Az erdélyi értelmiség kialakulásának kezdetei

A középkori laikus értelmiség problémája

A feudális korszaknak talán egyetlen más eredménye sem bizonyult az európai társadalom és művelődés haladása szempontjából nagyobb horderejűnek, mint az intellektualizmus és a papság hagyományos azonosságának felbontása. Aligha túlzunk ugyanis, amikor kijelentjük: az újkori fejlődés hatalmas vívmányai legvégső soron azzal magyarázhatók, hogy a laikus társadalom belenőtt az intellektuális munkakörökbe, magához ragadta azokat, és a szellemi foglalatosságot világi célok szolgálatába állította.

E laicizálódás mindenhol az egyházi intellektualizmus keretei között kezdődött, de csak több százados együttélés után jutott el a világi munkaköröket betöltő elemek többé-kevésbé határozott elkülönüléséhez. Ez az összefonódottság különösen megnehezíti az intellektualizmus klerikus és laikus szálainak szétfejtését a távolabbi századokra vonatkozóan olyan területeken, ahol a gazdasági-társadalmi differenciálódás lassúbb üteme vontatottá és határozatlanná tette a laicizálódás egész folyamatát. Ilyen területnek számíthatjuk Európa egész keleti felét s benne országunkat és annak erdélyi részét is. Itt az általunk vizsgált korszakban a teljesen laicizálódott rétegek mellett az iskolázott világiak tekintélyes átmeneti csoportjai helyezkedtek el, elmosódott határokkal az egyházi értelmiség irányában. Éppen ezért a tanult laikusoknak ezt a formálódóban lévő társadalmi rétegét csak jobb kifejezés híján nevezhetjük világinak és értelmiségnek. A világiság és értelmiség meghatározói ugyan ma mások, mint a feudalizmus korában, a társadalmi funkció azonossága azonban talán mégis feljogosít arra, hogy már a körvonalazódó rétegnek is előlegezzük - persze kellően leszűkített tartalommal - a "világi értelmiség" igényes elnevezést.

Ilyen meggondolás alapján az erdélyi feudális világi értelmiséghez tartozónak tekintjük az intellektuális munkával hivatásszerűen foglalkozó világiak fokozatosan szaporodó csoportjait, bármily szerény legyen is az az értelmiségi munkakör, amelyet tagjai betöltenek. Ide számítjuk tehát a világi jogászságon kívül a feudális állam és nagybirtok, illetve az önkormányzatok írásos munkát végző egész "hivatalnokságát", valamint a XVI. századtól kezdve az egészségvédelem (orvos, gyógyszerész) és a bányászat, könyvnyomtatás, könyvkereskedelem területén feltünedező tanult világiak kicsiny csoportját. Az egyházi és a világi értelmiség közötti határvonal bizonytalansága következtében, társadalmi funkciójuk alapján, e keretek között foglalkozunk mindazokkal, akik formailag ugyan még az ecclesiasticus statushoz tartoznak, valójában azonban már laikus intellektuális munkaköröket töltenek be, érvényesülésük alapja a világi társadalom számára végzett tevékenység. Ilyeneknek tekintjük a reformáció előtti időkben a politikai és diplomáciai szolgálatot végző klerikus értelmiségieket, a XVI. század közepe után pedig általában az elemi oktatás végzőit, illetve a kollégiumok tanárai közül mindazokat, akiknek szellemi tevékenysége túlterjedt a teológia oktatásán és művelésén. Végül a világi értelmiség hátvédjének és tartalékának fogjuk fel a városi és mezővárosi kézműves-kereskedő polgárság, majd pedig a szabadparasztság olyan elemeit, akik tanultságuk ellenére megmaradtak családjuk hagyományos életterületén, de képzettségük felszínessége következtében nem sorolhatók be a "gazdasági értelmiség" (kereskedők, pénzemberek) kategóriájába. Ez a réteg alkotta az eleven kapcsot a magasabb képzettség hordozói és a legszélesebb laikus tömegek között, s ez biztosította, hogy a kialakuló világi intellektualizmus mind mélyebbre bocsáthassa gyökereit a társadalomba.

Mindezekből látható, hogy a feudalizmus alapvető osztályaihoz viszonyítva, mindent összevéve sem túl népes az a társadalmi réteg, amely a XVIII. század előtt Erdélyben a laikus intellektualizmus hordozójának tekinthető. Mégis igen jelentős szerepet játszhatott művelődésünk történetében: kis száma ellenére is képes volt átalakító erjedést elindítani a haladás és a művelődés kérdéseivel szemben közömbös feudális társadalomban. A laicizálódó értelmiségben jutott társadalmunk először olyan fogékony réteghez, amely alkalmasnak bizonyult a helyi és az általános európai fejlődés kapcsolatai kiszélesítésére és elmélyítésére. A kor nagy eszmeáramlatai iránt már egyházi értelmiségünk is fogékonyságot mutatott és közvetítőjükké vált, de természetesen csak a papi intellektualizmus szűk körei felé. Laicizálódó értelmiségünk azonban az új művelődési tartalmakat át is dolgozta, és ezzel a világiak szélesebb rétegei számára befogadhatóvá alakította. E tevékenysége során a sajátos nemzeti művelődés kialakítója lett. A tanult világiak csiszolták a beszélt népnyelvet irodalmivá, teremtették meg a nemzeti nyelvű irodalmat és tudományt. Ők alkották azt a társadalmi környezetet, amelyben ez a fejlődés egyáltalában végbemehetett. Éppen ezért remélhető, hogy a laikus értelmiség kialakulásának, szerepének és helyzetének tisztázásával megkaphatjuk a szilárd alapot művelődésünk történetének reális ábrázolásához.

A módszer

Módszerünket, amellyel a világi értelmiség kialakulásának tisztázására évekkel ezelőtt indított kutatásainkban célhoz jutni remélünk, országunk művelődési múltja és az ebből következő sajátos forrásviszonyok határozták meg.

Mindenekelőtt számolnunk kellett azzal, hogy a bizánci-szláv és a latin fejlődés együttélése következtében e témát nem lehet egységében megragadnunk. Előbb a részlet-fejlődéseket kell feltárnunk ahhoz, hogy országos méretekben való általánosításokra egyáltalában gondolhassunk. Tudtuk, a laicizálódás kezdeti szakaszai az egyházi intellektualizmusba nyúlnak vissza, és ezért kutatásainkat külön kell folytatni a görögkeleti és külön a latin fejlődés vonalán. E két párhuzamosan érvényesülő fejlődési vonal ugyanis különböző intellektualizmust, más-más írásbeliséget (cirill és latin) és ennek következményeként eltérő forrásviszonyokat alakított ki. Kutatásainkat azzal a meggondolással kezdtük az erdélyi országrészben, hogy a jobban dokumentálható latin fejlődési vonal feltárása közben szerezzük meg a bizánci-szláv keretek között végbement folyamatok tisztázásához is szükséges tapasztalatokat.

E kutatások Erdély vonatkozásában való elkezdése mellett szólott különben az is, hogy e terület nem túlságosan nagy kiterjedésű, fejlődése egységes, forrásanyaga elég gazdag ahhoz, hogy segítségével finomabb részleteket szintén megfigyelhessünk, de mégsem akkora, hogy ne lehetne valóban a teljes anyagot átfognunk kutatásainkban. Kapóra jött a Románia Szocialista Köztársaság Akadémiája keretében 1949 óta folytatott forrásközlő tevékenység is, melynek során a forrásanyag legrégibb állagai szinte a maguk teljességében rendre hozzáférhetővé válnak számunkra.

