11. A régi nyomtatott dokumentumok magyar vonatkozásai

Hungarológia 1993. 1. 9–27.

1.0.   A múlt emlékeinek gyűjtését, megőrzését és hozzáférhetővé tételét három intézménycsoport végzi: a tárgyakkal a múzeum, az iratokkal a levéltár és a nyomtatványokkal a könyvtár foglakozik. A fenti felosztás természetesen szükségszerűen leegyszerűsített, hiszen sok helyütt bizonyos átfedés tapasztalható: a régi irat vagy nyomtatvány is tárgy, amely a múzeumot is foglalkoztathatja stb. A kéziratoknak a levéltár és a könyvtár közötti határvonalának megvonása sem mindig problémamentes. Alapvetően úgy határozható meg a különbség, hogy a levéltár valamely intézmény működése során létrehozott iratokat őrzi, míg a könyvtár a magánszemélyek feljegyzéseit.

A modern technikai fejlődés – különösen az utolsó évtizedekben – a hagyományos dokumentumok mellé további, méghozzá igen befolyásos új kategóriákat hozott létre, mint amilyen a hang- és a képrögzítés, legújabban pedig az elektromos adattárolás különböző formái. Ezek immár elszakadnak a levéltárak és a könyvtárak korábban szinte kizárólagos alapanyagától, a papírtól, ami által részben újabb gyűjtemények létrehozását teszik szükségessé (fonotéka, kinotéka stb.) illetve ezek önálló megalakulásáig korábbi gyűjtőkörük bővítésére késztetik a hagyományos gyűjteményeket.

A három gyűjtemény (múzeum, levéltár és könyvtár) létrehozója, fenntartója és irányítója lehet magánszemély vagy közület. Ez utóbbi megoszlik állami, egyházi és társasági tulajdon között. Sok esetben nem különültek el egymástól, erre a legjobb példa a Magyar Nemzeti Múzeum, amelyből a levéltári osztály csak a két világháború között került át az Országos Levéltárba, és még fél évszázada sincs annak, hogy a könyvtár – Országos Széchényi Könyvtár néven – szervezetileg újra önálló lett. (1802-ben Széchényi Ferenc először a könyvtárat ajándékozta a nemzetnek, majd érem gyűjteményével a Magyar Nemzeti Múzeum alapjait vetette meg, amely később – közel másfél évszázadig – szervezetileg a könyvtárat is magában foglalta.) A múzeumok, levéltárak és könyvtárak mindig csak bizonyos rész terület gondozására vállalkoznak. A közgyűjtemények többségükben arra, amelyre felettes hatóságuk jogosultsága kiterjed: pl. a megyei levéltár a megye területén keletkezett, illetve odaérkezett hatósági iratokkal foglalkozik, míg az országos gyűjtemények az egész országra vonatkozó gyűjtőkörrel rendelkeznek.

1.1.   Felmerül a kérdés, hogy melyek is azok a dokumentumok, amelyek egy-egy országra vonatkoznak. Ezt a kategóriát „patrioticum” szóval jelölik. Konkrét ország esetében azután az új szót a latin analógiájára az ország ugyancsak latin nevéből képzik: Helvetia – „helvetica”, Bohemia – „bohemica”, Hungaria – „hungarica” stb. Tehát a magyar vonatkozású tárgyak (pl. régészeti lelet, irat) jelölése a „hungarika” (immár magyaros helyesírással) szóval történik. (Itt kell megjegyezni, hogy e szó többes száma vagy a latin „hungarika”, vagy a magyar képzésű „hungarikumok”, de semmi esetre sem „hungarikák”.)

A könyvtárak hagyományos, tehát papírhoz kötött gyűjtőkörében a már említett és a levéltári anyagoktól elkülönülő kéziratok mellett a nyomtatott könyvtári dokumentumok meglehetősen széles választéka alakult ki, különösen az utóbbi két évszázadban. A Gutenberg idején megjelent könyvek és plakátok mellé hamarosan felsorakoztak a térképek, kották, később pedig a periodikumok (napilap, hetilap, folyóirat stb.), valamint a legkülönbözőbb kisnyomtatványok a gyászjelentéstől a képes levelezőlapig.

A „régi” jelzővel azokat a nyomtatványokat jelölik, amelyek a kézzel történt könyvnyomtatás idején készültek. Miután e korszak beköszönte illetve érvényrejutása nem egyetlen napon és ráadásul a technikai fejlődésben egymástól eltérő területek között nagy időbeli eltéréssel történt, leegyszerűsítve a problémát korszakhatárul a 18. század utolsó, vagy 1800. december 31. napját szokták elfogadni. (Magyarázatul ehhez hozzáfűzhető, hogy ekkortájt tűntek fel a további fejlődés szempontjából meghatározó jelentőségű találmányok: a papírgyártógép (1799), a betűöntőgép (1805) és a gépi sajtó (1810).) A mechanikus korszakoláshoz leginkább alkalmas századfordulók közül tehát vitathatatlanul ez a legmegfelelőbb.

2.0.     Az alapvető fogalmak áttekintése után a továbbiakban a magyar vonatkozás (hungarikum) tisztázására kizárólag csak a régi nyomtatott dokumentumok alapján történik kísérlet. E területen négy fő szempont jelöli ki:

I.   Nyelvi hungarikum az, amelynek nyelve – részben vagy egészben magyar.

II.   Területi hungarikum az, amely Magyarország területén készült.

III.  Személyi (intézményi) hungarikum az, amelynek szellemi létrehozásában „hungarus”, vagyis Magyarország szülötte működött közre.

IV. Tartalmi hungarikum az, amely a magyar nyelvre, Magyarországra, annak lakóira vonatkozólag érdemi adatot közöl.

Természetesen e fenti négy, tudatos sommás meghatározás részletesebb magyarázatot igényel.

