Szeben latin betűs könyvnyomtatása a XVI. században

Szeben város középkori művelődési szerepéből természetszerűen következett, hogy falai közt a nyomdászatot jól előkészített talaj várta. Iskolája, könyvtára, az ott folyó könyvmásolás már a kéziratosság korában messze föléje emelkedett az erdélyi átlagnak. Mi lehet mégis az oka annak, hogy ismereteink Szeben könyvnyomtatásának legelső korszakáról - Brassóhoz vagy akár Kolozsvárhoz viszonyítva - még ma is hiányosak és bizonytalanok. Ebben bizonyára nagy szerepe lehetett a XVI. századig visszanyúló szász hagyománynak, mely Honterust tekintette a könyvnyomtatás erdélyi meghonosítójának és az ő brassói officináját az első itteni könyvnyomtatóműhelynek. E hagyomány felülvizsgálásának szükségét a kutatók még évtizedekkel azután sem ismerték fel, hogy 1885-ben kézzelfogható bizonyíték bukkant fel a szebeni nyomda Honterust megelőző működéséről.

Ma már általánosan elfogadottnak tekinthető az a megállapítás, hogy Szebenben legalábbis 1529-ben és 1530-ban működött könyvsajtó. Ezt régóta közkézen forgó és újabban előkerült bizonyítékok egyaránt igazolják. Johann Seivert (1735-1785) közléséből a XVIII. század vége óta ismeretes, hogy 1529-ben Thomas Gemmarius helybeli iskolamester latin grammatikát, a következő esztendőben pedig Sebastian Pauschner városi orvos pestissel foglalkozó munkát jelentetett meg Szebenben. Erről az információról ugyan Joseph Trausch (1795-1871) kimutatta, hogy Georg Soterius (mh. 1728) Transsilvania celebris című kéziratos bibliográfiájába Martin Felmer (1720-1767) utólag jegyezte be, az értesülés XVII. századi eredete azonban egy 1659-ben elhangzott szebeni iskolai beszéddel igazolható. Minthogy az említett két kiadványból már a múlt század közepén sem ismertek egyetlen példányt sem, a fenti értesülésnek jó ideig nem adtak hitelt. 1885-ben azonban Pauschner kiadványának előkerült egy XVII-XVIII. század fordulójáról való kéziratos másolata. Ez a nyomtatvány címlapjának tipografizálását is utánzó másolat nemcsak a kiadvány megjelenési éve körüli zavart oszlatta el véglegesen, hanem Seivert közlésének a Gemmarius-féle grammatikával kapcsolatos második felét szintén hitelesítette.

A szebeni nyomda 1529. évi léte azon az alapon sem vonható kétségbe, hogy Gemmarius 1526-ban meghalt, következésképpen ennél későbbi időpontban már semmit sem publikálhatott. A szebeni iskolában használatos tankönyvecskét ugyanis Gemmarius halála után Markus Pemphlinger szebeni királybíró János nevű fia szintén kinyomtathatta elhunyt tanítómestere emlékére, minthogy az e munkáját éppen neki ajánlotta. De az is lehet, hogy e nyelvtan összeállítójának nem az 1526-ban elhunyt Thomas Gemmarius tekintendő, hanem egy másik hasonló nevű személy, aki esetleg fia volt az előbbinek. A szebeni iratokban ugyanis 1528 nyarán előfordul bizonyos Thomas, artium liberalium baccalaureus, ludimagister, aki talán azonosítható a bécsi egyetem anyakönyvében 1520-1526 között felbukkanó Thomas Gemmarii Cibianusszal.

A Gemmarius-féle 1529. évi kiadvánnyal kapcsolatos XVII-XVIII. századi értesülések hitelét vitató és a szebeni nyomdászat kezdeteit évtizedekkel későbbi időpontra helyező véleményekkel szemben azonban újabb érv is felhozható. Mégpedig az, hogy a szebeni officina létezése már 1528-cal kezdődően meglehetős bizonyossággal valószínűsíthető az erdélyi cirillbetűs nyomdászat területéről származó bizonyítékkal.

A XVI. századi román könyvkiadás történetéből ismeretes Lorint deák által 1579-ben Gyulafehérvárott nyomtatott ószláv nyelvű evangéliumos könyv (BRV I. 24.) 150. levelének hátlapján, a cirillbetűs szöveg felett, fordítva behelyezett, reneszánsz ízlésű fejléc látható. Ennek motívumai között latin betűkkel alakított T. GR. vagy T.G.R, vagy G.T.R. monogram és 1528 évszám olvasható. A fejléc évszáma kétségtelenné teszi, hogy e nyomódúcot fél századdal a Lorint deák általi másodlagos felhasználása előtt készítették, mégpedig latin betűkkel dolgozó officina részére. A fametszet igénytelensége, nehézkes kivitelezése ellene mond annak, hogy külföldről való behozatalára gondoljunk. A kérdéses díszt annál is inkább a szebeni sajtóval kell kapcsolatba hoznunk, mert 1528 táján Európának ezen a részén az egyesektől vitatott szebenin kívül más nyomda nem működött. Egyelőre tisztázatlan, hogy az 1528-beli fametszet miként kerülhetett át a szebeni nyomda felszereléséből a Lorint deákéba. Lehet, hogy belekeveredett a szebeniek cirill nyomdai anyagába. Megeshetik, hogy a műhely 1575. évi újjászervezése során kiselejtezték és az elavultnak minősített legrégibb felszerelési tárgyakkal együtt áruba bocsátották. Bármiként is álljon ez a dolog, e díszt magát - minden jel szerint - a szebeni nyomda 1528. évi létének közvetlen tipográfiai bizonyítékaként kell értékelnünk. Ebben az esetben viszont a rajta látható monogram nemcsak a szebeni officina, hanem egész Erdély legelső nyomdásza személyének megállapításához is kiindulópontként használható.

A szebeni (és egyben az erdélyi) könyvnyomtatás úttörőjének egy idő óta Lukas Trapoldnert szokás tekinteni azon az alapon, hogy Pauschner 1530-ban megjelent említett könyvének címlapján az ő neve szerepel nyomtatóként. Az 1528-ban készült dúc T. GR. monogramja azonban mindenképpen más névre utal. Az erdélyi nyomdászat kezdetei körül felmerülő személyeket sorra véve, egyedül Theobaldus Gryphius neve látszik olyannak, amellyel a rejtélyes nyomdai dísz monogramjának értelmezése egyáltalában megkísérelhető.

