Gene-nek és Joyce-nak,
apámnak és anyámnak,
akik megadták örökségemet,
és mindig bátorítottak engem.

 

1

A világosság fénylik a sötétségben,
és a sötétség nem győzte le azt.

János 1:5 (Revised Standard Version)

Bármelyik városban elkezdődhetett volna. Bacon's Cornerben nem volt semmi különleges: az államokat átszelő autópályától távol eső kis mezővárosok egyikének számított, nem többnek, mint egy kis karika az Amerikai Autóklub autóatlaszán. Az autópálya leágazásánál táblák jelezték, hogy benzin van, szállás nincs, esetleg valami ennivalót meg néhány apróságot lehet kapni - ha az üzlet éppen nyitva tart.

De Bacon's Cornerben kezdődött.

Egy szokásos kedd este volt. Véget ért a munkaidő, a legtöbb otthonban már feltálalták a vacsorát, az üzletek zártak, a kocsma kezdett megtelni. A Bergen Ajtógyár összes alkalmazottja lebélyegezte már kilépőkártyáját, a biztonsági őr pedig a zárakat ellenőrizte. Mr. Myers fia behordta éjszakára az összes fűnyírógépet és földművelő eszközt Myers gazdaboltjánál. Kihunytak a fények a vegyeskereskedés helyiségében. Két nyugdíjas ült székén a fodrászüzlet előtt, és üres óráit próbálta agyoncsapni.

Melegedett az idő, a Toe Springs és Claytonville között húzódó út mentén fekvő mezők és farmok napról napra zöldebbek lettek, és most az esti szellő április közepének sokféle illatától volt terhes: alma- és cseresznyevirág, a szántás pora, egy kis sár-, valamint tehén- és trágyaszag.

Egy szokásos kedd este volt. Senki nem számított semmilyen szokatlan dologra. Senki nem látott vagy hallott semmit. Nem is tehette volna.

De a felbolydulás elkezdődött. Egy lehangoló kis bérelt farmház mögött, Fred Potter tanyájától kissé délre történt: verdesés, szárnycsapkodás, általános küzdelem zaja, majd egy kiáltás, egy hosszú, hátborzongató sikoltás, egy visszhangzó, nyáladzó jajveszékelés, ami végigfutott az erdőn, mint egy vonatfütty a városon. Felerősödött, majd lehalkult, felerősödött és lehalkult, jobbra-balra cikázott a fák között, mint egy űzött vad. Majd felvillant egy fény, egy tűzgömb, csillogott és izzott az erdőben, elképesztő gyorsasággal mozgott, közvetlenül a sziréna mögött, kissé fölötte.

Egyre szaporodtak a kiáltozások és a visítozások, de a felvillanó fények is! Az erdő hirtelen megtelt velük.

Amhurst tejgazdaságánál hirtelen elfogytak a fák. Az üldözés kirobbant a nyílt térre.

Először egy bogár jött ki az erdőből, egy denevér, egy izzó szemű, fekete lény. Sötét szárnyai zúgtak, lehelete hosszú, sárga szalagként folyt belőle. Nem tudott igazán gyorsan repülni, de pókszerű karjaival karmolászta a levegőt, kétségbeesetten erőlködött, hogy minél gyorsabb legyen, és pánikba esve sikoltozott.

Közvetlenül mögötte, nagyon közel, veszélyesen közel, maga a nap, egy ragyogó, tüzes szárnyú üstökös robbant ki az erdőből. Halványan izzó csíkot húzott maga után, és kivont, fénylő kardot tartott erős, bronzszínű kezében.

A fekete valami és az üstökös kilőtte magát Bacon's Corner egébe, ide-oda cikáztak és szökelltek, mint valami vad tűzijáték.

Majd az erdő, egy ágyúsorhoz hasonlóan, további undok lényeket okádott ki magából, legalább húszat. Mindegyik a legteljesebb pánikban menekült, szemkápráztató, tüzes, őket állhatatosan üldöző alakokkal a nyomukban, és minden irányban szétszóródtak, mint egy őrült meteorraj.

Az első démon már kijátszotta minden trükkjét és manőverét. Már érezte a harcos kardjának izzását közvetlenül a sarkánál. Válla fölött köpött egyet:

- Ne bánts! Fordulj vissza, elmegyek!

A tűzkard egy kört írt le a levegőben. A démon kivédte az ütést, de erejétől megpördült. Szárnyaival korrigálta mozgását, megfordult, és szembenézett támadójával. Visítozott, átkozódott, ütést ütés után hárított el azokba a tüzes szemekbe nézve, melyekben sokkal több hatalmat, dicsőséget és szentséget látott, mint amelyek előtt korábban valaha is rettegett. És azokban a szemekben azt is látta, hogy a harcos soha nem fog visszafordulni. Soha.

A démon eltűnt, még mielőtt a kard utoljára lesújtott volna: átsiklott a földről, az emberiség világából a külső sötétségbe - eltűnt egy vörös füstgomolyagban.

A harcos megfordult és magasabbra szárnyalt, feje fölött forgatva hosszú kardját, amely egy fénykört rajzolt a levegőbe. A csata tüzében égett az igazság hevületével.

Társaiban szintén izzott a harci kedv. Hosszú kardjuk csapásaival letaszították a démonokat mint undorító rovarokat az égről, könyörtelenül üldözték őket, és figyelmen kívül hagyták könyörgésüket.

Jobbra egy magas, nyálkától sikamlós szellem még egy utolsó ütést mért mennyei támadójára, mielőtt gyötrelmében összegörnyedt volna, majd eltűnt.

Balra egy nagyszájú, hencegő gnóm átkozta és gúnyolta ellenfelét. A levegő tele volt káromkodásával. Gyorsan és magabiztosan mozgott, és már éppen kezdte elhinni, hogy győzni fog, amikor feje pörögve levált testéről, büszke gúnymosolya lehervadt az arcáról, majd eltűnt.

Már csak egy maradt hátra. Pörgött és bukdácsolt az egyik sérült szárnya miatt.

- Elmegyek, elmegyek! - védekezett.

- Mondd meg a neved! - parancsolta az angyal.

- Kétségbeesés.

A harcos kardjának lapjával elhessentette a démont, az pedig, gonoszságra még mindig készen, elmenekült, eltűnt.

És ezzel véget ért a harc. A démonok elmentek. De nem elég gyorsan.

- Jól van a védencünk? - kérdezte az arab Nathan, hüvelyébe taszítva kardját.

Armoth, az afrikai, megnyugtatta:

- Életben van, ha erre gondoltál.

Mota, a hatalmas polinéziai hozzátette:

- Megsérült, és rettenetesen rémült. El akar menni innen. Nem fog várni.

- És most Kétségbeesés szabad. Tudja majd zaklatni - mondta az ázsiai Signa.

Armoth sokat sejtetően megjegyezte:

- Elkezdődött, és semmi sem fogja megállítani.

* * *

Sally Roe a fűben feküdt, a torkát fogta, és levegő után kapkodott. Mélyen, tudatosan lélegzett, a gondolatait próbálta rendbe szedni. Egy vastag csík látszott a nyakán, skót kockás inge vöröslött a vállán lévő sebtől. Egyfolytában a kecskék karámja felé nézett, de ott semmi sem rezdült. Nyoma sem volt ott életnek, nem maradt semmi, ami árthatott volna neki.

Meg kell mozdulnom! Meg kell mozdulnom! Egy percig sem maradhatok itt tovább!

Erőlködve talpra állt, és azonnal nekitámaszkodott a farmépület falának. Forgott vele a világ. Gyomra még mindig émelygett, bár már kétszer is hányt.

Ne várj! Menj! Mozogj már!

Feltámolygott a hátsó terasz lépcsőjén, egyszer megbotlott, de továbbment. Nem akart sok mindent magával vinni. Nem is tudott volna. Nem volt rá ideje.

Ed és Mose remekül érezte magát. Max fodrászüzlete előtt ültek a főúton: ennek az útnak a várost átszelő szakaszát nevezték Toe Springs-Claytonville útnak. Ed hatvannyolc éves volt, Mose pedig senkinek sem volt hajlandó elárulni életkorát, tehát már senki sem kérdezte tőle. Már mindketten elveszítették feleségüket - Isten nyugosztalja őket -, mindkét férfi csinos nyugdíjat és társadalombiztosítást kapott, és életük nagyon kényelmes mederben folyt.

- Nincs kapásom, Ed.

- Lefelé kellett volna menned a folyón, Mose. Lefelé. Ha fölzavarod őket, gyorsan elúsznak onnan, ahol vagy. Jó hangulatban kell őket találnod.

Mose csak a válasz első felére figyelt, a másodikra már nem. Egy - a városon sietősen áthaladó - zöld Plymouthot bámult, amelynek hátsó ülésén két zaklatott gyermek ült.

- Ed, nem ismerjük mi azt a két kiskölyköt?

- Hol?

- Ej, hát arra nézz, amerre mutatok!

Ed odanézett, de csak a Plymouth hátulját látta, és két szőke fejecskének a búbját a hátsó ülésen.

- Nos - mondta szemét beárnyékolva -, odanéztem.

- Jaj, te soha nem akkor nézel oda, amikor szólok. Tudom, kik voltak. Annak a tanárembernek a gyerekei, ejnye, mi is a neve...?

* * *

Irene Bledsoe a megengedett sebességnél gyorsabban hajtott végig a Toe Springs-Claytonville úton. Olyan mogorva képet vágott, ami legalább egy évtizedet hozzátett a már amúgy is ráncos arcához. Keményen markolta a kormányt, lábát a gázpedálon tartotta, és hajszolta a zöld Plymouthot, akár tetszett ez Ruth és Josiah Harrisnek, akár nem.

- Maradjatok már csöndben! - ordított rájuk a válla fölött. - Higgyétek el, hogy a ti érdeketekben tesszük ezt!

Bledsoe szavai egyáltalán nem vigasztalták meg a hatéves Ruthot és a kilencéves Josiah-t.

Ruth nem hagyta abba a sírást.

- Apuhoz akarok menni!

Josiah csak ült ott csendben, szinte megnémult a megrázkódtatástól és ennek az egésznek a felfoghatatlanságától.

Bledsoe beletaposott a gázba. Ki akart jutni a városból, mielőtt további problémák támadnának - mielőtt magára vonná a figyelmet.

Nem élvezte ezt a feladatot.

- Mit meg nem teszek azokért az emberekért!

* * *

Sally - még mindig remegve - kilépett a hátsó teraszra, és aggódva körülnézett. Inget váltott, és felvett egy kék dzsekit. Egyik kezével vérfoltos kockás ingét markolta, a másikban pedig egy étolajba mártott papírtörölközőt tartott.

A környéken minden csendes volt, mintha semmi sem történt volna. Öreg, kék kisteherautója ott várakozott rá. De még egy dolgot meg kellett tennie.

A kecskék karámja felé nézett, a kapu szárnyai szélesre tárva lengedeztek, a kecskék pedig már régen kiszöktek. Mély lélegzetet vett, nehogy émelygése visszatérjen. Még egyszer be kell mennie abba a kis fészerbe. Meg kell tennie!

Nem tartott sokáig. Szíve hevesen vert, amikor már üres kézzel és degeszre tömött zsebekkel kijött onnan. Odaszaladt a gépkocsihoz, és felkapaszkodott a vezetőfülkébe. A motor néhányszor körbefordult, nyöszörgött, majd felzúgott, és az autó, a túl nagy gáz miatt kavicsokat szórva, zajosan elindult lefelé a hosszú bekötőúton.

* * *

Irene Bledsoe a megengedett sebességet túllépve vezetett, de nem volt a környéken rendőr. A sebességkorlátokat egyébként is rosszul határozták meg, egyáltalán nem a célnak megfelelően.

Egy mind a négy irányból stoptáblával védett kereszteződéshez érkezett, ami megint csak egy ostoba ötlet egy pusztaság kellős közepén. Így csak levette a lábát a gázpedálról, és arra a meggyőződésre jutott, hogy simán átjuthat.

- Hát ez meg mi? Honnan...?

Beletaposott a fékbe, a kerekek blokkoltak, a gumik sírtak, és az autó kifarolt. Valami idióta egy kék kisteherautóval bekanyarodott a kereszteződésbe, és most megpróbálta őt kikerülni.

A kis Ruth biztonsági öve nem volt bekötve. A kislány beütötte a fejét, és sírni kezdett.

A Plymouth végül csúszva megállt, orra majdnem abba az irányba nézett, ahonnan jött.

- Csönd legyen! - kiáltott rá Bledsoe Ruthra. - Maradj már csöndben, nincs semmi baj!

Erre Josiah is elkezdett sírni, mert halálosan megrémült. Ő sem volt bekötve, és elég erősen megütötte magát.

- Kuss legyen, kölykök! - Bledsoe már szinte sikoltozott. - Kuss legyen már!

Josiah látta, hogy egy nő száll ki a kisteherautóból. Vörös haja kilógott a fején viselt, összehajtott sál alól. Látszott rajta, hogy sírással küszködik, és a vállát fogta. Bledsoe kidugta a fejét az ablakon, és mindenféle trágárságot ordított neki oda. A nő egy szót sem szólt, de úgy tűnt, hogy nagyon megrémült Bledsoe-tól. Visszaszállt gépkocsijába, és szó nélkül elhajtott.

- Az idióta! - mondta Bledsoe. - Nem látja, hogy jövök?

- De hát ön nem állt meg - szólalt meg Josiah.

- Fiatalember, ne akard megmondani nekem, hogyan vezessek! És miért nincs bekötve a biztonsági öved?

Ruth még mindig sírt és a fejét fogta. Amikor meglátta a kezén a vért, kitört rajta a hisztéria.

Amikor ezt Bledsoe is meglátta, csak ennyit mondott: - Óriási! Hát ez igazán remek!

* * *

Cecilia Potter, Fred felesége, örült, amiért azoknak az ostoba kecskéknek az egyikén volt egy kolomp. Így meghallhatott valamit, és ki tudott szaladni az udvarra, mielőtt lelegelték volna az összes virágát.

A két gida nekiiramodott, és visszafutott a bérbe adott ház felé. Anyjuk viszont azt gondolta, hogy minden az övé, ami a földből kinő, és nem viselkedett túl félénken.

- Nem mész onnan rögtön! - kiáltott rá Cecilia erős karjával hadonászva. - Tűnj el a virágoktól!

A nőstény kecske egy kissé meghátrált, majd leengedte a fejét, és sokatmondó pillantást vetett Ceciliára a szarvai mögül.

- Ó, valóban nagyon ijesztő vagy! - mondta Cecilia. Odarohant, dühösen megragadta a kecske nyakát, és a mellső lábait felemelve megfordította. - Azonnal visszamész oda, ahonnan jöttél, és ne hidd, hogy meg tudsz ijeszteni!

- mek-mek!

- És leereszted a szarvaidat, de azonnal!

A kecske engedelmesen követte Ceciliát, többnyire négy lábon, vagy kettőn, amikor megpróbált tiltakozni, és közben hallgathatta a lelkifröccsöt:

- Nem tudom, hogyan szabadultál ki, de ha azt hiszed, hogy itt akárhol ugrálhatsz, akkor nagyon tévedsz! Gondom lesz rá, hogy ezt Sally is megtudja! Mindent meg fog tudni! Igazán csodálkozom...

Ezalatt átment a két házat egymástól elválasztó mezőn, és látta, hogy a karám kapuja tárva-nyitva áll.

- Sally! - kiáltotta.

Semmi válasz. Hm. Nincs itt a kisteherautó. Talán Sally még nincs itthon. Akkor valami történhetett. Ekkorra már mindig meg szokott jönni a munkából. De hogyan nyílhatott ki az a kapu?

A kecskét maga után húzva belépett a kapun.

- Vissza a helyedre, öreglány! Meg ne történjen még egyszer, hogy lezabálod...

De hát ki lehet a fészerben?

- Sally?

A kecske, hogy váratlanul elengedték, kiszaladt a még mindig nyitott kapun. Cecilia nem ment utána.

Egy női testre meredt, amely ott hevert a szalmán, ernyedten és fehéren, mint egy elhajított baba.

Halott volt.

* * *

Nathan, Armoth és a többi harcos alacsonyan, lassan haladt el a farmház fölött, és látta, amint Cecilia szinte félőrülten rohan ki a kecskék karámjából. Nathan jelt adott a többieknek, és egy hirtelen szárnycsapással előrelendültek, fénycsíkokat rajzolva az esti égre. A gondolat sebességével repültek el az alant elterülő mezők fölött, majd elnyelte őket az erdő zöld kupolája. A levelek és a gallyak minden oldalról korbácsolták őket, és át is hatoltak rajtuk. Átsuhantak árnyékon és tűnő fénynyalábokon, magas fatörzseken és az útjukba kerülő vaskos faágakon, míg végül odaértek a tisztásra, ahol kapitányuk várta őket.

Kiterjesztett szárnyukkal, mint egy nyitott ejtőernyővel, megálltak az erdő talaja fölött néhány centivel. Abban a pillanatban, amikor lábukkal megérintették a földet, tunikájuk halovány izzása megszűnt, és szürkésfehér árnyalatúra változott, tüzes kardjuk sárgaréz színű lett, szárnyaik pedig összecsukódtak és eltűntek.

A hatalmas, aranyhajú Tal, a Seregek Kapitánya, várt. Tüzes szemei izzottak a várakozástól, arca merevnek tűnt a pillanat feszültségétől. Mellette állt Guilo, Sokak Ereje, egy sötét bőrű, szakállas, erőteljes szellem. Vastag, erős karja és szíve harcra áhítozott. Rajtuk is ugyanaz a szürkésfehér ruha volt, és derekukon ők is félelmetes kardot viseltek.

Nathan megtette jelentését, mialatt Tal és Guilo előrelépett üdvözlésükre:

- Kétségbeesést leszámítva minden démont elűztünk.

- Nem rossz! - szólt elismerően Tal. - Hadd menjen vissza a társaihoz, hogy folytathassa munkáját! Voltak ott a Törött Nyírfának más szellemei is?

- Néhányan. Félelmetesnek látszottak, de vereséget szenvedtek. Pusztítót nem láttuk sehol. A szolgáit küldte el, ő maga pedig távol maradt.

- Magától értetődik. És mi a helyzet Sallyvel?

- Sally Roe menekül. Autójával néhány mérföldnyire van tőlünk. Claytonville felé halad, délnek. Elküldtük Chimont és Sciont, hogy menjenek utána.

- És mi lett az orgyilkossal?

- Megöltük. Nem volt más választásunk. Sallyt már csak egy hajszál választotta el a haláltól.

Guilo egy halk dörmögéssel fejezte ki, hogy egyetért.

- Hogy van Sally?

Armoth válaszolt:

- Van egy felületes sérülés a torkán, egy kis horzsolás körben a nyakán, a vállán pedig egy nem túl mély, késsel vágott seb. Nincs közvetlen életveszélyben.

Tal egy kissé fellélegzett:

- Mindenesetre közvetlen veszélyben nincs. És mi a helyzet azzal, hogy kis híján karambolozott Irene Bledsoe-val?

Nathan és Armoth Signára pillantott, mire a hajlékony ázsiai elmosolyodott.

- Túlélték, de nem sokon múlt. Ruth Harris könnyebben megsérült a homlokán, továbbá Sallyt valamennyien jól látták, és ő is ugyanilyen tisztán látta őket.

Armoth továbbment ezen a szálon:

- Mrs. Potter már megtalálta a gyilkost, és most hívja a rendőrséget.

Tal egy pillanatig a fejét rázta. Ez az egész hirtelen túl sok volt.

- Ez valóban új fordulat.

Guilo zavart kuncogással fejezte ki aggodalmát:

- Kapitány, még soha nem voltunk ilyen helyzetben, mint ez. Túl sok olyan eleme van, amiben csak reménykedhetünk, hogy jól fog elsülni... Ennek nagyon rossz vége lehet!

Tal felnézett az égre, és óvatosan elmosolyodott.

- A legjobbakat remélhetjük mindaddig, amíg a szentek imádkoznak, ők pedig imádkoznak.

Valamennyien egyetértően dörmögtek. Érezték ezt.

- Tehát - folytatta Tal -, ha minden igaz, ezúttal mi szereztünk előnyt, mi győztünk, mi kényszerítettük meghátrálásra az ellenséget... Megszilárdítottuk a helyzetünket.

- Megszilárdítottuk! - visszhangozták a többiek.

- Sallynek biztonságosan meg kell érkeznie Claytonville-be Chimon és Scion kíséretében. Tergának túl sok kérdésre kell most választ adnia. Azt hiszem, utána fog küldeni néhány szellemet, hogy kínozzák őt. Ennek ellenére Chimon és Scion azt az utasítást kapták, hogy csak akkor avatkozzanak be, ha feltétlenül szükséges.

- Még több fájdalom, kapitány? Még több rombolás? - tört ki Guilóból a harag. - Kezdem azt hinni, hogy ezeknek a nyomorult szellemeknek soha nem elég az a gyötrelem, amit okoznak!

Tal belenézett a sötét szemekbe, melyekben olyan erősen izzott a harci tűz, mégis annyira gyengéden néztek Isten választottaira.

- Barátom, valamennyiünknek fáj érte a szíve. De szenvedései által meg fognak valósulni Isten céljai. Majd meglátod.

- Legyen úgy minél előbb! - válaszolta Guilo kardjának markolatát megragadva. Majd Nathanra nézett, és szarkasztikusan megjegyezte:

- Bizonyára vannak örömtelibb híreid is.

- Igen, vannak - felelte Nathan. - Tom Harrisről. Most a rendőrségen időzik, a gyermekeit próbálja visszaszerezni. Mulligan őrmestert próbálja meggyőzni.

Mulligan nevének említésére Guilo harsogó, keserű nevetésben tört ki, a többiek pedig utálkozó arcot vágtak. Nathan mindössze lemondóan bólintott. Igazuk volt.

- Tehát most kerül sor Tom hitének, elkötelezettségének igazi próbájára - összegezte Tal.

- Én akarom figyelni a szenteket - szólalt meg Guilo. - Látni akarom, mit fognak tenni ebben a helyzetben.

Tal megérintette Guilo vállát.

- Ez az egyik olyan dolog, amiben reménykedünk, hogy jó vége lesz.

- Ó, legyen jó vége, legyen jó vége!

- Tom érdekében - tette hozzá Nathan.

- Mindenkinek az érdekében - helyesbítette Armoth.

- Ez pedig Ben Cole-hoz vezet minket - jegyezte meg Tal.

Nathan válaszolt neki:

- Nagyon gyorsan bele fog keveredni ebbe a dologba.

 

2

Ben Cole, a rendőr, a riadóautóval behajtott a rendőrség épülete mögött lévő parkolóba, és egy percig még ott ült a volán mögött, miután leállította a motort. Hosszúra nyúlt ez a nap, és ő elfáradt. Bacon's Cornerben nemigen fordultak elő súlyos esetek, de ez a mai nap egy kicsit nehezebbnek bizonyult. Az a kamionsofőr, akit megállított gyorshajtásért, kétszer akkora volt, mint ő, és nem tetszett neki, hogy egy ilyen fiatal rendőr - aki ráadásul fekete bőrű - ad neki utasításokat. Bill Schultz még mindig nem kötötte meg a kutyáját, és az most ismét megharapott valakit; ezenkívül újból elkapta a Krantz gyereket: megint valami italt talált nála, de a szülei még mindig nem akarnak neki hinni.

Ez a rendőri munka neheze - mindig az emberek rossz arcát kell látnia: a haragot, a védekezést, az önigazolást, a részegséget, a kábítószerezést... Felejtsd el, Ben! Vége a napnak. Vannak jó emberek is a világon, hidd el! Ideje, hogy hazamenj, megvacsorázz és lásd Bevet! Igen, ettől minden rendbe fog jönni.

Kiszállt az autóból. Úgy gondolta, hogy gyorsan megírja jelentését, és hazamegy... De vajon kié lehet ez a két kocsi? Két idegen autó parkolt a fenntartott helyen. És ez Tom Harris kis kombija lenne? A hivatal már zárva, ügyfelek számára ez az időpont már túl késői. Ennek jobb lesz utánanézni.

Belépett a hátsó ajtón, és végigment a hosszú folyosón, amely a hátsó irodákat és a fogdát kötötte össze az utcai fronton elhelyezkedő irodákkal.

Te jóságos ég, kivel kiabál Mulligan?

Tisztán hallotta Mulligan őrmester hangját a folyosón, csak úgy zengett irodájának nyitott ajtaján át.

- Ne akarja nekem megmondani, hogy mit tegyek! Tessék, hazudjon! Maguk mindig hazudnak, de én örömmel meghallgatom, hogy felhasználhassam maguk ellen!

- Uram, én nem hazudok...

Ben megállt a folyosón hallgatózni. Ez a hang ismerősnek tűnt.

- Jó, akkor halljuk az igazságot! - harsogott Mulligan. - Egy igazi partit rendezett azokkal a gyerekekkel, ugye?

- Uram, megismétlem, nem történt semmi, sem az iskolában, sem az otthonomban vagy bárhol máshol! Ez az egész egy szörnyű tévedés!

Igen, Tom Harris kocsija áll odakint, és őt próbálja túlkiabálni az őrmester.

Ezt látnia kell! Ez a beszélgetés kezd egyre rosszabbra fordulni. Uram, kérlek, ne engedd, hogy amit ebből a dologból sejteni lehet, az igaz legyen! Jobban érzem magam, ha jó emberekre gondolhatok.

A kihalt folyosón odament Mulligan ajtajához, és bedugta a fejét.

- Visszajöttem, Harold. Nem nagy ügy, egyszerűen jelentést teszek, udvariasan és hivatalosan, és közben megtudom, mi folyik itt.

Ben megdermedt, amikor meglátta a Mulligan őrmester ütött-kopott, zöld, fémből készült íróasztala előtt ülő, remegő, felháborodott férfit.

A kövér, visszataszító Mulligan igazán élvezte ezt a helyzetet. Minden rosszra kapható embernek ismerték.

- Hé, Cole, nézd csak meg, kit kaptam ma el! Egy keresztényt! Fogadni mernék, hogy ismeritek egymást!

Ben zavartnak tűnt.

- Helló, Tom! Mi történt?

- Gyermekek bántalmazása! - vágott közbe Mulligan. Szemmel láthatóan roppant büszke volt a nagy fogásra. - Egy igazán nagy ügyet csíptünk el.

- Akkor maga sokkal többet tud, mint én! - fakadt ki Tom. Könnyektől vörös szemmel nézett fel Benre. - Ez az őrmester... csak állt ott, amíg odajött egy nő a gyermekvédelemtől, és elvitte Ruthot és Josiah-t, egyszerűen elhurcolták őket a házamból és... - Tom félelmében és haragjában felemelte a hangját: - Tudni akarom, hol vannak.

Mulligan olyan kemény maradt, mint az acél, és gúnyosan nézett Benre.

- Majd megtudod, mit csinált ez a csúszómászó néhány gyerekkel a keresztény iskolában.

Tom felállt.

- Semmit sem követtem el! Nem képes ezt megérteni?

- Üljön csak le, haver! - Mulligan testi erő dolgában jóval Tom fölött állt, és mindent megtett, hogy ezt ki is mutassa.

Ben szíve hevesen vert. A keresztény iskola? Bacon's Cornerben csak egy ilyen működött: a Jó Pásztor Általános Iskola, egy kis hatosztályos szolgálat, melyet a...

- Azt hiszem, a gyülekezeted nagy bajban van! - mondta Mulligan Bennek.

Ben lenézett Tom Harrisre: ő volt az egyik legszelídebb, legistenfélőbb ember, akit valaha is ismert. A harmincas éveiben járt, sötét, göndör haj és fiatalos arc jellemezte. Ben tudta, hogy ez a férfi nem egyszerűen becsületes, hanem egyenesen sebezhető. Nem létezik! Tom nem követhetett el semmit.

- Tom - kérdezte Ben gyengéden -, tisztában vagy a jogaiddal?

- Nincs letartóztatva! - csettintett az ujjával Mulligan. - Önként jött ide.

- De nem megyek el innen, amíg valami segítséget nem kapok! - fenyegetőzött Tom.

- Addig nem ülhet itt a nyakamon! - felelte Mulligan. - Az állami hivatalnokoknak ki kell vizsgálniuk ezt az ügyet.

- Akkor hívd fel őket! - javasolta Ben.

- Te csak ne szólj bele ebbe, Cole! Mindenki tudja, hogy barátok vagytok. Ennek az ügynek még a közelébe se mehetsz!

- Látni akarom a gyermekeimet! - követelte Tom lassan, tagoltan.

- Ezt nem a megfelelő embernek mondja.

Tom rászegezte az ujját:

- De maga ott volt! Visszaélt a hatalmával és hagyta, hogy ez a... ez a Bledsoe nevű nő egyszerűen csak bemenjen a házba, mint valami... Gestapo-razzia! Halálra rémítette a gyermekeimet, és betört az otthonomba, maga meg csak végignézte!

Mulligan rezzenés nélkül ült a székében, határozottan és egyszerűen ezt mondta:

- Figyeljen ide, Tom! Bledsoe jogerős bírói végzéssel rendelkezett, hogy vigye el a gyerekeit a maga ellen tett feljelentés miatt!

Tom elképedt:

- Miféle feljelentés?

- Nem tudom. Kérdezze meg Bledsoe-tól! Ez az ő asztala.

- Akkor magának tudnia kell, hogyan lehet kapcsolatba lépni vele.

- Majd utánanézek - vetette közbe Ben.

- Lejárt már a munkaidőd? - ordított rá Mulligan.

- Igen, uram.

- Akkor tűnés!

Bennek engedelmeskednie kellett.

- Tom, majd hívj fel! - mondta, és megfordult, hogy távozzon.

Ekkor a rendőrségi rádió bekapcsolt. Hangjától mindig megáll az idő a rendőrségen, mert mindenki mindent abbahagy, hogy hallja az adást.

- Bacon's Corner! Bacon's Corner! Állítólag egy holttestet találtak Fred Potter farmján, a délnyugati 197. utca 12947-ben. A helyszínelők már elindultak.

Mulligan úgy ugrott fel a székéből, hogy az hátradőlt, és nagy robajjal nekicsapódott a falnak.

- Hol van Leonard? Itt van már? - Megszólalt a telefon. - Már csak ez hiányzott! A baj soha nem jár egyedül. Vedd fel!

Ben odasietett a bejáratnál lévő pulthoz.

Egy férfi és egy nő ült a várakozásra kijelölt helyen. Ben felismerte a férfit: John Ziegler volt, a Hampton Megye Csillaga riportere. Mindig bűnügyek után szimatolt, és állandóan a rendőrségi épület környékén lófrált. A nő nyilvánvalóan fényképész lehetett. Ziegler jegyzettömböt tartott a kezében, és láthatóan mindent lefirkantott, amit hallott!

A telefon újból megcsörrent.

Ben egyfolytában erre az alávaló emberre meredt, mialatt megfogta a kagylót.

- Rendőrség. - A vonal másik végéről egy kétségbeesett hang hallatszott. - Kérem, asszonyom, nyugodjon meg! Nem értem.

Cecilia Potter telefonált. Már felhívta a 911-et, csak meg akart győződni arról, hogy valóban kimennek a rendőrök.

Ben tudta, hol található ez a farm.

- Éppen most vettük rádión. Azonnal ott leszünk - mondta a telefonba.

Ez túl sok, nem mehetek most haza! - gondolta.

Kinyílt a hátsó ajtó.

- Megjött Leonard - jelentette Ben.

Leonard Jackson éjszakára lépett szolgálatba. Csendes, sovány, gyors járású férfi volt, a negyvenes éveit taposta, régi bútordarabnak számított már. Mulligan szinte elgázolta őt, amikor kirohant irodájából.

- Menjünk, Leonard! Öngyilkosság a Potter-farmon!

- A Potter-farmon? - kérdezett vissza.

Leonard Potterék közül egyikükről sem tudta elképzelni, hogy képes lenne ilyesmire.

Ben egy kissé tanácstalanná vált a másik üggyel kapcsolatban.

- Mi legyen John Zieglerrel?

Mulligan az újságíróra pillantott, elkezdett átkozódni, és körülnézett.

- Harris! Tűnjön el innen!

Tom kilépett az irodából, és megpróbált nem ellenkezni. Mulligan a bejáratnál lévő iroda felé tessékelte őt.

- Üljön le ezekhez a kedves emberekhez! Beszélni akarnak magával! Leonard, a riadókocsival megyünk!

Tom segélykérően nézett Benre:

- Ők is látták, amikor az a nő elvitte a gyerekeket. Le is fényképezték a történteket!

Ben érezte, hogy indulatai kezdenek felkavarodni.

- Tom, semmit sem kell mondanod ezeknek. Hagyd őket a fenébe, és menj haza!

Mulligan megláthatott valamit, ami nem tetszett neki.

- Cole, te is velünk jössz!

Leonard már indulásra készen állt. Mulligan megmarkolta sapkáját és kabátját. A riporter és a nő már felkelt a padról, és mindketten Tom felé fordultak.

Ben megkérdezte:

- Tom távozhat?

Mulligan csak bámult, hogy lehet ilyet kérdezni.

- Cole, a saját lábán jött ide, ugyanígy ki is mehet innen. Hallja, Harris?

Ben halkan megszólalt:

- Tom, menj el innen! Senkivel sem vagy köteles beszélni.

Mulligan rámordult:

- Kész vagy már, Cole? Gyerünk, menjünk már!

Ben egy szikrányit sem örült, de hát a parancs az parancs. Újból az ajtó felé fordult.

Mulligan megemelte a sapkáját John Ziegler és a fényképésznő felé.

- Helyezzék magukat kényelembe! Körülbelül egy óra múlva visszajövünk, és lesz közölnivalóm az önök számára.

- Majd felhívlak, Tom - köszönt el Ben, azzal Mulligan és Leonard után indult.

Mulligan a válla fölött dörmögött hátra, miközben az autók felé mentek:

- Nem hagylak itt azzal a keresztény haveroddal, nem én. Ha szolgálatban vagy, akkor dolgozol, azt teszed, amit mondok, és nem csinálsz semmi zűrt. Nincs szükségünk arra, hogy két fanatikus itt összejövetelt tartson, tisztelt uram!

Tom visszament Mulligan irodájába a kabátjáért, majd újból belépett az első szobába.

John Ziegler odalépett közvetlenül elé, és elállta az útját.

- Bocsásson meg! - szólalt meg Tom, miközben megpróbálta kikerülni.

John ragaszkodott a beszélgetéshez.

- John Ziegler vagyok, a Hampton Megye Csillagától...

- Tudom, láttam magukat a házamnál - jegyezte meg Tom kurtán.

- Mr. Harris, mit válaszol ezekre a vádakra?

- Miféle vádakra? Még csak nem is tudom, miért történt ez az egész!

- Gondolja, hogy ez ártani fog a keresztény iskolának?

- Nem tudom.

- Tagadja, hogy a keresztény iskolában bántalmazták a gyerekeket?

Ettől a kérdéstől Tomban meghűlt a vér. Ez valóban zavarba ejtette.

- Tagadja a vádakat? - kérdezte erőszakosan Ziegler.

Tom végre visszanyerte a hangját:

- Nem tudok semmiféle vádról.

Ziegler gyorsan leírta.

- Hogyan reagált a családja?

- Azonkívül, hogy a gyermekeim halálra rémültek? - A nő fényképezőgépe kattogni kezdett. - Hé, mit csinál...

A fényképezőgép tovább kattogott. Ziegler felvonta a szemöldökét.

- Úgy tudom, ön özvegy. Egyedül él otthonában a gyermekeivel?

Tom felháborodott:

- Nincs több mondanivalóm! Távozom. Jó éjszakát!

Ziegler még egy kérdést feltett Tomnak, amint szorosan követték őt az ajtó felé:

- Az állam az ön gyermekeit is lehetséges áldozatoknak tekinti?

Tom felrántotta az ajtót, és egy pillanatra rájuk meredt.

A fényképezőgép elkapta dühös arckifejezését. Ziegler elégedetten mosolygott:

- Nagyon köszönjük, Mr. Harris!

* * *

Az utca túloldalán, annak az épületnek a tetején, amelyben Bacon's Corner könyvtára és egy ajándéküzlet működött, Kétségbeesés ült a búskomorság szennyének reménytelen megtestesítőjeként. Nyöszörgött sebei miatt, és a két gyorsan távolodó rendőrautót figyelte.

- Ott mennek, ott mennek! Most mit tegyünk?

Társaságában helyet foglalt néhány további sötét szellem. Meglehetősen rossz hangulatban voltak, dörmögtek, sziszegtek és nyáladzottak nyugtalanságukban. A kísértőknek, zaklatóknak és megtévesztőknek egy meglehetősen vegyes társaságát alkották, erejük és létszámuk igencsak megfogyatkozott, és a kínok kínját szenvedték társaik közelmúltbeli rettenetes veresége miatt.

Kétségbeesés hű maradt nevéhez:

- Elveszett, elveszett, minden elveszett! Legjobbjaink megsemmisültek, mindenkit legyőztek, kivéve engem!

Feje egy erős ütéstől vállához csapódott:

- Hagyd már abba a nyavalygást! Rosszul vagyok tőle!

- Terga, fejedelmem, te nem voltál ott!

Terga, Bacon's Corner fejedelme egy nyálkás varangyhoz hasonlított. Ijesztően nézett ki, drótszerű, fekete haja az égnek meredt, sárga szemei forogtak. Fel volt háborodva, és egyfolytában vakarta bütykös fejét, amely viszketett frusztráltságától.

- Ez kudarccal végződött. Megmutattátok, milyen tehetetlenek vagytok.

Gyilkosság azonnal tiltakozni kezdett:

- Bezzeg, ha a küldetés sikerrel jár, nem kétséges, hogy te dicsérted volna meg először!

- Én ilyet nem mondtam, és soha nem is fogok kiejteni a számon!

Megtévesztés megpróbálta tárgyilagosan felmérni a katasztrofális vereséget:

- Csapataink jól kezdték, és biztos vagyok abban, hogy vitézül harcoltak... de a szentek imái erősebbek. A Mennyei Sereg erősebb. Készen várták harcosainkat. Súlyosan alábecsültük számukat és erejüket. Ilyen egyszerű a dolog.

Terga megpördült, és Megtévesztésre meredt. Gyűlölte ezeket a szavakat, ugyanakkor tudta, hogy a ravasz démon meglehetősen pontosan fogalmazott. Fel-alá mászkált, miközben megpróbálta felfogni a történteket.

- Megtámadtuk Tom Harrist és az iskolát! Strongman terve most bontakozik ki. Most fejlődik ki. Ti meg vereségről panaszkodtok, és azt mondjátok, hogy a Terv meg fog bukni, és mindez emiatt a... emiatt a nő miatt?

Megtévesztés elgondolkodott ezen a kérdésen, majd bólintott:

- Ez egy precíz helyzetértékelésnek tűnik.

Terga felnézett az égre, és félelmében meg szorult helyzetében jajveszékelni kezdett:

- Pusztító megnyúz minket ezért! Aki nem esett el a csatában, az majd az ő kardjától pusztul el! - Számba vette a körülötte lévő démonokat, de még annyit sem talált, mint amennyire számított. - Hol van Gyűlölet?

- Megsemmisült! - válaszolták kórusban. - Az elsők között.

- És Erőszak?

- Feltételezem, hogy a mélységben van, láncra verve - felelte Megtévesztés.

- Kapzsiság? Kéjvágy? Nemi erőszak?

De démonai csak üres pillantásokkal pislogtak. Elnézett a város fölött, és feje rángatózni kezdett. Nem bírta felfogni azt, ami történt.

- Egy ilyen egyszerű feladat... Egy egyszerű kis gyilkosság... Valamennyien csináltunk már ilyet ezelőtt...

Kétségbeesés felnyögött:

- Ha Strongman erre rájön...

durr! Kétségbeesés feje most a másik vállának ütközött Terga ütésétől.

- Meg kell tudnia! - szólt közbe Varázslás.

- Akkor menj, és mondd meg neki magad!

Varázslás elnémult, remélve, hogy más démonok is megszólalnak. Terga hirtelen elkapta Kétségbeesés ráncos bőrét, és úgy tartotta a démont a kezében, mint valami zsákmányt:

- Ő lesz a mi hírnökünk!

Nagy éljenzésben törtek ki, karmaik csattogtak a tapstól.

- Ne... ne küldjetek Strongmanhez! - jajgatott Kétségbeesés. - Egy verés nem volt elég?

- Indulj már! - mondta Terga. - Különben Strongmantől kapod a következőt!

Kétségbeesés idétlenül csapkodott szárnyaival a levegőben. Egyik szárnya még mindig sérülten lekonyult.

- Eredj! - utasította Terga. - És igyekezz! - Kétségbeesés elsietett. Távozás közben egyfolytában jajgatott és siránkozott. - És ha ezzel végeztél, akkor menj vissza ahhoz a nőhöz, és tedd a dolgodat!

Terga vihogó hangokat hallott és hátrafordult. Néhány kicsi szellem guggolt ott, őt nézték. Elcsípte őket.

- Ó - kezdte Terga, és a tetőn látszott a szájából kifolyt nyálka. - Félelem, Halál és Őrültség, hárman annak a nőnek a kedvencei közül! Lustálkodunk, lustálkodunk?

A három démon bután nézett egymásra.

- Vissza a helyetekre! Menjetek utána!

Felriasztott galambokként rebbentek fel, és erőlködve emelkedtek egyre magasabbra.

Terga még mindig nem érzett elégedettséget. Szárnyaival pofon vágott néhány démont.

- Ti is! Valamennyien! Találjátok meg! Kínozzátok! Terrorizáljátok! Azt akarjátok, hogy Pusztító hasznavehetetlen naplopóknak nézzen titeket? Hozzátok helyre a baklövéseteket! Pusztítsátok el azt a nőt!

A levegő megtelt kiabálással és szárnycsapkodás zajával. Terga eltakarta a fejét, hogy megvédje magát a szárnyak hegyes karmaitól. Pillanatok múlva eltűntek. Terga lenézett az utcára - arra az útra, amelyen Potterék farmjára haladtak a rendőrségi autók.

- Őrmesterünk nem azt fogja találni, mint amire számított - dörmögte.

 

3

Már sötétedett, amikor a két rendőrségi autó surrogó kerekekkel végigment a Potterék házához vezető, sóderrel felszórt bekötőúton. A helyszínelő kocsi már ott állt, az ajtók nyitva maradtak, a megkülönböztető jelzés fényei villogtak. Fred és Cecilia a tágas verandán egymást szorosan átölelve várták a rendőröket. Erősek és edzettek voltak, de ez az este szemmel láthatóan megviselte őket.

Mulligan rátaposott a fékre, és látványosan, enyhén kifarolva állt meg a laza sóderen. Majd kiugrott az autóból, még éppen időben, hogy istenként jelenjen meg a porfelhőn keresztül, melyet felkavart. Leonard megvárta, amíg a porfelhő eloszlott, és csak azután szállt ki - nem akarta, hogy az ülések porosak legyenek, amikor majd visszaül az autóba.

Ben óvatosan állt meg az első autó mögött, és nyugodtan, hivatalos stílusban szállt ki. Fokozottan uralkodott magán, mert tisztában volt azzal, hogy az érzelmei borotvaélen táncolnak.

Mulligan már az egyik igazságügyi orvosszakértővel beszélgetett. A tényállásról kérdezősködött. Az orvos éppen akkor lépett ki a mező túlsó oldalán álló kis farmépületből. Ben látta, hogy még két elemlámpa fénye pásztázza a sötétséget. Ezt leszámítva teljes sötétség uralkodott.

- Meghalt - mondta az orvos. - Már legalább egy órája halott.

- Oké - vágta rá Mulligan nagy, ezüstszínű elemlámpájának kapcsolóját kattogtatva. - Menjünk!

A mező felé fordult, a vadon növő fű suhogva dőlt meg hosszú, erőteljes léptei alatt, gumibotja himbálódzott a derekán, csatja állandóan pocakjának ütődött. Leonard és Ben szorosan követte.

- Az a Roe nevű nő az - szólalt meg Mulligan. - Sally Roe. Tudsz róla valamit?

Leonard úgy érezte, hogy a kérdés felé irányult:

- Nagyon keveset, Harold.

- Azt hiszem, hogy egy különc volt. Valamiféle múltból megmaradt hippi, egy örök vesztes lehetett. Gyanítom, hogy ő végzett magával.

Ben az agyában kutatott, miközben a sötét farmépület felé haladtak. Sally Roe. Nem találkozott még ezzel a névvel.

- Ez az - állapította meg Mulligan. - Ott van a kecskék karámja. Egy kicsit szóródjatok szét, fiúk! Ne bújjatok mögém!

Kiértek a rétről, kereszteztek egy használaton kívüli, erősen gyomos utat, és a karámhoz értek. Az élemedett korú kerítés rozsdás drótból állt, amit hosszában kettéhasított telefonpóznákhoz szögeztek, és egy nyikorgó kapu lógott egy jó állapotban lévő meg egy kilazult sarokvason. A kaput még mindig nyitva hagyták, a kecskék valahol Potterék földjén kószáltak. Két orvostechnikus tartózkodott a karámon kívül, már eszközeiket csomagolták.

- A tietek - fordult feléjük az egyik.

Ben körülpillantott a karámban, lámpájával ide-oda világított, és figyelte, hogy talál-e valami szokatlan dolgot, mert egyetlen nyomot sem akart megzavarni. Szeme egy felborult takarmányos vödrön akadt meg, a fészer bejáratának közelében.

- Nézzétek csak! - hívta fel a figyelmüket lámpájával rávilágítva.

Mulligan rá se hederített. Keresztülcsörtetett a karámon, és berontott az időjárás viszontagságaitól megviselt, bádogtetős fészerbe, otthagyva nagy, trágyás lábnyomát a kiömlött takarmányban. Majd egy pillanatra megállt. Valamit talált. Leonard és Ben odament mögé, és benéztek az ajtón.

Ott volt. A halott nő. Ben nem látta az arcát, mert Mulligan az útjában állt. De azt megfigyelte, hogy fekete ruhát viselt, és a hátán feküdt a szalmában, törzse és végtagjai kicsavart helyzetben nyugodtak, olyan petyhüdten, mintha valaki kitömte és odavetette volna.

Ben körbevilágított a fészerben. A fénysugár egy skót kockás ingre vetődött, ami ott hevert a holttest mellett. Úgy tűnt, hogy Mulligan nem vette észre. Odanyúlt és felemelte. Véresnek látszott.

- Harold, ezt nézd meg!

Mulligan úgy fordult meg, mintha valami durva tréfát űztek volna vele.

- Cole! Eredj vissza Potterékhez, és hallgasd ki őket!

- Igen, megyek! De nézd csak meg ezt!

Mulligan nem megnézte, hanem megragadta.

- Gyerünk, menj oda hozzájuk! Nélküled is meg tudjuk ezt csinálni.

Leonard a nő arcára világított, és Ben most először vethetett rá egy pillantást. Fiatal volt és gyönyörű, de halott - erőszak áldozata lett. Arca kifejezéstelenné vált szeme szárazon meredt a semmibe, vállig érő fekete haja kusza árnyékként terült szét a szalmán.

Ben nem adott számot magának arról, hogy a nőt bámulja, amíg Mulligan rá nem ordított:

- Cole! Eleget láttál? Menj már!

Kilépett a fészerből, és sietve ment át a mezőn Potterék házához. Gondolatai száguldva jártak. Ez nagyobb ügy lesz, mint ahogyan azt gondolták. Ahogyan a holttest kinéz, a véres ing, a kidőlt takarmány, a nyilvánvaló erőszak...

Ez nem öngyilkosság volt!

A helyszínelők munkájuk végeztével éppen akkor hajtottak el.

Ben nyugalmat erőltetett magára, amint a terasz lépcsőjén felment. Potterék meghallották, hogy jön, és azonnal odamentek az ajtóhoz.

- Jó estét! A nevem Ben Cole.

Fred megszorította Ben kinyújtott kezét, és kutatóan nézett rá:

- Találkoztunk már ezelőtt?

- Nem, uram. Új ember vagyok Bacon's Cornerben. Mintegy négy hónapja vagyok itt.

- Hát akkor érezze otthon magát a városunkban! Általában nem ilyen izgalmas itt az élet.

- Ó, persze. Ha megengedik, szükségem lenne a vallomásukra.

Cecilia kinyitotta az ajtót:

- Kérem, fáradjon be... Ha jól emlékszem, Ben!

- Igen, asszonyom. Köszönöm.

Fred és Cecilia a díványra ült, Bennek pedig egy velük szemben elhelyezkedő széken kínáltak helyet. Ben elővette jegyzettömbjét.

- Hogy érzik magukat? - kérdezte.

- Tűrhetően - válaszolta Fred.

Cecilia csak a fejét rázta:

- Szegény Sally! - Újból könnyek gyűltek a szemébe. - Ez szörnyű! Rettenetes!

Ben nagyon gyengéden folytatta:

- Ha jól tudom, ön találta meg.

A nő bólintott.

- Megérintette vagy megmozdította-e őt, akár véletlenül is?

Cecilia ennek még a gondolatát is visszautasította:

- Nem, dehogy! Még csak a közelébe se mentem. Még az arcát se néztem meg.

- Hány óra lehetett akkor?

- Körülbelül hat.

Ben gyorsan leírta ezeket az adatokat.

- Kérem, mondjon el mindent, ami történt!

A nő beszélni kezdett a kiszabadult kecskékről, arról, hogy a nőstény megpróbálta őt felöklelni, majd megpróbált visszaemlékezni, hogyan próbálta bekényszeríteni a karámba a kecskét, amikor elbeszélését megszakítva kitört belőle erős meggyőződése:

- Azt hiszem, megölték őt!

Fred persze nagyon megdöbbent.

- Micsoda? Ezt meg honnan szedted?

Ben nem engedhette ki kezéből az irányítást:

- Nos, ezt majd ki fogjuk vizsgálni, ha eljön az ideje. De most azt kell elmondania, amit látott... csak azt, amit látott.

A nő engedelmeskedett, és amit előadott, az nem sokban tért el attól, amit Ben maga megfigyelt.

- Nem akartam őt így látni. Egyszerűen nem tudtam ott maradni.

- Rendben van. Meg tudná nekem mondani az áldozat teljes nevét?

- Sally Roe. Egy csendes nőnek ismertem meg - mondta Cecilia szomorú és töprengő arckifejezéssel. - Soha nem beszélt sokat, mindent magában tartott. Örültünk, hogy ő lett a bérlőnk. Tiszta volt, megbízható, soha nem akadt vele semmilyen problémánk. Nem értem, ki akarhatott neki ártani.

- Tehát senkire sem tudnak gondolni, aki neheztelt volna rá valamiért, vagy gyűlölte volna őt?

- Nem. Nagyon visszavonultan élt. Nem emlékszem, hogy akár egyszer is társaságot vagy látogatókat fogadott volna.

- Eszükbe jut-e bármi más? Észleltek-e valami szokatlan dolgot?

- Látta a kidőlt takarmányt a földön?

- Igen, asszonyom.

- Valószínű, hogy valaki ráugrott, és elkapta őt.

- Hm. Valami más?

- Láttam egy hosszú kötelet a kezében. Talán a kecskéket akarta megkötni vele, nem tudom.

Ben leírta.

A teraszról hangos lépések zaja hallatszott. Mulligan őrmester érkezett meg. Belépett és levette a sapkáját.

- Nos, emberek, ez nem egy hétköznapi este. Ez egy igazi tragédia. Megszerezted a vallomásukat, Cole?

Ben felállt és jegyzeteibe nézett:

- Csak azt tudtam meg, hogy Mrs. Potter mit látott. Azt gondolom...

Mulligan kivette Ben kezéből a teleírt papírt és végigfutotta.

Ben befejezte gondolatát:

- Azt gondolom, ha átkutatjuk a házat, és átfésüljük az egész környéket, többet fogunk tudni.

Úgy tűnt, mintha Mulligan nem is hallotta volna.

- Hm. Rendben van, majd ezt is belediktálom a jelentésbe. - Zsebre vágta Ben jegyzeteit, és Potterékhez fordult: - Feltételezésem szerint valamilyen okból felakasztotta magát a fészer tetőgerendájára.

- Felakasztotta magát? - lepődött meg Cecilia.

- Nem találtak valami búcsúlevelet? Vagy valami ehhez hasonlót?

Cecilia még nem tért magához megdöbbenéséből:

- Nem, nem... én...

- Nos, akkor az éjjel megvizsgáljuk a helyszínt. Talán találunk valamit. - Ismét az ajtó felé fordult: - Cole, te menj haza! Te mára végeztél. Leonarddal átvizsgáljuk a terepet, és megvárjuk a halottkémet.

- Azt mondod, hogy ez öngyilkosság volt? - kérdezte Ben kilépve utána az ajtón.

- Előre megtervezte és végrehajtotta - magyarázta Mulligan.

- Nos, talán...

Mulligan ingerült lett ettől a választól:

- Mit akarsz mondani azzal, hogy "talán"?

- Nos, megfigyelhetted, hogy úgy nézett ki, mintha...

- Igen, én mindent láttam, de te nem.

- De Mrs. Potter igen. A holttest nem lógott, amikor megtalálta. A szalmában feküdt ugyanúgy, mint ahogyan mi láttuk.

Mulligan visszafordult a bérbe adott ház felé:

- Menj haza, Cole! Ne foglalkozz olyasmivel, ami nem a te dolgod!

Mulligan a mező felé vette az irányt, véget vetve a beszélgetésnek. Ben visszament az autójához, kinyitotta az ajtót, beült, és felnyitotta jegyzettömbjét. Kinyomta golyóstollának hegyét, és leírt néhány dolgot, amiket nem akart elfelejteni: "a véres skót kockás ing... a holttest helyzete erőszakra utal... a kidőlt takarmány... a kötél a kezében volt, nem a nyakán... az áldozat nem lógott...".

* * *

Claytonville-t elhagyva Sally lefordult a főútról egy nehezen észrevehető, fűvel benőtt útra, amelybe mély keréknyomok vésődtek, és kígyózva vezetett az erdő mélye felé. Fák és farönkök között kanyargott, alacsonyan nőtt faágak alatt kúszott el, helyenként fekete sárral teli gödrök tarkították az utat. Az öreg autó minden kátyúnál, keréknyomnál, hepehupánál és kanyarnál dülöngélt és himbálódzott. Ezt az utat - vagy az is lehet, hogy csak egy csapás volt - valaha feltehetően földmérők és felfedezők használták, de létezéséről most már csak gyerekek tudtak, akik erre szoktak biciklizni, és talán egy-két lovas. Remélte, hogy errefelé talál egy alkalmas helyet, ahol otthagyhatja a kocsit.

Végül eljutott egy helyre, ami úgy nézett ki, mint egy autóforduló vagy zsákutca. Valaha egy kis tisztás lehetett. Úgy tűnt, hogy a kerékpárosok még nem találták meg, és a sűrű csalit gyorsan visszafoglalta. Kemény mozdulattal elfordította a kormányt, és hagyta, hogy a kis teherautó utat törjön magának, átvergődve a csalitoson és letaposva a reflektor fényében előtte ágaskodó gyomokat.

Itt jó lesz! Kikapcsolta a világítást, és leállította a motort.

És csak ült ott, a kormányra könyökölve fogta a fejét. Egy percre meg kellett nyugodnia, hogy rendbe szedje gondolatait, felmérje helyzetét, és szétválassza a gondolatait az érzelmeitől. Egy percig mozdulatlan maradt, majd eltelt még egy perc, aztán még egy. Az egyetlen nesz, amit hallott, a saját lélegzete volt - minden egyes lélegzetet tudatosan vett -, és egy idő után felfigyelt a motor hűtésének egyre lassuló ketyegésére. Tudatára ébredt, hogy milyen mély csend, milyen sűrű sötétség uralkodik itt a fák között, és hogy mennyire magányosnak érzi magát. Egyedül volt a sötétben, és senki sem tudott róla.

Milyen költői - gondolta. - Mennyire illik a helyzetemhez.

De egy kérdést még meg kellett válaszolnia: És most mi lesz, Sally? Tovább csinálod, vagy feladod? Bármikor felhívhatod őket, vagy írhatsz nekik, tudathatod velük, hol vagy, hogy eljöhessenek és véget vethessenek ennek az egésznek. Legalább túl leszel rajta, és nem kell sokáig várnod a halálra.

Hosszú, fáradt lélegzetet vett, és hátradőlt a kormánykerékről. Micsoda gondolatok, Sally, micsoda gondolatok!

Nem - ismerte be végül magának -, nem, én akarok élni. Nem tudom, miért, de akarok. Nem tudom, mennyi ideig, de akarok. Pillanatnyilag ez minden, amit tudok.

Ez minden, amit tudok. De szeretnék többet tudni. Szeretném tudni, hogyan találtak meg... és miért akartak megölni.

* * *

Felkapcsolta a vezetőfülke világítását - csak egy rövid időre -, és belenyúlt dzsekijének zsebébe egy kis tárgyért. Egy rendkívül szép gyűrűt vett elő, amely valószínűleg tiszta aranyból készült. Alaposan szemügyre vette, újra meg újra megforgatta ujjai között, és megpróbálta kivenni, mi lehet az a furcsa alak rajta. Semmit sem mondott a számára, hiába próbálta megérteni, mit is jelenthet. Pillanatnyilag egy valamit tudott bizonyosan erről a gyűrűről: valahol már látta, és a lehető legrosszabb emlékei vannak vele kapcsolatban.

Lekapcsolta a világítást. Elég volt az üldögélésből! Visszacsúsztatta a gyűrűt a zsebébe, kihúzta a kulcsot az önindítóból, és kinyitotta az ajtót. Abban a mély csendben, ami körülvette, az ajtó száraz, recsegő hangja nem nyögésnek, hanem egyenesen sikoltásnak tűnt. Megrémült ettől a hangtól.

A belső világítás újból felgyulladt, de ki is hunyt, amint - amilyen halkan csak lehetett - becsukta az ajtót, ami még így is elég nagy dörrenéssel csapódott be. Ezzel eltűnt az egyetlen fény a sűrű, elhagyatott erdő közepén. Alig látott valamit, de elhatározta, hogy akkor is elhagyja ezt a helyet, ha tapogatnia kell maga előtt az utat. Indulnia kellett, hogy egy biztonságosabb helyre jusson. Átküzdötte magát a sűrű bozóton, amely beleakadt a lábába, összekarmolta tüskéivel, és ágai ostorként csaptak le rá a sötétségből. Valahol előtte ott bújt meg a régi földút, ahol a talaj valamivel simább és járhatóbb volt. Csak meg kellett találnia.

Egy kidőlt fa alól, egy sötét, korhadt odú mélyéről egy sárga szempár figyelte, és két karmos mancs görbült össze a gyűlölettől. A lény halk vihogást hallatott, amint ő ott botorkált.

Az egyik fa alacsony, lecsüngő ágán groteszk bagolyként egy másik szellem gubbasztott. Fekete szárnya hosszú, leomló függönyként lógott oldalán, feje úgy nézett ki, mintha egy ajtó kerek fogantyúja lenne vállai között. A sárga szemek követték Sally minden mozdulatát. Azért voltak itt, hogy végrehajtsák Terga akaratát. Remélték, hogy sikerül kibékíteniük Pusztítót.

Sally megtalálta a régi földutat. Érezte a szilárd, sima talajt a lába alatt, és valamivel több fényt látott maga előtt. Meggyorsította lépteit. Megint kislánynak kezdte érezni magát, aki fél a sötétben, fél a láthatatlan, rémisztő dolgoktól, és arra vágyakozott, hogy valami fény űzze el az összes kísértetet.

Két fekete árnyék lebegett közvetlenül a földút fölött, arra vártak, hogy elhaladjon alattuk. Enyhén sodródtak oda-vissza, kiterjesztett, sötét szárnyukon lebegtek. Hosszú, vékony lábuk és karjuk póklábként lógott le, melyeken a várakozás feszültségétől a hosszú, hegyes karmok begörbültek.

Sally megállt. Talán itt elkanyarodik az út? Gyerünk, kislány! Ne veszítsd el a fejed! Ez minden, amire szükséged van.

További három szellem vitorlázott le a fák között - Terga leggonoszabb szellemei közé tartoztak - mint három keselyű, amelyek lakomára gyülekeznek. Odaálltak mögé, nyáladzottak és éles hangon vihorásztak, egymást taszigálták, hogy minél közelebb lehessenek hozzá.

Sally úgy érezte, hogy baloldalt ismét megpillantotta az utat. Elindult arrafelé. Ez az! De a lába elgyengült. Szíve úgy vert bordái alatt, mintha ki akarna ugrani a helyéről. Nem, nem akarom, már megint...

Régi barátai visszatértek.

Áthaladt a két démon alatt, melyek az út fölött lebegtek.

- Juhéjjj! - kiáltottak fel, kénnel borítva el őt.

A háta mögött lévő szellemek fekete szárnyukkal rácsaptak a lelkére.

Puff! Elesett, bele a porba, és fojtott hangon felkiáltott. Erőlködve próbált lábra állni, hogy továbbmehessen. Hol van az az út?

A szellemek rátelepedtek a hátára, és belemélyesztették karmaikat. Kezét szorosan rátapasztotta a szájára, hogy visszafojtsa kiáltását. Csendben akart maradni. Képtelen volt visszanyerni az egyensúlyát. Úgy érezte, mintha valami ott lenne mögötte. El innen! Még mindig nem tudott felállni.

A démonok újra meglökték és belerúgtak, élvezettel vihorásztak és visítoztak, majd elengedték.

Végre sikerült felállnia. Meglátta az utat, és futásnak eredt. Mindkét karját arca elé tartotta, hogy elhárítsa az ágakat, melyek nekicsapódtak és beleakadtak. A főút irányából meghallotta a forgalom zaját. Milyen messze lehet?

A sötét szellemek fecsegve és köpködve csapkodtak utána szárnyukkal. Csodálatos ez a kegyetlen játék!

De harcosok figyelték az eseményeket. Mélyen az erdő sűrűjében, a fák és a farönkök között és a sűrű bozótban mély aranyszínben izzó szemek figyelték mindezt, és erős karok fogták a kardok markolatát.

* * *

"A Jó Pásztor Közösségi Gyülekezet"-nek működött egy imalánca. Ez egy nagyon egyszerű módszer, amelynek segítségével az imakéréseket telefonon eljuttatták az egész gyülekezethez. Minden résztvevő rendelkezett egy listával, amely tartalmazta az összes nevet és telefonszámot. Amikor valaki imatámogatást kért, felhívta a listán utána következő személyt, aki ezután szintén felhívta a következőt, és így tovább. Néhány órán belül a hét bármely napján az egész gyülekezet imádkozhatott ugyanazért a dologért.

Tom imakérésétől, a Ruthról és Josiah-ról szóló hírtől felizzottak a telefonvonalak, és minden egyes telefonhívás után egyre több szent kezdett el imádkozni. A lista élén Donna Hemphile neve szerepelt, aki vezető beosztásban dolgozott a Bergen Ajtógyárban. Utána következett a Waring család, majd Jessupék, akiket Lester Sutter és felesége, Dolly követett, azután a Farmer és a Ryan család, az özvegy Alice Buckmeier, majd a gyülekezet vezetősége: Jack Parmenter és Doug nevű fia, Bob Heely és Vic Savan. A kérés végigment az egész listán, míg végül valaki az utolsó számot is felhívta.

Ez persze elindította az imák áradatát, ugyanakkor telefonhívások özönét zúdította Tomra, mert mindenki többet akart megtudni. Legnagyobb sajnálatára semmi újat nem tudott mondani. És kellemetlen érzéseket váltott ki belőle, hogy a láncon végigfutó információk nagy része téves volt.

Megpróbálta felhívni a Gyermekvédelmi Minisztériumot, de már nem dolgozott senki.

Kereste Mrs. Bledsoe otthoni számát: nem szerepelt a telefonkönyvben.

Az állami ombudsman hivatalával is megpróbálkozott. Egy női hang azt javasolta neki, hogy hívja fel a Gyermekvédelmi Minisztériumot, vagy próbálja meg a Szociális és Egészségügyi Minisztériumot.

Felhívta a Szociális és Egészségügyi Minisztériumot, ahol azt mondták neki, hogy másnap reggel lépjen érintkezésbe a Gyermekvédelmi Minisztériummal. Nem tudták Irene Bledsoe számát, de egyébként sem áll jogukban megadni telefonszámokat.

A pásztor, Mark Howard és felesége, Cathy, nem tartózkodott a városban, de érkezésüket másnapra várták.

Ben Cole megígérte, hogy segít, és fel is hívta őt, de másnap reggelig semmit sem lehetett tenni.

Végül megpróbálta felhívni a szövetségi állam képviselőjét, de nem vették fel a telefont. Tom visszaejtette a helyére a kagylót, és kezébe temette az arcát. Érezte, tudta: abba kell hagynia, hogy megpihenjen és megnyugodjon. Ez az egész nem lehet annyira szörnyű, mint amilyennek látszik. Valahogyan, valamikor, valahol biztosan meg fogja találni a gyerekeit. Nem lehet ennyire bonyolult.

* * *

A kis ház csendje és üressége annyira szokatlanul hatott, szinte gúnyolódott vele. Most kellene betakargatnia éjszakára Ruthot és Josiah-t. De egyedül volt, és nagyon fáradtnak érezte magát.

- Úristen - imádkozott -, kérlek, védd meg a gyermekeimet! Hozd vissza őket hozzám! Kérlek, vess véget ennek az egész rémálomnak!

* * *

Szerda reggel a Bacon's Corner-i általános iskolában nyüzsögtek a démonok. Amikor Nathan és Armoth magasan az épület fölött elhúzott, érezték, érzékelték, sőt gyakran látták is őket. A démonok zúgtak és kavarogtak, ki-be járkáltak a téglából és betonból készült épületbe, amelyre a település lakói olyan büszkén gondoltak. A játszótér megtelt gyerekekkel, mintegy kétszázan lehettek. Szaladgáltak, játszottak és sivalkodtak, mielőtt becsöngettek volna az első órára. Hamarosan bemennek azokba az osztálytermekbe, ahol a szellemek olyan buzgón tevékenykednek - sokkal aktívabban, mint korábban bármikor.

A két harcos elhaladt az iskola fölött, még egy mérföldet repült, majd egy éles kanyart vett, és a föld felé fordulva úgy zuhant lefelé, mint két kődarab. A talaj közelében könnyedén visszafogták sebességüket, átsiklottak a mezők fölött, ahol zsenge kukorica nőtt. Elhagytak egy sóderrel felszórt bekötőutat, átrepültek egy öntözőberendezés vízpermetén, míg végül egy régi baromfiólhoz értek az iskola mellett elhelyezkedő farmon.

Szárnyuk összecsukódott, majd áthatoltak a baromfiól öreg tetőzetén. Odabent nyolcszáz leghorn tyúk kotkodácsoló kórusa fogadta őket. Csipegették a takarmányt vagy tojtak, és nem vettek tudomást a jelenlétükről.

A hosszú ház egyik vége felé siettek, lebegő fehér tollakon és finom, barna poron át. Csirkék, csirkék mindenütt.

Tal az egyik ablaknál állt, és az iskola felé nézett.

- Szeretném tudni, miért választottad ezt a helyet - mondta Armoth csípősen.

- A remek kilátás miatt - felelte Tal. Majd újból az iskola felé fordult: - Éppen egy jól megalapozott, fondorlatos tervet hajtanak végre odaát.

- A szentek most adják hírül egymásnak, ami Tom gyermekeivel történt. És imádkoznak - jelentette Nathan.

- Az Úr már válaszol is, úgyhogy jelenleg megfelelő védelem alatt állunk. De az igazi támadás csak ezután jön, ma reggel. Állítsatok őrséget Tom mellé! Elég kemény lesz ez a számára. Nem akarom, hogy további zaklatás érje, amíg ilyen levert hangulatban van.

- Rendben.

- Hol van most Sally?

- Eljutott Claytonville-be, és ott kibérelt egy motelszobát. Chimon és Scion vigyáz rá, de Terga szellemei kínozzák őt, abban a reményben, hogy visszanyerik Pusztító kegyét.

Tal felháborodott:

- Miféle szellemek?

Armoth sorolni kezdte:

- Félelem, Halál, Őrültség. Ők és még néhányan gyötörték Sallyt éjszaka, ma is követték, és megpróbálták összetörni a lelkét.

- Mi a helyzet Kétségbeeséssel?

- Terga elküldte Strongmanhez, hogy tudósítsa őt a dolgok állásáról.

Talt ez mulattatta:

- Milyen merész dolog! - Újból az iskola felé nézett. - Azt akarom, hogy Signa és Mota tisztítson meg egy kis ösvényt, amelyen bejárhatunk az iskolába! Fedezzenek minket, tereljék el a figyelmüket! Többször be kell majd mennünk anélkül, hogy ezt a démonok észrevennék. Ami Cree-t és Sit illeti, nekik ugyanezt kell tenniük az Omegánál, ami azt jelenti, hogy meg kell kétszerezniük a harcosok létszámát, hogy Sally bejusson, és élve ki is tudjon jönni.

Armoth egy mély, hosszú lélegzetet vett.

- Kapitány, ez egy kényes ügy.

- És minden egyes megmozdulásunkkal csak egyre kényesebb lesz. És mi a helyzet a szobával Fairwoodban, a Schrader Motelben?

- Őrködnek ott harcosaink, akik vigyáznak, hogy ne adják ki senkinek. És a gyűrű régi rejtekhelye még érintetlen - jelentette Nathan.

Tal egy pillanatra elgondolkodott.

- Tehát azok a frontok védelem alatt állnak. Most csak annyit tehetünk, hogy folytatjuk a játszmát, és egyszerre csak egy, gondosan megfontolt lépést teszünk. - Elmosolyodott. - Azt hiszem, hogy Strongman most már bármelyik pillanatban megtudhatja a nagy hírt Kétségbeeséstől.

- És ki van ott közülünk?

- Guilo.

Nathan és Armoth bólintott. Ez nem lepte meg őket.

 

4

Guilo gyakran megjegyezte: úgy tűnik, hogy a legsötétebb, legrémületesebb gonosz szellemek a legszebb helyekre szeretik befészkelni magukat - és ez most is így történt. Körülötte hóborította, festői szépségű hegyek ormai tornyosultak. A tiszta, hajnali levegőben még a távolabbi hegyoldalak részletei is élesen kirajzolódtak. Állhatatos, de gyenge szél fújdogált a mélykék ég alatt. Karcsú örökzöldek egész hadseregei álltak őrt minden domboldalon, és kristálytiszta patakok csörgedeztek, csobogtak és zuhogtak le a hófehér csúcsokról. A hegyek alatt Summit kis városa pihent békésen a zöld, vadvirágos völgyben, és nyugalmas, szinte tapintható csend vette körül.

A gondolattól elfüttyentette magát: azok a kis emberek ott lenn, akiket körülvesz mindez a sok szépség, semmit sem érzékelhetnek az őket körülvevő rémületes dolgokból, abból a fenyegető viharból, amely el akarja nyelni őket, nem láthatják a terjedő, gonosz sötétséget, amely először megvakítja, majd fölemészti az embert.

Rajta kívül még vagy tucatnyi harcos rejtőzködött ott, szorosan hozzásimultak a fenyőkhöz, és semmit sem mutattak dicsőségük fényéből. Guilo nem akarta, hogy a gonosz hatalmasságok észrevegyék azt, amit csak szellemi lények láthatnak: az ő jelenlétüket. Démonok felhője nyüzsgött és kavargott füstfekete forgószélként a hegyoldalon, alig egy mérföldnyire a várostól. Az őrségként kiküldött légörvény alatt a fák között, szinte észrevehetetlenül, egy furcsa hegyi falu lapult: díszes épületek, minden igényt kielégítő sétányok, elbűvölő kis ösvények és pompás kertek festői együttese. Az egész hely hívogató látványt nyújtott, az elfogadás, a mindent körülölelő békesség, a gyönyörűség és a testvériség érzését árasztotta magából.

Ez jelentette Strongman otthonát, előretolt helyőrségét, egy örökösen terjeszkedni akaró gonoszság középpontját. A fekete szellemek vakmerően viselkedtek, és nagy hangon lármáztak: az emberi lelkek fölött aratott győzelmek állandóan növekvő számát ünnepelték féktelen tivornyában.

Guilo csendben állt, és mozdulataikat figyelte. Erejüket és létszámukat próbálta felmérni. Igazán kellemes volt látni kakaskodásukat: ilyen helyzetben mindig könnyebb meglepni a démonokat. De már nem sokáig lesznek ilyen magabiztosak. Guilo harcosaival együtt látta, hogy nem sokkal azelőtt egy kis szellem, egy kis követ érkezett nyöszörögve egy jelentéktelen kis mezővárosból, és az a hír, amit ez a szellem hozott, kétségkívül meg fogja változtatni a dolgok állását a bájosnak látszó falu körül. Egy idő előtti támadás nehéz helyzetbe hozhatná őket. Ez most egy igazi rémálom lenne.

Kiáltás és jajgatás hangja szűrődött át halkan a forgószélen. A démonok sorai kezdtek összepréselődni, egyre szorosabbra húzódtak, összetódultak, a felhő még sötétebb és sűrűbb lett.

- Ó... - szólalt meg Guilo. - Úgy tűnik, Strongman megtudta a hírt.

* * *

- ÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ!

Kétségbeesés formátlan kis teste minden irányban megfeszült, meggörbült és megduzzadt, amint átrepült az alpesi házon. Úgy nézett ki, mint egy nagy, fekete szappanbuborék, amelyet éppen most fújtak fel. Majd leesett a padlóra, hangosan nyöszörgött, fekete teste ernyedten terült el, mint egy zokogó, remegő állat. Körülötte ott álltak a démoni fejedelmek és tábornokok, tehetetlen dühükben remegtek, nyáladzottak, ordítva átkozódtak, és sárga, kénes párát eregettek, amely úgy terjengett, mint a sűrű szivarfüst. Az alpesi stílusú ház nehéz, bűzös köddel telt meg, amely szinte eltakarta homályos alakjukat.

Ők sem örültek a hírnek, amit hozott.

A nappali szoba falánál Strongman meresztette szemét a szánalmas kis démonra. Hatalmas, sárga macskaszeme majd kiesett a helyéről, orrlyukai lángokat lövelltek, és örvénylő felhőkben áradt belőle a kén. Az óriási, idétlen kinézetű szellem éppen azt próbálta eldönteni, hogy jobban érzi-e már magát, vagy még egyszer hajítsa át Kétségbeesést a szobán.

A fejedelmek és a tábornokok - majdnem százan voltak - karjukkal hadonászva egymás felé fordultak, fekete szárnyaikkal csapdosták egymás arcát, kiabáltak és sziszegtek. Egyesek magyarázatot követeltek, mások bűnbakot kerestek, néhányan tudni akarták, mit lehet tenni ebben a helyzetben, némelyek pedig csak álltak ott átkozódva.

Strongman szárnya és kinyújtott karja teljesen betöltötte a szoba egyik oldalát.

- Csönd legyen!

Csönd lett.

Egy hatalmas lépést tett a szoba közepe felé, mire minden démon egy lépést hátrált, valamennyien meghajoltak és összecsukták szárnyukat. Továbbment, és a szoba visszhangzott lépteinek zajától.

Majd megszólította a padlón heverő kis rongydarabot.

- Van még valami jelentenivalód?

- Nincs, Baálom.

- Voltak más veszteségek is?

- Nem, Baálom.

- Más baklövések?

- Nem, Baálom.

A démoni úr egy pillanatra elgondolkodott, majd ágyúgolyóként robbant ki a parancs résnyire nyitott szájából:

- Akkor takarodj innen!

Strongman lélegzetének ereje untig elég volt ahhoz, hogy Kétségbeesés elinduljon. Mielőtt kinyithatta volna szárnyait, kirepült a házból, és magasra emelkedett a levegőben.

Strongman némán visszaballagott a szoba végébe, és mogorván leült trónjára - a kandalló közepébe. A démoni előkelőségek mindkét oldalon rendezték soraikat, és kihúzták magukat a fal mellett. A szoba rendje helyreállt, megtelt sötétséggel, árnyékkal, sárga köddel és halotti bűzzel.

- Él - tűnődött keserűen. - Azt hittük, hogy megszabadultunk tőle, alaposan átgondoltuk a dolgot, erre most újból itt van. Meg akartuk ölni, de életben van... és az ő védelmük alatt.

A fejedelmek szoborként álltak, csendben várták további szavait.

- ÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ!

A démoni előkelőségeknek újból rendezniük kellett soraikat.

- Törött Nyírfa - folytatta a tűnődést. - Milyen nagyszerű emberek, rendíthetetlenek és egyenes jelleműek. Mennyire készek gyilkolni. És milyen... ESETLENEK! - Füstölgött, hatalmas ujjaival dobolt, és a semmibe meredt. - Ezek az emberek... akik a mi urunkat imádják, olyan csodálatosan gonoszak, de néha... néha megbotlanak előttünk. Megfeledkeznek a körmönfontságról, az elővigyázatról. Úgyhogy elkövettünk egy csúnya baklövést, egy megbízhatatlan kis lélek kisiklott a markunkból, és most sokkal nagyobb fenyegetést jelent a számunkra, mint valaha!

Az egyik fejedelem előrelépett és meghajolt.

- Fontolgatja-e az én uram a Terv elvetését?

Strongman kiegyenesedett, és ökle mennydörögve csapott le a kandalló köveire.

- NEM!

A fejedelem - társai vádló tekintetének súlya alatt - visszalépett a sorba.

- Nem - dörmögte Strongman -, ezt a Tervet nem adom fel. Túl nagy a tét. Már túl sok dolgot megalapoztunk és előkészítettünk. Túl sok mindent megnyertünk már ahhoz, hogy megengedjük, hogy egy kis nő, egy szánalmas kis lélek mindent elrontson!

Az utálatos szellem megpróbált lazítani, fejét nekitámasztotta a falnak, és borostyánszerű nyelvét kidugdosta a szájából.

- Ez a város olyan tökéletesnek látszott - tűnődött. - Isten szentjei közül olyan kevesen éltek itt, ráadásul nem értek el semmit... a mi embereink pedig... ó, erősek voltak, nagyszámúak... és úttörő munkát végeztek! Olyan keményen megdolgoztunk azért, hogy megvethessük a lábunkat ebben a városban. Ah... ki tudja, mennyi ideig tartott... ?

- Huszonhárom évig, Baál - válaszolt a költői kérdésre egyik jól értesült szárnysegédje.

Strongman rámeredt.

- Köszönöm. Magam is tudom.

A szárnysegéd meghajolt és visszalépett.

Strongman folytatta elmélkedését:

- És azok a jelentéktelen kis szentek a városban... ismeretlenek, olyan távol esnek minden segítségtől, távol a fő erőktől, egyedül egy dimbes-dombos vidék közepén... ismeretlenül. Ez a hely tökéletesnek bizonyult a folyamat elindítására. - Állatias arca feszültté és keserűvé vált. - Mindaddig, amíg el nem kezdtek imádkozni. Amíg ki nem léptek kényelmes semmittevésükből, és nem kezdtek el sírni Isten előtt. Amíg nem kezdték visszaszerezni az erőt, a... - Strongman becsukta a száját.

- A Kereszt erejét? - szólt közbe a hadsegéd.

- JAAAAAA! - Strongman kardja átszelte a levegőt és csak centiméterekkel tévesztette el a szárnysegédet. Nem számít. Néhány fejedelem megragadta ezt a csúnya beszédű vazallust, és kitette a szűrét.

Strongman tompa puffanással visszatelepedett a kandallóba, és félelmetes hangján megszólalt:

- Pusztító!

A fejedelmek a szoba másik vége felé fordultak. Halk moraj futott végig soraikon. Némelyek hátrább húzódtak.

Egy árnyék, egy sziluett lépett előre. Magas volt, hullámos szárnyai lepelként takarták el. Olyan simán, olyan nesztelenül mozgott, hogy úgy tűnt, mintha lebegne. A többi démon nem merte megérinteni. Néhányan enyhén meg is hajoltak.

Végigment a szobán, és megállt Strongman előtt, fejét tisztelettudóan meghajtotta. Mindez teljes csendben történt.

Strongman egy pillanatig figyelmesen nézte ezt a sötét, néma alakot.

- Feltűnően csendben maradtál az egész vita alatt.

A lény felemelte a fejét, és szűkre vont, számítgató szemekkel nézett urára. Arca nem tűnt igazán csúnyának, majdnem emberinek látszott, de gonoszság és gyűlölet sütött róla.

- Szólj, Baálom - szólalt meg -, és én válaszolni fogok.

Strongman szeme is összeszűkült.

- A kegyenceid kudarcot vallottak, Pusztító. Az a nő életben van és szabad. Mit mondasz erre?

Pusztító arca kőkemény volt, gerince pedig szálegyenes.

- Még mindig az enyém?

Egy furcsa, éles felhang érződött Strongman hangjában.

- Megérdemled őt, Pusztító?

Úgy tűnt, hogy Pusztító nem méltányolta ezt a kérdést. Strongman világosan és fenyegetően beszélt:

- Azt akarom, hogy távolítsd el úgy, hogy soha többé ne tudjon ismét megjelenni. Meg tudod ezt tenni? - kérdezte, és némi halvány kétség bujkált a hanghordozásában.

A szellem egy pillanatig mozdulatlan maradt.

KARDSUHOGÁS! Vörös villanás! Egy kard szelte át sziszegve a levegőt, és izzó szeletekre vágta a teret. Fekete szárnyak töltötték be füstként a szobát, és forogtak mennydörögve. A fejedelmek nekiestek a falnak. Strongman meghátrált.

A lény újból mozdulatlanul állt, szemei izzottak a haragtól, fekete szárnyai lassan összecsukódtak, határozottan tartotta a vörösen izzó kardot.

Mély, fenyegető hangon szólalt meg:

- Adj nekem néhány igazi harcost, ne Tergát és kontárait, Bacon's Corner szűkölő kis démonait! Rendeld a parancsnokságom alá a legjobbjaidat, engedd meg, hogy hatalommal ruházzuk fel a Törött Nyírfát, és majd meglátod, mire képes a te szolgád!

Strongman egy pillanatig figyelmesen nézte Pusztító arcát, majd a mosoly leghalványabb nyoma nélkül megkérdezte:

- Mi a helyzet azokkal a szóbeszédekkel, amiket hallok?

Pusztító gúnyosan felnevetett.

- Ezek csak pletykák, amiket félelmükben meglapuló szellemek terjesztenek! Ha ez a Tal az ellenfelünk, akkor csak még izgalmasabb a kihívás.

- De ő hatalmas.

Pusztító visszavágott:

- Inkább ügyes. Ereje nem a kardjában van, hanem Isten szentjeiben. A sorállomány legendát csinált ashtoni győzelméből, amit fölöttünk aratott, de ők túlságosan tisztelik őt. A szentek imái győztek le minket, nem a Seregek fortélyos Kapitánya. - Pusztító lassan lengette kardját, és a borotvaéles penge nyomán kirajzolódó izzó fantomképeket, délibáb-kardokat bámulta. - És ez történt most is, ebben a jelentéktelen kis kudarcban. De most én kerültem előnyös helyzetbe, Baál: megízleltem az ellenség fortélyait, kipróbáltam az erejét, és ismerem erejének forrását.

Strongman kételkedett.

- És hogyan akarod meghiúsítani a terveit, holott egyszer már nem sikerült?

- A szenteket fogom először elintézni. Már éppen elég dolog van Bacon's Cornerben, amivel megzavarhatom és megoszthatom őket. Azzal lesznek elfoglalva, hogy egymást bírálgassák és kínozzák, és nem fognak tudni imádkozni. - Magasan feltartotta kardját, amelynek vörös izzása bevilágította a szobát, és sárga szemének karmazsinszínű mintázata visszatükrözte ezt az izzást. - Megfosztom Talt az erejétől!

