Lowry, Martin
Álmodozás egy Akadémiáról

Aldus Manutius, a nyomdász nagy hírneve miatt könnyen abba a hibába eshetünk, hogy azt hisszük, csak nyomdász volt. Pedig igazából munkásságának több mint felében hivatásos tudós és tanár volt, még Velencébe érkezése után egy ideig is. 1510-ben például elengedte azt a 25 dukát tandíjat, amellyel társa, Santo Barbarigo tartozott neki törvénytelen fiának tanításáért, aki "egy egész évig járt az iskolámba, nálam ebédelt, este pedig hazament vacsorázni fentnevezett apja házába." Már az előző fejezetekben is bemutattuk, hogy Aldus Manutius a 15. század végének legelitebb értelmiségi csoportjának perifériáján helyezkedett el, s a könyvnyomtatást éppen tanári hivatása kiteljesedésének, nem pedig pályamódosításnak tekintette, és végig arra törekedett, hogy kiadói programját összehangolja oktatási eszménye követelményeivel. Ez a fejezet bemutatja, hogy Velencében hivatásos tanárok között élt és dolgozott, illetve vizsgálja azokat a hatásokat, amelyeket e tudós környezet Aldus Manutius törekvéseire gyakorolhatott.

Először is, mit is jelentett tanárnak lenni Velencében 1490 körül? Marin Sanudo kortársi beszámolója szerint három lehetőség közül lehetett választani: a köztársaság alkalmazásában álló előadó, a szabadúszó iskolamester, illetve a nemesi családoknál alkalmazott házitanító státusza közül. Az első csoport három-négy emberből álló elitet alkotott, annyira tekintélyes és válogatott társaságot, hogy a többiektől jobbára külön is választhatjuk őket. A második és a harmadik csoport tagsága nem volt állandó, és eléggé keveredtek is egymással. Együttes létszámuk mégis feltűnően nagy volt. Amikor 1587-ben az egyházi hatóságok elrendelték, hogy a tanároknak hűségnyilatkozatot kell tenniük, 258 tanár tette le az esküt. Még ha ennél kisebb számot is veszünk alapul, figyelembe véve, hogy az előző évszázadban alacsonyabb volt a lélekszám, az oktatás pedig kevésbé fejlett, akkor is számolnunk kell azzal, hogy a hivatásos tanárok egy legalább 100 fős foglalkozási csoportot alkottak, és ennek a csoportnak a közös érdeklődési kör és az egymás közötti versengés miatt, a folytonos fluktuáció ellenére is volt valami azonosságtudata.

Az első nyilvános tanári katedrát a 15. század első évtizedében állították fel Velencében, amikor a Rialto mellett megalakult egy logikai és a természetfilozófiai iskola. Ez Tomaso Talenti hagyatékának volt köszönhető; Talenti Petrarca egyik ellenfele volt a De sua ipsius et multorum ignorantia [Maga és sokak tudatlanságáról] című híres humanista vitában. Elég meglepő, hogy Aldus Manutiusnak - annak ellenére, hogy maga is hozzájárult az arisztotelianizmus ügyéhez - alig volt kapcsolata ezzel az iskolával. Lehetséges, hogy a szigorúan hagyományos szellem nem felelt meg az ő humanista gondolkodásmódjának. Elég azonban, ha annyit mondunk, hogy az iskolának rögtön nagy sikere lett, s olyan tekintélyt szerzett magának, hogy 1455-től mindig volt növendékei között egy velencei patricius.

A humán tudományok oktatása később és nehezebben indult. Az 1440-es években általános törekvés volt, hogy a dózse kancelláriáján folyó titkári munkát színvonalasabbá tegyék azzal, hogy kifejezetten erre a célra képezzenek ifjakat. 1446-ban a velencei városállam tanácsa (szenátus) úgy döntött, hogy iskolamestert fogad - lakást is ad neki a Szent Márk székesegyház mellett - és azzal a feladattal bízza meg, hogy 16 szilárd jellemű nem-nemes ifjút grammatikára és retorikára tanítson. De a szokásos késlekedések, viták és váratlan halálesetek miatt a Szent Márk iskolának csak 1466-ban, Benedetto Brugnolo erőskezű igazgatása alatt sikerült megmutatnia, hogy milyen lehetőségek rejlenek benne. Brugnolo Ognibene da Lonigo Veronából származó tanítványa volt, és korábban segédrektorként [helyettes iskolamester] működött az iskolában. Közmegelégedésre kiválóan vezette az iskolát egészen 1502-ben, kilencvenes éveiben, mindenki nagy sajnálatára bekövetkezett haláláig. A szenátus 1460-ban úgy döntött, hogy az iskolai oktatást egy retorika és poétika tanszék [katedra] felállításával bővíti. Az eredmények itt is hasonlóak voltak. Öt év alatt idejött, de el is ment innen Gianmario Filelfo és Georgios Trebizondus (Trapezuntius), mindketten elégedetlenül távoztak. A nagytudású és hirtelen haragú Giorgio Merula viszont 1465-től egészen 1482-ig az iskolában maradt, s olyan szép eredményeket ért el, hogy mikor Milánóba távozott a szenátus, helyére egy helyett két tanárt tartott szükségesnek felvenni. Giorgio Valla és Marcantonio Sabellico egészen a század végéig folytatták itt tanári munkájukat, Sabellico még tovább is. Azzal, hogy volt két ilyen előadója a város szolgálatában, akik nagy segítséget kaptak a grammatikai iskola igen nagytudású és köztiszteletben álló iskolamesterétől is, a velencei közoktatás a 15. század utolsó 15 évében fénykorát élte.

Azonban, akárcsak a többi velencei intézmény esetében, sokkal könnyebb a felszíni jelenségeket vizsgálni, mint a mélyebb összefüggéseket megállapítani. Hogyan kapcsolódtak az előadói állások (tanári katedrák) az iskolához, s milyen viszonyban állt e két intézmény a kancelláriával? Milyen volt a tananyag? Milyen széles körben éreztette hatását ez az oktatás a velencei társadalomban? Gianmaria Filelfo 1460-as kinevezése után az előadó oktatási szabadságát gyakorlatilag nem korlátozták, csupán arra kötelezték, hogy "naponta két, tanrend szerinti előadást tartson, egyet poétikából, a másikat retorikából vagy történelemből nemeseink, fiaik és polgáraink fiainak okulására". A kancelláriai iskolával kapcsolatos korai dokumentumok kizárólag a tizenhat leendő titkár képzésére korlátozódnak. De nyilvánvaló, hogy az iskola sokkal több és másfajta növendéket is felvett, mint a tizenhat leendő velencei hivatalnokot, és az is, hogy e látszólag korlátlan számú hallgatóság hamarosan meglehetősen zárt kört alkotott. Láthatólag olyanok is voltak Brugnolo tanítványai között, akik sohasem léptek a velencei államvezetés szolgálatába. Voltak közöttük olyan patricius származású értelmiségiek, mint Zuane Querini, Daniel Reiner vagy Zuane Bembo, illetve Itália más városaiból érkezett tudósok, mint például Raphael Regius és a veronai Domizio Calderini, aki később Rómában Aldus Manutiusnak is tartott előadásokat. Egyéb adatok nem támasztják alá, de a Brugnolot búcsúztató egyik szónok elmondta a temetésén, hogy szeretve tisztelt igazgatója tanári pályáját mint "hypodidascalos" azaz segédrektor kezdte, egy másik segédrektorral együtt, Gianpietro da Lucca igazgatása alatt, az iskola alapításának kezdeti és viszonylag nehéz napjaiban. Jó fél évszázaddal később John Colet már tökéletesen elegendőnek tartotta, hogy a Szt. Pál katedrális mellett működő alapítványi iskola 153 diákjával a rektor, a segédrektor és egy káplán foglalkozzék. A másik véglet, a Campanile melletti iskolában naponta tartott előadások viszont kívülről nézve meglehetősen szórakoztató, kötetlen, mindenki előtt nyitva álló rendezvénynek tűnhettek, tudományos bűvészmutatványnak, egy látványosságnak a sok közül, amely a Szent Márk téren nyüzsgő vándorárusokkal és vándorkomédiásokkal versengett a nézők figyelméért. De a hallgatóság azonosult szerepével és érezte, hogy egy közösséghez tartozik. Úgy emlegették magukat, mint Valla vagy Sabellico tanítványait. Andrea Mocinigo, a régi iskola iránti növendéki lojalitás egy korai képviselője, búcsúverset írt Sabellicohoz, s ezzel elnyerte iskolatársai és a címzett elismerését, aki az egész iskolát "az Akadémia" megtisztelő címmel illette.

A grammatikai iskola és az egész oktatás sikere a tanárok egyéni felkészültségétől és kezdeményezőkészségétől függött. Az 1480-as évek közepétől Velencében három olyan egyéniség működött, aki igen sok és különböző ember érdeklődését tudta felkelteni, és konkrét kulturális hatást is gyakorolt a társadalomra. Brugnolo, a grammatikai iskola tanára kiválóan alkalmas volt arra, hogy a felsőbb studiumokat megalapozza. Mivel jobban szeretett tanítani, mint filológiai kutatással vagy vitákkal foglalkozni, megelégedett azzal, hogy mások írásaihoz fűzött kommentárokat, és javította hibáikat. Tudásával mégis kivívta Poliziano tiszteletét, és tanítványai is feljegyezték, hogy poétikát, retorikát és erkölcsfilozófiát tanított mindkét klasszikus nyelven, mindezt olyan liberális szellemben, hogy felhívta ugyan a figyelmet, ha egyes szövegrészeket pogány hátterük gyanússá tett, de a tananyagból azért nem hagyta ki ezeket sem. Ami ennél is fontosabb, egyénisége olyan lenyűgöző volt, hogy képes volt még tanítványai magatartására is hatni.

Sabellico, akit később neveztek ki, mint kollégáját, s a kevésbé fontos délutáni órákat tartotta, Brugnolonál kevésbé jelentékeny művelője volt annak a tiszta, tudós filologizálásnak, amely az iskola stúdiumainak középpontjában állt. Rómában született és nevelkedett, Pomponius Letus tiszta latin iskolájához tartozott. Az a tény, hogy szeretett ízes dialógusokat kiadni, vagy a helyi tájról és régiségekről szóló népszerűsítő leírásokat készíteni, még Velencébe érkezése előtt azt a hírét keltette, hogy olcsó népszerűségre törekszik, s ettől a hírétől többé nem tudott megszabadulni. Az olyan kétnyelvű tudósok, mint Ermolao Barbaro és Giambattista Egnazio nem titkolták, hogy felületesnek tartják, Egnazio világosan meg is mondta. Sabellico levelezése szintén azt mutatja, hogy előadásai a latin próza és költészet megszokott határain belül maradtak, s az e tárgyban kiadott munkái - az idősebb Plinius műveihez készített néhány kommentárja, Valerius Maximus szövegein végzett javításai és Suetonius Caesarok élete című művének parafrázisa - szintén az aktuális és eladható témák iránti érzékét bizonyítják. Igaz, a "zsurnaliszta" kifejezés anakronisztikusnak hat, mégis többé-kevésbé kifejezi, milyen véleménnyel voltak Sabellicoról saját kortársai.

Giorgio Valla egészen másfajta ember volt. Sokkal kevésbé törekedett népszerűségre, mint Sabellico, s kevésbé erőteljes egyénisége volt, mint Brugnolonak. Kevés személyes emléket hagyott maga után, pedig tevékenysége mély nyomot hagyott Velence kulturális életében, és mindenki másnál többet tett Aldus Manutius sikeréért, intellektuális vonatkozásban. Mivel előzőleg Milánóban görögül tanult Konsztantinosz Lascaristól, és Ermolao Barbaro segítségével került Velencébe, már tökéletes közvetítője volt annak az alapos görög és latin tudásnak, amelynek Barbaro volt a megszemélyesítője, és ezzel próbált versenyre kelni Aldus Manutius. Tanári és szövegkiadói tevékenysége óriási területet ölelt fel. Filológiai hagyatékában találhatók kommentárok Juvenalishoz, Cicero, Plinius és Ptolemaiosz különböző munkáihoz, latinra fordította Arisztotelész Magna Moraliáját és Poetikáját, s sok különböző késői görög tudományos és orvosi művet. De expetendis et fugiendis rebus [A kívánatos és kerülendő dolgokról] címmel vastag tudományos és matematikai gyűjteményt állított össze, amely hézagpótló mű volt saját korában, s végül Aldus Manutius adta ki 1501-ben. Levelezéséből tudjuk, hogy előadásokat tartott Vitruviusról, Archimédészről és a görög költészet történetéről. Dioszkoridész, Theokritosz és Szophoklész kézirataihoz olyan annotációkat készített, amelyek világosan mutatják, hogy tanított belőlük. A görög szövegek gyűjtése bizonyára éppen olyan fontos és jelentős munka volt számára, mint a tanítás, gyűjteménye csaknem teljes egészében fennmaradt, a modenai könyvtárban. A kéziratok ugyanis azt mutatják, hogy széles kört gyűjtött maga köré görög másolókból, akik segítségével egyrészt saját gyűjteményét bővítette, másrészt irodalmi szövegek - főleg görög művek - továbbadásának központi alakjává vált. Néhány segítőtársát meg is tudjuk nevezni: az argoszi Michael Suliardész másolt és szignált két Ptolemaiosz kommentárt 1490-ben, 1492-ben pedig Theognisz költeményeit. Viszonylag meglepő, hogy ebben a vonatkozásban találkozunk Nicolas Vlasztosz nevével, ő volt az a magasrangú krétai, akivel 1499-ben már találkoztunk mint a Calliergész nyomda mecénásával, de már 12 évvel korábban (1487) is működött, amikor segített Vallának - s még legalább két másik másolónak - egy orvosi szövegeket tartalmazó kézirat lemásolásában. De legtöbbjük után nem maradt más, csak kézírásuk stílusa ma is meglévő kéziratokban, és valószínűleg csupán másolók voltak, akik teljesítették a szolgálatkész Vallához érkező nagyszámú kéziratkérést. Közismert, hogy Janus Laszkarisz is tüzetesen áttanulmányozta Valla könyvtárát, mikor ritka görög szövegeket keresett 1491-ben, s hogy Poliziano is el volt ragadtatva Heron és Archimedész kézirataitól. De sok más tudós is kérte segítségét. Pico és Alberto Pio is konkrét kéréssel fordultak hozzá bizonyos kéziratokért. Antiquario, a milánói titkár állandó kapcsolatban volt vele. Konsztantinosz Laszkarisz több görög matematikai szerző művének másolatát kérte tőle. Alighogy Aldus Manutius Velencébe érkezett, barátja, a ferrarai Niccolo Leoniceno arra kérte, hogy másoltassa le Valla néhány könyvét. Nyilvánvaló, hogy Valla köre vezette be Aldus Manutiust a velencei humanisták társaságába, s innen került ki az a mag, amelyből később Aldus saját követőinek tábora kialakult.

Mielőtt azonban részletesen nyomonkövetnénk ezt a folyamatot, mondanunk kell valamit a velencei oktatók kevésbé rangos és ezért kevésbé ismert rétegeiről is. Az előbb már említettük, hogy a közalkalmazásban álló tanárok előjogokat élveztek, biztos poziciójuk és évi 150 dukát állandó fizetésük volt. De sem az életmódjuk, sem a tanítványaik nem különböztek alapvetően kevésbé szerencsés kollégáikétól. A velencei oktatás rendszere még nem kristályosodott ki teljesen ebben a korban, ami meglepő egy ennyire hierarchikus felépítésű társadalomnál, és csaknem érthetetlen egy olyan későbbi kor számára, mint a miénk, ahol az iskolázottságot és az ebből származó előnyöket egyik legfontosabb értéknek tartják, aminek megszerzésére az elsők között törekszik az, aki vagyonhoz vagy társadalmi pozícióhoz jut. A két legismertebb és láthatólag legsikeresebb szabadúszó tanár Fra Urbano Valeriani és Giambattista Egnazio volt, mindketten Brugnolo tanítványai. Az a tény, hogy ennyire könnyen tudtak saját iskolát felállítani, bizonyítja, milyen nagy volt az oktatás iránti igény. Egnazio még alig volt húszéves, amikor már tanítványokat kezdett maga köré vonzani, és olyan népszerű lett, hogy Sabellico fenyegetve érezte magát, és a hallgatóság nem kis örömére arra is sor került, hogy tudományos vita formájában dühödt sértéseket vágtak egymás fejéhez. Egnazio iskolatársa, Zuane Bembo jelentette meg a vitát mindkét változatban, egyetlen kötetben. A viszály érzelmes kibéküléssel végződött Egnazio halálos ágyánál. Mivel Egnazio nem volt közönséges ember, példája nem alkalmas arra, hogy következtetéseket vonjunk le belőle a tanárok nagy részének helyzetére vonatkozóan. Ez a történet azonban arra mégis megfelelő, hogy érzékeltesse, a közszolgálatban álló előadók nem élveztek különös védettséget. Egy széles értelmiségi réteg elitjét alkották, de előfordult, hogy vetélkedniük kellett a többi tanárokkal a hallgatóság figyelméért.

Sanudo írt a "parókián és a nemesi palotákban működő tanárokról". Világos, hogy a különbség sokkal inkább elméleti, mint valóságos volt. A 16. századi tanári eskükből számos lehetséges variációt ismerhetünk meg: az osztálykülönbségekre érzékeny tanárok közül néhányan napjuk egyik részében a nemes ifjakkal foglalkoztak, a másikban pedig az alsóbb rétegekkel, míg másoknak megengedték, hogy a gondjaikra bízott nemes ifjak mellett mintegy társként még egy tucatnyi más gyereket is tanítsanak a palotában, sok tanár pedig egyszerűen megnyitotta kapuit az olyan nemesifjak előtt, akik szívesen tanultak együtt a tanár többi növendékével. Egy évszázaddal korábban valószínűleg még kevésbé volt tiszta a helyzet. Erre a következtetésre juthatunk az 1442-ben Vittore Bonapace hitelezőiről készült lista alapján. Tanítványai között éppúgy ott volt a csónakos és a kőműves fia, mint velencei régi nemesi családok két gyermeke. A társadalmi osztálytagozódás kialakulatlansága ebben az esetben is meghökkentő. A szabadúszó tanárok életkörülményei nyilván sokkal bizonytalanabbak voltak, mint a közalkalmazásban álló előadóké. Mivel azonban a 15. században az átlagos tandíj évi 2-4 dukát volt gyermekenként, az a tanítómester, akinek sikerült 20-30 tanítványt szerezni, remélhette, hogy elfogadhatóan megél.

Nem világos számunkra, hány patrícius család tudott gyermekének saját tanárt fogadni, de úgy tűnik, a magántanár egyre inkább presztízskérdés lett, elsősorban a pénzügyi és politikai befolyással rendelkező családok körében. A korabeli Velence legnagyobb hatalmú családjai közé tartoztak ebben a korban a Cornerek, tagjaik között láthatjuk a ciprusi királynét is, és bátyját, Zorzit, az egyik legtöbbet foglalkoztatott és legtekintélyesebb államférfit Velencében. Zorzinak már régóta jó kapcsolatai voltak az előző nemzedékhez tartozó tudósokkal, például Georgiosz Trebizanusszal (Trapezuntius) és Merulával, így amikor 1448-ban elterjedt a híre, hogy fiai mellé tanítót keres, sokan pályáztak az állásra. A pályázók Ermolao Barbaro és Gerolamo Donato közbenjárását kérték. A jelölt, aki elnyerte az állást, Bartolomeo Merula, Velence szellemi köreiben bizonyos rangot szerzett magának azzal, hogy az 1490-es és 1500-as években néhány latin szöveg szerkesztői munkálatait elvégezte Tacuinus nyomdája számára. Amikor legfontosabb tanítványa, Marco Corner 1500-ban bíboros lett, Bartolomeo egyszerűen tanárából titkára lett, később pedig szolgálataiért pápai protonotáriusnak nevezték ki. Összes velencei kortársa közül ő volt az, aki a leginkább megfelelt az itáliai humanista udvari ember eszményének.

De az ő esete kivétel. Az állások rendszerint rövid időre szóltak, és semmilyen biztosítékot nem nyújtottak arra, hogy a házitanítót a család továbbra is pártfogásban részesíti. Leonardo Loredan, a későbbi dózse, akinek a családja majdnem olyan előkelő volt, mint a Cornerek, 1478-ban elhívta Velencébe fia tanítójának a trevisói koszorús költőt, Francesco di Rolandellot, de szolgálatait csak egy esztendőre vette igénybe. Domenico Grimani kardinális, annak a dozsénak a fia, aki Loredan közvetlen utóda lett, egy egész sereg magántanárt fogadott unokaöccse, Marin mellé, többek között Gerolamo Aleandert és Aldus Manutius barátját, Scipio Fortiguerrat. Erasmust is megpróbálta Velencébe csábítani. Az ilyen rövid időre szóló, kötetlen alkalmazás volt az általános, s úgy tűnik, viszonylag könnyen lehetett ilyen állást kapni: Aleander naptárában fel van jegyezve, hogy egyetlen év leforgása alatt egy egész csoport fiatal patriciusnak tartott latin órákat, s még két idősebb férfitól is kapott ajánlatokat.

Máról-holnapra élni azonban nem irigylésre méltó. "A nélkülözés vitt rá, hogy nemesek rabszolgája legyek" - írta Fra Urbano unokaöccse, Giampietro Valeriani, aki pár hónap alatt elköltötte a pénzét, és azért lett tanár, mert ez volt az utolsó lehetősége a pénzszerzésre. Egy római szatíraíró keserűségével írt arról, hogyan járt fel a meredek hátsó lépcsőn kifulladva a gazdag emberek házába. A függetlenség elvesztése nyomasztó volt, s még csak biztonságot sem nyújtott cserébe kárpótlásul. Akik olyan tanítványt találtak, akit őszintén érdekelt az irodalom, a szerencsés kevesek közé tartoztak. "A fiú egy kis vadember ... és azért jön hozzád, hogy ezt kiverd belőle" - így figyelmeztette Barbaro a Vendramin családból származó egyik unokatestvérének leendő tanárát.

Bizonyára nagyon kellemetlen megélhetési mód volt, hogy a latin nyelvtant egy olyan kis fajankó fejébe kellett beletömködni, akit társadalmi helyzete eleve fegyelmezetlenségre ösztönzött.

Ami az egészben talán a legmeghökkentőbb, az a személyiségek állandó fluktuációja, a biztos pontok hiánya és hogy a szellemi aktivitás azonnal kész bármely újonnan jelentkező központ köré szerveződni. A Szent Márk iskola volt természetesen a legfontosabb ilyen központ, de még ennek is - mint már láttuk és még majd vissza is térünk rá - forgandó volt a szerencséje. A változás és az állandóság hiánya a társadalom legmagasabb szintjén kezdődött: az a patrícius értelmiségi réteg, amely képes lett volna a tudományosság központjává válni és részben azzá is vált, annyira el volt foglalva a külföldi diplomáciai küldetésekkel, hogy tudományos munkája gyakran félbeszakadt. 1490-ben Gerolamo Donato sokatmondó összehasonlítást tett saját elfoglaltságai és barátja, Poliziano egész embert kívánó kutatómunkája között: "A köz és magánügyek olyannyira lekötnek, hogy csak pár lopott percet tudok a tanulmányaimra szánni. Gratulálok ahhoz, hogy ennyi időt tudsz a legmagasabb művészetnek és irodalomnak szentelni."

Jelenleg túlságosan keveset tudunk a befolyásos nemesi családoknak a kultúrához való viszonyáról ahhoz, hogy meg tudjuk mondani, vajon ők teremtették-e ezt a helyzetet, szándékosan, vagy a köztársaság társadalmi szerkezetében kell keresni az okát. El kell azonban ismerni, hogy e cseppfolyós állapotnak és bizonytalanságnak volt jó oldala is, nemcsak rossz. Az a tény, hogy a patríciusok a szellemi élet minden területén szerephez jutottak, akár mint diákok, akár mint munkaadók, tanítványok vagy mecénások, kétségtelenül szétforgácsolta tevékenységüket, pedig inkább egy központ köré kellett volna szerveződnie, s talán elfojtotta azokat a vitákat, amelyek ösztönzőleg hatottak volna. Ugyanakkor viszont széleskörű lehetőséget nyújtott az értelmiségnek, hogy különböző munkaalkalmak között válogasson, az érdeklődő csoportoknak, hogy egy-egy számukra vonzó előkelő személyiség köré tömörüljenek, az eszméknek pedig, hogy szabadon áramoljanak a társadalom minden rétegében fel és le, illetve különféle csoportok között oda-vissza, vízszintes irányban. Fra Urbano azért tudta bejárni a Közel-Keletet, mert magántitkára volt a későbbi dózsénak, Andrea Grittinek, aki akkor éppen gabonakereskedő volt Konstantinápolyban. Lorenzo Loredan, Rolandello tanítványa és Leonardo dózse fia Giorgio Valla előadásainak egyik állandó hallgatója lett. Nyilvánvaló, hogy az előadót eszköznek használta, akin keresztül befolyást gyakorolt nemes társaira, egy olyan politikusi pálya során, amely igen rosszhírű volt, manipulációinak köszönhetően. Ez csak azért érdekes, mert példázza, milyen közvetett hatásuk is lehetett az olyan tudósoknak, mint Valla. Loredant időközben Valla előadásai elég érdeklővé tették ahhoz, hogy megrendelje Pindaros Ódáinak remek kéziratát Johannes Rhoszosztól 1487-ben.

A velencei tudománypártolás intézménye sokoldalú volt, és különféle csatornákon keresztül érvényesült. Valla és Sabellico újabb műveikből mindig 5-6 példányt küldtek különféle érdeklődőknek. Az a köszönőlevél, amelyet Valla kapott Euklidész-fordításáért Pietro Barozzitól, mintapéldánya annak a diszkrét és hozzáértő befolyásolásnak, amit az irodalompártolás intézményével foglalkozó szerzők gyakran eszményítenek, de csak ritkán tudják egy jó példán bemutatni. Padua püspöke udvarias köszönetet mondott Vallának, és kifejezte azt a reményét, hogy hamarosan elég ideje lesz Euklidészének figyelmes elolvasására. Ezután arról érdeklődött, vajon gondolt-e már a fordító arra, hogy figyelmét Archimedész geometriai munkái és a vízben úszó testek felé fordítsa, "különösen hasznos lenne az embereknek mindennapi életükben, ha ezek latinul is olvashatók lennének." Még a diplomáciai küldetéseknek, melyekre Donato panaszkodott, is megvolt a hasznuk: Bernardo Bembónak is éppen utazásai tették lehetővé, hogy az évszázad egyik legjelentősebb - inkább bibliográfiailag hasznos, mint mutatós - kéziratgyűjteményét szedje össze, s ez idővel olyan tudósok számára is hozzáférhetővé vált, mint Poliziano és Aldus Manutius. Negatívumai ellenére a velencei "szabad vállalkozás" olyan keretet nyújtott, amelyben egy életerős szellemi és kulturális élet önállóan kibontakozhatott.

Hiányos ismereteink vannak arról, milyen is volt ez az élet, s csak úgy tudjuk rekonstruálni, ha egyfajta romantikus szemlélettel belülről közelítünk a kor lelkesedésének tárgyaihoz. Kiindulópontunk az lehet, hogy mindig szem előtt tartjuk: a középkori oktatás kimondottan személyes jellegű volt, és rendkívül nagy jelentősége volt a szóbeliségnek, a kimondott szónak. A latin és a görög még élő, beszélt nyelv volt ekkor, és nagy hangsúlyt fektettek a helyes kiejtésre. A párbeszéd (dialógus) volt a középpontban: a tanár hangosan felolvasott egy szöveget, a tanulók pedig kívülről felmondták, amit megtanultak. Számos Valla kéziraton ma is látható, hogy a főbb részeket hangsúlyozták, a nehéz szavakat pedig megmagyarázták. 1470-től azután megindult a nyomtatott könyvek áradata és 1480-tól ez már valódi könyvözön lett. Raphael Regius, a padovai egyetem egyik legtekintélyesebb humán tudósa 1493-ban már megkövetelhette, hogy azok a diákok, akik túljutottak a bevezető studiumokon, vásárolják meg a (tan)könyveiket és készítsenek saját jegyzeteket. Végül a tömegméretekben gyártott könyvek betörése az iskolákba romba döntötte a csoportos tanulás egész rendszerét azzal, hogy megszüntette az egymásrautaltságot, és egyesével könyvekkel teli dolgozószobájuk magányába csábította a tanulókat és tudósokat. Még egy ideig azonban a nyomtatott szöveg elbűvölő új játékszer maradt. Arra ösztönözte a könyvek tulajdonosait, hogy vizsgálódjanak, kérdéseket tegyenek fel, összehasonlítsanak és vitatkozzanak. Ez a lelkesedés az intellektuális élet olyan dinamizmusához vezetett, amit a tanároknak már nem kellett irányítaniuk, és amit láthatólag nem is voltak képesek befolyásolni. Sabellico Plinius-szövegjavításait tanítványai már jóval azelőtt terjesztették és megvitatták, hogy kiadta volna. És amikor Antiquario megkérdezte Vallától, mikor jelenik meg Vitruvius-kiadása, ő kénytelen volt azt válaszolni, fogalma sincs: az volt a terve, hogy akkor adja ki, ha befejezte az előadásait, ám időközben tanítványai olyan gondosan jegyzeteltek, hogy a szöveg már bármelyik pillanatban meg is jelenhet, kommentárokkal együtt. Az ilyen adatok magukban nyilvánvalóan szubjektívek, kiragadottak és nehezen értékelhetőek, de vegyük hozzá az olyan emberek türelmetlenségét, mint Filippo di Strata, és azt az állandóan visszatérő panaszt, hogy milyen hajszát jelent egy könyv kinyomtatása, és egy olyan szellemi közeggel találjuk magunkat szemben, ahol a klasszikus antikvitás iránti lelkesedés csaknem határtalan.

Ezt a lelkesedést többé már nem lehetett az iskola és az előadóterem falai közé szorítani: minden külső segítség nélkül kicsordult és szétáradt a társadalom szélesebb közegében. Az ókor iránti érdeklődés hamarosan divattá vált és az intellektus megkülönböztető jegye lett. Az érett reneszánsz idején Velence tele volt klubokkal és társaságokkal, a ragyogó patrícius kluboktól tarka, felékszerezett bársonyruháikkal és a Canale Grande-n rendezett vízi bankettjeikkel, a jogászok józan összejövetelein át az olyan nyitott baráti társaságokig, mint az 59 "derék és tudós ember", akiknek névsorát Zuane Bembo közölte ókori feliratgyűjteményének végén. Láttuk már, az ilyen szabadon szerveződött, kötetlen csoport könnyen tömörült egy-egy népszerű tanár vagy befolyásos patrícius köré. Így az előadás heves vitával folytatódhatott a hercegi palota árkádjai alatt, ahogy Sabellico a De Latinae linguae reparatione [A latin nyelv megújításáról] című művében leírta, vagy Quintus Curtius olvasásával egy enyhe délután Cornerék díszkertjében, vagy az elbűvölő költőnő, Cassandra Fedele otthonába tett látogatással, akinek szavalatai Barbarigo dózse népünnepélyeinek fénypontjai voltak, s akinek megjelenése olyan hatással volt Polizianora, hogy elhagyta ékesszólása, és csak dadogni volt képes.