2.1.   A teljes egészében magyar nyelvű kiadvány problémamentes, így csak a részben ilyen nyomtatvány fogalma tisztázandó. Ez utóbbin mindenekelőtt azokat kell érteni, ahol a magyar nyelvű szöveg a kiadvány egész terjedelmén végigvonul (pl. két- vagy többnyelvű szótárak, szójegyzékek). De ide tartoznak a jelentős önálló magyar szövegrészt is tartalmazó kiadványok. Mint a továbbiakban általában, így a „jelentős” szó értelmezéséhez olyan tárgyilagos ismérvek megállapítására van szükség, amely annak alkalmazását függetleníti minden, akaratlanul is szubjektív megítéléstől. Ez esetben tehát jelentősnek és így hungarikumnak az a nyomtatvány minősül, amely legalább egy önálló bekezdésnyi magyar szöveget tartalmaz. Ilyen lehet akár egy száznyelvű Miatyánk-gyűjtemény is, ha abban az egyik magyar. De elegendő egyetlen disztichon is anyanyelvünkön. Miután ez a kategória számunkra különösen fontos, és a korábbi századokból – az időben visszafelé haladva – mind kevesebb ilyen emlék maradt fenn, a nyomtatás kezdetétől az 1550. évvel bezáródó korszakból a szórványos magyar szavak is jelentősnek minősülnek: pl. az 1540. évi velencei pálos breviárum, ahol is a kalendárium hónapnevei magyarul olvashatók. Figyelmen kívül maradnak azonban a magyar személyi- és helynevek, hiszen ezek gyakorlatilag minden olyan munkában megtalálhatók, amely az akkor ismert világ történelmével, földrajzával stb. foglalkozik. Az 1551–1700 közötti korszakból elegendő egyetlen teljes magyar mondat, hogy a kiadvány hungarikumnak legyen tekinthető.

Míg a nagy európai nyelvek (szláv, germán és újlatin) között térben és korban sok esetben bizonytalan átmenetek tapasztalhatók, addig anyanyelvünk teljes elszigeteltsége e téren nem vet fel gondot. Kuriózumként megemlíthető, hogy akadt azért egyetlen olyan eset, amikor döntést igényelt, hogy magyarnak tekinthető-e a szöveg, vagy sem. Lackner Kristóf, a neves soproni polgármester egy latin nyelvű iskoladrámájának szövegét 1617-ben Frankfurtban nyomtatott formában is közreadták. Ebben az egyik lapon két olyan mondat is áll, amelynek szövege szavanként visszafelé olvasva gorombaságot tartalmaz magyar nyelven. Ez is nyelvi hungarikumnak minősül.

2.2.   Területi hungarikumon a részben vagy egészben Magyarországon létrejött nyomtatványok értendők. Ehhez mindenekelőtt hazánk területének pontos kicövekelése szükséges: hazánknak Magyarországot és Erdélyt kell tekintenünk Pozsonytól Brassóig, de Horvátország és Szlavónia nélkül. Az 1868. évi magyar-horvát kiegyezésig Pozsega, Verőce és Szerém megye még Magyarországhoz tartozott, továbbá 1779-tól 1918-ig Fiume, mint „corpus separatum”. Figyelmen kívül marad a terület meghatározása során, hogy az ország a törökök csapásai alatt átmenetileg három részre szakadt, továbbá a nyugati határ hullámzása, a határőrvidék közjogi helyzete, valamint a szepességi városok elzálogosítása.

E fenti körvonalak által megrajzolt területen készült nyomtatványok tehát az ún. területi hungarikumok. Így áll elő az a helyzet, hogy a közvetlenül a Lajta keleti partján fekvő Vimpác (Wimpassing) ferences kolostorában készült kiadványok (1593–99) e kategóriába tartoznak, míg a Nádasdy Ferenc pottendorfi birtokán működött műhelyben (1666–1669) nyomtatott könyvek nem, mert ez a falu néhány kilométerrel nyugatra fekszik a Lajtától, immár Alsó-Ausztria területén.

Az impresszum nélkül közreadott, vagy csupán töredékes formában fennmaradt kiadványok közül egyedül azok minősülnek magyarországinak, amelyekről a beható nyomdatörténeti vizsgálat bizonyosan megállapította, hogy valamelyik hazai műhelyben készült. Óvatosnak kell lenni a régi, latin helyneveknél, amelyek néha emlékeztetnek magyarországi városok névformájára (pl. Budissae = Bautzen és nem Buda, Wratislaviae = Boroszló (Breslau, Wrocław) és nem Pozsony (ma Bratislava)).

2.3.     Személyi (intézményi) hungarikum az a régi nyomtatvány, amelynek szellemi létrehozásában – teljes egészében vagy legalább egy önálló részében – Magyarországon született (Hungarus), illetve az alkotás idején itt megtelepedetten tevékenykedő személy működött közre. Ez a kategória jóval bonyolultabb, mint az előző kettő. Több ismérv is pontosítást igényel. Az alapállás az, hogy a hazai személyek szellemi produktumai kerüljenek ide.

A születési hely a korábbi századokban fontos szempont volt, hiszen a családnevek kijegecedése előtt többnyire ennek alapján különböztették meg a sok azonos keresztnevű (pl. János) embert. Így a származás helyét (ország, országrész, megye, város stb.) – különösen a latin névformában – a művelt, illetve szülőföldjéről elszármazott személyek nevükben, jelzős alakban (Hungarus, Transylvanus, Scepusiensis, Budensis stb.), sűrűn fel is tüntették. A származási jelző azután többnyire mindenkit elkísért a haláláig. Ez a körülmény nyújtja sokszor ma is az egyetlen lehetőséget külföldön publikált egykori hazánkfiai felismerésére. A megjelölés változhatott is, ha pl. valaki messze külföldre került, ahol már érdektelen, hiszen úgyis az új környezet számára teljesen ismeretlen volt a Magyarországon belüli származási hely. Ilyen esetben tehát a „de Hungaria” megjelölés volt a megfelelő: pl. Michael de Hungaria. Ezzel szemben azok a szerzők, akik állandóan itthon tartózkodtak, megőrizték nevükben a pontos helymegjelölést, pl. Pelbartus de Temesvár.

2.3.1.  A Magyarországon születettek megjelölése tehát „hungarus” volt, tekintet nélkül az akkor amúgy is csak sokadrendű szempontra, az anyanyelvre. A külföldön született, de Magyarországon letelepedett személyek életművüknek kizárólag csak ebben a szakaszában minősülnek hungurusnak. Hazánkban végzett tevékenységük körülményeit alkotásaikon többnyire ugyancsak feltüntették (pl. pastor Leutschoviensis). Ezért tehát a hazánkban létrejött alkotásaik későbbi összes külföldi kiadása is hungarikum. Jó példa erre a neves pedagógus, Joannes Amos Comenius, aki ugyan szülei révén magyar származású (eredeti neve Szeges volt), de hazánkon kívül született és ő magát „Moravus”-nak írta. Kiterjedt munkássága során írt könyvei közül egyedül csak azok minősülnek hungarikumnak, amelyek sárospataki tartózkodása során (1650–1654) keletkeztek. Magyarországon csupán átmenetileg tartózkodó, tehát nem megtelepedett külföldi személyek (pl. utazók, katonák) azonban nem tekinthetők hungurusnak, még ha bizonyosan hazánkban készített írásról van is szó.