Strongmanre ez nagy hatást gyakorolt, legalábbis egy pillanatra.

- Alád rendelem a legjobbjaimat, hogy kísérjenek el téged. Törött Nyírfa időnként ügyetlen, de nagyon hűséges hozzánk. Használjátok fel őket tetszés szerint! Most pedig menjetek!

* * *

Ben kis íróasztalánál ült a rendőrség épületének bejáratánál lévő irodában, és némi adminisztrációs feladatot próbált elintézni, mielőtt kiment volna járőrözni. Kedves kis irodának tartotta: két kis íróasztal, egy másológép, néhány színes, forgalombiztonsági témát ábrázoló poszter és egy alacsony, fából készült válaszfal kapott helyet benne. A reggeli nap most éppen besütött a nagy ablakokon keresztül, és felmelegítette a szobát. Más körülmények között mindig szeretett itt dolgozni.

De Ben egyáltalán nem vidáman kezdte a napot ma reggel, és gondolatai messze jártak a papírmunkától. Látta Mulligan végső jelentését az úgynevezett öngyilkosságról, és elfogadhatatlannak tartotta. A holttestről készített felvételek és a környezet állapota egyszerűen nem egyezett azzal, ahogyan ő ezekre emlékezett, bár kissé elbizonytalanodott egy-egy részletet illetően. Váratlanul lett egy kötél a nő nyakán, pedig előző este semmiféle kötelet nem látott rajta, és Mrs. Potter is azt mondta, hogy a kötél a nő kezében volt. A kiborult takarmány titokzatos módon eltűnt, és a holttest körül lévő szalma rendezett benyomást keltett, nem volt összetúrva, szétrugdosva, mint amilyen állapotban előző este látta.

Bennek nem tetszett a gondolat, de nyilvánvaló volt, hogy a helyszínt - és a róla készült felvételeket - "sterilizálták". Mintha Mulligan és Leonard eltüntette volna a bizonyítékokat a felvételek elkészítése és a jelentés megírása előtt.

És mintha ez még nem volna elég, Mulligan újságírók füle hallatára kigúnyolta és vádolta Tom Harrist. És egyáltalán, mit keres a sajtó a rendőrségen? Egy egész csomó dolog tűnt most gyanúsnak Ben szemében.

A Hampton Megye Csillaga ott hevert íróasztalának sarkán. Az egész újságot végig kellett olvasnia, mire talált egy rövid hírt a Potter-farmon történt halálesetről - éppen csak említést tettek az ügyről. A cikk inkább arra szolgált, hogy egy üres helyet betöltsön, mint hogy valós hírekkel szolgáljon. Mintha a riporter valahol elejtette volna a tényeket, aztán meg is feledkezett volna róluk... vagy tudatosan hagyta ott azokat. Az egész dolognak nagyon rossz íze volt, annyira rossz, hogy Bennek felkavarodott tőle a gyomra.

El kell mennem innen, ki kell mennem járőrözni! Nem akarok beszélni Mulligannel, látni se akarom!

De Mulligant nem lehetett könnyen figyelmen kívül hagyni - és neki ez tetszett. Bejött az utcai irodába, hangosan böfögött, és úgy ült le a másik íróasztal mögött a szoba túlsó oldalán, mintha egy egész szállítmány gabona landolt volna egy rakparton. A vizsgálat eredményéről szóló jelentést tartotta a kezében, és még egyszer átfutotta.

- Rendben van. - Mély, idegölő hangon beszélt. - Így jó.

- Vannak közeli hozzátartozói, akiket értesíthetnénk? - kérdezte Ben.

Mulligan elővett egy világosbarna borítékot az egyik fiókból.

- Nincsenek. Roe egy senki volt, egy magányos farkas. - A jelentést a hozzá tartozó vázlatokkal és fényképekkel együtt belecsúsztatta a borítékba és leragasztotta. - Végzett magával, és kiszállt a buliból, most meg nekünk kell őt csendben eltemetnünk, és lezárnunk az ügyeit.

- Feltételezem, hogy a halottkém megállapítása nem fog szerepelni a jelentésedben.

Ben tudta, hogy túllőtt a célon. Mulligan kezdett felpaprikázódni.

- Már hogyne szerepelne. Mit jelentsen ez?

Ben megpróbált visszakozni, de válaszolnia kellett Mulligan kérdésére:

- Nos... minden tiszteletem ellenére úgy gondolom... a halottkém találhatott volna olyan bizonyítékokat, amelyek alapján a halálnak valami más okát nevezi meg.

Mulligannek erre már nem volt ideje.

- Figyelj ide, Cole, ha neked nem elég az, hogy egy egyszerű, jól dolgozó, jó szimatú zsaru vagy... ha úgy érzed, hogy felelősségteljesebb beosztásban is tudnál dolgozni... biztos, hogy tudok neked találni valami fontosabb munkakört, amire valóban büszke lehetsz. Szükség lenne itt némi takarításra, és tudom, hogy alapos munkát végeznél, minden sarkot kisöpörnél, és minden pókhálót leszednél, így van?

Ben tudta, hogy mereven bámul Mulliganre, de kísérletet sem tett arra, hogy arckifejezésén enyhítsen.

- Nagyon alapos munkát tudnék végezni, ha ellenőrizhetném a tegnap esti nyomozás pontosságát.

Mulligan kirántotta az irattartó fiókját, és beledobta a borítékot.

- Te csak foglalkozz a saját munkáddal, Cole! Nem azért fizetlek, hogy a lelkiismeretem legyél.

 

5

Lucy Brandon, a postamester, képtelen volt figyelmét a munkájára összpontosítani. Debbie, a postai alkalmazott, már háromszor is kérdezett tőle valamit - a kettes számú járat sofőrjéről, azután a sérült csomagolású küldeményekről és... a harmadik kérdésre nem emlékezett. Egyikre sem tudott válaszolni, nem jutott az eszébe egyetlen információ sem, egyszerűen nem bírt gondolkodni.

- Hé - szólította meg végül Debbie -, jól vagy?

Lucy levette a szemüvegét, és megdörgölte a szemét. Általában erősnek tűnt, sőt kissé keménynek. Karcsú, barna hajú nő volt, a harmincas éveinek a végén járt, és az életnek már sok próbáját átélte: nyomor, szüleinek korai halála, vad és lázadó fiatalkor, egy rossz házasság, talpra állás egy keserű válás után, egyedül nevelni kislányát - egyszóval kemény helyzetek és ballépések sorozata halmozódott már a háta mögött. Így általában jól megbirkózott a nehézségekkel. A legtöbb probléma nem tudta kihozni őt a sodrából - mindaddig, amíg az a családját nem érintette.

Körülnézett a kicsiny postahivatalban. Szerencsére éppen nyugalom volt. A déli csúcsforgalom csak órák múlva kezdődik, már mindegyik járat sofőrje elindult, az elintéznivalók pedig egyre magasabbra halmozódtak íróasztalán, de reménytelennek látta, hogy utolérje magát.

Úgy döntött, hogy legalább erre az utolsó kérdésre válaszol:

- Nem, nem igazán.

Debbie fiatal volt, csinos és együtt érző. Lehet, hogy még nem élt annyi ideig, hogy ki tudott volna fejleszteni maga körül egy kemény védőburkot. Gyengéden megérintette Lucy vállát.

- Tehetek érted valamit?

- Hát... - Lucy ránézett a faliórára. - Néhány perc múlva találkozóm lenne valakivel. Mit gondolsz, álljátok majd a rohamot Timmel, amíg visszajövök?

- Hát persze.

Egy visszatükrözött napsugár táncolt a falon. Egy sötétkék autó állt meg odakint.

- Ó, itt is van a sofőröm.

- Menj csak! Ne aggódj miattunk!

* * *

Az autót Claire vezette, akit nemcsak Lucy, hanem sok más ember is csodálatos barátjának és tanácsadójának tartott, akik ebben a városban járták az élet útjait. Elragadóan szép volt, szőke haját fésűkkel és csatokkal díszítette, amelyek csillogtak és ragyogtak. Blúza és hosszú szoknyája - mindkettő gyönyörű szövésű, természetes anyagból készült - királyi palástként omlott le. Lucy szemében Claire igazi királynőként jelent meg. Ő és mérnök barátja, John, tökéletes párt alkottak, állandóan növekvő önmegvalósításban és harmóniában éltek, és maradandó példává váltak minden barátjuk előtt.

Amikor Lucy beült az autóba, Claire áthajolt hozzá és megölelte.

- Hogy vagy, Lucy?

- Ó... kibírom - válaszolta, miközben a biztonsági öv után nyúlt.

Claire kihajtott a postahivatal parkolójából, és a főutca felé fordult.

- És hogy van Amber? - kérdezte.

- Ő jól van. Nem mondtam meg neki, hogy ma megyünk érte. Nem akartam megijeszteni, mielőtt feltétlenül szükséges lenne.

- Remek, remek.

- Hétfőn visszaviszem a régi általános iskolájába, és majd meglátom, tudja-e ott folytatni a tanulmányait. Miss Brewer szerint nem jelent majd neki túl nagy nehézséget a többiekhez való felzárkózás és a tanév elvégzése.

- Nem, Ambernek ez nem okozhat gondot. És egyébként is már nagyon közeledik a tanév vége.

Átmentek a városon, majd befordultak a 187. utcába, amit általában Tavacska útnak szoktak nevezni, mert mintegy két mérföldnyire nyugat felé egy nagy és népszerű, buzogánnyal benőtt tó mellett vezetett el. Az utcanévtábla mellett egy másik tábla mutatta az irányt a Jó Pásztor Közösségi Gyülekezet és a Jó Pásztor Általános Iskola felé.

- Azt hiszem, John és Paula ott lesz - mondta Claire. - Remélem, hogy ez nem fog téged zavarni.

- Nem hiszem. Még nem is találkoztam velük.

- Csodálatos emberek, majd megismered őket. Boldog vagyok, hogy együttműködhetem velük ebben az ügyben. A riporterek nem mindig olyan udvariasak, mint ők.

Lucy egy pillanatra elcsendesedett, a farmok földjét és a kis erdőket nézte, amelyek mellett elhaladtak, majd megszólalt:

- Miért kell a sajtót bevonni a dologba?

- Nagyon egyszerű okból. Egy ilyen ügyben a közvélemény nagyon sokat számít. Tulajdonképpen a közgondolkodás hozza létre azokat a törvényeket, amelyek szerint valamennyiünknek élnünk kell. Tudod, harcunkat két szinten vívjuk: a bíróságokon és a nyilvánosság előtt. Sok ügyet azért nyerünk meg ma, mert a közvéleményt évekkel ezelőtt átformáltuk. Amit ma teszünk a közvélemény formálásáért, annak pozitív hatása lesz a jövőben felmerülő bírósági ügyek kimenetelére nézve. Ez egy folyamat.

- De nem tudom, Amber hogy fogja ezt elviselni.

Claire magabiztosan mosolygott.

- Ó, Amber egy erős kis katona. El fogja tudni viselni. Nagy hatást gyakorolt rám, ahogyan beszélt, amikor mindent elmondott munkatársaink egész gárdája - dr. Mandanhi és Mrs. Bledsoe - előtt.

- Amber? Talán Amethystet akartál mondani? - helyesbített Lucy keserű hangon.

Claire elmosolyodott és bólintott.

- Igen, igazad van. De ez nem számít. Ő valójában még mindig Amber. Amethyst Amber jó barátja, mivel ő viseli annak a terhét, ami történt, és olyan szabadon beszél, ahogyan Amber saját magától soha nem lenne képes.

Lucy idegesen elmosolyodott.

- De tudod... azt hiszem, én nem szeretem Amethystet.

Claire felnevetett.

Lucy is nevetett, remélve, hogy ezt a kijelentését Claire nem veszi olyan komolyan, mint ahogyan ő gondolta.

- Úgy értem... Amethyst olyan szemtelen és tiszteletlen... És azt látom, Amber sok mindent úgy próbál megúszni, hogy Amethystet hibáztatja érte.

- Ennek természetesen véget kell vetned.

- De tudod, miért aggódom? Azt hiszem, Amberben megbízhatnék, és elmondhatnám neki az igazságot... és tudom, hogy mit gondolna, mit érezne. De nem tudom, mit gondoljak Amethystről. Soha nem lehet kiszámítani előre, mit fog mondani. - Lucy megrázta a fejét, mintha éppen egy ilyen beszélgetést folytatott volna. - Szükségem lenne egy lószerszámra ehhez a kis flótáshoz!

Claire újból csak nevetett.

- Ne aggódj Amethyst miatt! A belső vezetők mindig megbízhatóak, és Ambernek segítségre és társaságra lesz szüksége az előtte álló dolgokban.

- Ezzel egyetértek.

De Lucy nem érezte jobban magát, és ezt Claire észrevette.

- Van még valami más is? - kérdezte.

- Ha már Amethystről beszélünk...

- Igen?

- Láttad a másik cikket is az újságban, Sally Roe-ról?

Claire tudott a dologról.

- Lucy, ez igazán nem a te problémád. Erre még csak gondolnod se lenne szabad!

Lucy már majdnem sírt.

- De hogyan tudom ezt megtenni?

Claire vezetés közben néhányszor lopva Lucyre nézett.

- Figyelj rám! Amber nem okolható. Néhány barátommal ellenőriztettem a nőt abban a pillanatban, amikor elmondtad nekem, mi történt a postán. Annak alapján, amit hallottam, Sally Roe egy teljesen összezavarodott személyiség volt. Gyötörte őt az önbizalom hiánya és a bűntudat, és soha nem tudott ebből kitörni... A karmája kész káosz volt! Ambernek semmi köze sincs az öngyilkosságához. Mindenképpen megtette volna.

Lucy megrázta a fejét, és kibámult az ablakon.

- De ha ott lehettél volna... ha láthattad volna annak a nőnek az arcát, amikor... amikor Amethyst éppen kínozta őt. És én nem tudtam ezt megakadályozni. Amber nem tudná ezt egy vállrándítással elintézni.

Claire megveregette Lucy kezét.

- Felejtsd el! Sally Roe meghalt, a sorsát nem kerülhette el, akármi is legyen az. Neked is megvan a saját utad és Ambernek is. Erre kell gondolnod.

Lucy végül bólintott. Közeledtek a keresztény iskolához, és egyre idegesebb lett.

- Remélem, jó vége lesz ennek az egésznek! Remélem, tudjuk, mit csinálunk!

Claire határozottan válaszolt:

- Úgy érzem, ezt meg kell tennünk. A vallásos bigottság valamennyiünk közös ellensége. Azt gondolom, ha nem tennénk semmit, azzal megtagadnánk a saját felelősségünket.

Nem maradt idő további szavakra. Claire fékezett, és kitette az irányjelzőt. Baloldalt ott állt a Jó Pásztor Közösségi Templom, egy egyszerű, nyeregtetős téglaépület, hagyományos boltíves ablakokkal és egy harangtoronnyal. Bacon's Corner környékének ez a jellegzetes épülete az évek során több különféle gyülekezetnek adott otthont. Ezek között akadt olyan, amelyik elhalt, olyan is, amelyik elköltözött, és újabb csoportok foglalták el a helyét, de maga az épület már közel egy évszázada állt mint a legyőzhetetlen kereszténység rendíthetetlen emlékműve. Úgy tűnt, hogy ez az utolsó közösség a kitartás új rekordját állítja fel: már majdnem tizenöt éve használták a templomot, és a jelenlegi pásztor már legalább nyolc éve szolgált ezen a helyen.

Claire behajtott a templom és a Jó Pásztor Általános Iskola közötti parkolóba. Az utóbbi egy egyszerű, hullámlemezzel fedett épület volt, amelyet oszlopok és pillérek tartottak. Jelenleg négy jármű parkolt ott. Kettő az iskola személyzetéé lehetett; a kombi John Ziegler és Paula, a fotóriporter kocsija, a nagy, fehér mikrobuszon pedig félreérthetetlenül ott állt: KBZT Hetes Csatorna Hírszolgálat.

- Televíziósok? - kérdezte Lucy meglepetten.

- Így van - válaszolt Claire. - Nem beszéltem neked erről. A Hetes Csatorna munkatársai úgy gondolták, hogy ebből egy jó sztorit lehet csinálni.

A két férfi a hetes csatornától felkészülten várta Claire és Lucy megérkezését, és mihelyt behajtottak a parkolóba, azonnal kipattantak járművükből. Az operatőr vállára emelte kameráját, és fél szemmel figyelte az eseményeket. A másik, egy fiatal, öltönyt és nyakkendőt viselő, atlétaalkatú férfi odalépett Claire-hez és üdvözölte őt, amikor kiszállt az autóból.

- Pontosan érkezett! - szólt elismerően, megszorítva a nő kezét.

- Helló, Chad. Örülök, hogy látlak!

- Ő Roberto.

- Helló!

Roberto a kamerán keresztül ránézve visszamosolygott.

Lucy egy kissé tétovázva szállt ki a kocsiból.

Claire bemutatta őt.

- Chad, Roberto! Ő Lucy Brandon, az édesanya.

- Jó reggelt! Chad Davis. Ő Roberto Guttierez.

- Engem is fel akarnak venni?

- Megengedi? - kérdezte Chad.

- Nyugodtan megengedheted - bátorította Claire.

Lucy csak vállat vont.

Ott várt John Ziegler és Paula, indulásra készen. Claire üdvözölte őket, Lucy csak mosolygott.

Az épület ajtaja kinyílt, és egy férfi nézett ki rajta. Amikor meglátta a parkolóban gyülekező csoportot, elsápadt. Úgy tűnt, mintha beteg lett volna.

Természetesen Tom Harris volt.

Claire üdvözlésre emelte a kezét:

- Ó, jó reggelt! - kiáltotta, és elindult az épület felé, a többiek pedig szorosan mögötte.

Uram, kérlek, ne!

Ha egyszerűen becsukhatnám ezt az ajtót, és soha többé nem kellene kijönnöm! - gondolta Tom. - Bár kérhetnék tüzet az égből, hogy ezek az emberek eltűnjenek az életemből, hogy távolítsd el őket... Még nem ártottak nekem eleget?

Tom a délelőtt legnagyobb részét a telefon mellett töltötte az állami bürokrácia körhintáján, miközben megpróbálta megtartani óráit, de még mindig nem találta meg a gyermekeit. Utoljára a Gyermekvédelmi Minisztériummal beszélt, akik együtt érzően megtagadták, hogy közöljék a gyermekek tartózkodási helyét. Howard pásztor még mindig nem érkezett meg, mindenki más dolgozott, és semmi sem történt olyan gyorsan, mint szerette volna.

Uram, csak azt kérem, hogy ezek az emberek menjenek el! Legyen már vége a mai napnak!

Tom hátrapillantott. Két gyerek, egy harmadikos és egy negyedikes kíváncsiskodott.

- Odanézz... tévé! - lelkesedett a kislány.

Ebben a pillanatban a kamera Tomot fényképezte. A gyerekek megjelenése jó ürügyet szolgáltatott, hogy hátrafordulhasson.

- Sammie, menj a helyedre, ez nem tartozik rád! Clay, befejezted? Akkor tedd le az asztalomra, és kezdd el csinálni a következő oldalt! Ebéd után majd megnézem. Megértetted?

- Mr. Harris? - kérdezte Claire, miközben felment a falépcsőn.

- Igen?

- A nevem Claire Johanson. Az Ames, Jefferson és Morris Ügyvédi Iroda jogsegédje vagyok. Mrs. Lucy Brandont képviselem, akit ön is ismer. Beszélhetnénk egymással röviden?

- Számomra ez a nap nem igazán megfelelő, Mrs. Johanson...

- Miss Johanson!

- Semmi mondanivalóm nincs riporterek számára. Elegem van belőlük.

- Ez egy törvényes eljárás, Mr. Harris.

Óriási! Mi rossz jöhet még?

Tom jobbat is el tudott képzelni, minthogy bármilyen beszélgetést folytasson csupa fül riporterek és egy televíziós kamera jelenlétében.

- Jöjjenek be! - Majd a félreértések elkerülése végett hozzátette: - Ön és Mrs. Brandon. A többiek odakint várhatnak.

Félreállt és beengedte a két nőt, majd bezárta az ajtót a riporterek előtt.

Az ebédlőnek, ruhatárnak és könyvtárnak használt helyiségben álltak, amely két osztályterem között helyezkedett el. Tom bedugta a fejét a jobb oldali osztályterembe. Egy első és egy második évfolyam, mintegy tíz gyermek piszmogott néhány alacsony munkaasztal mellett, festettek, ragasztottak, valamivel halkabban, mint amekkora lármát a tanár megengedett.

- Mrs. Fields!

Egy molett, középkorú nő lépett ki az osztályból. Arca rózsás volt, hajában tartós hullám. Szemében azonnal riadalom tükröződött, mihelyt megpillantotta Lucy Brandont és a mellette álló, hivatalos megjelenésű nőt.

- Fontos látogatóink vannak - magyarázta Tom halkan. - Felügyelne az osztályomra néhány percig?

- Természetesen - mondta Mrs. Fields, miközben nem tudta levenni a szemét a két nőről.

- Dolgozatot írnak, és tíz órára kell elkészülniük. Clay egy különfeladaton dolgozik, kérem, figyeljen oda, hogy az asztalomra tegye!

A nő bólintott, és elindult, hogy felügyeljen a harmadiktól a hatodikig minden osztályra.

- Menjünk be az irodába - javasolta Tom, és egy kis fülke felé indult, amely az épület végében helyezkedett el. Egy íróasztal volt benne, egy számítógép, egy másológép és két irattartó szekrény. Három ember számára alig akadt elég a hely, hogy leülhessenek. Tom felkínálta a két széket a hölgyeknek, ő maga inkább állva maradt, és nekidőlt az irattartó szekrényeknek.

Claire nem vesztegette az időt.

- Mr. Harris, azért jöttünk, hogy kivegyük Ambert az iskolából. Szeretnénk megkapni a tanulmányaival kapcsolatos összes okmányt.

Tom hideg maradt és hivatalos.

- A titkárnőnk majd utánanéz, és elkészíti az önök számára. Gondolom, megértik, hogy az okmányokat csak akkor tudjuk kiadni, ha az összes tandíjat befizették.

Claire a védencére pillantott, és magabiztosan megjegyezte:

- Minden díjat kifizetünk. Szeretnénk ezt elintézni, amilyen gyorsan csak lehet.

- Természetesen. - Tom Lucyre nézett. - Sajnálom, hogy nem tudtuk megbeszélni ezt a...

Claire közbevágott:

- Nincs szükség semmiféle megbeszélésre. - Ezzel felállt, Lucy követte a példáját. - Most pedig, ha megmondaná Ambernek, hogy itt vagyunk...

A két nő kiment a közös terembe, Tom pedig utánuk. Nagyon elégedetlen volt.

- Ez azért elég nagy meglepetés. Ezek szerint nem sikerült megoldanunk a problémát?

Claire kezdett válaszolni:

- Nem, Mr. Harris...

- A kérdés Mrs. Brandonnak szólt - szakította félbe Tom udvariasan, de határozottan. Lucyre pillantott. - Már egy hónap is eltelt azóta, hogy támadt az a kis problémánk. Megbeszéltük, és azt hittem, hogy mindent elintéztünk. Ha még mindig vannak kételyei vagy aggályai, szívesen vennék egy újabb beszélgetést önnel.

- Idehívná Ambert? - ismételte Claire.

Tom bedugta fejét az osztályterem ajtaján, és halkan megszólította a kislányt:

- Amber! Itt van az édesanyád. Fogd a kabátodat és a holmidat!

Tizennyolc gyermek volt az osztályteremben, harmadiktól hatodik osztályosokig. Egy-egy kis asztalnál ültek, amelyek rendezett sorokban álltak. Természeti képeket, égitesteket és az ábécét ábrázoló tablók és tisztálkodással kapcsolatos képek díszítették a termet. Az egyik falnál egy akvárium bugyborékolt, mellette egy teleszkóp fürkészte az eget, amelyet valaki az iskolának adományozott korábban.

Az asztalon cserepes borsópalánták sorakoztak felcímkézve, mellettük egy eleven hörcsögcsalád tanyázott egy nagy kalitkában.

A negyedik sorban, az utolsó előtti padban ült Amber Brandon, egy okos, ügyes, kissé pajkos negyedikes. Ötletekben gazdag - de néha vad - fején szőke hajat hordott, és nagy, kék szemei voltak. Bíborszínű szabadidőruhát és rózsaszínű teniszcipőt viselt, s a ruha vállára egy kis ló volt felvarrva.

Meglepődött, amikor meghallotta, hogy édesanyja itt van, de egy kicsit izgatott is lett. Gyorsan becsukta munkafüzetét, összeszedte tankönyveit és tolltartóját, majd odament az ajtóhoz.

Lucy lehajolt és megölelte.

- Édesem, hozd a kabátodat és az ételhordódat!

Ezek voltak az első szavak, amiket Tom aznap hallott tőle. Mihelyt Amber elkészült, Tom az ajtóhoz kísérte őket, és szélesre tárta előttük. A riporterek persze még mindig ott vártak, és Tom szinte érezte a televíziós kamera félszemű pillantását.

- Figyeljenek ide! - szólította meg a riportereket. - Ez itt magánterület, és jobb lenne, ha távoznának.

- Ó, Mr. Harris! - Claire megfordult, és odaállt mellé az ajtóba. A kamera tökéletesen elkapta mindkettőjüket. - Azért is jöttem, hogy ezt átadjam önnek.

Egy borítékot vett elő a zsebéből, és Tom kezébe tette. A kamera búgó hangja jelezte, hogy az operatőr ráközelített a jelenetre. Paula fényképezőgépe néhányszor kattogott és zümmögött.

- Találkozunk a bíróságon, uram. Jó napot!

Lement a lépcsőn, majd Lucyvel és Amberrel együtt visszasétált az autójához.

Tom egy pillanatig dermedten állt, ami kapóra jött Paulának és Robertónak. A borítékra bámult, gyomra összerándult, szívverése szinte megállt. A boríték remegni kezdett a kezében. A tudósítókra nézett, akik további felvételeket készítettek.

- Kérem, távozzanak! - mondta alig hallhatóan.

- Köszönöm, Mr. Harris! - udvariaskodott John Ziegler.

Tom becsapta az ajtót és nekidőlt. Egyedül volt a közös helyiségben. Úgy érezte, hogy lábai bármelyik pillanatban felmondhatják a szolgálatot, és összeeshet.

- Ó, Istenem! - imádkozott suttogva. - Mi történik itt?

A két osztályteremből folyamatosan hallotta a pepecselés és a tanulás halk zaját. Ez a hang hirtelen olyan kedvesnek tűnt a számára. Körülnézett, és a szeretetreméltó kis családhoz tartozó összes gyermek kabátját és ételhordóját meg tudta különböztetni. Hamarosan lesz egy közös imádság, majd a reggeli szünet következik: tele lesznek a hinták és a játszótér, mint mindig. Ezek az egyszerű, mindennapi szokások most megfizethetetlenül drágának tűntek a kezében tartott boríték miatt! Ez a betolakodó! Ez a rákos daganat! Ez a gonosz, félelmetes ellenség! Nagyon szerette volna millió darabra tépni, de tudta, hogy ezt nem teheti meg.

Kezdett összeállni a kép. A dolgok kezdtek értelmet nyerni. Szemét elhomályosították a könnyek.

Hát ezért vették el tőle Ruthot és Josiah-t!

* * *

Tal ott volt. Az épület közelében állt kivont karddal, de úgy, hogy ne lehessen észrevenni, és nézte, amint az autó és a tévések mikrobusza elhajt. Csak néhány sötét szellem kísérte el a látogatókat, és semmilyen csetepaté nem történt, legalábbis eddig. Az a tény, hogy Tom két toronymagas harcos biztos védelme alatt állt, hozzájárult ahhoz, hogy az események békésen zajlottak le, ráadásul Nathan és Armoth jól láthatóan helyezkedett el a templom tetején. Tal kiterjesztette szárnyait, és egy könnyed mozdulattal felröppent hozzájuk.

- A nap hátralevő részében semmilyen további zaklatás ne érje Tomot! - utasította Tal az őröket. - Hadd gyógyuljon meg ebből!

- Ezek szerint úgy határoztak, hogy folytatják - szólalt meg Nathan.

- Strongman valószínűleg hajthatatlan - magyarázta Tal. - Számításaim szerint ez egy végsőkig menő küzdelem lesz. Ez...

HUSS! Váratlanul szárnyak zaja hallatszott! A három harcos azonnal zárt alakzatba tömörült, arccal kifelé, kivont karddal, harcra készen.

- Ott van! - kiáltott fel Tal, és valamennyien az öreg harangtorony felé fordultak.

Pusztító volt, felegyenesedve és imponáló pózban állt ott, kiterjesztett szárnyait éppen akkor csukta össze, vörösen izzó kardját kihúzta hüvelyéből. Egy tucatnyi harcos kísérte el, mindkét oldalán hatan álltak, csaknem olyan óriásiak voltak, mint ő maga. A démonok orrlyukából áradó forró, sárga pára már összeállt egy kavargó szalaggá, amely a parkoló fölött sodródott ide-oda, mint egy lassú mozgású, kíváncsi kígyó.

- Ha nem tévedek, te vagy Tal, a Seregek Kapitánya - szólalt meg a démon.

Tal, Nathan és Armoth a díszes társaságot méregette. A harcot jobb lenne elkerülni!

- Én vagyok - mondta Tal.

A fekete, szőrös ajkak gúnyos vigyorra torzultak, leleplezve a hosszú, borostyánszínű agyarakat.

- Ezek szerint a sorállományunkban terjedő pletykák igazak!

- És te ki vagy?

- Pillanatnyilag szólíts Pusztítónak. - Majd büszkén hozzátette: - Rám van bízva a nő!

Tal nem zavartatta magát. A kötekedés semmilyen körülmények között nem tudta őt felbosszantani. Soha nem harcolt, amíg nem készült fel rá.

A démon a kardját készenlétben tartva folytatta:

- Arra gondoltam, hogy a két hadvezér találkozhatna egymással, mielőtt a harc elkezdődik. Látni akartam, hogy igaz-e az a sok fennhéjázó beszéd, amit hallottam felőled. - Pusztító figyelmesen nézte Talt. - Talán nem. - Meglengette kardját. - De nézz csak szét ezen a helyen, ebben a kis iskolában! Megér ez a zsákmány annyit, mint az egész hadsereged? Biztosíthatlak afelől, hogy mi sem akarunk több nehézséget ennek az elfoglalásakor, mint amennyit ti akartok, amikor védelmezitek. Seregek Kapitánya, inkább előbb kellene lerendeznünk ezt az ügyet, mint később.

- Az iskola a miénk! A szentek a miéink! - válaszolta Tal.

Pusztító kiterjesztette és meglengette szárnyait, majd kijelentette:

- Strongman felhatalmazott engem arra, hogy nektek adjam a westhaveni, a claytonville-i és a Toe Springs-i keresztény iskolákat! A tiétek lehet! Békén fogjuk ezeket hagyni!

Tal sziklaszilárd maradt.

- Nem!

Pusztító csak nevetett.

- Ó! Biztosan arra a nőre gondolsz! Talán elbíztad magad, mert most győztetek, és meg tudtátok menteni. Tekintsd ezt egy ajándéknak, kapitány, ez volt az utolsó melléfogásunk! Az igaz, hogy megmentettétek az életét, de ő értünk él. A lelke a miénk! - Tal nem szólt semmit. - És itt nem csak arról a nőről van szó, hanem minden hatalomról, minden forrásról, az összes emberről, minden elméről, pénzről... mindenről, amire valaha is szükségünk lesz ahhoz, hogy beletapossunk titeket és a szentjeiteknek ezt a vegyes kis nyáját a porba! Elkéstetek, Seregek Kapitánya! A ti időtök lejárt. Most a miénk a hatalom! Adjátok fel, csökkentsétek a veszteségeiteket, nyugodjatok bele a helyzetbe!

- Találkozunk a csatában - zárta le a témát Tal.

Pusztító egy hosszú pillanatig nézte Talt, és lassan rázta a fejét ennek az angyali harcosnak a makacsságán csodálkozva. Végül bólintott.

- Akkor hát a csatában találkozunk.

Bőrszerű szárnyaik heves csapkodásának újabb hangzavarával a démonok felszálltak az égbe, hörögtek és siránkoztak, gúnyolódtak és köpködtek, amíg csak el nem tűntek.

Tal csak ekkor dugta hüvelyébe a kardját.

- Stratégiai hadmozdulat - magyarázta Tal. - Már előre megpróbálta elvenni a bátorságunkat.

- És most milyennek látod az esélyeinket? - kérdezte Nathan.

- Egyenlőnek. Lehet, hogy teljesen egyenlőek az esélyek.

 

6

Chimon és Scion elrejtőztek a claytonville-i Rest Easy Motel 12-es számú szobájának két oldalán. Sötét szellemek is tartózkodtak a környéken, nyilvánvalóan Pusztító felderítői - nyálkás, gyáva zaklatók. Ott csimpaszkodtak a fák ágain és az elektromos vezetékeken, oda-vissza elsüvítettek az utcákon, benéztek a házakba az ablakokon keresztül, lecsusszantak a kéményeken, hogy megtalálják a szerencsétlen, verítékben fürdő menekültet. A két angyalnak kemény munkájába került, hogy fenntartsák a védőfalat a nő körül, hogy elrejtsék őt a tekintetek elől, és mindeddig sikerült titokban tartaniuk a rejtekhelyét minden szellem előtt, akiket az ő gyötrésére küldtek ide.

De a négy szellem még mindig követte Sally Roe-t, bárhova is ment. Olyan közeli társai voltak hosszú időn keresztül, hogy pillanatnyilag nem lehetett őket eltávolítani. Chimon és Scion égett a vágytól, hogy elállja az útjukat, és kirugdossa Kétségbeesést, Félelmet, Halált és Őrültséget ebből a világból, hogy csillapítsák ennek a rémült, összetört léleknek a fájdalmát. De olyan életet élt, hogy jogszerűen tartózkodtak ott, ráadásul a fájdalom szükséges is volt. A két harcos rákényszerült, hogy visszafogja az erejét.

Sally alaposan megdörzsölte a fejét egy törölközővel, majd felegyenesedett, hogy belenézzen a fürdőszoba tükrébe. Haja, ami valamikor vörösen ragyogott, most nedves, fekete tincsekben omlott le vállára és hátára. Talán ez jó lesz - feltéve, hogy csak vörös hajút fognak keresni. De arca még mindig nagyon feltűnő volt. Feketére festett és feltűzött haja ellenére is még mindig úgy nézett ki, mint Sally Roe. Ha el tudná tüntetni azokat a szeplőket, az segítene. Barna szemét talán el tudja rejteni azzal az elegáns, színezett szemüveggel. Esetleg az arcára kenhetne egy csomó púdert.

Sally kétségbeesett. Az egész olyan hiábavalónak, olyan gyerekesnek tűnt. Csak álmodozott, egy szalmaszálba próbált kapaszkodni, és tudta, hogy ez így van. Ha egyszer észreveszik, akkor fel is ismerik. Akár halottnak is tekintheti magát.

A mosdókagyló fölé hajolt, fejét lehorgasztotta, és csak állt ott sokáig. Agya szánalmasan cserbenhagyta, egyszerűen nem akart működni. Fáradt volt, kiégett és bátortalan. Csak arra tellett az erejéből, hogy álljon és lélegezzen. Legalább lélegezni tud, legalább egy olyan képessége van, ami működik.

De miért örül ennek ennyire? Ez a gondolat bántotta őt.

Sally, túl fáradt vagy ahhoz, hogy ezen gondolkozz! Felejtsd el!

De elméje ekkor kattant egyet, csak egy kicsit, aztán megint, már milliomodszor, és újból ugyanazzal a bosszantó kérdéssel birkózott: Ha az élet ilyen céltalan, ilyen hiábavaló, ilyen értelmetlen és üres, akkor miért ragaszkodik hozzá ilyen makacsul? Miért akarja folytatni? Talán ennek ahhoz van valami köze, ahogyan az élet kifejlődött. Bizonyára nincs benne semmi költői, semmi fennkölt, csak ez a titokzatos, megmagyarázhatatlan létfenntartási ösztön: csak azért ragaszkodunk foggal-körömmel az élethez, hogy tovább járkálhassunk és gyilkolhassuk egymást...

Lerázta magáról ezeket a gondolatokat. Csak időpocsékolásnak tűnt ezen gondolkodni. Ez egy ringlispíl, egy végtelen útvesztő.

Egyszerűbben fogd fel a dolgot, Sally! Valaki meg akar téged ölni, te pedig életben akarsz maradni. Ez a két dolog elég mostanra.

Előrehajolt, hogy megnézze a vállán lévő vágott sebet. Legalább nem fertőződött el, ez jó. A vérzés már elállt, és a sebszélek összezáródtak, de éppenhogy. Óvatosan bekötözte gézzel és ragtapasszal - kedves, manuális feladat, csak semmi fejtörés -, majd elővigyázatosan belebújt az ingébe.

Kijött a fürdőszobából, leült az ágyra, és olcsó kis nyakláncának csatját kezdte babrálni. Ez egy jó vétel volt - feltéve, hogy kék színe nem fogja meg a nyakát. A helyi vegyeskereskedésben vette, az álcázáshoz kellett.

Aznap reggel bevásárolt, olyan gyorsan és csendben, amennyire csak lehetett. Közben egyfolytában abban reménykedett, hogy nem fogja meglátni senki, aki ismerhetné őt vagy törődne vele. De meg kellett vennie azt a ragtapaszt, a gézt, a hajfestéket, ezt a láncot, néhány tiszta ruhadarabot... és a reggeli újságot.

A Hampton Megye Csillaga még mindig ott feküdt kinyitva az ágyon. Késedelem nélkül átlapozta, amikor visszament a szobába. A címlapon megjelent egy cikk a szennyvíztisztító telepről, a helyi politikai botrányról, arról, hogy a megyei biztos már harmincadik éve tölti be hivatalát - de szó sem esett Bacon's Cornerről. A második és a harmadik oldal sem mondott erről semmit. Csak a kisebb híreket tartalmazó rész utolsó lapjának legalján találta meg, amit keresett. Egy apró cím volt, alatta pedig egy pár soros kis hír:

HOLTAN TALÁLTAK EGY HELYI LAKOST

Bacon's Corner - Egy nő holttestét találták meg saját otthonában tegnap este. Az eset öngyilkosságnak látszik. Az áldozatot azonosították: Sally Beth Rough, harminchat éves, a Bergen Ajtógyár alkalmazottjaként dolgozott. Szállásadója, a Bacon's Corner-i Fred Potter felesége fedezte fel, miután észrevette, hogy Rough kecskéi elszabadultak. "Ez egy igazi tragédia" - nyilatkozta Mrs. Potter.

* * *

Nevetséges kis hírnek hatott. Egy felületes kezdő is több adatra bukkant volna, talán még a nevét is helyesen írta volna le. De nem ez bosszantotta Sallyt. Más zavarta.

A történet nem egyszerűen rossz volt - hihetetlenül, megrázóan rossz volt.

Azt hiszik, hogy a halott nő én vagyok? Az a nő, aki megpróbált engem megölni? Azt hiszik, hogy én vagyok az?

Zuhanyozás közben végig ezen tűnődött. Annyira foglalkoztatta őt a dolog, hogy háromszor is el kellett olvasnia a hajfesték használati utasítását.

Először arra gondolt, hogy ez jó. Azt hiszik, hogy halott vagyok!

De ez a gondolat gyorsan szertefoszlott. Tudják, hogy élek! Tudniuk kell! Hazudtak az újságban, az újság hazudik!

Végül kinyitotta a lánc kapcsát, és a nyakába tette az ékszert. Az éjjeliszekrény felé nyújtotta a kezét, és felvette... azt a gyűrűt. Átfűzte rajta a láncot, összenyomta a kapcsot, begombolta az ingét, és a gyűrű el lett rejtve.

Tudják, hogy ki volt az a nő! Csak nem akarják, hogy más is megtudja!

És biztosra vette, hogy nem hallucinált. A nyakában függő gyűrű mondta meg neki. Ez egy tömör, tapintható bizonyíték, ami segít majd neki, hogy megőrizze a realitásérzékét, akármilyen bizarrnak is tűnhet ez.

Sally a dzsekije után nyúlt, és a zsebéből előhúzott egy másik tapintható bizonyítékot - ami valójában sok darabból állt.

Készpénz! Már megszámolta. Tízezer dollár, három kötegben: egy húszasokat, egy ötveneseket és egy százasokat tartalmazó köteg. Valószínűleg az orgyilkos fizetsége. Sally az egészet a nő kabátzsebében találta, és magához is vette. Hogy a nő miért tartotta magánál, az persze rejtély, kivéve azt, hogy ugyanazon okból vitte magával a pénzt, mint amiért a gyűrűt is viselte.

De a kérdés még mindig nyitva állt: Ennyi év után mit követett el Sally? Miért volt nekik útban?

Csak az lehetett az oka, ami a postán történt. Sally csak erre tudott gondolni. Borzalmas élmény volt, most pedig egy szörnyű emlék. Mintha elkapta, felfedezte, megtalálta volna egy régi ellensége... egy kegyetlen ellenség! Annak a kislánynak a szemei! Azok a gúnyos, förtelmes szemek! Soha nem fogja elfelejteni azt a rövid pillanatot, amikor korábbi éveinek minden félelme, minden rémálma rátört egy gyötrelmes, könyörtelen emlékáradatban.

Az ördög szemébe nézett bele. Felismerte. Látta már korábban azt a pillantást, érezte azt a szúró, gúnyolódó gyűlöletet, és hallotta ugyanazt a gonosz hazugságot.

Sally az ágyra vetette magát. Nem, nem tudott most ezen gondolkodni! Túl fáradt volt hozzá. Rémület fogta el, fekete haja is idegenül hatott számára. Nem tudott gondolkodni. Űzött vadnak érezte magát, és nagyon-nagyon fáradtnak.

Elveszett már minden reménységed, te értéktelen teremtés - búgta egy hang a fejében.

Csak idő kérdése az egész. Nagyon kevés időd van - súgta egy másik.

- Amber... - Ez nagyon úgy hangzott, mintha ő maga lett volna.

Most láthatod, milyen hatalmasak vagyunk, te pedig milyen kicsi!

Halott vagy, te értéktelen teremtés! Őrült vagy!

Sally kiugrott az ágyból, és felkapott egy tollat az asztalról. Az egyik fiókban talált valami papírt és egy Gideon-Bibliát. Le akarta írni a dolgokat, ez volt minden! Talán akkor nem fognak így összevissza száguldozni a gondolatai, ha az egészet papírra veti. Rögzítheti a gondolatait, mielőtt semmivé olvadnának. Az asztal fölé hajolt, tollát írásra készen tartotta a papír fölött.

De Kétségbeesés sebzett, megalázott és bosszús volt, ezért elhatározta, hogy kiköszörüli a tekintélyén esett csorbát. A hátán lógott, mint egy szénfekete pióca, szívta ki belőle az akaraterejét, és zűrzavart suttogott az elméjének. A másik három szellem is ott tartózkodott: kerülgették, gúnyolták és kardjukkal döfködték Sallyt.

Őrültség az agyába mélyesztette a kardját.

Sally a papírra meredt. Végül valahogyan a padlón kötött ki. Semmi sem jutott az eszébe. Mi volt az a gondolat? Újra feljött benne, éppen le akarta írni, erre eltűnt.

Add fel! Feküdj le!

Soha senki nem fog neked hinni. Őrült vagy!

Őrült! Ez egy szó volt. Leírta.

Őrültség rikácsoló nevetéssel, fecsegve két szőrös mancsába fogta az elméjét, és belemártotta a karmait. Halál is bekapcsolódott a támadásba.

Sally agya teljesen kiürült. A papír egy fehér ernyővé kezdett növekedni, amely elhomályosította a szemét, mint valami köd, mint egy mindent fehér lepelbe burkoló hóvihar. Úgy érezte, lebeg. Egyfolytában ezt írta: Nevem Sally Roe... Sally Roe...

Hangokat hallott a szobában, gúnyolták őt, és éles karmok rángatták. Láthatatlanok maradtak, elrejtőztek előle, bosszantották és gyötörték.

Ekkor jött Félelem. Sallyt elborította egy dermesztő, bénító félelem. Elveszettnek érezte magát, és pörögve, bukfencezve zuhant a semmiben. Nem tudta ezt az érzés lerázni magáról.

Gondolkodni akart, szavakat megformálni az elméjében: Sally. Sally. Sally.

Gyerünk, írd le! Fogd azt az átkozott tollat, és írd le!

Most megvagy! Soha nem engedünk el!

Sally. Érezte, hogy a toll mozog.

A toll végigszáguldott a papíron, és köröket, értelmetlen macskakaparásokat, szaggatott vonalakat, krikszkrakszokat hagyott maga mögött.

Zagyvaság. Ostobaság.

Tovább írt. Meg kell ragadnia egy gondolatot, bármilyen gondolatot.

Chimon és Scion eleget látott. Gyorsan kellett cselekedniük. Scion előbújt, hogy felderítse a terepet. Chimon árnyékként kúszott át a falon, és szorosan mellette mozgott.

Mind a négy szellem Sally feje körül csoportosult, és milliónyi értelmetlen szilánkra verték a tudatát. Scion egy fejbólintással jelezte Chimonnak, hogy ő majd kívül tartja a szellemeket. Most jön ez a négy féreg idebent! A megfelelő pillanatban kell megtenni, azonnal ki kell használni a lehetőséget.

Most! Nem fogják észrevenni! Chimon kardjának egy gyors mozdulatával egy kis kört, egy ragyogó fénykorongot rajzolt. durr! A kard lapjának csattanása érzéketlenné tette a démonokat, és szétzúzta kis csoportjukat. Kétségbeesés egy elmosódott csigavonalat leírva hátrabukfencezett, és a motel épületén kívül ért földet. Félelem, Halál és Őrültség egymásba gabalyodva halomra estek, karjaik, lábaik és szárnyaik tekeregve, egymásba akadva gubancolódtak össze.

A két harcos visszabújt a falba.

Kétségbeesés rikácsolva és dühösen állt fel, és csak akkor vette észre, hol is van. Zúgó szárnyakkal visszaröppent a szobába. Társai akkor kezdtek magukhoz térni. Mind a négyen újból Sally elméjére vetették magukat.

De már elkéstek. Kicsúszott a szorításukból, mint a madár a csapdából. Gondolatai, bár lomhák voltak, rendezetten követték egymást agyában.

Sally hirtelen képes lett arra, hogy elolvassa a papírra vetett szavakat. Csak négy olvasható szó állt legfelül: Őrült, nevem Sally Roe. A lap többi része értelmetlen, kaotikus firkálással volt tele. Felkelt a padlóról, és leült az asztalhoz, hogy újból megpróbálja. Írnia kellett, először egy szót, azután egy mondatot, majd megint egy szót - bármit, ami foglyul ejtheti száguldozó, töredezett gondolatait, mielőtt azok elszöknének előle.

A halál, a kétségbeesés, a félelem és az őrültség visszajött - írta, majd más jutott az eszébe: Miért kell engem megölni? Már évekkel ezelőtt meghaltam. Sally tovább mozgatta a tollat, akár oda tudott rá figyelni, akár nem. Le fogja küzdeni ezt az őrültséget. Meg kell tennie. Le fogja írni gondolatait, hogy ne tudjanak megszökni. Győzni fog!

* * *

Ben már arra gondolt, hogy egy különleges ajándékkal rendelkezik a megfelelő időzítésre. Őrjáratozott, és megállt a rendőrségnél, hogy magához vegyen néhány fényvisszaverő forgalomelterelő kúpot. Mihelyt belépett a hátsó ajtón, azonnal meghallotta Mulligan hangját. Telefonon beszélgetett valakivel az irodájában, de olyan visszafojtott hangon, hogy az azonnal felkeltette Ben gyanakvását. Mióta képes Mulligan halkan is beszélni?

Ben magához vette a szükséges dolgokat a raktárból. Minél gyorsabban eltűnik innen, annál jobb!

Ejnye-ejnye! Mulligan széke ismét megmozdult, hátrafordult és a falnak ütközött. Ben elbújt a raktárban, mert arra számított, hogy Mulligan kirohan a szobájából, de csak felugrott haragjában. Ott állt az irodájában, és kiabált a vonal másik végén lévő emberrel.

- Nem, Parnell, mondom, hogy egyik kezén sem találtunk semmit! Hát ez az! Semmit!

Hm. Parnell. Ő volt a halottkém.

Mulligan hagyta, hogy Parnell is mondjon valamit, majd ismét nekiugrott:

- Nem, a zsebében sem találtam semmit! Ilyen ostobának néz engem? - Parnell megint közbevetett pár mondatot. - Akkor menjen vissza, és ellenőrizze még egyszer! Én végzem a munkámat, maga is végezze a sajátját! - Megint szünet. - De hát magánál van a holttest, nem nálam. Pontosan úgy szállíttattam el, ahogyan felfedezték. Miért nem az orvostechnikusokat kérdezi, ha van valami problémája? Igen, Parnell, ez a maga problémája, és én még nagyobb problémát tudok ebből csinálni, ha akarja!

Lecsapta a telefont, és átkozódni kezdett.

Ben előbújt, amilyen gyorsan csak tudott. Még amikor becsukta maga mögött az ajtót, akkor is hallotta, hogy az őrmester sziszeg és káromkodik magában.

 

7

James Bardine fiatal, jóképű ügyvéd volt; hullámos, fekete haját hátul hosszúra növesztette, a hangja pedig egy mutáló kamaszéhoz hasonlított. Általában keményen és határozottan viselkedett - munkatársai a háta mögött harciasnak és durvának nevezték -, és mindig a kezében tartotta a helyzetet. Ambiciózus, céltudatos személynek ismerték, s aki minden lehetőséget megragadott, hogy piros Porsche autóját fitogtassa. Olyan öltönyöket varratott magának, amelyek a hatalom érzetét keltették másokban. Amikor a bíróságra ment, még a járását is megváltoztatta: gyors, megfélemlítő iram, magasra az áll, egyenes gerinc és sok hivatalos sárga akta a hóna alatt. Tudta, hogy még sokra fogja vinni. Kellő határozottsággal rendelkezett ehhez a munkához. Jól csinálta.

De most halálosan félt. Egy túlságosan puha heverőn ült főnöke, Mr. Santinelli irodájának előszobájában, és arra várt, hogy behívják egy megbeszélésre. A szoba falai legalább három és fél méter magasak voltak, a falakat sötétre pácolt mahagónilambéria borította, a padlót pedig vastag, süppedős szőnyeg. Halálos csend uralkodott, leszámítva a titkárnő kitartó gépelését és időnként a telefon elektromos trillázását. Bardine nagyon szeretett volna rágyújtani, de Santinelli megtiltotta az irodájában a dohányzást. A kávézóasztalon heverő folyóiratok vagy régiek, vagy unalmasak voltak, de ez most semmit sem számított. Képtelen lett volna most olvasni.

Megpróbált valami meggyőző védekezést felépíteni magában. Santinelli bizonyára tudja, hogy ő jó ember, és valószínűleg nem csinál nagy ügyet egy ilyen apró incidensből. Feltehetően figyelembe veszi érdemeit, amiket az elmúlt öt év során szerzett.

A hatalmas mahagóniajtó kinyílt, mint egy kripta kapuja, és Mr. Anthony lépett ki rajta. Ő tevékenykedett Mr. Santinelli segédjeként és jobbkezeként; egy magas, vékony, kísérteties küllemű férfi, aki úgy nézett ki, mintha egy komornyik és egy hóhér keresztezése lett volna. Bardine gyorsan felállt.

- Készen vagyunk - szólalt meg Anthony. - Volna kedves befáradni?

Milyen kedvesen invitálnak a kihallgatásra - gondolta Bardine. Elindult.

- Ez az öné? - kérdezte Anthony a kávézóasztalon heverő néhány sárga dossziéra mutatva.

- Ó, igen, köszönöm.

Bardine felkapta az iratokat, és a hatalmas ajtón át Anthony után ment. Az ajtó a véglegesség érzését keltő halk puffanással csukódott be mögöttük.

A Santinelli irodája mellett elhelyezkedő belső konferenciaterembe jutottak. A díszes lámpák teljes fényerővel világítottak, de a szoba mégis homályosnak tűnt. A sötét faberakás és bútorzat mintha beszívta volna a fényt; a súlyos, mennyezettől padlóig érő bársonyfüggönyöket is korábban az ablakok elé húzták.

Santinelli az ovális tárgyalóasztal túlsó végénél ült. Az előtte heverő papírokba merült, és mintha észre sem vette volna, amikor Bardine belépett. Lenyűgöző habitusú férfi volt, már a puszta megjelenésével meg tudott félemlíteni másokat. Drága ruhákat hordott, ősz haj és mogorva arca jellemezte: főnök volt. Két oldalán ott ült két legközelebbi és leghatalmasabb munkatársa, Mr. Evans, egy merev arcú, keménykezű ügyvéd, aki évekig el se mosolyodott, és Mr. McCutcheon, aki annyi pénzzel rendelkezett, hogy már nem is érdekelték őt az anyagiak. Az asztal végéhez közel ott ült Mr. Mahoney, Bardine közvetlen főnöke, egy jelentéktelen megjelenésű férfi. Egy ismeretlen férfi is észrevett az asztalnál.

- Foglaljon helyet, Mr. Bardine - invitálta Santinelli, de még mindig nem nézett fel.

Anthony az asztal közelebbi végénél álló széket kínálta fel Bardine-nak, amely pontosan Santinellivel szemben helyezkedett el. Ez valóban egy szemtől szemben lefolytatott megbeszélésnek ígérkezett.

Bardine elfoglalta a helyét, és elrendezte maga előtt dossziéit.

- Jó napot, uraim! - mondta.

Egyesek visszamormogtak egy köszönésfélét, mások csak bólintottak. De egyikük sem mosolygott.

Santinelli végül abbahagyta papírjainak olvasgatását, és felnézett.

- Mr. Bardine, hadd mutassam be önt az itt jelenlévő uraknak. Mr. Evanst és Mr. McCutcheont már bizonyára ismeri.

Bardine biccentett egyet a két férfi felé, ők pedig visszabólintottak.

- Itt van Mr. Mahoney is, hálásak vagyunk, amiért eljött. A másik úriember Mr. Goring. Summitból érkezett, hogy felajánlja nekünk segítségét és szakértelmét.

Bardine bólintott feléjük, amit ők nem viszonoztak. Santinelli végiglapozta az előtte heverő papírokat.

- Jelenlegi helyzetünket áttekintve azt látjuk, hogy felmerült egy kis... komplikáció, amely kezdetben nem látszott olyan kellemetlennek, mint amilyennek most tűnik. Hm... és a probléma súlya percről percre növekszik... - Santinelli egyenesen Bardine-ra nézve megkérdezte: - Mr. Bardine, ismerős önnek a Sally Beth Roe név?

Első számú nyílvessző. Bardine-t a kérdés szinte átszúrta.

- Igen, uram.

- És Alicia Von Bauer neve?

Ez mintha több nyílvessző lett volna egyszerre.

- Igen, uram.

- Igaz-e, Mr. Bardine, hogy Miss Von Bauer neve rendkívül ismerős az ön számára?

- Nos... Nem vagyok biztos abban, hogy mit ért ezalatt...

- Erre majd később visszatérünk. - Santinelli félretette a papírlapot, és a következőt kezdte olvasgatni. - Bizonyára már tudja, hogy Miss Von Bauer meghalt.

- Mr. Mahoney ma reggel tájékoztatott engem erről, uram.

Santinelli feltette olvasószemüvegét, és az előtte lévő papírt tanulmányozta.

- Sally Beth Roe... Milyen érdekes, hogy mindig felbukkan, Bacon's Cornerben is, és mindenhol! - Santinelli a mellette ülőkre nézett. - Különös, hogy milyen gyakran megtörténnek ezek a dolgok. Az ember azt hinné, hogy egy intelligens elme van emögött, valamelyik istennek a keze...

Ezt nem tréfának szánta, és nem is nevetett senki.

- Mindenesetre - folytatta Santinelli -, éppen most tudtuk meg, hogy valaki megkísérelte megölni Sally Roe-t, és ezt persze öngyilkosságnak akarta feltüntetni. Kinek az ötlete volt ez?

Mahoney gyorsan és érthetően válaszolt:

- Mr. Bardine-é, uram.

Bardine rémülten nézett főnökére.

- Nehezére esik válaszolni, Mr. Bardine? - kérdezte Santinelli.

Bardine hangja elcsuklott, amikor megszólalt:

- Ah... nos, igen...

- Erre majd később visszatérünk - mondta Santinelli újból a papírra nézve. - Hogy beszámolómat folytassam, és kérem javítson ki, ha valamiben tévedek, Alicia Von Bauert, aki a Törött Nyírfa nevű sátánista szervezethez tartozott, ön felbérelte ennek a gyilkosságnak a végrehajtására, és... - Santinelli felháborodott az összeg láttán - tízezer dollár előleget adott neki, és még tízezret ígért, ha megbízatását sikeresen végrehajtja. Eddig pontos voltam?

Mahoney csak ránézett Bardine-ra. Bardine visszanézett rá. Egyikük sem válaszolt.

Santinelli folytatta, de közben mindkettőjüket szemmel tartotta:

- Nyilvánvaló, hogy Miss Von Bauer e hét keddjének estéjén megkísérelte ezt végrehajtani, de azt kellett tapasztalnia, hogy nem diadalmaskodhat ellenfelén. Miss Roe legyőzte támadóját és elmenekült, hátrahagyva orgyilkosának holttestét ott, ahol elméletileg őt kellett volna hogy megtalálják, ha a terv sikeresen végződik.

Letette a papírt maga elé, összekulcsolta fölötte a kezét, és olvasószemüvege fölött Mahoney-ra és Bardine-ra szegezte tekintetét.

- Más szavakkal: ez az ambiciózus, felettébb fantáziadús terv csúfos kudarcba fulladt.

Mahoney újból Bardine-ra nézett. Bardine visszabámult rá. Santinelli félretolta a papírt, és a következőt vette kézbe.

- Hogy a dolgok még bonyolultabbak legyenek, a hm... a terv kitalálói kiterjesztették a kört, és a kulcsfigurákon kívül bevontak a dologba egy helyi rendőrt, név szerint... ah... Mulligant, valamint a helyi orvos szakértőt - gondolom azzal a feltételezéssel, hogy mivel ez a két személy állhatatosan ragaszkodik ügyünkhöz, előre meg lehet velük beszélni, hogy öngyilkosság fog történni a Potter-farmon, és intézzék el a dolgot olyan gyorsan és csendesen, amennyire csak lehetséges.

Santinelli leejtette a papírt, hátradőlt, és levette a szemüvegét.

- Amit ők, becsületükre legyen mondva, meg is tettek, legalábbis megpróbálták megtenni, annak ellenére, hogy az elhunyt, az állítólagos öngyilkos, nyilvánvalóan erőszakos halállal halt meg, és persze nem is azt találták ott, akire számítottak. Az önök hallgatását érthetem úgy, hogy a beszámolóm eddig pontos volt?

Santinelli nem várt válaszra, és nem is kapott. Újból feltette olvasószemüvegét, és a következő ívet vette kézbe.

- Most térjünk rá a problémára - az igazi problémára. Először is: nyilvánvaló, hogy Sally Beth Roe él... valahol. Él, lélegzik, járkál, és biztos vagyok benne, hogy teljesen tisztában van azzal, hogy könyörtelenül meg akarták ölni. Ha nem is tudja, hogy ki volt a tettes, egészen biztosan sejtheti. Hogy miért vagyok ebben olyan bizonyos? Hadd mondjam el önöknek a következő problémát! Egy megbízható forrásból tudom, akit nem fogok megnevezni, hogy Alicia Von Bauer egy gyűrűt viselt, amikor elkövette - bocsánat, megpróbálta elkövetni - a gyilkosságot. Az orvos szakértő kérésünkre megvizsgálta a holttestet, és azt tapasztalta, hogy a gyűrűt étolaj segítségével eltávolították jobb kezének középső ujjáról... az olaj nyomait megtalálta az ujján. Elküldtünk néhány embert, hogy vizsgálják át a gyilkosság helyszínét és a házat, ezenkívül a rendőr és az orvos szakértő átnézte az orgyilkos személyes tárgyait. A gyűrű eltűnt. Azután ott van a tízezer dollárnak az ügye. Az is nyom nélkül eltűnt. Elképzelhető, hogy Von Bauer elhelyezte egy titkos számlán, de ez valószínűtlen, ismerve küldetésének kényes természetét.

- Öö... uram! - szólalt meg Bardine.

Santinelli felvonta szemöldökét, ami éppen elégnek bizonyult ahhoz, hogy Bardine-t padlóra küldje.

- A... a... tízezer dollár tisztára volt mosva. Ezen a szálon nem juthatnak el hozzánk.

A szemöldök újból feljebb húzódott.

- Hozzánk, Mr. Bardine?

Bardine dadogni kezdett:

- Ah, hozzá... nos, hozzánk... énhozzám és...

- A pénz eltűnt, nem?

- Eltűnt, uram?

- Miért, talán felhív valakit, vagy beül az autójába, elmegy érte és elhozza?

- Ó... - Bardine megakadt, de végül csak válaszolt: - Igen, uram, azt kell mondanom, hogy a pénz jóvátehetetlenül elveszett.

- De... tiszta volt?

- Igen, uram.

Santinelli jegyzeteibe pillantva folytatta.

- A harmadik probléma az első kettőt foglalja magába. Minden okunk megvan azt feltételezni, hogy mind a gyűrű, mind pedig a pénz Sally Roe-hoz került. Így ő az elképzelhető legnagyobb fenyegetést jelenti számunkra és tervünk számára. - Santinelli hatásszünetet tartott. - Nagyobb fenyegetést jelent, uraim, mint amekkorát valaha is jelenthetett volna, ha békén hagyják.

Santinelli félretolta a jegyzeteit, levette szemüvegét, és egyenesen Mahoney-ra és Bardine-ra nézett.

- Most pedig, Mr. Mahoney és Mr. Bardine... térjünk vissza egy korábbi kérdésre: végül is kinek az ötlete volt ez a gyilkosság?

Mahoney szólalt meg először:

- Mr. Santinelli, magamra kell vállalnom a felelősség egy részét. Amikor meghallottuk, hogy Sally Roe Bacon's Cornerben él, tudtuk, hogy ez komoly veszélyt jelent. Sok lehetőséget mérlegeltünk, és azt hiszem, hogy túl nagy jelentőséget tulajdonítottunk ennek a dolognak. Amikor Mr. Bardine előadta nekem a gyilkosság ötletét, azt hiszem, nem beszéltem le erről eléggé határozottan. De semmiképpen sem járultam hozzá az akcióhoz, uram.

Santinelli látta, hogy Bardine meglehetősen zaklatott lett.

- Van valami hozzátennivalója ehhez?

Bardine Mahoney-ról Santinellire nézett, majd vissza.

- Uram... én... nos, én úgy értettem, hogy ezt a megoldást jóváhagyták felülről. Azt hittem, hogy feletteseim jóváhagyásával és felhatalmazásával hajtom végre a tervet. - Bardine úgy érezte, mintha egy hideg, jeges szél fújna rá Mahoney arckifejezéséből. Hiába kereste a megfelelő szavakat. - Az... öngyilkosság tervét, uram. Ez nem egy gyilkosság akart lenni, ugye érti, hanem öngyilkosság, annak minden gyakorlati hasznával együtt. Ha megfelelően hajtják végre, soha nem lehetett volna másként magyarázni. Sally Roe egy magányos és elrontott életű személyként létezett, akinek csak szörnyű múltja volt, de jövője már nem. Az öngyilkosság hihetőnek tűnt.

- Én nem hatalmaztam fel őt erre, uram! - tiltakozott Mahoney. - A nyílt utasításaim nélkül tette!

Santinelli meg sem próbálta elrejteni önelégült mosolyát.

- Nos, erre majd később visszatérünk. Mr. Bardine, lenne néhány kérdésem az elhunyt Miss Von Bauer szerepéről. Ő hogyan keveredett bele ebbe a dologba?

- Hm... ő... - Bardine úgy érezte magát, mint a bírói emelvény mellett ülő, keresztkérdésekkel zaklatott tanú. - Én, öö... beszélgettem vele erről a bizonyos problémáról, és ő... nos, felajánlotta, hogy elintézi.

- Felajánlotta, hogy megöli Sally Roe-t?

- Igen, uram, húszezer dollárért. - Bardine gyorsan hozzátette: - Mint ön is tudja, ilyesmi megtörténik néha-néha.

Santinelli szeme résnyire szűkült. Olyan mozdulatot tett, mintha ölni akart volna.

- Azt mondja, hogy beszélgetett vele erről a bizonyos problémáról?

- Nos, én...

- Mr. Bardine, mindig megtárgyalja a rendkívül kényes kérdéseket ilyen megkérdőjelezhető személyekkel?

- Nem, uram, természetesen nem!

- Nyíltan megbeszélt ennyire fontos dolgokat egy sátánistával?

- Nem egy sátánistával, uram, legalábbis nem lealacsonyító értelemben véve. Az igaz, hogy a Törött Nyírfához tartozik, de ők még a mi köreinkben is nagy tiszteletnek örvendenek.

- És hol történt ez a tárgyalás?

- Nos, azt hiszem...

- Nem az ön otthonában, Mr. Bardine? Még pontosabban, nem a hálószobájában?

Bardine hallgatott. Teljesen elkábult.

Santinelli folytatta:

- Bizonyos dolgokhoz ragaszkodunk, Mr. Bardine. - Majd újból támadásba lendült: - Romantikus kapcsolatba keveredett Alicia Von Bauerrel, ugye?

Bardine megpróbált megfogalmazni valami választ.

Santinelli újból lecsapott rá:

- Már korábban is sokszor találkozott lopva Von Bauerrel! Elmondta neki néhány titkunkat, és most már annyira belehabarodott, hogy teljesen megbízott benne, beszélt neki erről a problémáról, és szövetséget kötöttek egymással, így volt?

Bardine úgy döntött, hogy megpróbál őszintén beszélni:

- Én... én azt hittem, hogy ez veszélytelen. Úgy értem, hogy egy fura csoporthoz tartozott, és büntetett előéletűként tartották számon... Arra gondoltam, hogy ha balul ütnek ki a dolgok, bármikor elhatárolhatjuk magunkat tőle, azt állíthatjuk, hogy semmi közünk nincs ahhoz, amit csinált. Ő... irányítható volt, és végtelenül anyagias. Biztosra vettem, hogy menni fog.

Santinelli mindkét kezével rátenyerelt az asztalra, mintha ki akarná támasztani magát, mielőtt felrobbanna.

- Mr. Bardine, feltételezem, hogy soha nem gondolta végig, mit jelenthet nemcsak az ön hírnevének, hanem a szervezetének is, hogy intim kapcsolatba került egy elítélt bűnözővel!

- Uram... - Bardine megpróbálta megmagyarázni a dolgokat: - A mi embereinket állandóan ilyen személyek társaságában lehet látni...

- Ilyen emberekkel nem, Mr. Bardine! Sátánistákkal nem! Nem kívánunk társalkodni velük, mivel nem óhajtunk társulni velük a nyilvánosság előtt. Érti? Ez a kapcsolata Von Bauerrel rendkívül meggondolatlannak minősült! - Santinelli megállt, elégedetlennek tartotta ezt a szót. - Meggondolatlan? Mr. Bardine, ez elítélendő volt!

Bardine csak ült, némán, összetörve.

De Santinelli még nem fejezte be:

- Soha nem jutott az eszébe, hogy az a nő esetleg kém? Fel sem ötlött magában az a gondolat, hogy mindent, amit megosztott vele - nyilván azért, hogy tetsszen neki -, azonnal elmond a társainak a Törött Nyírfában? Nem tanult semmit a hatalmi politikáról? Van fogalma arról, milyen sebezhetővé tett minket azoknak a hitvány piócáknak a számára? - Santinelli tüzesen és lehengerlően beszélt, meg se lehetett volna állítani. - Ők hatalmat akarnak, Mr. Bardine, mint mindenki! Ők sem kivételek! Valamennyien hatalmat akarunk, és valamennyiünknek megvannak a magunk kis mahinációi és trükkjei, hogy megszerezzük. De legyen egészen biztos, Mr. Bardine, a hatalom, az igazi hatalom, a kevés kiválasztotté, és mi vagyunk az a kevés kiválasztott, érti? - Nem hagyott időt Bardine-nak, hogy válaszoljon, hanem folytatta: - Mindenki másnak, legyenek akár gazdagok, akár királyok, akár ilyen csatornatöltelék patkányok, mint ezek a sátánisták, hozzá kell majd szokniuk ehhez a tényhez, és e szerint kell majd élniük. Semmiféle más, jelentéktelen kis hatalombitorlónak nem fogjuk megengedni, hogy versengjen velünk a hatalomért, és - ennél a mondatrésznél előrehajolt - egyetlen emberünknek sem fogjuk ezután megengedni, hogy odaadja ezt nekik!

Bardine hangját alig lehetett hallani:

- Értem, uram!

Santinelli figyelmen kívül hagyta ezt a választ.

- Az Alicia Von Bauer ujjáról elvitt gyűrű... az a magáé volt, ugye?

Bardine megpróbálta megmagyarázni:

- Ő... ellopta ezt tőlem, uram! Nem én adtam neki! Bizonyára ellopta az öltözőszekrényemről!

- És ez természetesen az után történt, hogy szövetségre lépett vele?

- Azt... azt hiszem!

- Szóval elvitte a maga gyűrűjét, amibe bele van vésve a maga titkos neve, és az ujjára húzta, arra az esetre - Santinelli megállt egy pillanatra, hogy levegőt vegyen és hogy átfúrja Bardine-t a szemével -, ha valami rosszul sikerülne, és megpróbálnánk elhatárolni magunkat tőle, és azt állítanánk, hogy semmit sem tudunk a tettéről, és úgy bánnánk vele, mint egy irányítható személlyel. A maga azonosítható gyűrűjével - hát nem érti - van valami a kezében, ami bizonyítékul szolgálhat arra, hogy az egyik magas beosztású ügyvédünk bérelte őt fel, és fizetett neki tízezer dollárt!

Bardine lenézett az asztal lapjára.

Santinelli haragjának nagy részét már kiadta magából. Hangja most megenyhült:

- Mr. Bardine, nem az én dolgom, hogy mindezeket a kérdéseket végiggondoljam maga helyett. Ezt magának kell megtennie, és mindig szervezetünk érdekeit kell a legelső helyen tartania a gondolataiban.

- Igen, uram! Nagyon sajnálom, uram!

- Ahhoz már túl késő. A baj megtörtént, méghozzá egy újabb romantikus kaland miatt! Remélem, megtanulta - és ez nagyon kemény lecke volt -, hogy ez milyen veszélyes lehet.

- Igen, uram, megértettem!

- Maga rendes ember, Bardine. Tetszenek nekem az eddigi eredményei. Hallgatni fogunk erről az ügyről, és elvárom magától is, hogy hallgasson, a saját érdekében, és a mi érdekünkben is.

- Igen, uram! A szavamat adom, uram!

- Biztosítjuk az ön számára a lehetőséget, hogy egy időre eltávozzon - további tanulmányok folytatása céljából -, és kérem, hogy mutasson fel valami meggyőző dolgot! Közben majd meglátjuk, hogyan tudjuk eligazítani ezt a zűrt.

A történtek után ez a mondat jó hírnek hatott.

- Igen, uram! Köszönöm a megértését...

Santinelli elkezdte összeszedni a papírjait.

- A jövőben, Mr. Bardine, a saját példájával fogja megmutatni, hogy az olyan cselekedetek, mint amiről most beszélgettünk, miért nem használnak soha egy férfinak, aki ilyen kényes pozícióban van, mint ön.

- Igen, uram! - bólogatott Bardine. - Úgy lesz, uram!

Santinelli csak elmosolyodott.

- Ó, ebben egészen biztos vagyok!

 

8

Itt már járt valaki! A házban minden a feje tetején állt, pontosan úgy, ahogyan Mrs. Potter elmondta.

Ben megtorpant Potterék kis bérházának ajtajában, és úgy gondolta, érdemes szétnézni, mielőtt belépne. A kis nappali szoba hiányosan volt bebútorozva: csak egy öreg heverő, egy hintaszék, egy alacsony, vékony lábakon álló lámpa, meg egy szürke és barna színű rongyszőnyeg alkotta a berendezést.

A párnát ledobták a heverőről a padlóra, a rongyszőnyeget összetekerték és az egyik sarokba gyűrték. A szoba közepén papírok, könyvek, kis dobozok és különféle ruhadarabok hevertek a földön, nyilvánvalóan valamilyen fiókokból borították oda.

Ben az órájára nézett. Igen, van ideje arra, hogy egy kicsit hosszabban időzzön itt. Ez a kis kitérő az úgynevezett öngyilkosság helyszínére - finoman kifejezve - nem mondható hivatalosnak, és még néhány helyen meg kell majd állnia útközben. De foglalkoztatta néhány kínzó kérdés, amely ide űzte őt, és remélte, hogy talál valamilyen választ, legalább valami kis dolgot. Mrs. Potter nagyon örült neki, odaadta a kulcsot, és felkészítette arra, hogy mire számíthat.

Belépett a házba, és bement a konyhába. Minden fiókot kihúztak, és a tartalmukat kiszórták az öreg, négylábú asztalra: ott hevert néhány szedett-vedett mély- és lapostányér, régi katonai evőeszközök, foszladozó konyharuhák, némi élelmiszer és egy félig üres Saltine kekszesdoboz. A pulton kis fémdobozok álltak - mindegyiket kinyitották, s valaki beleturkált a lisztbe, a teába és a cukorba, és sokat kiszórt belőlük. Ben a hűtőszekrényt is megnézte - arról sem feledkeztek meg.

A hálószobához ért. Itt tűnt a legnagyobbnak a rendetlenség, valószínűleg azért, mert Sally itt tartotta kevés holmijának túlnyomó részét. Ben egy pillanatra megállt az ajtóban, s látta a díszes paplant, amelyet lehúztak a kis ágyról, a szépen faragott lovat az öltözőszekrényen, a képeket, amelyek most ferdén lógtak a falon - derűs tájakat, legelésző lovakat és keményen dolgozó parasztokat ábrázoltak. Az ágy melletti négyszögletes asztalon állt egy kis porcelánlámpa. Kézzel festett virágok díszítették, de meg volt repedve, és egy szép, horgolt lámpaernyő tartozott hozzá. Szemmel láthatóan ez lehetett Sally kedvenc szobája, az ő kis magánvilága. Erre fordította figyelmének és kreativitásának legnagyobb részét.

A kis szekrényt átkutatták ugyan, de a ruhák többsége még ott lógott benne. Ben megfigyelte a blúzokat, a szoknyákat, a ruhákat és a sálakat. Teljes - meglehetősen konzervatív - ruhatára tiszta, vasalt és rendezett volt. A szekrény levendulaillatot árasztott.

A szobába beáradt a napfény a délre néző ablakon keresztül. Az ablak alatt állt Sally régi diófa íróasztala. Az összes fiókot kihúzták, tartalmukat pedig szétszórták. Ennek ellenére Ben könnyen maga elé tudta képzelni, hogyan nézhetett ki eredetileg: néhány könyv, a szótár és az értelmező szótár ott lehetett balkézre, egy kis teásdoboz, benne tollak és ceruzák a jobb oldalon, középen pedig... Nos, bármi legyen is az, amit Sally ott tartott, amin dolgozott, az most valahol ott van a padlón, vagy pedig elvitték. De egy pillanatra maga elé képzelte, amint ott ül a súlyos, kerekeken álló faszéken, ide-oda gurul vele, rásüt a nap, és ennek az egész, napfényben fürdő, zöld, fejlődő növényekben oly gazdag vidéknek a képét láthatja egyfolytában az ablakon keresztül.

Eszébe villant valami, nem egy hosszú, aprólékosan megfogalmazott gondolat, hanem csak egy futó benyomás, egy egyszerű következtetés: Mulligan súlyosan tévedett, amikor Sallyt "múltból visszamaradt hippinek", egy "örök vesztesnek" nevezte.

Ben lépéseket hallott a teraszról, majd felismerte Mrs. Potter hangját, amint a közelben felcsendült:

- Biztos úr, Mr. Cole!

- Igen, asszonyom, itt vagyok.

Visszament a bejárat felé, és a nappali szobában találta az asszonyt. Karba tett kézzel állt, és rázta a fejét a szörnyű rendetlenség miatt.

- Most nézze meg! Még soha nem láttam ilyen förtelmet!

Ben maga is eléggé megrökönyödött.

- Ezek a mi embereink voltak?

- Azt állították. Mulligan őrmester azt mondta, azért jöttek, hogy nyomra vezető jeleket és tárgyakat keressenek, persze hogy beengedtem őket, és amikor elmentek, így nézett ki a ház. Mit gondol, érdemes panaszt tennem?

- Nos... - Ben körülnézett, elbizonytalanodott, hogy mit válaszoljon. - Hát... majd megkérdezem Mulligant, mit tud erről. Én az ön helyében nem aggódnék. Biztos vagyok benne, hogy majd rendet is csinálnak, mihelyt lezárták a nyomozást.

A nő megrázta a fejét, és lassan az ajtó felé indult.

- Hát, gondolom mindent összepakolnak, és odaadják valami jótékonysági egyletnek. Nem tudom, mi mást lehetne tenni a ruhákkal meg a többi holmival most, hogy Sally meghalt. Szegényes holmik. És mondja meg nekem, mit kellene tennem a... - Egy pillanatra megállt a teraszon, és a bekötőutat nézegette. - Ez az! Az autó!

Ben utánament.

- Van valami baj?

A nő még mindig jobbra-balra nézelődött.

- Éppen azt akartam megkérdezni öntől, hogy mit csináljak Sally kisteherautójával most, hogy meghalt. De már emlékszem... nincs is itt.

Ben felfigyelt erre.

- Ez... ez szokatlan?

- Mindig azzal ment dolgozni, és mindennap azzal jött haza, és ha aznap este itthon tartózkodott, akkor az autónak is itt kellene lennie. Ott szokott vele megállni. Látja, hogy milyen barna ott a fű? Mindig ott parkolt.

- Talán már a rendőrség zárolta. Majd utánanézek.

- De nem állt itt aznap este, amikor őt halva találtam.

Ben kíváncsi arcot vágott.

- Ez kissé különös, nemde?

- Ó... én már semmit sem értek... - Cecilia benézett az ajtón, és ismét a nappali szobát méregette. - De azt hiszem, szörnyen magányos lehetett. Úgy tűnt, hogy az állatok voltak az egyetlen barátai. Úgy sejtem, hogy vagy elvált, vagy külön élt a férjétől, vagy valami ilyesmi. Nem tudom, hogy egy ilyen szép, vörös hajú nő mi másért élne magányosan és teljesen egyedül.

Ben nem gondolta, hogy a kérdés, amit feltesz, fontos lehet:

- Vörös hajat mondott?

- Hát persze. Olyan volt a haja, mint a napkelte.

Nem. Ennek nincs semmi értelme. Úgy érezte, hogy ezek a kérdések nem helyénvalóak.

- Öö... Mrs. Potter, hogy nézett ki Sally?

- Ó... hát csinosnak nézett ki, de megfáradt, tudja? Szeplős arc, nagy, barna szemekkel... de a bőre ráncos volt, gondterheltnek tűnt.

- Milyen magas lehetett?

- Mmmm... - Kezét tenyérrel lefelé felemelte. - Körülbelül ekkora.

- Százhatvan, százhatvanöt centi... És az életkora?

- Hát, amikor kibérelte a házat, azt mondta, hogy harmincnégy, de ez két évvel ezelőtt történt, tehát azt hiszem, harminchat lehetett, annyinak is néztem.

Ben még egyszer megkérdezte:

- És vörös haja volt?

A nő egy kissé türelmetlenül nézett rá.

- Nem látta aznap este?

- Hát... de igen...

De hirtelen már nem volt ebben annyira biztos.

* * *

A piros Porsche több mint kilencven mérföldes óránkénti sebességgel haladt, és az egyik kanyart nem tudta bevenni. Kirepült az autópályáról, és belerohant a töltésbe. Néhány autó azonnal megállt, lett elég tanú.

- Hát igen - mondta egy vakációzó nyugdíjas -, úgy ment el a lakókocsim mellett, hogy szinte állva hagyott, aztán végül bumm! Úgy lecsúszott az útról, hogy csak na!

- Túl gyorsan ment - tette hozzá a felesége. - Ez az igazság.

A rendőr mindent felírt. A hatósági személyek tekintélyes csapata gyűlt össze: megjelent két rendőrkocsi, két mentőautó, sőt egy tűzoltóautó is. A megkülönböztető jelzések lámpái villogtak, kirakták az útra a forgalomelterelő kúpokat, és ez elég nagy látványosságot jelentett. Az arra haladó autósok szokás szerint a nyakukat nyújtogatták, és a főút forgalma erősen lelassult.

A helyszínelő rendőr elkiáltotta magát:

- Hé! Valaki irányítsa már a forgalmat! Egy kicsit hajtsátok meg a kocsikat!

Társa odament hozzá a roncstól.

- Szereztem neked egy igazolványt, Brent!

- Szóval igazam volt?

- Igen, James Bardine, a tüzes kis ügyvédkölyök. A kedvenced.

- Gondolom meghalt.

- Hát persze. Félig átment a szélvédőn, és beleszorult az összegyűrődött motorháztetőbe. Szét kell majd vágni a kocsit, hogy ki tudják onnan szedni.

A rendőr ezt is felírta.

- Hát, akkor már nem tudunk fogócskázni vele. Milyen kár!

Társa lenézett a vízelvezető árokba, ahol néhány férfi a kocsi elejét vágta szét és szedte darabokra. A holttestet próbálták kiszabadítani.

- Öregem, hogy tudott ez kanyarodni ezzel a géppel! Soha egy mozdulatot el nem vétett! Defektet kaphatott vagy valami ilyesmi.

- Valószínűleg elaludt a volánnál.

- Fényes nappal? - nézett rá rosszallóan a társa. - Nem létezik. Nagyszerűen vezetett. Csodálkozom a dolgon.

- Ugyan, majd a többiek megoldják a problémát, ne aggódj emiatt! Végezzük el a saját munkánkat, aztán tűnjünk el innen!

James Bardine ugyanúgy összezúzódott és szétroncsolódott, mint az autója. Vére még akkor is szivárgott a földre, amikor a mentősök elkezdték kihúzni az összegörbült fémlemezből. Nehéz munkának ígérkezett, lassan haladtak vele.

De miközben ezt a kegyetlen feladatot végrehajtották, egyikük sem érezte a kén szagát, és nem látták a kocsi hátulja felől rájuk bámuló sárga szemeket sem. Nem hallották a pokoli vihogást, sem pedig a fekete, bőrszerű szárnyak szokatlan zaját, amikor a szellemek elrepültek.

* * *

Lucy Brandon és leánya, Amber, délután öt óra körül ért haza. Mindketten fáradtak, ingerültek és szétszórtak voltak. Lucyt nagyon felkavarta ez a nap, a feljelentés benyújtása és az ezzel kapcsolatos dolgok, és rettegett attól a gondolattól, hogy aznap este az arca megjelenik a televízióban. Amber számára a nap egy merő zűrzavarnak tűnt. A nappal legnagyobb részét Claire házában töltötte ahelyett, hogy az iskolában lett volna barátai között, és még mindig nem volt egészen biztos abban, hogy miért.

