A nagyenyedi Bethlen kollégium régi könyvtárának kéziratos ritkaságairól

Írás (littera) és irodalom (litteratura) az írásos művelődés kezdeti szakaszaiban egymáshoz meglehetősen közelálló fogalmak. A kódexek hivatásos másolói és a kancelláriák okleveleket szerkesztő protonotariusai, íródeákjai köréből kerültek ki a népköltészeti hagyomány legkorábbi feljegyzői éppen úgy, mint az első irodalmi igényű írásművek megalkotói. Éppen ezért nagyon kívánatos, hogy a régi irodalom kutatói figyelemmel kísérjék és maguk javára hasznosítsák azokat az eredményeket, amelyeket a történettudomány erőfeszítései az írásos emlékanyag feltárására, számbavételére és kritikájára vonatkozóan napjainkban hoznak.

E kutatások közül a középkori irodalom vizsgálói számára legtöbbet vitathatatlanul a kodikológia és könyv-, illetve könyvtártörténet ígéri. Az irodalom kezdeteivel foglalkozó kutatók csakis ezektől a tudományszakoktól várhatják az eligazítást a szövegáthagyományozás és a kéziratvándorlás bonyolult kérdéseiben. Ezektől kaphatnak tájékoztatást afelől, hogy az irodalmi művelődés egykori központjaiul szolgáló régi könyvgyűjteményeknek mi lett a sorsa, és a szélrózsa minden irányába szétszóródott töredékeik jelenleg hol találhatók fel. E kutatások hivatottak arra is, hogy ellenőrizzék a tudományos közhagyományt és lefejtsék róla mindazt, amit a pontatlanság és a romantikus színező kedv a ma is használható tényanyagra idők folyamán rárakott.

A kodikológusoknak és könyvtörténészeknek valóságos hajtóvadászatot kell rendezniök a szétszóródott régi gyűjtemények egykori darabjai után. Persze fáradságos és aprólékos munkájukat gyakran csak az az egyetlen sovány eredmény kíséri, hogy kétségtelen ténnyé válik a keresett írásemlék elpusztulása. A kodikológusok és könyvtörténészek azonban ilyen esetben sem adják fel a küzdelmet, hanem megkísérlik az elpusztult emléket egykor használó kutatók feljegyzései alapján megállapítani annak tartalmát, valamint helyét és jelentőségét az írásos áthagyományozásban. Ilyen módon egyes kérdések tisztázásában a kutatás már megsemmisült írásemlékek bizonyságtételét sem kénytelen nélkülözni.

Az alábbiakban ízelítőt kívánunk nyújtani azokból a kutatásokból, amelyek középkori kódex-örökségünk számbavételét és az áthagyományozáshoz fűződő kérdések tisztázását célozzák. Azt kívánjuk megvizsgálni, hogy az 1848/49. évi forradalom során elpusztult enyedi régi könyvtár milyen fontosabb kézírásos emlékeket őrzött, mi lett ezeknek a sorsa, és az elpusztult kötetek tartalmáról, régebbi kutatók nyomán, miket állapíthatunk meg.

A XVIII. század folyamán az enyedi kollégium könyvtára megérdemelt hírnévre tett szert Erdélyben. E gyűjtemény, mindmáig fennmaradt katalógusának bizonysága szerint, 1752-ben kb. 4700, 1796-ban pedig 4955 kötetet számlált. Joggal tekintették tehát Erdély egyik legnagyobb iskolai könyvtárának. A nyomtatott anyag viszonylagos gazdagságából azonban hiba volna arra következtetni, hogy a kollégium kézirattára szintén hasonló jelentőségű volt. 'Tudnunk kell, hogy az előbb Gyulafehérváron működő kollégium könyvtára 1658-ban, majd 1704-ben megkárosodott. A háborús pusztítások azonban csak részben indokolják az enyedi könyvtár szegénységét kéziratokban. Közrejátszott ebben az is, hogy a XVII-XVIII. századi erdélyi felfogás a kéziratokban részint a megdrágult nyomtatott könyvek tökéletlen pótlékát, részint pedig személyes jellegű holmikat látott csupán. A régiség ingerével ható középkori kéziratokban viszont az erdélyi könyvpiac rendkívüli mértékben megszegényült, amióta a reformáció a XVI. század folyamán erősen megtizedelte a korábbi századok katolikusnak minősített könyvanyagát. Ez lehet a magyarázata annak, hogy - a brassói és szebeni iskolai könyvtártól eltekintve - a legnagyobb múltú és töretlenül fejlődő erdélyi közkönyvtárak sem mondhattak magukénak jelentősebb régi kéziratokat. Ilyenek rendszeres gyűjtésére Erdélyben csupán egyes nagy magánkönyvtárak bibliofil tulajdonosai (Batthyány Ignác, Teleki Sámuel, Brukenthal Sámuel) törekedtek a XVIII. század utolsó negyede óta.