A szász annalisztika szerint, amikor Honteres 1533-ban Bázelből hazatért, magával hozta Theobaldus Gryphius mester orvosdoktort és a könyvnyomtató művészet licentiatusát, aki aztán a reformátor segítségére volt a könyvnyomtatással kapcsolatos kérdésekben. Ez az értesülés Andreas Scherer - Honterus szebeni barátja - adatszerűségek tekintetében nem mindig pontos feljegyzéseire megy vissza. Scherer az ide vonatkozó feljegyzésében is hibásan adja meg Honterus hazaérkezésének időpontját. Értesülésének pontatlansága egyébként magának Honterusnak Váradról 1533. június 27-én a kassai nótáriushoz intézett levelével bizonyítható. Ebből ugyanis kiderül, hogy Honterus az utat Kassától Váradig nem Gryphius mester, hanem két erdélyi személy társaságában tette meg. E tipográfus tehát nem vele együtt jött be Erdélybe - amiként ezt már korábban is megállapították.

Ennek ellenére Gryphius erdélyi szereplését és azt a hagyományt, hogy Honterus oldalán ő játszotta a nyomdai szakértő szerepét, nincs okunk kétségbe vonni. Csupán azt kell feltételeznünk, hogy Gryphius már Honterus hazajövetele előtt Szebenben nyomdászkodott, és kettőjük együttműködésére később, a brassói officina létesítésekor, tehát 1538-1539-ben került sor. Minthogy Gryphius 1540. szeptember 7-én meghalt, Honterus nyomdájában legfeljebb két esztendeig dolgozhatott. A szász hagyománytól az erdélyi nyomdászat történetében Gryphiusnak tulajdonított fontos szerep ezért inkább az általunk feltételezett szebeni nyomdászkodásából volna levezethető.

Feltételezésünk szerint tehát az 1528-ból származó fejlécen olvasható monogram Theobaldus Gryphius Reutlingensis-nek oldandó fel, a név viselője pedig a reutlingeni ismert nyomdászcsalád egyik keletre sodródott tagja lehetett. E meggondolások alapján tesszük a szebeni könyvsajtó létesítését 1528-ra és tekintjük első tipográfusának az orvostudományban szintén járatos Theobaldus Gryphiust.

Nagyon kérdéses, hogy a kutatás valaha is biztosabb megállapításokkal szolgálhat a szebeni nyomda létesítésének körülményei felől, mint amilyenekre a fentebbiekben mi jutottunk az alapító nyomdász személyét illetően. Két dolog azonban már ma is meglehetősen bizonyosnak látszik. Mégpedig az, hogy a könyvnyomtatás nagy vívmánya előtt az utat Erdélybe az a szellemi erjedés nyitotta meg, amelyet a reformáció indított el a Németországgal szoros gazdasági és szellemi kapcsolatokat fenntartó szászság körében, mindjárt a Luther fellépését követő esztendőkben. Minthogy a szebeni sajtó működését a XVI. század harmadik évtizedének végétől fogva előbb már valószínűsítettük, a gyulafehérvári püspöki vikáriustól 1529 februárjában tilalmazott katolikusellenes röpiratokat, gúnyiratokat többé nem minősíthetjük olyan határozottan és kizárólagosan kéziratosoknak, miként azt egykor Trausch tette. Esetleg akadhattak azok között a szebeni sajtón nyomtatottak is. Gryphius megtelepedését Szebenben, a reformáció első erdélyi központjában, ugyanis legtermészetesebben a kibontakozó reformációs propagandával hozhatjuk kapcsolatba, habár ezt adatszerűen egyelőre semmivel sem bizonyíthatjuk.

A másik dolog, ami már most bizonyosra vehető a szebeni sajtó kezdeteivel kapcsolatosan az, hogy eredetileg magánvállalkozás volt. A régi és az új tanok között megosztott szebeni tanács körültekintő és takarékos tagjai 1528-ban még bizonyosan nem áldoztak volna olyan minden tekintetben kockázatos vállalkozásra, mint amilyen akkor a nyomda létesítése volt. Ennek ellentmondani látszik az a tény, hogy a sajtó 1530-tól fogva már bizonyíthatóan a város tulajdonában működött. Még tisztázásra váró kérdés, mikor és hogyan került át a nyomda felszerelése Gryphius tulajdonából a Szeben városáéba. Egyelőre csak puszta találgatásokkal lehet magyarázatként szolgálni. Az egyházi felsőbbség Gryphius sajtóját talán éppen reformációs propagandája miatt koboztatta el a várossal. Minthogy Szeben orvosának, Sebastian Pauschnernek, Lukas Trapoldner által 1530-ban megjelentetett közérdekű könyve (Eine kleine Unterrichtunge) kifejezetten katolikus szellemű és hivatalos városi kiadványnak tekinthető, a szebeni nyomda, mindjárt működésének legelején, hihetőleg már 1529-ben átment a város tulajdonába.

Ez a mozzanat aztán döntő fontosságú lett a legelső erdélyi sajtó későbbi sorsának és működésének alakulására. Tudniillik életének első századát ugyanaz a nehézkesség, a folyamatosságnak ugyanaz a hiánya jellemezte, mint e kor egyéb hasonló közületi vállalkozásait (pl. a szebeniek papírmalmát). Magánvállalkozók nem engedhették volna meg maguknak, hogy műhelyük felszerelése újra és újra raktárba kerüljön és ott heverjen éveken, sőt olykor évtizedeken át használatlanul.

Lukas Trapoldner nyomdászkodásáról, Pauschner könyvecskéjének impresszumán kívül, egyelőre más adat nem szól, noha pályafutása meglehetősen ismeretes. Régi, módos szebeni családból származott, magisteri címe külföldi felsőbb tanulmányokat sejtet. 1531-től 1545-ig, Szeben történetének egyik legválságosabb szakaszában, a szász "főváros" nótáriusa, 1546-ban pedig az ottani iskola rektora. Mindez azt mutatja, hogy Lukas Trapoldner alaposan képzett, literatus hajlandóságú, köztiszteletben álló személy lehetett. 1547 végén városa szenátoraként hunyt el. Elképzelhető, hogy már Gemmarius latin nyelvtanát is ő nyomtatta ki. Pauschner doktornak az 1530-ban dühöngő pestis elleni orvosi tanácsai azonban már bizonyosan az ő sajtója alól kerültek ki. A legelső hazai orvosi nyomtatványból - mint említettük - példány nem maradt fenn napjainkig. Szövege azonban XVII-XVIII. századi másolatban ismeretes és a kiadvány terjedelme ennek alapján kb. három negyedrétű ívre, tehát 12 levélre becsülhető.

