Johann Heinrich Bisterfeld és utóda könyvtára

A magyarországi könyvkultúráról szóló könyvében Monok István azt jegyzi meg a XVI. századi tudóskönyvtárakról írt fejezetben, hogy vagy olyanokét tudja bemutatni, akik bár Magyarországról származtak, de életük nagyobbik részét külföldön töltötték és ott tettek szert jelentős könyvgyűjteményre (Zsámboky, Dudith), vagy pedig külföldiek, akik itt éltek huzamosabb ideig és ennek megfelelően itt építették föl könyvtáraikat is (Dernschwam, Brutus). Majd így folytatja: "A magyarországi eruditív jellegű műveltség alakulása históriájára nézve jelzés értékűnek tartjuk azt a tényt, hogy az európai értelemben vett "tudós gyűjtemények" (Gelehrtensammlungen) története a 16-17. század fordulóján lezárul, s majd csak a 18. század közepén indul újra, immár társulati formában." Nos, e némileg sommás megállapítás időhatárait egy kissé kitágítva olyan jelentős könyvjegyzék kerül az alábbiakban elemzésre, melynek első vagy résztulajdonosa Siegenben született 1605-ben, Nyugat-Európában járt egyetemekre, huszonöt évesen került Erdélybe, ahol huszonöt éven keresztül állt a Rákócziak s egyúttal a magyar kultúra szolgálatában.

A források

Bisterfeld könyvtárának elemzéséhez több forrás áll rendelkezésünkre. Először is egy 247+18 tételből álló könyvkatalógus, mely ma Nagyszebenben a Bisterfeld-hagyatékban található. Másodszor pedig Bisterfeld levelei illetve feljegyzései, melyekben beszámol könyvbeszerzéseiről. Ez utóbbiak alapján rekonstruálni lehet egy újabb könyvtárrészt, mely éppen kiegészíti vagy átfedi az említett katalógust.

A katalógus két részből áll, s ezek nem egy kéztől származnak. Vegyük előbb a másodikat, melynek felirata Consignatio exemplarium A(nno) 1655. die 3. M. (ez lehet március vagy május). Ezen az egy lapon 18 tételben azokat a tankönyveket sorolták föl az összeírók - egy a papír sérülése miatt olvashatatlan nevű Michael és Csernátoni Pál -, melyekből bizonyos számú példányok álltak rendelkezésükre a megjelölt napon. Mivel ez nem sokkal Bisterfeld halála után (február 16.) történt, talán éppen azzal összefüggésben, így az a feltételezésem, hogy az ő gondjaira bízott tankönyveket vették számba a főiskola diákjai. Ezt az összeírást egy olyan könyvtárnak a katalógusa előzi meg, melyhez semmilyen megjegyzést nem fűztek a lejegyzők. A 247 tételes lista rendkívül felszínes, nincs fejléce, a szerző nevét és a címet is sokszor csak rövidítve, kissé hanyagul dobta oda a leltározó. Az összeírás a 247. tétellel a lap alján megszakad vagy véget ér. A könyvek formátuma, a nyomdász neve, a kiadás helye egyáltalán nem szerepel, évszám is csak a 136. tétel mellett an(no) 65 illetve a 196. tétel mellett 1661. Mivel mindkét dátum későbbi, mint Bisterfeld halálának időpontja, s magának a katalógusnak az elemzése is azt eredményezi, hogy számos olyan mű található a listán, mely Bisterfeld halála után jelent meg először a könyvpiacon, felvetődik a kérdés, vajon egyáltalán az ő könyveinek inventáriuma került-e napvilágra vagy másé. Az alábbiakban a könyvtár bemutatás során ezt a problémát járom körül, s közben nemcsak Bisterfeld, hanem tudóstársai könyvgyűjteményeiről is szót ejtek.

Bisterfeld könyvtárának sorsa

Bisterfeld könyvtárának sorsáról csekély számú adatunk van, de ezek alapján is körvonalazni lehet talán, hogy mi történt vele. Végrendeletében úgy hagyatkozott, hogy lánya örökölje a könyvtárát, s ha a kislány meghalna, úgy az szálljon a gyulafehérvári kollégiumra:

Meine Bibliotheca bleibe beysahmen, wo meine Tochter stirbt, sey dieselbe dem Collegio, gleichwoll stehe es Petro frey davon zu nehmen, wellche ihm belieben, so woll für sich, als zur Ausdruckung meiner Bücher.

Miután lánya ugyanabban az évben elhunyt, így a testamentum szerint a gyulafehérvári kollégium örökölte a könyveket, azzal a kitétellel, hogy egy bizonyos Peter kiválogathatja belőle a kedvére valókat, sőt, Bisterfeld műveinek a kiadási jogával is rendelkezhet. Mint ugyanebből a forrásból kitűnik, az örökös Peter Wiederstein, az Erdélybe telepedett unokaöccs, egyik bizalmasa volt a professzornak, megbízható és művelt fiatalember, akinek a képzésére Bisterfeld kitüntetett figyelmet fordított, és akit több alkalommal is nyugatra küldhetett privát ügyeiben.

Bisterfeld anyja férje halála után egy Wiedersteinhez ment férjhez, így került Bisterfeld rokonságba ezzel a családdal. Martin Wiedersteint, a teológiatanárt és lelkészt Herbornban, valamint Johann Wiedersteint, siegeni tanácsost, bátyjainak nevezte a végrendeletben, és gyerekeiket is részeltette a vagyonából. Az nem világos, hogy Peter Wiederstein melyikük fia vagy rokona volt. Egyébként Peter Wiedersteint rendelte a lánya mellé gyámnak, és rá hagyta tövisi házát is.

Tehát Peter Wiedersteinről könnyen elképzelhető, hogy ő magának igényelte a legizgalmasabb, ritka és nagy értékű példányokat. A könyvek egy másik része 1655-1656 után bekerülhetett a gyulafehérvári főiskola könyvtárba, melynek a megmaradt állományát az 1658-as tatár betörés után az enyedi kollégium örökölte meg. Ezt a kettős állítást bizonyítja, hogy a mai nagyenyedi kollégiumi könyvtárban Bisterfeldnek két könyvét is megtalálta Vita Zsigmond Sum Johannis-Henrici Bisterfeldii, Alba Julia possessorbejegyzéssel.

1. Patricius Franciscus Discussionum peripateticarum libri ..., Venetiis, 1572. (ez kolligátum, melynek többi darabját Vita nem adta meg.)

PATRIZI, Francesco (1529-1597)

Discussionum peripateticarum tomi primi libri XIII in quorum lectione, innumera sane invenient studiosi, non solum in Aristotelica philosophia ..., Venetiis, 1572, in 2°

2. Olivier Seress: Le Theatre d'agriculture et mesnage des champs, Genevae, 1629.

SERESS, Olivier (1539-1619)

Le Theatre D'Agriculture Et Mesnage Des Champs, Genevae, 1629, Chouët, in 8°

Patrizi olasz humanista műve széles körben ismert volt magyar gyűjtőknél is, míg Olivier Seressnek a modern mezőgazdaságról szóló, IV. Henriknek ajánlott, először 1600-ban kiadott műve annál kevésbé. Seress - akit IV. Henrik Párizsba hívott, hogy felügyelje húszezer szederfa elültetését a Tuileriák kertjébe, s aki bevezette a selyemhernyótenyésztést Lyonban - francia nyelvterületen rendkívüli népszerűségnek örvendett, ez a műve 1685-ig 19 kiadást ért meg.

Michael Halicius könyvtáráról

A könyvtár harmadik része - feltevésem szerint - másokat gazdagított, mégpedig vásárlás vagy eltulajdonítás révén. Vajon hogyan másképp juthatott Michael Halicius Bisterfeld és német professzortársai Johann Heinrich Alsted és Ludwig Philipp Piscator kézirataihoz?

Halicius 1643-ban született talán Karánsebesen, enyedi tanulmányait 1667-1669 között a szászvárosi iskolai rektori teendők miatt szakította meg. 1674-ben véglegesen elhagyta Erdélyt és 1713 körül halt meg Londonban

Ugyanis a következő érdekes tételeket találjuk a könyvjegyzékén, a legtöbbet a Miscellanei címszó alá besorolva:

152. Explicatio Logicae Bisterfeldii, manuscripta 8°

190. Corpus Theologiae, manuscriptum Bisterfeldii et Alstedii 4°

375. Viviradix Theologiae

Mysterium Pietatis Ostensum, et

Janua Lucis ac Salutis, simul, in 4to scriptum

378. Quaedam Institutiones Logicae,

Logica Bisterfeldii, et

Oratoria Sacra, simul, in 4to scriptae

394. Alphabetum Philosophiae Bisterfeldii, in 4to

A felsoroltak mindegyike kézirat lehetett, s különösen fontos a Mysterium Pietatis Ostensum című tétel feltűnése, mert ez a De uno Deo... Mysterium Pietatis (Leiden, 1639) Bisterfeld által beígért folytatása, mely nyomtatásban soha nem jelent meg.

A De uno Deo... Mysterium Pietatist Johann Crell unitárius szerző De uno Deo című műve ellen írta Bisterfeld, és élénk visszhangot váltott ki nyugat-európai tudós körökben. Ennek a könyvnek az előszavában említette Bisterfeld, hogy már készül a folytatással Mysterium Pietatis Ostensum címmel, mely elsősorban Enyedi György cáfolata lett volna. Mindeddig nem volt rá bizonyíték, hogy a mű valóban elkészült.

Az ugye valószínűtlen, hogy a Bisterfeld halála idején tizenkettedik életévét töltő Halicius előadáson jegyzetelte volna ezeket az iratokat. Sokkal inkább elfogadhatónak látszik, hogy Bisterfeld (illetve Johann Heinrich Alsted és Ludwig Philipp Piscator) sajátkezű kéziratait szerezte meg az egyébként igen sokoldalú és képzett Halicius De ezek mellett egyéb "gyanús" művek is szerepelnek Haliciusnál. Miként került birtokába az igen ritka Comenius-mű, a Pansophiae prodromus (48. tétel) vagy a kárpát-medencei jegyzékeken csak elvétve előforduló Utopia Thomas Morustól (362. tétel) vagy az angol Joseph Mede chiliaszta munkája, a Clavis Apocalyptica (205. tétel)? Nagyon impozáns a tankönyvsorozata, különösen Comeniustól, a teológiai művek sokasága, és még figyelemreméltóbbak a Libri medici, physici szakok alá besorolt ritkaságok. Rendkívülinek azonban Alsted-gyűjteménye mondható, mely szintén azt sugallja, hogy egy jól felépített, gazdag könyvtárból válogatta ki könyveit: Alstednek mintegy negyven műve van a jegyzékén, egyetlen korabeli kárpát-medencei köz- és magánkönyvtár sem rendelkezett ilyen méretű Alsted-kollekcióval, de európai közgyűjteményekben sem gyakori ez a példa. Miután Halicius örökségként talán nem hozhatott nagy könyvtárat a családjából, 1674-ig egyáltalán el sem hagyta Erdélyt, és az is tény, hogy a zömében 1610-1620-as években kiadott Alsted-művek beszerzése igen nehéz lett volna az 1660-as években Erdélyben, így az a feltevésem, hogy Halicius valamelyik német professzor hagyatékából vásárolt vagy szerzett meg könyveket és kéziratokat.

Johann Heinrich Alsted könyvtára

Persze szerencsés lenne, ha tudnánk, mi történt Alsted könyvtárával Erdélyben 1638 novemberében bekövetkezett halála után.

Johann Heinrich Alsted (1588-1638) korának egyik legnevesebb tudósa, református teológus és filozófus. A herborni egyetem professzora volt, amikor Bethlen Gábor 1629-ben meghívta, hogy vállalja el a gyulafehérvári akadémia vezető professzori állását. Alsted ehhez a feladathoz fölkérte herborni kollégáit, Johann Ludwig Piscatort és vejét, Bisterfeldet is. A német professzorok közül Piscator erdélyi működéséről van a legkevesebb információ.

Alsted ugyanis nemrég előkerült testamentumában arról rendelkezett, hogy könyveit és kéziratait el kell égetni. De vajon valóban ez történt-e? Geleji Katona István leírása szerint, aki végrendeletének ellenjegyzője és halálának szemtanúja volt, Alsted utolsó rohamai egyikében meg akarta semmisíteni írásait, s azokat az árnyékszékből mentették ki, majd Bisterfeldre vártak vele, hogy "csak ne vesszenek annyi éjjeli gyertyázási és nyughatatlansági olyan gyalázatosan el", s hogy ő ítélje meg, lehet-e még hasznosítani valamit azokból. Szinte biztosra vehetjük, hogy sem a kéziratokat, sem a könyveket nem vetették tűzre Alsted akarata szerint, hanem megmaradtak a feleségnél. Hogy később mi történt velük, esetleg az özvegy magával vitte Herbornba 1647 végén vagy a fia tartotta meg magának Erdélyben, csak feltételezéseink lehetnek róla.

