{204.}

III. Ötvenhat


1. Az olvadás és az emigráció

A magyar politikai emigráció feladata 1953 nyaráig meglehetősen könnyű volt, hiszen alig kellett mást tennie, mint tagadni és tiltakozni. Tagadni a közösséget a Magyarországon a kommunista hatalomátvétel után kialakult rendszerrel és annak illetékességét a magyar nép képviseletére, tiltakozni a demokrácia eltiprása és a Rákosi-féle önkényuralom ellen.

Mást nem is tehetett, hiszen a sztálinista funkcionáriusok mégcsak vitapartnernek sem voltak tekinthetők, mert az értelem és a nép ellen elkövetett tetteik mást, mint visszautasítást, nem érdemeltek meg. Az ország lakossága ellen indított irtó hadjárat és a magyar állam tekintélyének végzetes lejáratása ellenszenvet és undort váltott ki még azok részéről is, akik - az országon belül és kívül - realistán gondolkodtak és az adott hatalmi feltételek között a szocialista társadalmi rend tudomásulvétele elől nem zárkóztak el.

A magyar emigráció minden árnyalata megegyezett abban, hogy Rákosi és munkatársai, függetlenül attól, hogy saját kezdeményezésből, vagy szovjet sugallatra cselekedtek-e, felelősek azért a sok megaláztatásért és szenvedésért, amelyen az ország lakossága keresztül ment. Az emigránsok között ennek megítélésében nem volt különbség és abban sem, hogy durva és embertelen tettek éles és nyers választ érdemelnek. Nem meglepő tehát, hogy Rákosiékkal szemben még azok sem válogatták meg szavaikat, akik a civilizált és nyugodt megszólalás hívei voltak. A negyvenötösök és a negyvenhetesek egymás ellen elkeseredett küzdelmet vívtak, a magyar közelmúlt és a jelen sok kérdésében nem értettek egyet, de egyértelműen és félreérthetetlenül vallották, hogy az ország szomorú sorsának okozói sem megértésre, sem elnézésre nem számíthatnak. A Rákosi-rendszer a magyar történelem legsötétebb fejezetei közé került és nem volt olyan reálpolitikai megfontolás, amely a sztálinista vezetők bűnét enyhíthette volna. A politikai emigráció tehát abban a kiváltságos helyzetben volt, hogy a tagadással és tiltakozással szinte kimerítette legfontosabb feladatát.

Mindez megváltozott 1953 nyarán. 1953. március 6-án meghalt Sztálin és legalábbis magyarországi vonatkozásban úgy látszott, hogy az új kollektív szovjet vezetőség a közelgő csőd és katasztrófa elkerülésére ellenintézkedéseket kíván bevezetni. A kelet-berlini felkelés is meggyőzhette arról, hogy Magyarországon tenni kellene valamit, nehogy a berlini eset megismétlődjék. A Kreml új urai - megfeledkezve arról, hogy a magyarországi helyzetért elsősorban azok a szovjet vezetők felelősek, akik kritika és fenntartás nélkül támogatták Rákosit - a felelősséget magyarországi megbízottukra hárították és miniszterelnöki tisztéből elcsapták. A kormány élére Nagy Imrét állították, de a párt irányító posztján megtartották Rákosit. A Moszkvába rendelt budapesti funkcionáriusoknak megmondották, hogy a szakadék szélére vitték az országot és a jövőben változtatniuk kell politikájukon. {205.} Ennek a bírálatnak a következményeit vonták le az 1953 június végi központi vezetőségi határozatban, amelynek tartalma és hangja az egész pártvezetőségre oly elítélő lehetett, hogy nemcsak Rákosi szabotálta el közzétételét, de utódai sem hozták nyilvánosságra még máig sem. Nagy Imre azonban, mint miniszterelnök, július 4-én olyan beszéddel mutatkozott be, amely szokatlan volt a kommunizmus magyarországi történetében és jogosan keltette fel minden polgár érdeklődését. Amit bejelentett és meghirdetett: a rendőri terror megszűnését, az internálótáborok feloszlatását, a fogyasztási ipar serkentését és az erőszakos iparosítás csökkentését, a termelőszövetkezetekből való szabad kilépést és a működésképtelen szövetkezetek feloszlatását, az emberekben azt az érzést keltette, hogy megnyílt a szocializmus egy emberségesebb és elviselhetőbb változatának lehetősége. Mégha Rákosinak egy héttel később mondott budapesti beszéde csökkentette is a kezdeti eufóriát, Nagy Imre kormánynyilatkozatával új szakasz kezdődött a magyar kommunisták kormányzati tevékenységében.

Az új miniszterelnök parlamenti bemutatkozó beszéde rövid idő alatt a nyugaton élő magyarok körében is ismertté vált és ugyanolyan meglepetést váltott ki, mint az ország lakosságában. A politizáló emigránsok immár nem gondolhatták, hogy a kommunista rezsim elutasításával és tiltakozó akciókkal feladatukat kimerítették, hanem állást kellett foglalniok olyan új fejleményekben, amelyek nem negatív, hanem pozitív irányba mutattak, vagyis a helyzet javulásának esélyét és lehetőségét is magukban foglalták.

Három dolgot tehettek: a) a változást merőben alakinak tekintik, amely érdemben semmit sem módosít a kommunista stratégián és taktikán, következésképpen az ő magatartásukon sem kell változtatni; b) elismerik, hogy az alakinak látszó fejlemények érdemi változásokhoz is vezethetnek, de ezek előmozdítására állásfoglalásaikban hangsúlybeli eltolódások elegendők, többre nincs szükség; c) a magyarországi új szakaszt, függetlenül attól, hogy kigondolói taktikai húzásnak vagy egy új politika nyitányának tekintik, komolyan veszik és az érdemi változásokat elkerülhetetlennek tartják, következésképpen az emigráns politika ehhez való alkalmazkodását szorgalmazzák.

Az mindenképpen előrelátható volt, hogy a nyugati magyarság túlnyomó többsége, elsősorban a negyvenötös tábor és a negyvenhetes konzervatív beállítottságú része a kommunizmuson belüli komoly változásokban nem hisz és el sem tudja képzelni, hogy a múlt vétkeiben kompromittált funkcionáriusok a hibákból tanulni, nézeteiken módosítani, magatartásukon javítani képesek. Abból a körülményből, hogy Nagy Imrét ugyanúgy a moszkvai politbüro állította a kormány élére, mint annak idején Rákosit, azt a következtetést vonták le, hogy a Kreml taktikai elképzeléseinek végrehajtója lesz és a meghirdetett "új szakasz" nem egyéb, mint szemfényvesztés, amelynek egyedüli célja a fenyegető robbanás megelőzése. E szemlélet jutott kifejezésre a Rákosi és Nagy Imre közötti különbség oly értelmű jellemzésében, hogy "az egyik tizenkilenc, a másik egy híján húsz", vagy a dolgok oly formájú előadásában, hogy a budapesti kormány változatlanul bábkormány, amely jellegénél fogva nem is akarhatja a bajok megszüntetését és ígéretei teljesítését. Egy Münchenben kiadott lap szerint "A július elején hivatalba ültetett új bábkormány bevallotta, hogy Magyarországon {206.} a kényszermunkatáborok egész hálózata állott fenn és ígéretet tett ezek feloszlatására. A végrehajtás során kiderült, hogy a nagy szavak mögött ismét hazugság, és csalás húzódik meg. A Nagy-féle kormány nem gondol arra, hogy az üldözöttek tízezreinek elégtételt szolgáltasson, még kevésbé arra, hogy szabad letelepedést és munkavállalást biztosítson. Megkezdték ugyan a kényszermunkatáborok egy részének feloszlatását, de az azokban fogva tartott áldozatokat most más formában fosztják meg továbbra is legelemibb emberi és állampolgári jogaiktól."[223]

Ne kutassuk most, hogy a tényeket illetően mi volt a szóban forgó kérdésben az igazság. Ami ebben az összefüggésben minket most érdekel, az az a körülmény, hogy sok emigránsban semmi hajlandóság nem mutatkozott a Rákosi és Nagy Imre közötti különbség észrevételére, még kevésbé annak elismerésére, hogy az új miniszterelnököt tisztességes szándékok is vezérelhetik. Az imént említett lap 1955 tavaszán azzal marasztalta el a nyugati rádiópropagandát (ki nem mondva, de sejtetni engedve, hogy a SZER-ról van szó), hogy "hamis képet festett a hazai hallgatók elé" és ezzel "nemcsak hogy nem tett jó szolgálatot a magyarságnak, de egyenesen lerontja azt a feltétlen bizalmat, amellyel a nyugat irányába viseltetnek. A Nagy Imre által másfél éve meghirdetett s ma kimúlásra ítélt »új szakasz«, amellett, hogy a bolsevizmus alapelveiből egy jottányit sem engedett, hamis következtetések leszűrésére indította a szellemi hadviselés hivatalos képviselőit és a papíros engedmények csalfa délibábját úgy állították be ország-világ előtt, mintha az a magyarság ellenállásából született volna meg."[224]

A politikai konzervativizmus elméleti orgánumának tekintett és Innsbruckban megjelenő Unio felvetette a kérdést, valójában, mi történt Magyarországon? Válasza meglehetősen negatív volt: "Lényegében nem változott semmi és a magyarországi átalakulást nem szabad mint magyar eseményt megítélni. Mint a kommunista uralom óta mindenben, ebben is Moszkva akarata érvényesült és a magyar népnek az események elindításába, alakításába beleszólást most sem engedtek. Helytelen irányba tévednénk tehát, ha a magyarországi eseményeket mint elzárt tünetet kezelnénk és nem látnánk meg annak világpolitikai összefüggéseit." A szerző nyilvánvalóan a Sztálin halálával bekövetkezett új nemzetközi helyzetre és a kelet-berlini felkelésre gondolhatott, majd Magyarországra térve át kijelentette, hogy "a megígért és meg nem valósított engedmények csak gazdasági, szemfényvesztő jellegűek és semmi politikai változás nincs. Ez annyit jelent, hogy a hatalomnak egy szikráját sem engedték ki a kezükből és a mostani engedményeket minden pillanatban visszavonhatják. Magyar szempontból tehát minden maradt a régiben, mert semmi komoly jelentősége nincs annak, hogy néhány pár csizmával többet juttatnak a falunak és engedik kipanaszkodni a kiválasztottakat, ha továbbra is megmarad a munkásság teljes kiszolgáltatottsága és a parasztság kifosztása a változatlan begyűjtési rendelet alapján. Nincs változás az úgynevezett értelmiségi politikában sem. Nem változás, ha a kormány bevallja, hogy itt is rosszul számítottak és az eddigi politika csődöt mondott. A változás az volna, ha a régi értelmiséget megfelelő szerephez juttatnák és lehetővé tennék, hogy tisztességes munkával, szakértelemmel becsületesen meg lehessen élni".[225]

Az ily szellemű cikkek és nyilatkozatok visszatérő refrénje a "nem történt {207.} semmi", "nem történt változás", a lényeges kérdésekben "minden maradt a régiben" volt. A politikai emigráció konzervatív köreiben ez a felfogás attól mentesített, hogy cselekedni kelljen, vagyis meg kelljen változtatni az addig követett irányvonalat. Sokakban túlságosan gyökeret vert a felszabadítás külső segítséggel és fegyveres erővel történő végbevitelének az eszméje, úgyhogy el sem tudták képzelni a belülről jövő és belső erőkre támaszkodó szabadulás lehetőségét. Ennek felvetődését az aggodalom is nehezítette, hogy egy önmagát felszabadító népnek aligha lesz szüksége a külső felszabadító szerepében tetszelgő emigránsokra.

A nyugati magyarok egy másik csoportja elismerte ugyan, hogy Nagy Imrét és munkatársait a magyar nép érdeke is foglalkoztatta, de kételkedett abban, hogy a lakosság javát szolgáló tervek keresztül vihetők és a kommunizmus belülről megjavítható. Ha meg a lakosság helyzete javulna is, az csupán a magyar nép ellenállásának és nem a kommunista vezetők belátásának tulajdonítható. Az érdem a magyar népé, nem a kommunista párté vagy kormányé, amely olyan kényszerhelyzetbe került 1953 nyarán, hogy nem volt más választása, mint engedni az alulról jövő nyomásnak. Az ilyen nézeteket vallók közé tartoztak a Nemzeti Bizottmány, a negyvenhetes alapon álló pártok és intézmények, valamint a Szabad Európa Rádió magyar szerkesztősége. Ez utóbbi - ellentétben más nyugati magyar rádiókkal - nemcsak a pénzadók álláspontját tükrözte, hanem volt némi lehetősége arra is, hogy magyar munkatársai felfogásának hangot adjon.

És végül a harmadik - szám szerint legkisebb - csoport Nagy Imre kormányra kerülésében és a Magyarországon indított "új szakasz"-ban módot és lehetőséget látott arra, hogy a kommunista rezsim levesse terrorista jellegét és a korábbinál ésszerűbb politika jegyében a magyar lakosság igényeinek legalább egy részét kielégítse. Ez a csoport a gradualista fejlődés elvét vallotta, abban a meggyőződésben, hogy minden, még a legkisebb lépés is javít az ország helyzetén és a nép állapotán, az alaki változásokból intézményesülve érdemi változások lehetnek, a legcsekélyebb térnyerés is javítja a következő lépés megtételének lehetőségét és feltételét. A magyar nép tehát lassú fejlődéssel eljuthat, ha nem is a szabadságig és demokráciáig, de egy elviselhetőbb életig. Ennek az irányzatnak a fő képviselői voltak a müncheni Látóhatár, a Sydneyben kiadott Dél Keresztje, valamint a Párizsban megjelenő Valóság szerkesztői és belső munkatársai.

Ennek az irányzatnak a szemléletét legérzékletesebben Kovács Imre juttatta kifejezésre egy 1954 őszén írott cikkében. Ő is abból indult ki, hogy "a kommunizmus gyakorlatában a taktikai változások és súlypontáthelyezések a változatlan célt szolgálják", de "a keleteurópai eseményeket - írta - mégsem lehet csak taktikai jellegűnek tekinteni, mert azok magán a kommunista elméleten is annyit változtattak, hogy a párt ideológiai és stratégiai pozíciója a leigázott országokban megingott és a csatlós kommunista rendszerek vonala bizonytalanná vált". Nagy Imréről szólva megemlítette, hogy "szintén kommunista, de a beszéde nyomán azonnal nyilvánvalóvá lett, hogy a kommunizmus egy brutális szakasza záródott le, s bármilyen lesz is az új kurzus, a régihez aligha lehet még egyszer visszatérni Magyarországon. Nagy Imre programja eloszlatta azt a téves nézetet, hogy nem történt más, minthogy az egyik kommunista helyére egy másik került, mert pontosan {208.} az ellenkezőjét állította és ígérte mindannak, ami addig hat éven át a kommunista uralmat meghatározta. A végrehajtott intézkedések aztán olyan módosításokat eredményeztek a párt politikájában és olyan eltolódásokat a tervgazdálkodás struktúrájában, hogy azok teljesen kiforgatták eredeti értelmükből a lenini-sztálini definíciókat és jó időre visszavetették Magyarország bolsevizálását".

1954 őszén Kovács Imre természetesen még nem láthatta előre, hogy fél évvel később Nagy Imrét megbuktatja Rákosi és visszaállítani igyekszik korábbi kormányzati módszerét, abban azonban igaza volt a New Yorkban élő író-politikusnak, hogy az 1953 júliusa előtti állapothoz visszatérni nem lehetett és bár Rákosi a hatalmat visszaszerezhette, bukott politikájának feltámasztása csak részben sikerült.

Nagy Imre kormányprogramja legfontosabb elemeit Kovács Imre a tervgazdálkodás átcsoportosításában, a túlzott iparosítás és a nehézipar monopóliumának megszüntetésében, a beszolgáltatás enyhítésében, az egyéni gazdálkodás körének tágításában, az egészségügyi, munkásjóléti és kulturális kiadások felemelésében látta. Az irodalomban új jelenségnek tekintette a szabadabb kritika lehetőségét, a népiség feltámadását és a szocialista realizmus háttérbe szorulását. "Nem azt állítom - írta -, hogy már nincs kommunizmus Magyarországon, azt sem mondom, hogy a kommunizmus feladta végső célját, a világ forradalmasítását és bolsevizálását. Amit én a magyarországi eseményekben látok, az a pártra rákényszerített új fajta taktika és ezt a taktikát csak moszkvai parancsnak nevezni azoknak a tömegeknek a meggyalázását jelenti, amelyek az ellenállásukkal az új kurzust kierőszakolták."[226]

Kétségtelen, hogy ez más hang, mint amelyet nemcsak a szélsőjobboldalon, de a mérsékelt konzervatívok körében is használtak. A Magyar Nemzeti Bizottmány csak kevés eredeti és jelentős dolgot tudott mondani, mert a belső megosztottsága és az egység fenntartása érdekében magára erőszakolt tartózkodása következtében sem az eseményekben való eligazodást, sem pedig a menekültek eszmetisztázó tevékenységét nem tudta előmozdítani. A politikai szervezetek egyébként sem tündököltek éleslátásukkal és megbízható helyzetértékelésükkel. Az esetek többségében nemcsak hogy irányítani képtelenek voltak, de a magyar kérdésekben kerekedett vitákban sem tudták érdekeiket és testületi tekintélyüket kellően megvédeni. A magyarországi fejleményekről elindult eszmecsere szinte kizárólag a politikai és irodalmi sajtóban folyt.

Az emigráció politikai szervezetei túlnyomó többségének nem volt érdemi mondanivalója arról, hogy voltaképpen mi történik Magyarországon és az hogyan illeszkedik bele részben a tömbön belüli helyzetbe, részben a világpolitika alakulásába. Ennek oka és magyarázata az volt, hogy a hidegháborús légkörben az emberek elszoktak a differenciáltabb megközelítéstől és elemzéstől. Sokan úgy hitték, korábbi elveikből kellene feladniok valamit ahhoz, hogy a magyarországi fejleményeket reális színben lássák. Mások attól tartottak, hogy a tárgyilagosabb szemrevételezés és bizonyos mozzanatok méltánylása gyanút ébreszthet kommunistaellenességük őszinteségét illetően. És voltak, akiket annyira megfélemlített a McCarthyzmus, hogy eleve lemondtak {209.} mindenféle árnyaltabb ítélkezésről és állásfoglalásról. Ez a félelem nem volt alaptalan.

Akadtak magyar politikusok, akik ha maguk nem álltak is be a denunciálók táborába, politikai ellenfeleikkel szemben a boszorkányüldöző wisconsini szenátorra hivatkoztak és próbálták megfélemlíteni azokat, akikkel nem értettek egyet vagy akiket az emigrációban kivívott pozícióikból kiszorítani igyekeztek. Eckhardt Tibor például azzal fenyegetődzött, hogy McCarthy segítségével fogja kitisztítani a magyar emigráció Augiász-istállóját. Mindenki tudta, hogy kinek szólt ez az intelem és nem lehetetlen, hogy a Magyar Nemzeti Bizottmány vezetői komolynak véve a fenyegetést, kerültek minden olyan állásfoglalást, amely módot adhatott volna a velük szembeni gyanakvás felkeltésére. A McCarthyzmus legjobb magyar kritikáját Borsody István történész nyújtotta 1954 tavaszán, pontos látleletet készítve az egész nyugati közéletet megzavaró amerikai jelenségről. Borsody megállapította: Joseph McCarthy köztársaságpárti szenátor tudta, hogy "amikor egy bonyolult helyzetben oly nehéz kiismerni a bajok okát és megtalálni a gyógyítás módját, az embereknek bűnbak kell". Az irracionálisan, emocionálisan viselkedő, de a tömegek lélektanát jól ismerő szenátor szerint: "egyetlen oka van annak, hogy az amerikai polgár nem örülhet zavartalanul házának, kertjének, autójának, televíziójának és még annyi minden másnak, amivel a jólét elhalmozta, s ez az egyetlen ok: hogy a kormányt kommunista kémek, ügynökök, árulók szőtték keresztül-kasul". Ez a legfőbb tárgya McCarthy hadjáratának. "A nagy csinnadrattával végzett vizsgálat-sorozatnak, amit McCarthy évek óta, mint a kongresszus különféle bizottságainak elnöke folytat, az a célja, hogy a kommunistákat kifüstölje a kormányból. A vizsgálatok eredménye ugyan semmiképpen sem bizonyítja McCarthynak azt a feltevését, hogy az amerikai kormányt ellepték a kommunisták. Az általa felkorbácsolt tömeghisztéria nem a valóságos leleplezésekből táplálkozik, hanem abból az elültetett gyanúból, hogy Amerika árulás áldozata lett." A szenátor "húszéves árulásról" beszélt, nem titkolva, hogy a demokrata adminisztrációt - Roosevelt tizenkét és Truman nyolc évét - tekinti annak az időszaknak, amelyben a kommunistáknak sikerült egészen magas kormányhivatalokig eljutniok és szovjetbarát elemek árasztották el a legfontosabb intézményeket, elsősorban a külügyminisztériumot. "Az Eisenhower-kormány alatt - folytatta Borsody - McCarthy még nagyobb hévvel nyomozta a kommunistákat. A kormány ugyan a republikánus párt kezébe került, de McCarthy most már nemcsak a régi demokrata-párti bűnöket ostorozta, hanem minduntalan újabb nyomokra bukkant. Szerinte ezek az újabb nyomok azt bizonyították, hogy a kommunisták még mindig ott bujkálnak az adminisztrációban." Az üldözési hadjárat akkor fejeződött be, amikor McCarthy vádjait a hadseregre is kiterjesztette. Ezt már nem viselte el az amerikai közvélemény, "minden eddiginél nagyobb erővel nyilvánult meg a tiltakozás McCarthy egész politikája ellen, amely évek óta a félelem, gyanú, gyűlölet, meghasonlás mérgét fröcskölte szerteszét az országban. A McCarthyzmus terjedése mintha azokat is megdöbbentette volna, akik eddig a republikánus párt tőkéjének tudták be a wisconsini szenátor működését, mivel úgy látszott, hogy főként a demokrata-párt ellen irányul".[227] Borsody István nem tért ki e jelenség magyar vonatkozásaira. {210.} A McCarthyzmus nem múlt el nyomtalanul az emigráció életéből, nem abban az értelemben, mintha embereket kaszált volna le, mint Amerikában, hanem abban, hogy gyanút keltett minden olyan törekvés ellen, amely szakítani kívánt a korábbi fekete-fehér gondolkodással.

A magyar emigráció politizáló része 1953-54-ben már nemcsak a tekintetben oszlott meg, hogy csoportjai mikor hagyták el Magyarországot és milyen közjogi elméletet választottak tevékenységük elvi alapjául, hanem a tekintetben is, hogyan ítélték meg a Magyarországon és általában Kelet-Közép-Európában bekövetkezett változásokat. Érdekes módon azonban ez az új választóvonal nem volt olyan éles, mint a régi és nem tudta az erőket lényegesen átrendezni. A fennálló helyzet elemzése és a belőle levonható következtetések azonban parancsoló erővel írták elő, hogy az érdekeltek azon is tűnődjenek, szükséges-e valamilyen módosítás a menekültek tennivalóiban.

Az emigráció előtt álló feladatokat illetően az első csoport meg volt győződve arról, hogy semmilyen változásra nincs szükség és a hazai ellenállást az emigránsok azzal támogathatják a legjobban, hogy következetesen elutasítják a kommunizmust, nem bízva sem a belső átalakulásban, sem a kifelé mutatott arculatváltásaiban. A második csoport felismerte a Magyarországon elindult erjedést és abból az emigrációra nézve azt a következtetést vonta le, hogy a fejlődést kívülről kezdeményezett akciókkal meggyorsítani lehetne. Végül a harmadik csoport az eddigi emigráns politika megváltoztatását sürgette, az új magatartás fontos elemei közé sorolva a hazai fejlődés pozitív vonásainak méltánylását, a reformer irányzatok iránti megértést és velük való szóértést, valamint az emigráns követeléseknek realista alapokra való helyezését, vagyis - egy gradualista program első lépcsőfokaként - a megvalósíthatóra való korlátozását. Ez álláspont egy szélsőséges árnyalatát képviselte a Valóság című párizsi folyóirat, amely mindezen túlmenően a reformkommunizmussal való szorosabb együttműködésre is gondolt.

E párizsi csoport 1955 novemberében így foglalta össze alapelveit és szándékait, amelyeket 1953 nyara óta vallott, illetve maga elé tűzött: "1. Feltétlenül elvetettük az atombombás harmadik világháborút, mint Magyarország "felszabadításának" eszközét. 2. Feltételeztük, hogy a Szovjetunióban Sztálin eddig egyszemélyes diktatúráját egy fokozatosan mindjobban kitáguló fellazulás váltja le úgy befelé a politikai-társadalmi-kulturális viszonylatokban, mint kifelé is, a nemzetközi viszonylatok kapcsolatában. 3. Bíztunk benne, hogy ez a folyamat előbb-utóbb a magyar rezsimen belül is éreztetni fogja a maga hatását. Ez az irányzat a Nagy Imre-féle új szakaszban és az általa elindított széles körű népfront-mozgalomban egyszer már be is következett és 1954 október-novemberében érte el a maga időleges tetőpontját. Az ilyen irányú belső fejlődést kívülről is előmozdítani akarván, nem voltunk hajlandók mindent eleve befeketíteni és lebecsmérelni, ami most már odahaza történt, hanem rosszindulatú elfogultságtól mentes tárgyilagos ismertetést igyekeztünk az otthoni viszonyokról nyújtani. 4. Elképzelhetőnek tartottuk, hogy az államkapitalista diktatúrának belülről való fellazítása ipari vonalon egy olyan üzemi demokráciához és agrár vonalon egy olyan kisparaszti demokráciához vezethet, amely a szocialista demokráciának egy új úton való megvalósítását jelenti. Sőt, Magyarországon ezen az úton {211.} reméltük az egyetlen nem ellenforradalmi változás lehetőségét. 5. Ennélfogva a magyar kérdés megoldását nem külső erőszakban vagy külső nagyhatalmak diktátumának oktrojálásában, hanem egy fokozatosan átalakuló belső partnerrel való tárgyalások felvételében láttuk. 6. Ilyen belső partnernek megfelelően azonban, szükségesnek ítéltük itt kinn az emigrációban is a ténylegesen baloldali szocialista, baloldali paraszti és haladó keresztény, illetve haladó polgári erők összefogását, amelynek eszmei előkészítését elsőrangú feladatunknak tekintettük."[228]

Programjával e néhány emberből álló csoport sem különösebb rokonszenvet kelteni, sem erejét növelni nem tudta. Részben azért, mert érvei nem voltak meggyőzőek, szempontjai kellően megindokoltak és világosak, részben pedig azért, mert hangadói az emigráció majd minden más irányzatával hadilábon álltak. A legtöbb visszhang elutasítást vagy fenntartást tartalmazott, még azok részéről is, akik egyébként hajlottak a magyarországi változások méltánylására.

Az imént ismertetett programnál még negatívabb visszhangot váltott ki az e csoporthoz közel álló Fejtő Ferenc egy nyilatkozata a Le Monde című tekintélyes párizsi napilapban. Ausztria szuverenitásának visszanyerésével és semlegességével kapcsolatban 1955 tavaszán sok helyütt elhangzott a követelés, hogy az oroszok ürítsék ki Magyarországot is. Fejtő arról elmélkedett, mi történnék Magyarországon az oroszok kivonulása esetén (ami teljesen elméleti feltételezés volt). "Az összes információk megegyeznek abban - írta Fejtő -, hogy a nép mai hangulatában a bosszúállás és a gyűlölet érzései uralkodnak; az antikommunistaság antiszemita hangsúlyt kap; ekként a kiürítés alkalmat adhatna igen súlyos rendzavarásokra, pogromokra és fasiszta jellegű államcsínyekre."[229]

A cikk érthető megütközést keltett majd mindenütt, mert általános megítélés szerint súlyosan ártott a magyar érdekeknek, másfelől semmilyen adat nem igazolta, hogy a magyar nép a szovjet megszállástól felszabadulva a fehér terrorhoz folyamodnék. Voltak, kik Magyarország lakosságának súlyos megsértését látták e véleményben, amely a külső szemlélőben azt a látszatot kelthette, hogy a magyarok, ha az oroszok nem tartják ellenőrzésük alatt, vad antiszemitizmusban és fasiszta rendzavarásokban törnek ki. Fejtő félelmeire mindennél jobb választ adott az ötvenhatos forradalom, amely mentes volt minden antiszemita színezettől. (Ignotus Pál szerint Magyarországon mindig volt és mindig lesz antiszemitizmus, csupán a forradalom hetei alatt nem jelentkezett.) A Fejtő-cikket követő vihar csak azért nem tartott hosszabb ideig, mert az 1955-ös év annyi új fejleményt produkált, hogy az emberek nem tudtak tartósabb ideig elidőzni egy-egy eseménynél.

Sokat hirdetett és sokat vitatott jelszó volt ez időben a koegzisztencia, a békés egymás mellett élés. Az emigráció e tekintetben is megoszlott, mert míg az egyik oldalon az atomfölény elvesztése következtében elkerülhetetlennek látszott a szovjet táborral való együttélés és szóértés, a másik oldalon váltig hangoztatták, hogy a Szovjetunióval és a kommunistákkal nincs koegzisztencia, mivel a szabadság hívei és ellenfelei nem férnek meg egymás mellett. Az érvelésre jellemző volt a Hungária című lap polémiája Borsos Sándorral, akit titóistának nevezett, különösen azután, hogy a volt parasztpárti képviselő 1953 őszén Jugoszláviába látogatott. A müncheni {212.} újság hamisnak tartotta Borsosnak azt a kiindulópontját, hogy "a koegzisztencia megvalósítható a szabad demokratikus országok és a kommunista uralom alá került országok között, sőt megvalósítható Magyarországon a nem kommunisták és a kommunisták között is. Szerinte a koegzisztencia máris megvan, hiszen mint könnyedén kijelenti, a hidegháború véget ért... Azt tartjuk, hogy a bolsevizmussal nem lehet koegzisztenciában élni, legkevésbé Magyarországon. Borsos Sándornak nyilván ugyanez volt az álláspontja, különben nem emigrált volna, hanem otthon marad és bebizonyítja gyakorlatilag a Rákosiékkal való koegzisztenciát".[230]

E kommentárban is feltűnik, hogy a "nemzeti emigráció" politikai köreiben nem voltak hajlandók a kommunista táboron belüli változásokról tudomást venni és merőben abból a tényből, hogy Rákosi továbbra is az MDP élén állott, azt a következtetést vonták le, hogy az 1953 júliusa utáni magyarországi kommunizmus ugyanaz, mint volt az azt megelőző.

Az emigráció politikájának revíziójától vonakodók és az új tennivalóktól idegenkedők némileg igazolva láthatták magatartásukat azáltal, hogy az Egyesült Államok külpolitikai nyilatkozatai és propagandaakciói sem mutatták a változás jeleit. Az 1952 novemberében megválasztott elnök, Eisenhower tábornok és külügyminisztere, John Foster Dulles változatlanul a felszabadítási politikát hirdette, vagyis a washingtoni kormánynak azt a szándékát, hogy a Szovjetunió közép-európai hódításait nem ismeri el és mindent elkövet, hogy a szovjet ellenőrzés alá került népek visszanyerjék szabadságukat. Az 1953 januárjában hivatalba lépett köztársasági párti kormány vezetőinek, elsősorban az elnöknek és a külügyminiszternek alig volt nyilvános fellépése, amelyen Kelet-Közép-Európa sorsát ne érintették volna és ne biztosították volna az ott élő népeket, hogy az Egyesült Államok ismeri helyzetüket és nem feledkezik meg sorsukról. Ha ezt nem tették meg saját kezdeményezésből, a sajtókonferenciákon mindig akadt újságíró, aki a kérdéssel előhozakodott. A magyar emigránsok is joggal érezhették, hogy elég a hatalmas Amerikára hagyatkozniuk és nem kell fejüket törniök, milyen politikával mozdíthatják elő legjobban a lakosság helyzetének javulását.

Az amerikai külpolitikusok szemléletére és törekvéseire jellemző volt az a határozati javaslat, amelyet Charles J. Kersten, a Wisconsin állambeli Milwaukee képviselője terjesztett a kongresszus elé. Ebben kérte, hogy "1. Amerika fejezze ki Magyarország népe iránti őszinte barátságát, amelyet a történelem folyamán már sokszor kifejezésre juttatott az Egyesült Államok Magyarországgal szemben; 2. Jelentse ki az Egyesült Államok Kongresszusa félreérthetetlen és határozott formában, hogy Magyarország önrendelkezési jogában és a szabad népeket megillető politikai, vallási és egyéni szabadságában nemcsak hisz, hanem annak helyreállítását határozottan elő fogja segíteni s azt követeli; 3. Fejezze ki Amerika Kongresszusa Magyarország mielőbbi felszabadításában való hitét és reményét. S az amerikai kormány pecsételje meg e nyilatkozatot azzal, hogy az Egyesült Államok elnöke mindent elkövet a magyar nép felszabadításának az érdekében. Találja meg azokat az eszközöket, amelyek Magyarország önállóságát, függetlenségét és önrendelkezési jogát mielőbb biztosítják." Kersten képviselő javaslatának megtétele után nyilatkozott és ebben kijelentette, {213.} hogy "sem visszavonulással, sem ideiglenes álegyezményekkel a világ békéje helyre nem állítható."[231]

Ebben senki sem kételkedett, abban azonban többen is, vajon vannak-e olyan eszközök, amelyekkel az Egyesült Államok békés módon, tehát háború elkerülésével ki tudná eszközölni a szóban forgó népek szabadságának és függetlenségének visszaállítását. Akik pedig egy háborús megoldás gondolatát nem vetették el, mindenesetre óvatosabbak lettek azután, hogy megszűnt az Egyesült Államok atommonopóliuma. 1953 augusztusában ismeretessé vált, hogy a Szovjetunió kipróbálta első hidrogénbombáját és ezáltal problematikussá vált katonai eszközökkel való visszaszorítása.

Addig azonban magyar emigránsok nem szűntek meg Amerikát figyelmeztetni a magyar néppel és más kelet-közép-európai népekkel szembeni morális kötelességére, sürgetve az érintett országokban mind elviselhetetlenebbé vált állapotnak a megszüntetését.