Közelebbi adatok hiányában hungurusnak minősülnek azok is, akik magyarul írtak, vagy családi nevük egyértelműen magyar (pl. Szabó), illetve, aki anyanyelvének a magyart tekintette. Ugyanez a helyzet azoknál is, akiknek magyarországi származásuk jelölése (Hungarus, Pannonius stb.) mellett a közelebbi szülőhelyük valamelyik más (társ)országban (pl. Horvátországban) volt. Ugyanakkor gondosan kizárandóak az egykori római tartomány, Pannonia Superior alapján magukat a humanista időkben ugyancsak Pannonius-nak író bécsiek és alsó-ausztriaiak. Hazai személynek tekintendők azoknak a családoknak tagjai is, amelyeket történeti és irodalomtörténeti szakirodalmunk magyarként tart számon (pl. Zrínyi).

Természetesen nem minősülnek hungarusnak azok a személyek, akik a honfoglalás előtt születtek e területen: pl. a Savariában (a mai Szombathely) született Szent Márton, (313 k.– 397) Gallia apostola. Sem pedig azok, akik ebben az időben éltek itt megtelepedetten: pl. Marcus Aurelius császár utolsó éveiben (178–180).

2.3.2.    A fentiekben mindig természetes hungarus személyekről volt szó. Azonban idetartoznak azok a nyomtatványok is, amelyek létrehozatalában Magyarországon tevékenykedett, vagy magyar vonatkozásbon illetékes testület (vagy állami, egyházi stb. hatalommal felruházott személy) működött közre. E kategória legjellegzetesebb formái a jogi rendelkezések (országgyűlési törvények, városi rendeletek stb.) és szerkönyvek (pécsi misekönyv, esztergomi breviárium, soproni evangélikusok német nyelvű énekeskönyve stb.). Itt kell megjegyezni, hogy az a körülmény, hogy a Habsburg uralkodók – sok más mellett – címeik között feltüntették a „rex Hungariae”-t, önmagában még nem teszi a nyomtatványt, amelyben ez ilyen formában előfordul, hungarikummá. Csakis abban az esetben tartozik ebbe a kategóriába, ha a király magyar ügyekben (rendszerint a magyar kancellária közbejöttével) intézkedett. Nem tekinthetők magyarországi szerzőknek azok, akiknek ugyan magyarországi nemességük, vagy „magyar lovag” címük volt, de külföldön születtek és tartósan sohasem éltek hazánkban (pl. Johannes Jessenius Prágában).

Idetartoznak azonban azok az anonim munkák is, amelyek külföldi, magyar jellegű intézmények (pl. krakkói magyar bursa, a bécsi Pázmány-kollégium) kiadványai. Azonos elbírálás alá esnek azok a szerző nevének feltüntetése nélkül közreadott művek is, amelyek csaknem bizonyosan magyarországi szerzőktől származnak (pl. esküvői köszöntő Pozsonyban, Illésházy nádor felett tartott halotti beszéd).

A fentiekkel szemben tudatosan figyelmen kívül maradnak azok a szövegrészek, amelyeket hazai történelmi személyek szájába adtak és akár idézet formájában jelentettek is meg (pl. Géza fejedelem beszéde, Zrínyi Miklós buzdító szavai katonáihoz a kirohanás előtt).

2.3.3.  A természetes és jogi hungarus-személyek kategóriáinak áttekintése után még azt is tisztázni kell, hogy ki tekintendő „szellemi közreműködőnek”, hiszen csak azok minősítik az illető nyomtatványt hungarikumnak, akik ilyen szerepet töltöttek be azok megjelentetése során. A szellemi közreműködés meglehetősen szerteágazó szempontjai három csoportban foglalhatók össze: szerző, részlet írója és közreműködő.

Szerzőnek tekintendő a mű alkotója (több személy esetén társszerző), a vizsgáztató (praeses), aki a 18. század végéig a felsőfokú oktatási intézményekben a vizsgatételek szerzőjének minősül, valamint a folyóirat szerkesztője. Ha a nyomtatvány társas alkotás, akkor elegendő, ha a szerzők egyike hungurus, s a dokumentum hungarikumnak minősül.

Részlet írója a gyűjteményes munka és folyóirat egyes részművének, illetve cikkének szerzője, továbbá az, akitől irodalmi adalék (előszó, üdvözlés, alkalmi köszöntés stb.) származik, valamint a kommentátor.

Közreműködő pedig a vizsgázó (respondens, disserens stb.), a szöveg közreadója, akinek nem célja a változtatás (pl. sajtó alá rendez, válogat), az átdolgozó, aki valamely szöveget átalakít (rövidít, bővít, illetve több szöveget összeötvöz), a fordító és az illusztrátor.

2.3.4.  Meg kell vizsgálni még azt a kérdést is, hogy mikor tekinthető a nyomtatvány hungarikumnak, ha annak csak egy része származik hazai személytől. Alapszempont ebben az esetben, hogy bármely önálló rész, legyen az akármilyen rövid is (pl. egyetlen disztichon), a kiadvány hungurus szerzője miatt ebbe a kategóriába tartozik. Ez arra az esetre is áll, ha a hungarustól származó rész lekülöníthető módon bár, de beépül egy másik szerző művébe (pl. a törökökről szóló értekezés függelékét képező török szójegyzéket más, külföldi szerző saját könyvébe emeli át). Ugyanez érvényes olyan közjogi megállapodásokra (pl. békeszerződés), ahol az egyik fél Magyarország, illetve a magyar király. Ha a külföldi, nem magyar vonatkozású tanintézetben történt vizsgánál a kollektív szerzők csoportjában (pl. nomina offerentium) az összlétszám harmadánál több hungarus található, úgy ez a kiadvány is hungarikumnak minősül.

A hungurus szellemi közreműködő részvételével az eredetileg idegen nyelven keletkezett művek más nyelvű fordításai ugyancsak hungarikumnak tekintendők. Szintén szerzői hungarikumnak minősül a nyomtatvány, ha abban a hungarus szellemi közreműködésére név szerint ugyan nincs hivatkozás, de az más forrásból (pl. szövegösszevetés, szakirodalom) alapján megállapítható.

2.4.    Utoljára maradt a hungarikum fogalmának negyedik kategóriája, ahol is a tartalom magyar. Ez azonban csupán a legjellemzőbb, de távolról sem egyetlen ismérve ennek a csoportnak. Úgy lehetne talán fogalmazni, hogy ide sorolható minden magyar vonatkozású régi nyomtatvány, amely a fenti három (nyelvi, területi és személyi) csoport egyikébe sem tartozik.