Alsted herborni könyvtárának nagyságáról és minőségéről saját művei is árulkodnak, melyek döbbenetes mennyiségben tartalmaznak idézeteket és kompilációkat mások munkáiból. Persze használta a herborni főiskola könyvtárát is, de jelentős magángyűjteménnyel is rendelkeznie kellett: például 1620 októberében apósa - Christoph Corvinus neves herborni nyomdász - halálakor annak könyvtárát szétosztották az örökösök között, így egy rész Alstedékra jutott. Herbornban felépített könyvtárukat vagy egy részét mind Alsted, mind Bisterfeld valószínűleg magukkal hozták. Bár az Erdélybe utazás során történt némi kellemetlenség, ugyanis kirabolták őket, ennek során könyveket is elvihettek vagy esetleg eladni kényszerültek köteteket, ma mindenesetre a bécsi Egyetemi Könyvtárban található egy kolligátum Alsted possessorbejegyzésével. A kérdés azért sem lényegtelen, mert Bisterfeld ugyanúgy hozzáférhetett apósa könyveihez, mint ő az övéihez vagy Piscatoréhoz. Egymás könyvtárának használata, sőt, egyfajta összeépítése, nagyon is logikusnak tűnik, főleg az Erdélyben igencsak egymás társaságára és így könyveire is szoruló professzorok esetében. Alsted bibliotékája, ha korabeli tudóskönyvtárakat veszünk alapul a hasonlításhoz, akár több ezer kötetre is rúghatott. Halálakor, ahogy az ingatlanok és ingóságok is megoszlottak három gyermeke között, úgy a könyvek is vélhetőleg erre a sorsra jutottak, de azt is elképzelhetőnek tartom, hogy a könyvtár szinte teljes egészében egyben maradt Alsted özvegyénél, ahol továbbra is nyitott volt a kollégák és rokonok számára. S ha már éppen egymás könyvtárának a használatáról volt szó, természetes, hogy mind a kollégiumi, mind a fejedelmi könyvtárba szabadon beléphettek Bisterfeldék, mint ahogy az is, hogy Alsted is küldött érdeklődésre számot tartó könyveket Rákóczi Györgynek, s ezzel maga is részt vett a fehérvári fejedelmi könyvtár köteteinek gyarapításában. Erről olvashatunk Tolnai Istvánnak egy a fejedelemhez szóló levelében:

Jerusalem Templomanak kepet nem lattam sehol Nagod korul ualo könyuekben, hanem hogi Nagod utolszor Váradon uala, azokban az könyuekben, melyeket az Fejeruari Bibliotecaban küldet uala ki Nagodnak Alstedius uram. Az mig Varadon voltam allottak nalam ualami keves ideig, de en Pongraz Uram kezehöz attam akkor hogy onnal Erdelybe indult Nagod. Ez el mult nyaron hogi Erdelyben voltam, lattamis üket az Bibliotekaban. Öreg ketto konyv in folio, aranios, mindeniken ket-ket kapocs.

Sőt, egy másik feljegyzés szerint Bisterfeld éppen a fejedelem könyvtárából adott kölcsön művet egy tanítványának, ami azt bizonyítja, hogy a fejedelem bizalmát bírta ennek a könyvtárnak az ügyében is: Dedi Czernatfalvi studioso Biblia Junii in folio ex Bibliothecam Principis.

Bisterfeld könyvbeszerzései

A könyvtárgyarapítás sokféle úton-módon történt: az öröklés mellett a vásárlás, és miután Bisterfeld tudós is volt, a tudóstársak, kollégák könyvajándékai is sokat lendíthettek a könyvek mennyiségén.

Bisterfeld szülei jól ismert tudós-teológus családokból származtak mindketten: anyja Schickard lány, apja Johannes Bisterfeld jelentékeny teológus és tanár Herbornban. Így egy kisebb könyvtárat bizonyára örököltek az utódaik. További példányokat peregrinációja során vásárolt Bisterfeld: már ekkor illetve követlenül az egyetemi évek után nyomon követhető Alsteddel való szoros együttműködése a könyvek beszerzésében. Egyetemi állomáshelyeiről szívesen írt tapasztalatairól és olvasmányairól atyai pártfogójának. Graveból például - és úgy tűnik, hogy Alsted kifejezett kérésére, hogy egy különlegesen válogatott könyvtárat állítson össze - megküldte Alstednek új szerzeménye címét, egy Lull-követő művéről van szó: Padro Jeronimo Sánchex de Lizarazo Tarassonában 1613-ban, majd 1619-ben kiadott Lull-kommentárjáról.

SÁNCHEX DE LIZARAZO, Padro Jeronimo (?-1614)

Generalis et admirabilis methodus ad omnes scientias facilius et citius addiscendas, in quo explicatur Ars brevis Raymundi Lulli, Tarrasonae, 1613, Lauayen, in 8°

Mind Alsted, mind Bisterfeld lullisták voltak, s az ilyen tárgyú irodalomból széleskörű ismeretekkel rendelkeztek. Nem véletlen, hogy pár évvel később Párizsban Bisterfeld ugyancsak lullista művek beszerzésével volt elfoglalva.

A könyvtárak gyarapítása nem állt meg Erdélyben sem. A következő idézet elárulja, hogy ha értékes könyvanyag érkezett Erdélybe Bisterfeld igyekezett megszerezni vagy legalább válogatni belőle. Így történt, hogy amikor Patakon tudomást szerzett az elhunyt Csanaki Máté orvos könyveinek Danckából való hazaszállításáról, jelezhette Tolnai István papnak, hogy szeretne belőlük, mert Tolnai így írt a fejedelemnek:

Csanaki uram könyvei miatt nem lészen Pisterfeldius uramnak semmi busulása, mert én azokat Patakra hozattam harminzhat tallért és tizenkét forintot polturás pénzt költöttünk Danckátul fogva reájok.

Csanaki könyveiből ugyan nem kaphatott, mert Rákóczi György a maga könyvtárába illetve a pataki kollégiumba rendelte azokat, de lehetséges, hogy másokéból igen.

Sok könyvet vásárolt 1638-1639-es nyugat-európai útja során, ekkor diplomáciai tevékenysége mellett tudós terveire is szakított időt. 1638 második felében tárgyalt a leideni Elzevierekkel a Mysterium Pietatis kiadása ügyében, ismernie kellett tehát a kiadó anyagát. Biztosra vehetjük, hogy tudott az év nagy szenzációjáról, az Itáliából titokban kijuttatott Galilei-kéziratról, a Discorsiról, mely 1638 elején jelent meg náluk. Hiszen mint a fizika jó ismerőjének és oktatójának nem kerülhette el figyelmét ez a tény. Gyanúnkat igazolhatná, hogy az egyébként műveiben igen kevés szerzőt idéző Bisterfeld éppen Galileit és távcsővel tett felfedezéseit említette egy alkalommal, sőt a Discorsit éppen ekkor fordító Marin Mersenne pedig levelezőpartnerei közé tartozott. A Discorsi ma Galilei legérettebb művének számít, a mozgásról szóló fejezetek járultak hozzá legjelentősebb mértékben a modern mechanika kezdeteihez. Ugyanebben az évben más, Bisterfeld kíváncsiságát felkelthető művek is kijöttek az Elzeviereknél, elsősorban Claudius Salmasius könyveire gondolok (vö. N° 85. és N° 182.), akivel a későbbiekben levelezett is Bisterfeld. A sokoldalú francia tudós, akinek Bisterfeld professzortársa lehetett volna Leidenben, klasszikus szövegkiadásaival és teológiai értekezéseivel vált ismertté a negyvenes években.

De nem csak az Elzevierektől vásárolt könyveket Bisterfeld. Mersenne levele alapján tudjuk, hogy Párizsban gyakran felkereshette Sebastian Cramoisius kereskedését is, mely tudóskörökben a legnépszerűbbek közé tartozott akkoriban.

A Hartlibnek 1638 őszén írott levél két nagyon fontos dolgot mutat meg: az egyik Bisterfeld jártasságát az angliai Hartlib-kör ügyeiben, a másik személyes jó kapcsolatait és intenzív érdeklődését a németalföldi egyetemeken és tudós társaságokban zajló történések iránt. A Samuel Hartlib (1600-1662) köré csoportosuló gondolkodók reformterveket dolgoztak ki, hogy a tudományos eredményeket az állam és a közjó szolgálatába állítsák. Ez a laza, inkább levelezésen alapuló társaság kitűnő információkkal rendelkezett a legfrissebb tudományos felfedezésekről, az ismerősök versengve hívták föl egymás figyelmét a ritka kéziratokra vagy az éppen megjelent újdonságokra. Így bukkanhatott föl rengeteg név, adat és könyvcím például Bisterfeld Hartlibnek írt levelében, melynek elemzése e tanulmány kereteibe nem fér bele, de az olvasmányokra vonatkozóan értékes adalékokkal szolgálhat. A levél fő témái Baconre és Comeniusra, a lullizmusra, a matematikára és egyes teológiai kérdésekre irányulnak. Bisterfeldre vitathatatlanul óriási hatással volt Francis Bacon: "Verulamius számomra mindennek a mércéje, eddig nem láttam hozzá hasonlót" - írta Hartlibnek A bálványok ledöntésének szükségességében - értsd: a régi filozófusokkal - ugyan egyetértett Baconnel, de módszerei tekintetében kételyek merültek föl benne, hiszen pl. a filozófia szakszavak esetében nem lehet mindent tiszta lappal kezdeni. Műveit már angliai peregrinációja óta intenzíven olvasta és ismerőseinek is ajánlotta. Comenius Praeludia Conatuum című művét még Erdélyben kapta kölcsön Alstedtől, s azt is tudta, hogy Comenius éppen pánszófiáján - ugyanazon a témán, mint Bisterfeld - dolgozott Hartlib támogatásával. Persze Hartlib munkája, a Love To Mankind is járt már a kezében,

HOARD [recte HARTLIB], Samuel (1600-1662)

Gods love to mankind, manifested by disproving his absolute decree for their damnation, hely és nyomdász nélkül [recte London], 1633, in 4°

Lull, a katalán filozófus elsősorban kombinatorikája és a kabala miatt került Bisterfeld érdeklődésének középpontjába. Párizsi utazása során szerezte be két florenusért a Hartlibnak is melegen ajánlott Lull-művet, az Arbor Scientiaet, és egy másik könyvecskét egy jelentéktelen plagizátorától, Pierre Morosteltől. Az Ars Lullianára különben legelőször Pico della Mirandola Conclusionese alapján figyelt föl.

LULL, Raimund (1232-1316)

Arbor scientiae, Lugduni, 1637, Pillehotte, in 4°

Vö. N° 106.

MOROSTEL, Pierre (XVI-XVII. sz.)

Regina omnium Scientiarum, qua duce ad omnes scientias et artes qui literis delectantur facile conscendent, Rothomagum, 1632, de Beauvais, in 8°.

PICO DELLA MIRANDOLA, Giovanni (1463-1494)

Conclusiones Nongentae, In omni genere scientiarum, quas olim Io. Picus Mirandula Romae disputandas proposuit: quarum quingentae sunt in Philosophia veterum Mathematica, Cabala, Magia... Adiectum est Panepistemon Angeli Politiani, hoc est omnium scientiarum... brevis descriptio, Norimbergae, 1532, Petreius, in 8°

Vö. N° 168.

További fontos - a nyelvek tanulmányozásához elkerülhetetlen - olvasmányként adja meg "Hopper de Principijs veris in 4to" című művét.

HOPPER, Joachim (1523-1576)

In veram iurisprudentiam isagoges ad filium libri 8: nempe: Paratitlon juris civilis, sive de divinarum et humanarum rerum principiis, libri 4. elementorum juris, sive de principiis iusti et iniusti, libri 4., Coloniae, 1580, Cholinus, in 4°

A matematikában folyó kutatásokat pedig azért követte figyelemmel Bisterfeld, mert egyes módszereit jól alkalmazhatónak tartotta a többi tudományterületre is, különösen a fogalmak és következtetések pontosságát, szigorúságát illetően. Az angolok közül John Pell és Wilhelm Oughtred - mindketten matematikusok - egy művét említette, melyek közül ez utóbbi igen meg is örvendeztette.

Pell angliai tanulóévek után került át a kontinensre, Amsterdamba, ahol az ottani illusztris iskolában matematikát oktatott. Később pedig Bredába hívták meg az újonnan alapított akadémiára. 1652-ben tért vissza Angliába, és diplomáciai megbízatást vállalt Cromwell alatt. Igazi sikert 1638-ban ért el, amikor Hartlib kiadta Idea of Mathematics című egyoldalas pamfletjét. Ebben a matematika reformját szorgalmazta három pontban megfogalmazva: javasolta egy egyetemes matematikai enciklopédia és bibliográfia megalkotását, másodszor egy matematikai könyvtár létrehozását (könyvekkel és műszerekkel), s végül egy olyan elmélet kidolgozását, melyet bármely matematikai problémára lehetne alkalmazni. Pell kiadványát eljuttatták Marin Mersenne-nek, Joachim Jungiusnak, Johann Adolf Tassiusnak és még Descartes-nak is, de Bisterfeld is olvasta amsterdami ismerősénél, ha példányt nem is tudott szerezni belőle. Oughtred 1631-ben Londonban jelentette meg aritmetikáját, melyet 1633-ban új résszel egészített ki, majd 1636-ban még részletesebben kimunkálta.

