A páviánok

A szakállas-majom első ránézésre külsejével, sörényes szakállával és bojtos farkával, az üstökös-pávián azonban koponyaalkatával és arcorrával is rászolgál a szorosabb értelemben vett igazi pávián elnevezésre, ahogy ezt a természetrajz nyelvén mondjuk. Elsőjük lekerekített orrával a makákókhoz vezető kapcsolatot biztosítja, ez utóbbi azonban az igazi kutyafejűeket képviseli ezzel az elnevezéssel már Arisztotelesz is helyesen jelölte a páviánokat, amelyek több alrendet egyesítenek.

Ezek a kutyafejűek ránk nemkevésbbé ijesztően és visszatetszően hatnak, mert megpillantásukkor ama meggyőződésünket, hogy majommal, tehát emberhez közel álló lénnyel van dolgunk, megváltoztatja az állati bélyegeknek jelenléte, amely a szűk és a mellett lapos agykoponya és hozzá még a hatalmasan kimeredő arcorr egymáshoz való viszonyában mutatkozik. Mindezekből – természetesen emberi szemmel – nagy aránytalanságot és ellentétet olvashatunk ki. Ezenkívül a páviánok egyforma hosszú elülső és hátsó lábaikkal jobban szorultak arra, hogy négykézláb szaladgáljanak, mint más majmok, és e szerint csakugyan ő bennük kell a majom legalsóbbrendű, legállatiasabb típusát látnunk.

Ám a páviánok termetre, nagyságra nézve mégis az emberszabású majmok mellett foglalnak helyet, s ezek után legnagyobb termetű képviselői e rendnek. Testalkatuk, különösen a hímeké, zömök. Irtózatos izomerejük van ezeknek. otromba fejük erős és hosszú, elől többnyire lecsapott, néha duzzadt és barázdált arcorrba és kiszökellő orrba van kihúzva. Félelmetesen kimeredő, hátul éles szemfogaikkal ezek az állatok ragadozók benyomását keltik. Ajkuk könnyen mozgatható, fülük kicsiny, igen apró szemük mélyen el van rejtve a fölöttük kiduzzadó szemöldökívek alatt, s így ezek emberi szempontból ismét állati jellegek gyanánt tűnnek fel s a páviánnak szerintünk valami rendkívül alattomos és gonosz arckifejezést kölcsönöznek, melyben a gonosztevő tekintete tükröződik vissza. Járáskor a páviánok talpukkal egészen érintik a földet, hüvelykujjuk jól fejlett, nincsen elsatnyulva, ami abból is látszik, hogy a második ujj közepéig ér. Farkuk majd hosszú, majd rövid, símán szőrös, vagy bojtos; a hosszúfarkú-páviánok, eltekintve a galléros formáktól, farkukat sajátságosan hordozzák, t. i. a hatodik farkcsigolyáig mereven fölfelé tartják, ellenben ettől kezdve szinte pettyhüdten, lógatva, mintha nem is tudnák mozgatni s így aztán a bárányokra emlékeztetnek, amikor azok a farkukat csóválják. Farkuk töve olyan merev, hogy még a halál után sem hajlítható, hanem mindig visszaugrik. Ennek oka és célja ismeretlen előttünk, s bizonyos sajátságos anatómiai berendezéseket sem sikerült kimutatni. Maga Virchow is e részben negatív eredményre jutott s azt találta, hogy a szervezet ezeket a sajátos működéseket – mint az más esetekben is gyakori – minden különösebb berendezés nélkül is létrehozza, legfeljebb a rendkívül rugalmas közti szalagoknak, és izületek oldalszalagjainak, és ama izületi nyúlványoknak van itt szerepe, melyek az ötödik és hatodik farkcsigolyáig érnek.

A páviánok pofazacskói jó nagyok, szintúgy élénkszínű, vörös fargumói is. Minthogy ezek a nőstényen ivarzáskor még hozzá ijesztően meg is duzzadnak, visszataszítóan csúnya, gyuladásos daganatnak látszanak.

Hosszú és laza szőrözetük egyes fajok fején, nyakán és vállán gazdag sörénnyé alakul, s ennek rendesen határozatlan, a földhöz, vagy a sziklához hasonló szürkés, szürkéssárgászöld, vagy barnás és feketés színe van.