Az ezzel kapcsolatos nyilatkozatoknak és publicisztikai műveknek visszatérő témája volt Jalta és az az igazságtalanság, amely "a nagyok" konferenciáin a felszabadítandó népeket érte. Kovács Imre is megemlítette életrajzi visszaemlékezéseiben, hogy: "Az ötvenes évek elején a legkedveltebb és legsikeresebb jelszó a jaltai szerződés repudiálása. Jobboldali emigránsok követelték, hogy az USA mondja fel, mert titkos záradéka Kelet-Európát a szovjet érdekszférába utalta (szegények nem ismerték Roosevelt iszonyát a titkos szerződésektől, aki a nyílt megállapodásokban és az univerzalitásban hitt). Ez a követelés a MNB mandátumát is kétségbe vonta (burkoltan ellene irányult), mivel jogfolytonosságát a jaltai egyezmény értelmében tartott negyvenötös szabad választásra alapozta. Én hevesen érveltem a repudiálás ellen: ha az USA felmondja a jaltai egyezményt, nem lesz mire hivatkozni, betartását nem követelhetjük. Elképzelhetetlen, hogy a Szovjetuniót egy újabb és kedvezőbb egyezmény aláírására kötelezhetné a Nyugat, s akkor Moszkvát többé semmi sem köti. Jalta repudiálása az 56-os forradalomig tetszetős szólam maradt."[232]

Tekintsünk el attól, hogy történt-e Jaltában titkos megállapodás vagy sem, Kovács Imrének abban igaza volt, hogy Jaltával az emigráció konzervatív és háborúpárti körei két legyet akartak ütni egy csapással: a szerződés felmondásával az Egyesült Államokat rávezetni egy konfrontációs pályára és a nemzeti képviseletre való illetékességét vitatni annak a csoportnak, amely a "jaltai szellemben" rendezett választásokból vezette le legalitását.

A magyarországi kommunista kormányzat magatartásának és viselkedésének volt tulajdonítható, hogy a nyugati emigráció sok nézet- és érdekkülönbsége ellenére is némely kérdésben legalábbis kifelé az összhang és az egység látszatát kelthette. Az uralkodó párt, amely az új szakasz idejében is Rákosi és a hozzá hasonlóan gondolkodó kommunista funkcionáriusok irányítása alatt állt, gondoskodott róla, hogy tettei idegenkedést és elutasítást váltsanak ki. A politikai elítéltek sorsa, a szibériai magyar hadifoglyok helyzete, a kényszermunkatáborok, a rehabilitációk lassúsága és szabotálása, a munkásnyúzó rendeletek, a parasztság és az egyház elleni intézkedések mind alkalmasak voltak arra, hogy közös tiltakozásra indítsák az emigráció minden irányzatát és közös frontba kényszerítsenek olyanokat, akik arra egyébként nem hajlottak.

{214.} A nyugati magyar politikai szervezetek és sajtóorgánumok élénk érdeklődéssel kísérték a kelet-közép-európai és magyar fejleményeket, amelyek mind arra utaltak, hogy a nép elégedetlen és az irányító garnitúrán belül is a szakadás tünetei mutatkoznak. Az még nem keltett különösebb feltűnést, hogy 1953. szeptember 7-én Nyikita Hruscsov került első titkárként a szovjet párt élére, de az már több magyar emigránst érdekelt, hogy 1954. március 13-án letartóztatták Péter Gábort, az ÁVH hírhedt főnökét. A korabeli sajtó publicisztikai anyaga azt bizonyítja, hogy a legtöbb embert sokkal inkább a kommunista rendszer elnyomó intézkedései és a lakosság igényeivel szembeni fenntartásai foglalkoztatták, mint azok a sokszor jelentéktelennek látszó, de szaporodó jelek, amelyek a mélyülő belső válságról tanúskodtak.

Ez a magyarázata annak, hogy különösen az úgynevezett jobboldalon az emigrációs pozícióharcok több izgalmat keltettek és az indulatokat is jobban felkorbácsolták, mint a Magyarországról és a Szovjetunióból érkező hírek. A katonák táborában például heves viták folytak arról, hogyan viselkedjenek és milyen irányban tájékozódjanak a volt honvédség nyugatra került tagjai. Az MHBK térnyerése és megerősödése részben irigységet keltett, részben a szervezet "átvételére" irányuló igyekezetet ébresztett azokban, akik katonai rangjuknál fogva vágytak vezető szerepre. A rangidős tábornokok a katonai szolgálati szabályzatot helyezték az előtérbe, a reá való hivatkozással igyekeztek "a meglazult fegyelmet" javítani és a régi függőségeket helyreállítani. Ennek útját állta az MHBK, amely a hagyományos katonai hierarchia helyett a szervezeti munkában kialakult új hierarchiának vetette alá magát. Ugyanez történt a Szabadság Mozgalomban is, amelyben ugyancsak a szervezeti tevékenység alakította ki Farkas Ferenccel az élen az irányító központot.

A tradicionalista tábornokok és törzstisztek Horthy Miklóshoz fordultak a szolgálati szabályzat tekintélyének visszaállítása érdekében. A volt kormányzó Sónyi Hugó vezérezredest bízta meg az MHBK ügyeinek kivizsgálásával. Sónyit az MHBK körei azzal marasztalták el, hogy a Bizottmánnyal együttműködik, tehát nem tekinthető tárgyilagos és elfogulatlan bírónak. Az 1953 nyarán létrehozott Magyar Katonai Emigráció Képviselete (MKEK) nevű szervezet vezetőjeként Sónyi 1955 februárjában egy úgynevezett Tájékoztatót bocsátott ki, amelyben kijelentette, hogy "A honvéd magatartását a Szolgálati Szabályzat írta elő. Ennek betartását szent esküvel fogadtuk meg, mely alól soha senki sem oldott fel bennünket. Ez az eskü mindhalálig érvényes és kötelez bennünket! Az a honvéd pedig, aki másként gondolkodik efelől, aki külön utakon keres érvényesülést, aki megtagadja a feljebbvalóit, az megszegte esküjét és mint katona elárulta nemzetét." Sónyi visszautasította, hogy akciójával egységbontónak tekinthető. "Legmagasabb katonai tekintélyünk mögött sorakoztunk fel - írta. - Szerintünk a honvédnek a helye ott van, ahol a sorakozót fújják. Ez pedig 1953 nyarán elhangzott már."[233] A legmagasabb katonai tekintélyen a kormányzót értette és a sorakozó az MKEK megalakulása volt.

Az "esküszegők" és "árulók" hamarosan ellennyilatkozattal jelentkeztek. József főherceg elnökletével 1954 júniusában megalakult a Magyar Honvédelmi Tanács. Ebben mint vezértitkárok Farkas Ferenc és Zákó András {215.} kaptak helyet, dokumentálva a két szervezet, az MHBK és MSZM szoros együttműködését mindazokkal szemben, akik létüket és szerepüket veszélyeztették. 1955. március 16-án kiadott nyilatkozatukban - amelyet a nevezetteken kívül mint elnökhelyettes Justy Emil is aláírt - visszautasították Sónyi vezérezredes "általánosan sértő kijelentéseit" és kijelentették, hogy a) "Alkotmányos intézményeink az emigrációban szünetelnek, ezért Sónyi Hugó ny. vezérezredes folytonos homályos célozgatásait katonátlannak és az adott helyzetben minden elvi és törvényes alapot nélkülözőnek tartjuk"; b) a politikai és alkotmányjogi kérdésekben kizárólag "a felszabadított nemzet" lesz illetékes; c) "A Szolgálati Szabályzat a tényleges katonai szolgálat szabályozására készült. Miután ma nincsen tényleges katonai szolgálat... a Szolgálati Szabályzat sem alkalmazható akként", ahogyan a Tájékoztató kívánta; d) ami az esküt illeti, "a magyar katona előtt a jövőben kizárólag a felszabadult magyar nemzet akarata lehet csak döntő".[234] Zákóék és Farkasék úgy állították be Sónyi akcióját, hogy azzal ő és Horthy a katonai emigrációt a Nemzeti Bizottmány ellenőrzése alá akarta helyezni. Az ellentét nem szűnt meg, hamarosan viszont lekerült a napirendről, mert időszerűbb kérdések vetődtek fel.

A Sztálin halálát követő időszak - elsősorban Magyarországon és Csehszlovákiában jelentkező - lehetőségeit az amerikai propaganda hamar felismerte és rugalmasan reagált e két országban bekövetkezett fejleményekre. A magyar új szakaszt pár hónappal később egy új gazdasági program meghirdetése követte Prágában. Ezt - akárcsak a Nagy Imre-féle programot - Washingtonban komolyan vették és nem tekintették merőben propagandafogásnak. Az amerikaiak e tekintetben sokkal realistábbaknak bizonyultak, mint a legtöbben a magyar emigráns közvélemény irányítói közül.

Jóllehet kezdettől fogva látszott, hogy a magyar új szakasz mélyrehatóbb és általánosabb, mint a csupán gazdasági problémákra korlátozott csehszlovák intézkedések, az új amerikai propagandakampány 1954 januárjában Csehszlovákiával indult, miután ott helyi, tartományi, országos választásokra és kommunista pártkongresszusra készülődtek, amelyek bizonyítékokat szolgáltathattak egy módosított propaganda hatásának felderítésére. A csehszlovák kampányt VETO-nak nevezték. Ezt néhány havi késedelemmel követte a magyar FOCUS-program. Az amerikaiak a terv végrehajtásával a Szabad Európa Rádiót és a Szabad Európa Sajtót bízták meg, mégpedig úgy, hogy a rádió- és sajtópropaganda új elemekkel bővüljön.[235] A rádiók kommentárjainak középpontjába egy gradualista program került, vagyis nem távoli célok felrajzolása és népszerűsítése, hanem közvetlen és a fennálló rendszeren belül megvalósítható követelések meghirdetése. A kis lépések politikája legalábbis az amerikai propagandának egy szektorában vezérlő elv lett. A rádiók tevékenységét kiegészítette újságoknak és röplapoknak léggömbök útján Csehszlovákiába és Magyarországra való juttatása.

Ez az akció az amerikai külpolitika és propaganda kezdeményezése volt, anélkül, hogy abban az emigráció bármilyen szerephez és befolyáshoz juthatott volna. Magyar közreműködők nélkül azonban a kampány magyar része nem volt megvalósítható. Az amerikaiak kétségtelenül jó érzékkel választották {216.} ki munkatársaikat, elsősorban Kovács Imrét, akinek mintegy az első számú magyar tanácsadó és szerző szerepe jutott. A Szabad Európa Bizottság, miután 1951-ben elbocsátotta, most rábízta a magyar program elvi részének intézését. Ő negyed évszázad távlatából így emlékezett vissza az akcióban való részvételére: "Háromévi távollét után, 1954 nyarán visszahívtak a Szabad Európa Bizottságba. Más szelek fújtak, felszabadítás helyett felszabadulás, a kommunizmus fokozatos liberalizálódása volt napirenden. Beindult a léggömbakció, betokosodott nézetek helyett rugalmasabb megközelítés kellett. A múltam egyszerre előnyömre vált. A magyar program fedőneve Operation Focus volt, egy fiktív nemzeti ellenállási mozgalomként (NEM) jelentkeztünk. A röplapokat különleges léggömbök vitték a kelet-európai országok felé, mindegyikre bukószerkezetes pléhdobozt függesztettek, melyekben szárazjég ellensúlyozta a hasznos terhet. A légköri viszonyoknak és a távolságnak megfelelően adagolták a szárazjeget, amikor elpárolgott, kiszámítottan a célpontok felett, a bukószerkezet átbillent és a röplapok kiszóródtak."[236]

Kovács Imre cikkeket írt a röplapok és a Münchenben szerkesztett Szabad Magyarország című újság részére, amely kisalakú lévén és vékony papírra nyomtatva módot adott arra, hogy könnyen eldugható legyen. Az újság képeket és illusztrációkat, rajzokat is közölt, olvasmányos volt és könnyen érthető. Tartalmával népszerűsítette a "tizenkét pont"-ot, egy szocializmuson belüli, a kommunista rendszernek nem megdöntésére, hanem reformjára irányuló programot. Münchenben három magyar dolgozott az akcióban: a rádiótól a Szabad Európa Sajtóhoz átkerült Deák István - a New York-i Columbia Egyetem későbbi történelemtanára -, Pap László, egy tehetséges és régi kiadói szakember és May György, angol nyelvű lapoknak dolgozó újságíró. Jóllehet Kovács Imrének eléggé elmarasztaló véleménye volt müncheni kartársai munkájáról, náluk jobban és sikeresebben mások sem működtek volna. Előnyükre szolgált, hogy a Nagy Imre-féle kísérletet komolyan vették, a kommunista rendszer emberségesebbé tételében esélyt láttak és helyeselték, hogy Washington a régi konfrontációs program helyett egy józanabb és realistább propagandára tért át, vagy legalábbis megpróbálta a kelet-európai kérdéseket és problémákat megértőbben kezelni, a békés változásról szóló nyilatkozatait tettekkel is alátámasztani.

Az akció eredményeit és hatását nehéz lemérni. A kommunista kormányok reakciója érthető módon a tiltakozás és a belügyekbe való beavatkozás emlegetése volt. Az embereknek is büntetéssel kellett számolniok, ha a ledobott "ellenséges" iratokat megőrizték vagy tartalmukat tovább adták. Nem valószínű, hogy a röpcédulák és újságok hatástalanok maradtak. Valami mégiscsak beszüremlett az olvasók agyába és szívébe, még ha sokan kételkedtek is egy fiktív ellenállási mozgalom kívülről jövő sugallatai hatásának esélyeiben és egy ilyen vállalkozás eredményeiben.

A tekintetben a vállalkozás mindenképpen sikertelen volt, hogy nem tudta az emigráció nagy részében élő értetlenséget az új szakasszal kapcsolatban enyhíteni és a megcsontosodott nézeteket eleven gondolatokkal felváltani. Talán azért sem, mert az emigránsok legtöbbje az akció kiadványait nem ismerte és a szövegekből kihámozható törekvéseket nem értette.

A tiltakozások és követelések megfogalmazásában általában igen egységesnek {217.} és határozottnak mutatkozott az emigráció, kevésbé abban, hogy közös vállalkozásokat hozzon létre. Ezek a kellő összhang hiánya és a hamarosan fellépő ellentétek következtében gyorsan megbuktak. A Nemzeti Bizottmány végrehajtó bizottságának idejét és energiáját nagymértékben igénybe vette a különböző belső válságok áthidalása. Erejét és tekintélyét növelte volna a kiszélesítése, amit sokan sürgettek, de amitől az alapítók idegenkedtek, mert a többségi elv érvényesülése befolyásuk gyengülésével járt volna. (1955 elején a Bizottmánynak 73 tagja volt, a levélbeli szavazásokon átlagban kétharmad részük vett részt.) Kedvezőtlen visszhangot keltett a Bizottmány és az Amerikai Magyar Szövetség közötti viszony romlása, valamint némely végrehajtó bizottsági tag magatartása, amelyet olykor az ellenfelek diktatórikusnak neveztek, elfelejtve, hogy akit magára hagynak és nem támogatnak, bármit tesz is, önkényes lesz, mert egyszemélyes döntést kénytelen hozni. Varga Béla elnök olykor nehezen elviselhető nyomás alá került. Minden kritikus tőle kérte számon az eredményt és őt okolta a mulasztásokért. A Szabad Európa Bizottság előtt is neki kellett tartania a hátát a sok bírálatért, sőt feljelentésért. Rosszabb idegzetű politikus hamar feladta volna az olykor kilátástalannak tetsző küzdelmet. Varga Béla valóságos áldása volt a Bizottmánynak. Senki más oly hosszú ideig együtt tartani nem tudta volna.

A belső ellentétek a bizottmányi pártokat is emésztették. A Parasztszövetség és a Szociáldemokrata Párt után a Keresztény Népmozgalomban is törés állt be. Barankovics István 1955 tavaszán több hívével kilépett és újjáalakította Keresztény Demokrata Néppárt néven régi pártját.

Az 1955-ös év rendkívül mozgalmas volt mind a világpolitikában, mind az emigrációs közéletben. A nyugati nagyhatalmak és a Szovjetunió megszűntnek nyilvánították a háborús állapotot Németországgal és az ország mindkét részében befejeződött a megszállási státus. Megegyezés történt Ausztria semlegesítésére és a megszálló csapatoknak az országból való kivonulására. Kommunista válaszként az 1949 tavaszán létesült NATO-ra májusban aláírták a Varsói Szerződés néven ismert barátsági, együttműködési és kölcsönös segélynyújtási egyezményt. Május végén Hruscsov és Bulganyin Belgrádba látogatott, hogy Titóval rendezze a Sztálin által végzetesen megromlott szovjet-jugoszláv viszonyt. Júliusban rendezték a genfi kormányfői értekezletet, amelyen az Egyesült Államok, Nagy-Britannia, Franciaország és a Szovjetunió képviselői megvitatták Németország újraegyesítése, az európai kollektív biztonság, a leszerelés és a kelet-nyugati kapcsolatok problémáit.

Az emigrációs képviseletek és szervezetek minden fejleményre azonnal reagáltak. Amikor a szociáldemokrata politikusok visszanyerték szabadságukat, felhangzott a követelés Mindszenty bíboros, Grősz érsek és más elítéltek szabadon bocsátására. Mindszenty érdekében egyházi és világi méltóságok sorában Dulles külügyminiszter is felemelte szavát.

Magyarországon jó és rossz irányba mutató események történtek. Áprilisban Rákosi megbuktatta Nagy Imrét és a pártvezetőséggel kimondatta az 1954 őszi határozatok érvénytelenségét s ezzel az alig másfél évet megért "új szakasz" végét. Mégis júliusban megszakították Mindszenty bíboros, {218.} októberben Grősz érsek börtönbüntetését és ha vontatottan is, de kikerültek börtöneikből sokan az úgynevezett koncepciós perek elítéltjeiből és a koncentrációs táborok lakóiból. Az év végén Magyarországot felvették az ENSZ-be.

A magyar politika kezdett érdekesebbé válni és arra is módot nyújtott, hogy a nyugati magyarok e politika értelmezése és magyarázata kérdésében eltérő végkövetkeztetésekre jussanak. A lapok hasábjain immár nemcsak emigrációs ügyekről vitatkoztak, hanem a magyarországi fejleményekről is. Amikor pedig Budapesten foglalkozni kezdtek a nyugati magyarokkal és meglengették előttük a hazatérés lehetőségét, ennek a megítélése is vitatémává lett. (A hazatérések gyérek voltak. 1954 és 1956 között a politikai emigrációnak csupán egyetlen ismert tagja ment vissza Budapestre: Földes-Papp Károly, aki hamarosan mint hazatérési megbízott tűnt fel Kelet-Berlinben, onnan igyekezve rábírni hajdani emigráns ismerőseit a Magyarországra való visszatérésre. Működésének a forradalom vetett véget, amely után Földes-Papp hamarosan újból az emigrációt választotta.)

A párton belüli nézetkülönbségeket és azt a körülményt, hogy mind az új szakaszban, mind az új szakasz bukása utáni helyzetben kommunisták kerültek szembe kommunistákkal, az emigráns közírók többsége mulattatónak tartotta és úgy magyarázta, hogy kezdik marni egymást azok, akik eddig a magyar nép ellenében és az oroszok kiszolgálásában egyek voltak. Érdekes módon még Rákosi és Nagy Imre ellentétében sem láttak sokan mást, mint azt, hogy "hajbakaptak az elvtársak". Némelyek ironikus hangon emlegették, hogy nem lehet messze a vég, ha már az uralkodó rétegben is felütötte fejét a széthúzás és a torzsalkodás. Még a magyarországi közviszonyok oly kitűnő ismerője és tárgyilagos kommentátora is, mint Cs. Szabó László az 1955 végi írói memorandumot és az elégedetlen értelmiségiekkel szembeni "jobboldali elhajlás" vádját elemezve "Déryék úgynevezett lázadásá"-ról beszélt, kissé gunyorosan emlegetve a pártírók háborgását. "Nagy Imre alatt belekóstoltak a szabadság árnyékába, a tömör, sűrű, kerek hazugságok után a negyedigazságokba. S ettől a kicsi felszabadulástól is úgy megszédültek, hogy március óta hiába próbálják őket visszahajtani a régi szent szövegekhez, amelyeket hajdan könnyű szívvel szajkóztak. Most fújtak, prüszköltek, morogtak, sziszegve fölágaskodtak, még haraptak is, beleharaptak a gazdájuk kezébe". Ez az idézet kitűnően érzékelteti, hogyan szemlélte a nyugati magyar publicisták túlnyomó többsége azt a belső harcot, amelyet a párthoz tartozó írók folytattak és amelyet ők halálosan komolyan vettek. Cs. Szabó szerint a pártírók "hamarabb kerültek az olvadásba, később kerülnek vissza a jégbe. Nem csoda, ha az igazi pártosok elvesztették a türelmüket s türelmükkel a jogdíjvédő fejüket is". Majd azzal zárta, hogy "az orosz megszállók civil uszályában ott jöttek Moszkvából a pártirodalom szervezői, a hivatalos irodalmi csillagok. Budapesten pedig előbújtak a kommunista ellenállók, akik burzsuj villák befalazott szobáiban vagy eszpresszók dekadens félhomályában vitézkedtek a németekkel szemben. A két társaság összefogott az igazi írók kiszorítására. Remekül mulattak egy darabig, besöpörték a hűség jutalmát, hajtogatták kupáikat Sztálin és Rákosi egészségére. Aztán az igazság a magyar nép nyomoráról s az írók cseléd állapotáról rászállt az ő értelmükre is és küldözgetni {219.} kezdte tetemrehívó véres árnyait a lelkiismeretükre. Azok az árnyak hajszolták lázadásba a pártírókat".[237]

Nagy Imre megbuktatása, majd 1955 végén a pártból való kizárása kétségtelenül azoknak kedvezett, akik az új szakaszt merő taktikai fogásnak tekintették és arra intettek, hogy nem szabad komolynak és véglegesnek tartani a Budapesten történt változásokat. Igazolva látták magukat azok az emigránsok, akik kezdettől fogva bizalmatlanok voltak és mereven elzárkóztak az emigrációs politika módosításától. Viszont az események ugyanakkor megcáfolták azt a nézetet, hogy Rákosi és Nagy Imre egy húron pendülnek, az előbbi - szovjet utasításra - az utóbbit tolta az előtérbe, hogy a meghirdetett reformok révén szalonképesebbé váljék a moszkvai mintájú kommunizmus. Nagy Imre sorsa arról tett bizonyságot, hogy nem volt sem Moszkva, sem Rákosi bábja, komolyan vette a Sztálin halála után szükségessé vált reformokat és valóban azt akarta megvalósítani, amit híres kormányelnöki bemutatkozó beszédében meghirdetett.

Az oroszok kivonulása Ausztriából mozgásba hozta az emigrációs külpolitikát. A Nemzeti Bizottmány egyfelől rámutatott az esemény történelmi fontosságára és Magyarország katonai kiürítésének szükségére, de ugyanakkor lehűteni igyekezett azokat a vérmes reményeket, amelyeket nyugati hírmagyarázók ahhoz a tényhez fűztek, hogy Magyarország a szabad nyugat szomszédjává válik és ez mindenképpen előmozdítja majd az országon belül a nagyobb mozgási szabadságot, Igen reálisan látta, hogy a békeszerződés alapján Ausztria kiürítése után a szovjet hadseregnek Magyarországról is ki kellene vonulnia, de nincs, aki a Szovjetuniót szerződéses kötelezettségeinek teljesítésére kényszeríthetné. Az ENSZ például semmiképpen sem volt képes erre.

Amikor eldőlt, hogy a nagyhatalmak kormányfői összeülnek Genfben, magyar emigráns politikai körökben a fő törekvés arra irányult, hogy a magyar helyzet a négyhatalmi konferencia elé kerüljön. "A hidegháború európai frontszakaszai mozgásba jöttek" - mondották sokhelyütt -, sürgetve a nyugati megértést a magyar igények iránt. A magyar reményeket táplálták amerikai kormányférfiak nyilatkozatai is, amelyekből azt a következtetést lehetett levonni, hogy számítani lehet rájuk. Genfről szólva a Nemzeti Bizottmány hivatalos közlönye azt írta: "Eisenhower elnök kijelentette, hogy beszélni fognak a vasfüggöny mögötti népek helyzetéről és Amerika nem hajlandó a megalkuvás politikájára áttérni. Amerika nem megy bele abba, hogy más népek jogait saját érdekei miatt feladja."[238] Az Új Hungária című lap lelkesen jegyezte meg, hogy "tíz év óta először jelentette be nyugati felelős politikus, a világ leghatalmasabb államának elnöke, hogy a vasfüggöny mögötti nemzetek sorsáról tárgyalások indulnak". Következtetésként a müncheni lap azt vonta le, hogy a tárgyalásokra az emigrációnak is fel kell készülnie, mert "a magyar érdekek képviselete kizárólag a szabad földön élő magyarságra hárul". Az emigráció feladata, "mindent megtenni a nyugati országok kormányainak és közvéleményének befolyásolására, annak érdekében, hogy a négyes konferencián és az esetleges európai konferencián teljes súllyal követeljék Magyarország felszabadítását".[239]

A genfi konferencia előtt Európában tartotta ülését az Európai Rabnemzetek {220.} Közgyűlése, majd összeült - a francia Robert Schuman elnökletével - az Európa Mozgalom Tanácsa. Kimondották, hogy az európai béke feltétele a kelet-közép-európai probléma rendezése. Ennek első feltétele, hogy a szovjet csapatok vonuljanak ki a megszállott országokból. Magyar részről Bakach-Bessenyey György, Apor Gábor, Auer Pál, Bartók László vett részt az erről szóló tanácskozásokon, előtérbe helyezve az Ausztria kiürítésével sürgetőnek látszó magyar rendezés kérdését. Túlságosan bizakodók a magyar diplomaták nem voltak. Bakach-Bessenyey György legfeljebb hosszú távon nevezte magát bizakodónak. "Az osztrák szerződéssel - mondotta - Moszkva rálépett a visszavonulás útjára és semmi kétség nincsen, hogy előbb-utóbb Magyarország is sorra fog kerülni."[240] Szó esett a problémáról San Franciscóban az ENSZ jubileumi közgyűlésén is, amelyet alapításának tizedik évfordulóján rendeztek, de a szónokok eléggé általánosságokban mozogtak és csak mint igényt, feladatot, nem pedig mint közvetlen tennivalót jelölték meg a közép-európai kérdés rendezését. Dulles az ENSZ alapokmányának betartását követelte, nagyon jól tudva azonban, hogy ezt végső esetben csak erővel lehet kikényszeríteni. Ettől azonban az amerikai külpolitika óvakodott. Az amerikai külügyminiszter néhány hónappal később ismét sürgette, hogy "vissza kell adni a rabnépek szabadságát", de arra ő sem tudott válaszolni, hogy ez hogyan valósítható meg.

Közép-Európa jövőjéről nemcsak hogy megállapodni nem tudtak, hanem még érdemleges eszmecserére sem kerülhetett sor, miután az első számú kérdésben, a német kérdésben egy tapodtat sem jutottak előre. E tekintetben mind a két genfi konferencia, a kormányfői és a külügyminiszteri, eredmény nélkül zárult. Eredményen értve az érdemi kérdések rendezését. Megjavult viszont a nagyhatalmak közötti légkör és úgy látszott, hogy a háború kikerülése érdekében a békés egymás mellett élésre rendezkednek be.


2. Mi a teendő?

1956 elejére nyilvánvalóvá lett, hogy a hidegháború, legalábbis abban a formában, amelyben addig folyt, vége felé közeledik. Az amerikai felelős politikusok viselkedésében, de európai partnereik magatartásában is mindinkább érezhető volt a változás. Az atomegyensúly, a háborúnak mint megoldásnak az elvetése, a kelet-európai erjedés és annak nyugati hatása politikusokban és közírókban azt a véleményt gyökereztette meg, hogy nincs más út, mint a békés egymás mellett élés és a fegyveres összecsapás helyett a két világrendszer gazdasági, ideológiai, kulturális versenye. Persze, ez a változás nem következett be egyik napról a másikra. És sokkal lassabban nyert tért a hazájukból elüldözött vagy önként távozott kelet-közép-európai emigránsok körében, mint a nyugati országok társadalmában.

A nyugaton élő magyar menekültek 1956-ban még nem adták fel a közeli hazatérés reményét, de csökkent és lanyhult a készség arra, hogy ha megnyílik a lehetőség, valóban élnek is majd vele. Ennek fő oka az volt, hogy megtörtént a befogadó országokban a beilleszkedés. A kezdeti évek {221.} nehézségei, megpróbáltatásai, viszontagságai után a gyökéreresztés és gyarapodás látható jelei mutatkoztak. Nemcsak az európai országokban, de az Egyesült Államokban, Kanadában, Ausztráliában és a dél-amerikai országokban is mind több magyar egzisztencia erősödött meg olyannyira, hogy most már az innen való távozás kívánt volna meggondolandó döntést és áldozatot. Ahol pedig gyerekek voltak és azok már iskoláskorba kerültek, a Magyarországra való visszatérés még több fejtörést okozott volna. Reális esélye ennek nem volt, de elméletben felvetődött a kérdés, hogy ha mégis úgy alakulnak a dolgok, hogy vissza lehet menni Magyarországra, akkor mi történjék. A személyes sorsok javulása mindenképpen a maradás mellett szólt. Az emigrációs politikai szervezetek többsége és a sajtó nagy része azonban továbbra is melengette a gyökeres változások reményét, abból a történeti tapasztalatból indulva ki, hogy egy emigráns soha nem adhatja fel a győzelmes visszatérés igényét és mindent el kell követnie, hogy megbukjék a száműzetését előidéző uralkodó rend.

A magyar emigránsokat reményeikben és törekvéseikben mindenesetre megerősítette a kommunista rendszerek mind rozogább állapota, Rákosiék igyekezete a sztálinizmushoz való visszatérésre és az engedményes politika visszavonására, nem kevésbé a nyugati propaganda jövendölése, hogy belátható időn belül összeomlik a már recsegő-ropogó szovjet szövetségi rendszer és eltűnik a nemzeteket elválasztó vasfüggöny. Érdekes módon, még a két genfi konferencia után is széles körökben élt az a remény, hogy a nyugati hatalmak adott esetben erőszakkal is kikényszerítik a kelet-közép-európai népek önrendelkezési jogának visszaállítását.

Knowland szenátor, a szenátus republikánus frakciójának vezetője 1955 októberében az Amerikai Magyar Szövetség ülésén kijelentette, hogy az Egyesült Államok kormányának nem szabadna mindaddig semmilyen egyezményt kötnie a Szovjetunióval, amíg ez ki nem vonta csapatait Kelet-Közép-Európából és nincs mód arra, hogy a szóban forgó országokban az ENSZ ellenőrzése alatt szabad választásokat lehessen tartani. "Az egész világ békét kíván - mondotta az amerikai törvényhozó -, de a békét nem köthetjük meg Magyarország, Lengyelország, Csehszlovákia, Románia és Bulgária kárára."[241] Dulles külügyminiszter Brioniban meglátogatta Tito jugoszláv államelnököt és utána közölte, Titóval egyetértettek abban, hogy a kelet-európai térség államainak függetleneknek kellene lenniök és senki se avatkozhassék bele ez államok belügyeibe. A népeknek - Dulles szerint - biztosítani kell a jogot, hogy maguk állapítsák meg, milyen társadalmi és gazdasági rendben kívánnak élni.[242]

Sajnos, csak kevesen tudták, hogy közben az amerikai külpolitika - a többi nyugati hatalmakéval egyetemben - jelentős fordulatot tett. A propaganda célzatú és gyakran éppen az emigráns szervezetek előtt elhangzott, vagy nekik szóló üzenetekben megfogalmazott ígéretek és fogadkozások csak megnyugtatásukat és bizonyos látszatok fenntartását szolgálták, A genfi szellem valóság volt, abban az értelemben, hogy Washington a Szovjetunióval való konfrontáció helyett a koegzisztenciát választotta és Moszkva is tudomásul vette, hogy addigi hódításaival meg kell elégednie, nem kifizetődő a nyugati társadalmak felforgatására törekednie, ezzel az amúgy is pattanásig feszült húrt tovább feszítenie. A körülmény, hogy mind a két {222.} tábor képes lett egymást kölcsönösen megsemmisíteni, arra indította őket, hogy a háborút kiiktassák egymás elleni küzdelmük eszköztárából.

Ezt a fordulatot - amelyet a Szovjetunióban Hruscsov, az Egyesült Államokban Eisenhower és Dulles hajtott végre - a magyar emigrációban nyilvánosan három helyen vették észre és regisztrálták: a müncheni Látóhatár szerkesztőségében, a párizsi Valóság-csoportban és a Sydneyben megjelenő Dél Keresztje szerkesztőségében. Mind a három társaságnak feltűnt, hogy elvált egymástól az amerikai külpolitika és a propaganda. Az utóbbi nem tükrözi többé az előbbit és az emigrációnak csak kára származnék abból, ha a kettőt továbbra is azonosnak hinné. Münchenben, Párizsban és Sydneyben alakultak ki azok a gócok, amelyek egy realistább helyzetfelmérést és a valósághoz igazodó tájékozódást sürgettek.

Az amerikai külpolitika irányítóira rendkívüli hatással voltak a kelet-közép-európai elégedetlenségről, belső erjedésről és a robbanás veszélyéről szerzett értesülések. Eisenhowert, Dullest és közvetlen tanácsadóikat érthető módon foglalkoztatta az a kérdés, vajon mi történik, ha e népek tényleg felkelnek és az Egyesült Államok segítségét várják. Az amerikai vezetők attól tartottak, hogy esetleges beavatkozásuk felidézné a világháború veszélyét és egy fegyveres összecsapás következményei beláthatatlanok lennének. Az Egyesült Államok ilyen vállalkozásba nem bocsátkozhatott bele. Nem maradt más választása, mint elfogadni a Sztálin utáni szovjet vezetők koegzisztencia-ajánlatát. A háborús megoldást emezek is elvetették, jól tudván, hogy egy esetleges összecsapás pusztításait talán még jobban megéreznek, mint a másik oldal. Valamilyen szóértés tehát elkerülhetetlen volt. A propaganda azonban mind a két oldalon változatlan maradt. Éppúgy tévedés áldozatai lettek azok, akik mind a szovjet birodalmon, mind a nyugati világon belül csak a szavaknak és nem a tetteknek hittek.