Az ismertetendő módszerek és eredmények tehát egyelőre, noha Erdély lakossága megoszlott a bizánci és a latin művelődési kör között, csupán a latin fejlődési vonalon végbemenő laicizálódásra tekinthetők érvényeseknek. A görögkeleti kultúrájú lakosságot századokon át sújtó társadalmi és vallási elnyomás ugyanis ebben a tartományban a XVII. század végéig csupán a latin fejlődés vonalán tette lehetővé a világiasodás kibontakozását. Ennek következtében a világi értelmiség formálódása a XVII. század végéig az erdélyi román lakosság körében is, a magyar és a szász népességével együtt, a latin fejlődés vonalán haladt előre.

Jóllehet az erdélyi forrásanyag rendkívül gazdag és legközelebb áll a latin művelődési területen megszokotthoz, az értelmiség laicizálódásának folyamatára mégsem nyújt kellő számú közvetlen adatot. A XVI. század közepe előtti időszakból reánk maradt írásos források túlnyomó többsége (kb. 95-98%-a) ugyanis a gyakorlati-jogi írásbeliség terméke, oklevél. A XII. század végétől fogva 1541-ig terjedő időszakból fennmaradt kb. 25-30 ezer oklevélszöveg mellett az alig néhány száz autochton és többnyire késői (XV-XVI. századi) kódexemlékünk bizonysága témánkhoz csak abban az esetben lehetne számottevő, ha ezek zömükben értelmiségi rétegünk alkotó tevékenységének eredményei volnának. Kódexeink azonban többnyire szabványos liturgikus szövegek egyszerű másolatai. Az okleveles írásbeliségnek ez a döntő fölénye a kódexekkel szemben azonban nem a későbbi kíméletlen pusztítások eredménye, hanem már a XIV. században kialakult adottság, amellyel kutatásunknak számolnia kellett. Az is hamarosan tisztázódott, hogy autochton írástudó-értelmiségi réteg az erdélyi latin írásbeliségnek elsősorban az okleveles ága mögött keresendő, mert könyvszükségletét a társadalom jó ideig főként kész kódexek vagy másolók importálása útján fedezte.

Kutatási módszereinket tehát ehhez a szinte kizárólagosan okleveles forrásanyaghoz kellett szabnunk. A laicizálódás távoli kezdeteit az írástörténet, diplomatika és hivataltörténet eredményeinek együttes felhasználásával igyekeztünk tisztázni. Az írásbeliség és az írásos kultúra alakulását állítottuk vizsgálódásaink középpontjába, hogy az azt hordozó társadalmi réteg felől nyerhessünk információkat. Abból indultunk ki, hogy az írás megtanulása, de még inkább rendszeres használata erős gondolatfegyelmezést és rendszerezést, valóságos intellektuális tevékenységet igényel. Írástudás és íráshasználat tehát a korábbi századokban már önmagában is áruló jegye bizonyos fokú intellektuális képzettségnek. Ebben az időben az írástudás, az íráshasználat és az írásos kultúra javaival való élés különíti el és fűzi össze külön értelmiségi réteggé a tanult embereket mind az egyházi, mind pedig a világi feudális társadalmon belül. Az írásbeliség sorsa azonban nyilvánvalóan nem független az őt hordozó társadalométól, hanem azzal egységben, szoros kölcsönhatásokban alakul. Egyik a másiknak tükörképe; az egyik vonatkozásában feltűnő új jelenségek valamilyen vetülete hamarosan észlelhető a másik oldalon is. Írásbeliség és intellektualizmus - a hűbéri társadalomban - kölcsönösen feltételezik egymást. Éppen ezért írásbeliségünk viszonyainak és termékeinek elemzésétől írástudó-értelmiségi rétegeink alakulásának megismerését is remélhettük.

Ezen az úton elindulva, kutatásunk máris több szilárd ponttal rendelkezik. Az írásösszehasonlítás segítségével az erdélyi latin írásbeliséget kifejlesztő klerikus értelmiségről és ennek franciaországi iskolázottságáról nyertünk adatokat. A paleográfiai jegyek összevetése alapján igyekszünk a XIV-XV. század már gazdagabb oklevélanyagából az azonos kézzel írottakat csoportosítani és a fontosabbnak mutatkozó scriptor-egyéniségeket így meghatározva, kiemelni őket a névtelenség homályából. Ezt a munkát kívánja megkönnyíteni az intellektuális tevékenység kapcsán említett vagy tanultnak tekinthető személyekre vonatkozó minden 1541 előtti adat összegyűjtése. Az intellektuális réteg "személyi nyilvántartásá"-nak összeállítása nagy munka ugyan, de erdélyi viszonylatban mégsem megoldhatatlan és a fáradságot mindenképpen megéri. A diplomatika a laicizálódást kiváltó társadalmi erőkhöz és a helyi írásbeliség fejlődésében fontos gócpontok felismeréséhez segített el.

A legfontosabb kancelláriák és hivatalok működésének soron következő monografikus feldolgozásától a világi értelmiségünk alapelemét alkotó oklevelező jogászságra vonatkozóan remélünk új és még pontosabb információkat. A hiteleshelyi és vajdai kancellária ugyanis nemcsak elhelyezkedési lehetőségeket nyújtott a formálódó laikus értelmiség tagjai részére, hanem világi irányú továbbképzését is előmozdította. Itt gyakorlat során sajátították el mindazokat a jogi, közigazgatási ismereteket, amelyekre pályájukon szükségük volt. Reméljük, hogy e diplomatikai kutatások és az említett személyi nyilvántartás segítségével rekonstruált egyéni karriereken, sorsokon keresztül majd sikerül megállapítani a feudális írásbeliség fontosabb központjaiban formálódó laikus értelmiség életének és pályájának tipikus jegyeit. A jogászhivatalnokság fejlődésénél jóval nehezebb képet nyerni a XV. század közepe óta a városokban és mezővárosokban jelentkező ún. gazdasági értelmiség kezdeteiről és az értelmiség alsó határán mozgó iskolázott egyénekről. Ebben a tekintetben ismét a diplomatikát hívtuk segítségül, és a megoldást az eddig teljesen elhanyagolt városi írásbeliség, valamint a magánoklevelezés feldolgozásától várjuk.

Ezen a ponton kapcsolódik be a laikus értelmiség problémájának kutatásába az anyanyelvű írásbeliség, majd pedig az anyanyelvű irodalmiság kezdeteinek vizsgálata. Mindkettő e réteggel kapcsolatos művelődési jelenség; létük laikus intellektualizmust feltételez; funkciójuk és tartalmi vonatkozásaik vizsgálatából ismét a mögöttük álló tanult társadalomra vonhatunk le következtetéseket. Az anyanyelvű íráshasználat mértéke és természete mindennél biztosabb tájékoztatást nyújt az intellektualizmus laicizálódásának fokáról.

