A nemzeti tudat ösztönzői
Eötvös József magyar irodalmi olvasmányai

Némi igazság kétségkívül van Szerb Antalnak abban a megállapításában, hogy Eötvös József idegen kultúrán nevelkedett arisztokrata. Egész élete, pályája a francia, angol és német szellem maghatározó befolyásának jegyeit viseli magán, műveltsége is ezeken nyugszik. Magyar irodalmi olvasmányainak szerepe viszont legalább ilyen jelentős. Hatásukra lett a magyar polgárosodás harcosa, később irodalmunk és történelmünk kiemelkedő alakja. Tehetségét, a nyugati forrásokból szerzett nagyszerű műveltségét arra használta, hogy a magyar irodalom, tudomány megközelítse, utolérje a legfejlettebb népek irodalmának, tudományának szintjét. A magyar költőktől, íróktól tanulta a haza, a szülőföld szeretetét, ők biztatták, támogatták irodalmi pályája kezdetén.

A következőkben arra teszünk kísérletet, hogy az olvasmányok tükrében vázlatosan bemutassuk a magyar szépirodalom és Eötvös József viszonyát, megrajzoljuk azt az utat, amely a megismerkedéstől a tevékeny részvételen át a vezető egyéniséggé való emelkedésig vezetett.

Eötvös elég későn, 8-10 éves kora körül kezdett magyarul tanulni, a budai gimnázium diákjaként. Ennek hátrányairól ő maga írta Kazinczy Ferencnek 1831-ben: "ha magyarságomban akármiféle hibákat találsz, kérlek, jobbíts, és ne tunyaságomnak, csak körülményeimnek tulajdonítsd. Idegen hangok érdeklék az alig született füleit, idegen hangokat rebegének először megnyílt ajkaim, anya nyelvem német, az örökséget, amelyet minden anya legszegényebb gyermekének is hágy, önnön fáradságomnak kelle megszereznem, a köteléket, mely legerősebben köt mindenkit hazájához, a nyelvet önnön karokkal fogom, ha csekély is, amit bírok, mondhatom, ez az én művem..."

A gimnáziumban az oktatás latinul folyt, így tanították a magyar nyelvet is, Verseghy Ferenc Epitome Institutionum Grammaticarum Linguae Hungaricae című nehézkes, nyelvtanulásra nemigen alkalmas tankönyvéből. A gyermek Eötvös sokat bajlódhatott az ehhez kapcsolódó terjengős, aprólékoskodó gyakorlókönyv - Exercitationes Idiomatis Hungarici in usum Gymnasionum Regni Hungariae - leckéivel is. Az első magyar nyelvű könyveket nevelője, Pruzsinszky József adhatta a kezébe, ő hívhatta fel a kamaszodó fiú figyelmét a magyar irodalom értékeire.

Lényegesen fejlődött Eötvös magyar nyelvi tudása az egyetemi évek alatt. A pesti egyetem bölcsészkarára 1826-ban íratta be az apja. Az első tanévben 10., illetve 31. eminens volt a magyar nyelv és a magyar stílus c. tárgyakban, a következő esztendőben viszont már előrelépett eminenssé. Tanára Czinke Ferenc volt, tankönyvként pedig Benyák Bernát József Grammatica hungarica-ját és Pápay Sámuel A magyar literatura esmérete c. munkáját írták elő a tanrendben. Czinke a kortársak egybehangzó véleménye szerint méltatlanul ült a katedrán. "... Ez ember mindenre inkább alkalmas lehetett, mint a magyar nyelv tanítására; semmi tekintélye nem volt, tanítványai gúnytárgyául szolgált, mintha csak kiválasztva éppen azért neveztetett volna ki e nagyfontosságú tanszékre, hogy tőle a magyar nyelvet senki meg ne tanulhassa..." - írta róla Táncsics Mihály. Eötvös nem sokat tanulhatott a gyatra előadásokból és Benyák latinul írt nyelvtankönyvéből, ezért inkább magánszorgalma és Pruzsinszky oktatása révén haladt előre.

Pápay Sámuel 1808-ban megjelent könyvének már több hasznát vehette. Nagyobbik része ennek is nyelvtan. A magyar nyelvtudomány addigi eredményeinek összegezése, a nyelvújítás kompromisszumos szárnyának elvei alapján. Második része (A magyar literaturának régi 's mostani állapottyárul) jóval értékesebb: magyar nyelven ez volt az első rendszeres összefoglalás a magyar irodalom fejlődéséről. Leíró jellegű irodalomtörténet, részletes felsorolást ad irodalmunk kiemelkedő alkotóiról, némelyiket jellemzi is, ítéletei azonban erősen megkérdőjelezhetők. Áttekintése a jelen felé közeledve egyre hézagosabbá válik, nem említi például Csokonai és Kisfaludy Sándor nevét.

