25

Wayne Corrigan elolvasta dr. Mandanhi részletes jelentését Amber Brandon állapotáról. Legnagyobb része annyira szakmai jellegű volt, hogy ha akadtak is benne megcáfolható állítások, legfeljebb egy másik szakember tudta volna ezeket megdönteni. Azonban egy dolog még a dokumentum laikus olvasója számára is világosan látszott: Mandanhi a Jó Pásztor Általános Iskolát tartotta felelősnek Amber problémáiért, és nagyon elítélően vélekedett a kereszténységről. Ez a kihallgatás nem ígérkezett könnyűnek.

Azonban Mandanhi finom úriembernek bizonyult, és a vele folytatott beszélgetés nem érződött kellemetlennek. A negyvenes éveiben járt ez a kelet-indiai származású, jól öltözött, udvarias szakember. Az ügyvédek, Ames és Jefferson, ugyanúgy a két oldalán foglaltak helyet, mint ahogyan ezt Irene Bledsoe esetében tették, de nem tűntek annyira feszültnek. Nyilvánvalóan biztosak voltak benne, hogy Mandanhi önállóan is megállja a helyét.

Corrigan néhány alapvető kérdés tisztázásával kezdte a kihallgatást.

- Összefoglalná nekünk Amber traumájának tüneteit?

Mandanhi elővett néhány jegyzetlapot, de úgy tűnt, hogy ezekre nincs is szüksége.

- Amberen észlelhető tünetek pontosan olyanok voltak, mint amire számítani lehetett egy ilyen életkorú gyermek esetében, aki átélt egy ekkora érzelmi traumát: bepisilés, levertség, alkalmanként hányinger, fantáziálásba való rendszeres menekülés... a valóságérzet elvesztése, paranoia, láthatatlan ellenségektől való félelem, mint például szellemektől, kísértetektől és ehhez hasonló dolgoktól való rettegés.

- És ön mindezt kizárólag a keresztény iskola hatásának tulajdonítja?

- Nem - mosolyodott el Mandanhi. - Természetesen lehetnek más tényezők is, de véleményem szerint az iskolában folyó tanítás erőteljes vallásos felhangja elegendő volt ahhoz, hogy elmélyítse Amber már meglévő érzelmi zavarait. Mindazok a keresztény tanítások, amelyek a bűnről, a harag és az ítélet Istenéről szólnak, valamint az a bűntudat és a jövőbeni számonkéréstől való félelem, amelyet a kereszténység az emberre vet, azonnal asszimilálódik a gyermek már korábban felépített személyiségi struktúrájába, ami miatt létrejön benne a bizonytalanságnak és a világtól való félelemnek sok új oka.

- Megbeszélte-e mindezeket a kérdéseket a Jó Pásztor Gyülekezet pásztorával vagy az iskola igazgatójával?

- Nem, uram, nem beszéltem velük.

- Tényként tudja-e bizonyítani, hogy az iskola a gyermekben bármiféle bűntudatot vagy félelmet okozott?

- Megvizsgáltam a gyermeket, és tudom, hogy abba az iskolába járt. Nem nehéz meglátni a nyilvánvaló összefüggést.

Corrigan néhány megjegyzést írt Mandanhi jelentésének margójára.

- Most pedig... térjünk rá erre az Amethystre, a kis pónira, amivé Amber át szokott változni... Ön milyen kifejezést alkalmazott ennek leírására?

- Disszociatív rendellenesség, más szavakkal disszociatív típusú hisztérikus neurózis.

- Hm... Kérem fejtse ki, hogy ez mit jelent!

- Ez alapvetően az identitás, a memória vagy a tudat normális integratív funkcióinak zavara vagy elváltozása.

- Nekem egyszerűbb kifejezésekre van szükségem, doktor.

Mandanhi elmosolyodott, egy pillanatra elgondolkodott, majd újból magyarázni kezdett:

- Azt az állapotot, amit Amber tanúsít, többszörös személyiségnek nevezzük. Ez egy olyan állapot, amelyben kettő vagy több különböző személyiség létezik egy személyben. Ezt a rendellenességet úgyszólván minden esetben valamilyen bántalmazás idézi elő: általában szexuális visszaélés vagy egy súlyos érzelmi trauma. A kiváltó ok szinte mindig gyermekkorban történik, de gyakran csak felnőttkorban lepleződik le. A statisztikák szerint ez három-kilencszer gyakrabban történik meg nőkkel, mint férfiakkal.

- Szeretnék néhány kérdést feltenni az ön által felsorolt komplikációkról. - Mandanhi is maga elé tette saját jelentésének egy példányát. - Megvan. A rendellenesség megnyilvánulásakor tapasztalható komplikációk és problémákról. - Corrigan végigfutott a listán: - Külső erőszak?

- Igen. A viselkedés társadalmi normáival, a társadalmi tilalmakkal való teljes szakítás. Vak dühöngés, mások fizikai bántalmazása...

- Idetartozik-e a sikoltozás, a rugdosás, a hatalommal való szembeszegülés?

- Igen.

- Öngyilkossági kísérletek?

- Igen, ez nagyon gyakori.

- És Amber esetére ez vonatkozik?

Mandanhi egy pillanatra elgondolkodott, majd megrázta a fejét.

- Az ő esete meglehetősen enyhének tűnik ebben a kérdésben.

Corrigan talál egy másik új szót:

- Mi az, hogy coprolalia?

- Illetlen szavak ismételgetése, obszcén beszéd, ritkán előfordulhat az is, hogy nem tudatos.

Corrigan ezen a kifejezésen megakadt.

- Nem tudatos?

- Szélsőséges esetben a coprolalia kiegészülhet erőszakos, trágár beszéddel is, ilyenkor a beteg nem ura annak, amit mond, a beszéd spontán módon történik, és tartalmazhat állati hangokat is, morgást, ugatást, sziszegést és így tovább.

- Hm... és káromkodást is? - Corrigan úgy érezte, hogy ezt meg kell magyaráznia. - Ööö... szitkozódást, az Istenséget gyalázó kifejezéseket?

- Igen, lehetséges.

- Azután itt van az, hogy módosult tudatállapotok.

- Igen, transzállapotok.

- És az ön tapasztalatai alapján ezeket a dolgokat általában - vagy szinte mindig - egy súlyos érzelmi trauma vagy szexuális bántalmazás okozza?

- Pontosan.

- És ez az ön feltételezése a Jó Pásztor Általános Iskola kapcsán is?

- Így van.

- De ön személyesen nem beszélt erről az iskola személyzetével?

- Nem.

- Értem. - Corrigan gyorsan leírt néhány megjegyzést, néhány korábbit pedig elolvasott. - Úgy láttam, hogy a sajtó meglehetősen határozottan tudni véli, hogy mi történt az iskolában, és néhány nagyon kemény dolgot írtak Tom Harrisről. Kaptak-e öntől bármilyen információt, doktor?

- Nem, én személyesen nem beszéltem velük.

Corrigan összevonta a szemöldökét.

- De jogosnak tartja-e azt a feltételezést, hogy az ön véleménye, ilyen vagy olyan módon, a sajtó kezébe jutott?

Mandanhi nem örült ennek a kérdésnek.

- Azt hiszem, igen.

- És a Gyermekvédelmi Minisztérium?

Mandanhi a két ügyvédre nézett. Úgy tűnt, hogy nem zavartatták magukat ettől a kérdéstől.

- A Gyermekvédelmi Minisztérium megkapta a jelentésemnek egy teljes példányát, és rendszeresen konzultálok velük.

Corrigan számára ez igazából nem jelentett meglepetést, mégis egy árnyalatnyi haragot érzett.

- Ezek szerint... ők most minden bizonnyal azt gondolják, hogy az az iskola meglehetősen veszedelmes hely a gyermekek számára.

- Ezt tőlük kellene megkérdeznie.

Corrigan egy kissé emelt hangon folytatta:

- Ön mit mondott nekik?

Mandanhi visszadobta a kérdést:

- Hogyhogy mit mondtam nekik?

- Ön rendszeresen konzultál velük. Az ön szavai nyomán azt hiszik-e, hogy az iskola veszélyes hely a gyermekek számára?

- Én nem tudom megmondani, hogy ők mit hisznek.

Corrigan elejtette ezt a kérdést.

- Ugyanezen az alapon feltételezem, hogy azt sem tudja megmagyarázni: miért nem volt egy mindenre kiterjedő vizsgálat az iskolában, miért nem hallgatták ki a személyzetet és a szülőket, akiknek a gyermekei oda járnak.

Mandanhi csak vállat vont.

- Nem az én dolgom ezt tudni. Nem én döntök ebben a kérdésben.

- A gyermekvédelemnek az a képviselője, akivel ön rendszeresen konzultál, véletlenül nem Irene Bledsoe?

- De igen.

Corrigan erre semmit sem mondott, csak leírta a választ.

- Hallott-e valaha Miss Nancy Brewerről, aki a negyedik osztályosokat tanítja a Bacon's Corner-i általános iskolában?

- Nem, uram.

- Hallott-e valaha a Valós énünk megtalálása című tananyagról, amit Miss Brewer tanít a negyedik osztályos tanulóinak?

- Nem, uram.

- Akkor ön arról sem tud, doktor, hogy Miss Brewer rendszeresen tanítja növendékeit relaxálásra, fogékony tudatállapotok elérésére és belső vezetőkkel történő kapcsolatfelvételre?

Ez a kérdés felzaklatta Mandanhit, de válaszolnia kellett.

- Nem tudok róla.

- Tudott-e arról, hogy Amber Miss Brewer növendéke volt, és részt vett ezen a kurzuson, mielőtt a keresztény iskolába kezdett volna járni?

Ez még jobban felkavarta Mandanhit. Kissé bősz arcot vágott.

- Nem tudtam róla.

- Ismeri-e az Élet Társaság nevű helyi csoportosulást?

- Igen.

- Tud-e arról, hogy ők rendszeresen végeznek a tudatállapot módosítására irányuló olyan gyakorlatokat, mint jóga, meditáció és... - Corrigan rövid hatásszünetet tartott, majd nyomatékosan tagolta a kifejezést: - ... a médiumi képességek gyakorlása.

- Tudok róla.

- Hallott-e arról, hogy Lucy Brandon és leánya, Amber, szoros kapcsolatban áll ezzel a csoporttal és annak gyakorlataival?

- Igen.

Corrigan nem számított ezekre az igenlő válaszokra, és egy kicsit megdöbbent.

- Akkor megmagyarázná nekem, doktor, hogyan lehet annyira biztos abban, hogy kizárólag a Jó Pásztor Általános Iskola a felelős Amber abnormális viselkedéséért?

Mandanhi elmosolyodott.

- Én nem az iskolát hibáztatom Amber viselkedéséért, hanem azt a traumát, amely kiváltotta ezt a viselkedést.

Corrigannek uralkodnia kellett magán. Ez az ember már kezdett a terhére lenni.

- De annak fényében, ami az általános iskolában és az Élet Társaságban történik, egyetért-e azzal, hogy az olyan viselkedést, mint amit Amber tanúsít, meg lehet tanítani egy kisgyermeknek, és gyakoroltatni lehet vele súlyos trauma nélkül is?

Mandanhi nevetett.

- Ha már megkérdezte tőlem, akkor azt mondom erre, hogy nem ismerem el azoknak a dolgoknak a valós voltát, amelyek állítólag az általános iskolában és az Élet Társaságban történnek. Úgy tekintem ezeket a dolgokat, mint amelyek rendkívül szubjektívak, sőt kifejezetten vallási kérdések, olyan dolgok, amelyeket, szerintem, nem lehet tudományos szempontból megközelíteni.

- Tehát az ön véleménye szerint Amber viselkedésének kizárólagos oka egy súlyos érzelmi trauma lehet?

- Ezt írtam, és ez a véleményem.

Corrigan egy pillanatra elhallgatott. Kissé tehetetlennek érezte magát, de ezt nem akarta kimutatni. Áttért néhány további megjegyzésre, amit a jelentésre firkantott:

- Ezek szerint, doktor, úgy tűnik, hogy a keresztények, az Élet Társaság, Miss Brewer és maga Amber teljesen más véleményen van arról, hogy ki is ez az Amethyst tulajdonképpen.

- Én csak a saját véleményemért vagyok felelős, a máséért nem - vágott közbe a doktor.

- Egyetért-e azzal, hogy Amber képes kommunikálni ezzel a valamivel... bármi is legyen az?

- Ez egyáltalán nem szokatlan dolog egy ilyen disszociatív rendellenességben szenvedő személy esetében. A különböző személyiségek gyakran tudnak egymásról; beszélgetnek, néha szembehelyezkednek és vitatkoznak is egymással.

- Normális dolog-e az, hogy Amber kikapcsol, és nem emlékszik arra, hogy mi történt az alatt az idő alatt, amikor Amethyst megnyilvánult?

- Ez meglehetősen tipikus.

- És mi a helyzet a speciális ismeretekkel? Lehetséges-e, hogy Amethyst tud olyan információkról, amelyeket Amber nem tudhat, vagy amelyekről korábban nem szerezhetett tudomást?

Mandanhi tétovázott.

- Nem vagyok biztos abban, hogy tudok-e válaszolni erre a kérdésre. Ez a rendellenesség időnként nagyon sok kérdést vet fel...

- Például?

- Ó... kollégáimmal együtt gyakran én is zavarba jövök az ön által említett jellegzetesség, a speciális ismeretek miatt - egyesek ezt látnoki képességnek vagy érzékszervek feletti érzékelésnek nevezik. De meg kell említeni egy másik jelenséget is, amellyel gyakran találkozunk e rendellenesség kapcsán, ez pedig az érintett személy fiziológiai elváltozása. Megtörténik, hogy a természetes személyiségnek egyáltalán nincs szüksége szemüvegre, míg az alternatív személyiségnek igen, vagy mindketten viselnek szemüveget, de a lencse dioptriája nem ugyanaz. Különbség lehet vérnyomásukban vagy bizonyos gyógyszerekkel szembeni reagálásukban, eltérés lehet a vérzés és a véralvadás mértékében, sőt még a vér összetételének egyértelmű és mérhető változását is tapasztaltuk már.

Corrigan mindezt leírta.

- Van erre valamilyen magyarázata, doktor?

Mandanhi megrázta a fejét és elmosolyodott.

- Még mindig nagyon sok mindent nem tudunk saját magunkról, Mr. Corrigan.

Corrigan eleget hallott. Készen állt a következő tanú kihallgatására.

- Mi a véleménye, beszélhetnék Amberrel mindezekről a dolgokról? Hajlandó lenne beszélni róla?

Mandanhi elgondolkodott.

- Nem hiszem, hogy ez bármilyen kárt okozhatna neki, feltéve, hogy ön az indokolt kérdésekre, és a gyermekkel szemben elfogadható viselkedésre korlátozza magát.

- Arra gondoltam, hogy szeretném a saját pszichológusommal is megvizsgáltatni Ambert.

Jefferson váratlanul közbevágott:

- Nem, Corrigan. Felejtse el! Ez nem fog megtörténni!

Corrigan tudta, hogy egy érzékeny pontra tapintott rá.

- De hát dr. Mandanhi szerint ez nem ártana neki.

Ames rendkívül indulatosan szólt közbe:

- Még a közelébe se mehet annak a gyereknek! Már éppen eleget szenvedett!

Corrigan Mandanhi felé fordult:

- Mi az ön véleménye, doktor? Ön hozzájárul ehhez?

Mandanhi a két ügyvédre nézett, és megértette jelentőségteljes pillantásukat.

- Nos... Azt hiszem, hogy nem, Mr. Corrigan. Azt hiszem, hogy ez káros lehetne.

- Azt hiszi?

- Káros lenne.

- Felejtse el! - mondta Jefferson.

Pech - gondolta Corrigan.

 

26

Sally azon vette észre magát, hogy már nem az ablakon keresztül beáradó nappali világosságban ír, hanem az ülés fölötti lámpa fényénél. Későre járt. Az égbolt halványvörös izzása átadta helyét az éjszaka egyre mélyülő szürkeségének, a vonat ablaka mellett elrohanó farmok és földek lassan saját arcának tükörképe mögé rejtőztek. A vasúti kocsi ritmikus ringása és a kerekek kattogása megnyugtatta, elkábította. Álmos volt. Beletelik legalább egy napba, mire eléri utazásának célját, és újból megpillanthatja a Bentmore Egyetemet. Gyomra felkavarodott a félelemtől, valahányszor csak erre gondolt. Ott vannak azok az emberek, akik igazán hatalmasak, befolyásosak, akik alakítják az oktatás jellegét, a tanárok gondolkodását. Ha az Omegában emlékeztek rá, kétségtelen, hogy Bentmore-ban sem felejtették el. Mégis el kell oda mennie. Újból látnia kell azt a helyet.

Így tehát fairwoodi tartózkodásom a motel 302-es szobájában hirtelen véget ért, és most újból úton vagyok - helyesebben vasúton -, és nincs más tulajdonom, mint a vászonszatyrom és az életem. Nem akarok komolytalan lenni, de az a tapasztalat, hogy az életemért futok, teljesen új számomra. Először is azért, mert soha nem hittem volna, hogy egyszer majd azok elől fogok menekülni, akikben megbíztam és akiket annyira tiszteltem. Az egyik legnehezebb lecke, amit meg kellett tanulnom, az volt, hogy az új világ utópisztikus álmának létezik egy sötét oldala: emberek, akik visszaélnek a hatalmukkal, akik cselszövők, akik manipulálnak és ölnek. Az emberiség kiműveléséről és helyes irányba való tereléséről álmodozó Mrs. Denningek és Miss Brewerek mögött ott vannak a Mr. Steele-ek, akik az emberiség leigázásáról és leuralásáról álmodoznak. A Denningek és Brewerek keményen dolgoznak, hogy felkészítsék az emberiséget a globális közösségre, a Steele-ek pedig ennek vezetésére készülnek.

Végül pedig ott vannak a Sally Roe-k, akiket elkapott ez a könyörtelen gépezet, akik kiábrándultak a Denningek és Brewerek idillikus álmaiból, és megpróbálják elkerülni, hogy a Steele-ek a csizmájuk sarkával szétmorzsolják őket. Lehet, hogy a Steele-ek tőlük félnek a legjobban, mivel ők ismerik az ő elveiket, de már nem hisznek nézeteikben. Ők azok, akik a legnagyobb akadályokat jelenthetik a számukra.

Abbahagyta az írást, és egy pillantást vetett az ablakon visszatükröződő arcára. Egy fáradt arc nézett vissza rá, amely mögött az éjszaka feketesége jelentette a hátteret. Ez emlékeztette őt arra, hogy néhány nappal korábban, vagy akár még tegnap is milyen allegóriák jutottak volna erről az eszébe. Lelkének feketeségéről írt volna, arról a nagy űrről, ami a látható Sally Roe mögött van, vagy saját életének mulandóságáról; arról, hogy ő sem több, mint az ablaküvegről visszaverődő futó tükörkép, amely éjszaka látszik, reggelre eltűnik.

Ezek persze remek gondolatoknak számítottak, de valamilyen ok miatt most egyáltalán nem így érzett. Lelke mélyén valami változás zajlott. Olyan folyamat, mint amikor lassan, fokozatosan kitisztul az idő.

Tom, emlékszik a legutolsó levelemre, amelyben a bűntudatról írtam? Semmit sem felejtettem el azokból a gondolatokból, sőt, egyfolytában ott kavarognak a fejemben, és nem tudom, hova fognak engem ezek elvezetni.

Mióta utoljára írtam, szembetaláltam magam egy kihívással a bűntudattal kapcsolatban: lehetséges-e, hogy ez nem csak egy érzés, hanem tény?

Ön biztosan tudja, hogy a legtöbb ember mennyire megveti a kereszténység egyik kifejezését, azt a klasszikus fogalmat, hogy "a bűn csapdája". Ha jól emlékszem, ezt úgy kell mondani, hogy valamennyien "bűnösök" vagyunk. A vallás az én szememben mindig a bűntudat egy nagy csapdájának számított - és senki sem akar bűntudatot érezni. Ezért fordítottunk olyan sok időt és energiát arra, hogy megalkossunk egy univerzumot, ahol nincs jó és rossz. Ha nincs se jó, se rossz, akkor semmi miatt sem kell bűntudatot éreznünk.

Az egész kérdést még tovább bonyolítja az, ami ma reggel jutott az eszembe. Az a lehetőség, hogy a bűnösség tény, nem csak érzés. Ha - és kihangsúlyozom a "ha" szócskát - létezik a jónak és a rossznak egy megállapított mércéje, egy kerítés, ahogyan fogalmaztam, akkor bűnös lehetek valamiben úgy, hogy ezt nem is érzem. Lehetek a kerítésnek a rossz oldalán, és lehetek rossz, függetlenül attól, hogyan érzek.

Kérem, viselje el türelemmel, ha nyilvánvaló dolgokat írok! Attól tartok, hogy az ön elméjében ez még gyermekkorában letisztult, és talán már unja ezt a problémát. De kérem, hogy legyen, hozzám türelmes! Végig kell ezt gondolnom, és ha leírom ezeket a következtetéseket, az segít.

Tegyük fel, hogy kirabolok egy bankot: akkor bűnös vagyok a rablás bűntettében. Tegyük fel, hogy nem érzem magam bűnösnek. Ha a törvény szerint a rablás bűntény, akkor én a rablás bűnébe estem, függetlenül attól, hogyan érzek.

Az érzések - vagy ezek hiánya - nem változtatják meg a tényeket.

Úgy látom, hogy annak nagy része, amit az évek során ezekben a humanista és misztikus táborokban megtanultam, nem egyéb, mint a bűntudat előli menekülés kísérlete filozófián, meditáción, kábítószereken stb. keresztül. De most fel kell tennem a kérdést: Pontosan mi elől próbáltam elmenekülni? Az érzelmek vagy a tények elől? Az érzelmeim elől el tudtam futni - legalábbis egy időre. Az érzelmeket el lehet temetni, el lehet nyomni, meg lehet tagadni, vagy kibeszélheti magát belőle az ember.

De mi az, ami meg tudja változtatni vagy el tudja törölni a tényeket? Erről még semmi nem jutott az eszembe.

Wayne Corrigan vegyes érzelmekkel készült a csütörtöki kihallgatásra. Bizonyos vonatkozásban felkészültnek érezte magát, másrészről viszont biztos volt abban, hogy ő és önkéntes nyomozócsoportja még a felszínét sem karcolta meg annak a kérdésnek, amely körül Lucy Brandon feljelentése forgott. De most itt ül vele szemben, szürke nadrágkosztümbe öltözve a felperes, két oldalán az ideges és szónoklásra kész Amesszel és Jeffersonnal.

Mark és Tom most is eljött. Corrigannek nagyon sok jegyzet állt a rendelkezésére.

Végigmentek az alapkérdéseken, újra elmondták, milyen bűnöket követtek el Amber ellen a keresztény iskolában. Úgy tűnt, hogy Lucy sokkal jobban ismeri a részleteket, mint Irene Bledsoe.

- Gyakran megragadta Amber vállát, és addig rázta őt, amíg ő ki nem mondta azt a választ, amit hallani akart tőle - állította.

- Említene egy konkrét példát? - kérdezte Corrigan.

- Hát... egyszer például azt mondta, hogy Mr. Harris "meg akarta őt téríteni", és nagyon erőszakosan viselkedett, rázta őt és mindenáron azt akarta vele kimondatni, hogy Jézus az ő Megváltója. Amber azt akarta mondani, hogy Jézus az ő példaképe vagy a barátja vagy a vezetője, de ez neki nem volt elég. Megrázta, ráordított, és nagyon felzaklatta őt. Ambernek utána bent kellett maradnia a szünetben, amíg meg nem gondolja magát. Szörnyű volt, a kislány utána egész este sírt. Másnap alig tudtam rávenni, hogy menjen el az iskolába.

Tom felírt magának valamit. Ezt egy égbekiáltó hazugságnak tartotta, de nem lepődött meg rajta. Tudott róla, hogy Amber mindig elferdíti az igazságot, amikor erről az esetről beszél.

- Ezek természetesen Amber szavai?

- Igen, ez az, amit elmondott nekem.

- De ön nem volt ennek szemtanúja?

- Nem, de hiszek a lányomnak.

- Beszélt erről valaha Mr. Harrisszel?

- Nem.

- Miért nem?

Gondolkodnia kellett a válaszon.

- Ó, azt hiszem, valami mással voltam elfoglalva, és ez akkor nem tűnt fontosnak.

- De most már fontosnak látja?

- Igen, persze.

Corrigan odatartott elé egy dokumentumot.

- Ugye ez az ön aláírása ezen a Szülői beleegyezési nyilatkozaton?

- Igen - válaszolta Lucy, miután megnézte.

- Olvassa el, kérem, a nyilatkozat kilencedik pontját! Úgy szól, hogy ön elolvasta a Tanulók és szülők kézikönyvét, és annak egész tartalmával egyetért. Elolvasta-e a kézikönyvet, és egyetértett-e annak tartalmával?

- Igen - felelte Lucy kissé vonakodva.

Corrigan egy másik jegyzetlapra nézett.

- Igaz-e, hogy Ambert... március 25-én fenekelték el, és hogy Mr. Harris aznap este tájékoztatta önt erről telefonon?

- Igen.

- És igaz-e, hogy ön akkor egyetértett az elfenekeléssel?

- Igen.

- Legjobb tudomása szerint elfenekelték-e azóta Ambert?

- Nem.

- Meg akarok bizonyosodni arról, hogy helyesen értem-e a dolgot. Ön elfenekelés általi fizikai bántalmazásért perli az iskolát, de tudomása szerint ez csak egyszer történt meg, és ön előzetesen hozzájárult ehhez, amikor aláírta a szülői nyilatkozatot, és akkor is egyetértett ezzel, amikor az elfenekelést végrehajtották. Így van?

A nő nagyon szerencsétlenül érezte magát, de az igazságnak megfelelően válaszolt:

- Igen, így van.

- Tudta-e, hogy miért kapta Amber az elfenekelést?

Lucy egy pillanatig gondolkodott.

- Azt hiszem, zavarta a tanítást.

Corrigan nem akart belemélyedni a következő kérdésbe, de meg kellett tennie:

- Vissza tud-e emlékezni, hogy mivel zavarta a tanítást? Emlékszik-e arra, amit Mr. Harris mondott önnek erről?

Lucy akadozva válaszolt:

- Izé... hangoskodott, hm... játszott a padja mellett...

Corrigan a lényegi kérdésre terelte a szót.

- Beszéljünk egy kicsit erről az Amethystről!

- Ó - ragyogott fel Lucy arca a visszaemlékezéstől.

- Emlékszik-e most már arra, hogy Ambert azért fenekelték el, mert azt játszotta az osztályban, hogy ő Amethyst, hogy zavarta ezzel a tanítást, és figyelmen kívül hagyta, amikor Mr. Harris felszólította, hagyja ezt abba?

- Igen.

- Mrs. Brandon, nagyon sok különféle véleményt hallottunk arról, hogy ez az Amethyst kicsoda vagy micsoda tulajdonképpen. Az ön véleménye szerint ki vagy mi ez az Amethyst?

Lucy az asztalra nézett, miközben a kérdésen gondolkodott, még egy kicsit nevetett is, majd megrázta a fejét.

- Nem tudom biztosan. Úgy sejtem, hogy csak egy Amber által kitalált személy, de... Nos, dr. Mandanhi szerint valószínűleg egy másik személyiség, de én nem tudom...

- Van-e önnek valamilyen kapcsolata azzal a baráti körrel, amelyet Élet Társaság néven ismernek Bacon's Corner környékén?

- Ööö... igen.

- Igaz-e, hogy ez a csoport hisz szellemi vezetők létezésében, és abban, hogy ezek embereken keresztül megnyilvánulhatnak?

Lucy felnevetett, de nevetése idegességről árulkodott.

- Nos, sok különféle nézet él köreinkben. Mindenkinek megvan erről a saját véleménye. Azt hiszem, mi ezt a kérdést nem fejtegetjük, hanem egyszerűen átéljük.

- Egyetért-e azzal, hogy Amethyst megnyilvánult Amberen keresztül?

- Hát, lehetséges, de az is lehet, hogy Amber játékból csak úgy csinált, vagy... nem tudom. Sokféle véleményt hallottam már erről. Ezt a dolgot át kell élni, hogy az ember megtudja, ebből milyen jó eredmény származik. Ez nem arra való, hogy elemezzük.

- Gondolt-e már arra, hogy Amethyst lehet egy szellem?

Lucy megdöbbent ettől a kifejezéstől.

- Egy szellem?

- Igen, egy szellemi vezető, egy régi mesternek a szelleme, egy másik dimenzióból származó testetlen lény. Ezek a kifejezések ismerősek önnek, ugye?

A nő elismerően elmosolyodott.

- Ön nagyon sokat tud ezekről a dolgokról.

Corrigan kedvesen visszamosolygott rá.

- Csak a munkámat végzem. De nem gondolja, hogy Amethyst esetleg egy szellemi vezető? Lehetséges ez?

Lucy összeráncolta a homlokát, és az asztalra nézett, miközben ezzel a gondolattal küszködött.

- Vannak, akik ezt hiszik. Én még mindig nem tudom, mit is higgyek.

Corrigan felírt valamit jegyzetfüzetébe.

- Akárhogy is nézzük, március 28-án Mr. Harris és Amethyst konfliktusba került egymással. Emlékezete szerint hallott-e erről?

- Igen. Mr. Harris felhívott engem a postán. Nagyon komolynak tűnt a dolog, úgyhogy elmentem az iskolába.

- Elmondta-e önnek Mr. Harris, mi történt?

- Igen. Azt mondta, hogy Amber... Már nem emlékszem pontosan, milyen kifejezést használt, de a lényeg, hogy azt gondolták, van benne egy démon, és megpróbálták kiűzni belőle. Elmondhatatlanul felháborodtam. Soha nem hallottam ilyen dologról.

- Soha nem hallott démonok kiűzéséről?

A nő keserűen válaszolt:

- Ez kifejezetten egy keresztény gondolat, egy szervezett vallás által kitalált dolog, és nagyon rossz néven veszem, hogy ezt mondták a lányomról. A médiumi képesség egy ajándék, egy különleges képesség, aminek semmi köze sincs a valláshoz!

- De ugye tisztában van azzal, hogy a Biblia ezt másként tanítja?

Lucy haragos és sértődött hangon folytatta:

- Mr. Corrigan, ő csak egy gyermek, egy különleges ajándékkal rendelkező gyermek! Nem tartozik nekem magyarázattal az ajándéka miatt, és nem kell védekeznie azért, amit megtapasztal. Soha nem éreztettem vele, hogy ő más, mint a többiek, soha nem bántalmaztam őt. Én csak szerettem és elfogadtam, és hagytam, hogy használja az ajándékát, akármilyen haszna lesz ebből neki és másoknak. Ő csak egy gyermek, nem teológus, nem tudós, prédikátor vagy jogász, és hogyan tudna egy tízéves gyermek szembeszegülni - tétovázott, majd mégis kimondta - konok, elfogult, vallásos felnőttekkel, akik abban az iskolában visszaélnek a hatalmukkal, a testi erőfölényükkel, akikben nincs tolerancia és megértés, akik csak... rátámadnak, megragadják őt, kiabálnak vele, és azzal vádolják, hogy megszállott...

Egy percre a kezébe temette az arcát. Corrigan már éppen azt akarta javasolni, hogy tartsanak szünetet, amikor összeszedte magát, és befejezte a gondolatmenetét:

- Egyszerűen nincs joguk ahhoz, hogy így bánjanak a lányommal, hogy kiközösítsék, hogy üldözzék, csak azért, mert ő más, mint a többiek.

Corrigan elérkezettnek látta az időt a következő kérdésre:

- Amikor odament az iskolába, mit tapasztalt? Milyen állapotban volt Amber?

Lucy egy pillanatig gondolkodott, próbált visszaemlékezni.

- Az... az iskola irodájában ült, és rettenetesen nézett ki. Nagyon fáradtnak látszott, és emlékszem, hogy folyt róla az izzadság, a haja is összekócolódott. Nagyon zaklatottnak és levertnek tűnt. Amikor hazavittem, láttam, hogy a testén több helyen is horzsolások voltak, mintha egy szörnyű birkózása lett volna valakivel. Nagyon megrendültem. - Lucy érzelmei kezdtek felkavarodni. - Egyszerűen nem tudtam elhinni, hogy egy ilyen dolog megtörténhet a lányommal, ráadásul a keresztény iskolában, ahol... Szóval egy időben azt hittem, hogy egy keresztény iskola a legjobb hely, egy biztonságos hely Amber számára. Nem hittem volna, hogy keresztények képesek ilyen viselkedésre vetemedni. De képesek erre.

Corrigan gyengéd hangon beszélt hozzá:

- Mrs. Brandon, amikor Amber visszaemlékezett az esetre, akkor is Amber volt? El tudta önnek mondani, hogy mi történt?

Lucy még mindig próbálta magát összeszedni.

- Nem hiszem, hogy akár egyszer is képes lett volna közvetlenül beszélni erről. Amethystnek kellett lennie, amikor beszélt róla.

- Tehát Amethyst számolt be önnek a történtekről?

- Igen, Amber, aki úgy csinált, mintha Amethyst lenne, vagy Amethyst, aki megnyilvánult rajta keresztül.

Corrigan egy pillanatra elgondolkodott.

- Mrs. Brandon, amikor Amber Amethyst lesz, és miután megint Amberré változik, emlékszik-e bármire, amit Amethyst mondott vagy tett?

Lucy egy kissé bátortalanul elmosolyodott.

- Hát... ő azt mondja, hogy nem.

- Rendben van. Mindenesetre ez az incidens március 28-án történt, de ön csak április 20-án vette ki Ambert az iskolából. Meg tudná magyarázni, hogy miután megtörtént egy ilyen szörnyűséges esemény, és ilyen megkülönböztető, elfogult módon viselkedtek Amberrel szemben, miért járatta őt továbbra is abba az iskolába?

- Én...

- Ez idő alatt nyilvánvalóan konzultált egy ügyvéddel?

- Igen.

Corrigan elővett egy fénymásolt, kézzel írott feljegyzést.

- A feljelentéssel együtt benyújtott anyagok között szerepelt ez a fénymásolat az ön által vezetett naplóból. Felismeri?

- Igen.

- Tehát, március 28-a és április 20-a között ön részletes feljegyzést vezetett az iskoláról... - Corrigan végiglapozott egy egész sor fénymásolt papírt. - Feljegyezte az összes leckét, a napi bibliaverseket, a fegyelmezési nehézségeket ... meglehetősen részletes ez a beszámoló.

- Igen.

- Tehát igaz-e, hogy ön ezen idő alatt azért vezette ezt a feljegyzést - miközben Amber még mindig abba az iskolába járt -, mert szándékában állt feljelentést tenni az iskola ellen?

Jefferson közbevágott.

- Tiltakozom, ügyvéd úr! Ez csak egy minden alapot nélkülöző spekuláció és feltételezés!

- Akkor hát alapozzuk meg egy kicsit a dolgot! Mrs. Brandon, nem sokkal március 28-a után konzultált-e egy barátjával az Élet Társaságból, hogy jogi tanácsot kérjen tőle erre az ügyre nézve?

- Hát persze - ismerte el Lucy, és egy kicsit még meg is vonta a vállát.

- Akivel beszélt, az Claire Johanson volt, Mr. Ames és Mr. Jefferson munkatársa?

- Igen.

- És mi lett a végeredménye ennek a beszélgetésnek?

- A végeredménye?

- Úgy döntött-e akkor, hogy feljelentést tesz az iskola ellen?

- Azt hiszem.

- Azt hiszi?

- Nos, igen, úgy döntöttem.

- És a perre való felkészülésként elkezdte vezetni ezt a részletes feljegyzést mindenről, ami csak történt az iskolában, így van?

- Igen - vallotta be Lucy bosszúsan.

- Rendben van. Akkor most, miután megalapoztuk ezt a dolgot, hadd tegyem fel a kérdést: mivel ön a lánya ellen tanúsított gyalázatos magatartás ellenére is tovább járatta Ambert az iskolába, lehetséges-e, hogy önnek fontosabb volt minél több anyag összegyűjtése a per számára, mint az ön saját leányának a jóléte?

- Határozottan tiltakozom! - szólt közbe Jefferson.

- Én pedig elejtem a kérdést - mondta Corrigan higgadtan. Jegyzeteibe pillantott, majd folytatta: - Még mindig átváltozik Amber időnként Amethystté?

Lucy elmosolyodott, és vonakodva beismerte:

- Igen.

- Tanúsított-e ilyen magatartást, mielőtt beíratta volna őt a keresztény iskolába?

- Igen.

- Igaz-e, hogy Amber megtanulta... megalkotni vagy elképzelni Amethystet a Bacon's Corner-i általános iskola negyedik osztályában, amelyet Miss Brewer tanít?

- Igen. Miss Brewer csodálatos tanárnő.

Corrigan egy pillanatra elhallgatott.

- Akkor miért vitte át Ambert a keresztény iskolába?

Lucy egy kicsit zavartnak tűnt.

- Ó... Úgy gondoltam, hogy annak az időnek, amit az általános iskolában töltött, megvolt a maga értelme. Amber felfedezte a saját képességeit és saját magát, de... mást ott nemigen tanult.

- Közismereti tárgyakból egy kicsit gyengének bizonyult?

- Igen, egy kicsit. Úgy gondoltam, használna neki, ha másféle tapasztalatokra is szert tenne.

- Értem. - Corrigan áttért egy másik témára. - Emlékszik-e arra az incidensre, ami a postán történt néhány héttel ezelőtt, amikor Amber mint Amethyst, összeütközésbe került egy hölggyel az előtérben?

Lucy szemmel láthatóan megdöbbent ettől a kérdéstől.

- Honnan tud maga erről?

- Emlékszik rá?

- Igen.

-Amber emlékszik erre?

- Nem. Ő... szóval ő akkor Amethyst volt, és most semmire sem emlékszik.

- Nem emlékszik rá?

- Nem.

- Igaz-e, hogy Amber mint Amethyst, nagyon agresszív módon viselkedett azzal a hölggyel szemben?

Lucy teljesen elgyengült ennek az emlékétől, de talán a kérdéstől is.

- Igen.

- Kerülgette a hölgyet, és néhányszor megütötte?

- Igen, láttam... láttam, hogy megütötte azt a nőt.

- Igaz-e, hogy Amber mint Amethyst, hangosan sikoltozva vádolta a nőt?

- Igen.

- Elfogadja-e azt a megfogalmazást, hogy Amber viselkedése erőszakos és féktelen volt?

- Igen - mondta vonakodva.

- Annyira erőszakos, hogy a hölgy kimenekült az előcsarnokból?

Lucyt kezdte nagyon felzaklatni ez a fájdalmas sebet okozó esemény emléke.

- Igen, így történt. Képtelen voltam Ambert visszafogni. Egyszerűen tehetetlennek éreztem magam.

- Ismerte Amber azt a nőt?

- Nem. El sem tudom képzelni, honnan ismerhette volna.

- Amennyire ön tudja, tett-e bármi olyasmit az a nő, amivel kiválthatta ezt a támadást?

- Nem.

- Emlékszik-e arra, amit Amethyst sikoltozott?

Lucy lesütötte a szemét, és homlokát ujjaira támasztotta.

- Mondott valamit... a nő kisbabájáról... Ezt mondta: "Megölted a kisbabádat!"

- Tudja-e ön, hogy ki lehetett az a nő?

- Nem tudom... azt hiszem.

Corrigan elővett egy fényképet, és megmutatta.

- Ő volt az?

Jefferson közbevágott:

- Igazán nem értem, mi köze lehet ennek bármihez is!

Corrigannek csak egy rendreutasító pillantást kellett vetnie rá, hogy elhallgasson.

- Ez az a nő?

Lucy a szemcsés fényképre nézett. Arcáról le lehetett olvasni a választ, még mielőtt megszólalt volna.

- Igen.

- Tudja, hogy ki ez a nő?

Úgy tűnt, hogy Lucy megadja magát.

- A neve Sally Roe. Állandó ügyfelünkként többször láttam a postán. De ez minden, amit tudok róla.

- Néhány héttel ezelőtt öngyilkosságot követett el, ugye?

- De ennek nem Amber volt az oka! - vágott vissza Lucy.

Corrigan egy pillanatig elnémult ettől a kitöréstől, és csak utána válaszolt:

- Nem állítottuk, hogy ő volt ezért a hibás. Tehát hallotta, hogy Amethyst vagy Amber - bárki is nyilvánult meg ekkor -, azzal vádolta Sally Roe-t, hogy megölte a kisbabáját, így van?

- Már megkérdezte, és meg is kapta a választ - szólt közbe Jefferson.

- Csak egészen biztos akarok lenni - nyugtatta Corrigan.

- Igen, hallottam - válaszolta Lucy.

- Tudott-e arról, hogy Sally Roe büntetett előéletű volt?

Ez nyilvánvalóan újdonságként hatott Lucy számára.

- Nem.

Corrigan elővett néhány dokumentumot.

- Ez a bűncselekményéről készült feljegyzés másolata, ezek pedig újságcikkek. Láthatja a legfontosabb pontokat: tíz évvel ezelőtt elítélték szándékos emberölésért. Mint itt olvasható, meg itt, és ebben az újságcikkben is, bűnösnek találták kislányának megfojtásában. - Várt egy kicsit, hogy a nő fel tudja fogni mindezt, és látta, hogy Lucy arcából kifut a vér. - Nyilvánvaló, hogy az ön leánya mint Amethyst, meglehetősen pontosan fogalmazott, amikor a postahivatal előcsarnokában gyilkossággal vádolta Sally Roe-t. Legjobb tudomása szerint volt-e Ambernek bármilyen lehetősége arra, hogy ismerje Sally Roe múltját?

Lucy alig tudott megszólalni.

- Nem. Én sem tudtam róla.

- Akkor meg tudná magyarázni, hogy Amethyst honnan tudta?

Ez nagyon nehéz kérdés volt, és Lucynak kellett egy kis idő, hogy tudjon rá válaszolni.

- Nem. Nem tudom. Talán valami pszichikai képesség.

- És kié ez a képesség, Amberé vagy Amethystté?

Lucy zavartan rázta a fejét.

- Nem tudom. Ezeket a dolgokat én nem értem. De amikor valaki médiumként viselkedik, akkor ez megtörténhet.

- Ezek szerint Amber akkor médiumként viselkedett?

- Igen, azt hiszem.

- És az ő ajándékának nyilvánvalóan létezik egy meglehetősen erőszakos oldala?

- Nem tudom...

- Igaz-e, hogy önnek szinte birkóznia kellett Amethysttel? Eltartott néhány percig, mire sikerült megfékeznie a leányát, ugye?

- Igen.

- És igaz-e, hogy miután az esemény lezajlott, leánya verítékben fürdött, öltözete feltehetően ziláltan állt rajta, fáradtnak, levertnek és talán egy kicsit kócosnak nézett ki?

Lucy vonakodott választ adni erre a kérdésre.

- Ilyen volt az akkori állapota? - követelte a választ Corrigan.

- Azt hiszem.

- Mialatt viaskodtak, nevezte-e a leányát Amethystnek?

A nő tanácstalannak tűnt.

Corrigan másként tette fel a kérdést:

- Birkózott-e a leányával, és mondta-e ezeket a szavakat, hogy megnyugtassa: Amethyst, hagyd abba... Amethyst, nyugodj meg?

Lucy hangját alig lehetett hallani, mikor válaszolt:

- Azt hiszem, igen!

- Kihez intézte ezeket a szavakat?

Lucy nem tudta mire vélni ezt a kérdést.

- Hát a lányomhoz!

- Melyikhez? - Lucy tétovázott, ezért Corrigan részletesebben megfogalmazta a kérdést. - Ön korábban azt állította, hogy Amber nem emlékszik az incidensre, és általában nem emlékszik semmire, amit Amethyst mond vagy tesz. Beismerte, hogy Amberen keresztül valami megnyilvánult. Helyes lenne-e azt mondani, hogy Amethyst mutatott ilyen agresszív viselkedést, és nem Amber?

- De hát az én lányom volt az.

- De egy másik, egy önálló személyiség, ugye?

Lucy rámeredt. Elgondolkodott azon, amit hallott. Corrigan érezte, hogy Ames és Jefferson egyre feszültebb lesz.

- Helyes ez az állítás?

- Igen - ismerte el végül. - Azt hiszem, hogy helyes.

- Ezek szerint... ha valaki - akár ön, akár más - összeütközésbe kerül Amethysttel, akkor valójában nem az ön leányával, hanem egy másik személlyel konfrontál?

- Azt hiszem. Lehetséges.

Ames és Jefferson nem örült ennek a válasznak. Kétségtelen, hogy lesz némi megbeszélnivalójuk Lucy Brandonnal, csak legyen vége ennek a kihallgatásnak.

Corrigan elérkezettnek látta az időt, hogy egy kihívó "áldásmondással" befejezze az alkalmat:

- És ön annyira különösnek tartja, hogy Mr. Harrisnek lehetett egy hasonló összecsapása, nem az ön leányával, Amberrel, hanem Amethysttel, egy önálló személyiséggel? El tudja képzelni, mit érezhetett, amikor Amethyst ugyanúgy kezdett viselkedni az osztályteremben, mint ahogyan a postán sikoltozott, csapkodott, és olyan információkkal szolgált, amelyekről Amber - úgy mint Amber - nem tudhatott? Meg tudja most már érteni, hogy milyen következtetésre jut egy bibliai keresztény, amikor szembetalálja magát egy erőszakos, fékezhetetlen személyiséggel egy ártatlan kisgyermekben? - Nem volt szüksége válaszra, és nem is várt feleletet. - Köszönöm, Mrs. Brandon. Tudom, hogy ez a kihallgatás kimerítően hatott az ön számára. Mára végeztünk.

 

27

A Bentmore Egyetem az egyik legnagyobb metropolisz vörös téglából épült, sűrűn egymás mellé zsúfolódott házai közé fészkelte be magát - szinte elbújt közöttük. A környéken egyre nagyobb méreteket öltött a zaj, a forgalom és a szemét. Az épület túlélte az alacsony jövedelműek építkezési terveinek kezdetét és bukását az északi oldalán. A tulajdonosok harmadik generációja birtokolta már a nyugati oldalon épült csemegeüzleteket, varrodákat és ruhatisztító szalonokat. Keleten még mindig ott haladtak el az uszályokat húzó vontatóhajók a ködpárába burkolózó folyón, s ha a szél abból az irányból fújt, az egyetem udvarán hallani lehetett a motorok zúgását. Dél felé pedig néhány új bérház jelentette az egyetlen látnivalót. Az utcákon hatalmas, régi autók végeláthatatlan sora hömpölyögött, melyet a nyugdíjas vezetők csak ráérősen ösztökéltek.

Mindezeknek közepette Bentmore még mindig élt, vörös téglái és fehér kövei szilárdan és rendületlenül álltak. Az előadótermek, a diákszállás épületei, a könyvtárak és a laboratóriumok egyenes sorokban helyezkedtek el a pázsittal borított terepen, s minden egyes bejárattól kövezett sétányok futottak szét minden irányba, mint a küllők a kerékagyból, és behálózták a campus egész területét.

Az emberi szem számára Bentmore a béke, az elmélkedés és a tanulás oázisa lehetett környezetének egész zűrzavarában. A szellemvilágban azonban az igazi problémák a kerítéseken belül voltak, nem kívül.

Guilo az Észak-Amerikai Konzervdobozgyár öreg épületének tetején találkozott Tallal és csapataival. Ez a gyár a folyó túloldalán, pontosan az egyetemmel szemközt helyezkedett el. Az üzemben - a harcosok lába alatt - leveses, üdítőitalos, gyümölcskonzerves és szardíniásdobozok formálódtak ki, és haladtak kifelé csörömpölve, végtelen, hömpölygő felvonulásban a futószalagon, egészen a raktárig. A reggeli pára fátylával takart folyó túlsó partján az öreg Bentmore baljóslatú csendbe burkolózott.

Guilo odaállt Tal mellé, hogy megtegye jelentését. Gondterhelt és nyugtalan volt, keze kardjának markolatán nyugodott: készen állt a harcra.

- Itt vannak néhányan a legjobbjaik közül. A nagy megtévesztők, az Ellenség eljövendő királyságának fő építőmesterei. Egy hatalmas szörnyeteg irányítja őket, aki Romlásnak nevezi magát.

- Hallottam már róla - szólalt meg Tal. - Nagy hatalommal rendelkezik, jártas a megtévesztésben, de a harcban lassú és nehéz felfogású.

- Ez kétségtelenül előnyt jelent a számunkra. Ha továbbra is bujkálunk, sok mindent megtehetünk, mire végül a tudatára ébred a jelenlétünknek.

Nathan tekintetével átfúrta a ködöt, és látta, hogy időnként néhány esetlen szellem vitorlázik el az épületek között - de legtöbbjük láthatatlan maradt.

- Rejtőzködnek. Elbújtak a házakban.

- Nagyon sokan vannak - állapította meg Armoth. - Még tart a tanév.

- Romlás most viszonylagos biztonságban érzi magát, nincs körülötte őrség - vetette közbe Guilo. - De Pusztító külön problémát fog jelenteni. Egész seregével együtt ide tart. Ha megérkezik, az öreg Bentmore olyan lesz, mint egy darázsfészek. Elég csak megrázni a fát és...

- Legázolnak minket - fejezte be a mondatot Tal. - Pusztító bajkeverői jelenleg nagyszerű munkát végeznek Bacon's Cornerben. Az imafedezetünk olyan gyenge, mint még soha, és a létszámunk is nagyon megfogyatkozott. A nyílt összecsapások meglehetősen kockázatosnak ígérkeznek. Rejtőzködésre és jó stratégiára vagyunk utalva...

Guilo megengedett magának egy gyors, elfojtott kacajt, miközben az egyetem területét fürkészte.

- Ne felejtsétek el: elevenen megehetnek minket!

* * *

Az egyetem udvarán itt-ott álló padok még nedvesen csillogtak a harmattól, de Sally a Kutatók Könyvtára mögött meghúzódó egyik asztal mellett talált egy kényelmes helyet. Még nem látott senkit a könyvtár dolgozói között, akit felismert volna, és ettől egy kicsit megkönnyebbült. Egy kis ruhatisztítóban kimosták és kivasalták jobb ruhadarabjait - nadrágját, blúzát és kosztümkabátját. Szalonképesebb megjelenést kölcsönzött ez számára az utazgató, idegen ruházata helyett; vászonszatyrát is eldugta, és egy kevésbé feltűnő utazótáskára cserélte fel. Emlékezett arra, hogy tizenkét évvel azelőtt megjelenése határozott és professzionális volt, öltözékét gondosan megválogatta, haját pedig feltűzve hordta. A legjobb kép, amit ma mutathatott, az egy hétköznapi és tizenkét évvel idősebb nő volt, aki színezett szemüveget és feketére festett hajat viselt, a lehetőségekhez képest legszebben elrendezve és feltűzve. Csak reménykedhetett, hogy kinézete eléggé különbözik attól a Sally Roe-tól, akire az emberek emlékezhetnek.

Ó, milyen büszke is voltam arra, hogy oktatónak hívtak! Amint itt ülök, és figyelem a végzett hallgatókat, kik most a mester fokozatért tanulnak - mint valaha én magam is -, látom ugyanazt a büszkeséget arcukon, és érzem ugyanazt a fölényességet. Hogy őszinte legyek, most saját szememmel látom akkori önmagamat. A régi Bentmore-szellem semmit sem változott. Ki tudom találni a gondolataikat: világhódítóknak, misszionáriusoknak hiszik magukat, akik a globális változás merész üzenetét hirdetik.

Én azt mondanám, hogy igazuk is van. Bentmore folyamatosan termel ki jelentős oktatókat, a változás nagy ügynökeit. Ők lesznek majd valamikor a tanárok, az adminisztrátorok, az igazgatók, az írók, és azok, akik befolyásolni fogják majd az egész törvényhozást. Egy egész nemzet követi majd őket, ők pedig át fognak alakítani egy egész kultúrát.

Sally az órájára nézett. Elmúlt kilenc óra, most már biztos, hogy van valaki Lynch professzor irodájában: vagy a titkárnő, vagy maga Lynch. Ez lesz a legkockázatosabb vállalkozás, de találkoznia kell vele. Ő tudhat leginkább néhány választ, amire feltétlenül szüksége van.

Kikereste a nevét és a telefonszámát az egyetemi telefonkönyvből, és bármilyen meglepőnek is tűnt, tizenkét évvel később még mindig Samuel W. Lynch volt a Művelődés Iskolájának az igazgatója. Emlékezete szerint rendkívül alkalmassá tette ennek a pozíciónak a betöltésére a tiszteletet parancsoló jelleme, nagy tudása és hatalmas szellemi kalibere.

Egy magas, atlétaalkatú egyetemista éppen akkor távozott el a mögötte lévő falon elhelyezett nyilvános telefonkészüléktől. Kihasználta az alkalmat. Meg kell próbálnia, hogy kérjen egy találkozót Lynchtől, lehetőleg a hivatali órái alatt. Csak reménykedhetett abban, hogy a férfi mégsem olyan nagy koponya, mint ahogyan emlékszik rá. Talán már elfelejtkezett róla.

* * *

Meglehetősen nyilvánvalónak tűnt, hogy Wayne Corrigan és Gordon Jefferson, az ASzJE ügyvédje, soha nem lesznek jó barátok.

- Mr. Jefferson, én csak azt állítom, hogy jogunkban áll találkozni azzal, aki minket vádol! - Corrigan nagyon erősnek érezte magát, és olyan közel tartotta szájához a kagylót, hogy Jefferson minden alkalommal, amikor Corrigan kiejtett egy s vagy egy f hangot, egy sercegést hallott.

Jefferson ugyanilyen határozottan, sőt egy kissé rosszindulatúan ellenállt:

- Mr. Corrigan, az önök vádlója Lucy Brandon, nem Amber. Ön nagyon durván hallgatta ki Mrs. Brandont, és ezzel nagy szenvedést okozott neki! Nem gondoljuk, hogy Ambert is ki kellene ennek tennünk.

- Mi egyáltalán nem akarunk Ambernek fájdalmat okozni! Tapintatosak leszünk, és tiszteletben fogjuk tartani a megfelelő korlátozásokat. De eddig minden, amit hallottunk, minden vallomás, minden sérelem vagy Lucy Brandontól, vagy dr. Mandanhitól származott. Ennek az esetnek az igazi panaszosa Amber, nem az előbb említett két személy egyike.

- Amber nem fog tanúskodni a bíróságon, és nem fogja őt kihallgatni! Harcolni fogunk ezért, uram!

- Hallanunk kell Amber közvetlen vallomását az ügyfeleim ellen felhozott vádakat illetően!

- Ez traumatikusnak bizonyulhat a számára. Már így is nagyon mélyen sérült a sajnálatos események miatt. Egyszerűen nem engedhetjük meg, hogy további sérülések érjék őt, nem tehetjük őt ki a kihallgatás és a tárgyalás fájdalmának és stresszhatásának!

- Ez esetben pedig meg akarjuk vizsgáltatni őt a saját pszichológusunkkal. Akkor legalább saját szakértői véleményünkkel tudnánk ellensúlyozni dr. Mandanhi tanúvallomását.

- Ki van zárva! Amber semmiképpen nem keveredhet bele ebbe az ügybe. Távol kell őt tartanunk ettől, meg kell védenünk minden további bántalmazástól és megfélemlítéstől!

Corrigan felsóhajtott, és az asztal fölött Marshallra pillantott, aki ott ült a közelében, hogy a beszélgetésnek legalább az egyik oldalát hallja. Marshall a kezével egy erőszakos mozdulatot tett, mintha hátracsavarta volna valakinek a kezét, és ezt suttogta:

- Ne szállj le róluk!

- Attól tartok, nem hagyhatjuk annyiban ezt a kérdést - szólt a telefonba határozottan Corrigan. - Ha nem változtatják meg az álláspontjukat, akkor a bírósághoz fogunk fordulni, hogy bírói döntéssel kényszerítsük ki: tegyék hozzáférhetővé Ambert a számunkra, és kötelezzék vallomástételre.

- Állunk elébe! - válaszolt magabiztosan Jefferson.

- Akkor rendben van.

Corrigan letette a telefont, majd egy pillanatra elgondolkodott.

- Lehet, hogy túlságosan megszorongattam Lucy Brandont. Ambert most bura alatt óvják mindentől.

Marshall egyetértően bólintott.

- Minden bizonnyal. Irene Bledsoe, Lucy Brandon meg ez a dr. Mandanhi nevű alak azt mond, amit akar, de Amber a kulcsa az egész dolognak. Mindaddig, amíg Amethyst csinálja a maga piszkos kis dolgait, Amber nagyon valós veszélyt jelent nekik.

- Persze, feltéve, ha oda tudjuk ültetni a tanúk padjára, vagy a saját szakértőnkkel meg tudjuk vizsgáltatni. Úgy értem, ha csak egyszer rajtakaphatnánk Amethystet, amikor éppen megnyilvánul, akkor fel tudnánk építeni egy megfelelő érvelést, amellyel igazolhatnánk Tomnak az Amethysttel szembeni konfrontációban tanúsított viselkedését. - Elmosolyodott. - Hát nem nagyszerű lenne, amint Amethyst mindenkinek a szeme láttára a feje tetejére állítaná a tárgyalótermet? Megnyerhetnénk az ügyet!

- Ezt ők is nagyon jól tudják.

- Nos, tudjuk, hogy mi történt a postán, és ez nagyon megrémítette őket. Fel kell építenünk a védelemnek ezt az oldalát! Rendelkezésünkre áll Alice Buckmeier beszámolója, aki szemtanúja volt az esetnek, de remek lenne még egy tanú, különösen abban az esetben, ha Lucy mégiscsak visszatáncolna az írásba foglalt vallomásától.

- Hát, ott van az a Debbie nevű lány, aki Brandon mellett dolgozik a postán. Alice azt mondja, hogy ő is látott mindent, a kérdés csak az, hova húz a szíve.

- Kezébe nyomunk egy idézést, aztán megtudjuk.

- És persze ott van Amethyst támadásának áldozata.

- A legnagyobb megoldatlan rejtélyünk - bólintott Corrigan. - Ez a nő olyan, mint egy szellem. Van róla fényképünk, rendelkezésünkre áll szemtanúk beszámolója, tények és vele kapcsolatos információk, de ami az ügyben való szerepét illeti, nem több, mint egy délibáb.

- Akkor hajts rá az Amber-ügyre! Kérj egy meghallgatást! Az ASzJE-nek legalább tucatnyi eszköz áll a rendelkezésére. Ha más haszna nem is lesz ennek, de időt nyerünk vele. Nem tudhatod, mikor kerül elő valami hatalmas dolog.

Corrigant megragadta ez a gondolat.

- Amber, oda kell ültetnünk téged az emelvényre!

Claire Johanson, néhány perccel azután, hogy Jefferson befejezte a Wayne Corrigannel folytatott beszélgetést, felhívta dr. Mandanhit.

- Doktor, az ön jelentése nagyon gyenge.

Dr. Mandanhi meghökkent, és egy kicsit ingerült lett.

- Melyik jelentésről beszél? Az elsőről, a másodikról vagy az elsőnek a második verziójáról?

Claire grimaszt vágott. Megtehette, mert dr. Mandanhi nem láthatta őt a telefonon keresztül.

- A második jelentés első változatáról, arról, amelyik megállapítja, hogy Amber mentális állapota annyira törékeny, hogy nem lehet őt kihallgatni vagy tanúskodásra kényszeríteni.

- És mit ért azon, hogy a jelentés túl gyenge?

- Nem eléggé meggyőző. A védelem nagyon egyszerűen félre tudná söpörni az érveit. Corrigan kihallgatást akar kérni annak eldöntésére, rá lehet-e kényszeríteni Ambert a tanúskodásra, vagy sem. Valami erőteljesebb érvelést kell a bíróságon előterjesztenünk.

Mandanhi egy pillanatra elhallgatott. Nagyon szerencsétlennek érezte magát.

- Miss Johanson, ezt egyszer már lejátszottuk. Az első jelentésemet sem tartotta eléggé erőteljesnek!

- Ilyen az élet...

- Miss Johanson, amikor belevont engem ebbe az ügybe, a lehető legőszintébb, legobjektívabb véleményemet mondtam el Amber állapotáról. Egyetértettem önnel és az édesanyjával, hogy a gyermeket sérülés érte. Miért nem elégszik meg ezzel?

Claire kettős nyomás alatt érezte magát: először is felülről, most pedig a doktor részéről, alulról.

- Azért, dr. Mandanhi, mert a tárgyalóteremben felhozott érveknek erőteljeseknek kell lenniük, lehengerlően erőteljeseknek, hogy meggyőzőek legyenek. Az ön által írt első verzió túl... túl...

- Túl tényszerű? - ajánlott egy kifejezést Mandanhi. - Azt akarja, hogy találjak ki további traumákat csak azért, hogy maga megnyerje a pert?

- Semmit sem kell kitalálnia, doktor. Nagyítsa fel, tegye energikusabbá a véleményét!

- Úgy érzem, hogy az első jelentésemben ezt már megtettem. Azt adtam a maga kezébe, amit akart, és azt hiszem, túlmentem a tények határain. Most azt akarja, hogy megint ezt tegyem?

Claire tétovázott. Majd kibökte:

- Azokat a tényeket, amelyekről a második jelentésében beszámol, fel lehet nagyítani. Tegye ezeket ellenállhatatlanabbakká, meggyőzőbbekké! Nem lesz nehéz kimutatni, hogy okozhat maradandó pszichés sérülést az a stresszhatás, amely Ambert érte.

- Azt kéri tőlem, hogy hazudjak?

Azt kérem öntől, hogy használja ki a tényeket, fogja pártját Ambernek, és védje őt. A kislánynak nem szabad tanúskodnia!

* * *

Samuel W. Lynch professzor beleegyezett a beszélgetésbe, és Sally este hatra el is ment az irodájába. Szokatlan időpont a látogatásra, de a férfi azt mondta, hogy általában úgyis irodájában tartózkodik akkortájt, és nagyon szívesen fogadja őt.

A professzor új irodát kapott, a Whitcombe Hall első emeletén. Ez jelentette a Bentmore Művelődésügyi Iskola központi épületét. A Whitcombe Hall nemrég épült, acélból, márványból és üvegből készült, és tíz emelet magasan tornyosult az egyetem többi épülete fölé. Méreteivel is világosan jelezte, hogy a Bentmore büszkén tekintett a művelődésügyben betöltött szerepére, és így akarta kimutatni ezt a büszkeséget.

A 210. szoba nem egyszerűen szoba volt. Az emelet egész északi részét elfoglalta, és egy impozáns kétszárnyú ajtóval ellátott üvegfal osztotta két részre. A titkárnő is dolgozott ebben a késői időpontban, és az üvegfalon keresztül mindenkit meglátott, aki bejött a hallba. Abban a pillanatban észrevette Sallyt, mihelyt kilépett a liftből, de nem bámulta meg. Ez jólesett neki.

Sally átment az ajtón, és már messziről megszólította a titkárnőt:

- April Freeman vagyok. Lynch professzorhoz jöttem.

A nő elmosolyodott és bólintott.

- Ön az a hölgy a Registertől?

- Én vagyok.

- Rendben van. - Felemelte a telefont, és lenyomta a gombot. - Megérkezett a hölgy a Registertől. - Sallyre nézett. - A professzor úr azonnal itt lesz. Kérem, foglaljon helyet!

Sally megállt a kanapé mellett, de nem ült le. Kényelmetlenül érezte volna magát ülve, és heves vágyat érzett arra, hogy elszaladjon. Az a füllentés, hogy ő az egyetemi újság munkatársa, eddig megtette a magáét, de ha valakinek eszébe jutna felhívni a Bentmore Register irodáját, hogy utánanézzen a dolognak, hamar lelepleződne. Ezenkívül már ült ott egy férfi, és egyszer észrevette, hogy őt nézi, bár úgy tett, mintha egy folyóiratot olvasna. Lehet, hogy valóban olvasott, de az is lehet, hogy nem. Egyáltalán, mit keres itt este hatkor? Olyan érzelmi állapotban volt, hogy mindenkit potenciális gyilkosnak látott azon a helyen.

Szíve hevesen vert, és ha keze még jobban elkezd remegni, akkor az már látszani fog. Néhány mély lélegzetet vett, hogy erőt vegyen magán.

- Miss Freeman?

Ez a hang! Tizenkét év eltelte után még mindig emlékezett rá. Megfordult.

Ott állt vele szemben Samuel W. Lynch professzor. Ó! A keze annyira remegett, hogy azt már biztosan látni lehetett! Megfeszítette a testét, hogy állva tudjon maradni, mosolyt erőltetett az arcára, és kezet nyújtott.

- Jó estét, professzor úr!

A professzor megszorította a kezét.

- Örülök, hogy eljött! Erre parancsoljon!

Megfordult, Sally pedig követte őt az irodájába.

Ez nem igazság! Nem tizenkét évvel később volt! Tizenkét évvel azelőtt volt a most! A férfi semmit sem változott. Ugyanaz az előkelő, kissé kövér, ősz hajú úriember volt, ugyanaz a jó kiállású pedagógus, akit annyira csodált. Bárhol felismerte volna.

Vajon ő is ismerős lehet a férfi számára? Tanulók százaival találkozhatott már élete során, mióta ő utoljára itt járt, már bizonyára nem emlékszik rá.

A férfi bevezette Sallyt az irodájába, és felkínált neki egy kényelmes, párnázott széket. A lány rögtön leült, és azon kapta magát, hogy nézelődik. A könyvespolcokkal borított falak olyan magasra törtek, hogy úgy érezte magát, mintha egy mély gödörben üldögélne. A szobában halotti csönd honolt, mint egy kriptában.

Lynch leült íróasztala mögé, és egy kicsit elengedte magát: Sally arcát tanulmányozta, kezét pedig összekulcsolta a mellén.

Sally viszonozta pillantását, és megpróbált mosolyogni. Kezdte érzékelni a csöndet. Ez így nem jó. Valakinek most már mondania kellene valamit.

- Szóval ön a Register munkatársa? - kérdezte a férfi, még mindig kényelmesen hátradőlve a székén.

- Igen, csak a közelmúltban kezdtem ott dolgozni.

- És mi a fő érdeklődési területe?

- Hm... közgazdaságtan.

- Nem is rossz - mosolyodott el a férfi. - Mi a véleménye Parker professzorról?

Ez egy teszt lenne? Ki az a Parker professzor? Férfi vagy nő? És egyáltalán él még ez a Parker?

- Ó... - keresgélte Sally a szavakat. - Még összetévesztem egymással a professzorokat. Csak mostanában kerültem ide...

- Nem számít - nevetett a férfi. - Majd megismeri őket, és biztos, hogy ők is megismerik magát. Majd meglátja, hogy milyen barátságos hely ez az egyetem. Ez egy nagy család. Egyébként honnan jött?

Sally egy akcentust erőltetett magára.

- Ó, hm, Knoxville-ből, Tennessee-ből.

Elővette a jegyzetfüzetét, csak hogy csináljon valamit, hogy valamivel kitöltse a kínos csendet. Elméje hirtelen kiürült, mintha egy sötét felhő szállt volna rá. Az egyik pillanatban még tudta, mit akart mondani, a következő pillanatban pedig úgy érezte, mintha agyának az a része elhalt volna.

Lynch professzor pedig csak ült, és nem szólt egy szót sem. A csend mély vízként töltötte be a szobát. A meleg, fülledt levegő nyomasztóan hatott.

- Hm... szerettem volna feltenni néhány kérdést... - kezdte Sally, miközben a jegyzetfüzetét kezdte lapozgatni. Hol is vannak azok a kérdések? Néhányat leírt, de... - A kérdéseket keresem, valahova ide írtam.

- Kérem, ne izguljon! - bátorította Lynch. - Nem fogom önt megharapni!

Sally felnevetett. Tehát észrevette!

- Köszönöm! Még egy kicsit kezdőnek érzem magam ezen a területen. - Végre megtalálta a kérdéseket. - Ó! Itt van! Arra gondoltam, érdekes lenne nyomon követni a Bentmore sikerének történetét, és szeretnék írni egy cikket Owen Bennettről.

A férfi elmosolyodott.

- Ahhh... Az egy érdekes történet lenne. Owen Bennett elbűvölő férfi.

- Úgy tudom, sok évvel ezelőtt itt tanított.

- Ó, igen! De megengedi, hogy egy percre egyedül hagyjam?

- Persze.

A férfi felállt, és kisietett a szobából, magára hagyva őt ennek a sötét, nyomasztó veremnek a mélyén.

Megint ráborult a csend, súlyosabban, mint valaha. Nehezen lélegzett, mintha mellkasa összeroppanni készülne, mintha a levegő túl sűrű lenne a lélegzéshez. Valószínűleg képzelődik. Ez csak a stressznek, az idegfeszültségnek a következménye. Lehunyta a szemét, majd újra kinyitotta. A szoba még mindig sötétnek látszott. Talán még sötétebbnek.

A magasan föléje emelkedő falak, amelyek könyvek százait tartották a polcokon, mintha egyre jobban és jobban a szoba közepe felé hajoltak volna. Kész csoda, hogy nem csúszik le a polcokról az összes könyv - amelyek közül néhány igen nagyméretű -, és nem zuhan rá. Ugyanakkor a mennyezet, akármilyen magasan is volt, mintha egyre emelkedett volna, amitől ez a verem, ez a gödör, ez a csapda, egyre mélyült.

Sally lehunyta a szemét. Nem akarta elhinni, hogy régi kínzói megint ott ólálkodnak körülötte. Nem tudta elfogadni, hogy csapdába esett ebben a gödörben, hogy ott vannak vele, hogy nincs menekülés, hogy tehetetlen, és nincs más választása, mint arra várni, hogy mikor csattan végre össze láthatatlan állkapcsuk.

De hiába próbálkozott, nem tudta lerázni magáról ezt a... ezt a jelenlétet. Nem, nem a falak és a könyvek kezdenek körülötte összezáródni. Ezek az illúziók csak ebből a mindent elnyelő, belső rémületből származnak. Valami más szivárog be lassan a szobába, kamaszkori rémálmainak egy szereplője - az a kitartó, könyörtelen, lassan közeledő rémületes dolog, az a kísértet, az a szörnyeteg, az a láthatatlan, telhetetlen, legyőzhetetlen ellenség, amely elől soha nem volt képes elmenekülni. Itt van valahol, ott bujkál a könyvek mögött, ott tekereg közöttük, miközben őt bámulja, figyeli, amint egyre jobban összehúzza magát székében, látja őt remegni és verejtékezni.

Tenyere nedves foltot hagyott a szék karfáján. Borzongott.

Ki kell jutnia innen! Hibát követett el, szépen belesétált egy halálos csapdába. Ez a szoba egy eleven gonoszság, és össze akarja zúzni őt.

Most meglátta! Torkából kitört egy kiáltás, még mielőtt megakadályozhatta volna. Az asztal mögött, közvetlenül vele szemben, egy egész sor dühös, aranyszínű szem bámult rá a könyvespolcról. Becsukta a szemét. Mikor már valamivel jobban érezte magát, megint kinyitotta.

Még mindig ott sorakoztak, meg sem mozdultak. De... nem. Ezek nem szemek! Lassan kifújta a levegőt, és hatalmas erőfeszítéssel próbált úrrá lenni érzelmein és gondolatain. Tudatosan odanézett, és szinte kihívóan rájuk bámult.

Négy aranyszimbólumot látott négy díszes kötésű könyv gerincén. Mintha még mindig őt bámulták volna. Megpróbálta lefojtani fantáziáját. Tárgyilagosnak kell lennie.

Előrehajolt. Arcok voltak. Kísérteties, háromszögletű arcok, őt nézték, őrá vicsorogtak. Kis sárkányok. Mély, üres szemek, mintha csak szemgödrök lettek volna. Csupasz fogak. Magas, ragyogó homlokok.

Szíve hevesen verni kezdett. Tátva maradt a szája, és meredten bámult. Zsibbadt ujjaival ügyetlenül előhúzta a blúza alól a nyakában függő láncot. A két gyűrű kibújt rejtekhelyéről, Sally maga elé tartotta mindkettőt, azokra nézett, majd a négy könyvön lévő ábrákra.

Ugyanazok a szimbólumok!

 

28

Amikor Lynch visszatért irodájába, vendégét magába roskadva, sápadtan találta.

- Jól érzi magát? - kérdezte.

Sally erőtlenül elmosolyodott.

- Őszintén szólva, azt hiszem, egy kis influenzával vagy valami ilyesmivel küszködöm.

- Ó, igazán sajnálom. Akkor próbáljuk meg befejezni ezt az interjút, amilyen gyorsan csak lehet.

Sallynek semmi kedve nem volt a folytatáshoz, de beleegyezett. Elővette tollát, és felkészült a jegyzetelésre.

Lynch minden további kérdezősködés nélkül beszélni kezdett.

- Amint azt valószínűleg ön is tudja, Owen Bennett jogot tanított itt néhány éven keresztül, és valamennyien jó barátságban álltunk vele. Vállalkozó szellemű és értelmes volt, szerette az új dolgokat...

Owen Bennettnek ez az erőteljes méltatása eltartott néhány percig. Sally mindent leírt, amilyen pontosan csak tudott, miközben kétségbeesetten szeretett volna találni valami ürügyet, hogy félbeszakíthassa: köszönöm, Lynch professzor - aztán ki innen, de gyorsan.

Lynch professzor a székében ült, kissé elfordult Sallytől, a polcokon álló könyveket nézte, és folyamatosan beszélt. Ujjait kiegyenesítette, és két kezét ujjbegyeinél egymáshoz ütögette. Szinte szünetet sem tartva, de hangjában egy furcsa, baljóslatú változással Sally felé fordította a székét, és így folytatta:

- Abban a bizonyos évben történt, hogy Owen, miután megszervezte a Jogi Tanácsadó Testületet, és alkalmas személyekre bízta annak vezetését, egy újabb, még inkább úttörő jellegű vállalkozásba fogott, hogy új távlatokat tárjon a tanácsadó testület elé: létrehozta az Omega Művelődésügyi Tanulmányi Központot a massachusettsi Fairwoodban.

Sally ezt is leírta. Észrevette, hogy a professzor elhallgat, hogy legyen rá elég ideje.

- Ez némelyeknek meglepetést jelentett. Ezt kérdezték: "Ugyan miért érdekel téged az a tábor?" Egy olyan szellemi kaliberű férfi számára mint Owen, egy homályos, metafizikai intézmény tanácsadó testületének tagsága lealacsonyítónak tűnt. De ők nem ismerték Owent annyira, mint a hozzá legközelebb álló barátai. Azok, akik jól ismerték Owent, tudták, hogy ő a hatalmi politika mestere. Ő megértette, hogy a hatalom lehet egy árucikk, amit el lehet adni mások jóindulatáért és még több hatalomért cserébe, fel lehet használni megvesztegetésre, oda lehet csúsztatni a megfelelő embereknek bizonyos célok elérése érdekében, sőt ezáltal irányítani lehet alárendeltjeink vagy szakmai ellenségeink akaratát és céljait. Akkorra már befogadták őt a törvényhozóknak, a bíróknak, a végrehajtó hatalom képviselőinek és a politikusoknak a társaságába - ezek azok a megfelelő emberek, akik mindent el tudnak intézni azoknak, akik rendelkeznek elegendő befolyással, amit cserébe fel tudnak ajánlani. Owen rendelkezett tekintéllyel, de ennek a pozíciónak az elfoglalása még nagyobb befolyást biztosított a számára.

Az Omega Központ, mint ön is tudja, társadalmunk átformálásának előmozdítását szolgálja. Magától értetődik, hogy Owennek is ez a célja. Ha meg tudjuk változtatni az emberek gondolkodását, akkor megváltoztatjuk az embereket is. Alakítsuk át a társadalom gondolkodását, és ezzel átalakítjuk a társadalmat. Az Omega Központ célkitűzése a társadalom gondolkodásának megváltoztatása, és ezáltal a társadalom megváltoztatása, kezdve annak legsérülékenyebb és legformálhatóbb elemével: a gyerekekkel.