PELL, John (1611-1685)

An Idea of Mathematicks

Nem találtam az 1638-as kiadás példányát, de a mű fennmaradt 1650-ből John Dury egy művével együttesen kiadva, Londini, Littleberrie, in 12°

OUGHTRED, William (1575-1660)

a. Arithmeticae in numeris et speciebus institutio quae tum logisticae tum analyticae atque adeo totius mathematicae quasi clavis est, Londini, 1631, in 8°, angol fordítása egy évvel később: The circles of proportion and the horizontall instrument, Londini, 1632, in 8°,

b. An addition unto the use of the instrument called the circles of proportion, London, 1633, in 8°,

c. The description and use of the double horizontall dyall, London, 1636, Flesher, in 8°.

Egy másik, a levélben előforduló név Isaac Beeckmané (1588-1637), Hartlib kérdezte, hogy látta-e már a műveit Bisterfeld.

A hugenotta családból származó Beeckman érdekes személyiség, vízvezetékek építésére volt egy műhelye egy holland tengerparti városkában, de lemondott szakmájáról, hogy matematikai és fizikai tanulmányainak szentelje magát. 1626-ban megalapította a Collegium mechanicumot, hogy tudományos és technikai kérdéseket vitassanak meg művelt barátaival. Dordrechtben a városi tanács oly nagyra tartotta őt, hogy 1628-ban egy kis obszervatóriumot rendeztek be neki az egyik iskola tornyában. Életében semmilyen munkája nem jelent meg, viszont 1644-ben az öccse kiadta 1610-1634 között írt naplóját, melyből nyilvánvalóvá vált, hogy a fiatal Descartes-ot ő vezette be különböző matematikai és természetfilozófiai témákba 1618-ban, s a későbbiekben is kapcsolatban maradtak, illetve Gassendi és Mersenne is fölkereste őt 1629-1630-ban, hogy megismerjék tudományos kutatásait.

Nos, Bisterfeld tehát 1638-ban nem is láthatta a könyveit, de - ahogy írja - őt magát annál jobban ismerte. Ezt az ismeretséget jobban nem részletezte, de tudjuk, hogy Gassendi és Mersenne is annak az Andreas Rivetusnak a révén jutottak Beeckman körébe, aki Bisterfeld legkomolyabb pártfogója volt nyugaton.

Más fontos, friss szemléletű könyvek is a kezébe kerültek. Descartes 1637-ben kiadott értekezését a módszerről nemcsak olvasta már 1638-ban, hanem erős kritikával is illette, s módszerét nem tartotta elégségesnek ahhoz, hogy általa valaki eléggé képzetté váljon. Ezzel szemben a matematikában és a fizikában kiválónak nevezte. Az utrechti filozófiaprofesszorról, Henri Reneriről (1593-1639) azt mondja, "miként Descartes-nak, úgy nekem is bizalmasom". Reneri valóban Descartes csodálói közé tartozott a természettudományokat illetően, de az oktatásban eszébe sem jutott követni tanait. Bisterfeld feltehetően ismerte Jacob Golius leideni professzort (1596-1667), akit ugyancsak úgy említ a levélben, mint Descartes barátját.

Teológiai ügyekben a kálvinista Bisterfeld meglepően széles látókörűnek mutatkozott. Kíváncsisággal és vitára fölvértezve forgatta a kortárs angol teológus, William Twisse (1578?-1646) műveit, Hartlibbel akarta megszereztetni magának a szintén angol teológus Thomas Bradwardinus (ca. 1290-1349) írásait, s egyetértett Hartlibbal a német spiritualizmus olyan alapműveinek, mint a Johann Tauler által szerzettek és a Theologia Deutsch gyakorlatias hasznában. Tudomása volt a magát prófétának kiadó, ekkoriban éppen Danckában működő, többnyire csak őrültként lesajnált Paul Felgenhauer írásairól is, akinek tanait ördöginek tartotta.

A beszerzések következő - egyben legegyszerűbb - módja, hogy Bisterfeld gyakran volt különféle könyvküldemények címzettje. A fennmaradt levelek tanúsága szerint két forrásból áramlottak hozzá a művek: egyrészt a németalföldi baráti körből, Leiden-Amsterdam-Hága felől (Andreas Rivetus, Friedrich Spanheim), másrészt a Hartlib-társaságtól (Johann Amos Comenius Samuel Hartlib, Cyprian Kinner Hotton, John Pell). jellemző a következő Comeniusnak írt levélrészlet, mely azt is elárulja, hogy könyvtárának katalógusa közkézen forgott barátai körében:

Varios tractatus a Domino Hartlibio accepi, literas nullas: sed vicem eius functus fuit Dominus Rulicius. Agam de eo cum Principe prima occasione, tumque biennii silentium rumpam. Addam quoque rariorum meorum librorum catalogum, eo fine, ut vestra benevolentia, meo aere, illum in posterum augeat.

SPANHEIM, Friedrich (1600-1649)

a. Dubiorum Evangelicorum Pars ... In Qua ... Dubia, partim exegetica, partim elenctica discussa et vindicata, Genevae, 1639, Chouet, in 4°

Vö. N° 26.

b. Vindiciarum pro exercitationibus suis, de gratia universali, partes duae posthumae, adversus specimen animadversionum Mosis Amyraldi, Amstelodami, 1649, Elzevier, in 4°

COMENIUS, Johann Amos (1592-1670)

Pansophiae prodromus, London, 1639, Fawne, in 12°

KINNER, Cyprian (ca. 1600-1649)

Cogitationum didacticarum Diatyposis summaria: modastae... omnium pie eruditorum censurae exposita, Hely és nyomda nélkül, 1648, in 4°

De sokan mások is elküldték neki saját műveiket és egyéb friss újdonságokat, a legékesebb példája ennek Marin Mersenne, aki a mágnesességről írt megfigyeléseinek kéziratával óhajtotta őt megörvendeztetni. Ugyanakkor források vannak arra nézve, hogy egy bizonyos közép-európai heterodox kör is igyekezett kapcsolatba kerülni vele, s érdekes traktátusokat és röpiratokat juttattak el Alstednek és neki Erdélybe.

A kör központi alakja Johann Permeier, osztrák irodalomszervező és kiadó volt, aki Berlinben, Bécsben, majd Frankfurtban működött. Olyan röpiratokat, traktátusokat adatott ki, többnyire titokban, melyeknek szerzői a harmincéves háború közepette békére törekedtek, a vallási megosztottságtól felszabdalt Európában az egyházak közti megbékélést hirdették, és az egyszerű hívőkre is figyelmet fordítottak, gyakorlatias, dogmáktól mentes, Krisztust követő magatartást ajánlva nekik. Mindez összekapcsolódott náluk chiliaszta elképzelésekkel, Krisztus köztes eljövetelének a hitével. Éppen ez utóbbi mozzanat miatt vált érdekessé Permeierék számára Alsted és Bisterfeld, akiknek chiliazmusa jól ismert volt európai körökben.

A források alapján a következő küldeményekről van biztos tudomásunk:

[PERMEIER, Johann 1597-1644?]

Error trivnvs. Das ist, Drey einiger schädlicher vnd gefährlicher Irrthumb, etc. Der beträngten Evangelischen Stände vnd Gewaltigen in Teutschlandt. So da müde seynd in Angst zu ihrem Zeitlichen vnd Ewigen Verderben, im Finsternuß länger Irre gehen Esaia 8. Psalm 82. Getruckt nach der Geburt Christi, 1638. Hely és nyomda nélkül, [recte Frankfurt, Merian], in 4°

[LOHMANN, Hartwig]

Specvlvm fidei, Das ist, Spiegel deß Glaubens. Darinnen ein jeglicher Mensch sich selbst Geistlich beschawen, auch klärlich abnemen vnnd erkennen kan, ob er den wahren Christlichen Glauben hat, oder nicht. In diesen letzten bösen Zeiten, da schier Glaube vnd Liebe gantz verloschen ist, Jedermänniglich zur Prüffung gefertiget, vnnd an Tag gegeben, Durch H.L.I.H. Ier. 5. v. 3. Herr, deine Augen sehen nach dem Glauben. Ebr. 11. v. 6. Ohn Glauben ists vnmöglich Gott gefallen. Matth. 7. v. 16. 20. An jhren Früchten solt jhr sie erkennen. Gedruckt im Jahr 1638. Hely és nyomda nélkül, [recte Frankfurt, Merian], in 8°

[PERMEIER, Johann 1597-1644?]

Vnpartheyische Censvr, Vnd ferrer nachtrichtliche Bedencken vber Herrn Ioannis Heinrici Bisterfeldii Fürstlich Siebenbürgischen Theologi &c. Explication der Göttlichen Vision bey dem H. Propheten Daniel am 7. Capitel. Von deß Menschen Sohn, vnd obersten Gerichts-Heyligen auff Erden. ... Zu gemeinem Behelff der werthen Christenheit vnd aller Welt, zu offentlicher Drucks-publication befördert Anno M.DC.XLIV., Hely és nyomda nélkül, [recte Frankfurt, Merian], in 4°

Bisterfeld befolyása Rákóczi Zsigmond könyvbeszerzéseire

Bisterfeld az 1638-1639-es diplomáciai útja után nélkülözhetetlenné vált Rákóczi György számára. Kitűnő képességeit szinte minden fontos közügyben kamatoztatta Erdélyben, s a fejedelmi család is mérhetetlen bizalommal viseltetett iránta, különösen a fiatalabb Rákóczi fiú, Zsigmond.

Rákóczi Zsigmonddal az 1640-es évek második felében bensőséges, komoly baráti viszonya alakult ki. Egymásnak szóló leveleik Rákóczi György halála után szaporodtak meg igazán. Bisterfeld politikai kérdésekben számos alkalommal fejtette ki véleményét a hercegnek, támogatta a tanulásban, például amikor Zsigmond a francia nyelvnek veselkedett neki, ismert a házasságának megszervezésében játszott szerepe, és természetesen többször is ajánlott könyveket figyelmébe.

Különösen érdekesek e tekintetben az 1640-es évek második felében beszerzett politikai, történeti és filozófia művek. Egy 1649-es levelében például Bacontól az Augmentis Scientiariumot, Campanellától az Arbores metaphysicast és Comenius-műveket olvastatna a herceggel. Zsigmond könyvtárában vajon megvoltak-e az említett művek? Tommasso Campanellától az Universalis philosophiae seu opus Metaphysicarum, a Philosophia rationalis és az Astronomia, Bacontól a Novum Organum és a Silva Silvarum, Comeniustól főleg nyelvkönyvek sorakoztak a polcokon vagy a ládákban. Egy másik helyen a szakirodalom által eddig teljesen figyelmen kívül hagyott könyvküldeményről értesítette Zsigmondot:

10 libellos auri foliati recte accepi, sed compactor dicit bonum quidem esse aurum, sed admodum tenue et frusta parva, aget fideliter, et si praeterae, requiratur (invigilabo) plus petemus. De carmasinis erimus solliciti. Jam hominem spe vestrae gratiae eo deduxi, ut 8 florenis pro tam etiam deaurando sit contentus. Sunt Biblia sine pari, superant Antverpiensia papyri magnitudine, characterum proportione, Samaritana et Arabica utriusque textus editione. Sed praefatio prima (quam vidimus) fronte, bona pessima est. Ejus summa: A se non editus textus originales, ut ex iis vulgata versio (quippe sola authentica) corrigatur, sed confirmetur et illustretur. Sed bene habet, ipsius labore nostro consilio utamur.

Nem másról van itt szó, mint a Párizsban kiadott, szenzációs, tízkötetes Bibliáról, melyet - úgy tűnik - a fejedelmi család nem sokkal a megjelenést követően már beszerzett, feltehetőleg a váradi bibliakiadást előkészítendő. Köteteit Bisterfeld is haszonnal forgatta Gyulafehérvárott.

Egy másik levélrészletből kiderül, hogy a könyvek milyen úton érkeztek meg Erdélybe: Bisterfeld ugyanis egy térképgyűjteményt kapott, illetve ígérték neki egy spanyol skolasztikus művét, de ezek elakadtak Krakkóban vagy Prágában. Hivatkozik az eperjesi Zimmermann Zsigmondra, a neves kereskedőre, aki kapcsolatai révén a fejedelmi család és Bisterfeld rendelkezésére is állt ilyen ügyekben is.

