Öklék (Rhodeus Ag.)

A szűkebb értelemben vett fehérhalakhoz vezet át bennünket az ökle, Rhodeus Ag.-nemzetség. Ezek a halak képviselik a nálunk élő legkisebb pontyféléket, s e mellett életmódjuk az összes között a legérdekesebb.

Az öklék testalakja zömök, magashátú, a száj félig alsóállású és bajusztalan; a hasúszó fölött elhelyezett, s az alsóúszóval egyenlő hosszúságú hátúszó kemény sugarai símák; a garatfogak minden oldalon egy-egy sorban helyezkednek el és oldalt lapított, ferdén kopott koronájuk van.

A szivárványos ökle (Rhodeus amarus Bl.)

Alig él nálunk még egy hal, mely kecsesebb, vagy színpompásabb lenne, mint a szivárványos ökle, keserű ökle, keserű hal, petike hal, Rhodeus amarus Bl. Ez az 5, legfeljebb 7–8 cm hosszúságú törpe, pontyféle halacska színeinek szépségével messzire túlszárnyalja a híres aranyhalat. Alakja kárászszerű. Hátúszóját 3 és 8–10, mellúszóját 1 és 10, hasúszóját 2 és 6, alsóúszóját 3 és 9, végül farokúszóját 19 sugár támasztja. Színe ivar és évszak szerint változó.

„Az ívási időszak kivételével, a két nem körülbelül egyforma természetű”, – írja Siebold, aki e halacskát legrészletesebben ismertette – „hátuk szürkészöld, oldala pedig ezüstös. Igen jellegzetes a test oldalán végigvonuló fényes zöld sáv, amely a testoldal közepétől kiindulva a farokig terjed. Úszói rózsaszínűek, a hátúszó fekete, a többi pedig tövén apró fekete pettyezésű. Ez az egyszerű ruha eltűnik az ivarzás idejének beköszöntésével, s igen pompás nászruhává változik, különösen a tejesen, amelynek színpompáját nehéz élethűen leírni. Az ivarzó tejes egész teste gyönyörű szivárványszinekben csillog, amelyek között különösen az ibolyaszín és az acélkék emelkedik ki, a smaragdzöld oldalcsík élénken válik el, a mell és has pedig szép narancsszínben pompázik. A hát- és alsóúszó karminpiros, feketén beszegve. A színpompa kialakulása közben a tejes felső ajka bőrén másik és igen jellegzetes ivarbélyeg is kifejlődik. Itt lassanként 8–13 kerek, krétafehér, kiálló szemölcsökből összetett, kerekded dudor emelkedik ki, s 2–3 ilyenféle nászszemölcs alakul ki a szemüregek felső szélén is. Egy-egy ilyen szemölcs a hámsejtek szorosanálló tömegéből áll. Az ivarzás befejezte után leesnek és helyükön megmaradó gödröcskék láthatók, amelyekből a jövő íváskor az új szemölcsök keletkeznek.

„Bár az ikrások feltűnően különböznek a pompás tejesektől, az ívás idején szintén igen sajátságos és szembeötlő másodlagos ivarbélyeget viselnek, amelyről jól felismerhetők. Ezt a sajátságot, bár igen szembeöltő, mégis csak 1857-ben fedezte fel Krauss. Hosszú, pirosas színű tojócső ez, amely íváskor lassanként fejlődik ki.

Amikor a petefészekben megérett az ikra, a körülbelül 5 cm nagyságú szivárványos ökle ikrásának alsóúszója előtt a testéből mintegy 19 mm hosszú, féregszerű tojócső függ ki szabadon. Nagyobb példányokon a tojócső eléri a 40–45 mm-es hosszúságot. A cső vége úszás közben túlér a farokúszó végén és sajátságos külsőt ad a halacskáknak, olyan, mintha végbélnyílásából lenyelt földigiliszta lógna ki.”

