A Cipariu-könyvtár kialakulása és története

Korábban már tisztáztuk, hogy mikor, miként és milyen célok szolgálatában alakultak ki Timotei Cipariu könyvgyűjtésének sajátos területei. Talán sikerült azt a helyet is kijelölnünk, amely a balázsfalvi tudós bibliofiliáját a román könyvgyűjtés történetében megilleti. Most annak bemutatását kíséreljük meg, hogy Cipariu miként valósította meg említett dolgozatunkban már felvázolt könyvtári programját. Egészen pontosan azt igyekszünk megállapítani, hogy mikor, milyen gyűjtemények vagy gyűjteménytöredékek magához kapcsolásával nőtt ki Cipariu könyvtára a balázsfalvi szerény méretek közül; kikre támaszkodva, milyen módszerekkel, milyen anyagi eszközökkel folytatta gyűjtését; miként rendszerezte könyveit; mi lett gyűjteményének sorsa 1848/49-ben, majd pedig halála után. Mindezekkel részint a Cipariu-könyvhagyaték tudománytörténeti hasznosítását, részint pedig korszerű könyvtörténeti szempontok szerinti annyira időszerű átrendezését óhajtjuk előmozdítani.

A kezdet nehézségei

Arra vonatkozó legkorábbi adataink, hogy Cipariu tudatosan könyvtárat akar gyűjteni magának, diákkorából valók. Mindmáig fennmaradt az a könyve, amelyet - 1886-ban kelt végrendeletének tanúsága szerint - ő maga is gyűjteménye egyik legelső darabjának tekintett. Ez a - már megszerzésekor rongált állapotban lévő - kötet Homérosz Iliászának egyik lipcsei kiadása, Cipariu saját kezű kiegészítésével. Hátsó borítólevelén ez a bejegyzés olvasható: "Ex libris Timothei Czipar rhetoris Nr. 5." S minthogy Cipariu 1818/19-ben volt a balázsfalvi iskola retorikai osztályának tanulója, erre az esztendőre tehetők könyvgyűjteményének legtávolabbi kezdetei. Az előbb idézett szöveg tehát a Cipariu-könyvtár születési anyakönyvi bejegyzéseként tisztelendő.

Könyvtár létesítése azonban abban az időszakban, amikor a fiatal Cipariu elkezdte lerakni gyűjteménye alapjait, az általunk megszokottaktól gyökeresen különböző akadályokba ütközött. A késő feudalizmustól és a ferenci abszolutizmustól gúzsba vert erdélyi művelődési életet ugyanis nem támogatták olyan könyvkereskedések, amelyek akár a régebbi, akár pedig az újabb könyvek iránti igényesebb érdeklődést kielégíthették volna. A Szebenben, Brassóban, Kolozsváron működő nyomdász-könyvkereskedők elsősorban saját kiadványaikat árulták és legfeljebb Pesttel és Béccsel állottak szorosabb üzleti összeköttetésben. Az új eszmék beáramlásától rettegő kormányzat cenzúrája szigorúan őrködött afelett, hogy a Habsburg-birodalom határain kívüli Európából ne jussanak el "veszedelmes" új könyvek az egyes tartományok könyvkereskedőihez. Bécsben persze sok mindenhez hozzá lehetett jutni a francia, angol, olasz újdonságok közül. Előkelő társadalmi állású személyek esetében pedig a vámhatóságok is szemet hunytak, amikor azok nyugat-európai útjaikról saját használatukra nagyobb mennyiségű új könyvet hoztak be az országba. Mindezek a lehetőségek azonban csupáncsak a kiváltságoltak, a gazdagok, a hatalom birtokosai számára voltak kihasználhatók.

A régi könyvek iránt érdeklődő gyűjtőknek azt megelőzően, hogy az ismert budai könyvkereskedő, Burián Pál 1825 körül Kolozsvárt antiquariumot létesített, egész Erdélyben egyetlen ilyen szaküzlet sem állott rendelkezésére. Ilyen körülmények között az átlagos erdélyi könyvbarát csupán a már elavult, hagyományos módokon gyarapíthatta gyűjteményét. A XVI-XVIII. századi erdélyi könyvtárak története mutatja, hogy nálunk akkor az öröklés és az ajándékozás a gyarapításnak a vásárlással legalábbis egyenlő jelentőségű módja volt. A könyvek apáról fiúra, rokonról rokonra szálltak egyéb ingó értékekkel együtt, amíg vásárlásokkal is megtoldva az örökséget, egy-egy család kezén számottevő magánkönyvtár alakult ki. Hasonlóképpen gyarapították idegen országokba is kijutott hálás tanítványok külföldi újdonságokkal egykori alma materük, tanáraik és patrónusaik gyűjteményeit. Ez utóbbiak viszont életük végén szellemi örököseiknek tekintett és az ő munkájukat folytató kedvenc tanítványaik könyvtárát gyakran kiegészítették az előttük járt nemzedékek kiadványainak odaajándékozásával. Régi könyvet nagyobb mennyiségben vásárolni is csak az előző nemzedékek könyvhagyatékaiból lehetett az ún. aukciók alkalmával. E könyvárverések a XVIII. század folyamán öltöttek rendszeresebb formákat, de ezeket sem annyira könyvkereskedők, hanem inkább az egyes kollégiumok, fontosabb iskolák rendezték. Az iskolák tanári kara, népes diákserege alkotta ugyanis azt az érdeklődő közönséget, amelynek körében a régebbi könyvek legkönnyebben találhattak vevőkre. Az erdélyi aukciók között - amint ezt Cipariu gyűjtése is bizonyítja - különösen jelentősek voltak az enyedi kollégiumban rendezettek.

Jelentősebb változás ezen a helyzeten csak a XIX. század harmincas éveinek végén történt. Ekkor megkönnyítették a könyvkereskedők kapcsolatait a bécsi és a német birodalmi könyvpiaccal. Ezen a résen át aztán már a nyugat-európai könyvújdonságok és antikvár-értékek is, elfogadható áron, egyre bőségesebben áramlottak az erdélyi gyűjtők felé. A Habsburg-birodalom határain kívül nyomott román könyvekre még 1786-ban elrendelt behozatali tilalmon is ugyanebben az időszakban történt némi enyhítés. Az udvar és az Erdélyi Gubernium 1844 végén és 1845 elején foglalkozott a Moldvát és Havasalföldét érintő behozatali tilalom felfüggesztésének kérdésével. A körülmények tehát arra, hogy Cipariu komoly méretű könyvtárat gyűjthessen magának, az 1830-as évektől fogva, a korábbi időkhöz viszonyítva, kétségtelenül fokozatosan javultak; mégis a fiatal balázsfalvi tanárnak rendkívüli akaraterőre, céltudatosságra és áldozatkészségre volt szüksége ahhoz, hogy feltett tervét megvalósíthassa.

A könyvtárgyűjtés hagyományos erdélyi módjának számító öröklés, ajándékozás és csere Cipariu esetében már eleve sem jöhetett komolyabban számításba. Tanárainak, barátainak, rokonainak ugyanis nem volt akkora könyvgyűjteménye, hogy tőlük Cipariu számottevő anyagot remélhetett volna saját jól körülhatárolt gyűjtési területére vonatkozóan. Könyvtárában csupán egyetlen olyan kötetet találtunk, amely bizonyítja, hogy egykori tanárai szerény lehetőségeikhez mérten - mégis támogatták tehetséges tanítványuk indulását a könyvgyűjtés területén. 1825 márciusában egykori filozófiatanárától, Szakáts Gergelytől ajándékba kapta Anakreon dalainak 1782. évi lipcsei kiadását. Élete végéig kegyelettel őrizte azt az 1708. évi bukaresti kiadású liturghiert is, amelyet a XVIII. században élt pap elődjétől örökölt.

Sajátos körülményeiből következett tehát, hogy Cipariu már kezdettől fogva sokkal inkább a könyvpiacra volt utalva, mint szász és magyar kortársai. Mindez azonban azt is maga után vonta, hogy könyvtárát eleve jóval tervszerűbben fejleszthette, mint azok a régebbi erdélyi gyűjtők, akik főként az előző nemzedékek kezén kialakult belföldi könyvtárak anyagából építették ki saját szellemi fegyvertárukat. Az első könyvkereskedő, akivel talán már 1834-ben rendszeres összeköttetésbe lépett, Iosif Romanov, az ismert bukaresti antikvárius volt. Cipariu eleinte az ő segítségével igyekezett felszerelni könyvtárát mind a moldvai és havasalföldi román könyvújdonságokkal, mind pedig keleti kéziratokkal. Néhány jel arra mutat, hogy Cipariu egy ideig Romanov útján remélte beszerezni azokat a nyugati újdonságokat és antikvár műveket is, amelyekhez az osztrák cenzúra szigora és az erdélyi könyvpiac szegényessége következtében nem juthatott hozzá. Néhány esztendő után azonban be kellett látnia, hogy ez az út számára nem célravezető. Romanov görög és török beszerzői ugyanis nem voltak pontos üzletfelek, antikvár áraik többszörösei voltak a nyugatiaknak. Éppen ezért 1841 körültől fogva a Romanovval való összeköttetése lényegében a román könyvújdonságok beszerzésére korlátozódott.

E cél elérése, főként a harmincas években, önmagában is rendkívüli erőfeszítéseket igényelt. Gheorghe Baritiutól, tehát a legilletékesebb személytől tudjuk, hogy 1834-38 között egész Erdélybe öt-hat példány jött be a moldvai és havasalföldi újságokból. Ezek is sokszor 7-9 hónapos késéssel jutottak el az olvasóhoz, mert a Gubernium mellett Kolozsvárt működő központi cenzúra olyan hosszan tartotta vissza őket. Az Erdély belsejében, a hatóságoktól különösen figyelemmel kísért Balázsfalván élő Cipariu azonban még a brassóiaknál és szebenieknél is jobban el volt szigetelve a havasalföldi és moldvai szellemi élettől, politikai fejleményektől. Ezért apellált olyan gyakran Cipariu a nálánál mozgékonyabb Baritiu segítségére könyvek beszerzését, a bukaresti barátokkal való összeköttetés fenntartását illetően. Például 1841. február 12-én így ír Baritiunak "A bukaresti dolgok felől itt semmiféle hírhez sem juthat az ember. Uraságod könnyebben tájékozódhat, minthogy több és biztosabb levelezőtárssal rendelkezik ottan, mint én." Majd máskor így ír: "Nekem Havasalföldén, Romanovon kívül, egyetlen levelezőtársam sincsen; ő pedig nem annyira járatos a politikai életben, hogy megírhatná nekem, mi történik a legfelsőbb körökben." Ilyen körülmények között teljesen érthetők Cipariu keserű kifakadásai a román könyvek beszerzésének nehézségei miatt. "Valóban jó dolog könyveket vásárolni, de rendezett körülmények között, egyébként haszontalanság. S aztán honnan és ki révén szerezzen az ember román könyveket? Láthatja uraságod, hogy egy nyomorúságos jogkönyvért (pravila-ért) két évvel ezelőtt háromszor is írtam és még mindig nem küldheti. S aztán a számtalan sok egyéb apró bosszúság stb." - panaszkodik ismét Baritiunak. "Én csak nagy nehézségek árán szerezhetek magamnak olykor egy-egy érdekesebb könyvet Bukarestből, többnyire csak nagy későre. Uraságodnak megvan a jó lehetősége, hogy a fejedelemségekből megkapja az érdekes termékeket. Nem tudna uraságod néhanapján számomra is szerezni egyet-mást?" - fordul újra Baritiuhoz segítségért. Baritiu - a fejedelemségekbe átköltözött Ion Maiorescuval együtt - természetesen előmozdította Cipariu Kárpátokon túli könyvbeszerzéseit. Egyebek mellett azzal is, hogy a Brassóba becsempészett bukaresti, iasi-i újságokat a Gazeta Transilvaniei borítékjában továbbította Balázsfalvára.

A belföldi ellenőrzéssel szembeni védekezésből tért át Cipariu hozzávetőleg 1840-től fogva a hatóságoktól kevésbé ismert cirill írás használatára a Baritiuval folytatott levelezésében és kényszerült virágnyelven nyugtázni a Kárpátokon túlról érkező könyvküldeményeket, illetve az általa oda szánt kiadványokat. Például 1842-ben Baritiuval váltott leveleiben többször esik szó Bukarestből kapott, illetve oda küldött dohány (tutun)-ról, amin, nyilvánvalóan, sajtótermékeket kell értenünk. Jellemző a bizalmatlansággal, gyanakvással teli nyomasztó légkörre, amelyben a nyiladozó román irodalom termékeit Cipariu 1848 előtt gyűjtötte, hogy az osztrák vámhatóságok akadékoskodása miatt még a kormányzattól engedélyezett Gazeta Transilvaniei és Foaie pentru minte is bizonyos időszakokban csak úgy juthatott el a fejedelemségekbeli olvasókhoz, hogy Baritiu - a román nemzetiségű vámtisztviselők hallgatólagos tudtával - a Siebenbürger Wochenblatt címkéje alatt küldte szét a példányokat.

