Lumma (Uria Briss)

Ezt a 10 fajt magában foglaló nemzetséget az alkáktól könnyen megkülönböztethetjük megnyúltabb csőre révén, amelynek alsó kávája alig szögletes. Lábaik nagyon a test hátsó részén vannak. Szárnyuk keskeny és hegyes; farkuk 12–14 tollú.

A fekete lumma (Uria grylle L.)

A nemzetség legvonzóbb tagja, amit sok népies neve is igazol. Jellemző kicsiny termete, hosszú, karcsú, egyenes csőre, erős evezői. Násztollazatban egészen bársonyfekete, némileg zöldes fényű, csak szárnyain van egy-egy nagy, tiszta fehér folt. Szárnytükrének tollai tőben feketék. Szeme barna, csőre kárminba hajló fekete, lábai korálpirosak. Téli tollazatban alsó teste fehér és fekete foltozású.

Madarunk Földünk sarki tájain, az északi szélesség 58–80° közé eső övben költ. Ezen a vidéken közönséges, jóllehet itt sem nagy seregekben, inkább párosával vagy egyenként mutatkozik. Csupán ott, ahol a tenger befagy, szokott nagyobb számban összeverődni. Mikor a tél szigora ráköszönt, rendszerint délibb vidékekre húzódik s Észak-Németország partjain telel.

Lássuk bár a sziklatömbön ülni, helyesebben mintegy rájuk tapadva kucorogni, vagy pedig úszni, bukni vagy repülni, látásának mindenkor örülni fogunk. Ültében a sarokízületére szokott letelepedni, miközben törzsét egyenesen tartja, nyakát és fejét pedig kecsesen forgatja, mozgatja. Úszás közben nagyon fürge, habár testét nem szokta mélyen a vízbe süllyeszteni, sőt ellenkezőleg, még rokonainál is könnyedebben fekszik a vízen. Evezgetve csinos piros lábait gyakran emeli a víz fölé, fejével folytonosan kapkod, biccent, mint rokonai. Ha le akar bukni, mindkét lábával erős lökést ad magának. A vízben szárnyával is úszik, de lélekzetvétel nélkül legföljebb két percig tud a víz alatt maradni. A csöndes, tiszta, átlátszó vízben jó darabig kísérhetjük a víz alatt úszó, szinte repülő madarat, de a víz átlátszósága következtében akaratlanul túlbecsüljük a mélységet, amelybe leszállt. Röpte aránylag könnyed, ámbár ő is sebes szárnycsapással, szinte surrogva halad a levegőben. Hangja merőben elüt rokonainak szólásától, mert nem kerregő, hanem a „jip” szótaggal némileg utánozható fütty. Viselkedése szelíd, jámbor és megférő lényét tükröző. A többi madár sürgölődését, úgy látszik, semmibe veszi, s éppúgy a közelgő embertől sem fél.

Március elején szoktak a fekete lummák a madárhegyeken megjelenni; a kisebbeken legföljebb 3–4, a nagyobbakon 20–30 párnál ritkán telepszik meg több, ugyanott, ahol a közönséges lummák milliói tanyáznak. Mindegyik pár alkalmas hasadékot választ magának, ahol a tojó a puszta kőre tojja aránylag nagy, átlagosan 60 mm hosszú két tojását, amely homályos fehér vagy kékeszöld alapszínen foltozott. Április közepe előtt ritkán, néha csak májusban tojik. Ha első tojásait elrabolják, úgy a párok másodszor is költenek, de ekkor a tojó egy tojásnál többet nem rak. Hím és tojó fölváltva kotlanak, s a fias tojást oly szorosan ülik, hogy kézzel megfoghatók rajta. A fiókák sűrű, szürkés pehelytollazatban 24 nap multán pillantják meg a napvilágot. Kezdetben a szülők homoki férgekkel, apró iszapi halakkal, angolnákkal és ehhez hasonlóval etetik.