A tojócső sajátságos feladatát és használásának módját F. C. Noll figyelte meg és írta le: „A legújabb időben nyilvánvaló lett, hogy a festőkagyló milyen sajátságos viszonyba lép a környező állatvilággal, s ez a viszony szépen szemlélteti egyrészt azt, hogy teljesen különböző állatok milyen nagy mértékben egymásra lehetnek utalva, másrészt pedig, hogy a tudomány mint fejlődik évtizedek megfigyeléseinek egymáshoz való illesztése által odáig, míg a valóság végre kiderül. Régóta tudtuk ugyanis, hogy a festőkagyló kopoltyújának belsejében halikra szokott lenni. Ezek az ikrák 3 mm átmérőjű, tojásdadalakú sárga szemek, amelyekből a kagyló kopoltyújának lemezei között majd kevés, majd egészen 40 darabig terjedő tömeg található. Feltűnő volt az is, hogy épp a belső kopoltyúkban van a legtöbb halikra, míg a külsőben a kagyló saját petéit találjuk meg. A belsőben, amelyben a halikra van, a kagyló petéiből alig jut. A kagyló testének mindkét oldalán ugyanis két kopoltyúlemez van, amelyek kettős lemezből állanak. Ezek a test mellett a köpenyből erednek s szabadon belenyúlnak a kagylóhéjak által bezárt térbe, ott visszafordulnak s eredési helyükhöz közel ismét odanőnek, úgyhogy a két lemez között keskeny csatorna marad szabadon. A kopoltyú két lemeze nem fekszik szorosan egymásra, hanem szabályos közök, üregek maradnak közöttük, amelyben a lélekzéshez felvett víz áramlik; épp ezekben a kopoltyúrekeszekben találták a halikrát, mely a helyhez alkalmazkodva, kissé megnyúlt, s így tojásdadalakúvá vált.

„A folyó év (1869) nyarán, április elejétől július hó közepéig, minden héten kiszedtem egy csomó kagylót a Majnából, s megvizsgáltam őket a szivárványos ökle petéire. Egészben sok száz kagylót vizsgáltam meg. Kitűnt, hogy a halikra főképpen a vastaghéjú festőkagylóban fordult elő, míg a vékonyhéjú tavikagylóban csak ritkán akadt. Kevés volt továbbra az ikra az olyan kagylókban, amelyek a nyílt Majnából kerültek elő, míg a folyó holt ágaiban élők tele voltak velük. Ezeket a holtvizeket kőgátak zárják el a folyótól és gyönyörű növényélet fejlődött bennük, s az ilyen részben számtalan kagyló él. A tavikagyló és a festőkagyló itt olyan gyakori, hogy sokhelyt disznóhízlalásra használják és rendszeresen szedik őket. Ezeken a helyeken kedvező időben csak kevés olyan kagylót találtam, azok is rendszerint kis példányok voltak, amelyekben halikra ne lett volna. A festőkagyló különböző válfajait egyaránt ellepte az ikra. A legelső halikrát április 14-én találtam a kagylókban. Hétről-hétre nőtt aztán a számuk, s május 8-án az ikra mellett már zsenge halivadékot is leltem, amelyek lenn voltak a kopoltyúk üregeiben és vastag fejükkel, nagy fekete szemükkel a kopoltyú szabad széle felé fordulva kidudorodtak a kopoltyú bőréből. A kopoltyú óvatos felhasítása után előbújtak a csinos halacskák, amelyeknek hasán hosszúkás, sárga szikzacskó volt, testük pedig ezüstfényben ragyogott. Ugyanebben a kagylóban az ikra mellett különböző fejlettségű halivadékot is lehet találni, amiből kétségtelenül kiderül, hogy az anyahal különböző alkalmakkor többízben juttatta ikráját a kagylóba.

„Május hó 15-én észleltem az első teljesen fejlett 11 mm hosszú ivadékot, a két kopoltyúlemez közötti járatban, amely a kagyló kloákaüregébe vezet. Egyes halacskák már a kivezető nyílásban voltak. Az eddig csendben meglapuló halivadék mozgolódásának megkezdése után nagy feje miatt a szűkebb kopoltyúrészekbe nem juthat beljebb, hanem hátrafelé a tágabb részbe kerül, amely a kloákaüregbe vezet, ahol egyideig összegyülekezik. Kétségtelen, hogy innen a kiáramló vízzel a kagyló testnyílásain hagyják el dajkájukat, s jutnak a vízbe, ahol május 20-án már nagy csapatokban észleltem őket. De ebben az időben is akadnak még frissen letojt halikrák a kagylókban, bár jóval kisebb számmal.