Ez volt az, Miss Freeman, ami úgy vonzotta Owent, mint a virág a méheket. Ha egy olyan intézmény, mint az Omega Központ, valóban szerepet játszhat annak befolyásolásában, hogy mivé válik majd társadalmunk, akkor ez rendkívül előnyös lesz azok számára, akik az Omega Központot irányítják. Owen Bennett lett az egyik irányító, az irányítók irányítója. Így rendelkezett valami olyasmivel, amire másoknak szükségük lehet. - Lynch fordított egyet székén, és így egyenesen szembenézett Sallyvel. - De ön természetesen mindezt tudja. Ez az életben maradás legegyszerűbb alapelve ezen a világon: ha előre akar jutni, legyenek barátai a megfelelő helyeken. - Szeme összeszűkült, és arcát lassan elárasztotta egy meglehetősen rosszindulatának tűnő vigyor. - Például, emlékszem, hogy volt egy hallgatóm néhány évvel ezelőtt, egy rendkívül okos, fiatal hölgy, aki eltöltött néhány nyarat az Omega Központban, mielőtt elkezdte volna tanulmányait itt, a Bentmore Egyetemen. Nagyon jó ajánlásokat hozott magával az Omega Központból, és mi boldogan szenteltünk neki különleges figyelmet. Itt maradt egészen addig, amíg meg nem szerezte az oktatás mester fokozatát, utána pedig, ha esetleg nem tudná, az Omega Központba szeretett volna visszatérni, hogy részese legyen annak az álomnak. Szerencséjére nagyon jó barátság fűzte Owen Bennethez, aki akkor már tagja volt az Omega tanácsadó testületének, és ő azonnal biztosított neki egy pozíciót az Omega Központban. - Felnevetett, és rákönyökölt az asztalra. - Látja, pontosan úgy van, ahogyan én is tanítottam a diákjaimnak: nagyon hasznos, ha rendelkezünk befolyásos barátokkal, különösen akkor, ha meg akarunk változtatni egy társadalmat annak akarata ellenére.

Sally elmosolyodott, és leírt néhány megjegyzést. A férfi egyre csak bámulta őt. Sally befejezte az írást. Nagyon megelégelte már ezt a helyzetet. Minden vágya az volt, hogy kijusson innen.

- Nagyon köszönöm a felvilágosítást. Otthon majd rendezem ezt az anyagot. Felhívhatnám önt máskor is?

- Ó, csak még egy dolgot hadd mondjak! - erősködött a férfi, és kezével jelezte, hogy maradjon ülve. - Mint mondtam, nagyon fontos, hogy legyenek barátaink a megfelelő helyeken, és hogy a hatalom minden bizonnyal egy eszköz. De arról sem szabad megfeledkeznünk, hogy soha ne engedjük magunkhoz túl közel a barátainkat, mert minden fegyvert, minden eszközt, amit felhasználhatunk arra, hogy hatalmat szerezzünk mások fölött, arra is fel lehet használni, hogy mások szerezzenek hatalmat fölöttünk, ha nem vagyunk kellően óvatosak. Ismerek egy férfit, egy szakképzett, ígéretes fiatal ügyvédet, aki megengedte egyik megkérdőjelezhető hátterű barátnőjének, hogy a kelleténél egy kicsivel jobban ismerje őt, és ez a nő később megpróbálta felhasználni ellene, amit megtudott róla. Ez egy nagyon kényes helyzetet hozott létre! Tud követni?

Sally a szék szélén ült, készen arra, hogy felálljon és kimenjen.

- Nos, igen, szerintem ez zsaroláshoz hasonlít.

A férfi arca felragyogott a pontos válasz hallatán.

- Igen, pontosan! Amikor hatalmat szerzünk mások fölött, soha nem zárjuk ki a zsarolás lehetőségét, mint annak eszközét, hogy megszerezzük, amit akarunk, illetve hogy megvédjük magunkat! - Váratlanul zsebébe nyúlt, és elővett egy kis ékszerdobozt. - Ezért mentem ki az előbb az irodából. Tudtam, hogy ez érdekelni fogja magát.

Kinyitotta, és megmutatta tartalmát.

Egy aranygyűrű volt. Ugyanaz a sárkányfej. Lynch professzor hangja csendes és sötét lett:

- Ez a fiatal ügyvéd felbérelte a barátnőjét, hogy öljön meg valakit. Igen, felbérelte, hogy öljön meg valakit, és egy hatalmas összeget fizetett neki ezért. De ez a nő körmönfont és ügyes volt. Ellopta a férfinak egy nagyon személyes tárgyát, az ő szent gyűrűjét, tudva, hogy így szükség esetén bármikor be tudja bizonyítani, hogy ők szövetségben álltak egymással. Amikor megpróbálta végrehajtani szörnyű tettét, az ujján viselte a gyűrűt, és okunk van azt gondolni, hogy a pénzt is magával vitte. Így könnyen igazolni tudta volna kapcsolatát azzal, aki felbérelte őt, ha esetleg balul ütnek ki a dolgok. A gyűrű pontosan úgy nézett ki, mint ez, és a pénzzel együtt tökéletes eszköz annak a férfinak a zsarolására és a manipulálására.

Egy pillanatig ott tartotta előtte a gyűrűt, majd félretette minden szívélyességét:

- Magánál van a gyűrű, ugye?

Sally felállt, de alig tudott talpon maradni. Úgy érezte, hogy rögtön elájul, szédelgett a rémülettől. Nem tudott megszólalni. Egy szó se jutott az eszébe, majd minden erejét összeszedve kipréselte magából:

- Én... Köszönöm, uram - suttogta, és rátört a hányinger. - Most mennem kell.

Odarohant az ajtóhoz, és felrántotta.

Az a férfi! Már nem olvasta azt a folyóiratot - ott állt az ajtóban, és elzárta a menekülés útját!

Lynch hidegen megszólalt:

- Ez Mr. Khull, egy rendkívül ambiciózus ember, aki most a mi alkalmazásunkban áll. Valószínűnek tartottuk, hogy legközelebb itt fog felbukkanni, ezért felkértük Mr. Khullt, legyen kéznél arra az esetre, ha maga tényleg megjelenne itt. Üljön le, hogy befejezhessük ezt az interjút... Sally Beth Roe!

Khull a lány felé hajolt. Sally addig hátrált, míg végül nekiütközött a széknek, majd belehuppant.

Lynch leült, és egy darabig csak bámult rá.

- Hallott valamit Jonasról mostanában? - kérdezte végül.

Sally csak most nézett rá először, mióta visszaült a székre. Nem látta értelmét, hogy továbbra is akcentussal beszéljen. Tennessee-i kiejtése eltűnt.

- Elhagyott engem. Soha nem jelentkezett, mióta bebörtönöztek.

Lynch elmosolyodott.

- Szerintem úgy érezte, vannak emberek, akik jobban megérdemlik, hogy együttműködjön velük, mint egy gonosz, nyomorult kis gyermekgyilkos.

Sally a szégyen és a vereség érzésével nézett rá. Nem tudta, hogyan védekezhetne.

- A maga története egyszerűen szánalmas - sajnálkozott Lynch. - Olyan nagy reményeket fűztem magához. Én képeztem magát, én magam csiszolgattam a tudását, én tettem magát azzá, amivé lett - bocsánat -, ami volt. Maga egy született vezető volt, Sally. Számítottunk magára. Owen számított magára. Olyan csodálatos tehetségnek tartottuk, olyan hihetetlen szellemi kapcsolatokkal rendelkezett! - Szünetet tartott, hogy szemügyre vegye a teljesen összetört lányt. - Ó, de hogy elesett! Mekkorát bukott!

Sallynek talán a gyűlölet adott elég erőt ahhoz, hogy meg tudjon szólalni:

- Azt hiszem, nem buktam elég nagyot. Feltételezem, hogy az a nő, akiről beszélt, aki ellopta annak a férfinak a gyűrűjét, azonos azzal, aki engem akart megölni.

A férfi egyáltalán nem zavartatta magát ettől a kérdéstől.

- Így hallottam. De ez visszavisz minket az eredeti kérdésemhez: mit csinált azzal a gyűrűvel, amit lehúzott támadójának az ujjáról?

Sallynek nem jutott az eszébe semmi elfogadható hazugság, inkább nem mondott semmit.

Lynch válaszul bólintott.

- Hát persze. Nem fogja az orromra kötni. Mint ezt már megbeszéltük, biztosítéknak vette magához, azért, hogy... - Nem tudta megállni nevetés nélkül. - Azért, hogy legyen egy eszköz a kezében! Ó, Sally, a maga tanáraként hibásnak érzem magam! - Kinyújtotta a kezét, hogy felemelje a kis ékszerdobozt, és a gyűrűt kezdte nézegetni. - Nagyon helyes! Nem kell elárulnia. Most, hogy maga a kezünkben van, a gyűrűnek már nincs jelentősége. De mondja csak... - Ránézett, és úgy nevetett, mintha egy tréfás jelenetet látott volna a tévében. - Miért akar segíteni annak a szerencsétlen kis Bacon's Corner-i tanárnak? Mi előnye származhat ebből? - Megkerülte az asztalt, és megállt fölötte, amitől Sally még kisebbnek érezte magát. - Talán bűntudat gyötri? Ez annyira nem vall magára, Sally. - Hangja elmélyült, és minden szava úgy vágott, mint a kés. - Mióta jelent magának bármit is a bűntudat, magának, egy gyilkos lánynak, akit megfosztottak a lelkiismeretétől? Ami Tom Harrist illeti, nem is találhatott volna egy nála jelentéktelenebb senkit! Ő egy darab szemét, mint maga! És mit ajánlhat fel az egyik szemét a másik szemétnek? Ki hinné el magának egy szavát is? Ki szánna rá magára akár egy napot is? - Felnevetett, mint aki valóban mulat valamin. - De én megértem, hogy belehabarodott abba az emberbe! Maguk ketten egy tökéletes párt alkotnak: egy gyermekgyilkos és egy gyermekbarát!

Ez az ember el akarja őt pusztítani a szavaival! Gyengesége és az átélt gyötrelem ellenére is bosszankodott.

- És most mi lesz? - kérdezte Sally.

Lynch visszament a székéhez és leült. Megváratta őt a válasszal.

- Először is adnék egy tanácsot, amit valószínűleg figyelmen kívül fog hagyni, de talán mégsem. Nyomatékosan javaslom, hogy hagyja abba ezt a virtuskodást, bármi legyen is ezzel a célja! Keressen egy másik kis farmot egy másik ismeretlen kisváros mellett, és tűnjön el - örökre!

Lynch nagyon nyugodtnak látszott. Eltelt egy pillanat, és nem történt semmi. Egyetlen további szó sem hangzott el.

Sally ránézett, majd a sötét tekintetű Khullra, azután megint Lynchre. Túl gyengének ítélte magát ahhoz, hogy felálljon. Tehetetlennek, függetlenül attól milyen választ kap kérdésére.

- Meg akarnak ölni?

A férfi elmosolyodott.

- Maga egy rémült kis hajléktalan! Azt hiszem, nem is ártana magának, ha ez lenne a célunk, mert arra ösztönözné, hogy komolyan gondolja át, hogy mik az esélyei. Csak két lehetőség közül választhat: az egyik az, hogy talál valahol egy mély-mély lyukat, és eltűnik benne. Soha többé ne mutassa meg nekünk az arcát ebben az életben! Ellenkező esetben befejezettnek tekintheti az életét. Lehet, hogy ma, lehet, hogy holnap, de minden bizonnyal meghal.

Fejével intett Khullnak, aki ellépett az ajtótól. Majd újból Sallyre nézett, és jelezte neki, hogy távozhat.

Sally táskája után nyúlt, és felemelte. Hatalmas erőfeszítéssel felállt, valahonnan lett ereje az első lépéshez, aztán a másodikhoz is, és sikerült eljutnia az ajtóig.

- Sally! - szólt utána Lynch.

Nem akart megállni, de Khull rákényszerítette.

- Soha ne vádolja Jonast a történtekért! Maga tette, Sally. Maga a hibás!

- Tudom, uram - válaszolta.

- Tűnjön el, Sally! Tűnjön el!

Kilépett az ajtón, és hirtelen új erőre kapott. Meggyorsította lépteit, és a hallon keresztül odament a nagy üvegajtóhoz.

Amikor azon is túljutott, rohanni kezdett. Könnyek törtek elő a szeméből. Most, hogy visszatért az ereje, felfogta, mennyire rémült volt. Képtelen lett volna a liftre várni. A lépcsőn szaladt le.

* * *

Tal adott egy kis elfoglaltságot néhány különleges harcosának egy távoli tejgazdaságban. Fel kellett kavarniuk a dolgok menetét egy otthonban, a Bentmore Egyetem közelében.

Marv és Claudia Simpson éppen megérkezett a leányához és vejéhez, hogy egy rövid ideig élvezhessék egymás társaságát, amikor megszólalt a telefon.

- Apa, Mack keres a tejgazdaságból - mondta a leánya, Jessica.

Marv mogorva arccal markolta meg a telefont.

- Mondjad, Mack, ne kímélj!

- Marv - kezdte Mack -, jó lenne, ha visszajönnél! Lizzy borjadzani készül!

- Most? Egy héttel korábban?

- Ezenkívül a fejőgép is bedöglött. Fogalmam sincs, mi baja lehet.

Marv egy grimaszt vágott.

- Óriási!

- Ráadásul az az ostoba traktor sehogy sem hajlandó beindulni!

- A nyavalyás! Ki akartam menni Eddel a focimeccsre ma este.

- Hát, a tied a tejgazdaság. Csinálj, amit akarsz!

- Persze, mintha lenne választási lehetőségem! - Claudiára pillantott, aki csak szomorúan, lemondóan megrázta a fejét. - Oké, azonnal indulunk, de legfeljebb reggelre érünk oda.

- Rendben, megpróbálom tartani a frontot, amíg hazaérsz. Sajnálom, hogy megzavartam a látogatást.

- Semmi baj.

Marv letette a telefont, miközben azt kérdezte magától, miért enged meg Isten ilyen dolgokat ennyire alkalmatlan időpontban. Mota ott állt a szobában, hogy ügyeljen az eseményekre. Gyerünk, Marv, siess!

Khull egy kicsit megpihent ugyanabban a székben, amelyben Sally ült korábban, és a Lynch professzor által folytatott távolsági beszélgetést hallgatta.

- Mr. Goring, csalódott vagyok. Távolról sem az a félelmetes ellenség, mint a levelei alapján hittük. Egy kis szellő is a földhöz vágná őt. - Egy pillanatig hallgatott, majd továbbított egy kérdést Khullnak: - Hány embert állított rá?

Khull azonnal válaszolt:

- Öten vannak az épület körül, és még öten a campus sétányain.

Lynch a választ is továbbította, majd folytatta:

- Annyi elég lesz. Mire vége a napnak, befejeződik a Sally Roe-legenda. Igen. Azonnal értesítem önt, mihelyt valamit megtudok. Ó, és vissza akarja kapni a gyűrűt? - Nevetett. - Azt hiszem, bármikor lehúzhatom a vécén. Akkor aztán a gyűrű is ott lesz, ahol Bardine! - Hosszan nevetett a saját szellemességén, és úgy tűnt, hogy a tréfa Goringnak is tetszett.

Khull csak feleannyi ideig nevetett, majd hirtelen elkomolyodott. Lynch búcsúzkodni kezdett:

- Rendben van. Örülök, hogy a szolgálatára lehettem. Igen. Adja át mindenkinek az üdvözletemet Summitban. Igen, a konferencián valamennyien találkozunk. Minden rendben. Viszontlátásra. - Letette a telefont és hátradőlt. - Micsoda piszkos munka! - Khullra nézett. - Persze gondolom, ezt maguk, sátánisták, természetesnek veszik.

- Szívünkben valamennyien gyilkosok vagyunk, Lynch professzor.

- Hát, remélem gyorsan elintézik, és megkímél engem a részletektől!

- Súlyos hibát követett el, hogy elengedte.

- Ne legyen ostoba! Nem akartam, hogy itt történjen meg a közelben. Nem engedhetek ebben az irodában senkit abba a gyanúba keveredni, hogy bármi köze lenne a dologhoz.

- Lehet, hogy gyengének és tehetetlennek tartja őt, mégis elég ügyes volt ahhoz, hogy elvigyen innen valamit.

Lynch Khullra nézett, majd annak pillantása nyomán az asztala mögötti könyvespolc felé fordult.

Khull kimondta azt, amit Lynch is észrevett.

- Úgy tűnik, hogy magával vitte az ön névsorait.

A vicsorgó sárkányok furcsa szimbólumát viselő négy kötet eltűnt lesújtó űrt hagyva maga után.

- Pusztító! - kiáltott fel Tal, mire minden harcos odanézett. Igen, valóban az egyetem udvara fölött lebegett, mint egy hatalmas, fekete karvaly. - Most ő maga akarja elkapni!

Guilo kardjával egy óriási, fekete alakra mutatott, amely felemelkedett az igazgatási épületről.

- Romlás! Lassú ugyan, de nagyon jól lát!

- Kössétek le a figyelmét, és tartsátok távol a mi ügyünktől! - rendelkezett Tal, majd még néhány utasítást kiadott, miközben a harcosok a szélrózsa minden irányában szétszéledtek az égen. - Scion, állíts csapdákat! Chimon, maradj Sally mellett! Signa, segíts annak a férfinak! Nathan, Armoth, zárjátok le a buszmegállót! Cree és Si, állítsatok fel Sally körül pajzsokat!

* * *

Lynch megragadta Khull karját. Kétségbeesettnek látszott.

- Khull, mindent kövessenek el, hogy elkapják! Mindenképpen el kell őt kapni!

Khull Lynchre nézett, majd a könyvespolcon látható foghíjra, és gonoszul elmosolyodott.

- Maga igencsak be van gyulladva.

* * *

Pusztító észrevette, hogy egy pici, rémült alak rohan ki a Whitcombe Hall épületéből.

- Hm. Vajon most milyen erős vagy Tal kapitány? Meg fogod nekünk mutatni. - Majd odakiáltott a saját kapitányainak: - Kapjátok el!

* * *

- Ott van! - kiáltotta az egyik orgyilkos a társának.

Észrevette Sallyt, amint kirohant a Whitcombe Hallból, és dél felé fordult a legközelebbi buszmegálló irányába. Besötétedett már. Bevihetik őt bármelyik kertbe, kis utcába vagy ligetbe, és azonnal végezhetnek vele.

Hatalmas termetű, izmos férfiak voltak, tele tetoválásokkal. Egyiküknek mély forradás futott végig a bal arcán, és mindketten gyűrűt viseltek valamelyik fülükben. Fekete bőrkabátjuk alatt a rituális halál félelmetes ezüsteszközeit vitték magukkal.

A másik férfi szájához emelt egy rádiót, és beszélni kezdett:

- A nő...

Éppen azt akarta mondani, hogy merre megy Sally, de ő hirtelen eltűnt. Mindketten kiugrottak rejtekhelyükről, és megálltak a gyalogút közepén. Sally Roe-t elnyelte a föld.

Cree és Si kiterjesztett szárnyakkal ott álltak közvetlenül előttük. Mögöttük Sally tovább szaladt dél felé.

Egy üvöltés az égből! A két harcos egy pillantást vetett dél felé. Sally futva tett meg néhány lépést, majd eltűnt a tekintetük elől. Fölöttük négy démoni harcos zuhant lefelé, mint a zsákmányra lecsapó sólyom. Cree és Si kilőtt nyílként felemelkedett, egyikük erre, másikuk arra, és egy-egy felvillanó fényként eltűntek a sétány két oldala mentén álló épületek között. A démonok a nyomukba eredtek.

- A nő! - üvöltötte Pusztító a magasból. - Kapjátok el a nőt!

A démonok cikázni kezdtek a két férfi körül, belerúgtak a hátukba és vörös kardjukból áradt a tűz. Gyerünk! Erre! Elmosódott árnyékot vetettek a campusra, a falakra, az ablakokra és a sétányokra, fekete szárnyuk sivító hangot keltett.

A két orgyilkos utánuk rohant.

* * *

- Délnek tart! - ordította a férfi a rádiójába.

Romlás az egyetem fölé emelkedett, mint egy lusta hőlégballon, és figyelte a szeme elé táruló hihetetlen jelenetet. Észrevette Sallyt és rámutatott.

- Ott van! Ott! Nem látjátok?

Valahonnan egy fénycsóva vetődött rá, és akkora ütést mért a fejére valaki, hogy hátrabukfencezett tőle, egyre csak pörgött, mint egy magatehetetlen strandlabda, és közben egyfolytában jajgatott és üvöltött.

Guilo tudta, hogy Romlás egy darabig nem jelent most problémát. Gyorsan más elintéznivaló dolgai után nézett.

* * *

Sallynek csak néhány másodpercre volt szüksége, hogy bebújjon a bokrok közé, és újból magához vegye az ott elrejtett vászonszatyrát. Belegyömöszölte utazótáskáját, és továbbfutott.

Befordult egy sarkon a Pszichológiai Könyvtár közelében, és meglátta a buszmegállót, amelyet egy borostyánsárga utcai lámpa világított meg. Tehetetlenségében nem tudta, mit tegyen, így oda-vissza szaladgált, végül elindult egy irányba.

A buszmegállót szemmel tartották. Valahogyan tudta, ki az a két férfi.

Szaladj! - kiáltotta Nathan. - A másik irányba!

Armoth csak annyi ideig állt ellene a buszmegállóban strázsáló két démoni őr kardcsapásainak, hogy egy kicsit lekösse a figyelmüket. Nekik nem ő kellett, ők Sallyt akarták.

Két további, átlagos kinézetű férfi őrködött az Emlékezés szökőkútja mellett... Egyikük keresztülnézett a függőleges vízsugarakon, és észrevette az északi irányban elhelyezkedő szoborkert felé szaladó nőt.

- Észak felé tart! - szólt bele recsegő hangon rádiójába. - A szoborkert felé!

* * *

Sally nyugat felé futott - nem északnak -, a Fizikai Tudományok Épülete felé. Gyorsan egy fa mögé bújt, hogy elrejtőzzön négy gonosz kinézetű alak elől, akik észak felé rohantak, a szoborkert irányába. Mihelyt elhaladtak mellette, újból nyugat felé fordult.

* * *

- Hova lett? - kérdezte az egyik gyilkos, miközben mindenfelé nézelődött.

A szoborkert tele volt kőből és acélból készült különös szobrokkal, de nem láttak ott egyetlen menekülő nőt sem.

Scion ismét magára öltötte eredeti alakját, szárnyra kapott, és négy fekete denevérrel a nyomában felemelkedett a szoborkertből. Mihelyt megtisztította a tetőket, Si - saját izzó fénysugarát húzva maga után - keresztezte az ő fénylő kondenzcsíkját, és félresodort két démont. Legalább ez a két keselyű el lesz foglalva egy időre.

* * *

Sally átfutott a Fizikai Tudományok Épülete melletti téren, és lerohant egy betonból készült hosszú lépcsősoron, amely egy forgalmas utcára vezetett. Egy taxi közeledett felé. Hevesen integetni kezdett.

- Taxi! Taxi!

Két férfi, aki egyetemi hallgatónak tűnt, észrevette őt, és elindult felé.

A taxisofőr egy pillanatig azt hitte, valaki le akarja őt inteni.

Két démon hatolt át az autó tetején, és belemélyesztették karmaikat a férfi agyába.

Ugyan! Nincs is ott... Egyébként hova is akartam menni?

A taxi elhajtott mellette, sávot váltott, még csak nem is lassított. Sally berohant egy kis sikátorba.

Zsákutcába jutott - csupasz betonfalak vették őt körül. Nem volt menekülés.

A két férfi halkan, gyakorlott mozdulatokkal megözelítette. Ha elég gyorsnak bizonyulnak, végezhetnek vele, mielőtt egyet is sikolthatna. Egyikük egy hosszú sálat tartott a kezében, a másik pedig egy csillogó kést.

A jelen lévő gonosz szellemek, hörögtek, tajtékzottak, és leugráltak a falakról, hogy közelről nézhessék a folytatást. Sikerült!

Mota Marv Simpson kocsijának tetején utazott. Marv lassan hajtott végig a Hannan sugárúton a Bentmore Egyetem déli sarka felé. Amikor egy útkereszteződéshez ért, Mota szárnyaiból tűzijáték robbant ki, és Marv azon vette észre magát, hogy abban a sávban halad, ahonnan kénytelen jobbra kanyarodni, a campus nyugati oldala felé.

- A mindenségit! - mormogta.

- Nem az ellenkező irányba kellett volna mennünk? - kérdezte Claudia.

A férfi nézelődött és próbált sávot váltani, miközben egyre tehetetlenebbnek érezte magát.

- Hogy a csodába lehet innen kijutni?

* * *

Sally addig hátrált, amíg neki nem ütközött a csupasz, sima betonfalnak, amely lezárta az utcát. Vége a menekülésnek! Most jön a harc! Felemelte a vászonszatyrot, hogy védje magát.

Egyetlen nesz sem hallatszott, csak árnyak mozogtak az utcai világítás fényében. A sál az arcába csapódott, a feje a falnak, a szemét eltakarta a sál, nem sokat látott.

Felvillant egy kés!

Chimon elhárította a szúrást.

A kés célt tévesztett, és a vászonszatyorba fúródott.

Az egyik férfi Sallyt nyakon ütötte, aki nekiesett a kést tartó férfinak, és megragadta a karját. A férfi szabaddá tette a pengét, és megint szúrt.

A kés átszakította Sally kabátját, de nem érte a testét. A lány sikoltását letompította a sál.

Egy tüzes penge sebet ejtett Chimon vállán, ő pedig visszakézből eltalált két démont, és azok eltűntek.

Scion átkúszott a csapkodó, vagdalkozó szellemek egy csoportja között, és begurult a késsel hadonászó férfi lábai közé. A férfi hátraesett. A kés kihullott a kezéből, és nagyot csörrent a betonon. Scion azonban egy halálos csapdába gurult bele. Tekergett és pörgött, a legtöbb kardcsapást ki tudta védeni, de az egyik kard mély sebet ejtett a lábán.

Chimon megragadta az egyik üvöltöző, vagdalkozó, nyáladzó démon lábát. Hatalmas lendülettel félresöpörte vele Scion támadóit, majd a feje fölé emelte a kapálódzó testet, és a Sally arcára sálat szorító férfihoz vágta.

A sál lecsúszott a fejéről. Sally újra látott. Hirtelen nekilódult, és kitört a két férfi szorításából.

Egyikük megragadta kabátjának ujját.

Signa levetődött az égből, és egy tüzes felkiáltójelet rajzolt a levegőbe. Kardjával átvágta a varrást Sally vállánál, és a kabátujj leszakadt.

Rohant! Életben maradt!

Az egyik férfi a kését kereste. A másik, aki a sálat fogta, hirtelen azt sem tudta, hol van abban a sötétségben.

A három angyal, Chimon, Scion és Signa sántikált a kardvágta sebektől és a horzsolásoktól, de megragadták Sallyt, és kimenekítették abból a zsákutcából.

Pusztító látta mindezt, és a hordái után kiáltott. A szellemek izzó kardokkal és zúgó szárnyakkal, gyilkolásra készen összegyűltek a campus minden sarkából. Pusztítóval az élen egy tömör nyílhegyalakzatban az utca felé közeledtek.

Bacon's Cornerben Lucy - vérre, sebekre, egy balesetre vagy valami szörnyűségre számítva - berohant Amber szobájába.

Azonban semmi ilyesmit nem tapasztalt. A gyermek magánkívül volt, sikoltozott, átkozódott és verte a falat.

- Amber, mi a baj? - kiáltott fel édesanyja megpróbálva megölelni őt.

A kislány úgy viselkedett, mint egy ragadozó, és nem bújt oda édesanyjához. Ujjait karmokként begörbítette, szemét vadul kimeresztette, és jobbra-balra nézett a szobában, mintha különböző eseményeket követett volna figyelemmel.

- Aprítsátok össze! Fogjátok meg, kapjátok el, aprítsátok össze!

Lucy a falhoz hátrált, és szótlanul ott is maradt. Ebben az állapotban lehetetlen volt Amethystet megfékezni. Már többször megpróbálta.

* * *

Pusztító és hordái harci kiáltásokat hallattak, kénes leheletükkel sárga kondenzcsíkokat húztak maguk után, mintha egy fésű fogaival karcolták volna végig az eget.

* * *

Marv Simpson azt kereste, hol lehet végre megfordulni, és egyre tehetetlenebbnek érezte magát. Ekkor pillantotta meg a kis utcából kiszaladó nőt.

- Te jóságos ég! - kiáltotta fel Claudia. - Mi történik itt?

Tal áthatolt az autó tetején, hatalmas alakja elfoglalta az egész hátsó ülést. Állj meg, és vedd fel!

Marv újra meglátta Sallyt, ahogy rohant az utcán.

- Ó! - rémült meg Claudia. - Felénk tart!

- Ez egy őrült! El kell tűnnünk innen...

Tal két hatalmas kezével megragadta Marv fejét, és kényszerítette, hogy a nő felé nézzen. Vedd fel!

- Vegyük fel! - sürgette Claudia is.

Marv odahúzott mellé a kocsival.

* * *

Guilo - Nathan, Armoth, Cree és Si társaságában - belehasított az égbe. Felcsattanó mennydörgésként állták el Pusztító és csatlósai útját. Az angyali harcosok azonban, mintha egy áthatolhatatlan falba ütköztek volna, bukfencezve és pörögve repültek szanaszét. Pusztító és hordái folytatták útjukat az autó felé. Az öt harcos összeszedte magát. Keringeni kezdtek a démonok háta mögött, és időnként lecsaptak rájuk, mint a sólymok. A gonosz szellemek elhárították támadásaikat, de ezzel értékes időt veszítettek.

* * *

- Elvihetjük valahová? - szólt ki az autóból Marv.

Sally kinyitotta az ajtót, és bemászott a hátsó ülésre.

- Igen! Kérem! Vigyenek el innen!

Négy férfi jelent meg a járdán, közülük kettőnél rádió volt. Látták, ahogy Sally beszáll az autóba, így gyorsan eltűntek ők is.

Marv még mindig nem tudta, hol van.

- Hogy jutok ki innen? - kérdezte utasát.

- A saroknál forduljon balra - irányította Sally -, és menjen át az alagúton!

- Alagút?

* * *

Pusztító és harcosai elhaladtak a Fizikai Tudományok Épülete fölött, és ereszkedni kezdtek az utca felé. Meglátták az autót. Tal és Mota az autó tetejébe kapaszkodott, kardjukat készenlétben tartották, szárnyukkal pedig betakarták az autó utasait. Majd Guilo robbant ki egy kis mellékutcából, Nathan és Armoth egy bank épülete mögül került elő, Scion pedig egy felüljáróról pottyant le. Chimon és Signa az autók között cikázva jutott el hozzájuk. Si pedig egy csatornanyílásból bújt ki. Valamennyien rávetették magukat az autóra, és minden egyes négyzetcentiméterét betakarták, kivont kardjuk úgy meredezett minden irányban, hogy a jármű egy sündisznóra hasonlított.

Ebből nyílt összecsapás lesz!

Pusztító azonban meglepő módon hirtelen kiemelkedett zuhanórepüléséből, és csak mintegy hatméteres magasságban követte az autót, miközben forgalomirányító lámpákon, telefonvezetékeken és táblákon haladt keresztül. Ezalatt egyfolytában szemmel tartotta őket, felmérte erejüket. Az autóba kapaszkodó harcosok kis csapatának látványa, amint kivont karddal őrizték utolsó állásukat, nevetésre késztette őt. Ettől csatlósai is nevetni kezdtek.

Végül odakiáltott nekik:

- Nevezd ezt győzelemnek, kapitány! Én eredménynek hívom! Gyengébb vagy, mint valaha, és legközelebb győzni fogunk! Megérik a gyümölcs, és könnyű lesz leszüretelni! És ne fáraszd magad azzal, hogy megpróbálod őt elrejteni! Mindig tudni fogjuk, hol van!

Felemelkedtek az éjszakai égbe, és éppen akkor tűntek el, amikor az autó az alagút bejáratához ért.

- És most? - kérdezte Chimon, sebesült vállát tapogatva.

- Mondd meg, mit kell tennünk, kapitány! - kérte Scion, sérült lábát vizsgálgatva. - Meg fogjuk tenni!

- Valamennyien kimerültek vagyunk - állapította meg Tal. - Bár összezavartuk Khull embereit, Pusztító elkaphatott volna minket, és csak az Úr keze lehetett a dologban, hogy ezt nem tudta megtenni. El kell rejtenünk Sallyt Ashtonban.

- És hallania kell a Keresztről - egészítette ki Nathan.

- Odavisszük, és rábízzuk a Szellemre, hogy beszéljen hozzá. - Majd haragosan hozzátette: - Mi pedig közben visszamegyünk Bacon's Cornerbe, és egyszer s mindenkorra leszámolunk az imádság akadályozóival!

* * *

- Hm - kezdte Marv. - Hova akar menni?

Sally levegő után kapkodott, rosszul volt a rémülettől, és folyt róla a veríték.

- Mindegy. Akárhova. Csak el innen.

Claudia a válla fölött egy pillantást vetett a hátsó ülésen magába roskadt szerencsétlen lányra, aki sírt, lihegett, nagyon meggyötörten nézett ki.

- Szegény drágám!

Marv belenézett a visszapillantó tükörbe, és látta Sally szemében a félelmet. Az Úr szólt a szívéhez. Nem, nem véletlenségből vette őt fel.

- Engedje el magát, és próbáljon meg aludni! Elvisszük innen jó messzire. Ismerek egy magának való helyet.

 

29

Lucy Brandon gyengének és betegnek érezte magát, de nem akarta kimutatni. Még akkor sem, amikor ráírta Sally Roe következő levelére a kézbesítési címet, és belecsúsztatta abba a zsákba, amelyben az elszállítandó küldeményeket gyűjtötték. Nem akarta ezt tenni, de nem volt más választása: ügyvédei kényszerítették erre, barátai az Élet Társaságban mosolyogva bátorították, Mulligan őrmester figyelte őt, és a per teljes gőzzel haladt a maga útján. Ennek az egésznek a mozgási energiája lehengerlő volt, úgy hurcolta őt magával, mint egy elszabadult vonat.

De nem kevesebb, mint húsz levél után éppen eleget látott. Félt. A jogi stratégiákról nem tudott semmit, lehet, hogy jobban megbízott barátaiban, mint szabad lett volna, és talán a kelleténél egy kicsit hiszékenyebben viselkedett, de nem volt ostoba. Már nem kérdőjelezte meg, hogy Sally Roe él.

Minél többet gondolkodott erről, annál rosszabbul érezte magát. Fokozatosan, lépésről lépésre megengedte magának, hogy megfogalmazódjon benne a felfoghatatlan gondolat: valami sokkal nagyobb dolog történik, mint egy per, és valaki - talán mindenki - hazudott neki. Ha pedig hazudtak neki, akkor valószínűleg a barátainak a kedvéért követ el törvényszegést, nem a saját érdekében. És ha mindez igaz - néhány héten keresztül megpróbálta eltemetni magában ezt a gondolatot -, akkor őt egyszerűen felhasználják valamire.

Már nem fért kétség ahhoz, hogy leányát, Ambert, valaki csak használja. Ha nem ezek a jogi hatalmasságok, akkor minden bizonnyal az a kis póni, aki valamikor olyan aranyosnak tűnt, és akivel Amber Miss Brewer osztályában barátkozott össze. A nevetés, a mulatság, a játék és ennek a rajzfilmfigurának a bája azonban már a múltba veszett. Amethyst egyáltalán nem barátként viselkedett.

De Lucy már annyira mélyen belebonyolódott ebbe a dologba, hogy nem tudta, hogyan léphetne vissza. Merre induljon el? Hogyan...

Megszólalt a bejárati ajtó csengője. Debbie elment ebédelni, ezért Lucy sietett oda a pulthoz.

Ez a nagy ember olyan ismerőnek tűnt. Már látta őt a városban, de nem itt a környéken lakott. Azonnal kényelmetlen érzései támadtak.

- Tiszteletem! A nevem Marshall Hogan. Tom Harris barátja vagyok, és most kaptam egy levelet az Omega Művelődésügyi Tanulmányi Központból, a massachusettsi Fairwoodból...

Úgy viselkedett, mintha célzásokat akarna tenni valamire, de Lucy nem értette, mire.

- Igen? És van valami probléma?

- Nos... Gondolom tudja, hogy ők adták ki a Valós énünk megtalálása című tananyagot, amit Miss Brewer tanít az általános iskolában?

- Még mindig nem értem, mit kíván tőlem?

- Írtam egy levelet az Omega Központnak, és megrendeltem a Valós énünk megtalálásának egy példányát, és itt közlik velem ebben a levélben, hogy csak oktatási intézmények részére küldik meg az anyagot, mert nem a nagy nyilvánosság számára készült. Nem tartja ezt egy kicsit különösnek?

Lucy nem akart erről a témáról beszélgetni.

- Én nem az Omega Központ vagyok, uram, és nem tartom magam felelősnek az ő döntéseikért. Most pedig, ha nincs olyan elintéznivalója, amely a postára tartozik...

Marshall hátranézett. Rajtuk kívül nem volt ott senki.

- Csak egy pillanat! Beszéljünk egy kicsit erről a helyi csoportosulásról, erről az Élet Társaságról! Úgy tudom, hogy az Élet Társaság nagyon fontos szerepet játszik az oktatásban errefelé. Az iskola vezetőségéből többen is tagjai ennek a szervezetnek: az általános iskola igazgatója, Mr. Woodard és Miss Brewer, és ön is odatartozik. Az iskola vezetősége elfogadta az Omega Központ anyagát, Mr. Woodard beiktatta a tantervbe, Miss Brewer tanítja, az ön leánya, Amber pedig ennek eredményeképpen lépett kapcsolatba belső vezetőjével, Amethysttel.

Ha mindez egy héttel korábban történik, Lucy azt érzte volna, hogy letámadták őt, és ezért nagyon haragudott volna. De ma másként érzett.

- Na és? - kérdezett vissza. Tényleg érdekelte a dolog.

Erősnek és rendíthetetlennek akart látszani, de Marshall észrevette a szemében bujkáló kíváncsiságot.

- Hadd kérdezzek valamit! Mit gondol, Miss Brewer miért nem adta oda azt az anyagot, hogy megnézhessük? És Mr. Woodard, meg az iskolai tanács tagjai? Most meg maga az Omega Központ miért nem engedi, hogy rendeljek belőle egy példányt? Amikor látom, hogy maguk valamennyien kapcsolatban állnak egymással, ez nagyon kíváncsivá tesz engem, hogy lehet-e ennek valami köze a Jó Pásztor Általános Iskola elleni feljelentéshez. Nem gondolja, hogy abban a tananyagban lehet valami, amit a barátai el akarnak előlünk titkolni?

Lucy egy hosszú pillanatig nem válaszolt. Ez a kérdés még soha nem jutott az eszébe. Ő is szerette volna tudni.

- Nem tudom, Mr....

- Hogan. Marshall Hogan.

- Ön kicsoda? Nyomozó, vagy mi?

- Igen, olyasmi. Leginkább a barátja vagyok a maga ellenfeleinek ebben a perben.

- Nos, akkor nyilvánvalóan nem beszélhetek ezekről a dolgokról.

- Értem. Nagyon köszönöm a türelmét.

- Nincs mit.

Marshall kiment az épületből, Lucy pedig visszatért a munkájához. Illetve csak próbálta folytatni. Mr. Hogan látogatása előtt csak töprengett és aggódott, de most teljesen szétszórtnak érezte magát. Vajon mi egyebet tudhat még az a férfi, amit ő nem tud?

* * *

Marshall visszament Benhez és Bevhez, hogy elintézzenek egy távolsági beszélgetést.

Újságának üvegezett falú szerkesztői szobájában egy fiatal, csinos, szemüveges, barna szemű és hajú nő vette fel a telefont.

- Ashton Hírmondó, Bernice Krueger beszél.

- Helló, Bernice, itt Marshall.

- Egy pillanat! - Becsukta az iroda ajtaját, hogy lehalkítsa a kintről behallatszó lármát, és lehuppant az íróasztal melletti székre, hogy meghallgassa a legfrissebb híreket. - Van valami jó hír Bacon's Cornerről?

- Hát... az erődítmény falai vékonyodnak, de még nincs meg az áttörés.

- Csak áss tovább!

- Ezért hívlak. Emlékszel, hogy beszéltem neked arról az általános iskolai tananyagról?

- Persze. A gyerekek átmennek alfába, agykontroll és szellemi vezetők. Megkaptad?

- Esélyünk sincs rá, hogy megszerezzük. Úgy elrejtették, hogy csak a szamárlétra legfelső fokán adhatnak engedélyt arra, hogy belenézzünk. Kapcsolatban állsz még azzal a washingtoni fickóval, mi is a neve... ?

- Cliff Bingham. Hát persze! Küldött nekem néhány bizalmas információt a legutolsó választásról.

- Mit gondolsz, meg tudná nézni a Kongresszusi Könyvtárban ennek a valaminek az eredeti példányát?

Bernice felkapott egy tollat, és írni kezdett.

- Fel fogom hívni. Pontosan mi az, amit keresel?

- Valós énünk megtalálása, a negyedik osztályosok tananyaga.

A lány leírta.

- És az Omega Központ adta ki...

- Ööö... Omega Művelődésügyi Tanulmányi Központ. Fairwood, Massachusetts.

- Melyik évben?

- Kettőt és könnyebbet.

- Oké. Majd meglátjuk, mit találunk.

- Rendben, most beszéljünk egy kicsit a keddi számról! Húzd ki a malátaüzletről szóló történetet! Johnnak tetszik, de a felesége ideges lesz tőle...

Egy darabig a munkájukról beszélgettek. Bernice jegyzetelt, aktákat vett elő, felolvasott néhány cikket, és utasításokat kapott főnökétől.

* * *

Odakint lendületesen zajlott Ashton hétköznapi élete. Emberek, bevásárlókocsik és járművek keringtek a Carlucci's Market parkolójában. A tűzoltók fellocsolták a tűzoltóállomás épülete előtti lebetonozott teret, és autóikat fényesítgették. Clyde Sodeberg és fia levette a zsaluzatot néhány frissen kiöntött betonelemről az új Közép-nyugati Takarék- és Hitelbank munkálatainál.

Miközben mindezt maguk mögött hagyták, és másodszor álltak meg a Main Street négy fényjelzője közül az egyik piros jelzésnél, Marv és Claudia Simpson bemutatta városát Sally Beth Roe-nak, akit Betty Smith néven ismertek meg.

- Nagyszerű dolog itt élni és dolgozni - szögezte le Marv. - Legalábbis mostanában. Nekünk is kijutott a problémákból, de nagyon szépen elrendeződtek a dolgok, és azt hiszem, egyre jobbra fordul itt a helyzet.

A jelző zöldre váltott, és Marv továbbhajtott az utcán hatalmas kombijával. Elhaladtak néhány kis üzlet mellett, valamint a helyi újság szerkesztőségét is elhagyták.

- Ez az Ashton Hírmondó - magyarázta Marv. - Kedden és pénteken jelenik meg, és a tulajdonos egy jó ember. Azt hiszem, elutazott a városból egy időre, nem tudom, milyen ügyben.

Elhajtottak a középiskola mellett, ahol ebben az évben újdonságnak számított a felvételizők magas száma.

Marv a harmadik jelzőlámpánál befordult balra, egy enyhén emelkedő utcába, amely egy csendes lakónegyedbe vezette őket. Hatalmas tölgyfák szegélyezték az utat, rikító színűre festett kis biciklik sorakoztak a tölgyeknek nekitámasztva, és narancssárga kosárlabdapalánkok díszelegtek minden garázsajtón. A pázsit ápolt volt, a járda tiszta, és úgy tűnt, hogy minden autó ismeri a saját parkolóhelyét.

A férfi ismét balra fordult, és a századforduló táján épült nagy házak közé jutottak. Fehérre festett, deszkaborítású falak, hatalmas kémények, súlyos tetők, lakályos manzárdok és széles, tágas teraszok mindenütt. Marv megállt a harmadik ház előtt a jobb oldalon, talán ez látszott leghívogatóbbnak az összes közül: tökéletesen nyírott pázsit, színes virágok a kerítés mellett, oszlopos tornác és egy széles, kellemes terasz jellemezte. Előtte, pont a járda mellett egy kicsi, szerény tábla állt: Sara Barker Panziója.

- Ez az a hely, amiről beszéltem - mutatta be Sallynek.

- Azt hiszem, magának most éppen erre van szüksége - bíztatta Claudia. - Lesz ideje arra, hogy végiggondolja a dolgokat, és hogy kitisztuljon a feje.

Sally hosszan kezet szorított velük.

- Óriási szívességet tettek nekem. Igazán köszönöm.

- Nagyon szívesen - mondta Marv. - Időnként majd kivisszük a tejgazdaságba.

- Élvezni fogom.

- Itt jön Sara - mutatott rá Claudia egy feléjük tartó nőre.

- Sara jólelkű asszony, meg fogja kedvelni.

Sara valóban jólelkű volt, és Sally meg is kedvelte. A ház igazából a férjével, Floyddal közös tulajdonukat képezte, de úgy gondolták, ha csak Sara nevét írják ki a táblára, az kedvesebb benyomást fog kelteni. Floyd magas, vékony, szűkszavú férfi volt, a közelmúltban vonult nyugdíjba a gabonaüzletből, és most írói képességeit próbálgatta, amikor éppen nem mindenesként dolgozott a panzióban - mint éppen most. Kedvesen fogadta Sallyt, és melegen megszorította a kezét. Ami Sarát illeti, pontosan azt a hatást váltotta ki Sallyben - mint ahogy mindenki másban is -, hogy a tökéletes nagymamát látja maga előtt: egy alacsony néni rövidre vágott hajjal, kis kerek szemüveggel, s akinek mindenről egy aranyos történet jut az eszébe.

- Nyolc gyermekünk van, de már valamennyien kirepültek, úgyhogy minden szobánk üres, és készen várja a jó embereket - magyarázta, miközben végigvezette Sallyt a nagy házon. - Leginkább egyedülálló nők szoktak itt lakni. Egyeseknek otthoni problémák miatt szükséges egy kis távollét, mások életük két állomása között, egy átmeneti helyzetben vannak; azok ketten pedig, akik most itt tartózkodnak, azt hiszem, mindaddig itt maradnak, amíg férjhez nem mennek.

A nappali nagy, klasszikus stílusú szoba volt. A magas falakat finoman megmunkált lambéria borította, hívogató, kényelmes, antik bútorokkal rendezték be, és ott állt az első ashtoni telepesek régi, fújtatós templomi harmóniuma is. A tágas ebédlő nagyszerűen megfelelt egy nagy család vagy sok szállóvendég befogadására.

- Van egy fürdőszobánk a földszinten, de ott most éppen dolgoznak...

A nagy, lépcső alatti központi helyiségben álltak. Egy szerszámosláda lógott ki a hallba a fürdőszoba ajtaján keresztül, és bentről csengés-bongást, az ott folyó munka zaját lehetett hallani.

Sara megkerülte a szerszámosládát, és félreállt, hogy Sally benézhessen.

- Ha kész lesz a csőhálózat javítása, megint normális állapotok fognak itt uralkodni.

Sally benézett a fürdőszobába. Tágasnak látszott, és normális körülmények között valószínűleg nagyon kellemes lehetett. Most teljes zűrzavar uralkodott: a szőnyeget összetekerték, mindenfelé szerszámok és csőszerelési tartozékok hevertek a padlón, egy erős fényű stekklámpa lógott le a szépítkezőtükörről, és ami a legmókásabb volt: egy kezeslábast viselő fiatal férfi térdelt a vécékagyló előtt - úgy tűnt, mintha a kagylóba ordítozott volna.

- Nem! - kiabálta. - Told vissza! Rossz irányba haladsz!

Egy elfojtott hang - Floyd hangja - hallatszott valahonnan lentről:

- Egyébként ki csavarozta fel ezt a vackot?

- Te voltál az, Floyd, ne engem hibáztass!

Ekkor a fiatalember észrevette az őt figyelő Sallyt.

- Ó, jó reggelt!

- Jó reggelt!

Sara behajolt a fürdőszobába.

- Hank, ez itt Betty Smith, egy új lakó. Betty, ő Hank Busche, a lelkészünk.

Hank egy csavarkulccsal a kezében intett neki.

- Örülök, hogy megismerhetem. Később majd boldogan kezet fogok önnel. - A keze most szemmel láthatóan piszkos volt.

Sally le volt nyűgözve. Így nézne ki egy pásztor?

- Miért kiabál a vécébe?

Hank ezt mulatságosnak találta.

- Hát... Floyd ott van lent. Találkozott már vele?

Floyd hangja szólalt meg a padló alól:

- Betty az, ugye?

- Igen - kiáltott vissza Hank.

- Már találkoztunk.

- Azért jött, hogy ellenőrizze a munkádat.

- Akkor most bajban vagyok!

- Floyd nem a megfelelő csavarokat használta tizenöt évvel ezelőtt a csővezetékek rögzítésére, és most nem tudjuk meglazítani az anyákat - magyarázta Hank.

Sally arcán fáradt mosoly jelent meg, de jól érezte magát.

- Maga fáradt - állapította meg szelíden Sara. - Jöjjön fel, megmutatom a szobáját!

De Sally tétovázott.

- Nem úgy néz ki, mint egy pásztor.

Hank elmosolyodott, és kézfejével hátrasimította haját a homlokáról.

- Köszönöm.

Miért ne kérdezhetnék rá lényegre? - gondolta Sally, majd bátortalanul megszólalt:

- Feltételezem, hogy ismeri Istent.

- Hát persze, hogy ismerem.

Olyan tényszerűen mondta ezt! Még csak nem is bizonytalankodott, hogy mit válaszoljon! Sally megpróbálkozott egy nehezebb kérdéssel:

- Be tudja nekem bizonyítani, hogy Ő létezik?

Hank leült, és egy pillanatra Sallyre nézett.

- Van Bibliája?

Sally már éppen azt akarta mondani, hogy nincs, amikor Sara megszólalt:

- Van egy fönt a szobájában.

Hank elgondolkodott. Szinte úgy nézett ki, mintha valakire figyelne.

- Mondok magának valamit. Olvassa el a 119. zsoltárt, és egyszerűen kérje meg Istent, hogy beszéljen a szívéhez, amíg olvas! Majd meglátja, mi történik!

- 119. zsoltár - ismételte Sally.

- Úgy van.

- Sok szerencsét a csövekkel és a vécével!

- Köszönöm. És örülök, hogy találkoztunk.

Hank egy darabig még ott ült a padlón, miután Sally és Sara távozott. Az Úr szólt hozzá ezzel a Betty nevű nővel kapcsolatban. Alulról megszólalt Floyd hangja.

- A 119. zsoltár? Miféle ige ez valakinek a megtérítésére?

Hank maga is meglepődött.

- Nem tudom. Az Úr ezt az igét adta nekem a számára.

- Ez a leghosszabb fejezet a Bibliában... - mormogott magában Floyd.

Hank ott helyben elmondott egy imát:

- Úristen, kérlek, tedd magad valóságossá Betty Smith számára! Mutasd meg neki, mennyire szereted őt!

- Ámen! - hangzott valahonnan a padló alól. - Le tudnál hozni nekem egy kisebb fogót?

* * *

Tal a ház tetején tárgyalt Ashton két angyali fejedelmével, Krionival és Triskallal.

- Kitüntetés a számunkra, hogy újra láthatunk, kapitány - mondta Krioni. - Soha nem fogunk elfelejtkezni az itt kivívott győzelemről.

Tal a horizontot fürkészte, és észrevette a várost körülvevő angyali harcosok vastag falát, amely lehetetlenné tett mindenféle démoni inváziót. Azért tartózkodtak ott, hogy a városban élő szenteket szolgálják, válaszul imáikra, amelyek szélesre tárták a kapukat szolgálatuk előtt. A város nem volt tökéletes, továbbra is akadtak problémák: kocsmák és alkalmanként kisebb verekedések, sebek és bűnök. De az Úr dolgozott Ashtonban, a szentek imádkoztak, és a város biztonságosnak bizonyult Sally Beth Roe számára.

- Rátok bízom őt, Krioni. Látom, hogy Hank már el is kezdte elvetni benne a jó magvakat.

Triskal elmosolyodott.

- Isten Szelleme egyfolytában szólongatja.

- Addig is vigyázzatok rá! Gondoskodjatok róla, hogy találkozzon Bernice-szel, de Bernice ne tudja meg, ki ő, amíg el nem jön az ideje!

Krioni Talra kacsintott.

- Szóval megint egy nagy terven dolgozol. Hogy haladsz vele?

Tal elszánt arcot vágott.

- Haladunk, de nagyon keservesen.

Krioni bólintott, majd hozzátette:

- Úgy látom, szükségetek lenne egy kis időre, hogy felgyógyuljatok.

- Pusztító tanult abból, amit itt tettünk. Először a szentekre vetette rá magát. A démonjain keresztül olyan viszályokat és szakadásokat kelt, amelyekre abban a gyülekezetben évek óta nem volt példa, és helyzetünk napról napra bizonytalanabbá válik. Vissza akarok menni Bacon's Cornerbe, hogy véget vessek a hadjáratuknak. Amíg ezt meg nem teszem, semmi sem fog sikerülni.

Triskal arca aggódónak tűnt.

- De van erre idő, kapitány?

- Nincs - felelte egyszerűen Tal. - De meg kell tennünk mindent, ami rajtunk áll. Ha fel tudnátok használni ezt a válságot arra, hogy az itteni szentek fokozottan imádkozzanak, az nagy segítséget jelentene.

Triskal elmosolyodott.

- Számíthatsz rá. Imádkozni fognak.

- De ez úgy hangzik, mintha Sally Roe még az eddigieknél is nagyobb veszélyeknek nézne elébe - nyugtalankodott Krioni.

- Nem tudjuk rövid úton megvalósítani a Tervet, és nem tudjuk neki megtakarítani a hátralevő útszakaszt - magyarázta sajnálkozva Tal. - Vagy valamennyien győzünk... vagy valamennyien veszítünk.

Krioni és Triskal megölelte őt.

- Isten legyen veled!

Tal előhúzta kardját, hogy magához gyűjtse harcosait, majd beleolvadtak az égbe, útban Bacon's Corner felé.

* * *

- Eltűnt? - ordította Pusztító. - Azt merészeled nekem mondani, hogy elveszítettétek?

Hat visszataszító szellem állt előtte a Bentmore Egyetem Whitcombe Halljának tetején. Lesütötték szemüket, s a vastag fémlemezt bámulták, amely a tetőt fedte, és sehogy sem akaródzott felnézniük. Ebben a pillanatban nem sok hiányzott ahhoz, hogy Pusztító és Romlás darabokra tépje őket.

Pusztító magyarázatot akart, de azonnal. Belemarkolt az egyik démon hajába, egy erőszakos mozdulattal felemelte a fejét, és így tekintetük találkozott.

- Azt mondtad, hogy soha nem fogod nyomát veszteni, hanem követed őt még a világ végére is, és ezért mi választhatjuk ki a megfelelő időpontot, csúfot űzhetünk a Mennyei Seregből, leszakíthatjuk a gyümölcsöt, amikor megérik, erre most... elveszítetted? Hogy történt?

- Követtük őt - válaszolt szűkszavúan a démon.

- És?

- Nyugat felé ment annak a tejgazdaságnak a tulajdonosával.

- És?

A szellem a társaira nézett. Nem viszonozták pillantását, nehogy Pusztító azt gondolja, tudnak valamit.

- Az a farmer elvitte őt Ashtonba.

Pusztító durván megrántotta a démon haját, és hátracsavarta a fejét.

- Ashtonba?

A démon fájdalmában hátratántorodott.

- Követtük őt, ameddig tudtuk, de visszafordulásra kényszerítettek minket.

Pusztító szemében csak úgy izzott a düh.

- A Mennyei Sereg?

A harcos már csaknem hátraesett, vonaglott Pusztító vasmarkában.

- Ők és Isten szentjei kezükben tartják azt a területet!

Pusztító elengedte a démon haját. A harcos a tetőre esett, és megkínzott nyakát tekergette. Pusztító és Romlás félrehúzódott, hogy négyszemközt tárgyaljon egymással. Pusztító körül a levegő sárgára vált őrjöngő, haragos zihálásától.

- Az a csúszómászó, a Seregek ravasz Kapitánya! Ezt meg kellett volna akadályoznom! Elrejtette őt egy olyan erődítményben, ahova nem tudunk behatolni!

- Él és szabad, és nála van a gyűrű is, meg a névjegyzék is! - morogta Romlás.

- A névjegyzék a te hibádból kerülhetett hozzá! - vádolta Pusztító.

- És az, hogy eltűnt? Az meg a te hibád.

- Ha most nyomát vesztettük...

- Ez nem csak egy eshetőség.

* * *

- ...Strongman puszta kézzel kitekeri a nyakunkat! - Pusztító megint dührohamot kapott, és dőlt belőle a kén. - Soha! Nem fog legyőzni engem a Seregek Kapitány! Nem fognak engem megalázni ezek a hitvány kis szentek!

Odakiáltott bérenceinek, akik a közelben őrködtek. Azok összerezzentek.

- Gyűjtsétek össze a hordáitokat! Visszatérünk Bacon's Cornerbe! Befejezzük ezt az ügyet, megtizedeljük a szenteket, és egyszer s mindenkorra elnémítjuk az imáikat!

* * *

Claire Johanson letette a telefont az irodájában, majd mélyen elgondolkodva, mozdulatlanul maga elé meredt.

John már ismerte ezt az arckifejezést.

- Mi van?

- Mr. Goring telefonált Summitból. Sally Roe megjelent a Bentmore-ban. Ott volt Samuel Lynch irodájában.

John felállt, és megelőlegezte azt a mondatot, amelyet gyűlölt:

- Csak nem iszkolt el megint?

Claire felsóhajtott, és lemondóan az asztalra ejtette a kezét.

- De igen. Khull és az emberei végigkergették őt a campuson, de egy furcsa idegen felvette őt a kocsijába, és szem elől tévesztették.

John haragjában égnek emelte a kezét.

- Óriási! Egyszerűen óriási! Kezdek valóban csodálkozni ezen a Khullon. Már két lehetőséget is elszalasztott!

- Beszélj halkabban, kérlek! - figyelmeztette őt Claire. - Itt tartózkodnak a házban néhányan az Élet Társaságból.

John megpróbált lehiggadni, de képtelen lett volna leülni és elengedni magát.

- Magával vitte a névsorokat - folytatta Claire.

John kíváncsian nézett rá.

- Miféle névsorokat?

- Lynch professzor névsorát a tagságról.

John üres tekintettel nézett rá. Ezt nem tudta elhinni. Megrázta a fejét.

- Ez biztosan tévedés. Valaki tévedett. Ez nem lehet igaz.

- De igaz.

A férfi újból megrázta a fejét, most még erőteljesebben.

- Nem, nem igaz! Ez túl hihetetlen ahhoz, hogy igaz legyen!

- Lynch egy rövid időre kiment az irodájából, hogy magához vegye a gyűrűt és beszéljen Khull-lal. Sally ez idő alatt lophatta el a könyvespolcáról. A professzor csak a távozása után vette észre, hogy eltűnt a négy kötet.

- Elment? - ordított fel John.

Claire csendre intette, mert úgy érezte, pártját kell fognia Lynchnek.

- Nem ölethette meg ott az irodájában! Khull embereinek valahol máshol, titokban kellett volna kezelésbe venniük.

John magában füstölögve és dühöngve mászkált fel és alá a szobában.

- Lynch professzor él még?

- Persze hogy él.

- Miért?

Claire türelmetlenül elfordult.

- John, mit oldana ez meg?

Johnnak nehezére esett halkan beszélnie.

- Az az öreg szivar csak nyűg a nyakunkon! Likvidálnunk kellene Khull-lal együtt!

Claire felsóhajtott, és kezére támasztotta állát.

- Lehet, hogy igazad van, nem tudom. Ezekben a dolgokban nem én döntök.

- Mikor lesz az a meghallgatás?

- Hétfőn reggel kilenckor.

John átkozódott.

- Már rá kellett volna jönnünk! Más erők is részt vesznek ebben a dologban, amelyek Roe oldalán állnak, és nyíltan szembeszállnak velünk. Érzem. Nem kétséges, hogy a per helyes kimenetelét is gátolják. Megtörténhet, hogy a bíró kedvezőtlen döntést hoz.

Claire ellenkezni akart, de meggondolta.

- Igen, azt hiszem, ez megtörténhet.

John megtorpant, hogy Claire szemébe nézzen.

- Ha nem jól sikerül ez a meghallgatást, és elérik, hogy Ambernek tanúskodnia kelljen...

Claire egyetértett vele.

- Felhívom a többieket.

- És Hemphile-t is. Be akarom őt vonni ebbe. Csapást kell mérnünk arra a gyülekezetre!

- Már megtettük...

- Úgy értem, hogy még nagyobbat! Jól orrba kell gyűrni őket!

Claire felállt, és a szájára tette az ujját.

- Meghallanak...

A férfi megpróbálta visszafogni magát. Hallották az emeleten, a közvetlenül fölöttük lévő helyiségben folyó jógagyakorlat hangjait.

Claire-nek támadt még egy aggálya.

- Tudod, hogy minden nyílt cselekvéssel azt kockáztatjuk, hogy leleplezzük magunkat...

- Ugyan már! - nevetett John. - Ezek csak régimódi, a társadalom peremére szorult, fanatikus keresztények. Ugyan ki hinne a szavuknak?

- Rendben - nyugodott bele a nő.

- Meg fogjuk átkozni a gyülekezetet és Sally Roe-t. Meg tudnánk szerezni valamit, ami az övé?

- Hát, azt hiszem, ott maradt a holmija abban a házban, amit bérelt.

- Van ott valami élőlény?

Claire egy pillanatig gondolkodott.

- Igen. Úgy tudom, tartott állatokat.

John elmosolyodott, és egy kicsit lehiggadt.

 

30

Floyd és Sara Barker házában csend lett vacsora után. A két házigazda leheveredett a földszinten egy kis olvasásra, Michelle, a fiatal főiskolás a szobájában tanult, Suzanne-nak, a fiatal ügyvédnőnek pedig, aki csak nemrégiben telepedett le a városban, éppen randevúja volt egy férjjelölttel.

Sally megvacsorázott, megfürdött, és nagyon jól érezte magát kicsiny sarokszobájában. Bebújt a puha ágyba, betakarózott Sara egyik kézi kötésű takarójával, és hátát megtámasztotta egy nagy párnával, amely bőségesen akadt a szobában.

Oly sok év után, hogy már utánaszámolni is alig tudott - végül huszonöt évben állapodott meg saját magával -, újból a kezében tartotta azt a könyvet, amelyet hibásnak tartott a világ sok szomorúságáért, lekicsinylően mitológiák túlbecsült gyűjteményének csúfolt, és amelyre neheztelt szűk látókörű erkölcsi nézetei miatt. Ott feküdt a kezében az a könyv, amelyet elnyomással és önkényuralommal vádolt, amelyet divatjamúltnak tekintett, és figyelmen kívül hagyott, és amelyet az emberi intelligencia koloncának nevezett.

Sara Barker egyik Bibliáját fogta a kezében.

Azonnal megtalálta a Zsoltárok könyvét. A Biblia közepén volt. Nyissátok ki a Bibliátokat pont a közepénél! - szólalt meg egy hang a múltjából. - A zsoltárok ott vannak pontosan a közepén!

Hogy is hívták azt a nőt? Megvan, Mrs. Gunderson! Igen. Egy idősebb nő volt. Már akkor is öregnek látszott, amikor Sally megismerte. Ahhoz tudta ezt hasonlítani, mint amikor valaki feljut egy hegycsúcsra, és ott is marad. Sally minden vasárnap reggel lebaktatott a többi hét-nyolc éves gyerekkel együtt a templom hideg alagsorába, hogy részt vegyen Mrs. Gunderson vasárnapi iskoláján. Egy kicsi, visszhangzó osztályteremben kemény faszékeken foglaltak helyet, és ott állt egy fekete tábla, amelyen letörölhetetlenül megmaradtak a hetekkel korábbi tanítások nyomai.

Mrs. Gunderson elmondott nekik egy történetet, és papírból kivágott bibliai figurákat helyezett egy keretre feszített fűzöld és égszínkék flanelldarabra. Sally, amint ölében a Bibliával ott feküdt az ágyban, még mindig vissza tudott emlékezni azokra a történetekre: a parányi emberkére, aki felmászott egy szikomorfára; a halászokra, akik egész éjszaka halásztak, és nem fogtak semmit; arra a tanítványra - ki is volt az, talán Péter? -, aki a vízen járva találkozott Jézussal; a Lázár nevű emberre, akit Jézus feltámasztott a halálból; Mózesre, Noéra és természetesen Jónásra, akit lenyelt a hal.

Különös! Középiskolásként kidobta a gondolatvilágából ezeket a történeteket, de most, harminchat éves korában, nemcsak a történetekre emlékszik vissza, hanem arra a mély meggyőződésre és az erkölcsi felfogásra, amely mindig átjárta őt a vasárnapi iskola után: Jó akarok lenni! Jó dolgokat akarok tenni, és szeretni akarom Istent! Azt akarom, hogy Jézus a szívembe költözzön!

Milyen régi emlékek, micsoda ódon érzések! De ezek az emlékek kellemesek, a felidézett érzelmek melegek és vigaszt nyújtóak voltak, és arra késztették őt, hogy álljon meg és gondolkodjon el. Hány kellemes emléke is lehet valójában? Nem túl sok. Talán ezeket - amelyek legrégebbi emlékei közé tartoztak - érezte a legboldogabbaknak.

119. zsoltár. Hm. Ez egy hosszú fejezet.

Elolvasta az első verset: "Boldogok, akiknek útjuk feddhetetlen, akik az Úr törvényében járnak." Az első vers elég volt ahhoz, hogy felkeltse a figyelmét, és folytassa az olvasást.

A 3. vers így szólt: "És nem cselekszenek hamisságot, az ő útaiban járnak." A 4., az 5. és a 6. vers ugyanezt a gondolatmenetet folytatta:

"Te parancsoltad, Uram, hogy határozataidat jól megőrizzük. Vajha igazgattatnának az én útjaim a te rendeléseid megőrzésére. Akkor nem szégyenülnék meg, ha figyelnék minden parancsolatodra."

Honnan tudta ezt az a pásztor? A legnehezebb kérdést tette fel, amire csak gondolni tudott, és amire ő azt a választ adta, amelyre neki szüksége volt, amely tökéletesen illik a helyzetére itt és most, amely a következő lépést jelentette merengéseiben.

Folytatta az olvasást, és a szavak újra meg újra arról beszéltek neki, ami elől éveken keresztül menekült, amit letagadott, ami ellen harcolt, és amivel szemben végül alulmaradt..., de aminek talán a legnagyobb szükségét érezte.

Abszolútumok. Dolgok, amelyek valóban jók, és valóban rosszak. Egy kerítés, egy irányt mutató kijelentés, egy mód, ahogyan valamit biztosan lehet tudni.

Nem engedheti meg, hogy ezek a gondolatok elillanjanak. Kiugrott az ágyból, és odasietett a szekrényhez vászonszatyráért. Kevés ruháját korábban a tisztítóba vitte, ezért a szatyorban alig maradt valami. Benne lapult egy még mindig félelmetesen nagy pénzösszeg, frissen nyomott bankjegyekben, amit félretett, a jegyzetfüzete és... a Lynch professzor irodájából származó névsorok.

Rosszul lett a puszta látásuktól is, mintha valami gonosz dolog kapcsolódott volna ezekhez, mintha egy láthatatlan, mérges potyautas jött volna velük, hogy kísértetként megjelenjen előtte. Ez megrémítette Sallyt. Ugyanazt a gyomorszorító rémületet és viszolygást érezte, amit az ember akkor tapasztal, amikor arra számít, hogy valami szörnyűség ugrik be a képbe a késő esti horrorfilmben.

* * *

Sally - bár érzékelte jelenlétüket - számára láthatatlanul ólálkodott körülötte a démonoknak egy már ismerős a kis kvartettje, figyelték őt, és várták a megfelelő alkalmakat. Mindenhová követték, ahova csak ment, és átjutottak az angyalok falán is, mert ő vitte őket magával. Kétségbeesés egyre kevésbé élvezte feladatát. Minél tovább ment a keresésben Sally, annál kevesebb mérget tudott az elméjébe fecskendezni. Félelem sok munkát talált, és nagyon élvezte, amit csinált. Boldogságának oka a névsorok közelségéből származott. De Halál és Őrültség egyre tehetetlenebbé vált. Sally talált valahol valami új célt, és már nem fogadta szívesen Halált a gondolataiban, amelyek túl tisztává és racionálissá váltak ahhoz, hogy Őrültség be tudjon közéjük tolakodni.

Mind a négyen kinyújtották kezüket felé, de pillanatnyilag semmibe sem tudtak rajta belekapaszkodni.

Sally becsukta a vászonszatyrot, hogy ne is lássa azokat a névsorokat. Most nem, névsorok! Majd később foglalkozom veletek. Nem akarom betegnek érezni magam, nem akarok harcolni. Adjatok nekem egy kis szünetet! Hadd pihenjek egy kicsit!

A démonok eloldalogtak, vártak az alkalmas időre.

Sally felkapta a jegyzetfüzetét és a tollát, s visszaugrott az ágyba.

Jó érzések, kérlek, ne menjetek el! Hadd legyek veletek egy ideig, hadd tanulmányozzalak titeket, hadd ismerjelek meg titeket! Hadd gondoljam végig a dolgokat!

Elkezdett egy újabb levelet írni Tom Harrisnek.

A 119. zsoltáron rágom most magam keresztül, és ha jól értettem a mondanivalóját, akkor legalább két abszolútumot tár elém, két olyan dolgot, amit bizonyosan tudhatok:

1. Van egy jó dolog: engedelmeskedni Isten törvényének és az Ő útjain járni.

2. Van egy rossz dolog: nem engedelmeskedni Isten törvényének és nem az Ő útjain járni.

Hogyan jutottam el idáig? Remélem lépést tud velem tartani, mert a dolog kezd egyre keményebbé válni.

Ezenkívül a 119. zsoltár az ember két állapotáról beszél, amely a két abszolútumnak a következménye:

1. Ha jót teszel, akkor boldog és áldott leszel.

2. Ha rosszat teszel, akkor megszégyenülsz.

Ez most egyszerű, vagy mi? Gondolom, túl egyszerű. Túlságosan alapvető ahhoz, hogy a hozzám hasonló emberek, akik ragaszkodnak ahhoz, hogy nincs magasabb rendű valóság, mint ők maguk, elhiggyék és elfogadják.

De Tom, azt valóban elhiszem, hogy megszégyenültem. Méghozzá egy olyan gonosz ellenségnek egy fájdalmas megjegyzése tette ezt nyilvánvalóvá a számomra, mint Lynch professzor. Tudom, hogy szét akart zúzni a szavaival, de semmi olyat nem mondott, ami ne lett volna igaz. Az az igazság, hogy az életem romokban hever.

De vajon elfogadhatom-e a Bibliának az erre vonatkozó magyarázatát? Ha a Biblia megbízható, és én úgy döntök, hogy elhiszem, akkor egyszer s mindenkorra elfogadom, hogy ki vagyok és hol vagyok: a rossz oldalon, Isten jóindulatán kívül, megszégyenülten.

Nem éppen kellemes gondolat, de legalább lenne egy mozdíthatatlan szikla a talpam alatt.

Kétségbeesés leesett a padlóra az ágy mellett, a gyomrát fogta, és nyögött. Halál és Őrültség sem érezte jól magát, és ez utóbbi Kétségbeesésen töltötte ki a mérgét.

- Elveszíted őt, te pióca! Te vagy a felelős ezért a megbízatásért! Csinálj már valamit!

- Talán nekem eszembe jut valami, amivel megrémíthetem - szólt közbe Félelem.

Kétségbeesés leintette őt.

- Már megpróbáltad, de csak még közelebb űzted az igazsághoz.

* * *

Sally végül elálmosodott. Kérdéseire pillanatnyilag választ kapott, gondolatait papírra vetette, ezért most le tudta hunyni a szemét. Az ágy melletti kis asztalra tette füzetét, a párnákat egy kivételével félredobálta, és lekapcsolta a villanyt.

Amint ott feküdt a sötétben, észrevette, milyen nyugalmat érez. Hosszú idő óta ez volt az első éjszaka, hogy nem félt. Ehelyett... Vajon mi lehet ez, amit érez? Reménység? Igen! Ez minden bizonnyal reménység. Annyira idegennek, annyira másnak érezte.

Távoli múltjából megint eszébe jutottak a vasárnapi iskola régi érzései és gondolatai: Jó akarok lenni! Jó dolgokat akarok tenni, és szeretni akarom Istent! Azt akarom, hogy Jézus a szívembe költözzön!

Felrázta a párnáját, és hagyta, hogy a feje belesüllyedjen. Hm. Jézus. Mi köze van neki ehhez az egészhez?

* * *

Vasárnap korán reggel volt. Ben Cole hitetlenkedve állt Sally Roe karámjának kapujában, rosszul lett a látványtól, és nem mert beljebb menni. Ez nem lehet igaz! Ilyesmi errefelé egyszerűen nem történhet meg!

Hátrapillantott a mező felé, Potterék házának és a bérháznak az irányába. Mrs. Potter a rét közepén állt, kezét idegesen tördelve figyelte Cole-t, de nem volt hajlandó közelebb jönni.

Ben megint a karám felé fordult. Buff és Bart, a két gida élt, de rettenetesen zaklatottnak és ijedtnek néztek ki. Ami pedig Bettyt, az anyakecskét illeti...

Ben végül rászánta magát, hogy belépjen a karámba. Becsukta maga mögött a kaput, gondosan a lába elé nézett, nehogy belelépjen a trágyába, illetve az alomba, és nyomravezető jeleket keresett a talajon. Közelebb ment a lemészárolt Bettyhez. Nem túl régen ölhették meg. Az éjszaka folyamán történhetett.

Megfordult, és odakiáltott Mrs. Potternek:

- Hallott valamit?

- Nem - válaszolta az asszony.

Ben körülnézett a tetem környékén. Semmi jel. Nincsenek lábnyomok. Azonban úgy tűnt, hogy a puha talajt felsöpörték és elgereblyézték, hogy eltüntessenek minden nyomot.

Mrs. Potter közelebb jött, de továbbra sem volt hajlandó odanézni.

- Felhívta a rendőrséget? - kérdezte Ben.

- Önt hívtam fel.

- Én már nem a rendőrségen dolgozom - mosolyodott el Ben.

- Tudom. De azt akartam, hogy maga jöjjön. Nem bízom Mulligan őrmesterben. Nem hiszem, hogy akár a kisujját is megmozdítaná ebben az ügyben.

Ben hátrált Betty tetemétől, és csatlakozott a kerítésnél álldogáló Mrs. Potterhez. Azt kívánta, bárcsak lenne nála fényképezőgép.

- Nos - mondta, és mély lélegzetet vett. - Én teszek majd valamit ezzel kapcsolatban.

Betty átvágott torokkal, teljesen kivéreztetve feküdt a szalmán. Négy lábát tőből levágták profi módon.

A reggel hűvös volt, de Ben egy olyan fagyosságot érzett, ami nem állt összefüggésben az időjárással. Szellemében valami nagyon valóságos probléma közeledését érezte.

* * *

Hát, lehet, hogy el kellene mennem - gondolta Sally. - Ez olyasmi, amit még sohasem próbáltam ki. Ezáltal információkat szerezhetek, melyek szélesíthetik a látókörömet. Már nem emlékszem mindenre. Érdekes lesz bepillantást nyerni az amerikai középosztály vallásos kultúrájába. Talán ez...

- Akkor hozza a kabátját! - sürgette szelíden Sara Barker. - Floyd most melegíti az autót.

Sally egy kicsit megkésve válaszolt:

- Igen, persze, megyek. - Miért is ne?

Így történt, hogy egy meleg, gyönyörű vasárnap délelőtt ott találta magát az Ashtoni Közösségi Gyülekezet kis fehér temploma előtt, a Poplar Streeten, olyan fél mérföldnyire a Morgan-domb lábától. Bent már gyülekeztek az emberek, nevettek, beszélgettek, régi barátokként ölelték meg egymást. Az egyre növekvő tömegből arra lehetett következtetni, hogy hamarosan elkezdődik az istentisztelet.

Sara nem sajnálta a fáradságot, és mindenkinek bemutatta Sallyt.