A bukaresti könyvújdonságok rendszeres beszerzését Cipariu odautazásokkal sem biztosíthatta. Útlevelet ugyan könnyen kaphatott, de a hatóságok nem nézték volna jó szemmel gyakoribb látogatásait a fejedelemségekben. Ha előzetesen engedélyt kért rá, nagyobb tömeg könyvet is kivihetett magával, hogy azok ellenértékeként Romanovtól ottani kiadványokat vásárolhasson. Útleveléből tudjuk, hogy 1841. évi bukaresti útja alkalmával 53 könyvet vitt magával, hihetőleg a vezetése alatt működő balázsfalvi nyomda termékeiből. Visszatérésekor azonban már csak a Kincstartóság elnökétől kért engedély alapján hozhatta át szabályosan a Bukarestben vásárolt és ajándékba kapott könyveit. Például amikor a fentebb említett útjáról visszatért, a vöröstoronyi vámhivatal 37 kötet román könyvet foglalt le nála, amelyeket csak a szükséges behozatali engedély utólagos elnyerése után, több mint fél esztendővel később kapott vissza. Cipariu számára sem maradt tehát lényegében más út hátra, mint becsempésztetni könyvtára számára a román kiadványokat. Ebben egyaránt segítségére voltak mind a Brassóban és Szebenben gyakran megforduló jövő-menő román kereskedők és értelmiségiek, mind pedig az 1-2 hónapos időközökben Brassóba rendszeresen ellátogató Prahova völgyi fuvarosok. Ezeknek az élet kitermelte szükségmegoldásoknak köszönhető, hogy a legfontosabb kiadványok a hatóságok hisztériája ellenére előbb-utóbb mégis eljutottak Cipariuhoz. Nem sikerült tehát sem őt, sem pedig a körülötte kialakult értelmiségi kört elszigetelni a gyors ütemben előrehaladó román szellemi integrációtól. Ismét Baritiuval folytatott levelezése alapján állítható, hogy a bukaresti, iasi-i újságok, Kogalniceau, Eliade, Aron Florian, Laurian, Maiorescu stb. munkái nem sokkal megjelenésük után eljutottak Cipariu könyvtárába és ott másoknak is rendelkezésére állottak.

Az alapok lerakása

A fentebb érzékeltetett nehézségek között, szinte minden egyes kötetért külön megvíva a kedvezőtlen körülményekkel, Cipariu sohasem alakíthatta volna ki kortársai között egyedülálló könyvtárát, ha gyűjtésének súlypontját hamarosan nem tette volna át Erdélybe, majd pedig az osztrák-német könyvpiacra. Diákkorából származó, bizonyára szerény méretű könyvgyűjteménye gyorsabb ütemű kifejlesztéséhez Cipariu csak 1835-től fogva tett szert, mint a balázsfalvi nyomda praefectusa, a könyvkereskedők körében kellő ismeretségre és a nagyobb méretű vásárlásokhoz elegendő jövedelemre. Miután első bukaresti útjának élményei nyomán könyvgyűjtési programja kikristályosodott, enyedi ismeretségeit hasznosítva kezdett hozzá tervei megvalósításához. Maga jegyezte fel könyvtára sorsáról szóló cikkében, hogy Enyeden Lőcsei Spielenberg Lajos könyvkötő-könyvkereskedőtől 300 Ft-ért vásárolt kb. 1000 kötetet Bodola János (1754-1836) egykori erdélyi református püspök gyűjteményéből. Minthogy Bodola püspök 1836 januárjában halt meg, és könyvei - bizonyára aukció útján - az örökösöktől előbb Lőcsei Spielenberghez kerültek, Cipariunak ez az első nagyobb szabású könyvvásárlása nem tehető korábbra, mint ez év végére vagy 1837 elejére. Ez a dúsan aranyozott barna bőr-, illetve díszítetlenül hagyott fehér hártyakötéseivel is imponáló, tekintélyes gyűjtemény jelentette az első komoly lépést Cipariu akkor még friss könyvtári álmai megvalósítása felé.

Bodola püspök könyvtára feltehetőleg nem teljes egészében került Cipariu gyűjteményébe. Jelek mutatnak arra, hogy e hagyatékból mások is vásároltak. Például Baritz János dr., az enyedi kollégium tanára. A Cipariuhoz került tekintélyes könyvmennyiség azonban bőven elegendő ahhoz, hogy képet alkothassunk magunknak a balázsfalvi gyűjteménybe beolvadt Bodola-könyvtár jellegéről, összetételéről és előéletéről. Megállapítható, hogy Bodola püspök gyűjteménye mindenben a XVIII. századi erdélyi protestáns papi-tanári könyvtárakhoz hasonló volt. Anyaga részint az enyedi kollégium körüli korábbi értelmiségieknek a XVII. század végéig visszanyúló hagyatékaiból, részint pedig a tulajdonos külföldi tanulmányútjai során szerzett újabb munkákból tevődött össze. Például a Cipariu-könyvtár Bodola-féle részlege magába foglalja a korábbi enyedi professzorok közül Borosnyai Nagy Zsigmond (mh. 1774) és fia: Pál, valamint Ajtai Abod Mihály (1704-1776) és Abats János református püspök (1744-1815) könyvtárának más korábbi erdélyi gyűjtők anyagát is tartalmazó töredékeit. Cipariu könyvtára ezek révén épült rá szervesen az erdélyi bibliofilia XVII-XVIII. századi előzményeire. Bodola külföldi vásárlásai viszont zömükben 1782-84 közötti leideni egyetemi tanulmányai, illetve 1799. évi londoni útja idejéből valók. A Bodola-gyűjteményben főként a XVIII. század közepének protestáns teológiája képviselt, de bőven akadnak benne egyháztörténeti és történeti munkák, filológiai és államtudományi kézikönyvek, többnyire latin vagy francia és német nyelven.

Az előbbivel teljesen rokon összetételű volt az a szintén számottevő könyvanyag is, amelyet Cipariu nem sokkal a Bodola-könyvtár után vásárolhatott Baritz János professzortól (1774-1859) szintén Enyeden. Baritz, aki orvosi képesítéssel rendelkezett, miután 1837-ben Erdély főorvosává (protomedicus) nevezték ki - úgy látszik -, megvált az apjától örökölt teológiai könyvektől, illetve a tanárkodása idején vásárolt társadalomtudományi szakmunkáktól. Ezekből - talán 1838 tavaszán vagy nyarán - Cipariu tekintélyesebb mennyiséget megvásárolt könyvtára számára. E vétel révén újabb XVIII. századi erdélyi magángyűjtemények anyaga épült be Cipariu könyvtárába. A Baritz-könyvtár ugyanis a századfordulón felszívta magába Gidófalvi Jancsó József 1780 körül Leidenben megalapozott gyűjteményét, valamint Kovásznai Gotz József hagyatékát. Ez utóbbi viszont a századfordulón Maksai Bálint és Szabó Sámuel professzor (mh. 1789) XVIII. század második felében keletkezett könyvtára töredékeit is tartalmazta.

E vásárlások egyszeriben annyira felduzzasztották Cipariu könyvtárát, hogy most már foglalkoznia kellett az állomány leltározásának és nyilvántartásának kérdéseivel is. Feltevésünk szerint erre 1838 tavaszán vagy nyarán keríthetett Cipariu sort. Mindenesetre a Bodola- és Baritz-féle könyvek megvásárlása után, de első bécsi útja (1838. augusztus-szeptember) előtt. E rendezési kísérlet egyedüli emlékei az egyes könyvekbe Cipariu kezével beírt jelzetek, amelyek a tulajdonos nevéből vagy névkezdő betűiből és sorszámból állanak. Sorozatok esetében Cipariu a sorszámhoz írt betűkkel különböztette meg az egyes köteteket. Leltár vagy valamilyen jegyzék erről a rendezésről nem maradt fenn, de véleményünk szerint ilyen segédeszköz akkor nem is készült. E munkálatokat ugyanis Cipariu éppen csak elkezdhette bécsi útját megelőzően, de hazatérte után, ottani könyvtári élményei hatása alatt, többé nem folytatta, hanem gyűjteménye további gyors kiépítését helyezte könyvtári feladatai élére. Emellett szól az is, hogy a jelenleg megtalálható beszámozott könyvei között a 83-as volt a legmagasabb sorszámú. A számozás tehát aligha terjedt ki ennél lényegesebben több műre. E rendezési kísérlet azonban így befejezetlenül is az egyetlen biztos támpontot nyújtja annak megállapításához, hogy milyen munkák alkották Cipariu gyűjteményének bizonyíthatóan legrégibb rétegét. Éppen ezért hasznosnak látjuk a régi rendezés sorrendjében felsorolni e könyvek mai raktári számait.

Ma már tisztázottnak tekinthető az a sokoldalú és rendkívüli erejű hatás, amelyet 1838 nyarán tett első nyugati tanulmányútjának pesti és bécsi élményei gyakoroltak Cipariura. A ragyogó császárváros pezsgő szellemi élete, az ottani és a németországi orientalista szakemberekkel való első személyes kapcsolatok, a számtalan bécsi könyvkereskedés szinte elképzelhetetlen gazdagsága antikvár ritkaságokban és az európai irodalom meg tudomány legfrissebb újdonságaiban, valósággal megmámorosították a könyvbarát Cipariut. Ez az út megnyitotta előtte azokat a kimeríthetetlennek látszó forrásokat, amelyekből mindent megszerezhetett magának, amire saját kutatásaihoz és könyvtári tervei megvalósításához szüksége lehetett. Baritiuval folytatott levelezéséből pontosan nyomon követhető, hogy Cipariunak a művelődés kérdéseire rendkívül fogékony lelke hónapokon át tartó belső munkával miként dolgozta fel magában ennek az útnak a tapasztalatait és hozta azokkal összhangba saját korábbi terveit. Ennek a nagy számvetésnek az eredményeként lépett túl Cipariu az erdélyi könyvgyűjtés hagyományos helyi keretein, és emelte bibliofiliáját európai színvonalra, a külföldi könyvpiaccal Bécsen keresztül létesített kapcsolatai segítségével.

1839-cel világosan elkülönülő újabb szakasz kezdődött a Cipariu-könyvtár életében. Ezt a korábbi erdélyi kapcsolatok fenntartása mellett már a külföldi beszerzések túlsúlya jellemzi. Ekkor azonban Cipariu még nem létesített közvetlen és állandó összeköttetést külföldi könyvkereskedőkkel, - bizonyára az erdélyi könyvforgalmat bénító hatósági ellenőrzés miatt. A kitűnő németországi összeköttetésekkel rendelkező szebeni Steinhausen (1843 előtt Hochmeister) cég útján Cipariu sokkal biztonságosabban hozzájuthatott bármihez, akár Angliából is, mint ha közvetlen kapcsolatokat próbált volna létesíteni a nyugat-európai antikváriumokkal. Amíg egyrészről Cipariu 1838, 1845, 1847, 1848. évi bécsi tartózkodásai után minden esetben hirtelen áradásként egy tömegben zúdultak be a balázsfalvi könyvtár polcaira a szakértelemmel összeválogatott antikvár értékek és filológiai újdonságok, másrészről Steinhausen útján folyamatosan és állandóan is áramlottak oda a legváltozatosabb külföldi szerzemények.

Mielőtt azonban megkísérelnők képet adni arról a nagy változásról, amelyet a külföldi könyvpiac megnyílása már 1848 előtt hozott Cipariu könyvtárának fejlődésében, még szólnunk kell e korszakbeli jelentősebb hazai szerzeményeiről. Romanovval való kapcsolatát Cipariu továbbra is fenntartotta, sőt 1840-ben, keleti gyűjtése érdekében, közvetlen összeköttetést létesített ennek konstantinápolyi megbízottjával, Simion Petroviciuval is. Bukarest azonban ekkor már a román könyveket illetően sem az egyedüli beszerzési forrása Cipariunak. Például Laurian és Balcescu Magazinu istoric pentru Dacia-ját szintén Steinhausen útján rendelte meg magának, mert így biztosabban és hamarabb juthatott hozzá.

Legjelentősebb belföldi szerzeménye ebben az időszakban kétségtelenül Vasilie Pop doktor (1789-1842) gyűjteményének megvásárlása hihetőleg még 1842-ben vagy pedig a következő esztendőben. Minthogy ezt az általa már korábbról ismert és sokra értékelt anyagot mindjárt a haláleset után az örökösöktől szerezte meg, feltehető, hogy Pop gyűjteménye teljes egészében átkerült Cipariuhoz. A román bibliográfia úttörőjének hagyatéka, osztozván Cipariu könyveinek sorsában, 1849-ben szintén meghiányosult ugyan, de a feljegyzésekből elég pontosan megállapítható, hogy eredetileg miket tartalmazott. Sok régi román nyomtatvány mellett különösen becses volt az a több mint 200 darab moldvai és havasalföldi eredeti fejedelmi oklevél, amelyeket Pop 1821-ben a Tudor Vladimirescu-felkelés elől Brassóba menekült bojároktól vásárolt össze, továbbá az erdélyi románság történetére vonatkozó latin, magyar és német szövegek gyűjteménye. Mindezekről fogalmat alkothatunk magunknak a Cipariutól az Archivu hasábjain később közölt darabokból. Ugyanekkor szerezte meg magának Cipariu Vasilie Pop tudományos jegyzeteit és kiadatlan munkáinak kéziratait. Ezek között volt Vergilius Ecclogainak az a fordítása is, amelyet 1853-ban Iacob Muresianu segítségével a Gazeta Transilvaniei-ben tett közzé.

Ha Vasilie Pop irathagyatékának megszerzését az azonos tudományos érdeklődéssel, korábbi együttműködésükkel lehetne is magyarázni, a népi tónusban verselő Vasile Aron (1770-1828) költői örökségének - benne Vergilius Aeneise román fordításának - megvásárlásában már az irodalmi elődök alkotásai iránti felelősségérzet, a születő román irodalom emlékei összegyűjtésére, megóvására irányuló tudatos törekvés nyilvánul meg. E kéziratok rokonától, Dimitrie Árontól kerültek Cipariuhoz.