A hiányos, alacsony színvonalú irodalomtörténeti oktatás lehetett az elsődleges oka, hogy Eötvös a régi magyar irodalomban viszonylag járatlan, alig foglalkozik a korai és XV-XVIII. századi magyar prózával, költészettel. Sőt, kétségbevonja annak eredetiségét: "irodalmunk kezdete kevés kivétellel a német irodalom utánzásául tekinthető; kevés kivétellel, mondom, mert hogy a francia és klasszikus művek szintén nem maradtak hatás nélkül..." Írásaiban csupán Zrínyi Miklóstól idézte a Szigeti veszedelem két sorát, és Gyöngyösi István Murányi Vénusát, valamint Gvadányi József Rontó Pálját említette. Gvadányi főműve, az Egy falusi nótáriusnak budai utazása... első, 1790-es kiadásában megvolt neki. Teljesen hiányzik műveiből, könyvtárából Balassi, Pázmány, Kármán, Fazekas stb. Csokonainak a neve sem fordul elő nála, de A reményhez megzenésített változatára egyik elbeszélésében utal. Nagyra becsülte, sőt néha túlbecsülte a népköltészetet - ami a romantika hatásának tulajdonítható. Első Hugo-esszéjében mondja: "nem vehetjük rossz néven senkinek, aki a költészetnek első nemét, mely a népdalban, eposzban nyilatkozik, a költészet későbbi művészibb formáinál többre becsüli." Az Uralkodó eszmékben már túlzó hangot üt meg: "egy népdal olykor nagyobb befolyással volt egyes állam sorsára, mint a legfényesebb államtani elméletek." Műveiben itt-ott fellelhetők a népköltészeti motívumok: egy-egy népdalt, közmondást idéz, egy-egy népmondát sző bele az elbeszélésbe stb. Ezeknek azonban csak egy része ered a magyar folklórból.

Eötvös magyar szépirodalmi olvasmányainak megválasztásánál döntő szerep jutott a személyes kapcsolatoknak, a magyar irodalomhoz való viszonya jórészt a kortárs írók ismeretére korlátozódott. Egyetemi évei alatt került közvetlen kapcsolatba az élő magyar irodalommal, ekkor tette meg az első lépéseket az irodalom országútján. Ekkor barátkozott össze Szalay Lászlóval is. A két lelkes fiatal együtt írogatta verseit, együtt olvasták a számukra addig idegen magyar írókat. 1828-ban előfizettek az első magyar verstanra, Papp Ignác veszprémi tanító Magyar poézis, alapul a verselni kívánók kedvéért c. könyvére. Bizonyára ebből akarták elsajátítani a poétikai tudnivalókat, a verselés technikai fogásait. Ma már nehezen lehetne megállapítani, hogy az eredetieskedő, eklektikus, joggal elfelejtett munka szabályait, példáit hasznosították-e költői próbálkozásaik kezdetén.

Történelemtanáruk, Horvát István és Pruzsinszky, esetleg Eötvös apjának közvetítésével a két fiú személyesen is megismerkedhetett a kortárs-írók egyikével-másikával: Virág Benedekkel, Vitkovics Mihállyal, Szemere Pállal stb. Tisztelegtek az 1828-ban Pestre látogató Kazinczy Ferencnél is, akihez Eötvös később egész közel került. 1830-ból és 1831-ből fennmaradt levelei, aztán az a tény, hogy Kazinczy utolsó művét, a Pannonhalmai utazást neki ajánlja, továbbá fellépése az ősz mester mellett - első napvilágot látott művét, A kritikus apotheosisát az ő védelmében írta - mind ezt bizonyítják. Kazinczy halálának híre külföldön érte. A mester által megkezdett út folytatásának szükségességéről mint rájuk háruló feladatokról írt Szalaynak: "Nemzetiség volt hosszú élete nagy feladása a mennyire lehetett, s ezt betölté. Egyes borostány ágakat szedett és haldokló kézzel nekünk adta kezünkbe, hogy mi fűzzük koszorúvá; szent kötelességünk ez most..." S az utóirat: "Irok parentatiot Kazinczire, kérdezd meg Szemerét felveszi e ha jó Muzarionjába?" A nekrológ azonban nem jelent meg; vagy nem volt jó, vagy el sem készült. Eötvös még 28 év múlva is csodálattal tekintett egykori bálványára. 1859. október 27-én került sor az Akadémián a nemzeti eseménynek számító Kazinczy-ünnepség megtartására. Az emlékbeszédet Eötvös mondta. Beszélt az íróról is - "összes irodalmunkban kevesen vannak, kiket melléje állíthatnánk" -, de főleg irodalomszervező, nyelvújító munkásságát méltatta, műfordításairól, a régibb írók kiadásáról szólt; s mély fejhajtással állapította meg: "ő nem egyes műveket, hanem egy egész irodalmat, egy új életre ébredett nemzetet hagyott maga után, hosszú munkássága által megszerezvén azt, mi az irodalom, mi a nemzet kifejlődésének első feltétele: nyelvet, mely a művészet s tudomány körében előre törekvő nemzetnek alkalmas eszközül szolgálhasson." Kazinczy hatásának nyomait feltaláljuk a fiatal Eötvös költészetében, stílusában, de fontosabb ennél az a példa, amit ő jelentett a fiatal költő számára. "Kazinczy gyújtá fel bennünk az első lángokat" - írja 1834-ben. A költői tehetséget érző fiúnak az öreg író biztatása adhatta a végső lökést, hogy a magyar irodalom ügye mellé szegődjön.

