A művelődéstörténet a hazai felsőoktatásban egyre nagyobb teret követel magának. Jogosan, hiszen azok a törekvések, amelyek a szakmai képzés mellett világnézeti nevelést is meg akartak/akarnak valósítani az intézményekben, azt eredményezték, hogy a szakmai képzésből kiszorított történetiség nem az úgynevezett általános tárgyak közé került, hanem elveszett az oktatás számára (lásd például egy természettudományt oktató tanár, egy könyvtáros, vagy éppen egy irodalmat tanító szaktanár képzését). Több egyetemünkön - más-más arculattal - már működik művelődéstörténet tanszék, de a legtöbb helyen még csupán egyes szakok mellé telepített speciális ismereteket nyújtó képzésformaként kezelik.

A szegedi felsőoktatási intézményekben, s hangsúlyosan is a József Attila Tudományegyetemen, illetve a Juhász Gyula Tanárképző Főiskolán ma már hagyományosnak mondhatóan erősen művelődéstörténet-orientált oktatás folyik több szakon is. Paradox módon ezeken a helyeken nem kapott tanszéket ez a diszciplina. A befogadó tanszékek (magyar irodalomtörténet, történettudomány, könyvtártudomány) számára azonban ez mindig is plusz feladatként jelentkező feladat volt, hiszen nem a szakképzés rovására történt az oktatás.

A szervezeti gondok mellett első helyen a tankönyvhiány okozta problémák jelentkeznek. A meglévő, a könyvtáros-, a magyar-, illetve más tanárszakos- vagy történészképzést kiegészítő ismeretekkel ellátó, s e célnak megfelelő tankönyvek egy koncentrált művelődéstörténeti képzésben csak első háttérolvasmányként használhatóak. A nem magyarországi művelődés történetének szakirodalma pedig nem magyar nyelvű. Ezért vetődött fel az az ötlet, hogy a hallgatók segítsenek a hallgatókon, s fordítsanak egymásnak kézirat gyanánt szakirodalmi szöveggyűjteményeket.

A Juhász Gyula Tanárképző Főiskola Könyvtártudományi Tanszékén a nappali tagozatos könyvtárosképzés mellett létező hat szemeszter időtartamú régi könyves speciális képzés, illetve a József Attila Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karán régóta létező művelődéstörténeti speciális képzés a szellemi és anyagi kapacitással takarékosan bánva több közös kurzust hirdet hallgatóinak. A koraújkori szellemi áramlatok, azok hazai recepciójának története mindkét képzésforma központi kérdése, s ezen belül is a könyvkiadás, könyvkereskedelem, könyvtár- illetve olvasmánytörténet hangsúlyosan szerepel.

Miután a nyelvszakos hallgatók részéről is megnyilvánult az a segítő szándék, hogy éppen azt a nyelvet nem beszélő társaiknak ilyen formában is segítsenek, az angolszakos diákok fordító köre jelentkezett elsőként, de csatlakoztak hozzájuk a francia, német, olasz szakosok is.

A Pro Renovanda Cultura Hungariae Alapítvány anyagi támogatása engedte azután meg, hogy véglegesítsük azt az elképzelést, hogy egy öt kötetből álló szakirodalmi szöveggyűjteményt adjunk diákjaink kezébe. E gyűjtemény első darabját tartja kezében az olvasó. A tervekben a francia, német, olasz-spanyol mellett szerepel egy cseh-lengyel kötet is. Nem szabad azonban lemondanunk arról, hogy valamelyik nagy, a könyves műveltség történetét módszeresen tárgyaló könyvet lefordíttassunk (lehetne ez például Henri-Jean Martin és Lucien Febvre alapvetően fontos monográfiája - L'Apparition du livre), illetve, hogy elkészüljön egy, a XIV-XVII. század európai és magyar (könyves-) művelődéstörténetét tartalmazó tankönyv. A megszorítás természetesen csak annak szól, hogy feladatvállalásunkban nem akarnánk e körön kívülre kerülni.

***

Szöveggyűjteményünk jogi (copyright) és szakmai szempontból is hangsúlyozottan kézirat gyanánt jelenik meg (s nem kerülhet könyvesbolti forgalomba). Mit jelent ez szakmai szempontból?

Olyan köteteket kell előállítani, amelyek a szakember számára nem használhatóak - oktatási segédanyag. Elhagytuk tehát a jegyzeteket; a hivatkozásokból, s csaknem teljeskörűen a szövegből is kihagytuk az egyes kódexek, régi könyvek lelőhelyét (signatura). Az eredeti nyelvű (latin, óangol) betéteket is fordítottuk, s csak néhány helyen, a kor hangulatát felidézendő hagytuk meg. Írtunk azonban néhány, a hallgatót eligazító jegyzetet, hiszen ezek a tanulmányok nem az oktatás számára íródtak, s sok olyan szöveghelyet magyaráznunk kellett, ami esetleg egy szakember számára felesleges. Technikailag ezt kétféleképpen oldottuk meg: ha rövid (egy-kétszavas) megjegyzést tettünk, akkor azt a szövegben hagytuk, s szögletes zárójelben kurzívan szerepel. Ha hosszabb magyarázatot igényelt a kérdés, úgy lapalji jegyzetben találja meg az olvasó. Nem jelöltük tehát sehol a szokásos "szerk." jelöléssel saját szövegünket, hiszen valamennyi szögletes zárójelben, illetve lábjegyzetben szereplő megjegyzés tőlünk származik, s csak ezek.

Néhány szót kell szólnunk válogatásunk elveiről:

Az egyes nemzeti szakirodalmak szerinti kötet-tagolás nem jelenti azt, hogy ez egyben csak, és kizárólag annak a nemzetnek könyves művelődéstörténetét tárgyaló tanulmánykört érint. Nem csupán azért választottuk ezt a megoldást, mert akkor mondjuk a amerikai szakirodalmat ki kellett volna hagyni, hanem mert szeretnénk diákjainkkal azt is érzékeltetni, hogy az egyes nemzetek historiográfiája is különbözik, más szemléletű, s szemléletének forrására (ez esetben a nemzeti könyvkiadás- stb. története) vonatkozó tanulmányokat is ugyanabban a kötetben találhatja meg. Összességében (tehát az öt köteten belül) igyekezni fogunk, hogy nagy vonalakban ugyanazon problémakörök kerüljenek elő: a kéziratosság utolsó évszázadai, szóbeliség-írásbeliség, a könyvnyomtatás feltalálása, mint kommunikációs forradalom, nemzeti nyelvű könyvkiadás és az nemzeti irodalmak, könyvnyomtatás és reformáció, nyomdásztípusok, kiadói politika stb., illetve természetesen egyes nemzetek könyves műveltségének sajátosságai. Igyekeztünk olyan tanulmányokat választani, amelyek nem "belterjes" könyves tanulmányok. Pontosan azért, hogy fel tudjuk mutatni a legfontosabb érintkezési pontokat a művelődéstörténet más területeivel (egyháztörténet, iskolázás története, irodalomtörténet, vagy szűkebb szakmák: kodikológia, nyomdászattörténet stb.) Nem akartunk tehát a klasszikus hibába esni: az én diszciplinám a tudomány, s a többi annak segédtudománya. Nem. A könyves kultúra kutatása sok más tudomány segédtudománya - nem megkerülhető segédtudománya.

Monok István

A régi időkben - azaz Jean Destrez előtt - a hivatalos történetírás a középkori párizsi egyetem könyvkereskedelmét a ránkmaradt hivatalos egyetemi okiratok alapján tanulmányozta, és próbálta magyarázni. Ma már tudjuk, hogy ezek a kutatások szinte teljesen félreértették a lényeget. Destreznek viszont, aki az egyetem könyvkereskedőinek kiadványaiból, magukból a kéziratokból dolgozott, ennek a módszernek a segítségével, következtetés útján sikerült megértenie a stacionáriusok működésének mechanizmusát. Ez olyan folyamat volt, amelynek megértéséhez még a legaprólékosabb levéltári kutatások sem adták volna meg soha a kulcsot. Destrez óta a párizsi könyvkereskedelemmel foglalkozó tanulmányok legnagyobb része, gyakorlatilag minden ilyen jellegű igazán értékes tanulmány - akárcsak az övé - a stacionáriusok műhelyéből kikerült kéziratok tanulmányozásán alapult. Ezért támadt az az ötletünk, hogy talán hasznos lenne, ha újból visszatérnénk a már kiadott levéltári anyagokhoz és más nyomtatott forrásokhoz, birtokunkban azzal - amit elődeink még nem tudtak -, hogy mi is történt valójában, és ha megvizsgálnánk, vajon nem árulnak-e el a dokumentumok egy kicsit többet annál, mint amennyit a múltban megtudtunk belőlük. Szerencsénk is van, mert mostanra már a kiadott források között vannak részletes tanulmányok Szent Tamás számos olyan pecia formájában terjesztett munkájáról, amelyeknek a kiadását a Commissio Leonina rendezte sajtó alá, és összevethetjük a nyomtatott szabadalom-levelekkel, szabályzatokkal, esküszövegekkel és adójegyzékekkel. De amint belekezdtünk, tanulmányunk szükségszerűen visszatért magukhoz a kéziratokhoz is, és tartalmazza saját újabb felfedezéseinket és azokat az információkat, amelyeket barátaink bocsátottak nagylelkűen rendelkezésünkre. Anyagunkat két nagy átfogó témakör köré csoportosítottuk: az egyetemi könyvkereskedők és a műhelyükben készült könyvek témája köré. Megállapításaink Párizsra szorítkoznak, időben pedig nagyjából az 1250 és 1350 közötti évszázadra vonatkoznak.

A. Librariusok és stationariusok

Először vizsgáljuk meg a stationarius szó jelentését, különösen abból a szempontból, hogy miben különbözik a librarius-tól. A fennmaradt egyetemi dokumentumokban ritkán találunk utalásokat a könyvszakmára és ráadásul ezek is homályosak, és különösen a korai dokumentumok szóhasználata meglehetősen pontatlan. A legrégebbi fennmaradt párizsi könyvekkel foglalkozó rendelkezés (1275) szabályozza a "közhasználatban librarii-nak nevezett" stationarii működését, és ezután következetesen úgy hivatkozik a stacionáriusokra, mint "a fent említett librarii"-ra. A modern tudósok túl gyakran helytelenül értelmezik ezt a forrást, feje tetejére állítva a logikát: "ha a stacionáriusokat 1275-ben még mindig librarii-nak nevezik, akkor jogosan tarthatjuk azonosnak a librarii-t a stacionáriusokkal 1250-ben vagy 1225-ben is, vagy amilyen korán csak akarjuk." Különösen - bár akaratukon kívül - vétkesek ebben a művészettörténészek, mivel futólag megemlítenek a szekundér irodalomba tartozó tanulmányokat, csak azért, hogy forrásokkal támasszák alá egyfajta könyvkereskedelem meglétét, mielőtt elkezdenének foglalkozni a számukra fontos dologgal: a hivatásos miniátorok létezésének kézzelfogható bizonyítékával. Így például egy tanulmány azt a megjegyzést teszi, hogy Párizsban a librarii és stationarii legrégebbi előfordulása a tizenkettedik század harmadik harmadára tehető, arra az időszakra, amikor a könyvek sokszorosításának új (peciákra bontott) rendszerét bevezették, egy másik tanulmány pedig azt állítja, hogy "[az 1170-es években] tesznek először említést a stationarii létezéséről". A végső forrás mindkét esetben Petrus Blesensis egyik levele (kb. 1175-ből), amelyben említ egy alávaló használtkönyv-kereskedőt (mango librorum), anélkül azonban, hogy a librarius, stationarius vagy pecia fogalmak egyáltalán említve lennének benne. Robert Branner kitűnő tanulmánya, a Kéziratilluminálás Párizsban Szent Lajos uralkodása idején szövegében szintén esik szó olyan diákokról "akik abból tartották el magukat, hogy szövegeket másoltak a könyvárusoknak". A tárgymutatóban a könyvárusnak librarius felel meg, de az erre a részre vonatkozó lábjegyzet Destrez La pecia-jára utal (az egész műre, nem egy meghatározott oldalra). Még újabban, 1982-ben, a librarii és a stationarii közötti különbség úgy vetődött fel, mint a régi könyvek/új könyvek éles kettéválasztása: "Könyveket ... a librariusok-tól lehetett beszerezni, akik közvetítőként árusították a bizományba kapott köteteket. Új kéziratokat a stacionáriusoktól rendeltek ..., akik kalligráfusokat és más mesterembereket alkalmaztak", pedig tulajdonképpen mind a kétfajta könyvkereskedő árult mások megbízásából is könyveket, és új könyveket is készített rendelésre. Annak ellenére, hogy a szerző Jules(!) Destrez-t idézi, kétségtelen, hogy librarii és stationarii meghatározása másik forrásából, Paul Delalain tizenkilencedik századi munkájából származik. Persze az, hogy a fenti példák pontatlanok, egyáltalán nem befolyásolja a művészettörténeti érvelés helyességét, de az ilyen pontatlan szóhasználat csak további zavart támaszt ott, ahol a kép már amúgy is homályos. A legtöbb kortárs szövegből világosan kitűnik, hogy a két kifejezés értelme nem volt teljesen azonos, hogy az általános elnevezés a librarius volt, és a stationarius csak egy bizonyos fajta librariusra vonatkozott. Legkésőbb 1316-tól az egyetemi rendelkezésekben mindig ügyelnek arra, hogy a két csoportot (librarii et stationarii) megkülönböztessék. Ezenkívül a harminchét könyvkereskedő közül (két nő is volt köztük), akinek az egyéni esküje fennmaradt (az 1314-1354 közötti negyvenöt éves időszakból) sokat librariusnak neveznek (vagy clericus et librarius, librarius et illuminator, librarius juratus) stationarius megjelölés nélkül, de mindegyik stationarius kettős címet visel, stationarius et librarius. A librarius kifejezés mint főnév már az ókorban is megvolt, és megszakítás nélkül használták a kutatásunk tárgyát képező korszakig, sőt még utána is. A jelentése azonban túlságosan általános ahhoz, hogy használni tudjuk, mivel beletartozott (többek között) a másoló, könyvtáros és könyvárus foglalkozás is (és még folytathatnánk a sort). Másrészt, Párizsban a stationarius kifejezés egy egyetemi jelenség megnevezésére jött létre. Arra, hogy a szót Párizsban használták volna nem találunk bizonyítékot a tizenharmadik század utolsó harmadáig; akkor és utána egyfolytában legalább a tizennegyedik század végéig ez a kifejezés csak kimondottan az egyetemmel összefüggésben fordult elő. Valószínűleg közelebb járunk az igazsághoz, ha azt gondoljuk, hogy az egyetemi közösség nem csupán szabályozta a stacionáriusok működését, hanem maga a stacionárius foglalkozás létrejötte is neki volt köszönhető. A stationarius olyan személy, akinek statioja van. A statio jelenthet "egy állandó helyhez kötött üzletet, boltot" is, és a tudósok éppen ezt a jelentését vették a stacionárius és az állítólag vándor librarius közötti különbség alapjául. Ez nyilvánvalóan tévedés, mint a fennmaradt egyetemi szabályzatok is tanúsítják, amelyek megkülönböztetik a közönséges librariit azoktól a marginális figuráktól, akik asztalokon (standokon) árultak. Az 1290-es évekből származó párizsi utcánkénti adójegyzék szintén utal arra, hogy a librarii-nak volt állandó székhelyük. Vagy hogy konkrét példával szolgáljunk: Geoffroy de St. Léger, Thomas de Maubeuge és Richard de Montbaston fontos szerepet játszottak abban, hogy díszes kivitelű könyvekkel lássák el könyvkereskedelmet, és nem targoncáról áruló házalók voltak, mégis az esküszövegük alapján "csak egyszerű" librariusoknak ismerjük meg őket, nem stacionáriusoknak. Az etimológiát figyelmen kívül hagyva, a párizsi egyetemen a szónak egy másik, másodlagos jelentése volt érvényben. Hasznos párhuzam a kései antikvitás idején használatos stationarius kifejezés: olyan katonai vagy állami kishivatalnok, akinek statioja van, azaz hivatala vagy pozíciója. A tizennegyedik század elején (1313 előtt) az egyetemi okiratok már ténylegesen "a könyvkereskedő hivatala" kifejezést használták. Tehát a párizsi könyvárusok világában a stacionárius nem csupán "bolttulajdonos", hanem hivatalt tölt be. Mi különböztette meg ezt a hivatalt minden mástól? Mielőtt válaszolnák erre a kérdésre, próbáljuk meg megtisztítani a terepet úgy, hogy eleve tudomásul vesszük, mi az, ami nem tartozik a megkülönböztető jegyek közé: mind a stationarii, mind az egyéb librarii egyetemi rendelkezések hatálya alá tartozott, mindkettőnek jelentős szerepe volt a használt könyvekkel való kereskedésben, mindkettő készített új könyveket is, és mindkettőt (mint látni fogjuk) nyíltan átkozták az egyetemen; csalóknak, szélhámosoknak, tolvaj gazembereknek nevezték őket, anélkül hogy különbséget tettek volna a két zsiványtábor között. Ami megkülönböztette őket, az egyedül az volt, hogy azok a librarii, akik stacionáriusok is voltak, kölcsönöztek peciákat, azok a librarii pedig, akik nem voltak stacionáriusok is, nem foglalkoztak ezzel A stacionáriusnak nem más volt a funkciója, mint a librariusnak, hanem inkább volt még egy plusz funkciója is.

Mint ahogy Destrez is jól tudta, az, hogy a kézirat íveit szétosztották több másoló között a sokszorosítás meggyorsítása érdekében, nagyon régi módszer volt, már jóval a stacionáriusok működése előtt is használták, és velük párhuzamosan is tovább élt ez a gyakorlat. A munkaszervezésnek ezt a rendszerét már a kilencedik században is alkalmazták, például Tours-ban, Bibliák készítésére. Maga Destrez is hoz fel példákat a tizenharmadik és a tizennegyedik századból; Doyle és Parkes pedig kimutatta, hogy ugyanezt a módszert alkalmazták a tizennegyedik század végén és a tizenötödik század elején azok a hivatásos londoni másolók, akik Chaucer és Gower írásait sokszorosították. A stacionáriusok könyvsokszorosítás céljára átalakított eljárása azonban számos jellegzetesen új vonást is tartalmaz: 1. Az exemplar (példány) fogalom bevezetése, azaz olyan szöveg elkészítése, amelynek egyedüli létjogosultságát az adta, hogy további példányok készültek az alapján. 2. Az a szándék, hogy sok példányt készítsenek egyszerre, ahelyett, hogy egy példányt fejezzenek be gyorsan; ezért a peciákat nem osztották szét egyszerre több másoló között, hanem minden másoló minden peciát lemásolt, és ahogy eggyel elkészült, átadta a következő másolónak, aki egy lépéssel mindig lemaradva folytatta a munkát, majd ő is továbbadta a következőnek. 3. A peciák kölcsönzése, nyilvánosságra hozott jegyzék alapján, előre megszabott díjért. 4. És ami a leginkább megkülönbözteti másoktól, hogy ezt a folyamatot az egyetem szabályozta és ellenőrizte, tekintélyével és monopóliumának erejével támogatta.

Destrez szerint az 1225-1235 közötti időszakban "a pecia már egy rendszeresen és normálisan működő intézmény volt", ezt az állítását azonban következő mondatában a "nagyon valószínű, hogy" megszorítással módosítja. Később így foglalja össze véleményét: "Valószínűleg a párizsi egyetemen, valamikor 1225 és 1235 között jelent meg a pecia intézménye". Destrez az időhatárokat egyetlen kéziratra alapozta, a párizsi Nemzeti Könyvtárban lévő Philippus Cancellarius Quaestionesére, amelyről az volt a véleménye, hogy a másolat nem sokkal a mű megírása (1225-1235) után készült. Destrez aggodalmának oka, amelyet többször ismétlődő "valószínűleg"-jei is mutatnak, kétségtelenül az a tény volt, hogy a többszáz másik, pecia jelzéssel ellátott párizsi kézirat, amelyet talált, mind nyilvánvalóan a tizenharmadik század második feléből vagy későbbről származik. A történészek időnként lelkesen átveszik a Destrez által megadott időpontot, de nem veszik figyelembe Destrez fenntartásait, és már kb. 1220-tól vagy még korábbi időponttól kezdve feltételezik, hogy az egyetem stacionáriusainak tevékenysége Párizsban kapcsolatba hozható könyvek sokszorosításával. Ez az időmegjelölés túl korainak tűnik, mivel 1225 körül az egyetem még nem volt eléggé megszerveződve ahhoz, hogy szabályozza a kereskedelmet és kötelező eskütételt vezessen be. Abból a tényből, hogy az egyetem a diákpolgárok zendülései ellen képes volt összehangoltan fellépni, hogy kizárja őket, semmi esetre sem következik, hogy képes volt a részletkérdések tartós és folyamatos szabályozására is. Míg például az egyes fakultások be tudták tartatni a tananyagra (curriculum) vonatkozó belső szabályaikat, és megkísérelték kicsikarni a kancellártól a tanításra feljogosító licenciátus szabályozásának jogát is, nem valószínű, hogy a karok abban a korban összehangoltan tudtak volna fellépni a könyvkereskedői tevékenység részletes szabályozása és a szabályzat betartatása érdekében. Hasonlítsuk össze a későbbi gyakorlatot azzal, amit ebben a korszakban látunk: a feljegyzésekben szereplő egyetlen taxator bizottság (ezek szabták meg a peciák kölcsönzési díját) 1304-ben a rektorból, az egyetemi nációk megbízottaiból (proctor) és a magasabb fakultásokat képviselő tanárokból állt; a csoport összetétele és különösen az a ki nem mondott feltevés, hogy a bölcsészkar rektora volt a küldöttség vezetője egyszerűen nem egyeztethető össze azzal, amit a párizsi egyetemről tudunk a század második negyedében. A legkorábbi fennmaradt könyvekre vonatkozó párizsi rendelkezések, 1275-ből, az egyetem pecsétjével vannak hitelesítve: az egyetemnek mint testületnek nem volt pecsétje 1246-ig. 1275-ben az egyetemnek még egy olyan saját ülésterme sem volt, ahol az összegyetemi tanácsüléseket tarthatták volna, a testületi ügyeket különböző kölcsöntermekben intézték, például a Collège de St. Bernard-ban, vagy leggyakrabban a St. Julien le Pauvre templomban, mielőtt megállapodtak volna a mathurinusok központi fekvésű terménél mint félhivatalos tanácsteremnél. Az 1275-ös könyvekkel foglalkozó rendelkezéseket azon az egyetemi tanácsülésen hagyták jóvá, amelyet - úgy tűnik csak egy alkalommal - a Szent Jakab dominikánus kolostor káptalani termében tartottak. Milyen kézzelfogható bizonyítékunk van arra, hogy a stacionáriusok folytattak sokszorosító tevékenységet a tizenharmadik század első felében Párizsban? 1. Először is a Destrez által idézett példa, Philippus Cancellarius peciajelekkel ellátott kézirata. Nem láttuk a kéziratot, de a Destrez művében található illusztráció alapján ítélve, nem feltétlenül indokolt 1250 előttre tenni. Az a tény, viszont, hogy a szöveg általában a vonalazás felső vonala alá van írva, nem fölé, inkább arra vall, hogy 1240 utáni. 2. A második dolog csak következtetés útján hozható kapcsolatba Párizzsal. Graham Pollard megemlíti az 1228-as Vercelli-i szerződést, amely a diákoknak két exemplator-t [exemplar másolót] ígér, ha hajlandóak letelepedni ebben a városban; és meggyőzően bizonyítja, hogy az exemplatores gyakorlata Paduán keresztül Bolognába vezethető vissza kb. 1200-ra. Azt kétségtelenül feltételezhetjük, hogy ha a pecia rendszerű másolás virágkorát élte 1200 körül Bolognában, akkor nem lett volna szükség ötven évre, hogy a párizsi egyetem felismerje a módszer nyilvánvaló előnyeit és átvegye maga is. Csak egy probléma van ezzel a nyilvánvaló igazsággal, az a megválaszolatlan kérdés, hogy hol vannak a kéziratok. Miért nem maradt fenn tíz, húsz, ötven peciajeles olasz jogi könyv a tizenharmadik század első évtizedeiből? Nem tudjuk a választ, de azt gondoljuk, hogy az exemplator szó jelentése nem annyira egyértelmű, mint ahogy Pollard feltételezte, és hogy egy olasz exemplator funkciója 1300-ban, nem volt ugyanaz, mint a megfelelőjéé 1200-ban. Pollard szerint a legrégebbi peciajel, amelynek a keletkezési idejét meg lehet állapítani Hugo de Sancto Caro Pál leveleiről írott posztilláinak párizsi kéziratában található, amelyet az 1258-ban elhunyt Bertram of Middleton a durhami katedrálisra hagyott. A kézirat színvonalas kiállítása azonban világossá teszi, hogy ez nem olyanfajta kézirat, mint ami a Destrez által leírt peciás módszerrel készült. Lehet, hogy egy olyan módszert látunk itt, amely csak a párizsi Szent Jakab kolostor saját másolási módszere volt, belső használatra, és az volt a lényege, hogy a másoló egyszerűen feljegyezte a lemásolt ívek számát. A stacionárius szó (általunk ismert) legkorábbi párizsi előfordulása Roger Bacon Opus mimus-ában (1267) található. Meg kell említenünk, hogy Bacon 1267-ben kb. negyven évvel korábbi stacionarii librorumról beszél, és ezek rontott szövegű példányait tartja felelősnek a Szentírás szövegének romlásáért, de feltételezése kétségkívül anakronisztikus: a tizenharmadik századi párizsi bibliák alapos és átfogó vizsgálata sem vezetett egyetlen olyan pecia­jeles példány nyomára sem, amelyik az 1260-as vagy 1270-es évek előtt készült volna. A stacionárius szó 1270-ben fordul elő újra, egy olyan birtokra vonatkozó okiratban, amelyet a Notre Dame egy stationarius librorum-a adott el. Megemlíthetünk még két ex silentio érvet is, és ez a hallgatás véleményünk szerint igen sokatmondó. Először is: Destrez példaként említi Robert de Sorbon egyik prédikációjának egy exemplumát, annak dokumentálására, hogy a kéziratmásolásnak az ívek szétosztásán alapuló régi gyakorlata továbbra is eleven volt, az egyetemi pecia rendszer keretein kívül is. A prédikáció exemplumában szó van egy beguináról, aki vásárolt Párizsban egy Summa de vitiis et virtutibus-t; a későbbiekben, amíg egy püspöki székhelyen lakott, a Summa íveit kiadta másolásra a városba érkező papoknak, így a szöveg sok példányban elterjedt az egész környéken. Robert 1274-ben halt meg. A "sokatmondó csend" az a tény, hogy a szerző a beguina tevékenységét nem úgy magyarázza párizsi hallgatóságnak, ahogy ezt várnánk, nem hasonlítja a stacionáriusok eljárásához. A második adat a párizsi egyetem legrégebbi ránkmaradt könyvekre vonatkozó rendelkezése 1275-ből. Túl hosszú ahhoz, hogy egészében idézzük, de megjegyezzük a következőket: 1. Nem tesz különbséget a stationarii és librarii elnevezések között ("stationarii, qui vulgo librarii appellantur" [stacionáriusok, akiket közönségesen könyvkereskedőknek neveznek]). 2. A dokumentum ötven nyomtatott sornyi helyet foglal el a Chartulariumban; ebből mindössze öt sor foglalkozik az "említett könyvárusok (dicti librarii)" exemplarjaival. 3. Ezeknek a "könyvárusoknak" az exemplarokkal kapcsolatos összes kötelességeit csupán egy mondat foglalja össze: "mivel a rontott szövegű és hibás exemplarok súlyos kárt okoznak, elrendeljük, hogy az említett könyvárusok tegyenek esküt arra, hogy munkájukban gondosságot és jó felkészültséget, szorgalmat és igyekezetet fognak tanúsítani, hogy megbizonyosodnak arról, hogy az exemplarjaik szöveghűek és pontosak, és hogy nem kérnek csak méltányos és szerény bért vagy fizetséget, vagy csak amilyen díjazást az egyetem vagy a megbízottai megállapítanak." Ennek a dokumentumnak az egyszerűsége, ha összevetjük a későbbi szabályozások részletes rendelkezéseivel, arra enged következtetni, hogy ez valószínűleg nemcsak a legkorábbi fennmaradt, hanem ténylegesen a legelső ilyen jellegű párizsi dokumentum. Természetesen nem akarunk olyan következtetést sugallni, hogy a peciamásolás bonyolult rendszere ex nihilo (a semmiből) jött létre 1275-ben. Valószínűbbnek tűnik a következő magyarázat: a rendszer az 1250-es és 1260-as években fejlődött ki, fokozatosan alakította ki saját gyakorlatát, eljárásait és szokásait. 1275-re a peciakölcsönzési ügyletek nagymértékben elszaporodtak, egyre hasznosabbak voltak az egyetem számára, ugyanakkor a visszaélések - pl. a túl magas árak és rontott szövegek forgalomba hozatala - száma is megnőtt. Ezen a ponton az egyetem úgy érezte, hogy felelősséggel tartozik és megvan a testületi ereje is ahhoz, hogy megpróbálja ellenőrzése alá vonni az eljárás szabályozását. Azonban még 1275-ben is, az egyetemi ellenőrzés vagy az egyetemnek a stacionáriusok tevékenysége iránti érdeklődése csak kialakulóban volt, s még 1302-ben sem tettek különbséget az egyetemi rendelkezések az elnevezésben (habár a funkció szerint van megkülönböztetés) a stacionáriusok és más librariusok között. Míg az 1275-ös rendelkezés, a kérdés iránti közömbösségből, az összes könyvkereskedőt úgy említi mint librariust, az 1302-es esküszöveg, ugyanilyen odavetőleg stacionáriusnak nevezi őket: "Kr. u. 1302-ben ... a stacionáriusok a Mathurinusoknál tartott közgyűlésükön a következő pontokra tettek esküt ..." Az ezután következő esküszöveg azonban, akárcsak az 1275-ös dokumentum, úgy kezdődik, hogy melyek az egy harmadik fél megbízásából végzett könyvárusítás szabályai, ez pedig olyan kérdés volt, amely az összes librarii-t, és nemcsak a stacionáriusokat érintette. Az összegyűlt könyvkereskedők esküt tettek arra, hogy be fogják tartani azt a hét részletes cikkelyt, amelyek könyvárusi közvetítő tevékenységüket szabályozta, ezt követte három rövid cikkely az exemplariaról: 1. az exemplaroknak szöveghűnek és pontosnak kell lenniük és 2. a munkadíjuk nem lehet több az egyetem által megállapítottnál, vagy 3. nem több egy méltányos és szerény összegnél azoknak az exemplaroknak az esetében, amelyeknek még nem volt szabott díjuk. Másképpen fogalmazva, az egyetem 1302-ben alig volt gyakorlottabb a stacionáriusokkal való tárgyalásaiban, mint 1275-ben, és most sem ment bele a részletekbe. Ez a helyzet azonban hamarosan megváltozott, az események gyors egymásutánban követték egymást. Az 1302-es eskü szövegének függeléke három további, részletes szabályozást tartalmaz a stacionáriusokra vonatkozóan; nem tudjuk, mikor csatolták az eredeti szöveghez, de feltehetőleg a század első évtizedében, és biztosan 1313 előtt. Legkésőbb 1316-ban a stacionáriusok tevékenységének szabályozása még részletesebb lesz, az egyetem világosan különbséget tesz stationarii és librarii (mint két különböző csoport) között, és a fennmaradt írott esküszövegek pontosan körülhatárolják az egyéneknek a könyvkereskedelemben elfoglalt személyes pozícióját. Mindent összevéve, nagyon csodálkoznánk, ha már 1225-ben lettek volna pecia módszerrel készült kéziratok Párizsban. Ami még fontosabb: úgy érezzük, hogy nagyon megtévesztő azt feltételezni, hogy az 1250-es és 1260-as években születőben levő pecia rendszerű könyvmásolás olyanfajta részletes egyetemi szabályzatok hatálya alá esett, amelyek megjelenésére csak a tizennegyedik század eleji, könyvekre vonatkozó rendelkezésekből következtethetünk először.

B. A könyvkereskedők egyetemi ellenőrzése

Vajon az egyetem a párizsi könyvszakma minden tagját ellenőrizte-e? Igaz ugyan, hogy egy 1307-es királyi rendelet (ordonnance) "az egyetem librariusairól" (librarii universitatis) beszél, amiből arra következtethetnénk, hogy voltak olyan librariusok is, akik nem tartoztak az egyetemhez - más forrásból viszont kitűnik, hogy az egyetem magának vindikálta és legkésőbb 1313-ra már gyakorolta is a fennhatóságot az egész könyvkereskedelem: librarii (beleértve a stacionáriusokat is), miniátorok, és pergamenkészítők felett. Egy 1316-ból fennmaradt egyéni esküszöveg egy mentesítő záradékot tartalmaz: melynek értelmében az eskütevőt nem kötötte az esküje, ha az egyetemnek nem sikerült "az összes többi párizsi librarii"-t rákényszeríteni, hogy megtartsák ugyanezt az esküt, amiből világosan következik, hogy az egyetem minden egyes könyvkereskedő fölött fennhatóságot gyakorolt vagy legalábbis gyakorolnia kellett volna. (A későbbi esküszövegekből, 1335 után, az egyetem elővigyázatosságból kiiktatta ezt a záradékot.) Ezenkívül erre utal az is, hogy a librarii universitatis (később szóbakerülő) királyi privilégiuma gyakorlatilag minden párizsi librariusra (és miniátorra, és pergamenkészítőre) érvényes volt. Az 1316 decemberi egyetemi rendelkezések teljesen egyértelműek: az a librarius, aki nem tette le az esküt, csak tíz solidus vagy kisebb értékű (2 vagy 3 ív terjedelmű) könyvet adhatott el, és tilos volt neki "tető alatt ülni", azaz nem lehetett boltja.

Amikor a könyvkereskedelem egyetemi "ellenőrzéséről" beszélünk, ennek sajátos vonásaira is fel kell hívni a figyelmet. A szakma minden tagja (jogi és pénzbeli) előjogokat élvezett az egyetem részéről cserében azért az esküért, amelyet a tanárokkal és diákokkal való kapcsolattartás szabályait előíró rendelkezések betartására tett. De nagy tévedés lenne azt állítani, hogy egy libraire egész munkájának vagy akár legkifizetőbb részének szükségképpen köze lett volna az egyetemhez. Ha eleget tettek egyetemi kötelezettségeiknek, a librarii-nak (beleértve azokat a librarii-t is, akik stacionáriusok voltak) egyébként szabadságukban állt, hogy könyveket másoljanak (másoltassanak) vagy adjanak el, a miniátorok és a másolók is szabadon illuminálhattak vagy másolhattak, bármely megrendelő számára: az udvarnak, az egyháznak (a püspökségnek), a fővárosban és a vidéken lakó gazdag világiaknak. Foglalkozásuknak ez a része, amely sokuk esetében a legfontosabb rész volt, nem esett egyetemi szabályozás alá. A luxuskivitelű szép könyvek piacára termelő legfontosabb szállítók -, pl. Thomas de Maubeuge, Geoffroy de St.-Léger, Richard de Montbaston - annyit kérhettek munkájukért, amennyit csak a piac elbírt, és tetszésük szerint szervezhették meg a termelést és az eladást, a kívülállókkal folytatott üzleti kapcsolataikban. Az egyetemi librarii-nak a külvilággal folytatott kereskedésére fel kell hívni a figyelmet, mert túl gyakran idézik az egyetem keretén belüli tevékenységükre vonatkozó egyetemi szabályozást a nagy műgonddal díszített, királyoknak és nemeseknek szánt pompás kéziratokkal összefüggésben. Nem szabad megfeledkeznünk a kettő közötti különbségről, ha az egyetemnek a "saját" librarii-jaival való kapcsolatait vizsgáljuk.

Az egyetem és a könyvkereskedők viszonya általában ellenséges volt, sőt gyakran viharos. És az azok között az indulatkitörések közötti időszakokban, amelyek elég viharosak voltak ahhoz, hogy nyomuk maradjon, az egyetem magatartását valószínűleg az állandó, jogos gyanakvás, a könyvárusokét pedig a szintén jogos sértődöttség jellemezte. A tizenharmadik-tizennegyedik századi, könyvekre vonatkozó egyetemi rendelkezések, a librarii és stationarii-tól megkövetelt esküszövegek rámutatnak az okok egy részére: az, ami az egyetemet nagyon, sőt talán a legjobban érdekelte, nem a számunkra olyan fontosnak tűnő pecia kölcsönzés volt, hanem egy olyan dolog, ami a mi szemünkben jelentéktelennek látszik, a használt könyvek eladása. Ennek a szabályozásával foglalkoztak első helyen és a leghosszasabban a fennmaradt 1275-ös, 1302-es és 1342-es, könyvekre vonatkozó rendelkezések; és fontos vitás kérdés marad a többi rendelkezésben is, amely a vizsgálatunk tárgyát képező korszakból fennmaradt (1316-os, amelynek szószerinti ismétlése az 1323-as). A könyvárusoknak meg kellett esküdniük, és biztosítékot letétbe helyezni az eskü megtartásának szavatolására, hogy nem vásárolnak és nem adnak el újra használt könyveket, inkább csak közvetítenek az eladó és a vásárló között. A librariusoknak szakszerűen fel kellett becsülni az eladásra kínált könyvek árát, boltjukban feltűnő helyre kellett kitenni, közvetíteni kellett az esetleges vásárlók az eladó között úgy, hogy személyesen összehozta őket - egy font után négy pennyben megállapított maximális jutalékért - ami óriási fáradság 1.7 százalékos nyereségért (ha a könyvet egyáltalán sikerült eladni), a ráfordított idő és "raktári férőhely" tehát aligha térült meg. Nagyon valószínű, hogy a könyvkereskedők ezt nemcsak bosszantónak, de egyenesen elviselhetetlennek találták; és rendszeresen csaltak. Az egyetem tudta, hogy a könyvkereskedők csalnak, és újra meg újra megpróbálta engedelmességre kényszeríteni őket. Azt látjuk, hogy a librarii esküszövegei, amelyeket az egyetem fogalmazott, szinte sohasem kezdődtek egyszerűen úgy, hogy "ünnepélyesen megesküszöl, hogy ...". Ehelyett van egy rosszindulatú prológusuk, amely valahogy így szól: "Mivel egyes könyvárusok telhetetlen kapzsiságukban súlyos nehézségeket okoztak a hallgatóknak, és megakadályozták, hogy a feltétlenül szükséges könyveket be tudják szerezni, mivel a piaci árnál olcsóbban vásárolták fel könyveiket, majd felárral adták tovább, és alattomos cselekkel mesterségesen felverték az árakat... ezennel meg kell esküdniük, hogy etc." Egy 1316 júniusából származó dokumentumban, amikor a kedélyek különösen fel voltak ajzva, még a köszöntés is fenyegető volt: "Azoknak, akiket illet, üdvözlet Annak nevében, aki nem engedi meg, hogy a gonoszok vétkei büntetlenül maradjanak. Mivel gonosz cselekedeteik büntetlenül hagyása csak felbátorítja őket ..., mivel a librarii és stationarii, akik a védelmükről és anyagi gyarapodásukról gondoskodó egyetem hatalmának vannak alávetve, ismételten vétkesek voltak az egész egyetem jólétére ártalmas cselekedetekben, ezért az egyetem az ő javukra és a sajátjára elrendeli, hogy esküdjenek meg ..." És bár van néhány feddés a rontott szövegű exemplarokért, a szidalmak és az aprólékos részletekbe menő szabályozás, amelyre a librarii-nak és stationarii-nak meg kell esküdnie, ennél sokkal nagyobb részben vonatkozik a használtkönyv-kereskedés terén kifejtett, nem jövedelmező ágensi közvetítő tevékenységre. A dokumentumokból ismételten kitűnik, hogy a könyvkereskedők nem akarták az egyetem részéről megszövegezett és rájuk kényszerített esküt letenni. Egy alkalommal a stationarii és librarii csak akkor engedelmeskedtek, amikor az egyetemtől előzőleg néhány engedményt kaptak. Ennek az összeütközésnek a történetét két, 1316-ból származó dokumentum őrizte meg. Ennek az évnek a júniusában az egyetemi okiratok egy korábbi vitára utalnak (az időpont megadása nélkül), mikor a librarii et stationarii csak hosszas vonakodás után tették le az esküt. Most, mondja az irat, itt az ideje, sőt már régóta esedékes, hogy újból letegyék az esküt. De amikor testületileg az egyetem vezetői elé idézték őket, a könyvkereskedők nagy része megtagadta az eskütételt, mondván, hogy inkább elveszítik állásukat, minthogy ilyen szabályzat betartására esküt tegyenek. Ezért az egyetem feketelistára tett név szerint huszonkét embert, akiknek ezután nem jártak az egyetemi privilégiumok, és a velük való üzleti kapcsolat az egyetem minden tagjának, büntetés terhe mellett, szigorúan tilos volt. Egy másik irat 1316 decemberéből feljegyzi, hogy a librarii et stationarii testülete ismét megjelent az egyetem vezetői előtt, és megesküdtek, hogy alávetik magukat a szabályzatnak; tizennégy név van felsorolva. Első pillantásra ez szánalmas behódolásnak tűnik. Valójában azonban a szervezett ellenállásba ütköző egyetem tett engedményeket, bár ezt a dokumentum, mivel természetesen az egyetem jegyezte le a szöveget, nem ismeri el nyíltan. Nem világos, hogy mekkorák voltak az engedmények, mivel nincs meg az ezt közvetlenül megelőző rendelkezés szövege, amellyel ezt a változatot összehasonlíthatnánk. Egy változtatás mégis feltűnik, ez a librarii használtkönyv-bizományosként való ténykedésével kapcsolatos. Az 1312-es rendelkezésekkel való összevetés megmutatja, mi benne az új: 1316-ban a librariustól már nem kívánják meg, hogy futkosson az eladó után, összehozza a vásárlóval, és csak alázatosan nézze, amíg a pénz gazdát cserél. Maga a librarius is fel van jogosítva, az eladó megbízottjaként, az eladásra, azzal az egy kikötéssel, hogy megnevezi (sőt személyesen is bemutatja neki a vásárlót), ha az eladó ezt kéri, az eladás megtörténte után. De még így is, a libraire hasznának szigorú korlátozása változatlan maradt. A második és fontosabb engedmény a taxatiot érinti; ezután a taxatorok, a tarifák kiszabói, feladatkörét négy, az egyetem által választott librarius látja majd el, erről a kérdésről később lesz részletesebben szó.

Az egyetem tehát, ritka alkalmakkor, képes volt engedni is, hogy biztosítsa magának a könyvkereskedők hűségét. De a tizennegyedik század elejére az egyetemnek a legtöbb esetben már egy megfelelő kényszerítő érv volt a birtokában, egy fontos új előjog formájában: 1307-ben Szép Fülöpnek egy királyi rendelete (ordonnance) mentesített minden librarius universitatis-t a kereskedelmi adó, a taille megfizetése alól, és ez az előjog a következő uralkodók ideje alatt is megmaradt. Az érem másik oldala persze fenyegetés volt: ha nincs eskü, nincs adómentesség sem. Az egyetem tudatában volt a fegyver erejének, és nyíltan fitogtatta is: így az 1316 júniusi irat, amely röviden összefoglalja az egyetem és a könyvkereskedők közötti korábbi, időpont nélkül említett összetűzés történetét, élvezettel emlékeztet arra, hogy míg néhány könyvárus hajlott az eskü letételére, a többiek ellenezték, addig "az idő múltával rákényszerítette őket a szükség, nevezetesen az őfelsége Franciaország királya által elrendelt kereskedelmi adó, a taille, amely alól kizárólag az egyetem oltalma alatt állók élveznek felmentést" - és így felesküdtek. Ez a korábbi, időpont nélkül említett vita feltehetőleg 1307, az adómentességre vonatkozó királyi rendelet éve és az 1313-as rendkívüli hűbéri adó (taille) közötti időszakban játszódhatott le. Az egyetemi feljegyzés ugyanis azzal folytatódik, hogy mindenki esküt tett, Thomas de Senonis kivételével. Az 1313-as adójegyzék szerint csak három párizsi librariust adóztattak meg (mindegyiknek van második jövedelmi forrása is, és valószínűleg ez a körülmény járult hozzá megadóztatásukhoz). Egyikük Thomas de Senonis. De Thomas is rövidesen megadta magát: egyéni esküjének szövege fennmaradt, 1314 májusi keltezéssel; és mivel az úgynevezett "1313-as taille"-t ténylegesen 1313 decembere és 1314 júniusa között hajtották be Párizsban, a még éppen időben letett esküje valószínűleg egy utolsó pillanatban tett kísérlet volt az adófizetés elkerülésére. Egyébként, egyéni esküje alapján Thomasról megtudjuk, hogy stacionárius volt.

C. Az adójegyzékeken és más okiratokban szereplő könyvkereskedők

Az adó-(taille)mentesség olyan kiváltsága volt a könyves szakma tagjainak, amelyet nagy becsben tartottak. A modern tudomány számára azonban ez aligha nevezhető szerencsének. Az egyetem legkorábbi névjegyzékei a librarii és stationarii-ról, amelyeken 22 és 27 között van a nevek száma -, ha figyelembe vesszük, hogy egyesek esetleg kétszer is szerepelhetnek rajtuk -, 1316-ból származnak; az időben legközelebbi boltonkénti adójegyzékek 1313-as keltezésűek, de amint láttuk, gyakorlatilag minden könyvkereskedőt mentesítettek az adófizetéstől. (Például a Rue Erembourc de Brie-ről - amelyet a korábbi adójegyzékekből úgy ismerünk, mint ahol sűrűn egymás mellett lakott számos könyvárus, könyvkötő és főleg miniátor - egy rövid feljegyzés van 1313-ból: "Rue Erembourc de Brie: nichil" [Erembourc de Brie utca: semmi]). Következésképpen, ha olyan dolgokat szeretnénk megtudni, mint, hogy helyileg hol voltak találhatóak a libraire-ek, vagy hogy egymáshoz képest milyen anyagi helyzetben voltak, akkor kénytelenek vagyunk időben visszamenni az 1296-os és 1297-es adójegyzékekhez; és nem várható, hogy azok közül, akik 1313-ban egyetemi librarii voltak, soknak adóztatható üzleti forgalma lett volna már húsz évvel korábban is. Szerencsére az 1316 decemberi esküszöveg utcaneveket is megad azoknak az esetében, akik letették az esküt, és ez lehetővé teszi, hogy képet alkossunk az egyetemi könyvkereskedelem topográfiájáról erre az évre vonatkozóan. Ezek az emberek meglepően nagy számban szerepelnek az adójegyzékekben vagy más okiratokban: 1. Gaufridus Lotharingus, Rue Erembourc de Brie. 2. Guillelmus de Curia, Rue de Clos Brunel. Először a Szent Benedek kolostorban vagy annak környékén volt az üzlete, a Rue St. Jacquestól nyugatra (1296-os adójegyzék), de az 1297-es adójegyzék idejére már a Clos Brunel-re költözött, és még mindig itt volt az üzlete 1316-ban is. 3. Guillelmus le Grant, anglicus, Rue de Noyers. 4. Jacobus de Troanco, Rue neuve Notre-Dame. 1323-ra már özvegye, Margareta vette át a helyét, mint felesküdt librarius, kétségtelenül ugyanazon a helyen. 5. Johannes Brito alias de Sancto Paulo, Rue neuve Notre-Dame. Valószínűleg Thomas de St. Pol rokona és jogutóda, aki libraire volt a Rue neuve Notre-Dame-ban és szerepel az 1296-1300-as adójegyzékekben. 6. Johannes de Garlandia, Rue de Parcheminiers (vagy másik nevén Rue aux Escrivains). Szerepel az 1296-1300-as adójegyzékekben. 7. Nicolaus dictus Petit-Clerc, Rue St. Jacques. Szerepel ("Nicholas l'anglois" néven) az 1313-as adójegyzékben. 8. Stephanus dictus Sauvage, Rue Erembourc de Brie. 9. Thomas Normannus, Rue neuve Notre-Dame. Szerepel az 1297-1300-as adójegyzékekben, feltehetőleg az ő jogutóda Gaufridus dictus le Normant, akinek viszont Johannes dictus le Normant lépett az örökébe. Thomas 1316-ban stacionárius volt. 10. Thomas de Senonis, Rue St. Jacques. Szerepel az 1313-as rendkívüli adójegyzéken. Ez a Thomas is stacionárius volt, amint láttuk. A következőkben lesz még róla szó.