Cipariu utolsó jelentősebb enyedi könyvvásárlására 1845-ben került sor. Szatmári Pap Zsigmond özvegye ekkor bocsátotta áruba apósának, Szatmári Pap Mihálynak (1737-1812) a könyvtárát. Ezen a görög, latin, német és francia könyvekből, valamint becses kéziratokból álló, Erdély-szerte ismert gyűjteményen - mások mellett - Cipariu olyan szenvedélyes bibliofilekkel osztozott meg, mint a történetíró gr. Kemény József. Az innen vásárolt könyvek révén Cipariu könyvtára nagyhírű, régebbi erdélyi gyűjteményekből is részesült. Az orientalista tanulmányaikról ismert Kaposi Juhász Sámuel gyulafehérvári (1660-1713) és Csepregi Turkovics Ferenc kolozsvári professzor (mh. 1758), Verestói György erdélyi református püspök (1698-1765), a nagy könyvbarát Sófalvi József kolozsvári professzor (1745-1794) vagy az emlékíró Halmágyi István (1719-1785) a maguk idejében igen jelentős bibliotékájából kerültek Cipariuhoz egyes darabok. Különösen becses gyarapodást jelentettek Cipariu gyűjteménye számára a Szatmári Pap család külföldön tanult tagjainak XVIII. századból való kéziratos egyetemi jegyzetei.

Cipariu egyik naplótöredékéből kiderül, hogy legalábbis 1838 augusztusától fogva állandó üzleti összeköttetésben állott Burián Pállal, a maga korában Erdélyben egyedülállóan szakképzett kolozsvári antikváriussal. 1846-tól fogva már számlák és levelek alapján állítható, hogy Cipariu leginkább az erdélyi történelemre vonatkozó anyagot, klasszikus irodalmat és könyvészeti régiségeket vásárolt Buriántól. Könyvtára innen származó legjelentősebb gyarapodásának az 1844-ben elhunyt Cserei Miklós guberniumi tanácsos és táblai ülnök gyűjteményéből 1846-ban vásárolt kéziratok és nyomtatványok tekinthetők. Ez utóbbiak az erdélyi történelemre, jogi és politikai intézményekre, országgyűlésekre, közigazgatásra, honismeretre, statisztikára stb. vonatkozó olyan kiadványok voltak, amelyeket Cipariu kitűnően felhasználhatott a román álláspont alátámasztásához a királyföldi concivilitas és a nyelvkérdés körül az országgyűlésen és a sajtóban folyó politikai csatározások során. Minthogy Cserei irodalompártoló volt, kapcsolatban állott írókkal, a művelődési élet vezetőivel (pl. Kazinczy Ferenccel), kéziratos gyűjteménye becses adatokkal szolgál a XIX. század eleji erdélyi magyar művelődési törekvések és főként a kolozsvári színjátszás történetéhez. A Cserei-féle könyvek megszerzéséhez hasonlóan politikai célt szolgált a román vonatkozású középkori oklevelek másoltatása Kemény József gyűjteményéből a fiatal Stefan Moldovannal, de Lemeny püspök és főként Burián segítségével.

Az 1848 előtti gyűjtemény rekonstruálása

Annyi a fentiekből is kiviláglik, hogy az 1849-et megelőző évtizedben Cipariu könyvgyűjtése már a legjobb külföldi és hazai forrásokból táplálkozott. De vajon a könyvtárat a forradalom alatt ért pusztulás ellenére beérheti-e könyvtörténetünk ezzel az általánosságban mozgó megállapítással? Nem kell-e arra törekednie - már csak az 1849. évi pusztulás méreteinek megállapítása érdekében is -, hogy minél több konkrétummal szolgáljon Cipariu könyvtárának 1849 előtti összetétele felől? Bár az eddigi irodalom eleve nem sok eredményt ígért erre vonatkozóan, Cipariu teljes irathagyatékának darabról darabra való átnézése több jól felhasználható forrást hozott felszínre. Ezeket a külsejükre nézve nagyon igénytelen és eddig figyelembe sem vett, de döntő fontosságú feljegyzéseket azonban csak azután használhatjuk fel Cipariu 1849 előtti gyűjteményének rekonstruálásához, ha előzőleg meghatároztuk őket, pontosan megállapítottuk forrásértéküket és - ha szükséges - megkíséreltük datálásukat.

A balázsfalvi tudós professzor forradalom előtti könyvvásárlásait illetően talán a legfontosabb forrásunk az a hat, felül részben elrothadt ívrét lapból álló, német nyelvű összesítő kimutatás, amelyet egy ismeretlen könyvkereskedő állított össze egy szintén meg nem nevezett személy 1842 novembere és 1847 októbere közötti könyvrendeléseiről. A felsorolt könyvek természete (orientális kéziratok és szakmunkák, a Gesenius-hagyaték említése stb.), valamint az, hogy az irat Cipariu hagyatékából került elő, eleve valószínűvé tette, hogy e kimutatás a balázsfalvi bibliofil vásárlásait foglalja magába. E rendeléseket lebonyolító könyvkereskedést viszont a következő indokok alapján kell Erdélyben és hozzá Szebenben keresnünk: 1) Erdélyi magyar és szász szerzők, a szász Verein für siebenbürgische Landeskunde kiadványait vagy a Siebenbürgische Provinzialblatter-t, Siebenbürgische Quartalschrift-et, illetve Balcescu Magazinu istoric pentru Dacia című folyóiratát nem külföldön, hanem itthon kellett megszereznie; 2) A kimutatásban kölcsönkönyvtári tagsági díj is szerepel. Ilyen jelentősebb német könyvtár viszont Balázsfalvához legközelebb Szebenben működött; 3) Szeben mellett szól végül az is, hogy a folyószámlára a befizetések Cipariu rokona, Nicolae Penciu (Miclos) szebeni ügyvéd útján történtek. Baritiuval folytatott levelezéséből kiderül, hogy Cipariu 1848 előtt Szebenben a Steinhausen könyvkereskedéssel állott összeköttetésben. E cégnek még a forradalom előtti szállításaival kapcsolatos követelései felől 1862-ből is találhatók iratok Cipariu hagyatékában. Mindezek alapján minősítettük e csonka iratot a szebeni Steinhausen cég által 1848 előtt Cipariu részére szállított könyvek jegyzékének.

Jól felhasználhatók Cipariunak azok a hevenyészett kijegyzései különböző antikvár katalógusokból megrendelésre kiszemelt könyvek felől, amelyeket egy 1845. március 5-én hozzá intézett levél tisztán maradt három oldalára írt ceruzával. Még pontosabb információk nyerhetők két, cím nélküli, de szintén saját kezű terjedelmesebb feljegyzéséből, amelyeket könyvtárának a forradalom alatt elszenvedett károsodásairól állított össze. Ezek egyikére maga Cipariu írta rá utólag ceruzával az 1849. évszámot, a másikon pedig "Cibinii, 11/23. nov. 849." egyidejű keltezés olvasható. E két jegyzékben több olyan mű szerepel, amelyekről más forrásokból kimutatható, hogy Cipariu még a forradalom előtt vásárolta őket könyvtára számára. Ilyeneknek tekinthetők a különböző keleti kódexek, a Vasilie Pop-féle kéziratok, Vasile Aron Aeneis-fordításának kézirata, Benkő Józsefnek a Cserei-könyvtárból vásárolt Transilvania specialis-a, a Kemény-féle oklevélgyűjteményből vett másolatok gyűjteménye, Suidas lexikona 1499. évi kiadása, valamint több orientalista szakmunka.

Végül a könyvtár 1849 előtti állagának rekonstruálásához felhasználható az a cím nélküli, Cipariu kezével írt keltezetlen és befejezetlen katalógus, amely egy 206 oldalas füzet 107 oldalán a szerzők betűrendjében sorol fel bizonyos tudományos műveket. E katalógust - minden részletére kiterjedő legaprólékosabb vizsgálatok után - a Cipariu-könyvtár 1845-ből vagy 1846 elejéről való jegyzékének kell tekintenünk az alábbi indokok alapján:

1) Szerepel benne a Cebetis tabula című mű 1640-es leideni kiadásának az a példánya, amely a katalógus megjegyzése és a ma is meglévő kötetben látható ex-libris bizonysága szerint a híres orientalista Gesenius könyvtárából való. Steinhausen fentebb elemzett kimutatásából viszont pontosan megállapítható, hogy a Cipariu által Gesenius hagyatékából vásárolt könyvek 1844 júliusában jutottak el Balázsfalvára. 2) Szerepel a katalógusban H. Putschius Grammaticae latinae auctores antiqui (Hannoviae, 1605) című műve, amely az 1845. március 5-i említett levél hátára írt jegyzetekben még csak mint megrendelendő könyv fordul elő. 3) A Steinhausen kimutatásában felsorolt, zömükben új könyvek teljesen hiányoznak e katalógusból. Ez még magyarázható volna azzal, hogy e katalógus-kísérlet szinte kizárólag csak a régi szövegkiadásokat sorolja fel. Hiányoznak azonban e kötetből azok a teljesen hasonló természetű művek is, amelyeket pedig Cipariu - a máig fennmaradt számlákkal bizonyíthatóan 1846/47-ben vásárolt Buriántól. Ezek kimaradása tehát már csak úgy magyarázható, hogy Cipariu 1846-ban nem folytatta tovább az előre megszámozott lapok bizonysága szerint a jelenleginél jóval terjedelmesebbnek szánt katalógusát és a Buriántól vásárolt szövegkiadások ezért nem kerültek jegyzékelésre. (E katalógus-kötet a Cipariutól megszámozott 135 oldalon kívül még 71 beíratlan és számozatlan oldalt is tartalmaz.) 4) E jegyzéknek 1846 közepe előtt kellett keletkeznie azért is, mert nem szerepelnek benne az 1849-ben összeállított említett veszteség-listákban felsorolt fontos szövegkiadások, a Cipariutól annyira sokra értékelt Corpus scriptorum historiae Byzantinae kötetei, amelyeket - tudjuk - 1847-ben vásárolt, sem pedig Katona Historia critica-jának és Fejér Codex-ének majdnem 100 kötete, amelyeket nagy áldozatok árán szintén 1847-ben szerzett meg magának.

A fentebb felsorolt új források segítségével most már részletekbe menően is igazolható, hogy Cipariu gyűjteménye az 1838-1848 közötti időszakban a sajátos román igényeknek megfelelően kialakított, korszerű filológiai-történelmi szakkönyvtárrá fejlődött. Amíg korábbi beszerzéseiben főkent az antikvár-anyag dominált, most már elsősorban friss, legfrissebb és legjobb kiadványokkal gyarapította könyvtárát. Ez a fordulat a bécsi könyvpiaccal való kapcsolatainak kiépülése során fokozatosan ment végbe. Például a klasszikus szövegkiadványok és a filológia terén - amint ez az említett katalógus-töredékkel igazolható - 1845-ig régebbi (XVII-XVIII. századi) kiadványokkal igyekezett tervszerűen kitölteni addigi gyűjtése hiányait. Ezután viszont már az akkor legmodernebb, új corpusokat vásárolta meg teljes sorozatokban. Mindennek persze bizonyára anyagi oka is volt. 1845. december 3-án ugyanis a király Cipariut kancellár-kanonoknak nevezte ki, évi 700 Rft fizetéssel. Jövedelmének ez a jelentős megnövekedése tette lehetővé számára a régieknél jóval drágább, új corpusok megszerzését és általában a nagyobb tömegű külföldi könyvrendeléseket. Például az ezekben az években a Steinhausen cég útján rendelt (többségében külföldi) könyvek értéke egymagában 1695 Ft-ra rúgott.

Ezt a Cipariu gyűjtésében bekövetkezett örvendetes fordulatot legbeszédesebben talán néhány könyv címének felsorolásával világíthatjuk meg. Az említett katalógus-töredékben felsorolt régebbi szövegkiadások és feldolgozások között még ilyen tudománytörténeti jelentőségű műveket találunk: J. A. Fabricius: Bibliotheca graeca (Hamburgi, 1725-1728, 14 tom.), D. Gothofredus: Auctores latinae linguae (S. Gervasii, 1602), C. Capperonnierius: Antiqui rhetores latini (Argentorati, 1756), G. Cave: Scriptorum ecclesiasticorum historia litteraria (Genevae, 1693), G. Beveregius: Synodicon sive Pandectae canonum (Oxonii, 1672), Historiae augustae scriptores sex (Argentorati, 1677), Historiae ecclesiasticae scriptores graeci (Amstelodami, 1695), F. Sylburgius: Historiae romanae scriptores latini minores (Francofurti, 1588), T. Munckerus: Mythographi latini (Amstelodami, 1681), F. Lindenbrogius: Diversarum gentium historiae antiquae scriptores (Hamburgi, 1,511).