Kazinczyt védelmezve Eötvös Bajza József ellen foglalt állást. Különben sem rokonszenvezett vele, de ez kölcsönös volt. 1829-ben az akkor már jurista Szalay, Eötvös és barátaik egy kis irodalmi társaságot alakítottak, Anacharsis néven. Bajza rosszallóan tekintett a csoportra, s ezt nem is rejtette véka alá. A fiatalok érzékenyen reagáltak erre. Eötvös 1831-ben még Széchenyivel is heves vitába keveredett s egyértelműen elítélte Bajza kritikai munkásságát. Bajza sem kímélte a tollát, amikor Eötvös jelentkezett az irodalom színpadán; A házasulók című vígjátékát szinte kegyetlenül támadta a Kritikai Lapok, a recenzió főleg mágnási mivoltán élcelődött. Később kibékültek, és a Bajza által szerkesztett Athenaeumban Eötvösnek több verse is megjelent.

A békesség egyik jele, hogy 1839-ben, amikor Eötvös Józsefet a Magyar Tudós Társaság tiszteleti tagjául ajánlották, az aláírók között szerepelt Bajza is, Vörösmarty és mások társaságában. Vörösmarty Mihály már régen szemmel tartotta a fiatal bárót, támogatta az Anacharsis-kör munkáját is. Kapcsolatuk ezután is közvetlen maradt: 1848-ban Eötvös a pesti egyetem magyar irodalmi tanszékét ajánlotta fel Vörösmartynak, az 50-es évek elején pedig gyakran meglátogatta vidéki birtokán, ő hozta Pestre A vén cigány kéziratát is. Vörösmarty sírjánál búcsúztatót kívánt mondani, de a rendőrség nem engedélyezte a rögtönzést. Az akadémiai emlékbeszédet már nem vehették el tőle. 1858. december 20-án végre kijelenthette: "a nemzetnek előtte nagyobb költője nem volt". Beszélt a "Szépliteratúrai Ajándékban s Aurorában megjelent költeményei"-ről, a Zalán futásáról, "mely... egy nemzetet lelkesített", a Cserhalomról és az Egerről ezeket jókora túlzással minden eposzi költészet csúcsának tartva, továbbá az epigrammákról és a Szózatról, idézte a Gondolatok a könyvtárban néhány sorát. Pozitívan értékelte színműveit is és nem győzte eléggé hangsúlyozni Vörösmarty irodalomteremtő szerepét. "Nem ő egymaga az, ki iránt hálával tartozunk" - fűzte hozzá. Kazinczy, Kölcsey, Berzsenyi, a Kisfaludyak, s kivülök még hány, ki rég sírjában fekszik; Szemere Pál... s mellette többen... nagy érdemeket szereztek maguknak..."

