Az erdélyi vajdai kancellária szervezete a XVI. század elején

Az erdélyi protonotariatus kialakulása

A középkori Erdély kormányzását intéző vajda mellett az írásbeli teendők végzésére feltűnően későn alakult ki állandóbb és szervezettebb hivatal. Még tisztázásra vár, hogy ebben - az írásbeliség társadalmi igénylésének szerényebb méretei mellett - nem volt-e késleltető szerepe a kolozsmonostori és gyulafehérvári hiteleshely rendkívüli tekintélyének is. Bizonyos jelek alapján ugyanis egyáltalában nem lenne meglepő, ha az erdélyi írásbeliség három fő központjának termékeit egybevetve, kiderülne, hogy a vajdai kancellária időnként a hiteleshelyek személyzetét is segítségül hívta a felgyülemlett írásos teendői elvégzésére. A vajdai írásszerv határozottabb jelleget azóta öltött, amióta személyzete Váraskeszi Lépes Loránd hosszú alvajdasága (1415-37) alatt állandósult. Ezzel megindulhatott a hivatal sajátos gyakorlatának kialakítása. 1442-64 között, bár közben az alvajdák és vajdák gyakran változtak, végig ugyanaz a személy: Miklós mester viselte a protonotariusságot. Amint az oklevelek protonotarius noster kifejezését lassanként felváltotta a patrium Transsylvanarum protonotarius cím, ugyanolyan ütemben vált a vajda familiariusai közül toborzódó írásszervből territoriális hivatal, mely a vajdák személyének változásától egyre függetlenebbül intézte az ügyeket a kialakult gyakorlat szerint. Ettől az időtől kezdve már valójában nem vajdai és alvajdai, hanem erdélyi kancelláriáról kell beszélni.

Így vázolható fel Janits eredményei alapján az az út, melyet a vajdai kancellária Mohácsig megtett. A szervezet felől szintén ő tájékoztat. Tőle tudjuk, hogy a kancellária élén a protonotarius állott; mellette általában két notarius és változó számú scriba dolgozott. Ilyennek mutatkozott a vajdai kancellária első feltűnésekor éppen úgy, mint Mohács előestéjén. A régi és szokványos elnevezések mögött a tartalom azonban időközben jelentős változáson ment keresztül. E folyamat nyomon követése az első feladata e dolgozatnak.

Minden jel egyöntetűen azt bizonyítja, hogy a vajdai protonotariusok a XV. század utolsó negyede előtt csupán a kancellária írásbeli ügyvitelét vezették, az igazságszolgáltatásban azonban önállóan nem vettek részt. Az ítélőmesterek rendkívül fontos munkáját Erdélyben - a XV. századi adatok így mutatják - a királyi kúriából esetenként kiküldött protonotariusok végezték. 1493-96-ban Liszkai Ádám, a századfordulón pedig Marochai Ferenc - az előbbi a királyi személynöki bíróság protonotariusa, az utóbbi a nádori kancellária vezetője - működött ítélőmesterként a vajda mellett. De nem csupán bírói székek alkalmával, hanem nagyobb jogi tudást kívánó fontosabb ügyekben is az udvarból küldtek ki ítélőmestert. Így például 1496-ban II. Ulászló király a vajdahunyadi uradalom és Szászváros közötti határviszály eligazítására bizonyos ítélőmestereket (certos magistros prothonotarios) rendelt ki. Az erdélyi ítélőmesteri teendőket tehát valójában bármelyik országos bíróság protonotariusa elláthatta.

Ez azonban csak elméletben volt így. Ténylegesen ugyanis a gyakorlat bizonyos rendet alakított ki ott is, ahol előzetes szabályozás nem történt. A XV-XVI. század fordulóján a vajdaságot leghosszabb ideig viselt két főúr, Báthori István (1479-93) és Szentgyörgyi Péter (1499-1510) egyidejűleg országbíró is volt. Érthető tehát, hogy vajdai ítélőszékeiken is ugyanaz a belső hivatalnokszemélyzet volt segítségükre, mint a kúriában. Például 1481-86 között Thuróczi János, a történetíró, ebben az időben országbírói notarius, a vajdai kancelláriában is dolgozott. Szentgyörgyi Péter 1502-ben alországbíráját, Magyi Pált alvajdaként alkalmazta. Azt még Werbőczi is megtette, pedig akkor már a vajdai kancellária sokkal fejlettebb volt, hogy az országbírói kancelláriából hozott le magával segítségül jegyzőket. Így szerepelt az 1514. évi vízkereszti nyolcadon tárgyalt ügyekben Komlósi Péter mester és Oroszi Ferenc országbírói notarius. Az országbírói és vajdai kancellária között a hivatalfőnök személyének közös voltából természetesen adódó kapcsolatokat tovább mélyítette, hogy az 1500. évi decretum - talán éppen az előbbi összefüggések következményeként - a királyi kúriába fellebbezett erdélyi ügyekben - eltérően az eddigi határozatlan eljárásoktól - egyedül az országbírót ismerte el illetékesnek. A gyakorlat és végül a Hármaskönyv is ezt szentesítette.

Azonban éppen a királyi személynöki bíróság (personalis praesentia regia) protonotariusainak előtérbe kerülése a Báthori és Szentgyörgyi vajdasága közötti mozgalmasabb időszakban mutatja: a gyakorlat szokássá kövesítő erején kívül más tényező közrejátszása is kellett ahhoz, hogy az erdélyi ítélőmesterség kérdése végül mégis az országbíró kancelláriájával kapcsolatosan rendeződjék. Ebben alighanem Werbőczi Istvánnak lehetett szerepe. Ő ugyanis 1503-tól kezdve az országbírói és a vajdai ítélőmesteri ügykört saját kezében egyesítette. Mindkét tisztséget 1510 után is megtartotta, amikor pedig a vajda és az országbíró többé már nem ugyanaz a személy volt. Végül azzal, hogy 1514-ben az országbírói ítélőmesterségről leköszönve vajdai protonotariusként még két esztendőn keresztül szolgálta Zápolyát, kihasználható praecedenst teremtett az udvari bíróságoktól teljesen független erdélyi ítélőmesterségre. Werbőczinek ez a bizonyára egyéni érdekből és pártpolitikai meggondolásokból egyaránt eredő lépése tette először teljes értékű, önálló hivatallá a vajda kancelláriáját. Amikor azonban ő 1516-ban királyi személynökké lépett elő, nagy vívmánya veszélybe került.

A Werbőczi távozásától Barcsai Pál kinevezéséig (1519) terjedő három esztendő fejlődése a jelenleg ismeretes anyag segítségével még nem tisztázható eléggé. Minthogy királyi udvarból kirendelt protonotariusok ezekben az esztendőkben nem fordulnak elő, a korábbi gyakorlat újraéledésével nem kell számolnunk. Valószínűbbnek látszik tehát, hogy az ítélőmesteri ügykört a kancellária valamelyik tagja látta el. Kérdés azonban, hogy akadt-e a vajda környezetében olyan jól képzett, gyakorlott és tekintélyes tisztviselő, aki ezt a nehéz feladatot siker reményével vállalhatta. Végignézve Zápolya udvarának számba jöhető tagjain, két személyről: Barcsai Pál notariusról és - bármilyen hihetetlennek tetszik is - Thuróczi Miklós alvajdáról feltételezhető, hogy Werbőczi távozása után végezhette a protonotariusi teendőket. Minthogy az előbbi személyével később alaposabban megismerkedünk, itt csupán az utóbbival kapcsolatos feltevés indokolására szorítkozunk.

Egészen szokatlan az a szerep, melyet Thuróczi Miklós az erdélyi ügyintézésben játszott. A külvilág felé elsősorban tekintélyes alvajdatársa, Barlabássi Lénárd (1501-25) szerepelt; Thuróczi meglehetősen háttérbe szorítva, a kancellária munkájába kapcsolódott be. Nem csupán a secretarius vagy notarius kötelességéhez tartozó lectázást, corrigalást végezte időnként, hanem néha saját kezűleg állított ki okleveleket. Nem rendszeres hivatali munkaként, hanem egyéni kedvtelésből dolgozhatott Thuróczi a kancelláriában. Ő ugyanis nagyúri-katonai jellegű alvajdai tisztségében is megmaradt hivatalnok-értelmiséginek. Apjától örökölt hajlamok és a kisebb kancellárián, az udvarban töltött évek formálták őt "modern" bürokratává. Ilyen lelki beállítottságú, alapos jogi tudású, "új típusú" ember, aki úgyis az igazságszolgáltatással jegyezte el életét, aligha tért ki az érdeklődésének, képzettségének megfelelő, becsvágyát kielégítő ítélőmesteri munkakör ellátása elől. Mintán azonban egy év múlva (1517) ő is távozott Erdélyből, Werbőczi elárvult ügykörét bizonyára a kancellária legképzettebb tagja, Werbőczi volt kollégája és évtizedeken át munkatársa, Barcsai Pál örökölte.

Az erdélyi protonotariusi tisztség forma szerinti betöltésének éveken át való halogatása mögött a központi és tartományi politikai erők harca rejtőzik. A vajdai kancellária azonban, akárcsak a Zápolya kezén kiteljesedő vajdai territoriális hatalom, már belenőtt az Erdélyben adódó összes feladatok szakszerű ellátásába. És igényelte is ezt magának. A kancellária kifelé zárt érdekközössége lett a benne dolgozó tisztviselőknek. Nem egyedül csak a trónkövetelő Zápolya számára látszhatott tűrhetetlennek, hogy territoriumának kormányszerve alárendelt fiók-hivatala legyen valamelyik udvari hatóságnak. Valóban nehéz is elképzelni, hogy a vajda, aki magát a király után következőnek érezhette, továbbra is beleszólást engedjen az erdélyi ügyekbe esetleg éppen vele ellenlábas főúr tőle független hivatalnokainak. Korszerű képzettségük, hosszú gyakorlatuk alapján azonban maguk a vajdai tisztviselők szintén sérelmesnek találhatták, hogy hivataluk legmagasabb polcát, legjövedelmezőbb stallumát idegen hatóságok tagjai ezután is elzárják előlük. Nem ismerhették el többé, hogy egy udvari tisztviselő nagyobb hozzáértéssel intézheti az erdélyi ügyeket, mint ők. Végül az erdélyi társadalom is kinőtt abból és kényelmetlennek érezte, hogy pereit csak úgy fél kézzel intézze vele egyébként semmiféle kapcsolatban nem álló távoli hivatal ismeretlen tisztviselője, akihez személyes kapcsolatai sincsenek.

