Vissza a kezdőlapra


ÉLETRAJZI ADATOK
A Magyar Életrajzi Lexikon szócikke
Hárs Éva könyvéből
Időrendi áttekintés
Önéletrajz
 
VÁLOGATOTT SZAKIRODALOM




Rudnay Gyula (Pelsőc, 1878. január 9. - Budapest, 1956. január 4.): festő, Kossuth-díjas (1949), kiváló művész (1954). 1895-től Hollósy Simon tanítványa Münchenben és Nagybányán. Közben rövid tanulmányúton Rómában járt. 1903-ban Párizsban képezte tovább magát. Fiatalkori nagy élménye az orosz kritikai realista irodalom volt, ennek hatására fordult a népélet tanulmányozása és a realizmus felé. Sajátos, nemzeti stílű művészetet akart, ezért 1905-ben Hódmezővásárhelyre költözött. Itt alkotott műveit - Pásztor Jánossal együtt - 1910-ben mutatta be Budapesten. A háború monumentális drámai kompozíciókat váltott ki belőle; menekülőket ábrázoló képek sorát festette. Ezekben az években Losoncon dolgozott. 1918-ban az Ernst Múzeumban rendezte első nagy sikerű gyűjteményes kiállítását. 1919-től kezdve egyre többet festett Bábonyban, 1922-ben a Képzőművészeti Főiskola tanárává nevezték ki. 1922-től foglalkozott rézkarcolással; művei 1923-ban albumban is megjelentek. Ez időtől több ízben szerepelt gyűjteményes anyaggal, s majd minden külföldön rendezett jelentősebb magyar tárlaton részt vett. 1924-ben nagy aranyérmet nyert Bécsben, Genovában; 1929-ben a barcelonai világkiállításon Grand Prix-t és ezüstérmet. 1925-ben Milánóban és Zürichben volt gyűjteményes kiállítása. Több műve került külföldi gyűjteményekbe. 1926-ban készítette el az Országház részére a Pusztaszeri országgyűlést ábrázoló nagyméretű gobelinjét. Ez idő tájt a magyar kuruckor emlékét idéző, mesehangulatú kompozíciók sorát festette. 1947-ben Baján művésztelepet alapított; 1953-ig ott élt. Művészetére Goya és Munkácsy volt elhatároló hatással. A világos és sötét színekre épített, mély tónusú képei lényegében a romantika örökét folytatták.

Forrás: Magyar Életrajzi Lexikon 1000-1990
             https://mek.oszk.hu/00300/00355/html/ABC12527/13238.htm




1878-1957

Önarckép (Nagyítható kép) "A mi művészetünk alapja csak e föld és e föld népének kultúrája lehet. - Ha megvan a magyar zenének, a magyar dalnak a maga külön világa, akkor meg kell lennie a magyar piktúrának is" - vallotta Rudnay, s e meggyőződése vált művészi ösztönzőjévé gazdag életműve kialakításában. A magyar nép, a hazai táj jellemző sajátosságait kereste, ősi hagyományait, hogy a népdal tisztán csengő rigmusai nyomán megteremtse a maga őszinte, a nép talajából fakadó festészetét. Ehhez a hangvételhez még otthon, a szülői házban kapta első indítékait. Apjára úgy emlékezik, mint aki magyar ruhájában, körszakállával a dicső negyvennyolcas napokról beszél, "szélbal" baráti társaságában. Festészetének kibontakozása idején, korának haladó szellemű emberei felismerték nemzeti hagyományaink értékeit, és belőlük mint kiapadhatatlan kútforrásból merítettek. Rudnay éles szeme figyelemmel kísérhette a század elején, a szecessziós művészeti áramlat hatására megindult nemzeti törekvéseket az építészet, az iparművészet területén, tanúja volt Bartók és Kodály népdalgyűjtő munkásságának. Tudatosan fordult a nép világa - annak hősei és szegénysorban élő elhagyottjai felé.