Trapoldner próbálkozásai a könyvnyomtatás területén nem járhattak sikerrel. Ezért rövidesen fel is hagyott ezzel a foglalatossággal. 1531-től fogva már városának jegyzője. A szebeni sajtó tehát talán már 1530-ban, vagy kevéssel ezután, félbeszakíthatta működését. Ebben szerepük lehetett a politikai körülményeknek is. A mohácsi csatavesztés (1526) után kitört trónharcban Habsburg Ferdinánd pártján kitartó Szeben városa ekkor évekre elszigetelődött Erdély többi részétől. Lakosságának a hosszú ostromzár következtében súlyos nélkülözéseket és anyagi károkat kellett elviselnie. A város anyagi erőforrásait a katonai kiadások teljesen kimerítették. Ilyen körülmények között ki is gondolt volna Szebenben a nyomda hasznosítására? A könyvsajtó fontosságára a tanács figyelmét újból a negyvenes évek elején nagy erővel kibontakozó reformáció kérdései terelhették rá. Ekkor azonban Brassóban már lendületesen dolgozott Honterus jól felszerelt műhelye. Ezért Gryphius elárvult sajtóját elsősorban a román ortodox egyház keretében kifejtendő reformációs agitáció céljaira szándékoztak felhasználni. 1543-1544-ben műhelyüket felszerelték cirill matricákkal és betűkkel. A város román tolmácsa és íródeákja, Filip Moldoveanul vezetésével megindított cirillbetűs könyvkiadás Luther katekizmusának román fordításával kezdődött 1544-ben és legalábbis tíz esztendőn át folyhatott. Termékei közül jelenleg még egy ószláv nyelvű Tetraevangheliar ismeretes 1546-ból és egy kétnyelvű (ószláv-román) Újtestamentum töredéke az 1551-1553 körüli időből. A szebeni könyvnyomtatásnak ez a cirillbetűs szakasza azonban nem tartozik e dolgozat tárgyához.

Hosszú szünet után, 1575 táján került ismét sor Szebenben a latin betűs könyvkiadás felélesztésére. Az ezzel kapcsolatos tervekkel állott összefüggésben a város papírmalmának létesítése 1573-1574-ben, Talmács határában, a Cód vizén. Ezeket a szebeni próbálkozásokat kedvezően befolyásolhatta, hogy a brassói nyomda Valentin Wagner halála (1557) után csak vegetált és 1569 óta egyetlen kiadványt sem jelentetett meg, id. Heltai Gáspár 1574 őszén bekövetkezett halála után pedig a kolozsvári sajtó is majdnem két esztendőre beszüntette tevékenységét. Mindezek következtében egész Erdély latin betűs nyomda nélkül maradt. A Kolozsvárott kenyerüket vesztett nyomdászok, vagy közülük egyesek, 1575 elején Szebenbe költöztek át, és üzembe helyezték a város évtizedek óta használatlanul heverő nyomdai felszerelését. Bizonyos, a Heltai-kiadványokra jellemző tipográfiai megoldások, a magyar nyelvű kiadványok feltűnése, ezek helyesírási sajátságai kétségtelenné teszik, hogy a szebeni officina új életre keltésében - Hoffhalter Rudolf mellett - szerepet kell tulajdonítanunk korábban Kolozsvárott dolgozott nyomdászoknak. A későbbi kutatás feladata eldönteni, hogy a Szebenben ekkor feltűnő Wintzler, Heusler, Frautliger vagy pedig éppen Nyírő János volt-e az a nyomdász, aki a válságba jutott kolozsvári és az újra meginduló szebeni könyvnyomtató-műhely között összeköttetést teremtett, vagy pedig az említettek közül korábban többen is Heltai officinájában dolgoztak.

Szintén a további kutatásra vár Hoffhalter Rudolf szerepének pontos tisztázása a szebeni sajtó felújításában. Újabban kiderült, hogy a Hoffhalter-műhely Alsólindván és Nedelicén használt betűanyagának és nyomdai díszeinek számottevő része 1575 után a szebeni officinába került. Az utat-módot azonban, ahogyan ezek a felszerelési tárgyak Horvátország és Ausztria határáról a Déli-Kárpátokig eljutottak, egyelőre csak találgathatjuk. A régi tipográfia felélesztésének gondolata nem származhatott a műhelyét vesztett Hoffhaltertől. A szebenieknek ez már 1573/74-ben szándékukban állhatott, hiszen másként aligha létesítettek volna maguknak papírmalmot. Inkább azt kell feltételeznünk, hogy Szeben városa szívesebben látta volna könyvnyomtatóműhelyét a Gyulafehérvárról ismert, jónevű és tapasztalt Hoffhalter Rudolf, mint a Kolozsvárról jött kezdő, ismeretlen mesterek kezében. Szebeni ismerősei hívása Hoffhalternek sem jöhetett rosszul, minthogy 1574-ben újra menekülnie kellett, és ez időben valószínűleg Manlius laibachi műhelyében nyomorgott. Talán már 1575 végén, de a következő esztendő folyamán bizonyosan visszatért tehát az erdélyi fejedelemség területére, részt vett a szebeni műhely újjászervezésében. Végül is azonban nem itt, hanem Debrecenben telepedett le, minthogy oda nősült. Ott Komlós András özvegyének kezével saját nyomdát kapott. Szebenből való távozásakor tehát saját régi betűire és díszeire már nem volt szüksége. Eladhatta azokat az egyelőre kezdetlegesen felszerelt szebeni tipográfiának. Hoffhalter szebeni közreműködésének konkrét nyomait egyelőre nem ismerjük. Az azonban kétségtelen, hogy a sokoldalúan képzett, kellő üzleti érzékkel megáldott, mozgékony tipográfus gyors kikapcsolódása, vagy kellő be nem kapcsolása, hátrányára vált a szebeni officina további fejlődésének.