Az 1849 őszén összeállított említett két kimutatásban viszont az 1830-1847 között megjelent klasszikus forrásközlések és filológiai feldolgozások között, sok más mellett, ilyen modern művek szerepelnek: Oratores attici (ed. Bekker, 1823), Rhetores graeci (ed. Walz, 1832), Poetae lyrici graeci (ed. Bergk, 1843), Biographi graeci (ed. Westermann), Corpus scriptorum historiae Byzantinae (Bonn, 1828-, 33 kötet), a római grammatikusok, költők és feliratok új corpusai, a Homérosszal, a görög drámaírás emlékeivel kapcsolatos legfrissebb szakmunkák. Ez utóbbiakból ízelítőként felemlítjük a következűket: Kaltschmidt: Sprachvergleichendes und etymologisches Wörterbuch der griechischen Sprache (Leipzig, 1839-1841), Wachsmuth: Hellerzische Altertumskunde (Halle, 1826-1830), Ritschl: Die alexandrische Bibliotheken (1838), Bode: Geschichte der hellenistischen Dichtkunst (Leipzig, 1838-1840), Drieberg: Wörterbuch der griechischen Musik (Berlin, 1835), Franz: De musicis graecis (Berlin, 1840), Köster: De cantilenis popularibus veterum graecorum (Berlin, 1831), Ellendt: Lexicon Sophocleum (Königsberg, 1834-35), Dindorf: Poetae scenici graeci (Lipsiae, 1830), Böckh: Corpus inscriptionum graecarum (Berolini, 1828-1843). Ha aztán összeállítjuk a több munkával is szereplő filológus-szerzők névsorát, elmondhatjuk, hogy Cipariu a forradalmat megelőző évtizedben a XIX. század első fele filológiájának legjobb német termékeit gyűjtötte össze könyvtárában. E könyvek alkották filológiai kutatásai korszerű fegyvertárát.

Ezért is menekítette Cipariu a forradalom idején Szebenbe az alábbi filológusok több művét: Ahrens, Bachmann, Bamberger, Bekker, Bergk, Bode, Bossler, Böckh, Buttmann, Creuzer, Curtius, Dankowsky, Dindorff, Drieberg, Ebeit, Ellendt, Elmsey, Fahse, Franz, Göttling, Graefenhahn, Haupt, Heilmaier, Heimsoeth, Heinrich, Hermann, Heyne, Höpfner, Kaltschmidt, Kayser, Keil, Kind, Knoche, Köster, Krause, Krüger, Kühn, Lachmann, Leake, Lehrs, Lehner, Lobeck, Marck, Matthaei, Müller, Nitsch, Orelli, Osann, Parthey, Peyron, Reisig, Ritschl, Ross, Schafer, Scheffel, Schneider, Schneidewin, Schoemann, Schönemann, Schütz, Schwenck, Seyffarth, Seidler, Siebenkees, Spohn, Stallbaum, Struve, Sturz, Vollbehr, Wachsmuth, Wagner, Walz, Wenrich, Westermann, Wex, Wolf, Wunder. Ebben az időszakban Cipariu már a Philologus. Zeitschrift für das klassische Altertum és az Archiv für Studium der neueren Schprache című szakfolyóiratot is járatta magának, hogy ezekből tájékozódhassék a nyelvészeti kutatások nemzetközi állásáról és a legfrissebb könyvújdonságok felől.

Ezek az olvasmányok és a fenti szakmunkák forgatása lényegesen hozzájárultak Cipariu filológiai és világirodalmi érdeklődése és látóhatára tágításához. Nyilván ezzel és a román ősköltészet analógiás értelmezésének vágyával magyarázható, hogy megvásárolta magának a Dichtungen des deutschen Mittelalters című sorozatot, Geyder művét a Reinhart Fuchsról, Limberg könyvét a Frithjhof-mondáról, Ossian költeményeit, vagy Mickiewicznek a szlávok irodalmáról, illetve Schnabelnek a francia irodalom történetéről szóló összefoglalását. Ekkor már a kortárs irodalom is nagy tömegben áramlott az egyre színesebbé váló balázsfalvi gyűjteménybe. Cipariu Steinhausen útján rendszeresen kapta a Tauchnitz-féle Collection of British Authors megjelenő köteteit, Lamartine, Musset, Béranger, George Sand, Walter Scott legfrissebb alkotásait. Beaumarchais színdarabjainak, Madame Stael Németországról (De l'Allemagne) és Itáliáról (Corinne ou l’ Italie) írt híres könyveinek, Féval, D'Arlincourt kalandos és Bulwer történeti regényeinek, Eugéne Sue Bolygó zsidójának (Le Juif errant) gyors beszerzése (sőt ez utóbbinak románra fordítása) szintén azt mutatja, hogy Cipariu kora romantikus irodalmának volt kedvelője. Ebben az időszakban kerültek könyvtára polcaira a világirodalom legreprezentatívabb alkotásai Byrontól és Thomas Moortól, valamint Camoes Lusiadas-ától és Cervantes Don Quijote-jától kezdve a francia klasszikusokon át Goethéig és Schillerig.

Az 1848 előtti Cipariu-könyvtár filológiai és irodalmi anyaga azonban nem csupán az európai népek kiemelkedőbb alkotásait ölelte fel a görög-római időktől fogva saját koráig, hanem széles kitekintést biztosított tulajdonosának a Közel- és Távol-Kelet irodalmába is. Cipariu orientális gyűjteménye ezekben az években gazdagodott a legszebb és legértékesebb kéziratokkal és kézikönyvekkel. Főként W. H. Allennek a keleti művek európai importjára specializálódott londoni üzletéből, illetve a németországi könyvpiacról. E helyekről - Steinhausen közvetítésével - arab, perzsa, török, szír és héber kéziratok, valamint a korabeli német nyelvű orientalisztikai szakirodalom legfrissebb termése talált utat Cipariuhoz. Ekkor kerültek Balázsfalvára pl. a William Morley vagy Gesenius gyűjteményéből származó keleti kéziratok. Az újdonságok felől a Journal Asiatique és a Deutsch-Morgenlandische Gesellschaft folyóiratának rendszeres irodalmi beszámolóiból tájékozódott és nagy áldozatokkal igyekezett is ezekkel felszerelni könyvtárát.

A keleti népek nyelvével, irodalmával, történelmével, föld- és néprajzával kapcsolatosan 1848 előtt az alábbi szerzők egészen új összefoglaló- és részlettanulmányai, illetve forrásközlései, szótárai voltak meg Cipariu könyvtárában: Adler, Biesenthal, Blücher, Bohlen, Bopp, Böhtlingk, Caspari, Corve, Delitsch, Dombay, Endlicher, Ewald, Fleischer, Flügel, Freytag, Fürst, Gesenius, Goldenthal, Habicht, Hammer-Purgstall, Hartmann, Heinsius, Hindoglu, Hoffmann, Jahn, Jost, Kaltschmidt, Kosegarten, Krafft, Lassen, Lebrecht, Lengerke, Lippmann, Luzzato, Mager, Martinet, Meninski, Metz, Moser, Möller, Müller, Nauwerk, Nork, Parthey, Paulus, Peiper, Pott, Rapoport, Redslob, Reinaud, Reinsch, Rosen, Rosenzweig, De Rossi, Rödiger, Rückert, De Sacy, Scheyer, Schott, Schubert, Stern, Tischendorf, Uhlemann, Ullmann, Vullers, Wahl, Weil, Wenrich, Westergaard, Wetzer, White, Winer, Wolf, Wüstenfeld, Zunz. E száraz névsor is érzékelteti, hogy Cipariunak még a forradalmat megelőző évtizedben sikerült gyűjteménye keleti részlegét is korszerű színvonalra emelnie.

Ugyanekkor épült ki könyvtárának történeti, politikai, államtudományi, filozófiai részlege, amely a legtöbb közvetlen támaszt nyújthatta a román nemzeti mozgalomnak. Az, hogy tömegesen vásárolta az erdélyi történelemre, jogi viszonyokra vonatkozó régebbi (pl. Bethlen Farkas) és újabb (pl. Bedeus, Kemény) összefoglalásokat, szaktanulmányokat és forrásközléseket, természetesen következett koráiban ismertetett bibliofil-programjából. Hasonló volt a helyzet az olyan újdonságok sürgős beszerzésével is, mint Schott román népmesékről, De Gerando Erdélyről, egy ismeretlen szerző Magyarország történelméről vagy egy másiknak a havasalföldi viszonyokról írt francia nyelvű munkája, illetve Martin Opitz román vonatkozásokat is tartalmazó költeményei. Saját népének életkérdései iránti érdeklődése vásároltatta meg Cipariuval az orosz- és törökországi viszonyokat tárgyaló olyan aktuális munkákat is, mint La Russie en 1844, Golowin: La Russie, Anklagen der Juden in Russland, Georgii: Europaisches Russland, Roth: Zustande de Türkei stb. Új jelenség azonban Cipariu gyűjtésében és egyben fontos az erdélyi román nemzeti mozgalom koncepcióinak megítéléséhez annak a friss történelmi és elméleti irodalomnak a beszerzése, amely a kor nagy társadalmi kérdéseinek megoldásához kereste a kulcsot.

Nem itt van a helye Cipariu társadalom-elméleti és filozófiai olvasmányai kielemzésének. A figyelmet azonban már most fel kell hívnunk arra, hogy tudományos és politikai elképzeléseinek reális értékeléséhez e feladat elvégzése szintén halaszthatatlan. A romantikával való szoros kapcsolatát jelzi Chateaubriand történeti, politikai és elméleti műveinek jelenléte Cipariu könyvtárában. 1848 küszöbén beszerzett történelmi olvasmányai szinte kizárólag a francia romantikus-liberális történetírók alkotásai közül kerültek ki. Guizot, Michelet, Thiers nagy hatású munkái pedig egyaránt a polgári szabadságeszméket, a tömegek történelemformáló erejét, a forradalmak haladást elősegítő szerepét, a nemzetegyéniség, a nemzeti "szellem" döntő fontosságát, a történet anyagi tényezői iránti fokozottabb megértést sugalmazták olvasóiknak. Cipariu és a vele kapcsolatban álló erdélyi román értelmiségiek 1848 előtti eszmefejlődése szempontjából jelentősnek kell tartanunk, hogy megszerezte könyvtara részére a materialista filozófus Ludwig Feuerbach összes megjelent munkáját és már a formálódóban lévő szocializmus eszméivel is megismerkedett Lamennais tolmácsolásában, illetve Louis Blancnak a francia forradalomról írt munkájából.

Mindent összefoglalva, úgy jellemezhetjük Cipariu könyvgyűjtésének az 1848-at megelőző évtizedben elért eredményeit, hogy az ekkor jutott európai távlatokhoz, ekkor nyerte el végleges profilját, ekkor vált olyan imponáló méretű és korszerű gyűjteménnyé, mely egyidejűleg biztosította tulajdonosa tájékozódását európai szinten mind szaktudományai, a filológia és a történelem területén, mind pedig e nagy változásokat érlelő korszak irodalmi, társadalmi és politikai életében jelentkező legfrissebb törekvések felől.

Az 1838-at követő esztendőkben felgyorsult ütemű gyarapodás 1845 végén vagy 1846 elején valósággal kényszerítette Cipariut, hogy újabb kísérletet tegyen nagyra nőtt könyvanyaga nyilvántartásának elkészítésére. A már fentebb említett katalógus - töredékessége ellenére - elárulja, hogy hozzávetőleg mekkora is lehetett abban az időben Cipariu gyűjteménye és hogy mennyire tudományos munkaeszközének tekintette könyvtárát. Cipariu ugyanis egy 206 oldalas füzetet köttetett be magának könyvei katalógusának céljaira. Ha tehát Cipariu oldalanként kb. 20 címleírással számolt, akkor e jegyzékbe kb. 4000 művet vehetett volna fel. Valószínű, hogy e számvetéskor gondolt a következő esztendők gyarapodására és valamivel több lapot köttetett egybe, mint amennyi a gyűjtemény akkori állagának katalogizálásához szükséges lett volna. Más adatokra is támaszkodó becslésünk szerint azonban Cipariu könyvtára 1845 végére el kellett hogy érje a 3000 kötetet.

E katalógus mindenekelőtt Cipariu filológiai munkásságát volt hivatott megkönnyíteni a könyvtárban található szövegkiadások feldolgozásával. Cipariu ugyanis nemcsak a kolligátumok alkotó darabjait vette fel külön-külön, hanem a különböző sorozatokban megjelent minden egyes írói alkotást vagy elbeszélő forrásszöveget is. Bár a betűrendet háromszor is újrakezdte, hamarosan be kellett látnia, hogy munkáját ezzel a módszerrel, az előre megszabott keretek között nem viheti jó véghez. Ez és a gyarapodás 1846-tól kezdődően szinte viharosnak mondható üteme késztethette rövidesen Cipariut a katalogizálás félbeszakítására. A következő mozgalmas esztendők és az Organul Luminarii szerkesztése meggátolták a balázsfalvi tudóst abban, hogy teljes gyűjteményét jegyzékbe foglalja, vagy legalább beszámozza azt. Ilyen állapotban szakadt a forradalom vihara Cipariu könyvtárára. Ez az egyszerű tény teszi egyszer s mindenkorra lehetetlenné annak pontos megállapítását, hogy az erdélyi román könyvtárfejlődésnek ez az addig legjelentősebb képződménye milyen károsodásokat szenvedett 1848/49-ben. A könyvtörténeti kutatás azonban ennek ellenére sem hátrálhat meg az elől, hogy végre megkísérelje e kérdés legalább hozzávetőleges pontosságú tisztázását.

A gyűjtemény a forradalom idején

Sokat írtak már a Cipariu-könyvtár pusztulásáról, de csak általában érintették e kérdést, és megelégedtek a könnyen elérhető nyomtatott információkkal. Mi Cipariu irathagyatékából és magának a könyvtárnak az anyagából kiindulva kíséreljük meg e kérdés előbbvitelét részletekbe menő vizsgálatok útján. Könyvtárának az 1848/49. évi forradalom alatti károsodásáról Cipariu többször is megemlékezett leveleiben, cikkeiben. Sőt, életének e fájdalmas mozzanatát öreg korában meglehetős részletességgel össze is foglalta az utókor számára. Cipariunak ezt az Archivu-ban közzétett cikkét az eddigi irodalom hasznosította is. Az onnan ismeretes események elismétlése helyett az alábbi összefoglalásban arra a néhány újabb mozzanatra kívánjuk helyezni a hangsúlyt, amelyek Cipariu egykorú iratai közül most kerültek napvilágra. Ezek segítségével főként arra fogunk törekedni, hogy konkrét, számszerű képet nyújtsunk a könyvtárat ért veszteségről.