Non possum, quin Cels. Vrae impudenter negotium facessam, D. Comes mihi unum recentioris Atlantis tomum dono dedit, caeteros duos ut et opera Hurtadi de Mendozae, Hispanorum scholasticorum, certo promisit. Hi libri vel Cracoviae vel Pragae erunt. Itaque serio tum Dillingero hinc profecto, tum Johanni Georgio Raismann injungit, ut illos omnes propediem dno Cimmermanno Eperiesinum pro me mittat. Quaeso, Cels. Vra has literas accurate, suo tempore (nam prius resciscendum, an Cracoviae adhuc conjunx sit) curare jubeat, ac provisori Makoviczano ac Ledniciensi injungat, ut tales libros, si mittantur, recipiant, Vraeque Celsni mittant. Quin etiam si Cracoviam Cels. Vra quosdam mittat, eis mandet, ut hos libros si comitissa et libri adhuc forsan Cracoviae sint, his literis exhibitis petant. Ignoscat meae importunitati, Hispanos hactenus non legi, Atlantem autem, sicque totum orbem, rumpantur utilia antechristianis, aliquoties peragrabo.

HURTADO DE MENDOZA, Pedro (1578-1651)

Disputationes de universa philosophia: cum indicibus necessariis, Lugduni, 1617, in 4°

További kiadása: Uo., 1624

Zsigmond feltehetőleg az ő hatására érdeklődött az angol politikai események iránt is, s 1649-ben megbízta Mednyánszky Jónást, hogy szerezzen be neki ezzel kapcsolatban néhány könyvet. Erre Mednyánszky így válaszolt Bécsből a hercegnek:

Az angliai dolgokrúl alkalmas tractatusok jüttek ki, az egyik: Sylloge Variorum Tractatuum Anglicorum, az másik: Tragicum Theatrum Actorum et Casuum Tragicorum Londini Publice Celebratorum, az harmadik: Trutina Statu Europa sive Principum Christiani Orbis Interesse, nem tudom juthatott-i már Ngnak kezéhez, úgy vagyon, hogy még itten igen szűken kaphatni: mindazonáltal ha tudnám, hogy még nincsen Ndnál és kedves volna, igyekezném szerit tenni, mivel szintén Francofurtbúl hozzák ki.

Míg az első mű szerepel a könyvjegyzékén, a másik kettő nem.

De az is előfordult, hogy Bisterfeld kapott könyvet Zsigmondtól, így például a herceg Medgyesi Pál Dialogus politico-ecclesiasticus című, Bártfán frissen megjelent művét küldte meg neki Gyulafehérvárra

MEDGYESI Pál (1604?-1663?)

Dialogvs politico-ecclesiasticus. Az az két keresztény embereknek eggymással-való beszélgetések, Bártfa, 1650, Klöss, in 4° - RMNy 2309

Medgyesi a presbitériumokról szóló vitairatot Zsigmond megbízásából írta, mely egyházpolitikai kérdés az 1630-as évek vége óta feszültséget keltett a református egyházban. Bisterfeld is fontos szerepet játszott a puritanizmus hazai alakulásában, tehát jól kellett ismernie annak vitairodalmát. De általában véve az erdélyi vagy akár a tágasabb térségből származó irodalmat és szerzőket is nyomon követhette, így kollégái, Geleji Katona vagy Keresztúri Pál műveit is olvashatta, hiszen többhöz ajánlást, üdvözlőverset szerzett, a késmárki David Frölichhel pedig intenzíven levelezett.

Összegezve a tapasztalatokat és adatokat Bisterfeld műveltségéről, a következőket emelném ki: műveiben és levelezésében végigvonul egy éles baconiánus szellemű hagyományellenesség, hagyományon Arisztotelészt és az ókori filozófiatudományt értve. Olvasott kortárs teológusokat, filozófusokat és tudósokat, pl. Descartes-ot és Campanellát, Bacont és Mersenne-t. Rendkívüli jártasságot mutatott a mechanikai tudományokban, kozmológiájában Galileit idézte, és tudta, hogy vannak, akik feltételezik a Holdon az életet. Pánszófikus tervei kidolgozásában teljesen párhuzamosan haladt Comeniusszal, és a tudományokat hasonló reformokkal akarta megjavítani, mint ő. A pánszófia keretein belül tervezte egy olyan enciklopédia megalkotását, amely minden tudásra érdemes dolgot összefoglal, s a világegyetem tükreként működik. Erőteljes kötődését a kabbalista-lullista-hermetikus hagyományokhoz éppen ebben az összes tudományban alkalmazható és alkalmazni kívánt egységes módszerben figyelhetjük meg: célja a legtisztább és legalapvetőbb axiómákig visszacsupaszítani a tudományokat, majd a lullista mnemotechnika és kombinatorika segítségével egy bármikor működésbe hozható enciklopédikus rendszert nyerni.

Bisterfeld igazi eklektikus személyiség volt, esetében élhetünk Richard Popkin megnevezésével: ő az úgynevezett third force fogalmát alkalmazza azokra a gondolkodókra, akik egyszerűen nem sorolhatók be a kartéziánus racionalizmus és a brit empirizmus filozófiai kategóriáiba. Mégis vannak bizonyos közös vonásaik: arra hajlanak, hogy kombinálják az empírikus és racionális elemeket teozófikus spekulációkkal és a Szentírás millenárius magyarázatával. Mindezzel a szkepticizmus kihívásán igyekeztek úrrá lenni. Igen jelentős szerepet játszottak a XVII. századi modern gondolkodás kialakulásában. John Dury, Hartlib és Comenius mellett ide tartozott Popkin szerint Joseph Mede és Henry More.

Martin Mulsow tovább pontosította a harmadik erő kategóriáját: a kora újkor hosszú krízisének az adott helyzetéből kiindulva (egyoldalú konfesszionalizáció, dogmákba merevedés, vallásháború) két megoldási kísérletet lát: az egyik a XVII. század elején meginduló modernizációs offenzíva, ennek a képviselői olyan reformerek voltak, akiket a nyitottság az empíriára, a természetes teológia, platonizmus, kémiai filozófia és politikai irénizmus jellemzett. Ide sorolható az előbb említetteken kívül Bisterfeld. A másik az 1650-es években feljövő kartéziánusoké, illetve a Royal Societyé, akik ezeknek az előbb felsorolt elemeknek a tudományos értékét egyszerűen megkérdőjelezték.

S végül azt sem szabad elfelejteni, hogy Bisterfeld Erdélyben működő tanár volt, aki előadásokat tartott a kollégiumban tanítványainak, s baráti kapcsolatokat ápolt magyar értelmiségiekkel. Fennmaradt kéziratok bizonyítják, hogy milyen szellemiséget közvetített diákjai felé, egyikük ugyanis, Porcsalmi P. András szorgalmasan másolt és jegyzetelt: Bisterfeld Aphorismi Physici című előadásához társította Henricus Regius Fundamenta Physicesét (ez amsterdami nyomtatvány 1646-ból), majd Sébastien Basson művéből kezdett el pár oldalt másolni (vö. N° 137.), végül Apácai Csere Philosophia Naturalis című művét fűzte az előzőekhez saját másolatában. Vajon nem éppen gyulafehérvári tanárától kapta olvasásra kölcsön az említetteket, vagy esetleg Apácai volt a közvetítő?

Miután pillantást vetettünk Bisterfeld könyvbeszerzéseire, kerítsünk sort a jegyzék konkrét elemzésére, hogy a fent körvonalazott szellemiség mennyiben tükröződik vissza a katalógusban sorakozó művekben?

A könyvtár jellemzése

I. Nagysága

Bár tétel szerint 247 művet sorol fel az összeíró, több esetben egy tételhez két művet is hozzárendelt: például N° 159. tétel alatt Borellinek két műve található, Campanellának (N° 131.) vagy Christoph Wittichnek úgyszintén (N° 150.). Nem derül ki a leírásból, hogy ha az adott mű több kötetes volt, akkor vajon mindegyik kötete megvolt-e a tulajdonosnak, ilyen például Kircher Oedipus Aegyptiacusa, mely két kötetből állt (N° 42.). Azt sem tudjuk, csak sejteni lehet, hogy kolligátumokról, esetleg kiadói kolligátumokról van-e szó, melyeknek csak az első tagját tünteti föl a lejegyző. Az is előfordul, hogy ugyanaz a tétel kétszer szerepel: Vossius Idololatriája N° 62. és N° 185. vagy Julius Caesar Scaliger Exercitationuma (N° 1. és N° 188.). A leírásbeli zűrzavart csak fokozza, hogy úgy tűnik, esetenként a gyűjteményes kötetek szerzőit egyenként, külön tételekbe szedte az írnok: példa erre a N° 68-71. alatt Parmenidész, Empedoklész, Xenophón és Orpheus, akiknek a kora újkor folyamán egyetlen önálló kiadást sem szenteltek, de így együttesen ismerünk egy ritka kötetet tőlük (s a nevek éppen ebben a sorrendben jönnek), mely 1573-ban Genfben jelent meg. Már utaltam rá, hogy az utolsó, a 247. tétel a lap alján található, ezért elképzelhetőnek tartom, hogy a jegyzék még folytatódott, és a tartalmi jegyek is azt sugallják, hogy ez a mennyiség csak töredéke lehet egy nagyobb könyvtárnak.

A tételek egy részét nem lehetett teljes mértékben (szerző, cím, kiadás helye, éve, nyomdász, formátum) azonosítani. Ennek az az oka, hogy számos esetben csak a szerző nevét adja meg, pl. Coelius Rhodiginus (N° 6.) vagy Arisztotelész (N° 14.), ez többnyire az antik és a humanista szerzőkre vonatkozik, illetve máshol ugyan leírja a mű lerövidített címét, de annak olyan sok kiadása létezett a kora újkorban, hogy felsorolni is lehetetlen volna, pl. Cicerónak a De natura Deorum (N° 4.) vagy Cardanonak a De subtilitate című munkái (N° 187.). Egy harmadik eset volt, amikor nem adott pontos címet, hanem általánosította a mű tartalmát, például a N° 44. alatt Brisson francia nyelvű történeti művét latinul historiának egyszerűsítette. Természetesen akadt azért olyan is, amely teljesen azonosítható volt, ilyen Bacon összes művének a frankfurti kiadása 1665-ből, hiszen itt feltüntette az évszámot a szerző neve és a mű címe mellett (N° 136.), csakúgy, mint Joachim Camerarius Centuriaja 1661-ből, szintén Frankfurtból (N° 196.). Biztosra mehettünk azon tételek esetében is, ahol az adott művet - tudomásom szerint - csak egyszer hozták napvilágra az egész XVII. században: pl. Heinrich Nolle Physica Hermeticájának 1617-ből ismert egy hanaui kiadása (N° 18.), hasonló Borrich Hermetis Aegyptioruma 1674-ben Koppenhágában (N° 21.). Esetenként jeleztem a második kiadásokat is. Az így teljesen azonosítható kiadások - körülbelül nyolcvan mű - mintegy fele 1655 utáni (tehát a 247 tétel durván 15-18%-a), vagyis Bisterfeld halála utáni évtizedekből származik, a legkésőbbiek 1688-ból, ezek egyike a francia nemesség számára készült, Apuleius összes művének klasszikus kiadása Párizsból, Julianus Floridus kommentárjával (N° 46.). A másik Caspar Cramer Collegium Chymicuma (N° 244.). Ezekből két fontos következtetés is leszűrhető:

a jegyzék 1688 után íródott.

az itt leírt könyvtár nem Bisterfeldé volt.

II. Nyelvi összetétele

II. Az azonosított tételek elsöprő többsége latin nyelvű, s még ott is, ahol csupán csak a szerző nevét ismerjük, jó okunk van arra a feltételezésre, hogy a művek szintén latin nyelvűek voltak, hiszen antik és humanista írókról van szó. Mégis sok kivételt tudok említeni a latinon kívül, több német nyelvűt: Abraham Rogerius Offne Thür zu dem verborgenen Heydenthum (N° 43.), Johann Daniel Major See-Farth (N° 206.) és Polusnak a Lustiger Schawplatz (N° 209.) című műveit. Francia nyelvű Brisson (N° 44.), a Le Journal des Sçavans (N° 200.) és Bernier egy műve (N° 242.), illetve olasz Ferrante Imperato Dell'Historia Naturaleja (N° 186.). Így az a következtetés adódik: a könyvtár tulajdonosának jól kellett tudnia mind latinul, mind németül, esetleg franciául és olaszul is.

