VERSEK   VÉSZI ENDRE (1916-1987)
BIOGRÁFIA KÖZÉLET
PRÓZAI MŰVEK DRÁMAI MŰVEK
  REGÉNYEK   SZÍNDARABOK
  NOVELLÁK   TELEVÍZIÓS JÁTÉKOK
  KISEBB ÍRÁSOK   HANGJÁTÉKOK
VISSZA (MŰVEK)   FILMEK
TARTALOMJEGYZÉK

Verskötetek listája:
          Időrendben,

          ABC sorrendben
Verskötetek tartalomjegyzéke
Összes (kötetben megjelent) vers listája
Versek, amelyek kötetben nem jelentek meg
Versek a fiókból 1953-57.
            Elvesztett évek erdejében
            Néma antológiák
Margit versek
Lefordított versek

A honlapon teljes terjedelemben megtalálható:
A magyar költészet kincsestára 70.kötet
(Vészi Endre válogatott versei)

 

Nagy László rajza
Élet és Irodalom 1974

 

VÁLOGATOTT VERSEK   VÉSZI ENDRE (1916-1987)

Vészi Endre válogatott versei
A magyar költészet kincsestára
70. kötet

1998 Unikornis Kiadó

Betűrendes mutató      Tartalom         Utószó (Lator László)

 

MONDATOK, VASÁRNAP

Papírtálcán viszik haza a franciakrémest.
Arcok a vietnami vériszapban.
Nagy várakozás a Csillagosok bemutatója előtt.
Béketüntetés Washingtonban.
Egyiptomi rakéták elsüllyesztettek egy izraeli naszádot.
Papírtálcán viszik haza a puncstortát.
Ünneplő tömeg tódul ki a miséről.
Arcok a vietnami vériszapban.
Ebédhez ülnek L.-ék az üzletlakásban.
Halál az országutakon és a síneken.
X rágja a ceruzát s leírja: én.
Papírtálcán viszik haza a franciakrémest.

Süt a nap, süt a nap, süt a nap.
Itt az ősz, itt az ősz, itt az ősz.
Úszunk az ezüstzöld akváriumban.
Kardfejű emberek s holdarcu halak a vízben.
Torony a vízben, vízből torony, toronyból víz.
X rágja a ceruzát s leírja: mi.

Vériszapos a te inged, komám.
Az bizony, az, vériszapos.
Estére nyílnak az alumínium rózsák.
Éjjelre bezárják kelyhüket a gázrezsók.
Ne nézz az arcába, halott, mert éppen gyaláz.
Nem vagy, tehát csak a művedet tagadja meg.
Nem vagy, ezek szerint egyedül ő létezik.
De porrá hull, amit leír.
Elhervad azonnal a mázsa bölcselkedés.
Megemésztették a zsíros ebédet.
Helyettük böfög a rácsos kanális.
Vacsorához ülnek L.-ék az üzletlakásban.
Béketüntetés Washingtonban.

X rágja a ceruzát s leírja: ők.
A puncstorta eltünt a papírtálcáról.
Maga a papírtálca is eltünt.
Csak mi állunk itt a hold kandeláberje alatt.
Hallgasd énekünket.
Kalapunkban szépen muzsikál a forint.
Csakhogy este lett.
Szép, hideg, átlátszó este lett.
Ámen.

 

TORZ MANÉZS

A liliputi nő rikoltott,
megrázta nagy babafejét,
egy áltudós s egy ál-artista
jött a porondra, ime két
dörzsölt fiu egy álporondon,
mű-lángot fujva mű-torok,
valódi őrlő fogsorokkal,
becsúsztak alligátorok,

s egy csillár gyúlt a kupolában,
produkcióhoz ime fény!
és kigyúltak az ellenérvek,
és kigyúlt az ellen-remény!
bejött a Rendező, ki félig
kígyó és félig struccmadár,
szeplős arcán olyan mosollyal,
nem tudja visszafogni már,

penge ajkát összeszorítva,
fogsora közt a nevetés,
ime, egy ember leterítve,
nem nagy varázslat az egész,
mutatja tenyerét, de súlyos
iszap zárja szemét le majd,
mikor a hulla ujra talpon,
lerázva fürészport, ricsajt,

s meggörbülnek a vastraverzek,
a liliputi nő rohan,
kezében saját nagy fejével,
s a reflektorok komolyan,
kénsárga, erős sugarakkal
felsöprik ezt a nagy manézst,
szétszerelik a paripákat,
a hasfelmetsző elteszi a kést.

 

CSONKA REKVIEM. KASSÁK

Hősei voltak a névnélküliek, a szorozhatók,
az apadtgyomrúak
a malterarcúak
a virághajúak,
kiket a kiszolgáltatottság absztrahál,
éneke volt a vas kiáltozása,
de ugyanakkor ő volt az ultrahang.

Sétált egy fekete tölgyfa a Váci úton,
nem hullatta soha vasleveleit.

De amikor meghalt és műves keze
oldala mellé feküdt szótalan,
üvölteni kezdtek a kövek,
ám a gyári dudák némák maradtak.

Arca, mely egykor bazaltból vált ki,
vásárolt földbe illeszkedett.

Rohannak szürkepiros felhők,
rohannak egyforma házsorok,
hamusárga testek foltjai.
Az idő áll, de mi rohanunk.

Mesterlegényből dómépítő,
pallérfiúból toronystatikus,
kiben oly természetes a magyar,
hogy már az Emberért kiált.

És aszfaltszínű kezeslábasban
égígérő napraforgók között
jegenyearcú fiai sietnek
hegyek és folyók és tengerek felé
hegyek és folyók és tengerek felé.

 

SZAVAK

A kabátzsebem, a belsőzsebem, az órazsebem
mind teli szavakkal,
az asztalfiók, a díványrekesz, a szekrénytető
mind teli szavakkal,
s ha földbe ereszt két kemény kötél,
a föld lesz teli
nem illeszthető,
nem fokozható,
de néma szavakkal,
a kihűlt szavakkal.

            *
Szavak, amelyeket költők találtak,
lányok találtak, a mellükön rózsa,
gömbölyű szavak a gyermekek ajkán,
bélpoklos próféták százada, szózat!
szavak, a halál kék cseppkövei,
oszlopok, amelyek tartják az ég
erezet-nélküli síküvegét,
szavak, szavak,
anyánk és hóhérunk mondatai.
Testvériség?
Ez a szó nem elég.
Örökké?
Sírba eresztő kötél.
Hűség?
Már megfogant az árulás.

Gyűlölet?
Ez lesz a jó kegyelem.

 

ALASZKAI ÉJ

Jack Londonra emlékezve

A tábortűzön túl huszonöt lábbal
gyűrűbe fognak minket farkasok,
lehelletüknek gőze száll kövéren,
egy-egy torok szűk hangja felsikolt,
szűk szeme rése lobog körbe-körbe,
a hipermangán-szinü sárga láng,
vastag iszapban toporog a létünk
tízezer éve - gyermekünk, anyánk.

Egy csapat, amely még életre képes,
de tudja jól, az idő egyre fogy -
itt váll a vállhoz, ember-falat épít,
körvédelem - s körül a farkasok,
az ordasszürke bunda összeolvad,
farkasbozót, keserűszagú fátum,
kürt-dallamuk e vékony vonítás,
ez nekünk szól, a végső ultimátum.

Míg ég a tűz, addig kívülrekednek,
magunk leszünk az újabb fahasáb,
magunk leszünk az alaszkai éjben
ha akarjuk, ha nem, a tűz, a láng,
de vinnyogásuk jelzi, hogy a gyűrű,
a rés-lobogás mindig közelébb,
hallani tisztán forró lihegésük,
dögmadár felhő fedi már a fényt.

Hát igen, omlik, sorvad a tűz bokra,
míg ember, ordas szinte összeolvad,
bendőjüket feszíti a remény már,
hogy összeolvaszt minket majd a holnap,
de most még itt a végső lehetőség,
a mellkasukban nem szívünk dobog,
még nem mindegy, hogy mi faljuk fel őket,
vagy minket falnak fel a farkasok.

 

JÖVŐ TELEIM EMLÉKE

1969-1971

 

JÖVŐ TELEIM EMLÉKE

Északi városban éltem
higanyszín halhólyagok
szűrték a déli napot,
szigonyt, meg csákányt cseréltem
bőrömet a jégszilánk
szemem az északi láng
vérködös-pirosra tépte.

