19. Régi magyar nyomtatványok felfedezése az NSZK könyvtáraiban

Könyvtáros 1976. 3. sz. 129–131.

Az 1801 előtt készült hazai nyomtatványok bibliográfiai számbavétele, és a nyilvántartások kiegészítése a külföldön megjelent, részben vagy egészben magyar nyelvű kiadványokkal, már hosszabb idő óta folyik az Országos Széchényi Könyvtárban: A munka eredményes elvégzésének alapvető feltétele a magyarországi és a külföldi könyvtárak, továbbá múzeumok és levéltárak anyagának e szempontból történő átvizsgálása. A hazai gyűjteményekben őrzött ilyen jellegű dokumentumok tervszerű feltárása jó ütemben halad.[1]

Hazánk történelmi adottságainak következményeként a régi magyarországi nyomtatványok jelentékeny hányada ma más államokban, elsősorban a szomszéd országokban található. De nem kis számban vannak olyan, ráadásul igen ritka kiadványok is, amelyeket a századok viharai jóval messzebbre sodortak. Ezek fellelésére különleges tehetőségeket kínálnak számunkra a Német Szövetségi Köztársaság közgyűjteményei. A bennük található régi magyar nyomtatványok felkutatása céljából a Kulturális Minisztérium csereösztöndíjával 1975 nyarán az NSZK-ba utaztam és két hónapot töltöttem el a mi szempontunkból legfontosabb gyűjtemények átvizsgálásával. Négyszáz, 1801 előtti magyar nyomtatvány a Bajor Állami Könyvtárban.

A rendelkezésemre álló idő nagyobbik felét Münchenben, az ottani Bayerische Staatsbibliothek-ban (Bajor Állami Könyvtár) végzett munkával töltöttem. Eleve indokoltnak tűnt ez, hiszen a mai NSZK szövetségi államai közül a legszorosabb kulturális és gazdasági kapcsolataink hosszú évszázadokon keresztül Bajorországgal voltak. A hagyományosan élénk Duna menti közlekedés jogos reményeket kelthetett bennünk a kutatás sikerét illetően, s fokozta várakozásunkat az a körülmény is, hogy Dél-Németországnak ezen a vidékén a gyűjtemények nagy részét megkímélte a reformációval és a harmincéves háborúval járó könyvpusztulás. Az egyházi könyvtárak többségének a napóleoni időkben bekövetkezett szekularizálása viszonylag rendezetten és átgondolt tervek szerint bonyolódott le. Ennek az akciónak első számú gyűjtőhelye a müncheni bajor királyi könyvtár volt, amely ma a Bayerische Staatsbibliothek nevet viseli. A fenti okok miatt, bár a második világháború során mind számban, mind értékben rendkívül jelentős könyvanyag pusztult el itt, e könyvtárban ma is a világ legnagyobb, ősnyomtatványokból (15. század) és 16. századi kiadványokból álló gyűjteményét őrzik.

A müncheni könyvtár több millió kötetes állományából a régi magyarországi nyomtatványokat előkeresni természetesen nem könnyű dolog, bár a gyűjteményt igen sokrétűen szerkesztett katalógusok tárják fel. Ezek választ tudnak adni a szerzőre vagy a kiadványok tárgyára vonatkozó kérdésekre, amelyeket az olvasók túlnyomó többsége fel szokott tenni a könyvtárakban. Csakhogy a megjelenés helye, illetve a mű nyelve általában nem szerepel a gyűjtemények feldolgozási szempontjai között. Nehezítette a munkát, hogy a Bayerische Staatsbibliothek egész katalógusrendszere (a szerzői és a szakkatalógus egyaránt) az 1835-ös és az 1936-as évhatárokkal időrendben három, egymástól mind formában, mind szerkezetben eltérő részre tagolódik. (Ráadásul ezek az időhatárok a beszerzés időpontjára vonatkoznak és nem a megjelenésre, tehát a legrégibb kiadványok a későbbi rétegekben is kereshetők.)

Csupán az 1836 előtt beszerzett művekről készült szerzői katalógus is 67 hatalmas, más-más kezek írásával készült fóliánst tölt meg. Az általam átnézett 42 kötet 23 809 lapot tartalmaz mintegy 400 000 könyv adataival. Ezek átvizsgálását kiegészítettem a régi, meglehetősen összetett rendszerű szakkatalógusban történt kutatással, amelynek során a magyar szempontból számbajöhető szakokat néztem át. Az így végzett többoldalú, „bemérő” munka eredményeként mintegy 400 olyan nyomtatványra találtam, amelyet 1801 előtt hazánk területén állítottak elő.

Közülük itt most csupán egyetlen kötetet szeretnék kiemelni, amely egy 1703-ban, továbbá tizenegy 1722 és 1727 között készült magyar nyelvű széphistóriát tartalmaz. Sajnálatosan jellemző a régi magyar nyomtatványok ritkaságára, hogy a 12 kiadvány közül eddig bibliográfiailag csupán egyetlen egyet tartottunk nyilván, míg a többi teljesen ismeretlen volt. Közöttük van a Vörösmarty „Csongor és Tündéjé”-hez ihletett adó, Argirus királyfiról szóló história is. Ennek az irodalmilag olyan érdekes és értékes műnek teljes példánya eddig csak az 1794. évi kiadásából volt ismeretes.