E három tényező: az erdélyi társadalom igényei, a vajdai territoriális hatalmi törekvések és az erdélyi hivatalnokság öntudatosulása találkozásából született meg az a korszerű kancellária, mely már valóban teljes joggal erdélyinek nevezhető. 1519. január vagy február havában az ítélőmesteri ügyeket addig is intéző Barcsai Pál a teendők mellé a címet is elnyerte. Ettől kezdve a köznemesi párt nagy hatalmú trónjelöltjének erdélyi kancelláriája tükörképe a királyi udvar központi kormányszervének.

A kancelláriai secretariatus kialakulása és ügyköre

A vajdai igazgatás korszerűsödésében azonban a független és állandó protonotariusság csak egyik mozzanat. A másik, nem kevésbé lényeges változást hozó újítás a secretariusi állás megszervezése volt. Az eddig ismeretes adatok világánál valóban úgy látszott, hogy a néhányszor felbukkanó secretariusi intézménynek a vajdai kancelláriában nem jutott jelentékenyebb szerep, s az 1526 utáni zavarok végleg eltüntették az erdélyi gyakorlatból. Újabban előkerült adatok azonban egészen mást mondanak. Nem lesz tehát felesleges megkísérelni a secretariusság kialakulásának és a vajdai ügyintézésben betöltött szerepének legalább nagyjából való tisztázását. A titkári tisztség gyökértelenségére vonatkozó nézetek mindjárt maguktól elesnek, ha az eddigi, egymással semmiféle összefüggést nem mutató adatokat újakkal kiegészítve, egyetlen lánccá fűzzük össze. Az alábbi, egyes pontokon még bővíthető adatsor tanúskodik amellett, hogy a secretarius a XVI. század elejétől kezdve a vajdaság megszűnéséig állandó és jelentős pozíció volt az erdélyi kancelláriában.

A legelső secretarius nem Barcsai Pál, mint eddig tudtuk, hanem az az András deák volt, aki 1503-ban a vajdával együtt szabálytalan oklevél kiállítására kényszerítene a kolozsmonostori konventet. Jellemző azonban a nehézségekre, amelyekkel e korszak erdélyi hivataltörténészének meg kell küzdenie, hogy az első titkárnak még teljes nevét sem sikerült megállapítani. Jóllehet e két személy közötti kapcsolatnak nem nagy a valószínűsége, megemlíthető, hogy Zápolyának 1519-ben állítólag volt egy Kőszegi András nevű secretariusa.

András deák után, bár adatok csak 1508. január 2-tól kezdve szólnak róla, hihetőleg már az előző évtől kezdve, Barcsai Pál lett a titkár. 1510. szeptember közepe tálán még mindig ő viselte e tisztséget. Szeptember 23-án azonban már Szucsáki János deák az új vajda secretariusa. Bizonyára azért, mert Barcsai a lelépő Szentgyörgyi Péter országbírói kancelláriájába ment vissza. Oda, ahol Erdélybe jövetele előtt is dolgozott.

Mivel ellentmondó adatok nem ismeretesek, feltételezhető, hogy Szucsáki egészen 1516 táján bekövetkezett haláláig titkárkodott. Ő ugyan ezt a címét éppen úgy sohasem tüntette fel kancelláriai jegyzeteiben, mint korábban notarius voltát sem jelezte. Mégis abból, hogy a Barcsai távozása és visszajövetele közötti időben (1510-16) Thuróczi Miklós alvajdán kívül ellenőrző jegyzetek az okleveleken csak tőle ismeretesek, arra lehet következtetni, hogy a secretarius teendőit végig Szucsáki látta el. Az ő kancelláriai működéséről azonban 1516 tavasza után az adatok hallgatnak.

Ettől az időponttól kezdve a Kőrösi Miklós feltűnéséig eltelt más vonatkozásban is átmeneti négy-öt esztendőből csak a már említett Kőszegi András secretariusságának maradt egyetlen bizonytalan nyoma. Bár Kőszegi itteni hivatalnokoskodásának sem az 1519 előtti, sem a későbbi időből nincs más emléke, titkárságának, mint látható, a kancellária személyi viszonyai nem mondanak ellent. Mégis mindaddig, amíg a kérdéses oklevél eredetiben való vizsgálatára sor nem kerülhet, megfontolandók azok az aggodalmak, melyek az adat egykorúsága és így Kőszegi András Mohács előtti secretariussága ellen felmerültek.

A Szucsáki János után kissé homályba vesző sor következő láncszemét a már említett Kőrösi Miklós alkotja. Titkársága Szucsáki utóda (Kőszegi András?) távozása után kezdődhetett, valószínűleg 1520. tavaszán. Mindenesetre 1519. május 7-én Kőrösi még határozottan notariusnak írja magát, 1522. augusztus 20-án azonban a szászok ajándék-listáján már secretariusként szerepelt. Ettől kezdve a mohácsi csatavesztésig ő viselte e tisztséget. Zápolya megkoronázása után sem vált meg régi munkatársától, hanem titkárként magával vitte a királyi kancelláriába.

Jóllehet 1526 után a középkori vajdai hatalom egyre inkább összezsugorodott, a secretariatus továbbélése a csökkent hatáskörű vajdai kancelláriában is kimutatható. A hivatal régi kereteihez a hanyatlás időszakában is szívósan ragaszkodtak, bár azok között korántsem folyhatott már olyan differenciált munka, mint Zápolya vajdasága idején. Az 1526-40 közötti okleveles anyag rendszeresebb átvizsgálása nélkül is két újabb vajdai titkárra sikerült bukkannunk, annak ellenére, hogy eddigi tudásunk szerint ez a tisztség Mohács után megszűnt. 1527 elején, tehát mindjárt Kőrösi távozása után, Csernelházi Ambrus lett az új vajda secretariusa. Ő a budai udvarból került le, de itt legfeljebb csak Perényi Péter vajdaságának végéig (1529) szolgálhatott. Mindaddig, amíg Erdélyben Zápolya uralma újból meg nem szilárdult, az egész ügyintézés és írásbeliség az átmeneti állapot rendszertelenségét tükrözi. Amikor azonban a rend kezdett helyreállani és a régi intézményeket lassan újraszervezték, a vajdai kancelláriában megint feltűnt a secretarius. 1534-35-ben többször említik Báthori István vajda (Pesti) Gábor nevű titkárát.

A fenti adatok mindenkit meggyőzhettek arról, hogy a secretarius a XVI. század elejétől kezdődően állandó tagja volt a vajdai kancelláriának. Mielőtt azonban azt vizsgálnók, hogy mi tette szükségessé ezt a korábbi vajdai ügyintézésben teljesen ismeretlen állást, hová nyúlnak gyökerei, mi volt a szerepe, még egy kérdésre kell röviden felelni. Felmerültek ugyanis olyan nézetek, hogy a vajdai oklevelekben szereplő secretariusok nem a kancellária tisztviselői, hanem a vajdák magántitkárai, vagy pedig más, udvari méltóságukkal kapcsolatos alkalmazottai lehettek. Addig is, amíg vázolhatjuk a szükségleteket, amelyek a secretariatus szervezését megkövetelték, konkrét bizonyítékkal háríthatjuk félre az előbbi feltevéseket.

A vajda magántitkárának életsorsa ugyanis szinte az erdélyi secretariatus első feltűnésétől kezdődően ismeretes. Minthogy tehát Szentgyörgyi Péternek már megvolt a maga dunántúli pátriájából való hűséges titkár - familiarisa, a vajdai secretariatus felállítását nem személyes ügyei tették szükségessé. A vajda személyi titkára és kancelláriai secretariusa adatszerűen bizonyíthatólag két különböző személy volt. Az okleveles anyag határozottan tanúskodik amellett, hogy a magántitkárnak az erdélyi kormányzati kérdésekben semmiféle szerepe nem volt. Már az oklevelek kifejezése utal a két ügykör szétválasztottságára. Amíg az elsőt mindig secretarius vaivodae-nak nevezik, addig az utóbbit eleinte - különösen a Barcsai javára szóló s bizonyára általa fogalmazott levelek - secretarius cancellariusnak titulálják. Ez a szubjektív vélemény mindenesetre annyit elárul, hogy a királyi udvarból jövő Barcsai itteni új ügykörét melyik udvari hivatalnokéval tartotta azonosnak.

Ezek után bizonyára helyesen járunk el, ha a secretariatus kialakulására a magyarázatot kizárólag a vajdai kancellária viszonyaiban keressük. A protonotariatussággal kapcsolatosan már láttuk, hogy a vajdai írásszerv még a XVI. század fordulóján is ugyanolyan kezdetleges és kiforratlan keretek között működött, mint két évszázaddal korábban. Állandó, felelős vezetője sem volt, mivel a protonotarius csak az ítélőszékek alkalmával tartózkodott Erdélyben; a katona-birtokos alvajdák pedig nem rendelkeztek kellő előképtettséggel, sem hajlammal az írásos munka rendszeres ellenőrzésére. A protonotarius erdélyi tartózkodása idején legjobb esetben is csak az igazságszolgáltatással kapcsolatos oklevelezést ellenőrizhette. Pedig ekkor már a hódító írásbeliség a vajdai kormányzat egyéb terein szintén birokra kelt a szóbeli ügyintézéssel. Az ügyek zavartalan viteléhez tehát szükségessé vált egy állandóan, rendszeresen működő írásszerv kiépítése.

