BODOR BÉLA

RAGTIME
A VÉRNŐSZŐ BAROMMAL

versek a huszadik századból

 

A könyv megjelenését
a Magyar Könyv Alapítvány támogatta

A könyv összeállítása idején a szerző
a Soros Alapítvány ösztöndíjában részesült.

A borítót saját
Kicsi, gyere velem csókot csenni 1.
című grafikájának felhasználásával
Bodor Béla tervezte.

© Bodor Béla, 2002

 

TARTALOM

hatvannyolcas őszi sanzon

RAGTIME
1979 - 1982
szülőszoba rag
randevú rag
classica philologia rag
tetováló rag
útiterv rag
vacsora rag
nonszensz rag
elefánt rag
cirkusz rag
háború rag

A HORROR METAFIZIKÁJA
(1975) - 1987 - 1988
a horror metafizikája I.
a név
macska

megfogalmazza
rőzse
éj
angelus
a horror metafizikája II.

A SZÍVÓS FÚVÓSOK EZEK
ami elvárható
ajánlott vers
fenn a fán
ars poetica
idő, járás
cherchez la femme
budapesti képeslapok
a szívós fúvósok ezek

József Attila legszebb öregkori verseiből
alkalmi vers a világkiállítás elé
a Dumánál

A POKOL TORNÁSZA
a pokol tornásza
spiritus
mielőtt leérek
rekultiváció
az sem
azt mondta,
dolmen, fű, meg az esztétikum sajátossága
pont ott van vége
reminiszcenciák
göngyöleg
test

A VÉRNŐSZŐ BAROM
bevásárlópéntek
a vérnősző barom reggelije
a vérnősző barom levegőzik
vérnősző barom eksztázisa
kukoricaszezon
a vérnősző barom nyugdíjasévei

" - NE FÉLJ! - "
ne félj! (bolyh)
ne félj! (kővendég)
ne félj! (afféle)
ne félj! (a paplannyelő herceg)
ne félj! (pókhálóminta)

FOLYTATÓDÓ LÉGZÉS
az aether-re
szárítókötél
csereakció
öreg nőcsábász, lámpafény, eső
műv. tört. pasziánsz
design
alak "plein air"-ben
a második polc jobbról: németek
Stéphane Mallarmé levele Bill Clintonnak
a pumával takarózó királyfi
az akvarellherceg
az arcfestés szertartása
szabadban
nyári szünet, függőbeszéd
lingvisztika muffban
a nedvek feltámadása
apokalipszis, félemelet

 


Ezt a kötetet Dallamos fekvésváltó gyakorlatok című első könyvem kiadása (1989) óta megjelent rövidebb verseimből állítottam össze. Így természetesen nincsenek benne az 1997-ben megjelent A nevek születése című kötetben szereplő versek, melyek egységes könyvkompozíciót alkotnak. Ezzel szemben itt egészében olvasható az 1970-es évek végén, 1980-as évek elején írott két ciklusom, a Ragtime és A horror metafizikája, melyek annak idején, a szamizdat-korszak szellemében, inkább csak gépiratban forogtak. Előbbi egyben még nem jelent meg, utóbbi pedig csak technikai okokból került első kötetem anyagába. Poétikailag inkább itt a helye.

Köszönettel tartozom a versek első közléséért a 2000, a 84-es kijárat, az Alföld, a Beszélő, az Élet és Irodalom, a Holmi, a Jelenlét, a Jelenkor, a Kelet-Nyugat, a Kortárs, a Palócföld, a Polisz című folyóiratok, az Aki utoljára nevet, A költészet másnapja, a »Már nem sajog« - József Attila legszebb öregkori versei és a Szép versek antológiák, valamint az ATV, az MTV1 és a TV4 képes, és a Magyar Rádió Magyar Írás, Fiók és Első közlés című hangos folyóiratai szerkesztőinek.


 

hatvannyolcas őszi sanzon

a jónép közös áramkörbe zártan
     szabócsaládva vesztegült
én néhány ritka szót memorizáltam
     akkortájt épp a vesztibült

a sárga nagy világos iskolákban
     zörögve szólt a zongora
a hajnalkonyatban osztályvigyázzva
     lement a nap   a tombola

elállt a szél és aznap fel sem támadt
     október elnovemberült
egy végre hozzáférhető pinának
     hattyúi képe felmerült

rövid repülés volt   akár a fáké
     és mint elejtett luftballon
zsugorodott röfögve minden árnyék
     all along the őrtorony

a lópofákon szánkázott a napfény
     az oszlatóék még kivárt
nem voltak fák a futballpálya mentén
     átvizsgálták a basszgitárt

az ócska nagydob belsejébe rejtve
     kék villanyizzó lüktetett
egy régi tűzből szálldogált a pernye
     a Cream-től szólt a Take it back

valahol messze felcsörömpölt éppen
     valami fém és szét is tört talán
de nem szólt csak a basszgitár a téren
     az brummogott pupuh-puhán

idegenek topogtak künn a sárban
     összejárták a vesztibült
a jónép közös áramkörbe zártan
     meg-megállt s lassacskán kihűlt

 

RAGTIME
1979 - 1982

szülőszoba rag

hidegvízbő melegvízbe
melegvízbő hidegvízbe
monddszépen        oá
hanemakkó

hidegvízbő melegvízbe
melegvízbő hidegvízbe
monddszépen        oá
hanemakkó

melegvízbő hidegvízbe
durregyjobbró durregybalró
monddszépen         oá
hanemakkó

hidegvízbő             oá
azémondom

 

randevú rag

főhúzoda
zórod
főhúzoda
zórod
monddmért
monddmért

nemhúzoma
zórom
nemhúzoma
zórom
dehatovább

szobrozunk
itten
szobrozunk
itten
lefagya
zórom

lefagya
zórom

 

classica philologia rag

mindig cak
én mentem

mindig cak
én mentem

Demosztemész

 

tetováló rag

tetovájjá pityu
tetovájjá pityu
horgont a karomra
kötéllee
szép ám a'

tetovájjá pityu
tetovájjá pityu
sellőt a mejjemre
didikkee
szép ám a'

tetovájjá pityu
tetovájjá pityu
hajót a hasamra
árbóccaa
szép ám a'

tetovájjá pityu
tetovájjá pityu
a lábomra
a lábomra
ja   ammá nincs

 

útiterv rag

Baton Rouge - Jackson - Memphis -
- Charleston - Baltimore - New York
nem jó
nem ez az
hát akkó

Besançon - Dijon - Langres -
- Troyes - Châlons - Paris
nem jó
nem ez az
hát akkó

Temesvár - Arad - Nagyvárad -
- Kolozsvár - Nagyenyed - Segesvár
nem jó
nem ez az
hát akkó

Hatvan - Aszód - Gödöllő -
- Isaszeg - Pécel - Keleti pu
ez a jó
hát ez az
naemmegvan

 

vacsora rag

töpörtyüta   zasztaara
töpörtyüta   zasztaara
            töszik
kenyeröta   zasztaara
kenyeröta   zasztaara
            töszik

oszt öszik

 

nonszensz rag

kávicsbónyá
kávicsbónyá
kidütt   bádütt
fáná bónnyá

kávicsbónyá
fáná bónnyá
gyüjjünk összá
kiskábótbá

kiskábótbá
nágykábótbá
kávicsbónyá
fáná bónnyá

gyüjjünk összá
nágykábótbá
kázdődik a
falugyüjjés

 

elefánt rag

'zelefántnak bébi
'zelefántnak bébi
elővana elővana
zórmánya
bizonya
zórmánya bébi