Ezeken kívül még a tizennegyedik század első feléből való egyetemi librarius-jegyzékekből származó néhány név szerepel fennmaradt kéziratokban. Három közülük úgy van említve mint kéziratmásoló, olyan kéziratoké, amelyeket legkorábbi (fennmaradt) librarius esküjük előtt írtak, ez felveti azt a lehetőséget, hogy egyszerű bérmunkásokként kerültek a könyves céhbe, és csak később jutottak el a bolttulajdonosi pozícióig: 11. Petrus dictus Bonenfant, aki az 1316 decemberi esküszövegben librarius, és a Rue de Bièvre-en van az üzlete. Majdnem nyolc évvel korábban úgy van feltüntetve, mint Arnold de Liège (Arnoldus Leodensis) Alphabetum narrationum-ának másolója a következő, Vendome-ban a Városi Könyvtárban fennmaradt kéziratban: "Anno Domini millesimo CCCVIII [N. S. 1309] ... in mense januarii fuerunt complete scripte iste pecie a Petro Bonopuero". 12. Thomas de Wymonduswold (Wymondlhold rontott alakban található az 1323-as esküszövegben), anglicus. Ő másolta Gratianus Decretum-át, és bele is írta a nevét (Párizs, Nemzeti Könyvtár), és egy biblia (Párizs, Sorbonne) is az ő munkája. 13. Johannes de Pointona (vagy Ponton, Ponitron), anglicus. Librariusnak mondja 1335-ben tett egyéni esküje, de mivel állandóan rosszul írták a nevét az egyetemi okmányokban, valószínűleg azonos egy glosszákkal ellátott Gratianus másolójával (Párizs, Nemzeti Könyvtár); amelyet tizenkét évvel korábban másoltak, a kolofonja tanúsága szerint: "Hoc opus complevit Johannes Anglicus de Puntonia a. D. MCCCXXII." Valószínűleg rokona annak a Guilelmus dictus de Pointona-nak, aki 1343-ban tette le az esküt. Az egyetemi okiratokban szereplő két másik librarius úgy szerepel a fennmaradt kéziratokban, helyesen, mint könyvárus. 14. Johannes de Remis, aki 1323-ban tette le a testületi esküt, és valószínűleg rá vonatkozik egy keltezetlen bejegyzés, amely Pál leveleinek egy tizenharmadik századi, jegyzetekkel ellátott kiadásában található (München, Bajor Nemzeti Könyvtár): "Johannes de Sacrofonte emit hunc librum a Johanne de Remis, librario Parisiensi." 15. Matheus Vavassor, aki 1342-ben tette le egyéni esküjét, boltja volt a Rue neuve Notre-Dame-on, ami egy Avicenna Fens-ének [Könyvek] (Liber .. De Naturalibus) egyik kéziratában (Párizs, Sorbonne) található, a vásárlás körülményeire vonatkozó bejegyzésből derül ki; a kéziratot 1352-ben vásárolták "ab uxore et executoribus Mathei Vavassoris, defuncti, quondam librarii in vico novo Beate Marie Commorantis." A dátumok alapján feltételezhető, hogy Matheus pestisben halt meg.

Az utolsó három név egy egész más világot tár elénk. Mindegyikük pompás, illuminált, vernaculáris (népi nyelven írt) szövegeket állít elő, kettő közülük biztosan, a harmadik valószínűleg illuminátor is, nemcsak librarius. Kirívó példái ezek a párizsi könyvárusok kettős életének: egyrészt, mint az egyetem felesküdött librariusai, alávetik magukat annak, hogy "Egyetem anyánk" úgy szidja őket, akár a rossz gyerekeket, amiatt a pici kis, egy font után négypennys haszonért, amihez úgy jutnak hozzá, hogy mocskos, használt könyveket adnak el tanároknak és diákoknak; másrészt az egyetemen kívüli luxuskönyv-kereskedelemben való részvételük révén a nemességtől száz fontot is megkapnak egy könyvért. Annak ellenére, hogy csak ezt a három nevet ismerjük, bizonyára más librariusok is voltak hasonló helyzetben, és a nevük, egy kis szerencsével, majd napvilágra kerül: 16. Gaufridus de Sancto Leodegario, Rue neuve Notre-Dame. Geoffroy de St.-Léger 1316-ban szerepel az egyetemi okiratokban, a júniusi feketelistán ("Gaufridus de vico novo" [a rue Neuve-ön lakó Gaufridus] néven), a novemberi egyéni esküjében (mint librarius juratus), és a decemberi testületi esküben, ahol a teljes neve és címe is meg van adva; az 1323-ból fennmaradt testületi esküben is szerepel a neve, de a következő ránk maradt 1342-es szövegben már nem. Valószínűleg rokona és jogutóda Johannes de Sancto Leodegarionak, aki szintén szerepel az 1316-os feketelistán, de azután többet nem említik. Már 1884-ben felfigyeltek arra, hogy Geoffroy neve (C'est Geufroi de St.-Ligier) vagy a G iniciálé sokszor előfordul egy kéziratban, Guiart de Maulins: Bible historiale-jában (Párizs, Bibliothèque Sainte Geneviève 22) a kódex illusztrációival kapcsolatban. François Avril legalább harminchat olyan kéziratot azonosított, amelyben a Sainte Geneviève 22 művésze szerepel, egyedül vagy közreműködőként, és Avril meggyőzően érvel amellett, hogy a művész tulajdonképpen nem más, mint a könyvárus Geoffroy de St.-Léger, ami azt jelenti, hogy Geoffroy egy igen jelentős boltot vezetett Párizs könyvkereskedelmének központjában. Körülbelül 1316 és 1337 között más miniátorokkal közösen is dolgozott, többek között az előbbi felsorolásban szereplő két szomszédjával is. A megbízói között volt Franciaország kancellárja, olyan nemesek, mint I. Lajos, Bourbon hercege, és két királyné: Magyarországi Clemence, X. Lajos második felesége és Burgundiai Johanna (Jeanne de Bourgogne), VI. Fülöp felesége. Geoffroy termékei leggyakrabban lovagregények, Guiart de Moulins Bible historiale-ja és Franciaország nagy krónikája (Grandes chroniques de France) volt. Az eddigi irodalomban neki tulajdonított kéziratok jegyzékét lásd Avril bevezetőjében, melyet a Roman de Fauvel (Párizs, Nemzeti Könyvtár) ugyancsak Geoffroynak tulajdonított, legpompásabban illusztrált fakszimile kiadásához írt. 17. Thomas de Malbodio, Rue neuve Notre-Dame. Akárcsak szomszédja, Geoffroy, Thomas de Maubegue is szerepel három 1316-os egyetemi dokumentumban: a feketelistán, az egyéni esküjében, mint librarius (Geoffroyval egy napon tette le) és a testületi esküben, amelyet 1323-ban ő is letett, de 1342-ben már nem. Thomasnak Mahaut, Artois és Burgundia grófnője (1302-1329) volt az egyik állandó, egyetemen kívüli megrendelője. A legkorábbi adat 1313-as keltezésű, ekkor Mahaut két francia nyelvű könyvet vásárolt Thomastól nyolc párizsi fontért, a Voeux de Paon-t és egy szentek életét, Vie des sains-t. 1316-ban felkelők törtek be Mahaut hesdini kastélyába, és értékes tárgyakat pusztítottak el vagy vittek magukkal, többek között kétszáz font értékű könyvet. Ezeket a parlamenthez írásban benyújtott keresetében felsorolta; a Thomastól vásárolt Vie de sains is köztük volt. 1327 januárjában (mostani időszámítás szerint 1328) a hesdini költségjegyzékek jelentős pénzösszeg, nyolcvan párizsi font kifizetését jegyzik fel Thomas de Maubeuge-nek egy épületes történetekből álló gyűjteményért - szentek élete (talán az elveszett mű pótlására), a Szűzanya csodái és hasonló témák -, és száz fontot egy francia bibliáért. Még ugyanabban az évben fizettek Thomasnak azért is, mert a hesdini kápolna misekönyveit és breviáriumait restaurálta, illetve újakkal cserélte ki. Thomas más északi nemeseknek is szerzett be könyveket. 1323-ban feljegyezték, hogy Hainaut grófjának tizenhárom párizsi fontért - majdnem kétszer annyiért, mint amennyibe egy a Hainaut és Párizs közötti útra bérelt ló került - eladott egy "rommanch de Loherens"-t [azaz Lohengrin regényt]. Talán szintén a mi Thomas de Maubeuge-ünk volt az, aki 1349-ben eladott egy "roman de moralité sur la Bible"-t [erkölcsnemesítő regényt a Bibliáról] (kétségtelenül Guiart de Moulins-t) a későbbi királynak, Jó Jánosnak, az időpont azonban meglepően késői, ha figyelembe vesszük, hogy Thomas neve nem szerepel az 1342-es esküszövegben. Egy fennmaradt kéziratos könyvet, egy illusztrált Grandes chroniques de France-t 1318-ból (Párizsban, Nemzeti Könyvtár) teljes biztonsággal Thomasnak tulajdonítanak a díszes, vörössel írt bevezetőszövege miatt, amely jó szolgálatot tett úgy is mint reklám: "Ci commencent les chroniques des roys de France ... lesquelles Pierres Honnores du Neuf Chastel en Normandie fist escrire et ordener en la maniere que elles sont, selonc l'ordenance des chroniques de Saint Denis, a mestre Thomas de Maubeuge, demorant en Rue neuve Notre-Dame de Paris, l'an de grace Nostre Seigneur MCCCXVIII" A nagyméretű kötet legalább harmincegy miniatúrát tartalmaz, az első teljesen elfoglalja a szöveg kezdő lapjának felső felét, és kivéve, ahol körülvágták a lap szélét, a művészeknek szóló instrukciók megmaradtak a margón. Egészében a könyv minősége, ha olyan művészek munkásságával hasonlítjuk össze, mint Honoré mester vagy Pucelle vagy Geoffroy de St.-Léger korai munkái, másodrangú vagy még gyengébb. Nem tudjuk, hogy maga Thomas volt-e a kézirat miniátora is és készítője is, bár úgy tűnik, ez általános gyakorlat volt abban a korban. Azt azonban tudjuk, hogy ez a miniátor együttműködött Thomas kortársával és szomszédjával, Geoffroy de St.-Léger-vel két másik illusztrált kézirat elkészítésében: egy Roman de Graal (Párizs, Nemzeti Könyvtár) és a Grandes chroniques jelenleg a Musée de Castre tulajdonában lévő példánya esetében. Hogy Thomas vagy Geoffroy volt-e e két kézirat névleges "készítője", az nem ismeretes. 18. Richard de Montbaston, Rue neuve Notre-Dame. Ismeretlen okból Richard kétszer tette le az egyéni esküt 1338-ban, egyszer augusztusban és még egyszer októberben, mint librarius et illuminator. Az 1342-es testületi eskü szövegében is szerepel a neve. 1353 előtt halt meg (talán pestisben), mert Johanna, "az elhunyt Richard de Montbaston özvegye" ebben az évben tett esküt mint libraria et illuminatrix [könyvkereskedő és miniátor]. Az egyetlen biztosan Richard-nak tulajdonított kézirat egy illusztrált Légende dorée (Legenda Aurea) 1348-ból (Párizs, Nemzeti Könyvtár), amely a Thomas de Maubeuge-éhoz hasonló hirdetést tartalmaz a hátsó borító belsőn: "Richard de Montbaston libraire demourant a Paris en la Rue neuve Nostre-Dame fiste escrire cestel legende en francois, l'an de grace Nostre Nostre(!) Seigneur mil. CCC.XLVIII." A Legenda aurea-nak ezt a francia fordítását Jean de Vignay készítette (meghalt 1350 előtt), akinek a pártfogója Burgundiai Johanna, VI. Fülöp felesége, Jó János anyja volt. Szövegét tekintve a fennmaradt másolatok közül az eredeti mintához legközelebb álló példány. Nem tudni, kinek készítette Richard ezt a könyvet, de a francia királyi könyvtárhoz tartozik, mikor ez a gyűjtemény először jelenik meg a nyilvánosság előtt, 1518-ban, ami arra enged következtetni, hogy a másolatot egy a királyi udvar köréhez tartozó személy rendelhette meg. Illusztrációi - akárcsak a Maubeuge Krónikájában találhatóak - mesterember kezére vallanak, nem többre. Ebben az esetben teljes bizonyossággal állíthatjuk, hogy az illusztrációk, sőt az egész mű Montbaston munkája, mivel az egyetemi esküszövegben külön ki van emelve róla, hogy miniátor. Három másik fennmaradt kéziratban közös munkát végzett szomszédjával, Geoffroy de St.-Léger-vel: Párizs, Arsenal: Lancelot; Párizs, Nemzeti Könyvtár: Roman de Thébes és Histoire de Troie; és Párizs, Nemzeti Könyvtár: Roman de Godefroi de Bouillon et de Saladin 1337-ből, ez az utolsó biztos időpont arra vonatkozóan, hogy Geoffroy még életben volt. Mivel úgy tűnik, hogy kettejük közül Geoffroy volt az idősebb, körülbelül egy generációval, és mivel Richard 1338-ig nem volt libraire, feltehető, hogy e három kézirat esetében Geoffroy volt a vállalkozó, aki "alkalmazta" Richardot, hogy segítsen az illusztrációk elkészítésében. Szeretnénk hangsúlyozni, hogy ez a három ember, Geoffroy de St.-Léger, Thomas de Maubeuge és Richard de Montbaston, és kétségtelenül még sokan mások, akiknek a nevét még nem ismerjük, felesküdt egyetemi librarii voltak (amit egyébként Párizs összes könyvárusától elvártak), de nem voltak stationarii. A kezük alól szinte futószalagon kikerült luxus könyvek, amelyek a gazdagok, a királyok, a nemesek, a főpapság, az előkelő és gazdag polgárok, az haute bourgeoisie számára készültek, semmilyen kapcsolatban nem álltak azzal a fajta sokszorosítási technikával, amelyet a stacionáriusok honosítottak meg, a kölcsönzés céljára való exemplar-peciae készítéssel, amelyet 1304-től, de lehet, hogy már korábban is, a párizsi egyetem szabályozott. Ezek az emberek inkább annak az Herneis le romanceurnek a szellemi utódai, aki fél évszázaddal korábban népkönyvekkel látta el (innen a gúnyneve) az írni-olvasni-tudást frissen elsajátított felsőbb osztályokat boltjából, amely a templom [a Notre Dame] főkapuja előtt állt, ott, ahol a Rue neuve Notre-Dame a katedrális előtti térre nyílt. Egy kéziratba, Justinianus törvénykönyvének francia fordításában (Giessen, Egyetemi Könyvtár, kb. 1250) Herneis kolofonként bejegyzett egy olyasféle hirdetést, mint amilyet Thomas de Maubeuge írt 1318-ban vagy Richard de Montbaston 1348-ban: "Ici faut Code en romanz, et toutes les lois del code i sont. Explicit. Herneis le romanceeur le vendi, Et qui voudra avoir autel livre, si viegne a lui, il en aidera bien a conseillier, et de toz autres. Et si meint a Paris devant Nostre Dame." A kézirat alakokkal díszített iniciáléit Robert Branner szerint a Bari műhelyben készítették Párizsban az 1250-es években. Hogy maga Herneis volt-e a mester, aki ezeket készítette (és ebből következően a Bari műhely tagja), nem tudjuk; de kétségtelenül ő volt a kézirat másolója és eladója is, mivel a kolofon szövegét és a kézirat szövegét egy kéz írta. A legfontosabb különbség egy olyan ember, mint Herneis és az előbb bemutatott három személy között az volt, hogy, mivel Herneis az 1250-es és 60-as években dolgozott, valószínűleg nem kellett esküt tennie a párizsi egyetemnek. A tizennegyedik században Geoffroyt, Thomast és Richard-t kötelezték az eskütételre, de ez alig volt hatással arra, hogy milyen típusú könyveket csináltak, és egyáltalán semmi hatása nem volt sem a sokszorosítási módszereikre, sem arra, hogy milyen árat kértek a munkájukért. Számukra az egyetemi eskü letétele alig volt több formalitásnál, szükséges rossznál, az esetleges apróbb kellemetlenségeket ellensúlyozták az így szerzett előjogokkal járó előnyök, és az egész nem sokat változtatott azon, hogyan keresték a kenyerüket.

A gazdagok számára készült latin nyelvű kéziratokkal összefüggésben Branner és De Hammel megemlíti Nicolaus Lombardust, egy olyan régebbi kiadót, akinek a termékei ismertek. Nicolaus szerepel a Sainte Geneviève la Grande-nak a század közepéről származó adójegyzékein, és 1254-ben kezességet vállal Nicolaus pergamenkészítő özvegyéért, Odelináért, mikor az eladja a házát. A párizsi Nemzeti Könyvtár 9085. számú kódexének egy bejegyzése számol be annak a megbízásnak a részleteiről, amelyet Gui de la Tour-tól, Clermont püspökétől (1250-1286) kapott, egy többkötetes magyarázatos Biblia beszerzésére. Nicolaus venditor librorum [könyvkereskedő] feladata az volt, hogy másolóról gondoskodjon és átvegye a fizetséget (40 párizsi font, és két használt könyv.) Nicolaustól, akárcsak Herneistől nem követelték meg az egyetemi esküt.

D. Egy stacionárius család (kb. 1270 - kb. 1342)

A kereskedelmi adójegyzék (taille) és más okiratok átnézése meglepően eredményes volt, lehetővé tette, hogy ugyanannak a könyvesboltnak négy egymás utáni tulajdonosát azonosítsuk, három közülük (de az is lehet, hogy mind a négy) stacionárius volt, és bizonyára ugyanannak a családnak voltak a tagjai. Sőt, szerencsénkre ez az a bolt, amelynek egy vagy valószínűleg két taxatiojegyzéke is maradt fenn - Párizsból nem is maradt több ilyen jegyzékünk. Az 1292-es adónyilvántartás feljegyzi a St. Jacques utca nyugati oldalán "Dame Marguerite, de Sanz, marcheande de livres" [Marguerite de Sanz asszony, könyvkereskedő] nevét. Ebben az évben az adófelügyelők ezen a részen "la meson mestre Jehan de Meun"-t [Jehan de Meun mester házát] vették kiindulópontnak, a Szent Jakab kapu előtt, a városfalon kívül, de anélkül, hogy feltüntették volna a jegyzéken szereplő nevekről, hogy mikor jelölnek a falakon kívüli, illetve belüli ingatlanokat, pedig ez segíthetett volna megtalálni Marguerite boltjának megközelítőleg pontos helyét. De annyit legalább megjegyezhetünk, hogy a jegyzéken Marguerite neve után közvetlenül "Gefroi, l'escrivain" [Geoffroi a másoló] neve áll. Más könyvárust ebben az utcában nem adóztattak meg 1292-ben. Marguerite asszony neve már nem szerepel a következő fennmaradt, 1296-os adójegyzékben; ehelyett az utca ugyanazon oldalán "Andri de sens, librere: 36s" [André de Sens, könyvkereskedő] nevét találjuk; ez az az Andreas de Senonis, stacionárius, akinek az exemplarjegyzéke a kölcsönzési díjakkal együtt fennmaradt 1304-ből (a fenti jegyzék tartalmáról részletesebben is szó lesz a későbbiekben). Az adófelügyelők 1296-os kiindulópontja a következő "A commencier au bout par devers Saint Jacques, en venant tout contreval", és Andreas neve a második a listán. Ebben az évben rajta kívül csak egy könyvárust adóztattak meg a Szent Jakab utcában, "Raoul le librere"-t [Raoul a könyvkereskedő], és az ő boltja az utca keleti oldalán volt. Geoffroy neve nem szerepel az 1296-os adónyilvántartásokban, de 1297-ben ismét megadóztatták, és a neve mellett a listán "Andri l'englois, libraire: 36s" [az angol András, könyvkereskedő] található - bár a megkülönböztető név eltér, mégis bizonyára ugyanarról az Andreas de Senonis-ról van szó. 1297-ben más könyvárust nem adóztattak meg az utcában, egyik oldalon sem. Ebben az évben az adófelügyelők ismét az utca végét vették állandó tájékozódási pontnak "De la Porte Saint-Jaque ..." [a Szent Jakab kaputól], az utca nyugati oldalán első Geoffroy neve, utána Andreas-é következik. Azt, hogy Andreas boltja milyen közel volt a Szent Jakab kapuhoz, érzékeltetheti még az is, hogy északabbra, a Mathurinusok kápolnája felé eső részen (az adófelügyelők itt jelölték meg ennek a területrésznek a végét 1296-ban és 1297-ben is) hány név van még az övé után. Míg Andreas és a kapu között csak egyetlen megadóztatható bolt van, közte és a Mathurinusok kápolnája között tizennégyet (1296) vagy tizenötöt (1297) találunk. Andreas (mint "Andri de Sens") később is szerepel ezen a helyen, és mindig ugyanazt a harminchat sous-nyi adót fizeti, ameddig csak fennmarad a kereskedelmi adó (1300-ig). Végül az 1313-as rendkívüli adó- (taille) nyilvántartásokban a következőt találjuk - azzal összefüggésben, hogy nem volt hajlandó letenni az egyetemi esküt - "Thomas de senz, libraire et tavernier" [Thomas de Sens, könyvkereskedő és kocsmáros] (a második, kocsmáros mesterséget talán az egyetemről való kizárása miatt választotta az első mellé). Ekkor az adófelügyelők a Szent Jakab utca nyugati oldalán északról dél felé járták a boltokat "Robert Roussel hotel-jétől Jean de Meun mesternek a kapun [városfalon] kívüli háza előtti kútig", de azért tudjuk elég biztosan megállapítani a bolt helyét, mert a jegyzéken Thomas neve után ismét "Geoffroy l'escrivein"-t találjuk. Thomas de Senonis, mint tudjuk, 1314 májusában egyéni esküt tett mint stationarius, egyedül ő van megemlítve név szerint, mint rossz, in malo példa az 1316 júniusi egyetemi feketelista bevezető indoklásában, és a neve szerepel olyan közös testületi esküszövegekhez (1316, 1323 és 1342 decembere) csatolt jegyzékekben is, amelyek nem tesznek különbséget a stationariusok és egyéb librariusok között. Thomas de Senonis-nak, számunkra rejtélyes módon, valami köze volt ahhoz a különös kézirathoz, amely a Párizs, Nemzeti Könyvtár Mazarine 37 megjelölést kapta. A Mazarine 37, amelyben a Szent Jakab kolostorban lakó dominikánusok ex libris-e látható, a Biblia könyveit tartalmazza a Genezistől a Zsoltárok könyvének végéig, az ívek valamivel több mint fele ugyanabból a Bibliából származik, a sok kifelejtett vagy elveszett részt pedig legalább három másik, ugyanolyan méretű Biblia íveiből pótolták, és emiatt a szövegben időnként átfedések vannak (azaz egyes szövegrészek kétszer is előfordulnak). Az ívek legtöbbször meg vannak számozva, akárcsak a peciák, és a korrektor aláírása is szerepel rajtuk; és sok másoló is hagyott jeleket a lapszéleken, hogy ne felejtsék el, hol tartanak a munkában. Ezenkívül egy egész sor bejegyzés is található ebben a szövegben, amelyek egy másik szöveg "kis peciái" végét jelzik ("pecia de minoribus" vagy "pecia parvarum"). A 178v fólión, ahol a 2 Paralipomenon szövege található, és ívvégződés van, alsó szélére valaki nagy betűkkel bejegyezte "Tomas de sens qui habitat" [Thomas de Sens, aki lakik]. Sem a bejegyzés formája, sem a megfogalmazása nem enged arra következtetni, hogy ez a tulajdonos neve lenne. Igen kevés konkrét, kéziratos bizonyíték maradt fenn annak alátámasztására, hogy a Bibliákat pecia-eljárással készítették volna. Azonban annak ellenére, hogy példányok nincsenek, egy Biblia mégis szerepel Sensék műhelyének exemplar-jegyzékében, abból az időből, amikor a bolt Thomas elődjének (apjának?), Andreas-nak a tulajdonában volt, de már akkor sem volt teljes az exemplar: "120 peciae, ebből kettő hiányzik". Nem tudunk elfogadható magyarázatot adni arra, hogy milyen kapcsolatban áll egymással a 120 pecia és a Mazarine 37 kézirat 39 íve (akár peciaknak nevezzük őket, akár nem); az előbb említett "kis" peciák száma 32 (feltehetően csak a méreteik voltak "kicsik", nem a szövegek hossza volt az elnevezés alapja). Nem valószínű, tehát, hogy a Mazarine 37 Thomas műhelyének exemplarja lett volna. De az elképzelhető, hogy a különféle, össze nem illő ívek között, amelyekből a Mazarine 37 össze van állítva, megtalálható a régi Sens exemplar néhány része is, főleg azért, mert a Mazarine 37 végül Thomas de Senonis Szent Jakab utcai szomszédainak [a dominikánusoknak] birtokába jutott. A széljegyzet valószínűleg tollpróba, talán Thomas egyik peciájának a címsorát (fejszövegét) másolta le valaki, minden különösebb cél nélkül, azt amelyik a 90-ik zsoltárral kezdődött. A közvetett bizonyítékok arra mutatnak, hogy a Marguerite, Andreas és Thomas "de Senonis" kronológiai sorrendhez még egy negyedik nevet is hozzá kellene tenni, a névsor elejére: Guillelmus de Senonis nevét. Nincs feljegyzés Guillelmus pontos működési helyére vonatkozóan, de az biztos, hogy egyetemi stacionárius volt, legkésőbb 1270 körül. Abban az évben a Notre-Dame cartulariuma szerint "Guillelmus dictus de Senonis, clericus, stacionarius librorum" [A Sens-belinek mondott Guillaume, klerikus, könyvkereskedő] Párizs püspökének egy közvetlenül a Szent Jakab kapu előtt fekvő tanyát adott el. Ezenfelül a megmaradás véletlenszerűsége révén sok olyan teljes exemplar peciae maradt ránk, amelyet Guillelmus de Senonis stacionárius kölcsönzött, és a tulajdonosi jelét minden pecia első foliója rektojának felső szélére jegyezte a következő formában:

XXXVIII tercii thom G. Senon. est

tehát a pecia száma, a munka címének rövidítése és a tulajdonos megnevezése. Általában, amikor egy műre a másolóknak már nem volt tovább szükségük, és az exemplar peciae-ket egybekötötték és kódex formában eladták, ezek a jelek ritkán maradtak meg: vagy akkor tűntek el, amikor a könyvkötő körülvágta az íveket, vagy a könyv új tulajdonosa szándékosan tüntette el őket. (Nincs okunk tehát feltételezni, hogy Guillelmus következetesen megőrizte az ívjelzéseit). Mégis legalább négy olyan peciákból összekötött kötet maradt ránk, amelyekben még megtalálható Guillelmus-nak egy vagy több ívjelzése: Pamplonai Katedrális: Aquinói Szent Tamás In tercio sententiarium; Párizs, Bibliothèque de la Mazarine: Guillelmus Brito Expositiones vocabulorum Bibliae; Troyes, Bibliothèque Municipale: Guillelmus de Militona Postillae super Ecclesiasticum, és Iohannes de Varziaco (Jean de Varzy) Postillae super librum Proverbiorum. Két másik, egyetemi exemplárokról másolt kéziratban az írnok - nem tudjuk, hogy minden különösebb cél nélkül vagy tudatosan - átmásolta az exemplar széljegyzetét is "Guillelmi Senonensis est" [Guillelmus Senonensis-é]: Vatikáni Könyvtár: Albertus Magnus De sensu et sensato, és Párizs, Bibliothèque de la Mazarine: Biblia konkordancia (108 peciából áll). A 108 peciából álló biblia konkordancia szerepel Andreas de Senonis 1304-es exemplar-jegyzékén. Ez várható is volt, abban az esetben, ha Andreas valóban Guillelmus utóda volt, és rámaradt a stacionárius üzlet árukészlete. Ezenkívül arra is felfigyelhetünk, hogy a 108 peciából álló konkordancia egy 1275 körüli, név nélküli taxatioban is szerepel. Valószínű, hogy ez a korábbi taxatio tulajdonképpen ugyanerre a stacionárius műhelyre vonatkozik, de egy harmincegynéhány évvel korábbi időszakra, amikor a bolt tulajdonosa még Guillelmus volt. Persze elég nagy a különbség a két jegyzék anyaga között, ahogy ez három évtized elteltével várható is: azoknak a műveknek, amelyeknek az 1275-ös jegyzéken meg volt állapítva a kölcsönzési díja, több mint kétharmada hiányzik az 1304-es jegyzékről, és még több olyan új cím van felvéve az újra, amely az 1275-ös jegyzéken még nem szerepelt. Mégis, éppen mivel hosszú idő telt el közben, a két jegyzék közötti pontos egyezések száma figyelemre méltó (bár nem vonatkozik az árakra, ezek ugyanis majdnem mind emelkedtek). Ha csak olyan műveket választunk példáknak, amelyek nem számítanak tananyagnak (ez ugyanis feltehetően kapható volt a kereskedők nagy részénél) láthatjuk, hogy mindkét exemplar-jegyzék tartalmazza Johannes de Siccavilla 14 peciából álló De principiis rerum-át, a 47 peciából álló, "Precinxisti" kezdetű prédikációgyűjteményt, Mauritius de Pruuinis (Maurice de Provins) distinctióit, egy 84 peciából álló gyűjteményt, Nicolaus de Biard (Nicholas Biard) 69 peciából álló prédikációit vasárnapokra és ünnepnapokra, de dominicis és de festis, és még sorolhatnánk. Mindkét jegyzékben szerepel tizenegy kánonjogi mű, bár az 1275-ös jegyzék nem tartja szükségesnek megadni, hogy hány peciából állnak. A legfontosabb egyezés Szent Tamás munkáinak exemplar-jegyzéke esetében mutatkozik: mind a tizenkilenc cím, amely az 1275-ös jegyzékben megtalálható, szerepel az 1304-es jegyzékben is, és a legtöbb esetben még a peciák száma is azonos (még a különbségek esetében is elírásra gyanakodhatunk: például a számjegyek egyszerű felcserélésére a -XVI és X-VI-nél, a Questiones de veritate [Kérdések az igazságról] peciaszámánál. Elfogadjuk tehát munkahipotézisnek, hogy az 1275 körüli taxatio Guillelmus de Senonis exemplarjait sorolja fel. Egy bizonyos limoges-i Pétertől (Petrus Lemouicis) (meghalt 1306) is származik egy kevésbé lényeges adalék feltevésünk alátámasztására. Jean de Hauteville Architrenus-áról készített másolatának (Vatikán), egyik üres foliójára Peter nem hivatalos elszámolásokat jegyzett fel, ezek majdnem mind könyvmásolással kapcsolatosak. Ebben van egy megjegyzés: "kifizettem Guillelmus de Senonisnak a De proprietatibus rerum-ot, Thomas Summajának 2. részét és a Contra Gentiles-t". Mindhárom mű szerepel az 1275-ös taxation (és Andreas 1304-es jegyzékén is). Szent Tamás munkáival kapcsolatban véletlen egybeesésre is gondolhatnánk, azon az alapon, hogy ebben az időszakban feltehetőleg bármelyik stacionárius kölcsönözte ezeket a műveket (bár, amint később látni fogjuk, ez kétes feltevés), de Bartholomaeus Anglicus De proprietatibus rerum-át az egyetemi stacionáriusok nem másoltatták olyan magától értetődően (A De proprietatibus rerum kézirat, amelyet Péter másolt és a Sorbonne-ra maradt, ma is megvan a párizsi Nemzeti Könyvtárban). Végül még azt is érdemes megemlíteni, hogy a két taxatio, az 1275 körüli és az 1304-es, a fennmaradt iratanyagban egymás után következik. Hogy csak ez a kettő maradt fenn és együtt maradtak fenn, annak az lehet a magyarázata, hogy ugyanannak a műhelynek az anyagát foglalják jegyzékbe. Vajon ez a műhely ugyanazon a helyen volt már Guillelmus idejében is, ahová a későbbi adójegyzékek helyezik Marguerite, Andreas és Thomas üzletét, vagyis nagyon közel a Rue St. Jacques nyugati oldalának déli végéhez? Minden okunk megvan rá, hogy ezt feltételezzük. Az éles szemű olvasó már bizonyára tudja már, hogy Marguerite, Andreas és Thomas de Senonis boltjának helye nem a Szent Jakab kapuhoz, hanem a Szent Jakab dominikánus kolostorhoz való közelsége miatt volt fontos. A kolostor az utca nyugati oldalán állt, a kapu pedig, amely tőle kapta a nevét, a kolostor déli oldalánál zárta le az utcát. Bizonyára nagyon előnyös lehetett egy tizenharmadik század végi párizsi stacionárius számára, hogy gyakorlatilag a dominikánusok küszöbén ült, és nem volt versenytársa a közelben. Azt figyelhetjük meg, hogy Andreas mindenesetre kihasználta ezt az előnyt, ugyanis az 1304-es kölcsönzési árjegyzékén tekintélyes számban szerepeltek dominikánus szerzők: Aquinói Szent Tamás kb. harminc munkája, kb. húsz Szent Albert munkái közül, Nicolaus de Gorran (Gorham) nyolc műve, Nicolaus de Biard két hosszabb munkája - egy teljes prédikációciklus egész évre és egy bibliai distinctiones sorozat (összesen 129 pecia), és számos magában álló (nem gyűjteményes) mű: a dominikánus biblia konkordancia, Robertus Kilwardby, Guillelmus de Malliaco, Jacobus de Voragine stb. munkái. Már az előzőekben is említést tettünk olyan forrásokról, amelyekből kiderül, hogy Guillelmus de Senonis kínálatában is szerepeltek művek legalábbis néhány dominikánus szerzőtől - ilyen például Aquinói Szent Tamás a Sententiae-ről írt művének egy fennmaradt, Guillelmustól származó exemplarja, utalások Albertus De sensu et sensato-jának és a Biblia konkordanciának szintén Guillelmustól származó exemplarjaira, és Pierre de Limoges (Petrus Lemouicis) feljegyzése, hogy kifizetette Guillelmusnak az Aquinói Szent Tamás két másik művéért járó munkadíjat. Ha az 1275 körüli kölcsönzési jegyzék, amelyről azt hisszük, hogy az övé, valóban az övé volt, akkor Aquinói Szent Tamás munkáinak hosszadalmas felsorolása megerősíti azt a benyomásunkat, hogy Guillelmus boltja kapcsolatban állt a dominikánusokkal (bár Nagy Albert munkái érdekes módon hiányoznak). Feltevésünket azonban legszilárdabban a pamplonai katedrális MS. 51. számú kéziratára alapozhatjuk, ez Guillelmus de Senonis exemplarja, Aquinói Szent Tamásnak a Sententiae harmadik könyvéről írt műve. P. M. Gils alapos munkája sok idevágó tényt tár fel. Először is, a Pamplona 51 nem csupán ennek a műnek a legkorábbi fennmaradt stacionárius exemplarja, hanem a legkorábbi, és valószínűleg az egyetlen exemplar, amelynek a létezéséről bizonyítékunk van. Ez az exemplar bizonyíthatóan forgalomban volt már 1272 előtt (Párizs, Nemzeti Könyvtár) ezt közvetlenül Guillelmus exemplarjáról másolták, és az ebben az évben [1272] elhunyt Gerard d' Abbeville (Gerardus de Abbatisvilla) hagyta rá a Sorbonne-ra) - azaz még Szent Tamás életében, a párizsi Szent Jakab kolostorban való utolsó tartózkodása idején készült. Meg kell azonban említeni, hogy a Sententiae magyarázata valószínűleg Aquinói Szent Tamás legkorábbi ránkmaradt műve (1254-1256), és általában úgy gondolják, hogy később átdolgozták. Szó szerint nagy számú módosítás látható Guillelmus exemplarjában: az eredeti szöveget áthúzták, a betoldásokat pedig a lapszélre írták, vagy fóliókat, sőt még néhány teljes peciát is kicseréltek. Mivel a Pamplona 51 hosszú ideig forgalomban volt, és igen sok olyan másolat készült róla, amelyek szintén fennmaradtak, láthatjuk, milyen volt az eredeti szöveg, a korábbi másolatokban, és azt, hogy milyen lett a revideálások után, a későbbi kéziratokban. Nyilván valaki, akár Szent Tamás, akár más, tudott módosításokat végezni az exempláron, már az után, sőt talán jóval később, mint hogy Guillelmus forgalmazni kezdte. Tehát bár a Pamplona 51, bár nem teszi meg nekünk azt a szívességet, hogy elárulja Guillelmus címét, mégis mivel Szent Tamás egyik legfontosabb művének első és hosszú ideig forgalomban levő exemplarja, az hogy ő forgalmazta, Guillelmus-t teszi meg a Szent Jakab kolostorban élő dominikánusok "hivatalos stacionárius"-ának. És ha, mint Gils gondolja, a módosítások magától Szent Tamástól származnak, akkor egy szinte partneri kapcsolat is elképzelhető a kolostor és a stacionárius között. Lehet, hogy van még egy másik hivatkozás is Guillelmusra 1264-ből, de nem azonosítható teljes biztonsággal, és az értelme sem világos. Egy Guillelmus de Senonis-t mint egy négy- (korábban öt-) kötetes illuminált Biblia másolóját említik a feljegyzések; a Biblia a Lille melletti Loos cisztercita rendjének tulajdonában volt (most Lille, Bibliothèque Municipale). Az utolsó kötet kolofonjában ez olvasható: "anno domini MCC sexagesimo quarto scripta fuit hec biblia a Guillermo Senonensi et diligenter correcta secundum hebreos et antiquos libros a fratre Michahele de Novirella tunc priore fratrum predicatorum Insulensium et capellano domini pape, expertissimo in biblia." Jelenleg nem tudjuk megmagyarázni, miért van ez a szöveg úgy megfogalmazva, mintha múltban történtekre vonatkozna ("scripta fuit" [írta] a "scripta est" [írja] helyett, "tunc priore" [akkori prior] és nem egyszerűen "priore"), lehet, hogy nincs az egésznek semmi jelentősége, de mégis zavaró az eltérés. Vajon ez az írnok, Guillelmus de Senonis azonos a párizsi stacionárius Guillelmus de Senonis-szal? Jó okunk van feltételezni, hogy igen. A kolofón dátuma, 1264 vonatkozhat olyan emberre, aki 1270 körül már stacionárius volt. Még fontosabb az a tény, hogy akárcsak Guillelmus a stacionárius, az írnok Guillelmus is kapcsolatban volt a párizsi dominikánusokkal, Michael de Novirella személye révén. Michael a flandriai Neuvirelleből származott. Anyja, Beatrix jogán élvezte flandriai és hainauti Johanna és Margit támogatását, és béthunei Mahaut-ét; és Johanna (1244) és Mahaut (1258) végrendeletében is úgy szerepel, mint egyik végrehajtó. Kétségtelenül a párizsi Szent Jakab kolostorban folytatott tanulmányokat, itt lett "expertissimus in biblia" [igen járatos a Bibliában]. Nem kétséges, hogy a kolostorban volt abban az időszakban, amikor Hugo de Sancto Caro vezetése alatt a párizsi dominikánusok alapos vizsgálat alá vették a szentírás szövegét a héber és a hiteles latin változatokkal való egybevetés alapján ("secundum hebreos et antiquos libros"), hogy megszerkesszék az első correctoria-t [javított változat], az 1240-es években. Valószínűleg Hugo de Sancto Caro, a franciaországi rendfőnök, későbbi bíboros (1244-től) segítségével, és biztosan a jóváhagyásával, nevezték ki Michaelt a Lille-i Szent Jakab dominikánus kolostor priorjává (1264-ben, de Flandriai Johanna végrendeletéből ítélve talán már 1244-ben prior volt) és IV. Orbán pápa káplánjává (1264-ben halt meg). A Michael után következő priorra 1275-ből találunk utalást, és egy 1276-os dokumentum külön megemlíti, hogy Michael már nem él. Guillelmus, a stacionárius 1270-ben már Párizsban volt, kétségtelenül a dominikánus rendház szomszédságában, és biztosan készített könyveket a párizsi dominikánus szerzetesek számára. Az sem kétséges, hogy Michael de Novirella a párizsi kolostorban tanult, valószínűleg az 1240-es években, mielőtt a lille-i kolostor élére került. Hogyan egyeztethetőek össze ezek a tények a loosi ciszterciták bibliájának kolofonjával? Először is, mivel nem valószínű, hogy Michael egy nagy kolostor priorjaként az ötkötetes biblia "korrektora" lett volna e szakkifejezésnek a középkori könyvszakmában használatos értelmében, véleményünk szerint a kolofón arra tesz utalást, hogy Michael tagja volt annak a dominikánus csoportnak, amely a Lille-i biblia alapjául szolgáló szöveget korrigálta. Hihetőnek tűnik, hogy Michael 1264-ben, mint Lille-i prior megbízta Guillelmus de Senonis-t Párizsban, hogy másolja le a javított szövegű dominikánus bibliát a párizsi Szent Jakab kolostor egy hiteles exemplarjáról, a Lille-i Szent Jakab kolostor számára, és hogy végül ez a biblia a ciszterciták tulajdonába ment át. De hasonlóan elképzelhetőnek tűnik az is, hogy a loosi ciszterciták mentek Michaelhoz és kérték meg, mint párizsi kapcsolatokkal rendelkező dominikánust, hogy járjon közbe annak érdekében, hogy másoljanak nekik egy "javított szöveg"-et. Ezzel a második feltevéssel áll összhangban az a tény, hogy a Lille-i biblia első iniciáléja nyilvánvalóan egy kolostori szerzetest (cisztercitát?) ábrázol, és nem dominikánus kolduló barátot, mint amilyen az úgynevezett dominikánus "exemplar" megfelelő helyén található (Párizs, Nemzeti Könyvtár, 1250 körül). Ha e két magyarázat közül valamelyik igaz, akkor Guillelmus de Senonis, a későbbi stacionárius 1264-ben részben, sőt esetleg egészen másoló munkából élt, valószínűleg a párizsi dominikánusok szolgálatában. Megemlíthetjük még, hogy az 1275 körüli kölcsönzési árjegyzék, mely kétségkívül Guillelmus jegyzéke volt - kölcsönzésre ajánl egy bibliaszöveget, annak ellenére, hogy peciamódszerrel készült Bibliát gyakorlatilag nem ismerünk. A tényleges Lille-i biblia azonban nagyon távol áll attól, amit a peciamódszerrel készült Biblia fogalom alatt értünk. A Lille-i biblia azoknak a többkötetes bibliáknak a csoportjába tartozik, amelyek az 1260-as, 1270-es évekből származnak, pompás illuminációkkal vannak díszítve, ikonográfiájuk hasonló alapelemekre épül, melyek hasonlóan vannak elrendezve és egymással kimutathatóan kapcsolatban is állnak; e Biblia-csoportból azok, amelyeknek a lelőhelye megállapítható, flandriai és artois-beli tulajdonosok birtokában voltak, bár ez nem jelenti szükségszerűen azt, hogy ott is másolták és illuminálták őket. A tudósok azt állítják, hogy szövegbeli egyezéseket mutatnak a dominikánus "exemplar"-ral (Párizs, Nemzeti Könyvtár), de a megfelelések terjedelmét és jelentőségét még nem mutatták ki pontosan. A művészettörténészek még most is dolgoznak annak megfejtésén, hol lehetett az a központ, ahol készültek, Arras, Tournai, Cambrai, talán Liège és Párizs jöhetnek számításba mint lehetséges jelöltek. Amíg ezeknek a bibliáknak az eredete nem tisztázódik, sőt talán még azután is, a Lille-i Biblia másolójának azonosítása problematikus kérdés marad. Ha valóban Guillelmus de Senonis, a stacionárius volt a másolója, akkor ez lenne az egyedüli ismert eset, amikor Guillelmus is részt vett a luxus kereskedelem számára szánt nagyméretű, díszes könyvek készítésében. 1292-re Guillelmus de Senonis már valószínűleg meghalt, mivel a neve már nem szerepel az adójegyzékeken, és egy bizonyos Marguerite de Sanz asszony - feltehetőleg az özvegye - az egyedüli libraire a dominikánus rendház közelében. Bár a könyvesbolt nyilvánvalóan túlélte Guillelmust, eltűnődhetünk azon, vajon az egyetem (és főleg a dominikánusok) mit csináltak, mikor a városrészük legfontosabb stacionáriusát elvesztették. Elfogadta-e az egyetem, hogy egy asszony töltse be ezt az állást? (88) Nincsenek korabeli dokumentumok, amelyek választ adnának a kérdésre. A következő századból vett analógiák azonban mégis elárulnak valamit. Van rá példa, hogy mind a férj, mind a feleség esküt tett mint librarii et stationarii: megvan "Peronai Péter, klerikus és felesége Petronilla, stacionáriusok" esküje 1323-ból és "Lelandai azaz Martel Miklós és felesége Margit ... könyvkereskedők és stacionáriusok" esküje 1350-ből. Arra is van példa, hogy az özvegyek követték férjüket, mint az egyetemnek felesküdött librarii: például "Margit a néhai Jacob de Troanco felesége" (Jacobus de Troanco vagy Troancio vagy Troencio neve előfordul mint librariusé 1316-ban) 1323-ból; és "Ágnes, az elhunyt Guilelmus Aurelianensis özvegye, könyvárus" (Guillaume neve úgy szerepel mint librariusé 1342-ben) 1350-ből; és "Johanna, az elhunyt Richardus de Montebaculo özvegye, miniátor, esküt tett könyvkereskedő" (Richard de Montbaston úgy szerepel mint librarius vagy librarius et illuminator 1338-ban és 1342-ben) 1353-ból. A későbbi gyakorlat fényében és főképp szem előtt tartva, hogy milyen fontos volt ez a könyvesbolt a dominikánus tanárok és diákok számára, úgy gondoljuk, hogy Marguerite nem csak a boltot, hanem Guillelmus stacionáriusi funkcióját is örökölte férjétől.