Lucy talált egy kevés párolt húst a fagyasztóban. A mikrohullámú sütőben felmelegítette, készített hozzá egy kis salátát - ennek most meg kell felelnie vacsorára. Túl fáradtnak érezte magát, és gondolatait egészen más dolgok foglalták le ahhoz, hogy képes legyen valami komoly ételt készíteni.

Amber levette kabátját, és ledobta a nappali szobában a padlóra a babái és a játékai közé. Felvett egy hosszú, rózsaszínű ruhába öltöztetett szőke babát, és gyengéden ringatva magához ölelte.

- Mami! - szólalt meg.

- Igen, édesem! - válaszolta Lucy a konyhából.

- Nem mehetnék vissza az iskolába?

Lucy nem örült ennek a kérdésnek. Ez még jobban megnehezítette számára, hogy kitartson elhatározása mellett.

- Nem, édesem, a keresztény iskolába nem. Megpróbállak visszavinni Miss Brewer osztályába. Örülnél neki?

Amber a babát ringatta, és belenézett festett kis szemeibe.

- Én a keresztény iskolába akarok járni!

Lucy megnyomta a mikrohullámú sütő gombját, amely zümmögni kezdett.

- Hát... majd máskor beszélgetünk erről, Amber. Zűrös napunk volt.

Amber egyre mélyebben belemerült melankóliájába.

- Nem akarok visszamenni Miss Brewer osztályába! Nem akarom azokat a dolgokat tovább csinálni!

Lucy benézett a nappaliba.

- Amber, akaszd fel a kabátodat, kérlek!

A kislány oda se nézett.

- Amber!

A kislány nagyon csendesen ült, kék szemei üresen meredtek a semmibe. A baba kihullott a kezéből.

Lucy közelebb ment hozzá, hogy utasításának nagyobb nyomatékot adjon.

- Amber, azt mondtam, hogy akaszd fel a kabátodat!

- Aahhh! - sikoltott fel a kislány örömmel, és arcára eksztatikus mosoly ült ki.

A kávézóasztalon álló kis játékautót nézte.

Lucy álltában megdermedt. Ó nem! Már megint!

Amber felállt, felugrott a levegőbe, és úgy rugdalózott, mint egy ujjongó ló a lovasbemutatón. Úgy nyerített, mint egy féktelen csődör, kék szeme táncolt, fejét rázta, amitől szőke hajfonatai vállát verdesték.

- Tényleg minden rendben van, Amber! Tényleg ne félj, mert a barátaid előtted mennek!

Lucy nem tudta, mit tegyen. Már kezdte unni ezt a dolgot.

- Amber, elég volt! Ne legyél Amethyst! Nem akarom, hogy Amethyst legyél! Akaszd már fel a kabátodat!

Amber odaügetett a kávézóasztalhoz, és megragadta a kisautót.

- Hejhó! - Az asztal körül futtatta, és a kerekek hangját utánozta.

Lucy most már valóban haragudott.

- Amber! Azt akarod, hogy... - azt szándékozott mondani, hogy "elfenekeljelek", de ez a szó most nem tűnt megfelelőnek.

- Gyorsabban! - kiáltozta Amethyst. - Gyorsabban, még gyorsabban... lóhalálában, lóhalálában!

Azután egy utolsó sikoltással és egy erőteljes kézmozdulattal meglökte az autót az asztal végéről. Az végigrepült a szobán, leesett a szőnyegre, majd néhányat bukfencezett.

- És most megszabadultál, otthagytad azt, amit életnek hívnak! - harsogta Amethyst érdes hangon nevetve, és ismét nyerített. - Olyan esetlen voltál!

Lucy hátrált, amint lánya ott táncolt, és lóként ágaskodott a felborult kisautó körül.

Felvette Amber kabátját, és felakasztotta saját maga.

 

9

- Hogy mit csinált maga?

Wayne Corrigan ügyvéd eddig a pontig türelmesen hallgatta Tom történetét, alig vetett közbe egy-egy szót. Ez volt az első kérdése.

Tom megpróbálta megmagyarázni:

- A kislányon keresztül... egy szellem nyilvánult meg.

Corrigan ujjaival megtámasztva homlokát lenézett az íróasztalára, és a feljelentést kezdte lapozgatni, hogy ezáltal vezesse le érzelmeit. Ezt most biztonságosabbnak érezte, mint hogy belenézzen Tom Harris és Mark Howard pásztor szemébe.

- Megnyilvánult... egy szellem...

- Igen. Az ilyen embereket médiumoknak szoktuk nevezni: ez az, amikor valaki megengedi, hogy egy démoni szellem beszéljen rajta keresztül...

- Igen, tudom, hogy mi ez, de... - Corrigan egyszerűen nem talált megfelelő szavakat érzelmeinek kifejezésére. Csak a fejét rázta.

Ők voltak az utolsó ügyfelei aznap, de valószínűleg ez jelentette a legkínosabb beszélgetést az összes közül. Corrigan próbált udvariasan viselkedni, de ez nem ment könnyen. Ó, micsoda elvárásokat támaszt sok ember! Itt van ő, a negyvenes éveiben járó kisvárosi ügyvéd, aki éppen hogy csak meg tud élni a fizetéséből; egy józan gondolkodású férfi, akire vár otthon egy drága feleség és négy gyermek; fizetnie kell a jelzálogkölcsönt, és akinek a számára az élet küzdelmek és hibák sorozata, mint bárki másnak. De most megint itt van valaki, akinek van egy problémája, de nincs pénze, és azt várja tőle, hogy tegyen csodát, és hogy kínáljon gyors, egyszerű megoldásokat egy olyan ügyben, amely összetettnek és bonyolultnak ígérkezik. Ez nem igazság!

Mark pásztor úgy látta, hogy ideje beleszólni a beszélgetésbe:

- Mr. Corrigan, biztosíthatom önt afelől, hogy Tom józan és megbízható ember. Én elhiszem mindazt, amit mondott, ezenkívül szavait Mrs. Fields is meg tudja erősíteni. Ő is ott tartózkodott, és látta az esetet.

- Jó, jó, rendben van!

Corrigan egy pillanatra elgondolkodott. Egyáltalán érdemes meghallgatnia a továbbiakat? Meddig engedje ezt a két férfit elmenni, mielőtt csalódást okozna nekik? Talán közölje velük, mennyi az ügyvédi díj egy ilyen ügyben, és így zárja le ezt az egész beszélgetést? Tom Harrisszel nem állt közelebbi ismeretségben, viszont ismerte és kedvelte Mark Howardot. Mark kedves, becsületes, az ötvenes éveiben járó férfi volt, aki - a Biblia szavaival élve - "tisztességben őszült meg". Corrigan Isten hasznos szolgájának tekintette őt, és szinte mindenki egyetértett abban, hogy a Jó Pásztor Közösségi Gyülekezet sok jót tett saját tagjaiért és az egész településért.

Corrigan megrázta a fejét. Ez mindig a jó emberekkel történik meg! - gondolta.

Egy sóhajtással hátradőlt.

- Rendben van, folytassa!

Tom nem volt biztos abban, hogy akarja-e folytatni.

- A kislány... mintegy három hónappal ezelőtt került az iskolánkba. Édesanyja hozta és íratta be őt hozzánk.

- Egyetértett Mrs. Brandon az önök hitvallásával?

- Igen. Aláírásával igazolta, hogy elfogadja. Ismeri tantételeinket.

- Tud a testi fenyítésről szóló paragrafusról is?

- Nos, feltételezem, hogy elolvasta.

- Rendben van, folytassa!

Tom összeszedte gondolatait, és folytatta a történetet:

- Amber egy ideig nagyon jól kijött a többi gyerekkel. Körülbelül egy hónapjába került, míg be tudott illeszkedni. Ezután a szünetben elkezdte tanítani a gyermekeket... relaxációra.

- Relaxációs módszerekre?

Tom és Mark egy reménysugárral a szemükben pillantottak egymásra.

- Hallott már erről? - kérdezte Tom.

- Foglalkoztam egy üggyel egy évvel ezelőtt: egy iskolában tornaórák keretén belül jógát, ennek részeként pedig relaxációs módszereket tanítottak. Néhány - keresztény - szülő panaszt tett, hogy az iskola egy keleti vallást tanít.

- És... - Mark kíváncsivá vált. - Mi történt?

- Panaszt tettünk a körzeti tanfelügyelőségen, de nem értük el a kívánt eredményt. Az iskola egyszerűen megváltoztatta a gyakorlat nevét, hogy ne lehessen a programot kifogásolni, s így már nem tűnt vallási kérdésnek, és minden maradt a régiben.

- Szóval... - kockáztatott meg Tom egy megjegyzést - gondolom, elvesztették az ügyet.

- Igazából nem elvesztettük. Elejtettük. De szeretném hallani a történetének a folytatását.

- Hát... Láttam, hogy Amber mit csinál, és megkérdeztem tőle, mi folyik itt? Azt válaszolta, hogy azt teszi, amit ő Miss Brewer osztályában tanult - ez a Bacon's Corner-i általános iskolában van -, és hogy ez egy nagyszerű mulatság, mert ettől az ember jobban érzi magát, és találkozik különleges barátokkal, képzeletbeli vezetőkkel. Nem igazán tudtam, mit kezdjek ezzel a dologgal, tehát hagytam, hadd csinálja. Úgy tűnt, hogy a többi gyermeket egyébként sem érdekli ez az egész.

- Ezután a gyerekek elkezdtek fantáziajátékokat játszani - tudja, hogyan szokták ezt a gyerekek. Azt játszották, mintha egy lovasbemutatón lennének, néhányan lovakként viselkedtek, és mutatványokat hajtottak végre, a többiek lettek az idomárok. A gyermekek gyakran játszanak ilyen játékokat - ebben valóban nem volt semmi szokatlan.

- De aztán... Amber lett a vezető a csoportban, és az ő lova - amit ő játszott - mutatta meg a többi lónak, hogyan ágaskodjanak fel, hogyan csinálják a mutatványokat és hogy... gondolom azt, hogyan lehetnek jó lovak. Ezzel még nem is lett volna semmi baj. De Amber a szünet után is úgy csinált, mint egy ló. Ágaskodva ment be a terembe, egy darabig még ott ült a padjában, majd minden elfogadható ok nélkül elkezdett fel és alá táncolni a padsorok között. Amikor szóltam hozzá, csak nyihogott, mint egy ló, és kezdett komoly fegyelmezési nehézségeket okozni. Zavarta az osztályt és a tanítás rendjét.

- Mondd meg a lány lónevét! - szólt közbe Mark.

- Ó, igen, persze! - jutott eszébe Tomnak ez a részlet. - Végül elkaptam. Azt mondtam neki: "Amber, most már ülj le, és maradj csendben!" Erre ő - Tom a kezével utánozta a mozdulatot - rúgkapálni kezdett, mint egy vadló, nyerített, és ezt mondta: "Én nem vagyok Amber. Az én nevem Amethyst!" - Tom megvonta a vállát. - Ezt már nem tűrhettem tovább, kénytelen voltam kivinni őt az irodába, és elfenekeltetni Mrs. Fieldsszel.

- Huh... - Corrigan az asztalán fekvő okiratra pillantott. - Ha nem tévedek, ez a feljelentés második pontja.

- Azt hiszem. Azt az eljárást követtük, amelyet szabályzatunk világosan megfogalmaz, és amellyel minden szülőnek egyet kell értenie, amikor beíratja hozzánk a gyermekét. Egy lapos fadarabot használunk erre, amikor a gyermek úgy dönt, hogy szembeszegül tanára akaratával, és miután gondosan mérlegeljük a körülményeket. Félrevonulunk a tanulóval, imádkozunk vele, és azonnal megpróbálunk érintkezésbe lépni a szülőkkel...

- Kapcsolatba tudtak lépni Mrs. Brandonnal?

- Nem. Megpróbáltuk hívni otthon is és a postán is, de sehol sem tudtuk elérni, és a helyzet kezdett nagyon kiéleződni.

- Ki fenekelte el Ambert?

- Mrs. Fields. Nálunk alapelv, hogy a lányokat egy nőnek kell elfenekelnie, a fiúkat pedig egy férfinak.

- Ez jó. Volt ott szemtanú?

- Igen, művészettörténet-tanárunk órákat tartott aznap, ő látta el a tanú szerepét. Jegyzőkönyvet vettünk fel az esetről, és végül este sikerült beszélnünk Mrs. Brandonnal, és elmondtuk neki, hogy mi történt.

- Hogyan reagált ő erre?

- Ez a dologban a legkülönösebb. Egyetértett vele. Nem ellenezte, hogy elfenekeljük Ambert, ha megérdemli.

Corrigan ismét a feljelentésre pillantott.

- Hm. Valakinek a befolyására megváltoztatta a véleményét. De mikor... huh...

Tom tudta, hogy Corrigan mire gondol.

- Körülbelül egy hónappal ezelőtt. Miután Ambert megbüntettük, a dolgok elég simán mentek mintegy három napig, de akkor... - Tom megállt, hogy gondolkodjon. - Azt hiszem, a déli szünetben kezdődhetett. Amber megint "lóvá változott", ugyanúgy, mint korábban, és úgy jött be az osztályba, mint... mint Amethyst. Ez alkalommal már nem olyan elnézően viszonyultam hozzá, hanem határozottan megfogtam, szembenéztem vele, és akkor... - Tom elhallgatott. Úgy nézett ki, mintha sírni akarna. Kényszerítette magát, hogy folytassa: - Ekkor valami hatalmat vett a kislány fölött. Az egész személyisége megváltozott. Elkezdett káromkodni és átkozódni, gúnyolta Jézus nevét, és... és kénytelen voltam kivinni. A többi gyermeket ez valóban zavarta. A karjánál fogva megragadtam, és úgy kellett kivonszolnom őt az osztályból - belekapaszkodott a padokba és a székekbe, még a többi gyerekbe is. Mrs. Fields tisztán hallotta a felbolydulás zaját az előtéren keresztül, és átszaladt, hogy meglássa mi történik. Kettőnknek kellett kivinni őt a közös helyiségbe, és csak együttesen tudtuk lefogni. Egyszerűen őrjöngött... nem, ez annál is rosszabbnak tűnt. Magánkívül volt. Nem Amber Brandon volt.

Tom megállt. Se Corrigan, se Mark nem mondott semmit. Nem tettek fel kérdéseket. Mindketten a történet folytatását várták.

Tom rákényszerítette magát, hogy kimondja a legnehezebb szavakat.

- Ekkor... szellememben felismertem, hogy Amberen keresztül egy démon nyilvánul meg, s szembeszegültem vele... ezzel az Amethysttel, Jézus nevében. Megparancsoltam neki, hogy némuljon meg, és menjen ki belőle.

Corrigan hátravetette magát a székében, és egy mélyet sóhajtott.

- De ezután rendbejött, ugye? - szólt közbe Mark.

- Igen, utána ismét önmaga volt.

- Ezért természetesen azt feltételezte, hogy az a démon elhagyta Ambert, hogy ki tudta űzni belőle? - kérdezte Corrigan.

Tom szemmel láthatóan zavarba jött.

- Igen. Azt hiszem. De valószínűleg nem a valóságnak megfelelően mondta el a történteket, amikor hazament. Mrs. Brandon másnap eljött az iskolába, rendkívül felháborodottan viselkedett, és fizikai bántalmazással, terrorral, megfélemlítéssel vádolt minket...

Corrigan a könyvespolcára nézett, lassan egyre lejjebb csúszva székében.

- Megpróbált kiűzni egy démont egy tízéves gyermekből...

Mark tiltakozott:

- Mr. Corrigan, tudja mit mond a Biblia a démoni tevékenységről. Ugye tudja, hogy a démonok valóságosak?

Corrigan íróasztalára ejtette karját, és Mark arca felé mutatott.

- Pásztor, azt hiszi, hogy az esküdtszék ezt elfogadja? Tessék, mutasson be egy bravúrt, és győzze meg ennek az országnak akár csak egyetlen esküdtszékét is arról, hogy ez a viselkedés helyénvaló volt! - Most már mindkét kezét használta, mert egyre hevesebben gesztikulált. - Egy gyermek, egy tízéves gyermek, és maga megpróbál kiűzni belőle egy démont!

- Miért, mit kellett volna tennem? - kérdezett vissza Tom.

Corrigan visszaült a helyére, mielőtt teljesen lecsúszott volna a székről, íróasztala fölött előrehajolva az előtte heverő feljelentést lapozgatta.

- Nos, először is, nem lett volna szabad egyedül cselekednie, és nem lett volna szabad ezt megtennie anélkül, hogy tanácsot kért volna valakitől, méghozzá jogi tanácsot.

- Most már tudja - vetette közbe Mark.

Tom azonban tiltakozott:

- Na de jogi tanácsot? Ezt honnan tudhattam volna? Mikor kért Pál és Silás jogi tanácsot, mielőtt...

- ...a börtönben kötöttek volna ki, ugye ezt akarta mondani? - Corrigan ujjával pattintott egyet, és ha ő csak egy kissé emelt hangon beszélt, az nála a felindultságot jelentette. - Megverték és börtönbe vetették őket egy démon kiűzése miatt. Maga most ugyanennek a dolognak a magánjogi verziójával néz szembe. Egy magánkereset miatt ugyan nem fogják magát bebörtönözni, de akkor is szüksége lesz egy olyan földrengésre, mint ami Filippiben történt, hogy kimentse magát ebből a helyzetből. Az Amerikai Személyiségi Jogok Egyesülete minden ilyen ügyre ráteszi a kezét... Gondolom, ezt tudják.

Mark és Tom egymásra nézett. Az ASzJE, ez a hírhedt szervezet - bűnszövetkezetnek is lehetne nevezni - látszólag feddhetetlen, erényes és idealista jogi szakemberek egyesülete, akiket semmi más nem érdekel, csak a szabadság, akik azonban motívumaikban és célkitűzéseikben bűnösen liberálisak és keresztényellenesek. Manapság egyre nehezebben lehetett a keresztények, gyülekezetek és egyházi szervezetek ellen indított törvényes eljárások között olyat találni, amely mögött ne állt volna ott az ASzJE, és ennek számos, az egész országra kiterjedő fiókintézménye.

Mark védekezni kezdett:

- Azt hittük, talán ez az eset...

Corrigan kopogni kezdett a feljelentés első lapjának alján:

- Ames, Jefferson és Morris az ASzJE tagjai. Ők működtetik a helyi szervezetet, és erőszakos módon képviselik liberális nézeteiket errefelé évek óta. Mit gondol, egyébként hogyan tudhatott volna a sajtó arról, hogy el fogják venni magától a gyermekeit, hogyan kerültek oda a lakásához és a rendőrségre, hogy beleköthessenek magába? Mit gondol, miért voltak ott és filmezték le, amikor átadták magának az idézést? Azért, hogy botrányt kavarjanak, és hogy bemocskolják magát a nyilvánosság előtt, azért. Mit gondol, miért vették el magától azonnal a gyerekeit? Mihelyt az ASzJE tudomást szerzett erről az ügyről, azonnal kiszivárogtatták a gyermekvédelmiseknek az információt - valószínűleg kicsit ki is színezték -, és bevonták őket is a dologba. Ők szeretik az ilyen pikáns híreket. Így már előre megbélyegezték magát, Tom, rásütötték magára a gyermekek bántalmazójának a bélyegét, még azelőtt, hogy megjelent volna a bíróságon. Az ASzJE piszkos módon játszik.

- De nézzük csak meg a keresetet, amelyet... huh... a pásztor, az iskolaigazgató, a gyülekezet és a gyülekezet vezetősége ellen nyújtottak be. Egy gyermek sérelmére elkövetett botrányos vallásos magatartás, egy démon kiűzése (ez csak természetes), elfenekelés által elkövetett fizikai bántalmazás, eltúlzottan vallásos oktatás, amely káros a gyermekekre, zaklatás, diszkrimináció és vallásos tanítás a szövetségi állam pénzének felhasználásával.

- Ez az egész olyan, mint a dinamit: nagyon meg fogja nehezíteni az ügyet, mert az ASzJE fel fogja használni ezt az összes kényes kérdést a közérdeklődés felkeltésére és felkavarására.

És felfogták a kulcsszavakat? A szövetségi állam pénzének felhasználásával! Ez az, ami át fogja segíteni őket a szövetségi állam bíróságainak ajtóin: egy anya személyiségi jogainak megsértése a szövetségi állam pénzének vallásos oktatásra történő felhasználása által - ez pedig a Munson-Ross-féle személyiségjogi törvény, valamint "A szövetségi állam naponkénti gondoskodása" és "A magán-általánosiskolák támogatásá"-ról szóló törvényeknek a megsértése.

- Szövetségi pénzek? - kérdezte Tom.

- Lucy Brandon a postahivatalban dolgozik, eddig világos? Ő a szövetségi állam alkalmazottja, és ennek "A szövetségi állam naponkénti gondoskodása" elnevezésű törvénynek az értelmében anyagi támogatásban részesül Amber tandíjának a kifizetéséhez. Ezt nem tudták?

Tom nagyon meg volt lepődve.

- Ez nekem új. Erről egy szót sem szólt.

- Érdekes. Talán nem is akarta, hogy maga ezt tudja. De bárhogy is van, ha valaki szövetségi pénzből részesül, az azt jelenti, hogy nincs joga ahhoz, hogy a vallások között különbséget tegyen, illetve hogy egy vallást valakire rákényszerítsen. Nem fenekelhet el egy gyereket, nem okozhat lelki kínokat egy kiskorúnak azáltal, hogy azt mondja róla, démoni megszállott, és semmi egyebet sem tehet meg, amit az ASzJE le akar tesztelni a bíróságon. Ez ennek az egésznek a lényege: találnak egy homályos törvényt, és bírósági ügyeket csinálnak belőle, mint például ezt is, hogy a bíróságon olyan széles körben kiterjesszék a törvényt, amennyire csak lehet. Ez "A szövetségi állam naponkénti gondoskodása", és "A magán-általánosiskolák támogatásá"-ról szóló törvény egy nagy, homályos, bármire ráhúzható füstfelhő, a kongresszusnak egy ügyes húzása, amiről a legtöbb ember soha nem is hallott. Most az ASzJE arra készül, hogy ezt pontosabban meghatároztassa a szokásjog, a bírósági döntések precedensei vagy talán a Legfelsőbb Bíróság döntése alapján.

Ezért viszik - szövetségi törvényeket idézve - szövetségi bíróság elé ezt az ügyet. Ezt nézzék: kötelesek megjelenni két hét múlva reggel kilenckor a Kerületi Szövetségi Bíróságon Emily R. Fletcher bírónő előtt, nyugati körzet, 412-es szoba, szövetségi bíróság, blablabla. Ez egy szövetségi ügy, emberek.

- Akkor most mit tegyünk? - kérdezte Tom.

Corrigan elhallgatott, majd kinyögött valami válaszfélét:

- Hát... azt mondanám, hogy szükségük lenne egy ügyvédre, de... hm... nem tudom biztosan, kivel tudnának konzultálni egy ilyen dologban...

- Úgy érti, hogy nem vállalja ezt az ügyet? - hökkent meg Mark.

Corrigan idegesen felnevetett, és megrázta a fejét.

- Nos hát... nem. Nem, nem tudom elvállalni. - Hirtelen kicsúszott a száján: - Mielőtt bármit mondanának, vagy megkérdeznék, hogy miért nem...

Elhallgatott. Ó, testvér, már megint el kell ezt magyaráznom naiv mártírok egy újabb csoportjának.

- Figyeljenek rám, nem sértésnek szánom, kérem, értsék meg! Úgy értem, méltányolom az önök álláspontját... - Corrigan eltolta a székét az íróasztalától, néhány kis kézmozdulatot tett, és könyvszekrényére nézett, miközben kereste a szavakat. - De éppen most hoztam egy új szabályt ebben az irodában: tovább már nem vállalom olyan keresztények védelmét, akik nem tudnak fizetni szolgálataimért.

Mark ezt a kijelentést kissé különösnek érezte:

- De hát... mi nem is gondoltuk, hogy ezt ingyen fogja megtenni.

Corrigan számára már nem jelentett elegendő védettséget, hogy az asztalára nézett. Most már a szőnyeget bámulta.

- Howard pásztor, ön az, akinek a legkevésbé akarok csalódást okozni ezen a földön, de... Na jó, hadd osszak meg önökkel néhány elkedvetlenítő információt. Nos, én keresztény vagyok, és ezt mindenki tudja. Tudja a rendőrség, tudják a helyi bírók, tudja a megyei ügyész... És ami a legrosszabb, az egész megyében minden keresztény tudja. Ez azt jelenti, hogy amikor keresztények belekeverednek egy bírósági ügybe, akkor engem hívnak fel, mert én "az ő testvérük vagyok az Úrban".

De aztán, mivel ők... keresztények... különös elképzeléseik vannak arról, hogyan kell megfizetniük a szolgálataimat, ha egyáltalán szándékukban áll fizetni. Leülnek az irodámban, és a hitről meg Isten gondoskodásáról beszélnek, és általában odavetik nekem, hogy Isten majd megjutalmaz engem a rájuk fordított időmért és az áldozatkészségemért, de közben az ügyvédi praxisom súlyos adósságok miatt a csőd szélére kerül.

De, kérem, ne értsenek félre! Én nem hibáztatom őket. Így működik ez a rendszer: a kisemberek - a keresztények - belekeverednek valamilyen bírósági ügybe, mert az állam, az ASzJE vagy valamilyen más elvakult, keresztényfaló világi szervezet kipécézi őket magának, és azok az emberek mindig rendelkeznek elegendő hatalommal, összeköttetéssel és anyagi forrással ahhoz, hogy megnyerjenek minden csatát a bíróságon, amit csak akarnak. Nem úgy a keresztények. Ők kénytelenek spagettit vacsorázni, el kell menniük autót mosni, és minden erejüket meg kell feszíteniük, hogy ki tudjanak fizetni valami szegény, ismeretlen kis ügyvédet, aki feltételezésük szerint annyira szereti az igazságot, hogy nem is érdekli őt a pénz.

Corrigan látta, hogy Mark és Tom a rosszhiszeműség legcsekélyebb jele nélkül figyel - legalábbis eddig. Tehát folytatta:

- És ez még csak a probléma egyik oldala. A másik része az, hogy a keresztényeket túl gyakran megbízhatatlannak tekintik. Képzeljék el, néhány ügyfelemnek azt javasoltam: ne mondják el a bíróságon, hogy ők keresztények - ez az információ sok esetben árthatott volna szavahihetőségüknek! A külvilág... a rendszer... ők azt hiszik, hogy értenek minket. Beskatulyáztak, kategorizáltak, meghatároztak minket. Mi hiszünk Istenben, hiszünk az abszolútumban. Tehát nem lehetünk megbízhatóak! - Keserűen felnevetett. - Amikor a jogi egyetemre jártam, akkor pont fordítva volt. Az jellemezte a közgondolkodást, hogy azok nem szavahihetőek, akik nem hisznek Istenben. Nagyot változott a világ, ugye?

Tehát két lehetőséggel kellett szembenéznem: vagy rendelkezésére állok keresztényeknek, hogy azután azt tapasztaljam, nem tudnak fizetni, vagy pedig ingyen vagy csökkentett áron - általában radikálisan csökkentett áron - vállalom el ügyeiket. A maguk esetében gyakorlatilag semmi esély nincs arra, hogy megnyerjük a pert. Csak valami részleges eredmény elérésében reménykedhetem, de már annyi előítélet halmozódott fel az igazságszolgáltatás egész rendszerében velem szemben, hogy nincs komoly esélyem a győzelemre, tehát megint csak nem fogom megkapni a pénzemet.

Elég világosan fogalmaztam? Egyszóval: anyagi helyzetem és hírnevem miatt nem tehetem meg. Túl sokszor álltam már a csőd szélén ahhoz, hogy egy ilyen ügyet elvállaljak. Azt hiszem, maguknak most egy álmodozó, fiatal idealistára lenne szükségük, egy vadonatúj lóra, amely még képes mérföldeket lefutni, egy olyan valakire, akit rá tudnak venni arra, hogy céltalanul fusson.

Corrigan elhallgatott. Megkönnyebbült ugyan, de egy kicsit szégyellte is magát. A falra nézett, ahol megpillantotta ügyvédi oklevelét, és így fejezte be:

- Időnként kis híján elismerem magamban, hogy gyűlölöm ezt a munkát. Nézzék, mit művel ez velem... Rávesz arra, hogy ráborítsam az érzelmeimet olyan jó emberekre, mint maguk.

Mark az íróasztalánál ülő Corriganra nézett, és felsóhajtott:

- De hát hová mehetnénk? Tomtól elvették a gyermekeit, és még mindig nem tudja, hol vannak. Az iskola nyakába varrtak egy pert, amely... nekem úgy tűnik, hogy a szabadságunkat veszélyezteti. Bacon's Cornerben nincs ügyvéd. Mehettünk volna valahova máshova, de azért jöttünk önhöz Claytonville-be, mert - nem szégyellem kimondani - tudtuk, hogy maga keresztény. Tudjuk, hogy helyesen látja a dolgokat.

Corrigan kissé zavartan nézett a pásztorra:

- Azt hiszem, sikerült szétzúznom az ábrándjait.

- De mi lesz Tommal? Már annyi minden történt vele, hogy bele is keseredhetett volna az életbe. Három évvel ezelőtt egy autóbaleset miatt elveszítette a feleségét, a fizetése szánalmasan kevés, mégis itt maradt két gyermekével, s már négy éve ő a mi keresztény iskolánk igazgatója, és csodálatos munkát végez. És mi a köszönet mindezért? Elvették a gyermekeit, pert indítottak az iskola ellen, ami veszélybe sodorhat mindent, amit ő és mi valamennyien drágának tartunk. Ez nem igazságos! Ez nem helyes! De mindezek ellenére is hű maradt elhivatásához. Ő igaz ember, aki ragaszkodik elveihez és meggyőződéséhez...

- Ezért olyan szánalmas a fizetése. Bocsánat! Kérem, folytassa! - vetette közbe az ügyvéd.

Markot erős ellenszenv fogta el.

- Befejeztem.

Corrigan csendben ült, állát ökölbe szorított kezére támasztotta, egy percig gondolkodott, majd beleegyezőleg bólintott saját gondolataira.

- És ha belegondolunk abba, hogy ez az egész Bacon's Cornerben kezdődött! Úgy sejtem, valahol meg kellett történnie. - Felegyenesedett, és kezét összekulcsolta az asztalon. Percek óta most először nézett rá egyenesen Tomra és Markra. - Pásztor, az ASzJE nem az ön kis iskoláját üldözi. Tom, a maga személye sem érdekli őket túlságosan, mint ahogyan ez az állítólag traumát elszenvedett gyermek sem. Egy szikrányit sem törődnek vele. Nem, ami őket igazán érdekli, az a jogi precedens, valami olyasmi, ami nemcsak magukat érinti, hanem mindenkit. Rendelkeznek a szükséges pénzzel és szakmai jártassággal ahhoz, hogy keresztülvigyék ezt az ügyet, és azt is tudják, hogy maguk nincsenek ebben a helyzetben, és erre számítanak. Ezért választottak egy olyan kicsiny helyet, mint Bacon's Corner, és egy olyan poros kis iskolát, mint a maguké. És azt hiszem, én is ott vagyok, ahol engem látni akarnak. Szinte látom magam előtt az ASzJE ügyvédeit, Amest, Jeffersont és Morrist, amint ott ülnek irodájukban, és ezt mondják: "Oké, csapjunk le Bacon's Cornerre! Ez a Wayne Corrigan olyan, mint egy kiégett elektroncső, soha el nem vállalná ezt az ügyet." Mennyire élveznék, ha így történne! - Újból az asztalán heverő papírokra nézett. - Rendben van, megmondom, mit csinálunk. Először is bocsánatot kérek... bizonyos értelemben. Elvállalom az ügyet, de a lehető legkisebb mértékben akarok részt venni benne. Ez azt jelenti, hogy maguk végzik el a munkát, maguk koptatják a lábukat, maguk nyomoznak, maguk építik fel az ügyet. Én javaslatot teszek, hogy mit kell tenniük, megírom az eskü alatt tett nyilatkozatokat, megszerzem a tanúvallomásokat, képviselem az ügyet, és benyújtom a bizonyítékokat, tanácsokat adok maguknak, de a maguk dolga, hogy beszerezzék az üggyel kapcsolatos információkat. Azt javaslom, hogy kerítsenek egy magánnyomozót, hogy segítsen ebben. Ami az én szerepemet illeti, maguk megkapják azt, ami a pénzükért jár, és... - Nagyot nyelt, vonakodva döntött, és hozzátette: - A tiszteletdíjam felét elengedem, maguk viszont a szavukat adják, hogy a pénz másik felét előteremtik.

Tom és Mark röviden egymásra pillantott, és gyorsan beleegyezett:

- Rendben van.

- Tehát mi a legelső dolog? - kérdezte Mark.

Corrigan végiglapozta a papírokat.

- Először is: kaptak egy ideiglenes határozatot, amely megtiltja maguknak mindazokat a dolgokat, amiket a feljelentés megnevez. Hm... Azt hiszem, ezt abban lehet összefoglalni, hogy tartózkodniuk kell a gyermekek elfenekelésétől, és minden további "botrányos vallásos magatartástól". Gondolom, ez azt jelenti, hogy nem űzhetnek ki démonokat a két hét múlva esedékes bírósági meghallgatásig.

- Mi fog történni két hét múlva? - érdeklődött Tom.

- Meg kell jelennünk a bíróságon... és alaposan meg kell indokolniuk - ha egyáltalán van ilyen érvük -, hogy mind maguknak, mind pedig az iskola nevében cselekvő összes személynek miért nem tilthatják meg, hogy a gyermekeket elfenekeljék, megüssék vagy bármilyen más módon megfenyítsék. Miért nem tilthatják meg maguknak és a magukkal együttműködő személyeknek a továbbiakban az olyan vallásos magatartást, amely károsodást okozhatnak a gyermekeknek mentális, érzelmi vagy társadalmi szempontból, vagy bármilyen eltúlzott vallásos nevelést, ami veszélyesnek bizonyulhat, történjen az akár közvetlen, akár közvetett módon, akár az iskolában, akár a játszótéren... és így tovább. Végig kell tárgyalnunk ezt az egész szemetet.

- De mit ért azon, hogy "eltúlzott vallásos nevelés"? - kérdezett vissza Tom.

- Ezt a fogalmat még meg kell határozni.

- Mit kell most tennünk? - szólalt meg Mark.

- Próbáljanak rendesen viselkedni ezalatt a két hét alatt! Ne kövessenek el "botrányos" dolgokat, bármit is jelentsen ez a szó! Közben mondaniuk kell nekem néhány elfogadható érvet, amely miatt meg kell hogy engedjék maguknak a fent említett dolgok folytatását. Ezután én benyújtom a bíróságon a viszontkeresetet és az eskü alatt tett nyilatkozatokat, majd pedig odamegyünk, és meglátjuk, meg tudjuk-e szabadítani magukat ezektől a korlátozó rendelkezésektől. Ez az első dolog.

- Mi lesz Ruthtal és Josiah-val?

- Erre nem könnyű válaszolni. Ez az egész egy kusza zűrzavar, és még rosszabb is lehet, mint amilyen most. Mindez attól függ, kihez kerül az ügy. Azt gondolom, joga van egy meghallgatásra hetvenkét órán belül, annak eldöntésére, hogy gyermekeinek elvételét kiérdemelte-e. De ez általában csak abból áll, hogy a bíró automatikusan jóváhagyja a gyermekek gondozásba vételét a szociális gondozó tanúvallomása alapján. Felszólítást kaphat, hogy jelenjen meg, de ki is zárhatják a meghallgatásról. Mindez attól függ, ki vezeti le az ügyet. Majd utánanézek.

- De... visszakapom a gyermekeimet?

Corrigan tétovázott, hogy válaszoljon-e a kérdésre.

- Először valószínűleg végig kell csinálnia a bírósági tárgyalást, ami azt jelenti, hogy hat hónapot vagy még többet kell erre várnia.

Se Tom, sem pedig Mark nem volt felkészülve erre a válaszra.

- De hát az lehetetlen! - fakadt ki Mark. - Kell hogy legyen valami más lehetőség, valami, amit meg tudunk tenni!

- Imádkozhatnak - válaszolta Corrigan. - Különösen azért imádkozzanak, hogy találjanak barátokat a megfelelő helyeken! Küzdelem előtt állnak!

 

10

Sally úgy döntött, hogy a következő éjszakát is a Rest Easyben tölti. Az egész tízezer dollárt ennek a szobának a bérére költheti, ha akarja, és ha nem jut okosabb dolog az eszébe. Pillanatnyilag nem volt jobb ötlete.

Az egész délutánja és a szobában található összes papír ráment arra, hogy lefirkantotta a gondolatait, amint azok feljöttek benne. Most, amikor az ablakon kívül a nappal átadta helyét az estének, odaült az asztalhoz, és lapról lapra végignézte az aznapi munkáját.

Az első oldalt nem nevezhette éppen remekműnek: "Őrült, nevem Sally Roe", amit egy egész oldalnyi értelmetlen vonal és kacskaringó követett. Nyilvánvalóan látszott, hogy nem tudta megragadni saját gondolatait. És ezt nagyon lehangolónak találta. Lehet, hogy ez a gondolatainak pontos rögzítése? Nem is emlékezett az egészre.

A következő oldalon szerepelt néhány kusza írással leírt szó, ami úgy nézett ki, mintha "Halál" és "Őrültség" akarna lenni, de ebben nem volt biztos. Utána újból kaotikus firkálásra változott az írása, majd a lap alján néhányszor lejegyezte a nevét, és furcsa, sötét krikszkrakszokkal bekarikázta. Emlékezett arra, hogy ezt a depresszió mély vermében követte el, amikor úgy érezte, hogy képtelen bármire gondolni vagy bármit leírni. Egyszerűen jólesett firkálgatnia, kiöntenie érzelmeit a lapra anélkül, hogy bármilyen nyelvet használt volna.

A harmadik oldal olyan nagyszerűnek tűnt, amikor leírta: "Én én vagyok: gondolkodom, létezem, de semmit nem tudok mindannak lényegéről, ami attitűdjeink felmérhetetlen tengere alatt vagy fölött van, amelyek olyannyira pusztítják öntudatunkat a földön az utolsó néhány ősszel elkövetett súlyos testi sértések miatt..." Most már nem is tudta kibogozni ennek jelentését. Úgy tűnt, hogy agya akkor is dolgozott, amikor elméje teljesen összefüggéstelen állapotba került.

Mégis bátorítónak érezte - na nem azt, hogy a délutáni vázlata ilyen sok ostobaságot tartalmazott, hanem azt, hogy most képes volt tiszta elmével, csendben ülni, és tudni azt, hogy ez ostobaság. Valamiféle szellemi vihart élt most túl, valami dühöngő, halálos küzdelmet. Úgy, mint régen - gondolta. Olyan ismerősnek tűnt sok benyomás, sok hallucináció, sok értelmetlen, irracionális gondolat. Már közel tíz éve nem csúszott át ennyire az elméje a határon.

Kétségtelen, hogy ez az újabb, titokzatos és szörnyű félelem hozta vissza mindezt. Az útjába akadt egy régi Gonoszságnak, amelyet nagyon is világosan felismert. Valószínűleg az is felismerte őt, és most bizonyára ezért üldözi. Nem kellett hozzá túl sok képzelőerő, hogy érzékelje: még mindig ott leselkedik rá a motelszoba falain kívül, készen arra, hogy újból rávesse magát, mihelyt nyugovóra tér.

De... mit tegyen, mit tegyen? Mi a következő lépés? Hogyan tudna ettől megszabadulni?

Felvette a Hampton Megye Csillaga aznapi számát. Nem volt benne semmi új az ő haláláról, és tudta, hogy soha többé nem is lesz. Történetét, életét, nevét már eltemették, elraktározták a feledésre ítélt archívumok közé.

Az első oldalhoz lapozott, és egy nagy fényképet kezdett nézegetni. Egy szőke hölgy nyújtott át egy férfinak valamit, ami idézésnek tűnt: "További hírek Bacon's Cornerből, a keresztény iskolában történt botrányról: Tom Harris, a Jó Pásztor Keresztény Iskola igazgatója... egy gyermek bántalmazásával vádolják... a helyi postamester jelentette fel..."

Sally szeme megakadt az utolsó szavakon. A helyi postamester? Újból elolvasta a bekezdést:

"...a gyermek édesanyja, a helyi postamester, először akkor kezdett gyanakodni, amikor tízéves kislánya egy fantáziajátékot játszott, amit tanára megkérdőjelezhető viselkedésnek nevezett, amikor beszámolt neki a dologról...".

Sally megnézte, mennyi az idő. Kevéssel múlt öt óra. Talán van valami a televízióban. Bekapcsolta.

Hát... semmi különös, egy első osztályú futballcsapatot eladtak egy ismeretlen milliomosnak, veszélyes hulladékot takarítanak össze egy közép-nyugati kisvárosban, átfestik az állam parlamentjének egyik történelmi épületét...

Bekapcsolva hagyta a tévét, miközben befejezte az újságolvasást. "Megbízható források szerint Tom Harris otthonából szociális gondozók elvitték két kiskorú gyermekét tegnap délután... A Gyermekvédelmi Minisztériumnak olyan dolgok jutottak a tudomására, amelyek indokolttá tették a gyermekek gondozásba vételét... »Ha már tévedünk, a gyermekek javára kell tévednünk« - állítja a hírforrás... A Gyermekvédelmi Minisztérium vizsgálatot kezdeményez a gyermekek állítólagos iskolai bántalmazásának ügyében... Lucy Brandon postamester és az ASzJE ügyvédei feljelentést tettek az iskola ellen, egy gyermek sérelmére elkövetett botrányos vallásos magatartással, elfenekelés által elkövetett fizikai bántalmazással, eltúlzott vallásos neveléssel, diszkriminációval és szövetségi pénzeknek vallásos neve-lésre való felhasználásával vádolva az iskolát. A kislány elmondja, hogy Mr. Harris megpróbált belőle kiűzni egy démont..." - olvasta.

Ó! Ez van most a tévében is! Sally felerősítette a hangot, éppen akkor, amikor a jelenet peregni kezdett. Ott mutatták a kis iskolát, és ott állt az ajtóban Tom Harris, az igazgató. Igen, és ott volt a szőke hölgy is, amint átadja neki az idézést.

Chad Davis, a Hetes Csatorna hírszolgálatának riportere magyarázta a jelenetet:

- A Mrs. Brandon nevében tett feljelentés újból felveti azt a kérdést, hogy a vallásszabadság meddig terjedhet, különösen akkor, amikor ez kiskorú gyermekeket érint, és a szélsőséges fundamentalisták gyakorlatának korlátozásáért kiált, amelyek megsértik az állam törvényeit.

Következő jelenet: Lucy Brandon, a postamester és... Amber! Egyikük sem szól egy szót sem, csak odamennek egy autóhoz, és beszállnak. Davis tovább folytatja:

- Az esetnek lehetnek a szövetségi szintet érintő vonatkozásai is, mivel a gyermek taníttatásának költségeit részben szövetségi pénzekből fedezték. Az ASzJE úgy érvel, hogy az iskola gyakorlata és tanítása szélsőséges, káros és egyértelműen megsérti az egyház és az állam szétválasztására vonatkozó törvényeket.

A szőke hölgy tűnik fel a képernyőn - arca alatt megjelenik a neve: Claire Johanson, ASzJE.

- Gyermekeink jólétét tartjuk szemünk előtt - magyarázza -, és meg akarjuk védelmezni őket minden további gonosz és megbocsáthatatlan bántalmazástól, amelyet a vallásszabadsággal visszaélve követnek el ellenük.

Majd egy rövid interjú következik a Gyermekvédelmi Minisztérium egyik munkatársnőjével, Irene Bledsoe-val:

- Minden hozzánk érkezett bejelentést kivizsgálunk - szögezte le -, és ennek is alaposan utána fogunk nézni.

David feltesz egy kérdést, anélkül hogy megjelenne a képernyőn:

- Elvették Mr. Harristől a gyermekeit?

- Igen, de ennél többet nem mondhatok.

- Időközben - folytatja David narrátori feladatát - a Kerületi Szövetségi Bíróság egy ideiglenes végzést hozott az iskola ellen, amelyben megtilt minden további elfenekelést, a gyermekekre káros vallásos tanítást és minden botrányos vallásos magatartást a két hét múlva esedékes meghallgatásig.

Ismét a stúdióban ülő bemondó jelenik meg a képernyőn, amint higgadtan néz a kamerába:

- Köszönjük a riportot, Chad. Feltétlenül figyelemmel fogjuk kísérni ezt az ügyet, és beszámolunk az esetleges újabb fejleményekről. Hogy kevésbé komoly témáról szóljunk...

Reklám. Fiatal suhancok futnak, kiabálnak és közben sörösüvegeket nyitogatnak.

Sally kikapcsolta a televíziót, és kábultan leült az ágyra. Irene Bledsoe... az a komisz holdvilágképű nő! Ugyanaz a mogorva tekintet.

Az a nő az átkereszteződésben! Ő lett volna az? Ők lettek volna Tom Harris gyermekei?

Lucy Brandon! Amber. És pont akkor, amikor kezdtek kitisztulni a gondolataim!

Gondolatok kezdték elárasztani Sally elméjét - mint ahogyan a pattogatott kukorica robban ki a burokból -, mindent elsöprő áradatban hajszolták őt; mintha egy vadul száguldó autóban ült volna (amelynek a volánjánál nem ül senki), és amely fékezhetetlenül kanyarodik - egyik gondolattól a másikhoz. Emlékek villantak fel és peregtek le előtte, jelenetek futottak át a tudatán, sokkal gyorsabban, minthogy végignézhette volna; párbeszédek, tények és arcok árasztották el.

Megütögette a halántékát, mintha zajok egész raja támadt volna rá. Egyszerre csak egy jöjjön! Ha valamennyien kiabáltok, akkor nem értem, hogy mit mondtok! Nyugodjatok már meg! Újból a Tom Harrisről készített fényképre nézett az újságban, amint ott áll a kis iskola bejáratánál, és átveszi azt a nagy, fehér borítékot a szőke hölgy kezéből. Tehát ő is találkozott a kis Amberrel!

Sally az inge alatt függő gyűrűre tette a kezét. Úgy tűnt, hogy mindenkivel történik valami rossz, aki összefut Amber Brandonnal. Odament az asztalhoz, és azt a papírdarabot vette a kezébe, amelyet aznap először összefirkált. Több papírja nem maradt. Talán kitűnik valami olvasható írás ebből az egész értelmetlenségből. Hacsak nem további zagyvaságokat fog írni. Ez egy újabb küzdelemnek ígérkezett, de ismét meg kellett próbálnia. Egész éjszaka próbálkozik, ha kell. Fejében keringtek az értelmetlen, féktelen gondolatok, de előbb vagy utóbb elő kell törniük valami érthető módon.

* * *

Hirtelen a motel egész környékét elárasztotta a zaklató démonoknak egy olyan légiója, hogy Chimon és Scion nem tudtak tovább rejtőzködni, és be kellett vetniük minden ügyességüket. Teljes dicsőségben, ragyogóan és láthatóan jelentek meg. Gyors és erőteljes kardcsapásokat osztogattak, amint a démonok ott rajzottak körülöttük, mint valamiféle gonosz, csípős darazsak. A támadás megdöbbentően intenzívnek és meglepően erősnek bizonyult. Úgy tűnt, hogy ha egy szellemet széthasítanak, az csak azért pusztul el, hogy a helyén kettő jelenjen meg. Tele volt velük a levegő. Fürgén és vakmerően támadtak, visítozva, kiáltozva, és még gúnyosan vigyorogtak is hozzá.

- Pusztítóért! - rikoltották csatakiáltásként. - Pusztítóért!

Hát ez megadta a támadás magyarázatát. A démoni hadúr most új taktikával próbálkozott, és ennek csak egy oka lehetett: az angyalok imafedezetével történt valami.

* * *

- Hát - állapította meg Judy Waring -, nem lehet az embereket kiismerni. Mindig is szerettem volna tudni, ki is ő tulajdonképpen. A te ajánlásodra szavaztunk rá, támogattuk őt. És most mit fogunk tenni...

Mark megpróbált véget vetni ennek a telefonbeszélgetésnek, hogy visszamehessen a tanácskozásra. A lelkészlakás telefonja egész nap csöngött, és ő már ott tartott, hogy kihúzza a falból a csatlakozózsinórt.

- Figyelj, Judy - mondta -, éppen most akarunk tartani egy rendkívüli vezetőségi megbeszélést erről, úgyhogy most le kell tennem. De szeretnélek biztosítani afelől, hogy Tom ezt az ügyet nagyon jól, nyíltan és egyenes módon kezelte. Azt gondolom, hogy megbízhatunk benne.

- Hát... olyan sok mindent hallottam...

- Rendben van... Hadd mondjak valamit erről, mielőtt leteszem. Nem akarom, hogy további pletykák terjengjenek Tomról vagy az iskoláról vagy bármiről, ami ezzel az üggyel kapcsolatos. Ha van valami, amit rendezni kell, akkor az ezen az értekezleten fog megtörténni Tom jelenlétében, ahol tud majd védekezni. Most pedig kérlek...

- Hallottad, mit mondtak a hírekben ma este...

- Judy! Figyelj már rám! Nem a hírekből kell megtudnod, mi történt, amikor ez minket érint, a mi gyülekezetünket. Várd ki a dolgok menetét, és ne hallgass pletykákra, és kérlek, ne is terjessz semmilyen pletykát! Megígéred?

- Jó, jó, de nem tudom, hogy járathatjuk-e Charlie-t továbbra is az iskolába most, hogy ez a dolog...

- Lesz egy megbeszélésünk ma este, és foglalkozni fogunk a téged aggasztó kérdéssel is. Csak légy türelemmel!

Judy még akart valamit mondani. Mindig az övé kellett hogy legyen az utolsó szó. Mark csendesen és udvariasan letette a kagylót, mielőtt a nő újból szóhoz juthatott volna.

Cathy Howard ott állt a közelben, kávét készített az ebédlőben összegyűlt férfiak számára, és véletlenül meghallotta, hogyan fejezte be Mark ezt a - legalább huszadik - beszélgetést. Mark odasúgta neki:

- Ha úgy gondolod, akkor húzd ki a telefont, vagy ne vedd fel!

Felesége kérdőn nézett rá.

- Vagy fogadod a hívásokat? - kérdezte Mark.

- Menj csak be nyugodtan a megbeszélésre! - felelte kuncogva. - Majd felírom neked, kik hívtak.

Ez megérdemelt egy puszit. Cathy, a tejfelszőke hajú és csinos skandináv típusú nő, rendkívül higgadtan viselkedett. Megőrizte nyugalmát ebben a nehéz időszakban is, és ezért Mark sokkal hálásabb volt neki, minthogy azt szavakba tudta volna foglalni. Természetesen ő sem élvezte a megpróbáltatást - ki szereti -, de most, amikor még több erő és rugalmasság szükségeltetett, ő gondoskodott erről, és ez megadta Marknak azt a stabil biztonságérzetet, hogy túl fogják élni ezt a válságot.

Mark belépett az ebédlőbe. A gyülekezet négy vezetője már ott ült az asztalnál, és Tom beszámolóját hallgatták arról, ami addig történt.

- Végül is mit mondott az a szellem? - kérdezte Jack Parmenter, egy dolgos, ősz hajú farmer.

Tom nem szívesen emlékezett vissza erre.

- Hát... arról beszélt, hogy mi valamennyien bolondok vagyunk, hogy Jézust imádjuk, s hogy Ő hazugságokat hirdetett, és egyáltalán nem volt Isten, hanem csak egy törvénytelen gyerek - huh, a szellem persze más szót használt -, utána szexuális perverzitással vádolta Jézust... meglehetősen szemléletes kifejezésekkel.

- És mindez egy tízéves gyerek szájából jött ki - szólalt meg undorodva Bob Heely.

Bob vietnámi veterán volt, dízelmotor-szerelő, ő tartotta karban a mezőgazdasági gépeket egész Bacon's Cornerben. Keze durvává vált és megfeketedett az olajtól.

- Számomra ez meglehetősen különösnek tűnik - kezdte Doug Parmenter, Jack fia, apjának kiköpött mása. - Mit gondolsz, Mark? Még soha nem hallottam ilyen szélsőséges démoni megnyilvánulásról, különösen egy kisgyermeken keresztül.

Mark elfoglalta helyét az asztalfőn.

- Én már igen, ezért úgy gondolom, hogy Tom benyomásai helyesek voltak.

Vic Savan, aki a Parmenterékkel szomszédos farmon gazdálkodott, egyetértett vele.

- Amit a kislány - vagy a démon - mondott, az pontosan megegyezik azzal, amit az ördög manapság híresztel a keresztényekről és Krisztusról. Csak nézzétek meg azokat a rágalmakat, amiket az újságokon és a televízión keresztül elterjesztett, és most nem csak a saját helyzetünkre gondolok. Úgy tűnik, hogy mindenki másnak a szabadsága és a személyiségi jogai számítanak, de ha a keresztényekre kerül sor, akkor az emberek - és feltételezem, hogy a démonok sugallatára - azt hazudnak és tesznek, amit csak akarnak.

- Nos - vette át a szót Mark -, amint Wayne Corrigan ezt megfogalmazta, egy pernek, a keresztény szabadság letesztelésének, valahol meg kellett történnie. Úgy tűnik, hogy ez a "valahol" itt van Bacon's Cornerben, és a mi iskolánkban.

- De nem úgy néz ez ki, mintha a Sátán használná ezt a gyereket? - kérdezte Jack. - Úgy értem, hogy ez nagyon lehangoló gondolat.

- Még Isten embereit is fel tudja használni. Hányan hallottatok ártalmas beszédeket erről a dologról, mielőtt eljöttetek volna a ma esti megbeszélésre?

Mindegyik férfi felemelte a kezét.

Vic ehhez hozzáfűzte:

- Összefutottam a Jessup családdal a benzinkútnál, akik azt tudakolták, hogy még hány gyereket bántalmaztak.

Tom ezt megalázónak érezte.

- Bántalmazni? Mit értesz ez alatt?

- Ezt döntsd el magad, Tom!

- Ezt az újságnak és a KBZT-nek köszönhetjük - magyarázta Jack. - Úgy dobálóznak ezzel a szóval, mintha ez bizonyított tény lenne.

- Ez az, ami engem foglalkoztat - mondta Mark. - Mi vagyunk a gyülekezetnek a vezetői, és nekünk kell ennek véget vetnünk. Kérdések, vádaskodások és pletykák fognak keringeni erről, és nekünk most azon kell gondolkodnunk, hogyan fogjuk kezelni ezt a helyzetet.

Vic összevonta a szemöldökét, megvonta az egyik vállát, és így szólt:

- Ami Jessupékat illeti, kiveszik a két gyereket az iskolából. Nem kérnek ebből.

- Wingerék sem - vetette közbe Doug.

- És azt mondták, bolond vagyok, hogy itt hagyom az én három gyerekemet - egészítette ki Bob.

A konyhában újból megszólalt a telefon. Hallották, amint Cathy válaszol egy újabb hívásra.

- Valószínűleg ismét egy család, ugyanazokkal az aggályokkal - jegyezte meg Mark. Tomra nézett: - Nos, Tom, intézzük el az első kérdést, és onnan tovább tudunk lépni.

Cathy bekukucskált az ajtón.

- Ted Walroth van a telefonnál. Látta a ma esti híreket, és tudni szeretné, tartunk-e gyülekezeti tanácskozást.

- Majd visszahívom - válaszolta Mark.

Cathy kiment, hogy átadja az üzenetet, Mark pedig újból Tomra nézett:

- Meg akarod mondani a többieknek?

Tom nem tétovázott.

- Lemondok az iskolaigazgatói tisztségemről. Eltávozom innen mindaddig, amíg ez az egész dolog nem tisztázódik.

Jack vitatta ezt a döntést.

- Ki javasolta neked, hogy ezt tedd?

- Az iskola bajba került miattam. Ha meg akarjuk menteni, el kell tűnnöm a képből.

Igaza volt, de az asztalnál ülők közül senki sem ismerte ezt el szívesen. Hosszú, ideges csend támadt. Az asztalt bámulták, vagy kinéztek az ablakon, vagy a szobában nézelődtek, és csak időnként pillantottak egymásra.

Mark végül úgy döntött, hogy megtöri a csendet:

- Tommal beszélgettünk és imádkoztunk ezzel kapcsolatban, és egyetértettünk abban, hogy valamennyiünknek szembe kell néznünk a valós tényekkel: körülötte forog az egész felbolydulás, és ő áll a vita középpontjában. Tudom, hogy valamennyien kitartunk mellette, de az ő ártatlanságának a kérdése csak másodlagos. A legnagyobb problémánk, amivel most azonnal szembe kell néznünk, az a szülők és az egész település bizalmának a kérdése. Ez a bizalom szenvedett most csorbát, és nehéz lenne visszaszerezni, ha Tomot megtartjuk az állásában.

Jack idegesen mocorgott, jobbra-balra pislogott, majd az asztalra csapott.

- De Mark, ezt nem tehetjük meg! Ez olyan lenne, mintha elismernénk Tom bűnösségét!

Doug közbevágott:

- De apa, vannak, akik ezt már el is hitték! Éppen ma beszélgettem néhány emberrel, akik már fel is adnák az egészet, egyszerűen kivonulnának az iskolából, és hagynák elveszni. Nagyon betett nekik ez az ügy.

Mark sem bírt csendben maradni:

- De hát ez része a hadviselésnek, srácok. A Sátán azért dobta fel ezt az egészet, hogy meggyengíthessen minket pletykák és rágalmak által. Minden tőlünk telhetőt meg kell tennünk, hogy megvédjük ettől magunkat, vagy hogy legalábbis ne öntsünk olajat a tűzre.

- Ha itt maradok az iskolában, akkor senkit sem fogunk tudni meggyőzni arról, hogy komolyan vesszük ezt az egészet. Én komolyan veszem. Kész vagyok jó lelkiismerettel lemondani, amíg meg nem oldjuk ezt a problémát - magyarázta Tom.

- Mindent elkövetünk, hogy működésben tartsuk az iskolát. Mrs. Fields az állásában marad, és tovább tanítja az osztályában maradó gyermekeket. Én majd gondját viselem azoknak, akik kitartanak a felső osztályokban. Tom, mik a kilátásaink a beiratkozással kapcsolatban?

Tom felvázolt egy elképzelhető listát.

- Hm... azt hiszem, fel kell készülnünk a legrosszabbakra... ami azt jelenti, hogy Judy Waring ki fogja venni Charlie fiát... aztán ott vannak Jessupék a két gyerekükkel... aztán Wingerék három gyereke...

- Mi lesz Walrothékkal? - kérdezte Jack.

Mark válaszolt erre a kérdésre:

- Fel fogom őt hívni. Azt hiszem, rá tudom venni, hogy várjon egy kicsit.

- Tehát megtarthatjuk azt a két gyereket? Egyelőre.

Tom újból felírta őket.

- Rendben van. Ez azt jelenti, hogy öt gyermek kiesik Mrs. Fields osztályából. A felére csökken a tanulóinak a száma. Az én osztályom érintetlen marad. Ez nem is rossz.

- Ezek szerint egyelőre életben maradunk - állapította meg Mark. - De ma este még beszélnünk kell arról, hogy mi lesz Tom fizetésével, amíg nem töltheti be az állását, és hogy ki fogja elvégezni a kiegészítő feladatokat. Nekem nem lesz időm arra, hogy ellássam az egész könyvelést és az adminisztrációt. Aztán ki kell jelölnünk az iskolabusz új útvonalát, mivel Wingerék kiestek, és kerítenünk kell valakit, aki helyettük megszervezi a meleg étkeztetést.

- Ma telefonált Donna Hemphile - jutott Tomnak eszébe. - Ő nagy támogatója az iskolának, és hajlandó a szabadidejéből annyit feláldozni, amennyit csak tud, amikor éppen nincs elfoglalva az ajtógyárban.

- Igen, ő nagyon kedves - jegyezte meg Jack.

- Szóval - folytatta Tom -, ő vállalná, hogy megszervezze a meleg étkeztetést, valószínűleg heti két alkalommal.

- Nem rossz. - Mark felírta saját jegyzetfüzetébe. - Tehát a további megbeszélnivalók ma este: be kell számolnunk nektek arról, amit Wayne Corrigan mondott nekünk, és hogy mit kell tennünk ebben a küzdelemben a bíróságon. - Mark Tomra nézett: - Azután még meghallgatnánk a gyermekeidről szóló legfrissebb híreket.

Tom fáradtnak tűnt. Már elég hosszú harc állt mögötte ebben a kérdésben.

- Wayne Corrigan felhívott ma délután. Végre sikerült felvennie valakivel a kapcsolatot a Claytonville-i Kerületi Bíróságon. Ma egy Benson nevű bíró levezette a meghallgatást. Mint megtudtam, tíz percig tartott. Azt hiszem, nem maradtam le semmiről, úgyis kizártak volna a tárgyalóteremből. A bíró jóváhagyta a gyermekek gondozásba vételét, és októberre tűzte ki a tárgyalást.

- Októberre? - kiáltott fel Jack. - És addig mi fog történni?

- Részt kell vennem valamilyen tanácsadáson, amit persze a bíróság által kinevezett szakember fog megtartani. Meglátogathatom a gyerekeket, nem tudom pontosan, hogy mikor, de azt is ellenőrizni fogják. Ott kell lennie egy szociális munkásnak... - Tom nem tudta folytatni.

- Én azt mondom, hogy csináljuk végig ezt a harcot - lelkesedett fel Jack. - Ha valaki elfut és elbújik, hát csak tegye! Ha kereszténynek lenni túl kemény a számukra, hát azt nem mondhatják, hogy Jézus nem figyelmeztette őket erre. Harcoljuk meg a csatát! Térdeljünk le, és könyörögjünk az Úrnak, hogy mutassa meg a helyzetünkből kivezető utat! A mi Istenünk nagyobb minden feljelentésnél és a gyermekvédelem minden bürokratájánál! Ő velünk van, és ez... de ez az utolsó szavam erről!

Mark végignézett az asztal körül ülőkön.

- És ti többiek? Szeretném hallani most, mielőtt továbblépnénk.

- Harcoljunk! - buzdult fel Doug is.

- Az Úr mellett vagyunk ebben a dologban - csatlakozott hozzájuk Bob. - Ő segít majd nekünk.

Vic emelt hangon folytatta:

- Ha már egyszer velünk kellett ennek megtörténnie, akkor velünk kellett megtörténnie. Úgy tűnik, mi vagyunk az elsők a sorban, fiúk. Ha mi elbukunk, utánunk az összes keresztény iskola elbukik. Inkább mutassuk meg nekik - az Úr segítségével -, hogy milyen az igazi csata.

Mark érezte, hogy Isten keze nyugszik ezeken a férfiakon. Tekintete találkozott Tom szemének pillantásával, és Tom könnyei mögött egy csendes bizakodást látott.

- Akkor imádkozzunk - javasolta -, hogy megállapodásunkat erősítsék meg a mennyben.

Az asztal körül ülve megfogták egymás kezét. Szövetségre léptek egymással és Istennel.

* * *

Magasan a város fölött, az ég és a föld között lebegve, szárnyait lágy, homályos ernyőként kiterjesztve Tal kapitány végighallgatta a megállapodás létrejöttét. A szentek Isten akarata szerint összeforrtak imádságban, a Mindenható pedig meghallgatta a kérésüket. Létrejött a szövetség, amely most már meg volt pecsételve.

- Ez jó - bólogatott Tal -, nagyon jó.

* * *

Claytonville-ben a démonoknak egyszerre elegük lett a mai napból. Az utolsóra is lesújtott a kard, aki motyogott még néhány sértő szót, majd elinalt, bele az éjszakába. Chimon és Scion végre egyedül maradt a motel tetején. A hirtelen támadt csend szinte zavarónak tűnt.

- Nahát! - csodálkozott Chimon. - Valaki imádkozott?

- Úgy tűnik - felelte Scion.

Ott ültek a tetőn, kardjuk a cserepeken nyugodott, szemük az eget fürkészte. Alattuk Sally Roe akkor feküdt le aludni.

Talán most már valamennyien megpihenhetnek éjszakára.

 

11

A Bergen Ajtógyár egy zajos, poros üzem volt, amely mintegy száz embert foglalkoztatott. Ez jelentette a Bacon's Cornerben található egyetlen valóban ipari vállalatot. Péntek reggel, mint más napokon is, a gyaluk, a csiszológépek, a fűrészek és a fúrók a munkaidő alatt végig olyan fülsiketítő lármát okoztak, hogy az ott dolgozóknak fülvédőt kellett használniuk, és egymás szájáról tudták csak leolvasni a szavakat, ha mondani akartak valamit.

Ben dobhártyáit is fülvédő - két kis szivacs füldugó - óvta, szemén pedig védőszemüveget viselt, amikor végigment a gyáron. Még soha nem járt itt, és elbűvölőnek találta ezt a helyet. A levegőt betöltötte a fűrészpor illata, és ajtók, ajtók mindenütt: egymásra fektetve, állítva, a szállítószalag kampóin a raktár felé lejtő úton, kicsi ajtók, nagy ajtók, olcsó ajtók és finoman megmunkált ajtók.

Ben magára vonta az alkalmazottak figyelmét, amint elhaladt közöttük. Egy egyenruhába öltözött rendőr általában felkelti a kíváncsiságot: megjelenése azt jelenti, hogy valami történt. Udvariasan rámosolygott a termetes nőkre, a fűrészporral borított férfiakra, a részmunkaidőben dolgozó tanulókra, minden alkalmazottra. Sokat felismert közülük, például Donna Hemphile-t, aki rendkívül el volt foglalva azzal, hogy egy nagy halom nyersanyag szétválogatását irányította. Ő is megismerte, és integetett neki.

- Hé, Ben, mit csinálsz te itt? - kiabálta.

- Ó, van egy kis elintéznivalóm - válaszolta, valószínűleg nem elég hangosan ahhoz, hogy a nő meg is hallja. De nem akart beszélni erről.

Előtte, a rengeteg nyersanyag keltette zűrzavaros állapot kellős közepén ott állt a földszinti művezető, Mrs. Abby Grayson irodája. A nő észrevette az iroda ablakán át, és intett neki. A portáról már odatelefonáltak, így várta őt.

- Jöjjön, hagyja ott ezt a zenebonát! - invitálta, miközben kinyitotta az ajtót.

Ben belépett a kis fülkébe, a nő pedig becsukta mögötte az ajtót, kizárva ezzel a zajt.

- Foglaljon helyet! - mondta. - Szóval maga az az új rendőr. Azt hiszem, még nem találkoztunk, és lehet, hogy ez jót jelent, ugye?

Elvégezték a bemutatkozás barátságos szertartásait. Abby a negyvenes éveiben járt, nem szép, de kedves személyiség volt. Férjével együtt valóságos karriert futott be ezen a helyen. Éppen most kapta meg a húsz, férje pedig a huszonöt itt töltött év után járó jelvényt.

- Valamennyien meg vagyunk döbbenve. Sally jó munkaerőnek bizonyult. Az lehetett a baj, hogy nem volt egy kicsit nyitottabb. Azt gondoltuk, hogy lehet valami súlyos problémája... Mi valóban megpróbáltunk barátkozni vele. Nem tudom, mi mást mondhatnék.

- Néhány embertől azt hallottam, hogy nagyon visszavonultan élt - vette át a szót Ben.

- Igen, egy kész remete volt. Meghívtuk őt a legutolsó karácsonyi partira, és azt hiszem majdnem el is jött, de végül valamilyen kifogással mégis távol maradt. Amennyire azt mi tudhatjuk, nem sokszor mozdult ki otthonról.

- Esetleg volna róla egy fényképe?

- Érdekes, hogy ezt megemlíti. Azt hiszem, nem szerette, ha lefényképezték. Egyszer készítettek itt néhány csoportképet, persze valamennyien szerepeltünk rajta... Mikor is lehetett ez? Azt hiszem, a munka napján. Emlékszem, hogy elbújt mások mögé vagy elfordult. Eh, vannak ilyen emberek.

- Milyen ember volt ő valójában? Milyen benyomásai alakultak ki róla?

Abby egy pillanatig gondolkodott a válaszon.

- Okos, intelligens és ügyes volt. Gyorsan elsajátította a munkát, könnyen lehetett tanítani. De mindig érződött, hogy valami furcsa benne. - Elmosolyodott a gondolattól, ami eszébe jutott. - Azt hiszem, most már elmondhatom. Tudja... Azt hiszem, titkolt valamit. Sokan ezt gondoltuk.

- Titkolt valamit?

Abby megrázta a fejét és kuncogott.

- Mindenféle butaság az eszünkbe jutott, amikor róla beszélgettünk: hogy a törvény elől menekül vagy a volt szeretője elől vagy hogy boszorkány, prostituált vagy leszbikus... Persze ez elég nagy ostobaság, de amikor valaki ennyire titkolódzik, ennyire hallgatag, akkor az embernek feltámad a kíváncsisága. Ez csak természetes.

- És?

- Mit és?

- Az ön tudomása szerint ezek közül valamelyik igaznak bizonyult?

A nő felnevetett:

- Nem. Ez csak szóbeszéd, semmi egyéb.

- De még mindig úgy gondolja, hogy titkolt valamit...

- Nem tudom. Azt hiszem, csak úgy viselkedett, mintha titkolna valamit.

Ben elnevette magát, hogy a légkör oldott maradjon.

- Na és... a külseje? Hogy nézett ki?

- Ó... - Abby tekintete céltalanul kalandozott a szobában, amíg emlékezetében felidézte Sally Roe képét. - Olyan magas lehetett, mint én: százhatvanöt centis vagyok. Vörös haj... hosszú... Egyszer láttam, amikor kifésülte: a háta közepéig leért. De munka közben mindig felkötötte egy kockás sállal, úgyhogy nem sokat lehetett belőle észrevenni.

- A szeme milyen színű volt?

- A szeme... Ember, eszembe se jutott, hogy megnézzem. Talán barna lehetett.

- Mennyi idősnek gondolta?

- Harmincas. Talán kicsit idősebb.

- És a súlya?

- Nem volt rossz! - Abby elnevette magát saját megjegyzésén. - Nem tudom, az én szememben remekül nézett ki. Elég csinosnak találtam ahhoz, hogy féltékeny legyek rá.

Ben már eleget hallott. Felállt.

- Igazán köszönöm. Ha eszembe jut még valami, majd idecsörgetek. Ó... - gyorsan leírta saját telefonszámát egy darab papírra. - Ha önnek jut eszébe valami, amiről úgy gondolja, hogy engem érdekelhet, hívjon fel otthon. Nem fog zavarni.

- Magától értetődik. - A nő felállt, és megrázta a kezét. - Nagyon megdöbbentünk - ismételte meg -, igazi tragédia.

A férfi bólintott.

- Aztán ma reggel meg a keresztény iskolával kapcsolatos hírek, meg hogy mit csinált az a tanár! Micsoda világ, huh! Nem lehet az embereket kiismerni... Ez egyszerűen rémisztő!

* * *

A jelentéktelen megjelenésű Angóban nem lehetett fölfedezni semmit, ami meghajlásra, imádatra, tiszteletre vagy rettegésre késztetett volna másokat. Kicsi volt, vékony, mint egy pók, és csúnya. Már megszokta. Beletörődött a többi szellem gúnyolódásaiba, akik uralkodtak rajta, ide-oda küldözgették, elvették tőle a dicsőséget, és őt hibáztatták saját kudarcaikért. Mindez részét képezte a hadviselésnek, a mester tervének, amely a földre vonatkozott, és minden szellemnek megvolt a maga szerepe, a saját állomáshelye, a saját hatalmi szintje. Tudta, hogy neki alacsony hivatal jutott. A démoni királyság egészéhez képest ugyan mit jelentett a Bacon's Corner-i általános iskola? Mit számított a világ összes többi iskolája között?

Kinyitotta száját, és vihogásától töredezett fogai csattogtak és csikorogtak. Ó, ez a hely most igenis számít! A többi szellem kinevette és szidalmazta őt, de a hatalom hegycsúcsán gőgösen ülő Strongman maga választotta ki ezt a helyet a Terv elindítására. Az Ango nevet ejtette ki annak a szellemnek a neveként, akit hatalommal ruházott fel. A csúnya kis Ango tehát elnyerte Strongman kegyét - és a többi szellem féltékenységét!

De miért is ne? Megérdemelte. Évekbe telt, míg hatalmat vett az iskola fölött. El kellett űznie az ellenállókat, ide kellett hoznia a szimpatizánsokat, meg kellett vakítania a szülőket, hogy ne lássák, mi történik gyermekeikkel. Sok munkája feküdt benne!

De megtörtént - és mindez Ango érdeme! Csak hadd mondja őt a többi szellem kicsinek és csúnyának! Ebben az iskolában ő Baál Ango volt, a csodálatos és hatalmas. Az összes megtévesztő, aki ott röpködött, rohangált és ordítozott a hely körül, az ő parancsnoksága alatt állt, és rajtuk keresztül sok tanár is, az igazgatóval és az igazgatóhelyettessel együtt. Ez egy nagyon értékes hatalomnak számított, egy állandó, kellemes izgalom, az elmúlt éveknek és az egész munkának egy csodálatos jutalma. Amint ott gubbasztott kinyújtott lábbal a hatalmas tetőn, száraz, kénes nevetésben tört ki.

Azokra a fiatal, befolyásolható gyerekekre gondolt, akik ott ülnek lent az osztálytermekben, és arra, amit éppen most kell megtanulniuk. Az irányítása alá rendelt legtöbb szellem, mint általában, most is ezzel a feladattal foglalkozott. Ők voltak a legjobbak, és mulattatta az a tény, hogy az elmúlt hét év alatt, mióta a törvények megváltoztak, mennyivel könnyebb lett a munkájuk. Ó, milyen gyorsan elfogadják az emberek a legbotrányosabb hazugságokat is, miután az Igazságról elterelték a figyelmüket! Igaz, még van itt Istennek néhány merész szentje, akik mint makacs gyommagvak ott bujkálnak ebben az egyébként virágzó kertben, és állandó problémákat okoznak tiltakozásaikkal, szülői értekezleteikkel, telefonon keresztül elmondott zavaros mormogásukkal, és a tanárokhoz intézett sok-sok, pár soros kis írásukkal, de hát...

Angóból ezekre gondolva újra kitört a lihegő, kénes nevetés, és úgy hempergett a kátrányos tetőn, mint egy kölyökkutya. Nem számít. Vesztésre állnak. Csak hadd tiltakozzanak! Az övé volt itt minden hatalom.

* * *

A daliás termetű, bronzszínű Mota kardját kezében tartva állt, átható pillantásokkal méregette a Bacon's Corner-i általános iskolát, miközben lába vagy húsz centire belemélyedt a csirketrágyába. Ázsiai barátja és harcostársa, Signa, mellette állt, ugyanabban a kínos helyzetben. Ha nem angyali szellemek lettek volna, akkor ez rendkívül kellemetlenül érintette volna őket. Angyalok lévén, nem zavarta őket környezetük, és a nyolcszáz veszekedő fehér tyúk nem is tudott jelenlétükről ebben a régi baromfiólban.

Péntek volt, közeledett az ebédidő és a déli szünet.

- Már úton van - mondta Signa.

- Most! - adta meg a jelet Mota.

Elindultak.

* * *

Megszólalt az ebédidőt jelző csengő. Ango hallotta, amint kinyílnak az osztálytermek ajtói, és hogy a folyosók megtelnek gyermekekkel. A szünet élvezetesnek ígérkezett, mint mindig. Azt a pusztítást, amit a tanárok nem tudtak elvégezni az osztályaikban, elvégezték a gyerekek a játszótéren.

- Üdvöz légy! - szólalt meg mögötte egy dörgő hang.

- ÁÁÁÁÁ! - Ango már kezében tartotta kardját, mire hátraperdült, hogy szembenézzen a mennyei harcossal. Ó, milyen óriási! Egy erőteljes polinéziai, úgy ragyog, mint a villámlás, szárnyai mellett elhomályosul a nap. Az angyalok kivont kardja eleven fénnyel izzott, de most lefelé tartotta, hegye a tetőn nyugodott.

- Katonák! - sikoltotta Ango.

Ötven démon pattant elő a tetőn keresztül, meglepetésükben és haragjukban felriasztott pockokként vinnyogtak és lármáztak. Körülvették a hatalmas harcost.

- Mit keresel itt? - követelt magyarázatot Ango.

De Mota egy kicsit nagyobb helyet akart. Felemelte kardját, és derekának magasságában tartva néhány széles kört írt le maga körül. Az ingerült, fogukat csikorgató szellemek meghátráltak, amikor a kard hegye elsuhant füstölgő orruk alatt.

Az angyal most már jobban érezte magát, és megszólalt:

- Egy jelentéktelen kis gyíkot keresek, a neve... Ankle... Inkle...

- Te Angót keresed!

Mota elmosolyodott, és felemelte mutatóujját:

- Igen! Ingó. Ez az!

- Ango! - helyesbített a démon.

* * *

Két őr állt a bejárati ajtó melletti őrhelyén, amikor Signa alászállt az égből, mint egy tűzgömb, és a puszta megjelenésével padlóra küldte őket.

- Katonák! - sikoltottak fel, miközben erőlködve próbáltak lábra állni, és megmarkolták kardjukat.

Azonnal ott termett húsz démon, és kivont fegyverükkel kezükben bután bámulták a látogatót.

Az egyik szellem kardját lengetve, zúgó szárnyakkal, elővigyázatlan sietséggel kirohant az iskolából, mert semmit sem akart elmulasztani. Túl közel került a harcoshoz.

HUSS! A kard olyan gyorsan szelte át a levegőt, hogy csak egy villanást lehetett látni. A szellem foszlányokra szakadt, és darabjai vörös füstcsíkot húzva maguk után, vibrálva szálltak szét minden irányba, majd beleolvadtak a messzeségbe. A kard hegye rezzenés nélkül várta a következő pimasz támadót.

Senki sem érezte magát ennyire vakmerőek. Szobormereven álltak, szemüket a harcosra szegezve. Ő is mozdulatlan maradt, és tüzes tekintetével figyelte őket.

* * *

Sally Roe kinyújtotta kezét, és megrántotta a csengettyű zsinórját. A busz első részében felfüggesztett kicsiny harang megcsendült, és a sofőr fékezett, hogy megálljon a következő megállónál, a Toe Springs-Claytonville útnál. Sally közvetlenül maga előtt meglátta a Bacon's Corner-i általános iskolát. Még soha nem járt az épületben, de csak sikerül valahogyan tájékozódnia anélkül, hogy túl sokan meglátnák. Ami rajta állt, mindent megtett, hogy ne lehessen benne felismerni Sally Roe-t: haját - amely most fekete volt - összefonta és feltűzte; kerített egy napszemüveget, amely úgy nézett ki, mintha színezett lencséjű dioptriás szemüveg lenne, bár zavarta. Tudta, hogy nem lenne bölcs dolog régi munkaruháját viselni, tehát vásárolt néhány hétköznapi megjelenésű ruhadarabot: nadrágot, blúzt és egy pár papucscipőt. Ettől eltekintve csak reménykedhetett, hogy ebben a kis iskolában még soha senki nem látta őt, és nem is tudják, hogy kicsoda.

A busz közvetlenül az iskola előtt állt meg, ő pedig leszállt.

* * *

Mota még mindig bizonytalannak tűnt:

- Nem... ez nem lehet Ango. Nem látok itt senkit, akire ráillene az, amit róla hallottam. Én a kicsi, gyenge és szánalmas Angót keresem.

Ango szinte érezte alárendeltjeinek pillantásait. Természetesen látni akarták, mit fog most tenni. A démon felemelte kardját, és a többiek valamennyien követték a példáját.

- Az az Ango, akit te keresel, hatalmas! Ő a Baál ezen a helyen!

- Baál? - kérdezte Mota. - Egy olyan szellem, akinek csak feleannyi bátorsága van, mint amennyi kellene, esze pedig még annyi sincs?

- ÁÁÁÁÁÁ! - ordított fel Ango, feje fölé emelve kardját. - Én vagyok Ango!

Kardjával vörösen izzó homályt kavarva lesújtott. A harcos óriási kardja kivédte az ütést. Mota meglepődött. Ez a kis démon nagyot tudott ütni, sokkal erősebb volt, mint amire számított. De mindaddig nem árulta el látogatásának célját, amíg végül rá nem jött, kihez is beszél.

- ÓÓÓÓ...

- Katonák... - sikoltotta Ango.

Mota egyenesen Ango orrának szegezte kardját.

- Mielőtt megtámadnátok... - Ango lenyelte a parancsot. - Szeretnék megállapodni veled valamiben.

Signa lekötötte az iskola bejárata előtt felállított őröknek és az épületben lévő démonok legalább felének a figyelmét.

- Most pedig - mondta -, szeretnénk egy kicsit szétnézni az iskolában.

Az őrök ként köptek rá, amitől egy pillanatra megvakult. Védekezően maga elé tartotta kardját, és a szemét törölgette, miközben botladozva ment hátrafelé az iskola pázsitján. Az őrök követték, és kardjukkal hadonászva hátrálásra kényszerítették. A többi szellem újból bátorságra kapott, és egyre közelebb húzódott hozzá, kardjukat magasra emelve sziszegtek és köpködtek.

Nem figyeltek a bejáratra.

* * *

Sally fürge léptekkel végigment a bejárathoz vezető gyalogúton, és belépett az ajtón. Az előcsarnokban lévő óra jelezte, hogy a legjobbkor érkezett: 11 óra 50 perc volt, ebédszünet. Most meg kell találnia Miss Brewer osztálytermét, a 105-ös szobát. Akár balra, akár jobbra van, előbb el kell haladnia az iroda előtt. Egy titkárnő állt a pult mögött, és az irodai személyzet néhány tagja dolgozott mögötte íróasztalánál.

Ha úgy nézek ki - gondolta -, mint aki tudja, mit csinál, talán nem kérdezik meg, hogy segíthetnek-e valamiben.

Az előcsarnok felé fordult, és elment a portás pultja mellett, szemét előreszegezte, lépteit nem lassította le, és nem nézelődött zavartan jobbra-balra. Gyerünk, Sally, csináld meggyőzően!

* * *

- Meg ne mozduljatok! - fenyegette a pult mögött lévő démon. - Egy lépést se gyertek közelebb!

Chimon és Scion bejött Sallyvel együtt, és most ott álltak a pultnál, szárnyukat kitárták, és ezzel teljesen eltakarták a bejáratot. Kardjukat kivonták, de maguk mellett tartották. Nem szóltak egy szót sem, csak nézték ezt az ordítozó, nyálkás lényt.

- Hogy kerültetek ide? - követelt magyarázatot a démon. - Őrség!

Scion forró kardja hirtelen a démon sárga agyarai közé került, aki ettől arra a meggyőződésre jutott, hogy jobb, ha elhallgat.

* * *

A titkárnő az órára nézett. Hm. Miss Brewer ma látogatót vár. Mintha hallott volna valakit bejönni, de senkit sem látott az előcsarnokban. A vendég valószínűleg egy kicsit késik.

Sally balra fordult a folyosón, és eltűnt a kanyarban. Kész csoda, hogy a pult mögött álló hölgy nem vette észre. Eddig megvolnánk! Na, most meg kell találni a 105-ös szobát.

Remek! Itt van a 103, ez itt a 104, és ez az! 105-ös szoba! Megállt a nyitott ajtóban, és kopogtatott az ajtófélfán.

Miss Brewer, a negyedik osztályosok csinos, fiatal tanárnője, felállt íróasztalától, barátságosan elmosolyodott, és kezet nyújtott.

- Helló! Bizonyára ön Mrs. Jenson!