A páviánok elterjedési köre egész Afrikára kiterjed, még pedig a Szaharától délre és Arábiára. Itt mindenütt a sziklás vidékeket kedvelik ugyan, de mégis vannak fajaik, melyek az erdőségeket is meghódították, és sokkal ügyesebbek a kúszásban, mint ezt a síkságon élő alakjaikról feltételeztük volna. A hegyvidéken 3000–4000 méterig vonulnak fel a tenger színe fölött, sőt érintik az örökös hó határát is, de azért szívesebben választják az alacsonyabb fekvésű vidékeket, az 10002000 méteres csúcsok között. Vízben szegény helyeket egyáltalában nem kerülnek, s mindig megtalálják a szükséges innivalójukat. Feussner rájuk talált egy alkalommal Német-Délnyugatafrikában, amint az átázott földet kaparták addig, amíg vízre nem akadtak. Ez az oka annak, hogy Dél-Afrikában azért tartanak szelidített páviánokat, hogy kikutassák, merre van víz. S ha ilyen helyekre egyszer rátaláltak, akkor nehéz őket onnan elmozdítani, ellenkezőleg, ők maguk veszik üldözőbe a közeledő feketéket, különösen a néger nőket. S ezért is gyanúsítják azzal őket – természetesen alaptalanul –, hogy ők ezeket a nőket meg is kívánják.

A páviánok eledelét többnyire a hagymafélék, gumós növények, fűszerfélék, fűvek, gyümölcsök, tojások és mindenféle kisebb állatok szolgáltatják. De fel kell tételeznünk ezekről a merész és támadásra kész egyénekről, hogy nem elégszenek meg pusztán az apróbb lényekkel, hanem a húsfélék után sóvárogva, valóságos rablók módjára vetik magukat nagyobb állatokra is. E mellett szólnak Fischer megfigyelései. A nevezett kutató szerint a páviánok nemcsak tyúkfélékre vadásznak, hanem a törpeantilopokra is, sőt, megtámadják a termetesebb jávorantilopokat. Dél-Afrikában egyébként újabban a nyájak szopós bárányaival is kikezdtek, a gyomrukban lévő tej kedvéért. Ilyen körülmények között az állattenyésztőknek esküdt ellenségei. De ennél érzékenyebb károkat okoznak majmaink a veteményes kertekben, kiváltképpen pedig a szőllőben, s azt állítják, hogy e részben egészen tervszerűen és megfontolva intézik rablóhadjárataikat. Gyakran megesik, hogy ilyen alkalommal jó csomó gyümölcsöt cipelnek magukkal a hegycsúcsokra. Hogy őrszemet állítanak ki, az egészen bizonyos, s éppúgy az is, hogy a kutyafejűek valóságos csapást jelentenek azokra az emberlakta vidékekre, melyeken nagy az éhinség, mert ott a gazdáknak mérhetetlen károkat okoznak. Német-Keletafrikában Lydekker szerint a Sisal-agaveültetvényekben tettek nem csekély kárt, amennyiben a csíralevelek lefejtésével egy éjjelen át sok hektárra menő termést a következő évekre is elpusztítottak. A teafaiskolában Gieseler szerint nemcsak a termést fosztogatják, hanem a fiatal fák koronáit is. S mindez úgy látszott, mintha bosszú műve volna. S minden ilyen rablóhadjárat alkalmával, különösen táplálékszerzéskor vagy iváskor, a legnagyobb óvatossággal járnak el. A legerősebb hím, mint vezér elől meg, kémlelődve többször megáll, s csak aztán ad a mögötte messze elmaradó csapatnak megnyugtató röfögéssel jelt arra, hogy továbbmenjenek. A célhoz érve, még egyszer felmászik valami sziklára vagy fára és óvatosan körültekint. Ha nem lát semmi gyanúsat, akkor hangosabb kiáltásban tör ki, s akkor aztán a bokrok mögül előkerül az egész társaság és elszéled az ültetvények között. De ha valami gyanús az öregnek, akkor villámgyorsan tűnik el a bozótok között, hogy a visszavonulást fedezze, s ugyanígy áll a dolog, ha pl. a steppében egy kis cserjésben meg akarunk közelíteni ilyen csapatot. A vészkiáltásra az ágak között rögtön megélénkül az élet. Hosszú, sötét árnyékok surrannak át a lombozaton, a földre bukkannak és a következő pillanatban elszéledt a nyáj. Messzibbre azután, ahol hullámzik a talaj, s ahol gyérebb a steppei fű, talán még egyszer feltűnnek, amint felbomladozó sorokban menekülnek. A károsultak elfojtott dühe ellenére is sok ember irtózik attól, hogy a páviánokra vadásszon, még pedig ezeknek az állatoknak emberi viselkedése miatt. Így járt egy angol is, amikor hurokkal rendezett hajtóvadászaton vett részt, melynél a kafferek segédkeztek, mint hajtók. „Legborzasztóbbak voltak jajkiáltásaik, ezek egészen emberieknek hangzottak. De mozgásukkal is rettentően emberi vonást árultak el, nemkevésbbé abban is, amikor karjaikat felemelték.”

