A filantrópiától a liberalizmusig
Eötvös József jogi és államtudományi műveltségének forrásai

Eötvös József életműve

Eötvös József történelmünk egyik kiemelkedő személyisége, a reformkor, az abszolutizmus és a kiegyezés korának egyik legjelentősebb alakja. Sokoldalú tehetség (író, politikus, állambölcselő stb.) volt, szerteágazó tevékenységet folytatott. Terjedelmes és gazdag életműve számos progresszív elemet tartalmaz, olyan elemeket, amelyek ma is megérdemlik figyelmünket, tiszteletünket.

Három reformkori regénye - A karthausi, A falu jegyzője és a Magyarország 1514-ben - "az első művek között van prózairodalmunkban, amelynek elvi-eszmei töltését egyértelműen a társadalmilag újnak képviselete, a meglevő társadalom széles körű újjáformálásának törekvése határozta meg. Ezeket a műveket immár alapvetően a közösség, a kollektívum, a tömegek felemelkedésének ügye ihlette... Mai szóval élve: első 'elkötelezett' íróink egyike Eötvös; alkotásai intenzitásának töretlenségét, aktualitását, ha tetszik korszerűségét mindenekelőtt ez az alapvonása adja meg." Eötvös az Hugo esszékben, az hugói romantika szellemében fogalmazta meg az elkötelezettség - korabeli kifejezéssel: irányzatosság - ars poeticáját, mely szerint az irodalom hivatása a nép, az emberiség ügyének szolgálata. A demokratikus művészet eszménye ez, amelyet aztán regényeiben meg is valósított. A karthausi a polgári fejlődés ellentmondásait felismerő fiatal gondolkodó útkeresése. A kapitalizmus valósága kiábrándítóan hatott rá, de nem riasztotta el. Előre nézett, egy tökéletesebb, még meghatározatlan társadalom eljövetelében reménykedett, ezért kívánt dolgozni. "Használni akarok: ez emberi hivatásunk" mondta ki életelvét a regény végén. Használni akart A falu jegyzőjével és a Magyarország 1514-bennel is. Ezek meghatározott társadalmi, politikai programot hordoztak, Magyarország polgári demokratikus átalakítását sürgették. A falu jegyzője kíméletlen vádirat a feudalizmus ellen, a Dózsa-regény pedig a forradalom felidézésével figyelmeztetett a nép, az elnyomott jobbágyság követeléseinek jogosságára. "Mindkét mű szenvedélyes, lelkes agitáció a nép sorsának felkarolása, a haladás ügyével való 'egyesítése' mellett. Sőt, ezek a művek Eötvös politikai programjánál is hangsúlyozottabban emeltek szót a nép ügyében - művészi hitelességük, a valóságábrázolás mélysége, alakjaik emberi igazságai révén. Eötvös regényeinek ugyanis nem csak az elkötelezettség ad irodalmi jelentőséget, hanem művészi értékeik is. A karthausi még kiforratlan alkotás, de "helyenkénti formátlanságával és élénk útirajz-képeivel, parttalan lírai áradásával és néhány drámaian megszerkesztett jelenetével ... ma is megragad bennünket, mivel az első írók nevét oly magas fokon érezhetjük lapjain, hogy az sokfajta egyenetlenségét is feledteti velünk." A falu jegyzője úttörő vállalkozás: a kritikai realizmus első nagy teljesítménye irodalmunkban. Erényei a hiteles társadalomrajz, az elmélyült jellemábrázolás, a kitűnően felépített szerkezet, a teremtő, kezdeményező erő. A Magyarország 1514-ben Eötvös teljes művészi repertoárját felvonultatta, sőt a korábbiakhoz képest újat is hozott: a következetes lélektani elemzés példáival, a történelmi regény funkciójának tisztázásával. Ezt a színvonalat később már nem tudta megközelíteni, bár "novelláiban számos élénk színnel, mozzanattal, jellemző vonással, - általában a megjelenítő erőnek... szerencsés példáival találkozhatunk." A nővérekből viszont ezek is hiányoznak, e regényben "nem tud kibontakozni a valóságot megragadó írói szándék: drámák, homályos eredetű szenvedések, s egymásra halmozódó, lényegtelen részletek fakósága borul az egész műre". Ezeknek a műveknek a társadalmi mondanivalója is vitatható, csak egyik-másik elbeszélésben fedezhetők fel azok a demokratikus tendenciák, amelyek a reformkori regényeket jellemezték. Éppen ezért mi nem az 50-es évek, hanem a reformkor íróját valljuk magunkénak. Az az író ugyanis, "aki egy emberi, igazságos és boldog társadalom, 'ígért földjére' függeszti tekintetét, aki a művész mély együttérzésével, szeretetével fordul az elnyomott jobbágysághoz, aki gazdag realista művészettel ábrázolja a maga korát, társadalmát: ez az Eötvös a mi írónk is, a szocializmust építő Magyarországé."

Eötvös politikai pályája szorosan kapcsolódott a kor uralkodó szellemi áramlatához, a liberalizmushoz. Magyarországon ő és elv-társai, a centralisták voltak a polgári liberalizmus első képviselői. Az ő történelmi érdemük "a polgári eszmék és intézmények meggyökereztetése a hazai köztudatban, a polgári morál és tudós elmélyülés polgárjoga a politikai gyakorlatban, a negyvennyolcas forradalom társadalmi vívmányainak előkészítő tárgyalása a publicisztikában". Eötvös a centralistákkal karöltve hazánk polgári demokratikus átalakulásának legkövetkezetesebb, radikális programját dolgozta ki a Pesti Hírlap hasábjain és a Reform című könyvében. A jobbágyság és más feudális kötöttségek eltörlése, a nemesi előjogok megszüntetése, közteherviselés, népképviselet, felelős kormány, központosított kormányzat, szabad községek, iparosítás, korszerű közlekedés, mindenkire kiterjedő népoktatás, sajtó- és vallásszabadság stb. szerepelt követeléseik között. Ezt a haladó programot - a magyar társadalmi és gazdasági rend gyökeres átalakítását - azonban forradalom nélkül, ésszerű reformokkal szerették volna megvalósítani. Másik tévedésük az volt, hogy a reformokat a Habsburg-monarchia keretein belül akarták végrehajtani, közömbösek maradtak a nemzeti függetlenségi törekvések iránt. Eötvös még 1848-ban is abban a hitben élt, hogy a polgári, alkotmányos Ausztriával való együttműködés hazánk polgári fejlődésének biztosítéka, az osztrák birodalomtól várta a védelmet a nemzetiségi mozgalmak és a cári feudalizmus ellen. Szeptemberben rádöbbent, hogy reményei szertefoszlottak. Súlyos válságba került, s ebből az emigrációban kereste a kiutat. Nem csatlakozott a reakcióhoz, de nem vállalta a forradalmi megoldást, a szabadságharcot sem. Liberális elveihez 1848 után is hű maradt, igyekezett azokat átmenteni, a megváltozott körülményekhez idomítani. Töprengéseinek legjellemzőbb dokumentuma, liberalizmusának - erényeinek és korlátainak - összefoglalása A XIX. század uralkodó eszméinek befolyása az álladalomra című államtudományi értekezése. Ebben elvontan, egyetemes távlatokban vizsgálta a polgárosodás kérdéseit, válaszai azonban már nem olyan progresszívak, mint a reformkorban. Félt az újabb forradalmaktól, elfogadta a fennálló helyzetet, nem a változtatás, hanem a megtartás lehetőségeit kereste. Egy eszményi, tökéletes polgári állam modelljét kívánta megalkotni, de korábbi demokratikus törekvéseinek erős módosításával. Abból indult ki, hogy a polgári társadalom optimális kifejlődéséhez nyugalomra, rendre van szükség, s ennek előfeltétele az egymással összeférhetetlen egyenlőség és szabadság eszméje közötti választás. Ő a szabadság, a polgári liberális értelemben vett egyéni szabadság mellett foglalt állást, műve a szabadverseny, a magántulajdon apológiája. A politikai egyenlőség gondolatát elvetette, mert úgy vélte, az csak a birtok egyenlősége által hozható létre. Az egyéni szabadságjogok biztosítékait kutatta, s azokat egy bonyolult egyensúlyrendszerben találta meg, amelynek alapja a központosított állam (formájára nézve alkotmányos monarchia) és a szabad községek önkormányzatának kellő harmóniája. A harmadik "uralkodó eszme", a nemzetiség problémájával kevesebbet foglalkozott. Számon tartotta ugyan a nacionalizmus pusztító hatását, az "első gondolkodóink egyike, aki felemeli szavát a népek más népek által való elnyomása ellen", a nemzeti eszme történelmi szerepét azonban kétségbevonta, úgy gondolta, a történelem már nem-nemzeti úton folytatódik. Ezzel magyarázható, hogy az abszolutizmus első szakaszában az osztrák összbirodalom keretein belül képzelte el hazánk jövőjét, hogy nem ismerte el a magyarországi népek nemzeti szervezkedésének jogát. A nemzetiségi kérdést megoldhatónak hitte a liberális szabadságfogalom határai között is, a helyi önkormányzat, a nyelvhasználat és az egyesülési jog biztosításával. Összbirodalmi politikájával az 1860-61-es fordulat idején szakított, s visszatérve 48-as és azt megelőző nézeteihez, Magyarország és Ausztria perszonálunióját, majd a dualizmust szorgalmazta. Az osztrák-magyar kiegyezést politikailag szükségszerű lépésnek tartotta, ettől várta a magyar kapitalizmus fejlődésének felgyorsulását. Munkássága a kiegyezési politika népszerűsítésére, a majdani polgári állam belső berendezkedésének és tennivalóinak körvonalazására irányult. Elő akarta készíteni "a magyarságot arra, hogy adott időpontban képessé váljék a függetlenség gyakorlására. Csak az ország gazdasági és kulturális életének fejlesztése, megerősítése révén válhat erre alkalmassá" - vallotta, s ennek a feladatnak szentelte Politikai Hetilapját, ennek érdekében munkálkodott az Iparegyesület, a Kisfaludy-Társaság és a Magyar Tudományos Akadémia élén.