Sajnos, az említett háborús kár áldozata lett – a 18. század első felében készült több más ritka, magyar nyelvű kiadványon kívül – az a „Históriák” című kötet is, amelyet 1556-ban Kolozsvárott nyomtattak. Emlékét csak pontos címleírása őrizte meg, amelynek alapján feltételezhető, hogy ez azonos a magyar irodalomtörténetben olyan sokszor említett, de csak címlap nélküli, igen csonka példányokban fennmaradt, nevezetes Hoffgreff-féle énekeskönyvvel,[2] amelynek mind címe, mind megjelenési éve eddig ismeretlen volt.

Csak rövid időt töltöttem a Bayerische Staatsbibliothek kézirattárában, ahol azonban olyan középkori kódexet találtam, amelynek kötéstábláit belülről egy-egy kitöltetlen, nyomtatott búcsúcédula-űrlappal ragasztották le. Az egyik 1483-ban készült Nürnbergben, és a nemzetközi ősnyomtatvány-bibliográfiákban ismeretlen kiadvány; míg a másik a magyar történelem szempontjából rendkívüli jelentőségű. Ezt a búcsúcédulát ugyanis 1514-ben Bakócz Tamás, akkori esztergomi érsek bocsátotta ki a törökök ellen hirdetett keresztes hadjárat résztvevői számára. A Dózsa-felkelés közvetlen előzményéül szolgált mozgalomnak ilyen jellegű dokumentuma eddig teljesen ismeretlen volt!

A müncheni könyvtár nem csupán saját állományáról nyújt áttekintést, de vezeti az NSzK  hat regionális katalógusának egyikét is. Ebben a bajor központi, katalógusban bukkantam nyomára az időrendben hetedik legrégibb magyar nyelvű nyomtatványra, amelyet 1535-ben Krakkóban készítettek, és ma a bambergi Staatsbibliothekban őriznek. A mű Sebald Heyden iskoláskönyve, amelynek két korábbi és több későbbi kiadását már számontartotta a könyvészeti szakirodalom, de ezt nem. Viszonylag a leggazdaságosabban a regionális katalógusokban lehet tájékozódni az NSzK jelentősebb könyvtáraiban található kiadványokról. Ezért München után a többi ötöt is felkerestem Stuttgartban, Frankfurtban, Kölnben, Hamburgban és Göttingában. Ezek mindegyikében sok-sok millió katalóguscédulát tartanak szerzői betűrendben. Stuttgartban és Frankfurtban olyan, az egyes betűcsoportokat gombnyomásra páternoszter-rendszerű mozgással hozzáférhetővé tevő nagyméretű fémszekrényeket használnak tárolásra, amelyek mindegyikében több mint negyedmillió lap található. Szükséges is a helykihasználás érdekében ez a korszerű megoldás, hiszen egyedül a stuttgarti katalógusban több mint tízmillió katalóguscédulát gondoznak.