Az izlandiak és grönlandiak mindenkor üldözik madarunkat; a norvégek csupán tojásaikat rabolják el. Az emberen kívül a solymok, hollók, varjak és a halfarkasok a legnagyobb ellenségeik. Mondják, hogy a nagy ragadozó halak is megtámadják. Húsuk halzsírszagú, de van olyan elkészítés-módja, amely ezt a szagot eltünteti, s a húst élvezhetővé teszi. Tollait párnákba használják. Leginkább azonban tojásaikat élvezheti az ember, amelyek valóban jó ízűek, jóllehet némi sajátságos ízük is van. Fogságban hosszabb ideig semmi esetre sem maradnak meg.

A kiscsőrű fekete lumma (Uria mandti Licht)

A fekete lumma alfajának minősíthető. Ettől kisebb csőre révén, s ezenkívül még abban különbözik, hogy fehér szárnytükrének tollai tőben szintén fehérek.

A lumma (Uria troile L.)

Hartert szerint a lumma jelenlegi latin neve Uria aalge aalge Pont.

Feje, nyaka eleje és felső teste bársonyos barna, a szárnyfedők hegye fehér, miáltal világos pánt keletkezik. Alsóteste fehér, oldalain hosszanti barna csíkokkal. Téli ruhájában nyaka eleje és halántékfoltja is fehér. Szeme barna, csőre fekete, lába ólomszürke, kívül sötétebb.

Az örvös lumma (Uria lacrymans Val.)

Az előbbinek csak változata; régibb neve Uria rhingoia; szeme körül fehér gyűrűje van, amelyből a fej hátulsó részéhez ugyanilyen sáv vezet.

A vastagcsőrű lumma (Uria lomvia l.)

Csőre rövidebb és vastagabb, mint az előző fajé, szájzugától pedig az orrlyukakig sárgásfehér sáv búzódik. Testének oldalai tiszta fehérek.

Téli ruhájában sincs fehér halántékfoltja. Nagyság tekintetében az előbbiekkel megegyező.

Az itt fölsorolt lummák az északi tengerek lakói, de egyes csapatok mérsékelt éghajlatú vidékeken is költenek a télvíz idején rendesen lelátogatnak ide. Az Uria troile, amióta Helgoland német birtok lett, a német földön kotló fajok számát szaporítja. Helgoland különben egyike a faj legdélibb költési helyeinek, egyúttal egyik legdélibb madárhegy.

„Helgoland nyugati oldalán, – írja Noll – közel a sziget északnyugati végéhez, ahol a Nathurn toronyalakú sziklát, amelyet a tenger árja a szigettől elválasztott, s amely néhány lépésnyire tőle emelkedik ki a tengerből, számtalan – körülbelül réce nagyságú – madár szálldos ide-oda. A vörös sziklafal fehérre festődött a számos harántfutó üregben, résben, párkányon nehány ezer madár egyenes tartással álldogál egymás mellett, fehér hasukat a tenger felé fordítva. Szakadatlan kiabálásukkal kísérik jövő-menő társaik mozgalmát a lummák, mert ők azok a madarak, amelyek ezen a helyen a madárismerőnek és természetbarátnak bepillantást engednek társadalmukba.

A lummák is csak a költés időszakában húzódnak a szárazföldhöz, egyébkor a szabad tengeren élnek, még pedig többé-kevésbbé egész éven át ugyanazon a vidéken. Nagyon ügyesen úsznak, miközben alsó testük fehér részével merülnek a vízbe; a bukásban igazi mesterek. A víz alatt szárnyukkal és lábukkal egyaránt fölötte sebesen és fürgén eveznek a percekig tudnak a víz alatt, a mélységben időzni. Repülve surrogó szárnycsapással gyorsan szélik a levegőt, de nem szívesen szállnak egyfolytában messzire, s csak ha fészkeikhez térnek meg, emelkednek jelentékeny magasságba, egyébként pedig közvetlenül a hullámok fölött röpködnek. Csak amikor a vízbe vágódnak, siklanak csaknem szárnycsapás nélkül előre, így pl. hegyeik magasságából egyenes vonalban a tengerig. E mellett mindegyik lehetőleg betartja útirányát, ami azt a látszatot kelti, mintha a föl- és leszálló madarak valóságos tetőzetet alkotnának a hegy körül. Máskor, mint a költés szakában, sohasem szoktak ilyen módon repülni; inkább csak úszkálnak, bukdosnak, vagy legföljebb rövid távolságokra szálldosnak, hogy csakhamar bevágódjanak a hullámok közé.

