A könyvkiadás és az írói tiszteletdíjak alakulása Erdélyben a XIX. század első felében

Az erdélyi író a XVI-XVIII. század folyamán sok nehézséggel küszködve és vagy főrangúak támogatásával, vagy pedig egy-egy vállalkozó szellemű nyomdász segítségével, de a korabeli könyvkereskedelemtől függő helyzetben tudta csak kiadni munkáit. Ismeretes például Pápai Páriz Ferenc híres és általánosan elterjedt latin-magyar szótárának 1705-ben írt előszavában megfogalmazott panasza, miszerint a tudományos munkát nálunk nem becsülik meg, és a magyar orvosi könyv, az egyháztörténet és a heraldika írója még egy hálás szót sem kap köszönetül. A XVIII. század folyamán is többnyire a saját költségén adta ki munkáit az erdélyi író, a tudós, s legfeljebb arra számíthatott, hogy költségeit a főurak vagy a könyvet, a tudományt megbecsülő, családjuk hírnevére adó vagyonosabb nemesek megtérítik. Bod Péter naplójában pontosan beszámolt arról, hogy a könyveit milyen példányszámban és kiknek a segítségével adta ki. Könyveinek példányszáma kezdetben 4-600 volt, de 1766-ban már 1000 példányban nyomtatta ki a Smyrnai Szent Polikárpust Enyeden, a Magyar Athenast pedig ugyancsak 1000 példányban Nagyszebenben. A Pápai Páriz-féle Dictionarium új, bővített kiadása viszont már 6000 példányban, második része, a kevésbé használt magyar-latin rész pedig 3000 példányban jelent meg.

Bod Péter könyveink kiadását először "kegyes patronája", Árva Bethlen Kata tette lehetővé, később pedig Teleki László, a Bethlen család valamelyik tagja, Székely Ádám, Kendefi Elek, Málnási László. De rajtuk kívül még mások is adtak neki kisebb-nagyobb összegeket a nyomtatási költségekre. A barokk korszak írója főuraknak ajánlotta a munkáit, s hosszú és cikornyás halotti beszédekben magasztalta pártfogóit. Ezért becsülték meg munkáját, és könyvei többnyire így láthattak napvilágot. A kinyomtatott könyvvel azután ő rendelkezett; a példányok egy részét elajándékozta, más részét a könyvkötők és könyvárusok adták el a vásárokon, és így a szerzőnek is lehetett valamelyes haszna.

A XVIII. század első felében nálunk még nincsenek önálló könyvkiadók és könyvkereskedők, mert a könyv általában még nagyon bizonytalan üzlet. Legtöbbször maguk a nyomdászok és könyvkötők foglalkoznak a könyvek eladásával, arra azonban nincsenek adataink, hogy ebből a szerzőknek vagy inkább a kereskedőknek, a bibliopoláknak volt-e jelentősebb hasznuk.

Csak a városi polgárság fokozatos gyarapodásával, a XVIII. század végén élénkült meg egy kissé a könyvkereskedelem és javult a helyzet: a nemzeti irodalom és a természettudományok, a technika iránt felébredő érdeklődés lendítette fel. A könyvnyomtatás, a könyvkiadás és a könyvkereskedelem most is egy kézben egyesült, de megmozdult a vállalkozókedv is, és a kereskedő a könyvterjesztés modernebb módszereivel, eszközeivel is megpróbálkozott.