A kiegyezés után Eötvös ismét vallás- és közoktatásügyi miniszter lett. Reménykedve, kész tervekkel a fejében fogott munkához, úgy látta, elérkezett az idő, amikor elképzeléseit realizálhatja. Hamarosan rájött, hogy csalódott. Fájó szívvel vette tudomásul valláspolitikai törekvéseinek kudarcát, keserűen tapasztalta a liberalizmus elveinek egyre gyakoribb megcsúfolását. Tárcája másik területén, a művelődésügyben sem úgy mentek a dolgok, ahogy szerette volna, itt is megalkuvásokra kényszerült. Ennek ellenére művelődéspolitikai elvei és intézkedései életművének maradandó értékei közé tartoznak. Gondolatvilágában mindig kiemelkedő helyet foglalt el a művelődés, a nevelés. Szerepét, jelentőségét eltúlozta ugyan - a nép műveltségi színvonalának emelése az az erő, amely a társadalmat megjavíthatja, előreviheti; a műveltség egyenlősége ledönti majd a társadalmi válaszfalakat is -, ez azonban gyakorlati munkásságában a magyar kultúra szempontjából pozitív következményekkel járt. "... a művelt nép eszménye első ízben Eötvös intézkedéseiben, tervező munkájában kezd valósággá válni", s ő dolgozta ki a magyar művelődésügy első átfogó, európai színvonalú koncepcióját is. Célja a polgári közművelődés állami rendszerének kiépítése volt, s ebben egyaránt helyet kaptak az óvodák és az egyetemek, a középiskolák és a felnőttoktatás, a tudományok és a művészetek, a múzeum- és könyvtárügy, vagyis a kulturális élet minden területe. Ennek az egységes rendszernek az alapja a népoktatás, amelyre Eötvös különös gondot fordított. A népiskolai közoktatásról szóló törvény egyik legjelentősebb alkotása. Ebben a népoktatást állami feladatnak minősítette, kimondta - megelőzve Angliát, Ausztriát, Franciaországot stb. - az általános tankötelezettség elvét, meghatározta az oktatás tartalmát. A törvény megtörte az egyház művelődési monopóliumát, kodifikálta a társadalmi méretű művelődési igényt, "segített a talajt előkészíteni egy műveltté váló nép későbbi történelmi-társadalmi felemelkedéséhez." Eötvös utolsó műve, a magyar népiskolák állapotáról készített jelentése a közoktatási törvényhez kapcsolódik. Ez a hatalmas statisztikai felmérés minden szépítés nélkül tárta fel a korabeli magyar valóságot, az ijesztően elmaradott viszonyokat, a népoktatás fejlődését gátló tényezőket. Eötvös nem elégedett meg a jelen szomorú tényeinek konstatálásával, hanem programot is adott a jövő számára. Fejtegetéseiben évtizedekre előre kijelölte a közoktatáspolitika teendőit, következtetéseiben "a mi kulturális programunk körvonalai rajzolódnak ki."

Eötvös korának egyik legműveltebb embere, talán legnagyobb magyar olvasója volt: az irodalmi romantika, a francia felvilágosodás, a klasszikus német filozófia, az angol politikai gazdaságtan, a század nagy történetírói, a liberális gondolkodók írásai, a korai, Marx előtti szocializmus tanai, az új természettudományos felfedezések, a század művészeti törekvései stb. mind-mind ismertek voltak előtte. E széles látókör, a kor áramlataiban való benneélés tette lehetővé, hogy "íróink közül elsőként - már emberiség-távlatokban, egyetemes összemberi horizontok közepette volt képes gondolkodni, ítélni és politizálni. Nagyterjedelmű, szerkezetében és arányaiban mai szemmel nézve is korszerű műveltségét neveltetése, egyetemi tanulmányai, barátai, utazásai, akadémiai és egyesületi tevékenysége, minisztersége stb. mellett elsősorban az olvasmányainak köszönhette. Sokat, nagyon sokat olvasott, és az olvasottak az átlagosnál nagyobb befolyást gyakoroltak egyéniségére, életművére. A könyvek hatása természetesen nem elszigetelten érvényesült, hanem ötvöződött a személyes tapasztalatokéval. Az olvasmányok kiválasztására is befolyással voltak életének egyéb eseményei, mindenekelőtt irodalmi és politikai működése. Műveiben hasznosította rendkívüli képzettségét, olvasottságát, ugyanakkor a gyakorlati és elméleti munka megkövetelte, hogy tovább bővítse ismereteit, hogy még többet olvasson. E kölcsönhatás jegyében alakult, fejlődött jogi és államtudományi műveltsége is.

Eötvös József jogi műveltsége

Politikai "pályán nálunk jogtudomány nélkül haladni nem lehet" - jegyezte meg Eötvös némi ironikus éllel s nagyon találóan A falu jegyzőjében. A kor szokása szerint ő is jogi egyetemet végzett, tanulmányait 1831-ben fejezte be. Ezután absentium ablegatusként Pozsonyban tartózkodott, az országgyűlésen, egészen 1833. június 27-ig, amikor letette az ügyvédi vizsgát. Bár viszolygott a hivatali pályától, apja kívánságára elfogadta Fejér megyében a tiszteletbeli aljegyzőséget, majd 1835 márciusától a bécsi udvari kancellárián gyakornok - nyugati-európai utazásának megkezdéséig, vagyis 1836. július 1-ig. Külföldi útjáról 1837 tavaszán tért vissza, és ez év végén nagyapja sályi birtokára költözött. 1837. november 6-án kinevezték Borsod vármegye táblabírójává, s ettől fogva rendszeresen megjelent a megye közgyűlésein. Először decemberben szólalt fel, mégpedig az ún. "notaperek" kapcsán, mérséklő célzattal, a kormány és az ellenzék álláspontja közti kiegyenlítést keresve. Ezzel a beszéddel kezdődött Eötvös politikai szereplése.

Ekkoriban bízta meg a vármegye főispáni helytartója, Vay Miklós báró, hogy dolgozzon ki egy javaslatot a börtönügyek célszerű rendezésére. 1837. december 19-én már közölte is Szalay Lászlóval: "Írok egy munkát a' jobbító tömlöczökről - mely nagy részint kész, 's Januarius végéig ... jobbítás véget kezeid között lesz. - Borsod évek ólta tömlöcz építésrül gondolkozik, 's terv készítés végett felszólítá már Vayt is, remélhetni tehát, hogy ezen 1000 példányban nyomtatott, 's egészen a' Statusok közt gratis elosztott munka, nem csak nevemet ösmeretessé, de kedvessé is teendi." Tehát a politikai pályára való belépőnek szánta a művet. Alapos előtanulmányokat folytatott hozzá, a fentebb idézett levélben még egy cikk megírásának lehetőségét is felvetette: "Themised mikor jön ki?" - kérdezte Szalaytól - "s nem lehetne é belé egy articulust a' halálos büntetés ellen írni? mire e' pillanatban nagy kedvem volna." Ez a terv nem valósult meg, a Vélemény a fogházjavítás ügyében, ns. Borsod vármegye ebbeli küldöttségéhez viszont megjelent a Themis 1839-es, 2. számában. Ezzel egyidőben füzetes kiadásban is napvilágot látott.

Eötvös a kis tanulmányban felvázolta egy ideális börtön képét. Felvilágosult, filantróp nézetei szerint a büntetés célja a gonosztevők megjavítása jóra nevelése. Ebben egyet értett az olasz Beccariával és követőivel, akikre utalt is. Többször hivatkozott Howardra, "korunk azon nagy szentjé"-re, aki a rabok szörnyűséges helyzetére irányította a közvélemény figyelmét. Hatását - jókora túlzással - Voltaire-é és Rousseau-é mellett emlegette: "miként Voltaire istentagadókká, Rousseau embergyűlölőkké tevé e szegényeket, úgy Howard munkája után egyszerre véghetlen emberszeretet hatá meg szívöket s tömlöcjavítás lőn a jelszó..." Eötvös is az emberszeretet és humanizmus érveit sorakoztatta fel, amikor arról beszélt, hogy meg kell szüntetni a rabok egészségtelen elhelyezését, a velük való embertelen bánásmódot, emberi körülményeket kell teremteni számukra. Értekezésében olyan rendszert, intézményt ajánlott, amely lehetővé tenné a börtönök nevelő feladatának megvalósítását. Magának az épületnek a tervét "hosszú megfontolás után" választotta ki. Ez - mint írta - "Vaucher Cremieux építőmester által készült s Aubanel 1837-ben Genfben kiadott munkájában található." A lábjegyzetben a könyv címét is közölte: "Mémoire sur le systéme pénitentiaire adresse a mr. le Ministre de l'Intérieur de France". A börtönök belső elrendezését, a rabok elhelyezését illetően az angol Bentham tervezetét fogadta el: "poenitentiárius tömlöcz soha czéljának meg nem felelhet, hacsak különösen e végett nem építtetett, s ha elrendelésében nem követtettek Bentham Panopticumának alapelvei." Két orvostól - Blanc: Medico Chirurgical transactions és Niemann: Handbuch der Staatsarzenei-wissenschaft - arra nézve hozott egy-egy adatot, milyen belső térre van szükség a börtöncellákban. Nem valószínű, hogy ezeket a könyveket eredetiben olvasta, inkább valamelyik másik munka jegyzetapparátusának alapján utalt rájuk. Felhasználta Appert Bagnes, prisons et criminale című, 1830-ban kiadott és nagy feltűnést keltett könyvének gondolatait is. Ebből saját példánya volt, igaz, ma már csak a 2-3. kötet van meg hagyatékában. Feltehetően párizsi útja alkalmával vásárolta, s bár bejelölések nincsenek benne, minden bizonnyal olvasta. Erre mutat, hogy éppen az első kötet hiányzik, az, amelyikben a francia tömlöcökre, a francia börtönügy helyzetére vonatkozó adatok, fejezetek vannak. Mivel tanulmányában ezeket idézte, elképzelhető, hogy a mű első részét magával vitte Sályra, ahonnan nem is került vissza. Párizsban vehette vagy onnan hozathatta La Pilorgesie Histoire de botany-bay című könyvét, amelyből a híres ausztráliai fegyenctelepről kívánt tájékozódni. Értekezésében azonban nem említette, érdeklődését mindössze egy aláhúzás bizonyítja. Az amerikai börtönrendszerekre Bölöni Farkas Sándor Utazás Észak-Amerikában című útleírása hívta fel a figyelmét, majd Beaumont és Tocqueville Du systéme pénitentiaire aux États-Unis et de son application a la France című munkájának 1837-es kiadásából behatóbban is megismerkedett velük. Megtetszett neki az Egyesült Államokban bevált ún. hallgató rendszer, azt akarta meghonosítani Magyarországon. Ennek előnyeit fejtegette Véleményében, s mint követendő példát, a connecticuti börtön rendszabályát hozta fel. Ezt a szabályzatot a tanulmány füzetes kiadásának Toldalékaként teljes terjedelmében kinyomtatta.

