Nyelvhalak (Solea Cuv.)

A nyelvhalak (Solea Cuv.) nemzetsége testalakjáról kapta a nevét. Főbb jellemvonásaik: orruk lekerekített; hátúszójuk már a szem előtt megkezdődik és a farokig ér; alsóúszójuk is igen hosszú; farokúszójuk kerekded; mellúszó mind a két oldalon fejlődik és az összes sugarai osztottak; halpénzeik érdesek és aprók. Jobboldaluk alakult át szemesoldallá. A nyelvhalak népes nemzetsége megszállva tartja a mérsékelt égalj összes tengereit és sok képviselője van a melegégalj sósvizeiben is, a déli félgömb mérsékelt övének déli részéből ellenben hiányoznak.

A nyelvhalak a legnagyobb fokban alkalmazkodtak a fenéklakó életmódhoz, tehát azok az átalakulási folyamatok, amelyek a félszegúszókon megfigyelhetők, rajtuk jutottak a legmesszebbre. Erre vall a test nagymértékű megnyúlása és igazi nyelvalakja, a felső oldalon egymás közelében lévő szemek és a száj nagyfokú részaránytalansága. A szájnyílás a felső oldalon csak kis hasítéknak látszik, a vakoldalon ellenben rövid ormányszerű csővé nyúlhat meg és előretolható. Az alsó oldalon a száj körül tapogatásra szolgáló bolyhok vannak. Egynéhány faj vakoldalán a mellúszó hiányzik, sőt némelyikről mind a kettő visszafejlődött.

A közönséges nyelvhal (Solea vulgaris Quensel)

A közönséges nyelvhal (Solea vulgaris Quensel), az étlapokon sole, az angoloknál „white sole”, a spanyoloknál suela, a portugáloknál solha, az olaszoknál sfoglia néven szerepel. Legföljebb 40 cm-nyire nő meg, súlya pedig 4-6 kg körül jár. Szemesoldala többnyire barna, vakoldala barnás. Mellúszójának hegye mindig fekete. Hátúszójának hártyája 84, a mellúszóé 7, a hasúszóé 5, az alsóé 67, a farokúszóé pedig 17 sugárra van kifeszítve. A közönséges nyelvhal a Földközi-tengertől kezdve egészen a Jeges-tengerig Európa nyugati partvidékének egyetlen helyéről sem hiányzik. Igen közönséges a velencei lagunákban is, épúgy, mint az olasz partok mentén mindenütt. Az Északi-tengerben nemcsak gyakori, hanem még a beléje ömlő folyókba is behatol, csakhogy ezekben mégsem fordul elő olyan rendszeresen, mint az érdes lepényhal. A Balti-tengerben viszont nem megy túl a mecklenburgi partokon és nem is nő meg sohasem akkorára, mint más vidékeken.

Ehrenbaum vizsgálatai szerint a közönséges nyelvhal ívási területe az Északi-tengerben a német és a holland parti öv keskeny, 10-30 m-es mélységű sávjára esik. A Földközi-tengerben előforduló példányokon többé-kevésbbé éles és szabálytalan barnásfekete foltok vannak. A nyelvhal az ínyencek eledele, s ezért mindig magas ára van.

A törpe nyelvhal (Solea lutea Bp.)

A törpe nyelvhal, Solea lutea Bp., mindössze kb. 12 cm-esre nő meg, s így halászati nézőpontból jelentéktelen. Az Északi-tenger déli részében igen gyakori s nagyon közönséges a Földközi-tengerben is, amelynek mellékén az apró vegyes hal közt árusítják. Helgoland partjain az apály gyakran szárazon is hagyja. Ilyenkor kézzel lehet fogni.

A török nyelvhal (Solea kleini Risso)

A török nyelvhal (Solea kleini Risso), a quarnerói halászok előtt turca néven ismeretes, ámbár ott ritkán fordul elő. Megnő 28 cm-nyi hosszúra is.

Az úszósugarak száma, Bonaparte és Canestrini szerint, a hátúszóban: 80-91, az alsó úszóban: 64-70, a mellúszóban: 8-9, a hasúszóban pedig 5. A török nyelvhal alapszíne dióbarna. A fiatalabb példányok világosabbak. A vakoldal színtelen. A szemesoldalon fekete, barna és szürke foltok vannak elhintve és márványossá teszik. Azokon a quarnerói példányokon, amelyeket Leidenfrost Gyula tanulmányozott („Egy ritka halról”, 1909), három széles sötét sáv is látható. A függélyes úszók feketék. A török nyelvhal moszatokkal benőtt és homokos fenéken él. Marseilles mellett 50-150 m mélységből halásszák, a Quarneróban ellenben Garády 5-6 m-ből gyüjtötte. A francia partokon igen ritka, az olasz vizekben viszont sok helyen előfordul.