Fókabőr álarc az arcon,
halruha, síkos az ing,
aranypikkelyes hering,
vakít a fény ahol alszom,
éjféli nap, ragyogó,
déli sötétség, a hó
oszlopos tört-alabástrom.

Visszajön öcsém, apám még?
hajójuk merre bolyong?
fagyasztott kék horizont
jégbefagyottan a szándék,
két karom korcsolyanyom,
rőtezüst róka oson,
kevés a szó, nincs ajándék.

Nem tudok még szamojédul,
hánytat a cethal-olaj,
száz éve volt, vagy tavaly?
elképzelem, menedékül,
ujjhegyen erdő szalad
kétoldalt zöld madarak
s oldalent nagyváros épül.

 

A KIMONDOTT S A KIMONDATLAN

A szótlanul szembejövőben
ki tejet mér kenyeret árul
a szülészetre futó nőben
a bányaliftek utasában
az arcretesz bár összezárul -
van vélemény

kimondja vagy nem mondja ki
vagy nincs hely ahol fölkiáltson
de szobájában fölkiált
hogy a világ manipulált
s betelt a föld

Ti ezekkel számoljatok!

Azokkal akik szembejönnek
bálát cipelve hátukon
feszítve izzó rézhuzalt
s akiknek izzó hasfalán
légkalapács dörömböl

erdőszaguk van rongyszaguk van
de tenyerükben összeroppan
a kitalált-koholt
nem gyülekeznek mégis tömörülnek
szirénák elektromos szárain
nagy korom-rózsák hajlongnak feléjük

Ti ezekkel számoljatok!

 

VETKŐZÉS, ÖLTÖZÉS

Vetkőztetnek a múló évek,
lehúznak cipőt és nadrágot,
vetik a zúzott bazalt-ágyat,
mossák a kóbalt messzeséget.

Vetkőztetnek, de öltöztetnek,
kabátom súlyos posztó-éjjel,
homlokomon az ős beszéd-jel,
fejem fölött egy nyírfa repked.

Arcom értelmét fogalmazzák
keserű s jó felismerések,
kialakítják az egészet,
benne a rabság s a szabadság.

 

ÉSZREVÉTELEK A TÉLRŐL

Nem vagyok medve, nem tudom
átaludni a kék telet,
élesedik a barna ág,
élesednek a fegyverek,
vaslemez, egykori anyaföld,
fonálon kerek rézpecsét,
esztergakés a déli nap,
hullik a forgács szerteszét,
borodat forrald délután,
gyúlnak a foszfor-zöld tüzek,
fogaid közt az alkonyat,
bőrödön édes szegfűszeg,
szemed neonja zöldezüst,
lélegzeted korcsolyanyom,
hófüggönyökben otthonunk,
lábnyomunk hulló csillagon.

 

ALKONY MOZDULAT NÉLKÜL

Mint pohárba töltött tea
gőzöl az esthomály
levél a fán
hullana már de a
mozdulat fáj a fának
fán a levél
a Semmi mintha volna széttekint
öt perc és itt megint
hibátlan burkolatban már az éj.

 

ELLENSÉG A TÉLBEN

Mint idegen polgár úgy élek a télben
                                     a fagy gránitfalai között,
szeszláng lidércek ugrálnak körül, el sem küldött
s meg sem érkezett levelek káprázatai
a falak síkjain a Tél napiparancsa csupa fekete nagybetű

tilos emlegetni általában a nyarat
a hártyaszárnyakon ereszkedő esti világot
lábunknak tilos emlékezni a folyó fövenyére
orrunknak a méhviasz illatu déli pillanatokra
s a Nap körül keringő arcok szelid aranyára

De lám fiókjaim teli vannak reggelek emlékeivel
fényzuhogásu nyári éjjeket dugdosok könyveim mögött
egy fél göncölszekeret többféle izzó szputnyikot a Tejút
                                                                    egy részletét
s a toronygombokra égetett email alkonyokat
              vagyis el lehet mondani: teljes az illegalitás.

 

IDEGEN VÁROS

Feketeharisnyás lányok lépnek a sárba,
neonok kemény húrjain pendül az est,
zene szól mindenütt, függönyök szűrik a fényt,
hosszú a lábuk, lépnek egymás után
fekete nyírfák, fekete antilopok.

Kezén a véres iszap, autóba száll s eliramlik,
fekete kocsija lakkján gurul a zöld telihold,
ki ez az ember, kiáltok,
kopog a semmibe hangom, választalan.

Nyílnak a vaskapuk, egyik a másik után,
gépsorok ontják a surrogó kék kocsikat,
fekete aszfalt-tükörben
női test lakksziluettje.

Ki vagy? és merre mehetsz?
a forgóajtó kétfele lök,
kérdezem őket, nem értik savam,
nincs jelbeszéd, de hiszen
emberszabásu vagyok!
harckocsik, rakéták, órákon keresztül zárva az út.

Ebben a városban nem élt anyám.

 

HOLDVADÁSZOK

Ismered a Holdvadászokat?
csupa ezüst pikkely és izom,
pikájukon csillagdarabok,
dús hajukban kék virágszirom -

piroslángú kocsikon robognak,
homlokukon acélkék radar,
fölfogják a semmi szavait,
karjuk, combjuk csupa lila var.

Fölemelt kéz egész városunk,
talpuk alatt szamóca rohad,
pikájukban csillagdarabok.
Ismered a Holdvadászokat?

 

NYÍLIK AZ ÉG

Nyílik az ég.
Leolvadnak kristályabroncsai,
mult-jelen-jövő Anyánk
a ház fölé hajol -
elsétálnak előtte álmai a fiatal fák,
a traktorvontatásu tél is lassan elgurul,
két hüvelykkel mélyebbre csúsznak a holtak,
és értünk és ellenünk hullott felebarátok,
s mi kontinens-közi szívdobogással,
kezünkben ajzott porceláncsigákkal,
kvarctükröcskékkel,
megállunk és elmondjuk
emberek, vasak, kövek
hálaszavait,
az égi terítőhálóban ezüst keszegek,
reményünk játékai.
És bemutatjuk időközben született
szavainkat és félszavarokat,
pupillánkba préselt fénymérő műszereinket,
egy csillagból kovácsolt lendkereket,
egy napkefét,
és kérjük bűnbocsánatát amiért
asztalunk és játékaink mellől
észre se vettük a gúlákba halmozott
fiatal férfiak nyitott szemét.

 

AZ ÁTMENET ÉVEZREDEI

Rólunk van szó, jól sejtitek,
rólunk és édesapánkról,
aki megfogta egykor kezünket
és elhelyezett minket átmenetileg
egy értékmegőrzőben,
aztán elvesztette a ruhatári számot.

Így lettünk, ha átmenetileg is,
önállóak és függetlenek
és álmodozásaink szalmazsákjára
befogadhattuk a reményt.

Átmenet-apánk kifeszítette a célszalagokat,
s ha átszakítottuk az egyiket, máris dörrent a pisztoly,
tovább, tovább!
s mire a Szerelem gyöngyházteste beérett,
kiverték gyönyörű melleit a fekélyek.

No lám, a rím is átmenet,
élet s halál között szép fegyelem,
íme a jéghegyek,
íme a Nap, ez az isteni szem.

Átmenet fiai, átmeneti nők,
átmeneti anyák, bölcsők, temetők,
kiürítendő fogalmak, hitek,
átmeneti szállás,
ez a sok, ez az egy.

Átmeneti rügyek, mézteli virágok,
átmeneti fények esztergakorongon,
átmeneti szavam, alig hogy kimondom,
repülnek a házak, a kibontott ágyak.

Ebből a társadalomból
másik társadalomba,
magam vagyok az anyag,
magam vagyok a szerszám,
s ott leszek ahol lenni muszáj,
tiltakozni és építeni,
énekelni és kiabálni,
üveggé olvadva és újra születve,
holnap meg holnapután,
átmenetileg,
amíg az ember fönnmaradni képes.

 

PICASSO: LA FEMME À L'ÉVENTAIL

Keskeny kezeddel tiltakozzál!
legyezőbb, mint másik kezedben
a legyező.
                          Öt ujjad rebben,
te vagy a gyengéd, szép napos táj
erőszak ellen tiltakozzál
déli Madonna!