Azért itt is kialakíthatók bizonyos csoportok. A fentiek alapján logikailag az elsőbe azok a régi nyomtatványok tartoznak, amelyeknek a tárgya a magyar nyelv (összehasonlító szövegösszefüggésben is). A következőt azok alkotják, amelyek egészükben vagy legalább egy önálló részükben Magyarországnak, vagy annak bármely területi egységének lakóit, testületeit, vagy ezek bármely tevékenységét ismertetik. Ez történhet akár szöveggel, akár képes ábrázolással (pl. térkép), vagy különböző megoldások kombinációjával. Az ismertetés szempontjai is sokrétűek lehetnek (pl. történelmi, földrajzi). Általános szabályként le kell azonban szögezni, mint igen fontos korlátozást, hogy szükségszerűen figyelmen kívül kell hagyni az említésszerű, új információkat nem közlő ismétléseket, kompilációkat (pl.: enciklopédiák, katalógusok). A magyar vonatkozás szélső határát úgy kell megvonni, hogy azok a nyomtatványok, amelyekben a feldolgozott téma, illetve a tárgyalás módja Magyarországgal, a magyarsággal, hazánk földjével, kultúrájával, történelmével csupán kapcsolatba hozható ugyan, de nem kifejezetten azzal foglalkozik (pl. a lengyel vagy cseh humanizmus), kívül maradjanak e kategórián.

Folytatva a fenti gondolatmenetet a negyedik hungarikum kategória harmadik csoportjába azok a régi nyomtatványok sorolhatók, amelyek legalább egy önálló részben magyarországi személy(ek), illetve testületek) ismertetésére, ábrázolására törekedtek. E személyek lehetnek névtelenek, sőt a költői fantázia teremtményei is (pl. színdarab hőse), ha azokat magyarországinak ábrázolják és magyar voltuknak a szerző jelentőséget tulajdonított.

Ennek a hungarika-kategóriának további csoportját azok a régi nyomtatványok alkotják, amelyek részben vagy egészben magyarországi jogi vagy természetes személyek részére készültek. A nyomtatott ajánlás alapján lehet ezt legbiztosabban megítélni. Ugyancsak ide tartoznak azok a régi nyomtatványok, amelyek fizikai előállításában hazai személyek vettek részt. A legjellegzetesebbek itt a külföldön tevékenykedett magyarországi származású nyomdászok kiadványai. De ide sorolhatók logikailag a hazai könyvkötők bizonyítottan hiteles termékei is. Elméletileg ide tartoznak azok a régi könyvek is, amelyek egy példánya – rendszerint a kézírásos bejegyzés alapján bizonyíthatóan – hungarus személy tulajdonában volt. Ez természetesen a kiadványnak csak arra az egyetlen példányára vonatkozik, amely egykor egyértelműen valamely hungarusé volt.

2.4.1.  A fenti csoportok szükségszerűen nem teljesen pontos körvonalazásából is egyértelműen megállapítható, hogy – az előző három csoporttól eltérően – a magyar vonatkozások negyedik kategóriáját teljesen pontosan, a megítélő személytől független, tárgyilagos ismérvekkel nem lehet biztonságosan meghatározni. Számos esetben csak a szaktudomány beható vizsgálódása alapján lehet bizonyos kérdéseket (pl. a forrásérték meghatározása) eldönteni. Több olyan csoport is akad e kategórián belül, amelyek az egyértelműen hungarikumoktól kezdve fokozatosan mutatnak mind kevesebb összefüggést a bizonyosan nem magyar vonatkozásúakig. Így azonban rendkívül nehéz egyértelműen és következetesen meghúzni a határvonalat, hogy mi az, ami a hungarikumnak ebbe a negyedik csoportjába még beletartozik, és mi az, ami már nem. Szolgáljon erre példaként a 16–17. században hatalmas irodalommal rendelkező Turcica-kategória, ahol is a mohácsi csata leírásától a szultánnak a perzsák ellen vívott harcáig – mint két szélső példa – magyar szempontból számtalan átmeneti kiadvány (pl. balkáni harcok stb.) található.

3.0.     A fenti kategóriák nem valami elméleti agytornát, hanem nagyon is gyakorlati célokat szolgálnak. Ez ugyanis az az iránytű, amelynek segítségével el lehet igazodni, hogy bennünket, magyarokat mi is érdekel közelebbről a világ óriási könyvprodukciójából. A nyomdászatnak 1450 táján történt felfedezése óta a termés évszázadonként újra meg újra megtöbbszöröződött. Pontos számok – eltekintve a bibliográfiailag már jól áttekintett 15. századtól, az ún. ősnyomtatványok korától – nincsenek, illetve nem is lehetnek. Ma úgy becsülhető, hogy a tipográfia első fél évszázadában készült és ma ismert kiadványok kb. 30 000 félék, míg a példányok száma megközelíti a félmilliót. A 16. században e két szám fél-, illetve tízmillióra becsülhető, a 17. században pedig már több millió, illetve több tízmillió. A 18. századra vonatkozólag nem lehet még csak megközelítően pontos számot sem közölni.

A fentiek után világos, hogy a magyar vonatkozású kiadványok kiszűrése alapvetően fontos ahhoz, hogy valamennyi tudományág hazai történetének kutatásához szolgáló adatbázis – természetesen a levéltárak és múzeumok anyagával együtt – kialakítható legyen. Itt nem kizárólag a köztörténetre kell gondolni, hanem az irodalomtól az orvoslásig minden szakágazat számára elengedhetetlenül szükséges az ismeretanyag bővítése. Ennek a célnak a szolgálatában áll a régi magyar vonatkozású nyomtatványok bibliografizálása. Csakis pontosan körvonalazott kategóriákba tartozó kiadványokra vonatkozó adatok gyűjtését érdemes végezni, hiszen egyedül így lehet törekedni ezeknek – a gyakorlatban soha el nem érhető – elméleti teljességére.

3.1.     A leírtakban körvonalazott és a hazai tudomány története műveléséhez elengedhetetlenül fontos kutatási bázis kialakításának első lépcsője tehát az adatgyűjtés. Arra kell törekedni – legalább is elméletben –, hogy minden magyar vonatkozású régi nyomtatvány adatai regisztrálásra kerüljenek. Ez alkotja a retrospektív magyar nemzeti bibliográfiát.