Az ennek hiányából eredő zavarokra az erdélyi társadalom a XVI. század elején már érzékenyen reagált. A vajdai kancellárra kivénhedett, akadozó gépezetének tökéletlen működésére élénk fényt vetnek a bíráskodás terén eluralkodó zűrzavaros állapotok. Pedig a vajdai kormányzatnak éppen ebben az ágában sikerült a delegált protonotariusok révén az új idők követelte szakszerűséget leginkább biztosítani. Mégis 1505-re ezen a téren is olyan tarthatatlan helyzet alakult ki, hogy megváltoztatására az ügyeket elhanyagoló vajdával szemben az erdélyi társadalom maga kényszerült kezdeményező lépéseket tenni. Ekkor ugyanis a három rendi nemzet tordai gyűlése bizottságot küldött ki az igazságszolgáltatás ideiglenes rendezésére. A következő évben Segesvárt hozott határozatok értelmében mindegyik nemzet 14-14 kiküldöttjéből közös tartományi bíróságot alakítanak, hogy a "natiók" közötti ügyeket 32 évre visszamenőleg letárgyalja. Minderre azért van szükség - mondják -, mert egy idő óta a vajda távolléte következtében nem szolgáltatnak igazságot, s a sok orvosolatlan sérelem megbénítja a három nemzet erejét. Addig tehát, amíg a király vajdája útján nem gondoskodik a rendről és békességről, a három "natio" maga igyekszik azt megteremteni.

Az oklevél itt nem részletezhető további súlyos megállapításai mutatják, miként vélekedett az erdélyi társadalom a vajdai törvénykezés gépezetéről. Pedig az adatok egész sora tanúskodik amellett, hogy a szokványos ítélőszékek ebben az időben sem szüneteltek. A panaszok oka tehát a szervezet tökéletlenségében keresendő. Minthogy nincs nyoma e rendi bíróság működésének, fel kell tennünk, hogy talán éppen a segesvári végzések hatására, a vajda maga léptetett életbe bizonyos reformokat. Ezek sorába lenne illeszthető a secretariatus végleges megszervezése.

Ahhoz, hogy a vajdai kormányzat eleget tehessen a megnövekedett kívánalmaknak, mindenekelőtt a kancellária élére olyan állandó és felelős vezetőt kellett állítani, akinek az irodai munka irányítása a kötelessége. Ilyen lehetett a legelső secretarius: András deák. Az ő feladata semmivel sem lehetett több, mint a XV. század közepe előtti vajdai protonotariusoké: az iroda vezetése első jegyzőként. A protonotariusi cím azonban időközben jelentésváltozáson ment keresztül, s ennek megfelelően Erdélyben egyedül csak Werbőczi ítélőmestert illethette meg. A hivatal ügyintézését vezető tisztviselő, azaz a régi protonotarius neve a királyi kancelláriában ekkor már secretarius. Egészen természetes tehát, hogy az új munkakört Erdélyben is ezzel a korszerű elnevezéssel jelölték.

Az erdélyi rendek 1506. évi megmozdulása azonban sokkal súlyosabb kérdést vetett fel, mint amit a folyamatban lévő belső reform megoldani igyekezett. Most már nem egyedül az írásbeli munka folyamatosságának és ellenőrzésének biztosításáról volt szó, hanem a peres ügyek gyorsabb intézéséről. Werbőczi ítélőmester, akárcsak a vajda, az országos politikában és az országbírói széken volt elfoglalva. Olyan helyettesről kellett tehát gondoskodni, aki nemcsak állandóan Erdélyben tartózkodik, hanem ismeri a bírósági gyakorlatot s kellő jogi tudással tovább vezetheti az igazságszolgáltatást a protonotarius távollétében is. Ezt a munkakört azonban András deák már nem tudta betölteni. Így esett a választás Werbőczi volt kollégájára, a vajda előtt szintén ismeretes Barcsai Pál országbírói notariusra. Amint alább látni fogjuk, Barcsai 1507 folyamán meglehetősen széles hatáskörrel átvette a vajdai kancellária tulajdonképpeni vezetését. Bár világosan látszik, hogy Szentgyörgyi és Werbőczi előtt a secretariusság felállításakor a Mátyástól megreformált királyi kancellária lebegett mintaképként, az új állásra a vajdai írásszerv primitív viszonyai között egészen más feladat hárult, mint Budán. A cél ugyanis nem a munkakörök szakszerű megosztása, hanem a régi munkamód eredményesebbé tétele volt. Újabb jelentős fordulatnak kellett jönnie, hogy az azonos elnevezés alatt itt is ugyanaz a tartalom képződjék, mint a királyi kancellárián. Ez a változás legjobban a titkári ügykör fejlődésén figyelhető meg.

Az eddig közkézen forgó adatok valóban elégtelenek voltak a secretariusok munkakörének meghatározásához. Bár ezen a ponton még mindig további kutatás szükséges, ma már nagy vonásokban mégis felvázolható, hogy mi volt a secretarius szerepe a vajdai kancelláriában. Az első korszakban, mely - úgy látszik - hozzávetőleg az önálló protonotariatus felállításáig tartott, a titkár teendői a kancellária belső, írásbeli munkájának vezetésére korlátozódtak. A protonotarius távollétében, annak intézkedései szerint, kisebb ügyekben megszerkesztette az ítéletleveleket, a notariusokkal együtt fogalmazta, írta, ellenőrizte, javította az okleveleket. Bevallásokat vett fel, a perek egyes fázisai közötti írásbeli munkákat ellátta. Egyszóval a folyó ügyintézést irányította. Sőt még a perek bizonyos fázisaiban is eljárhatott az alvajdával együtt. Például 1510-ben Szentgyörgyi Péter Budáról meghagyja az alvajdának és a secretariusnak, hogy udvarmestere perét, mivel az őket érdekelteknek tartja, az ő hazaérkezéséig ne tárgyalják. A pereknek tárgyalásra való előkészítése, referálása az ő feladata volt. Az ügyek gyors elintézése vagy elintéztetése jórészt tőle függhetett. Különben aligha szerepelne a titkár neve olyan gyakran és szinte a legtekintélyesebb összegekkel a szászoktól megajándékozott vajdai tisztviselők között. Az egész ügyintézés minden szála az ő kezébe futott össze. Az Erdélyben a XVI. század elején ritkán és rövid ideig tartózkodó protonotarius csak névleg volt a kancellária vezetője, valójában a secretarius tekinthető a hivatal fejének. Ezért viselte mindig ezt a tisztet a legképzettebb, legtekintélyesebb és legnagyobb gyakorlattal bíró kancelláriai alkalmazott. Barcsai és Werbőczi régi személyes barátságának szintén része lehetett abban, hogy a secretarius az ügyek intézésében ekkora befolyásra tett szert. Úgy látszik, hogy - legalábbis Barcsai titkársága idején - Werbőczi csak az oktavális székeket vezette, megadta az utasításokat, de azok végrehajtása, írásba foglalása a secretariusra maradt.

A secretariusnak és protonotariusnak az ügyintézésben játszott szerepe felől a szász számadáskönyvek bejegyzései tájékoztatnak. Szeben és a hétbírák 1509. évi elszámolásában az ítélőmesterre vonatkozóan a következő feljegyzések találhatók: Január 16-án kérik a vajdát, hogy bizonyos differenciák eligazítása végett az ítélőmestert újból hozza magával. Április 21-én ismét kérik Werbőczit bizonyos határjárás elvégzésére. Május 26-án, majd június 14-én a protonotarius Kőhalom és Újegyház székben határviszályokat igazít el a helyszínen.

Ezzel a néhány bejegyzéssel szemben áll azoknak a legkülönbözőbb ügyeknek a hosszú sora, melyekkel a szebeniek - amint a szűkszavú szöveg mondja - "a vajda úrhoz" (ad dominum vayvodam) fordultak. A tarka sorból ízelítőként hadd álljon itt a júliusi ügyek listája: egy cikindáli román jobbágy erőszakos elvitele, a ladamosiaknak Barlabássi Jánossal való viszálya, katona-állítással kapcsolatos kérések, ellopott lovak és a Péterfalváért folyó per tárgyában - mindegyikben többször is - jártak ekkor a szebeniek a vajdánál. Ezek közül például az aratás idején kiállítandó háromszáz katonára vonatkozó követeléshez vagy a péterfalvi per kedvező elintézéséhez, amint azt a miattuk való sok költség és járás-kelés sejteti, fontos érdekek fűződtek. Kedvező referálásuk, a velük kapcsolatos írásos munka elvégzése elsősorban a secretarius feladata volt. A péterfalvi per idején például a szebeniek az útból fordítják vissza küldöncüket és menesztik sürgősen Barcsai után. A vajdával együtt Szebenből távozó titkár után egészen Medgyesig szalasztanak egy szolgát "bizonyos iratok végett". 1508. január 2-án a hét szék ügyében kiállított iratokért a szebeni polgármester húsz forintot fizet Barcsainak. A secretariusnak a perek intézése körüli fontos szerepére a péterfalvi per honorariuma világít rá. Az ügyvéd a tordai tárgyalásért hat forintot kapott a szebeniektől, Barcsainak pedig az ítéletlevél kiállítása címén és egyéb szolgálatai jutalmául viszonylag hatalmas összeget, 98 forintot és hét dénárt fizettek. A katona-kérdés kedvező elintézéséért kaphatta Pál mester ajándékba azt a kilenc forintot érő serleget, amelyet "az elöljáróság ügyében kiadott levelek és egyéb szolgálatok" címén könyvelt el a számadás vezetője. Későbbi adatok is azt mutatják, hogy a secretarius szavának a súlyát ismerő szász városok sohasem fukarkodtak az ajándékokkal, szőnyegekkel, drága kelmékkel és egyéb portékákkal, ha valami ügyes-bajos dolgukat a vajdánál el akarták intéztetni.