Utolsó szavaival összecseng Kisfaludy Sándor balatonfüredi szobrának leleplezésekor 1860-ban mondott beszéde. Benne látta a hazafias líra megteremtőjét, s szerinte azóta is ezt az irányt követi a magyar költészet. Egyébként már 1843-ban, a Kisfaludy Sándor tiszteletére rendezett pesti dalünnepélyen is a költő hazafiságát emelte ki: "nem írt egy sort, melynek minden szava ne volna magyar; mert művei között vannak dicsők s gyengébbek, fenségesek s kevésbé sikerültek talán, de olyan, mely ne e hazának földjéből termett volna, mely minden gondolatban és érzelemben ne volna honi, - nem található közöttük". A másik Kisfaludy, Károly vígjátékainak szerkezeti megoldásait A házasulók írásakor hasznosíthatta, Szülőföldem szép határa című versét pedig a Novella c. elbeszélésében idézte Szemere Pál egyike volt azoknak, akik Eötvös útját egyengették; öregkori költészetét viszont nem sokra tartotta egykori pártfogoltja. 1841-ben az akkor megjelent Dythiramb felett élcelődött, és hat év múlva is semmitmondóan válaszolt Szemerének, aki az ő segítségével szerette volna kiadni Ó és Új Fóti dalát.

A Vörösmarty-emlékbeszédben említettek közül Kölcsey Ferenc állt hozzá legközelebb. 1832 őszén, a pozsonyi országgyűlésen ismerkedtek meg, s Kölcsey barátjává fogadta "a szeretetre méltó, lángvérű gyermek"-et, aki meg mesterének választja a neves költőt. Hogy mit jelentett Eötvös számára ez a barátság, azt akadémiai emlékbeszédében fejtette ki. "...e körben senki nem lehet, ki őt melegebben szerette volna; senki, ki neki több hálával tartoznék" - vallotta, s a szeretet, a hála végig kiérzik a tárgyilagosra erőszakolt mondatok mögül. Kölcseyről elsősorban mint emberről beszélt, hazaszeretetét és erkölcsi tisztaságát emelte ki. Méltatta irodalmi pályáját is: sokat vitatott kritikai tevékenységét előremutatónak nevezte, szólt Homérosz-fordításáról, filozófiai munkáiról és nem feledkezett meg a költőről sem. Kölcsey hatása korai költészetén érezhető leginkább: verseinek hangja, érzelmessége erősen emlékeztetnek Kölcsey korábbi költeményeire. Az irodalmi hatással egyenrangú, sőt annál fontosabb az a példa, amelyet Kölcsey emberileg jelentett a fiatal Eötvös számára. Hazaszeretete, műveltsége, haladó eszméi és mindenekelőtt kristálytiszta jelleme a fogékony ifjú érzésvilágára, értelmi fejlődésére nagy befolyást gyakorolt s a követendő eszményként lebegett szeme előtt.

A vele egykorúak, saját nemzedékének tagjai közül Szalay Lászlóhoz és Palocsay Tivadarhoz fűzte szoros, meleg barátság. Palocsay korán, alig 26 évesen meghalt és hátrahagyott egy csomó német nyelvű költeményt. A gyenge, szentimentalista verseket Eötvös sem tartotta jelentősnek, de kötelességének érezte, hogy barátja végakaratát teljesítve megóvja azokat a teljes feledéstől. Először fordítással próbálkozott, de csak egy német nyelvű kötetet tudott kiadatni, 1837-ben, amihez ő írt előszót.

Szalayval való kapcsolata összehasonlíthatatlanul jelentékenyebb. A pesti egyetemen már együtt verselgettek, Szalay kötete 1831-ben Bimbók címmel meg is jelent. 1832-es második kiadását Eötvösnek ajánlotta, aki elragadtatva válaszolt: "lyrához honunkban hozzád hasonló talentum nincsen." Ekkor még igencsak elfogult, barátját olyan tehetséggel ruházza fel, amit nélkülözött. Akadémiai emlékbeszédében már mérlegelő hang váltotta fel az ifjúkori lelkendezést: "Nézetem most is az, hogy a Bimbók, Alfonz levelei, a Fridrich és Katt kevesebb méltánylást találtak, mint mire, főképp irodalmunk akkori állásában, méltók valának." Szólt a Muzárion 1830-as kötetébe írt kritikai értekezéséről, a Themis és a Budapesti Szemle c. folyóiratokról, kodifikációs tanulmányairól, szónoki képességéről is, és igen magasra értékelte publicisztikai tevékenységét. Feltételezhető, hogy Szalay csaknem valamennyi írását elolvasta; éppen ezért meglepő, hogy könyvtárában csak a Státusférfiak és szónokok könyve 1847-48-ban megjelent három füzete van meg. Szalay értekező stílusának - körmondatos, bonyolult, itt-ott nehézkes - nyomait nála is feltaláljuk.