Eötvös később is hallatta szavát a börtönügy kérdésében. Kelet Népe és Pesti Hírlap című vitairatában a rabok emberi, természetadta jogainak tiszteletben tartása mellett érvelt. A büntetőtörvénykönyv vitájában a kedvező megoldást kereste, az általa ajánlott hallgató rendszert védelmezte. Nagy regényében, A falu jegyzőjében szörnyű képet festett a megyei börtönök állapotáról, a rabok siralmas helyzetéről, a velük való kíméletlen bánásmódról. A rideg valóság feltárásával figyelmeztetett a változtatás szükségességére.

Mások is sürgették az áldatlan viszonyok felszámolását, a börtönügy a magyar politikai élet egyik gyakran vitatott problémája volt ekkortájt. Az 1839-40-es országgyűlés "a büntetőtörvénykönyvvel válhatatlan kapcsolatban levő büntető- s javító rendszer behozása iránt kimerítő véleményadás végett" egy országos választmányt küldött ki, s ennek a főrendi tábla részéről tagja lett Eötvös József is. A büntetőjogi kodifikáció előkészítésével megbízott választmány 1841. december 1-jén ült össze először, s munkáját 1843. március 19-én fejezte be. Közben az egyes kódexek megfogalmazására albizottságot alakítottak. Eötvös a politikai szempontból legfontosabb anyagi büntetőjogi bizottságban dolgozott. Választmányi, illetve bizottsági munkájának elemzése, értékelése még várat magára, csupán ténybelileg ismert itteni tevékenysége, a Fayer László által összeállított és a századforduló idején közzétett anyaggyűjteményből. Ebből tudjuk, hogy Eötvös roppant aktív volt az üléseken, sokszor felszólalt. Deák Ferenccel és ellenzéki társaival együtt haladó, polgári liberális követelésekkel állt elő: az esküdtszék, a polgári jogegyenlőség, a szabad véleménynyilvánítás joga mellett agitált. Büntetőjogi javaslataikban messze túlnőve a kitűzött feladatokon az egész polgári jogrendszer alapelvei megfogalmazódtak. A büntetőtörvénykönyv tervezete egyébként 1843-ra készült el. Elismerő bírálatot írt róla a német Mittermaier, a büntetőjog legnagyobb élő tekintélye. Műve még az évben megjelent magyarul, Mittermaier a magyar büntetőtörvénykönyvi javallatról címmel. Eötvös nem reflektált rá, az Uralkodó eszmékben sem ebben a vonatkozásban utalt a német jogtudósra. A kormány bírókinevezési jogáról szólva említette a nevét, aki "hazája sőt az egész világ büntető ügye körül sok érdemet szerzett."

A bizottsági munkálatokkal egyidőben Eötvös Lukács Móriccal közösen egy könyvön is dolgozott. Ezt Fogházjavítás címmel 1842-ben adták ki. Hozzászólásnak szánták a napirenden levő vitához. Bár együtt írták a könyvet, s az egy kerek egészet alkot, mégis könnyen megállapítható, hogy alapját, gerincét egy-egy korábbi tanulmányuk képezte. Eötvös a Vélemény anyagát, Lukács pedig a Budapesti Szemlében megjelent Büntető jogi theoriák című értekezését olvasztotta be az új műbe. A három munka összevetésével minden nehézség nélkül kideríthető, az egyes fejezetek honnan származnak, Eötvös tanulmányának teljes szövege - szinte változtatás nélkül - megtalálható a Fogházjavításban, természetesen nem együtt, hanem az új szempontok szerint szétosztva. Hasonló módon majdnem szószerinti átvételt állapíthatunk meg Lukács cikkénél is. Az ebben szereplő könyveket - Fichte, Romagnosi, Rossi, Welcker, Anselm Feuerbach, Preuschen, Grolman, Reichmann, Bauer, Ducpetieux, tehát egy egész sor neves, vagy kevésbé neves jogász és kriminalista munkáit - Eötvös nem is igen olvasta, azoknak tartalmát csak Lukács közvetítésével ismerte meg. Eötvösék új kutatásokat is végeztek könyvük megírása előtt. Annak egy része ugyanis olyan, amit sem egyik, sem másik korábbi munkájukban nem találunk. Olyan jogászokra, forrásművekre utaltak, hivatkoztak, akiket, illetve amiket a Fogházjavítás anyaggyűjtése során olvashattak el. Ezek: Alauzet Essai sur les peines című műve, amelyet 1842-ben adtak ki, tehát már a fogalmazás stádiumában került a kezükbe; William Penn 1682-es kódexe; a híres francia diplomatikus, Mabillon Reflexions sur les prisons sous des ordees religieuse című munkája; Moreau-Christophe könyve a francia büntetőjogról; az amerikai Lucas Théorie de l'emprisennement című tanulmánya a magányrendszerről; a svájci Gosse Das Penitentiarsystem medicinisch prechtlich und philosophisch geprüft című könyve; Julius német orvos Nordamerika's sittliche Zustände című kétkötetes leírása az amerikai börtönökről; Crawford skót filantróp és Lord Russel parlamenti jelentései; Bentham Théorie des peines et des récompenses című elméleti értekezése. Valószínűleg munkamegosztással dolgoztak, azaz felosztották egymás között, ki melyik könyvet jegyzeteli ki. Nem lehet pontosan kideríteni, hogy mit olvasott el Eötvös, és mit Lukács, a közvetett adatok segítségével azonban némileg tisztábban láthatunk e kérdésben. Eötvös könyvtárában megvolt Bentham munkáinak 1829-30-as francia nyelvű kiadása, Oeuvres címmel, 3 kötetben. A második kötet tartalmazza a fenti írást, amelyben sűrű aláhúzásokat, margójelöléseket találunk. Hasonló módon megjegyezgette az első kötetben közölt Traités de législation civile et pénale című tanulmányt. Feltehető tehát, hogy a Benthammel kapcsolatos részeket ő írta a Fogházjavításban. Gosse munkájából szintén saját példánya volt, ám ebben semmi nyoma sincs az olvasásnak. Szinte egészen bizonyos, hogy Julius könyvét Eötvös dolgozta fel. Ez is birtokában volt. A Fogházjavításban csak a második kötetre hivatkoztak, s érdekes, hogy Eötvös példányában csak ebben a kötetben vannak bejelölések - piros ceruzával -, míg az első teljesen tiszta. A margókra megjegyzéseket is írt: "Halálos büntetés", "jó", "ez is kényszerítés", "a hány rab anyi nevelő" stb. Úgy látszik, félbeszakította az olvasást, mert a kötet végefelé a 274-275. oldalak között benn felejtette a könyvjelzőnek használt papírdarabot. Julius nevét, munkásságát ezt megelőzően is ismerte. Már Véleményének megírásakor szerette volna tanulmányozni egy korábbi művét - Szalaynak legalábbis azt írta, hogy várja azt. Nem mondta, melyik műről van szó, de a würzburgi Philosophische medizinische und gerichtliche Seelenkunde című folyóirat 1829. évi 1-2. füzetében megjelent Vorlesung über Gefängniskunde című értekezését kérhette valakitől. Ez a Julius-munka nem volt ismeretlen a magyar olvasók előtt, Toldy Ferenc már 1830-ban említette a Tudományos Gyűjtemény hasábjain, a fenti folyóiratról szóló recenziójában. Talán ebben figyelt fel rá Eötvös. Az eredeti munkát azonban nemigen kapta meg, mert nem hivatkozott rá. Eötvös olvashatta el az angol parlamenti jelentéseket, mert az 1843-44-es országgyűlésen a főrendi táblán két alkalommal is említette Crawford nevét a börtönrendszerről folyó vitában. Juliusra is hivatkozott, mint a magányrendszer tekintélyes hívére. 1844. április 17-én hosszú beszédben támadta a magányrendszert, amelyet a magyar börtönökben a tervezett reform során be akartak vezetni. Ő a hallgató rendszert pártolta. Rengeteg külföldi adatot hozott fel érvei alátámasztására. Az anyagot az 1843. évi angol Prisons Reportból, az amerikai börtönjelentésekből, a Times két cikkéből, Coleman New Yersey-i beszámolójából, továbbá a lausennei fegyházra vonatkozóan Verdei orvostanár Sur la reclusion dans le canton Waadt című tanulmányából és Grossnak a Bibliothèque de Genève-ben megjelent értekezéséből gyűjtötte össze. Egy korábbi 1843. október 28-i - felszólalásában a külföldi büntetőtörvénykönyvekre utalt, közelebbről az ausztriai és a Livingston-féle kódexet nevezte meg. A fogházjavítás iránti élénk érdeklődését bizonyítja, hogy néhány akkoriban napvilágot látott külföldi szakkönyvet is megvásárolt. Grellet-Wammy Handbuch der Gefängnisse oder geschichtliche, theoretische und praktische Darstellung des Buss- und Besserungssystem című művét 1838-ban, Tellkampf Über die Besserungsgefängnisse in Nordamerika und England című leírását és Würth Die neueste Fortschritte des Gefängnisswesens in Frankreich, England, Schottland, Belgien und der Schweiz című munkáját 1844-ben adták ki. Ezeket már nem olvasta el, sőt mindhárom felvágatlanul maradt.