A levelezésekből és dialógusokból jól ismert társalgási témákról ma már úgy érezzük, hogy szűk keretek között mozognak és szárazak. Az például, hogy az idősebb Plinius pontosan milyen szavakkal írja le Mithridatész király mindenféle ismert méreg elleni ellenszerét, ma már nem lehet égetően fontos gyógyászati kérdés. Nem feledkezhetünk meg azonban arról, hogy a klasszikus irodalom alapos ismerete volt az alapja a szaktudományok kialakulásának, minden területen, s hogy az előző évszázadban az ókori irodalom határai bámulatos módon kiterjedtek, s hogy a görög és római szerzők újabb kori tanítványaikra nemcsak intellektuálisan hatottak, hanem érzelmeiket, gyakorlati érdeklődésüket is befolyásolták. A botanikával foglalkozó ókori írók iránti elméleti érdeklődésből könnyen válhatott a botanikai kísérletek iránti érdeklődés, mint például Ermolao Barbaro és Andrea Navagero esetében. A matematika jelenthette azt is, hogy valaki Euklidész és Archimedész műveit tanulmányozza, vagy hogy a csillagokat nézi tiszta nyári éjszakán a Verona melletti dombokról, Aratusszal és Vergiliusszal a kezében. Igen népszerűek voltak a különféle irodalmi kísérletek, ezekről azonban nagyon kockázatos ítéletet mondani, mert nagyon széles volt a választék. Egy ifjú költő, Lydus Cattus, bírósági tárgyalás formájában írt drámát egy szerelmespár veszekedéséről, olyan verseléssel, mely a latin és olasz hexameter, elégia és tercina kínkeserves utánzata volt. Vincenzo Querininek ajánlotta, akit szintén érdekelt a költészet, és kereste a fejlődés új útjait. Querini és barátai - Paolo da Canal, Nicolo Tiepolo és Andrea Navagero - azonban Petrarca formáival kísérleteztek, közreműködtek Pietro Bembo Prose della volgar lingua-jának [A nem szent nyelvek prózája] kezdeteiben, s így kifejezetten szerepet játszottak az olasz nyelv jövendő fejlődési irányának megszabásában.

Nem magában Velencében, de a közvetlen közelében volt Padovának a legmagasabb tudományos régiókba tartozó világa. Az egyetem a 15. században állandóan és folyamatosan fejlődött, de még ma is csak nagy vonalakban ismerjük ennek a történetét, és különben sem kifejezetten az egyetem belügyei érdekelnek most bennünket, hanem az egyetem körül kialakult társadalmi élet. Attól kezdve, hogy 1407-ben Velence arra kötelezte alattvalóit, hogy - hacsak nem akarnak valamelyik északi egyetemre beiratkozni - Padovában folytassák egyetemi tanulmányaikat, az egyetem iránti érdeklődés fokozatosan nőtt. Sok nemes szerzett itt diplomát. Még többen csak azért mentek Padovába, hogy élvezzék az egyetemi élet hangulatát. Sanudo naplója a század végéről már sok olyan esetet említ, mikor velencei barátok és rokonok hada szállta meg őket, hogy napokig tartó lakomázással ünnepelje meg egy-egy doktorátus megszerzését. Egy helyi mondás szerint az a komp, amely naponta oda-vissza közlekedett a Brentan, elsüllyedne, ha nem utazna rajta mindig egy szerzetes, egy utcalány és egy diák. Ilyen szoros kapcsolat alakult ki az egyetem és Velence között. Minden ősszel észak felől is elözönlötték a várost a látogatók: elsősorban németek, akik mint a köztársaság legjobb vevői, kiváltságokat élveztek, és akiknek még ekkor sem voltak igazán neves egyetemeik, de lengyelek, magyarok, angolok és mások is jöttek. A módos diákok célja, hogy

"Jól éljenek, szorgalmasan forgassák a könyvet, fogadják a barátokat,
Látogassák meg honfitársaikat és vendégeljék meg őket bőséges lakomákkal."

A szegényebb hallgatóknak patrónusokra volt szükségük. Mivel azonban az északiak időnként egész palotákat is kibéreltek 20-30 főből álló személyes kíséretük elszállásolására, s a velencei nemesek is mindig magukkal hozták saját tanáraikat és szolgáikat, sokféle lehetőség kínálkozott. Aleander és Giampietro Valeriani olyan ifjú nemesek kíséretében jutottak Padovába, akiket már korábban is tanítottak és szolgáltak Velencében. Kétségtelen, hogy a szegény diákok életének megvoltak az árnyoldalai, de a reneszánsz Padováról készült korabeli leírások legnagyobb része olyan sóvárgó nosztalgiát tükröz a civilizált nyugalom e világa után, ami egy későbbi kor romantikus regényeit juttatja eszünkbe. Ermolao Barbaro részletesen, óráról-órára beszámol napi teendőiről 1484. nyarán, az egyetemi szünet idején. A délelőttöt Arisztotelész és a görög szónokok vagy költők beható tanulmányozásával töltötte, ezt húslevesből, tojásból és gyümölcsből álló könnyű ebéd követte, majd valami könnyebb olvasmány vagy diktálás, később társalgás barátokkal, akik egy kis irodalmi vagy filozófiai beszélgetésre jöttek, vacsorára sült vad, majd séta saját botanikus kertjében - hogy elmerengjen Dioscorides tanain a gyógyfüvekről - végül lefekvés. Ilyen háttérrel éppoly könnyű volt szövegeket, érméket és feliratokat tanulmányozni, költeményeket és beszédeket elmondani vagy kritizálni, mint a velencei körökben, és sokszor még a személyek is azonosak voltak. Valójában igen nehéz megmondani, hogy a két város társadalma közül melyik nőtt át a másikba, mivel a külföldi látogatók is bekapcsolódtak ebbe a körbe, amikor csak tehették, arra áhítozva, hogy imponáljanak ezeknek a kulturált olaszoknak a saját tapasztalataikkal. E körök, állandóan új központot keresve kavarogtak, a csoportok felbomlottak és újra alakultak, úgy, mint ahogy Tolsztoj regényeiben kanyarog a párbeszédek fonala az estélyeken.

Ez volt az a világ, ahová 1490-ben Aldus Manutius megérkezett, s egy olyan ember könnyed eleganciájával tudott beilleszkedni ebbe a környezetbe, mint aki tisztában volt saját értékével, akinek minden szempontból kifogástalan ajánlólevelei voltak és rendelkezett azzal a ritka képességgel, hogy ne szerezzen magának ellenségeket. Nem tudni, vajon ismerte-e korábbról Giorgio Vallát, mindenesetre az ő körében bukkant fel először. 1491 nyarán Leoniceno kétszer is említi Vallának Aldus Manutiust, mint olyan embert, akinek adhat kéziratokat másolni. Bár ebben az esetben Aldus, úgy tűnik, Leoniceno és Poliziano megbízásából dolgozott, nehéz elhinni, hogy később se használta volna fel Valla könyvtárának anyagát és görög másolóinak ügyességét. Poliziano határozottan nagyra értékelte segítségét. "Alto Manuzzio" nevét noteszében olyan személyeké mellé írta, a lap szélére, mint Alvise Barbaro és Leonardo Loredan, dózsék, Antonio Pizzamano (annak a Domenico Grimaninak a barátja, aki később megszervezte Pico della Mirandola könyvtárának megvásárlását), és két ifjú nemes, Pietro Bembo és Angelo Gabriel, akik Valla tanítványai voltak s hamarosan Messinába mentek, hogy görögöt tanuljanak Konsztantinosz Laszkarisztól, majd pedig magukkal hozzák azt a kézirat-másolatot, amely Aldus Manutius első kiadványa lett.

Alig egy esztendő múlva a hellenista Codrus Urceus megkérte Aldust, hogy adja át üdvözletét Sabelliconak, Raphael Regiusnak és a patrícius családból való Daniel Reniernek. Codrus említi még, hogy bizonyos, Aldus-szal és Leonicenoval közös terveket megbeszéltek: megmagyarázza, hogy görög írnokának más elfoglaltsága volt, és a kért görög kéziratot csak némi késedelemmel tudja eljuttatni Aldushoz, azután ad még néhány hasznos tanácsot Theocritosz egy nehéz sorának értelmezéséhez. Aldust a velencei tudósok társasága most már teljes mértékben befogadta, s egészen közel állt a hálózat központjához.

Sajnálatos módon nem tudjuk pontosan, hogyan függ össze egymással egyrészt az "egész évi" oktatás, melyet Santo Barbarigo kapott Aldus házában, márészt a könyvnyomtatási szerződés, amelyet az apa és a tanár kötött egymással ugyanabban az évben, 1495-ben. Mindenesetre az események általános menete eléggé világos. Kapcsolatai és az Epistola ad Catherinam Piam diszkrét önreklámozása segítségével Aldus igen gyorsan bekerült azoknak a szabadúszó iskolamestereknek a népes csoportjába, akik saját otthonukban oktattak, és több tanítványt is vállaltak egyszerre. Munkája mellett maradt ideje a tudományok művelésére is, s akár Barbargio fiát kezdte előbb tanítani, akár a könyvnyomtatási szerződés volt a korábbi, Aldus nyilvánvalóan ki tudta használni a mindenkori helyzethez alkalmazkodó velencei pártfogói rendszert, ami - mint egyik bírálója csípősen megjegyezte - a tudást, a műveltséget olyan árucikknek tekintette, ami lényegében nem sokban különbözött egy zsák borstól.

Mikor Aldus műhelye megkezdte működését, profilja sokkal inkább tükrözte vezetője humanista szellemiségét, mint nyomdász elődei vagy kortársai hagyományait. Természetesen nagyon nehéz tiszta képet kapni egy ilyen kérdésben, hiszen vannak, akik Aldushoz érzelmi alapon viszonyulnak, vagy szentségtörésnek tartanak irányában minden kritikát. Lehet, hogy maga Aldus is tudatosan befolyásolta a róla alkotott képünket azokban a gondosan megszerkesztett előszókban, amelyeket szinte minden kiadványa elé betett, és amelyekben mindig hangsúlyozta, hogy a szövegek nagy gonddal és közös munkával készültek. Korábban a bevezetőket a tudós filológus szerkesztők írták, a nyomdász csak szerencsés esetben kapott néhány dicsérő szónál többet azokért a ritka erényekért, amelyek megkülönböztették kontár munkát végző és pénzsóvár társaitól. Ezért azután tulajdonképpen semmi érdemlegeset sem tudunk egyfelől Jenson és Torresani, másfelől Merula, Sabellico, Squarciafico és a többiek személyes kapcsolatairól. De maga az a tény, hogy Aldus változtatott ezen a gyakorlaton, újfajta hozzáállásra enged következtetni. Arisztotelész művei helyes sorrendjének tárgyalása, illetve a padovai és ferrarai kéziratok összevetése nyilvánvalóan olyan tevékenységek voltak, amelyek eredetét közvetlenül a Valla köré gyűlt másolók filológiai munkásságában kereshetjük. Az, hogy a korai aldinák ennyire megfeleltek a korabeli tudományos ízlésnek, egyáltalán nem meglepő. Az is megfigyelhető, hogy a nyomdász első szerkesztői és munkatársai közül sokan - Bembo és Gabriel, Leoniceno és Alessandro Benedetti - Giorgio Valla társai vagy tanítványai voltak. A helyzet azonban változóban volt, és hogy mi történt, azt talán érzékelteti némileg William Latimernek az a kétségbeesett könyörgése, hogy adják vissza kölcsönadott ágyát. Aldus Manutius Sant Agostino-i háza ugyanis egyre inkább olyan hellyé vált, ahová nemcsak azért jártak a tudósok, hogy a kijavított korrektúrákat leadják, hanem enni, aludni és beszélgetni is. Másképpen kifejezve: fokozatosan önálló szellemi központtá vált.

Az idevezető folyamat szakaszai azonban olyan szövevényesek és kézzelfoghatatlanok, hogy ma már nem lehet teljes egészében nyomonkövetni őket. A döntő év csaknem bizonyosan 1502 volt, de az előző 4-5 esztendő is majdnem olyan fontos. 1495-től Aldus és társai sorsa már annyira összefonódott a kor fontos eseményeivel, hogy csak európai összefüggésben lehet értelmezni. Az alapvető tényező az, hogy amikor Aldus a cégét megszervezte és első kiadványait nyomtatta, akkor már annak a világnak, annak a szellemi életnek az alapjai, amely őt azzá tette, aki lett, már széthullóban voltak. Egyik eszményképe, Ermolao Barbaro száműzetésben halt meg 1493 nyarán. Pico della Mirandola, ez a "főnix az emberek között", Aldus Manutius első patrónusa akkor halt meg, amikor a francia csapatok 1494 november 17-én bevonultak Firenzébe. Poliziano is eltávozott az élők sorából, alig két hónappal korábban. Ficino, mint láttuk, elég sokáig élt ahhoz, hogy ellenőrizhesse Aldusnál megjelent fordításainak szövegét. Abban az egyetlen levélben azonban, amelyet a nyomdásznak írt, állandóan ott kísértenek a célzások mögött a betegség, éhezés és szerteszét szórt könyvek, egy olyan városban, ahová ő nem mer visszatérni, mert fél a pestistől és az erőszaktól. A Mediciek száműzetése és udvaruk felbomlása ekkorra már kész tény, és Ficino levelében a firenzei kultúra egy korszakának lélekharangja kondul meg. Más központokat is értek hasonló súlyos csapások. 1495-ben a franciák elsöpörték az Aragónaiak nápolyi királyságát, hadizsákmányként magukkal vitték a királyi könyvtárat, a fornovoi csatamezőn a könyvtárt ismét kifosztották, Franciaországba érkezése után pedig ismét sokan megdézsmálták. 1498-ban Róma elvesztette Pomponio Letot, akinek állítólagos Cincinnatus imitációi ugyan nem nyerték meg Aldus tetszését, de aki mégis egy nemzedéken keresztül uralkodott a római szellemi élet felett. A milánói hercegi könyvtárat 1499-ben Blois-ba vitték a francia hódítók, 1502-ben pedig az urbinoi Montefeltro hercegek híres gyűjteményét Cesare Borgia csapatai fosztották ki. Nem meglepő tehát, hogy Aldus Manutius előszavai tele vannak tűzzel, háborúval, barátok elvesztésével és könyvek pusztulásával: nemcsak tudósok, egész kulturális központok tűntek el.

Igaz, hogy Velence megmenekült az idegen hódítóktól és a belső politikai zűrzavartól, s egyfajta menedéke lett a tudós, de még a hercegi menekülteknek is. Mégsem kerülhette el teljesen az általános balsorsot, ahogy a történészek gondolják. Láttuk, hogy a háború költségei hogyan robbantották ki az 1499-es gazdasági válságot, s hogy ez a válság milyen hatással volt a nyomdászatra. Ezzel párhuzamosan az a tanár-triumvirátus, amely oly sok vonatkozásban gazdagította Velence szellemi életét a megelőző 15 évben, is eltűnőben volt. 1496 tavaszán a Tizek Tanácsa megrémült, hogy hírek szivárogtak ki Velencéből Milanoba. Utasították egyik titkos ügynöküket, hogy érdeklődjön az iskolákban egy bizonyos "Placidio" felől, s környékezze meg azzal, hogy egy nemes ember mellett állítólagos nevelői állást ajánl neki. A nyomok Placidio Amerinohoz vezettek, aki Giorgio Valla tanítványa és jó barátja volt. Mindkettőjüket azonnal letartóztatták. Pert nem indítottak Valla ellen, mivel nem volt ellene döntő bizonyíték, és csak pár hónapig tartották fogságban, de ezzel nagy szakadást okoztak kiadói munkájában és tanári tevékenységében, s nagyon valószínű, hogy egészsége és tekintélye is súlyos károsodást szenvedett. Levelezése is megritkult, és 1500 elején meghalt.

Bár Valla elvesztése magában is súlyos csapást mért a velencei görög studiumokra, az ezt követő káosz valószínűleg még több kárt okozott, s kétségtelenül még inkább táplálta Aldus barátainak félelmeit és becsvágyát. Sabellicot természetesen előléptették főelőadóvá. Valla megüresedett helyét be kellett tölteni, és mivel a lehetséges jelöltek között Giambattista Scita, Raphael Regius, Demetrius Chalcondylas és Konsztantinosz Laszkarisz neve is felmerült, a levegő sűrű volt az intrikától, és ez mindennél ékesebben szólóan érzékelteti, hogy ezek a tanári állások milyen befolyásos pozíciót jelentettek a velencei társadalomban. Aldus régi barátját, Scitat nevezték ki márciusban. Azonban láthatólag nem sikerült hallgatóságának tetszését megnyernie, így alig egy hónap múlva elbocsátották állásából. Gregorio Amaseo követte őt, neki sikerült három évig maradni. Azonban az volt a baja, hogy csak egy latin filológus volt a sok közül, és kinevezésének kétes körülményei riválisait, például Regiust is arra ösztönözték, hogy eljárjanak óráira és sorozatosan lehurrogják minden tételét. Végül szabálytalannak nyilvánították a megválasztását, mivel az állás nem volt megfelelően meghirdetve, és rajta kívül más pályázók nem voltak. Ekkor egy újabb jelöltet állítottak, Gerolamo Calbero személyében, aki a közelmúltban diplomáciai küldetésben járt Magyarországon, s így volt némi politikai befolyása. Pályázatot hirdettek, de a versenyzők nem jelentek meg. Így hát Calberot nevezték ki. De ő is vándormadár volt. A régebbi stabilitás részben helyreállt 1504-ben, mikor Gerolamo Donato erőszakkal rávette a szenátust, hogy az állásra Leonicus Taeus, padovai hellenistát nevezze ki, miután megmérkőzött a másik jelölttel, Musurusszal. Közben Benedetto Brugnolo is meghalt, és Sabellico is halálos beteg volt, így előadásokat már nem tudott tartani. Több utódot nem jelöltek. A közoktatás a humaniórák területén sorozatosan súlyos csapásokat szenvedett.

A tudósok az egyetlen lehetséges módon reagáltak az idők változására egész Itáliában. Új csoportokat alakítottak a régiek maradványaiból, ahol csak tudtak, és igyekeztek jobban összetartani, gyakran félhivatalos szervezetekbe is tömörültek. Giangiovano Pontano, nápolyi államférfi maga köré gyűjtötte Panormita társaságának még megmaradt tagjait, felolvasta nekik költeményeit, szervezeti szabályzatot és hivatalos tagfelvételi ceremóniát dolgozott ki az "Academia Pontoniana" számára. Rómában egy gazdag ifjú dilettáns, Angelo Colocci kezdett az érdeklődés középpontjába kerülni, a jelek szerint voltak már kapcsolatai a nápolyi körrel, állást vásárolt magának a pápa szolgálatában 1497-ben, és idővel megvette Leto villáját is a Quirinalen. A következő három évtizedben fontos helyet vívott ki magának Itália kulturális életében, így később még szó lesz róla. Velencében Aldus lett az a központi figura, aki köré a többiek csoportosulhattak. Ez a folyamat kezdetben valószínűleg teljesen spontán volt. Érdeklődő nemesek, mint például Marin Sanudo néha ellátogattak a Sant Agostino-i nyomdába, hogy megérdeklődjék, hogy haladnak a dolgok; külföldi látogatók, mint Linacre, hazatérésük után beszéltek róla barátaiknak, akik ezután nagy tisztelettel írtak neki, - mint például William Grocyn és Conrad Celtis - vagy eljöttek, hogy személyesen üdvözöljék, mint például Reuchlin 1498 nyarán. A hazájuk elhagyására kényszerülő görögök is rögtön levelesládának használták Aldus műhelyét. A Calliergész-Vlasztosz szervezet közvetlenül Valla halálát követő összeomlása után nem maradt a minden oldalról fenyegetett Velencei hellenizmusnak más reménye, csak Aldus Manutius.

De azok az álmok, amelyek később a csoportok átrendeződéséhez vezettek, már a levegőben voltak. Aldus első munkatársai közül néhányan - Fortiguerra, Arsenios Apostolios és Marcus Musurus - már dolgoztak korábban is Firenzében Chalcondylas vagy Poliziano keze alatt, és ismerték valamennyire Ficino körét is. Alberto Pio ambíciói határtalanok voltak. Röviddel azelőtt, hogy Capriban lévő házát unokafivére híveinek egy zajos bandája kirabolta, ígéretet tett arra, hogy Aldust fejedelemségében egy olyan "akadémia" fejévé teszi, "ahol nincs többé barbárság és jó irodalmat és tudományokat tanítanak". Bizonyítékaink vannak arra, hogy ezek az álmok már konkrét formákat is öltöttek Velencében 1502 nyarának végére. Augusztusban kiadták Szophoklész első kötetét a Venetiis in Aldi Romani Academia kolofonnal, és novemberben Leonardo Loredan dózse levele említi Aldus Manutius irodalomnak tett egyéb szolgálatai között azt is, hogy "most már egy Új Akadémiája is van". Egy egyetlen példányban ránkmaradt lap teszi érthetővé ezeket az utalásokat, ez jelenleg a vatikáni könyvtár egyik könyvének kötésében található, és görög szövege előtt ez az impozáns cím áll: Neakadémiasz Nomosz - az Új Akadémia alapszabálya.

Ezt a dokumentumot már több alkalommal kiadták, lefordították, és a túlzott lelkesedéstől a tartózkodó visszafogottságig mindenféle hangnemben megvitatták, de még mindig elég távol vagyunk attól, hogy igazán megértsük, mert maguk a szavak nyilvánvalóan kevesebbet mondanak, mint amit jelentenek. Első olvasásra és összevetve hasonló, korabeli társaságok alapszabályaival ez a 49 soros statutum majdnem teljesen érdektelennek tűnik, s látszólag nincs benne egyéb, csak lelkesedés. Hét nevet említ: Aldus Manutiust, akit "vezetőnek" nevez, Fortiguerrat, aki véleményünk szerint a dokumentumot szerkesztette, egy bizonyos "Krétai Jánost", talán Johannes Rhosost vagy Gregoropoulost, és még Baptista Egnaziot, Paolo da Canalt, Hironimo Menochiot és Francesco Resettot. Az aláírók kötelezték magukat arra, hogy egymás között csak görögül beszélnek, és kis összegű bírságot fizet az, aki vét ez ellen a szabály ellen, s ha elég pénz gyűlik össze a bírságokból, megrendezik az "akadémikusok lakomáját". Van még néhány nagy általánosságban megfogalmazott záradék arról, hogyan vegyenek fel körükbe tagokat más philhellének [a görög nyelv és kultúra barátai] közül, vagy hogyan engedjenek be maguk közé olyan látogatókat, akik esetleg szeretnék a nyelvet megtanulni. Az alapszabály végül közvetetten utal "sok más személyre, akik tanulni vágynak és nagyon szeretnének egy Új Akadémiát". De semmiféle utalás nincs arra, hogy a tagoknak milyen követelményeknek kell megfelelniük, vagy hogy az oktatás milyen formát öltsön. 1498 elején az udinei jogászok egy 6 teljes folió ívet kitevő statutumot terjesztettek a velencei szenátus elé, részletesen felsorolva a kívánt végzettséget, a testületbe való beválasztás feltételeit, a tagdíjakat, a tagok kívánatos magatartására vonatkozó követelményeket és bizonyos, széles skálán mozgó közéleti tevékenységekben való részvétel módját. Leto és Pontano akadémiáinak volt ugyan statutuma, de ezek nem maradtak fenn. A kortársak írásaiból kiderül, hogy ünnepélyes ceremónia keretében vették fel az új tagokat, miután a tagjelölt szabályos előadással bizonyította képességeit, babérkoszorút tettek a fejére és egy új, latinosított nevet kapott, amit aztán bejegyeztek az akadémia jegyzőkönyvébe. Az összejövetelt végül lakoma zárta, ahol ódákat énekeltek az új akadémiai tag tiszteletére. Ezzel összehasonlítva Aldus Manutius szervezete - a helyes görög akcentus jelentőségének túlzott hangsúlyozásával, és a bírságokból rendezett lakomával - meglehetősen szegényesnek és átgondolatlannak tűnik.

Ahhoz, hogy a megfelelő szemszögből tudjuk vizsgálni ezt az alapszabályt, először is nem szabad megfeledkeznünk arról, milyen alapvetően fontos szerepet játszott a szóbeliség a korabeli nyelvtanításban. Ami ma lényegtelennek és kicsinyesen tudálékosnak tűnik, alapvető követelmény volt egy olyan társaság számára, amely - mint láttuk - főleg hivatásos tanárokból és érdeklődő tanítványokból állt. Másodszor a tervek, abban a formában, ahogyan lejegyezték őket, tanári elképzelések ugyan, és csak a görög nyelv tanítására vonatkoznak, mégis világosan látszik, hogy a csoport tevékenysége sokkal több mindent foglalt magába, mint az alapszabályban említett görög társalgást. Egy-két alkalommal pillanatképet kapunk a gyűlésekről, mikor az akadémia tagjai izgalmas beszélgetésbe merülve ülnek a tűz körül, előadást hallgatnak egy görög grammatikusról, egy latin szöveget elemeznek, vagy egyszerűen a kor szellemi életéről vitatkoznak. Nagyon valószínű, hogy Aldus körében is játszottak valamilyen szerepet olyan beszédek és szavalatok, amelyekről Pontanio és Colocci akadémiáival kapcsolatban hallottunk. De náluk a súlypont feltehetőleg a filológia irányába tolódott el, s bizonyára hasznos volt ez a vitafórum a nyomdai munkák előkészítése szempontjából is. Ugyanakkor nincs okunk feltételezni az alapszabály vagy bármilyen más dokumentum alapján, hogy az akadémia tevékenysége csak nyomdai előkészítő munkálatokra korlátozódott.

Azok az Aldus körét bemutató leírások, amelyek ránkmaradtak, arra engednek következtetni, hogy alig különbözött az olyan lazán szervezett baráti csoportoktól, amelyek - mint láttuk - egy-egy befolyásos személy köré gyűltek Velencében vagy Padovában. Sőt Giampietro Valeriani egyik költeményéből tudjuk azt is, hogy az Aldus Manutiushoz legközelebb álló társak közül legalább öten valamilyen költői sodalitáshoz tartoztak a 16. század elején Padovában, és magát a nyomdászt is nyilvánvalóan befogadták az egyetem legfelsőbb körei. 1502-ben Aldus annak a Jan Lubranskinak dedikálta Valerius Maximus kiadását, akinek kiváló tulajdonságairól először Padovában győződött meg.

"... mikor csoportba verődve üldögéltünk a házadban ... barátunkkal, Raphael Regiusszal, e feddhetetlen jellemű és nagytudású férfiúval meg még másokkal, megfogadtad, hogy kerüljön bármibe, elküldesz valakit könyvek után kutatni a dákok országába, ahol állítólag van egy torony tele régi könyvekkel."

Lubranski Poznan püspöke volt és Lengyelország királyának tanácsosa. Aldus akadémiáján a viták valószínűleg éppen oly sokoldalúak voltak, mint azokban az élénk szellemű csoportokban, amelyekből az akadémia kinőtt. De az alapszabály ténye és az "Akadémia" szónak a platóni Athént idéző mágikus hangzása még új izgalmat is keltett és új célt adott. Egy velencei nemes, Bernardo Zorzi aggodalommal írt Fortiguerranak az akadémia állapotáról, egy birodalmi püspök titkára esküt tett "Új Akadémiánkra", egy cisztercita, Henricus Urbanus Erfurtból írt Aldus Manutiusnak, és könyörgött, hogy fogadja be barátai "népes táborába". Bármennyire furcsának érezzük is az alapszabályt, tudomásul kell vennünk, hogy komolyan gondolták és komolyan is vették. Arról se feledkezzünk meg, hogy ezt az alapszabályt, az előző és kortárs statutumokkal ellentétben, nyomtatásban is terjesztették.

Nagyon valószínű, hogy ez a statutum azzal a céllal készült, hogy népszerűsítse és szervezze az akadémiát, ez magyarázhatja egyrészt túl általános megfogalmazását és másrészt azt is, hogy kiadták. Mint láttuk, Aldus Manutius kiadói tevékenységének fénykora 1502 és 1504 közé esett. De Valla és Brugnolo már meghalt ekkorra, és ez azt jelentette, hogy a tanárok között többé már nem volt görög filológus, aki diszkréten népszerűsíteni próbálta volna az új műveket. Ha figyelembe vesszük az alapszabály erősen didaktikus hangvételét és azokat a zűrzavaros állapotokat, amelyek a Szent Márk iskolában ezekben az években eluralkodtak, nehéz ellenállni annak a gondolatnak, hogy Aldus Manutius és társai igyekeztek a görög studiumok iránti közérdeklődést továbbra is ébren tartani. Megerősíti ezt a feltevést az a tény is, hogy az alapszabályt megszövegező Fortiguerra egyike volt azoknak, akik a rivalizálás célpontjává vált görög katedrára pályáztak. Amennyiben a görög nyelv népszerűsítése volt legalábbis az egyik cél, akkor a tények azt bizonyítják, hogy ezt a célt sikerült elérni. Tudjuk, hogy a Demosthenes kiadást - amely 1504 novemberében jelent meg - Fortiguerra előadássorozata előzte meg. Januárban ugyanez a tudós lelkesítő előadást tartott Oratio de laudibus literarum Graecarum címmel, amelyben kellőképpen kiemelte, milyen nagy szolgálatot tett Aldus az emberiségnek azzal, hogy több jó szöveget adott ki, mint amennyihez az olvasók a Római Birodalom bukása óta bármikor hozzá tudtak jutni. Ugyanakkor az alapszabály azt ígérte, hogy külföldieknek is tanítanak görögöt. Johannes Cuno, német dominikánus és Reuchlin barátja Aldus Manutiusnál élt és tanult Sant Agostinoban. Jegyzetei, melyeket Johannes Gregoropoulos Arisztophanészről tartott előadásairól készített, fönnmaradtak, annak bizonyságául, hogy valóban csinált is valamit. Csábító az a gondolat, hogy 1504 decemberében érte el Aldus és csoportjának kampánya a tetőpontját, Leonico Tomeo kinevezésével a megüresedett görög katedrára. Jóllehet, erre nincs semmilyen bizonyítékunk, az viszont tény, hogy az In Aldi Academia kolofon ez év végére eltűnt Aldus kiadványaiból. Laszkarisznak, Franciaország velencei nagykövetének Velencébe érkezése, szinte ugyanebben az időben, bizonyára erős ösztönzést adott a görög studiumoknak, külső irányból.