Sajnos, a magyar emigráció irányító szervezetei és személyiségei - Kovács Imre kivételével - nem ismerték fel az amerikai külpolitika irányváltozását. Mintha úgy érezték volna, hogy az emigráns reményeket tápláló nyilatkozatok és a propaganda fejezné ki az igazi külpolitikai szándékokat, és a diplomáciai lépések csak ezek leleplezésére, az ellenfelek megnyugtatására szolgálnának. A Szabad Európa Bizottság egész tevékenysége is igazolni látszott azokat az emigráns hiedelmeket, hogy Amerikának eltökélt szándéka a kelet-közép-európai belső helyzet megváltoztatása.

A Szabad Európa Rádió és Sajtó a léggömbakciót elindító helyzetfelmérésben és programalkotásban páratlan realizmusról tett tanúságot, amikor elvetette a restauráció gondolatát és a gradualizmus elméletét helyezte taktikája középpontjába. Azaz a fokozatos fejlődést és lépésről lépésre történő előrehaladást választotta, lemondva a kommunista rendszer elsöprésének és valamilyen korábbi állapot visszaállításának tervéről. A Magyarországra eljuttatott röpcédulák és újságok ennek az új koncepciónak jegyében készültek. Azt tudatosították olvasóikban, hogy állapotukon saját erővel is segíthetnek és sikert is érhetnek el, ha reális, megvalósítható, keresztülvihető követelésekkel állnak elő, hiszen feltételezhető, hogy az ilyen követelések mellé a rezsimnek elkötelezett személyek is odaállnak, ha azok az ő vágyaiknak és törekvéseiknek is megfelelnek. Az ilyen szellemben kigondolt rádió- és sajtópropaganda azért nem ért el tartósabb hatást, mert {223.} nem volt következetes és az alapjában realista szemléletbe állandóan beszüremlettek annak ellentmondó elemek. Az emigráció közvéleményformáló szervei e sajtótermékekből kiolvasható új politikai koncepciót nem vették észre, hanem csak azt a tényt regisztrálták, hogy Washington végre lépett egyet és a rádióhullámokon kívül immár léggömbökön is eljuttatja a szabadság igéit a vasfüggöny mögötti népekhez. Kovács Imre zavaró mozzanatnak érezte, hogy a New York-i emigráns vezetők nem tették magukévá az új elgondolást és nem értették meg, miért időszerűbb például szabad választások és a termelőszövetkezetek felosztása helyett a kis közösségeken belüli demokráciát és a termelőszövetkezeti alapszabályok betartását követelni.[243] Persze, az emigráns vezetők is némileg megérthetők voltak, mivel Washingtonban egymásnak ellentmondó kijelentések hangzottak el és a propaganda is kettős vágányon futott, vagyis egyaránt helyet adott az új és a régi szemléletnek. Az amerikai kormány láthatóan elfogadta azt a feltételezést, hogy a kelet-európai viszonyok az ő tevőleges beavatkozása nélkül is megváltozhatnak, de azért arra is gondolt, hogy semmiképpen sem felesleges, ha azok gyorsításában ígérgetéssel és reménykeltéssel aktívan részt vesz. Ezzel magyarázható a gradualista program meghirdetése egyfelől, a szabadság, függetlenség, önrendelkezés állandó emlegetése másfelől.

Az előbb megnevezett csoport, amely 1956 elején szembeszökően elkülönült a magyar menekültek nagy többségétől és irányító szervezeteitől, hónapokon keresztül érvelt annak érdekében, hogy az emigráció politizáló körei vonják le a világhelyzet és a magyarországi fejlődés következményeit, gondolják át újból terveiket és tennivalóikat. Sydneyben Nagy Kázmér, Ravasz Károly, Jászay Antal, Zsigmond Endre és mások alkották azt a kis kört, amely saját kebelében és a Dél Keresztje hasábjain vitatta e kérdéseket. Párizsban Borsos Sándor és Presser István a Valóság és annak melléklete, a Tények lapjain érvelt - olykor irreális következtetéseket levonva és terveket javasolva - az emigráns politika megváltoztatása mellett. Hatásában legjelentősebb az az ankét volt, amelyet a müncheni Látóhatár 1956 elején indított el a világhelyzet és az emigrációs feladatok értelmezéséről.

Miután e könyv szerzője a Látóhatár irányvonalának kialakításában és az ankét megszervezésében tevőlegesen részt vett, talán nem szerénytelenség, ha erről ismét bővebben és személyes hangon szól.

*

Már 1955-ben mint a folyóirat szerkesztőinek és a Szabad Európa Bizottság munkatársainak - Bikich Gábornak, Horváth Bélának, Molnár Józsefnek, Vámos Imrének, Kovács Imrének és nekem - lehetetlen volt nem észrevennünk, hogy az amerikai külpolitika új utat követ, és a propaganda lassan ellentétbe kerül azzal, amit a washingtoni elnöki palotában és külügyi hivatalban tesznek. Ellentétbe kerül vele az is, amit a magyar emigráció gondol, cselekszik és ahogyan viselkedik. Nekem az is feltűnt, hogy olyan neves amerikai publicisták, mint Walter Lippmann, Cyrus Sulzberger, James Reston nyíltan beszéltek a külpolitikában végbement {224.} fordulatról, a koegzisztenciának mint a háború alternatívájának elfogadásáról és a kelet-közép-európai status quo tudomásulvételéről. 1956 elejére véglegesen megerősödött bennem a meggyőződés, hogy Washington - minden más értelmű nyilatkozat ellenére - tartja magát a háborús egyezményekhez és az érdekszféra-felosztáshoz, vagyis nem fog erőszakkal a kelet-közép-európai hatalmi viszonyok megváltoztatására törekedni.

Az elé a választás elé kerültünk, hogy vagy követjük sok emigráns társunk példáját, tehát bizonyítani próbáljuk, hogy a nyugati hatalmak kormányai rossz útra tévedtek, mert a Szovjetunióval való szóértésben nem lehet bízni, vagy pedig felismerve az új irányvonalat, ahhoz igyekszünk igazítani elképzeléseinket és terveinket.

A magyar emigráció szervei és intézményei mindig abból a téves feltételezésből indultak ki, hogy a nagyhatalmakat meggyőzhetik és elfogadtathatják velük a maguk elképzeléseit. Állandóan arról hallhattunk és olvashattunk, hogy Washington, London vagy Párizs mit csinált rosszul és hogyan kellene politizálnia, ha sikert akar elérni. Sok magyar politikus és közíró elfeledkezni látszott arról, hogy a nagyhatalmak politikáját sajátos hagyományok, célok, érdekek szabják meg és a magyar törekvések méltánylására csak akkor lehet számítani, ha ezekbe beleillenek. Meggyőzni a hatalmakat arról, hogy nem illetékes vezetői, hanem az emigránsok látják helyesen a helyzetet és érdekeik megvédésének módját, reménytelen vállalkozás. Az emigráns politikának sokkal inkább arra kellene törekednie, hogy felismerve a potenciális támogatók érdekeit és politikai szándékait, igyekezzék saját igényeit és törekvéseit úgy megfogalmazni, hogy a hatalmas partner terveibe beilleszthetők legyenek.

Az időszerű problémák megtárgyalását Kovács Imre nyitotta meg "Kijózanult emigráció" című tanulmányával. Ebben lényegében elmondotta, melyek a megvitatandó kérdések és ezek milyen megközelítést igényelnek "Az első tény, amit tudomásul kell venni - írta -, hogy mindannyiunk mandátuma lejárt. A politikai képviseletet, a feltételezett megbízatásokat kegyetlenül szétszakította az idő. Tagadásunk, makacs ellenkezésünk a hazai átalakulással szemben mit sem ér: a magyar társadalom átrétegeződött és egy új nemzet formálódott, kovácsolódott ki a kommunista uralom alatt, amely nálunknál jobban ismeri és alkalmazza a túlélés történelmi módszereit, mindennapos taktikáját, okos és ravasz praktikáit. Ez a nemzet a definícióival, demokráciáról, parlamentáris kormányzatról és függetlenségről vallott nézeteivel lényegesen különbözik tőlünk és gondolkodásunktól, amelyet az idegenben eltöltött évek - sokunknál évtized - annyira megváltoztattak, hogy már mi sem vagyunk azok, akiknek otthon tartottuk magunkat, vagy az elválás drámai pillanatában voltunk. Mandátumunktól megfosztottan, újabb megbízatást úgy szerezhetünk, ha a népünk képviseletét a gyorsan változó nemzetközi helyzetben a lehetőségek és magyar érdekek azonnali és pontos egyeztetésével látjuk el." Ezt követően Kovács Imre részletesen leírta, hogyan látja a nemzetközi helyzetet, hangsúlyozva: "A Nyugat nem indít háborút azért, hogy a keleteurópai országokat felszabadítsa. Ezt vezető államférfiak ismételten és határozottan kijelentették, ami természetesen nem akadályozhatja meg, hogy valamilyen más okból keletkezzék és akkor a Szovjetunió legyőzése után a megszállt országok is {225.} felszabadulhatnak. A háborús megoldás a bizonytalan faktor; számolni lehet és kell vele, reális terveinkből azonban hagyjuk ki."

Kovács szerint a megváltozott nemzetközi helyzet parancsolóan írta elő, hogy a magyar emigránsok végre mondják meg, mit akarnak és mire készülnek. Azt is hozzátette, hogy azokon a programokon, amelyek addig napvilágot láttak, túlment az idő, a régi állapotok nem állíthatók vissza. Nem halogatható tovább például a nyílt állásfoglalás a kollektív mezőgazdaság és a szocialista ipar kérdésében. "Azt nem mondhatjuk - írta -, hogy mindent vissza, mert jelentős részükben már eredeti köztulajdont képeznek. A kolhozépületek, a modern gazdasági felszerelés, öntöző-művek, traktorállomások, a tervgazdálkodás keretében épített vállalatok, közlekedési vonalak és eszközök, az újonnan feltárt bányák, korszerű bányagépek és majdnem az egész nehézipar esetében »volt tulajdonosok« egyszerűen nem léteznek. A mezőgazdaságban sem a negyvennégyes birtokmegoszláshoz, sem pedig a negyvenötös állapothoz visszatérni nem lehet. A kommunista agrárpolitika a földreform eredményeit és az egész mezőgazdaságot feldúlta: az újjárendezést valamiféle virtuális földosztással kell megkísérelnünk. Az iparban hasonló a helyzet. Az egykori tulajdonosoktól romokat, elévült gyárrészlegeket és műhelyegységeket vett át az állam, helyreállított és modernizált vállalataikra csak részben tarthatnak igényt. A kisajátított földbirtokos és gyáros vitathatatlanul jogosult a kártérítésre, aminek mértékét, módját és formáját úgy kell megszabni, hogy ne sértse a magántulajdon elvét, ugyanakkor az érdekelt nép kielégítésének helyes mértékét se tévesszük szem elől."

A mai olvasó talán csodálkozva kapja fel fejét, miért kellett egy bizonytalan jövőre programot adni, akármilyen reálisnak látszott is, amikor Kovács Imre kiindulópontja éppen az volt, hogy a kelet-közép-európai népek felszabadítására a nyugat nem indít háborút és az esetleges, más okból folyó kirobbanásának feltételezése is csak eléggé elméleti volt. Magyarázatként talán az hozható fel, hogy Kovács Imre mindig különösen hajlott a programalkotásra és gyakran foglalkozott azzal a kérdéssel, mivé alakítható át egy változás esetén a jelenlegi Magyarország. Másfelől a jövőről vallott felfogás arról is bizonyságot szolgáltatott, hogy ki hol áll és mi a szándéka. Az emigrációs politikusok jó része éppen azért kardoskodott minden jövőre szóló program ellen, mert titkolta a maga terveit és nem akarta őszinte szándéka kiteregetésével leleplezni magát, ezzel hírének és népszerűségének ártani. Akik meg mégis előálltak "a felszabadítás utáni" tervekkel, azok programjában jelentős szerepet játszott a bűnösök megbüntetésén kívül a jogos tulajdonok visszaadása, illetve a jogos tulajdonosok messzemenő kártalanítása. Kovács Imre ezektől akarta elkülöníteni magát.

Tanulmányának zárórészében megállapította, hogy "felszabaduláson a magyar nép változást ért, de annak lényegét és intenzitását illetően valószínűleg nagyon eltérőek a vélemények. Vannak, akik úgy képzelik el, hogy tényleg bevonulnak az amerikaiak és kisöprik az oroszokat meg a kommunistákat, aztán egyszerre minden rendben lesz. És bizonyára sokan vannak olyanok, akik ezt nem hiszik - talán nem is várják - és számolnak az oroszok további jelenlétével, pontosabban szomszédságával, ami kompromisszumos {226.} megoldást tételez fel. »Békés« felszabadulás esetén biztosan ez lesz a helyzet és a hazaiakat egy ilyen változásra kellene előkészíteni".

Ez az előkészítés, legalábbis azok részéről, akiknek feladatuk lett volna, nem történt meg. Mind az amerikai propaganda, mind az emigráció hangadó körei továbbra is szabad teret engedtek annak, hogy a felszabadulást mindenki a maga módján és érdekeinek megfelelően képzelje el. A figyelmeztetés, hogy kompromisszumra és csak nagyon lassú belső fejlődésre lehet számítani, elmaradt. Kovács Imre emlékeztetett Dulles külügyminiszter és Tito elnök brioni találkozójára, amely ugyancsak azzal zárult, hogy a közös nyilatkozat érdekében kölcsönös engedményeket kellett tenniök. "Tito nem vállalta a szabad választások parlamentáris elvét, mert ezzel a saját rendszerét ítélte volna el. Dulles viszont nem járulhatott hozzá a népi demokráciák titoizálásához, mint Kelet-Európa egyetlen rendezési elvéhez, mert önmagával és a demokrácia alapelveivel került volna ellentétbe." A brioni nyilatkozatban szó van az érintett népek függetlenségéről és arról a jogukról, hogy szabadon választhassák meg a nekik megfelelő társadalmi és gazdasági berendezkedést, de hogy az a lehetőségek között milyen lehet, azt végső fokon a Szovjetunió viselkedése dönti el. "A »békés felszabadítás« perspektívájában - írta Kovács Imre - világosan áll előttünk Kelet-Európa jövője. Több szabadság, kevesebb tervgazdálkodás; nem kommunizmus, de nem is demokrácia; a jóléti állam valamilyen formája, amivé mondjuk Svédország fejlődött, vagy amilyennek Angliát tervezte a Labour Party. Persze, csak abban az esetben, ha a Szovjetunió kész a »kiegyezésre«."[244]

Kovács Imre azzal zárta fejtegetéseit, hogy mivel forradalomra, felkelésre nincs lehetősége, a magyar nép számára nem marad más, mint a békés felszabadulás. Tanulmánya a szovjet huszadik pártkongresszus, az egymásra torlódó kelet-közép-európai események, Rákosi bukása előtt készült. A forradalom valóban nem tartozott a belátható időn belül bekövetkezhető események közé. 1956 elején a belső erők által kivívott reform volt az egyetlen reális lehetőség.

Kovács Imre tanulmányával egy időben készült el, de csak a Látóhatár 1956 március-áprilisi számában jelent meg az én írásom "Az emigráns politika új útjai"-ról. Abból a felismerésből indultam ki, hogy a háborús összetűzés elkerülhető és felelős államférfiak lehetségesnek tartják a problémáknak tárgyalások útján történő megoldását. A kormányok magatartását egy idő óta a békés egymás mellett élés eszméje hatja át. A két tábor közötti vita a tárgyalóasztal mellett folytatódik. A koegzisztencia nem szünteti meg az ellentéteket és nem oldja meg a problémákat, de alkalmas légkört teremthet válságos helyzetek áthidalására. Nem fegyverletétel - mint sokan hitték - és nem is jogcím, hogy bármelyik fél a másikat fegyverletételre kényszerítse. A nyugatnak nem szabadna félnie attól, hogy a békés egymás mellett élés csak a kommunista tábornak kedvez. Olyan átfogó tervet kellene készítenie, amely a Szovjetunió hozzájárulására is igényt tarthatna. Ilyen például a közép-európai semleges övezetről szóló elképzelés. Ma a magyar politikai emigráció - érveltem - két lehetőség között választhat. Vagy tudomásul veszi a valóságot és az új viszonyok között is megtalálja politikai aktivitásának irányát, vagy pedig ragaszkodik egyre időszerűtlenebb {227.} nézeteihez, reményeihez és terveihez. Az első esetben az emigráció a nemzetközi feszültség enyhülésének korszakában is tényező lehet, ha azonban a második lehetőséget választja, kiiktatja magát a fejlődésből és előbb vagy utóbb elszigetelődik azoktól a nemzetektől is, amelyektől támogatást remél munkájának elvégzéséhez.

"A magyar emigrációnak mindenekelőtt tudomásul kellene vennie a tényt, hogy a nyugati hatalmak - noha alapvető elveiket és törekvéseiket nem adják fel - velejében a békés egymás mellett élés politikáját követik. Minden erejükkel a nemzetközi feszültség enyhítésére törekszenek és a jelek szerint nem fognak háborút indítani a kelet- és közép-európai országok felszabadítására. Az emigráció tehát ma nem reménykedhetik nyugati katonai akcióban. Nem számíthat arra - mint Kovács Imre is helyesen jegyezte meg -, hogy Amerika és szövetségesei tabula rasa-t teremtenek, az új ország pedig az emigránsok elképzelései szerint épül fel. Ez a szemlélet irreális. Nincsen komoly alapja. A nyugati hatalmak magatartásából azt a következtetést vonhatjuk le, hogy a kelet-közép-európai népek függetlensége és önállósága érdekében legfeljebb diplomáciai akcióra hajlandók, de arra is csak bizonyos határokig. Ennél többet sejtető nyilatkozatokat éppen ezért nem szabad túlbecsülni. Őszinte barátságot és együttérzést, de nem politikai szándékot fejeznek ki."[245]

Fejtegetéseim további részeiben megjegyeztem, hogy az egész magyar emigráció kárára a legjelentősebb emigráns képviselet, a Nemzeti Bizottmány is figyelmen kívül hagyta az európai haladó és baloldali áramlatokat, viszont nem titkolt rokonszenvet érzett minden konzervatív irányzattal szemben. Az emigrációnak nem szabadna félnie a nemzetközi feszültség enyhülésétől, sokkal inkább ki kellene használnia az általa kínálkozó lehetőségeket. Le kellene mondani az emigráns egység illúziójáról, a józan és mérsékelt irányzatoknak össze kellene fogniok, elkülönítve magukat a múltba vágyás, a reakció, a minden áron való konfrontáció erőitől.

Az imént ismertetett két tanulmány megütközést és felháborodást váltott ki a nyugati magyarok úgynevezett jobboldali táborában, de értetlenséget és idegenkedést eredményezett némely haladónak, baloldalinak, békepártinak tartott körben is. Kovács Imre ellen nyilvános polémia indult, tarthatatlan és elfogadhatatlan nézetekkel vádolva őt. Ellenem inkább a háttérben akcióztak, titóizmust, semlegesség prédikálását, a felszabadulásba vetett remények szétfoszlatását emlegetve és a hatóságoknál való denunciálástól sem riadva vissza.

Amikor meg Budapesten a Nagy Imréhez közel álló körökből a figyelem és érdeklődés jele mutatkozott, és ez néhány hírlapi cikkben is lecsapódott, Kovács Imrét, engem, valamint a Látóhatárt a kommunistákkal való összejátszással, cinkossággal gyanúsítottak.

A Magyar Nemzeti Bizottmány némely vezető tagja az amerikai külügyminisztériumhoz és a Szabad Európa Bizottsághoz fordult panasszal, hogyan tűrheti el, hogy két munkatársa az amerikai külpolitikának és propagandának ellentmondó nézeteket hirdet. Elbocsátásunkat nem tudták kieszközölni, de tételeinket a SZEB tévesnek nyilvánította és minket szigorú megrovásban részesített.[246]

A Látóhatár nem vonult vissza, hanem folytatta az eszmecserét a témával {228.} összefüggő kérdésekről. Az 1956 nyári számában Nagy Ferenc kifejtette, hogy a magyarországi változások legkiemelkedőbb eredménye a szellemi forradalom volt. "A magyar nép nem csupán álmodozó - írta -, hanem főként racionalista. Még a legegyszerűbb magyarban is kipusztíthatatlanul él az értelembe vetett hit. Nyugodtan vallhatjuk, hogy népünk józan és megfontolt. Nem bocsátkozik kétes kimenetelű vállalkozásokba. Nálunk az értelem zendült fel és ez a zendülés legyőzhetetlen, tankokkal nem lehet a piacon leverni." A volt miniszterelnök arra is kitért, hogy az emigráció új feladatok előtt áll: "Könnyű és egyszerű volt az emigráns politika, amíg csak ellenezni kellett mindazt, ami otthon történik. A helyzet azonban megváltozott. Vannak tények és jelenségek, amelyeket változatlanul és még nagyobb eréllyel ellenezni kell, de vannak, amelyeket támogatni szükséges."

A támogatás módját illetően különböző szempontokra hívta fel a figyelmet, mert szerinte helytelen állásfoglalás árthat az ügynek, viszont a helyes állásfoglalás is szülhet félreértéseket. (Nem lehetetlen, hogy Kovács és az én esetemre célzott.) Nagy Ferenc így látta a helyzetet: "A szellemi szabadságmozgalmat e pillanatban még kommunista párttagok vezetik. A nagyobb szabadságot egyelőre még a párton belül követelik. A személyi változások tekintetében ez a követelés ma még csak abban nyilvánul meg, hogy az egyik kommunistát a másikkal akarják felcserélni. Sokan vannak az emigrációban, akik elmaradtak az eseményektől és azt hiszik, hogy akár az írók sorozatos lázadása, akár a Petőfi-kör ifjúságának hatalmas megmozdulása nem egyéb, mint a kommunisták egymás közötti belső harca. Ha az emigrációban valaki nyíltan el akarja ismerni a szellemi lázadást, vezető személyek bátorságát és érdemeit, egyfelől fokozott veszélybe döntheti őket, másfelől annak teheti ki önmagát, hogy társutasnak, vagy titóistának nyilvánítják. A negatív magatartás viszont azt az érzést keltheti az otthon harcoló legbátrabb férfiakban is, hogy a szabad földön élő magyarság nem érti meg küzdelmüket, vagy közömbös iránta, így aztán elveszíthetik lendületüket, sőt esetleg vissza is vonulhatnak." Nagy Ferenc helyesen tapintott rá sokak dilemmájára: hogyan méltányolják a hazaiak tetteit, hogy ne ártsanak nekik és hogyan fogalmazzák meg felfogásukat, hogy a kinti ártó rosszindulat ne fonjon belőle kötelet a nyakukra, azaz pontosabban, ne szolgáltassanak érveket és bizonyítékokat hitelük rontására, jóhírük veszélyeztetésére.

Látnivaló, hogy Nagy Ferenc nem foglalt állást azokban a kérdésekben, amelyek a Látóhatár ankétján az érdeklődés homlokterébe kerültek és a tulajdonképpeni vitát kiváltották. Figyelmet keltett viszont az a szinte hitvallásszerű kijelentése, hogy: "Mi nem vezetésre akarunk hazamenni. Aki régi pozíciójába akar visszatérni, önmaga előtt vágja el a hazatérés útját. De haza akarunk menni egyszerűen magyaroknak, népnek, vállalva a gondokat, megosztva az új ország felépítésének minden terhét, felajánlva tapasztalatainkat és nemzetközi összeköttetéseinket azoknak, akiket a magyar nép a vezetésre kiválaszt."[247]

Auer Pál külpolitikushoz híven a nemzetközi színkép értelmezését és a belőle levonható következtetéseket állította hozzászólása középpontjába. "Már jó néhány éve valószínűtlen - állapította meg -, hogy a közeljövőben sor kerül az összecsapásra Kelet és Nyugat között. Ez idő szerint a háború valószínűsége csaknem kikapcsolható, bár az sem állítható, hogy egy új {229.} világháború kizártnak tekinthető. Az emberek ugyanis egyről meg szoktak feledkezni. Viták nemzetek között mindig lesznek. És mindig elő fog fordulni, hogy erősödő, feltörekvő nemzetek új igényeket támasztanak. Ha megvan a lehetősége annak, hogy ezek a viták békésen intéződjenek el, hogy az érvényesített igények - ha jogosultak - háború nélkül kielégítést nyerjenek, akkor a háborúk elkerülhetők. Ha azonban a feszültség okait nem szüntetik meg és a problémák békés elintézésének módja nincs biztosítva, nem állítható, hogy háborúra nem kerülhet sor, bármily súlyos következményekkel járjon is az ily összecsapás... Ha valóban el akarjuk kerülni a háborút, ki kell építenünk a békés elintézésre alkalmas szerveket." A békés egymás mellett élésről szólva megjegyezte, hogy "különbséget kell tennünk a koegzisztencia mint tényleges állapot és a jogilag szabályozott, nemzetközi szerződéssel biztosított koegzisztencia között. Az utóbbi a létező állapotok, a status quo megmerevítését, kollektív biztonsági rendszerrel való körülbástyázását célozza. Az ilyen koegzisztencia csak akkor fogadható el, ha egy idejűleg a legfontosabb problémákat, így a mi problémáinkat is, megnyugtatóan rendezik és a netaláni későbbi viták békés elintézéséinek módját biztosítják. Hogy Szovjet-Oroszországot csak a status quo alapján szabályozott koegzisztencia érdekli, az kormányának minden megnyilatkozásából nyilvánvaló".[248]

A New Yorkban élő Fenyő Miksa vitába szállt Kovács Imrének azzal a tételével, hogy "mindnyájunk mandátuma lejárt". Szerinte ilyen mandátuma senkinek nem volt és ilyet akkor sem szerezhet, ha Kovács Imre ajánlását követve, a nemzetközi helyzetnek megfelelően politizál. Amit annak lehetne nevezni "az nem egyéb, mint az U.S.A. megértő aktusa, symbolikus gestus, vagyis az így nyert mandátum nem akkor jár le, amikor az emigráció bármilyen jeles embere enunciálja, hanem amikor az U.S.A. úgy látja, hogy a Bizottmány működése nem egyeztethető össze az U.S.A. külpolitikai elgondolásával. Sőt, a Nemzeti Bizottmány le sem mondhat erről a mandátum nélküli mandátumról, hacsak nem konstatálja, hogy az Egyesült Államok külpolitikájában olyan változás következett be, melyet ellenségesnek ítél meg a magyar jövő szempontjából. Minden egyéb körülmények között maradnia kell s végeznie azt a feladatot, amit a maga igen szűkre szabott ügykörében végeznie adatott". Fenyő Miksa az emigráció lehetőségeit meglehetősen korlátozottnak minősítve sem attól nem várt eredményt, hogy helyesen ítéli meg a nemzetközi erőviszonyokat, sem attól, hogy Magyarország lakosságának többsége által is elfogadható programot hirdet, sem attól, hogy a realistán gondolkodók szakítanak az álmokat és ábrándokat kergetőkkel. Szerinte sem a Bizottmány, sem más emigráns szervezetek lényegében semmit sem tehetnek és semmin sem változtathatnak, hacsak nem a maguk szűk tevékenységi körében. A világ sorsa a nagyhatalmaktól függ - állapította meg és azzal a derűlátó kijelentéssel zárta, hogy a köztük folyó tárgyalásokon "leginkább az USA lesz az, amely kiáll a fogoly nemzetek dolgában, az nem kétséges".[249]

Major Róbert, ugyancsak New Yorkban élő közgazdasági író, a Kis Újság volt szerkesztője a demokratikus emigráció feladatáról szólva megállapította, hogy annak két ága van. "Meg kell cáfolnia, le kell lepleznie hazája kormánypropagandájának ferdítéseit és hazugságait; ugyanakkor azok ellen {230.} is küzdenie kell, akik a múlt elnyomást dicsőítik és azt restaurálni kívánják. Az emigrációnak ez az erkölcsi mandátuma tehát nem évül el, nem jár le. Akkor sem évülne el, ha a nemzet többsége elfordulna tőle; hiszen igazságokért, nemes eszmékért a többség akarata ellenére is küzdeni kell. A magyar nemzet többsége azonban nem fordult el ezektől az eszméktől; minden jel azt mutatja, hogy megvalósulásukat óhajtja. A demokratikus emigrációnak segítenie kell ebben, a jobbról és balról fenyegető veszélyek ellen."[250]

Palinay Ferenc volt kisgazdapárti képviselő azt vette észre, hogy "az események az emigrációt lelki válság felé sodorják. Azok, akik eddig rendületlenül bíztak a Nyugat és főleg az USA katonai túlerejében, aktivitásában és az ennek folyományaként bekövetkezendő felszabadulásban és az otthoni tabula rasa-ban, azok most csalódottan és ellenkező végletbe lendülnek és most már a Nyugat részéről még annyi támogatásban sem bíznak, amennyire pedig józanul és mérsékelt igényekkel lehet és kell számítanunk. Az ilyen érzelmi egyensúlyukat vesztettek hangulati átlendülése esetleges pánikhangulat csíráját hordja magában, amely alkalomadtán a józanabbakat is magával sodorhatja és emigrációs földcsuszamlást idézhet elő".[251]

Ravasz Károly - aki Sydneyben a Dél Keresztje szerkesztőségi köréhez tartozott - főleg az én fejtegetéseimhez szólt hozzá, mégpedig azt hiányolva, hogy elsősorban még mindig "emigráns" szemszögből, nem pedig "magyar" szemmel mértem fel a helyzetet. Szerinte nem az emigrációt kellett volna a vizsgálódások homlokterébe helyezni, hanem az otthoni helyzetet, a hazai fejlődés lehetőségeit és a magunk helyzetét az alá rendelni. Egy új nantes-i ediktum kibocsátását, vagyis a kommunisták és a haladó irányzatok közötti vallásháború megszüntetését illető óhajomra azt válaszolta, hogy arra "csak akkor számíthatunk, ha a két irányzat érdekei találkoznak. Fennáll-e ilyen érdektalálkozás? Igen, fennáll, éspedig abban, hogy mind a kommunistáknak, mind a haladó irányzatoknak eminens érdekük, hogy a fellazult kelet-európai helyzetben ne kerüljön Magyarországon sor ellenforradalomra. Ez egyben a nemzeti lét vagy nemlét kérdése is: egy ellenforradalom a nemzethalált idézné fel. Egy ilyen ediktum létrejövetelének alapvető feltétele, hogy azt a természetellenes szövetséget, mely a magyar nemzet leghaladóbb elemeit az ellenforradalmárokhoz kötötte, azonnal fel kell bontani. Ez a szövetség egy most már elmúlt történelmi helyzet parancsaként jött létre, de éppen természetellenessége folytán sohase funkcionált. Az ellenforradalmárok csak foglalkozzanak tovább »emigrációs politikával«, melyre egy túlhaladott társadalmi rendszer exponenseit a helyzetük korlátozza. A haladóknak egyetemes nemzeti politikát kell folytatniuk és azok kezét keresniök, akik a sztálini reakció éveit otthon szenvedték át és most új utakat keresnek".[252]

Ravasz Károly félelme alaptalan volt. Az általa ellenforradalmároknak nevezett emigránsoknak semmilyen esélyük nem volt, hogy a hazai fejlődésbe beleszóljanak és a valóban fellazult helyzetben szerephez jussanak. Ehhez olyan külső támogatásra lett volna szükségük, amellyel sem 1956-ban, sem azelőtt nem rendelkeztek. Az októberi népfelkelés mutatta, hogy ellenforradalomnak Magyarországon talaja nem volt. Ami történt, a klasszikus népfelszabadító forradalmak példáját követte és azok sorában foglalt helyet. 1956 nyarán, még inkább azt megelőzően azonban nem volt előrelátható {231.} egy magyarországi megmozdulás jellege és menete, érthető tehát, hogy akadtak, akik retrográd erők felülkerekedésétől és a háború előtti világ visszaállításától tartottak. Ami nem volt meglepő a sztálinizmus által fémjelzett esztendők és a lakosságon sorozatosan elkövetett erőszakosságok után.

Szabó Miklós, aki néhány hónappal azelőtt hagyta el Magyarországot, azt írta, hogy az emigrációnak "1. olyan politikát kell folytatnia, amely hűségesen képviseli a nemzet és a nép érdekeit, messzemenően figyelembe véve annak akaratát; 2. mindenáron kontaktust kell teremtenie a Hazával, részben annak helyes tájékoztatására, részben pedig az összedolgozás megteremtésére." A Nyugatról szólva megjegyezte, hogy "sok mindenben engedhet, csak a szabad választások kérdésében nem, hiszen ezzel magának a demokráciának alapelvét támadná meg és ásná alá. A szabad választások esetén pedig semmiféle féldemokrácia, vagy titóizmus sem állhatja meg a helyét otthon".[253] Aki 1956 nyarán így nyilatkozott, egy évvel a forradalom bukása után visszatért Magyarországra, magára nézve nem tartva kötelezőnek, hogy a szabad választásokból nem lehet engedni.

