A kolozsmonostori jezsuita könyvtár (1604-1693)

Második száműzetésük után a jezsuiták Kolozsvárról szétszéledtek, s néhányan közülök lappangva a kolozsmonostori volt bencés apátságban húzódtak meg. Titokban itt rejtőzködtek, míg a viharfelhők fejük fölül elvonultak. Nemsokára kedvező fordulat állott be helyzetükben. Bethlen Gábor fejedelem mindjárt uralkodása elején, 1615-ben, az országgyűlési végzés visszavonása nélkül megengedte nekik, hogy Kolozsmonostoron letelepedjenek s az apátsági templomot birtokukba vegyék. A templomhoz plébánia is kellett, s mivel az apátsági épület nagyrészt romokban hevert, Galambfalvi (Szentpáli) Borbála kolozsmonostori házát örök tulajdonjoggal a kolozsmonostori papokra hagyta, ami sok kérdésüket és nehézségüket egy csapásra megoldotta. A kolozsmonostori katolikus plébániával szemben ez a ma is meglevő, emeletes épület lett a jezsuiták rezidenciája, melyben alsófokú iskolát nyitottak, konviktust rendeztek be, és a szegényebb diákok részére szemináriumot tartottak fenn. Apor Péter diákkori visszaemlékezésében is szó esik erről az intézetről.

A kolozsmonostori iskola működését egy darab ideig megzavarta és felfüggesztette Várad elvesztése 1660-ban, ami azzal a kellemetlen következménnyel járt, hogy a török hódoltság határa egészen Kolozsvárig terjedt. Félni lehetett, hogy a portyázó törökök a falakon kívül a tanulókat elkapdossák és magukkal hurcolják, ezért a jezsuita páterek a városi tanács engedélyével iskolájukkal együtt Kolozsvárt kerestek átmeneti menedéket. Ekkor vásárolták meg a Farkas utca elején azokat a telkeket, ahol majd a következő század elején nagy arányú építkezésekbe kezdenek, s működésük legvirágzóbb időszakát teremtik meg.

A török veszély enyhültével újra visszatértek Kolozsmonostorra s ott tengődtek a század végéig, a fejedelemség megszűntéig. Itt sem volt csendes az életük, állandóan attól kellett rettegniök, hogy bármelyik pillanatban innen is kiűzetnek. Egy-két katolikus főúri pártfogójukon kívül csak az isteni Gondviselés tartotta meg őket helyükön. Félelemben, visszahúzódva, nagyon szerény körülmények között éldegéltek, s bár a régi kolozsvári kollégium nagyvonalúságát és berendezettségét meg sem közelítették, szellemi és lelki igényességüket töretlenül megőrizték. Hozzájuk jártak ki a kolozsvári katolikus hívek szentmisére. Nemcsak a várost és a környékét pasztorálták, hanem keresztelésre, esketésre és temetésre távolabbi helyekre is meghívták őket. Iskolájukban a század közepétől kongregáció működött, s náluk nevelkedtek az erdélyi katolikus családok fiai. Alsóbb fokú iskolájuk nem jelentett alsóbbrendűséget, mert a tudományos színvonallal az atyák Kolozsmonostoron sem alkudtak meg. Helyzetükhöz mérten szép könyvtáruk nem utolsó sorban tanúsítja ezt. Milley János atya 1648 novemberében pontos leírását adja a kolozsmonostori rendháznak, s ebben külön megemlíti a földszinten elhelyezett könyvtárt a refectorium, a konviktusi múzeum és a két magiszter lakószobájának szomszédságában: "In infima vero contignatione est - bibliotheca cum camera rerum conservatoria." E mai napig fennmaradt helyiség szélessége és hosszúsága kb. 3-3 m, nyilván szűk cella volt könyveik elhelyezésére, de jellemző, hogy a jezsuita rezidenciának, még szegényesebb körülmények között is, nélkülözhetetlen tartozékát jelentette a könyvtár.

A könyvek vallomása szerint az egész XVII. századot Kolozsmonostoron éli át a könyvtár. Ide hordták ki a Kolozsvárról megmaradt és összeszedett könyveiket, az Ötvös nevű kolozsvári polgárnál letétbe helyezett anyagot, majd a század közepén azt a néhány szekér szállítmányt, melyet egy tisztességes katolikus család szerzett meg saját költségén és tartott magánál a biztonságosabb idők beálltáig. A páterek természetesen Kolozsmonostoron sem szűntek meg könyvtárukat dédelgetni és ismét nagyra növelni. Állhatatosságuk e téren, könyvgyűjtő buzgalmuk igazán elismerésre méltó. A jezsuita korszak valamennyi könyvének címlapján rajta van a katalogizálás nyoma és a tulajdonjog jelzése, legtöbbször az évszám feltüntetésével, de évszám nélkül is a katalogizálás jelzéséből ráismerünk, hogy melyik időszakból való a bevezetés. Az ilyen jelzések - "Domus RP Patrum Monostoriensium 1671"; "Domus PP Monost. Soc. Jesu 1614"; "Catalogo PP Monostoriensium inscriptus Anno 1670." "Domus Patrum Colos-Monost. 1682." "Domus Monostoriensis in Transylvanie" etc. - mutatják a könyvtár kolozsmonostori külön életét s egyszersmind azt a rendszeres gyarapítást, amivel a páterek gondját viselték könyvtáruk fejlesztésének. Ha a fáradság aránytalan nem lenne az eredményhez képest, a katalógusjelzések alapján pontosan meg lehetne számlálni, hogy a könyvtár hány kötettel gyarapodott kolozsmonostori időszakában. Ez a szám meglepően nagy lenne, s megerősítené azt a feltételezést, hogy a páterek valóban szívük ügyének tekintették könyvtáruk gazdagítását és színvonalának emelését. Sok könyvet kaptak ajándékba, de emellett vásároltak is, aminek adatait szintén megörökítették a címlapon ilyesformán: "Hic liber emptus est a Vidua Dni Jois Broseri uno floreno Anno D. 1686. die 1. Febr. pro Domo RR PP Monostoriensium nunc Claudiopoli degentium". (Kj: 21. E. 11.) Ebből egyszersmind kitetszik, hogy az 1680-as évek vége felé megkezdődött visszaszivárgásuk Kolozsvárra, de új elhelyezkedésükig könyvtáruk egyelőre még Monostoron maradt.