Sajnálatos, hogy Aldus Manutius pályafutása a következő 12 hónapban annyira bonyolult képet mutat, hogy igen nehéz megérteni és megmagyarázni, mik voltak az indítékai. A kolofon eltűnését magyarázhatjuk inkább negatív, mint pozitív tényezőkkel is: az előző fejezetekben már említett gazdasági nehézségekkel a kereskedelem területén, vagy esetleg azzal, hogy nézetkülönbségek támadtak Aldus Manutius körén belül az akadémia valódi céljával kapcsolatban. Az olyan elkötelezett klasszicisták, mint például Fortiguerra és Cuno, a görögöt tartották a legfontosabbnak. Viszont Bembo és padovai irodalmi barátai és maga Aldus is érdeklődtek a kortárs latin irodalom iránt is, illetve hogy a még kialakulatlan olasz népi, vernakuláris nyelv fejlődése milyen irányt vehet a jövőben. A legfontosabb tényező talán csak a hangsúlyeltolódás volt: mert bár a velencei akadémia 1505-ben már halálán volt, még nagyobb igényű tervek kezdtek kibontakozni másutt. Az alapszabály józanabb világa egyszerűen köddé vált egy fényes vízióban.

Mintegy hét hónappal azután, hogy 1498 késő nyarán meglátogatta Aldus Manutiust, Reuchlin rövid levelet írt itáliai kollegájának. Mivel egy magánbeszélgetésre hivatkozott benne, nem kellett mindenre részletesen kitérnie. De beszámolója arról a kísérletéről, hogyan próbálta a római királyt [német-római császárt] és másokat is "a te ügyednek" megnyerni, s a levél befejezése: "Fogadd el az igazságot pár szóban Aldusom, mi nem vagyunk méltók hozzád", nem hagy kétséget a lényeg felől. Még mielőtt Aldus és társai nyilvánosságra hozták volna terveiket Velencében, Aldus azt tervezte, hogy átköltözik a Német-Római Birodalomba. A következő években részletesen kidolgozta ezeket a terveit. 1503 júniusában Conrad Celtisnek írott levelében Aldus utal arra a tervére, amely "Németországot új Athénná fogja változtatni korunk embere számára", ahogy ezt nem sokkal korábban egy közös barátjuknak, a bécsi Johann Spiesshammernek is részletesen kifejtette. Bosszantó, hogy a Spiesshammernek írott levél elveszett, s bár nyilvánvaló, hogy Aldus egyre intenzívebben próbált pártfogót szerezni magának, maguk a tervek nem öltöttek elég konkrét formát. Az, hogy Theodorus Gaza Arisztotelész-fordítását Matthias Langiusnak, a befolyásos császári tanácsadónak ajánlotta, láthatólag egy megfelelő gesztus volt a részéről. Alig két hónap múlva, 1504 májusában kapott egy rövid levelet kapott másik ismerősétől, a császári kancellária titkárától, Johannes Collauertől, aki megígérte, hogy lehetőségeihez mérten mindent elkövet azért, hogy mind Langius, mind pedig Miksa császár figyelmét felkeltse Aldus terve iránt. Július végén - mikor bebörtönzött szolgája, Federigo da Ceresara érdekében lépett érintkezésbe a nagykövettel - Aldus már eléggé magabiztos volt ahhoz, hogy birodalmi állampolgárságért folyamodjon. De csak a következő augusztusban vált nyilvánvalóvá, mi a hadmozdulatai igazi célja. Pontano Uraniajához írt rövid ajánlásában Aldus megköszönte Collauernek "azt a támogatást, amelyet a tervemhez nyújtottál, hogy akadémiát alapítsak Miksa császár udvarában", és még Langiustól és Miksától származó személyes leveleket is említ a témával kapcsolatban. De azt is be kell vallania, hogy semmilyen konkrét lépés nem történt az ügyben, és arra gyanakodhatunk, hogy maga az ajánlás is kísérlet volt a döntés kikényszerítésére, mivel a következő hónapok tárgyalásai elég kétségbeesett hangúak, s természetesen mindjárt arra gondolunk, hogy ez Aldus cége anyagi helyzetének fokozatos romlásával lehet összefüggésben. Ősszel Johannes Cunot Miksához, Langiushoz és Collauerhez írott levelekkel Németországba küldte, de december elején még mindig várt a válaszra, és nagy aggodalommal írt egyenesen Collauernek. Két héttel később Cuno arról számolt be Willibald Pirckheimernek, hogy Aldus már ténylegesen készülődik a Németországba való áttelepülésre. De a rákövetkező február végén a trieszti püspök titkára, Jacob Spiegel még mindig csak ígéri Aldus Manutiusnak, hogy diplomáciai küldetését a császári udvarba, ahová ekkor indult, arra is fel fogja használni, hogy megoldást találjon a még mindig megoldatlan helyzetre. Aldus egy hónap múlva bezárta sant'agostinoi műhelyét, végrendeletet készített, egyesítette saját és társa, Torresani vagyonát, és útnak indult saját ügyeit intézni. Ebből arra következtethetünk, hogy már lemondott arról a reményről, hogy elnyerje a császári támogatást, s az év végére már az optimista Cuno se bizakodott többé.

A Spiesshammernek írt döntő fontosságú levél elveszett, a Collauernek szóló dedikáció megfogalmazása túl általános. Aldus terveiről egyetlen forrásunk az a levél, amelyet Cuno írt Pirckheimernek 1505. december 21-én:

"Aldus arra készül, hogy Németországba költözik, s a rómaiak királyának pártfogásával Új Akadémiát alapít ott, ahol ő kijelöli. Mások is lesznek még vele, néhány kiválóan képzett görögben, illetve héberben járatos tudós. Míg Aldus a legjobb könyveket nyomtatja, ezek Németország ifjúságát tanítják majd nem csupán az igazi tudományokra, hanem - mint Aldus állítja - a harcban való jártasságra és katonai gyakorlatokra is, hogy akik jól értenek az irodalomhoz, ne legyenek híjával a katonai erényeknek sem."

Ez nyilvánvalóan a tudósok álomvilágának nyelve, s éppen ezért nem csoda, hogy a héber studiumok és a harcban való jártasság egy és ugyanazon mondaton belül való említése arra indított néhány kritikust, hogy mind Cuno beszámolóját, mind az ismertetett tervet a humanista fantazmagóriák birodalmába utalja. Mi azonban nem intézhetjük el ezt a kérdést ilyen egyszerűen. Cuno sok éven keresztül élt Aldus Manutiusnál, hivatalos futárszolgálatot is teljesített mellette, s latin szövege félreérthetetlenül kimondja, hogy a tervek Aldustól származnak. A "katonai gyakorlatok" kifejezésnek nem kell nagy jelentőséget tulajdonítanunk. Valószínűleg nem jelent mást, mint a Vittorino da Feltre oktatási rendszerében is szereplő vívást, táncot és gerelyvetést, melyek végső soron Platon Államának "zene és gimnasztiká"-jára vezethetők vissza. A héber új, de egyre nagyobb jelentőségű tényező volt a korabeli nevelésben. Piconak a héber studiumok iránti érdeklődése következtében ennek a tárgynak nagy presztizse lett, s talán ez vette rá Aldust is, hogy egy olyan kiadási terület felé forduljon, amelyet sohasem tudott teljes sikerrel művelni, de soha nem is adott fel véglegesen. A héber nyelv helyet kapott az ún. "háromnyelvű kollégiumok" tananyagában, ezeket Ximenes kardinális alapította 1502-ben Alcalaban, illetve Fox püspök 1516-ban Oxfordban és Erasmus barátja, Jerome Busleyden 1517-ben Löwenben.

Igazából nem azok az elgondolások a meglepőek, amelyeket Cuno lejegyzett, hanem hogy Aldus kapcsolatba került ezekkel. Mert az a tény, hogy a nyomdász érintkezésbe került ezekkel a saját korukban modern pedagógiai elképzelésekkel azt sejteti, hogy becsvágya nem korlátozódott a könyvnyomtatás világára és arra a felületesen kidolgozott alapszabályra, amelyet 1502 körül barátaival összeállított, hanem messze túlment ezeken. A Cuno stílusára jellemző túlzások ellenére, bizonyosak lehetünk abban, hogy nem egy olyan nyitott és lelkes filológustársaságról írt, mint amilyen például Aldus velencei köre vagy Pontano Akadémiája, illetve Celtis és Spisshammer "Sodalitas Danubiana"-ja volt, melyeknek híre Aldushoz is bizonyosan eljutott. Amiről Cuno írt, az oktatási intézmény lett volna, fizetett oktatókkal és saját nyomdával, és királyi pártfogásra támaszkodott volna, nem a piac szeszélyeire. Aldus több kortársának is voltak hasonló álmai: Ximenes meg is valósította őket Alcalaban, ahol a háromnyelvű főiskola kinyomtatta az első háromnyelvű, latin, görög és héber bibliát. Celtis is nagyon közeljárt célja eléréséhez 1501-ben, mikor Miksát rábeszélte, hogy alapítsa meg a "Költők Kollégiumát", azaz indítson irodalom- és matematika-oktatást a bécsi egyetem bölcsészeti fakultásának keretében. Nem tudhatjuk, vajon Aldus Manutius tervei kapcsolódtak-e valamilyen módon Celtis elképzeléseihez, azt azonban jól tudjuk, hogy Miksa császárnak - akitől végső soron mindkét terv sikere függött - egyetlen vállalkozása véghezvitelére sem volt elég pénze.

Mivel a császári udvarral folyó tárgyalások éppen akkor szakadtak meg, amikor már egy éve tartó, növekvő anyagi bizonytalanság volt Aldus háta mögött, bizonyára súlyos csapás lehetett számára, és nem meglepő, hogy 1506-ban felfüggesztette üzleti tevékenységét. Mire Erasmus 1508-ban ellátogatott hozzá, már magából az "akadémia" szóból is családi vicc lett. Aldus is panaszosan, megtört hangon ejtette ki a szót, mikor arra célzott, hogy már nagyon öreg lesz, mire megvalósul egy ilyen intézmény, ha egyáltalán megéri. Valójában azonban soha nem adta fel a reményt, s az utolsó évek nehézségei még inkább rögeszméjévé tették e futó ötlet megvalósítását. Alig egy esztendővel azután, hogy a német terv meghiúsult, a jelek szerint újabb lehetőségek után nézett. Az adatok annyira hiányosak, hogy nehéz őket megbízhatóan értékelni, s további problémát okoz még annak az eldöntése is, vajon azokat a különböző embereket, akik Aldus-szal kapcsolatban álltak és a közvetítőket mennyire érdekelték tervei, illetve mennyiben használták fel Aldus terveit csupán eszköznek saját elképzeléseik szorgalmazására. Úgy tűnik, Aldus kész volt szinte bármilyen lehetőséget elfogadni.

A tervezetek egy része nyilvánvalóan irreális volt, és már saját korában is annak tartották. Az ifjabbik Aldus - aki nem mindig megbízható tanú - említette, hogy nagyapja egyszer kapott egy előnyös ajánlatot Salerno hercegétől, s hogy egy másik nápolyi nemes, Atri hercege 1507-ben kifejezetten meghívólevelet küldött a nyomdásznak. A nápolyi udvarnak jelentős tudományos hagyományai voltak. A királyság azonban állandó harcok színtere volt, és előrelátható volt, hogy az is marad, amíg a korona körül dúló francia-aragóniai vita nem rendeződik. Maga Atri hercege is csak a közelmúltban tért haza hosszú spanyol fogságából.

Milanó hasonlóan nehéz helyzetben volt, bár Aldus innen sokkal konkrétabb ajánlatokat kapott, és láthatólag komolyan mérlegelte is ezeket. 1506-os utazásai során járt is a városban, ahol lelkesen fogadták és sok barátot szerzett, köztük olyanokat, mint a befolyásos titkárt, Jacopo Antiquariot, Poliziano és Giorgio Valla levelezőpartnerét, valamint Matteo Bandello írót és a francia közigazgatás különböző tagjait, például Jean Groliert és Jeffroy Charlest. Néhány fontos tervet is kidolgoztak, s az egyik résztvevő még 1511 júniusában is nosztalgiával emlegette ezeket terveket. Ekkortájt kapott Aldus levelet Bandellotól, amely - bár a részletek nem azonosak és az egész terv sokkal kevésbé konkrét formában jön elő - némileg emlékeztet Cunonak Aldus 1505-ös terveiről írt beszámolójára. Bandello azt állította, hogy a kapcsolatok már megvannak: "talán még megérjük, hogy meglátjuk az akadémiát, amely a jó görög és latin irodalom életbentartásának fő eszköze lesz Itáliában ... Mit mondjak a vernakuláris nyelvről?" Egy inkább udvari, mint igazán tudós körben a hébert fel kellett áldozni. Mikor Aldus 1511 augusztus 24-én új végrendeletet készített, éppen "Milánóba készült", és természetes, hogy ezt az utazást kapcsolatba hozzuk Bandello új kezdeményezésével.

Az események azonban hamarosan mindenféle tervet elsöpörtek. A következő év áprilisa Ravenna pirrhuszi győzelmét hozta, és a francia hódítók helyzete oly gyorsan megrendült Itáliában, hogy június végére Milano már annyira sem volt biztos hely, mint annakidején Nápoly. A másik város, amely még számításba jöhetett volna, Ferrara sem volt jobb helyzetben. Talán még emlékeznek rá olvasóim, hogy Aldus ferrarai kapcsolatai ekkor már több mint harminc éves múltra tekintettek vissza, és hogy amikor 1509 májusában katasztrófa sújtotta Velencét, Aldus azonnal Ferrarában keresett menedéket. Az Este udvar erős humanista hagyományokat őrzött. Az irodalompártolás újabb ösztönzést kapott az energikus és élvezeteket kedvelő Lucretia Borgia hercegnőtől, aki valamikor 1509 és 1512 között teljesen magától, kérés nélkül ajánlatott tett Aldusnak, hogy "ha az idők engedik, saját költségeden és saját erődből állítsd fel azt az akadémiát, amelynek megalapítására én már oly régóta törekszem." 1513-ban a nyomdász meleg köszönetet mondott pártfogónőjének, dicsőítette a hírhedt hölgy jóságát és kegyességét, éppoly lelkesen, mint bármelyik udvari humanista. De nagyon jól tudta, milyen nagy bizonytalanságot leplez az a félmondat: "ha az idők engedik". Ferrara csatlakozott a Cambrai-i Ligához, és 1509 telén megalázó vereséget mért a velenceiekre, de mikor a pápa a következő esztendőben szövetségeseket cserélt, Ferrara a francia ügy mellé állt, s csapdába esett, két oldalról szorongatta a vereségéből magához térő Velence bosszúja és a pápa becsvágya, aki a hercegséget csupán fennhatósága ellen lázadó, alávetett államnak tekintette, s pápai interdiktum alá helyezte.

Ez a kor nem nagy teret biztosított a békés művészeteknek. Mikor Aldus 1511-ben megírta új végrendeletét, intézkedett arról is, hogy fiát Giambattista Egnazio oktassa, de hozzátette: "Imádkozom Istenhez, adja meg nekem azt a kegyet, hogy ezt a feladatot én magam tudjam ellátni és még fel tudjam állítani az akadémiát, mert leghőbb vágyam, hogy ezt létrehozzam." Maga ez a fohász és körülményei is mutatják, hogy egyrészt milyen erős volt Aldus becsvágya, másrészt mily szívszorító volt a helyzet, amibe került.

Volt azonban egy lehetséges központ, a pápai udvar, amely jobb lehetőségeket kínált. Aldus itt folytatott tárgyalásait azonban nem tekinthetjük egységes folyamatnak, mivel legalább hat vagy hét évig elhúzódtak, két pápa uralkodásán keresztül, hol heves, hol fagyos légkörben. A fáradhatatlan Scipio Fortiguerra már 1507 áprilisában megpróbálta megnyerni ügyüknek néhány befolyásos bíboros segítségét, akik azóta pártfogolták, hogy 1504 őszén elhagyta Velencét. Aldus valószínűleg éppen ezeknek az előzetes római kapcsolatfelvételeknek a hasznosságát akarta megállapítani, amikor sietve Sienába utazott, hogy ott Erasmus-szal találkozzék, mert a holland tudós 1509-ben, nyár végén útban volt észak felé.

A figyelem azonban csakhamar Angelo Coloccira terelődött, aki ekkorra a Szent Penitenciária helytartója (procurator) lett, és egyre nagyobb befolyásra tett szert a római kulturális életben. Bár nem tudjuk, mennyire volt művelt, pártfogói hírnevét mindenesetre növelte azzal, hogy anyagi nehézségekkel küszködő irodalmárokat támogatott, vagy vállalta műveik kiadási költségeit. 1510 nyarán Fortiguerra arról számolt be Aldusnak, hogy "erősen bízik" Colocci támogatásában. A kapcsolatoknak ez a hálózata azonban rendkívül törékeny volt. Az előbbi levél és egy másik, amelyet maga Colocci írt a következő év májusában, azt bizonyítja, hogy ez az ígéretes patrónus sem volt több, mint egy újabb közvetítő, akin keresztül a pápai titkárnál, Sigismondo Continál sürgették az ügyet. Bár Colocci azt írta, hogy minden tőle telhetőt elkövet Aldus érdekében, amint az udvar újból összejön, és Rómába viszi az Új Akadémiát, de ugyanebben a levelében azt a tervét is megemlítette, hogy görög nyomdát alapít Rómában, s felhozta Zacharias Calliergész nevét is. Csak találgathatjuk, mekkora szerepet szánt Aldusnak ezekben a tervekben, melyeket a tél és a rákövetkező tavasz politikai eseményei meghiúsítottak.

Aldus nyomdájának felélesztése 1512 második felében kétségtelenül összefügg különböző reményeinek meghiúsulásával és azzal a zűrzavarral, amely a ravennai csata után uralkodott el Itáliában. Szeretném hangsúlyozni, hogy kereskedelmi szempontból a társaság igen sikeresen talpraállt. Aldus álmai az akadémiáról ugyanilyen gyorsan új erőre kaptak. Azzal, hogy Musurus a Szent Márk iskolába került, megint folytak görög studiumok, újra megindult a kéziratkiadással kapcsolatos filológiai tevékenység, és a kéziratok másolása, mindaz, ami Giorgio Valla halála után eltűnt az intézményből. De Musurus csak egyik kiemelkedő alakja volt annak a szellemi életnek, amely már majdnem olyan gazdag és változatos volt, mint az előző koré. A veronai Fra Giocondo, építész és régiségbúvár, aki azért jött vissza 1504-ben Franciaországból, hogy a Velencei Köztársaság hadmérnöke legyen, részletes kommentárokat hozott magával az ókori grammatikusok, a római mezőgazdasági írók, és Caesar szövegeihez, s így ezek megvitatása és kiadása lehetővé vált. Andrea Navagero, a padovai kör egyik fiatal költője most egy időre a hivatásos tudós filológus pályát választotta. Aldus-szal szoros együttműködésben dolgozott Cicero, Quintilianus, Lucretius, Vergilius és Ovidius szövegeken, kora egyik legtehetségesebb latin szövegkiadója vált belőle, és mint a velencei Marciana könyvtárosa nagy szerepet játszott a hosszú idő óta elhanyagolt kéziratok újrarendezésében. Egnazio közben közjegyző lett, s még Fra Urbano is dolgozott. Az értelmiség és a nyomda termékeny együttműködése, amely az 1502-es szellemi pezsgéshez is vezetett, újra éreztetni kezdte hatását. A körülmények természetesen nagyon megváltoztak, és Aldus sem hozta vissza a régi ex Academia kolofont, de a régi derülátásból újra felcsillan valami, mikor 1513 januárjában egy kötetet dedikál Navageronak, és annak a kívánságának ad hangot, hogy Pindarosz "a mi akadémiánkról jöjjön ki, a te neved alatt."

Mintegy két hónap múlva meghalt az a II. Gyula pápa, akinek politikai ambíciói nagyban hozzájárultak Aldus reményeinek meghiúsulásához, és aki Európát háborúba vitte. Fiatalabb és békésebb pápa követte őt, X. Leo. Aldus és számos irodalmár társa számára ez a ragyogó ábrándok pillanata volt. Az új egyházfő, Giovanni dei Medici nemcsak Lorenzo il Magnifico fia volt, Poliziano, Ficino és Fra Urbano tanítványa, hanem bátyjának, Pieronak 1494-es bukása után, száműzetése idején, sok barátot szerzett Velencében, köztudott volt, hogy igen kedvező a véleménye Vincenzo Queriniről, a patrícius aszkétáról és egykori költőről, és szinte azonnal kinevezte Pietro Bembot pápai titkárává. Augusztus elején Bembo azt az utasítást kapta, hogy lépjen kapcsolatba Musurusszal a római görög kollégium létrehozásának ügyében. Aldus Manutius valószínűleg úgy érezte, végre eljött az ő ideje. Egy hónap múlva megjelent Platon összes műveinek első kiadása, a pápának volt ajánlva, és ez volt az egyik legnagyobb műgonddal megírt ajánlás, ami valaha is kikerült Aldus nyomdájából. Musurus görög elégikus költeményét az ókori klasszikus civilizáció összeomlása óta eltelt időszak egyik legszebb irodalmi alkotásának tartják, Aldus latin levele pedig - Erasmust nem számítva - a humanista álláspont egyik legteljesebb megfogalmazása. Emlékeztette a pápát múltjára, és arra a jóindulatra, amelyet apja tanúsított Ficino iránt. Hangsúlyozta azokat a lehetőségeket, amelyeket a jövő tartogathat a kereszténység számára, ha békében él önmagával, a műveltség fontos szerepét e béke megteremtésében, és a keresztény kultúra elterjesztésében a megtérített hitetlenek és az újonnan felfedezett népek körében. Végül arra kérte a pápát, hogy adjon pénzt egy olyan akadémia felállításához, amely kialakítaná és elterjesztené az e cél eléréséhez szükséges műveltséget.

Homály fedi, hogy válaszolt-e a pápa - s ha igen, mit - erre az ékesszóló kérésre. A görög kollégiumot ugyanis megalakították. Helyileg Angelo Colocci házában rendezték be a Quirinalen, szervezője Janus Laszkarisz volt, első professzora pedig Musurus. Az intézet olyan oktatási célt tűzött maga elé, amelyet Aldus is bizonyára rokonszenvesnek tartott volna. Tíz, vagy ennél is több Görögországból elszármazott ifjú részesült oktatásban saját nyelvéből és latinból, hogy ők képezzék majd annak a tanári testületnek a magvát, akiktől a helyes görög kiejtést és nyelvhasználatot meg lehet tanulni. Ha nem az történt volna, hogy az egész ügyről Aldust többé soha nem tájékoztatta senki, azt is hihetnénk, hogy a kollégium Aldus álmait valósította meg, különösen mikor megtudjuk, hogy saját nyomdát is működtetett. A nyomdát azonban Aldus régi kollégája és versenytársa, Zacharias Calliergész vezette. Be kell vallanunk, hogy viszonylag keveset tudunk a görög kollégium alapításának körülményeiről. Calliergész első római kiadványa - a Pindarosz, 1514 augusztusában - több mint hat hónappal Aldus halála után jelent meg, s meglehet, hogy az, hogy Aldus láthatólag nem volt képes a pápát tervének megnyerni, csak a véletlen műve volt, és az időtényezővel függött össze. De még mielőtt Bembo írt volna Musurusnak, Paolo Bombasio már sejtette, hogy Aldust és az összes nem-görög származású tudóst kirekesztik majd az új kollégiumból. És ha csak a legcsekélyebb gesztust is tették volna a nyomdász irányában, az alatt a másfél év alatt, ami 1513 szeptembere után még Aldus életéből hátravolt, bizonyára maradt volna erre valamiféle utalás. Talán ha Aldus megérte volna, hogy a virágzó görög kollégiumot feloszlatta egy olyan pápa, akiből hiányzott elődjének humanista érdeklődése, megértette volna, hogy a pártfogók sem jelentenek nagyobb anyagi biztonságot, mint amit a kereskedelmi érzék kínál. És ha tudta volna azt is, hogy úgy egy év múlva Calliergész és Laszkarisz nagy példányszámú görög szövegkiadásai egy közönyös piacot fognak elárasztani, elismerte volna, hogy az ő változatos kiadói programjának is megvoltak a maga előnyei. De az a mélységes elkeseredés, amely az 1514 márciusában kiadott Ad Herennium-ból árad, lehet, hogy tudós álmaiban való végső csalódásából fakad.

Ezek az álmok - látszólag - mindig csak újabb csalódást okoztak Aldusnak, s nagyon kevés kézzelfogható eredménnyel jártak. A tudós filológusoknak a könyvnyomtatással való laza kapcsolatán és együttműködésén alapuló rendszer már jóval 1500 előtt kialakult, s nehéz elképzelni, milyen lényeges változást tudott volna ebbe hozni az akadémia 1502-es alapszabálya. Mindenesetre ez a dokumentum alig több rögtönzésnél, bármit valósított is meg, az hamar feledésbe merült, és már az alapszabály megszerkesztése előtt is készített Aldusnak ennél nagyobbszabású terveket is. De végül ezekből se lett semmi. Aldusnak X. Leohoz és Lucretia Borgiahoz írt folyamodványai, saját végrendelete és néhány, emléke előtt tisztelgő írás mind úgy beszélnek az Akadémiáról, mint egy fokozatosan elmosódó látomásról.

Egy ilyen álmot azonban szigorúan gyakorlati szempontból megítélni félrevezető dolog. Kívülről nézve, az 1502-es alapszabály mesterkéltnek, triviálisnak és egy árnyalatnyit komikusnak is tűnik. Ha azonban a dokumentum megfogalmazóinak lelkesedéséhez fűzött kommentárt látunk benne, akkor jelentősége messze túlmutat a puszta szövegen. Az "Akadémia" köré sok különböző nemzetiségű ember gyűlt össze, lehet, hogy illúzió volt, de mindenképpen egyfajta tűzoszlop, amely célt és irányt mutatott a tudományos törekvéseknek. Az Akadémia álomképében szimbolikusan egyesül, ami korábban két külön világ volt, - az üzlet és az irodalom világa - egy eszmény: a műveltség és a tudás elterjesztése érdekében.

 

Waller, A. R.
A könyvnyomtatás kezdetei Angliában és a korai nyomdatermékek

A könyvnyomtatás megjelenésével a könyvek, amelyek eddig drágák voltak és csak a kevesek vagyontárgyai, olcsóvá váltak, és széltében-hosszában elterjedtek. A változás fokozatos volt, mivel nem tudott azonnal kialakulni a korábbinál nagyobb kereslet a könyvek iránt, de mikor a könyvnyomtatást bevezették Angliában, Európában a nyomdászat már széles körben el volt terjedve, és közkézen forogtak a könyvek. Ha vizsgálat alá vesszük a különböző országok nyomdászainak termékeit, többé-kevésbé pontosan meg tudjuk határozni, milyenek voltak az olvasóközönség általános igényei. Különösen érvényes ez Anglia esetében, ahol egyáltalán nem nyomtattak könyveket kivitelre. A jelen fejezetben, tehát, azzal a szándékkal vizsgáljuk meg az angol ősnyomdászok termékeit, hogy megállapítsuk, milyen volt a kor általános irodalmi ízlése Angliában.

Nem sokkal 1450 után jelentek meg az új mesterség első termékei Mainzban. 1465-ben két német nyomdász, Sweynheym és Pannartz Olaszországba ment, felállította sajtóját Subiacoban, majd két évvel később Rómába költözött. Olaszországot hamarosan követte Svájc, és 1470-ben megkezdte működését az első francia nyomda Párizsban. Ezekben az esetekben az első nyomdászok mindig németek voltak. Németalföld északi része, amely állhatatosan magának követeli a nyomdászok szülőhelye címet, nem tud 1471-nél korábbi hiteles dátumot felmutatni, ekkor kezdte meg működését két helybeli nyomdász Utrecht-ben. Belgium és Ausztria-Magyarország következett 1473-ban, majd Spanyolország 1474-ben. Tehát nyolc olyan európai ország is van, amelyik megelőzte Angliát, és nem kevesebb mint 70 városban dolgoztak már nyomdászok, amikor Caxton megkezdte működését Westminsterben. Anglia a könyvek mennyisége és kiállítása tekintetében is csak szerény helyet foglal el, mert az összes a 15. század végéig Angliában kinyomtatott könyvek száma - minden fajtából, sőt még az egyes művek különféle kiadásait is ideértve - sem volt több 370-nél. Nem szabad viszont megfeledkezni arról, hogy az Angliában nyomtatott művek irodalmi értéke igen magas volt, mert - más országokkal ellentétben - a nyomdatermékek legnagyobb része anyanyelvű volt.

William Caxton, első nyomdászunk a kenti dombvidéken született 1421 és 1428 között, valószínűleg inkább az első, mint a második évszámhoz közelebbi időpontban. A dombvidék legnagyobb részén azoknak a flamand takácsoknak a leszármazottai éltek, akiket még III. Edward telepített ide, és ez éreztette hatását az errefelé beszélt angol nyelvre, melyet maga Caxton is úgy jellemzett, hogy "parasztos és durva". Caxton jó nevelést kapott, bár nem szólnak róla a források, hogy hol, és mikor úgy döntött, hogy szövetkereskedő lesz, 1438-ban, Robert Large-hoz, London egyik leggazdagabb és legjelentősebb kereskedőjéhez, a rőfösök céhének egyik vezetőjéhez szegődött el inasnak.

Caxton Large-nál maradt, egészen annak haláláig, 1441-ig, és bár még nem szabadult fel, mégis arra utalnak a jelek, hogy elhagyta Angliát és Németalföldre ment. A következő néhány évben keveset tudunk arról, hogy merre járt és mit csinált, de bizonyára jól boldogult az üzleti életben, mert 1463-ban már ő volt a "merchant adventurers" vezetője, 1469-ben lemondott erről a tisztségéről, hogy a burgundiai hercegné szolgálatába lépjen és mikor az állása engedte, szabadidejében irodalmi munkásságot folytatott. 1471-es kölni útja fontos esemény volt Caxton számára, mert itt látott életében először sajtót működni. Ha hihetünk segédének, majd utódának, Wynkyn de Worde-nek, és semmi okunk nincs, hogy kételkedjünk a szavában. Caxton még segédkezett is Bartholomaeus Anglicus De proprietatis rerum-ának egy kiadása nyomtatásánál, hogy részletesen megismerkedjen a szakma technikai fogásaival.

