A laikus írásbeliség kezdetei a középkori Erdélyben

Új törekvések a paleográfiai kutatásban

A latin paleográfia problémáinak a hazai történetkutatás szempontjából az ad különleges fontosságot, hogy e diszciplína segítsége nélkül mennyiségre nézve legnagyobb forráscsoportunk, ti. a latin nyelvű és írású forrásaink értékesítése felé már a legelső lépéseket sem tehetjük meg. Ennek ellenére történettudományunk a segédtudományoknak ezt az ágát a legutóbbi időkig feltűnően elhanyagolta és fejlődésének újabb szakaszait nem követte kellő figyelemmel. Jóllehet más országokban a paleográfusok érdeklődésének előterébe, már évtizedekkel ezelőtt, határozottan az írás művelődéstörténeti, sőt Hajnal István munkássága nyomán társadalmi vonatkozásai kerültek, nálunk a latin paleográfiát még ma is általában arra szokás leszűkíteni, amit e tudományág tárgyköréből Prou (illetve az őt követő Andreescu), Steffens, Thompson és mások kitűnő kézikönyvei, sajátos céljaik szerint, felölelnek. E kézikönyvek anyagának megfelelően nálunk praktikus, technikai ismereteket közlő diszciplínának szokták tekinteni a paleográfiát, amelyből a történész alig nyerhet többet, mint hogy megtanítja őt a régi szövegek elolvasására, és segíti az értelmezésükkel kapcsolatosan felmerülő formai (grafikai) kérdések megoldásában. Pedig ez a rég meggyökeresedett vélemény ma már csak részben tekinthető a korszerű paleográfiára érvényesnek. Nyilvánvaló ugyanis, hogy a fenti jellemzés bizonyos mértékben mindig találó marad a paleográfiára, minthogy lényegének feladása és legfontosabb feladatának elárulása nélkül technikus célkitűzéseiről és kipróbált munkamódszereiről sohasem mondhat le. A hagyományos feladatok változatlan ellátása azonban ma már nem akadályozhatja meg ezt a segédtudományi diszciplínát sem abban, hogy átlépje szűkre szabott munkaterületének határait, amelyeket első művelői még a XVIII. században vontak meg. A latin paleográfia immár több mint félszázada új utakat keres, hogy az állandóan fejlődő történetkutatásnak minél több tekintetben lehessen segítségére. Ez irányú erőfeszítéseinek eredményei máris érdemesek arra, hogy felfigyeljünk rájuk és saját történetírásunk területén szintén megkíséreljük értékesítésüket.

Az alábbi soroknak nem több a céljuk, mint: 1. felhívni kutatóink figyelmét az említett újabb törekvésekre; 2. hazai történeti probléma vázlatos bemutatásán keresztül érzékeltetni a paleográfiai kérdések újszerű kezelésének módját; 3. néhány konkrét feladat megnevezésével rámutatni azokra a nagy lehetőségekre, amelyeket ezek az új törekvések Romániában a paleográfia továbbfejlesztése számára kínálnak.

Az utolsó fél évszázad szakirodalmi termése félreérthetetlenül tanúskodik arról, hogy mind a diplomatika, mind pedig a paleográfia fokozatosan kinőtt a szó régi értelmében vett "segédtudományok" közül és egyre önállóbb, hézagpótló feladathoz jutott. Egykor az oklevéltan kiegészítő részének tekintett paleográfia számára is egészen új távlatok nyíltak azáltal, hogy a diplomatika e század második-harmadik évtizede óta végső soron az egyes területek okleveles gyakorlatának a maga egészében való bemutatására törekszik. Az oklevéltani stúdiumok ilyen értelmű kitágítása jelentősen megnövelte a paleográfia fontosságát, gazdagította szempontjait, finomította módszereit. A paleográfia továbbfejlesztése ugyanis egyik fő előfeltétele lett annak, hogy a diplomatika az okleveles írásbeliség teljességben való ábrázolására vállalkozhassék.

Hamarosan kiderült azonban, hogy egy terület okleveles gyakorlata az ottani íráskultúra egyéb jelenségeitől elszigetelve nem értékelhető helyesen. Szükségessé vált tehát általában olyan összefüggések elmélyült vizsgálata, mint az iskolázás s különösen az írásoktatás története, az írás gyakorlati társadalmi szerepe, a könyvírás és ezzel kapcsolatosan a könyvtárügy története, az írástudó rétegek társadalmi helyzete stb. A korszerű oklevéltan ugyan fokozottan bevonta érdeklődési körébe az említett művelődési vonatkozásokat, azok feltárására azonban, sajátos feladatának elhanyagolása nélkül, nem vállalkozhatott. S minthogy a művelődési jelenségeket az írás közös ténye egységbe fogta, egészen természetes lett a követelmény, hogy e feladatokat, mint legilletékesebb, a nagykorúsított paleográfia oldja meg nevelőanyja: az oklevéltan számára.

Ennek a korszerű paleográfiának azonban már annyira kibővült a munkatere, annyira más mozzanatok kerültek érdeklődésének előterébe, hogy talán helyesebb volna - amint ezt egyes kutatók korábban is tették - a régi, szűkebb értelmezésű paleográfiától való megkülönböztetésként következetesen írástörténetnek vagy még inkább írásbeliségtörténetnek nevezni. Az írástörténet a régi, praktikus paleográfiának művelődéstörténeti irányban való természetes továbbfejlődéseként jött létre, de alapja változatlanul a gyakorlati paleográfia maradt. Ez az írástörténetté bővült paleográfia azonban, korábbi változatától eltérően, már nem áll meg a régi szövegek megfejtéséhez közvetlenül vagy közvetve nélkülözhetetlen ismeretek közlésénél, hanem - Hajnal megfogalmazása szerint - foglalkozik magán az íráson és az íráshasználaton kívül az írástudás és az ezen alapuló hivatalnokság, valamint a társadalom összes írástudó rétegeinek történetével: tehát az írás egész társadalmi szerepével. E cél érdekében egészen szoros kapcsolatot tart fenn mind a szellemi, mind pedig az anyagi művelődés történetével: főként az oktatás- és irodalomtörténettel; de az írástudók társadalmi szerepének vizsgálata révén a társadalom-, sőt a gazdaságtörténettel is.