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Szentendre, 1969 augusztus 24

 

MERÍTŐHÁLÓ

Álmomba is viszem magammal
való világ rajzolatát
mielőtt lebukom a mélybe
- kézművesek inas fogása -
merítőhálóm összehúzom
az égen piros lendkerék
víz alatt tempózva világít
lábak karok rózsaszíne
egy arc melyen a gondolat
halványfehéren foszforeszkál
tétova kéz hideg kilincsen
ügyész bírói pulpitus
egy törzsön két fej két mosoly
egy szájban két nyelv ágazik
egy érvben kettős értelem
egy mellben két szív kettős lombja
rémálom ez?
                      hétköznapom.

 

HELYZETGYAKORLAT

Keserűbb vagyok, mint illenék,
túl minden illemhatáron,
szinvak szívemben kés a szavad,
távirat, fekszem az ágyon
faragott kövek erdeje zúg,
halottak üdve mögöttem,
fejem fölött az ágy peremén
virraszt az öklöm.

 

HUGOM - ANYÁM

Addig gyalogoltam az időben, amíg, na látod,
a bátyád lettem, anyám - anyám-húgom,
a vasvonalon már keresztülléptem,
túlélő lábam sírodtól régesrég elgyalogolt,
az öregebb én vagyok immár, s megszűnt
bűnbocsánatod önkényuralma, így lesz szabad
akit az árvaság nem tesz szabaddá - így lesz szabad?
kétágu válladon kettős madár ült, gondoskodásod,
vállamra nem száll.

Ezentúl lépteid én figyelem majd? micsoda lépteid?
én fekszem gondjaid kis deszkaágyán?
Magam miatt már nem hozzád kiáltok,
második halálod bennem érlelődik.

Jár a szám, hallod, fecsegek, hugom-anyám,
mind fiatalabb leánytestvérem,
hét tükör arcod hét fájdalom,
hét tükör arcod hét nevetés,
hugom-anyám!
rég voltam tenálad kint Keresztúron,
legszélsőbb zugában négy temetőnek,
ahol a holtat csak holt látogatja,
s a sírvirágot libák legelik.

De rég utaztam azon a vonalon,
a 28-as villamos vonalán,
életünk stációit figyelve
tél-tavasz-nyár-ősz ablakain át;

MTK-pálya tribünkoszorúja,
Maglódi úti kéménysisakok,
összevegyülve gyászolókkal és gyűjtőfogházi látogatókkal,
hugom - anyám
vizsgálva mindig fény-nyilazó szemmel
az idő prizmáin keresztül
arcodon a bocsánat félárnyékos mosolyát.

De ehhez már többé nincs jogod, szívem,
a fivéred lettem,
aki már el nem nézheti neked,
hogy odaálltál a halál tankja elé,
s hogy gyöngyként fölfűzted magad a szögesdrótra,
és üvegszilánkon nevetve lépegettél,
te anti-mártir, te!
erdei avar-arcu
pályaudvar arcu
Akácfa-utca-arcu

és megjátszottad minden hatalommal szemben
a győzni tudót!

látod, szívem, e versért is pénzzel fizetnek,
adósságomat nem törleszthetem.

 

IMPROVIZÁCIÓ

Miután életemnek sorsát
szüleim is csak rögtönözték
testem egy tutajra kötözték
és ez a tutaj Magyarország.

 

KÉRDÉS, FELELET

Ha megint keresnének,
Város, megvédenél-e?
elbujtatnál-e engem
tégla s beton közé?

Bujkáltam, mint a lélek,
tízezer szem figyelt rám,
és követett a Hóhér.

Város, megvédenél-e,
ha megint keresnének?

Nem tégla-labirintus,
de emberi közösség,
padlás is, kapualj is,
egy bátor jóbarát
egész lakónegyed.
És karok erdejében
nincs bennem félelem.

 

EGY RÓZSA TŰZHALÁLA

Egy rózsa tűzhalála
tíz rózsa tűzhalála
öngyilkos nyári máglya

hullik a hűs göröngyre
a szőlő üveggyöngye
a meggyfa gyantakönnye

autótiporta békák
mint bádog margaréták
zörgő lapult staféták

nem mozdul még az új nap
nem oldja nap a holdat
a rózsák hamu-holtak

de tüskéjük ében
vérnyomot hagy az égen
egy eszme szép nevében.

 

MAHALIA

Fölénk hajol egy óriási dajka, vaníliaillatú, haja tömör és fényes, mint az ébenfa, szeme domború tükrén csillagrendszerek. Tenyerében datolya, dió, gyömbér. Aranybarna térdén, amelyet fényesre esztergált a nap, millió és millió gyermeke ül. A megpofozottak. Fehérek és feketék, valódi és tiszteletbeli négerek. Fölnéznek derengő homlokodra, figyelik szemed holdudvarát és várják az éneket.

Énekelj, énekelj Mahalia!

E pillanatban már egy fagerendás, ácsolt szobában vagyunk, feketére égett mennyezet alatt. Hallgatjuk fényes arccal ezt a nagy fekete asszonyt, aki felidéz születést, halált, mennyegzőt, szegények vonulását, egy maga képére teremtett néger istent, fényoszlopot a ködben.

De hiszen ez a szomorúság nagyon ismerős, Mahalia! Ez már ott reszketett az emberiség szívében és idegrendszerében kétezer évvel ezelőtt is. Ismerem ezt a fájdalmat a tegnapi éjszakából, mert olyan sötét és lágy és mélybarna mint az éjszaka kevéssel éjfél után, Mahalia! Tüzek játszanak benne, visszacsillámló ölelések, testek, amelyek egymásba fonódnak mint a gyökerek, Mahalia! Olyan ez a hang mint egy vörösrézoszlop, kék és piros jelzőlámpák füzére ez a hang.

Mutasd az arcodat, milyen színű? Ki volt apád anyád dédanyád? Arcod színe, tested színe, mellbimbód égett feketesége! Minden eleve elrendeltetett. Tegnap is, ma is, holnap is. Nem változtathatsz ezen.

Fölénk hajol egy óriási dajka, vaníliaillata, haja tömör és fényes mint az ébenfa, szeme domború tükrén csillagrendszerek.

Tenyérében datolya, dió, gyömbér. Aranybarna térdén, amelyet fényesre esztergált a nap, millió és millió gyermeke ül. A megpofozottak. Fehérek és feketék, valódi és tiszteletbeli négerek. Fölnéznek derengő homlokodra, figyelik szemed holdudvarát és várják az éneket.

Énekelj, énekelj, Mahalia!

 

FOSZTÓKÉPZŐS BALLADA

élni az életet fénytelen
élni az életet lombtalan
sikertelen
vigasztalan
élni az életet hontalan
otthontalan
szenvedve élni szenvtelen
álomtalan
élni az életet élettelen
feszülő aggyal
gondolattalan
szavakkal élni ajaktalan
színekkel színtelen
nyomokkal nyomtalan
reménytelen

 

ÉLETRAJZTÖREDÉK

Közép-Európa bugyrában születtem
egy kis nép fiaként
de törvénytelen fiaként ki olykor
elvesztette a legkisebb reményt
kormos üveggel nézhetett napot
s a biztonság is megtagadtatott
A haza bizony megkövetel gyakran
olyan nagy vállalást
mely olyan mintha kemény büntetésül
mint kétszeres csapást
ajándékozna négy látó szemet
hogy láthassuk mi elrendeltetett.

 

ÖRÖKSÉGHAGYÓ

Hazámért jobban meg kell küzdenem
mint annak, aki örökségbe kapta,
léggyökerekkel földbe gyökerezni,
küzdeni, mint a mindig-ujrakezdés,
egy szóért, mondatért, igekötőért,
s nem elvtelenül, nem befogadottként,
elődeim még mélyebbre temetni,
s nyüszítve hasonulni, mint a szolga,
mert szabad és egyetlen választás ez,
tudatom-szívem magasfeszültsége,
halottak nyúlnak, s élők is, segítve,
az élményvilág minden dobbanása,
a félszavak, a torzó mondatok,
az égbe szálló alkonyati fák,
a zizzenő vitorlavászon árnyak,
a gyalázottak közös döbbenése,
a kézművesek testvéröröme
hazámért jobban meg kell küzdenem
hogy legyen hitem örökségbe hagyni
hazátlanoknak, kik nyomomba lépnek.