'zelefántnak bébi
'zelefántnak bébi
hátúvana hátúvana
farkincája
bizonya
farkincája bébi

ámdemégis bébi
ámdemégis bébi
haköztük nincsa
haköztük nincsa
zelefánt
kárafáradságér
bizonya
bébi

 

cirkusz rag

kik gyünnek
kik gyünnek
műlovarnők vótak
nem gyünnek

kik gyünnek
kik gyünnek
'zidomárok vótak
nem gyünnek

kik gyünnek
kik gyünnek
'zartisták má vótak
nem gyünnek

kik gyünnek
kik gyünnek
má csak a bohócok
ők gyünnek

 

háború rag

gyütt a göpzaj
oszt bumm
muter vót-nincs

gyütt a göpzaj
oszt bumm
fater vót-nincs

gyütt a göpzaj
oszt bumm
hugó vót-nincs

gyütt a göpzaj
oszt bumm
bratyó vót-nincs

gyütt a göpzaj
oszt bumm
itten vagyok
itten
pityu

 

A HORROR  METAFIZIKÁJA
(1975) - 1987 - 1988

a horror metafizikája I.

Wordsworth a béke rabja volt
"vissza csakis feléd vetem
- egy versében így szónokolt -
vágyakozó tekintetem

válnunk kell szülöttem vidék"
és elvámolta álmait
a tónál Southey s Coleridge élt
az emberben az állatit

Southey tárta fel   s elborult
elméje   "ám mi haszna volt"
- kérdezte Péter   Coleridge úr
ki két nővéren osztozott

Southeyval   sós tengervizet
kívánt merítni   (s vágyva szól
tajtékról   melyért nem fizet
ahol a vám csak látra szól

dűl az árboc   a tat merül
a tengerészszem megigéz
s a fedélzetre ételül
sirálytojás hull   vén csibész

a halál ott)   nagy lelke szárnyalt
előre szállt az ókorig
(komor teremben méltósággal
üléseztek a jó toryk)

a víziló ha könnyezik
ki látja azt a víz alatt
sűrű iszapba rejtezik
mozdíthatatlan kődarab

("pedig hát hús és vér csupán"
T. S. Eliot úr szerint)
a tóban tartott nász után
furcsán mutál a hang megint

s ledörren ekkor egy redőny
köd töppeszti a zúzmarát
a lánykamintás függönyön
a házigazda székre hág

sonkalábon   rongyhacukásan
megáll a járdán egy alak
árnyéka nincs az utcasárban
habár magasan jár a nap

(az úrnak két bérháza van
kidől a híg köszméteszörp)
s vállára ölti gondosan
a borpecsétes szemfedőt

 

a név

a vámpír nagymamája
     lehetne   mondjuk   Anna
ha tartását figyeljük
     Erzsébet   vagy Johanna

Begónia vagy Nárcisz
     az nem   sem Petronella
esetleg Paula   Lenke!
     Laura   sőt Izabella...

ahogy szedi a markot
     vagy megköti a rőzsét
Terka vagy Rózsi   ám ha
     tollat foszt mondjunk Örzsét

s ha ezüst kontyát vesszük
     Máriát   vagy tán Magdit
eső utáni réten
     a megszólítás Margit

Lídia   Ilka   Hanna
     s ha kél a nap   Liána
bárhogy szólítsd   fütyül rád
     a vámpír nagymamája

 

macska

csücsül a vámpír nagymamája
hintaszékben   kandallóduruzsban
szürke macskát horgol magának

horgol neki hetykefület   cirmibajuszt
a torkára dorombicapihéket
hátára köpködőgubancot

horgol neki levegőt söprő alamuszifarkat
meg hegyes kis macskapöcsöt
ingó-bingó cicamogyorókkal

akkor aztán megpöcköli a hetykefülét
gucugucuzza a dorompicapihéit
megborzintja a köpködőgubancát

ráfúj az alamuszifarkára
és a cica készen van

akkor a vámpír nagymamája
azt mondja nna

 

a vámpír nagymamája
     vonszolja épp a lódögöt
cselesen orrlikába
     egy vállfakampót bébökött

arra csomózott viccesen
     egy kötelet   és hasmánt
mászott a kapuhoz   be sem
     kopoghatott   a vaspánt

üresen lógott   szárnya bent
     elfeküdt bambán   félig
belépett   és a kötelet
     a porolókon végig-

fektette   hogy könnyebb legyen
     akárha csigán futna
a spulnizás   ám hirtelen
     megállt   majd lépett újra

bukfencet vetett   s elfarolt
     furán kifordult testtel
a vámpír nagymamája volt
     a fő-fő mókamester

 

megfogalmazza

különös kalamáris áll
a pergő lakkú asztalon
talpán a nyél könnyen kijár
vigyázni kell   kis szélmalom

a tolltartó   a zöld tetőt
lehajthatod   a tollakon
egy lepke ült meg   az előbb
felrebbent   csapkod most vakon

a karcsú széken ül a vámpír
nagymamája   most írni fog
papír előtte   még aláír
egy lényegtelen iratot

de már az üres lapot nézi
s a tintatartót   ráhajol
kíváncsi orra   még nem érzi
vér van benne   vagy vitriol

szűzlány könnye   vagy tinta sem
sóhajt   (vagy nyög)   (vagy felkiált)
tollat márt   s végérvényesen
a lapra írja önmagát

 

rőzse

a virágládák közti résben
a macska lustán elhever
éppen befér   a napsütésben
kajla altáját tárja fel

mint hanyatthuppant fáraó   ha
döccen a szállító szekéren
hogy rúgni látszik   reggel óta
fekszik a jó melegben   kérem

semmiség   szól az úr szelíden
a nevem Kelkösóz Lajos
aki megkér én megsegítem
tudom   cipelni rém bajos

ekkora cuccot   mint a néni
a vámpír nagymamája int
köszönetképpen   ő elérti
az invitálást   és megint

motyog hogy semmiség   de beljebb
toppan   ott egy sötét erő
ragadja fel   a körte erjedt
illata terjeng   fény   verő

aludttej   fenn a láda mentén
a macska sóhajt   fincsi itt
nagyot pislant   megnyalja szendén
bajusza bordó szálait

 

éj

fél három tájban eleredt a
     zápor   az ablakot
megkocogtatták a beretva
     nyelével a vakok

az álmos borbély küldte őket
     (ki otthon dörgöli
csipás szemét)   a temetőkert
     mellett az ördögi

jégzuhogásban a pamaccsal
     habüsttel és egyéb
frizőrszerekkel   mert a hajnal
     legelső fényjelét

kivárja   ám az éj sötétje
     tömör tömb   nem lel itt
oksági láncot   mely elérne
     a szomszéd ablakig

ágyban marad hát   s arra gondol
     hogy megismerhető
a véges tér és   (itt már horkol)
     az anyag és erő

közben a vámpír nagymamája
     feltörölte a hab
borostás rongyait   a sárban
     toporog kint a vak

a társa egy korty bort még lenyelt
     s már bokrok közt suhan
bent a szőrefosztott kisdedet
     ringatják álmosan

