A magyar könyvtárak a szocializmus építésének idején

A kezdet

A Horthy-rendszer 1945-ben szörnyű megpróbáltatások közt omlott össze, az anyagi és szellemi erők alig jóvátehető pusztulását hagyva maga után. Új szellemben kellett mindent újjáteremteni, újjászervezni.

A könyvtárpolitikában ez az újjászervezés hosszú ideig az államhatalom közvetlen támogatása, számottevő anyagi segítsége nélkül történt. A hatóságok, a koalíciós pártok minden erejét igénybe vette az államrend, a közbiztonság helyreállítása, a termelés és az oktatás megindítása, a földosztás, az üzemek, bankok államosítása, az értékálló pénz bevezetése, a demokrácia megteremtése és megerősítése. A könyvtárakkal sokáig nem tudtak törődni.

A könyvtárak munkája mégis elég hamar megindult, először a nagyobb tudományos, szak- és közművelődési intézményekben, ott, ahol a pusztulás mértéke kisebb volt. Mindenütt megkezdődött a romeltakarítás, a beázástól átnedvesedett, a törmelékektől betemetett állomány biztonságba helyezése, néhány helyiség használhatóvá tétele, az ablakok beüvegezése és - eleinte erősen csökkentett mértékben - az olvasószolgálat megindítása.

A szakszervezeti és a népkönyvtárakban sokkal reménytelenebb volt a helyzet, mert a gyűjtemények java részét elprédálták, szétszórták, felégették. A veszteség pontos mértékét nehéz megállapítani, mert a felszabadulás utáni első években a súlyos gazdasági helyzet még az adatgyűjtést is lehetetlenné tette.

A könyvtárak épségben maradt állományában sok, a világháború idejéből származó, kártékony ideológiájú nyomtatvány rejtőzött, kommunistaellenes, zsidógyalázó pamfletek, Hitlert, Mussolinit, Horthyt magasztaló könyvek, nyilas pártprogramok. Fontos volt ezektől megtisztítani a könyvtárakat. Ezért rendelte el a Miniszterelnökség sajtóosztálya még 1945-ben, hogy a könyvtárak kötelesek beszolgáltatni a fasiszta politikusok beszédeit, a fasiszta szellemű életrajzokat, a német hadviselést dicsőítő kiadványokat, a fasiszta pártok politikai jellegű sajtótermékeit, valamint az ilyen szellemű szépirodalmi műveket. A megsemmisítendő könyveket a Miniszterelnökség sajtóosztálya A fasiszta szovjetellenes, antidemokratikus sajtótermékek jegyzéke címmel négy füzetben sorolta fel, kb. 2750 magyar, 800 német, 180 olasz és francia könyvet, aprónyomtatványt, 230 magyar és néhány idegen nyelvű folyóiratot.

A jegyzékek valóban szennyirodalmat soroltak fel, zúzdába küldésüket csak helyeselni lehet. A listákra azonban túlbuzgóság és az összeállítására szolgáló rövid idő miatt belekerült néhány politikailag semleges mű is, iskolák, egyletek történetéről szóló, a trianoni békét és következményeit objektívan tárgyaló könyv, pár hitbuzgalmi munka és két jó kézikönyv: A Napkelet lexikona és a Katolikus lexikon.

A felszabadulás után nehezen felbecsülhető kár keletkezett a külföldre menekült tulajdonosok, valamint a feloszlatott egyesületek könyvtárainak pusztulása révén. Állományukat a helyi hatóságok sok városban, községben válogatás nélkül zúzdába küldték. Hatástalan maradt az 1949. évi 13. számú törvényerejű rendelet, amely kimondta, hogy a könyvtáraknak, múzeumoknak "leletmentésszerűen minden értéket" őrizniük kell. De csak nagyon elkésve, 1951 nyarán, az Országos Könyvtári Központ ismételt sürgetése után adott ki a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium olyan rendeletet, amelynek alapján a Központ megkezdhette a főurak és a nagybirtokosok kastélyaiban őrzött könyvek összegyűjtését. Addigra a gödöllői Grassalkovich-, a pétervásári Keglevich-, a sopronhorpácsi Széchenyi-, az albertirsai Szapáry-, a bajnai Metternich-, a bároni Mattyasovszky-Zsolnay-kastély könyvtára sok-sok mással együtt elpusztult. Másutt - szerencsére - a Központ kiküldöttei az állományt vagy legalábbis ennek elég nagy részét megtalálták különféle raktárakban, pajtákban, padlásokon összehordva, és biztonságba helyezhették.

Sok magánkezdeményezés is történt. Könyvtárosok, levéltárosok, tanárok több alkalommal közbeléptek kallódó gyűjtemények megmentése érdekében. Néhány ilyen, találomra kiválasztott eset: 1950 júniusában a Szolnoki Papírgyárban a bezúzásra váró könyvanyagból kb. 13.000 kötetet emelt ki Kaposvári Gyula, a szolnoki múzeum igazgatója. Féja Géza szociográfus író, 1946 után békéscsabai városi könyvtáros Békés megyében a Wenckheim-kastélyokból gyűjtött be sok könyvet. Soós Imre levéltári igazgató Egerben a líceum értékes könyvtárát mentette meg, mikor az épületet a Pedagógiai Főiskola céljára kezdték átalakítani. Takáts Endre bajai könyvtáros a Hadik-Barkóczy család értékes történelmi könyvtárát vásárolta meg 5000 forintért. Uhlmann Aladár könyvtárvezető a megszüntetett miskolci jogakadémiának egy vasgyári raktárba hurcolt könyveit szerezte meg a Városi Közkönyvtár részére.

Teljesen sértetlenül csupán 3 nagy magánkönyvtár maradt meg, a keszthelyi Festetics-gyűjtemény, a legértékesebb magánkönyvtár, amelyet később a Széchényi Könyvtár műemlékkönyvtárává nyilvánítottak (ma a városi tanács irányítása alatt áll), a sajókazai Radvánszky Könyvtár 25.000 kötete - ez az Egyetemes Evangélikus Egyház birtokába került - és Végh Gyula bibliofil kollekciójának 5000 kötete.

A nagy egyházi könyvtárak épségben vészelték át a világégést, épületeik sem sérültek meg, állományukat nem érte károsodás.

A magán kölcsönkönyvtárak nagyobbik fele harci cselekmények és egyéni fosztogatások következtében elpusztult, feloszlott. A megmaradtukat 1951-ben - a könyvkereskedések államosításával egy időben - szüntették meg. Kevés kivétellel értéktelen anyagból, úgynevezett "limonádé-irodalomból" álló állományukra a közkönyvtárak nem tartottak igényt, s így zúzdába kerültek.

Szakszervezeti és népkönyvtárak

A szocialista művelődéspolitika egyik célja a lakosság minél nagyobb részében felébreszteni és növelni az olvasás iránti igényt, rendelkezésükre bocsátani a művelődéshez, tanuláshoz és szórakozáshoz szükséges könyveket.

Az 1945-öt megelőző "száz év alatt - állapította meg 1946-ban Keresztúry Dezső vallás- és közoktatásügyi miniszter - művelődéspolitikánk tengelyében a középosztály állt". Ezután "a műveltségben való előrehaladást, a képességek mentől gazdagabb kifejtését mindenki számára egyenlő módon kell biztosítanunk".

Ezért igyekeztek minél gyorsabban lehetőleg minden üzem, minden község részére elérhetővé tenni a művelődésnek, az olvasásának a lehetőségét.

A régi olvasókörök, gazdakörök, magán kölcsönkönyvtárak megszűnése következtében ez a feladat teljes egészében a közművelődési könyvtárhálózatra hárult, ennek két fő ágára: a szakszervezeti és a területi könyvtárakra. A háború alatt elpusztult gyűjteményeket sietve pótolták, és alapítottak újakat. Az 1945-tel kezdődő éveket a magyar könyvtárak hőskorának kell neveznünk.

A szervezést először az öntudatos, mozgalmi tapasztalatokkal rendelkező munkásság kezdte meg az üzemekben. A szakszervezeti könyvtárak száma 1945-ben még csak 10 volt, 1950-ben már 2000. Az egyes vállalatok központi könyvtárai mellett gyors iramban honosodtak meg a műhelykönyvtárak. A szakszervezeti vezetők látták, hogy a nagyüzemekben, bányákban, vasútnál, építkezéseknél szétszórtan dolgozó munkások miatt nem elég, ha az üzemeknek egyetlen könyvtára van, hanem ennek állományát el kell juttatni a távol eső munkahelyekre, szálláshelyekre.

A szakszervezeti könyvtárak sokszor akadozó munkájának javítása érdekében 1952-ben a nagy könyvtárak (Széchényi, Országgyűlési, Műszaki Egyetemi, Szabó Ervin stb. Könyvtár) patronáló mozgalmat kezdeményeztek. Megbízottaik többször felkeresték a támogatásra kiválasztott intézményeket, segítettek a rendelendő könyvek kiválasztásában, a feldolgozó munkában, a könyvtár berendezésében, az olvasók igényeinek feltárásában.

A felszabadulás előtt létesített üzemi munkáskönyvtárak csak az államosítás után kerültek a szakszervezetek tulajdonába. 1946-ban az 50 alkalmazottnál többet foglalkoztató üzemeket kötelezték, hogy a munkabérek 1%-ának megfelelő összeget fizessék be kulturális célra az üzemi bizottságoknak, s azok a befolyt pénznek jó részét könyvtárakra költötték.

A szakszervezeti Tanács könyvtárainak jobb, hatékonyabb ellátása érdekében Könyvellátó Kft-t is szervezett, amely 1952-ig, a Könyvtárellátó megalakulásáig működött.

A szakszervezeti könyvtárak szervezését később, több ütemben, előbb társadalmi, később állami támogatással követte a falusi népkönyvtáraké, amelyekben jóindulatú, de szakképzetlen könyvtárosok százai fogtak hozzá társadalmi munkában végzett tevékenységükhöz. (A népkönyvtár elnevezést csak pár évig használták, mert ez a kifejezés a kapitalista korszak silányan ellátott intézményeire emlékeztetett. Később községi könyvtárnak nevezték.)

A könyvtáralapító mozgalom a régi olvasókörök mintájára öntevékenyen kezdődött, de 1947-ben a Magyar Kommunista Párt irányításával megalakult egy központi szerv, a Népkönyvtárakat Szervező Országos Bizottság, amely két év alatt 1100 helyre juttatott el 60-70 kötetes gyűjteményeket. 1948-ban a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium ládákban 600 vándorkönyvtárat küldött a kis településekre. Ezek 1949-1959-ben beolvadlak a körzeti könyvtárak által szervezett falusi népkönyvtárakba.

Szerencsés elgondolás volt, hogy a környező országok példájától eltérően a népkönyvtárakat nem decentralizálták, fejlesztésüket nem bízták a helyi erőkre. Sebestyén Géza, a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium könyvtári osztályának vezetője már 1946-ban kidolgozta a körzeti könyvvárak - a több járás területét átfogó könyvellátó és módszertani irányító központok - rendszerét. A népkönyvtárakba szánt műveket először a Minisztérium, majd később az Országos Könyvtári Központ népkönyvtári osztálya központilag vásárolta meg, beköttette, ellátta katalóguscédulákkal, kölcsönzési kartonokkal, majd a körzeti könyvtárak útján letétként jutatta el a falvakba.

Az első körzeti könyvtár - egyelőre kísérleti jelleggel - 1949-ben nyílt meg Veszprémben, s ezt 1951 végéig 32 másik követte. Ezek az intézmények rendkívül szerény körülmények közt kezdték meg működésüket üres üzlethelyiségekben, kapott hivatali szobákban, eleinte minden felszerelést nélkülözve. Helyi olvasószolgálati tevékenységet nem folytattak, de ha kellett, könyvekkel segítették a város vagy járás székhelyén levő kölcsönző helyi könyvtár létesítését, illetve fejlesztését.

A körzeti könyvtárak jelölték ki a körzetükbe tartozó 80-100 népkönyvtár helyét. Feltételül csak azt szabták, hogy a község vezetősége gondoskodjék helyiségről, ennek fűtéséről és olyan jelentkezőről, aki hajlandó a könyvtárosi feladatot társadalmi munkában ellátni. Az önálló könyvtárhelyiség sokáig ismeretlen fogalom volt, többnyire csak az iskolában vagy a tanácsházán tudtak biztosítani egy szabad sarkot.

A körzeti könyvtárak által létesített első letéti intézményt, a mezőszentgyörgyi népkönyvtárat 1949. április 24-én avatták fel, ez a dátum a tanácsi könyvtárügy születésének napja.

A továbbfejlődés gyors iramban történt. 1951-ben már a kétezredik falusi könyvtárat nyitották meg Balatonszárszón, abban a faluban, ahol József Attila a vonat elé vetette magát, és 1952-ben a háromezrediket Kazinczy egykori lakóhelyén, Széphalmon.

A fejlődés természetesen nem volt töretlen. A felsőbb szervek az egyes intézmények működésének értékelésénél döntő módon a mennyiségi mutatókat vették figyelembe, a kötetszámot és a használati statisztikákat: hányan iratkoztak be, hány művet vittek kölcsön. A sürgősség miatt a minőségnek háttérbe kellett szorulnia a mennyiség mögött.

Hiba volt, bár a sok nehézséggel, belső ellenséggel küzdő fiatal magyar demokrácia helyzetében érthető hiba, hogy a szétküldött állományban az egyes kategóriák közti helyes arány eltorzult. A politikai nevelés és képzés érdekében túltengtek a politikai művek, kevés volt a szépirodalmi és ifjúsági olvasmány, csakúgy, mint a könyvkiadásban. Aránytalanul sok, néha 20-30 példányt szereztek be Sztálin, Rákosi és más politikusok műveiből, a szovjet szépirodalomból. Az állomány egy része kihasználatlan maradt, az olvasók csak a klasszikusok művei iránt érdeklődtek, de ezekből meg a példányszám bizonyult kevésnek.

Alapvető fordulatot jelentett a Szaktanács 1951. évi határozata, amely a szakszervezeti könyvtárak nevelő tevékenységében az új klasszikus irodalomnak és az ifjúsági műveknek a fontosságát hangsúlyozta. A határozat az állomány összetételét a következőképp állapította meg: szépirodalom 60%, ideológiai és ismeretterjesztő mű 30%, szakkönyv 10%. Egyúttal előírta 25-30 mintakönyvtár szervezését.

Az 1952. és 1953. évi felmérés

Könyvtáraink száma, szolgáltatásainak minősége sokat fejlődött a felszabadulás után. A mennyiségi növekedés 1952-1953-ban nagyjából befejeződött. A fejlesztés azonban sok tekintetben - különösen a közművelődési könyvtáraknál - ötletszerű, egyenetlen volt. A továbblépés, a könyvtárügy tökéletesítése, az egységes irányítás megkövetelte a meglevő állapot pontos ismeretét. Ezért a Minisztertanács megbízta a Statisztikai Hivatalt a könyvtárakra vonatkozó adatok részletes összeírásával.

Ez a felmérés két részletben történt. 1952-ben a közművelődési intézményeket vették számba, mégpedig ezek minden formáját; az állami, a tanácsi, a szakszervezeti, üzemi, szövetkezeti, kórházi, üdülőhelyi, letartóztatási intézeti könyvtárakat, 1953-ban pedig a tudományos és a szakkönyvtárakat. Az összeírásból csak a honvédségi és a Külügyminisztériumhoz tartozó gyűjteményeket, valamint az egyházi és a magánkönyvtárakat hagyták ki.

A sok statisztikai adat felsorolása talán kicsit száraz, de szemléltető képet ad arról az útról, amelyet hét, illetve nyolc esztendő alatt tettek meg könyvtáraink.

A közművelődési könyvtárak száma 1952-ben 8536 volt. Túlnyomó többségüket, 98,8%-ukat 1945 után alapították, részben teljesen új intézményként, részben régi könyvtárak maradványainak új tulajdonos által történt újjáalakítása révén. 30%-uk (2598 intézmény az állomány 31%-ával) állami hálózathoz tartozott, 47%-uk (4028 intézmény az állomány 54%-ával) szakszervezeti és 14%-uk (1214 intézmény az állomány 6%-ával) gépállomások, állami gazdaságok, földművesszövetkezetek birtokában volt.

A felmérésből kiderül, hogy a falvak könyvvel való ellátása továbbra is messze elmaradt a városoktól. A közművelődési könyvtáraknak 53%-a működött községekben, az állomány 31 %-ával, a kötetek 47%-át a fővárosban, 22%-át más városokban őrizték. Ennek következtében egy könyvtár átlagállománya Budapesten 1047, a többi városban 461, a falvakban viszont csak 288 kötet volt.

A közművelődési könyvtárak állománya 4,3 millió volt. Érdemes megvizsgálni, hogy műfajilag hogyan oszlottak meg.

Társadalompolitika932.000 kötet21,5%
Természettudomány296.000 kötet6,8%
Mezőgazdaság156.000 kötet3,6%
Termelő technika329.000 kötet7.6%
Szépirodalom1.914.000 kötet44,2%
Ifjúsági művek289.000 kötet6,7%
Egyéb416.000 kötet9,6%
Összesen4.332.000 kötet100%

1052 tudományos és szakkönyvtárban haladta meg az állomány a 250 kötetet, 23,1 millió összállománnyal. Ebből 12,1 millió kötet könyv volt, 1,4 millió hírlap, folyóirat, 2,8 millió aprónyomtatvány, 5 millió szabadalmi leírás (ezt az Országos Műszaki Könyvtárban tárolták) és 1,8 millió egyéb egység (térkép, zenemű, hanglemez, mikrofilm). Ezeknek a könyvtáraknak 59%-át 1945 után alapították.

Budapest fölénye itt még nagyobb, mint a közművelődési könyvtáraknál, mert itt működött a szakkönyvtárak 48%-a a teljes állomány 81%-ával. Az átlagállomány vidéken - a városokat is beleértve - 7963, a fővárosban pedig 37.466. Itt élt a beiratkozott olvasók 83%-a, itt használták a kötetek 81%-át. A 11 országos jellegű könyvtár 11,8 millió egységgel az összállománya 51%-át mondhatta a magáénak.

Az állomány elég egyenetlenül oszlott meg a különböző intézmények közt. A 11 országos jellegű könyvtár, amelyben az átlagállomány 100.000 felett volt, őrizte a könyvtári egységek több mint felét, 51,1 %-át, 11.820.000-et; a 220 egyetem, főiskola és kutatóintézet 28,3%-át, 28.300.000-et; a 256 kulturális és egészségügyi intézmény 6,7%-át, 1.556.000-et; a 31 egyházi gyűjtemény 7,8%-át, 1.797.000-et; a pártoktatás házai 0,9%-ot, 217.000-et; és a legnagyobb csoport, a 444 minisztériumi, hivatali, üzemi szakkönyvtár, 5,2%-ot, 1.199.000 egységet.

A két felmérés sok hiányosságra irányította rá a figyelmet, elsősorban a falvak hátrányos helyzetére. Pedig országszerte folyt a harc azért, hogy kulturális téren is felszámolják a város és falu közti különbséget. A községi könyvtárnak kb. harmada életképtelennek bizonyult, mert állományuk csak száz kötet körül mozgott, s ezeket még a nem sokat olvasó látogatók is hamar kiolvashatták. Ezért célszerűnek látszott új intézmények alapítása helyett a meglevőket erőteljesen fejleszteni.

Műfaj szerinti kölcsönzési statisztikát a megyei könyvtárakban először 1953-ban állítottak össze, ekkor kiderült, fogy a használt művek 51%-a szépirodalom, 33,5%-a ifjúsági mű, és csak 3,5%-ot képviseltek a politikai könyvek. Ugyanekkor az állományban feltűnő a szépirodalom és az ifjúsági művek csekély aránya. Ezen változtatni kellett.

A felmérés szerint a könyvtárvezetők 93,4%-a társadalmi munkában végezte feladatát, 4,1 %-ában mellékfoglalkozásként, a főhivatásúak száma csak 2,5%-ot ért el. 25%-oknak iskolai végzettsége a nyolc általános iskola alatt maradt.

A tudományos könyvtárakra vonatkozóan a legtöbb panasz az olvasótermek túlzsúfoltsága ellen hangzott el.

Ezek a megállapítások nagy segítséget nyújtottak a könyvtárügy fejlesztési tervének kidolgozásában.

A két könyvtári központ

A szocialista művelődéspolitika gondoskodása az államapparátus működésének megszilárdulása után fokozatosan kiterjedt a könyvtárak tervszerű mennyiségi és minőségi fejlesztésére. Ennek elengedhetetlen feltétele volt a képzés, az állománygyarapítás, a módszertani tanácsadás, az új intézmények helyének tervezése, a több könyvtárt érintő kérdések, szolgáltatások egységes szervezése. Ezt a célt szolgálta a két könyvtári központ.

Az 1923-ban alapított Országos Könyvforgalmi és Bibliográfiai Központot már 1945-ben átszervezték Országos Könyvtári Központtá. Elődje feladatait kivétel nélkül átvette, ezenkívül könyvtárszervezési és -módszertani feladatokat is vállalt, a körzeti könyvtárak és a kötelékükben álló helyi könyvtárak számára kezelési szabályzatot, osztályozási útmutatót adott ki.

Sietett újra megindítani és továbbfejleszteni a külföldi intézményekkel való, a háború következtében megszakadt csereviszonyt, és újból kiépíteni könyvtárközi kölcsönzést. Ez utóbbi feladat teljesítését nagyon megkönnyítették a központi katalógusok. 1950-ben nyomtatásban adta ki a Külföldi folyóiratok központi címjegyzéke 1945-1948 című katalógust, amely 447 hazai könyvtárba járó kurrens külföldi folyóirat lelőhelyét tartalmazta.

A könyvek katalógusát a világháború alatt biztonsági szempontból a Tolna megyei Lengyel községbe vitték. A központ 1949-ben visszaállíttatta a fővárosba, folytatta az új bejelentések feldolgozását, és kiszélesítette a bejelentő könyvtárak körét. A könyvtárak eleinte nem egységes alapelvek szerint jelentették be új szerzeményeiket, noha 1951-ben a központ kiadott egy címleírási szabályzatot. A címleírás technológiájának, továbbá a könyvtári technika egységesítésének érdekében a központ együttműködést kezdeményezett az Országos Szabványügyi Hivatallal, és ennek eredményeképpen a könyvtári szabványok hosszú sorozatát adták ki, amelyek a különféle dokumentumok címleírásán kívül az ügyviteli nyomtatványok, könyvtári bútorok formáját, a mikrofilmezést és általában a könyvtári munka minden területét szabályozzák. Elsőnek a katalóguskartonok méretét határozták meg, mégpedig a nemzetközileg elfogadott 75 x 125 milliméterben. A szabványok egy része kötelező érvényű volt, másik csoportja viszont, egyes intézményeknek a fejlődésben való elmaradottsága miatt, csak ajánló jellegű.

Az Országos Könyvtári Központ legtöbb időt igénylő és legfontosabb tevékenysége annak a 3.783.000 kötet könyvnek az összegyűjtése és biztonságba helyezése volt, amely 1949-től 1952. november 13-ig került raktáraiba.

Ez a csak tonnákban és köbméterekben mérhető könyvtömeg különféle forrásokból származott. A központ 1949-ben könyvtárközi duplumértékesítő akciót indított. A könyvtárak csak kevés hasznosítható duplumanyagot küldtek, de az alkalmat felhasználták a raktáraikat feleslegesen megtöltő művektől való megszabadulásra, és duplumanyag helyett - a központ egyik munkatársának, Wix Györgynének feljegyzése szerint - "hasznavehetetlen fölöspéldányaikat adták le, Törvénytárakat, a Rendeletek Tárait, kompaszokat, nemesi almanachokat, elavult folyóiratokat, selejtes, szentimentális regényeket, statisztikai kiadványokat..."

Az Országos Könyvtári Központ vette át 1951-től a külföldre távozott tulajdonosok és a feloszlatott egyesületek könyvtáraiból mindazt, ami nem került az 1945 utáni első években zúzdába, és amit nem herdáltak el. 1950-ben megkezdték a MÉH Vállalat hulladékpapír-gyűjtő telepeinek ellenőrzését. Noha ez a tevékenység ezután sem folyt rendszeresen, mégis elég sok könyvet sikerült innen is megmenteni.

A legértékesebb, sok ritkaságot tartalmazó anyag az 1950 júliusában feloszlatott szerzetesrendek 129 rendházából és államosított iskolájából származott. Az ezekről való gondoskodás különösen nehéz feladatot jelentett.

A rendházakat kiutalták különböző, elhelyezkedési problémákkal küszködő közületeknek. Ezek azonnal birtokukba akarták venni a könyvtári helyiségeket is, és igyekeztek megszabadulni a számukra értéktelen könyvektől. A központ megbízottainak sokszor szélmalomharcot kellett vívni a tanácsokkal és az épületek új birtokosaival, hogy legalább ideiglenesen ne nyúljanak az anyaghoz. A rosszul vagy sehogy sem őrzött állományt az első években sok ipari tanuló, javítóintézeti növendék, rakodómunkás, kiskatona kereste fel, hogy válogasson benne magának. Ezért Kőhalmi Béla, aki a könyvanyag biztonságba helyezését vezette, öntevékenyen úgy döntött, hogy mindenekelőtt a kimagasló értékeket gyűjtsék össze központi tárolóhelyeken. Munkatársai, Komjáthy Miklós, Borsa Gedeon, László Boriska a későbbi Vix Györgyné, Dörnyei Sándor - mint Borsa visszaemlékezéséből tudjuk - ennek érdekében járták hétfőtől péntekig az országot Soprontól Makóig és Szentgotthárdtól Sátoraljaújhelyig.

Az anyag összegyűjtésében, első raktározásában a vidéki egyetemi könyvtárak és a soproni városi könyvtár segített. Onnan szállították fel a könyveket folyamatosan a fővárosi tárolóhelyekre, Óbudára, Angyalföldre, a Belvárosba, ahol a további munkát központosítva végezte egy 50-60 dolgozóból álló munkaközösség. A könyveket eleinte 20 szakcsoportra osztották, és a könyvtárak a helyszínen válogathattak belőlük. Ily módon 1952-ig kb. 100.000 kötet került új gazdához. A központ megszűnése (1953) után a szétosztást teljesen új alapon, sokkal tervszerűbben a Széchényi Könyvtár folytatta.

Hasznos és könyvtártörténetileg fontos lett volna, hogy a régi gyűjtemények anyagát együtt tartsák, és valamelyik tudományos vagy megyei könyvtárban helyezzék el, de erre nem volt mód és idő. Szétszóródásukkal művelődéstörténetünk szegényebb lett, nagy kárt szenvedett. Katalógusaik hiánytalanul megvannak a Széchényi Könyvtár kézirattárában, külön fondban, s így könyvtártörténészeink rendelkezésére állnak.

Az államosított egyházi könyvtárak közül csak két bibliotékát sikerült a régi történelmi keretek közt teljes egészében megőrizni, a gyöngyösi ferencrendi és a zirci cisztercita gyűjteményt. Ezek a Széchényi Könyvtár műemlékkönyvtárai lettek. (A gyöngyösi később a városi tanács felügyelete alá került.) Határozat született a szegedi ferences kolostor állományának együtt-tartására, de ezt csak részben valósították meg; az így megőrzött könyvek a József Attila Tudományegyetem Könyvtárába kerültek.

A szerzetesi könyvtárakban külön csoportosították az 1850 után kiadott és a gyakorlati lelkipásztorkodáshoz szükséges műveket. Ezeket az állam és az egyház közti megállapodás értelmében a katolikus egyház visszakapta.