Az 1830-as években egyre inkább közvetlen szereplője lett a magyar irodalmi életnek. Rendszeresen írt a korabeli folyóiratokba és almanachokba. Garay Jánossal még egy kis afférja is volt, mert hozzájárulása nélkül hirdette a Hajnal c. almanach 2. kötetének munkatársai között. Ekkoriban ismerkedett meg Fáy Andrással, akivel ha nem is szoros, de harmonikus kapcsolatban állt; s igen melegen emlékezett meg róla a Kisfaludy Társaság 1865. évi közgyűlésének elnöki megnyitójában. Eötvös szerkesztette az 1839-41 között megjelent Budapesti Árvízkönyv öt kötetét. A kiadvány célja az volt, hogy a pesti árvíz idején tetemes károkat szenvedett Heckenast Gusztáv kiadót megmentsék a bukástól. A vállalkozás mozgósította az irodalmi élet szinte valamennyi képviselőjét; ez az első kísérlet az élő írók teljességre törekvő összefogására. A címlapokon 51 nevet soroltak fel, s bár ezek nem mind írták az emlékkönyvbe, annak irodalompolitikai jelentősége és művészi színvonala elvitathatatlan. Sárosy Gyulának - akit 1839-ben elsőrendű költőként emlegettek - nem kevesebb, mint öt versét közölte Eötvös, s valószínűleg ő is támogatta másik eperjesi ismerőse, Vachott Sándor akadémiai és Kisfaludy Társaság-i tagságát. Vachott A külföld rabja c. versét például byroni műnek nevezte.

Több ízben tagja volt az Akadémia drámapályázatait és a Kisfaludy Társaság költői pályázatait elbíráló bizottságoknak. Így a kiadásra nem kerülő, gyenge vagy gyengének minősített színműveket is olvasta, képet alkothatott magának a magyar drámairodalom fejlődéséről, hisz a kezdő írók mellett rendszerint egy-egy sikeres szerző is beküldte darabját. Először 1837-ben bízták meg, hogy mondjon véleményt Galvácsy László fordításáról, aki Frederici Hazugság c. vígjátékát ültette át magyarra. Helyeselte a fordító választását, a fordítást gondosnak és könnyen folyónak, hűnek és ízlésesnek találta. Javasolta a kiadásra, ami 1840-ben megtörtént. 1839-ben Dobokay József három vígjátékát bírálta. Ítélete: a darabok "nyelv és művészeti gyengeségeiknél fogva szerzőjükhöz visszautasíttattak". Az 1841-es szomorújáték-pályázat bíráló bizottságában Fáy, Bajza, Czuczor Gergely, Vörösmarty és Eötvös foglaltak helyet. Négyen úgy vélték, a beérkezett művek között egy sincs, amelyik nyomtatásra érdemes lenne, bár a Korona és kard címűt mint a legjobbat kiemelték. Eötvös különvéleményt nyújtott be, az említett drámának jutalmat követelt. A nagygyűlés leszavazta, s Szigligeti Ede - mert ő volt a kérdéses tragédia szerzője - nem kapta meg a díjat, és darabja sem jelent meg akkor. Egy év múlva újra másként látta a jutalmazás kérdését, mint társai. Azzal egyetértett, hogy a főjutalmat a Tisztújítás c. vígjáték nyerje. Nagy Ignác ezt meg is kapta, a darabot kiadták. A második díjra viszont nem a Kinizsi, hanem a Kelet népe alkotmányos ünnepén c. drámát javasolta, de ismét alulmaradt. A Kinizsit Szigligeti írta, akit az előző esztendőben megdicsért. Szigligeti jóval később, Eötvös utolsó akadémiai bíráló bizottsági tagságakor, 1856-ban szintén a legjobbnak bizonyult a pályázaton Béldi Pál c. szomorújátékával, de a kívánt színvonalat ez sem érte el Eötvösék szerint.

A Kisfaludy Társaság költői feladatokat tűzött ki pályázatain. Eötvös 1842-ben, 1847-ben és 1848-ban vett részt a beérkezett művek elbírálásában. 1842-ben a szatíra volt a téma. Vajda Péternek ítélték a díjat, Vegyes házasság c. írásáért, sőt másik munkáját - Censura - is megdicsérték, Szentmiklóssy Sámuel Állatok restaurációja és Tárkányi Béla költeményével együtt. 1847-ben egy legendát kellett írni a pályázóknak. A jutalmat Garay János nyerte. Egy év múlva mindössze hárman próbálkoztak Széchy Mária történetének költői megfogalmazásával, s kettő így is olyan gyengének bizonyult, hogy Szász Károly vitathatatlanul győzött.