Festői elhivatottsága már gyermekkorában jelentkezett, sokat és nagy örömmel rajzolt, filléreit kuporgatta, hogy olajfestéket vásárolhasson. A budapesti Iparművészeti Iskolában töltött egy év után, 1895-ben Münchenbe utazott, hogy Hollósy Simonnál folytassa tanulmányait. Itt a természet utáni festésben és a finom, aprólékos technika kiművelésében gyakorolhatta magát, emellett azonban valami mélyebb tartalom megragadására törekedett. A "magyar lelkiség" kifejezését kereste s érezte, hogy a divatos népéletképeknél, idilli jeleneteknél többet, súlyosabbat akar mondani. Hosszú évekre nyúló müncheni tartózkodása idején a nyarakat Nagybányán töltötte. A szabadban festés kedvezően hatott művészete alakulására, koloritját, színlátását érlelte, gazdagította. 1903-ban, inkább csak tájékozódó, mint letelepedési szándékkal, Párizsba ment. A képtárak gyűjteményeit sorra látogatta, de a francia művészetért nem tudott lelkesedni. Mindamellett elismerte azokat az eredményeket, amelyeket az új művészi törekvések hoztak: "Jelentősebb vívmánya az impresszionizmusnak, hogy a felfogás szabadságának utat nyitott és az kimondhatatlan áldás a mai művészetre". Kora nyugati festészete nem hatott rá, elhivatottságot a magyar nép múltjának és jelenének megfestésére érzett.

Amikor Párizsból hazatért, az Alföldre ment, hogy közvetlenül tanulmányozza s átélje a nép életét. Hódmezővásárhelyen barátokra talált, a már Párizsban megismert Pásztor János is itt dolgozott Endre Béla, Tornyai János mellett. Rudnay együtt járta velük a tanyavilágot, benéztek a házak udvaraiba, figyelték a mezőn dolgozó parasztok ütemes mozgását. Festői látása ezidőben leginkább Munkácsyval mutat rokonságot, a fény-árnyék ellentétek megoldása, harmónikus egységbe foglalása és a tartalmi mondanivaló szuggesztív kifejezése foglalkoztatta. Az Alföld jellegzetes látványaiból leginkább a szilaj mozgások ritmusa ragadta meg. Táncolókat, vágtató lovasokat festett, lendülettel, bátran odavetett ecsethúzásait meleg barnák, angol-vörösek kísérik.

Az első világháború idején Losoncon teljesített szolgálatot, mint póttartalékos. A háború embertelenségei egyértelmű tiltakozásra késztették. Megrendítő erővel tört fel művészetében az otthonukból kiűzött menekülők, a hadifoglyok, a gyermeküket féltő anyák ábrázolása. Az emberi humánum e megnyilatkozásai egyúttal izgalmas festői témát is jelentettek számára. A háborús félelemtől felizgatott, rohanó tömeg megjelenítésével számos alakot drámai erővel mozgatott meg, lovak, ekhós szekerek, elbukott, eltiport emberek alakjai fokozzák képein a nyugtalan feszültséget. Másutt egyetlen szegényember magányos, mezítlábas figurájában tömörítette a háborús évek vigasztalan kilátástalanságát. Ezidőben festett képeit az Ernst Múzeumban, nagysikerű kiállításon mutatta be, 1918-ban. Ezzel egyszeriben elismert művésszé lett. Az indulás éveinek nehéz napjait ezután nyugodt, termékeny munka váltotta fel. Kiállításai évről-évre egymást követték s átütő sikereket aratott a külföldön is, főként Olaszországban. Műveit nagy európai gyűjtemények vásárolták, kiállítási díjakat, aranyérmeket nyert el Bécsben, Genovában, Barcelonában. Úgy ünnepelték, mint a nagy klasszikusok méltó utódját, a nemzeti hagyományokból, a hazai talajból táplálkozó sajátos magyar piktúra hordozóját.

