A könyvkereskedelem fejlődése a magyarországi reformáció korában (1526-1600)

A magyar művelődés történetében is éles cenzúrát eredményezett az a csatavesztés, amelyet a magyarság 1526-ban Mohácsnál, I. Szulejmán szultán túlerőben lévő seregétől elszenvedett. A török pusztítást különösen Buda, az ország egykori fővárosa sínylette meg, mely a 15. század végén már virágzó reneszánsz város volt. Mindössze három évtizeddel Buda elfoglalása után viszont azt írták róla, hogy a pompás épületekből - többek között Mátyás híres Corvina könyvtárából - már csak a külső falak maradtak meg. Az ország lakosságának száma a mohácsi vész után kb. egyharmadára vagy egynegyedére csökkent.

Ilyen körülmények között érthető, hogy Budán és a török által megszállt közép-magyarországi területeken nem működött másfél évszázadon át egyetlen nyomda, és - eltekintve néhány elszánt, inkább vallási meggyőződésből ide vetődött házaló könyvárustól - nemigen volt nyoma könyvkereskedelemnek sem.

A nyomdászat teljes hiányát korábban II. Bajazid szultán 1483-ban kelt rendeletével szokták magyarázni, amelyben halálbüntetés terhe alatt megtiltotta a nyomtatást. Ennek következtében az oszmán birodalomban 1727-ig lehetetlen volt könyvsajtó működése, ekkor III. Ahmed engedélyezte a magyar renegát Ibrahim Müteferrikának egy isztambuli nyomda megalapítását. De a nyomdászat hiányának a török által megszállt országrészben mégsem ez lehetett az igazi oka, hiszen a török uralom alatt álló Balkán-félszigeten számos nyomda működött már a 15-16. század fordulójától kezdve. A tilalom ugyanis kizárólag az "igazhitűek"-re vonatkozott, keresztényekre és zsidókra nem. A török által megszállt országrészben azért nem működött nyomda, mert a viszonyok ezt lehetetlenné tették: az általános lét- és vagyonbizonytalanság között gondolni sem lehetett a nyomdászat feltételeinek biztosítására és a könyvkultúra fejlődésére. A megszállt országrész népéhez 150 éven keresztül nem juthattak el rendszeresen a humanizmus, a reformáció és a katolikus ellenreformáció eszméit tartalmazó könyvek, nyomtatványok. A nép megmaradt szellemi vezetői: a lelkészek és a papok inkább csak szóban nyújthattak vigaszt a megpróbáltatások közepette.

A török megszállástól mentes országrészekre korlátozódó magyar szellemi élet a politikai és társadalmi megrázkódtatások ellenére továbbra is lépést tartott az európai szellemi áramlatokkal. Sőt, a század második felére a magyarországi reneszánsz műveltség a viszonyokhoz képest magas szintet ért el, viszonylag széles körben terjedt el és nagyrészt anyanyelvűvé vált.

A 16. századi magyarországi kulturális fejlődést jelentős társadalmi változások vezették be. Különösen megváltozott a humanista kultúrában fontos szerepet játszó nemesség és a városi polgárság helyzete. A régi, szétziláló oligarchia helyére a középnemesség tehetős rétegeiből a 16. század folyamán individualizmussal, pénz- és hatalomvággyal teli, új reneszánsz típusú főnemesség lépett. Nagy részük szakított a katolikus egyházzal és elfogadta a reformáció tanításait. Iskolákat alapítottak, támogatták a külföldi protestáns egyetemeken tanuló fiatalokat és könyvek kiadását tették lehetővé. E reneszánsz főnemesi kultúra főleg a század végére tudott maradandó eredményeket felmutatni.

Az új arisztokrácia mellett, különösen a század dereka körüli évtizedekben (1530-1570) a magyar mezővárosok polgárságának jutott fontos szerep. A kiváltságokat élvező fejlett történelmi városok egy része Budához hasonlóan a török martaléka lett. Más részük, bár gazdasági hanyatlásuk folytatódott, elég gazdag és művelt volt ahhoz, hogy a reneszánsz kultúra hordozója legyen. E városok polgársága zömmel német nemzetiségű volt, s a magyarországi német nyelvű reneszánsz irodalom és könyvkultúra legfőbb bázisa lett. Európai, főként németországi kapcsolataik által hatékonyan hozzájárultak az új eszmék elterjedéséhez és a magyarországi könyvkultúra nemzetközi méretű kibontakozásához.

A magyar nyelvű irodalom fejlődése szempontjából a mezővárosok parasztpolgárságának volt kiemelkedő szerepe. Mintegy ezer ilyen város volt akkor Magyarországon, a legfejlettebb köztük Debrecen és az északkelet-magyarországi kisvárosok voltak.

E mezővárosok magyar polgársága és értelmisége (prédikátorok, iskolamesterek, nótáriusok) a kor eszmevilágából a kulturális szintjéhez legközelebb álló irányzatot, a reformációt tette magáévá. E társadalmi réteg a kibontakozó mezővárosi reformáció jegyében jelentős magyar irodalmat és könyvkultúrát hozott létre.

A reformáció elterjedése

Magyarországon a reformáció eszméi már II. Lajos udvarában gyökeret vertek; 1526 után pedig a központi hatalom és a katolikus egyház bénultsága miatt szinte akadály nélkül elterjedtek. Az új eszmék főként a közeli bécsi és krakkói egyetem által váltak ismertté, ahová már a kisnemesi és polgári rétegek gyermekei is eljutottak. A húszas évektől kezdve e városok egyetemeiről a magyarországi diákok Erazmus tanításaival tértek haza. Voltak, akik a wittenbergi egyetemen folytatták tanulmányaikat, ahová a magyarokat főként a humanista Melanchthon vonzotta. A negyvenes évekig a magyar diákok nagy része még Bécsben és Krakkóban, ezután pedig már inkább Wittenbergben tanult, és jobbára a lutheri reformáció híveként tért vissza hazájába. A század második felében a kálvini irányzat hódított, de követőkre talált Servet antitrinitárius tanítása is. A német lakosságú felvidéki és erdélyi városokban a lutheránus vallás, a török uralom alatt álló területeken és az erdélyi fejedelemségben pedig inkább a kálvini reformáció terjedt el. Az erdélyi fejedelemségben a 16. század közepén a felekezeti erőviszonyok annyira egyensúlyba jutottak, hogy kimondták a négy "bevett" vallás (katolikus, lutheránus, kálvinista, unitárius) szabadságát, ami a korabeli Európában szinte páratlan toleranciáról tanúskodott. Az erdélyi fejedelmek a következő században is a vallásszabadság védelmezői voltak, jóllehet közben Erdélyben a kálvinizmus uralkodó vallás lett.

A reformáció követői az anyanyelvű kultúra fejlesztői lettek azáltal, hogy a prédikátorok anyanyelven terjesztették tanaikat, iskolákat, nyomdákat alapítottak. Debrecen, Sárospatak és Erdély kálvinista iskolái a 16. század folyamán főiskolai rangra emelkedtek és századokon át a magyar művelődés kiemelkedő centrumai voltak.