Az írás a történeti idők nagy részében a műveltség hordozója volt. Története tehát a művelődés történetének egyik igen fontos fejezete. Az írástörténet azonban ennek ellenére sem olvad fel a művelődéstörténetben. Anyaguk ugyan részben közös, érdeklődésük is több ponton találkozik, az írástörténetet azonban a gyakorlati paleográfia által kiformált sajátos munkamódszerei és célkitűzései mégis elkülönítik a művelődéstörténettől. Az írástörténet nem művelődéstörténet, hanem annak csak egyik fontos segédtudománya, ha úgy tetszik, egyik segédeszköze. Az írástörténet ugyanis az írásos kultúra emlékeinek csak a külső, formai elemeivel közvetlenül vagy közvetve kapcsolatos művelődési mozzanatokat vizsgálja, a művelődéstörténet pedig minden tényezőre, így a tartalomra is kiterjeszti figyelmét.

Az írástörténet feladatköre különben az oklevéltan irányában is világosan elhatárolt. A modern diplomatika egy terület okleveles gyakorlatának teljességét kívánja ábrázolni; az írástörténet viszont egy terület egész írásos kultúrájának megvilágítására törekszik. Különben e szélesebb munkakörből következik, hogy napjainkban a diplomatika és az írástörténetté fejlesztett paleográfia viszonyát pontosan a korábbi állapot fordítottjának kezdjük érezni. Úgy tűnik, hogy az írásos forrásokkal foglalkozó segédtudományok eredményeinek a jövőben az írásbeliség egészét felölelő írástörténet lesz összefogó kerete. Az okleveles írásbeliség feltárására szorítkozó diplomatika csak egyik, bár legfontosabb segítőtársa lesz ennek a nagyobb távlatokat biztosító tudományszaknak.

A "littera" és a "litteratura" kezdeti szoros kapcsolatai következtében az írástörténet a kultúra fejlődésével foglalkozó többi tudományág között a középkor korai századaira vonatkozóan máris központi összekötő szerephez jutott, és általában hatalmas távlatok állanak nyitva előtte. A társadalom és a művelődés kapcsolatainak feltárásában önálló feladathoz juttatott korszerű paleográfiai (azaz írástörténeti) kutatás segítségével a múltnak olyan jelenségei válnak tanulmányozhatóvá, amelyek hazai történetírásunkat is egészen közelről érdeklik és amelyek megragadására - legalább egyelőre - célravezetőbb módszereket nem ismerünk.

Kutatóinkban felvetődhet azonban a kérdés, hogy sajátos hazai forrásviszonyaink között egyáltalában nyílik-e lehetőség a fenti paleográfiai felfogás gyümölcsöztetésére. Válaszul legyen szabad alább az írástörténet módszerével feleletet keresni arra az anyanyelvi írásbeliségünk és irodalmiságunk, valamint egész újkori művelődésünk szempontjából döntő fontosságú kérdésre, hogy az írástudás a középkori Erdélyben a papság kizárólagos tulajdonából mikor és hogyan került át a laikus társadalomnak is a birtokába és hogy ez a tény milyen következményekkel járt. Minthogy az ilyenféle írástörténeti vizsgálódások számára az előmunkálatok nálunk egyelőre még meglehetősen hiányoznak, merészség lett volna a kérdések felvetésén, a problémák újszerű kezelésének bemutatásán túlmenni és a kérdések megoldását is e soroknak igényelni. A szerző azonban reméli, hogy - a szükséges előmunkálatok fokozatos elvégzése után - később még visszatérhet az alább érintendő kérdésekre, és elmélyültebb megoldásukhoz - a régi erdélyi íráskultúra feltárására irányuló kutatásainak keretei között - maga is hozzájárulhat.

A latin íráshasználat kezdetei Erdélyben

A latin írás a népvándorlás után századokon át mint a megörökítés csodált művelete a papok kizárólagos tudománya maradt Európa-szerte. Mindaddig, amíg az írás nem nyerte el mai értelmét, azaz nem vált az emberek közötti érintkezésnek az élőszóval egyenrangú eszközévé, hanem többé-kevésbé ünnepélyes és rendkívüli aktusnak számított a társadalom szemében, addig az írástudás, ha fokozatosan lazuló szálakkal is, de valami módon állandó kapcsolatban állott a klérussal.

Erdélyben a XII. század derekáig írástudás és papság egymást teljesen fedő fogalmak voltak. Kizárólagos papi írástudás a világiak teljes írásnélküliségével szemben: ez a kiindulási pontja a latin írásnak Erdélyben. Amíg az írás nem jelentett többet egyházi könyvek másolgatásánál, a világi társadalom valójában fel sem figyelt a betű hatalmas erejére. Hiába gyökeresedett meg már régen a kolostori könyvírás, abból sohasem sarjadhatott volna ki a hazai laikus íráskultúra. Az írásnak és a laikus társadalomnak előbb egymásra kellett találniok, hogy a betűvetés levetkőzhesse ünnepélyességét és elindulhasson hódító útjára. Ez a további művelődési fejlődés szempontjából valóban sorsdöntő találkozás Erdélyben a XII-XIII. század fordulóján következett el. A társadalmi differenciálódás során kiemelkedő rétegek ugyanis felismerték, hogy a tömegekkel szemben kivívott kedvezőbb helyzetüket "az írás találmányának" segítségével jogbiztosító oklevelekben végérvényesen rögzíthetik. Az oklevelezéssel kezdődött Erdélyben az írás gyakorlati használata; ez később az írástudó réteg és kultúrája laicizálódása felé vezetett, és egyik fontos előkészítőjévé vált a régi, egyházias művelődés fokozatos átalakulásának. Az írástudás teljesen laikussá válásának azonban századokon át erős korlátozója maradt a betűvetés szoros és kizárólagos kapcsolata a holt latin nyelvvel.

