5. Fekete viperák (Pseudechis Wagl.)

A fekete viperák nemzetsége Ausztráliára és Új-Guineára szorítkozik. Az idetartozó fajokat jellemzi, hogy testük erősen megnyúlt, hengeres és aránylag hosszú, farkuk hegyes. Síma pikkelyeik 17–23 sorban helyezkedtek el; alsó farkpajzsaik először egy, majd két, vagy általában véve két sorban állanak. Felső állkapcsukban a barázdás fogak mögött még 2–5 síma foguk van; nyakukat nem tudják úgy felfújni, mint a kalapos kígyók, de testük elülső része, ha fölegyenesedik, lelapul és szélesebbé válik. Szembogaruk kerek. Mintegy 10 fajuk ismeretes.

A ausztráliai fekete vipera (Pseudechis porphyriacus Shaw)

Az alcsaládnak ez a faja Ausztrália egyik legveszedelmesebb kígyója. Hosszúsága Bennett szerint 1.6 és 2.5 m között ingadozik. Felső oldalának színe pompás fénylő fekete vagy sötét olajbarna, a hasáé pedig szintén igen szép halványvörös, oldalai viszont élénk kárminvörösek. Ez a szín azonban csak a pikkelyek szélén mutatkozik s még jobban kiemelkedik azáltal, hogy ezek középrésze sötét; a haspajzsok hátsó pereme is fekete.

A kutatók, megfigyelők és vadászok állítása szerint egyetlen világrészben, sőt egyetlen országban sincs annyi mérges kígyó, mint Ausztráliában. A szárazulat különböző részein gyüjtött kígyóknak legalább kétharmada mérges s közülök több a rend legveszedelmesebb fajai közé tartozik. Az „öreg Bushcmann” szerint „bárhol tartózkodjunk, akár az erdő mélyén, akár a bozótban, a nyilt steppéken, a folyók partjain, avagy a tavak és vízgödrök mellett, mindenütt ott találjuk legjobban gyűlölt ellenségünket: a fekete viperát. Ez az állat behatol a vadász sátrába vagy kunyhójába, összegöngyölödik a lóca alatt, sehol sem lehetünk tőle biztonságban és csodálkoznunk kell azon, hogy nem veszti általa a ténylegesnél több ember az életét.” Ausztrália összes kígyói téli álmot alszanak: március végén eltűnnek és csak szeptemberben bújnak ismét elő. Mindjárt fölébredésük után párosodnak és megkezdik nyári életmódjukat, amelyben az a sajátságos, hogy a hőség növekedésével, midőn a vizek kezdenek kiszáradni, kényszerülnek zsákmányaikat követni és így egyik mocsártól, tótól vagy időszakos pataktól a másikig vándorolnak.

Mozgásai változatosabbak, mint a többi ausztráliai mérges fajoké, mert amennyiben igazat lehet adni a megfigyeléseknek, nem ritkán elhagyja a szilárd talajt, felmászik a fákra, avagy bemegy a vízbe. „Nyáron át – mondja a fönt említett megfigyelő – Ausztráliának csaknem valamennyi kígyója a vizek környékén tartózkodik, és amikor kacsákra lestem, többször megfigyeltem, hogy lejárnak a vízhez inni.” A fekete vipera tápláléka kisebb emlősök és madarak, valamint hüllők és kétéltűek sorából kerül ki.

Ausztrália mérgeskígyói sok kárt és számos szerencsétlenséget okoznak, amiért félnek is tőlük és üldözik őket. Az a sok szarvasmarha és juh, amely nyáron kimultan fekszik a síkságon, nyilván kígyómarás következtében pusztult el, noha legalább is a juhok négy lábukkal rátaposnak ezekre a veszedelmes lényekre és addig tiporják, míg el nem pusztulnak. A feketék nagyon félnek a kígyóktól, de kevesen is pusztulnak el általuk, abból az egyszerű okból, mert utaikat nagyon elővigyázatosan járják és sasszemeik mindent észrevesznek. Sohasem hatolnak át mélyedésen, sohasem mennek be valami lyukba, amíg azt előzőleg alaposan ki nem fürkészték. A kígyókat megeszik, de az „öreg Buschmann” állítása szerint csak azokat, amelyeket maguk öltek meg és sohasem olyanokat, amelyek haláltusájukban önmagukat harapták meg, ami pedig elég gyakran megtörténik.