Mohács után nem csak a középkori kultúra központjai, a kolostorok zilálódtak szét, hanem a kettős királyság, majd az ország három részre szakadása következtében a humanista műveltség központjai is. A két királyi udvar közül a Habsburgok bécsi udvara számára a magyar kultúra ügye mindvégig közömbös maradt, s így nem tudta betölteni azt a szerepet, melyet az abszolutizmusok idejében a királyi udvarok a nemzeti kultúra számára jelenteni szoktak. Zápolya János udvara Buda török kézre kerüléséig (1541) még őrzött valamit korábbi jelentőségéből, de ezután kiiktatódott a magyar művelődés történetéből. Maga Buda városa is csak a 19. század folyamán vált ismét kulturális központtá. A budai humanista központ felbomlását túlélt magyar humanisták a két király körül csoportosultak. Zápolya János halála után felesége, Izabella királyné és kiskorú fia, János Zsigmond, majd az őt követő erdélyi fejedelmek Gyulafehérváron alakítottak ki magyar szellemi gócpontot, amely némileg pótolni kívánta a magyar királyi udvart.

A régi humanista központok közül nem csak a magyar királyi udvar, hanem a korábbi humanista főpapi székhelyek is megsemmisültek. A tudós humanista értelmiség számára bizonyos lehetőséget biztosított a megszűnt budai helyen Pozsonyban újjászervezett kancellária. Ezen kívül még a század derekán a magyar irodalom és kultúra mecénásaivá váló, újonnan felemelkedő főnemesi családok reneszánsz udvartartásánál is elhelyezkedhettek. Köztük legjelentősebb Nádasdy Tamás volt, aki tanulmányait a gráci, a bolognai és a római egyetemen végezte, II. Lajos udvarában pedig erazmista eszméket szívott magába. Mellette Perényi Péter, az ország legnagyobb birtokosa tűnt ki a művelődés támogatásában. Nevükhöz iskola- és nyomdaalapítások, könyvek kiadása, familiárisaik külföldi taníttatása fűződik. E főrangú családok lehetővé tették, hogy a humanista nemesi értelmiség képviselői udvaruknál otthonra találjanak.

A Mohács utáni tudós humanizmus legszélesebb és legbiztosabb társadalmi bázisát a felvidéki és erdélyi városok polgársága jelentette. A humanizmus hatása már a korábbi évtizedekben megnyilvánult: e városok iskolái élén humanista műveltségű iskolamesterek tevékenykedtek. Budán a tízes években az osztrák Konrad Cordatus, majd Bartholomaeus Francofordinus tanított, Kassán az angol származású Leonard Cox 1521-1526 között Erazmust olvastatott tanítványaival. Bártfán korábban Valentin Eck, majd Leonhard Stöckel szervezte át az oktatást, aki humanista képzettséggel és Luther híveként tért vissza Németországból. Iskolája mintául szolgált a felvidékiek számára. Erdélyben Johannes Honterus, a neves szász humanista brassói iskolája lett példakép. Melanchton nyomán, Stöckelhez hasonlóan ő is szorosan összekapcsolta a humanista képzést a hitújítás eszméivel.

A tudomány nyelve, különösen a nemzetközi érdeklődésre számot tartó munkák esetében továbbra is a latin maradt. Ugyanakkor azonban Magyarországon is felismerték a humanisták a nemzeti nyelv értékeit és fejleszthetőségét. A Mohács utáni humanizmus idején hazánkban is megindult az anyanyelv használata: a nemesség és a mezővárosi szabad polgárság a magyart, a felvidéki és erdélyi városok német polgársága a németet emelte a tudomány és az irodalom nyelvévé.

A könyvnyomtatás fejlődése

A magyarországi nyomdászat - jóllehet európai viszonylatban is viszonylag korán, már 1473-ban megalapították az első nyomdát (amely azonban, akárcsak a másik magyar ősnyomda, csak rövid ideig élt) - a 16. század eleji társadalmi és politikai megrázkódtatások következtében csak a negyedik évtizedben indult fejlődésnek. Így történhetett, hogy a 16. században Magyarországon csak 64 éven át nyomtattak könyvet. Szebenben ugyan már 1529-ben megindult a könyvnyomtatás, de mindössze 2 évig tevékenykedett itt nyomda; folyamatosan csak 1539-től kezdve nyomtak könyvet Magyarországon, pontosabban Erdélyben, illetve a Felvidéken és Nyugat-Magyarországon, hiszen a török által megszállt országrészben semmi nyoma nem maradt a könyvtermelésnek.

A már korábban is jelentkező igényeket a magyar humanisták külföldi nyomdák igénybevételével igyekeztek kielégíteni. De míg Mohács előtt a műveket főként Velencében nyomták, 1526 után már Bécs és Krakkó nyomdái készítették a magyar megrendelésű könyveket, azok a városok tehát, amelyeknek egyetemeit ezekben az évtizedekben leginkább látogatták a magyar diákok. E kiadványok is jórészt az ő számukra készültek. Bécsben már 1526 előtt is nyomtak Magyarország számára könyveket, de még nem magyar nyelven. A török előnyomulása miatt - 1524-ben Bécset is fenyegették és a külvárosait el is pusztították - csak 1536-tól kezdve jelentek meg ismét magyar könyvek. Az első bécsi magyar könyv Pesti Gábor Újszövetség-fordítás volt, mely 1536-ban Singrenius és Joannes Metzger bécsi könyvkereskedő közös költségén készült el. Ezt egy Aesopus-fordítás és egy hatnyelvű szójegyzék követte. Mindhárom megelőzte a legelső magyarországi, magyar nyelvű könyvet, Sylvester János 1541-ben a Sárvár melletti Újszigeten megjelent újszövetségi bibliafordítását. (Új testamentum magyar nyelven. Újsziget, 1541.)

De megelőzték e hazai kiadványt a krakkói magyar nyomtatványok is, sőt számuk túlhaladta a bécsiekét: a 16. század első felében három krakkói nyomdában összesen 62 magyar vonatkozású kiadvány látott napvilágot, köztük 18 magyar 42 latin és 2 szláv nyelven. Az erazmista szellemű, humanista légkörű lengyel főváros vonzereje azért is nőtt meg, mert a délről előrenyomuló török miatt a magyar szellemi forgalom észak felé irányult, s ebben az irányban Krakkó volt az első nagyváros.

