21. Hoffhalter-problémák

Magyar Könyvszemle 1970. 368–373.

Melius Juhász Péter „Az Szent Ianosnac tött ielenesnec igaz es iras szerint való magyarazasa” című művének címlapján „Varadon MDLXVIII” áll, de a nyomdász a nevét nem tüntette fel. A kötet tipográfiai sajátosságai túlnyomóan Hoffhalter Rafaelre utalnak. Miután ő Váradot elhagyva 1567 tavaszától Gyulafehérváron tevékenykedett és halála után nyomdája még 1569-ben is ott működött, a fenti hely és évszám meglehetősen problematikus. Ennek tulajdonítható, hogy a kérdés megoldását a szakirodalomban többen is, de egymástól merőben eltérő módon keresték.

Szabó Károly[1] összefoglalta a kötet megjelenési helyéről és évéről szóló korábbi tudósításokat. Eszerint Sándor István[2] az önkényes címből következtethetően egy címlap nélküli példány nyomán – nyilván Meliusnak a munka végén található zárósorainak 1566. szeptember 10-én Debrecenben kelt datálása alapján – 1566. évi debreceni kiadványnak közölte. Sándor István még ugyanazon műve ugyanazon lapján – ez esetben feltehetően Meliusnak a kötet elején álló Debrecen 1568. január 8-i keltezése alapján –1568. évi debreceni kiadványként jelölte meg. Német János[3] ugyancsak 1568. évi debreceni kiadásról írt. Bod Péter pedig[4] 1568 helyett nyilvánvaló sajtóhibából 1598. évre, de ugyancsak Debrecenbe helyezte a nyomtatás helyét.

Szabó Károly a nyomtatás helyét és évét a címlapról elfogadta. Ezek után a következőket írta: „a könyv meg nem nevezett nyomtatója kétségtelenül Hoffhalter Rudolf, kinek atyja Rafael 1565-ben Váradon és Debreczenben is nyomdászkodott, s 1567-ben mint II. János király gyula-fejérvári nyomdásza halt el. Hoffhalter Rudolf atyja halála után rövid ideig kezelte a gy.-fejérvári nyomdát.”

Kanyaró Ferenc[5] határozottan cáfolta Szabó véleményét. Érvelése során felemlítette, hogy Hoffhalter Rudolf 1569 végéig Gyulafehérváron élt és Melius a kötet elején álló előszavában Hoffhalter Rafaelt „Rosszhalternek” csúfolja. Szerinte Melius Szent János jelenéseit magyarázó prédikációját Török Mihály vagy nyomdájának valamelyik alkalmazottja készítette Váradon 1568-ban.

Gulyás Pál[6] Hoffthalter Rudolffal kapcsolatban úgy vélte, hogy „minden valószínűség szerint ő volt az, aki a címlap állítása szerint Váradon, de kétségkívül a gyulafehérvári nyomda felszerelésével kinyomtatta Melius … munkáját, mely 1568. jan. 8. táján hagyta el a sajtót.” Miután az idősebb Hoffhalter 1568 elején még élt és a Melius kötetben szereplő iniciálék még az 1569 nyarán Gyulafehérváron készült kiadványokban megtalálhatók, Gulyás feltételezése szerint az ifjabb Hoffhalter – az ekkor már az unitáriusokat. szolgáló apja tudtával, vagy anélkül – Gyulafehérváron nyomtatta ki Melius református felfogásban írt művét. A nyomtatást az unitáriusok előtt titokban kellett tartani, és ezért még kapóra is jött Melius ajánlásának Hoffhaltert csúfoló kitétele.

Dörnyei Sándor[7] osztotta Gulyásnak azt a véleményét, hogy a Melius-mű betűi és könyvdíszei a Hoffthalter-műhelyből származnak, de valószínűtlennek tartotta, hogy azt hamis impresszummal tulajdonképpen Gyulafehérvárott nyomtatták. „Inkább gondolnék arra, hogy az idősebb Hoffhalter a Váradon berendezett nyomdát fiára bízta, amikor ő tovább ment Gyulafehérvárra. Így Hoffhalter Rudolf 1567-ben … az 1568 elején, tehát még Hoffhalter Rafael életében megjelent … Melius-művön ugyan … feltüntette a tényleges nyomtatási helyet, Váradot, de saját nevét itt … elhallgatta.”

