Általános alapfogalmak

A paleográfia tárgya

A történetírásnak - legalábbis a középkortól fogva egészen napjainkig - mind mennyiségi, mind pedig minőségi tekintetben vitathatatlanul legfontosabb építőanyagát az írásos források alkotják. E források a levéltárakban és könyvtárakban akkora mennyiségben maradtak ránk, hogy nyomtatásban való teljes közzétételükre még a technika mai fejlettsége mellett sem lehet komolyan gondolni. A történésznek tehát elkerülhetetlenül foglalkoznia kell kiadatlan forrásokkal is. Az írás formája azonban, a művelődési felépítmény egyéb elemeihez hasonlóan, a gazdasági-társadalmi alap változásával maga is állandóan módosult, fejlődött. Éppen ezért a régi (tájainkon kb. a XVIII. század vége előtti latin betűs) írásokat ma már csak az tudja olvasni, aki az ehhez szükséges sajátos képzettséggel rendelkezik. A nehézségeket fokozza az is, hogy az írástudás a feudalizmus idején Európa-szerte hosszú évszázadokon át hozzákapcsolódott egy-egy holt, ún. "szent" nyelvhez (pl. a mai Románia területén a szlávhoz, illetve a latinhoz vagy göröghöz), amelyet sokáig csupán az uralkodó rétegek műveltjei, szinte kizárólag csak a papok ismertek. A régi idők írásos emlékei tehát olyan, a maitól eltérő, sajátos társadalmi-művelődési körülmények között jöttek létre, hogy tudományos felhasználásukhoz a különböző korok írásos gyakorlatának alapos ismerete szintén elengedhetetlen. Ezeket az ismereteket kívánja nyújtani a történészeknek, a régi korok írásos hagyatékát őrző és kezelő levéltárosoknak, valamint a könyvtárosoknak a paleográfia. A paleográfia képesít tehát arra, hogy a forrásokat eredetiben elolvashassuk, mai írásra áttegyük, keltezzük, keletkezési helyüket meghatározzuk, egyszóval tudományosan felhasználhassuk, és - szükség esetén - a hibás olvasatok következtében a szövegbe korábban becsúszott torzulásokat helyesbítsük.

A "régi írások" tág és nem éppen szakszerű elnevezésébe természetesen minden írott emlék belefér a legrégibb időtől fogva egészen az újkori írásfejlődés teljes kibontakozásáig. Régebben a paleográfia valóban foglalkozott is mindenféle írásemlékkel. A modern történelemtudomány kialakulása során azonban a régi írásokkal kapcsolatos stúdiumok már a XIX. században különféle segédtudományokká differenciálódtak. A kőbe, ércbe vagy más szilárd anyagba vésett írásemlékek a felirattan (epigráfia), az érmeken, pénzeken olvasható szövegek (legenda) az éremtan (numizmatika), a pecsétek erősen rövidített feliratai pedig a pecséttan (szfragisztika) érdeklődési körébe kerültek át. A paleográfia önállóan ma már csak azokkal az emlékekkel foglalkozik, amelyeket íróvesszővel (stilus), írónáddal és írótollal (calamus vagy penna) viaszos vagy fatáblára, papiruszra, hártyából (pergamen) vagy papírból készített tekercsekre és kódex alakú könyvekbe, lapokra írtak. Természetesen a paleográfia közvetve felhasználja a felirattan, éremtan és pecséttan írástörténeti eredményeit is.

A paleográfia feladatai

A paleográfián belül azonban - a történettudomány általános fejlődéséhez igazodva - napjainkra másfajta differenciálódás is lezajlott. Mégpedig annak a kétarcúságnak megfelelően, amely az írást mint történeti forrást jellemzi. Az írás ugyanis egyrészt a műveltségjavak áthagyományozásának (traditio) az eszköze. Ha ilyen értelemben foglalkozik az írással a paleográfia, akkor segédtudományi szolgálatokat kell ellátnia a történetkutatás számára annak érdekében, hogy ez minél jobban értékesíthesse az írásos forrásokat. A paleográfia e segédtudományi szolgálata abban áll, hogy ő nyújtja a történésznek a régi szövegek elolvasásához, keltezéséhez, lokalizálásához és meghatározásához szükséges ismereteket. Ez elsődleges, hagyományos feladat, mely alól napjaink történetírása sem mentheti fel.

