Összefoglalás

1867 után az új polgári, parlamenti kormányzat feladatává vált, hogy a múlt nehéz örökségét átvegye és a lendületesebb fejlődés lehetőségeit megteremtse. A fentiekben áttekintettük ezt az örökséget. Mielőtt összefoglalóan visszapillantást vetnénk rá s kiemelnénk az eltelt másfél évszázad jellemző vonásait, egy - az olvasó számára sem haszon nélkül való - megjegyzést kell tennünk.

Áttekintésünk során nem szóltunk részletesen minden egyes olyan magyarországi könyvtárról, mely hazánkban ebben a korszakban működött. Erre - mint már korábban említettük - nem csupán terjedelmi okokból nem vállalkozhattunk, de tartalmi szempontból sem lett volna szükség. S utaltunk arra is, hogy elsőrendűen jellemző, az általános fejlődés irányvonalát meggyőzően jelző példákat mutattunk be. Az a nagyszámú többi főúri, főpapi, nemesi, iskolai és egyéb könyvtár, mely - bár nem említettük - a valóságban megvolt, ugyanolyan része a magyar könyvtári kultúrának, mint az említettek. Szerepük azonban művelődéstörténetünk szempontjából jelentéktelenebb volt. A maguk módján mégis szolgálták a magyar művelődés ügyét.

A szatmári békével kezdődő korszakban könyvtári kultúránk szempontjából is szomorúan meghatározó és döntő tényező, hogy az országnak nem volt nemzeti uralkodóháza. Az osztrák uralkodóház - a dinasztia és a birodalom érdekeit védve - szigorúan ellenőrizte a megbízhatatlannak ítélt magyar politikai közéletet, az irodalmat és a tudományt. S az egyéni kezdeményezések ellenőrzésén túlmenően nem is gondolt arra, hogy magyar közintézményt támogasson. Ezért nem lehetett Magyarországnak nemzeti könyvtára akkor, amikor a francia, az angol és az osztrák uralkodóházak magánkönyvtárai már a XVIII. század közepétől kezdve betöltötték a nemzeti könyvtár szerepkörét.

Az ellenőrzés szigora hullámzó volt, és függött a mindenkori bel- és külpolitikai helyzettől. A szatmári béke után a rebelliótól, a szabadságharctól való rettegés szabta meg a török nyomás alól éppen csak felszabadult bécsi politika irányvonalát. Ez a nyomás csupán fokozatosan enyhült a felvilágosodás eszméinek és a gazdasági fellendülés kívánalmainak hatására. Az enyhülési folyamat a jozefinizmus évtizede alatt érte el csúcspontját, mind az eszmék szabadabb áramlása terén, mind pedig a művelődéspolitika magyarellenes jellegében.

A Martinovics-összeesküvés dinasztiaellenes gócainak felszámolása, majd a napóleoni háborúk kedvezőtlen fordulatai után ismét a kemény szigor évtizedei következtek. Az enyhülés újabb jelei csupán a reformkor beköszöntével, a polgári demokratikus politikai eszmerendszer térhódításával váltak érezhetővé. A harmincas-negyvenes évek reményteljes lendületét a szabadságharc bukását követő, a kezdeti években véresen kegyetlen, majd - az osztrák birodalom külpolitikai válságából következő - ismét fokozatosan enyhülő politikai és szellemi önkényuralom követte. Az abszolutizmusnak ez a formája sem pártolta a valóban magyar szellemű közművelődés kibontakozását. A magyarságnak, minden rétegének és kisebb társadalmi egységének - a szigor és az enyhülés hullámvölgyeinek és hullámhegyeinek időszakában egyaránt - saját erejéből kellett megoldania közművelődésének, tudományosságának, könyvtárpolitikájának fejlesztési alapkérdéseit.