Az enyedi könyvtár azonban, kézirattárának fejletlensége ellenére is, rendelkezett néhány olyan ritkasággal, amelyek megérdemlik, hogy sorsukkal behatóbban foglalkozzunk. Ezek a spontán módon Enyedre sodródott kéziratok szintén azt bizonyítják, hogy a kollégium könyvtára a XVIII. században valóban fontos gyűjtőmedencéje volt az erdélyi írásos emlékeknek.

Benkő Ferenc 1796. évi leírásából ismeretes, hogy az enyedi könyvtárban ez idő tájt választották külön a kéziratos könyveket a nyomtatottaktól és helyezték el két, erre a célra készített "üveges Théká"-ban azzal az indokolással, hogy "a kézírások nagyon nevelik a könyves-házaknak érdemeket". A külön kézirattár létesítése és az ilyen irányú gyűjtés megindítása, minden jel szerint, Bodola János (1754-1836) könyvtáros-professzor személyes kezdeményezésének tulajdonítandó. Ugyancsak az ő fáradozásai nyomán gazdagodott a kollégium kézirattára olyan értékes állagokkal, mint Bod Péter, Hermányi Dienes József, Benkő József 1796-1800 között bekerült gyűjteménye, illetve Báróczi Sándor 1809-ben megörökölt írói hagyatéka.

Benkő Ferenc leírása felsorolja az újdonsült enyedi kézirattár érdekesebb darabjait, s közölök néhányat egy-két szóval ismertet is. Soraiból kiderül, hogy a kollégiumi könyvtár kéziratos ritkaságai közül a XVIII. század végén a legnagyobb könyvészeti és tudományos értéket két XV. századi latin kódex és néhány keleti kézirat képviselte. A továbbiakban csupán ezekről kívánunk szólani.

A Képes Krónika Teleki-kódexe

Benkő könyvtárismertetője legrészletesebben az egyik középkori latin kódexszel foglalkozik. Róla adott leírása a következőképpen hangzik: "Egy volumenbe kötve a Gróf Teleki Thékából: a) Régi Magyar Kronica, 1462-ben költ kézírás, a melyből írta ki Turotzi szóról szóra a maga kronikájának első részeit. Ez a M[anu] S[criptum] tökéletesen egyezik azzal, a melyről Bél Mátyás írja, hogy a Bétsi Tsászári Bibliothekában meg-vagyon. b) János Pap Országának leírása; ez is Deák nyelven és a most le írtnál ha nem régibb, de nem újabb K[éz] Í[rás]. E' meg vagyon a Vatikana Bibliothekaban és onnan ki nyomtatta Asseman in Bibl[ioteca] Orientali Clementino Vaticana, Tom. III. Part. II. Cap. X. pag. CCCCXC; de vagy a Vatikanbeli nem olyan bőv, mint ez, vagy Asseman tsak summázta. c) Historia de gestis Alexandri Magni. Ez is éppen olyan régi K[éz] Í[rás], hanem tsonka, mert tsak az Egyiptomban viselt dolgain kezdődik Nagy Sándornak.

E kódexről Kazinczy is megemlékezik abból az alkalomból, hogy 1816-ban meglátogatta az enyedi kollégium könyvtárát. Az a téves állítása, hogy e kötet Bánffi Farkas thesaurarius hagyatékából került a kollégium tulajdonába, nyilvánvalóan onnan ered, hogy összekeverte a két enyedi krónikakézirat eredetéről kapott felvilágosításokat. Benkő fentebb idézett szövege ugyanis semmi kétséget sem hagy afelől, hogy e kódex a bibliofiliájáról ismeretes Bethlen Katától, korán (1732) elhalt férje, Teleki József emlékére 1739 körül adományozott ún. Telekiana-theca részeként jutott az enyedi könyvtár birtokába.