Egy vagy két évvel azután, hogy visszatért Brugge-be, elhatározta, hogy saját nyomdát állít fel, és egy Collard Mansion nevű miniátort választott segédjének. Mansion rendszeresen szerepel a brugge-i céhkönyvekben mint miniátor egészen 1473-ig, ami arra utal, hogy Caxton előkészületei a nyomda felállítására 1474-re tehetők. Mansiont elküldte, hogy szerezzen be betűket és minden mást, ami még szükséges, és a legvalószínűbbnek az látszik, hogy a leuwen-i Johannes Veldnertől vették a felszerelést. Miután beszerezte a sajtót és kétféle betűkészletet, melyek a közönséges kódexírás mintájára voltak metszve, Caxton nekikezdett a nyomtatásnak.

Az első angol nyelven nyomott könyv a Trója regénye volt (Recuyell of the Histories of Troy), ez 1475 körül jelent meg Brugge-ben. A francia eredetit 1464-ben állította össze Raoul le Fevre, [Jó] Fülöp, burgundiai herceg káplánja, és Caxton négy évvel később kezdte el angolra fordítani, de - amint maga meséli el nekünk a prológusban - mivel elbizonytalanította, hogy nem tökéletes a franciasága, hiszen soha nem járt Franciaországban, és hogy angolsága is csiszolatlan és parasztos, hamar félretette a munkát. Később Margit, burgundiai hercegné bátorítására mégis újrakezdte a fordítást, és 1471-re be is fejezte. Bár francia tudása valóban nem volt tökéletes, amit világosan mutat, hogy néhány helyen furcsán félreértette az eredeti szöveget, a burgundiai hercegné udvarában elfoglalt helyéhez azonban kétségtelenül elengedhetetlen volt az, hogy meglehetősen jól tudjon franciául. Ugyanez érvényes az angolságára is. Mivel jó nevelést kapott és az egyik legelőkelőbb londoni polgár mellett volt segéd, minden esélye megvolt ahhoz, hogy megtanulja a jó angol nyelvet, és megszabaduljon provincializmusától. Szinte az egész irodalmi munkássága fordításokból állt, de legtöbb kiadványához írt prológust vagy epilógust, ezeknek kellemes egyéni stílusuk van, és elárulják, hogy volt egy nagyon értékes tulajdonsága, a humorérzéke.

A Trója regénye nagyon népszerű lett a burgund udvarban, és sok előkelő személyiség sürgette Caxtont, hogy készítsen neki másolatot. Egy ilyen nagy könyv lemásolása fáradságos munka volt, így Caxton, akinek eszébe jutott a könyvnyomtatás, amelynek gyakorlati hasznáról Kölnben már korábban meggyőződött, elhatározta, hogy maga is nyomtatni kezd, és így könnyen és gyorsan tud patrónusainak elég példányt adni a művéből. Ennek megfelelően, 1475 táján megjelent az első nyomtatott kiadás, és rövidesen követte Caxton fordítása Jacobus de Cassolis Liber de ludo scacchorum (A sakkjáték könyve) című könyvéről, két, Jean Faron-tól és Jean de Vignay-től származó francia változat alapján. Caxton saját változatában, a Game and playe of the Chesse-ben mindkét francia fordítást felhasználta, hol az egyik változat alapján dolgozott, hol a másikén. Az utolsó könyv, amit Brugge-ben nyomott a Quatre dernieres choses volt.

1476-ban Caxton hazatért Angliába, és felállította nyomdáját Westminsterben, a Vörös Karóhoz címzett házban, a Westminster Apátság területén. Az érkezését követő két évben sok könyvet adott ki, de ebből kevés volt a saját műve. Egy Robert Copland nevű nyomdásztól tudjuk, aki Wynkyn de Worde-nél, Caxton egykori segédénél és későbbi utódánál dolgozott, sőt lehet, hogy még magánál Caxtonnál is, hogy a westminsteri nyomda első termékei kis füzetek voltak. Ez a leírás pontosan ráillik egy sor kis alakú füzetre, amelyek éppen ezidőtájt jelentek meg. Ezek a következők: Lydgate Üvegtemplom-a (Temple of Glass) [allegorikus vers], A ló, a birka és a liba (The Horse, the Sheep and the Goose) és A parasztember és a madár (The Churl and the Bird) című verseinek [ezópuszi mesék utánzatai], két kiadása, Burgh Cato-jának két kiadása, Chaucer Anelida és Arcites-e [klasszikus témájú elbeszélő vers], a Sárgaréz Templom (The Temple of Brass), az Udvariasság könyve (Book of Courtesy) és a Stans puer ad mensam. Caxton ízlésének ismeretében úgy gondoljuk, hogy éppen ilyen könyveket szeretett kiadni. Az első két nagy könyv, amelyet Angliában nyomtatott ki a Jázon története (The History of Jason) és a Canterbury mesék. A Jázon történetét Caxton fordította angolra Raoul le Fevre francia változata alapján, azonnal nekifogott, amint befejezte a Trója regényét és a Sakkjátékot.

1477. november 18-án készült el a Dictes and Sayings of the Philosophers (A filozófusok bölcs mondásai), az első olyan Angliában megjelentetett könyve, amelyen már van évszám. A fordítója, Anthony W[o]odville, Rivers grófja, mikor zarándokútra ment a compostellai Szent Jakab szentélyhez 1473-ban, kölcsönkapta a híres Lewis de Bretaylles lovagtól Guillaume de Tignoville Les dits moraulx des philosophes (A filozófusok erkölcsös mondásai) című kéziratát. A grófnak annyira megtetszett, hogy kölcsönkérte a kötetet, és Angliába hazatérve elkezdte angolra fordítani. Mikor készen lett, odaadta Caxtonnak, hogy "nézze át". Caxton a francia kiadás alapján revideálta a könyvet, és hozzátett egy mulatságos epilógust, melyben felhívta a figyelmet, hogy a gróf, valamilyen okból, kihagyta a nőkre vonatkozó megjegyzéseket, s ezért ezt ő maga [Caxton] pótolta.

A következő év februárjában Caxton kinyomtatta Rivers gróf egy másik fordítását is, Christine de Pisan Erkölcsös mondásait (The Moral Proverbs of Christine de Pisan), egy kis négy lapos füzetet. A végén rövid verses epilógus található, maga Caxton írta, néhány adatot közöl benne a szerzőnőről, a fordítóról és a nyomtatásról. Rivers grófnak még egy fordítása jelent meg 1479-ben, Corydale, or the Four last things (Corydale, avagy a négy legújabb dolog) címen. Ezt Jean Mielot, Jó Fülöp titkára 1453-ban írt De quattuor novissimis című műve francia változatából, a Quatre dernieres choses-ból fordította.

Az Angol Krónika (The Chronicles of England) két kiadását 1480-ban és 1482-ben nyomták. Ez a The Chronicle of Brute címen ismert történet, maga Caxton szerkesztette, sőt ki is bővítette. Higden Polychronicon-ját is kiadta 1482-ben, Caxton revideálta Trevisa 1387-es angol változatát, és folytatást is írt hozzá, egészen 1460-ig követte az eseményeket, ez a folytatás Caxton egyedüli jelentősebb eredeti műve.

1481-ben három saját fordítását is kinyomta Caxton, A világ tükörét (The Mirror of the World), a Reynard a rókát (Reynard the Fox) és a Godefroi de Bouillon történetét (The History of Godfrey of Bologne). Az első mű eredetét homály fedi, de az angol fordítás egy bizonyos "Gossuin Mester" francia prózai változata alapján készült, ez pedig egy 1245-ből való francia verses változaton alapult, amelyet a latin eredetiből fordítottak. A Reynard a róka fordítása valószínűleg a holland változaton alapult, ezt Gerard Leeu nyomtatta Goudában, 1479-ben.

1483 körül jelent meg A lélek zarándokútja (The Pilgrimage of the Soul), Lydgate Mi Asszonyunk élete (Life of Our Lady) és a Canterbury mesék új kiadása. Az az előszó, amelyet Caxton a Canterbury mesékhez írt rendkívül érdekes, és mutatja, hogy milyen nagyra becsülte Chaucert és műveit. Megemlíti, hogy körülbelül hat évvel korábban egyszer már kinyomtatta a Canterbury mesék egy kiadását, és nagy sikere volt. Az egyik vevő azonban felhívta a figyelmét, hogy a szöveg már sok helyen rontott, és hogy vannak benne részek, amelyek nem eredetiek, míg néhány eredeti rész kimaradt belőle. És hozzátette, hogy az édesapjának van egy nagyon pontos szövegű kézirata, amit nagyon nagyra becsül, és felajánlotta, hogy kölcsönadja Caxtonnak ezt a kéziratot, ha új kiadást nyomtat belőle. Caxton elfogadta az ajánlatot, és kihozta az új kiadást, amely - a korábbival ellentétben - egy egész sorozat, a szereplőket ábrázoló fametszetet is tartalmazott. Körülbelül ezidőtájt jelent meg Chaucer Troilus és Cressidája és A hírnév háza (House of Fame) című műve [mindkettő a Trója regény témakörébe tartozik], és 1483 szeptemberében Gower Confessio Amantis-a.

Az Arany Legenda, Caxton legjelentősebb fordítása 1483-ra készült el, ha talán nem is nyomták ki 1483-ban. Második prológusában a nyomdász elmondja nekünk, hogy miután belekezdett a fordításba, a feladat nagysága és az előreláthatólag igen magas nyomdaköltség "már szinte rávette volna, hogy lemondjon arról, hogy valaha is véghez vigye vállalkozását", ha Arundel grófja nem ajánlotta volna fel neki, hogy a patrónusa lesz. Az ő segítségével a könyvet végre befejezte. A könyv összeállításánál Caxton három változatot használt fel, egy franciát, egy latint és egy angolt. A francia eredeti teljes bizonyossággal azonosítható egy hely és idő feltüntetése nélkül készült ősnyomtatvány kiadással, mert Caxtont az előforduló nyomdahibák számtalan csapdába csalták, például Szent István életében az "özvegyasszonyok", (femmes veuves) kifejezést saine venue-nek nyomták (egészséges érkezés), ezt a fordító szó szerint lefordítva "hole comin"-ot csinált belőle, annak ellenére, hogy nincs a szövegben semmi értelme.

1484-ben még négy könyvet nyomott ki saját fordításában Caxton, a Caton-t, A Torony Lovagjának könyvé-t (The Book of the Knight of the Tower), Ezópusz Meséit és a Lovagrendet (Order of Chivalry). A Torony Lovagjának könyve Geoffroi de la Tour Landry művének fordítása, az író 1371-ben, leányainak okulására a Bibliából, a Gesta Romanorum-ból és különféle országok krónikáiból állította össze ezt a művet. A következő év három mű megjelenésének volt tanúja, a Nagy Károly élete (The Life of Charles the Great), a Párizs és Vienne históriája (The History of Paris and Vienne) és a legfontosabb, Sir Thomas Malory Morte d'Artur-ja (Arthur halála) jött ki ekkor. A Nagy Károly életét egy ismeretlen szerző Henry Bolomyer, Lausanne kanonokja kérésére készült francia összeállításából fordították; a Párizs és Vienne-et pedig a marseilles-i Pierre de la Seppade 15. század eleji francia változata alapján. Ma már mindkét könyvet csak egy-egy fennmaradt példány alapján ismerjük.

A Morte d'Arthur összeállítása 1469-re készült el, de az összeállítóról alig tudunk többet, mint a nevét. Általában a Warwick grófságbeli Newbold Revell-be való Sir Thomas Malorynak tartják, aki 1471-ben halt meg. De a mű egyetlen kéziratát sem ismerjük, és bár Caxton kétségtelenül javított rajta, nem állapítható meg, hogy mennyit. Ennek a könyvnek a prológusa a nyomdász legjobb és legérdekesebb írása, és Malory regényének a mai napig is egyik legjobb kritikája. A könyv népszerűségét nyilvánvalóan bizonyítani tudjuk a következőkkel. Caxton kiadásából ma két példányt ismerünk, ebből az egyik nem teljes. A második kiadásból, amelyet Wynkyn de Worde nyomott ki 1498-ban csak egy példány maradt fenn, és ez is hiányos, míg a harmadik kiadásnak, amelyet szintén De Worde nyomott ugyancsak egy, nem teljes példányát ismerjük. Ezeknek a tényeknek az alapján elképzelhető, hogy közben is jelentek meg még kiadások, csak semmi nem maradt fenn belőlük.

Bár Caxton állandóan szorgalmasan fordított és nyomtatta fordításait, nem hanyagolta el a másfajta könyveket sem, ha volt rá kereslet. Az, hogy a nyomdája az apátság szomszédságában volt, óhatatlanul a misekönyvek felé fordította a figyelmét, és valóban igen sokat nyomtatott ezekből. Az egyik első kiadványa a Sarum Ordinale volt, ezt kis röplapok segítségével hirdette, amelyeket feltűnő helyekre tűzött ki. Hórás könyvekből legalább négy kiadást készített. Emellett kinyomtatta a Psalter, Directorium Sacerdotium-ot is, és néhány, a breviáriumhoz mellékelendő speciális misét. Úgy tűnik, viszont, hogy nagyobb misekönyvekkel nem próbálkozott. Ezek mindig nagyon díszes kiállításúak voltak, az ő saját betűi és anyaga pedig csak köznapi munkákhoz illettek, és nem feleltek meg a feladatnak. 1487-ben, mikor a Sarum Missal (Salisbury Misekönyv) kiadását kérték tőle, Caxton egy párizsi nyomdásznak, Guillaume Maynial-nek adta ki bérbe a munkát, de rátette saját nyomdászjegyét is.

A Királyi könyv (The Royal Book) és a Jó Modor Könyve (The Book of Good Manners) volt Caxton két következő fordítása, amit kinyomott. Az első a La Somme des Vices et des Vertus (A bűnök és erények summája) című műből készült, a második Jacques Legrand Le livre des bonnes meurs-je (A Jó modor könyve) alapján. Az 1487-ben megjelentetett Jó Modor Könyve igen népszerű volt, legalább négyszer nyomták újra a század végéig.

A The Fayttes of Arms (Fegyvertények), Caxton következő nyomtatásban megjelenő fordítása 1489-ben jött ki. VII. Henrik kifejezett kérésére fogott bele, a király maga adta neki kölcsön azt a kéziratot, amely most a British Museum-ban található, és amelyről a fordítás készült. A szerzőjének általában Christine de Pisan-t tartják.

Ekkortájt hagyta el a nyomdát két igen népszerű regény is, az Aymon négy fiának históriája (The History of the Four Sons of Aymon) és a Blanchardyn és Eglantine históriája (The History of Blanchardyn and Eglantine). Az elsőt, amelynek a kéziratai jól ismertek, már korán, 1480-ban kinyomtatták franciául, Lyon-ban, és Caxton kétségtelenül ebből a kiadásból készítette a fordítását. A másodikat Margit, Somerset hercegnője kérésére fordította le egy francia kéziratos változatból, amelyet a hercegnő évekkel korábban magától Caxtontól vásárolt. Ebben a fordításban Caxton sokkal jobban ragaszkodott az eredetihez, mint fordításaiban általában, igyekezett szóról szóra, a lehető legpontosabban visszaadni az egészet.

Az Eneydos, amelynek 1490-ben készült el a fordítása, és körülbelül ekkortájt is nyomtatták ki, egyáltalán nem az Aeneis fordítása, hanem egy erre a témára írt regényé. Caxton fordítása a francia változat alapján készült, valószínűleg arról a szövegről, amelyet Le livre des Eneydes címen 1483-ban, Lyon-ban nyomtatott ki Guillaume le Roy. A nyomdász előszava igen érdekes írás, mert Caxton hosszasan kifejti véleményét és nézeteit az angol nyelvről, változásáról és dialektusairól. Felhívja a figyelmet arra, hogy milyen gyorsan változik a nyelv. "És az a nyelv, amit most beszélünk kétségtelenül messze eltér attól, amit a születésem idején használtak és beszéltek". A nyelvjárások különbözőségét szemlélteti a londoni kereskedő történetével, aki tojást (eggs) kért egy "forlandi" (a kenti dombok elővidékén élő) asszonytól, és azt a választ kapta, hogy az asszony nem beszél franciául, de megértette, mikor "eyren"-t (szász szó, a német Eier-hez áll közel) mondott. Caxton a különböző beszédstílusokat összehasonlítja, és úgy fejezi be, ahogy várható volt: "És így a köznapi, a paraszti és a furcsa [szavak] között itt állok és zavarban vagyok, de a véleményem mégis az, hogy a naponta használt és gyakori szavakat mégis csak könnyebben kellene megérteni, mint az ősrégi angol-szász nyelvet". Azért, hogy stílusát a lehető legszabatosabbá tegye, Caxton John Skeltonnal [a kor talán leghíresebb írója] nézette át a könyvet a kinyomtatás előtt.

Egy Caxton fordításról még meg kell emlékeznünk, Ovidius Metamorphoses-éről (Átváltozások). Erről a műről beszél, néhány mással együtt, az Arany Legenda bevezetésében, és mivel az összes többi említett mű megjelent már akkorra nyomtatásban, feltételezhetjük, hogy az Ovidiust is kinyomták ekkorra. Ebből egyetlen nyomtatott példány sem maradt, de Pepys könyvtárában ma is megvan az utolsó hat könyv kézirata, a következő kolofonnal: "Lefordítottam és befejeztem én, William Caxton Westminsterben, Urunk 1480. esztendejében, április 22. napján, Negyedik Edward királyunk uralkodásának 20. évében". Caxton ezt is, akárcsak a többi könyvét, franciából fordította.

1491-ben halt meg, ekkorra még éppen befejezte Szent Jeromos Az egyházatyák élete (Lives of the Fathers) című művének fordítását, amelyet utóda nyomtatott ki 1495-ben.

Caxton kiadványait több okból is lehetetlen teljesen a közízlés képviselőinek elfogadni. Az ő helyzete alapvetően különbözött egy közönséges nyomdászétól vagy kiadóétól. Élete nagyobb részét külföldön töltötte, a gyapjúkereskedelemmel kapcsolatos üzleti pályán, magas pozíciót szerzett magának, és kétségtelenül nagyon gazdag ember volt. Mikor Angliában letelepedett mint nyomdász [55 éves volt], megengedhette már magának, hogy saját ízlésére támaszkodjon a kiadott anyaggal kapcsolatban, és az ízlése egész világosan az angol költészet és a lovagregény felé vonzotta. Az olvasóközönség ekkor még nem volt nagy, és Caxton inkább irányította, mint követte a közízlést. Nyomtatványainak egy harmada saját fordítása volt, és gondos filológiai szerkesztőmunkát végzett mindenen, amit csak kinyomtatott. Viszont azt sem gondolhatjuk, hogy nem törődött azzal, mire van közönségigény. Nyomtatott misekönyveket a papságnak, tankönyveket és statutumokat, de őt magát ez nem érdekelte. Különösen Chaucert csodálta. Mint láttuk, nem kímélte a fáradságot, mikor a műveit nyomtatta, és számos prológusban és epilógusban adott kifejezést az iránta érzett csodálatának. Sőt, még ennél is többet tett, mert - mint a Boethius-hoz írt epilógusából megtudjuk, - emléktáblát állíttatott a költőnek a Westminster Apátságban.

Nem sokkal azután, hogy Caxton nyomdája működni kezdett Westminsterben, más nyomdákat is felállítottak Angliában, 1478-ban Oxfordban és 1479 körül St. Albans-ben [London közvetlen közelében]. Természetesen Oxfordban elsősorban tudományos könyveket jelentettek meg, és az összes, a 15. században és a 16. század elején itt nyomtatott könyv közül csak egy volt angol nyelvű. Ez John Mirk Liber Festivalis-ának egy 1486-87 márciusában megjelentetett kiadása volt. Ez a könyv nem egyszerűen Caxton 1483-as kiadásának utánnyomása, hanem sokban különbözik tőle, és amikor Caxton 1491 körül a könyv második kiadását nyomtatta, inkább az oxfordi kiadást vette át, mint a sajátját.

A St. Albans-i nyomda, akárcsak az oxfordi szintén elsősorban tudományos művekkel foglalkozott. A megjelentetett nyolc könyvből az első hat latinul volt, de a két utolsó angolul. Az első, az Angol krónika (The Chronicle of England) nagyjából Caxton korábbi kiadásaira épül, de vannak benne beszúrások a pápákra és egyéb egyházi ügyekre vonatkozóan. Összeállítója és nyomdásza, amint egy későbbi kiadásból megtudjuk, egy "egykori St. Albans-i iskolamester" volt, de a nevét nem ismerjük.

A nyomda utolsó könyve a The Book of St. Albans (St. Albans-i könyv) néven vált ismertté. Három értekezés van benne, az első a sólymászásról, a második a vadászatról és az utolsó a címerekről vagy heraldikáról szól. Sokat írtak már arról, ki lehetett ennek a könyvnek a szerzője, valószínű, hogy nem egy személy. A vadászatról szóló rész, amelyik versben van, ezekkel a szavakkal végződik "Explicit Julyans Barnes úrasszony a vadászatról szóló könyvében", és erről általában azt gondolják, hogy egy némileg mitikus Juliana Berners-re utal, aki a hagyomány szerint a St. Albans melletti Sopwell apácakolostor főnökasszonya volt. A heraldikai értekezésről világosan kiderül, hogy St. Albans-ben [kolostor] fordították és állították össze, és nagyobb része valószínűleg egy hasonló tárgyú műből származik, amelyet 1441-ben írt Nicholas Upton, és Humphrey-nak, Gloucester hercegének [IV. Henrik fia, St. Albans-ben van eltemetve] ajánlotta. Bármi volt is Juliana Berners úrhölgy szerepe a Book of St. Albans összeállításában, az kétségtelen, hogy nem eredeti mű, a sólymászásról és vadászatról szóló könyvek nagyobb része a Venerie de Twety című, 14. század elején írt könyvből van átvéve. A halászatról szóló mű, amit hozzátettek a könyv következő kiadásaihoz, a szövegéből ítélve, eredetileg is angolul íródott, nem fordítás.

Az első londoni nyomdát 1480-ban indította John Lettou, William Wilcock, gazdag szövetkereskedő pártfogásával, de mindössze két latin könyvet adott ki, Antonius Andreae kommentárjait Arisztotelész Metafizikájához és Thomas Wallensis Zsoltármagyarázatait. Mikor Lettou később William de Machliniával társult, semmi mást nem csináltak, csak jogi könyveket, és csak 1483-ban, mikor Machlinia már egyedül dolgozott, nyomtak először angol nyelvű könyveket Londonban [Westminstert nem számítja még Londonnak]. Az egyik legelső angol nyomtatvány a Szent Miklós kinyilatkoztatása egy eveshami szerzetesnek (Revelation of St. Nicholas to a monk of Evesham) volt. 1196-ban írták, de a szerzőjét nem ismerjük. Rövidített formában megtalálható Roger of Wendover Flores Historiarum-jában az 1196-os év alá beosztva. Furcsa vallásos allegória, a lélek zarándokútjáról szól a haláltól a purgatóriumon és paradicsomon át az égbe. A szerzetes, akit Szent Miklós vezet, végigjárja a purgatóriumot, ahol különféle rendű-rangú személyekkel találkozik és beszélget, akik elmesélik neki történetüket és szenvedéseiket. A purgatóriumból lassan halad előre a paradicsom felé, és végül elérkezik az ég kapujába, amikor is felébred.

Machlinia nyomdája később kevés angol könyvet adott ki. Ezek között szerepelt az Angol Krónika (The Chronicles of England) újranyomása és az Értekezés a pestisről (Treatise on the Pestilence) három kiadása, ez Benedictus Canutus, a svédországi Westeraes püspöke Regimen contra pestilentiam című művének fordítása. Ezeknek a könyveknek a nyomtatását 1485 körülre tehetjük, mert ebben az évben súlyos pestis volt Londonban. Machlinia egy másik érdekes könyvet is kiadott, a címe Speculum Christiani (A keresztény ember tüköre). Furcsa vegyes teológiai gyűjtemény, latin nyelven, de időnként angol nyelvű vallásos verseket találunk benne a latin szövegbe beszúrva. Egy bizonyos John Wattont tartanak a könyv szerzőjének, de a könyv, az angol versek nélkül, külföldön is megjelent. A versek, bár Warton szerint gyengék, időnként egészen jók, és a Szűz Mária himnusz, amelyet Herbert Typographical Antiquities (Tipográfiai régiségek) című antológiájában újranyomtak, egyszerű, bájos kis mű, egy előző kor írásainak stílusában. A könyv második része főleg a Mi Atyánk (az ima) magyarázatát tartalmazza, míg a harmadik rész Szent Izidor műveiből ad válogatást.

Caxton halála után az angol könyvnyomtatás jellege megváltozott. Mind az utóda, Wynkyn de Worde, mind Richard Pynson, az egyetlen nyomdász, aki rajta kívül még működött Angliában ebben az időben, iparos mesterek voltak, gyakorlati emberek, akik a nyomdászatból éltek, és ezért követniük kellett a közízlést, nem irányítani. De Worde-ból láthatólag különösen hiányzott minden kezdeményezőkészség, legtöbb korai munkája utánnyomás, és egy vagy két évig a nyomdája alig dolgozott. Egy külföldi nyomdász, az antwerpeni Gerard Leeu kihasználta ezt a holt időszakot, és négy könyvet nyomott az angol piac számára. Ebből három utánnyomás volt Caxton könyveiből, a Jázon története, a Párizs és Vienne története, és az Angol Krónikák, de a negyediket nem ismerjük semmilyen más angol változatban. Ez a Salamon és Markalf históriája (Dialogue or communing between the wise king Solomon and Marcolphus), egy széles körben elterjedt és népszerű történet, amelynek sok nyelven ismerjük a változatait. Az angol változat hollandból van fordítva, de semmilyen adatunk nincs, amelyből a fordító személyére tudnánk következtetni. A történet arról szól, milyen különféle kérdéseket tett fel Salamon, amelyre Markalf paraszti esze megadta a választ, és hogy milyen cselekkel és csűrés-csavarással menekült meg a büntetéstől, amit a király neki szánt. Mivel Leeu másik három könyve Caxton kiadványainak újranyomása, lehetséges, hogy ennek a negyediknek is volt korábban angol nyomtatott változata, de ha volt is, mára nem maradt nyoma.

1503 körül egy másik antwerpeni nyomdász, Adraien van Berghen nyomtatott egy könyvet angliai terjesztésre, amely az Arnold Krónikája (Arnold's Chronicle) nevet kapta. Richard Anrold, az összeállító kereskedő volt, aki Németalfölddel kereskedett, és a műve összefüggés nélküli tények vegyes gyűjteménye Londonról, oklevelek másolata, levélminták kereskedelmi levelezéshez, polgármesterek és királyi közigazgatási főtisztviselők (bailiff) névjegyzékei, londoni templomok jegyzéke, furcsa ételreceptek, igazából egy régiségbúvár hajlamú ember gyakorlati feljegyzéseket tartalmazó könyve. Hírességét főleg annak köszönheti, hogy az antwerpeni vámtételek jegyzéke és az angol és flamand ércpénzek közötti különbségek közé beszúrva, megtalálható benne a Dióbarna leányzó (The Nut Brown Maid) híres balladája. A Krónikának megjelent egy második kiadása is, ebben a listákat egészen 1520-ig folytatták és kiegészítették.

Mikor William de Machlinia abbahagyta a nyomtatást, valószínűleg 1488-ban, a helyét Richard Pynson vette át, aki normandiai volt, és a párizsi egyetemen tanult. Az elsődleges célja az volt, hogy jogi könyveket nyomtasson, és itt a francia nyelvtudása nagy hasznára volt, de adott ki közérdeklődésre számot tartó műveket is. 1492 novembere előtt - ekkor jelent meg az első olyan könyve, amelyen volt évszám - kinyomott már egy latin nyelvtant, a Canterbury mesék egy kiadását és a Guy szellemé-nek (The Goste of Guy) egy változatát.

A Canterbury mesék Caxton második kiadásának pontos másolata, és valószínűleg még Caxton halála, 1491 előtt jelent meg. A rövid zavaros és kacskaringós nyelvezetű előszó mutatja, hogy Pynson még nem tanult meg jól angolul, és ritkán használja helyesen az angol nyelvet.

A Guy szelleme valószínűleg igen érdekes könyv lehetett, de sajnos nem maradt belőle más, csak egy levél két kis töredéke, összesen 12 sor. A vers kézirataival összevetve világossá válik, hogy a nyomtatott változatot nagyon lerövidítették, és kb. úgy viszonylik hozzájuk, mint az olyan széphistóriák nyomtatott kiadásai mint a Sir Beves of Hamtoun vagy a Guy of Warwick aránylanak a korábbi kézirataikhoz. A Guy szelleme kéziratai, mind a prózában, mind a versben írottak, valószínűleg egy észak-angol prózában íródott eredeti alapján készültek. A verses változatot Schleich a 14. század második negyedére helyezi. A Pynson-féle töredék teljesen független minden ismert angol változattól, és értékes bizonyítéka annak, milyen sokáig tartott a téma iránti érdeklődés. A 15. század vége felé Kölnben nyomtattak egy rövid latin változatot, talán ez kapcsolódik szorosabban Pynson változatához. 1493-ban Pynson kiadta a Dives and Pauper (A gazdag ember és a koldus) első kiadását, melynek szerzője Henry Parker volt, egy karmelita szerzetes Doncasterből, aki 1470-ben halt meg. A mű, amely a Tíz Parancsolat magyarázata, felhívja a gazdagok figyelmét a szegényekkel szembeni kötelességeikre, és a szent szegénységről szóló értekezéssel kezdődik.

A következő évben Pynson kiadta Lydgate Boccaccioból fordított Tragikus történetek híres előkelőségekről (Falls of Princes) című művének illusztrált kiadását, és 1945-ben Terentius Hecyra-ját; ez egy 1495 és 1497 között kihozott Terentius színdarab-sorozat első kötete volt. Valószínű, hogy ezek a színdarabok William Horman számára készültek, az Etonba járó középiskolások használatára, körülbelül ebben az időben jelentek megy más olyan könyvek is, például a Nyelv és a has párbeszéde (Dialogus lingae et ventris) és egy, vagy két latin nyelvtan, amelyeken Horman monogramja látható.