Eötvös nemcsak új büntetőtörvénykönyvet követelt, hanem társaival, a centralistákkal együtt síkraszállt a magyar feudális jogrendszer teljes felszámolásáért. Helyesen látták meg, hogy a polgári fejlődés számos jogi problémát - közteherviselés, ősiség, választójog, sajtószabadság stb. kérdései - vet fel, s ezeket igyekeztek tökéletesen megoldani, aprólékosan kimunkálni a polgári jog- és államrendszer alapelveit, intézményeit. Politikai programjukban, Magyarország polgári demokratikus átalakításának tervezetében azonban a jogi szempontok túlságosan nagy szerepet kaptak, doktrinérbélyeget nyomtak arra. Gondolkodásuk sajátosan jogi jellegével is összefüggött, hogy az átalakulást forradalom nélkül, reformokkal, törvényhozás útján képzelték el. Eötvös ezután is gyakran találkozott politikai pályáján jogi problémákkal. A kiegyezés előkészítésének időszakában például elmélyülten tanulmányozta az Ausztriához való viszony jogi kérdéseit. Ekkori és korábbi vagy későbbi cikkeiben, beszédeiben, könyveiben gyakran felhasználta széles körű jogtudományi és jogtörténeti ismereteit, a magyar törvénykönyvben való jártasságát, csillogtatta kimagasló jogi képzettségét.

A magyar feudális jog egyes területeit és a korabeli magyar jogtudomány néhány képviselőjét az egyetemen ismerte meg. 1828 és 1831 között 3 évig hallgatta a pesti jogi kar előadásait. A következő tárgyakból vizsgázott: 1828-29-ben Szibenliszt Mihálynál természetjogból és magyar közjogból, Winkler Mártonnál statisztikából; 1829-30-ban Ujfalusy Nep. János előtt a politikai tudományok és váltójog című előadás anyagából, hűbérjogból és büntetőjogból, valamint római jogból újra Szibenlisztnél; s végül az utolsó esztendőben Vizkelety Ferencnél egyházi jogból és Frank Ignácnál magyar magánjogból. Ezek a stúdiumok főként a Martini-féle meghamisított, az osztrák abszolutizmus államrendszerét igazoló természetjogi felfogást közvetítették felé. Ennek volt híve Ujfalusy és a hűbér- és büntetőjog tankönyvének szerzője, Vuchetich Mátyás, a természetjogból Szibenliszt is Martini tankönyve alapján vizsgáztatott. Ő egyébként a kantiánus észjogi iskola képviselőjének, igaz következetlen képviselőjének számított. Erősen konzervatív, sőt reakciós szellem uralkodott ekkoriban a jogi karon, nem csoda, hogy Eötvös írásaiban alig maradt nyoma jogi tanulmányainak. Tanárai közül Frank Ignác az egyetlen, akit később is emlegetett. 1847-ben még dicsérte, "minden tekintetben olly jeles munká"-nak mondta A közigazság törvénye Magyarhonban című könyvét. Nyilván a vállalkozás jellege, az elszórt tételes jogi szabályok összegyűjtésének szándéka váltotta ki az elismerő szavakat. 1865-ben már nincs ilyen jó véleménnyel Frankról, sőt egész működését elmarasztalta, szerinte a magyar feudális jogtudomány süllyedése vele érte el végpontját.

Eötvös az egyetemen forgatta először a magyar törvénykönyvet, amely később egyik leggyakrabban használt forrása lett. Más jogszabály- és törvény-gyűjteményeket is forgatott, így a Magyarország 1514-ben című regényében "a fennmaradt budai jogkönyv"-et idézte, Simor János esztergomi érsekhez 1867 júliusában intézett levelében pedig az erdélyi külön törvényhozás eredményeit összegező Approbata constitutio egyik cikkelyére utalt. A magyar királyok - Szent Istvántól II. Ulászlóig - által kibocsátott Decretumokra, Werbőczy Tripartitumára, a különféle törvényekre és általában a Corpus Juris Hungaricire főleg az 1830-as években hivatkozott - beszédeiben, cikkeiben, regényeiben egyaránt. Történeti kútfőt, vitaérvet, az elmaradott feudális állapotokra illusztrációt jelentettek számára. Az 1860-as években, amikor ismét sokszor idézte egyik vagy másik magyar törvénycikkelyt, a kiegyezés jogi indoklását kívánta a törvények szövegével elősegíteni, alátámasztani. Ezért utalt szinte minden alkalommal a sanctio pragmaticára, amelyet ő a kiegyezési tárgyalások alapjának tekintett. Eötvös egyébként ritkán mondott véleményt a törvényekről: néha hiányolt belőlük egy-egy fontosnak tartott cikkelyt, de általában minden megjegyzés nélkül idézte azokat, vagy utalt tartalmukra. A Corpus Juris Hungarici valamelyik kétkötetes kiadásáról azonban A falu jegyzőjében közvetett formában nyilatkozott. Tengelyi és lánya a törvénykönyvről beszélgetnek. Vilma: "csak lesz egy kis törvény, melyben az áll, hogy a szegényt ki önvétke nélkül tartozásának eleget nem tehet, mindenétől megfosztani nem szabad." Mire Tengelyi így válaszolt: "e két vastag könyvben ily törvényt hasztalan keresnél". Az elmarasztaló ítélet persze nem a gyűjtemény kiadóit sújtotta, hanem az abban foglalt törvények hozóit, a feudális jog embertelenségét. Igen súlyosnak tartotta a Tripartitum előírásait is, de alkotóját nagyra értékelte. A Dózsa-regény egyik Werbőczyről szóló leírásában olvashatjuk: "Furfangos ügyvédek Werbőczy Hármaskönyvével számtalanszor visszaéltek; de vádolhatjuk-e őt emiatt, őt, ki munkája által korának egyik legnagyobb jogtudósa gyanánt tűnik fel előttünk?"

A magyar jogtudományi művek közül csupán néhányat említett meg írásaiban. Zsoldos Ignác A szolgabírói hivatal című, 1842-ben megjelent kétkötetes munkájára A falu jegyzőjében utalt, majd a Reformban "jeles könyv"-nek nevezte, feltehetően alapossága miatt. 1847 augusztusában dicsérő hangon nyilatkozott Gosztonyi Miklós akkoriban kiadott Ősiség című könyvéről, "mellyben a' szerző főkép' a' magyar jogtudomány' szempontjából indulva ki, jelen birtokviszonyainkról értekezik, 's nem puszta elméleteknek hódolva, hanem mint practicus jogtudós és bíró szólva a' tárgyról, azon meggyőződését fejezi ki: hogy az ősiség, jelen viszonyaink között 's azok után, miket törvényhozásunk újabb időkben tett, fentarthatatlan." A Teendőink című sorozat egy másik cikkében szerepelt Piringer és Gustermann neve, akiknek a magyar alkotmány korhadt, tarthatatlan voltát bizonygató jogtörténeti művei az 1810-es évek elején "olly hatalmas fergeteget idéztek elé", de akiknek elvei az 1830-as évektől "csaknem alapelvként fogadtatnak el." A magyar jogi szakkönyvek Eötvös könyvtárában is igen kis számban voltak. Nyitra-Zerdahelyi Lőrinc Jó törvény, jó követ című, 1833-ban kiadott röpirata, Bartal György középkori törvénymagyarázatai, amelyet a szerzőtől kapott ajándékba, Virozsil Antal Juris publici Regni Hungariae című tanulmánya, Hoffmann Pál 1866-ban megjelent értekezése a római jogról, Pauler Tivadar kétkötetes Büntetőjogtana, valamint az árverésen vásárolt Cziráky Antal-könyv: Ordo Historiae juris civilis Hungarici azok, amelyekből saját példánnyal rendelkezett. Bejelöléseit, aláhúzásait egyikben sem találjuk meg.

Egyetemes jogtörténeti tudásának alapjait Eötvös az egyetemen szerezte. Már a Véleményében utalt a Codex Theodosianus és a Codex Justinianus egy-egy cikkelyére. A Corpus Juris civilis egy kétkötetes kiadásban megvolt neki. Beck német jogtudós rendezte sajtó alá és magyarázta; első kötete 1829-ben, a második 1839-ben jelent meg. Az első kötetet biztosan végig olvasta, bejelölései, megjegyzései, aláhúzásai erről tanúskodnak. Ebben a kötetben van a római magánjog és híres magyarázata, a Pandecta, amelyet kétszer idézett az Uralkodó eszmékben. Az viszont nem valószínű, hogy ezt a példányt használta Münchenben; inkább elképzelhető, hogy Mühlenbruch Doctrina Pandectarium című, 1823-25-ben kiadott munkáját forgatta. Értekezésében a Pandectán kívül még a Codex Theodosianus számos törvényére hivatkozott a római birodalom utolsó évtizedeinek viszonyait jellemző fejezetekben. Nem tudni milyen forrásból, a burgundok törvénykönyvét is olvasta, sőt idézte is. Az Uralkodó eszmékben sokat foglalkozott a nagy francia forradalom eszméivel. Magától értetődő tehát, hogy a már korábban is jól ismert forradalmi alkotmányokat, törvényeket fontos forrásként kezelte, így említette művében. Az ún. felvilágosult abszolutizmusnak azokra a törvénykönyveire is utalt, amelyek az egyenlőség elvét elismerték: így a portugál Pombal rendeleteire, II. Katalin orosz cárnő törvénykönyvi javaslatára, a Nagy Frigyes által megvalósított porosz általános törvénykönyvre és II. József törekvéseire. A monarchikus és köztársasági elvek érvényesítésére nézve az 1848-49-es forradalmak alkotmányait hozta fel példaként. "A ki restelli végig olvasni mindazon alkotmányokat és alkotmányocskákat, melyek a közelebb múlt években keletkeztek..." - írta az egyik helyen - "az vegye kezébe az 1849 deczember 6-án Poroszországban octroyált alkotmányt és vesse egybe Franciaország respublicai alkotmányával, s a legnagyobb hasonlóságot fogja találni a kettő között." Szerinte mindkettő az egyéni szabadságot akarta biztosítani, de mindegyik az ellenkező eredményt érte el. A centralisták, köztük Eötvös is, ismerték a Code Napoléont, az angol reform-actákat, az 1819-iki chartát - egyszóval koruk jelentősebb törvényhozási termékeit. Eötvös nemcsak a külföldi törvényeket tanulmányozta, hanem a törvénymagyarázatokat is. A korszak legjelesebb törvénytudományi munkái közül könyvtárában három van meg, s bár egyikben sincs bejelölés, valószínű, hogy olvasta azokat. Feltehetően a portugál Pinheiro-Ferreira Projet de Code Général című művében figyelt fel Pombal törvényeire, esetleg ki is jegyzetelte, s ezeket a jegyzeteket használta az Uralkodó eszmék megírásakor.