Enyeden tanulmányozta e kódexet és másolta ki belőle a legrégibb magyar nyelvű csíziót 1815 körüli kutatóútja alkalmával Kovachich Márton György, illetve fia, Miklós. Az ő, később Döbrentei Gáborhoz is eljutott jegyzeteik alapján ismertette e kötetet Horvát István 1835-ben a magyar nyelvemlékek között. Hihetőleg Horvát cikke indíthatta Frankenburg Adolfot, hogy 1837-ben hasonmást készítsen magának az említett csízió szövegéről, amely akkor már a kódex fő érdekességének számított. Következő értesüléseink e kézirat felől ugyan már az engedi könyvtár pusztulása utáni időkből valók, de ezek láthatóan a Horvát-féle közlésen alapultak és nem tájékoztatnak a sorsában bekövetkezett változásokról. Toldy Ferenc mind 1853-ban, mind pedig 1855-ben még mindig "enyedi deák codex"-ként emlegeti e kötetet, jóllehet annak Enyeden az 1848/49-es események óta nyoma veszett. A kollégium 1868-ban megjelent története teljes jóhiszeműséggel siratja el ezt a kéziratot is a könyvtár megsemmisült ritkaságainak sorában. Így tartja ezt számon azóta is a tudományos köztudat. Pedig ez a becses középkori írásemlék nem semmisült meg az enyedi könyvtár egyéb értékeivel együtt, hanem legkésőbb 1853 körül, ismeretlen úton, a Magyar Tudományos Akadémia tulajdonába, Budapestre került. Ma is ott őrzik Magyar Codexek K. 32. jelzet alatt.

Első ízben Vass József 1853-ban, majd Toldy irodalomtörténetének 1862. évi újabb kiadásában említi e kódexet a Magyar Tudományos Akadémia tulajdonaként. Bár Toldy a többször emlegetett csízióval kapcsolatosan a nyelvemlékek között emlékezik meg e kéziratról, az Akadémia tulajdonába jutott emléket mégsem azonosítja a Horvát közléséből előtte szintén ismeretes enyedi kódexszel. Ezzel az eljárásával aztán tulajdonképpen ő lett az okozója annak, hogy az enyedi kódex, mint elpusztult emlék, teljesen kihullott a tudományos köztudatból. A kézirat évtizedes lappangásának azonban Budapestre kerülése sem vetett egyelőre véget. Itt ugyanis egy időre ismét nyoma veszett. Talán azért, mert az Akadémiai Könyvtár kézirattárának ütemesebb rendezésére csak 1876 körül került sor, vagy pedig azért, mert Toldy, illetve valaki más magánál tartotta mint kutatásaihoz szükséges forrást. Mindenesetre elgondolkoztató, hogy 1879 körül még a kézirattárat rendező Jakab Elek sem tudott az említett magyar csízió eredetijének ottlétéről; szövegét Frankenburg, illetve Döbrentei hibás másolata nyomán tette közzé. De nem sikerült e kódexet 1878-1879-ben az Akadémiai Könyvtárban Heinrich Gusztávnak sem feltalálnia, pedig a régi magyar csíziókkal kapcsolatos kutatásai során, Toldy utalása nyomán, kifejezetten kereste ezt a fontos forrást. E kézirat 1880-ban bukkant fel újra, Szilády Áron kezén, aki ekkor tette közzé belőle a magyar csíziót. Ugyanakkor tanulmányozta és részletesen szólt róla Friedrich Müller is a benne található szász vonatkozású XVI. századi bejegyzésekkel kapcsolatosan.

Az elveszettnek hitt enyedi kódexnek így nyomára akadva, most már mód nyílik vele kapcsolatos ismereteinket azon túlmenően is bővíteni, amit 1848 előtti ismertetői fenntartottak felőle. Így mindenekelőtt megállapíthatjuk, hogy ez a 106 lapot számláló, negyedrét alakú papírkódex a középkorban annyira kedvelt Nagy Sándor-histórián és a János pap országáról szóló fantasztikus, regényes történeten kívül a Képes Krónika szövegét tartalmazza. Incipitjéből az is kiderül, hogy e krónika-másolatot Váradon vagy pedig környékén készítették Benedek (hajdú)szováti (Magyar Népköztársaság) plébános részére, mégpedig közvetlenül a ma is meglévő, régebben bécsinek nevezett miniált példányról, amelyet Brankovics György rác despota a francia királytól kapott ajándékba. Így ez a kódex a Képes Krónika leghívebb másolata. A kötet Benedek plébánostól a XV-XVI. század fordulóján Nicolaus Luczhoz, Nagydisznód orgonistájához került, tőle viszont 1531-ben az ottani iskola rektora, Péterfalvi János örökölte. Ettől fogva ismeretlen a kézirat útja mindaddig, amíg a XVIII. század elején Teleki Józsefhez és tőle az enyedi kollégium könyvtárába nem jutott. Enyedre kerülésének időpontja felől a kötetben olvasható bejegyzés (ex Theca Ct. Teleki 1739) tájékoztat; ez hihetőleg a kézirattárba való áthelyezése alkalmával, a XVIII. század végén került bele. A kódex hátsó táblájára Branyicskai Nagy László kezével 1798-ban bevezetett szöveg érdekes emléke annak, hogy valóban 1796 körül választották külön az enyedi könyvtár kéziratait a nyomtatványoktól. A kézirat felfedezésének dicsőségét maga számára igénylő könyvtáros deáknak az az állítása azonban, hogy őelőtte senki sem ismerte és használta e kódexet, nem felel meg a valóságnak. Fennmaradt ugyanis Cornides Dánielnek 1781. november 26-án Teleki Sámuelhez intézett levele, melyben (igaz, a lelőhely megnevezése nélkül) tájékoztatta a bibliofil kancellárt e kódex felbukkanásáról. Az idézett Benkő-féle leírásban szereplő meghatározások és könyvészeti adatok, a lapszámozással együtt, hihetőleg, szintén Cornidesnek tulajdoníthatók. A kézirat tehát a kodikológiai érdeklődés jelentkezése óta ismeretes volt. Kétségtelen azonban, hogy az érdeklődés azóta fordult erősebben feléje, amióta besorolták az enyedi könyvtár ritkaságai közé és a Nyelvmívelő Társaság tagjai felfigyeltek a benne található legrégibb, XV. századi magyar nyelvű csízióra; ezt azóta a nyelvemlékek sorában tartják számon.