Pynson láthatólag nem nagyon vállalkozott arra, hogy angol nyelvű könyveket jelentessen meg, és a már felsoroltak mellett csak hat olyan angol könyvet adott ki a 15. században, amelyek nem utánnyomások voltak. De az ő érdeme volt Mandeville Utazásainak (Travels) megjelentetése és még egy másik műé is, a Guy, Warwick grófjának históriájáé (The History of Guy Earl of Warwick). A másik négy könyv csak néhány lapos kis kiadvány, versek. A legkorábbinak, a Szent Margit életé-nek (The Life of St. Margaret) ma már csak egy töredékét ismerjük. A következő Jasper Tudor, Bedford grófjának sírfelirata (The Epitaph of Jasper Tudor, Duke of Bedford). A költemény utolsó sora "Quod Smerte maister de ses ouzeaus", de általában Skelton-nak tulajdonítják. A herceg 1495-ben halt meg, és a könyvet rögtön a halála után nyomták ki. A walsingham-i kápolna alapítása (The Foundation of the Chapel of Walsingham) versben számol be arról a csodáról, ami 1061-ben a szentély megépítéséhez vezetett, és valószínűleg azért rendelték meg, hogy a kápolnához utazó zarándokoknak árulják. Az utolsó füzet a Szent Petronilla élete (The Life of St Petronylla).

A 16. században alig látunk haladást. 1503-ban Pynson kiadta az Imitatio Christi (Krisztus követése, Kempis Tamás műve) fordítását, William Atkyn munkáját, és ehhez hozzátett még egy állítólagos negyedik könyvet is, amelyet Margit, Richmond és Derby grófnője fordított franciából. Semmi érdemleges nem jelent meg ezután egészen 1509-ig, ekkor hozta ki Barclay angolítását, a Bolondok hajóját [Sebastian Brandt műve, a Narrenschiff]. Barclay láthatólag Pynson egyik kedvenc szerzője volt, sok művét jelentette meg. 1511-ben jelent meg Sir Richard Guilford zarándokútja (The pilgrimage of Sir Richard Guilforde), egy rendkívül érdekes beszámoló egy szentföldi utazásról, Sir Richard káplánjának munkája. A könyv jó része korábbi útikalauzokból van összeállítva össze, de találhatunk benne sok festői leírást, különösen amelyik arról számol be, hogyan halt meg Sir Richard, és hogyan temették el Jeruzsálemben.

1516-ban nyomták ki Fabyan Krónikáit (Chronicles), egy modern krónikasorozat első darabját. A művet Robert Fabyan, London főbírája állította össze, aki 1512-ben halt meg. Korábbi angol történetírók műveiből szerkesztette, egészen Brutustól kezdve, de a korai része nagyon felületes. Egyedül a későbbi részek értékesek, ahol olyan dolgokról beszél, amelyeket maga is látott, és sok, Londonra vonatkozó dologról nagyon részletesen beszámol.

Ugyanebben az évben jelent meg egy Új angol legendárium (Kalendar of the new legends of England), mely a brit szentek életéről szól.

Röviddel ezután már Pynson idejét, aki a király [VIII. Henrik] nyomdásza lett, főleg a hivatalos kiadványok és a politikára vonatkozó könyvek nyomtatása foglalta le, és ebből az időszakból kevés az angol nyelvű könyve. 1523 és 1525 között fejezte be egyik legfontosabb kiadványának nyomtatását, Froissart Króniká-ját, John Bourchier, Lord Berners fordításában. Ez a mű bibliográfiai szempontból rendkívül érdekes, mivel az első kiadásnak számos változata van. Kiadása új történetírói stílust vezetett be, de láthatólag nem volt nagy sikere, és csak egyszer nyomták újra egészen a 19. századig. Berners a lovagregények iránti szeretetből lefordított még három könyvet franciából, illetve spanyolból is, az Huon de Bordeaux-t, a Szerelem kastélyát (The Castle of Love) és A bretagne-i Arthur történetét (The History of Arthur of Little Britain). Pynson későbbi tevékenysége főleg latin könyvek és jogi traktátusok nyomtatására korlátozódott, angol nyelvű könyveket ritkán találunk nyomtatványai között, és ezek is rendszerint csak utánnyomások. Igazából egész pályafutása alatt még tizedannyi angol könyvet sem adott ki, mint De Worde. Pynson a komoly irodalmat szerette, és ő volt azoknak a tudós íróknak a kedvenc kiadója, akik hajlandóak voltak Angliában kiadatni műveiket. Nagyon gátolta azonban munkájában a hiányos betűkészlete. Volt egy szép latin betűkészlete, de alig voltak görög betűi, így a tudósok inkább külföldre küldték munkáikat, olyan nyomdászokhoz, mint Froschover vagy Frobenius, akiknek nemcsak elég sokféle betűkészletük és jó korrektoraik voltak, hanem még előnyös helyen is laktak ahhoz, hogy reklámot csináljanak a könyveknek a különböző helybeli könyvvásárokon, amelyek ekkor a könyvterjesztés elismert központjai voltak. Ha az üzleti sikert közönségsikernek is vehetjük, akkor Pynson-nak, tudományos könyveivel és a királyi nyomdászi hivatalából származó hivatalos jövedelmével semmi esélye sem volt Wynkyn de Worde-del, lovagregényeivel és verses füzeteivel szemben, mert, amint a királyi segélylisták elárulják, De Worde sokkal gazdagabb volt nála.

Wynkyn de Worde, aki átvette Caxton nyomdáját és felszerelését, nagyon keveset adott ki az első néhány évben, inkább megelégedett néhány utánnyomással. 1495-ben megjelentette Szent Jeromos Vitae Sanctorum Patrum-át (Az egyházatyák élete) angol fordításban. Ezt Caxton csinálta, és - mint De Worde írja a kolofonban - élete utolsó napján fejezte be. Az 1486-os lyoni kiadás alapján készült, de mint várható volt, nem lett népszerű, és többé nem is nyomták ki.

Ekkoriban adta ki De Worde Bartholomaeus Anglicus De proprietatis rerum című művét, John Trevisa fordításában. A nyomdász, vagy olyan valaki, akit ő irányított, egy epilógust csatolt a műhöz, és ebben néhány érdekes részletet találhatunk Caxton nyomdászi pályafutásának kezdetéről, és azt is megtudjuk, hogy ez a könyv az első, amelyet hazai, Angliában készült papírra nyomtak. Az 1496-os év tanúja volt a Dives and Pauper (A gazdag ember és a koldus) és a Book of St. Albans (St. Albans-i könyv) új kiadásának, az utóbbit harmadik résszel bővítették ki, mely most már egy horgászásra vonatkozó értekezést (Fishing with an angle) is tartalmazott, ez láthatólag gyakorlott halász munkája, és sokkal modernebb érzésvilágú, mint sok később megjelent hasonló tárgyú könyv, és stílusában is erősen eltér a könyv többi részétől. Chaucer Canterbury mesék-jének negyedik, 1498-ban készült kiadása ismét világosan bizonyítja, milyen gondatlan nyomdász volt De Worde, és hogy egyáltalán nem végzett filológiai szerkesztő munkát a kiadványaiban. A barát meséjének nagy része kimaradt, és bár a nyomdász, mikor ezt felfedezte, beszúrt utólag egy levélnyi nyomtatott szöveget, még így is sok hiányzik az eredeti szövegből. De bár nem volt jó nyomdász, De Worde mégsem tétlenkedett, a 15. század végéig legalább 110 könyvet jelentetett meg. Ebből nagyon sok volt utánnyomás, és számos irodalmilag érdektelen kiadványt is találhatunk közte, például nyelvtanokat, misekönyveket és jogi könyveket, de a fennmaradó könyvek között néhány olyan is akad, amelyik különösen fontos. A Contemplacyon of sinners (Elmélkedés a bűnösökről), egy szerzetes, William Touris műve és Mandeville Utazásainak illusztrált kiadása 1499-ben jelent meg. Az év nélkül kiadott könyvek között sok regényt találhatunk, például a Beves of Hamtoun-t, a Guy of Warwick-ot és a Robin Hood-ot, de John Alcock, ely-i püspök műveit is, és néhány furcsa vallásos művet, például A halál hitelveiről (The Doctrinal of death), Szűz Mária csodatételeiről (The Miracles of Our Lady), A vigasztalásról (The Rote or mirror of Consolation), A szenvedés előnyeiről (The Twelve profits of tribulation). Találunk Skelton-tól is egy művet, a Sovány udvari koszt (The Bowge of Court) című szatírát a korabeli angol udvar erkölcseiről, és ez a könyv láthatólag népszerű volt, a kiadások számából ítélve, végül Johann von Hildesheim Historia trium regum-jának fordítását, a kölni Három királyok történetét (The History of the Three Kings of Cologne). Semmi jele nincs annak, hogy De Worde bármilyen filológiai szerkesztő vagy fordító munkát folytatott volna, de segédei között voltak olyanok, akik tudtak franciából fordítani. Legfontosabb köztük Robert Copland. Ő készítette a Pásztorkalendárium (Kalendar of Shepherds), Az egyház tüköre (The mirror of the Church), A hattyús lovag (Helyas Knight of the Swan) és A tyrusi Apollonius király történetének (Kynge Appolyn of Thyre) fordítását, és gyakran írt rövid verses prológust vagy epilógust De Worde nyomtatványaihoz. Copland önállóan is nyomtatott könyveket, nem is keveset, és ebből legalább kettőt maga írt. Ezek a The Hye Way to the Spyttell Hous (A menhelyre vezető országút) és az Iyl of Braintford's Testament. Az első, bár nem állíthatja magáról, hogy jó írás lenne, témája miatt mégis érdekes. Copland és egy menhely kapusa állítólagos párbeszéde, ebben megbírálnak minden előttük elhaladó alamizsnakéregetőt, és megtárgyalják a tolvajok és koldusok különféle csalásait és fondorlatait, és mellesleg azokat bűnöket és ostobaságokat is, amelyek ide juttatták őket. A második könyv sokkal alatta marad az előbbinek, és még a korszakhoz képest is kezdetleges írásmű.

A másik fordító, Wynkyn de Worde segéde, Henry Watson volt, első műve pedig a Bolondok hajójának franciából készült fordítása. Ez a munka bizonyára közvetlenül úgy készült, hogy ki fogják nyomtatni, mert az előszó szerint Margit, Richmond grófnője, a király [VIII. Henrik] nagyanyja kérésére készült. Tehát 1509. április 21-e után kellett, hogy készüljön, és július 6-án jelent meg [vagyis rendkívül gyorsan]. Voltak egyéb fordításai is, A gonoszok egyházáról (The Church of Evil Men and Women) és a Valentine and Orson. Az első Szent Ágoston egyik művének francia fordítása alapján készült. Watson egy másik fordítása, franciából, a Kasztíliai Olivér és a szép Heléna története (The History of Olyver of Castylle and the fayre Helayne) 1518-ban jött ki. A prológusban a fordító arról beszél, milyen olcsók a könyvek a nyomtatás találmányának köszönhetően. Andrew Chertsey, akiről semmit nem tudunk, is fordított elég sok könyvet de Wordnek. A legelső fordítása A keresztények ordináriusa volt (The Ordinary of Christian men), amely, akárcsak az összes többi fordítása, francia nyelvből készült. Ezek között megemlíthetjük még a The Lucydarye-t, a The Flower of commandments of God (Isten parancsolatainak virága), és A jó élet és jó halál művészetét (The Craft to live well and to die well), ez egy olyan mű teljes fordítása, amelyből Caxton már fordított le részleteket, The Art of good living and dying címen.

Jó képet kaphatunk az olvasóközönség általános igényeiről, ha megvizsgáljuk Wynkyn de Worde kiadványait az 1509. évben. Pályája során ebben az évben dolgozott a legtöbbet, mert VII. Henrik és Richmond grófnőjének [VII. Henrik anyjának] temetése és VIII. Henrik koronázása biztosan nagy tömegeket vonzott Londonba. Összesen 25 könyvet adott ki ebben az évben, és még azt is majdnem pontosan tudjuk, milyen sorrendben. Április 21-ig [VII. Henrik haláláig] öt könyvet adott ki, a York Manuale-t, a Nikodémusz evangéliumát (The Gospel of Nicodemus), az Ördögök parlamentjét (The Parliament of Devils) és az Oroszlánszívű Richárdot (Richard Coeur de Lion). Április 21 és július 12 között, mikor a legtöbbet foglalkoztatták, 11 könyvet adott ki, négy nyelvtankönyvet, két-két kiadást Fisher érsek prédikációjából a hét bűnbánó zsoltárról (Sermons on the seven penitencial psalms) és VII. Henrikről mondott gyászbeszédéből (Funeral sermon on Herny VII), a Bolondok hajójának prózai változatát és Stephen Hawes [VII. Henrik kamarása] két művét, Az élvezetek édenét (The Passetyme of Pleasure), és A káromkodók megtérését (The Conversion of Swearers). Az év hátralevő részében még hét könyvet jelentetett meg, két misekönyvet, egy nyelvtant, Hawes elmélkedését VIII. Henrik megkoronázásáról (Joyful meditation ... of the coronation of ... Henry VIII), Fisher gyászoló emlékezéseit (Mourning remembrance) és két olyan könyvet, melynek szerzője ismeretlen, A házasság tizenöt öröméről (The Fifteen Joys of Marriage) és Jézus vérének hét ontásáról (The Seven Sheddings of the blood of Jesu Christ). Még két könyv tartozik ennek az évnek a terméséhez, ezek egyik csoportba sem illenek, egy misekönyv és egy kolostori regula (The rule of the living of the bretherne and systars).

Ennek az évnek a kiadványai talán a legvegyesebbek az összes közül, és az ízlés is nagyon hamarosan változni kezd. Új lovagregényeket még adtak ki néhány évig, például a King Apolyn of Tyre-t és a Merlin születését (The Birth of Merlin) [az Artus mondakör része] 1510-ben, Ponthus király históriáját (The History of King Ponthus) 1511-ben, A hattyús lovag históriáját (The History of Helias, Knight of the Swan) 1912-ben és Kasztíliai Olivérét (ami valószínűleg egy korábbi, elveszett kiadás utánnyomása volt) 1518-ban. De egy fokozatos, mégis jól észrevehető változás történt. Egyre nagyobb lett a kereslet a tankönyvek és a vallásos témák iránt. Egyik esetben az Erasmushoz hasonló tudósok hatása és a humán műveltség általános feléledése, a másikban a reformáció erősödése és az "új tanok" elterjedése kezdett hatni. Wynkyn de Worde második legtevékenyebb évében, 1532-ben a 18 kiadott könyv közül hat volt tudományos könyv, tizenegy vallásos irodalom, és egy regény, a The History of Guystarde and Sygysmonde, melyet William Walter fordított angolra latinból.

William Warner, Sir Henry Marney, Lancaster kancellárjának (1509 és 1523 között) "szolgálója" legalább három könyvet fordított. A Guystarde and Sygysmonde Boccaccio novellájának Leonardo Aretino latin átdolgozása alapján készült, hét soros stancákban íródott verses fordítása volt. Ezt, akárcsak De Worde sok más könyvét is, Robert Copland rendezte sajtó alá, és még néhány saját versét is hozzátette. Bár a legkorábbi ismert kiadása 1532-ből való, kellett lennie egy korábbi kiadásnak is. Walter egy másik könyve, a The Spectacle of Lovers (Szeretők látványa) bár az előszó szerint "újonnan állították össze", láthatólag fordítás volt, és az utolsó, a Titus és Gesippus históriája (The History of Titus and Gesippus) szintén fordítás, latinból.

1521-ben De Worde kiadott egy Karácsonyi énekeskönyvet, ennek csak egy töredékét ismerjük. Benne van az az ismert ének is, amely arról szól, hogy az éneklő beviszi a vaddisznófejet, és a következő szavakkal kezdődik: "The boar's head in hand bring I" [A vaddisznó fejét kézben hozom], és még ma is szokták énekelni karácsonykor az oxfordi Queen's College-ben, és még egy másik karácsonyi ének is a vadászatról.

Ezután az év után azonban már alig találunk új angol nyelvű nyomtatványt. A humán műveltség feléledése kezdte éreztetni hatását, és a sajtótermékek fele ekkor már tankönyv volt. Annyira megnőtt a kereslet az ilyen könyvek iránt, hogy De Worde néha ugyanabban az évben három vagy négy kiadást is nyomott ugyanabból a nyelvtanból.

Az ebben a nyomdában megjelent kb. kétszáz, kiadási év feltüntetése nélkül készült könyv között sok nagyon érdekes van, de sajnos sokat csak töredékekből ismerünk, és nagyon sok csak egy példányban maradt fenn, amelyek magánkönyvtárakban vannak, és ezért nehéz hozzájuk férni. Példaképpen említhetjük az időmértékes versben írt regényt, a Capystranus-t (Kapisztrán), a túl korán és a túl későn férjehezmentek panaszait (The Complaint of the too soon married és The Complaint of the too late married), A szív panaszát (The Complaynte of the Heart), Feylde művét, A szerető és a szajkó vitáját (Controversy between a lover and a jay), A házasság tizenöt örömét (The Fifteen joys of marriage), Az abingdoni molnár tréfáját (The Jest of the Miller of Abingdon) és A rossz házassággal járó szenvedéseket (The Pain and sorrow of evil marriage) és sok más kis verses írásművet, amelyek mind magánkézben vannak.

Wynkyn de Worde jelenlegi tudásunk szerint összesen kb. 240 könyvet adott ki a 16. században. Ezek közül több mint kétszáz volt tankönyv, kb. százötven misekönyv és vallásos értekezés, és körülbelül ugyanennyi volt a versek és lovagregények száma, a többi krónika, jogi könyv, elbeszélés korabeli eseményekről és egyéb, vegyes írások.

A korszak jelentéktelenebb nyomdászainak termése kevés eredetiséget mutat, bár itt-ott azért rábukkanunk egy-egy könyvre, amelyet De Worde vagy Pynson nem adott ki korábban. Julian Notary 1496 és 1520 között működött, negyven körüli kiadványából csak öt nem jelent meg már korábban. Az első ilyen kiadványa a Nikodémusz evangéliuma volt (The Gospel of Nicodemus), 1507-ből, és láthatóan megfelelt a közönség ízlésének, mert nagyon sűrűn újranyomták. Emellett volt még két kis verses traktátusa, Sir Thomas More Vidám története egy őrmesterről és egy kolduló barátról (The mery geste of a Sergeaunt and Frere) és egy másik Vidám történet arról, hogyan készítette el végrendeletét John Splinter (A mery gest howe Johan Splynter made his testament). Ez utóbbi arról szól, hogy Johan Splynter delfti és schiedami adószedőt az apácák ugyan megvetették, mert elhanyagolta saját ügyeit a foglalkozása kedvéért, de mivel azt remélték, hogy rájuk hagyja a ládáját, amelyről azt állította, bár nem volt igaz, hogy tele van pénzzel, egész életében jól eltartották. Pepwell 1518 és 1523 között nyolc könyvet nyomtatott ki. W. Neville Az élvezetek kastélya (The Castle of Pleasure) című műve, Christine de Pisan a Hölgyek városa (The City of Ladies) és egy Betegeknek való diétáskönyv (The Dietary of ghostly health) valószínűleg Wynkyn de Worde korábbi kiadványainak utánnyomása volt. Egy másik könyvében sok vallásos írást nyomott ki kolligátum formájában, ebből volt néhány, amely még nem jelent meg korábban. Köztük volt a Benjamin című értekezés, Ricardus de Sancto Victore műve, Sienai Szent Katalin élete (The life of St. Katherine of Senis), és Margery Kempe (lynn-i remetenő) könyve (The book of Margery Kempe, ancresse of Lynn), Walter Hylton értekezése az angyalok énekéről (The treatise of the Song of the angels) ás mások.

Richard Faques három vagy négy érdekesebb könyvet nyomtatott az össztermését kitevő kb. húszból, két balladát a Floddeni csatáról, és egy különös és eddig nem sok figyelmet keltett munkát, Az ember zarándokútjának könyvét (The booke of the pylgrymage of man). Az előszó úgy szól, hogy [e művet először] "nemrég prózában William Hendred, Leominster perjele fordította le a Le Pelerinage de l'homme-ból, és most újabban, a tisztelendő atya kérésére az ő munkáját szedtem versbe XXVI fejezetben". A könyv erősen alliteráló hét soros stancákban íródott, de nem ad kulcsot a verses változat készítőjének nevéhez. A könyv nyomtatásának éve nagyjából az 1515. évre tehető, de semmilyen forrás nem említ William Hendred nevű perjelt, így a fordítás pontos dátumát nem tudjuk meghatározni.

John Rastell nyomtatványai között, melyek többnyire jogi vagy vallásos művek, akad néhány teljesen más jellegű is. 1526-ban kiadta Az özvegy Edit asszony tréfáiról szóló történetet (The merry jests of the widow Edith), Walter Smith művét. Ez a verses történet arról szól, hogyan szedett rá Edith, John Haukin leánya és Thomas Ellis özvegye különböző embereket, kocsmárosokat, kereskedőket és Sir Thomas More és a rochesteri püspök szolgáit. Edith asszony még élt, mikor a könyvet írták, és a szerző, Walter Smith nagy valószínűség szerint könyvkereskedő volt Londonban és Rastell szomszédja. A vers maga kezdetleges és semmilyen irodalmi érdeme nincsen, de érdekes, mert kortárs személyiségekre van benne utalás. A másik könyv ugyanebből az évből a Száz vidám történet (The Hundred merry Tales), ennek egyetlen fennmaradt példánya Göttingenben van. Rastell saját házában színielőadásokat is rendezett, ezzel magyarázhatjuk, hogy kinyomtatott sok közjátékot és Medwall, Skelton és Heywood drámáit is.

Ennek a nyomdásznak egy másik könyve is figyelemre méltó, A nép időtöltése (The Pastime of People). Ez egy rövid krónika, egészen az 1530-as évig, valószínűleg maga Rastell állította össze, és helyenként érdekesen nyilatkozik a legújabb eseményekről. Egész lapos arcképek is vannak benne az angol királyokról.

A kor jelentéktelenebb nyomdászai közül Rastellen kívül csak John Skot az, aki valami kis eredetiségről tesz tanúságot a kiadványai megválasztásában. Ő 1535 körül kiadta az ünnepelt ballada, a Dióbarna leányzó (The Nut Brown Maid) furcsa vallásos színezetű utánzatát, The newe Notbrowne mayd upon the passyon of Cryste (Az új dióbarna leányzó Krisztus szenvedéséről) címen, és ugyancsak kihozta az Akárki (Every-man) című, rendkívül nagy irodalmi értékű moralitás két kiadását is. Ez szoros kapcsolatban állt Petrus Dorlandus 15. század végi holland nyelven írt Elckerlijk-jával.

Egy másik ok, ami akadályozta, hogy ezek a kis ősnyomdászok sok jó munkát tudjanak végezni az anyagi lehetőségeik korlátozottsága volt. Gyakorlatilag nem volt tőkéjük, és rendes betűk és illusztrációk híján nem foghattak bele nagyobb munkák nyomtatásába. Egyedüli készletük egy olyan betűkészlet volt, amely egy másik nyomdásznak már nem kellett, és egy kis vegyes és kopott fadúc gyűjtemény. Így csak kis könyveket tudtak megcsinálni, sőt csak olyanokat választhattak, amelyekről már korábban kiderült, hogy népszerűek.

Már az előzőekben utaltunk arra, hogy nem sokkal Caxton halála után történtek kísérletek, hogy külföldön készítsenek angol könyveket angliai árusításra. Ez a 16. század elején ismét elkezdődött, a korábbinál nagyobb sikerrel.

Antoine Verard, a híres francia kiadó 1503 körül megpróbálkozott az angliai piacra való könyvkiadással. Ebben az évben jelentette meg a Pásztorkalendáriumot (The Kalendar of Shepherds) és A jó élet és halál művészetét (The Art of good living and dying). Az első nagyon népszerű könyv lett, és legalább tizenhat kiadása jelent meg a tizenhatodik században. A Calendrier des Bergers fordítása volt, amelynek sok francia ősnyomtatvány kiadása van, és egy fantasztikus vegyes gyűjtemény, "mindenféle üdvös és hasznos tudás egyetemes tára". Ennek az első kiadásnak a nyelvezete még furcsább, mint a tartalma, mert a fordító nyilvánvalóan egy fiatal skót volt, akinek a francia tudása igen távol állt a tökéletestől. Azt is mondták már, hogy ezt a változatot skóciai árusításra szánták, de ez nem valószínű, mert a skót olvasó legalább annyira nem értette volna meg a nyelvét, mint az angol. 1506-ban Pynson kiadott egy új, átdolgozott kiadást a korábbi "rossz angol" kiadás alapján, és 1508-ban Wynkyn de Worde kiadta Robert Copland új fordítását, aki határozottan úgy beszélt az első kiadásról, mint ami skót nyelven készült. Ezt a végleges fordítást gyakran újranyomták.

A jó élet és halál művészetét, ami a L'Art de bien vivre et bien mourir fordítása volt, ugyanaz a skót fordító készítette. Ebből is új fordítás készült, Andrew Chertsey csinálta, és Wynkyn de Worde adta ki 1505-ben. Verard harmadik kiadványa, és valószínűleg a legkorábbi a három közül, Alexander Barclay fordítása volt Gringore Chasteau de labour című művéből, ezt Barclay felügyelete mellett nyomták, mikor Párizsban járt. Csak töredékesen ismerjük ezt a kiadást, de szerencsére Pynson egyszer és Wynkyn de Worde kétszer is újranyomta.

Egy másik figyelemreméltó külföldön nyomtatott könyv, amit nyilvánvalóan egy külföldi fordított angolra a Krisztus Szenvedése (The Passion of Christ) volt. A nyelv furcsasága már az első mondatból nyilvánvaló: "Her begynnythe ye passion of dar seygneur Jesu chryste front ye resuscytation of lazarus and to thende translatet owt of frenche yn to englsche the yer of dar lorde M.v.cviii". A könyvet, amelynek angolra való fordítását állítólag VII. Henrik rendelte meg, láthatóan Párizsban nyomtatták, valószínűleg Verard készítette, és néhány szép fametszet díszíti, Urs Graf egy Strasbourgban kiadott sorozatából. A fordító nevét nem ismerjük, de a szókincse németalföldi születésűre vall.

Rögtön a 16. század elején egy antwerpeni könyvkereskedő és stacionárius, Jan van Doesborch angol nyelvű könyveket kezdett nyomtatni angliai árusításra. Ez a tevékenysége időben 1505-től kb. 1525-ig tartott, és értékes forrás arra vonatkozóan, hogy egy haszonra törekvő nyomdász szerint milyen könyvek voltak leginkább vonzóak a közönség számára. A legelső kiadvány egy vallásos traktátus az utolsó ítéletről, a címe The Fifteen Tokens (A tizenöt jel), az angol fordítást a nyomdász maga készítette a L'art de bien mourir holland változata alapján. Találunk négy kis nyelvtant is, olyat, amilyet általában használtak, de a legtöbb a széphistória. Például The Gest of Robyn Hode (Robin Hood története), Euryalus and Lucrece (Eurialus és Lukrécia), The Lyfe of Virgilius (Virgilius élete), Frederick of Jenne, Mary of Nemmegen, Tyll Howleglas és a The Parson of Kalenborowe (A kalenborowe-i lelkész). Az első kettő kivételével mindet flamandból fordították. Douce, láthatólag teljesen ok nélkül, Richard Arnoldot, az Arnold's Chronicle összeállítóját tartotta a fordítónak, de sokkal valószínűbb, hogy Lawrence Andrewe volt, aki készítette őket, ő Antwerpenben élt, és később nyomdász lett Londonban. Doesborch többi angol könyve nagyon vegyes. Van két kiadás a Valuation of gold and silver-ből (Az arany és ezüst értékelése), egy mű a pestisről, két kis füzet a törökök elleni hadjáratról, egy másik a vadállatok és halak csodálatos külalakjáról és természetéről, és végül egy olyan könyv, amelyet általában az első Amerikáról szóló angol könyvnek szoktak tartani, Of the new lands found by the messengers of the King of Portugal name Emanuel (Az új földekről, amelyet Manuel Portugál király küldöttei fedeztek fel). Valójában azonban a könyvnek, amely egy 1496-os utazást beszél el, csak egyetlen lapja vonatkozik Amerikára, a többi különféle forrásokból van összeszedve, például a Tractatus de decem nationibus christianorum-ból (Értekezés a tíz keresztény nemzetről), amely Johannes de Hese Itinerarius-ának volt a függeléke, és egy holland könyvből, ugyancsak Doesborch kiadványából, Van Pape Jans landendes-éből.

Az antwerpeni nyomdászok továbbra is kapcsolatban maradtak az angol könyvkereskedelemmel, de az 1525-ös év, amelyben Jan van Doesborch nyomdája befejezte működését és népszerű kis könyvei megszűntek, ugyancsak tanúja volt annak is, hogy megjelent Wormsban Tyndale Új Testamentum-fordítása, és ez jelzi, hogy gyökeres változás történt a külföldön nyomott könyvek jellegében. Ezután a külföldi nyomdákban már nem készültek Anglia számára csak vallásos könyvek és hitviták, olyan menekültek írásai, akiket vallásos vagy politikai nézeteik miatt üldöztek saját hazájukban. A reformáció láthatóan nagy csapást mért a szórakoztató irodalomra is és a tankönyvekre is, széphistóriákat és nyelvtanokat szinte ki sem adtak már ezután.

Ha áttekintjük az angol könyvnyomtatás első ötven évét, sok szembetűnő dolgot látunk. Először is és különösen azt, hogy milyen kevés a kortárs íróktól származó könyv. Skelton, aki pedig ekkor volt pályája csúcsán, csak nagyon rosszul van képviselve, és Stephen Hawes is alig jobban. De ha arra gondolunk, hogy ezek közül a régi könyvek közül milyen sok maradt ránk csak egyetlen példányban vagy töredék formájában, természetes, ha feltételezzük, hogy sok könyv teljesen el is veszhetett. Különösen elképzelhető ez kis verseskötetekről és regényekről. De elvesztek más könyvek is, amelyekről pedig várható lett volna, hogy megőrződjenek. Nincs például nyoma a skót király haláláról szóló The epitaph of the King of Scotland-nek, Petrus Carmelianus művének, amely "tele volt nőies gyalázkodással" és Erasmus szerint Pynson nyomtatta 1513-ban. A kenti leányzó (Maid of Kent) szélhámosságairól szóló nagyszámú könyvből, pedig tudjuk, hogy megjelentek, mára egy töredék sem maradt. Talán éppen a nagy népszerűségük volt az oka annak, hogy mind elpusztultak. Szinte lehetetlennek tűnik, hogy a kortárs eseményekről szóló írásokat ne nyomták volna ki. Például Dunbarnak az a verse, amelyet 1501-es londoni látogatása alkalmából írt, "London, a városok virága vagy." (London thou art the flower of cities all) és kéziratban terjedt, éppen olyan írás, amelyről el tudnánk képzelni, hogy egy vállalkozó szellemű nyomdász szívesen lecsapott volna rá. De semmi nyoma sincs, hogy lett volna nyomtatott változata. Tömeges kereslet a régebbi munkák újranyomásai és a francia versek és regények fordításai iránt mutatkozott a közönség részéről, eredeti új angol művet szinte egyáltalán nem találunk a kor nyomtatványai között.