 

A TELJESSÉG IGÉZETÉBEN

1971-1973

 

A TELJESSÉG IGÉZETÉBEN

A teljesség igézetét
megfogalmazni képtelen,
egy hegesztőfény villanás,
nincs hozzá elég fény jelem,
és földhöz ragad a remény,
mint befalazott szürke ház,
sejtésem el nem mondhatom,
körülkerít a hallgatás,

s így magam meg nem fejthetem
két ember-képlet viszonyát,
úgy figyelem az életed,
mint idegen matériát
te legközelebb-csillagom,
legyen e szó bár primitív
én soha meg nem fejthetem
egy biztos logika szerint

én neked is titok vagyok,
bár sokszor leírt vegyület,
lehetek olyan idegen
mint föl nem fedezett sziget,
itt élek sokértelműen
s itt élek én köznapian,
de nem érthetek szót veled,
mert nem árulom el magam.

*

Magyar vagy-e? a válaszom
tiltakozással van teli,
mert hazámat, mint védjegyet
nem a homlokom viseli,
ez belső tartomány s ezért
magamba rejtem, míg a szám
szétperzseli a hallgatás,
holott e nyelv szülőhazám,

holott élettani e szó,
a rejtett összetartozás,
minden okmánynál igazabb,
jó dajka-dal, szülői ház,
magam küzdöttem érte mint
a napvilágért embrió,
mi ketten összetartozunk,
mint héjbazárva a dió.

*

Nem törleszkedem senkihez,
arcomon dicsfény nem ragyog,
ne magyarázzák jellemem
egyszerűsítő mondatok,
annyi hazugság tépte szét
egy gyermek-álom fátyolát,
hogy csak az igaz dühe vonz,
gyors életem már ily falánk.

*

Nem voltam haszonélvező,
dicsértje hangos szezonoknak,
amelyek később úgy elfogynak,
mint lángok között a tető,
nem voltam mártír, nem vagyok
szőrcsuhát öltő jó vezeklő,
többször kitapsolt főszereplő,
és mindez talán arra ok,
hogy ezután se vegyenek be
érdekvédelmi egyletekbe.

*

Akinek nincsen jóbarátja,
magát okolja, senki mást,
ne úgy tekintse szűk magányát,
mint egy természeti csapást,
az egyedüllét folyosóin
bolyongva már régen tudom,
nem tart halálig a barátság,
szétzüllhetünk a nagy uton.

Küzdeni kell a jóbarátért,
megalkuvás kell, sok szerep,
hazudni kell a jóbarátért
hétköznapot és ünnepet,
a lélek bármily telhetetlen,
semmit sem ér a támadás,
be kell hogy érjük látszatokkal,
a barátság normája más.

*

Ez a malom ellen-malom,
garatján nincsen búzaszem,
fogai közt nem liszt pereg,
asztalom őrli, fekhelyem,
utamat őrli, hol megyek,
madarak csőrét őrli meg,
ez a malom ellen-malom,
fogai közt a bizalom.

*

Kinézek, lent a Vérmező,
duzzad az esti barna pára,
szobám falán a félhomály,
függeszkedik már éjszakára,
a kérdések a papíron
s a homlokon belül rekednek,
mert én vagyok a kérdező,
és én, ki válaszolni retteg.

*

A válasz mégis én vagyok,
te magad vagy a teljes válasz,
emberi életünk a válasz,
mely a sötétben felragyog,
mert minden élet műremek,
van külön fénye, fénytörése,
a telességnek külön része,
a hárommilliárdból egy.

 

CONCERTO JELENIDŐBEN

Fürödjetek meg a ligeti tóban
ti ifjúságom női,
mozgalmiak és nem-mozgalmiak,
a hullámvasút zöld szédületében
zuhanjunk rézsút, emelkedjünk égig,
bort, kávét rendelek az Ilkovicsban,
a Fényujság hadd írja föl a versem
az Oktogon egére.

*

Csöngessetek ó villamosok hosszú
világító menetben,
házak falába égett csontkezekkel
ti elpusztított ifjú nemzedékek
ne áldást intsetek!
az elvetélt szerelmet ne hazudja
özvegyi kövér sóhaj,
fulladj az éj sarába
halott baráttal házaló vigéc!

*

Az aszfalt husán mint a kiütések
kipattannak a szájak
a lépcsőházak légcsövében forró
nemzedék-lihegés.
A mellékvágányra tólt vagonokban
rácsok mögött a bűntudat üvölt,
az Emberiség örök tartozása;
nem adtatok vizet.

*

Ki megálmodta azt a forradalmat,
a testvéri jövőt,
szétosztva bennünk, napról napra pusztul,
kráterszemével hunyorog a Napba,
arca gödrében sűrű a tenyészet,
szakálla csillám, zuzmó, sárgaréz.

*

Bezzeg az ügyesek világa hej!
bezzeg a temetetlen szép igék!
birtokba vették ügyes tanulók
szókészleted.

*

A kacsalábon forgó palotát
magadnak megteremted,
fölépítik az örök közlegények,
a szólni rest szegények.

*

Mit megálmodtunk s álmodunk ma is
- robbanó rózsa - kiteljesedik?
arcok világa árad szerteszét
az arcnélküli nappalok helyébe?
Gyermeki hit? Az is. Önvédelem?

Az is, az is! de fönnmaradt az ember,
önmaga ellenére fönnmaradt,
s megteremtette újra önmagát,
multjából a jelent és a jövőjét
még nem sejtett erőből.

*

Fürödjetek meg a ligeti tóban
ti ifjúságom női,
mozgalmiak és nem-mozgalmiak,
a hullámvasút zöld szédületében

zuhanjunk rézsút, emelkedjünk égig,
bort, kávét rendelek az Ilkovicsban,
a Fényujság hadd írja föl a versem
az Oktogon egére.

 

A NAPHEGYEN ÁT

A Naphegyen át fel a Gellérthegyre
megyek a lágyan lengő ködhídon
a törökfürdő üvegpupillája
    színeket bont a ködben

Mit keresek az idegen csapáson?
a régi utcák vakondjáratát
hol behunyt szemmel otthonomra lelnék
    mért nem kutatom újra?

Az udvar felett papirtestü sasként
a költészet reménye száll zsinóron
az árvalánnyal sétál kéz a kézben
    Chaplin a kisbüdösben

Visszhangot öblít nyitja ajtaját a
pingpongterem a Csarnok hűse árad
a marhamájak síkos halmain
    egy lámpa fénye csillan

Papírkárpittal bevont dobogókon
gyűrt s ifjúarcú munkáskórusok
micsoda virágkarcsú szavalónők
    és fehérlángú keményített blúzok

A villamosút Pestről Pestújhelyre
fagy sósavától mintás ablakok
baltával kifaragott jégvilágban
    arcok homálya gőzöl

Egy homályhűvös kapualjba lépek
az udvar tátog mint fekete akna
arany hagymákat szeletel anyám
    asztalhoz ülnek élők és halottak

 

AZ ESTE ÉRKEZÉSEI

1

A Jánoshegy felől a tömzsi este
barna posztókabátban közeleg
avarszagot csillagot hoz magával
pórusaiban hűvös tiszta csend
a Vérmezőn leül és nézelődik
ott tűzfolyó fény-alkatrész hidak
meghunyorog s visszafelé botorkál
kezében egy toronnyal mint a vak.

2

Zuhatag fény-hajával
a hosszúlábú lány
a pára-tartományban
szalad a hold után
termálködök ölében
ezüst csónakba száll
zuhatag haja ében
és könnyű mint a nyár.

3

Füst-oszlopcsarnokokban
gyors transzformátorok
a nyersvas-est csobog
magasfeszültség robban
Itt halálodig hű vagy
ez itt a végső műszak
az elfogyó idő vagy
szerszám s köszörűkő vagy.

 

AZ EGYIK HAZATÉRÉS

Megérkeztem hát a csatából, adj lábvizet, törülközőt
meleg ágyadba hadd feküdjek, lángoljanak a villanyok,
lemostam már a vért kezemről, fölmutatom a két kezem,
mindegyik ujjam törvény-oszlop, emberi tízparancsolat.