A secretariatus felállítása tehát mindaddig nem hozhatta magával a hagyományos ügyintézés korszerűsítését, amíg a titkár legfőbb feladata az ítélőmester helyettesítése volt. Az ügyvitel megosztására csak akkor kerülhetett sor, amikor Barcsai személyében állandóan Erdélyben tartózkodó protonotarius került az igazságszolgáltatás élére (1519). Bár adatok rendkívül gyéren maradtak, annyi mégis világosan látszik belőlük, hogy ez az újítás a vajdai kancellárián belül szintén elindította a hatáskörök szétválását. A jelek egyöntetűen mutatják, hogy ha a középkori királyság felbomlása a szépen megindult fejlődést hamarosan nem töri derékba, ugyanaz a folyamat, amely néhány évtizeddel korábban a királyi kancelláriában lezajlott, a vajdai írásszervben is végbement volna. Az 1526 előtti utolsó secretarius, Kőrösi Miklós hivatali működéséből fennmaradt emlékek már tanúskodnak a nagy változás megindulásáról.

Az ítélőmester állandó jelenlétével ugyanis a titkár az igazságszolgáltatással kapcsolatos összes teendők, tehát eddigi ügykörének nagyobbik része alól felszabadult. A jelenleg ismeretes forrásanyagban semmi nyoma sem található annak, hogy a titkár 1519 után is részt vett volna a törvénykezéssel összefüggő írásos munkákban. Bár a kutatás mai fokán újabb adatok bőséges előkerülésével még számolni lehet, annyi nyugodtan következtethető ebből a negatívumból, hogy ha nem is intézményesen, de gyakorlatban a bíráskodással kapcsolatos teendők a többi feladattól kezdtek elkülönülni. Természetesen a középkori hivatalok patriarkális viszonyai között, ha a szükség úgy hozta magával és a protonotarius éppen nem volt kéznél, a kancellária igazságszolgáltatási ügyintézését évtizedes gyakorlatból szintén jól ismerő secretarius is állíthatott ki bírósági iratokat. Magának annak a puszta ténynek azonban, hogy a peres ügyek intézése külön tisztviselő kötelessége, azt kellett eredményeznie, hogy a törvénykezési írásbeliség az ítélőmester kezében elkülönül a kancellária egyéb teendőitől. A Mohács előtti években tehát a kancelláriának két, egymástól meglehetősen önállóan dolgozó vezetője volt. A hivatali munka tényleges irányítása azonban a kancellária keretei közül kinőtt ítélőmester kezéből lassan kezdett átcsúszni a vajda és irodája mellől el nem mozduló secretarius hatáskörébe.

Már a fentebb idézett szász példák is némi fényt vetnek arra, hogy a bíráskodás különválása után milyen ügyek maradtak meg a secretarius hatáskörében. Ezeken kívül azonban Kőrösi Miklós és Beszterce város levelezése szolgál néhány olyan konkrét adattal, melyek a titkár feladatainak legalábbis egyes részeiről félreérthetetlen tájékoztatást nyújtanak. Kőrösi secretarius állította ki például a szászoktól a vajda kezéhez befolyó összegekről a nyugtát. Ő referálta a pénzügyi természetű kéréseket. Így 1525-ben ő intézte el, hogy a beszterceiek felmentést kapjanak a szászok adója részletének befizetése alól. Ugyanakkor a vajda Miklós mester titkár jelentése alapján intézkedett a beszterceieknek a szász taxából adandó kölcsön ügyében. A vajdai familiariusok ügyes-bajos dolgában szintén ő járt el. Állandóan a vajda mellett tartózkodott, akár a török ellen szállt táborba, akár pedig Budán akadt dolga, és referálta a felmerülő közigazgatási, pénzügyi, katonai természetű ügyeket. Több jel mutat arra, hogy a vajdai kancellária mind jobban növekvő hiteleshelyi jellegű oklevelezése is az ő ellenőrzése alatt folyt.

Körülbelül ennyi, ami a secretarius feladatairól ma adatszerűen megállapítható. A szász városok levéltárainak rendszeres átvizsgálása után dönthető majd véglegesen el, hogy a közigazgatási ügyek tényleg olyan kizárólagosan a secretarius kezében futottak-e össze, amiként azt a számunkra egyedül hozzáférhető besztercei anyag mutatja. A titkárnak a vajda hiteleshelyi oklevelezésében betöltött szerepére pedig a családi levéltárak további tanulmányozása deríthet majd fényt. Annyi azonban a fentiekből már most is látható, hogy az igazságszolgáltatási és közigazgatási ügyvitel a vajdai kancelláriában ekkor már meglehetős határozottsággal szétvált egymástól. Ezzel valójában már itt erdélyi talajban adva volt a későbbi fejedelmi cancellaria maior és cancellaria minor csírája.

Az ügykörök megosztása szükségszerűen elindította a kancellária belső munkájának rendszeresedését. Korábban, bizonyára mert a túlterhelt secretarius egymaga nem érkezett rá, az oklevelek ellenőrzését, javítását a notariusok is végezték. Ettől kezdve a jegyzők ilyen bevonására az ítélőmester vagy a titkár munkájába alig akad példa. Kívülről a kancelláriából egyre inkább csak a két vezető volt látható. Mögöttük a hivatal alacsonyabb beosztású munkásai mindjobban háttérbe szorultak. Szucsáki Ambrus pályája és az oklevelek írásának összevetése azt sejteti, hogy a gyakorlat a scribák munkájában is bizonyos rendet teremtett. Barlabássi és Tomori alvajda, de Barcsai protonotarius is gyakran oklevelezett a vajdától külön, családi birtokáról. Minthogy nekik és a vajdáknak ugyanaz a kancelláriai személyzet állott rendelkezésükre, a scribákat be kellett osztani az egyes méltóságok mellé. Nem mai értelemben vett hivatali beosztás volt ez; csupán a megszokás szabályozhatta, hogy ki melyik írnokot vitte magával, ha a kancellária tartózkodási helyéről hivatalos ügyben eltávozott. Amikor az alvajdák és a protonotarius a vajda udvarában tartózkodtak, akkor természetesen "az ő írnokuk" szintén részt vett a kancellária rendes munkájában. Megfelelő terjedelmű forrásanyagon végrehajtott írásösszehasonlítással bizonyára el lehetne határolni az egyes notariusok rendszerinti munkakörét.

A vajdai kancellária tehát a középkor alkonyán jóval "modernebb" hivatal volt, mint azt eddig vélték. Erdély kormányszerve Mohács előestéjére eljutott a középkori királyságtól kitermelt legfejlettebb formákig. A központ és a perifériák között a fejlődésben kimutatható évtizedes ütemkülönbségek teljes elismerése mellett sem hallgathatók el ugyanis az erdélyi társadalom és a vajdai hatalom oldaláról egyaránt jelentkező újítási törekvések. Nem csupán a szellemiekben és anyagiakban rohamosan gyarapodó, politikai szerephez jutott rendi társadalom igényelt szükségleteit kielégítő korszerűbb ügyintézést. A vajdának, a királyi trón egyik várományosának a politikai érdeke és egyéni hiúsága egyaránt azt kívánta, hogy Erdélyben az uralkodóéval vetekedő, jól működő territorialis uralmat építsen ki magának. E fejlődésről különben nem csupán az ismertetett szervezeti újítások, hanem az oklevelek külső formája is tanúskodik. Ha Zápolya pompás kiállítású privilegiumait nézzük, amelyek gyakran tartalmaznak fontos birtokjogokat, megerősödik előbbi érzésünk: a nagyralátó vajda körül a budai udvar territorialis változata volt kialakulóban.

Ezek a mélyen gyökerező középkor végi helyi hagyományok határozták meg a későbbi fejedelmi kancellária első korszakát. Nagyon helyes ösztönnel tapintott rá Pécsi Anna a vajdai és fejedelmi kancellária közötti kapcsolatok lényegére. Szerinte a fejedelmi secretarius (vagy summus) cancellarius aprólékos, aktív kancelláriai munkássága valahogy az 1526 előtti vajdai kancelláriában szereplő secretarius munkájára emlékeztet. A fejedelmi kancellár és a vajdai titkár ügykörének feltűnő egyezése nyomán valóban jogosan keresendő a későbbi cancellaria maior gyökere, valamint a kancellár sajátosan erdélyi jegyeket mutató munkakörének előzménye a középkor végi vajdai kancelláriában. Nézetünk szerint is a középkori központi fejlődés határozta meg a maga lábán elinduló Erdély kormányszerveinek alakulását. Ez a hatás azonban nem közvetlenül, hanem az 1526 előtti vajdai kancelláriában áthasonított helyi változatában lett alapja a fejedelemségkori központi hivataloknak.

A kancelláriai személyzet

De nemcsak a külső szervezet, hanem a hivatalnokok pályafutása is félreérthetetlenül mutatja, hogy a XVI. század eleji vajdai kancellária rákanyarodott a "modern" hivatallá fejlődés útjára. Az egyszerű oklevélkiállító intézményből, miként valamivel korábban a királyi kancelláriában történt, itt is az ügyeket határozott szabályok szerint intéző "bürokratikus" hivatal volt kialakulóban. Kik voltak, melyik társadalmi rétegből jöttek, milyen pályát futottak be az erdélyi hivatalnok - értelmiség első képviselői, bizonyára lényeges kérdés a hivatal- és társadalomtörténész számára egyaránt. Hogy a fentebb vázolt hivatali keretek megteljenek emberi tartalommal, s hogy a további kutatást elősegítsük, az alábbiakban röviden összefoglaljuk mindazt, amit a vajdai kancellária 1526 előtti személyzetének életére vonatkozóan a töredékes adatok elárulnak.