- Helló Andy, ő Betty Smith. Hogy vagy, Edith? Szeretném, ha megismerkednél Betty Smith-szel, az új lakónkkal. Cecil, annyira örülök, hogy jobban vagy! Találkoztál már Betty Smith-szel?

Sally mosolygott, elfogadta a felé nyújtott kezeket, de alig figyelt oda. Egy ünneplőruhába öltöztetett kislány - aki édesanyja kezét fogta, másik kezében pedig Bibliát tartott - életre keltett benne egy emléket.

Ez voltam én harminc évvel ezelőtt. Sallynek eszébe jutott egy csinos ruhácskája és a hozzá tartozó hajpánt. Emlékezett, hogy ő is Bibliát vitt magával - annak a hölgynek, nevelőjének, Barbara néninek az ajándékát, aki akkor a kezét fogta.

Sally anyja, aki súlyos alkoholista volt, soha nem gyakorolt rá pozitív befolyást. Viszont Barbara néni mindig elvitte őt a vasárnapi iskolába. Nagyon komolyan vette a vallást, és Sally akkoriban ezt méltányolta. Barbara néni számára jó volt a vallás és, igen, Sally is helyesnek érezte.

- Jöjjön, menjünk be! - invitálta Sara.

Szavai kizökkentették Sallyt az álmodozásából.

Felmentek a lépcsőn, beléptek a dupla ajtón, és egy apró előcsarnokba jutottak, ahol emberek kis csoportokban az elmúlt hét eseményeit mesélték egymásnak. Floyd is ott állt közöttük.

Ó! Ott van kifüggesztve a falon a vasárnapi iskola résztvevőinek névsora. Emlékezett erre. Az is eszébe jutott, hogy mindig vitt magával pénzt, hogy legyen mit bedobnia a perselybe. Akkoriban ezt nagyon fontosnak érezte.

Mindenféle embert látott a jelenlévők között. Néhányan jól öltözötten jelentek meg, mások farmert viseltek, voltak ott idősebbek és sok fiatal. Nagyon sok kisgyermeket látott - úgy tűnt, hogy a protestáns középosztály egyik jellegzetessége a nagy gyermekáldás.

Sally nem tehetett egyebet, szinte azonnal elismerte: annak ellenére, hogy keresztények között van, nincs oka kényelmetlenül éreznie magát. Zavarhatta volna őt az, hogy öltözete nem a helynek megfelelő - csak nadrág és blúz volt rajta, dzsekijét nem vehette fel a kés nyomai miatt (hogy a hiányzó ujjat ne is említsük), de most már látta, hogy az öltözéknek nem sok köze van az elfogadáshoz, mint ahogyan az etnikai háttérnek és a társadalmi helyzetnek sem. Hát... azt hiszem, nem fogom itt rosszul érezni magam.

Floyddal és Sarával letelepedett az egyik padba a hátsó bejárat közelében. Lába leért a padlóra. Amikor utoljára ült egy ilyen padban, még lóbálta a lábát. Akkor történt, hogy... Tommy Krebs! Igen, eszébe jutott az a sörtehajat viselő vásott kiskölyök, akinél volt egy vastag, fekete filctoll. De csak akkor mondta meg őt, hogy egy kis nyugalma legyen, amikor a kisfiú a filctollal összefirkálta a térdét. Igen, mindez egy ugyanilyen padban történt, amikor a vasárnapi iskola elkezdődött. Ó! Hogy is szólt az a dal, amit a többi kissráccal együtt el szoktak énekelni? "Engem szeret Jézusom, Bibliámból jól tudom..." Ez az! Az az ének valószínűleg a régi szép amerikai protestantizmus egyik legnépszerűbb dala, és ezek szerint ő sem felejtette el.

Megpróbálta elengedni magát, és nézegetni kezdte a kis templomban ülő embereket. Ott van a pásztor, Hank Akárkicsoda, éppen most fejezett be egy beszélgetést, és elfoglalja helyét az emelvényen. Most jobban hasonlított egy pásztorra: öltönyt és nyakkendőt viselt - de Sally tudta, hogy soha nem fogja elfelejteni, amint ez az ember a vécével birkózik a panzióban.

Ez az alkalom élménynek ígérkezett. Annyi mindent meg kellett néznie, olyan sok dologra kellett visszaemlékeznie, és annyi érzést kellett szétválogatnia, hogy - legalábbis egyelőre - nem unatkozott. Megragadta őt mindez.

De... valójában mit keresek én itt? - kérdezte magától. - Csak azért vagyok itt, mert Sara meghívott?

Nem, nem azért. A meghívás ösztönzést jelentett ugyan, de nem ez volt az igazi ok. Sally itt akart lenni, bár ezt csak most kezdte megérteni.

Kíváncsiságból vagyok itt?

Nem, ez ennél több. A kíváncsiság és az éhség két különböző dolog.

Éhség? Mire? Kedves emlékekre? Mi ez, nosztalgia?

Nem, ez több annál. Egyre erősebben kísértette őt az az érzés, hogy az elmúlt harminc év alatt lefutott egy teljes kört, és most megtalált egy igazságot, egy kincset, valamit, ami egykor nagyon sokat jelentett a számára, de azután elveszítette. Emlékezett arra, hogy amikor gyermekkorában a vasárnapi iskolába járt, élete nem volt annyira ingatag, mint utána. Ez az elveszített dolog valahogyan ennek a kultúrának a meggyőződésével, egy szilárd bizonyossággal állt kapcsolatban.

Lehet, hogy ez az alkalom részét képezte ennek. Talán azok a régi emlékek jelentették az utolsó szilárd talajt, amelyen Sally valaha is járt.

Igen, annyira más volt minden...

Sally, Sara és Floyd egy kicsit arrébb húzódott, hogy helyet szorítsanak egy fiatal hölgynek, aki leült Sally mellé.

- Jó reggelt! - köszönt neki a lány, és kezet nyújtott. - Bernice Krueger vagyok.

- Ööö... Betty Smith. - Nem volt szabad elfelejtenie, milyen nevet is használ.

- Ő az új lakónk - mutatta be Sara.

- Nagyszerű! - lelkendezett Bernice. - Mostanában érkezett a városba?

- Igen.

- És mi szél hozta erre?

- Ó... csak utazgatok.

- Mióta van itt?

- Hm... csak tegnap érkeztem. - Sally remélte, hogy ebből a beszélgetésből nem lesz egy hosszabb interjú. Úgy döntött, hogy eltereli a témát magáról: - Ön mivel foglalkozik?

- A helyi újságnak dolgozom. Újságíró vagyok és segédszerkesztő, ezenkívül én mosom el a kávéscsészéket, és én viszem ki a szemetet.

- Érdekes lehet.

- Néha az - nevette el magát Bernice. - Örülök, hogy eljött.

- Köszönöm.

Egy kis szünet állt be. Bernice előrenézett, és Sally azt hitte, vége a beszélgetésnek, de aztán Bernice megint Sallyhez fordult, mint akinek eszébe jutott még valami:

- Ha tehetek önért valamit, kérem, mondja el nekem!

Ez az ajánlat egy kicsit hirtelen jött, és váratlanul érte Sallyt. Szerette volna tudni, vajon mire gondolhat ez a Bernice Krueger. Olyan szánalmasnak nézek ki? Sally értékelte az együttérzést, de tudta, hogy képtelen elfogadni.

- Köszönöm. Nem fogom ezt elfelejteni.

Elkezdődött az istentisztelet, amely Sally számára a középosztály fundamentalizmusának egy igazi tanulmányát jelentette. Úgy határozott, hogy tárgyilagos megfigyelő lesz, és megpróbál minél több dolgot megjegyezni.

A dalok tartalma nem mondott neki semmit. Mindegyik dalszöveg szeretetről, dicséretről, imádatról, Isten és Jézus Krisztus iránti tiszteletről szólt. Teljesen nyilvánvalóan látszott, mint ahogyan számított is erre, hogy ezek az emberek elhitték, és mély meggyőződéssel gyakorolták a dalokban megfogalmazottakat.

Miközben az istentisztelet zajlott, az éneklés és a bizonyságtevés, Sally nagyon könnyen azonosítani tudta azt a jelenséget, amelyet megfigyelt. És nagyon élvezte a dolgot. Ezek az emberek boldogok voltak, és bár egy kívülálló számára a dicséret módja egy kicsit szokatlannak és idegennek tűnt, Sally emlékeztette magát arra, hogy amikor jógáztak és transzállapotba kerültek, mindenki nyomott, visszafogott, sőt kifejezetten passzív volt.

Eljött az imádság ideje, és Busche pásztor teret engedett különféle imakéréseknek. Egy idősebb férfinak megrándult az egyik izma, és kérte, hogy imádkozzanak érte; egy fiatal hölgy a férje miatt aggódott, mivel még "nem ismerte meg az Urat"; egy fiatal édesapának munkára volt szüksége; egy hölgy pedig a nővérét említette meg, akinek gyermeke koraszülöttként jött a világra.

Majd az újság fiatal munkatársnője, Bernice Krueger szólalt fel:

- Ne felejtsünk el imádkozni Marshallért és Kate-ért mialatt távol vannak. Azt hiszem, nagyon nehéz ott a helyzet, és sok szellemi ellenállással találkoznak.

- Helyes - mondta a pásztor. - Könyörögni fogunk értük, mint eddig is tettük.

A pásztor imádkozni kezdett, magasztalta és dicsérte Istent, és kérte, hogy töltse be azokat a szükségleteket, amelyeket az emberek felsoroltak, majd így folytatta:

- És megemlékezünk Marshallról és Kate-ről, akik most szellemi harcban vesznek részt...

Ez a gondolat felkeltette Sally érdeklődését. Szellemi harc! Ó jaj! Ha ezek az emberek tudnák, hogy ő miken ment keresztül!

 

31

"És Ő megsebesíttetett bűneinkért, megrontatott a mi vétkeinkért, békességünknek büntetése rajta van, és az Ő sebeivel gyógyultunk meg."

Bernice Krueger lágy hangon olvasta ezeket a szavakat Bibliájából, míg Sally a Sara Barkertől kölcsönvett példányban követte figyelemmel ezt az igeverset. Danny étkezdéjében ültek a Main Streeten, amely a Hírmondó szerkesztőségének közelében működött. Már megrendelték ebédjüket, és amíg vártak rá, kávéjuk mellett újból áttekintették Hank aznap reggeli prédikációjának alapigéjét, Ézsaiás próféta 53. részének néhány versét.

Bernice felolvasta a következő verset:

- "Mindnyájan, mint juhok eltévelyedtünk, ki-ki az ő útjára tért, de az Úr mindnyájunk vétkét Őreá vetette."

- Bűn és megváltás - összegezte Sally.

Bernice-re ez mély hatást gyakorolt.

- Úgy van. Ezek szerint maga tud valamit erről.

- Nem, igazából semmit. Gyakran hallottam ezt a kifejezést bizonyos körökben mint a tipikus keresztény világkép rövid meghatározását. Mindig gyűlöltük ezt a gondolatot.

Bernice kortyolt egyet kávéjából.

- Kit takar ez a "mi"?

- Néhány régi barátomat - hárította el Sally a kérdést.

- És mit gyűlöltek ezen?

Sally is belekortyolt kávéjába. Ezzel időt nyert válaszának megfogalmazására.

- Azt hiszem, a bűn gondolatát. Éppen elég nehéz az embernek jól éreznie magát, ezért nagyon visszatetszőnek és nyomasztónak tűnt az a tanítás, hogy valamennyien nyomorult, a jóra képtelen bűnösök vagyunk. A kereszténységet átoknak tekintettük az emberiségen, amely rabszolgává tesz minket, és nem engedi igazi képességeinket kibontakozni. - Szükségesnek érezte, hogy minősítse, amit elmondott: - Szóval, így gondolkodtunk.

- Így is van. Az, amit a bűnről gondoltak, valóban része ennek a tanításnak - mosolygott Bernice, és rácsapott Ézsaiás próféta könyvének 53. részére, ahol a Biblia még mindig nyitva feküdt az asztalon Sally előtt. - De megértette a megváltásról szóló részt is? Isten szereti magát, és elküldte az Ő Fiát, hogy saját kereszthalálával fizessen meg a maga bűneiért.

Sallynek eszébe jutott, amit Barbara néni és Mrs. Gunderson mondott neki.

- Igen, hallottam erről.

- De térjünk csak vissza arra, amit a Biblia mond a bűnről: miért jelentett ez akkora megrázkódtatást? Az emberiség évezredeken keresztül bizonyította saját cselekedeteivel a bűn létezését. Figyeljen ide, az ember problémáit nem a politika, a gazdasági helyzet, a környezet pusztulása vagy a tudatszintek változásai okozzák. Az ember problémái a saját romlott erkölcséből fakadnak.

Sally figyelt. Ez talált. Bernice nagyon egyszerűen fogalmazott, és Sally talán nem bizonyította be a saját életével ezeknek a szavaknak az igazságát önmaga előtt?

- Azt hiszem, ebben a kérdésben egyetértek magával. De hadd kérdezzek rá valamire. Jól értem, hogy a Biblia az az erkölcsi mérce, amelynek alapján meghatározhatjuk, mi az, ami "romlott"?

Bernice helyeslően bólintott.

- És hogy mi a jó, mi a helyes - egészítette ki.

Sally ezen elgondolkodott.

- Ha ez így van, akkor el tudom képzelni, hogy ez a mérce valamennyiünket a kerítés rossz oldalára vet.

- Azt hiszem, ha őszinte saját magához, akkor ezt a gondolatot el tudja fogadni. Ön már éppen eleget élt ahhoz, hogy tudja, mire képes az emberi lény.

Sally felnevetett.

- Igen, valóban tudom.

- És itt van Isten válasza. - Bernice rámutatott a szükséges kifejezésekre, és még egyszer felolvasta ezeket: - "Ő hordozta a mi gyengeségeinket és fájdalmainkat... megsebesíttetett a mi bűneinkért, és megrontatott a mi vétkeinkért... az Úr mindnyájunk vétkét Őreá vetette."

- Miért?

Bernice elgondolkodott.

- Beszéljünk egy kicsit az igazságszolgáltatásról. Ha elkövet valami rosszat, a börtönben végzi, így van?

Sally nagyon is egyetértett.

- Így van.

- Na mármost, ideális esetben, ha minden jogi kiskaputól eltekintünk, csak két megoldás van: vagy megváltoztatja a szabályokat, hogy az, amit elkövetett, ne számítson rossznak, és akkor nem lesz bűnös. A másik lehetőség az, hogy kifizeti a büntetést.

- Én megpróbáltam megváltoztatni a szabályokat - ismerte be Sally.

- Isten rendjében a szabályok nem változnak. Ha ez nem így lenne, akkor a szabályok nem sokat érnének, a jó és a rossz fogalma pedig értelmét veszítené. Tehát akkor mi marad hátra? A büntetés. És itt lép be a dologba Isten szeretete. Ő tudta, hogy mi magunk soha nem lennénk képesek megfizetni a büntetést, ezért Krisztus kifizette helyettünk. Emberi formát öltött, felvette magára bűneinket, és meghalt a rómaiak keresztjén kétezer évvel ezelőtt.

Sally újból az igeszakaszba mélyedt, és kíváncsian megszólalt:

- Mondja meg nekem: ez valóban működött?

Bernice előrehajolt, úgy válaszolt:

- Döntse el saját maga! A Biblia azt mondja, hogy a bűn büntetése halál, de miután Jézus kifizette a büntetést, feltámadt a halálból a harmadik napon, ezért valami megváltozott. Legyőzte a bűnt, ezért képes volt arra, hogy legyőzze a bűn büntetését is. Igen, ez működött. Mindig működik. Jézus a kereszten eleget tett az isteni igazságnak. Elszenvedte a teljes büntetést, ezért Istennek nem kellett megváltoztatnia a szabályokat. Ezért hívjuk Jézust Megváltónknak. A saját vérét ontotta ki helyettünk, és meghalt, majd pedig feltámadt a sírból, hogy bebizonyítsa: legyőzte a bűnt, és meg tud minket szabadítani. - Bernice kezdett fellelkesedni. - És tudja, mi az, ami a legjobban felvillanyoz? Mindez azt jelenti, hogy fontosak vagyunk a számára, hogy valóban szeret minket, és mi... számítunk, oka van annak, hogy vagyunk! És tudja, mi az, ami még olyan nagyszerű? Nincs jelentősége, mi volt a bűnünk, mellékes, honnan jövünk és milyen állapotban vagyunk, bocsánatot nyerhetünk, szabadok és tiszták lehetünk, tiszta lappal kezdhetünk!

Megérkezett az ebédjük - két tányér leves és két salátástál. Sally hálás volt a beszélgetésben beállt szünetért. Ez lehetőséget adott neki arra, hogy gondolkodjon, és feltegye magának a kérdést: Honnan ismeri ez a fiatal nő ennyire az Írást? Hogy lehet az, hogy annyi mindent el tud mondani, ami közvetlenül az ő helyzetére vonatkozik?

Ezt azzal lehet magyarázni, hogy Bernice Hank Busche gyülekezetébe járt, aki tudta, hogyan kell a fején találni a szöget. Az a javaslata, hogy olvassa el a 119. zsoltárt, tökéletesen betalált, és az Ézsaiás 53-ra épülő aznap reggeli prédikációja, ha lehet, még jobban testre szabott üzenetként szólította meg, pontosan olyan formában, amit kész volt meghallani.

De Sallyt még mindig zavarta ebben az egészben egy dolog. Evett egy kicsit salátájából, mialatt végiggondolta a következő kérdését, majd végül egy megjegyzés formájában mondta ki azt a gondolatot, ami bántotta őt:

- Nem érzem, hogy bocsánatot nyertem volna.

- Kérte már Istentől, hogy bocsásson meg önnek?

- Istenben sem hittem soha, legalábbis a hagyományos értelemben véve nem.

- Nos, Ő ott van, a hagyományos értelmezés mögött.

- De én ezt honnan tudhatom?

Bernice ránézett Sallyre, és úgy tűnt, hogy belelát a szívébe. Egyszerűen így válaszolt:

- Maga tudja.

- Szóval... - Sally egy pillanatra elhallgatott, és evett egy kicsit salátájából. Nem bírta feltenni azt a kérdést, ami a szívét nyomta.

Nagyon butának, gyerekesnek tűnhet, és lehet, hogy Bernice kimondatlanul megválaszolta már ezt a kérdést. De... hallanom kell egy egyenes választ, amit minden kétely nélkül elfogadhatok.

- Megenged még egy kérdést?

- Hát persze.

- Nagyon könnyű, kényelmes általános gyűjtőfogalmakban beszélgetni...

- Fogalmazzon olyan pontosan, amennyire csak akar!

- Jézus... - Megint megállt. Honnan jött ez az érzés? Egy újabb falat salátával lenyomta. Egy kicsit jobban érezte magát. Most meg tudta kérdezni: - Jézus értem is meghalt?

Bernice nem akart könnyedén, felületesen válaszolni. Belenézett Sally szemébe, és határozottan kimondta:

- Igen. Önért is meghalt.

- Énértem... - Gondolkodnia kellett álnevén. - Betty Smith-ért? Úgy értem, Bernice, maga nem ismer engem...

- Ő meghalt Betty Smith-ért, ugyanúgy, mint ahogyan meghalt Bernice Kruegerért is.

Megkapta a kívánt választ.

- Értem.

Ez volt az utolsó mondat, ami ebben a témában elhangzott. Bernice megérezte, hogy vendége kezdi kényelmetlenül érezni magát, és nem akarta elrontani a dolgot. Sally attól félt, hogy egy kicsit jobban megnyílt egy ártatlan ismeretlen előtt, mint kellett volna, és nem merte vállalni azt a kockázatot, hogy ezt a kedves nőt belerántsa a saját problémáiba.

Bernice megpróbálta kevésbé kényes témákra terelni a beszélgetést:

- Mennyi ideje van úton?

Sally ettől a kérdéstől is félt.

- Ó... talán egy hónapja.

- És tulajdonképpen hová valósi?

- Számít ez?

Ettől kezdve a beszélgetés akadozott, és ezt mindketten sajnálták. Felszínes dolgokat és üres társalgást leszámítva nem beszélgettek, az ebédjükre koncentráltak. A saláta eltűnt, a levesestányérok kiürültek, a percek teltek.

- Élveztem a beszélgetést - szólalt meg Bernice.

- Azt hiszem, jobb, ha most visszamegyek Saráékhoz.

- De figyeljen csak ide... jöjjön át néha a Hírmondóhoz, ha ráér! Máskor is ebédelhetnénk együtt.

Sally ezt először vissza akarta utasítani, de végül megengedte magának, hogy egy kicsit lazítson, csak egy kicsit bízzon, és elfogadja a meghívást.

- Persze... Miért is ne?

Bernice elmosolyodott:

- Jöjjön! Visszaviszem a panzióba.

* * *

A Bacon's Corner melletti öreg farm már évek óta elhagyatottan állt, a csűr üresen és szürkén búsult. Mióta a tulajdonos meghalt, ez a hely nem látott embert, nem hallatszott beszélgetés zaja, és senki sem gyújtott fényt - néhány éjszakát leszámítva, amelyről senkinek sem volt szabad tudnia.

Ezen az éjszakán gyertyák narancsszínű tompa izzását lehetett látni az öreg csűr deszkaburkolatának repedésein és az időjárástól megvetemedett ajtó résein keresztül. Bentről emberi hangokat, mormolást, énekszót és varázsigéket lehetett kihallani.

Mintegy húsz ember lehetett odabent, valamennyien fekete köntöst viseltek, egy nő kivételével, aki fehérbe volt öltözve. A földre egy ötágú csillagot rajzoltak, azt állták körül. A csillag közepén egy kecske két, levágott mellső lábát tették keresztbe, és egy-egy gyertya égett az ötágú csillag mindegyik csúcsán.

A fehérbe öltözött nő vezette az alkalmat, a főhelyen állva. Halkan, érthetően beszélt, kinyújtott kezében egy nagy ezüstkelyhet tartott.

- Kezdettől fogva a vérből származik a hatalom, és kezünk áldozata ki fogja egyenlíteni a mérleget.

- Úgy legyen! - énekelték a többiek.

- Előhívjuk most a sötétség erőit és szolgáit, hogy tanúi legyenek a ma éjszaka velük kötött szövetségünknek.

- Úgy legyen!

Démoni szárnyak suhogtak a szarufák között, amint a sötét, gonosz szellemek gyülekezni kezdtek. Csillogó sárga szemekkel és vigyorgó pofával néztek lefelé, az imádat és a figyelem fényében sütkérezve.

Az épület csúcsán Pusztító kapaszkodott a szarufákba. Onnan mindent át tudott tekinteni, és végig tudta követni a ceremóniát, miközben parancsokat osztogatott.

- Gyúljon fel dühük ellenségeink ellen, mindenki ellen, aki szembeszegül velünk! Nyerjük meg jóindulatukat, amint felajánljuk nekik ezt az áldozatot!

- Úgy legyen!

- Találják meg a nőt!

- Úgy legyen!

- Úgy legyen! - mondták a démonok is egymásra pillantva.

- Úgy lesz! - erősítette meg Pusztító. - Úgy lesz!

- Űzzék ki rejtekhelyéről, és zúzzák porrá! - mormolta sejtelmesen a nő.

- Úgy legyen! - kántálták a többiek.

A démonok bólogattak, és egyetértésükben összevissza beszéltek, szárnyukat izgatottan rezegtették. További szellemek érkeztek. Megteltek velük a tetőgerendák, a szénapadlás és az épület oromzata.

- Jöjjön a keresztényekre vereség, megosztás, betegség és gyenge akarat!

- Úgy legyen!

Pusztító gyors szavakkal beszélt az összegyűlt démonokhoz, egyenként rájuk mutatva kijelölte feladatukat, miközben a szellemek egyetértően mormogtak.

- Adják meg, hogy a bíróság a mi javunkra döntsön! Felajánljuk nekik Emily Fletcher bírónő szívét és elméjét!

- Úgy legyen!

Pusztító körülnézett a csoportban, és tekintete végül megállapodott egy nagyobb, esetlen szellemen, amely egy keresztlécen ült. Ő már korábban is foglalkozott bírósági tárgyalások befolyásolásával, őt bízta meg ezzel a feladattal.

- Most pedig... - A nő ajkához emelte az ezüstkelyhet. - A vér által megpecsételjük a hatalmak sikerét, Sally Beth Roe halálát és a keresztények vereségét!

- Úgy legyen!

A démonok valamennyien előrehajoltak, és nyakukat nyújtogatták. Látni akarták az eseményeket. Vihogtak, nyáladzottak, örömükben hátba verték és lökdösték egymást. Pusztító szinte megrészegedett a jókedvtől.

A nő hátrahúzta a csuklyáját, és ivott a kehelyből. Amikor elvette szájától a serleget, a kecske friss vérének nyoma ott maradt ajkain. Claire Johanson, a boszorkányok gyülekezetének legfőbb papnője továbbadta a kelyhet Johnnak, aki ivott belőle, majd ő is továbbadta a következő személynek. A boszorkányok - voltak közöttük férfiak, és nők egyaránt - ittak, hogy megpecsételjék ezzel az átkot.

Utána mindannyian felemelt kézzel, hátborzongató hangon, kórusban felkiáltottak:

- Úgy legyen!

- Indulás! - adta ki a parancsot Pusztító, miközben összecsapta szárnyait, és görbe ujjával előremutatott.

A fosztogatni induló szellemek kirobbantak a pajtából. Úgy hömpölyögtek ki a tető alól, mint a tűzből a fekete füst, mint a denevérek a barlangból. Minden irányban szétszóródtak, miközben gonosz, pusztító vágyukban üvöltöztek és gyalázkodtak, káromkodtak.

* * *

Hétfő reggel, a westhaveni tárgyalás napjának reggelén, Mark Howard pásztor nagyon hálás volt, amiért elsőként érkezett a templomhoz. Remélte, hogy sikerül összetakarítania a förtelmet, mielőtt a gyerekek megláthatnák.

Már kinyitotta az iskolát, és bekapcsolta a fűtést, úgyhogy minden készen állt. Még maradt körülbelül negyvenöt perce, amíg a szülők megérkezni gyermekeikkel. Lesietett a templom alagsorába, kinyitotta az irodáját, és felkapta a telefont.

Komoran és alig hallhatóan beszélt:

- Jó reggelt, Marshall. Itt Mark. Sajnálom, hogy ilyen korán fel kellett hogy ébresszelek. Kérlek, azonnal gyere ide a templomhoz! Fel fogom hívni Bent is, remélem, hogy ő is el tud jönni. ... Igen, most azonnal! Köszönöm.

Bement a lépcső alatt elhelyezett szertárba, és felkapott egy felmosórongyot, meg egy vödröt. Annyira zaklatott volt, hogy a szemetesről megfeledkezett. Szíve hevesen vert, felrohant a lépcsőn, és kiszaladt a templom előtti feljáróra.

A vér a bejárati ajtón már megszáradt. Szüksége lesz egy súrolókefére is.

Ó! Ide kell hoznom a szemetesvödröt! Nem, még nem! Inkább megvárom, amíg Marshall és Ben ideér. Remélem, előbb megérkeznek, mint a gyerekek! Úr Jézus, kérjük a te kiontott véred fedezetét és védelmét erre a helyre!

Gyerünk srácok, siessetek! Nem hagyhatom itt ezeket a dolgokat!

Mark előtt egy állat - valószínűleg egy kecske - két hátsó lába volt keresztbe téve, az szennyezte be vérével a templom lépcsőit.

* * *

Aznap reggel kilenckor a sajtó, az ASzJE, a Nemzeti Oktatásügyi Koalíció és néhány egyház képviselői összegyűltek a Westhaveni Szövetségi Bíróság épületének 412-es ajtaja, Emily R. Fletcher bírónő tárgyalóterme előtt.

Wayne Corrigan és Tom Harris már ott ült az alperesek asztalánál. Gordon Jefferson és Wendell Ames, Lucy Brandon ügyvédei, a másik oldalon várakoztak harcra készen. Lucy közöttük foglalt helyet. A galéria első sorában dr. Mandanhi várta, hogy vallomást tehessen.

Ott volt a KBZT Hetes Csatorna riportere, Chad Davis. Pikáns kis hírekre és megjegyzésekre vadászott, míg Roberto Gutierrez a televíziós kamerát állította be.

John Ziegler is ott várt Paulával, az alattomos fotóriporterrel, aki már készített is néhány fényképet Tomról és Corriganről anélkül, hogy megkérdezte volna őket.

A törvényszolga felállt, és ezt mondta:

- Mindenki álljon fel!

Valamennyien felálltak.

- A bírósági tárgyalás elkezdődik, Emily R. Fletcher bírónő elnököl.

A bírónő elfoglalta helyét az emelvényen.

- Köszönöm. Kérem foglaljanak helyet!

Leültek. Eddig minden ugyanúgy történt, mint a múltkor. A bírónő most is feltette olvasószemüvegét, és belenézett az előtte lévő dokumentumba.

- A mai tárgyalást az alperes kérte annak eldöntésére, hogy az ügyben szereplő gyermeket, Amber Brandont, fel lehet-e menteni a vallomástétel és a tanúskodás alól, vagy sem. A bíróság úgy értesült, hogy a felperes ügyvédje határozottan ellenzi a gyermek kihallgatását és tanúként történő beidézését, és a bíróságot ezért kérték fel arra, hogy ebben a kérdésben döntsön. - Felnézett, s az egész dolog miatt egy kicsit ingerültnek tűnt. - Mr. Corrigan, kérem, mondja el érveit!

Corrigan felállt.

- Köszönöm, bírónő! Kérésünk meglehetősen egyszerű, és egyáltalán nem szokatlan. Az ügyfelem ellen benyújtott feljelentés zaklatással, diszkriminációval és botrányos vallásos magatartással kapcsolatos vádakat tartalmaz. De szeretném emlékeztetni a tisztelt bíróságot, hogy mindeddig egyetlen vallomást sem hallottunk ezekről a vádakról a felperes koronatanújától, Ambertől. Csak másodkézből származó vallomásokat hallottunk, Amber édesanyjától, Lucy Brandontól, és a felperes szakértőjétől, dr. Mandanhitól. Sok alkalommal kértük, hogy beszélhessünk Amberrel, vagy hogy hadd vizsgáltassuk őt meg saját pszichológusunkkal, hogy egy másik szakértő diagnózisával tudjuk ellensúlyozni dr. Mandanhi szakvéleményét. De a felperes képviselői rendkívül határozottan megtagadták az együttműködést, és úgy véljük hogy ezáltal megsértették ügyfelünknek a vádolójával való szembesítéshez fűződő jogát. Ezenkívül, mivel nem állt módunkban, hogy kikérdezzük Ambert, és saját magunk meghallgassuk tanúvallomását, nem lehetünk meggyőződve arról, hogy a Mrs. Brandontól és a dr. Mandanhitól származó közvetett vallomások nincsenek-e kiszínezve, meghamisítva vagy eltúlozva.

A felperes képviselője azt állítja, hogy Amber rendkívül kényes lelkiállapotban van, és életkora miatt túl törékeny ahhoz, hogy el tudja viselni a kihallgatást és a bírósági tárgyalást. De biztosíthatjuk az ügyvéd urakat, hogy nem vennénk igénybe semmilyen durva taktikát.

Ezenkívül a feljegyzések alapján világos, hogy Amber nagyon erős akaratú gyermek, és ellentmondásos állításokba keveredett, melyek még az édesanyja szavainak is ellene mondanak. Ráadásul az édesanya a vallomásában elmondta, hogy más hatások is befolyásolják a kislány életét, amelyek az iskolán kívül lelepleződtek. Csak maga Amber tudna feleletet adni arra a sok megválaszolatlan kérdésre, amelyek ezeken a területeken felmerültek.

Csak annyit kérünk, hogy magától Ambertől hallhassuk a részleteket, és hogy a mi saját pszichológusunk lehetőséget kapjon arra, hogy igazolja vagy megcáfolja dr. Mandanhi megállapításait.

Corrigan leült, és a bírónő megadta a szót Wendell Amesnek. Ames korántsem jelentett olyan izgalmas látnivalót, mint a fiatalabb Jefferson, de csak úgy áradt belőle a tapasztalat felsőbbrendűsége, ami önmagában is meggyőző hatású volt.

- Tisztelt bírónő, ezt az egész ügyet egy ártatlan gyermek ellen elkövetett súlyos vétség miatt terjesztettük a bíróság elé, melynek mértékét dr. Mandanhi jelentése és az eskü alatt tett vallomások világosan bemutatják. Mint a felperes ügyvédei, szeretnénk jóvátenni egy rossz dolgot, orvosolni akarunk egy sérelmet, és valahogyan semmissé szeretnénk tenni azt a megalázó tettet, ami megtörtént. Felelős emberi lényekként soha nem az volt a célunk, hogy fokozzuk Amber fájdalmát azáltal, hogy kitesszük őt a tárgyalás megrázkódtatásának, hogy felszakítjuk a régi sebeit, és közszemlére tesszük sérüléseit.

Benyújtottuk dr. Mandanhi kiegészítő szakvéleményét, amely részletezi a bíróság számára Amber jelenlegi érzelmi állapotát, és bebizonyítja, hogy nem szolgálná az ő érdekeit, ha tanúként megidéznék vagy vallomást kellene tennie. Ha a bíróság kívánja, dr. Mandanhi kész személyesen is tanúsítani, hogy Amber elmebeli és érzelmi állapota jelenleg mennyire törékeny.

Fletcher bírónő Mandanhira nézett, majd Amesre.

- Szándékozik-e a doktor olyan kiegészítő megállapításokat tenni, amelyeket az írásbeli vélemény nem tartalmaz?

- Bizonyos vagyok benne, hogy ha szükséges, akkor világossá tud tenni bármely részletet a bíróság számára.

A bírónő gyorsan végigfutott Mandanhi jelentésén.

- Úgy gondolom, hogy ez eléggé érthető. Minden további szóbeli vallomás valószínűleg csak ezt tudná megerősíteni.

- Rendben van.

- Van még valami mondanivalója, ügyvéd úr?

- Igen. Bár mindkét oldal részéről elhangzottak súlyos érvek, reméljük, hogy a közfelfogás és a tisztességtudat hangosabban és meggyőzőbben fog szólni, mint bármi más érv, és hogy a bíróság megtakarítja ennek az ártatlan gyermeknek a számára azt a fájdalmat és szomorúságot, amit sebeinek felszakítása jelentene azáltal, hogy az alperes kihívást intézne hozzá, és kétségbe vonná szavait, hogy közszemlére lenne téve egy nyilvános tárgyaláson.

Természetesen tisztában vagyunk a jogi eljárásokkal. Tisztában vagyunk azzal, hogy az alperesnek joga van szembesítést kérnie vádlójával. De szeretném emlékeztetni a bíróságot, hogy egy gyermek bántalmazásának ügyét tárgyaljuk, és ennek megtörténtét már az alperesek is beismerték.

- Tiltakozom! - pattant fel Corrigan. - Az alperes képviselője soha nem tett ilyen beismerést.

Ames visszavágott:

- Bírónő, egyszerűen arra utaltam, ami már bizonyítást nyert, hogy az iskolában elfenekelik a gyermekeket, és hogy az iskola erőteljes, tekintélyelvű doktrínákat kényszerít rá a gyermekekre...

A bírónő egy kicsit türelmetlenül szakította félbe:

- Az eskü alatt tett vallomások világosan szólnak az iskola gyakorlatáról és tanításairól, Mr. Ames. Ha az alperes kitart gyakorlata mellett, ez semmiképpen nem jelenti a bűnösség beismerését. A tiltakozásnak helyt adok.

Ames összeszedte gondolatait, és folytatta:

- Bírónő, mindenképpen fenntartjuk, hogy Amber egy érzékeny életkorban járó gyermek, akinek védelemre van szüksége. Végül is ez volt a feljelentés benyújtásának legfőbb motivációja. Ezek után arra kell kérnünk a bíróságot, hogy kímélje meg Ambert minden további fájdalomtól és traumától azzal a döntéssel, hogy nem kell vallomást tennie és tanúskodnia, vagy bármilyen más szörnyűséges vizsgálatot elszenvednie egy másik pszichológus részéről.

Ames leült.

A bírónő Corriganre nézett.

- Kíván még valamit mondani?

Corrigan felállt.

- Azt hiszem, hasznos lesz rámutatnom arra, miért nincs több mondanivalóm. Ha Amber Brandon valóban olyan szánalmas elmebeli és érzelmi állapotban van - mint ahogyan a felperes ügyvédje állítja -, hogy nem bocsátható vallomástételre, és nem vehet részt a tárgyaláson, akkor arra kényszerülünk, hogy elfogadjuk az ügyvéd úr szavait anélkül, hogy tudnánk, igazak-e ezek az állítások. Lehetséges, hogy Amber valóban ilyen rossz állapotban van, de erről soha nem tudunk meggyőződni. Lehetséges, hogy a felperes ügyvédje ügyesen, céltudatosan rejtegeti őt előlünk, de erről sem tudunk meggyőződni. A felperes ügyvédei nyilvánvalóan úgy gondolják, hogy mindent tudnak Amberről, ami nekik szükséges, és arról, amit állítólag az alperes kezétől elszenvedett, de az alperesek és ügyvédjük gyakorlatilag semmit sem tudnak az eddig hallott, gondosan megszűrt pletykákon kívül. Amber nélkül szinte tehetetlenek vagyunk. Elvárják ugyan tőlünk, hogy egy meggyőző védekezést adjunk elő, de megtiltják nekünk, hogy a kérdés lényegéhez, ezeknek a panaszoknak az igazi forrásához eljussunk. Újból megismétlem, hogy semmilyen módon nem akarunk ártani Ambernek, és nem akarunk további traumákat okozni neki - ha egyáltalán érte őt bármilyen trauma. Egyszerűen meg akarjuk ismerni a tényeket, hogy felkészülhessünk a vádak megválaszolására. Beadványunkban leírtuk, hogy a törvény szerint lehetőséget kell kapnunk az Amberrel való találkozásra.

Corrigan leült. A bírónő Amesre és Jeffersonra nézett.

- Van még valami mondanivalójuk?

- Nincs, bírónő - felelte Ames.

- Akkor a bíróság most szünetet tart. A tárgyalás ma délután két órakor folytatódik, amikor kihirdetem döntésemet.

- Mindenki álljon fel! - mondta a törvényszolga.

Felálltak, és a bírónő kiment.

- Mit gondolsz, hogy sikerült? - súgta oda Tom Corrigannek.

Corrigan nem tűnt kifejezetten boldognak.

- Fogalmam sincs. Azt hiszem, ez volt a leggyengébb érvelés, amit valaha is elmondtam. - Bosszúsan, füstölgött magában, és gondolataiban ott visszhangzott a tárgyalás. - Nagyobb nyomást kellett volna gyakorolnom a bíróságra, a törvény elvileg a mi oldalunkon áll... Láttad, hogyan reagált a bírónő Mandanhi eskü alatt tett vallomására? Szentírásnak vette!

- Mit szólnál egy ebédhez? - kérdezte Tom.

Corrigan Tom mögött kiment a tárgyalóteremből, miközben egyre csak morgolódott magában.

 

32

A szellemek vadak és féktelenek voltak. Heves indulataikat a kecske vére és a boszorkányok istenkáromlása táplálta, valamint ösztökélte őket azoknak az embereknek a dühe, egymással kötött bűnös szövetsége és Pusztító mindent elsöprő haragja. A démoni fejedelem azonnali győzelemre áhítozott a Seregek ravasz Kapitánya és csapatai fölött, és mindenáron el akarta kapni Sally Beth Roe-t, aki mindeddig ügyesen kisiklott a karmai közül.

A hazugság démonaitól megfertőzött Waring házaspár, valamint Jessupék közös ebéden találkoztak, hogy imádságos szívvel megtárgyalják a legfrissebb híreket, amelyeket az imaláncon keresztül hallottak: June Walroth-tól éppen most tudták meg, hogy Tom rendszeresen verte kislányát, Ruthot, és azért járatta mindig hosszú ujjú ruhában, hogy senki ne láthassa a verés nyomait. Valaki más - nem tudták ki, de biztos, hogy egy megbízható személy - beszámolt arról, hogy Mark pásztor és Cathy házassági problémákkal küszködik, minden valószínűség szerint azért, mert Mark néhány évvel korábban hűtlenséget követett el. Azt is tudomásukra, hogy a keresztény iskola szörnyű adósságokba keveredett, mert Tom és Mrs. Fields lopott az intézmény pénzéből.

Andrea Jessup megdöbbenten kérdezte:

- Biztos vagy ebben? Nem bírom elhinni, hogy Mrs. Fields képes lenne erre.

- Ugye tudod, milyen keveset keres ott az iskolában? Ez neki egy nagyon valóságos kísértést jelent, ezzel a ténnyel szembe kell néznünk - magyarázta Judy Waring.

- De ki beszélt nektek erről?

Ed, Judy férje vonakodott leleplezni hírforrásukat.

- A... Nos, hadd mondjak csak annyit, hogy egy olyan valaki, aki nagyon közel áll a vezetőséghez, és akit nagyon tisztelek. De mindez szigorúan bizalmas!

Wes rögtön felháborodott.

- De hát a vezetőség miért nem számolt be erről a gyülekezetnek?

- Az a személy, akivel beszéltem, ugyanezt fájlalta. Nagyon nehéz helyzetbe került, mert egyrészről nem akarja elveszíteni a vezetőség bizalmát, ugyanakkor sértve érzi magát, amiért a történtek nagy részét titokban tartják.

- Azt hiszem, gyülekezeti tanácskozást kellene tartanunk - szólt közbe Judy.

Andrea egyetértett ezzel.

- És egyszer s mindenkorra nyilvánosságra kell hoznunk ezt az egész disznóságot.

- Már beszéltem Ted és June Walroth-szal - bólintott Ed. - Készen állnak egy megbeszélésre.

Wes megrázta a fejét, és fel is nevetett, hogy haragját levezesse.

- És mindez le fog lepleződni azon a tárgyaláson. Az ASzJE emberei mindent ki fognak deríteni, és a feljelentésükkel ők fogják kifüstölni gyülekezetünk szeretett tagjait.

Pletyka, Rágalmazás és Rosszindulat mindezt mulatságosnak találták, és visítottak a nevetéstől. Hát ezek tényleg mindent elhisznek?

Az iskolában Mrs. Fields és Mark már háromszor is összekapott aznap, most pedig nyolc gyereket be kellett zárniuk a déli szünetben az osztályba, hogy töröljék le a táblát, tisztogassák meg a bútorokat, és söpörjék fel a padlót - ugyanis hatan összeverekedtek, ketten pedig biztatták őket. Fárasztó volt ez a nap.

Mrs. Fields lehuppant székére, és mélyet sóhajtott.

- Pásztor, mi történik itt?

Mark azt akarta válaszolni, hogy szellemi támadás érte őket, de a tanárnőre való tekintettel ezt inkább nem mondta. Mrs. Fields érzékeny nő volt, és nagyon nyomasztó lett volna a számára, ha megtudja, mit talált Mark aznap reggel a bejárat lépcsőin.

Végül egyszerűen csak megkérte, hogy imádkozzon vele, és így töltötték el a déli órát, s közben békefenntartó szolgálatot végeztek a játszótéren.

* * *

Álmodj, álmodj... kicsi lány... Rachel... rózsaszínű, dundi, nevető kislány...

- Gyere, édesem, ideje megfürödnünk!

Csobogva folyik a víz a fürdőkádba. A hőmérséklete pont megfelelő.

Hadd játsszon egy kicsit a kádban!

- Látod ezt? Ugye milyen érdekes? Szép tiszták leszünk.

Jonas. Szólít.

Most ne! Fürdetem Rachelt!

Húz, húz, kiránt a testemből... Ne, most ne...

Hirtelen mindent elborít a feketeség: lebegés, nincs érzés, nincs hang, nincs fájdalom, nincs semmi, csak édes szeretet, boldogság, egység... Egy hosszú, hosszú alagút, a végén ragyogó fény, egyre közelebb jön, egyre közelebb jön, ideje visszafordulni! Mi lehet Rachellel?

durr! Egy tenyér arcul üt!

- Gyerünk, hölgyem, térjen magához! Felkelni!

Áll a víz a padlón. Benne ülök a vízben, csuromvíz vagyok. Ki ez az ember?

- Hall engem? Keljen fel!

Egy rendőr! De hát mi baj van?

- Ember, mintha fejbe verték volna ezt a nőt, nem tud magáról!

Hol van Rachel?

- Hol van a kisbabám?

A kád színültig tele vízzel, túlfolyik, mindenütt víz, rendőrök, orvostechnikusok, a tulajdonosnő, minden olyan homályos.

Egy átható, dermesztő rémület kezd lassan feltámadni benne. A felfoghatatlan tény elborítja elméjét.

- Ó, nem! Megöltem a kisbabámat!

- Hölgyem, ismertetnem kell önnel a jogait. Joga van ahhoz, hogy ne mondjon semmit...

Felemelik a padlóról, erős kezek tartják, karját hátrabilincselik.

- Hol van a kisbabám?

- Gyerünk kifelé!

- Hol van a kisbabám?

- A kisbabája meghalt, Sally. Gyerünk!

Egy villanásnyi kép, csak egy pillanatig látja: egy pici batyu a konyhaasztalon, fehér ruhával le van takarva... kilátszik alóla egy kis rózsaszínű kéz, körülötte orvostechnikusok.

- Ó nem! Rachel! Megöltem a kisbabámat! Jonas!

A bilincs fájdalmasan belevág a csuklójába, karja hátracsavarva, folyik róla a víz, kilökik az ajtón.

- Rachel!

- Gyerünk, Sally, menjünk!

* * *

AAAAAA! Sally felriadt a besötétített hálószobában, csaknem kiesett az ágyból. Négy kínzója ott volt vele.

Örökké! Örökké! - vádolta Kétségbeesés. - Örök kárhoztatás rajtad! Az vagy, ami vagy, és ezen soha nem tudsz változtatni...

Őrültség újult erővel szólt közbe: Te is tudod, hogy mindez ott van a te szerencsétlen, torz elmédben. Nagyon beteg vagy!

Mindig követni fog a halál - terrorizálta Halál. - Minden, amit megérintesz, minden, amit szeretsz, meg fog halni.

És elkaplak téged ezért! - fenyegette Félelem. - Az összes szellem, akivel valaha találkoztál, alig várja, hogy elkapjon!

Sally hasra fordult, és a párnába temette az arcát.

- Ó Istenem, segíts!

Nem tud neked segíteni... vétkeztél ellene. Soha nem fog téged meghallgatni... a kezünkben vagy...

Sally az ablak felé nézett. A nappali világosság beszűrődött a sötétítő függöny körül. Az ágy melletti órára pillantott. Délután négy óra. Hátravetette magát, és megpróbált megnyugodni, hogy ne verjen olyan hevesen a szíve, és ne kapkodjon levegő után.

Nyugi, kislány - mondogatta magának. - Csak álom volt, egy rémálom. Nyugodj meg!

Szíve még mindig ugrált, és arcáról csorgott a verejték. Ezt nevezem pihenésnek. Még rosszabbul érzem magam, mint mielőtt elaludtam.

Megpróbálta értelmezni a történteket. Ez az álom úgy pergett le előtte, mint egy videofilm: pontosan így történt. Éveken keresztül nem jutott ennyire élesen az eszébe. Ó Istenem, mit tettem, mit tettem?! Hogy engedhettem meg, hogy ez megtörténjen velem, a kislányommal?!

Jonas, az én csodálatos tanácsadóm és barátom, az én végtelenül bölcs szellemi vezetőm!

Rosszul lett annak a szellemnek az emlékétől.

Megbíztam benne! Odaadtam neki az életemet, a gondolataimat, a szellememet, az elmémet, és most... most rá kell jönnöm, mennyire gonosz volt. Vagy még most is az.

Gonoszság! Egy újabb abszolútum! Jonas egy felfoghatatlanul gonosz szellem, senki nem tud meggyőzni engem az ellenkezőjéről! Mit is olvasott az előbb? Lassan kimászott az ágyból, letette lábát a padlóra, és odament az ablakhoz. Félrehúzta a függönyt, és hunyorgott a szobába beáradó nappali világosságtól. Az ablak alatt álló asztalon ott feküdt Sara Bibliája, még mindig kinyitva Márk evangéliumánál. Azt kezdte olvasni, mielőtt elálmosodott és lefeküdt volna. Talált ott valami érdekes dolgot, de akkor csak átfutott rajta.

Leült az asztalhoz, és újból átnézte azt a szakaszt. Itt van, az első fejezetben: "Volt pedig azok zsinagógájában egy ember, akiben tisztátalan szellem volt, és felkiáltott és mondta: »Ah! Mi dolgunk van nékünk veled, Názáreti Jézus? Azért jöttél-é, hogy elveszíts minket? Tudom, hogy ki vagy te: az Istennek Szentje.«

Jézus rendre utasítván így szólt hozzá: »Némulj meg! Menj ki belőle!«

A gonosz szellem erőszakosan megrázta a férfit, és egy kiáltással kiment belőle. Az emberek valamennyien annyira meglepődtek, hogy ezt kérdezgették egymástól: »Mi ez? Micsoda új tudomány ez, hogy hatalommal parancsol a tisztátalan szellemeknek is, és azok engedelmeskednek neki...«

Estefelé pedig, amikor leszállt a nap, mind Őhozzá vitték a betegeket és a démonizáltakat. És az egész város odagyűlt az ajtó elé. És meggyógyított sokakat, akik különféle betegségekben sínylődtek, és sok démont kiűzött, és nem hagyta szólni a démonokat, mivelhogy Őt ismerték."

Démonok. Ezek démonok. Sally elhitte ezt. A vasárnapi iskolában eltöltött idő óta soha nem adott túl sok hitelt a Bibliának. De most, amint ott ült abban a szobában, és miután magához tért egy olyan nyilvánvaló leckéből, amelynél egyértelműbbet nem is kívánhatott volna magának, elhitte azt, amit a Biblia ezekről a szellemi lényekről mondott. Az általa átélt sok szellemi kalandozás, élmény csak csalás, megtévesztés, egy szellemi svindli. Ezek végtelenül gonosz dolgok.

Hol van az a füzet? Írnom kell Tomnak!

Tom, maga ezt már tudja, és ezért keveredett ebbe a bajba, de hadd biztosítsam most magát én, aki a másik oldalon álltam, hogy önnek igaza van. Amber Brandon kapcsolatba lépett egy szellemi vezetővel, és most az befolyásolja az életét, a gondolatait, a viselkedését. Nekem ott volt Jonas, Ambernek pedig ott van Amethyst, és ha eddig nem mondtam volna ki elég világosan, akkor hadd nevezzem meg teljesen egyértelműen őket: ezek gonosz szellemek, akik azért jöttek, hogy tönkretegyenek minket. Csak nézze meg, mit csinált velem Jonas! Nem hibáztatom kizárólag őt, én hívtam be az életembe, én adtam neki oda az elmémet és a testemet. De túl későn jöttem rá, mi a valódi célkitűzése.

És mi a helyzet Amberrel? Gondolom, az ő számára mulatságként és játékként kezdődött az egész. De most szinte biztos vagyok abban, hogy olyasmibe keveredett bele, amiből meg kellene szabadulnia, de nem tud. Hogy őszinte legyek, nem vagyok meggyőződve arról, hogy nekem sikerült megmenekülnöm ebből a helyzetből.

De ha Márk evangéliumának igaza van, és az ön Jézusa tud parancsolni ezeknek a szellemeknek, és meg tudja szabadítani az embereket a hatalmukból, akkor remélem, önnek van elég hite az ön megváltójában ahhoz, hogy megkaphassa a segítséget.

És Tom, amikor ezért imádkozik, kérem, mondjon értem is egy jó szót!

Pusztító szellemei hülyére nevették magukat, miközben szanaszét repültek a bíróság épületéből.

A bírónő felállt - a tárgyalóteremben mindenki követte a példáját -, majd kiment. Az ASzJE ügyvédei hetvenkedő kedvükben voltak, míg Wayne-nak és Tomnak tátva maradt a szája.

Corrigan annyira felháborodott, hogy alig tudta visszafogni a hangját, amikor odasúgta Tomnak:

- Ezt biztos, hogy megfellebbezzük. Még soha nem találkoztam pályafutásom során egy ilyen nyilvánvaló, nevetséges törvényszegéssel vagy a jogos eljárás megtagadásával!

Tom nem tudta eldönteni, hogy reménykedjen, törődjön bele a harc folytatásába, adja fel, menjen haza és haljon meg, vagy mit csináljon.

- Hát, ha úgy gondolod, hogy érdemes.

- Nem tudom, eredményes lesz-e, vagy sem, de talán több szerencsénk lesz egy másik bírónál. Mindenképpen be fogom nyújtani ez ellen a fellebbezést! Ha nem tenném, akkor ugyanolyan hanyag lennék, mint a bírónő. Tűnjünk el innen!

A tárgyalóterem előtt Wendell Ames sütkérezett a reflektorok fényében, és élvezte a saját hangját, miközben elmondta az előre elkészített sajtónyilatkozatát.

- Nagyon elégedettek vagyunk, amiért egy olyan szellemi kaliberű személy, mint Fletcher bírónő elismeri, hogy az életkoruknál fogva sebezhető gyermekeket még a tárgyalóteremben is meg kell védeni attól, aki beismerte magáról, hogy bántalmazott egy gyermeket...

- Ennyi! - vágott közbe Corrigan. Hirtelen haragjában, ami tőle szokatlan volt, átnyomakodott a riporterek gyűrűjén. - Hölgyeim és uraim, lesz egy nyilatkozatom az önök számára, mihelyt Mr. Ames befejezte.

Azonnal magára vonta a figyelmüket. Ki voltak éhezve. Elárasztották őt kérdésekkel, amelyek közül sok eléggé kellemetlenül érintette. Minden kérdést elhárított, és azt mondta, amit el akart mondani.

- Mindenekelőtt helyesbíteni szeretném Mr. Ames szavait: ez az ügy az alkotmányban garantált vallásszabadság körül forog, nem egy gyermek bántalmazása itt az igazi kérdés. Semmi ilyen beismerést nem tettünk, és kérem, legyenek pontosak, amikor erről hírt adnak. Ha a gyermekek elfenekelése bántalmazásnak minősül, akkor most azonnal vessük börtönbe az ország lakosságának a felét!

Másodsorban: látva, hogy a felperes ügyvédei ragaszkodnak ahhoz, hogy a sajtóban tárgyalják meg ezt az ügyet, kérem fontolják meg a következőket. Először is: ebben az ügyben csak olyan kijelentéseket hallottunk, amelyeket az ügyvédek által kiválasztott gyermekpszichológus, dr. Mandanhi és Amber édesanyja gondosan megszűrt. De mi ragaszkodunk ahhoz a jogunkhoz, hogy szembesítsenek minket a vádlónkkal, Amberrel, hogy kiderítsük az igazságot. Továbbá: nem akarunk durván viselkedni a kislánnyal szemben, és semmilyen módon nem akarjuk őt bántalmazni. Elfogadunk minden indokolt korlátozást, és megfelelő módon együtt fogunk működni a bíróval és a felperes ügyvédeivel.

Ami pedig Fletcher bírónő határozatát illeti: ez nyilvánvalóan egy téves döntés, ami teljes mértékben ellentétes a törvénnyel, ezért nincs más választásunk, mint hogy haladéktalanul a fellebbviteli bírósághoz forduljunk fellebbezésünkkel. Végezetül, ha lehet, ne hagyjanak ki az általam elmondottakból túl sokat.

Ezzel Corrigan - miközben csak úgy záporoztak rá a további kérdések - Tom társaságában odasietett a csarnokon keresztül a lifthez.

* * *

Bacon's Cornerben a kis Amber Brandon pörgött és nevetett, amikor felszállt az iskolabuszra, és annyira zavarta a többi gyermeket, hogy a sofőrt nem sok választotta el attól, hogy rendre utasítsa. De mivel Amber az első megállónál leszállt, a sofőr megelégedett azzal, hogy kislányt és játszótársait letette a buszról.

Barátai már megszokták, hogy Amber póniként viselkedik, sőt egyesek be is kapcsolódtak ebbe a fantáziajátékba. De ma Amethyst nem az a mulatságos póni volt, akivel játszani lehetett volna. Fellökte barátait, elvette és szétszórta könyveiket, ugrált, ágaskodott, bukfencezett és kigúnyolta őket.

Barátai nagyon megharagudtak rá, és megfogadták, hogy soha többé nem játszanak vele.

De Amethyst csak tovább nevetett, ugrabugrált, és semmivel sem törődött.

* * *

Határozottan eljött az ideje egy csoportgyűlésnek. Aznap este Mark és Cathy kinyitotta a templomot, és a csoport magva - Howardék, Ben és Bev Cole, Marshall és Kate Hogan, Tom Harris és Wayne Corrigan - összegyűlt a vénekkel, Don Heelyvel, Vic Savannel, Jack és Doug Parmenterrel együtt, akik elhozták feleségüket is. A helyzet most már kényszerítő erejű volt. Isten megmozdította a szívüket, és valamennyien érzékelték a külső fenyegetést. Eljött az ideje, hogy rendezzenek néhány komoly dolgot az Úrral.

Az első padokban és a pódium szélére állított székeken foglaltak helyet, hogy egy zárt kört alkothassanak, és összehasonlíthassák egymással feljegyzéseiket, megbeszéljék, és imában az Úr elé vigyék a dolgokat.

- Úgy láttam jónak, hogy ma este itt találkozzunk - kezdte Mark. - Úgy tűnik, hogy most ez az épület és a gyülekezetünk áll a Sátán figyelmének és támadásainak középpontjában. Imádkoznunk kell, hogy legyen egy védőfal a hely körül és körülöttünk.

- Ütközzünk meg az ellenséggel! - buzdította őket Ben.

- Legfőbb ideje, hogy megtegyük! - helyeselt Jack.

Mark ezt nagyon bátorítónak érezte, és elmosolyodott.

- El kell mondanom nektek, hogy a csata kezd nagyon hevessé válni!

- Hogy sikerült a kihallgatásod a múlt héten? - kérdezte Doug.

Corrigan csak pislogott. Mark felsóhajtott, majd válaszolt:

- Ames és Jefferson valamiféle csapdát akar felállítani, ez nyilvánvaló. De voltak olyan kedvesek...

- Megpróbáltak kiszedni Markból valami olyasmit, amit felhasználhatnának ellene, amivel tőrbe csalhatnák - fejezte be Corrigan a gondolatot. Markra nézett. - Azt hiszem, nagyszerűen csináltad, pásztor. Megúsztad a dolgot, és ez nagyon nem tetszett nekik.

- Dicsőség az Úrnak ezért! "Aki igazságban jár, megőrzi azt teljes békességben."

- Úgy van! - erősítette meg Bev.

Mark újból Corriganhez fordult:

- Wayne, ha már itt tartunk, mondd el nekünk, mi lesz a következő lépés ebben a feljelentési ügyben?

Corrigan egy kicsit fáradtnak és kedvetlennek látszott.

- A következő hetekben Tomnak és Mrs. Fieldsnek kell majd vallomást tenniük. De közben benyújtjuk a mai döntés elleni fellebbezésünket a fellebbviteli bíróságon, és ki kell várnunk, hogy mi lesz belőle. Lehetséges, hogy ott sem fogunk győzni, de legalább egy kis időt nyerünk vele. Fogjátok fel úgy ezt a kérdést, hogy ez az egész pereskedésnek csak egy apró részlete, csak egy kis csetepaté egy hosszú és költséges háborúban! - Marshallra pillantott. - Reménykednünk kell abban, hogy találunk valamit, ami fordulatot hoz ebben az ügyben. Úgy érzem, hogy nagyon közel vagyunk hozzá!

- Mi a helyzet azzal a tananyaggal? - kérdezte Kate. - Most már meg vagyok győződve arról, hogy az oktatási rendszer egy valóságos, törvény általi kényszerítés nélkül nem engedi meg nekünk, hogy megnézzük. Csak húzzák az időt.

Corrigan bólintott.

- Nem lepődnék meg, ha abban reménykednének, hogy ki tudják játszani a bíróságot, és mindaddig tudják rejtegetni az anyagot, amíg a tárgyalás tart. A mai döntés és a fellebbezési folyamat elindulása után ez elég nehéznek ígérkezik. Feltett szándékom, hogy holnap hivatalos idézésben fogom elkérni tőlük.

- Amíg valami másra fény nem derül - mondta Marshall -, addig is már tisztában vagyunk a dolognak egy részével. Legalábbis sejtjük, hogyan juthatunk a nyomára valaminek. A gyülekezetre helyezett átokról beszélek, melynek bizonyítékait reggel megtaláltuk.

- Voltatok a rendőrségen ez ügyben? - érdeklődött Bob Heely.

- Tréfálsz? - kérdezett vissza Ben. - Kilencvenkilenc százalék, hogy Mulligan benne van ebben a dologban! Azokat a lábakat Sally Roe kecskéjéről vágták le, és tudjátok jól, hogy Mulligan eltussolta a lány ellen elkövetett gyilkosság kísérlet részleteit. Biztos, hogy ő is részese ennek a boszorkányságnak, vagy legalábbis segített annak, akik elkövették.

- Valóban biztos vagy benne? - tette fel a kérdést Jack Parmenter.

- Még nem - szólt közbe Marshall. - Én arról beszélek, hogy most már konkrét bizonyítékkal rendelkezünk arról, hogy boszorkányság vagy sátánizmus működik ezen a környéken, az okkultizmusnak egy szervezett, súlyosabb formája, mint például egy boszorkányszövetség, egy titkos társaság vagy valami ilyesmi. És ez azt is jelenti, hogy vannak emberek - úgy értem, hogy szokásos megjelenésű, hétköznapi, minden gyanún felül álló emberek -, akik ehhez a csoportosuláshoz tartoznak. És egy ekkora városban nagy befolyást gyakorolhatnak, illetve sok embert meg tudnak félemlíteni. Lehet, hogy Mulligan és Parnell, a halottkém is ezeknek az embereknek a befolyása alatt áll, vagy talán maguk is a csoportnak a tagjai.

De ne felejtsétek el: bárkik is legyenek ezek az emberek, világosan látják, hogy van valami közös ebben a gyülekezetben és Sally Roe-ban. Mégpedig az, hogy az ellenségeik vagyunk, és ezért ártani akarnak nekünk. Megölték Sally kecskéjét, és a vérét vették, valószínűleg azért, hogy a szertartásaik során felhasználják. Ez jelenti az összeköttetést a számukra: kellett nekik valami, ami azé a személyé volt, akit meg akarnak átkozni. Levágták mind a négy lábát, és a két mellsőt idetették a templom elé. Ez ránk is kiterjeszti a Sally Roe elleni átkot. Úgy sejtem, hogy a hátsó lábak még mindig a boszorkányoknál vannak, céljaik megvalósításának kapcsolódási pontjaként.

- De miért pont a lábak? - kérdezte Corrigan.

- Lábak nélkül nem lehet túl messzire elszaladni, és Sally Roe most menekül. Talán ezért - találgatott Marshall.

Tom agya gyorsan forgott.

- Megint a vakondjaid, Marshall! Egyazon átok alá helyezték Sally Roe-t és minket, úgyhogy ha még nem is látjuk, de kell hogy legyen itt kapcsolat: Sally Roe-nak van valami köze a helyzetünkhöz, az ügyünkhöz, és ők ezt tudják.

- Úgy van.

Corrigan ökölbe szorította a kezét, és mesterkélt drámai mozdulattal az ég felé nézett.

- Ó, ha mindezt be is tudnánk bizonyítani! Ha tudnánk, kik ezek a rejtélyes emberek!

- Nem tudjuk, de vannak gyanúsítottjaink - igazította ki Marshall. - Jól tennénk, ha még egyszer alaposan körülnéznénk Mulligan őrmester és Joey Parnell háza táján. Nagyon közel állnak ehhez az egész Sally Roe-ügyhöz, és azt is tudjuk, hogy Parnell most annyira meg van rémülve, hogy köpni-nyelni nem tud.

Ben még nyersebben fogalmazott:

- Kétségtelen, hogy Parnell nyakig benne van a matériában.

- És én Irene Bledsoe-t, azt a gyermekvédelmis nőt is a gyanúsítottak közé sorolnám. Együttműködik ezzel a Brandon-ASzJE-féle bandával, és mindent el lehet róla mondani, csak azt nem, hogy tárgyilagos.

- Remélem, hogy ez nem így van! - sóhajtott Tom.

- Hogy vannak a gyerekeid?

- Pénteken találkoztam velük. Még nem döntöttek a sorsukról. A nevelőotthon elég kemény helynek tűnik, de legalább nem állnak Bledsoe gondozása alatt. Pont az hiányzik nekem, hogy egy boszorkány vigyázzon a gyerekeimre!

- És lehet még egy gyanúsítottunk - szólalt meg Mark. Kérdőn néztek rá, de ő elhallgatott, és jelentőségteljes pillantásokat váltott Cathyvel. - Ki tudja, hogy ezek a boszorkányok vagy sátánisták, vagy akárkik legyenek, nem jutottak-e be a gyülekezetünkbe? Nem akar vége szakadni a problémáinknak, és soha nem volt itt ennyi megosztottság, mióta én vagyok a pásztor.

- Érzem, hogy valamiféle méreg fejti ki hatását közöttünk, ez biztos - tette hozzá Cathy.

- Ez rendszeresen megtörténik - magyarázta Marshall. - Beszivárognak gyülekezetekbe, mindent tudnak a keresztény szóhasználatról, ismerik a Bibliát, és hatalmas erőfeszítéseket tesznek, hogy elfogadtassák magukat, majd utána összezavarják a keresztények belső életét.

Ettől mindenkiben meghűlt a vér. Hirtelen azon vették észre magukat, hogy egymást méregetik, mint a gyanúsítottak, amikor meg akarják találni közöttük az igazi tettest. Hátborzongató élmény volt.

- Van valami elképzelésetek, ki lehet az? - kérdezte Jack Marktól és Cathytől.

Mark megrázta a fejét. Cathy válaszolt:

- Nem, nincs... de figyeljetek ide: van valaki. Van egy démoni vakond a gyülekezetben. Érzem, hogy az Úr ezt mutatja nekem.

- Ez nagyon valószínű - bólintott Marshall.

Egy pillanatra eltűnődtek ezen, majd Mark egyetlen további szó nélkül finoman lecsúszott székéről, és letérdelt előtte. A többiek követték a példáját. Önkéntelenül tették. Tudták, hogy ezt kell tenniük.

- Istenünk, könyörülj rajtunk! - imádkozott Mark. - Bocsásd meg nekünk, amiben vétkeztünk. Adj nekünk bölcsességet, hogy megértsük, mi az, amit rosszul teszünk, és adj nekünk megtérést abból a bűnből. Könyörülj rajtunk, Urunk és Istenünk, és állíts helyre minket!

Tovább imádkozott, és a többiek együtt könyörögtek vele. Könnyek törtek elő szemükből, szégyenkezés nélkül sírtak az Úr előtt.

- Uram, segíts, hogy át tudjuk látni ezt az egész helyzetet! - kérte Ben. - Őrizz meg minket ellenségeinktől, és adj nekünk győzelmet a jó ügyben!

- Imádkozunk gyermekeinkért! - szólalt meg Cathy. - Ez az ő harcuk is, talán még jobban az övék, mint a mienk. A Sátán meg akarja szerezni őket magának, nem hagyhatjuk, hogy ezt megtegye.

- Imádkozunk, hogy angyali harcosok fala vegye körül, és őrizze ezt a helyet! - folytatta Mark. - Vedd körül a Te népedet, Urunk, és védj meg minket minden ellenünk irányuló átoktól! Jézus kiontott vérének védelmét kérjük magunkra, szolgálatunkra, gyermekeinkre, az iskolára... Sally Roe-ra.

- Őrizd meg Ruthot és Josiah-t! - imádkozott Tom. - Ó Uram, kérlek védd meg a gyermekeimet!

- Adj nekünk választ, Urunk! - fohászkodott Marshall: - Annyi feltételezésünk és elméletünk alakult már ki, hogy meg lehetne velük tölteni egy egész raktárat, de szükségünk van válaszra, valami szilárd, tapintható dologra! Add meg ezt nekünk hamar! Kérlek törd át a falakat, melyeket az ellenség ellenünk emelt! Törd át ezeket, Úristen, és küldd el nekünk a Te válaszodat!

- És, Uram - kapcsolódott be az imába Jack -, ha van egy betolakodó, egy démoni vakond a gyülekezetünkben, most leláncoljuk azt a személyt, megkötözzük a vele társult démonokat, és kérünk, Urunk, hogy lepleződjön le az az ember!

* * *

Nathan és Armoth összeszedett egy csapatot az elérhető legjobb harcosokból, és sorfalat állított a templom földje körül. Vállvetve, kardjukat kezükben tartva, teljes készültségben vártak ott, harcra készen.

Tal elégedett volt ezzel a szerény eredménnyel.

- Ez egy darabig megteszi. Most pedig el kell távolítanunk azt a vakondot!

- Úgy néz ki, hogy készen vagyunk - állapította meg Nathan, a templomban lévő emberek imáira utalva.

- Hát persze - válaszolt Tal. - És igazán kedves Pusztítótól, hogy ennyire gondatlanul ténykedett. Leleplezte előttünk azt a rést, amire szükségünk van!

 

33

Kedd reggel lett, és az Ashton Hírmondó már megjelent a standokon, az élelmiszerboltokban és a házak teraszain szerte a városban. Ez általában azt jelentette, hogy egy kis nyugalom következett a Hírmondó szerkesztőségében. Cheryl, a kezdő riporter egy kicsit lazíthatott, és megpróbálhatta felvenni a kapcsolatot a hirdetéseket feladó ügyfelekkel; Tom, a tördelő elmehetett horgászni vagy dolgozhatott otthon a kertjében; George, az olvasószerkesztő pedig lepihenhetett. De ez a kedd egy kicsit másként alakult. Az újság határozott, magából és a munkatársaiból állandóan a maximumot kihozó szerkesztője elutazott, mert akadt egy kis elintéznivalója - soha nem árulta el pontosan, hogy mi volt -, de ez nem jelentett vakációt a többiek számára. Sőt, mivel Marshall mindig olyan keményen dolgozott, ez a helyzet még több munkát jelentett, mint valaha, és Bernice Krueger, aki most Marshallt helyettesítette, ugyanolyan szigorúan és talpraesetten megkövetelte a munkát, mint főnöke.

Tehát ez a kedd feszített munkatempót hozott magával. Mindenki bent volt, és szorgalmasan dolgozott. Bernice két percnél tovább soha nem maradt ugyanabban a szobában vagy ugyanazon a széken. Papírokkal, hasáblevonatokkal vagy egy csésze kávéval a kezében minduntalan kiszaladt az utcai irodába, hogy felügyelje a forgalomellenőrzésről szóló sztorit, amit Cheryl próbált kiszedni a vidéki rendőrökből. Újabb másolatokkal a kezében hátraszaladt George-hoz, hogy csinálja meg azoknak a szövegszerkesztését is, berohant Marshall üvegfalú irodájába, hogy felvegye a telefont, majd pedig megint előreszaladt, hogy egy ügyféllel foglalkozzon, mert Cheryl nem ért rá, éppen egy hirdetést vett fel telefonon keresztül.

Fogok beszélgetni Betty Smith-szel - mondta Bernice újra meg újra saját magának. - Megígérem, hogy amikor megjön az ebédem vagy előtte vagy a szünetben vagy valamikor leülök és beszélgetek vele! Most biztos azt gondolja, hogy milyen udvariatlan vagyok: meghívom ide, aztán meg nem törődöm vele!

Azonban "Betty Smith" mindeddig egyáltalán nem érezte úgy, hogy semmibe veszik vagy visszautasítják. A telexszobában ült, és a hírszolgálattól érkező híreket figyelte, amelyeket a gép kattogva lökött ki magából. Az elmúlt fél óra kifejezetten érdekesnek bizonyult - az utolsó néhány perc pedig teljesen lekötötte a figyelmét. A kezében tartott egy beszámolót, és csak úgy falta a híreket.

"westhaven - Emily R. Fletcher, kerületi szövetségi bíró ma úgy döntött, hogy egy tízéves gyermeket, a hírekben olyan sokszor szereplő ügynek, a Jó Pásztor Általános Iskolában történt bántalmazásnak a koronatanúját nem lehet tanúként megidézni, és nem járult hozzá ahhoz, hogy az alperes a saját pszichológusával megvizsgáltassa. A bírónő egyetértett a felperes ügyvédeivel, hogy a gyermek további kikérdezése és kivizsgálása károsnak bizonyulhat."

"A dr. Alan Mandanhi pszichológus által benyújtott szakvéleményre hivatkozva Fletcher bírónő arra a következtetésre jutott, hogy a gyermek az állítólagos bántalmazások miatt mentálisan annyira gyenge és sebezhető állapotban van, hogy ha újból beszélnie kellene erről, az még nagyobb károkat okozhatna neki."

"Kötelességünk, hogy felemeljük szavunkat a gyermekekért - mondta a bírónő. - Nem szentesíthetünk semmilyen további bántalmazást, miközben azon fáradozunk, hogy elejét vegyük ezeknek."

Az ország különböző részeiből származó napilapok várták az asztalon, hogy Bernice átfussa őket, majd ha lesz rá ideje. Sally felvette a legfelsőt a kötegből: a nyugati part egyik nagy újságja volt. A címlapon semmit sem talált erről az ügyről, de a második oldalon szerepelt egy beszámoló és egy nem éppen hízelgő fénykép Tom Harrisről és ügyvédjéről. A fénykép alatt az állt, hogy ez a két ember "Tom Harris, aki a feltételezések szerint bántalmazta a gyermeket, és ügyvédje, Wayne Corrigan".

Ezek nagyon rossz hírek voltak a Jó Pásztor Általános Iskola számára. A következő újság vezércikke is ezzel a témával foglalkozott. Maga az ASzJE sem írhatta volna meg ennél jobban.

"Ez egy példaértékű ügy lesz A szövetségi állam naponkénti gondoskodása és A magán-általánosiskolák támogatása elnevezésű törvények értelmezésének tekintetben, és el fogja dönteni, hogy az állam rést üthet-e az államot az egyháztól elválasztó falon annak érdekében, hogy ártatlan gyermekeket megvédjen a vallásszabadság nevében okozott károktól."

"A vallásszabadság örökségünk része, de a vallásszabadság nem jelenti a bántalmazáshoz való jogot. Reménykedünk abban, hogy ez az eset egyszer s mindenkorra meg fog alapozni egy kötelező érvényű jogi és szociális rendeletet arra vonatkozólag, hogy bár a vallás gyakorlása szabadságot élvez, soha nem sértheti meg az állam törvényeit, hanem a közjó érdekében alá kell rendelnie magát az államnak."

Mindez olyan erényesnek, olyan amerikainak, olyan helyesnek tűnt. De a cikk írója soha nem találkozott Amber Brandonnal. Az ország egyetlen újságírója se pillantott bele soha azoknak a démonoknak a szemébe, se nem hallotta azt a gúnyos, vádoló hangot. Nem váltak az áldozataivá Sally korábbi szövetségesei haragjának és az ő tönkretételét célzó tetteiknek. Ehelyett, mintha csak vezényszóra tennék, ugyanazokat az eszméket és véleményeket írták le, ugyanazokat a beszámolókat választották ki és tették közzé, és mindent ugyanúgy értelmeztek, mintha egy és ugyanaz az oktató tanította volna valamennyiüket.

Nem maradhatok itt - gondolta Sally. - Tovább kell mennem. Be kell fejeznem, amit elkezdtem.

- Betty! - Bernice ott állt az ajtóban, és egy kicsit kimerültnek tűnt. - Igazán sajnálom, hogy ilyen bolondokháza van itt, de most sajnos tényleg nagyon sok a munkám. Talált magának valami elfoglaltságot?

Sally letette az újságot.

- Ó, az újságokat és a telexen beérkező híreket olvastam. Nagyon érdekesnek találtam.

Bernice teljesen biztos volt abban, hogy valami bántja Sallyt.

- Jól van?

Sally elhárította a kérdést:

- Azt hiszem, egy óra múlva indul egy busz. El kell érnem.

- Ilyen hamar elutazik?

- Megkaphatnám... Megadná a címét és a telefonszámát? Szeretném, ha valamikor még felvehetném önnel a kapcsolatot.

- Hát persze. - Bernice leírta a címét és a telefonszámát egy darab papírra.