„Ki kell itt emelnem, hogy a halikra megőrzése s kikelése a kagyló kopoltyúrekeszeiben, ahol állandóan friss víz áramlik, a kagylót látszóan semmiben sem zavarja. Igaz ugyan, hogy a halacskák kissé kitágítják a kagyló kopoltyúrekeszeit, de, úgylátszik, ez az apró kellemetlenség nem árt a kagylónak, mert a kagyló ottani tartózkodásuk ideje alatt is, után is, nyugodtan él tovább.

Igen érdekes magának a halacskának a fejlődése is, melynek különböző fokait egymás mellett gyakran egyetlen egy kagylóban megtalálhatjuk. Minthogy a zsenge ivadék teljesen átlátszó, mikroszkópiai megfigyelésre igen alkalmas. Úgylátszik, a halikra jelenlétét a kagylóban legelőször Cavolini figyelte meg 1787-ben. Érdekes, hogy annyiszor fedezték fel és vizsgálták meg azt a tényt, hogy a kagylóban halikra található, s nagyon sokáig mégsem tudták megfejteni, hogy milyen hal ikrájáról van szó, s hogyan kerül a kagyló kopoltyújába? Csak Siebold derített erre a homályra fényt, aki, a nélkül, hogy az összefüggést ismerte volna, leírta a szivárványos ökle ikráját, s rámondta a festőkagylóban való halikrára, hogy az a szivárványos ökléé. Jó sok ideig tartott még, amíg a mi legkisebb pontyfélénknek természetrajzát véglegesen felderítették.”

Noll ismerteti a Krauss által 1857-ben tett felfedezést és Siebold fent elmondott megfigyeléseit, amelyek az ökle tojócsövére és az ökle ikrájára vonatkoznak, mely utóbbiak 3 mm hosszúságú és 2 mm átmérőjű, sárga, tojásdad képletek, majd így folytatja: „Egészen helyesen leírták tehát a festőkagyló kopoltyúiban élősködő ikrát, amely más halé nem is lehet. A szivárványos ökle ívásának ideje, az április és a május pontosan megegyezik megfigyelésemmel s kétségtelen, hogy a szivárványos ökle az a kópé, amelyik tojásait megőrzés és kiköltés végett a festőkagylóra bízza. Mire való azonban e hal sajátságos és feltűnő tojócsöve, amely ívása idején fejlődik ki és azután ismét eltűnik? Ha megfigyeljük az iszapba befúrt kagylókat, kimondhatjuk, amit sejtünk: hogy a tojócső az a szerv, amellyel a szivárványos ökle a kagyló kopoltyúinak tövén elhúzódó járatba bocsátja tojásait, amelyek a kagyló összehúzódása következtében azután a kopoltyúba kerülnek. Ilyen módon megmagyarázhatjuk azt a fogas és más feltevéssel meg nem világítható kérdést, hogy miképpen került a halikra a kagyló kopoltyújába? Hogy van azonban az, hogy a kagyló be nem csípi a hal tojócsövét? Ha meg tekintjük a kagylóhéjnak a testnyílásnál fekvő szélét, látjuk, hogy a kagylóhéj épp itt a legvékonyabb, hajlékony, s nem is zár szorosan, mert közötte hézag marad.

A kagyló tehát nem tudja lecsípni a tojócsövet, sőt összecsukódása által még segítségére van a halnak abban, hogy a tojócsőben olvasószerűen elhelyezkedő ikrát kifejje a tojócsőből, amelyet épségben kihúzhat, hogy aztán másik kagylóba süllyessze bele. Hogy ugyanegy kagylóba több hal tojja le ikráját, azt már fentebb láttuk.”