Összefoglalva, a következő tények bizonyíthatóak Guillelmus de Senonis-szal, Marguerite de Sanz-szal, Andreas de Senonis-szal és Thomas de Senonis-szal kapcsolatban: több forrás bizonyítja, hogy a négy közül három (Marguerite kivételével) stacionárius volt; különböző forrásokból származó információkból az is kiderül, hogy három a négy közül (Guillelmus kivétel) ugyanazon a helyen működött egymás után, folyamatosan. Tudjuk, hogy az 1304-es taxatio Andreas nevére szól, és hogy a korábbi taxatio szorosabban kapcsolódik ehhez, minthogy merő véletlenséggel magyarázhatnánk. Azt is tudjuk, hogy Guillelmus a stacionárius név szerint említve van olyan kiadások ránk maradt példányain, amelyek mindkét listán megtalálhatók. Sőt, Guillelmus úgy szerepel mint legalább egy dominikánus mű egyedüli terjesztője, és valószínűleg olyan viszonyban volt (barátság? alárendeltség? üzleti kapcsolat?) a renddel, hogy egy már meglévő exemplart megváltoztatott, a rend kérésére. Az előbbi tényeket figyelembe véve a következőket állapíthatjuk meg: Guillelmus de Senonis stacionáriusnak boltja volt a Szent Jakab kapu mellett legkésőbb 1270-től, de valószínűleg már korábban is; az 1275 körüli taxatio az ő nevére szólt; Marguerite asszony (valószínűleg szintén stacionárius), Andreas és Thomas, mindketten stacionáriusok, Guillelmus jogutódai és bizonyára rokonai is voltak, kétségkívül az özvegye és valószínűleg a fia és unokája. Így ez az egy család, amely ugyanazon a helyen működött, háromnegyed évszázadon keresztül, legkésőbb 1270-től legalább 1342-ig, szolgálta stacionáriusi minőségben általában a párizsi egyetemet és konkrétan a Szent Jakab kolostorban folyó tanulmányokat. A Sens családra több generáción keresztül úgy tekintettek a párizsi tudósok, mint Aquinói Szent Tamás munkáinak "hivatalos" vagy legalábbis mértékadó kiadójára, abból a rendkívül érdekes bejegyzésből ítélve, amely Aquinói Szent Tamás De potentia Dei tizennegyedik század eleji kéziratának szélére van írva (most Bécs, Nemzeti Könyvtár). A tíz questiones De potentia-t, amelyet Szent Tamás itáliai tartózkodása alatt (1259-1268) írt, úgy tűnik egyenesen Guillelmus de Senonis-hoz vitték, amint Szent Tamás visszatért Párizsba, és ott készítették elő kiadásra 1269-1270-ben. A mű mind Guillelmus de Senonis exemplar-jegyzékében (kb. 1275), mind pedig Andreas de Senonis-éban (1304) szerepel. Körülbelül ötven évvel azután, hogy Guillelmus elkészítette első De potentia exemplarját az említett bécsi kézirat másolója a következő szöveget jegyezte be a 137-ik folió aljára (a 4. quaestiohoz fűzött argumentumok közé): "Frater Antoni: Non inveni soluciones argumentorum istius questionis in peciis Roberti. Surrexi itaque et adivi pecias illas antiquas priores Senonensis. Et cum in gravi dificultate inveneram peciam in qua erat hec questio, nichil ibi plus erat, quia pecia erat noviter scripta, sed erat spacium foliorum duorum relictum ad solutionem argumentorum. Et dixit [... törlés] quod querem residuum quia pecia antiqua est perdita." Az írnok a másoláskor egy bizonyos Robert peciáit használta (esetleg egy kalózpéldányt). A könyvkereskedőkre vonatkozó tizennegyedik századi egyetemi feljegyzések két Robertről tesznek említést, Robertus de Wigornia (Worchester) (1316) és Robertus Scotus (1342), de a szövegösszefüggésből nem állapítható meg, hogy stationáriusok voltak-e. Amikor a másoló észrevette, hogy Robert exemplarjából hiányzik egy szövegrész, kikereste azokat a peciákat, amelyekről tudta, hogy hitelesebbek - ezeket nemcsak antiquae-nak, hanem priores-nek is nevezik -, a "Senonensis"-ét, ezen ebben az időpontban Thomas de Senonis-t kell értenünk. Miután nem sajnálta a fáradságot ("in gravi dificultate"), hogy megkeresse Thomas boltjában a megfelelő peciát, a másoló megdöbbenve fedezte fel, hogy ebből is hiányzanak a quaestio-hoz fűzött magyarázatok. A Sens-peciában is csak két foliónyi, a hiányzó szöveg számára üresen hagyott helyet talált. "Azt mondta (ti. kétségtelenül Thomas), hogy az másolónak máshol kell keresnie a hiányzó részt." Ezért a másoló ezt a magyarázó jegyzetet hagyta (három és fél hasáb üres hellyel együtt) Antoni barátnak, a megbízójának. A jegyzet azt is "megmagyarázza", hogy a Sens-peciából miért hiányzik a döntő szövegrész: egy újramásolt peciáról van szó, az eredeti pedig elveszett. Ez nem meglepő annyi évtized elteltével, de ez még nem minden, mert a hiányzó részt sem a másoló, sem Antoni barát nem tudta később sem megtalálni, sőt a mai napig sem került elő. Igen valószínű, tehát, hogy az eredeti pecia vagy szinte azonnal elveszett, mielőtt még a teljes szöveg másolatát elkészíthették volna (nem maradt ránk egy példány sem), vagy pedig, és ez a még valószínűbb, ez a solutiones soha nem volt a Sens exemplar része, talán mert a Guillelmus exemplarjának forrásául szolgáló szövegből is hiányzott, mivel a stacionáriusnak tudomása volt arról (amint a két üres folió bizonyítja), hogy a szövegnek egy része hiányzik. Ennek a hiányzó résznek a későbbi története [ti. hogy soha nem került elő] megerősíti a másoló írnoknak azt a véleményét, hogy Szent Tamás művei Sens-tól származó exemplarjainak "prioritás"-a volt a többi másolattal szemben. Kezdetben Sens boltjának valóságos monopóliuma volt Szent Tamás munkáinak terjesztésére. Ezért, ha a Sens exemplarból hiányzott egy szövegrész akkor, - és ez érvényes Szent Tamás több munkájára is - ez a szövegrész gyakorlatilag elveszett az utókor számára.

E. Henricus Anglicus: stacionárius?

Nem vehetünk nyugodt lelkiismerettel búcsút a Sens nemzetségtől anélkül, hogy meg ne vizsgálnánk, milyen kapcsolatban állt egy bizonyos Henricus Anglicus ezzel a családdal: rokonuk volt vagy üzlettársuk, esetleg riválisuk? A kapcsolódási pont Aquinói Szent Tamás: Summa contra gentiles-ének párizsi exemplarja, amely 57 peciából áll, és szerepel mindkét fennmaradt kölcsönzési jegyzéken, Guillelmusén (1275 körül) és Andreasén (1304) is. Ez a ma már elveszett exemplar, amelyet a Contra gentiles-t közreadó Commissio Leonina szerkesztői alfának neveztek, a mű fennmaradt szövegei nyolcvan százalékának közös őse. A Contra gentiles-nek egy 57 peciából álló szövegében, amely most a párizsi Nemzeti Könyvtárban van, a négy pecia kezdetén a "h. englici" vagy "henr. anglici" [az angol Henriké] felirat található. Ezenfelül ezek a jelölések Guillelmus de Senonis-nak az előzőekben már bemutatott stacionárius jeléhez hasonló formában, és kétségkívül annak mintájára vannak elrendezve. Például a 81-ik folió rectojának felső szélén ez áll: "XXIa pea contra gentiles h. englici." [21. pecia, a pogányok ellen, az angol Henriké]. Ezeknek a külsőségeknek az alapján eltűnődhetünk azon, vajon Henricus Anglicus nem volt-e rokonságban - talán Marguerite ágán - a Sens családdal, és nem ő volt-e felelős a Sens exemplar (legalább) négy peciájáért, azokért, amelyekre ráírta a nevét. Ne felejtsük el, hogy Andreas de Senonis-t az 1297-es adójegyzéken "Andri l'englois" [az angol András] néven említik. Az utóbb említett párizsi kézirat számos rejtélyes vonatkozása azonban eleve kizárja ezt a túlegyszerűsítő feltételezést. Igaz ugyan, hogy a kéziraton megtalálható néhány olyan külső jegy, amely egy teljes pecia exemplart alkotó sorozatra jellemző: minden ív elején peciaszámok találhatók, a legtöbb peciát szignálta a korrektor és az is látható, hogy sok ív hosszában van kettőbe hajtva. Ez közös sorsa volt az állandóan forgalomban lévő, oda-vissza hordozott exemplar peciae-knek. Emellett még a peciák száma is megfelel a Sens jegyzékein található számnak - és annak a számnak is, amelyet a Contra gentiles szerkesztői a mű peciaeljárással másolt kéziratainak szélén találtak. De a kézirat keltezése és állapota körül valami nincs rendben. A másolók kézírásának formájából kiindulva (legalább két kézről van szó) a kézirat keletkezését inkább 1300 és 1320 vagy 1330 közé tennénk, nem 1270-re; és bár egyes peciák használtabb állapotban vannak, mint a többiek, a párizsi példány egyik peciája sincs olyan rossz állapotban, mintha egy több mint harminc évig (1275-1304) használatban lévő exemplárhoz tartozott volna. A döntő bizonyíték azonban nem a kézirat külsejével, hanem szövegével kapcsolatos. A Contra gentiles szövegkiadásának sajtó alá rendezői szerint ez nem lehetett a hiányzó alfa exemplar. A szövegben számtalan hiba és hosszabb szöveghiány található, amelyet az alfáról készült másolatok esetében nem tapasztalunk; és a párizsi példány 57 peciájában a szöveg nem ugyanazokon a helyeken válik szét ívekre, mint az alfáról készült másolatokban. Ez utóbbi eltérés különösen furcsa, ha figyelembe vesszük azt a tényt, hogy másolói igyekeztek a peciákat a szöveg egy megadott pontjánál befejezni, vagy úgy, hogy üresen hagyták a pecia utolsó hasábjának legalsó sorát vagy sorait (például 7, 8, 15, 16, 18, 20, 21. pecia), vagy éppen ellenkezőleg hozzátoldottak az utolsó hasábban a szöveghez egy vagy néhány sort (például 3, 9, 14, 17. stb. pecia). A sajtó alá rendezők világosan kimondják, hogy a külalak megtévesztő: és arra a következtetésre jutnak, hogy bárki, aki a most elemzett Nemzeti Könyvtárbéli példányt a Contra gentiles (más párizsi vagy egyéb) exemplárjának akarja tartani, annak figyelembe kell vennie a kutatásai során, hogy ez olyan exemplar, amelyről vagy soha nem készült másolat, vagy a másolatai mind elvesztek. Ezt az erre a példányra vonatkozó értékelést a Commissio Leonina publikálta 1930-ban, és feltehető, hogy ekkor még nem ismerték az exemplar-peciae rendszerű terjesztés furcsaságait és lehetséges változatait olyan alaposan, mint a későbbi kutatók. Ennek ellenére úgy tűnik, hogy ezzel a kézirattal kapcsolatban a helyes kérdéseket tették fel. Henricus Anglicus talán valóban rokona (nagybátyja vagy öccse?) volt "Andre l'englois"-nak, más néven Andreas de Senonis-nak, és részt vett abban a tizennegyedik század eleji elkésett kísérletben, amelynek célja a műhely elveszett exemplarjának rekonstruálása volt az eredeti szövegről készült másolatok alapján. De az is lehet, hogy Henricus Anglicus arra pályázott, hogy a riválisuk legyen, és az elemzett egy kalóz exemplar, amelynek a szövege szintén 57 peciára oszlott, hogy felületes hasonlóságot mutasson a Sens műhely eredeti exemplarjával. Azonban, bármilyen eredményre is jutottak a szövegkiadás készítői, akár az egyik, akár a másik változat az igaz, kétségtelenül azzal a szándékkal készült, hogy exemplarnak használják; de nyilvánvaló, hogy rosszul sikerült. A sajtó alá rendezőknek az a feltételezése, amelyet csak mintegy ironikusan vetettek fel, valószínűleg helytálló: azaz hogy az exemplárról rendkívül kevés másolat készülhetett, és nem maradt fenn egy sem. Tekintet nélkül arra, hogy a tényeket hogyan értelmezzük, valószínű, hogy valamikor a tizennegyedik század elején létezett egy párizsi stacionárius, akit Henricus Anglicusnak hívtak, és vagy jelentéktelen tagja volt a Sens családnak, amelynek a nevével mindenütt találkozunk, vagy sikertelen riválisa. Henricus Anglicus létezéséről mindezidáig csak az tanúskodik, hogy nevét említi a párizsi Nemzeti Könyvtár példánya.

F. A stacionáriusok száma egy adott időszakban

Néhány tanulmány, köztük a legújabbak közül is egy pár, "az" egyetemi stacionáriusról beszél. Más tanulmányok, bár kevésbé egyértelműen adják meg a tényleges számokat, az ellenkező végletet fogadják el, azaz hogy Párizsban csak úgy hemzsegtek a stacionáriusok, sőt már meglehetősen korán is sokan voltak. Vajon hány stationárius működött egyszerre? Bár erre a kérdésre lehetetlen megadni a pontos választ, legalább vizsgáljuk meg tárgyilagosan a fennmaradt bizonyítékokat, amelyeket minden ésszerűségre törekvő becslésnek figyelembe kell vennie. Kezdjük azzal, hogy a librarii száma (beleértve a stacionáriusokat is) elég alacsony volt, erről nem szabad megfeledkezni. Így például az 1316 június 12-i dokumentum arról számol be, hogy a könyvkereskedők "legnagyobb része" (maior pars) megtagadta, hogy letegye az egyetemnek az esküt, de a következőkben csak huszonkét embert sorol fel név szerint a feketelistán. Mikor a következő decemberben megegyezés született, csak tizenhárom eskütevő librarii neve szerepelt a listán; ha ez a szám jelentette a maior parsot (ami a dokumentum szövegéből logikusan következő, de esetleg mégis téves feltevés) a teljes létszám nem lehetett több huszonhatnál. Az 1323-as esküszövegben ismét előfordul a korábbi nevek közül tizenegy, és még jön hozzá tizenhét újabb, illetve a tizennyolcadik az egyik könyvkereskedő feleségéé, ez tehát összesen 28 név. Az az esküszöveg, amelyen kívül a tizennegyedik századból nem maradt fenn más dokumentum, kivéve az előbb idézett jegyzéket, azaz az 1342-es esküszöveg ismét huszonnyolc nevet tartalmaz. A 28-as szám ismétlődése gyanús, úgy tűnik, mintha az egyetemnek kötött létszámkerete lett volna, és meglehet, hogy valóban így is volt. Ha ez igaz, ez egy további kérdést vethet fel: vajon az egyetemnek esküt tett librariusok csupán egy zártkörű csoportot alkottak, amelyet Párizs librariusainak nagyobb közösségéből válogattak ki? Amint már mondottuk, a bizonyítékokból nem ez derül ki, hanem hogy a librarii universitatis körébe az összes párizsi librarius beletartozott. A probléma további adatokkal való alátámasztása céljából említjük meg, hogy az 1297-es adójegyzék csak 17 librariust sorol fel egész Párizsban: egyet a Szajna jobb partján, nyolcat a szigeten, végig a Rue neuve Notre-Dame-on, és további nyolcat a Szajna bal partján. Sajnos az 1297-es adójegyzék nem használ egységes terminológiát az egyes adófizetők foglalkozásának pontos megnevezésére (bár jobb az előbbi két jegyzéknél); de nyilvánvalóan nem támasztja alá azt az elképzelést, mely szerint a librarire-ek közössége meglehetősen nagy lett volna, és nagyobb lett volna a létszáma, mint az egyetem (későbbi) huszonnyolc librariusáé.

Egy második adatsor is fennmaradt a létszámról, de nem tudjuk, hogy mit kezdjünk vele. Az 1314-1354-es évekből 35 egyéni esküszöveg maradt fenn (37, ha beleszámítjuk azt a két esküt, amelyeket férj és feleség együtt tett le, de mindkét kettős eskü kétségtelenül csak egy-egy boltnak felel meg). Ezekből, az egyedüli olyan dokumentumokból, ahol különbséget tesznek a stacionáriusok és az egyéb librarii között, az derül ki, hogy az összlétszámnak kb. negyedrésze volt stacionárius: a 35 esküből nyolc (23 százalék) vagy a 37 névből tíz (27 százalék). Ezek az esküszövegek a véletlennek köszönhetően maradtak fenn, egy 41 éves időszakból csupán 35 eskü maradt ránk. Statisztikai szempontból nem sokat ér, ha ennek alapján úgy gondoljuk, hogy egész egyszerűen ki lehet számítani, hogy a 28 (vagyis általában a librariusok létszáma a feltevés szerint) egynegyede hét stacionáriust jelent bármely adott időpontban. Biztosabb talajon járunk, ha az eskütételek évét vesszük alapul. Így megfigyelhetjük, hogy Thomas de Senonis 1314-ben tette le a stacionáriusi esküt, Thomas le Normant 1316-ban, Iohannes de "Meilac" vagy "Meillar" (Bretagne-i helynév) 1323-ban, Petrus de Perona és felesége Petronilla pedig nem sokkal később ugyanabban az évben, és hogy mind az öt stacionárius (négy boltban) még mindig működött, egymással párhuzamosan, amikor a közös esküt 1323 szeptember 26-án letették. Bár nem lehettünk biztosak abban, hogy nem volt több stacionárius műhely ebben a konkrét időpontban, de legalább az bizonyítható, hogy nem volt kevesebb négynél. A század előző évtizedeiből fennmaradt, könyvekre vonatkozó rendelkezések megfogalmazása olyan benyomást kelt bennünk, mintha sok stacionárius működött volna. Amint már felhívtuk rá a figyelmet, a legkorábbi (1275, 1302) rendelkezések megszövegezése nem tesz különbséget a stacionáriusok és egyéb librarii között. Az 1302-es esküszöveg függeléke (amely 1302 és 1315 között íródott, valószínűleg a korábbi dátumhoz közelebb) viszont úgy szól hozzájuk, mintha csoportról lenne szó, három, csupán az exemplarok sokszorosításával és terjesztésével foglalkozó kikötésében: 1. "Hogy minden stacionárius (qui libet stacionarius) köteles kitenni a kirakatába a "saját tulajdonában lévő" (que ipse habet) exemplarok jegyzékét, a díjszabással együtt; 2. Hogy nem fog olyan exemplarokat forgalmazni, amelyeket előzőleg nem árazott fel vagy nem ajánlott fel az egyetemnek felárazásra; 3. "Hogy ezek a stacionáriusok (ipsi stationarii)" gyorsan és jó exemplarokat szereznek be a diákok javára és "saját hasznukra (et [ad] stationariorum utilitatem)" Egy negyedik rendelkezés azt helyezi kilátásba, hogy az esküszegőket a csoportból kiemelve megbüntetik: Ha a stacionáriusok (stacionarii) az esküszöveg bármely cikkelye ellen vétenek, "a suo officio sit ille qui hoc fecerit alternus peritus atque privatus ..." [hivatalától, aki ilyet tenne legyen mind eltávolítva, mint megfosztva]. 1316 decemberében az egyetemi szabályzat készítői már magától értetődőnek veszik, hogy több stacionárius is van, és így kezdenek egy egész sor, egymás után következő cikkelyt: "Nullus stationarius ..." tehát "Egy stacionárius sem..." ahelyett, hogy "A stacionáriusnak nem szabad ..." (Ezeket a rendelkezéseket a librariinak szóló intelmek követik, szintén "Nullus librarius ..." kezdettel). Több, egymással versengő stacionárius egyidejű működését tételezhetjük fel az ugyanebben a dokumentumban található kikötés alapján, mely szerint egy stacionárius nem utasíthatja vissza, hogy az exemplarjait kölcsönadja lemásolni versenytársának, ha az megfizeti a megállapított árat, és biztosítékot helyez letétbe. A dokumentumok tehát több, egy időben működő stacionáriusról tanúskodnak legkésőbb 1316 körül, de lehet, hogy már egy-két évtizeddel korábban is. A további adatok alapján inkább arra hajlunk, hogy nagyon kis számot mondjunk, minél korábbra megyünk vissza az időben, annál kisebbet. Különösen a következő rideg tényt kell valahogy összeegyeztetni az előbb elmondottakkal: amikor 1304-ben az egyetem vezetői hivatalosan megállapították Andreas de Senonis exemplarjainak másolási díját, a ránkmaradt feljegyzésből láthatjuk, hogy csak ez az egy stacionárius összesen 156 különböző művet kínált kölcsönzésre. Természetesen ezek között a művek között soknak rövid volt a szövege, a legrövidebb csupán két peciányi, és nagy részük kevesebb volt negyven peciánál. De több mint egy tucat exemplarjának lemásolásához 100 vagy még több peciára volt szükség, a leghosszabb pedig 270 pecia terjedelmű volt. Ez a taxatio véletlenül maradt fenn, ez az egyedüli ilyen jegyzékünk a tizennegyedik századi Párizsból, és ezért kevés alapot ad annak megítélésére, vajon Andreas exemplar-jegyzéke jellemző volt-e vagy éppen ellenkezőleg: annyira rendkívüli volt, hogy gyakorlatilag nem használható példának. Már maga az feltételezés, hogy Andreas műhelye egyáltalán hasonló volt a többi tizennegyedik századi stacionáriuséhoz, azt bizonyítaná, hogy nagyon kevés stacionárius működött. Nézzük csak meg, mi következik Andreas jegyzékéből: ha az 1323-ban meglévő mind a négy bolt ugyanolyan hosszú pecia-jegyzéket ajánlott kölcsönzői számára, mint Andreas 1304-ben, ez összesen körülbelül 600 művet jelentene, azaz ennyinek a másolásáért fizettek a könyvkereskedők, de pillanatnyilag tilos volt nekik ebből bármit eladni. Csak mikor az egyetem végül beleegyezett, hogy már nincs szükség rájuk, lehetett a használt peciákat összefűzni és eladni, kétségtelenül nagyon olcsón. Ezalatt azonban a stacionárius tőkéje be volt fagyasztva az exemplarokba, és a jövedelme a kölcsönzési díjaktól függött. Véletlenül fennmaradt egy korabeli irat, amely bizonyítja, hogy milyen nagy volt a különbség a kölcsönzési díjak és a könyvek előállítási költségei között. Az előbb már említett Pierre de Limoges (Petrus Lemouicis) egy kéziratra firkált elszámolásában nem csak a kifizetéseit jegyzi fel általában, hanem a[z egyetem által] jóváhagyott másolási díjtételeket is - vagy laponként vagy foliónként esetleg négy vagy hat lapos ívfüzetenként (quaterno, sexterno). Úgy tűnik, hogy a legkisebb megjelölt összeg quaternonként 2s., de más feljegyzések quaternonként 2s. 6d.-t, folionként 10d.-t (ez megfelel quaternonként 3s. 4d.-nak), sexternonként 5s.-t (ez quaternonként 3s. 4d.-nek felel meg), sőt quaternonként még 5s.-t is említenek. Különösen érdekes Petrus feljegyzésének két sora, az oldal struktúrájában elfoglalt helyük utal a közöttük levő kapcsolatra. Az első az a sor, amelyet már idéztünk: "Kifizettem Willelmus Senonisnak a Aquinói Tamás A dolgok tulajdonságaiért című művéért" stb. A másik így kezdődik: "Laurencius pro suo quaterno habens 5 sol." [Lőrinc a négy lapos ívért 5 solidust kap], ezt követi, mint rendesen, egy sor egyre nagyobb szám, Pierre folyó kifizetéseinek összege. Ha egy pillantást vetünk az 1275 körüli taxatio-ra - amely valószínűleg Guillelmus de Senonisé volt, vagy ha nem, akkor a konkurrencia és/vagy az egyetem gondoskodott volna róla, hogy az ő díjtételei is nagyjából azonosak legyenek az ezen a jegyzéken szereplő díjszabással - ebből kiderül, hogy a De propietatibus rerum 102 peciából állt (100 pecia szerepel Andreas de Senonis 1304-es taxatioján). Úgy tűnik tehát, hogy Pierre a Laurencius nevű írnoknak 5 s.-t fizetett minden lemásolt peciáért, az egész munkáért pedig több mint 500 solidust. De legyünk óvatosak, hiszen az is előfordulhat, hogy Laurenciust egy egészen más mű másolatának elkészítésével bízták meg; és vegyünk egy olyan összeget számításunk alapjául, amely Pierre alacsonyabb díjtételei közé tartozik, peciánként 2s-t. Még így is 200 solidus jön ki végösszegnek, és ez csak a másolás díja, a pergamen ára, amely tovább növeli a kiadásokat, nincs is beleszámítva. Vessük össze ezzel a stacionárius peciakölcsönzésből eredő jövedelmét - ez 4 s. (1304-ben 6 s.) volt az egész műért -, és ebből megértjük, hogy a stacionárius anyagilag képtelen lett volna olyan exemplárokat huzamosabban a kölcsönző listáján tartani, amelyekre nem volt állandó igény, tehát nem jártak elég gyorsan kézről kézre ahhoz, hogy a kölcsönzésekből megfelelő jövedelmet biztosítsanak neki. Egy ilyen helyzet szinte magától megteremti saját korlátait. A felszeletelhető "torta" nagysága, azaz a diákok száma és a pénzösszeg, amennyit peciakölcsönzésre tudtak fordítani nem nőtt látványosan. Ebből következően minden új stacionárius műhely felállítása azt jelentette, hogy a "tortá"-t egyre kisebb részekre kellett felvágni. Persze lehet, hogy a párizsi tankönyv-kölcsönzési piac elég nagy volt 1323-ban, és így elég kifizetődő volt ahhoz, hogy négy stacionárius is megengedhesse magának, hogy tartósan lekötve tartsa a hatszáz exemplar lemásoltatásához szükséges tőkét. De vajon elég nagy volt-e ez a piac ahhoz, hogy visszatérítse hat stacionáriusnak kilencszáz exemplar lemásoltatására fordított pénzét, vagy a feltételezett hét stacionáriusnak 1050 exemplar másolási költségeit? Vagy nyolcnak?, kilencnek? Ebből rögtön megérthetjük, hogy ha feltételezzük, hogy viszonylag magas volt a stacionáriusok létszáma, akkor egyszersmind fel kellene tételeznünk azt is, hogy egy óriási (eladatlan) könyvkereskedői kéziratállomány létezett raktáron, amelynek nagysága messze meghaladná a legnagyobb mai, nem elsősorban profitra dolgozó (tudományos) könyvkereskedők raktári állományát is. Ugyancsak arra figyelmeztet minket, hogy a stacionáriusok kevesen voltak, az Aquinói Szent Tamás egyes műveiről készült peciák történetének rekonstrukciója is, a Commissio Leonina Szent Tamás-kiadásainak előszavaiban. Ezek a tanulmányok gyakran bizonyítják, hogy előfordulhatott, hogy a pecia-sorozatokból voltak másodpéldányok, de olyan helyzet, amelyet - ha csak feltevésként is - úgy magyarázhatnánk, hogy kettőnél több stacionáriusbolt ugyanabban az időpontban, egyszerre kölcsönözte volna Szent Tamás valamelyik azonos művét, nem képzelhető el. Ellenben általában nyugodtan feltételezhetjük, hogy a peciasorozatok másodpéldányait ugyanaz a stacionárius készíttette el (nagy a valószínűsége, hogy a Sens klán egyik tagja), vagy azért, hogy ki tudja elégíteni a sok kölcsönzési igényt, vagy hogy folyamatosan le tudja cserélni az elhasználódott peciákat. Egyik saját tanulmányunk, amely Thomas de Hibernia (Thomas of Ireland) Manipulus florumának peciatörténete (a művet 1306-ban adta ki egy stacionárius), hasonló helyzettel foglalkozik: legfeljebb két exemplar van, és nyilvánvalóan ugyanaz a stacionárius készíttette őket. Más művek peciáinak története a jövőben esetleg módosíthatja a képet, de a pillanatnyilag birtokunkban levő adatok alapján úgy tűnik, hogy általában csak egyetlen stacionárius forgalmazott egy bizonyos művet. Ezt a feltevést alátámasztja az egyetem 1316-os rendelkezése is, melynek értelmében tilos a stacionáriusoknak megtagadni, hogy exemplarjaikat kölcsönadják esetleges vetélytársaiknak. A tiltások esetében általában feltételezhető, hogy azt a vétséget, amit megtiltanak, el is szokták követni. Tehát logikusnak érezzük azt a feltételezést, hogy az Andreas de Senonis 1304-es kölcsönzési jegyzékén szereplő művek és talán a Guillelmus 1275 körüli jegyzékén szereplőek is, más stacionáriustól nem voltak kaphatóak, s ezzel elejét vették a ritkán előforduló "kalóz"- kiadásoknak. Andreas jegyzékei a könyvtermés legjavát tartalmazták, azokat a műveket, amelyek igen keresettek voltak a századfordulón a teológiai és kánonjogi tanulmányokat folytató hallgatók és tanáraik körében egyaránt. Ha ez kizárólag az ő exemplarjainak jegyzéke, akkor az egyetemi igények kielégítésében nem jutott már hely erős vetélytársaknak. Azt is meg kell még említenünk, hogy a bölcsész- és orvostudományi karok számára történő pecia-másolásról fennmaradt adatok csak egy nagyon szerény volumenű tevékenységre engednek következtetni. A harmadik utalás arra, hogy a stacionáriusok kevesen voltak nem tényeken alapul, hanem azon, hogy nem hisszük csupán "véletlen egybeesések"-nek, ha egyetlen bolt vezetőinek nevével találkozunk mindenütt, méghozzá meglepően sokféle forrásban. Guillelmus de Senonis neve szerepel a Notre Dame irattárában 1270-ben, ő az első személy Párizsban, akit stacionáriusnak neveznek a dokumentumok, neve rajta áll több exemplar peciae-n, többek között Aquinói Szent Tamás egyik igen fontos exemplárján, amely lehet hogy már jóval 1270 előtt elkészült. Nevét kapcsolatba hozták három olyan művel, amelyek a két párizsi taxatio közül a korábbiban (1275 körülről) szerepelnek, az előzéklapon található korabeli utólagos bejegyzésen. Marguerite de Sanz (Sens) úgy szerepel mint a Szent Jakab utcán található egyedüli könyvesbolt tulajdonosa, az 1292-es adójegyzéken. Andreas de Senonis szerepel az 1296 és az 1297-es adójegyzéken és az 1304-es taxatio is megadja a nevét, ő a második olyan személy (Guillelmus után), akiről a legkorábban teljes bizonyossággal megállapítható, hogy stacionárius volt Párizsban. Thomas de Senonis neve szerepel az 1313-as adójegyzéken, 1314-ben letett egyéni esküjének szövege a legkorábbi ránkmaradt könyvkereskedői esküszöveg, ebben Thomas stacionáriusnak van nevezve. Ő a harmadik személy Párizsban (Guillelmus és Andreas után), akit Párizsban ezzel az elnevezéssel illetnek, és egyedül őt emeli ki személy szerint az 1316 júniusi feketelista éles hangú előszava, mint azt az egyedüli könyvkereskedőt, aki szembeszegült az egyetemmel egy korábbi összeütközés során (évszám nincs megadva, de 1313 előtt kellett lennie, mégis még mindig eleven volt az egyetem sérelme) Jobban meg kellene vizsgálnunk, hogy hogyan maradt ránk a két taxatio (az Andreas-é és a Guillelmus-é). Az előbbiekben némileg pontatlanul úgy említettük ezeket a jegyzékeket, mint amelyek "véletlenül maradtak fenn". Ez így is van, de sajátos értelemben. Mindkét jegyzék másolatát, közvetlenül egymás után, két tizenharmadik-tizennegyedik századi dokumentumokat (egyetemi iratok, pápai levelek, oklevelek, szabályzatok) tartalmazó kompendium őrizte meg számunkra (115). Bár ezek a kompendiumok nem törekednek teljességre (eklektikusak), és a kettő tartalma sem teljesen egyező, mégis félhivatalosnak tekinthetők, mivel nem egymás másolatai (sem egészben, sem részben), hanem tanúsítják egy nagyobb, a másolók által is hivatalos jellegűnek tartott dokumentum-gyűjtemény valamikori meglétét. Ennek ellenére a két kompendium, amelyben az 1240-1304 közötti időszakból vagy későbbről származó dokumentumok találhatók, csak két stacionárius taxatiot tartalmaz. Nem hiszünk a mesékben, és azt sem tartjuk valószínűnek, hogy a tizenharmadik század közepétől a tizennegyedik század elejéig terjedő időszakban sok stacionárius működött, de a sors úgy hozta, hogy csak egy családról maradjon nagy számú biztos nyom. Nincs mód rá, hogy forrásokra támaszkodó, megalapozott választ adjunk arra a kérdésre: hány stacionárius működött egyszerre [Párizsban], csak annyit állíthatunk, hogy legkevesebb négy bolt létezése kimutatható 1323-ból. Mégis nemcsak megengedhető, de hasznos is lehet, ha feltételezéseinket továbbvisszük, és papírra vetjük gondolatainkat, az előbbi tények alapján. Fordítsuk meg az időrendet. Úgy érezzük, hogy a gazdasági élet kemény valósága, az egyre csökkenő haszon bizonyára gondoskodott arról, hogy, 1323-ban és még ezután is kevés legyen a stacionárius, valószínűleg csak a feljegyzésben szereplő négy volt az összes. Véleményünk szerint még 1316-ban is valószínű, hogy Thomas de Senonis volt az egyetemi stacionáriusok (talán három vagy négy stacionárius) közül a nyilvánvalóan legfontosabb, részben annak az alapján, hogy 1313 előtt elég magabiztos volt ahhoz, hogy vállalja az egyetem által elrendelt bojkott kockázatát, mivel tisztában volt azzal, hogy túl fontos egyetemi igényt elégít ki ahhoz, hogy a bojkottot valóban alkalmazzák ellene. A századforduló körül, exemplar-jegyzékének hosszúságából és a művek fontosságából ítélve Andreas de Senonisnak minden valószínűség szerint csak igen csekély konkurenciával kellett számolnia, vagy legalábbis magánál jóval jelentéktelenebb versenytársakkal. Ami Guillelmus de Senonis-t illeti, véleményünk szerint fennáll annak a lehetősége, hogy, legalábbis a korábbi években, ő volt az egyetlen stacionárius Párizsban.

A. Az exemplárok kiválasztása

Hogyan választották ki a stacionáriusok, hogy milyen műveket kölcsönözzenek, és honnan szerezték be exemplarjaikat? Destrez, amikor elmagyarázta, hogyan működött a pecia-módszer, szabályozott eljárást mutatott be. Az egyetem tanárai, miután befejeztek egy új művet (mondjuk egy summát, előadássorozatot, sőt még florilégiumot is), maguk végezték a szerkesztői munkát és javították a reportatiot, egyetemi előadások esetében, vagy maguk nézték át nagy gonddal a sajátkezű példány másolatát, másfajta művek esetében, és ezt a hiteles szöveget adták a stacionáriusnak, aki azután ívekre (peciákra) osztott hiteles másolatot (exemplar) készített erről, majd a szerző kéziratával összevetve nagyon gondosan kijavította, és azután benyújtotta jóváhagyásra és a kölcsönzési díj megállapítása céljából az egyetem megbízottainak (delegátusok). Csak ezután lehetett kölcsönözni a peciákat. A Destrez úttörő munkássága óta eltelt fél évszázad folyamán kiderült, hogy a gyakorlatban ez az eljárás, legalábbis Párizsban, nem volt ennyire szabályozott. A legnyilvánvalóbb bizonyítékot erre Aquinói Szent Tamás munkáinak kiadásai szolgáltatják, de a magának a szabályzatnak a megfogalmazása is arra enged következtetni, hogy a folyamat eléggé véletlenszerű volt. Az a nehéz feladat, hogy beszerezzék az exemplarokat -, sőt még maga "a különböző fakultásokon folyó tanítás számára hasznos" művek (az egyetem csupán ezt írta elő) kiválasztása is - teljes mértékben a stacionáriusokra hárult. Ez a rendszer nem feltétlenül rossz, és még az is előfordulhatott volna, hogy jobban működik, mint valami más, nehézkesebb mechanizmus. Teljesen nyilvánvaló, hogy a stacionáriusok saját érdekeit szolgálta, hogy azokat a műveket kutassák fel és kölcsönözzék a diákoknak, amelyek valószínűleg nagyon keresettek lesznek, vagyis olyan műveket, amelyeket bármely egyetemi bizottság is szívesen kiválasztott volna erre a célra. Ha összevetjük a fennmaradt két taxatiot, a piaci hatóerők működését tapasztalhatjuk. A korábbi, 1275 körüli jegyzék egy körülbelül harminc exemplarból álló anyagot tartalmaz, az egyházatyák és olyan tizenegy-tizenkettedik századi teológusok munkáit, mint Anselmus, Bernardus és a viktorinusok, és ebből kizárólag csak Szent Ágostonra esik tizenöt exemplar (a legtöbb kolligátum). Az a stacionárius, akié ez a jegyzék volt (valószínűleg Guillelmus de Senonis) nyilvánvalóan rosszul ítélte meg, hogy mire van szüksége a közönségének. A jegyzékén szereplő művek legnagyobb részének esetében semmilyen fennmaradt kéziratos forrás nem bizonyítja, hogy ezeket a műveket exemplarokról másolták. Valószínűleg a kereslet hiányával, aminek több oka volt (részben kézenfekvőek, részben összetettebbek), magyarázhatjuk, miért hiányzik teljesen a patrisztika és spirituália Andreas de Senonis 1304-es taxatiojából. Ennek a "laissez-faire" (a piaci viszonyokat érvényesülni engedő) rendszernek azonban volt egy olyan, természetéből következő velejárója, amely szükségszerűen vezetett a szövegek minőségének romlásához. Bár az egyetem a kezdeményezést a stacionáriusokra bízta, azt azonban előírta nekik, hogy az exemplarokat "a lehető legjobb állapotban és a legrövidebb idő alatt" szerezzék be (prout melius et citius poterunt). Mivel a stacionáriusok tevékenysége végső soron kereskedelmi vállalkozás volt, nem csoda, hogy nagyobb súlyt helyeztek a citiusra [a leggyorsabbra], mint a meliusra [a legjobbra]. A Commissio Leonina Szent Tamás kiadásaihoz írt előszók bőséges adatokat közölnek arról, hogy túl nagy sietséggel készültek egyes exemplarok - például az Expositio super Isaiam, amelynek sajtó alá rendezői (H. F. Dondaine, L. Reid) megjegyzik, hogy bár a stacionárius exemplarja Szent Tamás apográf kéziratainak "időben kétségtelenül az első példánya", "mindenütt silány ... elkapkodott munka... nagyszámú félreolvasás és kihagyás [található benne]", és felsorolnak 53, 35, 35, 21, 19 és 13 szónyi kihagyásokat. Vagy ilyen a Quaestiones disputatae de veritate notórius példája is, itt az exemplárt durván és, úgy tűnik szándékosan lerövidítették. Valamennyire mégis módosítanunk kell azt a benyomásunkat, hogy itt gondatlanságról (vagy még rosszabbról) van szó, mert nem szabad megfeledkeznünk a korrektura szerepéről. Nem csak arról van szó, hogy az egyetem előírta, hogy az exemplarok szöveghűek legyenek (például 1275-ben), és természetesen ismerjük azt a gyakran idézett szövegrészt (1316), amelyben az egyetem elrendeli, hogy azok a stacionáriusok, akiknek az exemplarjai nem hiteles szöveget tartalmaznak, kötelesek kártérítést fizetni azoknak a diákoknak és tanároknak, akik emiatt kárt szenvedtek. Az szabályzat mellett - amelyről esetleg azt gondolhatnánk, hogy csak holt betű maradt - azonban ott van az a tény is, hogy a ránk maradt exemplar peciae-ken jól kivehetőek a korrektorok jelei és a kétségtelenül tőlük származó javítások. Tehát a kéziratok tanúsága eléggé ellentmondásos; mindent összevetve: az exemplarok silány szövegek alaposan átjavított változatai voltak. Bár ma még nem tudunk olyan magyarázatot adni, amely egymagában is érvényes, és képes lenne feloldani ezt az ellentmondást, ez az állapot annyira általános, hogy lennie kell valamilyen, az egész folyamat természetéből következő közös tényezőnek, ami ezt a kettősséget okozza. Pillanatnyilag annyit mondhatunk csak, hogy a stacionáriusok következetesen úgy értelmezték a prout melius et citius poterunt utasítást, hogy "Válaszd az adott körülmények közötti legjobb megoldást". És a körülmények mindig a gyorsaságnak kedveztek. Ha egy bizonyos mű "sikerkönyv"-nek ígérkezett, a stacionárius a leghamarabb beszerezhető legjobb szövegről készített másolatot, és olyan alaposan javíttatta ki az exemplar peciae-t, amennyire az idő engedte. Volt, mikor a stacionárius választotta ki a szöveget, máskor a szerző ajánlotta fel újonnan befejezett munkáját a stacionáriusnak. Az egyedüli irány, amelyből láthatólag soha nem jött semmiféle kezdeményezés, az az egyetem mint hivatalos testület volt. Másképpen megfogalmazva, a korábbi taxatio-ra később, más írással ráírt címben rejlő állítás ("A párizsi egyetem hivatalos árjegyzéke azokról a filozófiai, teológiai és jogi tárgyú könyvekről, amelyeket a librarii-nak raktáron ajánlatos tartaniuk"), hogy létezett volna valamiféle egyetemi kötelező irodalomjegyzék, legalábbis elméletben, nagyon távol áll a valóságtól.

B. Az exemplárok forrásai

Lehetséges, hogy a peciakölcsönzés kezdeti időszakában, mielőtt kialakult volna az a gyakorlat, hogy az exemplarok készítésének kizárólag csak kölcsönzés volt a célja, a könyvkereskedők egyszerűen ívekre szedték a raktáron levő használt könyveket, és bárkinek, aki saját másolatot akart készíteni róluk, pénzért kölcsönadták. Ez az "exemplar"-forrás talán megmagyarázhatja, miért olyan terjedelmes a patrisztikai és preskolasztikus teológiai művek listája az 1275-ös taxatioban; talán ezek a művek annak az időszaknak az örökségei, amikor a könyvkereskedő főleg azért kölcsönzött peciákat, hogy valami kis haszonra tegyen szert a raktáron levő lassan fogyó vagy eladhatatlan könyvekből. Mivel hamar nyilvánvalóvá vált, hogy a kereslet kifejezetten a kortárs vagy a közelmúltban élt szerzők munkáira és a kötelező irodalomként használt szövegekre korlátozódik, ezért a stacionáriusok számára anyagilag előnyös volt, ha gyorsan beszereztek lemásolásra jó szövegeket, és így kimondottan kölcsönzésre szánt exemplar-jaik legyenek. A "lehető legjobb állapotú" szövegek beszerzése néha meglepő módon történt. Amint láttuk, volt egy stacionáriusbolt a Szent Jakab kolostor közvetlen szomszédságában, amely már Szent Tamás életében és később is folyamatosan működött. Ennek a boltnak a tulajdonosa kimutathatóan hozzájutott a dominikánus szövegekhez. Mégis úgy tűnik, hogy sem a stacionárius, sem a rend tagjai nem tartották kötelességüknek, hogy meggyőződjenek arról, vajon a leghitelesebb szöveget publikálták-e. Sőt, egy furcsa adat található a korábbi taxatioban, "Concordanciae de Valle Lucenti, c pecias et viij". Ez a Szent Jakab kolostor biblia-konkordanciájának harmadik verziójára vonatkozik, amint a fennmaradt pecia-jeles kéziratokból tudjuk. De a leírásból úgy tűnik, mintha a stacionárius a vauluisanti cisztercitáktól szerezte volna be exemplárját. Természetesen nem tudjuk bebizonyítani azt a feltevésünket, hogy a taxatio valóban Guillelmus de Senonisé, aki a Szent Jakab kolostornak szinte házikiadója volt, de 1304-ben a 108 pecia terjedelmű konkordancia, bizonyára ugyanaz az exemplar vagy egy másolata, felbukkan Andreas de Senonis, a Szent Jakab kolostor közvetlen szomszédjának jegyzékén. Az előbbi példákból látszik, hogy a stacionárius nem mindig úgy választotta meg exemplarjainak forrását, ahogy az logikus lett volna. Ezzel a benyomással azonban szembe kell állítani, mintegy ellensúlyképpen Guillelmus de Senonis exemplarját Aquinói Szent Tamásnak a Sententiae harmadik könyvéhez írt művéről - amelyet talán a dominikánusok, de lehet, hogy maga Tamás javaslatára átdolgoztak, hogy benne legyenek a változtatások is. A józan ész azt sugallja, hogy a stacionáriusok legalább egyik szövegbeszerzési módszere az kellett, hogy legyen, amelyet Destrez írt le, vagyis hogy a szöveg szerzője vagy képviselője felajánlotta a szöveget egy stacionáriusnak. Néhány adalékot nehezen lehetne másképp megmagyarázni. Például Thomas de Hibernia Manipulus florum-ának (1306) szövegéről négy, egymástól független "tanúbizonyság" maradt ránk: két kézirat, amelyet vagy más másolt le Thomas számára, vagy maga Thomas másolt valakinek ajándékba, egy harmadik külön kéziratcsalád és a stacionárius-hagyomány körébe tartozó kéziratok. Csupán az utóbbiakba van betoldva egy bekezdés a prológus vége felé. "I wish, however, to suppress the compiler's name, lest the collection be despised should its collector be known". Feltehetőleg maga Thomas de Hibernia szúrta be a szerzőséget magától szerényen elhárító szöveget, - amely hagyományos topos volt a florilegiumok előszavában, - a mű nagyközönségnek szánt változatába, amikor terjesztésre átadta a stacionáriusnak. Jellemző példa arra, hogy a szerző a stacionáriust saját "kiadójának" használja fel az, ahogy Aquinói Szent Tamás De perfectione spiritualis vitae-jét terjesztették. Ezt a hét peciából álló kéziratot mindkét taxatio említi. Mind a mű befejezésének, mind pedig terjesztése kezdetének időpontja közelebbről meghatározható, mint a legtöbb kéziraté, mert ez jelentős hozzászólás volt a világi és kolduló rendek között az egyetemen folyó vitához. Aquinói Tamás ezt a művét valamikor 1269-ben kezdte el írni Párizsban, de még mielőtt befejezte volna, fő ellenfele, Gerardus de Abbatisvilla XIV. Quodlibetjében, 1269 karácsonyán megtámadta Aquinói Tamás álláspontját. Ezért az utolsó fejezetekben Szent Tamás foglalkozott Gerardus érveivel, gyakran szó szerint idézte őket, és válaszolt rájuk, és valószínűleg 1270 húsvétja előtt fejezte be a De perfectione-t. A művet valószínűleg szinte rögtön a befejezés után, közvetlenül a stacionáriusnak adták át (bizonyára Guillelmus de Senonis-nak), hogy peciákat készítsen belőle, és kölcsönözze. A De perfectione-nak az a kézirata, amely Gerardus de Abbatisvilla (meghalt 1272) tulajdonában volt, az exemplar peciae egyik másolata, fennmaradt. Még korábban, 1270 közepén, Nicolaus de Lexouiensis (Nicholas of Lisieux) írt egy választ a világi rendek nevében, amelyben megjegyzi, hogy "kezünkbe került egy kis könyv a De perfectione vitae spiritualis, amelynek szerzője valami prédikáló barát, és nagyobb közönségnek szánt exemplar útján (... a quodam fratrem predicatore editus et publico traditus exemplarii) terjesztették. A De perfectione közreadója kimutatta, hogy csak három, egymástól független dokumentum-forrásunk van, ami tanúsítja, milyen volt az alappéldány szövege, ebből kettő (alfa 1 és alfa 2) stacionárius-kiadvány. Mivel az exemplar peciae-kről készült különböző másolatokban vegyes szöveg található, vagyis részben az alfa 1, részben az alfa 2 szövege keveredik bennük, ebből világosan láthatjuk, hogy mindkét exemplar ugyanazé a bolté volt és egyszerre voltak forgalomban. A logikus következtetés az, hogy a dominikánusok átadták Szent Tamás kéziratát Guillelmus de Senonis-nak, amint elkészült, és Guillelmus valamilyen okból szükségét érezte (vagy saját jó üzleti érzéke sugallatára, vagy a dominikánusok kifejezett kérésére) hogy ne egy, hanem két exemplar peciae-másolatot készítsen. Ez nyilvánvalóan olyan eset volt, amikor a publikálás a szerző kezdeményezésére történt. Annak is jó példája, hogy a peciamódszer arra is képes volt, hogy váratlanul és gyorsan keletkezett igényeket elégítsen ki. Kitűnő bizonyítéka annak, hogy mennyire fontos volt a dominikánusok (vagy bárki más előnyös helyzetűek számára), hogy legyen saját félhivatalos stacionáriusuk: ugyanis Szent Tamás De perfectione-jának 118 kézirata maradt fenn, míg Gerardus XIV. Quodlibet-jének (amely kereskedelmi forgalomba nem került, hanem magánúton terjedt) három, Nicholas de Lisieux válasza pedig csak egyetlen példányban maradt ránk. Tehát a stacionáriusok exemplarjainak forrásai nagyon változatosak, és nincs rájuk egyedül érvényes szabály. Minden egyes szöveg történetét külön-külön kell megvizsgálni.