Bach tiszta angyalmuzsikája, Bartók dübörgő démona,
ó karcsú éj, csillagfarokkal, aranykohász, reggeli nap,
elsüllyedt anyám bója-arca az idő vashullámain,
öleli mind a hazatérőt, ki ledobva a hadruhát

nem tisztázta még önmagával, kegyelem jár vagy büntetés
S hogy mennyiben volt végrehajtó és mennyiben volt áldozat,
körülfognak a szép halottak, mert változatlan ifjú mind,
mint én valék az induláskor, vajákos lázban álmodó,

elképzelve az új világot, s ez rántott ki a tetszhalál
gödreiből, hogy érdemesnek éreztem a produkciót:
fölkelni, meleg vér a számon, arcomon langyos sárpecsét,
ó hányszor mondtam életemben, adj lábvizet, törülközőt,

megérkeztem hát a csatából. Ki győzött, ki az áldozat?
letérdelünk a hűs iszapban, egymásnak hadifoglyai,
lemostam már a vért kezemről, fölmutatom a két kezem,
mindegyik ujjam törvény-oszlop, emberi tízparancsolat.

 

MINDENÜTT, MINDIG!

Kiléptem valami kapun, átléptem többször a határt,
vittek plombált vagonban századmagammal,
utaztam önként vonaton, hajón és repülőn,
de mindig ide utaztam, ebbe a városba.
Átgyalogoltam a Pont Neuf öreg ívei fölött,
s a Cité helyett mégis a Körút aszfaltjára léptem.
Az én Notre Dame-jaim gótikus reménykedések voltak
és vízköpő szörnyeim mind eleven figurák,
nevük van, arcuk és címük - sírjuk az öt temetőben.

És hallom az Andrássy-út valaha-volt fakockáin
a rendőrlovak patáinak nyesett dobbanását,
és látom a sörgyárak tűzoltósisakos kéményeit a Maglódi úton,
száraz forró homokban fekszem, az Idő homokjában,
s mellettem lélegzik haját kibontva a nyári Duna!

Vasmargarétát tűzök a gomblyukamba,
cipőmön végiggurul az éjféli nap,
barátaimmal mindig és mindenütt találkozom.

 

ÁSATÁS

Az emlék kapái nyomán
kifordul arcotok a földből
kőkorsók tálak cserepek
egy lelet-ország

Otthonok alaprajzai
főútvonalak vezetékek
egy fölemelt-kéz-intelem
agyag mementó

Egykori nők szeméremcsontja
váll-hidak szép ujjlegyezők
bordák orgonasípjai
sikoly-kantáta

A hamu pehelyrétegét
botladó lábam fölveri
esztergályosok bölcselők
váll-vállmenetben

S a Fönt s a Lent ha szembesül
az élő szem a szemüreggel
az Örökség földsúlya nyom
kibírhatatlan

Üvöltözik a szent hazugság
prédikátorok sebe csordul
sörét-szakállakon a Nap
fölvéreződik

Hithirdetők vajákosok
ringyók szüzek körtánca szédül
rozsdás gödreidbe Halál
nagy ásatásunk.

 

JÁMBOR AJÁNLKOZÁS

Kalapálom lilakék szögeit a fagynak
cipelem az éjszaka vastraverzeit
s mint kutyakölyköt fogai közt a forróleheletű anya
hord engem a város egy emberöltőn át

Szótáramban nincsenek örök szavak
adom cserélem kapom őket mint folyó a hordalékot
de tanulságaimat úgy őrzöm mint a kifent kést
és párnám alatt rejtem szétszaggatott álmaimat

Ám tervezve jót és újat számíts reám
a kockázatot is megosztom veled
ott leszek az állványokon ha kell keverek betont
vállalok vésnöki munkát értek a szappanfőzéshez
s értem a szenvedést
csak a cél és az eszköz tiszta legyen.

 

EGY RONCSTELEP FELÜLNÉZETBEN

Vasreszeléken térdepel a hideg délután
egy koromhernyó araszol a zúzott kőuton
rőt parázs belvilág dereng kemény szőreiben
a raktárnok a fabódéban már kopaszodik
Föláll az alumínium lány Meduza fején
kénsárga füst nagyperemű szétbolyhozó kalap
kupacból tömzsi hitszögek cimbalomhangjai
többkilométer szögesdrót tüskéin vérbogyók
Egy félprofil egy néhai tábornok orra szúr
vasjázminok vasszirmain arany korrózió
a ködpadláson lefelé rongydenevérek raja lóg
az esthomályban kék Tejút forgácsolt könnyű fém
Világmindenség jelei őshüllő ősdaru
kékacél időtengelyek fogaskerék idő
háromszor szitált rozsdapor ellépked egy bronzelefánt
egy rézkakas hajnalt kiált a roncstelep kigyúl a rozsdakristályragyogás!

 

TOTEMEK TABUK TÁRGYAK

Hűvös fehér papírlapok léleksugárzó vízjel
és nem-famentes papírok szálkás-szöszös mezőnye
és Faber-Castell ceruzám aranygrafit fonála
kékacél véső Vautier perceg az anyag szisszen
s önkívületben fölragyog a réz sárkánytaréja
Beszáradt tinta violás érrajzaiban álom
ez itt egy sárgarézkilincs recés ujjnyomat holdja
lábfej-nyomat kamaszcipőm óezüst sárba toccsan
A virágszáda terítő harangruhád volt egykor
zöldbarna szemed foglya még tükör oválisának
hajszálaid a fésűben bennük még villanyáram
A csuklós-igazítható lámpa körül porcsillám
és gyerekarcom tükrözi egy törhetetlen tányér
két háborún átkattogó koporsó ingaóra
egy anyakönyvi kivonat egy szőlőgyökér fantóm
Egy lugmérő egy fakanál egy gyantacsepp pohárban
rögbuzogány bársonypenész ingfellegek az égen
egy fakarosszék váza mely százötven éve úszik
ráspolyperemű poharak tömzsi szögek faékek
porráomolt légy pók darázs egy kék gyufásdobozban
Ez hát a magánmúzeum mozijegy és kokárda
háncsfonatú lámpakaréj egy denevér esernyő
könyvek bordái cimbalom cimbalomverő lábszár
gyönyörű római betűk és blokbetük és kurzív
cérnafutásu ideges betűk egy volt füzetben
egy katonai behívó s egy sürgöny gratulálok
összegyűjtötte az idő s az anyag is kibírta

De nélküled de nélkülem
                                   totemek tabuk tárgyak

 

FOLYTATÓLAGOS VALLOMÁS

A Lehel tér nekem Kassák Lajos a Korong utca József Attila
mennyei torzó Karinthy-fej Bucsinszky kávéház kirakatában
százezer kialudt szemgolyó fénye éjszakám kátrányos víztükörén

Sárkánytaréjon az éjféli nap - Ilkovits
műhelyem szemszöge Szent István Bazilika
Maglódi út hol a zsír meg a lúg lökődő ölelésben
krátergyűrűit dobta magasba elszappanodás
alkotta műveit írástudatlan apám

Félelmetes Teve utca Szegedi út hol a lélek
szalad a leány után sikamló jégen a fény
életrajz-lépteimet új kövezet fedi el
zászlósan integető örömem eső felitta
Magdolna utcai szép kórusok öklöző lázak világa
s hol tudományosan magyarázták a nemi varázst
munkásotthon kis dobogója Újpest

Itt vagyok én s ez az ég szárnyam s kemény kötelékem
s mint ama vándor tót napszámosok
beépítettem a tégláimat
omló s emelkedő főfalaidba

Éjszaka kék lebegésben a dúlt Vérmező
űrnémaság
ezüstben hullámzik mellkasod Délivasút
valaha itt élt Babits Kosztolányi
zarándokok kék lábanyomában tócsaként csillan a Hold!

A várakozó tömeg én vagyok
mely villamosra buszra küzdi fel magát
a februári reggelek ködében
és én vagyok a Belváros nyugalma
hol Petőfi járt azt a küszöböt
megkeresem a boltos kapualjat
Tízezer fénycső és még tízezer
átlós utak ezüst fénykeresztje
ingem alól világít
térképe vagyok süppedt negyedeknek
tartósító ölelés.