A Látóhatárhoz a közöltnél jóval több hozzászólás érkezett, mindet azonban hely hiányában nem lehetett kinyomtatni. Az ankétot lezáró szerkesztőségi cikk szerint: "Sajnálatos jelenségek is mutatkoztak. Nem csupán folyóiratunkban láttak napvilágot megnyilatkozások; voltak, akik nem annyira véleményt mondtak, mint inkább furcsa harcmodorukat mutatták be. Voltak, akik különféle kiadványokban személyes térre terelték a vitát. Voltak, akik öblös szólamokkal és retorikai mutatványokkal próbálták elkerülni, hogy a valóságot higgadtan megvizsgálják. Voltak, akik érvek hiányában cikkek helyett a politikai menedékjogot adó ország hatóságaihoz írtak feljelentést. Voltak, akik párthatározat-jellegű okmányban »káros téves eszmé«-nek nevezték a folyóiratunkban előadott nézeteket, holott a párthatározatok kora már otthon is végét járja."[254]

A párthatározat-jellegű okmányt a Magyar Nemzeti Bizottmány Végrehajtó Bizottsága adta ki, miután 1956. június 5-6.-i ülésén foglalkozott a többi között "az egyes emigrációs körökben legújabban felmerült téves nézetekkel és az emigráció hivatásával". A határozat indokolását Barankovics István adta elő. "Legutóbb napvilágot látott két megnyilatkozás - mondotta Barankovics -, amelyek mellett azért sem tudok szó nélkül elmenni, mert a megnyilatkozókat becsületes és tehetséges embereknek, nemes szándékú, áldozatkész magyar hazafiaknak tartom, a hazafi szónak eredeti szép jelentése szerint. A megnyilatkozóknak éppen e tulajdonságai miatt tartok attól, hogy téves nézeteik, amelyeknek külön súlyt ad otthoni és emigrációban betöltött szerepük, kártékonyak lehetnek." A két "megnyilatkozó" Kovács Imre és én voltunk. Kovács Imre tételei közül főleg azoknak mondott ellen, amelyekben a mandátumok lejártáról és a "se nem kommunizmus, se nem demokrácia" jellegű lehetséges magyarországi belső berendezésről szólt. Kovács Imre esete azért minősült súlyosabbnak, mert bizottmányi tag volt. Barankovics javasolta: "Ismételje meg a Végrehajtó Bizottság régebbi ünnepélyes nyilatkozatát, hogy változatlan céljának a magyarság önrendelkezési jogának helyreállítását és szabad magyar választások megtartásának kivívását tekinti."

{232.} Barankovics István így folytatta: "Borbándi Gyula cikke helyes megállapítások mellett annyi téves és káros nézetet foglal magában, hogy taglalásától eltekintek. Általános irányzata tévesebb és károsabb, mint egyes részei, mert az emigrációnak egy olyan reálpolitikai tervet ajánl a Vasfüggöny mögötti népek problémájának megoldására, amely alulkínálja azt a követelést, amelyet a szabad világ vezére, Eisenhower elnök támasztott a Szovjetekkel szemben a Vasfüggöny mögötti probléma megoldására. A nyugatiaktól olyan kibontakozási tervet kíván, amely igényt tarthat a Szovjetunió elfogadására... Ez volna egy kijózanult emigráció terve? Nem kijózanodás, hanem megzavarodás ez..."

Barankovics 23 lapos dolgozatában - amelyet a Nemzeti Bizottmány sokszorosítva kiadott és egészében vagy részleteiben több lap is közölt - nemcsak a Látóhatár szerzőinek, de másoknak is azt vetette a szemére, hogy titóizmust ajánlanak Magyarországnak, demokrácia, parlamentarizmus és szabad választások helyett. Az igazság az volt, hogy a szóban forgó írók és politikusok a titóizmust nem azért emlegették, mert ideális kormányformának és politikai berendezkedésnek, hanem azért, mert egy gradualista, lépcsőzetes fejlődés első lépcsőjének tekintették. Olyan apró reformokra gondoltak, amelyek a hatalmi struktúrát nem döntve fel, módot adhattak volna arra, hogy a nép nagyobb mozgási lehetőséghez jusson, az autonómiák köre táguljon és az élet elviselhetőbbé váljék. A lakosság tehát olyan pozícióba kerülhessen, hogy az előzőnél kisebb kockázattal és nagyobb siker reményében vállalkozhassak a következő lépésre, majd mindig jobb és jobb helyzetből kiindulva a harmadik, negyedik, ötödik stb. lépés megtételére.

*

Barankovics István és társai a Nemzeti Bizottmányban ezzel a módszerrel szemben teljesen értetlenek voltak és alternatívaként nem jutott más eszükbe, mint a régi fogadkozásaik és követeléseik megismétlése. Kovács Imre "Sóbálványok az emigrációban" című cikkében válaszolt Barankovicsnak, kijelentve, hogy dolgozatából "avatag levegő árad". Kifogásolta, hogy a szóban forgó végrehajtó bizottsági ülésre nem hívták meg, a vita nélküle folyt le, a határozatot meghallgatása nélkül hozták. Részletesen megcáfolta Barankovics tételeit és vádjait, bizonyítékokat szolgáltatva arról, hogy amit írt, azt amerikai és más nyugati kormányférfiak is mondják, jeles publicisták kommentárjaiban is olvasható. "Nem arról van szó - állapította meg Kovács Imre -, amit a jobboldali emigránsok hisznek, hogy ti. a kommunizmus megreformálásával megelégszik a szabad világ. Nem! Arról van szó, hogy a liberalizálódást a tömegellenállás, a passzív rezisztencia eredményének tekintik és joggal remélik, hogy fokozatosan mind több engedményre kényszeríthetők a kommunista rendszerek. Olyannyira, hogy egy nap háború nélkül, de intenzív nyugati nyomásra a Szovjetunió visszaadja a keleteurópai népek szabadságát dolgaik intézésére." Írását így fejezte be: "Azért emigráltunk és az emigrációban az a kötelességünk, hogy mindent elkövessünk népünkért. Ha mindent nem érhetünk el érdekében, akkor legalább azt tegyük meg, amit lehet. Az én politikai eszményem Bethlen Gábor, aki tudta és példát mutatott rá, hogy nehéz körülmények között {233.} hogyan kell egy népért harcolni, egy országot szolgálni. Itt az ideje, hogy az emigráció haladó erői megkezdjék azt a munkát, amely a külpolitikai fejlemények felismerésével, kiértékelésével és követésével helyes terveket alkot és azokat végre is hajtja."[255]

Sokan mulattatónak tartották, hogy mind New Yorkban, mind Budapesten szinte egy időben igyekeztek elnémítani azokat, akik merészeltek önállóan gondolkodni és a megszokottól eltérő nézeteket vallani. Három héten belül egyaránt felső határozattal ítélték el a Látóhatár szerzőit és a Petőfi Kör vitaestjének felszólalóit. A párhuzam, persze, csak formai, mivel az előbbieknek nem kellett olyan következményektől tartaniok, mint az utóbbiaknak, kiknek az elítélés esetleg börtönt is maga után vonhatott volna.

Barankovics Istvánnak nemcsak az emigráció konzervatív és keresztény szárnyán tapsoltak, de - bizonyára meglepetésére -, a szociáldemokrata párt is neki adott igazat a Kovács Imrével folyó polémiában. Szélig Imre a Látóhatár két szerzője elleni határozatban és Barankovics indoklásában nem kis kárörömmel a "bizottmányi körök" belső perpatvarát látta. Mint e körökön kívüli szemlélő londoni vártájáról elsősorban annak helyeselt, hogy Barankovics visszautasította a mandátum lejártáról szóló tételt. Ezt írta: "Nekünk, emigráns magyar szociáldemokratáknak megvan a néptől - jogi alapon csak úgy, mint legális szociáldemokrata pártvonalon - a megbízatásunk. Ezt tőlünk csak a politikai és szervezkedési szabadság alapján életre kelt szociáldemokrata párt vonhatja vissza... Ha Kovács Imre megállapítását fogadjuk el, és tagadjuk képviseletünk jogosságát, úgy a kommunista rendszernek teszünk szolgálatot, amelynek egyedüli vágya, hogy a munkásosztályon belül a szociáldemokrácia hangja némuljon el." Nem mulasztotta el azonban Szélig, hogy azért Barankovicsot is megrója, amiért a MNB-ban együtt ül olyan szociáldemokratákkal, "akiknek a magyar nép ilyen mandátumot vagy soha nem adott, vagy akik erről lemondtak".[256] Nem kétséges, hogy Peyerékre gondolt, kikkel szüntelenül harcban állt.

A Látóhatár ankétjának amolyan utóhangjaként jelent meg Borsody Istvánnak a problémák külpolitikai hátterét és az Egyesült Államok magatartásának indítékait megvilágító írása. Az amerikai külpolitikáról szólva megjegyezte, hogy: "nemcsak a republikánus programban mutatkozott meg a hatalomban eltöltött évek kijózanító élménye, hanem a világhelyzetet módosító technológiai események is formálóan hatottak az amerikai külpolitikára. Az emigrációs politika azonban, a jelek szerint, megrekedt a republikánus párt 1952-es kampány-jelszavainál, ezekhez folyamodik, ezekre hivatkozik ma is".[257]

Borsody látlelete helytálló volt, de az általa említett emigrációs politika képviselőit mindenképpen bátorította az a körülmény, hogy a nyugati vezetők szavaiból a régi külpolitikai irányvonal melletti hűséget is kiolvashatták. Például az 1956. február 1-én Eisenhower elnök és Eden brit miniszterelnök által aláírt Washingtoni Deklarációból, amelyben a nyugati világ két vezetője kijelentette: "Magunkat és másokat hozzá fogjuk segíteni a békéhez, szabadsághoz és társadalmi haladáshoz azáltal, hogy fenntartjuk az emberi jogokat, ahol azok már biztosítva vannak, megoltalmazzuk, ahol veszélyben forognak és békés módon helyreállítjuk, ahol ideiglenesen veszendőbe mentek." A Washingtoni Deklarációról írott kommentárjában {234.} Stankovich Victor, a legismertebb emigráns külpolitikai hírmagyarázók egyike azt írta, hogy a nyilatkozat, habár csak elméletben, de "újszerűen aktív állásfoglalást tartalmaz ügyünkben", az Egyesült Államok és Nagy-Britannia "az ideiglenesen veszendőbe ment emberi és politikai jogaink tettekkel való helyreállítását vállalják". Stankovich különleges jelentőséget tulajdonított annak a ténynek, hogy a deklaráció kezdeményezője a brit kormány volt és a Time magazin szerint: "Az USA megtisztelve érzi magát amiért aláírója lehet egy szövetségese által fogalmazott okmánynak, amely kifejezi Amerika magatartását a kommunizmus részéről felvetett erkölcsi kérdésben, mégpedig talán világosabban és erőteljesebben, mint ezt Amerika valaha is tette."[258] Sok magyar emigráns politikus és közíró hitelesebbnek vélte az ilyen nyilatkozatokat, mint azokat, amelyek tartózkodóbbak voltak és óvatosságra intettek. Pedig, ez utóbbiak súlyát erősen növelte a nagyhatalmak tényleges diplomáciai magatartása.

Borsody óvott attól, hogy a magyar emigránsok a nyugati állásfoglalásokból csak a nekik kedveseket vegyék észre és a kedvezőtlenekről ne szerezzenek tudomást. "Reméljük - írta -, hogy az Egyesült Államok kormánya, legyen republikánus vagy demokrata, a kelet- és közép-európai népek elnyomását, a jog és a szabadság eltiprását, sohasem fogja jóváhagyni. De az emigrációk és Amerika politikai együttműködésének nem sok jövőt jósolhatunk, ha ez a kapcsolat továbbra is illúziók ápolásában fog kimerülni. Az emigráns politikusok legutóbbi nyilatkozata illúziókat kerget és erre akarja ösztönözni jóakaróit is a szabad világban. Akinek úgy tetszik és megteheti, élhet illúziók rabjaként. De mi hasznuk származik majd ebből a rab nemzeteknek? Az úgynevezett kijózanodás félreérthetetlenül észlelhető az amerikai politikában és elvétve az emigrációban. Ezek persze nem olyan jelenségek, amelyeket lelkendezve vagy vérmes reményekkel eltelve lenne okunk regisztrálni. A kijózanodásnak inkább kiábrándító hatásával kell számolnunk. Hiszen az ábrándok világából csak fájdalmas lehet leszállni a valóság talajára. A valóságban nehezebben és lassabban születnek a sikerek is. A kijózanodott emigráció szerényebb hangon fog beszélni saját szerepéről - és a kijózanodott amerikai politikában megfontoltabb nyilatkozatok várhatók. De bármit tartogasson a jövő, a józanság sikeresebb szövetségese lehet az amerikai és az emigrációs politikának egyaránt, mint a jelszavak és az ábrándozás."[259]


3. Az előre nem látott forradalom

Az 1956 február második felében rendezett huszadik szovjet pártkongresszus, elsősorban Hruscsov titkos beszéde Sztálin vétkeiről és mulasztásairól, Magyarországon az események olyan láncolatát indította el, amelynek vége kezdetben nem volt előrelátható. Március második hetében az MDP központi vezetőségének ülésén Rákosi beszámolt a huszadik kongresszusról, elhallgatva természetesen a Sztálint ért megsemmisítő ítéletet. Hruscsov beszéde azonban a külföldi magyar rádiók és a léggömbök által {235.} leszórt teljes szöveg révén hamarosan az egész országban ismertté vált és ez olyan alulról jövő nyomást eredményezett, amelyet a pártvezetőség nem tudott már a régi módszereivel kivédeni. A DISZ Petőfi Köre megrendezte első nyilvános vitáját a MEFESZ szerepéről és jelentőségéről, a hónap végén pedig egri beszédében Rákosinak be kellett vallania, hogy "Rajk László és társainak pere provokáción alapult". Április 4-én amnesztiát hirdetett a kormány mindazoknak, akik a háború után nyugatra távoztak, bejelentvén, hogy 1957. április 4-ig büntetlenül hazatérhetnek. Május 18-án Rákosinak már azt is el kellett ismernie, hogy személy szerint felelős az elmúlt évek törvénysértéseiért. Május 30-tól már sűrűn követték egymást a Petőfi Kör-i viták: a történelemről, a NÉKOSZ-ról, a huszadik pártkongresszusról, a partizánharcról és az illegalitásról, a népgazdaságról, a filozófiáról, a sajtóról és tájékoztatásról. Az utolsó témát június 27-én tárgyalták. Három nappal később az MDP központi vezetősége elítélte a Petőfi Kör tevékenységét és a belügyminiszter betiltotta további vitaestek rendezését. Közben június 28-án Poznanban a lengyel munkások tüntettek. Július 18-21-én ismét ülésezett a központi vezetőség, immár azzal tetőzve be tanácskozását, hogy Rákosit menesztette, nemcsak a párt éléről, de az országból is. Helyére ugyan Gerő Ernő került, ami érdemi változásnak nem volt tekinthető, de kétségtelenül más lett a belső légkör és a pártvezetőség még inkább védekezésbe szorult. Az egész ország az írókra, a fiatal értelmiségre, az Irodalmi Újságra, Nagy Imrére és híveire, a börtönökből és koncentrációs táborokból kikerült üldözöttekre figyelt.

A nyugati magyarok körében mindez élénk érdeklődést és izgalmat kellett. Az emigráns vezetőket és közírókat elsősorban az foglalkoztatta, hogyan siettethetnék a hazai fejleményeket és a fellazulási folyamatot. Nem volt meglepő, hogy a túlnyomó többség addigi politikája és taktikája igazolását látta az eseményekben, hangoztatva, hogy az helyes volt, mert lám, Magyarországon megmozdult a föld. A közvéleményt irányító szervezetek és sajtóorgánumok tehát fújták a régi nótát, abban a biztos tudatban, hogy az eredmény nem maradhat el. Az események és a fejlemények igazi értelmét csak kevesen vették észre és még kevesebben voltak, akik a Kovács Imre és Borsody István által sürgetett kijózanodás göröngyös útjára léptek.

Hruscsov titkos beszédével lényegében megerősítette, amit a kelet-közép-európai emigránsok Sztálinról és uralmáról vallottak és amit addig a kommunista táborban szovjetellenes propagandának bélyegeztek. Nem csoda, hogy a Hruscsov-beszéd a diadal érzésével töltött el minden szovjet- és kommunistaellenes emigránst. A Rajk-per felelevenítése és Rákosi szerepének kipellengérezése is azt az érzést kelthette, hogy az emigránsoknak volt igazuk, "Sztálin legjobb magyar tanítványának" megítélésében. A Petőfi Kör kezdetben úgy szerepelt a nyugati magyar kommentárokban, mint az indulatok levezetésének egyik eszköze és csak később eszméltek rá, hogy többről van szó ismét, mint csupán kommunisták egymás elleni kölcsönös acsarkodásáról. A legtöbb problémát és dilemmát a védekezésbe szorult párt és kormány pozitív intézkedései okozták, amelyekről csak kevesen voltak hajlandók elismerni, hogy a belső ellenállás kényszerítette ki őket és fontos állomások a népi igények kielégítésének útján. Rákosi leváltása örömet keltett, de Gerő kinevezése lehűtötte a reményeket olyannyira, hogy némelyek {236.} azt jósolták, Magyarországon még rosszabb lesz a helyzet, mint volt Rákosi alatt. (Peyer Károly is úgy látta, hogy lényegében nem történt semmi.) Érdekes módon, a hírmagyarázók nagy része mintha úgy érezte volna, hűtlenséget és árulást követ el az emigráció eszméivel szemben, ha tudomásul veszi és méltányolja a jó irányú fejlődés jeleit. Ezek elismerésével kétségtelenül azt is meg kellett volna fontolni, hogy időszerűek-e még a harcias jelszavak. Nem lehet azonban erről csak elmarasztalóan szólni, hiszen keserű tapasztalatok késztették a józanabb és mérsékeltebb emigránsokat is arra, hogy bizalmatlanok legyenek mindazzal szemben, amit a budapesti pártvezetők mondtak és tettek.

A londoni Népszava például okkal nevezte "kirakatrendezésnek Magyarországon", amit Rákosi és hívei a huszadik pártkongresszus után kezdeményeztek. Helyzetmegítélése e tekintetben kifogástalan volt, de nem vette észre annak a vállalkozásnak a jelentőségét, amely Nagy Imre és az írói ellenzék nevéhez fűződött.[260]

A londoni Szociáldemokrata Párt és a Szocialista Internacionálé 1956 tavaszán és nyarán erős küzdelmet folytatott a politikai foglyok szabadon bocsátása és rehabilitálása érdekében Morgan Philips, az Internacionálé elnöke június 22-én azt mondotta, az Internacionálé örül a szociáldemokrata elvtársak szabadon bocsátása hírének, de nem adja fel a harcot mindaddig, amíg minden volt politikai fogoly nem foglalhatja el helyét a társadalomban, és nem valósulnak meg az emberi jogok.

A New York-i rivális párt 1955 novemberi vezetőségi ülésén Peyer Károly derűlátó hangokat pengetve arról beszélt, hogy a magyar nép és a munkásság közelebb áll a felszabaduláshoz, mint bármikor az elmúlt nyolc év alatt, elvtársait meg arra biztatta, hogy készüljenek fel, mert esetleg hamarosan bekapcsolódhatnak a Magyarországon feltámadó szociáldemokrácia munkájába. Peyer pártjának politikai programja lényegében az 1945-ös koalíciós kormányzáshoz való visszatérést sürgette, a szociáldemokráciának erejének és jelentőségének megfelelő szerepet követelve. A magyarországi változásokra való tekintettel Peyer javaslatot tett a londoniaknak az együttműködésre, de ott nem mutatkozott hajlandóság a közeledésre. Széligék nem álltak szóba vele. Maradt tehát a megosztottság mindaddig, amíg Peyer élt. A magyar szociáldemokrata párt és szakszervezeti mozgalom immár legendás alakja a forradalom napjaiban, 1956. október 25-én hunyt el New Yorkban. Már nem tudta megvalósítani azt a tervét, hogy novemberben ismét Európába látogasson. 75 éves volt, amikor meghalt.

Az április 4-i amnesztia után megerősödött az úgynevezett hazacsalogatási kampány, amelynek révén a budapesti kormányzat az emigráció gyengítését és saját belső tekintélyének növelését kívánta előmozdítani. A Magyar Rádió Szülőföldünk című műsora egyfelől a hazai fejlődés pozitív vonásait népszerűsítette, másfelől az emigráns politizálás időszerűtlenségéről igyekezett hallgatóit meggyőzni. Előszeretettel pécézte ki a nyugati magyar állapotok kritikusait, olyan beállításban idézve őket, mintha nem is volna oly nagy különbség az ő nézeteik és a hazai törekvések között. Rendkívül tevékenyen agitált a kelet-berlini hazatérési kirendeltség vezetője, Földes-Papp Károly, aki levelekkel árasztotta el nyugati ismerőseit, kedvet keltendő bennük az emigrációnak való hátatfordításra és a Magyarországra való visszatérésre. {237.} Ő is előszeretettel választotta ki a kritikus elméket, azzal kecsegtetve őket, hogy munkásságukat, a hazai helyzetre vonatkozót is, immár Magyarországon is folytathatnák.

Magyarországon valóban felerősödött a kritikai hang. A Petőfi Kör-i viták és az Irodalmi Újságban megjelent bíráló cikkek arra utaltak, hogy szinte semmi sem akaszthatja már meg az elindult áradatot és a hatalomnak előbb vagy utóbb engednie kell. Az értelmiség helyzetéről és az MDP értelmiségi politikájáról a legjobb elemzést Cs. Szabó László készítette el, elismerve az írói mozgalom jelentőségét, de pontosan regisztrálva azokat az intézkedéseket is, amelyekkel a párt és a kormány útját akarta állni a reformmozgalom kibontakozásának. Az MDP júliusi határozatáról szólva megemlítette, hogy az "nagy óvatosan elejt pár mondatot a nyugati könyvekről, lapokról s a feudális kiváltsággá emelt külföldi utazásról", de "mélyen hallgat a rádiókról, a magyar értelmiség egyik fő ismereti forrásáról, amelyet évek óta irgalmatlan pénzpocsékolással próbálnak összekavarni, ihatatlan sárrá rontani. Nem szól a határozat a külföldi magyar rádióadások idegőrlő és mégis haszontalan zavarásáról. Mert a hanggá változott újság a maga igaz és szókimondó napihíreivel s a nyugati kultúráról szóló híradásával mégis csak eljut azokhoz, akiket a párt söpredékuralma barlangba űzött, szellemi nádasba vert ki. Azt hitték az Akadémia utcában, hogy a hazugságot, rágalmat és gyűlöletet mindennapi táplálékká lehet tenni: az értelem mindennapi kenyerévé. Az értelem azonban a barlang mélyén tovább kereste az igazság lehalkított, szakadozó, ernyedetlen hangját s a híradásokat arról a kultúráról, amelyet a magyar nép az országalapító király óta szüntelenül befogad és saját képére alakít. Új értelmiségi politikát hirdet a központi vezetőség, új kultúrpolitikára gyürkőzik a párt. A legboldogítóbb kultúrpolitika persze az lenne, ha a pártnak egyáltalán nem volna többé kultúrpolitikája".[261] A helyzetleírás és megítélés pontos volt. Megerősítették az Irodalmi Újság cikkei és az Írószövetség szeptember közepén rendezett közgyűlésének felszólalásai. Akkorra már a párt és az értelmiség közötti szakadék annyira mély lett, hogy a júliusi párthatározat avult irománynak minősült.

Szeptember elején még senki sem gondolt arra, hogy a magyarországi erjedésből népfelkelés és forradalom lesz. 1956 nyarán még azoknak a száma is rendkívül csekély volt, akik a pártellenzéket és a magyar nép ellenállását elég erősnek ítélték meg arra, hogy Moszkvát és Budapestet érdemi engedményekre kényszerítse. A poznani események után emigráns politikusok és közírók egy hasonló magyarországi megmozdulást is lehetségesnek tartottak, de úgy vélték, hogy a központi hatalom - a maga erőszakszerveivel és a szovjet megszálló csapatokkal - biztosan elfojtja a népharag bármely kirobbanását. A korabeli nyugati magyar lapokat forgatva és a politikai nyilatkozatokat tanulmányozva, az a benyomás alakul ki, hogy fegyveres felkelésre senki sem számított. Az emigrációt 1956. október 23-a készületlenül érte. A meglepetés és a zavarodottság világosan kiolvasható a vonatkozó írásos dokumentumokból.

Az Írószövetség szeptember 17-i közgyűlése és az a tény, hogy 1947 óta először - hacsak a társadalom egy kis testületében - szabadon választottak vezetőséget, egy nehezen megállítható folyamat fontos állomásának tetszett, {238.} amit az emigrációban sem értett át kellően mindenki. Rajk Lászlóék október 6-i temetése is csak a Nagy Imre melletti hatalmas rokonszenv-tüntetésnek látszott, nem pedig az október 23-i demonstráció nyitányának. Még a Gerő-vezette pártküldöttség belgrádi útját is úgy magyarázták sokan, hogy Tito támogatásának megszerzése elejét veheti egy drámai fordulatnak. Jellemző tünetnek tekinthető, hogy egy munkáskérdésekkel foglalkozó újságíró 1956 nyarának végén úgy ítélte meg a magyar munkásságot, hogy elsősorban bér-, munkaidő- és jóléti kérdések foglalkoztatják. Gondolni sem mert arra, hogy a munkások két hónap múlva fegyverrel a kézben harcolnak az oroszok és az ávósok ellen. Pedig intő jel lehetett, hogy Csepelen és Miskolcon ugyanolyan érdeklődéssel és izgalommal olvasták az Irodalmi Újságot, mint budapesti értelmiségi lakásokban.

A Nemzetközi Parasztunió október 28-30-ra hirdette meg 5. kongresszusát és Nagy Ferencnek abban a levelében, amelyben a Magyar Parasztszövetség kiszemelt delegátusait meghívta Párizsba, egyetlen szó utalás sem történt arra, hogy hamarosan rendkívüli események következhetnek be. Ezt azért érdemes megemlíteni, mert magyarországi feldolgozások a Parasztunió kongresszusát mint az amerikaiak által kirobbantandó magyarországi megmozdulás egyik előkészületi aktusát emlegetik A kongresszust természetesen az október 23-a utáni események miatt le kellett mondani.[262]

Nagy Ferenc akkor Európában járt. Münchenben e könyv szerzőjével is beszélt, egy pillanatig sem keltve azt a benyomást, mintha számított volna arra, ami Magyarországon bekövetkezett. Egy vele 1976-ban készített interjú szerint a forradalom kitörésének hírére Párizsból először a bajor fővárosba ment, majd onnan október 30-án "minden feltűnés nélkül" Bécsbe érkezett. Az interjú készítőjének, Gosztonyi Péternek a volt miniszterelnök így adta elő a következő napok történetét "A New York Herald Tribune párizsi tudósítójának indiszkréciója folytán megtudta a világ, hogy én Bécsben vagyok. Jóllehet az akkori osztrák kormány vezetői, Raab és Figl, barátaim voltak, már az első este egy megbízottuk keresett fel hotelomban. Kérve kért, hogy azonnal hagyjam el Ausztriát, mert az osztrák kormány attól tart, hogy az oroszok azonnal interveniálni fognak, no, nem fegyverrel, hanem politikai nyomással, miszerint megjelenésem és személyem az osztrák semlegességet fenyegeti. Később megtudtam, az amerikaiak voltak mögötte, hogy mielőbb elhagyjam Ausztriát. Féltek a diplomáciai komplikációktól, így Baselbe repültem. Onnan hívtam fel november 1-én Budapestet. Tildy Zoltánnal kerestem kapcsolatot. November 2-án délután sikerült vele beszélnem."

Nagy Ferenc közölte Tildyvel, hogy rossz hírei vannak, a nyugati sajtó szovjet katonai felvonulásról ír. Mit tehetek, mit tehetünk értetek? - kérdezte a volt miniszterelnök. Erre Tildy: Szakítsatok meg minden kapcsolatot a reakcióval! Majd azt mondotta: el kellene hallgattatni a Szabad Európa Rádiót, mert onnan a reakció beszél. Nagy Ferenc azután - Auer Pál jelenlétében - közölte, hogy nem akar hazamenni, nem törekszik pozícióra, csak segíteni szeretne. Azt kérte, a kormány bízza meg Magyarország képviseletével az ENSZ-nél. "Nem tudjuk elintézni" - volt Tildy válasza, hozzáfűzve, hogy Kéthly Anna Bécsben van, majd ő képviseli a kormányt, megbízatása van rá. Nagy ismételten hangsúlyozta, hogy "jönnek az oroszok". {239.} Tildy: "Akkor meghalunk". Nagy Ferenc másnap próbálkozott újból szót váltani Tildyvel, de eredmény nélkül, nem sikerült elérnie.[263]

Ha nem hiúsul meg, könnyen diplomáciai bonyodalom lehetett volna egy másik magyar bécsi megjelenéséből. Az osztrák-magyar flotta volt tisztjei és tengerészei azt tervezték, hogy 1956 októberében Bécsben bajtársi találkozót rendeznek. Erre meghívták Horthy Miklóst is, az utolsó főparancsnokot. Horthy hajlott a meghívás elfogadására, szívesen találkozott volna régi bajtársaival. Mivel azonban a volt kormányzót rossz egészségi állapota miatt felesége nem akarta kitenni az út és az ausztriai napok fáradalmainak, Horthy lemondta részvételét. Ha mégis elmegy, a kommunista propaganda nem mulasztotta volna el ausztriai tartózkodását összefüggésbe hozni a Magyarországon bekövetkezett eseményekkel.

Egy svájci lap egyébként 1956 nyarán azt jelentette, hogy Horthy haza akar menni meghalni. Ezt a volt kormányzó cáfolta. A forradalom leverése nagyon lehangolta. November 4-e után újságot nem olvasott, rádiót nem hallgatott és a világpolitika sem érdekelte többé. Egészségi állapota is rohamosan romlott. 1957. február 9-én halt meg a portugáliai Estorilban. Egy lisszaboni temetőben nyugszik.[264]

A forradalom kitörése a nyugati magyar emigrációban nem váltott ki különleges aktivitást. Mivel senki sem számolt közeli lehetőségével, felkészülés sem történt arra az esetre, ha mégis kirobban. A politikusok, szervezeti vezetők, lapszerkesztők és publicisták a rádiók híreit és az újságok tudósításait figyelték, elemezve és kommentálva mindazt, ami a népfelkelés és szabadságharc tizennégy napja alatt az országban és a világban történt. Akinek összeköttetése volt külföldi szervezetekhez és a sajtóhoz, igyekezett - főleg a közszereplőkre és a forradalomban keletkezett új szervezetekre vonatkozó - információkat adni. Akik meg rádióriporterek mikrofonja vagy újságtudósítók elé kerültek, nem vonakodtak a budapesti eseményekről ítéletet mondani. Ki ilyet, ki olyat. A nyugati hírközlő szervek nagy információs éhségében olyanok is "magyar szakértőkké" léptek elő, akiknek arra semmilyen avatottságuk és illetékességük nem volt.

A leghasznosabb munkát még azok végezték, akik külföldi segélyszervek tevékenységébe kapcsolódtak be, a gyűjtési akciókban és a segélyszállítmányok megszervezésében vettek részt. Ezek révén többen Magyarországra is eljutottak. Persze, kis számban mások is átlépték a magyar-osztrák határt. Szándékaikról és valódi tevékenységükről mindeddig nincsenek kellően dokumentált és igazolt adataink. Amit kommunista kiadványok "nyugati fegyveres csoportok" behatolásáról írtak, a propaganda világába tartozik és komolyan nem vehető. A szembeszökő túlzások és ferdítések megfosztják e közléseket minden meggyőző erejüktől. Persze, voltak, kik azzal a céllal mentek Magyarországra, hogy a harcokban részt vegyenek, de szerepük jelentéktelen volt és semmiképpen sem befolyásolhatták az események menetét és jellegét.

A politikusok közül feltűnően kevés volt azok száma, akik a forradalmi napokban hazalátogattak. A rövid idő alatt erre nem is nagyon volt lehetőség. Egyetlen kis csoport utazása vált ismeretessé. A Keresztény Népmozgalom három tagja - Czupy Bálint és Hajdu-Németh Lajos volt képviselők, valamint a párizsi Raksányi Árpád - eljutott Budapestre és rövid ott-tartózkodásuk {240.} alatt fogadta őket Mindszenty József bíboros-prímás. A nyilasok azzal dicsekedtek, hogy az ő embereik is jártak Magyarországon a forradalmi napokban, erre vonatkozóan azonban közelebbi tájékoztatást nem adtak, tehát nem tudni, vajon így volt-e, és valójában mit műveltek. Néhány konzervatív és jobboldali közszereplőről is az a hír járta, hogy Budapesten volt november első napjaiban, de erről sem ők, sem mások közelebbit nem közöltek.

Mindent egybevetve, a politikai emigráció meglehetősen tartózkodónak és tétlennek mutatkozott október 23. és november 4. között, ami némileg meglepetésnek is tetszett azok után a korábbi fogadkozások után, hogy Magyarországon teremnek, amint üt a szabadság órája.[265] Kétségtelen, hogy ez a szabadság a tizennégy nap alatt mindvégig ingatag volt, hiszen a szovjet hadsereg nem hagyta el az országot és ugrásra készen állott, hogy a szabadság zsenge palántáját eltapossa. Másfelől a felelősséget érző magyar emigránsok azért is voltak tartózkodók, mert féltették a forradalom eredetiségét és honi jellegét, nem akarták egy pillanatig sem annak a látszatát kelteni, mintha az ő közreműködésükkel robbant volna ki, vagy hasznot akartak volna húzni abból a harcból és áldozatból, amelyet az ország lakói vállaltak.

A nyugati magyar rádiókat joggal és méltán marasztalták el - elsősorban a Szabad Európa Rádiót, amelynek hatása a többiekét messze túlszárnyalta - a forradalom alatti műsoraikért. Mint másutt már megjegyeztem, a Szabad Európa Rádió működése nem tárgya e munkának, mivel nem az emigráció, hanem az amerikai külpolitika és propaganda intézménye, ezért ez írás kereteit túlfeszítené 1956-os szereplésének elemzése. Majdan erre is sort kellene keríteni. Egyelőre azonban csak annyit, hogy e rádió tévedése vagy vétke nem abban állott, hogy felkelésre, a kommunista rendszer megdöntésére és november 4-én a harc folytatására izgatott, hanem abban, hogy 1955-től kezdődően az amerikai külpolitikai cselekvés kettősségét, az eredendően politikai tevékenység és a propaganda egymástól való eltávolodását nem ismerte fel. Népszerűsítette nyugati állam- és kormányférfiak közeli felszabadulást sejtető és reményeket keltő nyilatkozatait, amikor külpolitikában tájékozott megfigyelők tudták, hogy a nyugati hatalmak az érdekszférák elméletéhez híven tartózkodni fognak a kelet-közép-európai eseményekbe való beavatkozástól. És tévedett e rádió Nagy Imre és a pártellenzék megítélésében is, nem véve észre és nem méltányolva azt az erőt, amelyet a reformmozgalomban és a megújulási törekvésekben képviseltek. Ez okozta a forradalmi napokban elkövetett hibákat is és ezzel magyarázható tekintélyének zuhanása a forradalmat követő időszakban. A csalódás, hogy az Egyesült Államok kormánya nem tartotta magát ahhoz, amit majd egy évtizeden át hirdetett és aminek terjesztéséhez a rádió magyar munkatársainak közreműködését is igénybe vette, abban nyert drámai kifejletet, hogy november 4-én a magyar szerkesztőség majd minden tagja közös nyilatkozatban lemondott állásáról. Ez azonban nem jutott tovább Gellért Andor főszerkesztő asztalánál, akinek nyugalma és higgadtsága beláttatta a távozni készülő szerkesztőkkel, hogy az elkeseredés és reményvesztettség nem oldható fel látványos indulatkitöréssel.