Az az összefüggő láncsor, mely a XVI. század eleji vajdai kancellária hivatalnoki karában kimutatható, az 1493-ban feltűnő Kecseti László és Kecsetszilvási Szilvási Kristóf notariusokkal kezdődik. Az előbbi jómódú Doboka megyei birtokos családból származott. Apja azonban az 1468. évi lázadásban való részvételéért minden vagyonát elvesztette. Valószínűleg ez a katasztrófa s talán rokonai - Rápolti Gothárd kolozsmonostori apát, majd erdélyi prépost, valamint Kecseti Gál deák - beavatkozása terelte az elszegényedett család fiát szellemi pályára. Bármiként is történt azonban a dolog, Kecsetit mindenképpen a kényszerűség szoríthatta a tanulásra és tehette hivatalnokká. Eszménye ugyanis birtokos elődeinek gazdálkodó életformája maradt. Tudását, hivatalnokoskodása alatt szerzett összeköttetéseit mind annak érdekében kamatoztatta, hogy ő is családja régi életét élhesse.

Miután 1493-ban sikerült elérnie, hogy apjának a Kolozs megyei Méhesen, Tuzsonban, Velkéren, Kisnyulason, valamint a Torda megyei Gerebenesen és Némán volt birtokait visszakapja, hamarosan - hihetőleg patrónusai: Drágffi Bertalan és Losonczi László távozásakor (1495) - otthagyta a kancellását. Ettől kezdve birtokain élt, s csak néha vállalt mint tekintélyes, jogban jártas ember hivatalos funkciót a jószágai révén őt is közelről érintő ügyekben.

Kecsed Lászlónak az 1493-ban vele együtt említett Szilvási Kristóf sógora és földije volt. Ez a rokonság is közrejátszhatott abban, hogy Kristóf deák bekerülhetett a vajdai kancelláriára. Őbenne már van valami a munkája iránt önmagáért érdeklődő, új hivatalnok-típusból. Az általa ellenőrzött vagy írt oklevelekre például ráírta a saját nevét (Zylwas). Minthogy ez csak később jött szokásba és egyelőre csupán nála figyelhető meg, az ő egyéni újításának tekinthetjük. Szilvási még Drágffi Bertalan második vajdaságát (1495-99) is végigszolgálta, és valószínűleg csak Szentgyörgyi Péter jöttével vált ki a kancelláriából. Családi vagyona nem lehetett jelentős, felesége jussán azonban ő is nagyobb földbirtokhoz jutott. Visszavonulása után azon gazdálkodott 1520 körül bekövetkezett haláláig. A szászoktól neki juttatott ajándékok mutatják, hogy maga idejében a kancellária legügyesebb notariusa lehetett. Bár a régi életforma pályája delén őt is visszavonta a falusi gazdálkodó nemesek világába, ő már helyesen értékelte a hivatalnokoskodás jelentőségét családja jövőjét illetően. Leányát hivatalnok - emberhez, Podwynyai Pál deákhoz, a dési sókamara alkamarásához adta feleségül. Az idő a volt vajdai notariust igazolta. Veje ugyanis amellett, hogy Mohács után mint Ferdinánd egyik vezető híve, országos politikai szerephez jutott, felesége hozományát ügyes pénzügyi műveletekkel a Bánffiak rovására alaposan megnövelte.

Az első valóban hivatalnok - pálya a Szucsáki János deák mesteré. Ő már olyan környezetből indult el, melyben a fiatalabb nemzedék egy részét az anyagi szükség régebb idő óta tanulásra és hivatalvállalásra szorította. A szapora kisnemes famíliáktól lakott Szucságról származott. Ebben az egymással összeházasodott rokoni közösségben mindig akadt egy-két szolgabíró, castellanus, familiaris, vármegyei notarius, deák vagy pap. Kolozs megye alispánjai szintén gyakran kerültek ki az idevaló familiariusok közül. Régebben is, Szucsáki János notariuskodása idején pedig még fokozottabb mértékben, szerepeltek a szucsági kisnemesek a vajdai emberek sorában. Úgy látszik, hogy a kiszállásért járó néhány dénár is jól fogott a szegény atyafiságnak. Ezeknek az embereknek a tanulás és a hivatali vagy egyházi pálya volt az egyedüli kiút nyomasztó helyzetükből. Ők tekintélyt, befolyást, vagyont, előmenetelt nem a jobbágytelket alig felülmúló birtokocskájuktól várhattak, hanem egyedül attól, hogy fejükkel vagy kardjukkal mit tudtak maguknak az élettől kiharcolni. E körülmények eredményezhették, hogy Szucsáki két említett elődjétől eltérő pályát futott be.

Már apja, Szucsáki Mátyás is rendelkezhetett valamelyes jogi tudással és gyakorlattal, melyet megélhetése könnyítése végett szívesen hasznosított magán- és közszolgálatban egyaránt. 1461-ben a Bánffiak vallották ügyvédjüknek. 1467-ben pedig Rápolti György Kolozs megyei főispán nevezte ki alispánjává. Az apának familiariuskodása során szövődött összeköttetései, ügyvédkedésével szerzett ismeretei hatással lehettek a fiú pályaválasztására. Szucsáki János alapos iskolázáson mehetett keresztül, mert amikor 1496-ban a vajdai ítélőszék jegyzőjeként feltűnik, a tekintélyes magister címet használja. A vajda távozásakor ő is elveszthette állását. 1497 nyarán minden cím nélkül említik mint vajdai embert. Ugyanennek az évnek decemberében azonban már a kolozsmonostori konvent jegyzője. A következő esztendőkben a hiteleshely kiadványain többször találkozunk lecta és correcta jelzések után aláírásával. Ezt az addig ott szokatlan újítást, úgy látszik, ő honosította meg a konvent gyakorlatában. Bár vajdai kancelláriai működéséről csak 1501 márciusától kezdődően maradtak határozott adatok, valószínű, hogy mikor Szentgyörgyi Péter megszervezte erdélyi kancelláriáját, tehát legkésőbb 1500-ban, átkerült a vajda szolgálatába. Neve ugyanis a kolozsmonostori kiadványokon 1499. áprilisa után többé nem szerepel. Ellenben még ebben az esztendőben feltűnik Szucsáki helyén Kezthewlczi Sebestyén deák mester, a konvent hiteleshelyi munkáját két évtizeden át vezető nagy tudású notarius.

Szucsáki a kancelláriába jutásától kezdve élete végéig megmaradt a vajdák szolgálatában. Előbb mint notarius, majd 1510 őszétől kezdődően mint secretarius működött. Jól képzett és az erdélyi gyakorlatot alaposan ismerő hivatalnok volt. A szászoktól és más felektől kapott honorariumokból, valamint a vajdától átengedett bírság - részekből egy kevéssel megszerezhette az apjától örökölt szucsáki kúria tartozékait. Szucságon kívül azonban csak a később ennek határába olvadt Bocon volt kisebb birtoka. Az eddig felszínre került adatok nem árulkodnak afelől, hogy hivatalnokoskodásával jelentősebb vagyont szerzett volna magának.

A kancellária egész személyzetéből legrészletesebben Barcsai Pál protonotarius élete ismeretes. Családjának levéltára ugyanis, legalább részben, napjainkig fennmaradt. Bár ezek az emlékek elsősorban vagyonszerzéséről, pályájának egyes állomásairól szólanak, belőlük mégis vetődik némi fény az emerre is. S a kicsillanó vonások mind azt mutatják, hogy méreteiben ugyan szerényebb, lényegében azonban ugyanolyan szabású volt Barcsai élete is, mint amilyent a humanizmussal átitatott budai kancelláriában abban a korban nem egyet találni. Ő az új hivatalnok-típus első erdélyi megszemélyesítője. Pályája sokáig párhuzamosan folyta Werbőcziével, és a két élet között sok rokon vonás ismerhető fel. A szűkebb erdélyi keretek kisebb lehetőségei okozták, hogy ez a képzett, kemény akaratú, céltudatosan dolgozó egyéniség csak tartományi jelentőségű pályát futott be.

Barcsai Pál pályája - minden jel szerint - sokkal mélyebbről kezdett felfelé ívelni, mint azt neve után gondolnók. Származása körül ugyanis bár a genealógiai irodalom a később fejedelmet adó Barcsai família tagjának tekinti - bizonyos tisztázásra váró homályos pontok vannak. Pál mester ugyanis az Erdélyben jócsengésű Barcsai (de Barcha) nevet következetesen csak attól kezdve használta, amióta hivatali állása, befolyása, sőt vagyona is már tekintélyes helyet biztosított számára Erdély közéletében. Korábban Kisbarcsai Pálnak, egyszer Barcsai Dévai Pálnak, családnevének első említésekor meg éppen csak Dévai Pálnak nevezte magát. Mindez arra mutat, hogy eredeti neve Dévai volt és a Barcsaiakkal csak anyai ágon volt atyafiságban. Anyja, Anna asszony ugyanis Kisbarcsai Vince unokája volt. Közvetlen bizonyság ugyan nincs rá, de éppen a névcseréből gondolható, hogy apja nem lehetett anyjával egyenrangú származású. Bár ebben a korban még nem ritka dolog, hogy nemescsaládok lányai jobbágyifjakhoz is feleségül mennek, hihetőbb az, hogy Barcsai Pál mester apja szegényebb kisnemes, polgár: a dévai uradalom literatus tisztviselője lehetett. Így megmagyarázható volna, hogy miért kért Pál mester II. Ulászlótól nemességet, melyet aztán élete végén János királlyal is megerősíttetett. Az Ákos-nembeli Barcsaiaknak ilyen kétszeri címerbővítésre aligha lett volna különösebb szükségük. Ez inkább a hivatali pályán alulról felemelkedő új értelmiségi réteg körében megfigyelhető törekvés a XVI. század elején. A Pál mesternek adott armalis egyébként is annyira különbözik a Barcsai famíliáétól, hogy címerbővítéssel ebben az esetben nem szükséges számolnunk.