A források

A XV. század végén kezd változatosabbá válni az a forrásanyag, amelynek segítségével az értelmiségi réteg alakulása nyomon követhető. Ettől fogva már nem a laikus értelmiségiek létének, számának és társadalmi súlyának bizonyítása áll kutatásunk előterében, hanem annak megfigyelése: miként alakul e réteg művelődése és egész életformája a világiasodás irányába? Ennek érdekében a civilizáltabb élet, az intenzívebb szellemi munka és a művelődési igényesség fokozódásának jegyei közül mindenekelőtt a könyvkultúra alakulásával kapcsolatos tényeket igyekeztünk kiaknázni. A XV. század végétől a XVIII. század elejéig terjedő korszakban ugyanis a könyvek gyűjtése éppen olyan nyomra vezető jelenségnek bizonyult, mint ahogyan korábban az írástudás és az íráshasználat segített felismerni a társadalom értelmiségi tagjait. Önmagában is sokat mond az értelmiség fejlődése felől, hogy amíg korábbi emlékanyagunkban a könyvek egészen jelentéktelen helyet foglaltak el, a XV. század közepétől fogva hirtelen megszaporodnak előbb a könyvgyűjtésre utaló adatok, majd néhány évtized múlva maguk a reánk maradt nyomtatványok is.

Különösnek tűnhetik, hogy a nyomtatott könyvnek ilyen viszonylag késői időre (XVI-XVII. század) vonatkozóan is döntő bizonyító erőt tulajdonítunk az értelmiség kutatásában. Nem feledhető azonban el, hogy Erdély a latin művelődési terület peremén helyezkedett el. Itt, a fejlődés lassúbb üteme következtében, a könyv még a XVII. század folyamán is alig bírt nagyobb társadalmi súllyal és szereppel, mint nyugatabbra az ősnyomtatványok időszakában. A könyvek gyűjtése tehát a XVI-XVII. századi Erdélyben még nem valami magától értetődő velejárója a civilizált életnek, hanem az átlagon felülemelkedő szellemi érdeklődés jele. Aki ekkor Erdélyben tervszerűen gyűjtötte a könyveket, nem rettent vissza az ezzel járó komoly anyagi áldozatoktól és a távoli külföldről való beszerzés nehézségeitől, arról kutatásaink során minden esetben kiderült, hogy művelődési életünk alkotó és irányító szellemének vagy legalábbis korszerűbb, magasabb műveltségű értelmiségi személynek tekinthetjük. Megfigyeltük azt is, hogy a XVI-XVII. századi Erdélyben a könyv nem a bibliofilia tárgya, hanem valóban az intellektualizmus szerény, de fontos munkaeszköze. A török támadás állandó veszélyében élő, folyamatosan szegényedő fejedelemség társadalma általában nem a szép, hanem a számára valóban szükséges könyvekre áldozott. Könyvtáraink XVI-XVII. századi állagainak tanulmányozása leghatározottabban megmutatta, hogy e korszak erdélyi könyvgyűjteményeit már nem néhány művelt, gazdag ember kedvtelése hozta létre, hanem az értelmiségieknek arra irányuló tudatos erőfeszítése, hogy lépést tartsanak a világ tudományos és szellemi életének fejlődésével.

E meggondolások alapján a XVI-XVII. századi könyvtárainkhoz tartozó könyveket tekintjük, sajátos körülményeink között, a legalkalmasabb forrásoknak, hogy a társadalom tanult emberei között szétáramló művelődési javak útját nyomon kísérhessük és itteni hatásuk leméréséhez kiindulópontot nyerhessünk. Ezenkívül a könyvekben található bejegyzések az értelmiségi réteg tagjait összefűző baráti, tanítványi, szellemi kapcsolatokról, illetve az egykori olvasók reflexióiról, gondolkodásuk, állásfoglalásaik legbizalmasabb megnyilatkozásai felől nyújtanak olyan becses tájékoztatásokat, amilyeneket mi más forrásokból alig remélhetünk. A könyvgyűjtés és a könyvtárak történetének nyomozása nemcsak intellektualizmusunk központjainak és nem egy méltatlanul elfeledett vezető egyéniségének felismerését tette lehetővé, hanem azt is, hogy jelentőségüket reálisan értékelhessük.

A könyvtörténeti részletkutatások tehát alapvető fontosságúak témánk megoldásához. Ezek lefolytatása azonban különlegesen nagy akadályokba ütközik. A XV-XVII. századi Erdély könyvtárainak anyaga ugyanis később szinte teljesen szétszóródott és részben meg is semmisült. E pusztulás azonban - szerencsére - korántsem volt akkora méretű, miként azt eddig hittük. Régi iskolai könyvtáraink és későbbi nagy magángyűjteményeink (Teleki, Brukenthal, Batthyány Könyvtár) állagaiban elkeveredve nagy tömegben fellelhetők a XVI-XVII. századi értelmiségünk szellemi fegyvertárához tartozó darabok. Ezek teljes művelődéstörténeti kiaknázására azonban csak akkor kerülhet sor, ha az egykori fontosabb könyvtáraink összes meglévő darabjait felkutattuk és tanulmányozásukat jelenlegi jelzeteik jegyzékbe foglalása révén biztosítottuk. Ez pedig, megfelelő possessor-nyilvántartások híján, csak úgy érhető el, ha az erdélyi könyvtárak 1700 előtt nyomtatott és kb. 40-50 ezer kötetnyi teljes anyagát darabról darabra átvizsgáljuk. Némileg egyszerűsíthető lett volna e feladat, ha a XVI-XVII. századból nagyobb mennyiségben és minden gyűjteménytípusról maradtak volna reánk könyvtárjegyzékek. Így is indultunk neki a munkának. E források összegyűjtése után azonban kiderült, hogy ezen az úton sem a legjelentősebb magángyűjteményekről, sem pedig a könyvkultúra mélységéről nem nyerhetünk biztos tájékoztatást.

A szellemi vezető réteg sokfelé szétágazó művelődési összeköttetései felől és az itteni intellektuális viszonyokról - a könyvek mellett - az erdélyi értelmiségieknek külföldi barátaikkal folytatott levelezésétől remélünk újabb felvilágosításokat. Kutatóink ugyanis ezt a számukra nehezen elérhető forráscsoportot eddig meglehetősen kiaknázatlanul hagyták. Ehhez persze a jelenleginél jóval többet kellene tudnunk a külföldön tanult erdélyiek baráti összeköttetéseiről, az egykori mestereikhez fűző szálakról. A régi könyveinkben található dedikációk és egyéb bejegyzések e tekintetben is jó kiindulási pontokat kínálnak, és máris új összefüggések nyomaira vezettek rá.

A feudális korszak értelmiségi emberére azonban, a könyveken és szellemi érdeklődésen kívül, a civilizált életvitelre való törekvés is jellemző. A civilizáltabb életforma terjedése a világi társadalom körében a XV. század óta minden bizonnyal az értelmiségi réteg erősödésének és hatásának fogható fel. A humanizmus ugyanis a kiművelt emberfő és a civilizált életforma követelményeit összekapcsolta. Nem azt jelenti ez, hogy minden mecénáskodó nagyúr vagy reneszánsz pompára törekvő patrícius pusztán ezen az alapon értelmiséginek minősítendő. A külső formákat ugyanis a XVI. század végére a tehetősebb polgárok és nemesek nagy többségükben átvették. Kétségtelen azonban, hogy a honi feudalizmus körülményei között még az esetleg valóban felszínes átvétel tényei is megfigyelésre érdemesek. Az eddigi eredmények megerősítették azt a véleményünket, hogy az erdélyi forrásviszonyok között nem lehet lemondani azokról az adatokról sem, amelyeket a világiasodó értelmiség művelődési viszonyaira vonatkozóan az életforma, a társadalmi szokások, hiedelmek további tanulmányozása nyújthat.