Sally kezet fogott vele, és kedvesen válaszolt:

- Ön pedig Miss Brewer.

- Kérem, fáradjon be!

Nem is tudom elhinni, hogy mit csinálok - gondolta Sally. De azonnal megálljt parancsolt ezeknek a gondolatoknak, ez mindent romba dönthetett volna.

Miss Brewer az íróasztalánál álló székhez tessékelte Sallyt, ő maga pedig odament az asztal mögött elhelyezett könyvespolchoz.

- Hogy mennek a dolgok az egyesületben?

Sally a tekintetét Miss Breweren tartva leült.

- Remekül. Valóban boldog vagyok, hogy nekik dolgozhatom.

- Nagyon élvezzük ezt a tantervet - mondta Miss Brewer, miközben levett egy kapcsos iratgyűjtőt a polcról -, és a gyerekek nagyon komolyan veszik. A szülők többsége rendkívül elégedett.

Letette az iratgyűjtőt Sally elé az asztalra, és Sally elmosolyodott, amikor felvette. A borítón ezek a szavak álltak: Szexuális felvilágosítás és családi élet, negyedik osztály. Alul ott olvasható a kiadó neve: Szabad Ember Művelődési Egyesület. Belelapozott.

- Segíthetek önnek megtalálnia, amit keres?

- Ó, nem akarom, hogy ezzel menjen el az ebédideje. Van egy egész listám a kijavítandó dolgokról... Nézzük csak, ez a legújabb kiadás, ugye? Nagyszerű, ez megkönnyíti a dolgomat, nem kell annyi mindent átnéznem.

- De hát mi volt a probléma?

Sally korábban már jól begyakorolta a mondandóját.

- Nos, az idézetek elég pontosak, de az írók úgy érzik, nincs elég gondosan meghatározva, hogy ezeknek milyen jelentést tulajdonítanak. Tehát nekem most össze kell állítanom egy válaszlevelet... Nahát, az előző városban hagytam a saját példányomat. Ez a veszélye az állandó utazásnak.

- De azért izgalmas lehet az állam oly sok iskoláját szolgálni. Jól fogadták a tantervet más iskolai kerületekben?

- Többnyire igen.

Miss Brewer egy pillanatra elgondolkodott, majd az asztal szélére ülve kuncogni kezdett.

- A jobboldali fundamentalistákkal van a probléma, ugye?

Sally is nevetett, és bólintott.

- Ez az egyik oka annak, amiért végig kell néznem az idézeteknek tulajdonított jelentéseket, biztosaknak kell lennünk abban, hogy mindenki védve van jogilag.

- Ó, micsoda világ!

Sally kihasználta az alkalmat, és megkérdezte:

- Ha már a fundamentalisták által okozott problémáról beszélünk, úgy értesültem, hogy Amber Brandon az ön osztályába járt.

Miss Brewer kíváncsian elmosolyodott.

- Honnan tudja?

- Az öné az egyetlen negyedik osztály, és azt írta az újság, hogy az a gyermek, aki a feljelentésben szerepel, negyedik osztályos. Azt is megtudtam valahonnan, hogy Ambernek hívták azt a gyermeket...

Amber egykori tanára szomorkásan mosolygott.

- Hát nem szörnyű? Nagyon örülök, hogy bíróságra viszik ezt az ügyet. Véget kell vetnünk minden ilyen zaklatásnak és cenzúrának. Ami sok, az sok.

- De én tényleg nem akarom, hogy lemaradjon az ebédről.

Miss Brewer az ajtó felé indult.

- Hozhatok önnek valamit?

- Ó nem, ne aggódjon miattam! Egyébként se maradok sokáig.

- Rendben. Csak dolgozzon nyugodtan! - azzal kiment a folyosóra.

Sally még egy pillanatig várt, majd becsukta az iratgyűjtőt, és visszarakta a polcra, ahol volt. Majd keresni kezdte a többi iratgyűjtő, könyv és egyéb papír között az őt érdeklő címet. Az osztályba járó gyermekek sok rajzot készítettek, melyek furcsa arcokat, természetfeletti állatokat, isteneket és bizarr, rajzfilmekbe illő figurákat ábrázoltak - ezek a rajzok ott függtek a falon, néhány komplex hipnotizációs módszer tanulmányaival együtt. Itt kell lennie a tantervnek. Megvan!

* * *

Ango átkozni kezdte Motát, amikor látta, hogy démoni harcosai egyre bátrabbak lettek.

- Tűnés! Takarodj innen! Ez a mi területünk, nektek ehhez nincs semmi közötök!

Mota elhatározta, hogy egy kicsit megszorongatja ezt a démont.

- Úgy gondolod?

A tető felé mozdult, készen arra, hogy áthatoljon rajta, és így zavarja meg hadműveletüket.

- Támadás! - sikoltotta Ango, mire a démonok, kezükben vörösen izzó karddal rárohantak. - Intézzétek el!

Mota felszökkent, és nyílként suhant felfelé, a szellemek egész hordáját húzva maga után. Megállt, megsuhintotta kardját, és szembenézett velük. Kardja egy fénycsíkot rajzolt az égre.

Az első démont egyszerűen kettévágta, darabjai elrepültek mellette, majd eltűntek. A következő kettőt agyonütötte. Egy nyolc démonból álló rajt lerúgott a földre. De azok csak jöttek, egyre gyorsabban, egyre lendületesebben támadtak, és egyre nagyobb erővel vagdalkoztak. Mota azt tervezte, hogy maga után csalogatja őket, de hirtelen rájött, hogy már nem tartja kezében a helyzetet. Ez igazi harc volt.

A szellemek következő hulláma jött fölfelé. Az angyal meghátrált, egyre magasabbra és magasabbra szárnyalt. Nem hagyhatta, hogy túl hamar vége legyen, de nagyon szerette volna.

Nyugat felé látta Signát, aki egy hasonló csetepatéba keveredett. Veszélyes támadásokat hárított el, kardjával csapkodott, és még távolabb csalta az őröket az iskolától. Egyre hátrált, és már majdnem teljesen körülvették.

Chimon és Scion hallotta, hogy az iskola egész környéke felbolydult. A démonok mintha ujjongtak volna.

- JAAAA! - Váratlanul négy hatalmas démoni bandita robbant ki vicsorgó fogakkal és begörbített karmokkal a falból.

Chimon és Scion átsuhant az iskola tetején, mint két rakéta. Teljes meglepetésükben visszavonultak, és nagyon haragosak voltak.

- Ezek meg honnan jöttek? - kiabált Chimon.

Scion nem tudott válaszolni, nagyon lefoglalta, hogy megvédje magát a démonok kardjától és éles fogától. Úgy érezték magukat, mintha egy csapat dühtől tajtékzó kutya felkergette volna őket egy hatalmas fára.

Egyfolytában hátráltak, egyre magasabbra emelkedtek, és megpróbáltak a sziszegő vörös kardok hatósugarán kívül maradni. Micsoda szörnyű helyzetbe kerültek!

* * *

Sally keze remegett, és félt kinyitni az ölében fekvő, három fémgyűrűvel összekapcsolt iratgyűjtőt. A címe meglehetősen ártalmatlannak tűnt: Valós énünk megtalálása - Önértékelési és személyes beteljesedési tanulmányok negyedik osztályosok számára.

Felütötte a fedőlapot, és átfutotta a címoldalt. A szerzőket nem ismerte, de a kiadó nevétől azonnal felfordult a gyomra: Omega Művelődésügyi Tanulmányi Központ. Hatalmas erőfeszítéssel még néhányat lapozott, és felületesen átolvasta, miről szól. Megtalálta a tartalomjegyzéket, és az egyik fejezethez lapozott.

Szíve hevesen vert, mintha felfelé futott volna egy dombon, remegő kezéről pedig folyt az izzadság.

A régi kínzók! Gondolatai megint száguldozni kezdtek. Hallotta a hangokat, melyek megszólították, gúnyolták és átkozták őt. Szellemek voltak a szobában!

El kell innen tűnnie!

Visszavitte az iratgyűjtőt a polchoz, és megpróbálta visszatenni. A mellette elhelyezett nagy atlasz megbillent, és nem engedte az iratgyűjtőt a helyére. Nem sok kellett volna ahhoz, hogy hangosan nyöszörögjön, amikor az atlasz után nyúlt, és megpróbálta megfogni. Felállította, de kicsúszott a kezéből. Megint felállította, és igyekezett megtartani, hogy be tudja gyömöszölni a helyére az iratgyűjtőt, de az beleakadt egy tömött barna borítékba, és sehogy se akart a helyére csúszni. Tenyerével nyomta félre a borítékot. Az iratgyűjtő végre becsúszott a helyére. Mihelyt kiszabadította az ujjait, émelygése csökkenni kezdett.

Ki kell innen jutnom! Most azonnal!

Kirohant a folyosóra, és az északi kijárat felé futott. Úgy ugrott ki a kapun, mintha tűzvész elől menekülne.

* * *

Az iskola fölött és az egész környékén diadalittas démonok gyülekeztek. Legalább elűzték azokat az undok mennyei harcosokat, és a dicsőséges Ango területe megint biztonságossá vált.

Magasan az iskola fölött, biztos távolságban, Mota, Signa, Chimon és Scion összegyűltek, hogy tájékoztassák egymást az eseményekről.

- Mi történt ott lent? - érdeklődött Chimon.

- Ango és a kis manói soha nem rendelkeztek eddig ilyen erővel - mondta Signa, még mindig az égető ként dörzsölve ki szeméből.

Scion egy elég nagy vágott sebet nézegetett a lábán, amikor megszólalt:

- A bolondját járatták velünk, amikor belementünk ebbe. Azt hittük, hogy elszórakozhatunk velük. Ez egy komoly feladat volt!

Mélyen alattuk, mint egy kis rovar a hatalmas zöld terráriumban, Sally futott vissza a Toe Springs-Claytonville út felé. Valószínűleg elszalad a következő buszmegállóig ahelyett, hogy az iskola előtt várna, ahol megláthatnák. Legalább öt gúnyolódó, kínzó szellem követte őt, feldühödött lódarazsakként zúgtak a feje körül.

- Követni fogják őt oda is, ahova most megy - mondta Signa.

- Elintézzük őket, mihelyt kijutottak innen - szólalt meg Mota. - Itt nem tudunk velük megküzdeni.

- Cree és Si már az Omegában van. Fogalmuk sincs azonban arról, hogy mi vár rájuk!

Valamennyien tudták, mi okozta a problémát, anélkül hogy valamelyiküknek ki kellett volna mondania. De végül Mota megfogalmazta:

- Az imafedezet! Kezdjük elveszíteni!

* * *

Tom Harris fel-alá tologatta a bevásárlókocsit a Price Wise élelmiszer-áruházban heti nagybevásárlása során. Egy kis gondot jelentett neki, mit is vegyen. Most, hogy Ruth és Josiah nincs otthon, nem volt biztos abban, mi az, ami szükséges, és mi az, amit törölhet a listáról. A reggelire való gabonapelyhet kihúzta - még nagyon sok van belőle. A tej a hűtőben már kezdett megsavanyodni. Úgy döntött, hogy azt már kiönti, és csak két litert vesz a szokásos négy helyett.

- Jó reggelt, Mr. Harris!

Ó! Hiszen ez Jody Jessup, a kis ötödikes. Furcsának tűnt, hogy ilyenkor, a tanítási idő alatt itt látja őt a boltban, aztán eszébe villant, hogy ő sem szokott ilyenkor itt járni. De örült, hogy találkozott a ragyogó mosolyú kislánnyal.

- Helló, Jody! Hogy vagy?

A kislány odaszaladt hozzá a gabonapelyhes dobozokkal kijelölt közlekedőfolyosón, hosszú, barna haja lobogott.

- Az anyukámmal vagyok. Segítenem kell neki bevásárolni.

Odasimult hozzá, ő pedig finoman megölelte a vállát.

- Nagyon örülök, hogy újra láthatlak!

- Olyan furcsa, hogy már nem kell abba az iskolába járni.

Tom egyetértett:

- Igen, valóban furcsa.

Ekkor egy rémült hang szólalt meg a polcok között:

- Jody! Gyere ide!

Andrea Jessup volt, Jody édesanyja. Bevásárlókocsiját maga előtt tolta, mellette pedig ott lépdelt Brian, Jody öccse. Tom döbbenten és hitetlenkedte nézte hideg tekintetét, majd barátságos mosolyt magára erőltetve integetett.

- Jó reggelt, Andrea. Örülök, hogy látlak. Szia, Brian!

Andrea figyelemre se méltatta.

- Jody! Jössz ide rögtön! Nem akarom, hogy Mr. Harrisszel beszélgess!

Jody sietve ment vissza édesanyjához. Andrea lehajolt, és emelt hangon egyenesen Jody arcába vágta:

- Itt maradsz mellettem, és nem beszélgetsz idegenekkel!

Jody megpróbált ellenkezni:

- De hát ő Mr. Harris!

- Ne vitatkozz velem!

Ezzel befordultak a sarkon, de Tom még hallotta beszélgetésüket a szomszédos folyosón:

- Tartsd távol magad ettől az embertől! - figyelmeztette Andrea. - Soha ne menj a közelébe! És ez rád is vonatkozik, Brian!

Brian kérdezősködni kezdett, de Andrea mindkét gyermekét csendre intette, majd továbbmentek a polcok között.

Tom élete fordulóponthoz érkezett, ott helyben, a gabonapelyhes dobozok között. A Jessup családdal jó barátságban állt, és nagy segítséget jelentettek a számára. Alkalmanként együtt vacsoráztak, játszott a gyermekeikkel, együtt vitték kirándulni az egész iskolát. Jody és Brian a legjobb tanulói közé tartozott - egykor. De már nem. Minden megváltozott. Hiába törte a fejét, semmi elfogadható magyarázat nem jutott az eszébe, vajon ennek mi lehet az oka. Megpróbált arra gondolni, hogy mit kell még vásárolnia, de nem tudta gondolatait erre rákényszeríteni.

Végül csendesen imádkozni kezdett: Uram, én nem csináltam semmit! Miért bánt velem így Andrea?

Majd azon kezdett gondolkodni, hogy azok közül, akik az Úrban testvérei, még hányan éreznek így vele szemben.

Andrea folyamatosan tolta kocsiját, lekapott a polcról egy üveg savanyúságot meg néhány csomag fűszert, szinte oda se nézett, és már ment is tovább. Ki akart menni az üzletből, mielőtt ő vagy gyermekei újból meglátnák azt az embert. Még soha életében nem háborodott fel ennyire. Hogy az az ember milyen arcátlan!

Egy kis szellem, Viszály, követte Andreát. Nyugtalanul verdesett szárnyaival, melyek egyfolytában remegtek, a szája pedig akkora volt, hogy az kárpótolta őt kis termetéért. Ott szaladgált az üvegeken és a dobozokon, átugrálta a Saltine keksszel töltött dobozokat, és a papírtörölköző-tekercseken táncolt.

Hazudott valamennyiőtöknek! - kiabálta Andreának. - És Mark pásztor is hazudott, meg akarja őt védeni! Még a felét se tudod annak, ami az iskolában történt!

A folyosó másik oldalán, a liszt és a cukor tetején rohangálva és az étolajon bukfencezve Pletyka azonnal megszólalt, ha Viszály éppen elhallgatott: Szex! Problémái vannak a szex területén! Egészen biztos, hogy a szex az! Kérdezősködnöd kellene, hátha valaki tud valamit! Soha nem tudhatod, milyenek ezek az emberek! Beszélj Judy Waringgel! Talán ő tudja!

Andrea egyre jobban felbőszült, minél többet gondolkodott ezen az egész botrányon, ami a keresztény iskolában történt. Ennek a Tom Harrisnek szüksége van arra, hogy imádkozzanak érte - gondolta.

De ő maga nem sokat imádkozott - Tomért.

* * *

Mulligan füle olyan vörös színben játszott, hogy szinte izzott.

- Cole! Nem sok hiányzik ahhoz, hogy kirúgjalak!

Mulligan úgy magasodott Ben íróasztala fölé, mint egy kidőlni készülő korhadó fa. Ben úgy érezte: fel kell állnia, nehogy összezúzza őt, feltéve, hogy Mulligan nem érzi agresszívnak ezt a mozdulatot.

Mulligan ujja - az is egy kicsit vörösnek tűnt - egyenesen Ben arcára szegeződött.

- Jártál kint valamelyik nap a Potter-farmon?

- Szerda délután, uram - válaszolt Ben és észrevette, hogy "uram"-nak szólította Haroldot. Jaj, most ijedtnek kell lennem!

- És ki adott neked utasítást, hogy menj oda?

- Saját elhatározásomból mentem oda, uram. Akadt egy kis szabad időm és...

- Tehát azt gondoltad, hogy felhatalmazás nélkül körülszaglászol, ugye?

Ben mély lélegzetet vett, és lassan engedte ki magából, mielőtt újból megszólalt volna. Elővigyázatosnak kellett most lennie, mert fel volt háborodva.

- Nem tudtam, hogy a Potter-lakás egy hivatalos közeg számára tiltott terület, uram, különösen azért nem, mert Mrs. Potter személyesen hívott meg, és örömmel fogadott engem.

- És az a kis látogatás az ajtógyárban? Azzal mi a helyzet?

- Ott is nagyon szívesen fogadtak.

- Én pedig azt mondom, hogy visszaéltél a rendőri jelvényeddel!

Erre Ben felállt, és kihúzta magát.

- Önt is érdekelheti, hogy mire jöttem rá, Mulligan őrmester úr.

- Ha ez Sally Roe-val kapcsolatos, akkor felejtsd el! Az az ügy le van zárva, mivel én azt mondtam!

- Sally Roe személyleírása, melyet Mrs. Pottertől és Abby Graysontól szereztem, egybehangzóan csengett. Sally Roe a harmincas éveinek a közepén vagy a végén járt, körülbelül százhatvanöt centi magas, és hosszú, vörös hajú lehetett.

- Na és?

- Az a nő viszont, akit a fészerben találtunk, fiatalabbnak tűnt, és a fekete haja körülbelül a válláig ért, annál semmiképpen sem tűnt hosszabbnak.

Mulligan szánakozva elmosolyodott. Hatalmas kezét Ben vállára tette, és leereszkedő hangon ezt mondta:

- Cole... figyelj ide! Sötét volt. Csak egy pillanatig láttad a holttestet. Nem tudom, mi ütött beléd.

- Harold... miért kutatták át a házat? Adtál erre engedélyt?

- Hát persze. Bizonyítékokat kerestünk.

- Bizonyítékokat? Azt mondtad, öngyilkosság történt.

- Ez a megszokott eljárás. Nem járt még le a munkaidőd?

- Van egy üzenetem a számodra Mrs. Pottertől. Szeretné, ha az, aki feldúlta a házat, rendet is csinálna.

- Gondom lesz rá... Emiatt ne fájjon a kis fejecskéd!

- És hol van Sally Roe kisteherautója?

Mulligan mulatva nézett rá:

- Miféle teherautó?

- Sally Roe mindenhova egy 1965-ös kék Chevrolet kisteherautóval járt. Tegnap Mrs. Potter végignézte az otthon lévő autókatalógusukat, és megmutatta, milyen gyártmányú és évjáratú volt. Az autó sehol sincs a farmon. Roe valószínűleg azzal ment haza a munkából aznap este, amikor állítólag megölte magát. Szeretném tudni, hogy azok az emberek vitték-e el az autóját, akik átkutatták a házat.

Mulligan egy kicsit nyugtalannak tűnt.

- Erről semmit sem tudok.

- És ha már ennél a témánál tartunk, még mindig érdekelne az a véres ing, amit találtunk. Azonosította egyáltalán a halottkém a vércsoportot? A helyszínen rengeteg erőszakra utaló jelet láttunk. És a holttest... Az a nő nem akasztotta fel magát!

Mulligan hátat fordított Bennek, az irodájába trappolt, és papírokkal a kezében tért vissza. Lecsapta az összeset Ben asztalára.

- Itt van! A megyei halottkém beszámolója Sally Roe haláláról! Olvasd el magad! Akasztás általi fulladás. Nem gyilkosság, nem küzdelem vagy valami más! Ha nem értesz egyet a halottkémmel, akkor keríts neki egy másik holttestet, hogy azt vizsgálja meg!

- Lehet, hogy van még egy!

Mulligan belemarkolt Ben ingébe. Vad tekintettel nézett rá, és a harag miatt összezárt állkapcsain keresztül sziszegte a szavakat:

- Most már elég legyen! Egy szót se többet! - Ben nem szólt semmit, de nem is sütötte le a szemét. Mulligannek ez nagyon nem tetszett. - Vége a munkaidődnek, Cole, és ha még egy szót hallok tőled erről a dologról, akkor az állásodnak is vége lesz, megértetted?

Mulligan indulatosan meglökte Bent, majd elengedte a zubbonyát. Ben, amennyire tudta, kisimította rajta a ráncokat.

- Figyelni foglak, öregem, komolyan mondom, hogy figyelni foglak. Elfelejted ezt a Sally Roe-ügyet, világos? Még egy hibás lépés, és azzal szerzek magamnak örömet, hogy én magam szakítom le a jelvényt az egyenruhádról!

 

12

Ezek aztán komolyan veszik a dolgot!

Wayne Corrigan a fogadóórájának letelte után az íróasztalánál ült, a termoszában lévő utolsó csésze kávét kortyolgatta, és azt a jegyzetet nézte át, amelyet Mark Howard, Tom Harris és a gyülekezet vezetősége állított össze válaszként az iskola ellen hozott ideiglenes végzésre.

A testi fenyítés mellett szóló érveket világosan leírták - ezek között természetesen ott szerepeltek a Példabeszédek könyvéből származó igeversek a vessző használatáról -, valamint az elfenekelés pontosan meghatározott menetét, amelyet A tanulók és szülők kézikönyve egyértelműen megfogalmazott. Lucy Brandon az aláírásával igazolta a beiratkozási szerződésen, hogy egyetért a kézikönyvvel, úgyhogy a vádiratnak ez a pontja nem ígérkezett nehéznek. Nyilvánvalónak látszott, hogy a gyülekezeti vezetőség ebben a kérdésben sokszor elvégezte már házi feladatát.

Ami a "további olyan vallásos magatartás" korlátozását illeti, "amely károsnak bizonyulhat egy gyermek mentális, érzelmi vagy szociális jólétére nézve", bizonyítékként egy nagyszerű tanulmányt írtak. Igeversek sokaságát sorolták fel, amelyek mind a démonok létezéséről, viselkedéséről és kiűzéséről szóltak, ezenkívül megfogalmazták az evangélium alapvető üzenetét. Egyértelműen a vallásos meggyőződés kérdéskörébe tartozónak ítélték az ügyet, amely feltételezésük szerint az alkotmány védelme alatt áll. Ez igaz is, de... De egy tízéves gyermeken végrehajtott démonűzés? Egy kiskorún, szülői beleegyezés nélkül végrehajtott démonűzés? A kézikönyv melyik pontja rendelkezik erről? Mikor egyezett bele abba Mrs. Brandon, hogy ezt tegyék a lányával?

Meghűlt benne a vér. Ez az ügy túl nagy, és a tét túl magas. Ez több annál, mint amivel ő meg tud birkózni.

Hát igen! Az ASzJE emberei megtalálták, amit kerestek. Abban a megközelítésben, ahogyan ők kezelik ezt az ügyet, az alkotmány nem több, mint egy tekercs vécépapír, ha gyermekekről van szó.

Na, Corrigan, most megint, megint megcsináltad! Túl könnyen mondtál igent. Tizenkét nap múlva itt a meghallgatás. Jobban teszed, ha csinálsz valamit.

- Uram! - imádkozott. - Már megint nem tudom, hol áll a fejem. Szükségem van a segítségedre, kérlek, ments ki ebből a helyzeti valamennyiünket!

Nekiállt megfogalmazni a bíróságra benyújtandó viszontkeresetet, megpróbált kitérni a feljelentésben szereplő összes pontra. A szövetségi pénzek helytelen felhasználását könnyű lesz megcáfolni, a diszkrimináció és a zaklatás kérdése nem több, mint egy kis séta a parkban, de amikor ahhoz a fortélyos kérdéshez ért, nagyon őszintén kezdett imádkozni, amint a sorokat egymás után papírra vetette.

* * *

Hétfő reggel, egy héttel azután, hogy Ruthot és Josiah-t elhurcolták otthonukból, felhívta Tomot a gyermekvédelemtől egy ismeretlen hölgy. Anélkül, hogy ezt megbeszélték volna vele vagy értesítették volna erről - leszámítva ezt a telefonhívást -, meghatároztak egy időpontot, amikor egy óra időtartamra láthatja gyermekeit egy gyermekgondozó felügyelete alatt. A látogatás időpontját délelőtt 11 órára tűzték ki, helyszínül pedig a claytonville-i bíróság épületét.

Alig tudott időben odaérni. 10 óra 52 perc volt, amikor megérkezett a bíróság parkolójának a látogatók számára fenntartott részébe. A lehajtható napellenző hátoldalán elhelyezett tükörben még egyszer ellenőrizte megjelenését, megigazította nyakkendőjét, és lesimította haját. A keze remegett és gyomra a várakozás izgalmától összeszorult. Felmarkolt egy barna zacskót, amelyben a gyermekeinek hozott néhány dolgot. Bezárta az autót, és határozott lépésekkel elindult az öreg kőépület felé.

Az előcsarnok hideg márványból épült, magas volt, szürke és impozáns. Minden egyes lépés úgy visszhangzott, mint egy nyilvánosság előtt elmondott beszéd, és úgy érezte magát itt, mintha meztelen lett volna. Ügyvédek, hivatalnokok és más igazságügyi dolgozók járkáltak körülötte, és nehezére esett, hogy a szemükbe nézzen. És ha már látták az arcát az újságban vagy a televízióban? Valószínűleg nem kérnének tőle autogramot.

Az információs asztalnál ülő lány megkérdezte a nevét, és hellyel kínálta őt a fal mellett elhelyezett kemény fapadon.

- Értesítem őket, hogy megérkezett - mondta.

Tom ott ült, és lassan vakargatta az állát, miközben a márványpadlót nézte. Tele volt haraggal, de tudta, hogy ezt nem mutathatja ki, nem adhatja ki magából, mert ettől a dolgok állása csak még rosszabbra fordulna.

Egyfolytában imádkozott: Ó, Uram, mit tegyek? Azt se tudom, mit mondjak...

Természetesen Cindyre gondolt, aki most már három éve, hogy meghalt. A jelenlegihez hasonló nehéz időszakok mindig eszébe juttatták, hogy milyen nagy szüksége volt rá, és hogy milyen sokat veszített. Az igaz, hogy a gyász első érzését kiheverte, de időnként, amikor az élet a legsötétebb oldalát mutatta, és amikor a küzdelem a leghevesebbnek tűnt, akkor - megszokásból - kinyújtotta felé a kezét, rá gondolt, megpróbálta vele megosztani fájdalmát. De utána mindig kénytelen volt ráébredni, hogy a felesége meghalt, és helyét a szomorúság árnyéka foglalta el, amely állandóan követi őt.

Cindy - gondolta -, el se hinnéd, hogy mi történik itt lent. Talán, ez az az üldözés, amelyre Jézus és az apostolok figyelmeztettek minket. Eddig ez mindig valami távoli dolognak tűnt, ami megtörténhet Oroszországban, vagy a római időkben megeshetett, de itt nem, most nem. Soha nem gondoltam, hogy ez előfordulhat velem, arra meg különösen nem számítottam, hogy a gyerekekkel fog megesni.

Zsebéből előhúzta zsebkendőjét, hogy letörölje szeméről a könnyeket. Nem engedhette, hogy a gyerekek így lássák meg őt - és mit gondolnának az állami hivatalnokok?

- Mr. Harris?

Elakadt a lélegzete, és kétségbeesetten próbálta magát gyorsan összeszedni. Tom, akármit csinálsz, légy udvarias! Ne tegyél semmit, amit felhasználhatnának ellened!

Akire felnézett, az nem volt más, mint Irene Bledsoe.

- Ön bizonyára emlékszik rám! - mondta a nő, miközben leült mellé a padra.

- Igen, emlékszem. - Úgy gondolta, hogy ebből nem lehet baj.

- Mielőtt odavezetném a gyermekeihez, emlékeztetnem kell önt arra, hogy ez a látogatás egy olyan kiváltság, amelyet bármikor megvonhatunk. Elvárjuk magától, hogy megfelelően viselkedjék, és mindig tegyen eleget az utasításaimnak. Nem érintheti meg a gyermekeit, hanem ott kell maradnia a tárgyalóasztal túloldalán. Nem tehet fel nekik a tartózkodási helyükre vonatkozó kérdéseket. Nem engedélyezett más olyan kérdés sem, amelyet én nem tartok megfelelőnek, valamint bármikor véget vethetek a találkozónak, ha ezt úgy látom jónak. Mindent megértett?

- De... Mrs. Bledsoe, megbeszélhetjük majd valamikor ezt az ügyet? Szeretném tisztázni ezt az egész zűrzavart, és hazavinni a gyermekeket a saját otthonukba.

- Jelenleg ez nem lehetséges, a vizsgálat még folyik.

- De hát miféle vizsgálat? Senki nem mondott nekem semmit, és képtelen voltam önt megtalálni.

- Nagyon sok a dolgunk, Mr. Harris. Türelemmel kell lennie.

Tom haragot érzett, sőt kezdett benne feltámadni a bosszúvágy, amiről tudta, hogy teljesen keresztényietlen, de ellenállhatatlanul növekedett. Egyetlen udvarias szó sem jutott az eszébe.

Irene Bledsoe újból nekiszegezte a kérdést, most már határozottabban:

- Mindent megértett abból, amit közöltem önnel?

Tom egyetlenegy dolgot tehetett, kimondta a helyes választ:

- Igen.

- Mi van ebben a csomagban?

Tom kinyitotta, hogy a nő megnézhesse.

- Összekészítettem néhány dolgot a gyerekeknek. Nincs náluk a Bibliájuk, úgyhogy most elhoztam, ezenkívül van itt papír és ceruzák.

- Rendben van - Bledsoe megfogta a csomagot. - Jöjjön velem!

Gyors és határozott lépésekkel elindult. Sarkának folyamatos és hangos kopogása minden földszinten tartózkodónak a tudomására hozta, hogy ő itt most elhaladt. Tom megpróbált csendesen lépkedni. Nem kívánta az ilyen figyelmet.

A nő a kanyargó márványlépcsőn az első emeletre vezette őt, végigmentek a főbejáratra néző erkélyen, majd beléptek egy súlyos, nem éppen hívogató ajtón, amelynek hatalmas, sárgaréz csuklópántjai voltak, és egy akkora fogantyúja, ami húsz fontot is nyomhatott. Áthaladtak egy hideg és csupasz előszobán, amelynek magas ablakain szürkés fény szűrődött be. Egy biztonsági őr állt a boltíves átjáró jobb oldalán. Kissé unottnak látszott, de férfiasan kitartott őrhelyén. Tom Mrs. Bledsoe-t követve elhaladt az őr mellett és a boltív alatt.

Tom szíve a torkába ugrott, és könnyek árasztották el a szemét. A nagy asztal egyik oldalánál ott ült Ruth és Josiah. Mihelyt meglátták őt, abban a pillanatban felugrottak és felkiáltottak:

- Apu!

Hangjuk élesen csenget az izgalomtól. Oda akartak szaladni hozzá. Irene Bledsoe elállta az útjukat, és karjával megállította őket.

- Üljetek le! Üljetek le az asztalhoz!

- Oda akarok menni apuhoz! - sírta Josiah.

- Apu! - Ruth csak ennyit tudott mondani, és kinyújtotta a kezét.

Nem zárhatta őket a karjába! Nem érinthette meg őket! Csak sírni tudott legbelül.

- Üljetek le! Tegyétek azt, amit Mrs. Bledsoe mond!

Ruth zokogni kezdett, csaknem sikoltozott:

- Apu...

- Szeretlek téged, Ruth! Apuci szeret téged! De most, kérlek, ülj le! Minden rendben lesz.

Irene Bledsoe erősen fogta a gyermekek karját, és leültette őket.

- Mr. Harris, üljön le arra székre, szemben a gyermekeivel! Hadd emlékeztessem arra, amit odalent megbeszéltünk!

Semmit sem beszéltünk meg - gondolta Tom. - Utasításokat adtál, én meg csak ültem és hallgattam.

Lassan hátrahúzta a széket és leült. Próbált maga is megnyugodni, és szeretett gyermekei felé is nyugalmat közvetíteni.

- Hogy érzitek magatokat?

- Haza akarok menni, apu - válaszolt Ruth, még mindig hüppögve.

Josiah megpróbált bátran viselkedni, és édesapjához hasonlóan már ő is megnyugodott.

- Hiányzol nekünk.

- Gondot visel rátok Mrs. Bledsoe?

Erre a kérdésre Mrs. Bledsoe válaszolt:

- Az ön gyermekei nagyon jó kezekben vannak, Mr. Harris, és ez legyen az utolsó ilyen jellegű kérdés!

Tom rámeredt. Nem tudta elrejteni haragját.

- Akkor majd utána feltennék önnek néhány kérdést.

A nő a gyermekek jelenléte miatt barátságosan elmosolyodott.

- Később megbeszélhetjük.

Tom a találkozás első pillanatában észrevett egy sebet Ruth fején. Most látta elérkezettnek az időt, hogy rákérdezzen:

- Mi történt a fejeddel, Ruth?

Bledsoe azonnal közbevágott, még egy kicsit fel is emelkedett a székről:

- Erről nem beszélünk! Bizonyára érti!

- Az autóban bevertem a fejemet - szólalt meg Ruth.

- Ruth! Ne beszélj erről, különben kiviszlek innen!

A kislány most újra elsírta magát haragjában:

- De miért?

- Semmi baj, drágám! - csendesítette le Tom. - Nem kell erről beszélnünk. - Majd Josiah-hoz fordult:

- Ööö... fiam, mit szoktatok csinálni?

Josiah nagyon boldogtalannak érezte magát, és ezt nem is próbálta titkolni.

- Semmit. Üldögélünk és nézzük a tévét.

Ettől Tom is nagyon szomorú lett, de nem mutatta.

- Ó, Mrs. Bledsoe megengedi, hogy nézzétek a tévét?

- Nem ő, hanem Mrs. Henley...

Irene Bledsoe nem engedte ki a kezéből a helyzet irányítását:

- Josiah, nem beszélhetünk arról, hogy kik a nevelőszüleitek! Ez titok.

Tom megpróbálta biztonságos mezőkre visszaterelni a beszélgetést: - És... szoktatok olvasni? Elolvastatok valami jó könyvet?

- Nem - felelte Ruth.

- Van néhány videojátékuk - szólalt meg Josiah. - Azok elég mulatságosak.

- És... laknak ott más gyerekek is, akikkel játszhattok? - Tom már akkor megrezzent, amikor kimondta a kérdést, de Irene Bledsoe ezt még megengedte.

- Igen. Van ott egy Teddy nevű fiú, meg egy másik, akit Luke-nak hívnak. De én nem szeretem őket.

- ÓÓÓ...

- Ők nagyobbak, mint mi, és bántanak minket.

- Bántanak titeket?

- Igen, kergetnek minket, és csúnyán beszélnek. Ők nem keresztények.

Ruth alsó ajka legörbült, és hozzátette:

- Luke állandóan csúfol engem.

- Ó, Ruth, ez nagyon szomorú. Próbáltál vele barátkozni?

A kislány ránézett, és szemét újból elárasztották a könnyek.

- Haza akarok menni!

- Én is azt szeretném, ha otthon újra együtt lehetnénk!

Kipp-kopp, kipp-kopp. Irene Bledsoe ujjaival kopogtatott az asztalon, és Tomra bámult.

Josiah valószínűleg megértette ezt a jelzést. Éles felfogású kilencéves kisfiú volt.

- Ruth beverte a fejét az autó oldalába.

- Elég legyen! - parancsolt rá Mrs. Bledsoe.

Tom kérdően a nőre nézett, és megpróbált nyugodt arcot vágni.

- Miféle autóba, Mrs. Bledsoe?

Bledsoe összevont szemöldökkel viszonozta a pillantást, és fejét leereszkedően előrebillentette.

- Mr. Harris, mi azt tapasztaltuk, hogy a gyerekek hajlamosak szüleik védelmében történeteket kitalálni.

Tom megértette, mit akar a nő ezzel mondani. Kénytelen volt nyugodt és szívélyes maradni - kényszerítette magát erre.

- És milyen történetet talált ki Ruth meg Josiah, asszonyom?

A nő felemelte az állát, és ettől úgy tűnt, mintha lefelé nézne rá.

- Mr. Harris, én megértem, hogy aggasztja önt a Ruth fején lévő sérülés, de tudnia kell, hogy mi is törődünk vele. Biztos vagyok benne, hogy egy idő múlva túlteszik magukat félelmeiken és a korábbi nevelés hatásain, és akkor majd el tudják nekünk mondani az igazságot. Most pedig azt hiszem, vége ennek a látogatásnak. - Felállt székéből. - Gyerekek, köszönjetek el édesapátoktól!

- De hát még csak most jöttünk ide! - mondta fájdalmasan Josiah.

- Én nem akarok elmenni! - sikoltozott Ruth, és arckifejezése megtelt félelemmel.

- Gyerekek, megyünk! - utasította őket Bledsoe.

- Egy pillanat! - tiltakozott Tom.

A találkozásnak már úgyis vége. Kihasználta a lehetőséget.

- Gyerünk, Josiah! Mondd el, hogyan verte be Ruth a fejét!

- Majdnem karamboloztunk...

- John! - kiáltott fel Bledsoe.

A biztonsági őr bejött a szobába, egyszerűen csak érzékeltette a jelenlétével a hatalmát. Tom nem akart semmilyen problémát, egy mozdulatot sem tett.

Bledsoe mindkét gyermeket megragadta a karjuknál fogva.

- Mr. Harris, figyelmeztettem önt, hogy uralkodjon magán. Biztos lehet benne, hogy a viselkedése szerepelni fog a jelentésemben!

- És mi nem tetszett önnek? Amikor beleharaptam a szék lábába, vagy amikor betörtem az összes ablakot?

A nő mindkét gyereket az ajtó felé húzta. Tom talpon volt, készen arra, hogy tegyen valamit. Az őr elállta az útját - pontosan úgy, mint egy héttel azelőtt Mulligan. Minden újból megtörtént, ráadásul Tom szeme láttára: az asszony a karjánál fogva elvonszolja a sikoltozó Ruthot és Josiah-t. A boltíves bejárathoz értek. Oda akart állni elé, szerette volna kinyújtani a kezét, és megakadályozni abban, amit tesz.

De nem tehette. Csak annyit tehetett, hogy végignézte az egészet.

- Milyen karambolról beszélsz, Josiah? - kérdezte újra fiától.

- Gyertek, gyerekek! - kiabált Bledsoe, és kihúzta őket az előszobába.

- Bevertem a fejemet! - ismételte meg Ruth. - Nagyon hirtelen állt meg, és megütöttem a fejemet!

Josiah-ból kirobbantak a szavak:

- Áthajtott egy stoptáblán, és majdnem nekiment egy kék kisteherautónak! Ruth beverte a fejét az autó ajtajába!

- Mrs. Bledsoe vezette az autót?

Ruth már az ajtón kívül volt, és Irene Bledsoe átlódította Josiah-t a másik helyiségbe, mielőtt válaszolhatott volna. De határozottan igent intett, miközben eltűnt.

- Gyerekek, büszke vagyok rátok! Nagyon büszke vagyok! És szeretlek titeket!

- Várjon itt néhány percig! - rendelkezett az őr, és nem engedte, hogy Tom utánuk menjen.

Tom visszaült az asztalhoz. A biztonsági őr odament az ajtóhoz, meg akart győződni, hogy Mrs. Bledsoe már elment.

Tom észrevette a barna papírzacskót a padlón. Irene Bledsoe otthagyta a csomagot, és a gyerekek így meg sem kaphatták a Bibliájukat meg a papírokat. Még ilyen módon sem érinthette meg őket.

- Rendben van - mondta az őr. - Most már elmehet.

Miután feladatát elvégezte, elment a dolgára, és egyedül hagyta Tomot a hideg és üres szobában.

- Ó, Uram...

Kitört belőle a sírás. Könnyei végigfolytak az arcán.

De könnyei nemcsak a szomorúság miatt csordultak ki. Kétségbeesés egyáltalán nem volt a szívében. Látta gyermekeit, és élvezhették egymás jelenlétét, annak ellenére, hogy ott tartózkodott Irene Bledsoe meg az őr. Tudta, hogy megérintették egymás lelkét, és hogy a szívük közötti kapcsolat még mindig élt. Természetesen nem elégítette ki őket az, hogy néhány percig láthatták egymást. Egy ilyen hideg, és ennyi tilalommal körülvett látogatás nem is lehet elégséges. De pillanatnyilag jó volt arra, hogy megtudják: szeretik egymást. Újra együtt akarnak lenni otthonukban.

Kételyei eltűntek. A fájdalmak, nehézségek, mocskolódások és nevének beszennyezése közepette vágyakozott egy meggyőződésre arról, hogy ki is ő valójában. Az elméjéhez mindenféle hang szólt, és olyan szörnyűséges dolgokat mondtak neki, amiket ő soha nem gondolt magáról. Nem akart hinni ezeknek a hazugságoknak, de mégis, mivel ezek a hangok olyan lankadatlanul és könyörtelenül beszéltek hozzá, azon tűnődött, van-e benne valami olyan rossz dolog, aminek a meglátására vak. Lehet, hogy megérdemelted, ami történik veled - ismételgették a hangok. De most már tudta. Becsületét sértetlenül megőrizte, és gyermekeit Isten előtt továbbra is a magáéinak tekinthette. Csodálatos örömmel töltötte be ennek a biztos tudása.

* * *

Ben és Leonard gyorsan beosont Don Wayside nevű étkezdéjébe, és annak ellenére, hogy egyenruhát viseltek, valamint gumibot és pisztoly volt náluk, és az övükre akasztott kézirádió is sípolt, recsegett, megpróbáltak lazán és közömbösen viselkedni. Persze minden jelenlévő tekintette rájuk szegeződött.

Ez egy nagyszerű balhénak ígérkezett! Ezt mindenkinek látnia kellett, hogy aztán otthon legyen miről beszélnie. A pultnál ülő vállalkozók és az asztaloknál ülő sofőrök felnéztek tányérjukról, és borostás állkapcsukat olyan lassan mozgatták, hogy éppen csak le tudták nyelni az utolsó kanál levest vagy a szendvicsből az utolsó falatot. Egyesek tovább beszélgettek, de csak azért, hogy a viselkedésük természetesnek tűnjön, miközben mindent gondosan megfigyeltek.

A helyiségben néhányszor halk mormolással körbefutott, és az általános lármából kiemelkedett egy név: Krantz. Igen, a Krantz fiú. Már megint ő.

A pult végénél ült Kyle Krantz. A tulajdonos, a kopasz és kövér Don Murphy le nem vette volna róla a tekintetét. Két farmer fiú is szemmel tartotta őt. Testalkatuk remekül megfelelt arra, hogy boglyákba hányják a szénát, traktort vezessenek - és hogy megrémítsenek egy tolvajt.

- Helló, Kyle! - szólította meg Ben. - Mi járatban vagy itt?

- Rajtakaptam, hogy belenyúlt a kasszába - válaszolt Don. - Utána odarohant az ajtóhoz, hogy elillanjon. Bob és Jack éppen akkor jött be, és amíg maguk ide nem értek, feltartóztatták őt.

- Mennyit lopott? - kérdezte Leonard.

- Nyolcvanöt dollárt - felelte Don a pulton heverő bankjegykötegre mutatva.

Leonard figyelmesen megnézte Kyle-t. A fiú mindössze tizenöt éves lehetett, olyan sovány, mint a hét szűk esztendő; borzas, fésületlen fekete haj és sok pattanás jellemezte. Arca buta és kifejezéstelen volt, szeme pedig piros és vizenyős.

- Tudod, fiú - kezdte Leonard -, okom van azt feltételezni, hogy rejtegetsz valami tiltott dolgot. Szeretném, ha kiürítenéd a zsebeidet!

Kyle tétovázott.

- Nem hallod? - kérdezte a nagy Jack a fiú felé hajolva, s még a kalapját is előrebillentette, hogy mozdulatának nagyobb nyomatékot adjon.

- Ha akarod, segítünk - fenyegette meg Bob.

Kyle elkezdte kiüríteni a zsebeit. Először egy kevés aprópénzt rakott a pultra, majd cigarettapapírokat húzott elő.

- A dzsekid zsebeit is! - rendelkezett Leonard.

Kyle tétovázott, majd megadóan lehorgasztotta a fejét, belenyúlt a dzsekije zsebébe, és egy műanyag zacskót vett elő, amely tele volt összetört zöld levelekkel.

Kinyílt a bejárati ajtó.

- Eh... - sóhajtott Don, sajnálva, hogy nem láthatja a továbbiakat. - Vendég.

Ben a férfira pillantott, aki akkor lépett be az üzletbe. Egy középkorú, jóképű, jól öltözött férfi érkezett. Ben felismerte: Joey Parnell, a megyei halottkém.

Leonard egyedül is el tudta intézni a Krantz fiút. Ben halkan odaszólt neki:

- Izé... rád bízom ezt a gyereket, szeretnék néhány szót váltani Parnell-lel.

Leonard megvonta a vállát.

- Felőlem!

Ben odament a pult másik végéhez, ahol Parnell akkor húzott maga alá egy széket, és a meglehetősen egyszerű választékot kínáló étlapot tanulmányozta.

- Bocsásson meg, kérem! - szólította meg Ben. - Joey Parnell?

Parnell felnézett és elmosolyodott.

- Igen, én vagyok.

Ben bemutatkozott.

- Megengedi, hogy csatlakozzam önhöz egy percre?

Parnell készségesen beleegyezett. Ben helyet foglalt a mellette lévő széken, és azon gondolkodott, honnan is kezdje.

- Nem hivatalos minőségben faggatom - vágott bele, és már ettől is egy kicsit ostobán érezte magát. - Csak meg szerettem volna kérdezni öntől, mit állapított meg Sally Roe öngyilkosságának ügyében?

Parnell újból az étlapra nézett, egyértelműen jelezve, hogy nem érdekli ez a téma.

- Nagyon sok ügyet kell kivizsgálnom, Mr. Cole. Pontosabban mit kíván tudni?

- Nos... tudom, hogy ez kissé különösnek tűnhet, de... egyértelműen meg tudta állapítani a holttest személyazonosságát?

Parnell úgy nézett Benre, mintha az tréfált volna.

- Remélnem kell, hogy igen. Nem tarthatnám magam valami jó halottkémnek, ha még azt sem tudnám megállapítani, hogy kinek a földi maradványait vizsgálom.

Ben tudta, hogy most nagyon ostobának tűnik, mégis kénytelen volt tovább próbálkozni:

- És mi a helyzet azzal a véres skótkockás inggel? Megkapta?

Parnell nem válaszolt azonnal. Mintha nem tudott volna erre visszaemlékezni.

- Ööö... igen, azt hiszem, megkaptam.

- Egyezett a vércsoport?

- Mit ért ezalatt, hogy egyezett-e a vércsoport?

- Az ingen található vérfolt és az elhunyt vére azonos vércsoportba tartozott?

Parnell elvigyorodott, és újból az étlapot kezdte tanulmányozni.

- Hát, nem tudom. Azt hiszem, ezt nem ellenőriztem. Miért kellett volna ezt megtennem?

- Látott a holttesten olyan sérülést, amely megmagyarázhatta volna az ingen található vérfoltot?

- Nem... Nem emlékszem.

- És mi okozta a nő halálát? Azt hiszem, akasztás által okozott fulladás szerepelt a jelentésében.

- Hm. Úgy van. Erre emlékszem.

- Mr. Parnell, én ott voltam a helyszínen, és amit ott láttam, az erőszakos halálra utalt, és egyáltalán nem úgy nézett ki, mint amire az ember öngyilkosság esetén számítana. Ezenkívül... a holttest nem lógott. Erőszakosan ledobták a földre, és nem volt kötél a nyakán.

Parnell csak nézett rá, hallgatott, nem fűzött ehhez semmilyen megjegyzést.

Ben tovább erőltette a beszélgetést.

- Meg tudná nekem adni... csak hogy biztosan tudjam... az elhunyt személyleírását?

Don odament a pulthoz, és Parnell rendelt egy marhahúsos szendvicset, meg valami levest. Kicsit húzta az időt, látszott, hogy nem élvezi a társalgást ezzel a fiatal, kíváncsi rendőrrel.

Ben udvariasan várt. Végül Parnell odafordult hozzá, és savanyú mosollyal ezt mondta:

- Nem, Mr. Cole, nem tudom ezt önnek megadni.

Bennek ez nagyon nem tetszett.

- Ezek szerint ez egy bizalmas információ?

- Úgy van.

- Milyen színű volt a haja? Úgy emlékszem, hogy egy fekete hajú, huszonéves, átlagos súlyú nőt láttam ott...

- Nem akar inkább valami mást kérdezni?

Ben megállt, elgondolkodott, majd feltett egy másik kérdést:

- Annak alapján, amit a rendőrségen, majd utána a Potterék által bérbe adott házban tapasztaltam, valami eltűnt, ami talán az elhunyt nő tulajdonában állt. Van valami elképzelése arról, mi lehet az, amit mindenki keres?

Parnell most már kezdett türelmetlen lenni.

- Ezt a kérdést egyáltalán nem értem.

- Nos, Mulligan őrmester elküldött valakit, hogy kutassa át a házat, és tudom, hogy önnél is érdeklődött valami után...

- Erre nem válaszolok, uram!

Parnell most már nagyon dühösnek tűnt. Ben úgy látta, hogy jobb lesz abbahagyni a kérdezősködést. De hogyan kellene ezt most befejezni?

- Megenged még egy kérdést?

Parnell megértőnek mutatkozott.

- Rendben, még egy kérdés!

- Meg lehetne még nézni a holttestet?

Parnell elnevette magát.

- Attól tartok, hogy nem. Már elhamvasztották. Ez a válasz megfelel önnek?

Ben elmosolyodott.

- Természetesen. Igazán köszönöm, Mr. Parnell! Sajnálom, hogy a terhére voltam!

- Semmi baj!

Parnell széthajtogatta a Hampton Megye Csillaga aznapi számát, és minden figyelmét annak szentelte. Ben csatlakozott Leonardhoz, aki őrizetbe vette Kyle Krantzot, és kimentek a járőrkocsihoz.

 

13

Sally Roe már messze járt Bacon's Cornertől. Egy autóbusz-állomás várótermének kemény padján ült egy másik városban. Úgy nézett ki, mint egy céltalanul utazgató autóstopos csavargó: régi farmerét és kék dzsekijét viselte, festett haját összefonta, és egy gyapjúsapka alá csavarta. Szebb ruháit egy nagy vászonszatyorba rejtette, amely ott feküdt mellette a padon. Megfeledkezett a mellette járkáló utasokról és nyafogó gyermekeikről, a padokra kiterített újságpapírokról, a linóleumpadlón szétszórt rágógumipapírokról, és azt sem vette észre, amikor a hangosbemondó időnként, recsegő hangon bejelentett egy induló vagy egy érkező autóbuszt. Egy órát kellett várnia járatának indulására. Ezt az időt azzal töltötte el, hogy az ölében tartott spirálfüzetbe jegyzetelt. Egy levelet írt, ez volt az első levele, amit Tom Harrisnek címzett.

Tisztelt Mr. Harris!

Megállt. Hogy kezdjem? Hiszem nem is ismer engem. Akkor kezdjük ezzel!

Nem tudom, hogyan kezdjem ezt a levelet, hiszen ön nem is tudja, hogy én ki vagyok. Hadd mutatkozzam be, és hadd magyarázzak el mindent részletesen, de nemcsak ebben az egy levélben, hanem remélem, hogy még sok továbbit küldhetek önnek. Talán, miután megírom az utolsó önnek szólót, mindketten mindent tisztán fogunk látni.

Nevem Sally Roe. Korábban gyalu- és csiszológép-kezelőként dolgoztam a Bergen Ajtógyár alkalmazottjaként. Talán olvasta a közelmúltban az öngyilkosságomról szóló tudósítást. Biztosítom ön afelől, hogy én vagyok az a Sally Roe, akiről az újsághír szól, és - nyilvánvaló módon - élek.

Hadd írjam le önnek, mi is történt valójában...

Sally előtt újra lejátszódott minden, amint kereste a szavakat, hogyan is mondja el a történetet.

Az a nap teljesen megszokott módon és unalmasan telt el. A gyári munka mindig egyhangúan folyt, különösen a csiszolóműhely gépei mellett, amelyek dörögtek, zúgtak és rázkódtak, míg végül az ember már úgy érezte, hogy turmix lett az agyából. Miután véget ért a munkaidő, és teljesítette a huszonöt ajtóból álló normát, hazament kék kisteherautójával a sóderrel felszórt bekötőúton. Fáradt volt, a fűrészpor ízét érezte a szájában, és semmi mást nem tervezett, mint hogy lezuhanyozik, bekapja a vacsoráját, és ágyba bújik.

De eszébe jutottak a kecskék. Betty, az anya, és két gidája, Buff és Bart. Elsősorban kedvtelésből tartotta őket. Egyik munkatársnőjétől kapott egy bakot és egy anyát, aki nem tudta tovább eltartani őket. Sally a bakot eladta, az anyát megtartotta és meghágatta, így most volt egy anyaállata és két kisgidája - a két legkedvesebb állat a világon, akik nagyon jó társaságot jelentettek a számára, és mindig ugrándoztak a boldogságtól, amikor hazament.

Leállította az autót, és a karám felé indult. Először üdvözölni akarta a kecskéket, azután a mindennapi menetrend: etetés és a szokásos egyoldalú beszélgetés a mai napjáról, utána pedig bemegy és összeroskad.

A kecskék zaklatottan viselkedtek, de nem az örömtől. Örültek ugyan, hogy újból láthatják, de elsősorban azért voltak izgatottak, mert valami zavarta őket.

- Hé... nyugodjatok már meg... itthon van a mama...

Merített egy vödör takarmányt a ház mellett elhelyezett ládából, és bement a karámba. Betty boldogan, de nyugtalanul keringett körülötte. A gidák megállás nélkül mekegtek, és fel-alá rohangáltak a kerítés mellett.

Sally megrázta a vödröt, hogy felkeltse a figyelmüket.

- Gyertek lakmározni!

Odament a fészerhez, remélve, hogy követni fogják és megnyugszanak. A szomszéd kutyája, amely nagyon szerette halálra rémíteni a kecskéit, valahol ott lehetett a közelben.

Belépett a fészerbe.

- Gyertek már, minden rendben...

Ekkor iszonyú rémületére egy kötél esett hátulról a fejére, és elszorította légcsövét, mielőtt rájöhetett volna, mi is van a nyakán! Leejtette a vödröt, és a takarmány szétszóródott a földön. Láthatatlan támadója hihetetlen erővel húzta a kötelet, amely hátrarántotta őt, és lába elszakadt a talajtól. Kapálódzott, és belemarkolt a kötélbe. Nem kapott levegőt.

Lába a falhoz ért, és eltaszította magát. Támadójával együtt az etetőre esett, amely egy reccsenéssel eltört. A kötél meglazult, és Sally néhány tekergő mozdulattal kiszabadította magát. Leesett a földre, a szalmában fetrengett, és levegő után kapkodott.

Egy feketébe öltözött nő, vad gyűlölettől izzó szemek, egy kés! A gyilkos úgy ugrott rá, mint egy leopárd. Sally félrekapta a fejét, a kés a vállát érte, és égető fájdalmat okozott.

Sally megpróbált kicsúszni a sarokból, ahol csapdába szorult, rúgkapált, a szalmát és a port karmolászta. A nő rátérdelt a mellkasára, és leszorította. A kötél újból a nyakára szorult. Sally a szabadon maradt lábával belerúgott támadójába.

Hatalmas csattanás: a nő úgy vágódott neki a fészer szemközti falának, mint egy rongybaba; feje és végtagjai nekicsapódtak a deszkáknak, mintha egy óriás ragadta volna meg, és hajította volna oda. Sally alig ért hozzá, amikor belerúgott, és egy kicsit meg is lepődött - de legalább megszabadult tőle. Négykézláb kimászott a sarokból, szemét egyfolytában támadóján tartotta. Az orgyilkos végigcsúszott a falon, lábai megérintették a földet, majd üres és csodálkozó tekintettel a szemében, leesett állal előrebukott.

bumm! Valami akkora ütést mért a nőre, hogy a levegőbe emelkedett. Nagy puffanással, petyhüdten himbálódzó karokkal, lecsüngő fejjel és élettelen testtel esett a szalmára. A kötelet még mindig a kezében tartotta.

Nem vesztegettem az időmet nézelődésre, azonnal kijöttem onnan. Még mindig levegő után kapkodtam, minden erőmre szükségem volt, hogy életben maradjak. Emlékszem, hogy kimentem a kapun, és öklendezve összeroskadtam. Nem hibáztatom Bettyt és a gidákat, hogy elmenekültek. Lehet, hogy nekik volt igazuk.

Sally abbahagyta az írást, hátradőlt és elgondolkodott, szórakozottan ütögetve tollával a füzetet. Meglehetősen furcsa módja ez egy levél elkezdésének. Talán a történet további része majd hitelesebbnek fog tűnni. Meg kell próbálnia folytatni, ez minden, amit most tehet.

Mit mondhatnék, Tom? Mivel tudnám meggyőzni önt arról, hogy megbízható tanú vagyok? Ha megkérdezné tőlem, ki is vagyok tulajdonképpen, azt kellene válaszolnom, hogy nem tudom. Éveken keresztül kérdeztem magamtól ugyanezt, és most szeretném tudni. Nem azért írok-e, mert keresem a választ?

Tudja, Tom, szeretnék magának segíteni. A magam módján és a saját tapasztalataim alapján bele tudom képzelni magam az ön helyzetébe, és tudom, hogy érez most. Olyan emberként, aki gyökerek és célok híján elveszítette személyiségét egy valójában értelmetlen univerzumban, nem tudom megmondani, honnan származik a "rossz" fogalmáról alkotott elképzelésem. Nevezheti szentimentalizmusnak, mondhatja azt, hogy így neveltek, vagy hogy kétségbeesésemben egy elavult erkölcsiségen keresztül próbálom megtalálni az élet értelmét - akkor is úgy gondolom, hogy ami magával történik, az rossz, és együtt érzek önnel fájdalmában.

Sally felnézett a váróterem ajtaja fölött függő nagy órára. Menetrend szerint fél óra múlva fog indulni az autóbusz. A hangosbemondó hamarosan be fogja jelenteni recsegő hangján a járatot.

Ha a kedvemben akar járni, akkor engedje meg nekem, hogy legalább úgy tegyek, mintha valami számítana. Szeretnék valami "jót" tenni. Lehetséges, hogy a kétségbeesés elől menekülve én határozom meg saját magam számára a "jó cselekedetek" definícióját, mert így próbálom meggyőzni magam arról, hogy az élet nem is olyan értelmetlen, de nincs vesztenivalóm. Ha a kétségbeesés az a végső igazság, amellyel valamennyiünknek szembe kell néznünk, legalább most az egyszer hadd bújjak el ez elől! Ha a reménység csak egy saját magunk által kitalált fikció, akkor hadd éljek a fantáziák világában! Ki tudja? Talán valahol el van rejtve benne valami értelem, valami cél, valami jutalom.

Mindenesetre még egyszer végig fogok menni néhány régi eseményen, és fel fogok fedni néhány dolgot az ön érdekében, és az enyémben is. Remélem, hamarosan megoszthatok önnel néhány hasznos információt, melyek kisegíthetik önt ebből a bajból, és mindenekfelett visszaszerzik gyermekeit az ön számára. Kérem, tartsa meg ezt a levelet, még akkor is, ha ez nagyon furcsának tűnik önnek. Hamarosan újból írok.

Tisztelettel:

Sally aláírta a teljes nevét: Sally Beth Roe. Óvatosan kitépte a lapokat a spirálfüzetből és összehajtotta. Utazótáskájában lapult egy doboz boríték. Még Bacon's Cornerben kikereste Tom Harris lakáscímét, és felírta jegyzetfüzetének borítójára. Lemásolta a címet a borítékra, és belecsúsztatta a levelet. Egyelőre nem ragasztotta le, de felállt a padról, és odament a kis váróterem kávézójához, hogy néhány tízcentes érmét szerezzen. Ha siet, még feladhatja ezt a levelet a busz indulása előtt.

Chimon és Scion kitárt szárnyakkal és kivont karddal ment mellette. A démonok pillanatnyilag rejtőzködtek.

Chimon lenézett a Sally kezében lévő levélre.

- Az ő bizonyságtételének beszéde - mondta.

- Az első - tette hozzá Scion.

* * *

Terga, Bacon's Corner fejedelme, nagyon örült a jó hírnek, és kivételesen rámosolygott Angóra, a Bacon's Corner-i általános iskola kis fejedelmére.

- Elűztétek őket, mi? - kérdezte Terga, büszkén sétálva Angóval az iskola kátránnyal lekent tetején.

Ango szinte eksztázisba esett ettől a nagy megtiszteltetéstől. Milyen nagyszerű volt arra gondolnia, hogy most minden alárendeltje látja őt a Bacon's Corner fejedelmének társaságában! Terga azelőtt még csak nem is ismerte a nevét.

Ango kihasználta a lehetőséget, és jelentést tett, mint egy igazi parancsnok, aki a harcmezőről tért vissza.

- Egy pimasz támadást intéztek ellenünk, Baálom. Egy hihetetlenül nagy mennyei harcos kezdett ki velem a tetőn, egy másik pedig a bejárat előtt felállított őrökkel. Két harcost odabent kaptak el, de azonnal elűzték őket.

- De valamennyit legyőztétek?

- Igen, de ez egy halálos küzdelem volt. Nagyon elégedett vagyok a harcosaimmal, akik bátraknak, kegyetleneknek és vakmerőeknek bizonyultak.

- Büszke vagyok rád, Ango, mert bebizonyítottad nekem, hogy Bacon's Corner még mindig biztonságos hely a tervünk végrehajtására.

- Köszönöm, Baál.

- Megdicsérlek téged és harcosaidat, most pedig távozom...

Terga a mondat közepén elhallgatott. Mindkét démon felfigyelt egy ismerős hangra, és a keleti horizontot kezdték fürkészni. Valahonnan a fák csúcsain túlról egy mély, zúgó morajlást hallottak, amely egyre hangosabb lett, egyre közelebbről hallatszott.

- Ki lehet az? - csodálkozott Ango.

Az iskolában és az épület körül lévő megtévesztő szellemek és az őrök szintén hallották a hangot, és abbahagyták, amit éppen csináltak, zúgva kirepültek az iskola udvarára, hogy szétnézzenek, vagy a tetőn keresztül pattantak ki, hogy jobban láthassák az eseményeket.

Terga csapkodó szárnyakkal felemelkedett a tetőről. Előhúzta kardját, és mereven bámult kelet felé. Majd egy kicsit feszültebbé vált, és leszólt Angónak és csapatainak:

- A mieink!

- De hát kicsodák?

Terga elkeseredettnek tűnt, és rémülten rázta a fejét.

- Azt hiszem, Pusztító és Strongman friss erői.

A félelem moraja futott végig odalent a sorokon.

Majd feltűntek a látogatók. Még mindig vagy egy mérföldnyire lehettek, úgy közeledtek, mint a bombázók alacsonyan szálló raja. Legalább százan jöttek, nyílhegyre emlékeztető alakzatban repültek, és egyre közeledtek, közeledtek és közeledtek. Ekkor sötét szárnyaik árnyékában feltűnt kardjuk vörös izzása.

Terga ismét leszállt a tetőre.

- Ango, készítsd fel katonáidat a tiszteletreméltó vendégek fogadására!

- Katonák! - ordította Ango.

Nyugtalan szárnycsapkodással szálltak fel az iskolából és az udvarról. Ango kiadta a parancsot, hogy sorakozzanak fel az épület előtti pázsiton. A háromszáz szellem azonnal laza, tarkabarka alakzatba rendeződött - ott gyülekeztek a harag, a gyűlölet és a lázadás kicsi szellemei, az erőszak, a vandalizmus és a pusztítás hatalmas, súlyos léptű szellemei, valamint a ravasz, sunyi és ügyes megtévesztő szellemek. Félelmeteseknek látszottak. A legmagasabbak hátul, a legalacsonyabbak elöl álltak, és kivont kardjukat keresztben tartották mellkasuk előtt.

Pusztító raja leszállt a városra, ami miatt szellemi árnyék vetődött az egész főutcára, és a levegő fagyossá vált, amit odalent minden ember megérzett. Az árnyék áthaladt a tűzoltóság épülete, majd a Strawberry Loop mentén épült lakóházak sora fölött, és a környék minden kutyája csaholni kezdett.

Ekkor Terga, Ango és a démonok egész gyülevész hada megpillantotta a raj vezetőjét legelöl, a nyílhegy csúcsánál. Látták sárgán villogó szemét és vörösen izzó kardját. Valamennyien mélyen meghajoltak.

Pusztító és a Strongman legjobb harcosaiból összeválogatott rémületes zászlóalj úgy szállt le az iskolára, mint valamiféle óriási sáskák felhője, szárnyuk szinte tapintható zúgást keltett, és olyan szelet kavart, ami egyszerűen elfújt néhány kisebb démont - akik ott álltak a pázsiton -, és falevélként sodorta őket a füvön.

Pusztító tizenkét förtelmes kinézetű kapitányával körülvéve leszállt az iskola tetejére. A zászlóalj többi része elfoglalta hadállásait az épületet körülövező betonúton. A szárnyak összecsukódtak, a zaj elült. Terga és Ango egy olyannyira gonosz szellem jelenlétében találta magát, akire csak rettenetes félelemmel tudtak felnézni.

Pusztító körülpillantott. Szűkre vont szemmel, tüzes pillantással méregette a pázsiton összegyűlt csapatokat. Nem gyakoroltak rá különösebb hatást. Lassan odament a térség két fejedelméhez, akik mélyen meghajoltak előtte. Lábujjai belemélyedtek a kátrányba, karmai minden egyes lépésnél mélyen belevájtak a tetőbe. Megállt előttük. Kapitányai úgy álltak mellette, mint a fatörzsek.

- Terga, van valami okod arra, hogy ilyen diadalittas légy - kérdezte jéghideg hangon?

Terga felegyenesedett:

- Igen, Baálom - felelte, majd újra meghajolt.

Terga megnémult a félelemtől, amikor álla alatt megérezte Baál kardjának forró élét. A kard mozgását követve felemelte a fejét.

- Ki az ott melletted?

- Ő Ango, ennek az iskolának a fejedelme, egy bátor győztes.

A tüzes kard most Ango állát emelte föl.

- Te vagy ennek a helynek a fejedelme?

Ango megpróbált hangosan beszélni, de hangja minden erőfeszítése ellenére is remegett.

- Igen, Baálom.

Pusztító egészen közel hajolt Ango arcához.

- Azt mondták nekem, hogy megütköztél a Mennyei Seregekkel.

Ango halványan elmosolyodott.

- Ez volt a kötelességem, és nagy örömömre szolgál, hogy arról számolhatok be neked, hogy elűztük a mennyei harcosokat.

- Hány mennyei harcos járt itt?

- Négy, Baálom. Az egyik megtámadott engem a tetőn, a másik a bejáratnál felállított őrökre támadt, kettő pedig belülről indított támadást. Valamennyit azonnal elűztük.

Pusztító egy pillanatra eltűnődött ezen. Nem dicsérte meg Ango tettét.

- Mi történt még aznap?

- Még mi?

- Járt az iskolában olyan ember, akire nem számítottatok?

Pusztító mereven nézett rá válaszra várva, és Ango magán érezte Terga szúrós pillantását is. Képtelen volt az igazat mondani.

- Nem... nem tudok senkiről.

- Tudsz nekem valami elfogadható magyarázatot adni arra, hogy négy - mindössze négy - ellenséges harcos miért jelenik meg itt hirtelen, csak azért, hogy elűzzék őket olyan jelentéktelen és gyenge szellemek, mint ti?

Ango megremegett. Ez a beszélgetés kezdett nagyon rossz irányba fordulni.

- Azért... azért jöttek, hogy kémkedjenek, hogy betörjenek az iskolába...

- Ezzel magyarázod a dolgot?

- Igen... igen, ez az, amit tudok.

Pusztító hüvelyébe dugta a kardját, amire egy kicsit mindenki fellélegzett.

- Eredj a dolgodra, szörnyűséges kis Ango, a harcosaiddal együtt! Kövessetek el minden tőletek telhető gonoszságot a kisgyerekek ellen! Terga, volna hozzád pár szavam!

Terga követte Pusztítót a tető másik végébe, mialatt Ango a démonaival együtt távozott, hogy folytassák munkájukat. Amikor Pusztító megfelelőnek tartva a helyet megállt, a tizenkét kapitány úgy vette körül őt és Tergát, mint egy kastély falai.

Terga aggódott.

Pusztító dühösen, de kiszámított önuralommal, mereven nézett rá.

- Itt volt.

Terga persze nem akarta elhinni.

- Honnan tudod, Baálom?

- Hova ment a claytonville-i motelből?

- Én...

- Követték őt a te szánalmas kis démonaid? Egyfolytában megfigyelés alatt tartották?

Terga legszívesebben elsüllyedt volna a tetőn át.

- A... a Mennyei Sereg... Összezavartak minket... Az utunkba álltak... Szem elől tévesztettük...

- Nyomát vesztettétek! Hagytátok elszökni!

Terga nagyon jól tudta, hogy Pusztító saját szellemei is követték a nőt, de nem tartotta megfelelőnek az alkalmat, hogy erre emlékeztesse.

- Ööö... igen. De... nem hiszem, hogy ide merészkedett volna, hogy kitette volna magát a legnagyobb veszélynek...

- Veszélynek? - Pusztító hangja vágott, mint a kés. - Miféle veszélynek, amikor te, meg az ilyen Ango-félék felelősek érte?

- De hát miért jött volna ide?

Terga még csak nem is látta Pusztító hatalmas kezét, mielőtt az lesújtott rá, és a tetőhöz vágta. Kísérletet sem tett a bosszúállásra, soha nem volt hajlamos erre, ezenkívül pedig tizenkét hatalmas kard szegeződött a torkára, mindössze centiméterekre tőle. Csak annyit tehetett, hogy felnézett Pusztító dühös arcára, amint a gonosz szellem rajta töltötte ki mérgét.

- Ostoba! - ordított rá Pusztító. - Miért ne jött volna ide? Ez az a hely, ahol a Tervünk elkezdődött, vagy talán nem emlékszel azokra az évekre, amikor lépésről lépésre haladtunk előre, amikor beszivárogtunk ide? Itt voltál, te is részesévé váltál az eseményeknek. Azt gondolod, hogy mindezt teljesen céltalanul hajtottuk végre?

- Sajnálom, Baálom!

Pusztító lába Tergát a bordái alatt találta el, és néhány méter magasra felrúgta a levegőbe. Terga az egyik kapitány mellkasának ütközött, ami úgy hatott, mintha egy betonfalnak repült volna neki, majd visszaesett a tetőre.

- Sajnálod... - visszhangozta gúnyosan Pusztító. - Hagytátok, hogy megszökjön előletek Claytonville-ben. Hagytátok, hogy az orrotok előtt besurranjon az iskolába, megint megszökjön és eltűnjön, hogy aztán megint felbukkanjon valahol és további károkat okozzon, hogy még többet leleplezzen a Tervünkből, és még csak azt sem tudjuk, hogy hol. Te meg csak annyit mondasz erre, hogy sajnálom!

Terga megint csak azt akarta mondani, hogy nagyon sajnálja a dolgot, de tudta, hogy Pusztító ezt nem igazán méltányolná. Nem tudott mit hozzáfűzni.

- Eredj! - ordított rá Pusztító. - Viselj gondot erre a kis városra! Bízd csak rám Sally Roe-t!

Az egyik kapitány - úgy nézett ki, mint egy bika - megragadta Tergát az egyik szárnyánál fogva, és elhajította. Terga bukfencezve és csapkodva repült felfelé, míg végül sikerült visszaszereznie szárnyai fölött az uralmat, és szégyenkezve elinalt.

Pusztító mindaddig figyelte Tergát, amíg az el nem tűnt, majd sötéten ezt mondta a mellette álló tizenkét démonnak:

- Strongman minden figurája már a helyén várakozik ebben a játszmában, és használatra készen ki van feszítve egy erős háló, de a saját szemünkkel láthattuk, milyen sebezhető lehet a Terv. Különösen azért, mert a Mennyei Sereget érdekli vállalkozásunk, és különösképpen érdekli őket Sally Roe. Megpróbálnak falat építeni köré, elrejtik a szemünk elől, kísérik őt. Nekik is van egy tervük.

- De Strongman nem fogja elvetni a Tervet, elkötelezte magát mellette - emlékeztette őt egy otromba kinézetű szellem.

- Könnyű neki! - sziszegett Pusztító megvetően, és megragadta kardjának markolatát. - Ha a Terv megbukik, nem az ő feje fog legördülni, hanem a miénk. Erre gondja lesz. Győznünk kell!

Egy pillanatra elhallgatott, fekete karmait horgokként húzta végig nyakának merev szőrzetén.

- Egyre többet tudok meg erről a Talról. Egy igazi stratéga, a körmönfontság mestere. A Mennyei Sereg mindeddig meglehetősen hatékonyan működött, és csaknem teljesen láthatatlan tudott maradni. Tal várakozik és manőverezik. Csapdákat és tőröket állít fel nekünk.

Egy sebhelyes, groteszk szellem ezt dörmögte:

- Én ott voltam Ashtonban. Láttam, hogyan támadnak lesből.

Pusztító ként köpött rá, és rajta töltötte ki a mérgét:

- Akkor tudod, hogy Tal mindaddig várt, amíg a mi seregeink már nem tudtak tovább várni, hanem hetykén és tudatlanul belesétáltak a csapdába, amely türelmesen várakozott rájuk. Mi csak önbizalommal voltuk felvértezve, Tal pedig felkészülten várt. Még egyszer nem fogjuk elkövetni ezt a hibát.

Pusztító a tető gerincén állva fürkészte a várost.

- Ha Tal annyira körmönfont, mi még körmönfontabbak leszünk. Ha annyira függ Isten népének imáitól, akkor mindent meg fogunk tenni azért, hogy Isten népe ne imádkozzon. - Kénfelhőket eregetve elnevette magát. - Még nem tudtok azokról a gonosz kis szörnyecskékről, akiket Strongmantől igényeltem: Viszály, Megosztás, Pletyka, és egy egész sereg hasonló szellem árasztja el a várost ebben a pillanatban! Az ember csak test, csak sár, és én azt állítom, hogy van egy olyan befolyás, ami erősebb, mint az Isten iránti buzgalmuk: a saját önigazságuk! Fel fogjuk piszkálni a büszkeségüket, tisztáknak tartják majd magukat, bosszúállók lesznek, igazságtalanul ítélgetni fogják egymást, és olyan vihart támasztunk közöttük, hogy még a legegyszerűbb imádságot sem tudják majd elmondani!

A harcosokra ez nagy hatást gyakorolt, és kifejezték hódolatukat meg helyeslésüket.

- Közben - folytatta Pusztító - nem szabad elfelejtenünk, hogy a mi embereink is imádkoznak, sok időt töltenek el a mi urunk imádatával, és ő nagy jóindulattal válaszol erre, egyre több és több katonát küld soraink feltöltésére és ellenségeink megzavarására! Az idő nekünk dolgozik! - Megállt, és vigyorogni kezdett. - Úgyhogy, ha Tal olyan nagy mestere a várakozásnak, akkor mi is azok leszünk! Himbálhatja Tal Sally Roe-t az orrunk előtt, mint a sárgarépát, nem fogjuk túl hamar megtámadni. Nem fogunk még egyszer belesétálni a csapdájukba! - Pusztító ravaszul hunyorított. - Várni fogunk, mint Tal! Résen leszünk, követni fogjuk őt, amíg el nem jön az alkalmas pillanat, amíg a Seregek hatalmas Kapitánya már nem lesz olyan hatalmas, hanem meg lesz zavarodva, és Isten szentjei saját maguk fosztják majd meg őt az erejétől!

És akkor, valamikor valahol Sally Roe be fog menni a saját Gecsemáné-kertjébe. Egyedül lesz. Kísérői semmiről sem fognak tudni, felkészületlenül éri őket, kevesen lesznek. Akkor jön el a mi pillanatunk, hogy elkapjuk őt.

- De honnan fogjuk tudni, hogy a pillanat eljött? - kérdezte egy démon.

- Úgy fogjuk megtudni, mint ezelőtt. Egy Júdás meg fogja nekünk mondani. Nekünk csak meg kell találnunk őt. - Pusztító visszataszító nevetésben tört ki. - Milyen csodálatos dolog az árulás!

 

14

Ben ma reggel egy kicsit korábban szeretett volna elindulni járőrözésre. Úgy tervezte, hogy letelepszik a Snyder folyón átívelő híd nyugati végénél a fák mögött, és egy ideig gyorshajtókra vadászik, talán sikerül elkapnia egypárat.

De előtte... ha sikerülne csendben elintéznie, a rendőrségi telexgépen ellenőrizhetné, hogy Sally Roe büntetett előéletű volt-e. Hátha talál valamit a rovásán.

- Cole...

Mulligan szólította meg, és a hanghordozása kicsit furcsának tűnt.

- Igen!

Mulligan kijött az irodájából, és odament Ben íróasztalához. Hatalmas ökleivel rátámaszkodott az asztalra, és rámeredt a férfira.

Ben hajlandó volt beszélgetni, de ahhoz semmi kedvet nem érzett, hogy bámulják őt.

- Van valami baj, Harold?

Mulligan majdhogynem mosolygott.

- Már megint szaglásztál?

- Szaglásztam?

- Leonard említette, hogy zaklattad Joey Parnellt, a halottkémet.

Ben egy kicsit megdöbbent azon, hogy társa ilyen jelentést tett. Mindenkiről előbb el tudta volna ezt képzelni, mint róla.

- Ha Leonard azt mondta neked, hogy én zaklattam Mr. Parnellt, akkor nem tudok egyetérteni a szóhasználatával. Egyáltalán nem zaklattam Mr. Parnellt. Odaültem mellé Don étkezdéjében, és feltettem neki néhány kérdést. Semmi rendkívüli dolog nem történt.

- Nem megmondtam neked, hogy felejtsd el ezt a Sally Roe-ügyet? Valami baj van az emlékezeteddel, Cole?

Ben megelégelte a meghunyászkodást. Felállt, és egyenesen Mulligan szemébe nézett:

- Az én emlékezetemmel nincs semmi baj, Harold, őrmester úr, uram! Nem tudom elfelejteni azokat a dolgokat, amiket ennek az ügynek a kapcsán láttam, és ahogyan ezt az esetet kezelték. Engem ez nagyon bánt, nem tudok aludni miatta, és őszintén szólva nagyon csalódott vagyok néhány választott köztisztviselő tehetetlensége miatt, akiknek sokkal jobban kellene végezniük a munkájukat. Ha már az emlékezőtehetségről beszélünk, azt tapasztaltam, hogy a halott nő és Sally Roe igazi személyazonossága kapcsán Mr. Parnell emlékezete semmivel sem jobb, mint az ön szeme. Bocsásson meg, uram, amiért ilyen nyíltan beszéltem!

Mulligan olyan közel hajolt Benhez, hogy arcukat csak pár centi választotta el egymástól.

- Úgy tudom, hogy te meg Leonard elkaptatok egy kábítószer-rejtegetőt Don üzletében. De nem találom a szajrét. Hol van?

- Leonard intézte ezt az ügyet, uram.

- Leonard! - szólt Mulligan.

A férfi hátul ténykedett valamit.

- Igen!

- Elkoboztatok valami szajrét attól a kábítószeres fickótól?

- Igen. Körülbelül negyed kiló marihuánát. Bennél van - válaszolt Leonard kissé emelt hangon a másik helyiségből.

Ben csodálkozó arcot vágott, és meglepetésében kissé elmosolyodott.

- De Leonard, te intézted az egész ügyet, nem emlékszel? Egész idő alatt én Parnell-lel beszélgettem.

Társa döbbent arccal jött be a szobába.

- Ben, hiányzik az egyik kereked? Odaadtam neked a füvet, hogy iktasd mint bizonyítékot.

- Nem létezik - kételkedett Ben.

Mulligan az egyik férfiról a másikra pillantott.

- Srácok, az a fű nincs meg. Áruljátok el végre, hol van!

- Odaadtam Bennek, hogy iktassa mint bizonyítékot - ismételte Leonard.

- Nem! - tiltakozott Ben. - Kizárt dolog!

Mulligan ravaszul elmosolyodott.

- Belenézhetnénk a szekrényedbe, Cole?

- Csak nyugodtan.

De abban a pillanatban, amikor ezt kimondta, hirtelen megértette, hogy mi történik. Amint átmentek a hallba, ahol a szekrények álltak, tudta, hogy nem fog meglepődni, ha...

Mulligan kinyitotta a szekrényt. A marihuánával teli műanyag zacskó kiesett, és a padlón landolt.

Mulligan összevonta a szemöldökét. Nem is titkolta, hogy mennyire örül.

- Úgy tűnik, hogy nem a megfelelő helyre raktároztad el a füvet, Cole!

Ben bólintott, mint aki teljesen átlátja, hogy mi is történik.

- Igen, úgy van. - Leonardra nézett. - Legközelebb kénytelen leszek lelakatolni a szekrényemet ahelyett, hogy megbíznék a munkatársaimban!

- Jól fontold meg, hogy mit mondasz, Ben! - vágott vissza a férfi. - Ez nagyon súlyos dolog lehet.

- Súlyos? Srácok, ez szánalmas! - Ben a mellkasához nyúlt. - Ehhez mit szólsz, Harold? Fogadni mernék, hogy már meg is írtál egy pikáns kis jelentést. De ne aggódj! Nem lesz rá szükséged. Srácok, vége a játéknak! Nem játszom tovább! - Levette a jelvényét és Mulligan felé nyújtotta.

Mulligan elvette.

- Holnapra küldd vissza az egyenruhádat!

- Meglesz!

Ben lassan odament az íróasztalához, levette a pisztolyát, a kézirádióját, meg a többi felszerelését, és odatette az asztalra. Ezután kihúzta az egyik fiókot, és kivett belőle egy Újszövetséget, meg néhány más személyes holmit, majd visszatolta.

Amikor zubbonyát felvette, tudatára ébredt annak, hogy a történtek vegyes érzelmeket váltanak ki belőle. Sajnálta, hogy elveszíti állását, és egy kicsit aggódott is emiatt, ugyanakkor örült és megkönnyebbültnek érezte magát. Legalább helyes dolog miatt veszíti el az állását. Az Úr remélhetőleg megáldja őt ezért.

Mulligan és Leonard ott állt egymás mellett a hallban, és végignézték távozását. Ben kutató pillantást vetett az arcukra, majd kiment az ajtón.

* * *

A két hét letelt. A bírósági meghallgatást az előzetes terveknek megfelelően megtartották reggel kilenckor, Emily R. Fletcher bírónő részlegében, a Kerületi Szövetségi Bíróságon, a westhaveni szövetségi bíróság épületének 412-es szobájában, mintegy hatvan mérföldnyire Bacon's Cornertől délre.