Művészi témaválasztása a népélet ábrázolásán belül is széles skálájú. Szívesen fordult a nemzeti múlt felé, hogy Tinódi vagy Csokonai alakját vigye vásznára, de foglalkoztatta a portyázó kurucok vagy a bujdosó betyárok kalandjainak megjelenítése is. Az elmúlt korok felidézése mellett legszívesebben Bábonyt festette, a Somogy megyei kis falut, ahol a dunántúli táj s a falusi utcák csendes hangulatában lírai szépségű, gazdag érzelemvilágot árasztó képei születtek. Ideges mozgással hajladozó, karcsú törzsű nyárfák mögött apró házak, napsütésben fürödve vagy viharban megtépázva, düledező kerítés mellett ágaskodó gémeskút, faluvége - aranyló barnákkal, zöld lombokkal, meghitt festői témának kínálkoztak. Mindmegannyi a kedves vidék, a szeretett táj és a művész bensőséges kapcsolatát árulja el. Tájképein is a magyar múlt hangulatát kívánta visszaidézni, a tájba helyezett alakokkal gyakran a kuruc-világot, a bujdosó betyárok életét ábrázolta.

 Felesége arcképe (Nagyítható kép) Különös érzékenységről, a festői kultúráltság magas fokáról tanúskodnak Rudnay arcképei. Leghívebb modellje: felesége és önmaga. A női portrék érzelemgazdagsága festői finomsággal párosul, a nagy szeretettel, kifejezően jellemzett arcot többnyire dekoratív, nagyvonalúan és mégis anyagszerűen festett ruha emeli ki a háttérből. Férfi arcképei szigorúan megfigyelt tanulmányok: egyazon arc különböző lelkiállapotának kifejezői, kedve szerint váltogatva kalappal vagy kucsmával, muzulmán turbánnal vagy Bacchus koszorújával.

Életműve céltudatosan felépített programot valósított meg. E nemzet hagyományait, történeti múltunk és jelenünk sajátos eseményeit akarta megragadni és ábrázolni. Azon az úton haladt tovább, amelyet Munkácsy festészete jelölt meg s amely a falusi népélet ábrázolásában fejezi ki őszinte, tiszta érzelmeit. Ezt a hagyományt ápolta Rudnay sikerekben, küzdelmekben gazdag élete folyamán, s ezt ültette át tanítványaiba is, mint a Képzőművészeti Főiskola tanára, s mint a bajai művésztelep alapítója és szervezője. Így vált ő maga nemzeti festészetünk egyik jelentős képviselőjévé, kifejezésteli, gazdag művészete pedig hagyománnyá.

Forrás: Hárs Éva: Csók, Koszta, Rudnay ("Az én múzeumom" sorozat 14. Sorozatszerk.: Zádor Anna), Képzőművészeti Alap Kiadóvállalata, Budapest, 1966, 23-24. oldal



RUDNAY GYULA ÉLETRAJZI ADATAI


1878 jan. 9-én

Pelsőcön (Gömör megyében) született. Édesapja vendéglős volt, vállalkozásaiba többször belebukva egyik városból a másikba költözött és próbált szerencsét. Rudnay gyermekéveit Pelsőcön, Salgótarjánban, Rudabányán, Miskolcon, Bejében és Tornaalján töltötte. 13 éves korában elvesztette édesapját, édesanyja hat gyermekkel maradt özvegyen.

1893-94-ben

a budapesti Iparművészeti Iskolába járt.

1895-1903-ban

Münchenben Hollósy Simonnál végezte tanulmányait, nyaranta Nagybányán festett, tanulmányutat tett Olaszországban és

1903 őszén

Párizsba ment.

1904-ben

Gömör megyében Lice-Gicén,

1905-8-ban

Hódmezővásárhelyen dolgozott Tornyai Jánossal, Endre Bélával, Pásztor Jánossal, Kallós Edével, Váradi Gyulával együtt.

1910-ben

Budapestre költözött, első kiállítását a Párizsi Nagyáruház Lotz termében Pásztor Jánossal közösen rendezte.

1914-18-ban

az első világháborúban Losoncon volt katona.

1918-ban

az Ernst Múzeumban nagy sikerű kiállítást rendezett, Lyka Károly volt első méltatója.

1921-ben

Hágában és Amsterdamban állított ki.

1922-től

három évtizeden át a Képzőművészeti Főiskola tanára volt.

1922-ben

Velencében szerepelt kiállításon,

1924-ben

Bécsben és Genovában nagy aranyérmet nyert.

1925-ben

gyűjteményes kiállítása volt Milanóban, Zürichben.