Id. Hochmeister Márton már 1778-ban könyvkereskedést nyitott Szebenben, és a fia azzal együtt Erdély legjelentősebb nyomdavállalatát hozta létre. Majd német, magyar, román nyelvű könyveket, időszaki kiadványokat, guberniumi rendeleteket adott ki és terjesztett. Erről a könyvterjesztésnek egy újabb, addig nem ismert módja, a XVIII. század végén a kiadói vagy könyvkereskedői könyvjegyzék, lajstrom és ajánlás kinyomtatása tanúskodott. Ez azt jelentette, hogy olyan igényesebb polgári közönség alakult ki, amely már az ilyen jegyzékek alapján akart tájékozódni, és nem vásárokra járt. Az első könyvjegyzékeket a pesti Weingand (1775) és a kassai Landerer (1777) jelentette meg, de valamivel később, 1790-től már a nagyszebeni Hochmeister lajstromait is ismerjük. A könyvkereskedő kezdetben csak a raktáron lévő könyveket sorakoztatta fel az árukkal együtt, később azonban Kolozsvárt már olyan időszaki kiadványokat adtak ki a kiadók, amelyek az új könyvek tartalmát is összefoglalták. 1792-ben Hochmeister már azt is érdemesnek tartotta, hogy a néma Systematisches Verzeichniss... mellett egy vékonyabb magyar nyelvű lajstromot is kiadjon olvasói tájékoztatására.

Hochmeister tehát igyekezett felébreszteni a könyvek iránti érdeklődést és így szélesebb tömegékhez is elvinni a könyvet. A hazai magyar tudományos életben is nagy tekintélyt vívott ki, ezt bizonyítja az is, hogy a korszak legjelentősebb tudósainak, Benkő Józsefnek, Benkő Ferencnek, Gyarmathi Sámuelnek, Nyulas Ferencnek nála jelent meg egypár igen fontos munkája. Emellett különösképpen mint az Erdélyi Magyar Nyelvmívelő Társaság kiadója szerzett magának megbecsült nevet. De ugyancsak ő adta ki a Supplex Libellus Valachorumot, valamint Ioan Piuariu-Molnar több munkáját. Ebben a korszakban Hochmeister volt az egyetlen kiadó Erdélyben, aki német, román és magyar munkákat egyaránt kiadott, és ezeket el is tudta juttatni az olvasókhoz.

Kiadói tevékenységének fellendülésével Hochmeister természetesen már nem elégíthette ki a szerzőket azzal, hogy a kinyomtatott könyvek egy részét átadta nekik, hanem tiszteletdíjat is kellett fizetnie. Hiszen ebben az új korszakban a könyvfogyasztók nagyobb része az értelmiségből, a diákságból került ki, s az író most már nem függött a főúri pártfogóktól, hanem a megnövekedett olvasóközönséghez fordulhatott kéréssel vagy biztatással. Ez tűnik ki Benkő Ferenc Parnassusi időtöltésének ajánlásából.

Hochmeister 1873-ban megjelent életrajzából tudjuk, hogy 1811-ben Bánffy György gubernátor őt kérte fel Marienburg Erdély földrajzát és statisztikáját ismertető munkájának (Geographie des Grossfürstenthums Siebenbürgen. Hermannstadt, 1813) kiadására. Hochmeister ezt elvállalta, bizonyára a gubernium támogatására is számíthatott, és ezért a szerzőnek nyomtatott ívenként 4 konvenciós forintot fizetett és tíz példányt adott. Így tehát egy húszíves munkáért 80 forintot kapott a szerző, ami a napóleoni háborúk előtt elég jelentős összeg volt.

Az 1790-es években az értékesebb könyvek ára Hochmeisternél 1-2 forint között mozgott, míg Pápai Páriz Ferenc Dictionariuma, ez a ma is keresett és megbecsült munka 3 forintba került. A külföldi tudományos munkákhoz azonban nehezebben jutott hozzá az erdélyi író. Nem tudjuk, hogy a magyar könyvek szerzőinek milyen tiszteletdíjat fizetett Hochmeister, de ennek a hatását mégis észrevesszük. Benkő Ferenc hét éven át jelentette meg a Parnassusi időtöltést (1793-1800), nem kellett főúri pártfogókhoz fordulnia. Ő általánosságban a magyar közönségnek és főként a "magyar kisasszonyoknak és a szépnem"-nek ajánlotta ezt az időszaki jellegű, változatos tartalmú kiadványt. Kármán nyomán nálunk is megszületett tehát az új írói célkitűzés: meg kell nyerni a lányokat, az asszonyokat is olvasóknak.