 

angelus

a rácson párzó burgonyás-
     zsákok előtt a tarlón
gyászol az emberpár   csalás
     az égő ég   a karton

lakkrétege tükröz   csupán
     ez látszik alkonyatnak
s az áhítat csak két sután
     összetett kéz   az asztag

dömöckölésre ingerel
     zizergő szalmaágyon
a kosár üres   semmi jel
     nincs púpos rög   se lábnyom

látjuk szinte   amint a két
     teremtmény ősi pózba
hajlik   s a testekből ekként
     fonódó rüngólóca

lassan hintázva csíjogatja
     az egymás-kisdedet
feledve már a férfihulla
     súlyát   s a részletek

seregnyi apró kínját   ám a
     tekintet villan   és
a látványt aranyozott ráma
     keríti   egy kevés

mohát éltet a pusztuló
     alakzat   és talán
némi fény rezdül egy dió
     beroppant csontfalán

 

a horror metafizikája II.

rajzoljon nekem pontuszi
     komor szirtfokot   kedves
Mr. Blake   kék legyen   s nyuszi
     csücsüljön rajta   nedves

orrocskáját mintázza egy
     Temzén horgonyzó bárka
macskájáról   nagy ronda hegy
     legyen mögötte   nátha

kísértsen kézzelfoghatóan
     mindenik ködpamatban
s a szirt mögötti lomha tóban
     ússzon kivénhedt vadkan

átláthatunk majd izmainkon
     a csontokig   a pőre
fehér árnyékváz mint a bimbón
     vedlett százlábú bőre

valami belső légvonatban
     remegni látszik   nedvek
áramolnak a láthatatlan
     hajszálcsövekben   leplet

terít a nőbeteg magára
     Mr. Blake   érti önt
átkozódik   s  Dögvész! kiáltja
     megposhadt hitvesek előtt

habár nagyúri sarj   honos
     a jobb körökben   matt
szöszke pihéktől bársonyos
     márványló bőr alatt

ős Valois-vér csörgedez
     kitetsző kék erekben
szélhámos persze   ámde ez
     illik is hozzá   lebben

topánja hogyha lép   a zár
     nem is csikordul   hogyha
egy rejtekajtót fenn kitár
     s besurran   lent a konyha

főzelékgőzében lapul
     a zsákmányolt irat
rőt borítékban   a vadul
     megtört pecsét alatt

különös levél   egy helye
     sincs amely rád ne nézne
változtasd meg élted   node
     Rilke úr mit vesz észre

ezen a szobron   kentaurt
     ábrázol   néhány taggal
túltett Apollón   karba szúrt
     injekciós tű   asztal

előtte szék   és rajta ínség
     párolgó tálakon
merítsen hölgyem   a segítség
     (falvédőkről tudom)

közel jár   így kínál a vámpír
     nagymamája   a tört
kariatida-karra ráír
     egy bűvös női kört

egy pillantást vet   és a ládák
     leomlanak   a gőz
s a víztől gyöngyöző saláták
     gyűrött smaragdja közt

a vámpír töppedt vérfejét
     balra fordítva látja
hogy bús vigyorba rándul épp
     a korpusz pléhpofája

s a hölgy a falnak tántorul
     orrában oxigénnel
az infúziót álnokul
     ragtapasz tartja   fényjel

fakad fel   és a retkeken
     verődik   míg a konyha
tűzhelyfénye hull odalenn
     a vérrel írt sorokra

 


A SZÍVÓS FÚVÓSOK EZEK

ami elvárható

a második világháborúban
kb 300 millió kg
embert öltek meg

Magyarországon
kb 8 millió 670 ezer kg
ember hal meg évente
ugyanakkor kb 380 ezer kg
gyerek születik

1979-ben kb 70 kg
apám halt meg

1985-ben kb 3,6 kg
gyerekem született


Etetjük.

 

ajánlott vers

                                                       Milan Kunderának,
                  
A lét elviselhetetlen könnyűsége szerzőjének.
  "Mielőtt elfelejtenek bennünket, giccsé kell válnunk."            

amikor az öreg király
poros palástja alól
elővonta nagy fehér szárnyait
és kondenzcsíkot sem hagyva maga után
eltűnt a bárányfelhők között
az udvarban kitört a pánik

csaló! csaló!
     kiáltozták az összeesküvők
megfutamodott
     hirdették a futárok
szenvedélyek rabja lett
     állította a rabságban senyvedő királykisasszony
részeg volt mint az ágyú
     bólintottak rá a tüzérek

az árusok árulással vádolták
az udvari bolond komolytalansággal

saját zsebére dolgozott
     tapogatta erszényét a kincstárnok
kalandokra éhezett
     vélte az éhezőművész
a fellegekben jár
     csóválta a fejét a püspök

micsoda leégés
     sóhajtotta a tűzoltóparancsnok

   felelőtlenség!
        toporzékolta a felesége
   udvariatlanság!
        zúgta az egész udvar

   az öreg király azonban
   mindebből egy szót sem hallott

   repült egy kört a harcmező fölött
   és elszállt a picsába

              (Lelet az 1970-es évekből)

 

fenn a fán

Nem mint a mókus.
Nem is éppen kötélen.
Csak úgy, szedje-maga-barackfán.
Fényben.

 

ars poetica

Én túllépek e mai kocsmán,
azzal nincs gond.
Túl a holnapin, a holnaputánin,
tovább, tovább, tovább,
az értelemig. Csak.
Beérném ennyivel.
Ott áll az értelem a söntéspult mögött,
illetve egy nagydarab pacák az,
öblíti a korsókat több fázisban,
és az értelem benne van.
A vizenyős tekintetében, például.
Két pohárnyi vizezett értelem.
Valakik (vagy valamik)
az értelmet vizezik,
a holnaputáni kocsmában is
és az azutániban is,
vizezik.

Iszom azért meg vizelek.
És kiválasztok. Ez a fő.
Mert hátha mégis visszamarad
bennem egy
(nyelvbotlás)
mesekő.

 

idő, járás

Ha déli szél fúj,
megfájdul a fejem
és nem tudok aludni.
Ezzel szemben
északkeleti szél esetén
a szemem szúr.
Valakinek talán szemet szúrok.
Isten lenne?
Mert házmester, tömbbizalmi, felső vezetés,
hogy ilyet bírna csinálni,
az kizárt.
Hozzá még a hideg- és a melegfront-hatás,
szédülés, fogfájás,
éjjeli hugyozhatnék.
Pegazuscsontjaim leszopogatvák immár,
vagyok a maradék:
zacskóegységbe csomagolva
négy meteoropata.
Sörénylobogtatáshoz elégtelen,
pedikűrösnek bosszúság.

 

cherchez la femme
azaz keressen az asszony

Ha a nők üvegből lennének,
az bizonyos szempontból jó volna.
Lehetne bennük mindenfélét tartani.
Konyakot, bort, egresbefőttet.
Az ember a nőt megdöntené,
leinna belőle,
és látszana, hogy még mennyi maradt.
Mikor teherbe esnének,
kezdene bennük valami
világítani egy kicsit.
Aztán egyre inkább,
ahogy hasasodnának, mint a villanykörte.
Amikor pedig megszültek,
nem aludnának ki egyből,
csak szép lassan halványulnának el.
És a gyerekek soha,
érted? soha nem lennének üvegből.
Hogy egy cseppet sem lehessen
leinni belőlük.