Az e korbeli könyvek bejegyzéseiből sok tanulságos dolgot lehet kiolvasni és megtudni. Kitűnik többek között, hogy a könyvek egy része, kifürkészhetetlen vándorútja során, esetleg nem közvetlenül, hanem más állomásokon keresztül került a kolozsvári, illetőleg a kolozsmonostori gyűjteménybe. Az ilyen bejegyzések: "Convent. Ord. Coloswar"; "Convent. Ord. Praed. Segesswar"; "Liber claustri di Bako"; "Inscriptus Catal. libr. Collegii Camenensis in Podolia Soc. Jesu"; "Hic liber emptus Camenici A. D. 1669"; "Ex Bibliotheca Welegradensi"; "Residentiae Budensis Carmelitarum"; "Ex Bibliotheca Residentiae Carolinensis Ord. Disc. SSae Trinit. Redempt. Capt"; "Missioni Soctis Jesu Transylvaniae dabat Domus Professa Viennensis 1636"; "Coll. Soc. Jesu Viennae 1620"; "Collegio Posoniensi Societatis Jesu"; "Collegii Soc. Jesu Homonnae Catal. inscriptus Ao 1615"; "Resident Caranseb. inscript. 1641"; "Catalogo Seminarii Soc. Jesu Passauii inscriptus"; "Collegii Turociensis Societatis Jesu Catalogo inscriptus"; "Collegii Societatis Jesu in Hungaria 1625"; "Moldauicae missioni PP dd. Missionis Nagy Baniensis 1677" etc. arról tesznek vallomást, hogy egyes könyvek valamikor az egykori kolozsvári és segesvári bencés kolostor tulajdonába tartoztak, az egyik éppen a bákói kolostoré volt, mások a lengyel jezsuita provinciából, a budai karmeliták és a fehérvári trinitáriusok könyvtárából valók, a legtöbb azonban a különböző, így a bécsi, passaui, pozsonyi, homonnai, karánsebesi, turóci, gyöngyösi stb. jezsuita rezidenciák és kollégiumok ajándékából származik. A jezsuiták fölös példányaikkal gyámolították egymás könyvtárait, s az 1603-i események az erdélyi missziós terület iránt messze figyelmet keltettek.

A jezsuiták már rendeltetésüknél fogva sem voltak olyan egyoldalúak, hogy visszariadtak volna protestáns könyvektől, sőt azt lehet mondani, hogy szándékosan megszerezték azokat és helyet adtak nekik könyvtárukban. Ismerniök kellett ellenfeleik fegyverzetét és taktikáját, hogy a maguk igazának védelmére harcba szállhassanak velük. Ezért a jezsuita anyagban feltűnőbb számmal fordultak elő protestáns könyvek; Luther, Kálvin és a legnevesebb teológusok alapvető művei mind megvoltak nekik, hogy bármikor előszedhessék és vitálhassák. Mégis ezeket abban a megkülönböztetésben részesítették, hogy jellegüket címlapjaikon szembeötlően megjelölték, ilyesformán: "Protestans"; "Liber Hereticus"; "Hereticus infamis"; "Socinianu"; "Est Liber Hereticus"; "Augustanae confessionis est author hujus libelli"; "Socinianus liber"; "Calvinista"; "Vetitus legi"; "Töltésnek való könyv". Egyik-másik megjegyzésben van gúny és lenézés is, de a lényeg, amiért ezen a felírások a könyvekre kerültek, a vetitus legi. Ezek tiltott könyvek voltak, s a pátereknek nem volt szabad olvasniuk a heretikus szerzőket, pedig Milley János atya szerint ez olyan szükséges nekik, mint a mindennapi kenyér, különben a küzdelmet nem tudják felvenni és szüntelenül gyalázatban maradnak. Ezért az 1649. évi jelentésében, hivatkozva XIII. Gergely pápának 1573. július 25-én kelt engedélyére, felmentést kért a tiltó rendelkezés alól. A rendi elöljáróság nem is tagadta meg a diszpenzációt azoktól, kik tudományos tanulmányokat végeztek. A címlap nyomatékos figyelmeztetése a könyv jellegére tehát elsősorban azoknak szólt, akiknek nem volt felhatalmazásuk heretikus könyvek olvasására.

A régi könyvtáblákon és címlapokon található tanulságos feljegyzések nem lehetnek közömbösek egy könyvtár múltja tanulmányozójának. Azok az önvallomások, melyeket a könyvek tesznek magukról, szervesen hozzátartoznak a könyvtár történetéhez. A régi birtokosok a címlapra rendszerint felírták nevüket, olykor másnemű feljegyzéseket is tettek. Ezek az adatok néha egy könyvnek érdekes történetét tárják fel, sokszor ismeretlen történeti tényeket rejtegetnek, művelődéstörténeti szempontból minden esetben rendkívül becsesek. Az egykori tulajdonosok között több esetben történeti nevekkel találkozunk, s a könyvtár külön értékei közé számíthatja azokat a könyveket, melyek valaha kiváló és hírneves emberek birtokában voltak. Legtöbbször kikutathatatlanok, még nem is sejthetők az utak, melyeken ezek a könyvek a könyvtár polcaira jutottak, gyakran azonban az adományozás szép esetével állunk szemben, s megindító látni, hogy egy-egy ilyen kollégiumi könyvtár múltjához az érdekelt társadalomnak mennyi megbecsülő szeretete és ragaszkodása fűződik.

A könyvtár e korbeli anyagából sok könyvtörténeti érdekesség gyűjthető össze. Látni lehet, hogy régente milyen nagy fontosságúnak tekintették a könyv tulajdonjogának hangsúlyozását. Az egyszerűbb s mai napig állandósult Ex libris... mellett igen gyakori, hogy a könyv maga nevezi meg tulajdonosát ebben a formában: "Sum Joannis Posgai et amicorum ejus", ami egyszersmind arra a szép szokásra utal, amikor a régiek nagy becsben tartott könyvüket baráti körük közjavaként emlegették. A tulajdonjog kifejezésének sokféle változata van, pl. ilyenek: "Sum verus possessor hujus libri Joannes cognomine Benkő"; "Comparavit me sibi Samuel Czernak"; "Hic liber pertinet ad me Sigismundum Alvinczi de Harasztos. 1690"; "Suis annumerat libris Michael Várallyai. 1763"; "Jure possidet hunc librum, quis vocor"... Körülményesebb és figyelmet ébresztőbb a következő verses forma: "Lector scire cupis librum quis possidet istum / En tibi subscriptum nomen utrumque meum. Valentinus Fodor 1712." A könyvszeretetnek kedves hangja csendül ki ebből: "Ut fidus Aeneae semper comes illius Achates, Sic mihi semper eris chare libelle comes". (Harmati Sámuel, 1734.) Tréfás, de igaz ez a gyakran megismétlődő sor: "Hic liber est meus, post mortem nescio cujus". Vagy ez: "Hodie meus, cras tuus". Az ex libris a régi századokban mindig latin nyelvű, egészen kivételes az ilyen magyar feljegyzés: "En eniedi Boltos Janos vettem ez köniuet magamnak tulajdon en marhammal, tudni 1591." Az ex libris sokoldalú jelentőségét a mai divat a régi századoktól örökölte.

Az ex libris mellett a tulajdonos a címlapra rendszerint ráírta még a jelmondatát (Symbolum), amelyről név hiányában is sokszor ráismerünk a könyv egykori birtokosára. Ezek a jelmondatok igen nagy változatosságot mutatnak, s a hívő századok lelkületének megfelelően többnyire vallásos jellegűek. Ilyenekkel találkozunk: "Medio tranquillis in astu"; "Est immortale quod opto". (Mindkettő Kovacsóczy Istváné.) "Spes confisa Deo nunquam confusa recedit". (Hunyadi Pál ref. lelkészé.) "Et ego novi Vindex meus vivit". (T Csepregi Mihályé.) "Omnia ad majorem Dei gloriam Beatissimaeque Virginis". (Lávai Péteré) "Scopus vitae meae Christus est, auxiliatrices porrige Christe manus". (Nagybányai Enyedi Sándoré) "Deus mecum, quis contra me?" (Várallyai T Mihályé.) "Deus, Caesar et Aeternitas cynosura mea." (Abele Kristófé) "Patior ut potiar". (Sitway Jánose) Itt is ritkaság az ilyen magyar nyelvű jelmondat: "Szolgálok míg élek."