III. A könyvtár tartalmi jegyei

Hagyományok és kommentárok: középpontban Arisztotelész

A kora újkorban az iskolai oktatás elsősorban Arisztotelész művein alapult. Ez azt jelenti, hogy az ő terminológiáját, módszereit, besorolásait és definícióit használták, igaz, többnyire modernizált és krisztianizált formában. Arisztotelész ugyan csak egy művel van jelen a listán (N° 14.), ám annál több a műveihez fűződő kommentár: a legjelentősebb görög közülük Aphrodisziászi Alexander (N° 100. és N° 217.), aki a tanait naturalistább irányban módosította, Averroës arab filozófus, pedig tisztább formát kölcsönzött neki (N° 101.). Philoponus (N° 220) és Ephesius (N° 221.) neves középkori magyarázók. A jegyzéken jóval jelentősebb Arisztotelész kora újkori recepciójának jelenléte, mégpedig rendkívül változatos formában: a heves prédikátort és reformátort, Savonarolát is Arisztotelész követőjeként tartják számon a filozófiatörténetben (N° 122.), míg a humanista Barbaro kritikai kommentárjai az eredeti szövegek alapján már finom distinkciókat eredményeztek (N° 111. és N° 232.). A spanyol coimbrai egyetem tudósközössége számos Arisztotelész-könyvhöz fűzött magyarázatot, ezek széles körben terjedtek el protestáns területeken is (N° 228.), akárcsak a leuweni Franciscus Titelmannus kapucinus szerzetes (N° 113.) és a portugál jezsuita Pereira skolasztikus szellemű műve (N° 115.). Pereira a Collegio Romanóban tanított, és abban a vitában vett részt, melyet Pomponazzi indított a lélek halhatatlanságáról. Vimercati I. Ferenc által kinevezett párizsi filozófiaprofesszorként (N° 173.), Vallés pedig a spanyol uralkodó, II. Fülöp orvosaként kommentálta Arisztotelész fizikáját (N° 156.). Ez utóbbi szerző kortársa a spanyol udvarban szintén járatos Sebastian Fox, aki Platón és Arisztotelész műveit egyaránt ellátta jegyzeteivel (N° 172.). Az egy évszázaddal később élt Jean de Launoy már nem tartozott az átlagos katolikus teológusok közé francia tudós körökben: komoly támadásokat indított a mártírok és szentek legendái ellen historikus-kritikai alapon, ezért szentgyilkosnak is nevezték. Párizsi vitarendezvényeit királyi rendelettel tiltották be 1676-ban. Arisztotelész-magyarázatai is friss szellemiségükkel tűntek ki (N° 97.).

A protestáns tudósok is hozzájárultak az újarisztoteliánus filozófia továbbéléséhez: Jacob Schegk a tübingeni egyetemen volt a filozófia és orvostan professzora, aki klasszikus görög szövegek kiadásával tette ismertté a nevét, valamint azzal, hogy Arisztotelész műveinek szentelte egész munkásságát (N° 231.). A Strassburgban előbb medicinát oktató Havenreuter később a fizika- és filozófiakutatásban mélyedt el olyannyira, hogy nézetei miatt a második Arisztotelész elnevezésben is részesült (N° 223.). David Chytraeus a rostocki (N° 116.), Johannes Zeisold a jénai egyetemen (N° 162.) tanított Arisztotelészt, az egyik legjelentősebb protestáns metafizikus, Clemens Timpler pedig a steinfurti gimnáziumban működött (N° 127.). Melchior Zeidler, a teológia professzora Königsbergben, Arisztotelész műveihez írt bevezető tankönyvet (N° 96. és N° 163.).

Természetesen más hellenisztikus irányzatok is aranykorukat élték a XV-XVII. században: a sztoikusok Seneca (N° 5.) illetve Lipsius két alapmunkája által képviseltetik magukat (N° 93. és N° 94.), a szkeptikusok Diogenész Laertiosz egy művével (N° 15.), Cicero Academiájával (N° 90.), valamint Sextus Empiricus Adversus mathematicosával, mely a kora újkori szkepticizmus történetének egyik legfontosabb forrása (N° 38.).

A "libertas philosophica" szemben a "philosophia receptá"-val

A jegyzék legmarkánsabb, legfontosabb részét azok a modern filozófiai művek képviselik, melyek az előbbiekkel szemben a legtöbb változást idézték elő, indították el a kora újkori gondolkodás történetében. Rendkívül izgalmas egyrészt az itáliai heretikusok, Giordano Bruno és Campanella jelenléte olyan újító szellemű angol filozófusokéval együtt, mint Bacon, Hobbes és Robert Boyle, másrészt lenyűgöző a Descartes és az őt követő kartéziánus generáció műveinek vonulata is, s közülük is kiemelkedik Spinoza. Lássuk előbb az itáliaiakat: természetesen kiemelhető azonnal Cardano (két tétel: N° 133, N° 187, ez utóbbi a De subtilitate), akivel elkezdődött a skolasztikus arisztotelészi felfogással szembeni küzdelem. Tudománytörténeti szempontból talán még jelentősebb Telesio (N° 129.), "aki az első komoly kísérletet tette Arisztotelész természetfilozófiájának a kidolgozására" és Patrizi, akinek saját tanszéke volt Ferrarában, majd Rómában a platóni filozófia oktatására és az arisztotelészi megcáfolására (N° 130.). A XVII. századi kárpát-medencei olvasmányműveltség egyetlen egy Giordano Bruno művet sem tud fölmutatni, jegyzékünkön rögtön három, 1591-ben Frankfurtban kiadott munkája is szemünkbe tűnik (N° 134.). A trilógia darabjai a De immenso, a De monade és a De minimo természetfilozófiai tanköltemények: ha nem a legeredetibbek is, de a legkomplexebbek az életműben, s a brunoi eklektikus világnézet minden eleme felvonul bennük: atomizmus, püthagoraszi numerológia, kombinatorika, emlékezésművészet, természetmágia s konkrét geometria. A zseniálisnak tartott Bruno a középpont nélküli, végtelen világegyetem, a világok pluralitásának legfőbb szószólója a XVI. század végén. Művei 1603 óta a tiltott könyvek indexén voltak katolikus területeken. Bruno kivégzésekor került börtönbe Campanella, akinek a De sensu reruma szintén Frankfurtban jelenhetett meg először a német Tobias Adami jóvoltából (N° 212.). A négy könyvben ismeretelmélete és antropológiája bontakozik ki: különösen fontos a második könyv, melyet az anyagtalan és örök lélek elemzésének szentelt. A másik Campanella-tétel azonosítása nehézségekbe ütközött, ugyanis Reformatio Scientiarum című műve nincs. Viszont első gyűjteményes köteteit Párizsba menekülése után, 1636-ban kezdte el sajtó alá rendezni, a tíz kötetre tervezett sorozatból csak négy jelenhetett meg 1639-ig (haláláig), mindegyik Instauratio magna scientiarum főcímmel. Ezek egyikét (vagy mindegyikét?) birtokolhatta a tulajdonos (N° 131.).

A kora újkori gondolkodás történetében kiemelkedő helyet tulajdonítanak további három, a jegyzéken feltűnő francia származású itáliai filozófusnak. Jelentőségük abban áll, hogy igen magas színvonalon élesztették újra az atomizmust, s ezzel a modern tudományoknak új utakat mutattak. Sébastien Bassonnak csak a jegyzékbeli egyetlen műve ismert, mely azonban az egész században nagy tekintélynek örvendett (N° 137. és N° 238.). Polémiája elsősorban Arisztotelész ellen irányult, vele szemben az anyag korpuszkuláris-atomisztikus felfogását hirdette. Jean-Chrysostome Magnen a páviai egyetemen tanított medicinát majd filozófiát, fő munkájában Démokritosz atomisztikus filozófiáját elevenítette föl (N° 82.), bár azt vallotta, hogy nyilvánosan Arisztotelészt kell az ifjaknak tanítani, s csak a magánórákon szabad Démokritoszt. Ebben a művében tett említést egyébként egy újszerű atomelméletről, melyet egy magyar nemesembertől hallott utazása során. Berigard Pisában, majd Padovában volt filozófiaprofesszor, Circulus Pisanus című művével tette nevét ismertté (N° 237.). Ebben két szereplő folytat párbeszédet egymással, egyikük Arisztotelész, másikuk a Szókratész előtti régiek (Empedoklész és Démokritosz) szócsöveként, s ha nem is egyértelműen, de Berigard inkább ez utóbbiak mellett foglalt állást.

Az angolok gondolkodói közül legelőbb Thomas Morus Utopiája tűnik szemünkbe (N° 197.), ritka kincs a kora újkori magyar könyvhagyatékokban. A fél évszázaddal később született Francis Bacontől, akinek összes művei 1665-ös frankfurti kiadását szinte egyedüliként lehetett biztosan azonosítani a jegyzékről (N° 136.), még egy másik művel is rendelkezett a tulajdonos (N° 64.). Rossi véleménye találó Baconre:

egész életműve arra irányul, hogy a retorikus irodalmi jellegű kultúra helyébe egy tudományos-technikai jellegű kultúrát állítson. Bacon tökéletesen tudatában van annak, hogy e reformprogram megvalósítása szakítást jelent a hagyománnyal.

A hagyomány ebben az esetben azt a kétezeréves kultúrát jelenti, mely Arisztotelész, Platón, Démokritosz, Hippokratész, Euklidész, Arkhimédész nevéhez köthető, és mely tudomány azóta egy helyben topog és nem gyarapszik. Bacon tehát leszámolt e tradícióval, és a helyébe egy új rendszert állított, melynek lényege a tapasztalaton alapuló adatgyűjtés tudományos feldolgozása (inductio). Ugyancsak angol filozófus Kenelm Digby, aki hosszú ideig Párizsban élt és Mersenne köréhez tartozott, fő műve a Demonstratio immortalitatis (N° 154.), mely a lélek halhatatlanságának a bizonyítékait tárja föl. Digby a kor tekintélyes filozófusának számított, Descartes és Gassendi mellett az atomizmus legfőbb képviselőjének, aki azonban nem tagadta meg az arisztoteliánus gyökereket. Baconnek utolsó éveiben a fiatal Thomas Hobbes volt segítségére, sőt Hobbes Digbyvel is levelezett, nos, az ő művének a leíró nem tüntette föl a pontos címét, csak annyit, hogy Opera (N° 155.). Én azt feltételezem, hogy munkáinak gyűjteményes kötetéről van szó, melyet 1668-ban adtak ki Amsterdamban Ennek természetesen része volt az a Leviathan, amely ellen szinte hajtóvadászatot indítottak egész Európában. A nyugati politikai gondolkodásban oly jelentős fordulatot hozó szerző jelentőségét - és szenvedélyes elutasítását a korban - Spinozáéhoz szokták mérni. Hasznos lehet egy kortárs erdélyi véleményt idézni ezzel kapcsolatban:

De mind az eget, mind a' földet el-akarja venni, ez az istentelen világ az Istentül: Az eget a Philosophusok, a' földet e' világi hatalmasságok: mind a' régi mind a' mostani Philosophusoknak tudományok azt mutattya: hogy ugy hitték, hogy az Isten nem teremtette az eget, hanem e' világ örökké való. Illyenek: Copernicus, Galilaeus, Hobbes, Gassendus, Carthesius

Robert Boyle, az ír vegyész, a Royal Society titkára művét sem részletezte a leíró (N° 158.), csak remélhetjük, hogy az a Szkeptikus kémikus (1661 illetve 1679) vagy az 1680-ban Genfben kiadott Opera varia lehetett, melyben Boyle dialógusokba rendezve az arisztotelészi négy elem tanát kívánta cáfolni, s a paracelsusi három princípia (só, higany, kén) elméletet kísérletileg alátámasztani.

Visszatérve a kontinensre, René Descartes csak egyetlen művel szerepel a listán (N° 141.), és sajnos azt sem tudjuk, hogy melyikkel. A holland egyetemeken az Értekezés a módszerről (Leiden, 1637) megjelenését követően az egyik legfontosabb probléma volt a kartéziánus filozófia befogadása vagy elutasítása. A kartéziánizmus, mely szakítást jelentett a filozófiai hagyományokkal, nem annyira filozófiai rendszer volt, mint inkább gondolkodási módszer, mely elsősorban orvosokra és teológusokra hatott. Az utrechti egyetemen a legnagyobb port az az ügy kavarta föl, amikor Voetius ellenében Henricus Regius orvosprofesszor nyilvánosan kiállt a kartéziánus filozófia mellett (N° 142.), ám 1643-ban az akadémiai szenátus hivatalosan is elítélte azt. A leideni egyetemen Adriaan Heerebord (1640-1661) és Johannes de Raei (1653-1668) hosszú professzúrája alatt tört felszínre az ezzel kapcsolatos polémia. A holland hagyományokban gyökerező nyitottság és kompromisszum-készség éles érzékkel nyilvánult meg Heerebord munkásságában: a libertas philosophica melletti küzdelmében a következő szerzőket ajánlotta a diákoknak olvasásra: Descartes, Gassendi, Basson, Berigard, Magnen A Heerebord alatti disputációk (N° 145.) aligha lépték túl a recepta philosophia határait, de a korolláriumokban számos érv elhangzott olyan új filozófusoktól, mint Basson, Bacon, Campanella, Johannes Sperling és természetesen Descartes. Heerebord jelentősége nem annyira műveiben mutatkozott meg, mint inkább abban, hogy az egyetemet a modern irányzatok számára nyitottá tette. Johannes de Raeit, aki egyébként Regius tanítványa volt, már pályája kezdetén azzal vádolták meg, hogy túlságosan Descartes szellemében oktat, és 1651-ben úgy kapott engedélyt fizika-előadások tartására, hogy ígéretet kellett tennie, nem lépi túl az arisztotelészi fizika határait. Ezen előadások nyomán keletkezett a Clavis philosophiae naturalis (N° 167., és még egy azonosítatlan tétel tőle, a N° 146.), mely Arisztotelészt és Descartes-ot próbálta összesimítani úgy, hogy véleménye szerint Arisztotelészhez közelebb áll Descartes, mint bármely addigi skolasztikus filozófus. Groningenben Marten Schoock logikaprofesszor nevéhez fűződik a Descartes elleni támadások egy fejezete, ő Voetius hatására a Philosophia cartesiana (Utrecht, 1643) című pamfletjében fogalmazta meg ellenvéleményét (N° 143., bár egyáltalán nem biztos, hogy Schoocknak erről a művéről van itt szó), amiért Descartes az akadémiai szenátus elé vitte az ügyet.