A Melius-káté és az első magyar énekeskönyv

A Württembergische Landesbibliothek-ban nem egészen két nap állt rendelkezésemre, de e rövid idő alatt is sikerült a magyar könyv- és irodalomtörténet szempontjából egyaránt kimagasló értékekre bukkannom. Az említett nagyméretű katalógusban természetesen csupán szúrópróbákkal igyekeztem megállapítani, hogy vajon van-e olyan gyűjtemény, ahol érdemes lesz majd részletesebb kutatást is végezni. A módszerem az volt, hogy a régi magyarországi nyomtatványok szerzői közül a legjelentősebbek nevét kerestem. Ennek során Melius Juhász Péter olyan munkájára akadtam, amelyről eddig csak a 18. században élt Bod Péter tudósított, de példány ebből a nyomtatványból eddig nem volt ismeretes. A nyomtatvány az 1569-ben Debrecenben készült Melius-féle káté, amelyet János Zsigmond erdélyi fejedelemnek szóló „ajánlás” előz meg. Ez igen érdekes és plasztikus képét nyújt a kor e két nevezetes személyisége közötti kapcsolatról. Az ajánlás szót azért kellett az előbb idézőjelbe tennem, mert ez nem a szokásos és a hódolat kifejezésére szolgáló írás, hanem a református Melius nyílt megrovása, sőt erkölcsi fenyegetése az unitáriussá vált fejedelemhez. A kátéhoz kötve két másik, ugyancsak igen ritka debreceni nyomtatvány maradt fenn e stuttgarti gyűjteményben a 16. század hatvanas éveiből. Ezek egyike az 1569-ben készült „Énekeskönyv”. Ebből, az irodalmilag igen fontos könyvből eddig csak egyetlen példányról tudtunk, a boroszlóiról (Wracław). Az „Énekeskönyv” címe elvezetett a katalógusban az „énekek”, majd az „éneklések” címszavakhoz. Ez utóbbinál találtam rá a „Reggeli éneklések” címűre, amelyet mint Kálmáncsehi Sánta Márton munkáját tartotta számon a magyar irodalomtörténet anélkül, hogy magát a művet az utóbbi évszázadokban valaki is látta volna. Az egyetlen adat 1602-ből származik, amikor Debrecenben tevékenykedett Újfalvi Imre röviden említette ezt a munkát. Természetesen nagy volt az örömöm, amikor a kezembe került ez a katalóguscédula, amelynek alján azt a megjegyzést olvashattam, hogy a mű hozzá van kötve a „Cheretec” című kiadványhoz. Furdalt a kíváncsiság, hogy vajon mi lehet ez a furcsa szó. Gyorsan kikerestem tehát, és hirtelen nem is tudtam, hogy meglepetésemben vagy örömömben kiáltsak-e fel. A fenti rendszó ugyanis „A keresztyéni gyülekezetben való isteni dicséretek” című munkát „álcázta”. A magyarul nem tudó katalogizálónak nyilván valaki megmondotta, hogy a szerző nélküli művek esetében a német címfelvételi szabályzatnak megfelelő rendszó képzésére alkalmas első, alanyesetben álló főnév a magyar könyv utolsó szava, a „dicséretek”. A címlapon azonban ennek első; „di” szótagját a sor végén elválasztották. Feltehető, hogy a címleírás készítője ezt a szótagot a latin nyelveikben ilyen esetben figyelmen kívül hagyandó birtokos képzőnek tekintette, és a cím utolsó sorát alkotó, de önmagában értelmetlen szótagok. („Cséretek”) alatt regisztrálta a kiadványt. Ez pedig nem más, mint Huszár Gál 1560-ban készült, első magyar nyelvű énekeskönyve, amelyet eddig csak a már említett Újfalvi-féle, 1602-ből származó tudósítás alapján tartott nyilván a szakirodalom. Valamennyi, a mai napig megjelent magyar nyelvű evangélikus és református énekeskönyvnek ez az őse. Cikkek és előadások serege szólt már erről a kiadásról anélkül, hogy magából a könyvből akárcsak egyetlen töredék is napfényre került volna. Irodalomtörténetünk szempontjából – az előbb említett Kálmáncsehi-féle „Reggeli éneklésekkel” együtt – egészen különleges jelentőségű ez a kiadás, hiszen a magyar anyanyelvűség elterjedésében és fejlődésében ezeknek a korai protestáns énekeskönyveknek egyedülállóan fontos szerep jutott. A most napvilágra került kötet értéket rendkívüli mértékben fokozza, hogy abban 258 sor terjedelemben 67 dallam kottája is megtalálható. Ez valamennyi esetben időrendben az első, tehát sokszor kétszáz évvel is korábbi az eddig ismert legrégebbi lejegyzésnél. Akad közöttük eddig teljesen ismeretlen dallam is. Zenei szempontból tehát az énekeskönyv igen fontos és nagyon gazdag új anyagot nyújt. Ezek alapján a 16. századi magyar zenével kapcsolatos eddigi ismereteinket nagy részben újra kell értékelni, kiegészíteni, illetve kiigazítani.

Mivel a fentiekben említett, 16. századi magyarországi nyomtatványokon kívül még több, e kategóriába tartozó kiadványt is őriz a stuttgarti könyvtár, érdemes lenne kikutatni, hogy mikor és kinek a közvetítésével kerültek azok oda. A tucatnyi kiadvány fele bizonyosan az egykori weingarteni bencés kolostorban volt az 1622–1623-as években, majd 1802-ben, a szekularizálás után jutott az akkori württembergi királyi könyvtárba, a mai stuttgarti Landesbibliothek-ba.

Hol bukkanhatnak fel további magyarországi nyomtatványok?

Amíg tehát Münchenben és Stuttgartban rendkívül biztató eredményekkel kecsegtet a további kutatás, Frankfurtban, Kölnben és Hamburgban a szúrópróbás kísérletek gyakorlatilag semmi érdemlegeset sem hoztak. Akad azonban két további gyűjtemény az NSzK keleti határa mentén, amelyekkel kapcsolatban ugyancsak jogos reményeket lehet táplálni további régi magyarországi nyomtatványok fellelésére; ezek: a wolfenbütteli Herzog August Bibliothek és a göttingai Staats- und Universitätsbibliothek. Összefoglalóan megállapítható, hogy érdemes és ezért szükséges kutatni a közvetlen szomszédságon túl is régi hazai kiadványok után, hiszen az idők viharai ezek egy részét távolabbra sodorták, és sok olyan kiadvány is fennmaradhatott ott, amelynek példányai itthon az utolsó szálig elpusztultak.


[1] Könyvtáros 1974. 1. sz.

[2] Hasonmás kiadását 1976-ban jelentette meg az Akadémiai Kiadó.




TARTALOM KEZDŐLAP