A Mohács utáni években a krakkói magyar nyelvű művek Hieronymus Vietor nyomdájában jelentek meg. A magyar szerzők néhány főúri pártfogónak, Perényi Péternek, Frangepán Katalinnak és a Thurzóknak köszönhették könyveik kiadását. Itt jelentek meg legelőször olyan nyomtatványok, amelyek már magyar nyelvű szövegrészeket is tartalmaztak: egy Donatus nyelvtanához írt bevezető és egy Erazmus módszerét követő, nyelvtani példákat és beszédgyakorlatokat tartalmazó könyv. Ugyancsak Vietornál jelent meg az első, teljes szövegében magyar nyelvű nyomtatvány: az erazmista szellemű Komjáti Benedek Szent Pál leveleinek fordítása. (Epistolae Pauli lingua hungarica donatae. Az zenth Paal leueley magyar nyeluen. Cracovie 1533.) A nyomdász a művet a kor szokása szerint a kiadás költségeit viselő Frangepán Katalinnak ajánlotta, mintegy a kapott támogatás nyilvános nyugtázásaként. Vietor haláláig, 1546-ig több magyar könyvet nyomtatott, mint addig a magyarországi és egyéb nyomdák együttvéve.

Magyarország területén - a két, török által meg nem szállt országrészben - a 16. században összesen 30 helységben működött nyomda: 21 a Felvidéken és Nyugat-Magyarországon, 9 pedig Erdélyben. E 30 helységben azonban csak 20 műhely tevékenykedett, 8 az erdélyi fejedelemség területén, 10 a Felvidéken és Nyugaton, 2 pedig mindkét országrészben. A nyomdászok illetve műhelyeik ugyanis sokszor változtatták helyüket, volt, aki öt helyen is tevékenykedett. E sok nyomdahely-változtatás, az új kezdeményezések gyakori elakadása, és a viszonylag sok, rövid életű nyomda a külső és belső harcokkal teli kor következménye volt, melyből hiányzott az anyagi és világnézeti biztonság, állandó volt viszont a vallási harcok okozta feszültség és a török fenyegető közelléte.

A két országrész közül az erdélyi fejedelemség helyzete bizonyult kedvezőbbnek a könyvtermelés szempontjából. Itt (Szebenben) aránylag korán, 1529-ben megindult a könyvnyomtatás és a hatvanas évekre már az erdélyi igények lényegében kielégítést nyertek. A műhelyek is állandóbb nyomdahelyeken, viszonylag hosszabb ideig működtek. Az erdélyi nyomdahelyek 16. századi átlagos élettartama 2,9 év volt, két olyan nyomda is akadt, amely 50 éven túl is működött (Brassó: 56 év, Kolozsvár: 51 év). A felvidéki illetve nyugat-magyarországi nyomdák átlagos élettartama 5,5 év volt; 11 nyomda mindössze egy-két évig tevékenykedett.

Az Erdély javára fennálló különbségek között meg kell említeni mindenekelőtt azt, hogy míg a törökök Erdélyre alig jelentettek veszélyt, az észak- és nyugat-magyarországi részeken a török hódítók sokáig állandóan előrenyomultak és a viszonylagos nyugalom itt csak évtizedekkel később állt helyre. Erdély kultúrájának javára szolgált János Zsigmond fejedelem toleráns valláspolitikája is, mely megkönnyítette a különböző felekezetek kiadványainak terjesztését. A királyi Magyarország területén viszont a reformátusoknak hosszú ideig sokkal kedvezőtlenebb lehetőségeik voltak könyveik terjesztésében.

A 16. század folyamán számbelileg is jelentősen megnőtt a nyomdai termelés. A 15. századi magyarországi nyomtatványok - az ősnyomtatványok - száma mindössze öt kötet (hat mű) volt, a következő században 814 kiadvány készült Ennek nagyobb része, mintegy 2/3-a Erdélyben jelent meg. (A külföldi magyar nyelvű kiadványok száma 76 volt.) Jellemző az erős koncentrációra, hogy a könyvtermésnek 58,6%-át mindössze három kelet-magyarországi helység (Kolozsvár: 206, Debrecen: 146, Brassó: 119) nyomdái állították elő.

Bár a 16. századi magyarországi nyomdahelyek között városok és kisebb helységek egyaránt találhatók, a városi nyomdák több kiadványt állítottak elő. Ezekben 25-nél kevesebb könyv sehol sem készült, míg a kisebb községek sajtói mindenhol ennél kevesebbet állítottak elő. Ezek többsége valamelyik főúri család birtokához tartozott, ahol a nyomdászok védelmet és biztonságot remélhettek a főúri mecénások mellett. A gyorsan változó viszonyok között azonban a patrónus és a nyomdász közti kapcsolat általában nem bizonyult tartósnak.

A század magyarországi könyvtermelésének megtorpanásokkal tűzdelt kibontakozását jól illusztrálja a könyvtermelés évi mennyiségének alakulása. Ez 1539-ben már évi 12 nyomtatvány, amit első ízben csak 1555-ben sikerült túlszárnyalni (18 mű). 1570-ben 21, 1574-ben 24 kiadvány készült. Ekkor, egy nagy pestisjárvány következtében, mely két kiváló nyomdászt is elragadott, nagy visszaesés következett; 1575-ben csak 10, 1576-ban pedig mindössze 6 mű készült. 1578-tól azután ismét emelkedést mutat a termelés (27), 1580-ban 32, 1592-ben pedig 34 mű készült a magyarországi nyomdákban. A századfordulón ismét nagy visszaesés tapasztalható, ez az Erdélyre is kiterjedő tizenöt éves háború (1591-1606) következménye lehetett: 1600-ból mindössze 5 nyomtatvány elkészítéséről van tudomásunk.

A kiadványok példányszámáról egykorú adatok nem állnak rendelkezésre, de későbbi feljegyzések alapján 200-500-ra becsülhető. A papírok vízjelei segítségével folytatott kutatások a brassói nyomtatványok példányszámának megállapításánál is csak részleges eredményhez vezettek: a nagy terjedelmű ortodox szertartáskönyvek példányszáma ezek szerint 150-400 között volt.

A könyvnyomtatás magyarországi elterjedése - mint az európai országokban általában - a reformáció eszméinek győzelmével volt szoros kapcsolatban. Miként az első 16. századbeli nyomdatermékek, a későbbi évtizedkebeli kiadványok nagy része is zömmel reformációt szolgáló könyvek, humanisták művei, grammatikai valamint filológiai és szépirodalmi munkák voltak.

A 16. században a könyv előállításának költsége - a feudális és háborús viszonyok ellenére - Magyarországon is mintegy negyedére csökkent a Hess korabeli költségekhez képest. A könyvkiadás csaknem teljes egészében mecénásokra volt utalva, vagyis az előállítás költségeit egy vagy több mecénás fedezte. Üzletszerű, saját könyvkiadásról a 16. század utolsó harmadáig Magyarországon alig lehetett szó. A nyomdászok többsége ugyanis tőkeszegény volt, a könyvvásárlásra alkalmas írni-olvasni tudókat pedig előbb meg kellett nyerni a nyomtatott könyv olvasásának. Másrészt a nyomtatott könyv még ekkor is túl sokba került a kevésbé jómódúak számára, hiszen egy füzetes históriás ének ára egy napszámos egy-másfél napi bérének felelt meg.