E kódex azonban más tekintetben is különleges tudományos értéket képvisel. Nem csupán azért, mert fontos láncszem a hazai krónika-áthagyományozásban, hanem azért is, mert egyike azoknak a kevés számú középkori latin kódexeinknek, amelyeknek helyi eredetét vitathatatlan módon bizonyítani tudjuk. Írása, egykorú kötése XV. századi könyvmásoló-iparunk színvonalának megállapításához szolgál biztos adatul. A krónika szövege, Nagy Sándor históriája és János pap története pedig formálódóban lévő olvasóközönségünk XV. századi irodalmi igényei felől, valamint irodalmi műveltségünk európai összefüggéseiről tájékoztat.

Bánffi Farkas krónika-kódexe

A fentebb ismertetett ún. Teleki-kódexnél mostohább sors jutott osztályrészül az enyedi kollégium másik középkori kéziratának. Benkő Ferenc csupán annyit ír róla, hogy Bánffi Farkas thesaurarius testálta a könyvtárnak "a Turotzi Pergamen K[éz] I[rását]". Csak valamivel árul el többet felőle az adományozó 1793. július 10-én, Kolozsvárott kelt végrendeletének alábbi mondata: "Az 1431 Esztendőben Pergamenre írott Magyar Cronikát és ahoz ragasztott egy más, ugyan Pergamenre írott Manuscriptumot ... hagyom az Enyedi Reformatum Collegiumnak, az Collegium Thékájában való meg tartatások végett." A végrendeletből az is kiderül, hogy az adományozó közéleti személyiség az erdélyi fejedelmek pénzeiből gazdag numizmatikai gyűjteményt hozott össze, gyűjtötte a régi kéziratokat; ezek között "az Magyar Historiáról iratott Manuscriptumi" is voltak. Bánffi Farkas tudományos érdeklődésének az Aranka-féle Nyelvmívelő Társaság munkájában való részvételével, irodalmi ambícióinak pedig azáltal is kifejezést adott, hogy, a régi erdélyi emlékírók mintájára, megírta "a maga életét". Pergamen kéziratának értékével teljesen tisztában volt és gondoskodni kívánt fennmaradásáról. 1788. július 1-én, Szebenben kelt korábbi végrendeletében úgy intézkedett felőle, hogy "tétessék bé a Familiam Archívumában és ottan a Tisztségeimről költ Diplomákkal együtt tartassék meg". Amikor pedig utóbb kódexét és önéletírását az enyedi könyvtárnak testálta, a kollégium minden időben lévő professzorait és elöljáróit "gondjok viseltetésére és a ... Thecaból való ki nem adásra" kérte és kötelezte.

E kézirat azonban az enyedi könyvtárban nem vonta úgy magára az érdeklődést, mint a Teleki-kódex. Kazinczy kezében ugyan megfordult a kötet, de nagyon felületesen vizsgálhatta meg. Pontosabb és bővebb leírás erről az ívrét alakú kódexről - a két Kovachichon kívül - elsősorban Teleki Sámuel és körének levelezéséből, jegyzeteiből remélhető. Főként Cornides Dániel, Johann Seivert, Benkő József, Aranka György és Koppi Károly hozható e tekintetben gyanúba. A kutatás folytatása ebben az irányban annál is indokoltabb, mert szinte bizonyosra vehető, hogy e kézirat 1848/49-ben megsemmisült. Legalábbis több mint egy évszázada semmi olyan mozzanat nem merült fel, amely a legkisebb reményt is nyújtaná esetleges lappangására vonatkozóan.

