Könyv és könyvtár az erdélyi magyar művelődésben

Szocialista könyvtárügy és nemzetiségi könyvörökség

Könyv és társadalom viszonyának újrarendezése az egész modern világ számára fontos és halaszthatatlan feladat. Ez alól nem kivételek a szocializmust építő országok sem, noha körükben másként jelentkeznek az audiovizuális technika terjedése nyomán fellépő kérdések. A művelődés forrásaihoz csak viszonylag rövid ideje hozzáférkőző tömegek nevelése szempontjából valósággal életkérdés, hogy az új szocialista kultúra elmélyítésében a könyv milyen szerephez jut. Széles körű és áthasonítást lehetővé tevő könyvkultúra nélkül ugyanis a fizikai dolgozók aligha illeszkedhetnének be teljes értékű alkotóelemekként a kialakult és állandóan erősödő szocialista nemzetbe. Maga a szocialista művelődés egysége válnék kérdésessé, ha a társadalom jelentős tömegei főleg tévé-kultúrával rendelkeznének és nem mondhatnák magukénak mindazokat az értékeket is, amelyeket elődeik eddig létrehoztak, és könyvek segítségével mindenki számára megközelíthetővé tettek.

Az egész társadalmat átfogni kívánó könyvtárszervezet tanúskodik arról a fontos szerepről, amelyet a szocialista művelődéspolitika nálunk a társadalomnevelésben a könyvnek szán. Hiányolni való inkább a hagyományok ésszerűbb értékesítése körül akad. Egy-egy régi könyvtárunkban még mindig kevesen látják meg városuk, vidékük vagy országuk megtestesült művelődéstörténetét; azt, hogy a polcokon sorakozó kötetek közvetlenül és minden másnál hitelesebben vallanak a mai olvasónak is a közelebbi vagy a távolabbi múlt gondolatvilágáról, hagyatékáról. Az sem magától értetődő mindenki számára, hogy a könyvtárak éppen olyan műemlékek lehetnek, mint a régi kolostorok, templomok vagy várak, és hogy ezeknek szintén kijár mindaz a védelem, megbecsülés, amit a turisták zarándokhelyévé fejlődött történeti emlékek annyi joggal élveznek. Még könyvtárosaink között is akadnak olyanok, akik nem érzékelik, hogy e műemlék-könyvtárak is csak akkor teljes értékűek a tudomány számára, ha állagukat változatlanul őrizzük meg, ha nem teszünk hozzájuk semmit és nem veszünk el belőlük semmit. Hiszen az, amit tájékozatlanságunkban és történetietlen szemlélettel ma könnyelműen duplumnak minősítünk, egészen bizonyosan a gyűjtemény két, különböző provenienciájú alkotóeleme részeként került jelenlegi őrzőhelyére. Az egyik példány eltávolításával tehát könyvtárunk múltját szegényítjük egy információval, a tudományos kutatókat pedig megfosztjuk egy művelődéstörténeti kapcsolat felismerésének lehetőségétől. Még értelmiségi köreinkben sem köztudott, hogy országunk Délkelet-Európában egyike a régi könyvkultúra emlékeiben leggazdagabb államoknak. Századok óta megszakítás nélkül működő régi könyvtárainkban a IX. századtól kezdődően ott sorjáznak az európai írásos műveltség emlékei. Középkori kódexek, ősnyomtatványok, a könyvkiadás ritkaságai hirdetik művelődésünk szerves beleépülését Európa hagyományaiba. Mindezek nevelő ereje elvitathatatlan. És e tényekkel azoknak is állandóan számolniuk kell, akik annak gondját hordozzák, hogy e gazdag örökséget miként lehetne legjobban hasznosítani a jövendő építésében.

A könyvtár társadalmi képződmény volt mindenütt és minden időben. Létesüléséhez bizonyos művelődési, társadalmi feltételek és igények szükségesek. Miután pedig egy könyvtár kinőtt a magángyűjtemény szűk keretei közül, a mindenkori társadalomszerkezet élő egységei - önmaguk megvalósításaként - táplálták, fejlesztették, védelmezték. E kapcsolatok folytán a könyvtár tartalmát, anyaga összetételét mindig a létrehozó társadalmi közösség művelődési élete határozta meg. A szervesen fejlődött könyvtárak tehát történeti képződmények, amelyekből - ha nem bolygatták őket - a szakemberek, akár a geológusok a földkéreg rétegződéséből, hitelesen leolvashatják, kielemezhetik a létrehívó közösség szellemi érdeklődésének alakulását. Ilyen, nem is jelentéktelen könyvtárképző tényező volt Erdély korábbi századaiban az ott élő magyar lakosság művelődési élete.

Mindaz a szellemi érték, ami országunkban létrejött, románok, magyarok és németek egymást kiegészítő erőfeszítéseinek eredménye és együttesen alkotja a szocialista művelődés alapját. A szocialista Románia örököse annak is, amit Erdély magyar és német lakossága, saját művelődése szolgálatában, a könyvkultúra és a könyvtári hagyományok területén századokon át alkotott. Mănăstirea Neamţului ősi kolostorának román kéziratai, a bukaresti Akadémiai Könyvtár kimeríthetetlen kincsesbányája, a gyulafehérvári Batthyaneum kódexei vagy a szebeni Brukenthal Könyvtár ősnyomtatványai egyformán kedvesek és egyaránt büszkeség tárgyai az ország minden művelt polgára számára. Mindennek a nemzetiségekben az a meggyőződés az alapja, hogy könyvtári szervezetünk egyenlő gonddal őrzi és mindenki számára hozzáférhetővé teszi az ország különböző eredetű művelődési kincseit és megbecsüli az ő könyvtári hagyományaikat is. Annak a könyvtári "hozománynak" anyagiakban ki sem fejezhető értéke, amivel a magyar és a német lakosság gazdagította országunkat, mindenképpen rá is szolgál erre az osztatlan megbecsülésre. Indokolt tehát a minden oldalról megnyilvánuló érdeklődés az iránt, hogy mikor, milyen sajátos körülmények között keletkeztek e sokaktól használt és megcsodált gyűjteményelv. Ma már természetes az is, hogy e gyűjtemények létrehozóit nemcsak az illető nemzetiség fiai tisztelik, hanem országunk minden lakója, aki valamiként maga is haszonélvezőjévé vált a művelődésért hozott egykori áldozataiknak. Egymás értékei megismerésének és megbecsülésének szép programjához kitűnő munkaterületül kínálkoznak ezek a közös kincsünkké vált régi tudományos gyűjtemények.

Országunk könyvtári örökségének nemzetiségi része - eredetéből következően - sajátos jegyeknek is hordozója. Ezek következményeként mind a könyvtári munkában, mind pedig a tudományos kutatásban olyan kérdések vetődnek fel, amelyek kielégítő megoldásától jelentős mértékben függ a nemzetiségi örökség felhasználásának hatékonysága. E kérdések fontosságának elbírálásához mindenekelőtt azt kell tisztáznunk, hogy miben áll és milyen természetű az ország közös könyvtári örökségének nemzetiségi része. Általános érdekű, időszerű feladatnak kívánunk tehát eleget tenni, amikor az alábbiakban megkíséreljük felvázolni az erdélyi magyar könyv- és könyvtárkultúra útját kezdeteitől fogva napjainkig.

A kéziratosság kora

Könyv és könyvtár csak olyan társadalomban juthat szerephez, amelyben már meggyökeresedett az íráson és olvasáson alapuló közlési mód. A magyar nyelv "ír" és "betű" szava, valamint az ősi magyar rovásírás türk eredete azt bizonyítja, hogy a magyarok elődei már a dél-oroszországi steppéken megismerkedtek az írásos közlési móddal. Ennek társadalmi hasznosítására azonban akkor még nem kerülhetett sor. A nehézkes rovásírás egyébként is alkalmatlan lett volna hosszabb szövegek feljegyzésére. Ezért a pogány magyarságnak legfeljebb feliratai lehettek, de könyvei nem. A görög-római alapozású keresztény művelődési körbe kellett beilleszkednie ahhoz, hogy az írás és a könyv a magyar művelődésben szintén betölthesse feladatát.

A középkor sajátos viszonyaiból következően az írással és a könyvvel hosszú időn át csupán a papság állott kapcsolatban. Soraiból kerültek ki a szerzők és olvasók egyaránt. A világi társadalom előkelőbbjeinek művelődése továbbra is éppen úgy szóbeli maradt, miként a dolgozó tömegeké. A könyv ezekben a századokban a magyarság számára latin nyelvű és egyházi tartalmú szövegekkel azonos, legelső másolóműhelyei és könyvgyűjteményei pedig katolikus kolostorokkal és püspöki székhelyekkel kapcsolatosak.

A középkori magyar egyházi írásosság egyik legkorábbi központja Gellért Csanádi püspök (mh. 1046) marosvári udvarában alakult. Deliberatio című munkája révén egyben ő tekinthető a magyar könyvkultúra legrégibb tudományos szerzőjének is. Még a XI. század végén Váradon, Gyulafehérváron és Kolozsmonostoron szintén lerakták mind a másolóműhely, mind pedig a könyvtár alapjait. Minthogy a könyvekről a püspökök tartoztak gondoskodni, innen láthatták el szerkönyvekkel a falusi egyházakat.

Kolostori könyvtáraink közül az első századokban a kolozsmonostori bencés és a váradhegyfoki premontrei szerzeteseké lehetett a legjelentősebb. Az előbbi ugyan 1218 körül áldozatul esett a feudális belháborúnak, de újralétesítették. Állományát pontosan ismerjük a gyűjtemény 1427-ből reánk maradt leltárából. E könyvtár jelentőségéről tanúskodik, hogy 1461-ben Mátyás király udvari orvosa innen kölcsönzött ki Budára több kódexet, köztük egy asztronómiát. Váradhegyfok másolóműhelye pedig főként a többi premontrei kolostort látta el könyvekkel. Például 1234-ben a váradi premontreiek külön megbízottat küldtek franciaországi anyakolostorukba, hogy onnan hozzon mintapéldányokat scriptoriumuk részére. A szintén francia eredetű cisztercita rend közvetítésével is kerültek kéziratos könyvek Franciaországból itteni kolostorokba. Így az egresi cisztercita rendház 1200 körül, egyebek mellett, Cicero, Seneca és Quintilianus műveit tartalmazó kódexeket kölcsönzött, bizonyára lemásolás végett, franciaországi anyakolostorából.