A fekete vipera az ember elől gyorsan menekül, de ingereltetve, avagy hosszabb ideig üldöztetve, merészen szembefordul, amiért a telepítvényesek „ugró kígyónak” is nevezik. Az „öreg Buschmann” csak egyszer látott egy fekete viperát ugrani, még pedig azzal a szándékkal, hogy a kezébe harapjon; félig felegyenesedett helyzetben volt és villámgyorsan lökte magát egész testével előre. Egyes kutyák igen ügyesen tudják megfogni és elpusztítani a fekete viperát, a nélkül, hogy sajátmagukat veszélyeztetnék vele, de szorgalmukat előbb-utóbb csaknem valamennyien életükkel fizetik meg, mert túlmerészek lesznek és eltévesztik a fogást. Bennett beszéli, hogy egy kutya, amely be volt gyakorolva a kígyófogásba, egyszer hosszabb ideig küzdött egy fekete viperával, amely egészen a fejéig behúzódott egy bokorba; végül is odaugrott, megragadta és azonnal lefogta, azonban saját maga is két harapást kapott, egyet a nyelvébe, egyet pedig az elülső lábába. Az eredmény az lett, hogy a bátor állat azonnal görcsöket kapott, tagjai megdagadtak, szája és nyelve megfeketedett és 20 perccel a harapás után szörnyű rángatódzások között kiszenvedett. Addig sohasem érte semmi baj sem, mert mindig nyilt terepen küzdött ellenfelével. A vén vadászkutyák állják a kígyót és ugatással hívják oda a vadászt.

Ausztráliai őslakók állítása szerint ennek a kígyónak a harapása ritkán okoz emberhalált. „Egy, a Clarence-folyó mellett élő telepítvényes – írja Bennett – észrevette, hogy házában egy fekete vipera tartózkodik; bottal akarta megölni, de elvétette a csapást és a kígyó a lábába harapott. A harapás hatása azonnal mutatkozott a sebesült kimerültségében és álmosságában. Azonnal bedörzsölték szalmiákszesszel s ebből itattak is vele, bevágtak a sebbe, szoros kötést alkalmaztak rá s álmossága ellenére is igyekeztek mozgásra bírni; általában úgy viselkedett, mintha ópiummal volna megmérgezve. Órákig tartott ez az állapot, de utána lassanként jobban lett a beteg.” A feketék a megharapottat hasonlóan kezelik, kiszívatják a sebet, mozgásra kényszerítik a sebesültet s ezzel megakadályozzák, hogy elaludjon s így a méreg hatása érvényesülhessen rajta. E mellett a sebre is figyelmet fordítanak, vagy kiégetik, vagy belevágnak és véreztetik.

A gyógyult esetek azonban éppen nem bizonyítják a méreg hatástalanságát, hanem inkább csak azt, hogy a harapás csekély volt. Kísérletek viszont éppen arra engednek következtetni, hogy a fekete vipera mérge nagyon is hathatós. Smeathman a szívósságáról közismert dingót maratta meg a fekete viperával, melynek megharapott végtagja 25 perc mulva teljesen megbénult, még 20 perccel később az állat összeesett, nyelve kilógott szájából és csorgott a nyála, teste reszketett, görcsök gyötörték, majd szédülés és öntudatlanság vett rajta erőt, 1 órával és 40 perccel a harapás után pedig kiszenvedett. Teste nem dagadt meg.

A fekete vipera legnagyobb ellensége, legalább is a vadászok és bennszülöttek szemében, az óriás halászmadár; egy nagy gyík is erősen pusztítja. Sokkal hathatósabb ellensége a tűz, amelyet a legelőkön gyujtanak, hogy a száraz füvet termékeny hamuvá változtassák.