Az első kartéziánus generáció tagja az uppsalai asztronómus és jogász Daniel Lisptorp, akinek Descartes tanait magyarázó műve (N° 152.) utolsó oldalain a nagyra becsült filozófus életéből közölt adatokat holland barátai bizalmas értesülései alapján. Nem kevés nyugtalanságot okozott a herborni főiskolán Johannes Clauberg filozófiaprofesszor, aki 1649-től bevezette a kartéziánus filozófia oktatását (N° 147). Újabb lendületet vett a vita Samuel Maresius disszertációjával, melyet 1670-ben a Holland Egyesült Tartományok református egyházának ajánlott, s melyben korábbi kartéziánus álláspontját felülbírálva azok ellen a teológusok ellen fordult, akik az oktatásban Descartes tanaira támaszkodtak (N° 144.). A könyvpárbajba érintettsége folytán beleavatkozott Christoph Wittich - a kartéziánus generáció Nimwegenben oktató professzora - is a Consensus című művével (N° 150.), melyben Descartes nyomán a filozófia és a teológia szigorú szétválasztásának szükségességét vallotta, s egyben visszautasította azokat a vádakat, melyeket a geocentrikus világnézet képviselői szórtak rá, többek között a jegyzéken szereplő Johannes Herbin (N° 149.) és Peter van Mastricht (N° 148.).

Nos, egyáltalán nem mellékesen, a holland egyetemeken zajló kartéziánus vitákat nyomon követő gyűjtőnk beszerzett még egy-két - számunkra egzotikusnak tűnő - művet ebben a témában. Az újplatonista angol Henry More levele Descartes védelmében íródott (N° 153.), dicséri gondolkodásának erejét és tisztaságát, bár nem minden tanával ért egyet. Ez a levél egyébként nem tévesztendő össze More-nak a Descartes-hoz címzett - akivel 1648-1649-ben élénk kapcsolatban állt - leveleivel. Nem tudta megkerülni Descartes-ot a jezsuiták neveltje, a francia Pierre Daniel Huet sem. Bár fiatal korában még rajongott érte, fő művében, a Demonstratio Evangelicában - mely összehasonlító vallástörténet - 1679-ben már Descartes, de főleg Spinoza ellen fordult (N° 41.), s külön traktátust szentelt Descartes-nak Censura philosophiae cartesianae (Párizs, 1689) címmel. A zürichi Svicer is, bár a görög nyelv professzora és teológus volt, hozzászólt a kartéziánus vitához a Compendium physicae aristotelico-cartesianae című értekezésében (N° 178.). Ide illeszthető még egy kuriózum, a különben teljesen ismeretlen Johann Amerpoel Cartesius mosaizansa (N° 30.). A szokatlan cím egy kísérletet rejt, mely a mózesi teremtéstörténetet igyekszik az újabb természetfilozófiai nézetekkel, jelen esetben Descartes-éval összeegyeztetni, s egy physica christiana alapjait kikövezni. Hasonló célokkal alkotta meg a Descartes-tal különben személyes kapcsolatba kerülő Comenius is a fizikáját (N° 139.).

Descartes és követőinek művei ugyan többségben vannak a jegyzéken, a legtöbb saját művel azonban egy másik, nem kevésbé neves kortárs francia filozófus szerepel: Pierre Gassendi. Ő a kritikai humanizmus hagyományaiban gyökerező metódusokkal élesztette föl Epikureosz tanait, hogy a skolasztikus Arisztotelész-irányzat helyébe állítsa. Emellett szenvedélyes képviselője és terjesztője volt Galilei tanainak, maga is gyakorló asztronómus. Fő munkája - De vita et doctrina Epicuri - tehát Epikureosz filozófiájáról szól, amelyen hosszú éveken keresztül dolgozott, s ehhez készült egy rövid összefoglaló Philosophiae Epicuri syntagma címmel (N° 140.). Hogy a másik két Gassendi-tétel mit foglal magába, sajnos nem derül ki (N° 84. és N° 241.). Meg kell említeni még egy idetartozó tételt, Gassendi tanítványának és barátjának, François Berniernek egy művét, mely Gassendi filozófiáját tárgyalja (N° 242.). Bár Gassendivel nem állt kapcsolatban, de a francia humanizmus fontos alakja volt Gabriel Naudé, aki hosszú ideig élt Itáliában, majd Párizsba visszatérve Mazarin kardinális könyvtárosaként működött, később pedig Krisztina svéd királynőnél vállalta ugyanezt a feladatot. A listán csak a nevét tüntette föl a leíró (N° 119.). Végül négy tudománytörténeti ínyencség, melyeket még soha nem láttam XVII. századi kárpát-medencei könyvjegyzékekben: az első tudományos folyóiratok sorozatai. A Le Journal des Sçavanst (N° 200.), a legelső tudományos újságot a világon, Denys de Sallo 1665-ben kezdte el hetente kiadni francia nyelven. Sallo célja az volt, hogy érdekes könyveket mutasson be, híres embereket vegyen nagyító alá, új fizikai-kémiai eredményeket vagy más tudományos felfedezéseket tárjon a világ elé. Az első kiadásban szó volt egy kétfejű szörnyetegről, mely Oxford közelében született, egy új teleszkópról és lencsékről, Descartes egy könyvéről. Ennek angol párja az Acta philosophica Societatis Regiae in Anglia (N° 199.). Ez nem más, mint az 1662-től működő Royal Society tudományos lapjának - a Philosophical Transactionsnek - latinra fordított változata. A kiadást Henry Oldenburg, a Royal Society titkára gondozta, és a lap tudományos hírnév tekintetében hamarosan túlszárnyalta ihletőjét, a Journal de Sçavanst. A legmodernebb természettudományos diszciplínák élveztek előnyt a lapban, így a matematika, asztronómia, biológia, anatómia, kémia, statika és optika. Oldenburg így jelölte meg a célokat az 1665-ös első kötetben:

... az a célunk, hogy ösztönözzük a szilárd és hasznos tudásra való törekvéseket,... hogy a kutatókat kutatásra, kísérletezésre, új dolgok keresésére és ismereteik kölcsönös átadására hívjuk fel és bátorítsuk, valamint arra, hogy erejükhöz mérten járuljanak hozzá a természettudomány fejlesztésének nemes céljához...

Természetesen az első német tudományos folyóirat sem hiányozhatott: a német akadémia, a Leopoldina 1670-ben alapította Miscellanea curiosa (N° 203.) című lapját, és I. Lipót császárnak ajánlották azzal a céllal, hogy különösen a gyógyításban, az orvoslásban legyenek az emberiség hasznára az új eredményekkel. Hasonló elvárásokkal indította el Thomas Bartholinus - egy neves dán orvosdinasztia tagja, aki elsőként vezette be a rendszeres boncolást Dániában - 1673-ban az első dán tudományos folyóiratot, az Acta medica et philosophica Hafniensiát (N° 201.).

Az eddigi sok érdekesség után szinte nem is hat a meglepetés erejével a XVII. század legkülöncebb, leghírhedettebb filozófusának, Spinoza Tractatusának a felbukkanása (N° 151). A könyv óriási felháborodást váltott ki Európa-szerte. Külön felhívnám a figyelmet arra, hogy a könyvjegyzék írója igen jól informált lehetett a szerző ismeretében, esetleg maga is tudós olvasó, hiszen mind az első, mind a második kiadás címlapján elhallgatták a kiadók Spinoza nevét (bár tudós körökben jól tudták, hogy kié a mű). A kárpát-medencei könyvjegyzékeken egyetlen esetet ismerek a XVII. századból, szintén a nyolcvanas évekből, ahol egy Spinoza-"mű" szerepel, itt ugyanis csak a kiadója volt Descartes egy munkájának. Spinozának az előbb említett Teológiai-politikai tanulmányát 1676-ban egész Hollandiában betiltották, akárcsak későbbi műveit. Nevét nálunk is szent borzadállyal emlegették, erre álljon itt egy különleges idézet, ami azért különleges, mert az unitárius Kénosi Tőzsér János írja le a XVIII. század közepén, éppen Bisterfeld Metaphysicájának egy helyével kapcsolatban:

Bizonyára az istentelen Spinoza lelkének kell lakoznia abban, ki ilyen káromlásokat szól. Isten őrizze lelkünket a sötétség efféle műveitől.

S végül a legfrissebb német tendenciák egy-egy alakja is bekerült a könyvtárba: Joachim Jungius hamburgi jeles filozófus és matematikus Doxoscopiája (N° 10.), Jacob Thomasius De plagiója (N° 184.), bár a lipcsei filozófiaprofesszor nem annyira újszerű nézeteivel, mint inkább pedagógusi teljesítményével emelkedett ki. Hiszen tanára volt a Spinoza iránt is érdeklődő, és őt 1676-ban meglátogató Gottfried Wilhelm Leibniznek - a kor legjelentősebb német gondolkodója -, akinek a mozgás fizikai problémájáról szóló fiatalkori műve (N° 160.) található a jegyzéken.

Hermetika, alkímia, iatrokémia

A könyvjegyzék egy másik, igen jelentős szegmense a mágia, a hermetikus hagyományok, az alkímia iránti erős érdeklődést tükrözi. A sort Agrippa mágia kézikönyvével, a De occulta philosophiával (N° 214.) és Giambattista della Porta művével indíthatjuk, a Magia naturalisszal (N° 189.), melyek rendkívüli népszerűségnek örvendtek a korban. Szintén megtalálható egy-egy közelebbről nem ismert Raimund Lull- (N° 106.) és Roger Bacon-mű (N° 104.). Bacon éppen titkos kísérletei miatt jutott bajba a párizsi ferences rendházban, s szintén ide tartozó tétel Paul Scalichius, vagyis magát a hunok grófjának valló Skalics Pál egy munkája (N° 169.). Scalichius kabalista-lullista művek áradatát szerezte a XVI. században. A híres angol Robert Fludd, egyébként a már emlegetett Digby tanára, Anatomiae Amphitheatruma (N° 138.) következik, mely alkímiai kísérletek és boncolások alapján tárgyalja az anatómiát és a fiziológiát. Ide vehetjük azt a Paracelsust, aki a galénoszi-avicennai orvosi hagyományokkal radikálisan szakított (N° 118.), valamint a rejtélyes Basilius Valentinust, akinek legismertebb műve az Antimon diadalszekere volt a XVII. század elején, de számos más írása is megjelent, s akár még az 1677-ben Hamburgban megjelent összes írásai is meglehettek a tulajdonosnak (N° 120.). Ugyancsak keveset tudunk a német alkímikus Heinrich Nolléról, de azt igen, hogy részt vett a rózsakeresztes vitákban, és egy műve miatt eljárást indítottak ellene az egyházi hatóságok Giessenben 1623-ban, viszont az ő hermetikus műve legalább pontosan azonosítható volt (N° 18.). Jean Beguin paracelziánus iatrokémikus orvosságok készítésével szerzett hírnevet. A Kezdők kémiája című szöveggyűjteménye kevés elméletet, ám annál több gyakorlati tanácsot tartalmazott (N° 247.). Azonban nála talán még híresebb volt Jean Baptist van Helmont flamand orvos (N° 95.), aki szintén vegyszereket készített betegeinek, és alkímiai kísérleteket folytatott a gyógyítás érdekében. Életében alig jelent meg műve, problémái voltak az inkvizícióval, s halála után fia rendezte sajtó alá írásait (Ortus medicinae, Amsterdam, 1648). Johann Schröder- Frankfurtban volt fizikus - 1641-ben publikálta először házi receptkönyvét, a Pharmacopoeiát, óriási sikerrel. Egyébként Schröder is paracelziánus volt, művének egyes tételei javításra szorultak a XVII. század végére, ezért Friedrich Hoffmann hallei orvos-fizikus - aki maga is orvosi tárgyú művek szerzője - dolgozta át alaposan, és adta ki újra (N° 17.). Az alkímiai kísérletekben fontos szerep jutott a fémeknek, ezek átalakításáról szerzett levelet Daniel Morhof, a kieli történészprofesszor (N° 123.).

A modern kémia felé mutató írások közé sorolhatók közül érdemes a dán vegyész és orvos, később királyi tanácsos Borrichét kiemelni, aki két művel is jelen van (N° 20. és 21.), az egyikben éppen Hermann Conring, helmstedti orvossal vitatkozott, aki kétségbe vonta az alkímia jelentőségét a gyógyításban (N° 39.). Werner Rolfinck jénai egyetemi tanárnak, aki laboratóriumot rendezett be, s hírhedt boncolásokat vezetett nyilvánosan a weimari udvar előtt, egy hat könyvből álló kémiai műve tűnik föl (N° 243.). Ebben átfogóan és részletesen leírja az akkori kémia állapotát, s hatásos iatrokémiai recepteket ad. Ritkaságnak kell tekinteni Bernhard Swalve emdeni orvos kémiai művét (N° 53.), Michael Ettmüller lipcsei (N° 246.) és Caspar Cramer jénai orvosprofesszorok (N° 244.) kémiai kísérleteket leíró tankönyvét.