- És a Hírmondó címét is megadná?

Bernice azt is leírta, és átnyújtotta a papírlapot. Majd egy pillanatra belenézett Sally gondterhelt szemébe.

- Tehetek még valamit önért?

Sally elgondolkodott, majd félénken elmosolyodott.

- Hát... esetleg imádkozhatna értem. Lehet, hogy használna.

- Bernice, a Jake Autójavítóból keresnek telefonon - kiáltott hátra Cheryl.

- Visszahívom őket!

- Tíz perc múlva elmegy a műhelyből. Most kell beszélnie veled. Bernice zavarba jött, és bocsánatkérően nézett Sallyre.

- Elintézem ezt a telefont, aztán eltűnünk innen. Elviszem magát ebédelni, jó?

Sally csak elmosolyodott.

- Ööö... Van itt egy posta a közelben?

- Hát persze, a második utcánál, a jobb oldalon. A buszmegálló felé van. Majd útba ejtjük.

- Nagyszerű.

- Bocsásson meg egy pillanatra.

Bernice Marshall irodájába sietett, hogy elintézze a Jake Autójavító telefonhívását. Jake nagyon szerette újra meg újra megbeszélni ugyanazt a kérdést, mintha nem tudott volna mit kezdeni az idejével, és nyilván úgy gondolta, hogy más is mindig ráér.

- Jó, rendben, kijavítjuk a hirdetést a szombati számban. - A férfi megint elölről kezdte beszélgetésük témáját, ezért Bernice egy kicsit emeltebb hangon kezdett beszélni. - Nem, figyeljen ide, ezt már elmondta. Pénteken megcsináljuk. - A férfi ordítozni kezdett. - Az a szám már készen van, az már csak történelem, azon már nem tudunk változtatni. - A lány öklével az asztalra csapott. Micsoda egy lehetetlen alak! - Figyeljen ide, Jake, maga ugyanolyan jól tudja, mikor van lapzárta, mint mindenki más. Ezt ne mondja nekem! Pénteken megcsináljuk a változtatást. Igen, ezt garantálom! Hé, nem azt mondta Cherylnek, hogy tíz percen belül el kell mennie? El fog késni! Viszonthallásra!

Letette a telefont, kiugrott az irodából, és felkapta a kabátját.

- Oké, Betty, induljunk! Betty!

Bement a telexszobába. Betty eltűnt. Kilépett a hallba.

- Cheryl!

- Mi az?

- Hol van Betty?

- Elment.

Bernice mardosó lelkiismeret-furdalást érzett. Azt kérdezte magától: Mit tettem? Te jóságos ég, semmit sem tettem! Az a szegény lány! Nem ő a hibás! Nem lett volna szabad idehívnom ebbe a bolondokházába!

Kirohant az utcára, de Betty Smith eltűnt. Bernice első gondolata az volt, hogy utánarohan, vagy beugrik a kocsijába, és megpróbálja megkeresni, de azután ennek az ötletnek a helyét átvette egy sokkal gyakorlatiasabb gondolat: Valószínűleg így akarta. Ő egyszerűen ilyen. Szegényke! Most már mindegy, talán egyszer még ír vagy telefonál.

Talán! Bernice szörnyen érezte magát. Megint bement a szerkesztőség épületébe. Tom kijött a hátsó szobából.

- Mondja, mi legyen Jake hirdetésével? Cheryl azt állítja, hogy maga beszélt vele.

- Átfogalmazzuk. Cherylnél van az új szöveg, továbbítsa George-nak, hogy csinálja újra!

- Rendben van. De mi legyen az alumíniumdoboz-üzletről szóló történettel? Biztos benne, hogy a harmadik oldalra akarja tenni?

Bernice megállás nélkül ment tovább a hallban, miközben gondolatai egészen máshol jártak.

- Először írja át Jake hirdetését, azután majd megnézem azt a harmadik oldalt.

- Tudnom kellene...

- Békén hagyna egy kicsit?

Tom sarkon fordult, és visszament a szobájába. Bernice behúzódott a telexszobába, de tudta, hogy tartozik egy bocsánatkéréssel Tomnak. Lezökkent arra a székre, amelyiken Betty Smith ült, és röviden imádkozott:

- Uram, tudom, hogy ezt jobban kellett volna csinálnom. Rá kellett volna szánnom az időmet. Többet kellett volna beszélnem neki rólad...

Micsoda egy szerencsétlen befejezése ez ennek a dolognak!

Szeme megakadt az asztalon kiterített telexen, egy westhaveni híren...

Westhaven? Felkapta a telexet és átfutotta. Igen! A legújabb hírek a Bacon's Corner-i Jó Pásztor Általános Iskola ügyéről!

Triskal, a harcos, ott állt mellette a telexszobában, és őt nézte. Megkapta a parancsot, és most eljött az idő. Gyengéden megérintette a szemét.

Oké, Bernice. Elérkezett az ideje, hogy láss.

* * *

Bernice meglátta a vezércikknél kinyitott újságot. Észrevette a vezércikket. Jó Pásztor Általános Iskola! Bacon's Corner!

Betty azokat a híreket olvasgatta, amelyek erről az ügyről szólnak! Ezért volt vajon olyan zavart, olyan titkolódzó? Egy magányos nő, aki utazgat, akit nem lehet elkapni...

Mintha valami átszúrta volna a szívét. Hát nem beszélt neki Marshall egy nőről, akit meg akarnak találni?

Kirohant a szobából, és bevágódott Marshall irodájába.

Bev Cole kikapcsolta a porszívót, és felvette a telefont.

- Halló?

Bernice türelmetlenkedett.

- Cole-lakás?

- Igen.

- Ott van Marshall Hogan? Bernice Krueger vagyok, az Ashton Hírmondó munkatársa.

- Éppen elment valahova. Megmondom neki, hogy hívja vissza magát.

- Kivel beszélek?

- Bev Cole vagyok.

- Tud valamit a Jó Pásztor Általános Iskola ügyéről?

- Még hogy tudok-e?

- Mi van azzal a nővel, akit keresnek? Tud valamit róla? - sürgette Bernice.

- Sally Roe-ra gondol?

Bernice ráismert a névre.

- Igen! Ő az! Meg tudná mondani, hogy néz ki?

Bev egy kicsit elbizonytalanodott.

- Hát... soha nem találkoztam vele személyesen. Csak egy köteg rendőrségi fényképünk van róla, meg az újságokból kivágott fotók, és egyik sem túl jó...

- Hosszú, fekete haja van?

- Nem, úgy tudom, vörös hajú.

- Hány éves lehet?

- Azt hiszem, most körülbelül harminchat.

- El tudná küldeni nekem azokat a felvételeket?

- Úgy érti, hogy adjam fel postán?

- Nem tudná faxon elküldeni? Szükségem van rájuk, most azonnal!

Bev kezdett izgalomba jönni.

- Csak egy faxkészülék működik a városban, Judy titkári hivatalában, és Ben elvitte az autót.

Bernice megadta a Hírmondó telefaxszámát.

- Küldje el nekem azonnal, amint lehet, jó? Mindent küldjön el róla! És mondja meg Marshallnak, hogy hívjon fel!

- De mi történik ott?

- Mennem kell. Kérem, küldje el nekem azokat a dolgokat!

- Oké, meg fogja kapni!

Bernice letette a telefont, és berohant az utcai irodába.

- Cheryl, hozd a kulcsokat! Meg kell találnunk Bettyt!

Cheryl félig felemelkedett íróasztalától, még mindig csodálkozva, hogy mi történik körülötte.

- Mi...

Bernice felkapta retiküljét, és elővette saját kulcsait.

- Menj le a buszállomásra, és nézd meg, nincs-e ott! Én a postát ellenőrzöm. Ha megtalálod, tartsd fel, és jelezz a személyhívómon!

Cheryl felállt, és felvette a kabátját. Nem értette, mi lehet ez az egész, de Bernice annyira magánkívül volt, hogy nagyon fontos lehetett.

* * *

Lucy Brandon kinyitotta a bejárati ajtót, és félreállt, hogy Ambert betessékelje.

- Gyerünk, Amber! - Semmi válasz. - Amethyst, gyerünk befelé, és semmi lárma!

Amethyst kissé feszes mozgással, duzzogó arckifejezéssel eleget tett a felszólításnak. Odament a bejárat lépcsőjéhez, leült a legfelső lépcsőfokra, és állát kezére támasztotta. Majd Amber édesanyját kezdte bámulni, amint becsukja az ajtót, és felakasztja a kabátját.

- Hogy mertél engem hazahozni? - vonta kérdőre végül. Hangja mélyen morgott, és izzott benne a düh.

Lucy most már annyira haragudott, hogy kész volt szembenézni ezzel a lénnyel.

- Meg kellett tennem, és ezt te is nagyon jól tudod! Miss Brewer nem hajlandó tovább megtűrni téged az osztályában.

Amethyst kivicsorította Amber fogait, mint egy állat.

- Az a nő nem tudja, mit akar! Először befogad az osztályába, most meg elutasít! Miss Brewer egy ostoba köpönyegforgató!

Lucy Amethyst fölé hajolt, és egyenesen őt szólította meg:

- Te pedig egy gonosz, ártalmas, tiszteletlen kis szellem vagy!

Amethyst rávicsorgott.

Lucy pofon vágta.

- Énrám ne vicsorogj, te kis szörnyeteg!

De Amethyst pokoli hangon felnevetett.

- Miért pofoztad meg a lányodat?

Lucy egy kicsit elbizonytalanodott. Nem tudta, mit tegyen.

- Azt akarom, hogy menj ki a lányomból. Hagyd őt békén!

Amethyst gőgösen nevetett.

- A lányod az enyém. Ő hívott be engem az életébe, és most a karmaimban van. Ő az enyém - majd ujját Lucy arcára szegezte. - És te is az enyém vagy! Azt teszed, amit mondok!

Lucy rettenetes haragot érzett, és már felemelte a kezét, de képtelen volt megütni.

Amethyst tovább kötekedett vele:

- Rajta! Üsd csak meg a lányodat!

- Nem! Nem fogod ezt tenni velünk!

- Amber! - szólította meg a lányát. - Amber! Ébredj fel! Amber, válaszolj!

- Nem hallja, amit mondasz!

Lucynek eszébe jutott egy módszer, egy régi tradíció a múltjából.

- Jézus Krisztus nevében parancsolom, hogy menj ki belőle!

Amethyst gúnyosan, de rémülten összevonta a szemöldökét.

- Ó, most vagdalkozol ezzel a névvel! Hahaha! Ki neked Jézus?

Lucy maga sem tudta miért, de megragadta Ambert. Meggondolatlan, kétségbeesett cselekedet volt. Meg kell találnia a lányát abban a kis testben.

- Amber!

durr! Lucy, kezével eltakarva arcát, hátraesett, és elszédült. Amethyst, mint egy ketrecéből kiszabadult vadállat, elrohant a bejárattól. Lucy orrából szivárgott a vér, zsebébe nyúlt egy zsebkendőért, és betámolygott az ebédlőbe. Nekiment az asztalnak, majd miután visszanyerte egyensúlyát, bebotorkált a konyhába, hogy Ambert megkeresse Jobb keze felől fémes csörgést hallott.

Amethyst kihúzta az evőeszközös fiókot. Amber egy kést tartott a saját torkánál, és fenyegetőzött:

- Hagyd abba, vagy...

De ezt Amber édesanyjának mondta, aki tele volt haraggal és anyai ösztönnel. Lucy elkapta Amber kést tartó kezét, és akkorát rántott rajta, hogy a kislány felemelkedett, és lába elszakadt a padlótól, miközben Amethyst sikoltozott. Lucy nekivágódott a háta mögött lévő pultnak, és megütötte a gerincét. Amber keze még mindig nem engedte el azt a kést.

A fiók kicsúszott a helyéről. A húsvágó és az étkezéshez használatos kések, valamint egyéb háztartási eszközök szétszóródtak a konyhában, és nagyot csattantak a szemközti kredenc ajtóin.

Amethyst vicsorgott, átkozódott, és Lucy arcába köpött. Hihetetlenül erős volt.

Dulakodás közben kikerültek újra az étkezőbe. Lucynak végül sikerült elérnie, hogy Amber elengedje a kést. Miután kiesett a kezéből, az egy pillanatra megállt a levegőben, majd hegyével lefelé zuhant tovább.

- Ó, mami! - hallatszott Amber hangja.

Lucy megpördült, amikor a kés leesett mellette, és belefúródott az ebédlőben leterített szőnyegbe. Elesett, miközben Ambert még mindig magához szorította.

Amber hosszan, a rémülettől gyötrődő hangon felsikoltott:

- Mami... Mami!

Lucy szorosan magához ölelte. A vér még mindig csöpögött az orrából. Egyik kezével letörölte.

- Mami...

- Szeretlek, Amber! - Lucy sírt fájdalmában és félelmében. - Itt vagyok, édesem. Nálam vagy.

- Mami, miért csinálok mindig rossz dolgokat?

- Nem te voltál, szívem. Nem te voltál.

- Nem tudom, miért vagyok mindig rossz!

Lucy szorosan magához ölelte. Egyelőre visszakapta leányát.

- Nem te voltál! Nem te voltál!

* * *

Bernice és Cheryl két óra múlva tért vissza az irodába. Kétségbeesett erőfeszítéseik ellenére semmi eredményt nem tudtak felmutatni. Bernice érdeklődött Sally után a postán, de az a tisztviselő, aki éppen szolgálatban volt, nem emlékezett egy átutazóban lévő idegen nőre. Mint mondta, lehet, hogy a munkatársa látott valakit, de ő éppen elment ebédelni. Cheryl átkutatta a buszvégállomást, és sokáig várakozott, hogy feltűnik-e az a titokzatos Betty Smith, de nyomaveszett. Azonban néhány perccel Cheryl odaérkezése előtt indult el kelet felé egy busz. Mindketten figyelmesen végigjárták a Hírmondó és a buszállomás közötti utcákat, de Betty Smith, helyesebben Sally Roe, eltűnt.

Mihelyt Bernice belépett az ajtón, Tom és George elárasztotta őt kérdésekkel.

Bernice egyfolytában beszélt, miközben felakasztotta a kabátját:

- Jake hirdetését tegyétek a negyedik oldalra, a bekeretezett biztosítási hirdetés fölé! Az életrajzokat kivételesen tegyétek a fizetett hirdetések közé! Azt az értesítést szedjétek tizenkét pontos betűkkel tizenhatos helyett, és a "vonítás" szó helyett írjatok "ugatást"! Csinálunk belőle egy szójátékot.

- Jó, rendben - egyezett bele George. - Én is így gondoltam.

Mindez egyelőre elégnek bizonyult nekik munkájuk folytatásához. Bernice odament a faxkészülékhez, amely az utcai irodában állt a fénymásoló gép mellett. Jött egy üzenet - hosszú volt, több leporellólap lógott ki a gépből, és a padlón is hevert egymáson fekve néhány. Óvatosan leszakította, és az első oldalhoz lapozott.

Cheryl is ott volt, mert látni akarta. A rendőrségi fényképről üres tekintettel nézett rájuk Betty Smith, alias Sally Beth Roe. A fénykép alján ott állt az azonosító szám.

- Legjobb lesz, ha felhívom Marshallt - mondta Bernice fátyolos hangon. - Ezért biztos, hogy nem fog megdicsérni.

- És Sara Barker? - kérdezte Cheryl. - Sally Roe ott lakott az ő panziójában. Talán ő tud valamit Sally terveiről.

- Hívd fel!

Bernice ismét feltárcsázta a Cole-lakás Bacon's Corner-i telefonszámát. Most Ben Cole vette fel a telefont.

- Megkapta a faxot? - érdeklődött.

- Igen, Ben, nagyon köszönöm, és Bevnek is. Beszélnem kell Marshall-lal.

- Még mindig nem jött meg, információkra vadászik.

- Én tudnék neki mesélni egy-két dolgot. Szeretném, ha visszahívna. Vagy a Hírmondó szerkesztőségében leszek, vagy otthon.

* * *

Az általános iskolában Mr. Woodardról csupa mosoly és kedvesség áradt, miközben az iroda pultja fölött átnyújtotta Kate Hogannek a Valós énünk megtalálása című tananyagot.

- Tessék. Az idézésre nem volt semmi szükség. Tudtam, hogy előbb vagy utóbb meg fogjuk találni.

- Soha nem árt, ha egy kicsit felfrissítjük valakinek az emlékezetét - világította meg a helyzetet Kate. - Nagyon köszönöm.

Hóna alatt a vastag iratgyűjtővel kisietett az autójához. Szinte hihetetlen, hogy végül mégis sikerült megszereznie ezt a dokumentumot. Hamarosan kiderül, hogy ez választ ad-e bármilyen kérdésre, vagy megerősíti-e valamelyik gyanújukat.

Mihelyt beült az autójába, azonnal felütötte a dosszié fedelét, és a címoldalhoz lapozott.

Kiadó: Omega Művelődésügyi Tanulmányi Központ, Fairwood, Massachusetts.

Cím: Valós énünk megtalálása. - Önértékelési és személyes beteljesedési tanulmányok negyedik osztályosok számára.

Szerzők: Dee Danworth és Marian Newman.

Elolvasta az impresszum minden szavát, és gyorsan végigfutott a bevezető oldalakon, hátha talál valami nyomravezető jelet, bármit, ami kapcsolódhat Sally Roe-hoz. Eddig semmi.

Mindegy... ha benne van, akkor meg fogja találni. Beindította az autót, és elindult Cole-ék háza felé.

* * *

Bernice csaknem sírt, amikor felhívta Hank Busche-t.

- Hank, itt volt az orrom előtt, és nem vettem észre. Ez még soha nem történt meg velem! Veszélyben az élete, és segíthettünk volna neki, én meg hagytam elmenni!

Hank ugyanúgy megdöbbent és megrémült.

- Felfoghatatlan. Beszélgettem vele, amikor ott jártam Barkerék házában, és akkor éreztem az Úr érintését. Tudtam, hogy komoly problémákkal küzd.

- Imádkoznunk kell, hogy találjuk meg, hogy írjon nekem, vagy hívjon fel, vagy csináljon valamit!

- Leülök a telefonhoz. Tennünk kell valamit.

* * *

Triskal és Krioni magasan felemelkedett Ashton városa fölé, gyors szárnycsapásaik halk suhogást keltettek, és szikrázó fénycsíkot húztak maguk után. Az egész városból imádságok kezdtek felszállni: Isten Szelleme egyre több embert késztetett imádkozásra.

- Ez az! - örvendezett Krioni. - Ez megváltoztathatja a helyzetet Bacon's Cornerben.

- Reménykedjünk, hogy még nincs túl késő! - szólt visszafogottan Triskal.

A szentek egész Ashtonban egy emberként térdeltek le, ahol éppen voltak: ágyuk vagy heverőjük mellett, a nappali szoba széke mellett, a garázsban álló kivénhedt autójuk mellett, a televízió előtt, amit ennek a fontos pillanatnak a kedvéért kikapcsoltak, vagy a mosogató mellett, amelyben ott ázott a mosatlan edény a lúgos vízben. Akik vendégségben voltak barátaiknál, azok vendéglátójukkal együtt kezdték keresni az Urat, a gyerekek félretették házi feladatukat, hogy elmondjanak egy gyors imát, az ország más részein élő nagyszülők és rokonok kapcsolódtak bele telefonon keresztül az imába.

Imádkoztak ezért a nőért, ezért az ismeretlen, titokzatos és zaklatott Sally Beth Roe nevű idegenért. Imádkoztak, hogy legyen biztonságban, és hogy találja meg végre, amit keres.

De elsősorban azért imádkoztak, hogy kezdje el keresni Istent, és találkozzon Jézus Krisztussal.

Ezenkívül imádkoztak egy városért, amelynek nevét azelőtt soha nem hallották: Bacon's Cornerért. Az ott élő hívőkért könyörögtek az Úr előtt, egy igazi győzelmet kértek a számukra harcukban és küzdelmükben. Jézus nevében és az Ő hatalmával megkötözték a démoni szellemeket, és megtiltották nekik, hogy további gonoszságokat kövessenek el az ottani emberek között.

Bernice nem vacsorázott aznap este, mert böjtölni akart. Heverőjén ülve töltötte el otthon az időt. Imádkozott, és várta, hogy megszólaljon a telefon. Hét óra lehetett, amikor végre megcsörrent.

- Halló!

- Bernice, Marshall vagyok.

- Marshall! - Bernice-t elárasztották az érzelmek.

- Halló!

- Marshall, itt volt! - robbant ki végül a lány.

Marshall azonnal tudta, kire gondol Bernice, de nem tudta elhinni.

- Sally Roe-ra gondolsz?

- Marshall! Itt volt! Itt Ashtonban!

- És most hol van?

Bernice csüggedten hátravetette magát a heverőn.

- Nem tudom. Csak azután jöttem rá, ki is ő, miután elhagyta a várost az egyik buszjárattal. Sara Barkernél lakott...

Bernice mindent elmondott Marshallnak, amit tudott. Beszámolt arról, hogy Sallyvel a templomban találkozott, hogy együtt ebédeltek, és hogy felkereste őt a Hírmondó szerkesztőségében, de egyszerűen túlságosan lekötötte a munkája.

Marshall minden valószínűség szerint rettenetesen csalódott volt, de megpróbálta ezt titkolni, és igyekezett nyugodt maradni. Bernice mégis észrevette.

- Meg kell őt találnunk, Bernice! Meg kell találnunk.

- Tudom.

- Mondott valamit a perünkkel kapcsolatban?

- Figyelemmel kíséri az ügyet, Marshall. Elolvasta a ma érkezett telexeket és néhány újságcikket, ami erről szólt. Úgy láttam, hogy nagyon felzaklatta a legutolsó döntés.

Marshall megint elhallgatott. Bernice szinte látta őt, amint a telefonkönyv lapjait pergeti az ujjai között.

- És... értelmileg milyennek tűnt? Tiszta volt?

- Tiszta, intelligens, világos. És azt hiszem, szellemileg nagyon éhes. Vasárnap ebéd közben beszélgettünk Jézusról és a Keresztről. Úgy tűnt, hogy még nem fogadta el, de megértette. - Majd hozzátette: - De saját magával kapcsolatban nagyon titkolódzott. Semmit sem mondott magáról.

- Ez megegyezik minden beszámolóval, amit róla hallottam. Megkaptad Bentől a letartóztatásakor készített felvételeket?

- Igen, megjött a fax. Ő az.

- Ma végre kezembe vehettem a Valós énünk megtalálása című tananyagot.

- Szinte hihetetlen...

- De igaz. Nincs kimutatható összefüggés. Azonban ennek az anyagnak a tartalma határozottan bizonyítja azt, amit Miss Brewer az osztályában csinál - beleértve ebbe az egész humanista, kozmikus ostobaságot: kollektivizmus, globális tudat, módosult tudatállapotok, relativizmus...

- Az összes szokásos "izmus"...

- De sehol egyetlen utalás sincs arra, hogy Sally Roe kapcsolatban lenne ezzel. Úgyhogy még mindig nem tudjuk, mi lehet e mögött a gyilkossági kísérlet mögött, vagy hogy mi köze lehet Sally Roe-nak ehhez az ügyhöz, én meg elvesztegettem egy csomó értékes időt.

- Megadtam neki a telefonszámomat és a címemet.

- Ne tréfálj!

- Úgyhogy még van remény.

- Hát, van is kiben reménykednünk. Ne hagyd abba az imádkozást!

- Marshall, itt most mindenki, az egész keresztény közösség értetek imádkozik.

- Nagyszerű! Feltétlenül szükséges egy áttörés, méghozzá nagyon gyorsan!

 

34

Az Ashtonban, Bacon's Cornerben és más helyeken elmondott imák elérték a Mennyet. Az Úr mintha csak erre a pillanatra, népének erre a kiáltására várt volna. Megmozdította mindenható kezét.

Tal szerdán a kora reggeli órákban kapta meg a jelentést egy futártól.

- Guilo!

Tal hangja feszült volt az izgalomtól.

- Az Úr szólt! Sally készen áll!

- Dicsőség az Úrnak! - ujjongott Guilo. - Hol? Mikor?

- Elhagyta Ashtont, és már majdnem megérkezett Hendersonba. Órák kérdése az egész. Ott fogunk találkozni vele. Annyian megyünk, ahányan csak tudunk! Ha megtörténik a dolog, mielőtt Pusztító és a szolgái rájönnének, akkor végre kiegyenlíthetjük a számlát!

Guilo egy fémesen csengő hang és egy felvillanó fény kíséretében kihúzta kardját.

- Fordulóponthoz érkeztünk!

- Mota és Signa itt marad készenlétben harcosaival együtt, és szemmel tartja majd azt a rést. - Tal hetek óta először elmosolyodott. - Ma lebonyolíthatnak egy igazi akciót!

Kedves Tom!

Az autóbuszom ma reggel, körülbelül hét órakor érkezett meg, és azt hiszem, gond nélkül fogok találni magamnak egy szobát. Pillanatnyilag kényelmesen üldögélek a Lakeland parkban, amely a város centrumának közelében terül el. Melegen süt a nap, a padról már felszáradt a harmat, és található itt a közelben egy tükörsima vizű kis tó, amely bővelkedik kacsákkal.

Nem mondhatnám, hogy Henderson városa kellemes hely, de akad néhány nagy előnye: ez egy hatalmas metropolis, ezért könnyű itt elbújni. Ezenkívül működik egy óriási könyvtár a belvárosban, ami nagyszerűen alkalmas lesz arra, hogy megszerezzek bizonyos információkat. Fel fogom keresni azt a helyet ma vagy holnap vagy valamikor, mihelyt elintéztem egy még sürgősebb ügyet, amely most teljesen leköti a figyelmemet.

* * *

Egy még sürgősebb ügy! Sally egy kicsit meglepődött saját szenvtelen, hivatalos hangvételétől. Úgy beszélt erről a bizonyos "ügyről", mintha le akarna gépelni egy levelet, vagy egy bevásárlást készülne elintézni. Valójában azonban egy olyan kapcsolat felvételére készült, amely megváltoztathatja egész életének menetét, teljesen átrendezheti világképét, és amely arra késztetheti, hogy mérlegelje addig leélt éveinek minden erkölcsi kérdését, minden tettét, döntését és minden attitűdjét. Megtörténhet, hogy le kell meztelenítenie érzelmeit és lelkének sebeit, életének legszemélyesebb és leggondosabban őrzött területeit. Lehet, hogy ez a kapcsolat olyan lesz, mint egy letaroló hatású szembesítés.

De hát pontosan ezt várta ennek a dolognak az elintézésétől, és ezért fontolgatta egész éjszaka ezt a lépést, mérlegelve az érveket és az ellenérveket, a költségeket, a választási lehetőségeket. Világossá vált számára, hogy hatalmas árat kell fizetnie: le kell mondania egojáról és saját akaratáról, és hogy ennek a döntésnek megdöbbentő hatásai lehetnek a jövőjére nézve. De minden ellenérvet megfontolt és megválaszolt, minden ellenvetést korrekt módon végiggondolt, és a saját magával folytatott vad és heves párbeszéd közben elaludt.

Mire a nap besütött a busz ablakán, minden dolgot mérlegre téve arra a következtetésre jutott, hogy egy ilyen alapvető elkötelezettség rendkívül logikus, gyakorlatias és kívánatos, mert az előnyei magasan felülmúlják a hátrányait.

Csend honolt a parkban, csak néhány ember tartózkodott a közelben. Egy idősebb hölgy az uszkárját sétáltatta, néhány fiatal pedig reggeli bemelegítését végezte. Sally átment egy másik padhoz, mert az közelebb állt a kis tóhoz, és egyenesen rásütött a reggeli nap. Vászonszatyrát maga mellé tette, és leült.

Ezután alaposan végignézett magán. Farmernadrágot és egy kék dzsekit viselt, valamint egy kötött sapkát: úgy nézett ki, mint egy otthontalan csavargó. Az is volt.

Elhagyatottnak és magányosnak látszott. Az is volt.

Ezenkívül kicsinek és jelentéktelennek látta magát egy hatalmas világban. Úgy érezte, hogy elméjében szinte más sincs, mint teher. Vajon milyennek láthatja őt az az Isten, aki elég hatalommal rendelkezett ahhoz, hogy megalkossa azt a földgömböt, amelyen ő most ott csücsül? Mint egy egysejtű élőlényt a mikroszkóp lemezén? Hogyan fogja ez az Isten egyáltalán megtalálni őt? Csak annyit tehet, hogy elkezd lármázni, felkiált hozzá, egy kis zavart okoz, felbocsátja szavainak jelzőrakétáját. Talán így meglátja vagy meghallja őt!

Az ölébe tette jegyzetfüzetét, és annál az oldalnál nyitotta ki, amelyet erre az alkalomra készített elő. De hát hol is kezdje? Halkan megszólalt, ajkai éppen csak megformálták a szavakat. Feszélyezve érezte magát, és ezt készségesen be is ismerte:

- Ööö... helló! - Lehet, hogy Isten hallja őt, de az is lehet, hogy nem. Megismételte: - Helló! - Talán így már jó lesz. - Gondolom, tudod, hogy ki vagyok, de akkor is bemutatkozom. Úgy vélem, így illik. A nevem Sally Beth Roe, és azt hiszem, úgy kell téged megszólítani, hogy... Isten. Vagy talán Jézus? Hallottam, amikor emberek ezt mondták. Vagy... Uram? Úgy tudom, többféle címet is viselsz, és talán elnézed nekem, ha egy kicsit keresgélem a legalkalmasabbat. Már nagyon régen imádkoztam utoljára.

Egyébként... szeretném, ha ma találkozhatnánk, és megbeszélhetnénk egymással az életemet, meg azt, hogy milyen szerepet akarsz benne játszani: és előre is köszönöm a türelmedet meg a figyelmedet.

Jegyzeteibe pillantott. Eddig megvolnánk! Feltételezve, hogy már magára vonta Isten figyelmét, rátért a következő kérdéskörre:

- Szeretném gyorsan áttekinteni, hogyan is jött létre ez a mostani alkalom. Azt hiszem, még emlékszel arra, amikor mintegy harminc évvel ezelőtt utoljára elmentem a... Sion Hegye Baptista Gyülekezetbe, a kaliforniai Yrekában. Szeretném, ha tudnád, hogy akkor nagyon élveztem a veled töltött időt. Tudom, hogy ezt elég sokáig elmulasztottam neked megmondani, és elnézést kérek ezért. Nagyon drágák voltak azok az alkalmak, és most kedvenc emlékeim közé tartoznak. Nagyon hálás vagyok értük.

Gondolom, szeretnéd tudni, hogy mi történt, és miért szakítottam meg a kapcsolatunkat. Nem emlékszem pontosan a történtekre. Arra emlékszem, hogy a bíróság döntése alapján megint anyámhoz kerültem, és Barbara nénivel ellentétben neki esze ágában sem volt elvinni engem a vasárnapi iskolába. Aztán egy nevelőotthonba kerültem, aztán meg... Bármi is okozta, de az együtt töltött alkalmak nem folytatódtak, ez minden. Azt hiszem, most már fölösleges ezen rágódni.

Sally megállt. Tényleg elkezdett felkavarodni benne valami, vagy csak képzelődik? Isten hallja őt - ezt érezte, valahogyan tudta. Különös volt. Ez teljesen újdonságként hatott a számára.

- Nos... - Elveszítette a fonalat. - Azt hiszem, érzem, hogy figyelsz rám, és szeretném ezt megköszönni. - Ismét megtalálta elveszített gondolatmenetét: - Ó igen, most már úgy látom, nagyon haragos kislányként éltem, és talán téged vádoltalak a szomorúságaimért... mindenesetre úgy döntöttem, hogy majd én viselek gondot saját magamról, és azt hiszem, alapvetően ezen az úton jártam egész életemben. Biztosan ismered a történetemet: megpróbálkoztam az ateizmussal, aztán a humanizmussal, amelybe belekeveredett egy jó nagy adag evolucionizmus, és ezektől az életem teljesen üres és értelmetlen lett. Azután megpróbálkoztam a kozmikus humanizmussal meg a miszticizmussal, és ez okozta sok év értelmetlen csalódottságát és gyötrelmét, és hogy őszinte legyek, azt a zűrzavart is, amelyben most vagyok, beleértve ebbe azt is, hogy elítélt gonosztevővé váltam. De te ezt mind nagyon jól tudod.

Oké, Sally, és most hogyan tovább? Akár rá is térhetsz a lényegre.

- Mindenesetre azt hiszem, azt próbálom elmondani, hogy Bernice-nek Ashtonban igaza volt, legalábbis abban, ami Sally Roe-ra vonatkozik. Egy erkölcsi probléma nyomaszt. Olvastam egy kicsit a Bibliát. Ööö... nagyon jó ez a könyv... csodálatos egy műremek, és megláttam, hogy te az erkölcs, az etika és az abszolútumok Istene vagy. Azt hiszem, ezt jelenti az, hogy "szent". És igazából nagyon örülök ennek, mert ezáltal tudhatjuk, hol húzódnak a határvonalak, megérthetjük, hol vagyunk... Tudom, hogy nem a lényegről beszélek.

Sally megállt, hogy egy kicsit gondolkodhasson. Hogyan kellene ezt elmondania? Egyáltalán mi az, amit Istentől akar?

- Azt hiszem... - Ajjaj! Érzelmek. Talán ezért nem tudom ezt körülírni. - Azt hiszem, azt szeretném kérni, hogy szeress engem. Tudom, hogy szeretsz: Mrs. Gunderson mindig ezt hangoztatta, Barbara nagynéném is, és most jutott az eszembe, hogy Bernice meg Hank pásztor, a vízvezeték-szerelő is említette. Tudnom kell, hogy...

Megállt. Könnyek gyűltek a szemébe. Megtörölte szemét, és néhány mély lélegzetet vett. Pedig előtte azt gondolta, hogy ez egy komoly dolog, nem valami érzelmi, szubjektív élmény, amit aztán később kétségbe vonhat.

- Bocsáss meg! Olyan nehéz ez. Olyan sok évet és olyan sok érzelmet érint ez az ügy. - Megint egy mély lélegzet. - Szóval, csak azt akartam mondani, hogy... nagyon szeretném, ha elfogadnál engem! - Megállt, és megvárta, amíg a torkát szorongató feszültség feloldódik. - Azért, mert... nekem azt mondták, hogy szeretsz engem, és hogy elintézted, hogy a bűneim meg az erkölcsi törvényszegéseim ára ki legyen fizetve és meg legyenek bocsátva. Megértettem, hogy Jézus meghalt, hogy megfizesse a büntetésemet, és hogy eleget tegyen a te szent igazságodnak. Ööö... Ezt igazán nagyra értékelem. Köszönöm ezt a szeretetet!

De én... szeretném elkezdeni veled ezt a fajta kapcsolatot! Vétkeztem ellened, figyelmen kívül hagytalak, és én magam akartam isten lenni, bármilyen különösnek is tűnik ez neked. Más szellemeknek szolgáltam, megöltem a saját gyermekemet, és olyan keményen dolgoztam azért, hogy másokat is eltérítsek tőled. - Megint könnyekre fakadt. Na mindegy! Figyelembe véve a témát, néhány könnycsepp talán éppen odaillik. - De ha a tiéd lehetnék... ha elfogadnál engem, olyan boldogan átadnék neked mindent, aki vagyok, amim van, bármi legyen is annak az értéke. - Harminc évvel korábbi szavak jutottak az eszébe, és ezek teljesen a hatalmukba kerítették: - Jézus...

Ez alkalommal nem tudott gátat vetni az érzelmeinek. Szemét elhomályosították a könnyek, és végigcsorogtak az arcán. Félt folytatni. De folytatta, bár hangja közben elcsuklott, könnyek patakzottak végig az arcán, és teste remegni kezdett.

- Jézus... azt akarom, hogy gyere be a szívembe! Azt akarom, hogy bocsáss meg nekem! Kérlek, bocsáss meg nekem!

Sírt, és nem tudta abbahagyni. El kell innen tűnnie! Nem hagyhatja, hogy ezt bárki meglássa.

Felkapta a vászonszatyrot, elrohant a tótól, és lefordult a sétányról a közeli fák felé. A friss tavaszi levelek védelme alatt talált egy kis tisztást, és térdre hullott a hideg, száraz talajon. Abban az új szabadságban, amit ez az elszigeteltség jelentett, kőszíve hússzívvé változott, ennek a szívnek a mély sírása egy forrássá lett, és beszélgetni kezdett Istennel. A percek észrevétlenül teltek, a körülötte lévő világ pedig jelentéktelenségbe süllyedt.

Fölötte - mintha egy másik nap kelt volna fel - megnyílt a sötétség, és tiszta, fehér sugarak törtek át a fák koronáján. Sally Beth Roe-t elárasztotta a mennyei fény, átragyogott a szívén, a szellemén, és alakját elhomályosította a szentség vakító tüze. Miközben arcára borulva feküdt a földön, lassan, észrevétlenül, egyetlen hang nélkül elárasztotta a szellemét Isten jelenléte.

Körülötte, mint egy csodálatos kerék küllői, mint egy nap sugarai, meztelen angyali kardok feküdtek a földön, hegyük a kör közepe felé, markolatuk pedig kifelé irányult. Nemes harcosok százainak erős keze fogta a kardok markolatát; szabályos, koncentrikus körökben térdeltek körülötte, áradt belőlük a dicsőség, a fény és az imádat, szárnyukat pedig kiterjesztették az ég felé. Teljes csendben voltak, mert szívük szent félelemmel telt meg.

Megint átélték azt a felfoghatatlan csodát, amely a múltban már számtalanszor és megszámlálhatatlanul sok helyen megtörtént: megállt közöttük az Isten Báránya, a testet öltött Ige, az az Ige, aki véget vet minden vitának és ellenkezésnek, a Teremtő és az Igazság, aki összetartja az egész teremtett világot - és ami a legcsodálatosabb és legfelfoghatatlanabb: a Megváltó. Ezt a címet az angyalok mindig megbámulták és megcsodálták, de amit csak az ember ismerhetett és érthetett meg.

Eljött, hogy ennek a nőnek a Megváltója legyen. Ismerte őt név szerint, a nevén szólította, és megérintette. És a nő bűnei eltűntek!

Halk neszezés kezdődött, először az angyalok első sorában, aztán a következőben, majd pedig, mintha egy hullám futott volna rajtuk végig a kör közepétől kifelé, a harcosok selymes szárnyai egyik sorban a másik után lágyan verdesni kezdtek, és lábukra állították az angyalokat. A harcosok égnek emelték kardjukat - tüzes kardok egész kis erdeje meredezett felfelé -, és kitört belőlük a fergeteges öröm kiáltása, mennydörgő hangjuk megrázta az egész szellemi világot.

Guilo - a tőle már megszokott ragyogó dicsőségben - elfoglalta helyét fölöttük, és kardjával egy izzó ívet rajzolt maga körül, miközben ezt kiáltotta:

- Méltó a Bárány!

- Méltó a Bárány! - mennydörögték a harcosok.

- Méltó a Bárány! - kiáltotta Guilo még hangosabban.

- Méltó a Bárány! - visszhangozták.

- Mert megöletett!

- Mert megöletett!

Guilo kardjával Sally Beth Roe-ra mutatott, aki a földön arcára borulva újonnan megtalált Megváltójával beszélgetett.

- És vérével megvásárolta Isten számára ezt a nőt, Sally Beth Roe-t!

Az angyalok meglengették kardjukat. A kardok fénye átlyuggatta a sötétséget, mint ahogyan a villámok belehasítanak az éjszakába.

- Megvásárolta Sally Beth Roe-t!

- Méltó a Bárány, aki megöletett - kezdte Guilo, és valamennyien együtt énekeltek vele olyan hangon, amely megrázta a földet -, hogy vegyen erőt és gazdagságot és bölcsességet és hatalmat és tisztességet és dicsőséget és áldást!

Ezután a több száz angyal hatalmas hangon felkiáltott, csapkodni kezdett a szárnyaival, és újból felvillantotta kardját. Majd felemelkedtek, és a levegő megtelt a harcosok kavargó, kiáltozó, ujjongó és Istent dicsőítő forgatagával, fényük több mérföldnyi körzetben bevilágította a földet.

* * *

Mérföldekre onnan Pusztító néhány démona eltakarta szemét a vakító fény elől.

- Ó, nem! - siránkozott az egyik. - Megint üdvösséget nyert egy lélek!

- Kiszabadult az egyik foglyunk! - jajdult fel egy másik.

Egy gyors, éles szemű kém egy kicsit alaposabban szemügyre vette a jelenetet, majd visszafordult.

- Ki az, aki most megtért? - kérdezték tőle.

- Nem fogtok örülni a hírnek! - válaszolta.

* * *

Tal és Guilo átölelte egymást, ugrált, pörgött és nevetett.

- Megmenekült! Sally Beth Roe megmenekült! Végre ő is a mi Istenünké!

A többi harcossal együtt ők is ott maradtak, hogy fenntartsák erős és ragyogó sorfalukat körülötte, ezáltal biztosítva, hogy párbeszéde az Úrral zavartalanul folytatódhasson.

Az idő persze közben telt, de úgy tűnt, hogy ezt senki sem veszi észre, vagy legalábbis nem törődik vele.

Sally végül - nem tudta volna megmondani, mennyi idő múlva - tenyerére támaszkodva lassan felült. Lesöpörte ruhájáról a száraz faleveleket és a port, és egy zsebkendővel megtörölte arcát. Egy hátborzongató, csodálatos élményt tapasztalt most meg, és ennek hatása még mindig tartott. Egy változás, egy mély, személyes, erkölcsi megújulás zajlott le benne, nem csak az ő szubjektív felfogásában, hanem a valóságban is. Ezt valami új, egy igazán rendkívüli megtapasztalásként élte meg.

- Szóval ezt értették az alatt, hogy "üdvösséget nyerni" - mondta ki hangosan.

A dolgok megváltoztak. Az a Sally Roe, aki korábban elbújt itt a fák között, nem ugyanaz volt, mint ez a remegő, lenyűgözött, könnyáztatta arcú, boldog és piszkos Sally Roe, aki most ott ült a falevelek között.

Azelőtt elveszettnek és céltalannak érezte magát. Most Isten kezében biztonságba került. Azelőtt az életének nem volt értelme. Most lett, és jövőjének sok célját és értelmét még ezután kell felfedeznie. Azelőtt leigázott emberként élt, akit porba sújtott a bűneinek a súlya. Most tiszta és szabad volt. Bűnbocsánatban részesült. Azelőtt magányosan tengette napjait. Most lett egy barátja, aki sokkal közelebb állt hozzá, mint bárki más.

* * *

Ami pedig régi barátait, pontosabban kínzóit illeti...

Kétségbeesés, Halál, Őrültség, Öngyilkosság és Félelem a védőfalon kívül, a bozótban durcáskodtak. Képtelenek voltak visszatérni. Csak néztek egymásra, készen arra, hogy veszekedni kezdjenek azzal, aki közülük először merészel megszólalni.

Kihajították őket! Legyőzték őket! Teljes vereséget szenvedtek! Ez a nő azonnal elkezdte gyakorolni ezt a fajta hatalmát, és követelte jogait, mihelyt Isten gyermeke lett. Nem beszélt sokat, és nem használt cikornyás kifejezéseket. Egyszerűen kiparancsolta őket az életéből.

- Gyorsan tanul - morogta Kétségbeesés.

A többiek leköpték, amiért ezt mondta.

* * *

- Ez csodálatos! - mondogatta magának Sally. Kacarászott csodálkozásában és elragadtatásában. - Egyszerűen csodálatos!

Tal és Guilo szemmel tartotta őt. Élveztek minden egyes pillanatot.

- Az ő bizonyságtételének beszéde és a Bárány vére - állapította meg Tal.

- Ez a két dolog - bólintott Guilo.

- Tal kapitány! - hallottak egy kiáltást. Egy futár közeledett, aki meteorként hatolt át az égen. Csak az utolsó pillanatban nyitotta ki szárnyait, hogy pontosan Tal előtt érjen földet. - Mota üzeni Bacon's Cornerből: az imák végre meghozták az áttörést! Sikerült rést ütniük az ellenségen! Készen állnak a Törött Nyírfa leleplezésére!

Tal izgatottan felnevetett.

- Nagyszerű! Megkerült a gyújtós, és - Sallyre pillantott - végre a kezünkben van a gyufa is, amivel felgyújthatjuk a bozótot! Nathan, Armoth!

- Parancs! - kiáltották.

- Sally készen áll. Kövessétek őt, és győződjetek meg róla, hogy Krioni és Triskal megkapták-e a figyelmeztetést: biztosítsák Ashtont egy esetleges invázióval szemben! Miután Sally felgyújtja a bozótot, adjátok meg a jelet a Bacon's Cornerben tartózkodó Motának és Signának!

- Értettük!

- Cree és Si! Állítsátok fel csapataitokat az Omega Központnál! Ha odaér a tűz, vigyétek tovább a Bentmore-ra!

A két angyal azonnal eltűnt.

- Chimon és Scion! Tartsatok készenlétben csapatokat a Bentmore-nál, felkészülve arra, hogy továbbítsátok a tüzet Summitba!

Ők is felszökkentek.

Tal a futárhoz fordult:

- Mondd meg Motának és Signának, hogy biztosított az imafedezetük, és elkezdhetik bekattintani a csapdát! Utána várják meg Nathan és Armoth jelzését!

A futár elrepült az üzenettel.

Tal barátilag Guilo vállára tette a kezét.

- Guilo, Sokak Ereje! Eljött az idő, hogy felállítsd a csapataidat a Summiti Intézetnél!

- JAAHAAA! - kiáltott fel harsányan Guilo, miközben felemelte a kardját, hogy a harcosok láthassák. - Értettem!

Tal kiterjesztette szárnyát, amely olyan hangot adott, mint az óceán hullámverésének a robaja. Magasra emelte a kardját, a többiek valamennyien követték példáját, és a Lakeland parkot elárasztotta a pengék ragyogó fénye.

- A Bárányért és Isten szentjeiért!

- A Bárányért és Isten szentjeiért!

* * *

Mota szinte az utolsó pillanatban kapta meg Tal üzenetét. Signával együtt a Bergen Ajtógyár szellőzőcsövében rejtőzködött. Keresték a lehetőséget, hogy elgáncsolják Pusztítónak a Bacon's Corner-i szentek ellen intézett ravasz, láthatatlan támadását.

Signa rámutatott Abby Graysonra, a művezetőnőre, aki - kezében az elmaradhatatlan kemény lappal, amin írni szokott - a feldolgozásra váró faanyagok között szabadon hagyott folyosókon mászkált, hogy minden olajozottan menjen -, mint ahogyan az elmúlt húsz év során tette ezt.

Ekkor egy pattanásos arcú fiú ment végig az üzemcsarnok legszélesebb folyosóján. Magára vonta néhány munkás pillantását, és úgy tűnt, hogy nagyon kényelmetlenül érzi magát.

- Ez az - suttogta Mota -, itt van. Reméljük, hogy Abby nyitva tartja a szemét.

- Gyerünk, Abby! Figyelj!

A fiú odament Abbyhez. Tétovázott, és zavartan viselkedett, de rászánta magát, hogy kihallgatást kérjen tőle. A gépek zajától egyetlen hangot sem lehetett hallani, de nem tűnt különösebben nehéznek Abby ajkairól leolvasni a szavakat:

- Mit tehetek érted, Kyle?

Gyerünk! - bíztatta Signa. - Mondd el neki!

Kyle Krantz mellett azonnal ott termett két angyal. A gyári munkások ruházatát viselték - az emberek természetesen nem láthatták őket, de az esetleg ott csellengő démonok igen. Kyle-nak, az akaratos Kyle-nak, akit korábban olyan sokszor rajtakaptak azon, hogy marihuánát szívott, szüksége volt minden bátorításra, amit csak kaphatott. Szemmel láthatóan megrémült valamitől.

Gyerünk... - nógatta őt Mota.

Kyle odahajolt Abby füléhez, és elmondta, amit el kellett mondania, mielőtt teljesen elveszítette volna az uralmát az idegrendszere fölött. Abby egy kicsit meglepettnek, sőt döbbentnek tűnt szavainak hallatán.

- Menjünk be az irodámba! - javasolta.

A két angyal felnézett a szellőzőcső felé, és határozottan, jóváhagyólag bólintott.

- Megvan! - nyugtázta örömmel Mota.

- Jobb lesz, ha körbevesszük azt az irodát. Annak a két embernek beszélnie kell egymással! - tette hozzá Signa.

* * *

Alig egy óra múlva Abby Grayson felhívta Ben Cole-t kis irodájából. Ben letompítva hallotta a háttérben a gyár zaját.

- Helló, Abby! Ez aztán a kellemes meglepetés!

- Ó, ez az őrült világ tele van meglepetésekkel. Úgy hallottam, hogy önt elbocsátották az állásából. Igaz ez?

Ez a kérdés meglehetősen udvariatlannak tűnt, de eléggé jellemző volt Abbyre.

- Igen, igaz. Ez egy hosszú történet...

- Szeretném még tovább folytatni azt a történetet. Éppen most jutott a tudomásomra néhány információ, amelyről önnek tudnia kellene.

Ben leült a heverőre.

- Hallgatom.

- Most fejeztem be egy hosszú beszélgetést Kyle Krantz-cel. Emlékszik rá, ugye? Néhányszor ön is talált nála kábítószert.

- Igen, emlékszem.

- Ez a fiú itt dolgozott nálunk, és meg voltunk vele elégedve, de tegnap elbocsátották őt. Elterjedt a művezetők között az a szóbeszéd, hogy kábítószert árul az üzemben, és az ilyen esetekre vonatkozó utasításaink nagyon szigorúak, tehát kirúgták. Ő azonban vette magának a bátorságot, és ma felkeresett engem, és... Nos, normális körülmények között nem hittem volna neki, de figyelembe véve mindazokat a dolgokat, amelyek mostanában történtek, azt hiszem, most hitelt adok szavainak.

A nő hangjában a bizonytalanság egyre inkább érződött.

Ben jobbnak látta, ha segít neki:

- Ne aggódjon! Eddig tudtam követni.

- Szóval, Ben... - Meg kellett acéloznia az idegeit, hogy fel tudja tenni a kérdést: - Mit szólna hozzá, ha azt mondanám magának, hogy boszorkányok élnek a városunkban, és hogy közülük valaki itt dolgozik az üzemben?

Ben felegyenesedett ültében, és feszülten figyelt.

- Nagyon érdekelne, és tudni szeretnék róla.

- Szóval nem gondolja, hogy megőrültem? Boszorkányokról beszélek.

Ben emlékezetében még nagyon elevenen élt a megcsonkított kecske képe, a keresztbe tett két mellső lába és a templom összevérezett bejárati lépcsője.

- Nem, Abby. Az utóbbi időben láttunk néhány furcsa dolgot. Egyáltalán nem gondolom, hogy maga megőrült.

- Akkor az lenne a legjobb, ha meghallgatná, mit mond erről Kyle. Ráér négy óra után?

Micsoda kérdés!

- Csak mondja meg, hol találkozzunk!

 

35

Fél öt felé járt, és hideg szél fújdogált a Benson-farm régóta elhagyatott, gyomoktól felvert földje fölött. A ház fehér vakolata foltos szürke lett, és hámlott, mint egy napégette ember bőre, az ablakok betörten éktelenkedtek, a tetőcserepeket elmozdította helyükről a szél. A ház előtt álló alma- és körtefák ugyan még évről évre virágba borultak, de száraz ágak és csúnya vadhajtások meredeztek róluk az ég felé. A Benson-farm túl régóta állt elhagyatottan ahhoz, hogy elkerülhesse a pusztulást: az idő múlásával lassan, de megállíthatatlanul haladt a romlás felé.

Súlyos lánc zárta le a bekötőutat, és Marshall nem tudott továbbmenni a Buickkal. A láncról tábla lógott és lengedezett a szélben, pontosan az autó hűtőrácsa fölött: MAGÁNTERÜLET, IDEGENEK BELÉPNI TILOS!

- Ez az a hely? - kérdezte.

Kyle Krantz, a fiatalkorú bűnöző - akinek a jelek szerint minden zűrös ügybe bele kellett keverednie - bólintott, és nagyon rémültnek tűnt. Ő ült Marshall mellett. Abby Grayson és Ben Cole a hátsó ülésről nézte a lehangoló látványt, és nem esett nehezükre elhinni, amit Kyle elmondott nekik erről a helyről.

- Ott van az a csűr. Ott hátul - nyújtotta ki kezét Kyle. - Ott történt.

- Ezek szerint ők is birtokháborítást követtek el, mint ahogyan te? - kérdezte Marshall.

Kyle túl nehéz felfogásúnak bizonyult ahhoz, hogy egy ilyen bonyolult megjegyzést megértsen.

- Itt voltak.

Marshall a többiekre nézett:

- Azt hiszem, nekünk is birtokháborítást kell elkövetnünk.

Kiszálltak az autóból, és szétnéztek. Úgy tűnt, hogy közel s távol nincs más ember rajtuk kívül. A szél zúgásán és a ház eresze alatt fészkelő fecskék éles sivításán kívül semmi más hangot nem hallottak. Marshall átbújt a lánc alatt, s a többiek követték őt. A bekötőút megkerülte a házat, elhaladt egy garázs és egy szerszámoskamra előtt, majd a ház mögött egy sóderrel felszórt autófordulóvá szélesedett. Innen lehetett megközelíteni a mezőgazdasági gépek tárolóépületét, a takarmánykészleteket és az állatállományt, amelyeket valamikor ott tartottak. Ennek a nyílt térnek a legtávolabbi végében állt az öreg csűr. Az időjárás megviselte ugyan, de ettől eltekintve sértetlennek tűnt. Az ajtó be volt csukva.

- Egyébként hogy kerültetek ide? - kérdezte Marshall a fiútól.

- Billyvel egy jó helyet kerestünk, hogy bedobjunk egy sört. Nagyon sok olyan helyet ismerünk, amiről senki sem tud, csak választanunk kell.

- Ezek szerint ez a csűr meglehetősen csábító helynek tűnt nektek?

- Akkor igen. De most már nem.

- Hogy tudtatok ennyire közel jönni anélkül, hogy észrevettek volna titeket?

- Teljesen besötétedett már, és a ház másik oldala felől lopakodtunk oda. Egyébként se figyeltek, nagyon el voltak foglalva a furcsa dolgaikkal.

Odasétáltak az ajtóhoz.

- Be is mentetek? Úgy értem, hogy később?

- Nem, dehogy. Alig vártuk, hogy eltűnjünk innen.

A nagy ajtó hosszú, csikorgó hanggal nyílt ki. A tágas csűrben hideg volt és sötét. Egyikük se lépett be. Marshall megvárta, amíg a szeme hozzászokik a homályhoz. Végül sikerült kivenniük a földes padlót. Teljesen simának tűnt - nem láttak ott mást, csak port. Semmi rendkívülit nem vettek észre. Kyle-ra néztek, aki ettől zavarba jött, és védekezni kezdett:

- Láttam! Itt voltak!

- Oké - nyugtatta Marshall. - Mutasd meg nekünk, hogy mit láttál!

Kyle a csűr közepére lépett és körbefordult. Ujjával a padló felé mutatott.

- Ide volt rajzolva a porba egy nagy kör, a közepén pedig egy nagy ötágú csillag. - Majd a hátsó fal felé mutatott. - Ott állt egy nagy pad. Úgy nézett ki, mint egy oltár, és vér volt rajta. A kör körül itt álltak vagy húszan, valamennyien köntöst viseltek, a fejükön pedig csuklyát. Énekeltek meg kiabáltak, és a kör mentén gyertyák égtek. Az ötágú csillag öt csúcsán is égett egy-egy gyertya.

Marshall körülnézett a csűrben.

- Melyik az a repedés, amelyen keresztül ezt mind láttátok?

Kyle a csűr oldala felé mutatott.

- Ott van.

A nappali világosság tisztán beszűrődött néhány laza deszka közötti két nagy résen keresztül. Marshall kívülről odament a repedésekhez, leguggolt, hogy szeme egy vonalba kerüljön azokkal, és benézett a csűrbe. Elégedett volt: a réseken keresztül tisztán lehetett látni a kérdéses területet.

- Azt mondod, hogy csuklyát hordtak fejükön?

- Igen. Fekete köntöst meg csuklyát viseltek, és mezítláb voltak.

- Akkor honnan tudod, hogy kiket láttál?

- Azért, mert néhányan errefelé néztek. Azoknak az arcát láttam, akik felém fordultak. - Kyle sértődötten és ingerülten viselkedett. - Nem tudom, miért nem hisznek nekem!

Marshall felemelte a kezét, hogy megnyugtassa a fiút.

- Egy szóval se mondtam, hogy nem hiszünk neked. De éppen elég okod lehet arra, hogy megpróbálj bosszút állni Mulliganen vagy más rendőrökön.

- Nem beszélve arról, hogy esetleg a munkádat próbálod ilyen módon visszaszerezni - szólalt meg Abby.

- De hát ezt nem én találtam ki! Láttam Mulligant! Pont itt állt, köntösben és csuklyában, és a többiekkel együtt énekelt.

Ben eközben azt a helyet vizsgálgatta, ahol Kyle szavai szerint az oltár állt.

- Marshall!

Az újságíró odament hozzá. Ben az ujjaival beletúrt a porba, ahol felfedezett néhány barna foltot. Sikerült felvennie néhány rögöt anélkül, hogy szétmorzsolódtak volna ujjai között.

- Ez lehet, hogy vér. Mintát veszek belőle.

- Na látja! - bátorodott fel Kyle.

- Beszélj arról a vérről, amit láttál! - adta meg a beszélgetés irányát Marshall. - Mit csináltak vele?

- Megitták egy nagy kupából. Egy nagy ezüstkupából. Körbeadták, és mindenki ivott belőle.

- Honnan tudod, hogy vér volt?

- Az a nő mondta.

- Miféle nő?

- Hát, gondolom, a vezetőjük. Itt állt, és valami olyasmit mondott, hogy egy nő haljon meg, és hogy jöjjön csapás a keresztényekre. Azt mondta, hogy: ööö... "Szenvedjenek vereséget a keresztények!" Aztán ivott a kupából, és továbbadta. Mindenki ivott belőle. - Ekkor Kyle-nak eszébe jutott még valami: - És ezt képzeljék el: valami állatnak a lábait rakták a kör közepére.

Kyle nyugtázhatta, hogy ezzel végre sikerült hatást gyakorolnia kísérőire. Hogan és Cole halálosan komolyan nézett rá. Érdekelte őket ez a dolog.

- Beszélj nekünk azokról a lábakról! - kérte Marshall.

- Valószínűleg egy kecskének a lábai lehettek. Itt voltak X alakban keresztbe téve. - Meglátott valamit. - Ezt nézzék!

- Ne nyúlj hozzá! - figyelmeztette Marshall, és finoman visszafogta Kyle-t, nehogy szétrúgja a port a lába előtt. - Ben!

Ben leguggolt, hogy jobban lássa.

- Igen. Ez is vér. És itt van valami szőr.

- Kecskeszőr - állapította meg Kyle. - Az volt, kecskeláb.

- Szóval a keresztényeket akarták legyőzni? - kérdezte Marshall.

- Igen, ezt kiabálták jó hangosan. - Megint eszébe jutott valami: - Ja, és mondtak valamit egy tárgyalóteremről, hogy győzni akarnak egy tárgyalóteremben.

- És valami nőt is el akartak kapni?

- Igen.

- Nem mondták a nevét?

A név nem mondott Kyle-nak semmit akkor este, de most emlékezett rá, hogy hallotta.

- Ööö, Sally Death Row vagy valami ilyesmi.

Kyle látta a többiek arcán, hogy ez a mondat betalált. Marshall a dzsekije zsebébe nyúlt.

- Láttad közülük valakinek az arcát?

- Hát persze. Az a nő, aki a vezető lehetett, levette a csuklyáját, úgyhogy láttam őt.

Marshall néhány fényképet húzott elő, amelyeket rendkívüli elővigyázattal készített titokban, teleobjektív segítségével. Odatartotta Kyle elé Claire Johanson fényképét.

- Igen! Igen, ő volt az!

- Ez a nő vezette azt az egész dolgot?

- Igen.

Marshall most John Schmidt fényképét mutatta meg Kyle-nak.

- Igen! Ő is itt volt!

Marshall becsúsztatta a többi felvétel közé a nővérének a fényképét.

- Nem. Ezt a nőt még soha nem láttam.

Irene Bledsoe képe következett.

- Ööö... nem, azt hiszem, hogy nem.

Leonard Jackson, a rendőr.

- Nem.

Bruce Woodard, az általános iskola igazgatója.

- Nem, Mr. Woodardot nem láttam. Honnan szedte ezeket a képeket?

Marshall eltette a fotókat.

- Kyle, én elhiszem, hogy őszintén beszéltél. Figyelj ide, én nem vagyok rendőr, és bármit mondasz nekem, én nem fogom továbbadni a rendőröknek. Egyszerűen csak tudnom kell. Ez nagyon fontos. Azt akarom, hogy mondd meg nekem az igazat: amikor a Bergen Ajtógyárban dolgoztál, vittél be a gyárba marihuánát?

Kyle felemelte a kezét, mintha egy fogadalmat akarna tenni.

- Nem, esküszöm, hogy nem. Cole tudja, hogy időnként volt nálam fű, de a gyárba nem vittem be. Az öregem megölne ezért, ezenkívül borzasztóan kell nekem az a munka.

- Szóval azt mondod, hogy csak megrendezték a dolgot, hogy kirúghassanak? - vágott közbe Abby.

- Eltalálta. Én nem tettem marihuánát a szekrényembe.

Marshall Benre pillantott, mert eszébe jutott egy hasonló történet, amikor marihuánát találtak valakinek a szekrényében.

- Van valami elképzelésed arról, hogy ki tette oda?

- Mégis, mit gondol? Láttam őt itt, és miután eljárt erről a szám az ebédlőben, biztos, hogy ő találta ki ezt az egészet. Utána néhányszor nagyon csúnyán nézett rám, aztán meg bumm! Ő mondta, hogy át kell kutatnia a szekrényemet, aztán megtalálták ott a füvet. Ugye milyen ügyes?

- És mivel ismerték a múltadat, nem hittek neked? - tette hozzá együttérzően Ben.

- Eltalálta.

Abby azonban tiltakozott:

- De hát Donna majdnem olyan régen dolgozik a gyárban, mint én. Nem tudom elhinni, hogy ő ki tudna találni egy ilyen piszkos trükköt.

- Itt volt! - állította kitartóan Kyle. - Közvetlenül Mulligantől jobbra állt. Láttam őt, és ő ezt tudja! Ezért rúgtak ki. - Majd keserűen folytatta: - Utána meg Mulligan bejön a gyárba, és azt mondja nekem, hogy ez alkalommal elenged, ha jól viselkedem és "okosan döntök". Tudom, hogy mit értett ez alatt: vagy befogom a számat, vagy pedig megtanít kesztyűbe dudálni.

Marshall végiggondolta mindezt.

- Szóval... úgy néz ki, hogy van itt egy igazi kis klubunk: Claire Johanson, John Schmidt, Mulligan őrmester és...

Kyle neheztelt Marshall tétovázása miatt.

- Itt volt! Esküszöm!

Marshall befejezte a mondatát:

- És Donna Hemphile, aki Kyle művezetője a Bergen Ajtógyárban, és aki a Jó Pásztor Közösségi Gyülekezet megbecsült tagja!

* * *

Csütörtök délután Leonard Jackson rendőrt nem szívesen látott vendégek keresték fel. Riadóautójában ült, amelyet ügyesen elrejtett a fák között a Snyder folyó hídjának nyugati végénél. Gyorshajtókra vadászott, és ez a nap nagyban hozzájárult az előírt kvóta teljesítéséhez, amikor váratlanul, minden előjel nélkül egy nagy barna Buick kanyarodott le az útról a fák közé, és pontosan mellette állt meg.

Ki az ördög lehet az? Leonard úgy érezte, hogy letámadták. Ezt egy szent hely megszentségtelenítésének tekintette.

Egy jóképű, fekete bőrű férfi tekerte le a jobb oldali első ülés melletti ablakot.

- Helló, Leonard, hogy mennek a dolgok?

Ben Cole!

Leonard megpróbált barátságosan viselkedni.

- Egészen jól. Mit tehetek értetek?

Ben a Buick vezetőjére nézett.

- Találkoztál már Marshall Hogannel?

Leonard már látta őt a városban, és mindig kellemetlen érzései támadtak vele kapcsolatban.

- Nem, még nem találkoztam vele.

- Jó napot, Mr. Jackson! - üdvözölte őt Marshall.

- Jó napot!

- Szeretnénk váltani veled néhány szót - mondta Ben.

- Az a helyzet, hogy szolgálatban vagyok...

- Hogy állsz a kvótáddal?

Leonard hirtelen ráeszmélt, hogy Ben mindent tud a munkájáról, és nem érdemes blöffölni.

- Hát... azt hiszem, jól haladok vele. Tizenkettőnél tartok.

- Akkor túl is szárnyaltad az előírt számot! - mosolygott Ben elismerően. - Mi lenne, ha tartanál egy rövid szünetet egy kis megbeszélés kedvéért?

- Ígérem, hogy érdekesnek fogja találni - szólt közbe Marshall.

* * *

Summitban öt démoni hírnök gyűlt össze Strongman sötét és dohos titkos hivatala előtt. Mindegyikük sürgős üzenetet hozott Pusztító számára.

- Nekem azt kell jelentenem, hogy a Törött Nyírfán rés támadt! - mondta az első hírnök a társainak.

A második hírnök bólintott, és hozzátette:

- Nekem azt kell jelentenem, hogy Hogan és Cole hamarosan sarokba szorítja Jackson rendőrt!

A harmadik démon levegő után kapkodott ettől a hírtől, és eldörmögte a sajátját:

- Nekem azt kell jelentenem, hogy újból fel fogják keresni Joey Parnellt, és lehetséges, hogy sikerül őt megfélemlíteniük és szóra bírniuk!

A negyedik ezt mondta:

- Nekem azt kell jelentenem, hogy Mark Howard pásztornak sikerült lelepleznie a gyülekezetében támadt szakadás gyökereit, és az ellenség most gyógyítja az általunk okozott károkat!

Az ötödik így szólt:

- Nekem azt kell jelentenem, hogy Sally Roe...

Hirtelen megremegett a föld a Strongman odújából hallatszó ordítástól. A jelek szerint Pusztító és Strongman már tudott erről. Pusztító nem merte előhúzni kardját - egy ilyen agresszív lépés csak tovább fokozta volna Strongman dühét. Csak rohangált fel és alá, szárnyaival hevesen és kétségbeesetten csapkodott, karjaival pedig eltakarta fejét és arcát. Strongman kardjával hadonászva és öklét rázva üldözte őt, szája habzott a dühtől, tokája lötyögött, avas lélegzetétől sárgára vált a levegő.

- Megtért! - ordította Strongman. - A miénk volt, te meg átengedted őt az ellenségnek!

- Semmi ilyesmit nem engedtem meg! - vágott vissza Pusztító. - Az alkalmas pillanatra vártam...

Strongman nem tűrte az ellenkezést. Kardjának lapjával hatalmas ütést mért Pusztító fejére.

- Lusta, tehetetlen, vak idióta!

- Ő a miénk, uram és parancsolóm! - próbálta Pusztító Strongman ordítását túlkiabálni. - Tal és hordái egyre gyengülnek! durr! Egy hatalmas ököl jól nyakon vágta. - Hamarosan úgy fognak lehullani a lányról... - Egy karmos, pikkelyes láb fenéken billentette. - ... mint a túlérett gyümölcs a fáról, és akkor majd elkapjuk.

AÚÚÚ! - Strongman térde a gyomrát találta el.

- Azt mondtad, hogy tönkreteszed Tal imafedezetét! - üvöltötte Strongman. - Mi lett ebből az ígéretedből?

- Amint már megpróbáltam ezt neked elmondani, szétforgácsoltuk!

- Szétforgácsoltátok, ahelyett hogy feldaraboltátok, összezúztátok, foszlányokra szaggattátok volna, vagy lemészároltátok volna azokat az embereket!

- Meglesz!

- Azt akarom látni, hogy az a lány elpusztult, te pancser szellem! Mutasd meg, hogy megfelelsz annak a hetvenkedő névnek, amit viselsz! Rombold le az őt körülvevő védőfalat! Intézd el, hogy elrothadjon a saját bűneiben!

- Már nincsenek bűnei, Baálom! Odament a Kereszthez...

DURR! Strongman hatalmas ütést mért rá az összehajtott szárnyával.

- NEEEEM! - ordította Strongman. - Ezt ne merészeld előttem még egyszer kimondani!

- De akkor is el tudjuk őt kapni... - ismételte meg Pusztító, ámbár kissé halkabban.

- Nem... fogunk... meghátrálni! - harsogta Strongman, és minden egyes szavával egy időben egy tüzes ívet rajzolt kardjának gyors mozdulatával a levegőbe. - Van egy tervem, és az ki is fog bontakozni! Ha mindenkit le is győz a Bárány vére - engem nem! Meg fogom azt taposni, keresztülgázolok rajta, megtámadom és eltemetem, de nem adom meg magam!

- Tudom, hogy el fogjuk kapni a lányt! - jelentette ki ismét Pusztító.

- JÁÁÁÁÁ! - Strongman rettenetes dühvel lesújtott, kardja hosszú, karmazsinszínű fénycsíkot húzott.

Pusztító azonnal kirántotta kardját, és egy szikraeső kíséretében elhárította a borotvaéles penge csapását. Az ütés ereje nekivágta a falnak, és Strongman úgy odaszorította, mintha tonnányi föld szakadt volna rá.

Szemtől- szemben álltak egymással, sárgán izzó szemgolyóik szinte összeértek, kénes leheletük bűzös felhőben keveredett össze, amelytől csak homályosan láthatták egymás arcát. Strongman szorítása nem gyengült, nem csökkentette azt az erőt, amely mozdulatlanságra kényszerítette Pusztítót.

- Megteszed! - parancsolta végül mély, ziháló hangon. - Különben saját kezűleg foglak megetetni téged az angyalokkal... apró darabokban!

Strongman karjának, szárnyainak és kardjának hirtelen mozdulatával kihajította Pusztítót a szobából, és ő nekibukfencezett annak az öt hírnöknek, akik még mindig ott várakoztak rá. Meghajoltak előtte - mihelyt sikerült kimászniuk alóla.

- Üzenetet hoztunk neked, Baál!

- Miféle üzenetet?

Megmondták neki.

Valamennyiüket darabokra aprította.

Tom, szabad vagyok. Olyan tisztán látom a keresztet, ahogyan az kétezer évvel ezelőtt ott állhatott azon a csupasz, magányos kis dombon, és arcra borultam előtte. Annyira rámnehezedtek a bűneim, a büszkeségem, a döntéseim, az énem, hogy moccanni se tudtam. Csak feküdtem, megvallottam mindent, és úgy nyújtottam ki a kezem e durván ácsolt gerenda felé, mint egy fuldokló ember a mentőöv felé, és megragadtam, hogy életben maradjak.

Hogyan írhatnám le, mit is éltem át? Nem tudom szavakba foglalni azt az élményt: semmim sem volt, amit felajánlhattam volna neki, amivel megpróbálhattam volna arra késztetni Őt, hogy bocsásson meg nekem, amit cserébe felkínálhattam volna, amivel rá tudtam volna erre venni. Nem volt semmim, csak saját magam.

De Ő elfogadott engem. Először borzasztóan meglepődtem, aztán megkönnyebbültem, majd pedig, miután felfogtam, hogy mi is történt, eksztázisba estem! Isten elfogadta azt, amit felajánlottam neki - ez pedig nem más, mint saját magam, a szánalmas, esendő és akaratos Sally Beth Roe. Elismertem, hogy az vagyok, mint aminek Ő mindig is látott engem, és elfogadott. Levette a szívemről a terhet: éreztem, amint az eltávozott, valamilyen módon érzékeltem, amint lement rólam, és odarohantam a Kereszthez. Annyira könnyűnek éreztem magam, hogy azt hittem, a leggyengébb szellő is el tudna fújni.

Amikor végre fel tudtam emelni a fejem, megláttam megállapodásunk pecsétjét: a gerendáról lecsorgó vért, amely tócsába gyűlt a földön. A fizetség! Micsoda hátborzongató látvány, micsoda fájdalmas gondolat! De valójában, ha őszinte akarok lenni, nagyon is megfelel annak, amit Jézus, az Isten Fia, éppen most vásárolt meg.

Szabad vagyok! Jézus megváltott engem! Még soha nem éreztem magam ilyen nagyszerűen! Olyan vagyok most, mint a felszabadított rabszolga, aki rabszolgaként született és soha nem is tudta, milyen érzés szabadnak lenni.

Meg akarom ismerni még jobban ezt a Jézust, aki megváltott engem. De még csak éppen most ismerkedtünk meg.

Sally letette tollát motelszobájának kis íróasztalára, és kitörölt néhány könnycseppet a szeméből. Még mindig remegett. Jegyzetfüzete mellett egy Biblia feküdt, Máté evangéliumának 11. fejezeténél volt kinyitva:

"Jöjjetek énhozzám mindnyájan, akik megfáradtatok és megterheltettetek, és én megnyugosztlak titeket. Vegyétek föl magatokra az én igámat, és tanuljátok meg tőlem, hogy én szelíd és alázatos szívű vagyok, és nyugalmat találtok a ti lelkeiteknek. Mert az én igám gyönyörűséges, és az én terhem könnyű."

 

36

Marshall és Ben aznap este westhaveni otthonában találta Joey Parnellt, a megyei halottkémet. Mint általában, most sem örült nekik, és nem is óhajtott velük csevegni.

- Tűnjenek el innen, és ne is jöjjenek vissza! - szólt ki a résnyire kinyitott ajtó mögül.

- Mulligan a markában tartja magát, ugye? - kérdezte Marshall. - Tudomása van arról a cserbenhagyásos gázolásról, és azzal zsarolja.

Az ajtó nem csukódott be.

- Honnan tudnak maguk erről?

- Egy olyan forrásból tudjuk, amely nagyon közel áll a Bacon's Corner-i rendőrséghez. Maga alkut kötött Mulligannel, és azóta ki van neki szolgáltatva. - Az ajtó kezdett becsukódni. Marshall gyorsan folytatta: - Elgázolt egy középiskolás lányt, akit... ööö... Kelly Otisnak hívtak, és Mulligan az ön nyomára bukkant. Maga akkor egy gyilkossági ügyön dolgozott, amelyben az áldozat egy olyan nő volt, aki csak átutazóban járt erre. Mulligan alkut kötött magával: hamisítsa meg az idegen nő halálának az okát, és akkor ő is elejti a cserbenhagyási ügyet. Eddig nem tévedtem, ugye?

Az ajtó egy kicsivel jobban kinyílt.

- Mit akarnak tőlem?

Marshall megpróbált együttérzően beszélni annak ellenére, hogy hangjában érződött a feszültség az ügy rendkívüli fontossága miatt:

- Meddig akarja ezt még folytatni? Egész hátralevő életében az ő bábjuk akar maradni, vagy segít nekünk abban, hogy véget vessünk ennek?

Parnell egy pillanatig hallgatott, majd szélesre tárta előttük az ajtót.

- Jöjjenek be, mielőtt valaki meglátná magukat!

Parnell mögött ott állt a felesége. Sötét hajú, erős testalkatú nő volt, és éppen olyan feszültnek látszott, mint a férje.

- Ő Carol. Szabadon beszélhetünk előtte, mindent elmondtam neki.

- Kérnek egy kávét? - kérdezte a nő automatikusan, mert el sem tudta képzelni, mi egyebet tehetne.

- Igen, köszönöm - válaszolta Marshall.

Ben is elfogadta.

- Üljünk le az ebédlőben! - javasolta Parnell, és keresztülvezette őket a házon.

Leültek a nagy asztal körül, fölöttük halványan világított a csillár. A tompa, komor világítás mintha illett volna Parnell hangulatához: megviseltnek és fáradtnak tűnt, mintha erejének vége felé járt volna.