Fitz Józset[8] ugyancsak elvetette Gulyás gyulafehérvári hipotézisét és úgy vélte, mint egykor Szabó Károly, hogy a Melius-kötetet 1568-ban Hoffhalter Rudolf Váradon nyomtatta.

Nagy Barna, aki e Melius-művel legutóbb behatóan foglalkozott,[9] ugyancsak Hoffhalter Rudolfot jelölte meg annak előállítójaként, bár a nyomdász problémával külön nem foglalkozott.

A fenti, egymásnak sokszor ellentmondó vélemények arra vezethetők vissza, hogy – amint ez a betűtípusok alapján megállapítható volt – a kötet fő része más nyomdában készült, mint az első és az utolsó ív. A fő rész valamennyi tipográfiai ismertető jele a Hoffhalter-műhelyre utal. Melius műve megírását, amint ez a záró sorokban olvasható, 1566 (a nyomtatásban sajtóhibából tévesen 1556) szeptember 10-én fejezte be Debrecenben. Joggal feltehető, hogy korábbi munkáihoz hasonlóan[10] ez is a megírása utáni hónapokban került kinyomtatásra, vagyis 1566 végén vagy a következő év elején, Hoffhalter Rafael váradi műhelyében. Ezért tartották e kötetet általában Hoffhalter kiadványának.

A bevezető részeket (címlap, Melius ajánlása Debrecen 1568. január 8-i kelettel, Az olvasóknak és a könyv Sommája), valamint a kötet végén található sajtóhibajegyzéket ezzel szemben Melius 1568. január 8-i ajánlása után nyomtatták. Az ezekben található betűtípus pontosan megegyezik a debreceni műhelyben 1567-ben készült kiadványaiban[11] találhatóval. Miután Török Mihály neve utoljára 1567-ben Debrecenben megjelent műveken[12] fordul elő, osztani lehet Kanyaró fenti véleményét, hogy 1568-ban az ő betűivel vagy még Török, vagy talán valaki más készítette, de nem az egész művet, mint Kanyaró vélte, hanem csak a kötet első és utolsó ívét.

A fentiek alapján e kötet elkészülte úgy képzelhető el, hogy Hoffhalter Rafael ugyan kinyomtatta ezt a református kiadványt, de megjelentetésére már nem került sor, mert 1567-ben felszerelésével együtt unitárius felfogású nyomtatványok előállítására Gyulafehérvárra távozott.

A kötet nyomdai kiállításának színvonala a többi Hoffhalter-kiadványhoz viszonyítva alacsony: a sorok gyakran egyenetlenek, egyes betűk kisebb öbleit és hurkait a nyomdafesték sűrűn eltömte stb. A sajtóhibák száma is rendkívül magas, különösen a „V” ívtől. Ettől kezdve ugyanis – a korábbi 1–6 sajtóhibával szemben – ívenként 7–13 található. Hogy mindennek mi az oka, arra vonatkozóan – a mai ismeretek mellett csak találgatásokba lehet bocsátkozni. Elképzelhető, hogy Hoffhalter Rafael Gyulafehérvárra költözését előkészítendő még e Melius-kötet nyomdai munkálatai során elhagyta Váradot. Az is lehetséges, hogy az átköltözésig be akarták fejezni ezt a kiadványt és a sietség vezetett a nyomdai színvonal süllyedéséhez. A sajtóhibák hirtelen és nagymérvű növekedéséből a korrigálásban bekövetkezett változásra is lehet esetleg következtetni; Hoffhalternek az unitáriusokhoz történt csatlakozása miatt Meliusszal vagy más korrektorral megromlott a kapcsolata?

Az így készült, de forgalomba nem hozott főrészhez Melius 1568 elején ajánlást írt. Ebben hálát ad Istennek, hogy „egy csöpp könyvünket sem hagyod elveszni” (2b lap). Ez nyilván e munkájának még 1566/7 fordulóján kinyomtatott íveire vonatkozik, amelyet mintegy két esztendővel később sikerült Meliusnak végül is megjelentetnie. Ajánlása után következik „Az olvasóknak” címzett írása. Ebben Melius e munkájáról elmondja, hogy „Amaz Rosszhalter Raphael pedig, aki a szentháromságot megcsúfolta… tudatlanul megvesztegette és visszaforgatta, kit meg újonnan megemendaltam” (5a lap). Valóban a kötet végén tíz lap terjedelemben a Hoffhalter Rafael által készített főrészben fellelhető sajtóhibáknak alapos és rendkívül kiadós jegyzéke található. Így a két különböző nyomdásztól és mintegy két év különbséggel készült Melius-mű végül is megjelent.