 

budapesti képeslapok

kutakban lakunk    falain
cifra kovácsolt korlát
öntörvényű rozsdavirágzata

koromként ülepszik udvarunkra
s feltölti sötéttel
az éjszaka

          *   *   *

eső szitál és köd szitál
a tárgyak agóniája
kis forgószélben kavarog
leülepszik a pelargóniákra

vakolatát vedli a fal
a bennfelejtett mester
a víztől sörhasat növeszt
alázuhanni restell

lebeg hát ég és föld között
s csak olykor sandít hátra
a gipszköténybe öltözött
kariatidákra

          *   *   *

rakás Esti Hírlap harmonikázik
a szélben   mint áramlatban a vízisaláta
az Oktogon tengerfenekén

amerre nyílnak
járatai ennek a bonyolult
alakú akváriumnak:
valami nagytestűben végződik az idő

pilinkél ránk a vízibolha:
esik, Uram.
Ez itt egy Esti Hírlap.

          *   *   *  

barna hullámai lökődnek
a ködnek
patkányláb zizzenti az itt maradt
avart
vagy macska
mancsa

sárgás fénypászma támasztja
a járdát
lassan szitálni kezd a hó
torkodhoz kapsz és föltéped
az inged
éjféli híreket mond a rádió

          *   *   *

szerteburjánzik városunk
minden csöpp nedvet elszív a fáktól
időnkből nő rakás odú
ahogy szél épít bont és hántol

létesül s omlik létesítmény
emeltetik sóból faragva Lót
emlékműve    éktelen ékesítmény:
áll művünk    az AIDSnél maradóbb

a feldübörgő föld ha elnyeli
bimbamcsengőt repeszt meg nem harangot
s a légörvények szerpentinjein
égbe másznak a totyakos galambok

 

a szívós fúvósok ezek

Tegyük fel   így szól a tanár
hogy a világ   vagy általában
a lét az   ami reagál
kérdéseinkre   Zárt világ van

minden fölírt s fölírható
eszménkben és eszménk körül
Minden szavunk mindenható
s a tér pontonként tömörül

Fakó haját simítva várja
hogy szóljak    ám én hallgatok
Az ajtót a huzat bevágja
ábrák peregnek   rajzlapok

harsány színű ívelt nyilakkal
táblázatokkal   és nagyon
hosszú görög s latin szavakkal
de nem veszem fel   otthagyom

Hátranyúlok   s lám!  nem kilincs már:
könyvborító - hát megfogom
s a fedlapot ifj. (tan. seg.) Kriesch-Maár[1]
vedlő képére rácsapom

          *   *   *

most egy utcakép látható
macskakő   sínek   deszkajárda
kis satnya fák közt vágtató
hátaslovak   egy gyermek árnya

egy pöttyös labda   bang! babang!
a falnak száll és visszapattan
a zárt udvarban kong a gang
és sok-hang van a semmi-hangban

a nyirkos kőre fényhasáb
vetül   a bejárati alkóv
a porolóval közrezárt
sarkon kis rejtekhelyet alkot

odakint csak a labdahang
verődik   pattog összevissza
a menetoszlop áthaladt
a deszkajárda tiszta   tiszta

egy gyermek árnya   két lovas
az ablak tükrében az égre
sodródó foszlott-fátyolos
felhők alatt az utca képe

          *   *   *

az Eustach-kürtbe fújok
a fülem kipattan akkor
   nem az utolsó ítélet
   ez az ittélő utálat
aranykor   hölgyem   aranykor

zuhanunk   vagy emelkedünk
a szintkülönbség hirtelen
   megváltozik   a lényeg ez
   akárha égen csónakáz-
na velem   hölgyem   ma velem

pillantson csak a képmezőre
hogy ég a föld   hogy fő az ég
   a nézőkében szálkereszt
   hogy hívják amit láng füröszt?
messzeség   hölgyem   messzeség

ismerte ezt a dallamot?
a szél hajunkban énekel
   ön is daloljon   trallala
   ez a levegő dallama
szálljon el   hölgyem   szálljon el

          *   *   *

pár karcsapás és célhoz érünk
könnyű siklás a kásás földig
egyre életlenebb arcélünk
árnya a falon szétkenődik

és egyre könnyebben repül
a fogyó test   bár túl kemény
a levegő kívül-belül
s erős a fény   erős a fény

pedig nincs atomvillanás
nincs szélroham   sem pernye-manna
a néptelen Stefánián
masírozik a rezesbanda

pitypangburjános lóvasút-
sínek közt - talpfa után talpfa -
zuhognak csizmás lábaik
puffog a nagydob tompa hangja

a szívós fúvósok ezek
mindig vonulnak   föl-le   föl-le
légrezgető könnyű rezek
ingáznak most már - hát - örökre

s bár nincs ki hallja   nincs ki nézze
az induló visszhangzik   szárnyal
a sínen sapkát gurít a szél
érezhető zakatolással

 

József Attila legszebb öregkori verseiből

alkalmi vers a világkiállítás elé

Nyirkosodik már az ablakkeret
alja. A télnek vége próbál lenni.
Az üvegen túl pókháló remeg,
parányi súlyát fölkapja, elejti

a könnyű szél. Az emeleti gangon,
melytől elválaszt a füstszürke űr,
mindig ilyenkor szellőztet egy asszony,
s a kosárra, melyben élek, rávetül

az ablakszemen megtört napsugár
- ordas mosollyal napfürdőzöm itthon -,
s mint kalapomat régen - a kosár
szegélyét most a Nap csipkézi titkon.

                 *   *   *

Jolánék egyszer délben felcipeltek
egy nagy terembe, s ott a néhai
miniszter viccből koldult nekem. Teltek
a tálkák; körém szórta Révai,

majd orcán paskolt: - Attila - azt mondja
- még mindig annyi szép verset farag? -
Fehér inget adtak rám, és a csonka
lábamból megvolt még egy nagy darab.

Mint aki némán ordítva a torkát
mutatja, ásítottam - ő az asztal
sarkáról felvett egy szelet uborkát,
s a nyelvemre csúsztatta áhítattal.

                 *   *   *

Az őrszem engem mindig rosszul őrzött.
Egy állat ült a sínre: meg se látta.
Halántékomhoz mégsem dörgölődzött
a vonatkerék púpos macskaháta.

Magához vont, mint Jákobot az angyal,
és ringatott a tengely, míg a talpfák
egy-egy cipővel, ázott ingdarabbal
futottak, hogy az őrnek megmutatnák.

Azt képzeltem, a reflektor kialhat;
most fénye újra rámvetődik, ím,
s kibírhatatlan tündökléssel alvad
a párkányon a holland margarin.

                 *   *   *

Vakít a tél is. Nehéz ragyogású
falak tövében áll a sűrű pára,
és szikkadt hórögök görögnek lassú
bukfencekkel az ereszből a sárga

szegélykövekre. Ólmos égre karcolt
szeszélyes rajz volt régen a világ,
és csupa ajtó, ablakszem és arc volt.
Most mennyi járda. Mennyi, mennyi láb.

De itt, lent, béke van. Tömör, nehéz.
A föld, ha reng, sem mozdíthatja többé,
és összeprésel, hogy a földre néz
a testem is; és ittmaraszt örökké.

                 *   *   *

A combos ég alá szorult a város:
öléből nő ki majd a tarka Expo.
Sok kis Wotán "Komm her!"-t rikolt a Háros
peremén
, s King Lear sercent rája: "Let's go".