C. Felosztották-e a stacionáriusok egymás közt a szakterületeket?

Nem tudjuk, milyen kritériumok alapján választotta ki a stacionárius azokat a könyveket, amelyeket ügyfeleinek kínált; kivéve, hogy a saját üzleti érzéke is irányította, amit viszont bizonyára befolyásoltak egyrészt az esetleges kölcsönzői igények, másrészt hogy milyen műveket ajánlottak fel neki a szerzők. De vajon hatott rá vagy szabott korlátokat tevékenységének még ezenkívül valamiféle szakosodás vagy esetleg a területeknek a könyvkereskedők közötti felosztása? Egy ilyenfajta akár hivatalos, akár hallgatólagos felosztás elkerülhetetlen volt. Nem lett volna lehetséges, hogy bármely másik stacionárius egyenlő feltételekkel tudjon versenyezni a Guillelmus, Marguerite, Andreas, majd Thomas de Senonis boltjával abban, hogy megszerezzék a dominikánus tanárok műveinek kiadási jogát. Sajnos egyetlen más stacionárius üzletének helyét sem ismerjük, és egyetlen más stacionárius taxatiojegyzéke sem áll rendelkezésünkre, hogy összehasonlításokat végezhessünk. (A két információra együtt van szükség. Bár tudjuk, hogy Thomas Normanus-nak volt egy stacionáriusboltja a Rue neuve Notre-Dame-on 1316-ban, az exemplar-jegyzéke azonban nem maradt ránk.) Az, ami Andreas de Senonis jegyzékéről hiányzik, majdnem olyan sokatmondó, mint ami benne van. A jegyzék (és az 1275 körüli lista is) teológiai, filozófiai és egyházjogi munkákat tartalmaz (ehhez jön még jó adag kézikönyv prédikátorok számára), de más fakultások anyaga úgyszólván egyáltalán nincs képviselve. Hol van az artes? Vajon Párizsban a trivium és quadrivium tananyaga már a stacionáriusok megjelenése előtti korszakban is olyan gazdag volt, hogy az antikvár könyvkereskedelem ezután már magában is képes volt a hallgatók szükségleteit kielégíteni? Az igazat megvallva az ilyen művek csak ritkán fordulnak elő Destreznek azon a jegyzékén is, amely a fennmaradt exemplar peciae-ket tartalmazza, és amelyet Chenu adott ki. (Lehet, hogy ez a magyarázata annak, miért tulajdonított az egyetem akkora fontosságot a használt könyv-kereskedelem szabályozásának.) Ennek ellenére nehéz elhinni, hogy ne lett volna egy időszakban sem, legalább egy olyan stacionárius, aki a bölcsészkar számára kölcsönzött peciákat. Ha mégis volt, akkor Andreas de Senonis listájáról is hihető, hogy olyan mértékben szakosodott [teológiai és filozófiai művekre], hogy bölcsészeknek való könyvet szinte egyáltalán nem kölcsönzött. Sőt mi több, azok között, akiket úgy említenek az okiratok, mint akik tagjai voltak annak az egyetemi bizottságnak, amelyik Andreas exemplarjainak kölcsönzési díjait megszabta, a rektor, a proctorok, és a teológiai fakultás két képviselője mellett az orvoskar egy képviselője is szerepel (bár a jegyzékben nincsen orvosi könyv). Arra gondolhatunk, hogy talán egy másik stacionárius kölcsönzött orvosi könyveket, és Andreas de Senonis (szándékosan?) nem foglalkozott ezzel. Tizenkét évvel későbbről van egy olyan adatunk, amely burkoltan céloz arra, mi lehet az oka, hogy a szakterületek de facto fel vannak a könyvkereskedők között osztva. Amint láttuk, 1316-ban a stacionáriusnak arra is meg kellett esküdni, hogy hajlandó lesz olyanoknak is kölcsönözni, akik ennek alapján saját exemplart készítenek, és azt maguk is kölcsönözni akarják. Nyilvánvaló, hogy mindegyik stacionárius meg szerette volna őrizni a saját exemplarjai fölötti monopóliumát, és ez gyakran sikerült is neki. Egyébként mi szükség lett volna a szabályozásra?

D. A kölcsönzési díj megállapítása

Miután a stacionárius kiválasztott egy művet, megszerezte a szövegét, elkészíttette a másolatát peciákra osztva, és átnézette a korrektorral az exemplart, már csak egy lépés volt hátra, hogy meg lehessen kezdeni a kölcsönzést: a kölcsönzési díj megállapítása. A különböző egyetemi szabályzatok szövege nem fogalmaz világosan ebben a kérdésben. 1275-ben a stacionáriusokat arra kötelezik, hogy "nem [kérhetnek] többet a jogos és méltányos fizetségnél vagy az egyetem által megszabott árnál. 1302-ben a stacionáriusok esküt tesznek arra, hogy tanároktól és diákoktól nem kérnek az egyetem által megszabott árnál többet, vagy azoknak az exemplaroknak az esetében, amelyek kölcsönzési díját az egyetem nem állapította meg, "csak jogos és mérsékelt árat", és az (1313 előtti) keltezés nélküli addendum külön kiköti, hogy "felárazatlan" (tehát új) exemplarok forgalmazását addig nem szabad elkezdeni, "míg nem terjesztették az egyetem elé, vagy nem szabta meg az egyetem az árakat." Az 1316 decemberi szabályzat ellenben kereken kimondja, "egy stacionárius sem kölcsönözhet olyan exemplart, amelyik még nincs korrektúrázva, és az egyetem még nem állapította meg a kölcsönzési díját." Vajon arra következtethetünk ebből, hogy az egyetem (legalábbis 1316-ig) két könyvtípust különböztetett meg; az egyetem számára alapvetően fontosakat, amelyeknek a kölcsönzési díját megszabta, és a kevésbé fontosakat, ezeket a stacionáriusok szabályozás hiányában szabad áron kölcsönözhették? Nem tudjuk megmondani. Sajnos a két még későbbi tizennegyedik századi könyvekre vonatkozó rendelkezés megfogalmazása sem segít a kérdés eldöntésében. Az 1323-as rendelkezés csupán szószerinti másolata az 1316 decemberinek, kizárólag az eskütevők neve (személye) változott. Az 1342-es rendelkezés pedig az előző dokumentumok (az 1302-es, az addenduma, és az 1316-os /1323-as/) különböző cikkelyeiből vett idézetek rendetlen összevisszasága, ahol még kísérlet sem történik az egymásnak ellentmondó kijelentések összeegyeztetésére. Így ez a dokumentum például azt mondja ki, hogy azok az exemplarok, amelyeknek nincs megszabva a díja, csak méltányos áron kölcsönözhetők (1302); az új exemplarokat be kell terjeszteni az egyetem elé, vagy fel kell áraztatni az egyetemmel (1302 addendum); és az exemplarok nem hozhatók addig forgalomba, amíg az egyetem meg nem állapította a kölcsönzési díjat (1316). Szinte az az érzésünk, mintha a pontos megfogalmazás nem is lett volna fontos, a lényeg az volt, hogy a stationarii et librarii hajlandó legyen esküvel engedelmességet fogadni. Azt mindenesetre látjuk a fennmaradt rendelkezésekből, hogy az egyetem 1316-tól kezdve minden esetben gondoskodott arról, hogy taxatorest nevezzen ki a következő egyetemi félévre. Ebből a szempontból (és más szempontokból is) sajnálatos, hogy nem maradt fenn több az Andreas de Senonis-éhoz hasonló jegyzék, amely nemcsak a könyvcímeket, az árakat és a peciák számát, hanem az taxatorok nevét és egyetemi rangját és a díjak megállapításának időpontját is megőrizte számunkra. Úgy gondoljuk azonban, hogy soha nem is volt sok ilyen jegyzék. Valószínű, hogy a taxatorok általában csak az új exemplarokra állapítottak meg kölcsönzési díjat (bizonyos időnként vagy kérésre), az egész leltáron levő készlet újraértékelésére csak olyan esetben került sor, ha feltétlenül szükséges volt; pl. hogy az inflációhoz igazítsák az árakat, vagy így jelezzék, hogy új üzlet alakult, vagy változott a tulajdonos. Pedig az taxator bizottság összetétele fontos kérdés volt (vagy később lett fontos). A statutumok 1275-ben azt mondják ki, hogy "az egyetem vagy megbízottai (delegátusai)", 1302-ben pedig egyszerűen, hogy az "egyetem" szabja meg a díjakat. Az Andreas de Senonis kölcsönzési díjait megállapító bizottság összetétele valószínűleg tipikus volt: az egyetem rektora, a proctorok, három tanár, aki a magasabb egyetemi képzést adó fakultásokat képviselte. 1316-ban mégis változás történt. Az előzőekben már említettük, hogy a használt könyvek eladására vonatkozó szabályozás szigora némileg enyhült (132). A könyvkereskedők összehangolt akciója folytán 1316-ban legalábbis egy fontos változás történt, és elsősorban a stacionáriusokat érintette. 1316 decemberétől a peciakölcsönzések díját már nem az egyetem tisztségviselői szabják meg, hanem négy olyan ember, akiket az egyetem nevezett ki az egyetemnek esküt tett stationarii et librarii közül. Ettől fogva ők, a szakma tagjai állapították meg a díjakat. Ezek a librarii deputati (1316) vagy principales librarii taxatores (1342) más feladatokat is elláttak. Az ő feladatuk volt az egyetemi engedély nélkül működő könyvkereskedők felkutatása, az, hogy beszedjék tőlük a biztosíték (zálog) összegét (100 font), és a legközelebbi közgyűlésen az egyetemnek átadják. A librarii deputati fizetéséről nem szólnak a források, de még a század vége előtt (legkésőbb 1376 körülre) attól a négy személytől, aki ezt a pozíciót betöltötte, kétszer annyi biztosíték (200 font) letétbe helyezését követelték meg, mint a szakma többi tagjától. Ez a tény arra enged következtetni, hogy pozíciójuk megerősödött, hatalommal és anyagi haszonnal járt, és kétségtelenül kitette őket annak a kísértésnek is, hogy visszaélnek helyzetükkel (megvesztegetés, sikkasztás). Ezenkívül, az 1316-os statutum szövege arra is utal, hogy ezek a taxator-ok a peciák árának megállapításán kívül megszabták mindenfajta könyveladás díjait is - természetesen, itt a tanároknak és diákoknak való könyveladásról van szó, és nem a laikus közönségről. Mindent összevéve, a librarii et stationarii testülete 1316-ban fontos lépéseket tett abba az irányba, hogy szakmai tevékenységének még az egyetem fennhatósága alá eső részét is bizonyos mértékben saját ellenőrzése alá vonja, beleértve a peciakölcsönzés díjának megszabását is.

E. A peciakölcsönzés mechanizmusa

A peciakölcsönzés tényleges módszeréről csökönyösen hallgatnak az egyetemi szabályzatok és egyéb dokumentumok. Tehát meg kell elégednünk azzal, hogy a sorok között olvassunk. Például, az 1316-os rendelkezés egyik előbb már említett passzusa külön kiköti, hogy "egy stacionárius sem utasíthatja vissza, hogy exemplarjait kölcsönadja minden olyan személynek, még azoknak is, akik egy másik exemplart akarnak így készíteni, aki elég biztosítékot ad és kifizeti a megszabott díjat"; ez csakis azt jelentheti, hogy általánosan bevett gyakorlat volt a biztosítékot letétbe helyezése, mikor valaki peciát kölcsönzött. Az ezután következő második mondat kimondja: "ha a stacionáriusnak biztosítékként adott zálogokat nem váltják ki egy éven belül, a stacionárius eladhatja." Bár az általános vélemény szerint ezek félig zálogházi ügyletek is lehettek, annak a ténynek, hogy a dokumentum kifejezetten stationariit említ, és nem az általános librarii kifejezést használja, ebben az időpontban már fontos jelentése van. Sőt, az is következik belőle, hogy a zálog könyv volt, vagyis olyan tárgy, amelyet egy stacionárius könnyen el tudott adni; ez nem meglepő, a diákközösségeken belül ugyanis a könyv volt a legáltalánosabb zálogtárgy. Miután ennyi információt kicsikartunk a dokumentumokból, keressünk valamiféle kéziratos bizonyítékot szövegértelmezésünk alátámasztására. Delisle lemásol egy egész sor kéziratos feljegyzést, folyamatos elszámolásokat, amely Petrus Pictauiensis (Pierre de Poitiers) egy kéziratának, a Sentenciae kommentárjának végén található, ez a kézirat a Sorbonne-on tanító Iohannes (Jean) de Gonesse tulajdonában volt. A jegyzetek rejtélyesek és (legalábbis másolatban) nem mindenhol érthetők, de valami ilyesmit jelentenek: "Magister Jean de Gonesse, clericus, tizennyolc denárt fizetett és még mindig tartozik két solidussal a Historia [scholastica] exemplarjáért. [Jelenleg] nincs nála pecia. Megint szüksége van a harmadik peciára. Magister Jean de Gonesse a Historia-ért [összesen] három solidussal és hat dénárral tartozik, ebből már kifizetett tizennyolc dénárt és később még tizenkét dénárt. Befejezte a tizenkettedik peciát. Nincs nála a tizenharmadik pecia. Jelenleg hat dénárral tartozik. Hiányzik neki [saját másolatának teljessé tételéhez] még négy pecia és nincs nála egy pecia sem [jelenleg]. Van nála egy pecia. Vajon fizetett? (36 d?) Még mindig tartozik hat dénárral." Nagyon valószínű, hogy a Kommentárnak ez a kézirata volt az a könyv, amelyet Jean mester zálogban hagyott, amíg ő maga lemásolta vagy lemásoltatta a Historia scholastica stacionárius exempláriumát, és a stacionárius a zálogba tett könyv előzéklapján vezette a folyamatos elszámolást. A Historia scholastica szerepel (a peciák számának megadása nélkül) az 1275 körüli stacionárius jegyzékben, a teljes mű kölcsönzési díja három solidus, míg Iohannes (meghalt 1288-ban) 3s. 6d-t fizetett érte, ami nem tűnik túl nagy áremelkedésnek, ha figyelembe vesszük az 1304-es jegyzék (átlagosan 30%-os) árnövekedését az 1275-ös jegyzék áraihoz képest. Miután találtunk egy olyan példát, amely elég valószínűnek hat, úgy gondoljuk, vannak még más ilyen feljegyzések is; ezeket nehezebb felismerni, kivéve ha tudatosan keressük őket, ugyanis idáig kifejezetten zálogházi kölcsönzők feljegyzéseinek tartották őket. Az előbbi feljegyzésekből még az is kiderül, hogy az egész műért fizettek egy előre meghatározott kölcsönzési díjat (bár nem szükségszerűen egy összegben), nem pedig peciánként egy bizonyos összeget. Ezt a feltevést két fennmaradt taxatio is alátámasztja. Bár ezek az okiratok nem mondják ki világosan, hogy a megállapított összegek exemplaronként és nem peciánként fizetendőek, maguk az összegek teszik nyilvánvalóvá ezt a tényt, mivel nagyjából a mű péciái számával egyenes arányában növekednek, illetve csökkennek. Még egyszer bepillanthatunk a folyamat működésébe, 1316-ból, az egyetem egyik állandóan ismételgetett utasítása alapján, mely szerint a stacionáriusok az egyetem által meghatározott kölcsönzési díjnál többet nem kérhetnek, és ehhez mintegy mellékesen hozzáteszik "kivéve, ha [a kölcsönzők] a peciát egy hétnél tovább maguknál tartják". Ebből megtudjuk, hogy a kölcsönzés szokásos ideje maximálisan egy hét volt, és a szokásos mennyiség egyszerre egy pecia. A józan ész is ezt sugallja, mivel a módszer lényege éppen az, hogy az exemplarhoz a lehető legtöbben tudjanak egyszerre hozzájutni, és többen egyszerre másolják a peciákat. A Jean de Gonesse-re vonatkozó tizenharmadik század végi feljegyzés szintén egyszerre csak egy pecia kölcsönzéséről beszél, "Debet rehabere tertiam" [Visszajár neki a harmadik pecia], és az ismételt "Habet (vagy Non habet) peciam" [Nála van (nincs nála) a pecia]. Aquinói Szent Tamás kéziratai alapján is erre következtethetünk. Például az Expositio super Job közreadója kiválasztott (a mű négy pecia jeles kézirata közül) két kéziratot, amelyeknek a szövegéből kiderül, hogy egy peciához (mind a két kézirat esetében egy másikhoz) nem lehetett idejében hozzájutni, úgy hogy helyet kellett neki kihagyni, ahová utólag be lehessen szúrni a szöveget; és R. Gauthier idézi egy korrektornak a Sententia libri Ethicorum kéziratában található bejegyzését: "Ez a négy fólió nincs kijavítva, mert nem tudtuk megszerezni a peciát, mert vagy ki volt kölcsönözve, vagy elveszett, de mindenesetre megtalálhatatlan volt." A Yale egyetem, Beinecke MS 207 kézirata (Szent Tamás a Szentenciák harmadik könyvéről) rendkívül érdekes bepillantást nyújt abba, hogy milyen gyakorlati nehézségekbe ütközhetett egy másoló, amikor egy exemplar peciae alapján írt le szöveget. A Beinecke MS 207-et arról az exemplarról másolták, amelyet Guillelmus de Senonis stacionárius kölcsönzött, és amely majdnem teljes egészében megmaradt mint a pamplonai katedrális MS 51-es kézirata. Mint már említettük, a Pamplona 51 hosszú időn át használatban volt, és valamikor át is javították. Végül ezek miatt a javítások miatt Guillelmus de Senonis kénytelen volt négy egymás után következő peciát (nos 16-19) kiselejtezni és újakkal helyettesíteni (16*-19* jelzetűekkel), ezeken van az átdolgozott szöveg. Legalább két teljes peciát, a 18-at és 19-et, egyszerre cserélt ki. A Pamplona 51-ről készült nagyszámú másolat összevetéséből látható, hogy a változtatás már azután történt, hogy a kézirat forgalomba került; a másolatok azt is bizonyítják, hogy mikor kicserélte az egymás után következő peciákat újakkal, - annak a kivételével, hogy a 18* pecia elején a szöveg közvetlenül a 17* pecia utolsó szava után következzék, és hogy a 19* pecia végén található szöveg kihagyás nélkül folytatódjék a 20 pecia kezdetén - Guillelmus egyáltalán nem érezte kötelességének, hogy az egyszerre kicserélt két pecia szövegét úgy ossza fel ívekre (a 18* vége/19* eleje), hogy az ív vége a szövegben pontosan ugyanarra a helyre essen, mint ahol korábban volt. Végül is a Pamplona 51 kicserélt részében a pecia vége jól láthatóan más helyen választja ketté a szöveget, mint ahol az eredeti kéziratban kettévált. Ezek ismeretében térjünk vissza a Beinecke 207 szerencsétlen másolójához, aki abba a balszerencsés helyzetbe került, hogy egyszerre két nehézségbe is ütközött. Az első nem volt ritka: nem tudta megszerezni azt a peciat, amelyikre szüksége volt, így üresen kellett hagynia akkora helyet, amekkorát a hiányzó szöveg számára elégnek gondolt, azután folytatnia kellett a munkát az utána következő peciával, amelyiket meg tudott szerezni, és később vissza kellett térnie az üresen hagyott helyhez. A másik nehézség azonban ritkaságnak számított: épp azzal egy időben, hogy a 18-19 peciát másolta, történt, hogy lecserélték ezeket a revideált 18*-19* peciára. Az eredmény esztétikai szempontból és a szöveg szempontjából is zűrzavar lett. Nyilvánvaló, hogy a másolót sorozatos kellemetlenségek érték. Először lemásolta a 16. és 17. peciát, de a 18-adikat nem tudta megszerezni, amikor szüksége lett volna rá. Ezért üresen hagyott annyi oszlopot, ahányról feltételezte, hogy elég lesz, és folytatta a másolást. A következő, amit lemásolt azonban nem az eredeti szöveg volt, hanem az új 19* pecia, amelyet (a másolók szokása szerint) egy új lapra kezdett el írni. Később - talán közvetlenül ezután - megtudta, hogy a kihagyott pecia most megkapható. Amire azonban - legalábbis kezdetben - valószínűleg nem jött rá, az az volt, hogy Guillelmus de Senonis a régi 18. peciát adta oda neki, nem az újat. Az másoló szerencsétlenségére a régi változat nem egészen ugyanazt a szövegrészt tartalmazta, mint az új; valójában az újraírt 18* vége és a 19* eleje, amit már előbb lemásolt, egy teljes oszloppal előrébb tartott Szent Tamás szövegében, mint a régi 18. pecia vége, azaz azé, amelyet most kezdett el másolni. Mintha ez nem lett volna elég baj, kiderült, hogy még ahhoz sem hagyott elég helyet, hogy a régi 18. pecia szövege beférjen, és nem vette észre elég hamar a problémát ahhoz, hogy beszorítsa valahogy a felesleges szöveget, akár úgy, hogy összenyomja a betűket, akár úgy, hogy rövidítéseket használjon az utolsó két vagy három oszlopban. Ennek következtében, miután teleírta a 46r fólión az egész megvonalazott részt, kimaradt a 18. pecia szövegéből még vagy öt sor, amelyet le kellett volna másolni, de nem volt hová - mivel a 46v folió már előzőleg betelt. A másolónak a problémák megoldására tett kísérletét lépésről lépésre követni tudjuk, bizonytalanok vagyunk azonban abban, hogy mit akart igazában. Először a kimaradt szöveget a fólió 46rb-re írta öt sorra osztva, úgy hogy az alsó lapszél egy részére került, közvetlenül a második hasáb alá. Aztán meggondolta magát, és kikaparta, amit addig írt. Azután a lap másik oldalára ment át, és onnan is kivakarta a 46va fólió első 11 sorát (a 19* pecia kezdete); és az így kapott helyre megpróbálta beszúrni a 18. pecia kimaradt 5 sorát és a 19* pecia elejét (11 sort) úgy, hogy a szöveget jól észrevehetően összeszorította. A kísérlet azonban nem járt sikerrel, és végül mégis kénytelen volt a lapszélekre írni, bár a végső formában a 46v fólió bal szélére a 46r alsó széle helyett; és a lapszélre írt szöveg nem a 18. pecia vége, hanem a 19*. pecia elejének az a része, amelyiket újra leírt. Végül ismét visszatért a 46rb fólióhoz és a vakarás alá kis, de szabályos betűkkel beírta: "Jegyzet: Átkozott legyen az a stacionárius, aki miatt tönkretettem egy derék ember könyvét". Mi az oka ennek a kétszeres és mind a kétszer sikertelen próbálkozásnak, hogy megoldja a helyhiányt? És különösen, miért ítéli el ilyen hevesen a stacionáriust (Guillelmus de Senonis-t)? Legalább két hihető magyarázat van rá, de egyik sem válik a másoló őszinteségének és becsületességének dicséretére.

1. Egyik lehetőségként feltételezhetjük, hogy a régi pecia / új pecia problémának, és az ennek következtében kimaradó egy oszlopnyi szövegnek egyáltalában semmi köze nem volt a másoló dilemmájához. A másolóktól csak azt várták el, hogy gyors, pontos, olvasható másolatot készítsen arról a szövegről, amit kapott, és nem azt, hogy a tartalmat kritikus szemmel értelmezze. Ezért előfordulhat, hogy a Beinecke 207 másolója esetleg egyáltalán nem vette észre, hogy a két szövegrész a 18. pecia végén és a 19. elején úgy találkozik, hogy nem lesz belőle értelmes egész [nem folyamatos]. Ebben az esetben olyan magyarázatra gondolhatunk, amely pusztán formai és esztétikai szempontokra korlátozódik. Egészében véve, a Beinecke 207 szép kiállítású szöveg, szerény, de csinos színes iniciálék díszítik; az írnok peciajeleit szándékosan a lap legszélére írta, ahonnan majd úgyis eltűnnek, ha egyformára levágják a lapszéleket, de ha esetleg túlélték is a körbevágást, gondosan kivakarták a megmaradt jeleket. Ezenkívül mind a négy margó széles. Úgy tűnik tehát, hogy a "derék ember"-nek, akinek a könyv készült, a külalak volt a fontos. Az másoló először megpróbálta a "felesleges" szöveget az alsó lapszélen elhelyezni, a 18. pecia végén, de talán úgy érezte, hogy az eredmény, a felesleges sorok tönkreteszik az oldal szimmetriáját, feltűnőek, és a megbízója elégedetlen lesz a munkájával. Próbálkozása, hogy jóvátegye a dolgot, csak rontott a helyzeten, mert mégsem tudta elkerülni, hogy a lapszélekre írjon. Azzal, hogy első próbálkozását kivakarta, meglehetősen elcsúfította a lapot. Ezért beírt egy a stacionáriust átkozó megjegyzést, hogy úgy tüntesse fel, valaki más a felelős azért, ami valójában az ő hibája volt, mert rosszul számította ki, mennyi hely kell a szövegnek.

2. Vagy a előbbi feltevés helyett arra is gondolhatunk, hogy a másoló esetleg mégis tudta, hogy a szöveg a 18. pecia végén nem "illeszkedik" a 19* pecia elejéhez. Ebben az esetben az események sorrendje a következő lehetett: a másoló, mikor a 46rb fólió végére ért észrevette, hogy még öt sornyi másolnivalója maradt, de nincs már megfelelő hely, ahová be lehetne írni, így szépen, rendesen az oldal alsó szélére írta a kimaradt részt; az eredmény egy észrevehető, de nem különösebben csúnya (és nem is szokatlan) javítás lett volna. Feltehetően csak mikor már idáig eljutott ismerte fel, hogy annak a szövegnek, amelyet épp előzőleg sikerült nagy nehezen befejeznie (18. pecia) tulajdonképpen nem közvetlen folytatása a versóra korábban beírt szöveg (19* pecia). Mert bár valószínűleg alig vagy egyáltalán nem figyelt a másolt szöveg értelmére, egy kis részlet a 18. pecia legvégén mégis figyelmeztette: az őrszó. (Jelenlegi ismereteink szerint, minden fennmaradt exemplar peciae-nek őrszó található a végén, kézenfekvő okok miatt). A 18. pecia végén található őrszó egyáltalán nem illett a 19* pecia kezdőszavaihoz, és a másoló végre megértette, hogy nemcsak az a probléma, hogy nincs elég hely. Mit lehetett tenni? Egyrészt a megrendelő bizonyára nem szívesen fizetett volna hiányos szövegért, és mivel a másoló a 18. pecia hiányzó öt sorát a lap szélére írta, akaratlanul is felhívta a figyelmet éppen arra a helyre, ahol hiányzott a szövegből egy rész - azt valószínűleg nem tudta, hogy milyen hosszú. Másrészt tulajdonképpen az egész nem is az ő hibája volt. Először elkérte a stacionáriustól a 19. peciát, és pontosan lemásolta, amit kapott; azután pontosan ugyanezt tette a 18. peciával is. Bár utólag felismerte, hogy valami nincs rendben, nem volt nyilvánvaló - legalábbis az írnok számára -, hogy köteles lenne külön időt áldozni egy olyan munkára, amelyért nem jár külön fizetés, hogy rendbehozza a dolgot. Teljesítette, ami le volt fektetve a szerződésben, legalábbis követte azt, amit betű szerint előírt, ha a szellemének nem is tett eleget, de még így is kétségei lehettek, hogy a megrendelő elég elnéző lesz-e ahhoz, hogy egyetértsen vele. Így hát ravaszul eltüntette a nyomokat: nemcsak a 46rb fólió aljára írt sorokat vakarta ki, hanem a 46va fólió első sorait is, és mindkét részt együtt újra beírta a 46v felső szélére. Ilymódon sikerült teljesen elrejteni a két pecia közötti feltűnő törésvonalat, amely felhívta a figyelmet arra, hogy itt szöveg maradt ki; a törés most egy 11 soros rész 5. sorának közepe tájára esett, s mind a 11 sort felismerhetően egyszerre írta be a másoló. Ez a magyarázat, bár komolyabb megtévesztési szándékot tételez fel a másoló részéről, mint az előző, legalább kielégítően megmagyarázza, miért volt olyan elkeseredett a másoló (46r fólióra írt megjegyzés). Tulajdonképpen a stacionárius, Guillelmus de Senonis volt a hibás, mivel a régi 18. peciát azután is forgalomban hagyta, hogy új változat került a helyére, és ezzel megzavarta a másolót. A másoló talán utolsó mentségül - arra az esetre, ha megtévesztési kísérletét végül mégis felfedeznék - vagy - ami még valószínűbb -, hogy kifejezze kárba ment fáradsága miatti szívből jövő csalódottságát - szórt átkokat a stacionárius fejére.

***

Itt vége azoknak az információknak, amelyeket eddig a kiadott forrásokból merítettünk. Azonban bízunk abban, hogy ez nem zsákutca, csak ideiglenes megtorpanás. Úgy tűnik, hogy a stacionárius tevékenység mechanizmusára vonatkozó további ismereteink a textológia, egyes egyetemi kiadványok szövegének vizsgálata és a forráskutatás, az egyetemi dokumentumok és szabályzatok újbóli tanulmányozása - illetve inkább újraértelmezése - kölcsönös egymásra hatásából fognak származni. Biztosak vagyunk abban, hogy a számtalan megoldatlan kérdés közül sokra fogunk tudni választ adni, ha közös munkával felhalmozott eddigi ismereteinket újabb adatokkal sikerül gyarapítani. Például: vajon a kölcsönzési díjat az egész exemplarért fizették? Vagy lehetett-e csak néhány peciát kiválasztani kölcsönzésre, ha valakinek csak a könyv egy részére volt szüksége? A Manipulus florum-ról másolt egyetemi szövegek tanulmányozása arra enged következtetni, hogy sok kölcsönző - láthatóan szándékosan - nem másolta le az utolsó peciát, amely egy, a florilégium használatához szükségtelen könyvjegyzéket tartalmazott. A két taxatio mégis a mű kölcsönzési díját, és nem a peciánkénti díjat adja meg. A Jean de Gonesse mesterrel kapcsolatban korábban idézett elszámolás is egy összegben adja meg az árat, és bár úgy tűnik, hogy négy részletben fizette ki ezt az összeget, ez nem peciánkénti ár volt. Idővel biztosan előkerül majd olyan adat, amely tisztázza ezt a kérdést.

Vagy egy másik probléma a korrektúrával kapcsolatban: vajon a korrektor mindig más személy volt, mint a másoló - négy szem többet lát, mint kettő alapon? A Manipulus florum fennmaradt exemplarjának sok peciáján két különböző korrektor jelét találjuk, az egyik a nevét is ránkhagyta ("Matt"). Képesítést igénylő szakma volt-e a korrektorság? Az adójegyzékek megemlítenek egy bizonyos "Adam corrigeeur"-t [korrektor Ádám-ot] 1292-ben a Rue aus Porees-ben, az egyetem szívében. Neve, "Ade correctoris" is fennmaradt (Aristoteles De natura animalium-ának tizenharmadik századi párizsi exemplarjában (most Cesenában). Az 1296-os és 1297-es adókönyvekből kiderül, hogy Adam utóda, ugyanazon a helyen ("Robert de Craunne/Craen, libraire" szomszédságában) "Jehannot le corrigeeur" [János, a korrektor] lett. Gauthier, az előbb idézett korrektori bejegyzésből arra következtet, hogy a tudósok körében megszokott gyakorlat volt exemplar peciae-k kölcsönzése azért, hogy ennek alapján egy másik szöveget (akár erről az exemplarról készült másolat volt, akár más, ami ettől független úton hagyományozódott) kijavítsanak. Példaként említi más egyetemek - Bologna, Padua, Toulouse - statutumait, amelyek kikötik, hogy az ilyen célra kölcsönzött peciákért csökkentett díjat kell kérni, de Párizsból ilyen rendelet nem maradt fenn. A jövőbeni kutatások kétségkívül tisztázni fogják a korrektorok és a korrekció szerepét. A fontosabb kérdések még kétségtelenül egy jó ideig ellentmondásosak maradnak.

Az egyik legnyugtalanítóbb kérdés az, hogy miért tűnt el a peciarendszer Párizsból a tizennegyedik század közepe után. Az időpont alapján természetesen a Fekete Halál szerepére gondolhatnánk, de nem ez lehet az egyedüli magyarázat. A tanárok továbbra is írtak, a diákok továbbra is olvastak; miért nem terjesztették többé az új szövegeket a múltban már olyan jól bevált peciakölcsönzési módszerrel. Még mindig stacionáriusnak nevezték a férfiakat (és a nőket is) a párizsi egyetemnek tett eskük szövegében és kéziratokban található, a kézirat beszerzési forrására (vételére) vonatkozó bejegyzésekben. Azonban nincs arra bizonyítékunk - olyan ránkmaradt kéziratok formájában, amelyeket exemplar peciae-kről másoltak -, hogy ezek a későbbi stacionáriusok is úgy működtek, mint azok az elődeik, akik a tizennegyedik század első felében éltek. Remélhetőleg a tizennegyedik század közepe után keletkezett szövegek tanulmányozása fényt derít majd arra, milyen volt a könyvterjesztés megváltozott mechanizmusa.

Egy igen fontos kérdés, amelyre eddig nem sikerült választ találni, valószínűleg megválaszolhatatlan: mik voltak a peciarendszer előzményei. Természetesen az exemplar peciae módszerű szövegsokszorosítás "csak" egy ismert eljárás átdolgozása volt, az újítás szellemében; de milyen ragyogó és mérhetetlenül sikeres újítás volt ez! Nagyon tanulságos lenne, ha kiderülne, hol, mikor, miért, hogyan és ki találta ki először ezt az eljárást. Erről nincs több adatunk, mint amennyi ebben a dolgozatban szerepel, de szeretnénk azzal zárni ezt a tanulmányt, hogy elmondjuk, véleményünk szerint milyen irányba mutatnak a bizonyítékok. Szerintünk a peciamásolás párizsi formája a Szent Jakab kolostor dominikánus szerzeteseitől származott, valószínűleg az 1240-es évekből. Következtetésünk okai nagyjából nyilvánvalóak lesznek azok számára, akik figyelmesen olvasták tanulmányunkat: a dominikánusok és a Sens család stacionáriusboltja közötti igen szoros kapcsolatra utaló adatok azokkal a különféle jelzésekkel együtt, amelyek arra utalnak, hogy Guillelmus de Senonis üzlete rendkívüli fontos volt, nagyon korai példája volt a stationárius üzletnek, és kezdetben semmilyen konkurense nem volt. Ezenkívül úgy tűnik - bár ez csak szubjektív vélemény - hogy a peciarendszerben rejlő lehetőségeket a dominikánus szerzők tudták legelőször és a legjobban felhasználni. Lehet, hogy ez a benyomás megtévesztő, mivel nem annyira a tizenharmadik századi valóságos helyzeten alapul, mint inkább azon, hogy Szent Tamás műveinek huszadik századi kiadói figyelmüket az ő munkásságára összpontosították. Azután itt van Hugo de Sancto Caro posztilláinak korai, 1258 előtti párizsi kézirata, amelyen van peciajel, bár úgy tűnik, a kéziratot nem stacionárius szakmabeliek készítették. Lehet, hogy ez a Szent Jakab kolostor házi könyvmásolási stílusára jellemző. Arra is szeretnénk emlékeztetni, hogy a könyvekre vonatkozó legkorábbi fennmaradt egyetemi rendelkezést, amely valószínűleg egyúttal a legkorábbi Párizsban kiadott ilyen tárgyú rendelkezés is volt, 1275-ben a Szent Jakab kolostorban tartott közgyűlésen fogadták el. Legfontosabb érvünk annak alátámasztására, hogy a Szent Jakab kolostor dominikánusai találták ki a peciarendszert, és nem a könyvszakma, azon a tényen alapszik, hogy a párizsi dominikánusok körülbelül 1230-tól kezdődően kimutathatóan úttörő szerepet játszottak a tudományos segédeszközök készítésében. A Szent Jakab kolostorban készült Biblia konkordancia egyáltalán nem az egyetlen ezek közül a vállalkozások közül, de magában is elég ahhoz, hogy - mint analógia - alátámassza álláspontunk érvényességét. Akárcsak a peciarendszer kialakításához, a konkordancia megszerkesztéséhez is szükség volt arra, hogy intelligens és úttörő módszereket alkalmazzanak a technikai problémák megoldására; alkalmazta a sok, egyszerre dolgozó tudós író közötti munkamegosztás módszerét is, és az volt a célja, hogy jelentősen megnövelje a tudósok és hitszónokok számára hozzáférhető információk mennyiségét. Tovább már nem erőltetjük az analógiát, és nem említünk név szerint más, tizenharmadik századi, hasonló célú dominikánus vállalkozásokat, mivel végeredményben ez nem tekinthető bizonyítéknak. Csak erősíti azt az érzésünket, hogy ez a legvalószínűbb magyarázat arra, hogy a dominikánusok dolgozták ki a peciamásolás Párizsban elterjedt változatát. Ha ez valóban így volt, akkor ezt a módszert egy ideig bizonyára egyedül a Szent Jakab kolostorban használták. A Guillelmus de Senonis-szal és később utódaival való kapcsolat - bármilyen jellegű volt is (üzlettársi kapcsolat?, munkáltató/alkalmazott?, megrendelő/mesterember? viszony) kialakulására valamivel később kerülhetett sor (az 1260-as években?), amikor a rendszer működtetéséhez már szakképzett segítségre volt szükség. Az eljárásnak Bolognából, nyilvánvaló származási helyéről való gyors átvétele és a párizsi egyetem sajátos szükségleteinek megfelelő villámgyors átalakítása arra enged következtetni, hogy a folyton úton levő dominikánus tudósoknak fontos szerep jutott ebben a folyamatban. A La pecia dans le monde universitaire olyan érzést támaszt olvasóiban, hogy biztos az, amit a peciaról tudunk, mivel Destrez olyan pontosan és világosan tárja elénk bizonyítékait. A Destrez utáni tudományos kutatók munkássága lehetővé tette, hogy még részletesebb, még szélesebb körű vizsgálatokat végezzünk, de az az érzésünk, hogy biztosak vagyunk abban, amit tudunk, elveszett. Munkásságuk olyan kérdéseket vetett fel, amelyeket eddig nem tett fel még senki, és amelyek ráébresztenek bennünket, hogy mennyi mindent nem tudunk még a párizsi egyetemi könyvkereskedelemről.

A XV. század vége felé az írásművek sokszorosítása kezdett a másolópultról a nyomdász műhelyébe áttevődni. Ez a változás, amely forradalmasította a tudományok művelésének minden formáját, különösen fontos volt a történettudomány szempontjából. A történészek azóta is sokat köszönhetnek Gutenberg találmányának; a nyomtatás elejétől végig, a katalóguscédulák átnézésétől a korrektúraolvasásig végigkíséri munkájukat. Mivel a történészek általában szeretik a döntő fordulatokat kutatni, és mivel ez a változás saját munkafeltételeiket is átalakította, azt várnánk, hogy a nyomtatásra való áttérés a szakma egészéből legalább némi érdeklődést kivált. De ha végignézzük a történelmi szakirodalmat, ennek éppen az ellenkezőjét tapasztaljuk. Szinte jelképes, hogy Kliót mind a mai napig kézirattekerccsel a kezében ábrázolják. Olyan keveset törődtek idáig ezzel a fontos átalakulást rejtő helyváltoztatással, hogy a történetírás múzsája kimaradt belőle. A történelem tanúsítja, hogy az emberek közötti információátadás új eszközei milyen világfordító hatással voltak a társadalomra. Példa erre az írás, majd a nyomtatás fejlődése. Amennyiben a valódi, hús-vér történészek, akik a cikkeket és a könyveket írják, egyáltalán valóban tanúsítják, hogy mi történt a múltban, akkor a nyomtatás fejlődésének a társadalomra gyakorolt hatása nem hogy világfordítónak, de kifejezetten jelentéktelennek tűnik. Sok olyan tanulmány, amely az utóbbi ötszáz évben lejátszódott fejlődéssel foglalkozik, meg sem említi a témát.

Azok azonban, akik legalább futólag szólnak róla, általában egyetértenek abban, hogy e találmány bevezetésének messzemenő következményei voltak. Újra meg újra helyeslőleg idézik Francis Bacon aforizmáját, amely szerint a könyvnyomtatás "világszerte megváltoztatta a dolgok színét és állapotát." Bár számos kutató osztja Bacon véleményét, csak igen kevesen próbálták meg követni tanácsát és figyeltek fel Gutenberg találmányának "hatalmas erejére, hatására és következményeire." Sokan vizsgálták már azokat az eredményeket, amelyek a találmány bevezetését megkönnyítették. Sokan megpróbálták meghatározni, mit is "talált fel" voltaképpen Gutenberg, és leírni, hogyan használták először a mozgatható betűket, és hogyan terjedt el az újonnan feltalált könyvsajtók használata. De szinte egyetlen tanulmány sem szól arról, hogy ez milyen következményekkel járt, azután hogy a nyomdászok Európa-szerte űzni kezdték új mesterségüket. Eddig még annyi sem történt, hogy elméleti alapon világosan megfogalmazták volna, mik is voltak ezek a következmények, nemhogy e (nemlétező) megfogalmazások értékét vizsgálták vagy cáfolták volna.

A könyvnyomtatás történetének és az ehhez kapcsolódó témáknak persze van egy terjedelmes és egyre bővülő szakirodalma. Bár ennek nagy részét szakmabeliek - a régi könyvekkel foglalkozó és más könyvtárosok, a nyomdászat és a könyvészet szakértői, a nyomtatás-variánsokat kutató filológusok és hasonlók - írták egymásnak, ez az irodalom azért közérdekűbb anyagot is tartalmaz. A rokon területek - például a gazdaságtörténet, az összehasonlító irodalomtudomány vagy a reneszánsz stúdiumok - kutatói is jó szolgálatot tettek a téma speciális vonatkozásainak feldolgozásával. Valószínűleg a társadalomtörténet volt a legtermékenyebb. Szinte zavarba ejtő, mennyi tanulmányt találunk olyan témákban, mint például tőkebefektetések az első nyomdákba; egyes vidékek könyvkereskedelme; munkakörülmények és szociális szervezkedés a nyomdászsegédek körében; tudós-nyomdász dinasztiák és kiadói politika; cenzúra, nyomdász-privilégiumok és a szakma működésének szabályozása; a pamfletírás, a propaganda és az újságírás sajátos vonatkozásai; a hivatásos írók, a mecenatúra, az olvasóközönség csoportjai; olvasás- és irodalom-szociológia. A felsorolást a végtelenségig folytathatnánk.

Sőt több összefoglaló munka is jelent meg a közelmúltban, amelyek ezt a terjedelmes szakirodalmat összegzik. Rudolf Hirsch például áttekinti "a nyomtatás, a könyvterjesztés és az olvasás" problémáit a Gutenberg utáni első században, s teszi mindezt "a társadalom- és művelődéstörténet iránt érdeklődő nem szakmabeli olvasók" okulására éppúgy, mint a szakemberek számára. Az Évolution de L'Humanité (Az emberiség fejlődése) sorozatban jelent meg egy az előbbinél átfogóbb, jól felépített kötet, Febvre és Martin munkája, amely értő módon tekinti át a könyvnyomtatás első három évszázadát. Még hosszabb, ötszáz éves időszakot dolgoz fel az angol Steinberg rendkívül tömör, ismeretterjesztő jellegű műve. Mindhárom könyv sok kisebb, különböző forrásokban fellelhető tanulmány adatait foglalja össze. S bár a szerzők időnként utalnak ezeknek az adatoknak az általánosabb történelmi tanulságaira, sohasem fejtik ki világosan, hogy mire gondolnak. Ezek az áttekintések, akárcsak a New Cambridge Modern History könyvnyomtatásról szóló fejezete, ritkán foglalkoznak az emberiség fejlődésének más [nem technikatörténeti] vonatkozásaival.

Steinberg szerint: "A könyvnyomtatás története a civilizáció történetének szerves része." Sajnos ez a megállapítás, bár minden bizonnyal igaz az emberiség történetének tényleges alakulása szempontjából, nem érvényes arra, amit a civilizáció történetéről leírtak (legalábbis eddig). A nyomtatás történetével foglalkozó tanulmányok nemcsak hogy nem szerves részei más, nagyobb munkáknak, hanem a történeti irodalom többi részétől is mesterségesen el vannak szakítva és szigetelve. Elméletben ezeknek a tanulmányoknak a középpontjában egy olyan téma áll, amely sok más szakterülettel érintkezik. A gyakorlatban azonban más szakterületek kutatói csak ritkán néznek bele ezekbe a munkákba, talán mert még mindig nem nyilvánvaló, mennyire összefüggenek a történettudomány többi részével. "Az, hogy a könyvnyomtatás feltalálása és elterjedése pontosan milyen hatással is volt a nyugati civilizációra, a mai napig a téma feldolgozójának megítélésétől függ." És ez még enyhe megfogalmazás. Mikor jellegű kutatásaikhoz lenne szükség segítségre erről a területről, tudósaink még pontatlan vagy hozzávetőleges értelmezéseket is alig találnak. A nyomtatás hatásai nem sok vitát váltottak ki eddig, nem azért, mintha a témáról vallott nézetek azonosak volna, hanem mert gyakorlatilag nem léteznek világos és rendszerezett formában kifejtett nézetek. Hiszen azok, akik látszólag egyetértenek abban, hogy lényeges változások történtek, megelégszenek ennyivel anélkül, hogy elárulnák, mik is voltak ezek a változások.

A következő két idézet talán megfelelően szemlélteti, milyen sokféle kibúvót lehet találni. Az első egy kiváló irodalomtörténész méltán híres összehasonlító irodalmi tanulmányából származik: "Annak a hatalmas és forradalmi változásnak, amelyet a könyvnyomtatás feltalálása idézett elő, a lényegét egyetlen mondatban foglalhatjuk össze: Azelőtt minden könyv kézirat volt." A szerző a továbbiakban, némileg romantikusan és élénk fantáziával arról ír, hogyan készültek a könyvek a másolók korában. Arról nem esik több szó, hogy mi történt azután, hogy a könyvek többé már nem kéziratok voltak, s talán ez teszi érthetővé, miért állíthatja Curtius azt, hogy: "vasútjainkat ugyan korszerűsítettük, szellemi örökségünk továbbadásának rendszerét azonban nem." Véleményem szerint irodalmi örökségünk továbbadását már több évszázaddal a gőzgép megjelenése előtt "korszerűsítettük", de ez csak akkor vehető észre, ha valaki több időt tölt ennek a "hatalmas és forradalmi változásnak" a vizsgálatával, mint Curtius. Az a tény, hogy egy egyébként lelkiismeretes tudós úgy gondolja, hogy egy ilyen változást egyetlen mondatba lehet sűríteni, mindenesetre figyelmet érdemel. A második idézet szerzője, aki egyébként maga is jelentős név a nyomtatás szakirodalmában, és akinek szaktudása nézeteinek még nagyobb súlyt ad, kevésbé szokatlan módon közelíti meg a kérdést. "Vastag könyvre lenne szükség ahhoz, hogy - csak körvonalaiban is - felvázoljuk, milyen messzemenő következményekkel járt ez a találmány az emberi tevékenység minden szférájában". Ez valószínűleg így is van. De semmilyen könyv, sem vékony, sem vastag nem ismertethet vagy mutathat be olyan következményeket, amelyeket még nem írtak le és nem határoztak meg világosan. Az, hogy Douglas McMurtrie egy hatalmas megíratlan műre hivatkozik, nem ad nekünk komolyabb segítséget, mint Ernst Curtius sommás mondata. Egyik esetben sem tudunk meg többet a láthatóan jelentékeny változásokról azon túl, hogy voltak. S a kíváncsi olvasó még útbaigazítást sem kap, hogy hová forduljon további felvilágosításért.