A latin művelődés nyugat-európai, régebbi területein az egyházi társadalmon belül is megerősödött haladó erőknek a XII. század folyamán sikerült az egyházi felsőbbségtől kiküzdeniök az oktatás új formáját: a világi igényekkel is számoló egyetemeket. Az egyetemeken folyó újszerű intellektuális tevékenység viszont kialakított egy minden felesleges díszítéstől mentes, sebes és mégis világos írástípust, amely éppen e tulajdonságainál fogva az írástudás egyre gyorsuló ütemű térhódításának úttörőjévé válhatott. Az a tény, hogy a skandináviai, lengyel, cseh- és magyarországi XII-XIII. századi oklevelek írásának formái teljesen azonosak egymással és az egykori franciaországi oklevelekével, valamint az, hogy a franciaországi újítások alig néhány esztendő különbséggel rendre feltűnnek az említett országokban is, két dologra utal. Először arra, hogy Európának ezeken a szélső területein a sajátos oklevélírást olyan írástudó réteg terjesztette el, amelyik egyetlen közös központban sajátította el az írás ismeretét. Másodszor pedig arra utal, hogy ez a közös oktatási központ Franciaországban keresendő. Végül azokból az ugyanebben az időben feltűnően megszaporodó adatokból, amelyek a felsorolt országokból származó papoknak a párizsi egyetemen való tanulásáról szólnak, a kutatásnak arra a következtetésre kellett jutnia, hogy e franciaországi írásoktatási központ a párizsi egyetem, az új oklevélírás elterjesztői pedig az ott tanult, gyakorlati színezetű klerikus műveltséget szerzett udvari papok voltak.

Ezek a világot látott, fölényes műveltségű, jogértő papok hazatérésük után a királyi és a nagyúri udvarokban helyezkedtek el, ahol politikai és diplomáciai feladatokra használták őket és írásos tevékenységüket is a világi társadalom szolgálatába állították. Nagyon jellemző, hogy a magyar királyok okleveles gyakorlatának kialakítása éppen úgy a Franciaországban tanult, művelt udvari papok működéséhez köthető, mint ahogyan a királyi oklevelek írásának a vidéki káptalanokba való átterjedése szintén e "magister"-ek közvetítésével ment végbe. Ismeretes, hogy például Adorján kancellár, aki a magyar királyi oklevelek szerkezetét véglegesítette, Párizsban tanult, akárcsak III. Béla király ama Pál nevű nótáriusa, aki megszerkesztette azt az 1181. évi oklevelet, amelyik előírja a király előtt tárgyalt ügyek írásba foglalását. Ez a Pál nótárius udvari szolgálataiért az erdélyi püspöki méltóságot nyerte jutalmul, és bizonyára itt is folytatta tevékenységét az új írásstílus meghonosítása érdekében. Különben az adatok egész sora idézhető arra, hogy a feudális Magyarország provinciális oklevelezésének végleges megszervezői a korábban királyi szolgálatban állott magisterek voltak.

Tehát Erdélyben is a külföldön tanult, jogban jártas, művelt "magisterek" a világi társadalom szolgálatába állított oklevélírás meghonosítói. De ugyancsak őbennük kereshetjük az erdélyi írásoktatás kialakítóit is. Mint püspökök, prépostok vagy lektor-kanonokok, ők korszerűsítették még a XIII. század közepe táján a káptalani iskolák elavult írástanítását a világi társadalom szükségleteinek megfelelően. A nehézkes könyvíráson kívül most már a gyakorlati célú feljegyzésekre is alkalmas gyors oklevélírást és az ehhez szükséges jogi alapfogalmakat szintén el lehetett sajátítani hazai iskolákban. A retorikai tananyagba szervesen beleillesztett dictamen prosaicum ismertette meg a tanulóval az oklevélfogalmazás és általában a jogi írásbeliség alapkérdéseit. E káptalani iskolákban is - amilyenek voltak pl. Váradon és Gyulafehérváron -, "miként Franciaországban, Párizsban", a szabad művészetek, a jogtudomány és az utóbbitól elválaszthatatlan oklevélszerkesztés oktatására kívánták helyezni a hangsúlyt. Szintén a jogi írásbeliség útját egyengette az 1279. évi budai zsinat ama határozata, hogy főesperesi tisztet a jövőben csak kánonjogi tanultságot szerzett klerikus tölthet be. Azokat a főespereseket viszont, akiknek csupán a szabad művészetekből volt képesítésük, három esztendei jogi tanulmányra kötelezték. Az 1309. évi budai zsinat pedig kifejezetten előírta, hogy a káptalanok magisterekkel, tehát egyetemi képzettségű férfiakkal végeztessék oktatói tevékenységüket. E külföldön tanult magister-réteg iskolapolitikájával függhet össze, hogy egy 1254-re keltezett, Oxfordban hamisított pápai oklevél Magyarországot is felemlíthette azok között, ahol tilalmazni kell a teológiai tanulmányok elhanyagolását a papság képzésében a római jog kedvéért. Minthogy a hiteleshelyekül szolgáló káptalanokban mind az oklevelezés, mind pedig az iskola vezetője ugyanaz a lektor-kanonok volt, a rátermettebb diákoknak korán alkalmuk nyílott az oklevélszerkesztés gyakorlatába való bekapcsolódásra. Sok adat maradt arról, hogy a hiteleshelyi oklevelek kiállításában, másolásában az ottani iskola tanulóit szintén foglalkoztatták. Bár a káptalani iskolák elsősorban a klérus utánpótlását nevelték, a XIV. század elejétől reánk maradt adatok szerint szórványosan olyan világiak is tanultak bennük, akik már eleve nem készültek egyházi pályára.