Etát megkérem - úgyis annyiféle
koldus tolong - a bejárat elé
állítson ki egy konyhaszékre téve,
arccal az új vasúti híd felé.

A büszke nyüzsgés könnyűséggé érik
bennem, fejembe száll, és a folyó
fölé emel; úgy gördülök az égig,
mint fényes, egyre áttetszőbb golyó.

 

a Dumánál

Ezúttal egy kis műmezőn, a téren
felállított rakodópart-talapzat
alsó kövén ül, s nézi, hogyan úsznak
a fél dinnyék billegve, nagy-kövéren

a folyóvá gereblyélt fű között;
hasüregébe gyűrve vadvirágok
száradnak szépen; mint aki kiáltott
s visszhangra vár, kissé előre dőlt.

A nyírt gyepen, lerakván szűk közökhöz,
az öntözőfej mind egyhelyre öntöz:
a fű alatt arasznyi víz ragyog;

s míg lármázik az ég, de nem esik még,
nagyot bólintva elúsznak a dinnyék,
mint szeplős, dundi vörös csillagok.

 

A  POKOL  TORNÁSZA

a pokol tornásza

Busa fejével, lompos szőrzetével
jégmagba fagyva áll és álmodik
a Fényhozó; nyitott, fagyott szemével
dülledten bámul, akár egy polip,

nejlonzacskóstul hűtőpultba vágva,
- lepénypofa, vasverte végtagok,
amint a sós közegből kihalászta
s rekeszbe gyűrte egy brutális marok -;

de szőrzetén, amelyet zúzmarává
fagyott verejték csimbókokba köt,
fénypánt feszül, bár gyertyaláng sem állná
a mozdulatlan megfagyott időt.

S most nézz fel: szálas, gyémántkörmű lába
írást hasít az érdes kőfonákra.

 

spiritus

Kiteljesült a bűntelen majom
a fonnyadt répák és hideg vasak
szerkezetében. Épp egy kis tasak
cukorkát szerzett, s így a fájdalom

(hogy csikkbe ült) már elviselhetőbb;
elmélyülten bontogat, és a lába
nagyujja együtt mozdul - porba szántva
néhány vonást - kezével. Az előbb

joghurtot nyalt kanálból, ámde most,
hogy bontogat, s a zöldesbarna fost
mázolja alfelével, nem lehet

másnak látni, mint gömbszerű egésznek,
melyet benső rendje mozdulni késztet,
s porba írni a megváltó jegyet.

 

mielőtt leérek

A repedések pókhálója, mintha
beszőtte volna, fut szét a bazalton.
A közelítő kőkockákon arcom
árnyéka, mint a kiborított tinta

foltja, növekszik lassan - semmi dolgom,
megfigyelek tehát - amint az egyre
közelebb látszó fűszál lándzsahegyre
tűz, ha jól számítom, épp az orrom

síkjában (persze nem t'om pontosan,
mert egy pacában látszik testem árnya)
egy sárga gyom. Mint szívószál, olyan,

a körém képződött buborék hártya-
falát kiszúrja, ha leérek a földig,
s a burkolatra arcom fölkenődik.

 

rekultiváció

Használhatnám esetleg a halottat.
Kupackákba raknám a csontjait,
megszámozhatnám addig is, amíg
kiderül róla valami, és oktat-

ási célból össze lesz drótozva;
jelölhetném talán a jeltelen
buckán, hogy itt miféle fű terem,
vagy azt, hogy merre volt a széle-hossza;

fel kéne tán használnunk ezt a holtat,
mert addig sem lehetne láb alatt
hagyni, amíg eljön a pillanat,

az a bizonyos valahányi holnap,
mikor helyére biccen minden íze,
s derűs lesz, mint egy ritka gyufacímke.

 

az sem

Az sem mindegy, hogy karom, vagy fogam,
vagy fejem az, ami csak egy marad.
Az aligfényben elnézem magam,
s nem tudom, melyik abnormálisabb,

nem tudom. Vedelünk itt a koszban,
meg nem mondom, hogy lehetnél-e szebb.
Összetapadva ragacsunkban, hosszan,
fetrengünk, akár a hamburgerek,

egyik csücskünknél éppenhogy összenőve.
Cinkosságot is aligha teremt
az együttrángás (nem is biztos, hogy kéne),

az ég megdörren, mintha valaki lőne,
s összefüstcsíkozza a légteret
a tülökpofájú felhők köteléke.

 

azt mondta,

hogy ne barcogj, kenyeres, minek is
barcognál (v.ö. "új típusú műdal".)
Vagy ha nem tetszik, fel is út, le is
út. A táj mondta. Fával, tóval, fűval,

ezt ugatta az egész apparátus,
míg párolgott, párzott és létezett.
Lesz állítva ház mégis, fa alá tus,
hordós típus, és lesz víz (mérgezett)

tusolni, s inni lesz külön staniclis,
hemper'gni fű, lesz erre mód (ha nincs is):
hosszú hétvége jő, egy long, long week end,

sok kisgyerek mind barcog majd meg rikkent,
midőn a gép megáll, s táncdalt sugárzik
a rádió, a bomb', a nő, a pázsit.

 

dolmen, fű, meg az esztétikum sajátossága

Ezek az édes, apró részletek.
Bennük, mint réten, elbolyongani.
Hogy nézés, szem, vagy tekintet: valami
efféle apróság. Ez még szeret-

hető, hát, úgy-ahogy. Egy kézfej. Bármi.
Egy gyötrelmesen lassú mozdulat,
ahogy egy fűszál a palánk alatt
meggörbül, áthajol. És ezt kivárni,

(a többi részlet addig ráér): ebben
soká időzni. Soká, önfeledten,
kifordítani tövét az ösztövér

növénynek (fanszőrzet inkább, mint gyökér),
odébb ültetni, várni. Ennyi. Jöttöd
dobbanva jelzik elhanyatló tömbök.

 

pont ott van vége

Az irodalmi élet, mint egy briós,[2]
vagy mint egy léggömb, olyan. A bele
foszlós - vagy tiszta felhajtóerő
(itt válik a hasonlat szétfele):

nincs átmászkálás kint és bent között,
csak hogyha bumm (s akkor meg nincsen vissza),
vagy - másrészt - ha megeszik. (Fölözött
kakaóval pl.) Átlátszó kalicka

üvegmadárnak. A rács, az összeköt.
A hártya is. A kirakat előtt
(ahol a briós van) kicsorduló nyál,

ahogy az üvegen tükröződik,
talán. A reflexek megelőzik
az étkezést (ld. Pavlov). Óh, ha volnál

 

reminiszcenciák

barátkozván a forróval s a langgyal
(óg-móg a Góg): de Magógra maradtunk
fejünk fölött egy hímszeráf (értsd: kangyal)
őrangyalog: mit vitattunk? mit adtunk?

a pásztortáska kölyökkoríze hol?
s a gyermekláncfű infantillata?
elkurvulgária felé lohol
a három perszóna (non grácia)

s hol azelőtt az angyal karddal állt
az Ateisten önmagát zabált-
a fel: locsog a magánszférák zenéje

"ipar szí múv!", ahogy a költő mondja
feltörölném, ha lenne itt egy rongya,
bocs, egy pillanat, s kész (az idő egésze).