Noll kísérletei beigazolták azután a természetbúvároknak azt a sejtelmét, hogy a tojócső az a szerv, amellyel az ívó ökle ikráját a kagyló kopoltyúrekeszeibe tudja elhelyezni. A halikrát viselő festőkagylókat külön akváriummedencébe helyezték s megfigyelték, hogy egy idő mulva megtelt a medence apró, a kagyló kopoltyújában kifejlődött és ott megvédett szivárványos ökle-ivadékkal. Ivarérett öklének kedvező pillanatban üres festőkagylókat bocsátottak rendelkezésükre, megfigyelték rajtuk szokásaikat és eljárásukat, hogy mi módon helyezik el ikrájukat a kagylóba, s így minden kétséget kizáróan tisztázódott a hal és a kagyló egymáshoz való viszonya.

Noll kitünő megfigyelései szerint a szivárványos ökle megfelelően berendezett akváriumban hamarosan otthon érzi magát. Kezdetben ugyan nappal megbúvik a növényzet között s csak éjjel eleven és virgonc, de két-három nap mulva már nappal is megjelenik és kapdossa a beszórt élelmet. Hamarosan annyira megszokja az embert, hogy eltűr mindenféle változtatást a medencében, s nem ijed meg tőlük. Biztos gyorsasággal kapja el a ledobott vízibolhákat, ügyesen kihúzogatja a medence fenékiszapjából a benne lévő férgeket, de megeszi a hangyabábot, darált húst és kenyérmorzsát is. Ha éhes, igen tüzetesen vizsgálgatja a medencének mindazokat a helyeit, amelyeken táplálékot sejt; kenyérirígység is lakik benne, mégpedig a nőstényben erősebb mértékben, s abban nyilvánul, hogy a felfedezett falat közeléből fejének és farkának csapkodásával igyekszik elriasztani társait. A hímek és a nőstények játszva kergetőznek a medencében, jókedvükben szép ugrásokat végeznek, s ilyenkor ki is eshetnek a medencéből, ha nincsen befödve.

Igen eleven élet veszi kezdetét az ívási időszak beálltával, amit a tejes színpompás nászruhájának felöltése és az ikrás hosszúra nőtt tojócsöve által árul el. A tojócső kezdetben lassan nő, később gyorsabban, végül igen gyorsan, s az ikra letojása után néhány óra mulva igen jelentékenyen megrövidül. A hímeken izgalom vesz erőt, s ez, mint más halaknál is, színpompájának erőteljesebb tündöklésében és határozott féltékenységben nyilvánul meg. Nagy dühhel kergeti a medencében vetélytársait s iparkodik távoltartani őket, de hajszolja a kiszemelt ikrást is, míg végre is odamegy a hím által kiszemelt kagylóhoz, hogy ott leívjon. Mihelyt ikra kerül a tojócsőbe,megmerevedik, s ilyen marad mindaddig, míg az ikra el nem távozott belőle. Ívás előtt az ikrás a kagyló fölött függélyesen fejére áll és hosszabb ideig szemléli. Abban a pillanatban, amidőn egy ikra hatolt be a tojócsővébe, gyorsan leereszkedik a kagyló fölé és betolja tojócsöve végét a dajkának kiszemelt kagyló lélekzőnyílásába, hirtelen letojja ikráját, s villámgyorsan kirántja tojócsövét. Noll tüzetesebb megfigyeléssel kiderítette, hogy az ikrás e művelet előtt a kagylót gyakran meg-megérinti, hogy az ingerhez hozzászoktassa, míg végre a kagyló az érintést annyira megszokja, hogy nyílását már nem is zárja el. A tojócső bevezetése és az ikra elhelyezése nem mindig sikerül. Az ikra ilyenkor visszatér az anya testébe s néha órákig tart, amíg ismét megjelenik a tojócsőben.