Amikor Cipariu 1848. november 4-én Szebenbe menekült, egyetlen ládában 20-30 kötetnyi legféltettebb kéziratát és csupán néhány nyomtatványát vitte magával. November és december folyamán azonban két újabb szekérrel kb. 1000 kötetet a legértékesebb nyomtatványai közül is sikerült Szebenbe átvitetnie. Könyvtára teljes átköltöztetése csupán a szakadatlan esőzések miatt nem sikerült. Mindebből megállapítható, hogy gyűjteményének Balázsfalván maradt része 1848 legvégéig nem szenvedhetett említésre érdemes károsodást annak ellenére sem, hogy az őrzésével megbízott Iosif Manyt, az Organul Luminarii segédszerkesztőjét a császári hatóságok, a magyarokkal való összeköttetés vádjával, már november 6-án letartóztatták és a gyulafehérvári várba hurcolták.

A gyűjtemény fosztogatása 1849. január 19. után kezdődhetett el, amikor Czecz János honvédjei elfoglalták Balázsfalvát. Cipariu elhagyott lakását ugyanis bizonyára csak akkor vették igénybe a katonaság céljaira. Az oda beszállásolt magyar katonák indították el a könyvtár széthordását. Ezt aztán a következő hónapokban többször is gazdát cserélő városkát megszálló csapatok, a szomszédok, sőt a környező falvak lakói egészen 1849 szeptemberéig folytatták. Cipariu ekkor tért haza Bukarestből, de még közel fél esztendeig Szebenben volt kénytelen lakni, minthogy balázsfalvi otthonát a beszállásolt császári katonák csak 1850 februárja elején ürítették ki. Könyvtárának Balázsfalva magyar megszállásával kezdődő kálváriáját így beszéli el maga Cipariu: "Ez volt az első katasztrófa; ami pedig ebből megmenekült, Balázsfalván rendre prédája lett még a barátoknak is, bár ne lettek volna. Ti. a magyarok után következtek a románok és osztrák katonák, akik az elhagyott házakból elhordtak és elpusztítottak mindent, ami a kezükbe került." Az egyszer megbontott könyvtárból mindenki, aki ott megfordult, vitte, hordotta, ami megtetszett neki. Az emberek azzal nyugtatták lelkiismeretüket, hogy ha nem ők, akkor más valaki viszi el ezeket a gazdátlanná vált értékeket. Aki a legutolsó háborút átélte, saját tapasztalatából ismeri ezt a tömegpszichózist. Nem fog tehát csodálkozni azon sem, hogy amíg Cipariu lakásából a gazdátlanság hónapjaiban mintegy 3000 kötetet hordtak szét, a háza padlásán tárolt kb. 1000 kötet régi könyv mind sértetlenül megmaradt pusztán azért, mert a fosztogatók közül senki sem vette magának a fáradságot, hogy oda felmenjen vagy hogy a könyveket lehordja onnan. Amint az már ilyenkor lenni szokott, általában az újabb könyvek és különösképpen a szépirodalmi művek keltették fel az érdeklődést, a tudományos munkák közül pedig inkább a teológiaiak. Például említett visszaemlékezésében Cipariu szól egy ötkötetes héber bibliáról és 25 héber könyvről, amelyeket egy zsidó kereskedő vásárolt össze a környező falvak parasztjaitól és szolgáltatott vissza neki hazatérése után.

A pusztulás rendkívüli méretei ellenére is tévedés volna azt hinni, hogy Cipariu Balázsfalván maradt könyvtára teljesen megsemmisült. Ez a vélemény Cipariu visszaemlékezéseinek alábbi szavaira alapozódik: "Hazatérésem után az összes könyves állványokon és az említett könyvszekrényekben egyetlenegy papírlap sem volt található." Ez azonban semmiképpen sem értelmezendő úgy, hogy a lakásban sem maradt egyetlen könyv sem az egykori 4000 kötetből, hanem minden bizonnyal csupán a könyvszekrényekre vonatkoztatandó. Néhány sorral lejjebb ugyanis Cipariu maga mondja el, hogy belépve második szobájába, az ott ülő osztrák hadnagy asztalán egy miniatúrákkal díszített görög-szerb-román nyelvű kéziratos szertartáskönyvet (liturghiert), Hammer-Purgstall Redekünste Persiens című művét és még egy másik könyvet talált. Ugyancsak ő beszéli el, hogy hazajövetele után a szomszédok, környékbeliek sok könyvét visszaszolgáltatták. Voltak azonban olyanok, akik a szemtanúkat is meghazudtolva tagadták, hogy könyvtárából valamit elhoztak volna, sőt másnak adták el a rajtuk keresett könyveket. Cipariu hirdetéseket tett közzé az újságokban és jutalmakat ígért azoknak, akik a forradalom idején elveszett könyveit visszaszolgáltatják vagy azok nyomára vezetnek. Nem annyira e felhívások, mint inkább ismerősök útján Cipariunak sok mindent sikerült visszaszereznie, de könyvtárának végleges károsodása így is jelentős maradt. A forradalom idején szétszóródott balázsfalvi gyűjteményből még évtizedekkel később is bukkantak fel egyes kötetek az ország legkülönbözőbb részein. 1857-ben Kolozsvárt és Déván, 1870-ben a Balázsfalvával szomszédos Bocsárdon, 1872-ben pedig Bukarestben kerültek elő Cipariu gyűjteményéből eltévelyedett könyvek.

A Balázsfalván hagyott könyvtárrész végleges károsodásának hozzávetőleges pontosságú számszerű megállapítása végett összevetettük az 1845/6. évi említett katalógus-töredéket a könyvtár jelenleg is meglévő könyvanyagával. Ennek során arra a meglepő eredményre jutottunk, hogy az abban felsorolt 174 mű közül (a közismerten hiányos mostani cédulakatalógus segítségével is) 126 mű megtalálható a balázsfalvi egykori Központi Könyvtár anyagában. Ez az arány fontos tényre figyelmeztet, noha legfeljebb a Balázsfalván hagyott tudományos könyvanyagra nézve tekinthetjük érvényesnek, de semmiképpen sem az újabb világirodalmi anyagra vonatkozóan. Azt bizonyítja ugyanis, hogy Cipariu 1849 előtti könyvtárának számunkra legbecsesebb, azaz tudományos része sokkal nagyobb arányban maradt fenn, mint azt a köztudat eddig vélte.

A háborús pusztulástól azonban nem menekedtek meg Cipariu könyvtárának Szebenbe költöztetett legféltettebb darabjai sem. Ma már meglehetősen pontosan tudjuk, hogy könyvei közül melyek állottak Cipariu szívéhez legközelebb, melyeket tartott tudományos munkái szempontjából leginkább nélkülözhetetleneknek. Gyűjteményének különleges darabjai közül a Vasilie Pop, Vasile Aron hagyatékából származó román kéziratain kívül, az erdélyi történetre vonatkozó adatgyűjtését, saját orientális jegyzeteit, értékes keleti kódexeit, két ősnyomtatványát, néhány értékes régi nyomtatványát vitte magával Szebenbe. A Szebenbe menekített és általa később hozzávetőleg 1000 kötetre becsült könyvanyag zömét azonban a keleti kutatásait és a klasszika-filológiai munkát támogató legújabb könyvek, drága szótárak, szövegközlések és monográfiák alkották. Azok a könyvek tehát, amelyek Cipariu legfontosabb tudományos munkaeszközeinek tekinthetők. Cipariu, a tudós ugyanis a politikai küzdelmek középpontjába kerülve sem akarta félbeszakítani az ő igazi életelemét jelentő tudományos foglalatosságait. A politikus Cipariut a forradalom napjaiban foglalkoztató gondolatokról és a száraz filológusnak tartott tudós irodalmi igényeiről beszédesen tanúskodik az is, hogy Szebenbe vitt könyvei között változatos szellemi táplálékként ott voltak Rousseau, Voltaire, Feuerbach, Luis Blanc, Lamennais művein kívül G. Sand, E. Sue, W. Scott romantikus regényei, Goethe, Schiller és Lamartine költeményei, a francia klasszikusok, sőt Cervantes Don Quijote-ja és Camoes Lusiadas-a is.

Cipariu Szebenben a városfal melletti Reispergasse 386. számú ház első emeletén vett ki magának szobát Johann von Böbel pékmestertől, és ott rendezkedett be tekintélyes könyvanyagával. 1849. január 18-án, a gálfalvi csatavesztés hírére, a Román Comité levéltárával együtt saját könyveit is a havasalföldi Cainenbe szállította tovább. Miután azonban a császáriak Bem seregét február 4-én Vízaknánál látszólag döntően megverték, Cipariu Cainenből visszaköltözött szebeni lakásába. Amikor azonban Bem piski győzelme után újabb támadást kezdett Erdély déli részében, csapatai március 11-én olyan meglepetésszerű gyorsasággal közelítették meg Szebent, hogy Cipariu már csak puszta életét menthette Resinárig gyalogolva. Ekkor még azt remélte, hogy Resináron sikerül szekeret szereznie és másnap még visszatérhet Szebenbe könyveiért. A magyar csapatok azonban néhány órával az ő távozása után, még aznap este birtokba vették Szebent és benne Cipariu legféltettebb iratait és könyveit.

A magyar hatóságok mindjárt a város elfoglalását követő napokban bizottságot küldtek ki, amely Dobokai József rendőrfőnök vezetése alatt átkutatta a Román Comité elmenekült tagjainak lakását, átvizsgálta irataikat és a politikai jelentőségű darabokat lefoglalta. Így került sor Cipariu lakásának és iratainak átkutatására Johann von Böbel jelenlétében. Ekkor azonban - amint ez Cipariu visszaemlékezéséből kiderül - sem a nyomtatott, sem pedig a kéziratos könyveknek nem eshetett komolyabb bántódása. Irataiból azonban sokat lefoglaltak, másokat viszont - pl. a balázsfalvi nyomda és az alapítványi pénzek kezelésére vonatkozó számadásokat - mint számukra érdekteleneket, ott a helyszínen elégettek.

Cipariu elárvult szebeni könyvtárára a pusztulás valamivel később és onnan szakadt rá, ahonnan legkevésbé várta volna. Míg Cipariu Rimnicben az orosz csapatok fogságában sínylődött a Comité több más tagjával együtt, és onnan küldözgette a leveleket resinári ismerőséhez könyvei megmentése érdekében, március végén szebeni lakásán megjelent egy ismeretlen honvéd kapitány és fenyegetőzve követelte a könyvek kiszolgáltatását. Amíg a tiszt ládákért ment, a szász házigazdának sikerült kb. 200 kötet könyvet és a legféltettebb kéziratokat tartalmazó ládát elrejtenie. A szobában maradt többi könyvet azonban a visszatérő tiszt négy ládába becsomagolta és elszállíttatta. Cipariu csak Andrei Liviu Pop 1849. július 26-án kelt leveléből értesült szebeni és balázsfalvi könyvei és iratai sorsáról. Pophoz augusztus 1-én Bukaresttől intézett leveléből kiérződik, hogy mekkora hatást tett Cipariura a könyvei elvesztéséről szóló első híradás. Szomorúsága csak akkor enyhült némileg, amikor szeptember 3-án visszaérkezve Szebenbe, Böbel sértetlenül visszaszolgáltatta 200 kötet könyvét és legértékesebb kéziratait. Böbel leírása alapján Cipariu arra is rájött, hogy a könyveit elszállíttató honvéd tiszt Ion Munteanu szarkói (Bihar vm.) lelkésszel azonos.

Munteanu, mint Bem seregébe besorozott tábori pap, 1849 elején a császáriak fogságába esett, akik azonban Szebenben szabadon bocsátották. Így fordult meg Munteanu többször is Cipariu lakásán. Cipariu tehát teljes joggal reménykedhetett, hogy ismerősétől hamarosan vissza fogja kapni könyveit. Munteanu azonban a forradalom után azt állította, hogy az Erdélyből hozott könyveket ő szebeni polgároktól és honvédektől pénzért vásárolta, és éveken át nem is válaszolt Cipariu kérő leveleire. Minthogy Cipariu 1850. február közepétől fogva 1851. október közepéig Bécsben tartózkodott, könyvei visszaszerzéséért kiterjedt levelezést volt kénytelen folytatni bihari ismerőseivel. Ebből a jórészt napjainkig fennmaradt levelezésből szinte a legapróbb részletekig felderíthető szebeni könyveinek viszontagságos sorsa. Munteanu hosszas huzavona után, már a váradi görög katolikus püspöktől és az állami hatóságoktól is szorongatva, 1852. február 10-én végül is jelentkezett Cipariunál. Levélben közölte vele 29 mű címét annak megállapítása végett, hogy vajon ezek az ő gyűjteményéből valók-e? Miután mindezek Cipariu tulajdonának bizonyultak, Munteanu e műveket, 112 kötetben, átadta Iosif Salageanu váradi kanonoknak. A hosszú hányódás után 1853 októberében végre Balázsfalvára visszakerült könyvek között ott volt Cipariu egyik ősnyomtatványa (Suidas lexikona), Benkő József Transsilvania specialisának kéziratos példánya, Forcelini latin szótára, a Corpus Scriptorum Historiae Byzantinae kötetei, több becses orientalisztikai és klasszika-filológiai mű.