Mivel olyan "messzemenő következményekről" van szó, amelyek az általános vélemény szerint az emberi tevékenység egyetlen szféráját sem hagyták érintetlenül, az olvasó joggal csodálkozhat, hogy miért nem fogalmazta meg ezeket még senki. "Sem a politikai, alkotmányjogi, egyháztörténeti és gazdasági események, sem a szociológiai, filozófiai és irodalmi irányzatok nem érthetők meg teljesen, ha nem vesszük figyelembe, hogy milyen hatással volt rájuk a könyvnyomtatás." Tudósok generációi vették már alapos vizsgálat alá ezeket az eseményeket és irányzatokat azért, hogy jobban megértsék őket. Ha a nyomtatás valamilyen módon hatott ezekre az eseményekre és irányzatokra, hogy lehet az, hogy a kutatók olyan gyakran nem veszik ezt észre, miért oly ritka még az utalás is rá, a megvitatásáról már nem is beszélve? Már csak azért is érdemes feltenni ezt a kérdést, hogy érzékeltessük, egyáltalán nem nyilvánvaló, hogy milyen következményekkel járt a könyvnyomtatás. Amennyiben különböző szakterületek kutatóinak egyáltalán módjuk van arra, hogy rábukkanjanak ezekre a következményekre, általában úgy mennek el mellettük, hogy észre sem veszik őket - legalábbis jelenleg. Az, hogy ezeket a hatásokat visszavezessék az eredetükig és, ha csak vázlatosan is, bemutassák, olyan feladat, amelyről sokkal könnyebb beszélni, mint elvégezni.

Amikor McMurtrie vagy Steinberg a nyomtatásnak az emberi élet minden területére - a politikára, a gazdaságra, a filozófiára stb. - gyakorolt hatására utal, egyáltalán nem világos, hogy mire gondol. Úgy tűnik, hogy - legalábbis részben - olyan közvetett hatásokra céloznak, amelyek nem bizonyíthatóak, csak logikai úton lehet rájuk következtetni, és a nyomdatermékek olvasásával vagy a megváltozott gondolkozási szokásokkal kapcsolatosak. Az ilyen következmények valóban történelmi jelentőségűek, és valóban hatást gyakorolnak az emberi tevékenység legtöbb formájára. Igen nehéz azonban szabatosan leírni vagy akár csak pontosan definiálni őket. Más dolog leírni, hogyan változtak a könyvelőállítás módszerei a XV. század közepétől kezdve, vagy becslés alapján képet kapni a megnövekedett könyvtermés arányairól, és megint más azt tisztázni, hogyan befolyásolta a művelt elit ismeretszerzési módszereit, gondolkodásmódját és felfogását az, hogy nagyobb bőségben, illetve választékban jutottak hozzá írott anyagokhoz. Ugyanígy más dolog azt kimutatni, hogy a szabványosítást a könyvnyomtatás hozta magával, és más azt meghatározni, milyen hatással volt a szövegek egységesebb formája a jogra, a nyelvre és más szellemi termékekre. Még ma is nagyon keveset tudunk arról, hogyan befolyásolja az emberi viselkedést az, hogy könnyű a nyomdatermékekhez hozzájutni, a közvéleménykutatók és magatartáskutatók minden igyekezete, a kortársainktól kapott válaszokon alapuló bőséges adatok ellenére. (Elég egy futó pillantást vetnünk a pornográf irodalom cenzúrázásának szükségességéről folyó vitákra, hogy lássuk, milyen csekélyek ilyen tárgyú ismereteink.) Kutatási témájuknál fogva hátrányos helyzetben vannak azok a történészek, akiknek a holtakat kell szólásra bírniuk, ha rekonstruálni akarják a tudat múltbeli formáit. Az írni-olvasni tudók arányának, a tanulási folyamatoknak, magatartásformáknak és elvárásoknak egyenlőtlen fejlődéséről szóló elméleteket nem mindig lehet úgy megfogalmazni, hogy egyértelműek, világosak, könnyen ellenőrizhetőek és a hagyományos történetírásba szervesen beilleszthetőek legyenek.

Talán sohasem lehet teljesen megbirkózni azokkal a problémákkal, amelyek a kézírásról a nyomtatásra való átmenet fontosabb hatásaiból következnek, és a csak logikai úton kiokoskodható közvetett következményekből, és az olyan kiszámíthatatlan tényezőkből is, amelyek nem mérhetőek. De az ilyen problémákat is lehetne egyértelműbben megközelíteni, ha egyéb akadályok nem tornyosulnának előttünk. A számba veendő, hosszú távon érvényesülő hatások közül sok olyan van, amely még a jelenlegi megfigyeléseket is befolyásolja, és különösen erősen hat minden hivatásos kutatóra. Így például, hogy a történész gyakorolni tudja hivatását, annak szükségszerű előfeltétele, hogy állandóan hozzá tudjon jutni nyomtatott anyagokhoz. Nehéz olyan folyamatokat megfigyelni, amelyek ennyire szerves részévé váltak saját megfigyeléseinknek. Ahhoz például, hogy fel tudjuk mérni, milyen változásokat hozott a könyvnyomtatás, képet kell kapnunk a megjelenése előtt uralkodó viszonyokról. A kéziratos kultúra viszonyait azonban csak áttételesen, a könyvnyomtatás szűrőjén keresztül vagyunk képesek látni.

Ha csak felületesen is ismerjük az antropológia eredményeit, vagy ha időnként óvodáskorú gyerekeket figyelünk meg, ez talán majd emlékeztet bennünket arra, mekkora szakadék választja el egymástól az orális és az írásos kultúrákat. Számos tanulmány megvilágította már, hogy milyen hatalmas különbség van azok között a mentalitások között, amelyek a kimondott szóra, illetve az írott szóra építve alakultak ki. És még sokkal nehezebb azt a szakadékot lemérni, amely a mi saját tapasztalatainkat választja el annak a művelt elit rétegnek a tapasztalatvilágától, amelynek tagjai kizárólag kézzel másolt szövegeket használtak. Semmi hasonlót nem ismerünk sem a saját életünkben, sem senki máséban, aki a modern nyugati világban él. A kéziratosság kultúrájának körülményeit tehát mesterségesen kell rekonstruálnunk történelem könyvek és referensz művek segítségével. Ezek a művek azonban általában inkább elrejtik előlünk azt, amit keresünk, minthogy megmutatnák. A kéziratosság korának tendenciáit időben túlságosan előrevetítik, a Gutenberg utániakat pedig hátrafelé hosszabbítják meg és ez [a fejlődésben jelentkező törés elmosása] megnehezíti, hogy el tudjuk képzelni egy a miénktől sajátosan különböző, kézi másoláson alapuló írásos kultúra létezését. Mi több, nincs általánosan használt és elfogadott szakkifejezés az írásos kommunikáció nyomtatás előtti rendszerére.

Amikor a kisiskolásokat arra kérik, hogy ujjukkal kövessék végig térképükön az első nagy tengeri utazások útvonalát, és minden gyerek kezében ugyanannak a térképnek egy pontosan ugyanolyan példánya van, mint a többieké, a gyerekek hajlamosak elfeledkezni arról, hogy a nagy utazások idején még nem voltak egységes világtérképek. Hasonló feledékenységre ösztönöznek, csak a műveltség magasabb szintjén, a kéziratok egybevetésének és a hiteles szövegkiadások összeállításának egyre finomodó technikái. Minden újabb kiadással többet tudunk meg, mint ami korábban ismert volt arról, hogy egy adott kézirat hogyan született és hogyan másolták. De pontosan ezért, távolodunk is attól, hogy el tudjuk képzelni, milyen szemmel is nézhetett egy adott kéziratot egy tudós a kéziratosság korában, amikor egyetlen kézzel másolt példány állt rendelkezésére, és semmilyen biztos támpontja nem volt a mű címére, szerzőjére, a megírás helyére vagy idejére vonatkozóan. A történészeket arra tanítják, hogy különbséget tudjanak tenni a kéziratos és a nyomtatott források között, de arra nincsenek felkészítve, hogy ugyanolyan gondosan mérlegeljék, mit is jelentettek a kéziratok akkor, amikor ennek a megkülönböztetésnek még nem volt értelme [mivel még nem voltak nyomtatott szövegek], amikor még úgyszólván semmi sem készült a nyilvánosság számára, kivéve amit hangosan felolvastak a hallótávolságon belüli hallgatóságnak. Ugyanígy, minél alaposabb képzést kaptunk a modern történelemkönyvekben található adatok: események és dátumok közötti eligazodásra, annál kevésbé valószínű, hogy képesek leszünk felmérni azokat a nehézségeket, amelyekkel a kéziratosság korának tudósai kerültek szembe, akik ugyan hozzájutottak már összegyűjtött és rendezett írott feljegyzésekhez, de nem voltak még egységes kronológiáik, térképeik és hiányoztak mindazok a segédeszközeik, amelyeket ma mindennap használunk.

Ha tehát egy tudós megkísérli, hogy rekonstruálja a nyomtatást megelőző viszonyokat, meglehetősen szerencsétlen helyzetbe kerül. Feltétlenül szüksége van ugyanis arra, hogy használja a nyomtatott forrásokat, de ez gátolja abban, hogy világosan el tudja képzelni azokat a viszonyokat, amikor nyomtatott források még nem léteztek. Még ha részben enyhíti is ezt a szerencsétlen helyzet egyes tudósok érzékenysége, akik - számtalan dokumentum kézbevétele után - immár ösztönösen "ráéreznek" a korra, a rekonstruálásra tett kísérletek még így is kiábrándítóan távol állnak a tökéletestől.

A kéziratosság korának kultúrája olyan változó, egyenetlen és sokarcú volt, hogy kevés az olyan tendencia, amely hosszú távon nyomonkövethető benne. Az ókori Róma könyvesboltjai környékén, az alexandriai könyvtárban vagy néhány középkori kolostorban, illetve egyetemi városban létrejött feltételek lehetővé tették, hogy egy művelt elit réteg egy viszonylag fejlett "könyvkultúrát" alakíthasson ki. De minden könyvgyűjtemény állandóan ki volt téve annak veszélynek, hogy elveszítheti állománya egy részét, és minden kéziratos szövegben előbb-utóbb, az idő múlásával, a többszöri lemásolás után megkezdődött a szövegromlás. Emellett néhány, a maga nemében egyedülálló ideiglenes központ falain kívül a kéziratosság kultúrájának szövete oly vékony volt, hogy még az írástudóknak is nagy szükségük volt az ismeretek szóbeli átadására és hagyományozására. Mivel a másolóműhelyekben diktálás után másoltak, és az irodalmi alkotások "publikálása" hangos felolvasással történt, még a "könyvműveltség" is alá volt vetve a kimondott szó uralmának, és így egy hibrid, félig szóbeli, félig írásos kultúra jött létre, amelynek napjainkban nem létezik pontos megfelelője. Arra a kérdésre, hogy a könyvnyomtatás előtt pontosan mit jelentett a publikálás, vagy a kódexmásolók idejében pontosan hogyan jutott el a szerző mondanivalója a közönséghez, nem lehet általánosságban válaszolni. Általában rendkívül eltérő eredményeket kapunk, a helytől és időtől függően. Különösen a nyomtatás előtti utolsó évszázadra vonatkozóan rengeteg az egymásnak ellentmondó vélemény; ebben az időben ugyanis már kapható volt papír, és az írástudó ember gyakran saját kódexmásolója lehetett.

Az ősnyomtatvány-szakértők, akik a nyers, egyenetlen dokumentumanyaggal dolgoznak, hajlamosak azt bizonygatni, hogy az ősnyomdászok tevékenységében semmiféle egység nem fedezhető fel. Az ősnyomtatás korával kapcsolatban kétségkívül kockázatos dolog az általánosítás, és óvakodnunk kell, nehogy a modern, szabványok alapján készült kiadások hagyományát időben túl régre vetítsük vissza. Ugyanakkor attól is óvakodnunk kell, hogy a kéziratos kultúra utolsó százada és a Gutenberg utáni első század közötti lényeges különbségeket elmossuk. Az ősnyomtatvány-kultúra például elég homogén ahhoz, hogy sokféleségét mérni tudjuk. Becslést tudunk készíteni a könyvtermés mennyiségéről, átlagokat tudunk kiszámítani, tendenciákat megfigyelni. Az ősnyomtatványok korának teljes nyomdai terméséről is vannak például hozzávetőleges becsléseink. Azt is meg tudjuk mondani, hogy egy "átlagos" korai kiadás példányszáma kétszáz és ezer között mozgott. A kéziratosság korának utolsó ötven évéből azonban nincsenek hasonló adataink. Sőt, igazából semmiféle adatunk sincsen. Milyen volt az "átlagos kiadás példányszáma" 1400 és 1450 között? Ez szinte teljesen értelmetlen kérdés. Maga a "kiadás" kifejezés is anakronizmusnak hat, amikor kódexek másolatairól van szó.

Hogy milyen nehézségekkel jár, ha megpróbáljuk a kéziratos kor könyvtermését felbecsülni, azt szemléltetni fogom a következő fejezetben. Az ott közölt példák majd bizonyítani fogják, hogy a mennyiségi meghatározás módszere nem alkalmazható a kéziratosság korának viszonyaira. A leggyakrabban idézett példányszámokról, amelyek egy firenzei kéziratkereskedő feljegyzéseiből származnak, kiderül, hogy teljesen megbízhatatlanok. A quattrocento Firenzéje amúgy sem tipikus képviselője a többi itáliai központnak (például Bolognának), az Alpokon túli területekről nem is beszélve. De egyetlen régió sem tipikus. Nincs "tipikus" könyvkereskedő, másoló, még tipikus kézirat sincs. Ha most nem is foglalkozunk a világi könyvtermelés és -piac reménytelenül összetett problémájával, és a nyomtatást megelőző időszakból csak az egyházi emberek könyvigényeit vesszük figyelembe, a könyvelőállítás és könyvbeszerzés módjai akkor is rendkívüli változatosságot mutatnak. A különböző szerzetesrendek más-más módon gondoskodtak a könyvellátásról, a kolduló barátoknak másféle megoldásaik voltak erre, mint a kolostorban lakó szerzeteseknek. A pápák és bíborosok gyakran vették igénybe az itáliai cartolaio-k [mai jelentése papír- és írószerkereskedő - ez lenne az itáliai stacionárius] "különbféle szolgálatait"; a papok saját prédikációgyűjteményeket szerkesztettek maguknak; a laikus rendek pedig a világi hívőket igyekeztek imádságos könyvvel és katekizmussal ellátni.

Az, hogy a könyvtermésről nincsenek átlagszámaink vagy nem ismerünk egy tipikus könyvelőállítási és -forgalmazási módot sem, komoly buktató, amikor megpróbáljuk felvázolni, milyenek voltak a viszonyok közvetlenül a nyomtatás feltalálása előtt. Ennek a fejezetnek egy korábbi változatában úgy fogalmaztam, hogy a könyvek sokszorosítása a XV. század végén költözött át a szkriptóriumokból a nyomdászok műhelyeibe. Ezt az állítást egy középkorkutató azon az alapon bírálta, hogy a könyvsokszorosítás már a XII. század folyamán kilépett a kolostor falai közül, amikor az egyetemi fakultások és a kolduló rendek könyvellátásáról világi könyvkereskedők kezdtek el gondoskodni. A XII. századi úgynevezett "könyv-forradalommal" és a másolás egyetemi ellenőrzésével együtt létrejött egy "bedolgozó" rendszer is. A másolók többé nem gyűltek össze egyetlen közös teremben, hanem egy adott szöveg különböző részein dolgoztak, és a könyvkereskedőtől fizetséget kaptak minden darabért [ívért]. (Ez volt az úgynevezett "pecia" rendszer.) Bírálóm szerint a könyvek sokszorosítása már három évszázaddal a nyomtatás feltalálása előtt kikerült a szkriptóriumokból.

Érdemes elgondolkodni ezen a bírálaton. Kétségtelen, hogy a XII. és a XIII. században az egyetemi városokban és más városi központokban működő világi könyvkereskedő megjelenését nem szabad figyelmen kívül hagyni. A bűnei bocsánatáért ingyen munkálkodó szerzetes fáradozása és a világi másoló bérmunkája között jelentős az ellentét. A legújabb kutatások a hangsúlyt a bedolgozó rendszer bevezetésére teszik, és kétségbevonják azokat a hosszú időn át elfogadott feltevéseket, hogy a könyvkereskedésekhez világi szkriptóriumok csatlakoztak. A szkriptórium kifejezést tehát különösen óvatosan kell használnunk, ha a késő-középkori viszonyokról beszélünk, óvatosabban, mint e sorok írója tette ennek a fejezetnek a korábbi változatában.

Másrészt arra is vigyáznunk kell, nehogy túlságosan nagy fontosságot tulajdonítsunk azoknak a tendenciáknak, amelyek a XII. századi Párizsban, Oxfordban, Bolognában és más egyetemi városokban alakultak ki, ahol a könyveket gyorsan sokszorosították, hogy az egyetem intézményének sajátos igényeit kielégítsék. Óvatosnak kell lennünk akkor is, amikor a "pecia" rendszerét szabályzó egyetemi rendelkezéseket az egyetemi könyvkereskedők tényleges gyakorlatára próbáljuk meg alkalmazni, - nem is beszélve a nem egyetemi vásárlóközönség igényeit kiszolgáló könyvárusokéról. Nem szabad megfeledkeznünk arról sem, hogy a XIII. században kialakult viszonylag világosan áttekinthető rendszer a XIV. század végére újra áttekinthetetlenné válik. Tévedés lenne azt hinni, hogy ha már egyszer bevezették, akkor a "pecia" gyakorlata egészen a nyomtatás feltalálásáig fennmaradt. A rendelkezésünkre álló adatok arra utalnak, hogy már egy teljes századdal a könyvnyomtatás feltalálása előtt kihalt. Az 1350 és 1450 közötti időszakban - a vizsgálataink szempontjából döntő fontosságú száz évben - szokatlanul anarchikus viszonyok uralkodtak, és néhány, feltehetően már elavult szokást is felélesztettek. A kolostori szkriptóriumok például ekkor élték "utolsó virágkorukat."

A XII. századi úgynevezett "könyv-forradalom" nem szüntette meg teljesen az opus dei részeként értelmezett másolás hagyományát. Németalföldön a Gerhard Groote által alapított rendek [Fratres Vitae Communis] rendkívüli módon fellendítették. "Soha egyetlen szerzetesi közösség nem összpontosította annyira energiáit a könyvmásolásra, mint a Groote-barátok. Ez az újjáéledés nemcsak azokra a vidékekre korlátozódott, ahol a devotio moderna virágzott. Máshol is új erőre kapott Cassiodorus öröksége. Jean Gerson XV. század eleji értekezése, az írnokok dicsérete [De laude scriptorum] válasz volt a karthauziak és celesztinusok aggályaira, vajon engedélyezhető-e a könyvmásolás ünnepnapokon.

Azt, hogy a kolostori szkriptóriumok egészen a könyvnyomtatás kezdetéig, sőt még azután is működtek, érdekesen bizonyítja az a rendhagyó értekezés, amely sokat átvett Gersontól, és amelyet gyakran emlegetnek az ősnyomdászatról szóló könyvek mint kuriózumot; Johannes Trithemius De laude scriptorum-áról van szó. Ebben az értekezésben a sponheimi apát nemcsak buzdította szerzeteseit a könyvmásolásra, hanem egy régi toposzt is továbbfejlesztett azzal, hogy elmagyarázta, miért "nem szabad a szerzeteseknek abbahagyniuk a másolást csak azért, mert feltalálták a könyvnyomtatást." Egyéb érvek között (a másolás hasznos, mert a dologtalan kezeket munkára fogja, szorgalomra, jámborságra, írástudásra, a Szentírás ismeretére sarkall, stb.) Trithemius némiképp logikátlanul szembeállította a pergamenre írott szót, amely akár ezer évig is fennmarad, a papírra nyomtatott írással, amely rövid idő alatt elenyészik. Azt nem említette, hogy időnként a másolók is használtak papírt (vagy vakart pergament), és hogy ezzel szemben létezett egy speciális bőrre történő nyomtatásfajta. Az apát mint hebraista, keresztény tudós és Gerson olvasója nyilván jól ismerte azt a toposzt, amely először állította egymással szembe a tartós pergament és a romlandó papiruszt. Érvei azt mutatják, mennyire fontos volt neki egy olyanfajta manuális munka életben tartása, amely láthatólag különösen jól illett a szerzetesi életmódhoz. Nyitott kérdés marad, hogy - mint lelkes bibliofil és mint aki jól ismerte az ókori figyelmeztetéseket - vajon őszintén aggódott-e a papír egyre terjedő használata miatt. Alkotói tevékenysége azonban világosan mutatja, hogy mint szerző nem a kézi másolás mellett döntött a nyomtatással szemben. A De laude scriptorum-ot azonnal kinyomtattatta csakúgy, mint komolyabb műveit. Sőt olyan gyakran vette igénybe az egyik Mainzi nyomdát, hogy azt "szinte a Sponheimi Apát Nyomdájának lehetne nevezni."

Még mielőtt a sponheimi apát átlátogatott volna a szkriptóriumból a nyomdászműhelybe, a kölni Szent Barbara kolostor karthauzi szerzetesei már többször is a helyi nyomdászokhoz fordultak, annak a törekvésüknek szélesebb körre való kiterjesztése érdekében, hogy e szerzetesrend tagjai, akiket kötött a hallgatási fogadalom, a "kezükkel prédikálhassanak". Amint azt több beszámoló is megjegyzi, ez nemcsak Kölnben történt meg, és nemcsak a karthauziak körében. Különféle megreformált bencés rendek is sűrűn foglalkoztatták a helyi nyomdászokat, néhány helyen pedig a szerzetesek és az apácák maguk is működtettek kolostori nyomdát. E könyv más részében esik majd szó arról, milyen jelentősége lehet annak, hogy a megszentelt falak közé behatolt egy tőkés vállalkozás. A kolostori másolást és nyomdászatot csupán azért említjük itt is, hogy éreztessük, mit veszíthetünk azzal, ha a világi könyvkereskedő XII. századi térnyerésének túlzott jelentőséget tulajdonítunk. A "szkriptóriumból a nyomdába" formulát elvetni majdnem annyira nem bölcs dolog, mint általános érvényűen alkalmazni.

Ezek a megjegyzések talán érzékeltetik, hogy a könyvkészítés új rendszerével [a nyomdászattal] kapcsolatban könnyebb általánosítani, mint a régire [a másolásra] vonatkozóan, s különösen igaz ez az 1350 és 1450 közötti időszakra. Az egységes külalak és az összehangoltság olyan mindennapossá vált a könyvnyomtatás feltalálása óta, hogy újra meg újra emlékeztetni kell magunkat arra, hogy a kódexmásolók idejében még egyik sem létezett. Az, akit arra szoktattak, hogy a jelenségeket bizonyos távolságból szemlélje, hajlamos lehet a rövidlátásra olyan jelenségekkel szemben, amelyek úgyszólván a szeme előtt vannak. Marshall McLuhan nyomatékosan felhívta a figyelmet, hogy a tudósok többsége nyilvánvalóan vak azokkal a hatásokkal szemben, amelyeket az a közeg fejt ki, amelyet minden nap látnak, és részletesen tárgyalta ezt a problémát. Elmélete szerint tudatalatti hatást gyakorol az emberekre, hogy teljesen egyforma, szabványos nyomtatott (lineáris) sorokat követünk szemünkkel újra meg újra. A rendszeres könyvolvasók szubjektíve annyira függenek ezektől a hatásoktól, hogy már felismerni sem képesek, nem-létezőnek tekintik. A The Gutenberg Galaxy (A Gutenberg-galaxis) bizarr tipográfiai formáját feltételezhetően azzal a céllal tervezték, hogy közömbösítse ezt a függést, és hogy kizökkentse az olvasót a megszokott szellemi kerékvágásból. McLuhan önnön tisztánlátását és azt a képességét, hogy a nyomtatott szöveg szinte hipnotikus erejének ellen tud állni az új audio-vizuális és elektronikus információ-hordozók térhódításának tulajdonítja. Véleménye szerint az új kommunikációs eszközök azzal, hogy másképpen hatnak érzékszerveinkre és másképp szabályozzák érzékelésünket, kezdik megtörni a könyvek varázsát, amelyek az elmúlt ötszáz évben fogságukban tartották a nyugati társadalom írástudóit.

Érdekes, hogy a szerző, bár ebben a hagyományostól eltérő formában tálalja elméletét, egyúttal gyengíti is azzal, hogy bizonyításért gyakran fordul a hagyományos szakirodalomhoz, még akkor is, ha ez az irodalom csak a XIX. századi irodalom konvencionális témáit ismétli. A Gutenbeg-galaxis kaotikus formája valószínűleg kevesebbet köszönhet az új információ-hordozóknak, mint annak a már régen ismert jelenségnek, hogy mikor valaki széleskörű olvasással gyűjti anyagát, ennek rendezése és megszerkesztése igen nagy problémát jelent, s ezt a szerző a jelen esetben egy régi taktikával kerüli meg: ollóhoz és ragasztóhoz nyúl. Amikor kifejti azt a véleményét, hogy a könyvnyomtatás elavulófélben van, és hogy egy "elektronikus kor" túlhaladottá tette az "írás-olvasás eddigi technikáját", akkor McLuhan maga az, aki nem veszi észre (legalábbis véleményem szerint), hogy mi történik a szeme és az olvasói szeme előtt.

Talán nem szükséges, hogy alapos média-elemzést végezzünk ahhoz, hogy meg tudjuk magyarázni, mi az oka annak, hogy ilyen általános a rövidlátás a nyomtatás hatása kérdésében. Gutenberg kora óta a nyomtatványok teljesen megszokottá váltak. Már több mint száz éve nem hatnak az újdonság erejével, és annál kevesebb figyelmet keltenek, minél gyakrabban találkozunk velük. Bár ma már magától értetődőnek vesszük a naptárak, térképek, menetrendek, szótárak, katalógusok, tankönyvek és újságok létezését (sőt akik a mindig újabb dolgokat reklámozzák, már feleslegesnek is tartják ezeket a divatjamúlt dolgokat), ma is ugyanolyan nagy hatást gyakorolnak mindennapi életünkre, mint korábban. Minél több nyomdatermék van, és minél gyakrabban használjuk, annál mélyebb és szélesebb körű a hatásuk. A nyomtatás még mindig nélkülözhetetlen, még a legkorszerűbb technológiák átadásához is. A nyomtatás áll napjaink információ-robbanásának, illetve a modern művészet egy jelentős részének hátterében. Sok olyasmiért felelős, legalábbis véleményem szerint, amit sajátosan 20. századi kulturális jelenségnek hiszünk. Azonban, ismétlem, minél több a nyomtatvány, annál kevésbé vagyunk hajlamosak vagyunk észrevenni a nyomtatást az újabb, szokatlanabb információhordozók mellett. Ezért aztán a televízió hatásán töprengő cikkek biztosan nagyobb piacra találnak, mint a nyomtatás hatását mérlegelő feltevések. Mivel ez utóbbi hatásai egyre kevésbé észrevehetőek, azokról a közvetett hatásokról, amelyek napjainkban éppen fokozódnak és erősödnek, paradox módon azt hisszük, hogy gyengülnek.

A nyomdatermékek régóta tartó, állandó jelenléte életünkben azonban még mindig nem magyarázza meg teljesen az általános rövidlátást. Az ősnyomtatványok kora jóval azelőtt végetért, hogy Bacon, Campanella, Galilei vagy Kepler megszületett volna. Mégsem tartotta egyikőjük sem természetesnek a könyvnyomtatást, éppen ellenkezőleg, mindegyikük szót ejtett nagy jelentőségéről. Persze, mai mértékkel mérve a XVII. század elején viszonylag kevés volt még a nyomtatott anyag. Akkori mértékkel mérve viszont akkora volt a bőség, hogy a kortársak a piac túltelítettségéről beszéltek, amelyet Sir Thomas Browne szerint "csak azért szerzettek, hogy megzavarja és félrevezesse a deákok gyöngébb ítéletét és fönntartsa a Nyomdászok Iparát és Mesterségét." Mivel a nyomtatott szöveg elmélyült tanulmányozása már a XVII. századi művelt körökben megszokott napi rutinná vált, de a nyomtatásról még mindig mint rendkívüli találmányról emlékeztek meg, az a jelenlegi tendencia, hogy szinte tudomást sem veszünk róla, további magyarázatot igényel.

Még néhány kiegészítő részletkérdésen is érdemes elgondolkodni. A XVII. században sok tudós és értelmiségi még jóval közvetlenebb kapcsolatban volt a nyomdászműhelyekkel és a nyomdászokkal, mint azóta, hogy a nyomdászat nagyiparrá válása új munkamegosztáshoz vezetett. A felvilágosodás végéig a kétkezi nyomdászok és az "úri" kiadók útjai még nem váltak el egymástól. A XVII. század eleji természetbölcselők, mint például Kepler, aki maga is órákat töltött a nyomdában és aprólékosan ellenőrizte egy-egy tudományos munkája kinyomtatását, bizonyára érzékenyebbek voltak a nyomdatechnikában rejlő lehetőségekre, mint mai csillagász kortársaink, akik elküldik közleményeiket a szaklapok szerkesztőinek, és várják, hogy miután a szaklektorok jóváhagyták, írásuk rövidesen megjelenjen. Azt még tisztázni kellene, hogyan hat a tudósokra a nyomdától való eltávolodás, mert eddig még nem foglalkoztak vele. Lehetséges, hogy hozzájárult annak a megvetésnek az erősödéséhez, amelyet az elméleti tudományok művelői éreznek a technika és az alkalmazott tudományok iránt?

A nyomdászat nagyiparivá válása és az újfajta szellemi munkamegosztás tárgyalása mellett a cenzúra és az ideológia problémáival is teljesebbé kell még tennünk a képet. Az újkor kezdetén gyakran csak a cenzorok kijátszásával és különféle illegális tevékenységek útján lehetett könyvkiadási lehetőséghez jutni. Az az író, akinek ki kellett csempésznie a kéziratát külföldre, hogy ottani nyomda jelentesse meg, vagy titkos nyomdát kellett felállítania hazájában, bizonyára nem vette olyan magától értetődőnek a nyomdászok szolgálatait, mint a legtöbb mai tudós (legalábbis Nyugat-Európában). Ez különösen igaz volt Campanellára, Galileire és Keplerre, és később azokra a filozófusokra, akik katolikus uralom alatt éltek. A nyomtatás hatalma előtti tisztelgés jobban összeegyeztethető volt a hazafias témákkal a protestáns államokban; mert a nyomtatás korszakalkotó szerepe hangoztatásának pápaellenes és Róma-ellenes mellékzöngéi is voltak. A témát e formájában Itália-ellenes német humanisták dolgozták ki, lutheránusok és más protestánsok csatlakoztak hozzájuk, majd a hugenották, puritánok, szabadgondolkodók és a felvilágosodás filozófusai vitték tovább, hogy végül olyan whig-párti [liberális], illetve antiklerikális történészek írásaiban, mint például Macaulay vagy Michelet, jusson el tetőpontjára. Ezután azonban a haladás apostolainak figyelme a puskaporról és a könyvnyomtatásról először a gőzgép, majd a dinamó felé terelődött. A XIX. század végére a kézisajtó maga is múzeumi tárggyá kezdett válni, s ez is egyik magyarázata lehet annak, hogy a nyomtatás miért nem számít olyan kiemelkedő találmánynak a mi szemünkben, mint Francis Bacon vagy Condorcet számára volt.

Az utóbbi idők technikai fejlődésének önmagát felgyorsító hatása is közrejátszott abban, hogy e XV. századi találmányt műtárggyá minősítsük, amely leginkább csak a ritka könyvekkel kereskedők érdeklődésére tarthat számot, a modern idők megfigyelőjéére azonban nem. Jellegzetes tünete ennek a felfogásnak, hogy az ősnyomtatványok is bekerültek a múzeumi tárlókba a kézzel írt könyvek mellé, mint értékes ritka tárgyak, s olyan féltő gonddal őrizzük őket, mint egy ködbevesző, rég letűnt kor maradványait. Az, hogy az újítások ma gyors egymásutánban követik egymást, és az a reneszánszból ránkmaradt szokás, hogy a könyvnyomtatást együtt emlegetjük más, a klasszikus ókor utáni találmányokkal, együttesen járult hozzá, hogy a nyomtatás kikerüljön a figyelem középpontjából. Minél gyorsabban szaporodnak az új találmányok, a régiek annál inkább háttérbe szorulnak. Hasonló eredményre vezetett az úgynevezett modern tudomány-ipar terjeszkedése is; az új idők tudósai majdnem olyan gyors ütemben tárják fel a régi idők találmányait, mint ahogy a modern technika termeli az újakat. A nyomtatás már csak egy tétel a sok között a lassanként túlzsúfolódó leltárban, s így egyre kevésbé emelkedik már ki a többi közül.

Ebből a szempontból majdnem teljes fordulatot tett a világ azóta, hogy a nyomtatást először vették fel az ókor utáni újdonságok hosszú listájára. Ezt a listát már Gutenberg előtt összeállította egy pápai könyvtáros, aki talán huszonkét tételt sorolt fel (köztük a kengyelt, az óraszerkezetet, az iránytűt és a puskaport), hogy példákkal világítsa meg, mi a nem-latin szavak használatának egyik lehetséges oka. A XVI. század folyamán a tiszta latinság megromlása miatti filológiai aggodalom a technikai haladás ünneplésébe csapott át. Az írott szöveg hatását fokozták a képek. Egy gyakran kiadott, modern találmányokat és felfedezéseket magasztaló rézmetszet-sorozat, a Nova Reperta, amelyet Vasari tanítványának, Stradanus-nak (Jan van der Straet) rajzai alapján az 1580-as években Galleus antwerpeni cége metszett és adott ki, több ízben is, bizonyosan legalább annyira hozzájárult, mint bármely írott értekezés, hogy a találmányok témáját mai, jól ismert formájában megörökítse. Miután az érdeklődés előterében már nem a szavak tanulmányozása [a filológiai szempont] állt, hanem a dolgok feltalálása került a figyelem központjába, a listát újraírták, és nem mind voltak már annyira jelentősek a rajta szereplő találmányok. A könyvnyomtatást, a puskaport és az iránytűt több különböző listán is kiemelték különösen jelentőségük miatt. Abban az időben, amikor Francis Bacon arról írt, hogy szükség van az emberi találmányok és felfedezések "hatalmas erejének, hatásának és következményeinek" számbavételére, még nyugodtan feltételezhette, hogy a "legkiemelkedőbbek" száma nem több háromnál. Ma már szó sem lehet erről. Bár azok, akik ma a kiemelt hírekről írnak az újságokban, tudják rangsorolni a szenzációs eseményeket azzal, hogy változtatják az egyes címek betűnagyságát, a huszadik századi történészek azonban láthatóan elfelejtették annak a titkát, hogyan tegyenek különbséget lényeges és lényegtelen között. Találmánylistánk újra rendetlen és zűrzavaros lett. Tekintve azt az furcsán összeválogatott, össze nem illő társaságot, amelybe mára Gutenberg találmánya került, (az egyik magyarázatban a biztosítási szerződés és a kohászat új eredményei, egy másikban az óraszerkezet és az egyetem között találtam meg, egy harmadikban pedig a kettős könyvvitel és a szemüveg között), eltűnődhetünk azon, hol is a helye igazából.

Vajon odatartozik, ahol a leggyakrabban szoktuk megtalálni, a középkor-végi technikai fejlődés folyamatába? Több szempontból is helyénvalónak tűnik, hogy a kézisajtót más, gépi erővel működtetett precíziós szerkezetekkel társítsuk, és abba a folyamatba helyezzük bele, ahová a fémmegmunkálás és a textilipar fejlődése, valamint az olajalapú színezőanyagokkal és tustintával végzett kísérletek is tartoznak. Könyvtárosok és könyvgyűjtők azonban éppúgy helyénvalónak érzik, hogy a nyomtatást egy másik folyamatba is beleillesszük, a könyvtörténet folyamatába. Ebben az esetben egy olyan, hosszú folyamat újabb állomásának tekinthető, melynek kezdetei legalább az ókorba, a rabszolga-másolók idejéig és a könyvtekercsről a kódexformára való áttérésig nyúlnak vissza. Ebben az összefüggésben nem a késő-középkori fémművesség, hanem a XII. századi könyv-forradalom lesz a legjelentősebb előzménye. Amint látható, ez a beállítás egy fokozatos, evolúciós szemléletnek kedvez. Hiszen miután a kéziratos könyvkiadást új alapokon szervezték meg és a papírgyártás olyan szintre jutott, hogy ki tudta elégíteni a kereskedelem egyre növekvő igényeit, a nyomdász és új gépei számára már alig maradt újítani való.

A gazdaságtörténészek megint más összefüggésbe helyezik a nyomtatást. Ők sokkal inkább hajlanak arra, mint a könyvtárosok, hogy a stacionárius utódát újítónak tüntessék fel. Az első nyomdászokat városi vállalkozóknak tekintik, akik a kézi termékeket gépivel váltották fel, akiknek alapvető fontosságú volt, hogy tekintélyes befektetéseik megtérüljenek és pénzbeli támogatást szerezzenek, akik a korai tömegtermelés úttörői voltak, és akik kiterjesztették a kereskedelmi kapcsolatokat a késő-középkori céhek és városok határain túlra, akik a gyakorlatban is megismerték a bérmunkával járó problémákat, az első sztrájkokat is beleértve, és akik a nyereségre törekvő versenytárs cégekkel állandó konkurrencia-harcban álltak. A gazdaságtörténészek szemében tehát az első nyomdászoknak sokkal több közük volt a többi korai tőkés vállalkozóhoz, mint egy korábbi időszak kódexkereskedőihez.

Ha az első nyomdászokat úgy mutatjuk be, mint korai tőkéseket, lehetővé válik, hogy újítóknak tekintsük őket. Ez a szemlélet ugyanakkor kényelmetlenül közel viszi őket a nyárspolgárokhoz, és más téves következtetésekre is ösztönöz, melyek a "gazdasági ember" magatartásából következnek. Ez azt jelenti, hogy szem elől tévesztjük, milyen sok egyéb funkciót is betöltött a nyomdász a kor művészeti és tudományos életében, a korabeli művelődésben és irodalomban. "A nyomtatás gépekkel kapcsolatos technikus mesterség volt - írja Edgar Zilsel -, és a kiadók - egyébként maguk is klasszikus műveltségű tudósok - nem az irodalmi babérok osztogatói, hanem üzletemberek voltak." Sokkal pontosabb lenne úgy jellemezni sok kiadót mint üzletembert és az irodalmi babérok osztogatóját, akik írókat nemcsak azzal segítették, hogy a mecenatúra hagyományos formáit nyújtották nekik, hanem azzal is, hogy a sajtóügynökök és kulturális impresszáriók új típusú funkcióját is ellátták. "Hogy ismertté tegyük e szerző nevét és hasznára legyünk a világnak" - így fogalmazta meg Tartaglia velencei kiadója azokat az indítékokat, melyek az autodidakta műszerész-mérnök hátrahagyott Euklidész fordításainak kinyomtatására ösztönözték. Kétségtelenül pénzt is akart keresni a vállalkozással amellett, hogy Tartagliának is igyekezett egy kis hírnevet szerezni. A lényeg az, hogy a profitszerzés indítéka más, önző és altruista, sőt olykor igehirdető, térítő szándékokkal keveredett. A nyomdászt megelégedéssel tölthette el, hogy az emberiséget szolgálja miközben a szerzők hírnevét is öregbíti, és maga is pénzhez jut. Az indítékoknak ez a sajátos keveréke szerepet játszott az első nyomdák gyors elterjedésében is. Többféle érdeket szolgáltak, és nem kizárólag olyanokat, amelyek beillettek a "gazdasági ember" célkitűzéseibe.

Az ősnyomdászoknak mint az új gyártási és eladási módszerek úttörőinek bizonyos mértékig közös vonásai voltak más városi vállalkozókkal, de mint a reklámozás és a hirdetés, az agitáció és a propaganda, a lexikográfia és a bibliográfia úttörői már teljesen külön osztályba tartoznak. Üzleteik különböztek a korábbi kéziratkereskedők és világi könyvárusok boltjaitól, hiszen újfajta gépeik voltak és képzett szakmunkások dolgoztak rajtuk. Ugyanakkor ezek a műhelyek a kortárs manufaktúra-tulajdonosokétól is különböztek, mert tudósok, művészek, irodalmárok gyülekezőhelyei voltak, külföldről érkezett fordítók, emigránsok és menekültek menedékhelyei, a magasfokú műveltség és tudás intézményei és mindenféle kulturális és intellektuális változás gyújtópontjai voltak.

Ezek a megjegyzések talán érzékeltetik, hogy az Európa városi központjaiban létesített nyomdászműhelyek olyan téma, amelyre szintén érvényes Francis Yates megállapítása egy másik témáról, hogy mindenki témája, azaz senkié. E sokarcú téma különböző vonatkozásait különféle szakterületek kutatói vizsgálják, akik [szakmájukból eredően] nem egyformán gondolkodnak, s a témának is alig van olyan közös vonatkozása, amely mindegyiküket érdekelné. Bár a könyvsokszorosítás és -terjesztés problémái a gazdaság- és társadalomtörténészek területére tartoznak, a fogyasztást [olvasást] érintő kérdésekkel mégis inkább az irodalomtörténészek és a médiakutatók foglalkoznak. Bár a könyv története általában a könyvtári stúdiumok része, magát a nyomtatást mégis a technikatörténetbe sorolják, míg a tipografizálást, a betű- és címlaptervezést az iparművészeti iskolák tananyagában egyik melléktantárgynak tekintik. Mivel ez a téma részekre van felosztva, a részek még tovább vannak darabolva, és az egészet több tudományterület között osztották szét, nem csoda, hogy csak elvétve akad, aki fogalmat tud alkotni a nyomtatás egészének jelentőségéről. Még a társadalomtörténészek többirányú kutatásai sem vezettek egy az ősnyomdász új szakmai kultúrájával foglalkozó átfogó tanulmány megírásához, vagy a nyomdász sok szerepének mindenre kiterjedő értékeléséhez.

Így a szellemi munka erőteljes elaprózottsága, specializálódása is (ami talán elkerülhetetlen velejárója a "tudomány-ipar" terjeszkedésének) csökkenti azok számát, akik szeretnék követni Bacon tanácsát. Ha a könyvnyomtatást csak röviden tárgyalják a nyugati technika fejlődésének vagy a korai kapitalizmusnak szentelt vaskos kötetek, máshol viszont még ennyit sem foglalkoznak vele. A nyugati filozófia, vallás és tudomány, a politikai és közgazdasági gondolkodás, a történetírás, az irodalom és a képzőművészet történetéről írott számtalan alapvető mű hallgat a témáról. Az eszme- és művelődéstörténészek e téren mutatkozó mulasztását nemcsak a napjainkra kialakult specializáció teszi érthetővé, hanem az is, hogy tovább él egy igen tiszteletreméltó bölcsész-hagyomány; az anyagi és technikai jellegű témákban való, büszkén vállalt tudatlanság. Pedig ez az érdeklődéshiány levon a szellemtörténet mint tudományág értékéből. Ha az eszméket elszakítjuk attól a közegtől, amely hordozza és közvetíti őket, akkor el lesznek vágva azoktól a történelmi körülményektől is, amelyek formálták őket, és így nehéz lesz megismerni azt a változó környezetet, amelynek részei, és amelynek összefüggésében kell vizsgálnunk őket. Ez a megállapítás nemcsak a legtöbb nyugati filozófia- és irodalomtörténetre érvényes, hanem igaz a legtöbb olyan műre is, amely a történetírás vagy a természettudományok történetét dolgozza fel.

A kézi másolásról a nyomtatásra való átmenet hatott az adatrögzítés és -nyilvántartás módjára és az információáramlásra. Nincs lehetőség arra, hogy mindenki részletesen tanulmányozza a múlt minden egyes vonatkozását, és az eszmetörténészek jól teszik, ha az olyan találmányokat, mint például a kengyel és a malom, más szakterületek kutatóira hagyják. De ha megkerüljük Gutenberg találmányát, ez egyet jelent azzal, hogy elszalasztjuk azt a lehetőséget, hogy megértsük az újkor szellemiségét formáló legfontosabb erőket. Eredményesebben lehetne megoldani azt a problémát is, hogy hogyan teremtsünk kapcsolatot az eszmetörténet és a történettudomány többi része között, ha több figyelmet szentelnénk a nyomtatás hatásának. Azok a kísérletek, amelyek megpróbálják az eszméket a társadalmi harccal (osztályharc) kapcsolatba hozni, összekötni a marxista "felépítményt" konkrét termelési módokkal, vagy egyfajta "tudás-szociológiát" igyekeznek kidolgozni, csak erőltetett és félresikerült megoldásokhoz vezethetnek, ha figyelmen kívül hagyják a kommunikációs forradalmat. A szellemről és társadalomról, a mentalitásról és az anyagi viszonyokról alkotott mai elméletek nagy része kiforratlan és rendkívül elvont. Mielőtt általános elméleteket gyártanánk ezekről a kérdésekről, nem kellene-e mérlegelni azt is, hogy a könyvműveltség jellegzetes formái hogyan kapcsolódnak konkrétan a könyvelőállítás és -terjesztés egyes jellegzetes módjaihoz?

A könyvnyomtatást természetesen nemcsak téma szerint lehet besorolni a kutatás folyamatába, mint az újítás egy sajátos fajtáját, mely a technikatörténészek, bibliográfusok és a határterületek kutatóinak van fenntartva. Időrend szerint is besorolható, és ekkor beleesik a XV. századdal foglalkozó történészek általános kutatási területébe. Rendszerint a Konstantinápoly elestéhez kapcsolódó kronológiai táblázatokban szerepel, mint kortárs tartozék, és az általános összefoglalókban és a tankönyvekben is az ennek megfelelő fejezetcím alatt említik meg. A figyelmes diákok fejében valahol a Fekete Halál (a nagy pestisjárványok) és Amerika felfedezése között helyezkedik el, a világtörténelem évezredes eseményei között viszonylag jelentéktelen helyen. A legtöbb hivatásos történész, aki rendszerint egy-egy korszakra szakosodott, általában még kevésbé hajlamos csak egy kicsit is elidőzni a könyvnyomtatás kezdeteinél, mint a bevezetés a történettudományba-szerű művek olvasói. Valószínű, hogy a legtöbb ókortörténésznek és sok középkor-kutatónak teljesen elkerüli a figyelmét ez a téma. Nem ébreszt túl nagy érdeklődést azokban a tudósokban sem, akik a könyvnyomtatás elterjedését követő korszakokkal foglalkoznak. A kézírásról a nyomtatásra való átmenet történelmi jelentőségének és általánosabb értelemben vett társadalmi hatásainak kifejtése a reneszánsz néven ismert problematikus korszak (vagy inkább kulturális irányzat?) kutatóira hárul.