Tom és Ben Mark és Cathy autójában utazott. A megengedett ötvenöt mérföldnél lényegesen gyorsabban hajtottak az autópályán, megálltak néhány lámpánál, a megfelelő útkereszteződéseknél befordultak, és éppen időben érkeztek meg Westhavenbe. Csak annyi idejük maradt, hogy letegyék az autót egy többszintes, betonból épített parkolóban, átvegyék a parkolójegyüket, átmenjenek az úton a bíróság épületéhez, és elkapjanak egy zsúfolt liftet, amely felvitte őket a negyedik emeletre, ahol végre megtalálták a 412-es szobát.

Azonnal megértették, hogy ez az egész egy nagyon hatásos, idegen, félelmetes és rejtélyes élménynek ígérkezik. Már önmagában az is nagyon rossz érzést keltett bennük, hogy abban a hatalmas épületben kellett lenniük a súlyos márványfalak között, amelyek mintha magukba akarták volna zárni őket. Ennél még rosszabb volt, hogy semmit sem tudhattak arról, mi fog történni, és hogyan dönt a sorsukról az a sok, talárt viselő szakértő, akikkel korábban soha az életben nem találkoztak. De még ennél is borzalmasabbnak tűnt, hogy legalább száz embert láttak összezsúfolódva a tárgyalóterem előtti hallban, akik mind megpróbáltak bejutni. De hát kik ezek?

Tom összerezzent. Nagyon sok újságíró jelent meg ott. Hála Istennek, a fényképezőgépüket nem vihetik be a terembe, de minden bizonnyal őt fogják bámulni, pusmognak majd, kicserélik az információikat, és a jegyzetfüzetükbe firkálnak. Eljött pár művész is, elhozták festőállványukat és krétájukat, hogy néhány gyors portrét készítsenek az ismeretlen kisvárosból származó, furcsa keresztényekről.

Hol van már ez a Wayne Corrigan? Azt mondta, hogy itt fog velük találkozni. Ó, hát ott van a keze, ott integet az újságírók zárt gyűrűjéből. Könyökének segítségével kitört a szorításból, és odasietett hozzájuk. Az újságírók úgy követték, mintha hozzá lettek volna kötve egy zsineggel.

- Menjünk be! - mondta bosszúsan. - Ez itt kint egy állatkert.

Átfurakodtak a tömegen, lépésről lépésre haladtak, míg végül sikerült eljutniuk a nagy faajtóhoz, és benyomakodtak a terembe.

Egy barlangszerű tárgyalóteremben találták magukat. A lambéria és a fából készített válaszfal sötétre volt pácolva, a padlót vastag, zöld szőnyeg fedte, az elfüggönyözött ablakok magasra nyúltak, a terem elején pedig hegyként meredezett a bírói emelvény. A galéria csaknem teljesen megtelt.

Corrigan megmutatta Tomnak és Marknak a vádlottak padját. Ben Cathy mellé telepedett le a galéria első sorában. Mrs. Fields már ott ült, és valamit hímzett. A vezetőség három tagja, Jack és Doug Parmenter, valamint Bob Heely szintén készen állt arra, hogy vallomást tegyen.

Corrigan fojtott hangon magyarázta Tomnak és Marknak:

- Előfordulhat, hogy a bíró nem hallgatja meg a szóbeli vallomásokat, de jó erre is felkészülni. Ez egy kész cirkusz. Az ASzJE és a sajtó a teljes erejét felvonultatta, és gyanítom, hogy eljöttek néhányan a Nemzeti Oktatásügyi Koalíciótól is. A villamosszékben ülünk. Ez...

Lucy Brandon lépett be a tárgyalóterembe. Kék ruhát viselt, és fellépése nagyon hivatalosnak tűnt. A szőke Claire Johanson és egy magas, fiatalos megjelenésű férfi kísérte, aki nyilvánvalóan az ügyvédjeként érkezett.

- Gordon Jefferson, Brandon ügyvédje. Az ASzJE munkatársa.

Egy idősebb férfi lépett be, állát magasra emelve tartotta, és egy fekete irattartót vitt a kezében, a gyomra előtt.

- Wendell Ames, Brandon másik ügyvédje, az Ames, Jefferson és Morris Ügyvédi Iroda rangidős munkatársa. Az ő apja alapította az ASzJE helyi szervezetét ebben az államban még a harmincas években.

Mind a négyen helyet foglaltak a felperesek asztalánál anélkül, hogy feléjük pillantottak volna.

- Két ügyvéd? - kérdezte Tom.

- Azért vannak itt, hogy győzzenek. Mit mondhatnék? Ami rajtam állt, mindent megtettem, amikor a viszontkeresetet megfogalmaztam. Nem lett több, mint tizenkét oldal. A két eskü alatt tett nyilatkozat - az öné és Mrs. Fieldsé - elég hatásosnak tűnik, de a bibliai érveinket nehéz lesz a pszichológiai vizsgálatok eredményeivel ütközni. Szerződtettek egy gyermekpszichológust, Mandanhi a neve. Ő az, ott ül a második sorban.

Odanéztek, és egy kopaszodó, sötét bőrű, egyértelműen kelet-indiai származású férfit láttak.

- És mit mondott? - kérdezte Mark.

- Mégis, mit gondol? Megállapította, hogy Amber egy beteg, és traumát elszenvedett kislány, és mindez természetesen maguk miatt van.

- Az csak természetes - morogta Tom.

- Meglátjuk, mit tehetünk! Ne felejtsék el, hogy ez csak az első összecsapás, nem az egész háború.

Az emelvénytől balra lévő ajtó kinyílt.

A törvényszolga felállt, és megszólalt:

- Mindenki álljon fel!

Valamennyien felálltak.

- A bírósági tárgyalás elkezdődik, Emily R. Fletcher bírónő elnökletével.

Fletcher bírónő méltóságteljes megjelenésű nőnek látszott, az ötvenes éveiben járt, rövidre vágott szőke haj és kellemes arckifejezés jellemezte. Elfoglalta helyét az emelvényen, majd érthető hangon ezt mondta:

- Köszönöm. Kérem, foglaljanak helyet!

Leültek.

- A Brandon kontra Jó Pásztor Általános Iskola esetét fogjuk most tárgyalni. A mai alkalom egy meghallgatás ennek a bíróságnak a két héttel ezelőtt meghozott ideiglenes végzéséről, amely megtiltja a Jó Pásztor Általános Iskolának, hogy... - Orrára illesztette olvasószemüvegét, és az előtte fekvő dokumentumra pillantott. - Egy gyermek sérelmére elkövetett botrányos vallásos magatartást, elfenekelés általi fizikai bántalmazást, a gyermekekre káros, eltúlzottan vallásos tanítást, zaklatást és diszkriminációt kövessen el, és hogy szövetségi pénzeket vallásos oktatásra használjon fel. A felperes ügyvédje készen áll a tárgyalás lefolytatására? - Lucy Brandonra és két ügyvédjére nézett.

Ames felállt:

- Igen, bírónő.

Fletcher most Tomra, Markra és Wayne Corriganre pillantott.

- És az alperesek... készen állnak?

Corrigan felállt, és igenlő választ adott.

A bírónő olvasószemüvege fölött a zsúfolt tárgyalóteremre nézett.

- Ez az eset nyilvánvalóan közérdekű, és nagy érdeklődésre tarthat számot. Ha a felperes ügyvédjének nincs ellenvetése, a bíróság kész engedélyezni, hogy a sajtó fényképezőgépeket és hangrögzítő eszközöket használjon.

Gordon Jefferson azonnal felállt:

- Nincs ellenvetésünk, bírónő.

Corrigan észrevette, hogy Tom és Mark a fejét rázza. Felállt.

- Bírónő, a védelem kéri, hogy ne engedélyezze a fényképezőgépek használatát.

Jefferson visszavágott:

- Bírónő, amint ezt ön megállapította, ez az ügy közérdekű dolgokra világít rá. Azt gondolom, hogy nagyon hasznos lenne, ha a televízió első kézből származó információkkal szolgálhatna.

Corrigan odasuttogta Tomnak:

- Az ASzJE a sajtóban szereti tárgyalni az ügyeit. Ez különösen fontos nekik.

Fletcher bírónő nem sokáig mérlegelte ezt a kérdést:

- Mr. Corrigan, a bíróság úgy látja, hogy a fényképezőgépek használata semmilyen kárt nem okozhat, és ha valamennyi kárt okozna is, a nyilvánosság tájékoztatásának fontossága ennek jelentőségét lényegesen meghaladja. Használhatják a fényképezőgépüket.

Néhány újságíró kirohant a tárgyalóteremből a gépéért. A bírónő maga elé tette a következő lapot.

- Elolvastam azokat a beadványokat és az eskü alatt tett nyilatkozatokat, melyeket a két fél ebben az ügyben benyújtott. Kitűnő munkát végeztek, mint ahogyan ezt egy ilyen éles vitában el is lehetett várni. Az idő rövidsége miatt és célszerűségből nem fogjuk meghallgatni a szóbeli tanúvallomásokat, ha ebbe a két fél beleegyezik, hanem az eskü alatt tett nyilatkozatok és a szóban elmondott érvelésük alapján fogjuk ezt a meghallgatást lefolytatni.

Wayne Corrigan odasúgta Tomnak:

- Ez jó. Ez nekünk kedvez. Ha nincs szóbeli tanúvallomás, akkor sokkal pontosabban kell érvelniük. - Hangosan ezt mondta: - Nincs ellenvetésünk, bírónő.

Ames és Jefferson még sugdosott egymásnak. Úgy látszott, hogy nem nagyon örülnek a bírói javaslatnak. Végül Ames válaszolt:

- Ööö... nincs ellenvetésünk, bírónő.

Fletcher elégedettnek tűnt a közösen elért előrehaladással.

- Nos, akkor... ha a felperes képviselője készen áll, kérem, hogy Mr. Ames vagy Mr. Jefferson terjessze elő érveit!

Jefferson felállt, és begombolta zakóját.

- Köszönöm, bírónő!

Előrement, és elkezdte megfogalmazni érvelését, közben fel-alá járkált, a szőnyeget nézegette, kezével pedig úgy hadonászott, mintha egy kórust vezényelt volna.

- Tisztelt bírónő, ez az eset nagyon egyszerű. Mint azt a bíróság beadványunkból és az eskü alatt tett nyilatkozatokból láthatta, a Jó Pásztor Általános Iskola ellen benyújtott panaszok jól megalapozottak. Természetesen hiszünk a vallásszabadságban, és távol legyen tőlünk, hogy megsértsük ezt a szent jogot. De hogyan lehetne meg egy tízéves gyermeknek az a képessége, tisztelt bírónő, hogy tudjon szabadon dönteni ezekben a kérdésekben, amikor egy olyan kényszerítő és elnyomó környezetben van, mint amit mi tapasztaltunk a Jó Pásztor Általános Iskolában?

Tom feszült figyelemmel hallgatta Jefferson beszédét. Amit mond, az sérti a becsületünket, gondolta, de nagyszerűen el tudja adni az áruját. Biztos, hogy a sajtó az egészet meg is fogja enni.

- Olvasták azt a jelentést, amit dr. Mandanhi, ez a kitűnő pszichológus írt, aki a gyermekeket ért érzelmi traumák nagy szakértője. Egyértelműen kijelenti, hogy a kis Ambert súlyosan megrázta ezeknek az embereknek a botrányos vallásos magatartása, és olyan tüneteket mutat, mint fejfájások, étvágytalanság és bepisilés. És akkor még nem is említettem a súlyos kiábrándulást a vallásból és... azokat a személyiségzavarokat, melyeket azoknak a dolgoknak tulajdoníthatunk, melyet a Jó Pásztor Általános Iskola vezetősége tanít, és amelyből egy kis ízelítőt kaptunk. Arról is tájékoztatnom kell a tisztelt bíróságot, hogy Mr. Harris jelenleg a gyermekvédelmi hatóságok vizsgálata alatt áll gyermekek feltételezhető bántalmazása miatt, és hogy saját gyermekeit állami gondozásba vették, amíg a vizsgálatot le nem folytatják.

Corrigan felugrott.

- Tiltakozom!

- A tiltakozásnak helyt adok - mondta a bírónő. - Mr. Jefferson, a gyermekvédelmi ügyek szigorúan bizalmasak, és ezeket nem szabad egy nyilvános ülésen tárgyalni. A továbbiakban tartózkodnia kell ennek említésétől.

- És az ilyen taktikák fényében - ragadta meg az alkalmat Corrigan - szeretném újból kérni, hogy a bíróság tiltsa meg a fényképezőgépek és a hangrögzítő készülékek használatát a tárgyalóteremben.

- A kérést elutasítom - válaszolt a bírónő. Ezután a sajtó képviselőire nézett: - Az újságíróknak pedig elrendelem, hogy az előbbi kijelentésről semmit ne publikáljanak.

- Köszönöm, bírónő! - fejezte be Corrigan, majd leült. Odasúgta Tomnak: - Jefferson nagyon jól tudta, mit csinál.

Jefferson higgadtan folytatta:

- Ami a botrányos vallásos magatartást illeti, a részletek természetesen világosan le vannak írva beadványunkban, és nincs szükség túl sok kommentárra az ott leírt magatartásról, arról, hogy megpróbáltak Amberből kiűzni egy démont, és hogy egyáltalán azt sugalmazták egy befolyásolható gyermeknek, hogy őt megszállva tartja egy szellem. Bírónő, ez egy rendkívül szokatlan perverzió, a gyermekek bántalmazásának egy új és nyilvánvalóan bizarr formája. Ez nem eshet a vallásszabadság ernyőjének védelme alá, és arra kérjük a bíróságot, hogy ezt tiltsa meg.

Az elfenekelés általi fizikai bántalmazás is eléggé egyértelmű, és az alperesek is elismerik, hogy ez megtörtént. Mint azt a bíróság is tudja, ezt a gyakorlatot az állam már megtiltotta minden nevelőintézetben és állami iskolában, és azt állítjuk, hogy az ebben a kérdésben korábban hozott bírói döntések és a társadalom véleménye egyértelmű. Ez a viselkedés nem megfelelő egy gyermekkel szemben, hanem ez a bántalmazásnak egy másik formája, és ezt is ki kell rekeszteni a vallásszabadság ernyőjének védelme alól.

Tom és Mark látta, hogyan formálódik az ügy: ez az ügyes jogász apró darabkákat farigcsált le abból, amit ismételten a "vallásszabadság ernyőjének" nevezett. Azonban világosan kitűnt számukra, hogy ehhez az ügyhöz semmiféle ernyőnek nincs köze - maga a vallásszabadság állt támadásainak célpontjában. De el kellett ismerniük, hogy Jefferson jól végezte a dolgát. Szónoklata erőteljes, jól koreografált és meggyőző benyomást keltett. Most az a kérdés nyugtalanította őket: képes lesz-e Corrigan ezt túlszárnyalni?

- Ami pedig az eltúlzott vallásos nevelést illeti - folytatta Jefferson -, ki ellenezné olyan alapvető erények tanítását, mint az őszinteség, az önbecsülés vagy az az aranyszabály, hogy úgy kell bánnunk másokkal, amilyen bánásmódot kívánunk magunknak? Nekünk azzal a széles körben elterjedt fundamentalista gondolattal adódott problémánk, hogy mi valamennyien gyarló, megvetésre méltó, értéktelen bűnösök vagyunk. Valamint önmagunkban semmi jóra nem vagyunk képesek, hanem rászorulunk egy rajtunk kívül álló "megváltóra", hogy kiemeljen minket saját életünk mocsarából, aki nélkül nincs semmi reménységünk... erről a gondolatról azt kell mondanunk, hogy ez minden gyermek mentális egészségére és jólétére nézve káros, és dr. Mandanhi jelentése rávilágít erre.

Hogy gyorsan befejezzem, és ne raboljam fölöslegesen a bíróság idejét: a fent említett törvénysértések elkerülhetetlenül a zaklatásnak és a diszkriminációnak egy formáját jelentik, mivel ezek a fundamentalista nézetek semmiféle ellentétes véleményt nem engednek meg, ez pedig mindenképpen intolerancia, a bigottság melegágya.

De természetesen még ennél is nagyobb törvénysértést jelent az, hogy ezt a tanítást szövetségi pénzalapokból támogatták és fizették, mivel Mrs. Brandon a szövetségi állam alkalmazottja, és gyermeknevelési támogatásban részesül "A szövetségi állam naponkénti gondoskodása" és "A magán-általánosiskolák támogatása" elnevezési törvények értelmében, melynek egy részét leánya tandíjának kifizetésére fordította.

Fletcher bírónő közbevágott:

- Ügyvéd úr, a bíróság úgy értesült, hogy Ambert időközben kivették az iskolából.

- Igen, bírónő, így történt, természetesen a saját érdekében. De mi továbbra is fenntartjuk, hogy az állam és az egyház szétválasztásának kérdése csorbát szenvedett, mivel szövetségi pénzeket használtak fel Amber vallásos nevelésére, amíg ő abba az iskolába járt, amiért az iskolát felelősség terheli az állam előtt. Ezt részletesen kifejtettük keresetünkben a Munson-Ross-féle személyiségjogi törvény, "A szövetségi állam naponkénti gondoskodása" és A "magán-általánosiskolák támogatása" nevű törvények alapján. Mivel a kongresszus a dolgozó szülőket kívánta támogatni a gyermeknevelési segéllyel, egyetlen épelméjű ember sem állítaná azt, hogy a szövetségi pénzeket vallásos oktatásra kell felhasználni. Beadványunkban kimutattuk, hogyan teszi ezt nagyon egyértelművé a törvényhozás története és a korábban hozott bírói döntések.

Végül arra kérjük a tisztelt bíróságot, hogy ne csak Amber esetét mérlegelje, aki volt olyan szerencsés, hogy kivették az iskolából, és ilyen módon megmenekült minden további sérüléstől. Azt kérjük, hogy a tisztelt bíróság vegye tekintetbe azoknak a gyermekeknek a helyzetét, akik még mindig ott vannak, akik még mindig ki vannak téve ennek a szélsőséges magatartásnak és tanításnak, akik még mindig veszélyeztetettek. Semmit nem tudunk az iskolába járó többi gyermekről, nem tudjuk, hogy az ő tandíjuk kifizetéséhez is felhasználnak-e szövetségi pénzeket, vagy sem. Ezért kérjük, hogy a tisztelt bíróság a jelenlegi korlátozás kiegészítéseként kötelezze az alperest, hogy közölje az összes gyermek nevét és az iskoláztatásukkal kapcsolatos összes financiális információt.

Az ön mai döntése hatással lesz más gyermekek jövőbeni jólétére is, ezért bizonyosak vagyunk abban, hogy a tisztelt bíróság az ő érdekeik szerint fog dönteni.

A teremben minden televíziós kamera követte Jefferson lépteit, amint odament székéhez és leült, és elkattantak a fényképezőgépek is. Tom és Mark Corriganre nézett, aki remélve, hogy nyer valami inspirációt, még egyszer átfutotta jegyzeteit. Nem úgy nézett ki, mintha eszébe jutott volna valami.

- Mr. Corrigan! - szólította fel Fletcher.

Tom bátorítóan megveregette Corrigan vállát.

- Isten legyen veled, testvér!

Corrigan felállt. Eljött az ő ideje. Ő is begombolta zakóját, nem azért, hogy ezzel jelezze harci kedvét, hanem azért, mert ideges kezének valamit kellett tennie. Ráadásul ezalatt egy pillanatig imádkozhatott.

- Tisztelt bírónő, a felperes ügyvédje hatalmas erőfeszítéseket tett, hogy egy zord és hátborzongató képet fessen a Jó Pásztor Általános Iskoláról. Biztosíthatjuk önt arról, hogy az iskolában egészen más a helyzet, mint ahogyan ő azt leírta.

Először is: nem kaptunk lehetőséget arra, hogy találkozzunk dr. Mandanhival, és megbeszéljük vele vizsgálatának eredményeit, ezért nem lehetünk bizonyosak abban, hogy Amber problémái teljes egészében az iskolával kapcsolatosak. Amint az eskü alatt tett nyilatkozatokban megkíséreltük ezt kimutatni, már eleve bizonyos problémákkal jött a Jó Pásztor Általános Iskolába, és véleményem szerint nem lenne korrekt vagy a valóságnak megfelelő minden problémáját az iskolai környezetnek tulajdonítani. Meg kellett volna kapnunk a lehetőséget, hogy a saját szakértőnkkel is megvizsgáltassuk Ambert, mert biztos vagyok benne, hogy egy másik szakértő véleménye ellensúlyozhatná dr. Mandanhi vizsgálatának eredményeit.

Ami a testi fenyítést illeti, ez egészen biztosan nem az az anakronizmus, aminek azt a felperes ügyvédje megpróbálta beállítani, de nem áll szándékunkban ezt a vitás kérdést ebben az ügyben megoldani. Az elfenekelés, ha azt szerető szülők hajtják végre vagy egy keresztény iskola igazgatója egy előzetesen elfogadott eljárás szerint, akkor az egyáltalán nem bántalmazás, hanem egy helyénvaló fegyelmezési mód, és amint ezt beadványunkban kimutattuk, ez egy bibliai tantétel, egy mélységes vallásos meggyőződés.

Szeretném arra is emlékeztetni a bíróságot, hogy a testi fenyítés lefolytatásának módját az iskola kézikönyve egyértelműen leírja, és hogy Mrs. Brandon aláírásával igazolta, hogy egyetért ezzel. Beadványunk tartalmazza mindkét okmányt, és ezek önmagukért beszélnek. Ezért úgy gondolom, hogy az elfenekelés kérdése egyáltalán nem egy lezárt kérdés, különösen azért nem, mivel nem férhet kétség ahhoz, hogy Amber büntetését megfelelő módon és szeretettel hajtották végre. Nem lenne tisztességes ezt egy gyermek bántalmazásának minősíteni. Ez megsértené szerte az országban sok millió szülő magánéletét és meggyőződését, akik még mindig hiszik, hogy az elfenekelés helyes eljárás, és ez valóban a vallásos meggyőződés és a vallásszabadság kérdéskörébe tartozik. Ezt pedig védenünk kell, és nem szabad megsérteni.

Kétségbe kell vonnunk a felperesnek az eltúlzott vallásos nevelésre vonatkozó vádját is. Amire a felperes utal, az az evangélium egyik alapvető része, de emlékeztetnem kell a tisztelt bíróságot arra, hogy az evangélium jó hír, nem pedig rossz hír. Az evangélium üzenete nem hagy minket kárhoztatásban... vagy ahogyan a felperes ügyvédje fogalmazott, a "gyarló, megvetésre méltó bűnösök" helyzetében. Hisszük - ez a Jó Pásztor Általános Iskola doktrinális állásfoglalása -, hogy az ember valóban bűnös. Elszakadt Istentől, mert áthágta Isten igazságos törvényét, és egyedül nem képes megszabadulni ebből az állapotból. De soha, egyetlen gyermekre sem kényszerítették rá ezt az üzenetet, és nem vezették félre őket azáltal, hogy nem mondták el ennek az üzenetnek a pozitív oldalát is: Isten elküldte az Ő Fiát, hogy saját élete árán kifizesse bűneink árát, és így megváltott minket és kibékített Istennel.

Tisztában vagyok azzal, hogy amit mondok, az prédikációnak tűnhet, de végül is ezt a vitapontot a felperes vetette fel, és válaszolnom kell rá. - Corrigan arca egy kicsit felragyogott, amint eszébe villant egy gondolat. - De talán helyénvaló, ha rámutatok, hogy ez teljes egészében vallási kérdés. Tisztelt bírónő, vallási doktrínákon vitatkozunk, méghozzá a törvény előtt! Igen, tisztelt bírónő, kétségbe vonjuk a felperesnek azt az állítását, hogy bármiféle olyan eltúlzott vallásos tanítás történt, amely árthatott volna Ambernek. Ezenkívül arra is emlékeztetjük a tisztelt bíróságot, hogy ezen a kereseten keresztül a felperes arra kérte az államot, hogy egy bizonyos vallási nézet dolgában hozzon ítéletet, ezt azonban az alkotmány megtiltja az államnak.

Ez az, elkaptad őket! - gondolta Tom.

- Továbbá azt állítjuk, hogy nem történt semmiféle zaklatás vagy diszkrimináció, és amint ezt beadványunkban kimutattuk, bár a felperes megszerezte dr. Mandanhi szakvéleményét a gyermeket ért állítólagos traumáról, a felperes nem tudta bebizonyítani az eltúlzott vagy botrányos magatartásra vonatkozó állításait.

A bírónő kötekedő arckifejezéssel nézett fel jegyzeteiből.

- Ügyvéd úr, az ön beadványa tartalmaz egy futólagos utalást az állítólagos botrányos vallásos magatartásról, amely a feljelentésben szerepel. Tagadja-e most a felperesnek azt az állítását, hogy Mr. Harris megpróbált kiűzni egy démont a gyermekből?

Tom és Mark biztosra vette, hogy ez a kérdés sarokba szorította Corrigant, de ő egy cseppet sem jött zavarba tőle. Nyilvánvalóan nagyon sokat gondolkodott erről.

- Ezt a vádat meg lehet támadni, bírónő, mivel a "démon" szót sok különféle módon lehet interpretálni, sokféleképpen lehet definiálni.

A bírónő annyira előrehajolt, hogy álla csak néhány centiméterre volt a pulpitus fölött.

- Ön szerint, ügyvéd úr, helyes lenne-e ebben az esetben a "démon" szónak egy zsidó-keresztény interpretációt tulajdonítani?

Tom szíve majd kiugrott a helyéről, gyomra pedig görcsbe rándult.

Corrigan mély lélegzetet vett.

- Véleményem szerint igen, bírónő, de a bibliai interpretáció paraméterei között választania kell egy... ööö... egy inkább liberális, allegorikus interpretáció és egy fundamentalista, szó szerinti értelmezés között...

A bírónő halványan elmosolyodott. A teremben valaki felvihogott.

- Azt hiszem, ezen sokat lehetne vitatkozni, ügyvéd úr, és nagyon belemélyedhetnénk egy teológiai vitába. Kérem folytassa!

Tom Markra nézett. Ez jó vagy rossz jel volt? Elkerülhetetlenül azt kezdték magukban találgatni, hogy vajon mire gondolhatott a bírónő.

Corrigan megpróbálta betetőzni érveit:

- Bírónő, azért vagyunk ma itt, hogy megmutassuk, miért nem tilthatják meg nekünk bizonyos dolgok gyakorlását. Először is azt állítom, hogy az ezekre a gyakorlatokra vonatkozó vádak hamisak, de legjobb esetben is megalapozatlanok, és hogy a felperes ebben az ügyben adós maradt azzal, hogy ezek közül csak egyről is bebizonyítsa, hogy igaz. Ezért az iskolával szemben meghozott korlátozó intézkedések egyszerűen szükségtelenek, és véleményem szerint ez magában hordozza az állam és az egyház szétválasztásának megsértését. Az állam ezzel megsérti a Jó Pásztor Általános Iskola jogát, hogy szabadon gyakorolja vallását, mivel saját maga akarja eldönteni az iskola számára, hogy mi számít elfogadható vallásnak, és mi nem. Remélem, hogy ez nem fog megtörténni, és ezt a korlátozó rendelkezést a tisztelt bíróság visszavonja. Helyesnek tartjuk, hogy a bíróság ezt megtegye, mivel a felperest már nem érintik az iskola szabályai, más tanuló pedig nem tett feljelentést, ezért ennek az ügynek a jelentősége vitatható. Köszönöm a figyelmet!

Azzal Corrigan leült.

- Köszönöm, Mr. Corrigan - mondta Fletcher bírónő.

Ezután következett a hosszú, idegölő várakozás. Emily R. Fletcher bírónő átlapozta jegyzeteit, leírt néhány dolgot, majd jegyzeteibe mélyedt, és feszült csend telepedett a nagy teremre.

 

15

Végül Fletcher bírónő letette tollát és megszólalt, hol az előtte heverő papírokra nézett olvasószemüvegén keresztül, hol pedig az ügyvédekre, a peres felekre, a hallgatóságra és a televíziós kamerákra pillantott szemüvege fölött:

- Valószínű, hogy egyik fél sem lesz teljes mértékben elégedett döntésemmel, de ellentétben azzal, amit Mr. Jefferson a bevezetőjében állított, ez igenis egy bonyolult eset, és ez abba a nagyon nehéz helyzetbe hoz engem, hogy az alkotmány betartása és egy tízéves gyermek érdekei között kell egyensúlyt teremtenem. Azáltal, hogy megkísérlem létrehozni ezt az egyensúlyt, valamit mindkét fél elkerülhetetlenül elveszít, és azt fogja tapasztalni, hogy elvárásai teljes mértékben nem valósultak meg.

Elolvastam beadványukat, és meghallgattam érvelésüket. Azt hiszem, ez egy olyan ügy, amelyben szükség van néhány korlátozó intézkedésre. Azonban mindkét oldalról elhangzott néhány erős és néhány gyenge érv, valamint néhány olyan megállapítás is, amely ezen a ponton számomra vitathatatlannak tűnik. Egyenként végig fogok menni az előadott panaszokon.

Tehát kezdjük az elején... ami az "egy gyermek sérelmére elkövetett botrányos vallásos magatartást" illeti, egyetértek az alkotmánnyal, hogy megvan a helye a személyes vallásos meggyőződésnek és gyakorlatnak. De úgy vélem, hogy biztosan megvan a helye a megfelelő korlátozásoknak is, és az állam törvényeit nem lehet megsérteni. A felperes panasza világos és egyértelmű: Ambert zaklatták és megbélyegezték, mint akit egy szellem, egy démon tart megszállva, akármi is legyen ennek a szónak a definíciója. Azt hiszem, hogy egy ilyen magatartás helyességét meg lehet kérdőjelezni, azt gondolom, hogy ezt a védelmet fenn kell tartani. Ezért az ezzel a magatartással szembeni korlátozó rendelkezés érvényben marad mindaddig, amíg ez az ügy a bírósági tárgyalás során meg nem oldódik.

Ugyanezt mondanám a gyermekek további elfenekeléséről is az általános iskolában. Az állam érdekelt gyermekeinek védelmében, és a testi fenyítést már nagyon sok esetben helytelennek ítélték. Bár a vallásos meggyőződésnek létezik jogos helye társadalmunkban, a gyermekek bántalmazásának lehetősége akkor is fennáll, ezért úgy gondolom, hogy a korlátozó rendelkezésnek, Mrs. Brandon kérelmének megfelelően, érvényben kell maradnia, és az ügy bírósági tárgyaláson fog folytatódni.

Ami a három következő panaszt, "a gyermekre káros eltúlzott vallásos nevelés", a "zaklatás" és a "diszkrimináció" kérdését illeti: egyetértek Mr. Corrigannel, hogy ezek meglehetősen homályos panaszok, amelyekről nem bizonyították be megfelelően a bíróság előtt, hogy károsak lennének a gyermekekre nézve. A bíróság elfogadja, hogy ezek vallási kérdések, és kétségtelen, hogy az általános iskola vallási meggyőződését félreérthetetlenül és világosan közölték Mrs. Brandonnal a gyermek beíratása előtt. Ha a felperes be kívánja bizonyítani, hogy az ilyen nézetek és tanítások egyetlen gyermek számára sem megfelelőek, akkor terjesszen fel egy ilyen ügyet bírósági tárgyalásra.

Ami az utolsó panaszt illeti: "vallásos nevelés a szövetségi állam pénzének felhasználásával", Mrs. Brandon kivette leányát az iskolából, és mindaddig, amíg Mrs. Brandon fizetéséből nem juttatnak tandíjat az iskolának, véleményem szerint nem történik további törvénysértés, és senkit nem ér sérelem a végleges bírósági döntésig. A korlátozás szükségtelen, ezért megszüntetem.

A megfelelő írásos rendelkezést aláírom, mihelyt a bíróság írásba foglalja. A bíróságnak meg kell vitatnia, melyek azok a kötelezettségek, melyeket a rendelet tartalmazni fog. Ha nem értenek vele egyet, hívják fel az írnokomat!

Ezzel a rendelkezéssel nem azt állítom, hogy a felperes igényei nem megalapozottak, csak azt, hogy nem lenne minden korlátozás jogszerű mindaddig, amíg a tárgyalás folyik. Az ügy a bírósági tárgyaláson fog folytatódni, mihelyt rá kerül a sor. - Felemelte a kalapácsot, és koppantott vele. - A bíróság szünetet tart.

- Mindenki álljon fel! - utasított a törvényszolga.

Felálltak, és mihelyt Fletcher bírónő kiment a teremből, a közönség felmorajlott.

- És most? - kérdezte Tom.

- Most elmenekülünk az újságírók elől, eltűnünk innen - mondta Corrigan.

- Mit intéztünk? - érdeklődött Mark, miközben Cathy belekarolt.

- Továbbra is hosszú harc áll előttünk. A lényeg az, hogy az iskolát nem kell bezárni, és tovább taníthatnak a normális tanterv szerint, de az elfenekelés tilos, a démonűzés pedig tabu. A bírónő azt mondja, hogy nem kell közölniük a többi gyermek nevét, és hogy tandíjukat miből fizették, úgyhogy ezt az egy vitát megúsztuk. Úgy is fogalmazhatok, hogy egész jók voltunk, tekintve, hogy sokkal rosszabbul is elsülhettek volna a dolgok. Tűnjünk el innen!

Mrs. Fields és a két Parmenter is tele volt kérdéssel.

- Nyitva maradhat az iskola? - tudakozódott Mrs. Fields.

- Igen, minden rendben - válaszolta Tom.

Mark megölelte Cathyt, és így szólt:

- Tartunk egy gyülekezeti megbeszélést, és mindenről beszámolunk.

Jack Parmenter még mindig vágyakozott a küzdelemre.

- Ez a... Jefferson egy jelentéktelen kis... öö. Nem vagyunk kötelesek eltűrni az ilyen beszédet!

- Valahol máshol beszélgessünk ezekről a dolgokról! - javasolta Corrigan.

Előrement, a többiek pedig libasorban követték őt a tárgyalóterem ajtaján át.

A vakuk felvillantak, a hallban szinte nappali világosság támadt.

- Mr. Harris! - jött az első újságíró. - Hogyan vélekedik a bírónő döntéséről?

- Nincs válasz - utasította el Wayne Corrigan.

- Mi van a gyermekeivel? - kérdezte egy másik. - Mikor vették el őket öntől?

Amikor a bíró elrendelte - gondolta Tom.

- Igaz, hogy ön megpróbált kiűzni egy démont a gyermekből? - faggatta egy hölgy mikrofont tartva Tom elé.

Corrigan megmarkolta a mikrofont:

- A bíróságon szándékozunk megtárgyalni az ügyet, nem a sajtóban. Köszönjük!

Továbbmentek, szinte kiosontak a tömegen keresztül.

Elhaladtak a Lucy Brandon és két ügyvédje körül összetódult riporterek és kamerák mellett. Jefferson nagyon kedvező benyomást keltett a sajtó képviselőiben.

- ...A bírónő döntése pontosan az volt, mint amire számítottunk. Bár nem gondoljuk, hogy bárkinek is meg kellene engednie, hogy gyermekét ilyen tanterv szerint tanítsák, és hogy ilyen kegyetlenül bánjanak vele, mint amit ez a tanterv megkíván. Megértem, hogy a bírónő miért vonakodott olyan kevés bizonyíték alapján dönteni, mint amit egy ilyen rövid meghallgatáson elő lehet adni. Azonban elégedettek vagyunk, amiért a bírónő úgy döntött, hogy megvédi a Bacon's Corner-i gyermekeket a további fizikai bántalmazástól, Tom Harrisnek és csapatának... ezeknek a fundamentalistáknak a kezétől.

Tom ezt az egészet hallotta, és megfordult. Valamit kell mondania erre. Nem hagyhatja, hogy ez megjelenjen az újságokban.

- Jöjjön, menjünk! - szólította meg Corrigan, és megrántotta a karját.

Sietős léptekkel távoztak a bíróságról.

* * *

A szerda esti imaalkalomra zsúfolásig megtelt Mark és Cathy háza. A szokásos szerda estéken sem volt soha rossz a látogatottság, de ez az este egyáltalán nem minősült szokásosnak - így nem is jutott mindenkinek szék.

A vezetőség minden tagja eljött feleségestül, és képviseltette magát az imalánc több láncszeme is: Donna Hemphile, Lester és Dolly Sutter, Tim és Becky Farmer, Brent és Amy Ryan, valamint az özvegy Alice Buckmeier. Ben Cole is csatlakozott a feleségével, Bevvel együtt. Megérkezett Mrs. Fields is, bár ő általában a helyi baptista gyülekezetbe szokott menni szerda este. Wayne Corrigan is részt vett a megbeszélésen, és mindenki érezte, hogy ma este ő lesz a figyelem középpontjában.

Tom Harris volt az egyetlen személy, akinek a távolléte mindenkiben hiányérzetet keltett. Távol maradt, mert úgy érezte, hogy ezt kell tennie. Ezenkívül Mark úgy gondolta, hogy szabadabb lesz az aznapi beszélgetés, és könnyebb lesz hangot adni egy esetleges sérelmeknek, ha ő nem lesz ott, és Tom egyetértett ezzel.

Néhány ember hiányzása kicsit nyugtalanította Markot, aki - mivel ő volt a pásztor - hamar ráérzett ennek jelentőségére. Távol maradt Andrea és Wes Jessup, akik rendszeresen látogatták ezt a hétköznapi alkalmat. Wingerék sem jöttek el. Mark tudta, hogy miért. Rajtuk kívül hiányzott még néhány elégedetlen ember, akiknek a félelmeit és téves információit majd tisztázni kell, és természetesen, mivel nekik kellett volna a leginkább ott lenniük, nem jöttek el. A velük való foglalkozás kemény és kellemetlen feladatnak ígérkezett.

Egészében véve a háznak legalább ötven embert kellett magába fogadnia. Ez minden bizonnyal válsághelyzetet tükrözött!

De más látogatók is nagy számban vettek részt, ők is legalább ötvenen képviseltették magukat, majdnem annyian, mint a gyülekezet tagjai. Eljött Tal Guilóval együtt, aki nemrég tért vissza a hegyvidéki város, Summit melletti őrhelyéről. Nathan és Armoth ott állt készenlétben Tal mellett, és a parancsnokságuk alatt megjelent harcosoknak egy félelmetes csapata is figyelt. Mota és Signa, miután teljesítette megbízatását az általános iskolában, szintén eljött, és az őrök sorfalára felügyelt, akik most a házat körülvették. Ezt az alkalmat nem zavarhatja meg egyetlen portyázó szellem sem.

Tal körülnézett a szobában, és fanyarul elmosolyodott.

- Talán rájövünk, hol a probléma, és hová tűnt az imafedezetünk. Bár adna az Úr az Ő népének az Ő bölcsességéből egy "különadagot"! - Még egyszer körülnézett, majd így szólt: - A hírnökök teljes készültségben várják a parancsaimat!

- Készen állnak!

- Mi van Sally Roe-val?

Chimon előrelépett:

- Scion és én éppen most bíztuk őt Cree és Si gondjaira. Ők kísérik el az Omega Központba.

- Jó. Azonnal menjetek Bentmore-ba, és készítsétek elő számára ott az utat.

- Úgy lesz.

Chimon és Scion eltűnt, hogy teljesítse a következő megbízatását.

* * *

Wayne Corrigan felállt, hogy megszólítsa a csoportot, és hogy válaszoljon a kérdések várható rohamára.

- Azt mondanám, hogy ez körülbelül ötvenszázalékos győzelemnek felelt meg, ami azt jelenti, hogy nagyon elégedettek lehetünk. Az iskola folyamatosan működhet tovább, túl sok beavatkozásra nem kell számítani...

- Mindaddig, amíg a gyerekek rá nem jönnek, hogy nem fenekelhetitek el őket - szólt közbe Tim Farmer, aki farmer volt. Amikor vigyorgott, mindig meglátszódott, hogy hiányzott egy foga. A fia ötödikbe járt az iskolában. - Bármit is csináltok, ne beszéljetek erről Jesse-nek!

Valamennyien nevettek. Örültek, hogy ezt Jesse apja mondta ki.

- Biztos, hogy ez nagyon meg fogja nehezíteni a helyzeteteket - magyarázta Corrigan. - Valami más módot kell kitalálnotok a fegyelmezési problémák megoldására.

Judy Waring, a rossz hírek nagy meghallója és terjesztője, nem bírt csendben maradni.

- Először is tudni akarom, mi okozta ezt az egész problémát! Az, amit Tom Harris csinált a gyerekeinkkel?

- Judy! - vágott közbe Mark. - Azért vagyunk itt, hogy közmegelégedésre megoldjuk a dolgot, ne aggódj!

Amy Ryan feltett egy egyszerű kérdést:

- Mark, hallhatnánk tőled, mi is történt? Valóban megpróbált Tom kiűzni egy démont a kis Brandon lányból?

Mark tudta, hogy bajban lesz, mihelyt a választ kimondja.

- Igen. A kislány...

- Micsoda ostobaság - fakadt ki Brent, Amy férje. Egy izmos, szállítási vállalkozó volt, aki úgy gondolta, hogy hatásköre három dologra terjed ki: a földgázra, Isten Igéjére és az ostobaságok megállapítására. - Honnan tudta, hogy egy démon nyilvánult meg?

Judy Waring ugrásra készen állt, hogy ezt a gondolatot ő is meglovagolja.

- Fogalma se volt arról, hogy mit csinál, és most olyan nagy bajba keverte az iskolát, amiből soha nem fogunk kimászni!

Mark megpróbálta helyreállítani a rendet. Határozott hangon kellett beszélnie:

- Nyugalom, nyugalom! Mielőtt százfelé futnánk, maradjunk egy kicsit csendben, és hallgassuk meg, mit mond Wayne Corrigan! Neki tegyétek fel egyenként a kérdéseiteket!

- Valami rosszat csináltunk! - erősködött Judy. - Nem kellett volna bíróságra mennünk, ha nem csinálunk semmi rosszat.

- Judy!

A nő kihívó arckifejezéssel összepréselte ajkait.

- Gyerünk, szentek! - bíztatta őket Tal. - Ennél többre is képesek vagytok!

- Tudni akartad, hová tűnt az imafedezetünk! - suttogta Guilo.

Wayne Corrigan megpróbálta elölről kezdeni:

- Szeretnék nektek egy pontos képet felrajzolni, de nem akarom, hogy ez túl sötétnek tűnjön. Egy per kellős közepén vagyunk, de ez nem jelenti azt, hogy eljött a világ... vagy az iskola vége. Lehetséges, hogy megnyerjük ezt az ügyet, az Úrnak és mindazoknak a segítségével, akik ezzel együtt tudnak működni, és semmi hátrányt nem fogunk szenvedni. Pillanatnyilag az iskola egy korlátozó rendelkezés hatálya alatt áll, amely megtiltja az elfenekelést és minden olyan vallásos magatartást, amelyet a gyermekekre nézve károsnak tarthatnak.

- Például a démonok kiűzését... - morgott Brent halkan, de mindenki meghallotta.

- Nem. Hadd fűzzek ehhez némi magyarázatot! Meg kell értenetek, hogyan működik ez a rendszer és az ASzJE. Nem a démonok kiűzése a legvégső kérdés. Egyszerűen csak ez a téma mozog az előtérben, mert szenzációt lehet belőle csinálni, és mert egy gyermeket érint. Az ASzJE tudja ezt, és ki akarja használni az ebben rejlő lehetőségeket, de ez csak az első lépés.

De figyeljétek csak meg ezt a kifejezést: "botrányos vallásos magatartás"! Tudjátok, ebben az esetben az történhet, hogy a bíróság - egy gyermek érdekében - úgy dönt, hogy egy vallásos csoportnak egy bizonyos cselekedete botrányos vallásos magatartásnak számít. Ha már egyszer ez a jogi precedens megszületik, ezt később más ügyekben fel lehet használni az eredeti definíció kiterjesztésére, hogy milyen vallásos magatartások számítanak botrányosnak, és jogilag meg lehet ezeket támadni, akár érint az eset gyermekeket, akár nem. Kertelés nélkül ez azt jelenti, hogy nekünk kellene megnyitni azt a kaput, hogy a bíróság megállapíthassa, melyik vallásos meggyőződés elfogadható, és melyik nem.

- Na és a vallásszabadság? - kérdezte Lester Sutter, a gyülekezet egyik rangidős tagja. - Mióta mondhatja meg nekünk a kormányzat, hogyan éljük az életünket, és hogyan neveljük gyermekeinket?

- Pontosan erről van szó. Ez itt az igazi kérdés, és szeretném, ha ezt valamennyien megértenétek. Ez a per nem az elfenekelés, a démonűzés vagy valami ehhez hasonló dolog körül forog. Az ASzJE áll az egész mögött, és biztosak lehettek abban, hogy olyan jogi precedensek kimunkálásán fáradoznak, amelyek lehetőséget biztosítanának a szövetségi kormánynak arra, hogy felügyeletet gyakoroljanak a vallás és az egyházi iskolák fölött.

- Ezt nem tehetik meg - vetette közbe Amy Ryan.

- Pedig pontosan ezt teszik - ellenkezett Brent.

- Na és az alkotmány?

Brent vállat vont.

- Ugyan mit számít az?

Corrigan közbeszólt:

- Brent megértett engem. Manapság az az általános felfogás, hogy az alkotmány egy "élő dokumentum", amelyet a bíróságok átértelmezhetnek, amint a társadalom erkölcsileg fejlődik.

- Vagy romlik, erkölcsileg - helyesbített Frank Parmenter.

- Vagy szellemileg - mondta Mark. - Hallgassatok rám, ez nem egyszerűen egy jogi csata. Ez egy szellemi csata, ezt ne felejtsétek el!

- Igen - helyeselt Brent. Egy kicsit megváltozott a hozzáállása: - És mi van akkor, ha ez tényleg egy démon volt? Hamarosan törvényellenes dolog lesz kiűzni őket.

- Na de feltétlenül azt kell tennünk, amit a kormány mond? - kérdezte Tim Farmer. - Mit csináltak az apostolok? Nem engedelmeskedtek a zsidó vezetőknek, amikor megparancsolták nekik, hogy ne tanítsanak Jézusról.

Corrigan válaszolt:

- Ez egy fontos kérdés, és ezt mindenkinek komolyan fontolóra kell vennie: dönthettek úgy, hogy nem engedelmeskedtek az emberi törvényeknek, ahogyan az apostolok is tették, és inkább Isten Törvényének engedelmeskedtek az emberi törvények helyett...

- Tegyük ezt! - vágott közbe Frank Parmenter.

- Azonban - sietett Corrigan hozzátenni - ne felejtsétek el, hogy az apostolokat bebörtönözték, megverték, megkínozták, és mártírhalált haltak álláspontjuk miatt. És amint már korábban említettem, Pál és Silás kiűzött egy démont Filippiben, és ezért a börtönben találták magukat. A polgári engedetlenségnek ára van.

Mély csend szállt a szobára. Corrigan folytatta:

- És ez az ár súlyos károkat okozhat a szavahihetőségeteknek ebben a perben. Nehezebb lesz jogaitokat érvényre juttatni. Természetesen a lelkiismeretetekre kell hallgatnotok Isten előtt. Találunk igei példákat a polgári engedetlenségre is: a zsidó bábák, akik megsértették a fáraónak azt a rendeletét, hogy öljék meg a zsidó fiúgyermekeket; Ráháb, aki elrejtette a kémeket; az apostolok, akik prédikáltak Jézus nevében, amikor azt parancsolták nekik, hogy ezt ne tegyék. De az én tanácsom az, hogy először csináljuk végig ezt az ügyet, a jó öreg Rómaiakhoz írt levél 13. fejezetének javaslata szerint. Jobb helyzetben lesztek a tárgyaláson.

- És mi van akkor, ha veszítünk? - kérdezte Brent.

- Nos akkor... - Corrigan tétovázott, és válaszát mérlegelte. - Akkor meg kell tennetek, amit meg kell tennetek. - Sietve hozzátette: - De kérlek, ne felejtsétek el, hogy a jogi eljárások nagyon hosszadalmasak. Türelemmel kell lennetek, és ne kövessetek el semmi olyan elhamarkodott dolgot, ami ronthatná a győzelem lehetőségét. Ne felejtsétek el, hogy az ASzJE országos méretűre akarja dagasztani ezt az ügyet, amennyire csak meg tudják ezt tenni. Fel akarják kelteni a média érdeklődését, és annyi rossz hírt akarnak a közvéleménnyel elhitetni rólatok, amennyit csak tudnak. Fel fogják használni ezt a "naponkénti gondoskodás" törvényt is, és szövetségi bíróságokra mennek majd vele, úgyhogy ennek az ügynek nagyon könnyen lehetnek olyan káros következményei, amelyek hatással lehetnek minden más egyházra, minden más keresztény iskolára is az egész országban. Ma este nemcsak saját magatokról hoztok döntést, hanem testvéreitekről is, szerte az országban. Ti vagytok az első dominó a sorban! Ezt ne felejtsétek el!

- Az első dominó - ismételte csendesen Brent, és a fejét rázta ettől a gondolattól. - Emberek, úgy tűnik, mintha elkezdődne az üldözés.

Mark közbeszólt:

- Mi tehát a következő lépés, Wayne?

- Azt hiszem, most jön a dolog legnehezebb része. Interrogációt kell küldenünk a másik félnek, meg kell szereznünk a vallomásukat, és fel kell építenünk a védekezésünket. Azoknak, akik nem tudják, mit jelent ez a szó, elmagyarázom. Az interrogáció egyszerűen egy egész sor kérdés, azoknak a dolgoknak a listája, amiket meg akarunk róluk tudni. Tudni akarjuk, mi a panaszuk ellenünk, és hogy milyen ismeretek birtokában vannak, hogy megfelelő választ adhassunk érvelésükre, bármi legyen is az. A tanúvallomások megszerzése egyszerű. Találkozunk azokkal a tanúkkal, akik ellenünk fognak vallani, és eskü alatt válaszolnak a kérdéseinkre a bírósági jegyző jelenlétében, aki szó szerint leír mindent, amit mondanak. A másik fél ugyanezt fogja tenni a mi tanúinkkal, és feltehetően mindkét fél tudni fogja, milyen vallomásokat és bizonyítékokat fog ellenfele előterjeszteni, így már a tárgyalás előtt mindenki megfogalmazhatja érveit.

- És mit tehetünk mi? - kérdezte Jack Parmenter, és minden jelenlévő arcán látszott, hogy egyetért ezzel a felvetéssel.

- Nos... - Corrigan a mennyezetre pillantott, keresve a választ. - Minden ügyvéd annyit ér, mint amennyi információval rendelkezik, és amint ezt már a pásztorotokkal és Tom Harrisszel megbeszéltem, nekem nem áll módomban mindezt elvégezni. Én... - nem volt biztos benne, hogy ki kell-e mondania következő gondolatát. - Nos, bizonyos megszorításokkal azt állítom, hogy nyilvánvalóan agresszív emberekkel állunk szemben, akik jól szervezettek, ambiciózusak, és nagyszerű összeköttetésekkel rendelkeznek az egész országban, minden csak egy telefonjukba kerül. Komolyan veszik ezt a dolgot, mindenáron győzni akarnak, módszereik pedig nem mindig becsületesek...

- Más szavakkal, ez egy szélhámos társaság - összegezte Brent.

- Nos... - Corrigan felemelte kezét. - Azt hiszem, nem vitatnám ezt a véleményt. Azt akarom elmondani, hogy szükségetek lesz egy nyomozóra, egy olyan valakire, aki fel tudja tárni azokat a tényeket, amelyeket ellenfeleink okvetlenül el akarnak titkolni. Már volt dolgom az ASzJE-vel korábban, és nem hajlandók együttműködni, ha információkról vagy az interrogációk megválaszolásáról van szó. Alattomosak és könyörtelenek, összejátszanak egymással, és nagyon elővigyázatosak. Egy olyan valakire van szükségetek, aki - természetesen a kereszténység korlátain belül -, de ugyanolyan könyörtelen tud lenni, és kinyomozza azokat a dolgokat, amelyeket tudnotok kell, még akkor is, ha az ASzJE el akarja ezeket palástolni. Ehhez idő, ügyesség és gyakorlat szükséges. Olyan ember kell nektek, aki ezt véghez tudja vinni.

- És ki az, akit ebben az ügyben felhívhatnánk?

- Nem tudok senkiről itt a közelben, aki ezt annyiért vállalná, amit ki is tudnátok fizetni.

Váratlanul megszólalt Ben Cole:

- Talán én meg tudom csinálni. Úgysincs most munkám, egy ideig különben is ráérek.

Amy Ryan előrehajolt, hogy láthassa Bent, mert néhányan eltakarták előle.

- Ben, nem is tudtam, hogy nincs munkád. Mi történt?

Ben vállat vont.

- Hosszú történet.

Bev egy pillantást vetett férjére.

- Nem akarod elmondani? - Ben tétovázott, ezért Bev belevágott: - Gyanús dolgokról akartok úgyis nyomozódni, és én azt hiszem, Ben valami olyasmibe ütötte bele az orrát, amit bizonyos emberek el akartak előle titkolni. Tudom, hogy valaminek a nyomára akadt.

- Ez nem tartozik a tárgyhoz - mentegetőzött Ben.

De Bev nem hagyta annyiban a dolgot. Magas, vékony, atlétaalkatú nő volt, és nagyon kitartó tudott lenni, ha az igazságért kellett harcolni.

- Lehet, hogy nagyon is idetartozik. Hallottatok arról az öngyilkosságról, ami néhány héttel ezelőtt történt?

Egyesek tudtak róla, mások nem. Kevesen értették, mi köze lehetne ennek bármihez is.

- Ben azt gondolja, hogy gyilkosság történt, de a főnöke el akarja tussolni. Azt hiszem, nagyon közel járt ahhoz, hogy valamire rájöjjön, ezért rúgták ki.

Ben felemelte mindkét kezét, és védekezően mosolygott.

- Hát, ez egy hosszú történet. Majd máskor elmesélem mindenkinek.

Mark komolyan hozzátette:

- Ben, imádkozni fogunk ezért ma este.

Ben bólintott.

- Köszönöm. Egyébként csak annyit akartam mondani: boldog vagyok, hogy megtehetem, ami rajtam áll. Majd én koptatom a lábamat, csak beszéljük meg, mit kell csinálni!

Mark köszönetet mondott Wayne Corrigannek, és a szoba közepére lépett.

- Kezdjünk el imádkozni! Azt hiszem, a tennivalók egész hegye áll előttünk, és mindenféle harc, amit nem csak természetes szinten kell megvívnunk; emberi cselszövések ellen fogunk küzdeni, a bíróságon ránk várakozó fondorlatok ellen és egy nagy pénzügyi kihívás ellen, amit ez a helyzet jelent. De egyik harcban sem leszünk sikeresek, ha mindenekelőtt nem ott hadakozunk, ahol az igazi csata zajlik, ez pedig a szellemi világ.

- Pásztor - szólalt meg Donna Hemphile -, mondhatok valamit?

- Csak rajta!

Donna felállt, és az összegyűltekhez fordult:

- A vereség szellemét érzem ma a csoporton, és azt akarom, hogy mindenki tudja: ezt nem kell elfogadnunk! Isten a mi győzelmünk, és Ő már győzött értünk! Csak annyit kell tennünk, hogy kilépjünk és elvegyük ezt a győzelmet, egyszerűen leszedjük, mint egy érett gyümölcsöt!

- Nagyszerű! - kiáltott fel valaki.

Donna tovább folytatta ezt a gondolatmenetet. Ha beszélni kezdett a gyülekezethez, az általában mindig hosszabbra sikerült, mint szükséges lett volna, de szavai mindig bátorítóan hatottak, ezért megtanultak elnézőnek lenni vele szemben.

Tal érezte, hogy Isten Szelleme szól, és észrevette, hogy Cathy Howard hallja az Úr gyengéd hangját.

Cathy előrehajolt, és Mark fülébe súgta:

- Édesem, valami visszahúzó erőt érzek. Nem bízom benne.

A férfi megszorította a kezét, ezzel nyugtázta szavait.

Donna nem hagyta abba:

- Jogunk van kimondani azt, amiről azt akarjuk, hogy megtörténjen! Meg kell vizsgálnunk a szívünket, hogy megtaláljuk azt az erőt, ami a miénk!

Oké, elég volt! Mark gyorsan és nagyon udvariasan átvette a szót Donnától, és így folytatta:

- Most hívjuk segítségül az Urat, kérjük az Ő segítségét és vezetését ebben a dologban! Amint Jonatán mondta, az Úrnak mindegy, hogy sok vagy kevés által győz. Isten velünk van. Tudja irányítani az eseményeket. Imádkozzunk!

A szentek egyesültek az imában, a dicséretnek és könyörgésnek egy igazi harmóniájában. Megegyeztek egymással szívükben, és valamennyien egy akaraton voltak. Kérték az Úr különleges vezetését Wayne Corrigan számára az ebben az ügyben végzett munkájához, és kiáltottak Jézushoz az iskoláért. Jack Parmenter imádkozott az iskolában maradt gyermekekért, hogy tanításuk és szellemi nevelésük továbbra is erőteljes és tiszta maradjon. Mrs. Fields könyörgött Tomért, hogy az Úr erősítse meg, és adja vissza neki gyermekeit. Brent Ryan imádkozott Lucy Brandonért és a többiekért, akik feljelentették őket, Mark pedig közbenjárt Benért, és azért, hogy kapjon munkát.

Tal jónak érezte az imádság összhangját - ugyanakkor zavarta őt valami rossznak a jelenléte a csoportban. Pusztító valahova, valahogyan bejuttatott egy láthatatlan, alattomos kórokozót, és Tal érezte, hogy ez egyre növekszik. Pusztító jó munkát végzett, a fertőzést szinte lehetetlenség észrevenni, nehéz lesz majd leleplezni, és ha a Mennyei Sereg le is rántja róla a leplet, az emberek szívének kell megváltozni, hogy a kórokozót ki lehessen irtani.

A szentek nem érzékelték ezeket a rejtett erőket, és a szokásos módon folytatták az imát - ez a szellemi aktvitás és világosság pillanatnyilag elégnek bizonyult.

Ben segítségért fohászkodott, bármilyen segítségért, amit az Úr eléjük hozhat - valakit, aki tudja, mit kell tenniük, hova kell nézniük, hogyan kell harcolniuk.

Ekkor Tal utasítást kapott a Mennyből.

- Indulás! - kiáltotta.

Nathan továbbította a parancsot a két hírnöknek, akik közvetlenül a ház mellett várakoztak:

- Indulás!

A két hírnök azonnal ragyogóan fénylő alakot öltött, és tündöklő szárnyaik csapásaival belerobbantak az égbe. Egyre magasabbra szárnyaltak fel, Bacon's Corner városa pirinyó fények halmazává zsugorodott alattuk, majd elveszett a farmok foltjaiból összefércelt hatalmas sima asztalon. Keletnek vették az irányt. Zöld dombok és erdővel borított hegyek fölött haladtak el úgy, mintha ez csak egy kis ugrást jelentett volna a számukra. A kanyargó folyók, a vidéki utak és az autópályák szürke csíkjai feltűntek előttük, majd egy szempillantás alatt a semmibe is olvadtak mögöttük.

Megérkeztek úti céljukhoz, egy farmokkal és vidéki tájjal körülövezett másik fényhalmazhoz - bár ez sokkal nagyobb volt, mint Bacon's Corner. Zuhanórepülésben ereszkedtek lefelé ezekhez a fényekhez, melyek egyre növekedtek alattuk. Utcák, fasorok, lakótömbök hálózata bontakozott ki, felismerhetővé vált egy új sétálóutca, illetve egy furcsa egyetemi város is. A főutcán még élénk forgalom mutatkozott, az autók úgy mozogtak, mint kivilágított gyufásdobozok, melyek hátuk mögött vörös csóvát húztak, reflektoraik fénye pedig egyetlen fehér csíkká olvadt össze. Az utcai világítás meleg, barátságos borostyánszínben izzott. A főutca fölötti dombon ott pislákolt a teraszok világítása minden házon, ahol a családok összegyűltek napi munkájuk végeztével egy kis vacsora utáni csemegére vagy egy futballmeccs megtekintésére a televízióban.

A két hírnök kijött a zuhanórepülésből, és a városka főutcája fölött suhantak két ragyogó csíkot húzva maguk után a közvilágítás két lámpasora között. Lelassítottak, és lebegni kezdtek egy kis utcai iroda fölött, amely egy új pékség és egy kerékpárszaküzlet között helyezkedett el. Áthatoltak a tetőn, és az utcára néző irodában kötöttek ki.

Nem tartózkodott bent senki, a munkaidő már véget ért. Egy pillanatra körülnéztek. A városi újság egyszerű kis otthona nem sokat változott, mióta utoljára itt jártak. Még ott állt a három öreg íróasztal, de az egyik írógépet egy számítógépre cserélték, és új telefonkészüléket szereztek be: ezen nem egy, hanem két városi vonal érhető el.

A szerkesztő üvegezett szobája is maradt a régi - egy félreeső zugként húzódott meg ebben a zsúfolt, szűk kis épületben, és most is egy kicsit rendetlennek tűnt. Az asztal fölött a falon függő naptárba be volt jelölve a szerkesztő kedvenc futballcsapatának az aktuális évadra tervezett összes meccse. Az íróasztal egyik sarkán, ahová nem tévedt egyetlen papírdarab, hasáblevonat vagy fénykép sem, egy kedves, vörös hajú nő bekeretezett fényképe állt, egy másik fotó pedig valószínűleg a leányáról készülhetett, aki szintén kedves arcú és vörös hajú volt.

A szerkesztői iroda védett kis szigete mögött a telexszoba található. A hírnökök ellenőrizték a legfrissebb táviratokat. Megtalálták azt, amelyiket keresték, s szépen leszakították a többi üzenetről, átvitték a szerkesztő szobájába, és odatették pontosan asztal közepére.

Ezután türelmesen várakoztak. Észre fogja venni. Azért is jöttek, hogy meggyőződjenek róla, hogy ez megtörtént.

* * *

Pontosan nyolc órakor egy kulcs fordult meg a bejárati ajtó zárjában, az ajtó kinyílt, a fölötte elhelyezett kis csengettyű csilingelt. Belépett a szerkesztő, felkapcsolta a világítást, feljebb csavarta a hőfokszabályzót, felakasztotta kabátját, és a kávéfőző felé indult. Beletette a kávét, öntött bele vizet, bekapcsolta, majd belépett az irodájába.

A két hírnök ott állt, és minden mozdulatát figyelte. A férfi még nem nézett az íróasztalára, ehelyett a hivatalos jelentések között keresgélt valamit a táblán. Néhány érthetetlen szót motyogott csalódottságában valakiről, aki nem csinált meg valamit, amit meg kellett volna tennie, és meg is ígérte, hogy megteszi. Leejtett néhány rajzszöget, úgyhogy össze kellett ezeket szednie. Majd miután néhány papírdarabot leszedett a falitábláról, a többit fel tudta tűzni egyenként, egyetlen rajzszöggel sem kellett kettőt rögzítenie - ezzel nagyon meg volt elégedve.

Ezután odament az asztalán lévő telefonhoz, és felvette a kagylót. Pillantása a telexre esett, amelyet a hírnökök tettek oda, de különösebben nem keltette fel még a figyelmét.

Az Úr szólt!

A hírnökök világosan hallották az Ő hangját, és nagyon szerették volna tudni, hogy ez a nagydarab, vörös hajú ember is meghallotta-e. Még nem tárcsázott, csak tartotta a kagylót a feje mellett, de nem mozdult. Egy pillanatra így maradt.

Kicsit megrázta a fejét - szokása szerint éppen csak megrezzent -, majd tárcsázni kezdett.

Az Úr újból szólt.

Abbahagyta a tárcsázást, és letette a kagylót. A hírnökök közelebb húzódtak, hogy mindent jobban lássanak.

Igen, a jelentést olvasta - a napokban történt westhaveni meghallgatásról és a keresztény iskolában történt botrányról szólt, ami megrázta azt az apró, ismeretlen, Bacon's Corner nevű mezővárost.

Az Úr szólt. A nagy ember leült az íróasztalához és figyelt, kezében tartotta a beszámolót, és lassan elolvasta még egyszer.

Végül mély hangján, amely a korai időpont miatt még egy kis rekedt tónust is kapott, megszólalt:

- Uram... mit akarsz, hogy cselekedjem?

 

16

Az Egyesült Államok keleti partjának közelében, egy festői szépségű folyó fölött emelkedő zöld dombok között, a világ minden tájáról odaérkező emberek egy különleges helyet találtak. Nagy odaszántsággal és fáradságos munkával, de szemük előtt a jövő látomásával átalakították a Keresztény Legényegylet egy régi táborát egy különleges egyetemi táborrá, a tanulás, a személyes fejlődés, a közösségi élet és a pihenés helyévé. Az Omega Művelődésügyi Tanulmányi Központ fennállásának tizennegyedik évében járt most, és évről évre erőteljesen növekedett. Tanárok, különféle szakemberek, tudósok, művészek, értelmiségiek és a világ sok nemzetéből származó, az élet különféle útjait járó szellemi zarándokok segítették elő fejlődését. Az a szellem, amely összekötötte őket egymással, és motiválta őket, az a világ békéjének és egységesítésének látomása és reménysége volt, a természet ritmusával és az univerzum örökké tartó tágulásával való egység utáni vágy, a változásra való késztetés iránti engedelmesség, az ismeretlen kihívásának elfogadása.

A szomszédok a különféle árnyalatú meghatározások egész sokaságával jellemezték az Omega Központot, amelyek között szerepelt "az emberben rejlő képességeknek egy igazi előhada" megnevezésétől a "sátáni kultusz" vádjáig minden. Azok, akik a központban dolgoztak, éltek és tanultak, ezt természetesnek vették. Tudták, hogy nem mindenki fogja azonnal megérteni küldetésüket és céljaikat, de ragaszkodtak az álomhoz, az emberiség egységesítéséhez, amely egy adott időben meg fog majd valósulni. Odaszánták magukat ennek megvalósítására.

Péntek reggel volt. Cree kiterjesztett és mozdulatlan szárnyakkal, mint egy sirály, vitorlázott a tábort szegélyező juharfák csúcsának magasságáig, és elsuhant a Pál-tó tükörsima felszíne fölött, csendesen maga mögött hagyva a kis nyaralókat, a kikötőhidakat és a partra húzott kenukat. A központ mögé akart eljutni, és remélte, hogy el tudja kerülni a főépület környékén feltehetően őrt álló szellemeket.

Lassított, és csendesen leszállt a strandon. Harmatos homok szegélyezte a partot, a tóról köd szállt fel. Evezős csónakok feküdtek felfordítva állványukon, az úszás céljára elkerített víz felszíne hibátlan tükörként verte vissza a csónakház képét. Az egyik oldalon, kissé hátrébb a fák között állt a raktár. Cree átbújt a falon, és egy nagyszerű rejtekhelyet talált az evezők, a labdák és a teniszütők között.

Majd hallgatózni kezdett. Egyetlen nesz sem hallatszott. Az időzítés jónak bizonyult, a központ most szinte teljesen elhagyatottnak tűnt. Az a csoport, amelyik itt töltötte a hetet, csütörtök este tanulmányait befejezve összecsomagolt és távozott, a hétvégi csoport érkezését pedig aznap estére várták.

És ami a legfontosabb: távol lehet a hely fejedelme, mivel magabiztosan úgy érezte, hogy az átmeneti nyugalom idejére kicsit lazíthat. Valószínűleg valami gonosz megbízatást hajtott végre démoni hordáinak társaságában. Annak a néhány hűséges szentnek az imái a távoli Bacon's Cornerben megtették a magukét: az imafedezet vékony volt, és még mindig egyre fogyott, de pillanatnyilag elegendőnek látszott, feltéve, hogy Cree és harcosai jól időzítették a dolgokat.

A mennyei harcosok azért jöttek, hogy megkeressék a tantestület egyik tagját, egy hölgyet, aki a tanszemélyzet egyik szobájában lakott.

Cree, aki pontosan úgy nézett ki, mint egy indián - erős, bronzszínű karja és hosszú, vállig érő, ébenfekete haja utalt erre -, olyan észrevétlenül tudott lopakodni, és olyan fortélyosan taktikázott, mint egy gyakorlott vadász. Éles szemével kinézett az ablakon, és látta, mi történik a tó túlsó partján. Kivonta kardját, és az ablakon keresztül megcsillantotta a hegyét.

A közeli fákról, a tavon ringatózó csónakokból, a nyaralókból, a csónakházakból és a tó túlpartján álló vastag fákból aprócska fénypontok válaszoltak jelzésére: angyali kardok százainak a hegye villant meg.

Minden harcos elfoglalta a helyét. Készen álltak.

Cree a kardjával gyorsan leadott egy jelzést. Egy harcos tűnt elő az egyik evezős csónak mögül, átfutott a vízen, zegzugos vonalban áthaladt a fák között, és csatlakozott a raktárban rejtőzködő Cree-hez. Egy másik harcos a csónakház falából bukkant elő, átrohant a vízen, az uszoda öblében lebukott, majd ő is eltűnt a raktárban. Két további angyal tette teljessé a Cree által kívánt létszámot: ők fáról fára ugrálva és alacsonyan repülve jutottak el hozzájuk. Egy pillanatra megbújtak a raktárban, szorosan a falhoz lapultak, füleltek, figyeltek.

- Hamarosan felébred - mondta Cree. - Négyen fognak vigyázni erre a nőre. Nem erősek, de annál nagyobb a szájuk. Ne hagyjátok őket kiáltani!

Elővették a kardjukat, és végigmentek a táboron, határozottan és könnyedén osontak az egyik épülettől a másikig, az egyik fától a másikig.

* * *

- Persze most, miután a herék kirepültek a királynővel, már nem jók semmire, ki kell őket dobni a kaptárból a szemétbe. Heh! Ismerek egy csomó férfit, akik pontosan ilyenek: csak enni tudnak meg párzani.

Mr. Pomeroy egy vidám kis nyugdíjasként élte napjait. Farmernadrágot, flanelinget és bakancsot viselt, és a méhekről, az ő hobbijáról és rögeszméjéről beszélt. Sally hagyta, hadd beszéljen. Minél többet beszél, annál kevesebbet kell neki mondania, és annál kevesebb kérdésre kell válaszolnia saját magával kapcsolatban.

Mr. Pomeroy öreg Chevrolet kisteherautójával utaztak. Az autó rakodóterében kapott helyet a kaptárak szállításához használatos állvány. A karosszéria pedig jobb oldalt be volt horpadva, mert a kisöreg nekiment egy fának, amikor megpróbált kihúzni a földből egy másikat - és ezt mind el is mondta Sallynak. Éppen egy méhész kollégájához tartott, hogy a kaptárait megnézze, amikor meglátta az országúton gyalogló magányos lányt. Farmernadrágot és egy régi, kék dzsekit viselt, kék kötött sapka volt a fején, a vállán pedig vászonszatyor. Barátságosnak tűnt, egyáltalán nem úgy nézett ki, mint egy egyedül utazgató stoppos. Így hát félreállt a kocsival és felvette, majd egy rövid leckét adott neki a stoppolás veszélyeiről, utána pedig megkérdezte tőle, merre tart.

- Az Omega Központba - válaszolta a lány.

Elutasító reagálásra számított ettől a hagyományos gondolkodású férfitól, de ő már hozzászokhatott a központ létezéséhez, és nem adta tanújelét erős érzelmeknek, csak kevés érdeklődést mutatott.

- Érdekes hely lehet - jegyezte meg.

- Nem tudom. Már évek óta nem jártam ott.

- Hát... valamennyien keresünk valamit, ugye?

Sally nem óhajtott egy mélyebb beszélgetésbe belebonyolódni, de valamit válaszolnia kellett:

- Igen, így van.

- Tudja, én azt tapasztaltam, hogy a Biblia Istene nagyszerű választ jelent a kérdéseimre. Gondolt már erre valaha?

Sally észrevette a méhészsisakot és a védőfátylat az ülés mögött, és erre a témára terelte a beszélgetést:

- Ön méheket tart?

Ez váltotta ki Mr. Pomeroyból, hogy elkezdjen beszélni dolgozókról, herékről, királynőkről, kaptárakról, mézről, pergetőkről stb. Stb. Sally boldog volt. Ez elfordította a társalgást a kellemetlen témákról, és megmentette őt attól, hogy beszélnie kelljen.

- A központ ezen az úton van, innen néhány mérföldnyire. Egészen a kapuig tudom vinni magát... Megfelel?

* * *

A tanárok szállását egy új, kétemeletes épület foglalta magába, amelyben húsz hálószobát alakítottak ki. A sötétre színezett, rovátkolt furnérlemez falak és a fából készült zsindelyek nagyszerűen illeszkedtek a tábor általános képéhez - a rusztikus stílus és a praktikus erdei jelleg ötvöződött. Cree és harcosai bőségesen találtak rejtekhelyet a sűrű csalitosban, közvetlenül a hátsó ablakok alatt.

Az épület egyik végénél egy sötét, nyálkás bőrű kéz nyúlt ki a zárt ablak üvegén keresztül, az ezüstös karmok szórakozottan kapirgálták a falat. Valóban tartózkodtak a helyszínen ellenséges szellemek. Ez a tanári kar egy tagjának a démona lehetett. Ez volt az illető szobája.

Az épület másik oldalán nem helyeztek el ablakokat, és néhány hatalmas fa takarta azt a falat. Cree kijelölt egy őrt, majd a többi négy harcos a bozótból figyelő őr fedezete alatt belebújt ebbe a falba, s belül felemelkedtek, és eltűntek a padláson. Ezután az őr is követte őket.

Ott guggoltak a szarufák alatt, lábuk belemélyedt a rózsaszínű üveggyapotba. Ekkor meg-hallottak egy gyenge, szűkölő hangot, amely úgy szólt, mint a hegedű a kezdő zenész kezében. Az egyik, tőlük nem túl távoli szobából jött ez a hang. Odamentek, a tetőszerkezet gerendái áthatoltak a mellkasukon, amint mozogtak. Most pontosan a hang forrása fölött álltak.

Cree előrehajolt, lassan belemélyesztette fejét az üveggyapotba és a mennyezet keresztgerendáiba, és bekukucskált a szobába.

Ez az! Megtalálták Sybil Denning szobáját. Egy szívélyes, idősebb asszonyét, aki már sok éve tanított. Ágyában szundikált az ébrenlét határán. Szemmel láthatólag valami kellemeset álmodott, és még nem akarta kinyitni a szemét.

Ágya szélén egy játékos, incselkedő szellem mozgatta ujjait az agyában, mintha egy tányér levest kavargatna, halkan énekelgetett magában, közben néha felkacagott, és mondott valami zavaros dolgot, amint képeket festett az elméjében.

- Ezt élvezni fogod - ingerelte őt károgó hangon. - Gyerünk... lépj ki a testedből, és érintsd meg a Holdat...

Még három szellem időzött a szobában: az egyik a falon lógott, mint egy denevér, egy másik hanyatt feküdt a szőnyegen, és karmos lábait az égnek meresztette, a harmadik meg az ágy végében hevert, mintha aludna. Csintalankodó kisfiúkra emlékeztették Cree-t, akik elbújtak egy tiltott helyen, és jókedvűen rosszalkodnak.

- Miért ugyanazt az álmot adod neki mindig? - kérdezte a falon lógó szellem.

- Miért ne? - válaszolta az álomfestő. - Hiszen mindig elhiszi.

- Én ezt jobban tudom csinálni.

- Ma este te következel.

Cree a harcosaira nézett. Készen álltak.

Az álomfestő sárga szeme szinte táncolt, annyira élvezte a saját ügyességét:

- ÓÓÓÓÓ... Emlékszel erre a helyre? Már jártál itt. Ez is te vagy!

Vakító villanás! Négy angyal négy démon ellen! Villogó kardok és vörös füst!

Mrs. Denning felriadt.

Ó! Reggel van! Mit is álmodott? A Holdon sétált, megérintette, és olyan ismerősnek tűnt a számára, mintha már járt volna ott. Igen! Milyen csodálatos! Lehet, hogy igaz is volt, csak a felejtés fátyla eltakarta. Egyszer majd analizálnia kell, mit is jelenthet ez.

Felült. Kipihentnek érezte magát, de energikusnak nem. Valami miatt nem érezte a szokásos inspirációt. Talán az egész heti munka kiszívta az erejét.

Cree és harcosai újból összegyűltek a padláson, hogy szemmel tartsák őt. Mrs. Denningen kívül senki nem volt a szobában.

Felkelt, felöltözött és lement a lépcsőn. Talán egy rövid séta ebben a csípős, tiszta, reggeli levegőben újra felébreszti belső energiáit, és az alkotás életereje újból áradni kezd benne. Eddig ez mindig működött.

* * *

- Hát itt volnánk - jelentette ki Mr. Pomeroy, és odahajtott egy széles, sóderrel felszórt úthoz, amely visszakanyarodott az erdőbe. Az út mellett egy hívogató tábla állt, amelybe homokfúvással marták bele a feliratot: OMEGA MŰVELŐDÉSÜGYI TANULMÁNYI KÖZPONT.

Sally kinyitotta az ajtót, és kiugrott:

- Nagyon köszönöm!

- Isten áldja meg! - válaszolta a kedves kis ember.

Micsoda egy hagyományos gondolkodás! - gondolta Sally. De hangosan csak ennyit mondott:

- Úgy lesz. Vigyázzon magára!

A férfi bólintott, és elmosolyodott. Sally becsukta a kocsi ajtaját, és levette vászonszatyrát az autó rakfelületéről. Integetett, és a férfi elhajtott, nyilvánvalóan egyfolytában a méhekre és a kaptárakra gondolt közben.

Az autó hangja elhalt a távolban, és a hegyi reggel csendjét egyetlen nesz sem zavarta többé. Sally egy pillanatig mozdulatlanul állt, és a feliratot nézte. Úgy látta, hogy egy részét átfestették, ettől eltekintve nem változott. A kavicsos út is ugyanolyannak tűnt. Hány éve már? Legalább tíz.

Félt, de meg kellett próbálnia. Elindult a kis úton, és figyelmesen nézelődött jobbra-balra. Megpróbált visszaemlékezni mindenre. Remélte, hogy semmi sem fogja összezavarni a figyelmét, és nem lesz része semmilyen meglepetésben.

* * *

Mr. Pomeroy öreg kocsija bőgő motorral felment a hegyi úton, amely egy hatalmas kanyart írt le. Amikor az út egy sűrű liget mögé kanyarodott, az autó hangja hirtelen elenyészett, helyette selymes szárnyak suhogása hallatszott.

Ott, ahol az út újból láthatóvá vált, kiterjesztett szárnyakkal, kardját a kezében tartva megjelent a magasban Si, a sötét bőrű kelet-indiai. Meredeken emelkedve kanyarodott vissza a központ felé.

* * *

Mrs. Denning egy kicsit jobban érezte magát odakint a friss levegőn, amint az osztálytermek és a nagy közös helyiségek épületét összekötő sima aszfaltúton gyalogolt. A táborban hamarosan újból nyüzsögni fognak az emberek, és vége lesz ennek a nyugalmas egyedüllétnek, amely most nagyon kellemes. Itt egy mókus szalad fel a fára, és milyen szépen csivitelnek a madarak!

Hát ez meg mi? Ilyen korán érkezett valaki? A sportpálya mögött egy fiatal hölgy közeledett a főúton az épületegyüttes felé. Tekintetük találkozott.

Cree megérintette Mrs. Denning szemét. Nyugi... ne nagyon bámuld meg! Majd beugrott a fák közé, és eltűnt. Készenlétben, de láthatatlanul ott lapult a többi harcos is.

Sally gondosan megnézte a nőt, aki felé közeledett. Nem tudta biztosan, ki is lehet. Félt attól az eshetőségtől, hogy már ismerték egymást korábban. De ment tovább.

Végül a két nő szemtől szemben állt egymással a furcsa nevű, Log Cabin kávézó előtt.

- Jó reggelt! - köszöntette Mrs. Denning. - Kihez van szerencsém?

Sally mosolygott, de gondolatai azonnal messze kanyarodtak, több mint tizennyolc évvel vissza a múltba.

Ismerem ezt a nőt!

Az előtte álló nő, aki szürke nadrágot és az Omega Központ szokásos, hosszú ujjú pólóját viselte, tizennyolc évvel idősebb lett, megőszült, és arca kicsit ráncosabbá vált. De azok a szürke szemek ugyanúgy szikráznak, és feje is ugyanolyan játékosan mozog, amikor beszél. Ez Sybil Denning!

Sally végül nagy nehezen megszólalt, és eszébe jutott az a név, amelyen be akart mutatkozni:

- Ööö... Nevem Bethany Farrell. Átutazóban vagyok, és valaki azt mondta, hogy itt meg lehet szállni.

Mrs. Denning elmosolyodott.

- Ó, persze. Vannak sátraink és néhány kis faházunk. Ma délután jön egy csoport a hétvégére, de nem lesznek sokan. Biztos, hogy marad szabad helyünk. Mik az elképzelései?

- Csak egy meleg hely, ahol meghúzhatom magam, néhány takaró, esetleg egy matrac.

Mrs. Denning felnevetett.

- Ennél különb hellyel is szolgálhatunk! Figyeljen ide, az iroda csak néhány óra múlva nyit. Azt hiszem, Galvinék már ébren vannak. Talán kinyitják a kávézót, és kaphatunk ott egy csésze kávét.

- Nagyszerű!

Mrs. Denning a Log Cabin felé indult. Sally követte.

- Egyébként Sybil Denning vagyok.

- Örülök, hogy megismerkedtünk.

- Bocsásson meg, de milyen nevet is mondott?

- Bethany Farrell.

Mrs. Denning megállt a kávézó előtti nagy udvaron.

- Bethany Farrell... - Sallyre bámult. - Honnan olyan ismerős nekem? Hogy írja a családi nevét?

- F-a-r-r-e-l-l.

Mrs. Denning finoman megrázta a fejét.

- Nem... ez nem ismerős. Mondja, találkoztunk már valamikor?

* * *

Mulligan őrmester a telefonhívás után azonnal a postára hajtott. Nyugodtan leparkolt, higgadtan felment a lépcsőn, és csendesen megkereste Lucy Brandon postamestert, de utána csaknem kirobbant belőle a feszültség.

- Helló, Lucy - köszönt, valószínűleg túl hangosan.

- Ó helló, Harold! - válaszolta a nő a pult mögül.

Az egyik állandó ügyfélnek segített éppen azt eldönteni, hogy ajánlott küldeményként adjon-e fel valamit, vagy sem, és a hölgy mintha nem tudott volna választani. Lucy odafordult Debbie-hez, aki éppen egy doboz csibét nyújtott át egy fiatal középiskolásnak, aki nagyon meglepődött a csomag tartalmán.

- Debbie, segítenél Mrs. Barcinónak?

Debbie odalépett, és megnézte a mérlegre helyezett csomag súlyát.

- Nem sürgős küldeményként küldi, ugye?

Mrs. Barcino még mindig tanácstalan volt:

- Hát, nem tudom... Az elég soká ér oda, vagy nem?

Lucy odasietett a hátsó helyiséghez, és kinyitotta az "Idegeneknek tilos a bemenet!" feliratú ajtót Mulligan előtt. A rendőr csípőre tett kézzel bement, és idegesen toporgott. Lucy egy szót sem szólt, csak gyorsan belépett egy válaszfal mögé. Mulligan követte, és amikor már senki nem láthatta őket, a nő egy lezárt borítékot mutatott neki.

A férfi hatalmas ujjai közé fogta, elolvasta a címet és a feladó nevét, de nem szólt semmit. Nem tudta, mit mondjon.

Egy Tom Harrisnek címzett levél. A bal felső sarokban Sally Roe neve állt.

- Mikor érkezett ez a levél? - kérdezte Mulligan.

- Ma. És nézze a fémbélyegzőt: három napja adták fel.

Mulligan megint nem tudott megszólalni.