A nyomdászok gyakori cserélődéséből arra lehet következtetni, hogy a szebeni műhelynek újraindulásakor sok nehézséggel kellett megküzdenie. 1575-ből ismeretes három kiadványán előbb Martin Heusler és Martin Wintzler, majd egyedül csak Heusler, végül Heusler és Gregor Frautliger nevezi meg magát nyomdászként. 1578 és 1580 között Frautliger egyedül dolgozott. Őt viszont ebben az utóbbi esztendőben Georg Greus váltotta fel. Kb. 1585 és 1590 között, feltehetőleg, Johann Gübesch volt Szeben nyomdásza. E név mögött talán az Eislebenben dolgozó Gaubisch nyomdász-dinasztia valamelyik tagja rejtőzik. Gübeschtől ugyan jelenleg egyetlen kiadvány sem ismeretes, de szebeni nyomdászkodásáról egykorú iratok szólnak, és hagyatékában, 1590-ben, két bála nyomtatványt említenek. Gübesch halála után özvegye, Sára, az iparosasszonyok szokásának megfelelően, férje segédjéhez ment feleségül. 1590-ben ugyanis az özvegy új férje, Johann Heinrich Crato, korábbi bére fejében az elhunyt férj hagyatékából bizonyos összeget magának követelt. Crato 1591 és 1594 között fejtett ki viszonylag élénk kiadói tevékenységet a felesége révén kezére szállott szebeni könyvnyomtató-műhelyben.

Az ő 1594-ben bekövetkezett halála után Johann Fabricius, aki feltehetően Kolozsvárott tanult, 1595. március 20-án a városi tanácstól, hat esztendő alatt kifizetendő 300 Ft-ért, megvásárolta a nyomdát. Jóllehet Fabricius csak 1600-1601 fordulóján hunyt el, az 1598 utáni háborús, nyugtalan évekből már egyetlen nyomtatvány sem ismeretes tőle. A szebeni könyvkiadás újabb pangásáról tanúskodik az is, hogy Fabricius a vételárból haláláig csak 50 Ft-ot fizetett ki, és így a műhely visszaszállott a városra. A vezetőség azonban ekkor már szabadulni igyekezett a hanyatlásnak indult és a papírmalom elpusztulása (1599) óta különös nehézségekkel küzdő nyomdájától. Ezért 1601. július 23-án, szintén hat esztendő alatt kifizetendő 250 Ft-ért, eladta azt Simon Grüngrassnak, aki megelőzőleg hihetőleg Fabricius mellett dolgozott.

A szebeni könyvnyomtatók életpályája, származása, képzettsége felől egyelőre kevés bizonyosat mondhatunk. Németországi jövevények és erdélyi szászok váltogatták köztük egymást. Olyan magas fokú, egyetemi képzettségű értelmiségiek azonban, amilyenekről mind Brassóban, mind pedig Kolozsváron tudunk, Gryphiuson és Trapoldneren kívül nem akadtak közöttük. Inkább csak az ismert nyomdász-dinasztiákkal való névazonosság alapján, Heusler nürnbergi, Crato (Krafft?) wittenbergi eredetűnek volna tekintendő. Greus és talán Gübesch szintén külföldről kerülhettek Szebenbe. Wintzler, Frautliger, Fabricius és Grüngrass viszont erdélyi szászok lehettek. Ez utóbbi talán abból a szászkézdi eredetű Griengras családból származik, amelynek Lukas nevű tagja 1528-tól 1550-ig Brassó város nótáriusa, majd Prázsmár lelkésze volt és 1556-ban fejezte be életét. Simon Grüngrass hihetőleg szintén élt magyar környezetben, s ezért igyekezett - Fabriciushoz hasonlóan - behatolni a szászokénál szélesebb vevőközönséget jelentő magyar könyvpiacra, ezért nevezte magát magyar nyelvű kiadványaiban Zöldfű Simonnak.

Az 1575-től számítható második korszak kiadványainak formai szempontok szerinti vizsgálata azt mutatja, hogy a szebeni műhely az újrakezdés idején még mindig meglehetősen szerény felszereléssel dolgozott. Ezzel magyarázható, hogy 1576-ban egy 12 lapos német nyelvű kis imakönyvet (RMNy. 369) - az általános szokástól eltérően - nem gót (fraktúr), hanem antikva és kurzív típusokkal nyomtattak. A betűállomány felfrissítése azonban már ekkor megindulhatott. Minthogy nemrégen előkerült egy 1576-ra szóló, tehát az előző év végén készült, magyar nyelvű szebeni naptár (RMNy. 364) és egy 1575-re datálható magyar nyelvű dráma töredéke (RMNy. 370), a szebeni műhely speciális magyar betűkkel (á, é, ó, ö, ü) való felszerelését mindjárt az újrakezdés idejére tehetjük. Ugyanekkor szerezhették meg a Hoffhalter-officina említett betű- és kliséanyagát. Nem sokkal ezután azzal is próbálkoztak, hogy műhelyük felszerelését Németországból frissítsék fel. Egykorú könyvtáblákkal igazolható, hogy 1575-ben vagy 1576-ban kiegészítették a könyvkötőműhely 1547 körüli időből való, de már erősen megkopott díszeit, egyebek mellett Husz, Luther, Melanchton, Rotterdami Erazmus, Frigyes szász választófejedelem reneszánsz ízlésű arcképeinek vadonatúj kliséivel. A betűtípusok és a nyomdai díszek állományának gyökeresebb felújítása azonban elsősorban Greus és talán Crato működése idején következhetett el. Ezzel lehetett összefüggésben Greus 1580 nyarán tett németországi utazása is.

Talán már ekkor, de az elkövetkező években bizonyosan felmerült a gondolat, hogy a brassói és a szebeni nyomda egyesítése útján hozzanak létre igényesebb kiadványok előállítására is alkalmas, közös műhelyt. 1578 óta ugyanis a Szebenből áthívott Nyírő János vezetése alatt a brassói sajtó szintén újrakezdte tevékenységét. 1580-1581-ből ismert négy kiadványának gyenge kivitelezése azonban cáfolhatatlan bizonyítéka annak, hogy akkorára Honretus egykori sajtója szintén elavult és alapos felújítás nélkül alkalmatlan volt a szász művelődés megfelelő szolgálatára.