Minden további nógatás vagy kérdés nélkül beszélni kezdett, mintha már évek óta erre készült volna:

- Az az átutazó egy Louise Barnes nevű, harminckét éves nő volt, egy hajléktalan, egyedülálló csavargó. Holtan találták a Snyder folyó menti erdőben, mintegy hat mérföldnyire északra Bacon's Cornertől. Tökéletesen emlékszem a részletekre, mivel annyira el akartam felejteni. - Szünetet tartott, hogy összeszedje gondolatait, és uralmat vegyen érzelmei fölött, majd folytatta: - Holttestét a bokájánál fogva felakasztva találták meg, egy fának az ágán lógott, teljesen kivéreztetve. Nagyon sok jel utalt arra, hogy egy bizarr, rituális gyilkosság történt, de ennek a részleteibe nem akarok belemenni. Az orgyilkosok valószínűleg el akarták tüntetni a holttestet, de erre már nem maradhatott idejük, mert a vadászok rábukkantak a tetemre.

Megkaptam a nő maradványait, és elvégeztem a boncolást. Természetesen azt állapítottam meg, hogy a halál oka gyilkosság. De akkor... mint már tudják, belekeveredtem abba a balesetbe a középiskola közelében, miközben hazafelé tartottam. Csak akkor vettem észre azt a Kelly Otis nevű lányt, amikor a fák közül lelépett az úttestre, és... elgázoltam. Csupán annyira lassítottam le, hogy meg tudjam állapítani: megsérült ugyan, de életben van. Néhány ember odarohant, hogy a segítségére legyen. Én... én nem engedhettem meg, hogy ez az eset kettétörje a karrieremet. Éppen akkor kaptam meg a halottkémi állást, és tudják, milyen a politikai élet, milyen törékeny lehet az ember hírneve. Elmenekültem onnan.

Másnap Mulligan őrmester bejött az irodámba, és négyszemközt beszéltünk egymással. Arra számítottam, hogy a cserbenhagyással kapcsolatban fog nekem kérdéseket feltenni, de ő Louise Barnes holtteste felől érdeklődött, és arról, hogy mit állapítottam meg róla. Megmondtam neki, és ő ekkor ajánlotta fel, hogy félreteszi a cserbenhagyásos gázolás ügyét, eltemeti az egészet, ha módosítom megállapításomat, és nem jelentem a halál valós okát. - Parnell az asztalra meredt, arcára kiült a fájdalom. - Elfogadtam az ajánlatot, és a halál okaként balesetet írtam be a jelentésembe. Ez volt a legrosszabb döntés, amit életemben valaha is hoztam.

Azóta három újabb rituális gyilkosságról tudok, és biztos vagyok benne, hogy még nagyon sok történt, ami soha nem fog kiderülni. Azt a hármat, amelyet átadtak nekem, gyorsan elintéztem, és véletlen baleset miatt bekövetkezett halálesetnek minősítettem. Ismeretlen emberek, valószínűleg szökésben lévő bűnözők voltak. Reméltem, hogy senkinek sem fognak hiányozni, hanem szép csendben eltemetik őket, és elfelejtkeznek róluk, és így is történt.

De én tudtam, hogy Mulligan őrmester és a barátai szemmel fognak engem tartani. Tudtam, hogy megfelelő teljesítményt kell nyújtanom, ha a kedvükben akarok járni, és minden egyes gyilkossággal, amit eltitkoltam, egyre jobban és jobban az uralmuk alá kerültem. Jelenleg így állnak a dolgok.

- Kik ezek az emberek? - kérdezte Marshall. - Kik vagy mik ők?

Parnell szekrényébe nyúlt, és elővett egy iratgyűjtőt. Becsukva odatette maga elé, és kezét összekulcsolta rajta. Carol behozta a kávét, leült a férje mellé, és anélkül, hogy egyetlen szót is szólt volna, kezét férje karjára tette.

- Ha tudni akarják, hogyan nevezzék őket, akkor használják a Törött Nyírfa kifejezést. Ez egy titkos elnevezés, így hívják saját magukat. Boszorkányok szövetsége, sátánisták, okkult gyakorlatokat folytató emberek, nevezze őket, ahogy akarja. Kapcsolatban állnak sok száz más ilyen csoporttal, szerte az országban. És ezek az emberek együttesen elképesztő hatalmat képviselnek, melyet általában megfélemlítés által gyakorolnak.

- És ők a felelősek ezekért a rituális gyilkosságokért?

Parnell a falon függő telefonra pillantott.

- Tudniuk kell, hogy én most felvehetném azt a telefont. Hat telefonszámból választhatnék, hogy melyiket hívjam fel, és maguk huszonnégy órán belül halottak lennének. A dolog másik oldala azonban az, hogy vannak, akik velem kapcsolatban intézhetnének el egy ilyen telefonhívást, és én ugyanolyan gyorsan meghalnék. Ez minden valószínűség szerint meg is történne, ha rájönnének, hogy beszélgettem magukkal. Ismeretlen és átutazóban lévő embereket használnak rituális áldozataikhoz. Az olyan emberek, akiket ismernek, és akiket keresnének... nos, ők tragikus balesetekben szoktak meghalni.

- Meg tudná nekünk mondani, kik tartoznak ehhez a csoporthoz?

Parnell lassan, nyomatékosan megrázta a fejét.

- Először is: nem ismerek mindenkit. Másodszor: ha ismerném őket, akkor se mondanám meg. Csak azt erősíthetem meg, amit már úgyis tudnak: Mulligan őrmester már évek óta közéjük tartozik. Tudomásom szerint ő, valamint a helyi páholyból még néhány férfi nagyon könnyen rábukkan az átutazó emberekre. Mivel Mulligan olyan nagy hatalommal rendelkezik itt a városban - ő a végrehajtó hatalom vezetője -, szívesen befogadták maguk közé.

- Meg tudja erősíteni Claire Johansont?

Parnell tétovázott, de végül válaszolt:

- Igen.

- És mi a helyzet a barátjával, John Schmidttel?

- Igen, ő is közéjük tartozik.

- És az Élet Társaság nevű baráti kör tagjai? Ők is hozzájuk tartoznak? - kérdezte Ben.

Parnell nyomatékosan megrázta a fejét.

- Ők még csak nem is tudnak erről a dologról. Azokat a jószándékú embereket csak azért vonták bele az Élet Társaságba, hogy felhasználják és manipulálják őket. Fogalmuk sincs arról, hogy az egésznek a magva a Törött Nyírfa, mint ahogy azt sem sejtik, hogy vezetőik igazából miben is fáradoznak.

- És Donna Hemphile? - érdeklődött Marshall. - Ő is tagja a Törött Nyírfának?

- Azt hiszem. Néha nagyon nehéz biztosan tudni, ki tartozik hozzájuk, annyira gondosan titkolják. - Parnell mély lélegzetet vett, témát váltott, és kinyitotta az iratgyűjtőt. - Itt van, amit igazából tudni akarnak, és amit valójában el akarok maguknak mondani.

Szétrakta az asztalon az iratgyűjtő tartalmát Marshall és Ben előtt. A két férfi nagy érdeklődéssel tanulmányozta a fiatal, fekete hajú, gyönyörű nőről készített rendőrségi fényképeket, és bűncselekményeinek listáját.

- Nyilvánvalóan nem Sally Roe - állapította meg Parnell.

Ben felismerte.

- Ezt a nőt találtuk holtan a kecskék karámjában.

- Végeztem egy kis magánnyomozást. Neve Alicia Von Bauer, huszonhét éves, sátánista, a Törött Nyírfa tagja. Megfigyelhetik az általa elkövetett bűntetteket: állatok megcsonkítása, nyilvános nudizmus és perverz viselkedés, prostitúció, pornográfia. Ehhez a listához még azt is hozzátenném, hogy rituális gyilkosságok, de ki tudja ezt bizonyítani?

- Szóval úgy gondolja, hogy ez a Sally Roe-ügy egy újabb rituális gyilkosság, illetve gyilkossági kísérlet volt?

- Pontosan. Számomra teljesen világos, hogy halálát előre megrendezték, és azt tervezték, hogy öngyilkosságnak tüntetik fel.

- És maga így is jelentette az esetet.

Parnell bólintott.

- És elvégeztem egy előre nem látható kiegészítő szolgáltatást is: Sally Roe holttesteként azonosítottam Alicia Von Bauert. Azt teszem, amit mondanak nekem, Mr. Cole. De egyértelmű, hogy a dolog valahol nagyon elromlott, és csak arra tudok gondolni, hogy Sally Roe - vagy valaki más - legyőzte Alicia Von Bauert, és Roe megszökött.

- Nekünk is ez az elméletünk - értett egyet vele Ben. Felvette Alicia Von Bauer legutolsó fényképét, hogy alaposabban megszemlélhesse. Úgy tűnt, mintha a mélyfekete szemek visszabámultak volna rá a képről. Hátborzongató volt.

- Hol van most a holttest? - kérdezte Marshall.

- A lehető leggyorsabban elhamvaszttattuk.

- A bizonyítékok eltüntetése céljából, ugye?

- Pontosan.

Marshall nem tudta, hogy választ kap-e a következő kérdésére, de feltette:

- Mr. Parnell, minden okunk megvan arra, hogy azt feltételezzük: ez a gyilkossági kísérlet nem egyszerűen a Törött Nyírfa ügye. Mi a helyzet azokkal a nagy hatalommal rendelkező emberekkel, akikkel Claire Johanson és John Schmidt kapcsolatban áll? Nekik milyen hasznuk származott volna ebből?

- Azt hiszem, jó nyomon járnak. Biztos vagyok benne, hogy a gyilkosságot egy magasabb pozícióban lévő személy rendelte el.

- Honnan tudja?

Parnell halványan elmosolyodott.

- Mivel ez volt a legelső alkalom, hogy Mulligan őrmestert félni láttam. Nem sokkal azután, hogy bevittük a holttestet, Mulligan felhívott, és azt akarta tudni, találtam-e személyes tárgyakat a holttesten. De én nem találtam semmit. Azt mondanám, hogy nyomást gyakoroltak rá, méghozzá egy sokkal hatalmasabb valaki, mint az ő barátai a Törött Nyírfából. Rettentően kétségbeesett, és elmondta akkor, hogy mit keressek, mi az, ami eltűnt, és aminek nála kellett volna lennie.

- Igen - emlékezett vissza Ben. - Én is megkérdeztem ezt magától. Valaki még a házat is átkutatta, ahol Roe lakott.

- És mi az, ami eltűnt? - érdeklődött Marshall.

- Egy aranygyűrű - válaszolta Parnell. - Valaki étolaj segítségével lehúzta Von Bauer ujjáról. Megtaláltam az olaj nyomait a holttest ujján. Ezenkívül eltűnt tízezer dollár készpénzben.

Marshall és Ben egymásra pillantott. Mindketten ugyanarra gondoltak.

- Valaki felbérelte őt - szólalt meg Ben. - De kicsoda?

Parnell megvonta a vállát.

- Azt ajánlom, hogy egy gazdag, befolyásos, és nagy hatalommal rendelkező embert keressenek.

- Ez egy nagy és hatalmas vakond, Marshall - állapította meg Ben.

Marshall nem fűzött ehhez megjegyzést. Váratlanul elárasztotta őt egy bizsergető félelem, amit évekkel korábban Ashtonban érzett utoljára. Akkor tapasztalta ezt a félelmet, amikor meglátta a világ gonosz erőit, amelyek szét akarták őt morzsolni. Egy vakond? Ez az analógia hirtelen elégtelennek bizonyult. Amit Marshall érzékelt, az sokkal inkább egy sárkány, egy sötét, alattomos és rafinált szörnyeteg volt, egy olyan hatalmas lény, amely betöltötte az eget, kitátotta fölötte a száját, hogy ráessen, és mint egy satu, összeroppantsa.

* * *

Sally Roe Bacon's Cornertől távol, és ellenségeinek szeme elől még mindig elrejtőzve, Henderson belvárosának könyvtárában, a falakat a padlótól a mennyezetig beborító könyvespolcok között ült. Láthatatlan angyali őrök vették őt körül. Egy súlyos kötetet, a Nemzeti ügyvédi kamarák ügyvédeinek névsorát lapozgatta. Csak megérzései, sejtései voltak, de ezeket nagyon is valószínűnek tartotta.

A Samuel W. Lynch irodájából elcsent névsorok negyedik kötetén könyökölt, amelynek teljes címe ez volt: A történet folytatása és a Nemzet Királyi és Szent Rendje tagjainak névsora. Mind a négy kötet körülbelül kétszáz oldal tett ki. Legnagyobb részben furcsa, ezoterikus, értelmetlen ceremóniákat, titkos rituálékat és beavatási szertartásokat, találkozók leírásait és társasági alapszabályokat tartalmaztak. Mindegyik kötetből legalább ötven oldalt a tagság névsora foglalt le. Pillanatnyilag ezek az oldalak kötötték le Sally figyelmét, és órákon keresztül ezeket böngészte.

A negyedik kötetre, amit éppen tanulmányozott, rátett egy másikat, hogy nyitva maradjon a 68. oldalon: A Beavatottak 168. Testvérisége. Mint a korábban átolvasott 167 oldal, amelyeket vagy ez, vagy a másik három kötet tartalmazott, ez az oldal is felsorolta a Nemzet Rendjének új tagjait, akiket egy adott évben vettek fel. A lap két hasábra volt osztva, mindkettőben tizenöt név állt egymás alatt. A bal oldali hasáb olyan bizarr, ezoterikus neveket tartalmazott, mint Isenstar, Marochia, vagy Pendorrot. A jobb oldali hasábból lehetett megtudni ezeknek a személyeknek az igazi nevét, amelyek közül sok ismerősnek is tűnt. A bal oldali oszlop alsó harmadánál Sally megtalálta azt a nevet, amelynek kedvéért több évnek a névsorát végigolvasta: Exetor.

Az Exetor először csak egy titokzatos szónak tűnt a számára. Annak a gyűrűnek a belső oldalára volt belevésve, amit az orgyilkos ujjáról húzott le. Mindaddig, amíg el nem lopta, és át nem tanulmányozta a névjegyzékeket, ez a véset semmit sem jelentett a számára. De amikor végigolvasta a névsorok negyedik kötetének 68. oldalát, a szó kezdett értelmet nyerni. Az Exetor egy titkos névként vagy címként szolgálhatott, a kilencedik helyen szerepelt a tizenöt név között. Az Exetor névvel szemben, a jobb oldali hasábban állt annak a férfinak az igazi neve, aki ezt a címet viselte.

James Everett Bardine.

James Bardine! Tizenkét évvel azelőtt avatták őt be tizennégy másik férfival együtt a Nemzet Szent Rendjébe, és ezen a beavatáson kapta meg a titkos Testvériségtől az Exetor nevet, és a közösség gyűrűjét, amelybe belevésték titkos nevét.

Mindez nagyon hatásos, sőt kísérteties volt, és egyáltalán nem illett gúnyolódni rajta. Lehetséges, hogy a Nemzet Rendje nem több, mint egy páholy, egy testvériségi szervezet, valami titkos társaság vagy klub, ahol a jó fiúk összegyűlhetnek, tarthatnak egy titkos összejövetelt, amelynek során fogadalmakat tesznek, kezet szorítatnak egymással, mulatságos kalapokat viselnek és furcsa szertartásokat mutatnak be, utána pedig beugranak a kocsmába egy sörre és egy kis vagánykodásra. Szinte minden városban akad egy páholy vagy valamiféle titkos rend.

De a Nemzet Rendje túlment ezeken a dolgokon. Sok ismert nevet gyűjtött össze, és hozott közös nevezőre, legalábbis ami ezt a társaságot illeti. A Beavatottak 129. Testvériségének névsorában megtalálta Samuel W. Lynch nevét - ötvenegy évvel azelőtt avatták őt be a Nemzet Rendjébe, és a jelek szerint még mindig őrzi és dédelgeti a Közösség Gyűrűjét.

A Sally birtokában lévő másik gyűrű, amelyet tíz évre elrejtett az ablakpárkány téglája alatt Fairwoodban, egy másik titkos nevet viselt: Gawaine - de azt már tudta, hogy ez kié volt. Gyorsan megtalálta ezt a nevet, a hetedik helyen szerepelt a Beavatottak 146. Testvérisége névsorában: Owen Jefferson Bennett - harmincnégy évvel ezelőtt avatták be a Bentmore Egyetem végzős hallgatójaként.

A jó öreg Owen! Milyen sok mindenről nem beszélt neki soha! Mindez persze lenyűgözően hatott, de Sallyt pillanatnyilag mindenekelőtt James Everett Bardine neve foglalkoztatta. A Nemzet Rendje szigorúan férfiak szervezete, mégis egy női orgyilkos viselte Bardine gyűrűjét. Hogy kerül a képbe ez a nő? És egyáltalán, ki ez a Bardine?

Talán a Bacon's Cornert felkavaró per miatt gondolt arra Sally, hogy Bardine esetleg ügyvéd lehet. Talán az a tény terelte ebbe az irányba a gondolatait, hogy a Nemzet Rendje tagjainak sorában nem szerepeltek hétköznapi átlagemberek, hanem kizárólag bankárok, üzletemberek, tanárok, ügyvédek és államférfiak - olyanok, akik hatalommal rendelkeztek.

Bárhogy is volt, a "B" kezdőbetűs részre szűkítette le kutatásait az Ügyvédi kamarák szövetségének név- és címtárában, és közeledett a megoldáshoz.

Barcliff... Barclyde... Barden... Bardetti... Bardine. James Everett Bardine.

Megvan! Ez az ember ügyvéd! A listát abban az évben adták ki, tehát aktuálisnak számított. Bardine egy nagy chicagói ügyvédi irodának, az Evans, Santinelli, Farnsworth és McCutcheonnak dolgozott. Ezek az ügyvédek valamennyien az Amerikai Személyiségi Jogok Egyesületének tagjai közé tartoztak.

Sally hátradőlt, mert ezt alaposabban végig kellett gondolnia. James Bardine az ASzJE tagja... Az ASzJE indította el az iskola elleni pert... A gyilkos Bardine gyűrűjét viselte.

Ez vajon azt jelenti, hogy az ASzJE és az életére törő orgyilkos kapcsolatban áll egymással? Sally úgy gondolta, hogy igen. Az biztos, hogy figyelmesen végig fogja olvasni a többi nevet is. Alig várta, hogy írhasson Tomnak, és beszámolhasson neki erről.

De ki az ördög lehetett az a feketébe öltözött pokoli nőszemély?

* * *

Mark Howard pásztor péntek reggel keresztülnyomakodott a zajos, sokféle tevékenységtől nyüzsgő Bergen Ajtógyáron. Védőszemüveget és fülvédőt viselt, félreugrott a futószalag kampóin lengedező ajtók elől, átbújt azok között, amelyeket éppen akkor fektettek egymásra, csiszoltak vagy mozgattak. Kicsit emeltebb hangon lefolytatott egy rövid beszélgetést egy művezetővel, aki útba igazította őt Donna Hemphile, a minőségellenőr kis irodája felé. Mark meglátta Donnát a fülke üvegfalán keresztül. Odament, és kopogott az ajtón.

- Igen, jöjjön be!

Mark belépett.

Donna Hemphile a forgószékén ülve elfordult az íróasztalától, és kezet nyújtott.

- Helló, Mark! Ez aztán a meglepetés! Mi szél hozott erre?

Marknak nem volt ideje nyájas csevegésre vagy mellébeszélésre.

- Nagyon komoly dolgok miatt jöttem, Donna.

Donna az órájára pillantott.

- Nos, az a helyzet, hogy lesz egy kis dolgom néhány perc múlva...

- Már beszéltem Mr. Bergennel. Azt mondta, hogy majd valaki más elintézi azt az új szalagfűrészt, és egy órát veled tölthetek.

Donnának egy kis időbe telt, hogy ezt meg tudja emészteni, de végül hátradőlt a székén.

- Rendben van. Foglalj helyet!

Mark odagurította az irodában lévő másik széket, és leült Donnával szemben.

- Szerda este óta szaladgálok fel és alá a városban, hogy rendbe hozzak néhány dolgot, és azóta nem aludtam túl sokat. Te is tudod, milyen jellegű problémáink vannak a gyülekezetben, mióta feljelentettek minket. Úgy érzem magam, mint az a tengerész, aki a hajóján támadt lékeket próbálja betömködni, mielőtt az teljesen elsüllyedne.

- Igen, nagyon kemény a helyzet - bólintott Donna.

- De végül sikerült összehoznom egy beszélgetést a Waring, a Jessup és a Walroth családdal. Úgy érzem, nagyszerűen sikerült ez az alkalom. Igaz, hogy Ed és Judy Waring még mindig ugyanolyan mogorván viselkedik, de Jessupék és Walrothék lehet, hogy visszatérnek közénk. - Mark szünetet tartott, és egészen másról kezdett beszélni: - De meg akarok kérdezni tőled néhány dolgot, amit ők mondtak nekem, és tudod, ezek nekem soha nem jutottak volna az eszembe. Te vagy az imalánc egyik láncszeme, és a neved a Jessup, a Walroth és a Waring család előtt szerepel.

- Hm! - Donna csak ült és figyelt.

Mark fejest ugrott a dolgok sűrűjébe:

- Hadd tegyem fel nyíltan a kérdést: mondtad-e June Walrothnak azt, hogy Tom Harris rendszeresen veri leányát, Ruthot, és ezért járatja őt mindig hosszú ujjú ruhában?

Donna ezen csak nevetett.

- Nem.

- Mondtad-e Judy Waringnek, hogy házassági problémáim vannak Cathyvel, mert megcsaltam, és néhány évvel ezelőtt belementem egy szerelmi kalandba?

Donna mosolygott, és megrázta a fejét.

- Nem.

- Mondtad-e Ed Waringnek, hogy az iskolának hatalmas adósságai vannak, mivel Tom és Mrs. Fields lopott az iskola pénzéből?

- Nem.

- Mondtad-e Andrea Jessupnak, hogy Tom súlyos problémával küzd, ugyanis deviáns szexuális magatartást tanúsít Cindy halála óta?

- Nem.

Mark úgy érezte, hogy Donna rendkívül kurta válaszaiban ott bujkál egy fülsértő felhang.

- Nem is akarsz mindehhez semmi megjegyzést fűzni?

Donna csak mosolygott, és szemmel látható hitetlenkedéssel rázta a fejét.

- Mit mondhatnék, Mark? Ezek az emberek nagy pletykafészkek. Ezt szűrték le az eseményekből.

- Mit gondolsz, mi az oka annak, hogy információik forrásaként valamennyien ugyanazt a személyt nevezték meg?

A nő égnek emelte a kezét.

- Gőzöm sincs. Talán neheztelnek rám valamiért, nem tudom. És mi szerepel még a bűnlistámon?

- Nos... van még valaki, aki nem is jár a gyülekezetünkbe: Kyle Krantz, az a fiú, akit kedden kirúgtak a gyárból, mivel marihuánát találtak a szekrényében.

Donna tágra nyitotta a szemét.

- Nahát!

- Elmondott nekünk egy érdekes történetet, és ebből nagyon sok minden igaznak bizonyult. Gondolom, ismered a történetnek azt a verzióját, ami tőle származik, ugye? Hogy valaki becsempészett egy zacskó füvet a szekrényébe, utána meg feldobta őt?

- Ó, igen, hallottam erről. Kitalálhatott volna valami eredetibb sztorit is. Mindenki ezzel jön.

- Én magam is hallottam már ilyen történetet. Ben Cole mesélte el nekem. Valaki a rendőrségen a szekrényébe dugott egy zacskó marihuánát, amit valakitől elkoboztak, és Mulligan kirúgta őt ezért. Magától értetődik, hogy Kyle szerint Mulligan volt az, aki bejött ide a gyárba, alkut kötött vele, és nem indított ellene eljárást, így történt, ugye?

- A dolognak ez a része már nem rám tartozik. Én a gyár szabályzatának megfelelően elbocsátottam őt.

Mark a nagyobb nyomaték kedvéért lassan ejtette ki a szavakat:

- Kyle szerint Mulligan azt mondta neki, hogy futni hagyja, ha befogja a száját, és nem beszél bizonyos dolgokról, amiket megtudott.

Donna egy kicsit feszült lett.

- Figyelj, Mark, ami itt az üzemben történik, az az én dolgom, és neked nincs hozzá semmi közöd!

Mark nem hátrált meg:

- Valaki még Kyle kutyáját is megölte. Felvágták a hasát, és az autójának első ülésén hagyták. Talán ezzel akarták emlékeztetni őt arra, hogy vigyázzon magára.

Donna rákönyökölt íróasztalára, és állát a kezére támasztotta. Viselkedése azt tükrözte, hogy megpróbál türelmesen elviselni egy tréfás kedvű, gyerekes, túl nagy fantáziával megáldott pásztort.

Mark folytatta:

- Ez már önmagában véve is eléggé különösnek tűnt, és lehet, hogy nem adtam volna hitelt Kyle szavainak, ha nem történik valami nagyon hasonló dolog nálunk a templomnál is. Hétfő reggel valaki kecskevért locsolt a bejárati ajtóra, és otthagyott előtte két kecskelábat keresztbe téve. Ez talán valamiféle átkot vagy figyelmeztetést jelentett, nem tudom. De éppen az előző napon, vasárnap reggel ment el Ben Cole a Potter-farmra, hogy kivizsgálja egy kecske megölésének körülményeit. Történetesen Sally Roe kecskéjéről van szó. Az állat teljesen ki volt véreztetve, és mind a négy lábát levágták.

Ezután Kyle, a saját elmondása szerint, szombat este egyik barátjával együtt kint járt a Benson-farmon, és szemtanúja lett annak, hogy a csűrben egy boszorkányszövetség bemutatott egy szertartást. És ha esetleg nem tudnád, a boszorkányok vagy sátánisták vagy akárhogyan is nevezzük őket, megitták ott egy kecskének a vérét, és két másik kecskelábat álltak körül, miközben szavaikkal megpróbálták előidézni a keresztények vereségét és Sally Roe halálát.

Ez végre kiváltott egy rövid megjegyzést Donna Hemphile-ből:

- Hm. Meglehetősen bizarr történet.

Mark kíméletlenül folytatta:

- És Kyle azt mondja, hogy téged is ott látott, hogy te is a tagja voltál annak a csoportnak, amelyik azt a szertartást elvégezte, Mulligan őrmesterrel, Claire Johansonnal és John Schmidttel együtt, akik most valószínűleg Tom Harris és a gyülekezet legádázabb ellenségei.

Donna egy szót sem szólt. Hátradőlt, és meghökkentő szenvtelenséggel figyelte Mark szavait.

- Ellenőriztük Kyle barátját is, és meglehetősen alapos próbának vetettük őt alá. Megmutattuk neki azoknak az embereknek a fényképét, akikről Kyle azt állította, hogy ott voltak, de ezek közé belekevertük néhány olyan ember fotóját is, akik biztosan nem lehettek ott. Ezenkívül kitaláltunk néhány hamis információt, és azt állítottuk, hogy Kyle mondta azt nekünk. Kyle barátja pontosan szétválogatta az igaz és a hamis részleteket. Úgy gondolom, hogy két megbízható tanúnk van.

- És egy meglehetősen vad történetetek - emlékeztette őt Donna.

- Nos... mindazok után, amiket átéltünk, amiket láttunk és megtapasztaltunk, nem annyira vad ez a történet. Undorító, tragikus, bizarr, de szerintem most már letagadhatatlan, különösen azóta, hogy Mulligan - és talán te magad is - ilyen terrorizáló és megfélemlítő taktikák használatára vetemedtetek, hogy elnémítsátok azt a fiút. - Úgy tűnt, hogy Donna nem akar ehhez megjegyzést fűzni, de Mark nem is várt erre, hanem folytatta: - Donna, azt mondtad, hogy ami a gyárban történik, az a te dolgod, és nekem nincs ahhoz semmi közöm. De ami az én gyülekezetemmel történik, az viszont énrám tartozik, tehát hadd tegyem fel nyíltan a kérdést: Ott voltál szombat éjjel a Benson-farmon?

- Nem - válaszolta egyszerűen a nő.

- Belekeveredtél-e boszorkányságba vagy okkultizmusba?

- Nem.

- Pletykák híresztelésével és megosztások létrehozásával próbálod szétrombolni a gyülekezetemet?

A nő felnevetett, és nevetésének volt egy gúnyos felhangja.

- Természetesen nem. Figyelj ide, nehéz időket éltek most át, és ha nem tartotok össze, nem fogjátok túlélni.

- Mi van Sally Roe-val?

- Soha nem hallottam ezt a nevet.

Marknak váratlanul eszébe jutott egy kérdés:

- És mi a helyzet a gyermekvédelemnek azzal a munkatársával, Irene Bledsoe-val, azzal a szociális munkással, aki elvette Tom gyerekeit? Tudatosan dolgozik ellenünk? Tom hírnevének akar ezzel ártani?

Donna nevetett.

- Tudomásom szerint csak a munkáját végzi. Szerintem Tom egy beteg ember, és gondolom, ezt Bledsoe is látja.

- Beszéljünk egy kicsit arról az alkalomról, amikor láttad, hogy Ben Cole felkeresi Abby Graysont itt a gyárban! Jelentetted ezt Mulligan őrmesternek?

- Úgy érted, hogy spicliskedtem-e?

- Úgy is lehet mondani.

- Igazából nem is ismerem Mulligant. Mi okom lett volna egy ilyen szokatlan dologra? Miért kellett volna megmondanom neki, hogy mit csinál a saját rendőre?

Mark Donnára nézett, aki viszonozta pillantását. Nem maradt több kérdés közöttük.

- Donna... nem tudsz valami jól hazudni.

A nő arcára megint kiült az a ravasz, gúnyos mosoly.

- Dehogynem, Mark! Hiszen te vettél fel engem a gyülekezet tagjai közé.

Mark bólintott.

- Igen, igen. - Eleget hallott. - Nos, végigmehetnék a bibliai mintán, hozhatnék egy tanút, és megismételhetnénk ezt az egész beszélgetést, de... mi a véleményed? Valószínűleg nem éri még a fáradságot, ugye?

Donna még mindig mosolygott.

- Valóban nincs erre semmi szükség.

Megszólalt a telefon. Donna felvette.

- Igen? Rendben van. Azonnal ott leszek. - Letette a kagylót. - Igazán sajnálom, de Mr. Bergen volt az. Most azonnal látni akar.

- Tudom - mondta Mark, miközben felemelkedett a székről.

Kiment az ajtón, és végigsétált a folyosón. Donna néhány lépésnyire követte.

Mr. Bergen irodája félúton lehetett a műhely kijárata és Donna helyisége között. Mark benézett az ablakon. Abby Grayson, Kyle Krantz, Kyle barátja, Billy és Marshall Hogan már egy jó ideje ott várakoztak. Mr. Bergen, egy szigorú kinézetű, a hatvanas éveiben járó férfi, fel-alá járkált az irodában, türelmetlenül és szemmel láthatóan haragosan.

Mark résnyire nyitotta az ajtót és bedugta a fejét, de csak annyi időre, hogy el tudja kapni Mr. Bergen pillantását. Bergen azonnal odanézett, már nagyon várta őt.

- Az utolsó szóig igaz - mondta Mark, majd becsukta az ajtót, és folytatta útját.

Csak egy rövid pillantást vetett hátrafelé, de látta, amint Donna Hemphile belép főnöke irodájába.

 

37

Lucy Brandonnek bizsergett a fejbőre, és gyomra kis gombóccá zsugorodott össze. Ez ma már a második ilyen telefonhívás volt, amely részint megzavarta munkájában, részint pedig halálra rémítette őt.

- Ne beszélj Hogannel! - utasította a valaha oly kedves barát, Claire Johanson. - Egy szót se szólj se neki, se másnak azok közül az emberek közül! Nagyon szomorú következményei lehetnek rád nézve, ha nem őrzöl meg minden információt, amit tudsz!

Lucy megpróbálta visszafogni a hangját, nehogy Debbie meghallja.

- Claire, mi történt?

- Semmi sem történt!

- Felhívott Gordon Jeffenson, és ugyanazt mondta, amit te. Egyáltalán nem beszélt velem kedvesem. Egyre csak azt hajtogatta, hogy súlyos jogi problémáim lesznek, ha valami kiszivárog, én meg azt sem tudtam, egyáltalán miről beszél...

Claire nem válaszolt azonnal. Megpróbált kitalálni egy biztonságos - vagy kifejezetten megtévesztő - választ.

- Közeledik a szövetségi fellebbviteli bíróság előtti meghallgatás időpontja, és a dolgok kezdenek kritikusra fordulni, ez minden. Azt hiszem, valamennyien borotvaélen táncolunk.

- És miért énhozzám jöttök ezzel?

- Nemcsak rólad van szó. Mindenkihez szigorúbban viszonyulunk, még magunkhoz is. Túl sok információ tudódik ki, és ez romba döntheti ezt az ügyet. Elővigyázatosaknak kell lennünk. Biztos vagyok benne, hogy megértettél.

- Olyan hirtelen jött ez az egész.

- Az csak úgy tűnik. Ne aggódj emiatt! Csak maradj csendben, és mostantól kezdve mindent tarts magadban! Most mennem kell.

Kattanás! A telefont letették!

Rögtön, felrobbanok! - gondolta Lucy. - Ebbe beleőrülök, egy dühöngő őrült lesz belőlem! Ezt nem tudom tovább elviselni!

Csilingelés! Egy ügyfél van a pultnál.

Nem, most senkit sem akarok látni, senkivel sem akarok beszélni! El akarok tűnni innen! De hova mehetnék? Hogyan tudnám megmagyarázni a lányomnak? Hogyan szabaduljak meg abból a problémából, amibe a saját hibámból csöppentem bele?

Csilingelés!

Hol lehet Debbie? - Lucy az órára nézett. - Hát ez nagyszerű! Most éppen pihenőideje van, valószínűleg az utca túloldalán vásárol cukormentes rágógumit vagy valami ilyesmit.

- Jövök!

Összeszedte magát, megpróbált lehiggadni, és kijött a hátsó szobából.

Az ügyfél Tom Harris volt. A helyzetet mindketten kellemetlennek érezték, és egy kicsit hátra is hőköltek.

- Ó, igazán sajnálom! - szabadkozott Tom. - Úgy értem, nem kell pont most...

Lucy körülnézett. Senki sem tartózkodott az előcsarnokban.

- Ki tudom önt szolgálni.

Tom hátralépett a pulttól. Kinyújtotta a kezét, és néhány csomagot helyezett Lucy elé.

- Szeretném ezt elküldeni a gyerekeimnek.

Lucy maga felé fordította a csomagokat, megint megfordította, aztán megint megfordította, elolvasta a rájuk írt címet, aztán megint elolvasta, de nem jutott el a tudatáig, hogy mit is olvasott. Egyszerűen nem bírt gondolkodni. Most le kellene ezeket mérnie? Mind a hármat egyszerre tette rá a mérlegre, és tétova mozdulatokkal piszkálta az ellensúlyokat. Nem, nem, ez így nem jó, ne mind a hármat...

Levette a mérlegről a csomagokat, és anélkül hogy felnézett volna, megpróbált megszólalni.

- Igazán sajnálom a történteket - suttogta remegő hangon.

Tom ennek ellenére meghallotta.

- Hát persze. Én is.

Lucy megpróbált a csomagokra koncentrálni.

- Azt hiszem, nem beszélhetünk erről.

- Megértem.

- Azt gondolja, hogy Amber megszállott?

A kérdés nem véletlenül csúszott ki a száján, hanem erőszakkal préselte ki magából a szavakat. Tudni akarta.

De Tom Harris nem tudott megszólalni. Egész viselkedése is ezt tükrözte. Bár akart válaszolni, csak tehetetlenül bámult a nőre, s csak egy rövid védekezésre tellett erejéből:

- Ugye tudja, hogy erről nem beszélhetek?

- Nekem kell tudnom. Saját magam miatt.

A férfi szomorúan megrázta a fejét.

- Erről nem beszélhetek. De figyeljen ide...

A nő figyelt.

- Ööö... Jézus Krisztus legyőzte a gonoszság szellemi erőit a kereszten. A Biblia azt mondja, hogy lefegyverezte és közszemlére tette őket. Az Övé minden hatalom fölöttük, és Ő megosztotta ezt a hatalmat az Ő népével, azokkal, akik igazán hisznek benne. Ő maga a válasz. Ez minden, amit mondhatok.

- Látott már megszállott embert?

Tom visszavette a csomagokat.

- Azt kívánom, hogy bárcsak mindent elmondhatnék erről magának! Talán majd akkor, ha vége lesz ennek a pernek! Én... Figyeljen ide, nincs harag, rendben? Majd később feladom ezeket.

Odasietett az ajtóhoz, és magára hagyta Lucyt megválaszolatlan kérdéseivel.

* * *

- Evans, Santinelli, Farnswort és McCutcheon - mondta a titkárnő.

- Mr. Bardine-t kérem - szólalt meg egy női hang a vonal másik végén.

A titkárnő tétovázott.

- Ööö... Igazán sajnálom, hogy ezt kell mondanom, de Mr. Bardine meghalt. Volt folyamatban lévő ügye vele? Elintézzük, hogy valaki más befejezze.

A hölgy érthető módon megdöbbent a hír hallatán.

- Jól értettem, hogy Mr. Bardine meghalt?

- Igen, nagyon sajnálom, hogy ezt kell önnek mondanom. Néhány héttel ezelőtt meghalt egy autóbalesetben. Valamennyiünket nagyon megrázott ez az eset itt a cégnél.

- Én... én magam is megdöbbentem e hír hallatán.

- Nagyon sajnálom. Kíván esetleg beszélni Mr. Mahoney-val, Mr. Bardine főnökével? Talán ő tud önnek segíteni.

- Nem, köszönöm, de nem. Hadd gondoljam előbb végig a dolgokat!

- Ahogy kívánja. Köszönjük, hogy felhívta irodánkat.

- Viszonthallásra.

A titkárnő letette a telefont, és visszament korszerű elektronikus írógépéhez, hogy befejezze egy levél legépelését. Súlyos, sötétre festett, sárgarézzel kivert tölgyfa íróasztalnál dolgozott. Az iroda padlóját vastag, süppedős szőnyeg borította, a lambériával takart falak tizenkét láb magasra nyújtózkodtak, és mindenhol díszes csillárokat és lámpákat lehetett látni. A fiatal és az ősz hajú, idősebb munkatársak sikert tükröző öltözetet viseltek. Agresszív jogsegédek, ambiciózus titkárnők és nagy hatalommal rendelkező, de személyazonosságukat titokban tartó látogatók járkáltak összeszorított szájjal és magasra emelt állal fel és alá a hatalmas termekben. Kezükben aktatáskákat, ügyiratokat vagy sárga dossziékat szorongattak.

A chicagói Evans, Santinelli, Farnsworth és McCutcheon Ügyvédi Iroda nem egyszerűen egy palota volt. Ez a hatalom és a jogi szakképzettség fellegvárát jelentette, ahol a tudás hatalmat biztosított, az idő pedig pénzt - méghozzá sok pénzt. A bíróságokon megnyert perek szokásjogának és a jogi precedenseknek a cárai a jövőt készítették itt elő azáltal, hogy megkérdőjelezték, elcsavarták, a végsőkig feszítették, sőt meghamisították és át is formálták a törvényeket a saját érdekeik szerint, amennyire pénzük, szakmai jártasságuk, kapcsolataik és hatalmuk ezt megengedte.

Ezeket a kiválasztottak irodáinak tartották. Azok dolgoztak itt, akik képeseknek bizonyultak hathatósan támogatni vagy megbuktatni mindenkit, akit csak akartak, akik garantálni tudták valakinek a sikerét vagy a romlását.

Az elefántcsonttorony tetején, az épület felső szintjén hosszú léptekkel haladt a könyörtelen és hatalmas Mr. Santinelli.

- Jó napot, Mr. Santinelli! - köszöntette a titkárnő.

- Jó napot! - válaszolta bágyadt, kényszerű mosollyal az ajkán, miközben kinyújtotta a kezét, hogy átvegyen egy frissen legépelt levelet. - A következő fél órában egy különlegesen fontos megbeszélést fogok tartani. Ne kapcsoljon be telefonhívást, és senki se zavarjon minket!

- Igen, uram.

Santinelli továbbment a folyosón egy magas, impozáns látványt nyújtó mahagóniajtó felé. Egy hivatalsegéd - hajszálpontosan kiszámítva az időt - kitárta előtte az ajtót, majd a férfi után be is csukta. Az ajtó úgy záródott be, mint egy kripta fedőlapja.

Santinelli az irodája melletti magán-konferenciatermébe lépett be. Ez egy hangszigetelt, titkos és meglehetősen komor helyiség volt. Az embernek az az érzése támadt, mintha a lambéria magába szívta volna a fényt, ráadásul a mennyezettől a padlóig érő bársonyfüggönyökkel el is sötétítették a szobát.

Három ember állt közel egymáshoz a szoba egyik végében, és visszafojtott hangon beszélgettek. Amikor Santinelli belépett, üdvözlésként bólintottak felé.

Egyikük Khull volt, az a férfi, akit megbíztak Sally Beth Roe likvidálásával.

Santinelli röviden bemutatta egymásnak a jelenlévőket:

- Uraim, engedjék meg, hogy hivatalosan is bemutassam önöknek Mr. Khullt, aki a segítségünkre lesz majd azokban a halaszthatatlan kérdésekben, melyekkel most szembe kell néznünk. Mr. Khull, bemutatom önnek Mr. Evanst, az üzlettársamat, aki most nagy odaadással foglalkozik a minket jelenleg foglalkoztató jogi kérdésekkel, és Mr. McCutcheont, adminisztrációs és pénzügyi igazgatónkat.

- Örvendek - biccentett Khull, és mindnyájan helyet foglaltak.

- Beszéltem Mr. Goringgal Summitból és Mr. Steele-lel az Omega Központból - számolt be a dolgok állásáról Santinelli. - Valamennyiünk számára egyértelmű, hogy Sally Roe kiderítette a Von Bauer ujjáról lehúzott gyűrű tulajdonosának kilétét, és a Von Bauernek kifizetett vérdíjból finanszírozta az egész országra kiterjedő szimatolgatásának költségeit. Egyetértettek velem abban is, hogy a névsorok biztosan elvezették őt a néhai James Bardine-hoz, ami azt jelenti, hogy ide kell jönnie, csak azt nem tudjuk, hogy mikor. Mr. Khull biztosította az épületet erre az eshetőségre, és gondolom arról is kezeskedik, hogy a Bentmore Egyetemnél elszenvedett kudarc itt nem fog megismétlődni.

- Azt mondanám, hogy a múlt alkalommal egy kicsit diszkrétebben kezeltük a dolgot, mint kellett volna. Megkétszereztem a személyzet létszámát, és ez alkalommal sokkal közvetlenebb módszereket fogunk alkalmazni.

Hétfőn lesz a meghallgatás a szövetségi fellebbviteli bíróságon - füstölgött magában Santinelli. - Még egy kedvező döntés is sovány vigaszt jelent majd a számunkra, ha Sally Roe akkor még szabad lesz. Ha megjön, felőlem idehozhatjátok, és itt is megölhetitek.

Khull elfojtott egy nevetést.

* * *

A tárgyalóasztal másik oldalán Pusztító, és az őt kísérő tizenkét harcos egyáltalán nem fojtotta vissza nevetését, hanem kiélvezték azt a gondolatot, hogy végre meg fogják ölni ezt a nőt.

Azonban Pusztítónak csak rövid élvezetet jelentett ez a nevetés. Még magán viselte azokat a sebeket és azt a szégyent, amit a Strongmannel történt találkozása során szerzett a közelmúltban, és Sally Roe közelgő halála miatti jókedve kétségbeeséssel keveredett benne.

- Most aztán elkapjátok ám nekem! - morogta, miközben szárnyai csillogtak haragjában, és görbe ujjaival az asztalon túlra mutatott. - Elkapjátok és megölitek! - Majd odakiáltotta harcosainak: - Vegyétek körül ezt a helyet, és állítsatok fel őrszemeket a város fölött! Most nem csúszhat ki a kezünkből!

A harcosok mennydörgő csatakiáltást hallatva kirobbantak a szobából, csaknem megőrültek a vérszomjtól.

Pusztító Khullra meredt, és magában ezt mormogta:

- Gyere hozzánk, Sally Roe! Bármilyen helyzetben vagy most, Kereszt ide vagy oda, most semmi sem hiúsítja meg a terveinket! Semmi!

* * *

Sally Roe Chicago egyik peremvárosában egy olcsó motel lehangoló, dohos szobájában üldögélt, a telefont bámulta, és azon gondolkodott, hogy most mit tegyen. Szóval James Bardine meghalt! Olyan hosszú időn keresztül készült arra, hogy szembenéz vele, és mindent a fejére olvas. Olyan közel került már a célhoz, de mit lehet tenni ebben a helyzetben? Nincs semmi értelme meglátogatni az Evans, Santinelli, Farnsworth és McCutcheon Ügyvédi Irodát. Az az ember, akit keres, már nincs ott.

De nyilvánvaló, hogy nem Bardine volt az egyetlen játékos ebben a játszmában. Szerepeltek benne más játékosok és stratégák is: az esetlen Bacon's Corner-i rendőrtől kezdve az Omega Központ emberein keresztül, akik át akarják formálni az emberiség gondolkodását, az oktatás megreformálásának legfelsőbb szintjéig, a Bentmore Egyetemig, sőt még azon túl is. Valamennyien tudnak róla, valamennyien akarják azt a gyűrűt, és úgy tűnik, hogy valamennyien elszántan meg akarják őt ölni.

Vonakodva elővett egy régi gondolatot, amellyel az elmúlt hetek során néha eljátszadozott, de utána mindig félretette: Ez jelentette a legutolsó fogást, amelyhez folyamodhatott, egy "vagy sikerül, vagy meghalok" módszer, azoknak az embereknek a megtalálására és azonosítására, akik ezért az egész rémálomért felelősek voltak. Siker vagy halál? Nem, szinte biztos, hogy ebbe belehal, hacsak Isten nem dönt úgy, hogy megkíméli az életét.

Hát ez igazán mulatságos! Mielőtt találkozott volna a Kereszttel, semmi értelmét nem látta az életnek, mégis félt a haláltól. Most tudott arra okot, hogy ragaszkodjon az életéhez, mégsem érzett semmi halálfélelmet. Egy szokatlan békesség, a nyugalomnak és a mélységes csendnek egy elbűvölő érzése uralkodott a lelkében. Egy napon majd analizálnia kell ezt, és fényt kell derítenie arra, mi is történt vele, feltéve, hogy lesz még rá alkalma. Ha nem... Nos, talán már így is éppen eleget élt.

Megint elővette jegyzetfüzetét, és elkezdte szavakba önteni Tom Harrisnek írt legutolsó levelét.

Nathan és Armoth feszülten várakozott, és tele volt a fejük hadműveleti tervekkel, de ott maradtak mellette, amikor Sally írni kezdte a levelet.

- Az ő bizonyságtételének szava és a Bárány vére - szólalt meg Nathan. - Nem kíméli az életét mindhalálig.

- Erről a három dologról van szó - összegezte Armoth.

Sally tolla végigsiklott a papíron:

* * *

Tom, ez a legutolsó levelem, amit magának írok. Elmondtam mindent, amit tettem és amit tudok. Megosztottam önnel, hogyan találkoztam azzal az Istennel és azzal a Megváltóval, akit ön szolgál. Mi más maradhatna még hátra, minthogy szemtől szembe találkozzunk, és véget vessünk ennek az egész problémának?

Semmi kétségem sincs afelől, hogy az ASzJE lapul az események mögött, és érdekük fűződik az ellenem megkísérelt gyilkossághoz, amely viszont összefüggésben áll az önök iskolája ellen intézett támadással. Nálam van az a gyűrű, amit elvettem az orgyilkostól, és a Nemzet Királyi és Szent Rendjének története és tagjainak névsora négy kötetben, amely bizonyítja, hogy a gyűrű az elhunyt James Everett Bardine-nak, az ASzJE egyik magasrangú ügyvédjének a tulajdonát képezte. Rendelkezem más információkkal is, amelyekből sokat már megírtam önnek, ezek felbecsülhetetlen értékűek lehetnek az ön számára az ön ellen folytatott perben.

Számomra már csak az maradt hátra, hogy visszatérjek Bacon's Cornerbe, és segítségére legyek az ön ügyvédjének a védekezés felépítésében, és hogy végül személyesen is vallomást tegyek ön mellett a bírósági tárgyaláson.

Azt hiszem, eljött az ideje annak, hogy halljak magáról. Kérem, találkozzon velem a Caravan Motelben!

* * *

Megadta Tomnak a címet és a telefonszámot, majd becsukta füzetét. Ha siet, még le tudja fénymásolni, és fel tudja adni a levelet.

De előbb még meg kell írnia egy másik levelet is. Gyorsan kinyitotta jegyzetfüzetét egy üres oldalon - mostanra már két teljes füzetet elhasznált, most kezdte el a harmadikat -, és nekiállt, hogy megírja első és utolsó levelét Bernice Kruegernek, amelyet az Ashton Hírmondó címére akart elküldeni. Sietősen írt, csak a legfontosabb dolgokat vetette papírra.

A fiatal postai tisztviselő a szállítójármű érkezését várva már csomagolta a küldeményeket, amikor egy farmernadrágot és kék dzsekit viselő nő lépett oda a pulthoz, néhány levéllel a kezében. A tisztviselő nagyon sietett: az autó bármelyik pillanatban megérkezhetett. Gyorsan átvette a küldeményeket, mindegyikre ráragasztotta a megfelelő értékű bélyeget, és beledobálta a megmaradt leveleket a postazsákba.

Itt van a teherautó! Felkapta a zsákot, és a hátsó ajtó felé indult. A hölgy kiment a bejárati ajtón, örült, hogy még éppen időben érkezett.

A nagy sietségben az egyik levél kihullott a zsákból, és leesett a padlóra a pult alá, megcímzett oldalával lefelé.

A címzett Bernice Krueger volt, az Ashton Hírmondó címén.

 

38

Hétfő reggel, minden előzetes jelzés nélkül és teljesen váratlanul, trillázni kezdett az Ashton Hírmondó szerkesztőségében álló faxkészülék jelzőcsengője, de alig lehetett meghallani abban a tébolydában, amely általában a hétfői reggeleket jellemezte. Bernice egyáltalán nem is hallotta. Marshall üvegfalú szerkesztői szobájában arra próbálta rávenni az Eddy-féle pékség vezetőjét, hogy nagyobb méretű hirdetést adjanak fel, hogy ne kelljen ostoba apróhirdetésekkel kitöltenie a helyet.

- Figyeljen ide! - magyarázta. - Felnagyítjuk a süteményt meg a kávéscsészét, hogy jobban látszódjon, amint gőzölög, meg ilyesmi. Erre rá fognak kapni az olvasók! Egészen biztos!

- Bernice! - szólította meg Cheryl az üvegfalon keresztül. - Most érkezik egy fax!

- Micsoda? - nézett rá Bernice Cherylre.

Cheryl válaszolt valamit, de Bernice csak a "fax" szót tudta kivenni az üvegen keresztül. A többit csak az értette volna meg, aki jól tud szájról olvasni.

Egy fax? De kitől? Hirtelenjében senkire sem tudott gondolni.

A telefonból egy rikácsoló hang szólalt meg. Bernice-nek válaszolnia kellett:

- Ó, igen. Gondolkozzon ezen, Eddy! Majd megalkuszunk! Nos, ezen meg én hadd gondolkodjam egy kicsit! Rendben, viszonthallásra!

Cheryl finoman kopogott az ajtón, résnyire nyitotta, és bedobott egy ív papírt, amely akkor jött ki a faxkészülékből.

Bernice elkapta, mielőtt leeshetett volna a padlóra, és megnézte. Ó! Barátjától, Cliff Binghamtől érkezett, Washington D. C.-ből! Bernice már meg is feledkezett róla. Nagyszerű! A férfi megtalálta a Kongresszusi Könyvtárban a negyedik osztályosok számára készített Valós énünk megtalálása című tananyagot, és elküldte neki a címoldalt, amelynek tetejére ráfirkantott egy rövid megjegyzést: "Bernice, ez az, amit keresel? - Cliff."

A lány elmosolyodott. Nagyszerűen csináltad Cliff, de elkéstél vele: Marshall már látta az anyagot. De akkor is köszönöm. Odament asztali névjegykártyatartó dobozához, hogy megkeresse Cliff telefonszámát. Megtalálta, és azonnal fel is vette a telefont. Tárcsázott, és miközben arra várt, hogy hívására válaszoljanak, még egyszer rápillantott a címoldalra.

Ekkor észrevette! Lecsapta a telefont. Még egyszer megnézte a lapot, hogy megbizonyosodjon arról, amit látott. A kiadás időpontját ellenőrizte.

Felkapta a telefont, és határozott mozdulatokkal benyomkodta a Bacon's Corner-i Cole-lakás telefonszámát.

- Halló! - szólt bele Bev Cole.

- Helló, Bev. Bernice Krueger vagyok Ashtonból.

- Ó, szia! Megtudtál valamit?

- Azonnal beszélnem kell Marshall-lal!

- Hát, ő nincs itt, és fogalmam sincs, hol lehet!

- Ó, a csuda vigye el! Nem mondta, mikorra ér vissza?

- Nem, annyit rohangál összevissza Bennel, hogy soha nem tudom, hol vannak.

- Figyelj, Bev, elküldök neki valamit faxon. Judy irodájában megkapja, ugye?

- Persze, mihelyt kinyit.

- Akkor most azonnal elküldöm Judy titkári irodájába. Mondd meg neki, hogy azonnal menjen oda érte, jó?

- Rendben van, megmondom neki. Nagyon izgatott a hangod.

- Ó igen, egy kicsit felzaklatottan köszönök el!

Kirontott az irodából, és egyenesen odaszaladt a faxkészülékhez. Marshall, hol vagy?

* * *

Lucy Brandon a reggeli postát szortírozta, becsúsztatta a postafiókokba vagy betette a négy járat valamelyikének anyagába a leveleket. Betegnek, idegesnek, túlfeszítettnek és kimerültnek tűnt, és már kezdte meggyűlölni munkáját, különösen akkor, amikor érkezett egy-egy levél S. B. Roe-tól.

Mint például ez, amit éppen most vett ki a zsákból. Még be sem fejezte gondolatát, és már a kezében tartott egy újabbat. Vajon hányadik lehet ez? Már biztos, hogy több mint a harmincadik. Harmincvalahány boríték, mindegyik ugyanazokkal a vonalazott jegyzetlapokkal kitömve, ugyanaz a könnyed kézírás, ami mindig átlátszik a borítékon, és valamennyi Tom Harrisnek címezve.

Azt hiszem, hogy amikor ezt továbbítom, már több, mint harmincadszor sértem meg a szövetségi állam törvényeit. Micsoda gondolat! És mi lenne, ha kézbesíteném Tom Harrisnek? Mi lenne, ha belecsúsztatnám a kézbesítő dobozába, csak ezt az egy levelet, csak most az egyszer!

- Jó reggelt, Lucy!

Lucy szó szerint felugrott, és leejtette a levelet a padlóra. Harold Mulligan őrmester állt előtte!

- Őrmester! Mit keres itt hátul? Halálra rémített!

A férfi lehajolt, és felvette a levelet a padlóról.

- Ó, már megint egy?

A nő megpróbálta visszaszerezni tőle.

- Igen, igazán köszönöm, hogy...

Mulligan nem adta neki oda.

- Várjon csak egy kicsit, Lucy! Utasításokat kaptam ennek a Miss Akárkicsodának a további leveleit illetően.

Lucy figyelmen kívül hagyta ezeket a szavakat.

- Kérem vissza azt a levelet, őrmester! Ez egy szabályos postai küldemény!

Micsoda? A férfi durván megszorította a karját, és nekilökte őt a falnak! Fájdalmat okozott neki, és ezt Lucy egyszerűen nem bírta feldolgozni!

Mulligan halk, fenyegető hangon beszélt, amit még soha nem hallott tőle:

- És mit akar csinálni ezzel a levéllel, Lucy? Továbbítja a címzettnek, vagy mi?

- Engedjen el!

- Figyeljen ide, kis hölgyem! Roe minden további levelét egyenesen az én kezembe adja, látja, ide! Nem fuserálja el a dolgot, még csak nem is gondol rá, különben kap a hátára egy nagy zsák csúnya problémát!

Lucy rettegni kezdett.

- Azt teszem, amit mondanak nekem, Harold, tudja nagyon jól. Kérem, engedjen el!

- Csak biztos akartam lenni abban, hogy érti...

- Elnézést kérek - szólalt meg egy hang az előtérből.

Marshall Hogan volt az.

Te jóságos ég, vajon mennyit láthatott ebből ez az ember? Mulligan egy pillanat alatt megváltoztatta agresszív testtartását, és úgy kezdett viselkedni, mintha csak tréfálkozna. Elengedte Lucyt.

- Szolgálja ki az urat, Lucy!

Zsebében a levéllel kiment a hátsó ajtón.

Debbie odalépett a pulthoz, hogy megkérdezze a nagydarab, vörös hajú férfitól, mit kíván. Lucy sietve jött előre.

- Majd én kiszolgálom.

Debbie visszalépett, de látta, hogy Lucy nincs olyan állapotban, hogy bárkinek is a rendelkezésére tudjon állni. Túl késő, gondolta. Egy ügyfél jelenlétében nem tudják ezt megbeszélni. Folytatta a küldemények szétválogatását, de fél szemét közben főnökén tartotta.

- Kérek egy bélyegfüzetet! - mondta Marshall gyengéden.

Lucy benyúlt a pult alatti fiókba. Keze szemmel láthatóan remegett, és képtelen volt felnézni.

- Csak nincs valami baj? - kérdezte Marshall.

- Én nem beszélhetek önnel - válaszolta Lucy, és csaknem sírva fakadt.

- Akkor előbb adja ide azokat a bélyegeket!

A nő végül talált egy bélyegfüzetet, és kitette a pultra.

Azonban Marshall is odatett valamit.

- Ez itt a megyei halottkém, Joey Parnell jelentése arról a nőről, aki öngyilkosságot követett el, aki állítólag Sally Beth Roe volt. Látja a személyleírást? Fekete haj, a húszas éveiben járt. Itt van... így nézett ki. - Odatett egy fényképet Lucy elé, és halk, szelíd hangon folytatta: - Ezt a felvételt a rendőrségen készítették róla, amikor letartóztatták. Büntetett előéletű volt. Én tudom, hogy ön tudja, hogy nézett ki az igazi Sally Roe. Felismerte őt a fényképről, amikor a vallomását megtette. De ez az a nő, akit holtan találtak. - Rámutatott a fényképre. - Egy titkos boszorkányszövetség tagjaként, akik Törött Nyírfának nevezik magukat, és valakinek a megbízásából próbálta megölni Sally Roe-t. Tízezer dollár lapult akkor a zsebében.

Lucy a fényképre nézett. Még mindig remegett, de figyelt.

Marshall folytatta:

- Az a zsaru, aki az előbb olyan gorombán bánt magával ott hátul, mindent megtett, hogy a gyilkosságot elpalástolja, és öngyilkosságnak tüntesse fel. Azt is tudjuk, hogy miért: ő is tagja annak a boszorkányszövetségnek, és benne van ebben a dologban. Az Élet Társaságnak egy jelentős része valójában ehhez a szövetséghez tartozik - az ön barátai közül is néhányan, mint például Claire Johanson és John Schmidt. - Marshall rövid szünetet tartott, hogy Lucynek legyen ideje felfogni a hallottakat, majd befejezte mondanivalóját: - Ami pedig Sally Roe-t illeti, bizonyítékkal rendelkezünk arra vonatkozóan, hogy él, és valószínűség szerint rejtőzködik valahol, mivel félti az életét. Szeretném, ha elgondolkodna a következő kérdésen: miért akarják megölni Sally Roe-t azok a barátai, akik segítenek önnek ebben a perben?

Lucy egy szót sem szólt. Kővé meredten állt, és a fényképeket bámulta, miközben szeme megtelt könnyel.

Marshall leolvasta arcáról a választ. Felvette a pultról a halottkém jelentését meg a fényképeket, és odacsúsztatott a nőnek egy kis darab papírt.

- Ezen a címen talál meg engem. Ben és Bev Cole házában lakom. Bármikor felhívhat.

Kifizette a bélyegeket és elment. Lucy még mindig dermedten állt, nem nyúlt a pénz után, amit Marshall odatett elé a pultra. Debbie mindent látott. Megelégelte, hogy csak szemlélje az eseményeket. Úgy döntött, hogy tennie kell valamit.

* * *

A posta! Elfelejtkeztem a postáról!

Bernice bevágta magát bogárhátú Volkswagenjébe, és elszáguldott a postára, egy kicsit később, mint általában szokott. A nagy izgalomban ez teljesen kiment a fejéből.

Bement az előcsarnokba, odaköszönt Lounak, a fiatal postai tisztviselőnek, és kinyitotta az Ashton Hírmondó postafiókját.

Krioni ott állt mellette, őt ugyanannyira érdekelte a ma reggeli posta, mint Bernice-t. Egy fontos levelet keresett, amelynek feladója Sally Roe.

Bernice gyorsan végignézte a reklámanyagokat, a számlákat, a szerkesztőnek címzett leveleket... Ó, jött néhány csekk, a fizetett hirdetésekért. Ez mindig olyan kellemes!

Semmi szokatlan, semmi rendkívüli. Bernice az egészet beleejtette egy nagy műanyag bevásárlószatyorba, és az ajtó felé indult.

* * *

Ez szörnyű fordulat volt! Krioni áthatolt a postahivatal épületének tetején, és magasan fölötte találkozott Triskallal.

- Semmi! - mondta neki.

Triskal nem volt erre felkészülve, és visszakérdezett:

- Semmi? Nem jött meg a levél?

Látták, hogy Bernice nyugodtan visszaül kisautójába.

- Nem ért ide - válaszolta nyugtalanul és csalódottan Krioni, miközben gondolatai gyorsan követték egymást. - Elveszett... Vagy rossz helyre küldték... Nem tudom! Azonnal üzennünk kell Nathannak és Armothnak. Ha nem tudjuk időben meggyújtani a tüzet, Sally Roe-t már akár halottnak is tekinthetjük!

* * *

Sallynek a Tom Harrishez írt legutolsó levele Claire Johanson íróasztalán feküdt. Claire éppen telefonált.

- A Caravan Motel - felelte feltehetően egy kérdésre. - Azt hiszem, végre fogott az átok. Ez a legelső alkalom, hogy Sally Roe leleplezte tartózkodási helyét. Nyilvánvaló, hogy egy darabig ott marad, ott fogja várni, hogy Tom Harris felkeresse őt. - Beszélgetőtársa örömmámorban úszott. - Egy kicsit könnyebben fogok lélegezni, ha sikerül elkapnunk, mielőtt valaki másnak is írhatna. De csak akkor fogok igazán megkönnyebbülni, ha végre már halott lesz. - További mámoros hangok hallatszottak a vonal másik végéről. - Igen, biztos vagyok benne, hogy Mr. Santinelli nagyon elégedett lesz. Adja át neki üdvözletünket!

Claire letette a telefont, állát kezére támasztotta, és rámosolygott Harold Mulligan őrmesterre.

- Harold, töltsön magának egy pohár italt!

* * *

Nathan áthatolt egy Chicagóhoz közeli posta épületének tetején. Az asztalok, a pultok és a kézikocsik fölött kanyarogva ellebegett a rendkívül elfoglalt személyzet feje fölött, és mindent gondosan megnézett. Utána bebújt az asztalok alá, és alig néhány centiméterrel a linóleumpadló fölött repülve éles szemével alaposan megvizsgált minden papírdarabot, minden papírhulladékot, minden...

Ott van! Pontosan az első pult alatt feküdt, megcímzett oldalával lefelé, a Bernice Kruegernek címzett, de elveszett levél. Szükség lesz néhány speciális akcióra, hogy időben megérkezzen Ashtonba. Felkapta a padlóról, felívelt vele a levegőbe, és szétnézett a teremben, hogy beletegye a megfelelő postazsákba.

Hoppá! Valaki kikapta a kezéből a levelet! Még időben megpördült ahhoz, hogy meglássa azt a pimasz kis szellemet, aki fekete szárnyaival verdesve, vigyorogva lebegett fölötte.

- Ó! - gúnyolódott a démon. - Csak nem találtunk valamit?

Nathannak erre nem volt ideje. Abban a pillanatban előkapta a kardját.

UFF! Egy fekete, karmos láb belerúgott! Kardját kezében tartva egy másik szellem támadt rá oldalról!

Nathan félretaszította kardját a sajátjával, majd elrúgta magától a démont, amely ettől átrepült az épület falán.

Egy újabb szellem esett rá felülről. Nathan félreugrott, hogy kicselezze a démont, amely bele akarta meríteni a kardját, majd lekaszabolta.

Hol van az a kis pimasz? Ott van! A szortírozóasztal mögött bujkál!

Megint két szellem! Valószínűleg meghallották a csata zaját. Nathan felemelt kardjával rávetette magát az egyikre, de a másik elkapta a bokáját, és visszarántotta. Nathan kardja csak a levegőt találta el. Az első démon ráemelte a kardját, nevetett és hencegett. Az, amelyik elkapta a bokáját, egyre csak húzta, és belemélyesztette a karmait.

Használd azt, amid van! - gondolta Nathan.

Szárnyai hatalmas erővel felzúgtak, és felfelé kezdték őt emelni. Az alkalmas pillanatban hihetetlen erővel magasba lendítette a lábát. Ettől a mozdulattól a bokáját szorító démon hintázni kezdett, elengedte, és úgy nekirepült a másiknak, hogy csak úgy ropogott tőle minden porcikájuk. Mindketten eltűntek.

Ott menekül a levéllel a kis démon! Nathan oldalról nekivágódott, és a hasát találta el. Lába a padlónak ütődött, a kis szellem pedig semmivé foszlott. Nathan elkapta a levelet, ellenőrizte, és beledobta a megfelelő postazsákba. A következő szállítmánnyal el fog menni.

Ami a démonokat illeti, Nathan tudta, hogy okozhatnak problémát: lehetséges, hogy valamelyikük, aki most már tud a levélről, túlélte a harcot.

* * *

Az Evans, Santinelli, Farnsworth és McCutcheon Ügyvédi Iroda gondosan elszeparált konferenciatermében Santinelli letette rádiótelefonját, és az asztal fölött ránézett az aggódó Khullra.

- Mr. Khull, éppen most kaptam egy jó hírt. Kérem, szedje össze a legjobb embereit!

* * *

A "jó hír" úgy futott végig a démonok sorain, mint egy szökőár, és amikor Pusztító az ügyvédi iroda épületének tetején keresztül felemelkedett, hogy hordáit összegyűjtse, váratlanul ott találta minden barátját és talpnyaló lakáját, akikre számíthatott a feladat elvégzésében. Különösen a Törött Nyírfa démonai jelentettek nagy segítséget. Csak úgy rajzottak az ég minden pontja felől, ordítoztak és vad csatakiáltásokat hallattak, valamennyien ott akartak lenni ebben a dicsőséges pillanatban.

- Tudtam! - ujjongott Pusztító kárörvendően és nem kis megkönnyebbüléssel. - Tudtam, hogy ez be fog jönni! A mi Júdásunk végre beváltotta a hozzá fűzött reményeket, és Sally Roe most elmegy a saját Gecsemáné-kertjébe! El fogjuk kapni! - Majd saját magának hozzátette: - És ajándékként Strongman arcába vágom majd őt!

A démonok bólogatással, mormogással és hangos morajlással fejezték ki egyetértésüket és Pusztító bölcsessége iránti ámulatukat, miközben letelepedtek az épület tetején, vagy fölötte lebegtek, szorosan körülötte cirkáltak, vagy keresztülbotladoztak egymáson.

Ezt a szedett-vedett, vérszomjas csőcseléket valahogyan rendbe kellett szedni. Pusztító felszökkent a magasba, hogy minden sárgán csillogó szempár láthassa őt, és nagy ívben meglengette vörösen izzó kardját, hogy magára vonja figyelmüket. A legtöbben letelepedtek, és figyelni kezdtek. A többiek nagyon el voltak foglalva: üvöltöztek, ordítoztak és ölre mentek egymással.

- Katonák! - kiáltotta el magát Pusztító. Tizenkét kapitánya azonnal odarohant hozzá. - Ki kell gyomlálnunk ezt a kertet, ki kell válogatnunk a legjobbakat! Válasszatok magatok mellé harcosokat küldetésünk elvégzésére, a csőcseléket meg küldjétek el Summitba! Vesződjön velük Strongman!

A kapitányok hamarosan szét is válogatták a szellemeket: a legjobb harcosok csillogó kardokkal álltak ott teljes készültségben. A csínytevőket, imposztorokat és zaklatókat a parancs szerint Summitba küldték, azok pedig zúgolódva elindultak.

Pusztító elégedetten nézett végig a nagy hordán, és rövid beszédet intézett hozzájuk:

- Előkészítjük az utat a Törött Nyírfa számára! Halál a nőre!

- Halál a nőre! - kiáltották egy szellemként, majd zúgó szárnyakkal a magasba emelkedtek.

* * *

Tal, Nathan és Armoth több mérföldnyi távolságból látta, hogy a démonok sikoltozó és ordítozó denevérekként Chicago fölé emelkednek, és elindulnak dél felé. Sally Roe halálának armadája, a végzet fekete felhője volt ez.

Nathan beszámolt Talnak Sally elveszett leveléről.

- Ez egy nap késést jelent. Tüzünk késve fog fellobbanni, és Sally hamarosan a kezükben lesz!

- Meg tudjuk őket állítani? - kérdezte Armoth.

Tal megrázta a fejét.

- Már mozgásba lendült a gépezet. A kocka el van vetve.

- Harcosaink mindenütt ott vannak, hogy figyelemmel kövessék az eseményeket - biztosította Nathan a kapitányt.

- De Pusztító el fogja őt kapni - válaszolta Tal, és hangja elgyengült az aggódástól. - Azt fog vele tenni, amit akar...

* * *

Marshall alighogy visszatért a postáról a bélyegekkel, máris újból útnak indult, ezúttal Judy titkári irodája felé. Meglehetősen kíváncsivá és zaklatottá tette őt Bernice őrült izgatottsága. Amikor Bev beszámolt neki a telefonhívásról, Marshall úgy érezte, az egész világ sorsa függ attól, hogy milyen gyorsan veszi kezébe Bernice faxát, bármi legyen is az.

* * *

Sally ott maradt dohos kis szobájában a Caravan Motelben, a helyiségben található egyetlen széken ült, és a kezében tartott Bibliát olvasta.

"Kicsoda szakaszt el minket a Krisztus szerelmétől? - olvasta. - ...mert meg vagyok győződve, hogy sem halál, sem élet, sem angyalok, sem fejedelemségek, sem hatalmasságok, sem jelenvalók, sem következendők, sem magasság, sem mélység, sem semmi más teremtmény nem szakíthat el minket az Istennek szerelmétől, mely van a mi Urunk Jézus Krisztusban."

Lehunyta a szemét, hálát adott ezért, és folytatta az olvasást, türelmesen várakozva kis szobájában, miközben teltek az órák.

* * *

Marshall behajtott a Judy irodájával szemközti kis parkolóba. Van itt egyáltalán valaki? A lámpák égtek, de Judynak nyomát sem látta. Hm. Mintha egy kis cédula lenne felragasztva az ablakba függesztett nyitva feliratú tábla fölé. Kiszállt a kocsiból, hogy megnézze.

* * *

Chicago közelében két autó lefordult a várost átszelő főútvonalról, és egy utcasarokkal arrébb mindkettő lelassított, hogy utasaik alaposan szemügyre vehessék a Caravan Motelt.

- Hm. Ez lenne a Caravan? - kérdezte magától Khull, miközben ismét az öreg motelre pillantott. - Ez a Roe eléggé szűkös költségvetést vezethet.

- Micsoda egy szeméttelep! - jegyezte meg Khull három kedvenc gyilkosának egyike, egy fiatal, sportos, hosszú szőke hajú nő, aki úgy nézett ki, mint egy főiskolás diáklány.

Nem lehetett valami nagy öröm a Caravan Motel tulajdonosának lenni. Valamikor régen, mielőtt az autópályák elszívták volna innen az államok közötti autóforgalmat, ez a motel nyereséges és megbecsült üzleti vállalkozás lehetett. Sok fáradt utas éjszakázhatott itt akkoriban. Azonban megváltozott a helyzet, a tizennégy kis szoba állapota egyre csak romlott, a pázsitot felverte a gyom, és elsősorban meglehetősen kétes üzelmeket folytató emberek fordultak meg itt.

- Melyik is az ő szobája? - kérdezte egy magas, fiatalos kinézetű férfi. Ő emelt kést annak idején Sally Roe-ra a Bentmore Egyetem udvarán. Még mindig megvolt a kése, és egy hosszabb, kielégítőbb találkozásra vágyott Sally-vel.

- A tizennégyes - válaszolt Khull -, közvetlenül az épület végénél, az utca közelében. Nem kell más szobák előtt elhaladnunk. Nagyon megkönnyítette a dolgunkat.

Khull leparkolt az autóval rögtön azután, hogy elhagyták a motelt, a másik autó pedig odaállt mögé. Összesen nyolc ember szállt ki a két autóból. Khull alig észrevehetően intett a fejével a második kocsiból kiszállt négy férfinak, akik azonnal szétszóródtak az utcában, és elzárták a motelből való menekülés minden lehetőségét.

- Te jössz, drágám! - mondta Khull. - Ellenőrizd, hogy itt van-e!

A fiatal nő megelőzte őket, és bement a motel irodájába.

Khull és a másik két férfi megállt a járdán, beszélgettek, és megpróbáltak nagyon hétköznapi módon viselkedni.

A nő kijött, és diszkréten a tizennégyes szoba felé mutatott.

- Menjünk! - utasította őket Khull.

* * *

- Üdvözlöm! - köszönt Judy. - Régóta vár?

- Nem, nem igazán - felelte Marshall. - Talán tíz perce.

Elolvasta az ablakra ragasztott cédula szövegét: TÍZ PERC MÚLVA ITT VAGYOK.

- Kellett vennem egy új írógépszalagot. Már alig tudtam elolvasni a saját leveleimet. - Egy kis zacskót tartott a kezében, ami jelezte, hogy útja sikeres volt.

- Azt hiszem, érkezett egy fax a számomra.

- Igen, valóban jött.

Judy elfordította a zárban a kulcsot, és előreengedte a férfit.

- Most ért ide nemrégen. Azt hiszem, ide tettem... Lássuk csak, hol is van?

* * *

A fiatal szőkeség kopogott a tizennégyes szoba ajtaján.

Sally feszültté vált, lehunyta szemét, és elmondott egy gyors imát. Majd felállt, és odament az ajtóhoz.

- Ki az?

- A szobalány - válaszolta a nő.

Judy végre megtalálta a keresett papírt.

- Itt van, parancsoljon.

Marshall átvette és megköszönte. Nagyon ismerősnek tűnt. Csalódottságot érzett. Nem megmondta Bernice-nek, hogy már látta azt a tananyagot? Mi az a hatalmas dolog? Ezért kellett idejönnie Judy irodájába?

De mi az, amit Bernice egy vastag filctollal odaírt a lap tetejére?

- Egy pillanat! - mondta Sally, és még egyszer utoljára szétnézett a szobában.

Készen volt. Odament az ajtóhoz, és rátette kezét a kilincsre.

"Marshall - így szólt Bernice megjegyzése -, láttad ezt? Hívj fel!"

Bernice kézírásától egy hatalmas, vastag filctollal rajzolt nyíl húzódott végig a lapon. A papír alján egy feltűnő kört látott.

A tananyag szerzőjének - az igazi szerzőnek - a neve volt ott bekarikázva: Sally Beth Roe.

* * *

BUMM! Az ajtó kivágódott, és kis híján Sally arcába csapódott. Khull magasodott fölé, mögötte pedig még két elmosódott alakot látott. Erős karok ragadták meg, megfordult körülötte a szoba, elesett, és arca nagyot csattant a kopott szőnyegen. Hátában egy kést érzett, olyan erővel szegezték neki, hogy azt hitte, azonnal eltörik a bordája. Karját olyan erősen hátracsavarták, hogy felkiáltott fájdalmában, és egy erős kötéllel alaposan meg is kötözték.

AÚÚÚ! Khull belemarkolt a hajába, és felemelte fejét a szőnyegről. Nem kapott levegőt. A férfi egy ezüstösen fénylő kést feszített a torkának.

- Csak egy hang, és beléd nyomom ezt a kést!

Szorosan összezárta ajkait, és megpróbálta visszafojtani a fájdalom és a rémület kiáltásait.