A reneszánsz stúdiumok határai azonban úgy vannak meghúzva, hogy e terület nem tudja befogadni a nyomtatásból következő összes eredményeket. Időbeli korlátai túl szűkek, és figyelmének középpontjában annyira csak Itália áll, hogy nem képes a témát fontosságának megfelelően feldolgozni. A XVI. század elején Gutenberg újító lángelméjének dicsérete olyan németektől származott, akik így próbáltak szembeszegülni az olasz művelt elitnek azzal a már régebbi keletű törekvésével, hogy kulturális fölényüket mindenkivel elismertessék. Amennyiben a reneszánsz-kutatók ismét az olasz kultúrfölénynek akarnak érvényt szerezni, valószínűbb, hogy a korán kibontakozó humanizmus lesz az, ami vizsgálataikban a legnagyobb hangsúlyt kapja, nem pedig a később felfedezett és elterjedt könyvnyomtatás. Ráadásul az ősnyomdászat termékei a kódexmásolói munka lemaradásait pótolták, s így a nyomtatás első százada olyan könyvkultúrát hozott létre, amely nem sokban különbözött a kéziratosság koráétól. Minél apróbb részletekbe menően vizsgálja valaki az ősnyomtatványok korát, valószínűleg annál kevésbé fogja jelentősnek érezni változásokat. Ahhoz, hogy megértsük, hogyan alakította át ez az átmenet a kultúra átörökítésének és közvetítésének egész folyamatát, térben és időben szélesebb kitekintésre van szükség, mint a reneszánszkutatók körében általában szokásos. Azoknak a tudósoknak, akik egy olyan folyamat nyomonkövetésére vállalkoztak, amely egyetlen vidéken bontakozott ki a trecentótól a cinquecentóig terjedő időszakban, nincs igazán okuk arra, hogy fontosnak tüntessék fel a kódexmásoló és a nyomdász közötti különbséget. Sőt ellenkezőleg, rendszerint éppen az egység és a folytonosság az, ami Petrarca kulturális mozgalmából a legmélyebb benyomást gyakorolja rájuk. A dolgoknak abban a rendjében, amelyet ők állítottak fel, Gutenberg találmánya hozzájárulhatott ugyan már meglévő tendenciák felerősítéséhez (például a humanista írás népszerűsítésével), de megjelenése nem tekinthető kulturális korszakhatárnak. Ehhez túl későn érkezett: az újkori Európa elsőszülött fiai már jóval korábban hozzáláttak, hogy a középkori színre leeresszék a függönyt.

Burckhardt óta ez a vélemény annyira általánosan elfogadottá vált, hogy a másként gondolkodó tudósok nem voltak képesek megváltoztatni. Az egyetemi tanrendek és tankönyvek évről évre újra továbberősítik. Bár néhány régebbi történetfilozófus, mint például Condorcet, korszakalkotó eseménynek tekintette a könyvnyomtatást, és ennek megfelelően húzta meg a korszakhatárokat, a legtöbb mai korszakfelosztás olyan helyre teszi, ahol elsikkad, egy pontatlanul meghatározott átmeneti korszak közepe tájára. Inkább annak a feltételezett kornak a jellemzői kapnak figyelmet, amelybe a nyomtatást elhelyezték, nem pedig magának a nyomtatásnak a hatásai. Az átfogóbb jellegű munkákban Gutenberg találmányának tárgyalását gyakran a reneszánsz utánra halasztják. A kézírásról a nyomtatásra való átmenettel sehol nem foglalkoznak; az ősnyomtatványok korának lezárulását ugyanúgy említés nélkül hagyják, mint ahogy nem tettek említést a kezdetéről sem, és a témát a reformáció "egyéb" vonatkozásai közé száműzik.

Amikor a találmányt - az előbbinél helyesebben - a XV. században helyezik el, akkor is rendszerint csak futólag és mintegy mellékesen említik, úgy kezelik, mint valamelyik reneszánszot erősítő fejlődési folyamatot szemléltető példát - ha nem a korai tőkés vállalkozásra hozzák fel példának, akkor a világi műveltség terjedésének szemléltetésére vagy a késő-középkori technikai fejlődés bizonyítására használják, vagy esetleg recepcióelméletekkel és a távol-keleti technikák nyugati importjával kapcsolatban említik. Jellemző példa erre, hogy Fernand Braudel, a kora-újkori Európa történetének egyik legkiválóbb élő szakértője, egészen alárendelt helyre, a tűzfegyverek és az óceáni hajózás közé rejti el a könyvnyomtatást. Többé már nem az első és legfontosabb aközül a három találmány közül, amelyek Bacon szerint megváltoztatták a világot. Ehelyett "egyformán szolgálta az európai gondolkodás haladó és visszahúzó áramlatait", "felgyorsított olyan folyamatokat, amelyeket a kéziratos könyv indított el" és "felelősség terhelte a matematika lassú fejlődéséért..." Braudel szerint "végeredményben csakis az óceáni hajózás hozott gyökeres változást és tette aszimmetrikussá a világot", ami alapvető tévedés - és ezt, remélem, olvasóim is tudják.

George Sarton azonban "a reneszánsz legnagyobb találmányá"-nak nevezte a mozgatható betűket, és a korszakkal foglalkozó egyik szimpóziumon röviden ugyan, de megkísérelte körvonalazni, ha nem is a teljesség igényével, hogy milyen következményekkel járt [The Quest for Truth (Az igazság keresése)]. Ugyanígy értékeli a nyomtatást Myron Gilmore is, aki elég hosszan ír erről a témáról "Az újkori Európa keletkezése" sorozatban megjelent kötetében. Ha arra gondolunk, hogyan dolgozták fel az ősnyomtatványok kora utáni időszakokra szakosodott történészek a témát, úgy fogjuk érezni, hogy a Gilmore-hoz hasonló reneszánsz-kutatók jobban belelátnak a távolabbi jövőbe, mint ők a saját korszakukba.

"A nyugati civilizáció történetében a mozgatható betűkkel való nyomtatás feltalálása és fejlődése okozta a legradikálisabb átalakulást a szellemi élet viszonyaiban. Új látóhatárokat nyitott az oktatásban és a gondolatok közlésében. Hatásai előbb-utóbb érezhetővé váltak az emberi tevékenység minden területén".

Bár utal a későbbi következményekre, Gilmore kötetének időbeli határai nem teszik lehetővé, hogy részletekbe bocsátkozzon. A sorozat következő köteteiben, ahol elvárhatnánk, hogy részletesebben bemutassák az olyan hatásokat, amelyek végül is "érezhetők voltak az emberi tevékenység minden területén", semmilyen határozott utalást nem találunk erre vonatkozólag. Sajnos, nagyon jellemző, hogy egy időben elhúzódó átalakulás tárgyalását épp akkor szakítják félbe, a XVI. század elején, amikor már éppen megerősödőben van. Az ősnyomtatványok kora utáni századokról írt tanulmányok a nyomtatással való foglalkozást különféle határterületekre és apró részterületekre hárítják át.

A társadalomtörténet hatalmas és némileg ködös birodalmának határterületén kicsiny, különálló parcellákat művelnek azoknak a monográfiáknak a szerzői, akik a könyvkereskedelemmel, a mecenatúrával és a cenzúrával, a szépirodalommal, az újságírással és az oktatással, a közvélemény és a propaganda elemzésével vagy a különböző vidékek nyomdásziparának belső felépítésével foglalkoznak. Ha nem találnánk bennük néhány szórványos utalást az olvasóközönség keletkezésére és a hivatásos írók megjelenésére a XVIII. században, illetve a sajtó és a közvélemény szerepére a XIX. században, azt szűrhetnénk le a jelenleg használatos hatalmas mennyiségű történelemkönyvből, hogy azok a változások, amelyek a könyvnyomtatás hatására következtek be a társadalmi és a szellemi életben, kimerültek az utolsó reformációkori vitairattal. Az újkori Európa legtöbb történetírója a nyomtatásnak valószínűleg csak azt az egy következményét ismeri, hogy terjesztette a protestáns nézeteket. A reformáció és más szellemi irányzatok bemutatásakor a könyvnyomtatás hatásait általában alaposan megnyirbálják, és egyedül csak az eszmék "terjesztésé"-re korlátozzák. Hogy mikor a kézírásos hagyományt "nyomdába küldték", ez vajon új problémákat vetett-e fel az egyházi embereknek, vagy hogy a könyvnyomtatás már a protestantizmus elterjedése előtt hozzájárult-e a keresztény világ egységének megbomlásához, azt még eddig nem vizsgálták. Mindenesetre amint pont kerül a reformációról szóló fejezetek végére, és a protestantizmus elterjedése vitathatatlan tény lesz, a nyomdászok és kiadók tevékenysége többé nemigen tűnik említésre méltónak a kutatók számára. A történetírás reflektorai későbbi, látszólag jelentősebb fejleményekre irányulnak.

A reformáció utáni időszakkal foglakozó történészeknél különösen feltűnő, mennyire nem veszik észre az új kommunikációs rendszer önmagát erősítő, állandóan növekvő hatását. A XVII. és a XVIII. század szellemi és politikai forradalmait nem a nyomtatás utáni, hanem az ipari forradalom előtti társadalom összefüggésébe helyezik. Amikor például a modern természettudományok kialakulását megelőző viszonyokat rekonstruálják, gyakran esik szó a közlekedés helyzetéről a XVII. századi Európában. Szólnak a postahálózat fejlődéséről, a csatornák építéséről és a szállítás területén bevezetett egyéb korszerűsítésekről. Az azonban már rendszerint kimarad a beszámolókból, hogy a kézzel másolt navigációs, szárazföldi és tengerészeti térképeket ezt megelőzően nyomtatott térképek váltották fel. Gyakran hangsúlyozzák a tudósok közötti kézzel írott levelezés növekvő jelentőségét; az egyszerre több érdeklődőnek szóló "nyílt levelek" megjelenéséről azonban nem vesznek tudomást [ebben az összefüggésben ezek a szakfolyóiratok ősei]. Sűrűn vizsgálják, milyen volt a tudósok földrajzi eloszlása; a természettudományos publikációs lehetőségek földrajzi eloszlásával azonban csak ritkán törődnek.

Ugyanez érvényes azokra a művekre, amelyek a felvilágosodás eszméi vagy a kora-újkori forradalmak hátterét kívánják felvázolni. Amikor ezeknek a forradalmaknak az okait kutatják, hosszasan tárgyalják a kereskedelmi útvonalak eltolódását és az árak változását, a földhasználat és a terméshozamok alakulását, a befolyásos társadalmi csoportok és osztályok fejlődését. Azokra a változásokra azonban, amelyek a térképek, táblázatok, törvénykönyvek, kézikönyvek, kalendáriumok, szerződések, plakátok és petíciók nagy példányszámú sokszorosítását tették lehetővé, csak a legritkább esetben figyelnek fel, ha egyáltalán észreveszik őket. A középosztály felemelkedését és a polgárság növekvő szerepét mindig a pénzgazdaság megerősödésével hozzák kapcsolatba; viszont a művelt réteg megjelenését és az értelmiség szerepének növekedését ritkán hozzák összefüggésbe a nyomtatás mind nagyobb hatékonyságával. Míg sokat lehet hallani a kereskedelem forradalmának hatásairól, egy szó sincs a kommunikációs forradalomról.

A technikatörténet egyre terjedelmesedő szakirodalmához hasonlóan az "ipari forradalom" nagy múltra visszatekintő és gyors gyarapodása miatt egyre áttekinthetetlenebbé váló irodalma is segített elterelni a figyelmet arról a találmánytól, melyet Bacon hajdan oly nagyra értékelt. Az általános művekben például jobban hangsúlyozzák a textilgyártásban és a textíliák kereskedelmében bekövetkezett változásokat, mint azokat amelyek könyvsokszorosításban és -kereskedelemben mentek végbe. Persze, a két terület között van valami összefüggés. Nemcsak azért, mert a textilnyomás előzménye volt a könyvnyomtatásnak, hanem mert a textíliák szerepet kaptak a rongypapír-gyártásban, és így hozzájárultak a nyomtatás bevezetésének megkönnyítéséhez. A könyvnyomtatás azonban mégiscsak közvetlenebbül hatott az információáramlásra, mint a textilüzem vagy akár a papírmalom.

Egy szemlecikk szerint, mely az újabb szakirodalmat tekinti át, az információáramlás az intézményes újítás egyik fontos és elhanyagolt területe, amelyről a gazdaságtörténészek - saját munkásságuk kárára - nem vesznek tudomást, különösen ha a kereskedelmi terjeszkedéssel és gazdasági növekedéselméletekkel foglalkoznak. A cikk azonban odáig már nem megy, hogy akár csak egyetlen olyan lehetséges változást is megnevezne, amely a nyomtatás hatására következett be a gazdasági információcserében. A terjeszkedő nyomdaipar és a tőkés vállalkozás fejlődése közötti kapcsolat (ha egyáltalán létezik ilyen kapcsolat) még felderítésre vár. A legtöbb gazdaságtörténeti áttekintés úgy lép át a késő-középkorból a kora-újkorba, hogy egyáltalán meg sem említi, hogyan hatott a nyomtatás feltalálása az iparra és a kereskedelemre általában, vagy a hirdetés módjaira, a biztosítási formákra, a tőzsdejelentésekre és a pénzrendszerekre különösképpen. Bármelyik olyan írásban, amelyik az utóbbi két év század történetét kíséreli meg feldolgozni, túl sok - a mezőgazdaságban, az iparban és a közlekedésben bekövetkezett - változást kell figyelembe venni ahhoz, hogy a permanens kommunikációs forradalom későbbi szakaszaira (az új papírmalmok bevezetése, a vas és a gőz felhasználása a nyomdászatban), több jusson egy futó megjegyzésnél. Még a fejlődés legkorábbi szakaszait is beárnyékolja a három év századdal későbbi változások tömege; így ahelyett, hogy a nyomtatás hatását sui generis tárgyalnák és önmagához mérten vizsgálnák, csupán a későbbi tömegtermelési eljárások előfutárát látják benne. Az iránytű és a puskapor helyett most a XVI. századi bányászattal és hajóépítéssel társítják, és a későbbi nagyipari vállalkozások előfutárának szerepét osztják ki rá.

Az "isteni művészet", amely már csak egy a sok találmány között, vesztett fényéből. A kézírásról a nyomtatásra való átmenetet, ezt a forradalmi folyamatot, amelynek része volt abban, hogy a középkorból átléptünk az újkorba, háttérbe szorítják a későbbi változások, és a korszak-felosztások egy lezárt fejezetbe teszik. A történészeknek azonban kétségtelenül megvannak az eszközeik arra, hogy felnyissák a lezárt fejezeteket. Végül is ez a napi munkájukhoz tartozik. Ennek a bizonyos fejezetnek a tartalmát azonban különösen nehéz megfejteni. Mert amikor megmaradunk annak a rövid időszaknak a határain belül, amelybe a legtöbb monográfia és összefoglalás a könyvnyomtatást elhelyezi, és még ezen az időszakon belül is kifejezetten a keletkezése körülményeire próbáljuk összpontosítani figyelmünket, azt tapasztaljuk, hogy minél inkább belemegyünk a részletekbe, annál bizonytalanabbak leszünk, hogy mi is az, amit vizsgálni akarunk. Úgy tűnik, a Bacon szerint legfigyelemreméltóbb találmányok közül is a legfontosabból mára már nem maradt több - ahhoz a bizonyos cheshire-i macskához hasonlóan, amelyből nem maradt más, csak a vigyora [míg maga eltűnt] - mint ez a rejtélyes kifejezés, "mozgatható betűk."

Nemcsak a szakirodalom-jegyzékek lettek hosszabbak és a szakterületek közötti határok elrettentőbbek, de a "találmányokról és felfedezésekről" szóló elemzések is annyira elvonttá és öncélúvá váltak, hogy már szinte meggátolják, hogy meg tudjuk ítélni a találmányok értékét és hatékonyságát. Ma már sokkal inkább tudatában vagyunk annak, mint Bacon és kortársai voltak, hogy a nagy találmányok nem egyszerre és tökéletesen kész állapotban jelentkeznek, mint ahogy Minerva pattant ki Jupiter homlokából. Ma már nem annyira egyedülálló eseményeknek, inkább összetett társadalmi folyamatoknak látjuk őket, melyek más, maguknál átfogóbb társadalmi változások végtermékei is.

Ha meg akarjuk érteni, miért kezdték használni a mozgatható betűket, nem elegendő többé csupán Gutenberg mainzi nyomdászműhelyébe elmenni - illetve azon vitatkozni hogy először nem Costerét kellene-e felkeresni Haarlemben, vagy esetleg Johannes Fust és Peter Schoeffer működését megvizsgálni. Ehelyett azt kell feltárni, hogyan terjedt el még a nyomtatás feltalálását megelőzően az írástudás a világi emberek körében, és hogyan erősödött meg a kéziratos könyvkereskedelem, megmagyarázni, hogyan keletkezett az a tőkefelhalmozás, amely az első üzemek beruházásaihoz volt szükséges, vagy meg kell próbálni megindokolni, miért terjedtek el a nyomdák olyan gyorsan a XV. század végi Nyugat-Európában, és a Távol-Keleten miért nem vezetett hasonló eredményhez a mozgatható betűk feltalálása. Továbbá manapság az első nyomdákat csupán több más hazai és külföldi újítás végtermékének tartják. A legkülönfélébb mesterségeket, iparágakat és foglalatosságokat érintő változásokat kell itt számba vennünk, kezdve a borászaton, a sajtérlelésen és a pecsétnyomó-metszésen, az olajfestésen és a kártyázáson keresztül, a fémmegmunkálásig és a textilgyártásig. Az ezeken a területeken jelentkező újításokat és azt a tényt, hogy a papírmalmokat már korábban felállították és korábban is nyomtak már fadúcokkal könyveket, olyan részletekbe menően vizsgálják, hogy a "könyvnyomtatásról" mint új találmányról alkotott képünk darabokra hullik. "Részletes tanulmányt igényelne, hogy meghatározzuk, miben is állt voltaképpen Gutenberg találmánya." Amennyiben mégis arra hajlunk, hogy a "kézisajtót" időrendi táblázatunkban az 1450-es éveknél helyezzük el, úgy marad ott mint jól használható absztrakció - mint olyan konkrét részletek összegzése, amelyek legnagyobb része más területekről származik.

Ha egy ilyen absztrakció "értékét és hatását" megpróbáljuk leírni, az nehézségeket okoz. Egyrészt úgy tűnik, hogy semmit sem változtatott meg, másfelől, hogy mindent átalakított. Majdnem minden történész egyetért abban, hogy a XV. század első és második fele közé nem húzható éles határvonal. Mindnyájan osztják a következő nézetet: A mozgatható betű használata, illetve a gépi úton történő könyvsokszorosításban való felhasználása nem a könyvkészítést forradalmasította. Az igazat megvallva a nyomtatott könyveket eleinte alig lehetett megkülönböztetni a kézzel írt kódexektől. De ugyanakkor rendszerint megjegyezik azt is, hogy Gutenberg "több mint háromszáz évvel megelőzve általános ipari alkalmazását, bevezette Európában a felcserélhető részek elvét, amely minden modern tömegtermelési eljárás alapja." Valószínűleg mégis csak kellene egy éles határvonalat húzni, hogy elválasszuk a XV. század végét az előző korszakoktól. 1480-ra "az a tény, hogy milyen alapvetően más benyomást keltett a fémmunkás és a lúdtollal dolgozó másoló munkája, meghozta a patricametsző győzelmét a kódexmásoló fölött, és így a kódex-utánzatokat felváltotta a valódi könyv." De végül még a csiszolt modern elmék is megint az antik mitológiához fordulnak segítségért: "A történészt újra meg újra meglepi, hogy ... Gutenberg módszerének különféle oldalhajtásai, akárcsak Athéné Zeusz homlokából, készen és teljes fegyverzetben pattantak ki."

Nehéz a könyvnyomtatás kezdeteivel úgy foglalkozni, hogy ne torzítsuk el a képet azzal, hogy egyidejűleg két egymással összeegyeztethetetlen - egy evolúciós, fokozatos és egy revolúciós - változás-modellre támaszkodunk. Meggyőző érvek szólnak amellett, hogy Gutenberg találmányát egy szüntelenül fejlődő, előrehaladó folyamat részének tekintsük, és úgy ábrázoljuk (ahogy Febvre és Martin teszi), mint a változások nagyobb együttesének egy elemét. A mozgatható betű feltalálása és alkalmazása tehát korábbi fejlődési folyamatok (például az írástudás terjedése a világiak körében) egyik melléktermékének fogható fel, és olyan tényezőnek is, amely azután idővel maga is előkészítette a későbbi fejlődést (például az írástudás tömeges elterjedését). A nyomdászok és a másolók több évtizeden át egymás termékeit másolták, az ősnyomtatványok korában ugyanazokat a szövegeket sokszorosították ugyanarra a piacra. Az itáliai humanisták számára "nem volt éles határvonal a kéziratos és a mozgatható betűvel nyomtatott könyv között ." Az átmenet után még legalább ötven évig nincs semmiféle szembetűnő jele a kulturális átalakulásnak; Gutenberg után még egy teljes századnak kellett eltelnie, hogy egy új világ körvonalai kezdjenek kirajzolódni.

Mindezeket végiggondolva az látszik elfogadhatónak, ha egy fokozatos, evolúciós megközelítés mellett foglalunk állást. Ugyanakkor amellett is vannak kényszerítő erejű érvek, hogy a kézírásról a nyomtatásra való átmenetet különálló, átfogó változás-együttesnek tekintsük, és szembeállítsuk egymással, hogy milyen képességekre támaszkodtak és milyen funkciókat töltöttek be egyrészt a kéziratmásolók és cartolaiók [stacionáriusok], másrészt az ősnyomdászok. Amint számos tanulmány is tanúsítja, történész fantáziát kell segítségül hívni, ha át akarjuk hidalni a kéziratmásolók és a nyomdászok kora közötti szakadékot. De ahhoz, hogy át tudjuk hidalni, el kell ismerni a szakadék létezését, ami viszont értelemszerűen a folytonosság hiányának elfogadását jelenti. Ekkor majd meggyőzően lehet bizonyítani azt is, hogy az ősnyomtatványok kora fontos történelmi vízválasztó, és a könyvnyomtatás megindulása a nyugati ember történetében egy új kulturális korszakot nyitott meg.

A mai szakirodalomban sokkal inkább idegenkednek a második (revolúciós) megközelítéstől, mint az elsőtől. Ahol csak lehetséges, a folytonosságban mutatkozó töréseket elkendőzik, a kétféle könyvsokszorosítási mód közötti lényeges különbségeket nem fejtik ki világosan, és az egyikről a másikra való átmenet következményei felett elsiklanak. Ugyanakkor a fokozatos, evolúciós fejlődési modellt hiányosan és következetlenül alkalmazzák. Bizony tudnunk kell a sorok között olvasni, ha el akarjuk dönteni, melyik modellt is használta egy szerző (ha egyáltalán használta valamelyiket). A magyarázatok csak áttételesen és homályos formában jutnak el hozzánk. Azokban a ritka esetekben, amikor valóban a téma lényegét érintő kérdést tesznek fel, sem kapunk rájuk határozott választ.

A kézírástól a nyomtatásig vezető út egyszerre volt folytonos és törésektől sem mentes, és megkockáztatom, hogy minden nagy felfedezés, minden úgynevezett új irányzat magában rejti ugyanezeket az ellentétes elemeket, a folytonosságét és a radikális változásét. Ez a kettősség kíséri a humanizmust, a reneszánszot, a nacionalizmust, a kapitalizmust, a reformációt, és a maghasadást. E. F. Jacob joggal nevezi a XV. századot "a régi és az új figyelemreméltó keverékének."

Ez a jellemzés a XV. századi könyvre is ráillik. Néhány régi eleme változatlanul maradt, mások átalakultak, új eljárásokat fejlesztettek ki, és megváltoztak azok a célok is, amire a könyveket használták.

Úgy tűnik, hogy több vonatkozásban is az egyszerre folytonos és törött vonal paradox modellje fejezi ki a legjobban azt a furcsa benyomást, amit az kelt bennünk, hogy régi fajta termékek tömegméretekben való gyártására dolgoztak ki modern eljárást. Érdemes lenne azon is elgondolkodni, miért olyan nehéz azokat a kezdeti változásokat, amelyeket a nyomtatás idézett elő, úgy tárgyalni, hogy egyúttal meg tudjuk őrizni az események "lineáris" egymásutániságának hagyományos rendjét. Másrészt az átmenet speciális problémáit inkább elhomályosítja, minthogy megvilágítaná, ha más, elég vegyesen összeválogatott fejlődési folyamatokkal, mint például a humanizmus, a kapitalizmus vagy a maghasadás vizsgáljuk együtt. Az is elég kiábrándító, hogy azt közlik velünk, hogy minden mozgalom tartalmazza a folytonosság és a radikális változás elemeit, és hogy egy adott század a régi és az új keveréke. A konkrét történelmi problémák megoldásában nem sok segítséget nyújt az örök igazságok emlegetése. Végső soron az idézet egyszerűen csak egy szűkebb kérdéskör felé tereli a figyelmünket a probléma általánosabb vonatkozásairól. A szerző már nem az átlagolvasóhoz szól, a bibliofilek kerülnek előtérbe; az idézetet követő részekben sokkal inkább a nyomtatásnak a XV. századi könyvre gyakorolt hatását vizsgálja, mint azt, hogy milyen hatással volt az európai társadalomra. De még akkor is, mikor csak ezzel a szűk témával foglalkozik, és a témában való különös jártássága is segíti, a szerző felfogása akkor is elég kétértelmű marad ahhoz, hogy nyitva maradjon a kérdés: mennyire hirtelenek vagy fokozatosak, mennyire jelentősek vagy jelentéktelenek voltak a könyvnyomtatás nyomában keletkezett változások.

Hasonló kétértelműség és bizonytalanság nyomja rá a bélyegét Febvre és Martin igényesebb és átfogóbb történeti összefoglalására is. Már a mű címe, L'Apparition du Livre [A könyv megjelenése] is felhívja a figyelmünket arra, hogy a szerzőknek nem sikerült megbirkózniuk alapkérdésekkel. Bár a könyv tárgya "l'apparition du livre imprimé" [a nyomtatott könyv megjelenése], (amint Marcel Thomas már az első oldalon közli velünk), a nyomtatásra való utalás kimaradt a címből. Valójában mikor is született meg a könyv? - a tájékozatlan olvasót sötétben hagyják. A témában jártasabb kutató önkéntelenül is felteszi a kérdést, hogy a könyv helyett vajon miért nem inkább a könyvnyomtatást jelölték meg egyértelműen vizsgálatuk tárgyának. A szerzők kétértelmű megközelítése miatt így elsikkad az a téma, hogy itt az emberi kultúra egyik legfontosabb átalakulásáról van szó. Lucien Febvre előszavában hangsúlyozza, hogy a változásoknak egy nagyobb együttese a téma, s Gutenberg találmányát ezen belül kell szemlélni; a kézírásról a nyomtatásra való átmenetet pedig úgy mutatja be, mint a későbbi és lényegesebb átalakulások puszta előjátékát. Az első fejezet a papírnak a nyomtatást megelőző megjelenését tárgyalja, és felvázol egy evolúciós sémát. Ebben a fejezetben szó esik a kéziratos könyvtermés és egy kozmopolita világi olvasóközönség fokozatos gyarapodásáról. A folytatás az előbbiekben bemutatott sémát követi: a szerzők a kódexek és az ősnyomtatványok közötti különbségeket egybemossák, és hangsúlyozzák, hogy a következő három év században nem történtek lényeges változások a könyvelőállítás technikájában. Azt is megtudhatjuk, hogy az új nyomdák azzal, hogy elavult kéziratos műveket sokszorosítottak, csak a másolóknál jóval hatékonyabban, "semmit nem tettek azért, hogy meggyorsítsák az új elméletek és ismeretek elfogadtatását", sőt ellenkezőleg hozzájárultak a kultúrában uralkodó tehetetlenségi állapot tartósításához. De itt-ott elejtett mondatokból mégis az derül ki, hogy a nyomdaipart "nagyon hamar modernizálják", hogy a "középkorias" műhelyeket "modern üzemekké" alakítják át már az 1480-as években, hogy az ősnyomtatványok korában a roppantul megnövekedett könyvtermés "alapjaiban rázza meg" a művelt Európát, hogy a XVI. századi nyomdászoknak az az igyekezete, hogy áruiknak minél több vásárlót szerezzenek, már a tömegkultúra felé tett lépés, s hogy már a XVI. század közepén létrejött a lutheránus vidékeken egy mindenkihez szóló és mindenki számára hozzáférhető "tömeg-irodalom".

Érdekes, hogy mennyire nem csengenek egybe ezek a rendkívül gyors modernizációra és az európai műveltség "felforgatás"-ára tett célzások a mű alapkoncepciójával. Febvre és Martin láthatólag a mélyen gyökerező történetírói konvenciókhoz ragaszkodnak, amikor a revolúcióra és a folyamatosság megszakadására utaló elemek fontosságát tudatosan kisebbítik, és a fokozatosság és folytonosság motívumát hangsúlyozzák. "Itt is, mint általában - írja Carl Stevenson egy helyen a nyomtatásról - a történész arra az eredményre jut, hogy amit ő korszakalkotó eseménynek tart, az nem hirtelen támadt újítás, hanem egy fokozatos változás lassú folyamata". Denis Hay talán az egész történésztársadalom nevében szól, amikor a jelenség kivételes voltára hívja fel a figyelmet, mégis óv a következmények túldramatizálásától.

"Néhány találmány ... szélesebb körben való elterjedésére év századokat kellett várni, és még több találmány elfogadtatásához kellett legalább néhány emberöltő. A nyomtatás kivétel volt. Elképesztő gyorsasággal terjedt el Mainz-ból, és az 1490-es években már minden nagyobb államnak volt legalább egy fontos kiadói központja, sőt néhánynak még több is. Az átalakulás gyorsaságát lehetetlen eltúlozni, következményeit azonban annál könnyebb..."

Mivel a tájékozatlan laikus hajlamos arra, hogy elfeledkezzen a kéziratos könyvtermés fejlődéséről, és hogy a könyvnyomtatás előtti művelt réteg nagyságát lebecsülje, később viszont növekedésének ütemét túlértékelje, talán nem árt, ha óvatosságra intünk. De bár lehet, hogy Hay néhány olvasóját valóban szükséges figyelmeztetni, legtöbb tudós kollégájának nincs erre szüksége. Ők sokkal hajlamosabbak a nyomtatás nyomában bekövetkezett változásokat lebecsülni, mint túlértékelni.

A kezdeti változás jelentőségének eltúlzásából adódó veszélyekre mindenesetre már elégszer rámutatott a jelenlegi szakirodalom. Ma már több aggodalomra adhatna okot az ellenkező veszély: egy evolúciós modell ráerőltetése egy revolúciós helyzetre. Kifejezetten ennek a problémának a szemléltetésére hadd hivatkozzam egy 1975-ben egy könyvtáros folyóiratban megjelent cikkre. Szerzőjének az a célja, hogy egy evolúciós elméletet bizonyítson, és megcáfolja néhány nézetemet, amelyeket e könyv első, vázlatos változatában adtam elő. Először is óva int attól a kísértéstől, hogy visszavetítsük "a XV. századra és a reneszánszra azt a befolyást, amellyel a nyomtatás a reformáció idejében már nyilvánvalóan rendelkezett." Ezután megvizsgálja egy kódexmásolóból lett brugge-i nyomdász tevékenységét, aki - úgy tűnik - a nyomdáját, akárcsak korábban a tollát, azoknak a könyveknek az elkészítésére használta, amelyeket nemes burgundiai pártfogói kívántak tőle.

"Mansion nyomtatott kiadásainak példányszáma egyetlen esetben sem volt magasabb, mint ugyanannak a műnek a kéziratos változatáé. Amint azt a brugge-i eset is példázza, a nyomtatás nem nyújtott biztosítékot nagyobb vásárlóközönségre. Mansionnak és utódainak legnagyobb példányszámai épp hogy csak elérték azt az átlagos színvonalat, amennyi példányban akkoriban a kéziratos könyveket általában terjesztettek. Mansion szokásos példányszáma nyomtatott könyvek esetében négy vagy öt volt, ami a kódexekről készült másolatokhoz képest meglehetősen alacsony szám, hiszen ezek a huszat is elérték vagy meghaladták".

Miután a szerző kedvére bebizonyította, hogy a nyomdász Colard Mansion teljesítménye mennyiség és minőség tekintetében nem különbözött lényegesen a kéziratmásoló Colard Mansionétól, láthatóan úgy érzi, hogy az evolúciós tézis ezzel bizonyítást nyert. De csupán azért, mert egy nemesi pártfogóknak dolgozó brugge-i nyomdász nem használta ki az új találmányban rejlő sokszorosító képességet, nem ok arra, hogy feltételezzük, a nyomdában rejlő lehetőségeket máshol sem használták ki Európában. Tekintsünk most el attól, hogy vajon helytálló-e összevetni a kéziratos "kiadásokat" a nyomtatottakkal, vagy beszélhetünk-e "szokásos" példányszámról és "átlagos" terjesztési színvonalról, és fogadjuk el a közölt becsléseket úgy, ahogy vannak. Négy vagy öt példány valóban "alacsony szám", s nem csupán a kéziratokról készített másolatokéhoz képest, hanem - ami meglepőbb - azokhoz a becsült számokhoz képest is, amelyeket a reformáció előtti könyvnyomtatás példányszámaira megadnak. "A Brugge-ben érvényes viszonyok között" a nyomtatás talán "nem nyújtott biztosítékot nagyobb vásárlóközönségre"; Brugge azonban nem volt a könyvnyomtatásnak olyan fontos központja, mint sok más város ebben a korban. Akárcsak Colard Mansion, Brugge neve is főleg a William Caxtonnal való kapcsolat miatt bukkan fel a nyomtatás történetében. Brugge korábban a luxus kivitelű kéziratos könyvek előállításának egyik központja volt. Éppen az az érdekes, hogy a könyvnyomtatás feltalálása után viszonylag jelentéktelenné vált mint európai könyvsokszorosító központ. A nyomdák Európa-szerte való elterjedése nem hagyta változatlanul a könyvszakma addigra kialakult rendszerét. Már 1500 előtt megjelentek az új termelő- és kereskedelmi központok.

Ezek ismeretében elhamarkodottnak látszik az a következtetés, hogy a nyomtatás gyakorlatilag érintetlenül hagyta az európai könyvtermelést.

A XVI. század elejére a nyomdailag sokszorosított és terjesztett nagy példányszámú kiadványok már nyilvánvalóan meghaladták a szkriptóriumok könyvmásoló kapacitását. A könyvnyomtatás azzal, hogy radikálisan megnövelte a könyvek számát és csökkentette árukat, nagy társadalmi, gazdasági és szellemi hatást gyakorolt az európai civilizációra a reformáció korában. A nyomtatás jelentőségét megnövelő tényezők közül azonban még egy sem létezett az 1500-as években, Colard Mansion korában, amikor a nyomtatás még csak a szkriptórium kiegészítője és nem vetélytársa volt.

Egy nemrégiben megjelent tanulmány szerint Mansiont csődbe vitték pazarul illusztrált nyomtatott Ovidius kiadásának költségei, s így 1484-ben hitelezői elől el kellett szöknie Brugge-ből, és "többé nem hallott róla senki." A szerző itt arra céloz, hogy Mansion képtelen volt üzleti tevékenységét a nyomtatás által támasztott új követelményekhez igazítani, és hogy a luxus kivitelű, kis példányszámú kiadványokhoz való vonzódása nehezen volt összeegyeztethető egy korai nyomda sikeres üzemeltetésével. Még ez az egyetlen példaképpen felhozott, nem jellemző esetet sem bizonyítja tehát, hogy a nyomtatás a kéziratmásolás kiegészítője és nem vetélytársa volt. Mansion pályafutása, bármennyire nem tipikus, mégis jól példázza, hogy Gutenberg találmánya önmagában nem elég ahhoz, hogy okát adja a XV. századi kommunikációs forradalomnak. Szokatlanul kis könyvtermése rávilágít arra, hogy még számtalan tényezőt kell figyelembe vennünk, amelyek ösztönözték vagy gátolták az új nyomdák terjedését és teljes kihasználását. De az a merész kijelentés, hogy "a nyomtatás fontosságát megnövelő tényezők közül ... még egy sem létezett ... Colard Mansion korában", tagadja a nyilvánvaló tényeket. Felnagyítani Mansion sokadrangú esetét, s eközben tudomást sem venni egykori kollégájának, William Caxtonnak fényes pályafutásáról, a történeti tények tudatos eltorzítását jelenti.

Ez a példa talán érzékelteti, hogy nem feltétlenül bölcs, sőt néha egyenesen felelőtlen dolog a fokozatos, evolúciós változáshoz ragaszkodni, amikor a kézírásról a nyomtatásra való átmenettel foglalkozunk. Csak kevés szerző utasítja el ilyen kereken a revolúciós modellt, mint az előbb idézett cikké. Alkalmazásától azonban mindenki vonakodik. Mikor ezzel a témával foglalkoznak, a kutatók inkább ott szokták elkövetni a hibát, hogy lebecsülik a változást, és nem fordítva. Ahogy a korábbi megjegyzések sejtetik, a szerzők itt is leggyakrabban a probléma megkerülésének taktikájához folyamodnak; és inkább nem foglalkoznak a témával, hogy ne kockáztassanak semmit.

De nem biztos megoldás az sem, ha nem kockáztatunk, ennek is megvan a maga kockázata, mert felhívás a hozzá nem értők számára, hogy vegyék birtokba a terepet. Ahol a történészek hajlamosak az óvatoskodásra, ott mások túlságosan is bátrak lesznek. Az, hogy az aggályos tudósok megkerülik a kérdést, lehetővé teszi, hogy jobb híján óvatlanabb kezekbe kerüljön a téma. A XV. századi "média-forradalom" azok számára is érdekes, akik a különféle avantgárd tudományágakat (kommunikáció-elméletet, média-elemzést és hasonlókat) művelik, és akik a mai jelenségeket vizsgálják anélkül, hogy a múltnak túl sok figyelmet szentelnének. Az ilyen nem-történész véleményalkotók azonban majdnem biztosan tévútra jutnak, ha vezető nélkül kísérelnek meg keresztülhatolni öt év századnyi, időben egyenlőtlenül eloszló változáson. Nem meglepő, hogy világos útmutatás híján elvesztik a türelmüket, és úgy döntenek, hogy saját elgondolásaik szerint rövidítik meg az utat.

Marshall McLuhan műve, A Gutenberg-galaxis e tekintetben jó példa. A szerző azzal az egyszerű (bár nem valami elegáns) fogással oldotta meg nehézségeit, hogy lemondott a kronológiai sorrend és a történelmi összefüggések figyelembe vételéről. Az arányok és a távlatok megőrzése egyáltalán nem érdekli; minden efféle elavult dolgot türelmetlenül félresöpör. Azokat a fejlődési folyamatokat, amelyek az öt év század alatt különböző vidékeken, különböző társadalmi rétegeket érintve, különböző időben bontakoztak ki, találomra összekeveri és egyetlen eseményként bánik velük, - talán legtalálóbban "happening"-nek nevezhetnénk az eredményt.

Néhány kritikus és maga a szerző állítása szerint is az adatok összekeverése és az időrendiség mellőzése szándékos. A Times Literary Supplementből [A Times Irodalmi melléklete.] megtudhatjuk, hogy A Gutenberg-galaxis "ellenkönyv". A szerző arra szánta el magát, hogy aláaknázza "a történelmi-filozófiai okfejtés hagyományos módjait", és hogy meggyőzze olvasóit arról, "hogy a könyveknek - amelyek csak mozgatható betűkkel sokszorosított fonetikai egységek lineáris egymásutánjai - nem lehet többé hinni." Nem valószínű, hogy a Times Irodalmi Mellékletének (vagy akár A Gutenberg-galaxis) olvasóit meg kellene erről győzni. Kevesen vannak köztük, akik csak per se bíznak a könyvekben, csak azért, mert könyvek; többségüket arra nevelték, hogy óvatosan közeledjenek minden kiadványhoz, és hajlamosak arra, hogy ne higgyenek az olyan érvelésnek (bármilyen formában is van tálalva), amely nem elég megalapozott. McLuhan "nem lineáris" tálalása mindenesetre nem ébreszt bizalmat okfejtése iránt. Az olvasó bizalmatlanságát csak tovább növeli az a mód, ahogyan témakezelését igazolja. A régi mozaikok és az új közlési eszközök mellett a modern fizika "mezőelméletét" is segítségül hívja. Azt hiszem, az okot inkább irodalmi és filozófiai - s nem az elektromágnesesség elméletében való - képzettségében, James Joyce - és nem Einstein - alapos ismeretében kell keresnünk. Ha valaki ma túlságosan belemélyed a modern irodalomkritikába, az, más avantgárd irányzatokkal együtt, a kronologikus elbeszélési mód ellen hangolja. Az evilági időrend figyelembevétele iránti közömbösségnek tiszteletreméltó vallási előzményei is vannak. A katolikus teológia minden bizonnyal jobban hatott azokra a legutóbbi kísérletekre, amelyek a tömegközlési eszközök megértését tűzték ki célul, mint a XX. századi fizika. Elég paradox módon A Gutenberg-galaxis korunk legtekintélyesebb történésziskolájának is köszönhet valamit. Abban, ahogy McLuhan a dolgokat értelmezi, része van nemcsak annak az általános bírálatnak, amelyet az Annales történésziskola a hagyományos elbeszélő történelemmel kapcsolatban hangoztat, hanem Lucien Febvre sajátos tézisének is arról, hogy a "fül korát" felváltja a "szem kora". Amikor az Annales iskola tagjai elvetik a hagyományos elbeszélő formát, vagy amikor Febvre elmúlt generációk pszichológiai tapasztalatát igyekszik rekonstruálni, azért teszik, hogy gazdagítsák és elmélyítsék a történelem megértését. Bármi is McLuhan célja, az biztos, hogy nem ez.

Ha a szerző célja valóban az volt, hogy felforgassa a történelmi okfejtés hagyományos módjait, nem megfelelő témát választott. Majdnem minden más téma jobb célpontot kínált volna, mint a kézírásról a nyomtatásra való átmenet. A történettudomány még nem nyújt elég támpontot az átmenet feldolgozásához. Ezért inkább gyarapítani kellene az érveit, nem aláaknázni. Nem egészen helytálló tehát azt mondani, hogy McLuhan kiszakította az adatokat az összefüggésükből, hiszen a megfelelő háttér még hiányzik. Úgy vélem, s erre már korábban is utaltam, hogy a szerző megkerülte azt a nehéz feladatot, hogy a rendelkezésére álló anyagot szervesen összefüggő egésszé rendezze. Az a többször is megismételt állítása, hogy a logikus egység és összefüggés (koherencia) idejétmúlt, nem meggyőző. A Gutenberg-galaxis mégis hasznos feladatot tölt be, mivel sok olyan fontos kérdésre hívja fel a figyelmet, amelyek történeti kutatást igényelnének, de eddig még nem foglalkozott velük senki.

Talán már előre elveszi a történészek kedvét, hogy annyiszor figyelmeztetik őket a feladat nagyságára.

"A Mainz nevével összeforrott találmány által útjára indított permanens forradalom önmagát erősítő hatása, amely érezhető az emberi gondolkodás és tevékenység minden szférájában, túlságosan nagy ahhoz, hogy valaha is teljes egészében leírható legyen. Következményei a vallásban, a politikában és az iparban jóval jelentősebbek annál, hogy napjaink történészei és bibliográfusai vagy bármely ma elképzelhető tudós társaság képes lenne teljes értékelést adni róluk." Az a kilátás, hogy egy olyan témával kellene megbirkózni, amely jóval terjedelmesebb, mint hogy bármely jelenlegi vagy jövőbeli tudós gyülekezet képes lenne feldolgozni, könnyen elcsüggeszti a legvakmerőbb vállalkozó szellemet is. Ha a téma olyan óriási, hogy egyetlen tudós már nem képes vele foglalkozni, akkor ugyanezen az alapon egyetlen tudós sem kerülheti el a vele való találkozást. Mivel majdnem mindenre kiterjed, a "folyamatos forradalom" magát erősítő hatása törvényszerűen - így vagy úgy - kapcsolatba került a kutatás minden területével, még az egészen speciális szakterületekkel is. Így az egyes területek szakértőinek, ha lelkiismeretesen dolgoznak és ha igényesek munkájukra, előbb vagy utóbb meg kell oldaniuk ezt a kérdést. Egy jelentős átalakulás következményeivel - akár elismerjük jelentőségét, akár nem - számolnunk kell. Valamilyen formában bekerülnek számításainkba, és csak akkor tudunk velük sikeresen megbirkózni, ha nem észrevétlenül csúsznak be. A figyelmeztetésekből már épp elég volt. A történészeknek nincs már szükségük arra, hogy újra felhívják a figyelmüket, milyen nehézségek adódnak Bacon tanácsának követéséből. Annak fontosságát viszont, hogy ezeken a nehézségeken meg kell próbálni úrrá lenni, nem lehet eléggé hangsúlyozni. Lehet, hogy a feladatot sohasem lehet teljesen befejezni, de végre el kellene már kezdeni.

A könyvnyomtatás feltalálása és kialakulásának körülményei, különösen az a nehezen megválaszolható kérdés, ki és mikor találta fel a nyomtatást, több mint 450 éve foglalkoztatja a történészeket. Sok nagy technikai felfedezéshez hasonlóan, a kezdetek, a kialakulás körülményei és részletei bizonytalanok és homályosak. 1640 óta a világ mindig megünnepli a nyomtatás feltalálásának centenáriumát, s így 1440-et, mintegy közmegegyezéssel, kiindulópontnak teszi meg. Semmi kifogásunk nincs ez ellen (vagy egy kicsit korábbi, illetve későbbi időpont ellen), de arra felhívjuk a figyelmet, hogy nem támasztják alá meggyőzően a történelmi tények. Az ősnyomtatvány-kutatók, Gottfried Zedlerrel az élen, 1445 és 1455 közé sorolják a legkorábbról fennmaradt nyomdatermékeket, hogy azután évek múlva kiderüljön, hogy az egész gondolatmenet tévedésen alapult, és a kulcsfontosságú, úgynevezett "Asztronómiai Kalendárium" keletkezése nem 1447-re, hanem kb. 1457-re tehető. Valószínűleg a jövőben sem fognak teljes bizonyossággal megállapodásra jutni a feltaláló személyét illetően, a technikai problémák sikeres megoldásához vezető lépéseket sem fogják egészen megismerni, sem az első gyakorlati alkalmazás időpontját nem fogják pontosan megállapítani, hacsak új dokumentumok nem kerülnek elő. Kutatásaink szempontjából lényegtelen, hogy Gutenberget és az 1440-es éveket tartjuk-e kezdőpontnak vagy sem. Schmidt-Künsenmüller állításával értek egyet, aki a találmány sikerének lényegét "egy olyan eszköz kialakításában" látja, "amely alkalmas volt egy adott betű sok egyforma fémöntvény-másolatának sorozatban való elkészítésére, olyan alapra erősítve, mely lehetővé tette az egyszerű és zárt tömbben való szövegszedést."