Végül is a szászság fontos politikai érdekei hozták el a szebeni és brassói nyomda összevonását, a korszerűsítés érdekében. Báthori István uralma idején (1571-1575) ugyanis megszilárdultak az erdélyi fejedelemség belső viszonyai, intézményei, jogrendje. Halaszthatatlanná vált tehát a szász szokásjog kodifikálása és általánosan ismertté tétele kinyomtatás útján. Erre az igényes feladatra azonban külön-külön sem a szebeni, sem pedig a brassói műhely nem vállalkozhatott volna. Ezért 1582-ben vagy 1583-ban a két nyomda felszerelését egyesítették. Ez az időközben talán meghalt Nyírő helyett Brassóba küldött Greus vezetése alatt ment végbe. Greus a Mathias Froniustól összeállított szász jogkönyv kinyomtatása végett magával vitte Brassóba a szebeni nyomda felszerelésének leghasználhatóbb részét: újonnan szerzett antikváját, fraktúrját és díszeit. A munkálatok bevégzése után, 1584-ben viszont - a magával vitt típusokon kívül - elhozta Szebenbe a Honterus-Wagner sajtó antikva és kurzíva betűit, valamint nyomdai díszei egy részét. Brassóban csupán a Honterus-féle régi fraktúr típusok maradtak. Ennek következtében ez a nyomda a jövőben kizárólag csak német nyelvű szövegeket publikálhatott. Az 1584-ben elhozott brassói típusokat és díszeket később is a szebeni nyomda használta, egész sor kiadványának bizonysága szerint.

Mathias Miles 1670-ből származó közlése a Honterus-sajtó Szebenbe költöztetéséről tehát a fenti értelemben és mértékben felel meg a valóságnak. Az a magyarázat, hogy Brassó városa nyomdai felszerelése egy részének átengedésével kárpótolta volna Szebent, amiért a szász jogkönyvhöz egyedül adta a papírt és a nyomdászt, nem elég meggyőző. A Statuta iurium municipalium Saxonum in Transsylvania ugyanis nem Brassó és Szeben, hanem az egész Szász Universitas, azaz az összes szász törvényhatóság közös, hivatalos kiadványa. Következésképpen a kiadás költségei sem terhelhették csupán Szebent és Brassót, hanem bizonyosan megoszoltak az összes város és szék között. Egyébként is a kiadványra fordított hatalmas összegekhez viszonyítva a papír ára és a nyomdász munkabére nem lehetett számottevő. Tudjuk ugyanis, hogy egyedül a kodifikáció fejedelmi jóváhagyására kb. 20.000 Ft-ot áldozott az Universitas. Mégpedig 3913 Ft-ot a szöveget Báthori Istvánhoz Lengyelországba vivő küldöttség kiadásaira, 200 dukátot a kancellárnak a kodifikáció előzetes ellenőrzéséért, 15.000 Ft-ot pedig a fejedelemnek adott kölcsön formájában, a jóváhagyás meggyorsítására. Végül Brassó akkori vezetői (Lukas és Peter Hirscher, Mathias és Lorenz Fronius, a Schirmerek, a Benknerek stb.) sokkal jobban tisztában voltak a nyomdászat előnyeivel, üzletileg is sokkal inkább érdekeltek voltak a könyvkiadásban, semhogy az ő anyagi lehetőségeikhez mérten jelentéktelen tartozás fejében feláldozták volna nyomdájukat.

Valami fontosabb, az Universitastól is jóváhagyott általánosabb érdek késztethette Brassót, hogy elsőbbségét a könyvkiadás terén átengedje riválisának, Szebennek. A végleges magyarázathoz még további kutatások szükségesek, az azonban már most valószínű, hogy nem pénzügyi, hanem művelődéspolitikai meggondolások kívánták meg, hogy a szebeni nyomdát - a brassói sajtó feláldozása árán is - megerősítsék. A XVI. század utolsó másfél évtizedében tehát úgy látszott, hogy a szebeni officina - talán éppen a széles látókörű és nagy tekintélyű Albert Huet királybíró és szász comes (1537-1607) szorgalmazására - az erdélyi szászság központi nyomdájává lesz. A következő esztendőkben egyre nehezebbé váló körülmények azonban nem engedték meg, hogy az adott lehetőséget kihasználva, a szebeni nyomda kifejlődhessék. A brassói felszerelés áthozatala tehát nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, sőt ellenkező következményekkel járt: Honterus sajtójának teljes lehanyatlását eredményezte, anélkül hogy a szebeni officinát komolyabban fellendíthette volna.

Mindaz, amit a szebeni nyomda XVI. századi felszereléséről megállapíthattunk, azt mutatja, hogy a legrégibb erdélyi officina mindvégig nagyon szerény műhely maradt. Amikor 1601-ben Grüngrass kezére került a felszerelés, egy nagyobb és kisebb antikvából, egy nagy méretű és egy középszerű kurzívából állott a betűkészlete, és a műhelyhez tartozó egyéb szerszámok szintén nagy gondozatlanságban voltak. Az 1621. évi részletes leltár latin betűk öntésére szolgáló 190 rézmatricáról, 339 darab fába metszett betűformáról, nyomdai cifráról, 64 fametszetű kép dúcáról, román (cirill) betűk öntéséhez való rézmatricákról és két présformáról emlékezik meg. Ha feltételezzük, hogy a fába metszett betűk még a Gryphius-féle első műhelyből valók lehettek, arra kell következtetnünk, hogy a szebeni officina felszerelésében még a XVI. század végén is számottevő mennyiségű volt az elavult betűanyag. A szebeni műhely tehát a XVI. század végéig alkalmatlan maradt terjedelmesebb és igényesebb kiadványok előállítására.

Lényegesebb színvonalemelkedés állapítható meg a könyvdíszítések terén - főként Greus és Crato működése idején. 1583 után nemcsak a korábban Brassóban vagy Hoffhalternél használt iniciálék, könyvdíszek tűnnek fel a szebeni kiadványokban, hanem egészen új fametszetek is. Ezek közül kiemelkedő alkotás az a nagyméretű Báthori-címer, amely Crato egyik 1591-ben megjelent egyleveles nyomtatványát díszíti. Ennek alkotója az a jó képességű, talán helyi fametsző lehetett, aki a szász jogszabálygyűjtemény művészi színvonalú díszeinek dúcait is készítette. A teljesen új könyvdíszek zöme keret-ornamens. Ezek egy része nehézkesebb, tömöttebb, más részük viszont igen elnyújtott formájú és rokon a németországi nyomtatványok hasonló díszeivel. Feltételezhető, hogy ezek külföldi készítmények vagy ilyenek helyi utánzatai.