A hungarikum négy kategóriája közül az első kettő az ún. prímér, vagyis az, amelynek feltárása – majd teljes egészében – kizárólag a magyar szakemberek feladata. Manapság nemzetközileg már viszonylag jelentős erőfeszítések történnek a korábbi század nyomdatermékeinek számbavételére, ahol is a német, olasz és francia nyelvterület produktumai alkotják számszerint a többséget. A hazai nyomdatermékek bibliográfiai regisztrálása azonban senki másra át nem hárítható, hiszen kizárólag a saját feladatunk: pl. egy a 17. században Debrecenben készült nyomtatványt sehol máshol nem vesznek fel a nemzeti bibliográfiába.

3.2.     A szekundér hungarikum csoport a harmadik és negyedik kategóriákba tartozókat öleli fel. (A korábbi szakirodalomban – szűkebb értelemben véve – ezt nevezték „Hungarica”-nak.) Ezen belül a hungarus személyek szellemi produktumai azok, amelyek fontosságával és pontosan körvonalazhatóságával egyaránt megelőzik az utolsó, tartalmi hungarikát. A hungarikum gyűjtés jelenlegi gyakorlata ezért – szükségszerű önkorlátozással élve – egyelőre figyelmen kívül hagyja a negyedik csoportba tartozókat. Természetesen számtalan esetben kiderül ennek során, hogy a dokumentum egyszerre több hungarika-kategóriába is tartozhat: pl. hazai szerző hazai témáról írt magyar nyelvű munkája, amelyet hazánkban nyomtattak. Ilyenkor mindig a legkisebb sorszámú csoportba sorolandó az illető kiadvány: a fenti példa esetében az első, vagyis a nyelvi ismérv alapján nyer beosztást az anyaggyűjtésbe.

3.3.     A retrospektív magyar nemzeti bibliográfia feladata az Országos Széchényi Könyvtárra, mint a magyar nemzeti könyvtárra hárul. Itt már jó három évtizede folyik az első három kategóriába tartozó nyomtatványokra vonatkozó bibliográfiai adatok gyűjtése. Ez a magyar nemzeti bibliográfia atyjának, Szabó Károlynak pontosan ezt a három csoportot felölelő három részes alapvetéséből, a „Régi Magyar Könyvtár” című munkából (= RMK) indult ki, amely a nyomdászat kezdetétől az 1711. évvel bezárólag tárta fel a múlt század utolsó negyedében az ismert kiadványokat. De nem csupán a gyűjtemények áttekinthetősége javult az azóta eltelt időben, de a bibliográfiai feldolgozás módszertana is sokat fejlődött. Így vált szükségessé és lehetővé, hogy a mai ismeretanyagot korszerű eszközökkel tárja fel a retrospektív magyar nemzeti bibliográfia. Ennek célja tehát az, hogy a tudományos kutatásoknak minél hatékonyabb támogatást nyújtson.

Az első és második (nyelvi és területi) hungarika a legfontosabb, és mint ilyen, összevontan is kezelhető. A magyar nyelvű nyomtatványok túlnyomó részét (több mint 90 százalékát) ugyanis hazánk területén állították elő. A két első kategória egyesítésével jött létre a „Régi Magyarországi Nyomtatványok” (RMNy) elnevezésű vállalkozás immár három évtizeddel ezelőtt az Országos Széchényi Könyvtárban, amely az összes hazai nyomtatvány mellett felöleli a kisszámú külföldön megjelent részben vagy egészben magyar nyelvű kiadványt is. A feltárás időrendben, éven belül a nyomdahelyek, azon belül pedig a szerzők betűrendjében történik. A Szabó Károly-féle vállalkozás záróéve 1711 volt. A hazai tudománytörténet szempontjából ez meglehetősen korainak bizonyult, így arra az elhatározásra kellett jutni, hogy ezt az időhatárt a 18. század végéig fel kell emelni. Az évszázados periodizálás egyben igazodik a nemzetközi gyakorlathoz is.

A tapasztalat azt mutatta, hogy a Szabó Károly által feltárt és 1711. évvel záródó korszakban a korábbi bibliográfiai feltártság úgy 75–80%-os volt. Ez azt jelenti, hogy ha egy korábban még fel nem keresett gyűjteményben régi magyarországi nyomtatványokra bukkanunk, ezeknek legalább háromnegyed része bibliográfiailag ismert, csak a példány novum. Az 1712–1800 közötti kiadványok bibliográfiai számbavételét (egészen 1860-nal bezárólag) Petrik Géza végezte el, ugyancsak jó száz évvel ezelőtt. Az ő feltárása azonban még távolabb áll a teljességtől: a fenti mércével mérve kb. 65%-os. Ez az utóbbi körülmény arra utalt, hogy a feltárást jelentős és rendszeres kiegészítő anyaggyűjtésnek kell megelőznie.

3.4.     A korábbi századok hazai könyvtermelése mindenekelőtt a meglehetősen szűk helyi igények kielégítését szolgálta. Külföldre viszonylag kevés példány került belőlük. Úgy lehet számolni, hogy annak a kb. 200 000 példánynak, amely az 1801 előtti hazai nyomtatványokból fennmaradhatott, ma is legalább 95%-át a történelmi Magyarország területén őrzik. Ennek megfelelően a módszeres feltárómunkát a hazai gyűjtemények számbavételével kellett kezdeni, amelynek eredménye meghaladta a 100.000 példányt. A mai Szlovákia területén maradt fenn ezt követően a legtöbb ilyen nyomtatvány, amelynek túlnyomó többségét (kb. 30.000 példányt) az elmúlt évtizedekben sikerült már nyilvántartásba venni. Valamivel kevesebbre lehet számítani Erdélyben, azonban itt rendszeres gyűjtést eddig nem lehetett végezni. A mai Vajdaságban, Észak-Horvátországban, valamint Burgenlandban folytatott feltárás gyakorlatilag elvégzettnek tekinthető, de számszerűen ez együttesen alig haladja meg a 10.000-et. Nem lehet jelentós mennyiséggel számolni a Kárpátalján sem, ahol a kutatás lehetősége csak mostanában nyílik meg.

Érdekes tapasztalat volt, hogy a nagyjából azonos méretű és jellegű könyvtárakban (pl. a kb. 3–5000 kötetes horvátországi, ferences gyűjteményekben) a régi hazai nyomtatványok száma a mai határtól történő távolodással arányosan csökken. Szinte egyenlet formájában volt kiszámítható, hogy a viszonylag gazdag csáktornyai után annak csupán hányadrésze lesz mondjuk Ljubljanában fellelhető. Jól mutatja ez is azt a korlátozott kulturális kapcsolatot, amelyben hazánk az elmúlt századok során szomszédaival állt. Míg kelet és dél felé az ilyen kisugárzás gyakorlatilag fellelhetetlen, észak és főleg nyugat felé azért található ilyen nem túl mély övezet, ahová a hazai kiadványok megjelenésüket közvetlenül követően eljutottak. Krakkó, Brünn, Bécs, Graz vonala zárja nagyjából ezt az övezetet. Számszerűen a régi hazai nyomtatványok túlnyomó része tehát a fentiekben körvonalazott területen található ma is.