A politikai emigrációban elterjedt szélsőséges szemléletek egy következetes kritikusa, Molnár József a forradalom után észrevételeit és tapasztalatait {241.} összegezve ezt írta: "Az októberi forradalom erőszakos vérbefojtása után az emigrációnak rá kell döbbennie, hogy a felelőtlen indulati politizálás és huj-huj-hajrá hazafiság frázisainak kora lejárt. Nem szabad, hogy a józan szó, a megfontolt gondolat bűnnek számítson, a higgadt okfejtés »káros és téves« nézet legyen. A forradalom ügyének nem a józan szó, hanem azok a nézetek és meggondolatlan kijelentések ártottak, amelyek nem vették számításba a realitásokat."[266]

Felvetődhetnék a kérdés, hogy mivel a magyar nemzet 1956 októberében szinte egy emberként kelt fel a zsarnokság ellen a szabadságért, függetlenségért, többpártrendszeres demokráciáért, vajon nem azoknak az emigráns politikusoknak és közíróknak volt-e igazuk, akik minden reálpolitikai meggondolást elvetve és a kompromisszumos megoldásoktól idegenkedve a fennálló rendszerrel szemben a meg nem alkuvást és a töretlen ellenállást hirdették? Vajon, a felkelt magyar nép nem cáfolta-e meg a politikai realizmus és a gradualista fejlődés szószólóit?

Magyarország lakossága szuverénül és saját akaratát követve cselekedett. Forradalma spontán tett volt. Belső indítékokból és nem külső behatásra robbant ki. A főváros utcáin sem idegenből érkezett emigráns különítmények, hanem budapesti munkások és diákok harcoltak az oroszok és az ávósok ellen. A népfelkelés elindulásában az emigránsoknak szerepük nem volt, a nép hangulatának befolyásolásában is legfeljebb csak azoknak, akik a rádiók útján szólhattak hozzá.

A magyar nép joga annak eldöntése, hogy mire vállalkozhat és mit tehet, szabadsága és önállósága érdekében mennyi életet és vért áldozhat. Az országon kívül élő emigránsok nem sugallhatnak és nem ajánlhatnak olyan áldozatvállalást, amelyben ők nem vehetnek részt. Nem játszhatják az ellenálló és a szabadsághős szerepét mások szabadságának és életének kockáztatásával.

A nemzetnek azzal segíthetnek, hogy vágyairól és törekvéseiről a külvilágot tájékoztatják, azok iránt rokonszenvet keltenek, a nemzetközi helyzetről és erőviszonyokról megbízható képet nyújtanak. Feladatuk tehát nem lehet más, mint a valóságos állapotok, a realitások józan felmérése, a lehetőségek higgadt számbavétele, minél kisebb kockázattal járó stratégia kidolgozása. Nagyfokú felelősségérzettel kell rendelkezniük a tekintetben, hogy esetleges ítéleteik és sugallataik milyen következményekhez vezethetnek. A nép viszont ettől függetlenül azt teszi, amit jónak és helyesnek lát.

A magyar forradalom nem hagyott jóvá és nem cáfolt meg semmilyen emigráns magatartást. A nemzetközi adottságok ellenére robbant ki, de leveretése éppen ez adottságok elhatározó szerepét mutatta. Történelmi jelentőségét nem az adja meg, hogy mennyiben követte a reálpolitika alakulását, hanem az, hogy félreérthetetlenül kifejezésre juttatta egy nép törekvését és elszántságát sorsának kézbevételére. Ha valamiben állást foglalt, akkor abban, hogy a magyar nemzet hogyan és milyen viszonyok között akar élni.


{242.}

4. A harmadik hullám

Az ötvenhatos forradalom bukása után mintegy kétszázezer magyar hagyta el hazáját. A Magyarországról való menekülés e harmadik hulláma ha nem is érte el az 1945-ös szétszóródás méreteit, messze túlhaladta az 1946 és 1956 közötti évtized emigrálási adatait.

Megbízhatónak látszó statisztikák szerint Ausztriába 1956-57-ben menekültként mintegy 181 000 magyar érkezett. A legtöbben ezek közül novemberben lépték át a magyar-osztrák határt: szám szerint 113 800 menekült. Decemberben 50 000 volt a számuk. A túlnyomó többség hamarosan elhagyta Ausztriát, mivel az képtelen volt befogadni és letelepíteni egy ilyen hatalmas embertömeget. Az osztrák kormány a nyugati világ segítségét kérte. Az Egyesült Nemzetek menekültügyi szervezete mindent elkövetett, hogy tagjai közül minél többen vállalják a magyar menekültek befogadását. Nem mondható, hogy a felhívásnak kitörő lelkesedéssel tettek eleget, de a szóba jövő kormányok döntése révén egy idő után Ausztria részben mentesült a magyar menekültek ellátásának gondjától és a vele összefüggő problémáktól. A nyugati kormányok bizonyos kontingenst átvettek és anyagilag is segítették a menekültügyi szervezeten keresztül a hazájukból eltávozott magyarokat.

Ausztria kormánya és lakossága tiszteletet parancsoló módon oldotta meg a magyarok befogadásának ügyét, köszönetre és hálára kötelezve nemcsak az érdekelteket, de az egész magyar nemzetet, hogy történetének egy nehéz pillanatában menekültjei segítségére sietett. Tette ezt Ausztria egy olyan időszakban, amikor csak alig egy éve élvezte szuverenitását és gazdasági viszonyai még erősen magukon viselték a háborús megpróbáltatások nyomait.

Ausztrián kívül szép számmal menekültek magyarok Jugoszláviába is, azzal a szándékkal, hogy onnan nyugatnak veszik útjukat. A Jugoszláviába érkezett mintegy 20 000 magyarból csak körülbelül 4-500-an maradtak ott, 2800 visszatért Magyarországra, a többi a különböző nyugat-európai országokba, valamint tengerentúlra vándorolt ki.

Az Ausztriába érkezettek közül 1959-ig 162 000 magyar ment más országba. Magyarországra visszatért 8300, tehát mintegy négy esztendő alatt 171 000-rel csökkent az ausztriai menekültek száma. Az egyéb nyugat-európai befogadó országok közül 1956 és 1958 között Franciaországba 12 700, Németországba 15 500, Nagy-Britanniába 21 000, Svájcba 12 000, Belgiumba és Hollandiába, valamint Svédországba együttesen körülbelül 10 000 magyar menekült jutott. A tengerentúlra kivándoroltak közül a legtöbben az Egyesült Államokban és Kanadában telepedtek meg. Az Egyesült Államok a forradalmat követő években körülbelül 40 000, Kanada pedig 26 500 magyart fogadott be. Ausztráliába 11 000 és Dél Afrikába 1300 magyar menekült jutott.[267] (Sanyarú volt a sorsa annak a hatszáz menekültnek, aki a Dominikai Köztársaságba került. Vigasztalan helyzetük ellen tiltakoztak, visszaszállításukat követelték. Ez részben sikerrel járt.)

A statisztikai adatok sokszor nem egyeznek és a különböző forrásokban is eltérő számokat találunk. Ennek fő magyarázata a menekültek nagyfokú mobilitása, országról országra, városról városra vándorlása, aminek következtében {243.} nehezen állapítható meg, hogy egy adott pillanatban hol hányan tartózkodtak. Az Ausztriából valamelyik más európai országba áttelepült magyarok nem maradtak mind új tartózkodási helyükön, hanem rövid idő után tovább álltak. Így például a Nagy-Britanniába került menekültek közül később többen a tengerentúlra való kivándorlás mellett döntöttek.

1957-58-ban Európában sok kritika érte az Egyesült Államokat. Voltak szép számmal, akik kevesellték az átvett és beengedett magyarok számát. Az Egyesült Államok azon munkálkodott, hogy a nyugat-európai kormányok minél több magyart fogadjanak be, a statisztikai adatok összevetésekor azonban kiderült, hogy Amerika a maga nagy területeivel és gazdasági lehetőségeivel jóval több magyart vehetett volna fel, mint amennyit befogadott. Ausztria és Svájc messze a lehetőségein felül adott otthont a magyaroknak. Arányosan tehát az Amerikába került menekülteknek többszöröse kerülhetett volna át az Óceán túlsó partjára, aminek elmaradása nemcsak az érintettek körében keltett csalódást, de sok nyugat-európai államban is. Érdemes azonban megjegyezni, hogy az évtizedek óta érvényben lévő szigorú bevándorlási törvények megkötötték az amerikai kormány kezét. Eisenhower elnök, Nixon alelnök és az illetékes főtisztviselők - márcsak az amerikai segítség elmaradása miatt csalódott külföldi és hazai közvéleményre való tekintettel is - mindent elkövettek, hogy a törvényes lehetőségek teljes kihasználásával megemeljék a magyarok bevándorlási kvótáját és siettessék befogadásukat.

Az viszont kétségtelen, hogy az ötvenhatos menekülteket sokkal előnyösebb elbánás várta a befogadó országokban, mint a negyvenötösöket, vagy a későbben emigráltakat. Az előbbieket a "németbarátság" és a "fasizmus" bélyege kísérte, az utóbbiak meg állandóan azzal a ki nem mondott gyanakvással találkoztak, vajon szükséges volt-e hazájukat elhagyni és nem a hidegháborús "hisztéria" sodorta-e őket Európa nyugati felébe. Az ötvenhatos magyar emigránsok a forradalom dicsőségének részeseiként és egy a világ bámulatát kiváltó nemzeti felbuzdulás hőseiként érkeztek külföldre. Sok helyütt majdhogynem megtiszteltetésnek vették a magyar szabadságharcosokkal való találkozást, a korábbi elzárkózást és idegenkedést - például Svájcban - a rokonszenv és az együttérzés váltotta fel. Magyar menekültnek lenni 1956 végén és 1957 elején sokak szemében irigylésre méltó állapotnak számított. Ez tükröződött a befogadó országoknak nemcsak a hivatalos állásfoglalásában és a közvéleményének alakulásában, hanem - ami fontosabb - az intézkedő hatóságok és szervezetek viselkedésében is. Az új menekülteknek kétségtelen jobb soruk volt, mint a régieknek. Sajnos, voltak, kik visszaéltek a kitüntető fogadtatással és bánásmóddal, lerontva a magyarokról a forradalom nyomán kialakult pozitív képet és ártva annak a jó hírnek, amely az ötvenhatos menekülteket körüllengte. Néhol az ünnepelt "szabadságharcosokból" hamar kétes múltú és értékű befogadottak lettek. Mégha ezek száma eléggé alacsony volt is, e jelenség a helyi közvéleményre sokkal erősebben hatott, mint a tisztességes és szorgalmas menekültek szerény, csendes, alkalmazkodó viselkedése.

Összetételében egyetlen korábbi emigráns réteg sem volt olyan vegyes, mint az ötvenhatos. Ami a társadalmi hátteret, képzettséget, foglalkozást és politikai tájékozódást illeti, az ötvenhatosok híven tükrözték a korabeli {244.} magyar társadalmat. 1945-ben elsősorban a hivatalnoki és a katonatiszti réteg hagyta el az országot, az 1947-et követő években a demokrata politikusok, közírók és pártemberek, 1956-ban viszont nemcsak a forradalmi események résztvevői, hanem mindazok távoztak, akik Rákosi uralma alatt sikertelenül próbálkoztak a meneküléssel és akik kilátástalannak tartották jövőjüket Magyarországon. 1956-ban jelentkezett először nagyobb számmal az a réteg, amelyet gazdasági és egzisztenciális okok indítottak az ország elhagyására. Következésképpen az ötvenhatosok között a korábbi emigrációknál nagyobb arányban voltak képviselve a magukat a politikától távoltartó és az idegenben való letelepedést véglegesnek tekintő, a befogadó országban való teljes integrálódásra, sőt magyarságuk feladására hajló menekültek.

Miután az 1956-57-ben távozottak mintegy a magyar társadalom keresztmetszetét nyújtották, minden lehetséges emigráns magatartásra találunk példát körükben. Voltak, akik elmenetelükben politikai feladatot láttak és annak a tevékenységnek a folytatására gondoltak, amelynek kibontakoztatására Magyarországon már nem nyílt lehetőség. Voltak, akik tehetségüknek és hivatási hajlamaiknak reméltek jobb kifutási esélyeket. A fiatalok egy tekintélyes része azért hagyta el az országot, mert nem jutott főiskolára és külföldön akarta megszerezni az előrehaladáshoz szükséges tudást. Voltak, akiket a különféle hátrányos megkülönböztetések űztek el hazájukból. Voltak, akik megelégelték az emberek magánéletébe való sorozatos állami beavatkozásokat. Voltak, akik megcsömörlöttek minden felső irányítástól és egyéni autonómiájuk megőrzése végett választották az idegenben való élést. Voltak, akik egyszerűen jobban, szabadabban, emberibb módon akartak élni, hátat fordítva minden közösségi érdeknek, közügynek és politikának.

Az ötvenhatosok sokféleségének tulajdonítható, hogy minden emigráns politikai irányzat és csoportosulás utánpótlási forrást láthatott bennük. Jutott belőlük minden áramlatnak és pártnak, még a nyilasoknak is. Nem csoda tehát, ha minden csoport és szervezet örömmel és reményteljes várakozással fogadta az új menekülteket, kicsit eszméik és törekvéseik igazolását is látva ezek csatlakozásában.

Nem lebecsülendő dilemma elé kerültek a nyugatra jutott nagyimrés kommunisták. Szembefordulásuk Moszkvával, Rákosival, Gerővel tulajdonképpen megnyitotta az utat a párt és a vezető elit kettészakadásához, ami nélkül a forradalom aligha robbant volna ki. A fegyvertelen nép esélytelen az erős központi hatalommal és erőszakszerveivel szemben. Csak az ezekben bekövetkezett törés teszi lehetővé, hogy az uralkodó rend egy részével szövetségre lépve a nép érvényt szerezhessen akaratának és céljainak. A Nagy Imre mellé állt és mellette kitartó kommunisták szerepe a forradalmi események kirobbanásában és a forradalmi napok történetében immár olyan tény, amelyet figyelmen kívül hagyni súlyos mulasztás volna. Amikor ezek közül többen a szabadságharc bukása után külföldre távoztak, az elé a választás elé kerültek, hogy megmaradnak-e nyugaton is egy emberszabású és elviselhető szocializmus híveinek, vagy teljesen szakítva korábbi politikai elkötelezettségükkel, hátat fordítanak minden szocialista eszménynek és a polgári társadalomban keresik jövőjük és boldogságuk útját. {245.} Az emigrációba ment kommunisták - különösen a nevesebbek - túlnyomó többsége az utóbbit tette. Csak néhányan - mint például Mészáros István és Krassó Miklós filozófus, vagy Nagy Balázs, a Petőfi Kör volt titkára - maradtak meg marxistának, a többiek a kommunizmussal együtt a marxizmusnak és a szocializmusnak is búcsút mondtak. Ez a magyarázata annak, hogy a magyar emigrációnak nem teremtődött egy olyan szélsőbaloldali szárnya, mint amely mondjuk a hatvanas-hetvenes évek kelet-német vagy a cseh menekültjei között jelentkezett.

A Sztálin és Rákosi által fémjelzett évek olyan súlyos és kitörölhetetlen nyomokat hagytak az ötvenhatos menekültekben, hogy nem volt meglepő sem a politikától, sem a magyar sors vállalásától való idegenkedés. Különösen a kezdeti években néhol oly erős volt a szakítás vágya, az elfordulás mindattól, ami a magyar vagy közép-európai sors képzetét idézheti fel, hogy voltak családok, amelyekben a szülők megtiltották a gyerekeiknek, hogy magyarul beszéljenek és mindent elkövettek, hogy minél előbb lerázzák magukról a terhesnek vélt magyar múltat.

Nem véletlen az sem, hogy amikor a magyarországi helyzet enyhült és a külföldi magyarokkal való kapcsolatok ápolása a kormányzati politika részévé lett, éppen a politikától és magyarságtól 1956-57-ben elfordult menekültek hallották meg és követték elsőnek a hazalátogatásra hívó szót. Elszakadva a hajdani hazától és átváltozva amerikaivá, angollá, franciává vagy németté, nekik könnyebb volt elviselni a szülőföld újbóli megpillantásával járó lelki megrázkódtatásokat, mint azoknak, akiket foglalkoztatott magyar mivoltuk, akiket közelről érintett, hogy min ment át a nép és az ország, akik emigrációjuk alatt is egynek érezték magukat a nemzettel és éppen ezért nem tudtak magyar ügyekben semleges, közömbös, érzéketlen külföldiekként viselkedni.

A budapesti kormány 1957 elejétől kezdve erőfeszítéseket tett annak érdekében, hogy a még Ausztriában tartózkodó menekülteket hazatérésre bírja. Miután január második felében az osztrák kormány beutazási engedélyt adott egy magyar hazatérési bizottságnak, a rá következő hónapokban a Kádár-kormányzat megragadott minden lehetőséget, hogy minél több menekültet nyerjen meg a Magyarországra való visszatérés gondolatának, eloszlatva azokat a félelmeket, amelyek sokakban a jövőt illetően gyökeret vertek. A budapesti remények csak részben teljesültek. Jóllehet Európa különböző országaiból visszatért vagy harmincezer ember, a hazatérési propaganda nem dicsekedhetett látványos eredményekkel, sem ami a hazatérők számát, sem ami azt az elképzelést illette, hogy az osztrákokhoz hasonlóan más országokkal is sikerül az ügyben megegyezést kötni. Eredménytelennek bizonyult a kelet-berlini hazatérési bizottság tevékenysége is, sőt, annak vezetője, Földes-Papp Károly 1957 decemberében lemondott és másodszor emigrálva, Nyugat-Németországban kért menedékjogot. A mintegy kétszázezer menekültből körülbelül százhatvan-százhetvenezer végleg nyugaton maradt.

A magyar ötvenhatos menekültek segélyezésére nemzetközi akciók indultak és a Magyarország iránti rokonszenv, a forradalom iránti csodálat abban is kifejezésre jutott, hogy mind magánosok, mind szervezetek versengtek egymással a magyarok megsegítése érdekében. A Nemzetközi Vöröskereszt, {246.} a különböző országok katolikus Karitász-szervezetei, az egyéb vallásos segélyintézmények, a szociáldemokrata munkássegély pénzzel, élelemmel és ruhaneművel támogatták a menekülteket. Amerikában - Eckhardt Tibor elnökletével - megalakult a First Aid for Hungary (Elsősegély Magyarországnak) nevű segélyszervezet. A First Aid for Hungary létrehozását az amerikai Vanderbilt család nagy összegű adománya tette lehetővé. Hivatalos amerikai szervek és magánintézmények is támogatták a szervezetet. A First Aid for Hungary ausztriai megbízottja Lengyel Béla ny. altábornagy volt. Az osztrák fővárosban egyébként számos intézmény foglalkozott a magyarok támogatásával: Free Europe Citizen Service, Magyar Menekült Szolgálat, Österreichisches Nationalkomitee für Ungarn, Forumhilfe, Volkshilfe. Ezek részben tájékoztatást, eligazítást, részben anyagi segítséget nyújtottak. A Free Europe Citizen Service először Salzburgban, majd Bécsben székelt. A Magyar Menekült Szolgálat irodáját Taubinger László vezette. A Forumhilfe magyar tanácsadójaként Daróczy Tasziló működött. A segélyszervek táborokban, iskolákban, volt kórházakban és laktanyákban helyezték el a menekülteket, akiknek túlnyomó többsége 1957 folyamán szép sorjában elhagyta Ausztriát, Nyugat-Európa más országaiban kapva új lakhelyet, vagy kivándorolva tengerentúlra. A menekültekkel való törődésben és gondozásukban a magyarok közül különösen báró csepeli Weiss Edit tűnt ki; példás magatartását 1967 őszén Amerikában bekövetkezett halálakor Varga Béla gyászbeszédében meleg szavakkal méltatta.

A magyar menekültek iránt amerikai tudományos intézmények is érdeklődést mutattak. A New York-i Columbia Egyetemen külön kutatócsoport létesült az ötvenhatos menekültek tanulmányozására. Ez a bizottság Ausztriában és Németországban kereste fel a nagyobb menekült csoportokat és készített róluk szociográfiai felmérést. Hasonló kutatómunkát végzett a New Jersey állambeli Rutgers Egyetem szociológiai osztálya, az Egyesült Államokban vizsgálva meg a magyar menekültek népes táborát, elsősorban azt kutatva, hogyan és miért bonyolódtak bele a forradalmi eseményekbe.


5. Viták a forradalom tanulságairól

A forradalmat követő években a régi és új emigránsokat nemcsak a jövőben követendő utak és célok foglalkoztatták, de az is, mi történt végső soron 1956 októberében-novemberében és milyen tanulságok vonhatók le a magyarországi eseményekből.

A nyugati segítség elmaradása következtében fellángolt annak a tételnek a hangoztatása, hogy "a Nyugat ismét eladta Magyarországot". Eladta 1920-ban Trianonban, 1947-ben, amikor nem segítette a kommunistákkal szembeni ellenállást és 1956-ban, amikor engedte elvérezni a forradalmat. Az elmélet erősen érzelmi töltésű volt, de ez nem akadályozta meg abban, hogy vészesen terjedjen és a józan értelem helyébe lépjen. A magyar emigránsok túlnyomó többségében elevenen élt az elárultatás érzése és nehezen voltak meggyőzhetők arról, hogy a nyugatiak csak azt adhatták volna el, ami az övéké. Magyarország nem volt az övéké, hiszen a háborús megállapodások {247.} az országot a szovjet érdekszférába iktatták és az érdekszféra-elmélet védelme majdhogynem az újabb háború kikerülhetőségének feltételévé vált. A nyugattal - főleg az Egyesült Államokkal - szembeni csalódásnak azonban mégis volt valamelyes alapja. Amerika hibája és mulasztása nem az volt, hogy nem segítette meg 1956 novemberében a Szovjetunió ellen a magyar szabadságharcosokat és forradalmárokat - hiszen már jóval előbb világossá tette, hogy nem fog fegyvert fogni a kelet-közép-európai népek szabadságáért -, hanem az, hogy propagandája nem alkalmazkodott külpolitikai koncepcióihoz, hanem táplálta a szovjet befolyás alatt élő népekben a közeli szabadulás és nyugati segítség reményét. Eisenhower és Dulles például nem mérte fel annak lélektani hatását, hogy milyen következményekkel járhat az érintett emberek tudati és érzelmi világában, ha még akkor is hirdetik a felszabadulás igéit, amikor a Szovjetunióval már hallgatólagosan megegyeztek a békés együttélés politikájában és az európai status quo fenntartásában.

Sajnos, a magyar emigránsok egy tekintélyes hányada még a forradalmat követő években is úgy gondolkodott, mintha az amerikai és nyugati külpolitikában semmilyen fordulat nem következett volna be és a valóságos beállítottságot a propaganda jelezné, nem pedig a tényleges külpolitika.

Sokak számára, bizonyára meglepetésnek tűnik, de a szükséges következtetéseket a leggyorsabban a Szabad Európa Rádió vonta le. 1957 elején a Starnbergi-tó partján, Feldafingban tartott magyar szerkesztőségi konferencián a rádió akkori politikai tanácsadója, William Griffith a résztvevők értésére adta, hogy a műsorpolitika gyökeres változása következik be. A rádiónak a jövőben nem lehet feladata hallgatói magatartásának befolyásolása, alaptalan remények és várakozások keltése, hanem a könyörtelen tények ismertetése és a tárgyilagos tájékoztatás. Lényegében tehát igazságot szolgáltatott a magyar szerkesztőség ama kis csoportjának, amely a Látóhatár munkatársaiból verbuválódott és amely már a forradalom napjaiban azzal a javaslattal állott elő, hogy a rádió a nemzeti felkelés ideje alatt ne saját helyzetmegítélését és véleményét sugározza, ne kommentáljon és ne törekedjék az emberek magatartásának befolyásolására, hanem korlátozza egész műsoridejét a külföldi állásfoglalások továbbadására és a magyarországi forradalmi adók műsorainak az egész országban történő megismertetésére. Ezt akkor a rádió vezetősége elvetette, de nem fogadta volna el minden bizonnyal a magyar szerkesztőség többsége sem. 1956. november 4. után nyilvánvalóvá lett, hogy a rádiónak ezt kellett volna tennie.

A SZER gyakorlati tevékenységében és személyi döntéseiben nem maradt hű az 1957 eleji elhatározáshoz és az új műsorpolitikai elvekhez. Amikor az igazgatóság az Amerikában és a Nyugat-Európában jelentkező kritikai hangok lecsillapítására a magyar osztály 13 munkatársát elbocsátotta, kifelé annak a látszatát igyekezett kelteni, hogy levonta az ötvenhatos hibák és mulasztások következtetéseit, eltávolította az azokért felelős személyeket és ezzel tanújelét adta, hogy új politikát szándékozik követni. A valóságban az elbocsátottak listáját teljesen önkényesen állította össze, a "tisztogatás" ártatlanokat is sújtott, egyáltalán nem tükrözte a megváltozott műsorpolitikai koncepciót és ami a Látóhatár embereit illeti, olyanokat juttatott az utcára, akiket két hónappal korábban Feldafingban politikailag rehabilitált.[268] {248.} Az 1957 tavaszi elbocsátás módja méltán sorolható az 1956 őszén elkövetett tévedések mellé.

A Szabad Európa Rádió 1957-es vezetőségének megbocsáthatatlan mulasztása, hogy nem vállalta az ötvenhatos magatartásért a felelősséget, hanem azt teljes egészében áthárította a magyar szerkesztőségre, holott a műsorpolitikát nem ez, hanem a New York-i központ döntötte el. Ezen mitsem változtat az a körülmény, hogy e műsorpolitikával a magyar szerkesztőség többsége egyetértett. A szerkesztőségi munka fő irányvonalát azonban Washingtonban és New Yorkban fogalmazták meg, a többi között a Nagy Imrével szembeni tartózkodást és bizalmatlanságot, Mindszenty bíboros politikai "felépítését", a "permanens forradalom" elvének alkalmazását, a követelések lépcsőzetes fokozását és kiterjesztését. A SZER igazgatósága nemcsak hogy nem vállalta ezért a felelősséget, hanem bűnbakokként magyarokat dobott oda a kritikusok megnyugtatására, hozzájárulván ezzel ahhoz, hogy a rádió ötvenhatos szerepéről és a felelősségek megoszlásáról a nyugati közvéleményben is hamis kép alakuljon ki. Szótlanul tűrte végül, hogy a nyugati sajtó még húsz évvel később is azt írhatta, az ötvenhétben elbocsátottak - köztük egy gépírónő - felelősek a forradalom napjaiban elkövetett hibákért. A történet iróniája, hogy míg több "mérsékelt" munkatárs egzisztenciáját vesztette és nyilvános megbélyegzésnek volt kitéve, a rádió forradalom utáni új műsorpolitikáját némely hajdani "túlzó"-val kezdte el.

Az emigráns sajtó véleményében és hangjában még oly értelmű változás sem következett be, mint a Szabad Európa Rádió műsorában. Azok a lapok és folyóiratok, amelyek 1956 előtt is működtek, változatlanul a forradalom előtti megoszlást tükrözték. Legtöbben a régi szemléletet hirdették, alátámasztva a forradalom maguk értelmezte "tanulságai"-val. Mások, a Látóhatár és az ausztráliai Dél Keresztje, amely 1957 januárjától Független Magyarország címen jelent meg, folytatták az események és jelenségek realista számbavételét és az abból levonható józan következtetések megfogalmazását. Nem hagyható azonban figyelmen kívül, hogy ez utóbbi két orgánum (a hasonló hangvételű és törekvésű párizsi Valóság a forradalom után már nem jelent meg) csak egy szűk értelmiségi réteget ért el, de az irreális gondolkodást tükröző és politikai illúziókat terjesztő lapok hatása is korlátozott maradt, miután az ötvenhatos emigráció sajtóorgánumai a korábbinál jóval korszerűbb szemléletükkel és törekvésükkel háttérbe szorították a régi emigránsok legtöbb lapját.

Viták és ellentétek támadtak a többi között a forradalom értelmezéséről. Kezdődött azzal, hogy némelyek szemléleti különbségeket és állásfoglalásbeli eltéréseket láttak abban, hogy ki hogyan nevezi az ötvenhatos eseményeket. Felkelés? Forradalom? Szabadságharc? A valóságban a magyar ötvenhat mind a három volt és mind a három elnevezés helytálló. Ám a politikai színskála jobb és szélsőjobb oldalán, a nemzeti színeket lobogtató és konzervatív körökben, amelyekben a forradalom szótól idegenkednek, a szabadságharc elnevezés vert gyökeret, csaknem kizárólagossági érvénnyel és a gyanakvást sem leplező mellékzöngékkel azok felé, akik forradalomról beszéltek. A "nemzeti emigráció"-ban - régiben és újban egyaránt - a szabadságharcot nemesebb és fennköltebb dolognak tartják, mint a forradalmat {249.} vagy népfelkelést. Nem törődve azzal, hogy Magyarországon a kettő egy időben és egymással párhuzamosan folyt: az előbbi az egész nemzet állásfoglalásaként a szovjet megszállással szemben a függetlenségért és önállóságért, az utóbbi ugyancsak egységes akarattal a szabad, nyílt, demokratikus társadalom megteremtéséért a sztálinista önkényuralommal és egy szűk klikk diktatúrájával szemben.

Sokan ugyanakkor a maguk szája íze és törekvése szerint magyarázták, hogy mi történt 1956 őszén és mit akartak a forradalom résztvevői. Nem számított meglepetésnek, hogy minden politikai irányzat úgy érezte, a forradalom neki adott igazat és ezáltal mintegy alátámasztást, ösztönzést kapott addigi politikájának folytatására. Még a legitimisták, Habsburg Ottó követői közül is számosan úgy érezték, hogy a forradalom növelte az esélyeiket, holott bizonyítékként mást, mint egy-két királypárti mondatot felhozni nem tudtak. A nyilasok abból vontak le következtetést, hogy a magyarok szembefordultak az orosszal, a kommunizmussal, vagyis - ahogyan mondták - azt a harcot folytatták, amelyet "1945-ben abba kellett hagyni".

A forradalmi szervezetek tagjain kívül a legtöbb joggal még a negyvenötös pártok külföldre szakadt képviselői érezhették amolyan igazolásfélét, azon az alapon, hogy a forradalom feltámasztotta az 1948-49-ben eltiport pártokat és kedvező feltételek esetén a kibontakozás a negyvenötös négypárt-koalíció alapján indult volna el. A kereszténydemokrata irányzatok meg joggal hivatkozhattak arra, hogy 1956 október végén és november elején pártokká szerveződtek és egy esetleges majdani szabad választás során méltán számíthattak a kereszténydemokrácia erős parlamenti képviseletére.


6. A Magyar Forradalmi Tanács

Az októberi magyar népfelkelés leverését követő menekültáradatban szép számmal találunk politikusokat, akik részben már szerepet játszottak az úgynevezett koalíciós korszakban, részben azonban csak a forradalmi események során kerültek az előtérbe, akár mint újonnan alakult pártok, akár mint forradalmi intézmények, akár mint harcoló csoportok vezetői. Bécsbe érkezvén magától értetődőnek tetszett, hogy politikai működésüket külföldön is folytatják, mintegy továbbvíve azt a politikát, amelyet október 23-án elkezdtek és Magyarországon befejezni nem tudtak. Az is természetesnek látszott, hogy friss menekültek lévén, a közvetlen élmény hatása alatt és a cselekvési vágytól fűtve jóval tevékenyebbek lesznek, mint a már régóta emigrációban élő politikusok.

Az újonnan érkezettek előtt két lehetőség állott. Az egyik a régi keretekbe való beilleszkedés, a másik új keretek létrehozása volt. Azok, akik a forradalmi eseményekben nem vettek részt, hajlottak a meglévő intézmények elfogadására és azok munkájába való bekapcsolódásra. Akik a felkelés és szabadságharc napjaiban szerepet vállaltak, emigrációba kerülve a forradalmi együttes összetartására és az "ötvenhatos szellemben" működő intézmények megszervezésére törekedtek. Ebben közrejátszott az a felismerésük, hogy az {250.} Egyesült Államok csalódást okozott és aligha érdemelnek bizalmat azok a testületek, amelyek mögött amerikai befolyás volt sejthető, tehát majdnem az egész emigrációs politikai képződmény. Ilyen dilemma elé nem kerültek azok, akik számításaikból az amerikaiakat eleve kikapcsolták, például a szélsőjobboldal felé húzók vagy az a kevés baloldali szocialista, aki mindentől idegenkedett, ami esetleg amerikabarátnak látszott.

Az ötvenhatos politikusok nagyobbik fele a hajdani koalíciós pártokhoz húzott, a kisebb rész - elsősorban a fegyveres harcok résztvevői - úgynevezett szabadságharcos szervezetek megteremtésén fáradozott. Ezek a szervezetek, ami létszámukat és erejüket illette, jóval nagyobbak és népesebbek voltak, mint a világnézeti és párttömörülések. Tartósabbaknak is bizonyultak, mint a merőben politikai célokat követő intézmények. Az új menekültek révén a pártok közül elsősorban a kisgazdapárt és a szociáldemokrata párt erősödött meg, kevésbé a keresztény pártok és a parasztpárt.

A Magyar Nemzeti Bizottmány irányítói természetesen erősen bíztak abban, hogy szervezetük az ötvenhatos politikusok rokonszenvét megnyeri és ezáltal ereje, befolyása, tekintélye növekedni fog. A Bizottmányon belüli negyvenhetesek ezen túlmenően abban is reménykedtek, hogy új kisgazdapárti, parasztpárti, szociáldemokrata, demokrata néppárti tagokkal kiegészülve megjavul a konzervatív, harminckilences szárnnyal szemben az arányuk, tehát az egész bizottmányi politika a közép felé vagy attól balra elcsúsztatható lesz. E várakozások és remények nem váltak be, mert az ötvenhatosok, legalábbis a kezdeti időkben, nemigen mutattak hajlandóságot a bizottmányban való részvételre. Ezt a dolgokat reálisan szemlélők - elsősorban Nagy Ferenc és Kovács Imre - hamar észre is vették, igyekezve alkalmazkodni az új helyzethez.