A világiak írástudása azonban mindenekelőtt a városok, mezővárosok, az ottani magántanítók és később részben a falvak fokozatosan kiépülő iskoláiban formálódott ki. Előbb az ipar és kereskedelem gócpontjaivá fejlődő nagyobb városokban: Brassóban, Szebenben, Besztercén, Kolozsvárt, Nagybányán alakultak városi-plébániai iskolák. Ezekben gyakran már világiak, többnyire a város nótáriusai tanították a jobbmódú polgárok gyermekeit egészen gyakorlati célú betűvetésre és számolásra. A távoli vidékekkel üzleti összeköttetésben álló kereskedő, de még a közelebbi vásárokat járó iparos sem nélkülözhette a betű- és számvetés elemeit. A XVI. század elejére az írásismeret és a számolnitudás, főként a falvakon élők szemében, már meglehetősen hozzákapcsolódott a polgárember fogalmához.

A városi-plébániai iskoláktól azonban a praktikus kereskedő-iparos szülők csak annyi írástudást igényeltek, amennyi elengedhetetlen volt ahhoz, hogy gyermekeik jól megállhassák helyüket a család hagyományos munkaterületén. Ezért a városi iskolák -- szemben a káptalaniakkal -- általában nem akartak eleve hivatásos írástudókat nevelni. Jó ideig tehát ezek az iskolák nem annyira minőségi, mint inkább mennyiségi tekintetben végeztek jelentős munkát az írástudás terjesztésében. Említett legnagyobb városainkban került az írás szélesebb laikus rétegek birtokába: olyan emberek tulajdonába, akiknek az írástudás nem megélhetésük alapja, hanem gyakorlati hivatásuk elősegítője volt csupán. A polgárok felületesebb latin nyelvismeretén kívül ez a szélesebb körökre kiterjedő laikus írástudás hozta magával, hogy a városi élet körülményei között lassan kifejlődhetett az írás laicizálódásának legbiztosabb jele: a vulgaris (anya)nyelvű írásbeliség. Az anyanyelvű szövegeket az a polgár is megérthette, akinek ismeretei nem terjedtek túl az írás alapelemein; ilyen hevenyészett feljegyzések papírra vetése neki sem okozhatott olyan leküzdhetetlen nehézségeket, mint a latinul való fogalmazás. Az anyanyelvű írásbeliség, amely az erdélyi városokban a XV. század elejétől fogva sarjadozott, a városi lakosság többségének megfelelően, sokáig kizárólag német volt. Az íráskultúrának ez a sokat ígérő, de akkor még zsenge hajtása természetesen nem a városi iskolák terméke, hanem maga a városi életmód és termelés szükségei hívták létre. Az előfeltétele azonban az a szélesebb körű elemi írásoktatás volt, amelyet a városi iskolák a laikus társadalom körében korábban végeztek.

Mindez természetesen csak a szó szoros értelmében vett városainkra érvényes. A mezővárosok félig paraszti életmódot folytató lakosságát ugyanis az élet gyakorlati szükségei még sokáig nem szorították rá az elemi írástudás elsajátítására. A mezővárosi írástudók kis számával magyarázható az is, hogy az írás az ottani ügyintézésben jó ideig nem juthatott az igazi városokét legalább megközelítő szerephez sem. E városkák fokozatosan gyakoribbá váló oklevelezése, az itteni iskolákra vonatkozó adatok szaporodása azonban kétségtelenül bizonyítja, hogy az íráskultúra a XV. század folyamán ezekben a félig agrár településekben is szilárdan megvetette a lábát és szakadatlanul fejlődött az írástudás laikussá és az írásnyelv vulgarissá válása felé. A városi népesség körében végbemenő fejlődés ütemére jellemző, hogy a XVI. század közepén olykor már valóságos írásművészek is akadtak az írástudó polgárok között. Ilyen volt például egy kolozsvári szabómester, egy ideig a város nótáriusa: Szegedi György, aki egyaránt írt, és hozzá bármelyik kancelláriai alkalmazottat megszégyenítő eleganciával, latinul, magyarul és németül.

Okleveleink a falvakon a XIV. század harmincas éveitől kezdve emlegetnek mind gyakrabban scolarisokat és scolasticusokat. Ezek a falusi iskolázásra utaló adatok azonban nem hozhatók közvetlen kapcsolatba az elemi fokú írásoktatással. A scolasticusok ugyanis elsősorban a pap segítőtársai voltak a liturgiában, s a plébániák mellett működő iskolák különben is csupán egyházi énekre és vallásra nevelték a gyermekeket. A későbbi fejlődés szempontjából ennek ellenére sem tekinthetjük lényegtelen jelenségnek, hogy a XV. század végére a kisebb katolikus plébániákon szintén alakultak iskolák. A falutól eltartott és társadalmi szerepét tekintve világinak vehető deák vagy pappá nem szentelt írástudó ember ugyanis már puszta jelenlétével lehetőséget nyújthatott a többre igyekvő falusiaknak, hogy a betűvetés és a latin nyelv alapelemeit úgy-ahogy elsajátíthassák. A XV-XVI. század fordulóján már meglepően sok falusi "litteratus" szerepel okleveleinkben, - olykor a jobbágyok között is. Bár a falusi iskola a népnyelvű írás elterjedése (XVI. század második fele) előtt az írásoktatásban semmiképpen sem játszhatott lényeges szerepet, mégis ezeknek az iskoláknak, illetve még pontosabban: a falvakra kikerült írástudóknak tulajdonítható, hogy az íráskultúra befogadására a falusi társadalom körében fokozatosan szintén előkészült a talaj. Erre különösen kedvezőek lehettek az előfeltételek a szabad parasztokból álló szász és székely falvakban, valamint az ottani román lakosság körében. E feltételezés nélkül teljesen megmagyarázhatatlan maradna, hogy a XVI. század közepére honnan támadt, szinte máról holnapra, a vidéket valósággal ellepő "paraszt-deákok" népes rétege, amely a szabadparaszti közösségek, a jobbágyfalvak és a feudális nagybirtok igazgatásának legegyszerűbb írásos feladatait (kérvények, levelek, nyugták, elszámolások, dézsmajegyzékek stb.) látta el. A már csak vulgaris nyelvű betűvetéshez értő "litteratusok"-at nagy többségükben kétségtelenül a falusi írásoktatás neveltjeinek minősíthetjük.