Az írás azonban nemcsak az utókorra való áthagyományozás klasszikus eszköze, hanem túl ezen, formagazdagsága révén, a megőrzött tartalmaktól függetlenül önmaga is forrása a történelemnek. A változó írástípusok, stíluselemek, az írás összhatása önmagukban jellemzőek az őket használó régi korokra; a grafikájukban megfigyelhető egyezések pedig olyan művelődéstörténeti összefüggésekre, mozzanatokra terelhetik rá a távoli korok kutatóinak figyelmét, melyeket egyéb források segítségével észlelni sem lehetne. Amikor azonban a paleográfia ilyen értelemben kívánja felhasználni önmagukban a régi írásokban és az őket létrehozó gyakorlatban rejtőző bizonyságanyagot, már túllép a történelmi segédtudományok hatáskörén. E paleográfiai kutatások már öncélúak, és eredményeikkel nem segítik nagyobb mértékben elő a történetkutatást, mint bármelyik más történeti részdiszciplína.

Ezek szerint tehát a korszerűen művelt paleográfia elvégzi a történettudomány egésze, pontosabban főként a közép- és újkor kutatása számára nélkülözhetetlen, hagyományos segédtudományi szolgálatokat. Ezeken kívül azonban sajátos, öncélú kutatási feladatok önálló megoldására is vállalkozik. Mindkét feladata egyenértékű és nélkülözhetetlen, minthogy ezeket a történetírás fejlődése során jelentkező szükségletek alakították ki. E két munkakör párhuzamos és arányos művelése a korszerű paleográfiai kutatások egyik legfontosabb követelménye, és minden további fejlődés záloga.

A paleográfia ágai

A korszerű paleográfia a vele szemben támasztott kettős követelményt több irányban végzett munkával igyekszik kielégíteni. Ennek megfelelően alakult ki napjaink paleográfiai kutatásának három ága. Ezek a következők: 1. gyakorlati írásismeret, 2. kézirattan vagy kodikológia, 3. az írásosság (írásbeliség) története. E kutatási ágak szorosan összefüggenek egymással, együttesen alkotják a korszerű paleográfiát, annak ellenére, hogy célkitűzéseikben és munkamódszereikben eltérések is mutatkoznak. Éppen ez teszi napjaink paleográfiai kutatását olyan színessé és sokoldalúvá.

A gyakorlati írásismeret az említett hagyományos segédtudományi szolgálatokat kívánja nyújtani, és kiindulási pontját, alapját jelenti mindenféle paleográfiai stúdiumnak. A gyakorlati paleográfia tehát az írásfejlődés korszakaink, az írástípusoknak és ezek jellemző jegyeinek megállapításával, a betűformák és az írástechnika, a rövidítési és központozási rendszerek változásainak tisztázásával lehetővé teszi az írásemlékek megfejtését, keltezését, lokalizálását, a szövegek torzulásának helyesbítését, azaz emendálását; vagyis az írások általános, külső ismertetőjegyeivel foglalkozik. Ezzel előkészíti azokat a tudományos felhasználásra. A régebbi kézikönyvek magát a paleográfiát teljes egészében ezzel a segédtudományi értelmű foglalatossággal azonosították.

Vizsgálódási területét a kodikológia - miként neve is elárulja - a könyv alakú írásemlékekre korlátozza. A kézírásos könyvek előállításának gazdasági, társadalmi, technikai körülményein kívül a kódexekben használt írásfajtákkal, díszítési módokkal, kötésükkel foglalkozik a könyvnyomtatás felfedezéséig, illetve országonként változóan a kéziratosság korának befejezéséig, azaz addig az időpontig, amikor a vizsgált területen a könyvkiadásban a nyomtatott betű fölénybe kerül a kézzel írottal szemben. A kodikológia tehát lényegében a kéziratos könyvanyaggal kapcsolatos ismereteket foglalja magában. Mint ilyen a kódexek külső, formai jegyeinek vizsgálatán kívül foglalkozik a kéziratos könyv társadalmi szerepével. Kutatási céljai eléréséhez szoros kapcsolatot tart fenn a művészettörténettel, főként a miniaturisztikával, a régi irodalom történetével, a filológiával, a könyvtártörténettel és általában a művelődéstörténettel. Jóllehet nagymértékben a kodikológiának köszönhető a korszerű szemlélet és módszerek kimunkálása, mégsem fogadhatók el azok a vélemények, amelyek a paleográfia kizárólagos feladatául a kódexírások tanulmányozását tekintik, és a jogi-gyakorlati írások fejlődésével kapcsolatos kérdéseket az oklevéltan hatáskörébe kívánják utalni. Nem lehet egyetérteni a kodikológia és a paleográfia teljes szétválasztására irányuló törekvésekkel sem, mert ezek éppen a kodikológia történetiségét veszélyeztetik.

