolyan fontos számára, mint maga az élet. Mintha egyre gyakrabban érintené meg a halál sejtelme is... Buzzati hősére asszociálva, egész ciklussal lép át egy más (magasabb) világba. Drogo főhadnagy maszkja alatt az ő vonásai, titkos álmai rejteznek. Angustinával - árnytestté lényegülve - hóesésben, álomhintón titokzatos világba lép, s döbbenten látja-tapasztalja: "ez a test, a már félig / öntudatlan, fáradt / e tükörben már csak emléke / önmagának. / Ahogy ez az árny, / ami lettem, / kihajol az árnyból, / illatként távolodva könnyű / önmagától" (Drogo főhadnagy ablakot nyit, Mikor Angustináért eljött a hintó, Drogo főhadnagy barátjára, Angustinára emlékezik, Drogo főhadnagy tükörbe néz stb.). Árnyképet idéz a Gaál Imre emlékének szentelt vers is (Galambok a Galériában): "az indulat lázában széttépett / képek keringtek, zúgtak, pörögtek / felrobbant szobád meteorjai /.../ és mind egy tisztásra hulltak, kéken; /.../ követve tovább füsthagyó nyomod / e bulgakovi boszorkány-úton, / ráleltem lángoló szobraidra / - fordított fák közt, gyökerek szórta / homok-esőben álltak, s velük én / egy-lángban. Nem tudtam mást, csak sírni..." Hiszen hogyan is követhetné őt "ragasztott szárnyakon", földbe-dagadt lábain?...

Szentmártoni képei egyre inkább ég-föld dimenziójában vibrálnak, sejtés-szerűek, áttételesek. Szárnyalni szeretne, fényre vágyik, de - mint Arany rab gólyájának - el vannak metszve szárnyai. Nem érzi magát azonosnak "röghöz kötött" valójával; szabad szelleme fölrepül a magasba, valódi benső énje elhagyja a földi határokat. "Ha eltűnnék, s nem tudná senki, hol vagyok, / ne faggass embert, tárgyaim, állatot / - a szelet hallgasd, a fű növését, a párlatot, / mit az idő kotyvaszt, mikor mindenki átfagyott. /.../ A szavakra figyelj, miket használtunk régen, / s ott lebegnek még ruháid felhőjében" (Jó tanács). Csak remél/het/i - hisz bizton ezt senki nem tud/hat/ja! - "tűnő szavaink nem hiába / lengnek füstté - nyomot hagynak / a mögöttük épülő házfalakon. / Előbb-utóbb mindenki hinni akar / ebben. /.../ Aki elszánt-hangosan hirdeti: / elég neki a vízcsepp, levél sorsa / az szeretne leginkább túlnőni a kerteken"... A lírai ÉN mindenfajta apokalipszist túlél: "kiáll a / hegytetőre, arccal a mélynek, s nézi, / hogyan pusztul el alatta a város" (Epilógus).

Szentmártoni János ma már ifjú költőink egyik legnevesebbike. Az Írószövetség tagjaként, antológiák szerkesztőjeként magának is van beleszólása az érték-kiválasztásba, s abba, hogy költő-palántáktól túltengő korunkban a valódi tehetségek szóhoz juthassanak, s ne haljon el hangjuk az ál-poéták versdömpingjében. Az elnyert díjak arra kötelezik: felelősen döntsön a minőség kérdésében, s "levegőhöz juttassa" a "fiatal irodalom" legjobbjait.

* * *

A Kárpáti Kamil köréből "felröpült" fiatal alkotók valóan "tejtestvérnek" tekintik magukat, és a későbbiekben is vissza-visszatérnek a "kiröptető" fészekhez. Így az új s újabb antológiákban mindig együtt szerepelnek a "régiek" a frissen feltűnt tehetségekkel. Ezért képes a kör megújulásra s tud felmutatni időtálló értékeket. Ennek szép példáját láthatjuk az Új Átlók Évkönyvében (2004. szerk. Kárpáti Kamil), amely képet ad az Erzsébeten folyó szellemi munka mélységéről, a folyamatosságot megőrizni kívánó törekvésekről. A kötetet Szentmártoni János Gaál Imre emlékének szentelt verse vezeti be (Galambok a Galériában). Majd az azévi Gérecz-díjasok (Tarján Tamás, Follinus Anna, Szentmártoni János, Falusi Márton költészetét méltatja). A régi Átlók-kör tagjainak bemutatása, valamint a festői életművek méltatása, művészettörténeti elemzése után a Stádium ifjú neveltjeinek munkáiból kapunk ízelítőt. A kötetet Czétényi Vilmos, Csipes Antal, Gaál Imre, Kadarkuti Richárd, Rátkay Endre, Rácz Edit stb. képei mellett Lökös Margit gyönyörű itáliai fotói díszítik; utóbbihoz kapcsolódik D. Udvary Ildikó alapos és szép elemzése. Gí könyvéről (Nyárdélutáni Hold Rómában). Az antológiát a Gaál Imre Galériában rendszeresen tartott rendezvények gyakori szereplőinek bemutatása zárja - így az "összművészet" (irodalmi - zenei - képzőművészeti alkotások) együttese érzékelteti, hogy milyen eleven művészeti élményt kínál egy-egy Stádium-est a Galéria ünnepi estjeire rendszeresen járók számára.

Az évkönyv tehát reprezentatív képet ad a Stádium-kör sokoldalú tevékenységének egészéről. Pesterzsébet kulturális hagyományaihoz híven megkísérli a városrész érdeklődő közönségét bekapcsolni a szellemi élet áramkörébe. Az egykori Átlók, majd a Stádium Fiatal Írók Köre, s most az Új Átlók Művészeti Társasága egységet alkot, és sajátos színfoltot jelent az utóbbi félszázad kulturális életében - országos szinten is. Ilyen szerteágazó, minden művészeti ágra egyszerre odafigyelő alkotókör ma már nem sok van, hiszen szervezése-fenntartása rengeteg időt s energiát igényel (pénzt pedig nem hoz a "házhoz", azaz a fenntartó önkormányzathoz). A szervezőmunkát egyre inkább Kárpátiné Lőkös Margit végzi; a szellemi irányítást természetesen Kárpáti Kamil tartja kézben. Maga köré vonzza az induló tehetségeket, felröpteti őket. A folyamatosan megjelenő kötetek és antológiák sora bizonyítja: "költőietlen" korunkban is él és virágzik a valódi költészet, az új és újabb nemzedékekben újra és újra megfogan a poézis álma... Aztán természetesen az ifjak - alámerülve az érdekharcokba - többnyire búcsút mondanak a felnevelő fészeknek. Valamit azonban mégiscsak továbbvisznek belőle: a "teljes élet" igézetét. Annak tudatát, hogy az ember "sárból és fényből" összegyúrt lény, "isteni valóját" nem adhatja fel a megélhetés, a politikum, a siker és elismerések csapda-szorítójában. Akinek közülük sikerül /majd/ önazonosságát megőriznie - valódi alkotóvá válik. Akinek nem, az természetesen a téridő foglya lesz; beolvad a mindenkori szürke "átlag"-ba.

Kárpáti Kamil érdeme, hogy ezt tudva sem veszti el szervező-kedvét, s a mindenkori tizenévesek népes táborából merítve biztos kézzel emeli ki a legtehetségesebbeket, akik közül a legjobbak ugyanúgy meg fogják vívni harcukat a jövendő költészetért, mint most mentoruk teszi.




Hátra Kezdőlap