Az értelmiségi réteg számszerű növekedésének, társadalmi eredetének megállapítására az iskolatörténeti források jó lehetőséget nyújtanak. Nagy segítséget jelentene kutatásaink számára, de egyébként is igen kívánatos volna, ha iskolatörténetünk az eddiginél fokozottabban érvényesítene társadalomtörténeti szempontokat.

A külföldön tanuló erdélyi diákok felől az egyes egyetemek anyakönyveiben és egyéb irataiban már a XIV. század vége óta elég bőségesen maradtak fenn adatok. Ezek azonban a formálódó értelmiségnek csak a legkulturáltabb és a XV. század végéig szinte kizárólagosan klerikus tagjai felől tájékoztatnak. E névsorok kétségtelenül legfontosabb forrásaink arra vonatkozóan, hogy az erdélyi művelődés egyes korokban az európai fejlődésnek milyen központjai felé tájékozódott. Ugyancsak e forrásokból ismerhetjük meg név szerint azokat, akik e központok képviselte áramlatokat társadalmunk felé közvetítették. Ezek itthoni működését, magatartását és pályáját végigkísérve pontosabban meghatározhatjuk az értelmiségünk "domidoctus" tömegeit érő külföldi hatásokat. A külföldi "peregrinációk" a világi értelmiség formálódását illetően a humanizmus elterjedése óta váltak különösen jelentőssé. Bécs és Krakkó után az olasz egyetemek lettek Erdély politikai vezető rétegének nevelőjévé. A reformáció eszméit szintén közvetlenül eredeti német és svájci forrásaiból hozták haza az erdélyi diákok.

Az uralkodó osztályok protestánssá válása után Erdély kapcsolatai az európai haladás gócpontjaival egészen a XVII. század végéig intenzívek maradtak. A XVII. században ezeket az összeköttetéseket már nem csupán az egyház és a társadalom ösztönös művelődés-igénye tartotta fenn, hanem a Habsburgok katolikus restaurációjával szembenálló erdélyi fejedelmek öntudatos politikája is szorgalmazta. E protestáns kapcsolatok a XVII. század elejéig még csupán a németországi központokkal (Wittenberg, Heidelberg, Heilbronn, Strassburg) épültek ki, a kálvinista diákok azonban a harmincéves háború kitörése után továbbfejlesztették ezeket Hollandia és Anglia irányába. Innen, a kapitalizmus és a felvilágosodás felé haladó Európa legpolgáriasultabb szellemi központjaiból hozták haza az erdélyi ifjak a puritanizmus, kartezianizmus és általában az új gondolkozás sok olyan elemét, melyek a lomha ütemű itthoni laicizálódási folyamat számára is felhasználhatónak bizonyultak.

A külföldön tanultak azonban értelmiségünknek csupán egyik rétegét alkották. Az itthoni iskolákban nevelkedett "domidoctus" többségre vonatkozóan viszont csak meglehetősen késői időtől fogva vannak számszerű becslések megkockáztatására felhasználható forrásaink. A XVI. század második felétől kezdve maradtak fenn a reformáció kifejlesztette felsőbb iskolák (kollégiumok) diákjairól összefüggő névsorok. Ezek segítségével már hozzávetőlegesen megállapítható, hogy az erdélyi felsőbb iskolákban évente hányan és kik szereztek magasabb fokú képzettséget. Bár a tanultak nagy többsége még mindig egyházi szolgálatban helyezkedett el protestáns prédikátorként vagy tanítóként, a világi értelmiség zöme szintén közülük került ki. E névsorok nemcsak az értelmiségi réteghez számíthatókról nyújtottak eléggé teljes áttekintést, hanem, egymással összevetve, a belső diákvándorlás irányára is fényt derítettek. Ezúton derült ki és vált kézzelfoghatóan bizonyíthatóvá, hogy a politikai (tehát világi) szolgálatra készülők nevelésében mennyire központi szerephez jutott a Bethlen Gábor fejedelemtől Gyulafehérváron alapított (1622) Collegium Academicum, majd ennek enyedi utóda. E diáknévsorok, valamint a közszolgálatban állókról készülő schematismus adatai segítségével vált lehetővé a már említett értelmiségi nyilvántartás jelentős mértékben való teljesebbé tétele az 1541 utáni időszakra vonatkozóan. Ez a két új segédlet különben módot nyújt a társadalmi eredet vizsgálatára, illetve annak megfigyelésére, hogy a késő feudalizmus viszonyai között a tanultság milyen érvényesülést biztosított.

Az irodalom-, tudomány- és hivataltörténet szintén sok használható adatot és szempontot szolgáltatott az értelmiség társadalmi szerepének tisztázásához. A XVI. század közepétől fogva már tekintélyes mennyiségű irodalmi és tudományos szöveg maradt fenn erdélyi értelmiségiek tollából mind a nemzeti nyelveken, mind pedig latinul. Ezek elemzése elvezetett az alkotók és az olvasók érdeklődésének, művelődési szintjének, ízlésének megismeréséhez. A XVI. századtól fogva már gazdag kéziratos irodalmi hagyaték, valamint az értelmiségiek kiterjedt levelezésanyaga (missiles) szintén nagymértékben elősegíti, hogy legapróbb elemeiben is megismerhessük az értelmiségi társadalomban végbemenő nagy átalakulást.

Laicizálódás az egyházi értelmiségen belül

Az erdélyi értelmiség kialakulásának és laicizálódásának folyamata jelenleg még csak bizonytalan körvonalakban vázolható fel.

Az írásos jogbizonyítás meghonosodása szükségessé tette, hogy a világi (nem szerzetesi) papság művelődése fokozottabban hozzáigazodjék a laikus társadalom kiváltságosainak igényeihez. Az oklevélírás és oklevélszerkesztés ismerete, párosulva több-kevesebb jogtudással, a világiak ügyeiben való forgolódás nemcsak újszerű és gyorsabb fejlődést indított el az egyházi intellektualizmus vonalán, hanem ezen belül már a XII-XIII. század fordulóján bizonyos laicizálódási folyamatot szintén kiváltott. Ettől fogva a kutatónak két különálló, de egymással hosszú századokon át szorosan összefüggő, párhuzamos társadalmi-művelődési kibontakozás jelenségeit kell figyelnie ahhoz, hogy a laicizálódás egészéről képet kaphasson, és magát a laikus értelmiség létrejöttét megérthesse: 1. a világi papság (klérus) körében lezajlott intellektuális fejlődést, illetve az ezen belül kibontakozó laicizálódást; 2. a XIV. század közepe óta magán a laikus társadalmon belül is feltűnő értelmiségi réteg létrejöttét, illetve ennek az egyházi értelmiségtől fokozatosan elkülönülő művelődése alakulását.

Közismert dolog, hogy a középkori latin egyházban a világi papság képzett rétegének óriási többsége nem teológiai iskolázottságú: az antik hagyományokat hasznosító hét szabad művészet lényegében világi tananyagát sajátította el. A klérus tanultjai tehát Erdélyben is eleve inkább intellektuális, mint teológus réteget alkottak. A tanult klerikust e képzettsége általában a szellemi munkára tette alkalmassá, tekintet nélkül arra, hogy azt az egyház vagy a világi társadalom körében kell-e végeznie. Társadalom és egyház az intellektualizmust kezdetben egyaránt osztatlan egésznek és már csak azért is a papsághoz kötöttnek érezte, mert a feudális világ a XVI. századig az értelmiségi munkát csupán egyházi beneficiumokkal javadalmazhatta.