Szórványosabban bár, de megesik, hogy egy sóhajtás, egy áhítatos kérés kerül a könyv címlapjára: "Jesus Maria". Tankönyvben áll, illik hozzá ez a könyörgés: "Jesus Maria adjuve me, ut possim addiscere bene". Kakas István egyik könyvében így fohászkodik, volt oka rá bőven: "Da Domine Jesu Christe nobis pacem." Az is előfordul, hogy a könyv birtokosa a könyvtáblára, címlapra vagy a szöveg elejére vetett szentenciákkal, hol komoly, hol tréfás bölcsességekkel buzdítgatta magát bizonyos életelvek követésére. Toppercius György feljegyezte Quintilianus élére (Instit. 1544.) azokat a szabályokat, melyeket egy bizonyos Balázs mester szabott ki a tanulók számára: "Interrogare sine contentionis cupiditate, respondere sine morositate et fastidio, discere sine rubore, docere sine invidia. Magnarum rerum notitia non ontio, sed negotio, non vigiliis, sed studiis, non votis, sed prece paratur." Szakmári Fabricius István egyik könyvébe ezt a tréfás versszakot jegyezte be: "A cibo bis cocto / A medico indocto / A muliere barbata / Custodi me virgo beata."

A régi időkben, mikor a könyv nehezen hozzáférhető jószág volt, s egy-egy könyv tekintélyes summát képviselt, kapva kaptak rajta a könyvorzók, ha valahol őrizetlenül ráakadtak. A tulajdonosok rettegtek is tőlük, s ilyen fenyegetésekkel riasztották a tolvajokat: "Possidet hunc librum... Hinc procul o fures vestras avertite manus"; "Liber hic, compesce manus, nam de te infoelix, littera longa fiat"; "Iste liber est meus, procul discedite fures"; "En ego qui vocor Joannes Literati" (1590 táján); "Quis furatus erit, suspendatur ad tria ligna" (1671). "Hinc procul esto tuis fur scelerate dolis"; "Iste liber meus est, procul hinc discedite fures"; "Non unquam dominos res habet una duos" (1692). "Hinc procul oh fures vestras avertite palmas"; "Nam liber hic dominos nolit habere duos".

Szokás volt régente, hogy maga a könyv versben vagy prózában figyelmeztette az olvasót rejtett értékeire (liber de se ad lectorem.) Ilyen formás és világnézeti élű vers van beírva Nicolaus de Lyra biblia-glosszájának (1481) elejére:

Oblitus coeno iacui per annos
Integros centum, tineasque passus
Nec minus coeco monachorum luxi
Carcere clausus.
Sed tutor ueri Deus, impiorum
Destruens aras, me uincla soluit
Nube discussa, dedit atque lata
Tempora nobis.
Namque per multas manus agitatus
Ad uirum, qui me pietate sancta
Conspicit, ueni: iubet hic manere
Veste sub ista.

Hemmingius: Enchiridion theologicum-ának (1564) becsére 1692-ben valaki már jóval köznapibb módon hívta fel a figyelmet: "Aureus hic liber imo praeciosior auro, cuius contemptor turpis asellus erit." Régente is megvolt, hogy a buzgóbb olvasók bíráló megjegyzéseket tettek a könyv tartalmára. Szentmártoni István Aquino Tamás Summa-jának (1569) 209. lapján felekezeti szemszögből ítélkezett ilyesformán: "Sok hazugság vagyon ebben a Könyvben, hanem cum ratione leges, jó Tractatus." A különben ismeretlen kilétű Hercogh Ferenc még a XVI. század második felében Calvin Institutio-ján (1561) érzett elragadtatásának így adott kifejezést: "Az zent köniuek utan, kiket az nagi Apostolok írtak, Ennél iob küniet még soha senki nem irt." Később valaki gonoszul utána vetette e sorokat: "Hány könieket olvastal te a ki illy sebes sententiát mondasz? Értesz hozzá mint az szamár a lanthoz."

Sok minden került a könyvek tábláira és albáira, a születési adatoktól kezdve egészen a rákfőzés receptjéig minden előfordul rajtuk. A tulajdonjogot vagy a könyv tartalmára tett megjegyzéseket rendszerint latinul fogalmazták, de a köznapi dolgokat mindig magyarul jegyezték le. Az egyik XVI. század elején nyomtatott Biblia Sacra táblájára valaki feljegyezte adósait, többek közt ezt: "Kopacz Rácz Jánosnak adtam egy tehenet flor. 9. hitelbe ugy, hogy az fizetéskor ha ki nem fizetnék tehát tartozzék nékem megh fizetni a 2 Árrat. 1674. 25. Martij". Koncz Pál egy szegődmény adatait örökítette meg: "Anno 1682 die januarij szegödtem Asztalos Andras fiával Gyeorgyel Karacsonig, adok neki penszt flor 7 vetest eletr 8, egy szürt egy szokmant ket inget ket labravalot egy borju bör csizmat egy Aba nadragot." Az ajándékozás és a könyv vételárának megemlítése igen gyakran előforduló adatok. Buchani András egy könyvvel ajándékozta meg öccsét s ezzel az ajánlással küldi meg neki: "Edes Öcsém Uram Buchani Georgh az szekelek közöt ezzel az könyel uigasztallia magat Kgld; Vgy keuanom Kglk batia Buchani Andras, Nagy Szombati Tanacsbeli polgar. Anno 1654. 20 Aug." A könyvbejegyzésekből rengeteg adat szedhető össze, annak érzékeltetésére, hogy a régiek milyen becsben tartották a könyvet, amelyet a családi örökség értékei közé számítottak. Csak egy példát említünk, Szenci Molnár Szent Bibliá-ját (1612), mely a Sombori családban nemzedékről nemzedékre öröklődött: "Ezen Biblia succedált a fellyebb meg irt Jánosokról in Anno 1745 Negyedik Somborij Sombori Jánosnak, s erre is Isten gondot visel, mert az ő öröksége az Ur. Kiröl 1775-be die 28va Februari maradott 4-dik S. Sándorra ollyas János nem találtatván akkor az famíliába kire maradhasson". A hajdani könyvszeretetről és megbecsülésről művelődéstörténetileg talán az az adat mond legtöbbet, hogy Apáczai Csere János Magyar enciklopédiá-jának (1653) egy aranyozott, préselt bőrkötésű, kapcsokkal ellátott igen szép példányáért bölöni Pálfi András egy csikót adott cserébe tekintetes és nemzetes Henter Kelemennek 1718. április 2-án, amint ezt a bejegyzés pontosan elmondja: "Liber hic aureus intus et extus est Andreae Palfi de Bölön mutatus per hinnulum equinum a Spectabili ac Grato Dno Clemento Henter. Ao 1718. die 2 Apr." (RMK I. 118.)