Eötvös József államtudományi olvasmányai

Hosszú évtizedeken át foglalkoztatták Eötvöst az államelmélet és gyakorlati alkalmazásának kérdései. Az államtudományokkal nemcsak mint passzív, befogadó fél állt szoros kapcsolatban, hanem mint aktív művelője is azoknak.

Eötvös és társai, a centralisták úttörő szerepet játszottak a hazai politikai tudomány megteremtésében. Magyarországon polgári demokratikus államrendszert akartak létrehozni, mégpedig a külföldi példák alapján. E célból szorgalmasan tanulmányozták a polgári fejlődésben előttünk járó országok alkotmányát, államrendjét, közigazgatását stb., figyelemmel kísérték a francia és angol parlament vitáit, olvasták a korabeli államtudományi művek legjavát. Kiterjedt ismereteikre támaszodva, a nyugati tapasztalatokat kritikailag átvéve tervezték meg a magyar polgári államszervezetet. Működésük igen jelentős, mert a 40-es évek nemesi ellenzékét az elméleti, állambölcseleti tájékozatlanság jellemezte, ők viszont kész programot állítottak össze s 1848-ban, a forradalom államának megalkotásával az ő gondolataik váltak valóra. Eötvös a Pesti Hírlapban fejtette ki nézeteit, majd az 1844-45-ben írt vezércikkek anyagát, - a célnak megfelelőn átdolgozva, tömörítve vagy kibővítve - Reform című könyvében összegezte, amely 1846-ban, Lipcsében jelent meg. Élesen bírálta a fennálló feudális államrendszert: a megyék túlzott befolyását, a nemesség kizárólagos politikai hatalmát. A municipalizmussal a központosított közigazgatás, a népképviseleti országgyűlés és az ennek felelős kormány, a nemesi előjogokkal a közteherviselés és a lakosság minden rétegére kiterjedő cenzusos választójog elvét állította szembe.

A Reform és a Pesti Hírlapban közölt cikkek kimondottan magyar problémákat érintettek. Az Uralkodó eszmék két részében már általános érvényű megállapításokat, következtetéseket olvashatunk. A terjedelmes értekezés Eötvös emigrációjának terméke. Bár 1854-ben úgy nyilatkozott egyik levelében: "a könyvet 49-ben azért kezdtem írni, hogy vele pénzt szerezzek", ez csak a második rész anyagi balsikere feletti elkeseredés kifakadása volt. Valójában élete főművének szánta és tartotta, s ő maga mondta, hogy "komoly tanulmányok és komoly tapasztalatok eredménye." A felhasznált anyagot már évek óta céltudatosan gyűjtötte. Emigrációs sorstársa és sógora, Trefort Ágoston írja, hogy 1837 óta egy nagy tudományos mű tervét forgatta a fejében, amelynek témája a keresztény civilizáció története lett volna. Münchenben fogamzott másik ötlete, a francia forradalom oknyomozó történetének megírására, amelyből Trefort állítása szerint el is készült két fejezet. "A francia forradalom történetének tervezete s a keresztény civilizáció történetéhez tett tanulmányok szülték meg az 'uralkodó eszméket'. Kételkedvén, vajon egészsége, ereje s egyéb viszonyok fogják-e valaha engedni, hogy ő a tervezett nagy munkát a keresztény civilizációról konstruálhassa és megírhassa - ezen kétség hatása alatt írta munkáját a XIX. század uralkodó eszméiről, és ebben sok anyagot dolgozott fel, mi a nagy munka számára volt szánva". Münchenben újabb kutatásokat is végzett, sőt az Uralkodó eszmékben idézett, említett könyvek zömét ott olvasta és jegyzetelte ki. Megkönnyítette munkáját a bajor királyi könyvtár laza szabályzata. "20 kötetet kölcsönöznek a házhoz úgy, hogy kettőnknek 30-40 kötet volt lakásunkon" - emlékszik vissza Trefort. Két telet töltöttek a bajor fővárosban - 1848-49 és 1849-50 -, erre az időre tehető az anyaggyűjtés szakasza. Mindkét évben vidéken nyaraltak, először a Salzburg melletti aigeni park nyári lakában, másodszor az ostarnbergi tó partján fekvő Tutzingban. Talán ekkor fogalmazhatta az Uralkodó eszmék első részét, amelyet 1850 végén már nagyrészt kinyomtattak, s 1851. július 1-jén magyarul - és ezzel szinte egyidőben németül - meg is jelent. Közben 1850. december 4-én Eötvös és családja hazaköltözött. Az első rész sikerén felbuzdulva, barátainak biztatására és hogy anyagi helyzetén javítson, már 1851-ben hozzáfogott az értekezés második részének megírásához. 1852. április 5-én arról számolt be Szalaynak, hogy ez a rész is napvilágot lát azévben. Ebből nem lett semmi, a könyvet csak 1854-ben tudta kiadni. Eötvös az Uralkodó eszmékben addigi és akkori politikai, államtudományi olvasmányainak, tanulmányainak összefoglalására törekedett. Forrásai között a francia és német államtudományi munkák szerepeltek a legnagyobb számmal, de a könyv jegyzeteiben megtaláljuk az ókori szerzőknek, a francia felvilágosodás filozófusainak, a korai szocialistáknak, a liberális történetíróknak stb. nevét és a francia forradalommal, az 1848-as eseményekkel foglalkozó művek címét is. Szinte minden számottevő elméletet megvizsgált s igyekezett tekintetbe venni az "uralkodó eszmék", különösen a szabadság és egyenlőség fejlődésének történelmi tapasztalatait. Módszertanilag újjal kísérletezett, a baconi indukció társadalomtudományi alkalmazásával: a tények elemzése, összevetése után vonta le következtetéseit. Megállapításai a forradalom utáni, a forradalomtól rettegő liberálisok szemléletét tükrözték, államelmélete ebben a szellemben fogant. Határozottan szemben állt a feudalizmussal, az abszolút állammal, de épp ilyen határozottan utasította el a "népfelség" elvét, a köztársasági államformát és a Marx előtti szocialisták, kommunisták államtanát. Eszménye az alkotmányos monarchia, amelyben a korlátlan hatalomra törő állammal szemben az önkormányzati formák és a burzsoá törvényesség, jogrend biztosítják az egyéni szabadság érvényesülését, a kapitalista szabadverseny kibontakozását.

Az Uralkodó eszmék elvont elméletét a kiegyezés előkészítésének időszakában megpróbálta a hazai viszonyokra konkretizálni. E szándék nyomai lelhetők fel az 1865-66-os cikkeiben, naplójegyzeteiben és A nemzetiségi kérdés című röpiratában, s ekkortájt ismét több, jórészt frissen megjelent államtudományi könyvet vásárolt, olvasott; főként az angol parlamentről, alkotmányról szóló művek érdekelték. Megnyilatkozásaiban változatlanul ragaszkodott liberális eszméihez. Elképzeléseit az adott erőviszonyokhoz szabta: a dualista, közös ügyes államszervezet és az alkotmányos monarchia mellett foglalt állást. Szabadelvű államának tervezete lényegében már a reformkorban kialakult, a miniszteriális kormányzás problémáit a 60-as években már nem is elemezte, hisz azok az 1848-as törvények visszaállításával azonnal megoldódtak volna. Kulcskérdésnek most a megyerendszer átalakítását tartotta. Természetesen a feudális vármegyének még a gondolatát is elvetette, ő a jogegyenlőség és népképviselet elvén felépülő megyei önkormányzatot propagálta. Az Uralkodó eszmék modelljének megfelelően a megyei önkormányzat, a közösségi autonómia ellensúlyozta volna az erős parlamenti kormányt. Eötvös cikkeinek, államelméleti munkáinak és feljegyzéseinek egyik jellemző vonása a széles körű tájékozottság, a roppant felkészültség, az elmélyült tudás. Olvasmányainak mennyiségét és minőségét ismerve, egyetérthetünk kortársa és barátja, Csengery Antal dicséretével: "Egyike lévén a legtudományosabban művelt magyar publicistáknak, ismereteivel az európai státustudományok színvonalán állott."

Gyakran emlegette a Machiavelli-féle kormányzási módszereket, minden esetben elítélve azokat. A Szegénység Irlandban című röpiratában például így marasztalta el: "Anglia megtanulta végre Machiavelli alávaló mesterségét, s ezt követé Irlandban." "Machiavelli, azon férfiú," - írta egy későbbi cikkében - "kit, ha árnyrajzkép nevét érdemlené, vagy az emberi nemnek rossz tulajdonain kívül nem volnának jók is, a legnagyobb emberismerőnek nevezhetnénk." Ugyanitt idézte, s hozzáfűzte: "Körülbelül ily formán szól munkáinak nem tudjuk mely helyén, mert a könyv nincs kezünknél s csak emlékezetből idézünk..." E pár sorból kiderül: Eötvös régebben, de nem túl régen - hisz emlékszik rá - olvasta Machiavellit. Hagyatékában van ugyan egy teljes kiadás, de ez olasz nyelvű, s Eötvös csak keveset tudott olaszul. Következésképp más forrásból idézett, talán az Il principe 1699-es, latin nyelvű kiadásából, amely szintén megvolt könyvtárában, az idők folyamán azonban elveszett. Valószínűleg közvetve szerzett tudomást a "mély belátású" olasz író azon - a Dell'arte della guerraban megfogalmazott - tételéről, melyben a lőpornak csak ijesztő hatást tulajdonított; erre a Dózsa-regényben célzott. Machiavelli érdemeit, nagyságát nem vonta kétségbe - "nagy florenczi"-nek nevezte -, de A fejedelemben kifejtett uralkodási, kormányzási elvekkel sosem tudott megbarátkozni. Az Uralkodó eszmékben elrettentő példaként hozta fel azokat és a Gondolatokban is kitartott véleménye mellett: "Újabb írók megmutatták, hogy miután a híres florenci korában minden nemzet állása fejedelmének hatalmától függött, Machiavelli az olasz népnek függetlenségét és nagyságát célozá, mely akkor egyedül az által vala elérhető, ha fejedelmei közül egy - hatalmassá válik. De az emberek nagy többsége Macaulay fényes védelmének dacára most sem változtatta meg ítéletét, s nincs logika s nincsen ékesszólás, mely a machiavellizmust rehabilitálhatná."