Elsősorban a laikus társadalom növekvő igényei fejlesztették népessé az egyházi értelmiségnek ezt a szerzetesitől világosan elkülönülő ágát. Elitje a királyi udvar politikai-diplomáciai munkaköreit töltötte be, és főpapi címeket, illetve javadalmakat kapott világi szolgálatai jutalmául. Középrétege viszont gyarapodásának ütemében - a világi társadalom legteljesebb helyeslése és támogatása mellett - a káptalani stallumokat és a gazdagabb plébániákat sajátította ki magának. A XIV. század végén már annyira népes ez a középréteg, hogy sérelmezi külföldiek kinevezését az erdélyi javadalmakra. Ennek eltiltására 1397-ben sikerült országgyűlési végzést kivívnia. Száz esztendő múlva (1498) viszont már a belföldi tanult klerikusok elhelyezkedését is csak abban az esetben biztosíthatták, ha mindenki csupán egyetlen javadalmat birtokol.

A számbeli gyarapodással párhuzamosan emelkedett a XV. század elejétől fogva a klerikus középréteg általános művelődési szintje. A XIV. század elején még beérték azzal, hogy a leendő kanonok tudjon olvasni. 1389-ben már megkövetelték, hogy jól beszéljen, fogalmazzon, írjon és olvasson latinul. A következő száz esztendő alatt pedig az egyetemi végzettségnek legalább az alacsonyabb fokozatai tekinthetők általános kívánalomnak a középréteget megillető beneficiumok elnyeréséhez. Azonban ekkor már sokan - jellemző módon e papok érdeklődésére - jogi (sőt egyesek orvosi) végzettséget is igyekeztek szerezni maguknak a külföldi egyetemeken. A XV. század társadalmi-gazdasági fejlődésétől mind nagyobb szerephez juttatott köznemesség, polgárság legjobb erői legtömegesebben ebbe a rétegbe szerettek volna bejutni tanultságukkal. Létszámánál, korszerű műveltségénél fogva a XV-XVI. század fordulóján ez a népes klerikus középréteg tekinthető az erdélyi intellektualizmus legjelentősebb alkotóelemének. Közvetítésével jutottak el a világi társadalomhoz mind a külföldi fejlődés, mind pedig a főpapi elit körében végbemenő laicizálódás eredményei.

A tanult klérus lényegében világias műveltsége és érdeklődési köre, valamint papi jellege közötti ellentmondást csak a reformációnak sikerült feloldania. Az egyházi javak szekularizációja (1556) válaszút elé állította ezt az erősen elvilágiasodott, reneszánsz életfelfogástól és humanista műveltségtől átitatott klerikus középréteget. Egyesek, többnyire a protestáns papság tagjaiként, továbbra is megőrizték egyházi jellegüket, mások viszont teljesen a világi értelmiséghez hasonultak. Az egyházi intellektualizmus klerikus ága tehát a XVI. század közepére részben formálisan is beleépült a világi értelmiségbe, annak létszámát és színvonalát emelve. Ezzel egyidejűleg azonban, most már protestáns alapon, az intellektualizmus papi ága az eddiginél erősebben teológiai, vallásos jellegűvé vált. Az intellektualizmus és papság korábbi azonossága a XVI. század közepére, már csak a világi értelmiség tényleges létezése, száma és befolyása következtében is, tarthatatlanná vált. Az egyházi, illetve világi jelleg az értelmiségen belül ettől kezdve világosabban, bár kissé formálisan hangsúlyozódik, ez azonban korántsem jelenti még a művelődés határozottabb szétválását. Sőt, az iskolázás továbbra is egyházi és azonos volta következtében a XVII. század folyamán az eddiginél jóval több teológiai elem került be a világiak műveltségébe is.

A reformáció ugyan jelentősen megnyirbálta a papság korábbi világi szerepét, a művelődési élet vezetését azonban változatlanul kezében hagyta. Ezt a szerepet az sem érintette lényegesen, hogy a protestáns papság közvetlenebb függőségi viszonyba került a világi társadalom erőivel szemben, mint egykori katolikus elődje volt. A világi értelmiség Erdélyben a XVI. század közepén már elég erős a legfelsőbb politikai vezetés és a teljes államigazgatás szakfeladatainak ellátására. Soraiban akadtak olyan magas műveltségű, Itáliában tanult világi, humanista szakemberek és államférfiak, akik a fejedelmi kancelláriát egy időre ugyanolyan, de már teljesen laicizált, vezető művelődési központtá tudták fejleszteni, mint amilyen Mátyás király idejében volt. Arra azonban már nem futotta a világi intellektualizmus erejéből, hogy az európai fejlődéssel való állandó, eleven összeköttetést ő maga biztosítsa. Az erdélyi feudalizmus központi hivatalainak szűkre szabott személyi keretei elégtelenek s egyre alkalmatlanabbak voltak ilyen feladatra korszerűen felkészült külön világi értelmiségi réteg eltartására és működésének biztosítására. Amióta a feudalizmus és a protestáns ortodoxia erői diadalmaskodtak a reformáció haladóbb változataitól felvetett polgári irányú törekvések felett, a fejedelmi udvar légköre nem volt a legalkalmasabb az újabb eszmeáramlatok átvételére és meghonosítására. Ezért kerülhetett vissza a szellemi élet közvetlen irányítása a XVII. század elején a laicizálódott fejedelmi udvarból az egyházi vezetés alatt álló felsőbb iskolákhoz (kollégiumokhoz). Ezek a polgári, városi környezetbe települt felsőbb iskolák nyújtották - szerény körülményeik ellenére is - a legnagyobb lehetőséget a kizárólagos szellemi tevékenységre, az alkotásra. Ide tömörültek tehát a szellemi élet igazi arisztokratái, s így ezek a kollégiumok váltak a művelődési élet igazi vezetőivé. Innen indult ki a Hollandiáig, Angliáig nyúló, állandó szellemi összeköttetést jelentő diákvándorlás. Ide futottak be könyvek, baráti kapcsolatok és külföldön tanult új tanárok révén a haladás friss eszméi. Ezeket ugyaninnen hordta széjjel az értelmiségi utánpótlás az egész társadalomba.

Az erdélyi értelmiség szellemileg legaktívabb rétege tehát a reformáció után is az egyházi társadalomból került ki. A feudalizmus általános közömbössége a művelődéssel szemben lényegében változatlan maradt. A protestáns egyházak és a feudalizmus kiegyezése következtében egész természetesnek vehető, hogy az új szellemi javak közvetítését a világiak részére is elsősorban az egyházi értelmiség legműveltebb rétege végezte.

Erre a közvetítésre azonban a protestáns egyházi értelmiséget a régi katolikus klérusnál sokkal alkalmasabbá tette összetétele, a laikus társadalommal való szoros kapcsolata s általában helyzete. Minthogy a szekularizáció óta a papi pálya az uralkodó osztályok számára sem anyagi, sem társadalmi szempontból többé nem volt kívánatos, az új egyházi értelmiség szinte teljesen a jobbágyságból, mezővárosi polgárságból, illetve a városi lakosság és nemesség szegényebb elemeiből toborzódott. E feltörekvő, főként népi eredetűekből álló réteg tagjai szokatlanul fogékonyaknak mutatkoztak általában a világi társadalom s különösképpen ama osztály vagy réteg kérdései iránt, amelyből maguk is jöttek, s amelyhez családjuk, rokonságuk tartozott. Saját anyagi kérdéseik, jogi helyzetük és gyermekeik jövendőjének biztosítása megkívánta a protestáns egyháziaktól, hogy szoros kapcsolatot tartsanak fenn a világi társadalommal, ne különüljenek el tőle olyan értelemben, mint ahogyan azt az egykori katolikus klérus tette. A családfenntartás, a vagyonszerzés, a gazdálkodás gondjai önmagukban is erősen laicizáló hatással voltak a protestáns papok mentalitására. Ez kifejeződött abban a törekvésükben is, hogy életformájuk minél jobban közeledjék a nemességéhez vagy a polgárságéhoz.