Orvosi és természettudományos művek

Számos orvosi munka található a listán. Igaz, Daniel Sennert wittenbergi orvosprofesszor és iatrokémikus (N° 2.) és tanítványa, Sperling (N° 164.) egy-egy művét bátran a fizikához és természetfilozófiához lehetett volna sorolni, hiszen Sennert ebben a fő művében az atomisztikus világnézetéről tesz tanúbizonyságot, egyértelműen Démokritosz követőjének vallja magát. Vele gyakran került összetűzésbe Johann Freitag groningeni orvosprofesszor, aki esküdt ellensége volt a paracelsusi tanoknak (N° 161.), támadásai miatt Sennertnek és Sperlingnek többször kellett megvédenie magát az egyetemi fakultáson. Sperling Institutiones Physicae (Wittenberg, 1639) című művét számos alkalommal kiadták, s az egyik legjelentősebb ilyen tárgyú tankönyv volt német területeken a XVII. században. Ebben éles támadást indít a skolasztikus fizika ellen, s egy igen leegyszerűsített atomizmust fogalmazott meg.

Jelentősebbek azonban a század második feléből származó orvosi művek: Thomas Reinesius híres tudósorvosa a kornak, leveleit számos európai tudóstárshoz címezte (N° 192.). Thomas Bartholinus is kapcsolatban állt korának számos tudósával, ő szintén orvosi leveleinek egy példányával került a jegyzékre (N° 193.). Kortársa az angol Thomas Willis, aki a XVII. századi orvostudomány egyik legnagyobb alakja, iatrokémikus, oxfordi professzor. Ő az, aki legkorábban fölvetette, hogy az emésztés a belek vagy a belső részek mozgása (N° 207.). Antonides van Linden leideni orvosprofesszor (Rembrandt utolsó rézkarca éppen róla készült 1665-ben) orvosi írásai is olvashatóak voltak, egyszer egy amsterdami kiadásban (N° 81.), másodszorra pedig Georg Mercklin gondozásában Lindenius redivius címmel (N° 227.).

William Gilbert mágnesességről és villamos jelenségekről szóló természetfilozófiája egész Európában alapolvasmánynak számított a korban a tudósok között (N° 135.). Gilbert alaposan földolgozta az összes addigi ismeretet, még népi hiedelmeknek is utánanézett, s ezt kiegészítette saját kísérleteinek eredményeivel, például annak a valószínűsítésével, hogy a pólusok között mágneses erőhatás működik. A régi tudósokról Baconhöz hasonlóan gondolkodott, még idézni sem volt hajlandó őket:

A régi idők nagyjainak, a filozófia szülőinek, mint Arisztotelész, Theophrasztosz, Ptolemaiosz, Hippokratész, Galenus, adassék meg örökre az illő tisztelet, mert tőlük szállt át a tudás mindazokra, akik utánuk jöttek: de a mi korunk annyi újat fedezett fel és tárt napvilágra, hogy ha ők most élnének, boldogan fogadnák el azokat.

Abdias Trew kortárs herborni matematikus és asztronómus is felkerült egy művével a jegyzékre (N° 165.). Gerard Boate, az angol király fizikusa már csak azért is érdekes, mert Bisterfelddel egy időben, 1626-ban iratkozott be a leideni egyetemre, s maga is a Hartlib-körhöz tartozott. Itt nem leghíresebb művével - a The Natural History of Irelanddal (1652) - tűnik föl, hanem Arisztotelész fizikája ellen írt értekezésével (N° 236.). Borelli, sokoldalú olasz természettudós (öccse Campanella titkára Párizsban), fizikai, optikai, csillagászati művek szerzője, a Firenzében a Medici család által életre hívott Accademia del Cimento tagja. Ő egy mechanikai rendszer megalkotására vállalkozott a De vi percussionisban, majd ennek a kidolgozását folytatta a De motu animaliumban is: az állatok mozgását próbálta matematikai számítások alapján leírni. A mű költségeit Krisztina volt svéd királynő vállalta magára, neki is ajánlotta Borelli, de csak halála után jelenhetett meg (N° 159.). Honoré Fabri francia, de Itáliában letelepedett jezsuita tudós műveinek száma harminc fölött van, érdeklődése kiterjedt a héliocentrizmusra, a Szaturnusz gyűrűire (ez ügyben híres vitája volt Christian Huygens holland fizikussal), optikára és mágnesességre egyaránt, sőt egyetértett Galileivel a Föld Nap körüli mozgásával kapcsolatban, amiért még ötven napra börtönbe is zárták. Fizikáját (N° 166.) jegyezték kortárs tudós körökben. A német szerzők közül Johann Christoph Sturm - az altdorfi egyetem népszerű természetfilozófusa és matematikusa, akit a természettudományok német helyreállítójának is neveztek - fizikája (N° 177.) és levele More-hoz (N° 157.) volt jelen a jegyzéken. Sturm fizikája eklektikus, az arisztotelészi és kartéziánus tanokat igyekezett benne összebékíteni. Az oktatásban nagy jelentőséget tulajdonított a kísérleteknek, s Collegium curiosum experimentale című műve (Nürnberg, 1676) az első ilyen jellegű tankönyv német területen.

Feltűnnek a botanika alapművei is: Theophrastus Graecus Historia plantaruma (N° 76.) az általa Athénben alapított első botanikus kert tapasztalataiból is építkezik, az ő művét V. Miklós pápa megbízásából Theodor Gaza fordította latinra (N° 109.). A rómaiak közül Dioscorides alkotta meg a növények történetét (N° 179.), őt Plinius követte (N° 78. és N° 180.). E három ókori szerző számított a legtekintélyesebbnek a botanikát illetően a kora újkorban is. Isaacus Hollandusnak ásványokról és növényekről szerzett ritka művei közül birtokolta valamelyiket a tulajdonos (N° 107.), csakúgy, mint a neves orvos és botanikus Camerarius fiú növényekről és állatokról szóló emblematikus sorozatának (először 1593-1604 között jelent meg) egyik darabját a gyógynövényekről (N° 196.). Igazi ritkaságnak tekinthetjük a sziléziai Philipp Sachs Ampelographia (N° 202.) című művét, mely nem mást dolgoz föl, mint a szőlőművelés történetét, a lehető legsokoldalúbban szemügyre véve.

Szintén számottevő kis gyűjteménye volt a tulajdonosnak enciklopédikus jellegű művekből. Ennek egy darabja a Speculum naturale Vincentius Bellovacensistől: a XIII. században élt enciklopédista rendtársaival együtt foglalta össze a kor tudományait. A harminckettő könyvben az emberiség és a természet történetét tárgyaló műnek még 1624-ből is ismert egy kiadása (N° 183.). A növényi, állati, ásványi különlegességek gyűjtése, a természeti ritkaságok feltérképezése ekkoriban lett divattá, s nemcsak az uralkodók, hanem magánszemélyek is képesek voltak egy-egy ilyen kuriózumgyűjteményt felépíteni (Wunderkammer), melynek a korban csodájára jártak. Aldrovandi Museum metallicuma a XVI. század legnevesebb ilyen jellegű olvasmánya (N° 205.), a bolognai természettudós és filozófus tizennyolcezer darabból álló saját gyűjteményének a leírását adta. Ferrante Imperato gyógyszerész, szintén híres gyűjtő Nápolyban, Dell'Historia Naturaléja huszonnyolc könyvből áll, bányászati és alkímiai fejezeteken kívül az állatok és a növények kaptak benne nagy helyet (N° 186.). Vele is megismerkedett itáliai peregrinációja során a dán Ole Worm - később orvosként praktizált Koppenhágában -, akinek a Museuma e műveknek a XVII. századi mása, 428 folio oldalas, csodálatosan illusztrált könyv (N° 204.). Worm 1621-ben a nagy minták alapján szisztematikusan kezdte el gyűjteménye darabjait beszerezni, halála után pedig III. Frigyes dán uralkodó vásárolta meg, majd a Dán Nemzeti Múzeum részévé vált.

Ugyancsak enciklopédikus jellegű a mesterségek, foglalkozások, a kézművesség és a művészetek leírását tartalmazó Tommasso Garzoni-mű, a Piazza Universale (N° 208.), és a Garzoni illetve más szerzők műveiből összeállított szöveggyűjtemény Timotheus Polustól (N° 209.), s ugyanez a téma került középpontba Paul Kentznek a kézművességről szóló könyvében (N° 210.)

Kínai útleírások

A tételek között különleges csoportot képeznek a Kínával kapcsolatosak. A XVII. század bővelkedik az egzotikus útleírásokban. Egy-egy idegen nép kultúrájának a megismertetésében, történetének a megírásában élen jártak a jezsuita misszionáriusok: a modern Kína-missziók úttörője Nicolas Trigault, akit tanulmányai után a rend Kínába küldött, 1607-1613 között különböző helyeken (Nanking, Peking) teljesített szolgálatot. Miután visszatért Európába terveket készített egy újabb misszióhoz, céljai között volt a Szentírás kínaira fordítása, majd az anyagi támogatások biztosításával utazott 1618-ban újra Kínába huszonkét másik jezsuita társaságában. Ő dolgozta át Matteo Ricci rendtársának olasz nyelvű útinaplóját, lefordította latinra, és kiadta 1615-ben. Az a címből nem azonosítható, hogy e naplóról vagy a Trigault által szerzett Kína-történetről van-e szó (N° 48.). Martino Martini is évekig tartózkodott Kínában, s Novus Atlas Sinensise igazi bestseller lett (N° 47.), rendtársa, Adam Schall von Bell (a Trigault-expedíció résztvevője) pedig a kínai császár kegyeltjeként mint mandarin élt Pekingben, Kína-leírását Bécsben adták ki 1665-ben (N° 49.). Az első holland követség útját Kínába Johann Nieuhof, a küldöttség egy tagja foglalta össze útleírásában (N° 52.). A híres római polihisztor jezsuitát, Athanasius Kirchert is nagyon izgatta ez a téma, és helyzeti előnyét kihasználva minden misszionárius anyagot megszerezve írta meg néprajzi-irodalmi-kulturális értekezését a kínaiakról (N° 51.). Az augsburgi Theophilus Spizel sem járt Kínában, de leideni tartózkodása alatt közzé tette legérdekesebb könyvét Commentarios de re litteraria Sinensium címmel (N° 50.), ehhez forrásai a jezsuita misszionárius Michele Ruggieri és Martino Martini Sinicae Historiae Decas prima (1658) című művei voltak. Spizel e könyvében kapcsolatot próbált teremteni a kínai, görög, egyiptomi és indiai filozófia és vallási világnézetek között.

Ám a tulajdonos egzotikumok iránti kíváncsisága nem csupán a Kína-olvasmányokban merült ki: Abraham Rogerius tíz éven keresztül dolgozott Új-Zélandon, könyve a legkorábbi európai írás a hinduizmusról, a brahman szokásokról. Műve (magyarul Nyitott ajtó a titkos pogánysághoz) előbb hollandul jelent meg 1651-ben, majd németre fordítva 1663-ban, sőt, ezt kiegészítette Christoph Arnold egy amerikai, afrikai, ázsiai vallásösszehasonlító elemzéssel. Nos, ez utóbbi kiadás szerepel a jegyzéken (N° 43.). Ne hagyjunk ki egy másik "utazási" könyvet sem: Tengeri utazás az Újvilágba hajó és vitorla nélkül (N° 206.). Szerzője, a német Johann Daniel Major, neves orvos és gyűjtő volt Kielben, aki például összeállította az európai és Európán kívüli régiség- és kincsgyűjtemények jegyzékét. A mű egy utópisztikus államot ír le, mely a tudományok és művészetek központja. Major rendszerezi ezeket a tudományokat, megnevezei legfontosabb képviselőiket. Különösen érdekes, hogy felhasználja az emlékezésművészet eszközeit ehhez, s az egész szisztémát egy épületben rendezi el, társítva egy-egy emblémával. Major így fogalmazott az olvasónak szóló ajánlásban:

Az összes közül a legcsodálatosabbnak talán mégis az én mostani, a természet más hű szolgáinak tervezett utam fog tetszeni, nem Scipionéval vagy Kircherrel a csillagokhoz, sőt nem is a repülő vándorral a Holdra, sem pedig Baconnek az Amerika mögött megtalált új Atlaszához, hanem egy teljesen más új világba, méghozzá hajó és vitorla nélkül.