Eötvös nagyra becsülte korának divatos és elismert társadalombölcselőjét, Benthamet. Már a Szegénység Irlandban című tanulmányában így nyilatkozott róla: "Századunk egyik legnagyobb gondolkozója... diadalmasan megmutatá a haszon erkölcsiségét, azaz az érdem s jutalom együttségét." A követek közvetlen választásának célszerűségét bizonyítandó, 1844-ben a főrendi házban az ő tekintélyére hivatkozott, A falu jegyzőjében pedig a parlamenti taktikáról írt könyvére utalt. Az Uralkodó eszmékben De l'organisation judiciaires et de la codification című munkáját használta, feltehetően a fentebb említett Oeuvres 3. kötetében olvasta. Itt Bentham ellenfeleit egy mondattal szerelte le: "nevetséges az erkölcstelenség vádja, melyet... tanai ellen felhoznak." 1849 elején jegyezte be noteszába az alábbi sorokat: "Bentham midőn az ember természetét analisálva azon meggyőződéshez jut, hogy az embereknek csaknem öszvesége tetteiben azoknak hasznosságát veszi irányul, egyszerűen arra inti a törvényhozót, hogy rendeleteit a lehetőségig úgy intézze, hogy azok ne csak az alkotmányra nézve hasznosak legyenek, hanem hogy az egyes polgár is csak személyes érdekeit tartva szem előtt azoknak hasznosságáról meg legyen győződve, s felfogásom szerint jelen mindent vizsgáló századunkban csak illy törvények számolhatnak követésre." Ez a gondolatsor azt igazolja, hogy az utilitarizmus államtani alkalmazása az értekezésben Bentham hatására történt. Elég néhány pillantást vetni az egyén és az állam viszonyáról szóló fejezetekre, hogy ezt megállapíthassuk. Az angol filozófus iránti tisztelete nem csökkent ezután sem, 1865-ben például "a politika körében használtatni szokott álokoskodásokról" írt tanulmányát említette.

1840-es években, a megyerendszer kritikája során többször hivatkozott a municipalizmus külföldi védelmezőire. A konzervatív német tudósok, Hoffmann, Haller - és Heinrich Leo - mellett a "statustudományok nagy restauratora, X. Károly ministere", Peyronnet Pensées d'un prisonnier című művével is vitába szállt. Megszerezte Lorenz Stein Die Municipalverfassung Frankreichs című, 1843-ban kiadott füzetét és a 18. századi német jogtudós, Otto De aedilibus coloniarum et municipiorum liber singularis című könyvét; utóbbiban néhány bejelölés is van. A Reformban kétszer is utalt a Rotteck-Welcker-féle Staats-Lexikon központosítás elleni tételeire. A "statusférfiak e bibliájá"-t jól ismerte, hiszen a reformkorban a legelterjedtebb politikai kézikönyv volt Magyarországon. "Szelid liberalizmusá"-t az Uralkodó eszmékben emlegette, majd egy 1861 körül keletkezett kéziratában ismét előfordul a lexikon címe. Rotteck - "ki a szabadság elveinek terjesztésére nézve Németországban többet tett, mint bárki" - egyik röpiratával a főrendi tábla vallásszabadságról folyó vitájában érvelt, 1843. július 11-én. Welckert szintén bizonyítékként idézte, 1865 augusztusában írt cikkében. Akkor megjelent Über die rechtliche Begründung der deutschen Reform című tanulmányának azon indokait sorakoztatta fel, amelyek Ausztria Németországból való végleges kiválásának előnyeit ecsetelik.

Eötvös olvasmányai között jelentős helyet foglaltak el a francia és angol liberális gondolkodók munkái, amelyeket elsősorban államelméleti és történeti szempontból tanulmányozott. Már fiatalon rendszeresen olvasta az Edinburgh Review-t. E folyóirat mintájára indították meg Szalay Lászlóval 1840-ben a Budapesti Szemlét, amelynek címe és kék-sárga kötése is egyértelműen mutatta az egyenes hatás tényét Eötvös megvásárolta az Edinburgh Review cikkeiből 1835-36-ban kiadott hat kötetes francia válogatást. Az 5-6. kötetben néhány cikket olvasás közben megjelölgetett: Miscellaneous politics, Civil and Religions Liberty, Reform in Parliament, Rights and Duties of the People és The Nature and Uses of Monarchy, and the Rights and Powers of a Sovereign, illetve Laws and Jurisprudence, English Criminal Law és Punishment for Forgeny. A címekből arra következtethetünk, hogy az angol alkotmány, jog és parlamenti kormányzás jobb megismerésére törekedett. Magyarországon Macaulay volt a folyóirat legolvasottabb és legnépszerűbb szerzője Eötvösnél azonban csak az 50-es évektől van nyoma az érdeklődésnek. Megvette a The history of England from accession of James the second 1849-1861 között megjelent 10 kötetét - az utolsó kivételével el is olvasta - az elsőből választott mottót az Über die Gleichberechtigung élére. Macaulay beszédeinek - Speeches - kétkötetes, 1853-as kiadását szintén megszerezte, majd a Gondolatokban Machiavelli-esszéjét emlegette. Saját példánya volt Brougham három könyvéből is. A cikkek 1841-es gyűjteménye - Opinions - felvágatlan, s nem találunk bejegyzéseket az 1844-ben megjelent Historical sketches című kötetben sem. Az 1861-ben ajándékba kapott The British Constitution című művet viszont átolvasta kevés margójelöléséből ítélve. Az angol politikusra azonban már 1844-ben utalt egyik cikkében: "igen helyesen észreveszi, hogy azon törvényes intézkedések, melyek által a választásokból semmi néposztály ki nem záratik, a szabadságot s az egyes osztályok érdekeit sokkal inkább biztosítják, mint ha minden egyes egyednek valóságos választói képesség adatnék" - vagyis a cenzusos választójog mellett érvelt vele.

Legtöbbet olvasott és legtöbbet profitált a francia liberálisok műveiből. Hagyatékában még a másodvonalba számító Charles Comte Traité de législation című munkája is megvan. Az 1837-ben megjelent könyv margójára írt - az olvasottak által ihletett - feljegyzései viszonylagos épségben maradtak. Csak két jellemző példa az 56., illetve 68. oldalról: "Azon esetre, ha maga a vallás stationarius, de a kereszténység nem az.", majd: "Mi az embernek természete. - Az anyagi kevés változásokkal ugyan az, a szellemi észbeli tehetségeinek kifejlődésével minden századba más." A központosítás eszméjének népszerűsítésekor kitűnő segítőtársra talált Tocqueville De la démocratie en Amérique című híres könyvében, amelynek megállapításaival kétszer is érvelt. Tocqueville komoly szerepet játszott Eötvös politikai nézeteinek kialakulásában, különösen a centralizáció vonatkozásában gyakorolt vonzó hatást rá. Az viszont, hogy az Uralkodó eszmék és a De la démocratie en Amérique alapterve hasonló, vagy hogy Eötvös eszmefuttatásokat vett át a francia gondolkodótól - mint ezt polgári méltatói állították - erős túlzás. A szellemi rokonság persze nem vitatható, hisz mindketten a burzsoá szabadság lehetőségeinek módozatait keresték. Eötvös látóköre azonban tágabb. Tocqueville csupán francia és angol példákat vizsgált, ő viszont az ókori és újkori politikai irodalom teljességéből válogatott, a történelmet is tanulmányozta, s egymás mellé állította az elméleti tanokat és a történelmi eseményeket. Értekezésében egyébként csak egyetlenegyszer idézte Tocqueville-t - méghozzá könyvének magyar fordítását-, közelebbről a despotikus államról vázolt elképzelését. Az Uralkodó eszmék első, majd második részét Tocqueville-nak is elküldte, bírálatot kérve, bár - mint Szalaynak írt 1852. február 22-i leveléből kiderül - nem sokat várt tőle. "Tocqueville franczia a' szó legszorosabb értelmében, 's azért mindenek előtt hangzatos phrasisokat keres, melly között egyes igazságokat talál, de igen sokszor mást is" - mondta. A francia tudóshoz csak 1858-ban jutottak el a kötetek, amelyeket július 1-én levélben köszönt meg. 1856-ban jelent meg Tocqueville utolsó műve - L'Ancien Régime et la Révolution - a francia forradalom előzményeiről, okairól, lefolyásáról és következményeiről. Eötvös azonnal elolvasta és gyorsan reagált rá. Jegyzetfüzetében filozófiáról vitatkozott vele, a Budapesti Szemle 1857. évi 3. kötetébe pedig esszé-szerű ismertetést írt róla, A francia forradalom okai címmel. Rendkívül kedvezően nyilatkozott a munkáról: "Azon eszméket, melyeket Tocqueville formulázott, senki nem adhatná elő szebben és tisztábban" - vélekedett, sőt a francia bölcselő első tanulmánya fölé helyezte: "talán több és meglepőbb újat foglal magában, mint az, amelyet évek előtt írt az amerikai szövetség demokrátiájáról." A könyvet nem a történettudomány, hanem elsősorban az államfilozófia szempontjából tartotta értékesnek, fő érdemét abban látta, hogy "túlemelkedve honfitársai előítéletén ... adatokra támaszkodva bebizonyítá": az állam abszolutizmusa annak bukásához vezet. Die Garantien című röpiratában is azt a tételét emelte ki, amely szerint a túlméretezett centralizáció nemcsak Franciaországban vezetett forradalomhoz, hanem más államokban is hasonló következményekkel kell járnia.