A Népművelési Minisztérium utasítására a központ leltárt készített az egyházi tulajdonban maradt muzeális értékű állományról: a kódexekről, az értékesebb újkori kéziratokról, ősnyomtatványokról, régi magyar könyvekről és egyéb ritkaságokról. Ezeket a hetvenes években a minisztérium védetté nyilvánította, megtiltotta az országból való kivitelüket, értékesítés esetén pedig előjogot biztosított a Széchényi Könyvtárnak. E jegyzékek szolgáltak kiindulópontul a később összeállított országos ősnyomtatvány-katalógusnak és a régi magyarországi nyomtatványok bibliográfiájának.

A növekvő információigény kielégítésére a negyvenes évek végétől egyre több külföldi dokumentumról készítettek fordítást a különböző intézmények és hatóságok, nemegyszer ugyanorról a cikkről vagy tanulmányról több szerv is. Az erre áldozott jelentős szellemi munka és anyagi kiadás csökkentése érdekében 1951-ben rendelet jelent meg, hogy minden elkészült szakmai fordításról egy másolatot be kell szolgáltatni az Országos Könyvtári Központba. A központ ezeket nyilvántartja, megőrzi, és kívánságra más érdeklődők rendelkezésére bocsátja. Új fordításokat ettől kezdve csak akkor lehetett rendelni, ha a központ igazolta, hogy állami pénzen még nem fordították le. A rendelet természetesen nem vonatkozott a szépirodalmi és egyéb műfordításokra.

1952-ben az intézményt váratlanul feloszlatták, teendőit szétosztották. Nagy részüket a Népművelési Minisztérium könyvtári főosztálya, a Népkönyvtári Központ és a Széchényi Könyvtár kapta, a fordítás-nyilvántartás a Technológiai Könyvtár, a mai Országos Műszaki Információs Központ és Könyvtár elődjének feladata lett.

A második világháború befejezése után a művelődéspolitika irányítói mindennél fontosabbnak tartották, hogy az egész lakosság olvasási igényét minél gyorsabban kielégítsék, s ezért azt kívánták, hogy a tudományos könyvtárak fő feladatuknak, a tudományos kutatásnak és a műszaki fejlesztésnek hátterébe szorítása révén elsősorban a közművelődési igényeket elégítsék ki. Az elgondolás helytelen voltát 1949 körül ismerték fel. Ennek látható jeleként a népkönyvtári hálózat új felügyelője, a Népművelési Minisztérium az Országos Könyvtári Központ mellett felállította a Népkönyvtári Központot, nem gondolva arra, hogy ezzel - átmenetileg - lemondott a könyvtárügy egységéről. Az új intézmény feladatává tette a falusi könyvtárak gyakorlati és módszertani irányítását, könyvekkel és hozzájuk tartozó katalóguscédulákkal való ellátását, könyvtárosainak képzését és a könyvtári bútorokról való gondoskodást, és általában segítséget nyújtani minden aktuális probléma megoldásában. Így például a gyapotprogram idején gyapottermelési szakkönyveket küldött szét.

A Népkönyvtári Központ vezetőjévé Sallai Istvánt nevezték ki, aki maga is más területről került ide - tanító volt -, de hallatlan lelkesedéssel és szorgalommal élete végéig tanult, s a fiatal könyvtáros nemzedék a tudnivalók jelentős hányadát az ő könyveiből tanulta meg.

A hivatal munkaköre 1952-ben megnőtt, mert átvállalta a feloszlatott Országos Könyvtári Központ teendőinek egy részét, így az állami tulajdonba került könyvanyag összegyűjtésének és szétosztásának intézését. De ez a helyzet nem tartott soká, mert két évvel később a Népkönyvtári Központot is megszüntették, és feladatai közül sokat a Széchényi Könyvtár vett át, a többit a Népművelési Minisztérium könyvtári főosztálya.

A Népkönyvtári Központ működését általában csak dicsérni lehet, rendkívül sokat tett a falvaknak könyvtárral való ellátása ügyében, de - nincs rá jobb szó - egy "szégyenfolt" is tapad hozzá. 1950-ben ugyanis - Útmutató üzemi és falusi könyvtárak rendezéséhez címmel két füzet jelenleg - ma már nehéz megállapítani, hogy kinek az utasítására -, amelyben a központ volt feltüntetve kiadóként, bár az összeállítást nem ő készítette. A két füzet, amely - az előszó szerint - "tartalmazza azoknak a könyveknek a címeit, amelyeket nem javaslunk ezekbe a könyvtárakba", kb. 8000 tételt sorol fel, köztük sok olyant, amelyiknél az író neve után "minden műve" jelzés szerepel. Nagyobbára szépirodalmi munkák, néhány útleírással, történeti munkával tarkítva.

Ha beleolvasunk a jegyzékbe, elborzadunk primitívségén és irodalomellenességén. A felháborító példák százai közül néhány: kiselejtezendő a magyar irodalom termékei közül Gárdonyi Géza 40, Kodolányi János 24, Komáromi János 41 kötete és Reményik Sándor minden műve. Ugyanezt javasolja a Központ Hemingway 3, Rabindranath Tagore 13, Hans Fallada 9, Sienkiewicz 4, Daudet 8, Upton Sinclair valamennyi munkája, Cervantes Don Quijotéja és Kipling alkotása, A dzsungel könyve esetében. Számos kimondottan fasisztaellenes mű is szerepel a listán, köztük olyan kimagasló érték, mint Stefan Zweig Sakknovellája.

Az ifjúsági irodalomból nem nyerték meg az összeállítók tetszését: Grimm és Haufl meséi, Münchhausen báró kalandjai, Milne Micimackója, Bródy Sándor regénye: Az egri diákok, Pósa Lajos, Sebők Zsigmond és a Filléres Könyvtár valamennyi kötete, Benedek Elektől 69 kötet, és Gaál Mózes, akinek pontosan száz művét sorolták fel.

A nem szépirodalmi művek közül a legérthetetlenebb a Révay József és Kőhalmi Béla által szerkesztett, 1947-ben megjelent Hungaria irodalmi lexikon eltávolítására való javaslat.

Sajnos, a jegyzék kiadása után a benne felsorolt műveket sok könyvtárunk kiselejtezte, köztük szép számmal olyanokat is, amelyeket kiadóink azóta ismételten megjelentettek (Gárdonyi, Benedek Elek, Hemingway, Upton Sinclair művei). A szakszervezeti és falusi népkönyvtárak amúgy is kevés szépirodalmat tartalmazó állománya így kereken 20%-kal csökkent.

Az országos könyvtárügyi tanács, az akadémiai könyvtörténeti bizottság. A Könyvtárellátó

1951-1952-ben az Országos Népművelési Bizottság keretén belül egy könyvtárügyi albizottság működött. A szétszórtan tevékenykedő könyvtárak munkáját igyekezett összehangolni, tervezeteket dolgozott ki a könyvügy fejlesztésére, a könyvtárosképzés intézményes megoldására, és felügyeletet gyakorolt a két könyvtári központ felett. 1952-ben ezt az albizottságot Országos Könyvtárügyi Tanáccsá szervezték át. Az új intézmény munkájának sokoldalúságát jellemzi, hogy keretében könyvtárprofilú könyvtárigazgatási, állománygyarapítási, katalogizálási, osztályozási, olvasószolgálati, bibliográfiai, gyermekkönyvtári, könyvtártudományi, állományvédelmi és mikrofilmezési, képzési és könyvtárépítési szakbizottságok működtek.

A könyvtárakban folyó munka minőségét nagyon emelte az a 21 füzetből álló kiadványsorozat, amelyet a Könyvtárügyi Tanács 1958-1964 közt adott ki. Az egyes füzetek ismertették a különböző kiadványfajták katalogizálását, a központi katalógusok feladatait, a nemzetközi szervezetek tevékenységét, a kiadványcserét, a felmerült jogi problémákat...

A tanácsot később többször átszervezték, először 1957-ben, mivel az 1956. évi törvényerejű rendelet sok új feladatot bízott rá. 1980-ban újabb változás történt. A Művelődési Minisztériumban a könyvtári osztály létszámát erősen csökkentették, s így fokozott mértékben igényli a tanács segítségét: a döntésre érett könyvtárügyi javaslatok kidolgozását a szakfelügyelet, a képzés, a gépesítés, a hálózati munka, a koordinációs központok, a nemzetközi kapcsolatok kiépítése kérdésében.

A tanács 1983-1985. évi működési tervében 36 program kidolgozása és megvitatása szerepel. Néhány közülük: Szerzői jogi problémák a könyvtárakban - Térítéses könyvtári szolgáltatások - A könyvtárképzés rendszere és programja 1990-ig - A számítógépes hálózatszervezés a hazai könyvtári rendszerben - A betegek könyvtári ellátása - A óvodások könyvtárhasználata és a családi könyvtárhasználat.

Ezekkel a problémákkal kis, 5-6 tagú munkabizottságok foglalkoznak, elemzéseket végeznek, javaslatokat készítenek, elfogadás után pedig intézkedési tervet szövegeznek meg, és figyelemmel kísérik a végrehajtást.

Az Akadémia a könyv- és könyvtártörténeti kutatások irányítására 1954-ben Kőhalmi Béla elnöklete alatt Könyvtártudományi Főbizottságot alapított. Ez egyik első kötelességének tartotta, hogy újból megindítsa 1955-ben a nyolc év óta szünetelő Magyar Könyvszemlét, és irányítsa szerkesztését.

Mikor a Főbizottság 1961-ben feloszlott, a Magyar Tudományos Akadémia Könyvtörténeti, Bibliográfiai és Dokumentációs Munkabizottsága vette át a könyvtörténet, társadalomtudományi dokumentációs és a bibliográfia kérdéseivel való foglalkozást. Több fontos, országos jelentőségű munkaközösséget szervezett és részesített anyagi és erkölcsi támogatásban (Országos kézirat-bibliográfia, a magyar sajtó retrospektív bibliográfiája stb.) 1970-ben megjelentette a Magyarországon őrzött ősnyomtatványok katalógusát, 1971-ben és 1983-ban pedig a Régi magyarországi nyomtatványok 1. és 2. kötetét.

Kőhalmi Béla halála után (1970) a munkabizottság vezetője Mezey László lett. Az utóbbi években a bizottság irányításában és támogatásában az Akadémián kívül a Művelődési Minisztérium is részt vesz.

1974-ben kezdődött meg Mezey László kodikológus irányításával a régi könyvek kötéseiben és más részeiben megmaradt kódextöredékek (fragmenta codicum) rendszeres kifejtése, konzerválása, feldolgozása és kiadása. Első kötete az Egyetemi Könyvtár állományában talált töredékeket publikálta (1983).

Nem könyvtári intézmény, de a könyvtárakat szolgálja a Könyvtárellátó. Eleinte az Állami Könyvterjesztő Vállalat, ma a Könyvértékesítő Vállalat egyik főosztálya. 1952-ben alakult, amikor a könyvtárak egyre növekvő száma miatt nehézzé vált könyvekkel való ellátásuk. Már rögtön megalakulása után többszáz intézménnyel lépett szerződéses viszonyba, 1983-ban ezeknek a száma 6227. A Könyvtárellátó kötelezi magát, hogy a szállításnál előnyben részesíti a könyvtárakat, azok pedig szerződést írnak alá, hogy évente bizonyos összegért itt vásárolnak, de a Könyvtárellátó a kikötött összegen felül is szállít. 1983-ban az évi könyvvásárlás összege meghaladja a 262 millió forintot.

1978 óta előre elküldi a könyvtáraknak a kiadói terveket, hogy rendelésüket idejekorán bejelenthessék. A rendelt könyveket erős kötésben, nyomtatott katalóguscédulákkal és kölcsönzőkártyákkal ellátva küldi szét, ezenkívül szállít más nyomtatványokat is, propagandairatokat, szabvány katalógusdobozokat, bútorokat és egyéb felszerelési cikkeket.

Könyvtári rendeletek és törvények

1945 óta sok olyan intézkedés történt, amelyek irányt szabtak a könyvtárak fejlesztésének, új intézményeket létesítettek, fontos feladatokat írtak elő, megteremtették az intézményes könyvtárosképzést. Jellemző példaként említjük, hogy a Debrecenben székelő Ideiglenes Kormány már 1945 elején gondolt a kötelespéldány-ügyre, és úgy intézkedett, hogy a hadműveletekre való tekintettel a kötelespéldányokat ideiglenesen a törvényhatóságok első tisztviselőjének kell beszolgáltatni.

Mégis hét évig váratott magára az egész könyvtárügyet szabályozó 1952-es minisztertanácsi határozat és az ennek alapján május 14-én kiadott népművelési miniszteri rendelet. Ez fontos lépést jelentett könyvtárügyünk egységének megteremtésében, a felügyelet és szakfelügyelet rendszeressé tételében. Elsőnek fogalmazta meg könyvtárpolitikánk célját, elrendelte a közigazgatási beosztás alapulvételével történő megyei, járási és falusi könyvtárak felállítását és a Könyvtárellátó létesítését, előírta létszámnormák kidolgozását. Intézkedett arról, hogy a szakmai tapasztalatokkal rendelkező nagykönyvtárak adjanak intézményesen módszertani segítséget az újonnan szervezett nép- és szakszervezeti könyvtáraknak. Hangsúlyozta az iskolai és üzemi szakkönyvtárak felállításának fontosságát.

Az 1952-es rendelet nem oldott meg minden kérdést, nem terjedt ki a könyvtárügy minden területére. Sok intézkedésének végrehajtását politikai bizonytalanság, gazdasági nehézségek, kis költségkeret akadályozta. Ezért vált szükségessé négy év múlva az 1956. évi, közművelődésről szóló törvényerejű rendelet kibocsátása.

Ez meghatározta a szocialista társadalom azon életfolyamatait (tudományfejlesztés, felsőfokú szakemberképzés, egészségügy, ipari és mezőgazdasági termelés), amelyek állandóan növekvő könyvtári, bibliográfiai és dokumentációs szükségletét rendszeresen és magas színvonalon kell kielégíteni, és ennek értelmében a könyvtárak szabad használatát állampolgári jognak minősítette, a könyvtárakat magukat pedig a közművelődés alapintézményeivé.

A törvény előírta a soron következő legfontosabb könyvtári feladatokat. Ezek közt szerepel a könyvtárosi munkakörök képesítéshez kötése, a gyűjtőköri elhatárolás, a könyvtártudományi kutatómunka tervszerű fejlesztése, a Széchényi Könyvtár szerepének növelése, a Gorkij Könyvtárnak általános idegen nyelvű intézménnyé alakítása és a hálózati elv megvalósítása. Egyes könyvtártípusoknál, így az egyetemi könyvtáraknál már régebben kialakultak hálózatok. Az 1956-os törvény ezt általánossá és kötelezővé tette: a hasonló és rokon feladatú könyvtárakat olyan szervezeti egységbe fogta össze, amely egyszerre biztosítja a nagy- és kisüzemi szervezet centralizációja és decentralizációja előnyeit, ezek hátrányai nélkül. Lehetővé teszi a társadalmi szükséglet alaposabb felmérését és hatásosabb kielégítését, a szervezeti együttműködést minden területen, a tervszerűbb állományfejlesztést és ennek hatékonyabb felhasználását, a jó szakmai tapasztalatok továbbadását.

A 4. §-a kimondja, hogy a közművelődésben való részvétel mindenkinek joga s egyszersmind önmaga és a társadalom iránti kötelessége. Ezért a nyilvános könyvtárak szolgáltatásait a minisztertanács által meghatározott kivételekkel "mindenki" korlátozás nélkül igénybe veheti. Újdonság az 1956-os törvényerejű rendelethez viszonyítva, hogy a "mindenki" fogalmon nemcsak a munkásokat, szakembereket, tanulókat érti, hanem mindazokat a rétegeket, amelyeknek könyvvel való ellátása különös gondoskodást kívánt, így a fegyveres testületek tagjait, a szövetkezeti dolgozókat, a nemzetiségieket, a betegeket és a gondozottakat. A nemzetiségi lakosság anyanyelvi irodalmi igényeinek kielégítését nemzetiségi alapkönyvtáraknak kell elősegíteni.

Az 1956-os törvény csak kerettörvény, melyet számos rendelet és végrehajtási utasítás töltött meg tartalommal. Az alapvető szabályozás a Művelődésügyi Minisztérium 1964. számú rendeletével történt meg, 1958-ban.

Eszerint általános gyűjtőkörű országos jellegű tudományos könyvtárak kizárólag olyan intézmények mellett működhetnek, amelyek munkája az egész ország tudományos életét érinti. Öt ilyen könyvtár van: az Akadémiáé és a négy tudományegyetemé.

Az országos jellegű tudományos szakkönyvtárak valamely meghatározott tudomány igényeit elégítik ki országos szinten, így ezek a teljesség igényével gyűjtik az illető tudományág körében megjelent magyar és a jelentős külföldi műveket. Eszerint az Egyetemi Könyvtár a filozófia, a közép- és újkori történelem, az Akadémiai Könyvtár az ókori történelem és az orientalisztika, a Szabó Ervin Könyvtár a társadalomtudományok, a Műegyetemi Könyvtár a fizika, kémia, matematika, a Közgazdaságtudományi Egyetem a közgazdaság, az Országgyűlési Könyvtár a legújabb kori történelem, az állam- és jogtudomány, államigazgatás és a politika, az Országos Műszaki Könyvtár a műszaki, az Országos Mezőgazdasági Könyvtár pedig a mezőgazdasági irodalmat gyűjti.

A tudományági szakkönyvtárak egy-egy szűkebb szakterület könyvtári igényeit szolgálják. A rendelet 32 ilyen szakterület (munkásmozgalom, tervgazdaság, néprajz, bányászat, képző-, zene- és iparművészet, csillagászat, meteorológia stb.) könyvtárait sorolja fel. Ezek, ha igény van rá és a felügyeleti hatóság hozzájárul, az illető szakterület irodalmát a teljesség igényével is gyűjthetik.

Végül egyes intézményeket tájkönyvtári feladatokkal bízott meg a rendelet, így az egyetemi könyvtárak közül Debrecennek a Tiszántúl, Szegednek a Dél-Alföld, Pécsnek a Dunántúl helytörténeti anyagát kell gyűjtenie, a Szabó Ervin Könyvtárnak Budapestét, és valamennyi megyei könyvtárnak a megye területéről szóló irodalmat.

A rendelkezések 120 intézményt országos feladatkörű szakkönyvtárrá nyilvánítanak, újból meghatározzák, illetve módosítják, differenciáltabbá teszik a hálózati szervezetet. Így megszüntetik a korábban egységes műszaki termelési hálózatot, és kimondják: ahány felsőoktatási intézmény, annyi hálózat. A rokon feladatkörű hálózatok munkájának összehangolására koordinációs központok létesítését határozták el. Jelenleg hat ilyen központ létezik, ezek a következők: Állami Gorkij Könyvtár, Mezőgazdasági és Élelmezésügyi Minisztérium Információs Központja, Országos Műszaki Információs Központ és Könyvtár, Országos Orvostudományi Információs Központ és Könyvtár, Országos Pedagógiai Könyvtár és Múzeum, valamint az Országos Széchényi Könyvtár.

A közhasználati jog határait még jobban kibővíti a 19/1981. számú művelődési minisztériumi rendelet. Eszerint a könyvtárak az állampolgárok vagy jogi személyek "által igényelt és az állományban nem szereplő könyvtári anyagot vagy - erre irányuló kérelem esetén - annak másolatát" kötelesek más könyvtártól beszerezni és a könyvtárhasználó rendelkezésére bocsátani. A könyvtárközi kölcsönzés során a szállítással kapcsolatban felmerülő költségeket a küldő könyvtár viseli. A rendelet még arról is gondoskodik, hogy ha a dokumentumokat csak nemzetközi kölcsönzés útján lehet megkapni, akkor erre a célra a könyvtárközi kölcsönzés központja, a Széchényi Könyvtár számára elegendő deviza álljon rendelkezésre. 1982-1983-ban a Széchényi Könyvtár évi 12-15.000 kérést továbbított külföldre, az e célra rendelkezésére bocsátott devizakeret kereken 500.000 forintnak felel meg.

A könyvtárközi kölcsönzést sokan veszik igénybe. A forgalomról pontos kimutatás nem készült, de ennek a szolgáltatásnak egyik jó ismerője, Rácz Aranka, 1976-ban évi 200.000 könyvtári egységre becsülte. Azóta valószínűleg emelkedett. Ezt a szolgáltatást gyorsítja az 1977-es kötelespéldány-rendelet, amely az öt nagy tervezési körzet mindegyikébe eljuttat egy-egy kötelespéldányt. Így az 1978 után megjelent dokumentumok kölcsönzésével az országos nagykönyvtárakat legalább részben tehermentesíti.

A könyvtárhasználatot állampolgári jognak nyilvánító rendeletet ugyan az a szellem sugallta, mint a Könyvtárosegyesületek Nemzetközi Szövetsége - melyet általában csak angol nevének kezdőbetűiből (International Federation of Library Associations) IFLA néven emlegetnek - 1978-ban közzétett "kiadványok általános hozzáférhetősége" (= Universal Availability of Publications), rövidítve UAP elnevezésű programját. Ennek célja: bármely országban megjelent könyvhöz, folyóirathoz vagy egyéb dokumentumhoz bármely országban hozzá lehessen jutni. A tervezet megvalósítása érdekében a különböző országokban készült nemzeti bibliográfiák; az országukban megjelent teljes dokumentumanyagot - tehát a könyveken, folyóiratokon kívül a térképeket, zeneműveket, hanglemezeket - szabványosított, egységes formában dolgozzák fel és cserélik. Magyarország csatlakozott ehhez a programhoz, s így a magyar olvasók rendelkezésére áll az egész világ könyvtermése.

Az Országos Széchényi Könyvtár

A Széchényi Könyvtár jelentősége és munkaköre a felszabadulás óta lényegesen megnőtt, valójában azóta lett nemzeti könyvtár. Az ötvenes évek közepétől kezdve könyvtárügyünk legtöbb feladatának teljesítését tevékenyen segíti elő. 1949-ben kivált a Nemzeti Múzeum kötelékéből, azóta teljesen önálló.

Gyűjti a teljes magyarországi, valamint a külföldön megjelent magyar vonatkozású irodalmat, válogatva gyűjti a külföldön kiadott legkiemelkedőbb jellegű nyomtatványokat és a jelentős írás- és könyvtörténeti emlékeket. 1951 óta a hazai könyvekből két példányt gyűjt, egyik az úgynevezett archív-példány. Állományegysége 6.289.000 darab (1983-as adat), ebből 1.900.000 kötet könyv, 240.000 kötet periodikum, 580.000 kéziratos dokumentum. Térképtára 190.000 egységet őriz, ebből 35.000 a kéziratos térképek száma. Plakát- és kisnyomtatványtárában 2.400.000 röplap, plakát, gyászjelentés, vállalati irodalom, szabvány, szabadalmi leírás található. (A szabványok, szabadalmak gyűjtését 1978-ban megszüntette.) A zeneműtár gazdagságát 130.000 zenemű mutatja. 1945 után a főúri és egyházi gyűjteményekből nagy mennyiségű, addig nem kutatható zenei anyagot kapott. Ennek jelentőségére csak egy adat: köztük száznál több korábban ismeretlen Joseph Haydn-kompozíció található, részben eredeti kézirat, részben autográfban nem létező másolat, valamennyi világviszonylatban is értékes kutatási anyag. (Megmentését és hozzáférhetővé tételét Vécsey Jenőnek köszönhetjük.)

A könyvtár a zárolt kiadványok tárában őrzi azokat a hazai és külföldi nyomtatványokat, amelyek a szocializmus szellemével ellenségesek, továbbá a pornográf és erotikus anyagot. Forgalma 1978-ban: a nagy olvasóteremben 62.335 olvasó 383.632 kötetet használt, a különgyűjteményekben pedig 5.628 olvasó 231.029 egységet.

1954-ben korszerű fotó- és mikrofilm-laboratóriumot rendezett be, és megkezdte - állagmegőrzési célból - az értékes és könnyen romló papírra nyomott állományának mikrofilmezését, hogy a kutatóknak, ha kérik, ezt adja kézbe. Különösen fontos ez az egyetlen példányban meglevő újságok esetében, mert ezek facsiszolatból készült papírja akkor is pusztul, ha nem használják.

A kötelespéldányok számára és elosztására vonatkozóan 1945 óta hat vagy hét rendelet jelent meg, az utolsó 1977-ben. A nyomdák az összes példányt a Széchényi Könyvtárnak küldik meg, ebből ez két példányt megtart saját részére, egyet-egyet átad a debreceni Egyetemi Könyvtárnak és a Statisztikai Hivatalnak, a többit meghatározott sorrend szerint a szakterületek kijelölt könyvtárainak (Akadémia, Egyetemi, Országos Műszaki, Országos Pedagógiai, Országos Mezőgazdasági, Országgyűlési, Gorkij stb. Könyvtár), öt példányt pedig félretesz nemzetközi csere céljára. Az egyenletes könyvelosztás és a könyvtárközi kölcsönzés érdekében kívánatos, hogy az új kiadványok az ország minden nagyobb tájegységében megtalálhatók legyenek. Ezért a legújabb rendelet előírta, hogy az öt tervezési gazdasági körzet mindegyikébe eljuttassanak és szétosszanak egy-egy teljes kötelespéldány-sorozatot.

A Széchényi Könyvtár vette át a megszüntetett Országos Könyvtári Központ és Népkönyvtári Központ legtöbb feladatát. Ezért kialakított külön osztályt a nemzetközi csere intézésére, és 1956 óta adminisztrálja a baráti országokkal kötött kulturális egyezmények alapján történő kiadványcserét, gondoskodik a határon túlra küldendő anyag zavartalan szállításáról, és fogadja a külföldi csereközpontok küldeményeit. 63 ország 534 intézményével tart fenn kapcsolatot, s e réven évente körülbelül 20-25.000 kötet könyv és folyóirat jut be az országba. Ennek mintegy 85%-át szétosztja a gyűjtőkörileg illetékes könyvtárak közt, a többit megtartja magának.

Mint a könyvtárközi kölcsönzés központja, minden magyarországi könyvtárra kiterjedően biztosítja az általuk kért hazai és külföldi könyvek kölcsönzését, és igyekszik kielégíteni a külföldről beérkező igényléseket. Évi átlagban közel 15.000 kérés fut be hozzá, és kb. 25.000 esetben ő fordul megkereséssel a különféle hazai és külföldi könyvtárakhoz.

1954 óta a nemzeti tulajdonba került könyvanyag feldolgozását és szétosztását a könyvtár Könyvelosztónak nevezett részlegében egy 50-60 főből álló munkaközösség végezte. Az első teendő a műfaji csoportosítás volt, mert egészen más szempontok szerint osztották szét periodikumokat, a régi és a modern könyveket stb.

A Széchényi Könyvtár és a debreceni Egyetemi Könyvtár, a két nemzeti könyvtár, megkapta az állományból hiányzó összes magyar nyomtatványt, szám szerint kb. 20.000 kötetet (köztük például Jókai műveiből 300 kiadást). 130.000 kötetet juttattak a megyei, járási könyvtárakba, főleg az újonnan alapítottakba, ahol a felszabadulás előtt kiadott magyar irodalom hiányzott. Salgótarjánba például 15.000, Tatabányára, Szekszárdra 10-10.000 kötetet küldtek. A helytörténeti anyagból az érdekelt megyei könyvtárak igényelhettek elsőnek. A periodikumok közül a magyar nyelvűekből a közművelődési, az idegen nyelvűekből a tudományos és a szakkönyvtárak élveztek elsőbbséget.