A nyomtatványok nyelv szerinti megoszlása kifejezte a reformációnak az anyanyelvű kultúra iránti igényét. Míg a 15. századi magyarországi nyomtatványok között egyáltalán nem volt magyar nyelvű, a 16. századi kiadványoknak mintegy 50%-a már magyar nyelven készült. Latinul jelent meg a könyvek 40%-a, 5%-a német, a többi 5% pedig görög, román, ószláv és horvát nyelvű volt. 1570-ig még a latin, 1571 után már a magyar nyelvű művek voltak túlsúlyban. Látni fogjuk, hogy a királyi Magyarországon a latin mint hivatalos nyelv még sokáig megőrzi pozícióit és kedvezőtlenül hat a modern szellemi áramlatok befogadására.

A magyarországi protestantizmus nyomdászai közül sokan maguk is írók voltak, gyakran lelkészként, nótáriusként stb. is működtek. Csak egy részük tevékenykedett állandóan ugyanazon székhelyen, többségük vándornyomdászként járta az országot. Székhelyváltoztatásuk oka az volt, hogy mint a protestantizmus harcosait és korteseit, sok helyről elüldözték őket, gyakran menekülniük kellett. Sokszor azért változtatták helyüket, hogy a megrendelő, illetve a mecénás közelében legyenek.

A 16. századi Magyarországon a könyvek előállítása és terjesztése is jórészt a reformáció szolgálatában történt, a kibontakozó könyvkereskedelem még nem annyira üzleti vállalkozások kereteiben, hanem az új hit, a keresztény humanizmus terjesztése jegyében szerveződött meg és bontakozott ki.

A könyvkereskedelem helyzete

A könyvtermeléshez hasonlóan a magyarországi könyvkiadás és könyvforgalom 1526 után szintén lényegében csak a két, török által meg nem szállt országrészben, a királyi Magyarországon és Erdélyben bontakozott ki. A török megszállás alatt lévő területeken csak elvétve bukkantak fel vándor könyvárusok, akik főként a reformáció eszméinek terjesztése érdekében vállalkoztak könyvek forgalmazására.

De történeti előzmények is indokolták, hogy a könyvkereskedelem a Felvidéken és Erdélyben fejlődjön tovább, hiszen a török megszállás (1541) előtti Budán kívül e két területen indult meg leghamarabb, még a 15-16. század fordulóján a könyvkereskedelem. Főként Kassáról, Eperjesről és az erdélyi Nagyszebenből maradtak fenn könyvkereskedők működéséről szóló adatok.

Mohács után a felvidéki és erdélyi, jórészt német polgárok által lakott városokban a könyvkereskedelem továbbfejlődését figyelhetjük meg. A városokban a reformáció terjedése és a könyvtermelés fejlődése magával hozta a viszonylag önálló könyvkereskedelem kibontakozását is. A kiadóktól és a nyomdászoktól független könyvkereskedők mellett arra is volt példa, hogy a könyvnyomtatók egyszersmind a könyvek terjesztői is voltak, meg arra is, hogy könyvkötők foglalkoztak könyvkereskedelemmel. Sőt, számos esetben fordult elő, hogy maga a szerző, illetve papok, lelkészek és tanítók végezték alkalmilag a könyvek terjesztését.

A könyvnyomtatás a reformáció korában Magyarországon is tömegkommunikációs eszköz lett: a korábban csak az egyháziak vagy a tudósok szűk rétege számára készült díszes, nagy értékű könyvek helyébe a kiadványoknak a társadalom szélesebb rétegei által is megvásárolható és olvasható új típusai léptek. Érthető tehát, ha a könyvkereskedők is ilyenek terjesztésével, és nem a budai könyvkiadó-kereskedők díszes ősnyomtatványainak eladásával foglalkoztak. Míg a budai terjesztő-kiadók számára szinte az egyetlen fogyasztóréteg a főpapság, néhány egyházmegye és szerzetesrend volt, addig a Mohács utáni könyvkereskedelem vásárlói között már a társadalom középső rétegének számos képviselője is megtalálható: nemesek, polgárok, értelmiségiek, valamint a bécsi, a krakkói és a wittenbergi egyetemek magyar diákjai.

A nyomdászathoz hasonlóan a kereskedelem helyzete és lehetősége országrészek szerint különböző volt. A nyomdatermékek jelentős részével a reformáció eszméit kívánták terjeszteni, s ezt egy ideig - a központi hatalom és az egyházi hatóságok megsemmisülése miatt - viszonylag zavartalanul tehették. Később, a 16. század közepétől kezdve meg-megjelentek a könyvkereskedelmet korlátozó rendeletek. A század második felében a katolikus egyház is erőre kapott, de a könyvkereskedelem korlátozásáért tett hivatalos intézkedések - gyakran a protestánssá vált városi tanácsok ellenállása következtében - nem mindig vezettek eredményre. A rendeletekben előírt súlyos büntetések végrehajtására többnyire nem került sor; de a könyvforgalom szabad kibontakozását azért így is megnehezítették, volt ahol teljesen meggátolták.

Az erdélyi rendelkezések főleg a könyvek külföldről való behozását és forgalmazását igyekeztek korlátozni, az utólagos cenzúra és a privilégium bevezetésével. Az 1574-ben kiadott cenzúrarendelet kimondta, hogy a könyvkereskedőknek nem szabad Erdélybe "haszontalan és elvetendő" könyveket behozni; a külföldről származó műveket pedig csak az illetékes hatóságok vizsgálatai és engedélye után lehet forgalmazni. János Zsigmond az 1563-ban Gyulafehérváron kelt rendeletében kitiltotta Erdélyből a külföldi könyvkereskedőket, s egyidejűleg privilégiumot adott az Erdélyben való könyvkereskedelem folytatásához a brassói Calix Honterusnak és kolozsvári Johann Schessburgernek, valamint Ambrosius Falknak.

A királyi Magyarországon még szigorúbb intézkedésekkel igyekeztek visszaszorítani a reformáció tanainak terjesztését. 1548-tól kezdve az országgyűlés rendeletekkel, az esztergomi érsek pedig különböző kezdeményezésekkel lépett fel az "eretnekség" terjedése ellen. Különösen élessé vált az ellentámadás 1553-tól, Oláh Miklós érseki beiktatásától kezdve. Sorra tartottak vizitációkat, az uralkodó és az érsek pedig a felvidéki városokhoz intézett leveleiben követelte a "veszélyes szekták" felszámolását, melyek közé az ágostai hitvallás és a kálvinizmus követőit is sorolták.

Egy feljegyzés például azért panaszkodott, mert Nagyszombatban lutheránusok, kálvinisták, sőt más eretnekek is vannak mind a polgárok, mind a nép között, akik Debrecennel és Erdéllyel kereskednek: magyar nyelvű, eretnek könyvet vásárolnak és azokat nyíltan terjesztik. Vizsgálatot kérnek és sürgetik az effajta könyvek elégetését. Hasonló a helyzet Pozsonyban és a felvidéki városokban, Kassa környékén, ahol az ilyen, de főleg a kálvinista könyvek nyomtatásának, eladásának és vásárlásának a megtiltását kérik.