A domonkos és ferences szerzetesek a magyar könyvkultúrában az eretnek mozgalmak elleni küzdelem rendjén törtek előre a XIV. századtól fogva. Szerzőik sorából legkiemelkedőbb a külföldön szintén ismert ferences Temesvári Pelbárt (mh. 1504), könyvtáraik közül pedig a Hunyadi Jánostól 1455-ben Kolozsváron létesített domonkos kolostor gyűjteménye. Ennek a XV. század második felében épült helyisége ma már az ország legrégibb és egyetlen eredeti állapotban reánk maradt középkori könyvtárbelsője. A kolduló szerzetesek - éppen az eretnekségekkel folytatott küzdelmük érdekében - rendházaikat a Bihar megyei Szalárdtól a moldvai Bacăuig felszerelték könyvekkel.

A kéziratosság korának legjelentősebb magyar gyűjteményei mégsem a kolostorokban, hanem a püspöki székhelyeken alakultak. Gyarapítóik részint a külföldi egyetemeken végzett művelt kanonokok, részint pedig a humanizmus és a reneszánsz pompa híveivé szegődött és többnyire világi becsvágytól sarkallt püspökök. Ezek szerzeményeiből és hagyatékából keletkezett a forrásokban sokat emlegetett székesegyházi bibliotéka mind Váradon, mind pedig Gyulafehérváron. Bár a váradi első könyvtár az 1241. évi tatárjáráskor, a gyulafehérvári pedig 1277-ben elpusztult, a XV. század elejére már mindkét helyen újra jelentős mennyiségű kódex gyűlt egybe. Különösen a váradi lehetett gazdag, minthogy 1419-ben külön javadalmat létesítettek a Szt. Katalin kápolnában elhelyezett könyvtár kezelésére. Ez a rectoria armarii librorum (könyvtárigazgatóság) tekinthető az országunk területéről eddig ismert legrégibb szervezett könyvtárosi állásnak. A váradi székesegyházi könyvtár igazi fénykora azonban 1442-től számítható, amikor Vitéz János (kb. 1400-1472) és az őt követő többi humanista püspök e nagy múltú gyűjteményt az akkor legmodernebb és leggazdagabb magyar könyvtárrá fejlesztette. Ezt a XV. században egyedül csak Mátyás király Corvinája múlta felül, de ehhez is az uralkodó az első indításokat éppen nevelője, Vitéz János bibliotékájából vehette. Vitéz és utódai, költséget nem kímélve, Itália legjobb másolóműhelyeiben fényűző reneszánsz kiállításban készíttették el kódexeiket. A gazdagon miniált váradi kéziratokat mint a késő középkori könyvfestészet remekeit, ma is a legjelentősebb külföldi könyvtárak őrzik féltett értékeik között. A váradi gyűjtemény későbbi gyarapítói sorából itt csak Farkas Bálint (1490/95) és Thurzó Zsigmond püspököt (1506/12) említjük fel. Az előbbi végrendeletileg 203 kéziratos kötetet hagyott a könyvtárra, az utóbbi viszont Aldus Manutiusszal (1450-1515), a híres velencei nyomdásszal való barátsága folytán már nyomtatott könyvekkel is gazdagíthatta Várad bibliotékáját, amelyről e kötetben részletesebben is szólunk. A gyulafehérvári könyvtár méreteinek érzékeltetésére felemlítjük, hogy pl. a humanista Várday Ferenc püspök (1514/24) személyes használatára rendelt részlege 101 kódexet számlált.

A szerzetesi rendházak és püspöki székesegyházak latin nyelvű kódexkönyvtárai természetesen elsősorban a papság művelődését szolgálták és használatuk viszonylag szűk körre, az egyházi értelmiségre korlátozódott. Társadalmi jelentőségük tehát érthetően korlátozott maradt. E könyvtárak anyagából a haladás szempontjából legfontosabbaknak a filozófiai, egyházjogi, skolasztikus teológiai tárgyú kéziratok tekinthetők. A laikus társadalom szükségletei szempontjából kedvezőbb volt a humanista politikus-főpapok személyi gyűjteményeinek összetétele. Ezekben már nagyobb számmal voltak képviselve, a klasszikus latin és görög irodalom mellett, a földrajz, csillagászat, történelem, jog, retorika stb. alkotásai is. A középkori egyházi kódexkönyvtárak igazi jelentősége leginkább abban mutatkozott meg, hogy alkotóműhelyül szolgáltak a klerikus társadalom tudományos-irodalmi tevékenysége számára és megalapozták a magyar könyvkultúrát a társadalomnak a könyvek megbecsülésére való nevelése révén.

A latin nyelvűség árnyékában a XV. század folyamán felcseperedett a magyar nyelvű írásosság és a kolostori könyvtárakban is kezdtek feltünedezni az első anyanyelvű irodalmi alkotások. Előbb csak a latin kódexekben bukkantak fel hosszabb-rövidebb magyar vendégszövegek. Például ilyen az országunk területén őrzött legrégibb magyar nyelvemlék, az 1310-1320 között keletkezett ún. Gyulafehérvári sorok vagy az 1410 körüli évekből származó, nemrégen felfedezett Marosvásárhelyi sorok és glosszák. Egész könyvek magyarra fordításának 1416-tól fogva a huszitizmus adott különös lendületet. Ezeknek a tömegekre gyakorolt hatását kívánták ellensúlyozni a XV. század második felében elszaporodó hivatalos egyházi fordításokkal. Huszita eredetű könyvemlékeink közül a moldvai Tatroson 1466-ban másolt és jelenleg Münchenben őrzött kódexet említjük meg, a latinul nem tudó magyar apácák és hivők számára készült kéziratos könyvek sorából pedig a marosvásárhelyi eredetű Teleki-kódexre (1525-1531), valamint a tövisi kolostorban fordított Székelyudvarhelyi kódexre (1526-1528) hívjuk fel a figyelmet.

A magyar nyelvű kódexek elterjedése jelzi, hogy a XV-XVI. század fordulójára a magyar társadalmon belül is lezajlott a középkori művelődés történetének legdöntőbb mozzanata: az írástudás és az íráshasználat kikerült a papság kizárólagosságából, és ezzel párhuzamosan felbomlott a betű és a latin nyelv eddigi egysége. Az ehhez vezető út első állomása a világi írástudó réteg kialakulása volt. Ezek a "deáknak" nevezett világiak mint hivatásos tollforgatók eleinte ugyan változatlanul latinul írtak, de mögöttük felsorakozott, elsősorban a városok és mezővárosok lakóiból rohamosan gyarapodó, felszínesebben iskolázott új réteg, amelyik már nem tanulmányai vagy írástudása után kívánt megélni. A kereskedőknél, mesterembereknél, a gazdasági élet szakértőinél az írás és a latin nyelv kellő ismerete többé már nem párosult, s ezért a betűvetés előnyeivel az anyanyelvükön óhajtottak élni. Közben már elindult diadalútjára az emberi művelődés szempontjából addig legjelentősebb műszaki újítás, a könyvnyomtatás is. A világi olvasóközönség felnevelése és az új technikával való egymásratalálás előkészítése bizonyult a magyar könyvtörténet kéziratos kora legmaradandóbb eredményének. A kolostorok gazdag könyvtárait és a humanista főpapok ragyogó bibliofil gyűjteményeit ugyanis az új idők szele a XVI. század közepén szétsodorta és jórészt megsemmisítette. A könyv és sokoldalú használata azonban ekkorra a világi társadalom életében is kitéphetetlenül meggyökeresedett.

Könyvkiadás és könyvforgalom a nyomtatás korában

A reformáció művelődéspolitikája csak általánosította a magyar lakosság körében azt, amit az előbbi korszak megalapozott. A hitújítás, az iskolázás kiterjesztésével, az anyanyelven és a nyomtatás felhasználásával folytatott propagandája révén új olvasó és könyvgyűjtő közönséget nevelt. A régi katolikus és az új protestáns művelődési felfogás között ugyanis lényeges különbség volt, és ez nagy jelentőségű következményekkel járt a további fejlődésre. A korábbi (katolikus) egyház meggyőződése szerint az írás és olvasás, illetve az ezen alapuló összes egyházi és vallásos tevékenység kizárólagosan a papokra és szerzetesekre tartozó dolog. Ezzel szemben a protestáns egyházak - humanista hatások alatt - a laikus hivőktől is szellemi aktivitást kívántak, hogy az egyén a biblia és egyéb kegyes olvasmányok segítségével elmélyíthesse hitéletét és megvalósíthassa erkölcsi nemesedését. A könyv a reformátorok munkássága révén egyszerre lett a kegyesség és a tudás megszerzésének legfontosabb eszközévé, az élet nélkülözhetetlen és kívánatos tényezőjévé a parasztság tömegei felett álló összes társadalmi rétegek számára. Ennek a megváltozott felfogásnak szükségszerű következménye lett egyrészt a könyvnyomtatás elterjedése, másrészt pedig újabb társadalmi rétegek bekapcsolódása a könyvek gyűjtésébe.

Valóban, a XVI. század második felében Erdély magyar lakossága körében ugrásszerűen megnőtt az írástudók száma. Az írás ismerete ekkor már társadalmi követelmény volt a nemesség körében is. Még fokozottabban ez a helyzet a városok és mezővárosok iparos lakóinál. De ugyanebben az időszakban a falusi környezetben szintén megszaporodtak az ún. paraszt-deákok, tehát az olyan személyek, akik írástudók ugyan, de csak az anyanyelvükön. Főként a székelyföldi szabad társadalomban figyelhető meg az anyanyelvű íráshasználat gyors terjedése a falvakon. Ennek az új, hirtelen felduzzadt, világi olvasóközönségnek az igényei fejlesztették ki a XVI. század második felében a magyar nyelvű laikus irodalmat, amelynek legkedveltebb műfaja a széphistória lett. Ezeket a vásárokon földre terített ponyván árult olcsó kiadványokat a legszegényebb írástudók is megvásárolhatták. A könyvet tehát az anyanyelv és a nyomtatás használata képesítette arra, hogy a XVI. század derekától fogva egyre szélesebb körökre kiterjeszthesse társadalomnevelő munkáját.