A műhely technikai színvonala tehát eleve korlátokat szabott a szebeni nyomda tevékenységének. Ezt tükrözik különben a XVI. századi szebeni könyvkiadásra vonatkozó, hozzávetőleges pontosságú, alábbi számadatok is. Jelenlegi ismereteink szerint Szebenben e században 1528-1530, 1544-1554, 1575-1598 között folyt könyvkiadás. Ez alatt a 37 esztendő alatt 35 kiadvány jelent meg e városban, összesen legkevesebb 2348 lap terjedelemben. Ezekből 32 nyomtatvány latin betűs volt. Közülük hétnek a terjedelme - példány híján - hozzávetőlegesen sem állapítható meg. A fennmaradó 25 kiadvány összterjedelme legkevesebb 1512 lap. Jóllehet Filip Moldoveanul három szebeni cirillbetűs nyomtatványa közül csak kettőből ismeretes példány, mégis ezek a maguk legkevesebb 836 lapnyi terjedelmével kellően rávilágítanak a város latin és cirillbetűs könyvkiadásának eltérő természetére. Szeben latin betűs kiadványainak zöme a helyi iskola működésével kapcsolatos vagy egyéb alkalmi nyomtatvány, többnyire egyetlen ívlapon, plakátszerű kivitelezésben. Egy-egy kis méretű (16o) naptár a maga 32 levelével már terjedelmesebb kiadványnak számít Szeben XVI. századi nyomdászatában. Feltételezhető, hogy e többnyire világi tartalmú, latin betűs apró nyomtatványok elhasználódása és így pusztulási aránya jóval nagyobb volt, mint a cirillbetűs, terjedelmes és féltett egyházi könyveké.

Szeben latin betűs nyomdászatára azonban mindenképpen a kis terjedelmű alkalmi kiadványok tekinthetők jellemzőeknek. Legvaskosabbak Fabricius magyar nyelvű kiadványai voltak, de ezek legterjedelmesebbje (RMNy. 813) sem számlált többet 200 levélnél. Mindezek azt bizonyítják, hogy Szeben nyomdászai nem rendelkeztek a hosszabb lélegzetű könyvek előállításához nélkülözhetetlen forgótőkével, és ezért kénytelenek voltak apró alkalmi nyomtatványokkal beérni, mert ezekből gyorsan visszatérült befektetésük. A tulajdonos város érdektelensége és a bérlő tipográfusok állandó pénzzavara lehetett végső oka a műhely alapos korszerűsítése elhanyagolásának is. A termelés volumenjének viszonytagos szerénysége ellenére, hangsúlyoznunk kell azonban azt az elevenséget, amellyel Szeben kispénzű nyomdászai reagáltak az erdélyi szellemi élet aktualitásaira. Ezen a mozgékonyságon mérhető le ugyanis legjobban e műhely XVI. századi művelődési szerepe.

Szeben latin betűs XVI. századi könyvkiadásának tartalmi tekintetben legszembetűnőbb sajátossága, hogy a reformációval kapcsolatos szellemi küzdelmek vagy a korra annyira jellemző kegyességi irodalom alkotásai csak elvétve bukkannak fel termékei között. Amikor ugyanis a szebeni sajtó újrakezdte tevékenységét a század utolsó negyedében, az erdélyi szászság már végérvényesen lehorgonyzott a reformáció lutheri változata mellett. Kebelében tehát nem dúltak olyan heves vallási harcok, mint a magyar lakosság körében. Ezért a harcias, hitvitázó szellemet a szebeni kiadványok sorában is magyar szerző képviseli. Amíg a szász papság 1590 novemberében Szebenben tartott zsinatának kiadványa (RMNy. 651) az összes hitkérdésben teljes egységről adhatott számot, az 1591 júniusában Marosvásárhelyre összehívott magyar papság gyűléséből Szilvási Jánosnak az antitrinitáriusok ellen intézett támadóirata látott a szebeni officinában napvilágot (RMNy. 675). A vallásos irodalmat egy német nyelvű verses imádságoskönyvecskén és Jónás próféta történetének latin megverselésén kívül két perikópáskönyv (RMNy. 813, 841) képviseli. Ezek közül az egyik magyar, a másik pedig latin és görög nyelven tartalmazza a vasárnapokra és az ünnepekre rendelt bibliai szakaszok szövegét.

Az egyházi életnél jóval szorosabb kapcsolatot mutathat fel a szebeni officina működése az oktatásüggyel. Még akkor is, ha nem tévesztjük szem elől, hogy e kép kialakításában egyetlen személynek, Georg Deidrichnek, a szebeni iskola rektorának szerepe volt a döntő. Ez a Strassburgban tanult, irodalmi vénájú, könyvbarát humanista itthon is úgy kívánt élni a nyomtatás nyújtotta előnyökkel, amint azt külföldön látta és megszokta. 1591-től 1594-ig terjedő rektorsága idején a szebeni sajtó elsősorban az ő irodalmi ambícióit szolgálta. Ekkor éppen Deidrich magyar baráti összeköttetései révén tágult a szebeni iskola és officina közötti szoros kapcsolat a magyar oktatásüggyel való együttműködéssé. Ez aztán a század végéig, Deidrich távozása után is folytatódott.

Georg Deidrich ügybuzgalmának köszönhetők tehát azok a kis, alkalmi kiadványok, amelyek jellemzően bevilágítanak a XVI. századi szász városi iskolák falai között folyó oktatás szellemébe. Ilyen egyedülálló iskolatörténeti emlék Deidrich rektori beköszöntője 1591-ből (RMNy. 673), melyben klasszikus szerzőktől vett idézetekkel buzdítja iskolája növendékeit a tanulásra és a helyes magatartásra. A következő esztendőben tanártársaihoz intézett beszédben vázolta fel - ismét klasszikus szerzők tekintélyére támaszkodva - nevelési elveit (RMNy. 707). Ugyanekkor pártfogójának, Kovacsóczy Farkas kancellárnak ajánlott nyomtatvány formájában szokásba hozta a vizsgatételek kinyomtatását (RMNy. 708, 752, 753). A szebeni sajtó a brassói iskola számára is végzett ilyen munkákat abban az időszakban, amikor ott nem működött a nyomda. Így 1578-ban kiadta Johann Decaninak a brassói tanévnyitó ünnepségre készült, klasszikus versmértékben írt latin nyelvű alkalmi költeményét (RMNy. 423).