Járásuk rendszerint csúszkáló, amennyiben talpukon nehézkesen csoszognak előre. Hébe-korba azonban lábujjaikon mintegy táncolgatva szaladnak, ekkor azonban – hogy egyensúlyban maradjanak – kénytelenek szárnyukat is segítségül venni, úgyhogy futásuk inkább tökéletlen repülésnek, mint járásnak mondható.

Szólásuk nyujtott kerregés vagy korrogás s a fölötte változó hangsúlyozás szerint hol „örrr”, hol meg „err” szótaggal festhető. Néha vonító, vagy nyávogó hangot is hallhatunk tőlük. A fiatalok fütyülnek. A Helgolandon levő költőtelepről így ír Noll: „Énekeseknek bizonyára nem mondhatók a lummák, de ha csöndes tengeren a csónakból hallgatjuk szavukat, határozottan megkülönböztethetjük, hogy majdnem minden egyes madárnak más a szava és hangjának színezete. A pokoli zsivajban mély és magas hangok összevissza hallatszanak; majd rekedtes „hahaha” kacagást, majd surrogó „orr-herrehörre”, majd meg mély „o-o-o” vagy „ho-arre”, vagy pedig átható „hé-hé-hé” szótagokat hallhatunk. De mindezt túlharsogja a fiatalok sivító „filipp-filipp” szava.

Aki meg akarja szeretni őket, az keresse föl fészkelőtelepeiket. Meredeken föltornyosuló szirteket, sziklás szigeteket, a tengerre rúgó sziklafalazatokat választanak ki tanyájokul, amelyek közvetlenül a tengerből emelkednek ki és résekben, párkányokban bővelkednek, továbbá lehetőleg a tengernek halban, apró rákokban gazdag réseihez esnek közel, úgyhogy a tömérdek madár kedvére dúskálhat a kínálkozó táplálékban. Többnyire zátonyok táján találjuk a madárhegyeket, ahová bizonyos halak ívni járnak, s a kikelő halivadék töméntelen sokaságától éppen a madarak költése szakában csak úgy bizsereg a tenger. Március végén vagy április elején jelennek meg kisebb-nagyobb csapatokban a lummák a madárhegyeken s nemsokára kibontakozik környékükön sajátszerű életük, zsibongásuk. Ilyenkor a madárhegyek valósággal óriási méhkasokhoz hasonlítanak. Állandóan kavarog körülöttük a madarak felhője. Ezrek és százezrek üldögélnek – gyöngysorokként rendezkedve – az egymás fölött levő párkányokon, ormokon, zugokban s minden talpalatnyi helyet elfoglalnak, fehér hasukat a tenger felé fordítva, amely élesen kirí a sötét háttérből. Százezrek röpködnek fel-alá és százezrek tömegei halászgatnak, bukdácsolnak a hegy lábát ostromló tenger hullámain. Még a legterjedelmesebb sziklafalat is belepik; de mindegyikük megelégedett és a fészkelőhelyek birtokáért sohasem torzsalkodnak.

A párok bensőségesen ragaszkodnak egymáshoz, állandóan egymás mellett üldögélnek. Mielőtt a tojó letojta volna tojását, csőrükkel galambok módjára csókolódznak, nyakukat egymáshoz szorítják, ugyanabban a pillanatban szállanak tengerre, közösen halásznak és térnek meg fészkükhöz, hogy később a kotlásból is fölváltva vegyék ki részüket.