Dietrich a következőket meséli egy 200-300 főnyi páviáncsapatról, melyet Német-Délnyugat-Afrikábanlátott. „alig voltunk 1500 méternyire ettől a víztől, amidőn a tölcsért övező tüskés bozótok mögül fülsiketítő lárma ütötte meg fülünket. Ugyanakkor kő, fadarab és mindenféle piszok repült felénk, a nélkül azonban, hogy az minket e nagy távolságról elért volna. Minél jobban közeledtünk, annál dühösebben viselkedtek a majmok. Amikor már annyira közel voltam, hogy a veszekedett tömeg dobálózása következtében veszélybe jutottam, egy lövéssel válaszoltam, amidőn ugyanis vaktába belecéloztam a sűrű tömegbe. Golyóm egy fiatal páviánt talált. Emberi jajveszékelés közben maradt fekve, mialatt társai elmenekültek.” De csakhamar megjelent az anya, hogy súlyosan sebesült gyermekét elhurcolja. „A legközelebbi hegyoldalon az egész csapat megállt és a beteg köré csoportosult. Ez pedig szakadatlanul, velőtrázó hangon jajveszékelt, állandóan ijedt pillantásokkal nézve sebét és megpróbálva, hogy kezével megszüntesse a vérzést. Az anya pedig lombokat tépett le a legközelebbi bokorról és azokkal betömte sebhelyét. Majdnem háromnegyed óra hosszat tartott ez a rettenetes, fülsiketítő ordítozás, amidőn végre az utolsó feljajdulást halálos csend váltotta fel.„Hála Istennek”, sóhajtottam fel magamban, s ezzel sarkon fordultam, látva még, amint az egész társaság a halottal a tüskebozótok között eltűnik. A körülöttünk lévő víz olyannyira piszkos volt, hogy azt alaposan meg kellett előbb tisztítanunk, hogy élvezhetővé tegyük.”

Hogy a páviánok halott társaikat és sebesültjeiket magukkal cipelik, annak Berger is ismételten szemtanuja volt német-keletafrikai utazása alkalmával. Mialatt pedig a csapat elmenekült, egy hím maradt vissza, hogy annyira, amennyire tudja, a csapatot fedezze.

A többi majmoknál sokkal jobban árulják el a páviánok testtartásukkal, hogy elsősorban földönlakó állatok. Egész testalkatuk is különben a földhöz köti őket. Járásukkal lomha kutyákra emlékeztetnek, s ha fel is emelkednek, kezükre támaszkodva járnak. Ameddig csöndben vannak és nem sietős a dolguk, addig nehézkesen és lassan lépkednek; de ha üldözőbe veszik őket, akkor a legfurcsább vágtatással iramodnak el, amelybe a legkülönösebb mozdulatok vegyülnek. Járásukat bizonyos könnyelműség és a mellett arcátlanság jellemzi. Egész testükkel ide-oda támolyognak, hátuljukat jobbra-balra mozgatják, amire más állatoknál aligha van példa. A mellett farkukat begörbítve hordják, s annyira kihívóan tekintenek kicsi, fénylő szemeikkel, hogy már puszta megjelenésükkel is elárulják egész lényüket.