Sok különleges érték is felszínre került: kb. 400 ősnyomtatvány, negyvennél több XVI. századi külföldi és harmadfélezer 1711 előtti magyar nyomtatvány, egy 1530 körül írt nyelvemlék, a Tihanyi kódex és egy nyomtatott korvina.

Évente átlag 300.000 kötetet osztottak szét. A munka a hetvenes években fejeződött be. Ekkor a Könyvelosztó a Fölöspéldány Központ elnevezést kapta, és ennek megfelelően átvette a könyvtárak által felajánlott, ott feleslegesnek ítélt művek hasznosítását. 1982-ben elkezdte a fölöspéldányok szervezett kivonását a tanácsi, iskolai és szakszervezeti könyvtárak állományából. Elsőnek Vas megye került sorra. A fölöspéldányoknak minősített állomány jelentős része, közel 80%-a más könyvtárban talált gazdát.

A Széchényi Könyvtár 1946-tól folyamatosan elkészíti, megjelenteti a nemzeti bibliográfiát, és 1952 óta gondozza a könyvek és folyóiratok központi katalógusát. Legújabban kötelességévé tették a könyvtárak központi nyilvántartását.

Az ötvenes évek elején külön módszertani osztály létesült. Ennek brigádjai a helyszínen tanították meg a kevés képzett könyvtárost foglalkoztató vidéki közművelődési könyvtárakban a címleírást, szakozást, katalógusszerkesztést. Az osztályt - feladatait lényegesen kibővítve - 1959-ben Könyvtártudományi és Módszertani Központ névvel átszervezték. Ma legfontosabb műhelye a minden könyvtártípusra kiterjedő elméleti, módszertani és továbbképzési munkának. Különösen intenzív tevékenységet fejt ki az olvasásszociológia, olvasáspedagógia terén. Egyezteti a könyvtári kutatómunkát, javaslatokat dolgoz ki a gyakorlati munka fejlesztésére, döntéselőkészítő tanulmányokkal segíti a Művelődési Minisztérium könyvtári osztályát. Előmozdítja a közművelődési könyvtárak állománygyarapító, tájékoztató és propagandamunkáját, irányelveket, normákat dolgoz ki, tanácsokat ad könyvtárak építésére, berendezésére, dokumentálja a könyvtártudományi szakirodalmat, kikísérletezi a könyvtári és dokumentációs munka gépesítési lehetőségeit, számos továbbképző tanfolyamot rendez, és jelentős publikációs tevékenységet folytat, többek közt kiadja a Könyvtári és Dokumentációs Szakirodalom című negyedéves referáló lapot.

Hozzátartozik a Könyvtártudományi Szakkönyvtár. Ennek gyűjtőköre: könyvtárügy, könyvtártudomány, informatika. Különgyűjteményeiben útijelentések, sajtókivágatok, könyvtárismertetők, könyvtári berendezések prospektusai olvashatók. 1980-ban átvette az Eötvös Loránd Tudományegyetem Könyvtártudományi Tanszékétől az oda benyújtott disszertációk őrzését. Állománya 37.000 kötet könyv, 16.000 kötet időszaki kiadvány és 10.000 kézirat.

A Széchényi Könyvtárban 1984-ben közel ezren dolgoztak, többen, mint ahány főfoglalkozású könyvtáros 1930 körül egész Magyarországon tevékenykedett. A munkát hosszú időn át nagyon megnehezítette a régi probléma, a helyhiány. Ezen úgy segítettek, hogy a városban több helyen béreltek ki számára egész épületeket (Pollack Mihály tér, Múzeum utca) és házrészeket. Az állomány tekintélyes része külső raktárba került. Évente kb. 60.000 kötetet kellett innen az olvasók kérésére a Múzeum körútra szállítani, s ez, amellett, hogy külön munkaerőket kötött le, nagymértékben rongálta is az állományt. Ezen a széttagoltságon csak a könyvtárnak a budai Várban felépült otthona segített. 1985 áprilisában nyitották meg az új otthonba költözött nemzeti bibliotékát.

Az Akadémiai Könyvtár

1945 nyarán megkezdődött az ostrom alatt megrongálódott épület helyreállítása, használhatóvá tették a főraktárt és néhány dolgozóhelyiséget. Alaposabb javításra, de még papírra, fűtőanyagra sem volt pénz, a portóköltség miatt nemegyszer a kötelespéldányokat sem tudták a postán kiváltani. A legszükségesebb kiadásokat hulladékpapír eladásából fedezték. Az összbevétel 1946-ban 960 (!), 1947-ben 5169 forint volt.

Az állomány legnagyobb része sértetlen maradt. 1947-ben megkapta az intézmény a feloszlatott Nemzeti Kaszinó 45.000 kötetét.

1948-ban a 44 éves Keresztury Dezsőt választották főkönyvtárnokká (és nem egy nyugdíjas korú akadémikust, mint a felszabadulás előtt szokták). De megfiatalodott az egész könyvtár is. A két világháború közt a felszerelés elavult, a beszerzés, feldolgozás, olvasószolgálat nehézkes volt, most mindenben felzárkózott a nemzetközi élvonalhoz. Új bútorokat kapott, 1300 folyóméter befogadóképességű új raktárt, új helyet és szervezetet a kézirattárnak, keleti gyűjteménynek, reprográfiai laboratóriumában xerox, gyorsmásolatok, mikrofilmek, fotónagyítások készülnek, jelentős információbázis lett. Személyzeti létszámát 60 főre emelték. Katalógushálózatát teljesen újjászervezte. Egyes kéziratos gyűjtemények, hagyatékok katalógusait folyamatosan adja ki nyomtatásban. Számítógépes információbázisa az egyesült államokbeli Science Citation Index adatbázisa révén az orvostudomány és a természettudományok területéről mintegy 10.000 újonnan megjelent publikációt és ezek kb. 150.000 hivatkozási tételét tartja számon.

1953-ban az Akadémia feladataihoz alkalmazkodva újból meghatározták a bibliotéka fő feladatait: 1. a magyar tudományos kutatásnak hazai és külföldi könyvekkel és tájékoztatással (bibliográfiákkal) való támogatása; 2. a magyar tudományos kutatás eredményeinek, mindenekelőtt az akadémiai kiadványoknak rendszeres csere formájában való eljuttatása a külföld tudományos intézeteihez; 3. az akadémiai intézeti hálózat könyvtárainak támogatása.

Beszerzi az ókortudományra, a klasszika-filológiára, az irodalomtudományra, a nyelvtudományra, az orientalisztikára, a tudománypolitikára vonatkozó irodalmat, a lehetőség szerinti teljességgel. Gyűjtőköre kiterjed továbbá a marxizmus-leninizmus irodalmára, a külföldi tudományos akadémiák kiadványaira és működésükre vonatkozó irodalomra, a természettudományi alapkutatás műveire, a társadalomtudományok általános, módszertani interdiszciplináris kérdéseit tárgyaló irodalomra, a tudománytörténeti anyagra. A természettudományt közvetlenül szolgáló műveket az intézeti könyvtárak gyűjtik.

Állománya 1.673.363 darab, ebből 890.000 kötet könyv, 245.000 kötet folyóirat, 1200 ősnyomtatvány, 6500 régi magyar könyv és 480.000 kézirat. Válogató joggal profiljának megfelelő kötelespéldányt kap. Számos külföldi akadémiával és tudományos intézettel áll csereviszonyban. Orientalisztikai gyűjteménye nemzetközi hírű, számos unikummal, ritkaságszámba menő keleti kézirattal.

Az 1949. évi XXVII. tc. az Akadémiát a tudományos kutatás központjává és irányítójává tette. Egymás után rendelték akadémiai fennhatóság alá a különböző tudományos intézeteket. Mindegyikben volt könyvtár, de ezek sokáig összehangolás nélkül végezték munkájukat. A központi könyvtár az ötvenes évek közepéig nem ismerte fel ezekkel a szakkönyvtárakkal kapcsolatban a rá váró egyeztető és szakmai tanácsadó szerepet.

A hálózathoz tartozó 50 könyvtárban 164 jórészt főfoglalkozású könyvtáros dolgozik. Összállományuk 1.250.000-nél több dokumentumból áll, ebből 720.000 kötet könyv és 270.000 kötet folyóirat. Költségvetésileg önállóak, állománygyarapításra évente közel 30 millió forintot költhetnek.

A központi könyvtár gondoskodik az intézeti gyűjtemények beszerzéséhez szükséges devizáról, módszertani tanácsokkal szolgál, szétosztja a cseretevékenységből származó dokumentumokat, tanfolyamokkal, előadásokkal és más módszerekkel segíti elő a problémák megoldását, és rendelkezésükre bocsátja xerox, mikrofilm- és fotólaboratóriumát.

Az 50 kutatóintézeti könyvtár többsége természettudományi jellegű. Területileg szétszórtan fekszenek, 12 vidéken (Debrecen, Pécs, Szeged, Tihany, Vácrátót, Sopron stb.), 38 pedig a fővárosban. Jelentőségüket már a bennük őrzött állományegységek száma is sejteti. A legnagyobbak a Központi Fizikai Kutató Intézet (154.226), az Irodalomtudományi Intézet (amely régen az Eötvös Kollégium könyvtára volt - 141.416), a Zenetudományi Intézet (123.294), a Történettudományi Intézet (93.375) és a Földrajztudományi Kutatóintézet (61.398) könyvtára.

A gyűjtemények egy része csak intézeti tagoknak áll rendelkezésre, de kivételek vannak. Ilyenek az Eötvös Könyvtár, a Genetikai Intézet, a Közgazdaságtudományi Kutatóintézet, a Földrajztudományi Kutatócsoport stb.

A tudományegyetemi könyvtárak

Az egyetemi könyvtárak munkájukat 1945 után nagyjából a régi alapon folytatták. Elsődleges feladatuk továbbra is az egyetem oktató tevékenységének elősegítése maradt. A hallgatók s ezzel párhuzamosan az olvasók száma mindenütt emelkedett, és még ennél is nagyobb mértékben a látogatók száma, az első ötéves tervben 245%-kal.

A hallgatókat igyekeztek a szükséges irodalom mellett tanácsadással ellátni. Mindenütt megszervezték a tájékoztató szolgálatot. Mit olvasson az elsőéves hallgató? Bibliográfiák az egyetemi oktatás számára és hasonló ajánló bibliográfiákat, könyvtárismertetéseket stb. adtak ki. Ugyancsak a jobb tájékoztatást szolgálták a jobb katalógusok, különösen a szakkatalógusok. A budapesti Egyetemi Könyvtár például két új szakkatalógust is felállított, egyiket az Egyetemes Tizedes Osztályozás, a másikat tárgyszavak szerint rendezve.

Egyre többen keresik fel a könyvtárakat búvárkodás céljából külső kutatók, de jelentékenyen megnőtt a tanszékeken folyó tudományos munka is. Az ehhez szükséges dokumentumok beszerzése vagy megszerzése egyaránt feladata a központi és a tanszéki könyvtáraknak.

Jelentősek az egyetem könyvtárak közművelődési feladatai is, elsősorban saját hallgatóikkal kapcsolatban. A szakmai képzés mellett irányítani kell ideológiai és erkölcsi nevelésüket, segíteni kell abban is, hogy ne legyenek "szakbarbárok", ismerjék meg a műveltség minden ágát, jussanak hozzá "szórakoztató" olvasmányokhoz is. A változást legjobban Budapesten lehet észrevenni. Az Egyetemi Könyvtár 1944-ig szépirodalmat - kevés kivétellel - csak oktatási célokra szerzett be, így a külföldi írók alkotásait csak az eredeti nyelven, francia regényeket például csak franciául, francia szakos bölcsészek részére.

Nem egyetemi hallgatók számára a budapesti Egyetemi Könyvtár nem vállal, és szűk beszerzési kerete, helyiséggondjai miatt nem is vállalhat közművelődési feladatot, erre a célra rendelkezésre áll a Szabó Ervin Könyvtár hálózata. A vidéki egyetemi könyvtárak azonban szívesen látnak falaik közt minden érdeklődőt, s így aktív szerepet visznek székhelyük kulturális életében.

Gyűjtőkörük nem teljesen azonos. Mind a négy helyen beszerzik a hallgatók részére a legszükségesebb tankönyveket, jegyzeteket, segédkönyveket, de az egyetemeken oktatott összes szakból még az alapvető munkákat sem tudják teljes számban megvásárolni. Az orvosi művek gyűjtését 1951-ben, mikor az orvosi karok önálló egyetemekké alakultak, megszüntették. A budapesti Egyetemi Könyvtár a filozófia, közép- és újkori történelem, vallás- és tudománytörténet, valláskritika tudományos szakkönyvtára lett, a nyelvészet és az irodalomtudomány szakkönyvtári gyűjtőkört teljesen átengedte az Akadémiai Könyvtárnak. A gyűjtőköri változás a legnagyobb Debrecenben, mert 1942-ben kötelespéldány-jogot kapott, s ezzel együtt kötelezettséget vállalt a magyarországi nyomdatermékek teljességre törő gyűjtésére. Bizonyos mértékig második nemzeti könyvtárrá vált. Pécs elsősorban társadalomtudományi s ezen belül az állam- és jogtudományi irodalomból növeli állományát.

A látogatók kiszolgálását mindenütt nehezíti a helyhiány, de talán sehol sem annyira, mint a főiskolai könyvtárakban. Kicsik az olvasótermek. A budapesti Egyetemi Könyvtár ilyen természetű gondjai már százévesek, nem sokkal a mai épület megnyitása (1877) után szűknek bizonyult, és ma még sokkal inkább az. Vizsgaidőszakban csak a diákok kaphatnak benne helyet, de sokszor nekik is várni kell egy-egy üres asztalra.

Az olvasótermi helyhiányon valamit segített a decentralizálás: a kari, tanszéki és összevont tanszéki könyvtárak nagyobb mérvű bevonása az olvasószolgálatba. Budapesten például a történelmi tanszékek egyesített könyvtára 100.000 egységnél nagyobb állománnyal rendelkezik. Jelentős a jogi kari könyvtár, a matematikai, fizikai stb. tanszékek könyvtára.

Debrecenben 1967-ben egy természettudományi és egy társadalomtudományi kutatóterem létesült, és az öt kémiai tanszék és a központi könyvtár állományának összevonása révén egy 20.000 kötettel ellátott 180 személyes olvasóterem.

A négy tudományegyetemi könyvtár néhány adata 1983-ból:

Helység Állomány-egység Beiratkozott olvasók száma Látogatások száma Használt dokumentumok száma Tanszékek száma
Budapest1.333.394824876.681 193.545112
Debrecen3.277.4534772147.235 375.64625
Szeged673.825544296.976 270.44347
Pécs452.696326351.714 89.71218

A tanszéki hálózatban a gyűjtemények ellátása, kezelése különböző fokokon történik. Többségükben, főleg a kisebb állománnyal rendelkező tanszékeken hiányzanak a kellő tárgyi és személyi feltételek. Nagyon sok függ a tanszékvezetőktől.

Mindegyik egyetemi könyvtárban működik hálózati, módszertani csoport, ezeken - vagy a központi könyvtár szerzeményi osztályán - keresztül történik a devizás beszerzés. Sok helyen a teljes állományt feldolgozza a központi könyvtár, Budapesten csak a külföldi, devizás művek szerepelnek az egyetemi központi címjegyzékben. A hálózathoz tartoznak a székhelyükön vagy a közelükben működő pedagógiai főiskolák könyvtárai is.

Múzeumi, levéltári és zenei könyvtárak

A muzeológia és a múzeumi restaurálás országos szakkönyvtára, az alakulóban levő múzeumi könyvtárhálózat központja a Múzeumi Restaurátor és Módszertani Központ. Állományát erősen fejlesztik, egyelőre még nem számottevő.

Ötvenhat múzeumnak van önálló könyvgyűjteménye, saját könyvtárossal. Ezeket két nagy csoportra lehet osztani: az egyikbe az országos feladatkörű intézmények tartoznak, amelyek egy-egy szakterület fő információs forrásai. Állományuk gyarapítására a beszerzési kereten kívül jól fel tudják használni többnyelvű, illusztrált évkönyveiket, katalógusaikat és egyéb kiadványaikat.

A művészettörténetet több múzeum könyvtára választotta gyűjtőkörének (Nemzeti Galéria, Hopp Ferenc Kelet-ázsiai Múzeum), köztük csak a Szépművészeti Múzeumé nyilvános. 89.757 kötetes (az adatok 1983-ból származnak) állományában megtaláljuk mindazokat a fontosabb könyveket, folyóiratokat, amelyeket a klasszikus ókortól kezdve a mai napig az európai festészettől, szobrászatról, grafikáról írtak. Beszerzi az egyiptológia irodalmát is. Régebben az építészet szintén profiljához tartozott, erről a szűkös hitelkeret miatt lemondott.

Az Iparművészeti Múzeum könyvtára az iparművészeti tárgyakra vonatkozó és az ezzel rokon irodalmát gyűjti. 44.631 kötetes állománya nagyobbrészt külföldi könyvekből áll, de a bennük látható formai megoldások még az idegen nyelveket nem tudó, itt olvasó Főiskolásokat, gyakorló iparművészeket is érdeklik.

A legnagyobb állománnyal, 300.365 egységgel a Természettudományi Múzeum könyvtára rendelkezik. Gyűjtőköre: biológia, botanika, paleontológia, petrográfia, antropológia és zoológia. Hozzátartozik egy körülbelül 2 millió egységet számláló tudománytörténeti gyűjtemény, amelyben temészettudósaink műveinek kéziratait, előadásaik szövegeit, levelezésüket és egyéb tárgyaikat őrzik.

A Néprajzi Múzeum 128.860 darabból álló könyvtára az etnográfián, etnológián kívül gyűjti a határterületek (szociográfia, földrajz) irodalmát és a parasztgazdálkodással foglalkozó műveket. Kézirattárában körülbelül 2 millió lapot, negyedmillió fényképet és számos hangfelvételt őriz. Érdeklődésre tarthat számot ponyvagyűjteménye, amelyben azok a népies írók találhatók meg, amelyeket régen a vásárokon ponyván voltak.

A Petőfi Irodalmi Múzeum az irodalomkutatást szolgálja. 1909-ben alapították, de érdeklődési köre akkor csak Petőfire, Jókaira és a Feszty családra korlátozódott. Ma elsősorban a XX. század magyar irodalmára vonatkozó dokumentumokat gyűjti. Önálló szervezeti egységként működő könyvtára 117.399 kötetből és 100.000 egyéb egységből (kéziratok, forrás értékű irodalmi emlékezéseket, riportokat tartalmazó hangszalagok stb.) áll. Sok szerzői hagyatékot tartalmaz. Számos folyóirat-repertóriumot, bibliográfiát ad ki.

A Közlekedési Múzeum fő gyűjtőköre a közlekedési és közlekedéstörténeti irodalom. Különgyűjteményeiben menetrendeket, díjszabásokat, közlekedési vállalatok szabályzatait őrzi. Állománya 91.244 dokumentum.

Az említetteken kívül még néhány országos jelentőségű múzeumi könyvtár működik. Ilyen a Nemzeti Múzeum Központi Régészeti Könyvtára 100.000 egységnél nagyobb állománnyal, ilyen az Országos Műszaki Múzeum keretében működő egyetlen tudomány- és technikatörténeti szakkönyvtárunk, és ilyen a Magyar Mezőgazdasági Múzeum, amely az agrártörténeti források őrzése és feldolgozása terén együttműködik a Mezőgazdasági és Élelmezésügyi Minisztérium Információs Központjával.

A kisebb budapesti és a vidéki múzeumok könyvtárai általában zárt jellegűek: feladatuk nem a külső olvasók kiszolgálása, hanem a múzeumi dolgozók szakmai és tudományos munkásságának elősegítése. Néhány helyen (a soproni Liszt Ferenc Múzeumban, a debreceni Déri Múzeumban stb.) szakszerűen összeválogatott, szépen gondozott gyűjteménnyel találkozhatunk, de többségükben mostohák a működési körülmények.

A levéltári könyvtárak központja a 110 évvel ezelőtt alapított Országos Levéltár Központi Könyvtára, a levéltártudomány szakmai alapkönyvtára. Gyűjtőköre: levéltártudomány, forráskiadványok, igazgatástörténet, névtárak, történelmi segédtudományok. A 73.435 kötetes állomány nagyobb része forráskiadvány. Külső szakemberek is rendszeresen olvasnak benne.

Hálózatához 24 tagkönyvtár tartozik. Kapcsolatuk régebben laza volt, az utolsó négy-öt évben azonban erősödött. A központ részükre szervezeti és működési szabályzatot adott ki, továbbképzést szervezett, és törlési tanácsokkal szolgál. Összállományuk 256.900 kötet, de ez, a történeti előzményeknek megfelelően, elég egyenetlenül van elosztva, a legkisebb Szatbolcs-Szatmár megye levéltárában (5500), a legnagyobb a Győr-Sopron megyei 2. számú levéltárban, Sopronban (32.000).

Hazánk legnagyobb zenei gyűjteménye és országos szakkönyvtára a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola szervezetében működik. A zenéről szóló irodalom nemzetközi repertóriumának magyarországi központja. Egyaránt szolgálja az oktatást és a zenetudományi kutatást. A közelmúltban a főiskola épületének tetőterében stúdiót, hangtárat és reprográfiai berendezést létesítettek, s így lehetővé vált, hogy a főiskolások ne csak a nagy művészek előadásait, hanem saját játékukat is visszahallgathassák.

Beszerzésre a hetvenes években 500.000, 1982-ben 870.000 forintot költhettek. Így a könyvtárnak lehetősége nyílik minden fontos, zenével, zeneoktatással foglalkozó mű megvásárlására. Állománya 164.535 egység, ebből 110.000 nyomtatott zenemű, 30.000 szakkönyv, 7000 hanglemez.

Számos különgyűjteményt őriz (Liszt, Brunswick, Szigeti József stb. hagyatékok). Forgalma az utóbbi években ugrásszerűen nőtt. Öt kihelyezett tanárképző tartozik hozzá önálló könyvtárral.

A legrégebben, 1836-ban alapított zenei könyvtár a Bartók Béla Zeneművészeti Szakközépiskoláé, 30.000 nyomtatott zeneművel, 10.000 zenei hangszalaggal és 2000 hanglemezzel. Tekintélyes könyvállománnyal és hangtárral rendelkezik a Zenetudományi Intézet.

Az utolsó két évtizedben nagyon megszaporodtak a zenei gyűjtemények, köztük az Állami Gorkij Könyvtáré, amelynek feladatává tették 1978-ban a demokratikus országok zenei dokumentumainak gyűjtését és a zenei szakirodalmi tájékoztatást. A nyolcvanas évek közepéig minden nagyobb település "A" és "B" típusúnak nevezett tanácsi közművelődési könyvtárban szerveznek zenei részleget. Sokan látogatják a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár különálló zenei részlegét, amelyben 33.000 nyomtatott zenemű, 12.000 zenei szakkönyv és 6000 hanglemez található. Az utolsó 6-8 év folyamán országos átlagban megtízszereződött a zenemű- és hangtárak látogatóinak száma, a zenehallgatás a könyvtárak egyik legnépszerűbb szolgáltatása lett.

Műszaki könyvtárak

A legnagyobb koordinációs központ, az Országos Műszaki Információs Központ és Könyvtár. Hálózatához tartoznak a műszaki felsőoktatási intézmények és a műszaki szakterület könyvtárai. Elődje a Technológiai Könyvtár, amely 1950-ben Országos Műszaki Könyvtár néven egyesült az előző évben alapított Műszaki Dokumentációs Központtal. Mai elnevezését 1982-ben kapta. 1957-ben költözött a budapesti Múzeum utca 17-be, a részére sok munkával átalakított barokk stílusú palotába. Ezt is elég hamar kinőtte, bár 1964-1966-ban emeletráépítéssel kibővítették, és tömör raktárat létesítettek, 1975-1979-ben pedig a Gyorskocsi utcában reprográfiai üzeme, számítógépei, kötészete és nyomdája részére szolgáltatóház létesült.

Hármas feladatot lát el: 1. nyilvános tudományos szakkönyvtár; 2. dokumentációs központ, 3. a műszaki termelési hálózat központja. Gyűjtőköre az ipari termelés, a műszakkutatás és fejlesztés információs szükségleteinek teljes hazai és válogatott külföldi irodalma. 1952-től kötelespéldány-válogató jogú könyvtár lett. Rendeléseinél különös tekintettel van dokumentációs feladataira. Igyekszik megküzdeni az információrobbanással, az új eredményekről gyorsan beszámoló művek, kutatási jelentések, kongresszusi beszámolók beszerzése révén. 1983-ban 1.301.302 állományegység kapott helyet raktáraiban.

1950-től a Szabadalmi Bíróság megszűnése után ide került a szabadalmi tár négy és fél millió leírása, évi százhúszezres gyarapodással. Szabadalmi leírásokat 16 országgal cserélt. (1968-ban a szabadalmak az Országos Találmányi Hivatal szabadalmi tárába kerültek.) Itt találhatók a közcélú szakmai fordítások bejelentését előíró minisztertanácsi rendelet alapján a hivatali megbízásból készített fordítások másodpéldányai. A Műszaki Filmek Nemzetközi Speciális Információs Rendszerének megbízott nemzetközi vezető szerve. Ezért feldolgozza a tudományos-műszaki szempontból legfontosabb filmekre vonatkozó adatokat. 1979 végén 1336 filmkatalógust és 18.490 filmográfiai leírást őrzött. Az Országos Műszaki Fejlesztési Bizottság megbízása alapján számba veszi és nyilvántartja 1968-tól a műszaki, 1974-től pedig valamennyi tudományágra kiterjedően a kutatásfejlesztési témákat. Jelenleg kb. 25.000 kutatásról tudja informálni az érdeklődőket.

A hatvanas évek közepétől a dokumentáció hagyományos formáit újak követték. Ilyen a témafigyelés, tartalomjegyzék-fordítás, expressz tájékoztatás. Az intézmény főállású alkalmazottai mellett a referálásban 450-500 külső munkaerőt, 1500 szakfordítót foglalkoztat és kb. 2500 külföldi folyóiratot dolgoztat fel. Távlati programjában szerepel a Szovjetunió és Magyarország számítógépes tudományos és információs hálózatának közvetlen összekapcsolása. Számos kiadványa közül a legjelentősebb a 14 sorozatban megjelenő Műszaki Lapszemle, amely nevét a nyolcvanas évek elején Szakirodalmi Tájékoztatóra változtatta. Az audiovizuális információátadás technikájának és módszertanának elterjedését szolgálja Audio-Vizuális Közlemények című lapja.

A műszaki felsőoktatási hálózathoz négy könyvtár tartozik, köztük egyedül a Budapesti Műszaki Egyetemé 1945 előtti alapítású. 1951-ben megegyezett az Országos Műszaki Könyvtárral gyűjtőkörük összehangolására - ez volt hazánkban az első ilyenfajta megegyezés - eszerint a Műszaki Egyetem szerzi be a matematika, a fizika és az egyetemen oktatott, illetve kutatott szaktudományok irodalmát.

A tudományos könyvtárak közt 1983-ban az első helyen állt a beiratkozott olvasók, a könyvtárlátogatások és a használt dokumentumok számát tekintve. Állománya 615.479 egység. Műszaki bibliográfiákat, tudománytörténeti műveket ad ki, gépész-, villamos-, építész- és közlekedésmérnöki szaktájékoztatást végez.