Amíg minden kódex egyedi darab volt, amelyet többnyire rendelésre másoltak, mai fogalmaink szerinti könyvkereskedelem nem fejlődhetett ki. A nyomtatott könyv azonban legigényesebb változataiban is tömegtermék, tehát kereskedelmi árucikk, amely egyidejűleg juthatott el Európa legkülönbözőbb országaiba. Ekkor jelennek meg először Erdélyben is portékáikkal külföldi, főként németországi könyvkiadók ügynökei. Tőlük vagy helyi megbízottjaiktól a legfrissebb tudományos újdonságot otthonában vásárolhatta meg az olvasó. Például a kolozsvári nyomdát létesítő Hoffgreff György 1550-59 között a wittenbergi Schram kiadó erdélyi bizományosaként is működött. Ezeken a szálakon főként a reformáció és késő humanista európai tudományosság eredményei áramlottak akadálytalanul az itteni könyvbarátokhoz.

A török fokozatos előrenyomulása és berendezkedése Magyarországon, valamint a gyakori háborúskodások hamarosan elriasztották Erdélyből a külföldi könyvkereskedőket. Jóllehet alkalmilag egyesek ezután is elmerészkedtek áruikkal a török szájában lévő Erdélyig, mégis két évszázadon át az idegen könyvújdonságok beszerzésének egyetlen biztos módjául a külföldi egyetemeken tanuló diákok felhasználása maradt. Bár a diákok közvetítésével jelentős könyvtömegek kerültek Erdélybe, ez a patriarkális beszerzési mód nem pótolhatta teljesen az európai könyvkereskedelemből való kiesést. Az újkori haladás élén járó Németalföld vagy Anglia egyetemein tanuló kálvinista fiatalok olykor meglepő illetékességgel választották ki a tudományos és politikai újdonságokat, és ma is imponáló gyorsasággal juttatták el itthoni megbízóikhoz. Például az angol puritanizmussal és forradalommal kapcsolatos angliai és hollandiai kiadványok néhány hónappal megjelenésük után - nyilván ezen az úton - már befutottak Geleji Katona István (1589-1649) erdélyi református püspök gyűjteményébe. Az erdélyi könyvtárak anyaga ma is bizonyítja, hogy a külföldi beszerzésnek ez a kezdetleges módja a XVIII. század derekáig elég eredményesen biztosította az általános európai fejlődéssel való összeköttetést.

A szervezett könyvkereskedelem hiányának hátrányai legszembeötlőbben a Habsburg-korszak (1690-1848) szigorú cenzúra- és vámrendeletei idején mutatkoztak meg. Ezekkel szemben diákok vagy külföldet járó előkelőségek útján a közkönyvtárakat nem lehetett többé korszerű szinten tartani. Egyetlen járható útnak a Bécsben való könyvbeszerzés maradt. Úgy vált az erdélyi könyvkultúra a bécsi könyvkereskedelem függvényévé és kényszerült egyoldalú német tájékozódásra olyan korszakban, amikor a polgári gazdasági átalakulás előkészítése elsősorban angol és francia földön folyt. Persze, hatósági intézkedésekkel a felvilágosodás és a francia forradalom vagy az angol liberalizmus eszméinek beszivárgását nem lehetett teljesen megakadályozni. Az erdélyi magyar könyv- és könyvtárkultúra fejlődésében azonban súlyos zavarokat okoztak az európai haladástól való elszigetelést célzó rendelkezések. A külföldi könyv a feudalizmus egész időszakában inkább csak az uralkodó osztályok tagjai és az értelmiségiek körében forgó, viszonylag drága importcikk maradt. Lényeges enyhülés a könyvforgalom ellenőrzését illetően csupán 1848 után, a polgári átalakulás során következett be.

Ilyen körülmények között a könyv társadalmi szerepének növelésében különösen nagy szerep jutott a belföldi könyvkiadásnak. Jóllehet az 1528-ban Szebenben és 1538-ban Brassóban létesült szász nyomda szintén adott ki magyar nyelvű könyveket, az állandóan fokozódó kereslet rövidesen több nyomdász számára is érdemessé tette, hogy elsősorban a magyar olvasóközönség szolgálatára rendezkedjék be. Már indulásától kezdve ezt a kiadói politikát folytatta a Heltaiak 1549-50-ben létesült kolozsvári és a Hoffhalterek 1564-74 között Váradon és Gyulafehérváron működő nyomdája.

A betű és a társadalom kapcsolatainak viszonylagos elmélyülésére és elevenségére következtethetünk e három műhely termelési adataiból. Erdély XVI. századi nyomdáinak 400 darabot számláló össztermelésből ugyanis 242 - azaz csaknem kétharmad rész - ebben a három nyomdában jelent meg. Ha átlagosan 300-as példányszámot veszünk minden egyes kiadvány esetében, akkor is mintegy 75000 példányra tehető az erdélyi magyar olvasók külföldi könyvfogyasztása fél évszázad alatt. A nyomdászat segítségével és az anyanyelv fokozott használata révén felrét hirtelen megnőtt a könyv szerepe a társadalom nevelésben. A kiadványfajták differenciálódásával a nyomtatott betű olyan rétegekhez is eljutott, ahová a kéziratos könyv hatása még nem ért el.

A XVI. század ma már pontosan ismert nyomdai viszonyai a lapján némi fogalmat alkothatunk arról is, hogy néhány évtizeddel a reformáció után miként állott a latin és az anyanyelv használata az erdélyi magyar könyvkiadásban. A fentebb említett 242 kiadványból 134 volt magyar és csak 103 latin nyelvű (miután 5 németül, illetve románul jelent meg). Tehát megközelítően kétharmad része a teljes olvasmányanyagnak már anyanyelvű. A nagyközönség szellemi táplálékát alkotó világi tárgyú kiadványokat nézve még kedvezőbb a kép. Ezek között csak elvétve akad más, mint magyar nyelvű. A latin nyelvű nyomtatványok még mindig viszonylag magas arányszáma ugyanis a tankönyvekből és a reformáció idején különösen virágzó teológiai irodalom termékeiből adódik.

Az erdélyi magyar könyvkultúra szolgálatára berendezkedő XVI. századi három nyomda közül, a kiadványok művészi színvonala alapján, a protestáns hitük miatt Bécsből elüldözött Hoffhalterek műhelyeit kellene első helyre tenni. A könyv társadalmi szerepének öregbítése, az olvasóközönség nevelése, sőt az egész magyar nyelvű íráskultúra terén végzett különleges munkája alapján mégis Heltai Gáspár (mh. 1574) számít a magyar nyomdászat hőskora igazi vezéregyéniségének. Kolozsvár városának ez a szász származású papja eleven üzleti érzékkel és határozott irodalmi tehetséggel fejlesztette műhelyét a XVI. századi magyar nyelvű könyvkiadás legtermékenyebb központjává. A három említett nyomda 242 kiadványából 208, a 134 magyar nyelvű könyv közül pedig 115 a Heltai-tipográfiából került ki. Kolozsvár vezető szerepe azonban nemcsak a kiadványok számában, hanem a magyar irodalmi nyelv kialakításában is megmutatkozik. A magyar nyelvi egységesülés XVI. századi központja Kolozsvár, és éppen Heltai műhelye. Ennek gyakorlata lett a helyesírási példakép. Ehhez igazodott a többi erdélyi nyomdász, és több-kevesebb mértékben mindenki, aki magyarul írt.

A XVI. században lerakott erős alapokra épült fel a magyar könyvkiadás későbbi erdélyi fejlődése. A századforduló viharos eseményei azonban jelentős változásokat hoztak a magyar nyomdászat helyzetében. A feudalizmus erői a reformáció okozta megrázkódtatások után a XVI. század végére újrarendezték soraikat, a protestáns egyházakat is beépítették rendszerük tartóoszlopai közé, megfegyelmezték a veszedelmes fegyvernek bizonyult sajtót. A sajtó ellenőrzését Báthori István fejedelem általánosította 1571-ben, elődje: János Zsigmond és Miksa császár 1570-ben külön-külön hozott rendelkezései szellemében. Megtiltotta, hogy engedélye nélkül bármiféle szöveget kinyomtassanak, illetve idegenben kiadott könyvet az ország területén árusítsanak. A fejedelmi hatalom és ideológiai támasza: a kálvinizmus érdekazonossága alapján a magyar könyvkiadás a XVII. század folyamán teljesen átcsúszott az egyház kezébe. Amíg a humanizmus és a reformáció idején a nyomdák polgárok magánvállalkozásai voltak, a késő feudalizmus körülményei között a fejedelemtől fenntartott hivatalos intézményekké alakultak át. Hivatásuk pedig a kálvinista egyház érdekeinek és az ezzel azonosult fejedelmi művelődéspolitikának a szolgálata lett. Ennek megfelelően a hazai magyar nyomdászat súlypontja is áttevődött a fejedelmi székhelyre, Gyulafehérvárra, illetve a második számú központnak tekinthető Váradra.

Az előbbi helyen Bethlen Gábor (1580-1629) fejedelem állított nyomdát az 1622-ben létesített Academicum Collegium szolgálatára, a Partium fővárosában viszont az ottani református egyházat és iskolát Bethlen István szerelte fel 1640-ben Hollandiából hozatott szép betűanyaggal. A váradi műhely az Elzevireknél tanult Szenczi Kertész Ábrahám (mh. 1667) keze alatt a fejedelemség legjobb nyomdájának számított már, amikor a város török kézre kerülésével 1660-ban egyszeriben földönfutóvá vált. Szebenben és Keresden való hányódás után a meghiányosult váradi felszerelési Apafi fejedelem 1668-ban Kolozsvárra vitette, majd egyesítve az 1658-ban elpusztult gyulafehérvári nyomda maradványaival, 1672-ben mindkettőt az itteni és az időközben Enyedre költöztetett Bethlen Kollégiumnak adományozta közös tulajdonul. Így lett Kolozsvár újra a magyar könyvkiadás központja.

1690-1693 között szervezte meg kolozsvári műhelyét a régi erdélyi magyar nyomdászat legnagyobb mestere, Misztótfalusi Kis Miklós (1650-1702). Nincs a régi magyar könyvtörténetnek olyan alakja, aki nála cintudatosabban szállt volna síkra a könyvkultúra fejlesztéséért. "Én azt akarnám, igyekezetemet és munkámat tőle nem szánnám, hogy a mi nemzetünk ne maradna abban a nagy írástudatlanságban, melyben eddig, a magyar iskolák virágozzanak, hogy mind gyermek, asszonyi állatok, városiak, falusi parasztok olvasni tudnának." Kis Miklós küzdelme szerves folytatása a magyar puritanizmus és Apáczai Csere János (1625-1659) művelődési programjának, amely már nemcsak az uralkodó rétegekre szabott, hanem a dolgozó társadalom felemelését is célozza. Új azonban benne, hogy a nyomdász Kis Miklós az iskola mellé a népművelés teljesen egyenrangú eszközeként odaállítja a könyvet, és a nyomtatott betű hatalmával akarja előrelendíteni az általános művelődés ügyét ezen a tájon. 1702-ben bekövetkezett halála után ugyan Kolozsvár nyomdászata többé nem emelkedett a korábbihoz hasonló mértékben az általános tipográfiai színvonal fölé, de továbbra is a magyar könyvkiadás központja maradt. A XVIII. századi Erdély 14 nyomdahelyének össztermeléséből Kolozsvár nyomdái 45%-kal részesültek.