3.4.1.  A fentiekben felvázolt tervszerű és következetes feltáró munka során sikerült a bibliográfiai teljességnek viszonylag magas fokát elérni. A gyakorlat azt mutatja, hogy száz új példány számbavétele során ma alig akad legfeljebb egy-kettő, amelyik mint hazai nyomtatvány már korábbról ne lett volna bibliográfiailag ismeretes. Természetesen ez nem jelentheti azt, hogy további adatgyűjtést nem lenne érdemes folytatni. Éppen ellenkezőleg: a minél teljesebb példánynyilvántartás mellett, amely a részletesebb bibliográfiai feldolgozás során megállapításra kerülő változatok tisztázásához is rendkívül fontos segédlet, mindig kerülnek elő, ha nem is nagyon nagy számban, de szükségszerűen egyre ritkább – többségükben unikum – kiadványok.

A tapasztalat azt mutatja, hogy a régi magyar nyelvű kiadványok egy része, különösen a napi használatban állók esetében, a hazánk területén egyáltalán nem, vagy csak agyonhasznált, csonka formában maradt fenn. Áll ez mindenek előtt az egyházi énekes- és perikópáskönyvekre, amelyeknek példányait a magyar nyelvterületen a szó szoros értelmében szétolvasták, majd ezt követően megsemmisültek. Ezzel szemben, ha az ilyen jellegű kiadvány a megjelenése után hamarosan külföldre került, ott azt senki nem forgatta (Hungarice sunt non leguntur). Ennek azután az a következménye, hogy külföldi könyvtárakból a legváratlanabb helyeken kerülnek elő ilyen könyvek, ráadásul többségében tökéletes, szinte használatlan állapotban. A 16. századi protestáns énekeskönyvek közel húsz kiadásából, pl. egyetlen példány sem maradt fenn itthon teljesen ép állapotban. Ezzel szemben a távoli külföldön (Boroszló, Wolfenbüttel, Stuttgart stb.) található unikumok – éppen a legrégebbiek – mind tökéletesen épek. Így mennyiségileg ugyan nem lehet korábbról ismeretlen, régi hazai kiadványokat ezrével remélni, de – különösen a magyar nyelvűek között – rendkívüli ritkaságok akadhatnak. Arra is van bőven példa, hogy a történelmi Magyarország területén csak hiányosan fennmaradt nyomtatványokból külföldön (pl. Olmütz, Lindau) teljes példányt őriznek.

Külföldön ritka az olyan gyűjtemény, amelyet – mint a ma Halléban őrzött wittembergi magyar burza könyvtára – már a korábbi évszázadokban gyűjtöttek hungurusok össze. Emellett természetesen a nagy világkönyvtárak – szintén szükségszerűen – régi magyarországi kiadványokat is őriznek: pl. a müncheni Staatsbibliothek, a párizsi Bibliothèque Nationale. De kevés olyan akad, amely az ilyen nyomtatványokról külön katalógust állított volna össze. Most áll megjelenés előtt a londoni British Library ilyen kiadványa az 1851 előtti magyarországi nyomtatványairól. A wolfenbütteli Herzog August Bibliothek (Németország) 1721 előtti hungarikáiról (mind a négy kategóriából) ezekben a hetekben látott napvilágot a címlapok reprodukcióját is tartalmazó, háromkötetes katalógus.

4.0.     A hazai nyomtatványok gyűjtése a teljesség igényével történik, vagyis az a vaskos bibliakiadásoktól a plakátokig mindenre kiterjed, amit mozgatható betűkből összeállított szedésről állítottak elő. A 18. század második felében a hivatalos adminisztráció rendkívüli burjánzásnak indult. A felvilágosodás során ugyanis az állam mind részletesebb szabályozásokkal igyekezett modernizálni a hazai társadalmat. Ehhez számtalan intézkedést és utasítást hoztak, amelyeket belső használatra küldtek szét az alacsonyabb szintű hatóságoknak. Sok új szempont szerint fektettek fel különböző nyilvántartásokat, ezekhez pedig anyaggyűjtést is kellett végezni. Mindez számtalan űrlap és körlevél előállítását igényelte. A címzettek száma ugyanis százakban volt mérhető, így a nyomtatás már sokkal kifizetődőbb volt, mint az egyedi iratok előállítása. Miután ezeket nem terjesztésre szánták, mint különben a szorosabb értelembe vett nyomtatványokat, hanem nyomdát vettek igénybe nagyszámú, de azonos jellegű irat előállításának megkönnyítésére, az így létrejött akták – nyomtatott formájuk ellenére – nem könyvtári, hanem levéltári jellegűek. A hazai nyomtatványok számbavétele során ezek azért 1750 után figyelmen kívül maradnak. Pontosabb körvonalazása ennek a kizárt kategóriának így szól: a hivatalos ügyintézés során 1750 után keletkezett nyomtatott iratok, amelyek nem viselnek címlapot és impresszumot. A címlap ugyanis az általános jellegű terjesztés jellegzetes ismérve. Az impresszumos iratok viszont azért kerülnek mégiscsak regisztrálásra, hogy a hazai nyomdák saját maguk által megjelent termékeit lehetőleg a teljesség igényével lehessen számbavenni.

A műhely természetesen nem minden kiadványán tüntette fel, hogy azt hol, mikor és ki állította elő, azaz nem adtak mindig teljes impresszumot. A korábbi századokban a nyomtatványok viszonylag jelentős része ezek nélkül, vagy egyik-másik hiányával készült. A legkülönbözőbb (vallási, politika, adózási stb.) szempontok miatt nem ritkán a feltüntetett impreszszumadatok egésze, vagy azok egy része tudatosan hamis, illetve kitalált (koholt) is lehet. Mindez rendkívüli mértékben megnehezíti a retrospektív nemzeti bibliográfiák megbízható összeállítását. Az olyan viszontagságos múltat átélt ország, mint hazánk, a nyugat-európai államokhoz viszonyítva csak sokkal fejletlenebb nyomdászattal rendelkezett. Szegénységünknek azonban ez esetben van bizonyos előnye is: így nem annyira reménytelen a retrospektív nemzeti bibliográfia áttekintése, mint pl. Németországban vagy Itáliában, ahol már a 16. században a kiadványok százezreinek több milliós példányban fennmaradt hatalmas tömegét kell ehhez számbavenni.