A fenti kapcsolatokból következett, hogy Szeben tipográfusai szintén kivették részüket az oktatásnak tankönyvekkel való ellátásából. A legkorábbi ismert szebeni kiadvány is - láttuk - latin nyelvtankönyv volt 1529-ből (RMNy. 9). Kezdetben csak a helyi iskola, majd pedig az egész szász oktatásügy részére dolgoztak Szeben nyomdászai. Például mindjárt az újrakezdés után, 1576-ban, időrendi táblázatot tettek közé a korai keresztyénség történetének fontosabb eseményeiről (RMNy. 371). Később azonban felmérték, hogy a magyar iskolák tanulóifjúsága nagyobb felvevő piacot jeleni, mint a szász, és a század utolsó évtizedében már ezekre az igényekre is tekintettel folytatták a tankönyvek kiadását. Cicero leveleinek gyűjteménye vagy Molnár Gergely nyelvtana (RMNy. 621, 754) bármilyen iskolában egyaránt szolgálhatta a latin nyelv tanítását. A görög bölcselők mondásaiból Rotterdami Erazmus magyarázataival kísért latin és magyar nyelvű összeállítás 1591. évi debreceni kiadását Johann Fabricius nyilvánvalóan azért egészítette ki német nyelvű fordításokkal és nyomtatta ki 1598-ban Szebenben (RMNy. 839), hogy a szász és magyar iskolák egyaránt használhassák. Ugyancsak Rotterdami Erazmusnak a helyes emberi magatartás szabályaira oktató népszerű és az iskolán kívüli érdeklődésre is számító műve latin-magyar nyelvű 1591. évi debreceni kiadását Fabricius viszont 1598-ban már teljesen a magyar olvasóközönségre számítva, német hozzáadás nélkül nyomtatta le újra (RMNy. 840). Különben erre a vevőközönségre való tekintettel adtak ki a szebeni nyomdászok kezdettől fogva, a latin nyelvűek mellett (RMNy. 363), magyar nyelvű naptárakat és prognosztikonokat is (RMNy. 364, 520).

A szebeni sajtó a szépirodalom terén szintén hasonló érdekességekkel szolgál. Újra üzembe állítását követően, minden jel szerint, elsőnek Christian Schesaeus (1536-1585) latin nyelvű oktatókölteménye került ki alóla (RMNy. 365) még 1575-ben, Nicolaus Bucellának, Báthori Zsigmond fejedelem olasz udvari orvosának szóló ajánlással. Különben feltehetőleg Schesaeusnak, az ismert koszorús költőnek is része lehetett abban, hogy a szebeniek rászánták magukat kallódó tipográfiájuk hasznosítására. Kortársai közül ugyanis ő érezhette leginkább annak hátrányát, hogy a szászok 1569 óta sem Brassóban, sem pedig Szebenben nem rendelkeztek sajtóval. Ezért kényszerült hexameterben írt terjedelmes eposz-kísérletének (Ruinae Pannonicae) addig elkészült első felét 1571-ben Wittenbergben kinyomtatni. Ha a második hat ének kiadásakor el akarta kerülni a külföldi publikációval járó nehézségeket, Schesaeusnak szükségszerűen szorgalmaznia kellett a szebeni nyomda felélesztését.

A szétterebélyesedő, latin nyelvű, humanista alkalmi költészet alkotásai sem hiányoznak a mai ismeretes szebeni nyomtatványok közül. Georg Lang és Georg Deidrich egy-egy lakodalmi köszöntő versezetén kívül, ez utóbbi szerzőnek Báthori Zsigmond fejedelmet dicsőítő két hódoló költeménye képviseli ezt az iskolákban rendszeresen gyakorolt és a tudós humanista író (poeta doctus) rangjához kötelezően hozzátartozó műfajt (RMNy. 558, 674, 706, 734).

A szebeni officinába azonban utat talált a gazdagon virágzó magyar nyelvű irodalmi tevékenység is, és egészen különleges jelentőségű emlékeket hozott itt létre. Szebenben jelent meg, talán még 1575 végén, vagy a következő esztendő első hónapjaiban, a magyar nyelvű reneszánsz drámairodalom egyetlen verses emléke (RMNy. 370). Ez a Babyloniában tüzes kemencébe vetett és csodálatosan megmenekült három zsidó ifjú bibliai történetét elevenítette meg. A valószínűleg Kolozsvárott keletkezett iskoladráma azért jelent meg Szebenben, mert akkor a Heltai-nyomda ideiglenesen szünetelt. A zenétől és a strófikus szerkezettől független drámai szövegverssel kísérletező ismeretlen szerző munkája - jelenlegi tudásunk szerint - előzmény és folytatás nélküli úttörés a XVI. századi magyar drámairodalomban.

A XVI. századi magyar nyelvű humanista világi műpróza talán legkiemelkedőbb alkotása, Baranyai Decsi János Sallustius-fordítása (RMNy. 786), szintén a szebeni könyvnyomtató-műhelyben látott napvilágot. A marosvásárhelyi rektor-professzor kézirata hihetőleg Deidrich közvetítésével került kiadásra Szebenben. Kettőjük ismeretsége külföldi egyetemi tanulmányaik idejéből eredeztethető, de azonos politikai nézetek és irodalmi-pedagógiai törekvések szintén összefűzték őket. Baranyai Decsi műgonddal készült és az eredetihez igazodó Sallustius-fordítása stílusában Heltai szövegei mellé állítható. Sőt még nála is jobban megközelíti a modern prózát nyelvkezelése merészségével. A Catilina-összeesküvésről és a Jugurtha elleni győztes háborúról írott két sallustiusi mű fordítása az egykorú olvasót önkéntelenül is párhuzamra késztette a Báthori Zsigmond elleni összeesküvés és a török elleni háborúk kérdésében. Baranyai Decsi tehát a fejedelem törökellenes politikáját kívánta előmozdítani ezzel a munkájával. Lapszéli jegyzeteiben ezért is aktualizálja minduntalan Sallustius mondanivalóját. Könyvével "főképpen az felső renden valóknak" akart követendő példát szolgáltatni a helyes politikai állásfoglaláshoz. Ennek folytán kiadványa valóságos politikai kézikönyve lett az udvari és nemesi köröknek a törökkel szembeni politika nagy kérdéseiben.