Hochmeister segítségével a XVIII. század végén mindenesetre sok értékes munka jelent meg. A tudományos munkák szerzőinél természetesen ebben a korszakban is lényegesen kedvezőbb helyzetben voltak a népszerű egyházi szerzők és szónokok. Az ő lehetőségeikre vonatkozólag pontos feljegyzéseket találunk Gyöngyössi János tordai pap önéletrajzában, aki a maga korában Magyarországon is kedvelt költő és egyházi szónok volt. Különböző alkalmi beszédeit ezért mindig bőségesen megfizették a környék előkelő családjai, amelyeknek kérésére halotti búcsúztató verseket vagy alkalmi költeményeket írt. Tudjuk, 1790-ben kiadott verseiért Szacsvai Sándor 200 német forintot fizetett, 1801-ben pedig egy epitaphiumért, vagyis 19 disztichonos versért 10 véka tiszta búzát kapott. Később a pesti Kilián-cég vállalta verseinek a kiadását két kötetben (Magyar versei... 1802-1803); ezekért 222 Rh forintot fizetett. Gyöngyössi eszerint nem panaszkodhatott, mert egy tudósnak, egy írónak sokat jelentett az, ha pénzhez jutott és könyveket vásárolhatott vele.

Az olvasói érdeklődés növekedése a folyóiratok területén is érezhető volt. 1827. január 1-én Pethe Ferenc Kolozsvárt megindította a Hazai Híradót, amely 1828-ban Erdélyi Híradóra változtatta a címét, és habár nehezen tudta legyőzni a kezdet nehézségeit, 1830-ban mégis kiadott mellette egy vegyes tartalmú folyóiratot is, Nemzeti Társalkodó címmel. A Nemzeti Társalkodót az 1830-40-es években csak szívós kitartással lehetett fenntartani és az olvasótáborát lassan növelni.

Pethe Ferenc végül kénytelen volt Méhes Sámuelnek átadni az Erdélyi Híradó és a Nemzeti Társalkodó szerkesztését, aki mint kollégiumi tanár a kolozsvári életnek ismertebb és megbecsültebb alakja volt, s a korabeli politikai helyzethez is inkább tudott alkalmazkodni. Az Erdélyi Híradó aztán az erdélyi haladó szellemű értelmiség lapja lett.

Méhes Sámuel az Erdélyi Híradó 1832. évi 1. számához csatolt Figyelmeztetésében már örömmel jelenthette az olvasók számának növekedését. A reformkori társadalmi átalakulásra, a nemzeti szellem éledésére, az új eszmék terjedésére jellemző az, amit itt a szerkesztő ír: "Forró hálával esmérjük meg: olvasóink száma a régit háromszorosan meghaladó nevekedésével felülmúlta reményünket. Tudjuk, hogy ez nem a mi érdemünk munkája, hanem részint a fontos történetekkel gazdag idők, részint a hatalmasan éledni kezdő nemzeti szellemé [kiemelés tőlem - V. Zs.], mely az alsóbb renden ébredni kezd a világ története vagy folyama iránti figyelemre, a felsőben pedig a hasonló kérdéseket nagy lélekkel veszi ma védő s ápoló karjai oltalma alá - s annál nagyobb törekedésre gerjeszt minket, hogy Híradónkat tökéletesíteni igyekezzünk." Méhes észrevette, hogy a kevésbé tanult városi polgárság, a falusi kisnemesség és a kollégiumok ifjúsága is szaporíthatja előfizetőinek számát, ezért változatosabbá, érdekesebbé, könnyebben érthetővé kell tenni a lapot. Érzékelte az új korszellem alakulását is, és ezért egy lépést tett a fiatal, új értelmiség felé. Az új idők parancsa: egyszerűbben írni: "Nyelvünkben azon igyekszünk, hogy tudósításainkat nemcsak a felsőbb, hanem az alsóbb rend is megértse."