* * *

Feltűnik a Hoffhalter-nyomda történetével foglalkozónak, hogy Rudolf nem lépett Gyulafehérvárott apjának 1568 elején bekövetkezett halála után annak örökébe. Ehelyett egyetlen 1568. évi nyomtatványon[13] Rafael özvegye, egy másikon a következő évben[14] pedig Gregorius Wagner neve szerepel, míg a többi gyulafehérvári kiadvány a nyomdász nevének feltüntetése nélkül jelent meg Rafael halála után. Váradon sem dolgozott Rudolf ezekben az években, amint ezt korábban feltételezték, de a fentiekben cáfolatot nyert. Ezek után nem látszik feleslegesnek ezek okát keresni, amihez azonban a Hoffhalterek eddig alig tisztázott zürichi tartózkodásáig kell visszanyúlni.

Rafael származásáról Ötvös János írt utoljára és legalaposabban.[15] Eszerint Poznańban született, 1525–30 közül, lengyel nemesi családból, mint Rafael Skrzetusky. Apja Joannes, anyja Margareta Ninienska, testvére pedig Martinus aranyműves, Georgius selyemfeldolgozó (serifex) és Anna volt. 1550 júniusában Rafael igazolást kért a poznańi tanácstól nemesi származásáról. Ennek alapján azt tételezték fel, hogy ennek birtokában indult el hazulról. Azonban a zürichi levéltárakban őrzött korabeli iratok alapján más, és az eddigi hiányos adatok helyett meglehetősen világos kép bontakozik ki.[16]

Rafael útja szülővárosától Zürichig ismeretlen. Szenczi Molnár Albert – mintegy ötven évvel Rafael halála után – azt írta róla, hogy „Belga”.[17] Ennek alapján feltételezhető, hogy Svájcba érkezése előtt Németalföldön is járt. Erről azonban bizonyíték vagy más adat ma nem ismeretes.

Az első dokumentum Rafael zürichi tartózkodásáról 1549. július 27-ről származik, amikor is a nagytemplomban esküvőjét tartotta Kathrin Göldlivel. Neve már nem Skrzetusky, hanem Hoffhalter. Ez határozott cáfolata a szakirodalomban időnként elmerült naiv feltételezésnek, amely szerint ez utóbbi nevet csak későbbi bécsi tartózkodása során használta személye álcázására, amelyre a katolikus császárvárosban protestáns felfogása miatt kényszerült volna. Ezzel szemben némelyik bécsi kiadványában ő maga is Skrzetuskynak nevezte magát. A névváltoztatás magyarázata sokkal egyszerűbb: dél-németeknek roppant keményen csenghetett és szinte kimondhatatlan volt ez a lengyel szó. Új nevet választott ezért, amely valószínűleg arra utal hogy „reményt tartó” (Hoffhalter), vagyis bízik Istenben. A Bécsben használt nyomdászjelvénye is erre utal. Ezen egy fa tövén a. „spes” (remény) szó áll, míg a körirat szövege: „Omnia spe florent prospiciente Deo”.

Hoffhalter zürichi tartózkodásáról korábban nem álltak rendelkezésre biztos adatok. Fia, Rudolf két nyomtatványában[18] mint „Tigurinus”, tehát zürichi születésű írta alá magát. A magyarországi származású Leo Weisz volt, aki az erre vonatkozó adatokat a zürichi levéltárakban kikutatta, de ezeket – jóllehet ezt cikkeiben[19] kilátásba helyezte – sajnálatos módon nem publikálta.

A Hoffhalter család zürichi dokumentumai közül időrendben első a már említett házasság regisztrálása 1549. július 27-én. Rafael feleségét Kathrin Göldlinek hívták, akinek szülei Hektor Göldli földbirtokos és Margaretha Bryner voltak. Margaretha Brüggenből származott és a Zürich melletti Selnauban volt az ottani ciszterapácák főnöknője. A reformáció hatására elhagyta kolostorát és 1524 tájt férjhez ment az említett Hektor Göldlihez.

A zürichi nagytemplom anyakönyveibe Rafael Hoffhalter és Kathrin Göldli két gyermekének keresztelését is bejegyezték: 1550. december 7-én Rudolf és 1552. július 15-én Maria. Tehát Rudolf joggal nevezte magát később „Tigurinus”-nak. Rudolf keresztszülei Rudolf Gwalter és Margaretha Lavater, míg Máriáé Jakob Stampfer és Anneli Brunner voltak. Margaretha Lavater a neves reformátornak és a zürichi Grossmünster prédikátorának, Heinrich Bullingernek volt a lánya, akit Ludwig Lavater vett nőül. Jakob Stampfer aranyműves és éremkészítő volt.