 

göngyöleg

             Kukorelly Endrével szólva

parton ülne egy fán a semmi nettó
kiégett égők az égen   vadludak
légyglóriásan a légihíd alatt
a zümmögés:   a fej:   cogitat ergo

valami lógna egy ágról éppen ott
vatta vagy termés   nem tudná hogy mi   csak
úgy elvárogatna magában   kicsap-
na egy hullám   s rá egy másik legott

elülne egy göcsörtös fán a semmi
nem hozna párnát   döfje alfelét
a görcs   a tüske   ülne ott csak és

tárázná mit tartalmaz   épp elég
kivárni hogy próbál szinkronban lenni
rekeszellátmány és gyümölcsözés

 

test

Ajkamhoz vonnám. Lény edénye. Forma,
amely a cseppfolyós anyagból mintáz
nem láthatót, akárha ott se volna,
bennfoglal, megtart, elsimít, de cifráz...

franc tudja, hogy van. Ha így objektiválom,
elvész (kiömlik?) éppen az a forró
semmi, amit tart (tegyük fel, ha korsó),
elillan az a sós íz, mintha álom

lett volna, az az enyhe undor. Bárhogy
közelítem, csak feldereng, de már fogy,
hagynám, de nem megy, beszivárog. Téboly.

Pedig, ha lenne, számhoz vonnám. Érzem,
ajkamra venném, ott csattogna. Szélben,
rozsdás keresztjén, pléhbánián a pléhboy.

 

A VÉRNŐSZŐ BAROM

bevásárlópéntek

Megállna akkor. Mondjuk, megpihenne
egy sámlin - csüccs! - a vérnősző barom.
Nem kínálkozna éppen alkalom,
csak dörzsölgetné hurkás markát egyre.

Az ablakon belátna egy szobába,
a lányokhoz (az egyik éppen ébred,
fáradozva henyélnek a heréltek,
nincs gáz. Oké.) Ja. Elzsibbadt a lába,

azt is meggyúrná. Fölhúzná a sliccét.
Ejtőzne ott, és vérágas szemével
mérné a párkányt: Mászni nem lehet,

túl meredek, a cipzár meg nyilik szét;
hát ülne csak, körötte szerteszéjjel
rettentő szatyrok, szörnyű cekkerek.

 

a vérnősző barom reggelije

A v. b. most egy főtt tojást kocogtat,
hallgatózik, megnyugszik: "Senki sem
kiált ki, hogy - Szabad! - hát megeszem."
Lányok nevetnek csengőn rajta, s hosszan.

Táplálkozik csak ő, zabál nyugodtan
sárkánymintás köntösben, lányszemek
szikrázó sugárkeresztjébe fogva
kajál, s olykor még mondja is: "Eszek!",

s ahogy belendül húsos szája lármás
kallójába tojás, vajas pirítós,
sok izzadt lyányka együtt nyel vele,

gyűrűz mohón, mint hernyó, szűzi ajkuk,
s ő felsóhajt; "Jaj..." Vérnőszni sem rajtuk,
sokkal inkább helyettük kell neki.

 

a vérnősző barom levegőzik

Erre sétál a v. b. rendszerint.
Meg-megpihen, elüldögél a korlát
mentén sorjázó székeken, s a formát
tartalommal telítve úgy feszít

sportman's shortban és atlétatrikóban,
hogy büszkesége átszivárog minden
kicsiny levélbe, kőbe, és szelíden
megtartja korhadt ágain e roppant,

duzma szeptembert. Hájas karját a támlán
nyugtatja, mint jóságos, őszi bálvány,
s úgy ül ott, mintha többé fel sem állna;

majd biggyedt ajkán füttyent egy picurkát,
s megtántorul a víz színén a nyúlgát
és a tükörkép metafizikája.

 

vérnősző barom eksztázisa

A v. b. hétkor hal meg általában;
megszokta, így hát egy rossz szava sincs.
Ha itt az óra, s billen a kilincs,
nem ő indul: magától lép a lába

a kert alatt a part felé, ahonnét
egy ugrás csak, s beér a vízbe már -
- mint messzi, nyirkosrózsaszín hasíték
az ég s a tó között a láthatár,

mint cuppantásra nyíló húsos ajkak,
melyeket rózsás felhőnyelv nyalint,
a fönn s a lenn - felsikolt, majd az égre

elbűvölő mosollyal fölkacsint
s hanyattmerül - ring a nádszőrű hajlat,
virít a vitorlák fogsorfehére.

 

kukoricaszezon

a lábasok ma milyen kezesek
s beh fröccsöntöttek a használati cikkek
a vérnősző barom eltűnődve biccent
okos fejével: végre vége lett

egész nap port töröl   szelektál   rámol
berendezkedik lassan odalent
olykor megáll:   a zúgás mit jelent
zárttériszony még   vagy már keszonmámor

letelepszik aztán   és mint aki
odaért   próbál kitapintani
sót és edényt    (ez is jobb mint a rabkoszt)

megrágja jól a tengerit szemenkint
és forgatja csak a csupasz csövet mint
hüvelyétvesztett tanácstalan falloszt

 

a vérnősző barom nyugdíjasévei

Éjfél után, ha a neonfény rácsos
redőnylapok között szűrődik át,
s a kék-vörös felírás színe átmos
minden fehéret, az egész szobát,

padlón, falon kék-vörös fénykeresztek
titkosírása burjánzik, nos, akkor
nagyot reccsen a bútor, vágytól reszket
a dívány, négy szék görcsös farkat markol,

a szekrényen felcuppog egy protézis:
"Igaz, volt citrom... de volt ott méz is! méz is!"
s a szőnyegminta cifra spermatócsa,

hűs ragyogású ezüst csiganyom;
elélvez minden.        A sarokban ócska
rongy közt rothad a vérnősző barom.

 

" - NE FÉLJ! - "

ne félj! (bolyh)

Négy fajta fény. A kétféle világos,
s külön sötét napközben s éjszaka.
Elcsorgó holdfény, időtlen, és már most
késő, túl késő. Félhomály szaga,

ahogy magát a fák alatt, a strandon
ledörzsöli frottírral, áll amott.
Kopik, kopik a víz fölött az alkony,
s elfogy a képen, ő is tök kopott,

amint a törcsi jár a légben föl-le,
magát, vagyis helyét jól megtörölve,
hatálytalan árnyát hagyván csak ott,

míg azt is sürgő fínom bolyh felissza,
hát ez lesz, ennyi. Egy kép. Tiszta, tiszta,
tetőtől talpig átdörgölt halott.

 

ne félj! (kővendég)

Lehetne más is. Hirtelen gyerekszag,
vagy hintőpor, vagy káosz, nem tudom,
s hogy íróasztal mégis, bámulom,
és öltöny, négysoros, akár egy versszak.

Az asztal sarkán fények szálkeresztje,
leülsz, a lábad fölrakod, kapod
a legkevésbé képes hírlapot,
s dobod le máris, csöngetek, eressz be,

túl gyorsan jössz, tetten érsz. Fán az alma.
Csak szók ezek, ne félj. Hal álnyugalma,
hideg, síkos, kezedbe nem kapod,

ne félj, ne félj, egy csontarc erre fordult,
de nem harap, mert kép csak, s tan, de okkult;
taszítsd fölé a mészkő fedlapot.