Az eredeti elpusztulása azonban ebben az esetben sem jelenti azt, hogy a tudomány a benne volt krónika-szöveget szintén elvesztette volna. A marosvásárhelyi Teleki Tékában Ms. 50 (fol. 1029) jelzet alatt ma is őrzik egy 1431-ben írt latin nyelvű krónika másolatát. A forráskritikai irodalom régóta ismeri ezt a XVIII. század legvégén készült, filológiai jegyzetekkel ellátott, gondosnak mondható másolatot. A marosvásárhelyi kéziratot azonban az irodalom Csepregi-kódex néven tartja nyilván, minthogy a könyvtár nyomtatott katalógusa szerint e másolat néhai Csepregi Ferenc hártyakézirata után készült. Bánffi Farkas 1788. július 1-én kelt végrendeletéből viszont az derül ki, hogy az ő 1431-ben keletkezett krónika-kéziratát Teleki Sámuel hosszabb ideje kölcsönkérte tőle lemásoltatás végett. A Marosvásárhelyt őrzött krónika-szöveg eredetije tehát a Bánffi-féle kódex. Az elnevezése körüli zavar pedig bizonyára azáltal keletkezett, hogy Teleki Sámuel nem Bánffi Farkast, hanem a proveniencia szempontjából jóval fontosabb megelőző tulajdonost, Csepregi Ferencet nevezte meg katalógusában az eredeti kézirat gazdái közül. Arra ugyanis semmiképpen sem gondolhatunk, hogy az 1431-ben keletkezett krónika-kompiláció két egyidős hártyapéldányban is fennmaradt volna. Meggyőződésünk, hogy Teleki Sámuel és Bánffi Farkas levelezésének áttanulmányozása közvetlen adatokkal fogja igazolni azt a megállapításunkat, hogy Csepregi Ferenc és Bánffi Farkas ugyanannak a hártyakéziratnak voltak egymást követő tulajdonosai.

Érdekes módon ehhez, illetve a fentebb tárgyalt Teleki-kódexhez fűződnek az erdélyi történet középkori elbeszélő kútfőivel való tudományos foglalkozás kezdetei. Teleki Sámuel - miután a kódexet Bánffitól 1777-ben kölcsönkapta - minden jel szerint Cornides Dániellel, Johann Seiverttel és Benkő Józseffel lépett kapcsolatba a krónika meghatározása és az egyéb variánsokkal való egybevetése végett. Így az erdélyi tudós világ korán értesült az érdekes leletről. Benkő, aki már régen melengette egy erdélyi forráskiadvány gondolatát, miután 1784-ben reménye nyílott rá, hogy Scriptores Rerum Transsylvanicarum című szöveggyűjteményét Göttingában kinyomtattathatja, kiadványsorozatát ezzel a krónikával szerette volna elkezdeni. Benkő tervének megfeneklése után, 1795-ben, a Nyelvmívelő Társaság szintén foglalkozott e krónika kinyomtatásának tervével, de erre sem került sor. A marosvásárhelyi jegyzetelt másolat azonban azt bizonyítja, hogy Teleki előkészítette a szöveget a kiadásra. Valószínűleg ezért is vitte fel magával az eredetit Bécsbe. Amint Arankához intézett 1795. július 21-i leveléből kiderül, e kéziratot közel két évtizeden át magánál tartotta; ebben bizonyára közrejátszott az is, hogy szerette volna azt megszerezni könyvtára számára. Még Bánffi halála (1794) után is nála volt e kötet Bécsben, és csak a következő esztendőben szolgáltatta azt ki, a testamentum rendelkezésének megfelelően, az enyedi kollégiumnak.

A Telekinél töltött évtizedek alatt tehát komolyan foglalkoztak e krónika-kézirattal, összevetették azt a többi variánsokkal, és lényegében jól határozták meg e kompiláció helyét a krónikairodalomban. Meghatározásuknak a Thuróczi-krónikával kapcsolatos utalása, a tájékozatlanabb erdélyi körökben mégis elindítója lett annak a lépten-nyomon felbukkanó téves hiedelemnek, mintha e kódex Thuróczi szövegét tartalmazta volna. Ma már - a krónika marosvásárhelyi másolata alapján - tisztázódott, hogy az 1431. évi szerkesztés kompilátora egyaránt használta a Képes Krónika és a Budai Krónika családjához tartozó változatok szövegét. A Thuróczi-krónikával való egyezések magyarázata viszont abban keresendő, hogy forrásaik jórészt azonosak voltak.