 

EGY MÚZEUM RENDEZÉSE KÖZBEN

Kőrisfa Réz
Rögös Vasöntvény
Kéz fagyökérből

Ebből a szakmából felszabadult
Megnősült Széna-tér Két ismeretlen tanú
Több mázsa sárgult Kézirat tetőgerincen
Viszi a Szél

Golyóstoll Töltőtoll Irófüzet
Bizonyított rögeszmék
Csattogó álmok reggelek aranyködében
Remények Flottaparádé

E házban született áll még a ház
Hűvösszagú
Repül a folyosó ég s föld között
Repül a zsámoly
Ime egy félkaréj zsíroskenyér kövületben

Egy német karabély mely gerincére csapott
Csajka amelyből a répalevest kanalazta
Hanglemez pár nap csupán fiúk nem szabad most lezuhanni
Jön a szabadság

Kékacél véső
jól köszörült Vautier
Külön a főhelyen egy darab szappan
Penészlila
Szádaruha melyen átsüt az emlék
Rég levetette a szép fiatal nő

Ez itt egy só
Ez itt a föld
Aszfalt alatt
Csontok ragyognak.

 

DE HOL A CSÚCS?

"Ez volt élete csúcsa itt főműve itt fogant meg ... "
Egymásbafont szerelmesek egy négyszer edzett véső
összpontosultak izmai a márvány ellenállt még
a gyémánt fény már csak szilánk a hűlt szemkocsonyában

"E vaságyon gondolta ki az éhség lázadását ..."
Zúdult hadrendbe-szervezett rongyok rebelliója
dohányszagu orvos hajolt kalimpáló szivére
bőrébe sebet égetett egy nő kíváncsisága

*

Micsoda zene vad sikoly háboru béke - minden
a náladnál nagyobb erők manipulációja
remény csapdája félelem szorongás tagadás hit
vonul a végtelen menet - a csúcsra? a gödörbe?

De hol a csúcs melyről szemünk még Kánaánba látott?
a pillanat mely életünk folyékony tűzbe vonta?
még fölfelé kapaszkodunk vagy sírba visz a lábunk?
mi volt a csúcs? egy napsütés? egy kézfogás a téren?

mi volt a csúcs? egy jóbarát? egy nagy beszélgetés? Egy
pohár bor kávé muzsika a Duna nyári tükre?
a készülődés hajnala? sátorhajad homálya?
gyermek-tervező szerelem? egy kalimpáló asztal?

hát hol a csúcs és mi a csúcs? egy pont? fehér papírlap?
egy pillanatnak mámora? muskotály-éden? kattan
a zárka zárja - az a csúcs? a végtelen szabadban
egy munkahely - a gályapad? magadcsinálta létra
melynek ingatag fokain istent kutatja Jákob?

 

TITOKZATOS PÁRHUZAMOK

1974-1977

 

TITOKZATOS PÁRHUZAMOK

Anyámról most már ritkán álmodom
hát így vagyok Ujrakezdeni késő
Vautier - jut eszembe hirtelen
egy franciagyártmányú acélvéső
S ettől a Vilmos császár úti fák
az Ilkovics pirosterme a zónák
a méhkas-pokol és a vacsorák
a hosszúlábú lányok s a matrónák
az éjszakába sistergő viták
vagyis az ifjúság

Az alkonyt kezemmel berajzolom
futok s a füst ezüst hálóiban
fönnakad agyam szívem és szemem
s az isten is ha van

De elrepül keskeny madár kezem
egy távoli vonattal érkezem
egy messzi repülővel
a mögöttem elmaradó időben
mögöttem idő előttem idő
anyám keze az asztalt terítő

A Duna medre mutatja magát
hogy lábam nyomát benne megtaláljam
szétosztottam e városban az életem
egy lámpa lépked mögöttem s az árnyam
Mindez majd továbbél föveny homok
aszfalt simul a régi lábnyomokban
egy kamasz futó talpa úgy veri
a föld alól a szívem visszadobban

Anyámról most már ritkán álmodom
de egy-egy kapualj egy utca ház
agyamba szúr mint ideggyulladás
Titokzatos párhuzamok rokon
s már egyszer megélt pillanat-szilánkok
félájult villanások ezüst lángok
s a kéz mely visszaint Kié e kéz?
s kié az újra hallott nevetés?
a pohár szűzen koccan holdja lángol

Mitől oly el nem mondható ez az egész?

 

EGY CSEHÓ CSILLAGAI

A katlantorkú kis csehóban
hol ferde gőzbe hull a fény
egy asztalnál összekerültünk
Margit L. M. meg én

az előbbi a törzsvendégek
örökletes jogán
a szemlélődés homokos partján
a tűnődés hetedik lépcsőfokán

Mi ketten viszont csak fényt keresve
hörgő fekete sikátorok
tüdejéből öt negyvenes égő
oxigén csillaga föllobogott

s a Klauzálról elnevezett téren
vékony fiú szaladtam át
barna karján szalmaszatyorral
megpillantottam anyát

Ötszáz méter - négy évtized
számtan-e vagy geometria?
most már a magam anyja vagyok
most már a magam fia

Túléltem minden túlélhetőt
föld lett barát rokon
nem kereshetem arcuk havát
sápadt csillagokon

Űlök hát ebben a kis csehóban
magam vagyok
éjfélre elrepül a csillár
utána majd az asztalok

maradok végül itt a padlón
mellettem nincs már senkisem
üveggyapotba teszi a hajnal
könnyű kezével nehéz szívem.

 

BÚCSÚ EGY UTCASARKON

Ezek a lassú haldoklások
közöttünk még de távozóban
ez a sok csontkéz-búcsúintés
rángó szívek márványlapon

Ezek a visszatarthatatlan
rohanó fáklya-emberek
ezek a menthetetlenek
ezek az éjbe zuhanók

Évek óta a Farkasréti
temetőben találkozik
ez az önmagát égető
ezüstpáncélos nemzedék

Évszámok nevek összefolynak
homokfolyam aszfaltfolyam
láva-tömegünk égig dobja
sorsunk bádogcsillagait

Búcsúzni kell? de a gödörnél
ne hazugságok közhelyek!
gordonkasötét szólamával
muzsikáljon a hallgatás

És ragyogjanak a háztetők
szemünk rakéta-röptetői
s dudáljanak bár ez tilos
éjfél után a gépkocsik!

 

GULLIVER

Hajam szálanként lekötözve
virágokkal kötözve össze
egy napfénypálca jár a réten
a pálca csontváza sötéten

*

Végülis ez a szörnyü éhség
emberevő ember-igény?

*

Élelmes volt vajon Babits?
József Attila törtetett?
Van-e bennetek bűntudat?

*

Mindent a tűzre vetni mint a
vénember egy végső fokon?
Kudarcaimmal bibelődöm
kínjaimhoz ragaszkodom

*

Ringyó a nő? Anyánk a nő!
hasában minket viselő
a szép az örökkévaló
két combja közt befogadó

*

Igen megöregedtem
előrevetítettem
magam a vénülésbe

*

De liliputiak közt
ne hallgassam el mégsem
a méreteim emberi arányok.

 

ÜVEGSÍKOK

Ez itt az Ősfa kábel kezével aszfaltba kapaszkodott
félig betonszobor félig madár félig növény
repülni nem akar maradni vágyik
óriás daru magához emelte - sárga csipesz
s nézi most vaksi szemével az Ég

Naphasadáskor
átzuhognak a fejünk fölött
fémszilánk-aranydarázs-csapatok

Fiatal nő a parkban
szoptatja kisgyerekét
piros szipóka a tejharmatos csapokon
kékfehér emlőn simán siklik a fény

Ez itt a kortárs folyó
fekete vizén holdcsónakok
ezüst lepelben a volt evezősök
arcuk szürke vasérc

S abban a vitrinben csupa menyasszony
gyémántos üvegsikok
feledés-szőtte csipkeruhában
valaha-asszonyok valaha-lányok valaha-nők!

Ez egy lépcsőház malomkő-pokla
őrölve békét és háborút
őrölve reményt és elnyomást
ez egy lépcsőház malomkő-pokla

Lakónévtábla kék ragyogásban
Ez elment halni eszme nevében
lakodalomban ez piros vőfély
májusfát tűzött toronytetőre

Ez föld alá ment napot nem látni
ennek fém alvadt szemüregébe
ez elment halni eszme nevében
eszme nevében ez ittmaradt élni

Lakónévtábla kék ragyogásban
fluoreszkáló

*

Ezüst csipkék a Hold körül
ezüst bádoglevél ragyog
bádogból dermedt csillagok
ezüst csipkék a Hold körül

Rőt csillogásu meggyfatörzs
gordonkahúr
Pablo Casals szellemkeze nyomán
a Nyár s a Hang azonosul.