A tojó csak egyetlen, de fölötte nagy tojást tojik, amely körülbelül 79 mm hosszú és 51 mm széles, hosszúkás, körtealakú, erős héjú, durva szemcsézetű, világos alapszínen sötétebben foltozott és rajzolt. Színezete annyira változó, hogy 100 között alig akad kettő, amelyik szakasztottan egyforma volna. Alapszínük lehet fehér, sárgásfehér, szürkésfehér, sárgás, szürke. Rajzolatukat pedig sötétbarna, feketés vagy szürkés foltok vagy pettyek alkotják. Fészket a szó szokott értelmében nem építenek, hanem a puszta sziklára tojják tojásaikat. Még csak a durvább szemű kavicsot se kotorják el a kőzetről. Amint a tojó lerakja tojását, nyomban kotolja is. A kotlásban nemcsak a hím osztozik párjával, hanem minden madárhegyen akadnak jóságos dajkák, amelyek igazi örömmel vállalják el a pár percig is gazdátlanul maradt tojások melegítését és önzetlenül merő szórakozásból vagy időtöltésből melengetik az idegen bölcsőt.

Mintegy 30–35 napi kotlás után kikel a fióka, de bizony nem valami ékes külsőben pillantja meg a napvilágot. Kezdetben inkább szürkésfekete gyapotcsomóhoz hasonlít, mint madárhoz. De gyorsan fejlődik s egy hónap alatt teljesen kitollasodik. Ekkor sziklás otthonát fölcseréli a tengerrel. A fióka szüleinek vezetése mellett a sziklapárkányról egy ugrással hirtelen a tengerbe veti magát, s menten alábukik. Az öregek hasonlóan cselekszenek; s mikor velük együtt újból fölbukik, hangosan fütyülve, félénken húzódik feléjük, mintha oltalmat keresne náluk s hátukra iparkodnék fölkapni. Ámde bele kell törődnie sorsába, s szülőivel való többszörös bukdácsolás után hamarosan otthonosan érzi magát a víz birodalmában. Az öregek megtanítják, mikép kell kenyerét megkeresnie, s nem etetik többé, noha közelében maradnak, szemmel tartják, kísérgetik a tengeren. A szikláról való leugrás nem mindegyik fiókának sikerül; ha kövekre zuhannak, halálukat lelik.

Anglia keleti partvidékén jártában az emberek azt beszélték Watertonnak, hogy a fiatal lumma, amint bizonyos nagyságát elérte, egyik szülőjének hátára mászik s ez aztán így leviszi a tengerbe. S ezt Waterton nagyon is lehetségesnek mondja; azon a helyen a fiókák máskép nem is juthatnának a tengerre, mert mind halálra zúznák magukat.

A madárhegyeket az emberek rendszeresen kizsákmányolják: a tojásokat s a fiókákat kiszedve, a termést „leszüretelik”. Így hát ezek a hegyek nagyságuk arányában több vagy kevesebb hasznot hajtanak. A tojást az északi tájakról messzire elszállítják; a fiókákat frissiben konyhára viszik vagy bepácolva télire teszik el. A szerencsétlenül járt lebukottak tetemét pedig trágyának használják. Az emberen kívül ragadozó madarak zaklatják őket szüntelenül. A sok üldöztetés ellenére sem fogy a számuk. A legtöbb helyen, ahol halak és vonuló madarak húsán kívül másféle húshoz nem igen jutnak a lakók, a lummák sötétszínű húsát is szívesen megeszik.

Fogságban tartott lummáim minden teketória nélkül elfogadták a nyujtott táplálékot, s apró halak és rákok közt nem válogattak. Naponkint több órán át úszkáltak a vizen, de bukásra nem voltak hajlandók. Elfáradva a szárazra mentek, s olyannyira összebújtak, hogy egyetlen csomót alkottak.