1. Keskenyujjú gekkók (Stenodactylus Fitz.)

Ujjaik egészen egyszerűek, mindennemű tapadó-korongok nélkül szűkölködők, vagyis olyanok, akárcsak a többi gyíkokéi. Ennek természetesen az a következménye, hogy síma sziklákon és falakon nem futkározhatnak. A földszínén élő, meglehetősen vaskos fejű, apró pikkelyű gekkók, amelyek részint köves talajon, részint homokos területeken élnek. Napközben a bokrok gyökerei közt húzódnak meg, s éjjel indulnak zsákmány után. Négy fajuk közül kettő Észak-Afrikában, kettő pedig Nyugat-Ázsia pusztáin honos.

A csinos gekkó (Stenodactyulus elegans Fitz.)

Lábai aránylag rövidek, farka pedig vastag. Teste felső felének mustrázata meglehetősen változó; általában sötét, széles harántsávokkal, vagy számos, sötét keretbe foglalt, kerek fehér folttal ékes. De sötét, hálós mustrázatút is láthatunk. Algír nyugati vidékeitől egészen a Vörös-tengerig, s a Földközi-tenger afrikai partvonalától a Rudolf-tó vonaláig elterjedt.

Ez a faj hűvös időben napközben is látható. Ha napközben meglepjük, könnyen megfoghatjuk; az első ijedtségből azonban felocsudva, igen virgonc.

Petrie gekkója (Stenodactylus petriei Anderson)

Ezt a gekkó-fajt jóval később ismerte meg a tudomány, mint a csinos gekkót, amelyet Anderson Egyiptomban fedezett föl. Ezenkívül azonban Tripolisz és Algír homoksivatagjain is gyakori. Erre vall az, hogy innen igen nagy tömegben szállítják Európába, s nagyon olcsó áron kapható. Ez az oka, hogy minden kezdő állattartó megszerzi s természetes, hogy így nagyon sok pusztul el közülük nyomorultan.

A csinos gekkótól főként a patkányéhoz hasonló vékony s kevésbbé törékeny farka, valamint mustrázatának állandóbb mivolta révén különbözik. Szinezete egyébként fölül homoksárga, kétoldalt sötétebb, elmosódó sávval; alul, mint az előbbi faj is, tiszta fehér.

Minden hüllő közül ez a faj viselkedik a fogságban a legérdekesebben. Mozdulatait és állásait sokkal inkább hasonlíthatnók egy kis kutyáéihoz, mint gyíkéihoz. Meglehetős hosszú végtagjain egy helyen mozdulatlanul megállva vagy a homokos talajon gyorsan menve, egészen más képet nyujt, mint a mi gyíkjaink. Zsákmányát napvilágon is már messziről észreveszi, gyorsan feléje fut, mégpedig valóban egészen más módon, mint a gyíkok általában; bizonyos távolságban néhány pillanatra megtorpanva, vizsla módjára mereven megáll s e közben farka végét élénken jobbra-balra csóválja, mire hirtelen ugrással ráveti magát, s meglehetős biztonsággal meg is ragadja. Ennek a sivataglakónak nem nagy a táplálékszükséglete, mert 3–4 lisztkukaccal egy, sőt két napra is beéri. Petrie gekkója vizet egyáltalán nem iszik, míg a csinos gekkó gyakran megkívánja. Nagy buzgalommal ás; ilyenkor kezeit fölváltva használja. S mikor már jókora üreget ásott, a fölgyűlt homokot lábaival gyorsan kilökdösi. Sokszor állva alszik; s ha több ilyen kis állatot látunk ebben a – mintegy megmerevedett – állásban, komikus hatást kelt. Olykor azonban fekve alszik, s ezt olyan helyzetben teszi, mint a kutya. A szabadban napközben sohasem láthatjuk; ilyenkor, ha nem is mélyre, de mindig a homokba ássa be magát.

Petrie gekkója július végén vagy augusztus elején rakja le két, borsónagyságú tojását a homokba. Szabadban való életéről semmit sem tudunk. Nagyságra nézve mindkét gekkó-faj közel áll egymáshoz, mert kb. 85 mm hosszúak. Leggyakrabban különböző siklóknak esnek áldozatul.