1935-ben

Barcelonában a Világkiállításon Grand Prix-t és ezüstérmet nyert. A következő években nagy sikerrel szerepelt Európa és Amerika nagyvárosaiban: Oslo, Helsinki, Varsó, Krakkó, Róma, London, Brüsszel, San Francisco, Pittsburg, New York, Istanbul, Ankara stb.

1947-ben

Baján művésztelepet alapított és "Népi Festőakadémiát" szervezett.

1948-ban

"Pro Arte" kitüntetést,

1949-ben

Kossuth-díjat,

1953-ban

a Szépművészeti Múzeumban rendezett kiállítása alkalmából "Kiváló Művész" címet kapott.

1957 jan. 4-én

halt meg Budapesten.

1968 decemberében

a Magyar Nemzeti Galériában nagyszabású emlékkiállítása volt.



Forrás: Rudnay Gyula ... emlékkiállítása : Siófok, 1979. május-június (a kiállítást rendezte és a katalógust írta és összeállította Bodnár Éva), Siófok, Dél-Balatoni Kulturális Kp.-Magyar Nemzeti Galéria, 1979



Önéletrajz


(1924?)

[...] A vásáros nép rengeteg volt, mindenfajta eladó-vevő. Nemcsak borsodiak, de gömöriek, nógrádiak, hevesiek is, megszámlálhatatlan kocsikkal, szekerekkel. Egész utcasorok, sátrakból, csizmadiák, szűrszabók, kötélverők, szíjgyártók, rőfösök, sok mindenféle portékások. Egészen belefáradtam a sok látnivalóba, a nagy hangoskodásba. El-elámultam a ponyvákon összehalmozott könyvek-füzeteken. A kikiáltó ember rekedtre énekelte magát, kínálva [...] Sobri Jóska [...] rigmusokba szedett históriáit, kalendáriumokat.[...] Itt találkoztam először a piktúrával is, abban az értelemben, hogy felkeltette az érdeklődésemet. De még rajzolni nem próbáltam. [...] A miskolci vásárokon voltak panorámások is. A sátor oldalára kifüggesztett képek nagy tengeri csatákról, nagy szerencsétlenségekről, tűzvészekről [...], a szerecsenek afrikai harcairól csodálatosan hatottak rám.

Gyermekéveimnek leggazdagabb élményeit Beje adta. A második elemiben Bején folytattam tarisznyás iskolajárásomat. Édesapám járatta a Képes Budapest napilapot. A Hazánk és Külföld, fametszetekkel és rézmetszetekkel díszített szépirodalmi lapot, amely abban az időben Győrben jelent meg. Ezek a metszetek, rajzok tették világossá előttem, hogy művészet is van a világon. Ez időben került házunkhoz Petőfi összes költeményeinek díszkiadása, sok szövegkísérő-rajzzal, illusztrációkkal. Ezek a rajzélmények döntőek voltak reám nézve. Sodort valami a rajzolás felé. Petőfi verseit szégyelltem otthon szavalni, az extázisaimat, hevületeimet rejtegettem, ha észrevették - bántott, pirultam. De kellett, vágytam utánuk. Házunk mellett volt egy mocsár, teli fűzfabokrokkal, kis szigetekkel, hatalmas dudvákkal, mentákkal telenőve. Itt bújtam el - házunktól nyolcvan-száz lépésnyire - szétnéztem, nem lát-e valaki. A mocsár szélén magas jegenye- és topolyafák óriásodtak, zúgtak, ha fújt a szél. És én szavaltam hangosan, nekivörösödve, kezemmel intve, hadonászva, végtelen gyönyörűséggel: "Mint a porszem szélvész fuvatán, Repül a legény gyors paripán." - Annyira indulatba jöttem, hogy le kellett ülnöm, féltem, remegtem - körülnéztem, nem lát-e valaki, mert nagyon röstelltem volna magamat, ha így magamból kikelve megláttak volna.