Felvidék

Miként e városok könyvkereskedelmének történeténél látni fogjuk, a magisztrátusok gyakran védelembe vették a lutheránusokat és köztük a meghurcolásra ítélt könyvkereskedőket. Így alakulhatott ki az a helyzet, hogy a központi rendeletek és intézkedések ellenére, ha nem éppen ideális körülmények között, de a felvidéki városokban kibontakozott és továbbfejlődött, sőt ebben az országrészben bontakozott ki leginkább a 16-17. század folyamán a magyarországi könyvkereskedelem. Ezt a már említett előzményeken kívül, a délről fenyegető török miatt az észak (pl. Krakkó) felé irányuló könyvforgalom is indokolttá tette. Míg a könyvnyomdászat terén inkább Erdély helyzete bizonyult kedvezőbbnek, a könyvkereskedelem szempontjából a felvidéki városok váltak a nemzetközi könyvforgalom élénkebb gócaivá.

A felvidéki városok német ajkú polgársága körében már 1526 előtt élénk humanista kultúra bontakozott ki, majd Mohács után Luther tanítása is gyorsan terjedt. E polgárság körében a kereskedelem, a könyvkereskedelem is, hagyományokkal rendelkezett: Kassán már a 15. század kilencvenes éveiben tevékenykedett könyvkereskedő, Eperjesen pedig 1519-től volt adat egy Marcus nevű bibliopoláról. E hagyományok folytatását és kiteljesedését figyelhetjük meg a 16. század folyamán. A harmincas évektől kezdve sorra bukkannak fel az északkelet-magyarországi városok (Kassa, Bártfa, Eperjes, Lőcse), valamint a bányavárosok (Besztercebánya, Selmecbánya, Körmöcbánya) és az északnyugat-magyarországi Pozsony könyvkereskedelmére vonatkozó adatok.

E városok könyvterjesztői nagyobbrészt már viszonylag önálló, nyomdától és kiadótól elkülönült könyvárusok voltak, akik nem csak egy bizonyos kiadó nyomtatványainak forgalmazását tekintették feladatuknak, hanem általában foglalkoztak könyvek terjesztésével. Voltak köztük házaló, egyik helyről a másikra vándorló könyvárusok, akik főként vásárokon árulták könyveiket; de akadtak helyhez kötött, olykor már üzlettel rendelkező kereskedők is. Nem is mindig válik külön e két könyvárus típus. Hogy annak idején sem volt éles határvonal köztük, jól mutatja akkori elnevezésük is: mindenkit bibliopolának illetve Buchführernek neveztek, aki könyvterjesztéssel foglalkozott. A korabeli gazdasági és társadalmi viszonyok, a török jelenléte az országban és a három részre szakadás ténye egyaránt közrejátszott abban, hogy a könyvkereskedők, noha társadalmi megbecsülésük elérte az értelmiségi, tanári, lelkészi megbecsülés fokát, sem társadalmilag, sem gazdaságilag, de számbelileg sem váltak kiemelkedő réteggé. Az is jellemző viszonyaikra, hogy gyakran a könyv mellett papíráru, jegyzőkönyvek, sőt különböző fűszerek eladásával is foglalkoztak. A könyv önmagában nem mindig bizonyult eléggé keresett és a megélhetéshez elegendő árucikknek.

Így mindjárt az 1526 utáni első ismert, felvidéki könyvkereskedőről, a Kassán 1535-ben és Eperjesen 1542-1543-ban felbukkanó Martinus könyvkereskedőről és könyvkötőről és Ambrosius nevű segédjéről tudjuk, hogy fűszer árusításával is foglalkoztak. Egyszersmind példájuk azt is mutatja, hogy - miként e korban ez még oly gyakran megtörtént - a könyvárusítást könyvkötő is végezte.

Az észak felé irányuló kereskedelmi és kulturális forgalomnak a fő útvonalában eső felvidéki városok, Kassa és Eperjes mellett a harmincas évektől kezdve az észak-magyarországi bányavárosok is bekapcsolódtak a nemzetközi könyvforgalomba. E városok, melyek a Fuggerek révén szoros kapcsolatban álltak Németországgal, a nemesfém-bányászat következtében viszonylag magas életszínvonalat biztosítottak polgáraiknak, akik maguk is igényelték a könyvet. Igen tanulságos annak a besztercebányai könyvkereskedőnek a tevékenysége, akiről a kutatásnak sikerült részletesebb anyagot is feltárnia.

A besztercebányai számadáskönyvekben a 16. század második harmadában gyakran szerepel egy bizonyos Martin "Puechfuerer" neve. Ő már nem foglalkozott fűszerek árusításával, a könyvek mellett csupán papírcikkeket árult, ellátta a városi hivatalokat, bíróságokat, beleértve a szomszédos városokat is különböző papírokkal, iktatókönyvekkel, regiszterekkel.

Sajnos a feljegyzések arról hallgatnak, hogy milyen könyveket vásároltak tőle, és hogy személy szerint kik voltak a vevők. Tevékenységéből mégis sok mindenre fényt derített a kutatás. Így például arra, hogy a kereskedő jó kapcsolatban volt a városi tanáccsal és a Fuggerek Besztercebányán dolgozó hivatalnokaival. Megbízásukból Nürnbergből is szerzett be könyveket, s amikor könyvállományát 1536-ban a Pozsony melletti vámnál a jegyzékbe foglalt könyvek miatt feltartóztatták, a városi tanács közbelépett a könyvkereskedő érdekében. Arra hivatkoztak, hogy a könyvek visszatartása a tanácsot és a Fugger-faktorokat is érintette, mivel a könyveket a tanács és a Fuggerek besztercebányai hivatalnokai rendelték meg. Martin kereskedő ezek után visszakapta áruját. A Fuggerek besztercebányai bányaigazgatói között volt akkor az a Hans Dernschwam, aki 1162 kötetből álló, gazdag könyvtárát részben személyesen, németországi útjai alkalmából, részben pedig a helyi kereskedő könyvbeszerzései által gyűjtötte össze. Martin könyvkereskedő további vásárlói Besztercebánya és a szomszéd városok értelmiségi és polgári köreiből kerülhettek ki. E rétegek könyvigényére jellemző, hogy 1540 körül a besztercebányai plébániának 163 kötetes, a selmecbányainak pedig 188 kötetes könyvtára volt A felső-magyarországi bányavárosok wittenbergi tanrendet követő iskolái szintén igényelték a könyveket, főként a görög és latin nyelvtankönyveket a klasszikus auktorok műveit, valamint Erazmus és Melanchthon munkáit.