A könyvek önvallomásának terjedelmesebb és igen érdekes fejezetében az egykori tulajdonosok neveit százszámra lehetne felsorolni. Bámulatos, hogy egy ilyen könyvtár mennyi lappangó emléket rejteget. A régi századokban, mikor a könyvkereskedelem még nem fejlődött önálló ággá, a könyvszerzésnek általában s Erdélyben talán még inkább két módja volt: az ajándékozás és a magánszemélyektől való vásárlás. Ezért a könyveknek nagy része szignált, nem is egy tulajdonos kezén fordult meg, mielőtt bizonytalan hányódásuk a könyvtár nyugalmában véget ért. Az ismeretlen nevek, melyek a címlapokról tömegesen vetődnek elénk, keveset mondanak, ezért a következőkben csak a legnevezetesebbek megemlítésére szorítkozunk. Ezeknél is legtöbb esetben rejtéllyel állunk szemben, ritkán deríthető ki a könyvárral való közvetlen kapcsolatuk, hiábavaló is volna nyomozni a vándorutat, mely végül a könyvtárban fejeződött be.

A teljes anyag minden egyes darabjának külön-külön átvizsgálása után, három és fél század múltán, csak most jövünk rá, hogy a könyvtár első nagylelkű gyarapítója a kolozsvári születésű Kakas István volt: idegen nyelveket beszélő, művelt, literatus ember, Bethlen Farkas szerint "vir liberali doctrina et conspicua virtute praeditus, atque multarum linguarum peritia clarus". A XVI. század végének abba az erdélyi humanista csoportjába tartozik, amelynek kiemelkedő egyéniségeit Gyulai Pál, Szamosközy István, Berzeviczy Marton és Kovacsóczy Farkas nevei jelzik. Velük minden tekintetben egyenlő rangú tudós férfiú volt, sőt mindenkinél tovább tanult: tíz esztendőt töltött a bécsi, bolognai és páduai egyetemeken. Négy ízben járt külföldön diplomáciai küldetésben, perzsiai követsége s a róla írt jelentése (Iter persicum) világszerte híressé tette nevét. A koronás fők előtt tartott beszédei a stílus mesterének vallják, kettőt közülök nyomtatásban is kiadott. Katolikus vallásához ragaszkodó s a jezsuitákat pártfogoló, kegyes életű ember volt. Amikor Hunyadi Demeter arianus püspök az 1586-i szörnyű pestisjárványért a jezsuitákat okolta, s a népet felizgatta, hogy a kolozsvári kollégiumot és templomot támadják meg, az Itáliából éppen akkor hazaérkezett Kakas István vette védelmébe a fenyegetett pátereket. Kolozsvári kiűzetésük után Kolozsmonostorra járt ki hozzájuk imádkozni, s amiben tehette, segítséget nyújtott nekik.

Kortársai úgy emlegették, hogy nála minden könyv megtalálható volt, s a decretumok legjobb kiadását is ő tartotta kéznél. (Bonifacius VIII. papa: Liber sextus Decretalium cum certis additionibus Johannis Andreae S. J. - Expressum nélkül.) Műveltségére, tudományos képzettségére, valamint humanista tájékozottságára is világot vet az a 9 kötetbe kötött 12 mű, melyet a kolozsvári jezsuita kollégiumnak ajándékozott. Jogi, matematikai és görög grammatikai munkák ezek. Köztük van Lebrija salamancai tanár, híres spanyol humanista polgári jogi lexikona (1551), Everhadius Nicolaus mechelni prezesnek egy másik jogi kiadványa (1581), Ptolomaeus matematikájának görög-latin nyelvű wittenbergi (1549) és Euclides geometriájának frankfurti kiadása (1561), Erasmus Adagia-jának egy igen szép példánya (1513), Urbanus Bellunensis bázeli görög nyelvtana (1548), Crusius Martinus tübingai professzornak szintén Bázelben megjelent görög-latin nyelvtana (1562), egy frankfurti Donatus Graecus (1553) és Clenardus Nicolaus híres löweni és salamancai grammatikus bevezetése a görög nyelvbe (1551), a nagyhírű humanista Philelphus beszédeinek velencei kiadványa (1491), egy Macrobius kiadás (1548) és végül Amerpachus értekezése a természetjogról (1549). Valamennyi könyvnek a címlapjára Kakas István sajátkezűleg írta rá: "Ex dono G D S. Kakas Collegii Claudiopolitani Societatis Jesu". Könyvadományai valószínűleg abból az időből valók, amikor Mihály vajda összes erdélyi ingó és ingatlan jószágait lefoglalta, aminek hírére Tirolból hazaindult és testamentumot készített. Kakas István a maga idejében Erdély leggazdagabb embere volt, ki a Fuggerekkel állott pénzügyi összeköttetésben. Nagy vagyonából szép kolozsvári házának részletein kívül ez a 12 könyv maradt meg, melyet a Lyceum-könyvtár a mai napig épen megőrzött a maga hasznára és Kakas István nevének hálás emlékezetére.

Kálnói Bornemissza János váraiból, kastélyaiból s kincseiből, amit vitézi cselekedeteivel szerzett, szintén nem maradt meg más, mint az a folio kötet, melynek szép bőrkötésébe elöl be van préselve: "Ex libris Generosi Domini Joannis Bornemissza de Kalno". Hősi dolgok és szomorú események emlékét ébreszti fel ez a könyv. Bornemissza János, Eger hasonnevű hős védőjének a fia, Báthory István kíséretében érkezett Lengyelországba, s ott csakhamar a magyar lovasság fővezére lett. Főképpen a várostromokban tanúsított ügyességével, vakmerő bátorságával és leleményességével jórészt ő döntötte el a Rettenetes Iván ellen vívott orosz hadjárat sikerét, amiért István király két várral, az ullendorfi kúriával s azonfelül még ezer lengyel forint évjáradékkal jutalmazta. A nagy király halála után visszatért Erdélybe, hol a török párthoz csatlakozott, s amikor Báthory Zsigmond 1594-ben lemondott és eltávozott, egy csapat élére állt azzal a titkos céllal, hogy a Zsigmondnak esetleg segítséget nyújtó Bocskayt elfogja. Így ő sem kerülte el a nemsokára visszatért Zsigmond bosszúját. 1594. augusztus 28-án egyike volt annak a 14 főúrnak, kiket Báthory Zsigmond parancsára a fejedelmi palotában elfogtak, s még aznap délután hátrakötött kezekkel az óvári toronyba zártak. Ismeretes - Jósika is elég híven beszéli el Abafi-jában -, hogy az elfogottak közül ötöt augusztus 30-án a kolozsvári piacon felállított vérpadon pallossal végeztek ki, kihallgatás és ítélet nélkül, a többieket pedig részben Szamosújvárra, részben Gyalu várába szállították. Ez utóbbiak között volt Bornemissza János, kit 1594. szeptember 12-én Gyalu várában a fejedelem rendeletére megfojtottak. Tragikus emlékét őrzi a könyvének belső tábláján olvasható egykorú feljegyzés: "Ex libris generosi domini Joannis Bornemizza de Kalno. Augustijno Peteo Regalbano, post uiolentum decessum Joannis Bornemizza, ceterorumque procerum Transsilvaniae, remansit, praefecto bonorum universorum eiusdem defuncti. Anno Domini 1594 Claudiopoli die 28 Augusti cuius perpetuae memoriae testimonio Augustini mpp." A feljegyző ehhez még hazafias bánattal hozzáfűzte: "Occultum odium, priuatum commodum, discordia procerum, juvenile consilium amisit Inclitum regnum Hungariae; Transylvania hoc tempore eadem innuat."