A XV. század végére tehát az oklevelezés segítségével az írástudás viszonylag széles körben elterjedt. Nem volt többé csak a papság vagy általában csupán a legműveltebbek tudománya. Az írások nagyon változatos paleográfiai minőségéből ítélve, e mögött a XV-XVI. századi íráskultúra mögött már nem kis számú elit, hanem mélyen tagolt, népes és állandóan gyarapodó számú írástudó réteg állott. A kancelláriák gyakorlott írásművészein és művelt kereskedő-patríciusokon kívül, munkától elnehezült kezű iparosok, gyengén iskolázott falusi nemesek, az alsópapság félparaszti sorban élő tagjai, ha bizonytalankodva és csak rendkívüli alkalmakkor is, de már forgatták a tollat. E többé-kevésbé írástudásából élő réteg kialakulása teremtette meg a társadalmi. alapot a magyarországi, illetve az erdélyi humanizmusnak az eredeti, főbb központokból való szétterjedéséhez éppen úgy, mint Mátyás király kísérletéhez a központosított monarchia megteremtésére. Ez az okleveles írásbeliség ugyan még mindig távol állott attól, hogy a betűhasználatot a társadalom természetes érintkezési eszközévé alakíthatta volna át, nagyfokú és állandóan növekvő méretű elterjedése folytán azonban adva volt benne az egységes, finom hajszálér-rendszer, amelyen az új művelődés elemei a társadalom szélesebb rétegeihez is eljuthattak. Az írástudás már ebben a formájában szétterjedt az erdélyi laikus társadalomban, és a betű erejét, fontosságát, előnyét többé senki és semmi sem homályosíthatta el előtte.

A világi írástudás kialakulása

Legkorábbi okleveleink íróinak társadalmi eredetét illetően meglehetős bizonytalanságban leszünk mindaddig, amíg középkori oklevelező fórumaink történetét a kutatás részleteiben is nem tisztázta. Annyi azonban az egykorú főpapság általános összetételéből kikövetkeztethető, hogy amíg az írástudás a klérus elitjéhez volt kötve, tehát a XIV. század elejéig, addig az előkelőbb családokból, sőt a nemesség középső rétegéből származók is viszonylag nagyobb számban szerepeltek az oklevélírók között, mint későbben, az írás szétterjedése idején. A XIV. század második felétől kezdve viszont, főként a külföldi egyetemek anyakönyveiben szereplők neveiből kitűnően, az írástudás és a magasabb műveltség megszerzésére mindenekelőtt a városokban élők igyekeztek. Ettől fogva a középkor egész folyamán megmaradt a polgári eredetű elemek túlsúlya az írástudó rétegben. Már a XV. század második felétől kezdve az elszegényedő kisnemesek, falusi iparosok, sőt a gazdagabb parasztok gyermekei is az írás újszerű eszközével igyekeztek jobb életsorsot biztosítani maguknak. A Dózsa-felkelést követő 1514. évi törvénynek az a büntető rendelkezése, hogy parasztszármazású nem kaphat főpapi javadalmat, a jobbágy-eredetű elemeknek a polgárság és a nemesség által kisajátított írástudói-hivatalnoki pályákon való előretörésével lehet kapcsolatos. A főbb hivatalnokok fizetése ugyanis - a kor általános gyakorlatának megfelelően - egyházi benefíciumokkal történt. Közismert dolog az is, hogy a XV-XVI. század fordulóján egymást követő kancellárok és egyben esztergomi érsekek közül Bakócz Tamás kerékgyártó, Szatmári György kereskedő, Szalkai László pedig csizmadia gyermeke volt.

A jogi írásbeliség területén működő réteget mint művelődési tényezőt különféle egyházi címei, iskolázásának hagyományos módja ellenére is súlyos tévedés volna a papsággal azonosítani. Az oklevélírás ugyanis a vele foglalkozó papokat bevonta a világi társadalom ügyeibe, újszerű és korántsem egyházi viszonylatok szereplőjévé avatta, s ezáltal életmódjukat, szemléletüket, egész műveltségüket fokozatosan laicizálta. A középkori Magyarországon a szakképzett, tanult elemek az államügyek intézésében, még a királyi udvar szervezeteiben is kénytelenek voltak osztozni a származás alapján érvényesülő nagyúri tisztségviselőkkel. A művelt klérusból világi ügyekkel való foglalkozása következményeként sem nőhetett ki végül is önálló, világi hivatalnokság. Itt a Mohács előtti időszakban, különböző gazdasági és társadalmi okok következtében, a fejlődés nem juthatott el odáig, hogy az állam megteremthesse a maga fizetett világi hivatalnokságát és nyíltan felszámolja az egyházi meg a világi vezető rétegnek a korábbi időből örökölt hagyományos összefonódottságát. Ha ez nem is történt meg, az írástudásuk révén az államigazgatásba bekapcsolódott klerikusok világszemléletét, gondolkozását és műveltségét laikus foglalkozásuk a XV. század közepére itt is erősen elvilágiasította. A magyarországi udvari hivatalnokság azonban - az említett okok miatt - a klerikus külszínt ezután is kénytelen volt fenntartani, mert különben elesett volna annak lehetőségétől, hogy állami szolgálataiért fizetésül egyházi javadalmakat kaphasson. Mert a legjövedelmezőbb püspökségek, apátságok stb. birtokai ekkor már ennek a hivatalnokságnak az eltartására szolgáltak. A főpapi cím csak e javadalmazási mód társadalmilag elfogadott igazolása, belőle azonban az udvarban élő hivatalnok-papság műveltségére nem lehet következtetéseket levonni.