Barcsai Pál az erdélyi írásbeliség legnagyobb forgalmú és legősibb üzemében, a kolozsmonostori konventben gyakorolta be azt, amit iskoláztatása alatt tanult. Akárcsak Szucsáki János, ő is alapos, korszerű, de hihetőleg csak hazai tanulmányokon mehetett keresztül. Az ő neve előtt szintén ott található már pályája kezdetén a magister cím. Neve a forrásokban 1492-ben tűnik fel abból az alkalomból, hogy mint a kolozsmonostori konvent jegyzője követeli egy féltől a birtokba iktatás díjaként magának kialkudott egy ökröt és egy forintot. Kolozsmonostori működése adatszerűen ugyan csak 1495-ig mutatható ki, minden valószínűség szerint azonban 1497-ig notariuskodhatott itten. Ekkor aztán Szucsáki Jánosnak adta át helyét. Barcsai ezután egy időre eltűnik szem elől. Újból csak 1506. decemberében hallunk róla, amikor II. Ulászló az országbíró mellett jegyzőként teljesített szolgálatai jutalmául neki adományozza a Hunyad megyei Árki község fele részét. Ez az adat valószínűsíti azt a feltevést, hogy Barcsai 1497-1506 között a budai udvarban hivatalnokoskodott, s az említett adományt éppen a szolgálatból kilépésekor kaphatta. Az országbíró - vajda és Werbőczi 1507 elején hozhatták haza Barcsait Erdélybe, hogy kezébe vegye a kancellária vezetését és megvalósítsa az adminisztrációban szükségessé vált, fentebb vázolt újításokat.

A királyi udvarban töltött évek döntő hatással voltak Barcsai egész életére. Kiemelkedett az erdélyi keretek közül és egy fejlődése csúcspontjára elért, hatalmas adminisztrációs szervezet központjának tagjaként országos távlatokra tett szert. Szigorú szabályokhoz ragaszkodó pontos munkája, a rendszeresség, a formák gondos betartása, tudásból és gyakorlatból eredő magabiztosság és több más eddig itt ismeretlen jegye a hivatali írásbeliségnek mind-mind a királyi udvarból hozott elemei Barcsai kancelláriai munkásságának. Amennyire a gyér adatok mutatják, Barcsai valóban nagy hozzáértéssel, meglehetős önállósággal vezette a vajdai kancelláriát és készítette elő az ítélőmesterhez tartozó ügyeket. Ezzel nagyban megkönnyítette Werbőczi számára, hogy az országos politikába minél nagyobb erővel kapcsolódhassék be.

Amikor 1510 őszén Szentgyörgyi Péter a vajdaságról lemondott és csak az országbíróságot tartotta meg magának, Barcsai vele együtt újra Budára távozott. Csak 1516-ban tért rossza megint Erdélybe, miután Werbőczi leköszönt az ítélőmesterségről. Nagyon hihető, hogy a Zápolyával ekkor már szoros politikai szövetségben álló Werbőczi maga ajánlotta a vajdának az ügyek vezetésére Barcsait, amikor az újonnan elnyert személynöki méltóságával összeegyeztethetetlen erdélyi ítélőmesterségtől megvált. Mindenesetre Barcsai 1516. októberétől kezdve újból a vajdai kancellária alkalmazottja volt. Minthogy már 1516. novemberétől kezdődően jelentős birtokokat kapott perbeli becses szolgálataiért, úgy látszik, hogy mindjárt visszatérésétől kezdődően ő lett a hivatal vezetője és részt vett az ítélőmesteri teendők végzésében is. Az adminisztráció vezetése Szucsáki János e tájt bekövetkezett halálával, az igazságszolgáltatás pedig Thuróczi Miklós alvajda elmenetelével (1517) juthatott Pál mester kezébe. Ezekben az átmeneti esztendőkben Barcsai szerepe felől a kancelláriai jegyzeteken kívül más nem tájékoztat. Az 1519. évi vízkereszti oktavális szék alkalmával mutatható ki először adatszerűen, hogy Barcsai ítélőmesteri munkát végzett. Minthogy hivatali állását - második notariussága kivételével - aláírásaiban mindig rendszeresen feltüntette, nyugodtan mondható, hogy a tényleges munkaköre és címe közötti nagy különbség 1519. januárjában - februárjában szűnt meg. Ettől kezdve használta ugyanis rendszeresen a protonotariusi címet. Érdekes volna tudni, hogy ezt a fontos újítást közvetlenül mi váltotta ki, és mi lehetett ebben a szerepe az ekkor már gyakori tartományi rendi gyűléseknek. Választ azonban erre a kérdésre is majd akkor lehet adni, ha az 1526 előtti erdélyi tartománygyűlések munkásságát a kutatás feldolgozta.

Ítélőmesteri állásában Barcsai most már fokozottabb erővel láthatott neki családi vagyona megalapozásának. Ami kolozsmonostori és budai hivatalnokoskodása alatt csak lassan haladt előre, új tisztségében hamarosan megvalósult. Bámulatos az a vaskövetkezetesség és szívósság, amellyel az 1516-ban Szilvási Andrástól jó szolgálataiért kapott mezőszengyeli és mezőszakáli részeit komoly birtoktestté kerekítette ki. Ettől kezdve egymás után kapja a különböző nagyságú birtokadományokat azoktól, akiknek ügyei tárgyalásakor mint az évtizedeken át ismétlődő formula mondja - nem csupán jelen lenni, hanem használni is igyekezett. Nem tartozik ide ama rendkívül változatos fogások ismertetése, amelyekkel Pál mester a többi szengyeli birtokos részét rendre mind megszerezte s a szomszédos falvakban is megvetette a lábát. Ugyanígy járt el Werbőczi és sok más hivatalnok ebben a korban. Különbség csupán birtokszerzéseik arányában, nem pedig módszereikben volt. Új birtokaival kapcsolatos ügyei érdekében Barcsai 1525-ben a vajdától magának szerezte meg Torda megye főispánságát; a következő évben pedig Keménytelke nevű birtokát Kolozsból áttétette saját joghatósága alá. Mohács előestéjén (augusztus 24-én) is legfőbb gondját különféle birtokcseréinek, szerzeményeinek a királlyal és vajdával való jóváhagyatása alkotta.

A csatavesztés után Barcsai Hunyad megyei birtokaira vonult vissza, s mint Hátszeg-vidék kapitánya a török esetleges próbálkozásainak megelőzése céljából szervezte a Maros-völgy védelmét. Egyidejűleg kisbarcsai kúriájából, miként azt korábban szintén tette, protonotariusi teendőit is ellátta. Barcsait tekintélyes birtokai már végleg Erdélyhez kötötték. Ezért Zápolya királlyá koronázása után sem igyekezett nagyobb méltóság szerzésére, hanem továbbra is megelégedett az erdélyi ítélőmesterséggel. Régi összeköttetéseit inkább birtokainak a Habsburg-pártiak elkobzott vagyonából való gyarapítására használta fel. Amikor aztán a németbarátok kerültek Erdélyben túlsúlyba, Barcsait mint az ellenpárt egyik főemberét Szebenben elzárták, legkedvesebb birtokát, Mezőszengyelt, ottani udvarházával együtt felprédálták. Miután mindenéből kifosztva Szebenből végre megszabadult, követte Zápolyát lengyelországi bujdosásába. Ferdinánd visszaszorítása után, minthogy Erdélyben egyelőre meg a Habsburg-párt volt az úr, Barcsai az újjászervezett királyi kancelláriában kapott secretariusi állást; itt ismét Werbőczi lett a főnöke. Buda 1530. évi ostroma még az udvarban érte, de minden jel azt mutatja, hogy mielőbb szeretett volna hazajönni Erdélybe. Itteni, egyelőre ugyan nem foganatosítható birtokadományokat kért és megszerezte magának Hunyad megye főispánságát. 1531 tavaszára végre Erdély egyes részeiben a Zápolya-párt helyzete annyira megerősödött, hogy királya kíséretében Barcsai is hazatérhetett, és újból elfoglalhatta ítélőmesteri állását. A széthullott régi igazgatási szervezet talpraállításakor azonban az ő tapasztalatait már nem sokáig használhatták, mert visszatérése után alig egy esztendővel váratlanul meghalt, 1532. február elején még Báthori Istvánnal pereskedett, június 21-én Werbőczi már mint néhairól emlékezik meg róla.

Barcsai pályája átfogta azt az egész korszakot, amelyben a "korszerű" vajdai kancellária kialakult. Egyéni sorsa mutatja, hogy ez a hivatal miként vészelte át az 1526 után bekövetkezett nagy törést és maradt hanyatló formájában is a fejedelemségkori központi szervezet fejlődésének leglényegesebb alapeleme.

Barcsai tehetséges kollégájának, Kőrösi Miklós secretariusnak a személyét, habár működéséről viszonylag bőven maradt adat, teljes homály fedi. Abból, hogy nem igyekezett itt birtokot szerezni, s hogy a vajdai kancelláriából egyedül ő távozott el Zápolyával a királyi udvarba, talán szabad arra következtetni, hogy nem volt erdélyi származású. Családneve után ítélve, amelyet különben nagy ritkán használt, arra gondolhatni, hogy Szlavóniából idekerült Zápolya-familiaris volt. Működése a vajdai kancelláriában - szálkás írása alapján - 1514. tavaszától kezdődően mutatható ki. 1526 után követte Zápolyát Budára, s mint királyi secretarius folytatta eddigi munkáját, buzgón referálva az erdélyi szász városok ügyeit. Amikor János király ügye rosszra fordult, Kőrösi talán elpártolt tőle és kivált a hivatalból, vagy meghalt. Később ugyanis, amennyire a hiányos erdélyi forrásanyag alapján megítélhető, többé nem szerepelt Zápolya kancelláriájában és közvetlen környezetében.