A szoba megtelt emberekkel, minden sarkot, minden fiókot megvizsgáltak, felemelték a matracokat, vászonszatyrának tartalmát a padlóra szórták, minden tulajdonát átkutatták.

- Nagyon jól tudod, hogy mit keresünk! - kiáltott fenyegető hangon Khull, egyenesen a fülébe. Megragadta összekötözött kezeit, és erőszakkal kiegyenesítette mutatóujját. - Azonnal megmondod, hol van a gyűrű meg azok a névsorok, különben levágom az ujjadat!

- Ha megmondom, elmennek nélkülem! - suttogta Sally. Érezte a kés élét ujjának tövénél. Kitört belőle a szó: - Meg fogom mondani azoknak, akik magukat ideküldték! Vigyenek oda hozzájuk!

A kés nem mozdult.

- Azt akarja, hogy jól megfizessék, ugye? - csúszott ki Sally száján.

A kés még mindig nem mozdult, és Khull szorítása sem lazult.

Sally érezte bőrén a kés élét, és magában imádkozott, mialatt egy örökkévalóság telt el.

Pusztító ott állt a szobában. Nem akarta elveszíteni jutalmát, ha már egyszer megtalálta ezt a lányt.

Vigyétek el Summitba! - parancsolta Khullnak.

Khull Sally fölé hajolt. Minden idegszálával arra vágyott, hogy belemártsa a kését a szívébe. Tétovázott, nehezen lélegzett. Pusztító a kardjának markolatára tette a kezét. - Elviszed őt Strongmanhez Summitba, de azonnal!

Egy hosszú, halálos pillanat elteltével Khull minden megmagyarázható ok nélkül levette kését a nő ujjáról.

Sally úgy érezte, hogy rögtön elájul. Csaknem hányt.

- Állítsátok talpra!

Azonnal legalább négy hatalmas bandita ragadta meg, szorosan tartották, képtelen volt megmozdulni. Maga előtt látta Khull rosszindulatú arcát, aki gyűlölettel teli pillantással bámult rá. Démoni szemek!

durr! A férfi acélkemény keze megütötte az arcát. Minden elfeketedett előtte. Meleg vér kezdett csordogálni orrából a szájára.

Khull ismét belemarkolt a hajába, és kését egyenesen az orra alá dugta.

- Elviszünk a barátainkhoz! Megkapják egyben az egész csomagot! Figyelj ide: legjobb lesz, ha azonnal odaadsz nekik mindent, amit csak akarnak, mert én is ott leszek, és ha nem kapják meg, amit akarnak, akkor odaadnak nekem! Nekem, megértetted?

- Azt teszem, amit mond.

- Egy hangot se akarok hallani!

- Csendben leszek.

Khull pillantásában magának az ördögnek a kéjvágya és gyilkos szándéka villant meg, amikor ránézett, majd kiadta a parancsot:

- Indulás!

A fiatal, szőke nő visszarakta Sally holmiját a vászonszatyorba, és az egyik gengszter felkapta.

Khull fényes nappal, mintha egy szörnyű díszszemle élén haladt volna, kivezette banditáinak csapatát és a megkötözött, még mindig vérző orrú foglyukat a tizennégyes szobából az utcára. Sally látta, hogy néhány függöny félrehúzódik az udvarra néző ablakok előtt, de senki sem merte megmutatni az arcát. Még a tulajdonos is - csúnya, egyfolytában dohányzó, az ötvenes éveiben járó nő - csak egy pillantást vetett rájuk, majd elfordult, gondosan ügyelve arra, hogy ne avatkozzon bele mások dolgába.

Sallyt odavitték az első autóhoz, és benyomták a hátsó ülésre két férfi közé - egyikük az volt, aki a Bentmore-nál kis híján megkéselte őt -, majd minden sietség nélkül elhajtottak, anélkül hogy bárki is megpróbálta volna feltartóztatni vagy megzavarni őket.

* * *

A Caravan Motelt szinte látni sem lehetett a gonosz szellemek nyüzsgő, sziszegő tömegétől. A motel környékén lévő épületekben tartózkodó emberek viselkedését a félelem, az önérdek és az öncsalás motiválta. Nem, ők nem láttak semmit! Az nem is az volt, mint aminek látszott, csak olyannak tűnt. Nem az ő problémájuk. Az ilyen helyeken, mint ez is, nagyon sok ehhez hasonló eset történik. Na és? Akkor mi van?

Pusztító és tizenkét legfontosabb harcosa közvetlenül a két kocsi fölött repült. Felkészülten várták, hogy beleszaladnak valamilyen angyali ellenállásba. Ellenállás azonban nem bukkant fel sehol. Láttak ugyan néhány angyali harcost, de azok semmit sem próbáltak tenni ellenük. Kétség nem fért hozzá, hogy megfélemlítette őket a démonok nagy száma.

- Hahaha! - nevetett Pusztító, és könyökével meglökte a hozzá legközelebb repülő harcost. - Na, mit mondtam? Szertefoszlott az erejük! Talnak már nincs senkije, hogy henceghessen és... - Nagyon eltelt magával az ügyessége miatt. - Azt hiszem, sikerült meglepnünk őket! Mire szert tehettek volna valami kis erőre, mi már meg is kaparintottuk ezt az újdonsült kis szentet az orruk elől!

* * *

Nathan legértékesebb harcosai szemmel tartották a két autót, amikor azok ráfordultak a főútvonalra és felgyorsultak. Elbújtak az árnyékban, ott guggoltak a fák, a házak és a parkoló autók mögött. Nagyon figyeltek, de nem avatkoztak közbe. A hír gyorsan és minden torzítás nélkül elterjedt közöttük. Eljött Pusztító ideje, és ez a legnagyobb kockázat, amit Tal kapitány valaha is vállalt.

* * *

Az autópályán az Egyesült Államok postájának egyik teherautója haladt. Dél felé tartott Chicagóból, a Közép-Nyugat szelíd lankájú dombjai és egy furcsa kis város, Ashton felé.

A jármű belsejében, az egyik postazsákban - egy kicsit bepiszkolódva és gyűrötten - ott lapult a Bernice Kruegernek címzett levél.

 

39

Marshall türelmetlen volt, ettől nyugtalan, nyugtalanságától pedig ingerlékeny lett. Ben Cole fel-alá járkált a házban, és megpróbált találni magának valami tennivalót. Kate Marshall mellett ült az ebédlőasztalnál, az elmúlt időszakban összegyűjtött információikat tartalmazó papírokat lapozgatta, készen arra, hogy segítsen férjének megtalálni azt, amit csak kér. Bev Cole pedig csak figyelt, és halkan imádkozott:

- Úr Jézus, most szükségünk van Rád!

Marshall telefonon keresztül beszélt John Harrigannel, egy barátjával, aki az FBI-nak dolgozott.

- Igen, biztos, hogy ő írta. Már visszahívtam az újságírómat, ő pedig felhívta ezt a Cliff Bingham nevű fickót, aki igazolta, hogy az a kiadvány mindössze két évvel ezelőtt jelent meg.

Marshall a szemét forgatta, és a fogát csikorgatta. Ez a beszélgetés nem ígért gyors eredményt.

- Ez azt jelenti, hogy azt az anyagot, amit az iskola odaadott nekünk, átjavították. Sally Roe nevét törölték, és két másik névvel helyettesítették. Ez beleillik abba a képbe, amit elmeséltem neked, hogyan takargatják ezek az igazságot. Nem, még nincs használható ügy a kezemben. Azt hittem, ti azért kapjátok a fizetéseteket, hogy az ilyen dolgokat kivizsgáljátok. Nagyon közel járok a megoldáshoz, és azt hiszem, ezt az ügyet nektek kell a kezetekbe vennetek. Az Omega Központ a massachusettsi Fairwoodban van, és Sally Roe-t kis híján megölték itt, Bacon's Cornerben, mert kinyitotta a száját! Ez talán az államok határain túlra esik, vagy mi? - Megint a másik fél mondott valamit. - Rendben van, figyelj ide! Tudsz nekem mondani egy olyan telefonszámot, amelyen bármikor el tudlak érni, úgy értem, hogy még akár az éjszaka kellős közepén is, ha szükséges? Csak akkor foglak felhívni, ha találok valamit a számodra, de mire ezt megtalálom, annyival rövidebb lesz az idő Sally Roe számára. - Ellenkezés a vonal másik végéről. - Figyelj csak, tartozol nekem! Emlékezz vissza: én vezettelek nyomra abban a kokainügyben! - Marshall felkapta a tollát. - Jó fiú vagy!

Leírt néhány telefonszámot, elköszönt, és letette a telefont. Valamennyien összesereglettek körülötte.

- Na? Mit mondott?

- Várja a hívásunkat. Kaptam tőle több számot is, fel tudjuk hívni a munkahelyén, otthon, a templomban, sőt megkaptam a személyhívójának a számát is, úgyhogy bármikor meg tudjuk őt találni. De valami határozottabb információra vár, amely feljogosítaná az FBI-t a beavatkozásra.

Ben felháborodott.

- Mit kifogásolt azon, amit elmondtál neki?

- Eh, csak az érdeklődését tudtam felkelteni, de ahhoz nem volt elég, hogy vállalja a kockázatot.

- És Wayne Corrigan?

- Üzenetet hagytam neki az irodájában - válaszolta Kate. - Meg fogja tudni, mit találtunk.

- Ó, Úr Jézus, védd meg Sally Roe-t! - imádkozott Bev.

* * *

Guilo visszatért őrhelyére, a Summit festői városa fölötti hegyek közé, és bár a környezet ugyanolyan csodálatosnak tűnt, mint mindig, a láthatatlan gonoszság csak tovább fokozódott. Tanárok, államférfiak, jogászok, a szórakoztatóipar képviselői, különféle testületek nagymoguljai és a világ minden tájáról származó pénzügyi szakemberek gyülekeztek a völgyben, mindössze egy mérföldnyire a Humanisztikus Tanulmányok Summiti Intézetétől. Félévenként rendszeresen megtartott konferenciájukra készültek, és miközben a globális egységnek ezek a tervezői összesereglettek, velük együtt rendkívül alattomos kinézetű démoni urak és harcosok is megjelentek. A völgyet betöltötte a szellemek egyre vastagodó, örvénylő, fekete felhője. A démonok a levegőben lebegve huhogtak, összemérték egymással erejüket, és összevissza tülekedtek. Sokkal többen csődültek össze, mint valaha, és még soha nem viselkedtek ennyire vadul és féktelenül.

- Nagy partira készülődnek - vonta le a következtetést Guilo.

* * *

Santinelli, az Evans, Santinelli, Farnworth és McCutcheon Ügyvédi Iroda legfontosabb személyisége, Goring, a Humanisztikus Tanulmányok Summiti Intézetének ura és igazgatója, és Steele, az Omega Művelődésügyi Tanulmányi Központ könyörtelen uralkodója ismét találkoztak Goringnak a Summiti Intézet táborában álló, alpesi stílusú, rusztikus faházában, és brandyt ittak a kandalló tüze mellett. Ez az alkalom eszükbe juttatta legutóbbi találkozásukat az Omega Központban, amikor a dolgok állása nem tűnt igazán rózsásnak. Visszaemlékeztek felháborodásukra, amiért el kellett viselniük Khullnak, ennek a visszataszító személynek a jelenlétét, és természetesen arra, hogy Sally Roe akkoriban még szabadlábon kószált.

Most a győzelem mámorában koccintották össze poharukat. Azok a hírek, melyeket aznap kaptak, teljesen megváltoztatták a helyzetet.

- A jövőre! - emelte poharát Santinelli.

- A jövőre! - visszhangozta Goring és Steele.

Ittak egy kortyot, élvezettel cuppantottak, és még egy kis nevetést is megengedtek maguknak. Miközben egy kicsit elengedték magukat Goring puha heverőjén és könnyű karosszékében, Santinelli felvázolta az előttük álló halaszthatatlan kérdéseket.

- Elküldtem a magánrepülőgépemet Khullért és embereiért. Órákon belül meg kell érkezniük a zsákmánnyal.

- Találkoztak már valamikor ezzel a nővel? - kérdezte Steele.

Goring és Santinelli egymásra pillantott.

- Én még nem - mondta Goring. - De már nagyon várom.

Santinelli egyetértett vele.

- A legizgalmasabb horgászsztori sem ér fel azzal, amikor az ember saját maga fárasztja a halat. Az igazat megvallva, bámulom Khullt, amiért tudott magán uralkodni, és élve hozza ide.

- Teljesen el vagyok bűvölve attól a gondolattól, hogy találkozhatom vele - áradozott Goring, és hangjában ott vibrált a várakozás feszültsége. - Lesz mit megkérdeznem tőle.

- Ó - vette át a szót Santinelli -, valamennyiünknek lesznek kérdései, komoly kérdései.

- Mondott valamit Khull a gyűrűről vagy a névsorokról? - kérdezte Steele.

- Egy szót se. De mivel Sally Roe-t már őrizet alatt tartjuk, nem hiszem, hogy ez problémát jelenthetne.

Goringnak támadt egy aggálya:

- Nem szabad elfelejtkeznünk arról, hogy a konferencia sok résztvevője és számos látogató tartózkodik most az intézet területén. Biztos vagyok abban, hogy ez az ügy egy kissé visszataszító lenne a legtöbbjük számára. Ügyelnünk kell, hogy vendégeink ne szerezzenek róla tudomást.

- Egyetértek. Utasítottam Khullt, hogy vigyázzon Sally jó megjelenésére, arra az eshetőségre, ha netán valaki meglátná.

- Most pedig - terelte a szót más irányba Goring - van még egy dolog, amit meg kellene tárgyalnunk...

- Természetesen - folytatta Santinelli. - Khull egész ügye részleteiben, és a Törött Nyírfa nagy általánosságban.

- Hm - bólintott Steele. - Ezen már én is gondolkodtam. Most, hogy egy csónakban eveznek velünk, addig nem nyugszanak, amíg át nem veszik a csónak irányítását.

- Konzultáltam erről a kérdésről Mr. Evansszel és Mr. Farnsworth-szel. Ráállították a legjobb embereiket erre az ügyre. Ha óvatosan járunk el, és egy alaposan átgondolt tervet készítünk, összegyűjthetünk néhány terhelő bizonyítékot a Törött Nyírfa ellen anélkül, hogy bepiszkítanánk saját magunkat. Evans és Farnsworth szinte teljesen bizonyos abban, hogy valamennyiüket le lehet tartóztatni olyan bűntények miatt, amelyek függetlenek a mi vállalkozásunktól.

Goring elmosolyodott és bólintott.

- Kitűnő. Már tárgyaltam a saját bizottságommal, és ők is azt gondolják, hogy egy ilyen terv keresztülvihető. Igénybe tudjuk venni a testületünknek és néhány kormánytisztviselőnek a jóindulatát, és biztos vagyok benne, hogy készségesen úgy fogják látni a dolgokat, ahogyan mi akarjuk, és hajlandóak lesznek másként látni... ha ez nekik megéri.

- Akkor késedelem nélkül meg kell tennünk a szükséges lépéseket - indítványozta Santinelli. - Khull és a Törött Nyírfa elvégezte a maga feladatát, de miután leszállították nekünk Sally Roe-t, meg kell szakítanunk velük minden kapcsolatot.

- Még az emléküket is el kell törölnünk! Mindenkinek el kell őket felejtenie, ha meg tudjuk ezt tenni!

- Most erre iszom! - emelte fel poharát Santinelli.

Valamennyien erre ittak.

* * *

A mikrobusz olyan hosszú ideig vitte Sallyt a kanyargó, hegyoldalakra felkapaszkodó úton, hogy az eltelt idő óráknak tűnt. Végül elbóbiskolt, és álmában az álla leesett. Két erős és mogorva kísérője között ült. Foglyul ejtői közül négyen kísérték el őt és Khullt a repülőúton, amely órákig tartott. Ez az autózás még ennél is hosszabbnak bizonyult, és közben leszállt az éjszaka.

Sally most egy kicsit jobban nézett ki. Khull arra a következtetésre jutott, hogy a levegőben szálló repülőgépről úgysem tud megszökni, és mivel Santinelli úgy rendelkezett, hogy ügyeljen Sally "jó megjelenésére", levette róla a kötelet, és megengedte neki, hogy a kényelmetlenül szűk mosdóban lemossa a szájáról és az álláról a rászáradt, megalvadt vért, véres inge helyett felvegyen egy tiszta, de szomorú módon gyűrött blúzt, és hogy kifésülje a haját. Egy kicsit jobban nézett ki - legalábbis egy halálosan kimerült, bántalmazott fogolyhoz képest, akit a jelek szerint csak órák választottak el a haláltól.

A hegyek felé tartottak. Karcsú fenyők erdejében haladtak, ami egy idő múlva kissé egyhangúvá vált. Sally nyugtalanul aludt, néhány percenként felriadt, de csak annyi időre, hogy az ablakon keresztül egy pillantást vessen a fákra, amelyek nem akartak elfogyni, majd szempillái újból elnehezültek.

De egy idő múlva - nem tudta volna megmondani, mennyi idő telt el - felébredt a reggeli világosságra. A mikrobusz lassított, Khull és kísérete nézelődött, és tájékozódni próbált. Egy faluhoz érkeztek.

Khull az első ülésen megfordult, és így szólt Sallyhez:

- Üdvözlünk Summitban!

Sally kidörgölte szeméből az álmot. Az ablakon át egy furcsa kis városkát látott, amelyet minden oldalról hófödte, fűrészes élű hegycsúcsok és sűrű, érintetlen erdőségek vettek körül. A bal oldali ablakon keresztül a síelők alpesi tetejű szállásai fölött meglátott egy távoli vízesést, amelyet a reggeli nap aranyszínűre festett, jobbra pedig a kis vendégfogadók és utcai üzletek között nyíló résen keresztül egy hegyoldalt pillantott meg, amelyet egy virágoktól tarkított alpesi liget díszített. Sok helyen megmaradt egy-egy hófolt, csöpögve olvadtak és csillogtak az alacsony szögben tűző nap fényében.

Miért jöttünk ide? - csodálkozott Sally. Ez a környezet egyáltalán nem felelt meg azoknak a visszataszító üzelmeknek, melyeknek a nyomára bukkant, sem az ilyen Khull-féle embereknek. Vagy talán mégis? Sally észrevette a kis falu néhány intézményét, és elolvasott néhány feliratot:

Taoista Lelkigyakorlatok Központja. "Völgy" Tibeti Szerzetesség és Monostor. Ananta Temploma. Az Ősi Bölcsesség Könyvtára és Archívuma. A Hagyományos Orvoslás Ősi Amerikai Iskolája. Karma Triyana Dharmachakra. Imbetu Agobo Temploma. Babaji Ashram, Siva Anya Templomszentélye. Diana Gyermekei. Az Univerzális Istenanya Temploma. Bel Háza. A Nemzet Királyi és Szent Rendje.

Sally az ablak felé hajolt. Hatalmas kísérője rátette lapátnyi tenyerét a mellkasára, és visszanyomta. Sally hátratekerte a nyakát, és a hátsó ablakon keresztül nézte az épületet, amint elhaladtak mellette.

A Nemzet Királyi és Szent Rendje! A kis sárkány rávicsorgott a fekete kőből épült templom kapujáról és homlokzatáról. Sally szinte hallotta, amint ezt visítja: Üdvözlünk Summitban!

* * *

Pusztító egészen Chicagótól kezdve követte a Sally elfogására kiküldött csapatot, és most, amikor a mikrobusz áthajtott a völgyön, és beért a faluba, ennek a pillanatnak minden örömét ki akarta élvezni. Lepottyant az égből, rátelepedett a gépjármű tetejére, és kardját diadalittasan magasra emelte. Szárnyai zászlóként lobogtak mögötte, tizenkét kapitánya pedig díszőrséget állt mellette. Amikor behajtottak a szellemek vastag burka alá, mintha egy magas hegy gyomrán átvezető, sötét alagút bejáratához érkeztek volna. Mindenfelé démonok ujjongtak és lengették kardjukat, mennydörgő hangon fejezték ki bámulatukat. Több ezer láb vastagságú démoni felhő vette őket körül. Pusztító szinte megrészegedett saját győzelmétől és frissen megszerzett hírnevétől. Ez a gonosz csürhe valamikor keresztülnézett rajta, kigúnyolta őt, és tudni sem akart róla. De ezt látni kell! Csak hadd lássa Strongman! Megérkezését ennél nagyszerűbben nem is lehetett volna hírül adni!

* * *

Guilo szárnysuhogást hallott a háta mögött. Megfordult. A kapitány megérkezett. A démonok ujjongása, amelytől visszhangzott a völgy, csak egy dolgot jelenthetett.

- Meghozták Sallyt! - jelentette Guilo.

Mindketten meglapultak harcosaikkal együtt a fák között. A démonok alattuk nyüzsgő sokaságával nem lett volna tanácsos ujjat húzni a megfelelő pillanat elérkezése előtt.

- Ott van! - nyújtotta ki karját Guilo. - Az a kék mikrobusz, ami most éri el a Summiti Intézet határát!

Csak időnként láthatták a buszt - mint egy kis homokszemet a démoni felhő vékonyabb részein keresztül -, majd újból szem elől tévesztették. Csak annyi időre vált ismét láthatóvá, hogy megpillantsák, amint lefordul a főút széles, szürke szalagjáról, majd ismét ráborult a Summiti Intézetet befedő szellemek takarója.

- Most magára marad - szólalt meg lemondóan Tal. - Ezen a felhőn nem tudunk áttörni.

- Mi van azzal a tűzzel, amit fel akartál lobbantani? - kérdezte Guilo. - Ha valamikor szükségét éreztük, hogy történjen valami, akkor az most van!

Tal megrázta a fejét.

- Egy napot késik. Most csak annyit tehetünk, hogy várunk Nathan jelzésére, és reménykedünk, hogy hamarosan felhangzik.

* * *

A félévenként megrendezésre kerülő Globális Tudat Konferencia már elkezdődött. A mikrobusz sofőrjének néhányszor át kellett hajtania a nagy, aszfaltburkolatú parkolón, mire talált egy üres helyet. Sally ezt az időt kihasználta arra, hogy szemügyre vegye a Humanisztikus Tanulmányok Summiti Intézetét. Sok szempontból az Omega Központra emlékeztette, leszámítva azt, hogy ez újabbnak és modernebbnek tűnt. Itt a követ nevezték ki a legfontosabb építőanyagnak, és bőkezűen használták az irodaépületek, az előadótermek, az utak és a kertek megépítésénél. A tábor tervezői a Földanya iránti vallásos odaszántságukhoz híven nem pusztították el a természetes környezetet, hanem azt tűzték ki célul, hogy a tábor beleolvadjon a tájba, és szinte elrejtőzzön a dombvidék fái és a sziklái között.

Még mindig nagyon korán volt, és senkit sem lehetett látni. Micsoda szerencséje van Sally elrablóinak!

Khull Sallyhez fordult, és emlékeztetőül megmutatta neki kését.

- Engem csak azért fizetnek, hogy idehozzalak. Ha itt a parkolóban felaprítanak téged, az a te bajod, az már nem az én problémám. Megértetted? - A lány bólintott. - Vigyük Goring házába!

Egy távoli szemlélődő azt gondolhatta volna, hogy egy nagyon fontos személyiség érkezett meg, és a titkosszolgálat emberei veszik őt körül. Sallyt alig lehetett látni annak a csoportnak a közepén, amely körülvette a mikrobusz oldalsó ajtaját, majd pedig megindult Goring alpesi stílusú házikója felé.

Sally kileskelődött kísérői között és válluk fölött. Módszeresen szemügyre vette a hely elrendezését. Most éppen egy hatalmas, aprólékos gonddal megtervezett gyógynövénykerten haladtak át, faragott kerítéseket, kövezett ösvényeket és szemet gyönyörködtetően csillogó medencéket látott. A mohaszőnyeg közepén, a csípős reggeli hideg ellenére, egy csaknem teljesen meztelen, magányos férfi ült, szemét lehunyta, lábait lótuszülésben keresztbe tette: mély transzban volt.

Miután elhagyták a gyógynövények kertjét, befordultak egy sarkon. Keskeny, terméskővel kirakott ösvényen haladtak, amelyet mindkét oldalról karcsú örökzöldek szegélyeztek, majd egy nyílt térségre jutottak. Jobb kéz felől a domborzati formák egy természetes amfiteátrumot alkotottak, azon túl pedig a hegyek lélegzetelállító látványa veszett bele a végtelen messzeségbe.

Az amfiteátrum közepén egy meglehetősen nagy csoport vett körül rendezett, koncentrikus félkörökben egy gödröt, amelyben tűz lobogott. Énekeltek, zümmögtek, és virágokat, magvakat, gyümölcsöket dobáltak a tűzbe. A kör közepén, egy kis emelvényről, hét kőből faragott istenség bámulta a tüzet, mintha az hipnotizálta volna őket. Nekik mutatták be áldozatukat és imádatukat ezek a korán kelők, miközben egy sárga palástot viselő, sovány, ősz hajú nő egy monoton dalt énekelt szanszkrit nyelven.

Sally emlékezett a dalra, még néhány szót is felismert, bár már tíz éve nem hallotta. Mind a hét kis istenség neve már nem jutott az eszébe, de úgyis csak másodrangú isteneknek tartották őket. A szertartás legfontosabb céljaként azt tűzték ki, hogy az Univerzális Anya áldását kérjék, és csak másodlagos feladatként jelentkezett ennek a hét törpének a kiengesztelése.

Ekkor Sally egy pillanatra elkapta néhány embernek a látványát, akik a kelő nap felé fordították arcukat. Jaj, nem! Ott van Mrs. Denning, és még ketten az Omega tantestületéből! És az ott Mr. Blakely lenne, aki mint konzulense segített tanulmányaiban a Bentmore Egyetemen? Úgy gondolta, hogy az ő arcát pillantotta meg, majd harsány, recsegő énekhangja alapján egyértelműen felismerte. A tűz közelében, a lángok vörös fényétől megvilágított arccal Kristálydal állt, aki boszorkány, tudós és négy gyermek anyja volt egy személyben. Sallyvel együtt végzett el egy holisztikus iskolai előkészítő tanfolyamot.

Micsoda osztálytalálkozó! - gondolta Sally.

* * *

Az Ashton felé vezető autóúton pontosan az előírt menetidő szerint haladt a posta szállítójárműve. A reggeli postai szállítmány a hivatali órák kezdetére meg fog érkezni Ashton postahivatalába.

- Ez lesz az! - mutatott rá egy szellem, a barátai pedig követték.

Zúgó szárnyakkal és ideges mozdulatokkal repültek az autópálya mentén. Felvették az autó sebességét, és kíváncsi szemekkel méregették. A csoportot vezető szellem ezt megelőzően egy szörnyű csatában vehetett részt: megtépázott szárnyaival bizonytalanul verdesett, arca pedig rettenetesen el volt deformálódva.

- Most nem fogunk kudarcot vallani egy mennyei harcos miatt! - állította.

Szavait alig lehetett megérteni.

- Pusztító meg fog minket jutalmazni! - ábrándozott egy másik. - Megállítjuk a teherautót, és megszerezzük azt a levelet!

Szorosan hátrafeszítették szárnyukat, és torpedóként zuhantak a teherautó felé. Átszelték a vékony reggeli ködréteget, a szél átfütyült szárnyaikon és pofaszakállukon. Nem nagy ügy! Elrontják a motort, eltörik a kormányszerkezetet, kilyukasztanak egy gumit, vagy...

VAKÍTÓ FÉNY! KARDOK! HARCOSOK!

Nathan szinte kirobbant az autóból, és szembetalálta magát az összezúzott arcú démonnal.

- Már megint te vagy az? - mondták mindketten egyszerre.

A démon eltűnt egy vörös füstgomolyagban. Nathan megfordult, hogy újabb ellenfelet válasszon magának. Armoth egyetlen kardcsapásával három szellemet vágott ketté, majd olyan gyorsan kezdett pörögni, hogy csak piruettje látszott, és két további ellenséget zúzott szét sarkának erőteljes rúgásával.

Vagy egytucatnyi harcos bújt elő a teherautóból. Ott keringtek körülötte, vagdalkoztak és agyoncsapdosták a démonokat. A teadélutánnak hamar vége szakadt. Az életben maradt szellemek elmenekültek, mint a legyek, a teherautó pedig zavartalanul folytatta útját.

 

40

A szentek térden álltak. A megosztottság szűnőfélben volt. Mark nem sajnálta az időt és a fáradságot, hogy meggyógyítsa nyájának sérült és fájó szívű tagjait, állhatatosan és imádkozva rombolta azt a kusza zűrzavart, amit Pusztító és hordái a gyülekezetében előidéztek. Mindkét oldal részéről szükségeltetett áttörés, megtérés és megbocsátás, de megtörtént, és még mindig zajlott, egyik szívben a másik után.

Jessupék annyira összetörtek és rémültek voltak, hogy Walrothéknak minden részletre kitérve és szeretetteljesen kellett tőlük bocsánatot kérniük, hogy vissza tudjanak térni a gyülekezetbe. Judy Waring nagyon sok keserűséget hordozott magában a Donna Hemphile-hez hasonló emberekkel szemben, akik felhasználták őt - és főleg a száját - Isten népének megsebzésére. De nem tehetett egyebet, mint hogy beismerje, az a száj és szív végső soron az ő szája és szíve volt, és elkezdett megváltozni életének ezen a két területén. Valamennyiüknek teljesen át kellett értékelniük a Tom Harrisről kialakított véleményüket, és ez még folyamatosan zajlott bennük, miközben imádkoztak.

Egyikük számára sem látszott könnyűnek ez a helyreállás, de mivel ellenségeik lelepleződtek, választási lehetőségük egyértelműen körvonalazódott: vagy visszatérnek Isten hadseregébe, és harcolnak a gonosz ellen, amely egészen mostanáig rombolta őket, családjukat és keresztény hitüket, vagy pedig hagyják, hogy a gonosz tovább pusztítsa őket. Bosszúvággyal a szívükben visszatértek a hadseregbe.

Az angyalok csendesen meglapultak, és nem sokat beszélgettek, miközben titokban elhelyezkedtek a stratégiai pontoknál szerte az országban, és Tal bozóttüzének fellángolását várták.

A polinéziai Mota és az ázsiai Signa Bacon's Corner környékének nagyon sok pontjáért felelt, de harcosaik létszáma bőségesen elegendőnek bizonyult. Gondosan és módszeresen megszállták ezeket a helyeket. Terga, a város beképzelt fejedelme ingerlékeny lett az imák váratlan áradatától, amit az újból egyesült szentek elmondtak, de mindeddig nem észlelt semmi olyan angyali tevékenységet, amely ezeknek az imáknak a következménye lett volna. Ezenkívül feletteseitől megtudta a nagy hírt: a nőt elkapták, a veszélynek vége.

Cree, az indián és Si, a kelet-indiai angyal visszatért az Omega Művelődésügyi Tanulmányi Központba, és a tábor megfelelő pontjain elhelyezték harcosaikat, mint valami robbanóanyagokat. Ez fáradságos és veszélyes munkának bizonyult. Itt állt fenn leginkább a lelepleződés veszélye. Miközben a földön vagy a felszín alatt kúsztak, a tó vizének mélyén haladtak előre, fától fáig lopakodtak, vagy órákat töltöttek el teljes mozdulatlanságban sziklák belsejében, csónakok alatt vagy valamelyik épületben, nehogy felfedezzék őket, állandóan láthatták Barquitot, Omega fejedelmét. Oda-vissza röpködött, mindent szemmel tartott, nevetett és ujjongott, amikor valami eredményt látott az osztálytermekben és a szakműhelyekben, illetve morgott és köpködött, ha démonai vagy az emberi bábfigurák közül valaki ügyetlenkedett. Nagy hatalommal rendelkezett, és kemény kézzel uralkodott démoni hordáin. Most, hogy azt a nőt végre elkapták, egyáltalán nem félt, nem aggódott, és nyilvánvalóan úgy gondolta, hogy örökre a helyén marad.

* * *

A Bentmore Egyetem látszólag ugyanaz a régi, piros téglából épült, szilárdan álló alma mater volt, mint mindig. Teljes lendülettel folyt a tanítás.

Azonban a szellemi világban Romlás, a félrevezetés és a testi szabadosság nagyhangú mestere lebegett léghajóként a Bentmore felett. Azt próbálta felmérni, hogy érte-e az iskolát valamilyen kár a mennyei harcosokkal történt összecsapás miatt. Hahaha! Ez a Pusztító csak egy vészmadár, aki a hatalmát félti! Károk? Említést sem érdemelnek. Lynch professzor ugyan az utóbbi időben betegeskedik, de már úgyis öreg, és munkakörére könnyű lesz alkalmas embert találni. Most, hogy azt a nőt elkapták, szélesre nyílt a jövő kapuja.

A folyó túloldalán, az Észak-Amerikai Konzervdobozgyár tetején, a szellőztető rendszer kéményei mögött, megint ott bujkált az európai Chimon és a Brit-szigetekről származó Scion. A Bentmore most meglehetősen csendesnek tűnt, de mihelyt fellobban Tal bozóttüze, lesz ott aztán haddelhadd!

A két angyal megkereste az alkalmas rejtekhelyeket, és odaküldte csapatait. A folyó melletti raktárban számtalan harcos elfért, a túloldali rakpart is nagyszerű búvóhelyet kínált, mivel közel feküdt az egyetemhez. A csapatok hangtalanul és gyorsan elhelyezkedtek. Egyetlen rossz mozdulat, egyetlen rosszul időzített villanás valamennyiüket veszélybe sodorhatta volna.

Az angyalok Sally útvonalának minden pontjánál, a Sátán minden egyes erődítményénél elfoglalták állásaikat, és a jeladást várták. De valamennyien tudták, hogy várakozásuk hosszabbra nyúlt a tervezettnél.

Tal és Guilo a Summit fölötti hegycsúcsok között figyelt mindenre, ami jelezhette volna nekik, mi történik odalent. Mögöttük egy egész hadsereg rejtőzködött teljes készültségben.

- Most már bármelyik pillanatban elkezdődhet - ismételgette Tal. - Bármelyik pillanatban elkezdődhet.

* * *

Pusztán fizikai értelemben véve Goring házikója egy barátságos, alpesi jellegű épületnek látszott, amit durván ácsolt gerendákból készítettek. A bejárati oldalon minden csupa üvegből állt, ami pazar kilátást biztosított a hegyekre. Nagyszerűen megfelelt volna síszállásnak vagy hegyi túrák kiindulópontjának.

Szellemi értelemben azonban ez a ház a gonoszság lódarazsaitól hemzsegő, visszataszító sátáni támaszpontként funkcionált, és ezt Sally már azelőtt megérezte, hogy fogva tartói bevezették volna őt az ajtón. Tudta, hogy mindenfelől figyelik, érezte a nyomasztó, fojtogató gyűlöletet, amely súlyos, szürke ködként borította be azt a helyet.

Pusztító már ott volt a házikóban, addig tolakodott, amíg be nem jutott a nappaliba. Gorombán és vakmerően félresöpörte maga elől Strongman démonait. Bement Strongman odújába, díszlépésben végighaladt egy keskeny folyosón, amelynek két oldalán a világ minden tájáról érkezett démoni urak álltak, és végül megállt a magas rangú fejedelem előtt.

- Baálom! - köszöntötte hangosan, miközben látványosan meghajolt. - Elhoztam neked Sally Beth Roe-t!

Strongman persze már akkor meghallotta a démonok zajongását, amikor Pusztító Summitba érkezett. Most megpillantotta Khullt és kíséretét, akik akkor értek oda Sally Roe-val az ajtóhoz. Kimérten biccentett.

- Helyes, helyes!

A démonok felemelték kardjukat, hogy megéljenezzék. Strongman rájuk mordult, és kinyújtotta kezét.

- Megállj! - Megdermedtek és rámeredtek. - Előbb lássuk, van-e okunk az ujjongásra!

A súlyos deszkaajtó bezárult Sally és fogva tartói mögött. Goring tágas, kényelmes nappalijában álltak. A szoba egyik végét egy hatalmas, terméskőből épült kandalló foglalta el, másik oldalát pedig a hegyekre néző üvegfal borította. A háznak nem készítettek klasszikus mennyezetet, hanem a padlástér gerendái emelkedtek föléjük, és a tetőszerkezet csúcsánál találkoztak. A masszív mestergerendán rusztikus vaskandeláberek függtek hosszú láncokon.

Három férfi állt fel a tűztől. Sally felismerte Steele-t, és a férfi elégedett vigyorgása egyértelműen kifejezte, hogy ő is ráismert a lányra.

- Hozzátok ide és ültessétek le! - rendelkezett Goring.

Khull le akarta aratni a dicsőséget. Megragadta Sally karját, és vonszolni kezdte, miközben gondosan ügyelt arra, nehogy a lány vissza tudja szerezni egyensúlyát. Majd egy kegyetlenül erős szorítással, amely véraláfutást okozott Sally karján, a heverőre lódította. Néhány, alig észrevehető mozdulattal utasította négy banditáját, hogy alkossanak őrséget körülötte.

- Uraim! - szólalt meg arrogáns hangon. - Itt hozom önöknek Sally Beth Roe-t!

A három férfi odaállt elé, és nagy érdeklődéssel megbámulta. Az ősz hajú férfi, aki gondosan nyírott szakállt és egy csontból készített nyakláncot viselt, a magas, ezüstös hajú, igazgató kinézetű emberre pillantott, majd mindketten Steele-re néztek.

- Ez bizony ő! - állapította meg Steele. - Jó munkát végzett, Mr. Khull! Azonnal kifizetjük, amivel tartozunk önnek. Azonban még szükségünk lehet az ön további szolgálataira, ha elvállalja.

Khull elmosolyodott, majd rosszindulatúan Sallyre pillantott.

- Boldogan.

- Akkor kérem, hogy még egy kicsit maradjon itt a személyzetével együtt. Megpróbáljuk olyan gyorsan elintézni ezt az ügyet, amennyire csak lehetséges.

- Nem kell sietniük.

Miután Sallyt erős őrizet alá helyezték a heverőn, a három úriember egy kicsit elengedte magát, és helyet foglalt. A két idősebb férfi egy másik heverőre ült Sallyvel szemben, Steele pedig egy nagy, kényelmes széken helyezkedett el a két heverő között, arccal a tűz felé.

Mr. Steele nyitotta meg a beszélgetést:

- Sally, szeretném bemutatni önnek két barátomat! - A kifogástalanul nyírott szakállt viselő férfira mutatott. - Ez az úr Emile Goring, aki jelenleg a Mannesville Egyesület gazdasági igazgatója. Ez egy óriási nemzetközi humanitárius és környezetvédelmi társulás, amely a globális célok megvalósítását tűzte célul maga elé. Több mint negyven nemzetközi részvénytársaságnak az egyik fő részvényese. Ezek a vállalatok olajjal, földgázzal, szállítással, bányászattal és sok egyéb tevékenységgel foglalkoznak.

Sally Goringra nézett, aki pillantását egy bólintással viszonozta. Zord, de elragadtatott arckifejezést vágott.

Steele mindent elkövetett, hogy szavai mély benyomást gyakoroljanak Sallyre.

- Ebből természetesen az következik, hogy Mr. Goring rendelkezik a megfelelő eszközökkel ahhoz, hogy mindent elérjen, amit szeretne. Munkatársaival együtt ő az egyik fő támogatója és jótállója az olyan vállalkozásoknak, mint például a Summiti Intézet. Ez az intézmény része az ő látomásuknak, és kizárólag az ő erőfeszítéseiknek köszönheti létezését.

- A másik úriember Mr. Carl Santinelli, az Evans, Santinelli, Farnsworth és McCutcheon Ügyvédi Iroda rangidős munkatársa. Ez az ország egyik legnagyobb hatalommal rendelkező ügyvédi irodája, és bizonyos értelemben az ASzJE zászlóshajója. Ő a nagy bírósági ügyek és a jogtudomány kiemelkedő alakja, a legmagasabb társadalmi osztály jogi aktivistája, és nyilvánvaló, hogy az ő dolgaiba nem tanácsos belekontárkodni.

Sally Santinellire nézett, aki hideg, kutató pillantásokkal méregette őt.

Ezután Steele Goring és Santinelli felé fordult.

- Mr. Goring, Mr. Santinelli, bemutatom önöknek Miss Sally Beth Roe-t, aki valamikor az általános iskolák tananyagát megszerkesztő bizottság igazgatója volt az Omega Művelődésügyi Tanulmányi Központban, akit börtönbüntetésre ítéltek gyilkosságért, utána a Bergen Ajtógyár munkásaként dolgozott, mostanában pedig csavargó.

Goring és Santinelli úgy nézegette a lányt, mintha valami furcsa ritkaságot tanulmányozna.

Steele hátradőlt, és ő is Sallyt kezdte bámulni.

- Jó kis kaland volt ez, ugye?

- Igen, az volt - válaszolta a lány.

- Kezd meglátszani az eredeti hajszíne. Hiányolom a szép tűzvörös haját. És mióta visel színezett szemüveget?

Sally felsóhajtott, levette szemüvegét, és megdörzsölte fáradt szemét.

- Magától értetődik, hogy ez mind csak álcázás. - Majd keserűen beismerte: - Ámbár meglehetősen hiábavalónak tűnik.

- Úgy van, eléggé hiábavaló volt - értett vele egyet Steele. - De gondolom, megérti, miért kellett megtalálnunk magát.

Ez a kérdés bosszantotta Sallyt.

- Mr. Steele, az a benyomásom, hogy meg akarnak engem ölni. Én pedig szeretném tudni, hogy miért.

- Ugyan már! - legyintett Santinelli. - Egy olyan ragyogó képességekkel és annyi tapasztalattal rendelkező személynek, mint ön, nem jelenthet nehézséget felfogni, mekkora akadályt jelentett a számunkra. Ami az első gyilkossági kísérletet illeti, arra fölösleges túl sok szót vesztegetni. Súlyos baklövésként könyveltük el, egy szerencsétlen és megalázó kudarcként, amit néhány tehetetlen alak követett el, akik ezzel akartak a kedvünkben járni. De egyáltalán nem okoztak nekünk örömet vele. Eredetileg nem szerepelt a célkitűzéseink között, hogy megöljük magát, különösen nem így.

- Tehát akkor mik voltak az eredeti célkitűzéseik?

Santinelli elmosolyodott.

- Eredeti célkitűzésünk a Bacon's Corner-i Jó Pásztor Általános Iskola elleni perben vált volna valóra. Ön jelenleg abban a városban lakik. Az, hogy belebotlott a terveinkbe, valamennyiünk számára a legteljesebb meglepetést jelentette.

Sally egyszerűen nem akarta elhinni.

- Maguk lennének azok, akik a keresztény iskola elleni perért felelősek?

Santinelli bólintott.

- Lucy Brandon eredetileg az ASzJE helyi szervezetével vette fel a kapcsolatot, az a helyi szervezet érintkezésbe lépett az állami szintű szervezettel, azok felterjesztették hozzánk az ügyet, mi pedig úgy láttuk, hogy ez az eset gyümölcsözően alakulhat. Azonnal latba vetettük teljes erőnket és befolyásunkat.

- De persze nem ennek az Amber nevű gyermeknek az érdekében?

Santinelli egy pillantást váltott a másik két férfival. Ez a nő valóban olyan éles felfogásúnak bizonyult, mint amilyennek Steele leírta.

- Nyilvánvalóan nincsenek illúziói azzal kapcsolatban, hogy mennyire érdekel minket a gyermekek biztonsága, jogai és jóléte. Különösen akkor nem lehetnek hiú ábrándjai, ha azt is figyelembe veszi, hogy az ASzJE rendszeresen képviseli olyan embereknek az érdekeit, akik gyermekeket pornográfiára kényszerítenek és molesztálnak.

Hátradőlt, felemelte az állát, ujjainak hegyét egymáshoz ütögette, és a lány szemét figyelte, hogyan fog reagálni minderre.

Sally elhúzta a száját és bólintott. Santinelli folytatta:

- Mint arra magától is rájött, ennek a pernek az igazi célja nem az, hogy a felperes kártérítésben részesüljön az őt ért károkért, hanem a jogi precedens, a törvény átformálása és megváltoztatása vagy akár az újraszövegezése egy ideális próbaper felhasználásával.

- Miss Roe számára nem ismeretlen az a célkitűzésünk, hogy az államilag irányított közoktatás segítségével meg akarjuk változtatni a társadalmat - tette hozzá Steele. - Valamikor ő maga is vezető szerepet játszott ennek megvalósításában.

Santinelli elismerően bólintott.

- Akkor nyilván azzal is tisztában van, hogy a kereszténység mekkora akadályt jelent a számunkra mindaddig, amíg megengedik nekik, hogy bibliai hitük szerint neveljék fel és taníttassák gyermekeiket. Már az azt megelőző években is, hogy ön az Omega Központba került volna, megpróbálkoztunk azzal, hogy befolyásoljuk a törvényhozást, és hogy megfelelő jogi precedenseket találjunk, amelyeknek a segítségével meg tudnánk fojtani ezt az akadályozó tényezőt. Sokáig tartott, hogy ezt sikerre vigyük.

- De végül csak sikerült! - vágta rá Goring kárörvendő mosollyal.

Santinelli is megengedett magának egy rosszindulatú mosolyt, majd folytatta:

- Utoljára A szövetségi állam naponkénti gondoskodása, A magán-általánosiskolák támogatása és a Munson-Ross-féle személyiségjogi törvény című törvényeket használtuk fel. Mind a három a jogszabályoknak egy eléggé zavaros halmaza ahhoz, hogy - amint reméltük - szükséges legyen a bíróságok előtti tesztelésük és tisztázásuk. Úgy tűnt, hogy a Jó Pásztor Általános Iskola esetét egyenesen a mi céljainkra szabták. Nem csupán azért, mert szövetségi pénzeket használtak fel egy keresztény iskolában, és ezért követelni lehet az állami beavatkozást és irányítást, hanem ebben az ügyben szerepel a gyermekek bántalmazása, ami egy nagyon hasznos, gyújtó hatású eszköz a média és az általános gondolkodás támogatásának a megszerzésére, hogy a valós kérdésektől függetlenül a saját oldalunkra állítsuk ezeket. És természetesen ez volt a célkitűzésünk. A felháborodott közvélemény, amelyet átitatott az az előítélet, hogy az ártatlan gyermekeket meg kell védelmezni, egyenesen a gyermekvédelem bajnokainak tekint minket, amikor a bírósági precedensek segítségével megalapozzuk az államnak azt a jogát és kötelességét, hogy vegye kezébe a vallásos oktatás irányítását. - Élvezettel felnevetett. - Amikor a gyermeket ért trauma (legyen az akár valós, akár kitalált) már régen feledésbe merült, a törvények még akkor is ott lesznek a törvénykönyvben, és a kormányzat szilárdan megalapozta állásait a templom falain belül.

Mint ahogyan azt ön is tanította, és ahogyan önt is tanították erre, ha már egyszer létrejött a vallásos oktatás irányításának lehetősége, a vallásos nevelés módszeres, fokozatos háttérbe szorítása csak idő kérdése. És az olyan emberek, mint amilyen valaha ön is volt, óriási, széleskörű befolyással rendelkeznek arra nézve, hogy irányítsák és átformálják a következő generációt, anélkül hogy ellenállásba ütköznének.

Sally bólintott. Megtanulta ezt a katekizmust.

Goring vette át a narrátor szerepét:

- Ez az ügy természetesen nagyon ígéretesnek tűnt. De ez még azelőtt látszott így, hogy maga felbukkant volna. Elképzelheti, micsoda megrázkódtatást jelentett a számunkra, amikor megtudtuk, hogy kiszabadult a börtönből, és pontosan abban a városban él, ahol ez a per zajlik. Még ennél is rosszabb volt azt hallani, hogy az az állítólag teljesen tiszta és ártatlan gyermek, akire olyan váratlanul rátaláltunk, a bigott keresztények bántalmazásának áldozata, egyszer csak váratlanul úgy döntött, hogy a postán kimutatja a foga fehérét. Ah! Úgy látom, emlékszik erre az esetre! Hogy pont magának kellett látnia ezt a kitörést!

Miután Mrs. Brandon felhívta ügyvédeinek figyelmét erre az esetre, ők eljuttatták ezt a beszámolót hozzánk, és tudva, hogy ön kicsoda, úgy láttuk, hogy ez az eset nagyon nagy kockázatot rejt magában. Hiszen ön felismerheti a gyermek állapotát, különösen akkor, ha azt is tekintetbe vesszük, hogy ön írta azt a bizonyos tananyagot, amely ezt a magatartást nála előidézte. Tudatában voltunk annak, hogy ön súlyosan veszélyeztetheti ügyünket, ha úgy dönt, hogy megteszi a szükséges lépéseket.

Santinelli megengedett magának egy keserű nevetést:

- De valójában még nem is döntöttük el, milyen megoldáshoz folyamodjunk, amikor szervezetünknek egy meggondolatlan tagja, akarom mondani, volt tagja - a saját kezébe vette a dolgokat, és felbérelt egy orgyilkost.

- A dolognak ezzel a részével ön is tisztában van - szólt közbe Goring.

- Igen, valóban - válaszolta Sally.

- És ezzel el is jutottunk ahhoz a kérdéshez, hogy miért kellett fogócskát játszanunk magával - vette vissza a szót Santinelli. - Miss Roe, ha aznap este meghal, akkor semlegesíteni tudtuk volna ezt a hibát, és folytathattuk volna tervünk megvalósítását barátunk minden ügybuzgalma ellenére. - Felsóhajtott. - De ön valóban lenyűgöző személy. Nemcsak túlélte a támadást, hanem: először is megölte az orgyilkost, és otthagyta a holttestét, hogy egy egész sor kérdéssel kelljen szembenéznünk, miután megtalálták őt; utána pedig elmenekült azzal a gyűrűvel együtt, amit az orgyilkos az ujján viselt. Végeredményben ez a gyűrű jelentette azt a láncszemet, ami ehhez a gonosz ügyhöz kapcsolt minket. - Sally egy szót sem szólt, és megpróbált közömbös arcot vágni, miközben Santinelli egyre mélyebben tárta föl az ügy részleteit: - Az orgyilkos nagyon ravasznak bizonyult. Szervezetünk néhai tagjának a kedvese volt, és elcsente a gyűrűjét, feltételezésünk szerint azért, hogy zsarolhassa és manipulálhassa őt. A gyűrű bárkinek elmondhatta volna, ki is az igazi tulajdonosa - csak annyit kellett volna tennie, hogy fellapozza a Nemzet Szent Rendje tagjainak névsorát, amely felsorolja az összes kódolt nevet. Feltételezésünk szerint mindkét tárgy az ön birtokában van.

- Megegyezhetünk - válaszolta a lány.

Valamennyien elfojtott nevetéssel reagáltak, és egymásra pillantottak.

Steele megkockáztatott egy kérdést, amit valamennyien szükségtelennek éreztek:

- Szóval... hajlandó visszaszolgáltatni a névsorokat és a gyűrűt valamiért cserébe? És mi lenne az?

Sally valamennyiüknek a szemébe nézett, és világos, érthető hangon így válaszolt:

- Ejtsék el az ügyet! Hagyják békén a keresztény iskolát, és adják vissza Tom Harrisnek a gyerekeit!

Ezúttal nem fojtották vissza nevetésüket, hanem jót mulattak ajánlatán.

- Utána pedig - kérdezte Goring - a rendelkezésünkre bocsátaná a gyűrűt és a névsorokat?

- Beszélhetünk róla. Biztos, hogy valahogyan meg tudunk egyezni.

Santinelli előrehajolt.

- Jól látom, hogy egy láncot visel a nyakán?

Khull meg akart erről győződni. Erősen oldalra nyomta Sally fejét, megragadta a láncot, és kirántotta a blúza alól.

Ott himbálódzott rajta az aranygyűrű!

Khull egy erőteljes mozdulattal felrántotta őt a heverőről, elkapta a nyakát, megragadta a láncot, és leszakította róla. Sally fájdalmas kiáltással leesett a szőnyegre, majd a gengszterek újból a pamlagra lódították.

- Végre megvan! - sóhajtotta megkönnyebbülten Goring, majd a nő vérző nyakára mutatott: - Tegyenek rá egy kendőt! Nem akarom, hogy összekenje a heverőt!

Khull egyik embere rátette zsebkendőjét Sally nyakára. Khull meglóbálta a gyűrűt Santinelli tenyere fölött, majd beleejtette. Santinelli szemügyre vette.

- Hm. A Nemzet Királyi és Szent Rendje Közösségének Gyűrűje. Szent tárgy, az egyszer biztos. - Rámeredt Sallyre: - Túl szent ahhoz, hogy a maga birtokában legyen... és már nincs is ott.

Sally rászorította a zsebkendőt a nyakára, szellemében elkábult és összeomlott. Sebének égető fájdalmától összerándult, de még hozzá bírt szólni.

- Úgy látom, ön is ahhoz a csoporthoz tartozik.

Santinelli a közösség aranygyűrűjét nézegette, amit a tenyerén tartott.

- Ó, a szent rendnek nagyon sok tagja van, és valamennyien fontos állásokat töltenek be: a kormányzatban, a bankszakmában, a szövetségi bíróságokon, főiskolák igazgatótanácsaiban és kormányzóságokon. Ön közeli ismeretségben állt Owen Bennettel, és biztos vagyok benne, hogy a neveknek egy tekintélyes listáját végigolvasta már azokból a jegyzékekből, amiket ellopott. Mint minden más titkos társaság, mi is segítünk beavatottjainknak, hogy meg tudják vetni a lábukat a megfelelő helyeken, és egymás érdekeit keressük - természetesen abból a feltételezésből kiindulva, hogy tagjaink érdekei összhangban állnak társaságunk érdekeivel.

- Ezek szerint James Bardine érdekei nem álltak ezzel összhangban - vetette közbe Sally.

Santinelli elmosolyodott.

- Ó, igen, így hívták személyzetünk néhai tagját. Ezek szerint maga hívta fel az irodánkat? Tudomásomra jutott, hogy a titkárnőnk a közelmúltban tájékoztatott egy ismeretlen női telefonálót Bardine korai haláláról. - Egyik kezéből a másikba ejtette a gyűrűt. - A testvériség egy dolog. De a titoktartási fogadalom szent vérszerződésének megsértése egészen más lapra tartozik. - Az ablakon keresztül a hegyekre pillantott. - Vannak dolgok, amiket jobb titokban tartani, Miss Roe. Ha bejárhatná ezt a területet, vagy végigmehetne Summit utcáin, és találkozhatna azokkal az emberekkel, akik itt töltik ezt a hetet, akkor meglátná, hogy milyen sok különféle ezoterikus szervezet képviselteti itt magát, és eljött ide néhány... igazán különleges... ember is. Ön is tudja, hogy valamennyien egyetlen globális családhoz tartozunk, minden ember szíve egységben ezért kiált. Ezt az eszmét hirdetjük itt és mindenütt (mint ahogyan ezt ön is tette), és azt tanítjuk, hogy mindenki egyenlő. - Rövid hatásszünetet tartott, majd folytatta: - De fenntartjuk azt a tételt, hogy vannak, akik még egyenlőbbek, mint mások, és sokkal alkalmasabbak az uralkodásra. - Letette a gyűrűt a dohányzóasztal üveglapjára, majd egyenesen Sallyre nézett: - Bízom benne, hogy most már teljes egészében megértette, mi itt a tét, milyen könyörtelenek és elszántak vagyunk, és hogy ön milyen kétségbeejtő helyzetbe került. Nem azért jöttünk ide, hogy alkudozzunk, Miss Roe, hanem azért, hogy véget vessünk annak a fenyegetésnek, amelyet ön jelent a számunkra. Hogy pontosan milyen eljárásra lesz szükség ennek elérése érdekében, az legnagyobb részben öntől függ. - Khull felé pillantott. - Biztosan nem tartja vigasztalónak azt a tényt, hogy Mr. Khull és négy segítője ugyanannak a titkos rendnek a tagjai, amelyhez az ön ellen kiküldött orgyilkos is tartozott. Ez a Törött Nyírfa nevű sátánimádó szekta egy kegyetlen társaság, akik vért ontanak, kínzásokat hajtanak végre, és emberáldozatokat mutatnak be. Eléggé kellemetlen dolgok ezek. - Ismét Sallyre nézett. - Miss Roe, tisztességes emberek vagyunk, és nem kívánunk több kellemetlenséget okozni önnek, mint amennyit ön szükségessé tesz. Hogy egészen nyersen fogalmazzak, a sorsa a saját viselkedésétől függ.

* * *

Az arab Nathan és kis őrjárata tovább kísérte a posta teherautóját, miközben az egyre közeledett Ashtonhoz. Az afrikai Armoth megelőzte őket, hogy figyelmeztesse Krionit és Triskalt, a város két őrangyalát: csak idő kérdése, de Pusztítónak a tudomására fog jutni az a levél, amelyet az autó hoz.

A Goring házikójának közelében fekvő gyógynövénykertben a konferenciának mintegy harminc résztvevője gyűlt össze a friss, illatos levegőt élvezve egy közismert művész vezetésével egy kis reggeli műhelymunkára. A fiatal, szőke hajú férfi elhozta a gitárját, és úgy tervezte, hogy elénekel néhány dalt, mielőtt elkezdik beszélgetésüket, amelynek témája: Ökológia - a Föld és a Szellem összeolvadása.

A csoport tagjai egy kicsit megszédültek attól a gondolattól, hogy életükben először egy ilyen híres ember közelében lehetnek. Ráadásul nem is ő számított az egyetlen ismert személyiségnek, aki ott ült a rozmaring-, kakukkfű- és kankalinágyások között. Ott tartózkodott az újságírás két világhírű alakja, valamint a misztikus science fiction filmek egyik rendezője is, akinek a neve nap mint nap felhangzik sok otthonban, és a filmjeiben szereplő lények műanyag figurái ott díszelegnek minden gyermek szobájában, az egész országban, és külföldön is.

A szőke énekes megpendítette gitárját, és valamennyien elkezdték énekelni egyik jól ismert balladáját. Varázslatos pillanatnak tűnt!

A közöttük elhelyezkedő démonok is ugyanennyire élvezték a dalt. Az a sok imádat és figyelem, amellyel most körülvették őket, olyan volt a számukra, mintha hájjal kenegették volna őket. Rángatóztak és ficánkoltak az élvezettől a dal minden ütemére, amelyek gondosan elrejtett kettős jelentést hordoztak.

Huh! Mi volt ez? A démonok megfordultak, hogy lássák, mi okozta ezt a zavart.

Két démoni harcos suhant el a Goring Pavilon csúcsa felett, s egyértelműen látszott, hogy Goring házikója felé tartanak. Egy harcban megsebesült démon elernyedt alakját fogták maguk között, akinek keze-lába magatehetetlenül lógott, és aki még mindig nyöszörgött és jajgatott megsemmisülése előtti tusájában. Halk, suhogó hangot keltve elhaladtak a kert fölött, majd eltűntek az örökzöldek karcsú sorfala mögött.

A gyógynövénykertben tartózkodó démonok fészkelődtek, nyugtalankodtak és sugdolózni kezdtek. Mi volt ez? Ki volt az? Vajon mi történhetett?

A jelenlévő médiumok agyához kapcsolódó démonok ugyanolyan nyugtalanok lettek, mint a többiek. A fogékony közvetítők ezt azonnal érzékelték.

A szőke férfi abba is hagyta a dalt.

- Mi történt?

- Valami zavart érzek - mondta egy nő, aki ügyvéd és médium volt egy személyben.

- Igen - erősítette meg egy tanár, aki ötödik osztályosokat tanított. - Valamiféle rossz energia. Valahol valami baj van.

* * *

Pusztító végigélvezte a kis házban lefolytatott egész párbeszédet. Strongman is, bár már kezdett türelmetlen lenni.

Mire vártok már? - dörmögte. - Szedjetek ki belőle mindent, aztán végezzetek vele! Hátráltatjátok a Tervet!

- Pusztító! - szólalt meg egy érdes hang az épület mellett. Pusztító egyik csatlósa volt. - Egy harcos üzenetet hozott a számodra!

- Most ne zavarjatok! - válaszolta éles hangon Pusztító. Látni akarta, mi fog történni a nővel.

- Menj ki! - utasította őt Strongman.

Pusztító kibújt a házból, hogy meghallgassa a szánalmas állapotban lévő démon jelentését.

- Mi történt veled? - kérdezte tőle.

A démon kinyújtott lábbal ült a földön, szárnya úgy nézett ki, mint a cafatokra tépett kátránypapír: gyűrötten, petyhüdten és kilyuggatva lógott. Fején is látszottak a küzdelem nyomai, és ki is kellett támasztania magát, nehogy hátrabukjon.

- Megtámadtunk egy postai szállítójárművet, amely Ashton felé tartott.

Pusztító lehajolt.

- Azt mondtad, hogy Ashton?

A démon oldalra bukott.

Pusztító elkapta a nyakát, és felrántotta.

- Azt mondtad, hogy Ashton?

A démon válaszát alig lehetett megérteni:

- Igen, Ashton. Egy levelet visz Ashtonba, amelyet a Mennyei Sereg védelmez.

Pusztító a házikó felé pillantott. Strongman Sally Roe kihallgatását kísérte figyelemmel. Már nagyon türelmetlenül viselkedett. Eredményeket akart. Látszott rajta, hogy ha nem születik valami gyors eredmény, hullani fognak a fejek. Pusztító szinte már érezte is, hogy feje legördül a helyéről. Elengedte a démont, amely nagy puffanással leesett a földre, majd odalépett kapitányaihoz, akik köré csődültek.

- A Mennyei Sereg erőteljesen védelmez egy levelet, amelyet most visznek Ashton felé. Nem ok nélkül védik! - Arca groteszk módon eltorzult ettől a gondolattól. - Valószínűleg Sally Roe írta valakinek.

A tizenkét kapitány értetlenül nézett egymásra.

- Nos? - követelte a választ Pusztító. - Nem hallottátok, mit mondtam?

- Ashton! - kiáltott fel az egyik.

- Oda nem mehetünk vissza! - tiltakozott egy másik.

Pusztító egy gyors mozdulattal csendre intette őket.

- Feltűnés nélkül nézzetek utána. Biztos vagyok benne, hogy nincs miért aggódnunk, csak egy jelentéktelen levélről lehet szó.

A kapitányok egymásra sandítottak.

- Melyikünk menjen? - kérdezték.

Pusztító magába fojtott egy üvöltést, helyette csak sziszegett:

- Menjetek valamennyien! És vigyetek magatokkal harcosokat a tartalékállományból!

Valamennyien elindultak, és maguk köré gyűjtöttek számtalan démoni bajkeverőt.

Pusztító sietve ment vissza Goring házikójába. Strongman feszülten figyelte a kihallgatást, és nem kérdezte meg tőle, mi okozta a zavart.

Pusztítónak pedig esze ágában sem volt megmondani.

* * *

Krioni és Triskal látta, hogy a postai teherautó pontosan az előírt időpontban átlépi Ashton város határát. Az értékes levél azonban, sajnálatos módon, az egész rakomány mélyén lapult, és egy napot késett.

Triskal nyugat felé nézett.

- Tiszta a levegő.

Krioni nem látta ilyen optimistán a helyzetet:

- Ide fognak jönni.

 

41

Santinelli hátradőlt, egy kicsit elengedte magát, és tekintetével arra utasította Goringot és Steele-t, hogy kövessék a példáját. Majd Sallyre nézett, és gyanús szívélyességgel kezdett viselkedni.

- Sally, mindig előkelő és becsületes úriembernek tekintettem magam, és tiszteletben tartom a női méltóságot. Őszintén vágyom arra, hogy intelligens és eredményes párbeszédet folytathassak önnel, és biztos vagyok abban, hogy miután felkínáltam önnek a választás lehetőségét, ön is ezt szeretné.

- Értékelném, ha így lenne - sóhajtott fel Sally.

Santinelli bólintott.

- Akkor, miután ebben megegyeztünk, mérlegelnünk kellene önnek mint tanúnak a szavahihetőségét. Számomra úgy tűnik, hogy elfelejtette, kicsoda is ön valójában.

Sally egyszerű és egyenes választ adott:

- Házasságtörő és gyermekgyilkosság miatt elítélt bűnöző vagyok.

A három férfi kényelmetlenül érezte magát. Túl könnyen megválaszolta a kérdést.

- Attól a naptól kezdve, hogy az eset megtörtént, egyfolytában erre emlékeztet engem a börtönben eltöltött hét év, a szellemi kínzók és a saját lelkiismeretem.

- Sally, ezek szégyenteljes és visszataszító címek - magyarázta Steele.

A lány elmosolyodott, és ez még őt is meglepte.

- Ezek a címek igazából csodálatosak és gyönyörűek a... - tétovázott.

- A Kereszt miatt? - fejezte be a mondatot Goring.

Sally arca felragyogott ettől a kérdéstől.

- Igen, Mr. Goring. Meglep, hogy tud erről.

Goring gúnyosan elmosolyodott.

- Mi nagyon sok mindent tudunk, Miss Roe.

Sally nem reagált erre a mondatra, hanem folytatta:

- Egyáltalán nem vagyok jártas a keresztény teológiában, de azt tudom, hogy személyesen találkoztam ezzel a Jézussal, és azt is tudom, hogy bocsánatban részesültem. Ha figyelembe veszem a saját cselekedeteimet, ezt a tényt mámorítónak és lelkesítőnek találom.

Ez a válasz nem tetszett nekik.

* * *

Strongmannek sem tetszett, és felordított, amitől megremegett a ház, a démonok pedig rémületbe estek. A nagy fejedelem egy pillantást vetett Pusztítóra, de ő elfordította a fejét.

* * *

Santinelli megpróbált uralkodni magán, de arca enyhén rózsaszínűvé vált.

- Ezek szerint arról kell értesülnünk, hogy végső kétségbeesésében egy elavult valláshoz folyamodott, hogy megpróbálja eltörölni a múltját? - Gúnyosan felnevetett. - Sally, ez egy csodálatos csalás a gyávák és a gyenge jellemű emberek számára. Az a gondolat, hogy a bűnei meg vannak bocsátva, ugyanúgy csak mese, mint önmagában a bűn fogalma. Sally, maga isten, és senkinek sem tartozik számadással.

- Ezek szerint most szabadon távozhatom, ugye?

- Ez egy mellékes kérdés - legyintett Goring -, aminek semmi köze sincs jelenlegi céljainkhoz. Sally, hadd beszéljek teljesen nyíltan: még ha valóban lennének bűnök, és ez a Jézus valóban meg tudná magát menteni azokból, ebben a pillanatban azzal a ténnyel kell szembenéznie, hogy nem tudja megmenteni magát tőlünk.

- Nem is feltételeztem, hogy ezt meg kellene tennie.

Santinelli felemelte a hangját:

- Miss Roe, ön biztosan tudja, hogy szavaival csak még nagyobb veszélybe sodorta saját magát. Semmi mással nem bizonyíthatta volna jobban, hogy ellenséges viszonyban áll velünk, mint azzal, hogy keresztény lett. Ezáltal természetesen a saját halálos ítéletét is aláírta. - Előrehajolt, és visszafojtott haraggal Sally arcára szegezte az ujját. - Vállalkozásunk legfőbb ellenségévé vált, és kiérdemelte gyűlöletünket!

Mintha Ambert látnám! - gondolta Sally. - Steele, Santinelli és Goring szemében ugyanannak a démonnak a szemét, ugyanazt az ördögi gyűlöletet látom.

Jóváhagyta Santinelli szavait:

- Tudom.

* * *

Strongman látta Sally szemében a békességet, és ez feldühítette.

Üsd meg!

* * *

Santinelli pofon vágta a lányt.

- Azonnal megmondod, hol vannak azok a névsorok! Mit csináltál velük?

* * *

Krioni és Triskal üdvözölte Nathant és harcosait, miközben a postai szállítójármű megérkezett az ashtoni postahivatalhoz.

- Ezek szerint támadt egy kis nehézségetek? - kérdezte Krioni.

- Csak egy kicsi - válaszolta Nathan.

- Mi még számítunk további problémákra is - mondta Triskal.

Armoth követte a sofőrt az épületbe, és feszülten figyelte, amint néhány más küldeménnyel együtt ráteszi a zsákot a kézikocsira. Hamarosan leveszik onnan, és elkezdik szétválogatni a leveleket. Ezek lesznek a legkritikusabb percek.

* * *

A démoni bajkeverőknek egy koromfekete csőcseléke tartott Pusztító tizenkét visszataszító kinézetű kapitányának vezetésével Ashton felé. Alacsonyan, erőltetett menetben repültek, kardjukat kezükben tartották, szemük kidülledt a félelemtől. Ez a küzdelem a végső harcuknak bizonyulhat, gondolták mind a tizenketten. De az is lehet, hogy ez lesz életük legnagyszerűbb ütközete.

* * *

Eljött az ideje, hogy Bernice elmenjen a reggeli postáért. Felvette a kabátját, magához vette autójának kulcsait, de mi szokott történni ilyen pillanatokban? Mihelyt rátette kezét az ajtókilincsre, megszólalt a telefon, és Eddy kereste őt a pékségből. Ez az ember a szőrszálhasogatás mintaképe!

- Igen, Eddy, biztosítani tudjuk az ön számára azt az öt centimétert. Igen, ez ingyenes, de csak egy hónapos próbaidőre. - További kérdések. - Azért, hogy mindketten el tudjuk dönteni, jó lesz-e így. Ilyet még soha nem csináltunk, és úgy gondolom, próbát kell tennünk. - A férfi egyre csak beszélt. Bernice az ajtó felé mozdult. - Nem, azt hiszem, egy kicsit fel tudjuk nagyítani azt a kávésbögrét, és így nagyszerűen fog kinézni. Úgy van, nem kell átfogalmaznia a szöveget. - A lány grimaszt vágott, és a szemét forgatta. - Figyeljen ide, beszéljen Cheryllel! Ő mindent tud erről az ügyről.

Eddy nem akart Cheryllel beszélgetni.

* * *

TÁMADÁS! A fekete szellemek sutba dobták a félelmet és az elővigyázatosságot, és a káosz meg a gonoszság áradataként Ashtonra zúdultak. Szárnyaik zúgtak, dőlt belőlük a kén, elhomályosították a világosságot, és a város minden pontján összeütközésbe keveredtek az angyali harcosokkal. Oda-vissza röpdöstek az utcák fölött, bukfenceztek, támadtak, és az angyalok felé vagdalkoztak tüzes, izzó kardjukkal. Keresztezték a mozgó kocsisorokat, lesből támadtak az utcasarkokon, a villám sebességével áthatoltak épületeken, és zűrzavart okoztak, éles harci kiáltásokat hallattak. Harcra kényszerítették az angyalokat, és nem törődtek azzal, hogy mi lesz ennek az ára, hogy milyen veszteségeket fognak elszenvedni. Miközben ezek a szörnyecskék, zaklatók és bajkeverők forgószélként felkavarták a várost, Pusztító tizenkét kapitánya a levél keresésére indult.

* * *

Bernice végre odamehetett kis bogárhátú Volkswagenjéhez, de a kocsi ajtaja nem akart kinyílni. A kulcs nem is fordult el a zárban. huss! Egy fénycsík kettévágta a démont, amelyik beszorította a zárat. A démon eltűnt.

A kulcs végül elfordult. Bernice beült a kocsiba.

A forgalomirányító lámpa piros fénye megállította a forgalmat, és az autók kezdtek összetorlódni.

Egy kis négyüléses autó megállt Bernice kocsija mellett, és egy teherautó abban a pillanatban beleszaladt hátulról. Mindkét sofőr kiszállt járművéből, és szűnni nem akaró magyarázkodásba kezdtek.

Hat angyal repült egymás mellett a 6. utca fölött, miközben négy további mennyei harcos érkezett zuhanórepülésben az égből, és suhant végig a Miller utcán. A jelzőlámpa fölött heves küzdelem bontakozott ki, és a semmivé olvadó démoni szabotőrök után megmaradt vörös füstcsíkok egy páfrányszerű alakzatot rajzoltak az égre. A fényjelző zöldre váltott. De a forgalom ennek ellenére sem indult meg, hála annak a kis balesetnek! Bernice úgy döntött, hogy inkább gyalog megy.

* * *

Sally egyre lejjebb próbált csúszni a heverőn, de nem tudta csökkenteni a hatalmas termetű bandita összemorzsoló, préselő szorításának fájdalmát a vállán. A gazember élvezte, hogy szenvedést okozhat neki.

Steele lassan és kimérten beszélt, biztos akart lenni, hogy Sally felfogja, amit mond, de pillanatnyilag úgy tűnt, hogy gyötrelmei túlságosan elvonják a figyelmét.

- Ön bizonyára ismeri a sátáni rituálékat, és nem kell elmagyaráznom a részleteket. Sally, mi nem akarjuk, hogy ez megtörténjen, de ha rákényszerülünk, akkor átadjuk magát Mr. Khullnak és embereinek, hogy addig kínozzák, amíg el nem árulja, amit tudni akarunk.

Sally már éppen válaszolni akart, azt akarta mondani, hogy így is, úgy is meg fogják ölni, amikor valami olyan dolgot pillantott meg, amitől elállt a lélegzete. Olyan volt, mintha életében először megnyílt volna a szeme, mintha félrehúztak volna előle egy sötét függönyt. Talán hallucinációi támadtak a fájdalomtól?

Meglátta a szellemeket ezek mögött a férfiak mögött. Hatalmas termetű, bibircsókos, csúnya lények voltak, és gyilkos gyűlölettel meredtek rá. Kellemes és kellemetlen okkult tapasztalatai során még soha nem látta őket ilyen tisztán. Még soha nem ismert fel ilyen gonoszságot vagy ekkora gyűlöletet.

De biztosan tudta, hogy gyűlöletük nem ellene irányult. A benne lévő Megváltót gyűlölték, és ő ezt tudta. Egyszerűen csak tudta, és kimondta, de azt már nem bírta eldönteni, hogy ezt a látható világ is hallotta-e, vagy csak szellemében, egy másik dimenzióban öntötte szavakba meggyőződését.

- Ott voltatok! Valamennyien ott voltatok! Megkínoztátok... megöltétek Őt!

Ez megzavarta a szellemeket. Egymásra pillantottak, arcukon felháborodás és kegyetlenség tükröződött.

- De Ő legyőzött titeket a halálával! Ő győzött!

A magasan fölötte lebegő hatalmas, esetlen kinézetű szellem kivicsorította a fogát, és kivehetetlen átkokat ordított rá, szárnyai csapdostak. Sally belenézett a sárgán izzó szemekbe, és legnagyobb meglepetésére félelmet látott bennük. Szellemében nevetni kezdett.

- Tehettek velem akármit, én már győztem!

Felkiáltott. Megint érezte a fájdalmat. A bandita kis híján eltörte a nyakát. A szellemek az egész világgal együtt eltűntek előle. Egy mély álom, egy feneketlen sötétség kezdett ráborulni. Santinelli ordított valamit, és a gengszter elengedte. Úgy érezte, mintha lebegve felemelkedne a heverőről. A fájdalom csökkent.

Néhány másodperc múlva megint látott és hallott, és észrevette, hogy csaknem eldől ültében. Válla lüktetett. Santinelli mondott valamit az ő megöléséről.

Ezután Goring szólalt meg:

- Hamarosan elkezdődik a konferencia. Megtörténhet, hogy valaki elmegy az ablak előtt. A pincében kellene folytatnunk.

- Várjanak! - kiáltott fel erőtlenül Sally, és valamennyien megdermedtek. Felkeltette a figyelmüket. Felemelte a fejét, összeszedte minden erejét és bátorságát, és gyenge hangon megszólalt: - Van még egy ütőkártyám. Tudniuk kell, hogy rendszeresen küldtem leveleket Tom Harrisnek Bacon's Cornerbe. Beszámoltam neki mindenről, amit tudok, és amit tettem. Ha bármi történik velem, azt valaki meg fogja tudni.

Goring elmosolyodott, és belenyúlt a heverő mellett elhelyezett aktatáskába.

- Ó, bizonyára ezekről beszél.

Belemarkolt a levelekbe, és kiszórta valamennyit a dohányzóasztalra, amitől Sally lassan felfogta a gyötrelmes tényt. Amikor Goring nagy megelégedésére elsápadt, a férfi folytatta:

- Nagy körültekintéssel készítettük elő tervünket, és szerencsére elegendő befolyást tudtunk gyakorolni ennek az ügynek a felperesére, aki egyben a helyi postahivatal vezetője is. Az összes levelét továbbította nekünk, ezért szükségtelen hozzátennem, hogy Tom Harris és barátai ezeket soha nem kapták meg. Fogalmuk sincs az ön hollétéről vagy arról, amit maga tudhat.