A Veszprémi Vegyipari Egyetem könyvtárának gyűjtőköre a kémia és a vegyipar, állományegységeinek száma 119.276. Úttörő szerepet játszott a számítógépes tájékoztatás hazai bevezetésében. CASEARCH nevű mágnesszalagos adattára 150 ország kémiai irodalmának számbavételét végzi. Szolgáltatásaiban elvül tekinti, hogy ne a kutató keresse az irodalmat, ennek megszerzése a könyvtár feladata, ez lássa el információval az egyetem dolgozóit, hallgatóit és a külső kutatókat. A könyvtárlátogatások száma aránylag kicsi, annál nagyobb az intézmény által az érdeklődők számára készített folyóiratcikk-másolatok és fordítások száma (évente mintegy húsz nyelvből 8000 kérésre több mint 100.000 oldal). Folyóiratait az egész ország kémiai, vegyipari szakirodalommal való ellátása érdekében igyekszik hasznosítani. Szoros kapcsolatban áll négy veszprémi vállalattal, a Magyar Ásványolaj- és Földgáz Kísérleti Intézettel, a Műszaki Kémiai Kutatóintézettel, valamint a Nehézvegyipari Kutatóintézettel. Ezek dolgozóit ugyanúgy szolgálja ki, mint az egyetem professzorait, és külföldi rendeléseit egyezteti velük.

A miskolci Nehézipari Műszaki Egyetem Könyvtára főleg a bányászat, kohászat, gépészet irodalmát gyűjti. Állományegységeinek száma 557.014. 1969-ben készült épületében egy légkondicionált teremben, a Selmeci Műemlékkönyvtárban őrzi azokat a műszaki tárgyú könyveket, amelyeket egykor az Erdészeti és Bányászati Akadémia szerzett be, megközelítően úgy, ahogyan ezek 1862-es Selmecbányán álltak. (Az erdészeti anyag a soproni Erdészeti és Faipari Egyetem műemlékrészlegében van.) Olvasói kívánságára 1983-ban 225.506 gyorsmásolatot és 7681 nagyítást készített. A könyvtárközi együttműködés - Veszprémhez hasonlóan - itt is szoros. Négy nagy borsodi vegyipari üzem kötött vele és egymással szerződést a tőkés eredetű külföldi szakirodalom egypéldányos beszerzésére. Ezen a réven 1984-ig kb. félmillió dollárt takarítottak meg.

A Közlekedési és Távközlési Műszaki Főiskola a fővárosban alakult meg és a hetvenes évek közepén költözött Győrben épített új székhelyére. Fő gyűjtőköre a közlekedés, szállítás, a közlekedésépítés, közlekedésgépészet, a posta és a távközlés, a forgalomirányítás és forgalomszervezés irodalma. Állománya 139.239 egységből áll.

Az ötvenes évek elejétől rendkívül megszaporodtak a vállalati, az üzemi és az intézeti szakkönyvtárak, számuk 1953-ban már elérte az 1052-t. Egyedül a felsorolásuk oldalakat venne igénybe. Közülük azonban soknak az állománya 250 kötettől 5000-ig terjedt, ennél többet csak 252 vállalat szerzett be. Azóta a könyvtári egységek száma, mint mindenütt, nagymértékben nőtt, például a Központi Bányászati Kutatóintézetben 80.000-re, a Közúti Közlekedési és Tájékoztató Központban, a KÖTUKI-ban 70.000-re, és az Alumíniumipari Tervező- és Kutatóintézetben 67.000-re.

Gyűjtőkörüket a vállalati profil határozza meg. Ez lehet kohászat, bányászat, gépipar, elektrotechnika, informatika, ipargazdaság, ruha-, cipő-, hajó-, cukor-, kábelgyártás, pamutfonás, gyógyszeripar, csatornázás, folyószabályozás, víztárolás, szennyvíztisztítás, építészet, híradástechnika, posta- és vasútforgalom stb.

Több hálózatba tömörültek. Ilyenek az ipari, az építésügyi és városfejlesztési, a vízügyi, a közlekedés- és postaügyi hálózat. A legtöbb intézmény a könyvtári szolgálat mellett ellát dokumentációs és számítástechnikai feladatokat, és minisztériuma politikáját elősegítő módszertani felméréseket készít.

Eleinte nagy hátrányt jelentett, hogy könyvtárosainak csak műszaki képzettségük volt, 85%-uk a feldolgozó munkának még az elemeit sem ismerte. Részükre az Országos Műszaki Könyvtár rendezett folyamatosan továbbképző tanfolyamokat, az első 1953 decemberében kezdődött, 110 hallgatóval.

Mezőgazdasági könyvtárak

A felszabadulás után fellendült az érdeklődés a külföldi mezőgazdasági szakirodalom iránt, amelyet korábban tervszerűen egyetlen állami szerv sem gyűjtött. Ezért alapították 1948-ban az Országos Mezőgazdasági Könyvtárat és a Mezőgazdasági Tudományok Tájékoztató Intézetét. A két intézmény 1952-ben egyesült, ma a Mezőgazdasági és Élelmezésügyi Minisztérium Információs Központja nevet viseli (röviden Agroinform), s egyik, önálló névhasználatra jogosult szervezeti egysége a Károlyi Mihály Országos Mezőgazdasági Könyvtár.

A könyvtár gyűjti a mezőgazdaság, és élelmiszeripar, az erdészet és a faipar teljes magyar és legfontosabb külföldi irodalmát. Kötelespéldányt kap válogató joggal. Állománya 396.584 egység, ebből 180.000 kötet könyv, 110.000 kötet folyóirat, 80.000 kézirat és 26.000 egyéb dokumentum. Élénk cserét folytat külfölddel, 1974-ben 900 cserepartnere volt hetven országból.

Az agrártudományi tájékoztatás fő műhelye. Gyűjtőköréhez tartozó területekről információs anyagot gyűjt, és ezt feldolgozva eljuttatja a felsőbb irányító szervekhez, a minisztériumi felügyelet alá tartozó kutatási és oktatási intézményekhez termelő üzemekhez. Kiadja többek közt a Mezőgazdaság Világirodalmát, a Magyar Mezőgazdasági Szemlét és az Agrárirodalmi Szemlét, évi 36.000 témák szerint csoportosított referátummal.

A Mezőgazdasági és Élelmezésügyi Minisztérium felügyelete alatt álló szakkönyvtárak hálózati központja, továbbá a mezőgazdasági és élelmezésügyi felsőoktatási könyvtári hálózatok és szakterületi együttműködési körök koordinációs központja. A hálózathoz 32 kutatóintézmény tartozik, mezőgazdasági, növénynemesítési, állategészségügyi, szőlészeti, kisállattenyésztési, erdészeti tudományos intézetek, vetőmag-felügyelőség, mezőgazdasági gépkísérleti állomás stb. Ezek könyvtárai a legkülönbözőbb nagyságúak, közülük három 12.000 köteten felüli állománnyal rendelkezik. A beszerzést bizonyos mértékben szakosították, például főleg a cukorrépa vagy a rizs termesztésével foglalkozó irodalomra. A beérkező könyv és folyóiratanyagot igyekeznek naprakészen házilag dokumentálni.

A koordinációs hálózathoz hét agrár-felsőoktatási intézmény tartozik. Köztük csak egyet alapítottak a felszabadulás után, a legnagyobbat, a Gödöllői Agrártudományi Egyetemet, amely az agrártudományi dokumentációnak, nagyságára nézve, a második műhelye. Gyűjtőköre: agrárgazdaság, üzemszervezés, növénytermesztés, állattenyésztés, mezőgazdasági gépesítés. Állománya 170.000 kötet könyv, 110.000 kötet folyóirat, 70.000 kézirat és 26.000 egyéb dokumentum.

A hálózat többi egysége: az Állatorvostudományi, a Kertészeti, a debreceni és keszthelyi Agrártudományi, valamint a soproni Erdészeti és Faipari Egyetem s a mosonmagyaróvári agrártudományi főiskola a professzorok és a hallgatók könyvigényeit jól ki tudják elégíteni. A harminckét szakkönyvtár és a hét felsőoktatási intézmény együttes állománya az Információs Központéval együtt meghaladja a 800.000 kötetet.

A mezőgazdasági könyvtárhálózathoz tartoznak még húsz felsőfokú mezgazdasági technikumnak és a termelő üzemeknek a szakkönyvtárai. Utóbbiak jelentéktelenek.

Orvosi könyvtárak

A könyvtárnak nevezhető orvosi gyűjtemények száma az ötvenes évek elején 50-60 körül mozgott, s ehhez csatlakozott még 300-400 könyvtárrá fejleszthető kisebb gyűjtemény. Szervezett hálózattá való kiépítésük 1956-ban kezdődött. Koordinációs Központjuk, az Országos Orvostudományi Információs Intézet és Könyvtár 1948-ban alakult meg az Orvostudományi Dokumentációs Központ és az Országos Orvostudományi Könyvtár (a régi Orvosegylet könyvtára) egyesítése révén. Különösen a hetvenes évektől kezdve fejt ki aktív információs tevékenységet; irodalomkutatást, témafigyelést, szelektív információátadást végez, fordítószolgálatot tart fenn, és referáló folyóiratokat ad ki, köztük a Spectrum Pharmaceuticumot, amely a KGST gyógyszerügyi bizottságának megbízásából készül. Állománya - amely 1983-ban 54.447 egységre nőtt - ezekre a feladatokra eleinte elégtelen volt, ezért információs bázisnak a Semmelweis Orvostudományi Egyetem könyvtárát használta, és részben használja is. Kötelespéldányt kap, válogató joggal.

A hálózathoz orvostudományi és egészségügyi oktató, kutató és gyógyító intézetek szakkönyvtárai tartoznak, az Országos Egészségügyi Intézet, a Közegészségügyi Intézet 22 járványügyi állomással, a gyógyszerészeti és vértranszfúziós intézet, a mentőszolgálat, továbbá a fővárosi és a megyei tanácsi kórházak. 1971-ben 537 egészségügyi intézet közül 357-ben tartottak fenn könyvtárat. Ez a szám leapadt 200 körülire, de ezek már valódi, könyvtáros által kezelt, rendszeresen gyarapított könyvtárak. Sajnos, ma még hiányzik a differenciált gyűjtőköri együttműködés és a közvetlen kapcsolat a nemzetközi adatbázisokkal. Így a klinikák, kórházak, kutatóintézetek dolgozói csak nehezen tudnak lépést tartani a világ orvos-biológiai tudományának fejlődésével.

Sok intézmény számos "örökzöld" problémával küszködik, elégtelen alapterülettel, a beszerzési keret beszűkülésével, az értetlenséggel, a könyvtároshiánnyal. Érdemes felidézni Pásztor Imrének, a fővárosi István Kórház könyvtárosának szavait: "A számítógépek korában, az információk áradatában, amikor a szakkönyvtárak fokozott jelentőségéről, a fejlesztés ugrásszerű szükségletéről beszélünk, disszonánsnak tűnik, hogy legnagyobb fővárosi könyvtáraink szolgáltatásaiból még a legegyszerűbbek sem valósíthatók meg mindenütt." Különösen fontos volna a könyvtárközi kölcsönzés erőteljes kiépítése.

A koordinációs hálózathoz tartozik a négy orvostudományi egyetem könyvtára, számos klinikával és tanszékkel. Az állomány mindegyikben tekintélyes - Budapesten 219.462, Pécsett 182.937, Szegeden 155.870, Debrecenben pedig 129.047 egység -, de csak a pécsi rendelkezik egy új könyvtárépületbe költözés révén korszerű technikai felszereléssel és a zavartalan működéshez szükséges alapterületű helyiségekkel.

Sok - magyar és egyetemes - orvos- és gyógyszerészettörténeti emléket, ritka könyvet őriz raktárában a Semmelweis Orvostörténeti Múzeum Könyvtár és Levéltár könyvtára. Régi állományának tekintélyes része az irgalmas rend XVIII. században alapított egri és pécsi, valamint budapesti kórházából származik. Ezek a szerzetesrendek 1950-ben történt feloszlatása után kerültek ide. Általános a panasz a beszerzési keretek elégtelenségére, annál inkább, mert ezeket nem tudják növelni, pedig az új orvosi művek ára még a többi szakkönyveknél is erősebb iramban drágult. A legjobb, legmodernebb, alapvető művek egypéldányos beszerzése nem elég, mert folyóiratcikkekről lehet másolatot készíttetni - s ezek elég gyorsan el is szoktak készülni -, de például az Országos Kardiológiai Intézet egy legújabban kiadott német szívgyógyászati kézikönyvet még rövid időre sem tud nélkülözni.

Dokumentációs feladatokat az Egészségügyi Minisztérium Szervezési, Tervezési és Információs Központja is végez. Ez betölti a Minisztérium könyvtárának a szerepét is.

Országgyűlési, statisztikai és közgazdasági könyvtárak

Néhány könyvtár ma sem tartozik semmiféle hálózathoz, így az Országgyűlési Könyvtár sem. Ennek életében 1952-ben nagy változás következett be: megszűnt zárt jellege, és a Művelődésügyi Minisztérium felügyelete alatt mindenki által felkereshető nyilvános gyűjteménnyé alakult át. Könyvtárügyünk rendszerébe céltudatos profillal illeszkedett be, ettől kezdve már nem ugyanazokba a szakokba tartozó műveket szerzi be, mint az Egyetemi és az Akadémiai Könyvtár. Országos szakkönyvtár. Gyűjtőköre a legújabb kori, 1917 utáni történelem, jogtudomány, nemzetközi kérdések irodalma, országgyűlési iratok. Az ENSZ letéti gyűjteményében az Egyesült Nemzetek Szövetsége és ennek szervei kiadványait őrzi. Állománya félmillió kötetnél többre rúg (592.463). Módszertani tanácsadást nyújt a jogi szakhálózathoz önkéntesen csatlakozott könyvtáraknak, mintegy 250 külföldi folyóirat témafigyelését végzi. 1974-től a Világpolitikai Információs Adatbázis előállítója és szolgáltatója. Ennek keretében tájékoztat a nemzetközi politikában és részben a világgazdaság témakörében megjelent külföldi szakirodalomról.

Nyilvánossá tétele után első feladatként látogatói elhelyezését kellett megoldani, mert addig az igényeket kielégítette három kis olvasószoba. Egy nagy, díszes, galériás raktártermet alakítottak át 120 személyes olvasóteremmé. 1952 előtt évente átlag négyszáz alkalommal keresték fel látogatók. 1961-ben már egyetlen forgalmas napon ennyi érdeklődőt fogadott, évente ötvenezernél többet, 1983-ban pedig 73.161-et.

A Központi Statisztikai Hivatal Könyvtár és Dokumentációs Szolgálat fő profilja a statisztika, de emellett gyűjtőköréhez tartoznak a valószínűségszámítás, a szociológia, a gazdasági földrajz és az informatika statisztikával kapcsolatos területei, a matematikai módszerek közgazdasági alkalmazása, világgazdaság helyzete és irányai. Állománya 570.825 egység, ennek fele könyv, az időszaki kiadványok kötetszáma 65.000, a fordításoké 56.000. Egyik különgyűjteménye, a különböző országok hivatalos statisztikai kiadványai, százezres nagyságú.

Hozzátartozik a SZÁMOK (Számítástechnikai Oktató- és Tájékoztató Központ) számítógépes szakirodalmi dokumentáló és visszakereső rendszere, amely 255 idegen és 111 magyar nyelvű folyóirat cikkeit tárja fel tartalmilag.

A közgazdasági könyvtárak közt a legjelentékenyebb a Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetem bibliotékája, amely a Műszaki Egyetem egykori közgazdaságtudományi kara és a volt Iparkamara könyvtárának egyesítése révén keletkezett, 1948-ban. Az egyetem épületében működött 1983 márciusáig, amikor a központtól öt perc távolságra új, modern épületbe költözött. Ezzel működési feltételei gyökeresen megváltoztak. Légkondicionált olvasótermeiben a "lehetséges olvasók" egyötödét tudják egyszerre leültetni. Így nemcsak az egyetem néhány ezer hallgatójának teszi lehetővé a könyvtár használatát, hanem információkkal tudja ellátni azt a sok ezer külső szakembert is, akik irányító posztokat töltenek be, döntéseket készítenek elő.

Gyűjtőköre sokoldalú: a közgazdaságtudomány teljes hazai és válogatott külföldi irodalma, beleértve a gazdaságtörténetet, bel- és külkereskedelmet, nemzetközi együttműködést, számvitelt, szociológiát, továbbá a marxizmus-leninizmust.

Állománya 516.679 egység, ebből kb. 450.000 kötet könyv, 30.000 kötet folyóirat és 27.000 kézirat, gépirat. 1047 kurrens folyóiratának fele a tőkés országokból érkezik.

Kilencféle kiadványa közül a legjelentősebb a két sorozatban (referátumok és bibliográfiák) kiadott Tájékoztató a külföldi közgazdasági irodalomról. Hiánya, hogy visszakeresésre egyelőre nem alkalmas, mert nincs kiépített indexrendszere.

Kívüle tizenegy intézmény rendelkezik nagyobb, korlátozottan nyilvános, közgazdasági gyűjtőkörű szakkönyvtárral, amelyek differenciáltan gyűjtik a közgazdaság egyes ágainak irodalmát (agrárgazdaság, mezőgazdasági üzemtan, bel- és külkereskedelem, világgazdaság, kelet-nyugati kapcsolatok, piackutatás, takarékügy, pénzügyi szervezetek stb.).

Állományuk átlagosan 30.000 egységből áll, a legnagyobb a Pénzügyminisztériumban (42.000), a legkisebb a Szövetkezeti Kutatóintézetben (15.000), mindegyikbe jár 200-800-féle folyóirat, amelynek átlagosan fele nyugati importból származik, és mindegyik kiad egy vagy több referáló-dokumentáló periodikumot.

Párt-, honvéd- és sportkönyvtárak

A Magyar Szocialista Munkáspárt két jelentős könyvtárat alapított; az egyiket 1948-ban, ez a Központi Bizottság Párttörténeti Intézetéé, a másikat 1949-ben, ez a Politikai Főiskoláé. Mindkettő gyűjti az új- és legújabb kori magyar és külföldi munkásmozgalomnak, a marxizmus-leninizmusnak, a kül- és belpolitikának az irodalmát.

A Párttörténeti Intézet könyvtárának állománya 120.000 kötet könyv, 50.000 kötet folyóirat és 680.000 egyéb egység, a Politikai Főiskoláé pedig 170.000 kötet könyv, 38.000 kötet folyóirat, továbbá számos szakdolgozat és fordítás. A könyvek közül azonban csak mintegy 50.000 kötet egyedi darab, a többi nagyobb példányszámban meglevő tankönyv.

A Párttörténeti Intézet gyűjteményének igénybevétele korlátozott, anyaga csak helyben olvasható. Társadalomtudományi kooperáció keretében 15 szakterület (marxizmus-leninizmus, filozófia, szociológia, pártpolitika, magyar és nemzetközi munkásmozgalom stb.) dokumentálását végzi. Más pártiskolák oktatói és hallgatói is használhatják. Elég sokan veszik igénybe.

A Magyar Néphadsereg gyűjteménye közt országos feladatkörű szakkönyvtár az 1923-ban alapított és 1953 óta Hadtudományi Könyvtárnak nevezett intézmény, egyetlen nyilvános honvédségi könyvtár. Része az országos hálózatnak. 155.151 kötetes állománya sok különgyűjteményt tartalmaz, például több mint 25.000 féle hazai és külföldi katonai szabályzatot. Kiterjedt bibliográfiai és dokumentációs tevékenységet folytat. A mellette működő térképtár hozzávetőlegesen 200.000 légi fényképet és félmillió (!) térképet őriz, köztük régi katonai felvételeket, városrendezési terveket, hadműveleti vázlatokat. Minden hazai megjelenésű térképből kötelespéldányt kap.

A Hadtudományi Könyvtáron kívül a Magyar Néphadsereg keretében 5 felsőoktatási és 12 szakkönyvtár működik. Közülük a legnagyobb a Zrínyi Miklós Katonai Akadémia gyűjteménye. Feladata a hallgatók szakirodalmi szükségletét kielégíteni, a tanárak oktató-nevelő munkájának szakirodalmi bázist nyújtani és kutatómunkájukat segíteni. Fő gyűjtőköre a hadtudomány valamennyi területe, főleg a hadászat és harcászat. Hadügyi művek beszerzésénél teljességre törekszik. Majdnem egymillió egységet, könyveket, folyóiratokat, disszertációkat őriz. Beszerzésre évi 715.000 forintot kap. Az állomány egy részét úgynevezett "minősített gyűjtemény"-be osztották. Ennek anyaga titkos, beszerzését, feldolgozását és forgalmazását "háromszoros ellenőrzéssel" végzik.

Az intézményben többféle dokumentáció folyik, irodalomkutatás, sajtófigyelés, ajánló bibliográfiák szerkesztése, gyorstájékoztatás. Mindennek az elkészítését számítógép segíti elő. Harminckét könyvtárosának mindegyike egyetemi vagy akadémiai végzettségű.

A Haditechnikai Intézet, a Katonaorvosi Kutatóközpont és a többi honvédségi intézmény szakkönyvtára változatos anyagot gyűjt, katonapolitikai, hadművészeti, vezetéselméleti, hadtörténeti, haditechnikai, geodéziai, kiképzéssel foglalkozó, katonaorvosi stb. műveket. Szerzeményezésre évi két és fél millió forintot költenek.

Az együttműködés egyelőre hiányzik köztük, beszerzéseiket nem egyeztetik, és néha felesleges munkát is végeznek. A tervek szerint hamarosan megkezdik hálózattá szervezésüket, ennek központja a Zrínyi Miklós Katonai Akadémia könyvtára lesz.

A laktanyákban a könyvtár sokáig nagyon sokadrangú kérdés volt, a könyvtáros pedig - mint az egyik honvédségi könyvtárvezető írta - "az a polgári alkalmazott, aki egész nap olvas, pár könyvet kiad meg visszavesz". Később felismerték, hogy a katonai szolgálat az utolsó alkalom, amikor a fiatalok figyelmét tervszerűen és eredményesen a könyvekre lehet irányítani. Ennek szellemében fogant a Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottságának határozata:

"A katonai szolgálatukat töltő fiatalok életét, munkáját úgy kell alakítani, hogy indítást kapjanak a tudatos, rendszeres művelődéshez, a szocialista közösségi élet mással nem helyettesíthető emberformáló szerepének felismeréséhez."

A szemléletváltozás következményeként 1963-ban elrendelték, hogy minden alakulat barátságos, hangulatos könyvtárat létesítsen a körletek közvetlen közelében. A hetvenes években rájöttek, hogy sokkal célszerűbb, ha a pár száz vagy pár ezer kötetes kis gyűjteményeket összevonják, és a laktanyában korszerű, nagyobb állományú könyvtárakat rendeznek be.

1979-ben életbe lépett a Magyar Néphadsereg új könyvtári szabályzata, amely elrendelte, hogy magasabb egységenként kiemelt könyvtárakat, hálózati alközpontokat létesítsenek. Ezek 1980-ban létre is jöttek. A könyvtárkezelők részére négy féléven át tartó tanfolyamokat rendeztek, s ezeken száznál jóval többen szerezték meg a szükséges képzettséget.

Az 1980-ban kiadott Honvédségi könyvtárosok kézikönyve magas követelményeket támaszt a könyvtáros személyével kapcsolatban. Előírja, hogy legyen "egy személyben pedagógus és népművelő, agitátor és a könyvtári kérdések szakembere, adatszolgáltató informátor és mozgalmi aktivista, dokumentátor és ügyféllel bánni tudó pszichológus. Műveltsége speciális és univerzális, személyisége megnyerő és bizalmat ébresztő, tudása tekintélyt parancsoló."

Köznyelvre lefordítva: a honvédségi könyvtáros feladata nemcsak könyvtári tevékenység, hanem segítség minden kulturális természetű kérdés megoldásában, még a keresztrejtvényfejtésben is, irodalmi színpad irányítása, kiállítások szervezése, vetélkedők vezetése, könyvárusítás. Munkájukat a politikai és kiképzési feladatokhoz kell irányítaniuk. A cél a sorkatonák 80-90%-ának olvasóvá nevelése, a 60%-ot már sikerült túlszárnyalni.

Az állomány 50%-a szépirodalom, 30%-a hadtudományi, 20%-a pedig ismeretterjesztő mű. Sok a műszaki, természettudományi és irodalmi folyóirat, a legkeresettebbek a tudományos-technikai tájékozódást nyújtó kiadványok. Sok helyen zenei részleget is felállítottak.

A Testnevelési Főiskola könyvtára a főiskola oktató-nevelő munkájának segítése mellett tájékoztatja a vezető szerveket, a testnevelési és sportmozgalom szakembereit a szakirodalomról, és igyekszik a szakmai közvéleményt formálni. A testnevelési és sportmozgalom egyetlen tudományági könyvtára és az 1956-i törvényerejű rendelet értelmében a testnevelési hálózat központja, amelyhez oktatási intézmények, sportszövetségek könyvtárai tartoznának, ha ilyenek egyáltalán volnának. Valójában a hálózat még csírájában sem alakult ki.

Régi állománya Buda ostromakor majdnem teljesen megsemmisült. Az 1983-as állomány 65.875 egységből állt, ebből 42.000 kötet könyv, 14.000 kötet folyóirat és 8000 kézirat. 1604 beiratkozott olvasója között feltűnően kevés az edző, évente átlag csak háromszázan érdeklődnek az új edzési módszerek, szervezési eljárások, oktatási lehetőségek felől. Az intézmény dokumentációs tevékenységet folytat, gyorstájékoztatót ad ki, bibliográfiákat jelentet meg.

Iskolai könyvtárak

Az iskolai könyvtáraknak hármas feladatuk van: a) az iskola oktató-nevelő munkájához szükséges könyvek, folyóiratok és egyéb információs anyagok biztosítása; b) a tanulók olvasóvá nevelésének, könyvtári tájékozódásának elősegítése és c) a pedagógusok szakirodalmi igényeinek kielégítése.

Koordinációs központjuk az Országos Pedagógiai Könyvtár és Múzeum, amely 1959-ben alakult a minisztérium pedagógiai könyvtárának és a Fővárosi Pedagógiai Könyvtárnak összevonása révén. A teljesség igényével gyűjti a magyar oktatáspolitikai, neveléstudományi, nevelés- és ifjúságlélektani, ifjúságszociológiai dokumentumokat, a tankönyveket, a gyógypedagógiai, iskolaegészségügyi műveket és ezeknek a szakterületeknek legfontosabb külföldi irodalmát. Több különgyűjteménye van iskolai értesítőkből, gyermekkönyvekből, tankönyvekből és ezer kötetnél nagyobb referensz-könyvtára. Figyelőszolgálatot tart fenn, számos kisebb bibliográfiát és referátumokat állít össze, az újonnan beszerzett külföldi könyvekről kéthetenként gyorsinformációkat tesz közzé. 74 főhivatású és 14 másodállású könyvtárosa munkáját 71 külső munkatárs segíti, főleg fordítók.

Az iskolai könyvtárak könyvtári hálózatunk leggyengébb láncszeme, legmostohábban kezelt területe. Úgy tűnik, egy időben elfelejtették, hogy hatékonyabb pedagógiai tevékenység elképzelhetetlen korszerű, jól felszerelt iskolai könyvtárak nélkül.