A marosvásárhelyi Teleki Téka katalógusának idézett adata segít hozzá bennünket, hogy megkísérelhessük e kódex Bánffi Farkas előtti sorsának felderítését. A Teleki-féle katalógusban tulajdonosnak említett néhai Csepregi Ferencet ugyanis kétségtelenül az 1758-ban elhunyt Csepregi Turkovics Ferenc kolozsvári református kollégiumi professzorral kell azonosítanunk. Csepregi már apjától, a szintén Kolozsvárott tanárkodó Csepregi Mihálytól, szép könyvtárat örökölt, de maga is nagy könyvbarát hírében állott. Orientalisztikai és történelmi munkákban gazdag gyűjteményét halála után a kolozsvári református kollégium vásárolta meg. Könyvtára azonban elsősorban értékes kéziratairól volt ismeretes a kortársak előtt. Főként az egzotikumnak tekintett "sok szép Napkeleti Manuscriptumai" keltették fel az érdeklődést kéziratai iránt. Ezek egy részét Csepregi az utolsó fejedelmi török tolmács, az emlékíró Rozsnyai Dávid (1641-1718) gyűjteményéből szerezte és még életében a kolozsvári kollégiumnak ajándékozta. Könyvtára kéziratos anyagának értékelése jut kifejezésre abban a vitában is, amelyre a könyveit megvásárló kolozsvári kollégium és a család között került sor Csepregi halála után. A gyűjtemény magyar könyveit és kéziratait ugyanis, Csepregi tudományos jegyzeteivel együtt, a család kivette az eladásra kerülő könyvtárból azzal az indokolással, hogy "nem is szoktanak az ollyatén Irások a könyvekkel sem e Hazában, sem más idegen Országokban el adatni, sőt szoktanak a könyvektől el szakasztatni". Ezeket Csepregi sógora, Viski János bánffyhunyadi református pap vette magához. A Főkonzisztórium nyomására Viski végül is átadta a kollégiumnak a Csepregi tanári működésével kapcsolatos kurzusokat, jegyzeteket, arabból készített Tamerlán-fordítását, de az egyéb kéziratokat a családnak sikerült megtartania és később külön értékesítenie.

Ebben - úgy látszik - Viskinek segítségére lehetett Szatmári Pap Zsigmond generalis notarius, aki maga is érdeklődött Csepregi kéziratai iránt. Legalábbis Szenczi Molnár Albertnek korábban Csepregi könyvtárában volt kéziratai, amelyek később fia, Szatmári Pap Mihály (1737-1812) gyűjteményében tűntek fel, feltehetőleg ekkor kerültek a család tulajdonába. Nem teljesen kizárt tehát az a lehetőség sem, hogy az 1431-es krónika-kompilációt tartalmazó hártyakódex szintén Szenczi Molnár egykori könyvtárából jutott feltehetőleg előbb Csepregi Turkovics Mihályhoz (1663-1704), majd pedig tőle fiához, Ferenchez. A kézirat Bánffi Farkashoz kerülésének körülményeit és idejét nem ismerjük. Bánffi azonban, akárcsak apja, id. Bánffi Farkas is, közeli kapcsolatban állott mind a kolozsvári kollégiummal, mind pedig Csepregivel és a Szatmári Pap család tagjaival, vezető szerepet játszott az erdélyi református egyházban. Számtalan lehetősége nyílott tehát arra, hogy akár Csepregi örököseitől, akár pedig Szatmári Pap Zsigmondtól vagy Mihálytól megszerezhesse ezt a ritkaságot.

Vizsgálódásaink összefoglalásaként tehát megállapíthatjuk, hogy bár az enyedi Bánffi-kódex 1848/49-ben elpusztult, a benne volt krónika szövegét a róla készült marosvásárhelyi másolat, az ún. Csepregi-kódex megőrizte. Egyelőre azonban nem sikerült tisztáznunk, hogy mi lehetett a kódex második részét alkotó másik pergamen kézirat. Ebben a vonatkozásban éppen úgy, mint a kötet régebbi tulajdonosai felől, Teleki Sámuel levelezésének tanulmányozásától remélhetni újabb adatokat. Ezek bizonyára megerősítik majd azt a feltevésünket, hogy e kódex, legalábbis a XVII. század első felétől fogva, bibliofil értelmiségiek könyveivel együtt került egyik kolozsvári gyűjteményből a másikba. Hatásával tehát egészen a XVIII. század végéig elsősorban ebben az erdélyi művelődési központban, Kolozsvárott lehet számolni.

Keleti kéziratok

Az enyedi régi könyvtár egzotikus ritkaságai közé számított az a néhány keleti kézirat, amelyekről Benkő Ferenc leírása így emlékezik meg: "Alcoranus pure Arabicus. - Alius Alcoranus Litteris Turcicis. - Libri duo forma pugillariorum turcici. 1696. - Egy kis hosszu könyvetske Siriai Irással. Egy hosszu összve türött khinai Pappíros és Irás." Ezeket sok látogató megcsodálta, szemlélésük talán a kollégiumban tanuló Kőrösi Csoma Sándort is lelkesítette keleti tanulmányokra, az akkori Erdélyben azonban sokáig hiányoztak az ilyen források tanulmányozására kellően felkészült szakemberek. Így ezek a kéziratok valóban minden nyom nélkül semmisültek volna meg 1848/49-ben, ha a pályája elején álló Timotei Cipariu (1805-1887) tudomást nem szerzett volna felőlük és 1841 júniusában, Balázsfalván jegyzeteket nem készített volna az arab kéziratokból magának. Ma ezek a Cipariu iratai között fennmaradt másolatok és jegyzetek nyújtják az egyetlen tudományos igényű felvilágosítást az egykori enyedi keleti kéziratok legfontosabbjairól.