Az az elképzelés, hogy ugyanarról a szövegről több pontos másolatot készítsenek már jóval az 1440-es évek előtt kialakult. A 13. század végéről ismerünk olyan dokumentumokat, melyek a bolognai és párizsi stacionáriusokat teszik felelőssé a náluk letétbe helyezett szövegekről készült másolatok pontosságáért; olvashatunk diktálás utáni másolásról, főleg jogi szövegek esetében. A humanisták kéziratokat gyűjtöttek és másolatokat készítettek saját maguk és barátaik számára, a hangsúlyt a szerkesztő filológiai pontosságára helyezték (és ez időnként téves javításokra késztette őket). Megemlíthetjük még a Fratres Vitae Communis-t, akiknek másolási tevékenységéről rendházaik szabályzata rendelkezett, és az üzleti vállalkozásként működő "scriptorium"-okat, ahol legalább egy bizonyos fokig ragaszkodtak a pontos másolás elvéhez. A másolók, a későbbi nyomdászokhoz hasonlóan, a kolofonokban utaltak arra, mennyit fáradoztak a teljes és pontos szöveg elkészítésén.

Mértékadó szaktudósok, közöttük Carl Wehmer és Arno Schirokauer, véleménye szerint a 15 században, a könyvnyomtatás feltalálása előtt, a másolt kéziratmennyiség elegendő volt ahhoz, hogy kielégítse a szövegek iránti korabeli igényeket. Ezt a véleményt jól fogadták, pedig nem támasztható alá több érvvel, mint az ellenkező nézet, mely szerint az írni-olvasni tudás terjedése nagy nyomást fejtett ki a kéziratok gépi úton történő sokszorosítása érdekében. Én óvatosabban fogalmaznék, nevezetesen hogy a megfelelő anyagi eszközökkel rendelkező olvasók hozzá tudtak jutni annyi kézirathoz, amennyi elég volt szükségleteik kielégítésére; azok, akik tudtak kéziratokat másolni és volt is rá elég idejük, és hozzá is tudtak jutni a kívánt szövegekhez, elkészíthették a saját példányukat; a kevésbé jómódúak - akiknek kenyérkeresettel kellett tölteni az idejüket - gyakorolták azt a nyomást és hozták létre azokat a feltételeket, amelyek ösztönzőleg hatottak és kifizetődővé tették, hogy több könyvet készítsenek olcsóbb áron. Vespasiano da Bisticci, a híres könyvkereskedő és egy firenzei "scriptorium" tulajdonosa, aki 45 vagy még ennél is több írnokot alkalmazott, Cosimo de Medicinek vagy egyéb tehetős embereknek minden olyan szöveg kéziratát, amelyet csak kívántak, elkészítette. Majdnem ugyanabban az időben, mint amikor a 42 soros Bibliát kinyomtatták (1453-1455), Janus Pannonius azt írta egyik barátjának, hogy Firenzében annyi könyvet lehet szerezni, amennyit akarunk, csak pénzt kell küldeni Vespasianónak.

A kéziratok készítői, akár olyanok voltak, mint Vespasiano Firenzében, aki pazar kéziratokra specializálta magát, akár egy szigorúan a középkori hagyományokat követő "cartarius" volt, akár olyan valaki, mint Bartolomeo Lupoto Genovában (aki nagy mennyiségű oktatási anyagot másolt például Donatus, Seneca, Terentius műveit és liturgikus kéziratokat), vagy mint egy bizonyos Diebold Lauber Hagenauban, aki valószínűleg főként népi nyelven írt (vernakuláris) irodalmi kéziratokkal kereskedett (ezek közül sok volt illusztrált, és ma ismert termékeinek legújabb elemzése alapján nemesek, papok és patríciusok számára készültek), valamennyien tekintélyes áron adták el a kézirataikat.

Annak a magyarázatát, hogy a könyvnyomtatást miért éppen ebben az időben, a 15. század közepe táján találták fel, nem lehet a technikai VAGY a gazdasági VAGY a társadalmi VAGY a szellemi életben keresni, hanem mind a négy tényező kedvező kölcsönhatásában. Az, hogy a nép egy elég jelentős része mutatott érdeklődést az olvasás iránt, hogy volt szabadidejük, a gazdaság megerősödése vagy stabilitása, a technikai fejlődés és az írástudó kézműves réteg kialakulása mind szükséges volt ahhoz, hogy biztosítsa a találmány sikerét. Ezekhez még hozzá kell tenni a véletlen tényezőt is, azaz egy nagy koncepciójú és tehetséges ember fellépését, aki (minden valószínűség szerint) Johannes Gutenberg volt. Talán már a korábbi év századokban is adott volt a megfelelő szellemi légkör, és bizonyos - kis területekre korlátozódó - helyeken megvoltak a kedvező gazdasági és társadalmi feltételek is, de valószínűleg hiányoztak még a megfelelően magasfokú technikai ismeretek és biztosan nem volt még elterjedve az írástudás, ez pedig nélkülözhetetlen volt ahhoz, hogy eltartsa a nyomtatás bevezetése következtében erősen megnövekedett könyvtermelést. Sőt, nem volt elég papír sem ahhoz, hogy folyamatosan lehetővé tegye a könyvek tömeges gyártását. Ha ezek az állítások elfogadható magyarázatot adnak is arra, miért éppen ekkor találták fel a könyvnyomtatást, azt nem tisztázzák kellően, miért éppen a Rajna vidékén jelent meg először az új találmány. Véleményem szerint nem helyes túl szigorúan érvelni, vagy logikus magyarázatot keresni olyan fejlődésre, amelynek létrejöttében egy egész sor tényező játszott közre, s ezek közül csak néhányat lehet önállóan kiemelni, vizsgálni vagy felmérni. Ha a gazdaság, a nemzetközi kapcsolatok, virágzó szellemi élet és kitűnő mesteremberek megléte olyan tényezők, melyeket a találmány szempontjából fontosnak tartunk, akkor ezek a feltételek a korabeli Európa sok városában és nagyvárosában adottak voltak, mégpedig magasabb fokon, mint Mainzban, például Firenzében, Velencében, Párizsban, Strasbourgban vagy Nürnbergben, hogy csak néhányat említsünk. Firenzében miért csak 1471-ben és Párizsban miért csak 1470-ben kezdődött meg a nyomtatás? Sokkal hasznosabb, ha azokra a tényezőkre hívjuk fel a figyelmet, amelyek sikerre vitték a nyomtatást, és nem kezdünk fárasztó vitába arról, hogy milyen feltételezett okokból, vajon miért honosodott meg a nyomtatás (vagy miért nem, a körülményektől függően) egy adott helyen és adott időben. Véleményem szerint a Rajna-vidéken valószínűleg megvolt minden tényező, vagyis a kedvező technikai ÉS gazdasági ÉS társadalmi ÉS szellemi feltételek, amelyek termékeny talajt biztosítottak a sikerhez vezető kísérletek számára. Ha egyszer a nyomtatást már feltalálták, végső sikere szükségszerű volt, de megindulása és elterjedése azon múlott, hogy az olvasók hajlandók és képesek-e elegendő számú nyomdatermék felvevő piacává válni ahhoz, hogy eltartsák és ösztönözzék a nyomdászokat és pénzügyi támogatóikat. Hasznos a nyomdatermékeket még az 1460-as évek közepén bekövetkező robbanásszerű növekedés előtt megvizsgálni; ez pedig lehetővé teszi, hogy megállapítsuk, milyen csoportokra oszlott az új technikát eltartó vásárlóközönség. Főként az alábbi csoportokat figyelhetjük meg: egyházi és liturgikus szövegek, törvénygyűjtemények, egy lexikon (Balbus Catholicon című műve), tankönyvek, kalendáriumok, búcsúcédulák (a törökök ellen tervezett keresztes hadjárattal foglalkoznak), egylapos nyomtatványok, politikai viták, német nyelvű moralizáló irodalmi munkák. E lista alapján arra a következtetésre jutunk, hogy a legkorábbi vásárlók többségében papok voltak (a középkorban az egyház volt a könyvek első számú használója), továbbá tanárok és diákok, és a városlakók meghatározhatatlan egyvelege; az egyházi és világi kormányzás már elkezdte saját céljaira használni a nyomdát. Ezek együttesen a népesség elég széles rétegeit képviselik. Lehetséges, hogy a kulturálisan és gazdaságilag kedvező helyzetben lévő Rajna-völgyi emberek sokkal hamarabb felfogták az új tudományban rejlő előnyöket és lehetőségeket, mint más vidék lakói; de 1460-ra a könyvnyomtatás már átterjedt a Rajna-vidékről egészen Bambergig, és a mainzi nyomdák termékeit már ennek a speciális területnek a határain túl is árulták.

Mivel a könyvnyomtatás először a Német-Római Birodalomban indult virágzásnak és onnan terjedt át külföldre, egészen természetes, hogy Németországot sokan dicsőítik az ebben játszott szerepéért. A magasztalók között itáliai humanisták is akadtak, akik elragadtatva utaltak arra a német géniuszra, aki feltalálta a nyomtatást. Az indokolt büszkeség és a kortársak dicsérete nem szükségszerűen vezetett azonban nacionalista túlzásokhoz vagy elfogultsághoz, ahogy ez néhány esetben történt. Mivel a nyomtatást a Rajna-vidéken találták fel, nem túl meglepő, hogy 1470 előtt minden nyomdász német származású volt. Az egyetlen kivétel a Subiacóban és Rómában működő Pannartz, aki Prágából érkezett, és kapcsolatban állt a Rajna-vidéki Sweynheimmel. A németek az 1470-es években is túlsúlyban voltak Európa központi és távolabbi vidékein, és csak 1480 után csökkent a számuk, főleg Itáliában; a könyvkereskedelem egyre inkább a helybéliek kezében összpontosult. A nyomtatás feltaláláshoz és az első időkben való elfogadásához rendszertelen és bonyolult út vezetett, azonban körülbelül 1462-től kezdve a nyomtatás a Rajna-vidékről kiindulva minden irányban következetesen terjedt el, míg a század végére elérte Európa minden sűrűn lakott vidékét. Bár Clemens Patavinus, pap és az első Itáliában született és ott tevékenykedő nyomdász (Velence, 1471), saját állítása szerint magától tanulta meg az "ars imprimandi" tudományát, nem szabad szó szerint értelmeznünk kijelentését. Akkorra már a nyomtatás technikai ismeretei széles körben elterjedtek, és Clemens valószínűleg azt akarta mondani, hogy elsajátította a szükséges ismereteket és jártasságot szerzett anélkül, hogy inasként szolgált volna egy mester mellett.

Néhány kivételtől eltekintve, a nyomtatást nem egy ember végezte, és a mesterek már kezdettől fogva társakat és inasokat alkalmaztak. Mivel a nyomdászoknak nem volt külön céhük, a tanoncokra semmilyen korlátozó rendszabályok nem vonatkoztak, hacsak maga a mester nem kötött ki speciális feltételeket. Ezek a segédek voltak azok, akik megtanulták, majd elterjesztették a nyomdászat tudományát. Ha ráébredtek az új mesterségben és iparban rejlő lehetőségekre, ha elsajátították a szükséges ismereteket és elegendő kezdeményező készségük és tőkéjük is volt, vagy valaki másnak a pénzügyi támogatásához hozzá tudtak jutni, felállították saját nyomdájukat. Arra vonatkozó ismereteink, hogy hogyan tanulták meg a mesterséget azok, akik kezdetben terjesztették a nyomdászat tudományát, semmi esetre sem teljesek. Ami napvilágra került (sok tudós szorgalmas gyűjtőmunkájának eredményeképpen), az a Mainzzal való közvetlen vagy közvetett kapcsolatra utal. Strasbourg első nyomdásza, J. Mentelin (1460, vagy korábban), Schlettstadtban született, nem messze Mainztól, és minden bizonnyal ott is tanulta a nyomtatást. A harmadik város, ahol a nyomdászat meghonosodott, Bamberg (1460-61) volt, ebben az esetben nincs döntő bizonyítékunk, mely a két város közötti kapcsolatot alátámasztaná; de az ottani első, hagyományteremtő nyomdász, A. Pfister, a 36-soros Biblia betűtípusát használta, mely Mainzból származott. Ulrich Zell, aki a nyomtatást Kölnben (1464) bevezette, Hanauban született, ismét Mainz közelében, és Gutenberg utódainál, Fustnál és Schöffernél tanulta mesterségét. C. Sweynheim, az olasz földön, Subiacóban, az első nyomdát létrehozó két üzlettárs egyike (1464, 1467-ben Rómába költöztek), szintén egy olyan helyről érkezett, amely közel van Mainzhoz, ahol valószínűleg tanulta a könyvnyomtatást. Szükséges-e folytatnunk, vagy elegendő megjegyezni, hogy hasonló, sőt néhány esetben jobb példákkal is bővíthetnénk a sort? A Mainzhoz fűződő kapcsolatok jellemezték az első korszakot, Strasbourg és Bázel pedig alközpontokként működtek. 1470 körül elég sok nyomdát állítottak fel Németországban és Itáliában (körülbelül harmincat), s így mind több inas és iparossegéd számára lehetővé tették a szakma elsajátítását, az önálló műhelyek száma pedig gyors növekedésnek indult.

A könyvnyomtatás, az új mesterség és ipar, olyan gyorsasággal fejlődött, amelyet senki sem tudott volna előre megjósolni; az összes következményeit (akár társadalmi, politikai vagy szellemi volt) aligha lehetett előre meglátni. Így a nyomdászokat nem kényszerítették céhekéhez hasonló szabályok betartására, mikor számuk még elég alacsony volt, és a szabályzatnak még érvényt lehetett volna szerezni. Amikorra a nyomdászatban rejlő lehetőségek részben vagy teljesen tudatosultak, már túl késő volt; még olyan városokban is, mint Párizs, ahol volt precedens a könyves szakma ellenőrzésére, túlságosan rendkívüli volt a növekedés mértéke ahhoz, hogy be lehessen avatkozni az egyetemen vagy a kormányzaton keresztül. A szabályzatok hiánya tette lehetővé, hogy a legkülönbözőbb háttérrel rendelkező emberek is erre a pályára léphessenek. Sok nyomdász már korábban is könyvekkel vagy írással foglalkozott és minden különösebb nehézség nélkül szabadon közlekedett a könyves szakma ágai között. Hogy a leggyakoribb átmenettel kezdjük, írnokok lettek nyomdászokká, majd később néhányan visszatértek az írnoki mesterséghez. Néhány nyomdász egyidejűleg írnok is volt, ahogyan ezt C.F. Bühler kimutatta és számos példával szemléltette. Egyéb, könyvvel kapcsolatos foglalkozások, melyekből nyomdászok kerültek ki, az alábbiak voltak: színezők, miniátorok, festők és azok, akik képeket vittek át fadúcokra vagy táblákra ("Formschneider"), levélírók ("Briefmaker"), játékkártya-készítők, íródeákok, könyvkötők, könyvkereskedők, jegyzők és írnokok. E csoportok tagjai nemcsak jól ismerték a könyveket (és így többnyire írástudók voltak), hanem olyan emberekkel is kapcsolatban álltak, akik tanácsot tudtak adni, mely kéziratokat érdemes kinyomtatni, és ezek hol találhatók, milyen esélyei vannak a jövedelmező eladásnak.

E. Voullième Die deutschen Drucker des 15. Jahrhunderts című könyve (Berlin, 1922) bőséges adatokkal szolgál a nyomdászok társadalmi hátterének sokféleségére vonatkozólag. Olvashatunk írnokokról, és közelebbről egy "Goldschreiber"-ről (aranyozott betűkkel író írnok), kézirat- és papírkereskedőkről, festőkről, papokról, egy nős papról (klerikus, világi pap), egy pecsétőrről ("sigillifer curiae praepositurae"), jegyzőkről és titkárokról, mesterekről és baccalaureusokról vagy egyetemi hallgatókról, akik sohasem szereztek diplomát, a tudás mesterségének művelőiről és jómódú városlakókról (beleértve például a regensburgi katedrális szolgálatában álló építészt, M. Roritzert is), és a fémművességben járatos emberekről. W. Reuter a rajnai könyvkereskedelemről szóló legújabb tanulmányában néhány érdekes részlettel szolgál. A már említett tevékenységek mellett a 15. századi Kölnben egy egyetemi főtisztviselőt is látunk. Még inkább feljegyzésre méltó a nyomdászok kiegészítő tevékenysége, amely azt a nyilvánvaló tényt szemlélteti, hogy a nyomtatás kereskedelem és ipar is volt, az eladásban éppúgy érdekelt, mint a könyvek elkészítésében. Az idősebb Johann Koelhoff, neves nyomdász és kiadó (1472-1493), gyapjúval is kereskedett, és könyveit nemcsak saját vidékén árusította, hanem Livóniába, Skandináviába és Itáliába is szállított. Fia, ifjabb Johann Koelhoff, (1493-1502) is árult marhát, bort, heringet, sajtot stb. is. Heinrich Quentell (1478-1501) egy másik sikeres kölni nyomdász feljegyzése szerint észak felé a Baltikumba, délre pedig Itáliába szállított könyveket. Végezetül, Cornelius Zierickzee példa az írnoki mesterséghez való visszatérésre: üzletét 1509-ben fiára hagyta, hogy Middelburgban városi írnok legyen.

A német nyomdászok külföldön is hasonlóak voltak honfitársaikhoz. Az Itáliában, Franciaországban, vagy más országban született nyomdászok társadalmi háttere éppen ennyire széleskörű volt. De Itáliában elszórtan már a felsőbb osztályok tagjaival is találkozunk. Néhány szemléltető példa: Lignamine Rómában (aki maga valószínűleg nem nyomtatott könyveket), az első jelentős kiadó, szicíliai születésű patrícius volt; Baldasarre Azzoguidi, az első bolognai nyomdász, egy gazdag család iskolázott fia volt; Pietro Paolo Porro, a turini nyomdász, korábban a savoyai herceg pénzverdéjében dolgozott (ami természetesen eszünkbe juttatja Gutenberget, aki kapcsolatban állt a mainzi pénzverdével vagy a Velencében élő francia nyomdászt, Nicolaus Jensont, aki valószínűleg a párizsi pénzverdével állt összeköttetésben); Bernardo Cennini, az első firenzei nyomdász, szobrász volt. Itáliában sokkal gyakoribb volt mint máshol az is, hogy a felsőbb osztályok tagjai, nemesek, patríciusok, orvosok, professzorok stb. kapcsolatban álltak a nyomdászokkal, és nevük a mesterekével mellett szerepelt az impresszumban. A nyomdásztestületek módosabb tagjai közül sokan nem piszkították be kezüket a nyomdai műhelyekben, csak üzlettársak voltak, akik megfelelő tőkét adtak a vállalkozásnak, némelykor ők döntötték el, hogy milyen szövegeket nyomtassanak ki, és ha elég műveltek voltak, időnként ők készítették elő a nyomdai kéziratokat a betűszedő részére, és korrektúrázták a próbanyomtatványt. Ez a mesterember és üzleti vállalkozó közötti feladatmegosztás legkorábbi ismert példáját juttatja eszünkbe, a mainzi Johann Fussét, aki először anyagilag támogatta Gutenberget, majd később, Peter Schöfferrel társulva, elsősorban a tevékenység kereskedelmi oldalát intézte.

Franciaországra fordítva figyelmünket, Párizsban sajátos helyzetet találunk. Az 1470-80-as években a nyomdászok nagy része egyetemi képzésben részesült. Ezt annak a szerepnek tulajdoníthatjuk, melyet a párizsi egyetem játszott a könyvkereskedelem ellenőrzésében, és annak a ténynek, hogy a párizsi írnokok és könyvárusok az egyetemi fakultásokat és a hallgatókat hagyományosan is jelentős vásárlókként tartották számon. Az sem meglepő, hogy Párizs ősnyomdászai között két volt "libraires jurés"-t találunk, akik esküt tettek arra, hogy betartják a Sorbonne által hozott szabályzatot. Ezzel szemben Lyonban a nevezett időszakban (ott 1473-ban kezdődött el a nyomtatás) csak egy egyetemi végzettségű nyomdász volt. Valamivel később a párizsi nyomdászok előtt is világossá kellett válnia annak, hogy termékeik iránti kereslet jóval túlmutat az "egyetemi embereken" és az egyetem ellenőrző tevékenysége is háttérbe szorult.

Amikor a nyomdászat már eléggé elterjedt, a nyomdaiparban dolgozó inasok túlnyomó része bizonyára olyan fiatalok közül került ki, akik még nem voltak jártasak semmilyen más iparban vagy mesterségben, de a tulajdonosok és a mesterek továbbra is a társadalom különféle köreiből kerültek ki. A nyomdászok társai (bérért dolgozó segédei) szakemberek voltak (úgymint tipográfusok, betűöntők, szerkesztők és korrektorok), akiknek másféle képzésre volt szükségük és feltehetően meg is adták nekik ezt.

Furcsa egyveleget alkottak azok az emberek, akik az új szakmába fogtak, Sebastian Brant alábbi leírása hihetőnek tűnik:

"The printers squander coin untold,
A weekly wage a day, I am told.
So rash their reckless, roistering way,
Although their work is laborious ay,
They print and putter, cut a die,
Set type, correct, arrange and pi,
Apply the ink - a printers game -
Make pigments over burning flame,
..................................
They have learned their trade disgracefully"

(A nyomdászok tömérdek pénzt elherdálnak,
Azt mondják, naponta egyheti bért.
Olyan meggondolatlanok és dorbézolók,
Ámbár munkájuk fáradságos, bizony,
Nyomtatnak és pepecselnek, mintát metszenek,
Szednek, korrektúráznak, rendezik és elosztják a betűket,
Felviszik a festéket - nyomdászok türelemjátéka -
Festőanyagot készítenek láng fölött,
...................................
Csúfosan tanulták meg mesterségüket.)

Azokról a diákokról, akik nyomdásznak álltak, Brant ezt mondja:

"Students should likewise not be skipped,
With fools caps they are well equipped.
...................................
For when of books they should be thinking,
They go carousing, roistering, drinking,
...................................
Returning home in sheer disgrace,
The money spent in idleness,
They are glad to tend a printing press."

(A diákokat hasonlóképpen nem lehet kihagyni,
Jól fel vannak ők szerelve csörgősipkákkal.
...................................
Mert amikor a könyveken kéne járni az eszüknek,
Elmennek mulatni, dorbézolni, inni,
...................................
Hazatérnek merő szégyenben, hogy
A pénzt haszontalanságokra költötték,
És ilyenkor örülnek, hogy gondját viselhetik egy sajtónak.)

1500-ra a nyomdászat már több, mint 200 városban teret hódított, és a nyomdák száma ennek többszöröse volt. A nyomdászat tudományában jártas személyek száma már ezrekre rúgott. Viszonylag egyszerűvé vált betűszedőket és nyomtatókat fogadni, akiknek az volt a feladata, hogy a nyomdászműhely technikai oldalával törődjenek, ezáltal megkönnyítve a különféle vállalkozó szellemű tanult vagy más mesterségbeli ember elvezessen egy nyomdászműhelyt vagy kiadóvállalatot. A 16. századi nyomdászok és kiadók legátfogóbb életrajzi lexikonait Joseph Benzig állította össze a német nyelvű vidékekre vonatkozóan és az alábbi példák az ő Buchdruckerlexikon-ából valók.

Kezdjük például Nürnberggel, ahol a nyomdászok korábbi foglalkozásáról az alábbi listát állítottuk össze: egy pap; sok fametsző ("Formschneider"); egy "magister artium"; egy miniátor; számos levélíró; néhány könyvárus és egy csillagász, Johann Schoener, aki asztronómiai és matematikai könyvekre specializálta magát, és az 1520-as években megismételte azt, amit híres elődje, Regiomontanus (Johann Müller von Königsberg) már az 1470-es években elkezdett, ugyancsak Nürnbergben. Strasbourgra fordítva figyelmünket, még hozzáadhatunk ehhez a listához egy volt korrektort, egy volt ferencesrendi szerzetest, aki a reformáció ügye mellé állt, az orvostudományok egy doktorát, egy könyvkötőt és egy festőt. A bázeli nyomdászok közül legalább ketten tanultak korábban orvostudományt, mielőtt híres nyomdász-kiadók lettek, Henricpetri és Oporinus, az utóbbi Paracelsusszal is kapcsolatban állt, mielőtt abba a tevékenységbe fogott, mely hírnevet szerzett neki. Csak néhány esetben ismerjük az okát is annak, hogy ezek az emberek miért váltottak át a nyomdászmesterségre.

Ahelyett, hogy folytatnánk a német nyelvű területekről vett példák sorát, ismét Európa más vidékei felé fordítsuk figyelmünket. Itália esetében Ascarelli és Norton alapján egy zeneszerzővel (Andreas Antiquus, kotta-nyomdász), néhány görög és krétai tudóssal (például Callierges, aki a 15. században kezdte a nyomdászati tevékenységet), írókkal (például Achilles Bocchi), egy tizenöt éves ifjúval (Ercolee, gróf Giambattista Bottrigari fia), egy építésszel (Anselmo Giaccarelli) és tipográfusokkal (például Francesco da Bologna) bővíthetjük a sort. Franciaországgal folytatva, hasonlóan vegyes "mélange"-ot találunk, sok párizsi nyomdász eléggé gazdag ahhoz, hogy tekintélyes ingatlanügyletekbe bonyolódjon. Duffnél egy olyan angliai nyomdászról olvashatunk, aki korábban bíró volt a polgári bíróságon (John Butler), egy sikeres edinburgh-i kereskedőről, aki később az első skóciai nyomdász lett (Walter Chepman), és a selyemkereskedő-társaság egy tagjáról, aki pénzügyileg támogatta Richard Grafton és E. Whitechurch néhány kiadványának megjelenését (Anthony Marlex).

Azután, hogy a ilyen sok nyomdát alapítottak, egy jól menő vállalkozás megvásárlása volt a legegyszerűbb módja, hogy egy kívülálló bekerüljön a testületbe. Még korábban, egy nyomdászcsaládba való beházasodás vagy a nyomdász özvegyével kötött házasság gyakori módja volt annak, hogy az ember nyomdászfelszereléshez jusson, vagy legalább jelentős kapcsolatokra tegyen szert. Néhány példa jól szemlélteti az ilyen "kapcsolat"-okat: Peter Schöffer elvette Fust lányát; Mentelin egyik lánya feleségül ment Adolf Rusch-hoz (aki Strasbourg harmadik nyomdásza volt) és egy másik hozzáment Martin Schlotthoz, az utóbbi üzlete 1545-ig állt fenn; Aldo Manuzio elvette a velencei nyomdász, Andreas Torresanus lányát; Heinrich, Adam Petri egyik fia (Henricpetrinek nevezi magát) Bázelban feleségül vette Hieronymus Frobenius lányát; a lyoni Johann Klein nőül vette a híres nyomdász, Johann Trechsel özvegyét. Talán a legszórakoztatóbb Guyonne Viart esete, aki legkülönfélébb nyomdász-kiadók között teremtett így kapcsolatot, háromszor ment feleségül szakmabeliekhez, vagyis Damien Higmanhoz, az idősebb Henry Estienne-hez és Simon de Colines-hez. Sőt, az első házasságából származó egyik lánya Régnauld Chaudière (nyomdász) felesége lett, a második házasságából származó három fia nyomdász lett (Charles, Robert és Henri), és egyedül a harmadik házasságában nem sikerült folytatni ezt a hagyományt. És mindez csak egy kis ízelítő a Karl Schottenloher által összeállított nagyobb listáról. Nyomdászok feleségei és lányai tudomásunk szerint úgy szerezték meg nyomdászati ismereteiket, hogy segítettek a műhelyben, és ismerünk néhány asszonyt, aki nyomdák tulajdonosa és vezetője is volt. Ekkoriban már nők is dolgoztak írnokként, színezőként és miniátorként, és a rokon szakmába való átmenet ezekben az esetekben is könnyű volt.

A nyomtatást és a kiadást (és néhány évtized múlva már a könyvárusítást is) annyira eltérő képzettségű, képességű és tulajdonságú személyek végezték, és termékeik is annyira különbözőek voltak, mint amennyire különbözött a korabeli társadalomban betöltött helyük is, kezdve a szakma képviselőin, akiket Geiler a "bohócokkal és fürdőházi szolgálókkal" azonosított, egészen a nagy tiszteletben álló polgárokig, akik fontos pozíciókat töltöttek be, vagy magas méltóságot viseltek. Az utóbbiak között volt Nicolaus Jenson, akit IV. Sixtus pápa lovaggá ütött; Andreas Frisner, előbb nyomdászinas Nürnbergben, majd a teológia professzora és a lipcsei egyetem rektora (1482), akit VI. Sándor pápa "primarius sedis apostolicae ordinarius"-szá nevezett ki (1492); Anton Koberger, nyomdász-kiadó Nürnbergben, akit a városi tanács tagjává választottak a szülővárosában. A reformáció idején elég sok nyomdász hagyott fel mesterségével, hogy protestáns pappá szenteltesse magát, ez a fordítottja volt annak a folyamatnak, amikor papok özönlötték el a nyomdász-foglalkozást.

Azt gondolhatnánk, hogy a környezet, ahonnan a nyomdászok jöttek, jelentős mértékben befolyásolt nyomtatás terveiket. Azonban ez nem volt szükségszerűen igaz. Az üzleti megfontolások a nyomtatásra szánt szövegek kiválasztását sokkal inkább befolyásolták, mint a képzettség és az ízlés. Ismertek ugyan olyan esetek, amikor egyes nyomdászok saját ízlésüknek megfelelő kiadói programot alakítottak ki, de ez nem volt jellemző, és a nyomdászok saját véleménye ritkán kerekedett felül az üzleti megfontolásokon. Ahogy E. P. Goldschmidt bár nem teljesen helyesen, de határozottan rámutat: "a könyvnyomtatás kezdettől fogva üzleti vállalkozás volt, és az elmúlt ötszáz évben bármilyen gyakran vesztették is el a pénzüket a nyomdászok és a kiadók, egyetlen(!) olyan könyvet sem nyomtattak ki, amelyről a nyomdász nem lett volna helyesen vagy helytelenül meggyőződve, hogy hasznot fog hozni." Veszélyes kategorikus kijelentésekbe bocsátkozni arra vonatkozóan, hogy mik voltak a nyomdászok indítékai; elég ritka, hogy a magyarázatot adjanak az okokra, és ha még meg is teszik, akkor sem mindig bízhatunk abban, amit mondanak. Elég gyakran megtörtént, hogy kívülállók befolyásolták a szöveg kiválasztását, sőt még a nyomdász előszavát vagy az olvasóhoz intézett intelmeit is írhatta más. Első olvasásra semmi meglepőt nem veszünk észre, például a Johannes Frobenius által kiadott Coelius Richerius könyv, a Lectiones (1517) ajánlólevelében (candido lectori) sem. Frobenius képzettsége szerint mesterember volt; humanista lelkesedés hatotta át, Erasmus nagy barátja és Bázel legelső nyomdásza volt a 16. század húszas és harmincas éveiben, egészen 1527-ben bekövetkezett haláláig. Szerkesztőnek és korrektornak tanult embereket alkalmazott, de ő maga valószínűleg sokkal kevesebbet értett a latinhoz, mint általában feltételezték róla, ha hihetünk barátjának, Erasmusnak. Az 1517-es előszó, melyet Frobenius írt alá és ékes latinsággal szólt a pártatlan olvasóhoz, valójában Erasmus javaslatára és megfogalmazásában készült, hogy Froben kiadói elsőségét támassza alá Jodocus Badius azonos évi kiadásával szemben; Frobenius egyszerűen csak elfogadta és aláírta a szöveget.

Konrad Burger Nyomdászok és kiadók a 15. században című könyvében (Hain és Copinger tárgymutatójaként adták ki 1902-ben Londonban) könnyű példákat találni arra, hogy az egyetemi képesítéssel rendelkező nyomdászok gyakran a középkori hagyományok szerinti könyvnyomtatást részesítették előnyben, a mesteremberi képzettségűek és csekély iskolázottságúak főleg klasszikus és humanista műveket választottak. Egyes nyomdászok óvatosabbak, mások merészebbek voltak, de általában nem azt nyomtatták, ami ízlésüknek megfelelt, hanem, amiről úgy vélték, hogy van rá kereslet. Ám kiadói programuk sikere vagy kudarca sem jelentette feltétlenül ítéletük helyes vagy helytelen voltát, mivel olyan külső hatások is, mint az újranyomás vagy a konkurencia, a felszerelésre fordított túl nagy kezdeti befektetés vagy bármely más kedvezőtlen körülmény kudarcot vagy legalábbis nagy visszaesést okozhatott.

Már utaltunk korábban a munkamegosztásra, amely időnként elválasztotta egymástól azokat a különféle tevékenységeket, melyek a 15. századi nyomdászati vállalkozás részét képezték: pénzügyi támogatás, a felszerelés beszerzése, a nyomtatásra szánt szövegek kiválasztása, betűöntés, betűszedés, nyomdai kivonatok készítése és az elkészült termék eladása. E tevékenységek szétválása csak fokozatosan ment végbe, és nagy cégekre korlátozódott. Találunk ugyan példákat olyanokra, akik csak kiadók, nyomdászok vagy kereskedők voltak, azonban ez a meglehetősen logikus munkamegosztás nem vált kikristályosodott sémává egészen a modern időkig. A legkorábbi és leggyakoribb felelősségmegosztás az volt, hogy egy vagy több kívülálló támogatta pénzügyileg a nyomdát, s így különvált az üzlet és az ipar. Ezt majdhogynem a másolóműhelyek korábbi gyakorlatához való visszatérésnek is nevezhetnénk, melyek "megrendeléseket" vettek fel, és igen keveset foglalkoztak a pénzügyekkel. A második és valamivel későbbi lépés a könyvek eladásának és a nyomtatásnak a szétválása volt. A könyvek értékesítését eredetileg jórészt házaló vándorkereskedők végezték, akik általában egy vagy több nyomdásszal álltak szerződésben. Valamivel később, a jelentősebb nyomdászok vagy kiadók kifejlesztették saját könyvterjesztői szervezeteiket (mint például Koberger Nürnbergben) és körülbelül ugyanebben az időben találkozhatunk az első önálló könyvárusokkal is, akik nyomtatott könyvek eladására specializálták magukat, mint az az 1476-ban Padovában tartózkodó bizonyos avignoni, akit úgy emlegettek, mint "mercator et venditor librorum a stampa". A betűöntés, K. Haebler szerint, nem volt külön munkakör a 15. században.

Kéziratok esetében az írás szépségének vagy a betűk stílusának eltérései, melyek ugyanazon a vidéken vagy helyen annyira nyilvánvalóak voltak, ugyancsak jellemzik a nyomdászok munkáját. A konzervatív vagy szegényebb nyomdászok megelégedtek az egyszerű betűkészlettel és a silányabb nyomtatással. Ahogy beszélhetünk egyik vagy másik kalligráfiai iskola termékének a színvonaláról, ugyanolyan joggal dicsérhetjük az egyes nyomdák termékét is; másrészről azonban veszélyes dolog kis- és nagyvárosokra vagy területekre általánosítani a nyomtatás minőségével kapcsolatban. Biztosra vesszük, hogy a jelentéktelen vagy távolabbi városokban lévő kis nyomdák sokkal inkább kötődtek a hagyományokhoz, és munkájuk időnként rosszabb minőségű volt, mint a nagyvárosok nyomdászaié. Ez elsősorban (de nem kizárólag) arra a húsz vagy harminc fontosabb központra vonatkozott, ahol a nyomdászok fogékonyak voltak a nyomdászat fejlődése által nyújtott lehetőségek iránt és a városnak hagyományai voltak a kéziratírás terén, és ahol a könyvkészítés tökéletesítése a feltalálás utáni első generáció idejében megtörtént.

Amikor Petrarcha saját korának kézírását bírálta, akkor nem esztétikai vagy írásmódbeli megfontolásokból (azaz a gótikus kézírás) tette, nem is a klasszikus modellekhez való visszatérés foglalkoztatta, hanem az olvashatóság, s olyan írásmód megjelenését szorgalmazta, mely nem olvashatatlan, mesterkélt és burjánzó, mint a korabeli írások legtöbbje. A humanista írás, melyet Petrarca követői hoztak létre, jóval kevesebb ligatúrát és rövidítést alkalmazott és sokkal áttekinthetőbb volt. Ez a fejlődés egybeesett az írni-olvasni-tudás elterjedésével olyan emberek között is, akiket nem érdekeltek a humanistákat vezérlő eszmék és a teológiai vagy jogi szövegek, melyeket a 14. és 15. században általában görcsös és sok rövidítést használó kézírással készültek (melyben a papok és jogászok könnyen eligazodtak, de a képzetlen olvasó már kevésbé). A kereskedőknek és a sikeres mesterembereknek, azoknak az előkelőbbeknek, akik az említett hivatások egyikét sem űzték, vagy az alsóbb osztályokból kikerülő új olvasóknak szintén olyan írásmódra volt szükségük, amely kevesebb rövidítést tartalmazott, de tisztán gyakorlati okokból: sokuknak nehézségei voltak az olvasással és lassan haladtak vele. Úgy véljük, hogy elég általános volt az írás olvashatóságának követelménye, és ez okozta a változásokat a közérthetőségben is, nemcsak az anyanyelvi kéziratok esetében, (ahol egyébként is viszonylag kevesebb rövidítést használtak), hanem általában véve a 15. századi kéziratok és nyomtatott könyvek esetében is. Ha helyes ez a feltevés, akkor két világosan elkülöníthető folyamat működött közre ugyanannak a célnak elérésében.

Rudolf Juchhoff egy igen tanulságos cikket írt, melyben a ligatúráknak és rövidítéseknek a nyomtatott könyvekből való fokozatos eltűnését követte nyomon. Ezek a középkori elemek, a mássalhangzók összekapcsolása magánhangzókkal egy jellé (de, ddo, he, ho, pe, po, ti), összevonások és rövidítések (például dn a dominus-ra vagy f a frater-re) sokkal hamarabb eltűntek az antikvával szedett szövegekből (amely a humanista írásból fejlődött ki), mint a gótikus írásból, de a kiszorításukhoz vezető lépések mindkét esetben nyomon követhetők, még azokban a betűkészletekben is, amelyek a kettő keveredéséből jöttek létre, az északi vidékeken az olasz betűtípust követő annyira divatos úgynevezett félgótikus és gothico-antiqua betűtípusban is. Az a betűkészlet, amely már rövidítésektől és ligatúráktól mentes volt, hűen tükrözte a formalizmusra törekvő korszakot. Feltehetően a nagyobb példányszám eladásának lehetősége kárpótolt azért, hogy ez az "új" betűkészlet lemondott a régi, hely- és papírtakarékos fogásokról. A nyomdászok az ebből származó veszteséget úgy tudták behozni, hogy kisebb betűket és sűrűbb sorokat használtak; kevesebb betűre volt szükségük és betűszedőiknek valószínűleg könnyebben (és így gyorsabban)szedték a szöveget, melyből elhagyták a középkori kódexek bonyolult velejáróit. A 16. századra a legtöbb ligatúra és rövidítés eltűnt a nyomtatott könyvekből; legtovább a liturgikus szövegekben maradtak fenn. A szövegek áttekinthetőségére való törekvés tükröződött a levegősebb szövegelosztás, a lapszélek és a világosabb tördelések tiszta alkalmazásában is.

A nyomdászok viszonylag korán, de tétovázva hagytak fel a korábbi névtelenség szokásával. Fust és Schöffer beírták nevüket (nyomtatásban) az 1457-es zsoltároskönyv kolofonjába, annak az írnoknak a példáját követve, aki időnként bejegyezte a nevét az explicit-jébe vagy azt követően; az első nyomdászjegy ugyanannak a Psalteriumnak néhány példányában jelent meg, feltűnően korán. A nyomdászjegyeknek nem volt előzménye a kéziratokban, bár rokoníthatók a jogi szerződésekben és hiteles dokumentumokban már régóta használt jegyzői pecsétekkel. Meglepőnek tűnhet, hogy e korai példák ellenére, annyi ősnyomtatványt adtak ki a nyomdász neve nélkül, és gyakran a hely és/vagy időpont megjelölése is lemaradt. Mivel az írnokok esetében sem volt mindennapos dolog, hogy aláírják nevüket, feltehetően a nyomdászok sem tartották fontosnak az azonosítást, amíg a kiadó és nyomda teljes megjelölésében meg nem látták azt az apróságot, amely alkalmas az eladott példányszám növelésére és kielégíti egyéni érvényesülési vágyukat is. E. von Kathen a Gesamtkatalog der Wiegendrucke I-VII. köteteinek összes címszavából statisztikai felmérést készített, és ebben a mutatóban (ami a 15. század egész könyvtermésének kb. 20%-a) arra a következtetésre jutott, hogy 1480-ig ezek 57,4%-áról hiányzott a nyomdász kézjegye, a következő évtizedben 53%-áról és a 15. század utolsó évtizedében 45,3%-áról. Már említettük, hogy a kéziratoknak nem volt címlapja. Ezt kezdetleges formában először egy 1470-ben nyomtatott könyvben találjuk meg. Utólag nyilvánvalónak érezzük, hogy alapvető információt helyeztek át a kolofonból (a szöveg végéről) egy bevezető oldalra. A címoldal azonban az explicit jól meggyökeresedett hagyományaival történő szakítást jelentette, és ezért nem meglepő, hogy még azokban a könyvekben is találunk kolofont, amelyeknek nem volt címoldaluk. Az, hogy minden lényeges információt tömör formában a könyv elején közöltek (a címét, a kiadás helyét, a nyomdász nevét a dátumot és a szerző nevét), az azonnali áttekinthetőség érdekében óriási előrelépést jelentett, melyet fokozatosan, körülbelül egy generációnyi idő alatt fogadtak el.

A könyv hagyományosan mozdulatlan tárgy volt és ezért a nehéz ősnyomtatvány-kötet jól megfelelt. A középkorban létezett már vékonyabb kötet is, és a 13. századtól egyre népszerűbbé vélt. A nyomtatás siettette a fólió alakú vastag könyvekről a negyedrét és a nyolcadrét alakú illetve a még kisebb könyvekre való áttérést; a keresett "kézben tartható" kötetek készítése jó üzlet volt. Aldo Manuzio nyilván rájött erre, amikor 1501-ben hozzáfogott a klasszikus és humanista szerzők nyolcadrét alakban történő sorozatnyomtatásához. Ötlete gyorsan követőkre talált, majdnem azonnal utánozni kezdték Lyonban, Bázelben és másutt.

Minden változás és újítás nyomtatásban sokkal gyorsabban és szélesebb körben terjedt el, mint a kéziratok esetében, hála a nyomdák által készített nagyobb példányszámnak. A történelem során első alkalommal a könyvek készítőinek bőségesen nyílt lehetősége arra, hogy figyelemmel kísérjék a könyvek világában bekövetkezett új fejleményeket.

Sajnálatos, hogy nem jelent még meg olyan mű, amely feldolgozná a késő-középkor és kora-reneszánsz könyvkereskedelmének történetét, de ugyanakkor érthető is. Mai értelemben vett könyvkereskedőkről a könyvnyomtatás megjelenése előtt nem beszélhetünk. Akik kéziratokat árultak, azok többnyire mellékfoglalkozásként folytattak ilyen tevékenységet. Azok, akik kizárólag vagy elsősorban könyvárusításból éltek, általában nagyvárosokban működtek vagy egyetemekkel álltak kapcsolatban. Az olyan híres és számtalanszor idézett nevek, mint Aurispa, Bisticci és Lauber nemcsak árultak könyveket, hanem náluk készültek a nyomtatványok is, ugyanúgy, ahogyan az ősnyomdászok is gyakran kapcsolták össze a nyomdászmesterséget a könyvértékesítéssel. A dokumentumokban található szakkifejezések csak tovább növelik a zűrzavart. A librarius kifejezés például jelenthet könyvkereskedőt, de jelentése lehet másoló, kalligráfus (writing master) és a könyvtáros is. A kereskedők, akik soha nem mulasztottak el semmilyen alkalmat, hogy néhány garast keressenek, könyvárusítással szintén foglalkoztak, ha volt rá lehetőségük. A tanárok mellékesen tankönyvárusítással egészítették ki fizetésüket. Azok között, akik időnként árultak kéziratokat is, a nyomdászokéhoz hasonló sokszínűség uralkodott. Az, hogy tud-e alakulni az ágazatokra bomló, szakosodott könyvkereskedelem, a rendelkezésre álló árukészlet mennyiségétől függött. A XIV. századi könyvkereskedőről a Livre des metiers-ben (Mesterségek könyve) festett kép túlzó és semmi esetre sem általánosítható.

"George-nak a könyvárusnak több a könyve mint az egész városnak. Megveszi mindet, származzék bárhonnan, akár lopták, akár kölcsönvették, akár más módon szerezték. Vannak nála Doktrinálék és Catók, Miasszonyunk Hóráskönyvei, Donatusok, részkiadványok, alkalmi szerzemények, szépen illuminált ezüstkapcsos zsoltáros könyvek, orvosi könyvek, hét ima, kalendáriumok, tenta és pergamenek, hattyutollak, libatollak, csuklyás breviáriumok, melyek jó pénzt megérnek."

Ha ez a George valóban létezett, akkor is csak Alexander de Villa Doktrinaléja, a Donatus, a Hóráskönyv, a zsoltárok és még néhány más munka lehetett az, amelyet esetleg maga is nyomott, és raktáron tartott, a többi mű esetében valószínűleg másodkézből, legálisan vagy illegálisan beszerzett kéziratokkal kereskedett.

Az egyetemek stacionáriusai, a párizsi "libraires jurés" (azok a könyvárusok, akik esküt tettek az egyetem rendelkezéseinek betartására) összekapcsolták a kéziratok készítését a kéziratkölcsönzéssel és -árusítással. Albrecht Kirchoffnak a kéziratárusításról szóló könyvéből láthatjuk, hogy abban a jegyzékben, amelyek a könyvárusítással foglalkozókról készített szerepelnek "bidelli" (pedellusok), "cartolaji" (papír és írószerkereskedők), egy gyógyszerész, egy fűszerárus, tanárok, kalligráfusok (Briefschreiber és Briefmaler) és természetesen másolók és klerikusok.

VI. Károly, francia király 1411-es rendeletében, melyet, a törvényesen működő párizsi könyvkereskedők érdekeinek védelmében adott ki a "frippier"-k (ószeresek), "ferron"-ok (vaskereskedők), a "mercier"-k (rőfösök), a "pelletier"-k (szőrmekereskedők) és a "venderesse"-ek (kofák) törvénysértéseiről beszél. A német területeken készült iskolai szabályzatok egyértelműen elárulják nekünk, hogy a tanárok árultak könyveket diákjaiknak, és még az 1492-ben kiadott schleitzi iskolarendelet is tiltotta, hogy a tanárok diákjaikat a náluk kapható tankönyvek megvételére kényszerítsék, kivéve a "Tafeln"-eket (melyen valószínűleg az elemi iskolai olvasókönyveket és a táblázatos ABC-ket értették), a Miatyánk-ot, a "Benedicites"-t és a "Gratias"-t. W. Wattenbach olyan kereskedőkről ír, akik a pergamenárusítás mellett könyvkereskedéssel is foglalkoztak. Ehhez még hozzátehetjük, hogy a Fratres Vitae Communis nemcsak másoltak, hanem árultak is kéziratokat, nagy mennyiségben. Ennek ellenére a forgalomban lévő kéziratok száma még így sem lehetett túlságosan magas.