Késői visszaemlékezése szerint Cipariu 1849. március 11-én kb. 1000 kötet könyvet hagyott ott szebeni lakásán. Ebből Böbel hozzávetőleg 200, Munteanu pedig 112 kötetet szolgáltatott vissza. Ha ehhez hozzávesszük az Andrei Liviu Poptól még 1849 nyarán a szobában megtalált 30 kötetet, Szebenbe menekített könyvei közül akkor is csupán 342 kötet, tehát kb. egyharmadrész maradt meg. Cipariu élete végéig azt tartotta, hogy Munteanu kb. 700 kötet könyvét nem szolgáltatta vissza, hanem halála után a belényesi görög katolikus gimnáziumra hagyta. Ezt a gyanúját Iosif Salageanu kanonok 1853. április 20-i közlésére alapozta. Eszerint Munteanunál az említett 112 kötet kiszolgáltatása után is kb. 700 kötetes könyvtár maradt.

Teljesen érthetetlen azonban, hogy Cipariu a jogrend helyreállása után miért nem kísérelte meg bírói úton visszaszerezni ezt a jelentős anyagi értéket is képviselő könyvtömeget. Hiszen 112 kötet visszaadásával Munteanu ténylegesen is beismerte, hogy Cipariu szebeni lakásáról kerültek hozzá könyvek. Miért nyugodott meg Cipariu abban, hogy Munteanu még csak egy jegyzéket se juttasson el hozzá a tulajdonában maradt többi könyvekről? Miért nem szerzett ilyen kimutatást Munteanu halála után a belényesi gimnáziumtól és miért nem rendezte el e könyvek sorsát akár a gimnáziumnak való adományozás formájában? Tulajdonjogát ugyanis könnyűszerrel bizonyíthatta volna, hiszen volt kimutatása elveszett könyveiről és ezek zöme olyan mű volt, amilyeneket egy falusi pap úgysem vásárolt volna magának. A fenti kérdések önkéntelenül felmerülnek a könyvtár sorsát vizsgáló kutatóban, választ azonban - a jelenlegi források alapján - csupán feltételezések formájában adhat reájuk.

Mindenekelőtt arra kell gondolnunk, hogy Cipariu szebeni könyveit Munteanu előtt már mások is megdézsmálhatták. Nem tekinthető ugyanis teljesen légből kapott kifogásnak Munteanu ama állítása, hogy honvédektől vásárolt könyveket. Amikor tehát Munteanu elszállíttatta a könyveket, ott már csak egy része lehetett az eredeti állománynak. Amint azonban e zömében kisalakú 112 kötet elszállításához Munteanunak nem lett volna szüksége négy ládára, ugyanúgy négy ládába nehezen csomagolhatott volna be kb. 800 darab könyvet. Meglehet tehát, hogy Munteanu nem vitt el lényegesebben több könyvet Cipariu szebeni lakásáról, mint amennyit 1852-ben visszaszolgáltatott. Ha időközben nem szóródott volna szét a belényesi gimnázium könyvtára, utólag is könnyen megállapítható lenne, hogy a Cipariutól keresett többi mű csakugyan ott volt-e a Munteanu által adományozott könyvek között vagy sem. Ebben a vonatkozásban a bukaresti Központi Állami Könyvtárba került belényesi töredékek darabonkénti átvizsgálása vezethetne valamelyes eredményre. Mi jelenleg csak annyit állapíthattunk meg, hogy Munteanu 1282 kötetet, 1344 füzetet és 15 térképet adományozott Belényesre.

Bizonyos ellentmondások nyomán azonban arra is gondolhatunk, hogy Cipariu szebeni lakásán a pusztulás előtt nem volt 1000 kötet, illetve, hogy Cipariu évtizedek múlva már maga sem emlékezett pontosan Szebenbe menekített könyvei számára. Erre a feltételezésre részint a Cipariutól 1849 novemberében saját kezűleg összeállított két hiányjegyzék, részint pedig a könyvtár forradalom előtti állományára vonatkozó becslések nyújtanak alapot. Az említett hiányjegyzékek közül az egyik 320, a másik pedig kb. 400 kötetet sorol fel. Megjegyzendő azonban, hogy több mű mindkét jegyzékben szerepel és hogy a jegyzékek minden jel szerint tartalmazzák a Böbel által visszaszolgáltatott munkákat is. A Szebenbe menekített könyvállomány tehát eredetileg legfeljebb 700 kötetet számlálhatott, és ennek hozzávetőlegesen a fele megmaradt. Persze az sem lehetetlen, hogy Cipariu más hiányjegyzékeket is összeállított, amelyek azonban iratainak halála utáni megtizedelődése során elkallódtak. Ebben az esetben a jelenleg ismeretes hiányjegyzékekre alapozott számításaink értéke kérdésessé válik.

Ilyen körülmények között a könyvtár szebeni részében bekövetkezett károk megállapítását illetően különös jelentőségű annak tisztázása, hogy mekkora lehetett Cipariu gyűjteményének teljes állománya 1849 januárjában. Fentebb már láttuk, hogy Cipariunak 1848 előtt nem volt pontos nyilvántartása rohamosan gyarapodó könyvtáráról. 1870-ből való visszaemlékezései szerint gyűjteménye kb. 6000 kötetet számlált, amelyből kb. 5000 maradt Balázsfalván. A könyvtár kialakulásának és gyarapodásának aprólékos vizsgálata azonban kissé túlzottnak mutatja ezt az utólagos becslést. Cipariu gyűjteménye 1845/46 fordulóján - fentebb ismertetett katalógus-töredékének bizonysága szerint - kb. 3000 kötetet számlálhatott. Ez az állomány két-két és fél esztendő alatt a nagymértékű bécsi vásárlásokkal sem kétszereződhetett meg. E vásárlásoknak ugyanis határt szabott Cipariu jövedelme. A Steinhausen útján történt rendelésekről fennmaradt többször említett kimutatásból megállapítható Cipariu akkori vásárlásainak normális üteme és az, hogy kb. mekkora összeg lett volna szükséges a gyűjtemény 3000 kötetről 6000 darabra növeléséhez. Ebben az erősen rongált állapotú kimutatásban szereplő kb. 440 kötetért ugyanis Cipariu 1842-1847 között összesen 1695 Ft-ot fizetett ki. Minthogy Cipariu fizetése - láttuk - csak 1846-tól fogva emelkedett évi 700 Ft-ra, egyéb mellékjövedelmei ellenére is nehéz elképzelni, hogy 1848 nyaráig módjában állott volna kb. 10.000 Ft-ot költenie könyvtára gyarapítására. Különben saját kijelentéséből ismeretes, hogy Cipariu ezekben az esztendőkben jövedelmének kb. felét fordította könyvek vásárlására. A Steinhausen-féle kimutatás szerint is évi átlagban kb. 4-500 Ft-ra becsülhető az az összeg, amelyet Cipariu a forradalom előtti esztendőkben költött könyvtárára. Ez pedig kb. 150-200 kötet megvásárlására lehetett elegendő. Cipariu gyűjteményének 1846-1848 közötti gyarapodása tehát hozzávetőlegesen 600-1000 kötetre, teljes állománya pedig a forradalom idején kb. 4000 darabra tehető.

A Cipariu-féle visszaemlékezésben szereplő becslés helyesbítésének szükségét egyéb meggondolásokból is fel kell vetnünk. Ha ugyanis a gyűjtemény 1849-es állományát 6000 kötetre tesszük, akkor a könyvtár további fejlődését illetően szintén problémák merülnek fel. Cipariu ugyanis 1862. november 9/21-én Ion Maiorescuhoz írt levelében saját könyvtárát, a kéziratokkal együtt, 4-5000 kötetre becsüli. Fentebb részletezett vizsgálódásaink - láttuk - arra az eredményre vezettek, hogy a forradalom alatti károsodásoknak az állomány harmada vagy legfeljebb a fele esett áldozatul. 6000 kötetből tehát ez utóbbi esetben is legalább 3000-nek meg kellett maradnia. Cipariu azonban éppen 1850-1860 között gyarapította gyűjteményét minden eddigit messze felülmúló mértékben. E vásárlások felfokozott üteme a személyi levéltárában mindmáig fellelhető könyvkereskedői számlák tömegével bizonyítható. Az évtizedbeli valóban több ezer kötetes gyarapodás ellenére azonban 1862-ben miért még mindig csak 4-5000 kötetre becsüli Cipariu a könyvtárát? Tehát már a kutatások jelenlegi állásánál is számolnunk kell azzal, hogy a könyvtár tényleges állománya a pusztulások idején nem 6000, hanem inkább 4000 kötet lehetett és ebből összesen 1500-2000 kötet kallódhatott el.

Mindezek után nem kerülhető meg az a kérdés sem, hogy mi vezethette Cipariut arra, hogy 1849 előtti könyveinek számát túlozza. Pusztán csak a pontos nyilvántartások hiányának, vagy pedig a hiúságnak, gyűjteménye jelentősége fokozása vágyának tulajdonítandók a késői visszaemlékezésében szereplő számok? Mindez aligha képzelhető el. 1849 végén összeállított hiányjegyzékeinek feltűnően pontos adatai elárulják, hogy Cipariu minden katalógus nélkül is alaposan ismerte könyvtárát. Gyűjteményének a román művelődési életben elfoglalt kiemelkedő helyét is jobban tudta annál, semhogy puszta számokkal akarta volna jelentőségét bizonygatni. A magyarázatot nem is itt, hanem - Cipariu személyi levéltárának bizonyítékai szerint - a forradalom utáni viszonyokban kell keresnünk. Cipariut a forradalom idején, balázsfalvi házának feldúlása és könyvtárának megcsonkulása révén, anyagilag is súlyos károk érték. Helyzetét tovább súlyosbította, hogy a könyvkereskedők jelentős összegeket követeltek rajta olyan művekért, amelyeket kevéssel a forradalom előtt szállítottak le és rövidesen elkallódtak. Cipariu szorult helyzetére jellemzőek 1850. július 19/31-én Bécsből írt és pénz küldését sürgető alábbi sorai: "Bánt, hogy nem tudok fizetni a könyvkereskedőnek, jóllehet a kifizetetlenül maradt legtöbb könyvet a forradalom kezdetének idején szállította le, a Corpus Historiae Byzantinae köteteivel együtt és éppen ezek vesztek el leginkább. Munteanu úr Váradról, aki könyveimet Szebenből elvitte, semmit sem akar írni azok visszaszolgáltatása felől és így teljes kárt vallok, minthogy én kell kifizessem és más bitorolja az eltulajdonított vagy letagadott könyveimet." Nyilvánvalóan méltánytalan volt, hogy a forradalom okozta károkat ezekben az utóbbi esetekben is egyedül Cipariu viselje. Elszenvedett kárai részbeni jóvátételét a hatóságok megígérték Cipariunak. Neki tehát érdekében állott, hogy könyvtára pusztulását a ténylegesnél nagyobbnak tüntetve fel, minél inkább növelje az amúgy is csupán részleges jóvátétel összegét. A hivatalos jóvátétel azonban végül csak ígéret maradt, és az ötvenes évek végén a könyvkereskedők ügyvédi felszólításokkal kezdték zavarni Cipariut az 1849 előtti vásárlások függőben lévő ügyének rendezése végett. Cipariu személyi iratai között Burián Páltól (Kolozsvár) 1858-ból, Stein Jánostól (Kolozsvár) és a Steinhausen cégtől 1862-ből maradtak fenn ilyen felszólítások. E kereskedőkkel való tárgyalásai során Cipariu, érthető módon, kihangsúlyozta a könyvtárát ért károkat és ezek figyelembevételét érvényesítette is a létrejött megegyezésekben. Az Archivu-ban közölt túlzott számadatok tehát - véleményünk szerint - a minduntalan felmerülő könyvkereskedői igények végleges elhallgattatására, illetve Cipariunak a tárgyalások során elfoglalt álláspontja alátámasztására kerültek be a visszaemlékezés szövegébe. Személyi iratai elpusztulásának hangsúlyozását viszont a nyomdai praefectusságával kapcsolatos hatósági kellemetlenkedések magyarázzák. 1848 előtti tudományos jegyzeteinek és személyi iratainak nem is olyan jelentéktelen töredéke ugyanis napjainkig fennmaradt. Csak nagy értékű és a román nemzeti mozgalom kibontakozásának története szempontjából pótolhatatlan fontosságú fiatalkori levelezése pusztult el teljes egészében a forradalom idején.