Számukról, nagyságukról, évi gyarapodásukról a következő 1982-es statisztika tájékoztat:

 Gimnázium Szakmunkásképző Általános iskola
könyvtárak száma529266 2871
állományegység6.208.3761.770.476 12.372.220
állomány kötetszáma5.820.448 1.734.28511.752.617
egy tanulóra eső kötetszám27 9,79,5
1981/82. évi gyarapodás kötetszáma159.958 139.950876.755
a beszerzésre fordított forintösszeg5.219.958 5.417.18830.033.723
egy tanulóra jutó forintösszeg54,90 45,0424,30
olvasó tanulók száma82.132 84.505771.228
olvasó tanulók aránya az összes tanuló %-ában86,5 50,160,7

Az olvasótábor aránya kielégítő a gimnáziumokban, de alacsonyabb a szakmunkásképzőkben. Ennek fő oka, hogy ide nagy számban iratkoznak be hátrányos helyzetű, a könyvtől viszolygó fiatalok.

A gimnáziumi gyűjtemények egy részét régen, még az első világháború előtt alapították. Ezekben sok a muzeális értékű anyag. Öt iskolában ezernél, tizenhétben pedig száznál több 1801 előtti kiadványt őriznek, összesen 446.254 kötetet.

Az iskolák a könyvek mellett egyéb egységeket is szerzeményeztek, a gimnáziumban például 5.820.488 kötet mellett 387.928 diafilmet, hanglemezt, magnószalagot. Ezek mennyisége olyan iramban nő, amilyen mértékben az audiovizuális eszközök szerepe az oktatásban.

Az Országos Pedagógiai Könyvtár hálózatához tartozik még 18 tanító- és óvónőképző intézet. Ezek könyvtárai a kiegyezés óta sok tekintetben kivételezett helyzetben voltak. Ezt igazolja, hogy az Eötvös-féle 1868: XXXVIII. népiskolai törvény csak ezek részére írta elő kötelezően az iskolai könyvtárak felállítását. Oktatásügyünk vezetői 1945 után is támogatták munkájukat. Ennek köszönhető, hogy mindegyik képző tízezernél több kötettel rendelkezik, és hogy a korszerű pedagógiai munkák egyikből sem hiányoznak.

Az 1978-ban kiadott és fokozatosan életbe lépő új általános iskolai tanterv a korábbinál lényegesen nagyobb mértékben épít az olvasásra. Minden eszközzel iparkodik fejleszteni a könyvtárhasználatra való készséget, ezt szokássá tenni, és megértetni a tanulókkal, hogy a tananyag alapos elsajátításának és az önálló ismeretszerzésnek nélkülözhetetlen eleme a könyv. Mindez a könyvtárhasználati kultúra jobb megalapozásával biztat.

Tantervi előírás, hogy az általános iskolák 3. és 4. osztályában az osztályok közösen látogassanak el egy közkönyvtárba. A modern pedagógia azt is megköveteli, hogy az órák egy részét könyvtárban tartsák, hogy így a tanulók közelebbről megismerkedhessenek a kézikönyvek használatával, és megszokják a könyvtárban való elmélyült munkát. Ezzel kapcsolatban eszünkbe jut Németh Lászlónak egy megállapítása: "A jó iskola ma: előkészítés a könyvtárra vagy a laboratóriumra."

Az 1971-ben a Művelődésügyi Minisztérium által kiadott Irányelvek szerint a 18 éven aluli ifjúság könyvtári ellátáságak javítására kívánatos, hogy "minden osztott iskolában és középiskolában legalább egy tanterem nagyságú - kb. 50 négyzetméter alapterületű - könyvtári helyiség álljon a tanárok és a tanulók rendelkezésére, úgy, hogy abban olvasóterem kialakításával egyszerre 25-30 fő számára a helyben olvasás lehetősége is biztosítva legyen". Az Irányelveket azonban sok helyen nem tudják megvalósítani, mert az intézmények elhelyezése általában elég szűkös. A tanulók száma nagyon megnőtt, a nagyobb helyiségekből sok esett a túlzsúfoltság áldozatául, tanteremnek kellett igénybe venni. Ma a könyvtáraknak - sajnos - csak mintegy harmadrésze alkalmas egy egész osztály befogadására - az 529 középiskolában csak 172 -, a többiben csak kisebb csoportok tartózkodhatnak egyszerre, sőt a gyűjtemények jelentős része csak kölcsönzésre van berendezve.

Egyéb hiányosságok is tapasztalhatók. Kis helyeken, falvakban hiányoznak a szükséges személyi és anyagi feltételek. Az átlagos kötetszám itt 442, ebből ideológiai anyag 13%, pedagógiai 30%, szépirodalom 22%, ifjúsági irodalom 24%, egyéb anyag 11%. Az állomány egy része rövid brosúra, tanításhoz szükséges segédkönyv. A kötelező irodalmat csak alacsony példányszámban tudják beszerezni. A tanulóknak itt csak körülbelül negyede olvas.

Az iskolai könyvtárak működését mindenesetre nehezíti a szakemberhiány, a kezelők egy részének nincsenek könyvtárosi ismeretei. A függetlenített könyvtárosok száma az általános iskolákban kevés, 204, az összlétszám 7,2%-a, a gimnáziumokban elég jó, meghaladja az összlétszám 47%-át. A rendelet szerint függetlenített könyvtárost ott lehet alkalmazni, ahol a tanulók száma ötszáznál, illetve a tanulócsoportok száma tizenhatnál több. A többség ellenértékül órakedvezményt vagy tiszteletdíjat kap, de lehet olyan tanítókat is találni, ahol az órakedvezmény csak heti egy óra, a tiszteletdíj pedig havi 100 forint. Az általános iskolai pedagógusoknak több mint harmadrésze (1054 fő = 37%) társadalmi munkában végzi ezt a feladatot, a gimnáziumokban csak nyolcan dolgoznak társadalmi munkában. Az iskolai könyvtárosok feladatához tartozik: a beszerzendő művek kiválasztása, a rendelés, leltározás, szerzői és szakkatalógus készítése, kölcsönzés gyermekeknek, kollégáknak, a könyvtárismertetés, tájékoztatás a katalógusok, a kézikönyvek, bibliográfiák használatáról, segítség az irodalomkutatásban, időnként állományellenőrzés stb. Elég minderre heti 2-4 órakedvezmény?

A beszerzésben a felszabadulás előtt tapasztalt megkötöttségekkel, vásárlási tilalmakkal nem találkozunk. Tiltó jegyzékeket nem adnak ki, csak ajánlókat. Ilyen többek között az a három alapjegyzék, amelyet a Pedagógiai Könyvtár 1968-ban adott ki az osztatlan, részben és teljesen osztott általános iskolák részére. A korszerű pedagógiai munkák egyikből sem hiányoznak.

A tanácsi (területi) könyvtárhálózat

A közművelődési könyvtárak két nagy csoportja - a tanácsi (területi) és a szakszervezeti - kiegészíti egymást. Mindkettő szerepe fontos, az egyik a lakóhelyen, a másik a munkahelyen igyekszik az olvasási szükségletet felmérni és kielégíteni.

A városi és a falusi közművelődési könyvtárak életében nagy változást jelentett az 1952. május 14-én kiadott miniszteri rendelet, amely előírta a megyei és járási könyvtárak felállítását, illetve a körzeti könyvtárak átszervezését.

A 19 megyei könyvtár hamar megalakult, mégpedig a körzeti és a városi könyvtárak összeolvasztása révén, 1956-ban egyesek közülük már húszfőnyi személyzettel működtek.

A megyei könyvtár a megyei tanács intézménye, s mint ilyen, hálózati központja a megye területén levő városi és községi könyvtáraknak, ellátja a hálózat módszertani irányítását, segít az állománygyarapításban, végzi a mellékfoglalkozású könyvtárosok képzését, útmutatást ad a tervek készítéséhez, rendezvények szervezéséhez, összegyűjti és értékeli a statisztikákat. Tevékenységében eleinte - érthető módon - aránytalanul nagy részt foglalt el a hálózati szervezés és agitáció.

Egyes városokban a megyei és járási könyvtár mellett tovább működött a városi bibliotéka is, így Szegeden a Somogyi Könyvtár. A Pest megyei könyvtár először a fővárosban kapott helyet, és csak később építettek számára Szentendrén szép új otthont. Budapesten a közművelődési feladatokat továbbra is az a Fővárosi Könyvtár látja el, amely újból felvette egykori igazgatójának, felvirágoztatójának, Szabó Ervinnek a nevét. 1945 után erőteljes ütemben építette ki fiókhálózatát, amelyhez ma 46 kerületi, 10 önálló gyermekkönyvtár és egy zenei részleg tartozik. Központjának gyűjtőköre a magasabb szintű magyar és idegen nyelvű közművelődési anyag. Emellett az urbanisztikának és a szociológiának országos jellegű szakkönyvtára. Állandóan továbbfejleszti a "Budapest" helytörténeti gyűjteményt. Fiókjai részére igyekszik beszerezni a lakosság legszélesebb körű érdeklődését kielégítő szépirodalmi és ismeretterjesztő műveket.

Központjának állománya 450.000 kötet könyv, 80.000 kötet folyóirat, 350.000 egyéb egység. Mindamellett fejlesztésével nem lehetünk teljesen megelégedettek. Egy példa ennek indoklására: 1967-ben a 2 millió lakosú Budapesten a Szabó Ervin Könyvtár gyarapodása 70.000 kötetet ért el, a feleakkora lakosságú Prágában pedig a központi közművelődési könyvtáré 100-110.000 kötetet.

Fontos változást okozott művelődéspolitikánkban az 1956. évi 5. számú törvényerejű rendelet, amely a könyvtárakat a tanácsok intézményeivé tette. Addig a falusi könyvtárak a megyei-járási könyvtárak letéti helyei voltak. Ekkor kezdődött meg a továbbfejlődésre képtelen letéti könyvtárak önállósulása. A fenntartás, az állománygyarapítás, a bérleti díjak, a berendezés, a fűtés ügye a tanácsok gondja lett, költségvetésükbe "könyvtárak" címmel új rovat került. A tanácsi kézbe adás után a tanácsok jobban a magukénak érezték a könyvtárakat, és sok helyen megjavították a működési feltételeket szakképzett könyvtáros alkalmazásával, a beszerzési keret emelésével, az alapterület bővítésével.

A Népművelési, illetve később a Művelődésügyi Minisztérium 1952 óta több füzetben adta ki az Elavult könyvek jegyzékét. A bennük felsorolt, selejtezésre javasolt könyvek túlnyomó többsége elavult, korszerűtlen technikai, mezőgazdasági, egészségügyi ismereteket tartalmazó könyv, a pártirodalom túlhaladott megállapításait tartalmazó brosúra. A jegyzékekben nem szereplő művek selejtezésére régebben az Országos Minősítő Bizottság adott engedélyt, egy 1975-ben megjelent rendelet azonban ezt a testületet feloszlatta, és az állományapasztásért való felelősséget az egyes intézmények fenntartóira és vezetőire ruházta át.

A fejlesztésben némi megtorpanást okozott, hogy az irányítás és a módszertani felügyelet csak az előrehaladás mértékét szabta meg, és nem az elérendő célt, nem adott tájékoztatást, hogy egy-egy település könyvtárának milyen mértékben kell kielégítenie a társadalmi igényeket.

E tekintetben hasznosnak bizonyultak az 1972-ben kiadott szakmai irányelvek. Ezek a területfejlesztési tervekhez alkalmazkodtak, s ennek alapján határozták meg, hogy milyenné kell fejleszteni a különböző helyeken működő intézményeket. Kimondták, hogy a sok ezer apró könyvtár addigi szinten való fenntartása pénzügyileg helytelen, mert aránytalanul nagy összeget igényel. A hangsúly így a nagyobb gyűjteményekre tevődött át, ahol főfoglalkozású könyvtárosok dolgoznak, akik megadják a kisebb intézményeknek a szükséges módszertani segítséget, ahonnan azok megkapnak könyvtárközi kölcsönzés útján minden, az olvasók által igényelt művet.

A tanácsi könyvtárakat négy, nagy betűkkel jelölt típusba sorolták. Az "A" típusba tartozik valamennyi megyei és néhány nagyobb városi könyvtár. Sokrétű feladatokat bíznak rájuk, s ezeknek csak nagy kötetszámú állomány birtokában tehetnek eleget. Állományuk 1983-ban átlagosan 200.000 könyvtári egységből állt. A legnagyobb Szegeden (456.606 állományegység), Miskolcon (373.412) és Győrött (322.417), a legkisebb Szentendrén (141.294). Tartalmi teljességgel gyűjtik az újonnan megjelent nemzeti könyvtermést, gondos válogatással az idegen nyelvű anyagot, a legfontosabb kézikönyveket, érdemi teljességgel a magyar hírlapokat, folyóiratokat és a helyi szükségletnek megfelelően a nem hagyományos dokumentumokat. Helyismereti vonatkozásban igyekeznek beszerezni a helyi időszaki sajtótermékeket, a város és a megye íróinak, művészeinek munkásságára, életrajzára vonatkozó irodalmat. Gyűjtésük nem korlátozódik a humán anyagra, hanem kiterjed az iparral, bányászattal, mezőgazdasággal, növény- és állatföldrajzzal foglalkozó művekre. Raktáraikban nemcsak az állandóan keresett és használt dokumentumokat őrzik, hanem mindazt, ami a tudomány- és helytörténeti vagy egyéb szempontból fontossá válhat. Gyűjtik a kottákat, mikrofilmeket, fényképeket, hanglemezeket, aprónyomtatványokat. Tájékoztató részlegük polcain lexikonok, enciklopédiák, szótárak, bibliográfiák és más hasonló művek sorakoznak, olyanok, amelyeket magas beszerzési áruk miatt a kisebb intézmények nem tudnak megvásárolni. Ezek a falusi könyvtárak látogatóinak is rendelkezésére állnak. Különleges feladatokat is vállalnak. Miskolcon például, ahol csak egy tudományos könyvtár van, a Nehézipari Műszaki Egyetemé, a város és a megye ipari jellegére való tekintettel a II. Rákóczi Ferencről elnevezett megyei könyvtár feladata a műszaki irodalom beszerzése és népszerűsítése.

A megyei könyvtárak differenciáltan megszervezett tájékoztatórészleggel, azonnal igénybe vehető reprográfiai szolgálattal és - külön részlegben - gyermekkönyvtárral rendelkeznek.

Beszerzési keretük nem mindenütt azonos, függ a megyék nagyságától és pénzügyi helyzetétől. A hetvenes évek végén 400.000 és egymillió forint körül változott. Azóta az egyre nehezedő gazdasági helyzet miatt nem követte a könyvárak emelkedését, sőt néhol kismértékben még csökkent is. Így a hangrögzítések, a vizuális dokumentumok, a külföldi folyóiratok kellő számú beszerzése majdnem megoldhatatlan feladattá vált. 1983-ban a legtöbbet költött vásárlásra Kecskemét (2.285.396 Ft), Pécs (1.184.395 Ft) és Szeged (1.773.068 Ft) a legkevesebbet Szekszárd (531.355 Ft) és Eger (425.237 Ft).

Átlagos alapterületük az utóbbi években látványosan nagyobbodott (Miskolcon 1973-ban 4800 m2, Nyíregyházán 1975-ben 3400 m2), de még mindig nem eléggé. A feladatok sokasodásával és a szabadpolc elterjedésével nőtt a helyigény, és néhány, építésekor korszerű megyei könyvtár épülete (Szekszárd, Kaposvár, Zalaegerszeg, Szombathely, Salgótarján, Tatabánya) ma már szűk az igényekhez képest.

A "B" típusba tartoznak a középfokú központok, a városok és a távlati tervben várossá fejlesztendő nagyközségek könyvtárai. Ezek gyűjtik az Új Könyvek által ismertetett irodalom egészét, eredeti nyelven a világirodalom klasszikusait, gondos válogatással a magyar nyelvű hírlapokat, folyóiratokat és a legjelentősebb külföldi periodikumokat. Kézikönyvtári állományuk átlaga 3000 kötet. Idegen nyelvű könyvük kevés, de arányban áll az erre vonatkozó nagyon mérsékelt igénnyel. Zenei és audiórészleget működtetnek, azonban a hangzó anyag általában csak esetenkénti céltámogatásból gyarapszik, s ezért nem rendszeres. Tájékoztató szolgálatuk nagyrészt tanácsadásra, adatszolgáltatásra korlátozódik, az irodalomkutatás ritka. Témafigyelést külső kérésre az intézmények 58%-a végez. Nyilvános szolgálatuk heti 42-48 óra, a gyermekrészlegeké 30 óra.

A "B" típusú intézmények jelentős része a járások megszüntetéséig 1984. január 1-jéig járási könyvtár volt, a megyei könyvtárak hálózati alközpontja, s mint ilyen irányította a községi könyvtárakat, beleértve a falvakban működő szakszervezeti könyvtárakat is.

"C" típusú az alsó fokú településközpontok, a nagyközségi, önálló falusi és a városi lakókörzetek könyvtára. Fele részének van külön gyermekrészlege, 15%-árak olvasóterme. Gyűjtik az Új Könyvekben ismertetett teljes törzsanyagot, mintegy 50-féle folyóiratot, 4-5 gyermeklapot. Felnőttszolgálatuk heti 20-24 óra, gyermekrészlegük 12 óra hosszat tart nyitva. Átlagos olvasólétszámuk 1320 fő, ezeknek 47%-a általános iskolás. Állományuk nagy, átlagosan 27.700 egység, ennek 75%-a könyv, 14,5%-a hanglemez, 6,2%-a folyóirat és 4,3%-a diafilm.

A hálózat kiegészítő intézménye a "D" típusú könyvtár, amely lehet önálló vagy csatlakozhat iskolához, művelődési otthonhoz vagy más intézményhez. Teljessé teszi a városok és még inkább a kis falvak könyvtári ellátását. Olvasói rendelkezésére bocsát legalább ezerkötetes, jól megválasztott állományt, letét vagy vásárlás formájában évi 200 kötet frissen megjelent könyvet, járat 8-10-féle folyóiratot, és hetenként 6-8 órát tart nyitva.

Ma könyvtárnak csak azt az intézményt nevezhetjük, amelynek révén elvileg mindenki minden szükséges dokumentumhoz és információhoz hozzájuthat, és amely szoros kapcsolatban áll egy hálózattal. A modern könyvtárügy nem egymástól elszigetelt, független megyei, járási, falusi könyvtárakból áll - Sallai István szavai szerint - "nem külön-külön megásott kutak egymásmelletisége, hanem vízvezeték-rendszer, közlekedőedény".

Minden előrehaladás mellett az apró falvak ellátása ma sincs teljesen megoldva. A "D" típusúnak többé-kevésbé megfelelő könyvtár ugyan mindenütt van, s ezzel elértük azt az 1949-ben kitűzött célt, hogy a legtávolabbi helységekbe is eljusson a könyvtári szolgálat, de... "élő-e az a könyvtár, amelyik hetente egyszer vagy kétszer nyit ki, 2-4 órára? Fűti-e, fűtheti-e hivatástudat a boltvezető feleségét, a másutt tanító pedagógust, a hazajáró középiskolást, aki nagy rábeszélésre havi 2-300 forintért vállalja itt a kezelést?" - kérdezte Szita Ferenc, a Kaposvári Megyei Könyvtár igazgatója egy 1983-ban megjelent kis tanulmányában. Könyv van elég, de modern, olyan, amelyet a rádió, a televízió népszerűsít, alig. A nagyobb rész szegényes választék, amelyet vagy elolvastak, vagy nem is igénylik az elolvasását. Ezek a kis gyűjtemények nem váltak a községi élet központjává, nincs mellettük klubszoba, művelődési otthon, ahol kártyázni, sakkozni, politizálni lehet, mint a régi gazda- és olvasókörökben. Pusztán a kölcsönzésre zsugorodott szolgálata nem tud eléggé megfelelni az igényeknek; pedig ezeknek a kistelepüléseknek majdnem felében nincs iskola. Így az alkotmány által szavatolt művelődési jog valóra váltásának egyetlen lehetősége a könyvtár.

A közművelődési könyvtárak fontos és törvényerejű rendeletben előírt feladata a hátrányos helyzetűek, azaz a betegek, a műveltségben hátramaradottak (köztük a cigányok), a szociális otthonban élők és a kórházi gyógyászati intézetekben ápoltak könyvvel való megfelelő ellátása, de ezen a téren nagy a lemaradás, még sokat kell tenni ennek megszüntetése érdekében.

A falusi könyvtárak elhelyezése a legváltozatosabb, művelődési otthonokban, tanácsházán, iskolában, sőt elvétve még magánházakban is. Az iskolai elhelyezés előnye, hogy a tanulók nagyobb mértékben használják. Hátránya pedig az, hogy a lakosság nem érzi a sajátjának, alig ismerik, sokan nem is tudnak róla, s így kevesen látogatják. A művelődési otthonnal való együttműködés elméletben kitűnő, a gyakorlatban azonban az otthon egyéb feladatok miatt gyakran csökkenti a könyvtárak részére szolgáló alapterületet.

A falusi könyvtárak elhelyezésének javítására különböző időben több kísérlet történt. Jelentős akció volt 1970-ben, a felszabadulás 25. évfordulójára meghirdetett "Száz falu, száz könyvtár!" mozgalom. Felszólították a lakosságot, a nőtanácsokat, a KISZ-szervezeteket összefogásra, a könyvtári szolgáltatás megjavítása érdekében. Az Országos Népművelési Tanács a felhívás nyomán létrejött klubkönyvtárak berendezését, televízióval, magnóval, bútorzattal való ellátását jelentős összeggel segítette. Mindenesetre az egykor 20-25 négyzetméteres falusi könyvtárak alapterülete nagyon sok helyen 100-300 négyzetméterre nőtt, de a teljes hálózat korszerű kiépítése hosszabb időt vett és vesz igénybe, nem egy, de több ötéves tervet.

A közművelődési könyvtárak két legfontosabb mutatószáma: az ellátottság, az ezer lakosra eső könyvek és beiratkozott olvasók száma, továbbá a népesség nagyságához viszonyított kölcsönzési forgalom.

Az ellátottság hosszú időn át állandóan és látványosan fejlődött. A tanácsi könyvtárak gyarapítási keretét 1959-től 1965-ig 13 millió forintról 38 millióra tornászták fel. Az utolsó két-három évben azonban a könyvek árának emelkedése és a beszerzési keretnek a takarékossági intézkedések miatti változatlanul hagyása, sőt sok esetben csökkentése miatt kevesebb lett a beszerezhető kötetek száma.

1970 óta - kismértékben ugyan - de a kölcsönzési forgalom is visszaesett. Ennek fő okait egyrészt a házikönyvtárak számának és állományának növekedésében kereshetjük, másrészt abban, hogy a dolgozók szabad idejének jelentős részét a televíziónézés foglalja le.

Az 1983-as adatok a következők:

Az önálló fiókok és szolgáltatóhelyek száma4.809
állományegység (kötetben)34.893.093
beiratkozott olvasó1.626.101
kölcsönzött kötetek száma39.669.342

Ezer lakosra 3268 kötetes állomány, 3715 kölcsönvett kötet és 152 beiratkozás esik. Ez azt jelenti, hogy a lakosságnak majdnem pontosan 15%-a a tanácsi könyvtárak rendszeres olvasója.

Az ellátottság mértékének növekedését mutatja, hogy ezer lakosra 1960-ban 640, 1965-ben 1312, 1983-ban 3268 kötet jutott.

A szakszervezeti könyvtárhálózat

A szakszervezeti könyvtárhálózat, a közművelődési hálózat másik fontos ága az államvezetéstől függetlenül működik, a Szakszervezetek Országos Tanácsa és a megyei szakszervezeti központok irányítása alatt. A szaktanács határozza meg a fejlesztési alapelveket és engedélyezi a hálózati szervezést, átszervezést; a megyei központok irányítják a politikai-közművelődési tevékenységet, ellenőrzik a tervkészítést és a tervek végrehajtását. Általános cél, hogy az olvasási lehetőségeket ne csak a lakóhelyen, hanem a munkahelyen is megteremtsék, hogy a munkásoknak ne kelljen nagyobb távolságra menni, ha könyvet keresnek.

A második világháborúban tönkretett szakszervezeti könyvtárhálózat újjászervezése - mint láttuk - 1945 után gyors iramban indult meg, s a könyvtárak száma 1953-ban már meghaladta a 6000-et, állományuk fokozatosan 3, majd 4 millió kötet fölé emelkedett. Általában határozott politikai arcél jellemzi őket, lényegesen segítettek és segítenek az ideológiai képzésben és önképzésben, ellátják irodalommal a különböző tanfolyamok hallgatóit, felvilágosító-nevelő munkát végeznek, és szórakoztató olvasmányokat bocsátanak a dolgozók rendelkezésére.

Kimagasló szerepük van a szocialista brigádok, a munkásszállásokon lakók és a szakmunkástanulók olvasóvá nevelésében, művelődésének formálásában.

Hamar kiütköztek a hálózat különféle hibái is. A könyvtárosok képzettsége sokszor nem volt megfelelő, egyes helyeken még leltárt, katalógust sem készítettek, a nyitvatartási időt nem mindig tartották be. A kellő színvonal elérését sok helyen a kis, pár száz, vagy csak százkötetes állomány is nehezítette. Ezen csak az együttműködés, a hálózatok létesítése segíthetett.

Döntő fontosságúnak bizonyultak a Szakszervezetek Országos Tanácsának 1955-ben, 1973-ban és 1981-ben hozott határozatai a hálózat továbbfejlesztése és egyszerűsítése érdekében. Eszerint a könyvtárak megyénként, illetve Budapesten iparági-ágazati szakszervezetenként alkotnak egy-egy hálózatot, amelyben négyféle típus működik: központi, körzeti, önálló és letéti könyvtár. A kiadott irányelvek pontosan meghatározzák a vezetéshez, feldolgozáshoz, módszertani munkához, letéti könyvtárak kiszolgálásához, olvasószolgálathoz stb. szükséges főfoglalkozású könyvtárosok, technikai segéderők számát és képzettségét, a minimális alapterületet, a nyitvatartási időt, továbbá a fenntartásra és beszerzésre fordítandó összeg alsó határát.

A központi könyvtár végzi a letéti könyvellátást, vállalja az önálló és letéti könyvtárak részére a könyvek beszerzését, gondoskodik arról, hogy évente legalább hat alkalommal kapjanak új letétet, s ennek legalább 50%-a kétévesnél ne legyen régebbi megjelenésű. A körzeti könyvtáraknak csak módszertani segítséget ad. Saját állománya részére beszerzi a fontosabb kézikönyvtári műveket, lényegi teljességgel a magyar nyelvű könyvtermelést, évente legalább 1200-1400 címet. Az évi beszerzésnek el kell érni ezer dolgozónként legalább a 250, de összesen legalább a 3000 kötetet. Amennyiben a letéti állomások száma meghaladja az 50-et, illetve a kihelyezett kötetek száma az 50.000-et, a letéti állománycserére gépkocsit is beszerez. Az első ilyen központi könyvtárat az Élelmiszeripari Dolgozók Szakszervezete állítatta fel, de hamarosan követte példáját a többi szakszervezet központja és a szakszervezeti megyei tanácsok. Közülük sok százezer kötetnél is nagyobb állománnyal rendelkezik. A központi könyvtárak segítenek a többi intézmények könyvtárszervezésében, könyvtárpropagandában, író-olvasó találkozások, kiállítások stb. rendezésében.

A körzeti könyvtárak foglalkoznak kölcsönzéssel és egyúttal hálózati alközpontok. Általában olyan üzemekben szervezik, ahol a dolgozók száma meghaladja a 7500-at, és megvannak a színvonalas ellátás feltételei: főfoglalkozású könyvtáros, megfelelő beszerzési keret, könyvtári célra berendezett szabadpolcos helyiség.