A XVII. században már nem egy protestáns paplak semmiben sem különbözött a gazdálkodó nemes portájától; a Szászföldön pedig nem hiányoztak az olyan papok sem, akik valamelyik közeli városban laktak, és egyházközségüket csupán jövedelemforrásnak tekintették. A világi társadalom törekvéseiben való érdekeltségüket sokáig megkövetelte rendi helyzetük bizonytalansága is. A latin egyház papjait Erdélyben a legrégibb időktől fogva ex officio nemeseknek tekintették. A protestáns papoknak azonban családjuk is volt. A jobbágyszármazású pap (tehát a nagy többség) gyermekei viszont csak abban az esetben élvezhették apjuk kiváltságait, ha maguk is az ecclesiasticus statusban maradtak; tehát papok, tanítómesterek vagy tanárok lettek. Ellenkező esetben visszasüllyedtek a jobbágyságba. A protestáns egyházi rendbe került feltörekvő elemek léte tehát éppen úgy, mint esetleges további társadalmi emelkedésük, a tanuláshoz, az értelmiségi munkakörhöz kötött. A világi értelmiség ebből a rétegből különösen attól kezdve kapott tömegesen utánpótlást, amióta Bethlen Gábor fejedelem 1629-ben a protestáns papok utódait egyetemlegesen megnemesítette. Ettől fogva egészen szerves és állandó lett az átáramlás a papi rendből az akkor már nagyobb érvényesülési lehetőséget biztosító világi értelmiségbe. A családi hagyomány, a kellő magánvagyon hiánya ugyanis 1629 után is a papfiúk számára szinte kizárólag csak az intellektuális pályákon való társadalmi emelkedést tette lehetővé.

De nemcsak a papfiúk emelkedése folytán volt az összeköttetés állandó és szoros az egyházi és világi értelmiség között. Még a XVII. században sem ritka dolog, főként tanítók vagy tanárok esetében, hogy értelmiségi aszerint lép át - életében esetleg több ízben is - az ecclesiasticus statusból a politicus statusba, vagy fordítva, hogy hol kínálkozik számára jobb érvényesülési lehetőség. 1674-ben ugyan a szász világi universitas már tilalmazta a világi rendből az egyházi szolgálatba való átlépést, de ez a társadalmi mozgás - főként fordított irányba - éppen az értelmiségen belüli válaszvonal kialakulatlansága következtében még közel egy évszázadon át kimutatható. A XVII. századból, főként szász vonatkozásban, meglehetősen sok adat szól az ecclesiasticus és politicus status közötti hatalmi súrlódásokról. Ezek ugyan mindenhol a világiak szupremáciájának kialakulásával végződtek, de nem akadályozták meg, hogy a világi haladás eszméit továbbra is ne az egyház iskolái köré tömörült szellemi vezető réteg közvetítse.

A humanizmus kiélt formái között megrekedt XVII. századi Erdély feudális társadalmába ez a Németországban, Hollandiában, Angliában tanultakból összetevődő vezető réteg közvetítette, persze egyházi-vallásos köntösbe öltöztetve, az európai szellemi életben folyó nagy erjedés újabb eredményeit. Nélküle a török által Európa törzsétől egyre jobban elvágott Erdély fejletlen gazdasági-társadalmi körülményei között aligha juthattak volna szóhoz feltűnően korán és első kézből véve az angol puritanizmus, presbiterianizmus és a kartezianizmus, a kezdődő felvilágosodás, valamint a polgári átalakulás eszméi. Az erdélyi intellektualizmus fejlődésének kétarcúságát mutatja, hogy a művelődés végleges laicizálódását előkészítő új eszméket a XVII. század második felében az értelmiség egyházi ágának legjobbjai hintették szét a laikus társadalomban.

A világi értelmiség jelentkezése

Az értelmiség másik ágát alkotó laikus réteg kialakulása is az okleveles-jogi írásbeliség fejlődésével kapcsolatosan indult el a XIII. század folyamán.

Ugyanazok a Franciaországban oklevélszerkesztést tanult artium magisterek, akik a laicizálódást az egyházi értelmiségen belül elindították, honosították meg a gyakorlati célú oklevélírás oktatását a káptalani iskolákban. Ezekből az iskolákból kerültek ki a XIII. századtól kezdve az első erdélyi laikus írástudók. Minthogy a nemesi társadalom a birtokügyeivel kapcsolatos okleveles írásbeliség területén és a bíráskodásban a gyakran nyelvét sem értő idegen papoknál szívesebben látta a helyi jogszokásokat ismerő világiakat, Erdélyben viszonylag elég gyorsan jelentkezhetett a laikus írástudó réteg. Ennek tagjai a káptalani iskolákban a középkori műveltség hagyományos alapismeretein kívül megtanulták az oklevélírást, valamelyik hiteleshely (káptalan, konvent) vagy nagybíró (vajda, nádor, országbíró) kancelláriájának scribájaként pedig munkájuk során elsajátították az oklevélszerkesztést és az élő joggyakorlatot. Gyakorlati jogászrendnek lehetne leginkább nevezni az erdélyi laikus értelmiségnek ezt a legrégibb rétegét. Ez az oklevelezésben és jogszolgáltatásban már a XIV. század végére átvette a klerikus jogász-oklevelezők szerepkörét. Tagjai kancelláriai tisztviselők, jogban jártas ügyvédkedő személyek, származásukra nézve pedig túlnyomó részben szegényebb nemesek, akik éppen írástudásuk és jogi ismereteik segítségével akartak vagyonhoz jutni és emelkedni a társadalmi ranglétrán.

A XIII. század óta kibontakozó belföldi iskolázás természetesen főként a papi utánpótlást nevelte. De nem kizárólag csak ezt. Egyre többen kerültek ki az iskolákból olyanok, akik világi érvényesülést kerestek. Ezeknek azonban hovatovább csupán a legszerencsésebb kis töredéke juthatott be a gyakorlati jogászrendbe. Többsége a társadalmi munkamegosztás ütemében fejlődő gyakorlati írásbeliség területén igyekezett magának valami értelmiségi munkakört találni városok, megyék nótáriusaként, nagyurak titkáraként vagy a kincstári szervezet és a nagybirtok igazgatását végző szakértőként. Ha világi érvényesülésük nem sikerült, képzettségükkel még mindig találhattak maguknak szerényebb falusi plébániát vagy tanítómesterséget. A tanult világiaknak ez a rétege - nem csupán "deák" nevük, hanem hasonló műveltségük és életformájuk is mutatja - a görögkeleti-szláv intellektualizmus "dják"-jaival rokon társadalmi képződmény. Klerikus és laikus, sőt egyenesen népi elemekből álló keverék műveltségük, sajátos társadalmi helyzetük azt bizonyítja, hogy a laicizálódás a XVI. század elejére ebben a rétegben is jelentősen előrehaladt. A gazdasági-társadalmi körülmények azonban nem tudtak a rohamosan gyarapodó deákság egészének befogadására elegendő megélhetési lehetőséget biztosítani a világi társadalomban. A deákság tehát átmeneti helyet foglalt el, minthogy részint egyházi, részint pedig világi pályán talált megélhetést. A visszahúzó erők érvényesülése ellenére a deákság zömét azok a tanult elemek alkották, akik ki akartak törni az egyházi intellektualizmus kereteiből, vagy pedig onnan kirekedtek. Tömege és a társadalom minden rétegébe szétágazó gyökerei következtében a deákság lett a későbbi világi értelmiség legfontosabb alapanyaga. A deákságban kisnemesek mellett már városi, mezővárosi, sőt paraszti elemek is nagy tömegben találhatók.