Bár az 1840-es években inkább a politikai harcok foglalták le, a magyar irodalom új jelenségei iránt változatlanul élénken érdeklődött. Hamar felfigyelt Petőfi Sándorra is. Eleinte viszolygott a plebejus költőtől vagy inkább a körülte kavart vihartól. 1846 márciusában viszont már kieszközölte Hartlebennél, hogy Petőfi kisregényét, A hóhér kötelét kiadja. 1847. március 20-án az Életképek beharangozta, hogy Eötvös kritikát ír a lapba Petőfi akkor megjelent összes költeményeiről, erre azonban csak Pulszky Ferencnek a Szépirodalmi Szemlében közölt éleshangú, elmarasztaló írása után került sor. S akkor is a Pesti Hírlapnak adta át először a cikkét. Pulszky hangneme befolyásolta Eötvöst. Esszéje inkább felszólalás, mint bírálat; törekvés arra, hogy a túlzó, rosszindulatú vádaskodásokkal, fanyalgással szemben Petőfit az őt megillető helyre állítsa. Hatásának okát keresi s azt elsősorban hazafiságában, magyarságában látja: "Kétségkívül sok van e gyűjteményben, mi művészi belbecse által teljes mértékben igazolja a dicséretet, mellyel a költemények nagy része fogadtatott, nézetem szerint nem csupán e költői érdemek azok, melyeknek Petőfi népszerűségét leginkább köszöni, - a varázs, melyet közönségére gyakorolt, másban is keresendő. Petőfi kizárólag magyar, legkisebb műve is a nemzetiség bélyegét hordja magán, s ez az ok, miért nemcsak, mint sok költőnknél, szavait, de az érzést is, melyet dalaiban kifejez, minden magyar megérti... bátran merem állítani, ez egész vastag kötetben nincs egy dal, mely nem lenne kezdettől végig magyar, gondolatban, érzéseiben, minden szavában..." A személyes élmények hatása miatt nem mentegeti magát - "kevés költői mű lévén, melynek több kedves benyomást, több valódi élvezetet köszönnék, mint épen Petőfi dalainak" -, de egy másik mondata azt bizonyítja, hogy nem elfogult iránta. Rövid tanulmánya jóformán minden vádat visszaver, amivel Petőfit illették; azoknak, akik a hagyományos formákat kérték számon tőle, így felel: "Egyike vagyok azoknak, kik a csalogánynak énekétől elbájolva, nem igen kérdik, mennyire szabályos rythmus szerint zengé el énekét."

1847-ben látott napvilágot a Magyarország 1514-ben. Eötvös számára megkönnyítették a történelmi regény technikai fogásainak elsajátítását Jósika Miklós könyvei, amelyeket szívesen olvasott, a 60-as években falusi birtokára is magával vitte az Egy család a forradalom alatt címűt. S nemcsak elvitte, forgatta is; az egyik kötetet gyertyaláng perzselte meg.

A történelmi regény másik mestere, Kemény Zsigmond mint publicista - az Erdélyi Híradó cikkírója - tűnt fel neki. Hamarosan levelezni kezdtek. Eötvös megpróbálta elintézni Kemény Élet és ábránd c. művének kiadását is, de nem sikerült. Valószínűleg az ő tanácsára Kemény a Gyulai Pál-regénnyel lépett a közönség elé. Ennek kéziratát füzetenként küldözgette fel, majd 1846 augusztusában személyesen is találkoztak. Kemény naplója szerint bensőséges viszonyba kerültek: "úgy szerettem őt, mintha testvérem lenne". "Legtöbbet táblabírókról, megyei rendszerről s aztán regényemről beszéltünk. Ő engem igen dicsér, de talán nem mindig helyes szempontból. Mert munkámban tisztán csak a politikus és historiai részt emeli ki, s míg Gyulainak Báthori Istvánnali követségét rendkívül szépnek tartja - holott ez nézetem szerint középszerű beccsel alig bír -, azon jelenetet, melyben Sofronia Cecilt értesíti a Báthori Boldizsárhoz küldött levél iránt, a francia regényírók divatos modorában s hibáival szerkezettnek állítja." A közös politikai platform a szabadságharc után is összetartotta a két barátot. Eötvös az 1850-es években különösen sokat foglalkozott Kemény műveivel. A Még egy szó a forradalom után c. röpiratát, regényeit - köztük az Özvegy és leányát, ami A nővérekkel párhuzamosan készült - még nyomtatás előtt olvashatta. Semmiképp sem tudott kibékülni Keménynek azzal az elhatározásával, miszerint "Kiszámolta hogy holnaponként 200 forintra van szüksége 's hogy e szerént sorját per 1xr számítva enyi... sort kell írnia, ír tehát regényt és politicát, historiát és recensiot, 's mit tudom én mennyi más félét mind egyszerre." Még jobban sajnálta, hogy követőkre is talált - példaként Jókai Mórt említette -, s most "kik az ortographián és syntaxison kívül semmivel nem bírnak mire ironak szüksége lenne", irodalmi vízözönnel fenyegetik az olvasókat.