 

ne félj! (afféle)

A szürke massza egyre súlyosabb.
Egy résből, melynek mélye ismeretlen,
tör föl, gyökérző, szétágazó erekben,
s mint pöffeteg halom, fölénk dagad,

afféle bucli. Az túlzás rá, a láva
előtolakvó képe, nem. Talán
a megrepedt tubusnak oldalán
a Technokol Rapid, vagy tán a Pálma

tex, ahogy kibuggyan, s felfuvódván
valószerűtlen, duzzadt hólyagot
bucít magából, az. Csak épp nagyobb mán,

és úgy dagad, hogy közben tök halott.
És egyre nő. Pedig hát egyre szárad.
Hegy. Kőhalom. Talapzat kékmadárnak.

 

ne félj! (a paplannyelő herceg)

Herceg, ne félj. A hajnal már az ágyon
nyomot hagyott, s a csészén fut körül,
arany szalagját nyelvével törül-
ve végig. Gyermek, ó, te. Most alányom,

de felmerülsz, ne félj. Amint a paplan
azúr pihéi torkodon lecsúszvák,
felébredsz. Persze: fázni fogsz, ha húznád,
és nincs mit. Így falod fel toll-alakban

az álomízűt, s így szívódhat el
seregnyi furcsa szód, a ferde név mind,
s az ajkad mint a málha, vagy teper,

úgy ferdül el, ha szürke szárnya érint,
úgy ferdül, mint a szó, s a párna mély
öléből visszatérsz, herceg. Ne félj.

 

ne félj! (pókhálóminta)

A fényes fémlemezt madár repeszti;
ne félj, a dög betömte épp a rést.
Felázott tested furcsa lé füröszti,
egy koppanás, és csend. A repülés

nyálkás kis szárnyaiddal ennyi volt csak,
az ég mögötted bádogfényű kör,
szemhéjad nincs, hát nézd, amint agyoncsap
egy kékre égett domború tükör,

tücsökfejűnek láthatod magad,
ha látsz - ezt nem tudom - majd rádragad
pókhálómintaként a fémes égbolt;

egy füstszagú kéz szárnyacskáid csonkját
piszkálja majd, míg végül is kihordják
a testeket s a többi hulladékot.

 

FOLYTATÓDÓ  LÉGZÉS

az aether-re

Az ember, hogyha kiált egy nagyot,
akarva-akaratlan hátrahagy
egy éppen akkora csönd-anyagot:
a torok képez hangot, nem az agy,

hiába is próbálná meg tehát,
hogy ami fölfénylett épp odabent,
a spirituális matériát
kilélegezze, s hagyja, hadd jelent-

sen bármit, égjen, szikrázzon, ha bír,
írjon a kintbe akármit, magát:
e fénygrafithoz kívül nincs papír;

nem az eszmélet: a torok kiált;
kurjongatunk tehát, tele tüdővel,
teli ezzel a kurva levegővel.

 

szárítókötél

Az őszi napsütés mézvörösében,
mint levegőbe írt fehér vonal,
a két gyümölcsfa közt feszül, s az ében
tócsák fölött, a műanyagfonal;

a száradó ruhák a körte és a
kisebb szilvafa ágára kötött
zsinóron ringatóznak, már a dézsa
üres; s a sávot csöpp és csöppre csöpp

másolja át a porba - külön "fent" és
"alant", akár jelentő és jelentés,
két térbe írva áll; s habár akar,

a szem nem választ; cikáz tétovázva,
míg szél támad, vagy játék, s ritmusára
ingatja ágát szilva, körte, nadr.

 

csereakció

Porzott a tarló (vagy rét? nem tudom),
nyár volt, de még korán az aratáshoz,
a lényeg az, hogy megígérte, áthoz
egy ürge gázpalackostól, azon-

ban nem hozott át, ott álltam gyalog,
a bajszos még egy rohadt tragacsot
sem (kiskocsit pláne!) - hogy nem tudott,
vagy nem akart - fő az, hogy nem adott;

csak ordított utánam: ne ütődjön,
vigyázzak; nem néztem vissza, a földön
barázdát húzva vonszoltam a gázt ott,

az anyját szidtam; nem tudom, mi nő
a tarlón(?), de rajtam nem volt cipő.
Nem vigasztalt, hogy mindvégig magázott.

 

öreg nőcsábász, lámpafény, eső

Ragyás, mosolygó, óriási arc
a házfal, Buddha vízfaragta képe.
Bokáig sárban áll kint az olasz,
a keréknyom lekvársűrű levébe

süllyed, el is tűnik könnyű, fehér,
likacskás kis cipője; ám a sárga,
dülöngő lámpafény pont eddig ér,
s ázott térdharisnyáját fénybe mártja.

Fölnéz: az ablak izzó négyszögében
önnön képét festi a kézilámpa
pergamenfakóra - amint éppen

üres szemmel bámulja lent: magát -,
s a földhalmot a gyom közt, melyre hányva
szétrothad lassan blúz, kosztüm, kabát.

 

műv. tört. pasziánsz

Az üresség szabályos téglatestként
sugárzik át a kártyaasztalon,
ahol az illő lap (egy Van Dyck-festményt
ábrázoló) helyén kis szélmalom

éktelenkedyck (ezt fel kell vennem,
dobozba megy), s mint helyén a hiány
zöld ablaka, sok szürke közt egyetlen
színes ábrázolat, néz vissza rám

a rácsozat kilátszó rendszere,
amint kép s kép közt keskeny rés maradt.
Egy kártya, egynek áttűnő helye,

és egy, mely elveszett; hát, ennyifélét
pótolj, öreg, ha ittléted alatt
látnád e végtelenke játszma végét.

 

design

A háztető sötét-őzbarna burko-
lólapjai a falderékig érnek.
A ház - alakra - fönt géppuskafészek,
lejjebb - talán egy kődobáló lurkó

jóvoltából - kicsorbult mettlachi-
kockákkal ékes lakótorony, vagy bástya;
ilyet régente kartonból vagy hártya-
papírból, szabászollóval vágva ki

ragasztottak a srácok (ill. kisfiúk,
akkor még). Körben persze pázsit, ringa-
tózni akarni "Audrey Hepburn"-hinta,

vidám napernyő, fűnyírógép. Kiút
nincs, a kerítésben nyolcszáz volt kering.
Ablak csapódik. Kutyák, és csönd megint.

 

alak "plein air"-ben

A takarítónő, kezében egér-
fogóval, melyet jó magasra tart,
gyógyfapapucsban klaffog; kőre ér
a nyélre vont rongy; hiába akart

meglépni az adjunktus - ott oson,
de sajnos nem a labort nyitja ki:
a tisztítószertárt! - a folyosón
faltól falig pattog, hogy - Hé! Doki! -

az érces szózat; megadással, lassan
fordul kettős árny - nő és dög - felé;
mögöttük széles ablak, lomb és vas van;

- az árnyalak már tájba festve, ím! -
s a ferde polcról sorra hull elé
törlőrongy, pézsé, felmosófa, VIM.