Cipariu orientalista érdeklődése közismert. Kevésbé tisztázott azonban, hogy miként alakult ki ez az érdeklődése, melynek köszönhető a legjelentősebb keleti kéziratgyűjtemény létrejötte Erdélyben. Cipariu enyedi jegyzetei jó alkalmat szolgáltatnak arra, hogy megkíséreljük e kérdés tisztázását.

Cipariu a gimnázium elvégzése után, 1822-től 1825-ig a balázsfalvi teológiai szemináriumban folytatta tanulmányait. Itteni tanárai közül Teodor Pap, a keleti nyelvek Bécsben tanult, jól képzett professzora gyakorolt hatást kibontakozóban lévő tudományos érdeklődésére és ezáltal gyermekkora óta jelentkező könyvgyűjtési szenvedélyére. Minden közvetlen adat hiányában is Paptól nyert fiatalkori indításokra lehet visszavezetni, hogy Cipariu tudományos és bibliofil tevékenységének előterébe már pályája legelején az orientalisztika került. Kezdetben talán annak is része lehetett ebben, hogy az idős Pap professzor a különleges nyelvtehetséggel megáldott fiatal teológust igyekezett tudatosan előkészíteni katedrája későbbi átvételére. Ez 1830-ban meg is történt. A tanítvány orientalisztikai érdeklődése azonban egyre szenvedélyesebbé vált, és messze túlhaladt a teológiai oktatás szükségletein. Cipariu hamarosan túlszárnyalta mesterét.

Komolyabb orientalista tanulmányokhoz azonban Cipariu nemcsak Balázsfalván, hanem az akkori Erdély egyetlen más könyvtárában sem találhatott szakirodalmat, még kevésbé eredeti kéziratokat. Magának kellett tehát megteremtenie e tanulmányaihoz a szükséges előfeltételeket megfelelő kézikönyvtár és minél gazdagabb kéziratgyűjtemény létrehozásával. Ez irányú erőfeszítései hozták magukkal, hogy könyvgyűjtésének ez az ága alakuljon ki legkorábban és ez is maradjon egészen élete végéig a legkövetkezetesebben és legszenvedélyesebben űzött bibliofil-tevékenysége. Romanovval, az ismert bukaresti könyvkereskedővel, már 1836. évi első munténiai útja előtt kiépített kapcsolatai éppen úgy elsősorban keleti, főként arab, szír kéziratok és az ezekkel kapcsolatos szakirodalom beszerzését szolgálták, mint a nyugat európai könyvpiaccal való legkorábbi és legrendszeresebben ápolt összeköttetései. Aligha tévedünk, ha feltételezzük, hogy a Cipariutól könyvtárára költött jelentős összegeknek kb. egyharmadát, ha ugyan nem a felét, a viszonylag drága keleti anyag beszerzése emésztette fel. E nemes szenvedély eredményeként a fiatal balázsfalvi orientalista professzornak, aki pedig csupán saját szerény fizetésére támaszkodhatott, már 1839-ben 24 darab szakszerűen katalogizált és tudományosan leírt keleti kódexe volt. E látszólag kicsiny gyűjtemény egykori tudományos jelentőségét azon a tényen lehet legjobban lemérni, hogy a több százados múltra visszatekintő és akkor már kb. 30 ezer kötetre nőtt enyedi könyvtár csak 3-4 darab ilyen, de minden kodikológiai előmunkálatot nélkülöző kéziratot mondhatott magáénak. A hangsúlyozott orientalista érdeklődés biztosít tehát különleges helyet Cipariu könyvgyűjtése számára a román bibliofilia történetében. Említett enyedi jegyzetei szintén azt bizonyítják, hogy annak, aki a román könyvtörténet e kiemelkedő alakjának gyűjtési módszerei, könyvészeti jártassága, kodikológiai képzettsége és tevékenysége felől hiteles képet óhajt szerezni magának, az orientalista érdeklődés vonalán kell őt megközelítenie. Éppen ez teszi ezeket az enyedi jegyzeteket fontossá a Cipariu-kutatás számára is.