1551. szeptember 2-án a zürichi tanács felvette a lakosok (Hintersäss) közé Rafael Hoffhalter betűöntőt és mintametszőt. Feltehetően ehhez kellett az a nemességigazolás, amelyet 1550 nyarán szülővárosa tanácsától kapott. 1553. május 27-én ugyancsak a zürichi tanács írásban tanúsította, hogy Rafael Skrzetusky több éven át a városukban lakott, ahol megnősült és gyermekei is születtek. Ezt a bizonyítványt a nevezettnek szülővárosába „Posnonia in Polen” történő visszatérése céljából állították ki.[20] Azonban utazási terveit nem valósította meg, vagy hamarosan visszatért. Egy 1554. november 1-én Zürichben kelt okiratban ugyanis Elisabeth Schneeberger, aki Rafael háztartásában élt, Hoffhalternét és annak édesanyját, valamint Rafael tanoncát, Hans Sturmot jelölte ki örököséül.

Az a körülmény, hogy Hoffhalternek saját háztartásában egy tanonc is lakott, arra enged következtetni, hogy Rafael a betűöntés és a mintametszés mesterségét önállóan űzte. Megerősíteni látszik ezt az is, hogy a neves és – Rudolf Wyssenbach jelentéktelen műhelyétől eltekintve – egyetlen zürichi Froschauer-nyomdának publikált iratai között Hoffhalter neve sehol sem szerepel.

A Bullinger és Hoffhalter közötti komaság, amely Rudolf keresztelésével jött létre, megmagyarázza kettőjük kapcsolatát, amely már Huszár Gál 1557. október 26-án kelt leveléből ismert volt.[21] A kapcsolatot a két család később is fenntartotta, amelyet az a levél is bizonyít, amelyet Hoffhalterné 1562. március 18-án Bécsből a moldvai hadjáratról Bullingernek írt.[22]

Rafael Hoffhalter nem sokkal Elisabeth Schneeberger említett végrendelete után elhagyta Zürichet és családjával Bécsbe költözött, ahol 1556. április 10-én három éves privilégiumot kapott könyvnyomtatásra, mintametszésre, papír- és könyvkereskedésre. Ezzel megkezdte nevezetes bécsi nyomdai tevékenységét, amelyet 1563 elején hagyott abba. Ekkor került Debrecenbe, majd Váradon át Gyulafehérvárra, ahol 1568 elején – állítólag a szentháromság ellenes kiadványain felbőszült reformátusok által agyonverve – meghalt. Családja osztozott hányatott sorsában.

Itt érkeztünk vissza a feljebb felvetett problémához, hogy miért nem lépett Rudolf már Gyulafehérváron, nyomban apja halála után, az ő örökébe. A magyarázata ennek nyilván az volt, hogy miután 1550-ben született, ekkor még kiskorú volt. A római jogban betöltött 25. évvel vált az ember teljes jogúvá. A XVI. századi joggyakorlat alapján azonban már bizonyos esetekben, különösen örökölt iparnál, már a betöltött 21. évvel is jogilag nagykorúvá lehetett válni. 1571. szeptember 17-én Báthori István – az előző évi speyeri cenzúrapátensre támaszkodva – rendeletileg megtiltotta az uralma alatt álló területen a protestáns kiadványok kinyomtatását. Ezért a kolozsvári, sőt a debreceni nyomda – legalábbis átmenetileg – világi tárgyú munkákat jelentetett meg. Hoffhalter Rudolf, aki 1571 decemberében lett jogképes, ezek után az 1573–1574. években a Mura és Dráva vidékére áttelepülve AIsólendván és Nedelicen már önállóan dolgozott.[23] Itteni tevékenysége befejeztével egy darabig nem ismeretes tőle nyomtatvány. 1577-től azután Debrecenben jelentek meg ismét kiadványok az ő nevével, de már nem új és nem a Hoffhalterek által korábban használt betűkkel.