Egy másik dolog, amiről már sokan mondtak véleményt az ókori klasszikus irodalom teljes hiánya. Kivéve a nyilvánvalóan iskolai használatra szánt könyveket, mint például Cicero Pro Milone-ja, amelyet Oxfordban nyomtak 1483-ban, vagy Pynson 1495-97 között nyomtatott Terentiusai, az egyedüli könyv, amit fel tudunk mutatni Pynson 1520 körül nyomtatott Vergilius kiadása. De itt nem kell sokáig keresni az okot. A külföldi könyvek behozatalát egyáltalán nem korlátozták, és az angol nyomdászok nem tudtak versenyezni sem pontosság, sem szép kivitel, sem olcsóság tekintetében az ebbe a kategóriába tartozó külföldi kiadványokkal. Ezért igen bölcsen nem foglalkoztak vele. Tehát az angol nyomdák termése elsősorban a népszerű, és nem az általános ízlést tükrözi. Ahhoz, hogy ezt megismerjük, meg kellene találnunk egy londoni könyvkereskedő napi nyilvántartásait vagy eladási könyvét, olyat, mint John Dorne, oxfordi könyvkereskedő 1520-as nyilvántartása. Ez utóbbi, mivel egyetemi város könyvkereskedőjének elszámolásairól van szó, nem tekinthető az általános ízlés jó kritériumának, bár még a vásárokon is, ahol a legáltalánosabb könyvkereskedés folyt, az angol könyvek csak kis részét tették ki azoknak a könyveknek, amelyeket eladott.

Azt, hogy a kor látszólag elhanyagolta saját jelentős íróit ellensúlyozza a modern írók elhamarkodott ítélete, akik eddig úgy ugrották át a Skelton és Surrey közötti időszakot, hogy meg sem álltak közben, és semmiféle figyelmet nem szenteltek azoknak a kisebb íróknak és fordítóknak, akik az angol közönség többségét látták el olvasmánnyal.

 

Bennett, H. S.
Caxton és irodalmi öröksége

Az írói pálya mindig elég bizonytalan volt, és a könyvnyomtatás megjelenése előtt az író sorsa egyáltalán nem volt irigylésre méltó, még annyira sem, mint később, a következő évszázadokban. Ma már annyira megszoktuk, hogy létezik egy jól szervezett mechanizmus, kizárólag azért, hogy az irodalmi termékeket a lehető legszélesebb közönséghez eljuttassa, hogy hajlamosak vagyunk megfeledkezni arról, viszonylag mennyire újkeletű ez az egész, és hogy a középkori szerzőnek alig vagy egyáltalán nem volt lehetősége arra, hogy előre lássa, mekkora lesz a műve iránti igény. A tudatlanság, vagy legjobb esetben a bizonytalanság áthatolhatatlan köde vette körül, nem volt tudomása arról, hogy mások mit írtak. Például a 15. században három különböző fordítás készült Sir John Mandeville utazásairól, két fordító ugyanis nem tudta, hogy a fordítást már megcsinálta előttük más. Sok más példát is felhozhatnánk az író nehéz helyzetének szemléltetésére, és az írók alapjában véve okosan tették, hogy folytatták a munkát, és nem törődtek azzal, hogy mások mit csinálnak, mert a középkori kéziratok terjedése, modern szemmel nézve, meglehetősen véletlenszerűnek és egyenetlennek tűnik.

Az egyenetlenség nagyrészt abból eredt, hogy az ország különböző részein beszélt dialektusok között nagy eltérések voltak, ez megnehezítette a Trent folyótól északra lakó olvasók számára a londoni szerzők műveinek olvasását. Chaucer "az angol nyelvben és nyelvünk írásmódjában rejlő sokféleségről" beszél, és nagyjából egy évszázaddal később Caxtont még mindig ugyanez a nehézség nyugtalanítja, és sok töprengés és vizsgálódás után úgy dönt, hogy a legjobb, amit tehet az, ha olyan angol nyelvet használ, ami "nem túl parasztos, nem is szokatlan, hanem olyan szavakkal fejezi ki mondanivalóját, hogy Isten kegyelméből megértsék". A legtöbb szerző műveinek terjedését korlátozták a dialektusbeli sajátosságok, de talán még ennél is nagyobb akadály volt, hogy teljesen bizonytalan és szinte kiszámíthatatlan volt, milyen a művek iránti igény. Ez az igény úgy tűnik nagyrészt személyes ajánlásokon múlt, és talán az is felkelthette, ha valaki meghallgatta egy mű felolvasását másnak a házában. Az ismert miniatúra, a cambridgei Corpus Christi Kollégium Könyvtára Troilus és Cressida kéziratának címlapján úgy ábrázolja Chaucert, amint felolvas az Udvarnak, és az egész mű (sok más középkori vershez hasonlóan), tele van a hallgatóságra vonatkozó utalásokkal. Ha művéről kedvező véleményt nyilvánítottak és ajánlották másoknak, a szerző remélhette, hogy példányt fognak kérni tőle azok, akiket érdekel [a mű], és akik meg is tudják fizetni a másolás tetemes költségeit. Nem tudjuk eldönteni, mit jelentett ez a szerzőnek anyagilag. Ha hivatásos másolók sokszorosították a művét, a szokásos úton, akkor feltételezhetjük, hogy a szerző kapott valami ellenszolgáltatást a kézirat kölcsönadásáért. Viszont nem volt könnyű meggátolni, hogy egy kéziratot engedély nélkül lemásoljanak. Mikor egy példány kikerült a szerző kezéből, többé már nem tőle függött, hogy ki másolja le. Hogy ilyesmi megtörténhetett, tudjuk Guillaume de Deguileville panaszaiból, aki elmeséli nekünk az Emberélet zarándokútja (Pélerinage de la vie humaine) című művében, hogy először 1330-ban írta le az álmát, de még ki akarta javítani és átdolgozni. Azonban ellopták tőle, és mindenfelé nyilvánosságra hozták. A tolvaj nem sokat törődött azzal, mi lesz a szerző hasznával. Amíg el nem lopták, szabadon hagyhatott ki és toldhatott be részeket, ahogy jónak látta, de ez az illetéktelen terjesztés megfosztotta ettől a szabadságától. Most, 25 évvel később teljesen átdolgozta a művet, és el fogja küldeni minden országba, ahová a műve akarata ellenére eljutott. Nem lett volna szabad az engedélye nélkül odakerülnie.

Ugyancsak a 15. században Pecock püspök panaszkodik, hogy egyes könyveit "széltében-hosszában terjesztették, és másolták akaratom és szándékom ellenére, ahogy nyíltan meg is mondtam prédikációmban, a Szent Pál székesegyházban, éspedig a barátaim tapintatlansága és meggondolatlansága miatt, akiknek csak saját szemük elé engedtem az írásokat, hogy addig ne terjedjenek tovább, amíg magam jobban meg nem vizsgáltam, és jóvá nem hagyták az Egyház vezetői és atyái - ezeket így nem ismerem el magaménak, és már amennyire tőlem függ, azt akarom, hogy új megfogalmazásban, és jobb formában, megfelelő módon legyenek a világ elé bocsátva."

Ezek a nagyon fontos nyilatkozatok mutatják, mennyire tehetetlen volt egy szerző, amint a műve kikerült a kezéből, és milyen kevéssé számíthatott belőle jövedelemre. Kénytelenek vagyunk arra a következtetésre jutni, hogy majdnem lehetetlen volt és szinte ismeretlen dolog is, hogy egy szerző a középkorban meg tudjon élni az írásból. Tegyük fel, hogy volt egy potenciális igény a műre, és ő ezt tudta, akkor is előbb meg kellett írnia a művét, és ehhez időre, anyagra és egyedüllétre volt szüksége - amihez ekkoriban nehéz volt hozzájutni -, és miután befejezte a piszkozat írását, szépen le kellett tisztáztatnia, olyan állapotban, hogy valaki hajlandó legyen a munkáját és a ráfordított idejét megfizetni. Kevés író volt hajlandó küzdeni a meghallgatásért ilyen körülmények között, és még kevesebben engedhették ezt meg maguknak. Nehéz lenne a Caxton előtti öt évszázadból egyetlen olyan neves szerzőt is mutatni, aki elsősorban író volt, és aki az írásból élt meg. Legtöbb író egyházi személy volt, akit az egyház tartott el, vagy egy királyi vagy arisztokrata család csatlósa, vagy csak szórakozásból vagy időtöltésből írt. Az írók döntő többsége az egyházi emberek közül került ki. Csak a 14. és 15. században ilyen szerző volt a brunne-i Robert Mannyng, Walter Hilton, Richard Rolle, John Wycliffe, William Langland, John Lydgate, Reginald Pecock, Stephen Hawes, John Capgrave és Osbern Bokeham - hogy csak a legkiválóbbakat említsük. Mindnek volt biztos jövedelme - talán nem nagy, de elég - és ez lehetővé tette, hogy az írás örömeinek hódoljanak. Azok, akik szerzetesrendek tagjai voltak, lehet, hogy a rendfőnök parancsára írtak, vagy hogy a saját kolostoruk vagy más kolostorok könyvtárában kiegészítsék az olyan területeket irodalmát, amelyről tudták, hogy hiányosak. Nekik elég kellemesen teltek a csendes órák a scriptoriumban. Csak a napi misék és a kolostori élet rutinja szakította meg békés életük egyhangúságát. Mindennapi kenyerük biztosítva volt, írói hírnevükre pedig joggal voltak büszkék maguk is és szerzetes testvéreik is. A szerzetes írók nagy krónikái, például William of Malmesbury vagy Matthew Paris művei hírnevet szereztek a szerzőnek is, a kolostornak is, és a 15. századi Anglia leghíresebb költője John Lydgate volt, a bury st. edmundsi bencés apátság szerzetese. Nem véletlen, hogy Langland úgy írt erről az életről, mint a legnagyobb világi boldogságról.

Azok számára azonban, akiknek nem volt ilyen biztos létalapjuk, bizonytalan volt az élet. Voltak persze olyanok, akik egy főúrhoz csatlakoztak, és főleg azt írták, amit rendeltek tőlük. Sok lovagregényt fordítottak így angolra, egy-egy főúr kifejezett kívánságára, mint a William of Palerne-t, amelynek a fordítása: "Hereford fényes grófja, sir Humphrey de Bohun, Edward király unokaöccse számára készült, aki Gloucesterben lakozik, Ő kérte, hogy legyen lefordítva ez a szép történet franciáról angolra, hogy az angolok is olvashassák."; és ezt megelőzően Yolande, IV. Balduin, Hainault grófja leányának parancsára fordították latinról franciára. Ezek a névtelen fordítók, száz más hasonló sorstársukkal együtt csak azért éltek, hogy uraik parancsait teljesítsék. Még az olyan nagy lovagregény-író, mint Chrétien de Troyes, és az olyan kiváló krónikaíró, mint Froissart is büszkén vallották magukat Marie de Champagne illetve Philippa d'Hainault szolgájának. És ahogy Marie javasolta a kordé történetének (Lancelot) témáját és feldolgozásmódját (matière et sen), Lord Thomas of Berkeley is kifejezett utasításokat adott káplánjának, John Trevisanak, aki "engedelmes és kész akaratod szerint dolgozni", Ralph Higden krónikáinak fordítására vonatkozóan. Nemcsak a témát választotta meg, de azt is kikötötte, hogy a fordítás prózában készüljön, "mert a próza általában világosabb, mint a rímek, könnyebb és egyszerűbb megérteni". A nagyúr fizette az írót, joga volt tehát megrendelni, hogy mit akar. Meg is rendelte, és az a gyenge próza és verstermés, ami ilyen módon született meg, legalább annyira tükrözi a patrónusok ízlését, mint a szerzők tehetségtelenségét. De legalább a nyomorult költőnek volt egy szerény helye a patrónus háztartásában, és önelégülten nézhetett le azokra, akik időről-időre megjelentek ura kastélyában, és énekükkel elszórakoztatták egy estére. Hogy azokból a műsorszámokból, amelyeket ezek a regősök énekeltek, mennyi volt a saját szerzeményük, nem tudhatjuk. Valószínűleg kevés. A későközépkori vándorénekesek többnyire koruk két lábon járó kölcsönkönyvtárai voltak. Ha esetleg a koraközépkori regősök maguk írták is, amit énekeltek, a későbbiek már elsősorban előadók voltak. Az író nem remélhetett volna magának biztos vagy boldog életet, ha együtt járta volna velük az országutakat. Hogy ez az életmód mit jelentett, megtudhatjuk olyan híres francia regősök szemléletes verseiből, mint Rutebeuf és Villon.

Akár a kolostor cellájában, akár a kastély tornyában laktak, a középkori szerzők lényegében megrendelésre írtak. Az a kiváltság, hogy egy szerző azt írhassa, amihez kedve van, költséges szórakozás volt, és olyan jövedelemforrást tételezett fel, amely nem függött az írásból származó keresettől. Angliában a leghíresebb ilyen író Chaucer volt, de már annyira megszoktuk, hogy úgy gondoljunk Chaucerre, mint költőre, hogy megfeledkezünk Chaucerről, a király követéről, a gyapjú és bőrvámok felügyelőjéről vagy a North Petherton-i királyi vadaskert helyettes felügyelőjéről. Pedig éppen ez az anyagi biztonság tette lehetővé, hogy szabad idejében költészettel foglalkozzon. Mert ezt tette a napi munka végeztével, ő maga mondja el nekünk.

Ne felejtsük azonban el, hogy bár Chaucer szabadon, irányítás nélkül írt, lehetséges, hogy ha mindent tudnánk róla, észrevehetnénk, hogy egyes műveiben legalább fél szemmel a király vagy az udvar irányába tekint. Nehéz elhinni, hogy A hercegnő könyvé-t (The Book of the Duchess) egyedül csak azért írta, hogy megemlékezzék John of Gaunt feleségének haláláról anélkül, hogy eszébe jutott volna, milyen jóindulatra fogja ezzel hangolni a nagyurat a maga irányában. Hasonló a helyzet Chaucer más műveivel is, van némi jele, hogy úgy készültek, hogy egyes nagyobb udvari alkalmakhoz illőek legyenek. John Gower, Chaucer kortársa független vidéki nemesember volt, akinek a vagyona lehetővé tette, hogy latinul, franciául és angol versekben honfitársai épülésére alkosson. De még így is, angol nyelvű műve, a Confessio Amantis, amint ő maga mondja, úgy íródott, hogy a király, II. Richard kifejezetten kért tőle "valami újat", és mikor elkészült vele, írt egy rövid befejezést is a végére, amelyben a királyt dicsérte. Néhány évvel később ajánlatosnak találta elhagyni ezt a részt, és új előszót írni a műhöz, amelyben már IV. Henrik az, akit dicsér. Nincs okunk feltételezni, hogy az udvar kifejezetten megrendelte ezeket a műveket, de mikor elkészültek, nem nehéz elképzelni, hogy a király elhalmozta kegyeivel (ha pénzével nem is) a szerzőt, és ezzel nőtt a hírneve, és művének másolatai iránt is megnőtt az érdeklődés.

Egy harmadik írócsoport is jól kivehető, a helye valahol az előbbi két csoport között található. A 14. század végén és a 15. században volt egy olyan embercsoport, akiknek az írás csak részfoglalkozásuk volt, akárcsak Chaucernek, de Chaucerrel ellentétben őszintén megmondták, hogy azért írnak, mert ki akarják egészíteni jövedelmüket. Jó példa erre Thomas Hoccleve. Hoccleve tisztviselő volt a királyi pecsétőri hivatalban, de magánéletében tékozló és züllött életmódot folytatott, és mivel könnyedén tudott verset írni, állandóan patrónus után kutatott, akinek verset ajánlhatna jutalomért cserébe. Különböző gazdag és befolyásos pártfogókat nevez meg, IV. Henriket, V. Henriket, Humphreyt, Gloucester hercegét [V. Henrik öccse] és sok más kevésbé fontos személyt, és ír számos magas tisztség viselőjének, például a lordkancellárnak, arra buzdítva őket, hogy adjanak neki pénzt. Világos, hogy Hocclevenek nem volt olyan biztos pozíciója, mint Chaucernek, ami tiszteletdíjakkal, díszruhákkal, évjáradékokkal és nagy hordó borokkal járt, vagy olyan anyagi biztonsága, mint Lydgatenek, aki az Anglia egyik leggazdagabb alapítványával rendelkező kolostorban élt. Az olyan írók, mint Hoccleve alig függtek kevésbé pártfogójuktól, mint a Trevisához hasonló szegény szerzők, akik egész életüket uruk szolgálatával töltötték.

Ezek az állapotok egészen a 15. századig fennmaradtak. Ekkorra számos radikális változás indult meg, többnyire mind annak következtében, hogy az angol lett a hivatalos levelezés, a bíróságok és az irodalom általánosan elismert nyelve. Chaucer életében vált világossá, hogy az angol és francia nyelv hosszú ideje tartó küzdelme eldőlt, és hogy ezután az angol lesz az angolok nyelve. A francia nyelv fokozatosan háttérbe szorult az arisztokrácia körében is, és a 15. század még csak az elején járt, mikor az angol népnyelv már mindenütt eluralkodott. Amint ez megtörtént, felgyorsultak az események. Az angol nyelvű olvasnivaló iránti igény követelővé vált, és ennek kielégítésére sokkal nagyobb számban másoltak anyanyelvi kéziratokat, mint korábban. Akárhová nézünk, mindenütt azt látjuk, hogy az írók és másolók szorgalmasan dolgoznak ennek az újonnan keletkezett igénynek a kielégítésén. Az irodalom többé már nem volt az egyházi emberek és a földesurak kizárólagos vadászterülete, a latin és francia műveket sietve új, angol ruhába öltöztették, mikor a nép nyelvén eddig hozzáférhetetlen könyveket lefordították, másolták és terjesztették. A növekvő olvasóközönség láthatóan mohón magába szívta ezt az újonnan felfedezett irodalmat, amelyhez a tudás minden eddig ismert területe hozzájárult valamivel.

Természetesen a reagálás egyenetlen és bizonytalan volt, de a szerző mégis alkothatott magának némi reális fogalmat az igényekről. A vallás annyira központi helyet foglalt el a középkori életben, hogy óriási volt azoknak a száma, akiket a vallásos, moralizáló vagy tanító célzatú irodalom érdekelt. A kolostoroknak a lelki épülést és vigasztalást szolgáló anyanyelvi irodalomra volt szükségük, egyre nagyobb mennyiségben, különösen ott, ahol apácák vagy remetenők laktak. Hogy az apácák nem tudtak sem latinul, sem franciául olvasni, azt mindig kihangsúlyozzák azok a szerzetes írók, akik műveletlenebb nővéreik számára készítenek anyanyelvi fordításokat. Ellátták irodalommal azokat, akik jámbor legendákat szerettek olvasni, amilyenek az Arany Legendában (The Golden Legend), ebben az óriási összeállításban, vagy Lydgate és Bokeham kisebb gyűjteményeiben voltak találhatók. Kegyes történetek gyűjteménye, gyakorlati kalauzok az istentiszteleteken való vallásgyakorláshoz, a vallásos tanokat rendszerbe foglaló, oktató célzatú könyvek, prédikáció és homilia-gyűjtemények, allegorák és lírai költemények nagy számban készültek, és annak alapján, hogy sok ilyen műnek milyen nagy számú kézirata maradt, jogosan hihetjük, hogy széles körben terjedtek.

Az ismeretterjesztő irodalom viszont eleinte csak nehezen talált magának olvasókat, mert nem volt még olyan készen kapott közönsége, mint a vallásos műveknek. A művek nyilvánvaló hasznossága azonban végül is gondoskodott a terjedésükről, így nyelvtanok, glosszák és szótárak is nagy számban maradtak ránk ebből a korból. Maradtak fenn olyan művek is, amelyek a lovak, vadászkutyák és sólymok tartásával kapcsolatos tudnivalólat részletezték, a szántóföldek művelésére vagy kertészkedésre oktattak, vagy hogy hogyan kell sebeket ellátni vagy távoltartani magunktól a pestist. Nagy volt a választék illemkódexekből is, és az olyan gyakorlati útmutatók, amelyek például a fafaragás alapjairól és gyakorlatáról szóltak vagy arról, hogyan kell egy társaságot rangjának megfelelően asztalhoz ültetni, szintén nagy bőségben álltak rendelkezésre. Ez az irodalom az olyan társadalmi, politikai és egyházi kérdéseket, amelyek olvasóikat érdekelték népszerű formában dolgozta fel, könnyen megjegyezhető versekben. Az angol történelem iránti növekvő érdeklődést a Brut és sok más nemzeti és helyi krónika írásával elégítették ki, ezek mind népnyelven, azaz angolul íródtak. Végül, a szépirodalom iránti igény sem maradt táplálék nélkül, sőt a 15. század éppen arról híres, milyen nagy érdeklődéssel igyekezett összegyűjteni és lejegyezni a korábbi lovagregényeket, mennyi karácsonyi éneket és verset írtak ekkor, és mennyi balladát jegyeztek le. A humoros elbeszélés és a tanító célzatú állatmese, a fabula virágzott, akárcsak a lírai vers legváltozatosabb formái.

Ma legfeljebb csak annyit tehetünk, hogy nagyon tömören lejegyezzük a ránk maradt információkat, és ezen a rendkívül általános alapon próbálunk következtetéseket levonni, meglehetősen önkényesen. Annyi minden elveszett, és különben is, a kéziratmásolatok száma minden mű esetében viszonylag annyira kicsi volt, hogy a statisztikának nincs semmi értelme. Azoknak az embereknek a száma, akiknek jelentett is valamit az irodalom, bizonyára továbbra is alacsony maradt a társadalom egészéhez képest, bár bizonyos jelek arra utalnak, hogy az írástudók aránya folyamatosan növekedett a század folyamán, és elfogadhatjuk C. L. Kingsford alapos megfontolásokra épülő véleményét, hogy "túlságosan is készek voltunk leértékelni a kor kultúráját és civilizációját. Kétségtelen, hogy az írástudás többé már nem volt olyan készség, amely csak a papi osztályra korlátozódott ... Vidéki nemesemberek feleségei és nővérei ugyanolyan jól tudtak írni, mint férjük és testvéreik, és ők is és a szolgálók is tudtak vezetni, és vezettek is a háztartási költségekről rendszeres elszámolást ... A kereskedő irodájában már bizonyára régen kötelező volt az írástudás."

Röviden összefoglalva, az olvasóközönség főleg a 15. században jött létre, és a feltételek megértek a nyomdászat megjelenésére. Mikor Caxton tudakozódni kezdett, érdemes-e nyomdát felállítani Angliában, bizonyára elmondták neki a londoni másolók, hogy milyen óriási tömegű munkájuk van. Műhelyeikben Caxton láthatta, hogy mindenféle könyvet másoltak, a nagy, díszes, illuminált szegélyű folio kötetektől az olcsó, gyorsan készülő, nyolcadrét vagy még kisebb alakú kötetekig, amelyeknek más érdemük nem volt, csak az olcsó áruk, amely sokak számára tette elérhetővé ezeket a könyveket. Ha Caxton esetleg még egy kicsit tovább tudakozódott, azt is megtudhatta, hogy a legnagyobb érdeklődés a vallásos művek iránt nyilvánul meg, de egyáltalán nem elhanyagolható a tankönyvek és a verses és prózai szépirodalom iránti igény sem. De amit látott, arra intette, hogy legyen óvatos, és annak a páratlanul értékes tájékoztatásnak köszönhetően, amelyet ő maga ad sok könyve elő-, illetve utószavában, alkalmunk van nyomon követni reményeit és félelmeit, ahogy termékeit útra bocsátotta.

A történet 1468-ban kezdődik, Brugge-ben, itt kezdett bele Caxton 1464-ben Raoul Le Fèvre Le recueil des histoires de Troyes című műve, a Trója regény egy gyűjteményes változata fordításába. "Hogy kerülje a henyeséget és tétlenséget", megállás nélkül dolgozott rajta, míg öt vagy hat köteg [quire: 25 ív (=lap) papír] papírt tele nem írt, ekkor azonban elcsüggedt, és félretette a munkát. Két évvel később, pártfogónőjével, Margit, burgundiai hercegnővel való beszélgetés közben egyszer megemlítette félbemaradt munkáját, és a hercegnő kérte, mutassa meg neki, mert látni szeretné. Mikor megnézte, bírálta ugyan a fordítás színvonalát, mégis megparancsolta Caxtonnak, hogy folytassa és fejezze be a munkát. "Ezzel a félelmes paranccsal", mondja Caxton, "nem mertem szembeszegülni, mert én a fentnevezett fenség szolgája vagyok, és évi járandóságot kapok tőle, és sok más hasznos és nagy jótéteményt, és remélem, hogy ezután még többet is fogok kapni őfenségétől". Így hát "azonnal mentem és dolgoztam az említett fordításon, egyszerű és szegényes eszem szerint". Caxton csak a kor szokásos útját követte: a patrónus megrendeli a művet, a szerző pedig engedelmeskedik. Egy kicsit később, a III. könyv epilógusában, Caxton elmeséli, mik voltak azok a körülmények, amelyek kiemelték őt az olyan kéziratos írók sorából, akik a hírnevet csak a másolóműhelyekben hosszadalmasan készülő példányok lassú szaporodásától várhatták, a nyomdászok válogatott társaságába, akik bármely adott pillanatban nem egy vagy két, de akár több száz példányt is képesek voltak piacra dobni, ha a szükség úgy kívánta. 1471. szeptember 19-én fejezte be a fordítását, és valamikor ez után, de 1472 előtt Caxton megtanulta a nyomdászmesterséget Kölnben, ahol segített elkészíteni egy angol szerző, Batholomew De proprietatibus rerum című művének kiadását. Elmondja nekünk, hogy erre azért volt szükség, mert már akkor kértek tőle példányokat a Trója regényből, amikor még el sem készült vele. Már öregedett, és nehéz tehernek érezte a fárasztó kézi másolást.

"Ezért hát gyakoroltam és megtanultam, nagy költséggel és kiadással, hogyan szedjem ki a mondott könyv szövegét, olyan módon és formában, ahogy itt kinyomtatva látható. És nem pennával és téntával vagyon írva, más könyvek módjára, [hanem nyomtatva] azért, hogy mindenki azonnal megkaphassa, mert ennek a történetnek minden könyvét ... úgy kinyomva, ahogy itt látható, egy napon kezdem el, és még ugyanaznap be is fejeztem, és a könyvet én rettegett úrnőmnek ajánlottam ... és ő kegyesen fogadta, és bőkezűen megjutalmazott érte."

Bizonyára nem kerülte el olvasóim figyelmét, hogy milyen fontos volt a pártfogó szerepe az egész folyamatban. Nemcsak megnézte Caxton első fordítási kísérletét, de tanácsokat is adott neki a hibákkal kapcsolatban, és megparancsolta, hogy folytassa a munkát. Mikor Caxton elkészült, elfogadta a művet, és busásan megjutalmazta a szerzőt. Mi több, az is aligha lehet kétséges, hogy a hercegnő érdeklődése ösztönözte a különböző urakat és barátaikat, hogy példányt kérjenek a műből a szerzőtől, és ezzel arra ösztönözték Caxtont, hogy tegye meg a döntő lépést, tanuljon meg nyomtatni és adja ki nyomtatásban Trója regény-kiadását, amely Bruggében jelent meg, 1475-ben. Nagy, vaskos kötet volt, valamivel több mint 700 folio oldal, úgy hogy ebből megérthetjük, mennyire kockázatos első próbálkozás volt ez egy kezdő nyomdász részéről. Nagyjából ugyanebben az időben Caxton egy másik művet is kiadott, a The Game and Playe of Chesse-t (Sakkjáték), egy újabb fordítást franciából. Ez kisebb kötet volt, csak 148 folio oldal, de így is további bizonyítéka annak, hogy Caxton bízott kiadványai eladhatóságában. Ekkor nem patrónus irányításával dolgozott, de megértette, hogy a siker esélyeit növelné, ha egy előkelő személy kegyét megnyerné, és a művet az angol király [IV. Edward] öccsének, Clarence-nek, Warwick grófjának ajánlotta, annak ellenére, hogy ekkor még "nem is ismerte személyesen" a grófot. Caxton számítása bevált, és az ajánlás, azzal együtt, hogy a "fentnevezett könyv tele van hasznos tudnivalókkal és olyam szükséges dolgokkal, ami minden rendű és rangú embernek feltétlenül kell" segített eladni a könyvet, és 1483-ban Caxton újra is nyomta, és szilárdabban meg volt győződve, mint valaha, hogy "nagyon is szükséges, hogy angolul meglegyen ... hogy akik még nem látták, mivel sem franciául, sem latinul nem értenek, elolvashassák a nép nyelvén".