A helyi erdélyi hagyományokat folytató református nyomdák működését e század folyamán a rekatolizáció és az ezt szolgáló szigorú cenzúra akadályozta. A katolikus egyház létesítette új műhelyek korszerű felszerelésének, többnyire idegen bérlői és nyomdászai szakképzettségének viszont a magyar társadalom jó ideig kevés hasznát látta, minthogy ezek kiadói gyakorlatukat teljesen alárendelték a rekatolizáció szempontjainak, az anyanyelvvel szemben előnyben részesítették a latint. Felekezeti korlátaik közül csak a polgári átalakulás előkészítése során léptek ki és kapcsolódtak be a magyar művelődés emeléséért folyó erőfeszítésekbe. Ebben a tekintetben kivétel a ferencesek egyébként szerény csíksomlyói sajtója, mely létesítésétől (1675) fogva mélyen begyökeresedett a katolikus székelység művelődési életébe.

A rekatolizáció során létesült nyomdák közül legkorábban a jezsuiták kolozsvári akadémiájának officinája kezdte meg működését, amely 1727-től a rend feloszlatásáig (1773) tartott. Munkásságában a Habsburg-abszolutizmus mezőgazdasági és egészségügyi ismeretterjesztésének félhivatalos közvetítése a legjelentősebb. Hasonló profilú és méretű volt a váradi katolikus püspöki szeminárium 1745-ben alapított tipográfiájának kiadói tevékenysége. Jelentéktelen maradt viszont a Károlyi családtól a rekatolizáció és a görög katolicizmus támogatására 1756-ban Nagykárolyon létesített sajtó kiadói tevékenysége. Egészen más célt szolgált Batthyány Ignác (1741-1798) nyomdaalapítása Gyulafehérvárt 1785-ben. A tudós erdélyi katolikus püspök a könyvtára köré szervezett Tudós Társaság (Societas Assiduorum Litteraria) tagjai számára kívánt kiadási lehetőséget teremteni az egykori kolozsvári jezsuita nyomda felszerelésének megvásárlásával. Batthyány korai halála azonban, néhány máig nélkülözhetetlen történeti forráskiadvány megjelentetése után, hamarosan véget vetett ennek a fontos kezdeményezésnek.

A XVIII. században az erdélyi magyar nyomdászat is a bécsinek lett távoli provinciája és keretei között nincs többé hely a Kis Miklóséhoz hasonló törekvések számára. Páldi Székely István (1717-1769) vagy Kapronczai Nyerges Ádám (1744-1786), Hollandiában, illetve Bécsben tanult betűművészek, igyekezetei a magyar könyvkiadás korszerűsítésére rendre zátonyra futottak a pénztelenségen és a nyomdákat fenntartó egyházi körök maradiságán. E látszólag sivár korszakban sem torpant azonban meg a könyv térhódítása a magyar lakosság körében, hiszen a felvilágosodás éppen a betű erejével aknázta alá a feudalizmus korhadt rendszerét. Ebben a csendes korszakban születtek meg az első magyar nyelvű hírlapok (Erdélyi Magyar Hírvivő, 1790), majd folyóiratok (Erdélyi Múzeum, 1814), a könyv és a társadalom további viszonyának döntő alakítói, valamint a tudományos munka kereteként az Erdélyi Magyar Nyelvmívelő Társaság (1793).

A magyar könyvkiadás az idejétmúlt egyházi-iskolai keretek közül végérvényesen csak a tőkés gazdasági rendszer győzelmével szabadult ki. Kolozsvár vezető szerepe e nagy átalakulás során változatlan maradt. Ez a város lett a magyar nyelvű hírlapkiadásnak is a központja. Méhes Sámuel (1785-1852) itt megjelenő Erdélyi Híradójának (1828) már saját külön nyomdája volt. A város nagy tipográfiai hagyományainak átmentésében különösen jelentős szerephez jutott a református kollégium egykori nyomdája, mely Barra Gábor (1799-1837), majd pedig Stein János (1814-1886) kezén alakult át tőkés kiadóvállalattá. A polgári korszakban aztán gomba módjára elszaporodtak a nyomdák a vidéki városkákban is, jelezve, hogy a betű győzelme beért a magyar lakosság körében. Bár a tőkés tulajdonosok a könyvkiadást inkább üzleti vállalkozásnak tekintették, semmint a népművelés eszközének, a társadalomra zúdított betűáradattal, esetleg szándékuktól függetlenül is, nevelték a tömegeket és tágították látókörüket. A könnyűszerrel való nyomtatás elősegítette a magyar nyelvű munkássajtó kialakulását a múlt század utolsó negyedében és a szocializmus eszméjét népszerűsítő kiadványok széles körű terjesztését.

A haladó hagyományokhoz nyúlt vissza a második világháború után a szocializmus szolgálatában megújhodó romániai magyar könyvkiadás. Százados tradíciók alakították azt a korszerű tipográfiát, amelyet a korán elhunyt Tóth Samu (1918-1967) munkált ki, és amelyet napjainkban hivatottan fejlesztenek tovább a Kriterion Könyvkiadó szakemberei. A szocialista Románia magyar művelődésének talán legegészségesebben fejlődő ágában, a könyvkiadásban új társadalmat és új köztudatot alakító erőként benne munkál mindaz, ami a magyar nyomdászok Heltaival kezdődő hosszú sorának örökségéből, a könyv emberformáló hatása szempontjából megtartásra és megbecsülésre érdemes. A magyar könyv a szocializmusban lett igazán az egész társadalomé, a könyvkiadás és könyvterjesztés kérdései pedig mindenkit érintő közüggyé. Misztótfalusi Kis Miklós nagy álma az olvasó népről szemünk előtt válik valósággá.

Magánkönyvtárak

A nyomtatás elterjedése a magyar könyvtárfejlődést gyökeresen új utakra terelte. A XVI. századtól számítható korszakot általában a demokratizálódás és a laicizálódás jellemzi. Persze, csak olyan korlátok között, ahogyan ez a feudális rendszerben egyáltalában lehetséges volt. A nyomtatott könyv, szemben a kézzel írt és miniatúrákkal díszített kódexszel, többé már nem egyedi alkotás, arisztokratikus műtárgy, hanem értelmiségi munkaeszköz. Elméletileg bárki megszerezheti magának, hiszen sok azonos kiállítású példányban jelenik meg, és viszonylag olcsó áron kapható. Valójában azonban ez az olcsóbb ár is a hazai magyar értelmiségiek többsége számára megfizethetetlen vagy nehezen előteremthető volt. Könyvtárnyi gyűjteménnyel továbbra is általában csak a szellemi és politikai vezetőréteg tagjai dicsekedhettek.

A különbség így is lényeges a kéziratosság korával szemben. Az önálló erdélyi állam idején többé nem egyházi, hanem világi személyek, a közélet vezetői a legjelentősebb magánkönyvtárak tulajdonosai, élükön magukkal a fejedelmekkel. A protestáns papság szerényebb anyagi lehetőségei folytán sem vállalkozhatott volna a középkori kléruséhoz hasonló szerepre a könyvgyűjtés területén, de a társadalmon belüli megváltozott helyzete következtében nem is voltak ilyen ambíciói. Jellemző az is, hogy a reformáció után a közkönyvtárakat nem az egyházi élet, hanem az iskolai oktatás szolgálatába állították. A középkori katolikus egyházi könyvtárak közül egyedül a csíksomlyói élte túl a reformációt. Ez az ősi könyvesház, az 1635-ben létesült mikházival együtt, a protestáns fejedelemség idején valóságos menedékhelye lett mind az erdélyi katolikusok, mind pedig a moldvai csángók könyvörökségének. A székelyföldi könyvkultúrának ezek a ma legrégibb és legjellegzetesebb könyvtári műemlékei a csíkszeredai múzeum, illetve a marosvásárhelyi Teleki Téka gondos kezelésében találhatók.

A feudális társadalomszerkezetre jellemző bántó egyenetlenségek az újkori magyar könyvtárfejlődésre is rányomták bélyegüket. A parasztság zömének jobbágyi kiszolgáltatottsága, a polgárság erőtlensége, a nemesi tömegek közömbössége a művelődés kérdéseivel szemben óriási akadályt jelentettek a könyvkultúra útjában. A politikai vezetés és tekintélyes anyagi források birtoklása viszont a nemesség műveltjei számára akkora előnyöket biztosított, amilyenekkel a feudalizmus körülményei között más nem is rendelkezhetett. Műveltségük a legkorszerűbb volt, a hatalom ormairól ők láthattak a legmesszebbre. E kiművelt kevesek könyvgyűjteménye egyedül volt mentes azoktól a provinciális korlátoktól, kisszerűségektől, amelyek például a XIX. század előtti erdélyi polgári könyvgyűjteményeket is általában jellemzik, holott a feudalizmus erőivel szemben főként ezeknek kellett volna a társadalmi haladás eszméit közvetíteniük. E csúcsteljesítményekért azonban a magyar feudális művelődésnek, a polgári-városi kultúra elsorvadása és a lakosság többségét alkotó parasztság színvonalának elmaradottsága alakjában, rendkívül magas árat kellett fizetnie.