A gyűjtemény helyreállítása

Ha ma már kétségtelennek is látszik, hogy a Cipariu-könyvtár megsemmisüléséről elterjedt korábbi vélemények módosításra szorulnak, e gyűjtemény a forradalom idején olyan érzékeny veszteségeket szenvedett, hogy csak további jelentős áldozatokkal lehetett újra alkalmassá tenni a nagy nemzeti célok szolgálatára. De Cipariu egyetlen percig sem habozott meghozni ezeket az áldozatokat. Nyelvészeti kutatásaival kapcsolatosan így ír erről 1853-ban Iacob Muresianunak: "E cél érdekében nem mulasztottam el még 1848 előtt megszerezni magamnak mindazokat az okmányokat, amelyeket csak módomban volt összegyűjteni, s amelyek segíthettek munkámban... Azonban, fájdalom, mind az annyi fáradsággal és költséggel megszerzett okmányok egy része, mind pedig egész összegyűjtött anyagom az 1848/49-es események prédájává lett. Mégsem estem kétségbe, hanem ezután is törekedtem helyreállítani és kiegészíteni azt, ami elveszett, mert ismertem a mindnyájunktól érzett szükségét annak, hogy mielőbb meg kell kezdenünk a nyelvünkkel, majd pedig történelmünkkel a napjainkban kért kritikai szellemben való foglalkozást." Cipariu életkörülményei is kedvezően alakultak a forradalom után ahhoz, hogy könyvtárának károsodásait rövid idő alatt ne csak eltüntethesse, hanem jelentős mértékben tovább is fejleszthesse gyűjteményét. Az ötvenes évek első felében gyakran utazott külföldre. Különösen Bécsben tartózkodott huzamosabban. Jól hasznosította az ottani könyvkereskedőkkel már a forradalom előtt kiépített kapcsolatait. 1850. február 16-tól 1851. október 18-ig terjedő bécsi tartózkodása idején járt, 1850. május 9. - augusztus 15. között, Berlinben, Halléban és Gothában. Naplótöredékének bizonysága szerint mindhárom városban könyvtári tanulmányokat folytatott és könyvkereskedőkkel létesített kapcsolatokat. 1852 augusztusában, Bécsen keresztül, Itáliának az osztrák uralom alatti részébe utazott, majd onnan visszatérve november közepéig ismét a császárvárosban tartózkodott. 1854 tavaszán és esetleg őszén ismét járt Bécsben és csak 1855 elején tért onnan haza. 1856 tavaszán újra három hónapot időzött a Monarchia fővárosában. Hosszabb szünet után 1863 végén látogatott el megint Bécsbe. A következő év őszére tervezett útját azonban már lemondotta s ezután többé nem is látta viszont a számára olyan sokat jelentő Duna menti metropolist.

E sorozatos és kiadós bécsi tartózkodásoknak nagy szerepet tulajdoníthatunk mind Cipariu, mind pedig könyvtára fejlődésében. Ott egyidejűleg találkozhatott a többi Habsburg-tartományok román vezetőivel, az európai tudományos élettel és a nyugati könyvpiaccal. Bécs szerepének gyors felismeréséről és a helyzetnek népe, saját maga és könyvtára javára való tudatos kihasználásáról tanúskodnak 1850. szeptember 17/29-én kelt alábbi sorai: "Bécs, feje egy olyan birodalomnak, mely az egykori Dacia Traiana románságának felét magába foglalja, minden tekintetben valósággal a román irodalom fejlődésének megkönnyítésére rendeltetett. Az irodalmi kutatásokhoz szükséges mindenféle források könnyű elérhetősége a köz- és magánkönyvtárakban, a művészeti és régészeti gyűjteményekben, a zavartalan összeköttetés Európának irodalmilag legfejlettebb és a román néppel legközelebbről testvér nemzeteivel, a nyomtatás könnyűsége és olcsósága, a többi román tartományokkal általában és az osztrák birodalomhoz tartozókkal különösen szoros érintkezés olyan lehetőségek, amelyek kívánatossá teszik, hogy a románság éljen velük és ne hagyja ezeket figyelmen kívül."

Ami Cipariut magát illeti, e felismerés nyomán igyekezett is alaposan élni mindazzal, amit Bécs saját tudományos tájékozottságának és könyvtárának korszerű színvonalon tartásához kínált. Gyűjteménye fejlesztésére Bécs az ötvenes években különösen kedvező lehetőségeket nyújtott. Ez az időszak ugyanis valóságos "aranykor" volt a közép-európai könyvgyűjtés történetében. Az osztrák és német könyvpiac minden eddigit felülmúló bőségben és viszonylag olcsó áron kínálta megvételre a legválogatottabb bibliofil anyagot. Középkori latin kódexek, ősnyomtatványok, híres régi nyomdák termékei, gazdagon illusztrált díszművek, különféle rariora-k és curiosa-k ebben az időszakban a néhány évtizeddel későbbi árnak szerény töredékéért cseréltek gazdát. A piacon legnagyobb tömegben éppen az a muzeális és tudománytörténeti becsű, illetve az a tudományos anyag volt képviselve, amelyet Cipariu elsősorban gyűjtött. Egyedül csak anyagi lehetőségeitől függött, hogy milyen ütemben és milyen anyaggal fejleszti tovább gyűjteményét. Ekkor már nyoma sem volt azoknak az akadályoknak, amelyek az első időkben - amint láttuk - annyira fékezték Cipariut könyvtári tervei megvalósításában. Hogy gyűjtése ennek ellenére a régi vágányokon haladt tovább és ezekben az években egyedül csak a középkori latin kódexek iránti érdeklődéssel bővült, beszédes bizonyítéka annak, hogy bibliofiliája már 1848 előtt véglegesen kialakult.

A forradalom előtti és utáni könyvvásárlásai között azonban mégis mutatkozik egy lényeges különbség: ez az újabb gyarapodás most már szinte kizárólag csak külföldi provenienciájú darabokkal gazdagítja a balázsfalvi gyűjteményt. Különböző külföldi könyvtáraknak a nagy osztrák és német antikváriumokban szétszóródó töredékeiből Cipariu érdeklődése, hozzáértése és áldozatkészsége formált újból szerves egységet. E sokszínű könyvanyag eredetének inkább csak érzékeltetésére szolgáló példaként felemlítjük az Emil Gottlieb Friedlander (1805-1878) ismert berlini hadtörténész könyvtárából származó becses archivisztikai és bibliológiai könyveket, a német matematikusok központi folyóiratát (Journal) megalapító August Leopold Crelle (1780-1855) vagy Franz Oberthür (1745-1831), a würzburgi egyetem dogmatikusának könyveit, továbbá a müncheni királyi könyvtárból, a szász választófejedelmek, a jezsuiták prágai, liegnici, bécsi, müncheni kollégiuma, a bécsi, lipcsei, wittenbergi egyetem, a cári orosz admiralitás vagy az ismert osztrák államférfi, gr. Franz Stadion (1763-1824) egykori könyvtárából származó darabokat. Ezek a külföldi vásárlások tették Cipariu gyűjteményét igazán gazdaggá régi könyvekben, szép bibliofil példányokban. A forradalom alatt elveszett könyvei közül a tudományos munkája szempontjából fontosakat nagy áldozattal újra megvásárolta. Például 1856-ban 78 Ft-ot adott Beveregius elveszett Synodiconának két kötetéért. Egyébként azonban nem törekedett arra, hogy egykori könyvtárának minden egyes elveszett darabjából szerezzen magának új példányt. Ha csak tehette, jobb és újabb munkát vásárolt magának ugyanabból a témakörből. Úgy látszik, hogy 1855-re már sikerült gyűjteményének hiányait kipótolnia és túl is szárnyalnia a forradalom előtti állományt. Ezért ajándékozhatott ekkor 300 kötet régibb és újabb latin, görög, német, francia, olasz, román és magyar könyvet a vezetése alatt újjászervezett balázsfalvi gimnázium könyvtárának.

Cipariu gyűjtőtevékenységét tehát a forradalom óta a külföldi könyvkereskedések széles hálózata segítette elő. 1848 előttről örökölt erdélyi összeköttetéseit nem szakította ugyan meg, de ezek jelentősége ebben az időszakban már harmadrangúvá zsugorodott össze. Még a kolozsvári Burián Pál antikváriuma játszott némi szerepet ekkor is a Cipariu-könyvtár életében, egészen a tulajdonos 1860-ban bekövetkezett haláláig. Ez a cég is ebben az időben már inkább külföldi provenienciájú régi, ritka nyomtatványokat közvetített Balázsfalvára. Vásárlásainak zömét azonban Cipariu az ötvenes évektől fogva egészen haláláig az alább felemlítendő külföldi könyvkereskedők útján bonyolította le. Ez a névsor beszédesen bizonyítja, hogy bibliofiliája végérvényesen kinőtt az erdélyi könyvpiac keretei közül. E cégek nyomtatott, de Cipariu könyvtárában időközben sajnos nagyon meghiányosult árjegyzékei, valamint esetleg fennmaradt üzleti levéltárai hihetőleg még sok értékes felvilágosítással fognak szolgálni Cipariu 1850 utáni könyvvásárlásai felől. A későbbi kutatóknak ezt a számunkra jelenleg járhatatlan utat kell megkísérelniök. A Cipariu személyi levéltárában ebből az időszakból fennmaradt könyvkereskedői számlák ugyanis, látszólagos nagy számuk ellenére, csupán nagyon töredékes képet nyújtanak a gyűjtemény fejlődésének erről az eredményekben annyira gazdag, jelentős szakaszáról.

Az ötvenes évek elején Cipariunak talán legfontosabb bécsi üzlettársa a császári Tudományos Akadémia könyvesboltja, a Carl Gerold's Sohn cég volt. Ennek közvetítésével bonyolította le egy ideig boroszlói, lipcsei és egyéb bécsi könyvrendeléseit is. Gerold mellett Carl Greif és Johann Schratt bécsi antikváriusnál szerezte be Cipariu a forradalom utáni évtizedben a legtöbb könyvet. Későbben szállított még Cipariu részére a bécsi egyetem könyvárusa, a Wilhelm Braumüller und Sohn cég is. A szintén bécsi Wallishauser'sche Buchhandlung (Josef Klemm) könyvesboltból főleg orientalisztikai anyagot rendelt. Második fő beszerzési helye Cipariunak ebben az időszakban: Lipcse. Itt a Kirchhoff und Wigand, K. F. Koehler's Antiquarium, F. A. Brockhaus cégekkel állott összeköttetésben, és szintén inkább orientalisztikai műveket szerzett be náluk. Hasonlóképpen az orientalisztika hozta kapcsolatba Cipariut a hetvenes években Friedrich Andreas Perthes ismert gothai könyvkereskedővel. A boroszlói Schletter'sche Buchhandlung-H. Skutsch cég szerepe a gyűjtemény gyarapításában már kisebb ugyan a fentebb említettekénél, de még mindig jelentősnek mondható. A magyarországi újdonságokat elsősorban a Pesten működő Hartleben üzlet útján hozatta meg.

Cipariu személyi levéltárának megtizedelődése folytán ma már hozzávetőlegesen sem állapítható meg, hogy összegszerűen mennyit is áldozhatott Cipariu könyvtárára. Ő magától tudjuk - láttuk -, hogy, legalábbis az ötvenes évek közepéig, jövedelmének több mint felét költötte könyvvásárlásokra. S ez mindenképpen jelentős summát tehetett ki. Cipariunak ugyanis kanonoki és tanári fizetésén kívül a nyomdai praefectusságból, román könyvek bizományba való árusításából, saját művei eladásából és már a negyvenes évek elejétől fogva vásárolgatott és zálogba vett kisebb-nagyobb földbirtokaiból szintén volt jövedelme. Viszonylagos anyagi függetlensége volt az egyik ok, amiért 1841-ben a következő szavakkal hárította el Baritiunak azt az ajánlatát, hogy telepedjenek át Bukarestbe: "Itt úr vagyok, senki sem parancsol nekem, senki sem veheti el a kenyeremet... Anyagi helyzete később is állandóan javult. Amikor 1862-ben a király éneklőkanonokká nevezte ki, fizetése az 1845-től fogva élvezett 700 Ft-ról 1680 Ft-ra emelkedett. 1869-ben olvasókanonokká történt előléptetése szintén hozhatott számára fizetésjavítást. Miután pedig 1871-ben nagypréposttá nevezték ki, javadalmazása évi 2250 Ft-ra emelkedett, ami már felért egy vezető állami tisztviselő fizetésével. Cipariu tehát az 1840-es évektől fogva megfelelő jövedelemmel rendelkezett könyvtári tervei valóra váltásához, és sok ezer forintra rúg az az összeg, amelyet - ellentétben pénzüket földbirtokba vagy értékpapírokba fektető kanonoktársaival - a román nemzeti ügy érdekében létrehozott gyűjteményére költött.

A gyűjtemény sorsa

Cipariu már ravatalon feküdt, amikor a posta még mindig hozta külföldről a korábban megrendelt könyveket. Gyűjteménye gyarapításáról tehát élete legutolsó szakaszában sem mondott le. Ennek ellenére, az ötvenes évek második felétől fogva észlelhető, hogy könyvtárát többé már nem a korábbi ütemben és mértékben fejleszti. Cipariu jövendő biográfusára vár annak tisztázása, hogy mik voltak a valóságos okai annak a fokozatos elkedvetlenedésnek, amely aztán kihatott a könyvtár gyarapítására. A nyomasztó politikai helyzeten kívül egyházi vonalon személyi mellőzések, Hammer-Purgstall halála után fokozatos elszigetelődése a külföldi tudományos élettől, kezdődő betegeskedése mind-mind bénítólag hathatott Cipariu egész tevékenységére. Ezért fogadta örömmel 1858 nyarán Baritiunak azt a tervét, hogy Balázsfalvára jön tanárnak, mert remélte, hogy a régi barát képes lesz "még feléleszteni a lelket ebben az elhaló testben". Cipariu gyűjtőkedvét fékezhette az a felismerés is, hogy a könyvkiadás rohamos fejlődése következtében egyetlen magánszemély többé már nem vállalkozhat mindazoknak a könyvtári dokumentációs feladatoknak ellátására, amelyek a román nemzeti mozgalom előtt a változott politikai körülmények között felmerülnek. Ekkor már úgy érezhette, hogy helyesebb nemzete művelődési hagyatékának összegyűjtését közintézményre bízni, mert az - szemben a véges életű egyénnel - biztosíthatja e munka folytonosságát. Végül 1849-es élményei arról is meggyőzhették, hogy a közkönyvtárak még a rendkívüli viszonyok között is több védelmet élveznek a társadalom részéről, mint a magángyűjtemények.