Jellemző, hogy ők is inkább hivatalnoknak, mint papnak tekintették magukat. Vitéz János váradi püspök, majd esztergomi érsek, Hunyadi János diplomatája és Mátyás király kancellárja, a pápa és Hunyadi ellentéteiben nyíltan a kormányzó mellett foglalt állást. A XV-XVI. század fordulóján pedig ezek a "klerikusok" már az egyházi jelleg formális felvételére is csak végső esetben szánták el magukat. Szatmári György kancellár sorra bírta a váradi, veszprémi, pécsi püspökséget, anélkül hogy akár egyszerű áldozópappá felszenteltette volna magát. Szalkai László kancellár pedig már 15 éve "püspökösködött", persze a budai udvarban, mikor 1524-ben prímása lett Magyarországnak, - és még csak a kisebbik papi rendeket vette fel. De nemcsak a főhivatalnokok, hanem a kancelláriai titkárok is, mint pl. Thurzó Zsigmond vagy Frangepán Gergely, felszenteletlenül kerülhettek püspöki székbe.

Ez az elvilágiasodó hivatalnok-papság gyökeresítette meg a humanista művelődést, hasonította át a helyi adottságokhoz és terjesztette el a vele szoros kapcsolatban álló írástudó rétegben. Az ún. kancelláriai humanizmus emlékein egészen világosan lemérhető, hogy e réteg műveltsége a reformáció előestéjére mennyire laicizálódott. A jogi írásbeliséget ellátó réteg műveltségét a XV. század végén, a klerikus látszatok és maradványok ellenére is, már nem a régi egyházias, hanem a világias alapszínezetű humanista kultúra határozta meg.

Középkori latin íráskultúránk és írástudóink műveltségének jellegére azonban egyedül a budai királyi udvar hivatalnokságának a viszonyaiból nem vonhatók le általános érvényű következtetések. Az írástudók nagy tömegei ugyanis nem itt, hanem a vidéki közigazgatásban, a városokban és a feudális nagybirtok falusi gócpontjaiban működtek. Amíg a királyi udvarba a legkulturáltabb elemek kerültek, akik a fényes karrier kedvéért vállalták a klerikus-jelleget is, a vidéki adminisztrációban és a nagybirtokon csak átmenetileg fordultak meg külföldön tanult szakemberek és általában egyháziak. A vidéki közigazgatásban már a XIV. század derekától fogva a felszínesen iskolázott, de legkülönbözőbb bírói, gazdasági, sőt katonai feladatokra egyaránt felhasználható világi literátusok voltak a szívesebben látottak. Az erdélyi vajdák, alvajdák, a megyék nótáriusai, íródeákjai általában szegényebb világiak voltak, akiknek családjában már meglehetősen korán hagyományossá vált az írásos munkával való kenyérkereset. Ezekből a világiakból azonban - talán éppen a familiariusi intézmény gátoló hatása következtében - csak a XV. század második felében kezdett kialakulni a vajdák körül bizonyos erdélyi hivatalnok-réteg. Korábban ugyanis írástudásukat csak arra való eszköznek tekintették, hogy vele nagyúri patrónusuk kegyeit megnyerve, anyagilag megalapozhassák családjuk jövőjét, hogy ők is feudális birtokossá válhassanak. Éppen ezért a deákok nem mélyebb elméleti képzettségre, hanem praktikus írás- és jogismeretek szerzésére törekedtek. Iskolázásuk, melyet a trivium nyújtott - ha nem valamelyik városban történt -, természetesen azonos volt a papi pályára készülők alapkiképzésével. Ez a deák-iskolázás azonban, minthogy korábban is sok laikus elemet tartalmazott, a XV. század folyamán rendre telítődött a humanista művelődés vulgarizálódó elemeivel. Reánk maradt a már említett Szalkai László kancellár egyik iskolás jegyzetkönyve, amelyet 1490-ben a sárospataki (tehát mezővárosi) plébániai iskolában Kisvárdai János baccalaureus (tehát külföldi egyetemet végzett, szintén mezővárosi származású tanító) vezetése alatt készített. A hasonló iskolákban tanult deákság műveltséganyagára következtethetünk abból, hogy ebben a jegyzetben asztronómia, kalendárium, latin-magyar szójegyzék, Arisztotelész levele Nagy Sándorhoz, egy zenei tractatus, retorika s egyebek között: Theodolus eklogái szerepelnek.

Az átlagos írástudók műveltségére vonatkozóan a nótáriusok és íródeákok által saját használatukra összeállított formulariumok irodalmi vonatkozású bejegyzései igen jellemző adatokat őriznek. Klasszikus auktorokból vett idézetek, a középkori költészet leghaladóbb ágát alkotó vágáns-dalok, humanista ízlésű versek stb., stb. szakítják meg itt is, ott is a száraz jogi szövegeket. Mindezek íróik és olvasóik érdeklődéséről tanúskodnak. Sőt Magyi János nótárius formulariumába olyan feljegyzés is belekerült, amely a XIV. századi angol parasztfelkelés óta az elégedetlen jobbágyság ajkán élő "Hol volt a nemes, mikor Ádám szántott..." kezdetű és az ősi jogegyenlőséget hirdető dalra utal félreérthetetlenül. Az is nagyon jellemzőnek vehető a vidéki írástudók képzettségére, hogy pl. 1515-ben Lorenzo Valla grammatikája, mely a latin nyelv tanítását valósággal új alapokra helyezte, már egyszerű deákok és falusi tanítók kezén forgott. András brassói deák jegyezte fel ekkor, hogy ezt a könyvét, szótárral és költői antológiával együtt, egy falusi iskolamesternek kölcsönözte oda.