Az öncélú (nem segédtudományi) paleográfiai kutatás kialakulása a kodikológia területén szükségszerűen magával hozta az igényt az írást különböző szempontokból tanulmányozó diszciplínák eredményeinek összegezésére. Ezt kívánja nyújtani a paleográfiának szemeink előtt formálódó új ága: az írásosság (írásbeliség) története. Ez egy-egy konkrét történeti fejlődési egység (például Közép-Európa, egy ország, tartomány, város) teljes írásos kultúrájának összefoglaló megvilágítására törekszik. Végső célja tehát az írás legtágabb értelemben vett szerepének tisztázása a vizsgált társadalomban. Ehhez azonban a paleográfia hagyományos keretein kívül eső eredmények összegezését is magára kell vállalnia. Az írásosság történetének széles távlatokat nyitó keretei között az írással, az írásos emlékekkel, valamint az írástudó rétegekkel foglalkozó összes kutatási ágak - az írás fiziológiája és lélektana, irodalomtudomány, középkori filológia, kodikológia, oktatás-, könyv-, könyvtár-, társadalom- és művelődéstörténet, oklevéltan, aktatan és epigráfia - eredményei egyetlen és az egykori valóságot leginkább megközelítő képpé állnak össze. A paleográfus természetesen ebben az esetben is megmarad a saját munkaterületén. Itt nyert eredményeit azonban - mint az írásos hagyományozás legjobb ismerőjének - ki kell egészítenie más szakok idevágó megállapításaival; az írásos kultúra egyes ágait ugyanis, melyeket különböző diszciplínák vizsgálnak, maga az írás közös szálként összefűzi. Az írásosság története révén válik napjainkban a paleográfia a szűk keretek között mikroszkopikus módszerekkel dolgozó segédtudományból a régi írásos művelődés egészét átfogó, önálló történeti kutatási ággá.

A paleográfiai kutatások időhatárainak kitágulása

A munkakör felvázolt kibővülése napjainkban további változásokat érlel a paleográfiai kutatások területén. Mindenekelőtt több figyelmet kíván a késő középkori és kora újkori írásfejlődés kérdései számára, mint ezt a régebbi irodalom tette, mely vizsgálódásaival legfeljebb a XVI. század végéig ment el. Szorgalmazza a szorosabb együttműködést a paleográfia és az írásemlékek bizonyos szűk csoportjára specializálódott, fentebb említett kutatási ágak között, főképp az emlékekben szegényebb korai időszakra vonatkozóan. Végül az újabb korok írásosságának feltárásához szükségessé vált a szokványos paleográfiai módszerek bizonyos kiegészítése.

A paleográfiai munkamódszer - legalábbis ami az emlékek megfejtését és keltezését illeti - azon a tényen alapul, hogy minden korszak, sőt minden nemzedék rányomja a maga bélyegét az írás külalakjára. A paleográfusnak tehát mindig a korszakra jellemző tipikus stíluselemekkel kell foglalkoznia. Az írásformák változásainak azonban nemcsak a korra, hanem az író egyénre jellemző jegyei is vannak. S a késő középkor századaitól fogva ezek az egyéni jegyek lépnek előtérbe a korjellemző tipikus rovására. Ezzel szinte lehetetlenné teszik a korábbi középkorra vonatkozóan jól bevált klasszikus paleográfiai módszerek használatát az újabb idők íráshagyatékának feldolgozásában. A legtöbb nyugat-európai paleográfus vallotta is azt, hogy a XVI. századdal bevégződnek a vizsgálódási lehetőségek. Jóllehet a humanista írás kialakulása utáni fejlődés valóban nem vet fel különösebb formatörténeti problémákat, az írásosság története nem mondhat le a döntő fontosságú modern korszak feltárásáról. Minthogy azonban őt nem az írástípusok változása, hanem az írás és a társadalom sokoldalú kapcsolata érdekli, a különböző rokon diszciplínáktól nyert anyagát nem is segédtudományi értelemben vett paleográfiai módszerekkel, hanem az általános történelmi és a sajátos művelődés-, illetve társadalomtörténeti munkamódszerekkel kell egységes képpé összedolgoznia.