Nos, az itt említett szerzők és művek részei a jegyzékünknek is, sőt, feltételezésem szerint a holdra repülő ember híres története is meglehetett a tulajdonosnak, írója ugyanis Francis Godwin, a jegyzéken sajnos csak Godwinus (N° 27.), akinek rendkívüli népszerűséget élvező művét - The man in the moon - számos más nyelvre is lefordították. Végül térjünk vissza még egyszer Kircherhez: az Oedipus Aegyptiacus (N° 42.) számított fő művének. Mintegy húsz éven keresztül dolgozott a közel kétezer folióoldalas könyvén, melynek 1652-es kiadásához hihetetlen nagyságú összeggel járult hozzá III. Ferdinánd császár. Kircher elképzelése szerint az egyiptomiak voltak a legősibb bölcsesség birtokosai, melyből az összes többi kultúra is táplálkozott. Ezért hasonlította össze az összes földrész kultúráját, keresve a közöst bennük, s ehhez az egyiptomi hieroglifákban vélte fölfedezni a kulcsot.

Reprezentatív jelleg

Még egy, a köny- és olvasmánytörténeti elemzésekkor könnyen elsikkadó tényezőről szeretnék szót ejteni. A jegyzékbeli könyvek egy részében kitüntetett szerepet játszanak az illusztrációk, sőt gyakran magas színvonalú rézmetszetekkel díszített, igen drága művészeti albumok kerültek be - véleményem szerint teljesen tervszerűen - a könyvtárba. Természetesen nem a filozófiai értekezések, hanem a természettudományos, orvosi, alkímiai, az enciklopédikus és az útleíró irodalom egyes darabjai érdemlik meg a figyelmet. A Novus Atlas Sinensis a kor legrészletesebb kínai térképeit tartalmazza, és 1737-ig nem is készült nála jobb és precízebb (ekkor jelent meg D'Anville Atlas de la Chine című térképgyűjteménye). Martini közreadott egy általános Kína- és Japán-térképet, valamint tizenöt kínai provincia mappáját, technikailag is kiváló minőségben. S ahogy ez szokás volt a Blaeu nyomdaházban, a vásárlók a kézzel színezett vagy a sima nyomdai példányból választhattak. Athanasius Kircher folió alakú munkái jól ismeretek ma is szép illusztrációikról, nem volt ez másképp a két említett kötet esetében sem. A leggazdagabban díszített kötetek közé tartozott Nieuhof Kína-küldöttségének a leírása: harmincnégy dupla oldalas rézmetszetet és még számtalan kisebbet fűztek hozzá kínai városokról, tájakról, ünnepségekről, állatokról és növényekről egyaránt. Számos ábrával látta el a mágnesességről szóló művét Gilbert vagy Joachim Schröder a Pharmacopoeájat. Aldrovandi, Imperato és Worm Museumai esetében a képnek pedig ugyanolyan súlya van, mint a szövegnek. Imperato művéhez például százhuszonhat fametszetet mellékeltek növényekről és állatokról, olyan pontosan és érzékletesen, hogy a fajok a képek alapján ma is könnyedén azonosíthatók.

Tudományos szakkönyvtár

Összefoglalva a könyvtárról eddig kialakult kép jellemző tartalmi jegyeit:

1. a tételek nagy része a filozófia tárgyköréből merít,

2. további jelentős mennyiséget képeznek az orvosi, az alkímiai és a természettudományi művek,

3. bizonyos specializálódásra utalnak a kínai útleírásokat tartalmazó tételek.

Egy könyvtárat természetesen a hiányok is jellemeznek, bár, mint említettem, véleményem szerint egy katalógus töredékével állunk szemben. Ha a tanulmány elején sorolt tudóskönyvtárak állományával hasonlítjuk össze, feltűnik, hogy az antik-humanista anyag nemcsak alaposan megválogatott, hanem háttérbe is szorult. Ugyancsak jelentéktelennek nevezhető a teológiai tételek száma - pl. Voetius (N° 3.) vagy Spanheim (N° 26.) -, ez a jelenség akár a kárpát-medencei tudós könyvtárakat, akár más értelmiségi rétegekét tekintve, igen szokatlan. Az is nyugodtan kijelenthető, hogy a szerzők vallása semmiféle jelentőséggel nem bírt, nem bírhatott e könyvtárban, ahol szép számmal jezsuitákat (Pereira, Serrarius, Kircher), janzenizmussal megvádolt katolikusokat (Launoy), protestáns hitüket elhagyott pápistákat (Lipsius), ortodox kálvinistákat (Timpler, Voetius) vagy éppen zsidókat (Spinoza) olvasott a tulajdonos, tekintet nélkül vallási hovatartozásukra. A teológián kívül máshol is fehér foltok mutatkoznak: a humaniora, a nyelvek, az irodalom, a poétika, a történetírás vagy a jog alig pár művel képviseltetnek. Legfeltűnőbb azonban a hungarikák hiánya, hiszen mégiscsak egy erdélyi jegyzékről van szó, a 247 tétel között azonban egyetlen egy ilyen sem nevezhető meg. Nincs rajta Bisterfeld-mű, Alstedtől is csak egy, a Thesaurus Chronologiae (N° 23.).

A töredék jelleg feltételezését erősíti, ha Bisterfeld és utóda könyvtárának a jegyzékét összehasonlítjuk más korabeli könyvtárakéval. Az összehasonlítás kritériumai, hogy a tulajdonos hasonló iskolázottságú, foglalkozású és érdeklődésű kortárs legyen, mint Bisterfeld. Ilyen természetesen rendkívül sok lehet, ám akinek a könyvtárjegyzéke is fennmaradt, és azt ki is adták, annál kevesebb. Így adódott Joachim Jungius, akinek könyvtáráról nemrég jelent meg egy tanulmány a katalógussal együtt. Jungius (1584-1657) Rostockban, majd Hamburgban mint filozófus és jeles természettudós működött, a helyi gimnázium professzora volt, és kifejezetten azok a problémák foglalkoztatták, amelyek Bisterfeldet is: vagyis annak a tapasztalata, hogy a metafizika és a logika az új empirikus módszerekkel megtámogatott természettudományokban elvesztették a helyüket, és az arra való törekvés, hogy a tudományok általános reformációját végrehajtsák, mindezt persze igen erős matematikai és mechanikai háttértudással. Jungius 1635-ben adta ki a Logica Hamburgensis című művét, melyet a Hartlib-körben úgy értékeltek, mint nagy lépést az egyetemes logika létrehozása érdekében. A hamburgi filozófiaprofesszor 1638-ban többször találkozott és tárgyalt Bisterfelddel. Könyvtára 1175 címet foglal magába, ez a korban inkább szerény mennyiségnek volt mondható. Erős specializálódás figyelhető meg a gyűjtésben: a fizika és matematika, valamint a filozófia kiemelt szerepet játszottak, szemben a humaniorákkal vagy a teológiával, de azért ezekből is volt szép számmal a könyvtárában.

Tehát a fenti jellemzők a tulajdonos tudatosságáról vallanak, nem annyira egy univerzális könytárat, hanem szakkönyvtárat gyűjtött: vannak kitüntetett területek, ahol az aktualitás, a széles körű ismeretek alig hagynak kívánnivalót maguk után, elsősorban a Descartes-követők és ellenzőik vitáira gondolok. Nem feledkezhetünk el arról sem, hogy az 1670-1680-as években komoly viták folytak Erdélyben éppen a kartéziánus tanokról, mely kontroverziák különleges aktualitást biztosítanak a könyvjegyzéknek. A szakosodásra vonatkozó megállapítást erősítheti, hogy a leírásban is tömbösödés figyelhető meg, például a kínai útleírások ugyanúgy egymást követik (N° 47-52.), akárcsak a németalföldi filozófusok művei (N° 140-151.), a tudományos újságok (N° 199-201.) vagy a Musaeum-példányok (N° 204-205.). Tehát a tulajdonos érdemesnek tartotta téma szerint elrendezni könyveit. Vagyis a könyvgyűjtemény átgondolt beszerzési politikát és emellett egy élő állomány képét tükrözi, hiszen a hatvanas-hetvenes-nyolcvanas évekből egyenletesnek tűnik a könyvek eloszlása. Még egyszer visszatérve a filozófiai gyűjteményre, jól kiviláglik az a kettősség, mely a filozófiai gondolkodást ekkoriban jellemezte: az Arisztotelész-kommentárok - ezek egyébként többségükben fizikájához fűződtek - békésen megférnek az arisztotelészi hagyományokat kikezdő vagy éppen elutasító, más lehetőségeket kínáló művekkel. Az újak a módszerek egységességét, a hasznosságot hangsúlyozták, a régiek a filológián alapuló humanizmus értékeit. De nem lehet pusztán olyan leegyszerűsítésekkel élni, mint régiek és újak párbeszéd nélküli szembenállása. Ugyanis míg Arisztotelész fizikája össztűz alá került a mechanisztikus elmélet képviselői által, addig más tudományterületeken továbbra is tekintély maradt. A tulajdonos maga is útkereső, az újdonságokra érzékeny, kíváncsi szellem lehetett, aki azon az úton volt, hogy a humanista műveltségtől elszakadva kora újkori modern tudóssá váljon. Erre vall az állomány folyamatos frissítése is.

Nos, most már nem kerülhető meg a kérdés: vajon ki lehetett a tulajdonos, esetleg a tulajdonosok. Ha a könyvei alapján kellene jellemezni, akkor a leszűrhető tények a következők lennének: nyugat-európai peregrináció, holland egyetemi tanulmányok talán bölcsészeti és orvosi karon, alkímiai gyakorlat, széleskörű műveltség, nyelvtudás, szellemi frissesség, a hazatérés után is kapcsolat a kinti tudományos központokkal. Személyének megállapításához ragaszkodni kell ahhoz a tényhez, hogy a jegyzék a Bisterfeld-hagyatékból került elő Szebenben. Ebben az iratok nagy része magától Bisterfeldtől származik, ám előfordulnak nem csak tőle vagy rá vonatkozó oldalak is: így található egy levél az unokaöccs Peter Wiedersteintól, aki egy kolozsvári vásárlásról számol be tételszerűen 1652-ben. Mivel a végrendelet is őt emeli ki mint a könyvtár és egyéb ingóságok örökösét, így a következő a feltevésem: a jegyzék Peter Wiederstein könyveinek egy részét írja le, aki a Bisterfeld-bibliotékából kiválogatott alapokra épített. Bisterfeld volt az, aki unokaöccse számára megteremtette a lehetőséget a tanulásra, aki valószínűleg magánórákon képezte a tehetséges fiút, s aki nyitottá és érzékennyé tette a sokféle szellemi áramlat befogadására. Meglepő, ám nem váratlan, hogy ez a sokoldalúan képzett fiatalember visszatért Erdélybe (Alsted és Piscator fiai is ugyanígy cselekedtek). Herepeinek van erre két érdekes adata, az egyik a kolozsvári városi törvénykezési jegyzőkönyvből: "1666. április 1-én Super negotio Petri Bisterfeldi [sic!] et Johannis Kadar". Vagyis 1666-ban életben volt még Wiederstein, akit mindenki Peter Bisterfeldként ismerhetett. A másikat Teleki Mihály udvarában jegyezték föl: "1677. február 2-án jőt Bisterfeld Ur Attyafia", hogy meglátogassa az uzdiszentpéteri birtokán tartózkodó főurat. Vajon milyen feladatokat kaphatott? Kinek a szolgálatában állt? Hogyan hasznosították nyelvtudását, tapasztalatait? Kinek adhatta kölcsön könyveit, kikkel tartott kapcsolatot, voltak-e szellemi társai Erdélyben vagy Szebenben? Ezek sajnos mind olyan kérdések, melyekre a könyvjegyzék rendkívül sovány adatai nem szolgáltatnak választ, de azt a korábbi feltevést megerősítik, hogy szoros szellemi kapcsolat mutatkozik Bisterfeld műveltsége és az itt leírt könyvtár között.

A fentiekben több könyvtártörténeti problémát vettünk szemügyre: vázolni próbáltam, mi történt Bisterfeld és Alsted könyvtárával. Bisterfeld könyvei egy részét Peter Wiedersteinre hagyta. A fehérvári kollégiumhoz, majd jogutódjához, az enyedihez jutottak további részek, és esetleg Michael Haliciushoz is kerülhettek példányok a kéziratok társaságában. Továbbra sem világos, mi történhetett Alsted nagyszerű bibliotékájával, ennek sorsát ugyancsak Haliciuséhoz vélem kapcsolódni az igen jelentős mennyiségű Alsted-tétel miatt. Külön fejezetben tárgyaltam Bisterfeld könyvbeszerzéseit és Zsigmond hercegnek szóló olvasmányajánlásait. A tanulmány második felében a katalógust elemeztem. Ennek eredménye, hogy a benne felsorolt könyvek nem, illetve nemcsak Bisterfeldhez tartoztak, hanem egy hozzá közelálló személyhez, feltételezésem szerint az unokaöccs Wiedersteinhoz. A könyvtár, a korabeli kárpát-medencei jegyzékeket ismerve - töredékként is -, egyedülálló a modern filozófiai és tudományos műveltség tekintetében. Végül pedig közreadom magát a jegyzéket, ahol a tételeket lehetőség szerint azonosítottam a következők szerint:

A fejléc,

A szerző neve, születési és halálozási dátuma,

A mű címe,

A kiadás éve, helye, a nyomdász és a könyv formátuma.




Hátra Kezdőlap Előre