- Szemmel tartottuk őket - tette hozzá Santinelli. - Egyértelmű, hogy nagyon kevés információval rendelkeznek magáról, és csak a sötétben tapogatóznak. Azt mondanám, hogy egyre kétségbeesettebbek. De ez most lényegtelen. Maga a kezünkben van, és úgy fogunk bánni magával ahogyan megfelelőnek és szükségesnek tartjuk.

Goring a dohányzóasztalkára mutatott.

- Kezünkben van maga, az összes levele, az árulkodó gyűrű, és most már ideje, hogy határozottabban foglalkozzunk az ellopott névsorok kérdésével. Uraim?

Egy pillanat alatt felkapták Sallyt a karjánál fogva. Lábával gyorsan követte a felsőtestét, hogy csökkentse ezzel a fájdalmat, és a lábára állt.

- Erre parancsoljanak! - mutatta az utat Goring.

A Törött Nyírfához tartozó emberek elvezették Sallyt a lépcső felé, amely a házikó betonból épült hideg gyomrába vezetett. Goring ment elöl, mindenütt felkapcsolta a világítást, és vezette őket lefelé a csigalépcsőn.

Steele követte őket, utána pedig Santinelli haladt. Khull zárta a sort, és a késért nyúlt a kabátzsebébe, majd tétovázni kezdett.

- Megnézem, hogy be van-e zárva az ajtó - mondta.

Felment a lépcsőn, és a dohányzóasztal mellett haladt el, hogy alaposan szemügyre vehesse azokat a leveleket. Hm! Kitűnő!

* * *

Na, végre itt vagyok! - Bernice az órájára nézett, és megállapította, hogy mindössze tíz percig tartott, amíg gyalog odaért a postára. Nem is rossz! - Akkor most magamhoz veszem a mai postát!

* * *

Pusztító tizenkét bérence látta őt a magasból. De látták az épület fölött őrködő angyalokat is. Felkiáltottak, és belevetették magukat a csatába, szárnyaik csattogtak, orrlyukaikból áradt a kén.

HUSSSS! Hárman lesodortak öt angyali harcost a posta épületének tetejéről, és összecsaptak velük, rájuk rohantak, pörögtek és vagdalkoztak. Ezek az angyalok egy ideig nem fognak unatkozni.

Két másik csatlós áthatolt az északi falon. Nathan és Armoth abban a pillanatban ott termett, hangos kiáltással rajtuk ütött, és a déli falon keresztül kihajította őket.

UFF! Négy további démon esett át a tetőn, és támadt neki kimeresztett karmokkal az angyaloknak. Tüzes szárnyak csapódtak az arcukba, és túl későn látták meg a fénylő kardokat.

Vörös füst maradt csak utánuk!

A fiatal postai tisztviselő lelkiismeretesen kiürítette a postazsákot, és válogatni kezdte a csomagokat, borítékokat, reklámanyagokat és folyóiratokat.

- Helló, Al! - köszönt rá valaki az előcsarnokból.

- Helló, Bernice! Egy kicsit késett a mai szállítmány.

- Semmi baj, én is.

Ó, itt van egy levél a Hírmondó számára! A fiatalember bedobta a megfelelő postafiókba, majd keresgélni kezdett, hogy jött-e még valami az újság számára.

Négy démon robbant ki a falból. Szárnyaik sűrű homályt kavartak. Krioni és Triskal szorosan követte őket.

Egy vörös kard lecsapott.

A levél leesett a padlóra.

Bernice kivette az összes levelet a Hírmondó postafiókjából, és mindegyiket beledobálta egy bevásárlószatyorba. Keresztülnézett a nyíláson, és beszólt:

- Ez minden?

Al végignézte a beérkezett küldeményeket.

- Igen, azt hiszem, mindegyiket megtaláltam.

- Rendben van.

Bernice bezárta a postafiók ajtaját, és a kijárat felé indult.

Krioni elkapta az egyik szellem sarkát, de az olyan erősnek bizonyult, hogy átvonszolta őt a postahivatal épületének falán, és végül kénytelen-kelletlen elengedte.

Triskal kivédte az egyik szörnyeteg szörnyű ütését, egy kardcsapással elzavart egy másik démont, a harmadikat pedig átrúgta a pult fölött.

Bernice nem látta, hogy miközben ő éppen az ajtót akarta kinyitni, elvitorlázott mellette egy szellem.

Nathan a levél után nyúlt.

Egy karmos, fekete láb belerúgott a mellkasába, és ő pörögve felrepült a mennyezetig. Két további szellem támadt rá. Nathan előreszegezett kardjával a kezében pörgött, az egyiket kettévágta, a másiknak az ütését pedig hatalmas szikraeső kíséretében elhárította.

Krioni visszatért, meglátta a levelet, és elindult felé. Armoth észrevette őt, és két szellemet egyenesen Nathan kardjába taszított. Krioni kardját a levél alá csúsztatta, és feldobta a levegőbe.

Al nem látta, hogy Krioni egy hatalmas ütéssel eltávolít két démont előle, de azt észrevette, hogy a levél éppen akkor landol előtte, megcímzett oldalával felfelé.

- Hé, Bernice!

Az ajtó már csaknem teljesen becsukódott mögötte, de a lány meghallotta a hangját. Megfordult, újból kinyitotta az ajtót, és visszament az előcsarnokba.

Nagyszerű! A harcosok most már minden figyelmüket a démonoknak szentelhették. Már nem lehetnek sokan, csak a legnagyobbak, a legerősebbek lehetnek hátra.

Al átnyújtotta Bernice-nek a levelet a pult fölött.

- Jó vastag. Egy katalógus vagy valami ilyesmi lehet benne.

Bernice-nek csaknem megállt a szívverése, amikor meglátta a feladó nevét: S. B. Roe.

* * *

Bacon's Cornerben Kate átadta a telefonkagylót Marshallnak.

- Marshall, riadó! - suttogta Kate.

Ben és Bev meghallotta, és közelebb jöttek.

- Ki az?

Marshall beleszólt a telefonba:

- Tessék, itt Marshall Hogan.

- Mr. Hogan! - hallatszott egy hang a vonal másik végéről. - Debbie Aronson vagyok, Lucy Brandon munkatársa. Beszélnem kell önnel.

* * *

A posta előcsarnoka megtelt vörös füsttel, amikor Triskal a kardjának hegyére tűzött két szellemet, és a falon keresztül kihajította őket. A válluknál és a szárnyuknál fogva rázta az eltűnőfélben lévő démonokat.

* * *

Bernice felszakította a borítékot, és egy postafiókkulcsot talált benne. 203-as számú postafiók. Ez itt lenne, ezen a postán? Gyorsan átfutotta Sally Roe levelét.

Gondolatait teljesen lekötötte az olvasás, és észre sem vette, hogy közben újra meg újra lábujjhegyre ágaskodott, majd ismét sarkára ereszkedett.

* * *

Marshall felkapott egy tollat, miközben Kate odatett elé egy papírdarabot, és leült a Cole házaspár ebédlőasztalához.

- Nagyon örülök, hogy felhívott. Boldog lennék, ha beszélhetnék önnel.

- Nos, nincs túl sok mondanivalóm. Éppen pihenőidőm van, Don Wayside nevű üzletében vagyok.

- Találkozhatnánk valahol valamikor?

- Nem, nem akarom megkockáztatni, hogy meglássanak magával. Figyeljen ide, hadd mondjam el, amit tudok, azután úgy teszünk, mintha soha nem beszéltünk volna egymással. Rendben van?

- Rendben.

* * *

Bernice megtalálta a 203-as számú postafiókot. Az üvegablakon keresztül egy egész halom levelet pillantott meg. Beledugta a kulcsot a zárba. Tökéletesen beleillett. Elfordította.

- Rendszeresen érkeznek hozzánk bizonyos levelek, amelyeket Lucy nem kézbesít. Továbbítja őket valahova, de tudom, hogy nem oda kellene küldenie ezeket. Már hetek óta látom, hogy ezt csinálja, és azt hiszem, Mulligan őrmester valami megfélemlítéssel kényszeríti őt erre.

Te jóságos ég! Istenem, ez lenne az? Marshall megpróbált nyugodt hangon beszélni:

- Oké. Tudja, hogy kinek szólnak azok a levelek, és ki küldi őket?

Bernice kinyitotta a postafiók ajtaját. Mi lehet ez a sok levél? Nagy, barna borítékok, kisebb borítékok, egy barna csomag, egy papírba csomagolt kis doboz!

- Mindegyik levél Tom Harrisnek volt címezve...

Marshall érezte, hogy szeme tágra nyílik.

- ...és mindegyik attól a nőtől jött, aki állítólag meghalt...

Marshall továbbra sem akarta kibökni azt a nevet. Debbie-nek kellett kimondania.

- Ki az a nő, Debbie? Tudja a nevét?

- Ööö, az a Roe nevű hölgy. Sally Roe.

Bernice-nek remegett a keze, amint kivette az utolsó borítékokat is a postafiókból, és az egészet belegyömöszölte a bevásárlószatyorba. Alig várta, hogy visszatérjen a szerkesztőség irodájába.

* * *

Nathan elkapta a fejét az utolsó életben maradt szörnyeteg erőteljes kardcsapása elől, majd kemény és gyors mozdulattal visszavágott. A démon kihátrált a falon keresztül, ahol Krioni várta őt.

Vörös füstfelhő! Ez volt az utolsó!

Ashton egész városa újból biztonságos lett. A postahivatal ellen irányuló támadás összeomlott.

Marshall finom mozdulattal letette a telefont, hátradőlt, fejét nekitámasztotta a falnak, és olyan hangon ordított fel, hogy beleremegtek az ablakok. Nem tudta, mit mondjon, mit tegyen, hogyan fejezhetné ki az érzéseit, tehát egyszerűen felordított, miközben Kate, Ben és Bev egyfolytában azt tudakolta, hogy mi történt.

- Marshall! - követelte a választ Kate. - Mi volt ez?

Újból felordított, és az ég felé emelte a kezét.

Ismét megszólalt a telefon. Marshall remegő kézzel vette fel a kagylót.

- Igen?

A vonal másik végéről érkező cérnavékony hangot alig lehetett érteni.

- Marshall, Bernice vagyok! Akármit csinálsz, azonnal ülj le!

Sally végre fellobbantotta a bozóttüzet!

* * *

Nathan elsőként kapott szabad kezet. Felszárnyalt Ashton egébe, egy ragyogó ösvényt vágott az alighogy véget ért csata oszladozó füstjében, és egy aranytrombitát emelt az ajkához.

A jeladást mindenhol lehetett hallani a farmok és az egész préri fölött, az ég egyik szélétől a másikig. Minden angyali harcos meghallotta, és tudta, hogy mit jelent.

De tovább várakoztak. Még nem! Először Bacon's Corner, csak azután jön a többi helyszín. Tovább hallgatóztak. Hamarosan felhangzik a Bacon's Corner-i jeladás.

* * *

A Summiti Intézetben tartózkodó démonok is meghallották a távoli jeladást. Olyan elbátortalanító hatást váltott ki belőlük, mint egy mélyen eltemetett, rémületes emlék, amellyel féltek szembenézni. Közülük nagyon sokan már hallották valamikor ezt a hangot, és még viselték azokat a sebhelyeket, amelyeket közvetlenül a szignál felhangzása után szereztek.

Strongman egy pillanatra felemelte a fejét.

- Várjatok! Csend legyen!

Pusztító is meghallotta a hangot, de nem akarta beismerni. Azonnal tizenkét kapitányára gondolt, és hordáikra, amelyeket Ashtonba vezettek. Csak nem abból az irányból hangzott fel a trombita hangja? Ó, nem!

A kertben tartózkodó médiumok ziháltak a félelemtől.

- Nem... nem! - nyögte az ügyvédnő fölötti démon.

- Nem... nem! - visszhangozta a nő.

- Mi történt? - kérdezte a szőke énekes.

Az ötödik osztályosok tanára fölött álló démon kitalált egy magyarázatot, amelyet ő maga sem hitt el. A tanár szajkózta utána:

- Ez az a félelem és tudatlanság, bigottság és gyűlölet, amely még mindig itt tombol ezen a vidéken. A változás szelének el kell ezt fújnia, ellene kell állnunk, és uralkodnunk kell rajta!

- Úgy van! Úgy van! - helyeseltek valamennyien.

Az énekes gitárjának húrjaiba csapott, és bizonytalanul rázendített a globális békének és tökéletességnek egy újabb dalára.

* * *

Mota és Signa villogó kardját kezében tartva, hangos kiáltással kirobbant Bacon's Corner-i rejtekhelyéről. Kiterjesztett szárnyuk a hullámverés robajához hasonló zajt keltett, és olyan fehér fényben izzottak, mint a nap.

- A Bárányért és Isten szentjeiért! - kiáltották, miközben a kukoricaföldek, a gabonasilók, a raktárépületek, a csűrök, az erdők és a Bacon's Corner környéki utak felizzottak a Mennyei Sereg fehér fényétől.

Mota szertelen jókedvében felkiáltott:

- Legyetek készenlétben! Amethysttel kezdjük!

 

42

Nathan trombitájának hangja még mindig ott csengett Strongman fülében. Tudta, hogy valahol valami baj készülődik. Gyerünk, gyorsan fejezzétek be ezt az ügyet! Aprítsátok össze, égessétek el, tegyétek meg, amit kell, ne késlekedjetek tovább!

Khull udvarias hangon beszélt azokkal a méltóságteljes és tiszteletreméltó férfiakkal, akik megfizették őt szolgálataiért:

- Rá tudjuk venni, hogy hangosan daloljon. Csak egy szavukba kerül.

Santinelli egy lopott pillantást vetett Sallyre, aki megkötözve ült egy kemény faszéken az alagsori helyiség közepén. A lány teljesen elgyengült a kimerültségtől, a fájdalomtól és a félelemtől. Körülötte ott állt Khull és négy gégenyiszálója, kezükben ott forgatták a rituális kínzás eszközeit, és alig várták, hogy hozzáláthassanak.

- Sally, soha nem hittem volna, hogy így alakulnak a dolgok! - suttogta Santinelli. - Nem lett volna szabad kiejtenie azt a Nevet! Nem lett volna szabad beállnia ellenségeink soraiba!

- Nagyon nagy a tét, Carl! - emlékeztette őt Goring. - Azt mondanám, hogy kényszerhelyzetben vagyunk!

- Ezek szerint most mészárosok lettünk! - válaszolta Santinelli az undortól visszafojtott hangon.

Khull elmosolyodott, csaknem hangosan felnevetett.

- Nem, Mr. Santinelli. Ön azért fizet engem, hogy ezt megtegyem. Én nem vagyok olyan méltóságteljes és tiszteletreméltó ember, mint önök. Én csak egy nyomorult kis sátánimádó vagyok.

Strongman megtaszította Pusztítót, aki gyorsan beszélni kezdett Steele elméjéhez.

- Mi itt most egy szükségszerűségről beszélgetünk - szólalt meg Steele. - Sally kizárólag annyit ér, amennyi hasznot jelent a számunkra. Szedjük ki belőle a szükséges információkat, aztán szabaduljunk meg tőle!

Khull ezúttal hangosan felnevetett.

- Mi erről a véleménye, Mr. Santinelli? Hogy döntött? Akarja, hogy megkínozzuk?

Santinelli Khullra meredt.

- Hogy én akarom-e, hogy megkínozzák?

Khull elmosolyodott. Szerette látni, amikor egy Santinellihez hasonló nagyember ilyen kínos helyzetbe kerül.

- Rendben van, majd én megmondom, mit kell tennünk! Ön hozzátesz két darab ezrest a tiszteletdíjamhoz, én pedig úgy fogok tenni, mintha nem is ön bérelt volna fel engem! - Majd félrehajtotta a fejét, tekintete tele volt gúnnyal: - Lehet, hogy maga még mindig túlságosan keresztényi?

Tegyétek már meg! - kiabált Strongman. - Csináljátok már!

Sally lehunyta szemét, és imádkozni kezdett.

* * *

- Nem tudok bemenni dolgozni! - kiabálta Lucy a telefonba. - Már megint Amber! Magánkívül van! Majd később visszahívlak!

Lecsapta a telefont, és a káosz meg a pusztítás nyomait követve berohant a konyhába, őrjöngő kislánya után. Az összes fiók kihúzva, tartalmuk a padlón szétszórva, köztük azok a kések is, melyeket Lucy megpróbált elrejteni. Az ebédlőben Amber az abroszt lerántotta az asztalról, az asztalt díszítő azálea összetörve a padlón hevert, a virágföld szanaszét szóródott.

A bejárati ajtónál Amethyst, a póni, sikoltozó hangon tombolt és szitkozódott. Láthatatlan ellenségekhez beszélt:

- Nem! Nem! Hagyjatok békén! Az én mesterem el fog titeket pusztítani! Hagyjatok békén!

Lucy berohant a nappaliba. A dohányzóasztal felborítva, a könyvek és a folyóiratok szétszórva.

Amethyst hangját hallotta a bejárat felől.

- Ő az enyém! Jogom van itt lenni! Menjetek el innen!

Lucy odaszaladt, és leányát a padlón guggolva találta. Fejét karjaival takarva sikoltozott rémületében.

- Hagyjatok békén! Hagyjatok békén! - sikoltozott a póni.

Lucy megtorpant, és egy pillanatig Ambert figyelte. Hallotta-e már korábban Amethystet rettegni?

Mota és Signa ott állt Lucy mellett a bejáratnál. Kardjukat a kezükben tartották, teljes dicsőségükben tündököltek, és a belőlük áradó világosság megszüntetett körülöttük minden sötétséget. Egy bizonyos távolságból angyali szárnyak tompa morajlását lehetett hallani, mely egyre hangosabb lett, és a Mennyei Sereg világossága áradt be az ablakokon keresztül.

Ezt a kis, Amethyst nevű démont, ezt a hazug kis kötekedőt üldözték. De Amethyst már egyáltalán nem egy bájos kis póninak látszott. Egy ráncos, bibircsókos gyík volt, keze és lába úgy nézett ki, mint egy fogpiszkáló, arca pedig mint egy sárkányé. Ott guggolt Amber fölött, és karjaival eltakarta fejét.

- Ő az enyém! - visította makacsul, szinte védekezően Amethyst. - Ő hívott be engem!

Mota odatartotta izzó kardját Amethyst orra alá.

- Jönnek Isten szentjei, és elbánnak veled!

- Ne... kérlek ne...

Csengetés. Lucy első gondolata ez volt: Nem! Pont most! Isten, hogy lehetsz ilyen kegyetlen hozzám!

De meglátta látogatóinak körvonalait a bejárati ajtó tejüvegén keresztül, és felrántotta az ajtót.

Marshall és Kate Hogan!

- Jó napot! - köszöntötte őt Marshall. - Azért jöttünk, hogy...

- Neeee! Menjetek el! Menjetek el! - sikoltott fel Amethyst. Majd átkozódni kezdett.

Lucy hátrébb lépett az ajtótól, és a lakásba invitálta őket.

- Erről maguknak is tudniuk kell!

A Hogan házaspár belépett.

Amikor Amethyst meglátta őket, felugrott, hátát nekivetette a falnak, szeme kidülledt a rémülettől.

- Ne gyertek közelebb! Megöllek titeket! Megölöm őt!

Csak egy másodperc töredékébe telt, hogy Isten Szelleme megmondja a férfinak, mivel állnak szemben.

- Hallgass el! - parancsolt rá Marshall.

Amethyst feje nekiütközött a falnak, mintha lesújtottak volna rá. Vad, üveges tekintettel bámult rájuk, és úgy sziszegett szorosan összezárt fogsora mögül, mint egy dühös kutya, amelyre szájkosarat húztak.

- Maradj ott és hallgass!

Kate odament Lucyhoz, és megölelte. Lucy minden fenntartás nélkül hozzásimult.

- Amethyst? - kérdezte Kate.

Lucy bólintott.

Marshall és Kate nem tudta megállni, hogy rá ne bámuljon Amethystre. Ez jelentette az egésznek a kiváltó okát, a per, a sok szívfájdalom, a titokzatos események sorozata, a pletykák és a megosztottság, minden probléma ezzel a pimasz kis démonnal kezdődött, aki most itt remeg és guggol előttük. Olyan érzés volt, mint amikor sikerül izolálni egy vírust vagy rajtakapni egy árulót.

- Amethyst - mondta Marshall -, vége a játéknak.

Amethyst arrogáns pillantással válaszolt:

- Ő az enyém! Nem engedem el!

Marshall nyomatékosan és határozottan beszélt.

- Szellem, az én Mesterem legyőzte a te mesteredet! Lefegyverezte a fejedelemségeket és a hatalmasságokat.

Amethyst kihívóan hallgatott.

- Jézus Krisztus kiontott vére elvette tőled a hatalmat, így van?

- Igen! - sziszegte Amethyst.

- És az én Mesterem, az Úr Jézus Krisztus, hatalmat adott nekem fölötted. Ugye, ezt is tudod?

- Igen!

- És te már vereséget szenvedtél, ugye?

Amethyst karmos ujjait a szájára tette, és nem volt hajlandó válaszolni.

Mota félrelökte a kezét.

- Válaszolj! - parancsolt rá Marsall.

Amethyst angyalok hangját hallotta mindenfelé. Érezte Mota kardjának izzását, és nem tudott elmenekülni ennek a kereszténynek a hatalma elől. Nem látta értelmét az ellenállásnak.

- ÁÁÁÁÁÁÁÁ! - ordított fel Amethyst. - Gyűlöllek! Gyűlöllek titeket!

- Menj ki belőle!

- Nem!

- Megkötözlek Jézus nevében!

Amethyst felüvöltött, vonaglott, és láthatatlan kötelékeket próbált lerázni magáról, amelyek bilincsbe verték kezét és lábát. Moccanni se tudott.

- Menj ki ebből a kislányból! Menj ki belőle, és menj oda, ahová Jézus küld téged!

Amethyst egyenként húzta ki karmait a kislányból, és kezdte elengedni. Közben hol Marshallra nézett, hol meg az angyalokra. Mota és Signa már szinte teljesen sarokba szorította őt.

Végül egy gyötrelmes kiáltással a padlóra dobta a kislányt, kiugrott belőle, és villámgyorsan távozott a ház tetején keresztül. Mota és Signa kísérletet sem tett, hogy üldözőbe vegye.

Szükségtelennek vélték. Amethyst azonnal elkotródott a ház tetejéről, mihelyt megpillantotta a város felé közeledő fehér tűzhullámot. Pontosan felé tartottak.

A Mennyei Sereg!

Felvisított, és végigrohant a városon. A nagy fehér ház felé tartott. Az Élet Társaság szellemei - nekik köszönhetem az egészet!

* * *

Amber úgy esett el, mintha elveszítette volna az eszméletét, de Marshall elkapta. Lucy és Kate letérdelt mellé.

- Mami... - szólalt meg a kislány.

Kábult és kimerült volt. Marshall átadta a kislányt édesanyjának.

- Teljesen jól van, de majd még imádkoznunk kell érte. Most meg kellene beszélnünk néhány dolgot.

Amber ernyedten esett bele anyjának karjaiba, és úgy befészkelte magát oda, mintha soha nem is akarna onnan kimozdulni. Lucy nagyszerűen érezte magát. Visszakapta a lányát, és többé nem is akarta elengedni.

Könnyben úszó, fáradt szemekkel nézett a két emberre, akiknek leánya szabadulását köszönhette, és ezt suttogta:

- Igazán sajnálom.

Marshallt és Kate-et sürgette az idő, mégis tapintatosan kellett viselkedniük.

- Tudna nekünk segíteni? - kérdezte végül Kate.

Lucy nem bírt válaszolni. Elkínzott és zavarodott volt, mint akit minden irányból rángatnak.

Marshall gyengéden, de gyorsan beszélt:

- Figyeljen rám, Lucy! Tudjuk, hogy Sally Roe él, hogy leveleket írt nekünk, és hogy ön azokat nem kézbesítette, olyan embereknek a kedvéért, akik meg akarják őt ölni. A legutolsó levél, amit írt, tartalmazta a tartózkodási helyét. Ha még egyáltalán életben van, hamarosan meghal, ha nem segít nekünk.

Lucy lenézett a lányára, aki nyugodtnak látszott, bár még mindig remegett.

- Ez szörnyű!

- Hova küldte azokat a leveleket, Lucy? - kérdezte Kate. - Kérem, mondja meg! Sally Roe élete függ ettől!

Lucy rájuk nézett, majd megint Amberre. A gondolatai teljesen összezavarodtak. Nem tudta eldönteni, mit kell most tennie.

* * *

Pusztító egy újabb, csodálatos inspirációval töltötte be Khull elméjét, aki közben késével játszadozott, és gondosan ügyelt arra, hogy Sally láthassa a ragyogó, éles pengét.

- Kérem, uraim, nézzenek szembe a tényekkel! Valamennyien ugyanabból az anyagból készültünk. Valamennyiünknek piszkos a kezünk, és szívünkben valamennyien gyilkosok vagyunk. Önök hatalmat akarnak, mi is hatalmat akarunk, és ennek érdekében elintézünk embereket. Ez a játék lényege!

Santinelli Sallyre nézett. A lány arca még mindig pirosan égett a pofontól.

- Miss Roe, az ön vére az én kezemet nem fogja beszennyezni. Ami most következik, az az ön hibájából történik, nem az enyémből.

Sally első ízben szólalt meg, mióta odakötözték a székhez:

- A felelősség az öné, uram. A tisztességtudásnak, az igazságnak a nevében kérem önt, hogy ne bántsanak!

- A törvény a hatalomból ered, Miss Roe, nem az erkölcsiségből. Kíméljen meg az újdonsült hitétől!

- Hol vannak a névsorok, Miss Roe? - kérdezte Goring.

Kezdjétek már! - türelmetlenkedett Strongman.

* * *

- Ő tanúsítani fogja ezt majd, John. Igen, és bőven lesz mesélnivalója a számodra.

Marshall Lucy Brandon ebédlőasztalánál ült, és John Harrigannel, az FBI-nak dolgozó barátjával beszélt telefonon. Lucy, Kate és Amber is ott ült a nappaliban. Lucy még mindig magához ölelve tartotta kislányát, aki egész idő alatt meg se szólalt. Mark Howard pásztor is megérkezett Lucy meghívására.

- Hallottál már valaha a Summiti Intézetről? Akkor hadd mondjam meg, hol van! Oda küldte Sally Roe leveleit, és most valószínűleg Sally is ott van, ha még egyáltalán él!

Lucy a nappali heverőjén ülve közbeszólt:

- Meg fogják ölni! Mi másért kellett volna nekik?

Marshallnak tetszett, amit Harrigan mondott neki.

- Nagyon helyes, azok a nyomozók mostanra már nem lehetnek onnan messzire! Nagyszerű! Küldd oda őket, úgy értem, hogy most azonnal! Igen, úgy van!

Lucy halk és keserű hangon beszélt Kate-hez és Markhoz:

- Az Élet Társaság! Ők rántottak bele ebbe az ügybe! Ez az egész per az ő ötletük volt. Claire Johanson, John Schmidt, meg a többiek! Állandóan fenyegetőztek meg kényszerítettek engem, mióta ez az egész mocskos ügy elkezdődött. És most hol vannak? Egyedül nem csinálom tovább! - Odaszólt Marshallnak: - Mondja meg nekik, hogy elszántam magam.

Marshall meghallotta, és a telefonba továbbította:

- John, küldj ide valakit, most azonnal! Hajlandó beszélni.

* * *

Ez az! A bozóttűz lángra kapott! Innen fognak felcsapni a perzselő, falánk, kiolthatatlan lángok!

Mota a kezébe vett egy aranytrombitát, áthatolt a ház tetején, és átszökkent a város fölött egyre csak gyülekező harcosok fehér fényben izzó felhőjén. Lassan forogva egyre feljebb és feljebb emelkedett, szárnyai tűzben égtek, és ajkához emelte hangszerét.

* * *

A Summiti Intézet fölötti hegyekben várakozó Tal hangosan és tisztán hallotta a jeladást.

- Megtörtént! - kiáltott fel. - Bacon's Cornerben meggyújtották a tüzet!

- Jobb későn, mint soha! - vonta meg a vállát Guilo.

- Gyorsan odaérünk Summitba - lelkesedett fel Tal, és közben kihúzta kardját. - Támadásra felkészülni!

* * *

Amethyst már közel járt a nagy fehér házhoz, az Élet Társaság otthonához. A mennyei szárnyak zúgása mennydörögve visszhangzott a fülében. Nyöszörgött, sikoltozott, és menekült előlük. A mestereim az Élet Társaságban! Ők majd megmentenek engem!

* * *

Santinelli keserűen elmosolyodott, miközben hosszan és jelentőségteljesen Khullra nézett, aki még mindig a késével játszadozott.

- Azt hiszem, igaza van, Mr. Khull. Már magam is látom. - Sallyre pillantott. - A hatalom az hatalom, függetlenül attól, hogy jogi döntéseken keresztül gyakorolják-e vagy... vagy pedig egy késnek az élével. Ami pedig a mi kedves követőinket illeti... - Felpillantott, és a konferencia több száz, a békét olyan lelkesen kereső résztvevőjére gondolt, akik a világ minden tájáról gyűltek itt össze. - Egyformák vagyunk. Valamennyien ördögök vagyunk.

Hátralépett, és odaállt a falhoz, hogy ne legyen útban. Goring és Steele csatlakozott hozzá. Karba tette kezét, eltökélten előreszegezte az állát, és így szólt:

- Tanítson minket, Mr. Khull! Tanulni akarunk öntől!

Pusztító összecsattantotta karmait, és a Törött Nyírfa szellemei bábfigurákként mozdították meg az öt sátánimádót.

Khull ördögi élvezettel elmosolyodott, és emberei felé biccentett. Közülük ketten azonnal ráhurkoltak egy láncot a tetőszerkezet egyik gerendájára, és a végére akasztottak egy kampót. A másik kettő eloldozta Sallyt a székről, és a talpára rántotta.

Strongman, Pusztító, valamint gonosz uraságaik és hatalmasságaik köréjük gyűltek, egyre közelebb jöttek, ki akarták élvezni a győzelmet.

Sally tudta, hogy nincs több ideje.

- Ashtonban vannak a névsorok!

- Túl késő - legyintett Goring. - Kérem, uraim, folytassák!

Sally kezét összekötözték a teste előtt.

- Ashtonban vannak a névsorok!

- Hol? - mordult fel Strongman.

- Ashtonban hol? - kérdezte Santinelli.

- Az egyik postafiókba küldtem valamennyit!

Santinelli felemelte a kezét. Khull csalódottnak látszott, de intett embereinek, hogy álljanak le.

Santinelli közelebb lépett.

- Mi a postafiók száma?

Sally valóban megpróbált erre visszaemlékezni, de...

- Elfelejtettem a számát.

- Folytassák, uraim!

Megragadták a karját, és emelni kezdték.

- Azokat a leveleket gondosan megterveztem!

Santinelli megint felemelte a kezét, és Khull emberei leengedték a lányt. Santinelli reménykedő pillantásokat váltott Goringgal és Steele-lel.

- Na lám, hogy folyik belőle a szó!

Pusztító nem örült ennek a témának. Oldalba lökte Steele-t.

- Hazudik - vetette közbe Steele.

- Emlékszem a levelezési szobára, Mr. Steele! - kiáltott fel Sally remegő hangon.

Steele csak egy gúnyos pillantással válaszolt. Nem értette, miről beszél.

- Az Omega Központban rendszeresen dolgoztam abban a szobában, ahol a levelezést intézték. Nem emlékszik?

Steele már nem gúnyolódott. Emlékezett erre.

Sally gyorsan folytatta:

- Maga magyarázta el nekem, hogyan kell visszatartani egy levelet, ha azt akarta, hogy az emberei ne kapják meg! Azt mondta, hogy ez nem helytelen dolog, mert a céljainkat védjük ezáltal! Elárulta, hogy a maga emberei is rendszeresen megteszik ezt! Emlékszik erre, Mr. Steele?

Goring és Santinelli Steele-re nézett, aki hallgatott, mert emlékezett erre.

Strongman hirtelen elkapta Pusztító nyakát, de nem szorította meg. Még nem. Hallani akarta a továbbiakat.

- Folytassa! - szólt közbe Santinelli.

- Ez volt az egyetlen módja annak, hogy megtaláljam magukat. Úgy gondoltam, hogy az, aki megpróbált megölni, mindent meg fog tenni, nehogy kiderüljön, hogy még mindig élek, tehát el kell fognia a leveleimet. Az újságból tudtam, hogy a Bacon's Corner-i postamestert használják fel ebben a perben, tehát oda küldtem a leveleket, és...

- És a per alperesének, Tom Harrisnek címezte őket...

- Tudtam, hogy nem engedhetik meg neki, hogy ezeket meglássa...

Santinelli elismerően elmosolyodott.

- Tehát a levelei arra szolgáltak, hogy nyomra vezessék magát, és hogy megtalálja azokat az embereket, akik felelősek a maga... állítólagos haláláért!

- Lynch professzor tudott arról, hogy aggódom Tom Harrisért, Khull pontosan tudta, hol talál meg engem, és maguk tisztában voltak azzal, hogy keresztény lettem, anélkül hogy megmondtam volna. Ez már önmagában is bizonyította, hogy megszerezték a leveleimet, most pedig... most pedig meg is mutatták nekem. Maguknál van! Mindegyik maguknál van!

Pusztító megpróbált egy gúnyos, fölényes mosolyt erőltetni az arcára, miközben fuldokolva kinyögte:

- Na és?

- Csodálatos! - szólt közbe Goring. - Igen, valóban itt van mindegyik levél, de maga is. Reméljük, nagy örömet jelent magának, hogy tudja, ki akarta magát megölni! De közben azt se felejtse el, hogy senki más nem látta azokat a leveleket, és a világ a nyomát vesztette magának.

- Ezért készítettem róluk fénymásolatokat.

Különös csend támadt, mintha szükségük lett volna egy kis időre, hogy ez a mondat a tudatukba hatoljon. Némán néztek rá.

Sally mély lélegzetet vett, és gyorsan folytatta:

- Ezek a másolatok is ott vannak abban a postafiókban a névsorokkal meg James Bardine gyűrűjével együtt, amit annak a nőnek az ujjáról húztam le, aki meg akart engem ölni. Azt a gyűrűt, amit a nyakamról letéptek, Owen Bennettől loptam el évekkel ezelőtt. Ha akarják, ellenőrizzék a gyűrű belső oldalába vésett titkos nevet: Gawaine!

Santinelli közelebb lépett, és enyhén remegett.

- Mi a száma annak a postafióknak, Miss Roe?

- Már úgysincs ott semmi. Küldtem egy levelet egy hölgynek, aki az Ashton Hírmondó szerkesztőségében dolgozik, és mellékeltem hozzá a kulcsot.

* * *

Strongman ezt hallva megszorította Pusztító nyakát, aki fuldokolni kezdett.

- Soha nem hallottam erről a levélről! Te mit tudsz róla?

Pusztító megpróbálta kipréselni torkán a választ:

- Elküldtem a tizenkét kapitányomat, hogy nézzék meg, mi van benne...

Strongman úgy megrázta, hogy Pusztító két szeme egy vízszintes, sárga csíknak látszott.

- Hol van az a tizenkettő?

- Ők... ők...

- Talán nem te találtad ki, hogy ne kézbesítsék a címzettnek azokat a leveleket?

Pusztító hirtelen azt hitte, hogy azokat az érzéseket éli újból át, amelyek akkor uralták le, amikor először meghallotta a végzet szavát: újból hallotta a trombita hangját - ugyanúgy szólt, mint korábban. De ezúttal sokkal hangosabbnak hallatszott, mindenhol ott visszhangzott körülöttük. Olyan hangosan szólt, hogy biztosan nem lehet képzelődés.

Nem is az volt! Strongman is hallotta, és akkorát ordított, hogy az egész szoba beleremegett.

Ezt rögtön sok kiáltás követte, melyek együtt olyan hanghatást keltettek, mint az óceán hullámverése.

- A Bárányért és Isten szentjeiért!

Strongman újból felordított, és földhöz vágta Pusztítót.

- Az ellenség! Felfedeztek minket!

A szobában tartózkodó sok száz démon pánikba esett - Strongman hadsegédei, a Törött Nyírfa vérszomjas gyilkosai, valamint a Santinellit, Goringot és Steele-t irányító gőgös megtévesztő szellemek -, kardjuk után kaptak, tolakodtak, ordítoztak és visítoztak.

Az épület megremegett a mennyei szárnyak morajlásától, amint az angyalok pusztító viharként leereszkedtek.

* * *

A támadás lelkesítően hatott. Az angyalokon kellemes izgalom bizsergett végig, szinte új élet áradt beléjük. Egy ilyen csata magában hordozza a jutalmát, hiszen ez az, amire Isten az angyali harcost teremtette!

A Mennyei Sereg olyan sokáig várakozott, és ekkorra már olyan harci lázban égett, hogy amikor végre megszólalt a trombita, jégesőként zúdult rá a völgyet megszállva tartó sötét démoni felhőre. Az angyalok úgy szórták szét maguk előtt a gonosz szellemeket, mint ahogyan a szél elfújja a port. Megfutamították, harcra kényszerítették és oldalba támadták az ellenséget, és egyre csak szorították őket lefelé, lefelé és lefelé, a Summiti Intézet irányába.

Tal a szökőár taraján sólyomként csapott lefelé, szárnyát hátrafeszítette, kardját fénylő dárdaként tartotta kinyújtott kezében. Harci kiáltása áthallatszott az egész zűrzavaron, és kardja elsőként csapott le.

Behatoltak a sötét felleg szívébe. Mintha egy feketén kavargó viharfelhőn törtek volna keresztül. A szellemek kardja nagy csengés-bongást művelt, szárnyuk csattogott és verdesett, vörös füst kavargott a levegőben. Tal rúgott, vagdalkozott és kaszáló mozdulatokat tett, miközben egyre lejjebb és lejjebb küzdötte magát. Maga fölött, kissé balra meghallotta Guilónak, Sokak Erejének ordítását, aki, mielőtt kardélre hányta volna a démonokat, rájuk kacsintott, nekilökte őket más harcosok kardjának, beléjük rúgott, elkapta az irhájukat. Ahol éppen érte, széles rendet vágott közöttük, és rendkívül hatékonyan vékonyította a sötétség felhőjét.

Strongman pofon vágta a szobában tartózkodó démoni uraságukat, hogy magukhoz térjenek.

- Parancsnokok vagytok, vagy mi? A helyetekre! Védjetek meg minket!

A démonok szétszóródtak, hogy elfoglalják harcállásukat. A szoba a Törött Nyírfa szellemeit leszámítva szinte teljesen kiürült.

Strongman Pusztítóra meredt.

- Ez a nő lángra lobbantott egy tüzet, ami felemészt minket! Már mindent megtudtunk tőle, amit akartunk. Intézzétek el, mielőtt minket elintéznének!

Pusztító Khull démonaira pillantott.

* * *

Khull felemelte kését.

- Mr. Goring! - hallatszott egy kiáltás a lépcső tetejéről. - Mr. Goring! Valami szörnyűség történik!

Lépések zaja! Emberek vannak a házikóban!

Khull hátulról elkapta Sallyt, szájára tette a kezét, és nekiszegezte a kést a torkának. Mondanivalója félreérthetetlen volt.

- Mr. Goring! - hangzott újra.

Santinelli meglökte Goringot.

- Válaszoljon! Állítsa meg őket, mielőtt megtalálnának minket!

- Te jó világ! - suttogta Goring. - A levelek! Ott vannak fönt az asztalon!

Odaszaladt a lépcsőhöz, és lekapcsolta az alagsori világítást.

- Mr. Goring, itt van? - kérdezte a hang.

Goring felrohant a lépcsőn.

- Igen, itt vagyok! Mi történt?

* * *

Amethyst kiterjesztette szárnyait, és hirtelen lefékezte magát, alig valamivel a nagy fehér ház előtt. Az Élet Társaságot támadás érte! Angyalok mindenütt! Az ottani szellemek, az ő mesterei, menekültek!

* * *

Claire és John az irodában szaladgált, meg akartak semmisíteni minden dokumentumot, papírdarabot vagy bármit, ami leleplezhette volna a kapcsolatukat ezzel a szerencsétlen perrel, és az ezzel összefüggésben álló dolgokkal. Természetesen mindent le fognak tagadni. Ez minden, amit tehetnek. Nem tudhatták, hogy megússzák-e a dolgot, vagy sem, most nem bírtak ezen gondolkodni. Annyira meg voltak rémülve, hogy egyáltalán nem tudtak gondolkodni.

Valakitől hallották, hogy Lucy mindent elmondott, és hogy Sally Roe leveleinek fénymásolatai illetéktelen kezekbe kerültek. Kiszabadult a szellem a palackból!

John teletömte papírokkal a szemétkosarat, és közben haragosan dörmögött:

- Tudtam, hogy már régen ki kellett volna ebből szállnunk! Túlbecsültük a saját képességeinket!

Elszaladt, hogy keressen egy másik szemetest.

Claire fejével a vállának szorította a telefonkagylót. Miss Brewerrel beszélgetett, aki Amber Brandont tanította a negyedik osztályban.

- Úgy van. Jól tenné, ha valami megfelelő magyarázatot találna arra, hogy mi történt Amberrel. Lucy Brandon megváltoztatta az álláspontját, és most magát vádolja mindenért. Hé, minket ne vádoljon? Nem kellett volna pont azt a tananyagot választania, ez teljes mértékben a maga döntése volt, nekünk ehhez nincs semmi közünk! Nem, soha nem hallottam semmiféle Sally Roe-ról! Ez a maga problémája, nem a miénk!

Pontosan akkor csapta le a telefont, amikor John visszarohant a szobába egy hulladékgyűjtővel.

- John, mi a helyzet azzal a tananyaggal? Azon a nyomon eljuthatnak az Élet Társasághoz?

John talált néhány dokumentumot, és odatartotta Claire elé, hogy olvassa el.

- Ha ezt elégetjük, akkor nem!

* * *

Fölöttük az Élet Társaság túlélőinek raja sarkon fordult, és elmenekült az angyalok fala elől. Az általános iskola felé vették az irányt. A Szörnyűséges Ango ott van hatalmas hordáival együtt! Ő tudja, mit kell most tenniük!

* * *

Goring felment a lépcsőn, és ott találta azt a két médiumot, akik részt vettek a reggeli alkalmon. Mindketten remegtek az izgalomtól.

- Itt vagyok - mondta. - Mit jelentsen ez a felbolydulás?

- Rossz energia! - nyugtalankodott az ügyvédnő. - Nem tudom megmagyarázni, de minden pszichikai energia rettenetes zűrzavarban van ezen a helyen!

Az ötödik osztályosok tanára egyetértően bólintott, szeme tágra nyílt a rémülettől.

- Lerohantak minket! Szerintem ez az egyetlen szó, amellyel ezt le lehet írni!

* * *

Sally, Khull és a többiek a sötét alagsorban álltak, és az egész beszélgetést hallották. Sally nem akart bonyodalmat okozni, mert érezte Khull kését a torkán.

* * *

Goring megpróbálta megnyugtatni őket:

- Rendben van, nyugodjanak meg! Kapcsolják össze szellemi látásukat másokéval. Talán ebből a tapasztalatból valamennyien megértünk valamit. Lehet, hogy hasznot húzunk belőle.

- Olyan ijesztő ez! - aggódott a nő.

- Teljesen szétszórtnak érzem magam! - tette hozzá a férfi.

* * *

Khull olyan erősen hátrafeszítette Sally nyakát, hogy a lány azt hitte, azonnal eltörik. Ezt suttogta a fülébe:

- Téged éreznek, hölgyem! Téged, meg a te gonosz Jézusodat?

* * *

A gonosz szellemek rendezték soraikat, és kezükben tartották kardjukat, miközben az angyali harcosok mindenfelé lavinaként zúdultak le a hegyoldalakról, és tornádóként örvénylettek körülöttük. A Mennyei Sereg megtámadta a felhő alapját - amely már roskadozott -, megrohamozta a tetejét - az ellenséges csapatok egyre zsugorodtak - ágyúgolyóként tört át a felhő közepén, amely vékonyodni kezdett. Pusztították, ütötték-verték és részekre szabdalták. A felhő vastagnak, erősnek és szívósnak látszott, de egyre gyengült.

Tal levágta egyik támadóját, lekaszabolt négy másikat, hátrafordult, és félrerúgott egy további szellemet, és a démoni takaró - pontosan Goring háza fölött - átszakadt. Szárnyaival eltakarta fejét, és átpottyant a résen.

* * *

Sally a többiekkel együtt hallotta, hogy Goringnak nehézségei támadtak a megzavarodott médiumaival.

- Most pedig, ha megbocsátanak - zárta le a beszélgetést Goring -, sürgős elintéznivalóim vannak.

- Mi lehet ennél sürgősebb? - kérdezte a férfi, és hangja alapján meg lehetett állapítani, hogy közelebb jött az alagsorba vezető lépcsőhöz.

Talán, talán meghallja őt az a férfi. Sally teleszívta a tüdejét.

- Ó! - kiáltott fel a nő. - Mik ezek a levelek? A rajongóitól kapta?

Sally felsikoltott. Erőlködött, hogy hangját át tudja préselni Khull tenyerén. Sikoltása azonban csak egy szánalmas, elfojtott nyögésnek hatott Khull vastag markán keresztül. Senki sem hallotta meg.

Khull csak erre várt. Beledöfte kését.

- Khull! - suttogta Santinelli. - Mi történt?

Khull válaszként nyögött valamit, de nem lehetett megérteni.

- Kapcsolják fel a villanyt!

- Hol van a kapcsoló?

Átkozódtak, ügyetlenkedtek a sötétben. Khull dörmögött, szitkozódott, mindennek nekiment, s így a faszék felborult.

- Mi volt ez? - kérdezte a lépcsőnél álló férfi.

- Ki innen! - utasította ki Goring. - Menjenek ki a házamból!

Steele végre megtalálta a villanykapcsolót.

- Khull! - kiáltott fel az egyik sátánista.

Khull a mellkasára szorította a kezét, inge szakadt volt és véres. Khull saját magán ejtett sebet.

- Hol van a nő? - ordította, és szemében vad düh izzott.

* * *

Strongman és Pusztító azonnal megvakult. Valaki hatalmas ütést mért rájuk. Hunyorogtak és bandzsítottak, hátha rendbe jön a látásuk.

- Hol van a nő? - üvöltött Strongman.

Pusztító rémülten nézte a Törött Nyírfa szellemeit: szétszórva, kábultan, teljesen megzavarodva hevertek szanaszét a szobában, mintha bomba robbant volna közöttük. Strongman hadsegédei csak nézelődtek, de nem szóltak egy szót sem.

- Ott van! - kiáltott fel az egyik démon.

* * *

A nappali világosság sértette Sally szemét. Kint találta magát a reggeli levegőben. Látta a gyógynövények kertjét, és az ott csoportosuló embereket.

Egy hatalmas férfi tartotta őt a karjaiban, arca bronzszínű volt, haja pedig aranysárga. Lábára állította, és a hegyek felé mutatott.

- Szaladj, Sally! SZALADJ!

Új erő áradt a lábába, és futásnak eredt.

* * *

A démonok rávetették magukat Talra, szemükben rettenetes vérszomj tükröződött. Öngyilkos próbálkozás volt: Tal szökdécselt, cselezett, kardjával elhárította ütéseiket, s akit tudott, megrúgott, valamint pörgött, ide-oda szaladgált, szúrt, és sikeresen távol tartotta magától támadóit.

- JAHAAAA! - hallotta Guilo hangját a háta mögül.

Tal most már nem volt egyedül. Sebesült démonokat látott ernyedten szanaszét repülni, majd semmivé olvadni.

Látta Sally Roe-t. Még nem érte el az erdőt, de szaladt. Szaladj, kislány! SZALADJ!

 

43

Sally úgy futott, mint egy rémült gazella. Nem tudott másra gondolni, csak a tábor kapujára, és nem csökkentette az iramot. A gyógynövénykert felé fordult, és pontosan a szőke énekes, meg a körülötte összegyűlt csoport mellett suhant el.

- Ki az? - kérdezte valaki.

Majd Sybil Denning hangját hallotta.

- Hiszen ez... Sally! Sally Roe! Sally, maga az?

Sally nem nézett hátra, és nem lassított. Csak rohant, hosszú haja lobogott, karja ütemesen mozgott, lábaival gyorsan falta a távolságot. Kifutott a kertből, átszaladt a pázsiton, keresztezett egy kavicsos ösvényt, és kijutott a nagy parkolóba. Megpillantotta a főbejáratot.

* * *

A két médium hiába tiltakozott, Goring kituszkolta őket az ajtón. Ekkor valaki odaszaladt hozzá, és elárasztotta kérdésekkel:

- Ki volt az, aki az előbb elszaladt mellettünk? Mi történik itt?

- Nő volt? - kérdezett rá kertelés nélkül Goring.

- Igen. Olyan rémültnek látszott...

- Merre ment?

- Valamennyien rémültek vagyunk! Mi folyik itt?

- Merre ment?

- Hát a főbejárat felé. Teljesen megzavarta a rendezvényünket!

- Utánanézek.

Goring bezárta az ajtót az orruk előtt, és Khull embereihez szólt:

- Kijutott innen, és a főkapu felé tart!

A négy sátánista akkor támogatta fel főnökét a lépcsőn.

Goring felháborodottan csattant föl:

- Ide ne hozzák! Össze akarják vérezni a szőnyegemet?

- Kapjátok el azt a nőt! - parancsolta Strongman.

Pusztító megtaszította a Törött Nyírfa szellemeit, hogy cselekvésre bírja őket.

- Hallottátok! Kapjátok el azt a nőt!

- Kapjátok el! Hozzátok ide nekem a darabjait! - ordított Khull az embereire.

A négy férfi kiugrott az ajtón.

* * *

Amethyst csak egy volt a Bacon's Corner-i általános iskola felé menekülő sok pánikba esett démon közül, de ott sem találtak menedéket. A Mennyei Sereg már támadás alá vette azt a helyet is, és démonok iszkoltak a tetőkről, a játszóterekről, az iskola egész környékéről, mint lódarazsak az égő darázsfészekből.

Ango, az iskola korábban büszke ura, most kétségbeesett verdeséssel menekült felfelé. Az egyik szárnya élettelenül lógott. Siránkozott, átkozódott, gyűlöletében köpködött és segítségért sikoltozott. De hordái cserbenhagyták őt, és ész nélkül menekültek. Annyira elveszítette a fejét, hogy belerohant egy ragyogó harcosokból álló csoport kellős közepébe, felnyársalta magát az angyali kardokra, és szétrobbant. Darabjai vörös füstcsíkokat húztak maguk után.

* * *

Az iskola irodájában Miss Brewer nyíltan szembeszegült az igazgatóval, Mr. Woodarddal.

- Nem és nem! - tiltakozott olyan hangon, hogy az már csaknem sikoltásnak tűnt. - Bárki bármit is mond, nem én vagyok a felelős azért, hogy az az anyag belekerült a tantervbe! Maga utasított arra, hogy tanítsam! Maga és az Élet Társaság nevű banda állt az egész ügy mögött, és ezt mindenkinek el fogom mondani, aki tudni akarja! Senkinek a kedvéért nem fogom elvinni ezt a balhét! Maga az igazgató! Maga a felelős mindenért! Kirúghat, ha akar, de nem vállalom a balek szerepét! Megértette?

- Majd meglátom! - nyugtatta Woodard, aki meglehetősen sápadtnak látszott.

Miss Brewer visszament az osztályába. Woodard felvette a telefont, és Betty Hanover számát tárcsázta, aki az iskolai tanács első számú hatalmasságának számított.

* * *

- Betty? Itt Bruce Woodard. Figyeljen ide! Nem tudom, mi folyik itt, de azt akarom, hogy maga és az egész testület világosan megértse, milyen álláspontot foglalok el ebben a kérdésben. Nem fogom elvinni ezt a balhét! Megértette? Tudok keménykezű is lenni, ha rákényszerülök...

* * *

Az Élet Társaság démonai és az általános iskola hozzájuk csatlakozott túlélői megfordultak, és elmenekültek az őket üldöző angyalok elől. Terga, Bacon's Corner fejedelme! Ő irányította az iskolai tanácsot! Ő biztosan fel tudja tartóztatni ezt a szökőárt, és szembe tud szegülni ezzel a támadással!

Amethyst nem menekült el azonnal, egy kicsit tétovázott. Vajon hol lehet Ango?

A démonok rohanvást menekültek, és magára hagyták. De ő egyre csak Angót kereste.

- ÁÁÁÁÁ! - Egy angyali kard eltalálta az oldalát. Amethyst megpördült, és zuhanni kezdett az iskola felé. A fekete, kátránnyal bekent tető felé repült, még csapkodni is kezdett szárnyaival, hogy minél előbb odaérjen. Az ott egy biztonságos hely! Ott mindig olyan jól ment a sora. Talán ott lent tud neki segíteni valaki, hogy elrejtőzhessen...

Áthatolt a fekete tetőn, azután a gerendákon, a hőszigetelő rétegen, a mennyezeten, és bejutott az egyik osztályterembe, amely tele volt gyerekekkel...

durr! Egy harcos végzett vele. Leesett a padlóra, és formátlan teste elfüstölgött Miss Brewer és a falra kifüggesztett csodálatos pasztellrajz között. A kép egy bíborszínű, szárnyas kis pónit ábrázolt, amely a szivárvány íve alatt állt.

* * *

Sally rohant a nagy, kőből épült kapu felé. Ezt a kaput most pontosan olyannak látta, mintha az magának a pokolnak a kapuja lett volna, de ő kifelé tartott, szökött, menekült. Gyerünk, kislány, fuss ki rajta!

Khull emberei átvetették magukat néhány kerítésen, és végigrohantak egy alig látható, fűvel benőtt ösvényen, ami a főút felé vezetett, hogy elébe vágjanak. A konferencia résztvevői közül eddig még senki sem látta meg őket, de ezt sokkal inkább szerencséjüknek, mint elővigyázatosságuknak köszönhették.

* * *

- A nő! - kiáltottak fel a szellemek.

Az alattuk menekülő lány látványa elterelte figyelmüket a csatáról. Ezért sokan közülük azzal fizettek, hogy el kellett hagyniuk ezt a világot. Az angyalok résen álltak, kardjuk villogott, és senki sem tudta megállítani Sally Roe-t.

Sally odaért a kapuhoz. Nem ütközött bele láthatatlan akadályokba, nem voltak ott erős banditák, hogy elkapják, vagy piszkos kezek, hogy megragadják. Úgy suhant át a kapun, mint ahogyan a madár kirepül a kalitkából. Szíve hevesen vert. Ó, Istenem, Megváltó Jézusom, megmentesz? Te is itt futsz most velem?

Keresztezte a főutat, és a másik oldalon elérte az erdőt. Először minél jobban el kell távolodnia a falutól, azután majd felszáll egy buszra, felkéredzkedik egy autóra, mindegy. Csak maradj életben, Sally, maradj életben! Tarts ki!

* * *

Khull emberei látták, amint átfutott a főúton. Legyező alakban szétszóródtak. A Törött Nyírfa szellemei alacsonyan repülve követték és noszogatták őket, fekete elméjüket betöltötték a vér és az ölés gondolataival.

* * *

A szellemek felhőjének a formája kezdett eltorzulni. Az alapja elmozdult, a hegyoldal felé kúszott, és egy takarót borított a magányos, menekülő alak ösvényére.

* * *

Tal odakiáltott a parancsnokoknak:

- Fedezzétek, de engedjétek, hogy kövessék őt!

Azok megértették, és meghátráltak az előrenyomuló démoni hordák elől.

A Summiti Intézetet befedő vastag takaró elkezdett félrehúzódni. Az intézmény fedezet nélkül maradt, és sebezhetővé vált.

* * *

Démoni szemmel nézve az Élet Társaság sivár pusztasággá változott, az általános iskola az ellenség kezébe került. Miközben a két elveszített csatának a kimerült, sebesült túlélői a Bacon's Corner-i iskolai tanács tagjainak otthona és munkahelye felé menekültek, felfedezték Tergát, hatalmas fejedelmüket. Teljesen magára maradt, őrjöngve keringett a város fölött, és sikoltozott haragjában.

- Gyávák! - rikácsolta. - Árulók! Gyertek vissza és harcoljatok!

A parancsnoksága alatt álló démoni uraságokat sehol sem lehetett látni, mivel elmenekültek az előrenyomuló mennyei seregek elől. Az ázsiai Signa szorosan Terga nyomában járt - Tergát már akár megsemmisültnek is lehetett tekinteni.

* * *

Mota előzőleg győzelemre vezetett egy hatalmas angyali különítményt az iskolai tanács elnökének, Betty Hanovernek a házában. Egy vakmerő rajtaütéssel elűzték az otthona fölött uralkodó démonokat, aminek következtében Mrs. Hanover teljesen elveszítette az önbizalmát. Ehhez persze az is hozzájárult, hogy felhívta őt a posta egyik magas rangú szövetségi tisztségviselője.

- Szeretnék a végére járni egy bejelentésnek - kezdte. - Tudomásunkra jutott, hogy az önök általános iskolája felvett a tanrendjébe egy tananyagot, amelyet a szóbanforgó hölgy, Sally Beth Roe írt.

- Ah... nos, én erről semmit sem tudok.

- Tudomásunk szerint a hölgy abban a körzetben lakott.

- Valóban? - Betty megpróbált meglepett hangon beszélni, de soha nem volt valami nagy színész.

- Most őt keressük. Ki kell vizsgálnunk egy panaszt.

- Panaszt?

- Igen. Levéltitok megsértése, meg ehhez hasonló dolgok.

- Nos... próbálja meg felhívni Claire Johansont...

- Már megtettem. Ő mondta, hogy hívjam fel magát!

- Hogy az a... - Betty gyorsan becsukta a száját, de magában mindennek elmondta Claire-t.

- Várjon egy pillanatot! - folytatta a tisztségviselő. - Valahol itt van annak a tananyagnak a címe... Ez az... Valós énünk megtalálása. Erről mi jut az eszébe?

- Az Omega Központ!

- Kérem?

- Az Omega Művelődésügyi Tanulmányi Központ! Fairwood, Massachusetts! Ők adták közre azt az anyagot! Biztos vagyok benne, hogy ők ismerik a szerzőt! Mi nem tudunk róla semmit. Mi csak megvásároltuk tőlük azt a kiadványt. Velük kellene beszélnie! Mi nem tudunk semmit!

- Rendben van. Meg tudná mondani annak a díszes társaságnak a címét és a telefonszámát?

- Várjon egy kicsit!

Megkereste és megadta a kért információkat, majd letette a telefont. Nem akart megszűnni a remegése.

Újból megcsörrent a telefon. John Kendalt, az iskolai tanács egyik tagja kereste.

- Betty, azért hívlak, hogy figyelmeztesselek...

- Már késő - vágott közbe a nő.

Miután letette a telefont, Jerry Mason, a tanács másik tagja jelentkezett. Tudni akarta, hogy Betty mit tud erről a Sally Roe-levéltitok megsértési, feljelentési-tananyag ügyről, és hogy Sally Roe valóban öngyilkosságot követett-e el a közelmúltban. Betty arra volt kíváncsi, hogy Jerry mit tud, s mindketten tudni szerették volna, hogy Claire Johanson mit tud, és egyetértettek abban, hogy egyikük se tud túl sokat, de szeretnének sokkal többet tudni. Különösen arra lettek volna kíváncsiak, hogy a szövetségiek mit tudnak.

* * *

Bacon's Corner fejedelemségei és hatalmasságai szétszóródtak. Terga legjobb harcosai elmenekültek, hogy új otthont keressenek maguknak, ahol folytathatják a gonoszkodást. Terga elindult az Omega Központ felé. Csaknem teljesen egyedül maradt, csak néhány dezertőr csatlakozott hozzá útközben. Talán még időben figyelmeztetni tudják Barquitot, Omega fejedelmét. Talán ő meg tudja őket menteni, és véget tud vetni a támadásnak.

* * *

Mindettől távol, Westhaven városában, a körzeti fellebbviteli bíróságon, egyik fél sem tudott a szellemi világban zajló küzdelemről, amely egyre nagyobb méreteket öltött, és egyre távolabb terjedt Bacon's Cornertől. A fellebbezés miatti tárgyalás, mely csak egy oldalágát jelentette a pernek délután két órakor kezdődött. Wayne Corrigan és Tom Harris elfoglalta helyét az alperesek asztalánál, a tárgyalóterem jobb oldalán, Ames és Jefferson pedig a bal oldalon ült le.

- Mindenki álljon fel! - mondta a törvényszolga.

Valamennyien felálltak, majd lendületes léptekkel bevonult a fellebbezés elbírálására jogosult három bíró: egy fiatal és egy idősebb férfi, valamint egy hajlott hátú nő. Leültek, utána elfoglalta helyét a három ügyvéd, a hivatalnok és a törvényszolga is, a gyorsíró pedig ráhelyezte ujjait a gyorsírógép kis billentyűire.

Tom körülnézett a teremben. A galéria, egyetlen riportert leszámítva - aki meglehetősen unott arccal teljesítette megbízatását -, teljesen üres volt. Hát persze! A közönség az igazi látványosságra, a tárgyalásra vár.

- Rövidnek ígérkezik ez a nap - suttogta Corrigan.

- Semmi eget rengető meglepetés?

- Hogy őszinte legyek, semmi ilyesmire nem számítok.

Az idősebb bíró feltette olvasószemüvegét, és a papírjaiba nézett.

- Ma a Brandon kontra Jó Pásztor Általános Iskola ügyét fogjuk tárgyalni. Az alperes fellebbezést nyújtott be az elsőfokú bíróság döntése ellen, és azt kéri, hogy a kiskorú tanút saját szakértőjével megvizsgáltathassa, és hogy a gyermek tanúskodhasson a tárgyaláson...

Corrigan lopva egy pillantást vetett Amesre és Jeffersonra. Közönyös arcot vágtak. Ezt az önbizalmat!

* * *

A massachusettsi Fairwoodban, az Omega Központban, a megszokott mederben zajlott az élet. Folyt a tanítás, az idő szép volt és - amint ezt a tábor színvonala alapján el is lehetett várni - semmi furcsa vagy szokatlan dolog nem történt. Egy csapatnyi fiatal egyérintőt játszott a sportpályán, és szívvel-lélekkel vettek részt a játékban. A Taj Chi-program számára kiépített téren vagy kéttucatnyian lassú mozdulatokkal haladtak át időn, téren és szellemen. Az osztálytermekben középiskolások, felnőttek, sőt nyugdíjasok tanulták a hindu miszticizmus legújabb nyugatiasított változatát; a csendes, párnákkal bőségesen ellátott meditációs szobákban pedig fiatalok végeztek transzcendentális gyakorlatokat, és figyelték lehunyt szemmel azokat a kozmikus filmeket, amelyeket a démonok az agyukban leforgattak.

* * *

A Cree és Si parancsnoksága alatt álló csapatok elfoglalták állásaikat, és teljes készültségben várakoztak. Most már bármelyik pillanatban...

* * *

Barquit, Omega fejedelme, nagyon felháborodott, amikor meghallotta a szellemek gyötrelmes jajkiáltásainak és siránkozásának távoli hangjait, majd a sérült szárnyak zúgó és sivító zaját. Szárnyra kapott, az Omega Adminisztrációs Épülete fölé emelkedett, és mereven bámult nyugat felé, míg meg nem látta a Bacon's Corner felől közeledő, rémülten sikoltozó szellemeket.

Valami történik!

- Katonák!

HUSS! Eltakarta fejét, szinte megvakult a mindenfelé felvillanó ragyogó fényektől, amelyek mögött eltűntek az erdők, a dombok, az ég kékje, és amelyek kifehérítették az Omega Központ színeit. Pánikba esve körbefordult, kirántotta kardját, de kiütötték a kezéből, még mielőtt megpillanthatta volna támadóját.

Az ég felé menekült, sarkában ott érezte a mennyei fény izzását.

* * *

A tábor minden szobájában megszólaltak a telefonok, és minden tanár, csoport- és foglalkozásvezető megkapta az üzenetet: azonnal befejezni a focimeccset, az órák elmaradnak, és azok, akik asztrális utazáson vesznek részt, azonnal térjenek vissza a földre. Mr. Tisent, az Omega tantestületének igazgatóját felhívta Betty Hanover, és nagyon dühös hangon beszélt vele. Kapott egy fenyegető telefont Claire Johansontól is, és végül, de nem utolsósorban egy kíváncsiskodó és elbátortalanító hívást az FBI-tól. Úgy döntött, hogy kiüríti a tábort, és ez mindenkire vonatkozott.

* * *

Cree és Si csapatai a felvillanó fények áradataként haladtak át a táboron, áthatoltak az épületeken és elzúgtak mellettük, kisodorták a démonokat a szobákból, kitartóan üldözték őket a környező erdőségekben, megütköztek velük az egek magasságában és levágták őket. A démoni megtévesztők megzavarodtak ettől az inváziótól. Barquitnak, fortélyos vezetőjüknek a nevét kiáltották, de ő már réges-régen eltűnt. Nem sok idejük maradt, hogy emiatt panaszkodjanak, mert kevés idő elteltével ők is távozásra kényszerültek.

Barquit csak egyszer pillantott vissza, és csak annyi időre, hogy meglássa: az Omega, az ő birodalma elesett.

Strongman! Ez miatta történt!

* * *

- Az órák elmaradnak! - tájékoztatta a táborban lévőket Tisen a hangosbeszélőn keresztül. - Mindenki azonnal menjen a szállására! Vigyék személyes holmijukat az autóbuszokra, és készüljenek fel az azonnali indulásra!

Az óráknak olyan hirtelen szakadt végük, és a hallgatókat olyan gyorsan kiküldték a termekből, hogy sokan azt hitték: tűz- vagy légiriadó-gyakorlatot tartanak. Egyesek kifelé menet kapták magukra kabátjukat, másokat úgy kellett kivezetni, mert félig még transzállapotban voltak. A tanárok felvették kabátjukat, megragadták levéltárcájukat és a tanítási segédanyagokat, lekapcsolták a világítást, és bezárták a tantermeket.

A labdajátéknak vége szakadt, és a játékosok - tele kérdéssel - visszafutottak hálótermeikbe.

Egy óra se telt bele, és az autóbuszok elkezdtek kigördülni az útra. Magukkal vitték a tanárokat, a hallgatókat, sőt még a gondnokság személyzetét is. Valamennyien arról beszéltek, és azt találgatták, hogy mi történhetett.

Csak kevesen vették észre az Adminisztrációs Épület előtt parkoló, egyszerű, olívazöld színű, négyüléses autót. Nem lehetett ott hosszú ideje.

* * *

- Igazán sajnálom - magyarázkodott Tisen a két szövetségi nyomozónak, akik az irodájában álltak. - Nagyon mozgalmas időpontban érkeztek. Éppen most zárjuk be a tábort a tavaszi szünet idejére. Alig van itt valaki.

A két férfi egymásra pillantott.

- Tavaszi szünet? - kérdezte az egyik.

Tisen elmosolyodott.

- Mi meglehetősen egyéni időbeosztás szerint dolgozunk, uraim.

- Láttuk a távozó buszokat. Ez inkább evakuálásnak tűnik - jegyezte meg a másik látogató.

Tisen bátortalanul elvigyorodott.

- Nos, a legtöbben azt tervezik, hogy elmennek horgászni...

A nyomozók nem vesztegették az időt, és tovább érdeklődtek:

- Már telefonon keresztül is megkérdeztem, de most megismétlem: ez az a bizonyos Omega Központ, amelyik a Valós énünk megtalálása címet viselő tananyagot publikálta?

- Nos... igen, ez az.

- Akkor ön bizonyára ismeri a szerzőt, Sally Beth Roe-t!

- Úgy érti, hogy személyesen?

- Úgy értem, hogy akár személyesen, akár más módon!

- Nos, a neve természetesen ismerős...

- Hol találjuk meg?

- Ah... Nos, attól tartok, hogy meghalt.

- Honnan tudja?

- Nos, én...

Az egyik nyomozó jegyzeteibe pillantott.

- Érdekelne még minket az önök egyik tanára, egy Sybil Denning nevű hölgy. Itt van még a táborban?

Tisen egy kicsit eltúlzott szomorúsággal rázta meg a fejét.

- Attól tartok, hogy már elment.

- Gyakran találkozik mostanában Owen Bennettel?

Tisen megdöbbent ettől a kérdéstől.

- Owen Bennettel?

- Az Omega tanácsadó testületének a tagjai közé tartozott, vagy nem?

- Az már régen volt.

- És mi a helyzet ennek a tábornak az igazgatójával... ah... Steele-lel?

- Elment.

- Az igazgató elment?

- Egy konferencián vesz részt.

- Miféle konferencián, és hol?

- Nos, hm... Köteles vagyok válaszolni a kérdéseikre?

- Ha most nem is, később egészen biztosan. Jobb, ha felkészül erre!

Ezeknek az embereknek a viselkedése elbátortalanítólag hatott rá.

- Ő... tantestületünk néhány tagjával együtt a Summiti Intézetben van.

A két férfi egymásra nézett, és bólintott. Nyilvánvalónak tűnt, hogy már hallottak erről a helyről.

Goring, Steele és Santinelli egy kis kört alkotva álldogált a hatalmas kandalló közelében. Azt mérlegelték, hogy mit tegyenek ebben az előre nem látott helyzetben. Nem sokat törődtek Khull-lal, aki az alagsorba vezető lépcső tetején ült, és a saját sebét próbálta ellátni a Goring elsősegélykészletében talált gézzel, vattával és ragtapasszal. Eddig csak bajt okozott nekik.

- Önök is tisztában vannak azzal, hogy mit írt azokban a levelekben! - kezdte Goring. - Semmit sem hagyott ki!

- Milyenek lennének az esélyeink a bíróság előtt? - kérdezte Steele Santinellitől.

Santinelli mogorva, de elszánt volt. Mély, dörmögő hangon beszélt:

- Szinte kiszámíthatatlan. Azonnal fel kell mérnünk és el kell tüntetnünk minden terhelő bizonyítékot.

Goring és Steele nem tudta megállni, hogy ne vessen egy gyors, sanda pillantást Khullra. Santinelli megköszörülte torkát, hogy figyelmeztesse őket.

- A Bacon's Corner-i perhez fűződő minden kapcsolatunkat nyom nélkül fel kell számolnunk. Fel fogom hívni az irodámat, hogy tegyék ezt meg. Ami pedig a tárgyi bizonyítékokat illeti... - A dohányzóasztal felé nézett. - Nyomatékosan javaslom, hogy égessük el ezeket a leveleket.

Khull úgy tett, mintha nem hallott volna semmit.

Megszólalt a telefon. Goring káromkodott, de úgy döntött, hogy a konyhában felveszi. Kiment a szobából.

- Döntő jelentőségű lesz, hogy mennyi befolyást tudunk gyakorolni a megfelelő helyeken - magyarázta Santinelli. - Ez az eset meg fogja mutatni, hogy valójában mennyi hatalommal rendelkezünk.

- Mr. Steele! - hallatszott Goring hangja. - Az ön tanári karának igazgatója, Mr. Tisen szeretne beszélni önnel!

Steele intett Santinellinek, hogy menjen vele, és mindketten csatlakoztak a konyhában tartózkodó Goringhoz.

- Sürgősnek tűnik - suttogta Goring.

Khull elérkezettnek látta a pillanatot, és erőlködve felállt.

* * *

Egy ragyogó kékre fényezett négyüléses autó hajtott be a parkolóba, és három öltönyös férfi szállt ki belőle. Figyelmesen szétnéztek, és egy kicsit zavartan viselkedtek.

- Azt fogják gondolni, hogy megőrültünk - szólalt meg bizonytalanul az egyik.

- Intézzük el gyorsan ezt az ügyet! - javasolta egy másik. - Időben vissza akarok érni, hogy láthassam a Broncos meccsét.

Szerencséjükre egy gyönyörű, szőke hölgy éppen akkor szállt ki a Mercedeséből.

- Bocsásson meg, asszonyom! - szólította meg a csoport vezetője. - Szeretnénk beszélni... - Hirtelen elfelejtette, mit akart mondani.

- Beszélnünk kell ennek az intézménynek a vezetőivel! - szólt közbe a másik férfi.

- Ó - válaszolta a nő. - Próbáljanak meg beszélni Mr. Goringgal! Arrafelé van a háza, ott, a kerten túl, látják?

Adott még néhány további útmutatást, majd magukra hagyta őket. Az egyik férfi már indult is volna a házikó felé, de a másik kettő csak bámult a nő után.

- Gyertek már! - szólt rájuk. - Menjünk!

- Tudod, hogy ki volt ez?

- Gyertek már!

- Ez... hogy is hívják, annak a showműsornak a vezetője a tévében...

* * *

Tal bozóttüze egyre tombolt.

A távoli Bentmore Egyetemen izgatott találgatásokat váltott ki az, hogy olyan hirtelen bezárták a művelődésügyi iskolát. Itt-ott elszigetelt beszélgetéseket lehetett hallani Samuel W. Lynch professzor hirtelen haláláról. Úgy tűnt, hogy senki sem tudja, hogyan halt meg, legalábbis senki sem volt hajlandó beszélni róla. Az egyetlen hír, ami következetesen ismétlődött a tanárok és a hallgatók között, hogy a professzort holtan találták irodájában, és ezért a művelődésügyi iskola határozatlan időre szünetelteti a tanítást. Természetesen elterjedt néhány pletyka is: lehet, hogy Lynch-t megölték, és valami botrány van a dolog mögött. Lehet, hogy nyomozást rendelnek el. A Bentmore Register diák újságírói egy leleplező nyilatkozatban reménykedtek.

* * *

Romlást, a Bentmore Egyetem dagadt démoni fejedelmét végül letaszították trónjáról. Az európai Chimon és a Brit-szigetekről származó barátja, Scion rúgta ki őt a helyéről. Úgy repült el onnan, mint ahogyan a strandlabdát átütik a háló fölött. Az angyali csapatok gyorsan elvégezték munkájukat, és most otthonuktól megfosztott démonok repültek siránkozva a magasban - legtöbben Summit felé indultak. A többi kilakoltatott és trónfosztott szellemmel együtt hamarosan leszállnak Strongman előtt, magyarázatot és segítséget követelve.

* * *

Steele lecsapta a telefont, és mindhárman visszarohantak a nappaliba. Valamennyiüknek ugyanaz a gondolat forgott a fejében.

A nappaliban azonban hatalmas megdöbbenéssel kellett tudomásul venniük, hogy a dohányzóasztal üres, Khullnak pedig hűlt helye.

- A levelek! - kiáltott fel Goring.

- Khull! - hangzott a rövid magyarázat Steele-től.

- Az a Sátán! - dühöngött Santinelli, és kilökte az ajtót.

 

44

Sally szíve hevesen vert és fájt, miközben botladozva rohant a nyirkos fenyőtűkön és a jégkéreggel borított hófoltokon. Félrehajtotta maga elől a szúrós fenyőgallyakat, amelyek beleakadtak, és rohamosan fogyó erejével megpróbálta maga mögött hagyni a száraz ágak recsegését, a dühös kiabálást, a zörgést és az őt üldöző bérgyilkosok lépteinek zaját.

Ketten közvetlenül alatta mászkáltak, de eltakarták őket a faágak és a lombok. A harmadikat kétszer is megpillantotta bal kéz felől - annyira közel került hozzá, hogy látta a szemében a démoni gyűlöletet. A negyedik bujkált és hallgatott, néhány hátborzongató füttyentést leszámítva, amellyel tudatta a társaival hollétét. Közeledtek.

- Ó, Úr Jézus, segíts nekem futni!

* * *

- Odanézzetek! - hívta fel a többiek figyelmét a három látogató egyike. - Az meg ki lehet?

Barátai arra számítottak, hogy egy másik ünnepelt tévés személyiséget fognak megpillantatni. Azonban egy ezüstös hajú, öltönyt viselő férfit láttak, aki eszeveszetten rohant keresztül a kerten.

- Srácok, az az érzésem...