Mindent összefoglalva megállapítható, hogy a paleográfia napjainkra kinőtt a történelmi segédtudományok keretei közül. Régi segédtudományi szolgálatait ugyan továbbra is ellátja, emellett azonban egyre fontosabb szerepet játszik a régi (főként feudalizmus kori) művelődés- és társadalomtörténelem oldalán mint az írásos kultúrával kapcsolatos kutatások eredményeit összegező, önálló és öncélú kutatási ág: írástudomány.

Terminológiai alapfogalmak

A paleográfiai módszerek fokozatos finomodása, a problematika állandó gazdagodása sajátos terminológiát hívott létre. Ennek ismerete és következetes használata nélkülözhetetlen a paleográfia anyagában való eligazodáshoz.

Minden betű alkotóelemekből épül fel. Ezek elemzésekor a paleográfus a következő elnevezéseket használja. A szár alkotja a betű gerincét, törzsét. Ennek lerövidítése a minuszkula egyes betűinél (m, n, u) a láb. A vízszintes vonalú építőelem (A) a keresztvonal. A folyóírásban a betűket segédvonal fűzi egybe, míg a gótikus könyvírásokban a lábak összetartozását (m) vékony hajszálvonal jelöli. Egyes betűknél (B, D, P) ívről, másoknál hurokról, azaz a szár megkettőzéséről (b) beszélünk. A betűk felépítését az említett alkotóelemekből építkezési vagy kidolgozási módnak (tractatio) nevezzük.

Jóllehet a latin írás története egyetlen, szerves egészet alkot, a paleográfia ezt a több mint kétezer esztendős fejlődést különböző periódusokra bontva igyekszik minél alaposabban feltárni. E szakaszok között, éppen a fejlődés egysége következtében, nincsenek ugyan merev válaszfalak, amelyek kizárnák az előző szakasz egyes írásainak továbbélését a következőben, de e periódusok mégis elkülönülnek egymástól az írásaikat jellemző közös stíluselemek folytán. Ezek alapján beszélhetünk pl. gótikus vagy humanista írásstílusról, illetve írásformáról. Egy-egy írásstílus kora egybeesik a latin írás egy-egy fejlődési periódusával. A korszakokon belül viszont, az íráshasználat, illetve az írástechnika ágainak megfelelően, különböző írásfajták vagy írástípusok figyelhetők meg. Ilyen írásfajták vagy írástípusok pl. a könyvek, az oklevelek vagy a mindennapi élet szükségeire szolgáló írások. De külön típusoknak számítanak pl. a folyó (kurzív) technikájú írások is. Az írásfajták természetesen nincsenek csupán egyetlen periódushoz kötve, hanem megtalálhatók majdnem mindegyik írásstíluson belül. Különböző helyeken azonban ugyanazt az írásfajtát egyidejűleg eltérő módon is írhatták. Ennek következtében különböző változatai jöhettek létre. Például a római birodalom bukása után keletkezett ún. "nemzeti írásoknak" vagy a XIII. század folyamán a párizsi, oxfordi és bolognai egyetemen a jegyzetekhez használt írásfajtának a közös eredet ellenére külön-külön változatai alakultak ki. Ezeket a közös alapsajátságok mellett eltérő jegyek is jellemzik. A változatok nagy gyakorlatú írásközpontokban vagy írásműhelyekben (scriptorium) jöttek létre, amelyek valóságos írásiskolát teremtettek a művelődési hatásuk alatt álló területeken. Az írásiskola elnevezés tehát nem az írásoktatással kapcsolatos, hanem az azonos írásfejlődésre kíván utalni. Ameddig egy, illetve azonos alapokon dolgozó több írásközpont vagy írásiskola formálja a fejlődést, azt írásterületnek vagy írástartománynak szokás nevezni. Írásterület kifejezésen tehát írástörténeti fejlődési egység értendő. Pl. ilyen sajátos írástartománya a romániai latin írásfejlődésnek Moldva és Havasalfölde, illetve Erdély. Itteni viszonylatban a vajdai és hiteleshelyi kancelláriákat szintén írásműhelyeknek, scriptoriumoknak kell tekintenünk. Az is megjegyzendő, hogy írásiskolák vagy talán inkább csak írásdivat kialakításában nálunk nem annyira ezeknek, mint inkább az írásoktatást ténylegesen végző káptalani iskoláknak kell szerepet tulajdonítani.