Kivételesen előnyös hazánk fejletlensége még abból a szempontból is, hogy a kevésszámú – az egyidejűleg működött műhelyek száma még a 18. század végén is csak néhány tucat – nyomda felszerelése az általuk impresszummal ellátott termékeik alapján rekonstruálható. A betűöntvények mérete és alakja alapján – természetesen, az egy-egy kiadványban szereplő valamennyi típus figyelembevételével – a 18. század közepéig teljes biztonsággal, utána kb. 1780 tájáig nagy valószínűséggel megállapítható, hogy hol és – kb. öt-tíz éves pontossággal – mikor készült hazánkban a kiadvány. Természetesen rengeteg előkészítő aprómunkára van szükség, hogy az ilyen nyomda meghatározás elvégezhető legyen. Az ehhez szükséges nyilvántartások jelentős része már elkészült és teljesebbé tételük tervszerűen folyik. Az 1801 előtti hazai nyomdahelyek és az ott tevékenykedett nyomdászok jegyzéke nem jelent meg nyomtatott formában, de a RMNy szerkesztőségében munkaeszközként összeállították azt.

Az előbbiekből világos, hogy az anyaggyűjtés csakis a hazai impresszummal ellátott kiadványokra terjed ki, hiszen a hely vagy a nyomdász nevének feltüntetése nélkül napvilágot látottak teljes körű gyűjtése – különösen a külföldi gyűjtemények esetében – értelmetlen lenne, mert azoknak mindössze parányi töredéke lehet csak hazai. A részben vagy egészben magyar nyelvűek természetesen minden esetben érdekesek és fontosak, hiszen ezek – a többivel ellentétben – nagy valószínűséggel éppen hazánkban készültek. Ha azonban mégsem, úgy akkor is elsőrangúan magyar vonatkozásúak. További lehetőség a hazai impresszum feltüntetése nélkül megjelent nyomtatványok feltárásához a hungarus szellemi produktumainak számbavétele, hiszen ezek egy részénél fennáll a valószínűség, hogy hazánkban készült.

4.1.     A harmadik kategóriába tartozó, ún. szerzői hungarika nagyon fontos. Hazánkfiai az elmúlt századokban is viszonylag nagyszámban keresték fel a fejlettebb nyugati országokat. Ottani tevékenységük során ezer és ezer kiadványban láttak napvilágot szellemi produktumaik. Szabó Károly, majd halálát követően Hellebrant Árpád állíttatta össze az akkori ismeretek alapján a külföldön nem magyar nyelven, de részben vagy egészben hungurus által írt és 1712 előtt nyomtatott formában közzétett kiadványok bibliográfiáját a Régi Magyar Könyvtár III. részeként. Az 1896-bar két kötetben megjelent mű 4831 tételt tartalmaz. A gyakorlat azt mutatja, hogy ebben az esetben a bibliográfiai teljesség még Petrikénél is alacsonyabb: szinte minden második korábbról ismert kiadvány hiányzik. Ez a körülmény arra késztette az Országos Széchényi Könyvtárt, mint a magyar nemzeti könyvtárat, hogy a retrospektív nemzeti bibliográfia új és korszerű összeállítására irányuló törekvéseit kiterjessze erre a kategóriára is.

5.0.     A fentiekben vázolt adatgyűjtés és -nyilvántartás mind csak eszköze a végső célnak, a magyar retrospektív nemzeti bibliográfia korszerű módszerrel készülő és legújabb ismereteket tükröző adatokkal kiegészített, új kiadásának. Ennek munkálatai már korábban megindultak a két első (nyelvi és területi) hungarikum időrendben történő együttes feldolgozásával „Régi Magyarországi Nyomtatványok” (RMNy) címmel. Eddig két kötet látott belőle napvilágot: I. 1473–1600. Bp. 1971. – 2. 1601–1635. Bp. 1983. Jelenleg a harmadik kötet munkálatai folynak, amely az 1636–1655 közötti időszakot öleli fel. A 17. század végéig még ezt követően három további kötetre lesz szükség, amelyek mindegyike előreláthatólag 15–15 év hazai nyomdatermését tárja majd fel. Az összesen hat kötetre tervezett vállalkozás közel hatezer nyomtatvány pontos leírását, tartalmi feltárását és a szakirodalomnak az illető régi kiadványra vonatkozó megállapításainak összegzését tartalmazza. Ezenfelül tájékoztatást nyújt a változatokról és a példányokról. Remélhető, hogy a munkatársak nemzedékváltását követően felgyorsulnak a munkálatok, és a további kötetek a korábbiaknál hamarabb fognak megjelenni.

A vállalkozás színvonalát a nemzetközi visszhang és a könyvtárismertetések kritikája igen jónak minősítette. (Hasonló vállalkozásuk megindítása előtt pl., a finnek külön tanulmányozták Budapesten e munkáIatot.) Egyes módszertani újításával (pl. valamennyi címlap reprodukcióban történő közreadása) a RMNy mintául szolgált mások számára is. Az említett wolfenbütteli Herzog August könyvtár nagy sorozatban adja közre régi nyomtatványainak szakcsoportokba rendezett katalógusát a címlap reprodukciókkal, így a már említett háromkötetes hungarika-katalógust is.

5.1.     A 18. század feltárása során – a feldolgozandó hazai nyomtatványok nagy számának igen nagy, mintegy öt-hatszoros növekedése miatt – az igényességet bizonyos keretek között (pl. a szakirodalom eredményeinek összesítése terén) szükségszerűen csökkenteni kell majd. Az előkészítés legfontosabb feltétele az anyaggyűjtés mind teljesebbé tétele. A fentiekben vázolt tervszerű feltáró munka során a Petrik által az 1712–1800 időkörből regisztrált 11.630 tétel rendkívüli mértékben gazdagodott. Három kiegészítő kötetben (V. köt. 1971. = 7660 – VII. 1989 = 5364 – VIII. 1991 = 1326) immár nem kevesebb, mint 26.000 különböző hazai nyomtatvány leírása jelent meg a nyomtatott nemzeti bibliográfiában. Folyamatos a további adatgyűjtés, amelynek közreadására azonban feltehetően csak a 17. századi feltárást lezáró VI. kötetet követi majd, de megelőzve a 18. század publikálását.