 

ROVAR-IDÉNY

Irtunk beszéltünk vitatkoztunk
nyüzsgött az egész hangyaboly
s a cipőtalpat meg se láttuk
mely egy-két perc és eltipor
fekete-sárga zuhanással
támadtak a darázshadak
szép violázó hártyaszárnyon
függeszkedett a pillanat

Verset költöttünk szövegeztük
szabad jövőnk dekrétumát
s nem vettük észre láva ömlik
lángtaréjjal a kerten át
cipeltünk morzsát hegy lesz egykor
kínunk s reményünk egyre nőtt
permetezővel jött az Isten
elmúlt a rovar-délelőtt.

 

BRÁCSA, CITERA, DOB!

A lépcsőházak szoprán éneke
az ultrahangokkal összefonódik
a füsthúrokon könnyű nap-vonó
egy nemlétező Úrnak muzsikál
Az autóbuszok brácsaszerenádját
a fémmel boltozott Ég csarnokában
kettészeli egy vak hangrobbanás
De karmesterünk már beint - a fény!
s az ablaksíkok ezüst citerái
s a kupolák e nagy bádogdobok
s Dunánk fölött a cimbalom-hidak
testünk magányát át- meg átzenélik
az ellenpontok és harmóniák
Fölhangolódtam kilépek a házból
lábujjhegyen elémszalad a Reggel
brácsa citera dob!

 

FARAGOTT GÉGÉK, EZÜST KOPONYÁK

Egy gyöngéd relief a kapualjban
meredek homlok vékony orrnyereg
a kagylós szemhéj alól mandulásan
egy női szem sugárzik
Ki volt a nő és ki mintázta meg?

És azt a kapuívet ki faragta?
tíz harcsapofa egymásba tekint
s a vörösmárvány lépcsők csigaházát
ilyen mesterien
kik illesztették s milyen rajz szerint?

Hol a szobrász s hol az építész s hol
a tót legények s kerek fenekű
szép cipómellű téglahordó lányok?
Milyen csontokból árad
e kristálycsillogás ez a derű?

Hol vannak már a teremtő kezek hol
a tervező az álmodó agyak?
kik a csúnyácska várost teremtették
ezt a gyönyörűszépet
kik megmintázták a csillagokat!

Szolgák s urak viasszal keményített
abroncsszoknyájú csont-asszony-babák
a faggyúgyertyák arany udvarában
a ruhátlan szegények
faragott gégék ezüst koponyák.

 

KRISZTINA, 75-BEN

(RÉSZLET)

Ferenczy Béni űlő asszonyát
csillagzománccal fujja be az est
mint húr feszül a kék tetőgerinc
a pázsiton súlyos varjak zsinatja

A Zöldfa akvárium-belsejét
üvegzöld könnyű álom tölti be
virágszár törzseken sörény-fejek
algák moszatok meduzák
víz alatt szétágazó lebegések

A kávéfőző króm-kazánja lángol

A toronyház idétlen rémuralma
pillantásom emeli és ledobja
s a parkolóhely külön nyugalmából
bődülve indul egy lakk Chevrolet

Mint lampionos japán teaházak
két ikerüzlet pirosa világít
s e lámpafényekben fölizzanak
az elgurult az üvegcsillogása
és megtalált kis harisnyaszemek!

 

BIZONYOS IFJAK ROSSZKEDVŰEK

Bizonyos ifjak rosszkedvűek, hiányzik a terror, az éji rémület,
a vallatószobák bőrbizsergető romantikája, s a fölszikrázó pillanat
emberszagú gyűlések arénájában, ahol az volt a dicsőség
hogy megtagadtatott szülő testvér és legjobb barát, amikor
úgy választották párjukat a belső láztól sápadtra mart emberek,
mint valami megbízhatósági igazolást, önvédelem fegyverét,
szinte a nemnélküliek kopár elszántságával,
női díszeitől megfosztva a nőt.

Nem forradalom a forradalom nekik, mert nem volt még módjuk
túszokat fogni, agyonlőni kigúvadtszemű embereket, mert
gyerekkorukban akasztottak ugyan macskát, egeret,
de kezük még tiszta az embervértől, vagyis
égetően szennyes ettől a tisztaságtól.

Bizonyos ifjak rosszkedvűek, ezek a göthös, dekadens, nyálas,
árnyéktól is riadozó papagyermekei,
ezek a saját autón furikázó loboncos,
belülről örökké üvöltöző,
a gyűlölet plasztikbombáját szorongató
árnyék-kamaszok,
ezek a magukat megfogalmazni képtelenek,
akik úgy váltanák meg az emberiséget
hogy maguk sem tudják minek, miért?

Lássuk el őket pokolgépekkel, eltérítendő repülőrajokkal,
kábítószerekkel, gyúlékony városok, falvak kulisszáival,
még mielőtt végezne velük
a kibírhatatlan unalom!

 

A CIRKUSZ CSILLAGAI

Előbb főnnek a sztárok
(és nem röstelli egy sem
hogy túlzott az imádat)

aztán jönnek a sztárok
(és nem gondol rá egy sem
hogy miért az imádat)

aztán jönnek a sztárok
(persze az irígy vinnyog
persze az irígy nyávog)

Ó szegény kiemeltek!

Átment a kék manézson
egy aranyruhás herceg

 

MERT

Mivel kimondhatatlan
és bizonyíthatatlan
és szembesíthetetlen

Mert fullaszt a szemérem

Mivel az össz-arányok
mivel a taktikák

Én csont-göbökön kúszva
eléjük és elétek
mert bizonyíthatatlan

Mert üdítőbb a fürge
nyelvek szógyöngyözése

Lug tövig lerohasztja
a barátság rózsáit

Mert a piacról élünk

Mert mivel és ezért

Mivel a horizonton
egy fehér liba gágog

Nincs szavam cáfolatra
a vád igaz bevallom

Pacal és marhamáj közt
szivem földarabolva

Na és ez érdekes?

 

EZÉRT

Az ostromlott állandóságok azok
a bizonyos konstans tényezők
amelyektől az elviselés
elviselhető

Az ostromlott állandóságok a tartás
ívsugár-tiszta magasfeszültsége
a föl nem adható meggyőződés
mely majd a föld alól is fölsugárzik

Ma már tudom
ezek az ostromlott állandóságok
múlhatatlanok

Ezért?
Ezért.

 

ÚTKÖZI ÉNEK

Leltározás miatt a lélek nyitva
az utca nyitva ahol megszülettem
a sétáló halottak útja nyitva
alvás nélküli éjjek szakadéka
csomózott vaskötélen
az Ég felé kapaszkodik reményem

Az ingyenáruház is nyitva
ingyenbabák és ingyenlázadások
a mozgólépcső mely fölfelé mászik
mint ízeltarany hernyó falevélen

A befogadók Arany Ady József
világa nyitva
leltározás miatt a lélek nyitva
ó nyelv örök hazám! menlevelem
szót értek én
az elődökkel és a születőkkel

Testvértelen egy ifjú mozgalomban
testvéreimre leltem
az összetartozás erős hitével
a haza aszfaltszalagjain járva
leánydereku fákkal menetelve
kvarc-csillogása ezüst Dunaparton
lapályról hegyre érve
de többfelé oszlott a társaság

Félköralaku vésnökasztal félhold
homorú vájatában
az acél kékes napfogyatkozása
rézlobbanás a pinceláthatáron
vésőm nyomán szisszen a fém csigásan
az anyag titka nyilik

S mert verset írok mert költő lehettem
mert kimondhattam mit elődeim
nem tudtak s nem mertek kimondani
otthon vagyok az omló negyedekben
s új lakásokba bekopogtatok
köszöntenek
a volt szegények és mai szegények

Szülőhazám az aszfalt televény
ez nem futóhomok
épülhet újabb város is föléje
széncsillagai kékesen ragyognak
az éjszaka kétoldalt elkísér
a fénycsövek lobogó fáklyafénye

Ablakpárkányon kék madárvirág
fejünk fölött vasöntvény glóriák

 

INVÁZIÓ

Mint fövenyén a tengerparti nyárnak
emlékeim szobámban patraszállnak
s már döngeti a vékony közfalat
kétéltű dzsipeken a gyors csapat

Lányok és fiúk madártestű lények
forradalmárok hívő keresztények
és sárgacsillagos zsidók körül -
kerítenek s van ki ágyamra ül

és van ki régi verseim lapozza
hogy közös ifjúságunk visszahozza
a Duna szétosztja a fényeket
ezüst küllőin könnyű hold remeg

Bronz rózsa áll sötét ajtókeretben
illattalan! szagodat hogy szerettem!
te augusztusi jó önkívület
a tél s a tél között egy perc szünet

Mert akik most szekrényen ágyon széken
csilláron függeszkednek - fény az égen
egy közös nyárból jöttek vissza mind
emlék-figurák szokása szerint

egymásbarajzolódva orr a szájon
s egy antilopszem hogy utat találjon
a szép nő homlokcsontját veri át
barátaim? Picasso grafikák?