Az írásfajták, írásiskolák, írásterületek elhatárolása az írástechnika, a betűformák és a ductus megfigyelése alapján történik. Az egyes betűk formája, akárcsak az írások összhatása, az ún. íráskép főként attól függően alakult, hogy milyen tollal, milyen kéztartással, hány és milyen tollvonással, azaz milyen írástechnikával írták. Az írásképet kialakító vonalvezetési módot nevezik ductusnak. Ez lehet higgadtabb, fegyelmezettebb, és ekkor az írás is gondosabb munka hatását kelti, ünnepélyesebb jellegű. Lehet viszont sietős, kapkodó, mely odavetett vonásaival is arról tanúskodik, hogy írójuk mindent a gyorsaság szempontjának kívánt alárendelni. A gyakorlat során kialakult új betűformákat, megoldásokat előbb-utóbb nagy tekintélyű írásközpontok vették át, és kanonizálták azokat. Ez úgy értendő, hogy szigorú szabályokba, íráskánonokba rögzítve kötelező erővel előírtak bizonyos megoldásokat és formákat mind az iskolai oktatásban, mind pedig a másolási gyakorlatban. Egyes írásfajták esetében ezzel párhuzamos mozzanat volt a kalligrafizálás, vagyis a spontán kialakult formák tudatos "megnemesítése", gondosabb kivitelezése - éppen a kanonizálás céljaira. Az írás stilizálása viszont a természetes formák öncélú, mesterkélt díszítését, átalakítását jelenti.

Az írásfejlődés bemutatása során talán egyetlen fogalmat sem használ olyan gyakran a paleográfiai kutatás, mint a majuszkula - minuszkula, illetve a könyvírás - gyakorlati írás fogalompárokat. Az első kifejezéspárral a paleográfus kettős értelemben is él. Első jelentésében a majuszkula a nagy-, a minuszkula pedig a kisbetű megkülönböztetésére szolgál. Ezenkívül azonban bizonyos írástechnikai megoldást követő írásokat jelölnek e kifejezésekkel. Majuszkulának, azaz nagybetűs írásnak a paleográfus az olyan írásokat nevezi, amelynek összes betűi pontosan két vonal között, tehát az ún. kétvonalas rendszerben helyezkednek el. Ilyenek voltak pl. a római kapitális írások. A minuszkula, azaz kisbetűs írás betűi viszont négy vonalból álló rendszerben helyezkednek el, mégpedig úgy, hogy a betűk teste a két közbülső (alap)vonal közé esik, egyes betűknek azonban már száruk van, amelyek felfelé vagy lefelé a két szélső vonalig kinyúlnak. A minuszkula még a késői római birodalomban (IV-V. század) kialakult, és rendkívüli használhatósága következtében mindmáig a latin betűs írás további fejlődésének legfontosabb alaptényezője maradt. A majuszkula- és a minuszkulaírások tehát éppen úgy különböző írástípust alkotnak, mint pl. a mindjárt megtárgyalandó kurziva.

A könyv-, illetve a gyakorlati (használati) írás közül az előbbi tekint vissza nagyobb múltra. A társadalom és az írás kapcsolatainak feltárása és a modern íráskultúra kialakulása szempontjából viszont az utóbbi minősül jelentősebbnek. Amíg ugyanis egy társadalom, illetve művelődés nem jut el az írásosság (írásbeliség) bizonyos fejlettségi fokára, addig az írás rendkívüli művelet marad számára, amelyet csak ünnepélyes, kultikus vagy irodalmi célokra használ. Erre teljesen megfelelő a könyvírás, mely eredetileg az epigrafikus formák közvetlen áttétele az eltérő írásfeladatra. A könyvírások később is mindig a betűk szépségére, olvashatóságára helyezték a hangsúlyt, nem pedig a gyakorlati alkalmazhatóságra és a gyorsaságra. A könyvírások betűit egyenként valósággal rajzolták vagy festették. A hagyományos "kanonizált" formákhoz szívósan ragaszkodó, lassan fejlődő konzervatív írásfajták ezek. Fejlődésük végül is a könyvnyomtatás feltalálása után a nyomtatott írásba torkollott bele.