A költségvetés összegét dolgozónként egy könyv mindenkori átlagára 80%-ában állapították meg, ez 1980-ban 34 forint volt. A körzeti könyvtár a magyar könyvtermelésből évente 800-1200 címet szerez be, ezer dolgozónként 250, de összesen legalább 1600 kötetet. Nyilvános olvasóterme számára kb. 50-féle hírlapot és folyóiratot rendel meg. A könyvtárvezető és legalább egy módszertani és egy feldolgozással foglalkozó munkatárs részére előírás a felsőfokú szakképesítés.

Az 1500 és ennél több dolgozót foglalkoztató üzemek önálló könyvtárat működtetnek, amelynek fenntartó szerve a szakszervezeti bizottság. Ahhoz, hogy feladatát elláthassa, évi költségvetését úgy kell megállapítani, hogy minden dolgozóra egy könyv mindenkori átlagára jusson (1980-ban 34 forint). Évi 100.000 Ft-nál kisebb költségvetési összeggel működtetni nem indokolt. A magyar könyvtermelésből évente kb. 500-800 címet szerez be, ezer dolgozónként 250 kötetet. A gyűjteményből hiányzó, de olvasói által keresett műveket a központi könyvtárakból átkölcsönzi. Hetenként legalább 24 óra hosszat tart nyitva. Lehetőleg beszerez hírlapokat, folyóiratokat, zenei műveket - és ha az elhelyezési viszonyok lehetővé teszik -, hanglemezeket és más audiovizuális eszközöket a zenei nevelés és nyelvtanulás szolgálatára.

Az 1500 dolgozónál kevesebbet foglalkoztató munkahelyeken letéti könyvtárak működnek, amelyek állományukat a központi vagy körzeti könyvtártól kapják, dolgozónként legalább két kötetet, s ennek egy részét évente hat alkalommal cserélik. Hetenként 6-12 óra hosszat tartanak nyitva.

A nagy alapterületű munkahelyek egyes, a központtól távol eső részein, művelődési otthonokban, munkásszállásokon, üdülőkben az önálló könyvtár fiókokat létesíthet, amelyek vele egy igazgatási egységet alkotnak. Nyitvatartási idejük legalább heti négy óra. Érdekes, hogy a szakszervezeti könyvtárakba beiratkozottak aránylag nagy, 21,5%-a (133.028 olvasó) ezeket a fiókokat látogatja, itt található legnagyobb számban kezdő olvasó.

Az átszervezések folyományaként az utolsó évtizedben a könyvtárak állománya, forgalma, hatékonysága lényegesen nőtt, ugyanakkor számuk az összevonások miatt erősen csökkent. Az önálló könyvtárak száma 1971-ben még 911 volt, 1982-ben csak 345. Az önálló és fiók szolgáltatóhelyek száma 5207 volt (ebből a fővárosban működött 2012), az összes állomány 11.689.l63 egység (a fővárosban 4.864.730). Állománygyarapításra majdnem 28 millió forintot költöttek.

A könyvtárral ellátott munkahelyek 2,16 millió dolgozója közül a könyvtárba beiratkozottak száma 600.410, azaz az alkalmazottak 27,8%-a, s ezeknek több mint a fele, 54,2%-a fizikai dolgozó (a tanácsi könyvtárakban csak 19,4%).

A szakszervezeti hálózatnak fehér foltjai is vannak, s ezeket nehéz megszüntetni. Ez leginkább a MEDOSZ-ra, a Mezőgazdasági, Erdészeti s Vízügyi Szakszervezet dolgozóira érvényes. A kb. 350.000 tag közül csak mintegy százezer kereshet fel munkahelyén könyvtárat, mert az ágazat sajátos munkaszervezetébe következik, hogy alig van száznál több embert foglalkoztató munkahely (gépműhelyek, feldolgozó üzemek).

A Szaktanács normákat dolgozott ki a könyvtárak alapterületére, de itt még sok a tennivaló. Önálló helyisége csak 1122 könyvtárnak van, és közülük is soknak kisebb a területe az előírtnál. Olvasótermet aránylag kevés helyen rendeztek be, sok könyvtár eldugott helyen működik, bérirodában vagy klubokban, öltözőben.

A könyvtárosok szakképzettségét kezdettől fogva nehezen lehetett megoldani. Sokat segítettek azok a hatnapos, hathetes, három hónapos könyvtárosi tanfolyamok, bentlakásos iskolák, ahol az alapvető könyvtári ismereteken kívül előadásokat hallhattak a pártról és politikájáról, Marx, Engels, Lenin műveiről, a magyar és külföldi irodalomról.

Az évek múlásával lényegesen javult a helyzet. 1982-ben 751 főfoglalkozású könyvtáros működött, és több mint háromnegyed részük főiskolai végzettségű. Munkájukat széles körű aktívahálózat segítette, 5765 fő.

Csak aránylag kis mértékben valósult meg az a kívánság, hogy a szakszervezeti könyvtárak a területi lakosság ellátásában is kapjanak szerepet. Különösen fontos lenne ez a könyvtárilag ellátatlan munkáskerületekben. 1981-ben csak 253 intézmény végzett ilyen feladatot, olyanok, amelyeket az utcáról is meg lehet közelíteni, nemcsak a munkahelyen át. Viszont a falvak gépállomásain, állami gazdaságaiban dolgozók könyvigényeit a tanácsi intézményeknek kell kielégíteniük, mert nem gazdaságos, ha itt önálló könyvtárat akarnának létesíteni.

A kétféle közművelődési - tanácsi és szakszervezeti - könyvtárak egyesített adatai 1983-ban:

önálló és fiók szolgáltató helyek száma10.010 ebből Budapesten2.118
ezer lakosra eső könyvtár9,6 ebből Budapesten10,3
az összes állományegység száma46.591256 ebből Budapesten8.143 076
átlag állományegység egy szolgáltatóhelyen 4.659ebből Budapesten3.939
ezer lakosra eső állományegység4.363 ebből Budapesten3.945
beiratkozott olvasó2.226.511 ebből Budapesten387.284
ezer lakosra eső olvasó208 ebből Budapesten188
kölcsönvett állományegység50.370.108 ebből Budapesten8.442.612
ezer lakosra eső kölcsönvett állományegység 4.714ebből Budapesten4.090

A szolgáltatóhelyek száma, állománynagysága és olvasóinak aránya Budapesten az országos átlagnál kisebb. A különbség magyarázata: a városban aránytalanul nagy a tudományos és szakkönyvtárak száma, olvasótábora. A vidéki gyűjtemények állományának nagyságát a megyei könyvtárak növelik meg. Művelődéspolitikánk az ötvenes évek elején célul tűzte ki, hogy a lakosság 25%-át olvasóvá nevelje; az 1970-ben tartott III. országos könyvtári konferencia pedig kifejezte a reményét, hogy "a következő másfél évtizedben a lakosság egyharmada könyvtári olvasóvá válik".

Ha a fenti kimutatáshoz, a 2.226.511 beiratkozott olvasóhoz hozzáadjuk az iskolában olvasó tanulók számát, 937.865-öt, és azt a 174.428 főt, akik az 122 statisztikai adatokat szolgáltató tudományos könyvtárban váltottak látogatójegyet, eredményül 3.338.804 főt kapunk. Ezt az összeget még helyesbíteni kell: csökkenteni, annak figyelembevételével, hogy néhányan egyszerre iratkoztak be tanácsi, szakszervezeti, iskolai könyvtárba, viszont növelni a nagyszámú hivatali és üzemi kisebb gyűjtemények használóival. A korrekció után a 31,15%-os arány valamivel még növekedni fog, így kiderül, hogy könyvtáraink a célt eléggé megközelítették, sőt talán el is érték.

1945 után sok fogyasztási és termelőszövetkezet létesített kisebb könyvtárat. E téren a földművesszövetkezetek jártak az élen. 1949-ben már 1087 könyvtáruk működött, összesen mintegy 138.000 kötet könyvvel. Állományuk kicsi volt, átlagban a 130 kötetet sem érte el, és kevesen használták. Ezért 1950-től 1962-ig fokozatosan átadták ezeket a kis gyűjteményeket "az egy falu, egy könyvtár" elvnek megfelelően a községi tanácsok könyvtárainak, és a szövetkezetek önálló beszerzés helyett inkább ezeket támogatták rendszeresen.

Gyermekkönyvtárak

A gyermekkönyvtárak ügye Szabó Ervin halála után sokáig könyvtárügyünk Hamupipőkéje volt. Gyermekrészleget először a Fővárosi Könyvtár rendezett be 1913 végén, az Almássy téri fiókban, ahol az állomány Szabó Ervin elvei szerint szabadpolcon állt. 1930-ban a budapesti Királyi Pál utcában önálló gyermekkönyvtárat nyitott, amely 1952-ig működött. Ekkor átalakították általános közművelődési kölcsönzővé, a gyermekrészleg egyetlen kölcsönzőpultra és néhány polcra zsugorodott. Pedig arra, hogy a gyerekek közül sokan akartak olvasni, számtalan bizonyítékunk van. Ezek közül talán a legjellemzőbb, hogy a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár Százados úti fiókjában 1914-ben 1264 beiratkozott olvasó közül csak 173 felnőttet találunk, a többi fiatal, főleg elemi és polgári iskolás. Az érdeklődés később sem csökkent, a Fővárosi Könyvtár hálózatában - a központot is beleértve - az ötvenes évek végén az összes olvasók 25,2%-a gyermek volt.

A gyermekkönyvtárak kiépítésének legfontosabb időszaka 1957-től 1972-ig tartott. 1958-ban már 81 közművelődési könyvtárban foglalkoztak külön a fiatal korosztályokkal.

Ma már követelmény, hogy ne létesítsenek felnőttkönyvtárat ugyanoda telepített gyermekrészleg nélkül, amelyek kölcsönöznek és biztosítják a helyben olvasás lehetőségét. Könyvek és folyóiratok mellett gyűjtik hanglemezeken, hangszalagokon a komoly zenét, folklórt, vers- és prózamondást, nyelvtanfolyami anyagot.

Fontos szerepe van a szabadpolcon álló kézikönyveknek, lexikonoknak, helyesírási, szak- és egyéb szótáraknak, szabálykönyveknek, térképatlaszoknak, verses és prózai antológiáknak, növény- és állathatározóknak, bélyegkatalógusoknak, a Bölcs Bagoly sorozatnak, úttörő próbakönyveknek.

Hosszú ideig a gyermekkönyvtárosoknak jelentős része sem könyvtárosi szakképesítést, sem speciális ismereteket nem szerzett. 1957-1958-tól nyíltak meg az első tanfolyamok részükre, és 1970-ben már egyéves levelező tanfolyamot indítottak, havonta három egész napos konferenciával. A vizsga három tárgyból állt: a) pszichológiából, pedagógiából, szociológiából; b) gyermekirodalmi ismeretekből és c) a gyermekkönyvtárosi munka sajátos módszereiből.

A könyvtárak megkedveltetését számos csoportos foglalkozás mozdítja elő. Ilyenek: a mesedélutánok, a könyvmegbeszélések, a szavaló- és rajzversenyek, az irodalmi fejtörők, a diavetítések, az író-olvasó találkozók. Ezek egyre nagyobb helyet foglalnak el a gyermekrészlegek munkaprogramjában. Számuk meghaladja az évi 42.000-t, 1,4 millió résztvevővel.

1971-ben jelentek meg a gyermekkönyvtárakra vonatkozó Irányelvek. Ezek az "A" típusú könyvtárakban 250-300 négyzetméteres alapterületet és heti 48 órai nyitvatartást írnak elő, a "B" típusúakban 100 négyzetmétert és 30 órát. A norma minden 500 tizennyolc éven aluli olvasónál egy főfoglalkozású felső- vagy középfokú végzettséggel rendelkező könyvtáros és 800 olvasón felül még egy kölcsönzési adminisztrátor alkalmazását javasolja.

Ma hazánkban körülbelül 2500 tanácsi közművelődési könyvtárban van gyermekszolgálat, ebből 530 a felnőtt részleget elkülönített térségben várja ifjú látogatóit. Kimondott gyermekkönyvtár, vagyis olyan szolgáltatóhely - Károlyi Ágnes tudományos főmunkatárs meghatározását használva -, ahol legalább egy főfoglalkozású gyermekkönyvtáros dolgozik, ahol elkülönített tér, azaz külön helyiségek és elkülönített állomány áll a fiatalkorúak rendelkezésére, 250 működik. Így a tanácsi hálózatban a 14 éven aluliaknak 28%-a, hozzávetőlegesen 170.000 gyermek nyer teljes értékű könyvtári ellátást.

A forgalmi statisztika szerint ez kevés. Mert amíg a gyermekolvasók száma a tanácsi közművelődési könyvtárakban az utolsó másfél évtized alatt állandóan emelkedett, addig ugyanebben az időszakban az általuk kölcsönzött kötetek száma körülbelül egymillióval csökkent (!). Ezt a különös, visszás helyzetet Takács Miklós, a Szombathelyi Megyei Könyvtár igazgatója szerint az okozza, hogy a majd 700.000 gyermekolvasónak jóval több mint a fele olyan intézményekben váltja ki látogatójegyét, amelyekben a fiatalsággal való foglalkozás csak egy, és nem is a legfontosabb az egyéb teendők mellett. Nagyon sok községi könyvtárban nem kapják meg a gyermekek azt a tiszteletet, figyelmet, érdeklődést, amelyet különlegesen fogékony korukra való tekintettel megérdemelnének.

Nemzetiségi könyvtárak. A Gorkij Könyvtár

Közművelődésünk alapfeladatai közé tartozik a nemzetiségi lakosság anyanyelvi irodalommal való ellátása. Ezt a kötelezettséget az 1976-i művelődésügyi törvény a közművelődési hálózat feladatává tette. A nemzetiségi könyvtárak koordinációs központja legújabb nagykönyvtárunk, az Állami Gorkij Könyvtár, amely 1956-ban alakult, a budapesti Gorkij Könyvtár, a Magyar-Szovjet Baráti Társaság könyvtárának és a Szabó Ervin Könyvtár szovjet osztályának egyesítése révén. Eleinte csak szovjet könyveket szerzeményezett, később gyűjtőköre egyre bővült, ma országos feladatkörű szakkönyvtár. Gyűjti, feltárja, oktatási és kutatási célra hasznosítja a világirodalom és irodalomtudomány dokumentumait, különös tekintettel a Szovjetunió és a környező szocialista országokra. Kiemelt feladata az orosz folklór és műzene kutatása, és általában a zenei szakirodalmi tájékoztatás.

1978-tól kötelespéldányt kap a Magyarországon kiadott zenei művekből, az idegen nyelvek tanulásához szükséges szépirodalmi, nyelvészeti és egyéb társadalomtudományi művekből. Nyelvtanulási célokra reprezentatív gyűjteményt alakított ki, ehhez auditív segédeszközöket is beszerez. Állománya 290.571 egység. A Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár után itt található a legtöbb beiratkozott olvasó.

Szakkönyvtári feladata a hazai nemzetiségekre és a külföldi magyarságra mint nemzetiségre vonatkozó nemzetiségpolitikai és kulturális kutatásokban való részvétel. Keretei közt 1978-1979-ben Nemzetiségi Közművelődési és Dokumentációs Központ alakult.

Mint koordinációs központnak össze kell hangolnia a nemzetiségi könyvtárak beszerzését, egymáshoz való viszonyát, és módszertani tanácsokkal kell segíteni munkájukat.

A nemzetiségi könyvtárügyet a Művelődésügyi Minisztérium által 1972-ben kiadott Irányelvek a nemzetiségi lakosság könyvtári ellátásának továbbfejlesztéséről című dokumentum szabályozza. Ez 4 délszláv, 6 német, 1 román és 4 szlovák nemzetiségi alapkönyvtárat létesített. Ezek célja kettős: egyrészt a meglevő nyelvi-irodalmi igényeket akarják kielégíteni a népköltészet és a klasszikus irodalom alapvető műveinek beszerzésével, másrészt az anyanyelvi kultúrának az ifjúság körében való ébren tartását és fejlesztését igyekeznek elérni. Állományuk jelentős része, néhol kétharmada ezért gyermek- és ifjúsági művekből áll. Az anyanyelvi irodalomban való tájékozódást szakmai és módszertani tanácsadással segítik, állományukat helybeli használat, kölcsönzés és könyvtárközi kölcsönzés útján bocsátják az olvasók rendelkezésére. A nemzetiségi hagyományok és lokálpatriotizmus ápolása érdekében honismereti szakköröket, kiállításokat, író-olvasó találkozókat, nemzetiségi olvasótáborokat rendeznek. Hatókörükhöz 187 német, 96 szlovák, 81 délszláv és 16 román település tartozik.

Idegen nyelvű könyvek vásárlására a Művelődésügyi Minisztérium 1983-ban a nemzetiségi könyvtáraknak 700.000 forintot utalt ki, s ezt az összeget sok helyen tanácsi hozzájárulás növelte.

1957-től jelenik meg havonta a Nemzetiségi Új Könyvek című állománygyarapítási tanácsadó folyóirat, ennek alapján megrendelhetők az országba bekerült idegen nyelvű művek. A folyamatos utánpótlás érdekében bevezették a gyermek- és ifjúsági irodalom előre meghatározott példányszámú automatikus (standing orders) rendelését.

A báziskönyvtárak könyv- és tapasztalatcsere-viszonyt létesítettek egy-egy jugoszláv és szlovák könyvtárral, s ezzel saját állománygyarapításukon kívül elősegítik az ott élő magyar anyanyelvű lakosság irodalommal való ellátását. A gyulai román báziskönyvtárnak nem sikerült ilyen kapcsolat létrehozása. Német viszonylatban felesleges lett volna ilyen csereviszony szervezése, mert a Német Demokratikus Köztársaság folyamatosan biztosítja a közművelődési könyvtárak részére szükséges művek beszerzését.

Egyházi könyvtárak

A katolikus egyház tulajdonában levő könyvtárak jelentősége a szerzetesrendek 1950. évi feloszlatása után erősen csökkent, számuk a réginek ma csak töredéke. "Tudományos szempontból" azonban továbbra is fontosak maradtak, ma is elmondható róluk az, amit Varga Zsigmond lelkész, az antifasiszta mozgalom egyik mártírja írt róluk 1937-ben: "Ha e könyvtárak... semmi egyebet nem tennének, mint hűségesen és megfelelően őriznék a múlt ragyogó emlékeit, még akkor is számot tarthatnának minden ember megbecsülésére és támogatására."

Nagyszámú régi könyv van a birtokukban, így például a magyarországi ősnyomtatvány-állománynak majdnem kétötöde. Különösen jól felhasználható anyagot találnak bennük a vallástörténet és az egyre inkább élénkülő helytörténet kutatói, mert a teológiai művek mellett rendszeresen gyűjtötték a székhelyükre, egyházmegyékre, egyházkerületekre vonatkozó történelmi, irodalmi, földrajzi műveket.

Fenntartásukra elég kevés pénz jutott, ennek hiányában alapterületüket nem tudták növelni, raktárpolcaik a kevés beszerzés ellenére is teljesen megteltek, az állomány egy részét a meg nem felelő tárolás miatt penészedés és egyéb ártalom (szú, kenyér- és szűcsbogár stb.) fenyegette. Fűtési, világítási gondokkal küszködnek.

Az állomány a könyvtárak jelentős részében csak lassan gyarapodott, de a papneveldék, a szerzetesházak, az egyházkerületek könyvtárai gondoskodtak új anyagról is, megrendelték a teológia lehetőleg teljes hazai és válogatott német, francia irodalmát.

A katolikus nagykönyvtárak alkalmanként a püspöki, kanonoki hagyatékokból származó könyvekkel gazdagodnak.

A katolikus könyvtárhálózathoz 21 nagy és számos kis gyűjtemény tartozik. Az állomány 9-ben meghaladja az 50.000 kötetet. A 6 legnagyobb a következő:

pannonhalmi Főapátsági Könyvtár230.000 kötet
esztergomi Főszékesegyházi Könyvtár210.000 kötet
kalocsai Főszékesegyházi Könyvtár92.000 kötet
egri Főegyházmegyei Könyvtár90.000 kötet
váci Egyházmegyei Könyvtár82.000 kötet
Budapest Központi Piarista Könyvtár82.000 kötet

A 21 nagykönyvtár együttes állománya 1.180.000 kötet könyv, 75.000 kötet folyóirat, 87 kódex és nagyszámú kézirat.

A reformátusok régen mind a négy egyházkerületben fenntartottak lelkészképző főiskolákat. Ezeket működésükben nagy könyvtárak segítették.

Sárospatakon és Pápán 1945 után megszűnt a főiskola, de a könyvtárakat továbbfejlesztették, és tudományos, valamint közművelődési célok szolgálatába állították.

Állományuk ma a következő:

Tiszántúli Református Egyházkerület Nagykönyvtára (Debrecen) 526.000 kötet
Tiszáninneni Református Egyházkerület Nagykönyvtára (Sárospatak) 230.000 kötet
Ráday Könyvtár (Bp.)140.000 kötet
Dunántúli Református Egyházkerület Nagykönyvtára (Pápa) 134.000 kötet

Különösen jelentős a debreceni Nagykönyvtár, amely állománygyarapításban, közönségszolgálatban szorosan együttműködik a Kossuth Lajos Tudományegyetem Könyvtárával. Több kiadványt közösen jelentetnek meg.

A 27 egyházmegyei és a kb. 1300 egyházközségi könyvgyűjtemény közül messze kiemelkedik a kecskeméti egyházközségé, amely 30.000 kötetet meghaladó, nagyobbára XV-XIX. századi állományával hatékonyan segíti a megyében és a megyeszékhelyen folyó tudományos munkát.

Az evangélikus könyvtárak egy kivétellel gyülekezetek birtokában vannak. Nagyobbára XIX. századi alapításúak, 3-9000 kötetes állománnyal. A kivétel, az Evangélikus Országos Könyvtár (korábbi nevén Luther Könyvtár) 120.000 egységet őriz, benne a 2500 műből könyvmúzeumszerű Podmaniczky-Degenfeld-gyűjteménnyel.

A zsidóság egyetlen jelentős könyvgyűjteménye a Magyar Izraeliták Országos Könyvtára. 1950-ben alakult, a Rabbiképző, a Pesti Izraelita Hitközség és a zsidó fiúgimnázium könyvtárainak egyesülése révén. Értékei közt megemlíthető 12 héber ősnyomtatvány, számos unikum és régi kézirat.

Az egyházi könyvtárakat rendelet kötelezi muzeális értékű dokumentumaik bejelentésére. Ilyenek: a) középkori kódexek, nyelvemlékek és egyéb kéziratok; b) 1600 előtti kiadványok; c) 1711 előtt Magyarországon megjelent nyomtatványok; d) 1800 előtt külföldön megjelent magyar könyvek; e) unikumok és egyéb ritkaságok, muzeális értékűnek minősíthető kötések; f) egyéb történelmi szempontból különösen jelentős művek; g) munkásmozgalom történetére vonatkozó jelentős könyvek; h) egyéb, nem levéltári jellegű kéziratok, amelyek keletkezésük körülményeire vagy egykori tulajdonosukra való tekintettel muzeális értékűek. Ezeket valamennyi egyházi gyűjteményben "védetté" nyilvánították. Ez azt jelenti, hogy a tulajdonváltozást nyolc napon belül be kell jelenteni, eladás esetén a Széchényi Könyvtárat elővásárlási jog illeti meg, az országból csak ennek engedélye alapján vihetők ki.

Az 1974-i nyilvántartás készítésekor ezek a könyvtárak 264 középkori kódexet, 2637 ősnyomtatványt, 8202 régi magyar könyvet és 19.766 külföldi nyomtatványt jelentettek be.

1958-tól az állam szakfelügyelet útján ellenőrzi az egyházi könyvtárak működését. A közvetlen felügyeletet az 1969 és 1972 közt újonnan alapított katolikus, illetve református és evangélikus gyűjteményi tanácsok látják el. A könyvtárkezelők - elsősorban a katolikus intézményekben - felsőfokú végzettségű, de kevés könyvtárismerettel rendelkező egyházi személyek sorából kerültek ki. Közülük az évek múlásával sokan szereztek szakképesítést. A Könyvtártudományi és Módszertani Központ számukra 1973-ban több hónapig tartó tanfolyamot rendezett, ahol különösen sok előadás hangzott el a régi és ritka könyvek ismeretéről, feldolgozásáról.

Az államhatalom a felszabadulás után eleinte nem sok támogatásban részesítette az egyházi gyűjteményeket, de a hatvanas évek vége felé e téren fordulat történt. 1972-től számottevő szakmai és anyagi támogatást kapnak. A Széchényi Könyvtár például díjtalanul végzi az erősen sérült kódexek, ősnyomtatványok javítását. Már ez első kilenc esztendő leforgása alatt 300 bőrbe, pergamenbe kötött dokumentumot restauráltak.

A Széchényi Könyvtár felügyelete alatt megindult az egyházi bibliotékák kéziratkatalógusának kiadása. Eddig megjelentek a pannonhalmi, a debreceni és a Ráday-gyűjteményt feldolgozó kötetek.

Házikönyvtárak

A magánkönyvtárakat 1945 után inkább házikönyvtárnak nevezik. Számukban, nagyságukban, állományukban alapvető változások történtek. A régi nagy földesúri, főúri és egyéb gyűjtemények megszűntek, jórészt több helyre szétosztva állami tulajdonba kerültek, sokat pedig - elsősorban a vidéki kastélyokban őrzötteket - a felszabadulás utáni első évek zavaros viszonyai között, az új államhatalom megszilárdulása előtti időben felelőtlen és tudatlan elemek széthordták, zúzdába küldték.

A változások másik, pozitív jellemzője az a tény, hogy korábban elképzelhetetlen mértékben gyarapodott a rendszeres könyvvásárlók és ezzel együtt a kis házikönyvtárak száma. Ezek a családi otthonok szerves tartozékai lettek.

A házikönyvtárak kialakítása sok évnek, esetleg egy vagy több évtizednek a munkája, egy részük még a felszabadulás előtti időkből származó családi örökség továbbfejlesztése, többségük azonban az utolsó negyedszázad gyűjtésének eredménye. A könyvek fokozott megbecsülése már a felszabadulás utáni években kezdődött. Ezt mutatja, hogy az 1949 és 1958 közötti tíz év alatt, amikor a dolgozók átlagjövedelme 69%-kal nőtt, az általuk könyvvásárlásra fordított összeg 140%-kal emelkedett. Az ezt követő időszak pedig - állapította meg az 1964-es és az 1978-as reprezentatív felmérések alapján Kulcsár Júlia és Mándi Péter - a könyvgyűjtésnek példátlan kiemelkedő időszaka volt. A könyvet széles néprétegek vették birtokukba. A hetvenes évek végén 300 kötetnél nagyobb állománnyal rendelkezett Budapesten a családok 31,7%-a, vidéki városokban 18,6%-a, és községekben 4,8%-a. Országos átlagban a családok 6,5%-ának van 500 kötetesnél nagyobb gyűjteménye. Ez nemzetközi viszonylatban is kiemelkedő eredmény!

1984-ben a lakosság könyvkészletét 550-600 millió kötetre becsüljük. Ezt azt jelenti, hogy a közművelődésben egyre nagyobb szerepet visznek a családi könyvtárak. Több könyvtörténész becslése szerint a lakosság olvasmányai országosan fele-fele arányban oszlanak meg a köz- és házikönyvtárak közt.