Műveltsége alapján lényegében a deáksággal azonosnak vehetnők, társadalmi funkciójánál és helyzeténél fogva azonban mégis megkülönböztetendőnek látjuk az ún. gazdasági értelmiség vékony rétegét. A városi iskolákban a hagyományos tanulmányi anyagot korán megtoldották olyan gyakorlati ismeretekkel, amelyekre az Itáliától a Közel-Keletig kereskedő patríciusoknak, a Moldvától Németországig üzletező mezővárosi tőzséreknek, de az iparosoknak is szükségük volt. Így alakult ki az a tanult réteg, amely elsősorban a gazdasági életben hasznosította tudását. Tagjai anyagilag általában függetlenebbek, mint a deákság nagy része, mert saját üzleti vállalkozásaikat akkor sem adják fel, ha olykor a kincstári igazgatásban valamilyen szolgálatot vállaltak. Társadalmi súlyuk is jóval nagyobb, hiszen ők a polgárság szószólói, vezetői. A harmincadhivatalok, só- és bányakamarák, a pénzügyigazgatás tisztviselői is tagjai ennek az általános feudális környezettől legjobban elütő, legmodernebbnek tűnő értelmiségi rétegnek.

Eddig jutott el az értelmiségi fejlődés a laikus társadalom vonalán, amikor a XVI. század közepén a humanizmus és a reformáció diadala, valamint az önálló fejedelemség megalakulása új, kedvezőbb helyzetet teremtett a világiak számára. A külön államiság nagyobb érvényesülési lehetőségeket nyitott meg az erdélyi világi értelmiség előtt. A világi intellektualizmus társadalmi súlyát a humanizmus nyomában kiszélesülő laicizálódás jelentősen megnövelte. Végül a reformáció mindezekkel egyidejűleg a hivatali pályákon a világiakat megszabadította az egyháziak versenyétől. A fejedelemség kiépülő kormányzati-politikai szervezetében a kancelláriától kezdve a legalacsonyabb beosztású tisztviselőcskéig csupán világi tanult ember részére volt hely. Eddig az igazán ragyogó pályát a közéletben klerikusként futhatta be a feltörő értelmiségi, a XVI. század közepétől fogva viszont a világi jelleg biztosította a gyors és kiugró társadalmi emelkedést. A tanultság ekkor vált a világiak számára is a társadalmi érvényesülés előfeltételévé. Közéleti érvényesüléshez ettől fogva már nem volt elegendő egyedül a származás. Az új embereszmény a legelőkelőbbektől is megkívánta bizonyos fokú műveltség elsajátítását. Valóban a külföldi egyetemen tanuló diákok sorában a XVI. század közepén ott látjuk már a legelőkelőbb nemesi családok tagjait is, köztük például a későbbi fejedelmet, Báthori Istvánt.

A mohácsi csatavesztést követő évtizedek a sok megpróbáltatással együtt a társadalomban mozgást, a szellemi életben pedig friss levegőt is hoztak Erdélynek. A nép nyelvén megszólaló humanizmus és a reformáció mozgósító erejű új eszmékkel tört be mind szélesebb rétegek életébe. Az írás és olvasás tudatos terjesztésével a reformációnak a korábbihoz viszonyítva népes rétegekben sikerült felkeltenie művelődési igényeket. Az írni csak anyanyelvükön (tehát latinul nem vagy alig) tudó "paraszt deákok" elszaporodása, a szabad parasztság lakta vidékek magánoklevelezésének felvirágzása a XVI. század második felében egyaránt azt mutatja, hogy olyan mélyre lenyúló művelődési folyamat volt kibontakozóban, amelynek hatása előbb-utóbb el kellett hogy érje az értelmiségi fejlődést is. A betű új társadalmi kategóriákat hódított meg s egyre szélesebbre tágította az értelmiségi utánpótlás határait a mezővárosi és falusi lakosság körében.

A felcsillanó kedvező lehetőségek különösen a középrétegek számára ígértek sokat. A polgárság és a nemesség erőviszonya az előbbi számára kedvezően alakult. A nemesség Erdélyben nem képviselt akkora erőt, hogy a fejedelmi hatalomnak vetélytársa lehessen; főként ha ez a polgárságra támaszkodik. A reformáció antifeudális törekvései és a humanizmus általános elterjedése szintén abban az irányban hatottak, hogy a polgárság a korábbinál jelentősebb szerephez jusson. A század második felének pezsgő szellemi élete, az anyanyelvű írásbeliség elsöprő erejű kiteljesülése, a kivirágzó anyanyelvű irodalom - mind arról a kedvező hatásról tanúskodnak, amelyet a polgárságnak a művelődési életben való előretörése váltott ki. A biztató kezdet után azonban a fejlődés nem jutott s az adott körülmények között nem is juthatott el a kívánatos szintre. A polgárság erői, vallási és más jellegű megosztottságuk következtében is, a XVI. század utolsó évtizedére hátrálni kényszerültek a feudalizmus egységesen felsorakozó frontjával szemben. Az uralkodó osztályok és az egyházakba szerveződő reformáció együttes erővel igyekeztek gátat vetni a további változásoknak mind társadalmi, mind pedig művelődési téren. A századfordulótól kezdve társadalmi vonatkozásban újra a nemesség a hangadó, a művelődési életben pedig a réginél semmivel sem enyhébb formában állott helyre az egyház ellenőrző szerepe. Mindez a polgárság egyre fokozódó visszaszorítására s a világi értelmiség laicizálódásának lefékezésére vezetett.

A feudalizmus újult erővel érvényesülő előretörését a fejedelemség általános gazdasági hanyatlása könnyítette meg olyan mértékben, hogy az a XVII. század folyamán még a városi lakosság körében is éreztethette hatását. Ekkor lett sajátosan álcázott feudális színezetű bizonyos városok és falvak viszonya, közeledett a patriciátus a feudális vezető rétegekhez, özönlött el a nemesség egyes városokat. A polgári fejlődési vonal megtörése az intellektualizmust illetően azzal a következménnyel járt, hogy időlegesen elakadt az értelmiség differenciálódása, a szellemi munka szakszerűbbé válása. A világi értelmiség fejlődése minőségi tekintetben megállott a XVI. század közepére elért szinten. Mindez azonban nem érintette a laikus tanult réteg számbeli gyarapodását. A laicizálódás mögött ugyanis most már hajtóerőként ott állott a fejedelmi hatalom, melynek a rendekkel szembeni fölénye a XVII. század első felében központosítási kísérleteket is lehetővé tett. Ezekhez és általában a hatalom gyakorlásához a fejedelemnek mind nagyobb számú értelmiségi munkaerőre volt szüksége. Hivatalnokaival szemben azonban az állam - a fentiekből következően - nagyon szerény igényeket támasztott. Beérte még a század végén is azzal a hagyományos képzettséggel, amelyet az általános alapok iskolai megszerzése után a kancelláriákon, bírói székek mellett folytatott gyakorlati munka nyújthatott. A feudalizmus újabb megerősödése és a polgári fejlődés elakadása miatt az erdélyi értelmiség laicizálódása és műveltsége a XVII. század végén szinte maradibb képet mutatott, mint száz esztendővel korábban.