Amíg a többé-kevésbé iskolázott írástudók elszaporodása következtében jobban képzett elemek is nem szorultak ki a mezővárosi, sőt falusi plébániákra, iskolákba, addig a falu és a nagybirtok tollforgatóinak vékonypénzű műveltsége őrizhetett meg a legtöbbet a régi egyházias kultúrából. A XV-XVI. század fordulóján azonban már vidéken is találhatók egyetemet végzett plébánosok, baccalaureus tanítók, akiknek olykor meglepően gazdag és korszerű könyvgyűjteményük volt. Meggyőződésünk szerint könyvtáraink vidéki provenienciájú legrégibb darabjainak módszeres tanulmányozása igazolni fogja azt a feltételezést, hogy a XV. század végére a latin egyháznak már ezek a vidéki exponensei sem maradhattak teljesen érintetlenül az írástudók társadalmának laicizálódó, új kultúrájától. A XV. századi magyar és román bibliafordításban, valamint a magyar helyesírás módosulásában megnyilatkozó huszita hatások az első határozott jelei annak, hogy a régi művelődés erjedése vidéken szintén megindult. A vidéki írástudóknak a régi művelődéshez való viszonyában fokozatosan végbement változást a Dózsa-felkelés alatti magatartásukon mérhetjük le. A keresztesek vezetői között ugyanis név szerint ismerünk egész sor deákot, tanítót és falusi plébánost. Ilyen volt mindjárt Dózsa vezértársa: Mészáros Lőrinc, illetve íródeákja és kiáltványainak fogalmazója: Ványai Ambrus, a Krakkóban tanult baccalaureus pap, vagy Balogh deák hadnagy, aki tanító volt és hihetőleg szintén Krakkóban szívta magába a haladó eszméket.

Ha ez volt a helyzet a vidéki írástudók körében, akkor még inkább számolni lehet az írás elvilágiasító hatásával a nagyobb városokban. A feudális környezetüktől elkülönülő városok nyújtották a legkedvezőbb lehetőségeket mind az íráskultúra elmélyítésére, mind pedig a művelődés laicizálódására. A kereskedők, sőt az iparosok számára korán gyakorlati szükség lett az írástudás és a sokoldalú művelődés. Ezért jártak a külföldi, elsősorban a krakkói, prágai és bécsi egyetemekre, tartottak fenn iskolákat, igyekeztek a legjobban képzett elemek közül szert tenni papokra, tanítókra, nótáriusokra.

A városi lakosság művelődési igényeinek kifejezői a gazdag plébánia-könyvtárak, amelyeket a városi tanács, mint részben a polgárság közkönyvtárát, állandóan gyarapított. Ezekben a teológia mellett korán feltűntek a gyakorlati érdekű (főként orvosi) könyvek és a szépirodalom termékei is. Például a szebeni plébánia könyvtárában, amely 1442-ben 139 kötetet számlált, már e század elején megvoltak a huszitizmus egyik előfutárának tekinthető Kremsieri Milič, híres csehországi népszónok prédikációs kötetei. Eretnekségekkel foglalkozó értekezésen kívül, a Gesta Romanorum közkedvelt szövegét s természettudományi munkákat szintén megszereztek az érdeklődő szebeniek, és olvasták is azokat. Az egyik ilyen munka pl. az 1442. évi leltározáskor éppen a polgármesternél volt kölcsön.

A polgárság gyakorlati célú iskolázása, a kor szellemi áramlataival való állandó és friss kapcsolata, a külföldi egyetemek tömeges látogatása és a sűrű könyvvásárlások útján legmélyebben a városokban készítette elő a talajt a világiasabb művelődés számára. A reformáció gyors térhódítása az erdélyi városokban és a XVI. század derekán mindenhol virágba szökkenő városi humanizmus kétségtelenné teszi, hogy a betű itt vált leginkább a laikus társadalom érdekeit szolgáló eszközzé. Városi levéltáraink gazdag anyaga már a XVI. század második negyedében rendkívül erősnek és mély gyökerűnek mutatja polgárságunk íráshasználatát. Meggyőződésünk, hogy ennek a forráscsoportnak egész Erdély viszonylatában való alapos írástörténeti vizsgálata nem egy meglepetést tartogat városaink reformáció előtti művelődését illetően. Egyes brassói, szebeni, besztercei, kolozsvári kereskedők ekkor már több országra kiterjedő üzleti összeköttetésekkel, jelentős méretű bányavállalkozásokkal rendelkeztek, amelyek lebonyolításában az írásnak és a sokoldalú, világias ismereteknek eleve döntő fontosságot tulajdoníthatunk.

A XVI. század elejére tehát az oklevelezés révén gyakorlati, társadalmi szerepet vállaló írásbeliség figyelemreméltó laikus írástudó réteget alakított ki Erdélyben. Ennek műveltsége - magasabb képzettség esetén - humanista, a nagy többségé azonban csak annak hatása alatt álló deák-műveltség; jellege azonban mindkét esetben inkább világi színezetű. Az elvilágiasodó hivatalnok-klerikusok, valamint a laikus társadalom életét élő deákság népes rétege mellett a kolostorok, egyházak tisztán papi írástudóinak csoportja jelentéktelennek tekinthető, írásos tevékenysége mind minőségileg, mind pedig mennyiségileg eltörpül az előbbieké mellett. Az oklevélírás gyakorlati feladatain felnevekedett laikus írástudók alkották tehát elsősorban azt a jól megmunkált társadalmi talajt, amelyből a XVI. század derekára, miután a reformáció az utolsó gátakat is eltávolította az útból, kisarjadhatott mindhárom nyelven az erdélyi népesség anyanyelvű írásbelisége, irodalma és ez utóbbinak az olvasóközönsége.