Nagyobb könyvtárakat általában olyan családoknál találunk, ahol gyerekek vannak, sőt sok helyen a gyerekeknek saját külön kis könyvtáruk van.

Ez biztató jelenség a jövőre nézve, mert feltehető, hogy ezek a kiskorúak a felnőttkor elérése után is olvasók maradnak.

A házikönyvtárak tartalom szerinti átlagos megoszlása: szépirodalom 66,1 %, kézikönyv 3,1 %, ismeretterjesztő 16,7%, gyermek- és ifjúsági mű 11,3%, egyéb 2,8%. A szépirodalmi állománynak majdnem fele klasszikus próza. Megemlítendő, hogy a legutóbbi években jelentős arányban emelkedett a lexikonok, a szótárak és általában a szak-, a tudományos és az ismeretterjesztő művek beszerzése.

A mai magánkönyvtárak birtokosaiknak és családtagjaiknak olvasási igényeit elégítik ki, nem reprezentációs célból gyűjtötték össze őket. Értéküket nem a ritkaságok, ősnyomtatványok jelentik, hanem tulajdonosaiknak az a törekvése, hogy egy-egy tudományszaknak, ismeretágazatnak minél teljesebb irodalmát gyűjtsék össze. Ezek a tulajdonosok nem gazdag földbirtokosok vagy gyárosok, hanem aránylag csekély jövedelemből élő tudósok vagy könyvbarátok, akik sok utánjárással és alapos könyvészeti ismeretekkel felvértezve hozták létre gyűjteményeiket. A kötetszám sokban meghaladja a 10.000-et, néhányban eléri a 20.000 kötetet.

Néhány találomra kiválasztott név az 1945-1984 közti időszak könyvbarátai közül (zárójelben a gyűjtési kör megjelölése): Benedek István (orvostörténet), Dercsényi Dezső (művészettörténet), Galambos Ferenc (bibliográfia, ex librisek), Gazda István (tudománytörténeti források), Győrffy György (néprajz, történelem), Keresztury Dezső és Király István (mindkettő magyar irodalom és irodalomtörténet), Kozocsa Sándor (teljes Krúdy-kollekció, szerzők által dedikált példányok), Mályusz Elemér (középkori történelem), Mező Ferenc (sporttörténet), Pastinszky Miklós (ritka irodalomtörténeti és történelmi művek, kéziratok), Szabolcsi Bence (zenetudomány), Szijj Rezső (bibliofília), Szimonidesz Lajos (teológia, s ennek kapcsolatai a szociológiával, a természettudományokkal, a művészetekkel), Tiszai Andor (munkásmozgalom, Budapest története). A gyűjtemények közül több már eddig is közgyűjteménybe került, például Mező Ferenc halála óta könyvtárát a Testnevelési Főiskola őrzi. Értékes voltukra legjobban talán Lukács György hagyatéka utal, amelyet ma az Akadémia Filozófiai Intézete felügyelet alatt önálló elhelyezésű Lukács Archívum gondoz. Ez 12.000 kötet könyvből (részben Lukács saját kezű jegyzeteivel), saját és róla szóló művekből, 10.000-nél több levélből áll, magyar (Balázs Béla, Babits, Illyés stb.) és külföldi (Thomas Mann, Anna Seghers, Arnold Zweig stb.) írók tollából.

1975-ben rendelet jelent meg, amelynek értelmében a magánszemélyeknek be kell jelenteniük muzeális értékű dokumentumaikat. Ezeket védetté nyilvánítják. Ilyennek tekinti a rendelet az egyes darabokon kívül mindazokat az egységes szempontok szerint gyűjtött és rendezett kollekciókat, amelyeknek egészként való fenntartását s megőrzését tudományos jelentőségük indokolja.

Ezekről a gyűjteményekről nem áll rendelkezésünkre statisztika, pontos nyilvántartás. A tulajdonosok tekintélyes, gyaníthatóan nagyobb része ugyanis nem nyilváníttatta védetté könyvtárát, mert a négy példányban készítendő leltár összeállítása és más kötelezettségek miatt a bejelentést inkább elmulasztotta.

Olvasószolgálat. Katalógusok

A régi és alapvető kötelesség, a könyvek őrzésén kívül a mai könyvtárakban egyre nagyobb szerepet kapnak az olvasószolgálati feladatok, a látogatók magas szintű tájékoztatása. A nagyobb intézmények külön tájékoztatórészleget, referens szolgálatot szerveztek, amelyek segítik az olvasókat a könyvtár szolgáltatásainak megismerésében, a kézikönyvek, katalógusok használatában, irodalomjegyzékek összeállításában.

A tájékoztatás legtöbbet használt formája a katalógus. A betűrendes vagy leíró katalógus 1945 óta annyiból változott, hogy a különböző könyvtárakban egyöntetűvé és egyre pontosabbá vált. Szabványok határozzák meg külalakját, a szerzői nevek formáját, azt, hogy milyen adatokat kell feltüntetni, s ezek milyen sorrendben kövessék egymást.

Arra egyik nagykönyvtárunknak sem volt pénze, hogy kinyomtassa teljes állományának katalógusát, mint ahogy tették ezt a legnagyabb külföldi könyvtárak, a Bibliotheque Nationale, a British Museum vagy a Library of Congress. Azonban több intézmény adott ki és ad ma is ki jegyzékeket újabb beszerzéseiről, kurrens folyóiratairól. Rendkívül fontos a külföldi könyvek és folyóiratok központi katalógusa, amelynek gondozásával 1952-ben a Széchényi Könyvtárat bízták meg. Ennek révén ma kb. 2000 könyvtárunk külföldi könyveiről tud felvilágosítást adni, megnevezve ezek lelőhelyét. Évente átlag 80.000 műre vonatkozó 200.000 bejelentéssel gyarapodik, és a katalóguscédulák száma jóval felülmúlja a 3 milliót. Továbbfejlesztése csak úgy képzelhető el, ha áttérnek számítógépes nyilvántartásra. Ezt már eddig is meg kellett volna tenni, mert a számítógépre való áttérés nemcsak a címjegyzék kezelését, továbbfejlesztését könnyíti meg, hanem tárgyi szempontú információkeresésre is alkalmassá teszi.

Az új szerzemények szakok szerint rendszerezett jegyzéke 1961-től Külföldi könyvek országos gyarapodási jegyzéke címmel, havonta két - társadalom- és természettudományi - sorozatban, nyomtatásban is megjelent, aktív tájékoztatást nyújtva a hazánkba érkezett legújabb külföldi irodalomról. Az érdeklődés aránytalanul kicsi volt, ezért kiadását 1975-től beszüntették. A társadalomtudományi rész folytatásának tekinthető a Külföldi társadalomtudományi kézikönyvek című kiadványsorozat, amely folyamatosan felsorolja a közkönyvtárainkba újonnan beérkezett monográfiákat, bibliográfiákat, lexikonokat, szótárakat, címtárakat, a kutatási módszerekkel foglalkozó műveket és a forrásértékű tankönyveket.

A periodikumokat a Külföldi Folyóiratok Központi Katalógusa tartja számon, kb. 80.000 címet, évi 300.000 bejelentést. 1962-től kétévenként adják ki a Kurrens külföldi időszaki kiadványok a magyar könyvtárakban című tájékoztatót. A központi katalógus természetesen a régebbi évfolyamokról, a már megszűnt folyóiratokról is tájékoztat, s az Országos Széchényi Könyvtár a retrospektív folyóirat lelőhely-bibliográfiát nyomtatásban is megjelenteti, Külföldi időszaki kiadványok a magyar könyvtárakban a 17. századtól 1970-ig címmel. A nyolckötetesre tervezett kiadvány első kötete 1983-ban látott napvilágot.

Fontossága miatt említjük még meg A magyarországi könyvtárakban őrzött ősnyomtatványok központi katalógusát, amely Sajó Géza és Soltész Zoltánné szerkesztésében 1970-ben jelent meg.

A szakkatalógusoknál általános lett az Egyetemes Tizedes Osztályozás (ETO) használata. Magyarország az egyetlen ország, amelynek könyvtárai túlnyomórészt eszerint szakoznak. Elterjesztése főleg Veredy Gyulának, az Országos Osztályozási Bizottság nemrég elhunyt vezetőjének és Sebestyén Gézának az érdeme.

Az ETO-nak vannak hibái, de így is a legrészletesebb információt nyújtja egy-egy keresett szak irodalmának összegyűjtésében. Használata első ízben némi tanulmányozást, tárgymutató igénybevételét követeli meg. Néhány kisebb intézmény ugyan megtartotta egyéni szakrendszerét, de ezek is részletezők, nem okoznak nehézségeket az irodalom kikeresésekor. Tárgyszókatalógust kevés helyen készítenek, azonban az Egyetemi Könyvtár 1952-ben teljes állományáról két szakkatalógus felállítását kezdte meg, egy ETO szerinti és egy tárgyszavasat.

Közművelődési könyvtárainkban - és több tudományos könyvtárban is - a tájékoztatásba magukat az olvasókat is bevonták, amikor ledöntötték a válaszfalat könyv és olvasó közt. Az állomány egy részét, mégpedig lehetőleg minél nagyobb részét úgy helyezik el, hogy a látogatók szabadon kutathassanak, olvashassanak. Az ismeretterjesztő műveket szakok, a szépirodalmi alkotásokat a szerzők neve szerint rendezték el. Itt könnyen megtalálhatják a látogatók az őket érdeklő könyveket, nem kell keresgélniük a számukra sokszor idegen katalógusokban, nem kell hosszasan magyarázniuk a könyvtárosoknak, hogy milyen típusú műveket akarnak kölcsönvenni.

Ez a szabadpolcnak nevezett rendszer az olvasót olyan érzéssel tölti el, mintha saját könyvtárát használná. A könyvek közti válogatás, lapozgatás fejleszti kritikai érzékét, szélesíti műveltségét, lehetőséget nyújt az irodalomban való búvárkodásra, öntudatot ad a kezdő olvasónak, a gyerekek pedig úgy érzik, hogy felnőttként kezelik őket.

A rendszer kialakulása a demokratizmussal függ össze, angolszász országokban fejlődött ki, ellentétben a német viszonyokkal, ahol az olvasószolgálati szempontok háttérbe szorításával a gyűjtő-megőrző munkát tartották legfontosabbnak. Clevelandben már 1890-ben olyan könyvtárat nyitottak meg, amelynek teljes állománya, 600.000 kötet szabadpolcon állt. Nálunk sem volt egészen ismeretlen, az Eötvös Kollégium könyvtárában a diákok a kollégium alapításától (1895) ennek megszűntéig szabadon válogathattak. Könyvtárpolitikusaink - érthetetlen módon - sokáig mégis igen mereven elutasították bevezetését. Elterjedése 1957-ben kezdődött, Rácz Arankának, a Széchényi Könyvtár módszertani osztálya helyettes vezetőjének a Könyvtárosban megjelent cikke nyomán. Miután az Olvasószolgálati Szakbizottság mellette foglalt állást, a Békéscsabai, majd a Győri Megyei Könyvtár így helyezte el állományát, és példáját rohamos gyorsasággal követte a legtöbb közművelődési gyűjtemény is. A szabadpolcnak igen nagy a jelentősége, mert a látogatók többsége nem szívesen használta a katalógust, és inkább a könyvtárosra bízta, hogy ajánljon "valami jó könyvet".

Bibliográfiák, dokumentáció

A tájékoztatás másik fő forrásának, a bibliográfiáknak területén alapvető változás történt 1946 elején, amikor a Széchényi Könyvtár Magyar Nemzeti Bibliográfia címmel megindította a kurrens nemzeti könyvészetet. Az egyes füzetek 1961 végéig havonta, ettől kezdve félhavonta jelentek meg, szakrendi elrendezéssel, először 50, később 300 szakcsoportra tagolva.

Ezt egészítette ki a Magyar Folyóiratok Repertóriuma, amely a folyóiratok, tudományos és szaklapok tanulmányainak, cikkeinek válogatott címanyagát tartalmazza. 1978-tól kibővült a nemzeti bibliográfia, és azóta nyolc sorozatban sorolja fel a könyveket, időszaki kiadványokat, zeneműveket, tankönyveket, külföldi magyar könyveket és az idegen nyelvű, magyar vonatkozású cikkeket.

A bibliográfiában közölt tételek kumulációja (összegezése) 1961-től Magyar Könyvészet címmel évenként jelenik meg. A Széchényi Könyvtár ezenkívül kiadta az 1945-1960-as ciklus kumulációját, előkészítette az 1961-1975-ös ciklusát, folyamatosan jelenteti meg a Horthy-korszak szakosított könyvészetét, s így teljessé lesz nemzeti bibliográfiánk. (1984-ig az 1921-1940-es ciklus tervezett nyolc kötetéből három jelent meg.)

E szakok szerint csoportosított könyvjegyzékek a szerkesztő, Komjáthy Miklósné jellemzése szerint "a nemzeti szakbibliográfiák összességét is jelentik". A szaktudományok művelőit áttekinthetően tájékoztatják egy-egy tudományág fejlődéséről, s így sok tekintetben feleslegessé teszik a szakosított könyvészeteket.

Akadémiai támogatással egy nagyobb munkaközösség dolgozik Szabó Károly Régi magyar könyvtár című könyvészetének bővített, részletes annotációkkal ellátott új kiadásán. A 7-8 kötetre tervezett mű első két kötete Régi magyarországi nyomtatványok címmel Borsa Gedeon és Hervay Ferenc szerkesztésében látott napvilágot, és 1535-ig dolgozza fel az anyagot. A legtöbb tudományág adott vagy ad ki retrospektív (visszatekintő) bibliográfiákat. Valamennyi felsorolására nincs hely, de néhányat azért említsünk meg. Most van folyamatban a Vargha Kálmán és V. Windisch Éva szerkesztésében a nyolckötetesre tervezett, A magyar irodalomtörténet bibliográfiájának megjelentetése. (Bőséges voltára csak egy adat: Ady munkásságával 2500 tétel foglalkozik.) Kosáry Domokos három kötetben adta sajtó alá Bevezetés a magyar történelem forrásaiba és irodalmába című művét, amely 1825-ig ad bőséges tájékoztatást a történelem és a szoros értelemben vett történelem mellett az iskoláztatás, egyháztörténelem, műemlékek, színészet forrásairól (1951-1958). Időrendben folytatása az I. Tóth Zoltán által szerkesztett Magyar történelmi bibliográfia 1825-1867 (1950-1959). Budapest történetének bibliográfiája 7 kötetben, 90.999 tételben sorolja fel a fővárosra vonatkozó válogatott irodalmat, folyóiratcikkeket.

Majdnem minden megyei könyvtárban készült sajtóbibliográfia a megye területén megjelent periodikákról. Szentmihályi János és Vértesy Miklós a kutatáshoz, tájékozódáshoz szükséges lexikonokat, szakszótárakat, bibliográfiákat és más segédkönyveket vette számba Útmutató a tudományos munka magyar és nemzetközi irodalmához című művében (1963). Újabb hasonló művek: Magyar nyelvű kézikönyvek a közművelődési könyvtárakban (1976) és Idegen nyelvű társadalomtudományi kézikönyvek közművelődési könyvtárak számára (1979).

Rendkívül elszaporodtak az annotációkkal (a tételek rövid magyarázatával) ellátott, változatos tárgyú ajánló bibliográfiák. A Gödöllőn 1961-ben tartott bibliográfiai konferencia javasolta, "ne legyen olvasóréteg, amelynek számára nem készül ajánló bibliográfia". Egy-egy ilyen, ötletesen, gondosan megszerkesztett kiadvánnyal nagyon lehet növelni az olvasási kedvet.

A Könyvtári kis tükör tárgykör szerint szakosított füzetei (az elsőt 1978-ban adta ki a Könyvtártudományi és Módszertani Központ) az 1945 óta magyarul megjelent legfontosabb, legértékesebb műveket sorolják fel. Lényegükben mintajegyzékek.

A harmincas évek elején már jól meg lehet figyelni, hogy a természettudományokkal, műszaki fejlesztéssel foglalkozó könyvek helyett egyre inkább a folyóiratcikkek információit veszik igénybe. A második világháború után ez a folyamat korábban nem is sejthető mértékben meggyorsult. A könyv, még a legmodernebb nyomdai technikával is, lassan készül el, csak késve ad hírt az új tudományos felismerésekről, felfedezésekről, eredményekről, sokszor több év elteltével. Csak egy példa erre: a tranzisztor feltalálása után a tranzisztorelvről szóló könyv csak egy esztendővel azután jelent meg, hogy a kis félvezető kristályokat a boltokban már ezerszámra árusították.

Az 1950-es évektől még a folyóiratokban megjelent írások is kezdtek másodlagosakká válni. Az Országos Műszaki Fejlesztési Bizottság 1962-ben végzett felmérése szerint a szakirodalmi tájékoztatásban a folyóiratok, kézikönyvek után harmadik helyen a prospektusok állnak, de magas a kutatási jelentések, szabványok, szabadalmak, gyártmánykatalógusok, gépleírások, konferenciai anyagok aránya is.

Kováts Zoltán, a Veszprémi Vegyipari Egyetem könyvtárának igazgatója erre vonatkozóan egy rendkívül érdekes felmérést közölt. Egy kémiai kutató-fejlesztő munkához szükséges mintegy negyedfélezer tételt kitevő információnak kétharmad része, pontosan 65,6%-a folyóiratcikkekből és tanulmányokból származik, 22,8%-a szabadalmakból, szabványokból, 3,3%-a kutatási jelentésekből, 1,4%-a disszertációkból. A könyvek mindössze 1,1%-át (!) alkotják a szükséges információkat hordó dokumentációknak.

Ez szélsőséges példa, de jellemzően világít rá a nem könyv jellegű források fontosságára. Az új igényeket a régi fajta bibliográfiák már nem tudják kielégíteni, részben azért sem, mert aránylag hosszú idő alatt készülnek el.

Ennek következtében megváltozott a bibliográfia szerepe. Régi rangjukat csak a nemzeti és az életrajzi bibliográfiák, a tudományos tájékoztatás segédkönyveinek könyvészete és a nemzetközi sajtóbibliográfiák őrizték meg.

A műszaki és a természettudományokban a legmagasabb színvonalat a szakfolyóiratok állandó figyelése nélkül ma nem lehet elérni. Ennek következtében alakult ki a tájékoztatásnak ez a formája, melyet dokumentációnak nevezünk. Hazai meghonosítására az első kísérlet 1947-ben történt, mikor a mérnökök és technikusok szakszervezete Külföldi Technikai Szemle címmel megindított egy kérészéletű, kis terjedelmű, kéthetente megjelenő referáló lapot.

A döntő lépés csak 1949-ben történt, amikor kormányrendelet jelent meg dokumentációs központok létesítésére. Az elvi irányítással egy új intézményt, az Országos Dokumentációs Központot bízták meg. Ez a következő esztendő végén beolvadt az Országos Könyvtári Központba, amelynek neve ettől kezdve Országos Könyvtárügyi és Dokumentációs Tanács lett.

A dokumentációs tevékenységben már az ötvenes évek elején alapvető szemléleti változás állott be, felismerték, hogy ez csak könyvtári bázisra épülhet. Ezért szüntették meg az önálló központokat; a műszaki, mezőgazdasági, orvosi és gazdasági dokumentáció irányítását könyvtárakhoz csatolták, a legjelentősebbet a Technológiai Könyvtárhoz, amely ma - a dokumentáció elsőbbségét jelezve - az Országos Műszaki Információs Központ és Könyvtár nevet viseli.

Ezek a könyvtárakkal egyesített központok és a dokumentációt szolgáló kisebb intézmények a termelést és a tudományos kutatást különböző formában segítik elő. A referáló lapok az új eredményeket közlő folyóiratcikkek kivonatait közlik. A gyorsaságot a hetenként megjelenő expressz vagy gyorstájékoztatók biztosítják. Kívánatra fordításokat készítenek. Figyelőszolgálat tartja számon a kutatók-megrendelők érdeklődési körét, és figyelőkartonok útján értesíti őket a témakörükbe tartozó cikkek és más dokumentumok megjelenéséről. Témadokumentációval tartják fel egy témának a kutató szempontjainak figyelembevételével kiválasztott irodalmát. Az irodalomkutatás a kutatót felkészülésében azzal támogatja, hogy összeállítja a témakört érintő szakirodalom átfogóbb bibliográfiáját. A visszakereső szolgálat a kutatóval együtt annak megfigyelésében is részt vesz, hogy eredményei vajon újak-e, felhasználhatók-e, szabadalmazhatók-e.

Magyar vonatkozásban a legjelentősebb dokumentációs tevékenységet az Országos Műszaki Információs Központ és Könyvtár végzi. Néhány ezer külföldi tudományos folyóirat közleményeinek magyar nyelvű kivonatát közli a Szakirodalmi Tájékoztatás (régebbi nevén Műszaki Lapszemle) sorozataiban, s ezzel széles körű tájékoztatást nyújt a külföld tudományos eredményeinek megismerésére.

Az ipar és a tudomány számára szükséges dokumentumok összegyűjtéséhez azonban kevés egy kis ország dokumentalista gárdája. A Chemical Abstracts 14-15.000 (!) tudományos szintű szakfolyóirat közleményeinek évente kb. félmillió referátumát közel 4000 szakember készíti, akkor, amikor a magyar diplomás vegyészek száma alig haladja meg a 6000-et, és nagy részük egyéb munkát végez, kutat, gyógyszereket, műtrágyát, festéket gyárt, lepárol, kondenzál, szárít, old, vegyít, centrifugál, és csak aránylag kis százalékuk dokumentál. Ezek legfeljebb 1000-1500 kémiai profilú folyóiratból tudnának információkat gyűjteni. Ezért fel kell számolni a rengeteg felesleges költséggel járó hazai párhuzamos munkát. Nincs értelme újra feldolgozni annak egy részletét, amit külföldön teljesen feldolgoztak.

Ez volt nagyjából a helyzet a hatvanas évek közepéig. Azóta azonban az információáradat tovább dagadt. Szovjet vélemény szerint a szakemberek szakjuk publikált irodalmának csupán fél százalékát képesek rendszeresen elolvasni. Emellett a természettudományok és alkalmazott tudományok területén a beküldött dolgozatokat az ezrekre rúgó szakfolyóiratok nem tudják elfogadhatóan rövid idő alatt közölni. Ezért alakult ki az új eredményeket rögzítő kutatási jelentések, kísérleti jegyzőkönyvek, az úgynevezett "félig publikált" anyagok felhasználása.

Az elképzelhetetlenül nagyszámú információ feldolgozását, közlését és tárolását csak nagyfokú gépesítés útján lehet a kutatók rendelkezésére bocsátani. Ezért van forradalmi jelentősége az egyre bonyolultabbá váló számítógépes információkeresés meghonosodásának. A legfejlettebb országokban az információs tevékenység vezető iparággá fejlődött, és fontossága egyre nő. A szükséges gépek beszerzése és a jól képzett kiszolgáló személyzet fizetése anyagilag erős megterhelést jelent, de a befektetett tőke többszörösére tehető hasznot hajt azáltal, hogy segít a népgazdasági termelést korszerűvé tenni.

Nálunk az úttörő e téren a Veszprémi Vegyipari Egyetem könyvtára, amely Kováts Zoltán igazgató kezdeményezésére 1971-ben elsőnek kezdte az amerikai Chemical Abstracts Service adatbázisára támaszkodó számítógépes információ szétsugárzásának, az úgynevezett SDI, vagyis szelektív szakirodalmi információterjesztésnek megszervezését. Kezdetben 120, ma mintegy 400 téma irodalmának rendszeres figyelését végzik ilyen módon. A kigyűjtött bibliográfiai adatok száma meghaladja az évi 200.000-ret, s ez rendkívül nagy segítséget jelent a vegyészeknek kutatásaikban és mindennapi munkájukban.

Ma már könyvtáraink egy tucatnál több, részben kapitalista, részben pedig szocialista nemzetközi összefogással készített adatbázist használnak. Részletes ismertetésük túlhaladná ennek a könyvnek a keretét. Ezért - inkább jellemzésképp - csak néhányat említünk meg közülük; CACON (kémiai), METADEX (kohászati), INIS (atomenergiai), INSPEC (fizikai), AGRIS (mezőgazdasági). Az elnevezések a teljes nevekből készített rövidítések, például IFIS = International Food Information Service. Tárgykörük - mint erre a közölt nevekből is következtetni lehet - a legkülönbözőbb: kémia, vegyipar, nukleáris kémia és biológia, fizika, elektronika, vas- és fémkohászat, atomfizika, növényvédő szerek, gyógyszeripar, híradástechnika, szabadalmak, vezetéstudomány, nemzetközi politika, gazdasági kapcsolatok, a Nemzetközi Munkaügyi Hivatal tevékenysége stb.

Érdemes megemlíteni, hogy a Magyar Zeneművészek Szövetsége egy zenei Dokumentációs és Információs Központot Szervezett. Ez a Duisburgban megjelenő Répertoire International des Sources Musicales és a New Yorkban kiadott Répertoire InternationaI de la Littérature Musicale részére rendszeresen megküldi a magyar anyagot.

Könyvtárosok

1945 után tömegesen alkalmaztak könyvtárosokat az új feladatokat kapott régi és az ezrével létesített új könyvtárakban. Képzett könyvtárost azonban - mint ezt a népkönyvtárakról szóló fejezetben már olvashattuk - alig lehetett találni. Ügybuzgó, de alacsony iskolai végzettségű, legfeljebb a könyvtári alapfogalmakat ismerő munkások, parasztok voltak, akik lelkesedésből vállalták ezt a munkát. Fizetést, tiszteletdíjat nem kaptak. Többségük politikai képzettsége is hiányos volt. Aki szerette a könyveket, érdeklődött az irodalom iránt, aki meg tudta ragadni a nagy írók mondanivalójának lényegét, azt igyekeztek beszervezni. Tegyük hozzá, hogy a könyvtárosok feladatai is megsokszorozódtak az előző korszakhoz viszonyítva. Maguknak kellett kialakítani az új könyvtárak munkaszervezetét, szolgáltatásainak folytonosságát, olvasóinak nevelését.

A könyvtárosképzés eleinte kezdetleges alapon nyugodott, az új káderek autodidaktaként tanultak, feladataik elvégzésére tanácsot csak elvétve kaptak. Még a főfoglalkozásúak többségének sem volt szakértelme. De a helyzet fokozatosan javult. A Népkönyvtári Központ megkísérelte, hogy a kezdőknek legalább alapfokú kiképzést adjon. Ezért 1951 decemberében 9 megyében, 17 helyen hatnapos tanfolyamot indított, 80-100 hallgatóval.

A felsőfokú képzés csak a felszabadulás után kezdődött el, tapasztalatok, hagyományok nélkül. Ennek tulajdonítható, hogy a felszabadulás óta eltelt négy évtizedben sok volt az ingadozás, a bizonytalanság. Fokozta a nehézségeket, hogy a hatvanas évektől a közép- és felsőfokú könyvtárosoknak számos új ismeretágban is jártasságot kellett szerezniük, így a dokumentációban, az informatikában, a nem hagyományos könyvtári anyagok, az audiovizuális eszközök kezelésében.

A felsőfokú képzés a budapesti Tudományegyetemen az 1948/1949. tanév második félévében kezdődött. A szervezés elsősorban Varjas Béla érdeme. Kezdetben egyetlen rendszeresített oktatói állás sem volt, nagyobb részben a Széchényi Könyvtár dolgozói adtak elő, az ideiglenes tanszékvezetők más szakon működő professzorok voltak, egészen 1956-ig, Kovács Máté kinevezéséig. 1956-tól a tanszéken folytatta oktatómunkáját Kőhalmi Béla is.