Az ötvenhatosok "a forradalom eszméi" alapján történő szervezkedésének ötlete Bécsben vetődött fel, nem sokkal azután, hogy hajdani kisgazdapárti, szociáldemokrata, valamint a forradalmi eseményekben nevet szerzett politikusok egy csoportja az osztrák fővárosba érkezett. Hamarosan megegyeztek abban, hogy szervezetüket Magyar Forradalmi Bizottmánynak fogják nevezni és meg is alakítottak egy ideiglenes intéző bizottságot, amely a következőkből állott: a kisgazdapárti Kiss Sándor, Horváth János, B. Rácz István, valamint az 1955 óta Bécsben élő Szabó Miklós, a szociáldemokrata Benjámin Olivér (volt országos h. rendőrfőkapitány) és Szabó György (a győri Nemzeti Bizottság elnöke), végül a Keresztény Népmozgalomhoz tartozó Raksányi Árpád, aki Párizsban élvén, a tervezett alakuló kongresszus franciaországi megszervezését vállalta. Abban ugyancsak hamarosan megegyeztek, hogy a kongresszust Strasbourgban, az Európa Tanács székvárosában rendezik. A bizottmányi megnevezést is hamar elejtették, nehogy összetéveszthető legyen a New York-i bizottmánnyal. A szervezetnek a Magyar Forradalmi Tanács nevet adták és 1956. november 19-én megjelent a Tanács első nyilatkozata, amelyet Kiss Sándor, Horváth János, Pásztor Tamás, Szabó Miklós, Nyeste Zoltán, Benkő Zoltán, Szarka Gábor és Rédey Gábor írt alá. Az említettek a Független Kisgazdapártot, a Magyar Parasztszövetséget, a volt Politikai Üldözöttek Szövetségét, a MEFESZ-t, a Magyar Értelmiség Forradalmi Bizottságát, valamint a Kilián-laktanya harcosait képviselték.

{251.} Az új emigránsok csoportjához tartozott még Kővágó József, akit az Osztrák Néppárt helyezett el vendégházában és aki elkezdte megszervezni Budapest majdani felépítését, a világ nagyvárosai polgármestereihez memorandumot küldve és kérve a magyar főváros megsegítését, azután Adorján József képviselő, aki megalakította az emigráns Kisgazdapártot, amelynek ő lett az elnöke és Szabó Miklós a titkára. Bécsbe érkezett Király Béla tábornok, a Nemzetőrség volt parancsnoka, Heltai György, a Nagy Imre-kormány külügyi államtitkára, a kisgazda Vidovics Ferenc volt főispán és képviselő, Jónás Pál, a Petőfi Kör elnöke, Osváth György, Boros Lajos, Füzessi István, Sztáray Zoltán, Dénes Tibor.

Az ötvenhatos menekült politikusok, csalódván az Egyesült Államok magatartásában, arra törekedtek, hogy szervezetük ne amerikai patronátus alatt jöjjön létre. Inkább a nyugat-európai kormányokra kívántak támaszkodni és ennek jele volt, hogy Strasbourgot választották kongresszusuk színhelyéül, Párizst pedig a szervezet állandó székhelyéül. A bizalmatlanság Amerikával és intézményével, a Szabad Európa Bizottsággal szemben elhomályosította előttük a realitást, a való helyzetet, vagyis azt, hogy a nyugat-európai kormányok 1957-ben éppen úgy nem törődtek a kelet-európai politikai emigránsok sorsával, mint 1947-ben, amikor Nagy Ferencnek és Varga Bélának kellett tapasztalnia, hogy Amerikán kívül sehol sem remélhetnek törekvéseikhez és terveikhez támogatást. Az Európa Tanácshoz fűzött remények is ábrándok maradtak. A bécsi társaság erősen bízott abban, hogy a magyar forradalom megváltoztatta a nyugat-európaiak magatartását, jóllehet ennek a rokonszenven kívül semmi más jele nem mutatkozott. Rokonszenvből azonban nem lehet politikai szervezetet és képviseletet fenntartani. Azt sem vették észre a forradalmi képviselet előkészítői, hogy az Európa Tanácsnak nincs pénze. Amije van, önmaga fenntartására kell. Mégis hangosan hirdették, hogy "nem kell az amerikaiak pénze, majd ad nekünk az Európa Tanács". Később be kellett látniok, hogy reményeik csalókák voltak. Az amerikaiaknak nem volt sürgős, várhattak, mert sejtették, hogy az ötvenhatosok végül úgyis náluk kötnek ki. Az is mulattathatta őket, hogy az európai szervezetek által magyaroknak juttatott pénzek egy része is washingtoni kasszából származott, de meghagyták a derék ötvenhatosokat abban a hitben, hogy európaiaktól kaptak támogatást.

A Magyar Nemzeti Bizottmány végrehajtó bizottságában Nagy Ferenc volt az, aki nyomban az ötvenhatosok mellé állt és azt sürgette, hogy a Bizottmány vállalja a forradalmi követeléseket, az új emigráns képviselet pedig a 45-ös pártok és a szabadságharcos csoportok képviselőiből álljon. Abban bízott - Kiss Sándorral együtt -, hogy a Szabad Európa Bizottság a Bizottmány helyett a Forradalmi Tanácsot és a vele szövetkező demokrata pártokat ismeri el mint illetékes magyar képviseletet. Hasonló véleményt vallottak Kovács Imre és a parasztpártiak is. Az úgynevezett demokrata pártszövetség (Parasztszövetség és Parasztpárt, illetve, új nevén Petőfi Párt) nézetei komolyságának dokumentálására kilépett a Nemzeti Bizottmányból, üdvözölte a Forradalmi Tanácsot, felajánlva neki az együttműködést Barankovics István és a demokrata néppárt egyelőre várakozó álláspontra helyezkedett. A Keresztény Népmozgalom megoszlott, egy része rokonszenvezett az ötvenhatos csoporttal, másik része - Közi Horváth József és hívei {252.} - tartózkodó volt. Pfeiffer Zoltán támadta a külön úton járókat és azon az állásponton volt, hogy a Bizottmány integrálja a céljaival egyetértő ötvenhatosokat, Forradalmi Tanácsra - szerinte - nem volt szükség.

A Forradalmi Tanács tervéhez csatlakozott az emigráns Szociáldemokrata Párt is, amelynek Kéthly Anna személyében tekintélyes és nagy múltú vezetője támadt. A Nagy Imre-kormány egyetlen külföldre került tagja lévén bizonyos legalitást személyesített meg. Joggal érezhette, hogy nemcsak a hazai szociáldemokraták, de az oroszok által megbuktatott magyar kormány megbízottja is. Bibó István 1956. november 4-i nyilatkozatából tudjuk, hogy a Nagy Imre-kormány "egyetlen külföldi képviselőjé"-nek tekintette. Az Egyesült Nemzetek Szervezetében, külföldi kormányokkal és szervezetekkel való tárgyalásain kellő felhatalmazással szólhatott a magyar nép törekvéseiről és a forradalom céljairól. Kéthly Anna és a szociáldemokraták már azért is inkább álltak a Forradalmi Tanács, mint a Bizottmány gondolata mellé, mert sem ez, sem a Szabad Európa Bizottság nem volt hajlandó demonstratíve szakítani a rivális peyeristákkal, akik vezérük halála után is helyet foglaltak a New York-i magyar képviseletben. Kéthly és Szélig csatlakozásának pedig az volt az előfeltétele, hogy ők ismertessenek el, mint a magyar szociáldemokrácia egyetlen illetékes képviselői.

A Magyar Forradalmi Tanács alakuló kongresszusa 1957. január 5-én nyílt meg Király Béla elnökletével Strasbourgban. A kongresszus megerősítette az 56-os magyar forradalomban kifejezésre jutott elveket, vagyis a magyarságnak a függetlenségre, az önállóságra és a szabadságra irányuló igényét, követelte az orosz megszállás végét, a szovjet csapatok kivonulását és a demokratikus kormányzati rendszer bevezetését. Elítélte Kádár Jánost és társait a forradalom elárulása és a megtorló intézkedések miatt. A nyugati hatalmakat felszólította, hogy szerezzenek érvényt az Egyesült Nemzetek közgyűlése határozatának, vagyis sürgessék az oroszok távozását és tartózkodjanak a Kádár-rendszerrel való együttműködéstől. Szervezetileg megalakítottnak nyilvánította a Magyar Forradalmi Tanácsot, amelynek elnöke Kéthly Anna, társelnöke Kővágó József, alelnöke pedig Király Béla lett.

A kongresszus végén - január 7-én - megfogalmazott kiáltványában a Magyar Forradalmi Tanács ünnepélyes felhívással fordult a világ közvéleményéhez és az emberi szabadság eszméjét tiszteletben tartó kormányokhoz. A többi között arra kérte az Egyesült Nemzetek Szervezetét, a kormányokat, a parlamenteket, a társadalmi szervezeteket, hogy "emeljék fel tiltakozó szavukat és biztosítsák olyan rendszabályok foganatosítását, melyek egyrészt véget vetnek a Magyarországon dúló bosszúhadjáratnak, másrészt a magyar nép világosan kifejezésre juttatott szándékának és az Egyesült Nemzetek Szervezete határozatainak megfelelő helyzetet teremtenek Magyarországon. Amíg ez meg nem valósul, nemcsak a magyar nép tragédiája folytatódik, hanem a világ békéjéért felelős Egyesült Nemzetek Szervezetének tekintélye és maga a béke is veszélyben van".

A Politikai Osztály beszámolója szerint a Tanács vezető tagjai állandó kapcsolatot építettek ki az Európa Tanács Tanácskozó Testületével, több országban alakult magyarbarát képviselői csoportokkal, valamint a magyarországi letartóztatások ügyében a Nemzetközi Jogászbizottsággal. A Kulturális és Tájékoztatási Osztály állást foglalt a Szabad Európa Rádió körüli {253.} vitában is. A strasbourgi kongresszuson kifejezésre jutott, hogy a hírszolgálatnak objektívnek kell lennie és a rádiónak a forradalomban megfogalmazott elvek alapjaira kell helyezkednie. A rádió egyik hibájának a Tanács képviselői az adás statikus voltát jelölték meg és azt javasolták, hogy a további műsorterv dinamikus legyen, azaz "szorosan kapcsolódjék a mindenkori magyar események szükségeihez. A forradalom szabad és független Magyarország megvalósítását tűzte ki célul, azonban ehhez az út a graduális politikán keresztül vezet. Ennek következtében a rádiónak támogatnia kell minden olyan eseményt, amely közelebb viszi a magyar népet céljainak megvalósításához". A kongresszus elhatározta a Magyar Forradalmi Történeti Intézet felállítását, továbbá egy francia nyelvű negyedévi folyóirat kiadását, a magyar forradalom dokumentumainak kiállítását, egy forradalomról szóló film elkészítését, a Juhász József vezetésével alakult Magyar Színjátszó Társaság, az Irodalmi Újság és a Magyar Írók Szövetsége támogatását. A Szociális és Menekültügyi Osztály elhatározta, hogy hatékony segítségben részesíti az ötvenhatos menekülteket, eljár az érdekelt kormányoknál és szervezeteknél helyzetük javítása érdekében.[269]

A Kéthly Annából, Kővágó Józsefből és Király Bélából álló hármasnak az volt a törekvése, hogy az Egyesült Nemzetek Szervezete előtt és a nyugati országokban a Nagy Imre-kormányt képviselje. Ezért jött létre hármójukból az úgynevezett Kormányképviselet, amely azonban szándékát semmiképpen sem tudta keresztülvinni, még azután sem, hogy a Forradalmi Tanács Strasbourgban elhatározta e kormányképviseletnek - amely azonos volt a Tanács elnökségével - hatékony támogatását. A Kádár-kormány képviseleti joga vitatott volt ugyan, de nem dőlt el a menekültek javára és lényegében minden maradt a régiben, a kormányképviselet nem tudta elismertetését kivívni. Sem az ENSZ, sem a nyugati kormányok, még a washingtoni kormány sem mutattak hajlandóságot arra, hogy a magyar elismertetést Kéthlyék javára döntsék el.

Nem dőlt el a kötélhúzás az ötvenhatosok és a Bizottmány fenntartása mellett kardoskodók között. Az előbbiek nehezen mozogtak, mert nem volt elegendő pénzük, a Bizottmány viszont csonkasága ellenére is eléggé tevékeny volt, mert kapta az amerikai ellátmányt és anyagiak miatt nem kellett fejét törnie. A Kéthly-Kővágó-Király együttes minden erejét és energiáját az ENSZ-ben vívott csata megnyerésére fordította és a Forradalmi Tanács ügyeivel csak keveset foglalkozott. A Bizottmánnyal folytatott küzdelemben az ötvenhatosok azért is hátrányban voltak, mert nem volt annyi és oly jól működő kapcsolatuk, mint a New York-iaknak és nemzetközi tekintély dolgában sem vehették fel velük a versenyt. A strasbourgi Tanács csak akkor számíthatott volna eredményre, ha a vezető hármas is ugyanolyan aktív, mint Varga Béláék. Kétségtelen azonban, hogy nemzeti szempontból az ENSZ előtti szereplés és a forradalom melletti nemzetközi rokonszenv ébrentartása volt olyan fontos, mint a belső magyar párviadal megnyerése. Viszont, amikor vége lett a nemzetközi porondon végzett napi tevékenységnek, a Forradalmi Tanács már elvesztette az egyedüli képviseletért vívott küzdelmet. Ez már Strasbourgban előrelátható volt. Az ötvenhatosok ugyanis elmulasztották, hogy a velük tartó bizottmányiak - Nagy Ferenc, Kovács Imre, Auer Pál stb. - jelentősebb szerephez való {254.} juttatásával növeljék szervezetük súlyát, tekintélyét és csökkentsék a Nemzeti Bizottmány erejét.

A Tanácsban 8-8 taggal képviseltették magukat a Kisgazdapárt, a Szociáldemokrata Párt, a Keresztény Demokrata Párt, a Petőfi Párt, a Parasztszövetség, a munkástanácsok és szakszervezetek, valamint a fegyveres erők, 4-4 taggal vett részt a Petőfi Kör, a Magyar Értelmiség Forradalmi Tanácsa, az egyetemi ifjúság, a politikai üldözöttek szervezete és az Írószövetség. A kongresszus kimondta, hogy a Forradalmi Tanács tagjai csak új emigránsok lehetnek, régiek abban az esetben hívhatók meg, ha magukévá teszik a szervezet céljait és törekvéseit. Az intéző bizottságban 2-2 tagsági helyet kaptak a Kisgazdapárt, a Szociáldemokrata Párt, a Keresztény Demokrata Párt, a Petőfi Párt, a munkástanácsok és a szakszervezetek, a fegyveres szabadságharcosok, a Parasztszövetség, 1-1 helyet pedig a Petőfi Kör, a Magyar Értelmiség Forradalmi Tanácsa, az Írószövetség, az egyetemi ifjúság és a politikai üldözöttek. A gyakorlati munka irányítására három bizottság szerveződött: a politikai, a kulturális és tájékoztatási, valamint a menekültügyi és gazdasági. A három bizottság élére Raksányi Árpád, Jónás Pál és Szabó Miklós került.

A Tanács európai központja Párizsban, a Champs Elysées melletti rue Vernet 16. szám alatti irodaházban rendezkedett be. A strasbourgi kongresszus 1 millió francia frankba került, a párizsi központ berendezkedése is elég sok pénzt emésztett fel. Kezdetben azonban még nem volt hiány támogatásban. Francia részről egy képviselői csoport, a szociáldemokrata szakszervezeti szövetség és a kereszténydemokrata párt, az MRP támogatta a magyarokat. A pénzforrások azonban hamarosan elapadtak, tartós támogatásra európai intézmények részéről nem lehetett gondolni. A Forradalmi Tanács gazdasági ügyeit Sztáray Zoltán intézte.

A Forradalmi Tanács vezetőinek és tagjainak érezniök kellett, hogy Európára nem számíthatnak és a kezdeti rokonszenvet tartózkodás és közöny váltja fel. Az amerikaiak - miután az emigrációk tekintetében mindig a széles körű reprezentációra és együttműködésre törekedtek - félreérthetetlenné tették, hogy a tőlük támogatást remélő magyar képviseletnek a forradalmi tanácsénál szélesebb alappal kellene rendelkeznie. A Szabad Európa Bizottság 1957 márciusában fél évi határidőt adott arra, hogy a magyarok egyezzenek meg nemzeti képviseletük ügyében.

Közben azok, akik kormányok előtt és nemzetközi szervezetekben a magyar nép nevében felszólaltak, úgy érezték, hogy a Forradalmi Tanács elnevezés és általában a forradalomra való hivatkozás nem mindenütt népszerű. Ezért Kéthly Anna, Király Béla és Kővágó József, valamint Heltai György, aki a Nagy Imre-kormány külügyi államtitkáraként ugyancsak illetékesnek minősült, hogy az új emigráció diplomáciai tevékenységében részt vegyen, először a már említett Kormányképviselet, majd később a Szabad Magyarország Nemzeti Képviselete nevű szervet hozták létre, amely a Forradalmi Tanácstól függetlenül elsősorban külpolitikai tevékenységet folytatott. Ezt a Forradalmi Tanács emberei nem nézték jó szemmel, hiszen tőlük vett el feladatokat és az ő szerepüket csökkentette. Tenni ellene azonban semmit sem tudtak, mivel éppen a legjelentősebb ötvenhatos vezetők kezdeményezéséről volt szó, kiknek ráadásul jobb financiális lehetőségeik {255.} voltak, mint a Forradalmi Tanácsnak. Az amerikaiak azzal kárpótolták az ötvenhatos garnitúra második vonalának ismertebb tagjait - politikusokat, írókat, diákvezetőket -, hogy Dél-Amerikába, Ázsiába, Afrikába küldték őket. Ott előadásokat tartottak a magyar forradalomról, a szovjet elnyomásról, Közép-Kelet-Európa népeinek sorsáról.

A Magyarország iránti érdeklődést ébren tartották azok a jelentések, amelyek egy újabb felkelés lehetőségét és esélyét villantották fel. 1957 kora tavaszán olyan hírek kaptak lábra Európában és Amerikában, hogy Magyarország lakossága továbbra is lázong és könnyen megismétlődhetnek az október 23-i események. A Kádár-kormány megtorló intézkedéseit, írók, diákvezetők, munkástanácsi tagok elleni eljárásokat is úgy magyarázták sok helyütt, hogy ezzel kívánja az országot megfélemlíteni és egy újabb robbanást megelőzni. Varga Béla az Amerikai Nőszövetség egy március eleji ülésén megerősítette a közelgő megmozdulásról szóló értesüléseket, azt állítván, hogy biztos információi vannak a készülő felkelésről és állandó kapcsolatban áll annak szervezőivel. A Nemzeti Bizottmány elnöke ezt azokra az értesülésekre alapozta, amelyek a magát az állítólagos "magyarországi földalatti parlament" képviselőjének nevező Fónagy Dezsőtől származtak. Ez a fiatalember 1957 tavaszán azzal a hírrel érkezett nyugatra, hogy Magyarországon új felkelés van készülőben. Bizonyítani ezt nem tudta, beszámolója is zavaros volt, de sok helyütt hitelre talált és nagymértékben hozzájárult ahhoz, hogy a forrongó Magyarország képzete tovább élhetett nemcsak emigráns, de nyugati sajtóberkekben, sőt kormányhivatalokban is.

A Kormányképviselet, a Forradalmi Tanács és a még létező Nemzeti Bizottmány 1957 nyarán már világosan látta, hogy ismét csak az Egyesült Államok az az ország, amelyre bármely nemzeti képviselet számíthat és támaszkodhat, tehát mindenképpen meg kell teremteni egy olyan új egységes képviselet feltételeit, amely kivívhatja a működéséhez szükséges amerikai politikai és pénzügyi támogatást.


7. A Magyar Bizottság

A Szabad Magyarország Nemzeti Képviselete Kéthly Anna elnökletével működött, két alelnöke Király Béla és Kővágó József, főtitkára pedig Kiss Sándor volt. Szabad Magyar Tájékoztató címen kőnyomatost is kiadott, New Yorkban és Párizsban irodát rendezett be, az előbbi azonban hamarosan feloszlott. A Képviselet élén álló trió a nyugati világ nagyvárosait járta és tanúskodott az Egyesült Nemzetek Szervezete előtt. A legnagyobb érdeklődés és figyelem Kéthly Anna felé fordult, nemcsak tiszteletre méltó politikai múltja miatt, hanem azért is, mert a Nagy Imre-kormány tagjaként ő volt a legmagasabb rangú személyiség az ötvenhatos politikai emigrációban. Majd mindenütt kitüntető rokonszenv és szolidaritás fogadta, de olykor kudarc is kísérte, például azon a New York-i szakszervezeti gyűlésen, amelyen Amerikában szokatlan módon a kormányzó jelenlétében feltartott ököllel köszöntötte a közönséget.

{256.} A Nemzeti Bizottmány és az ötvenhatos politikusok közötti tárgyalásokat nehezítette, hogy mind a két fél magának kívánta az elsőséget és főleg a körül folyt a vita, hogy a Bizottmány egészüljön-e ki az ötvenhatosokkal, vagy ezek képviselete integrálja a vele tartó bizottmányiakat. A szociáldemokraták csak arról voltak hajlandók tárgyalni, hogy a Nemzeti Képviselet kiket vonjon be az 1956 előtt már nyugaton élt politikusokból. A bizottmányi vezetők meg azt javasolták, hogy szűnjék meg mind a Nemzeti Képviselet, mind a Forradalmi Tanács és alakuljon egy új képviseleti szerv a Nemzeti Bizottmány eddigi elnökének irányításával. A megbeszélések Bécsben, Párizsban és New Yorkban folytak, 1957 júniusa és novembere között. A szociáldemokraták ellenkezése miatt megegyezés nem született. Az új képviselet csak azután jöhetett létre, hogy a szociáldemokraták - az Internacionálé támogatásával - a további tárgyalásoktól elzárkóztak és hátat fordítottak megegyezésre kész ötvenhatos társaiknak.

1957 végén beszüntette működését a Nemzeti Bizottmány, a Forradalmi Tanács és a Nemzeti Képviselet. 1958 márciusában létrejött a Magyar Bizottság. Ez a Nemzeti Bizottmánnyal ellentétben csak kis létszámú együttes volt, abból indulva ki, hogy a Bizottmány egyetlen egyszer sem tudott összeülni és gyakorlatilag úgyis csak a végrehajtó bizottság működött. Egy szűk körű testület munkaképesebbnek és hatékonyabbnak ígérkezett, mint egy nagy létszámú gyülekezet.

A Magyar Bizottságnak 16 tagja volt. A Kisgazdapártot kilencen, a Demokrata Néppártot és a Petőfi Pártot (Nemzeti Parasztpártot) ketten-ketten, az ötvenhatos forradalmi szervezeteket pedig hárman képviselték. A kisgazdapárti képviselők a következők voltak: Adorján József, Auer Pál, Hajdu-Németh Lajos, Kiss Sándor, Kővágó József, Nagy Ferenc, Pfeiffer Zoltán, Varga Béla és Vidovics Ferenc, a Demokrata Néppártból Barankovics István és Varga László, a Petőfi Pártból Kovács Imre és Sz. Szabó Pál, az ötvenhatos szervezetek részéről pedig Jónás Pál, Király Béla és Váli Ferenc lett a Magyar Bizottság tagja. Kilencen tartoztak a régi és heten az új, az ötvenhatos emigrációhoz. A Magyar Bizottság elnöke Varga Béla, alelnöke pedig Kővágó József lett. Az új képviseleti szerv tehát a régiek csekély túlsúlyát mutatta, ezzel szemben az egész Bizottság elkötelezte magát a forradalom törekvései és programja mellett. Az elkövetkező években jóval több hivatkozás történt az 1956-os, mint az 1945 és 1947 közötti nemzeti közakaratra.

A Magyar Bizottságot támogatásáról biztosította a Szabad Európa Bizottság és ugyanazt az elbánást élvezte mind a washingtoni, mind más nyugati kormányok részéről, mint korábban a Nemzeti Bizottmány. Átvette a Nemzeti Bizottmány helyiségét a New York-i 72. utcában, kiadott egy sokszorosított kőnyomatost Szabad Magyar Tudósító címen, egy angol nyelvű sajtótájékoztatót Free Hungarian Information Service címen és elindította 1961-ben The Hungarian Quarterly címen angol nyelvű negyedévi folyóiratát. Ez 1963-ig jelent meg Kovács Imre szerkesztésében, érdekes tartalommal, kitűnő szerzőkkel és jó színvonalon. Ugyancsak Kovács Imre szerkesztette a Facts about Hungary (Tények Magyarországról) című tájékoztató kötetet, amely 1958 és 1966 között négy kiadást ért meg. A 3-400 lapnyi, zsebkönyv alakú kötetek hasznos tudnivalókat közöltek Magyarország {257.} múltjáról és jelenéről, a Magyarországgal kapcsolatos időszerű kérdésekről és az 1956-os forradalommal összefüggő problémákról.

A Magyar Bizottság tagjai ugyanolyan személyes javadalmazásban részesültek, mint korábban a Bizottmány végrehajtó bizottsági tagjai, kivéve azokat, akiknek volt más természetű egzisztenciájuk és megélhetési lehetőségük, vagy a Szabad Európa Bizottság valamilyen más intézményénél dolgoztak (pl. Kiss Sándor, Kovács Imre, Varga László). A Szabad Európa Bizottság lehetővé tette és pénzügyileg támogatta, hogy utazhassanak, nemzetközi konferenciákon vegyenek részt, távoli kontinenseket látogassanak meg és az ottani intézményeket, személyiségeket a magyar problémákról tájékoztassák, a magyar emigráció szervezeteivel és más vezetőivel érintkezhessenek. Némelyek bőven éltek e lehetőségekkel, feltéve, hogy nyelvtudásuk és diplomáciai gyakorlatuk erre alkalmassá tette őket.

Az 1957-es események és a Magyar Bizottság megalakulása a magyar politikai képviseletből kiszorították a hajdani Nemzeti Bizottmány teljes harminckilences garnitúráját, köztük olyan kimagasló politikai személyiségeket, mint Eckhardt Tibort (aki már korábban kivált a Bizottmány végrehajtó bizottságából), Bakach-Bessenyey Györgyöt, Kállay Miklóst, Fábián Bélát, Hennyey Gusztávot, Közi Horváth Józsefet. Ezek legtöbbje visszavonult a közszerepléstől, vagy pedig más természetű emigrációs munkát vállalt. Az előbbi csoportba sorolható Eckhardt Tibor, Bakach-Bessenyey György és Kállay Miklós. A többiek közül Fábián Béla az 1956-ot követő években főleg magyar kérdésekről amerikai lapoknak írt cikkeivel és olvasói leveleivel, valamint magyar tüntetések és más nyilvános akciók szervezésével hívta fel magára a figyelmet (a budapesti és a moszkvai kormány külképviseletének házai, az ENSZ New York-i palotája stb. előtt). Ezt amerikai támogatással és kétségtelenül jó szervező tehetséggel tette, olykor napokig is foglalkoztatva a helyi sajtót és ébren tartva a Magyarország iránti érdeklődést. Hennyey Gusztáv az Európai Rabnemzetek szervezetének németországi képviseletét látta el és Bonnban, majd Münchenben kormányösszeköttetéseit kamatoztatta a magyar menekültek érdekében. Közi Horváth József ugyancsak Münchenben először a Paulinum nevű diákotthon igazgatójaként működött, majd lelkipásztori és írói tevékenységet folytatott. Ezenkívül részt vett az európai emigrációs keresztény demokrata pártok közös szervezetének irányításában.

Sulyok Dezső is kimaradt a Magyar Bizottságból. Magyar Október 23 Mozgalom néven saját szervezetet hozott létre, de sem ő, sem szervezete az emigrációs politikába észrevehető módon beleszólni nem tudott. Kivételes tehetségéről, képességéről, elhivatottságáról kialakult érzései, mások lebecsülésére irányuló hajlama és nehéz természete szinte lehetetlenné tette, hogy bármilyen együttesben vagy szövetségben tartósan közreműködhessék. Miután az ötvenhatosokkal sem tudott hosszabb távon szót érteni, eléggé kiszorult az emigráns politikából.

A Magyar Bizottság felfogása szerint a Kádár-rezsim törvénytelen módon jött létre. Kiadványaiban, tagjainak nyilatkozataiban és sajtókonferenciákon hangoztatta, hogy Magyarországon csak akkor nyugszik meg a helyzet, ha a szovjet csapatok kivonulnak és a magyar nép visszanyeri cselekvési szabadságát. Sürgette az ENSZ Magyarországra vonatkozó határozatának {258.} teljesítését és a magyar nemzet önrendelkezési jogának visszaállítását. Valahányszor szovjet vezetők nyugati országokba látogattak, a Magyar Bizottság felemelte szavát a magyar igények érdekében és vendéglátóikat arra kérte, emlékeztessék a szovjet kormányférfiakat Magyarországgal szemben elkövetett vétkeikre. Amikor 1959 nyarán Nyikita Hruscsov Washingtonba látogatott, a Magyar Bizottság - Varga Béla elnök és Nagy Ferenc, a külügyi bizottság elnöke aláírásával - táviratot küldött Eisenhower elnöknek kérve őt, hasson oda a Hruscsovval folytatott megbeszélésen, hogy a Szovjetunió teljesítse az ENSZ határozatában megfogalmazott követeléseket és vonja ki csapatait Magyarország területéről.[270]

Lényegében ilyen szellemben folytak azok a megbeszélések is, amelyekre magyar menekült politikusoknak idegen államférfiakkal a forradalmat követő években alkalmuk volt. Kovács Imre például a Szabad Európa Bizottság egy osztálya (Free World Operations) segítségével több ázsiai és dél-amerikai országot látogatott meg, tájékoztatva az ottani közvéleményt a közép-kelet-európai és a magyarországi helyzetről. Nehru indiai miniszterelnöknek is előadta mondanivalóját. Nehrunál tett látogatását így írta le: "Éreztem egy rendkívüli ember rendkívüli képességét a kérdések azonnali, teljes felmérésére, jelentőségük azonnali kiértékelésére. A Szovjetunió nagy hibát követett el a magyar forradalom leverésével, mondotta, a nacionalizmus a legnagyobb hajtóerő, lebírni csak ideiglenesen lehet, amit az angolok megtanultak Indiában, az oroszok is meg fogják tanulni Kelet-Európában. Kértem, ha alkalma kínálkozik, magyarázza meg az oroszoknak, hogy jobban járnának egy útjára engedett, semleges, jóindulatú Magyarországgal, mint egy leigázott, elkeseredett nemzettel. Megígérte, hogy alkalomadtán felhozza a szovjet nagykövetnek, és mindenképpen megemlíti Hruscsovnak tervezett indiai látogatásakor. (A válasz elutasító volt, amit félév múlva New Yorkban az indiai ENSZ-delegáció első titkára, Mitra adott szóbelileg tudtomra.)" Amikor Kovács Imre 1958-ban Svédországban járt - hogy Király Bélával együtt bebocsátást kérjen a kommunista irányítású Béke Világtanács kongresszusára -, Erlander miniszterelnöknél is megjelent, "aki kérésünkre megígérte, hogy Magyarország semlegességét felveti Hruscsov tervezett és többször elhalasztott svédországi látogatásakor: eredménye ugyanaz volt, mint Nehru közbenjárásának..."[271] Vagyis, a svéd közbenjárás ugyanúgy süket fülekre talált Hruscsovnál, mint előzően az indiai.

Kéthly Anna és a szociáldemokraták elvi okokból maradtak távol a Magyar Bizottságtól. Ellentétben Bán Antallal és Szélig Imrével a negyvenes évek végén és az ötvenes évek elején, Kéthly Anna nem zárkózott el az amerikaiakkal való együttműködéstől, még ha az általuk támogatott politikai konstrukcióban nem is vett részt. Nagyon szoros és bensőséges volt a kapcsolata az amerikai szakszervezetekkel, amelyek Peyer Károly halála és a forradalom után Kéthly Annában látták első számú magyar partnerüket. Mindvégig zavartalan volt Kéthly Anna viszonya a Szabad Európa Bizottsággal és Rádióval is, fontosnak és szükségesnek tartva az utóbbi munkáját, rendelkezésére is állva, valahányszor kellő ok és alkalom megszólalását időszerűvé tette. Kéthly Anna Brüsszelben telepedett le, élvezve a Szabad Szakszervezetek Nemzetközi Szövetségének támogatását és az amerikai szakszervezetek részéről iránta megnyilvánuló figyelmet.


{259.}

8. A "magyar kérdés"

A fogalom annak révén került az 1956 utáni magyar emigráns szóhasználatba, hogy ilyen néven - The Hungarian Question - szerepelt Magyarország és az 1956-os forradalomnak szovjet részről történt fegyveres leverése, 1956 novemberétől kezdve az Egyesült Nemzetek Szervezetének tárgysorozatában és irataiban. Azóta a nyugati magyar politikusok és közírók mindannyiszor "magyar kérdés"-ről beszélnek, valahányszor azt akarják kifejezni, hogy akár ők, akár mások Magyarországot érintő és az ország helyzetével foglalkozó ügyet tárgyalnak.

Az Egyesült Nemzetek Szervezete elé került "magyar kérdés" 1956. november 4-e és 1962. december 20-a között több mint hat éven át foglalkoztatta a világszervezetet, akár mint a törvényes magyar kormány megdöntése, az ország idegen katonai leigázása, a népre kívülről rákényszerített rendszer, akár a hivatalban lévő kormány legalitása és elismerése ügyében. A vita 1962 végén azzal zárult, hogy az ENSZ Közgyűlése kérte a főtitkárt, helyezze ad acta a magyar kérdést, összesen 15 politikai és 2 emberiességi ügyben történt szavazás, a budapesti kormány megbízó levelének elfogadása ügyében tartott 8 szavazást nem számítva. A szovjet irányítás és ellenőrzés alatt álló országok delegációi - beleértve a magyart - mindannyiszor kisebbségben maradtak. Moszkva és Budapest hivatalos képviselete következetesen megtagadta a Közgyűlés határozatainak végrehajtását.[272]

A magyar emigrációnak mind a két fő csoportja - az ötvenhatos Kormányképviselet, Forradalmi Tanács, Nemzeti Képviselet és a negyvenhetes Nemzeti Bizottmány - sokat tett annak érdekében, hogy a magyar forradalom leverésének részletei a delegációk tudomására jussanak és az ügy ne kerüljön le a napirendről.