Az erdélyi fejedelmek önmagukat tekintették a könyvbarát Mátyás király reneszánsz udvari hagyományai örököseinek. Ehhez elválaszthatatlanul hozzátartozott az uralkodót politikai döntéseiben segítő, az udvar fényét emelő könyvtár. Ilyen gyűjteménnyel - tudjuk - már Zápolya János (1487-1540) és fia, a reformációs szellemi küzdelmekben szívvel-lélekkel részt vevő János Zsigmond (1540-1571) is rendelkezett. Az erdélyi fejedelmek közül azonban pontosabban csak Báthori András (1566-1599), I. Rákóczi György (1593-1648) és fia, Zsigmond (1622-1652), valamint Apafi Mihály (1632-1690) könyvtárát ismerjük. Ezek anyaga szintén szétszóródott, de összetételük felől egykori töredékes leltárakból, bibliofiliájuk színvonaláról pedig a reánk maradt kötetek alapján alkothatunk magunknak fogalmat. Báthori András gyűjteménye őrzi leghatározottabban a humanista bibliofilia hatását. Ő még hártyakéziratokat is szerzett magának, könyveit pedig a külföldön akkor divatos módon supra-librosszal díszítve köttette. I. Rákóczi György kedvenc könyveit ezüst veretekkel díszíttette. Apafi fejedelem könyvtárában pedig a francia legyezős kötések tanúskodnak az európai könyvművészettel való kapcsolatokról. Mindhárom könyvtárban a jogi, politikai, földrajzi és természettudományi anyag jelzi a legfelsőbb vezetők olvasmányaiban bekövetkezett változást.

Különösen fájdalmas veszteség, hogy a legjelentősebb fejedelmi könyvtár, Bethlen Gábor gyűjteménye szóródott szét leginkább. E kötet más helyén már elmondottuk, hogy a tudományokat pártoló uralkodó hatalmas anyagi áldozatokkal tervszerűen fejlesztett korszerű bibliotékát létesített, amelyet 1622 után a gyulafehérvári Collegium Academicum rendelkezésére bocsátott. E gyűjteményt külön könyvtárossal kezeltette, a kötetek egységes művészi díszítésére pedig könyvkötő műhelyt szervezett. Bethlen a Corvina maradványainak megszerzésével is hangsúlyozni kívánta gyűjteménye központi jelentőségét. E kísérlete azonban megbukott a budai török hatóságok értetlenségén. Ahogyan a fejedelmi udvar szabta meg másfél évszázadon át az erdélyi magyar művelődés irányát, ugyanúgy ennek a művelődési politikának a fejedelmi könyvtár volt a legfőbb dokumentációs bázisa, az udvar szellemi életének központja.

A fejedelmi könyvtár mellett az udvar művelt főtisztviselőinek gyűjteményei tekinthetők az új, laikus kultúra legfontosabb gócainak. Ezek közül a XVI-XVII. században a humanista Gyulai Pál (1550-1592), a történetíró diplomata Gyulaffi Lestár (1557-1606) vagy a két Kovacsóczy (Farkas, 1540-1594 és István, mh. 1634) kancellár és a történelemkedvelő Bethlen Elek (1643-1696) könyvtára emelkedett ki korszerű anyagával. A XVIII. században művelt főrangúak gyűjteményei szükségszerűen vették át azt a műveltségközvetítő és -formáló szerepet, amely korábban a fejedelmi könyvtárnak jutott. Hosszú sorát lehetne említeni azoknak a jelentős magángyűjteményeknek, amelyeket tulajdonosaik bécsi hivatalnokoskodásuk idején alakítottak ki a legkorszerűbb olvasmányanyagból, de itt közismert példaként csupán Cserei Farkas udvari kancelláriai tanácsos, Batthyány Ignác guberniumi tanácsos, püspök és Teleki Sámuel kancellár tékájára vagy Csáky István és az Orczy család egyenként több ezer kötetes, szintén a XVIII. században keletkezett gyűjteményére hivatkozunk. Ezek a könyvtárak főként a felvilágosodást, a haladó gazdálkodást, valamint a tudományok korszerű módszereit és friss eredményeit terjesztették, persze csak a nemesi-értelmiségi réteg szűk köreiben. Majd tulajdonosaik halála után közkönyvtárakká alakulva, a kibontakozó tudományos kutatás fontos támaszpontjaivá lettek. Cserei Farkas (1719-1782) krasznai híres könyvtárát mai közvéleményünk már nem tartja számon; a múlt század hetvenes éveiben beolvadt az Erdélyi Múzeum Egyesület könyvtárába. Értékes anyaga a kolozsvári Egyetemi Könyvtárat gazdagítja. Csáky Istvánnak és az Orczy családnak a francia felvilágosodás irodalmában gazdag gyűjteményét az aradi Közművelődési Palota őrzi. A Batthyaneumot és a Teleki Tékát viszont a magyar könyvtárfejlődés legreprezentatívabb képződményeiként ismeri mindenki. Mindkettő valóban egészen különleges helyet foglal el a szocialista Románia könyvtárai között. A Batthyaneum a maga nemében teljesen egyedül áll országunkban, a Teleki Tékának viszont egyetlen társa Brukenthal Sámuel gubernátor Szebenben őrzött gyűjteménye.

A gyulafehérvári Batthyaneum a barokk kori könyvkultúra és tudományosság legnagyobb szabású képviselője nálunk. Batthyány Ignác (1741-1798) Rómában végzett tanulmányai során jegyezte el magát egész életére a történeti-filológiai stúdiumokkal, és könyvgyűjtését is ennek az érdeklődésének rendelte alá. A középkor irodalmi szöveghagyatékának tudományos értékesítése éppen úgy Batthyányval kezdődik Erdélyben, mint ahogyan a módszeres magyar kodikológia és textológia megalapítóját szintén benne tisztelhetjük. A tudományok alkotó művelése volt a legdöntőbb tényező, mely a Batthyaneum összetételét megszabta. Benne egy XVIII. századi főpapi tudós nagyúri tudományos műhelyét szemlélheti a könyvtár mai látogatója. Batthyány tudományszeretete és áldozatkészsége hozta tehát létre Erdély legelső korszerű kutatóközpontját. Csillagvizsgáló intézetével és könyvtárával ugyanis munkakeretet kívánt biztosítani az általa szorgalmazott Tudós Társaságba szervezkedő kutatóknak. Gyűjteménye a középkori latin keresztény könyvkultúra nagyszabású múzeuma. Anyaga a IX. századtól a XVIII. század végéig mutatja be a nyugat-európai tudományosság és könyvkiadás fejlődését, kontinensünk e részében páratlanul gazdagon. Nincs olyan XV-XVIII. századi híres nyomda, amelyik remekbe szabott darabokkal ne volna képviselve a Batthyaneum anyagában. Raritásokban való gazdagságára elég felemlítenünk, hogy az országunkban fellelhető 1500 előtti összes nyomtatványoknak körülbelül 60-70 százalékát Gyulafehérvár őrzi. Nemzetközi hírnevét azonban középkori kéziratainak köszönheti a Batthyaneum. Ezek sorozata az ún. Arany kódexszel a IX. században kezdődik, és az ország 1550 előtti időszakból származó kéziratos latin könyveinek mintegy 80 százaléka itt található. A tudós püspök nemes szenvedélye olyan tudományos forrásgyűjteménnyel ajándékozta meg az országot, amilyet már a XIX. században sem lehetett volna összegyűjteni. Batthyány - fentebb említett terveinek szellemében - 1798-ban teljes gyűjteményét az erdélyi római katolikus egyházra hagyta azzal a kötelezettséggel, hogy erre rendelt alapítványa jövedelméből nyilvános közkönyvtárként fejlesszék tovább.

Teleki Sámuel (1739-1822) erdélyi udvari kancellár marosvásárhelyi "tékája" már a felvilágosodás bibliofiliájának szellemében fogant, és legkiemelkedőbb példája az előbb emlegetett hivatalnok-arisztokrácia körében keletkezett magánkönyvtáraknak. Létrejöttét, a legkifinomultabb bibliofil szenvedélyen kívül, annak a meglepő felelősségtudatnak köszönheti, amelyet ez a messze tekintő, felvilágosodott államférfi a ragyogó császárváros elidegenítő légkörében is állandóan érzett szülőhazája művelődési sorskérdéseivel szemben. Könyvtárát hálószobája szomszédságában állíttatta fel, könyveit saját kezűleg katalogizálta. A gyűjtemény 1796-1819 között négy kötetben közzétett jegyzéke az első tudományosan rendszerezett, nyomtatott könyvtárkatalógus országunkban. Jóllehet könyvtárát olyan kincsének tekintette, "melynél drágább az életem, feleségem és gyermekeimen kívül nincsen", mégis a "könyvek szükségében sínylődő haza javára" még életében megvált tőle. 1799-ben külön erre a célra tervezett épületet emeltet, a maga nemében az elsőt országunkban, és 60.000 kötetes gyűjteményét 1803-tól kezdődően Bécsből hazaköltözteti Marosvásárhelyre "a tudományoknak nemzetemben és hazámban előmozdításokra". A könyvtárára és az erdélyi iskolákra költött több mint 800.000 Ft olyan korszakban, amikor az állam még alig vállalt valamit a közművelődés kiadásaiból, kézzelfoghatóan bizonyítja, hogy a fentiek Teleki számára nem üres szavak, hanem valóságos életprogramot jelentettek.

Teleki Sámuel Bécsben nevelkedett az erdélyi magyar könyvkultúra legképzettebb és legkifinomultabb ízlésű bibliofiljévé. A birodalmi főváros és magas közhivatala, vagyoni helyzete olyan lehetőségeket kínáltak számára, amilyenek egyetlen más erdélyi könyvbarát előtt sem nyíltak. Előtte nyitva állott egész Európa könyvpiaca, megszerezhette magának a világhírű pármai nyomdász, Bodoni tipográfiai remekeit, megvásárolhatta a Strassburgban felbukkanó korvina-kódexet, és a császári cenzúra kopói sem akadályozhatták meg, hogy könyvtárát fel ne szerelje a francia felvilágosodás és forradalom üldözött kiadványaival is. Ezért tekinthető ma a Teleki Téka a francia felvilágosodás és forradalom egykorú emlékei leggazdagabb tárházának országunkban. Válogatottan szép bibliofil példányait gondosan köttette a legjobb bécsi mesterekkel. Az 1802 óta nyilvános közkönyvtárként működő Teleki Téka a régi külföldi és erdélyi könyvművészet remekeinek vitathatatlanul legkiemelkedőbb gyűjteményeként neveli társadalmunkat és szolgálja azóta dokumentációs bázisként az erdélyi tudományos törekvéseket.