A gyakorlati írásokat a társadalom mindennapi szükségletei hívták létre szintén még a római birodalomban. Alkalmazásukra elsősorban a gazdasági és jogi élet, valamint az államigazgatás egyre táguló területein került sor. Ezek az írásfajták csupán annak az igénynek a kielégítésére törekedtek, hogy minél gyorsabban és minél kényelmesebben lehessen írni velük. Céljukat lendületes és könnyed tollvonásokkal kialakított kurzív, azaz folyó írásmóddal, illetve a betűk leegyszerűsítésével és összefűzésével (ligatura), valamint rövidítések fokozott alkalmazásával igyekeztek elérni. Legünnepélyesebb válfajait az oklevélminuszkula és kancelláriai írás néven emlegetett változatok képviselik. Ezeket a kevésbé gondos oklevélkurzívák mellett a fontosabb tartalmú jogi, közigazgatási iratok kiállításához használták.

A gyakorlati (használati) írások a könyvírásokból fejlődtek ki, de maguk is visszahatottak ihletőjük további alakulására. A gyakorlati írásokat ugyanis nem kötötték szigorú íráskánonok. Éppen ezért fesztelenebbül alkalmazkodhattak a felmerülő társadalmi szükségletekhez, az új írásstílus, ízlés követelményeihez. Ennek viszont az lett a következménye, hogy a könyvírások a gyakorlati írásokhoz viszonyítva minduntalan divatjuk múltaknak, régimódiaknak tűntek a kortársak szemében. Nem maradt tehát más választás a könyvmásoló műhelyek számára, mint kicsiszolt formában előbb-utóbb átvenni a gyakorlati írások főbb vívmányait, azokat kalligrafizálni, átstilizálni, és az így megújított formákat kanonizálni. Az írásfejlődés tehát a két írásfajta állandó kölcsönhatása nyomán alakult; egészen a könyvnyomtatás általánossá válásáig, amikor is a könyvírás formái megmerevedtek. Addig az előrelendítő erőt mindig a gyakorlati írások képviselték; a könyvírások viszont megóvták a betűformákat az elvadulástól, amelynek veszedelme a gyakorlati íráshasználat területén mindig fennáll. A korszerű paleográfiának tehát párhuzamosan kell foglalkoznia mindkét írásfajtával; ugyanis akár a könyv-, akár pedig a gyakorlati (oklevél-) írásokat részesítené a másik rovására előnyben, a fejlődés hajtóerőinek felismerését egyaránt kockáztatná.

A könyv- és gyakorlati írások közötti átmenetet a félkurzívák vagy basztardok alkotják. Ezek olyan írásfajták, amelyek a kódexmásolás meggyorsításának érdekében kurzív elemekkel szövik át a könyvírás rangos formáit. Megjegyzendő, hogy a középkorban oklevelek írására is felhasználták a félkurzívákat. A kelet-közép-európai fejlődés sajátossága különben az is, hogy a másolók a kódexeket különös előszeretettel írták félkurzív, sőt kurzív írástípusokkal.