A könyvkereskedő tevékenysége iránti legfőbb igényt mégis a reformáció támasztotta. A lutheri tanok már a húszas évek elején terjedni kezdtek a városban; 1529-ben az elhunyt plébános helyére lutheránust választottak, de a megfelelő pap felkutatása a későbbiek során is nehézségekkel járt. A papkereső akcióba Martin könyvkereskedő is bekapcsolódott, aki könyvbeszerzői útjai során Wittenbergben is megfordult; innen és más német városokból a lutheránus könyvkiadás legjobb termékeivel tért vissza.

A hitújítással szemben az ötvenes évektől kezdve meginduló egyházi és uralkodói ellenintézkedések 1558-ra a bányavárosokig is eljutottak. A város kénytelen volt két prédikátorát száműzni és hozzájárulni a könyvkereskedő könyveinek lefoglalásához. A lakosság azonban megakadályozta, hogy Martin kereskedőt megbilincseljék és Bécsbe szállítsák, mert idejében értesítették a veszélyről, és biztonságba tudta helyezni magát.

A besztercebányai könyvkereskedő megmenekült a korai ellenreformációs akció legsúlyosabb következményétől, személyes szabadságát megőrizte, könyvállományának jelentős részét azonban mégis elveszítette. I. Ferdinánd 1560-ban úgy intézkedett, hogy a könyvkereskedőnek csak a nem eretnek könyveket szabad visszaadni, a többit pedig helyben el kellett égetni, vagy elszállítani. Egyszersmind megtiltották számára a lutheránus könyvek további forgalmazását.

E tilalom és raktára jelentős részének elvesztése Martin könyvkereskedőt könnyen tönkretehette, hiszen könyvforgalmának nagyobbik felét éppen a reformációs irodalom tette ki. Nem tudjuk, hogy a helyi, városi hatóságok tudták-e ezeket az intézkedéseket valamilyen mértékben enyhíteni; de a későbbi ismert adatok már csak papíreladásairól szólnak.

Martin könyvkereskedő átmeneti típust képviselt a házaló könyvárus és a már üzlettel rendelkező, megtelepedett kereskedő között. Külföldi beszerző útjairól visszatérve, útközben a szomszédos városokban is árusított könyveket, de elsősorban városa papír- és könyvigényeit kívánta kielégíteni. Üzlete még nem volt, könyveit a lakásán raktározta. E tevékenysége által a város középrétegébe küzdötte fel magát; egy 1540-es összeírás raktáron lévő könyveinek és papírállományának értékét 120 forintra becsülte. Könyvkereskedői tevékenysége során anyagi helyzete javulhatott, mert 1547-ben 50 forintért eladta elővárosi házát, és 90 forintért újat vásárolt. Könyvkészletének elkobzása és tevékenységének korlátozása ezután következett be.

Arról, hogy ezeknek az intézkedéseknek a nyomán sem bénult meg a könyvkereskedelem Besztercebányán, szűkszavú, de érdekes bizonyítékot nyújt egy 1578-ból származó feljegyzés. E szerint ebben az évben a városban olyan könyvkereskedő működött, akinek az óratoronyban már üzlete is volt, ami után 4 forint adót fizetett.

Bizonyára volt könyvkereskedő a többi felvidéki bányavárosban is, de név szerint még csak egyről, Fábry Márton selmecbányai könyvárusról van tudomásunk; igaz éppen csak a nevéről és létezéséről. Úgy tűnik azonban, hogy a 16. század harmincas-negyvenes éveitől kezdve e bányavárosokban már megvolt az igény a könyv forgalmazása iránt: a reformáció irodalmán kívül az iskolázáshoz szükséges klasszikusok, grammatikák, valamint a magyarországi humanizmus és reformáció során oly népszerű Erazmus és Melanchthon művei keresett könyvek voltak, melyeket már könyvkereskedők közvetítettek a polgárság számára. E városok élénk kapcsolatai a németországi Fuggerekkel a könyvforgalmat is elősegítették, annál is inkább, mert nyelvi problémák sem lehettek, e lakosság túlnyomórészt német ajkú volt.

Eperjesen, Bártfán és Kassán a könyvkereskedők már kínáltak magyar nyelvű könyvet is, ami a magyar anyanyelvű polgároknak, értelmiségieknek a reformáció által felkeltett igényeire utal. E városok, miként a bányavárosok könyvárusai is, összeköttetésben álltak egymással a könyvforgalmazás terén. Különösen vonatkozik ez a házaló könyvárusokra, ilyen volt az eperjesi Caspar Guttler, aki a már jelzett Martin és Ambrosius után bukkant fel a városban és a szomszéd helységekben. Guttler tipikusan házaló könyvkereskedő volt, aki könyveivel 1547-1565 között nemcsak Kassán fordult meg sűrűn, hanem eljutott egészen Erdélyig. 1561-ben Gyulafehérvárt fogságba vetették, de az eperjesi városi magisztrátus, miként Besztercebányán, itt is közbenjárt könyvkereskedője érdekében. János Zsigmond erdélyi fejedelem Eperjes város intervenciójára szabadon engedte. A meghurcolt könyvkereskedő később kivándorolt Boroszlóba.

Bártfa első könyvkereskedőjének, Dudlig Kristófnak a nevével 1548-ban találkozunk először. Wittenbergi üzleti kapcsolatai voltak: egy alkalommal Goltz wittenbergi kereskedőtől átvett 110 forint értékű könyvet, tartozását azonban sokáig nem rendezte. Wittenbergben került kapcsolatba Batizi András evangélikus lelkésszel, akinek egyik magyar nyelvű katekizmusát ő jelentette meg Krakkóban.

A város következő könyvkereskedője arra, a korban gyakori esetre példa, amikor a könyvkereskedő és a könyvnyomdász még perszonálunióban volt egymással. David Gutgesell könyvkereskedőként kezdte tevékenységét, majd 1577-ben nyomdát alapított, s ettől kezdve együtt űzte a két mesterséget. A következő évtől már kalendáriumot is adott ki, s ennek terjesztésével is természetesen ő foglalkozott.

A bártfai könyvkereskedőket szoros kapcsolat fűzte Krakkóhoz; Dudlig könyvet jelentetett meg ott, de Krakkóból származott Petri György bártfai presbiter 56 kötetes könyvgyűjteményének nagy része is, melyet a helyi könyvkereskedők által szerzett be. (A könyvgyűjtemény értékét egyébként 96 forintra becsülték.)