Tartalmilag is érdekes ez a könyv, amennyiben összefüggésben áll Bornemissza életével. Cromer Márton várnai püspök lengyel történetének 4. kiadása ez (Polonia sive de origine et rebus gestis Polonorum Libri XXX. Coloniae, 1589), Báthory István lengyel királynak ajánlva, hálából azért, hogy püspöki székét a szerző a nagy királynak köszönhette. Cromer történeti munkája Báthory István uralkodásának méltatásával végződik. Folytatását megírta Vapovius Bernardus és Reinoldus Heidensteinius, mindkettő a fenti kiadás függelékeképpen jelent meg. Heidensteinius az orosz háború eseményeit dolgozta fel De bello Moscovitico commentariorum libri sex címen, s ezt Báthory Zsigmond erdélyi fejedelemnek ajánlotta. Ebben a részben több helyen megemlékezik Bornemissza János vitéz cselekedeteiről, s különösen bőven részletezi a neweli, wielkilniki és pskowi haditetteit. Ezeket a helyeket (754., 777., 778. 782-783., 804., 812. 1.) nem nehéz megtalálni a könyvben, mert maga Bornemissza fekete tintával mindenütt aláhúzta viadalainak leírásait. Ez a könyv kálnói Bornemissza János egyetlen napjainkra maradt emléke, valósággal Bornemissza-ereklye.

Bornemissza János könyvének további sorsát, könyvtárunkba vezető útját megvilágítja a következő bejegyzés: "E Giulaffy olim, nunc vero Valentini Radeci Gedan. 1632." A címlapon még külön is szerepel E. Giulaffy azaz Gyulafi Eustachius sajátkezű aláírása. Bornemissza könyve tehát Gyulafi Lestár birtokába került, s az ő halála után valami módon Radecius Bálinthoz jutott, majd a Radecius-könyvekkel együtt - erről később lesz szó - a jezsuita kollégium vette birtokába.

Gyulafi Lestár nevét még két könyv viseli a címlapján: Carion Chronicon-ja: (Venetiis, 1556) "Ex libris Eustachii Giulaffi" és Dionysius Chartusianus Szent Pál leveleinek magyarázata (Coloniae, 1533): "Eustachius Giulaffi de Ratoth. Alba Julia". Az utóbbi az 1604-es könyvcsoportba tartozik, míg az előbbit csak 1701-ben katalogizálta a kolozsvári jezsuita rezidencia. Gyulafi Lestár szintén nevezetes név. A dunántúli rátóti Gyulafi családból származott (1557-1605), Bécsben tanult, s a Báthory-családdal rokonságban álló nagybátyja, Gyulafi László révén került Erdélybe, hol Báthory Kristóf halálakor fejedelmi titkár volt (1581). Diplomáciai szolgálatokat teljesített, Báthory Zsigmond megbízásából csak Lengyelországban tizenegyszer járt, s ő tárgyalt Bástával Erdély megtartása ügyében. Naplót írt, becses történeti feljegyzései és levelei maradtak fenn. Charion Cronicon-jának elejére és végére tiszta leveleket köttetett, s rajtuk eddig ismeretlen sorai olvashatók részint a magyar, részint a római történelemből.

Ebből a korból még két hírneves történetírónk ex librise tűnik föl könyveinkben. Niceph. Call. Xanthopolus 18 könyvből álló egyháztörténete (1562) feltűnően szép példány, aranyozott bőrkötésben, címlapján Sámboky János kézjegyével: "Ex libris Joan. Sambucj". Az európai hírű humanista (1531-1584) a maga idejében páratlanul gazdag könyvtárt gyűjtött össze, s ez a kötet csakugyan megvan a katalógusában. Megfejthetetlen, hogy külföldön maradt könyvtárának ezt az egyetlen darabját a kolozsvári jezsuiták 1701-ben hol és honnan szerezték meg. (Resid. Claudiop. Soc. Jesu. 1701. Residentiae Academicae Claudiopolitanae Societatis Jesu 1715. Legebatur in Seminario S. Josephi.)

Szamosközy István - latin nevén Stephanus Zamosius - kiváló erdélyi humanista történetíró (1565?-1612) neve három könyvünkbe van bejegyezve. Az övé volt Coccius, vagy közismertebb nevén Sabellicus nápolyi származású humanista történetíró összes műveinek 4 kötetes sorozata (1560) és L. A. Seneca összes műveinek párizsi kiadása (1587). Az előbbiben "Steph. Zamosi", az utóbbiban Staphani Szamoskezij et amicorum ejus MDXC" a jegyzés. A harmadikban, Peraldus középkori eredetű példagyűjteményében (Summae virtutum ac vitiorum, 1587) nincs ex librise, de az ajánló sorokból kitűnik, hogy ezt a könyvet ifj. Bogáthi Miklós ajándékozta neki 1599-ben: "Ornatissimo ac Doctissimo viro Dno Stephano Zamoskeozino, Nicolaus Bogathi dono 99no dedit". 1604-ben ez már a jezsuita kollégium tulajdona volt, lehet, hogy éppen Szamosközy ajándékából, aki igen felháborodva írta le a szép jezsuita könyvtár barbár megsemmisítését. Erre a könyvtárdúlásra emlékeztet a görög nyelvű újtestamentum is (Tiguri, 1559), melyet Béldi Pál vásárolt Tordasi Jánostól 40 dénárért 1595. november 19-én ("Et sum Pauli Beldij"), s a jezsuita kollégiumnak ajándékozott. A könyv ma is viseli sebesülésének nyomait: karddal át van döfve.