Ezt a két könyvet Bruggében nyomták, de 1477 vége felé Caxton valószínűleg hazatért Angliába, hogy nyomdát nyisson Westminsterben, ahol 1477. november 18-án megjelentette The Dictes and Sayengis of the Philosophres (A filozófusok bölcs mondásai) című kiadványát. Erre érdemes felfigyelni, mert nem Caxton saját fordításáról van szó, hanem Rivers grófja [a király sógora] készítette és adta Caxtonnak, hogy nézze át és javítsa ki, ahol kell, és azután nyomtassa ki a gróf parancsára "ami arra kötelez engem, hogy megtegyem, a szép jutalomért, amelyet a fentnevezett úrtól kaptam." Világos tehát, hogy amikor első nagy könyvét nyomtatta Angliában, Caxton előzőleg már leírta a 156 folio oldalas kötet kiadásával járó kockázat egy részét, mivel "szép jutalmat" fogadott el a gróftól. Mindenesetre a könyv meglévő igényt elégített ki, mert Caxton még két kiadást hozott ki belőle, és egy harmadikat is megjelentetett Wynkyn de Worde 1528-ban. Valószínűleg ez volt az első könyv, amelyet Caxton Angliában szedett - és biztosan az első nagy angliai kiadványa, és érdekes figyelemmel kísérni, mit csinált ezután, angliai kiadó-tevékenységének első két évében. Ez alatt az idő alatt négy folió kötetet nyomtatott ki - a Dictes-t, a Boethius-t, a Canterbury meséket és a Jázon-t - majdnem 700 lap, illetve 1400 oldal nyomtatott szöveget tett ki csak ez a négy mű. Ezenkívül még kihozott vagy 20 kisebb, negyedrét alakú könyvet is, változó hosszúságúakat, 8 oldalas kis füzetektől vékony kis 30-78 oldalas kötetekig. Ezt úgy tekinthetjük, mint próbálkozást, hogy piacot építsen ki magának azalatt az idő alatt, amíg a nagy fóliánsok nyomtatásán dolgozik. Nagyon jó érzékkel választotta meg kiadványait, mert négy költeményt nyomott ki a népszerű 15. századi költőtől, Lydgate-től, és Chaucertól is az Anelida-t és a Madarak törvényszékét (The Parlement of Foules) The Temple of Brass (Sárgaréz templom) címen. A komolyabb olvasók Benedict Burgh fordítását kapták, Cato distichonjai alapján, Christine de Pisan Morale Proverbes (Erkölcsös mondások) című kötetét, és egy kis könyvet a jó modorról, a Book of Courtesy-t. Így fel tudta mérni, milyen természetű és mennyire erős a nyomtatott könyvek iránti igény, és az így szerzett ismeretei alapján készíthetett újabb kiadási terveket. De míg ezeknek a kisebb műveknek a kiadását hajlandó volt saját kockázatára vállalni, más volt a helyzet, mikor több száz folio oldalas kiadványok nyomtatásáról volt szó. Caxton nyilvánvalóan minden alkalommal gondosan mérlegelt, mielőtt munkához látott volna. A Dictes, a Boethius és a Jázon, amint erről már korábban meggyőződött, erényeik ellenére, csak szűk körben vagy egyáltalán nem terjedtek kéziratban, a Canterbury meséket viszont állandóan keresték, és várható volt, hogy könnyen elkel. A Dictes kiadásával Caxton csak azt tette, amit Rivers gróf "parancsolt", míg Boëtius ritka művének hozzáférhetővé tételével "egy barátja és jó ismerőse" kérésének engedett. A Jázon a Trója regény természetes kiegészítője volt, de hogy a lehető legkisebbre csökkentse a kockázatot, Caxton a trónörökösnek, a kis walesi hercegnek [a későbbi, fiatalon meggyilkolt V. Edward] ajánlotta a könyvet, és nyilván arra számított, hogy IV. Edward és a királyné majd kegyesen fogadják. Tehát mind a három mű kiadását meglehetősen kockázatos üzleti vállalkozásnak tartotta, míg a Canterbury mesék egyáltalán nem jelentett kockázatot - bár (ahogy később megtudta) a kézirat, melynek alapján a szöveget kiadta, nem volt sem teljes, sem hibátlan.

Caxton láthatóan elégedett volt azzal a reagálással, amit első kiadói próbálkozásai kiváltottak, és a következő két évben továbbra is puhatolódzó taktikát folytatott. A kiadványai a legváltozatosabb igények kielégítését tűzték ki célul, a Cordiale, a breviárium, a Hórás könyv, és a már utánnyomásban megjelenő Dictes és a Cato a buzgó vallásos embereknek volt szánva, a nagy kötet retorika az iskolázott embereknek, a vékonyabb francia és angol szótárak a kevésbé iskolázottaknak. Akik információkra vágytak, böngészhették az Angol Krónika (The Chronicles of England) és a Britannia leírása (The Description of Britain) lapjait, míg a versek kedvelőinek számára ott volt a The Court of Sapience (A bölcsesség udvara), ezt ekkoriban Lydgate-nek tulajdonították. Ezek közül a művek közül egyedül a Cordiale kapott külső támogatást, de Caxton önbizalma szemmel láthatólag növekedett, ez kiderül, ha kézbe vesszük 1481. augusztus 12-én kiadott Tullius of Olde Age című kiadványát. Prológusában Caxton elmondja, hogy a 15. század közepén egyszer már lefordított műből csak "nagy kérleléssel, fáradsággal és költséggel" tudott egy példányt szerezni. Mivel még soha nem látta eddig máshol, elhatározta, hogy kinyomtatja, és "kis értelmem szerint szorgalmasan kijavítottam, hogy a nemes, erényes és érdeklődő emberek megszerezhessék, hogy megnézhessék és megértsék."

Ezt meg is tette, annak ellenére, hogy tudta, ez a könyv csak szűk közönséget érdekel, mivel azt mondja, "ez a könyv nem feltétlenül szükséges, sőt, nem is megfelelő mindenféle műveletlen és egyszerű embereknek, akik nem értenek sem a tudományhoz, sem semmilyen mesterséghez ... hanem olyan nemes és bölcs és előkelő uraknak, úriembereknek és kereskedőknek való, akik ismerik a közügyeket, és naponta találkoznak a köz javát érintő dolgokkal." Akárcsak a Jázon esetében, IV. Edwardot kéri alázatosan, fogadja el a könyvet.

Ez az értékes prológus bizonyos mértékig megérteti velünk Caxton indokait. Látjuk, hogy folyton nyomtatni való könyvek után kutat, de leginkább azokra az értesülésekre kell támaszkodnia, amelyeket saját maga gyűjt arról, mennyire nagy az érdeklődés egyes művek iránt általában vagy valamilyen különös szempontból, és kéziratos forgalmuk mekkora. Még ha korlátozott is a népszerűségük, hajlandó vállalni a kockázatot, de a király támogatását kéri, mert ez nagyon értékes segítség.

Caxton továbbra is nagyjából ezen az úton haladt egész angliai nyomdászi pályafutása alatt. Ez kísérleti időszak volt. Caxton gondosan vizsgálta potenciális közönségének véleményét; kiadványainak sokfélesége jelzi, milyen sok lehetőséget próbált ki. 1485-ben már nyugodtan mondhatjuk, hogy sikerült megszilárdítania a helyzetét. Már vagy ötven kiadvánnyal dicsekedhetett, és a nyomtatás mestersége, hála neki és másoknak Angliában és külföldön, híveket szerzett, és az inga lassan kezdett a másoló felől a nyomdász irányába kilendülni. De Caxton jelszava az óvatosság maradt, kiadványaival rendkívül "biztosra" ment, mivel szinte kizárólag vallásos művekre, utánnyomásokra vagy egy patrónus kérésére vállalt könyvekre korlátozódtak a könyvei.

Ez az utolsó csoport a legérdekesebb. Mint már láttuk, Caxton királyi biztatásra kezdett nyomtatni, és az arisztokrácia támogatását is élvezte, Rivers gróf személyében, aki három kötetének költségeihez járult hozzá. Néhány, patrónusok támogatásával kiadott könyve esetében nincs más támpontunk, csak a homályos "számos úriember kérésére" vagy "egy nemes hölgy [kérésére], aki sok nemes és szép leányt szült" vagy "egy előkelő és nemes úr" kérésére, Caxton szerint ők biztatták, hogy nyomtassa ki a műveket. Nincs okunk feltételezni, hogy ezek kitalált személyek, de hasznosabb lett volna, ha Caxton megnevezte volna őket. Pályájának utolsó tíz évében azonban legalább tíz olyan kiadványt találunk, amelyeket olyan patrónus kifejezett kérésére adott ki, akinek a nevét is tudjuk. A király, az arisztokrácia és London gazdag polgárai mind igénybe vették szolgálatait. És időnként előfordult, hogy a patrónusok valóban nélkülözhetetlenek voltak. Caxton maga mondja el nekünk, hogy az Arany Legenda (The Golden Legend) fordításának és kinyomtatásának gigantikus munkája láttán hamarosan "félig-meddig kételkedni kezdtem abban, hogy valaha is el tudom-e végezni" és hogy már "arra gondoltam volna, miután elkezdtem fordítani, hogy abbahagyom, és félreteszem, ha nem a hatalmas, nemes és erényes gróf, Lord William, Arundel grófja sürgetésére és kérésére csináltam volna, aki azt kívánta, hogy folytassam és haladjak tovább a fentnevezett munkával, és megígérte nekem, hogy méltányos mennyiséget megvesz belőle, ha sikeresen befejezem és elkészül a munka."

A gróf egyik nemesét küldte Caxtonhoz ezzel az üzenettel, és ezenfelül még ígért neki évente egy szarvasbikát nyáron, és egy őztehenet télen. Ez a mű és más művek is a nemesség kívánságára jelentek meg nyomtatásban. Talán még ennél is jelentősebb, mint a változó idők jele, az a tény, hogy három könyvet jeles londoni polgárok kérésére adott ki Caxton. Először Hugh Bryce, London város tanácsának tagja kérte meg, hogy fordítsa le a The Mirrour of the World (A világ tüköre) (1481) című könyvet [képes enciklopédia] az "ő terhére és költségére", hogy Lord Hastings-nek, a lord kancellárnak ajándékozhassa. Azután "egy becsületes ember, és különlegesen jó barátom, egy Wylliam Praat nevű londoni selyemkereskedő ... adott nekem franciául egy kis könyvet, a címe A jó modor könyve volt ... és azt kívánta tőlem, hogy azonnal fordítsam le angolra" [illemkódex]. Körülbelül ugyanebben az időben fordította a The Royal Book-ot (Királyi könyv) egy másik "nagyságos kereskedő és londoni selyemkereskedő" részére. Bár Caxton nem mondja ki világosan, kivéve mikor Hugh Bryce-ról beszél, de tökéletesen elképzelhető, hogy mind a három polgár bizonyos mértékben fedezte ezeknek a könyveknek a költségeit, mint ahogy Rivers gróf és sok más arisztokrata patrónus is tette.

Amellett, hogy törekedett a kockázatot patrónusok segítségével határok közé szorítani, Caxton azt is világosan fel tudta mérni, milyen könyv milyen olvasói rétegek számára lesz vonzó. A Reynard the Fox (a Róka regénye egy változata), mondja, "minden egyszerű, jó embernek" szól, a Blanchardyn and Englantine "minden erényes fiatal nemes úrnak és hölgynek, hogy idejüket töltsék az olvasásával," a The Order of Chyvalry (A lovagrend) "nem feltétlenül szükséges, hogy mindenkinek meglegyen, csak az olyan nemes uraknak, akik vitézségük révén szándékoznak bekerülni a lovagság nemes rendjébe." Bizonyos könyvek nem valók minden "műveletlen és ostoba embernek," hanem csak "tudós klerikusoknak és úriembereknek, akik értik a finomságot és a tudást." Megint mások a "hölgyeknek és nemes úrasszonyoknak" vagy "minden fegyverforgatásra született nemes úr"-nak szólnak, míg mások szélesebb kört vonzanak, "minden ember"-t vagy "mindenkit, aki a világon él" vagy "minden keresztény ember"-t. Továbbá, mint már korábban láttuk, Caxton ügyelt rá, hogy termékeinek nagy része vonzó legyen az olyan olvasók számára, akik vallásos vagy didaktikus irodalmat akartak olvasni. Kiadványainak majdnem a fele ilyen jellegű volt (77 első kiadásból 35 és az összes kiadványából, 103-ból 56), és ezek valószínűleg kevés problémát okoztak neki. Sőt kilenc ilyen kiadványa két vagy több kiadást is megért - köztük olyan vaskos kötetek, mint az Arany Legenda, Maydenston Directorium sacerdotum-a, Mirk Liber Festivalis-a és az ál-Bonaventura Jézus életéről szóló könyve, a The Life of Christ. Kiadványainak második legnagyobb csoportját különböző költők művei alkották, de itt is kicsi volt a kockázat. Chaucer, Lydgate és Gower nagyon népszerűek voltak ekkor, és miután Caxton könnyen el tudta adni néhány negyedrét alakú kis Chaucer és Lydgate verseskötetét, folytatta a kiadást a Canterbury mesékkel és Gower Confessio amantis-ával.

Összefoglalva: első nyomdászunk munkásságának vizsgálata azt mutatja, hogy Caxton világosan kivehető határok között mozgott. Nem sok kísérletet tett arra, hogy nevelje vagy irányítsa a közízlést, hanem azt nyomtatta ki, amiről könnyű volt kideríteni, hogy népszerű, a másolóktól való kérdezősködéssel, a forgalomban lévő példányok alapján, vagy amit már előre biztos sikerré tett a vallásos művek iránti általános előszeretet. A regények és versek kiadása szintén józan vállalkozás volt, és még néhány tankönyv jellegű mű tette teljessé a jegyzékét. Hogy kétszeresen is biztosítsa magát, Caxton sok esetben pártfogók védelme alatt dolgozott, úgy hogy a ma ismert 77 első kiadásból 23 esetben lehetett biztos kiadványának anyagi támogatásában és abban, hogy befolyásos személyek kedvezően fogadják a könyvet. Ezek a szempontok tették lehetővé, hogy ilyen széles skálán tudjon publikálni. Legtöbb kiadó a könyvnyomtatás első éveiben sokkal konzervatívabb volt nála, viszonylag kevés művet adott ki, és sokkal szűkebb témakörben mozgott. Caxton csodálatos ítélőképességről, energiáról és józan észről tett tanúságot. A németalföldi textilkereskedelemben töltött élete során szerzett üzleti érzéke rendkívül nagy szolgálatot tett az angol könyvnyomtatás ügyének. Ahol Caxton utat tört, a többiek a nyomdokába léphettek.

 

Bennett, H. S.
A nyomdászok

Egész sor író vizsgálta már átfogóan a nyomtatás történetét Angliában ebben a korszakban (1475-1557), és nincs szükség rá, hogy újra részletesen elmondjuk az egész történetet. A kiváló bibliográfusok, akiknek olyan sokkal tartozunk, természetesen a tipográfiai és bibliográfiai problémákra és az apró részletekre összpontosították figyelmüket, és utódaikra hagyták az olyan kérdések vizsgálatát, mint például a különböző nyomdászok közötti kapcsolatok, hogy hányféle piaca volt a termékeiknek, hogy mennyire vezették vagy követték a közízlést, stb. Most hát ezek felé a témák felé fordulunk, és a könnyebb tájékozódás kedvéért felosztjuk a korszakot négy szakaszra: Caxton korára (1476-1491), Caxton közvetlen örökségére és utódai munkásságára (1491-1500), a könyvnyomtatás fejlődésére [Angliában] De Worde haláláig (1535), és hogy milyen előrehaladás következett be a későbbi nyomdászok idején, egészen a Stacionáriusok Céhének 1557-ben történt bejegyzéséig.

Mielőtt elkezdenénk átfogó kronológiai vizsgálódásunkat, szükség van néhány általános megállapítás előrebocsátására. Nem szabad elfeledkezni arról, hogy mikor az 1557 előtti nyomdászokról beszélünk, viszonylag kis létszámú csoportról van szó. Túlzás lenne azt hinni, hogy 1475 és 1557 között összesen száznál több nyomdászmester dolgozott Angliában, és legfeljebb egy tucat nyomdász működött London környékén, vidéken, Skóciában és Írországban. A következő időszakban a számuk először csak lassan nőtt, de korszakunk második felétől kezdve már egyre nagyobb ütemben szaporodott a számuk. Így 1541 és 1550 között legalább 35 olyan [új] nyomdász kezdte meg működését, akiknek korábbi tevékenységére vonatkozóan nem ismerünk semmilyen adatot.

De megtévesztő dolog, ha csak megszámoljuk, hogy hány nyomdász volt, mert sok név csak néhányszor fordul elő az impresszumokban, rövid idő leforgásán belül, és azután eltűnik. Az 1541 és 1550 között azonosított 35 nyomdász közül legalább egy tucat valószínűleg csak 2 vagy 3 évig dolgozott, és ez a következő évtizedre is igaz, bár kevesebb nyomdászt érint. Ezenkívül, bár néhány nyomdász elég hosszú ideig működött, csak egy maroknyi nyomtatvány maradt utánuk, míg De Worde több mint 700 nyomtatvánnyal dicsekedhetett. Mint majd látni fogjuk, néhány nyomdász legalább 100 kötetet adott ki pályája során, de a különböző nyomdákból származó könyvtermés nagyon tarka volt, nehéz általánosítani, és nem is igazán érdemes. A legjobb, amit tehetünk, hogy nem feledkezünk meg arról, hogy a kézműves ipar egy új ágának fejlődésével állunk szemben, amelynek lassan, tapogatódva kellett előrehaladnia, és nem sok támpontja volt, ami segíthette volna eligazodni, csak a közönség igényei és a nyomdászok jó üzleti érzéke.

Amit a nyomdászok és könyvkereskedők életéről és körülményeiről tudunk, azt már összefoglalta Gordon Duff A century of the English book trade, 1457-1557 (Az angol könyvszakma száz éve, 1457-1557) című művében, és bár a könyv megírása óta találtak még néhány adatot anyaga kiegészítésére, ez nem változtatja meg jelentősen a témáról alkotott képünket. Az ő könyvéből és abból, amit maguk a könyvek elárulnak, képet kaphatunk arról, hogyan készültek ezek a régi könyvek, és hogyan történt az árusításuk. Természetesen magukról a nyomdászokról hallunk a legtöbbet, bár feltétlenül voltak segédeik is, akikről sokkal kevésbé világos a képünk. Azt azonban tudjuk, hogy inasokra és "szolgálók"-ra oszlottak, és hogy az inasoknak, akik néhány évig szolgáltak, le kellett tölteniük tanoncidejüket 24 éves korukig, és hogy a mester háztartásának tagjai voltak. Gyakran megemlékeznek róluk a nyomdászok végrendeletükben, pénzösszeget hagynak rájuk, vagy másként gondoskodik róluk a mester. Számuk műhelyenként változott, De Worde hat inast említett a végrendeletében és még két "korábbi inasom"-at is. Richard Kele ötöt említ, és sok nyomdász kettőt. A többi nyomdai munkást "szolgálók"-nak nevezték - ez a kifejezés jelölhetett olyan inast, aki már leszolgálta tanoncidejét vagy a bérért dolgozó segédet. Ez utóbbiak között sok volt a külföldi, akik nem voltak korábban inasok Angliában.

A nyomdászmester "szolgálói" és az inasok segítségével készítette termékeit a nyomdájában, ezen rendszerint volt kívül egy cégér, hogy észre lehessen venni. Például De Worde könyveit 1500 után "Londonban nyomták, a Flete [Fleet] utcán, a naphoz címzett nyomdában" (at the sygne of the Sonne, azaz at the sign of the Sun), míg John Wayland a "Szent Dunstones egyházközségben, a kék koszorúhoz címzett nyomdában (at the signe of the blewe [blue] Garland), a Temple kapu mellett" dolgozott, és a többi nyomdászoknak is hasonló cégérük volt. Annak, aki meg akarta venni a termékeiket, csak a cégérük után kellett menni, és időnként kirakták a könyveiket a műhely elé, egy bódéban (vagy kifeszített ponyvával védett asztalra), mert olvashatunk egy olyan emberről, aki "Thomas Berthelet Fleet utcai bódéjában keresett menedéket."

A könyvkereskedők azonban már nagyon korán, nem sokkal a nyomdászat meghonosodása után kezdtek a Szent Pál székesegyház köré tömörülni, és vagy bódéjuk, vagy kis házuk és boltjuk volt itt, ahol az árusítás folyt. A könyvkereskedelemnek ez a koncentrációja nyilvánvalóan kényelmes volt a vevőnek is, a könyvárusnak is. Aki vásárolni akart, egyik bódétól a másikig sétált, és kereste azt a könyvet, amit éppen meg szeretett volna kapni, mint William Salisbury, mikor az égitestekről keresett könyvet. Itt is minden kereskedőnek megvolt a maga cégére, hol ugyanolyan volt, mint a nyomdájáé, hol másmilyen. De Worde cégére a Szent Pál mellett a Könyörületes Miasszonyunk jele volt, míg Julian Notary azt közli Sermones discipuli (A tanítványok prédikációi) (1510) kiadásának címlapján, hogy a könyvet (amikor majd ki lesz nyomtatva) "Londonban, a külvárosnak a Temple kapunál lévő részén, a Szent Kelemen templom oszlopcsarnoka közelében, Julian Notary, nyomdász és könyvkereskedő házában, a Három Királyokhoz címzett boltjában, fogják árusítani."

Ezek a cégérek fontos nyomravezetők voltak azok számára, akik a nyomdát keresték, így hát nem meglepő, hogy a nyomdász, amikor elköltözött, gyakran magával vitte a cégérét is, mint például John Rastell vagy John Day.

Mire a Stacionáriusok Céhét 1557-ben bejegyezték, a nyomdász szakma már jól meghonosodott Angliában, a nyomdászok nagy létszámú testületet alkottak, főleg a Szent Pál környékén és szomszédságában. Ahhoz, hogy a nyomdászat ezt az eredményt elérje, négy szakaszon át vezetett az út, ezt tárgyaljuk röviden a következőkben.

 

1. Caxton kora (1476-1491)

Caxton "a vörös karó címén, Westminsterben" kezdett nyomtatni 1476-ban, abban a biztos tudatban, hogy nincs vetélytársa a láthatáron, és egész életében kevés baja volt a konkurrenciával. A nyomdászmesterség csak nagyon lassan tudott terjeszkedni Angliában. Londonban csak egyetlen rivális nyomdát állítottak fel - John Lettou-ét, amelybe betársult William de Machlinia 1482-ben, majd egyedül ő működtette tovább 1483 és 1490 között. Termékeik teológiai traktátusok voltak, latin nyelvű tudományos művek és jogi könyvek, és nem jelentettek komoly konkurrenciát a Caxton profiljába tartozó könyvek számára.

London környékén két nyomda működött. Oxfordban Theodoric Rood 1478 körül kezdett el tudományos könyveket nyomni az egyetem számára, és 1481-ben társult hozzá Thomas Hunte. Tizenhét olyan könyvet ismerünk, amelyeket ők adtak ki, de ők sem sokat bitoroltak Caxton piacából, és valószínűleg főleg Oxfordban és környékén találtak maguknak vevőket. Ezen kívül csak egy nyomdát ismerünk még, St. Albans-ben [Londonhoz közel, egy apátság volt itt], ez főleg latin nyelvű tudományos művekkel foglalkozott, de amiről híres, az két, a többi kötet közé nem illő, jelentős kiadvány, az Angol Krónika (The Chronicles of England) (1485) és a Szent Albansi Könyv (The Book of St. Albans) (1486). Mindkét könyv iránt általános volt az érdeklődés, Caxton már korábban két kiadást jelentetett meg a Krónikából, és a st. albansi nyomdász fel tudta ezeket használni, mikor bővített kiadását készítette, míg a Szt. Albansi Könyv, mely sólymászásról, vadászatról és címertanról szóló részekre oszlott, széles olvasótábort vonzott, és különböző formában többször is újranyomták a következő században.

Nem szabad azonban elfelejteni, hogy Caxtonnak nemcsak a hazai konkurrenciára kellett gondolnia. Hoztak be könyveket Angliába Franciaországból, Németországból, Hollandiából, Svájcból és Itáliából is. Csak nagyon töredékes adataink vannak ennek a kereskedelemnek a mennyiségére vonatkozóan, és csak kevés importált könyvnek tudjuk a címét. Lényegében azonban olyan könyvek ezek, amilyenekről várható volt, hogy importálni fogják - azaz olyan könyvek, amelyeknek nyilvánvalóan volt piacuk, például misekönyvek, hóráskönyvek és legendáriumok. Néhány nyelvtankönyv is jött be Angliába külföldről, de ez az egész könyvbehozatal nem volt komoly versenytársa Caxton termékeinek, amelyek nagyobbrészt más kategóriába tartoztak, és inkább a szépirodalom olvasójának voltak érdekesek, nem a tudósnak.

 

2. Wynkyn de Worde és Pynson (1491-1500)

Caxton halála 1491-ben olyan csapás volt, amelyből az újonnan meghonosodott mesterség csak egy idő után tudott magához térni, és a következő évtizedeket nyugodtan vizsgálhatjuk külön korszakként, mert ez olyan időszak volt, amikor Caxton utódai csak lassan, tapogatódzva keresték útjukat. Sem De Worde, sem Pynson nem voltak Caxtonhoz foghatók. Mindketten aktív és meglehetősen vállalkozó szellemű üzletemberek voltak, de hiányzott belőlük Caxton kiadói érzéke vagy személyes érdeklődése ilyen vagy olyan kiadványfajták iránt. Ez alatt az évtized alatt, ahogy ez indokolt is volt, csak lassan merészkedtek előre. Még mindig nem lehetett biztosan tudni, milyen a potenciális könyvvásárló közönség nagysága és érdeklődése, és kénytelenek voltak korlátok közé szorítani azt a kockázatot, amivel a közízlés kutatása jár.

Amikor megvizsgáljuk ennek a két nyomdásznak a teljes könyvtermését, világosan látjuk, hogy De Worde mennyiségileg többet termelt, mint vetélytársa, de munkája általában rosszabb minőségű volt. Valamivel több mint 100-100 olyan tételt tudunk azonosítani ebből az évtizedből, amely a kettőjük nyomdájából került ki, bár lehetetlen megmondani, hány mű veszett el végleg. Jelenleg a megmaradt művek egy része is csak töredékesen van már meg. Például a The Ghost of Guy (Guy szelleme) (1492) című művet csak két kis papírszeletről ismerjük, amelyek egy kötéstáblából kerültek elő, és sok más műből is csak egy vagy két lap létezik már, [ez is csak azért,] mivel a kor könyvkötői hulladékpapírnak használták fel.

Pynson folio alakú kötetei általában sokkal kevésbé testesek, mint De Wordéi. Míg De Worde kiadványai átlagosan 360 oldalasak voltak, Pynson megelégedett 180 oldallal. De Worde legnagyobb fóliánsai között (mind két hasábos szedéssel voltak nyomva) találhatók Bartholomew (Bartholomaeus Anglicus) 956 oldalas De proprietatis rerum-a (A dolgok tulajdonságairól) (1495), az Arany legenda (Golden legend) 878 és 896 oldalas két kiadása (1493 és 1498), Higden 796 oldalas Polychronicon-ja (1495), Szent Jeromos 712 oldalas Vitae Patrum-ja (Az egyházatyák élete) (1495), Malory 652 oldalas Morte d'Arthur-ja (Arthur király halála), ezenkívül még húsz 12 és 532 oldal közötti terjedelmű folio kötet. Ezeket mind 1493 és 1500 között jelentette meg, és valószínűleg súlyosan megterhelték nyomdájának erőforrásait. Pynson viszont ritkán nyomott ilyen nagy terjedelmű, folio alakú köteteket. Ha nem vizsgáljuk a tizenegy Évkönyvet (28 és 184 oldal közötti terjedelemben), akkor tizennyolc kötetet kell figyelembe vennünk, ezek közül a legvastagabb, a Canterbury mesék 648 oldalas könyv volt. Pynson ebben a korszakban többé nem vállalkozott ilyen vastag könyv kiadására, bár 1500-ban megjelent Misekönyve (talán ez a legszebb könyv, amelyet a 15. században Angliában nyomtak) csak 32 oldallal volt kevesebb. Lydgate Boccaccio-fordításának, a Falle of Princis-nek (Fejedelmek bukása) (1494) kivételével Pynson többi folio alakú kötetei viszonylag vékonyak voltak, és Pynson láthatólag sokkal rendszeresebben jelentette meg könyveit, mint De Worde a magáét. Ritkán nyomtatott összesen 600 könyvoldalnál többet egy évben, míg De Worde 1495-ben elérte a 2464 oldalt, 1498-ban 1990 oldalt nyomott, 1497-ben azonban csak 404 oldalt.

Mindkét nyomdász sok negyedrét alakú könyvet készített - hetven származott De Worde-től és ötvenöt Pynsontól. Ezek kis tankönyvektől vagy rövid, nyolc oldalas versektől olyan tekintélyes vastagságú kötetekig terjedtek, mint Maydenston Directorium sacerdotum-ja, amely De Worde kiadásában 464, Pynsonéban 452 oldalt tett ki.

A könyvek terjedelméről a témájára áttérve azt látjuk, hogy mindkét nyomdász az érdeklődés széles skáláját elégítette ki. Mindkettőjük könyvtermésének legalább a felét vallásos művek tették ki. Pynson sikeres kísérletet tett a jogi könyvek piacának elfoglalására, De Worde pedig még nem fedezte fel azt a kielégíthetetlen közönséget, amely nyelvtanokra, szótárakra stb. várt, és amelyet majd olyan sikeresen fog hasznosítani a 16. században. Mindketten adtak ki általános érdeklődésre számottartó műveket, például krónikákat, enciklopédiákat, verseket, útleírásokat stb.; elkerülhetetlen volt, hogy bizonyos könyveik hasonló jellegűek legyenek, hiszen ugyanazoknak az embereknek a tetszéséért versengtek egymással. Így például mindketten adtak ki ismert tankönyveket - John of Garland Equivoca-ját és Synonyma-ját, vagy olyan népszerű műveket, mint Lydgate The churl and the bird (A parasztember és a madár) című versét vagy Sir John Mandeville Utazásait (Travels). Ugyancsak fontos volt mindkettőjük számára, hogy általánosan használt vallásos kézikönyveket is állandóan áruljanak - Lyndewood Provinciale-ját, Maydenston Directorium sacerdotum-át vagy Mirk Festial-ját [Liber festialis].

A kettőjük közötti vetélkedés kétségtelenül kemény volt ebben a korszakban, a századfordulón mégis mindketten elégedetten tekinthettek vissza nyomdászi működésük első évtizedére. Minden terméküknek találtak közönséget, bár sokfélék voltak, és még nem jelentkezett olyan komoly angliai vetélytársuk, aki szembeszállt volna velük a hazai piacon. Julian Notary ugyan árult vagy fél tucat könyvet bódéjában, de ezek közül a legtöbb olyan könyv volt, amelyet versenytársai már korábban kinyomtak. Ami konkurrencia volt, az külföldről jött. De még így is a verseny csak szűk körre terjedt ki, és nem érintett sok könyvet. A konkurrencia általában megelégedett azzal, hogy misekönyveket, imakönyveket és nyelvtanokat szállított, akárcsak Caxton idejében, és a könyvpiac láthatólag elég élénk volt ahhoz, hogy mindent felvegyen, azt is, ami külföldről jött, és a korlátozott hazai készleteket is. Kb. 50 olyan könyvnek a címe maradt fenn, amelyek külföldi nyomdákból kerültek Angliába, és a feljegyzések időnként lakonikus rövidséggel említik "egy nagy hordó [hogshead: 240 liter] nyomtatott könyv" behozatalát vagy "három láda, benne tizenkét tucat imakönyv", stb. Tudjuk, hogy 1479-1480-ban a londoni Vámház hivatalos jelentése szerint több mint 1400 könyvet importáltak az év folyamán, úgy hogy a kereskedelmi forgalom nem volt jelentéktelen, különösen, ha figyelembe vesszük az Angliában működő nyomdászok kis könyvtermését.