A folyamatosságot azonban a vajdai kancellária 1526 utáni életében nem egyedül a Barcsaiéhoz hasonló hanyatló pályák mutatják. Olyan karrierek is bizonyítják ezt, melyek 1526 előtt kezdődtek ugyan, de csak a nagy változások után bomlottak ki teljesen. Az új utakra lépett vajdai kancellária hagyományait vitték tovább azok a notariusok, akik János király idején jutottak verető szerephez. Közöttük első helyen említendő Szucsáki Ambrus deák. Ő már szinte hagyományossá vált úton jutott be a vajdai kancelláriába. Pályáját apja, a már említett Szucsáki János deák készítette elő. Tudása és összeköttetései átadásával ő egyengette a fia útját arra a pályára, melyen ő is volt. Iskoláztatása után Szucsáki Ambrus apja támogatása mellett tette meg az első lépéseket és szerezte meg a gyakorlatot. Nevét 1512-ben említik először, amikor apjával együtt homo regiusként jár el egy birtokba iktatásnál. A következő esztendőkben aztán mint vajdai ember egyre gyakrabban szerepelt az oklevelekben. Ebben az időben ügyvédkedéssel kereshette kenyerét. Ambrus deák 1519 elején a kolozsmonostori konvent élére került, az e tájt meghalt Kezthewlczi Sebestyén notarius helyére. Egyidejűleg azonban ügyvédi teendőket is végzett. Hiteleshelyi működése nem korlátozódott a szokásos notariusi munkára, hanem, amint jellegzetes nagy betűivel írt regesztái és rájegyzései bizonyítják, megkísérelte a konventi levéltár újabb anyagának rendezését. Kolozsmonostori jegyzősködése azonban nem tartott sokáig. 1520. márciusában már Barlabássi Lénárd alvajda notariusa. Úgy látszik, hogy egy ideig, talán mint a kancellária legfiatalabb tagja, az alvajdák mellett teljesített szolgálatot. 1521-ben Báthori Szaniszlófi István, 1523-ban pedig Tomori István alvajda jegyzője volt. Mohács után is Erdélyben maradt és szolgálata akkor sem szakadt meg, amikor Perényi Péter átpártolt Ferdinándhoz. 1528 nyarán még kétségtelenül a kancelláriában működött. Mindaddig, amíg a két ellenpárt közül az egyik újra nem jutott annyira túlsúlyra, hogy a normális élet megindulását biztosítani tudja, Szucsáki Ambrusról is hallgatnak az adatok, akárcsak az egész vajdai kancelláriáról. Amikor azonban elkezdődött a szétzüllött államgépezet helyreállítása, Ambrus deákot, a hivatal többi megmaradt tagjával együtt ismét ott találjuk a vajda mellett. Barcsai Pál halála után valóban nem is lehetett más a kancellária vezetője, mint az ügyeket legjobban ismerő Ambrus deák. Ítélőmesteri munkájáról 1533 kezdetétől 1535. január hó elejéig maradtak adatok. Ez év január negyedikén még működött, három héttel későbben azonban Majláth vajda terjedelmes ítéletlevelét már nem Szucsáki, hanem (Albisi) Bernát mester királyi protonotarius lectázta és kiadványozta. Minthogy az általános gyakorlat szerint a vajdai oklevelezésbe a királyi ítélőmestereknek ekkor már nem volt beleszólásuk, hihető, hogy Bernát mester bevonását a vízkereszti oktáván tárgyalt ügyek elintézésébe éppen Szucsáki Ambrus hirtelen halála tette szükségessé.

Szucsáki Ambrus helyét mindjárt 1535. április havának a végén betöltötték (Szalánkeményi) Albert deák magisterrel. Bár egyetlen vajdai protonotarius hivatali működésének sem maradt meg annyi emléke, mint az övének, személyére vonatkozóan mégis alig sikerült valamit megtudni. Neve után ítélve Albert deákot is az a nagy népmozgalom sodorta Erdélybe, mely a törököktől veszélyeztetett déli határvidékről a XV. századtól kezdve szakadatlanul folyt az ország védettebb tájai felé. Kakas István, a későbbi jeles diplomata családjának sorsából ismeretes, hogy Szalánkeményből, amelyet a törökök 1521-ben végleg elfoglaltak, érkeztek Erdélybe, közelebbről Kolozsvárra, áttelepülők. Hihetőleg Albert mestert ugyanaz a menekülthullám vetette Kolozsvárra, mint Kakas István apját. Szalánkeményi Albert, ha fiatalon is, de már kész emberként érkezett Erdélybe. Első itteni említése (1521) ugyanis azt mutatja, hogy ügyvédkedéssel foglalkozott. 1522-ben azonban már a vajdai kancellária tagjaként vezeti rá egy alvajdai oklevélre a perhalasztásról szóló feljegyzést. Bár az eddig felszínre került forrásanyag ettől kezdve több mint egy évtizedig semmit sem árul el Albert deák felől, ismerve a kancelláriai tisztviselők állandóságát, biztosra vehető, hogy ebben az időben is a vajdák mellett dolgozott. Erre mutatnak újabb feltűnésének körülményei. Az oklevelek ugyanis már 1535 tavaszától kezdődően, amikor ítélőmester lett, kezdték újra emlegetni. Minthogy az állások betöltése a vajdai kancelláriában ekkor már előléptetésszerűen történt, nehezen képzelhető el, hogy Albert deák minden további nélkül Szucsáki Ambrus helyére kerülhetett volna, ha történetesen előzőleg is nem szolgált állandóan ugyanott. Ítélőmesterségének 1540-ig maradtak emlékei. Karrierjét patrónusa, Majláth István bukása törhette derékba. Vagyonszerzéséről csupán egyetlen adat került eddig elő. 1537-ben a vajdától a Hunyad megyei Alsó és Felsőszilváson kapott részbirtokot.

A vajdai kancellária többet szereplő vezető tisztviselői mellett a jelentéktelen írnokok sorában is a fentihez hasonló állandóság mutatható ki. Anélkül, hogy teljességre törekednénk, példaképpen megemlíthetjük az alábbi scribák pályáját. Kereszturi (Szegedi) Simon deák 1525-ben Tomori alvajdának volt a notariusa. Ugyanő 1528-ban tagja Perényi Péter vajda kancelláriájának. Hivatalában maradt akkor is, amikor a vajda átpártolt Ferdinándhoz. Hunyad megyei származású ember volt és valószínűleg Barcsai Pál vitte be a kancelláriába. Talán vele azonos az a Simon deák nevű familiáris, akit a király 1534-ben a román vajdákhoz küldözgetett követségbe.

Szőkefalvi János deák 1526 előtt ügyvédkedett; 1534-39 között a vajdai kancellária jegyzője volt. A humanizmus erdélyi meggyökeresítésében szerepet játszó Pesti Gáspár előbb secretarius, 1538-40-ben pedig Majláth István vajda notariusa, Ferdinánd erdélyi uralma idején pedig Haller Péter kincstartó mellé rendelt ellenőr (contrascriba). Alapos írásösszehasonlítás hivatott majd eldönteni, hogy ez a Casparus Pestiensis vajon nem egy személy-é azzal a Casparus de Boddal, akit 1540-45 között Fráter György protonotariusaként tartanak számon.

Meggyőződésem, hogy a behatóbb forráskutatás igazolni fogja a fenti példákból kibontakozó vázlatos képet. A személyzet állandó cserélődése, hullámzása, mely a későbbi fejedelmi kancelláriák jellemző sajátossága, a kevesebb alkalmazottal dolgozó vajdai írásszervben nem figyelhető meg. Az 1526 utáni, fordulatokban, megrázkódtatásokban bővelkedő idő alatt is nagyjából ugyanazok a régi tisztviselők vannak a kancelláriában. Az olyan átfutó személyek, mint Bethlen Elek alvajda notariusa, Egegi Ferenc, akinek a neve csak 1529-ben szerepel néhányszor, ekkor még kivételek.

A középkori fejlődés mérlege

A felsorakoztatott életsorsok éppen olyan meggyőzően példázzák, mint a szervezeti újítások, hogy Zápolya 1526 előtti kancelláriája lényegesen különbözött attól a primitív írásszervtől, amely az előző századokban vagy akár néhány évtizeddel korábban állott a vajdák rendelkezésére. Külső jegyek és belső emberi tartalom egyaránt mutatják, hogy fejlődése rálépett arra az útra, melyen előtte a királyi kancellária haladt. Egyes pontokon közelebb jutott a korszerű megoldásokhoz, másokon viszont még a régi hagyományok maradtak a döntőek. Régi és új elemek különös vegyüléke volt az a hivatalszervezet, amelyet az 1526. évi nagy fordulat Erdélyben talált. Egészen modernül ható hivatalnok - pályák és primitív, ősi megoldások váltogatták egymást benne.