Az előző csoportból Kéthly Anna, Kővágó József, Király Béla és Váli Ferenc jogtudós tevékenysége érdemel említést, a Bizottmány részéről meg a külügyi kérdésekkel foglalkozó Nagy Ferenc, Varga Béla, Varga László voltak azok, akik ismereteiket és nemzetközi összeköttetéseiket mozgósították, hogy a magyar igények elismerésben részesüljenek. Az utóbbiak munkájáról 1956 november közepén egy németországi lap a következőket írta: "A Bizottmány tagjai állandóan érintkezésben vannak az illetékes ENSZ és amerikai szervezetekkel. A biztonsági tanács ülésezése alatt folyamatosan tájékoztatták a biztonsági tanács tagjait a magyarországi helyzet alakulásáról és eljuttatták hozzájuk mindazt a jogi és információs anyagot, amelyre a magyarság érdekében felszólaló miniszterek és diplomaták támaszkodhattak. A rendkívüli közgyűlés összeülésekor, majd most a rendes közgyűlés munkájának megkezdésekor, minden közgyűlési tagállam képviselőjéhez sürgönnyel fordultak és megküldötték nekik a magyar helyzet dokumentációs anyagát."[273]

Az ENSZ-határozatok kifejezték a többségnek azt a kívánságát, hogy a Szovjetunió vonja vissza csapatait Magyarországról, tartsanak szabad választásokat a világszervezet felügyelete alatt, a moszkvai és a budapesti kormány szüntesse be a deportálásokat és a deportáltakat engedjék szabadon, valamint ENSZ-megfigyelők mehessenek Magyarországra.

A Közgyűlés 1957. január 10-én különbizottságot létesített azzal a feladattal, {260.} hogy derítse fel, mi történt Magyarországon 1956. október 23. után. A bizottságban Ausztrália, Ceylon, Dánia, Tunézia és Uruguay volt képviselve. Elnöke a dán Alsing Andersen lett. A bizottság megvizsgálta a rendelkezésre bocsátott írásos dokumentumokat és kihallgatott 111 tanút, köztük Kéthly Annát, Király Bélát és Kővágó Józsefet. A magyarok kihallgatása március közepétől április közepéig folyt különböző európai nagyvárosokban. A bizottság által összeállított jelentést június 7-én fogadták el egyhangúlag, majd a Közgyűlés elé terjesztették. Ez az ENSZ-jelentés a résztvevők még friss benyomásai alapján kitűnő és megbízható képet nyújtott mindarról, ami a magyar forradalom heteiben történt. Ma is egyik legfontosabb forrásmunkája ötvenhat irodalmának.[274] Megerősíti, hogy a Nagy Imre-kormány a nemzet óhajának eleget téve, Magyarország függetlenségének kivívására törekedett, a szovjet kormány erőszakkal döntötte meg és a Kádár-kormány idegen katonai beavatkozás révén került hatalomra.

Az ötös-bizottság a tanúknak azt ígérte, hogy nevük és vallomásuk bizalmas kezelésben részesül. Ilyen értelemben járt el Povl Bang-Jensen dán diplomata, aki a különbizottság másodtitkáraként működött. Amikor azt a felszólítást kapta, hogy a tanúk nevét és személyi adatait tartalmazó dokumentumokat helyezze el az ENSZ-főtitkárság irattárában, az iratok kiszolgáltatását megtagadta. Attól tartott, hogy szovjet kézbe kerülhetnek és ez veszélyeztetheti a magyar tanúkat, illetve hozzátartozóikat. Bang-Jensen ellen Dag Hammarskjöld, az ENSZ főtitkára fegyelmi eljárást indíttatott, amelyről nem tudni, hogy milyen szerepet játszott a dán diplomata halálában. Sohasem tisztázódott, hogy valóban öngyilkosság volt-e az 1959 novemberében hivatalosan megállapított öngyilkossága. Az ügy érthető izgalmat keltett az ötvenhatos emigránsok soraiban és különösen a tanúk körében okozott aggodalmat. Bang-Jensen viselkedése viszont tiszteletet és megbecsülést váltott ki. Emlékét azóta is ápolják több nyugati magyar szervezetben és intézményben.

Az ötös-bizottság jelentését 1957. szeptember 14-én fogadta el a Közgyűlés, mégpedig nagy szótöbbséggel.[275] Magyarországon hivatalos tiltakozó akciókat szerveztek a jelentés ellen és a felülről jött utasítást nehezen lehetett az akkori légkörben megtagadni. Ez a magyarázata, hogy oly sokan írták alá az eléjük rakott tiltakozó íveket. Az íróknak például engedményeket ígértek aláírásuk ellenében. Hatása az akciónak mégsem volt, mert nyugaton jól ismerték a tiltakozási kampány hátterét és azokat a kényszerítő okokat, amelyek az embereket befolyásolták. A moszkvai és budapesti kormányzat sem lehetett túlságosan elégedett az eredménnyel, mert ígérete ellenére a megtorlási politikát nem állította le, sőt a következő év nyarán bekövetkezett Nagy Imre és társai kivégzése.

A "magyar kérdés" még évekig napirenden volt és mind a szovjet, mind a magyar fővárosban gondoskodtak róla, hogy Magyarország állapota ne keltsen megnyugvást, hanem vissza-visszatérően foglalkoztassa a művelt világ közvéleményét.

A nyugati emigránsok túlnyomó többsége - immár beleértve az ötvenhatosokat is - meg volt győződve, hogy csakis az ENSZ-határozatok maradéktalan megvalósítása képes a magyar kérdést véglegesen levenni az {261.} ENSZ és következésképpen a világpolitika napirendjéről, vagyis a szovjet katonáknak ki kellene vonulniok és biztosítani kellene a nemzeti önrendelkezés érvényesülését. Az már kevesebbeket foglalkoztatott, hogy az adott nemzetközi erőviszonyok következtében egy ilyen követelés keresztülvihető-e és mi történik, ha a szovjet kormány semmilyen körülmények között sem hajlandó kiengedni hatalmi köréből Magyarországot. Az emigrációnak nem volt programja arra az esetre, ha az ENSZ által is szentesített jogigények, bármennyire méltányosak is, nem ültethetők át a valóságba. Az ENSZ és a magyarokkal rokonszenvező kormányok helyzete könnyebb volt, mint az emigrációé. Az ENSZ egyszerűen ad acta tehette a kérdést és a nyugatiak is megengedhették maguknak, hogy mind kevesebbet beszéljenek róla. A magyar emigránsoknak azonban éppen önnön létjogosultságuk és hitelük érdekében azon is el kellett volna tűnődniök, mi történjék, ha a történelem alakulása nem azt a jövőt kínálja a magyarságnak, amelyet kívánatosnak tartanak.

E tekintetben szolgáltatta az ötvenhatos emigráció az első érdekes megfigyelést. Kiderült, hogy bár realitásérzékük hiánya miatt elmarasztalták a negyvenötösök és negyvenhetesek hangadó köreit, maguk is abba a hibába estek, amit elődeikben kifogásoltak, azt ugyanis, hogy csak maximalista követeléseket tudtak megfogalmazni, de nem volt érdemi mondanivalójuk arra az esetre, amikor a maximalista követelések megvalósítása lehetetlenné válik.

Ismét csaknem ugyanazok tettek kísérletet a helyzet józan és reális felmérésére, akik a magyar forradalom előtt is valami ilyesmire törekedtek. És ismét nemtetszést, meg elmarasztalást váltottak ki, csakhogy most már nemcsak a régi, de az új emigráció nagy részéből is.

A Látóhatár című folyóiratban egy évvel a forradalom után Borsody István összegezte a Magyarország körüli nézeteket és kutatta a kibontakozási lehetőségeket. A finn példának - semlegesség és szovjet-barátság egyeztetésének - a követése, amely nemcsak nyugati körökben, de némely emigráns csoportokban is mint lehetőség felvetődött, Borsody szerint volt némi realitása. A Szovjetuniónak "a finn példához hasonlóan, nem lett volna nehéz olyan garanciát kapnia Magyarországtól, amelyre biztonsága érdekében igényt tarthat. S vajon, mi lenne előnyösebb a Szovjetnek? A magyar forradalom leverésével hagyott gennyedő seb? Vagy egy második Finnország, melynek előnyeit a Szovjetunió éppúgy becsülhetné, mint fent északon Skandináviában? Igaz, Magyarország stratégiai helyzete a kritikus középeurópai térségben más, mint Finnországé. (A november 4-i szovjet támadás stratégiai motivációi nyilvánvalóak voltak.) Ellenben a stratégiai előnyök, melyeket a Szovjetunió Közép-Európában Magyarország ellenőrzésével élvez, nem nélkülözhetetlenek. Nyugat felé a semleges Ausztriával határos Magyarország a Szovjetnek semmi esetre sem olyan életbevágóan fontos stratégiai bázisa, mint a Kelet- és Nyugat-Németországgal határos Lengyelország és Csehszlovákia - vagy a Szovjet balkáni befolyását biztosító Románia és Bulgária. A Szovjetunió európai hatalmi pozícióját 1948-ban sem rendítette meg Jugoszlávia elszakadása Moszkvától, 1955-ben Ausztria semlegesítése sem csökkentette és 1956-ban Magyarország semlegessége sem tette volna tönkre. Nem szeretnők, ha valaki is félreértené {262.} azt, amit mondtunk. Nem arról beszélünk, hogy mi lenne jó vagy kívánatos a kelet-középeurópai kérdés általános rendezésére. Itt csupán azt kívántuk bizonyítani, hogy a magyar forradalom semlegességi programja nem volt olyan kívánság, amit a Szovjetunió középeurópai befolyásának és hatalmának veszélyeztetése nélkül nem teljesíthetett. Persze, nem kis meglepetés lett volna, ha a Szovjetunió a magyar forradalmi kormány semlegességi kívánságának teljesítését előnyben részesíti a magyar forradalom erőszakos leverésénél. De amit Moszkva nem tett meg saját jószántából, annak üdvös mivoltáról talán a nyugati hatalmak, elsősorban az Egyesült Államok, erőteljes fellépése győzhette volna meg a Szovjetet. Sajnos a Nyugat passzivitása, és a nyugati egységnek a szuezi krízis következtében szenvedett felbomlása semmi nyomást nem gyakorolhatott a Szovjetre, hogy a semlegességet a magyar krízis megoldására tárgyalási alapnak elfogadja. Éppen ellenkezőleg, a közelkeleti események és a Nyugat tétlensége a magyar krízisben csak buzdítólag hathattak a Szovjetre, hogy erőszakkal tiporja le a magyar forradalmat".

Borsody fejtegetéseit azzal zárta, hogy mindennek ellenére látszik némi lehetőség valamelyes szóértésre, a kompromisszum "nem könnyű, de nem is lehetetlen". Szerinte: "A magyar kérdés fejleményein nem kis mértékben lesz lemérhető, hogy a beteg világ a javulás felé megy-e, vagy a romlás felé zuhan."[276]

Fenyő Miksa a magyar kérdésről folyó ENSZ-vitát elemezve megállapította, hogy "egy Uno-döntés végrehajtása csak akkor várható, ha a döntésben együtt van az USA és a Szovjet. A magyarság az Uno-tól pozitív megoldást nem várhat, mert a pozitív megoldás előfeltétele - magyar ügyben és minden ügyben -, a két szuperhatalom egységes döntése. Azt mondják, hogy az Uno szótöbbséges verdiktjével erkölcsi megbélyegzést hajtott végre... Nem akarom ennek erejét lekicsinyelni, hiszem, hogy maga a Szovjet is nem minden kényelmetlenség nélkül fogadta a döntést, de jól mondotta egy magyar államférfi, hogy a megbélyegzés hatékonysága attól függ, hogy kinek a kezében van a bélyegző. A bélyegző, valljuk be, nincs az Uno kezében. A Szovjet-hatalom nem hajlandó engedelmeskedni az Uno parancsszavának, egyszerűen azért nem, mert nem hajlandó. Aelius Hadrianus császár mondotta egy vele vitatkozó írónak: hogyan képzeled, hogy felülmaradhatsz velem szemben, kinek harminc légiója van. Kár itt nemzetközi jogi érvekkel vagy alapszabály-rendelkezésekkel operálni; mindig a hatalomnak van igaza."

Fenyő Miksa szerint a jövőt illetően "abból a vitathatatlan tényből kell kiindulnunk, hogy a Szovjetunió semmiféle hatalom, vagy szervezet erkölcsi nyomásának nem enged s hogy ily mód az Uno, minden igyekezete mellett sem tudja a magyar sorsot jóra fordítani. Logikusan következik ebből, hogy olyan útra kell lépni, melyen elindulva inkább remélhető, hogy Moszkva más indulattal nézi a magyar ügyet és eddig követett politikáját a maga jószántából, minden külső hatalmi beavatkozás mellőzésével, revideálni hajlandó. Mi lehetségesnek tartjuk s ezt nem minden reális megfontolás nélkül állítjuk, hogy Moszkva ereje tudatában, mely eddig sem volt kérdéses, de amelyet aláhúzottan dokumentál legutóbbi nagy jelentőségű tudományos műszaki találmánya (a Szputnyik nevű műhold. B. Gy.), el tudja {263.} szánni magát egy lépésre, melyet idegen hatalmaknak nem volt hajlandó megtenni: visszaállítja Magyarország szabadságát és ezzel igaz barátot szerez magának".[277]

Ez a feltételezés nem következett be, nem is következhetett be, éppen a szovjet magatartásnak ama természete miatt, amelyet Fenyő Miksa oly kitűnően jellemzett. Ő is lehetőséget látott a finn-megoldásban, konkrét lépéseket is kigondolva, amelyek elősegíthették volna a szovjet hozzájárulás megszerzését. Sem Borsody, sem Fenyő nem számolt azonban azzal a mind nyilvánvalóbbá váló ténnyel, hogy még Sztálin utódai sem szakítottak a merőben csak stratégiai meggondolásokat mérlegelő külpolitikával és nem törődtek a környező népek barátságával, együttműködési hajlandóságával, ha a katonák azt bizonygatták, hogy csak az a biztos, amit száz százalékig a kezükben tartanak. Még az olyan realista gondolkodók is, mint a Látóhatár cikkírói, jóval megértőbbeknek és engedékenyebbeknek ítélték meg a szovjet vezetőket, mint amilyenek a valóságban voltak. A szovjet érdekeket is másként ítélték meg a maguk ésszerűségi meggondolásai alapján, mint a Kreml urai, nem az ésszerűséget, hanem hagyományos orosz birodalmi beidegzettségeket követve. A Kremlnek a magyarok éppen úgy nem tudták megmagyarázni, hogy mik lennének az érdekei, mint ahogyan az amerikaiakat sem tudták meggyőzni arról, hogy érdekeiknek milyen magatartás felelne meg. A nagyhatalmak vezetőinek agya ilyen kérdésben másképpen forog, mint a bármilyen hozzáértő és jó érzékű idegeneké.

A Látóhatárnak a "Magyarország jövőjé"-ről kezdett vitájában Auer Pál a magyar kérdésben és általában Kelet-Közép-Európa ügyében egy lassú evolúció körvonalait látta kibontakozni. "Magától értetődik - írta -, hogy minden oly intézkedésnek, amely népünk helyzetén könnyít, amely honfitársainkat több kenyérhez és szabadabb levegőhöz juttatja, s amely az idegen befolyást csökkenti, szívből örülnünk kell és ha erre alkalom adódnék, azon kellene lennünk, hogy az ily irányú fejlődést előmozdítsuk akkor is, ha a helyzet javulása még távolról sem jelentené politikai céljaink megvalósulását. Természetes tehát, hogy támogatnunk kell az »evolúciós« törekvéseket. Azt azonban nem szabad elfelejtenünk, hogy az emigráció végcélja csak Magyarország teljes felszabadítása lehet. A magyar nép 1956 októberében világosan kifejezésre juttatta, hogy teljes szabadságot és függetlenséget akar... Sok kérdésben elképzelhető kompromisszumos megoldás. A szabadság és függetlenség ügyében azonban nem."[278]

Auer Pál gondolatmenetében figyelemre méltó volt, hogy egy evolúciós fejlődés elfogadásával és támogatásával lényegében felelevenítette az úgynevezett gradualista elméletet, amelyre rávetődött nemcsak a régi, de az új emigránsok körében is a gyanakvás árnyéka és amelyben mindkét táborban "rothadt kompromisszumra", "egyezkedésre" és "behódolásra" való hajlandóságot láttak. Auer elvetette az erre való készséget, de ugyanakkor nem zárkózott el attól, hogy az emigráció az evolúciót, ha bekövetkezik, megértéssel fogadja.

Fejtő Ferenc arra a kérdésre felelve, hogy a Nyugat mit tehet és mit tegyen Magyarországért, kijelentette, hogy "a legkívánatosabb az volna, ha végre kialakítana Kelet-Európát illetően egy olyan politikai irányvonalat, amely nemcsak patetikus szerelmi deklarációkban, platói protestációkban {264.} és rádió-buzdításokban nyilvánulna meg, hanem hatékony diplomáciai akciókban is. Egy reális politikát tartanék kívánatosnak, amely számon tartaná az erőviszonyok változását éppúgy, mint a szovjet politika fő tendenciáit és a népek akaratát. A mai körülmények között aligha várható - ezt különben a Nyugatnak a magyar eseményekkel kapcsolatos viselkedése is világosan megmutatta -, hogy a Szovjetunió, a Nyugat katonailag alátámasztott diplomáciai nyomására, visszavonuljon Kelet-Európából vagy akárcsak Magyarországból is. A megoldás tehát csak két úton kereshető. Először is belső fejlődés útján... A második út: a semlegesítés útja nemzetközi megegyezés alapján".

Fejtő szerint a magyar emigrációnak az lenne a feladata, hogy a nyugati hatalmakat meggyőzze: Magyarországon és a többi kelet-közép-európai népen csak a semlegesítés gondolatának támogatásával és erre irányuló akciók kezdeményezésével segíthet, anélkül, hogy komoly áldozatot kellene vállalnia. "Mert, hogy a Nyugat áldozatra nem hajlandó, sehol, ahol elsőrangú érdekei nem forognak kockán, az 1956 novemberében végképp kiderült."[279]

Kovács Imre emigráns társainak egy kompromisszumos megoldás esélyeinek átgondolását és támogatását ajánlotta, ebben látva a magyar kérdés rendezésének egyetlen lehetőségét, miután nyilvánvalóvá vált, hogy nincs olyan külső szándék, amely a magyarországi közviszonyok gyökeres megváltoztatását előmozdítani hajlandó volna. Szerinte gazdasági kérdésekben könnyen egyetérthetnek az ötvenhatos forradalmárok, a harmadik utas Magyarország hazai képviselői és az emigráció józan elemei, mégpedig a szabad kezdeményezés lehetőségének, a munkástanácsi intézmény elfogadásának és egy megreformált gazdasági szocializmusnak az alapján "A kompromisszum - folytatta Kovács Imre - a szabadságjogok és a parlamentáris demokrácia kérdésében a legnehezebb. Sem a magyarság otthon, sem mi idekint az emigrációban, nem adhatjuk fel a szabad élet legfontosabb biztosítékait, a demokratikus intézményeket és a parlamentáris kormányzást. Lehet-e ebben a kérdésben egyezkednünk?

Véleményem szerint, igen! A magyar nép sokat tanult a forradalomból, főleg pedig a szabadságharc leveréséből. Megtanulta, hogy országa hol fekszik, mik az erőviszonyok körülötte és a nemzetközi politikában, és elsősorban azt, hogy a maximalista frázisok mit érnek. A maroknyi, megijedt kommunista párt és az ugyancsak maroknyi reakciós és múltbanéző jobboldali csoportok között ma a »harmadik erő« a legfontosabb politikai tényező Magyarországon. Egy nap Moszkvának realizálnia kell, hogy okosabb lenne ezzel a tényleges erővel megegyezésre jutni, mint az opportunistákból álló kommunista párttal uralmuk biztosítására a meddő kísérletezést tovább folytatni, vagy az ellenforradalom ostoba meséjével a tényeket letagadni. A kompromisszum lényegében azt jelentené, hogy a hatalmat meg kell osztani a magyar nép és a kommunista rezsim között, aminek politikai kerete a felújított negyvenötös koalíció lehetne, a legalkalmasabb időben megtartott szabad választásokkal a tényleges és stabilabb képlet kialakítására."

E megoldásig Kovács Imre szerint nem marad más feladat, mint "folytatni a küzdelmet a kommunista terror-rezsim ellen! Harcoljunk szüntelenül {265.} népünk jogaiért és a bebörtönzöttek kiszabadításáért; egy pillanatra se feledkezzünk meg az üldözöttekről és a szenvedőkről, hiszen a háborúban sem hallgatnak el a fegyverek, amíg a fegyverszünetet meg nem kötötték".[280]

Ez az idézet mutatja, milyen külső és belső magyar helyzetben hangoztak el a Látóhatár munkatársainak politikai realizmusra intő szavai. Magyarországon még dühöngött a megtorlás, írókat, politikusokat, a forradalmi események résztvevőit, munkástanácsi tagokat üldöztek és tartóztattak le. 1958 nyarán - minden valószínűség szerint szovjet kezdeményezésre és részvétellel - kivégezték Nagy Imrét és társait. Az intézményesülő Kádár-rendszer saját garnitúra híján még rákényszerült Rákosi embereinek közreműködésére és azok módszereinek eltűrésére. Végbement a parasztság önállósági törekvésének végső megtörése, a második kollektivizálási hullám. A párt- és kormánypropaganda megállás nélkül termelte a durva és ízléstelen förmedvényeket Nagy Imre és tábora, a forradalom és szabadságharc résztvevői, a függetlenség, az önállóság és a semlegesség hívei, valamint a nyugati magyar emigráció ellen. Jóllehet, a száműzetésben élő magyarok fő feladata ez áldatlan állapotok regisztrálása és az önkény elleni tiltakozás volt, a gondolkodó és jövőbe tekintő szellemi emberek már a holnapra és a holnaputánra vetették pillantásukat és feladatukat abban látták, hogy erre az időre az emigrációt felkészítsék.

Realizmusukat mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy minden lehangoló tapasztalatuk ellenére is a tárgyalásban, a békés fejlődésben, a kompromisszumban látták a kibontakozást. S bár észlelniök kellett, mint veszít fényéből és időszerűségéből 1956 októbere, bíztak benne, hogy a történelem nem lehet annyira feledékeny, mint a napi realitásokban és érdekekben gondolkodó nyugati vezetők. "A magyar forradalom másfél év távlatából szinte úgy tűnik, mintha nem kívánatos módon megzavarta volna a világ folyását - írta 1958 tavaszán Borsody István. - A magyarok, úgy látszik, olyasmire merészkedtek, ami nem illett a világ sorsát irányító érdekek játékába. Ám szilárdan hisszük, hogy a szabadság ügye mégsem olyan portéka, amivel kényre-kedvre játszhatnak a világ hatalmasai. Nem tudjuk, hogyan, s nem tudhatjuk, mikor, de nem szűnhetünk meg hinni abban, hogy a világ fejlődése utol fogja érni a magyar forradalmat..."[281]

Akárcsak korábban, 1957 után is a Látóhatáron kívül az ausztráliai Sydneyben megjelenő Független Magyarország - a korábbi Dél Keresztje - volt az az orgánum, amely a magyarság helyzetéről és lehetőségeiről a tények figyelembevételével értekezett. A Nagy Kázmér által szerkesztett félhavi lapban 1960 elején Ravasz Károly vetette fel a magyar kérdés megoldási lehetőségét. Megállapította, hogy: "A magyar kérdés megoldása akkor következik be, amikor a magyar nép teljes mértékben visszanyeri önrendelkezését és reálisan felmérve helyzetét, önként vállalja a világhelyzetből és nemzetközi erőviszonyokból folyó követelményeket. Ma a megoldást jelentő helyzet felé közeledni csak lépésről lépésre lehet... a magyar kérdést elsősorban a magyar nemzetnek saját magának kell megoldania, és ha megoldja, akkor mindkét világhatalom örömmel fogja rá áldását adni, és deklarálni, hogy egy nyitott problémában sikerült megállapodásra jutni és ezzel a hidegháború felszámolásának és a békés koegzisztenciának egy fontos mérföldkövét lerakni." Ravasz Károly irreálisnak {266.} nevezte az 1956-os állapotok helyreállítását, akárcsak valamely korábbi helyzet restitúcióját. Szerinte "1956 ma már történelem", tehát a vita egy történelmi kérdés feletti vita, anélkül, hogy abból a jövőre vonatkozó bármilyen jogi és politikai következmény levonható lenne. Az emigráció feladatának meg azt tekintette, hogy tegye meg a kezdő lépést e felé az álláspont felé. Reményei erre nemigen voltak, mert szerinte: "A legtöbb emigráns, amikor eljön, úgy kezd viselkedni, mintha nemcsak ő került volna ki eddigi földrajzi helyzetéből, hanem az egész ország. Pedig úgy kellene politizálnia, mintha otthon lenne, de mentelmi joga volna."[282] Vagyis bele kellene helyeznie magát az otthoniak helyzetébe és abból kiindulva vizsgálni meg a lehetőségeket. Ilyen megfontolás alapján Ravasz Károly elhibázottnak nevezte az emigráció antikommunista politikáját, amely szerinte nem szolgálja a magyar nép érdekét. Persze, azt nem mondta meg, mit tekint antikommunista politikának, de aligha érthette rajta a hazai önkény kipellengérezését, a magyar állampolgárok üldözése és bebörtönzése elleni tiltakozást, az emberi jogok megsértése felett érzett megütközést, mert különben nem írta volna 1957 nyarán, hogy "Kádár János, Kállai Gyula, Somogyi Miklós, Fehér Lajos, Kisházi Ödön és a többiek el kell hogy döntsék magukban, kormányosdit akarnak-e játszani az egész nép és az egész világ megvetése közepette karhatalmi szuronyok és orosz tankok mögött, amíg újra a visszatérő rákosista módszerek áldozataivá esnek, vagy amíg a szovjet kormány nem tartja többé érdekének, hogy őket minden áldozat árán kormányon tartsa. Jószándékú, becsületes magyarok ezrei gyilkosainak a szerepét akarják-e továbbra is vállalni? Vagy megbecsült partnerként együtt akarják-e építeni a szocializmust és békés jó munkával visszaszerezni a bizalmat, amelyet elvesztettek".[283]


9. Ötvenhatos szervezetek

Az új menekültek természetes és magától értetődő igénye saját szervezetek létrehozása volt. Ezektől azt remélték, hogy segítik megőrizni a magyar forradalom eszméjét, ápolják annak szellemét és módot nyújtanak az ötvenhatos vezetők politikai, szervezői tehetségének kibontakoztatására. Ez utóbbi remény elsősorban azokban az érdekeltekben élt, akik ambícióiknak jobb kifutási lehetőséget láttak a maguk alkotta szervezetekben, mint a meglévő emigráns tömörülésekben.

Új szervezetek létrehozásában különösen tevékenyek voltak az úgynevezett fegyveres szabadságharcosok és a hajdani politikai foglyok, akik egyfelől úgy érezték, hogy a magyar forradalom és szabadságharc az ő művük volt, mivel fegyverrel a kézben harcoltak az ávósok és a szovjet csapatok ellen, másfelől e harccal megszerezték a jogot ahhoz, hogy a politikában is hallassák szavukat. A Corvin köz, a Kilián-laktanya, a Széna tér harcosai, Dudás és mások fegyveres alakulatainak tagjai méltán gondolhatták, hogy az ötvenhatos emigráció magatartásának kialakításában legalább olyan szerep illeti meg őket, mint a politikusokat és a szellemi embereket.

{267.} Bécsben már 1956 novemberében-decemberében beható tárgyalások folytak egyfelől a fegyveres harcosok, másfelől a volt politikai foglyok összegyűjtéséről és tömörítéséről. Az osztrák fővárosban 1956 végén megalakult a Politikai Üldözöttek Világszövetsége,[284] amelyből később a Magyar Politikai Foglyok Szövetsége lett. 1957 elején ugyancsak Bécsben megalakult a Magyar Szabadságharcos (Nemzetőr) Szövetség, Király Béla irányításával. Ez a szövetség fél évvel később - 1957. június 22-23-án - Torinóban rendezte első európai értekezletét, amelyen már 10 európai és 1 kanadai szabadságharcos szervezet képviseltette magát. A résztvevők állást foglaltak a magyarországi eseményekben és a magyar kérdés ENSZ-tárgyalása ügyében, nemkülönben az emigráns politikai egység kérdésében. Az erről szóló határozat szerint "az utóbbi hónapokban, amikor a világ közvéleményével el akarják felejtetni a szovjet politika igazi célját és a koegzisztenciális hazug elméletekkel kábulatba ejtik a világot, a magyar emigrációs politikai vezetés nem fejt ki megfelelően erélyes tevékenységet. A magyar szabadságharc megmutatta a szovjet politika valódi arcát, az egységes magyar emigrációs politikai vezetés kötelessége, hogy az egész világ színe előtt állandóan rámutasson a szovjet politika igazi céljára: a világ bolsevizálására és a világuralmi törekvéseire".[285] A kritika alaptalan volt, hiszen az emigrációs politikai képviseletek mást sem tettek, mint amit a szabadságharcosok sürgettek.

A Király Béla-féle szervezet nevet változtatott, Magyar Szabadság Szövetséggé keresztelte át magát. Követelte a szovjet csapatok kivonulását Magyarországról, szabad választások tartását, a Magyarország ügyeibe való be nem avatkozást. Kijelentette, hogy olyan társadalmi szervezetként kíván működni, mint amilyenek az úgynevezett "veterán"-szövetségek, vagyis a volt katonák bajtársi egyesületei. Tagjai lehetnek a nemzetőrök, tehát akik fegyverrel harcoltak, a volt politikai foglyok és üldözöttek, végül akik részt vettek a forradalom szellemi vagy politikai előkészítésében, akik küzdöttek a kommunista és a náci diktatúra ellen, a szabad és demokratikus Magyarország érdekében.

A szövetség eldöntötte, hogy központi irodáját New Yorkban rendezi be. Elnököt nem választott, csak társelnököket. Ügyvezető társelnök Király Béla, a másik két társelnök Vidovics Ferenc és Váli Ferenc lett.[286]

A Magyar Szabadság Szövetség nem sokkal később ismét nevet változtatott: Magyar Szabadságharcos Szövetség lett. New York-i központjából körlevelekkel és időszaki sajtótermékekkel (Rendületlenül c. lap) tartotta a kapcsolatot tagjai között. Számos országban működtek szervezetei, önálló munkát fejtve ki és részt véve a helyi magyar kolónia életében. A Központ angol nyelvű memorandumaival igyekezett a magyar kérdésben érdekelt nemzeteket tájékoztatni és a magyar ügyet ébren tartani.

A Király Béla-féle szabadságharcos szövetség nem volt hosszú életű, mivel erősen kapcsolódott vezetője személyéhez és amikor az a politikai tevékenységet háttérbe szorítva, elsősorban tanulmányaira fordította idejét, működése visszaesett, majd megszűnt létezni. Király egyetemre ment, történelemtudományi doktorátust szerzett, majd elkezdett tanítani és publikálni, úgyhogy a hetvenes évek kezdetére már az amerikai történész társadalom ismert tagjává lett.

{268.} Tartósabbnak bizonyult két másik szabadságharcos tömörülés. Az egyik dálnoki Veress Lajos vezérezredes irányítása alatt állt, a másikat elsősorban a Corvin közi harcokban kitűnt Pongrátz-fivérek fémjelezték. E szabadságharcos szövetségek mind magukat tekintették a valódinak és illetékesnek, vitatva mindenki más jogát a szabadságharcos megnevezésre és képviseletre. Az egységet e táborban soha és senkinek nem sikerült megteremtenie, sőt, voltak időszakok, amikor az egymással való versengés és harc több energiát emésztett fel, mint az ellenfelekkel való küzdelem és a kitűzött célok megvalósítása.