Lehet, hogy gondolatban Jókait is az utóbbiakhoz sorolta. Mélyen hallgatott róla, írásaiban csak az Üstököst említette. Jókaitól értesülünk, hogy a Hétköznapokról állítólag "igen kedvezően nyilatkozott." Emberileg jó viszonyban voltak, a de Jókai regényei aligha tetszettek neki, ha egyáltalán olvasta őket.

A magyar irodalom szabadságharc utáni fejlődésével elégedetlen. Az 1851. évi könyvtermésről például így vélekedett: "Költeményeken kívül jobb magyar munkák az utolsó holnapokban nem jelentek meg." Örvendett ugyan a fiatal tehetségeknek, de hiányolta az irodalmi vezért, aki "ezen erőket bizonyos czélok felé vezesse". Erősen fájlalta a színvonalas tudományos munkák hiányát, Toldy Ferenc magyar irodalomtörténetétől sem volt elragadtatva. A szépirodalmat még 1858-ban is elmaradottnak mondja. A nővérekben a népieskedő írók ellen háborog, és maró gúnnyal ostorozza azokat, akik az olvasónak minden áron kalandot, izgalmat akarnak nyújtani: "... criminális bíróink... kiképzése, úgy látszik, az újabb regényirodalom fő feladataihoz tartozik..."

Az 1850-es években ismerkedett meg Arany Jánossal, akinek nagy tisztelője, majd jó barátja lett. Műveit olvasta már előbb is, a Toldit mindjárt azután, hogy elnyerte a Kisfaludy Társaság jutalmát. Erdélyi János szerint "nagy lelkesedéssel mondá, hogy Toldiért mindent odaadna, mit addig írt és írni fog". Arany igazi nagyságára viszonylag később döbben rá. Gyulai Pál írja Aranynak 1853 novemberében: "Eötvös minden esetre akar veled találkozni. Most fedezett fel a magyar irodalomban, mint az egyszeri angol Pestet." S mivel hallotta, hogy Arany a hun eposzon dolgozik, felajánlotta a hunok történetével foglalkozó könyveit. A magyar nép könyve szerkesztése közben olvasta Arany Mátyás anyja c. balladáját és a Fülemilét, amelyek nagyon tetszettek neki. Csodálattal írt a Toldi estéjéről is: "Ha valaha művet láttam, mely minden követeléseimnek megfelelt: Toldi estéje az". Közben kölcsönös meghívások, ígérgetések készítették elő a személyes találkozást, amire 1855-ben került sor, Tomori Anasztáz irodalmi estélyén. Meleg barátság szövődött a két csendeslelkű férfi között. Eötvös szeretettel várta Tomori minden estélyére a Nagykőrösön tanároskodó költőt, szívesen látta villájában, aggódva küldte Balassa orvosprofesszorhoz, mikor beteg lett. Szalay László halála után javaslatára Aranyt választották az MTA új titkárává. "Bokréta lesz az Akadémia süvegén" - mondotta. Mint közvetlen munkatársat szerette, becsülte, tudta, hogy látszólag rideg modora meleg szívet takar. Az ő keze lehetett abban is, hogy Arany Jánost - "a nemzet most élő legnagyobb költőjét" - felterjesztették a Szent István-rend lovagkeresztjére. Arany eleinte ellenkezett, de Eötvös forró szavakkal győzte meg a tiltakozó költőt, aki végül is elfogadta a magas kitüntetést.