Jóllehet a kifejezetten értelmiségi könyvbarátok gyűjteményei sem méreteikben, sem anyaguk változatossága és gazdagsága tekintetében nem versenyezhettek a hivatalnok-arisztokrácia könyvtáraival, jelentőségüket koruk magyar lakossága és a könyv viszonyának alakulására vonatkozóan emezekénél többre kell értékelni. A hivatalnok-arisztokrácia korszerű, gazdag, enciklopédikus könyvtárai nem a helyi fejlődés eredményei, és egészen kivételes jelenségek. Az utóbbiak viszont legsajátosabb termékei az erdélyi könyvtárképződésnek és általánosak az újkori magyar társadalomban. Általában két-három generáció könyvörökségére épült rá a korszerű szakkönyvekből összetett modern rész, amelyet a tulajdonos többnyire külföldi tanulmányai idején gyűjtött össze. Amint közeledünk a XVIII-XIX. század fordulójához, ezek a gyűjtemények egyre határozottabb szakjelleget öltenek. Az előbb említett, nyugat-európai típusú főúri könyvtárak az általános művelődésnek, emezek pedig a szakműveltségnek voltak fontos erdélyi formálói. Egyben a feudális magyar társadalom- és művelődésszerkezeten belül ezen a vonalon érvényesülhettek némileg a XVI-XVII. század fordulóján elvetélt polgári jellegű könyvgyűjtési hagyományok.

A XVI. század derekán még számottevő városi könyvgyűjtés emlékeiből Wolphard István (mh. 1584 körül) kolozsvári főbíró és Bódog Józsa deák (mh. 1578 körül) gyűjteményét tartjuk kiemelésre érdemesnek. Az előbbi magába foglalta a humanista Wolphard Adorján kolozsvári plébános (mh. 1544) könyvhagyatékát, valamint azokat a köteteket, amelyeket a későbbi főbíró külföldi tanulmányai idején vásárolt magának. A két Wolphard gyűjtését a felbíró özvegyének második férje, Kakas István (1558-1603) fejlesztette tovább. Kakas is kolozsvári kereskedő családból származott, a bécsi és a páduai egyetemen tanult. Bár apjától, aki szintén tanult ember volt, örökölt könyveket, gyűjteménye zömét ő maga vásárolta. Erre különösen sok alkalma adódott, mert nyelvtudása révén fejedelmi követként később is többször járt külföldön Angliától kezdve egészen Perzsiáig. A Wolphard-Kakas gyűjtemény sorsa példázza a humanizmus idején jelentkező városi könyvtárgyűjtés sorsát a magyar lakosság körében: a kiemelkedő polgári gyűjtők családjának feudalizálódásával könyveik átszállanak nemesi rokonságukra. Bódog Józsa deák 140 válogatott művet számláló magángyűjteménye még rövidebb úton "feudalizálódott". Az urával együtt hűtlenségbe esett titkár könyveit ugyanis János Zsigmond elkobozta és 1563-ban bekebelezte a fejedelmi bibliotékába.

A XVII-XVIII. századból végeláthatatlan sorban vonultathatnók fel a papi-tanári értelmiség könyvgyűjteményeire vonatkozó adatokat az újkori magyar helyesírás szóelemző alapelvét megfogalmazó Geleji Katona Istvántól (1589-1649) kezdve a sokoldalú tudós Benkő Józsefig (1740-1814) vagy a kolozsvári Pataki és a Szatmári Pap család könyvgyűjtő orvos és professzor tagjaiig. A tanulság azonban mindeniknél ugyanaz volna: ezek a nemzedékenként osztódó és integrálódó szerényebb méretű könyvtárak alkották azt a hajszálérrendszert, amelyen a könyvműveltség itthon termett vagy külföldről behozott javai valósággal el is jutottak az erdélyi magyar társadalom író, olvasó rétegeibe. Ezek a többnyire csak néhány száz kötetet számláló magángyűjtemények őrizték meg a társadalom kezén forgó régebbi könyvörökség jelentős részét, mindig a saját koruk olvasmányaival kiegészítve azt, amit az előző nemzedékektől a hagyományos kollégiumi aukciókon vagy örökségképpen átvettek.

Az erdélyi magyar szellemi élet sok alkotó munkásának könyvhagyatéka sorolható ebbe az értelmiségi könyvtárcsoportba. E helyen, jellemzésül, a polihisztor orvos Köleséri Sámuel (1663-1732) gyűjteményét említjük meg. Köleséri több mint 4000 kötetes könyvtárát a maga idejében Erdély legnagyobb magángyűjteményének tartották. Korszerű orvosi és természettudományos anyagán kívül a korai német felvilágosodás legfrissebb termékei éppen úgy ott sorakoztak Köleséri könyvesházában, mint az államismereti történeti iskola alapvető művei. Ennek az elsőrendű szakkönyvtárnak egész anyaga beszédesen példázza, hogy a külföldi friss művelődési javak közvetítésében ebben a korszakban a magánkönyvtáraknak jutott a legfontosabb szerep éppen Köleséri példája bizonyítja, hogy az erdélyi könyvgyűjtők közvetítése olykor a Kárpátokon túli országrészeket is gazdagította nyugat-európai könyvanyaggal.

Közkönyvtárak

Ha a magánkönyvtárakat a magyar kultúra érrendszerének neveztük, akkor a főbb iskolák bibliotékáinak szerepét az erdélyi magyar művelődésben a szív munkájához hasonlíthatjuk. A társadalmi használatban lévő könyvanyag legbecsesebb része ugyanis, bizonyos idő elteltével, ajándék, hagyaték vagy esetleg vásárlás címén jórészt bekerült valamelyik kollégium gyűjteményébe. Innen pedig a bennük foglalt eszmélt az iskolázott rétegek útján újból szétáramoltak a társadalomba. A reformáció óta ugyanis a püspöki udvarok helyett e felsőbb iskolák lettek a magyar művelődési élet és az intézményesült könyvgyűjtés központjai. A kollégiumoknak ez a szerepe a fejedelemség bukása és a protestantizmus visszaszorítása idején tovább fokozódott. Itt iskolázódott együttesen az egyházi és a világi értelmiség utánpótlása; a kollégiumok a tudományok honi fellegvárainak számítottak. A protestáns magyar lakosság önmaga megvalósításának legsajátosabb fórumaiként tartotta fenn ezeket az iskolákat négy évszázadon át, szívesen áldozott fejlesztésükre, könyvtáruk gyarapítására.

Az alma materhez fűződő eleven kapcsolatok és az iskolázott réteg belső kohéziója folytán egyén és közösség egyaránt úgy tartotta, hogy értelmiségi személy azzal állít önmagának legméltóbb emléket, ha halála után szellemi munkaeszközeit arra a kollégiumra hagyja, ahol ő is tanult, hogy a könyveiből művelődő újabb és újabb nemzedékek megőrizzék emlékét. Ennek a közfelfogásnak megfelelően lettek a kollégiumi könyvtárak, egészen a múlt század közepéig, a magyar könyvkultúra legfőbb összegzői - amint ezt a székelyudvarhelyi iskolai könyvtár kötetünkben olvasható története is bizonyíthatta. Bennük nem csupán egyetlen iskola, hanem az azt fenntartó nemzetiségi közösség egész könyvkultúrájának summázásait örököltük. Ezért páratlanul nagy e gyűjtemények jelentősége az erdélyi magyar művelődés kutatói számára.

Az egykori kollégiumi könyvtárak ugyanis századokon át három forrásból gyarapodtak. Mindegyik iskolának volt a könyvvásárlások céljaira tett alapítványokból könyvtári "fundusa". Az ennek kamataiból vásárolt könyvanyagok körülbelül csak egyharmad részét teszik a gyűjteménynek. A kollégiumok "törvényei" köteleztek minden egyes külföldön továbbtanuló egykori diákot, hogy bizonyos megszabott értékben könyveket hozzon alma matere bibliotékájának gyarapítására. De a közösség íratlan törvényeinek szabályai azt is megkívánták, hogy a kollégiumot végleg elhagyó minden egyes diák adjon egy-két kötetet, emléke fenntartása végett, az iskola könyvesházának. Évszázadok alatt ezen az úton is több ezer kötet került be a gyűjteményekbe. Ezek a sokszor agyonolvasott, elvásott kötetek a hazai oktatástörténetnek és közművelődésnek megőrzést érdemlő emlékei akkor is, ha a bürokratikus könyvtárosi szemlélet a bibliofil szempontból rangos gyűjteményekhez méltatlannak minősítené őket. Az egyes kötetekből és az egykori diákok, pártfogók könyvtár-méretű adományaiból e gyűjtemények régi anyagának körülbelül kétharmad része került össze. Annak, aki az erdélyi könyvtárkultúra múltját a maga valóságában akarja megismerni, más megfelelőbb anyag, mint az egykori kollégiumi gyűjteményeké, nem is áll rendelkezésére. Hiszen a régi magánkönyvtárak, amennyiben ide nem kerültek, a néhány legnagyobb kivételével, napjainkra mind szétszóródtak. A kollégiumi könyvtáróriások, mint téglákból a ház, úgy épültek fel az írástudó társadalmi réteg hatalmasainak és szegényeinek személyi könyvhagyatékából. Az értő kéz innen ma is kifejtheti magának mindazt, amire a könyv és a magyar lakosság viszonyának, illetve a magyar művelődés életrajzának tisztázásához szüksége lehet.

A kolozsvári jezsuita egyetemé volt a XVI. század folyamán a legjobban szervezett és legnagyobb erdélyi magyar iskolai könyvtár. Létesítésekor (1581) Báthori István fejedelem ide gyűjtötte össze a középkori katolikus könyvtárak még fellelhető anyagát, a jezsuita professzorok viszont a korszerű tudományos könyveket hozták magukkal úgy, amint ezt rendjük pontosan kidolgozott oktatási és könyvtári előírásai megkövetelték. Bár 1603-ban a könyvtárt feldúlták, nem pusztult el teljesen, csak szétszóródott. Erdély legkülönbözőbb gyűjteményeiben felkutatott tekintélyes mennyiségű töredékei ma is hirdetik az ország legelső egyetemi könyvtárának gazdagságát. E könyvtár, százesztendős halódás után, 1773-ig a jezsuita, majd a piarista lyceum keretében fejlődött tovább, és jelenleg több mint félszázezer kötetes állománnyal az Akadémiai Könyvtár részlegeként működik.