Az Erdélyi Híradó és a Nemzeti Társalkodó előfizetőinek száma akkor együttesen mindössze 460-at tett ki, ezenkívül még 51-en csak a Nemzeti Társalkodóra fizettek elő. Ez elég kevés volt még a korabeli erdélyi viszonyok között is, hiszen például a Klió című zsebkönyvnek 1832-ben 649 előfizetője volt, s két év múlva második kiadásban is megjelent. Bölöni Farkas Sándor nagy könyvsikert hozó műve, az Utazás Észak-Amerikában pedig 1834-ben 1100 példányban rendkívül gyorsan fogyott el, olyannyira, hogy a kiadó Tilsch János 1835-ben újabb 1000 példány kiadására vállalkozott. Ez tette lehetővé, hogy Tilsch elég szép tiszteletdíjat fizessen, éspedig az első kiadás után a szerző 100 forint értékű könyvet válogathatott a kiadó könyvesboltjából, azonkívül 260 ezüstforintot és 25 példányt kapott, a második kiadás tiszteletdíja 150 forint volt készpénzben: és 60 forint értékű könyv. A folyóiratok azonban ekkor még lassan terjedtek, és előfizetőiknek száma Pesten is csak 6-700 körül mozgott.

Egy-egy sikerrel biztató szépirodalmi munka, egy-egy regény vagy a demokrácia, a társadalmi élet kérdéseit elemző munka kiadására a kolozsvári kiadók, Tilsch János és Barra Gábor is vállalkoztak, és a szerzőknek a pestiekhez hasonló tiszteletdíjat fizettek. Jókai visszaemlékezése szerint a pesti könyvkiadók, Emich, Heckenast stb., "önálló munkáknál egy kötet prózát 150-180 forinttal díjaztak, de azt előre fizették. A hírlapoknál működő írók is elég szerényen voltak fizetve. Az én havi díjam a Jelenkornál volt 35 forint [1847], s a híres a Pesti Hírlapban, Pákh, elején 40 forintot kapott, Petőfi első művei közül a Helység kalapácsa negyven forint tiszteletdíjat aratott, a János vitéz már százat, s két kötet összegyűjtött verseiért Emich ötszáz forintot fizetett neki." Jókai közléseit azonban az irodalomtörténet nem mindig fogadta el hitelesnek, Emich Gusztáv ugyanis Petőfi összes költeményeit 1500, illetve 2000 forintért vette meg. Az 500 forint eszerint ennek csak egy része volt.

Kolozsvárt természetesen sokkal kedvezőtlenebb volt a helyzet. Az írók többnyire csak előfizetés hirdetésével biztosíthatták munkáik megjelenését, és ha a nyomdaköltségeket ki tudták fizetni, esetleg övék lehetett a tiszta jövedelem. Méhes Sámuel például 1819-ben szerződést kötött Deáki Filep Sámuellel mint fordítóval Barthélemy Az ifjú Anacharsis utazása című, Európa-szerte olvasott és népszerű munkájának kiadására. Az előfizetési felhívásra mindössze 333-an jelentkeztek egész Magyarországból, ami legfennebb a nyomtatási költségeket fedezhette. Az azon felül eladott példányokból befolyt hasznon a kiadó megosztozott a fordítóval.

Az erdélyi írók elégedetlenek is voltak az itteni könyvkiadással. Jósika és Kemény Zsigmond regényei Pesten jelentek meg, Wesselényi sem akarta erdélyi nyomdának adni a zsibói ménesről szóló munkáját, mert "itt... minden elocsmányítva s ízlés nélkül jön ki a sajtó alól". Nagyobb társadalmi vagy politikai tanulmányait pedig Lipcsében adta ki. Rendszeresen kialakult írói tiszteletdíjakról is inkább csak az időszaki sajtóban lehetett szó. Ezért érdekesek és jellemzőek számunkra is az Erdélyi Híradó és a Nemzeti Társalkodó előfizetési felhívásai, amelyek a szerkesztőnek az olvasók megnyeréséért folytatott küzdelmeit mutatják. Ezekben a felhívásokban Méhes Sámuel lapja újabb célkitűzéseiről tájékoztatta olvasóit, és mindent megtett azért, hogy lapját szélesebb olvasóközönség számára népszerűsítse. Mivel tehette a lapját érdekesebbé? Azzal, hogy többet foglalkozik majd a közérdekű erdélyi kérdésekkel. Ezért 1835-ös előfizetési felhívásában megígérte, hogy ezután több erdélyi tudósítást közöl, hogy Konstantinápolyban, Szmirnában, Odesszában felkért levelezőktől vár tudósításokat, tehát a számunkra fontos Közel-Kelet politikai és gazdasági életére ezután nagyobb figyelmet fordít, hogy a külföldi lapok tudósításait összevonja és megrövidíti, végül pedig, hogy a hazai termények piaci árait is közölni fogja.