Felmerül az a kérdés is, hogy közelebbről mi késztethette Cipariut az enyedi kéziratok tanulmányozására, és hogy milyen kapcsolatok rejtőznek e ritkaságoknak Balázsfalvára való átkölcsönzése mögött. Jelek mutatnak arra, hogy 1841 körül Cipariunak már nemcsak Bukarest, Konstantinápoly, Közel-Kelet és Egyiptom irányában, hanem a nyugati, főként német orientalistákkal szintén sikerült kapcsolatokat létesítenie. Tudjuk, hogy 1846-ban már azt kérte a hatóságoktól, hogy engedélyezzék számára a Darmstadtban székelő Deutsch-Morgenlandische Gesellschaftba való belépést és működést. Feltehető, hogy Cipariu az Erdélyben található keleti kéziratok számbavételével és tudományos ismertetésével kívánt bekapcsolódni e társaság munkájába. E szándéka emlékeinek tekinthetők az alább közlendő enyedi jegyzetei.

E jegyzetekben tárgyalt három arab kézirat Balázsfalvára való kikölcsönzése arról tanúskodik, hogy Cipariunak igen jó kapcsolatai voltak az enyedi könyvtárral. Ezekre hihetően akkor tett szert, amikor teológiai tanulmányainak befejezése után, talán 1827-ben, egy fél esztendőt az enyedi minorita kolostorban töltött a magyar nyelv teljes elsajátítása végett. Bizonyosra vehető, hogy enyedi tartózkodását Cipariu éppen úgy felhasználta a kollégiumi könyvtár alapos megismerésére, mint ahogyan Marosvásárhelyen létekor is szorgalmasan látogatta a Teleki Tékát. Ebből a korai időből eredeztethetők Cipariu kapcsolatai az enyedi könyvbarátokkal és az ottani hivatásos "könyvesekkel", azaz könyvtárosokkal, könyvkereskedőkkel, könyvkötőkkel, nyomdászokkal. A könyvek szeretetében találkozó Cipariu és az enyediek kölcsönösen jó benyomást tehettek egymásra. E kölcsönös bizalom jutott kifedezésre a kollégiumi könyvtár említett kéziratainak kikölcsönzésében éppen úgy, mint abban, hogy Cipariu nem keleti vonatkozású könyvgyűjtésében két évtizeden keresztül az enyedi könyvpiac állott az első helyen. A régi könyvekben gazdag enyedi aukcióknak 1848 előtt Cipariu is egyik igen komoly vásárlója volt. Például ő vásárolta meg Enyeden, 1836-1337 körül, néhai Bodola János református püspök könyvtárának legnagyobb részét. 1845-ben viszont a Szatmári Pap-könyvtárból olyan hozzáértő és pénzes gyűjtők mellett is, mint Kemény József, értékes kéziratokat sikerült megszereznie magának. Ebben enyedi ismerősei voltak segítségére. Elsősorban Lőcsei Spielenberg Lajos, akinél Cipariu évtizedeken át köttette könyveit. Lőcsei valóságos főmegbízottként eredményesen képviselte Cipariu érdekeit az enyedi könyvpiacon, egészen annak megszűntéig.

Cipariu e jegyzetei tehát nem csupán három megsemmisült keleti kéziratunkról nyújtanak használható információkat, hanem újabb adatot szolgáltatnak azokra a szálakra is, amelyek Cipariu újszerű bibliofiliáját az erdélyi könyvgyűjtés régebbi központjaival és reprezentatív előzményeivel összekapcsolják.

A Cipariu által tanulmányozott három keleti kódex a XVIII-XIX. század fordulóján került az enyedi könyvtárba, - feltehetőleg szintén a Bodola professzortól megindított kéziratgyűjtés során. Korábbi időben tehát a kollégium nem törekedett keleti kéziratok szerzésére. Cipariu jegyzetei nem egyenlő részletességgel tájékoztatnak e kéziratok sajátságai felől. Külalakról, tartalomról e feljegyzések csupán kettő esetében szolgáltatnak adatokat, a harmadiknak csak címét adják meg. Azonban így is elegendő támaszt nyújtanak a további kutatásnak e megsemmisült emlékek felől. Ezért is közöljük jegyzetben Cipariu feljegyzéseinek teljes szövegét.

Vizsgálódásaink eredményeit összefoglalva, megállapíthatjuk, hogy az enyedi régi könyvtár kéziratos ritkaságai 1848/49-ben nem mind pusztultak el, illetve nem úgy semmisültek meg, hogy ne maradtak volna utánuk ma is felhasználható nyomok. A fentebb ismertetett adatok talán azt is bizonyíthatják, hogy a módszeresen végzett kodikológiai, könyvtörténeti kutatásoknak még sok mondanivalójuk lehet a legrégibb irodalom kutatói számára.


Előző fejezet Tartalomjegyzék Következő fejezet