Az első protestáns kollégiumok megszervezését a domonkosok kolozsvári és váradi, valamint a ferencesek marosvásárhelyi kolostorának épületében az 1556. és 1557. évi országgyűlés rendelte el. E kolostorok gazdag könyvtárínak egyes darabjai alkothatták a kolozsvári unitárius, valamint a váradi és marosvásárhelyi református kollégium későbbi gyűjteményének alapját. E három legrégibb magyar iskolai könyvtárunk közül a váradi 1660-ban, amikor a város török kézre került, megsemmisült. A másik kettő mindmáig működik, de a XVII. század közepe előtti állományukat a háborús fosztogatások és tűzvészek alaposan megtizedelték. Ennél az időpontnál korábbi mai anyaguk zöme későbbi adományokból gyűlt össze. A fejedelmi kor végétől fogva azonban e két könyvtár töretlenül fejlődött, és 1948-ban egyenként több mint 60.000 kötetes állománnyal került át az állam tulajdonába. A kolozsvári unitárius kollégium könyvtára jelenleg az Akadémiai Könyvtár, a marosvásárhelyi pedig a Teleki Téka Bolyai-részlegeként áll a közönség rendelkezésére.

A XVII. században létesült könyvtárak közül legjelentősebb a Bethlen Gábortól 1622-ben alapított gyulafehérvári-nagyenyedi kollégium gyűjteménye, amely - mint láttuk - a fejedelem magánkönyvtárából nőtt ki. Egészen a múlt század közepéig ez a könyvtár volt a református magyarság legnagyobb és leggazdagabb tudományos gyűjteménye. 1752-ben készült betűrendes katalógusában majdnem 5000 mű szerepel. Viszontagságos múltja során állománya 1658-, 1704- és 1849-ben szinte teljesen megsemmisült, de a társadalom áldozatkészsége mindig talpra állította. Jelenlegi állománya a kollégiumnak adományozott értékes magánkönyvtárakból (elsősorban Mikó Imre bibliofil ritkaságokban és modern művekben egyaránt gazdag gyűjteménye révén) újra a XV. századig nyúlik vissza. Ősnyomtatványai és becses kéziratai a kolozsvári Egyetemi Könyvtár zárt részlegeként működő, több mint 65.000 kötetes Bethlen Könyvtárnak ma is előkelő helyet biztosítanak gyűjteményeink sorában.

Egyenletesebb volt a kolozsvári református iskola könyvtárának fejlődése azóta, hogy Apáczai fáradozása nyomán a XVII. század derekán kollégiummá alakult. Gyűjteményeinek gyarapodása 1660-tól kezdve követhető pontosan nyomon. A XVIII. század közepétől fogva, jelentős adományok és vásárlások révén, gyors ütemben felzárkózott Enyed mögé, és fontos szerephez jutott az egyre inkább Kolozsvárra összpontosuló erdélyi magyar művelődési életben. Az indulás éveiben leltárában szereplő 600 mű 1827-ben 6600-ra, 1851-ben pedig 15.000-re gyarapodott. Különlegesen gazdag régi magyar nyomtatványokban. Jelenleg több mint 65.000 kötetes állománnyal az Akadémiai Könyvtár részlegeként működik.

A szatmári volt református iskola könyvtárának kezdetei a XVII. század elejéig nyúlnak vissza. Alapját az a 134 mű alkotta, amelyet Bethlen Gábor fejedelem hagyatékából vásároltak 1632-ben és 1633-ban. 1674-ben már 1050 mű szerepelt a könyvtár leltárában. Sajnos, a nagybecsű dokumentációs anyag évek óta kiiktatódott a tudományos használatból, jövője pedig az utóbbi évek kísérletezései következtében teljességgel kérdésessé vált. Máramarossziget, Zilah, Szászváros református iskolájának a XVII. század óta gyűlt, az előbbieknél szerényebb méretű, de szintén gazdag gyűjteményei közül a zilahi legalább megérte napjainkat. Sajnos, ma sem élvezi azt a felelős gondoskodást, amelyet egy ilyen becses műemlék-könyvtár megérdemelne. Ennek a háború előtt 20-22.000 kötetet számláló könyvtárnak külföldön is számon tartott tudománytörténeti értéke az összehasonlító nyelvészet egyik úttörőjének számító Gyarmathy Sámuel (1751-1830) itt őrzött könyvgyűjteménye. A máramarosszigeti és szászvárosi kollégium 35.000, illetve 18-20.000 kötetes értékes anyaga a második világháborút követően pusztult el. Az előbbiből jelentéktelen töredék a helyi dokumentációs könyvtárban és a marosvásárhelyi Teleki Tékában, az utóbbiból a kolozsvári Egyetemi Könyvtárban és a volt református kollégium, valamint a Református Teológia könyvtárában talált menedéket. A szászvárosi kollégium anyagában vesztette el az ország tudományossága, egyebek mellett, a román művelődés- és irodalomtörténetben oly sokra értékelt Mihai Halici (1643-1712 körül) egész könyvtárát. E szomorú veszteségekkel szemben teljes épségben maradt reánk és mintaszerű rendben működik a székelyudvarhelyi egykori református kollégium 1682-ben létesített könyvtára, mint a városi könyvtár tudományos részlege. Ez a csaknem 50.000 kötetes, korszerűen felszerelt könyvtár valóságos iskolapéldája annak, hogy régi könyvörökségünket miként kellene a ma és a jövő számára értékesíteni. Ennél szemléletesebb példatárat a XVII-XX. századi könyvtárkultúránk történetéhez keresve sem lehetne találni az egész országban.

A XVIII. században új protestáns közkönyvtárak már nem keletkeztek. Az ekkor létesült katolikus iskolai könyvtárak viszont elsősorban szerzetesi jellegűek maradtak. A szerzetesrendek feloszlatásakor, 1773 után nagy veszteséget szenvedtek. Napjainkig már csak a székelyudvarhelyi és csíkszeredai katolikus gimnázium könyvtára jutott el, többé-kevésbé épségben. A megsemmisült gyűjtemények közül különösképpen fájlalható, a minoriták aradi bibliotékája mellett, a váradi volt premontrei gimnázium könyvtára, amely a jezsuiták ottani iskolájától és rendházától örökölte gazdag anyagát. Komoly károsodás érte országunk könyvtári patrimóniumát a történetíró Pray György (1723-1801) könyvhagyatékát is magában foglaló váradi katolikus szeminárium 1780-tól gyarapított könyvgyűjteménye, továbbá a XVIII. század végén létesült, 30.000 kötetes katolikus püspöki könyvtár szétszóródásával. Az 1766-tól fogva fennálló székeskáptalani könyvtárnak, remélhetőleg, csak a régi rendje bomlott fel, sebtében végrehajtott átköltöztetésével. A Schlauch Lőrinc püspöktől 1874-ben alapított szatmári katolikus püspöki könyvhír magvát Török János (1807-1874) bibliofil értékekben gazdag gyűjteménye alkotta. Ennek a kb. 20-25.000 kötetes állománynak legalább a töredékei menedéket találtak az Akadémia kolozsvári könyvtárában.

Bár a sepsiszentgyörgyi egykori Székely Mikó Kollégium könyvtára a XIX. század második felében alakult, állománya Mikó Imre (1805-1876), a 'Telekiek gernyeszegi és mások korábbi gyűjteményének ideajándékozott anyagával a XVII. századba nyúlik vissza. Az unitáriusok székelykeresztúri iskolájának könyvtárát Jakab Elek történész (1820-1897) idekerült gazdag gyűjteménye a múlt század hetvenes éveiben tette tudományos jelentőségűvé. E becses anyagot, sajnos, két évtizeddel ezelőtt meggondolatlanul Marosvásárhelyre szállították és ömlesztve raktározták. Részben ma is használhatatlan állapotban van.

A közkönyvtárak vonalán az erdélyi magyarság utolsó nagy létesítménye az Erdélyi Múzeum Egyesület könyvtára volt 1859-ben. A magyar tudományosság központi szervezetének dokumentációs bázisa egész sor magánkönyvtár egyesítéséből alakult. Ezek közül a történetíró Kemény József (1795-1855), Mikó Imre és a Csereiek krasznai könyvtárát említjük meg. Az 1872-ben felállított kolozsvári egyetem évtizedekig a Múzeum gyűjteményeire támaszkodva végezhette munkáját. A viszonylag későn létesült Egyetemi Könyvtár különleges gazdagságát az erdélyi könyvkultúra régi emlékeiben az 1949-ben bekövetkezett államosításig több mint negyedmillió kötetre növekedett múzeumi gyűjteménynek köszönheti. A nyomtatványokhoz járult még több ezer kézirat és több mint kétmillió lapnyi levéltári anyag a XIII. századtól kezdődően.

A polgári átalakulás azonban a tudományos élet szervezése mellett már a múlt század 30-as éveiben napirendre tűzte a közművelődési könyvtárak létesítését is. A könyvtár a feudalizmus egész időszakában tanulmányi gyűjteményt jelentett, és hatása nem terjedt túl a tanult rétegeken. A könyv igazi társadalomnevelő szerepe csak a közművelődési könyvtárak révén bontakozhatott ki. Ez az új könyvtártípus is az értelmiségi rétegek körében jelentkezett legkorábban. A reformmozgalom támogatására szervezkedő liberális nemesek és polgárok már 1848 előtt a kollégiumi diákság körében is kaszinókat, olvasóköröket szerveztek. Könyvbeszerzésük és olvasótevékenységük az aktuális művelődési és politikai kérdésekre, a kortárs irodalomra, a rohamosan kibontakozó napisajtóra irányult. Külön figyelemre méltó a század közepén a nők körében szintén kibontakozó olvasómozgalom. A dolgozó tömegekhez azonban a könyvet, intézményes formában, csak a kifejlődő munkásmozgalom vitte el a múlt század 60-as éveitől kezdve.