Az Uralkodó eszmék anyaggyűjtésekor került a kezébe Constant Cours de politique constitutionnelle című könyve. Egyik - 1849. május 14-én kelt - feljegyzésében reflektált rá: "Benjamin Constant mint más republicanusok, kik e kormányformával franczia országban tett kísérletekkel megelégedve nem valának, később az alkotmányos monarchia zászlóihoz szegődött, és sok szépeket írt a királyi hatalom hasznáról mellyet pouvoir neutrenek nevezett, az egész Constant felé theoriában csak azok kis hiba van hogy a tapasztalás szerént a királyi hatalom soha pouvoir neutre nem volt." Az értekezésben a centralizáció és az önkormányzat problematikájáról írva kétszer is említette. Helyeslőleg idézte ugyan a közvetítő hatalom szükségességét hirdető szavait, de nem hajlandó elismerni, hogy a király ilyen lenne. Különösen sokat foglalkozott tanulmányában Guizot nézeteivel. A francia liberalizmus e kiemelkedő alakjának személyes tisztelője volt. 1836-37-es párizsi útján ismerte meg. "Párizsban léte alatt sokáig mindennapos volt Guizot házánál, s vele, épen annak ministersége idején közel bizalmas viszonyban állt" - közli, nyilván Eötvös elbeszélése alapján, némi túlzással minisztériumi titkára, Molnár Aladár. Az Uralkodó eszmékben a francia gondolkodó négy könyvére is hivatkozott. Közvetlenül csak a Trefort tulajdonát képező Discours sur l'histoire de la révolution d'angleterre című, 1850-ben kiadott füzet állt rendelkezésére, annak végsorait saját fordításában idézte. "Guizot nagyhírű munkáját: Histoire de la civilisation en Europe, hol a befolyás, melyet a római birodalmat meghódító népek az egyéni szabadság eszméjének keletkezésére gyakoroltak, terjedelmesen tárgyaltatik", szintén csak egyszer említette. Kétszer utalt egy 1820-ban írt művére, Du gouvernement de la France depuis la restauration, "melynek most már nincs annyi olvasója, mint érdemlené." A De la démocratie en France című, már az Uralkodó eszmék anyaggyűjtésének megindulása után, 1849-ben megjelent Guizot-könyvnek egy teljes fejezetet szentelt. Azt a koncepcióját bírálta, amelyben azzal próbálkozott, hogy megtalálja az eszközöket, melyekkel az államok bajait - a demokráciát és a forradalmat - orvosolni lehet. Sokszor idézte - főleg magyarul -, hol igenlőleg, hol vitatkozva vele; még értekezésének második részében is: "Azt hiszem, hogy Guizot legalább is a kifejezésben csalatkozott, midőn korunk legtöbb bajainak okát a democratia elvében kereste." Elutasította azt a javaslatát, hogy az "anarchia" ellen szövetkezzen a két uralkodó osztály, az arisztokrácia és a burzsoázia. A jövőt, a proletariátus elleni védelmet illetően viszont egyetértett vele: "Guizot A demokratia Franciaországban című munkájában azt mondá, miszerint az újabbkori államok legnagyobb hibája, hogy az egyén elszigetelve áll azokban a roppant államhatalom ellenében. Nézete szerint csak akkor nézhetünk szebb jövő elé, ha mindenki tökéletesen megfelel szerepének, ha az egyesnek lehetővé teszik, hogy fölemelkedhessék, a nélkül, hogy másokat kelljen lerántania s ha a holland nép példájára töltésekről és csatornákról gondoskodnak, hogy a féktelen demokratia betörő árjának ellenállhassanak. Egészen osztozom e nézetben." Egy francia nyelvű töredéke arra vall, hogy az Uralkodó eszmékhez elolvasta Guizot Vie, correspondance, écrits de Washington című életrajzát is.

Eötvös elmélyülten tanulmányozta az Amerikai Egyesült Államok sajátságos államrendszerét, amely a múlt század közepén a demokrácia mintája volt. Ezért szerezte meg Tocqueville könyvét, s ezzel kívánt ismerkedni Bromme Gemälde von Nord-Amerika in allen Beziehungen vor der Entdeckung an bis auf die neueßte Zeit című útleírásából. Megbízható adatokat meríthetett Jefferson 1832-ben kiadott Notes on the state of Virginia című kötetéből, amelyben sok margójelölés, aláhúzás tanúskodik az érdeklődésről. Ismerte Benjamin Franklin önéletrajzát is, emlékezetből idézte egyik cikkében. Az Uralkodó eszmékben az Egyesült Államok alkotmányával, törvénykezési formáival foglalkozott. Utóbbira egy terjedelmes értekezés szolgált forrásul: a német Buss Das Bundesstaatsrecht der Vereinigten Staaten Nordamerika's című, 1844-ben megjelent könyve, amelyből saját példánya volt. Hivatkozott - nyilván Buss nyomán - az amerikai Story Commentaries on the Constitution of the United States című művére is. Az amerikai alkotmányt Washington nevéhez fűzte, akárcsak a gazdasági élet 18. század végi fellendülését: "Washington volt az ki a' Virginiai törvényhozásnak beadott emlékirat által a' roppant anyagi javításokat mellyek Americában kanalisatió 's más módon történtek indítványba hozá" - jelentette ki egyik kéziratában. A megállapítást Sparks Leben und Briefwechsel Georg Washingtons című biográfiáját olvasva tette, erre utalt is. A mű megvolt neki, abból idézte a klubokra vonatkozóan az Egyesült Államok első elnökét, "kit fényes szónoki tehetségre nézve nem állíthatni a francia szószék ünnepelt nevei mellé, mindazáltal erénye és bölcsessége által a legnagyobb és legboldogabb szabad államnak lőn alapítója, melyet eddigelé látott a világ." A meleg hangú és a kiváló jellem iránti tiszteletet sugárzó szavakkal később sem fukarkodott: 1869-es képviselői programbeszédében a kiegyezést a Washington által elfogadott angol-amerikai kereskedelmi szerződéssel párhuzamosította, naplójában pedig az amerikai államférfi 1785-87 közti levelezését említette. 1870-ben Ráth Mór Eötvös személyes kívánságára adta ki Laboulaye Az Egyesült Államok története című 3 kötetes könyvét. "Soha senki ... az alkotmányosság elméletét világosabban és mélyebben ki nem fejtette, mint Laboulaye a Histoire des États-Unis harmadik kötetében. Szeretném, ha minden magyar ember olvasná és tanulna belőle" - indokolta javaslatát.

Münchenben figyelhetett fel Hello Du régime constitutionnel dans ses rapports avec l'état actuel de la science sociale et politique című művére, amely 1849-ben már harmadik kiadását érte meg. A könyvet megvásárolta és az Uralkodó eszmékben a vallás- és sajtószabadság, továbbá a törvényhozás kérdésében, és mindenekelőtt a parlamentarizmusról elterjedt téves elképzelések bizonyságaképpen hivatkozott rá. A magyarázatot évekkel később, Montalembert-hez 1854. június 15-én írt levelében adta meg: "Nagyon megértem, hogy Önt Hello művének említése meglepetéssel érte, különben számomra sem az állás, melyet Hello az irodalomban elfoglal, sem azon kitűnő férfiak művei, akiket Ön levelében említ nem ismeretlenek, mindazonáltal éppen a szerző középszerűsége a parlamentáris kormányzási formáról vallott nézeteit illetően az ok, ami által azt éreztem, hogy inkább ezeket vegyem át, mint Guizot-ét, Villemainét stb., elsősorban, mert utóbbiak sokkal értelmesebbek, hogy a felállított alapelvek következtetéseiben szigorú következetességgel legyenek, azonkívül azért is, mert az események megítélésére vonatkozóan Hello nézetei Franciaországban sokkal általánosabbak, mint Guizot-é vagy Villemainé és a művemben nem a kitűnő férfiak cáfolatáért, hanem azért teszem, hogy az általánosan elterjedt tévedések következményeire figyelmeztessek" - hangzik hevenyészett fordításban. Hello könyvének utalásait is felhasználta. A jegyzetek között bukkanunk rá erre a mondatra: "mi mindent írtak Bodinus, Puffendorff és Grotius a királyi hatalom korlátlanságáról". A német változatot megtaláljuk a kéziratokban, és itt már azt is, hol figyelt fel a három jogbölcselőre: "Hello 262." Grotiust korábban is ismerte, már A zsidók emancipatiojában idézte azt a gondolatát, mely szerint a legrosszabb térítési mód a kényszerítés. A Pesti Hírlapban természetjogi nézeteire utalt és példálózott vele az Uralkodó eszmékben is: "Ha Rousseau joggal vádolja Grotiust s másokat, hogy a királyi hatalom körét csak azért vonták oly tágasra, mivel a nép nem osztogat hivatalokat és nyugpénzeket: úgy azt is állíthatni, hogy mióta e viszonyok változtak, a népnek is vannak Grotiusai." Grotius kortárs-kritikusára, Seldenre is hivatkozott, De iure naturali et gentium juxta disciplinam Ebraeorum című munkája nyomán. Selden az állam alapjául szolgáló jogviszonyok forrásait isteni rendelésben kereste Eötvös ezzel nem értett egyet. Feljegyzéseket készített a népjog-elméletek középkorvégi jelentkezéséről is, "Contrat social. Volkes souverainität" címmel. Languet Vindicia contra tyrannos, Buchanan De Iure Regni apud Scotos, La Boétie Le contre Un, ou discours de la servitude volontaire című művének és A short treatise of Politique Power and of the true obedience which subjecti owe to kings and other civil govenant etc. című kiadvány érveit ragadta ki. A címeket valamely összefoglaló tanulmány apparátusából írhatta ki. La Boétie rövid, a zsarnokságot hevesen támadó híres röpiratát eredetiben is olvasta, a neki meglevő Lamennais-összesből (Lamennais ugyanis 1835-ben terjedelmes előszóval ellátva kiadta), az első fejezetben több gondolatot megjelölt.