Szellemi tulajdonságaik külsejükben híven tükröződnek vissza. A páviánok szelleme, mintha majomszellem mintaképe volna, a legtökéletesebb kiadásban, de emberi szempontból véve, s inkább rossz, mint jó értelemben. De egynéhány kiváló tulajdonságaikat nem vitathatjuk el tőlük. Mint társas lényekben, s mint olyanokban, melyeket családi kötelékek fűznek egymáshoz, rendkívül nagy bennük az összetartás, s nagy a vonzalom gyermekeik iránt. Ez a fogságban néha meghatóan kifejezésre jut, ha csakugyan hosszasabb elszakítva, nem idegenednek el egymástól. Knottnerus Meyer, a hannoveri állatkertnek egy gallérospávián párjáról meséli, hogy azok, miután őket szétválasztották, s nem láthatták egymást, csak egymást hallottak háromnegyed évig, fokozott izgalommal egyre hangosabban hivogatták egymást, amikor aztán a nőstény végre egy szép napon a hosszú folyosón keresztül ismét ellátogathatott hímjéhez. S ez feszült figyelemmel várta, amíg félrehúzzák ketrecük tolóajtaját. S ez meg is történt. „Éva megjelent. Néhány pillanatig mereven tekintenek egymásra, s aztán állandó örömrivalgás közben egymás karjaiba borulnak, szemüket egymásra szögezik, s hosszan ölelkeznek. ”

„Egy másik pávián, melynek nősténye meghalt, csak úgy tombolt dühében és fájdalmában – így meséli ezt a nevezett kutató, – amidőn halott nőstényét kivették ketrecéből. Napokig gubbasztott részvétlenül, a nélkül, hogy valamit evett volna. De a visszamaradt kölyköt, melyet anyjának életében nem volt szabad megérintenie, haláláig ápolta, gyöngéden, de azzal a bizonyos gyámoltalansággal, amely a mai atyáinkra is jellemző. Egy másik nőstényt, melyet kárpótlásul adtak mellé, kereken visszautasított, ha az még olyan kedvesen és vonzóan viselkedett vele szemben. Csak jóval később fért meg egy Langheld-pávián nőstényével, a nélkül azonban, hogy gyöngédebb viszonyba jutott volna vele.”

A vén páviánok megszokott ordítása bizonyos érdes ugatás, de a kutyaugatástól eltérően sohasem ismétlődik meg többször egymásután, hanem csak elvétve hangzik el. A nőstények és fiatalok minden alkalommal jajveszékelve ordítoznak, közben szorgalmasan csattogtatva fogaikat. A lotyogás és cuppantás a barátságos üdvözlés jele, haragjukat ellenben állandó szájtátogatással és csukással és ásítással, vagyis azzal fejezik ki, hogy jól tátva hagyják szájukat és vicsorgatják fogaikat.

A páviánok vonzódnak az emberekhez is, akik őket ápolták és felnevelték, sőt azoknak sokfélekép hasznára válnak. Legalább is uruknak tekintik azokat. Parancsaiknak alávetik magukat, vagy ha ezt nem is teszik, pártjukat fogják. Mert az ő lelki életükben a szabadban élő társaik helyét immár az ember foglalta el. De csak a fehér emberben látják feljebbvalójukat; a négereket legkevésbbé sem tisztelik, s általában nagy különbséget tesznek a fehérek és feketék között. Ez utóbbiak egyáltalában nem tartják őket vissza attól a számtalan sok pajkos cselekedeteiktől, melyekkel annak ellenére, hogy szellemi tehetségeikkel ezek a majmok annyira megkedveltették magukat, mégis türhetetlenekké válnak. Hogy ezek mennyire számottevők, arra Besser Hans-nak néhány kelet-afrikai leírása szolgáljon például. Besser páviánja hálóládáját – mely forgathatóan volt egy cövekre ráerősítve – állandóan nyitott oldalával háttal fordította a szél irányának. A lánc karikájának és kapcsolójának nyitját csakhamar felismerte, s kiszabadult, ha gazdáját nem látta a közelben. S akkor jaj volt a néger katonák asszonyainak, akik fejükön akarták vinni férjeiknek az ebédet. jack egy pillanat alatt leszedte róluk a ruhát s így természetesen könnyen hozzájutott az ennivalóhoz is. A láncot és biztosítékot most tehát egy kötéllel, majd bőrrel csomózták össze: de a majom csakhamar a legnehezebb csomókat is megtanulta feloldani, s amikor végre láncát a cövekhez oda is szögezték, azt kiásta és láncostul magával vitte, három lábon futva, egyik kezével a láncot fogva és így hurcolva magával a cöveket is. Egy fiatal cerkófmajmot anyai gyöngédséggel ápolt és az ismert, különösen a páviánokon nagyon erősen kifejezésre jutó majomszeretettel védelmezett, azonban egy banána miatt, melytől a kis majom nem szívesen vált meg, a kecses jószágot a szó szoros értelmében kettétépte, s részeit dühösen elhajította. Egy szamárkanca csikóját farkánál fogva el akarta vonszolni, de anyja végre is egy rugással ketté törte derekát. Egy fiatal páviánnőstény úgy látszik nagy vonzalommal viseltetett áldozata iránt, s e történetekre mindennemű ételt visszautasított és néhány nap alatt kimúlt.