Gyulai Pállal 1852 végén ismerkedett meg. Olvasta a Pókainé c. versét s ez annyira megtetszett neki, hogy szerzőjével is találkozni óhajtott. Az akkor még fiatal, kezdő költő pártfogójára talált benne. A közvetlen érintkezés elmélyítette kapcsolatukat s ezen az átmeneti összekoccanások sem változtattak. Gyulai írja egy helyen, hogy Eötvös kitűnő költőnek tartotta Tóth Kálmánt, egy másik forrásból pedig azt tudjuk meg, hogy különösen a Halál c. versét kedvelte. Vas Gerebent viszont nem szívelte: "e nemzet csakugyan megérdemli, hogy érte Vas Gerebeneknél különb emberek fáradjanak" - írta Gyulainak 1855. november 23-án. Ekkoriban sokat levelezett, sokan küldözgették hozzá verseiket, novelláikat, köztük Lévay József és Tompa Mihály. Akin tudott, szívesen segített. Támogatta Vachott Sándorné regényeinek a kiadását is, tanácsokat adott neki, sokat írt lapjaiba, a Remény c. zsebkönyveibe stb. Szívesen viselte a megélhetési gondokkal küzdő írók sorsát, ezért a segélypénztár gondolatát örömmel üdvözölte, s megteremtéséért hosszú küzdelmet vívott az osztrák hatóságokkal. Bármennyire segítőkész volt is, csak nehezen sikerült rávenni, hogy a börtönben sínylődő Táncsics Mihálynak is utaltasson ki segélyt. Az ellenállást ezzel indokolta: "Táncsics oly elveket vall, melyek őt úgy tüntetik ki, mintha nem is volna keresztény."

A fiatal tehetségeknek azután is örvendett, törődött velük s ha tehette, egyengette útjukat. Tolnai Lajost - akinek A lutris mester c. beszélyétől "el volt ragadtatva" - ő ajánlotta a Kisfaludy Társaságba."' Thaly Kálmánt a kuruc népköltés műformájának továbbművelésére buzdította. Szomorúan vette tudomásul a 24 évesen, párbajban elesett Reviczky Szevér halálát. Pártfogásának köszönhető, hogy Noszlopy Constantia egyetlen alkotása napvilágot látott. A fiatalok iránti érdeklődését, támogatását találóan jellemzi Gyulai Pál: "Hogyan örvendett egy-egy új tehetség föltűnésének, s mily részvéttel fordult hozzá. Petőfin kezdve, kit támadói ellen az irodalom terén is védett, hány ifjú költő és tudós nyert tőle buzdítást és gyámolt."

Az 1860-as évek elején szövődött Eötvös és Madách Imre rövid ideig tartó barátsága. Madách már 1844-45-ben tudósításokat küldött a nógrádi megyegyűlésekről a Pesti Hírlapnak, de akkor még csak hírből ismerték egymást. A sztregovai remete 1861-ben jelentkezett ismét a politikai fórumon. Eötvös már-már elfelejtette, s most örömmel köszöntötte a nemzetiségi ügyről készített beszédvázlatát, melyet az országgyűlésen szándékozott elmondani. Azonnal felfedezte a talentumot Az ember tragédiájában is. Arany így számolt be Madáchnak a Tragédia első diadaláról: "felolvastam a tragédia négy első jelenetét a Kisfaludy-társaságban. Ha láttad volna, egy Eötvös, Csengery stb. hogyan kiáltott fel - csupán a localis szépségeknél is, - ez gyönyörű! igen szép! stb." Kérdéses, hogy Eötvös ismerte-e Madách többi művét, mert 1865-ben, a Kisfaludy Társaság elnöki megnyitójában csak a Tragédiára emlékezett: "Madách, ki a rövid, de fényes irodalmi pályán a reményeket, melyekkel az egész nemzet fellépését, s a bánatot, mellyel halálának hírét fogadta, egy művével igazolá."

A Kisfaludy Társaság elnökeként elmondott beszédei tanúsítják, hogy továbbra is figyelemmel kísérte irodalmunk fejlődését. Annak irányával elégedetlen. Nem tudott kibékülni a regény nagyarányú térhódításával, s a magyar irodalmat így marasztalta el 1862 februárjában: "valamint a tárgyakra nézve, melyekkel foglalkozik, úgy főképp forma tekintetében alább szállt." Két év múlva ismét összegezte véleményét szépirodalmunk állapotáról. Ekkor már világirodalmi méretekben vizsgálta a problémát, és talált egy derűs színfoltot a sötét képen: "Regényirodalmunk, ha azt az angol-, német- vagy franciával hasonlítjuk össze, aránylag szegény, s még inkább dráma-irodalmunk; sőt ha az eposz- és lyrában sok kitűnőt mutathatunk fel, más népek a költészet ezen nemeiben is többet, s talán tökéletesebbet alkottak; de van egy ága irodalmunknak, melyre nézve ezt nem ismerem el, s melyben meggyőződésem szerint más nemzetekkel nemcsak versenyezhetünk, de azokat felülmúltuk. Költészetünk azok része ez, mely hazafiúi érzelmek kifejezését választá tárgyául. Tekintsük át Európa irodalmát, s nem találunk olyat, mely e téren a mienknél jeles művekben gazdagabb volna."




Hátra Kezdőlap Előre