A reformáció korának legjelentősebb kassai könyvkereskedője, Hans Gallen arra a másik könyvforgalmazó típusra példa, aki könyvkötőként foglalkozott a könyvek terjesztésével. Külföldről érkezhetett, mert csak 1581-ben nyert Kassán polgárjogot. Könyvei többsége latin és német nyelvű volt, de akadtak köztük szép számmal magyar nyelvű munkák is. A kassai kereskedő főleg iskolai tankönyveket, kátékat, német és magyar széphistóriákat, valamint protestáns teológiai munkákat tartott raktáron. Az egyes művek példányszáma jól jelzi kelendőségüket és a vásárlóközönség érdeklődését. A legkeresettebb könyv Molnár Gergely Grammmatica Compendiosa című munkája lehetett: négyszer szerepelt a leltárban, 200-nál több példányban. A káték közül Luther Parvus catechismusa vezetett; összesen 50 példány volt belőle. A Donatus-féle elemi latin nyelvtan 41, Cicero leveleinek iskolai kiadása 23, Vergilius Bucolicája 17, Luther Gesangbuchja 10 és Erazmus Colloquia című műve 8 példányban fordult elő. A könyvkereskedő felkészültségét jelzi, hogy megvolt neki Gesner Bibliotheca Universalisa, az 1545-ben kiadott első nemzetközi bibliográfia is. A kibontakozó magyar olvasóközönség igényeit tükrözi a korabeli magyar szerzők munkáinak jelenléte. Ezek sorában voltak bibliafordítások, történeti munkák, meséket tartalmazó könyvek és széphistóriák, sőt egy Euripidész-fordítás is.

Bécs közelléte miatt a felvidéki Pozsonyban a nyomdászat kifejlődése késedelmet szenvedett. A fontos helyen lévő városban azonban a könyvkereskedelem fejlődése nem várathatott sokáig magára. A hetvenes években a városban tevékenykedett Peter Desich könyvkereskedő, akivel Kulcsár György Postillás-kötetének mecénása érdekes konfliktusba keveredett. Bánffy György Zala megyei főispán a szerző halála után 4 évvel, 1578-ban a még eladatlan 350 példányt bizományba adta át a pozsonyi könyvkereskedőnek, s minden eladott példány után 1-1 tallért kért tőle. (A könyv ára 1 forint volt.) Fényt vet a mű iránti érdeklődés mértékére, hogy Desich 6 év alatt 142 forintot küldött Bánffynak, aki a pozsonyi tanács segítségével próbálta a még esedékes összeg megfizetésére vagy az eladatlan példányok visszaküldésére rászorítani a kereskedőt.

A felvidéki könyvkereskedelem történetének sajátos színfoltja a magyar reformáció egyik nagy íróegyénisége, Bornemisza Péter (1535-1584) könyvkiadói tevékenysége. Munkásságában reformáció és humanizmus egyenlő mértékben érvényesült, előkészítője volt a 16. század végén virágkorát élő magyar irodalmi reneszánsznak. Padovában, Bécsben és Wittenbergben folytatott tanulmányai során a humanizmus és a reformáció gazdag eszmevilágával ismerkedett meg, s ezek az eszmék műveiben is jelentkeznek. 1572-ben északnyugat-magyarországi, a Vág melletti Semptén felállított nyomtató műhelyében csaknem kizárólag saját műveinek kiadására rendezkedett be. Nyomdahelyét többször változtatta, Semptén kívül még Detrekőn és Rárbókon működtette nyomdáját. Tevékenységét főleg lelkésztársai és a mezővárosi polgárság igényeihez szabta. Kiadványainak értékesítését egy jól kidolgozott családi bizományosi rendszer keretében végezte. Főbizományosa sógora, Máriássy Pál szepesi főispán volt, akinek Esterházy Ferenc pozsonyi alispán is segédkezett. A könyveket a főbizományos többek között plébánosoknak adta tovább, akik osztalékot kaptak, a 6 forintért kapott könyvcsomagot 10 forintért adhatták el. Máriássy a nyomdász szerzőnek rendszeresen pontos elszámolást küldött.

A Felvidéken a 16. század folyamán tevékenykedő könyvkereskedőkön kívül a reformáció könyveinek értékesítését helyenként bizományosként lelkészek is végezték. Tevékenységüket a század vége felé a katolikus hithez húzó hatóságok nem nézték jó szemmel, s gyakran indítottak ellenük eljárást. 1581-ben a kassai városi tanács elkoboztatta a Károlyi András lelkésznél talált könyveket, őt magát pedig kiutasította a városból. Néhány év múlva hasonló sors érte kálvinista nyomtatványok terjesztése miatt Wedán Ferenc prédikátort is.

Nyugat-Magyarország

A Ferdinándhoz tartozó országrészek közül a Felvidék mellett szerényebb mértékben a Dunántúlon is megindult a könyv forgalmazása. Mivel sok helyen hiányoztak a polgári rétegek - a jelentősebb városok, Esztergom, Székesfehérvár, Pécs török kézre került -, ezért a könyvkereskedelem itt más bázisokon fejlődhetett ki.

A könyv forgalmazásának egyik lehetőségét a mecénások jelentették. A korabeli magyar írók legjelentősebb és legbőkezűbb támogatója Nádasdy Tamás nádor volt, aki a humanizmus eszméivel külföldön ismerkedett meg. Sárvári udvarában szívesen látta a magyar írókat. Az általa alapított iskola rektora, Melanchthon ajánlására Sylvester János lett, aki számára birtokán nyomdát létesített, hogy az első magyar újszövetségi bibliafordítást elkészíthesse. A mecénás-kiadó az általa fenntartott műhely jövedelmére nem tartott igényt, kiadványából is csak annyit biztosított magának, amennyit barátainak, ismerőseinek szétküldött, a többit átengedte a szerzőknek. Sylvester bizományba küldte szét a példányokat az ország különböző részeire, lelkészeknek, tanítóknak. A nyomdász, Abádi Benedek pedig kevés eredménnyel maga házalt a nevezetes nyomtatvánnyal, de még útiköltsége sem térült meg. Zimmermann bécsi nyomdász és könyvkereskedő leveléből derült ki, hogy ő is kérte Nádasdy támogatását az általa nyomott Melanchthon-grammatika példányainak átvétele ügyében.

A mecénás biztosítani tudta a mű előállításának feltételeit, gondoskodott a szerzők, nyomdászok honorálásáról, de a könyveket meglehetősen szűk körhöz, ismerőseihez, családtagjaihoz tudta csak eljuttatni. Nem volt sokkal eredményesebb a szerzők illetve a nyomdász terjesztői tevékenysége sem. Grammatikája megjelenése után 8 évvel Sylvester is azért panaszkodott Nádasdynak, hogy a példányok a kastély egyik kamrájában porosodnak.

A mecénások, a szerzők és a nyomdászok saját, szűkebb körben való könyvterjesztésénél hatékonyabb módszer volt az, amelyet a Nyugat-Dunántúlon működő Joannes Manlius (Mennel) nyomdász gyakorolt. Manlius 1582-ben Laibachból (a mai Ljubljana) jött Magyarországra, ahonnan protestáns biblia kinyomtatása miatt utasították ki. Új otthonában sem talált tevékenységéhez teljesen zavartalan légkört, s bár 23 éven keresztül működött, székhelyét, nyilván a cenzúra miatt, gyakran kellett változatnia, s ez idő alatt összesen hat helységben tevékenykedett. 56 kiadványa közül 36 magyar, 15 latin, 3 német nyelvű volt. Ő adta ki 1587-ben Monyorókeréken a legelső magyarországi nyomtatott újságlevelet, a német nyelvű Newe Zeitung ausz Ungern-t. Kiadványainak terjesztésével is maga foglalkozott. Vásárokat látogatott, felkereste a többi hazai nyomdász-kiadót a csereüzletek lebonyolítása végett, s lehetséges, hogy meg-megjelent a frankfurti vagy a lipcsei könyvvásáron is.