Khull, bár mellkasa még mindig vöröslött a vértől, egyik kezében Goring levéltárcáját tartotta - amely Sally leveleitől dagadt -, másikban pedig a mikrobusz kulcsait. Ott állt a gépjármű mellett, és képtelen volt megfogni a megfelelő kulcsot. Látta, melyik az, de újra meg újra kisiklott az ujjai közül, és himbálózni kezdett a kulcskarikán.

Guilo mellette állt, és ujjának hegyével pöckölgette a kulcsokat, amelyek táncoltak, kicsúsztak Khull kezéből, lengedeztek és mindenfelé elfordultak, csak arra nem, amerre a férfi akarta.

Tal mélyrepülésben elhúzott a parkoló fölött egy üzenettel:

- Jönnek!

- Remek! - válaszolta Guilo.

* * *

Santinelli levegő után kapkodott, és már csaknem összeroskadt, amikor odaért a parkolóba, de amikor meglátta Khullt, kezében pedig Goring levéltárcáját, annyira elöntötte a harag, hogy ettől tovább tudott futni. Egy szempillantás múlva már ott is állt a mikrobusz mellett, és kinyújtotta remegő ujját.

- Azt... magamhoz... veszem! - zihálta.

Khull gúnyosan elmosolyodott.

- Ó! Ezekre gondol? - Ezt egy jó kis tréfának tartotta.

Santinelliről lehullott a méltóság leple.

- Te Sátán! Hogy merészelsz elárulni minket?

Khull felemelte a kezét.

- Álljon meg a menet! Ki akart elárulni és kit? Valamennyien ördögök vagyunk, világos? Saját maga mondta! Ezeket biztosítékként viszem magammal, egy: hogy megkapjam a pénzemet, és kettő: hogy mindig jó barátok maradjunk!

Santinelli, akibe pillanatnyilag több harag szorult, mint az értelem, megragadta a levéltárcát. Khullnak esze ágában se volt elengedni.

* * *

Guilo hagyta, hadd birkózzanak. Várta az alkalmas pillanatot.

Ez az! Nagyszerű!

Hatalmas kezével megütötte a levéltárcát. Az leesett a kövezetre, kettőt pattant, majd kinyílt. A levelek szanaszét szóródtak. Santinelli - a méltóságteljes, disztingvált, nagy hatalmú ügyvéd - lehajolt, hogy összekapkodja a leveleket, de ugyanezt tette Khull, a vérszomjas, démonizált, sátánimádó gyilkos is. Letérdeltek, és lecsaptak a levelekre, mindegyikük gyorsabb akart lenni, próbáltak egyszerre többet is felkapni. Taszigálták és tépték egymást, lökdösődtek, viaskodtak...

Végül odaértek a lábakhoz. Három pár láb! Szép cipők! Elegáns öltönyök! Három férfi!

Egyikük felmutatta a jelvényét: FBI.

* * *

Pusztító összehúzta magát, de Strongman ezúttal nem ordított rá. Még csak nem is kergette őt körbe a szobában. Szemében vereség tükröződött, nézelődött, és birodalmának összeomlását figyelte.

A démoni felhő ekkorra már annyira széthasadozott, hogy a mennyei fény riasztóan terjedelmes foltokban kezdte megvilágítani a Summiti Intézetet. A Globális Tudat Konferenciája romokban hevert. A médiumok nem tudták meglátni a jövőt, a szellemi lények hallgattak, a kártyavetők nem értették a kártyalapok szavát, a táborban mindenkinek a "magasabb rendű énje" vakációzott, és nem adott magáról életjelet.

Időközben elterjedt a hír a táborban, hogy három szövetségi nyomozó letartóztatott valakit, és még mindig vizsgál egy ügyet. Valami nagy dolog húzódott meg a háttérben, és a konferenciának csak nagyon kevés résztvevője gondolkodott a saját rejtett képességein vagy istenségén, amibe a démonok bele tudtak volna kapaszkodni.

Mindez már önmagában is eléggé lesújtónak tűnt, de közben egyre-másra érkeztek meg a szellemek Bacon's Cornerből, az Omega Központból, a Bentmore Egyetemről és a démoni hatalmasságok más központjaiból, amiket a rettenetes szellemi szökőár szétzúzott. Többen közülük nagyon súlyosan megsérültek. Egymás után bukfenceztek le a házikó alagsorába, sikoltoztak, karmoltak, segítséget és magyarázatot követeltek, bűnbakot kerestek.

Terga, Bacon's Corner fejedelme, miközben egyre jobban összeaszott, ép kezével Strongmanre mutatott, és dühösen ordított:

- Te hoztad ránk ezt a csapást! Te, meg a nevetséges terved!

Romlás, aki eredeti nagyságának felére zsugorodott, csak úgy köpködte magából a vádakat:

- Azért építettük fel birodalmunkat a Bentmore-on, hogy megetessük vele a Mennyei Sereget?

Barquit szorosan maga köré csavarta szárnyait, megalázva érezte magát veresége és kardjának elvesztése miatt.

- A te terved! Mindig van egy terved! Ezért nem figyelmeztettél arra, hogy oda fog menni az a nő? Vagy így akartatok engem megfosztani fejedelmi címemtől?

Egyszerre minden irányból, minden vicsorgó, nyáladzó és köpködő szájból felzúgott a nagy kérdés:

- Mit csináltatok azzal a nővel?

Strongman az összes kérdésre egyetlen egyszerű választ adott: rámutatott Pusztítóra, és ezt mondta:

- Ő árult el titeket! Ha a megfelelő időpontban megölte volna, akkor ma egészen más lenne a helyzetünk! Az ő ötlete volt, hogy tartóztassuk fel a nő leveleit, és most az ő bizonyságtétele le van írva, és legyőz minket! Ő az, aki a zaklatásaival ahelyett, hogy elpusztította volna, odaűzte őt a Kereszthez!

A Kereszt! A szellemeknek csak ez kellett. Elővették a kardjukat.

- Ezért megfizetsz!

Pusztító belenézett a gyilkolás vágyától izzó szemükbe, ő is elővette lángoló kardját, és vörös szeletekre vágta a levegőt.

- Jobbak vagytok nálam? Na gyerünk! Mutassátok meg!

A szellemek meghátráltak, és biztonságos távolságból köpködték meg átkozták.

Pusztító haragjában rájuk ordított:

- Hogy a mélység nyelne el titeket! Befejezem, amit elkezdtem!

Strongman megrázta a fejét.

- Ezt nem tudod megtenni! Ő már a Bárányé, aki megváltotta őt a rabságunkból!

Pusztító összeszorította a fogait, és ezt morogta:

- Végzek vele!

Strongman kiterjesztette szárnyait, hogy elállja Pusztító útját.

- Seregeink visszavonulóban vannak, és Khull bérencei se mennek veled. Ha emberi segítség nélkül akarod megölni, akkor neki hatalma van fölötted!

- De ő ezt nem tudja! - Pusztító Strongman gyomrának szegezte a kardját. - Befejezem, amit elkezdtem!

Strongman kutató szemekkel nézegette Pusztítót, majd oldalra lépett. A gyűlölettől félőrült démon kirobbant a házikóból.

- Soha többé nem fogjuk viszontlátni! - mondta Strongman. Odafordult a harcokban megtépázott, sebektől tarkított gyülevész népséghez: - Fejedelmek, nincs mit tennünk! Ki kell várnunk, amíg szerencsésebb idők virradnak ránk.

A fekete szárnyak szétnyíltak, a szobát elárasztotta a kén, amikor Strongman és fejedelemségei minden irányba szétszóródva eltávoztak a Summiti Intézetből. Úgy hagyták magára, mint a süllyedő hajót; hangjuk és füstjük elenyészett mögöttük, amint távolodtak.

* * *

Kövessétek a nőt! Kövessétek a nőt! Kapjátok el! A Törött Nyírfa szellemei másra se tudtak gondolni, csak Sallyre. Alacsonyan repülve vettek részt az üldözésben, vezették és erősítették a négy gyilkost, akik csapkodva és mindenbe belekapaszkodva küzdötték magukat keresztül az erdőn, miközben menekülő zsákmányukat keresték.

Ott van! A gyilkosok észrevették, amikor egy sáros, csúszós emelkedőn próbált felmenni. Sally erejének a végén járt, bukdácsolt, botladozott.

A lány arcán patakzottak a könnyek, verejtéktől átitatott inge a hátához tapadt. Átmászott néhány sziklán, majd elvágódott, tüdeje zihált. Testének minden izma, minden idegszála remegett és reszketett, keze és lába nem volt hajlandó újból megmozdulni. Nem látott, nem tudott gondolkodni, azt hitte, hogy álmodik.

* * *

A démonok rávetették magukat a gyilkosok hátára. Öljétek meg! Öljétek meg! Szedjétek ízekre!

Hátulról ordítást hallottak. Az erdőt elárasztotta a fény.

A hátuk mögött?

Néhányan közülük hátrapillantottak. Felordítottak, mire a többiek is hátranéztek.

Már nem látták a Summiti Intézetet, az ő kikötőjüket és erődítményüket. Csak a Mennyei Sereget látták!

Elvágták a visszavonulás útját! Tőrbe csalták őket!

- Elintézni valamennyit! - adta ki a parancsot Tal.

Vörös füst gomolygott a fák között.

* * *

Az egyik orgyilkos összeesett, és levegő után kapkodott. Elege volt már ebből a hegyoldalból.

A másik bűnöző, aki valamivel feljebb jutott már az emelkedőn, amikor meghallotta, hogy a társa összeesett, megfordult, és odakiáltott neki:

- Hé, gyerünk tovább!

Az nem válaszolt. Csak arra vágyott, hogy levegőhöz jusson.

A harmadik bérgyilkos éppen kijutott egy tisztásra, és megpillantotta az intézetet. Odaordított a többieknek:

- Hé! Mintha zsaruk lennének ott! Elkapták Khullt!

A negyedik gengszter látta, hogy Sally elesik a sziklák mögött. Elővette kését. Már csaknem utolérte a lányt. Csak egy pillanatra állt meg, hogy visszanézzen, majd átkozódva felüvöltött:

- Az ott Khull!

A Summiti Intézet innen fentről önmaga makettjének tűnt. Szabályos sorokban elrendezve álltak a játékautók a fekete parkolóban, és találomra szétszórt háztetők fészkelték be magukat a fák közé. Khullt a nagy távolság ellenére nem volt nehéz felismerni: két öltönyös férfi között támolygott, ingének eleje vöröslött a vértől, keze a háta mögött megbilincselve. Az ott mögötte, akit egy harmadik férfi vezetett, valószínűleg Santinelli. Goringnak nyoma sem volt, de amit láttak, az is éppen elégnek tűnt.

- Viszlát! - intett búcsút az egyik, és hátat fordított a hegynek. Társai is csatlakoztak hozzá. - Menjünk be a városba! Elkötünk egy kocsit!

Azonnal konszenzus jött létre közöttük.

Sally nem hallotta, amikor eltávoztak. Ájultan feküdt a sziklák között. A sátánisták egyméternyire megközelítették a rejtekhelyét, amikor visszafordultak.

* * *

Claytonville-ben Harold Mulligan, a néhai rendőr őrmester bezárta Joey Parnell, a halottkém házának ajtaját, és zsebébe tette a kulcsot. Egy hivatalos telefonhívás nyomán ejtette útba Parnell házát - de nem rendőrségi ügy volt. Mulligan civil ruhát viselt, és saját autójával, egy öreg Forddal jött ide. Nem időzött sokáig, beült autójába, kitolatott a bekötőúton, és a háta mögött hagyta azt a környéket, az egész várost, és - meglehetősen gyakorlatias megfontolások alapján - örökre el akart innen tűnni. Soha senki nem fogja őt újból viszontlátni.

Az újságok néhány nap múlva be fognak számolni Joey Parnellnek és feleségének a titokzatos haláláról. "Mindkettőjüket holtan találták a saját otthonukban, az eset öngyilkosságnak tűnik. Golyó végzett velük. A házban sátánista irodalmat találtak, valamint bizonyítékokat arra nézve, hogy Parnellnek köze volt néhány megoldatlan gyilkossági ügyhöz az államnak abban a részében."

* * *

Sally felriadt, és teste megfeszült. Ne mozdulj! Itt lehetnek a közelben! Visszafojtotta lélegzetét, és csendben hallgatózott.

A hűvös szellő susogását leszámítva egyetlen neszt sem hallott. Az árnyékok megnyúltak. Ezt fedezte fel egyetlen jelként, amelynek alapján láthatta, hogy közben eltelt valamennyi idő. Nagy sziklák vették körül, ő pedig a hátán feküdt. Egy kicsit felemelte a fejét. Fázott.

Majd félni kezdett. Egy állandó, növekvő felőrlő, félelmet érzett. Mint amikor valaki lépéseket hall maga mögött a sötétben, mintha egy... egy lény leselkedne rá az utcasarkon, mintha egy szörnyeteg kúszna hozzá egyre közelebb, megállíthatatlanul, miközben ő képtelen megmozdulni.

- Ki az? - suttogta, de szinte csak a szájával formálta meg a szavakat.

Szemek! Pikkelyek! Feketeség, erő, kén, gyűlölet!

Ott állt előtte! Egy szörnyű rémlátomás! Egy fekete, toronymagas sziluett az ég szürrealista, vérvörös hátterében! A dülledt, sárga szemek rosszindulatúan meredtek rá, nem pislogtak, meg se rezdültek.

Tudta, hogy ott van! Nem anyagi természetű lény volt, testi szemekkel nem lehetett látni, de Sally korábban már találkozott ilyen látogatókkal, és tudta, hogy ez is valóságos. Feszültté vált, könyökére támaszkodva felemelkedett, és felnézett rá. Az a valami egyre csak bámulta őt, a kén selymes szalagokban áradt orrlyukaiból, agyarai elővillantak, és pokoli élvezettel vigyorgott.

A lény megszólította az elméjét. Ismersz! Tudod, hogy ki vagyok! Sally valóban ismerte, és ezért minden oka megvolt arra, hogy rémült legyen. Oldalra vetette magát, tenyerére és könyökére támaszkodva hátrafelé araszolt, megnémult, remegett.

A lény szavai ott lüktettek a fejében. Sally Roe! Te ismersz engem! Nem tudsz előlem megszökni!

A hatalmas vörös kard, mint valami húsvágó bárd, egyre lejjebb ereszkedett.

* * *

Tal meghallotta Sally sikoltását a csata zaján keresztül, és felkiáltott:

- Guilo!

- JAAAAAAA! - harsant fel Guilo válasza, miközben kilőtte magát az egyre zsugorodó felhő közepéből. Ő is hallotta.

Egymás mellett, kiterjesztett szárnyakkal, tűzcsóvát húzva maguk után, meteorként buktak le a hegyek felé. Éles kanyarral jobbra fordultak, majd eltűntek az erdő fái között, miközben egy pillanatra megvilágították a fák tetejét.

* * *

Sally átbukott a sziklákon, és legurult a csúszós lejtőn. Faágakba ütközött, szétrúgta a fenyőtűket, a port és a kavicsokat. A talaj vöröses színben játszott a hatalmas kard fényétől, s a lény kiterjesztett szárnyakkal siklott utána a lejtő fölött. Sally hallotta a dühös szuszogását és a bőrszerű szárnyainak suhogását.

A lány nekiment egy fának, és az megállította.

HUSS! A kard újból belehasított a levegőbe. Sally behúzta a nyakát, négykézláb indult lefelé a dombon, de megcsúszott, és megint gurulni kezdett.

Tal balra kanyarodott, Guilo pedig jobbra: két oldalról akartak támadni. Tal a hegyoldal felszínének domborulatát követve, közvetlenül a sziklák és a bozótos fölött repült, majd ernyőként kiterjesztette szárnyait, maga elé lendítette lábait és hátradőlt.

Meglátta Sallyt, aki a lejtőn gurult lefelé. A fekete szellem úgy csapott le rá, mint egy gyilkos keselyű, vörös kardja újra meg újra felvillant. Mögötte megpillantotta Guilót, mint egy gyorsan közeledő fénygömböt. Tal támadásra készen ismét előhúzta kardját.

A gyűlöletes szellem észrevette őket, és erősen megvetette a lábát. Felkészült a harcra. Az angyalok egyszerre, óriási lendülettel lerohanták, de a lény hihetetlen erővel mindkettőjüket félrelökte. Guilo bukfencezve repült felfelé a hegyoldal mentén, és hiába próbálta megállítani a pörgését, Tal pedig egy ágyúgolyó sebességével zúgott lefelé a fenyőfák között meg rajtuk keresztül, és eltűnt a lenti sűrű erdőben.

Az enyém vagy! - fenyegette a szellem. - Befejezem, amit elkezdtem!

- Nem! - tiltakozott Sally.

Ez volt az egyetlen szó, ami most az eszébe jutott.

CSATTANÁS! A kard eltalálta a lábát. Sally nekiesett egy fának, majd összerogyott. A kard újból lesújtott, és a válla mellett suhant el.

Ragyogó fény! Két üstökös! A két angyal újból támadt: Guilo fentről, Tal pedig alulról!

Guilo csapott le rá először. A szellem félretaszította, de Tal kardja olyan erősen eltalálta annak a hátát, hogy megszédült, és mielőtt megpördült volna, előredőlt. A két kard újra összetalálkozott, de Tal csapkodó szárnyakkal ismét az erdőbe zuhant.

Guilo zuhanórepülésben rohamozta, és hatalmas ütést mért a lény nyakára, aki könyökével úgy meglökte, hogy az angyal több mérföldnyire elszállt onnan.

Tal összeszedte magát, keményen megmarkolta kardját, és megszólította a lányt: Sally Roe! Állj ellene! Tagadd meg!

Úgy tűnt, hogy Sally nem hallotta meg. Felkiáltott, és megpróbált lábra állni. A lény rávetette magát, és belemélyesztette karmait. Sally érezte testében a szúrás fájdalmát. Fuldoklott a szellem undorító leheletétől. A kard ismét felemelkedett.

UFF! Egy fénycsík suhant el a feje fölött, és a lény előredőlt. Guilo végrehajtott egy szaltót a lény fölött, amikor pontosan felülről megérkezett Tal.

A szellem felállt, és gyilkos tekintettel, kardját kezében tartva szembefordult velük. Guilo alacsonyan szállva közeledett hozzá - őt félrerúgta. Tal felülről pottyant le - őt pedig bevágta a fák csúcsai közé.

Beszélj, Sally! - biztatta Tal.

- Félre! - ordított rájuk a lény. - Ez a nő az enyém!

Azzal fekete, pikkelyes lábával rátaposott a menekülő lány lábára, elgáncsolta és leszorította.

- Ő a miénk! - kiáltott fel Tal, és újból lecsapott a démonra, hogy ha mást nem is tehet, legalább megzavarja.

Kardjuk hatalmas szikraesőt vetve találkozott. Tal az ütés erejétől megtántorodott.

- Vegyél hatalmat fölötte! - ösztökélte.

- Az enyém vagy, Sally Roe! - erősködött a lény.

- Nem! - ellenezte Sally. Végre eszébe jutott néhány szó: - Én Jézusé vagyok, az Isten Fiáé!

- Ez az! Ez az! Ez az! - tört ki Guilóból, miközben rettenetes dühvel rohant keresztül a fákon.

Ütésétől a démon hátraesett. Kardjával kaszált egyet, de Guilo még időben elkapta a lábát.

- Te nem vagy Jézusé! - üvöltötte a szörnyeteg. - Ő soha nem fog téged szeretni!

Sally összezavarodott, kereste a szavakat.

- Jézus szeret engem! Ezt a Biblia mondja! A vasárnapi iskola egyik gyermekdalának szavai - dadogta. Ez volt minden, amit tudott.

Talnak sikerült bevinnie egy ütést a démonnak, amelytől az pörögve berepült a fák közé.

Sally, miközben az életét mentve futni kezdett, végre felkiáltott:

- Jézus, segíts! Jézus, segíts!

A lény összeszedte magát, és mennydörgő szárnycsapkodással utána eredt.

- Velem együtt fogsz égni a pokolban! Magammal rántalak oda!

Lesújtott rá a kardjával, de ütése rövidnek bizonyult.

Sally elesett, összegörnyedt, és felnézett a sárga szemekbe.

A lény rátelepedett, térdének egy rúgásával kiterítette, és leszorította.

Tekintetük találkozott.

- Jonas! - sikoltott fel Sally.

A szörnyeteg arcán egy széles, visszataszító vigyor jelent meg, agyarairól csöpögött a nyál, szemöldöke ráncos lett a gonosz nevetéstől. Feje fölé emelte kardját.

- Jonas! - kiáltott fel Sally, és kezét nyitott tenyérrel a bütykös arc felé nyújtotta. - Hagyd abba!

A lény még mindig a feje fölé emelve tartotta kardját. Szeme összeszűkült.

- Az enyém vagy!

Sally az egyik könyökére támaszkodott. Új bátorság kezdett szívébe költözni.

- Nem a tiéd vagyok! Jézusé vagyok!

- Nem... nem, Sally Roe!

Sally elámult. A kard bizonytalanul ingadozott a szörnyeteg feje fölött, aki képtelen volt vele már lesújtani. A lány felbátorodott.

- Most már Jézusé vagyok! Ő a vérével fizetett az én bűneimért, és már nem tudsz gyötörni engem!

- Megteszem, amit akarok! Megöllek! - De a démon hangja már nem hangzott valami meggyőzően.

- Az én Uram legyőzött téged!

Pusztító térdre esett, bizonytalanul tartotta kardját, szemében kialudt a tűz.

- Tűnj el az életemből, Jonas! Örökre! Hallod?

BUMM! Tal olyan erősen megütötte, hogy Pusztító pörögni kezdett. A fekete démon összeszedte magát, és újra előre szegezte kardját. Guilo oldalról rátámadt. Kardjuk összecsattant, és szikrázva felvillant.

- Ez a nő az enyém! - ordította Pusztító.

- Ő a miénk! - ellenkezett Tal.

Sally kétségbeesett sikoltását hallották:

- Jézusé vagyok! Jonas, megtagadlak téged! Nincs jogod hozzám! Tűnj el az életemből! Jézusé vagyok!

Szavai mérgezett nyilakként fúródtak Pusztítóba. Hirtelen minden megvilágosodott előtte, és dermedten nézett szembe legfőbb riválisával.

- Te tudtad, Seregek Kapitánya! Tudtad, hogy ő elpusztít engem, elpusztít minket!

Tal már készenlétben tartotta kardját, de azért válaszolt:

- Tudtam, hogy te mit akarsz tenni vele. Azt kaptad feladatként, hogy pusztítsd el!

Pusztító szája kinyílt, agyarai kiszáradtak.

- Te helyezted őt Bacon's Cornerbe!

- Te pedig meg akartad őt ölni, mint mindig!

Pusztító elgyengült.

- Ő... az enyém volt. Az ifjúságától kezdve!

- Ő a miénk, a mi Urunké! - szögezte le Tal. - Már az anyja méhétől fogva!

- Tűnj el az életemből, Jonas! - sikoltozott Sally. - Jézus legyőzött téged, úgyhogy takarodj!

Pusztító kezében remegett a kard.

- Elvette tőlem a nevemet!

Az elgyengült démon egy végső dühkitöréssel, hatalmas halálordítással lecsapott Talra. Kardjával tüzes ívet rajzolt a levegőben. Tal elhárította és visszalökte a fegyvert, és közelebb engedte magához ellenségét. A vörös kard oldalra lendült, és a levegőt átszelve újra lesújtott. Tal kitért az ütés elől, és olyan erővel lökte félre a kardot, hogy a démon elveszítette az egyensúlyát. Az angyal rettenetes erővel belerúgott a démon oldalába, aki megremegett és orra bukott, majd hátára fordult, és meglendítette kardját. Tal könnyedén elhárította az ügyetlen támadást, majd fegyverével tüzes ívet leírva lesújtott.

A levegő megtelt vörös füsttel. Pusztító hátborzongató jajgatása úgy hangzott, mint egy sziréna, kezét rászorította az oldalán lévő nyílt sebre, és vonaglott a fájdalomtól. Egyik lábával hátralökte magát, szárnyai össze-vissza verdestek. Tal megfogta és visszahúzta, hogy még egyszer lesújtson rá, de erre már nem volt szükség. A démon rászögezte gyűlölettől kidülledt szemét, és szárnyainak verdesése megszűnt.

A lény még utoljára elsuttogott egy átkot, majd összegörnyedt, és egy kénes leheletet hagyva maga után megsemmisült.

Az erdő hirtelen elcsendesedett. Tal meghallotta Sally Roe elfojtott zokogását, és egy határozott mozdulattal eltette a kardját.

* * *

A lány ott feküdt a közelben, arcával a porban. Sírt, fizikailag kimerült, érzelmileg pedig teljesen kiüresedett. Guilo mellette ült, kiterjesztette fölötte szárnyait, gyengéden simogatta a fejét, és megnyugtató szavakat mondott a lelkének. Tal csendesen odament, letérdelt mellé, ő is kiterjesztette szárnyait, hogy egy védőernyőt vonjanak fölé, és egy időre elrejtsék őt a világ elől.

- Ennek a harcnak is vége! - sóhajtott. - Valamennyiünkért nyerte meg! - Megérintette a lány összekarmolt, piszkos fejét, és gyengéden így szólt: Vége van, Sally! Győztél!

Lent a völgyben még mindig nem némult el a csatazaj: morajlás, sikoltozás, kardcsattogás, távoli villámlásként felvillanó fények. De előbb-utóbb vége lesz. A végeredmény nem lehet kétséges, csak idő kérdése. Egyelőre ott maradtak Sallyvel.

 

45

Westhavenben, a csendes, lehangoló tárgyalóteremben, Wayne Corrigan éppen befejezte Gordon Jefferson érveinek megcáfolását:

- És ezért reméljük, hogy a bíróság meg fogja védelmezni Mr. Harrisnek a megfelelő eljáráshoz és a vádolójával történő szembesítéshez fűződő alkotmányos jogait. Újból kijelentjük, hogy nem kívánunk további sérüléseket vagy traumákat okozni Amber Brandonnak. Csak az igazságot szeretnénk megtudni, és hisszük, hogy ez a legkevesebb, amit az igazságszolgáltatás minden alperesnek meg kell hogy engedjen. Köszönöm.

Elfoglalta helyét Tom Harris mellett. Tom az órát figyelte. Még csak négy felé járt az idő.

A három bíró is az órára nézett. A középen ülő idősebb férfi összeszedte papírjait.

- Köszönöm, Mr. Corrigan, és önöknek is, Mr. Jefferson és Mr. Ames! Érveik nagyon megalapozottak voltak, és nagyszerűen adták azokat elő. A bíróság a mai tárgyalást berekeszti. Holnaputánra, csütörtökre, meghozzuk a döntésünket.

A törvényszolga lecsapott a kalapáccsal, és elrendelte:

- Mindenki álljon fel!

- Felálltak, és a három bíró kivonult.

Ames és Jefferson kissé komornak, sőt dühösnek tűnt, amikor felállt. Gondosan kimért, sötét pillantást vetettek Corriganre és Tomra, majd elhagyták a tárgyalótermet.

- Hm - szólalt meg Corrigan. - Azt hiszem, nem remekeltem.

- Azt hiszem, nagyszerűen csináltad - válaszolta Tom.

Corrigan megvonta a vállát.

- Hát... imádkoztunk. Az Úr kezében van a dolog. - Halványan elmosolyodott, lenézett a padlóra, majd így szólt: - Tom, én már semmit sem tudok. Néha azon gondolkodom, hogy csak egy hasznavehetetlen ügyvéd vagyok-e, vagy pedig Isten állított engem a tárgyalóterembe. Az utóbbi időben elég rossz érzéseim támadtak ezzel kapcsolatban.

Tom mosolya nagyon mélyről jött.

- Akármi történjék is, Isten nem csúfoltatik meg. Ő Úr, Wayne! Bármi legyen is az Ő akarata, én elfogadom. - Hátba vágta Corrigant. - Együnk valamit!

Corrigan a zsebében kotorászott.

- Remélem, hogy van nálad egy kis pénz.

- Ah... azt hiszem, talán három dollár.

- Rendben van. Annyi talán nálam is akad.

- Keressünk egy McDonald's-ot!

* * *

A tó vize tiszta, töretlen vonalban tükrözte vissza a partmenti fák képét és a tavasz mély színeit. A víz felszíne fölött bogarak milliárdjai táncoltak a napfényben, mint pirinyó aranyszínű ékkövek. A magányos horgász alumíniumcsónakjában ült, élvezte a csendet és az egyedüllétet. Az ötvenes éveinek az elején járt, haja foltokban őszült, arca fiatalosnak nézett ki, farmernadrágot, flanelinget és egy széles, lecsüngő karimájú horgászkalapot viselt - már évek óta ez lehetett a kedvenc viselete. Ritkán adódott kapása, de elnyerte azt a békét, amelyért idejött, és ezzel nagyon megelégedett. Lustán elnyúlt egy párnán, elengedte magát, és nem sokat gondolkodott, csónakja is kényelmesen lebegett egy helyben a víz tetején.

Déltájban meghallotta egy csónak evezőinek zaját és halk csobbanásait. Felpillantott kalapjának karimája alól. Igen, valaki közeledik felé egy fából készült kis dingiben.

Amikor a látogató már csaknem odaért, a horgász felült. Ismerte ezt a kissé kövér, szemüveges, szalmakalapot viselő férfit. Nem nevezhette éppen barátjának, de sokszor küzdöttek vállvetve egymás mellett. Mit keres itt ez az ember? Azt hitte, hogy ez egy rejtekhely, ahol senki sem találja meg.

A látogató a fejét hátrafordítva, a válla fölött ránézett, elmosolyodott, és anélkül, hogy egy szót szólt volna, tovább evezett felé.

A horgász kísérteties félelmet kezdett érezni ettől a közeledéstől. Ha látogatója nem beszél, az azt jelenti, hogy neki kell majd elkezdenie.

- Jim?

Jim a válla fölött hátrapillantott.

- Helló, Owen!

Néhány utolsó evezőcsapással az alumíniumcsónak mellé állította dingijét. Owen egy kis darab kötéllel egymáshoz rögzítette a két csónakot.

- Igazán köszönöm!

- Minek köszönhetem ezt a látogatást? - kérdezte Owen Bennett. - Remélem, nem hivatalos ügyben jöttél. Jelenleg nem az irodámban tartózkodom.

- Ó, úgy gondoltam, ez a legjobb hely arra, hogy egy kicsit elcsevegjünk, csak így kettesben.

Jim az üdülőfalu felé pillantott. Néhány család a part közelében ebédelt.

- De majd halkan beszélek, Owen. Ma a víz nagyon messzire viszi a hangot.

Owen is lehalkította a hangját:

- Akkor hát add elő azt az ügyet! Ma aktív semmittevéssel vagyok elfoglalva, és szeretném folytatni.

Jim mély lélegzetet vett, alkarját térdére támasztotta, és egy rövid pillantást vetett Owenre.

- Máris elkezdem, de el fog tartani egy ideig. Feltételezem, hogy figyelemmel kísérted a Bacon's Corner-i ügyet?

Owen üres tekintettel nézett rá, és megrázta a fejét.

- Még soha nem is hallottad ennek a városnak a nevét? - kérdezte Jim.

- Attól tartok, hogy nem.

- Hát persze... én se. Csak azért érdekel a dolog, mert az ASzJE elindított egy pert abban a városban, és tudom, hogy hozzád irányították azt az ügyet. Egy keresztény iskolát jelentettek fel, és úgy gondolták, hogy mindenkit csatasorba kell állítaniuk, téged is beleértve.

- Nos, ha ez a per még folyamatban van, akkor nyilvánvalóan nem beszélhetek róla.

Jim felemelte a kezét.

- Ó, nem, nem... ne aggódj emiatt! Nem kell beszélnünk erről az ügyről! Beszélhetünk más dolgokról is!

- Rendben van.

Jim elnézett a tó fölött, hogy összeszedje a gondolatait.

- Azt hiszem, beszélhetnénk néhány személyes kérdésről... mint például egy bizonyos titkos társaságról, a Nemzet Királyi és Szent Rendjéről.

Owen elmosolyodott.

- Hát, ha beszélnék róla, akkor már nem is lenne titkos, vagy nem így van?

Jim bólintott.

- Ezért jártam egy kicsit utána ennek a dolognak. Tudod, meglepett, hogy sok állítólagos barátom mindent hajlandó tudni, csak pont azokat az információkat nem, amelyek engem erről a társaságról érdekelnek.

- Ez csak egy páholy, Jim. Nem kell aggódnod miatta.

Jim nem hagyta magát eltéríteni ettől a témától:

- Ehhh... meg kell értened, hogy az az ember, aki hozzám hasonló helyzetemben van, egy kicsit gyanakvó lesz, amikor olyanok, mint ti, elkezditek védelmezni egymást, és közös kis titkaitok lesznek. Kis titkokról beszélek, de nem ismerem ezeknek a valóságos nagyságát, nem így van?

Owen nem akart válaszolni. Jim hozta létre ezt a találkozást, csak hadd vezesse ő a beszélgetést.

Jim úgy is tett.

- Úgy hallom, hogy Carl Santinelli is tagja ennek a páholynak, és ez az, ami aggasztana, ha nevét emlegetni kezdenék Washingtonban. Ha belegondolok abba, hogy ti ketten, ugyanannak a titkos társaságnak a tagjaiként kebelbarátok vagytok, minden hajszálam az égnek áll.

Owen feszültté vált, és egy kicsit élesebb hangon kezdett beszélni:

- Ez felvet számomra egy nyilvánvaló kérdést - bár kétlem, hogy választ fogok rá kapni -, tehát mindezt honnan tudod?

- Elolvastam néhány levelet, Owen. Helyesebben sok levelet - Jim egyenesen ránézett. - Olyan leveleket, melyeket Sally Beth Roe írt.

Ez talált! Jim egyértelműen látta Owen arcán a reakciót. Owen visszafogta a hangját, és ezt suttogta:

- Nahát!

- Valamennyiünknek van rejtegetnivalónk, Owen. Ezt te is tudod rólam, én is rólad.

Owen nem tudta magába fojtani a kíváncsiságát, és megkérdezte:

- Mit... Neked írt?

- Ó, nem. A feljelentett keresztény iskola igazgatójának írt. Feltételezésem szerint néhány bizalmas információt akart a tudomására hozni, hogy segítsen neki.

- Nos... remélem meg tudod különböztetni az igazságot a rosszindulatú hazugságoktól.

- Hm... az egyik dolog, amit elsők között leírt, hogy nem halt meg, és ez meggyőzött engem a szavahihetőségéről.

- Jim, talányokban beszélsz.

- Rendben, állíts meg, ha már hallottad a történetet: Sally Roe egy egész halom levelet írt az iskola igazgatójának, gondolom azért, hogy segítsen neki. Az egyetlen probléma abban állt, hogy az igazgató soha nem kapta meg ezeket a leveleket, mivel valaki megsértette az Egyesült Államoknak a levéltitok védelmére vonatkozó törvényét, és valamennyit megkaparintotta. Mit ad Isten, ez a valaki a helyi postamester volt, aki egyben az ügy felperese, de hajlandóságot mutatott az együttműködésre, és elmondta nekünk, hova küldte a leveleket. Soha nem fogod kitalálni, hova: a Summiti Intézetbe! Néhány FBI-nyomozó odament, és az összeset megtalálta, és tudod kinél? Kapaszkodj meg! Carl Santinellinél, Mr. ASzJE-nél személyesen. Súlyos bajba került emiatt.

- Ehhez nekem nincs semmi közöm.

Jim egy kicsit megdöbbent.

- Hova lett a régi csapatszellem, Owen? Azt hittem, hogy a páholyban testvérek vagytok!

- Az nem jelent semmit.

- Persze, persze. Senkit nem akarunk vádolni olyasmiért, amit más követett el.

- Ezt igazán nagyra értékelem.

- Azonban saját információim szerint a szent rend valamennyi tagja rendelkezik egy-egy különleges aranygyűrűvel, amelyen egy csúnya arc díszeleg, és a belsejébe bele van vésve a titkos nevetek.

- Nekem nincs ilyen gyűrűm.

- Persze, tudom, hogy a tied nincs meg. Sally Roe-nál van. Illetve volt. Most már mi birtokunkba került. - Owen csak bámult. - Igen, minden kétséget kizáróan a tied. Megnéztük a titkos nevedet a rend tagságának hivatalos névsorában. Gawaine, ha nem tévedek.

Owen arca merevvé vált.

- Miféle játékot űzöl velem?

- Azt, amit valamennyien játszunk, Owen. Sally azt mondja, hogy a te tanítványod volt. Ezért őrizte meg a gyűrűdet annyi éven keresztül. Ez egy igazi adu a kezében, és hihetővé teszi a történetét, különösen azért, mert rábukkant egy másik gyűrűre is. Ez az egyik fiatal testvéredhez tartozott, akit James Bardine-nak hívtak. Egy tüzes kis nőcsábász volt, és Santinelli irodájának dolgozott. Sally Roe Bardine gyűrűjét egy sátánimádónak az ujjáról húzta le. - Jim a témához illő sötét hangon hozzátette: - Ezt a nőt felbérelték, hogy ölje meg Sally Roe-t. - Majd gyorsan folytatta: - Az orgyilkos elszúrta a dolgot. Ő maga halt meg, és most az a gyűrű is nálunk van. Szóval ilyen dolgok kapcsolnak titeket össze ebben a dologban. Négyen vagytok érintve: te, Carl Santinelli, James Bardine és az a sátánista hölgy - ah, mondjuk inkább, hogy nő, vagy nevezhetjük valami lekicsinylő néven, ha úgy jobban tetszik.

Jim levette szalmakalapját, és megdörzsölte a szemöldökét.

- Owen, hajlandó vagyok kiteríteni a kártyáimat, és elmondani a többi részletet is, amit megtudtam, és amit te már ismersz: az egész per arra a kislányra épült, akinek kialakult valamilyen személyiségzavara, és az ASzJE a keresztény iskolát vádolta ezért, hogy kicsikarja a vallásszabadság korlátozását... Jó kis terv volt ez! - Jim egyenesen ránézett Owenre mialatt folytatta: - Ez a terv megért annyit, hogy megpróbálják megölni Sally Roe-t. Megért annyit, hogy megkíséreljék eltitkolni azt a tényt, hogy valaki meg akarta ölni Sally Roe-t. Ez a terv megért annyit, hogy megsértsék a levéltitok védelmére vonatkozó törvényt, és hogy addig üldözzék Sally Roe-t, amíg el nem kapják.

Owent szemmel láthatóan a horgászbot és az orsó teljesen lefoglalta, ezért nem is nézett fel.

- Jim, kezd fárasztani a társaságod.

- A tied volt az a gyerek, ugye?

Owen megdermedt. Ha Jim meg akarta őt döbbenteni, akkor ez a kísérlete sikeresnek bizonyult. Kinyújtotta kezét, hogy kioldozza a két csónakot összekötő kötelet.

- Azt hiszem, jobb, ha elmész!

Jim rátette a kezét Owenére.

- Tagja voltál az Omega Központ tanácsadó testületének, és te szerezted meg neki ugyanezt a pozíciót, amikor megkapta a diplomáját a Bentmore Egyetemen. Minden alkalommal nagyon sok időt töltöttél vele, amikor elrepültetek a Steele-lel meg a többiekkel megtartott megbeszélésekre. Egészen addig, amíg meg nem szülte azt a gyereket, ahelyett hogy abortált volna. Ez súlyos akadályt jelentett a karriered számára! Perelhetett volna téged gyerektartásért, nyilvánosságra hozhatta volna az egész dolgot, ugye? Ugyan mi lehet ennek a problémának a legjobb megoldása? El kell távolítani kapcsolatotok egyetlen kézzelfogható bizonyítékát - és ezzel együtt tönkre kell tenni azt a nőt is.

Owen kihívó arckifejezéssel egyenesedett fel.

- Csak nem azt akarod ezzel mondani, hogy én vagyok a felelős Sally Roe hihetetlen téveszméiért?

- Te hiszel azokban a szellemi dolgokban, ugye?

- Ez az én magánügyem.

- De ő abban az időben, neked és az Omega egész társaságának köszönhetően, hitt benne.

- Ez semmit sem bizonyít.

- És ki mondta, hogy az elektronikus sajtónak meg az újságoknak be kell bizonyítaniuk egy ilyen szaftos ügyet? Ma kinyomtatják, és majd valamikor bebizonyítják. Alkalmanként te magad is odacsúsztattál nekik egyet s mást, ezt te is nagyon jól tudod.

- És még sok egyebet is ki tudnánk szivárogtatni - ezt pedig neked kellene tudnod!

Jim bólintott.

- Igen, így van. Nem kérdéses, hogy eléggé meg tudnánk nehezíteni egymás életét. - Kuncogni kezdett. - De valóban nevetnem kell, ha elképzelem, hogy ott ülsz a bírói székben, és az ASzJE ügyvédei, akik testvéreid abban a páholyban, eléd tárnak egy ügyet, te pedig közben tisztában vagy azzal, hogy ők annak a nőnek a meggyilkolásával próbálták megvédelmezni ügyüket, akivel valaha viszonyod volt. Ugyan már, Owen!

Owen Bennett elnézett a tó fölött, és elgondolkodott.

- Tehát? Mit akarsz tőlem?

Jim elmosolyodott.

- Hát akarok én tőled valamit, Owen? Csakugyan módomban áll, hogy rád kényszerítsem az akaratomat?

Owen felcsattant:

- Mit akarsz tőlem?

- Ne felejtsd el, hogy a víz nagyon messzire elviszi a hangodat!

Jim egy pillanatra elgondolkodott.

- Owen, azt hiszem, elég jó főügyész vagyok, ugyanakkor azt is tudom, hogy még jobb munkát tudnék végezni, ha bizonyos érdekcsoportok megszüntetnék a rám gyakorolt nyomásukat, és valahol máshol fejtenék ki áldásos tevékenységüket. Le akarom rázni ezt a pórázt a nyakamról.

- Nem én kötöttem rád.

- De te is együtt húzod azokkal, akik rám kötötték. Te vagy az egyik sztárjátékosuk.

- Nem tudok nekik keresztbe tenni, Jim. Ez előtted is nyilvánvaló.

Jim megvonta a vállát.

- Nos, azt hiszem, bármikor lemondhatsz.

- Azt sem tehetem meg.

Jim nagyon eltökélten folytatta:

- Megadom neked a választás lehetőségét, Owen!

* * *

Tom Harris felkapta a Hampton Megye Csillaga aznapi számát, amely a ház előtt hevert, és belépett a nappaliba, ahol a pirítós, a tojás, a burgonyakrokett, a szalonna - és a munka illata fogadta.

- Na, mi újság? - kérdezte Marshall.

- Hát, van benne egy-két érdekes dolog - válaszolta Tom, és átfutotta a címoldalt.

Péntek reggel volt. Csodálatos hét állt mögöttük, és a csoport magva, akik a legfontosabb szerepet játszották a megvívott küzdelemben, összegyűltek Tom házában egy családias reggelire, csak azért, hogy élvezzék egymás társaságát: Ben és Bev Cole, Mark és Cathy Howard, Marshall és Kate Hogan, valamint Tom. Ő egyedül jött. Ha Irene Bledsoe, a szociális munkás tudomást is szerzett a drámai fordulatokról, ezt egy szóval sem árulta el, és mindeddig nem hívta vissza Tomot.

- Mondtak valamit az ASzJE emberei a bíróság döntéséről? - kérdezte Ben.

- Most mindenki erről beszél - vetette közbe Mark. - Elejtették az ügyet. Vége.

- Milyen kár! - jegyezte meg csípősen Tom. - A jövő héten kellett volna vallomást tennem náluk. Így nem lesz részem ebben a csodálatos élményben.

- De még nincs vége a dolognak - kapcsolódott be a beszélgetésbe Bev. - Úgy értem, azt rebesgetik, lesz itt egy nagy nyomozás. Az a hír járja, néhány embert le fognak tartóztatni.

Marshall alig észrevehetően elmosolyodott, és megrázta a fejét:

- Ez nem valószínű.

- Jól vagy?

- Ezt néha én is szeretném tudni.

- Csak utánajárnak a hatóságok ennek az ügynek, vagy nem? - kérdezte Mark.

- John Harrigan, az FBI-nál dolgozó barátom úgy véli, hogy nem. Minden ügyet másként kell kezelniük. Van olyan, amelynek utánajárnak, és van olyan, amelynek nem. Egy ehhez hasonló ügy... nos, ez egy hatalmas darázsfészek! A szálak nagyon sok helyre elvezetnének, és mindenkit nem lehet letartóztatni.

- Ezt figyeljétek! - nézett fel az újság böngészéséből Tom. - Van itt egy részlet Gordon Jefferson nyilatkozatából. Még a fényképét is közölték, a tárgyalóterem előtt áll.

- Várj! - szakította félbe Ben. - Előbb leülök!

Tom felolvasta az ASzJE ügyvédjének nyilatkozatát:

"Őszintén sajnáljuk ezt a hatalmas törvényszegést, és a gyermekek jogainak ezt a megsértését. Ez a döntés jelentős mértékben visszaállította a haladás óráját. Ha a bíróság a gyermek érdekeit részesíti előnyben, akkor folytatódhatott volna ez a per, és harcolhattunk volna a vallásos bigottság és a gyermekeinkkel szembeni intolerancia csapása ellen. Mrs. Brandon mély sajnálatának adott hangot, és szeretne köszönetet mondani minden támogatójának szerte az országban. Kifejezte azt a szívből jövő kívánságát, hogy a gyermekeinkért vívott harc folytatódjon továbbra is. De a jelenlegi helyzetet figyelembe véve azt kérte - és ezzel mi is egyetértettünk -, hogy ejtsük el a vádat, mentsük, ami menthető, és folytassuk életünket, ahogyan tudjuk."

Kate megdöbbent.

- Ennyi töménytelen hazugságot!

- Ez az iskolapéldája annak, hogyan kell tartani a kapcsolatot a nyilvánossággal - magyarázta Marshall. - Az ASzJE hivatalosan elfogadott politikája: mindegy mi történik, hősként kell kijönnie belőle!

- Hadd nézzem meg! - szólalt meg egy hang a konyhából.

Tom átadta az újságot a szobába belépő Lucy Brandonnak. A nő gyorsan végigolvasta a történetet, és csak rázta a fejét.

- Én kedden, a tárgyalás előtt jelentettem be, hogy elejtem a vádat! - Átadta az újságot Bennek, és dühösen hozzátette: - De gondolom, ezt soha nem fogják elárulni!

- Wayne Corrigan is, és én is nagyon csodálkoztunk, miért nézeget minket olyan sötéten Ames és Jefferson - jegyezte meg Tom. - Ők tudták, hogy az ügy már el van ejtve!

- Mégis azt akarták, hogy szülessen meg az a döntés - mondta Marshall. - Minden apróság kapóra jöhetett nekik.

- Hát, ha őszinte akarok lenni, azt kell mondanom, hogy okosan tették - ismerte el Mark. - A bíróság megfogalmazott néhány nagyon szigorú alapelvet.

Ben mogorva arccal lapozta végig az újságot.

- Semmi újabb hír Joey és Carol Parnellről.

Bev rátette a kezét Ben vállára.

- Ben, most kaptad vissza a munkádat. Nehogy megint elkezdj szimatolni valami koholt öngyilkossági históriában! Hagyd meg ezt a claytonville-i rendőröknek!

De Ben szemmel láthatóan csalódott volt.

- Nagyon nehezen tudom megőrizni a türelmemet, amikor ezt a sok tétlenkedést látom.

- El kellett volna mondanom neked a dolognak ezt a részét! - vallotta be Marshall. - A hatóságok nem szívesen avatkoznak bele egy ügybe, ha az ennyire homályos és kinyomozhatatlan... vagy ha a hatóságok maguk is részei a problémának.

Ben továbbadta Marshallnak az újságot, miközben tovább füstölgött:

- Ezek csak a fizetésüket akarják megkapni. Csak van valami mód arra, hogy a körmükre koppintsanak!

Marshall átfutotta az első néhány oldalt, majd elmosolyodott.

- Azt hiszem, nekünk sikerült.

- Nem, nem sikerült! Nem volt nyomozás, senkit sem tartóztattak le, sőt még nem is számoltak be az igazságnak megfelelően a történtekről. Pedig mi tudjuk, milyen dolgokat követtek el ezek az emberek, és most mindezt büntetés nélkül megúszták!

- Hidd el, hogy sikerült meghiúsítanunk a terveiket! Ezt a menetet mi nyertük meg. - Marshall továbbadta az újságot Kate-nek. - Ezenkívül... nos, azt hiszem, jó esélyeink vannak arra, hogy visszakapjuk a hadifoglyainkat.

- Josiah-ra és Ruthra gondolsz? - kérdezte Tom.

Marshall bólintott.

- Ha agyonütöd a vakondot, amit a saját udvarodon találsz, akkor a szomszédod udvarán se lesz több vakondtúrás. Hidd el, hogy így lesz!

- És mi van az eltűnt hősünkkel? - terelte más irányba a beszélgetést Kate.

- Sally... - kezdte Marshall.

Ez egy fájdalmas gondolatként hasított belé.

- Mit mondott Harrigan?

Marshall egy kicsit tétovázott.

- Kemény ügy. Amikor a nyomozók odaértek, egy Khull nevű sátánista embert találtak Goring háza közelében. A házikó alagsorában sátánista szertartás eszközeit fedezték fel. Bizonyára volt egy áldozatuk, de Sallynek nyomát sem lelték, Khull pedig hallgat, mint a sír. Csak Sally leveleire bukkantak rá. A lány vagy megszökött, vagy pedig a sátánisták megölték, és eltüntették a holttestét a szövetségiek megérkezése előtt. Nem tudjuk, mi történt.

Tom elkomorodott.

- Mindent neki köszönhetünk. Bárcsak életben lenne valahol!

- Imádkozni fogunk érte - mondta Bev.

- Találkozni akarok vele! - fakadt ki Tom. - Miután elolvastam a leveleit, úgy érzem, mintha ismerném. Nem! Én valóban ismerem őt.

- Nem mindennapi nő, az biztos - szólt egyetértően Kate.

- Valóban az volt - nyugtázta Marshall.

* * *

Claytonville határában egy szobafestő lehúzódott viharvert, ütött-kopott mikrobuszával az útfélre, hogy letegye stopposát.

- Biztos benne, hogy itt akar kiszállni, a nagy semmi kellős közepén?

- Igen, köszönöm! - válaszolta Sally Roe.

Ott maradt az országút padkáján, mint egy nagyon fáradt, piszkos, lerongyolódott csavargó. Farmernadrágot, koszos, kék dzsekit és egy kirojtosodott sálat viselt. Az út mellett állva figyelte, amint az öreg autó elhúzott mellőle: a lengéscsillapítók csattogtak, a kipufogó füstölt, a rugók megereszkedtek a létrák és a festékeskannák súlya alatt.

Úgy érezte, hogy megjelenése pontosan megfelel az autó állapotának. Arca ráncos lett a hosszú utazgatástól, lelkét megviselték a fájdalmak, testén horzsolásokat és sérüléseket hagytak a bántalmazások. De - az öreg autóhoz hasonlóan - még bírt mozogni, és most már legalább jó oka volt arra, hogy ragaszkodjon az élethez.

Mihelyt a forgalom lehetővé tette, átment az úton, és eltűnt az erdő fái között. A földmérők régi, keréknyomoktól szántott útján haladt, amelyen egyszer már végigment az éjszaka sötétjében... Mikor is? Mintha évekkel azelőtt történt volna. Alig akarta elhinni, hogy ugyanazon az úton lépked, annyira másként nézett ki fényes nappal - barátságosnak és békésnek látszott, a friss tavaszi levelek ernyőként hajoltak fölé. Egyáltalán nem annak a rémületes, démonoktól nyüzsgő pokolnak az érzetét keltette, mint a múlt alkalommal.

Elég sokáig kellett gyalogolnia a sűrű erdőben, az áthatolhatatlan bozótoson és a fák közé mélyen belógó lombsátor alatt átvezető, kanyargó, hullámzó és vízzel teli kátyúkkal tarkított úton haladt. Nem emlékezett arra, hogy ennyire messze lenne az a hely. Talán elkerülte volna a figyelmét egy útkanyarulat? Lehet, hogy túl jól sikerült elrejtenie a kisteherautót!

Ó! Az ágak és a levelek között megpillantotta az ismerős kék színt. Nagyszerű! Még mindig itt van!

* * *

Mota és Signa az öreg Chevrolet mellett állt, kezüket kardjuk markolatán nyugtatva, éber szemekkel figyelve várták megérkezését. Harcosaik gondosan őrizték az autót, mióta Sally itt hagyta. A kerékpározó gyerekek, a kirándulók, a lovasok és a vandalizmusra hajlamos emberek csak elmentek mellette, tehát érintetlen maradt. Egy kicsit benőtte a bozót, de üzemképes volt.

* * *

Sally átküzdötte magát a friss aljnövényzeten, és elővette dzsekije zsebéből a kulcsot. Az ajtó az ismerős nyekergő hanggal nyílt ki, a vezetőfülke illata ugyanaz maradt, és Sally azt sem felejtette el, hogy vigyázni kell arra a kis szakadásra az ülésen, nehogy tovább repedjen. Szíve egy kicsit gyorsabban vert. Ez az öreg teherautó igazi áldást jelentett neki: ismerős volt, a magáénak tudhatta, és egy kis darab otthont képviselt a számára.

A motor egy kicsit nyöszörgött, akadozott, néhányszor körbefordult, majd végül a gázpedál jól begyakorolt pumpálására életre robbant!

Mota és Signa megtolta az autót, és Sallynek némi nehézség árán sikerült megfordulnia. A két harcos felpattant a rakfelületre, és valamennyien útnak indultak Bacon's Corner felé.

 

46

- Tudni akarom, mi az igazi oka annak, hogy elbocsátanak! - követelt magyarázatot Irene Bledsoe.

Főnöke egy idősebb nő. Fehér haját szorosan hátrafésülte, és megszámlálhatatlanul sok tűvel rögzítette. Hajviselete komolyságot tükrözött, arckifejezése merevséget, és kövér testalkata miatt ruházata is feszült rajta. Minden vele kapcsolatos dolog feszesnek tűnt, türelme pedig különösen szűkre volt szabva.

- Maga jobban tudja, mint én, hogy milyen sok közlekedési kihágást követett el - csapott az asztalra. Figyelme részben az asztalon előtte lévő munkájára irányult. - A maga felelőtlensége, különösen azért, mert gyermekeket is kell szállítania, terhet jelent szervezetünk számára, és ezt nem tudjuk tolerálni.

Bledsoe megpróbálta megőrizni méltóságteljes viselkedését, de ez az ügy nagyon felháborította.

- Miss Blaire, itt van a kezemben egy feljegyzés a Gyermekvédelmi Minisztérium mintegy tucatnyi alkalmazottjának a közlekedési kihágásairól. Akár arra is készen állok, hogy kitöltsek egy ellenőrző tesztet...

- Láttam azokat a feljegyzéseket, és még egyszer nem vagyok rájuk kíváncsi.

- Miss Blaire, nem velem kellene szórakoznia!

BUMM! Miss Blaire lecsapta az asztalra a papírjait és a tollát, és hideg tekintetével szinte átfúrta Bledsoe-t.

- Ezt maga címezte rossz helyre! Miss Bledsoe, ön rajtam keresztül az államhoz beszél. Mi nem "szórakozunk" senkivel! Mi teljesítjük a feladatainkat, és annak megfelelően bíráljuk el alkalmazottainkat, hogy mennyire hatékonyan képesek ezeknek az elvárásoknak megfelelni. Ön terhet jelent szervezetünk számára, ezért elbocsátjuk.

- Ez a Harris-ügy miatt van, ugye? Ez az igazi oka?

Miss Blaire hidegen és mechanikusan válaszolt:

- Ez a közlekedési kihágásainak a következménye, Mrs. Bledsoe. Ön...

- Én csak az utasításokat teljesítettem.

- Ön a közlekedésben megbízhatatlan, nem tud biztonságosan szállítani gyermekeket, és ez az utolsó szavam erről a témáról. Most pedig fejezze be a még hátralévő dolgait, méghozzá megfelelő módon! Különben gondom lesz rá, hogy ne kapjon végkielégítést!

- Ezt... ezt nem teheti meg!

Miss Blaire csak elmosolyodott. Halvány nevetésében hidegség és számítás bujkált. De igen, hatalmában állt, és ezt Bledsoe nagyon jól tudta.

- Igen, mindent elrendezek. Már kiürítettem az íróasztalomat, az iratokat átadtam Julie-nek és Bettynek. Mit kell még csinálom?

- Fuvarozza haza Bacon's Cornerbe a Harris gyerekeket!

* * *

Ed és Mose ismét ott ült őrhelyén Max fodrászüzlete előtt, és minden eseményt figyelemmel kísértek, ami a Toe Springs-Claytonville úton történt.

Ed a Hampton Megye Csillaga legújabb számát böngészte, és gondoskodott arról, hogy Mose megtudja a legfrissebb híreket, akár érdekelte őt, akár nem.

- Eladó a nagy fehér ház - szólalt meg.

Mose egy sáros pudlit nézegetett, amely az utca túloldalán álldogált, és azon gondolkodott, hogy a vegyeskereskedésnek szüksége lenne egy új esőcsatornára.

- He?

- Azt mondtam, hogy eladó a nagy fehér ház. Az a pár, amelyik bűnös kapcsolatban él, végre elköltözik innen.

- Micsoda? Szétválnak?

- Ez csak egy hirdetés, Mose. Erről nincs benne szó.

Mose köpött egyet.

- Eegen! Valószínűleg Mulligan őrmesterről sem írnak ott. Hallom, hogy ő is bűnben élt, ő is, meg az a nő, aki főnök volt az ajtógyárban.

- Úgy érted, hogy egymással? - kíváncsiskodott Ed.

- Mindketten elmentek, vagy talán nem? Mindketten ugyanakkor tűntek el innen. Valaki látta őket együtt. Én se most jöttem le a falvédőről, Ed.

Ed elgondolkodott.

- Eh... Nem is bánom, hogy elmentek. Fura egy társaságnak néztek ki, ők is meg a barátaik is.

- És nem is volt valami jó zsaru.

- John Schmidt rendőr volt?

Mose megdöbbent, hogy Ed ma milyen nehéz felfogású.

- Nem, barátom. Mulligan.

- Hát, örülök, hogy ő is elmegy.

- Eegen, meg az a társaság a nagy fehér házból. Nagyon örülök, amikor azt látom, hogy elmennek.

- Mindenki elmegy. Mintha az egész város lemondana.

- Miért, ki az, aki lemond?

Ed odatartotta az újságot Mose elé, aki az orrára biggyesztette a szemüvegét.

- Na, látod? Megtaláltad? Az a három ember az iskolai tanácsból... ööö... Mrs. Hanover és John Kendall...

- John Kendall? Az a makacs...! Kinek sikerült erre rábeszélnie?

- És idenézz: Jerry Mason. Ők hárman.

Mose meglepődött.

- De hát... azt hiszem, éppen tegnap mondta nekem Elvira, hogy az általános iskola elveszítette a negyedik osztályosok tanárát, Miss Beert.

- Brewer.

- Mindegy. Összeveszett azzal a Woodarddal.

- Woodard öregszik, ez a probléma. Nyugdíjba fog menni.

- Hogy mit mondasz?

- A hónap végén nyugdíjba vonul.

- De hát nem is néz ki olyan öregnek!

- Túl gyakran nézel bele a tükörbe, Mose.

Mose hátralökte a kalapját.

- Hát, lehet, hogy igazad van. Mindenki lemond! Lehet, hogy tudnak valamit, amit mi nem! Hé! Hé, várj már egy kicsit!

- Mi van?

- Lapozz csak vissza a második oldalra! Ezt nézd meg!

- Nem hiszek a szememnek...

- Itt biztos, hogy történt valami, Ed! Egészen biztos!

Elolvasták az egyik újságcikk címét:

LEMONDOTT A LEGFELSŐBB BÍRÓSÁG EGYIK BÍRÁJA

Ed hátrahajtotta a fejét, hogy el tudja olvasni a cikket bifokális szemüvegén keresztül.

- Ki ez az Owen Bennett?

- A Legfelsőbb Bíróság legújabb tagja. Nem sokáig maradt a tisztségben.

- Bennett egészégi állapotával és személyes problémákkal indokolja lemondását. De olyan fiatalnak néz ki, nem gondolod?

- Túl gyakran nézegeted magad a tükörben, Ed.

- Hát, lehet...

Mose-ból kitört a nevetés.

- Te Ed! Lehet, hogy nekünk is le kellene mondanunk!

Ed egy pillanatra elgondolkodott, majd halálos komolysággal válaszolt:

- Mose, hová lenne a világ, ha nem tartanánk rajta a szemünket?

Nevettek, hátba verték és lökdösték egymást. Nagyszerűen érezték magukat. Több utcával távolabb is lehetett hallani jókedvük tanújeleit.

* * *

Sally Bacon's Corner felé haladt autójával. Közben újra meg újra elképzelte, hogyan fog odaállni Mrs. Potter elé: visszajöttem a halálból, és szeretném újból kibérelni az öreg farmházat! Ezt persze csak akkor tudja megtenni, ha visszakapja munkáját az ajtógyárban, ez pedig attól függ, hogy elfogadják-e magyarázatát, miért volt olyan sokáig távol anélkül, hogy egy szót is szólt volna. Ez pedig felveti azt az egész kérdéssort, hogy mit mondjon nekik, amit persze az fog meghatározni, hogy mit mondhat el nyilvánosan és mit nem, amíg a vizsgálat tart, ámbár még azt sem tudhatta, hogy lesz-e egyáltalán vizsgálat.

Lassított, mert egy kereszteződéshez érkezett a kukoricafölddel szegélyezett úton. Gyomrában egy kis feszültséget érzett. Ebben a kereszteződésben esett meg, hogy az a Bledsoe nevű nő Tom Harris gyerekeivel az autójában kis híján beleszaladt.

Először is meg kell tudnia, mi történik most Bacon's Cornerben, hogy halad a per, illetve hogy tart-e még egyáltalán. Bernice Krueger már bizonyára megkapta a legutolsó levelét, és elküldte az egész anyagot Tom Harrisnek, úgyhogy valami biztosan történt. Az utóbbi napokban nem olvasta el az újságokat...

Hát ez meg mi? Egy régi jelenet pereg le újból előtte? Bizonyára vizionál!

A zöld Plymouth!

* * *

Irene Bledsoe gondosan megállt annál a nevezetes kereszteződésnél, amely miatt az állását elvesztette. Josiah és Ruth biztonsági övét ezúttal becsatolták már beszállás után. A kereszteződés ugyanúgy nézett ki, csak a kukorica azóta megnőtt. Déjá vu-szerű érzés kerítette hatalmába, amint arra várt, hogy... az a kék kisteherautó... amit az a kirojtosodott sálat viselő nő vezet... elhaladjon előtte...!

* * *

Sally teljesen lenyűgözve bámult. Ez megint Irene Bledsoe! És ott van a két Harris gyerek!

* * *

Sally teherautójának rakfelületéről Mota és Signa integetett két társának, Chimonnak és Scionnak, akik a Plymouth tetején utaztak. Ez a találkozás nagyszerűen volt időzítve!

* * *

Irene tétovázott. Ő érkezett jobbról, tehát neki kellett először áthaladnia a kereszteződésen, de nem mozdult. Ez nem lehet igaz!

Josiah is észrevette Sallyt, és elcsodálkozott.

- Odanézz! Ott van az a néni a kék teherautóban!

- Igen! - álmélkodott Ruth. - Emlékszem rá!

Szóval ez nem képzelgés! Irene finoman lenyomta a gázpedált, és lassan átkúszott a kereszteződésen, miközben egyfolytában a másik nőt bámulta.

- Jé! - szólalt meg Josiah, maga is elbámulva. - Sír!

* * *

Sally a tekintetével követte a Plymouthot, amint az elhaladt előtte és eltávolodott, majd megtörölte a szemét.

Uram, ez a Te munkád volt! Így adtál nekem választ!

Most már tudta! Ez a találkozás, a szemei előtt lejátszódott jelenet, mindent elmondott neki: a sötétség valahol valahogyan átlyukadt, megtört, összeomlott, elveszítette az erejét.

A gyerekek hazafelé tartanak!

* * *

Bacon's Corner a magasból vidám, kellemes és barátságos helynek látszott. Úgy nézett ki, mint egy vasútmodell terepasztalán elhelyezett városka: a háztetők barna, piros és fekete színei merészen elütöttek a környező mezők foltjainak zöld színétől, az ezüstös gabonaraktárak az ég felé nyújtózkodva verték vissza a napfényt.

Az ég tisztán tündökölt, a várost nem árnyékolta be se felhő, se szellemi gonoszság. A település a menny fényében fürdött, felfrissülve az imától és dicsérettől, amely felszállt mindenek Alkotójához. Boldogító érzéseket keltett újra itt lenni, jó volt ilyen tisztának látni ezt a helyet. Ez lett a győzelem jutalma.

Tal és Guilo lassan ereszkedni kezdett, szélesen kiterjesztették a szárnyukat, és kényelmesen vitorláztak a város fölött. Mélyen alattuk terült el a főutca, személy- és teherautók hajtottak át tülekedve a kereszteződéseken. A két angyalt elhalad a vegyeskereskedés füstölgő kéményei és az utcára kinyúló szellőzőcsövei, valamint a Strawberry Loop mentén elhelyezkedő házak és garázsok kis csoportja fölött. Maguk mögött hagyták a vízművek hatalmas ezüsttornyát, melynek tetején vörös jelzőfény világított. Egyre lejjebb ereszkedtek a kis farmok fölött - ebből a magasságból a csirkék fehér, fekete és piros kis háromszögeknek látszottak -, majd végül a háztetők magasságában repülve áthaladtak a Tavacska út fölött, és megcélozták Tom Harris házának tetejét.

Odaértek a ház előtti udvarhoz, a háztető gerince fölé emelkedtek, majd rátelepedtek. Meghallották az alattuk folyó ünnepélyes reggeli hangjait: csevegés, beszélgetés, örvendezés. Nagyszerű! A többiek bármelyik pillanatban megérkezhetnek, és akkor teljes lesz ennek a csoportnak a létszáma és az öröme.

Guilo északnyugat felé mutatott: két fénycsóva ereszkedett lejjebb nagy sebességgel a magasabb régiókból. Nathan és Armoth közeledett Ashton felől!

Két további fény tűnt fel a keleti égen: Cree és Si tért vissza az Omega Központból.

Nathan és Armoth néhány perc múlva elsiklottak a ház fölött, mint két ragyogó sas, és üdvözlésre lendítették karjukat. Tal előhúzta halványan izzó fegyverét, és a ház előtti udvar bal oldalára irányította őket.

Cree és Si meredek ívben alábukott az égből. Kiterjesztették szárnyukat, hogy megtörjék a zuhanórepülés lendületét, majd a két légi deszantos letelepedett az udvar jobb oldalán, ahová Tal mutatott.

Minden harcos a maga helyén várakozott.

- Ott jönnek! - kiáltott fel Tal, és a városba vivő útra nézett.

A zöld Plymouth közeledett feléjük. Chimon és Scion még mindig a kocsi tetején utazott, szárnyuk villogó zászlóként lobogott mögöttük. Meglengették kardjukat társaik felé, akik viszonozták az integetést.

* * *

Irene Bledsoe megállította a Plymouthot a ház előtt, az út közepén. Hátra akart nyúlni, hogy segítsen a gyerekeknek kikapcsolni a biztonsági övet és összeszedni a személyes tárgyaikat, de erre nem volt semmi szükség: Josiah és Ruth úgy robbant ki a kocsiból, mint ahogyan a gyerekek az iskolából szoktak, és anélkül, hogy egy pillantást vetettek volna hátrafelé, odarohantak a ház bejárati ajtajához.

Bledsoe ismét előrefordította hegyes orrát, és beletaposott a gázba, hogy minél előbb eltűnjön erről a helyről. Chimon és Scion kiterjesztette szárnyát, felemelkedtek a kocsi tetejéről, és hagyták, hogy az autó kiguruljon alóluk, majd leültek a földre a bejárat két oldalán.

A gyerekek nem kopogtak, és semmilyen módon nem jelezték megérkezésüket, csak feltépték az ajtót, és berohantak a házba - ezzel olyan erőteljes reakciót váltottak ki az ott tartózkodó emberekből, hogy a tető remegett Tal és Guilo lába alatt.

A mennyben rendszeresek az ilyen találkozások, és ezek a csodás alkalmak mindig nagyon mélyen megérintik az angyalokat. Azonban csak az Isten képére alkotott ember lelke tudja teljes mélységében átélni a szárnyaló örömet, egy szeretett személy elvesztésének szívet tépő eksztázisát, majd a mindig túl hosszúra nyúló várakozási idő eltelte után az ölelés melegségét, valamint azt, amit a másik hangja és a vele való beszélgetés jelent. De az angyalok az ilyen pillanatokért munkálkodnak és harcolnak, legnagyobb örömük és jutalmuk az, ha ennek újból és újból szemtanúi lehetnek.

Az udvaron tartózkodó harcosok mindent láttak a nyitott ajtón keresztül. Tom térden állva szorította magához gyermekeit, és sírt az örömtől. Barátai összegyűltek körülöttük, finoman megérintették, megsimogatták őket, a hálaadás és a dicséret imáit suttogták, kérdezősködtek, de a nagy zűrzavarban egyetlen kérdésükre sem kaptak választ, amit azonban egy csöppet se vettek rossz néven.

Az angyalok érzelmeik kifejezéseként magasra emelték és szélesen kiterjesztették szárnyaikat, amelyek úgy ragyogtak, mint a házat betöltő szikrázó öröm. Elkezdték dicsérni az Urat.

* * *

- Apuci, most már itthon maradhatunk? - kérdezte Ruth a könnyei mögül.

Tom tétovázott. Félt válaszolni. Marshall vállára tette a kezét.

- Nyugodtan igent mondhatsz.

Tom szeme felragyogott a hatalmas örömtől és a bizonyosságtól.

- Győztünk, ugye?

Marshall a gyerekekre pillantott. Ugyan milyen más bizonyítékra lenne még szükségük?

- Higgyétek el, hogy soha többé nem szakítanak el minket egymástól! - jelentette ki felbátorodottan Tom.

További ölelések. További könnyek.

Halk fékcsikorgás. Gumik surrogása a sóderen. Egy kék villanás.

Tom, eléggé nyilvánvaló okok miatt, semmit sem vett észre, de Marshall igen. Kinézett a nyitott ajtón.

Nem volt biztos a dologban. Nem tudta elhinni. Közelebb ment az ajtóhoz, míg a többiek továbbra is együtt örvendeztek.

Az utca túloldalán parkoló kék kisteherautóban egy nő ült.

* * *

Sally megpróbált elbújni miközben Tom házát nézegette. Nem akarta, hogy észrevegyék. Hallgatózott, és a nyitott ajtón keresztül felismerte az öröm hangjait. Látta Irene Bledsoe-t távozni, és annak is szemtanúja volt távolról, amikor a gyerekek beszaladtak a házba. Ők odabent most csodálatos találkozást élnek át. Nem érezte magát odatartozónak. Nem tudta, mit tegyen.

Mota és Signa leugrott az autó rakfelületéről. Odaálltak a vezetőfülke mellé, és gyengéd hangon beszéltek hozza. Nem fognak megbántani, Sally. Nem törődnek majd azzal, hogy nézel ki.

Szörnyen nézek ki - gondolta. - Izzadságszagom van. És ha nem is tudják, ki vagyok? És ha nem is ez az a ház?

Gyere már! Örülni fognak, ha meglátnak!

Leállította a motort, majd néhány pillanatig még ott ült, maga elé nézve gondolkodott. Remegett a keze, a gyomra fájt az idegességtől. Olyan boldogok odabent. Barátságos társaságnak látszanak. Meg kell tudnom, hogy végződtek a dolgok. Lehet, hogy elutasítóak lesznek, de akkor is meg kell tudnom.

Kinyitotta az ajtót és kiszállt. Az autó hátulja felé indult el - ebből a szögből be tudott leskelődni a nyitott ajtón, és láthatta, ami a házban történik.

Istenem, ők is megláthatnak! Azt hiszem, az a hatalmas ember már észre is vett!

* * *

Marshall egy röpke pillanatra úgy gondolta, hogy ordít egy hatalmasat, át a háztetőn, egyenesen fel az égbe! Nem kétséges, hogy ez az Úr munkája! Ő olyan nagyszerűen intézi a dolgokat!

Óvatos mozdulatokkal ment át a teraszon, mintha egy félénk őzhöz közeledne, és nem akarná magától elriasztani.

Tal leugrott a teraszra és odaállt mellé. Marshall, ő az! Ne hagyd elmenni!

* * *

Sally visszasietett a teherautó vezetőfülkéjéhez, és fellépett. Elvetette ezt az ötletét. Jobb lesz, ha ír Tomnak még egy levelet! Ez a helyzet nagyon kényelmetlen!

- Sally!

Kezével az ajtókilincset fogva, jobb lábával a küszöbön állva megdermedt. Nem tudta eldönteni, hogy most lehet-e Sally Roe, vagy jobb úgy tenni, mintha nem ő lenne az. Ki ez az ember?

- Sally Roe?

Némán nézett előre. Ha odanézek, akkor felismer. Ki ez? Hallotta a gyerekek nevetését a házból.

- Ó! - ujjongott a kisfiú. - A saját ágyam!

Vajon itt biztonságban vagyok? Vége lenne a menekülésnek?

- Köszönöm, Jézus! - figyelt fel Sally egy, a házból kihallatszó női hangra. - Köszönöm, Jézus!

Sally odafordította a fejét, és ránézett a hatalmas, vörös hajú férfira, aki ott állt a teraszon. Tekintetéből szelídség áradt.

- Igen! - válaszolt Sally halkan. De miután kimondta, megismételte, elég hangosan ahhoz, hogy a férfi meg is hallja. - Igen! Én vagyok!

Hirtelen egy kisebb tömeg jelent meg a teraszon, és valamennyien őt nézték: egy kellemes megjelenésű, vörös hajú nő, egy kedves fekete bőrű házaspár, egy barátságos arcú, ősz hajú férfi szőke feleségével, és...

Sally ugyanúgy megbámulta ezt a férfit, mint a férfi őt. Már látta a fényképét.

Tom is látta már a róla készült fényképet. A csendet szinte vágni lehetett volna. Végül Marshall törte meg a hallgatást:

- Sally! Tom Harris, és mi is valamennyien, nagyon szeretnénk találkozni önnel! Nem jönne be?

Sally egy kicsit megkönnyebbült, de megpróbált elbújni az autó nyitott ajtaja mögött.

- Én... a megjelenésem nem igazán elfogadható...

- Barátok között van! - válaszolta Tom.

* * *

Talnak nevetnie kellett. Még hogy nem elfogadható! Hát nem furcsa, hogy az emberek nem a szellemi, hanem a testi szemükkel néznek egymásra? Kétségtelen, hogy ez a drága nő megjárta a posvány és a gonoszság minden bugyrát, és most sebhelyes, kimerült, rongyos és piszkos.

De az angyalok szemében úgy jelent meg, mint ahogyan Isten látta őt. Pontosan úgy nézett ki, mint az Élő Isten minden megváltott szentje: ragyogóan tiszta volt, és hófehér ruhát viselt.

* * *

Sally - Mota és Signa szeretetteljes ösztökélésére - átment az úton. Egy fáradt, farmernadrágot viselő csavargó érkezett haza. Belépett a kapun, odament a teraszhoz, majd az angyalok és a szentek megilletődött pillantásától kísérve kezet nyújtott a magányos férfinak, aki két, örömtől repeső gyermeke között állt.

- Tom Harris?

- Igen.

- Sally Beth Roe vagyok.

* * *

Tal egy könnyed szárnymozdulattal visszaröppent a tetőre. Kényelmesen letelepedett, és maga mellé fektette a kardját.

Guilo valamennyiük nevében feltette a kérdést:

- És most, kapitány?

Tal lepillantott a nevető, Istent dicsérő csoportra.

- Azt hiszem, egy ideig itt maradunk.

Szavait a harcosok boldogan vették tudomásul, és közelebb léptek, hogy figyelemmel kísérhessék azt a csodálatos beszélgetést, amikor az emberek elmesélték egymásnak az élményeiket, és mindent megértettek.

Tal elmosolyodott, és ámulatában megrázta a fejét.

- Megváltás! Ez a szó mindig fellelkesít!




Hátra Kezdőlap