Kutatásaim alapján arra a következtetésre jutottam, hogy a nyomtatás feltalálása utáni első generáció idején még ritka volt az önálló, hivatásos könyvkereskedő. A mai értelemben vett könyvkereskedelmet az a tömegtermelés hozta létre, amelyet a könyvnyomtatás megjelenése tett lehetővé. A nyomdászok sikere azon múlott, mennyire tudták termékeiket értékesíteni, pénzzé tenni. Egyre nagyobb és jobb piacra volt szükség ahhoz, hogy az új termékeket el tudják adni, és hogy az olvasnivaló iránti növekvő igényt ki tudják elégíteni. Ugyanakkor a nyomtatás elterjedése következtében jelentősen megnövekedett könyvkínálat magát a könyvárusítást is jövedelmezőbb és vonzóbb foglalkozássá tette. Az új típusú könyvárusnak, akár önálló kereskedő volt, akár egy nyomda illetve kiadó alkalmazásában állt, olyan embernek kellett lennie, akinek kereskedői adottságaihoz némi műveltség is társult. Írástudónak kellett lennie, és legalább valami fogalmának kellett lennie arról, mi van a boltjában árusított könyvekben, hogy ki tudja elégíteni a vásárlók igényeit. A fejlett üzleti érzék és a műveltség együttes követelményének lett köszönhető, hogy sok könyvkereskedőt félig-meddig tudós embereknek ismertek el; a stacionáriusok esetében ezt a féltudományos státuszt már korábban, hivatalosan is szentesítették, de egyértelműen csak a francia király 1649-es "lettres patentes"-ja (privilégium) mondta ki először:

"A könyvkereskedőket, a nyomdászokat és a könyvkötőket mindig is szeretett egyetemünk (a Sorbonne) részének tartottuk, határt vonva közéjük és az egyéb mesterségek, céhek és kereskedők közé. (A könyvárus) egyéb tevékenységének is olyannak kell lennie, hogy ne hozzon szégyent a könyvkereskedői foglalkozásra, amely mostantól a tudós hivatások (professio) között tartassék számon."

Bár Franciaország helyzete bizonyos mértékig különleges volt, az egész könyvszakmának általában mindenütt nagy volt a becsülete (és a legtöbb országban ez máig is így van).

Az a tény, hogy egyre több könyvet egyre szélesebb olvasótábornak eladni, érthető módon arra ösztönözte a nyomdászokat és kiadókat, hogy közvetlen környezetükön túl is keressenek értékesítési lehetőségeket. A. Schirokauernak az az elsietett következtetése, miszerint az ősnyomtatás időszakában "a könyvek helyi piacra termelt árucikkek voltak" igaz lehet egyes más árucikkekkel, de nem a könyvekkel kapcsolatban. Állítását nem lehet tényekkel alátámasztani. Például egy Fust nevezetű könyvárus éppen egyik Mainz és Párizs közötti árusító körútján halt meg 1466-ban. Két évvel később, 1468-ban Louis de Lavernade, a Languedoc-i parlament elnöke vett egy példányt Cicero De officis-ének 1466-os Schöffer-féle kiadásából Párizsban, ahol a mainzi nyomdának lerakata működött 1466 és 1477 között, s itt raktáron tartották a nyomda termékeit. 1473-ban a központtól meglehetősen távoleső toulousi egyetem "stationariusaŹ saját állítása szerint Németországból, Rómából, Velencéből, Párizsból, Lyonból és más városokból kapott nyomtatott könyveket. Nem sokkal később a nürnbergi Kobergernek már olyan távoli helyeken is voltak képviseletei, mint Buda, Velence, Antwerpen vagy Párizs (hogy csak néhányat említsünk). A speyeri Peter Drachnak nemcsak Strasbourgban, Frankfurtban, Kölnben és Lipcsében volt lerakata, hanem Nürnbergben, Augsburgban, Prágában, Brnoban, Olmützben és még sok más helyen is. Hogy milyen meglepően nagy tételekben kereskedett, arra vonatkozóan az Archiv für Geschichte des Buchwesens-ben Ferdinand Geldner által nemrégiben közreadott számlakönyvében találunk adatokat. Lipcsei lerakatában például ágense az 1480-as években egy két és féléves időszak során 2109 rajnai forint értékű könyvet adott el. Nagyon valószínűnek tartom, hogy a jelentősebb és jól működő nyomdák és kiadók ügynököket küldtek minden olyan helyre, ahol az kifizetődőnek ígérkezett. A frankfurti vásár, ahol korábban is árultak kéziratokat, legkésőbb az 1480-as évektől kezdve nagyon fontos hely lett, rendszeresen látogatták a nyomdászok, kiadók és kereskedők. Az 1460-as évek végétől kezdve hirdetéseket is adtak ki egylapos nyomtatványok (szórólapok) formájában, ezeket feltehetően az utazó ügynökök terjesztették. A legkorábbi hirdetést Heinrich Eggestein adta ki 1468 és 1470 között Strasbourgban, azzal a céllal, hogy bejelentse 41 soros Bibliájának a közeljövőben való megjelenését. Ezeket az egylapos nyomtatványokat feltehetően ötven-száz példányban jelentették meg, és mivel minden Buchführer (aki ezeket a hirdetőlapokat főleg tájékoztatásra használta) nagy területen működött, a hirdetéseket kiadó nyomdászok termékei olyan vidékekre is eljutottak, amelyek messze kívülestek saját közvetlen környezetük határain.

A második ránk maradt hirdetés, amely a mainzi Schöffer által kiadott, még raktáron lévő (kapható) könyvek listáját tartalmazza, körülbelül 1469-70-ből származik. Húsz cím van rajta, Fust és Schöffer vagy csak Schöffer kb. 1458 és 1469 között készült kiadványai. Az ugyanezekben az években megjelentett, de a jegyzékről hiányzó könyvek már valószínűleg nem voltak kaphatók. 1471 körül a Strasbourgi Mentelin kilenc saját könyvét hirdette, 1473-ban az augsburgi Bämler nyolcat (mind német nyelvű), 1474-ben Zainer, szintén Augsburgan tizenötöt, egy évvel később pedig tizennégy latin és négy német nyelvű művet. 1476-77-től kezdődően a hirdetések már több nyomda termékeinek listáját közölték egyszerre, így valószínű, hogy a nyomdász ezeket már nem kizárólag saját ügynökei számára készítette. Az első kettő nagyjából egy időben jelent meg, az egyiket Creussner nyomtatta Nürnbergben (31 Nürnbergben, Augsburgban, Strasbourgban és Bázelben nyomtatott könyvet tartalmaz, valószínűleg egy könyvkereskedő listája), a másikat (29 nagyrészt velencei nyomtatványt tartalmaz) feltehetően Johannes de Colonia és Johann Manthen készítette Velencében, talán kereskedelmi szervezete számára. 1479-ben Nürnbergben Koberger egy 22 műből álló listát állított össze saját nyomtatványaiból és másokéból, például a nürnbergi Sensenschmidt és Frisner, a Strasbourgi Mentelin és a szent ulrichi Rusch, illetve a Strasbourgi Afra nyomdatermékeiből. 1481-ben Johann Herbort Velencében egy terjedelmes, főleg velencei nyomtatványokat tartalmazó, rendszerezett katalógust adott ki (Voulliéme 6) és Ratdolt, szintén Velencében, 45 hasonló eredetű művet sorol fel 1484-ben. A leghosszabb listát Kunne adta ki Memmingenben, nem tudjuk, kinek a megbízásából, ez 190 Velencében, Nürnbergben és Bázelban nyomtatott művet tartalmazott, ebből 51-et teológiai könyvek közé, 18 az egyházjogba, 26 az általános jogba, 10 az orvostudományba, 20 a bölcsészettudományba (in artibus), 59 a retorikába volt besorolva. A listán nincs dátum, lehet, hogy a tizenhatodik század legelején nyomtatták. Néhány évvel korábban, 1498-ban Aldus Manutius kiadta saját úttörő vállalkozásának, a 11 görög művet tartalmazó sorozatnak a jegyzékét (az árak feltüntetésével).

Ezeket a hirdetéseket nagyrészt Németországban és Németalföldön adták ki, illetve Itáliában működő német nyomdászok készítették. Kivételnek csak az egyetlen angol hirdetés és Aldus jegyzéke számít. Tudomásunk szerint Franciaországban és az Ibériai félszigeten nem jelentek meg hirdetések. A XVI. század elejétől kezdve a hirdetőlapok vesztettek népszerűségükből, és helyüket fokozatosan a könyvformában kiadott katalógusok vették át, ezek a század végére mindenütt elterjedtek. Véleményem szerint a régi típusú utazó könyvkereskedő a XVI. század folyamán háttérbe szorult, és az állandó üzlethelységgel rendelkező könyvkereskedőkből lettek a nyomdászok legfontosabb üzletfelei. Ezt az álláspontomat látszik alátámasztani az a tény is, hogy a jól használható hirdetőlapokat, melyeknek ugyanakkor megvoltak a maguk korlátai, végleg felváltották a tekintélyesebb nyomtatott katalógusok. A XV. századi hirdetések korai és kézzelfogható bizonyítékai annak a feltételezésnek, hogy a nyomdászokat és a kiadókat elsősorban könyveik értékesítése érdekelte, ahol csak találtak vásárlót maguknak, ellentétben azzal, amit A. Schirokauer állít, hogy csak helyi piacra termeltek. A bizonyság kedvéért hadd idézzem C. Wehmer nagyon is helytálló véleményét:

"A könyvnyomtatás olyan fejlődést indított el, melynek következtében az írott szó kevésbé volt helyhez és időhöz kötött. Az új technikának és az anyagi ösztönzésnek köszönhetően a könyvek nagy példányszámban jelentek meg, sokkal olcsóbbak és mindenki számára elérhetőek lettek. A termelő érdeke az volt, hogy minél több könyvet adjon el minél szélesebb vásárlókörnek. De így az olvasó és a termelő közötti közvetlen kapcsolat egyre inkább megszűnt."

Azt azonban nagyon nehéz volt előre megmondani, hogy mi a lehető legnagyobb eladható példányszám. Valószínűleg nem tévedünk nagyot, ha feltételezzük, hogy az ősnyomdászok többnyire a szükségesnél kevesebb példányt nyomtak, míg a második szakaszban, körülbelül 1470-től kezdődően gyakran túl sok példányt jelentettek meg. De Schöffer 1469-es könyvlistája felébreszti bennünk a gyanút, vajon nem voltak-e már ezek az ősnyomdászok is időnként túlságosan optimisták, és nem nyomtattak-e az eladhatónál magasabb példányszámot. Az 1460-as Catholicon, melyből még kilenc-tíz év múlva is kaphatóak voltak példányok, jó példa erre. Másrészt viszont az, hogy ugyanazt a szöveget ugyanaz az a nyomdász gyakran többször is újranyomta, azt mutatja, hogy az eredetileg kinyomott példányszám esetében kétségtelenül alábecsülték a keresletet. Egy adalék az 1465-1471 közötti időszak példányszámaihoz az a gyakran idézett lista Sweynheim és Pannartz korai nyomdatermékeitől, amely arra törekszik, hogy megadja a kiadott könyvek pontos példányszámát egészen Nicolaus de Lyra Glossae-jának kiadásával bezárólag (ebben jelent meg az említett lista). Négy eset kivételével a példányszámot egyöntetűen 275-nek adják meg. Arra a következtetésre jutottam, hogy a legtöbb esetben sem a nagytiszteletű Bussi bíboros (aki bevette a számadatokat az előszóba, melyben pénzügyi támogatásért folyamodott a pápához, IV. Sixtushoz a két nyomdász számára), sem maguk a nyomdászok nem emlékeztek a pontos példányszámra, de a 275-ös példányszámot elfogadhatónak találták. Több okból is nehéz elképzelni, hogy a nyomdászok négy kivétellel ugyanakkora példányszámban jelentették meg az összes kiadványukat, függetlenül attól, hogy eredeti első kiadásról vagy már láthatóan kelendő, kifogyott és ezért újranyomott szövegről volt szó. A lista annyira különböző jellegű könyveket tartalmaz, mint például Cicero Epistolae ad Brutum-a, a Vulgata Biblia vagy Lactantius Institutiones-a, illetve Cicero Epistolae ad familiares-e, tartalmaz vékony és vastag köteteket, eredeti kiadásokat és újranyomásokat, egyházatyák műveit és klasszikusokat, irodalmi és tudományos munkákat. Nem valószínű, hogy olyan tapasztalt nyomdászok mint Sweynheim és Pannartz, különösen mivel anyagi nehézségeik is voltak, ugyanakkora példányszámban adták volna ki a következő művek első és további kiadásait: Augustinus (1467 GW 2875; 1470 GW 2876), Cicero Epistolae (1468 GW 6799; 1469 GW 6802), Lactantius (1465 H 9806; 1468 H 9807; 1470 H 9808) és Vergilius (1469 Cop. 5999; 1471 Cop. 6000), hacsak nem tételezzük fel, hogy jelentős üzleti tevékenységük hét éve során szinte semmilyen tapasztalatra sem tettek szert.

1470-ben már 400 példányos kiadások jelentek meg. Legalább két olyan nyilatkozatot ismerünk a kiadások példányszámára vonatkozóan, mely maguktól a nyomdászoktól származik. Vindelicus de Spira arról számol be Sallustius-ában (Catilina) Velence, 1470, hogy ebből a könyvből 400 példányt nyomtatott, Johann Numeistert pedig Cicero Epistolae ad familiares-kiadásának kolofonjában (Foligno, ca. 1470) 200 példányt említ. Egyszerűen nem értjük, vajon miért közöltek ezek a nyomdászok információkat a példányszámokról. Talán csak egyszerűen kérkedni akartak, vagy az volt a céljuk, hogy elvegyék versenytársaik kedvét attól, hogy azokat a könyveket, amelyeket ők ilyen "magas" példányszámban adtak ki, szintén megjelentessék. Konrad Haebler számos példát gyűjtött össze (több különböző forrásból) a XV. századi nyomtatványok példányszámára. Szerepel közöttük egy nagyon alacsony, 45-ös példányszám, Peter Schöffer nyomtatványa Haebler nem tudta megadni a címet, úgy beszél róla mint 1480-ban nyomtatott, magánterjesztésre szánt "dokumentum-szöveg"-ről. Feltehetően IV. Sixtus bullájára gondol (Cop. 5497), ez ugyanis az egyetlen szóba jöhető Schöffer-kiadvány az 1480-as évekből. Tudunk 100 példányos kiadásokról is, Haebler ezeket, nagyon helyesen, az igen szerény jelzővel illeti. Ezzel az alacsonyabb példányszámmal szemben áll IX. Gergely Decretale-jának 2300 példányos kiadása, melyet Baptista de Toris, velencei nyomdász négy éven belül kétszer adott ki (1479, 1494) annak ellenére, hogy mások is kinyomták ugyanezt a művet nagyjából ugyanabban az időben. Elképzelhető, hogy Baptista de Toris a többi nyomdászok kedvét akarta elvenni azzal, hogy ilyen nagy példányszámú kiadásokat dobott piacra a műből, valószínűleg igen versenyképes, olcsó áron. Ekkorra a nyomdászok már bizonyosan felfedezték, hogy minél nagyobb a példányszám, annál kisebb költség esik egy példányra, és így olcsóbban juthat hozzá a vásárló is, továbbá hogy minél olcsóbb a könyv, annál több vásárlóra lehet számítani.

A legkorábbi írott feljegyzés egy 1000 példányos nyomtatványról Panormitanustól származik és IX. Gergely pápa Decretaléja 2. könyvének 2. részére vonatkozik "Pars secunda super librum secundum decretalium", Velence, Vindelicus de Spira, 1471. A hasonló nagyságrendű kiadások nyilvánvalóan általánosak voltak az 1480-as években, sőt ugyanebből az időszakból 2000-et meghaladó példányszámú kiadásról is van tudomásunk, például Caracciolus Sermones de laudibus sanctorum, Nápoly, M. Moravus, 1489. Az 1490-es években a példányszámok feltehetően 3000 fölé emelkedtek, de erre nem tudok példát felhozni. F. J. Norton a pápai bullák ma már szinte felfoghatatlanul nagynak tűnő 132000 példányos kiadásáról számol be, ezeket a messinai Livinus készítette a cefalů-i püspök részére. A probléma csak az, hogy nemcsak azt nem tudjuk, hány különböző bulla jöhet itt szóba, de egyáltalán nincs tudomásunk Messinában kinyomtatott bulláról.

Bizonyos kiadványok esetében a nyomdászok elég pontosan fel tudták mérni a piaci lehetőségeket. Feltehetően így van ez a Breviarium Ratisponense esetében, melyet Heinrich von Abendsberg püspök megbízásából Würzburgban nyomtattak, 1480 elejére készült el. 400 példányban nyomtatták ki, és az árat 3 rajnai forintban szabták meg. Maga a püspök támogatta az árusítását (valószínűleg azért, hogy megtérüljön a befektetése) azzal, hogy levélben ösztönözte a regensburgi egyházmegye papjait a breviárium megvásárlására. Ahogy a misekönyvek és a breviáriumok, úgy a hivatalos kiadványok terjesztése is gyakran el volt már döntve előre. K. Schottenloher a következő adatokat találta az ulmi Reger által kiadott, államköltségen készült röpiratok példányszámára vonatkozóan: három levonat száz példányban és egy kétszáz példányban készült; 1527 és 1537 között kiadott különféle bambergi röpiratok legalacsonyabb példányszáma 110, legmagasabb példányszáma 1500 volt.

Guarinus Erotemata-ja, mely valószínűleg nem számított sikerkönyvnek, 3000 példányban jelent meg 1508-ban Ferrarában, ami arra enged következtetni, hogy ez a példányszám átlagosnak számított a XV. század elején. Vitathatatlan, hogy a reformáció sok traktátusa nagyon magas példányszámban jelent meg; Luther An den Chrislichten Adel deutscher Nation (1520) című művét Wittenbergben nyomtatták ki 4000 példányban, és később még többször is újranyomták. Ekkoriban már a szerzők és a nyomdászok is a példányszám nagyságát, a többszöri kiadást és az olvasóközönségtől kapott elismerést tartották a siker mércéjének. A népszerűség mérhetővé vált. Amit Luther írt a Wider Hans Worst-ban (1514), miszerint tézisei két héten belül bejárták egész Németországot (feltehetőleg nemcsak nyomtatott szöveg formájában, hanem szóbeli terjesztés útján is), első hallásra talán túlzásnak tűnhet, de valószínűleg nem jár messze az igazságtól.

A példányszámokkal kapcsolatos megjegyzéseimet F. Kapp (Geshichte des deutschen Buchhandels óvatosságra intő szavaival zárom:

"A XVI. század közepéig semmilyen szabályt nem tudunk felállítani a példányszámokra vonatkozólag. A rendelkezésünkre álló adatok nem elég teljesek. Mikor erről a kérdésről beszélünk, túl gyakran vagyunk hajlamosak általánosítani, ami téves eredményre vezet, mert azt hisszük, hogy az egyedi esetekből törvényszerűségeket állapíthatunk meg, és következtetéseket vonhatunk le. Mikor azonban közelebbről vizsgáljuk meg ezeket, az egyéni körülmények megfelelő mérlegelésével, kiderül, hogy nem állják meg a helyüket."

Ez az idézetet érvényes a könyvárak kérdésére is. Már Albrecht Kirchhoff figyelmeztetett, hogy a különféle könyvekben és dokumentumokban megadott kéziratárakat csak "összefüggéstelen feljegyzések halmazá"-nak lehet tekinteni. A könyvekben található bejegyzések legtöbbször nem közlik a kiadás évét, csak ritkán szólnak arról, hogy a könyveket bekötve, kötetlenül, már rubrumozva, sőt esetleg illuminálva vették-e, vagy a díszítés csak később készült [és így nincs benne az árban]. Azt sem közlik, hogy kitől vették, és hogy újonnan-e vagy használtan. Amikor dokumentumokban találunk hivatkozásokat kéziratok áraira, akkor még bizonytalanabbak leszünk. Csak ritkán jelölik, hogy az adott kéziratot pergamenre vagy papírra írták-e, hogy mekkora gonddal készült és hogy milyen állapotban volt. A korabeli forrásokban említett kéziratok, főleg a gyakran másolt szövegek, igen méltányos áron keltek el, hogy ha iskolásoknak és egyetemistáknak vagy más kifejezetten írástudó, de kispénzű rétegnek készültek. Arról is tudunk, hogy a Fratres Vitae Communis kötelességüknek tartották vallásos szövegek alacsony áron való sokszorosítását. A kereskedelmi célra készült kéziratok azonban drágák voltak. A kéziratokra vonatkozó egyik legérdekesebb forrás Geo Pistarino nemrégiben megjelent monográfiája Bartolomeo Lupotoról (Genova, 1961). Ebben fel van sorolva sok kézirat, ugyanannak a műhelynek a termékei; Lupoto gondosan bejegyezte mindet Liber rationis-ába (1448-1457), az anyagokra és a bérekre kiadott összegekkel együtt. Ebben a genovai scriptorumban feljegyzett árak meglepően nagy eltéréseket mutatnak azonos művek esetében. Donatus Ars grammatica című munkájának ára 13 solditól (ami még méltányosnak tekinthető), 3l, 6s, 8d fontig terjed (1453), amely rendkívül magas árnak számít, hacsak nem feltételezzük, hogy antik kézirattal vagy egy "grand de luxe"-szal (luxus másolattal) van dolgunk (ami persze nem túlságosan valószínű), vagy esetleg egy más traktátusokat is tartalmazó kolligátum kötettel (ez utóbbi könnyen elképzelhető). A misekönyvek Lupoto specialitásai voltak; itt az árak sokkal kisebb eltérést mutatnak, de sokba kerültek, áruk 22 fonttól 32 fontig terjedt.

Hajlamosak vagyunk arra, hogy a kéziratok árát összehasonlítsuk a nyomtatott könyvek árával, de túl sok az ismeretlen és homályos tényező ahhoz, hogy többet tudjunk mondani, mint ami egyébként is nyilvánvaló, vagyis, hogy nem sokkal a nyomtatás feltalálása után az új technikával készült, gépi úton sokszorosított szövegek sikeresen vették fel a harcot a kéziratokkal, és az árkülönbség, amely a kísérleti időszakban (nagyjából az 1460-as évekig) elég kicsi lehetett, később jelentősen megnőtt minden kereskedelmi célra készült szöveg esetében. Még ha Bussi érsek talán túlzott is, amikor azt állította, hogy a korábban 100 holland forintba kerülő kötetek akkoriban (1468) már 20 holland forintért megvásárolhatóak voltak, azt feltételezhetjük, hogy 1470 körül ugyanaz a szöveg 50-80%-kal olcsóbb volt nyomtatott, mint kézirat alakban. Ha csak a nyomtatványokat vizsgáljuk, azt látjuk, hogy a könyvek árszintjének alakulása sem mutat világos vagy következetes tendenciákat. Ez a benyomásunk alakul ki W. Krieg nemrégiben megjelent tanulmánya és az egyéb forrásokból összegyűjtött példák alapján is. K. Haebler felhívta a figyelmet arra, hogy veszélyes dolog következtetéseket levonni olyan egyedi példákból, mint a negyvenkét soros Biblia (Mainz, 1454-55) egyik kiadásának 100 dukátos áron való eladása, a mainzi Catholicon 41 Schock Groschenes vagy Augustinus De civitate dei című művének (Subiaco, 1467) nyolc és fél dukátos ára. Rendkívül tanulságos és viszonylag objektív forrásnak bizonyul Sweynheim és Pannartz könyvlistája, amelyre a nürnbergi humanista Hartmann Schedel felvezette az árakat is. Néhány adatot idézek belőle:

A lista 19 tétele alapján K. Haebler kiszámította, hogy egy dukátért a nagy folióból 47-67 ívet, a normál méretű folióból 60-80 ívet lehetett vásárolni. Az eltérés 20-30% között mozog. Sejtésünk szerint még ebben a kezdeti időszakban sem pusztán a szöveg hosszúságával egyenes arányban álló munka- és anyagköltségek alapján állapították meg az árakat, hanem figyelembe vettek mást is, így a szöveg kinyomtatásával kapcsolatban felmerült különleges nehézségeket, a példányszámot, az értékesítési lehetőségeket, a más nyomdáktól várható konkurenciát, és a felvásárlók árjegyzékeit (mivel a rögzített árak még mindig nem voltak általánosan elterjedve). Haebler szerint alig 10 évvel később már 12 quinterno (120 levél) nagy foliót és 20 quinterno (200 levél) kis fóliót adtak egy dukátért. Érdekes eredményre jutunk, ha egy Schedelnél szereplő adatot összehasonlítunk egy későbbi, ugyanarra a könyvre vonatkozó feljegyzéssel. Láttuk, hogy a Sweynheim és Pannartz-féle Livius 1469-es kiadását 1471-ben Schedelnek 7 dukátért ajánlották (vagy ennyiért vette meg). Vajon mennyit fizethetett a közvetítő? Ezt nem tudjuk, de azt igen, hogy 1476 október 15-én egy Henricus Teutonicus nevezetű római könyvkereskedő egy másik, közelebbről meg nem határozott Livius-kiadás egy dukátért vett bizományba a Strasbourgi származású, de akkor feltehetően Rómában működő Dániel nyomdász mestertől. Heinrich bizonyára nem számított 600%-os haszonra. Valószínűbb, hogy Dániel Liviusa egy elrongyolódott kötet volt, vagy nem teljes példány, vagy egyszerűen csak egy olcsóbb kiadás. A karthauzi rend bázeli kolostorának Liber Benefactorum-ában (Adományozók könyve) gondosan feljegyezték a kapott ajándékok értékét. G. Zedler részleteket közölt az "Adományozók könyvé"-ből, és ezek jól mutatják a könyvárak csökkenését, míg a többi cikkek ára általában növekedett. Az Adományozók könyve adatai szerint 1484-ben 113 levél nagy fóliót lehet venni egy dukátért, 1489-ben pedig már 80-at. Részletesebben megvizsgálva az árakat azt látjuk, hogy 2 holland forintért:

A megadott példák mind fólió kötetekre vonatkoznak, a korábbi kiadásoknál az oldalak 47 sorosak, a későbbieknél pedig 52-54 sorosak. Ha nem is érvényesült mindig következetesen, az általános tendencia mégis a könyvek árának csökkenése volt, és ez logikusan következett abból, hogy rendkívül megnőtt a nyomdák száma, a verseny kiéleződött és a felvevőpiac is sokkal nagyobb lett. Az ár különösen akkor esett látványosan, amikor a könyveket tervszerűen nyomták nagy példányszámban, olcsó áron és széles vevőkör számára. Aldus Manutius is ennek az elgondolásnak az alapján indította el 1501-ben nyolcadrét alakú sorozatait, az "enchiridion forma"-t, ahogyan ő nevezte. Nyilvánvalóan tisztában volt vele, hogy nagy példányszámot tud eladni, ha alacsonyan képes tartani az árat, hiszen a klasszikus szerzők és a humanisták művei iránti igény egyre nőtt mindenfelé. Kiadásait azzal csökkentette, hogy azt a kis helyet foglaló, kurzív betűtípust használta, melyet Francesco Griffo da Bologna tervezett a számára. Ez lehetővé tette, hogy több szöveg férjen egy lapra; a sorközöket és a margót is kisebbre vette. A megtakarításokból származó előnyöket a vásárló is élvezte, az olcsóbb ár formájában. Aldus valószínűleg nem is sejtette, hogy betűtípusának és elgondolásának olyan nagy sikere lesz, hogy a nyomdák rögtön utánozni kezdik, mit sem törődve Aldus Velencétől kapott privilégiumával a kurzív betűtípus kizárólagos használatára. Több "népszerű" könyvet is fel tudunk sorolni a XVI. század elejéről, melyeknek megfizethető volt az ára, feltehetően azért, mert ezeket a könyveket kockázat nélkül lehetett magas példányszámban kiadni. Ezek az előkészületek vezettek ahhoz a "tömegfogyasztás" számára való "tömegtermeléshez", amely a reformációval hatalmas lendületet vett. Ahhoz, hogy minél szélesebb olvasóközönséghez tudjon eljutni, a korszak hitvitairodalmának olcsónak kellett lennie. Ugyanakkor azonban Luther Új Testamentum fordítása (3000 példányban készült) másfél holland forintba került, ami nem számított különösebben olcsónak, ha összehasonlítjuk az első német nyelvű Biblia (Ó és Új Testamentum; Strasbourg, 1466 nyomdásza nevéről gyakran Mentelin Bibliának nevezik) 12 forintos árával. A könyvárak megállapításának útjai kiszámíthatatlanok, nem értjük. Szent Jeromos 1470-ben Rómában Sweynheim és Pannartz nyomdájában készült Episztolái-nak ára Schedel listáján kötetenként öt dukát. A British Museumban megvan ugyanennek a műnek egy ugyanabból a nyomdából származó 1468-as kiadása, minden kötetében megtalálható Angelo Capranica bíboros bejegyzése, hogy 10-10 dukátot fizetett a bekötetlen első és második kötetért, ezen kívül 4 dukátot az első és hat dukátot a második kötet bekötéséért és rubrumozásáért, illetve további 2-2 dukátot a kötetek Memmingenbe szállításáért. Így mindent egybevetve a Szent Jeromos kötetek harmincnégy dukátba kerültek. A két kiadás ára közötti eltérés 200%-os. Becsapták volna a bíborost, vagy éppen ellenkezőleg, Schedel élvezte volna különleges kegyét, vagy talán ennyivel olcsóbb lett volna a második kiadás az elsőnél? Valószínűleg sohasem fogjuk megtudni.

A könyvárak általános csökkenése ellenére hiba lenne azt feltételezni, hogy minden könyv olcsó vagy akár csak elérhető árú lett volna. Még 1544-ben is arról panaszkodik a jogtudós Tanner a bázeli Bonifacius Amerbachhoz írt levelében, hogy az itáliai könyvek magas ára sokak számára teszi lehetetlenné, hogy könyveket vegyenek. Jelentős előrelépés volt a közvetítőknek és kiskereskedőknek nyújtott árengedmény rendszer, ez nyilvánvalóan a könyvkereskedelem jobb szervezettségének és növekvő forgalmának volt köszönhető, ahol az amatőr könyvkereskedőknek már nem jutott csak jelentéktelen szerep. A közvetlen árucsere egyre ritkábbá vált, és bár a rögzített árak még nem voltak általánosan elterjedtek, ebben az irányban is történt haladás. Ferdinand Geldner a speyeri Peter Drachról írott cikkében arra a következtetésre jutott, hogy a könyvkereskedőknek adott átlagos árengedmény 10% volt, és azt is megállapítja, hogy legalábbis Drachnak a XV. század utolsó két évtizedére eső kiterjedt kereskedelmi tevékenysége során gyakran fordult elő., hogy rögzített árakat szabtak meg (dass man... mit Festpreisen rechnen muss). Aldus 1498-ban kiadott egy katalógust, amely az árakat is feltüntette. 1502-ben Strasbourgban Grüninger 1000 példányban nyomtatta ki Jacobus de Voragine Heiligenleben-jét [Legenda Aurea] az augsburgi Schönsperger megrendelésére, egy olyan megállapodás alapján, mely szerint Grüninger megtarthat 200 példányt, és ezt kizárólag Strasbourgban értékesítheti, 1 holland forintos rögzített áron, ahhoz az előbb említett esethez hasonlóan, amikor egy kívülálló, a regensburgi püspök állapította meg egy breviárium rögzített árát, még 1400-ban. A céhszabályok uralmától mentesen kialakult könyvkereskedelem kezdte kialakítani saját törvényeit. Ez lényeges feltétele volt a jól működő kereskedelemnek, s a jelentősebb nyomdatulajdonosoknak, könyvkereskedőknek és kiadóknak a frankfurti és lipcsei könyvvásárokon kötött megállapodásán alapult, ezek a vásárok a XVI. század második felére nemzetközi méretűvé váltak. A XVI. század második felében tehát a könyv már teljes értékű árucikké vált. Azt hiszem ezen a ponton érdemes lesz röviden összefoglalni a példányszámok és árak bonyolult, de lényeges szempontjait. Bár a példányszámokra általában érvényes szabályt nem tudunk felállítani, az nem kétséges, hogy 1480-ban a nyomdák már képesek voltak egy műből akár 2000 példányt is megcsinálni, gazdaságosan és gyorsan. A nyomdászok ekkor már olyan áron tudták eladni nagy példányszámú kiadásokban megjelent termékeiket, amely egyre több olvasó számára vált elérhetővé. A nagy példányszámok kiadásának lehetővé válásával párhuzamosan tovább folytatódott a kisebb érdeklődésre számottartó művek kis példányszámú, és ennek megfelelően drágább kiadása. Ugyanazt a művet 4000 vagy még több példányban is kinyomtatták a XVI. század első felében. Míg a könyvek ára állandóan csökkent az első száz évben, addig a nagy, vaskos kötetekért továbbra is magas árat kellett fizetni. A XV. század végére két holland forintért 800-900 levél szöveget lehetett kapni fólió méretben (vagy ennek kétszeresét negyedrét alakban). Két holland forint sok pénznek számított, ez az összeg vagy még kevesebb, egy olyan professzor heti fizetésének felelt meg, aki a klasszikusokat tanította. A reformáció idején a papír minőségének romlása, a termelés egyre szabványosabbá válása és a megnövekedett kereslet miatt a nagyközönségnek készült könyvek esetében a színvonal további meredek esése figyelhető meg. A nyomtatás, a kiadás és a könyvkereskedelem kevesebb gazdasági kockázattal járt, de ugyanakkor sokkal hétköznapibb foglalkozássá is vált.

Fontos volt, hogy a termelő áruját vonzóvá és jól használhatóvá tudja tenni. Egy újítás, a címlap is ezt a célt szolgálta, az esetleges vásárlót első pillantásra tájékoztatta a szerzőre, a szövegre és a kiadásra vonatkozó tudnivalókról. Amíg a vásárlónak csak néhány kötet kínáltak egyszerre, mert szűk volt a választék, addig nem volt szükség gyors tájékozódásra. Ez a helyzet akkortájt változott meg, amikor a címlapok már viszonylag általánossá váltak, azaz az 1480-as években. 1480-tól kezdve a könyvkereskedőknek (akár bizományosok voltak, akár saját bódéjuk vagy üzletük volt) már nagy mennyiségű könyv ment át a kezén. 1480-ból származik Domenico Gillio páduai könyvkereskedő árakat is feltüntető könyvjegyzéke, melyen a következő művek szerepelnek (meglepően alacsony áron): egy példány "Clementines" [Kelemen pápa bullája], 3 Aulus Gellius, 2 Juvenalis, 2 Persius, 3 Valerius Maximus, 4 Biblia, 1 Oppianos, 2 misekönyv, 5 Donatus, 3 példány Poggio "Facetiae"-jéből, 3 különböző Cicero, 2 Plutarchos, 2 Dante, és így tovább, összesen 190 mű 628 példányban, és ehhez járul még egy kiegészítő listán szereplő 61 mű 199 példányban. Két évvel később Peter Metlinger, akiről tudjuk, hogy később besançoni, dole-i és dijoni nyomdász volt, de ekkor még Amerbach párizsi képviselője, arról panaszkodik, hogy még nem tudta eladni Vincentius Bellovacensis Liber gratiae-jét, Nider Praeceptorium-át és Reuchlin Vocabularius-át, de ugyanakkor rendelt a Decretales-ból 6-8 példányt (nem Amerbach kiadás), 3-4-et a Panormitanusból, ötöt Balbus Catholicon-jából (nem Amerbach kiadás) és hat Arany legendát (nem Amerbach); véleményünk szerint a megadott példányszámok virágzó üzletre utalnak. Amikor Sigismondo dei Libri, könyvárus és kiadó 1481-ben meghalt, árukészletétének leltára jóval több mint 300 kötetet tartalmazott; egy meg nem nevezett XVI. század végi tours-i könyvkereskedő dátum nélküli katalógusa 267 kéziratos és nyomtatott, francia nyelvű és általában történelmi vagy irodalmi témájú művet sorol fel. Peter Drach töredékesen fennmaradt üzleti naplója az 1480 és 1503 közötti időszakból több száz művet sorol fel, melyek többezer példányban jelentek meg. Egy másik, a terjesztést elősegítő megoldás az accipies fametszet volt (egy tanárt ábrázolt diákjai körében) a címlapon, ez azonnal elárulta, hogy a kérdéses mű egy tankönyv. A keretdíszeket, az iniciálékat, a címlapon és gyakran a könyv szöveges részében is látható illusztrációkat, azt, hogy nagyobb figyelmet fordítottak a helyes levél- vagy lapszámozásra, a lelkiismeretes alapossággal összeállított mutatókat és tartalomjegyzékeket szintén olyan hasznos újításoknak tekinthetjük (és kell is tekintenünk), melyek célja az volt, hogy elnyerjék az olvasók tetszését, elégedetté tegyék és további vásárlásra ösztönözzék őket. Mivel a legtöbb korai "mercatores liborum ad stampam" [nyomtatott-könyv árus] egyben nyomdász és kiadó is volt, nem volt nehéz a technikai részleteket a kereskedelem követelményeihez igazítani.

A több nyomdát egyszerre képviselő ügynökök bonyolították a könyvforgalmat az egyes központok között, adtak és vettek is könyveket. Hogy vajon a visszamaradt, eladatlan könyvek [illetve ezek kiárusítása] fontos szerepet játszottak-e a régi könyvkereskedelemben, azt nem tudjuk. Egyáltalán nem meglepő, hogy a nagy eladatlan készlettel vagy pénzügyi nehézségekkel küszködő nyomdák minden erejükkel a rajtuk maradt példányok pénzzé tételére törekedtek. Tudjuk, hogy Reuchlin az 1510-ig eladatlan De rudimentis hebraicis (1506) 700 példányának átvételével könnyített Anshelm helyzetén, melyeket aztán Amerbachnak adott el három példányonként egy forintért. Több ilyen akcióról is tudunk, melyeket manapság "könyvkiárusításnak" neveznénk: Koberger 1506-ban 1600 példányt vett Albrecht von Eyb Margarita poetica-jának Amerbach és Petri-féle 1503-as bázeli kiadásából. Guido de Baysio Rosarium decretorum-a Toresano 1495-ös kiadásában a XVI. század elején bukkant fel újra néhány változtatással, így például egy 1503-as keltezésű ajánló verssel a címlap hátoldalán. Egy Donatus kiadást (Strasbourg, Hupfuff, 1500 utánról) 30 évvel később felújítottak, ezúttal Ingolstadtban, ahol Apianus bájos fametszettel díszítette és 1536-os dátummal látta el a címlapot, és megtoldotta még a bizonyára kiárusításon, olcsó áron vásárolt íveket néhány lapnyi új szöveggel is.

Az Alpoktól északra élő humanisták leveleiben rengeteg utalást találunk Itáliából behozott könyvekre, különösen a latin, majd később főleg a görög klasszikusok műveire. Az Alpokon túlról Itáliába érkező látogatók, a különböző egyetemeken (főleg Bolognában) tanuló egyetemisták, vagy az (elsősorban velencei) kereskedők, vagy azok, akik magán illetve hivatalos, leginkább a pápai udvarba szóló küldetésben jártak, gyakran vitték magukkal itáliai könyveket vissza a hazájukba. Ezek az emberek és barátaik kétségtelenül felhasználták kialakult kapcsolatrendszereiket a szükséges könyvek megszerzése érdekében. Hermann Schedel Hartmannak írott levelében arról számol be, hogy megvásárolta Plinius "stilo eleganti quamvis difficili" [elegáns bár nehéz stílusú] Historia naturalis-át (Velence, Johannes de Spira, 1469), nyolc dukátért, illetve tíz rajnai forintért és hozzáteszi, hogy a jelenleg Velencében tartózkodó Johann Tucher ugyancsak talált egy másik Pliniust, még a betűtípusa is hasonló volt a másikéhoz ("litera tamen consimili"), és pillanatnyilag ugyanaz volt az ára is (lehetséges, hogy a Sweynheim és Pannartz-féle római kiadásról volt szó) Willibald Pirckheimer a Páduában látott klasszikus és humanista művekről számol be apjának (1491). Velencébe Európa minden részéből érkeztek kereskedők 1478-ban az angol William Tose Jensonnak és más velencei nyomdászoknak adott el könyveket, ezek közül néhány valószínűleg visszakerült Tose hazájába. A latin nyelvű könyvek azonban hamarosan beszerezhetők lettek ügynökök vagy helyi könyvkereskedők útján is, bár az ellátás színvonala nagyon változó volt. Reuchlinnak például láthatóan jól ment az üzlet, hiszen 1502-ben ezt írta: "latinos facile a nostris emam plane paucieribus nummis" [latin könyveket könnyen veszek a mieinktől, nyilvánvalóan olcsóbbért]. Jacob Wimpheling mégis a következőket írta Celtesnek Speyerből 1496-ban: "a helyi könyvkereskedők nem árulnak semmi modernet, csak szótárakat és "dormi secure" prédikációkat, az utóbbival a klérustól próbálnak pénzt szerezni." Beatus Rhenanus Zwinglinek írott levelében még 1519-ben is a könyvkereskedők lustaságára panaszkodik, hát nem eredménytelenül kutatott Ravensburgban barátja, Michael Hummelberger Erasmus nemrégiben kiadott könyve után, és szerinte sokkal több könyvet lehetne eladni, ha a könyvkereskedők hajlandóak lennének jobban utánajárni és felkutatni (si forent) az olvasók kéréseit, illetve ők maguk ajánlanának könyveket a vásárlóknak. Ez persze valóra vált akkor, amikor a reformáció láza éreztetni kezdte hatását nagyon sok ember, köztük a könyvkereskedők életére is, akik talán úgy gondolták, hogy a hitvitázó traktátusok több hasznot hoznak, kevesebb fáradsággal, mint amennyit a művelt olvasók (a literati) igényeinek kielégítésével lehet szerezni. Erasmus még 1524-ben is így panaszkodott (mint általában, most is némileg túlozva): "nam apud Germanos vix quisquam vendibile est praeter Lutherana ac Antilutherana (epist. 1531)". Az, hogy az Alpokon túl élő humanista gondolkodókat nagyon is foglalkoztatta, hogyan szerezhetők be a szövegek, egyáltalán nem meglepő. Ha az érdeklődésük felébredt a kéziratok iránt, akkor (déli elődeikhez hasonlóan) lelkes gyűjtők lettek, és külföldről hoztak be mindent, amit hazájukban nem lehetett beszerezni. Abból, hogy milyen műveket választottak (amennyit levelezésük és leltáraik alapján ismerünk belőlük), képet kaphatunk irodalmi ízlésükről, erről majd az utolsó fejezetben részletesebben is szólok. Itt csak azt kell még hangsúlyoznunk, hogy a könyvek nem csak egyoldalúan áramlottak Itáliából észak felé, ahogyan ezt gyakorlatilag mindenki állítja. Az, hogy az ókori klasszikus és humanista szövegeket sokkal nagyobb mennyiségben és gazdagabb választékban nyomták ki Itáliában a XV. században, mint másutt, szükségképpen odavezetett, hogy azoknak az Alpokon túli olvasóknak, akik mindenképpen be akarták szerezni, be kellett hozni vagy hozatni ezeket a szövegeket. Tudjuk, hogy a Brit szigeteken élő könyvrajongók milyen nagy mértékben függtek a külföldről behozott könyvektől, és éppen ez volt az egyik oka annak, hogy viszonylag kevés humanista könyvet nyomtattak ki Angliában. Viszont az egyházatyák kritikai kiadásait, a skolasztikusok jelentősebb műveit, a korabeli kritikusok és kommentátorok szövegeit, és egyéb műveket, például füvészkönyveket és Regiomontanus műveit, amelyek az északi országokban nagyon magas példányszámban jelentek meg, míg Itáliában egyáltalán nem vagy csak a keresettnél kisebb mennyiségben adták ki őket, külföldről importálták Itáliába. A kereskedés az egyes országok között is ugyanúgy folyt, mint az egyes régiók között.

A külföldi nyomtatványok Itáliába áramlásával kapcsolatos adatgyűjtést az itáliai központi ősnyomtatvány-katalógus egy részének, az első 1000 műnek a vizsgálatával kezdtem. Ennek 28%-a nem Itáliában készült, hanem német, svájci, francia, holland és spanyol nyomtatvány. Bár az importált művek legnagyobb részéről nem tudjuk pontosan megállapítani, hogy milyen úton és mikor jutott Itáliába, az nyilvánvaló, hogy a legtöbbjét az ősnyomtatás korában szerezték be. 1509-ben Peter Werner, Bolognában működő német könyvkereskedő neve bukkan fel Kobergernek Schedel híres Liber chronicarum (1493)-áról készített végső elszámolásában. Werner 40 példányt vásárolt (de 1509-ig csak 20 firenzei forintot fizetett ki belőle). Különlegesen érdekes számunkra Francesco Calvo működése; Calvo milánói könyvkereskedő volt, sok humanista barátja, a nagy gyűjtő, Grolier ügynöke, később római pápai nyomdász. Calvo 1517-ben Páviából levelet írt Frobeniusnak, dicsérte nyomtatványait, (különösen Erasmus Proverbia-ját, Senecaját és Szent Jeromos kiadását). Majd rátért az üzleti ügyekre, és szorosabb kapcsolatot szorgalmazott kettőjük között (cupio igitur mihi tecum esse commercium) [kereskedni szeretnék tehát veled]. Küldött egy listát is az itáliai nyomtatványokról, amelyekből szívesen szállítana Frobeniusnak kedvezményes áron (commodiore pretio), és egy másikat, olyan könyvekről, amelyeket ő szeretne kapni Frobeniustól, szintén kedvezményes áron. Frobenius elfogadta az ajánlatot. Calvo kívánságlistája érzékelteti, mekkora volt egy jelentős üzleti vállalkozás nagysága:

A listán összesen 548 mű szerepel. Hogy ebből mennyi volt az itáliai vásárlóknak szánva, azt nem tudjuk, de joggal feltételezhetjük, hogy legalább fele, esetleg még több is. A lista nagyrészt olyan művekből áll, melyek az addigra már a német-római birodalomban is virágzásnak indult humanista tevékenység jellemző alkotásai. Természetesen az ilyen művek sokkal inkább Frobenius profiljába vágtak, mint a listán szereplő "kivételek", Stoeffler vagy Albrecht von Eyb munkája. A hasonló üzletkötésekről szóló feljegyzések rendkívül ritkák, mégis úgy gondolom, hogy ilyen üzleti megállapodások valójában elég gyakran előfordultak, talán már az 1470-es évektől kezdve, ekkor alapította Nicolaus Jenson kereskedelmi szervezetét, melyet Velencében működő német kereskedők pénzéből tartottak fenn, akik valószínűleg maguk is legalább annyira érdekeltek voltak az Alpokon túli áruk Itáliába importálásában, mint az innen származó termékek Északra exportálásában. Már a említést tettünk néhány XV. századi kölni nyomdászról, akik Itáliában adták el termékeiket. Azoknak a feljegyzéseknek az alapján, amelyek olyan kereskedőktől, akik csak ritkán árultak könyveket, ügynököktől, hivatásos könyvkereskedőktől, nyomdászoktól és kiadóktól maradtak ránk, az a meggyőződésem alakult ki, hogy a nemzetközi könyvkereskedelem sokkal dinamikusabb volt, mint azt általában feltételezzük, és hogy sem a könyveladást, sem a könyvvásárlást nem gátolták nemzeti határok vagy előítéletek. A nyomtatáshoz hasonlóan a könyvkereskedelem központjai is ott voltak, ahol a kereskedelem és a szellemi élet virágzott. A kereskedelmi utak áthelyeződésével és az új szellemi áramlatok megjelenésével egyes régi központok (mint például Ulm) elsorvadtak és újak jelentek meg (mint például Wittenberg). Mindent összevéve, azt mondhatjuk, hogy visszaesésektől és kisebb megtorpanásoktól eltekintve a könyvek és brosúrák nyomtatása és könyvkereskedelem folyamatos mennyiségi fejlődést mutat egészen napjainkig.