Mindezek arra késztették Cipariut, hogy a nemzeti könyvtár megteremtésének fiatalos lelkesedéssel egykor magára vállalt nagy feladatát más úton-módon próbálja megvalósítani. 1858 őszén nekilátott tehát a balázsfalvi egyházmegyei könyvtár újjászervezésének abból a célból, hogy ez vehesse át a régi román könyvek és kéziratok gyűjtését. 1859. február 1-én már azt kéri a Moldvába és Havasalföldre induló Baritiutól, hogy ilyen anyagot gyűjtsön neki ottan és hozzáfűzi: "Ezeket az egyházmegyei könyvtár részére akarom összegyűjteni, melynek elrendezéséhez és megszervezéséhez még a múlt ősszel fogtam hozzá..." Hamarosan be kellett azonban látnia, hogy az egyházi vezetőkben nincs meg a kellő érzék ilyen feladatokhoz, és nem is hajlandók vállalni a gyűjtéssel járó anyagi áldozatokat. Néhány esztendővel későbben, az Astra megalakulásakor csillant fel számára újabb és jobb lehetőség. Úgy vélte, hogy az Astra könyvtárának nemzeti dokumentációs központtá fejlesztése esetében a gyűjtés sikerét nem gátolnák az ortodox és a görög katolikus egyház közötti áldatlan ellentétek. Mindjárt az Astra megalakulásakor, 1862. július 28-án, javaslatot tett tehát könyvtár és könyvtári bizottság létesítésére. Ezek legfőbb feladatát Cipariu a régi román könyvek összegyűjtésében és feldolgozásában jelölte meg. Ő maga adományokkal segítette megvetni e könyvtár alapjait. Törekvései azonban itt sem találtak kellő visszhangra. Az érdeklődés és a kellő anyagi eszközök hiánya ebben a formában is kilátástalanná tette Cipariu nagy álmának megvalósítását.

Mindezek láttán elemi erővel törtek fel Cipariu lelkéből a könyvtára jövőjével kapcsolatos kínzó aggodalmak. Úgy érezte, hogy nemzete javára vállalt legkézzelfoghatóbb szolgálata hiábavaló volt, mert hiányzik a megértés és az áldozatkészség az általa kezdett mű folytatásához és befejezéséhez: a román nemzeti könyvtár megteremtéséhez. A naplójába néhány évvel korábban beírt alábbi keserű szavak Cipariu lelkének legrejtettebb zugába világítanak bele és érthetővé teszik gyűjtésének ellankadását 1856 után: "Melyik román magánember gyűjtött ilyen szerény anyagi eszközökkel olyan könyvtárat, mint amilyen az én elveszett gyűjteményem volt, vagy amilyen ez a mostani? Ki áldozott annyi pénzt a maga szerény vagyonából irodalmi célokra, mint én? Ki tette tönkre a szemét, rontotta meg az egészségét, mint én, tanulmányozva, írva és másolva éjjel és nappal? Annyira csontvázzá váltam, nem emberré, hogy nem esett jól sem az étel, sem az ital, sem az alvás, és idő előtt sokkal jobban megöregedtem, mint a velem egykorúak, úgyhogy ma árnyék vagyok inkább, mint ember, az étel és ital sem kell, aludni sem tudok, járni sem és megrövidítettem életemet egyre tanulmányozva, írva és másolva mindig a román irodalom érdekében... Annyira, hogy néha elfog a düh, hogy égessük el még a könyvtárt is, vagy legalább aduk el. Mi végre könyvekre elvesztegetett annyi pénz, amikor azt sem tudom, kire maradnak, vagy nem tudom, miként fogják gondjukat viselni? Mi lesz kézirataimmal halálom után? A ritkaságokkal, amelyeket annyi buzgalommal és akkora kitartással gyűjtöttem? S hogy végül még úgy járjanak, mint 1848/49-ben, vagy még annál is rosszabbul? Bolondság..."

Erdélyi próbálkozásának eredménytelenségét látva, az a gondolat is felmerült Cipariuban, hogy Bukarestben biztosítja gondosan válogatott gyűjteményének a román tudományosság hasznára való fennmaradását. 1862. november 9/21-én levélben érdeklődött Ion Maiorescunál, hogy gyűjteményét nem vásárolnák-e meg a fővárosban létesítendő Nemzeti Könyvtár számára: "Még van egy kb. 4-5000 kötetes könyvtáram (benne vagy 200, többnyire keleti és latin kézirat), melyet eladnék, ha akadna rá vevő. Görög és latin klasszikusok, mind többféle, régi és új kiadásban, görög és latin egyházatyák, legkiválóbb olasz, francia, spanyol, angol, német szerzők, újabbkori latin művek, magyar vonatkozású irodalom stb., stb. Sok drága és ritka kiadvány. Nem volna-e szükségetek ezekre az ottani Nemzeti Könyvtárotok számára? Ha nyáron eljössz Balázsfalvára, látni fogod a könyvtárat. De ha nektek ott nem fog kelleni, majd eladom egy németnek vagy angolnak. Ebből a célból közzétenni szándékszom előbb keleti kézirataim és könyveim katalógusát, majd a többiekét is. Nézz utána a dolognak és írjál!" Maiorescu, aki jól ismerte barátja és rokona gyűjteményének nemzeti jelentőségét, már december 8-án sietett válaszolni Cipariu ajánlatára: "Az Ön könyvtára felől is beszéltem. De ugyan miért akarja eladni? Nincs rászorulva. Vagy még földbirtokokat akar vásárolni? (Melyek elveszejtették az államot.) Majd megegyezünk efelől. Amikor sor erül rá, ha ugyan sor kerül, meg fogjuk találni a módját és a pénzt a kincstárban. Hozzávetőlegesen mekkora lenne az értéke?" Nem ismerjük e terv további sorsát, de úgy véljük, hogy Cipariu végül is azért nem adta el Bukarestbe gyűjteményét, mert felismerte, hogy az erdélyi románságot nem foszthatja meg egyetlen komoly dokumentációs bázisától, reprezentatív könyvtárától, amelyben minden román értelmiségi népe művelődési előrehaladásának jelét láthatta. A politikai élet fokozatos megelevenedése a hatvanas években új reményeket élesztett az erdélyi románság vezetőiben, és Cipariu tovább folytatta könyvtára fejlesztését. Többé már nem gondolt könyvtára eladására vagy megsemmisítésére. "Nem tudom, hogy szerencsére vagy szerencsétlenségre, az ilyen dührohamok nem tartanak sokáig. A könyvtár még mindig áll, nem égett el, eladásra sem került, hanem egyre tovább gyarapszik" - írja 1868-ban. Bár az osztrák-magyar kiegyezés nyomán kialakult új helyzet politikai vonatkozásban, a nyelvészeti felfogásával szemben Bukarestben kialakuló ellenvélemények pedig tudományos téren tették látszólag hiábavalóvá életének minden erőfeszítését, könyvtára gyarapítását most már tovább folytatta egészen haláláig. Életének teljes visszavonultságban eltöltött utolsó másfél évtizede alatt ez az egyre lassuló ütemű könyvgyűjtés és könyveinek tanulmányozása maradt Cipariu szinte egyetlen szellemi tevékenysége.

1887. szeptember 3-án bekövetkezett halálakor könyvtára kb. 6-7000 darabból állott. Ezt az erdélyi románság körében egyedülálló művelődési értéket képviselő gyűjteményt Cipariu - nagy összegű alapítványok kíséretében - 1886. április 18-án kelt végrendeletével a balázsfalvi görög katolikus káptalanra hagyta. Kikötötte azonban, hogy gyűjteményét alkalmas helyiségben tegyék a köz számára hozzáférhetővé és külön könyvtári egységként gondosan őrizzék meg. A könyvek megfelelő elhelyezésére azonban - bizonyára a hagyaték körül keletkezett hosszas pereskedés miatt - jó ideig nem kerülhetett sor. Még egy évtizeddel Cipariu halála után is könyvei mindenféle nyilvántartás nélkül a káptalan egyik hivatali szobájában állottak. A becses gyűjtemény csak negyedszázados viszontagság után, 1916 nyarán került át a Központi Könyvtár részére épített új helyiségbe. Az átköltöztetés jóformán még be sem fejeződhetett, amikor a front közeledtére sebtében a pincébe, illetve Váradra kellett menekíteni anyagát. E hirtelen végrehajtott munkálatok során aztán Cipariu könyvei összekeveredtek Augustin Bunea és Ion Micu Moldovan kanonok hagyatékával, valamint a Központi Könyvtár egyéb állagaival. Bár Zenobiu Paclitanu könyvtáros 1917-ben mindent elkövetett a hagyatékok szétválasztására, ez csak nagy vonalakban sikerült neki, minthogy Cipariu könyveinek többségén semmiféle tulajdonjelzés sem volt. Így aztán Cipariu gyűjteményéből sok könyvet tévesen más állagokba számoztak be.

Még mostohább sors várt Cipariu személyi levéltárára, levelezésére, tudományos jegyzeteire. Ezeket ugyanis, nem ismerve fel rendkívüli tudományos fontosságukat, 1918 után a könyvtár padlására tették fel. Pénz és megértés híján hosszú ideig nem is foglalkoztak rendezésével. A padláson kallódtak teljes rendezetlenségben 1938-ig, amikor is Stefan Manciulea a maradványokat biztonságba helyezte, nagyjából elrendezte és sok értékes darabját publikálta. Miután a balázsfalvi Központi Könyvtárat 1949-ben a Román Akadémia vette őrizetébe, Cipariu könyvtárát is Kolozsvárra, az itt létesített Akadémiai Könyvtárba szállították át. Mindmáig itt található lényegében a két világháború között még Balázsfalván kialakított rendben.

A fenti fejtegetések nyomán - úgy véljük - kellő fény derült a következőkre: 1) Cipariu gyűjteménye a XIX. századi román könyvtárfejlődés egyik legjelentősebb terméke; 2) E gyűjtemény 1849-ben nem semmisült meg, hanem csak jelentős károkat szenvedett; 3) A Cipariu-gyűjtemény tehát talán a legkorábbi, zömében 1848 előtti és meglehetős épségben fennmaradt román tudományos szakkönyvtár; 4) Éppen ezért a jövőben a XIX. századi román tudománytörténet egyik legrangosabb emlékeként kell kezelni és hasznosítani.

Ahogyan ma a történeti műemlékeket, fáradságot és költséget nem kímélve, rekonstruálják, úgy kell mindenekelőtt helyreállítani a Cipariu-gyűjteményt, elérhető teljességében. Nem csupán a balázsfalvi Központi Könyvtár más állagaiba tévedt köteteknek a visszahelyezésére gondolunk. Szükségesnek látjuk Cipariunak a Ion Munteanu hagyatékából esetleg Belényesre, majd onnan 1954 körül Bukarestbe, az Állami Központi Könyvtárba került kötetei felkutatását és újraegyesítését a gyűjtemény törzsével. Ezt követheti aztán a teljes anyag tudományszakok szerinti átrendezése, a múltban történt hibák eltüntetése, új és pontos katalóguscédulák készítése. Így szerezhet majd végre a szemlélő látogató vagy a tudományos kutató gyors és megbízható képet a román tudományos filológia atyjának teljes tudományos fegyvertáráról. Ezután elvégzendő külön feladat az orientalisztikai gyűjtemény már elkezdett katalógusának befejezése, minden szakigényt kielégítő módon.

Az átrendezés ezen a ponton már érinti a gyűjtemény kéziratos részének problémáit is. Felülvizsgálandónak látszik ugyanis a kézzel írott egész anyag, annak megállapítása céljából, hogy a levéltártan és könyvtártudomány korszerű alapelvei szerint mi kerüljön belőle a kézirattárba és mi maradjon Cipariu személyi levéltárában. Ez az előfeltétele annak, hogy a balázsfalvi nagy tudós sok viszontagságot látott kéziratos szellemi örökségéhez a kor színvonalán álló kutatási segédletek készülhessenek. Ezt követően aztán sor kerülhet arra is, hogy tudománytörténetünk művelői méltó formában leróhassák kötelezettségüket a román tudomány e tévedései ellenére is kiemelkedő jelentőségű úttörőjével szemben.

Hosszú és fáradságos tehát az az út, amelyet a mai nemzedéknek még meg kell járnia ahhoz, hogy a XIX. század legnagyobb román könyvbarátjától annyi szeretettel és szakértelemmel, akkora anyagi áldozattal összehordott művelődési javakat kellőképpen hasznosíthassa. Ma azonban biztosítottak e feladatok elvégzésének mind személyi, mind pedig anyagi feltételei. Megértésben sincs hiány, hiszen Cipariu örökségét a román tudományosság legmagasabb testülete, Románia Szocialista Köztársaság Akadémiája kezeli.

E dolgozat a fentebb elsorolt könyvtárosi és tudománytörténeti feladatok jobb megoldásához kívánt szerény hozzájárulást nyújtani. Egyben azonban - e tárgykörből való egyéb tanulmányaival együtt - a szerző személyes tiszteletadása is. Tiszteletadás, amelyet a tudományok minden művelője kötelességének fog érezni, ha kutatásai közben egyszer emberi közelségbe került ezzel a népéért és a tudományért, a könyvekért élt és érdemei szerint még ma sem méltatott tudóssal: Timotei Cipariuval.


Előző fejezet Tartalomjegyzék Következő fejezet