Münchenben forgatta Barante Questions constitutionnelles című, 1849-ben megjelent könyvét, amelynek a többfokú választási rendszer előnyeit hangoztató véleményével az Uralkodó eszmékben vitatkozott. Müncheni kézirataiban fordul elő Pütter Specimen juris publici medii című munkája. Értekezésének második részében utalt Zöpfl államértelmezésére, mely szerint az állam olyan tény, ahol "bizonyos megtelepült családok népileg szervezett egységben élnek bizonyos földteren, szigorúan kijelölt külhatárok között." Nem említette Hinrichs Die Könige című államelméleti művét, amelyet 1852-ben, a kiadás évében vásárolt meg. A 460 oldalon végig ceruzavonások, beírások láthatók. A királyság intézményének fejlődéstörténetét ideológiai vetületében - a Konfuciusz-kori Kínától az 1830-as évek Belgiumáig - vizsgáló szerző monarchista szemlélete vagy a kései megszerzés lehetett az oka, hogy mégsem dolgozta be adatait, szempontjait az Uralkodó eszmékbe. A második rész hazai anyaggyűjtése során juthatott Eötvöshöz a dühödt forradalomellenességéről és szélsőséges monarchizmusáról hírhedt De Maistre Essai sur le principe générateur des constitutions politiques című államtana. Hosszan foglalkozott ezzel a "2 R I-V K" feliratot viselő kis kézirat-csomag egyik lapján "Historiai jog" cím alatt, kimutatva ellentmondásait, gyengéit. Érdemes végigolvasni ezt a gondolatmenetet, mert Eötvös elveire is fontos adalékot nyújt: "De Maistre mondja: hogy alkotmányt csinálni nem lehet, szerinte minden alkotmány a' népből mintegy természetes szükségként veszi eredetét, vele 's belőlle fejlődik, külső resultatuma történetének. E theoria mellynek de Maistre egyébként maga leginkább ellentmond midőn azon állítással lép fel: hogy népek csak olly jogokkal birhatnak mellyek nekik uralkodóik által adattak; valamint párt érdekek végett állítatott fel úgy párt érdekből elleneztetett, 's valamint a' franczia gróf híres munkája által az absolutizmust akará védeni, úgy megtámadói az éppen akkor divatos liberalizmus szemüvegén nézték theoriáit. De Maistrenek igaza van. Minden alkotmány a' nép történetének resultatuma, a' gróf csak abban csalódik hogy históriai momentumoknak csak írott szabadság leveleket tekint. Nem csak Magna charta vagy arany bullák eredményei a' történetnek, hanem eredménye 's pedig eredménye a' nép míveltségi állapotja is, 's amennyiben minden alkotmány csak ez alapon nyugszik biztosan de Maistre jól mondja, hogy alkotmányoknak alapja csak a történet lehet!"

Eötvös az Uralkodó eszmék második részében bizonyos fokig szembefordult addigi centralista nézeteivel. A központosított állam eszményét nem vetette el, csak annak túlzásaitól félt - mondván: így a forradalom sikere valószínűbb -, ellensúlyozni kívánta az önkormányzatok szerepének növelésével. Felismerte a bonapartizmus veszélyét is, a rendszer első ideológusának, Romieu-nak L'ére des Césars című munkáját, "mellyel pár év előtt nagy zajt ütöttek", pontosabban egyik állítását is cáfolta, melynek lényege: "vannak korszakok midőn a caesarismust tekinthetni egyedül lehetséges államformának, s feladatul tűzte bebizonyítani, hogy legalább Franciaország ily korszakban van jelenleg." A könyv 1851-ben megjelent második kiadását olvasta, a könyvtárában levő példány bejelölései, a margókon többször előforduló "Centralisation" szó azt bizonyítják, hogy a központosítás elméleti kérdései miatt tanulmányozta át. Számos bejegyzés található Cormenin Timon álnéven írt és 1842-ben kiadott De la centralisation című művében is. Ez a könyv a 40-es években hatással lehetett Eötvös centralizációs elveinek kialakulására, az Uralkodó eszmékben viszont inkább elrettentő példaként idézte "a központosítás legnagyobb bámulójá"-t, többek között vele bizonyította a centralizált állam sebezhetőségét. Csupán azt a tételét helyeselte, mely szerint minden államban szükség van erős kormányra, s a kormányt a központosítás elve teszi erőssé. A túlzott központosítás ellenszereinek problémáját vizsgálta a svájci Cherbuliez Théorie des garanties constitutionnelles című, 1838-ban megjelent könyvéből, amelyből szintén saját példánya volt. Jelzések, beírások csak a második kötetben vannak, s az Uralkodó eszmék egyetlen idézete is ebből való. Eötvös tévedésnek tartotta, hogy a királyságot csak a végrehajtó hatalom birtokosának tekintik. "Maga Cherbuliez is azon hibába esett" mondta, s a vonatkozó helyet a jegyzetekben közölte. Cherbuliez művének egészéről igen kedvezően nyilatkozott. Azokat az intézményeket, amelyek az abszolút hatalom visszaéléseivel szemben a szabadságot védik, nem is tárgyalta, csak a svájci író "fájdalom, kevéssé ismert művére figyelmeztetem olvasóimat, melyben minden idetartozó kérdés classikai tisztasággal és nyugalommal van tárgyalva." Ismerte Cherbuliez De la démocratie en Suisse című munkáját is, egyik levelében ejtett róla néhány szót.

Eötvös az Uralkodó eszméket több neves külföldi tudósnak elküldte. Cherbuliez és Fallmerayer kritikát írt róla, Radowitz, Raumer és Mittermaier, majd később Montalembert levélben mondták el dicsérő szavaikat. Eötvös udvariasan túlzónak tartotta a bókokat: "Ha Raumer vagy Mittermaier válaszait olvasod" - írta Szalaynak - "azt hinné az ember hogy felfogások szerint a politicus irodalom korcsmájában a' legény csak én vagyok." A legkiválóbb állambölcseleti munkának nevezte az értekezést Laboulaye L'état et ses limites című esszéjében, amely a Revue nationale et étrange 1860. évi novemberi számában jelent meg és jelentős szerepet játszott az Uralkodó eszmék külföldi megismertetésében.

Az Uralkodó eszmék megírása után Eötvös néhány évre szakított az államtudományi tanulmányokkal. Még 1859-ben sem reagált Montalembert figyelmeztetésére, aki arról tájékoztatta, hogy egyik politikai ellenfele, a republikánus Jules Simon La Liberté politique, civile et de conscience címmel az Uralkodó eszmékhez hasonló jellegű művet adott ki. Később azonban elolvasta a könyvet, 1865-ben említést is tett róla egyik, Helyhatósági rendszerünk című cikkében: "A ki a self gouvernement túlzó magasztalásait olvassa, mellyel a centralisatióról Cormenin és mások által írt panegiriseket követték, s látja az egyoldalúságot, mellyel még a tudomány legjelesebbjei is, mint St. Mill, Simon és mások e tárgyról szólnak, az be fogja látni, hogy e részben csaknem túlmentünk a kellő határokon." Stuart Mill-lel levelezett is. 1868 június elején - válaszul egy pár nappal előbb kapott levélre - beszámolt az angol filozófusnak az Essay on liberty magyarországi fogadtatásáról. A hang emelkedett, mindvégig dicsérő. "Nincs korunkban senki - ki az államtudománnyal komolyan foglalkozik - kire az, mit Ön e téren tett, hatást nem gyakorolna" - kezdte, s így folytatta néhány oldalon keresztül. Kíváncsi a véleményére, ezért elküldte neki az Uralkodó eszmék és A nemzetiségi kérdés német fordítását. Az utolsó mondatot aztán az elégedettség diktálta: "Mentségemül szolgáljon az elsőre nézve az, hogy ámbár 1850-ben, mikor e munka megjelent, Önnek kitűnő műveit nem ismerém, sokban ugyanazon irányban haladtam, melyet Önnek nagy tehetsége most már sokak által elfogadtatott." Eötvös egyébként az 1860-as évek közepén, második felében ismét intenzívebben foglalkozott az államelmélet kérdéseivel. Ekkoriban jegyezgette meg May Erskine Az angol parliament és eljárása című könyve 1861-ben kiadott magyar fordításának első 82 oldalát, azt a részt, ahol az angol parlament összetételét, jogait, kiváltságait ismertette a szerző. Az angol állam fejlődéséről kívánt tájékozódni John Russel 1865-ben napvilágot látott An essay on the history of the english governement and constitution from the reign of Henry VII. to the present time című munkájából, ebben azonban nem láthatók a bejelölései. A német Gneist 1867-ben megjelent 45 oldalas füzete, a Budget und Gesetz nach dem Constitutionellen Staatsrecht Englands mit Rücksicht auf die deutsche Reichsverfassung szintén érintette az angol alkotmány néhány vonatkozását. Gneist másik, könyvtárában meglevő műve - Die preussische Kreis-Ordnung in ihrer Bedeutung für der inneren Ausbau des deutschen Verfassungs-Staates - a porosz államjoggal foglalkozik, Mascher Das Institut der Landräthe in Preussen című dolgozatából pedig a porosz Landrat történetéről, helyzetéről olvashatott. Megvásárolta - de bejegyzés ezekben sincs - Holtzendorff 1869-ben kiadott Die Principen der Politik és a belga Van Praet 1867-ben megjelent Essais sur l'histoire politique des derniers siècles című könyvét is.

Államtudományi és történeti olvasmányainak egybeesése figyelhető meg Oxenstiernával kapcsolatban. A harmincéves háború híres svéd államférfiáról vagy tőle 1866-ban olvashatott valamit. Naplójában júliusban írt először szállóigévé vált mondásáról - "nem nagy bölcsesség kell a kormányhoz, de erély s az önbizalomnak nagy adaga" -, majd 1867 februárjában latinul idézte ugyanezt. Ekkoriban többször elmélkedett erről a problémáról, saját személyével kapcsolatban. Tapasztalatai alapján úgy vélte, a tudós és a politikus nem találkozhat egy személyben: "A gyakorlati államférfi a jelennek él, a tudomány embere a jövőnek, s minden kor jól teszi, ha saját bajnokának homlokára fűzi koszorúját. Valamint természetesnek találjuk, hogy Talleyrand, Peel vagy eszméik a jövőnek kifejlődésére semmi befolyást nem gyakorolnak, úgy nincs mit szomorkodni azon sem, hogy Rousseau, Montesquieu vagy Bentham soha az állam kormányára nem hivattak meg, mi által sem az egyes államok, sem az emberiség semmit nem vesztettek."




Hátra Kezdőlap Előre