Egy másik páviánt, névleg maru-t, Besser a Rikwa-tó környékén vett meg. Ez az állat nyolc nap múlva már állandóan kísérte az utazókat, de csak gazdája felügyelete alatt volt illedelmes; egyébként lopott, ahol csak tudott. ha fáradt volt, ő is felugrott a lóra. Nemsokára Besser összes embereivel is megbarátkozott, s egy szakácsinashoz szegődött, aki rossz gyalogló lévén, félórai késéssel baktatott a társaság után, de közben gyakran a majmot is magával vitte. A víztől ugyancsak írtózott, még a legkisebb pataktól is, a legjobb hordozót nyomban megragadta bőrkötényénél fogva, és ijedten kapaszkodva belé, átvitette magát. ha pihenőt tartottak, akkor Maru állandóan gazdája közelségében tartózkodott, és átölelte őt. Amikor egyszer kóbor kutyákkal találkozott, akkor ezeket gazdája doggjaival megkergette, de minden jel szerint félelmében hamarabb tért vissza, és gazdája nyakába oly erősen belecsimpaszkodott, hogy annak szinte elállt a lélekzete. Vajjon a vadonban élő társai a majmok nyelvén valami súlyosan fenyegető hangon szóltak hozzá, nem tudjuk, de bizonyos, hogy ettől kezdve majmunk a vad páviánoknak mindig ijedten kitért az útjából. De idegen kutyáktól egyáltalában nem félt, átugrott rajtuk és játszva ráncigálta meg fülüket. Gazdájának doggjaival kitűnő lábon állt, ezek még azt is megengedték neki, hogy egyik vagy másik kölyküket elvegye és dédelgesse, – a bizalom ennél nagyobb jelét egy kutya igazán nem adhatja! Később a majom a fiatalokat is pávián módjára gondozta anyaszeretettel és tisztára nyalta azokat, ha a teljes bögrében bepiszkolódtak. S a mellett állandóan belekukkantott szájukba is, s azt oldalt is átkutatta ujjaival, mintha pofazacskóik volnának.

Maru is feloldott minden csomót, ha kötéllel odakötötték valahova, de egészen részvétlennek mutatkozott, ameddig és mihelyt valaki megfigyelte. Mialatt gazdája európai útra készült, a kis majmot más uraknak gondjaira bízták. De nyolc hónap múlva is megismerte gazdáját, mikor az visszatért, és viharos odaadással üdvözölte őt.

Ám a páviánoknak mindezen jó tulajdonságai az emberrel, aki azokat emberi mértékkel méri, mégsem feledtetik el erkölcstelenségeiket és szenvedélyeiket. Mert az alattomosság és ravaszság valamennyi páviánnak alaptulajdonsága és ezenfelül még rettentő düh is jellemzi őket. Dühük szalmatűz módjára lobban fel, de tartós és nem csillapodik egyhamar. Egyetlen szó, gúnyos nevetés, sőt egy ferde pillantás is őrjöngésbe hozhatja a páviánt, és ilyenkor mindenről megfeledkezik, még arról is, akihez azelőtt szeretettel vonzódott. S éppen ezért ezek az állatok mindenképpen veszedelmesek, s durva ösztöneik mindig kitörnek rajtuk, ha sokáig lappangtak is. Ellenségeikkel szemben igazán félelmesekké válnak.

A páviánok ugyan menekülnek az ember elől, de szükség esetében ővele is, akárcsak a ragadozókkal, harcba elegyednek, s ez gyakran végzetessé válhat. Úgy látszik, a leopárd a legnagyobb ellenségük, habár ez inkább a fiatalokra vadászik, mint az öregekre, mert minden oka megvan arra, hogy mérlegelje, vajjon fogaival és karmaival felvegye a harcot a páviánok fogazatával és mancsaival szemben. A kutyákat a páviánok gyakran legyőzik, mind a mellett az agarak, a szudáni arabok e nemes állatai nem ismernek nagyobb gyönyörűséget, mint ezekre a majmokra vadászni. A kutyán, a leopárdon és az oroszlánon kívül alig van a páviánoknak kitől félniök, de föltehető, hogy a kígyók méregfogairól is szomorú tapasztalatokat szereztek. Egyetlenegy pávián sem emel fel egy követ vagy kutat át egy bokrot a nélkül, hogy előbb meggyőződjön arról, hogy nem rejtőzik-e alatt kígyó. A skorpióktól ezek az értelmes állatok nem félnek, inkább nagy ügyességgel fogják azokat, kitépve azok méregfulánkját, a nélkül, hogy nekik bajuk esne.