Kovacsóczy Farkas kancellár, a kiváló humanista tudós, Bornemissza Jánossal együtt Báthory Zsigmond kegyetlenségének esett áldozatául. Fia, Kovacsóczy István, minden tekintetben méltó volt nagy nevű apjához: Bethlen Gábor alatt kancellári tisztséget viselt s nagy tudományáért közmegbecsülésben részesült. Vele a család 1640 táján kihalt. Tudományosságáról tanúságot tesznek a könyvei is, melyek közül 11 darabot őrzött meg a könyvtár, köztük több olyat, mely a nagyobb könyvtárakban is ritkán fordul elő. Ilyen Sigonius Carolus bolognai tanát két hatalmas munkája a római jogról (1609) és Cuspinianus híres bécsi humanistának és diplomatának a római consulokról írt commentárja (1553). E könyvek homlokán szembeötlik Kovacsóczy symboluma: "Medio tranquillus in astu". Filozófiai érdeklődésére mutat Borrhaus bázeli teológiai tanár - ő keltette életre az újra keresztelendők szektáját - Arisztotelész a kortársai által nagy tudományáért "oraculum"-nak nevezett Victorius Petrus Demetrius-kommentárja (1551 és 1562). Neki is megvolt, mint Kakas Istvánnak, Clenardus görög nyelvtana, de egy későbbi kiadásban (1554). Barclajus Paraenesis-ét (1617) éppúgy olvasta, mint Platina pápatörténetét (1551). Maffei Giampietro jezsuitának India története és Loyolai Sz. Ignác életrajza (1593) - ez is karddal át van szúrva -, valamint Trigaultius misszionáriusnak Kínáról és Japánról szóló, nagy feltűnést keltő munkái (1615) tudományos tájékozottságának széles körére utalnak. Mindezekbe a könyvekbe saját kezűleg jegyezte be nevét: "Stephani Kowachochy cancellarius mpp". Közülök kettőt ő maga ajándékozott a jezsuitáknak: Maffei indiai históriáját ("In usum Seminarij Societatis Jesu Claudiopoli 1597") és Sigoniust ("Dono dedit Residentiae Monostoriensi Soc. Jesu"), a többit pedig, amint egy bejegyzésből valószínűséggel következtethető, özvegye, Thelegdi Zsófia, adományozta a monostori pátereknek ("Ex dono Magn. D. Viduae Kowachocinae").

A könyvbejegyzések átvizsgálása nem csupán érdekes vonatkozásokkal és az egykori tulajdonosok műveltségét jellemző részletekkel jutalmazza a fáradságot - minden esetben a könyvtár belső történetének gazdagságát tárva fel -, hanem sokszor egészen új adatokkal gyarapítja eddigi fogyatékos tudásunkat. Valkai András XVI. századi énekszerző kilétéről az irodalomtörténetnek a mai napig sejtelme sem volt, nevén kívül sem életéről, sem foglalkozásáról semmit, de semmit nem tudtunk. Előkerült aztán a könyvtárból két könyve: egy ősnyomtatvány (Platina: Vitae pontificum, 1479) és egy négy népszerű római történelmet magában foglaló kolligátum. Ezek valaha Valkai saját könyvei voltak, olvasgatásuk közben gondosan jegyzetelte a szövegeket, s itt-ott magáról is sok mindent elárult. Ennek alapján meg lehetett állapítani születési évét, foglalkozását, s egy kiadós életrajz készült róla, mely egy új írótípus képviselőjeként emelte ki az ismeretlenség homályából. Megvan a könyvtárban Medgyesi Pál Sz. Atyák öröme című könyve (1640, RMK. I. 65). A címlapon ez a feljegyzés áll: "Accepi 9. Martii 1640." A keltezés Vásárhelyi Dániel kolozsmonostori jezsuita pátertől való, kit a könyv 387 lapon keresztül hitelvi okokból hevesen támad, alaposan mosdat és a vitairatok szokott stílusában kegyetlenül gúnyol. Vásárhelyi a könyvet megjelenése után rögtön megkapta, végig olvasta, és a garmadával rászórt támadásokat saját kezével írt lapszéli jegyzetekben meghazudtolta, visszautasította és visszaverte. Az érdekelt fél polemikus válasza Medgyesi könyvének ezt a példányát a ritkaságok közé sorozza s az irodalomtörténet figyelmébe ajánlja. Vergilius fő műveinek egyik kiadásában (Hanoviae, 1608) a címlapon ezt a szöveget olvassuk: "Exoptatissimis ac suavissimis moribus adornato puero, Generoso Domino Stephano Bethlen, Praeceptor suus Andreas Gyöngyösinus, dabat in nominis sui memoriam Albae Juliae anno ultimi temporis MDCXVII. primo die Octobris." A nevezett Bethlen István Bethlen Gábor fejedelem unokaöccse volt, később Bihar vármegye főispánja, váradi főkapitány és a hajdúság tábornoka. Fiatalon, 30 éves korában 1633-ban meghalt, felesége volt Széchy Mária, a későbbi "Murányi Vénusz". Heidelbergben tanult, egy beszéde 1620-ban ugyanott jelent meg nyomtatásban. A könyv ajándékozójáról, Gyöngyösi Andrásról eddig is tudtuk, hogy 1614-től szintén Heidelbergben tanult, s 1622-től a kolozsvári főprédikátori tisztet töltötte be, de csak ebből a bejegyzésből derül ki az az új kapcsolat, hogy praeceptora volt Bethlen Istvánnak, Heidelbergbe is elkísérte s e gyulafehérvári iskolában is működött. Udvarhelyi Mihályról csak azt tudjuk hogy ref. teol. tanár volt Kolozsvárt, ahol 1737-ben meghalt Az övé volt Burmann: Exercitationes Academicae (1688) címe könyve: "Michael Udvarhelyi. 1706. Franequerae". Ebből a rövid bejegyzésből külföldi tanulmányainak idejéről és helyéről kapunk értesítést. Ha minden könyvtár átvizsgálná könyvanyagát, bizonyára még sok ilyen apró kiegészítő és helyesbítő adat kerülne felszínre.

Bár ritkábban, az is előfordult, hogy egyes könyveknek eredeti tulajdonosaiban külföldi nevezetesebb személyekre ismerünk. Vergilius összes műveinek bázeli 1561-i kiadása Joannes Agricola könyvtárából való: "Liber Johannis Agricolae". A könyv tábláján bepréselve ez áll: "J. A. 1565." Agricola az egész könyvet lapszéli jegyzetekkel látta el, ami még értékesebbé teszi ezt a példányt. Igazán megmagyarázhatatlan és kideríthetetlen, hogy Agricola (1492-1566) könyve, aki az irodalomban német közmondásgyűjteményével (1528) tette nevezetessé magát, s aki mestereivel, Melanchtonnal és Lutherrel szembefordulva az antinomizmusnak vetette meg alapját, hogyan került Kolozsvárra s éppen a jezsuiták bibliotékájába, Possevino Antal a híres jezsuita diplomata, aki a kolozsvári jezsuita szemináriumot megszervezte, s Erdély népeiről egy igen figyelemreméltó munkát írt, két könyvét - egyik a Báthory István lengyel királyhoz írt levele - egy nagy reményű kolozsvári ifjúnak ajándékozta és küldte meg 1548. október 15-én, saját kezű ajánlásával és intelmével: "Michaeli Coloswario Adolescenti bonae spei. Timor Dei sit thesaurus cordis tui." Egy másik hírneves jezsuita, a modénai születésű Arginta János, ki a kolozsvári kollégium utolsó rektora volt a legsúlyosabb időkben, s mint szemtanú tett jelentést Rómába az 1603-i katasztrofális eseményekről, Julius Caesar munkájával (Commentaria, 1535) ajándékozta meg Sármasághy Zsigmondot, ki "úr ember volt Erdélyben", mint Kemény János önéletírásában feljegyezte. A címlapon ez áll: "Sigismundi Sarmasaghij mpp. MDCV. Ex dono Pris Rectoris Joan. Arginta." 1604-ben Básta Sármasághyt elfogatta, s éppen Arginta páter volt, aki kikérte és megmentette. Érdekes Sármasághynak Caesar egyik helyéhez (De bello Africano, lib. V. 528. 1.) fűzött lapszéli megjegyzése: "Miraculum simile contigit 1602 in castris Sigismundi Báthory in Szilgaj". Szintén jezsuita adomány Kirchner Athanasiusnak - kortársai "doctor centum artium"-nak nevezték, mert mindenhez értett - a zene elméletéről és történetéről írt Musurgia universalis című könyve (1650). A címlap szerint "Monostoriensi S. J. Residentiae Transsylvaniae Dono dedit R. P. Provintialis P. Jo. Bucellini. Anno XI 1650." Az osztrák provincia feje, aki egyébként igen tudós férfiú volt, távolból is gondolt a kolozsmonostori jezsuiták szerény könyvtárának gyarapítására. A bejegyzésekkel ellátott könyvek között egyike a legérdekesebbeknek az 1600-as Biblia Sacra, amellyel Pragius Péter, akit különben közelebbről nem ismerünk, 1603. november utolsó és december első napjaiban végigházalta a wittenbergi egyetem professzorait s valamennyitől emléksorokat kért a könyvének elejére és végére illesztett tiszta lapokra. 15 professzor tett eleget kérésének s írt idézetet a bibliából és zsoltárokból, köztük olyan nevezetességek mint Gesner Salamon, Hutter Leonhard, kit "Lutherus redivivus"-nak neveztek, Mylius György, Rungius Dávid, Schmidt Erasmus, Hinckelmann Péter, mindnyájan az irodalomban is szereplő nagy tudósok.