Erdély

Bár a 16. századi magyarországi könyvtermés 66%-a az erdélyi és a tiszántúli országrészben jelent meg - 58,6%-a pedig mindössze három városban: Kolozsvárt, Debrecenben és Brassóban - az önálló könyvkereskedelem terén Erdély mégsem érte el a felvidéki városok élénkségét. Ennek egyik oka a már említett privilégiumok rendszere, amely a külföldről Erdélybe irányuló könyvforgalmat eleve limitálta, a másik ok Erdélynek a Felvidékhez képest zártabb helyzete volt.

Voltak előzmények itt is, és néhány adatot ismerünk egy-egy város önálló könyvkereskedőjéről is, de mindez csak elszórtan jelentkezik. Nagyszebenben már 1506-ban felbukkant egy bizonyos Johannes bibliopola, aki 1524-ben is szerepelt két szebeni polgár perében. Brassóban 1543-ból maradt fenn feljegyzés Valentinus könyvkereskedőről, aki 312 forintért vásárolt könyveket az új iskolai könyvtár számára. Nagyszebenből 1562-ből ismert Johann Schulth könyvkereskedő neve, a század végéről pedig Georgius Wildt özvegyéé, aki hét évre kapott engedélyt külföldi könyvek behozatalára és árusítására. 1616-ból ugyanitt egy Fiebich nevű könyvkötő tevékenységéről van tudomásunk.

A keleti országrész legjelentősebb nyomdaszékhelyeinek könyvterjesztői tevékenységéről is csak keveset tudunk. Láttuk, hogy 1563-ban az erdélyi fejedelemtől Calix Honterus (Sixtus) Brassóban, Johann Schessburger és Ambrosius Falk pedig Kolozsvárt kizárólagos jogot kapott a külföldi könyvek árusítására. 1575-ből özvegy Heltai Gáspárné és Komlós András könyvkereskedői tevékenységéről maradtak fenn adatok. A kolozsvári nyomdászok ezek szerint átvették és árusították egymás termékeit is. Debrecenben 1560 és 1570 között Ambrosius Fröhlich bécsi könyvkereskedő tartott fenn raktárat.

Kolozsvár jómódú polgársága éppen ekkoriban vált többségében magyarrá, így a magyar irodalom és könyvkiadás számára fontos bázist jelentett. Erre építette munkásságát a magyar reformáció egyik legjelentősebb írója, Heltai Gáspár, kolozsvári protestáns prédikátor. Az erdélyi szász családból származó és külföldön tanult Heltai felismerte, hogy a magyar városi olvasóközönség igényeire üzleti szempontból is érdemes figyelni és azt kielégíteni, hiszen a szászok könyveiket részben Németországból, részben pedig a brassói Honterus nyomda révén már könnyen beszerezhették. Ezért alapított nyomdát 1550-ben Georg Hoffgreffel közösen, és szerencsés üzleti érzékének köszönhetően vállalkozása a század legtermékenyebb nyomdaüzeme lett. 1564-ben saját papírmalmot építtetett. Kiadványainak száma meghaladja a kétszázat, s több mint a fele magyar nyelvű volt. Maga is magyar író lett, kiadványai nagy részét maga írta, fordította, szerkesztette. Német nyelvű munkát csak eleinte adott ki néhányat, 1552 után kizárólag latin és magyar nyelvű könyve jelent meg, irodalmi munkásságát magyar nyelven fejtette ki. Kevés számú hitbuzgalmi munkáinál sokkal jelentősebbek voltak a főként 1565 után publikált társadalomrajzai, szépirodalmi és történeti művei. Ezekben ismét előbukkant a reformáció által visszaszorított reneszánsz világiasság. Ezópusi állatmeséit a korabeli politikai és társadalmi viszonyokra aktualizálta, a tanulságokat a polgárság számára vonta le. Olyan próza kezdeményezése fűződik nevéhez, amelynek fejlődése elakadt a polgárság rövidesen bekövetkező meggyengülésével. Munkáit, főleg széphistóriáit a sikeres terjesztés érdekében olcsó füzetekben adta ki és vásárokon, ponyvasátorok alatt árusította. A magyarországi nyomdászírók közül ő volt az első, aki szakított a mecénási rendszerrel és olvasóira, a magyar polgárságra támaszkodott.

A keleti országrészben a második állandó nyomda az egyházzá szerveződő kálvinizmus központjában, a legnagyobb magyar mezővárosban, Debrecenben létesült 1561-ben. Huszár Gál prédikátor alapított itt nyomdát, akinek hite miatt korábban több felvidéki városból el kellett menekülnie, börtönbe is vetették, ahonnan Bornemisza szabadította ki és szöktette Debrecenbe. A nyomdaműhely a város és az egyház közös felügyelete alatt állt, 16. századi produkciója alig maradt el a kolozsvári mögött. Kiadványainak még nagyobb százaléka volt magyar nyelvű, mint a kolozsvári nyomdáénak, 16. századi termékeinek kb. 75%-a készült magyar nyelven. Ebben a két városban jelent meg az egész magyarországi könyvtermésnek mintegy a fele.

E nyomdák kiadványainak a reformációhoz fűződő kapcsolatai is indokolják, hogy terjesztésükben prédikátorok, lelkészek is nagy mértékben részt vettek. Debreczeni János szántói, majd károlyi prédikátornak fennmaradt egy jegyzéke, mely a könyvkötőjének (aki egyébként harangozó is volt) átadott könyveket tartalmazta. A jegyzék számos, különböző szerzőtől származó művet sorol fel, egy-egy kiadványt 25-70 példányban. Az is kiderült belőle, hogy a harangozó egy-egy könyvet 8 dénárért kötött be.

Ilyen csatornákon keresztül jutott el az olvasóhoz az a könyvtermés, mellyel az erdélyi és kelet-magyarországi nyomdák rendelkeztek. A közvetítés leggyakoribb módja a nyomdászok valamint megbízottaik vásári tevékenysége, és a különböző, főleg egyházi emberekből álló bizományosi láncolat volt.

Kezdetleges módon folyt a külföldi könyvek beszerzése, hiszen szigorú korlátozások is voltak és hiányoztak az önálló könyvkereskedők. Jellemző a viszonyokra, hogy még a 16. század második felében is gyakran csak úgy lehetett Erdélyben hozzájutni a klasszikus írók munkáihoz, ha a Németországból hazatérő diákok hoztak ilyen műveket magukkal. Ha egy főrangú könyvbarát, mint a 17. században I. Rákóczi György, az újabb külföldi könyveket meg akarta szerezni, külföldön tanuló protestáns diákokkal, esetleg kereskedelmi ügynökeivel vásároltatta meg őket.




Hátra Kezdőlap Előre