A párzás egyetlen állatnál sem megy olyan undorítóan végbe, mint a páviánoknál. A nőstényekre minden 35–40-ik napon jön párzási kedv, és ez amint jómagam azt megfigyeltem, 14–20 napig eltart. Az ivarszerveknek jól észrevehető megduzzadásával kezdődik, s ez a duzzadás azután csakhamar az egész farra is átterjed és a fargumókat is hólyagszerűen feldagasztja. Ezek egyben meg is vörösödnek, mintha gyulladásban volnának, úgyhogy egész ülepük valósággal ijesztő külsőt nyer. Egy hét leforgása alatt aztán a hólyagok lelohadnak, egyre jobban összezsugorodnak és végre egészen eltűnnek. A párosodás kezdetén a nőstények éppúgy vágyakoznak a hímekre, mint emezek állandóan a nőstényekre. Noha a páviánok fogságban szaporodásra is rávehetők, a terhesség idejét ő náluk sem tudjuk pontosan megállapítani, mint más majmoknál sem.

A berlini- és más állatkertekben mindenféle pávián-korcsokat sikerült tenyészteni, s ezek hosszú- és rövidfarkú fajok, a drill és a mandrill keresztezéséből származtak, sőt Cincinnati-ból 1896-ban egy nősténymandrill és szürke mangabé korcsáról megállapították, hogy az kerek fejével és hosszú farkával atyjához hasonlított. A páviánokra és korcsaikra is érvényes az a szabály, hogy szopós kölykeiknek többnyire világos bőrük és sötét hajzatuk van. Az újszülött páviánok bőre kezdetben élénk vörös, aztán egyre jobban elhalványul. Életük legelső heteit ők is úgy töltik el, hogy anyjuk csecsbimbóit szájukban tartják.

A páviánok haszna csekély. Tanulékonyságuknál fogva mindennemű kézügyességre megtaníthatók. Dél-Afrikában őket, mint azt már jeleztük, a víz felkutatására használják fel. Ha az ivóvízkészlet fogytán van, akkor a páviánt sós étellel etetik meg. Szomjúságtól megkínozva, az állat hol jobbra-balra, hol előre-hátrafelé forgolódik, a levegőben szimatol, kitépi a növényeket és végre is ásómozdulataival megkeresi az elrejtett forrásokat vagy pedig egy határozott előérzettel megtalálja a földből előbuggyanó vizet.

Egyébként a páviánok a többi majmokhoz hasonlóan az orfeumokban, cirkuszokban és majomszínházakban a közönség gyönyörködtetésére és mulattatására valók. Egy sárga pávián, annyira „gentleman” módjára viselkedett, hogy valamennyi csimpánzzal is felvette a versenyt és a medvepáviánok Schumann-t a cirkuszban szinte bámulatba ejtették önállóságukkal, gyorsaságukkal. Eleinte négykézláb álltak a földön, mellettük heverő kerékpár mellett, de a következő pillanatban már rá is ültek és a felállított palackok körül figurákat írtak le azokkal.

Majomszínházakban a hosszúfarkú fajokat különösen szeretik, amikor t. i. magas, nyúlánk alakokra van szükség, mint pl. a ponnylovaglásnál, míg a drill és mandrill inkább érdekes pofájukkal és értelmességükkel vívták itt ki helyüket.

Hogy a páviánok, különösen a galléros páviánok a régi egyiptomiak vallásos és művészi életben milyen szerepet vittek, arról fent már megemlékeztünk. De az arabok mondáiban és meséiben is nem kis mértékben szerepelnek ezek az állatok. A történetírók őket ismerik legjobban, mert Jemenben előfordulnak és azok közé tartoznak, melyeket leggyakrabban importálnak Egyiptomból és Szíriából. Ő reájuk vonatkozik végül a próféták és hozzátartozóik ama mondása, hogy valamikor emberek voltak, de Allah őket haragjában majmokká változtatta, s ezzel a felfogással általában gyakran találkozunk azoknál a népeknél, melyeknek hazájában a majmok is otthonosak.