Szempontok az írás társadalmi szerepének értékeléséhez

A korszerű paleográfia - amint láttuk - nemcsak magukkal az írásokkal, formáikkal, fejlődésükkel foglalkozik, hanem vizsgálat alá veti az írás és a társadalom sokrétű kapcsolatát is. Ezeknek a kapcsolatoknak a legtágabb értelemben vett összességét nevezi írásbeliségnek, íráskultúrának, írásosságnak. E kifejezések magán az íráson, ennek legkülönbözőbb szintű használatán kívül magukban foglalják az írásos gyakorlatot hordozó társadalmi rétegek és intézmények (értelmiség, hivatalnokság, iskola, könyvmásoló műhely, könyvkereskedelem stb.) szerepét is. Az írásosság történetére irányuló paleográfiai kutatások megfigyelik, hogy az íráshasználat kiterjedése során miként hatolnak be a társadalomba a szóbeli művelődés rovására az írás segítségével konzervált és tértől, időtől függetlenül átadhatóvá tett kulturális javak. Ennek kapcsán mérni kívánják magát a művelődési fejlődést. Ehhez számukra a legfontosabb forrásanyagot az említett gyakorlati írások jelentik. Ugyanis minél nagyobb teret foglalnak el egy kor írásos emlékanyagában a gyors, kurzív formák, annál mélyebb íráskultúrával, annál szélesebb körű íráshasználattal kell a paleográfusnak számolnia. Tehát nem a díszes, rendkívüli, hanem a praktikus, gyors írásváltozatok az írásbeliség fejlettségének legfontosabb ismérvei. E külalakra nézve igénytelenebb írásformák megfigyelése szolgáltatja a kulcsot a középkori írásfejlődés legdöntőbb mozzanatának, az írás laicizálódásának a megértéséhez is. E kifejezés arra a társadalmi-művelődési folyamatra utal, amelynek során a papság a lassan világiakból kialakuló új írástudó, "értelmiségi" réteggel szemben fokozatosan elveszíti monopolisztikus helyzetét az írástudás és általában a művelődés terén.

Bár az írás feudalizmus kori fejlődése lényegében az uralkodó és kiváltságos osztályok keretei között zajlott le, az írásosság történetébe beletartozik a népi írásbeliség, azaz az írástudásnak és az íráshasználatnak a plebejus-, mezővárosi, paraszti társadalom körében való elterjedése is. E kutatások - erdélyi viszonylatban is - értékes eredményekkel kecsegtetnek, elsősorban a népes székely és szász szabadparasztság körében.

A latin paleográfia fontossága a romániai történetkutatások szempontjából

Elméletileg a paleográfiának annyiféle ága lehetséges, ahányféle írásrendszert használtak a korábbi századok társadalmai. Gyakorlatilag azonban egyelőre csak az európai művelődés írásrendszereivel (latin, görög, cirill) foglalkozó ágazatai fejlődtek ki teljesen. Az előbb elmondottakból nyilvánvaló, hogy minden nép történettudománya szempontjából elsősorban azoknak a paleográfiáknak a művelése különös fontosságú, amelyek az illető országban egykor használatos írásrendszerekkel foglalkoznak. A mai Románia területén a korábbi századokban különböző írásrendszerek (cirill, latin, görög, török) érintkeztek egymással. Éppen ezért az itteni paleográfia párhuzamos és többoldalú kutatásokat igényel. Az ország gazdag és sokszínű írásos emlékanyagának tanulmányozása ugyanis csak így hozhatja meg azokat a nemzetközi érdeklődésre számot tartó tanulságokat, amelyeket kétségtelenül magában rejt. Elavult és káros tehát az a korábbi időkből átöröklött szemlélet, mely csak a román-szláv és a román-cirill paleográfia művelését tekinti a romániai történet tanulmányozásához nélkülözhetetlennek. Elegendő egyetlen pillantás az ország írásos forrásanyagának összetételére, hogy belássuk, az itteni történetírás további fejlődésének érdekei követelő erővel megkívánják a latin paleográfiának nemcsak az ismeretét, hanem tevékeny művelését is. Vitathatatlan tény ugyanis, hogy - az erdélyi levéltárak és könyvtári kézirattárak rendkívüli gazdagsága következtében - az ország legrégebbi (1700 előtti) forrásanyagában - mindent egybevéve - mennyiségileg a latin írású emlékek dominálnak. Igaz, ennek az aránynak a kialakításához Moldva és Havasalfölde csak elenyésző mennyiségű latin betűs forrással járult hozzá. Mégis hiba lenne azt állítani, hogy e két fejedelemségnek magának is nem lett volna tanulmányozásra érdemes régi és egész sajátosan román színezetű latin íráshasználata. A romániai történetkutatásnak országos érdeke a latin paleográfiai kutatások elmélyítése. Enélkül ugyanis forrásanyagának tekintélyes része néma maradna a história itteni művelői számára.


Tartalomjegyzék Következő fejezet