A tejes tojás közben figyelmesen szemléli az ikrást, s ez végzett és visszahúzta tojócsövét a kagylóból, a tejes lecsap a kagylóra, közvetlenül fölötte megáll s összes úszóit kifeszítve, a kagyló lélekzőnyílása fölé kibocsátja tejét, amelyet a víz belevisz a kagyló belsejébe, hogy ott a letojt ikrát megtermékenyítse. Az ívás befejezte után mindkét nem bágyadtan megbúvik a növényzet sűrűjében s félénken és nyugtalanul viselkednek. A tejes elveszti gyönyörű színpompáját s az ikrás tojócsöve összezsugorodik. Néhány napos időközökben megismétlődik az egész folyamat s addig tart, míg az ívás időszaka véget nem ér. A szabad természetben áprilistól június közepéig, de fogságban rendesen korábbi időre esik az ívás ideje.

A szivárványos ökle elterjedési köre, tudomásunk szerint, egész Közép- és Kelet-Európára és Ázsia nagyrészére kiterjed. A Dunában és mellékfolyóiban, a Rajnában, az Elba és a Visztula rendszerében helyenként igen tömegesen él. Hazánkban mindenütt közönséges, bár előfordulása tömegesnek éppen nem mondható. Szereti a tiszta, lassú vizeket, homokos vagy iszapos fenékkel, különösen a folyók és patakok holtágaiban gyakori. Előfordulása természetesen dajkájának, a festőkagylónak az előfordulásához van kötve. A síkságról felhatol egész a középhegységekig. Nagy életszívóssága alkalmassá teszi nagy hideg és nagy meleg elviselésére is. Jäckel látta márciusban a jég alatt vígan úszkálni, olyan sekély árokban, amely csaknem a fenékig be volt fagyva, de megfigyelte azt is, hogy nem ártott neki az sem, amikor meleg őszi napon víz nélkül, még csak nedves mohába sem téve, egyszerű dobozban egy órahosszat tartották. Lehet, hogy azért bírja a vízhiányt olyan jól, mert a kopoltyúívek felsőrészén bőrhártyák kötik össze a kopoltyúkat, úgyhogy csak szűk nyílás vezet a szájüregbe. Hankó 1929-ben végzett kísérleteiből kitűnt, hogy a szivárványos ökle igen jól bírja a víz felmelegedését s csak 35.5 C°-os vízben pusztul el.

Minthogy e halacska húsa keserű s emberi táplálkozás céljaira alkalmatlan, a másik magyar nevét: keserűhal, is ennek köszönheti. Alig fogják és legfeljebb horogcsalinak használják. Hogy azonban akváriumi díszhalnak mennyire alkalmas, azt az elmondottak után alig kell külön hangsúlyozni.

Ha az akváriumban ívását is meg akarjuk figyelni, feltétlenül gondoskodnunk kell a festőkagyló (Unio pictorum) jelenlétéről.

Igen érdekes az is, hogy a kagyló, bár készséggel vállalja a kis ökleivadék dajkaságát, nem önzetlenül teszi, hanem hasonló szolgálatok reményében. A kagylók ősszel igen hatalmas tömegű petét termelnek, amelyek kopoltyújukban apró, harangalakú lárvákká, az ú. n. glochidiumokká fejlődnek. Ezek az apró kagylólárvák héjuk közepén befelé gördülő, hegyes fogat viselnek, ezenkívül talpukról hosszú, tapadós fonal függ a vízbe. Ha ezek a parányi glochidiumok elhagyják az anyakagyló testét, kagylóhéjaik csapkodó mozgásával a vízben szabadon úszkálnak, mindaddig, míg halra nem találnak, melynek bőrébe fogat viselő kagylóhéjuk összecsukása által belecsimpaszkodnak. Ha ez megtörtént, a hal bőrén az okozott inger következtében bőrsarjadék, daganat fejlődik, amely körülnövi a kis kagylót. A kis kagyló 2–3 hétig ebben a bőrsarjadékban él, a hal testnedveiből táplálkozik s kész kagylócskává alakul át. Ezután kifurakodik a daganatból, lepottyan a fenékre s a kagylók rendes életét éli. Az akváriumban nem szabad a kagylókat szaporodásukkor megtűrni, mert a kikelt töméntelen glochidium által okozott daganat igen megviseli halacskáinkat.