Tudományos nagykönyvtáraink helyzete nem volt rózsásnak mondható. Köztük a legrégibb, az Egyetemi Könyvtár, roskatag épületben, politikai jellegű küzdelmek közepette várta sorsa jobbrafordulását. Nemzeti könyvtárunk csupán a kiegyezés előtti évben nyithatta meg olvasótermét; anyaga nagyrészt feldolgozatlan volt. Az Akadémiai Könyvtár csupán 1868-ban nyílt meg az olvasóközönség számára. Szakkönyvtáraink kezdetleges állapotban voltak; a Műegyetem könyvtárát a hallgatók nem használhatták. Az ország fővárosának nem volt nyilvános városi közkönyvtára. Főpapi és főúri könyvtáraink a régi keretek között szolgálták kis számú olvasóközönségüket.

Kevés kivételtől eltekintve hasonló volt a helyzet vidéken is. Folyamatos könyvtári munkát és fejlődést, a szélesebb körű közművelődési igényekkel való kapcsolatot úgyszólván csak a protestáns oktatási intézmények esetében figyelhetünk meg. A református egyházak könyvtárai - az egyházi önkormányzat bástyái mögé húzódva - nehezen és több-kevesebb sikerrel védték meg eredményeiket. Ez a megállapítás elsősorban vonatkozik a debreceni kollégium könyvtárára, de az ellenreformáció súlyos kényszerének enyhülése után Sárospatakon és Pápán is megindult a könyvtári élet. A Dunamelléki Református Egyházkerület pedig korszakunk végén létesített új nagykönyvtárat, amikor 1861-ben megvásárolta a nagy múltú Ráday-könyvtárat. A különféle vidéki református és evangélikus oktatási intézmények - különösen a Felvidék evangélikus gimnáziumainak könyvtárai lassan, de folyamatosan fejlődtek, s mindig jellemezte őket könyvanyaguk modernsége, az állami közművelődési elvektől eltérő, "nonkonformista" szerzeményezési politika.

A katolikus egyház nagykönyvtárai közül a legjelentősebbek a XVIII. század második felében keletkeztek. Közülük a legkiemelkedőbbek Pécsett, Egerben és Gyulafehérvárott nyilvános jellegükkel szolgálták a tudományos kutatás és a közművelődés ügyét. Biztos és bőséges anyagi eszközök tették lehetővé folyamatos fejlődésüket. A főúri könyvtárak közül a legtekintélyesebbek a nemzet tulajdonába kerültek, s így a köz szolgálatában álltak.

Tudósaink, köznemeseink, polgáraink könyvtárai a szellemi igények és anyagi lehetőségek keretei között szerényen fejlődtek, de behálózták az ország egész területét. Sok esetben bekerültek nagykönytárainkba, de számos esetben szétszóródtak. Megoldatlan maradt a vidéki közművelődési és a falusi népkönyvtárügy kérdése. A megyei és a falusi könyvtárak létesítését célzó szórványos elképzelések anyagi és politikai okból jámbor szándékok maradtak.

A meglévő és működő könyvtárakban azonban mindazok, akiknek erre szükségük, igényük és lehetőségük volt - kevesen voltak, de közművelődésünkben nagy értéket jelentettek! -, az általános szűkös anyagi kereteknek megfelelően hozzájuthattak a keresett anyaghoz. A könyvtárak állománya - még a legjobban felszerelteké is - elmaradt ugyan Európa és az osztrák birodalom más könyvtárainak állományától, az alapvető műveket (összefoglaló kézikönyvek, lexikonok, bibliográfiák, szótárak, a legfontosabb szakfolyóiratok és monográfiák) azonban forgathatták az olvasók.

Az új korszakra, a parlamentarizmus korszakára várt tehát a szervezés munkája, a tudomány- és művelődéspolitikai alapelvek országos érvényű kidolgozása s az anyagi előfeltételek megteremtése. A könyvtárpolitika ügyében is szükség volt tehát a tudósok, szakemberek, mérnökök, közgazdászok és nem utolsósorban a közművelődési szakemberek munkájának egybehangolására, egy új könyvtári szervezet megteremtésére.


Előző fejezet Tartalomjegyzék Következő fejezet