Legnagyobb kicserélődés ebben az időszakban a világi értelmiség elitrétegében ment végbe. A XVI. század közepén a reformáció kirekesztette a főpap-politikusokat az államvezetésből. Helyüket a humanista művelődés fegyverzetében jelentkező különféle világi elemek foglalták el. A nemesek és polgárok legjobbjaiból alakult újra a világi értelmiség vezető rétege. Amíg csak meg nem kezdődött a feudalizmus konszolidálása, a tanultság és a tehetség volt az ide való bekerülés legfontosabb előfeltétele. A fejedelemség XVI. századi vezető rétege csupa homo novusokból állott. Az élenjárók a páduai egyetemen tanulták a jogot és az államvezetés humanista művészetét. Az irodalomnak és a tudományoknak maguk is tevékeny művelői, egyben a reneszánsz életforma és ízlés terjesztői. Nekik köszönhető, hogy a fejedelmi udvar 1570-1597 között Mátyás király kezdeményezéseinek folytatójaként léphetett fel. A török veszedelem árnyékában élő Erdély sajátos helyzete azonban a kormányzás vezetőitől elsősorban gyakorlati érzéket és katonai tapasztalatokat kívánt. Ilyen körülmények között a világi értelmiség elitjének a XVII. század elejétől fokozatosan át kellett alakulnia. Feudális elemek lettek benne a hangadók, s ezeknek már mind kisebb töredéke bírt külföldön szerzett korszerű műveltséggel. A kiválasztás szempontjai között újra egyre nagyobb súllyal esett latba a születés, bár a származás önmagában már elégtelen volt a laikus intellektualizmus legfőbb munkaköreinek betöltéséhez.

A feltörő elemek elől mind merevebben elzárkózó vezető réteget a XVII. században már inkább csak a fejedelmi hatalom egészítette ki a gyakorlati jogászrend kiemelkedő tagjaival. A fejedelmi főhivatalok betöltői ebben a században többnyire csak hivatalnokok és csupán néhányuk számítható, műveltsége alapján, az értelmiségi vezető réteghez. Az udvari főhivatalnokság e szellemileg tevékeny tagjai révén őrizte meg - hanyatlása ellenére is - irányt szabó szerepét a jogtudomány, a politikai irodalom s főként a történetírás területén. Ez azonban már nem változtathatott azon a tényen, hogy az értelmiségi fejlődés kezdete óta először kiesett a művelődési élet vezetése a központi hatalom támaszául szolgáló udvari értelmiség kezéből.

A XVI. század szabadabb levegője a világi értelmiség középrétegeiben is átcsoportosulásokat hozott. A gyakorlati jogászrend részben felemelkedett az értelmiség vezető rétegébe, részint pedig összeolvadt a deákság zömével. A humanizmus és a reformáció ugyanis elhozta a deákság teljes csatlakozását az értelmiség világi ágához. Addig is tekintélyes számát állandóan duzzasztotta a reformáció révén a laikus tömegekben felszabadított művelődési vágy. Ennek következtében még inkább kidomborodott, hogy az erdélyi világi értelmiség fejlődésében mennyire központi jelentőségű ez a réteg. Súlyát növelte az is, hogy tagjainak többsége a humanizmust befogadó protestáns kollégiumokban az eddiginél általában jobb képzést kapott. Ebben a másfél században már felismerhetően kezd az eddig egységes deákság három-négy csoportra bomlani. Képzettebbjeiből és a gyakorlati jogászrend tagjaiból szélesebb jogászértelmiség, illetve a feudális kor hivatalnoksága alakult ki. Ez utóbbiak sorában végre elindult az a folyamat, mely az alacsonyabb tisztviselőket kiszabadítja a familiaritás magánjogi függőségéből, s lehetővé teszi a modern értelemben vett hivatalnokság kialakulását.

A sajátos polgári vonásokat őrző gazdasági értelmiség mellett még mindig maradt a deákságnak olyan felszínesen képzett csoportja, amely sok régi vonást továbbra is megőrzött. Ezekből kerültek ki azok, akik még mindig nem állapodtak meg a világi értelmiség mellett, hanem, ha a szükség úgy hozta, az ecclesiasticus status keretei között is szerencsét próbáltak, általában mint falusi tanítómesterek. A deákság képzése továbbra is a régi úton haladt: vagyis az ifjú az általános alapok iskolás lefektetése után gyakorlatban sajátította el azokat a jogi, igazságszolgáltatási és közigazgatási ismereteket, amelyek akár a jogászi, akár a hivatalnoki pályához szükségesek voltak. A protonotarián és a fejedelmi kancellárián folyó joggyakorlat ekkor már kezdett valósággal iskolás, intézményes formákat ölteni. Ez az idejétmúlta nevelési eljárás maradt általános 1622 után is, noha Bethlen Gábor fejedelem Collegium Academicuma egyik feladatának vallotta; hogy az állam számára használható, jó tisztviselőket neveljen. E középcsoport műveltségét is teljesen átitatta a vulgarizálódott humanizmus. Az anyanyelvűvé váló humanista irodalom művelői és olvasói főként soraiból kerültek ki. Az anyanyelvű írásbeliség és a világias tartalmú irodalom fejlesztésében ugyancsak ez a csoport játszotta a legfontosabb szerepet.

Nemcsak számbeli, hanem jelentős művelődési gyarapodást is hozott e korszak a gazdasági értelmiség számára. Ekkor különült el határozottabban a deákság feudális tájékozódású zömétől és művelődése ekkor öltött polgári jegyeket. A nagy fellendülés ebben a tekintetben is csak a XVI. századra korlátozódott, melyet a vizsgált korszak záróhatárán (1700) is túlnyúló hanyatlás követett. A városi lakosság szélesebb köreinek művelődési igényeit a humanizmus keltette fel. A XVI. század átmeneti gazdasági virágzása a nagyobb városokban olyan anyagi és életkörülményeket teremtett a reneszánsz és a humanizmus befogadására, amilyeneket korábban csak a feudális vezető rétegek élveztek. Így bontakozhatott ki a városok tanult lakossága körében az erdélyi reneszánsz és humanizmus legtősgyökeresebb külön ága. Az ezt hordozó tehetősebb polgári réteg szerepköre a fejedelemség idején megnőtt, s művelődése ennek megfelelően friss színekkel egészült ki. Képviselői, a gazdasági vezetés mellett, nyelvismeretüknél, világjártságuknál fogva a külügyek intézésében is szerephez jutottak. Legkiválóbbjaik a városi politika szűk keretei közül belenőttek az országos politika intézésébe. Ez az értelmiség már lényegében polgári értelmiség, s legjobbjai teljes jogú tagjai az intellektuális elitnek.

A XVIII. század derekára lezárultak az erdélyi értelmiség kialakulásának messzi századokba visszanyúló előzményei.


Előző fejezet Tartalomjegyzék Következő fejezet