A tananyagban eleinte a nagy könyvtárak s ezek különgyűjteményeinek érdekeit szolgáló történelmi kollégiumok voltak túlsúlyban. Jelenleg a képzés a hagyományos könyvtári ismereteken (bibliográfiai leírás, osztályozás, igazgatás, könyv-, könyvtár- és sajtótörténet kívül ideológiai, pedagógiai, művelődéspolitikai és közművelődési ismeretekből, a modern informatika elméletébe és a számítógépek használatába való bevezetésből áll. 1963-1964-től két-három évenként felsőfokú információs szakemberképző tanfolyamokat is tartanak. Az egyetemen az első könyvtártudományi doktorátust 1958-ban szerezte meg egy hallgató, Szilágyi János. Disszertációjának címe: A magyar munkáskönyvtárak a két világháború közt.

Számos egyéb képzési forma is megkezdődött, így 1951-ben a budapesti Pedagógiai Főiskolán. Itt - az egyetemmel ellentétben - elsősorban a közművelődési könyvtárak igényeit akarták szolgálni. Csak megfelelő könyvtárosi gyakorlattal rendelkezőket vettek fel, az érettségit nem követelték meg.

A Népművelési Minisztérium 1952-ben Újpesten öt hónapos bentlakásos könyvtáriskolát nyitott. Általános könyvtárismereteket, marxizmust, könyvtártant, leltározást tanítottak napi tíz, összesen 1250 órában. A résztvevők gyakorlati munkát is végeztek a kerületi könyvtárakban, vidéki kiszállásokon vettek részt.

1955-ben a főiskolai képzés megszűnt, és csak 1962-ben indult meg újra Szombathelyen, majd Debrecenben és Nyíregyházán. Különösen a szombathelyi tanárképző, illetve ma már pedagógiai főiskola lett a hazai könyvtárosképzés egyik alappillére. A kezdetben 3-4 oktatóból álló gárda 1977-re már 11 fős tanszékké terebélyesedett. A könyvtárszakot eleinte népművelő, később más (magyar, történelem, orosz, matematika, technika) szakokkal is kombinálva lehetett választani. Matematikával párosított könyvtárszakra lehetett jelentkezni az 1985-1986. tanévre az Eötvös Loránd Tudományegyetem újonnan létesített Általános Iskolai Tanárképző szakjára, de 1984. végéig még nem történt meg a tanszék szervezése.

A főiskolákon is, az egyetemen is kiegészítő szak nyílt meg, alacsonyabb képesítésűek számára. 1976-tól a középfokon képesített könyvtárosok államvizsgára jelentkezhettek, és így főiskolai szintű képesítést szerezhettek.

A könyvtárosok derékhadát a középfokú képesítésűek alkotják. Számukra 1957-től kétéves tanfolyamok nyíltak meg. Ezeket a területi könyvtárosok részére eleinte a megyék rendezték, később a Könyvtártudományi és Módszertani Központ. A műszaki könyvtárosok képzését az Országos Műszaki Könyvtár irányította. Hasonló tanfolyamok kezdődtek az akadémiai, az orvosi és a zenei hálózatban dolgozók részére.

A különböző években, 1954-től több utasítás határozta meg, hogy a kinevezésekhez milyen szakképesítés szükséges, utoljára 1980-ban a 103. számú művelődési minisztériumi utasítás. Ez egy új középfokú könyvtárostípust létesített, a könyvtárkezelőit, aki a könyvtári technológiai tudnivalók ismeretében végzi el az állományalakítás, állományfeltárás és az olvasószolgálat valamennyi ügyviteli és kezelői munkáját. A számukra rendezett első tanfolyam az 1981-es tanévben ünnepi keretek közt nyílt meg.

1961-től minden teljes munkaidőben foglalkoztatott könyvtárostól megkövetelik legalább az alapfokú végzettséget. Ezeknek a rendeleteknek a hatására jelentékeny mértékben emelkedett minden könyvtártípusban az ott dolgozók képzettsége, és ezzel párhuzamosan munkájuk értéke. Nehézség csak a részfoglalkozású könyvtárosoknál van, akik néhány száz vagy legfeljebb másfél ezer forint tiszteletdíj fejében heti kettőtől húsz órában vezetik a falusi fiókokat. Tőlük nem lehet megkövetelni, hogy hosszabb tanfolyamokon vegyenek részt.

Falun gyakran cserélődnek a könyvtárosok, sok köztük a csak "botcsinálta" dolgozó, aki szívesen hagyja ott a helyét. Ezt elősegíti az a körülmény is, hogy a fizetések, a tiszteletdíjak lemaradtak a más területen dolgozókéhoz viszonyítva. A pálya egyébként elnőiesedett. Sok állást töltenek be nők, s ők gyakran hagyják ott helyüket szülés, gyermekgondozási segély igénybevétele stb. miatt.

A nagy könyvtárak többségében nehéz probléma a raktárosok hiánya. Ma már eltűnt az a réteg, amelynek felemelkedést, rangot jelentett raktárosnak lenni. Jobbára azok vállalkoznak erre a munkára, akik érettségiztek, és a könyvtárat ugródeszkának tekintik az egyetemi felvételhez. Mikorra megtanulták nehéz, pontosságot, precizitást követelő feladatukat, máshová távoznak, vagy a csekély fizetés miatt, vagy azért, mert sikerült bekerülniük egy főiskolára.

A könyvtárosi munka nem korlátozódhat csak a könyvek őrzésére, kézbe adására. Tudományos és szakgyűjteményekben a könyvtárosi és a dokumentációs, információs szolgálat nem választható szét, a könyvtárosnak mindkettőhöz értenie kell. Gondoskodnia kell arról, hogy a szakmai érdeklődők hozzájuthassanak az őket érdeklő, számukra hasznos irodalomhoz, hogy csak a valóban szükséges műveket rendeljék meg, tájékoztatni kell őket a bibliográfiákról, dokumentációs művekről. Közművelődési intézményekben feladatuk a nevelés is, a jó könyvajánlás, író-olvasó találkozók, művészeti események, filmvetítések, báb- és pantomimelőadások rendezése, lapkivágatok készítése, tájékoztatás a szabadpolc és a katalógusok használatáról, kezdeményezés a gyermeksegélyt élvező kismamák, öregek, magányosok könyvvel való ellátásáról. Természetesen mindennek a megvalósítását sok helyen akadályozza a kis létszám, az olvasótermek és a kulturális rendezvényekre alkalmas helyiség, valamint - tegyük hozzá - a többletmunka honorálásának hiánya.

Végül említsünk meg még egy munkaterületet. "Tudományos könyvtáraink - állapította meg 1960-ban Kőhalmi Béla - nem nélkülözhetik munkatársaiknak egy-egy tudományban elért kutatási felkészültségét, tapasztalatait, kapcsolatait és eredményeit." Mindez hozzájárul nemcsak az illető tudományág fejlesztéséhez, hanem - és most ezen van a hangsúly - hivatali munkájuk jobb elvégzéséhez, a beszerzendő könyvek helyes kiválasztásához, az olvasók pontosabb tájékoztatásához és kiszolgálásához. Könyvtárosaink jelentős része ezt a feladatot vállalja is.

Az 1976-os könyvtári törvény lehetőséget ad a Művelődési Minisztériumnak a szakirodalmi igények kielégítéséhez és a tájékoztatásban kiemelkedő szerepet játszó intézmények "tudományos könyvtár"-rá minősítésére. (Az első minősítések 1980-ban történtek meg.) Ez a rendelkezés arra is figyelmeztet, hogy a tudományos tevékenység sehol se legyen rossz szemmel nézett mellékmunka, hanem az intézmény tekintélyét növelő tényező.

1956-ban alakult meg a Magyar Könyvtárak Szabó Ervin Köre. Ez 1965-től Magyar Könyvtárosok Egyesülete névvel folytatja munkáját. Tevékenysége, taglétszáma azóta fokozatosan bővült. Segít a könyvtár- és tájékoztatásügy társadalmi irányításában, a korszerű technikai eszközök bevezetésében, elősegíti a könyvtárak közti együttműködést, ankétokat, tapasztalatcseréket, előadásokat tart, kapcsolatba lép a külföldi könyvtáros egyesületekkel. Tagjai, akiknek száma 1982-ben megközelítette a 4000-et, területi szervezetekben, szakmai szekciókban (műszaki - társadalomtudományi - zenei - gyermek- és ifjúsági könyvtárosi - levéltárosi) és bizottságokban (könyv- és könyvtártudományi - olvasáskutatási - audiovizuális könyvtártechnikai és gépesítési) tömörültek.

Könyvtári szakirodalom

A mai könyvtári szakirodalom bőséges, több könyv és folyóirat jelenik meg, mint amennyit a könyvtárosok száma alapján gondolnánk. Jó áttekintést ad róla A Magyar Könyvtári Szakirodalom Bibliográfiája című negyedévi folyóirat, amely felsorolja a megjelent könyvtári vonatkozású könyveket, folyóiratcikkeket, tanulmányokat, úti beszámolókat, diplomamunkákat. A felsorolt tételek száma mindig meghaladja az 1500-at, de 1979-ben a 2147-et is elérte.

A szakirodalom egy része, a bibliográfiák, referálólapok, dokumentációs kiadványok az olvasók tájékozódását és tájékoztatását szolgálják, a többi a könyvtárosok képzését segíti elő (olvasószolgálatról, állománygyarapításról, katalóguskészítésről stb. szóló írások), tanácsokat adnak az építkezésre, ügyvitelre, technikai berendezésekre, hálózatok együttműködésére, vagy ismertetik a könyvek, könyvtárak történetét.

Felsorolásukra nincs hely, csupán a legfontosabbakat említjük, elsőnek Sallai István és Sebestyén Géza két kiadásban megjelent közös művét, a nemzetközi vonatkozásban is kitűnő, A könyvtáros kézikönyvét, amely a könyvtárosi munka minden mozzanatát megtárgyalja. A szakozók tevékenységét az Egyetemes Tizedes Osztályozás teljes magyar nyelvű kiadása könnyíti meg. A címleírók munkájának pontosságát és egységes voltát számos kinyomtatott szabvány segíti elő. A legtöbb nagyobb könyvtár nyomtatott tájékoztatót, ismertetőfüzetet adott és ad látogatói kezébe. Az országban működő közel 20.000 (!) könyvtárról s a fontosabb intézmények részletes adatairól a Könyvtári Minerva (1963) két kötete ad áttekintést.

A folyóiratok egy részét s éppen a legjelentősebbeket központi szervek adják ki, s ennél fogva az egész könyvtáros társadalomnak szólnak. Közülük a legtöbbet olvasott, a Könyvtáros, a Művelődési Minisztérium szaklapja. 1951 óta havonta jelenik meg, régebbi nevei: Könyvbarát (1951-1952), A könyv (1955). Kezdetben főleg az újonnan szervezett művelődési hálózattal foglalkozott, de emellett bő teret adott a könyvbarátokat érdeklő cikkeknek, a könyvkiadásnak, a könyvterjesztésnek. 1961-től tisztán könyvtári érdekkörű szaklap lett. Ma számos új rovattal bővülve érdeklődési körébe bevonta a szak- és tudományos könyvtárak problémáit is, és foglalkozik a könyvtárügy és a társadalom kapcsolataival.

A Könyvtári Figyelő a Könyvtártudományi és Módszertani Központ s az Országos Könyvtárügyi Tanács kéthavonként megjelenő könyvtári és dokumentációs szemléje. 1955-ben indult meg, eleinte főleg referátumokat, szakirodalmi szemléket, külföldi szakcikkek fordításait közölte, ma a könyvtárügy valamennyi lényeges kérdése szerepel hasábjain. Melléklete, az 1962-től önállóan megjelenő Könyvtári és Dokumentációs Szakirodalom a külföldi szakirodalmat referálja.

1963-ban indult meg az Új Könyvek című, állománygyarapítási tanácsadó. Havonta kétszer teljes címleírást és ismertetést közöl a forgalomba kerülő magyar szépirodalmi, ifjúsági, ismeretterjesztő művek egészéről, a tudományos és szakmai könyveknek körülbelül feléről, évente közel 3000 kiadványról. A nemzetiségi könyvtárak szerzeményezését segítő, azonos profilú folyóirat, a Nemzetiségi Új Könyvek német, román, szerbhorvát és szlovák sorozatokban jelenik meg.

Világviszonylatban is az egyik legrégibb szaklap a Magyar Könyvszemle, az Akadémia I. osztályának folyóirata. Profilja: könyv-, könyvtár-, írás-, nyomdászat-, sajtó-, kiadás- és cenzúratörténet, beleértve az olvasás történetét is. A szakkönyvtárak hálózati és koordinációs központjai és a megyei könyvtárak is adnak ki lapokat. Ezek a hálózathoz tartozó könyvtárak problémáit ismertetik, együttműködésüket szolgálják, és amellett tájékoztató-módszertani írásokat közölnek. Ilyenek a megyei híradók, az Orvosi Könyvtáros (1960-tól), a Mezőgazdasági és Élelmiszeripari Könyvtárosok Tájékoztatója (1962-től), a Könyv és Nevelés (1959-től), a Műszaki Egyetemi Könyvtáros (1964-től), továbbá a Tudományos és Műszaki Tájékoztatás (1954-től), amely a dokumentáció és informatika gyakorlati és elméleti kérdései mellett számos bő referátumot közöl érdeklődési köre külföldi szakirodalmából.

Több könyvtár tesz közzé saját problémáival foglalkozó periodikumot. Közülük a legismertebb az OSZK Híradó és a Könyvtári Híradó, a Szabó Ervin Könyvtár havi közlönye.

A nagy tudományos és a megyei könyvtárak egy része évkönyveket is jelentet meg. Ilyet ad ki többek közt a Szabó Ervin, az Országos Széchényi, az Országos Pedagógiai, a budapesti és a debreceni Egyetemi Könyvtár, továbbá a szombathelyi, a tatabányai, a kaposvári, a veszprémi stb. Megyei Könyvtár. Változatos tartalmuk a kiadó intézmény profiljához igazodik, ismertetik a könyvtár működését, és dolgozóik tollából sok könyvtártudományi és tudománytörténeti tanulmányt közölnek.

Építkezések

Az 1945 után létesített könyvtárak ezrei kezdetben csupán alkalmi elhelyezést, ideiglenes otthont kaptak. Rohamos gyarapodásukat csak lassan követte a nagyarányú könyvtárépítés.

Jól működő könyvtár csak az építész és a könyvtáros együttműködése révén készülhet, amint ezt Erdélyi Pál kolozsvári igazgató már századunk első évtizedében hirdette. Ma normák írják elő a hasznos alapterületet az olvasótermek, a hivatali helyiségek nagyságára, az előtérre, a könyvkiválasztó övezetre, a gyermek- és az audiovizuális részlegre, a klubövezetre vonatkozólag, továbbá a technikai eszközöknek, a fényképészeti, a könyvkötő, a mikrofilm-laboratórium, esetleg a számítógépek elhelyezésére.

Új elv, hogy minél kevesebb akadály "tartóztassa fel" az olvasót. Egy ellenőrző ponton áthaladva kevés formasággal vehessen igénybe minden szolgáltatást! Kerüljön közelebb a könyvekhez: az állomány minél nagyobb része álljon szabadpolcon! Kívánatos a vonzó, barátságos környezet. Fontos a takarékosság, de ahol a beruházásra tervezett költségeket jelentékenyen, például 20%-kal csökkentik, ott pár év múlva többletköltséggel kell pótépületekről gondoskodni, vagy valamelyik részleget, például a gyermekkönyvtárat ki kell telepíteni.

Sok könyvtár kapott helyet régi épületben: az Országos Mezőgazdasági Könyvtár egy szállodában; Kalocsán, Szigetváron zsinagógákat építettek át, Veszprémben a volt püspöki jószágigazgatóság háza adta át helyét a Megyei Könyvtárnak, Egerben egy barokk kastély: az Országos Műszaki Könyvtár Károlyi István gróf palotájába költözött, és a példákat még soká folytathatnánk.

Az átépítések sokba kerültek, és néha nem sikerült az új tulajdonos részére minden tekintetben megfelelő otthont teremteni. Az egri Megyei Könyvtár már az átadáskor kicsinek bizonyult. A Műszaki Könyvtárat 1964-1966-ban emeletráépítéssel bővítették, majd 1975-1979-ben a Gyorskocsi utcában reprográfiai üzeme, számítógépei, kötészete és nyomdája részére szolgáltatóházat kellett építeni.

A legnagyobb szabású átépítés a volt királyi palotában történt. Az Országos Széchényi Könyvtár részére alakították át. Az elgondolás nem volt a legszerencsésebb, többek között azért, mert a műemlék jelleg megőrzése miatt jóval többe került, mint egy új épület. Tervezése elég korszerűnek mondható, de 1985-ig, a beköltözésig eltelt negyed század alatt a könyvtár állománya, dolgozóinak létszáma a számítottnál nagyobb mértékben nőtt, új feladatokat kapott (nemzeti bibliográfia számítógépes előállítása, sokszorosító és restauráló üzem, nemzetközi azonosító számok nyilvántartása stb.), s így helyigénye majdnem kétszerese lett az eredetinek.

1961-ig egyetlen közművelődési könyvtár sem működött könyvtári célra létesített önálló épületben. Határkő: 1961, ekkor készült el Szekszárdon az első Megyei Könyvtár otthona. Ennek 944 négyzetméteres alapterülete hamar elégtelennek bizonyult. A később felavatott épületek egyre nagyobbak és korszerűbbek, így a tatabányai, 1828 négyzetméteres és a zalaegerszegi, 1565 négyzetméteres nagyságával, de mára ezek is kicsik lettek. A nyíregyházi Megyei Könyvtárnak már 3400, a miskolcinak 4800 négyzetméter az alapterülete. (Csak egy visszapillantás a múltra: nemzeti könyvtárunk számára örömünnepet jelentett, mikor a húszas években alapterületét sikerült 2470-ről 4704 négyzetméterre növelni.)

Megyei Könyvtár aránylag sok épült. A kisebb "C" és "D" típusú intézmények, amelyek felszerelése régen csak egy-két könyvszekrényre és kölcsönzőasztalra korlátozódott, aránylag könnyen találtak egy-egy elhagyott iskolát, kisebb házat, ahol többé-kevésbé megfelelő módon szolgálják ki látogatóikat. A legmostohább körülmények közt a kisebb városi, "B" típusú intézmények működnek. Kívánatos alapterületük a település nagysága szerint 500-2500 négyzetméter, csak így tudnak megfelelő teret nyújtani a különféle, differenciált szolgáltatások számára. De 30-40.000 lakosú városainkban ezek az intézmények a javasolt alapterületnek csak 35%-át érik el. Az irányelveket csak Vác (1305 m2) és Kiskunhalas (1120 m2) közelíti meg, viszont Cegléd (316 m2) és Ózd (80 m2) még a negyedétől is elmaradt.

A "B" típusú intézmények fenntartói közt sok azt tartja megoldásnak, hogy a könyvtárat begyömöszöli egy művelődési otthonba. Az elgondolás szép, de a gyakorlat azt mutatja, hogy ezekben az otthonokban ádáz harc folyik a terekért, s itt rendesen a könyvtár lesz a vesztes.

A könyvtárépítés lendületét a nehéz gazdasági helyzet sem tudta megtörni. Ezt bizonyítja az utolsó két év statisztikája, amelybe azonban nincsenek felvéve a kisebb építkezések, bővítések. (Ilyennek tekintjük falun a 120, városokban a 150 négyzetméter alapterületűnél kisebb létesítményeket.) 1982-ben negyvenkét könyvtárat adtak át, összesen 10.252 négyzetméter, 1983-ban pedig harminchármat, 17.170 négyzetméter alapterülettel. 1982-ben két nagyobb, 1000-1000 négyzetméteres létesítmény volt köztük, a budapesti Szabó Ervin Könyvtár Dagály utcai 7. számú főkönyvtára és a pécsi Nevelési Központé. 1983-ban avatták fel a Magyar Szocialista Munkáspárt Politikai Főiskolája 4300 és a Marx Károly Közgazdasági Egyetem 6726 négyzetméteres könyvtárát.

Az új könyvtári épületek átadása 1984-ben is folytatódott, ekkor költözött többek közt új otthonába a százéves szegedi Somogyi Könyvtár. Csak két adat nagyságáról: 6500 négyzetméteres alapterületéből a gyermekrészleg 400 négyzetmétert foglal el, szabadpolcain 200.000 kötet között válogathatnak látogatói.

Sok újonnan alapított és néhány régebbi felsőoktatási intézmény bibliotékája kapott megfelelő otthont. Így a soproni Erdészeti és Faipari Egyetemé, a keszthelyi Agrártudományi Egyetemé, a budapesti Állatorvosi Egyetemé. A legnagyobb a miskolci Nehézipari Műszaki Egyetemé, 7623 négyzetméteres alapterülettel, ennél nem sokkal kisebb a budapesti Marx Károly Közgazdasági Egyetemé (6726 m2).

Mindez súlyos anyagi áldozatokat követel, de a tempó még így sem elegendő. Ha például a "B" típusú könyvtáraknál a szakmai alapelveken javasolt alapterületet el akarnánk érni, ehhez - Papp Istvánnak 1982-beli becslése szerint - a fejlesztés mai üteme mellett 11 ötéves terv szükséges.

Több gondot kellene fordítani a régi, de zsúfolt intézményekre is, mert sok nagykönyvtár kénytelen állománya egy részét rossz körülmények közt, nedves pinceraktárakban tárolni. A zsúfoltsággal küzdő raktár melegágya az állomány rongálódásának. A legrosszabb a helyzet e tekintetben a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetemen.

Könyvtárügyünk 1985-ben

"Magyarországon a könyvtárügy nem komoly ügy, illetve csak annyiban az, amennyiben a könyvtárosok komolyan veszik - állapította meg harmincéves tapasztalata alapján 1931-ben Móra Ferenc, a Somogyi Könyvtár igazgatója. - Mindaddig, amíg az állam legalább olyan komolyan nem veszi, mint a labdarúgást, nem lesz a könyvtár komoly kultúrtényező. Addig csak díszítés lesz, annak is szegényes."

Mint annyi minden másban, e tekintetben is alapvető változás következett be a felszabadulás óta. A könyvtárügynek "a mai művelődéspolitikában - hangsúlyozza Villangó István minisztériumi főosztályvezető - rangos helye van. A tudománypolitikai, közoktatási és közművelődési határozatok széles alapokon, a gazdaság és a társadalom életével összefüggően jelölik meg a minőségi követelményeket és célokat, amelyek szükségszerűek, amelyek könyvtárügyünknek is alappillérei, s könyvtárpolitikánk is csak erre épülhet."

A korszak legnagyobb eredménye a közművelődési könyvtárakban bekövetkezett minőségi és mennyiségi változás. A fejlődés 1945-ben a nullapontról indult, és ma már a falvakban több ezer, a kisebb városokban több tízezer, a megyeszékhelyeken pedig több százezer kötetes, a legújabb és legjobb könyveket tartalmazó állomány várja a látogatókat. A művelődéséhez, ideológiai fejlődéséhez, tanulmányaihoz, szórakozásához szükséges könyveket, folyóiratokat bárki, bárhol kölcsönveheti, vagy kényelmes olvasótermekben használhatja. Ennek következtében az ország lakosainak harmadrésze könyvtári olvasóvá vált.

A tudományos és szakkönyvtárakban valamivel kevesebb a változás. Számos régi, ma is fennálló intézmény szolgálta és szolgálja a tudományt, különösen a humán tudományokat, a történelmet, irodalmat, nyelvészetet, jogot. De itt is számos új könyvtárat alapítottak - elsősorban műszaki, természettudományi profillal - a régiek pedig jelentősen megnőttek állományban, alapterületben, személyi és egyéb ellátottságban. A társadalom és természettudományi intézetekben dolgozók, az orvosok, a történelmi stúdiumokkal, joggal foglalkozók tudásukat a legelvoltabb szakterületeken is gondosan kiválasztott szakkönyvtárakban gyarapíthatják.

Változás történt a könyvtárosok gondolkodásában is. Ma a legfőbb szempont a jó olvasószolgálat, amely igyekszik minden igényt kielégíteni, a látogatók részére megszerezni, kézbe adni a szükségen műveket, és a dokumentáció segítségével tájékoztatni őket a tudományos és műszaki fejlődés legújabb eredményeiről.

Ez a helyzet 1985-ben, amikor lezárjuk a magyarországi könyvtárak történetével foglalkozó krónikánkat. De ez az esztendő nem korszakzáró vagy korszaknyitó időpont, mint volt 1711, 1919 vagy 1945. Most nincs megtorpanás, és nem is engedhetjük meg, hogy legyen.

Azt nem tudhatjuk, hogy milyen lesz a jövő. Külföldi futurológusok ugyan 2000-ig minden évre megjósolták, hogy milyen változások várhatók a tudományos könyvtárakban. Két, tetszőlegesen kiválasztott példa azonban talán meggyőz arról, hogy ezek valószínűsége legalábbis kétséges. Elhihetjük, hogy 1995-ben az információk jelentős részét csak egyetlen példányban fogják elkészíteni, és hogy 2000-re a könyvtárakból eltűnik a papír?

Hazánkban nem készült tudományos módszerrel előrejelzés a könyvtárak jövőjére. A jövőt, sőt még a közeljövőt is nehéz előre látni, mert sok külső tényezővel kell számolni, így például a könyvek drágulásával, az olvasásra fordított idő csökkenésével. Egy azonban biztos. Az utolsó négy évtized fejlődésének törés nélkül kell folytatódnia. Sok megoldandó feladat vár még ránk. Ilyenek:

A kistelepüléseken élők és a hátrányos helyzetűek olvasási körülményeinek megjavítása.

A gyermekek és a fiatalok olvasóvá nevelésének hatásosabbá tétele, a félanalfabéták számának minimumra csökkentése és a könyvtári rendszernek az eddiginél szorosabb kapcsolata az oktatás minden szintjéhez.

Egységes könyvtári-tájékoztatási rendszer kiépítése, hatékony működtetése; törekvés minden olyan dokumentum beszerzésére, amely a magyar felhasználók számára fontos lehet.

A hálózati együttműködés tökéletesítése minden könyvtárfajtában, és az együttműködés megszervezésében jelentős szerepet vivő központi szerepkörű könyvtárak fokozott támogatása.

A gépesítés és különösen a számítógépesítés erőteljes fejlesztése, a reprográfiai kapacitás bővítése, a mikrofilmtechnika szélesebb körű alkalmazása, a könyvtárak egymás közti információáramlásának gyorsítása. Fonotékák berendezése minden nagyobb intézményben.

A régi, helyhiánnyal küszködő könyvtárak (egyetemi könyvtárak, a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár, az Akadémiai stb.) számára új otthonok építése, továbbá a ritkán használt állományegységek részére tárolókönyvtárak létesítése, hogy ezek segítségével gyorsabban és egyszerűbben hozzáférhetők legyenek. Olvasótermek berendezése, ahol még nincsenek, a meglevők nagyítása, különösen felsőoktatási intézményekben.

A természettudományok egyes ágaiban még hiányzó szakkönyvtárak megszervezése.

A könyvtárosképzés megkezdett reformjának befejezése, a folyamatos, szervezett továbbképzés növelése és minél több szakképzett könyvtáros alkalmazása.

Ezek a legfontosabb feladatok. Arról, hogy miként sikerül őket megoldani, a könyvtártörténet jövőben megírandó fejezetei fognak beszámolni.


Előző fejezet Tartalomjegyzék