 

CSONKA REKVIEM. LENGYEL JÓZSEF

Hófüggönyök és jégfalak
Vércsillám-fényű agyagárkok
Drótszögkoronás kerítések
Vak varjúszárnyú nappalok

Madártoll szürke téli szélben

Ezerszer meggyűrt gyermekarc
Az ujjak gyökerében szerszám
Földnehéz szívben soha-nyugvás
Leintett örök lamentálás

Madártoll szürke téli szélben

Zsákruha csillagbuzogány
A csorbaélű vak fagyokban
Egy vézna test kiáltozása
Egy döbbent lélek vasszava

Madártoll szürke éji szélben

Az emberért kérlelhetetlen
Nem lágyítva edzett acélt
Emlékező szív gyengédsége
Emlékező szív szigora.

 

CIPŐIM

Egykori gazdag gyermekek cipői
bronzbaöntve ahogy a kis lábra puhán ráncolódtak
mint a biztos jövőbelépés emlékei
szikrázó vitrinüveg mögött örökre megmaradtak
míg rájukdőlt a ház a rendszer a pokol
és szétolvadtak a feledésben

Én gyermekkori cipőimre nem emlékszem
cipőim íme vasbetonoszlopok árkádsorában
mégis megmaradtak

Lábamat keskeny lábfejemet ölébe vette egyszer az isten
és lemosta róla az agyagot a vért a csiganyáladékot
a korom zsírjától síkos vasport

Ezt tündöklő szertartásként elvégezte mind
a bűnbánó Úr
arcom elé guggolt
hűs alabástrom szép homlokával
érintve szöges térdkalácsomat

S lábam megmosta mélytengeri sárga szivacsokkal
sebeit lábamnak szézámolajjal fölitatta
és őszi reggelek gyolcsával bekötötte aztán

Végül egy terembe vezetett kezemnél fogva
s a vasbetonoszlopok között
megmutatta egykori cipőimet
a hegyesorrúakat
kamaszeleganciám bohóccipőit
s a buldogpofájuakat amelyek
elnyelték lábaim igazi lényét

És megmutatta végül a német facipőt

Annak az évnek ónbaöntött telén
vasöntvény varjak és pernyehabzású felhők alatt
sötétzöld fenyvesek szuronyos kíséretében
kies Kőszegen
azok a facipők vittek hajnalból éjszakába
kihűlő csillagoktól forrasztópáka csillagokig

Miért nem akkor hajoltál arcom fölé
vetted a kezedbe fagyott lábaim Isten?

 

FÖLFELÉ SZÁLL A DÉLUTÁN

Több történelmet éltem egy hazában
az emberarcok álarcot cseréltek
szentek születtek és új elbukottak
megváltoztak az érvek s ellenérvek
három halálom három temetésem
de verset írok s nem gyümölcsöt oltok
bőrömbe tetoválva a feszítsd meg!
s mégsem visel a bőröm hullafoltot.

Fölfelé száll a délután a perzselt
a pernyekönnyű kékfekete szélű
egy arany bálvány áll az út tüzében
egy vériszapos mészáros-kötényű
az ideálok poros kirakatban
már rég átírták az árcédulákat
a nem-létező célszalag fölizzik
zug a fasor de kivágták a fákat

Egy abszurd tükör ezüst horizontján
fekete arcok görcsös gyökérarcok
a gyökér szájak földet kiabálnak
gyökér-kezek nem hintenek malasztot
gyökér-menetben álmok távfutói
a nem-birtoklók az előfutárok
s a Mene Tekel fekete igéje
az újgazdagok házfalain lángol

Összekötöm a múltat a jelent és
a jövőt is - amennyit tiszta ésszel
emberi elmék s izmok szövetkeztek
az idegekbe dúcolt szenvedéssel
nem falanszter-szolgájaként a gépnek
gombnyomójaként automatikának
nem mint a polgár ki sunyítva hallgat
nem mint a koncért hízelkedő állat

Most kellene egy latin mondás fénye
s egy hármas szaltó mely szürrealista
egy madár kinek tripla szárnya csattog
s egy folyó mely a hegyre ömlik vissza
Non omnis moriar - hogy majd a művelt
közönség s az álművelt is megértse
egy költő üldögél a semmi ágán
de zuhanástól ez se az se féltse

Ám csak egy drótmadár ül fenn az ágon
és ez az ág egy kémény pirogránit
a füstfiókák visszafelé szállnak
egy torony mélyen meghajolni vágyik
Szántva a föld megvetve mint egy jó ágy
fejénél napbuzogány ez a fétis
ha beléfekszem - ilyen olyan címke
egy darab Magyarország leszek én is.

 

FARSANGI KIRÁLY

1978-1979

 

AZ ALKÚ SZÖVEGE

Csak az aranyfüst szavaktól ments meg uram
a széptől ami érdek nélkül tetszik
a szétrezgő kántorhang baritonjától -
mert nem is az ízlésem tiltakozik
a gyomorsavam kevés

A kapu fölül
bontsd le a molett gipszangyalokat
de rejts el egy furulyát valahol egy sípot
hogy szóljon a falból az este a reggel a tél a tavasz

És ne adjál álmomban kigyúló reflektorokat
de nyugtalanságomnak se szabjál határt

És adjál uram!

Hiszen adsz uram, adsz
mást sem mint magamban kételkedést
hiszen fölruháztál rühes viszketegséggel
hogy simára feszített lepedőm alól
fölszúrjon a csutkás-fényes szalma amelyen
Radnóti írta üzenetét

*

Csak attól kímélj meg uram
hogy olajúszó szemmel
magam sajnáljam
hogy félig férfiként félig nőként
kettős fölmentés után kiáltsak
sóvárogjak kettős kéj után
mint a kétnemű

A sudár kamasz már régen elrepült
madarak röptét én nem kívánom tőled
de vedd tudomásul
emberi hangomat már semmi liturgia
hamis kórusba nem szervezheti

Ezt gondold végig kellő komolysággal
és akkor maradok tisztelő híved uram!

 

RAPSZÓDIA TÉL KÖZEPÉN

Zeng zúg a jégcimbalom
verője lásd egy gyönyörű kéz
verője lásd egy iszonyú sors
jégcsillag ragyogás kék szenvedés

Mi dolgom ebben az absztrakcióban?
ezüst lovasok ezüst lovakon
lábnyomod ez itt a kékezüst hóban?
kékezüst hóban ezüstróka nyom

Megítéltettem a mínuszok által
harcsaszáj éjek harcsaszáj napok
megfagyasztandó a nagy kihűlésben
melegvérű vagyok

Hogyha az istennel szót értenénk ketten
volna hozzá némi számonkérő szavam
mért van ha nincs
és mért nincs ha van?

Zeng zúg a jégcimbalom
Bartók veri tépi a húrokat
szürke jeget nyel József Attila
Radnótit viszi a vonat

Sikolt a cseleszta acélbillentyűkön
mélyhegedű zokog puffan a dob
menetelnek a kék tömegek
verik az autókat fényostorok

Akiben ilyen a tél vad lidérce
akiből ennyi szenvedés liheg
ültethetik már támlásszékükre
a pszichiáterek

Vagy talán mégsem! - melléből a város
tízezer űzött kutyája ugat
talán egy ország üvölt belőle
talán egy kollektív kemény bűntudat

Zeng-zúg a jégcimbalom

Túléltem annyi milliót annyi
megszállott embert annyi lángelmét
nem tudom hogyan sáfárkodom vélük
nem kérem szellemük föloldó kegyelmét

Már csak magammal van elszámolásom.