Bármennyire fárasztó ez a felsorolás, érdemes folytatni, mert közömbösen nem hagyhat senkit, ha előveszi Erasmus Adagia-jának 1536-i bázeli kiadását, s a bejegyzésekből észreveszi, hogy ez a példány Pálffy Miklósé (1552-1600) volt, aki 26 ütközetet vívott a törökkel, s Győr felmentésével olyan érdemeket szerzett, hogy az országgyűlés törvényben örökítette meg a nevét. Sz. Ágoston könyve az eretnekségekről (1576) Battyhány Boldizsár nevét viseli ("Balthasarii de Batthyán"), aki szintén a hadi pályán szerzett érdemeket, 1578-ban Kanizsa várát védte, s felesége Zrínyi Dorottya a szigeti hős leánya volt. Ribera Ferenc Sz. Pál leveleinek kommentárjában (1600) Homonnai Drugeth György országbíró ex librisét találjuk ("Ill. D. Comitis Georgis Drugeth de Homonna 1609"). Durandus: Rationale divinorum officiorum 1568-i velencei kiadása Kornis Zsigmondé volt ("Ex libris Sigismundi Kornis de Ruszka et amicorum"), aki Bethlen Gábor és I. Rákóczi György alatt mint bihari főispán és aranysarkantyús vitéz tett szert nagy tekintélyre. Utolsó lapján a kolofon alatt maga Kornis Zsigmond jegyezte fel a könyv származását, ami igen jellemző a "habent sua fata libelli" igazságára: "Ez króniust mikor Becz ala mentünk volt Vrunkal és felsigiuel in Anno 1619 die 27 Novembris. Hoza egi Varbul ki igi szolgam Szata Boldisar es ada innikem, mikor immár Becz alol Sopron felé indultunk vala. Sigism. Kornis mpp.

Néhány könyv címlapján Fabricius István neve tűnik elő ("Unus ex libris Stephani Fabricij Stephani Fabricij Coloswariensis"). Valószínűleg egy személy az irodalomtörténetből ismert énekszerzővel, a Da amatoriis affectionibus (1577) írójával, ki "szerzé ez krónikát be az versekbe, Colos newe várnak Szamos mentébe, ackor lakik vala ő is a Városba". Egy Justus Lipsius kiadvány (De constantia, 1586) a Szenci Molnár Alberté volt, ajándékba kapta Németországban ("Alberto Molnaro dd. Joan. Ludovicus Engelhart. Schulmeister 1598."), majd sok kézen keresztül Gyerőfi László udv. consiliarius birtokába ("Sum Ladislai Gyerőfi") s tőle a jezsuiták könyvtárába jutott (1701). Igen érdekes, hogy Ludovicus de Ponte jezsuita elmélkedő könyve (1618) Pázmány hitvitázó ellenfelének, Alvinczi Péternek a könyvtárából való ("Ex libris Petri Aluinczi"). Chemnitius: De controversiis című munkája (1594) Hermann Lénárd (1567-1602) szebeni iskolarektor emlékét őrzi: "Sum ex biblioth. M. Leonard Hermannj 1596." Cluverus János dithmarseni szuperintendens, számos teológiai munka szerzőjének neve alatt egy népszerű világtörténet volt forgalomban, mely 1630-ig vezette le az eseményeket. A régiek úgy tudták, hogy nem az ő munkája, hanem egy jezsuitáé, kinek kézirata birtokába jutott, s azt saját neve alatt kiadta. Hatodik kiadásának (1657) egy igen szép bőrkötésű példánya Bethlen Miklósé volt, a híres emlékíróé és erdélyi kancelláré, aki 1661-ben iratkozott be a heidelbergi egyetemre, ahol 1662 májusáig tanult. Innen hozta haza Cluverust ("Nicolai de Bethlen et Amicorum ejus. Heydelbergae A. 1662."), amely tőle unokaöccsére, Bethlen Istvánra ("Ex libris Stephani de Bethlen equitis Dacici jure avito possidentis"), majd az ugyanezen ághoz tartozó Bethlen Farkasra (1705-1763) maradt ("Volfgangi Comitis de Bethlen"), aki altábornagyként fejezte be életét, és híres könyvgyűjtő volt. Richterus Gregorius: Editio nova axiomatum politicorum (1604) könyvtári példánya "édes hazáján s nemzetén szívesen szánakozó Bihar vármegyebéli Nemzetes Székelyhidi Paskó Christoph" (1634-1678) emlékezetét idézi fel ("Ex libris Generosi Christophori Pasko de Szekelyhid ab Anno 1664"), aki az erdélyi fejedelmek udvarában különböző hivatalokat viselt, néhányszor a szultánnál is járt követségben, versben megírta Erdély pusztulását (1658-60) s még egy emlékiratot hagyott hátra 1668-ból. Sok könyv ered a Mikoláktól: "Sum Ladislai Mikola et amicorum Anno Domini 1626. Sigism. Mikola mpr. Seminarij Claudiopo. 1643." E katolikus család tagjai, kik a XVII. században vezető szerepet vittek - Mikola Zsigmond Apafi Mihály fejedelem idejében Kolozs vármegye főispánja volt - a jezsuitáknál tanultak, különösen a kongregációt pártfogolták ("Ab Inclita Domo Mikoljana Almae Congregationi oblatus"), s a velük rokon Gyerőfi és Kabos család hagyatékából is bő adománnyal látták el a jezsuiták könyvtárát. Nehéz valamennyi ex librist felsorolni, de annak sejtetésére, hogy egy-egy ilyen régi gyűjteményben mi minden verődött össze kiszámíthatatlan helyekről, részletezés nélkül megemlítjük, hogy Tótfalusi K. Miklós tudós könyvnyomtató, a Metamorphosis-t elduruzsoló Apor Péter és nagyajtai id. Cserei Farkas könyvtárának egyes kötetei valami úton-módon szintén ide tévedtek.