 

a második polc jobbról: németek

A mennyezet s a délre eső sarok
találkozása összekaparva áll:
     a ráfolyt víztől meglazult fal
          megrepedezve a polcra pergett

festés előtt. A németek egyre több
helyet kívánnak; dánok, a svájciak,
     a skandinávok, Németalföld,
          mind lekerülnek a szembe-polcra

Mint egy nagy állat, híznak a németek.
Csak gondnokuk, nem birtokosuk vagyok;
     amint öregszem, úgy növik be
          testtömegükkel a vézna állványt

S most még a festők mocska is itt folyik.
(V)akarni kell: Nietzschére folt esett.
     A sárkefével kúszom Kantra;
          mészpaca pöndörödik gerincén

 

Stéphane Mallarmé levele Bill Clintonnak

Midőn a kis kolibri nyelvét a szirmok édes
kútjában megfüröszti, hunyván apró szemét
mint pillangó lebeg, benső tájak felé les:
sokmilliárd madár elcsöndesül, s e nép

mind egyfelé figyel, egy szürcsölésre hallgat,
billent fejjel mered fel sok büszke hattyunyak,
s a józan, szent vizek peregnek, mint a harmat,
ahogy egyszerre rázzák ki nedves tollukat;

a jóllakottak és - gyümölcsbe nem harapva -
az éhen maradók lelnek közös zamatra
tudós hiányukon, mit most figyelmük pótol;

s bár múlik a varázs, amint betelt a csöpp begy:
a szárnyasnép legott emlékharmatba kóstol;
madárkánk fenn dalol, jácintunk összetöpped.

 

a pumával takarózó királyfi

Kardélű karmait prémes hústokba rejtve
pumája elpihent a herceg mellkasán.
A dombvidék ködét megfesti, mint a tejbe
cseppenő vér, az első hajnalfény. Talán

elég is ennyi. Elnagyolt kövek között, benn,
a sátor-ágyon egy állat-takarta gyermek,
az ablaktáblán áttolakvó rőt ködökben
táj, épület, személy: mind állatok; hevernek -

- s most fényhasáb vetül, lent rejtekajtó tárul,
gyertyával egy leány (nyomában ott a várúr)
az ágyhoz lép... de rámordulnak: - Mit matatsz ott? -

- Kibújt a comb alól - int - soványka lábfeje. -
S most úgy fordítja át a lusta macskaarcot,
hogy egybeforr a herceg s a vad lehellete.

 

az akvarellherceg

Halvány madárbokáit szorosan összezárva
a hullámjárta parton guggol s a vízre fest
a gyermek; mögötte nyűtt, elmocskolódott párna,
azon sok, apró tubus; áttetsző, kék eres

ujjára présel egy-egy színárnyalatból éppen
csak annyit, hogy a vízszínhez érve fátyolos
színfelhőcskét szakítson az áramlás; ölében
tálkát tart, abból kormot csippent fel, és okos,

meggondolt mozdulattal, mégis határozottan
a foltra szórja; kérdő pillantást vet a fáknál
játszó kutyára, s apró tollkésével nyugodtan

ujjába vág: a sebből néhány csepp vért ereszt
a képre; szagától a pincsi szűkölve hátrál;
a vízbe hullva, rőt füst, máris oldódni kezd.

 

az  arcfestés  szertartása

A lány a metszett nád-irónt a tökhéj-
festékestálba mártja, és az arcát,
ahonnan szétível a szemöldök, mély
vonással metszi. Vérföldet dagaszt, át-

dörgöli bőven orra s jobb szeme
háromszögét, majd fehérrel a szemközt
lévő pofát, s rá védőszelleme
írásjelét karcolja. Most az eszközt

koromba mártja; indát ír a nádtoll,
kacsok burjánzanak szét ajka sarkán.
Nyolc égtáj lesz az arc, és tenmagából

sugárzik: nem vált jelet senkivel.
Egy pontba hull a nyolc világ-arc. Aztán
a minta már magát építi fel.

 

szabadban

Plim, plim, a tócsa fénylő felszínén
szél billentget egy juharlevelet.
A rothadó lomb a lábnyom vizét
gőzölgő friss teává festi meg.

A keréknyomban vén sün bandukol,
tüskéin alma, óvszer, áfonya,
a hátsó lábát húzza, bár sehol
nem látszik rajta sérülés. Soha

nem mozdulsz innen. Langyos, jó avar van
alattad, rajtad - mind dunnásabb paplan;
csak egy kevéssé félrehúzva nézd,

ha kiemelted arcod az agyagból:
úgy hull a sűrű fény a lombmagasból,
mint nagy szemekben pergő, barna méz.

 

nyári  szünet,  függőbeszéd

A ruhatár pikkelyzománcos álló-
fogasán, mint egy ázott kiskabát,
egy ember teste függ; rossz rókamál s hó-
cipők alatt kötötte fel magát:

a polcon legfölül kimustrált szir-szart,
meg nem talált tárgyakat tartanak,
közöttük egy beejtett kellék-díszkard

(agyon keresték!) szintén itt maradt;
lentebb acélcső, arról lóg az apró
ember, meghurkolt húron, hátranyakló
roppant fejével, zsebében vonó;  

kajlán kifordult orrhegyére hull a
porló virág a polcról; s benn a pultra
készítve vár a gyantás kulcscsomó.

 

lingvisztika  muffban

Legyen egy buszmegálló, télen, éjjel;
a járdaszélre felcsapott lucsok
tömbökbe fagy; most ázott papucsot
viselő nő vagy, ingatag kedéllyel,

nyakadban fóka-muff; öregszel, ásít-
hatnékod van, s a függő szőrcsatorna
mélyén, akárha idegen test volna,
tapintják végig ujjaid a másik,

az érzéketlen kézfej bütykeit;
izmos, mozgékony, vérlangyos hüvelyked
a párás űrben lépked egyre lejjebb,

míg zongorázva ér egytől ötig;
s választván illetik az ujjbegy-párnák
a béna ujjak elefántcsonthátát.

 

a  nedvek  feltámadása

Hajnal felé a hűvös kőüregben
már gyöngyözött a nedv; akár a csíra,
a test megtelt nyirokkal; a lepel nem
tágult tovább, előbb meghasadt, mint a

szentély kárpitja, majd fesleni kezdett -
foszlott a textil, s nemsoká az ember.
A vaksötét levegő szinte pezsgett:
most a szárnyas nép perce érkezett el,

aztán a drága lé, a jó belek
szétcsorgó zsírja, mint a titkosírás
szalagja, szerteszét tekeredett,

míg megéledt a kőben minden nyílás.
Itta őt szárnyas-szárnyatlan bogár.
És nem vett rajta erőt a halál.

 

apokalipszis, félemelet

A megfagyott idő zöld grízjegében
egy-mozdulatlanságban állnak a
klubtagok, áll a százforintos érem
a pulton, és a büfféspár maga;

nem sejthető, hogy köttetett-e üzlet,
csak inna most a két dagadt pacák,
de nem tud, állni kell hevét a tűznek,
a lángjegűnek, mely az éjszakát

még mindent látó, már lehunyhatatlan
szemükre égeti. S te kinn, a parkban
zacskód fölé hajolsz, megzörgeted

a vaksötétben, hánytatóan étlen
ropogtatsz zsömlét, zacskót, egyremegy,
elejted. Sírsz. Emelkedsz észrevétlen.

 


Jegyzetek

1. Amikor ennek a sovány, alacsony, hátrafésült haját szüntelenül igazgató filozófus-tanársegédnek az alakja megjelent előttem, fogalmam sem volt arról, hogy honnan keveredett elő - s főként a nevét nem tudtam hová tenni. Hangzása alapján rekonstruáltam az írásmódját. Egy véletlen adta aztán a kezembe Thomas Mann Doktor Faustusát, így most már tudom, hogy Adrian Leverkühn zeneszerző mestere, Kretzschmar rejtőzködik a figura mögött. A név ortográfiáján azonban (talán a pillanat iránti kegyeletből) nem változtatok. [VISSZA]

2. ejtsd: briő [VISSZA]