A legutóbbi időkig ismeretlen volt, hogy mi történt a Hoffhalterek nyomdai felszerelésével, hiszen Rudolf az apai örökségből, amelyet Alsólendván és Nedelicen még használt, egyedül a fametszetes családi címert vitte magával Debrecenbe, ahol 1586-ban bekövetkezett haláláig dolgozott. Az első nyomra a Kulcsár-féle Postillában (RMK I 114) szereplő kis fametszet-sorozat vezetett.[24] Ennek több lapja ugyanis előfordul azon a magyar nyelvű falinaptáron, amelyet az 1606. évre Simon Grüngras (a kiadványon magyarra fordítva: Zöldfű Simon) Szebenben nyomtatott.[25] Ugyanezek a fametszetek megtalálhatók az Országos Széchényi Könyvtár egyik erősen hiányos perikopás-könyvében is, amelyről ezek alapján Soltész Zoltánné feltételezte, hogy a Hoffhalter-műhely terméke. Miután a nyomtatás színvonala alacsonyabb a Hoffhalter-kiadványokéban tapasztalhatónál, úgy gondolta, hogy e könyv Hoffhalter Rafael halála után, 1569-ben Gyulafehérváron jelenhetett meg.[26]

Azonban a kötetben előforduló fametszetek későbbi állapotot mutatnak, mint az említett Kulcsár-féle Postillában, amelyet 1574-ben Hoffhalter Alsólendván nyomtatott. Így a perikopáskönyv szükségszerűen ez után készült. A Hoffhalter-féle műhely betűtípusait, valamint a többi könyvdísz többségét azután sikerült sorra megtalálni különböző szebeni kiadványokban. Ezek alapján megállapítható volt, hogy Hoffhalter Rudolf felszerelése a Dráva és Mura vidékéről átkerült Szebenbe, ahol 1575-ben a város kezdeményezésére papírmalom mellett könyvnyomdát is létesítettek. A nagyhírű Hoffhalter-féle műhely betűi és könyvdíszei azután a változó vezetés alatt álló szebeni nyomda használatában a XVII. században is még sokáig fellelhetők.

Az említett perikopáskönyv is Szebenben készült, ami megmagyarázza a kivitelnek a Hoffhalteréknál jóval gyengébb nyomdai színvonalát. Bod Péter két kéziratos jegyzékében is összeírta Bethlen Kata könyvtárának köteteit. Az 1747. évi katalógusban[27] egy ilyen perikopás könyv Szeben 1595 megjelöléssel szerepel, míg az 1752-ben készült lista[28] az 1597-i évszámot tünteti fel. Ez utóbbit fogadta el Szabó Károly,[29] aki az időközben Nagyenyeden elpusztult könyvet már nem látta. Lehetséges tehát, hogy az Országos Széchényi Könyvtár RMK I 361a jelzetű kötete ebből a Bod által említett kiadásból való.

* * *

Hoffhalter Rafael egyik legszebb és legnevezetesebb magyarországi kiadványa Werbőczy István Tripartitumának Weres Balázs által magyarra fordított kiadása, amely Debrecenben, 1565-ben jelent meg.[30]

Gulyás Pál[31] és Csekey István[32] már felfigyeltek arra, hogy e nyomtatványból kétféle kiadás ismert. A részletesebb vizsgálat során aztán kiderült, hogy a kötetnek mintegy egyharmada[33] kétféle szedésben maradt fenn. A Szabó Károly által leírt[34] változatban (a továbbiakban A-változat) a (:)2a lapon a királyi címer alatt sem ívjel, sem őrszó nem található, a másikban (a továbbiakban B-változat) ezzel szemben mindkettő szerepel. A D2b lapon az őrszó az A-ban „Az mely”, a B-ben csak „Az”. A T4b lap utolsó sora az A-ban „Tyzen nyolczadik rezeben”, a B-ben csak „rezeben”. A V1a lapon az őrszó az A-ban „onnat”, a B-ben „onna”. Az utolsó levélen az A-változatban, amint ezt Szabó Károly is leírta, a „Debrecenbe nyomattatott Raphael Hoffhalter altal”, a B-ben a Hoffhalterek fametszetű címere alatt „Raphael Hoffhalter altal nyomtatta” szöveg áll.[35]