Lucy nagyon aggódott.

- Egyszerűen nem értem. Talán valahol elveszett, vagy máshova küldték, nem tudom, de... csak egy postabélyegző lenyomata van rajta, és ez... ez az ország másik felében van.

- Valaki nagyon beteg lehet. Ez egy nagyon rossz tréfa - morogta magában Mulligan.

- Nincs rajta a feladó címe. Nem tudom, hogy...

- Kinyithatnánk ezt az izét?

- Nem, a levéltitkot nem szabad megsértenünk...

- Hm.

- Ez az egész eléggé ijesztő. A levelet Sally Roe öngyilkossága után bélyegezték le. És mi van akkor, ha Sally még él valahol?

Mulligan nehezen viselte el ezt a kérdést.

- Ez lehetetlen! Őrültség!

A nő Mulligan szájára tette az ujját, hogy csendre intse. Azonban Debbie figyelmét felkeltette ez a kirobbanás. Elintézte Mrs. Barcino ügyét, és valamit látott abból, ami a válaszfal mögött zajlott.

- Figyeljen ide, nem tudom, mi akar ez lenni, de hadd vigyem el, hogy ellenőrizhessem!

- De hát... ez egy levél!

Mulligan felemelte a kezét:

- Csak egy kicsit később küldjük el, ez minden! Bele kell néznünk!

- De...

- Miután Tom Harris megkapja ezt a levelet... soha nem fogja megtudni, hogy nem veszélyezteti-e a maga perét.

Lucy ettől elbizonytalanodott.

- De nem akarom megsérteni a törvényt...

- Ne aggódjon! Majd fedezzük magát! Csak ellenőriztetni akarom néhány barátommal, utána visszaadjuk.

- Ne nyissák ki...

- Ne aggódjon! Kérem, ne aggódjon!

Zsebre vágta a levelet és kiment, magára hagyva a zavart, ideges és aggódó Lucyt.

Debbie látta, amint Mulligan a zsebébe dugta a levelet. Nem tudta, mit jelent ez az egész, csak arra gondolt, hogy ezt érdemes megjegyezni.

Nemcsak Debbie látta. Két kis szellem követte Mulligant, s túlméretezett moszkitókként röpködtek a válla körül, és szemüket gondosan a levélen tartották, és izgatott, titkos beszélgetést folytattak szipogva és sziszegve.

Mulligan beült az autójába, és beindította a motort. A rendőrségre érve el kell majd intéznie néhány telefont.

A két szellem eleget látott.

- Pusztító! - sziszegte az egyik.

- Ezért meg fog minket jutalmazni! - nyáladzott a másik.

Kirohantak az utcára, elviharzottak az autók és a teherkocsik fölött, kikerülték a villanypóznákat, jobbra-balra ugráltak az üzletek és az irodák között. Pusztítónak még itt kell lennie valahol, meg kell találniuk.

Nem vették észre, hogy közvetlenül alattuk egy barna Buick haladt kényelmes tempóban a főutcán. A kocsit vezető nagydarab férfi autózgatott egy kicsit a városban, hogy benyomásokat szerezzen a településről. Az egyik oldalon látható a város egyetlen benzinkútja, egy felirat olcsó árakat ígér, a hölgyeknek pedig gumidefektek ingyenes javítását. Mellette áll Bacon's Corner vegyeskereskedése: nehéz idők roskatag veteránja. Ugyanilyen benyomást keltett az öreg, rozsdás traktor, amely ott vesztegelt a kerékagyig érő fűben.

Az utca másik oldalán volt Myers gazdaboltja. Az üzlet nagyon forgalmasnak tűnt - egy csomó viharvert kisteherautó parkolt körülötte és John Deere kalaposboltja előtt. Utána következtek a gabonasilók, a több mérföldről látható hatalmas őrszemek, és óriási betűkkel ott állt rajtuk a város neve - a feliratot olyan messziről el lehetett olvasni, ahonnan a város nem is látszott. A PriceWise élelmiszerbolt nem illett bele a képbe, csak egy fasor kellett volna köré, hogy jól nézzen ki.

- És most hova? - kérdezte a termetes férfi a feleségétől.

A neje mellette ült, és az életben ugyanolyan sugárzónak nézett ki, mint az íróasztali fényképen.

- Milyen templomot hagytunk most el?

- Azt hiszem, metodistát.

- Ó, ez itt lutheránus.

- Igen. Nagyon szép.

- Szerinted hol lehet a közösségi templom?

- Mindjárt elhagyjuk a települést, Kate. Vissza kell fordulnunk!

- Azt hiszem, meg kellene kérdezni valakitől!

Megálltak Max fodrászüzlete előtt, két gondtalan nyugdíjas nagy érdeklődésétől kísérve, akik faszékükön üldögéltek a bejárat előtti teraszon.

- Jó reggelt! - üdvözölte őket a férfi, mire mindketten felálltak, és közelebb mentek a kocsihoz.

- Jó reggelt! - köszönt vissza Ed.

- Jó reggelt! - fogadta Mose is.

- A Jó Pásztor Közösségi Templomot keresem.

A két ősz hajú egymásra nézett, és csendes, vidám pillantást váltottak.

Ed közelebb hajolt az autóhoz, szinte bedugta a fejét az ablakon.

- Maga is riporter?

Bizonyos értelemben igen - gondolta a férfi. - Nem éppen.

Mose Ed mögé állt, hogy feltehesse a maga kérdését, mialatt Ed nem mozdult, hanem tekintetével szinte betolakodva szemlélte a szokatlanul nagyra nőtt férfit.

- Nem hiszem, hogy lenne ott valaki. Bár az iskolában folyik a tanítás, a pásztor talán ott is van, de ő és az a hölgy...

- Mrs. Fields - segítette ki Ed.

- Igen, ők most minden bizonnyal a gyerekekkel vesződnek. De Tom Harris az, aki igazán izgalmas ebben a dologban. Ha őt akarják látni...

A férfi a feleségére nézett. A nő már félig összevonta szemöldökét. Ez nagy hír lehet ebben a városban. A férj visszafordult Mose és Ed felé, akiket nem lehetett ennyivel lerázni.

- Rendben van. Hol találjuk Tom Harrist?

- Itt egészen közel. Menjenek a bank felé, és forduljanak jobbra! Az a Tavacska út. Mennek körülbelül fél mérföldet, és ott meglátják először a templomot balra, Tom Harris háza pedig pont vele szemben van, jobbra. Egy kis fehér ház, a déli oldala csupa üveg.

- Honnan jöttek? - kérdezte Ed.

- Soha nem hallhatta annak a városnak a nevét.

- De azért érdekel.

Ed hátrébb lépett az autótól, és intett egyet, amint a Buick elhúzott.

Mose csak nézett, mosollyal az arcán. Ed mély meggyőződéssel bólintott.

- Riporter volt, Mose. Állítom neked, hogy csak az lehetett.

* * *

Tom a jegyzeteit nézegette, amit az előttük álló interrogációra készülve írt. Wayne Corrigan ugyan azt állította, hogy az ASzJE valószínűleg a legtöbbre nem fog válaszolni, de azért meg akarta próbálni. Sok mindent szeretett volna megkérdezni tőlük, és így kellett kezdeniük.

Az ajtó felől kopogtatás hallatszott. Becsukta a dossziét, és eldugta a könyvespolcon. Csak ezután nyitott ajtót. Először azt gondolta, hogy megint újságírókkal néz farkasszemet, de annak alapján, ahogyan egymás mellett álltak, ez a két ember házaspárnak tűnt. Mindketten hétköznapi ruhát viseltek, de a férfi erős testalkata így is kitűnt. Középkorú lehetett. A felesége vonzó nő benyomását keltette, s az egyszerű öltözet ellenére sugárzott róla egy csendes méltóság.

- Tom Harris? - kérdezte a hatalmas férfi.

- Igen - válaszolta, és meg sem próbálta a két idegennel szembeni tartózkodását véka alá rejteni. - És önök kik?

- A nevem Marshall Hogan, ő pedig a feleségem, Kate. Messze útról jövünk, és szeretnénk beszélni önnel.

 

17

Tom egy sajátos, kis ebéddel egybekötött találkozót szervezett ebből az alkalomból. Meghívta Markot, Cathyt, Bent, Bevet és Wayne Corrigant. Az ügyvéd éppen a bíróságon volt, így nem tudott elmenni, de a többiek azonnal meglátogatták. Mindenki elhozta a saját szendvicsét, burgonyaszirmát, salátáját és üdítőitalát, hogy a Tom háza mögötti udvaron találkozzon a két látogatóval, s így megismerjék és ellenőrizzék ezt a Marshall Hogant. Készségesen elfogadták keresztény mivoltát, s nem vonták kétségbe, hogy ő maga is átélt egy érdekes szellemi harcot, de ő is a sajtó képviselőjeként dolgozott - és a sajtót jelenleg nem tudták barátinak és megbízhatónak tekinteni.

Körben ültek az udvaron, szendvicsüket majszolgatták, és komolyan beszélgettek. Marshall eleven, újsághírstílusban beszámolt ashtoni kalandjáról. Szavait nagy meglepetéssel hallgatták. Az Ashton város elfoglalására irányuló, okkultizmusra épülő összeesküvésről és ennek meghiúsulásáról a nemzeti média természetesen mélyen hallgatott. A jelenlévők közül senki sem ismerte a város nevét, és nem tudott az ott történtekről.

- És én sem hallottam volna rólatok soha - magyarázta ő -, ha ebben a dologban nem rejlene ott a botrány lehetősége. Az ilyen szemetet nevezi a sajtó hírnek. Nekem is van egy újságom, ezért juthatott el hozzám az ügy a hírszolgálat telexvonalán. Annak alapján, amit abból a táviratból kivettem - természetesen a sorok között olvasva -, ti most ugyannak a dolognak egy még rosszabb kiadásával néztek szembe.

- Tehát a riport alapján számodra nem volt kiábrándító a mi "botrányos vallásos magatartásunk"? - kérdezte Mark.

- Lehetséges, hogy "botrányosak" vagytok. Lehetséges, hogy olyanok vagytok, mint nagyon sok keresztény, akik még az asztalterítő alatt is démonokat látnak. Lehetséges, hogy megérdemlitek a pert és a sajtóvisszhangot. - Marshall beszéd közben mindannyiuknak a szemébe nézett. - De az is lehet, hogy ez az egész ügy teljesen jogszerű. Ebben az esetben szeretnék itt lenni, hogy segítsek nektek, amiben tudok. Otthon maradt egy fiatal munkatársnőm, aki el tudja vezetni az újságot, amíg én távol vagyok, és rendelkezem valamennyi pénzzel is a saját költségeinkre, ami egy időre elég lesz. Nagyszerűen tudok szimatolni, tudom, hogyan kell leleplezni dolgokat, és tudok harcolni. Ha ez az ügy tényleg az, aminek tűnik, akkor rendelkezésetekre állunk mindketten.

Ez lenne a válasz az imára? Mark hajlott arra, hogy avassák be Marshallékat a dologba, és a többiek egyetértettek vele. Úgy döntöttek, hogy elmondják Marshallnak a per részleteit, és azt a különös eseményt, amely az egész ügyet kiváltotta. Marshall feszülten figyelt a történetre, és úgy tűnt, hogy el is hiszi.

- Amethyst később is megnyilvánult? - kérdezte végül.

Tom elgondolkodott ezen a kérdésen:

- Ugyanígy nem. Amber csöndben maradt, de továbbra is nagyon furcsának - lehangoltnak, ingerlékenynek és figyelmetlennek - tűnt. Képtelen volt nyugodtan végigülni reggeli imaalkalmainkat, és nem tudta elviselni, ha Isten Igéjét hallotta. Most már tudjuk, hogy miért. Amethyst többé nem nyilvánult meg az iskolában, de valójában soha nem hagyta el őt.

- Azt hiszem, ez az ügy keményebb, mint gondolnátok.

Tom odafordult Cathy Howardhoz:

- Kérlek, mondd el, amiről Alice Buckmeier beszámolt neked!

Cathy mesélni kezdett:

- Nemrég történt, akkoriban, amikor a per elkezdődött. Alice egy csomagot adott fel a postán, amikor nagy kiabálást hallott, és látta, hogy Amber sikoltozik egy nővel. Lucy Brandon, a postamester, kijött a hátsó szobából, és megpróbálta elhallgattatni Ambert, de ő egyre csak ordítozott. Alice azt mondja, hogy a kislány úgy táncolt, mint egy ló, azt a nőt kerülgette, sikoltozott vele, és halálra rémítette őt. A nő ijedten kirohant, Alice meg... csak állt ott elakadó lélegzettel.

- Ki volt az a nő?

Cathy vállat vont.

- Alice nem ismerte, azelőtt soha nem látta. Egyébként Lucy Brandon sokáig kergette Ambert a posta előcsarnokában, és azt hiszem, Amber végül megnyugodott, és utána úgy viselkedett, mintha nem történt volna semmi, mintha teljesen kicserélték volna.

- Ez... elég különösen hangzik...

Marshall elfüttyentette magát.

- Ez a történet egyre meggyőzőbbé válik.

Tom szomorúan rázta a fejét.

- Akkor próbáld meggyőzni róla a világot!

- Helyes! - Marshall előhúzott néhány kivágott újságcikket az aktatáskájából. - Úgy tűnik, hogy a Hampton Megye Csillaga írt rólatok.

- És a legtöbb nagy újság is - egészítette ki Mark. - Mindenhova eljutott a hír a UPI és az AP hírügynökségen keresztül. El tudom képzelni, hogy most az egész ország erről beszél.

- Hát persze. Tudom, hogy készpénznek veszik ezt a mesét a gyermekek bántalmazásáról: "A bizarr fundamentalista magatartás gyermeki áldozata". Igazán kedves! Vagy ehhez mit szóltok, ez egy keleti újságban jelent meg: "Vallás vagy bántalmazás: egy magániskola kapui mögött". Ó, ezt meg akartam tőletek kérdezni: "A keresztény iskola válasza a bírósági végzésre". Itt az áll, hogy még mindig nem döntöttétek el, betartjátok-e a bíróság döntését, vagy sem. Hol is van az az idézet? Ez az! »Inkább Isten Törvényének kell engedelmeskednünk, mint az emberi törvényeknek« - nyilatkozott Mark Howard pásztor."

Mark bólintott, és nevethetnékje támadt.

- Igen, valóban mondtam ezeket a szavakat, de azt hiszem, az egész mondat, ami elhangzott, úgy szólt, hogy ennek a kérdésnek mindkét oldalát végiggondoltuk. Egyesek azt mondták, hogy engedelmeskednünk kell az Isten által kijelölt hatóságoknak, mások pedig azt támogatták, hogy inkább Isten Törvényének kell engedelmeskednünk, mint az emberi törvényeknek. Azt hiszem, hogy csak a mondat végét hallották meg, az elejét nem.

- És hogy döntöttetek?

- Egyelőre alávetjük magunkat a bírósági végzésnek. Úgy láttuk, hogy ez szolgálja legjobban az érdekeinket mindaddig, amíg a per le nem folyik. Akkor majd még egyszer át kell tekintenünk ezt a kérdést.

Bev éles hangján megszólalt:

- Ez csak azt jelenti, hogy azok, akiknek a kezében van a hatalom, eldönthetik helyettünk, mi az, amit tudunk, és mi az, amit nem. Pontosan ez történt Bennel.

- Ez nem érdekes... - kezdte volna Ben.

Bev fel volt háborodva:

- Méghogy nem érdekes? Ez az állásodba került, drágám, és azt mondod rá, hogy nem érdekes?

Cathy Bev pártján állt:

- Valami sumák dolog zajlik a rendőrségen. Néhány hete megöltek egy nőt, amire azt mondták, hogy öngyilkosság történt, de Ben azt gondolja, hogy az gyilkosság, amit el akarnak leplezni.

- És a Csillag is ezt csinálja - jegyezte meg Bev. - Olvastátok azt a jelentéktelen kis cikket, amely öngyilkosságnak nevezte az esetet?

Marshall csak a fejét rázta.

- Hát ez az! Látod, te se olvastad. Nem akarják, hogy ismert legyen a dolog.

Marshallnak eszébe jutott egy kérdés:

- Ben, mi lett az állásoddal?

- Kirúgták - válaszolt helyette Bev. - Túl sokat tudott.

Ben nevetett, és átölelte feleségét.

- Igen, én így látom a dolgot.

Marshall elgondolkodott.

- Oké. Később majd beszélünk erről is. De most térjünk vissza a probléma lényegére és erre az Amberre. Tom, valamit mondtál arról, hogy ez a lány, saját elmondása szerint, az általános iskolában tanulta ezt az ostoba dolgot...

- Igen. Miss Brewer osztályában. El is hiszem. Az iskolákban sok új tantárggyal kísérleteznek. Lehetséges, hogy bejutott oda valami ügyesen becsomagolt okkultizmus.

- Mit tudsz erről a Miss Brewerről?

- Semmit. Gondolom ebben a tanévben kezdhetett tanítani.

- Igen, így van. Néhány barátom ismeri - erősítette meg Cathy.

- Akkor beszélnünk kell majd velük, hogy mit tudnak róla. Lehet, hogy Miss Brewer úgy hozta magával ezt a tananyagot, de az is lehet, hogy az iskola vezetősége tesztel egy új dolgot. De bárhogy is van, jó lenne tudni, mitől lett Amber ilyen, és kellene erre valami bizonyíték. Mit gondolsz, Kate? Volna kedved felkeresni Miss Brewert?

A nő felnézett jegyzeteiből, és a kaland gondolatától elmosolyodott.

- Majd meglátjuk.

- De menjünk tovább... A hasonló érdeklődésű emberek hajlamosak a csoportosulásra, pontosan úgy, mint ahogy ezt most mi is tesszük, és ezt szerveződésnek hívják. Miután összeszerveződtek, elkezdenek együttműködni, és ettől sokkal erősebbek lesznek, mint korábban voltak. Szeretném tudni, hogy az okkult vagy kozmikus jellegű csoportok mennyire tudták eddig átszőni ezt a várost? Lehet, hogy már jelen vannak az iskolákban. Az is elképzelhető, hogy már beszivárogtak a hatalmi szervezetekbe is.

- Ott van például az Élet Társaság - mondta Tom.

- Valami okkult közösség?

- Igen. Sokszor lehet róluk hallani a városban, gyógynövényeket és misztikus, holisztikus témájú könyveket árulnak a vegyeskereskedésben, ott hagyják bizományba, nem ők maguk kínálgatják. Valahogy úgy nevezik magukat, hogy "a személyes növekedést és fejlődést támogató baráti kör".

- Ki tartozik ehhez a társasághoz?

Mindenki a többiekre nézett. Senki sem tudta biztosan, ki tartozhat oda.

- Most így hirtelenjében senkit sem tudnék megnevezni - magyarázta Mark. - Nem a nyilvánosság előtt működnek, nemigen mutatkoznak személyesen.

- Mi a helyzet Miss Brewerrel?

Senki sem tudta.

- Lucy Brandon?

Semmi válasz.

- Akkor ennek jobb lesz utánanézni. Most még semmit sem tudunk, és lehet, hogy nem csak ez az Élet Társaság van a háttérben, hanem amit keresünk, az valami kapocs, valamiféle láncszem, ami az ASzJE embereihez, Claire Johansonhoz, Lucy Brandonhoz, Miss Brewerhez és végeredményben Amberhez kapcsolódik. Meg kell ismernünk az ellenséget, hogy elbánhassunk vele. - Marshall a teáját kortyolgatta. - Gondolom tudjátok, hogy ez egy szellemi harc. Hogy állnak a dolgok ebben az ügyben? Vannak jó imaharcosaitok?

Nem kapott azonnali igenlő választ. Minden arcon kétely tükröződött.

Mark megpróbálta ezt megindokolni:

- Ez a feljelentés miatt, a Tom ellen felhozott vádak miatt van. Mindenki imádkozik, de a gyülekezet küszködik ezzel az egész üggyel, és sok ember nagyon nehezen tudja ezt elhordozni. Még mindig nem tudtam leállítani a sok szóbeszédet.

- Ezek szerint az emberek beszélnek, és nem imádkoznak?

Mark bólintott.

- Nagyjából.

Marshall elgondolkodott, majd folytatta:

- Ez úgy hangzik mint a Sátánnak egy ügyes húzása. Ha meg tudja osztani, pártokra tudja hasogatni a gyülekezetet, akkor munkája nem lesz nehezebb, mint egy kis teadélután.

- Imádkozhatnánk most, ahányan vagyunk. Tudom, hogy egyek vagyunk ebben a kérdésben.

- Igen, imádkozzunk! - lelkesedett Ben.

Elég sok időt imával töltöttek. Nagyon sokat jelentett a számukra, hogy Marshall és Kate csatlakozott hozzájuk. Egységben imádkoztak, egyek voltak szellemben. A messziről érkezett termetes férfit és feleségét nem idegennek érezték, hanem harcostársnak. Ezt Isten munkálta ki.

Miután Mark kimondta az utolsó áment, Marshall elsütötte a legfontosabb kérdést:

- Mi a véleményetek? Akarjátok-e, hogy beszálljunk, aztán jöjjön, aminek jönnie kell?

Erre a pillanatra készen álltak a válasszal. Mark kezet rázott Marshall-lal.

- Hozzánk tartozol, testvérem!

- Akkor rendben is volnánk! Már van is néhány elképzelésem. Cathy, kérlek, nézz utána, mit tudnak a barátaid Miss Brewerről, és majd Kate megejt nála egy személyes látogatást. Bev, beszélnünk kell továbbá Alice Buckmeierrel arról az incidensről, ami a postán történt, és remélhetőleg megtudunk majd további részleteket is. Talán sikerül rájönnünk, hol szedte össze Amber a barátját, ezt a kis lovat, és valójában mi is ez. Megpróbálok utánanézni ennek az Élet Társaságnak, és hogy ki tartozik hozzájuk.

Mindenkinek tetszett ez a terv.

A csoport kezdett szétoszlani. Cathy és Bev a tányérokat szedte le a kerti asztalról, Mark és Tom pedig a székeket csukta össze.

- Ben... - szólította meg a volt rendőrt Marshall. Ben odalépett hozzá, és megálltak a hátsó kerítés mellett. Marshall rátámaszkodott a kerítésre, és elnézett a Tom udvarát határoló tágas, zöld legelő fölött. - Ugye, te rendőr voltál?

- Igen. Voltam. Két hete felszólítottak, hogy távozzam.

- Mivel már túl közel kerültél valamihez, amit el akartak titkolni?

Ben védekezően mosolygott:

- Hát... így visszatekintve már nem vagyok benne biztos. Egyszerűen gyanúsnak tűnt nekem egy ügy.

- Tegyük fel, hogy a nyomára akadtál valaminek. Elmondanád, mi volt az?

Ben néhány lustán legelésző tehénre nézett a távolban.

- Fogalmam sincs, Marshall. Csak azt tudom, hogy az elhunyt, egy Sally Roe nevű nő, erőszak áldozata lett - én legalábbis a körülmények alapján így láttam. Látszottak a küzdelem nyomai, egy véres ing, a kecskék kidőlt takarmánya. A nőt egy kecsketartásra használt karámban találták meg. Aztán a holttest úgy hevert a földön, mintha halálát heves küzdelem előzte volna meg. Az orvos szakértő a halál okaként akasztás általi fulladást állapított meg, ez volt Mulligan őrmesternek is az első megállapítása, de én nem hiszem, hogy ez megfelelne annak a helyzetnek, amit a helyszínen találtunk. Amikor a tulajdonos felesége, Mrs. Potter felfedezte a holttestet, az nem lógott a tetőgerendán, nem is volt kötél a nyakán, a gerendáról se lógott le kötél. Az elhunytnak a kezében találtunk kötelet. A holttest pedig a szalmán feküdt, ugyanúgy, mint ahogyan mi találtuk. Az is zavar, hogy amikor értesítettek minket, Mulligan azonnal öngyilkosságról beszélt, amikor még oda se értünk, és tudom, hogy akkor nem mondtam neki semmi olyasmit, amiből ezt a következtetést vonhatta volna le.

Ehhez még tedd hozzá azt a zavaró fejleményt is, amit olyan emberekkel folytatott beszélgetésekből tudtam meg, akik ismerték Roe-t halála előtt: az a személyleírás, amit megadtak nekem róla, nem egyezik meg a karámban talált nő személyleírásával, amiből néhány ijesztő következtetést lehet levonni. Ennek az egésznek nincs semmi értelme, és ez még mindig nagyon zavar.

- Úgy látom, errefelé is vannak vakondtúrások - mondta Marshall, és rámutatott néhány friss földkupacra az udvaron.

Ben ettől egy kicsit csalódott lett. Úgy érezte, hogy azok a dolgok, melyek őt aggasztják, lényegtelenek ennek az embernek a számára, aki azt állította magáról, hogy érdekli őt az a probléma, amellyel barátaival együtt szembe kellett néznie.

- Nos... igen. Nehéz tőlük megszabadulni. Ha megjelennek a kertemben, azonnal elegyengetem a földet, hogy ne tegyék tönkre a füvet. Ez minden, amit tehet az ember.

Testvérem - gondolta Ben -, ez a beszélgetés kezd teljesen elbutulni.

- Úgy tűnik, hogy a szomszédoknál is van vakond. - Marshall néhány vakondtúrásra mutatott a legelőn.

- Igen, mindenhol előfordul - nyugtázta Ben, és mivel le akarta zárni ezt a beszélgetést, nézelődni kezdett.

- Két különálló telek - morfondírozott Marshall, és a kerítést nézegette. - Tom kertjében van egy vakond, és annál a farmernél is van egy vakond. - Marshall a férfira nézett, hogy figyelmét még jobban felkeltse. - Mennyibe fogadnál velem, hogy ezt a vakondtúrást itt, meg azt ott a legelőn ugyanaz a vakond csinálta?

Ben újból felfigyelt. Ez az ember valami érdekesnek tűnő dolgot akar mondani.

Marshall a szavaival még tovább fokozta Ben kíváncsiságát:

- Ben, mi innen fentről telekhatárokban, ingatlanokban gondolkodunk. Tomnak van egy kertje, a farmeré ez a legelő, és ezt a két földdarabot elválasztja egymástól ez a kerítés. És a vakond? A kerítés nem jelent akadályt a számára: oda megy, ahová akar, megcsinálja a maga kis túrásait, és a maga részéről ez egyetlen nagy telek.

- Folytasd! - kérte Ben.

Marshall elmosolyodott, egy kicsit hunyorgott a napfénytől. A szellő belekócolt vörös hajába.

- A Jó Pásztor Általános Iskolának adódott egy problémája, és neked is lett egy problémád. Az iskolának van egy vakondtúrása, és neked is van egy. Azt gondolom, hogy ezt ugyanaz a vakond csinálhatta. Mi itt szellemi harcról beszélünk. A szellemeket nem érdekli, kié a kert, vagy hogy hol vannak a kerítéseink.

- Tehát mi a véleményed erről a helyzetről?

- Azt mondom, hogy sokkal jobban érezném magam, ha minél többet megtudhatnánk erről a Sally Roe-ról.

Ben fellélegzett.

- Tudod, reménykedtem abban, hogy majdcsak lesz valaki, aki így látja ezt a kérdést.

- Azt hiszem, Bev már így látja.

Ben ezt fontolóra vette.

- Igen, minden bizonnyal. - Majd kimondta egy már eltemetett gondolatát: - Mielőtt kirúgtak, ellenőrizni akartam Roe múltját, hogy volt-e büntetve. Azt hiszem, ezt még mindig meg tudnám tenni. Van egy barátom a westhaveni rendőrségen, ő biztosan segít majd nekem.

Marshall újból a vakondtúrásokra nézett.

- Alig várom, hogy megtudjam!

 

18

Sybil Denning kedves volt és barátságos. Úgy tűnt, hogy soha nem fogy ki a szóból és a témából. A délelőtt legnagyobb részét azzal töltötte, hogy Sallyvel bejárta az Omega Művelődésügyi Tanulmányi Központ egész területét, megmutatta az összes épületet, elmondta rendeltetésüket, és hogy milyen tervek megvalósításán fáradoznak jelenleg.

- Ez a tér néhány héten belül elkészül - magyarázta, és rámutatott egy nagy, kosárlabdapálya-méretű, újonnan telepített élősövénnyel körülvett területre, ahol azonban nem látszott pályafestés. - A Taj Chi Chuan-program olyannyira népszerű, hogy azt gondoltuk, megérdemel egy megfelelő nagyságú helyet.

Továbbmentek.

- Ez itt a színházterem. Körülbelül négyszáz ülőhellyel rendelkezik, itt tartjuk meg a hangversenyeket, a mozgásművészeti bemutatókat, a tánc-, a vers- és a színielőadásokat... - Egy nagy, kőből és üvegből készült épülethez érkeztek. - Ez a gyógyítás művészetének a központja. Korábban a különféle szakműhelyeket a szanaszét elhelyezett osztálytermekben működtettük, de tavaly sikerült egyetlen épületben állandó helyet találni az összes kutatásnak. Egy új, holisztikus módszerrel próbáljuk megközelíteni az immunrendszert, ezenkívül tanítunk táplálkozásterápiát, homeopátiát, kristályokkal való gyógyítást, vibrációs gyógymódot, sőt a tibeti orvoslást is megtalálja itt - ezt a kurzust én is szeretném meghallgatni, amíg itt vagyok. Figyeljen csak ide, nem éhes? Közeledik az ebédidő, biztos, hogy Galvinéknál találunk valamit.

- Vezessen oda - felelte Sally, alias Bethany Farrell.

Leültek, hogy elfogyasszák az ízletes vegetáriánus ebédet. Sally rizst és pirított vegyes zöldséget rendelt, Mrs. Denning pedig egy nagy zöldsalátás tálat.

- Nyilvánvaló - folytatta Mrs. Denning, egy pillanatra sem tágítva egész délelőtti előadásának témájától -, hogy az oktatásnak, az igazi oktatásnak a célja nem egyszerűen az, hogy az egymás után következő generációknak az életre való felkészítésként átadjuk ugyanazt a tudásanyagot - ugyanazokat a régi alapokat, amint szokták mondani. Az emberi faj fejlődése ehhez túl gyors. Ami minket az oktatásban igazán foglalkoztat, az a változás előmozdítása. Át kell formálnunk a felnövekvő generációt, hogy felkészítsük egy globális közösségre. Ez azt jelenti, hogy a valóságról alkotott sok makacs, régi felfogást el kell majd vetnünk: ilyen például a nacionalizmus, egy valamiféle Felsőbb Lénnyel szembeni felelősség, sőt ide tartozik a régi zsidó-keresztény felfogás az erkölcs abszolút fogalmairól. Helyükre el szeretnénk ültetni egy új világképet, a valóságnak egy globális felfogását, amelynek segítségével gyermekeink felismerik, hogy az egész föld, az egész természet, minden erő és mindenkinek az öntudata egy óriási egységes egészet alkot, ahol minden mindennel kapcsolatban áll, és kölcsönösen függnek egymástól. És már nem vagyunk egyedül ennek a megvalósításában, a Nemzeti Oktatásügyi Koalíció is bevette ezt a célkitűzései közé. - Úgy majszolgatta a salátáját, mint egy boldog kis nyuszi. - Így hát összegyűjtjük ezen a helyen a világ minden bölcsességét, minden hitrendszert, minden misztikus hagyományt, szinte semmit nem rekesztünk ki innen. Mindezeken keresztül mindenki ott találhatja meg az igazságot, ahol keresi.

- Emberi képesség - állapította meg Sally.

- Igen az, és mindenek felett szellemi egység, egyetemes tudat! - Mrs. Denning élvezettel felnevetett. - Ez az idő olyan nagy elégtételt jelent a számomra... életem oly sok évéért. Középiskolai angoltanár voltam, míg hat évvel ezelőtt végül itt kötöttem ki.

Sally tudta ezt. Mrs. Denninggel, az angoltanárnővel kapcsolatos emlékei visszaröpítették őt az időben tizennyolc évvel korábbra. Olyan tisztán látta maga előtt azt az epizódot, mintha csak tegnap történt volna. Egy jelenet kezdett leperegni elméjében. Megjelent előtte a sokkal fiatalabb Mrs. Denning, haja sokkal inkább barna volt, mint ősz, és nagyon mogorván nézett rá, amiért félbeszakította valaki. Sally harmadikba járt a középiskolában, drappszínű pulóvert és miniszoknyát viselt; hosszú, egyenes szálú, vörös haja a derekáig ért.

- Ki vagy és miért? - támadt rá Mrs. Denning.

Mindig ezt szokta kérdezni, valószínűleg nagyon ravasz kérdésnek tartotta. Sally viszont durvának érezte.

Nyilvánvalóan látszott, hogy Mrs. Denninget nem a legjobb lelkiállapotban találta. Korrepetálást tartott olvasásból, és a tanulók többsége abból a fajtából került ki, akik bozontos frizurát hordtak, szerettek rosszmájú megjegyzéseket tenni és a padlóra köpködni, akik nem tudtak olvasni, és nem is érdekelte őket, hogy fognak-e tudni valaha is. Denning egyáltalán nem érezte magát elemében, és nagyon rossz hangulatban volt.

Sally sem érezte jól magát. Anyja, egy szánalomra méltó alkoholista, akit már legalább tizenkét éve nem látott, éppen akkor halt meg. Sally nem érzett lelkiismeret-furdalást, de ez az esemény még jobban elmélyítette viselkedésének néhány olyan elemét, amelyet abban a középiskolában fejlesztett ki magában: a fatalizmust, a cinizmust és a búskomorságot.

Sally csak irodai kisegítői munkáját végezte a tanítási nap negyedik órájában, és egy aláírásgyűjtő ívet kellett volna Mrs. Denning elé tennie, amelyen jelentkezőket kerestek valamilyen feladat elvégzésére. Nem azt kérte a tanárnőtől, hogy ráförmedjen. Mrs. Denning kérdése egy sérült idegrendszert talált telibe.

Ki vagyok és miért? Jó kérdés.

Lenézett a mogorva tanárnőre, és egyenes választ adott:

- Nem tudom, és maguk, tanárok, meggyőztek engem arról, hogy soha nem is fogom tudni.

Mrs. Denning persze feldühödött.

- Kisasszony, a viselkedésed nagyon nem tetszik nekem!

Sally az életének éppen egy olyan pontján tartott akkor, amikor egy szikrányit sem érdekelte, hogy Mrs. Denningnek mi tetszik, és mi nem.

- Mrs. Denning, azért jöttem be az ön tantermébe, mert Mrs. Bakke szeretné, ha aláírná ezt az ívet. Csak a munkámat végzem, és nem érdemeltem meg, hogy ilyen gorombán bánjon velem.

A tanárnő felállt, felkészült elfogadni a kihívást.

- Hogy hívnak?

- Roe. Sally Roe. Betűzzem? R-o... Adjak tollat?

Mrs. Denningnek volt tolla.

- R-o-e. Nem fogja elfelejteni.

- Csodálom, hogy hagynak dolgozni az irodában. Mrs. Bakke meg fogja ezt tudni.

Sally a tanárnő elé tartotta a kemény lapra tett ívet.

- Számíthat önre Mrs. Bakke?

Mrs. Denning kikapta a kezéből az ívet, és gyorsan aláírta.

- Most pedig tűnj el innen!

Sally már az ajtóhoz ért, amikor Mrs. Denning búcsúzóul utánaszólt:

- Ezért még számolunk, kisasszony!

Sally megállt, és visszanézett a tanárnőre, a hatalomnak erre a képviselőjére.

- Maga a tanár, a maga kezében összpontosul a hatalom. Hogy mi a jó és mi a rossz, azt mindig az adott helyzet dönti el, és a törvény a hatalomtól származik, azt hiszem, ezért van magának igaza. - Sally jobbnak látta, ha lábjegyzetet fűz megjegyzéséhez: - Mr. Davis: Az emberi természetről című műve, 101. oldal, hatodik bekezdés.

Mrs. Denning valóban jelenteni akarta Sally viselkedését, de soha nem tette meg. Valami megmaradt benne ebből a rövid találkozásból, és soha, de soha nem felejtette el Sally Roe nevét.

Sally gondolatai visszatértek a jelenbe, és egy gombát tologatott villájával a tányérján, miközben Mrs. Denning egyre csak fecsegett.

- Persze már jóval azelőtt bekapcsolódtam ebbe a munkába, mielőtt a tantestület tagja lettem. Szinte minden nyarat itt töltöttem, és szép eredményeket értem el a Fiatal Tehetségek elnevezésű programban. - Sally már ott tartott, hogy rákérdez, de erre nem is volt szükség, Mrs. Denning elmagyarázta, mit takar ez. - Néhány tanár, aki ismerte az Omegát, rendszeresen részt vett egy programban, amelynek keretében fiatalokat szedtünk össze az általunk képviselt középiskolákból, az ország egész területéről, olyan fiatalokat, akiket alkalmasnak tartottunk arra, hogy a jövőben vezetők legyenek, akik különleges képességekről tettek tanúságot. Jómagam is beszerveztem néhány fiatalt abból az iskolából, ahol tanítottam. Ezek a Fiatal Tehetségek, ahogyan neveztük őket, részt vettek itt a központban a nyári tanfolyamunkon, és néhányan több évben át is visszajöttek egy-egy intenzív kiképzésre, még akkor is, amikor már főiskolások lettek.

Sally elmosolyodott. Megint eszébe jutott a tizennyolc évvel azelőtti Mrs. Denning, amint ott ül íróasztalánál az ebédidő miatt üres osztályteremben, és szokatlanul kedvesen viselkedik vele.

Sally, megint a sovány, merev arcú, arrogáns beszédű Sally, megállt az osztály ajtaja előtt, hogy rendbe szedje és megacélozza idegeit, mielőtt belépne. Amikor Mrs. Denning elmosolyodott és hellyel kínálta, egy kicsit meglepődött, és gyanakvó lett.

- Mint erre valószínűleg te is rájöttél - kezdte -, nem jelentettem a néhány héttel ezelőtti összezörrenésünket.

Sally egy szót sem szólt. Azért volt itt, mert Mrs. Denning megkérte, hogy keresse őt fel. Csak hadd vezesse Mrs. Denning a beszélgetést!

Mrs. Denning rákönyökölt az asztalra, és állát kezére támasztotta.

- Szeretnék bocsánatot kérni, amiért olyan durván viselkedtem vele. Gondolkodtam azon, amit mondtál, és azt hiszem, hogy valóban nagyon gorombán szóltam hozzád.

Sally még mindig nem volt beszédes kedvében.

- Semmi baj.

- Sally, beszélgettem Mr. Davisszel és Mrs. Bakke-kel, és valamennyien egyetértettünk abban, hogy te egy ígéretes tehetség vagy. Nagyszerűen vetted életednek néhány akadályát, és kiemelkedő képességeket mutatsz tanulmányaidban is és intellektuálisan is. Tanártársaim azt állítják, hogy nagyon találó kérdéseket szoktál feltenni, és sokkal mélyebben beleásod magad az anyagba, mint azt a tanterv tőled megköveteli.

- Azt akarom, hogy álljanak össze a dolgok - mondta Sally.

Mrs. Denningre ez nagy hatást gyakorolt, és mosolyogva bólintott.

- Így van. A dolgoknak a rejtett értelme, erre gondoltál?

Sally nem volt olyan hangulatban, hogy kedve lett volna a fölösleges szócsépléshez.

- Kiemelkedő eredményeket értem el. Tanultam. Az átlagom mindig négyes körül van. De csak egy kozmikus véletlen következménye az, hogy élek, ezért nem látom semmi értelmét annak, amit elértem, és hogy őszinte legyek, már kezdek belefáradni.

Mrs. Denning felemelt egy kis füzetkét, és átnyújtotta neki.

- Lehet, hogy ez érdekel majd téged.

Sally a kis ismertetőt nézegette, miközben tovább figyelt.

- Ez egy speciális nyári program kiemelkedő képességű tanulók számára. Már néhány éve részt veszek benne, mint nyári tanácsadó, és mindig keresem az új Fiatal Tehetségeket. Azt hiszem, megfelelsz a követelményeknek.

- Mit kellene ott tanulnom?

Mrs. Denningnek nagy gyönyörűséget jelentett, hogy ezt válaszolhatta:

- A dolgoknak az értelmét.

A dolgoknak az értelmét! Most, tizennyolc évvel később, Sally nem tudta visszafojtani keserű mosolyát. Szerencsére Mrs. Denning nem vette észre.

- Kér még teát? - kérdezte a tanárnő.

- Igen, köszönöm.

Mrs. Denning kiöntötte a zöld, növényi főzetet Sally csészéjébe.

- És milyennek bizonyult a Fiatal Tehetségek kurzusa?

- Csodálatosnak! Az eddigi eredményeink nagyon impozánsak. Fiatal tehetségeink közül folyamatosan kerülnek ki tanárok, pszichológusok, orvosok, sőt állami tisztviselők is. Tudja, az Omega ereje a felnövekvő generációkban rejlik, akiket tanítunk. Ha fiatal éveikben kiformáljuk őket, akkor úgy nőnek fel, hogy valamikor majd kultúránk megváltozásának eszközei lesznek, egyre közelebb viszik a széles tömegeket a világ egységének végső céljához. És ez az osztályteremben kezdődik el.

Ez az, ami olyan izgalmas azokban a változásokban, amelyek az elmúlt években történtek. Tantervünket egyre szélesebb körben fogadják el. Tanárok és egész tantestületek látogatják szemináriumainkat és iratkoznak fel kurzusainkra. Azt hiszem, a hagyományos világnézetnek egyetlen tényezője fog teljesen eltűnni, a kereszténység, amely annyi éven keresztül olyan nagy akadályt jelentett. Az emberek kezdenek öntudatra ébredni, és kezdik felismerni a globális közösség szükségességét. Természetesen ez fajunk fennmaradásának egyetlen útja. Most, hogy az új generációkat úgy neveljük, hogy legyenek teljesen szabadok a zsidó-keresztény bigottság régi hagyományaitól, eredményeink exponenciálisan növekednek.

Cree mindent hallott, mivel a kis kávézó fölötti padláson bujkált. De kezdett ideges lenni, mert nagyon elment az idő, és hamarosan elkezdenek majd szállingózni az emberek: tanárok, vezetők, guruk és sámánok, és velük együtt sokkal több démon, mint amennyivel ő és harcosai találkozni akartak. És ami a legrosszabb: visszajön a hely fejedelme is, és nagyon fel lenne háborodva, ha megtalálná az itt rejtőző szabotőröket.

Egy különleges füttyjelet hallott. Si hangja, valami bajt jelzett. Végigrohant a padláson, az épület végénél előbújt, és gyorsan eltűnt egy hatalmas juharfa ágainak rejtekében.

Egy apró kis fény szikrázott fel a főkapu melletti fák közül - Si jelzése. Az összes harcost riasztotta.

Valóban nagy baj volt! Először a démonok tűntek fel, legalább százan örvénylettek és lebegtek egy csoportban, mintegy hatméteres magasságban követtek egy még nem látható járművet. Nem látszottak túl nagyoknak, valószínűleg nem frontharcosok voltak, de akkor is halálos veszélyt jelentettek. Cree összerezzent, amikor meglátta villogó agyaraikat és csattogó, borotvaéles karmaikat. Ennek a társaságnak a támadását jobb lenne elkerülni!

Majd feltűnt a gépjármű is, egy kis autóbusz, amely nehézkesen haladt a tábor felé, és nagy porfelhőt kavart maga mögött. Zsúfolásig megtelt víkendezőkkel - és persze démoni harcosokkal.

A lehetőség nyitott ablaka gyorsan kezdett bezárulni. Ki kell innen vinni Sallyt!

* * *

- Mondja csak - kezdte Sally, mintha éppen akkor jutott volna valami az eszébe -, nem az Omega Központ publikálta véletlenül azt a tantervet, amit láttam... Az én megtalálása...?

Mrs. Denning szeme felragyogott.

- Valós énünk megtalálása! Igen, ez egy népszerű tananyag, amelyet az első hat évfolyam számára készítettünk. Mindegyik osztálynak más tantervet írtunk, de eddig a negyedik osztályosokét lehetett a legkönnyebben megvalósítani. Tudja, már mintegy tíz éve elkészültünk ezzel, de csak az elmúlt években juthatott el az iskolákba - megint csak a konzervatív, keresztény akadályok miatt. De most nagy sikereket érünk el vele. Működik, és ez nagyon sokat jelent azoknak, akik ezt összeállították.

* * *

Si újból füttyentett, és Cree megértette, mit jelent ez. További járművek közeledtek az úton: egy ötvenszemélyes autóbusz tele középiskolásokkal, néhány autó és még egy mikrobusz.

Az elsőként érkező kisbusz odaállt az iroda elé, ahol az érkezők adatait felírták, a gépjárművet kísérő démonok felhője pedig kezdett szétoszolni: mindegyik szellem nagy hangon kakaskodott és locsogott, egyesek a fákra telepedtek, mások a busz tetejére, és néhányan meghatározott cél nélkül röpködtek a központ területe fölött, hátha adódik egy lehetőség valami kis gonoszkodásra.

Nem! Cree még soha nem látta ezt a kettőt! A mikrobuszból - mint két hatalmas, esetlen dinoszaurusz - két démoni harcos szállt ki, megálltak a jármű mellett őrködni, kardjukat készenlétben tartották maguk mellett, sárga szemükkel nyugtalanul nézelődtek nagy aggodalmukban. Gondosan megnézték a tereket, a fákat és minden lehetséges rejtekhelyet. Betolakodók után kutattak.

Aztán kilépett a kocsiból egy férfi, és egy kicsit kinyújtózkodott. Tengerészkék szabadidőruhát viselt és sötét napszemüveget. Középkorúnak tűnt, de szemmel láthatólag lelkesedett az egészséges életmódért. Furcsa, jéghideg arckifejezés jellemezte, izmai keménynek tűntek.

Cree azonnal felismerte.

Steele! A titokzatos Mr. Steele, az Omega Központ igazgatója! Nem csoda, hogy olyan szörnyűséges démonok őrködnek körülötte! Még négy férfi szállt ki a buszból, mindegyiket legalább négy démoni kísérő követte. Nagyon gonoszaknak tűntek. Volt valami különleges ebben a négy férfiban: Cree azt érezte, hogy még alattomosabbak és gonoszabbak, mint Steele.

Mr. Steele megállt az iroda előtt, hogy egy kicsit elcsevegjen néhány régi barátjával, akik akkor érkeztek meg az iskolabusszal. Integetett a többi középiskolásnak is, akik arra vártak, hogy kiszállhassanak.

Cree már nem tudott észrevétlenül jelezni. Hamarosan sarokba szorítják őket.

* * *

Mindketten befejezték az ebédet, és most teájuk mellett üldögéltek. Sally ezt a pillanatot alkalmasnak látta, hogy feltegye a következő kérdését.

- Mondja, utazásai során... csak gondoltam, megkérdezem... látott már valaha ilyen gyűrűt?

Előhúzta a gyűrűt inge alól, és Mrs. Denning elé tartotta, hogy alaposan megszemlélhesse.

Mrs. Denning feltette olvasószemüvegét, hogy jobban lásson.

- Hm... Mi ez a szimbólum?

- Eddig még nem tudtam kitalálni.

- Hogy jutott ehhez hozzá?

- Egy barátomtól kaptam.

Mrs. Denning minden oldalról alaposan megnézte a gyűrűt.

- Nos... ez itt talán egy sárkányfej, de furcsán háromszögletű... Elbűvölően szép.

- De még soha nem látott ilyet?

- Nem, nem tudok róla.

* * *

Steele a kávézó felé fordult. Cree szétnézett. Harcosai nagyszerűen elrejtőztek - annyira jól, hogy még ő maga sem látta őket. Nem tudhatta biztosan, hol vannak, vagy hogy ott vannak-e egyáltalán.

Ó nem! A tavon túl, valamivel a fák csúcsai fölött hatalmas démoni különítmény közeledett, mint egy denevérraj. Úgy látszott, mintha egy darab faszénnel hosszú, vékony csíkot maszatoltak volna az égre. Omega fejedelme tért vissza, további gonoszságok elkövetésére készen. Hordáival együtt hamarosan a tó fölé ér.

Cree visszabújt a kávézó padlására, hogy egy pillantást vessen Sallyre.

Steele bement a Log Cabin kávézóba, és egy fejbólintással üdvözölte Mr. Galvint, aki a pult mögött állt, és a hátsó polc fölött függő poharakat fényesítette egy puha, fehér kendővel.

- Jó napot, Mr. Steele! Ilyen hamar visszajött?

Steele nem vette le napszemüvegét, de szorosan összepréselt ajkainak megengedett egy mosolyt.

- Itt akartam lenni a hétvégén, Joel.

- Szolgálhatok valamivel?

- Egy kávét kérek.

- Éppen most főtt le.

Mrs. Denning meghallotta Mr. Steele hangját, és hátrafordult.

- Ó, Mr. Steele! Micsoda meglepetés!

A férfi rámosolygott, és felé indult.

Sally gyorsan lenézett az asztalra, hogy elrejtse rémült arckifejezését. Azt hitte, ijedtében megáll a szívverése.

- Hogy telt a hét, Sybil? - kérdezte Steele.

- Mr. Steele, szeretném, ha megismerkedne egy látogatónkkal, aki ma érkezett. Ő Bethany Farrell, egy Los Angeles-i turista, aki csak egy kis kikapcsolódást, egy kis izgalmat keres.

Steele levette napszemüvegét. Sally felnézett rá. Pillantásuk találkozott.

Ismerték egymást.

* * *

Cree elővette kardját, és megpróbált valamit sebtében kitalálni. Mivel Sallyt sarokba szorították a kávézóban, elképzelhető, hogy nyílt rohamot kell vezényelnie. Mindenfelé démoni erők gyülekeztek. Mi lehet Sivel...

ÁÁÁÁÁÁÁÁ! Cree lekapta a fejét a lángoló kard elől, amely jobb kéz felől elsuhant a feje fölött! Fogak! Sárga szemek! Egy kitátott pofa! Cree szárnyai ragyogva kitárultak. Az angyal átviharzott a padláson, a démon kardja pedig úgy vibrált a sarkánál, mint egy fűrészgép.

JÁÁÁÁÁÁ! Egy másik démoni őrszem olyan hirtelen és energikusan jelent meg előtte, mintha egy bomba robbant volna fel, és kivicsorította sárga fogait. Cree már nem tudott megállni, kardjával egy tüzes ívet rajzolva lesújtott.

A démon feje és Cree végigrepült az épületen. A fej eltűnt, Cree pedig egy kétségbeesett kiáltással felfelé lendült, hangja visszhangzott a táborban és a tavon túl.

A megmaradt démoni őr, egy förtelmes kinézetű szörnyeteg, megragadta Cree lábát, aki hatalmas erőfeszítéssel felszökkent. Egy másik démon a magasból csapott le rá, mint egy sólyom, és hirtelen mozdulattal szúrt. Cree elhárította a pengét, és mozdulatának erejétől a démon vadul pörögve eltűnt.

Egy újabb gonosz szellem kardja most teljes erővel az angyal dereka felé sújtott. Kardjuk tüzes szikrákat vetve csapott össze. Cree a fák közé zuhant.

* * *

Steele szája még jobban megfeszült, és szúrós pillantást vetett Sallyre. Üdvözlésre nyújtotta kezét.

- Örülök, hogy találkoztunk, ööö... Bethany.

Sally kezet fogott vele. A férfi annyira megszorította a kezét, hogy az már fájt. Mintha nem is akarta volna elengedni, csak fogta a kezét, és bámult rá.

- Örülök, hogy megismertem önt - szólalt meg Sally, mihelyt visszanyerte a hangját.

Semmit sem változott! Ugyanúgy néz ki!

Mrs. Denning továbbra is szívélyesen viselkedett.

- Mr. Steele az Omega Központ igazgatója. Csodálatra méltó férfi. - Majd Steele-hez fordult: - Megmutattam neki a központot, elmeséltem neki, mit csinálunk itt... - csak mondta, mondta, képtelen volt abbahagyni.

Mrs. Denning, kérem, hallgasson már el! Megölnek engem maga miatt!

- Látott mindent, ugye? - kérdezte Mr. Steele.

- Nem, nem mindent... - Keze fájt a férfi szorításától.

Ugyanolyan volt, mint évekkel korábban, amikor a nyári tanfolyamokat vezette itt, a központban. Sally már akkor is félt tőle. Most is félt. Valami baljóslatú erő sugárzott belőle, valami sötét érzés. Hipnotizálni tudott volna azokkal a szemekkel.

* * *

Si - a démonok nagy meglepetésére - mintegy ötven harcossal kirobbant a tábor végében meghúzódó kis erdő fái közül. A gonosz szellemek egy csoportja éppen akkor érkezett a térre, egy víkendezőkkel teli autóval. A mennyei harcosok elárasztották fölöttük a levegőt mielőtt megérthették volna, mi is történik, és így elejét vették egy újabb bonyodalomnak.

Cree kiáltására válaszul további száz harcos átszáguldott a tavon, kisebb egységekre oszlottak, és elözönlötték a tábort. Démonok röpködtek körülöttük, majd éles kiáltásokkal további szellemek törtek elő a fák közül, az épületekből és a járművekből. Kardcsattogás, szárnycsapkodás, szikraeső! Az angyalok teljesen lekötötték a démonok figyelmét, egyszerre kettő, három, sőt hat ellen küzdöttek, de nem tudtak felülkerekedni. A gonosz szellemek állták a sarat.

Cree a fák között cikázott jobbra-balra, fel és le, cselezett és ugrált.

CSATTANÁS! Az őr utolérte, és kardjuk újból összecsapott. Ezt nem lehet lerázni!

A szellemek hatalmas felhője a tavon túl meghallotta a kiáltásokat, és felfigyelt a küzdelemre. Barquit, Omega fejedelme üvöltözve adta ki a parancsot a támadásra, majd kirántotta kardját. A visszatérő harcosok vörösen izzó kardjuk visszhangzó suhogásával elárasztották a tábort.

* * *

Úgy tűnt, hogy Mrs. Denning addig nem is akar elhallgatni, amíg mindent el nem mondott Mr. Steele-nek.

- Képzelje, Sallynek van egy különleges gyűrűje, amit önnek is látnia kellene.

Steele elengedte Sally kezét. Közelebb hajolt. Sally úgy érezte, mintha égetné őt az arca.

- Egy gyűrű?

Sally megrázta a fejét, és megpróbált mosolyogni, hátha sikerül egy kis kuncogással elhárítani az egész kérdést.

- Ó, nem érdekes.

A férfi még közelebb hajolt.

- De igen! Nagyon szeretném látni!

* * *

Egy újabb démon a magasból úgy zuhant le a fák közé, mint egy meteor. Cree félreugrott, és alig tudta elkerülni, hogy az kettébe ne vágja őt. Az angyal heves szárnycsapkodással felívelt az ég felé.

Az őr elkapta a sarkát! Cree szárnyainak erőteljes mozdulataival felfelé húzta, de a fenevad csak egyre rángatta őt lefelé. Kardsuhogás! Si! Isten áldjon meg ezért!

Uff! Cree újra szabad volt.

Si hosszú fénycsíkként ereszkedett le az égből, és teljes erejéből nekirohant egy őrnek. Egymásba kapaszkodva, vicsorogva bukfenceztek tova a levegőben. Cree a kardját készenlétben tartva, egy könnyed szárnymozdulattal ismét lefelé fordult.

A démon megragadta Si torkát, és felemelte hatalmas kardját.

* * *

Cree elhajította a kardját, amely úgy hatolt át a szellem felsőtestén, mint egy rakéta. Si néhány erőteljes mozdulattal kiszabadította magát, és kettévágta ellenségét, aki eltűnt egy fullasztó, vörös füstgomolyagban.

Cree újból magához vette kardját. Látta Omega fejedelmét viharként leereszkedni.

- Tűnjünk el innen!

* * *

Sally lehorgasztotta a fejét.

- Valami baj van? - kérdezte Mrs. Denning.

- Rosszul érzem magam - mondta Sally.

Steele megragadta a csuklóját.

- Hadd kísérjem ki a mosdóba! - Felemelte a lányt a székről.

- Ne, hadd menjek egyedül...

Mrs. Denning egy kicsit meghökkent Mr. Steele túlzott buzgalmától.

- Mr. Steele, bizonyára el tud menni egyedül is...

A férfi mintha nem is hallotta volna. Az ablakon keresztül intett a vele együtt érkezett négy férfinak, akik figyeltek. Látták a kézmozdulatát, és a kávézó felé indultak.

* * *

Cree-nek és Sinek ki kellett használnia a helyzetet.

- Nincsenek itt őrök - kiáltotta Cree. - Nem védi őt senki!

Barquit és démonai kardjukat kezükben tartva még a tó vize fölött közeledtek a táborhoz.

* * *

Sally látta, hogy négy férfi siet a kávézó felé. Ők is észrevették a lányt az ablakon át, és az eléjük táruló látvány miatt meggyorsították lépteiket.

Mr. Steele meg sem próbálta kivinni a lányt a mosdóba, és egy pillanatra sem engedte el.

Mintha nem is ember lett volna. Valami... valami egészen más.

- Mindjárt hányok! - fenyegetőzött Sally.

* * *

Cree éles kanyarral jobbra fordult, és zúgó szárnyakkal a kávézó egyik oldala felé száguldott, mint egy rakéta. A kávézó fala eltakart előle mindent, majd áthaladt rajta. Bent az épületben kinyújtott karddal cikázott az asztalok fölött és a pult mentén.

Joel Galvin kezével védve fejét lebukott, Mrs. Denning pedig visítozott, amint a poharak egész sora szilánkokra tört. Steele is lebukott, és magával rántotta Sallyt.

Cree a kávézó másik végén kiment az épületből és felemelkedett, miközben Si, mint egy golyó, bevágódott a bejárati oldalon, és egyenesen keresztülhatolt Steele-en.

- ÁÁÁÁÁÁÁ! - kapott a férfi a szeméhez.

- Mr. Steele! - ordított Galvin.

Sally szabad volt. Odarohant az ajtóhoz.

Si a kardjával fedezte. A négy férfi nem látta a lányt, és a szellemek se tapadtak oda hozzá. Összevissza röpködve keresték támadójukat, a négy férfi pedig csak állt és pislogott, szemüket eltakarva próbáltak rájönni, melyik irányból is vakítja őket a nap.

Omega fejedelme egész gyülevész hordájával együtt leszállt a táborban, és a ragyogó harcosok valóságos hóförgetegét kavarták fel, akik minden irányban szétszóródtak, és rémült madarakként menekültek. A démonok visítozva vették őket üldözőbe. Rajongtak az ilyen sportért. Barquit kitartóan kereste a portyázó csapat vezérét, de sehol sem találta.

Visszavonulni! Visszavonulni! Az angyalok menekültek, és egyre magasabbra csalogatták a démoni hordákat, fel az égbe, minél messzebbre a tábortól, el a lenti nehéz helyzettől!

- Nagyszerű! - nyugtázta Cree, amint Sallyt követte.

Sally rohant a kaviccsal felszórt úton, miközben találkozott néhány további autóval, amelyekben egyre csak érkeztek az emberek a táborba.

- Hé - szólította meg valaki -, merre van a regisztráció?

- Menjen csak tovább! - válaszolta. - Meg fogja találni.

Továbbmentek. Ő is.

Omega fejedelme és démonai nagy éljenzésben törtek ki, és visítoztak örömükben amint a számtalan angyali harcost üldözték a magasban. Ők tűntek az erősebbeknek, mert létszámbeli fölényben voltak. Meg akarták tisztítani területüket ezektől a fénylő bajkeverőktől, és meg is tették.

* * *

Cree és Si szorosan követte Sallyt. Megpróbálták rávenni, hogy menjen be a fák közé, és tűnjön el ott. De mintha ő is tudta volna, mit kell tennie, hová kell menekül, hogyan kell elrejtőznie. Az angyalok kivont karddal repültek közvetlenül fölötte, és állhatatosan nézelődtek felfelé, majd lefelé, aztán megint felfelé, egy pillanatnyi szünet nélkül.

Nem tudhatták, hány harcost veszítettek el ebben a csatában. De még mindig az övék volt Sally... legalábbis egyelőre.

- Nagyszerű! Szaladj, kislány, csak szaladj!

 

19

Steele felállt, de kezét továbbra is szemére szorította. Galvin és Mrs. Denning odasietett hozzá, hogy segítségére legyen.

- Nyugodjon meg! Üveg ment a szemébe?

- Biztos, egészen biztos!

A négy férfi berohant, de a szemük még mindig káprázott. Egyikük megállt az ajtónál. Egy másik a hátsó bejáratot ellenőrizte.

A harmadik megragadta Mrs. Denning karját, aki tiltakozni kezdett.

- Jaj! Engedjen el!

- Ez Mrs. Denning! - ordított rá Steele.

A férfi elengedte a nő karját.

- Mi történt?

A negyedik férfi felsegítette Steele-t.

- Ember, ezt a rendetlenséget!

- Mr. Steele, jól van? - érdeklődött Galvin.

A megkérdezettnek kitisztult a szeme. Galvin alaposan megnézte.

- Nem látok benne semmit, Mr. Steele. Ön érez valamit?

De Steele-t valami egészen más foglalkoztatta.

- Látták a lányt?

- Csak homályosan, az ablakon keresztül - válaszolta a negyedik férfi.

- Látták őt elmenni? - követelte a választ.

- Nem.

- Semmit sem láttunk - szólalt meg a harmadik férfi. - A nap egyenesen a szemünkbe sütött.

- Persze, a nap... - tette hozzá Steele dühösen és megvetően, majd leült.

- Ki volt ez a nő, Mr. Steele? - kíváncsiskodott Galvin.

Mr. Steele váratlanul elmosolyodott, mintha egy kellemes témáról beszélgetnének.

- Egy régi barátom, Joel. Évek óta nem láttam.

Mrs. Denning meglepetésében felvonta a szemöldökét.

- Ön ismeri Bethany Farrellt?

A férfi kissé zavartan nézett Mrs. Denningre, de nem válaszolt.

- Hogy van a szeme? - kérdezte a nő.

- Köszönöm, remekül.

Galvin hozott egy söprűt, hogy eltakarítsa az üvegszilánkokat. Steele felállt és intett a négy férfinak, hogy menjenek ki.

- Senki nem tudhat arról, ami itt történt! - figyelmeztette embereit, mihelyt kiléptek a teraszra.

- Hallgatni fogunk - válaszolták.

Gyorsan és halkan folytatta:

- Feketére festette a haját, és színezett szemüveget visel. Biztos, hogy nála van a gyűrű.

- Nem mehetett messzire - mondta az első férfi.

- Most azonnal adhatok magának valami munkát, ha akarja - suttogta Steele a negyedik férfinak.

Az megértette. Néhány gyors utasítást suttogott a másik háromnak:

- Azonnal ellenőrizzétek az utat, utána pedig nézzetek szét Fairwood környékén!

- Megnézhetnék a Schrader Motor Innt Fairwoodban. Ott szokott megszállni - vetette fel Steele.

A negyedik férfi rábólintott, és Steel kiadta az utolsó parancsot:

- Ha megtaláltátok, intézzétek el nyom nélkül és csendben!

A három férfi azonnal hozzálátott a feladat elvégzéséhez.

Steele a kávézó felé pillantott:

- Mrs. Denninget ki kell majd kérdeznünk. Goring hétfőn fog megérkezni Summitból, és Santinelli úgy tájékoztatott, hogy ő aznap estig marad. Mihelyt Goring ideér, azonnal beszélnünk kell Mrs. Denninggel. Azt hiszem, magának is jelen kellene lennie.

A negyedik férfi bólintott. A sötét tekintetű, szikár ember látványát a teljesen fekete színű öltözet tette teljessé, valamint hegyes orra, sötétbarna szeme és furcsán hegyes szemöldöke.

- Úgy tűnik, hogy az energiái elértek egy kritikus szintet - állapította meg. - Ez okozhatta a felfordulást.

- Talán. - Mr. Steele vonakodott beismerni a tényeket. - Lehet, hogy Roe tett szert valami újfajta erőre... Lehetséges. - Majd hangja szokatlan, fenyegető hangszínt vett fel. - De most ő velünk foglalkozik, ezért nem marad sokáig életben. Az igazi hatalom a miénk, és a miénk is marad!

* * *

- Nem! - tiltakozott Ted Walroth, és kezdett emeltebb hangon beszélni. - June-nal megbeszéltük a dolgot, imádkoztunk ez ügyben, és egyszerűen nem csinálhatjuk tovább. Mark, eltávolodtunk az Úr akaratától ezzel az iskolával. Mindig így láttam, és a mostani probléma bebizonyította, hogy igazam volt. Nincs az Úr áldása ezen a dolgon!

Mark és Ted az iskola kis irodájában beszélgetett. Mark már összeszedte a két Walroth gyerek, Mary és Jonatan minden papírját, hogy átnyújtsa őket Tednek, de még mindig reménykedett a lehetetlenben: hátha rá tudja beszélni Tedet, hogy hagyja a gyerekeket az iskolában.

- De Ted... ha őszinte akarsz lenni saját magadhoz, June-hoz, Maryhez és Jonatanhoz, akkor be kell ismerned, hogy az iskola nagyon sokat használt nekik. Jobbak az osztályzataik, közel vannak az Úrhoz, az önbecsülésük remek, boldogok...

- Csakugyan? - kérdezte Ted kihívóan. - És meddig lesznek még boldogok? Mark, mennyi idő múlva fog majd velük is történni valami?

Mark már nagyon sokszor hallotta ezt a fajta beszédet, és már kezdett belefáradni.

- Ted, én nem tudom, kivel beszélgettél, de nagyon sok szemenszedett hazugság terjed most rólunk, és remélem...

- Engem nem érdekelnek a hazugságok és a pletykák, tudom, hogy ez mind képtelenség. De azt hiszem, hogy a szóbeszédek és a félelmek mögött ott rejtőzik a kockázat nagyon is valós eleme...

- Nincs semmiféle kockázat!

Ted most már nagyon dühös lett. Ujjával Markra mutatott, és kék szemével hidegen nézett rá.

- Itt van a probléma igazi oka! Teljesen elvesztetted a tárgyilagosságodat ebben a dologban! Ha tényleg lenne itt egy probléma, akár egy nagyon súlyos probléma, azt hiszem, akkor azt se lennél hajlandó beismerni! Tom mellé álltál ebben a dologban, és véleményem szerint, egy pásztortól ez elfogadhatatlan! Fogalmad sincs arról, milyen ember ez a Tom, ha nem vagy mellette! Egyikünk se tudja! És ha te őt véded, akkor úgy gondolom, benned sem bízhatunk meg, és nem maradhatunk a pásztorlásod alatt!

Mark egy pillanatig csendben maradt, hogy megtörje a konfrontáció lendületét. Szelíden szólalt meg:

- Ted... a Sátán nagyon szorgalmasan dolgozik közöttünk, szakadásokat akar támasztani, meg akar osztani minket...

Ted ezzel egyetértett.

- Én is erről beszélek! Már nem látod az Úr akaratát, Mark, még akkor sem, ha olyan világos, mint a nap, akkor sem, ha ott van a szemed előtt! Ez az iskola egy kolosszális tévedés, egy hibás lépésként értelmezhető, amit soha nem lett volna szabad meglépnünk, és most fizetjük az árát, de te nem vagy hajlandó ezt tudomásul venni.

Mark megpróbálta egyértelművé tenni, mit akart mondani.

- Úgy értettem...

- Tudom, hogyan értetted! Én pedig azt mondom, hogy tévedsz, súlyosan tévedsz! Makacsul és vakon döntöttél, a védelmedbe vettél valakit, akiben egyszerűen nem bízhatunk meg, és most a nyakunkba varrták ezt a pert, ezért kénytelenek vagyunk elmenni. Mi ebből nem kérünk, azt pedig végképp nem akarjuk, hogy a gyerekeinket is belerántsák ebbe. - Megragadta a kilincset, és kinyitotta az ajtót. - Mennem kell.

Mark átnyújtotta neki az okmányokat.

- Köszönöm. - Ted sietősen és dühösen a kijárathoz ment.

- Látunk titeket vasárnap? - kérdezte Mark.

- Nem! - válaszolta Ted, és hátra se fordult. - Ne is számíts rá! Nem hiszem, hogy az Úr nagyon boldog, ha most erre a gyülekezetre gondol.

Azzal elment.

* * *

Tal, Nathan és Armoth odakint állt, és figyelte, amint távozik.

- Terjed - jegyezte meg Nathan. - Először az iskolában, most pedig a gyülekezetben. Egymás torkának estek.

Tal nekidőlt az iskola falának.

- Pusztító! Ha nem történik valami fordulat, a szenteknek hamarosan nem lesz itt iskolájuk, amit meg kellene védenünk.

- És nem lesz imahátterünk, hogy győzzünk... bármiben!

- De mi van azokkal a szellemekkel, akik felelősek ezért a helyzetért? - vetette fel Armoth. - Biztosan ki tudnánk őket irtani!

- Nem - állította Tal. Dühösnek, és tehetetlennek érezte magát. - Jogosan tartózkodnak itt. Meghívást kaptak az emberektől. Maguk a szentek adták fel ezt a harcot, és mindaddig, amíg meg nem törik a szívük, amíg meg nem térnek, addig ennek a rákos daganatnak a terjedését nem lehet megállítani.

- És ilyenkor mi van? - kérdezte Nathan.

- Mota és Signa azon fáradozik, hogy valami rést találjon az ellenség soraiban, valami gyenge pontot Pusztító tervében, amit aztán le tudnánk leplezni a szentek előtt. Addig csak annyit tehetünk, hogy azt a kis csoportot, akikre számíthatunk, támogatjuk az imában és a harcban. Az Úr meg fog mozdulni az Ő tervei szerint. Ő...

Valamennyien kirántották kardjukat.

Nem, nem egy démoni hadsereg jelent meg, még csak nem is egy félelmetes szellem, csupán egy csúnya kis hírnök, aki elég pimasznak látszott ahhoz, hogy elrepüljön a fejük felett, és üres kézzel integetve jelezze, hogy nincsenek támadó szándékai.

- Hahaha! - kacarászott. - Te vagy Tal kapitány?

- Én vagyok - válaszolta Tal.

- Pusztítónak van egy üzenete a számodra! - A kis démon magasan fölöttük lebegett, és vékony, éles hangon kiabálta el üzenetét: - Így szól Pusztító: Legyőztelek téged, nagy kapitány! Omega az enyém, és örökre az enyém marad! Csapataidat megfutamítottam és szétszórtam! Küldj másokat! Harcosaim ki vannak éhezve a harcra!

A kis démon azzal elrepült, mint egy légy.

Tal el se mosolyodott, amikor megszólalt:

- Sally Roe biztonságban van. Ha megölték volna, akkor Pusztító ezt üzente volna meg! - Hüvelyébe dugta kardját. - Megkeressük Cree-t és Sit, hogy lássuk, mi a helyzet velük. Előreküldtem Guilót, hogy segítsen Chimonnak és Scionnak Bentmore-ban. Mi hárman viseljük majd gondját Sallynek a következő helyen. Mindenképpen életben kell őt tartanunk.

- Egyre gyengébbek vagyunk, kapitány! - jelentette Nathan.

Tal bólintott.

- Szedj össze annyi harcost, Nathan, amennyit csak tudsz! Megteszünk mindent, ami rajtunk áll!

* * *

Sally emlékezett a mellékútra, amikor rátalált, de arra már nem, hogy pontosan hova vezet. De ezt választotta, hogy elkerülje a főutat. Itt kell lennie jobbra egy piros farmépületnek, előtte pedig egy vízelvezető ároknak és egy hagyományos kinézetű, piros csűrnek. Itt is van! Valamikor már látta ezt a tanyát, talán biciklizés közben. Ez az út végül visszavezeti őt Fairwoodba.

Meghallotta egy közeledő gépjármű hangját, és elbújt a fák mögött. De csak egy farmer hajtott el mellette kisteherautóján.

Úgy döntött, hogy egy kicsit vár. Elővette spirálfüzetét, és néhány megjegyzéssel kiegészítette a következő levelet. Először beszámolt arról, hogyan tudott ismét nagy nehezen megmenekülni, majd megpróbálta összefoglalni zavaros, kavargó emlékeit.

Kezdek visszaemlékezni, Tom, állandóan újabb és újabb részletek jutnak az eszembe. Az Omega Központ nagyon megnőtt, most kétszer akkora, mint amikor utoljára láttam. De a szellemi erők, valamint azoknak az embereknek a filozófiája és célkitűzései változatlanok.

Tizennyolc évvel ezelőtt ez az egész egy utópiának tűnt. Emlékszem azokra az előadásokra, amikor keleti filozófiát tanultunk, azokra a hosszú alkalmakra, amikor órák hosszat meditáltunk a ligetben ülve, és azt éreztük, hogy egyek vagyunk az egész élettel és mindennel, amit az élet jelent. Micsoda boldogságnak tűnt ez! Emlékszem azokra a különleges szellemi vezetőkre, akik megjelentek nekem az utolsó ott töltött nyáron. Ők megnyitották értelmemet saját istenségem felismerésére, megmutatták nekem annak a megtapasztalásnak és annak az ismeretnek a világát, amiről korábban soha nem tudtam. Mindez olyannak látszott, mint csábító titkok világának egy végtelen karneválja, és a vezetőim azt ígérték, hogy örökre velem maradnak.

De azoknak a napoknak az öröme végül úgy megsavanyodott, mint melegben a tej. A meditáció boldogága egyre inkább az őrültségnek és a menekülésnek egy formájává változott. A szellemi vezetők nem maradtak velem, mint ahogyan megígérték, hanem illúziókká, kísértetekké, kínzókká alakultak át. Azért mentem az Omegába, hogy megtaláljam azt, amit Mrs. Denning "a dolgok értelmének" nevezett, de helyette az értelmetlen hiszékenységnek és a vágyakozással átitatott gondolkodásnak egész világára leltem, a megtapasztalásnak egy lebegő, céltalan keresésére az ésszerűség helyett. A dolgok értelme? Nem, csak saját magunk felnagyítása! És teljesen mindegy, hogy valaki csak egy apró, kis kozmikus véletlen vagy egy isten, aki betölti saját magát, ha az a személy még mindig magányos.

Így tehát ez az egész dolog hiábavalóságnak bizonyult. Most már látom, de persze ez a "most" már túl késő! Sokkal idősebb vagyok, és olyan sok év telt el gyümölcstelenül. Visszatekintve már sajnálkozva számolom azokat az esztendőket, amelyeket ennek a helynek szenteltem, és mindannak, amit ez jelképez. De még ennél is szomorúbban gondolok arra, hogy a tábor még mindig áll, és egyre több Sally Roe-t kerít a hálóiba. Szeretném tudni, hogy ezek a ragyogó szemű, optimista tizenévesek vissza fognak-e tekinteni évek múlva, és meglátják-e azt a hiábavalóságot, amit én most megértettem. Újraértelmezik-e egy előnyösebb helyzetből az életüket, és meg fogják-e érteni, hogy milyen értéktelen volt?

Azok a napok, ahogyan én elneveztem, az őrültség napjai voltak. De MUSZÁJ EMLÉKEZNEM, bármi is lesz ennek az ára. Van további folytatása is a történetnek, és eszembe kell hogy jusson, kik ezek az emberek, hol vannak és mik a szándékaik. Eszembe kell hogy jusson, ki vagyok és mi vagyok - vagy voltam - a számukra.

Írni fogok, amilyen gyakran csak tudok.

- Persze! Ha befagy a tenger Los Angelesnél, akkor majd elhiszem! Remélem, megértett! - Wayne Corrigan lecsapta a telefont, és dühöngött. - Nem hajlandók válaszolni a kérdéseimre! Csak húzzák az időt, és játszanak velünk!

- Micsoda meglepetés! - mosolygott Marshall.

Corrigan irodájában ült Marshall, Ben és Tom és maga Corrigan, jegyzeteiket hasonlították össze egymáséival, és az ügyet tárgyalták.

- Hány kérdést küldtél nekik? - kérdezte Marshall, aki az ügyvéd íróasztalával szemben ült, és az előtte fekvő kérdőívek vastag kötegét lapozgatta.

- Csak a bevezető, legalapvetőbb kérdéseket - válaszolta az ügyvéd. - De ezekre sem fognak soha válaszolni, nem fognak visszahívni, és ha véletlenül sikerül is valamelyikükkel beszélnem, akkor is csak kőfalba ütközöm. Hallhattátok, milyen választ kaptam éppen most Brandon ügyvédjétől, ettől a Jefferson nevű fickótól.

- Én csak a te válaszodat hallottam.

- Fel voltam háborodva.

Ben az ablakpárkánynak támaszkodva hallgatta a beszélgetést.

- Jól csináltad! Erre számítani lehetett.

Marshall egyetértett ezzel a megjegyzéssel:

- Csak saját magukat védik. Nem ártana egy kicsit mögéjük kerülni, egy kissé kibillenteni őket az egyensúlyukból.

Corrigan megpróbálta megmagyarázni frusztráltságának okát:

- De ők egyfolytában csak azt hangoztatják, hogy feljegyzéseik nagyon személyes jellegűek és bizalmas természetűek, és ez a Jefferson azt merte nekem mondani, hogy még nem is állította össze az anyagot, amit tud, de szerintem ez lehetetlen. Ráadásul azt hiszem, hogy halogatni fogják a mi tanúink kihallgatását is. Azt akarják, hogy mi lépjünk először, hogy nekik minél több kihasználható adu legyen a kezükben. Én nem tudom így halogatni a dolgokat, egyszerűen nincs rá időnk.

- Úgy tűnik, hogy bírósági végzés nélkül semmit sem akarnak kiadni.

- Igen, minden erre utal.

- Figyeljetek csak ide! Kate már kérdezősködött erről a Miss Brewerről az általános iskolában, és hétfőre már meg is beszélt vele egy időpontot, hogy felkeresi az osztályát. Ott talán megtud róla valamit, amit felhasználhatsz a tanúvallomásokban.

- Pontosan erre van szükségem: több előny, több játékos kellene ebben a játszmában. Jelenleg csak a sötétben tapogatózom, hogy az ellenfeleink miben is mesterkednek.

Marshall az interrogációra készített kérdéseket visszalökte Corrigan íróasztalára.

- Tudom, hogy ez az ügy nagyobb, mint amilyennek látszik.

- Vakondok - szólt közbe Ben.

- Micsoda?

- Egyszer majd kérd meg Marshallt, hogy magyarázza el neked! Van egy óriási hasonlata.

Corrigan felvetett egy másik témát:

- És mi van a gyerekeiddel, Tom? Láthatod őket újból?

Tom nagyon szomorúan válaszolt:

- Hamarosan, de nem tudom pontosan, mikor. Minden ettől az Irene Bledsoe nevű nőtől függ, ő pedig... szóval meglehetősen könyörtelen. Megpróbálok nem gondolni rá túl sokat.

Corrigan megrázta a fejét, és hátradőlt a székében, amitől a rugók nyikorogni kezdtek. Amikor hátradőlt és a mennyezetet kezdte tanulmányozni, az nála a frusztráltság tipikus kifejezését jelentette.

- Most kitombolja magát, ha érted mire gondolok. Tom, ha gazdag és befolyásos lennél, valószínűleg azonnal visszakaphatnád a gyerekeidet. De Bledsoe tudja, hogy rendelkezik minden hatalommal, amire szüksége van, és ha magasabb helyekről nem gyakorolnak rá némi nyomást, azt tehet, amit akar. A törvények eléggé homályosak ahhoz, hogy legyen elegendő mozgástere, és minden ügyet másként kezeljen.

- De ez a nő teljesen esztelen! - nyögött fel Tom. - Úgy őrzi a gyerekeimet, mintha... mintha egy pillanatra se merné levenni róluk a szemét. Mintha irányítani akarná őket.

- Ezt akarja, és ezt is csinálja - összegezte Marshall.

- De tudtok a Ruth fejét ért sérülésről, ugye?

Marshall egy forgószéken ült. Lábának egyetlen mozdulatával szembefordult Tommal.

- Nem. Mondd el!

- Amikor a múltkor meglátogattam a gyerekeket, Ruthnak egy nagy seb volt a fején, és mindketten azt mondták, hogy azért ütötte meg a fejét, mert Bledsoe kis híján karambolozott, amikor elvitte őket a házunkból! Bledsoe pedig megpróbált engem hibáztatni azért a sebért, azt sugalmazta, hogy én csináltam!

Úgy tűnt, hogy Marshallt meghökkentette ez a hír.

- Majdnem karambolozott?

- Igen. Látnotok kellett volna, hogyan próbálta megakadályozni Mrs. Bledsoe, hogy a gyerekek egy szót is ejtsenek erről. De Josiah még így is el tudta mondani. Annyit tudtam meg, hogy nem állt meg egy stoptáblánál, és majdnem összeütközött egy kék kisteherautóval. Túl hirtelen állt meg, a gyerekek valószínűleg nem voltak bekötve, és Ruth...

Ben közbevágott:

- Várj csak! Egy kék kisteherautót mondtál?

- Igen, ezt említette Josiah.

- Mikor történt ez? - kérdezte Ben, miközben ő is gondolkodott.

- Nem is tudom... - Tom próbált visszaemlékezni. - Nyilvánvalóan aznap este, amikor eljött, és elvitte őket tőlem...

Ben arca felragyogott attól, ami az eszébe jutott.

- Ez ugyanaznap este történt, amikor kimentünk annak az úgynevezett öngyilkosságnak a helyszínére, Potterék farmjára. Figyeljetek: Cecilia Pottertől tudom, hogy Sally Roe-nak egy kék kisteherautója volt - egy 1965-ös gyártmányú Chevrolet, hogy pontos legyek -, és amikor később megint elmentem megnézni a helyszínt, az autót nem találtam ott. Csodálkoztunk, hogy lehet ez.

- Eltűnt az autó? - kérdezte Marshall.

Ben kezdett nagyon izgatott lenni.

- Eltűnt. De figyeljetek csak! Mrs. Potter szerint Roe mindig azzal a kocsival ment dolgozni, és mindennap azzal is ment haza. Tehát, ha Sally Roe öngyilkosságot követett el, mint ahogyan Mulligan és az orvos szakértő állítja, akkor ki vitte el az autót?

- Az, akibe Mrs. Bledsoe csaknem beleszaladt, az! - vágta rá Tom.

Marshall teljesen kihúzta magát a székén ülve.

- Látták a gyerekeid, ki vezette az autót?

- Nem tudom. Azt hiszem... meg kellene találni a módját... hogy megkérdezzük tőlük.

Marshall Benre nézett.

- Ellenőriztetted már Roe múltját?

- Chuck Molsby már dolgozik rajta. Ő az a barátom a westhaveni rendőrségen, akit említettem.

- Remélem, kapunk róla egy fényképet vagy valami használható adatot.

- Remélem, hogy büntetett előéletű! - sóhajtott fel Tom.

- Igen - jegyezte meg Marshall -, ezen az apróságon múlik. De ha tudnánk szerezni róla egy fényképet, és valahogyan megmutathatnánk a gyerekeknek, és ők felismernék...

- Akkor kiderülne, hogy valami bűzlik ebben az ügyben - vette át a szót Ben. - Ez bizonyítaná, hogy Sally Roe még él, hogy nem őt találtuk a helyszínen.

Marshall felállt.

- Vakondok.

- Már megint ez a szó - állapította meg Tom.

Corrigan kihúzta magát a székében ülve, és az asztal fölé hajolt.

- Srácok, ha egyszer elmondanátok, mit jelent ez, nagyon boldog lennék. Tudjátok, állítólag én vagyok az ügyvédetek!

Marshall talált egy darab papírt Corrigan asztalán.