Bámultam a kísérő rajzokat is, hosszan, nagy áhítattal, különösen Jankó János "Megy a juhász számáron, Földig ér a lába" illusztrációját, "Elkeseredésében mi telhetett tőle, Nagyot ütött botjával a szamár fejére". Szegény szamarat nagyon sajnáltam. Félelmében félrefordította a fejét s mind a két fülét le, és hátra konyította. De a juhászlegény irtóztató mozdulattal vágott reá a gajmós [kanyaros, egy-ágú csákányhoz hasonló, görbe hegyű bot] botjával. Teljesen a rajz hatása alá kerültem - töprengővé, mélázóvá, még jobban szégyenlőssé s magamba zárkózottá váltam. Éreztem, tudtam, valami történt velem - valami rendkívüli, de hogy mi, arról fogalmam sem volt.

Sokszor volt vendégség nálunk, régi szokás szerint hajnalig-reggelig tartó is. Kávébarna, molnárszürke, vagy fekete magyarruhás, körszakállas, piros vagy olajbarna arcú emberek. Tisztelendő vagy tiszteletes úr, jegyző, tanító vagy tiszttartó. - Ettek, ittak, hangosan beszéltek, Kossuthot, Rákóczit istenítették, szidták a pecsovicsokat (kormánypártiakat), meg a svarcgelb* kormányt. Mind szélbali emberek voltak, édesapámmal együtt. Ilyenkor hallottam emlegetni Petőfi nevét is, Tompa Mihállyal együtt.

Tompa Bejében volt pap. Itt látogatta meg Petőfi is. A parochia [eredetileg egyházmegyét, de később már kerületet, törvényszéki járást v. városhatárt is jelentett] ugyanaz volt még, mint Tompa idejében, az udvaron hatalmas eperfával, gémes kúttal. A templom a Turóc partján elég messze a paplaktól, a haranglábbal együtt. Itt sokat harangoztam abban az időben. Sokat énekeltünk a templomban Palcsó Sándor tanítónkkal. Magas szoprán hangom volt. Szerettem énekelni, dalolni. Hét-nyolc gyerekkel a tanítónk mindig elvitt temetni is, télen-nyáron.

Ekkor kezdettem el rajzolni is, nyolcéves koromban. A Gombozófiúkat édesapám mutogatta mindenkinek, akiről tartott valamit. Ezután kaptam papírt, igazi rajzpapírt, ceruzákat - még színeseket is. Miskolcról hozta édesapám. Bejében tanultam meg hegedülni is Geda Gyulától, a falusi malacbanda prímásától. A cigányok a faluvégén a Turóc partján vályogputriban éltek. Édesanyám minden tiltása ellenére is járogattunk az öcsémmel a cigányokhoz, s ettük a hamuban sült vakarót krumplilevessel, meg habart bablevessel. Débor néni - egy vén cigányasszony - sütötte-főzte, mindig pipa volt a szájában, főzés közben is, - de szíves asszony volt, apró, töpörödött, sovány termettel. Mindig a küszöbre tette a tálat, három fekete fakanállal [...] nekem - az öcsémnek és Pukinak, a fiának. [...] Levettük a kalapunkat s úgy kanalaztuk a bablevest. Pukival nagyon jó barátságban voltunk. Együtt halásztunk - a szalmakalapunkkal - a Turócban, vagy rákásztunk fürdés közben. [...]

Beje volt tulajdonképpen az öntudatra ébredt gyermeki gondolatvilágomnak a megindítója. Itt ismertem meg, itt szerettem meg mélységesen a természetet is, telével, nyarával, őszével, tavaszával, madárdalával. Ember, állat, szokások, beszédek, babonák, balladák nagy hatása gondolatvilágom kialakulásánál itt kezdődik. Mi még jártunk a fonóházakhoz félelmetes meséket hallgatni, vagy víg históriákat [...], aszalt vadszilva és som mellett, apró kis petróleumlámpák homályos világításánál. Bejében ismertem meg a kondás, a juhász, a csordás külön-külön típusait, vándorszínészeket, koldusokat, éneklő nyomorékokat, vándorokat.

Elemi iskolám is itt folytatódott. [...]

(A kézirat ifj. dr. Rudnay Gyula tulajdona)


* Schwarz-gelb: fekete-sárga; feltétlen császárhű politikai magatartás, attitűd.



Forrás: Születtem... / Magyar képzőművészek önéletrajza (szerk.: Csiffáry Gabriella), Palatinus, 2002, 165-167. oldal



Vissza a kezdőlapraVissza az oldal elejére