A fametszetek állapota azt mutatja, hogy a B-változat, amelynek kolofonjában a nyomtatás helye sem szerepel, később keletkezett. A városnév elhagyása arra utal, hogy a könyv új szedéssel történt kiegészítése nem Debrecenben, hanem máshol történt. Az újonnan szedett levélpárok, ill. ívek papírjában látható egyik címerpajzsos vízjel a Hoffhalter-nyomda más kiadványaiban többször is előfordul. A legkorábbi ezek közül Melius Apokalipszis-magyarázata,[36] amelynek főrészét – amint erről e cikk elején szó volt – 1566 végén, ill. 1567 elején nyomtatta Hoffhalter Rafael Váradon. E kötetben az „Ee” ívtől ugyanez a vízjel található. Érdekes módon a nem a Hoffhalter-műhelyben, hanem debreceni betűkkel 1568 elején készült első és utolsó ívben megjelent Hofthalter kiadványban.[37] Hoffhalter Rafael, akinek a nevével jelent meg a későbbi, B-változat, 1567-ben költözött Váradról Gyulafehérvárra, ahol 1568 elején halt meg. Így a Tripartitumnak e változata ezekben az években vagy Váradon, vagy Gyulafehérvárott készült.

A jelentős terjedelem ellenére a két változat közötti szövegbeli eltérés jelentéktelen, és nem lehet benne semmi olyan érdemi javítást sem találni, amellyel az új szedés indokolható lenne. Ezért arra lehet gondolni, hogy a még 1565-ben Debrecenben kinyomtatott s el nem adott ívek egy része tönkrement. Ezek pótlásával vált a megmaradt részlet értékesíthetővé.


[1] RMK I. 69. sz.

[2] Sándor István: Magyar könyvesház. Győr 1803. 3.

[3] Németh, Johannes: Memoria typographiarum inclyti regni Hungariae. Pesthini 1818. 101.

[4] Bod Péter: Magyar Athenas. [Szeben] 1766. 173.

[5] Magyar Könyvszemle 1906. 295–297.

[6] Gulyás Pál: A könyvnyomtatás Magyarországon a XV. és XVI. században. Budapest 1931. 138–139.

[7] Magyar Könyvszemle 1963. 361.

[8] Fitz József: A magyarországi nyomdászat, könyvkiadás és könyvkereskedelem története. II. Budapest 1967. 218.

[9] Studia et Acta Ecclesiastica II. Budapest 1967. 240–244.

[10] Pl. RMK I. 58. sz.

[11] Pl. RMK I. 60. sz.

[12] RMK I. 60, II. 104, 105. sz.

[13] RMK II. 111. sz.

[14] RMK I. 74. sz.

[15] A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1960–1961. Debrecen 1962. 39.

[16] Gutenberg Jahrbuch 1970. 225–229.

[17] RMK III. 1174. sz. ajánlása.

[18] RMK I. 186, 206. sz.

[19] Neue Zürcher Zeitung 1930. július 18. és 23 = 1417. és 1451. sz.

[20] Logikus, hogy ezt az iratot, amellyel Lengyelországba akart hazatérni, eredeti lengyel nevére állították ki.

[21] Lampe, Friedrich Adolf: Historia ecclesiae reformatae in Hungaria et Transylvania. Trajecti ad Rhenum 1728. 115.

[22] Zürich, Staatsarchiv: Briefband E II 261, 279.

[23] Vjestnik Bibliotekara Hrvatska 1968. 26–32.

[24] Soltész Zoltánné: A magyarországi könyvdíszítés a XVI. században. Budapest 1961. 88. és XXXIX. tábla 2–10. sz. kép.

[25] Revista Arhivelor 1966. 114.

[26] Az Országos Széchényi Könyvtár Évkönyve 1959. 190–201.

[27] Erdélyi Múzeum 1907. 34, 48.

[28] Erdélyi Múzeum 1912. 169.

[29] RMK I. 296. sz.

[30] RMK I. 56. sz.

[31] Gulyás Pál: A könyvnyomtatás Magyarországon a XV. és XVI. században. Budapest 1931. 134.

[32] Csekey István: Werbőczy és a magyar alkotmányjog. Kolozsvár 1942. 59.

[33] (:)2–5, D2+5, T3+4, V6–Z6, Aa6–Dd6, Ee8.

[34] RMK I. 56. sz.

[35] Reprodukció: Gulyás Pál: A könyvnyomtatás Magyarországon a XV. és XVI. században. Budapest 1931. XXXIX. tábla – Soltész Zoltánné: A magyarországi könyvdíszítés a XVI. században. Budapest 1961. XXXVII. tábla – Fitz József: A magyarországi nyomdászat, könyvkiadás és könyvkereskedelem története. II. Budapest 1967. 210.

[36] RMK I. 69. sz.

[37] Pl. RMK II. 111. sz.




TARTALOM KEZDŐLAP