- Képzelj el egy vakondot az udvarodon és valaki másnak az udvarán... Legyen inkább három udvar. Három vakondtúrás, de a vakond egy és ugyanaz. - Elővette tollát, és rajzolt egy kis kört. - Ez itt az első vakondtúrás: a keresztény iskola ellen tett feljelentés, Lucy Brandon, az ASzJE, az az egész csürhe. - Rajzolt egy másik kört. - Ez itt a második vakondtúrás: Az ASzJE a kiskorúak bántalmazásának forródrótján feljelenti Tomot, és bevonja a dologba a gyermekvédelmiseket. Irene Bledsoe megkapja a határozatot, és elviszi a gyerekeket. Ez bizonyos értelemben összeköti ezt a két vakondtúrást. - Egy vonallal összekötötte a két kis kört.

- Lehet, hogy így van - szakította félbe Corrigan. - Úgy értem, te tudod és én is tudom, de ennek bizonyítása egy egészen más dolog.

- Erre majd később visszatérünk - folytatta Marshall. - De most... - Rajzolt egy harmadik kört is. - Ez itt a harmadik vakondtúrás: Sally Roe-nak (vagy valaki másnak) a titokzatos halála. Valószínűleg az igazi, az élő Sally Roe útja keresztezte valahogyan Irene Bledsoe útját, közvetlenül az után az időpont után, amikor neki a feltételezések szerint meg kellett volna halnia. - Egy újabb vonallal összekötötte a második és a harmadik kört. - Tomnak van két gyereke, akik talán - talán - a tanúi lettek ennek, és... talán... Irene Bledsoe azért tartja vissza, azért rejtegeti őket, azért intézi az ügyet olyan lassan, amennyire csak lehetséges, hogy elnémítsa a gyerekeket. Lehetséges, hogy csak saját magát védi, arra vár, hogy begyógyuljon a seb Ruth fején, vagy hogy mindkét gyerek elfelejtse a történteket. Vagy...

Ben fogta a saját tollát, összekötötte a harmadik kört az elsővel, és így egy zárt háromszög jött létre.

- Vagy valaki másnak segít leplezni a Potter-farmon történt eseményt, bármi legyen is az. Ez azt jelenti, hogy a Sally Roe-ügy valamilyen módon kapcsolódik a keresztény iskola elleni támadáshoz, amiről viszont tudjuk, hogy összefüggésben áll azzal, hogy elvették Tom gyerekeit.

- Mindebből semmit sem tudtok bizonyítani - emlékeztette őket újból Corrigan.

- Erre majd később visszatérünk - ismételte Marshall. Elmosolyodott. Jól érezte magát. - De ez az, ami történt. Az egész ügy mögött vakondokat találunk, szellemi hatalmakat és emberi képviselőiket, és ezen a három területen a felszínre nyomakodtak.

Tom rámeredt a három körre.

- Ha földalatti szellemi tevékenységről akartok beszélni... hogyan illeszkedik bele ebbe a képbe az az előny, amit a Sátán megszerzett a gyermekvédelem módszerein keresztül? Megbélyegeztek engem, mint valami gyermekbántalmazót, és az egész gyülekezet most esik szét elemeire emiatt. Semmilyen harcban nem győzhetünk jelenlegi állapotunkban.

Marshall bólintott.

- Pontosan. Most már kezded érteni.

Tom hinni akarta, hogy tényleg így van.

- De... Nem látok semmilyen közvetlen kapcsolatot a Sally Roe-val történtek és az iskolában lezajlott események között. Nincs közöttük semmi összefüggés.

- De van! - ellenkezett Marshall.

- Nincs! - szólt közbe Corrigan. - Semmit sem tudsz ebből bizonyítani.

- Be fogjuk bizonyítani. Nevezhetsz fanatikusnak, de hiszem, hogy Isten meg fogja ezt nekünk mutatni. Megadja nekünk a vázlatot, csak ki kell töltenünk a réseket.

Ben egyre izgatottabb lett.

- Valaminek a nyomára bukkantál, Marshall?!

- De nincs benne semmi, amit én fel tudnék használni! - fűzte hozzá lemondóan Corrigan.

Marshall visszatette a tollát zsebébe, és a kis ábrát nézegette.

- Kerítünk neked is valamit, Wayne. Még nem tudom, hogy mit, de megszerezzük.

* * *

A zene lágyan szólt, egyenletes és ellenállhatatlan, relaxáló hatású ritmusa és hangulata betöltötte a helyiséget. Miss Brewer, a fiatal és csinos tanárnő, lefegyverző mosollyal, nyugodt, szinte hipnotikus hangon olvasott fel egy könyvből:

- Érzed, amint a szellő átfúj a hajadon, érzed a nap melegét a bőrödön, a szilárd, hívogató földet a tested alatt. Hasonlítasz egy rongybabához, ernyedt a tested, fűrészporral vagy megtöltve...

Kate Hogan csendben ült az osztályterem végében, megpróbált néhány dolgot észrevétlenül feljegyezni, miközben figyelte, amint a huszonhárom negyedik osztályos a gyakorlatot végzi. Az asztalokat félretolták, hogy a terem egyik oldalán legyen elég hely, és most a gyerekek lehunyt szemmel hanyatt feküdtek a padlóra terített takarókon, párnákon vagy a kabátjukon, lassan és mélyen lélegeztek, karjuk ernyedten nyugodott testük mellett.

- Most kiszívják a fűrészport a fejedből... aztán a nyakadból... aztán a mellkasodból... Süllyedni kezdesz, süllyedsz, süllyedsz a padló felé...

Kate a faliórára nézett. A gyerekek már tíz perce feküdtek a földön.

A zene még mindig szólt. Miss Brewer befejezte nyugalmas, ritmikus monológját. Elhallgatott, végignézett a gyerekeken, majd újból megszólalt, és lágy hangon mondta az utasításokat:

- Hallod a mormolást? - Suttogva folytatta: - Figyelj! Hallod? - Egy pillanatig hagyta, hogy a gyerekek erre figyeljenek. - Egyre közelebb jön, ugye? Ez a te új barátod, a te személyiségednek a bölcs része. Azért jött, hogy beszélgessen veled. Engedd, hogy a barátod megjelenjen képzeleted képernyőjén! Hogy hívják a barátodat?

Kate emlékeztetőül leírt néhány szót. A legtöbb részlet, amit látott, ismerősnek hatott a számára.

- Készíts helyet a barátodnak! Készítsd elő számára a helyet az elmédben, hogy ott lakhasson! Legyen ott neki megfelelő hely! Most pedig beszélgess a barátoddal, a te saját személyiségednek a bölcs részével! Ne felejtsd el, hogy a barátod mindent tud rólad... tudja, hogyan érzel... mi az, amit szeretsz... mi az, amit nem szeretsz... ismeri minden problémádat és fájdalmadat...

A gyakorlat még körülbelül egy negyed óráig eltartott, és a teremben uralkodó csend elismerésre méltó volt ettől a korosztálytól. Végül, az előre meghatározott idő letelte után Miss Brewer lassan ötig számolt, majd csettintett egyet az ujjaival. A gyerekek olyan bamba arckifejezéssel ültek fel, mintha transzból tértek volna magukhoz.

- Nagyon jó! Most valamennyien elfoglaljuk a helyünket, és a hetes mindenkinek ad egy darab papírt. Lerajzoljuk új barátainkat!

A gyerekek összehajtogatták a takarókat, elrakták a párnákat, felakasztották kabátjukat, majd visszamentek asztalukhoz. Mindegyik padsorból egy-egy gyermek szétosztotta a papírokat. Miss Brewer határozott, de kedves irányítása alatt a gyerekek elővették színes ceruzáikat, és elkezdtek alakokat rajzolni.

Miss Brewer a sorok között járkált, és figyelemmel kísérte, hogy haladnak a munkával.

- Ó, milyen kedvesen néz ki a barátod! Mi van a fején? Csillagok? Csodálatos lény lehet!

Kate is gyorsan körbement. A gyerekek pónilovakat, sárkányokat, hercegeket és hercegnőket rajzoltak, néhányan pedig félelmetes szörnyetegeket. Miss Brewer mindenkit megdicsért, és mindenkinek mondott valami kedves megjegyzést.

Az egyik kisfiú átadta Kate-nek a képet, amit rajzolt.

- Ő Nagylábú - mutatta be. - A képzeletbeli pincémben fogom tartani.

A kép egy tipikus negyedik osztályos műalkotásának felelt meg, de fel lehetett ismerni: egy óriási, tagbaszakadt alakot ábrázolt, amelynek hatalmas lábakon állt.

- Micsoda hatalmas láb! - csodálkozott Kate játékos hangon. - Miért van ilyen nagy lába?

- Azért, hogy rá tudjon taposni vele anyura meg apura meg minden nagy gyerekre.

- Hűha!

Egy kislány hátrafordult, és bekapcsolódott a beszélgetésbe. Ő is megmutatta a rajzát Kate-nek.

- Látod a barátomat? Ő egy sárkány, de nem tűz jön ki a szájából, hanem cukorka!

- Ó, és találkoztál ma a barátoddal?

A kislány szomorúan rázta meg a fejét.

- Nem. Ő már a fejemben él, már régóta ott lakik, és mi barátok vagyunk. Ma nem láttam őt. Hallottam a hangját, de nem láttam.

- Nézd meg az én képemet is! - kérte egy másik kislány.

Kate odament. Hosszasan nézte a rajzot.

A gyermek egy nagy szemű, pufi arcú pónit rajzolt. A rajz kiemelkedően jól sikerült.

- Ő Ponderey - mondta a kislány. - Ő az én belső vezetőm.

- Egy póni... - csodálkozott Kate. Elmosolyodott. - Csodálatos ez a kép, édesem. Nagyszerűen rajzolsz.

- Ponderey segít nekem. Nagyon szeret rajzolni.

Kate visszaült helyére a terem végében, és leírt néhány újabb megjegyzést, bár keze kissé remegett. Fel volt háborodva és félt, hogy elveszíti nyugodt, professzionális stílusát.

Hamarosan vége lett az órának, a gyerekek sorba álltak, és kimentek a játszótérre. Úgy hagyták el az épületet, mint a tengerészek a süllyedő hajót.

Miss Brewer leroskadt az íróasztala mellett álló székre, és széles mosollyal felsóhajtott:

- Hát ezzel megvolnánk!

Kate közelebb ment hozzá, és leült mellette.

- Csodálatos ez a csoport.

- Ugye? Nagyon sokat jelent nekem ez az év. Ebben a városban valóban nem mindennapi gyerekek élnek.

- Az alkotó gyakorlat is valami különleges dolog. Sokat ki tud hozni a gyerekekből.

Miss Brewer élvezettel és büszkén felnevetett.

- Ez minden alkalommal egy új kaland. A gyerekek olyan kreatívak tudnak lenni, és mindegyikükben annyi bölcsesség és belátás rejlik. El se tudja képzelni, mi mindenre rájönnek.

- És mi ennek az egésznek a neve? Nem olyan ez, mint "Az egész agy kihasználása"?

- Dehogynem. Ez annak a része, de a fogalmak és a gyakorlatok legnagyobb része a Valós énünk megtalálása elnevezésű tananyagból származik. Ez egy kipróbált és bevált program, ez tartalmazza a ma használatos, már bizonyítást nyert elméleteknek a legjavát. Ez egy nagyon átfogó tananyag.

- És mi az az alapgondolat, amire ez épül?

Miss Brewer elmosolyodott.

- Ugye ön nem szülő?

- Nem, csak egy kíváncsiskodó vagyok. Amint ezt már telefonon is említettem, nagyon sokat hallottam arról, amit önök itt csinálnak, és arra gondoltam, érdekes lenne megnézni.

- Rendben. Mi természetesen úgy látjuk, hogy minden gyermeknek meg kell kapnia azt a szabadságot, hogy képességeit teljesen kifejleszthesse, ehhez pedig szükséges bizonyos mértékű kreatív és intuitív szabadság. A tanárok gyakran elnyomják ezeket a képességeket azáltal, hogy a viselkedésnek vagy az igazságnak bizonyos szabályait kényszerítik rá a tanulókra, pedig a diákoknak fel kellene fedezniük saját magukat, nekik kellene kialakítaniuk a világról alkotott saját felfogásukat.

Azt tapasztaltuk, hogy a relaxációs és a képi megjelenítési gyakorlatok jelentik azt a valós kulcsot, amellyel feloldhatjuk a gyermekeket, amellyel felszabadíthatjuk őket arra, hogy el tudják kezdeni saját maguk megvalósítását. Az emberi elme, még egy gyermeknek az elméje is, a tudásnak egy olyan felfoghatatlanul gazdag tárháza, amelyet semmiféle hagyományos tanítási módszer nem képes nyújtani, még akkor sem, ha az ember egész életén keresztül tanul. Ezt a tudást a gyermek a saját belső bölcsességén keresztül tudja megszerezni. Mi nem tanítjuk a gyermeket arra, hogyan kell érzékelni vagy felfogni az igazságot. Csak annyit kell tennünk, hogy megmutatjuk neki, hogyan kell kinyitnia saját bölcsességének és intuíciójának zárját, a többi magától megtörténik.

- És ön ma ezt tette?

- Igen, pontosan. Általában agyunknak csak körülbelül két százalékát használjuk. Ha megtanítjuk a gyermekeknek, hogyan csapolhatják meg agyuk többi részének roppant nagy forrásait, akkor lehetőségeiknek csak az ég szabhat határt.

- De honnan jönnek ezek a "belső vezetők" és "bölcs személyek"?

Miss Brewer a mennyezetet nézegette, miközben a megfelelő szavakat kereste.

- Hogy egyszerűen fogalmazzak: a tudásnak egy felfoghatatlanul nagy raktára van bezárva rejtett tudatunkban, és ha be akarunk ebbe hatolni, annak egyik módja az, hogy megszemélyesítjük, úgy jelenítjük meg, mint egy ismerős személyt. Tehát, mondjuk, hogy én egy kislány vagyok, és félek a nagyoktól, a felnőttektől, talán még a saját szüleimtől is. Valójában ott rejlik bennem minden ismeret, amely szükséges ahhoz, hogy megbirkózzam minden helyzettel, amellyel találkozom. Csak meg kell ezt tanulnom saját magamtól. Ennek megkönnyítése érdekében relaxálok, szabadjára engedem a gondolataimat, és elképzelek - megjelenítek - magam előtt egy képet, egy személyiséget, egy barátot. Megnézte azokat a képeket, amelyeket a gyerekek készítettek? Mindegyik rajz a gyermek belső barátját ábrázolja, mindegyik egy belső vezető, saját bölcsességének megszemélyesítése, amely által szabadnak, korlátoktól mentesnek érzi magát. Miután megalkották ezt a képzeletbeli lényt, az önálló életre kel, és beszélni tud hozzájuk, tanácsokat ad nekik minden dologban, amellyel szembe kell nézniük. A lényeg az, hogy saját maguktól tanulnak, a saját eltemetett tudatuktól.

- És ez mind benne van a Valós énünk megtalálása című tananyagban?

- Igen, megfelelően elrendezve, kategorizálva és osztályozva. Ez nagyon leegyszerűsíti a cél megvalósítását.

- De - ha megengedi, hogy egy kicsit kötekedjem - valójában mit tanulnak meg ebből? Szert tesznek ennek kapcsán valamilyen elméleti tudásra az alatt az idő alatt, amíg ezeket a gyakorlatokat végzik?

Miss Brewer egy kicsit hallgatott, hogy megfogalmazza a választ.

- Azt hiszem, hogy az, amit megemlített, egy olyan érv, amit nagyon gyakran hallunk, hogy igazából nem is tanítjuk, hanem programozzuk a gyerekeket, és kísérleti nyulaknak használjuk őket. De igazából mit is jelent az, hogy nevelés? Ez a gyermekek kiképzése és felkészítése arra, hogy a saját életüket éljék, hogy életben tudjanak maradni ezen a világon, hogy helyes attitűdjeik legyenek, és rendelkezzenek a szükséges képességekkel, amelyeket alkalmazhatnak egy gyorsan változó társadalmi környezetben.

- De... feltételezem, hogy az olyan tantárgyaknak is, mint az olvasás, az írás, a matematika vagy a társadalomtan, szintén megvan a helyük az oktatásnak ebben az általános meghatározásában?

Miss Brewer furcsa arckifejezést vágott.

- Hát... az alapvető közismereti tárgyak oktatása egészen más lapra tartozik, mert az nem hozza létre a szükséges változást...

- Változást?

- Nos, az olvasás, a nyelvtan, a számtan és a többi tantárgy egy más kategóriába tartozik. Ezeket a tantárgyakat nem lehet hatékonyan alkalmazni arra, hogy tudatosan átformáljuk őket...

Kate tétovázott. Ez a fiatal lány lelkesedik a saját munkájáért és tanítási stílusáért, de nagyon homályos válaszokat ad.

- Értem... - mondta jegyzeteibe pillantva. - A "tudatos átformálás" kifejezést használta. A saját szerepét többnek látja, minthogy egyszerűen tanár lenne? Úgy látja saját magát, mint aki valamiféle kezelést végez?

Miss Brewer elmosolyodott és bólintott.

- Azt hiszem, ez egy pontos meghatározás. Nagyon hiányos az a nevelés, amely egyszerűen a gyermekek fejébe tölti ugyanazokat a régi eszméket, amelyeket a szüleik tanultak valamikor. Fel kell készítenünk őket arra, hogy fölé emelkedjenek minden korábbi ismeretnek, és kutassák fel saját igazságukat és személyes értéküket.

Kate már unta az általánosságokat.

- Akkor is, ha ez azt jelenti, hogy sámánizmust és keleti meditációt kell tanítania a gyerekeknek?

Miss Brewer úgy nevetett, mintha egy viccet meséltek volna el neki.

- Úgy beszél, mintha valamilyen vallásos dolog folyna itt. Ez az egyik leggyakoribb ellenvetés, amit állandóan hallunk. Egyes szülők ezzel az elképzeléssel kerestek meg engem, de megoldottuk a problémát. Ez nem vallás, ez tisztán tudományos kérdés.

- Én úgy tudom, hogy azok a szülők kivették gyermekeiket az iskolából, mivel meggyőződtek róla, hogy önök itt vallást tanítanak, valami olyasmit, ami ellentétes az ő hitükkel.

Miss Brewer bólintott. Emlékezett erre.

- Így értettem, hogy megoldottuk a problémát. Úgy tűnik, hogy már beszélt ezekkel a szülőkkel.

Kate is bólintott.

- Igen.

Miss Brewer még mindig kedvesnek és teljesen magabiztosnak látszott.

- Nincsenek aggályaim azzal kapcsolatban, amit itt csinálunk. Azt hiszem, hogy az iskola vezetősége és a tantestület rendelkezik a megfelelő képességekkel annak eldöntésére, hogy mi az, ami hasznos és építő a gyermekek számára. Valamint ebben a kérdésben a bíróságok a tanárok mellé álltak. Ha a szülők nem tudnak megbízni abban, hogy magasan képzett szakemberek kompetensek a gyermekekkel való bánásmód kérdésében, akkor azt hiszem, az egyetlen létező választási lehetőség az, hogy kiveszik gyermekeiket az iskolából. Nem azért vagyunk itt, hogy a társadalom peremén élő, a múlthoz ragaszkodó elemeket szórakoztassuk.

- Említette az iskola vezetőségét. Feltételezem, hogy ők választották ki és hagyták jóvá a Valós énünk megtalálása elnevezésű tananyagot.

- Igen, teljesen egyhangúan. Találkoznia kellene velük, mielőtt bármilyen végső következtetést levonna. Csodálatos emberek. Büszke vagyok arra, hogy velük dolgozhatom.

- Minden bizonnyal igaza van. De mondja csak... - Kate kész volt feltenni a kérdést, de nem tudta, hogy Miss Brewer készen áll-e a válaszra. - Amber Brandon az ön osztályába járt ebben az évben?

Miss Brewer úgy fogadta ezt a kérdést, mint egy leleplezést. Lehunyta a szemét, és hosszan, mutatósan elmosolyodott, mintha ezt mondta volna: Aha!

- Szóval... látogatásának ez az igazi célja?

Kate úgy döntött, hogy ő is bedob egy kioktató szónoklatot:

- Nos, ne felejtsük el, hogy valamennyien hiszünk a gondolkodás szabadságában, az információ szabadságában, és mindenekfelett a cenzúrától való szabadságban. - Majd megpróbált egyenesen válaszolni: - Csak hogy tudja, én Tom Harris barátja vagyok, és az ő számára végzek egy kis nyomozást.

Miss Brewer valóban bámulatra méltóan viselkedett: erős maradt, és székében ülve felegyenesedett.

- Nem bánom. Nem kell mentegetőznöm, és nem is kell semmit titkolnom, amit ebben a teremben teszek. Hogy válaszoljak a kérdésére: igen, Amber Brandon az én osztályomba járt, sőt, megint itt van, itt fogja befejezni az évet.

- Megjelent a foglalkozáson? Azt hiszem, nem láttam.

- Nem volt itt, és ezt meg is lehet érteni. Az átélt trauma miatt nem hajlandó részt venni ezen az órán. Ezt az időt a könyvtárban tölti, és ebéd után csatlakozik ismét a többiekhez.

- Tudna nekem mondani valamit Amethystről, a póniról?

Miss Brewer felállt asztalától, és rámutatott egy színes rajzra, ami magasan a tábla fölött függött.

- Ott van, ő az!

Kate közelebb ment, hogy jobban lássa.

Hátborzongató élmény volt! Mint amikor az ember megpillantja az éjszakában lopakodó rablót, vagy belenéz annak az arcába, aki sorozatosan nemi erőszakot követ el!

Hát ez Amethyst!

Egy kis bíborszínű pónit látott, amelynek sörénye és farka ragyogó rózsaszínűbe hajlott. Nagy szemei szikráztak, pofáján ötágú csillag díszelgett, kis fehér szárnyak nőttek ki mellső lábai fölött, hátsó lábaira ágaskodva, éberen figyelve állt a szivárvány íve alatt. Gyönyörűen nézett ki. Figyelemreméltóan jó rajz egy tízéves gyermek részéről. A jobb alsó sarokba Amber egy fekete ceruzával gondosan ráírta a nevét.

- Körülbelül egy hónappal az előtt rajzolta, hogy átvitték őt a keresztény iskolába - magyarázta Miss Brewer. - Megtapasztalt néhány figyelemreméltó élményt gyakorlataink során. Még egy gyermeknél sem láttam ekkora fejlődést.

Kate nyelt egyet. Szája hirtelen kiszáradt.

- És ön szerint... - kezdte volna, de krákognia kellett. - Ön szerint ez a... ez a kép... ööö...

- Amber saját belső bölcsességének a képi megjelenítése.

- Értem. - Kate egy pillanatig következő kérdését alakítgatta. - Tehát... amint azt valószínűleg ön is tudja, a Tom Harris ellen tett feljelentés abból a konfrontációból származik, ami közötte és... és Amber között történt, aki akkor Amethystként nyilvánult meg.

Miss Brewer elmosolyodott.

- Nos... én csak a saját véleményemet mondhatom el erről.

- Kérem, mondja el!

- Ha egy gyermek egy számára elviselhetetlen helyzetbe kerül, mint amit például egy bántalmazás jelent, nem szokatlan dolog, hogy a gyermek eltemeti ennek emlékét és minden ezzel kapcsolatos gondolatot, hogy elkerülje az esemény fájdalmát vagy megrázkódtatását. Sok tanácsadó, aki bántalmazott gyermekekkel foglalkozik, azt tapasztalta, hogy a dolgok felszínre hozásának egyik módja az, hogy megengedjük a gyermeknek emlékeinek kivetítését egy semleges tárgyra, mint amilyen például egy baba vagy egy bábfigura.

Amber esetében ott ez a kis póni, aki élénk, megbízható, és nincs benne semmi romlottság, és aki elég erős ahhoz, hogy szembenézzen azokkal a problémákkal, amelyek meghaladják Amber képességeit. Amber nem tud beszélni arról, hogy mi is történt valójában a keresztény iskolában, ezért megengedi, hogy Amethyst lépjen a színre, és ő beszéljen helyette.

Kate egy pillanatig emésztette a hallottakat.

- És ez megmagyarázza, hogy Amethyst miért jelent meg és okozott zűrzavart még mielőtt Tom Harrisszel konfrontációba került volna?

- Nos, nem tudunk mindenről, ami ott történt, vagy igen? Lehetséges, hogy már az előtt az esemény előtt is történt valamilyen bántalmazás, mint amit Tom Harris elmondott önnek.

- És mi van akkor, ha Amber már eleve úgy került az iskolába, hogy Amethystként viselkedett? Jelentheti-e ez azt, hogy már azelőtt is történt valamilyen bántalmazás, mielőtt Amber először találkozott Tom Harrisszel, vagy mielőtt akár egy napot is eltöltött volna a Jó Pásztor Általános Iskolában?

Miss Brewer megrázta a fejét.

- Kétlem. Amber egy szeretetteljes légkörű otthonból származik.

Kate bólintott.

- Rendben. Mondja csak, volna itt valahol egy példány abból a tananyagból? Szeretném átnézni.

- Persze hogy van.

Miss Brewer odament az asztal mögötti polchoz, és végigfutott a dossziék címén.

- Nos... nem, hm... - Felegyenesedett és megfordult. - Itt nincs... - Hirtelen eszébe jutott. - Sajnálom, de nincs itt. Mr. Woodard, az igazgató, kölcsönkérte. Már vissza kellett volna hoznia, de ezek szerint még nem tette meg. De ha akarja, bármikor rendelhet egy példányt a kiadótól.

Kate-nek tetszett ez az ötlet.

- És ki jelentette meg ezt az anyagot?

- Az Omega Művelődésügyi Tanulmányi Központ. Azt hiszem, itt van valahol a címe.

Miss Brewer végiglapozott néhány iratgyűjtőt, amely ott feküdt az asztalán.

Kate-nek maradt még egy kérdése. Gondolta, tesz még egy próbát.

- Nincs itt Bacon's Cornerben valamiféle támogató csoportja ennek a dolognak? Valami Élet Társaság nevű csoport?

Miss Brewer felnézett az iratgyűjtőből.

- De igen. Csodálatos emberek.

- Pontosan mi ez?

- Hasonló érdeklődésű emberek lazán szervezett közössége. Művészet, vallás, filozófia, ökológia, béke és más hasonló dolgok tartoznak ide.

- Ön is tagja ennek a csoportnak?

- Igen.

- Akkor bizonyára ismeri személyesen Lucy Brandont?

- Ööö. - Majd feltalálta magát, és elmosolyodott. - Így van, valószínűleg úgyis mindent megtud róla.

Kate is elmosolyodott, és vállat vont.

- Természetesen.

- Megvan a cím. - Gyorsan leírta egy kis darab papírra.

- És az a másik nő, Ames és Jefferson jogsegédje... ?

- Claire Johanson?

- Igen. Talán ő is tagja a társaságnak?

- Hát persze. Ő az egyik vezetője. De nagyon sok ember tartozik még a csoporthoz.

- Például?

Miss Brewer elhallgatott, megvakarta az állát, egy kicsit gondolkodott, majd így válaszolt:

- Ezt inkább tőlük kellene megkérdeznie.

 

20

Barquit állta a sarat, orrlyukaiból csak úgy dőlt a kén az erőtől duzzadó mellkasára, és sárga szemeivel rezzenéstelenül, állhatatosan nézett Pusztítóra. Ő volt Omega hatalmas fejedelme, aki sokkal több gonoszságot követett el, és sokkal több győzelmet vívott ki mesterének, mint ez a nagyképű, felfújt hólyag, ez a törtető, aki most itt áll előtte, és okádja rá a fenyegetéseket meg a gyalázkodást.

Pusztítót nem volt tanácsos figyelmen kívül hagyni. Kezében ott csillogott kivont kardja, és készen állt a párbajra.

- Te vak, fontoskodó lajhár! Vagy megalázkodsz előttem, vagy állj ki velem! Bármelyiket elfogadom!

Magasan az Omega Központ adminisztrációs épülete fölött lebegtek, és körülvette őket őrségük, kíséretük és szárnysegédeik csapata. A Barquit mellett állók könyörögni kezdtek neki:

- Ne támadd meg, Baál! Strongman küldte őt!

- Lajhárnak nevezett! - sziszegte Barquit összeszorított fogai között.

- És fontoskodónak is! - egészítette ki Pusztító. - Elhagytad harcálláspontodat, és megengedted, hogy ez a nő szabadon idejöjjön, és sok mindent megtudjon!

Barquit olyan gyorsan rántotta ki kardját, hogy az egy éles, sípoló hangot keltett. Előreszegezte, hogy nyomatékot adjon válaszának.

- És akkor miért nem kaptam értesítést arról, hogy ez a nyomorult be fog lépni a birtokomra? Ha annyira el akarod kapni, miért nem mondtad meg nekem? - Majd egy másik oldalról támadott. - És egyáltalán, hogy lehet az, hogy még életben van, és szabadon zaklathat minket? Talán nem kellett volna elpusztítanod őt Bacon's Cornerben?

A két kard csaknem összeért.

Ekkor egy ember hangja szakította félbe vitájukat:

- Uraim, ha megkérhetném önöket, hogy foglaljanak helyet...

A szellemek megmerevedtek a levegőben. Szólította őket a kötelesség. Az emberek odalent elkezdték a megbeszélést.

Barquit hüvelyébe lökte kardját.

- A Mennyei Sereget elűztük, és a területünket szilárdan tartjuk. Hajlandó vagyok elfelejteni a dolgot.

Pusztító is eltette fegyverét.

- Félreteszem a múltbeli baklövéseket... egyelőre.

Az épület tetején áthatolva bekapcsolódtak a megbeszélésbe, amelyet egy kis konferenciateremben tartottak meg. Steele ült az asztalfőn, jobb oldalán foglalt helyet a feketébe öltözött sötét férfi, tőle balra pedig két másik férfi ült. Az asztal másik végén az idegesnek látszó Mrs. Denning helyezkedett el.

Steele vezette a megbeszélést.

- Sybil, szeretném megköszönni, hogy eljött. Hadd mutassam be a jelenlévőket! Mr. Tisent nyilván ismerik. Uraim, ő Gary Tisen, az Omega tantestületének vezetője. - Tisen, a harmincas éveiben járó, szakállas férfi, szimpatikus megjelenésű ember benyomását keltette. - Ez az úr a jobb oldalamon Mr. Khull, egy szabadúszó újságíró és fotóriporter. A másik oldalon, közvetlenül mellettem ül Mr. Goring, a summiti intézményünktől. - Goring egy szúrós tekintetű idősebb férfi volt, és gondosan fésült ősz haja és elegánsra nyírott szakálla keretezte arcát. Néhány gyöngysort viselt a nyakán. - Uraim, ő pedig természetesen Sybil Denning, aki már évek óta tagja tanári karunknak.

Mindenki bólintott a többiek felé. Mrs. Denning egy kicsit el is mosolyodott, mert úgy érezte, hogy ez a megbeszélés talán mégsem lesz annyira komoly, mint ahogyan azt először gondolta.

Steele arcán megmaradt a mosoly, de tekintetéből sugárzott valami, ami belevágott az emberbe.

- Most pedig Sybil, szeretnénk feltenni néhány kérdést arról a nőről, aki a múlt pénteken idejött a táborba. Milyen nevet mondott?

Sybil egy kicsit meghökkent ettől a kérdéstől.

- De Mr. Steele, Bethany Farrellnek hívták, és Los Angelesből jött, nem emlékszik? Azt mondta, hogy ismeri őt.

Steele egy kissé tanácstalanul elmosolyodott, de hazudott:

- Összetévesztettem valakivel. Most arra próbálunk rájönni, ki is volt ő valójában. Mutatott önnek valamilyen igazolványt, bármit, ami bizonyította volna személyazonosságát?

- Nos... nem.

Mr. Steele egy kicsit csendben maradt.

- Sybil, látja mi történt? Egy vadidegen besétált a táborunkba, egyszerűen mondott egy nevet, azt állította, hogy Los Angelesből jött, és csak ennyit kellett tennie, hogy mindent megmutassanak neki a táborban. - Mrs. Denning nem tudta, mit mondjon. Mr. Steele egyre csak mosolygott. - Sybil, én mindig ezért kedveltem magát: maga szereti az embereket, megbízik bennük, keresi velük a kapcsolatot, és végül is ez az Omega célkitűzése, ugyebár?

A nő egy kicsit megkönnyebbült.

- Igen, természetesen.

- Elárult az a látogató valami mást saját magáról?

Mrs. Denning az emlékezetében kutatott.

- Például... hogy férjnél van?

- Nem, elvált. Azt mondta, egyszerűen csak utazgat az országban, próbálja megtalálni saját magát. Ha jól emlékszem, egy helyet keres, ahol megállapodhat.

- Ön pedig körülvezette őt a táborban?

- Igen. Sétálgattunk, és közben beszéltem neki a központról, a tevékenységünkről és a céljainkról.

Steele és Goring mély lélegzetet vett. Majd újból Steele szólalt meg:

- Ah... Sybil, pontosan ez az, amit említettem. Egyszerűen szólva, ezt nem lett volna szabad megtennie. Nem tudjuk, ki lehetett ez a nő, milyen szándék vezette, és bizonyára tudja, hogy nagyon sok ellenségünk van. Ha nem válogatjuk meg gondosan, kinek adunk információkat, ez súlyosan veszélyeztetheti célkitűzéseinket. Milyen célokról beszélgetett vele?

A nő próbált visszaemlékezni, és amit be kellett vallania, az bizony fájdalmasan érintette.

- Ööö... arról, hogy milyen változásokat akarunk az oktatáson keresztül elérni...

Ez egy hallható sóhajt váltott ki a többiekből, Tisen rá is csapott az asztalra.

- És még miről beszélgettek?

- Az itt folyó programokról, tananyagunkról, milyen munkát végzünk a közoktatásban... - Érzelmei kezdtek megmutatkozni. - Igazán sajnálom, nem tudtam...

- És még?

- Hm... Tudom, hogy beszélgettünk a Fiatal Tehetségek nevű tanfolyamunkról... a globális közösség iránti igényünkről... az oktatásnak arról a megközelítési módjáról, hogy megpróbáljuk tudatosan átformálni az embereket ...

Goring feltett egy rövid kérdést:

- Beszélgettek a Valós énünk megtalálása című tananyagról?

Mrs. Denning egy kicsit meglepődött azon, hogy Goring tud erről.

- Nos... igen. De azt hiszem, csak azért, mert már szóba került a tananyagainknak az állami iskolákban történő terjesztése, és nyilvánvalóan látta ezt már valahol. Azt szerette volna tudni, tényleg mi adtuk-e ki.

- Hm. Ha jól tudom, mutatott önnek egy gyűrűt.

- Igen. Egy láncon viselte a nyakán. Azt kérdezte, láttam-e már valaha ilyen gyűrűt.

- És látott már ilyet?

- Nem.

- Hogy nézett ki az a gyűrű?

- Ó... - Kézmozdulataival próbálta illusztrálni szavait. - Nagy volt, úgy nézett ki, mintha egy csoportnak a közös ismertetőjele lett volna... Aranyból készült... Egy furcsa, mitikus arcot ábrázolt, olyant, mint egy háromszögletű sárkány.

A négy férfi csak hatalmas erőfeszítéssel tudta megőrizni önuralmát.

- Bizonyos ön abban, hogy korábban soha nem látta ezt a nőt?

Ez a kérdés felvetett egy lehetőséget.

- Hm, nem tudom. Kellene ismernem?

- Nem, természetesen nem - szólt közbe Goring.

De Mrs. Denningnek megint eszébe jutott az az arc, az első pillantás, és ahogyan az a nő betűzte a nevét: F-a-r-r-...

Goring úgy látta, hogy minden fontos dolgot megkérdeztek.

- Mrs. Denning, kérem, ne aggódjon a történtek miatt! Nincs semmi baj! Tudjuk, hogy a jövőben jobban fog vigyázni.

Egy emlék kezdett a felszínre jönni. Valaki a nevét betűzi. Ki is az a lány? Nagyon szemtelenül viselkedett, amikor ez történt.

Steele is megpróbálta lezárni ezt a beszélgetést.

- Sybil, ön nagyszerű munkát végez itt, és nagyon boldogok vagyunk, hogy közénk tartozik. Köszönjük, hogy eljött erre a megbeszélésre.

Mrs. Denning egyre világosabban emlékezett. Látta a szeplős, kőkemény arcot, a hosszú, vörös hajat. "R-o-e..." - mondta a lány.

Mrs. Denning tágra nyílt szemmel szólalt meg:

- Roe! Sally Roe volt!

Steele mintha meg se hallotta volna.

- Nagyon köszönjük, Mrs. Denning! Uraim, meginnék egy kávét.

Mrs. Denning megrémült, elméjét elárasztották az emlékek.

- Tanítottam évekkel ezelőtt! Részt vett a Fiatal Tehetségek nevű tanfolyamon itt a táborban! Most már emlékszem rá!

Mr. Steele közbevágott:

- Sybil...

- De mit keresett itt? Miért nem mondta meg nekem, hogy kicsoda?

- Sybil!

A nő elhallgatott és ránézett. Steele nagyon zordnak tűnt.

- Kérem, nyugodjon meg! Biztosíthatom önt arról, hogy nem Sally Roe járt itt.

Ezt nagyon nehezen bírta csak lenyelni.

- Nem?

- Sally Roe meghalt. Néhány héttel ezelőtt öngyilkosságot követett el.

A nő ettől megdöbbent, összezavarodott és nem bírt megszólalni.

Steele finoman felszólította őt a távozásra:

- Köszönöm, hogy eljött. Azt hiszem, ha siet, még időben odaér az első órára.

Mrs. Denning felállt, és csendben kiment a teremből.

* * *

Pusztító csak úgy köpködte a ként, megmarkolta Steele-t, és belevájta a karmait, miközben Barquit hiába próbálta őt visszatartani. Te ostoba! Még nem okoztál elég bajt? Kivágom a nyelvedet!

* * *

Goring rámeredt Steele-re.

- A kérdéseit nem nevezném körültekintőeknek.

Steele megpróbálta leplezni zavarát.

- Mr. Goring, a régi baklövéseinket melegítsük most fel, vagy arról beszéljünk, mi a teendőnk?

Goring rosszkedvűen folytatta:

- Mrs. Denning nyűg lett a nyakunkon. Mindketten tudjuk, hogy most gyanakszik: Sally Roe életben lehet. Azt is tudjuk, hogy miért.

- Én nem aggódnék emiatt - nyugtatta Tisen. - Nagyon-nagyon hűséges az itteni vezetőséghez.

Steele nem foglalkozott tovább ezzel a kérdéssel.

- Sybil nem jelent problémát. Én inkább azt szeretném tudni, hol fog Roe legközelebb felbukkanni, és kit kellene figyelmeztetnünk, mielőtt megjelenne, és kifejne belőlük információkat, mint ezt Mrs. Denninggel tette.

* * *

Pusztító végül hátralépett, miközben egyfolytában Steele-t nézte. Kontár! Ostoba! Idióta!

* * *

Goring csak bámult.

- Valóban azt javasolja, hogy figyelmeztessünk mindenkit: számítsanak arra, hogy megjelenik náluk egy nő, aki állítólag halott? Mennyire lehet közismert ez az információ az alacsonyabb tisztséget viselők soraiban? Ne legyen ostoba, Steele! Ha egyszer egy ilyen információ kijut ebből a szobából, akkor az kikerül az ellenőrzésünk alól. Ezenkívül, kinek mondjuk el? Miből találjuk ki, hogy Roe merre veszi az útját? Nem tudjuk, mit forgat a fejében, és nyilvánvalóan ön sem gondolt arra, hogy itt is felbukkanhat!

* * *

Barquit odaállt Steele és Pusztító közé, mielőtt a dühös ragadozó valami elhamarkodott dolgot tehetett volna.

- Hadd emlékeztesselek arra, nagy harcos, hogy nem kaptunk előzetes figyelmeztetést! Tudnod kellett volna, hogy idejön, és akkor megtakaríthattuk volna ezt a problémát és ezt a szégyent!

Pusztító egy kicsit lehiggadt.

- Rendben van! Elismerem! A Mennyei Sereg Isten szentjeinek imáira válaszolva egyelőre elrejtette őt előlünk. A Bacon's Corner-i szentek meglehetősen aktívan vesznek részt ebben a csatában. De imáik egyre gyengülnek. Más dolgok foglalják le őket. - Ez a gondolat felvidította Pusztítót, és egy kicsit szelídebb lett. - El fogjuk őt csípni, Barquit, de lopakodva és ügyességgel, nem erővel. - Pusztító látta, hogy valaki a szoba felé tart. - Figyelj csak! Éppen most tettünk szert egy újabb előnyre, ez elkerülte a Mennyei Sereg figyelmét.

- Előnyre tettünk szert?

Pusztító csak önelégülten mosolygott, és az ajtó felé nézett.

* * *

Kopogtak az ajtón.

- Ki lehet az? - csodálkozott Steele.

- Azt kértük, hogy senki ne zavarjon minket - értetlenkedett Tisen.

- Ki az? - kérdezte hangosan Steele.

Az ajtó kinyílt, és egy diák, egy fiatal munkatárs dugta be a fejét.

- Bocsásson meg, Mr. Steele. Van itt egy különleges küldemény Mr. Goring részére.

- Kérem - szólt közbe Goring.

A fiatalember egy barna borítékkal a kezében belépett a szobába.

* * *

Két szellem is jött vele, jókedvűek voltak, de megpróbáltak nem túl hangosan fecsegni. Pusztító utasította őket, hogy álljanak a háta mögé. Azonnal engedelmeskedtek.

- Nagyszerű! - szólt elismerően.

Vihorásztak és fecsegtek a dicséret miatti örömükben.

Miközben minden gonosz szellem azt figyelte, amint a fiatalember átnyújtja a borítékot Goringnak, Pusztító megmagyarázta a dolgot:

- Ez a két hírnök egy érdekes fejleményre bukkant a Bacon's Corner-i postán. Úgy döntöttem, hogy megjutalmazom őket, és biztosítom magamnak a további szolgálataikat.

* * *

A fiatalember kiment. Goring kinyitotta a borítékot, és meglehetősen zavart arckifejezéssel rázta ki belőle a tartalmát. Egy kis levélboríték és egy háromoldalas levél hullott az asztalra.

A négy férfi szinte egyszerre pillantotta meg a boríték bal felső sarkába írt nevet: Sally Beth Roe.

Goring elolvasta a levelet, majd ezt mondta a többieknek:

- Summitból küldték. Sally Roe-nak ez a levele a múlt héten érkezett a Bacon's Corner-i postahivatalba. Lucy Brandon felfedezte, és Mulliganhez, a rendőrhöz fordult vele. Ő ellenőriztette az Élet Társasággal, valamint Amesszel és Jeffersonnal, azokkal az ügyvédekkel, akik ezen az ügyön dolgoznak. Ők továbbították Summitba. A summitbeli embereink felnyitották, és úgy gondolták, hogy azonnal látnom kell.

Goring felvette Sally Roe Tom Harrishez címzett levelét, amely már nagyon sokat utazgatott. Mind a négyen döbbenten és félve nézték a levelet, majd pedig ujjongó örömöt éreztek.

Goring szólalt meg elsőként:

- Ezek szerint... Sally Roe leveleket ír!

Steele szélesen mosolygott.

- Méghozzá Tom Harrisnek.

Goring átfutotta a Summitból érkezett levelet.

- Brandon teljesen biztos benne, hogy ez az első küldemény. - Előhúzta Sally levelét a már nyitott borítékból: egy spirálfüzetből kitépett lapokra írta, Sally saját kezűleg. Gyorsan átolvasta. - Igen, úgy tűnik, hogy ez a legelső levél. Bemutatkozik... Ó nem! Leírja, hogyan történt a Von Bauerrel való összecsapása.

Erre a megjegyzésre valamennyien odacsődültek Goring mögé. Steele elolvasta a beszámolót, és nagyon érdekelte, hogyan halt meg Von Bauer olyan hirtelen. Azután eszébe jutott, mi történt a Log Cabin kávézóban. Khullra pillantott.

- Roppant nagy pszichikai erővel rendelkezik. Valami védelmezi őt!

Azonban Goringra ez nem gyakorolt különösebb hatást.

- Ennek ellenére elveszettnek, összezavartnak tűnik. Nézzék csak meg, állandóan erkölcsről, a dolgok értelméről és kétségbeesésről ír. Ez a nő teljesen össze van zavarodva.

Steele továbbolvasta a levelet.

- Hm. "Még egyszer végig fogok menni néhány régi eseményen, és fel fogok fedezni néhány dolgot." Szóval ezért járt itt. Információkra vadászik.

- És talált is - mondta Goring undorral.

Felmerült egy nagyon kijózanító kérdés:

- Ha Tom Harris tényleg megkapja ezt a levelet...

Goring felnézett.

- Igen, ez nagyon fontos kérdés. Ez mindennek a végét jelentette volna, beleértve ebbe Brandon perét is. - Goring hangulata kezdett felderülni. - De ahogyan most állnak a dolgok... Sally Roe tulajdonképpen elárulta nekünk saját magát. Látják ezt? További leveleket akar írni, és ezáltal megtalálhatjuk őt, megtudhatjuk, hol tartózkodik, mit tud és mit tervez!

A négy férfi összenézett. Ez lehetségesnek tűnt.

- Ha a többi levelet is sikerül elkapni, ellenőrizhetjük, hol bélyegezték le, fontos dolgokat tudhatunk meg a tartalmából, és ezáltal véleményem szerint jelentős előnyökre tehetünk szert vele szemben - foglalta össze Goring.

- De vajon megbízhatunk-e Brandonban, hogy visszatartja ezeket a leveleket? - kérdezte Steele. - Nem fog-e ragaszkodni a törvényesség betartásához?

Goring elmosolyodott.

- Nem, biztos, hogy nem. Túl sokat veszíthet, ha nem működik együtt velünk, mivel a per már folyamatban van. Emellett, ha meg tudjuk őt győzni arról, hogy az ő érdekeit szolgálja a velünk való együttműködés, akkor... egyre erősebben fogjuk tudni irányítani őt minden egyes levél után, amellyel szabálytalanságot követ el.

Egymásra néztek, majd bólintottak. Ez a terv használhatónak tűnt.

Goring összefoglalta a teendőket:

- Azonnal konzultálunk Mr. Santinellivel, mihelyt megérkezik. Ha hozzájárul, akkor üzenetet küldünk az Élet Társaságnak, hogy vegyék rá Brandont, ne kézbesítse a további leveleket sem, hanem küldje el őket Summitba. Egészen biztos, hogy Sally Roe végül elárulja nekünk tartózkodási helyét, és akkor... ön, Mr. Khull, rendkívül értékes lesz a számunkra.

Khull elmosolyodott, élvezte ezt a gondolatot.

* * *

A két hírnök Pusztító mögött összevissza fecsegett, és nyáladzott az élvezettől.

- Egy Júdás! - lelkendezett Pusztító. - Maga Sally Roe lesz az, aki a kezünkbe fogja adni saját magát!

Claire Johanson és barátja, John Schmidt egy nagy fehér házban lakott a város szélén. A ház valamikor egy hatalmas farm központi épületeként funkcionált, de később azt a farmot több kisebb részre osztották, a ház pedig megmaradt Claire és John kényelmes főhadiszállásának, amely nagyon megfelelt céljaiknak. Claire az Ames, Jefferson és Morris Ügyvédi Iroda jogsegédjeként dolgozott, John pedig mérnökként és festőművészként tevékenykedett.

De mindenekelőtt ők alapították és képezték a fő hajtóerejét annak a mozgalomnak - baráti körnek, csoportosulásnak -, amely Élet Társaság néven vált ismertté mindenki számára.

Ma az Élet Társaság találkozót tartott. Ez nem valamiféle formális alkalmat jelentett, hanem egyszerűen együtt töltötték az időt, hogy azonosuljanak egymás érdekeivel, megbeszéljék az új felfedezéseket és látásokat. Nagyon sok autó parkolt a ház előtt futó utca mindkét oldalán, és a ház is megtelt emberekkel, akik nem kizárólag Bacon's Corner körzetéből érkeztek, hanem más településekről is.

A nappaliban a művészetek kedvelői egy rögtönzött kis hangversenyt élvezhettek. Egy népszerű hangszeres trió - egy fuvola, egy gitár és egy cselló - tudattágító hatású zenét játszott. Ott ült a helyi farmerszövetség elnöke, és furcsa kábulatban hallgatta a zenét. Woodard, az általános iskola igazgatója is eljött a feleségével együtt, és relaxáltak a lendületes ritmusú zenére. Megjelent több fiatal farmer is, néhányan közülük élvezték a zenét, míg mások azon gondolkoztak, hogy inkább valami más ott folyó tevékenységben kellene részt venniük.

Az egyik emeleti hálószobában, ahol a berendezést a padlón elhelyezett párnák jelentették csupán, fiatalok jógáztak. Lótuszülésben úgy zúgtak és zümmögtek, mint egy méhkas. Hétköznapi emberek voltak - egy farmer, egy ács, a gyorsposta egyik teherautó-sofőrje, egy gyógypedagógus, egy házaspár, akik egy óvodát vezettek, és Miss Brewer, aki a negyedik osztályosokat tanította a Bacon's Corner-i általános iskolában.

A hátsó udvaron egy hatalmas szőlőlugasban mintegy tucatnyi ember ült kényelmes székeken. Azzal töltötték az időt, hogy kicserélték gondolataikat, és meghallgatták vendégüknek, egy írónak a véleményét a zen buddhizmusnak a földművelésben történő alkalmazhatóságáról.

A hátsó udvar egyik sarkában egy hinta mellett néhány kisgyermek ugrándozott a füvön, s úgy viselkedtek, mintha pónilovak lettek volna. A játékot Amber vezette - aki most Amethystként ugrált, ágaskodott, és a bölcsesség szavai áradtak belőle.

- Minden dolog olyan, mint amilyennek látod. Ha fekete lónak látod magadat, akkor az vagy. Ha egy nyílt prérit látsz magad előtt, akkor ott vagy. Alkosd meg a saját világodat és légy benne szabad!

A gyermekek tehát megalkották saját világukat, és szabadon futkároztak benne - legalábbis addig, ameddig a kerítés megengedte.

Claire földszinti irodájában zárt ajtók mögött egy rendkívül fontos megbeszélés zajlott. Claire királynőként ült íróasztala mögött, az asztal egyik oldalán Gordon Jefferson, az ASzJE ügyvédje foglalt helyet, vele szemben pedig Lucy Brandon ült. Az ajtó közelében, semleges helyzetben telepedett le John, Claire élettársa. Szőke volt és jóképű, mint egy sportcipőket bemutató fotómodell, és nyugodtan, magabiztosan viselkedett.

Ezenkívül megjelent ott még egy nő, egy rövid hajú, karcsú, sacramentói ügyvédnő, aki elhozta egy másik ügy rövid kivonatát, amelyet az ASzJE ott megnyert.

- Sok hasznos párhuzamot fogtok találni ebben az ügyben - mondta, miközben átadta az anyagot Jeffersonnak. - Ha lenne valamilyen kérdésetek, Mr. James boldogan áll majd rendelkezésetekre.

- Pompás! - válaszolta Jefferson, és átvette a dossziét. - Tudomásom szerint Mr. James talált néhány bírósági döntést, amely jelentős mértékben hozzájárult a győzelemhez.

- És ezek a ti számotokra is nagyon hasznosak lesznek.

Claire hálásan elmosolyodott.

- Köszönjük, Lenore. Gondolom tudjátok, hogy Chicagóban figyelemmel kísérik ezt az esetet.

A Lenore-nak nevezett nő elmosolyodott.

- Természetesen tudjuk. Ha bármire szükségetek van, készségesen a rendelkezésetekre bocsátunk mindent: embereket, dokumentumokat, vagy bármi mást.

- Sínen vagyunk! - nevetett fel John tapsolva.

- Erről jut az eszembe - vetette közbe Claire -, hogy nagyon kevés új hírt kapunk. John Ziegler és a KBZT munkatársai készek közölni mindent, ha találunk valamit.

- Nos... ez az ügy a tárgyalásig nemigen kerül az érdeklődés előterébe - válaszolta Jefferson.

- Mi a helyzet Harris problémájával, mely a gyermekvédelemmel szemben merült fel? - kérdezte John.

Claire megrázta a fejét.

- Nem piszkálhatjuk ezt az ügyet. A bírónő utasította a sajtót, hogy tartsa távol magát ettől, és ha megpróbálnának feltárni valamit, az a rendelkezés megsértésének a látszatát keltené.

- Hát - tűnődött Jefferson -, ha találnánk valamit, amire ez a rendelet nem vonatkozik, azt fel tudnánk használni. Továbbra is menekülésre, rejtőzködésre kell kényszerítenünk a keresztényeket.

- Esetleg felhívhatnánk a gyermekek bántalmazásának forródrótját, és feljelenthetnénk Harrist mások gyermekeinek bántalmazásáért - tréfálkozott John.

- Nem... - ellenezte Claire, bár tudta, hogy John nem komolyan beszélt. - Nem lehetünk elővigyázatlanok, és Irene Bledsoe már ezzel is elég nagy terhet vett magára.

- Legyetek türelmesek - figyelmeztette őket Lenore. - Ez egy folyamat, egyszerre csak egy esettel foglalkozzunk. Vigasztalódjunk azzal, hogy ha egy területet egyszer már megnyertünk, azt soha többé nem veszítjük el.

- Az idő nekünk dolgozik - mondta John.

A beszélgetésben kis szünet állt be. Lucy Brandon felé fordultak, aki csendben figyelte őket.

Viszonozta pillantásukat, és idegesen elmosolyodott.

- Nagyon nagy dolgot kértek tőlem.

Claire lefegyverzően rámosolygott.

- Egyáltalán nem olyan komoly dologról van szó.

John csettintett.

- Ne aggódj! Túl sok hatalom képviselteti itt magát ahhoz, hogy bármilyen valós veszélye lenne a dolognak a számodra. Nem így van, Gordon?

Gordon Jefferson azonnal válaszolt:

- Dehogynem. Figyelj, Lucy! Ezek a levelek egyáltalán nem törvényesek. Valami betegesen rögeszmés embertől származnak, aki a sajtón keresztül figyelemmel kíséri az ügyet. Ez rendszeresen megtörténik. Az ilyen leveleket egyébként sem lenne szabad kézbesíteni.

- Ráadásul nem tudhatjuk, mi vagy ki áll a dolog mögött, és nem vállalhatunk semmilyen kockázatot - tette hozzá Claire.

- Így van - erősítette meg Jefferson. - Nem tudjuk, mit tartalmaznak ezek a levelek, de az biztos, hogy semmiképpen sem használna a te ügyednek, ha Tom Harris ezeket megkapná.

Lucy csendesen ült, gondolkodott, de még nem tudták meggyőzni.

- Hány levél jött eddig? - kérdezte Claire.

- Tegnap érkezett a második.

- Mit csináltál vele?

- Egyelőre visszatartottam. Először meg akartam veletek beszélni.

- Jól tetted.

Ezzel Jefferson is egyetértett.

- Igen, nagyon jól tetted. Tudod, Lucy, elképzelhető, hogy néhány gyanús emberrel is kapcsolatba kerülünk ebben az ügyben. Nem tudhatjuk, milyen trükkökkel próbálkoznak. - Majd egy kicsit halkabban hozzátette: - És gondolj arra, hogy mi ennek a dolognak a tétje. Ha megnyered ezt az ügyet, az egy egész halom pénzt jelent majd neked.

- De a pénztől függetlenül - egészítette ki Claire -, gondolj azokra a gyerekekre, akiknek a jövőbeni sorsát ez az ügy befolyásolhatja! Ha fel akarjuk építeni a békének és az egységes világnak a jövőjét, akkor le kell számolnunk a keresztényekkel, meg kell szabadítanunk befolyásuktól a felnövekvő nemzedékeket. Ez az ő javukat, az emberiség javát szolgálja.

- És Amber? - kérdezte Lucy.

Jefferson készen állt a válasszal:

- Tudod Lucy, nem hiszem, hogy aggódnod kellene miatta. Dr. Mandanhi benyújthatja a bíróságnak a vizsgálatainak eredményét Amberről, és vallomást tehet a nevében. A kislányodnak még csak a tárgyalóterem közelébe se kell mennie. El tudjuk őt szigetelni ettől az ügytől.

- Az nagyon jó lenne.

- Így fogjuk csinálni.

- Ha úgy láttuk volna, hogy ez káros lehet Amberre nézve, akkor nem indítjuk el ezt az ügyet. Végül is a gyerekek érdekeit tartjuk szemünk előtt - magyarázta Claire nagy őszinteséggel a hangjában.

- Pontosan így van - helyeselt John.

Lucy végül elmosolyodott és bólintott.

- Rendben van. Csak biztos akartam lenni, hogy így van.

- Semmi baj - nyugtatta meg Claire.

- Megértünk - tette hozzá John.

Jefferson a biztonság kedvéért még egyszer megkérdezte:

- Tudod a címet, hogy hova kell továbbítani a leveleket?

Lucy emlékezett rá.

- A Summit Intézethez, ugye?

- Igen.

- A noteszembe írtam fel a címet, nem fog róla tudni senki. Azonnal elküldöm a leveleket, mihelyt a postára érkeznek. Valamennyien egyetértően bólintottak.

- Helyes, helyes.

A zene kitartóan szólt, a beszélgetés folytatódott, a zúgástól és az énekszótól rezegtek az ablakok. Mindent egybevetve, az Élet Társaság nagyon eredményes napot zárt.

Harshall Hogan is. Nem esett nehezére lassan elhajtania a ház előtt, és az ott parkoló autók mellett, miközben a kezében tartott magnetofonba beszélt: GHJ 445, HEF 992, BBS 980, CJW 302...

Mire másodszor fordult, megvolt az összes rendszám.

 

21

Kedves Tom!

Szeretnék valamit biztosan tudni. De most nem tudok semmit. Nevezze büszkeségnek. Amikor elkezdtem a középiskolát, nagyon élveztem azt a gondolatot, amiben akkor hittem: hogy én magam képviselem a legnagyobb tekintélyt a saját életem fölött, én vagyok az igazság végső döntőbírája, az egyedüli személy, aki el tudom bírálni a saját értékeimet, és hogy semmilyen hagyomány, semmiféle Isten-fogalom vagy értékrend nem gyakorolhat hatalmat az akaratom, a szellemem és a viselkedésem fölött. Úgy nevezték ezt, hogy "maximális autonómia". Az ilyen gondolatok nagyon csábítóak.

De fennállt egy csapdája ennek az egész szabadságnak: el kellett fogadnom azt a gondolatot, hogy csak véletlenségből létezem, pusztán az időnek és a lehetőségnek vagyok a terméke, és nemcsak én magam, hanem minden létező dolog. Ha már egyszer elfogadtam ezt a gondolatot, utána lehetetlenségnek tűnt elhinni, hogy van valami is, ami számít, hiszen bármit csinálok, alkotok vagy teszek hozzá valami, már létező dologhoz, az ugyanannyira csak véletlenség, mint én magam. De akkor hol rejtőzik a dolgoknak az értéke? Miben található az én saját életemnek az értéke?

Így tehát ez az egész "maximális autonómia" egyáltalán nem azt a nagy felszabadulást és örömöt jelentette, mint aminek én hittem. Úgy éreztem magam, mint egy gyerek, akinek megengedték, hogy egy végtelenül nagy udvaron játsszon - és végül azt kívánta, hogy bárcsak lenne már valahol egy kerítés. Akkor legalább tudnám, hogy hol vagyok. Nekiszaladhatnék, és ezt mondhatnám magamnak: "az udvaron vagyok", és örülhetnék ennek. Vagy átmászhatnék a kerítésen, és azt mondhatnám magamnak: "ó, az udvaron kívül kerültem", és ez rossz érzést jelenthetne a számomra. Akár jól érezném magam, akár rosszul, még ha végtelen szabadságot élveznék is arra, hogy szaladjak és fussak, tudom, akkor is ott maradnék a kerítés közelében. Akkor legalább tudnám, hol vagyok. Lenne valami, amit biztosan tudnék.

Sally most Fairwood vendégszeretetét élvezte: ez a vidéki kisváros egy nagy folyó mellett terült el, s emiatt meglehetősen forgalmas kikötőhelynek számított a régióban. Sally elidőzött és elrejtőzött itt a hétvégére, hogy újból megismerkedjen a településsel. Bár az Omega Központ a városka fölé magasodó hegyek között feküdt, alig félórányira, nem sietett a látogatással. Végig akarta járni a város utcáit.

Fairwood nem sokat változott az elmúlt tíz év során. Épült egy új sétálóutca a várost átszelő főút északi végén, de előbb-utóbb minden nagyobb településen ki kell hogy alakítsanak egy sétálóutcát. Ami a városközpontot illeti, minden üzlet ugyanaz maradt, még az Állj csak meg egy kicsit nevű gyorsbüfé is működött, a régi wurlitzer és a csúnya, kék, ósdi pénztárgép is ott állt a régi helyén. Az étlapot kicserélték, de csak az árak változtak. Mindegyik oldalon teljesen azonos szöveg és menüsor szerepelt.

Eszébe jutottak a régi dolgok. Felidézett magában mindent. A város közepén lévő park ugyanúgy nézett ki, mint ahogyan az emlékezetében megmaradt. A pancsolómedence - a melegebb időre várakozva - üres volt, de a hintákon meg a mászókákon már gyerekek játszadoztak. Sallynek az jutott az eszébe, hogy a játszótér nem változott, de a gyerekek kicserélődtek. Azok a gyerekek, akik tíz évvel ezelőtt itt töltötték az idejüket, hamarosan a saját gyerekeiket küldik ugyanarra a játszótérre, hogy ugyanott hintázzanak.

Igazán nem rossz hely ez a város. Nem vádolhatom azokért az érzésekért, amiket kivált belőlem, sem azért a különös konfliktusért, amit érzek. Ezen a helyen együtt rejtőzik a legboldogabb és a legkeserűbb emlékem. Mindkettő olyan sokáig volt eltemetve, a kábítószerek, a kiábrándulás és a módosult tudatállapotok annyira elmosták, hogy kényszerítenem kellett magam arra, hogy itt maradjak és felélesszem őket. De emlékeznem kell.

Elkísérte néhány barátja. Az utca túloldaláról, az Első Nemzeti Bank épületének tetejéről figyelte őt Tal, Nathan és Armoth, amint ott ült a parkban egy padon, és egy újabb levelet írt.

- Még nem találta meg - mondta Nathan. - Azt hiszem, nem is akarja. Már mindegyik utcán járt, csak pont ott nem, ahol kellett volna.

- Meg is akarja találni, meg nem is, és én nem hibáztatom őt ezért - szólt megértően Tal. - Segítenünk kell neki. A jelenlegi módszereinkkel csak ma tudjuk üresen tartani azt a motelszobát.

- Mozgolódik - figyelmeztette őket Armoth.

Sally elrakta jegyzetfüzetét a vászonszatyrába, és éppen indulni készült.

Nathan a város egét tanulmányozta.

- Pusztító őrjáratának itt kell lennie a közelben. Tudniuk kell, hogy itt vagyunk.

Tal egyetértett.

- Nem félnek tőlünk, ennyi az egész. De szerintem ez kedvez nekünk. Azt gondolom, hogy nagyon biztosak a dolgukban. - Ekkor meglátta, hogy a lány jobbra fordul a Schrader sugárúton. - Hopp! Nem, Sally, ne arra!

Kiterjesztették szárnyukat, és elrugaszkodtak az épülettől, elsuhantak az alattuk elhaladó autók fölött, enyhén megdőlve bekanyarodtak a sarkon, és letelepedtek a gyalogjárón az arra elhaladó magányos, fáradt utazót közre fogva. Sally egy kicsit zavartnak tűnt, nem tudta eldönteni, merre menjen.

Nathan megszólította:

Nem, Sally, erre jártál. Fordulj meg!

Megtorpant. Ó, ezen az utcán már jártam, és olyan unalmas volt. Megfordult, és a másik irányban indult el a Schraderen, átment néhány útkereszteződésen, elhaladt néhány gyalogos mellett, miközben válla fölött újra meg újra hátranézett.

A három harcos egy pillanatra sem tágított mellőle.

Sally anélkül, hogy megállt volna, körülnézett. Nem, erre még nem járt. Néhány kirakat nagyon ismerősnek tűnt. Ó! Az a virágüzlet! Emlékszem rá!

Végül megpillantotta azt a táblát, amit már tíz éve nem látott, illetve nem is akart látni. Közvetlenül előtte, ugyanazon az oldalon, ahol ment, függött egy nagy, háromszögletű tábla: SCHRADER MOTOR INN, alatta pedig egy kisebb táblán ez állt: KONYHÁK, NAPI, HETI, HAVI DÍJSZABÁS. Megtorpant, és megbabonázva meredt a feliratra.

Nem változott meg! Még mindig megvan az a motel!

Tal odaállt közvetlenül mögé. Légy erős, Sally! Ne szaladj el!

El akart szaladni, de nem tudott. Nem akart szembenézni ezzel az emlékkel, ugyanakkor tudta, hogy meg kell tennie.

Ha tudni akarod az igazságot - bátorította Tal -, akkor szembe kell nézned vele, akkor is, ha fájdalmas. Elég volt a menekülésből!

Nyugodtan állt a járdán, mintha cipője odaragadt volna a kövezethez. Egyre jobban emlékezett erre a helyre. Valamikor nagyon-nagyon sokszor végigment ezen a járdán. Sokszor betért abba a virágüzletbe. Egy vasáru-kereskedés állt a sarkon, de emlékezett arra, hogy valamikor egy vegyesbolt működött abban az épületben.

Lassan megindult, csak úgy itta magába a látványt. Ezeket a növényeket azóta telepítették ide, a járdaszegély akkor csupaszon terült el. Az utca túloldalán az a parkoló tulajdonost váltott, de továbbra is parkolóként működött.

A Schrader Motor Inn semmit sem változott. Egy nagy, hatvanszobás, háromemeletes, L alakú épület volt, előtte és mögötte mindenhol parkolót alakítottak ki. Nem nevezhető drága helynek, semmi luxus, úszómedence sem tartozott hozzá. Lehet, hogy az épületet átfestették, de ebben elbizonytalanodott. Az iroda bejárata ugyanúgy nézett ki, mint ahogyan emlékezett rá, és még mindig ott díszelgett az utcára hosszan kinyúló pergola is.

Felnézett a harmadik emeletre, és pillantása végigfutott a vasrácsos függőfolyosóra néző kék ajtókon. Igen. Az épület vége felé felismerte a 302-es szobát.

Csaknem tíz hónapon keresztül ez jelentette az otthonát. Milyen rövid időszak, és milyen régen volt már!

Még amikor a pergola alatt elhaladt, és az iroda ajtajához lépett, akkor is azt érezte, hogy egy kicsit irracionális a viselkedése. Mi értelme ennek? Miért kell felbolygatni a múltat? Szükségtelennek érezte, amit tett.

De végig akarta csinálni. Újból látnia kell mindent. Az első alkalommal nem fordított túl sok figyelmet a dolgokra.

Kinyitotta az ajtót.

Meg kellett történnie - ugrott be valahonnan egy emlék az agyába. A saját hangját hallotta. - A magasabb rendű lényem parancsolta.

- Helló - köszönt rá egy kedves hölgy a pult mögül. - Segíthetek valamiben?

Sally még mindig a saját hangjára figyelt, amint a múltból visszhangzott: Végül is halál nincs, csak átváltozás van.

Tudta, hogy feltettek neki egy kérdést.

- Ööö... igen. Van szabad szobájuk, amihez konyha is tartozik? A hölgy végignézte a nyilvántartást.

- Hm. Szerencséje van. Az egyik vendég éppen ezen a hétvégén hagyta el a motelt. A harmadik emeleten ... Megfelel?

- Igen, az jó lesz. Véletlenül... nem a 302-es szoba?

A hölgy felvonta a szemöldökét.

- De, pontosan. Megszállt már itt valaha?

Sally alaposan megnézte a nőt. Nem, még soha nem találkoztak, ebben egészen biztos volt. Új tulajdonos vagy új alkalmazott lehet.

- Alkalmanként.

A hölgy átnyújtott neki egy kérdőívet. Sally kitöltötte. Maria Bissell néven jelentkezett be, lakóhelyeként a kaliforniai Hawthorne várost jelölte meg, és beírt egy fiktív címet. Majd a következő rovatban azt állította, hogy egy kaliforniai rendszámú, 1979-es gyártmányú Ford Mustanggal érkezett, és kitalált egy rendszámot is. Csak abban reménykedett, hogy a hölgy értékelni fogja pénzének zöld színét, és nem kér személyi okmányokat.

A hölgy méltányolta a készpénzt, átvette az egyheti bért és az óvadékot az esetleges károkért. Átnyújtotta Sallynek a kulcsot.

A lépcsőt új, zöld szőnyeg borította. Sally emlékezett a kopott, barna szőnyegre, ami akkor futott itt végig.

Felért a harmadik emeletre, és végigment a függőfolyosón, amely a parkra és a mögötte lévő üzemre, a Nelson Nyomda és Könyvkötészetre nézett. Az ofszetnyomó gépeknek ugyanaz a morajló hangja hallatszott belőle most is.

Megfogta a korlátot, és érezte, hogy a csuklója szabad. Amikor utoljára látta ezt a rácsot, akkor bilincs szorította a kezét, és nem élvezhette a szabadságot.

Eltemetett emlékeiből megelevenedett a parkolóban álló rendőrségi autók képe. Villogtak rajtuk a megkülönböztető jelzés fényei. Majd visszaemlékezett arra, hogy a többi szállóvendég kinézett az ablakon, a sok ismeretlen kíváncsian kukucskált a félrehúzott függönyök mögül. Érezte a hatalmas kezek fájdalmas szorítását a karján, amint végigvezették őt ezen a függőfolyosón.

Egy mentőautó is megérkeztek, és a mentősök összevissza szaladgáltak. Alig emlékezett rájuk.

Odaért az ajtóhoz. Visszafojtotta a lélegzetét, elfordította a kulcsot és benyitott. Az ajtóbiztosító láncot megjavították, és úgy látta, hogy az ajtófélfát kicserélték.

Néhány dolog megváltozott. Kicserélték a kanapét, de a régi helyén állt. A falon valamikor egy vitorlás hajó festménye függött, most egy szürrealista virágvázát ábrázoló képet talált ott. A vitorlás jobban tetszett neki.

A konyha, a vitrinek semmit sem változtak. A mosogatón még mindig ott díszelgett a barna repedés. Az edények és a serpenyők ugyanabban a pohárszékben sorakoztak, a mosogatótól balra.

A szoba végében, egy boltíves átjáró mögött húzódott meg a hálószoba. Tudta, hol található az ágy, és azt is tudta, hogy a szobában áll egy nagy beépített szekrény. Nem tartotta szükségesnek, hogy benézzen.

A hálószoba mellett nyílt a fürdőszoba. Oda egyáltalán nem akart bemenni.

* * *

Ben szinte magánkívül volt, amikor Marshall megállt a ház előtt. Kirohant elé az autóhoz.

- Ember, hol jártál?

Marshall remekül érezte magát.

- Megszereztem ennek a mi kis Élet Társaságunk néhány tagjának a rendszámát. Ez további munkát ad majd a westhaveni barátodnak. Meg kell tudnia az autók tulajdonosainak a nevét.

- Chuck már nagyon sokat segített - kiáltott fel Ben, miközben türelmetlenül indult vissza a házba. - Gyere be!

Marshall utánasietett, és követte őt az ebédlőbe. Már ott várta Bev, aki tágra nyílt szemmel tanulmányozta az asztalon kiterített dokumentumokat.

- Ó, Uram... - sóhajtotta.

Ben nem vesztegette az időt, hanem rámutatott egy szemcsés, fekete-fehér fényképre, amely egy női arcot ábrázolt szemből és profilból.

- Ez az a nő! Ez Sally Roe!

Marshall felvette a fényképet, és gondosan megnézte.

- Öregem, ez a nő teljesen le van pusztulva!

Jól látta. A fáradt, ösztövér és kábult nő minden porcikája azt jelezte, hogy egy félig alkoholista, félig kábítószeres csavargó néz rájuk a fényképen. A letartóztatáskor készített fotók soha nem mutatnak igazán hízelgő képet az emberről, na de ez...

Ben izgalmában megragadta Marshall vállát, és ujjával ütögette a fényképet.

- Marshall, ez nem az a halott nő, akit a Potter-farmon találtunk! De biztos, hogy ez Sally Roe! Már jártam Potteréknél és a Bergen-gyárban is, hogy beszéljek Abby Graysonnal. Mindketten megerősítették, hogy ez Roe.

- Nem nagyon örülhettek...

- Teljesen meg voltak döbbenve. - Ben magyarázni kezdett: - Chuck, a barátom információt kért az Országos Bűnügyi Nyilvántartótól, és a helyi állam nyilvántartójától is. Sally Roe-t egyszer tartóztatták le, tíz évvel ezelőtt. Chuck megkapta erről a lényegi információkat, amit továbbított annak a városnak a rendőrségére, ahol a letartóztatás történt.

- Fairwood, Massachusetts...

- Igen. Tőlük származnak a fényképek.

Marshall tétovázott. Valami elgondolkodtatta őt.

- Fairwood, Massachusetts... Fairwood... Jobb, ha utánanézünk ennek Kate-tel. - Még egyszer megnézte a fotókat. - És szükség lenne néhány másolatra ezekről a képekről.

Bev éles hangján megszólalt:

- Máris megcsinálom. Lemegyek a templom fénymásoló gépéhez.

- Nagyszerű. Tudom, hogy Kate-nek is szüksége lesz egy példányra. - A többi dokumentumra nézett. - Egyébként mit követett el?

Ben a bűnügyi nyilvántartó átiratára mutatott. Marshall meghökkent. Ben odatartotta elé a papírt, hogy jobban lássa.

- Hát nem izgalmas? - kérdezte Ben.

- Ez az ügy egyre szaftosabb! Mik a részletek?

Ben rámutatott egy rövid rendőrségi jelentésre.

- Meglehetősen bizarr, egyáltalán nem az, mint amire számítottam.

Marshall elolvasta a jelentést. Arca megtelt rémülettel és hitetlenséggel. Csak annyit tudott mondani:

- Ezt az őrültséget!

- Többet kellene erről tudnunk, Marsall.

Marshall újból a fotókra meredt.

- Van egy barátom New Yorkban, Al Lemley a neve. Az az ember egy igazi jó barát, talán ő tud nekünk további részletekkel szolgálni.

Bennek támadt egy gondolata:

- Meg kellene állnod Judy titkári hivatala előtt. Tudod, az a kis utcai iroda annál a négyirányú, stoptáblával ellátott kereszteződésnél. Neki van telefaxa, ott azonnal megszerezhetnéd ezt az anyagot.

- Igen, persze. - Marshall újból a bűnügyi nyilvántartó átiratára nézett, és megrázta a fejét. - Szándékos emberölés!

- Szerintem maga egyszerűen egy vérszomjas gyilkos - állapította meg Santinelli, miközben Steele szállásának kandallója előtt melegedett. Félre kellett tennie bokros teendőit, és el kellett kapnia a délutáni járatot, hogy idejöjjön Chicagóból. Fáradt és ingerült volt, és talált ott valakit, akinek egyáltalán nem örült, hogy a társaságát el kell viselnie.

Szavait a sötét és titokzatos Khullnak címezte, aki kényelmesen elhelyezkedett a heverőn, és gint kevert tonikkal. A jégkockák csilingeltek a pohárban. Khull egyáltalán nem bántódott meg Santinelli nyers megjegyzésétől.

- Valamennyien azok vagyunk, Mr. Santinelli. Ha tettekben nem is, de szívünkben biztosan. Végül is ön bérelt fel engem.

Goring, aki egy kárpitozott széken ült a kandalló előtt, gúnyosan visszavágott:

- Ezt nagyon meg is bántuk, Mr. Khull.

Santinelli felháborodva pöfékelt szivarjából. Nem tetszett neki Goring megjegyzésének hangvétele.

- Emlékeztetnem kell önöket arra, és biztos, hogy Mr. Khull boldogan dicsekszik ezzel, hogy ő már tud némi befolyást gyakorolni szervezetünkre, hála azoknak a romantikus kalandoknak, melyeket az általa már likvidált férfi, a mi törtető kisfiúnk, Mr. James Bardine folytatott.

- James Bardine... - Úgy tűnt, mintha Khull az emlékeiben kutatott volna. Hirtelen eszébe jutott. - Ó, persze! Meghalt abban a tragikus autóbalesetben! Azt hiszem, elaludt a volánnál...

- Mindenki azt hiszi - erősítette meg Santinelli. - Gratulálok.

- Köszönöm. Próbálunk alapos munkát végezni.

Santinelli leült a Khull-lal szemben álló székre, és meg sem próbálta megvetését titkolni:

- Maguk, sátánisták, valamennyien alaposak. Ebben biztos vagyok. Menekülés közben végzik el imádatukat, miközben félelmükben állandóan hátrafelé nézegetnek.

Khull italát kezében tartva előrehajolt, fejét előretolta, és szúrós tekintettel nézett.

- Nem. Még csak ezután fognak majd minket üldözni.

Steele, aki eddig székét egyenesen a tűz felé fordítva figyelt, most közbeszólt:

- Uraim! És Mr. Khull! Tudjuk, hogyan érzünk egymással szemben, tehát a dolognak ez a része el van intézve. Nem bízunk meg egymásban, és mi akarjuk, hogy ez így legyen.

Santinelli hozzáfűzte:

- Ezenkívül megszabadultunk még egy problémától: nevezetesen Alicia Von Bauertől, James Bardine-tól és az ő kis szerelmi fészküktől. Az ilyen kapcsolatok rendkívül zavaró tényezőt jelenthetnek, és remélem, elég világos példát adtunk alárendeltjeinknek arról, hogy a továbbiakban nem fogjuk tolerálni a Törött Nyírfa tagjaihoz fűződő kapcsolatokat. - Khull kortyolt egyet italából, és hátradőlt a puha heverőn. - Különösen azoknak jelent ez példát, akik ugyanolyan sokat tudnak, mint amennyit Mr. Bardine tudott. - Santinelli dühöngött. - Biztos vagyok benne - és ezt maga is nagyon jól tudja -, hogy mindezt annak a züllött kis Miss Von Bauernek köszönhetjük.

Khull felnevetett.

- Ilyen a hatalmi politika.

- És ez az oka annak, hogy egyáltalán beengedjük önt a társaságunkba! - vágott vissza Goring.

Steele szerette volna lezárni ezt a könyörtelen játékot.

- A lényeg az, hogy akár tetszik nekünk, akár nem, a Törött Nyírfa is a Terv részévé vált. Egyenlítsük ki a számlát, hogy Mr. Khull elégedetten távozhasson, és tovább végezhesse munkáját.

Santinelli elővett egy csekket, és átnyújtotta Khullnak.

- Tessék. Miss Von Bauert megölték, mialatt a mi szolgálatunkban állt, és elismerjük, hogy ez a mi hanyagságunk miatt történt. Ezenkívül felhatalmaztuk önt arra, hogy ölje meg Mr. Bardine-t. Itt van az ön által kívánt kártérítés.

Khull megnézte, milyen összegről szól a csekk, majd egyetértőleg bólintott. Összehajtotta és a zsebébe csúsztatta.

- Ez rendben is volna.

- Akkor jó - nyugtázta Steele. - Most pedig szerezze vissza azt a gyűrűt!

Khull újból ivott.

- Önök természetesen szavahihetőek, de...

Most Goring vett elő egy csekket.

- Ahogy megbeszéltük, ez itt az összeg fele, hogy elkezdje a munkát. A másik felét akkor tudjuk kifizetni, miután megszerezte a gyűrűt, és likvidálta Sally Roe-t.

Khull elvette a csekket, és azt is zsebre vágta.

- Amint ezt önök is tudják, ez a Sally Roe eddig meglehetősen ügyesnek bizonyult.

- Mi pedig azért fizetjük önt, hogy tüntesse végre el.

Khull megforgatta poharában a jégkockákat.

- A vére pedig természetesen a mi kezünkhöz fog tapadni. Megfelel ez önöknek?

- A maga keze már úgyis véres - vetette közbe Steele.

- Miért, a maguké talán nem? - nevetett rájuk Khull. - Ne aggódjanak! Megértem önöket. Mi az imádatnak egy formájaként rendszeresen gyilkolunk, ezt áldozatnak tekintjük. De ha maguk ölnek... akkor csak a hozzánk hasonló bérenceik által teszik ezt. Így tiszta marad a kezük. Nem mártják bele áldozatukba a kést, ezért nem éreznek lelkiismeret-furdalást. - Újból felnevetett. - Lehet, hogy maguk még mindig nagyon keresztényiek!

Santinelli nem tudta elviselni ennek az embernek a kötekedését.

- Ha szabad emlékeztetnem önt, Mr. Khull, maga is a saját érdekeit szolgálja, talán sokkal inkább, mint mi. Ha Sally Roe-t valaha is életben találják, ha valaha is elmondja a történetét, maga és a követői könnyen gyilkosság gyanújába keveredhetnek. És ellentétben azokkal az emberi áldozatokkal, akik nyom nélkül eltűnnek, ez az áldozat él, járkál és beszélget. Erről az állítólagos öngyilkosságról szóló történetünkkel legfeljebb időt nyertünk valamennyien. Azt mondanám, hogy maguk adósaink ezért.

Khull nem hatódott meg különösebben.

- Igen, valamennyiünknek van veszítenivalónk, ha Sally Roe életben marad. De hogy mennyit veszíthetünk, az attól függ, hogy mennyit invesztáltunk a dologba, ugye? Ugyan mi az a Törött Nyírfa, összehasonlítva magukkal és a Tervvel?

- Szinte semmi - válaszolta Steele, látszólag egyetértve vele, valójában azonban gúnyolódásra használta fel ezt a megjegyzést.

Khull megkockáztatott egy gúnyos mosolyt.

- Maguk semmivel sem jobbak, mint mi. Egy napon majd rájönnek erre. Gyorsan azzá fognak válni, mint amik mi vagyunk. Talán azért gyűlölnek minket ennyire, mert saját magukat látják bennünk!

- Én az ajtónál szeretném látni magát! - szólt megvetően Santinelli.

* * *

Alice Buckmeier csodálatos háziasszony hírében állt, és nagyon szerette a társaságot. Úgyhogy, amit Kate egy rövid beszélgetésnek tervezett, az az özvegy ebédlőjében tea és házi készítésű sütemény mellett eltöltött élvezetes látogatásnak bizonyult. A szobában rengeteg csecsebecse, baba, kristály sorakozott fel, valamint a fiairól, leányairól és az unokákról készített számtalan fénykép.

- Azt hiszem, te mindenkinek a nagymamája vagy - kedveskedett Kate.

Alice felnevetett.

- Büszkén viselem ezt a címet. Valóban nemcsak a saját unokáim neveznek nagymamának, hanem a gyülekezethez tartozó összes gyermek számára is Alice nagymama vagyok.

- Ez egyszerűen csodálatos.

- Valóban szeretem a gyerekeket. Néha nehéz megértenem, ahogyan az emberek a gyermekeikkel bánnak. Tudom, hogy ettől fáj az Úr szíve. - Töltött egy kis teát Kate csészéjébe, majd folytatta: - Nagyon érdekel ez a kis Amber, amióta láttam őt a postán. Miket élhetett át otthon!

Kate elővette jegyzetfüzetét.

- Bev Cole azt mondja, hogy ez egy elképesztő történet.

- Igen. Nagyon felizgatott a dolog. Egy csomagot adtam fel a fiamnak, helyesebben az unokámnak, Jeffnek. Kötöttem neki egy pulóvert, és azt akartam, hogy még odaérjen a születésnapjára. Szóval, ott álltam a pultnál, és az a másik fiatal hölgy, Debbie, lemérte a csomagot, lebélyegezte, és...