Báthori Zsigmond új, törökellenes politikájának népszerűsítéséből a szebeni sajtó egyébként is kivette a részét. Georg Deidrich lehet a szerzője annak az 1593-ban megjelentetett latin és német nyelvű alkalmi versezetnek (RMNy. 734/A), amelyik a törököknek a keresztyéneken elkövetett kegyetlenkedései ecsetelésével kívánta harcra buzdítani a hazai szász és a külföldi közvéleményt. A korabeli Erdély legfontosabb politikai kérdésének számító török problémában kívánta tájékoztatni és befolyásolni a magyar közönséget a Török császárok krónikája címmel emlegetett magyar nyelvű verses kiadvány (RMNy. 842) 1597-ből vagy 1598-ból. E töredékesen fennmaradt mű szerzője ismeretlen ugyan, de legtöbb joggal mégis Baranyai Decsi János gyanítható alkotójának.

Szeben officinája két kiadványával a XVI. századi Erdély természettudományos művelődése előbbreviteléhez is hozzájárult. Sebaltian Pauschner doktor 1530-ban megjelentetett értekezése a pestis elleni védekezésről (RMNy. 10) - amint láttuk - az országunk területén nyomtatott első orvosi munka.

Nem kisebb a tudománytörténeti jelentősége annak az értekezésnek sem, amelyet Marcello Squarcialupi, Báthori Kristóf fejedelem (1576-1581) olasz udvari orvosa és a trónörökös Báthori Zsigmond nevelője adott közre az Erdélyben 1580. szeptember 10-én észlelt sarki fényről (RMNy. 498). A hazájából szélsőségesen racionalista vallási nézetei miatt száműzött humanista tudós a modern természettudomány úttörőinek köréhez tartozott, és az arisztotelészi természetszemlélettel szakítva, maga is új utakat keresett. Ebben az egyidejűleg Krakkóban szintén közzétett dolgozatában Squarcialupi a korábbi szaktekintélyek megszólaltatásával igyekezett megmagyarázni az észlelt érdekes természeti jelenséget. Munkája, a források és folyók eredetéről Kolozsváron kiadott értekezésével (RMNy. 567) együtt, az újkori természettudományos világszemlélet kialakítása felé törte az utat Erdélyben.

A szebeni latin betűs sajtó természetszerű fő feladata a szász lakosság fejlett könyvigényének kielégítése lett volna. Ezt a feladatát azonban nem teljesíthette, mert a Németországból folyó intenzív könyvbehozatal olyan hatalmas versenytársat támasztott számára, amellyel a maga szerény lehetőségei mellett sem a kiadványok kiállítása, sem pedig olcsósága tekintetében semmiképpen sem versenyezhetett. Ezért volt (brassói társával együtt) szinte állandó vegetálásra kárhoztatva akkor is, amikor a román és a magyar lakosság csak belföldön kielégíthető művelődési igényeit szolgáló nyomdák egyidejűleg virágoztak. Mindezek ellenére, ha áttekintjük a Szebenben megjelent változatos tárgyú XVI. századi nyomtatványok jegyzékét, meg kell állapítanunk, hogy a szebeni sajtónak nemcsak a nyomdászat erdélyi meghonosítása és a román nyelvű könyvkiadás érdekében végzett úttörés a történeti érdeme, hanem az is, hogy, viszontagságos múltjához és saját lehetőségeihez mérten, kivette részét az Erdélyben élő román, magyar és szász lakosság művelődésének előbbreviteléért folytatott erőfeszítésekből.

Mindez jól tükröződik a kiadványok nyelvi összetételében. A román könyvekről ezen a helyen nem szólva, a 32 latin betűs kiadvány nyelvek szerint így oszlik meg: 21 nyomtatvány latin nyelvű 336 lap terjedelemben, hat magyar nyelvű 896 lap terjedelemben, kettő német nyelvű 60 lap terjedelemben, három pedig többnyelvű 220 lap terjedelemben. Ez utóbbiak közül egy latin-magyar 72 lap, egy latin-német két, egy pedig latin-magyar-német nyelvű 146 lap terjedelemben. Ha mindehhez hozzávesszük, hogy a latin nyelvű kiadványok közül is néhánynak magyar a szerzője, még jobban kidomborodik az a lényeges szerep, amelyet a XVI. századi szebeni sajtó - a közhiedelemmel ellentétben - a magyar művelődési életben is játszott.

Nem a magyar nyelvű kiadványok szebeni jelenléte elgondolkoztató, hiszen ez a román-magyar-szász együttélésből természetszerűen következett, hanem azok mennyiségi és irodalmi súlya igényel némi magyarázatot. Úgy látszik, két körülménynek tulajdonítható, hogy a század végén a szászság politikai és művelődési központjában több magyar nyelvű könyv látott napvilágot, mint német. Az egyik a Hoffhalter Rudolf távozása óta nyomda nélkül maradt fejedelmi udvar és a szebeni tipográfusok között kiépült természetes kapcsolat lehetett. A bel- és külföldi fejedelmi propaganda irányítói és az udvar külföldi szakemberei is előszeretettel foglalkoztatták a kevésbé túlterhelt szebeni sajtót. A másik körülmény pedig az lehetett, hogy az erdélyi kálvinisták nem rendelkezvén saját nyomdával, az antitrinitáriusokkal való feszült helyzetben szívesebben folyamodtak a vallási vitákban semleges vagy hozzájuk közelebb álló szebeni evangélikus nyomdához, mintsem az unitáriussá lett Heltaiak kolozsvári, illetve tiszántúli hitsorsosaik debreceni officinájához. Bármiként magyarázzuk is e dolgot, a szebeni tipográfia nemcsak a román-német, hanem a XVI. század végén a magyar-német művelődési kapcsolatoknak is egyik fontos és további tanulmányozásra érdemes csomópontja volt.


Előző fejezet Tartalomjegyzék Következő fejezet