A névjelzettel ellátott könyveknek egy jelentősebb csoportja feltűnő módon protestáns, főképpen unitárius személyeket vall eredeti birtokosának. Velcurio Aristoteles kommentárja (1554) annak a Szentmargitay Jánosnak a könyvei közül való ("Johannis Szentmarrgithaj Duaci 22 Octobris 1581"), aki 1592-től haláláig, 1596-ig a kolozsvári unitárius főiskola igazgatója volt. És itt vannak a Radecius-könyvek, elsősorban Alciati Andrea ferrarai híres humanista jogtudósnak 1522-től több mint 50 kiadásban megjelent Emblemata című gyűjteménye (Lugduni, 1566), melyből a század emberei a kor divatja szerint illusztrációkkal ellátott jelmondatokat kölcsönözhettek. Ex librise: "Valentinij Radecij Gedanensis Ao 1608". Ugyanez az ex libris áll Grodicius Stanislaus lengyel jezsuita prédikáció-gyűjteményében (1610), Valerius Augustinus egyházi szónoklattanában (1578), egy frankfurti Aristoteles kiadásban (1583) és Cromer Márton fent már említett lengyel történetében. Ez az öt egyforma írású ex librissel ellátott könyv Radecius Bálint tulajdona volt, aki Danzigból 1605-ben került Kolozsvárra, ahol 1616-ban unitárius püspök lett. Dvoltreman Fülöp Paedagogus Christianus-ának (1629) első tulajdonosa, Nagysolymosi Koncz Boldizsár, szintén unitárius püspök volt ("Balthasaris Kontz de Nagj Soljmos 1685. die 1. Januarij"), s tőle Gyergyai Pál örökölte ("Successit in possessionem Pauli Gyergyai 1720"), aki 1734-ben megírta Kolozsvár történetét. Stuckius zürichi orvosnak az ókori vendégségekről írt könyvét (1582) Szentmártoni Bodó János, igen érdekes tartalmú oktató verseiről ismert unitárius pap Varsolcz Istvántól kapta ajándékba, s fiára, Szentmártoni Bodó Bálint kolozsi papra hagyományozta. ("Pater meus dulcissimus mihi donavit hunc librum A. D. 1646. in mense Julio. Colosini. Valentinus Bodo Szentmártoni mpp."). Ez az adat megerősíti Jakab Eleknek azt a feltételezését, hogy Szentmártoni Bodó Bálint kolozsi pap csakugyan a fia volt a magyar versszerzőnek. Az unitárius s általában a protestáns tulajdonosok könyvei magyarázatot kívánnak, hogy miképpen jutottak feltűnőbb számmal a jezsuiták gyűjteményébe. Kelemen Lajos közlése szerint az unitárius egyház levéltárában adatok találhatók, melyekből az tűnik ki, hogy a restauráció idejében az unitáriusoknak könyveket kellett kiszolgáltatniok a kolozsvári jezsuita könyvtár részére. Úgy látszik, hogy a jezsuiták az 1603-i könyvpusztításért jóvátételt követeltek és kaptak. Egyelőre nem sikerült a vonatkozó bizonyítékokat megkeresni és megtalálni, pedig könyvtártörténeti szempontból is rendkívül ritka és becses volna, ha valami ilyesmi előkerülne. A felsorolt és az alább következő könyvek vallomása nagyon valószínűvé teszi, hogy történt ilyen eljárás.

A sok-sok ismerősebb név közül, melyek a könyvek lapjain eddig észrevétlenül meghúzódtak, még említsük meg Árkosi Benedek kolozsvári unit. tanár, hírneves szónok és orvosdoktor ("Benedikti Gelei Arkosij 1630"), Csepregi T. Mihály kolozsvári ref. koll. tanár és pap ("Ex libris Mich. T Csepregi Claudiopoli 1692. 10. Sept."), Tolnai F. István kolozsvári ref. esperes ("Ex libris Stephani F Tolnai"), Szatmár-Németi Mihály kolozsvári ref. pap és esperes ("Est Mich. Sz. Némethi Ao 1668. 20 7bris"), Mányoki István debreceni tanár ("Steph. S. Manyoki legitimus possessor. 1647. 26. Marc."), Bogner András brassói lelkész ("Consecror Musis Andreae Bogneri Eccl. Coron. Archi. Diac. Ao 1722. d. 26. Septemb."), Oltard András szebeni gimn. rektor és városi lelkész ("Ex legato Christi Domini Andr. Oltardj Past. Cib. An. 1660"), a Bornemissza Annától külföldi akadémiákra küldött Hunyadi Pál vízaknai pap ("Paulo Hunyadi Deus providet. Lugd. Batt. Tall. 2. 1670. 18. Aug."), Huszti András jogtanár ("Chara Supellex Geor. Wernes emptus ab Andrea Huszti. Apr. 1726"), Zoltán József híres erdélyi orvos ("Ex libris Josephi Zoltán Med. Doct. Ao 1761. 1. Decembr.") és a kortársaitól "erdélyi Janus Pannoniusnak" nevezett Lázár János ("In aliquale augmentum Bibliothecae Illustris Academicae RR. Patrum Soc. Jesu. Claudiopolitanae") nevét. Az egészen természetes, hogy a jezsuita páterek nevével és adományaival gyakran találkozunk a könyvtárban. A kolozsvári kollégium régi professzoraira ismerünk Fasching Ferenc teológiai tanár ("Ex dono P Franc. Fasching S. J. 1723"), Prekenfeld Ferenc bölcseleti professzor ("Iste liber spectat ad P Francisci Prekenfeld"), Bene Ferenc retorikai professzor ("Ao 1763 dono dedit Rndus Pater Bene Claudiopoli") és Jánosi Miklós matematikai professzor ("Adsicriptus Collegio Claudiopolitano a Nicolaio Jánosi S. J.") ex libriseiben. Kedves emléke a könyvtárnak Mannert Konrád 8 kötetes görög és római geografiája. Ezt a művet Gull páter, Jósika Miklós tanára vásárolta meg a könyvtárnak fogadalomból 1802-ben 27 rajnai forinton és 27 dénáron. Az újabbkori matematikai és csillagászati könyvek "Ex libris Josephi Mártonfi. Astronomiae Claudiopolitanae" bejegyzést viselnek. Ezek Mártonfi József erdélyi püspök adományai a kolozsvári csillagvizsgáló intézet számára, ahonnan idővel azokat beiktatták a főkönyvtárba.

A felsorolt és a felsorolásban százszámra mellőzött ex librisek valamennyien kézírásosak. Nyomtatott ex libris a régi időkből mindössze kettő van a könyvtárban. Az egyik Abele Kristóf miniszteré és udvari kamarai elnöké. Ez a név a Nádasdy, Zrínyi és Frangepán pört juttatja eszünkbe, amelynek vizsgáló- és vérbírája volt. A másik br. Klobusiczky Ferenc erdélyi püspöké, akinek néhány könyve a fehérvári trinitáriusoktól került a kolozsvári jezsuita könyvtárba.




Hátra Kezdőlap Előre