A dualizmus korában a művelődési öntevékenység egyébként is ellankadt, az áldozatkészség megcsappant. Az időszerű művelődési feladatokat a magyar társadalom igyekezett áthárítani az államra. A lakosság spontán kezdeményezéséből itt-ott létesült falusi olvasókörök és gazdakönyvtárak munkakörét így fokozatosan az állam vette át. Ennek során az eredetileg haladó programot valló népkönyvtári mozgalmat úgy alakították át, hogy az elsősorban a fennálló társadalmi rend biztosítását szolgálja. A századfordulótól kezdve a Közoktatásügyi és a Földművelésügyi Minisztérium százával létesített falusi könyvtárat, de igen sok csak formálisan működött. Egészükben véve azonban még ezek a gyűjtemények is kedvezően befolyásolták a könyv és a parasztság kapcsolatainak fejlődését. Ez különösképpen a két világháború közötti időszakban mutatkozott meg, amikor az Erdélyi Magyar Gazdasági Egylet újjászervezte a gazdaköri könyvtárakat, amelyek a korszerű gazdálkodási módok terjesztőivé és a parasztság eredményes nevelőivé fejlődhettek. A városi dolgozók körében az iparosegyletek könyvtárai vállalkoztak hasonló feladatra. A dolgozók politikai felvilágosításáért, osztályharcos neveléséért, sajátos művelődésük fejlesztéséért azonban következetesen csak a szocialista munkásmozgalom keretében létesült könyvtárak harcoltak. A szakegyletek, szakszervezetek, földmunkásszervezetek olvasóköröket, könyvtárakat szerveztek, amelyek a munkásság politikai és világnézeti tudatosodását, osztállyá szerverődését szolgálták. Ezek az internacionalista szellemű szocialista művelődést terjesztő könyvgyűjtemények azokon a vidékeken, ahol a munkásság zöme magyar volt, főként - de nem kizárólagosan - magyar nyelvű anyagokat gyűjtöttek. Az uralkodó osztályok hatalmas könyvtáraihoz viszonyítva szerény méretű és sok üldözésnek kitett, többször is megsemmisült gyűjtemények voltak ezek. Mégis kereteik között alakultak ki az új könyvtárpolitikai elvek, amelyek alapján 1945 után a győztes munkásosztály az előbbi korszakoktól átvett könyvművelődési örökséget a szocializmus építésének szolgálatába állította.

A jelen kérdései

Napjainkban nálunk a könyv már mindenkié, és a szocialista művelődési politika feladatának vallja, hogy könyvtárainkat a társadalmi tudatformálás és az ismeretterjesztés minél hatékonyabb eszközévé fejlessze. A könyvtárak - láttuk - századok óta a művelődés messze ellátszó világítótornyai voltak, lángjuk ma a legeldugottabb kis községben is ott lobog, vagy legalább pislákol. Az erdélyi magyar könyvkultúra fentebb vázolt útja immár negyedszázada beletorkollott az egységes országos könyvtári szervezetbe. Magával hozott sajátos tradíciói ma már ott munkálnak az egységes szocialista művelődésért küzdő egyéb haladó hagyományok mellett. A társadalmi elnyomás alól felszabadult magyar tömegek is birtokba kívánják venni az emberi művelődés javait, és ebbeli igyekezetük egyik legfőbb támaszát éppen a könyvben és a könyvtárakban látják.

Három évtized elég hosszú idő ahhoz, hogy előnyei mellett kiderüljenek könyvtári rendszerünk jobbításra szoruló elemei is. Ma már elegendő tapasztalat alapján leghatározottabban állítható, hogy a nemzetiségi lakosság körében végzett könyvtári nevelőmunka hatékonysági foka a következő tényezők függvénye: 1. összhang biztosítása az anyanyelvű könyvkiadás és az illető nemzetiség művelődési igényei között; 2. az anyanyelvű kiadványok tényleges eljuttatása az illető nemzetiség lakóhelyein működő könyvtári egységekhez; 3. a nemzetiségi művelődés kérdéseiben benne élő könyvtárosok képzése.

Szocialista államunk messzemenően biztosítani igyekszik, hogy a nemzetiségi lakosság anyanyelvén hozzájuthasson a művelődési felemelkedéshez nélkülözhetetlen olvasmányokhoz. Az ország érdeke, hogy a termelésben, az élet minden területén minél képzettebb dolgozók legyenek - nemzetiségre való tekintet nélkül. Hazánk iparának rohamos fejlődése, a mezőgazdaság szocialista átalakítása és gépesítése az állandó és sokoldalú önképzést, annak elősegítését a nemzetiségi fizikai dolgozók körében is halaszthatatlanná teszi.

Az ország művelődési színvonalának általános emelkedése a nemzetiség; könyvkiadás területén is újabb és újabb igényeket vet fel. Ezeket eredményesen igyekszik kielégíteni a nemzetiségi könyvkiadás központjává tett Kriterion. Eddigi működésének jelentős eredményei a szocialista művelődéspolitika legjobb népszerűsítői a nemzetiségi lakosság körében. Ha a többi kiadó szintén betölti a nemzetiségi könyvkiadás terén reá váró feladatokat, akkor megoldódhatnak a gyermek- és ifjúsági, valamint a tudományos irodalom mindenkit érintő kérdései. Főként az utóbbi vonatkozásban akad még bőven teendő ahhoz, hogy a nemzetiségi lakosság körében folyó tudománynépszerűsítés és társadalomnevelés eredményesebb lehessen. Nemzetiségi könyvkiadásunk két évtizedes tevékenységét azonban egészében nem a még megoldatlan feladatok jellemzik, hanem legfőképpen az, hogy tömegeket nevelt rá az olvasásra. A nemzetiségi nyelveken megjelenő könyv olyan gyorsan elfogy az üzletekből, hogy szinte állandó "hiánycikknek" tekinthető. Társadalmi igényt kifejező, sokat mondó jel az, hogy a közönség nemcsak a szórakoztató olvasmányanyagot, hanem az anyanyelvén megjelenő tudományos és tudománynépszerűsítő kiadványokat is szétkapkodja. Annál ragyogóbb társadalmi minősítés el sem képzelhető, mint amit országunkban a nemzetiségek anyanyelvén folyó könyvkiadás az érdekeltek részéről élvez.

A nemzetiségi könyvkiadás minden elismerést megérdemlő eredményei ennek ellenére sem olyan hatékony támogatói szocialista művelődéspolitikánknak, miként azt jogosan elvárhatnók. Könyvtáraink ugyanis - többnyire saját hibájukon kívül - csak részben tölthetik be a nemzetiségi lakosság művelésének feladatát. Könyvtárellátó szervezetünk, ha nem is általános, de eléggé gyakori bürokratikus gyarlóságai ugyanis nagymértékben gátolják, hogy a nemzetiségek nyelvén kiadott könyvek kellő példányszámban cl is jussanak azokhoz, akiknek az érdekében készültek. Egyes megyei központok a nemzetiségi lakosság sajátos igényeire való kellő tekintet nélkül, jórészt gépiesen rendelik és osztják szét az új kiadványokat. Általános a panasz, hogy nem mindig veszik figyelembe a helyi szükségletet ismerő könyvtárosok igényléseit, hanem azt küldenek, amit ők látnak jónak. Ennen eredményeként a közművelődési könyvtárak sok helyen megtelnek olyan könyvekkel, amelyeket egyáltalában nem vagy csak nagyon ritkán olvasnak. Ezen az úton haladva tovább, az a veszedelem fenyeget, hogy a lakosság elszokik a tőle elidegenedett könyvtártól, és az megszűnik a közművelődés és politikai nevelés hatékony eszköze lenni. A könyvellátás jelenlegi gyakorlata végső következményeiben nemcsak az általános haladás, hanem az ideológiai munka eredményességét is veszélyezteti a nemzetiségi lakosság körében.

A könyvtárellátásban, de a könyvtári szervezetben is észlelhető hiányosságok jelentős része onnan adódik, hogy kevés a jól felkészült, a nemzetiségek művelődésében benne élő, annak vonatkozásait alaposan ismerő szakemberünk. Pedig ez előfeltétele az eredményes könyvtári munkának a nemzetiségi lakosság körében, hiszen a könyvtárosnak egy városi körzet vagy falu néha különböző anyanyelvű aprajának-nagyjának művelődési irányítójaként kell tevékenykednie. A nemzetiségi állampolgár ragaszkodása, az ország egységes kultúráján belül, önnön sajátosságaihoz, értékeihez természetes emberi magatartás. Azon sem lehet tehát csodálkozni, hogy a könyvtárakat is ki-ki aszerint fogja értékelni, hogy mit várhat tőle önmaga megvalósításához.

Amíg a közkönyvtárakban működő könyvtárosok megfelelő felkészítése lényegében közművelődési jelentőségű probléma, a nemzetiségek történelme során létrejött régi könyvtári anyag hasznosítása már a tudományos kutatás körét érintő kérdés. A fentebb bemutatott régi nagy könyvtárak kiaknázásához ugyanis nem a létrehozó nemzetiség művelődésének jelenlegi kérdéseiben, hanem annak egész egykori problematikájában való járatosság is szükséges.

Ez pedig olyan történelmi, irodalmi, tudomány- és egyháztörténeti sajátos ismereteket igényel, amilyeneket az általános könyvtárosképzéstől nem is lehet elvárni. Minthogy e könyvtárak - fentebb láttuk - századok óta valóságos összegezői a létrehozó nemzetiség szellemi életének, feltárásuk feltételezi, hogy kezelőik legmagasabb fokon és teljes illetékességgel képesek foglalkozni az őrizetükre bízott anyaggal. A sok évszázados együttélés következtében a román tudományosság sok erdélyi művelője munkájában rá van utalva ezekre a régi gyűjteményekre. Amennyire az ilyen kutatóktól lehetetlen elvárni, e gyűjtemények kezelőjétől annál jogosabb megkövetelni, hogy mindazt ismerje, ami ezeknek az anyagoknak tudományos hasznosításához nélkülözhetetlen. Ma már teljesen világos, hogy a legbecsesebb régi könyvgyűjtemény is tudományosan hasznosíthatatlan, pusztán idegenforgalmi látványossággá válik, ha kezelői nem képesek behatolni azokba a problémákba, amelyeket maga az anyag vet fel. Az elmúlt két évtized tapasztalatai azt mutatják, hogy az itt elengedhetetlen áldozatos munkára legkönnyebben olyan kutatók vállalkoznak, akiket érdeklődésük egyébként is az illető nemzetiség művelődési múltjának problémáihoz kapcsol. Mindenképpen jogos tehát az az igény, hogy abból a nehéz munkából, amelyet a nemzetiségek könyvtári örökségének az egész ország tudományossága számára való feltárása jelent, az azt létrehozó nemzetiséghez tartozó szakemberek is, mint erre legilletékesebbek, az eddiginél nagyobb mértékben vegyék ki a részüket. E könyvtárak az illető nemzetiségek művelődésének eredményeiként jöttek ugyan létre, de ma az egész ország tudományosságának kell őket használnia.

A könyvnek és könyvtárnak művelődésünkben nemcsak nagy múltja, hanem jövendője is van. Ennek munkálása mindenkinek egyformán feladata, aki felelősséget érez magában az emberi művelődés nagy ügyéért ezen a földön, amelyet különböző és közös hagyományokat őrző, különböző nyelveket beszélő, de egyaránt a haladást áhítozó emberek tekintenek hazájuknak.


Előző fejezet Tartalomjegyzék