Bár a mozgástér korlátozott volt, vannak arra utaló jelek, hogy a külföldi nyomdászok éberen figyelték a piacot, és ha az angol nyomdászok nem szállították azonnal a piacnak azokat a könyveket, amelyekről elképzelhető volt, hogy esélyük van a terjedésre, akkor a külföldi nyomdász közbelépett. Például Caxton halála után az antwerpeni Gerard Leeu gyorsan elkészítette Caxton három kiadványának utánnyomását, a Jázon történetét (History of Jason), a Paris and Vienne-t és az Angol Krónikát (The Chronicles of England), és még egy elbeszélést, Salamon és Markalf párbeszédét (The Dialogue ... between Solomon and Marcolphus). Caxton utódát, De Worde-öt egy olyan pillanatban érték ezek az utánnyomások, amikor éppen újjászervezte nyomdáját, és folyamatosan befejezte mestere félbenhagyott kiadványait, és így kevés ideje jutott kockázatos új vállalkozásokra.

A valódi kihívást azonban, amellyel De Worde-nek és Pynsonnak szembe kellett néznie, az jelentette, hogy az európai szárazföld felől érkező konkurrencia munkája sokkal magasabb színvonalú volt, mint az övék. Angliában hiányzott az a szakmai hozzáértés és technikai felszerelés, és a pénz is, ami lehetővé tette, hogy valaki olyan munkát végezzen, mint amilyet a párizsi, roueni, velencei és még féltucat európai centrumban működő nyomdászok tudtak végezni. Párizs a szép kivitelű kis hórás könyvek készítésére specializálódott, minden oldalt fametszett szegélydísz foglalt keretbe, amely vonzó módon ki volt töltve változatos mintákkal, és ezeket nagy számban importálták Angliába. Más liturgiai és vallásos munkák is jöttek a tengeren túlról, és olyan színvonalat állítottak fel, amely magasan felette állt az angliai nyomdászok eddigi teljesítményének, és kétségtelenül egészséges ösztönzést jelentett egy olyan időszakban, amikor a belföldi verseny még annyira korlátozott volt.

 

3. 1500-tól De Worde haláláig (1535)

A 15. század utolsó évtizedében De Worde és Pynson, amennyire tudta, Caxton örökségét folytatta. De Worde-ből hiányzott Caxton irodalmi érdeklődése és tipográfiai érzéke, és nem voltak kapcsolatai az arisztokráciával és a gazdag nagypolgársággal, ami olyan nagy hatást gyakorolt Caxton működésére. Az a tény, hogy nyomdáját a viszonylag csendes Westminsterből átköltöztette a Fleet street forgatagába, jelzi, hogy mit forgatott a fejében ekkoriban. Belátta - vagy talán csak ösztönösen megérezte -, hogy nyomdájának sikere inkább a City [az üzleti negyed] lakóitól és a kispolgárságtól fog függeni, mint a magasabb köröktől. Hogy a Caxtonéhoz hasonló imponáló kiadványsorozatot jelentessen meg, minden tekintetben meghaladta a képességeit [az anyagi oldalt is beleértve], és valószínű, hogy 1500 táján már új módszereket után kezdett nézni, hogy biztosítani tudja megélhetését.

A 16. század első éveiben végzett kísérletsorozata megmutatta neki, milyen irányban haladjon tovább, és meghatározta termése profilját is a következő harminc évre. Röviden ez abból állt, hogy adjon a közönségnek sokféle könyvet olyan témákban, amelyekről köztudott hogy népszerűek - vallásos művek és homíliák, gyakorlati tanácsadók és tankönyvek - és hogy olyan könnyen kezelhető kötetek formájában adja ki ezeket a kiadványait, amely vonzó lehet azoknak az olvasóknak, akik visszariadnak a nagy és drága kötetek vásárlásától. Ezek a viszonylag kis könyvek, általában negyedrét alakban és rendszerint száz oldal alatti terjedelemben, valódi szükségletet elégítettek ki. Néhány pennyn meg lehetett vásárolni egy kis könyvet, sőt, Robert Copland azt meséli el nekünk, hogy olyanok is voltak, akik még 4 pennyt sem akartak adni, és úgy gondolták, elég lesz egy penny is.

"Van könyved?" - kérdezi a vevő

COPLAND: "Megvan az a könyved, amelyik Editről, az özvegyasszonyról szól, aki olyan sok embert félrevezetett a szavaival, vagy egy olyan tréfás-könyved, ami tele van mókával?

VEVŐ: Hadd lássam, egy pennyt még rászánok ilyen dolgokra, ha van valami ilyened.

COPLAND: Mit szól ezekhez, ad érte egy grote-ot [4 pennyt]?

VEVŐ: Hova gondol, uram, ennyit? Nem, azt hiszem, egy penny éppen elég könyvekre. Nem olyan hamar lehet megkeresni, amilyen a világ."

De Worde frontváltását követte Pynsoné is, bár kisebb mértékben, mert Pynson műveltebb ember volt, és kiadványainak tipográfiai színvonala is magasabb, mint vetélytársáé. Azonban ő is megértette, hogy azoknak az embereknek a száma, akik készek és képesek olyan könyveket vásárolni, amilyeneket Caxton nyomtatott, korlátozott, és a nagyobb közönséget máshol kell keresni. Ezt részben úgy találta meg, hogy De Worde-éhoz hasonló könyveket nyomtatott, és részben azzal, hogy rátért a jogi könyvek nyomtatására.

Tehát mindkét nyomdász a 16. század első évtizedében, anélkül, hogy teljes mértékben tudatában lett volna annak, mit tesz, közelebb vitte a könyvnyomtatást ahhoz az olvasói tömeghez, amelynek nagy szüksége volt könyvekre. Arra viszont fel kell hívni a figyelmet, hogy ezeknek az olvasóknak a színvonala alacsony volt, nem volt olyan tanultságuk, hogy képesek lettek volna értékelni a szép könyveket vagy a tipográfiai érzéket. Minimális árért maximális mennyiségű olvasnivalót akartak kapni. Caxton azt mondta közönségének, hogy némelyik áruját "jó olcsón" adja, a Tudor-kori nyomdászok is készek voltak elébe menni az olvasóknak azzal, hogy inkább olcsó, mint szép kiállítású könyveket adtak nekik.

Tehát bár De Worde és különösen Pynson képesek voltak végezni és végeztek is olyan munkát, amely tipográfiai szempontból nem értéktelen, mégis el kell ismerni, hogy a kezük alól kikerült kiadványok összessége azt bizonyítja, hogy jobban érdekelte őket az üzleti haszon, mint az esztétikai célok. De Worde-nek úgy sikerült ilyen jelentős számú kiadványt készíteni, hogy közömbös volt a nyomtatás színvonala iránt, és tudta, hogy milyen nagy kereslet van a kis terjedelmű, alacsony árú művekre. Ha a Caxtonra jellemző kiadványfajta a többszáz lapos nagy fóliáns volt, a tipikus De Worde kötet a 24 vagy 32 oldalas negyedrét könyv.

Pynson 1530 elején halt meg és De Worde 1535 elején (bár úgy tűnik, az utóbbi sem tevékenykedett sokat 1532 után) és az [angliai] nyomtatás története a 16. század első három évtizedében főleg ennek a két embernek a története, mert messze megelőzték időnként fel-felbukkanó összes vetélytársukat. Megsemmisítő fölényükre a leginkább a következő számadatokból lehet következtetni: a század első évtizedében ők adták az angol nyelvű könyvtermés egészének 70%-át. A maradék 30% fele külföldi nyomdászok munkája volt. [15% az egyéb hazai termék.] A következő évtizedben 73%-ot készítettek ők, 17%-ot a külföldiek, és a többi nyomdász csak az össz-könyvtermés 10%-át. A harmadik évtizedben már visszaesés következett be. Csak a könyvek 55%-a került ki az ő nyomdájukból, angol vetélytársaik viszont 30%-ra növelték az össztermésből való részesedésüket.

Bár mindkét nyomdász mindenféle könyvet nyomtatott egész pályája során, különösen pedig vallásos műveket, mégis bizonyos mértékig mindegyikük specializálódott valamilyen területre. Wynkyn de Worde nagy figyelmet fordított a grammatikai iskolák új tananyagának oktatásához szükséges könyvekre, úgy hogy kiadványainak 40%-a szolgálta ennek az igénynek a kielégítését. A Robert Whittington szerkesztésében megjelent latin nyelvtanok kiadása nagyrészt az ő [De Worde] privilégiuma volt, és Pynson is, ő is sokszor kinyomtatta John de Garland Equivoca-ját és Synonyma-ját. Ő jelentette meg Stanbridge elemi iskolai olvasókönyveinek körülbelül a felét, és kiadta régi kedvencek új kiadásait is, például a Donatust vagy a Sulpitiust, vagy a humanista tudós világ új kedvenceit - Colet, Lily és Erasmus műveit. Pynson viszont, bár nem hanyagolta el az iskolákat sem, inkább egy olyan területre merészkedett, amelyet De Worde szinte teljesen figyelmen kívül hagyott, és megpróbálta a jogászok és a joghoz kapcsolódó foglalkozásúak igényeit kielégíteni. Egy nyomdász sem dicsekedhetett 1557 előtt annyi jogi kiadvánnyal, mint Pynson, sőt valószínűleg már nyomdász pályafutását is azzal kezdte, hogy néhány jogi könyvet nyomtatott ki. Továbbra is állandóan adott ki mindenféle jogászoknak hasznos anyagot, eredeti dokumentumokat is, mint a Statutes (Statutumok) és Year Books (Évkönyvek), jogi kompilációkat, mint például Littleton Tenures-ét (Földbirtoklás), a The Abridgement of the Statutes-t (a Statutumok rövidített kiadását) és a Natural Breviarium-ot, amatőr jogászok segédkönyvét, békebíráknak vagy feudális úriszéken, vagy a Hundred Court-on elnöklő földesuraknak. Pynson nyomtatványainak nem kevesebb, mint egy harmada volt jogi vonatkozású, és a jogi vonal nyilvánvalóan sikeres vállalkozás volt, mert majdnem minden jogi kiadványát legalább egyszer újranyomta.

Az 16. század első évtizedeiben működő egyéb nyomdászokról nem szükséges sokat beszélni. Már láttuk, hogy könyvtermésük elhanyagolható volt, különösen 1520 előtt, és általában a legkisebb ellenállás irányában haladtak, azaz a legkönnyebb utat választották, ami ebben az esetben főleg a vallásos művek és kisebb mértékben a tankönyvek nyomtatását jelentette. Egyetlen nyomdász alakja emelkedik ki közülük, John Rastell-é, aki "nyomdász, jogász, kalandor, drámaíró és hitvitázó" volt egy személyben, így nevezte találóan Dr. A. W. Reed, aki kiválóan feltárta egész pályafutását. Dr. Reed előbbi tömör jellemzése Rastellről figyelmeztet bennünket arra, hogy a nyomtatás csak egyike volt a foglalkozásainak, és valószínűleg azért, mert a megélhetése nem függött a nyomdájától, kiadhatott jogi értekezéseket, vallásos és hitvitairatokat, tréfa-gyűjteményeket és népszerű színdarabokat, ahogy kedve tartotta, és nem kellett a kiadás előtt azon töprengenie, vajon fog-e a könyv tetszeni a közönségnek vagy sem.

Tehát a Caxton halálától körülbelül 1532-ig terjedő negyven évben Pynson és De Worde kimagaslóan fontos alakjai voltak a nyomdászatnak. Hogyan gyakorolták a hatalmukat? Láttuk, hogy hogyan szakosodtak bizonyos mértékig egy-egy területre, és hogy Pynsont a király nyomdászának nevezték ki kb. 1508-1509-ben azt jelentette, hogy minden rendelkezésére álló eszközzel a király szolgálatára kell állnia a proklamációk, statutumok stb. kinyomtatásában. Ennek ellenére, mindegyikük olyan kiadvány-együttesre tekinthetett vissza, amely nagyon sok érdeklődési területet érintett, és mindenféle ízlésnek kínált valamit. És itt némileg eltérünk azoktól a bibliográfusoktól és nyomdatörténészektől, akik engedték, hogy Pynson technikailag felsőbbrendű nyomdászi munkája iránti csodálatuk elhomályosítsa, mivel tartozunk De Worde-nek azért, hogy annyi és olyan változatos kiadványa volt. Gordon Duff azt mondja, hogy De Worde nem volt "ügyes nyomdász", H. R. Plomer pedig azzal vádolja, hogy fametszeteinek megválasztásán és elrendezésén látszik, hogy hiányzott belőle a művészi érzék, hogy ostoba hibákat követett el és gondatlan volt a szedésben és nyomtatásban, és hogy nem volt jó az irodalmi ízlése. Ezt mind készségesen elismerhetjük (bár Plomer utolsó állítása egy kicsit túl szigorú), és ugyanakkor mégis azt állíthatjuk, hogy De Worde nagyon jelentős szolgálatokat tett az irodalomnak, a vallásnak és a nyomtatott szöveg népszerűsítésének Angliában.

Először is, figyelemreméltó, hogy mennyi kiadványa van. 1492 és 1532 között az impresszuma több mint 700 könyvön szerepel. Még ha figyelembe vesszük is azt a tényt, hogy ebből sok utánnyomás volt, vagy kis füzet, és nem könyv, a tevékenysége és vállalkozó szelleme akkor is tiszteletet érdemel. Egy másik módja annak, hogy értékeljük azt, amit De Worde elért, ha emlékezetünkbe idézzük, hogy a Short-title Catalogue-ba (az angol RMK) felvett 1557 előtti művek száma kb. 5000, tehát az egész kb. 15%-át De Worde egymaga adta.

Ha a puszta tömegről most más szempontok felé fordítjuk figyelmünket, De Worde még inkább megérdemli tiszteletünket. Sokkal több mű maradt ránk az ő fáradozásainak köszönhetően, mint a legtöbb bibliográfus kijelentéseiből gondolnánk. Amennyire meg tudom ítélni kiadványtermésének különböző időpontokban végzett vizsgálata alapján, azoknak a könyveknek, amelyeket ő nyomtatott ki, 70%-a először jelent meg nyomtatásban. Ha felsorolnánk a címüket, irodalomtörténetünk sok híres művét idéznénk fel, más művek pedig (amelyeknek valóban alig van irodalmi értékük) csak De Worde kiadásában maradtak ránk. Valamivel több, mint össztermésének 30%-a állt ilyen művekből. Más szóval 200 művet a nyomtatványai közül 1640 előtt egyszer sem nyomtak újra, és a legtöbbet egyáltalán nem nyomták újra többé. És bár (mint az előbb említettük) ezek közül a művek közül sok nem jelent értéket a remekművek kutatói számára, az ízlés története és az régi olvasóközönség fejlődésének és ízlésének vizsgálata szempontjából ezek fontos dokumentumok.

De Worde úttörő kiadásai egyáltalán nem írhatóak le mind mint viszonylag kis értékű művek. Ha megvizsgáljuk, mivel járult hozzá például a széphistória-irodalomhoz, akkor azt látjuk, hogy De Worde valóban értette, hogy mire van szükség. Összesen tizenöt széphistóriát nyomtatott ki, és ebből tizenkettő az ő impresszumával jelent meg először nyomtatásban, és három - az Apollonius of Tyre (1510), a Melusine (1510?) és a Olyuer of Castylle (Oliver of Castille) (1518) - egyedi példányok. A regényes történetek mellett De Worde az irodalom más formái iránt is ugyanúgy érdeklődött, mindig kész volt valami újdonságot kinyomtatni. Neki magának nem volt jó irodalmi érzéke, barátokra és segítőkre támaszkodott - például Robert Coplandre és Henry Watsonra, hozzájuk fordult tanácsért, de akármilyenek voltak is a módszerei, az angol irodalomhoz való tartós hozzájárulását (tipográfiai vétkei ellenére) nem lehet elvitatni.

Pynson munkássága 1500-tól haláláig azt mutatja, hogy rendszeres, gondos üzletember volt. Amíg ki nem nevezték a Király Nyomdászának 1509 körül, termékeinek nagyjából a felét különféle vallásos művek tették ki - mind "biztos" utak. Ezután gyorsan kifejlesztette a vállalkozása jogi oldalát, mert privilégizált helyzetben volt a statutumok és talán az Évkönyvek kiadásánál is, az utóbbiból több mint hetven kiadást jelentetett meg. Ez a két nagy kiadványcsoport, a vallásos és a jogi, nagyjából az össztermése két harmadát tette ki. Az ideje többi részét tankönyvek kiadására fordította, igen sokat jelentetett meg, a szépirodalom viszont csak nagyon kicsit érdekelte. Tehát úgy tekinthetjük, mint aki kevésbé volt vállalkozó szellemű, mint De Worde, műveltebb közönséget látott el olvasnivalóval, és drágább és szebben nyomtatott könyveket csinált. Ugyanakkor mutatja, hogy milyen okos üzletember volt, hogy mennyi könyvét nyomták újra, sokat nem is egyszer. Így például Littleton Tenures-ét legalább nyolcszor nyomta újra, a Natura Breviarum-ot hatszor, a Sarum Horae-t (Salisbury Hórás Könyv) nyolcszor és más liturgikus kézikönyveket is sokszor.

Ez azonban nem gátolta meg abban, hogy sok műnek ő nyomja ki az első nyomtatott kiadását. Termékeinek 50-60%-a tartozik ebbe a csoportba, és neki köszönhetjük olyan híres művek első kiadásait, mint Froissart és Fabyan Krónikái (Chronicles), Lydgate Troy Book-ja (Trója könyve), Barclay Bolondok hajója (Ship of Fools) fordítás és az Everyman (Akárki). Munkáinak többségében a negyedrét formát részesítette előnyben, és a folio alakot fenntartotta a Statutumok, Bullák, Proklamációk stb. számára és egy olyan válogatott kiadvány-csoport számára, amelyek a régi angol nyomdászat legszebb darabjai közé tartoznak. Az 1500-as Misekönyv (Missal), a Bolondok hajója (1509), az Intrationum excellentissimus liber (1510) és az 1520-as Misekönyv (Missal) hozhatók fel példának Pynson legsikerültebb munkáira ebben a formátumban. A negyedrét alakú kiadványok azonban sok idejét lefoglalták, mert ezeknek a kényelmesen használható kis köteteknek nőtt a kedveltsége, és ő is, De Worde is használták ezt a formát néhány lapos munkákhoz éppen úgy, mint pompásan illusztrált, vastag kiadványokhoz, amilyen például a The castell of laboure (1505?).

Feltehetjük a kérdést, mennyire zavarta ez a két nyomdász egymás köreit a piacon. A válasz: nagyon kevéssé, ha az össztermésüket vesszük alapul. Azonos évben nem nyomtak legfeljebb öt azonos művet, és versengésük (ha ez egyáltalán versengés volt) sokkal észrevehetőbb a pályájuk kezdeti szakaszában, mikor még nem voltak biztosak abban, mekkora a közönségigény. Legérdekesebb összeütközésük 1509-ben történt, mikor De Worde kiadta a Bolondok hajója prózai változatát júliusban, és Pynson követte ezt egy verses változattal decemberben. Ebben az esetben De Worde Lady Margaret [a király, VII. Henrik anyja] ösztönzésére publikált, míg Pynson saját "költségére és terhére" vállalta a kiadást. Egyébként a többi könyvek, amelyeket mind a ketten kiadtak, igen keresett vallásos- vagy tankönyvek voltak, és a legtöbbet sokszor újranyomták. Más szóval a két nyomdász együttes erőfeszítései is alig voltak elegendőek a piac kielégítésére. Időnként az egyik, máskor a másik volt az első a mezőnyben, de ahogy egyre jobban befutottak, az elsőségért való versengés jelentős mértékben megszelídült, mindegyik nyomdász a maga útját járta és a maga programját teljesítette, anélkül, hogy attól tartott volna, hogy a vetélytársa lehagyja.

Már láttuk, hogy a könyvbehozatalt az angol nyomdászok fenyegetésnek érezték, mert ezek között a külföldi könyvek a nyomdászművészet pompás darabjai is gyakran megtalálhatók voltak. Ebben a korban még kevés angol könyv dicsekedhetett tipográfiai kiválóságával, legjobb esetben is csak elfogadható szakmai színvonalat tudtak elérni - a legrosszabb esetben pedig mindenféle tipográfiai színvonal hanyag semmibevétele jellemezte őket. A külföldi konkurrencia ösztökélése tehát egészséges volt, de aligha várhatjuk el a nyomdászoktól, hogy értékelni tudják ezt a szempontot. Ebben az időpontban váratlanul segítségükre jött két dolog: először is, az egyháznak és a királynak az a vágya, hogy ellenőrzésük alá vonják az országba bejövő eretnek irodalmat, és másodszor a királynak az az eltökélt szándéka, hogy szemmel tart minden olyan könyvet, amely a válása kérdésével és az egyházban és az államban elfoglalt alkotmányos helyével foglalkozik. Miután számos hatástalan módszert kipróbáltak, 1534-ben törvényt fogadtak el, amely a külföldi konkurrenciát gyakorlatilag lehetetlenné tette.

Ettől kezdve az angol nyomdász azt csinált, amit akart. A közönség egyre nehezebben tudta összehasonlítani könyveit külföldi nyomdák szebb termékeivel. A könyvpiac bővült, és az igények természete világosabbá vált. A úttörő hőskor lezárult. Ahelyett, hogy a szakma nagyrészt két ember kezébe összpontosult volna, De Worde halála idején már vagy tíz nyomdász működött, és a számuk gyorsan emelkedett a következő két évtizedben.

 

4. Wynkyn de Worde halálától a Stacionáriusok Céhe bejegyzéséig (1535-1557)

Az a korszak, amelyik az 1534-es törvény elfogadásától és De Worde halálától, 1535 elejétől egészen a Stacionáriusok Céhének a céhjegyzékbe való bejegyzéséig, 1557-ig tartott a nyomdászok fokozatos meggazdagodásának kora volt. Az elég nagy külföldi versenytől megszabadították őket egy olyan időpontban, amikor a királynak a pápával való viszálya pompás alkalmat adott nekik arra, hogy a vallásos és hitvita-irodalommal való kereskedést felfejlesszék. A könyvtermés mennyisége állandóan növekedett. Az 1520-9-es évekre 550 címet írtunk össze, a következő évtizedben ez a szám 739-re emelkedett, azután 928-ra, és 1550-1559 között 1040-re.

A könyvtermés mennyiségi növekedésével együttjárt a ténylegesen működő nyomdászmesterek számának emelkedése is. Nem kevesebb mint hetven személyről tudjuk, hogy nyomtatott könyveket az 1535-1560 közötti időszakban. Bár lehet, hogy néhány közülük nem volt ténylegesen nyomdász, annak ellenére, ami a könyveik kolofonjában állt, általában volt nyomdájuk, és megjelentettek könyveket, ki keveset, ki sokat. Nagyon bonyolult képet mutatnak, mert a termékeik mennyisége és témaköre nagyon változatos volt. Sokat csak egyetlen könyv alapján ismerünk, vagy láthatóan csak nagyon rövid ideig, egy-két évig folytatta a mesterséget. Nehéz megérteni, hogyan jöttek létre ezek a rövid életű vállalkozások, bár időnként megkockáztathatunk egy feltevést. Például az egyetlen mű, amelyet Robert Madeley nyomott (1553), az An invective against treason (Támadás a felségárulás ellen), egy ballada, amelyet "Londonban nyomtattak ... és a Szent Pál melletti temetőnél, a csillaghoz címzett nyomdában fogják árulni". Mármost ez Thomas Raynalde nyomdája volt 1552-ig, és amikor azt is észrevesszük, hogy Madeley ugyanazokat a betűket használta a nyomtatványaiban, mint korábban Raynalde, akkor logikus a feltételezés, hogy Madeley átvette Raynalde nyomdáját. A legtöbb esetben azonban semmilyen támpontunk sincs ahhoz, mi ösztönözte ezeket az embereket arra, hogy nyomtassanak. Több esetben, bár a nyomda elég sokáig működött, a termékek mennyisége (amennyi megmaradt belőle) túlságosan kevés ahhoz, hogy más lehessen, mint mellékjövedelem - és nem fő jövedelmi forrás. Ezek az emberek talán elsősorban könyvkereskedők voltak, és csak mellékesen nyomdászok. Mások pedig csak rövid ideig voltak nyomdászok, és általában erős vallásos meggyőződésük ösztönözte őket erre. Például Robert Crowleyt nem tarthatjuk hivatásos nyomdásznak, annak ellenére, hogy tizenöt könyvet adott ki 1549 és 1551 között. Crowley az oxfordi Magdalen Kollégium egykori tudósa [fellow] volt, később pedig a cripplegatei Szent Egyed templom (St. Giles) (egyházi javadalmat élvező) lelkésze (rector). Kiadványai főleg vallásos jellegűek voltak, és valószínűleg sajtót is szerzett, hogy jobban elő tudja mozdítani pápa-ellenes tevékenységét. Ezen a sajtón öt teológiai traktátust és egy saját szerzeményű, verses zsoltároskönyvet nyomtatott ki, ezenkívül Wycliffe bevezetését (Prologue) a Bibliához, és öt (elsősorban teológiai) művet walesi nyelven. De még ennek a korlátozott mennyiségű könyvtermésnek a kinyomtatása is túl sok volt a nyomdájának, van arra utaló írásos bizonyítékunk, hogy két szakmailag biztosabb alapokon álló, hivatásos nyomdászhoz kellett fordulnia - Juggehoz és Dayhez - hogy segítsék ki.

Voltak az előbbieknél becsvágyóbb nyomdászok is, de megelégedtek annyi (kevés és majdnem minden esetben kizárólag vallásos) kiadvány megjelentetésével, amennyiről biztosak voltak, hogy szükség van rá, és elfogadható hasznot fog nekik hozni. Nyomtattak a nagy külföldi teológusok és reformerek műveiből készült fordításokat is, egy sor didaktikus művet, hazai teológusok prédikációit és traktátusait speciális részletkérdésekről. Thomas Raynalde-ról például tudjuk, hogy 34 művet nyomtatott ki 1540 és 1552 között. Ezek közül nem kevesebb mint harminc volt vallásos jellegű - John Bale, John Hooper, George Joye, William Turner, Wiliam Tyndale és Zwingli [csupa reformátor] munkái; Bibliák, Zsoltár-fordítások versben, szertartás-könyvek stb. - vegyes termés, amely különféle vallásos igényeket elégített ki. Egy másik, hasonló kaliberű nyomdász, Thomas Petyt 42 művet hozott ki, ebből 25 volt vallásos jellegű. A többi könyv között volt hét népszerű jogi könyv, hat általános mű, olyanok mint Hugh Rhodes Boke of nurture-je (A táplálkozás könyve) (1545?) és Thomas Moulton The glasse of helthe-je (Az egészség pohara) (1550?. Partner volt az 1542-es Chaucer kiadásban, amelynek Richard Grafton volt a nyomdásza, és Richard Taverner Evangélium-fordításának egy részében is részt vett, ezt R. Bankes nyomtatta ki 1540-ben. Félig nyomdász volt, félig könyvkereskedő, és a két módszer összekapcsolása azért volt szükséges, hogy valahogy meg tudjon élni.

Így lehetne vizsgálni egyik nyomdász-csoportot a másik után, amíg el nem érünk a legtermékenyebb csoportig - Thomas Berthelet több mint 350 tétellel dicsekedhet, őt követi, messze lemaradva (longo intervallo) William Seres (187 tétellel), Richard Grafton (180 tétellel), Robert Redman (180 tétellel), Richard Tottel (129 tétellel), Richard Jugge (108 tétellel), Robert Wyer (102 tétellel) és John Day (100 tétellel) [ezek a Király Nyomdászai]. Amikor a kiadványaikat vizsgáljuk, azt látjuk, hogy igen széles körből merítettek - egyik egyfajta érdeklődést látott el olvasnivalóval, a másik egy másfajtát. Bár mindegyik különösképpen szeretett egy vagy két kiadványtípust, összességében sokkal egyetemesebb volt a profiljuk, mint a kisebb nyomdászoké. Berthelet például, bár termékeinek majdnem fele vallásos irodalom volt, még annak is szerét ejtette, hogy több mint száz jogi könyvet vagy füzetet is kinyomtasson. A jogi kiadás azonban bizonyos mértékig királyi nyomdászi minőségében került hozzá, és jobb példákat láthatunk a jelenségre Robert Redman és Robert Wyer össztermésében.

Redman-nek nyilvánvalóan a jogi könyvkiadás volt a fő érdekeltsége. Mint már láttuk, Pynsonnal és John Rastell-lel versenyzett ezen a területen, mégis kiadványainak jóval több mint fele az olvasók mindenféle jogi könyvekkel való ellátása kategóriájába tartozik. Maradék energiáit szinte kizárólag a vallásos műveknek szentelte, úgy hogy legfeljebb csak egy maréknyi egyéb mű került ki a nyomdájából. Viszont Robert Wyernek az ismertségre való jogcíme kiadványai között található általános művek rendkívül gazdag választékán alapul. Wyer mindenkinél korábban megértette, hogy nagy kereslet van olyan kis alakú, olcsó, vékony könyvekre, amelyek tájékoztatást adnak az időjárásról, a planétákról és az emberiségre gyakorolt befolyásukról, a népszerű orvostudományról, a jó lovak tulajdonságairól stb., és nyomtatványainak legalább fele ebbe a csoportba tartozik. Ahogy várható volt, a többi könyve legnagyobb részt vallásos mű, de még így is, egyéb termékei között találunk olyan műveket is, mint W. Marshall fordítását Marsilius Padovanus The Defence of Peace (A béke védelme) (1535) című művéről, egy 282 oldalas foliot, amelynek a kinyomtatása, mint tudjuk, 34 fontba került, és munkájának legszebb példája és a The Corious Hystoryes of Troye (Trója különös történetei) (1540?), leggazdagabban illusztrált könyve, amelynek egyetlen megmaradt példánya ma a British Museum-ban van. Wyer könyvei általában gyenge nyomtatványok, de nem szabad, hogy ez elvonja a figyelmünket, és ne lássuk meg azt az energiát és vállalkozó szellemet, amelyről tanúságot tett, amikor egy eddig kevéssé kihasznált piac felé fordult könnyen kezelhető, könnyen olvasható, változatos témájú népszerű kalauzaival.

Az 1535-1557-es korszak tehát azt a képet mutatja, hogy a nyomdász szakma tevékenyen kihasználta a piacot, legjobb képességei szerint, az egyes nyomdászok egyéni hajlamai és ízlése alapján, funkciójuk alapján mint a királyi nyomdászi poszt betöltői vagy külön pátensek tulajdonosai, és anyagi erőforrásaiknak megfelelően. Most még azt kell megvizsgálnunk, mit jelentett könyvet készíteni ebben a korban, és hogy igyekeztek a nyomdászok megbirkózni termékeik kinyomtatásának és eladásának számos gyakorlati problémájával.




Hátra Kezdőlap Előre