A következő évben, 1837-ben, a kolozsvári országgyűlés törvénycikkei nyújtottak bőséges anyagot a lapnak, de az előfizetők számán ez lényegesen még nem változtathatott.

1838. november 19-én ismét előfizetési felhívással fordult Méhes az olvasókhoz. Az Erdélyi Híradó és a Vasárnapi Újság előfizetőinek száma együtt akkor még mindig csak 722-t tett ki. A szerkesztő ezúttal is azt hangsúlyozta, hogy "az Erdélyi Híradó fennmaradását legalaposabban érdekes honi cikkek közlése biztosítja", és evégett új levelezőkről is gondoskodott. A Nemzeti Társalkodóban Erdélyt "különböző tekintetben ismertető dolgozatokat [...], mulattató s gyönyörködtető darabokat és az újságok könnyebb érthetését elősegítő históriai, statisztikai s politikai tárgyú cikkelyeket" akart közölni. Megtudjuk azt is, hogy a munkatársaknak Méhes a fordításokért nyomtatott ívenként 4-5, az eredeti munkákért pedig 6-7 pengő forintot fizetett. A "kitűnőbb eredeti dolgozatok íróinak" nagyobb tiszteletdíjat ígért. Így frissíthette fel munkatársainak gárdáját olyan tehetséges fiatal írókkal, mint Kemény Zsigmond, Kovács Lajos, Szentiváni Mihály, Teleki Domokos és mások. Kemény Zsigmond például a felhívás után kacsolódott be egy időre az Erdélyi Híradó szerkesztési munkájába, és mivel hazulról kevés jövedelme volt, az újságírás, illetőleg a literatúra, ha nem is megélhetést, de a kényelmesebb életet biztosította számára.

Az 1840-es években megélénkült a kolozsvári sajtóélet, és elég sok könyvhirdetés tanúskodik a könyvkiadás fellendüléséről is. Méhesnek, hogy a lapja versenyképes legyen, időközben szintén emelnie kellett az írói tiszteletdíjakat. Erről tájékoztat egy levele, amelyet 1848. március 29-én Bántó Sándornak írt Bécsbe: "Míg újságom jobban gyarapodik, nyomtatott íve után csak 12 ezüst forint remuneratiót ígérhetek, ha szaporodnak az előfizetők, többet, csak legyen igazán béke s rend szellemében írva." A levél jellemző Méhes békés, óvatos politikai magatartására, amely nem felelt meg a márciusi ifjúság szellemének, törekvéseinek. Nem is csoda, hogy elvesztette legkiválóbb munkatársait, és lapja is veszített a hatásából a forradalmi időkben.

A fentiek szerint 1838-tól 1848-ig lényegesen emelkedtek az írói tiszteletdíjak a kolozsvári időszaki sajtóban, és valószínűleg a könyvkiadásban is, habár erre vonatkozólag nincsenek adataink. Amikor a pesti magyar sajtó már megerősödött, Méhesnek is többet kellett fizetnie munkatársainak, mint az előző évtizedben. Csak így bővíthette levelezőinek, nevesebb munkatársainak táborát, és így emelhette lapjának színvonalát. A könyvkiadásra azonban a vidékiesség sötét árnyéka nehezedett, és ettől a következő korszakban sem szabadulhatott meg. Az erdélyi író még az első világháború után is ugyanolyan nehézségekkel nézett szembe, mint 80 évvel azelőtti elődei: magára hagyatva, magának kellett gondoskodnia könyve kiadásáról és terjesztéséről.


Kezdőlap