Miután a hazai nyomdászat termékeinek regisztrálása a retrospektív magyar nemzeti bibliográfia fő feladata, fontos az áttekintés az egyes városok illetve, azon belül az egyes műhelyek szerint. Ezen kiadványoknak időrendi jegyzéke először 1972-ben (Petrik VI.) került közreadásra, majd 1991-ben (Petrik VIII.) kiegészítésre. A további anyaggyűjtés, a fentiekben vázolt és a betűtípusok alapján történő nyomda-meghatározás, a változatok megállapítása, továbbá a későbbi részletes bibliográfiai feldolgozás támogatására valamennyi 18. századi hazai nyomtatvány címlapjáról készülő másolat elkészítése és nyomdai rendben történő áttekintése valamint terjedelmének megállapítása rendszeres munka keretében folyik.

5.1.1.  A 18. század időrendben történő feltárása – éppen az egyre növekvő mennyiség miatt – már nem a legmegfelelőbb rendezési szempont, hiszen a század végén egy-egy év alatt akár ezernél is több nyomtatvány adatai szerepelnének. Indokoltabb tehát a szerzői betűrendre történő áttérés. Ebben az esetben azonban a számításba vehető valamennyi kiadványt előzetesen az utolsó darabig fel kellene bibliográfiailag tárni, hogy a publikálás megindítható legyen, hiszen a szerzői név illetve, annak formájának stb. megállapítása csakis a feldolgozás során lesz végleges. Hogy ne kelljen a sok tízezer 18. századi hazai nyomtatvány publikálására generációknak várnia, helyesnek látszik az évszázadot – feltehetőleg három (1701–1750, 1751–1780, 1781–1800) – korcsoportra bontani, és ezeket egyenként feldolgozni.

5.2.     A harmadik, ún. szerzői hungarika kategória területén – ha csak igen kis lépésekben is – de itt is megindult a Szabó Károly-féle RMK III új kiadásának előkészítése. Ez a vállalkozás azonban még igencsak az elején tart. 1990-től évente egyenként 320 lap terjedelemben kb. 700–700 tételt tartalmazó kiegészítő kötet lát napvilágot „Pótlások, javítások, kiegészítések” megjelöléssel. Az első időrendben 1604-ig, a második 1659-ig, a harmadik 1699-ig jutott. 1993-ban jelenik meg a negyedik, amely egyrészt eljut a Szabó Károly-féle 1711. záróévig, majd rögtön ezt követően a kezdetektől 1700-ig ad újabb pótlásokat.

Ez a körülmény is jól mutatja, hogy milyen sok további új adat előkerülésével kell még számolni. Nagyon távol áll ebben a kategóriában a hazai nyomtatványoknál említett és elért 98–99%-os teljesség az új példányok előkerülése során. Csak ez a viszonylagos teljesség nyújt reményt arra, hogy az RMNy kötetek új átdolgozására legalább száz évig ne legyen szükség. A RMK III esetében egyelőre tehát a rendszeres anyaggyűjtést kell folytatni. Tekintettel arra, hogy a kategóriának példányai túlnyomó többségükben éppen nem a Kárpát-medencében, hanem pontosan azon kívül maradtak fenn, a még hiányzó tételek felkutatása sokkal szélesebb körű és nagyobb volumenű munkát jelent, mint volt ez a hazai kiadványok esetében.

Az 1711-es helyett ebben a kategóriában is helyesnek látszik az időhatárt az 1800. évvel bezárólag kiterjeszteni. Petrik bibliográfiájába – természetesen a hazai nyomtatványokhoz hasonlóan korlátozott teljességben – ezt a kategóriát is felvette. A tételek azonban szinte el vannak rejtve a többi csoportba tartozó és főleg az 1801–1860 közötti korszakban kiadott, számszerűen jóval több nyomtatvány leírása közé. A RMK III-hoz eddig összegyűjtött pótlások, valamint a tervezett összesített mutató elkészítése utánra kerül majd sor olyan jegyzék összeállítására, amely kizárólag a harmadik (szerzőí) hungarikum kategóriába tartozó és 1712–1800 között megjelent kiadványokat fogja majd tartalmazni. Ez jelenthet majd szilárdabb kiindulópontot a további – nyilván itt is igen jelentős arányú – kiegészítő anyaggyűjtéshez.

5.3.     A Szabó Károly-féle RMK III három különböző szempont szerint összeállított mutatóval rendelkezik. Ehhez járul még az a körülmény is, hogy most a pótlások is két időrendben kerülnek közlésre. Ezek után tehát indokolt, hogy a kiegészítések mutatójának elkészítésekor abba bedolgozást nyerjen az eredeti RMK III minden adata. Az az elképzelés, hogy olyan adatbank épüljön ki, amely biztosítja a hazai szerzőkre és azok kiadványaira vonatkozó valamennyi szempont szerinti keresési lehetőséget. Ennek egyik segédkönyveként 1989-ben az Országos Széchényi Könyvtár közreadta a „Régi Magyarországi Szerzők” (RMSz) ideiglenes jegyzékét, amely több mint tízezer személy adatát tartalmazza: név, annak változatai, a születés és halál helye és éve, valamint az illető foglalkozásának igen tömör megjelölése. Ez a sokszorosított jegyzék távolról sem teljes és ráadásul nem is hibátlan, mégis bizonyos eligazodást jelent annak számára, aki pl. egy külföldi könyvtárban igyekszik régi, magyarországi szerzőtől származó nyomtatványra találni. (Az RMSz kiegészítése és kiigazítása is folyik.)

A tapasztalat azt mutatja, hogy valamelyik nagy gyűjteménybe tévedt kutatóra az első pillanatban elkeserítően nyomasztóan hatnak a katalóguscédulák százezrei, sőt milliói, vagy a katalóguskötetek százai. Legtöbb reményt az első sikerélményhez az „SZ” betű átfésülése jelentheti. Itt ugyanis – eltekintve a jelentős számú lengyeltől – viszonylag tömören lehet együtt látni a magyarokat. Közülük természetesen a legtöbb 20. században élt (pl. Szentgyörgyi), de azért viszonylag jó a kilátás, hogy korai kiadványokra is (pl. Szenci Molnár) lehet bukkanni.

Minden ilyen jellegű nyomtatványra vonatkozó közlés, amely tartalmazza a szerző nevét, a mű címét, a megjelenés helyét, évét és nyomdászát, valamint a példányt őrző gyűjtemény elnevezését és a kötet ottani jelzetét, nagy segítséget jelent az Országos Széchényi Könyvtárban műkóló RMNy Bibliográfia Szerkesztősége számára (postacím: H–1827 Budapest).




TARTALOM KEZDŐLAP