* * *

Judy Balcom bedugta a fejét Don üzletébe, és bekiáltott:

- Mr. Hogan! Al Lemley van a telefonnál!

Marshall felugrott a pulttól, kifizette kávéját, és az ajtóhoz sietett.

Judy Balcom egy kis titkári irodát tartott fenn: leveleket gépelt, telefonhívásokat intézett el, fénymásolatokat készített, szövegszerkesztéseket vállalt és különféle üzeneteket továbbított - csak hogy néhány tevékenységet megnevezzünk - a város sok-sok üzletembere számára. Marshall elfogadható áron felhívhatta nála a New York-i Al Lemley-t, aki - stílusához hűen - nem vesztegette az időt, hanem azonnal utánanézett azoknak az adatoknak, amelyek Marshall Hogant érdekelték.

- Helló, itt New York - szólalt meg az ismerős keleti tájszólás.

- Al, örülni fogok az üzenetednek?

- Nem, haver. Rosszul leszel tőle. Készen áll a fax?

Judy készen állt.

- Rajta! - adta meg a jelet Marshall Alnak.

* * *

Alice folytatta a történetet:

- Én nem is figyeltem, ki tartózkodik az előtérben, ott, ahol a postafiókok vannak. Soha nem szoktam erre figyelni, csak akkor, ha ismerőssel találkozom. De hirtelen meghallottam azt a hangzavart onnan kintről. Úgy tűnt, mintha egy gyerek rendetlenkedett volna, és emlékszem, hogy azon gondolkodtam, vajon hol lehetnek ennek a gyereknek a szülei. Nem lenne szabad megengedniük, hogy így viselkedjen!

Végül Debbie elintézte a csomagomat, kimentem az előtérbe, és mindent láthattam. Ott volt ez a nő, csak állt az előtér közepén... Valami levelet tartott a kezében, gondolom azért ment oda, hogy feladja... És ez a kislány, ez az Amber, sikoltozott, kiabált és... és úgy ágaskodott, mint egy kis ló, az a szegény nő meg teljesen megrémült!

* * *

A telefax zümmögni kezdett, és kicsúszott belőle néhány dokumentum. Marshall egyenként felvette a lapokat, és beletette a kis dobozba. Ott sorakoztak olyan rendőrségi beszámolók, amelyeket már korábban megkaptak, majd néhány újságcikk következett a helyi újságokból. Az egyik cikk közölt egy másik fényképet Sally Roe-ról, megbilincselve, két egyenruhás rendőr tartotta őrizet alatt.

* * *

- És amit az a gyerek kiabált! - háborodott fel Alice.

- Mit kiabált? - kérdezte Kate.

- Ott táncolt körülötte, sikoltozott, egyfolytában ütötte a nőt, és ezt ordította: "Tudom, hogy ki vagy! Megölted a kisbabádat! Megölted a kisbabádat!" Az a szegény nő teljesen megrémült, mintha egy megvadult kutya támadt volna rá.

Végül ellökte magától Ambert, és kirohant az ajtón, mint egy rémült nyúl. Amber utánaszaladt, és egyfolytában kiabált: "Megölted a kisbabádat! Ismerlek! Megölted a kisbabádat!" Ekkor Mrs. Brandon kijött a hátsó szobából, megragadta a lányát, és megpróbálta behúzni az épületbe, de ő nem akart az anyjával menni, egyáltalán nem akart menni. Ott rángatták egymást az előtérben, pont előttem, és Mrs. Brandon ezt kiabálta: "Hagyd abba, Amber! Azonnal hagyd abba! Elég volt ebből!"

- Használta Mrs. Brandon az Amethyst nevet? - kérdezte Kate.

Alice fejében felvillant valami.

- Igen! Emlékszem! Egy percig Ambernek nevezte Ambert, utána pedig Amethystnek. Ezt mondta: "Amethyst, Amethyst, azonnal hagyd abba! Ne sikoltozz, nyugodj meg!" Nem értettem, mit jelent ez, azt gondoltam, hogy egy becenév vagy valami ilyesmi.

Egy újabb cikk pottyant ki a telefaxból. Marshall átfutotta. Sally Roe-t letartóztatták, miután a rendőrség betörte a motelszoba ajtaját Fairwoodban. Odabent megtalálták Roe-t a fürdőszobában, aki mintha kábítószer hatása alatt lett volna, és nem egészen két hónapos csecsemő kislányát, aki belefulladt a fürdőkádba. Roe-t szándékos emberöléssel vádolták gyermekének megfojtása miatt.

* * *

Kate alig tudta kivárni, hogy feltegye a következő kérdést. A postán történt esemény véletlen egybeesés is lehetett, de egy ilyen kisvárosban ez eléggé valószínűtlen. Belenyúlt táskájába, elővette a Sally Roe letartóztatásakor készített fényképet, és Alice elé helyezte.

- Ez az a nő, akit akkor látott?

Alice szeme tágra nyílt, és lassan, rémülten bólintott.

- Olyan félelmetesen néz ki ezen a fényképen... de ő az! Huh, Sally Roe?

- Úgy van.

- Bűnöző?

- Igen.

- Mit követett el?

- Hát... megölt valakit.

* * *

Marshall lassan kiment az autójához, beült a kormány mögé, majd végigolvasta az újságcikkeket és a rendőrségi jelentéseket, amiket Al Lemley küldött. Lenyűgöző, ugyanakkor nagyon-nagyon tragikus történet rajzolódott ki, tele olyasmivel, ami nyomravezető jel lehet.

"Csavargó! - állította róla az államügyész. - Ördögi boszorkány, önközpontú, önző, aljas, megvetésre méltó gyermekgyilkos!"

A rendőrségi beszámoló szerint Sally Roe-t csuromvizesen találták meg a fürdőszoba padlóján. A kádat színültig víz töltötte meg. A gyermek a fürdőkádban volt, holtan. Roe akkor azt mondta a rendőröknek, hogy megölte kisbabáját, de amikor később kihallgatták, azt állította, hogy nem tud visszaemlékezni a történtekre.

A tárgyalás alatt - és Marshall ezt érdekesnek találta - Sally közömbösnek tűnt, és nem tanúsított megbánást. "Így kellett lennie! - ismerte be. - Magasabb rendű lényem parancsolta, hogy tegyem meg. Rachel magasabb rendű lénye meg akart akkor halni, és Jonas eljött, hogy akaratát végrehajtsa. Mi valamennyien meghatározzuk a saját sorsunkat, a saját végzetünket, hogy mikor akarunk meghalni, és hogy milyen sors vár ránk, amikor újból megszületünk. Halál nincs, csak átváltozás van."

Jonas! Sally szerint ő egy szellemi vezető. Először beismerte, hogy megfojtotta a gyermeket, de később megváltoztatta vallomását, és a szellemi vezetőjét okolta: "Átvette fölöttem az uralmat - mondta -, és ő fojtotta meg."

Az esküdtszék ezt nem fogadta el. Sallyt bűnösnek találták, és később a bíró harmincévi börtönbüntetésre ítélte őt. Ami a gyermek apját illeti, soha nem jelentkezett, és nem is találták meg. Sally soha nem árulta el, ki volt az apa. Sallyt egyszerűen csavargónak, gyermekét pedig törvénytelennek nevezték.

Mindez tíz évvel ezelőtt történt.

 

22

Plötty. Plötty. Plötty.

A vízcsap csöpögése mintha az idő múlását mérte volna, hirdetve, hogy eltelt egy újabb pillanat, azután még egy, azután megint egy; mint egy óra, amelyik soha nem áll meg, soha nem lassul le. Állhatatosan csöpögött, teltek a pillanatok.

A fürdőszoba ablaka alatt jöttek-mentek az autók, de Sally ebből semmit sem hallott. Egyszer feljajdult egy sziréna is, de ez nem izgatta fel, észre sem vette. Nem érzett magában sem erőt, sem akaratot, hogy felálljon a fürdőszoba padlójáról - hátával a halványkék falnak támaszkodott, keze ernyedten feküdt ölében, fejével a kemény vakolatnak dőlt, de nem változtatott kényelmetlen helyzetén.

Csak ült, üres tekintettel meredt a fürdőkádra, hallgatta a vízcsap csöpögésének hangját, nézte, amint a vízcseppek egyre jobban lecsüngenek a kifolyócső végéről, egyre jobban megnyúlnak a saját súlyuktól, majd végül lehullanak és eltűnnek.

Plötty. Plötty. Plötty.

- Miss Roe, ön úgy gondolta, hogy nincs magasabb rendű törvény, mint ön saját maga?

- Nincs magasabb rendű valóság, mint amit én magam alkottam, uram.

Plötty. Plötty. Plötty.

- Valóban nem emlékszik arra, hogy megfogta a gyermekét, a víz alá nyomta, és megfojtotta?

- Már megmondtam, hogy nem én voltam. Jonas tette.

- De ön beismerte, hogy megfojtotta a kislányát!

- Jonas hajtotta ezt végre. Magasabb rendű lényem akarta, és ő hajtotta végre...

Plötty. Plötty. Plötty.

- A vádlottat a fürdőszobában találtuk... Kábultnak látszott...

- És mit mondott önöknek?

- Ezt mondogatta: "Ó, nem! Megöltem a kisbabámat!"

Plötty. Plötty. Plötty.

- ...hölgyeim és uraim, tisztelt esküdtek, hallották ezt a hihetetlen történetet... Ez a gonosz teremtés, akinek nincs lelkiismerete, és nem tanúsít megbánást...

Nincs lelkiismerete, és nem tanúsít megbánást. Nincs lelkiismerete, és nem tanúsít megbánást. Nincs lelkiismerete, és nem tanúsít megbánást.

A gyermek a kerítés nélküli végtelen udvarban. Minden valóság alkotója és legfőbb mestere. Nincs jó, nincs rossz. Csak az én van. Egyedül én vagyok az, aki számít.

Illetve ez eddig mindig így működött.

Sally egy kicsit megmozdult. A kemény linóleumpadló emlékeztette őt arra, hogy hol is tartózkodik: az ő dicsőséges univerzumában. Igen. Egy kicsi, hideg, visszhangos fürdőszobában, ahol csöpög a vízcsap a fürdőkád fölött, ahol lakik egy gyilkos, egy csavargó, egy eleven kudarc, egy üres edény, amelyből tízévi céltalan, értelmetlen létezés mindent kiszívott; egy elhajított rongydarab, amely senkinek sem kell.

Most ott ült a linóleumon, fejével a falnak támaszkodott, könyöke a vécén, a fürdőkád mellett, ahol megfosztotta kislányát életétől.

Az ő univerzuma. Az ő végzete. Az ő igazsága.

Nem jöttek könnyek a szemére. Túlságosan üresnek érezte magát ahhoz, hogy sírjon, nem hitte, hogy van még benne lélek. Tovább lélegzett, de nem azért, mintha akart volna. Ez csak történt vele. Az élet csak történt vele. Ő csak történt, és nem tudta, miért.

A szellemek megtalálták: Kétségbeesés, Halál, Őrültség - és most Öngyilkosság is. Belebújtak, suttogva beszéltek hozzá, fokozatosan kikaparták belőle a lelkét.

Gyilkos - ostromolták. - Értéktelen, bűnös gyilkos! Képtelen vagy bármi jót tenni! Nincs benned semmi jó! Nem kellesz senkinek! Miért nem adod fel?

Mennyire egyedül vagyok ebben az univerzumban - gondolta. - Állítólag én alkottam, de elvesztem benne. Mennyire szeretnék bizonyosan tudni valamit! Szeretném megtalálni a kerítést ennek az udvarnak a végén!

De ehhez már túl késő!

Keze lecsúszott az öléből, és finoman a fürdőkád oldalához csapódott. Egy kerítés! Nem, ez nem egy nagy gondolat, nem egy mindent felkavaró ötlet erejével jött, és nem gyorsult fel tőle a lélegzete vagy a szívverése. Csak egy szeszélyes ötlet, egy felvillanó lehetőség, csak egy javaslat: ez a kád lehetne egy kerítés.

A kádra nézett. Megérintette a hideg, kékeszöld porcelánt.

Úgy csinálhatnék - gondolta. - Csak a beszélgetés kedvéért úgy csinálhatnék, mintha ez egy kerítés, egy korlát, egy határ lenne.

Egy határ, amit átléptem, és amit nem kellett volna.

Szabadjára engedte gondolatait, és élvezte, amint egymásra torlódnak, és összemérik érveiket a fejében.

És mi van akkor, ha az, ami történt, az rossz?

Ugyan már, mihez képest? Nincsenek abszolútumok, semmit sem tudhatsz biztosan.

És mi van akkor, ha vannak, ha biztosan lehet tudni a dolgokat?

De hogyan?

Erre majd visszatérünk. Előbb válaszolj az első kérdésre!

Mi van akkor, ha ez rossz volt?

Igen.

Akkor bűnös vagyok. Rossz döntést hoztam, átugrottam a határon, tévedtem.

De hát én azt hittem, hogy korlátok csak a képzeletemben léteznek!

Hibáztam. Csak egyszer az életben ezt akarom hinni.

De miért?

Mert szükségem van egy kerítésre. Még ha a rossz oldalon állok is, akkor is szükségem van egy kerítésre. Szükségem van arra, hogy tévedjek. Szükségem van arra, hogy bűnös legyek.

Miért?

Mert...

Sally megmozdult. Kezével erőteljesen nekitámaszkodott a fürdőkád oldalának, amelyben a gyermek meghalt. Először csak ajkaival formálta meg a szavakat, azután suttogta, végül pedig kimondta hangosan:

- Mert akkor legalább tudnám, ki vagyok!

Mintha egy szunnyadó érzelmet ébresztett volna fel. Hirtelen fájdalmat kezdett érezni a lelke mélyén, és összeszorított fogakkal, elfúló suttogással ezt ismételgette a fürdőkád oldala felé fordulva:

- Ó, Istenem!

Újból nekidőlt a kemény vakolatnak, és zihált fájdalmában, haragjában és kétségbeesésében:

- Ó Istenem, segíts!

Kétségbeesés lecsúszott róla, és leesett. Karmai elveszítették szorításukat.

Megvan. Kimondta. Végiggondolta, hogy milyen következtetés származik ebből a gondolatból, átélt egy kisebb rohamot, de most már elmúlt. Nem tudta biztosan, hogy jobban érzi-e magát. Egy kicsit ostoba dolognak érezte, hogy hangosan beszél - akár magához, akár Istenhez szólt. Ez most teljesen mellékesnek tűnt.

Valamiért egy súlyt kezdett érezni a nyakán és a mellkasán. Odanyúlt az ott függő gyűrűhöz. Elővette, és újból ránézett. A csúnya kis sárkány kivicsorította rá a fogait.

És akkor hirtelen eszébe jutott valami. Annyira élesen és annyira hirtelen történt, hogy meglepődött: hogyan tudott ez az emlék olyan sokáig elrejtőzni?

A gyűrű! Owen gyűrűje!

* * *

Irene Bledsoe szemmel láthatóan kényelmetlen helyzetben érezte magát.

- Mr. Harris, a barátainak itt kell maradniuk.

A körülményekhez képest Tom nagyszerűen érezte magát. Ugyanazon a kemény fapadon ült, a claytonville-i bíróság épületének ugyanabban a hideg, visszhangos előcsarnokában, és újból azért jött el, hogy találkozhasson gyermekeivel, és megint Bledsoe uralta a helyzetet.

Tom ezúttal nem látszott olyan védtelennek.

- Mrs. Bledsoe, ő az én pásztorom, Mark Howard, ő pedig az ügyvédem, Wayne Corrigan.

Mindkét férfi kezet nyújtott, Bledsoe pedig kényszerűségből kezet fogott velük, de nem igazán őszintén.

- Jó reggelt! Mint mondtam, egyedül Mr. Harrist engedhetem be a gyermekekhez.

Corrigan óriási formában volt:

- Mr. Harris kérésére vagyunk itt, és mellette maradunk a látogatás alatt. Ha ezt ön megtagadja, akkor meg kell jelennie a bíróság előtt, hogy ezt a tettét megindokolja - mondta, majd elmosolyodott.

Bledsoe felháborodott, és keresnie kellett a szavakat:

- Maga... Ez egy... ez egy magánlátogatás! Mr. Harrisnek egyedül kell találkoznia a gyermekeivel!

- Gondolom, akkor ön boldogan itt marad velünk, amíg ő ezt megteszi!

- Nem így gondoltam, és ezt ön is tudja. Mr. Harris egy szociális munkás jelenlétében fog találkozni a gyermekeivel.

- Ezalatt saját magát érti?

- Természetesen!

Corrigan elővette jegyzetfüzetét.

- Kinek a rendelete alapján?

A nő egy darabig hallgatott.

- Ennek... ennek utána kell néznem.

- Végül is az magának teljesen mindegy - vetette közbe Tom -, én viszont szeretném látni a gyermekeimet. Várnak rám, vagy nem?

- Egy pillanat! - tiltakozott a nő felemelt kézzel. - Elhozta a kérdőíveket, amelyeket önnek küldtem?

Corrigannek ehhez is akadt egy megjegyzése:

- A jelenleg folyó polgári per fényében azt javasoltam ügyfelemnek, hogy egyelőre ne töltsön ki semmiféle pszichológiai jellegű kérdőívet, és ne vesse alá magát más hasonló vizsgálatoknak sem.

Bledsoe válasza hidegen és fenyegetően hangzott:

- Gondolom tisztában van vele: ez késleltetni fogja, hogy a gyermekeket ismét Mr. Harris felügyeletére bízzuk.

- A Gyermekvédelmi Minisztérium feljegyzései szerint ön még soha nem adott vissza egyetlen gyermeket sem a szüleinek bírósági tárgyalás nélkül, úgyhogy pillanatnyilag belenyugszunk ebbe. Most pedig, ha megkezdhetnénk a látogatást...

A nő megadta magát:

- Rendben. Jöjjenek velem!

Elindult a hatalmas márvány lépcsőház felé, sarkának kopogása hatalmát hirdetve visszhangzott a hallban, de talán megalázottságát is kifejezte. Felmentek az első emeletre, beléptek a hatalmas, elutasító ajtón keresztül az előszobába, ahol megint John teljesített szolgálatot mint biztonsági őr. Kicsit meglepődött, hogy három férfit lát egy helyett, de mivel Bledsoe-val együtt jöttek, úgy gondolta, hogy minden rendben.

- Sziasztok, gyerekek!

Ruth és Josiah felkiáltott örömében, és odaszaladt édesapjához. Tom fél térdre ereszkedett, hogy megölelje őket, és Irene Bledsoe valami miatt nem állt közéjük. Josiah odáig volt a gyönyörűségtől, hogy újból láthatja apuciját, Ruth pedig sírni kezdett, és egyszerűen nem akarta őt elengedni. Jó darabig csak ölelték egymást.

- Szegény, bántalmazott gyermekek! - súgta oda Corrigan Marknak.

Bledsoe az asztal végére ült, és hellyel kínálta Markot és Corrigant. Csendben elhelyezkedtek az asztal Tom felőli oldalán.

- Na elég volt, gyerekek - szólalt meg kedvesen végül Tom. - Üljetek le!

Odamentek az asztal másik oldalán álló székükhöz, és csak ekkor vették észre Markot.

- Jó reggelt, Howard pásztor!

- Szervusztok. Hogy vagytok?

- Jól.

- Negyven perc áll a rendelkezésünkre - jelezte Bledsoe, főleg azért, hogy emlékeztesse őket, ő irányítja az eseményeket.

A következő harminc percben Tom mindenféle hétköznapi dologról beszélgetett Ruthtal és Josiah-val. A gyerekek próbáltak többet olvasni, és úgy tűnt, hogy jobban kijönnek a nevelőintézet többi lakójával, ámbár Tom nem tudhatta biztosan, ugyanott laknak-e, mint a múltkor. Iskolai tanulmányaikat nem folytatták, ami azt jelentette, hogy lesz bepótolnivalójuk a nyáron, ha egyáltalán akkor már sor kerülhet erre. Ruth fején a seb szépen gyógyult, és már alig látszott.

De az idő kezdett letelni, és Tom tudta, hogy még egy dolgot el kell intéznie, mielőtt távoznak. Tudta, hogy ki kell használnia a lehetőséget. Mindenekelőtt tudta, hogy imádkoznia kell gyermekeivel.

- Apucinak mindjárt el kell mennie, imádkozzunk együtt!

Elérték egymást az asztalon keresztül, és megfogták egymás kezét. Egy percre újból egy családot alkottak, és ő volt a szellemi fej, a vezető és az a példa, aminek lennie kellett.

- Drága Uram, most imádkozom a gyermekeimért, és kérlek, hogy állítsd fel körülöttük a védelem falát! Őrizd meg a szívüket és az elméjüket, hogy soha ne kételkedhessenek abban, hogy szereted őket, és hogy a Te kezedben vannak! Segíts nekik, hogy mindig jó gyerekek lehessenek, és úgy éljenek, ahogyan Te akarod! Imádkozom, drága Atyám, hogy újból együtt lehessünk!

Mark és Corrigan is csatlakozott az imához, majd a kis Ruth imádkozott apukájáért, testvéréért, sőt Mrs. Bledsoe-ért is. Végül Josiah imádkozott, és kijelentette, hogy szereti Jézust, és az a vágya, hogy Istennek egy jó gyermeke legyen.

Mindez nem véletlenségből történt. Csatát vívtak abban a szobában. Állíthatja ugyan az állam tilalmak áthághatatlan falait a gyermekek köré, az ő egyszerű, hittel elmondott imájuk elégséges azoknak a falaknak a lerontásához. Ezt valamennyien tudták, és amikor a gyermekek imádkoztak, akkor érezték is.

- Ámen - zárta le Josiah.

- Ámen - erősítették meg valamennyien, természetesen Irene Bledsoe kivételével.

Már csak nagyon kevés idejük maradt. Tom kinyitott egy papírzacskót.

- Idenézzetek! Már a múltkor oda akartam ezt nektek adni.

- Jaj, de jó! - kiáltott fel Josiah, amikor megkapta Bibliáját.

- Köszönöm, apuci! - mondta Ruth, és magához ölelte az övét.

Ezenkívül Tom elhozta néhány kedvenc könyvüket, és azokat a papírokat, amiket a gyerekek a múlt alkalommal nem kaptak meg. Látta, hogy Irene Bledsoe árgus szemekkel megnéz mindent, amit elővesz a zacskóból, de lassan és egyenként húzott elő mindent, mint akinek nincs semmi rejtegetnivalója.

Illetve, szinte semmi. Josiah a bálnákról szóló új könyvét lapozgatta, amikor néhány fényképet talált benne.

Tom, Mark és Corrigan vigyázott, hogy ne nézze őt túl feltűnően, hogy minél kevésbé keltsék fel Bledsoe figyelmét.

- Tetszik neked ez a könyv, Ruth? - kérdezte Tom, és átnyúlt az asztal fölött, hogy segítsen neki megtalálni azt a néhány sort, amit a címoldalra írt. Ez a mozdulat használt, Bledsoe őt kezdte figyelni. - Látod, mit írtam ide? Így szól: Kedvenc kislányomnak, Ruthnak. Nagyon drága vagy Jézusnak, és nekem is!

- Jé! - csodálkozott Josiah. A fényképeket nézegette. - Ez a néni ült a teherautóban!

Ez rögtön felkeltette Bledsoe figyelmét. Látta, hogy Josiah a kezében tartja a fotókat, és a felismeréstől tágra nyílt szemmel nézegeti. Bledsoe feltűnően elsápadt.

- Hogy érted ezt, fiú? - kérdezte Corrigan. - Láttad már ezt a nénit?

Bledsoe felugrott.

- Mr. Harris!

Tom csendesen válaszolt:

- Igen?

- Hogy merészeli? Hogy merészeli?

Corrigan sürgette Josiah válaszát:

- Felismered őt?

- Hát persze. Ez a néni vezette azt a teherautót, amivel majdnem karamboloztunk. Úgy néz ki, mintha beteg lenne, ugye?

Bledsoe odarohant Josiah-hoz, és kikapta a kezéből a fényképet. Egy felháborodott pillantást vetett rá, majd kihívóan kettészakította, azután négy, majd nyolc részre tépte, összegyűrte és bedobta a szemétkosárba.

Reszketve állt ott, és ráförmedt Tomra:

- Mit akart ezzel bebizonyítani?

- Mrs. Bledsoe, ön felizgatja a gyermekeket - figyelmeztette higgadtan Mark.

A nő Tom arcára szegezte az ujját, és hangja remegett dühében:

- Nagyon súlyos dolgot követett el! Emiatt nagyon meg tudom nehezíteni a maga helyzetét! Nehogy azt higgye, hogy véglegesen nem tudom elvenni a gyerekeit!

Tom - elsősorban a gyermekek miatt - nyugodtan válaszolt:

- De hát mitől fél?

A nő visszavágott:

- Én nem félek, Mr. Harris. Engem nem tud megrémíteni!

Tom azzal a mondattal válaszolt neki, amit nagyon sokszor elismételt magában:

- Mrs. Bledsoe, teljesen egyértelmű a számomra, hogy ön nem is annyira a gyermekeim érdekeit tartja szem előtt, mint a sajátját. Véleményem szerint ön visszaél a hatalmával, és bántalmazza a gyermekeimet - és engem is -, de én rá fogok jönni, hogy ki is az, akit ön tulajdonképpen védelmez.

Bledsoe megpróbált uralkodni a hangján. Elvégre a kiabálás nem illett az ő szakmájához.

- Maga, maga... - Hatalmas erőfeszítéssel legyűrte haragját, felöltötte magára a szakember hivatalos imidzsét, és kijelentette: - A látogatásnak vége! Ön sajnálatos módon visszaélt a bizalmammal, és nem fogom ezt elfelejteni, amikor a következő látogatás időpontját fogom mérlegelni.

- Hamarabb fogunk találkozni, mint képzeli - szólította meg Corrigan. Megkerülte az asztalt, megfogta a nő kezét, és a markába nyomott egy idézést. - Ezt ne tépje össze, ha egy mód van rá! Viszlát.

Kedves Tom!

Ma egy kicsit jobban érzem magam, de nem biztos, hogy ezt meg is tudom magyarázni. Kétségtelenül a ma reggeli szeszélyes ötletem miatt van, a saját bűnösségemnek a lehetőségéből származik. Bűnösnek lenni vagy akár csak bűntudatot érezni persze nem éppen kellemes dolog, de ennek a puszta gondolata mintha elgyengítette volna egy másik gyötrő érzelmemet: a kétségbeesést. Ez azt az ostoba embert juttatja az eszembe, aki kalapáccsal ráüt a saját hüvelykujjára, hogy elfelejtkezzen a fejfájásáról - most, hogy bűnösnek érzem magam, nem ural le akkora kétségbeesés. De - csak a beszélgetés kedvéért - azt lehet erre mondani, hogy ennek okai mélyebbre nyúlnak. Mint korábban már említettem, ha az ember teljesen belemerül a humanizmusba, és az abszolútumok teljes hiányába, ez oda vezethet, hogy keresni kezdi a korlátokat, szeretné tudni, hol is van, és azt kívánja, hogy bárcsak biztosan tudhatna valamit. Ez a kétségbeesés.

Ekkor hirtelen megjelenik a színen a bűntudat - illetve a bűntudat lehetősége -, és elkezdek játszani a gondolattal: lehet, hogy a rossz oldalon állok, ami azt jelenti, hogy megsérthettem valamiféle szabályt, ez pedig azt sejteti, hogy mégiscsak létezhet valami, amit biztosan lehet tudni.

Úgyhogy azt hiszem, ezt kell minderre mondanom: ha valóban fennáll a lehetősége annak, hogy bűnös legyek, ha valóban bűnös vagyok, akkor legalábbis tudom, hol vagyok. Ennyi idő után hirtelen találtam egy kerítést, egy határvonalat, és ennek a gondolata elégnek bizonyult ahhoz, hogy annyira elűzze a kétségbeesés régi felhőit, hogy ezt észre is vettem.

Gondoljon csak bele, Tom, milyen messzire elmentem életem során, hogy elnyomjam ezt a kétségbeesést. A Fiatal Tehetségek tanfolyama a menekülés lehetőségét hordozta. Belementem mindenbe, amit ott felkínáltak nekem: jóga, transzcendentális meditáció, vegetarianizmus, természetgyógyászat, módosult tudatállapotok, kábítószerek és sok elmélkedés a saját istenségemről és a saját világom megalkotásának képességéről. Beismerem, hogy ezt a hosszú kirándulást az őrültség világában tettem. Mi hasznát láttam annak, hogy felépítettem a saját igazságomat? Elveszett voltam, és csak sodródtam ide-oda, amikor elkezdtem, és azok a valóságok, amelyek a fejemben megszülettek, semmit nem segítettek. Csak ekkor már az általam megalkotott univerzummal együtt voltam elveszett, és ezzel együtt sodródtam ide-oda.

Aztán nem feledkezhetünk meg Jonas-ról, az én "jó barátomról". Csodálatos közvetítőként ismertem meg, tele jó gondolatokkal, és nagyszerűen tudott hízelegni. Sokat sétáltunk együtt a jóga transzállapotában, és meggyőzött engem arról, hogy minden valóság - a halál is - csak egy manipulálható illúzió, és ezt én, mivel isten vagyok, olyan valósággá formálhatom, amilyenné csak akarom.

És én hittem ebben életem egy kritikus időszakában. Elhittem, hogy kialakítottam egy valóságot, hogy szolgáljon engem, és gondoskodjon számomra mindenről, amit csak akarok. Elhittem, hogy megalkottam egy férfit, aki gyönyört nyújt nekem anélkül, hogy bűnös lennék. Elhittem, hogy megalkottam egy gyermeket, aki azt kérte tőlem, hogy küldjem el őt a következő életébe, hogy ott folytathassam az életemet, ahol abbahagytam.

De át tudtam formálni a börtön rácsait is? Elvégre kerítésekről beszéltem.

Hét évig éltem e mögött a kerítés mögött, és Jonas egyszer sem látogatott meg. Ezt nagyon rossz néven vettem tőle: őt hibáztattam Rachel haláláért. Úgy gondoltam, hogy ez az ötlet tőle származott. Ő átvette az uralmat a testem fölött, és kioltotta a gyermekem életét. Ő hajtotta végre a dolgot. Őt hibáztattam. De most már nem így gondolom. Néhány kérdésben megváltozott a gondolkodásom, és lehet, hogy ez ma reggel történt.

Amethyst igazat mondott: megöltem a kisbabámat.

Sally eltette jegyzetfüzetét, és kiment a motelből. Agyában csak úgy rajzottak a gondolatok, régi elképzelések dőltek halomra, és sok minden átértékelődött benne. Érezte, hogy egy változás előtt áll, de fogalma sem volt ennek mibenlétéről vagy hogy honnan fog jönni. De ez a sétája részét képezte ennek: utána akart járni egy emléknek, meg akarta találni életének egy másik hiányzó mozaikkockáját.

Amennyire vissza tudott emlékezni, mintha lenne egy régi, piros téglaépület a motel közelében, mellette pedig egy kis sikátor, egy régi, kövezett utcácska, amelynek közepén egy vízelvezető csatorna fut végig, és azon egy rácsos csatornanyílás. Jaj, merre is lehet?

Tal közvetlenül mögötte ment. Nathan és Armoth kivont karddal és fürkésző tekintettel lebegett fölöttük. Pusztító közeledett. Kevés idejük maradt.

Mozgás, Sally - bátorította Tal. - Meleg, meleg.

Befordult egy mellékutcába. Ez a hely ismerősnek tűnt, emlékezett ezekre a cserépbe ültetett szilfákra, bár mostanra már sokat nőttek.

Egy zajos szemétszállító autó jött ki bőgő motorral egy sörfőzde melletti kis utcából, kikanyarodott és továbbment.

Sally a kis utca felé pillantott.

Ez kell hogy legyen az az utca! Ugyanaz a keskeny, kövezett kis sikátor, ugyanazok a magas, piros téglafalak, az öreg sörfőzde! Sally gondolatai visszaszálltak a múltba. Még megvolt a csatorna, a mohos kövek semmit sem változtak, de a szemét szaga már kitörlődött az emlékezetéből. Meggyorsította lépteit. Valahol itt van... van itt egy laza tégla az egyik ablakpárkányon... Egyre világosabban emlékezett. Amint elhaladt az épület mellett, gondosan megnézett minden egyes ablakot, remélve, hogy valami részlet kipattan az emlékezetéből.

Tal meglátta az angyali őröket, akik őrizték a helyet. Négy félelmet nem ismerő, ragyogó angyal állt ott, kardjukat mindenre elszántan készenlétben tartották. Tíz éve nem mozdultak el őrhelyükről, szemmel tartották és megőrizték azt, amit rájuk bíztak. Amikor meglátták a közeledő Sallyt, felemelték kardjukat, és óvatosan, visszafojtott hangon éljeneztek.

Sally odaért az épület sarkához. Itt kell lennie valahol - emlékezett arra, hogy a sarok közelében rejlik.

Már csak egy ablak maradt hátra. A téglapárkány szemmagasságban helyezkedett el. Sally megállt és körülnézett. Egyedül volt a kis utcában. Megérintette a párkányt, ujjaival végigfutott rajta. Biztos, hogy ez az. A jobb vagy a bal oldalon lehetett az a laza tégla? Hüvelykujját a bal oldali tégla alá tette, és finoman felfelé nyomta.

A tégla - tíz év óta először - megmozdult. A nappali világosság beáradt az alatta levő üregbe.

Sally szíve megdobbant. Meglátta az arany halvány villanását. Még jobban felemelte a téglát.

Ott feküdt a gyűrű. Ez kész csodának számított. Sallyt annyira elárasztották az érzelmek, hogy elsírta magát. Belenyúlt a mélyedésbe, hüvelyk- és mutatóujja közé fogta a gyűrűt, kiemelte, majd visszaengedte helyére a téglát.

Tíz év eltelte után a gyűrű egy kevés szürke pókhálót leszámítva szinte teljesen tiszta maradt. Beletörölte ruhája ujjába, amitől az arany visszanyerte ragyogását. Inge alól előhúzta a másik gyűrűt, és a kettőt egymás mellé tartotta.

Igen, pontosan egyformák voltak. Most már két kis sárkány vicsorgott rá jellegzetes arckifejezéssel.

Tal elbocsátotta az őröket.

Sally nekidőlt a téglafalnak, és visszagondolt arra a napra, amikor a gyűrűt itt elrejtette. Kétségbeesés gyötörte, és félt, hogy elárulják. Lehet, hogy aljas és alattomos dolog volt ellopni és ide rejteni annak a férfinak a gyűrűjét, de valóban elárulták őt, és most, tíz évvel később, ez a gyűrű a múlt felnyitásának a kulcsa lehet, amelynek segítségével újból átgondolhatja a történteket, és rájöhet arra, hogy mi romlott el.

Tom Harrisre gondolt, és a kis Bacon's Corner-i iskola keresztényeire.

Hibát követtem el? Ha igen, akkor hadd tegyek valami jót, csak most az egyszer!

Kikapcsolta a nyakában függő láncot, és ráfűzte a második gyűrűt is.

* * *

Kinyílt a Schrader Motor Inn irodájának ajtaja, és az elektronikus biztonsági berendezés sípoló hanggal jelezte, hogy bejött valaki.

A pult mögött ülő hölgy felnézett.

- Jó reggelt! Segíthetek valamiben?

Khull elővette legkedvesebb mosolyát.

- Jó reggelt. A feleségemet keresem. Azt mondta, hogy kibérelt itt egy szobát... hm, a 302-est.

- Ó! - A nő elővette a nyilvántartást. - Ön Mr. Rogers?

Khull szélesen elvigyorodott.

- Igen, igen! Ezek szerint megtaláltam őt!

A nő kíváncsi lett.

- Honnan tudta, hogy itt kell keresnie?

- Ó, már laktunk itt korábban. Szeretünk itt lenni. Minden alkalommal itt szállunk meg, amikor átutazunk a városon. Néhány napot otthon kellett maradnom, de ő felhívott, és azt mondta, hogy megkapta ugyanazt a szobát, mint a múltkor. Csak remélem, hogy ez ugyanaz, mint amire én gondolok.

- Nos... - A nőnek eszébe jutott egy probléma. - Csak saját magának bérelte ki a szobát. Ezek szerint félreértés történt.

Khull elővette pénztárcáját.

- Igen, úgy tűnik. Hadd egyenlítsem ki a számlát. Fent van most a szobában? Szeretném meglepni őt.

- Nem, azt hiszem elment valahova. De adhatok önnek egy kulcsot.

- Nagyszerű!

- Kitöltene egy másik nyomtatványt, hogy pontosíthassam a nyilvántartásomat?

- Természetesen.

A férfi kitöltött egy másik nyomtatványt, és beírta a két nevet: Mr. és Mrs. Rogers. A nála lévő vastag pénzkötegből leszámolta a különbözetet.

A hölgy a megadott címre pillantott.

- Hogy mennek a dolgok Las Vegasban? Tényleg olyan vad hely, mint ahogy beszélik?

- Nem - nevetett a férfi. - Gondolom, vannak veszélyes környékek, de nem rossz ott élni.

- Hát akkor itt van a kulcsa... Te jó ég! Azt hiszem, a feleségénél van az egyetlen másolat. Jöjjön, felmegyek magával, és beengedem.

- Köszönöm. Kérem, ne mondja meg neki, hogy itt vagyok! Csak holnapra várja, hogy megjövök.

* * *

Az utca másik oldalán lévő vasáru-kereskedés tetején, a motel parkolójában, valamint a Nelson Nyomda és Könyvkötészet épületén gonosz harcosok osztagai rejtőztek, és kénes felhőket eregettek, amikor látták, hogy Khull a hölgyet követve felmegy a 302-es szobába.

Pusztító a virágüzlet fölötti helyéről mindent nagyszerűen szemmel tarthatott.

- Jól sejtették! - sziszegte. - Itt van!

 

23

- Dicsőség Istennek! - ujjongott Tom, és olyan izgatott lett, hogy nem tudott ülve maradni. - Alig tudom elhinni! De ez már eredmény!

- Lehet, hogy száz apró darabban van, de ha hagyunk rá időt, akkor össze fog állni a kép - bizakodott Marshall.

Tom, Marshall, Kate és Ben éppen egy újabb megbeszélést tartott Wayne Corrigan irodájában, nem sokkal az Irene Bledsoe-val történt, kissé viharosan végződött találkozó után.

Benben már lecsengtek az izgalmak. Most töprengett és mérlegelt.

- Él! Sally Roe él, és ezt Mulligan tudja!

- És Parnell is tudja - egészítette ki Marshall. - Rajta van a listámon.

- De mit akarnak eltitkolni, és miért? - kérdezte Kate.

- Ez az, amit én is szeretnék végre hallani - szólalt meg Corrigan. - Srácok, nekem nagyon tetszik ez az egész, és valóban nagy élvezettel hallgattam, de előbb vagy utóbb - és reméljük, hogy inkább előbb - össze kell kapcsolnunk valamivel. Olyasmire van szükségünk, amit a bíróság elé terjeszthetünk, de pillanatnyilag még nem látok ebben semmit, ami közvetlenül kapcsolódna a mi perünkhöz.

- Na, lássuk csak! - kezdte Marshall, és végignézte jegyzeteit. - Pillanatnyilag mindez közvetett, periférikus anyag. De közeledünk. Itt szerepelnek azok a nevek, amelyeket a rendszámok alapján a nyilvántartóból szereztem. Ezek a személyek valószínűleg tagjai az Élet Társaság helyi szervezetének, és közülük néhányan beleillenek a képbe: Bruce Woodard, az általános iskola igazgatója, és persze a mi lelkes kis Miss Brewerünk.

Kate ehhez hozzáfűzött egy megjegyzést:

- Ami Bruce Woodardot illeti, ma megint felhívtam, és újból biztosított engem arról, hogy meg fogja találni azt a tananyagot, és megnézhetem. De szerintem csak húzza az időt.

- Ha tényleg így van, akkor próbálkozz a következő embereknél: Jerry Mason, Betty Hanover és John Kendall, mindhárman tagjai a Bacon's Corner-i iskola vezetőségének, és nagyon valószínű, hogy az Élet Társasághoz tartoznak.

- Ezért tanítják a Valós énünk megtalálását az általános iskolában - vonta le a következtetést Tom. - Illeszkedik a világnézetükhöz.

- És a terveikhez - mondta Marshall. - Ezek az emberek ugyanolyan elszántan terjesztik saját vallásukat, mint mi, és nem vesztegetik az időt. - A következő nevek láttán felvonta szemöldökét. - John Schmidt és Claire Johanson. Schmidt egyelőre hidegen hagy, de ez a Johanson egy nagy falat, közvetlen kapcsolatban áll az ASzJE-vel. Ó, és ki is az a másik pasas? Megvan! Gordon Jefferson is ott volt, úgyhogy most már biztosan megvan az ASzJE-hez kapcsolódó láncszem, hogy ne is említsem... - Végignézte a papírlapot. - ...Lenore Hofspring nevét, aki Kaliforniából jött. Kate, nézd csak végig az ASzJE kaliforniai névjegyzékét! Fogadni mernék, hogy szerepel rajta. Összehoznak néhány nagyágyút az államok egész területéről.

- Ez nem becsületes dolog! - háborodott fel Tom.

- Legyen hited! Ma olyan sok halat fogtunk, hogy szakadozik a hálónk. Itt van még egy halacska... Nahát, micsoda meglepetés! Lucy Brandon! Ez aztán a recept! Végy egy anyát, aki belekeveredett ebbe a misztikus-kozmikus csoportba, helyezd az iskola vezetőségét ennek a misztikus-kozmikus csoportnak az irányítása alá, és pumpálj misztikus-kozmikus tananyagot a helyi iskola tantervébe, majd keríts egy jóhiszemű fiatal tanárt, aki akkor jött ki a... melyik tanárképzőben is végzett?

- Bentmore-ban - válaszolta Kate.

- Úgy van, azt mondanám, hogy egész Amerika egyik legjobb iskolájában. Miss Brewer mindent, amit tud, ott tanult meg, és most mindezt a gyerkőcök fejébe tömi. Ezek az emberek átszőtték az egész rendszert, a tetejétől a legaljáig.

Utána mindezt dobd bele a fazékba, jól keverd el, és mi lesz belőle? Egy kislány, aki ugyanúgy egy szellem megnyilvánulásának a csatornájává válik, mint minden mama, papa, nagybácsi és nagynéni, akik ott vannak fent, abban a nagy fehér házban.

Már egy egész sereg vakondról beszélünk, egy csomó démonról, amelyek ehhez az ügyhöz kapcsolódnak: Lucy Brandon, az Élet Társaság, az iskola vezetősége, maga az iskola, az ASzJE meg ez a kislány.

Ben zavarba jött.

- De... azt akarod mondani, hogy tudatosan iratták be Ambert az iskolánkba, hogy kierőszakoljanak egy konfrontációt?

Marshall letette jegyzeteit az asztalra, és elgondolkodott ezen a kérdésen.

- Nem. Lehet, hogy Lucy Brandon tényleg valami jobbat akart a gyermekének. Lehet, hogy abban a problémában, ami felmerült, a többiek - az Élet Társaság és az ASzJE - meglátták a lehetőséget. Mit gondolsz erről, Tom?

Az ötlet felkeltette Tom érdeklődését.

- Amikor Lucy beíratta hozzánk Ambert, úgy tűnt, hogy aggasztja őt az a változás, amelyen Amber keresztülment, mialatt Miss Brewer osztályába járt. Akkor valóban azt hittem, hogy Lucy Brandon egy általánosabb, "hagyományosabb" nevelésben szeretné részesíteni a leányát.

- Én is így érzem - támogatta Marshall. - Érdekes lenne beszélni vele, és megtudni, hogyan gondolkodik ebben a kérdésben, és hogy egyáltalán gondolkodik-e saját maga.

- Alice Buckmeier beszélt nekem Debbie-ről, arról a lányról, aki Lucy mellett dolgozik a postán - emlékezett vissza Kate. - Debbie azon a nevezetes napon szemtanúja volt az Amber és Sally Roe közötti konfliktusnak. Lehet, hogy ő tudna nekünk mondani valamit Lucyről.

- Ez jól hangzik. Most pedig... - Marshall Corrigan figyelmes pillantásitól kísérve kiterített néhány ív papírt az ügyvéd asztalán. - Azt hiszem, ez ennek a dolognak a legérdekesebb része. Ettől ez az ügy túlnőhet Bacon's Corner határain... Robbanhat is egy nagyot. Még nem tudjuk.

A többiek összesereglettek körülötte.

- Az a cím nem hagyott engem nyugodni, az Omega Központ címe, amelyik intézmény kiadta azt a tananyagot. A massachusettsi Fairwoodban van, ugye?

Kate rendelkezett erről információval.

- Pontosan. Miss Brewertől kaptam meg a címet.

- Ben, melyik városból kaptad meg a letartóztatási jegyzőkönyvét, azt, ami tartalmazta a Sally Roe letartóztatásakor készített fényképeket?

Ben rendkívül megdöbbent, amikor megnézte a dokumentumot.

- Fairwood, Massachusetts.

- Tehát... a hölgyet letartóztatják gyilkosságért az ország másik végében, utána pedig minden nyilvánvaló ok nélkül ezen a kis helyen jelenik meg. Közben ugyanabban a városban, ahol letartóztatták őt, kiadásra kerül egy tananyag, amelyet ide is eljuttatnak valahogyan... Persze lehet, hogy ez nem más, mint puszta véletlen, de csak akkor, ha figyelmen kívül hagyunk néhány további vakondtúrást: egy kislány, aki - nagy valószínűséggel e miatt a tananyag miatt - démonizálódik, később összeütközésbe kerül Roe-val a postán. A kis vakond kidugja fejét a földből és ezt mondja: "ismerlek, te megölted a kisbabádat..." - Marshall elmosolyodott, és saját következtetésétől megrázta a fejét. - Az a démon ott volt Fairwoodban, tudott Sally Roe-ról.

- Utána pedig... - kezdte Ben, aki már kapiskálta a dolgot.

Marshall közbevágott:

- Utána pedig megjelenik valaki, és megpróbálja megölni Sally Roe-t...

- Ugyanazon a napon, amikor elvitték a gyermekeimet! - szólt közbe Tom.

- És egy nappal azelőtt, hogy megkaptad az idézést.

- Ez tetszik nekem - mondta Corrigan. - De valójában mit jelent ez az egész?

Marshall még egyszer végignézte jegyzeteit, és csak azután válaszolt:

- Nem tudom. Van egy egész csomó vakondtúrásunk, és démonok mozognak közöttük mindenfelé, még az is lehet, hogy az egész országot behálózzák, de... - Felsóhajtott. - Semmit sem tudunk bizonyítani. Feltételezhetjük, hogy Sally Roe állítólagos öngyilkosságának lehet valami köze az iskola ellen tett feljelentéshez, de... mi köze van hozzá? És hogyan függ össze ez a két dolog? Nincs semmi látható összefüggés - legalábbis egyelőre.

Ben csalódottan elfordult.

- Meg kell tudnunk annak a nőnek a személyazonosságát, akit holtan találtunk a kecskék karámjában!

- Akkor Parnell-lel kell beszélnünk.

- Velem nem hajlandó szóba állni! Mulligan mellett áll ebben a dologban, és kölcsönösen védik egymást.

- És gondolom, magasabb helyről is gondosan szemmel tartják őket, ha tudtok követni.

Corrigan azonnal válaszolt:

- Én nem tudlak követni.

- Dehogynem. Ne akarj palira venni egy ilyen öreg újságírót, mint én! - viccelődött Marshall. - Feltételezem, hogy mindketten valamiféle titkos társasághoz tartoznak. Ez lehet egy páholy, valami okkult dolog - ki tudja - valami Élet Társaság-szerű csoportosulás, valami, ami szorosan kötődik ehhez a csoporthoz vagy akár része is annak, de közel sem olyan kedves. Titkos. Erőteljes. Van valami, ami nagyon rövid pórázon tudja őket tartani.

- De ez csak feltételezés - zárta le Corrigan.

- Csak találgass tovább! - lelkesedett fel Tom. - Nagyszerűen csinálod!

Marshall beletúrt a hajába.

- Én a te pártodon állok, Wayne. A találgatásnak csak akkor van értelme, ha beválik. Kell találnunk néhány fogantyút, amit meghúzhatunk. Valahogyan meg kellene szorongatni ezeket az embereket. Kate, ha már fogantyúkról beszélünk, ne várd meg, amíg Woodardtól megkapod azt az anyagot! Keresd meg az iskola vezetőségének azt a három tagját... - Újból a listára nézett. - ... Jerry Masont, Betty Hanovert és John Kendallt. Majd meglátjuk, mit mondanak, de rájuk se várj! Ha látod, hogy csak húzzák az időt, akkor írj az Omegának, hogy küldjenek egy példányt. Látni akarom azt a tananyagot!

Corrigan ökölbe szorított kezére támasztotta az állát, és a jegyzetekre nézett.

- Vajon hol lehet Sally Roe?

Marshall elvigyorodott.

- El tudom képzelni, hogy ezt valaki más is szeretné tudni!

* * *

Suttogás futott végig a motelt körülfogó démonok között, a fekete szárnyak megrezzentek, és előkerültek a vörösen izzó kardok. Sally Roe közeledett fürge léptekkel, egyedül és védelem nélkül a motelhez.

- Mindenki maradjon a helyén! - adta ki a parancsot Pusztító. - Ne mozduljatok innen!

Azonnal nyugtalan sziszegés támadt. A Pusztító két oldalán álló tisztségviselők izgatottak lettek.

- Most már a miénk! - állapította meg önelégülten az egyik.

- Egyedül van! - vigyorgott a másik.

- Mindenki maradjon a helyén! - ismételte meg Pusztító.

* * *

Sally nem érzett sem aggódást, sem félelmet. Ha érzett is valamit, azt inkább egy újfajta derűnek nevezhette. Még mindig nem tudta elhinni, hogy megtalálta a második gyűrűt, ez egyszerűen felfoghatatlannak tűnt a számára. Rendkívül szerencsésnek érezte magát... Az "áldott" szót még nem ismerte.

Befordult a sarkon, elhaladt a pergola alatt, és elindult fölfelé a lépcsőn a 302-es szoba felé.

* * *

- Meg kellene szállnunk az épületet! - vetette fel a Pusztító jobb oldalán álló szörnyeteg. - Khullnak és embereinek szükségük van az erőnkre!

- Erősítsd meg a Törött Nyírfa démonait! - szólalt meg a bal oldali szörny is.

Pusztító csak csendben figyelt, miközben harcosai nagy hűhót csaptak, és egyfolytában sziszegtek körülötte, mivel már nagyon viszketett a tenyerük a gyilkolás vágyától. Sally felért az első lépcsőfordulóhoz, és a második lépcsősor felé fordult. Khull a szobában várt. Egyik embere szerelőnek öltözve az üdítőital-automata közelében tartózkodott a szomszédos lépcsőházban, készen arra, hogy elzárja a menekülés útját. Egy másik férfi, aki egy lézengő vakációzónak tűnt, annak a lépcsőnek az aljánál őrködött, amelyen Sally elindult felfelé.

Egy harmadik, fekete öltönyt viselő, cigarettázó férfi csendben, lopakodva a nyomába eredt.

* * *

Sally még csak a második lépcsősoron ment fölfelé, amikor megérezte, hogy valami nincs rendben.

Tal ott volt mellette.

Állj meg! - szólította meg. - Várj!

Megállt. Amikor a sarkon befordult, észrevette az iroda bejáratánál ácsorgó férfit, és most egészen biztosan érezte, hogy követi őt a lépcsőn felfelé. Amikor megállt, a férfi tétovázni kezdett. Baljóslatú csend támadt.

Tal Sally mellett maradt, Nathan a lépcső tetején állt, Armoth pedig az alján. Nem rejtőzködtek, azt akarták, hogy lássák őket.

Tal lassan kivonta kardját, és fényét rávillantotta az épület falára, hogy mindenki észrevegye. Nathan és Armoth követte a példáját. Majd a motelt körülvevő épületek tetején meglátták a démoni választ: az ég kigyúlt az ellenséges kardok vörös izzásától, és a levegő megtelt fekete szárnyak csattogásával és suhogásával.

Bekerítették őket.

Egy karmos kéz megragadta Pusztító karját.

- Nem rendeled el a támadást? Csak hárman vigyáznak rá! - vonta kérdőre a harcos.

A démonok rikácsoló hangon fejezték ki mohó egyetértésüket.

- Csak hárman? - válaszolta Pusztító. - Bizonyára azt akartad mondani, hogy csak hármat látsz! - Görbe ujjával rámutatott arra a harcosra, aki megfogta a karját, majd egy másik démonra, végül egy harmadikra, aki még nyíltabban vágyakozott a harcra. - Rendben van! Ti hárman támadjatok! Mindent bele!

Rikácsoló kiáltással felemelték kardjukat. Úgy röppentek el a tetőről, mint a tűzijáték rakétája, és zuhanórepülésben közeledtek a motelhez. A Törött Nyírfa annyi erőt biztosított a számukra, amennyit csak igényeltek. Sally Roe-t már akár halottnak is lehetett tekinteni.

Tal szárnyai hirtelen felragyogtak, kilőtte magát a lépcsőházból, és a parkoló fölött ütközött meg a három támadóval. Kettő azonnal foszlányokra szakadt, a harmadik pedig a nyomda fölé sodródott, és ott cikázott jobbra-balra verdeső szárnyakkal, míg végül vörös füstcsíkot húzva maga után eltűnt. Nathan és Armoth kiterjesztett szárnyukkal és készenlétben tartott kardjukkal körülzárták a lépcsőn álló Sally Roe-t.

JUHÉÉÉÉJJ! Egyszerre legalább egytucatnyi harcos robbant ki rejtekhelyéről, és jelent meg a motel környékén. Kiterjesztett szárnyukkal egy áthatolhatatlan falat alkottak.

* * *

- Ó, Mrs. Bissell!

Az irodában dolgozó hölgy szólította meg. Sally megkönnyebbült, amikor meghallotta a hangját.

- Igen, itt vagyok fent!

- Ide tudna jönni egy percre?

A férfi, aki a lépcsőn követte Sallyt, eldobta cigarettáját, és rátaposott. Majd visszarohant a földszintre, és átszaladt a parkolón. Sally odament a függőfolyosó korlátjához, és látta, amint elbújt az épület sarka mögött.

* * *

- Hm - szólalt meg Pusztító. - Mit gondoltok, még hány harcos rejtőzködik itt?

Egyetlen démon sem kockáztatta meg, hogy találgasson.

- Lehet, hogy egy sem... de az is lehet, hogy több ezer! Kinek van kedve utánanézni?

* * *

A hölgy elővette Sally utazótáskáját a pult mögül.

- Remélem, nem fogja azt gondolni, hogy elhamarkodottan döntöttem - magyarázkodott -, de mielőtt felmenne a szobájába, jobb, ha tudja, hogy egy férfi várja ott magát. Azt mondta, hogy az ön férje.

Sally megrémült.

- Micsoda?

- Valóban a férje?

Sally az ajtó felé hátrált.

- Nincs is férjem.

- Várjon! Még ne menjen el!

Sally megállt.

- És ki az a másik férfi, aki követte magát felfelé?

Sally meglepődött. Kinézett az ablakon.

- Ő... Láttam elfutni. - Majd távolabb ment az ablaktól, mert félt, hogy meglátják.

- Nem tudom, hogy ön kicsoda, de utánanéztem: nem létezik az a 79-es gyártmányú Mustang, amit ön, sem pedig az a rendszámú Buick Regal, amit ő beírt az adatlapra. Lehet, hogy két házastárs viselhet más családi nevet, de ön azt mondja, hogy a kaliforniai Hawthorne-ból jött, ő pedig azt állítja, hogy Las Vegasban élnek. Nekem ez nagyon nem tetszik.

Sally nem tudta, mit mondjon.

- Igazán sajnálom.

- Lehoztam a csomagját a szobából, amikor azt a férfit beengedtem. Azt hazudtam neki, hogy az előző lakó felejtette ott. Van valami probléma? Nem akarom, hogy bármi rendkívüli dolog történjen a motelemben.

Sally felkapta a táskáját.

- Köszönöm.

- Hívjam ki a rendőrséget?

- Ne, azt ne! Inkább elmegyek. Tartsa meg a pénzt - nem kérem vissza!

- Mi legyen "Mr. Rogers"-szel, aki a szobájában várja?

Sally az ajtó felé hátrált. Kinézett az ablakon, hogy meggyőződjön róla, nem leselkedik-e ott rá.

- Tudja mit? Hívja ki a rendőrséget!

* * *

Pusztító és csapatai látták, hogy Sally gyorsan kioson a főbejáraton, és angyali harcosokkal körülvéve végigszalad az utcán.

Az egyik démon sziszegve hívta fel valamire a figyelmet. Khull settenkedett ki a 302-es szobából, és a "szerelővel" leszaladt a hátsó lépcsőn. A lézengő vakációzó is eltűnt. Valahogyan megtudták, hogy vége a mulatságuknak. Lehetséges, hogy mindez azért történt, mert a hölgy pontosan a megfelelő időben avatkozott közbe? Lehet, hogy megérezték Sally Roe hatalmas "pszichikai erejét"? Talán azt érzékelték, hogy démoni kísérőiket feltartóztatják az angyali őrök? Bármi is volt az oka, de megsejtették, hogy nincsenek rendben a dolgok, és jobbnak látták csendben elpárologni.

Pusztító kénes felhőt fújt ki az orrán.

- El ne felejtsétek - figyelmeztette harcosait Pusztító -, hogy ez a Tal nagy mestere a csapdák, a kelepcék felállításának! Nincs még egy kis emberi lény, aki olyan veszélyes lenne ránk nézve, mint ez a Sally Roe, aki most egyedül és védtelenül megy az utcán. Tal itt volt. Harcosai készenlétben álltak. - Gúnyosan hozzátette: - Na de jön még kutyára dér!

Lenézett az utcára, és éppen látta, amint Sally Roe, még mindig fokozott őrizet alatt, eltűnik a sarkon.

- Nem, Seregek Kapitánya! Most nem! Még mindig nagyon erős vagy, de az idő nekem dolgozik. Kezemben vannak a szentjeid! Ez a játszma a miénk! Mi mondjuk meg a játékszabályokat, és mi választjuk meg az alkalmas időt.

* * *

Judy Waring nem töltött olyan sok időt fiának, Charlie-nak otthoni tanításával, mint ahogyan azt magának és mindenki másnak megígérte. Eleven, harmadik osztályos kisfia pillanatnyilag azt csinált az udvaron, amit akart, míg neki néhány rendkívül fontos dolgot kellett telefonon elintéznie.

- Azt hallottam - adta tovább a hírt -, mióta Cindy meghalt, állandóan szexuális problémái vannak, és szerintem ez már a házasságukban is gondokat okozott. Megfigyelted már, hogy milyen szorosan oda szokott állni Cathy Howard mellé? Lehet, hogy ő következik a listáján?

Majd beszélgetőtársa fűzött hozzá valamit, mialatt Judy szorgos kezekkel vásárlási kedvezményeket jelentő kuponokat vágott ki az újságból.

Újból ő vette át a szót:

- Én is erre gondoltam. Úgy értem, honnan tudnánk, hogy valójában mi történt abban az osztályban? Mrs. Fieldset nagyon lefoglalják a saját osztályába járó gyerekek, nem tudja Tomot állandóan szemmel tartani.

Pletyka ott ült a vállán, és szikár ujjaival az agyában matatott. Viszály ezalatt az asztalon ült és figyelt.

- Remek ötlet! - lelkesedett Viszály.

- Ez a nő egyszerűen mindent elhisz! - kiáltott fel örömében Pletyka.

 

24

- Durván, harciasan viselkedett, és sokszor megfélemlítette a gyermekeket - kezdte vallomását Irene Bledsoe kihívó arccal és szálegyenes derékkal.

Társaságához tartozott a két ASzJE ügyvéd, Jefferson és Ames. A Wayne Corrigan irodájával szomszédos tanácsteremben ültek. A tárgyalóasztal túlsó oldalán Wayne Corrigan, Tom Harris és Mark Howard foglalt helyet. Az asztal végén pedig a bírósági írnok ült, aki minden kimondott szót leírt.

Wayne Corrigan átfutotta jegyzeteit. Ez a nő egy tigris, az egyszer biztos, és azt kívánta, hogy bárcsak több információ állna rendelkezésére. Annak a kevés ténynek az alapján, amit tudott, ez a meghallgatás nagyon rövidnek ígérkezett.

- De ezt kizárólag Amber Brandon szavaira építi, egye? - kérdezte.

- Igen, mert ő egy értelmes, őszinte és megbízható kislány.

- De ön személyesen soha nem látta Mr. Harrist így viselkedni?

- De igen! Amikor az első alkalommal meglátogatta a gyermekeit, megsértette azokat a szabályokat, amelyekben megegyeztünk, durva és harcias magatartást tanúsított.

- Harcias. Már másodszor használja ezt a szót. Ez az ön szava vagy Amberé?

- Ez meg miféle kérdés? - szólt közbe Jefferson.

Corrigan nem volt köteles magyarázkodni, de megtette:

- Megpróbálok rájönni, mit is mondott Amber Brandon, és megpróbálom kiszűrni belőle Mrs. Bledsoe tódításait. - Feltette a következő kérdést: - Térjünk vissza Amber önnek tett vallomására. Pontosan milyen kifejezéseket használt Mr. Harris cselekedetére vonatkozóan?

Bledsoe egy kicsit előrehajolt, de dereka továbbra is egyenes maradt.

- Amber elmondta nekem, hogy Mr. Harris és a többi gyerek kicsúfolta őt, hogy bántották, és megpróbálták rákényszeríteni a saját vallási nézeteiket.

- Nem tudna pontosabb lenni? Hogyan történt ez a kicsúfolás?

Bledsoe tétovázott.

- Hát, ők...

- Mindenféle elnevezéssel illették?

- Feltételezem.

Igen, vagy nem?

- Amber nem említett konkrétan egyetlen gúnynevet sem, de biztos vagyok benne, hogy ha megkérdeznénk tőle, akkor ezt pontosan meg tudná mondani.

- Rendben van, majd megkérdezzük. - Corrigan továbbment: - Most pedig térjünk rá a zaklatás kérdésére. Hogyan zaklatta Mr. Harris Ambert?

Bledsoe csak nevetett ezen a kérdésen.

- Ó, hát hogyan? Feltételezem, hogy ön normális viselkedésnek tartja, ha démoni megszállottnak bélyegeznek valakit, ha megtiltják neki, hogy játsszon a többi gyermekkel...

- Mr. Harris megtiltotta Ambernek, hogy a többi gyermekkel játsszon?

- Igen. Bent kellett maradnia a szünetben, és le kellett másolnia egy fejezetet a Bibliából.

Corrigan ezt felírta.

- És megmondta Amber, hogy mi volt ennek az oka?

Bledsoe egy kicsit megvonta a vállát.

- Mr. Harris nyilvánvalóan nem szerette a nézeteit egy bizonyos dologban, és úgy látta, hogy intenzív vallási nevelés szükséges nála.

- Ezek Amber szavai?

- Nem...

- Ez csak az ön interpretációja?

- Hát, igen.

- Pontosan milyen szavakat használt Amber?

- Azt mondta, hogy Mr. Harris nem engedte meg neki, hogy a szünetben kimenjen, hanem bent kellett maradnia, és másolnia kellett.

- Sugalmazta-e szavaival azt, hogy ezt büntetésként kapta az iskola szabályainak megsértése miatt?

- Ahogyan én értettem, ez nem volt benne a szavaiban.

- Ez egyszer történt meg, csak egy szünetben, vagy ez egy állandó, mindennapos gyakorlatként jelent meg?

- Ebben nem vagyok biztos.

- És még egyszer megkérdezem: ön nem volt ennek közvetlenül szemtanúja?

- Nem, természetesen nem.

- Ki látta az esetet?

- Mr. Harris, de...

- Hm. - Corrigan elővett egy másik jegyzetlapot. - Beszéljünk egy kicsit Amethystről, a póniról! Ez ennek az... alteregónak a pontos neve?

- Nem tudom. Amethystnek nevezi magát, és tudomásom szerint ő egy póni, egy mitikus személy.

- Találkozott már személyesen Amethysttel?

Ames belekötött ebbe a kérdésbe:

- Bocsásson meg, Mr. Corrigan, de azt hiszem, ez a kérdés nem egészen világos.

- Ön érti a kérdést? - tudakozódott Corrigan Bledsoe-tól.

- Nem.

- Foglalkozott-e valaha Amberrel, amikor Amethystként viselkedett?

A nő nyugodtan vállat vont.

- Hát persze.

- És ebben ön nem látott semmi szokatlant?

- Persze, hogy nem. Köztudott dolog, hogy a gyermekek gyakran azonosulnak különböző személyiségekkel, vagy képzeletbeli barátokat alkotnak maguknak, amikor egy súlyos traumával kell megbirkózniuk. Ez nagyon gyakori.

- És mit takar jelen esetben ez a súlyos trauma kifejezés?

Mrs. Bledsoe megpróbált egy érthető választ megfogalmazni:

- Mindaz, amit Amber a keresztény iskolában átélt, az egy súlyos traumát jelentett számára: zaklatás, diszkrimináció, stressz, keresztény dogmák rákényszerítése... Mindez oda vezetett, hogy Amber kénytelen volt azonosulni egy hamis személyiséggel, hogy meg tudjon birkózni mindezekkel a nyomásokkal. Mr. Harris ahelyett, hogy helyesen reagált és megfelelően foglalkozott volna Amber problémájának valós forrásával, még tovább bonyolította a helyzetet azáltal, hogy démoni megszállottnak titulálta Ambert, ami szerintem egyszerűen szörnyű.

- De ön nem volt ezeknek a dolgoknak a szemtanúja?

- Nem.

- Mindezt Ambertől tudja?

- Igen.

Corrigan néhány dolgot felírt, majd egy új lapot vett elő.

- Beszéljünk egy kicsit Tom Harris gyermekeiről! Hogyan szerzett tudomást a Mr. Harris otthonában uralkodó állapotokról?

A nő tétovázott.

- Azt hiszem... kaptunk egy feljelentést.

- Úgy érti, hogy a forródróton?

- Igen.

- Tehát nem tudja, ki tette a feljelentést?

- Nem.

- Nem Mrs. Brandon ügyvédei?

Jefferson magából kikelve vágott közbe:

- Tiltakozom!

Corrigan rászegezte az ujját Jeffersonra:

- Mr. Jefferson, ez nem a tárgyalóterem, és ön még csak nem is bíró!

- Nehezményezem ezt a kérdést!

- Talán ön kívánja megválaszolni?

- Ne legyen arcátlan!

Corrigan ismét Bledsoe felé fordult.

- Mrs. Bledsoe, a legjobb tudomása szerint olyan valakitől kapták-e a feljelentést, aki kapcsolatban áll ezzel a perrel?

- Egyáltalán nem! - válaszolta a nő mély felháborodással.

- Nem Mrs. Brandon valamelyik ügyvédjétől?

- Nem!

- Talán magától Mrs. Brandontól?

- Nem!

- Rendben! Biztos vagyok benne, hogy már nagyon sok lehetősége adódott arra, hogy beszélgessen Ruthtal és Josiah-val.

- Így van.

- Beszámoltak-e valamiféle bántalmazásról, ami apjuk részéről érte őket?

- Igen.

Tom erre a megjegyzésre felnézett. Corrigan tovább akart menni ezen a szálon:

- És miben állt ez a bántalmazás?

- Rendszeresen elfenekelte őket egy lapos fadarabbal.

- Feltételezem, hogy nyomós oka van azt hinni, hogy ezt az elfenekelést nem szeretettel és önuralommal hajtotta végre.

- Az elfenekelés megtörtént, Mr. Corrigan, és ez számomra bántalmazást jelent.

- Rendben. Előfordult még másféle bántalmazás is?

- Nem engedte, hogy nézzék a televíziót.

Corrigan arca kifejezéstelen maradt, miközben ezt felírta.

- Tudott-e ön arról, hogy Mr. Harris otthonában nincs is televíziókészülék?

- Igen. A gyermekek elmondták nekem.

- Panaszkodtak emiatt?

- Úgy gondolom, hogy igen. Így értettem a szavaikat. Úgy lebilincselte őket még a legegyszerűbb műsor is, mintha még soha nem láttak volna ilyesmit. Nagyon keveset tudnak arról, hogy mi történik a kultúránkban. Nem tudnak megfelelően szocializálódni, mert a szükségesnél nagyobb mértékben védelmezik őket.

- Ez az ön szakmai véleménye?

- Igen, természetesen.

- Talált-e fizikai bántalmazásra utaló közvetlen bizonyítékot? Látott-e valaki sérüléseket a gyermekeken, bármi jelét annak, hogy valami bántalom érte őket?

- Igen, persze. Ruth fején látszott egy nagy seb.

Tom csak hatalmas erőfeszítéssel tudott csendben maradni.

- Feltételezem, hogy az a névtelen telefonáló említette azt a sebet? - firtatta tovább a témát Corrigan.

- Természetesen.

- Elmondta-e Ruth, mitől sérült meg a feje?

Mrs. Bledsoe még jobban kihúzta magát:

- Még tanulmányozzuk a kérdést, és amíg a vizsgálat tart, ez az ügy szigorúan bizalmas.

- Szerintem az a seb nem tartozhat a bizalmas kérdések közé - utasította vissza Corrigan. - Nyilván tud arról, hogy a gyerekek az ön jelenlétében elmondták édesapjuknak, hol szerezte Ruth azt a sebet.

- De ne felejtse el, Mr. Corrigan, hogy az édesapjukkal beszéltek! A gyermekek félelmükben kitalálhatnak meséket, hogy elkerüljék a további bántalmazást.

Corrigan frusztráltságában sóhajtott egyet.

- Mrs. Bledsoe, miért alakult ki bennem az a benyomás, hogy önnek valójában nincs is konkrét oka arra, hogy őrizet alatt tartsa a gyermekeket egy számukra idegen helyen és környezetben, távol otthonuktól és édesapjuktól?

Bledsoe szemmel láthatóan nagy erőfeszítéssel tudta csak megőrizni hidegvérét.

- Mr. Corrigan, a gyanakvás elegendő okot jelent. Még dolgozunk a gyermekek ügyén. Megvannak a módszereink, hogy végül kihúzzuk belőlük az igazságot. A gyerekek el akarnak nekünk mondani mindent, de gyakran félnek.

- Tehát úgy gondolja, hogy Ruth és Josiah őszinte akar lenni?

- Igen.

- Mégsem fogadja el Ruth és Josiah beszámolóját arról, hogy ön kis híján összeütközött egy kék kisteherautóval, és azt az állításukat, hogy Ruth akkor szenvedte el azt a sérülést?

A nő erre a kérdésre megvető arckifejezést vágott.

- Ez egy teljesen más ügy! Ilyen dolgokban a gyermekek nem számítanak megbízható tanúnak!

- Tehát csak akkor számítanak megbízható tanúnak, ha tanúvallomásaikkal megerősítik az önök gyanúit? - Jefferson kezdett kijönni a sodrából, de Corrigan megelőzte: - Erre nem kell válaszolnia.

Corrigan elővett egy fényképet, és a nő elé tette.

- Látta már valaha ezt a nőt?

Bledsoe ránézett Sally Roe fényképére, és megpróbált közömbös arcot vágni.

- Nem, azt hiszem nem.

- Nem lehetséges, hogy ő vezette azt a teherautót?

- Tiltakozom! - vágott közbe Ames. - Nem bizonyította be, hogy egyáltalán elhaladt bármikor is mellettük egy teherautó.

- Mrs. Bledsoe, igaz-e, hogy ön csaknem karambolozott egy kék kisteherautóval, amikor Mr. Harris gyermekeit elvitte otthonukból?

- Nem, nem igaz!

- Került-e veszélyesen közel egy bármilyen színű autóhoz?

- Nem!

Corrigan rámutatott Sally Roe fényképére.

- Ön azt mondta, hogy soha nem látta ezt a nőt. Látta már valaha ezt a fényképet?

A nő tétovázott.

- Lehetséges.

- Emlékszik-e arra, hogy összetépett néhány fényképet, amelyek Josiah Harris könyvéből kerültek elő, amikor a gyermekek utoljára találkoztak az édesapjukkal?

A nő szemmel láthatólag nagyon kényelmetlenül érezte magát.

- Ó... valamit eltéptem, nem tudom biztosan, mi volt az.

Corrigan visszavette a fényképet.

- Beszélgessünk egy kicsit az ön közlekedési kihágásairól! Követett-e el jogsértést az elmúlt három évben?

Bledsoe ismét tétovázni kezdett.

- Mire gondol?

- Megbüntették-e önt valamilyen szabálysértésért?

- Azt hiszem, igen.

- A közlekedésrendészet feljegyzései szerint az elmúlt három év során ötször büntették meg önt gyorshajtásért. Igaz ez?

- Ha ők mondják.

- Ezenkívül kétszer megbüntették önt azért, amiért elmulasztotta a megállást a stoptáblánál. Igaz ez?

- Nem látom be, hogy ennek mi köze lenne bármihez is!

Corrigan ragaszkodott a válaszhoz.

- Igaz, vagy nem igaz?

- Igaz! - sóhajtotta a nő.

- Igaz-e, hogy háromszor kellett biztosítótársaságot váltania?

- Nem tudom.

Jefferson kitört:

- Ön kínozza a tanút, Mr. Corrigan.

- Befejeztem a tanú kihallgatását, Mr. Jefferson. - Corrigan nyugodt mosollyal összehajtogatta a jegyzeteit. - Nagyon köszönöm, hogy eljött, Mrs. Bledsoe. Valamennyiüknek köszönöm.

* * *

Bledsoe és a két ügyvéd nem tartotta szükségesnek, hogy udvariassági társalgást folytasson ellenfeleivel, a bírósági jegyzőt pedig máshol is várta a munkája. Corrigan, Mark és Tom pillanatokon belül magára maradt a tárgyalóteremben.

- Nos? - kérdezte Tom.

Corrigan biztos akart lenni abban, hogy Bledsoe és a többiek már elmentek, ezért kilépett a terem ajtaja elé, hogy a folyosón is szétnézzen. Sehol senki. Visszajött, leült, és jegyzeteit nézegetve egy pillanatig gondolkodott.

- Úgy hazudik, mint a vízfolyás. Nem lesz nehéz csapdába csalni a tanúk székében.

- És mi a helyzet Marshall elméletével? Kapcsolatban áll ezzel az üggyel, ugye? Nekik dolgozik.

Corrigan egy pillanatra elgondolkodott, majd bólintott.

- Ehhez még csak közvetett bizonyítékokkal szolgálhatunk, de biztos, hogy van itt egy kapcsolat, ő pedig mindent megtesz azért, hogy ezt titkolja. Ez az egyik oka annak, amiért olyan csökönyös a gyermekeiddel kapcsolatban, Tom. Ők szemtanúk. Ha érdekel a legújabb elméletem, azt mondanám, hogy eredetileg csak rossz hírbe akart téged keverni, de azután keresztezte az útját Sally Roe, a gyermekek látták őt, és ez mindent összekuszált. Most már nemcsak azért kell a gyermekeket elhallgattatnia, mert látták Sally Roe-t, hanem főként azért, mert kis híján karambolozott vele, és Ruth sebe ezt a tényt bizonyítja.

- Túszként tartja fogva a gyermekeimet! - háborodott fel Tom.

Mark is dühös volt.

- Akkor kapcsolatban áll Mulligannel is, segít neki fedezni ezt az egész öngyilkossági históriát.

Corrigan végiglapozta jegyzeteit.

- Azt hiszem, minél jobban belemélyedünk ebbe az ügybe, annál inkább azt fogjuk tapasztalni, hogy mindenki mindenkivel kapcsolatban áll. És ne felejtkezzetek el Parnellről, a halottkémről sem. Neki is benne kellett lennie, hogy öngyilkosságként félretehessék ezt az esetet.

Mark az órájára nézett.

- Akkor legjobb lesz, ha imádkozunk Marshallért és Benért! Éppen most beszélnek vele.

* * *

Joey Parnell egy szikrányit sem örült, amikor a bejárati ajtót kinyitva Marshall Hogant és az újabban állástalan Ben Cole-t pillantotta meg.

- Jó reggelt! - köszöntötte Marshall. - Elnézést kérünk, amiért otthonában zavarjuk. Úgy tűnik, hogy elfelejtkezett a megbeszélt találkozónkról.

Parnellnek nehezére esett, hogy a szemükbe nézzen.

- Igazán sajnálom. A titkárnőm minden bizonnyal felhívta önöket. Ma betegállományban vagyok.

- Közölte velünk - mondta Ben -, de csak az után, hogy fél órát ültünk ott, és vártunk magára.

- Igazán sajnálom. Nos, talán majd egy más alkalommal...

- Akkor mondja meg a titkárnőjének, hogy hívja fel a Westhaveni Orvosi Egyletet is! - tanácsolta Marshall. - Láttam az újsághirdetést, és éppen most beszéltem velük. Még mindig számítanak magára, hogy egy óra múlva beszédet mond a konferenciájukon.

- Gondolom, ezért van ilyen elegánsan felöltözve - állapította meg Ben. - Mintha készülne valahova.

Parnell dühös lett.

- Minek ütik bele az orrukat a dolgaimba?

Marshall kinyitott egy barna borítékot.

- Ez segít majd megválaszolni a kérdést. - Elővett egy fényképet, és a férfi elé tartotta. - Mr. Parnell, a legjobb tudomása és szaktudása szerint ez az a nő, aki néhány héttel ezelőtt öngyilkosságot követett el a Potter-farmon?

Parnell nem volt kíváncsi a fényképre.

- Figyeljenek ide, dolgom van, és készülődnöm kell. Ha megbocsátanak...

- Csak egy perc az egész - győzködte Ben. - Kérem várjon!

Marshall újból megmutatta neki a fotót.

- Nézze meg figyelmesen! Több embernek is megmutattuk már a fényképet, és felismerték őt. Megvan az ujjlenyomata, megvan a rendőrségi jelentés a bűncselekményéről, az egész anyag. Ez Sally Roe?

Parnell egy pillantást vetett a képre.

- Igen, egészen biztosan ő az. Fulladás általi halál. Felakasztotta magát.

- Csak meg akartunk róla győződni - magyarázta Marshall.

Parnell elfordult az ajtótól.

- Akkor, ha ez volt minden...

- Mr. Parnell - mondta Marshall -, ez a nővérem fényképe.

Parnell arcából kifutott a vér. Halottsápadt lett. Keze remegni kezdett.

Marshall folytatta:

- Mivel ön itt él Westhavenben, úgy gondoltam, valószínűleg nem tudja, hogyan is néz ki Sally Roe valójában, és most már egyértelmű, hogy a holttestét sem látta soha.

Parnell képtelen volt megszólalni. A padlót bámulta, azután az ajtóra nézett, majd a ház belseje felé fordult, végül pedig két látogatójára pillantott. Úgy viselkedett, mint egy sarokba szorított állat.

- Meg tudja nekünk mondani, ki volt valójában az a halott nő?

- Semmit sem mondhatok maguknak! - robbant ki végül. - Menjenek el! Tűnjenek el innen!

Azzal becsapta az ajtót.

Marshall és Ben az autó felé indult.

- Láttad ezt? - kérdezte Marshall.

- Ez az ember retteg! - mondta Ben.

* * *

Kate délutánja bizonyos értelemben nagyon tanulságos volt: leginkább arról tájékoztatták - meglehetősen kiábrándító módon -, hogy milyen nehéz hozzájutni a negyedik osztályosok Valós énünk megtalálása című tananyagának egy hiteles példányához.

Megállt az általános iskola hivatala előtt, hogy találkozzon Woodarddal, az igazgatóval, és hogy beletekinthessen az anyagba. Woodard nem várta ott. Az iskola előcsarnokában bukkant rá, amikor is Kate-et megpillantva a férfinak hirtelen eszébe jutott a megbeszélt találkozó.

Utána az anyag nem volt sehol, és az igazgató természetesen nem értette, hová tűnhetett. Azt mondta Kate-nek, hogy beszéljen Miss Brewerrel. A tanítónő az osztályában órát tartott, és nem lehetett zavarni, de majd fel fogja hívni Kate-et. Miss Brewer azóta sem telefonált.

Ezután Kate felhívta Jerry Masont, a vezetőség tagját, aki feltehetően az Élet Társasághoz tartozott.

- Azt gondolom, hogy a tanárnőnél van egy példány - mondta.

Kate kezdett ebbe belefáradni.

- Nem, nála nincs. Tőle már kérdeztem. Ő Mr. Woodardhoz küldött, aki szintén azt tanácsolta, hogy forduljak Miss Brewerhez.

- Nekem nincs meg ez az anyag.

- Azért gondoltam, hogy önnek lehet egy példánya, mert többek között ön is jóváhagyta ezt a tananyagot az általános iskolások számára.

- Ezen a kurzuson rész veszt az ön gyermeke is?

- Nem, csak szeretném látni ezt az anyagot.

- Nincs belőle túl sok példány, és nem hiszem, hogy mindenkinek meg kellene engednünk, hogy belenézhessen, amikor csak akar. Mi csak a szülőkkel kívánunk együttműködni. Talán jobb lenne, ha kérne egy személyes beszélgetést.

Kate még Jerry Masonnel is végigcsinálta ugyanezt, utána pedig felhívta Betty Hanovert, a vezetőség másik tagját.

- Idehallgasson! - kezdte fenyegetőzve Betty. - Ezt a mérkőzést már lejátszottuk a... a vallásos szélsőségesekkel. A közösség úgy határozott, hogy tetszik neki ez az anyag, és szeretnénk, ha nyugalom lenne végre. Megértett?

John Kendall, az iskola harmadik vezetőségi tagja sem volt különb.

- Kérdezte már Miss Brewert? A tanároknál kell lenni minden tananyagnak. Forduljon hozzájuk, ha segítségre van szüksége!

Kate letette a telefont, és ezt a nevet is kipipálta. Majd keserűen felnevetett.

Ha másért nem is, már csak azért érdemes lenne elolvasni ezt az anyagot, mert ez a sok ember olyan gondosan rejtegeti.

* * *

Újabb levél! Pontosan olyan volt, mint az eddigiek - ugyanaz a boríték; ugyanannak a kéznek az írása, ugyanolyan vastag, vonalazott jegyzetpapírra írták! Lucy kivette a beérkezett levelek kupacából, és gyorsan belecsúsztatta a zsebébe. Vajon honnan jönnek ezek a levelek? Ha ez csak tréfa, akkor egy meglehetősen hosszú életű tréfa, és egyáltalán nem mulatságos.

Ha pedig nem tréfa, és ezek a levelek valóban Sally Roe-tól származnak...

Erre gondolni sem akart. Egyszerűbbnek tűnt figyelmen kívül hagyni a dolgot, és továbbra is hinni azoknak az embereknek, akikre rábízta magát.

Debbie ott tartózkodott a közelében, és egy másik zsák küldeményt szortírozott. A fiatal lány abbahagyta a munkát, mintha alaposabban meg akarná nézni az egyik folyóiratra ragasztott címkét, de... Lucynek úgy tűnt, mintha Debbie titokban őt figyelné.

- Van valami baj? - kérdezte Lucy.

- Nem, nem, semmi... - válaszolta Debbie, miközben elfordult, és betette a folyóiratot az egyik rekeszbe.

Tovább folytatták a küldemények szétválogatását, és nem szóltak egymáshoz egy szót sem.

Azonban Debbie látott mindent.




Kezdőlap Előre