Hazai kutatásunk új távlatai és teendői

Nézetünk szerint a fenti példával illusztrált irányba kellene terelni a hazai latin paleográfiai vizsgálódásokat. Az ilyen újszerű paleográfiai kutatások azonban nem vezetnének kellő eredményre, ha a hazai latin forrásanyag felhasználását érintő egyéb problémáktól elszigetelve látnánk nekik. Például az írástörténettől elválaszthatatlan a hazai latin diplomatika és a középlatin filológia ágas-bogas kérdéscsoportja. A hazai latinság sajátosságainak tisztázásától kezdve, legfontosabb középlatin szövegeink gondos kiadásán, az 1932-ben megindult új Du Cange (Thesaurus mediae latinitatis) nagyszabású nemzetközi munkálataiba való bekapcsolódáson és régi iskolázásunk, latin nyelvű irodalmi alkotásaink történetének kutatásán át egészen a könyvtáraink középkori kódexeiben rejtőző művelődéstörténeti tanulságokig a teendők egész sora várja ezen a téren a jól felkészült szakembereket.

Alapjában hibásak azok a nézetek, amelyek e problémákat helyi érdekű erdélyi kérdéseknek vélik. A latin forrásanyagunkkal való elmélyültebb foglalkozás ugyanis moldvai és havasalföldi vonatkozásainál fogva országos méretű problémája egész történetírásunk további fejlődésének. Latin írású forrásanyagunknak az eddiginél módszeresebb hasznosítása ugyanis az egyik fontos előfeltétele annak, hogy eltüntethessük az előző korszaknak a hazai történet sok területén mutatkozó mulasztásait. Hazai adottságaink között azonban helytelen volna a fentiekből levonható tanulságokat csak latin forrásanyagunk vonatkozásaiban értékesíteni. A paleográfiának általában is a fentebb illusztrált módon való művelése - úgy véljük - hasznos lehetőségeket kínál az egész ország régi művelődéstörténete kérdéseinek tisztázásához. Az ismertetett szemlélet és módszer alkalmazása azonban a honi forrásanyagra korántsem olyan egyszerű, mint a latin írásterület egyéb országaiban. Országunk földje ugyanis a múltban a latinon kívül a görög és a cirill írásnak szintén határterülete volt. A nehézséget az okozza, hogy ezt a latin paleográfiai anyagon kialakított új szemléletet és módszert a cirill és a görög írásbeliség anyagára elsőnek kell alkalmazni.

Ennek az ország határain messze túlnyúló jelentőségű feladatnak a megoldására azonban hazánkban különösen kedvezőek az előfeltételek. Paleográfusaink ugyanis, az ország írásfejlődésének említett hármassága következtében, egyenesen kényszerítve vannak arra, hogy saját szűkebb specialitásukon .ívül a másik két írásterület anyagát és problematikáját szintén állandóan figyelemmel kísérjék és többé-kevésbé uralják. Nem feledkezhetünk meg arról sem, hogy a határvidékek jelenségei általában is különlegesen becsesek szoktak lenni' az illető írásterületek egész belső szerkezetének megismeréséhez. A mi íráskultúránk fejlődésének azonban ezen felül még az is különleges színeket ad, hogy országunk nem két, hanem egyenesen három írásterület határán feküdt. Éppen ezért a hazai paleográfiai anyag rendkívüli értékűnek tekinthető az európai művelődési területek közötti kölcsönhatások tanulmányozása szempontjából. Ha tehát a fentebb vázolt írástörténeti szemlélettel közelednénk paleográfiai .anyagunkhoz, akkor az ország régi íráskultúrájának ez a többrétűsége többé nem hátráltatója, hanem egyenesen fellendítője lehetne paleográfiai kutatásainknak. Hiszen paleográfiai vizsgálódásunk mindjárt széles nemzetközi érdeklődésre is számot tarthatna, ha kilépne eddigi szűk elzárkózásából és a hazai írásbeliség egyes ágainak jelenségeit a cirill, a görög és a latin írásfejlődés egészébe beleillesztve igyekezne értelmezni. Paleográfiai kutatásunknak az írástörténet irányában való elmélyítése - éppen összehasonlító módszerénél fogva - egyszeriben új és mindegyik résztvevő félre nagy haszonnal járó együttműködésre nyitna lehetőséget egyrészről hazánk, másrészről pedig a szomszéd országok történettudománya között. Az írástörténeti kapcsolatok feltárása ugyanis a művelődési javak kölcsönös cseréjének éppen azokra az útjaira-módjaira világítana rá, amelyeken ezeknek a népeknek a széles tömegeit egyaránt mozgósító haladó ideológiák is közlekedtek már a huszitizmus óta.

Tudomásunk szerint a lengyel, a cseh és a magyar történettudomány együttes erőfeszítéssel igyekszik megállapítani a kelet-európai latin írás formáiban, az iskolázás és az íráshasználat módjaiban, az írás társadalmi szerepében megnyilvánuló közös sajátosságokat. Nyilvánvalóan azért, mert mindhárom nép saját történetének műveléséhez vár értékes segítséget ettől a közös munkától. Úgy véljük, szintén mérlegelnünk kell, vajon nem fűződik-e nekünk is érdekünk ahhoz, hogy e vállalkozást a hazai latin írásbeliség elemzésével kiegészítsük. Egy ilyen munkába való bekapcsolódás kétségtelenül élénkítően hatna a hazai latin forrásanyagunk értékesítésével foglalkozó segédtudományok művelésére. Megteremtené továbbá a komoly lehetőséget arra, hogy paleográfiai kutatásunk előbb-utóbb olyan fontos, összekötő szerephez juthasson, mint amilyen az ország írásfejlődésének említett sajátossága folytán valójában megilletné.


Előző fejezet Tartalomjegyzék Következő fejezet