A kancellária a tisztviselők életpályájának tükrében látszik legmodernebbnek. Míg korábban a hivatali személyzet a mindenkori vajda személyes hívei közül került ki és ennek megfelelően minduntalan cserélődött, a XVI. századfordulón innen a kancellária ugyanabban az összetételben állott az egymást váltogató vajdák szolgálatára. Szucsáki János három, Barcsai Pál pedig négy vajda alatt szolgált. A többiek is bekerülésüktől kezdve halálukig a kancellária tagjai maradtak. A középkori királyság bukása utáni zavarokban előbb a Zápolya-párt, később a Habsburg-párt, végül ismét a Zápolya-párt vajdái mind nagyjából ugyanazzal a hivatalnok - gárdával intézték Erdély ügyeit. De nem csupán a régi feudális vajdai kormányzat nem nélkülözhette e személyzet szaktudását és gyakorlatát. A tisztviselők maguk is elválaszthatatlanul egybeforrtak munkájukkal. A familiaris notariust nem a gyakran változó hivatalaihoz, hanem urához és annak családjához fűzték bensőséges szálak. Neki olyan szokványos deákműveltsége volt, hogy ura egyaránt használhatta őt várnagynak, udvarbírónak, kancelláriai írnoknak. Szükség szerint váltakozó megbízatásaival éppen ezért nem is alakulhatott ki lelki közössége. Életének súlypontja, miként Kecsed László esetében előbb megfigyelhető volt, mindvégig kívül maradt azon a hivatali elfoglaltságon, amellyel kenyerét kereste. Ezzel szemben a Szucsáki Jánossal és Barcsai Pállal jelentkező új nemzedék tudatosan készült hivatali pályájára. Náluk az írással való foglalkozás már nem mellékes dolog, melyet cserélgetni lehet gazdasági vagy katonai megbízatásokkal. Ők mindenekelőtt hivatalnokok akartak lenni. Ezt tartották élethivatásuknak, s ezen a pályán akartak boldogulni. Fiatalságuktól kezdve késő öregségükig ugyanazon a pályán, többnyire ugyanabban a hivatalban működtek. Megismerték az ügyintézés minden csínját-bínját. Akkora tapasztalatra és szakismeretre tettek szert, hogy az előtt mindenkinek meg kellett hajolnia. Amíg ezek a tisztviselők az írnokságtól eljutottak a protonotariusságig, életük teljesen összeforrott hivatalukkal és azokkal, akikkel együtt dolgoztak. Életpályájuk nélkül hivataluk múltja, hivataluk viszonyai nélkül pedig az ő egyéni emberi sorsuk nem érthető meg. Láttuk, hogy Szentgyörgyi Pétertől kezdve a kancelláriai alkalmazottak előlépésszerűen haladtak a ranglétrán. Ez tette lehetővé a hivatal hagyományainak átörökítését a fiatalabb tisztviselőkre. Különleges szakismeretei viszont egyre nagyobb társadalmi - közéleti befolyást biztosítottak e közösségnek. A kancellária ugyanis már zárt érdekközösség, s egyáltalában nem tekinthető véletlennek, hogy élére a vajdák többé nem állítják kívülről hozott embereiket. Szucsákiék a lassan kialakuló hivatásos hivatalnok - réteg első erdélyi futárai.

Új embertípus jelentkezik bennük, mely fél lábával már átlépte a középkori és újkori életforma között húzódó mezsgyét. Bár többnyire szegények és alulról jöttek, tudásuk és szakismeretük a hatalmat birtoklók számára nélkülözhetetlenné tette őket. Az ügyek legnagyobb része a secretarius referentiájával került a vajda elé, s így az elintézést nem kis mértékben az ő véleménye alakította ki. A bíráskodásban is ekkor már az ítélőmester szakvéleménye volt a döntő, nem pedig az alvajda vagy a vajda szava. A társadalom megérezte, hogy az ügyek tényleges intézése a nagyúri vezetőktől: a vajdáktól és familiariusaiktól: az alvajdáktól, átcsúszott a szakszerűséget képviselő szürke hivatalnokokhoz. Felismerte a nagy lehetőséget, hogy ezen az úton a vagyontól és származástól független szaktudás segítségével a legalacsonyabb származású ember is feljuthat az ország sorsát intéző vezetők közé, s ezért mind nagyobb számban küldte fiait erre a pályára. A társadalom értékelését mutatják a hivatalnokok jóindulatának megnyerésére hozott jelentős anyagi áldozatok. Főnökeikkel szemben nélkülözhetetlenségüket, a felek körében növekvő tekintélyüket érezve, egyáltalában nem csodálható, hogy a vajdai kancellária tagjai igyekeztek szerepükhöz méltó helyet kiharcolni maguknak a társadalomban. Címek és adományok szerzése mind ezt a célt szolgálta.

Éppen Barcsai Pállal példázható, hogy egyetlen hivatalnokpálya mekkorát emelhetett egy család társadalmi helyzetén. Pályáját szegényen kezdte, s amikor meghalt, olyan jelentős vagyont, címeket és társadalmi tekintélyt hagyott hátra, hogy azok segítségével gyermekei már a legelőkelőbbekkel kerülhettek összeköttetésbe. A hivatalnokoskodás bevonult a vagyonszerzés és társadalmi emelkedés eszközei közé. A szakismeret és a politikai hatalom birtokosainak szövetsége ettől kezdve vált Erdélyben is a társadalom állandó felfrissülésének egyik igen fontos csatornájává.

Annak ellenére, hogy Barcsaiék nemzedéke már felszabadulóban volt a familiariusi viszony szigorú kötöttségei alól, még messze állott az újkori személyi függetlenségtől. Ez a személyzet is a vajda familiariusaként került a kancelláriába. Kiválasztásában azonban nem a korábbi személyes kapcsolat, hanem a szakismeret volt a döntő. Az Erdélyben gyökértelen XVI. századi vajdák már nem családjuk hűbéri famíliájának kipróbált tagjaiból, hanem a helyi szokásokat ismerő literatusok közül válogatták össze kancelláriai alkalmazottaikat. A fentebbi életrajzi vázlatok szinte szabályszerű szokásnak mutatják, hogy a vajda, ha irodájában egy hely megürült, arra a kolozsmonostori konvent notariusát alkalmazta. Ha arra gondolunk, hogy Kolozsmonostor volt a középkori erdélyi írásbeliség talán legnagyobb forgalmú központja, s hogy a vajdai megbízatások nagy száma következtében szinte a kancellária segédhivatalának számított, természetesnek találjuk e szokás kialakulását. A vajdai és hiteleshelyi, tehát a teljes erdélyi írásbeli gyakorlatot a kolozsmonostori jegyzőknél jobban ismerő alkalmazottakat a vajda keresve sem találhatott volna. S éppen mert a familiaris és dominus közötti kapcsolat nem messze visszanyúló, régi lekötelezettségen alapult, a vajda és kancelláriai alkalmazottai között a familiaritás szabadabb változata alakult ki. Ezek a tisztviselők ugyanis a vajdának többé nem nagybirtokosi minőségében, hanem az erdélyi kormányzat első embereként voltak a familiarisai. Ha a vajda változott, ők akkor is helyükön maradtak. Patrónusuknak új hivatalfőnöküket ismerték el, aki szintén kötve volt hozzájuk, mert ők biztosították kormányzatának szakszerűségét és a helyi szokásoknak a társadalomtól már megkövetelt betartását.

Javadalmazásukat, akárcsak a többi familiaris, természetben kapták. Ruhanemű járandóságukat például, úgy sejthető, a szebeni huszadhivatal külföldi áruiból utalták ki. Rendes fizetésükhöz járult a vajdától a bírságokból tetszés szerint juttatott kisebb-nagyobb rész. 1510-ben például Szucsáki János két ökör fejében átengedte Barlabássi alvajdának azt a bírságrészt, amelyet a vajda neki adott. Jelentősebb lehetett az a mezőszengyeli bírói rész, melyről Zápolya 1525-ben Barcsai Pál javára lemondott. A hivatalnokok jövedelmének és vagyonosodásának alapját azonban nem ezek, hanem inkább a rendkívüli elismerésként nyert birtokadományok és a felektől kapott ajándékok alkották. Ismét Barcsaira hivatkozhatunk, annak igazolására, hogy kitartás esetén pusztán hivatali szolgálatokkal, minden királyi vagy vajdai adomány nélkül is, olyan jelentős birtokokat szerezhettek a központban lévő tisztviselők, mint például az ő mezőszengyeli uradalma.

A kancelláriai személyzet helyzete valahogyan azoknak az újkori familiarius-hivatalnokoknak a viszonyaira emlékeztet, akik dominusaikon kívül, közvetve már az államhatalommal is kapcsolatban állottak. Ezeknek a fizetése ugyanis abból az összegből történt, amelyet a dominus szokott sallariumán kívül külön arra a célra kapott az uralkodótól, hogy hivatali munkájának segítőtársait abból javadalmazza. Az 1526 előtti vajdai tisztviselők esetében nem a fizetésnek ez a sajátságos átmeneti formája, hanem az fejleszthetett ki valamelyes szolidaritást az erdélyi rendi társadalom és a kancelláriai személyzet között, hogy a más vidékről származó és változó vajdákkal szemben ők képviselték a helyi szokásokat és gyakorlatot az igazgatásban.

Az új hivatalnok-típus jelentkezése tehát már a Mohács előtti Erdélyben felismerhető. Az uralmon levő birtokosság még nem látta, de az alacsonyabb társadalmi rétegek feltörő elemei megérezték, hogy a szellemi fölény leginkább a hivatali pályán érvényesülhet az anyagi hatalommal szemben. Ezért verbuválódott az első hivatásos tisztviselőréteg főként a szegény kisnemesség, polgárság és jobbágyság soraiból. Az erdélyi társadalom viszonylagos fejlettségét mutatja, hogy a territorialis feladatok végzésére már rendelkezett elegendő tanult emberrel és volt ereje az írásbeliség itteni szerény stallumait ezek számára biztosítani. Mielőtt azonban ez a réteg kellően megerősödhetett és elterebélyesedhetett volna, az önálló fejedelemség megszervezésével erejét meghaladó feladatok szakadtak a nyakába. Ezért kellett az erdélyi állam gépezetének elindítását a királyi kancellária ide szorult szakembereinek magura vállalniok. A vajdai kancellária körüli helyi réteg átmentette ugyan a középkori fejlődés hagyományait a fejedelmi kancelláriába, de arra már nem volt ereje, hogy az 1526 előtti új ügyintézési törekvéseket uralomra juttassa. Mindez nem von le semmit a felismerés jelentőségéből, hogy az erdélyi vajda kormányszervezete a középkori királyság bukása előtt eljutott a korszerű fedődés szintjére, s csak a későbbi nagy változások gáncsolták el e honi talajból sarjadzó modern adminisztráció kiteljesedését.


Előző fejezet Tartalomjegyzék