A Veress Lajos irányítása alatt álló Magyar Szabadságharcos Világszövetség 1962-ig kialakította végleges formáját és a különböző országokban alakult szabadságharcos szervezetek többségét tömörítette, vagy legalábbis az egymással versengő csoportok közül az erősebbek a Veress-féle szövetséghez tartoztak. A Nemzetőr című lap is, amely a legfontosabb ötvenhatos hírközlő és kapcsolatápoló orgánumnak számított, a Veress által vezetett szövetséget támogatta. Az 1962. november 1-4-én a németországi Bad Godesbergben rendezett kongresszuson - Párizs és Brüsszel után a harmadikon - a résztvevők "a szabadságharcos eszme soha nem múló időszerűségéről" beszéltek, de leszögezték, hogy "nem élhetünk csak a múlt bármilyen csodálatos emlékeiből, alkalmazkodnunk kell a mindenkori helyzethez és az időtálló eszmét ennek megfelelően kell szolgálni". A kongresszuson elfogadott Nyilatkozat megfogalmazói sürgették, hogy "a budapesti kormányzat addig is, amíg a magyar nép visszanyeri teljes önrendelkezési jogát, éppen a mai feszült nemzetközi helyzetben különös nyomatékkal, az emberség, a szabadság, az igazságosság és a béke nevében adjon lehetőséget a valóságos, demokratikus, szakértelemre és emberségre épülő önkormányzati rendszer kialakítására az ipari és mezőgazdasági üzemekben, a gazdasági és szellemi élet egész vonalán, a közigazgatásban és közéletben; biztosítsa független szakszervezetek működését és a munkásság sztrájkjogát; adja vissza az egyházak teljes önkormányzati szabadságát, a hatáskörükben akadályozott egyházi személyek szabad mozgásának lehetőségét; az 1956-os szabadságharc után elítélt társaink és bebörtönzött politikai foglyaink szabadságát; az ország gazdasági életében, a tervgazdálkodásban mindent megelőzően tartsa szem előtt a lakosság érdekeit, a nemzet érdekeinek megfelelő kül- és gazdaságpolitikát követelünk". Kijelentette a kongresszus, hogy "az 1956-os forradalom és szabadságharc nem törekedett Magyarországon semmiféle restaurációra. A forradalom erői készen voltak minden reakciós kísérlet megakadályozására". Szociális igazságot és a nép valóságos halalmán nyugvó demokráciát akart.[287]

A Bad Godesberg-i kongresszus újból elnökké választotta dálnoki Veress Lajost, a két alelnök Tollas Tibor és a New York-i Zsédely Miklós, főtitkár pedig a Münchenben élő Mikófalvy Lajos lett.[288]

A tagszervezetek közül a legtevékenyebb a németországi és az egyesült államokbeli volt. A Magyar Szabadságharcosok Németországi Szervezete a német törvények szerint bejegyzett egyesületként működött és mindannyiszor hallatta hangját, valahányszor magyar kérdések kerültek szóba német politikai testületekben, sajtóban, rádióban, televízióban. A főtitkárok - Gyümölcsfalvy Imre, Győrbíró Dezső, Nagy Gyula, Hunor Balázs - a {269.} helyi magyar emigrációs összefogásban is szerepet játszottak. A németországi szabadságharcosok hathatós közreműködésével zajlott le 1963 decemberében Burg Kastlban a Világszövetség európai elnöksége által összehívott Európai Szabadságharcos Konferencia. Ez - mint Nyilatkozat-ában olvasható volt - fontosnak tartotta, hogy "különböző változáspróbákat kiálló légkör alakuljon ki sorainkban. Ez a légkör két összetevő függvénye: az elvi szilárdságé és a politikai rugalmasságé... A két összetevő egyensúlya az, ami megóv bennünket a szélsőségektől, illetve biztosítja elfogadható aktivitásunkat".[289] A hat európai szabadságharcos szervezet képviselőinek részvételével megtartott konferencia Európai Intéző Bizottságot alakított, amelynek elnöke Légrády László és főtitkára Mikófalvy Lajos lett.[290] A németországi szervezet vállalta a Világszövetség Szabadságharcos című hivatalos értesítőjének kiadását. Ez a lap 1958 őszén indult el.

Az amerikai szabadságharcos szervezet igen tevékeny volt hivatalos amerikai körök rokonszenvének és a sajtó érdeklődésének felkeltésében. Arra törekedett, hogy a magyar kérdés ne kerüljön le a napirendről és valahányszor valamely esemény, vagy évforduló időszerűvé tette, mindig történjék emlékeztetés az 1956-os magyar októberre. A szabadságharcosok hathatós közbenjárására sikerült elérni, hogy egyes államok kormányzói június 17-ét, Nagy Imre és társai kivégzése nyilvánosságra hozatalának napját "a magyar szabadságharcosok napjává" deklarálják. Gyakorlati jelentősége ennek kevés volt, de ébren tartotta a magyar forradalom emlékét. Az amerikai szervezet tevékenységében fontos szerepet játszott Pogány András, Pásztor László, Vitéz Baán, Gereben István, Szimonisz László, Györik Józsefné, Lőte Pál, Tamáska Endre. Az Egyesült Államokban is létesült Országos Intéző Bizottság, amely egyeztette a különböző helyi szervezetek tevékenységét.

A Pongrátz Gergely elnöklete alatt álló Magyar Szabadságharcos (Nemzetőr) Világszövetséget 1957 tavaszán alapították New Yorkban "a magyar szabadságharc nemzetőrei". E szervezet főtitkára Hóka Ernő lett, aki a forradalom napjaiban, huszonöt éves fiatalemberként, az aszódi járás forradalmi bizottságának vezetője volt. E szervezetben a Pongrátz-fivérek és a két Hóka-fivér - Ernő és Mihály - voltak a hangadók. Nyilatkozataikban és sajtójukban meglehetősen harcias hangot ütöttek meg, különösen azokkal szemben, akik szerintük kisajátították a forradalmat és a szabadságharcos mozgalmat, amely igazi képviselőinek önmagukat tekintették. Beállítottságukra jellemző volt, hogy Pongrátz Gergely az 1967 októberében a toledói Alcazarban - Marosy Ferenc madridi követ jelenlétében - rendezett 1956-os emlékünnepségen egy laptudósítás szerint: "rámutatott az Alcazar védőinek és a magyar szabadságharc hőseinek eszmei közösségére, a hazaszeretetnek és halálmegvetésnek azonos példáira".[291] A szóban forgó tudósítás szerint Pongrátz annak a Corvin köznek volt a parancsnoka, "melyet sokan Budapest Alcazárjának hívnak". Az eset azért érdemel említést, mert a Szabad Európa Rádió ellen az ötvenhatos politikusok részéről elhangzott vádak egyike az volt, hogy a forradalom napjaiban a szabadságharcosokat Alcazar francóista védőihez hasonlította. A szabadságharcos Pongrátz Gergely ezt a nézetet megerősíteni látszott, ötvenhatos társai köréből viszont semmi kritikát és elutasítást nem váltott ki, ellentétben Ajtay Miklós {270.} müncheni rádiószerkesztővel, aki állásával fizetett a kellően át nem gondolt párhuzamért.

Ez az eset is mutatta, hogy mennyire alaptalan volt az ötvenhatosokat egységes politikai tábornak felfogni és a forradalom eszméi közös letéteményesének tekinteni. Az ötvenhatos menekültek még kevésbé voltak egyformák és egységesek, mint a negyvenötösök vagy a negyvenhetesek. Jóllehet valamennyien azt hirdették magukról, hogy a forradalom szellemét és eszméit testesítik meg, kifelé a legvegyesebb képletet mutatták. Természetesen nem azért, mert szerepet alakítottak és képmutatók voltak, hanem azért, mert Magyarországon 1956 októberében és novemberében nem egy, hanem több "forradalom" játszódott le. Majd minden politikai irányzat és árnyalat megvívta - szóban vagy fegyverrel - a maga harcát a szovjet megszállással és a kommunista egypártrendszerrel szemben. Ennek következtében minden politikai és világnézeti csoport a forradalom részesének tekintette magát. Így is cselekedett és ennek tudható be, hogy 1956 végétől kezdve a legeltérőbb nézetek és törekvések jelentkeztek a magyar forradalom hangjaként. Sokszor egymásnak ellentmondó felfogások is mint ötvenhatos gondolatok és igények jelentkeztek, követelve a tudomásul vételt és elismerést. A forradalom "eszmei mondanivalója" rangjára kívánt emelkedni a többi között a Mindszenty-féle konzervativizmus, a Pongrátz Gergely sugallta spanyol párhuzam, a polgári és a népi radikalizmus, a nagyimrés nemzeti kommunizmus, de még a Petőfi Kör-ös Nagy Balázs trockista irányzata is. A valóságban az ötvenhatos tábor minden más menekült rétegnél heterogénebb volt és nem csoda, hogy a benne való eligazodás oly sok problémát okozott.

A Magyar Október 23 Mozgalom Sulyok Dezső kezdeményezésére jött létre, de Sulyok híveivel együtt számszerű kisebbségben volt a Pongrátz-Hóka szabadságharcos táborral szemben, amely a mozgalom igazi jellegét megadta. Sulyok szövetkezése Pongrátzékkal ugyanolyan rejtélye marad az emigráció történetének, mint hajdani összeállása a Borscs-Presser-Erőss társasággal. E szabadságharcos szervezetet és a Magyar Október 23 Mozgalmat - Sulyok kivételével - ugyanazok a nevek fémjelezték: a Mozgalom elnöke Pongrátz Ödön és ügyvezető főtitkára Hóka Ernő volt. A kettőt gyakran összetévesztették, úgyhogy többször kellett a szervezeti különállásra emlékeztetni. Pongrátzék és Hókáék a szabadságharcos világszövetséget veterán egyesületnek, az Október 23 Mozgalmat kulturális-politikai intézménynek és az ugyancsak általuk szervezett Magyar Szabadságharcos Parlamentet politikai képviseleti szervnek tekintették. Lapot is kiadtak - 1960-tól kezdődően - Fáklyaláng címen, Hóka Mihály szerkesztésében és New York-i megjelenési hellyel.

Az egyéb szabadságharcos szervezetek - Hungária Szabadságharcos Mozgalom (havi lapja a Szittyakürt) és a Kereszt és Kard Mozgalom - jelentőségben messze elmaradnak az előbb említettek mögött. Szemléletük erősen jobboldali, sőt szélsőjobboldali.

Intellektuális jellege miatt számbeli súlyánál jelentősebb volt a Petőfi Kör, amelynek külföldre került tagjai 1957-ben a strasbourgi kongresszus alkalmából elhatározták, hogy folytatják a Kör félbeszakadt tevékenységét és a forradalom elvei, valamint a szabad véleménynyilvánítás szellemében {271.} küzdenek a magyar függetlenségért és demokráciáért. A száműzött Petőfi Kör irányítója Jónás Pál lett, aki a forradalom napjaiban, 1956. november 2-án került elnökként a Kor élére. Két főhadiszállást rendezett be, egyet New Yorkban, egyet pedig Európában. Jónás az Egyesült Államokba került, a Kör titkára, Nagy Balázs Európában maradt. A Kör Október 23 címen angol nyelvű folyóiratot adott ki 1958 márciusa és 1959 decembere között New Yorkban. E színvonalas szemle rendszeres munkatársai közé tartozott Kéthly Anna, Nagy Ferenc, Kovács Imre, Kiss Sándor, Jónás Pál, Sztáray Zoltán, Gombos Gyula, Csicsery Rónay István és Zsakó Gyula. A Kör amerikai szervezete rendszeres előadásokat és vitaesteket rendezett New Yorkban, amelyeken a magyar demokrata emigráció vezető alakjai és szellemi emberei foglaltak állást időszerű társadalmi és politikai kérdésekben.

Jelentős ötvenhatos tudományos intézmény volt a brüsszeli Nagy Imre Intézet és a New York-i Kossuth Alapítvány. Mind a kettő amerikai pénzügyi támogatásnak köszönhette létét és működése is addig tartott, amíg ez anyagi források el nem apadtak.

A Nagy Imre Politikai és Társadalomtudományi Intézet 1958-ban létesült Brüsszelben az Avenue Louise egy házában, később átkerült az Avenue Brugmann egy tágas épületébe. Igazgatója Heltai György, a Nagy Imre-kormány külügyi államtitkára lett, belső munkatársai pedig Nagy Balázs, a Petőfi Kör titkára és Sztáray Zoltán voltak. Ugyancsak Heltai volt a főszerkesztője a Szemle című társadalomtudományi folyóiratnak, valamint e folyóirat angol és francia kiadásának. Ezek címe The Review, illetve Études volt. E folyóiratok első száma 1959. június 17-én, Nagy Imre és társai kivégzésének nyilvánosságra kerülése első évfordulóján jelent meg. "A Nagy Imre Politikai és Társadalomtudományi Intézet megalapítását és folyóiratának kiadását - olvassuk a Szemle első számában - azok a magyar értelmiségiek határozták el és valósították meg, akik mint Nagy Imre volt munkatársai és kővetői az 1956-os magyar forradalom után nyugatra menekültek..." Az 1956-os forradalom és előzményei "olyan társadalmi és politikai tapasztalatokat tartalmaznak, amelyek összefoglalása és feldolgozása általános érvényű tanulsággal szolgál. Hiszen olyan népmozgalomról van szó, amelyben az ország társadalmi osztályai és rétegei közvetlenül juttatták kifejezésre valóságos törekvéseiket. Legfontosabb feladatunknak tekintjük e törekvések elemzését a közgazdaságtan, a szociológia, a történelem és a filozófiai, röviden: a politikai tudományok eszközeivel, és megfogalmazásukat e tudományok nyelvén. A magyar forradalom tanulságai azonban nem elszigeteltek azoktól a nagy társadalmi problémáktól, amelyek szerte a világon, a nyugati, ázsiai és afrikai országokban a gondolkodó elméket foglalkoztatták".[292]

E programnak megfelelően az Intézet a magyar forradalom eseményeinek és tanulságainak nem elszigetelt vizsgálatára törekedett, hanem beleágyazta a kor baloldali és szocialista mozgalmainak történetébe. Ezt azzal is kifejezésre juttatta, hogy szoros együttműködést teremtett európai baloldali és szocialista értelmiségi körökkel, intézményekkel és folyóiratokkal. Az általa rendezett nemzetközi szimpóziumokon magyarokon kívül más nemzetiségű tudósok, írók és publicisták is részt vettek, az angol The Review-ban és a francia Études-ben eredeti angol és francia nyelvű dolgozatoknak is helyet {272.} biztosított. "A mi célunk - olvasható az imént említett programadó cikkben -, hogy a magyar forradalom társadalmi és politikai tapasztalatai alapján megkíséreljük azokat a perspektívákat is megnyitni, melyek - összevetve más hasonló elméleti tapasztalattal és eredménnyel - a jelen történelmi korszakban lehetőséget nyújtanak a demokratikus szocializmusnak a humanizmus elvei alapján történő kibontakozására."[293] A Nagy Imre Intézet szocialista alapon kereste a magyar kibontakozás lehetőségeit és esélyeit, a demokratikus szocializmus jegyében elkezdett munkájában nemcsak a szociáldemokrata és szocialista pártok intézményeire támaszkodott, hanem független és a pártoknak el nem kötelezett személyekre és orgánumokra is, a szocialista gondolatok legszélesebb spektrumát véve figyelembe és tartva kapcsolatot azok képviselőivel. A folyóiratok leggyakoribb magyar szerzői - az Intézet belső munkatársain kívül - a következők voltak: Szász Béla, Kende Péter, Peéry Rezső, Gömöri György, Pálóczi Horváth György, Méray Tibor, Aczél Tamás, Molnár Miklós.

Jelentősek voltak az Intézet magyar és más nyelvű kiadványai. Megjelentette a Nagy Imre-per anyagát, a miniszterelnök külföldre került munkatársainak a vádiratot cáfoló tanúvallomásaival, Szász Béla - Vincent Savarius néven írt - könyvét a Rajk-perről, ennek mindeddig legjobb irodalmi feldolgozását, Molnár Miklós és Nagy László közös munkáját Nagy Imre életútjáról, Milovan Gyilasz "Beszélgetések Sztálinnal" című könyvének magyar fordítását, Cs. Szabó László "Ország és irodalom" című kötetét, Peéry Rezső "Reform és forradalom Pannoniában" című francia nyelvű munkáját, Sztáray Zoltán ötvenhatos forradalmi bibliográfiáját angolul, több francia és angol nyelvű kiadványt történelmi és politikai kérdésekről.

Mind e munka 1963 végén abbamaradt, mivel az amerikai pénzadók a további támogatást megvonták és az intézetet egyszerűen bezárták. Vállalt feladatát tehát csak részben tudta elvégezni. Heltai György az Egyesült Államokba ment egyetemi tanárnak, Nagy Balázs középiskolai tanárnak Franciaországba, Sztáray Zoltán pedig visszatért New Yorkba, ahol folytatta munkáját a Kossuth Alapítványnál, majd annak megszűnése után Kaliforniában telepedett le.

A Kossuth Alapítvány is amerikai pénzen működött New Yorkban, azzal a céllal, hogy a magyar forradalom eszmei mondanivalóját népszerűsítse és magyar szellemi emberek ily értelmű munkáját elősegítse, tanárok elhelyezésével, ösztöndíjak nyújtásával, magyar művek megjelentetésével. Az Alapítvány igazgatója, Horváth János szövetkezeti szakértő, volt kisgazdapárti képviselő lett, tudományos munkatársként pedig Sztáray Zoltán és Szabó György művészettörténész kapott alkalmazást az Alapítvány New York-i irodájában. Az Alapítvány több értékes kiadványt jelentetett meg, köztük Sztáray magyar nyelvű forradalmi bibliográfiáját. Kapcsolatokat épített ki amerikai egyetemi és tudományos körökhöz, felvilágosítást és tájékoztatást nyújtva minden magyar vonatkozású kérdésben. Gazdag könyvtára az amerikai érdeklődők rendelkezésére állt és az iroda a sajtót is ellátta magyar vonatkozású információkkal. A Nagy Imre Intézethez hasonlóan ugyancsak hirtelen szakadt vége működésének. A pénzadók egy idő múltán feleslegesnek minősítették további tevékenységét.

{273.} Taglétszámuknál fogva a szabadságharcos szövetségeken kívül a diákszövetségek alkották a legjelentősebb ötvenhatos szervezeteket. Megbízható számítások szerint a magyar forradalom után körülbelül 8000 egyetemi és főiskolai hallgató hagyta el hazáját és folytatta Magyarországon megszakított tanulmányait valamelyik nyugati országban. Az Egyesült Államokba és Kanadába mintegy 1500, Franciaországba 530, Svájcba 500, Nagy-Britanniába 370 diák került. Bécsben 1957 őszén mintegy 1100 magyar egyetemista és főiskolás élt. Szép számban kerültek magyar diákok Németországba, a Benelux-országokba és Skandináviába is. Mindenütt hamarosan megszervezték a MEFESZ-t. E diákszövetség a forradalom napjaiban támadt újjá és a forradalom bukása után Magyarországon be kellett fejeznie működését. "A menekült magyar diákok 35 százaléka - olvasható egy röplapban - 1944-56 között Magyarországon politikai okokból kifolyólag üldöztetést szenvedett, 65 százalékának pedig a szüleit érte üldözés a kommunista rendszerben. Tehát szinte minden menekült diák - közvetlenül vagy közvetve - súlyos szenvedéseken ment keresztül Rákosi uralma idején."[294] Ez a körülmény megszabta emigrációs magatartásukat. Nemcsak tanulmányaik befejezésére és polgári egzisztencia teremtésére törekedtek, hanem az önkényuralom, a kommunista pártdiktatúra, Magyarország szovjet megszállása elleni küzdelemre és a demokrata kormányzati elvek mellett való kiállásra is. Ez határozta meg azoknak a szervezeteknek a munkáját is, amelyeket nyomban létrehoztak, amint új tartózkodási helyükön megtelepedtek és külföldi tanulmányaikat elkezdték.

Az Egyesült Államokban és Kanadában élő diákok már 1957 elején megalapították az észak-amerikai magyar diákok szövetségét (Association of Hungarian Students in North America), amely 1957 nyarán Chicagóban rendezte első kongresszusát. Megindította The Hungarian Student című angol nyelvű és A magyar diák című magyar lapját. Bostonban irodát rendezett be. Az elnökségnek New Yorkban volt irodája, ugyanabban a helyiségben (a 37. utca keleti felében), amelyben a Kossuth Alapítvány is működött. A szervezetnek 1959-ben 1470 tagja volt, akik közül két és félszáz Kanadában, a többi az Egyesült Államokban tanult. A menekült diákok közül igen sokan Vancouverbe kerültek, ahol a Soproni Műszaki Egyetem Erdészeti Kara - tanárok és diákok - talált új otthonra és ahol természetesen a magyar diákélet is rendkívül eleven volt. Vancouveren kívül Torontóban élt sok magyar diák, az Egyesült Államokban a legerősebb csoportok New Brunswickban, Los Angelesben, San Franciscóban, Bostonban és a pennsylvaniai Eastonban levő Lafayette College-ban működtek. Az egyetemisták és főiskolások ösztöndíjakból, segélyekből, tanulmányi kölcsönökből éltek. Támogatták őket a World University Service, különböző alapítványok, és "magyar diák ösztöndíj-programok". A diákszövetség főleg a Szabad Európa Bizottság támogatásából tartotta fenn magát. A diákszövetségi vezetők közül az ismertebbek Papp László, Lipták Béla, Tóth Csanád, Nyiri Gyula, Thuróczy N. György, Lázár Ödön voltak.

A Nagy-Britanniába került több mint három és félszáz diák többsége 1956 novemberében-decemberében érkezett a szigetországba, elsősorban a nagyobb egyetemeken - London, Oxford, Cambridge - találva továbbtanulási lehetőséget. Egy 1959-es felmérés szerint a többség 21-24 éves {274.} volt, tanulmányait Magyarországon éppen hogy elkezdte, amikor a forradalom kitört, fele-fele arányban tudott vagy nem tudott angolul. A diákok általában ösztöndíjakból éltek, de majd háromnegyed részük dolgozott a vakáció alatt. Az ösztöndíjak nagy része havi 25 és 30 font között mozgott.[295]

A Franciaországba került diákok fele Párizsban tanult, az ausztriaiak túlnyomó többsége Bécsben, a svájciak Zürichben, Baselben, Genfben és St. Gallenben, a németországiak a müncheni, heidelbergi, giesseni, göttingeni, hamburgi, marburgi egyetemen tanultak. A svédországi csoportok közül a legerősebb a göteborgi és a lundi volt. Bécsben 1957 őszén alakult meg a Magyar Menekült Diákok Szövetsége több mint ezer taggal. Nyugat-Németországban pedig a Magyar Egyetemi és Főiskolai Hallgatók Németországi Szövetsége, amely elsősorban érdekvédelmi feladatokat vállalt, de az emigrációs közéletben is hallatta a diákság hangját. A tanulmányokat és a megélhetést állami ösztöndíjak, a Ford Alapítvány, a Szabad Európa Bizottság, az International Rescue Committee nevű segélyszervezet és a nemzetközi egyetemista segélyszervezetek tették lehetővé. A németországi magyar diákok jelentős vállalkozása volt az évenként Marienbergben megrendezett Főiskolai Hét, amely 1961-től kezdődően - a marienbergi Európa Házzal és a kölni Széchenyi Körrel karöltve - lehetőséget nyújtott az egyetemi ifjúságnak szellemi kérdésekben magyar nyelven történő tájékozódásra. A diákszövetség évenként rendezett kongresszusain megvitatta a diákpolitika időszerű kérdéseit és megválasztotta tisztikarát. Az ismertebb németországi diákszövetségi vezetők közé tartoztak: Csikváry István, Brunner György, Csaszkóczy Emil, Nagy Alajos, Tarnai László, Kovács György, Rupp László, Világhy Ernő, Kürthy Tamás, Piffkó András, Balogh Tibor, Ember László. 1964 júliusától kezdve a végzett diákok is rendelkeztek saját szervezettel. Ennek Egyetemi Munkaközösség volt a neve. (Hasonló szervezetek másutt is alakultak. Az Egyesült Államokban az Egyetemet és Főiskolát Végzett Magyarok Szövetsége.)

A különböző államokban létesült magyar diákszövetségek csúcsszervezete Genfben székelt. A nyugaton élő mintegy 8000 egyetemistából és főiskolásból 6000 volt tagja a helyi szervezeteknek,[296] amelyek munkáját a genfi Nemzetközi Titkárság koordinálta. A tagszövetségek azonban autonómak voltak. A Nemzetközi Titkárság elsősorban kifelé képviselte a Magyar Egyetemisták és Főiskolások Egyesületeinek Szövetségét (MEFESZ),[297] nemzetközi konferenciákon vett részt és évenként rendezett kongresszusokon beszélte meg a tagszervezetekkel a külföldi magyar diákság problémáit. Pénzügyi támogatást elsősorban, majd csaknem kizárólag a Szabad Európa Bizottságtól kapott, amelynek Párizsban működő európai irodája foglalkozott a többi között a magyar egyetemisták anyagi gondjaival is.[298] Az amerikai támogatás gyakran volt vita tárgya és a különböző okok miatt csalódott diákfunkcionáriusok sokszor bírálták az amerikaiakat a magyar ügyekben tanúsított értetlenségük, vagy tájékozatlanságuk miatt. Tény azonban, hogy senki mástól támogatást nem remélhettek és hogy mennyire rá voltak szorulva a Szabad Európa Bizottságra, az bizonyította a legjobban, hogy amint a támogatás csökkent vagy elapadt, a szervezet tevékenysége is alábbhagyott, majd megszűnt.

A MEFESZ tíz évig működött. 1966-ban a belső ellentétek és szakadások {275.} oly méreteket öltöttek, hogy a korábbi egység már csak emlék maradt. (Az év kora őszén két tisztségviselő, a genfi titkárságon dolgozó Vízhányó József és a bécsi Radnóti Ágoston hazatért Magyarországra.) A szövetség nemzetközi megbecsülése és elismertetése is, politikai okokból, problematikussá vált. 1967 januárjában a genfi Hivatalos Közlönyben megjelent a MEFESZ Nemzetközi Titkársága feloszlásának bejelentése. Az ezt közzé tevő Szalay Gábor ellenőr szerint: "1966-ra beteljesedett az »elidegenedés« és ezzel a MEFESZ sorsa a nemzetközi diákpolitikai életben: barátaink száma és ereje csökkent, a közömbösöké és - sajnos - ellenfeleinké növekedett. A MEFESZ ugyan még kapott meghívást az 1966-os Nemzetközi Diákkonferenciára (ISC, Nairobi), de már azzal a fülbe súgott információval, hogy ez most igazán az utolsó ajándék, több meghívás nem lehetséges... Belügyi téren a MEFESZ-t évek óta a szakadás veszélye fenyegette. Ez a veszély lassan-lassan kikristályosodott és fokozódott... A MEFESZ egész fennállása folyamán idegen pénzből élt... a magyar emigráció sohasem járult hozzá a MEFESZ fenntartásához. S nemcsak a magyar emigráció, de maguk a MEFESZ-tagok sem, sem pedig az országos szövetségek. Képtelenek voltunk magunk fenntartani a magunk szövetségét -, ami pedig a szívünknek annyira drága függetlenség alapvető feltétele. Ne hullassunk hát farizeus-könnyeket a MEFESZ halálán, s ne szégyelljük kimondani, akármilyen csúnyán hangzik is: a MEFESZ külügyi téren végelgyengülésben múlt ki, belügyi téren öngyilkosságot követett el, pénzügyi téren pedig egyszerűen csődbe ment."[299]

Az iménti önkritika tiszteletre méltó összegezése a MEFESZ végét előidéző okoknak. A központi diákvezetők - név szerint hadd említsem meg Somogyi Lászlót és Lencsés Endrét - mindent elkövettek, hogy a szövetség az anyagi függőség ellenére is méltán képviselhesse a külföldre szakadt magyar diákok érdekeit és az 56-os forradalom eszméit. A hatvanas évek közepén jelentkező külpolitikai sikertelenség nem tehetetlenségüknek és fogyatékosságaiknak, hanem a megváltozott nemzetközi helyzetnek volt tulajdonítható. Anyagilag meg amúgy sem állhattak volna meg a saját lábukon, mert diákok lévén sem rendszeres jövedelmük, sem vagyonuk nem volt. A felnőttek szervezetei is rá voltak szorulva külső segítségre, nem volt tehát meglepő, hogy az egyetemisták is csak idegen pénzből tudták működésük anyagi alapjait biztosítani.

A MEFESZ-szel párhuzamosan folyt a Pax Romana nevű nemzetközi katolikus diákszövetség magyar tagozatának tevékenysége. A katolikus diákok egy része bár részt vett a MEFESZ-ben, a maga katolikus és egyházi sugallatú különállását erősen demonstrálta, ami olykor nézeteltérésekhez és súrlódásokhoz vezetett a Pax Romana magyar funkcionáriusai és a MEFESZ-vezetők között. Amikor a MEFESZ Nemzetközi Titkársága feloszlott, az egyes országok MEFESZ-szervezetei - lévén függetlenek - tovább működtek. Amikor azok tevékenysége is alábbhagyott vagy megszűnt, a Pax Romana jelentősége és szerepe nőtt, sokhelyütt megmaradván egyetlen magyar diákszervezetnek. Miután végzett tagjait is megtartotta soraiban, az idők folyamán ezek túlsúlyba kerültek a diákokkal szemben. A magyar csoport e kettős jellege nevében is kifejezésre jutott: Katolikus Magyar Egyetemi Mozgalom. Felvirágzásának ideje azonban már a hetvenes évekre {276.} esik. Korai vezetői közül említést érdemelnek Bejczy Antal, Targonski György és Jolán, András Mária, Boór János, Kovács K. Zoltán, Morel Gyula, Kalniczky György és mint egyházi vezető, Békés Gellért bencés főiskolai tanár és író.

A hatvanas évek második felének baloldali diákmozgalmai a magyar diákság körében is éreztették hatásukat, habár nem olyan mértékben, mint a befogadó országok egyetemi és főiskolai életében. Minden tekintély vitatásának, a szélsőséges baloldaliságnak, anarchizmusnak, maoizmusnak, Ho Si Minh és Che Guevara kultuszának alig volt visszhangja a magyarok között, sokkal több tapasztalattal rendelkezvén a kommunista társadalomról, mint nyugaton élő társaik. Mégis helyenként érdeklődés mutatkozott e szélsőséges irányzatok iránt magyarok körében is, de ez mindvégig megmaradt marginális jelenségnek. Két kis szélsőbaloldali csoportról tudunk. Az egyik Európai Szocialista Diákkonferencia Koordinációs Bizottságának, a másik Linzi Magyar Szocialista Diákok Szövetségének nevezte magát. Az előbbi Németországban, az utóbbi Ausztriában működött.

Ötvenhatos szervezet volt, de nemcsak új, hanem régi menekültek részvételével alakult meg a Magyar Írók Szövetsége Külföldön. Az alakulást kimondó értekezlet 1957. március 15-17-én folyt Londonban, a Nemzetközi PEN Club székházában. Ez Magyar Írók Kongresszusának nevezte magát és megválasztotta az Írószövetség első vezetőségét, amely a következőkből állott: Faludy György, Horváth Béla, Ignotus Pál, Kovács Imre, Pálóczi Horváth György, Cs. Szabó László és Szabó Zoltán. Ebben a vezetőségben tehát négyen a régi, hárman az új emigrációt képviselték.[300]

Az értekezleten Pálóczi Horváth György bejelentette, hogy az amerikai irányítás alatt álló nemzetközi értelmiségi szervezet, a Congress for Cultural Freedom - amelyről akkor úgy tudták, hogy a Ford Alapítvány adományaiból pénzeli különböző irodalmi és kulturális vállalkozásait, de később kiderült, hogy a pénzek nagy részét a CIA-től kapta - neki és Ignotusnak ajánlatot tett egy magyar irodalmi lap finanszírozására. A londoni értekezlet köszönettel elfogadta az ajánlatot azzal, hogy az ígért támogatást "két célra óhajtja felhasználni: egyrészt, hogy a meglévő Látóhatárt kibővítse és gyakoribb megjelenését lehetővé tegye, másrészt, hogy egy új, hetenként megjelenő lapot indítson, az Irodalmi Újság formájában és szellemében". A Londonban összegyűlt írók a meglévő emigráns folyóiratok közül a müncheni Látóhatárt minősítették olyannak, amelyet szövetségük magáénak tekinthet. Ugyanakkor azonban az az igény is kifejezésre jutott, hogy a Magyarországon megszűnt Irodalmi Újság jelenjék meg újból. Az írók ezen az értekezleten még nem voltak tisztában azzal, hogy az amerikaiak voltaképpen milyen lap támogatására gondoltak. További tervek is felvetődtek: idegen nyelvű folyóirat, antológiák, könyvkiadás, rendszeres egyesületi élet.

Az alapszabályok szerint a szövetség céljának tekintette: "a) a magyar írók és értelmiségiek és nevezetesen a Magyar Írók Szövetsége 1956 októberében és novemberében tett nyilatkozatainak szellemében küzdeni a magyar nép függetlenségéért, dolgozó városi és falusi osztályainak boldogulásáért és felemelkedéséért, a gondolat, a lelkiismeret, a szólás és az írás szabadságáért; b) segíteni mindazoknak, akiket a fenti eszmékért való {277.} harc során bebörtönöztek vagy üldöztek; c) a magyar irodalmat világszerte ismertetni s iránta érdeklődést felkelteni; d) a magyar költők, regényírók, drámaírók, tanulmányírók és egyéb alkotók érdekeit világszerte képviselni."

Az újonnan hivatalba lépett vezetőség döntése szerint az elnöki teendőket Ignotus Pál látta el, főtitkár Szabó Zoltán, üv. titkár Mészáros István és pénztáros Kemény György lett. A szövetség irodáját Londonban, a St. George Streeten rendezte be. Az angol és a francia fővárosban, ahol több tag élt, rendszeres összejövetelekre került sor.[301] A taglétszám 1957 végén 98, 1958 októberében 126 volt. Az 1958. október 23-26-án Párizsban rendezett kongresszuson az előbb említett tisztségviselőket megerősítették, azzal, hogy a tisztikar kiegészül a Kanadából áttelepülő Enczi Endrével, aki titkárként működik a londoni irodában. Párizsban a szövetség két kongresszus közötti legfőbb határozó szervévé a választmányt tették meg, amelynek választás alapján a következők lettek a tagjai: Arnóthy Kriszta, Bikich Gábor, Borsody István, Enczi Endre, Faludy György, Fejtő Ferenc, Gömöri György, Hatvany Bertalan, Kovács Imre, Örvényes András (Vajda István írói neve), Szász Béla és e könyv szerzője. Ellenőrré Fenyő Miksát, Mikes Györgyöt, Molnár Józsefet és Sivirsky Antalt választották meg. Ezen a kongresszuson egyébként határoztak a könyvkiadás, illetve a Magyar Könyves Céh megszervezése ügyében is.[302]

A Könyves Céh kiadási költségeit a Congress for Cultural Freedom előlegezte, később azonban a visszafizetendő kölcsönt a könyvkiadás további fedezésére engedélyezte. A programot Szabó Zoltán készítette el és fogadtatta el a szövetség intéző szerveivel. A Congress az első kötetekre - Déry-novellák, Bibó tanulmányai, Kilenc költő című költői antológia - 1400 fontot adott. Előfizetésekből 1960 nyaráig 600 font jött össze. A sorozatot Szabó Zoltán hat kötetre tervezte. Az említetteken kívül Méray, Cs. Szabó és Faludy 1-1 kötete szerepelt a programon. 1960 közepéig azonban csak négy kötet látott napvilágot. Belső ellentétek miatt Szabó Zoltán 1960 nyarán nemcsak az Írószövetségi főtitkárságról, de a Könyves Céh szerkesztői tisztéről is lemondott. (1959 novemberében Enczi Endre lépett, mint titkár, Mészáros István helyébe. Egy ideig a müncheni Vámos Imre segített az írószövetségi adminisztráció ügyeit rendbe hozni.) Az írószövetségi munkát és a tervek végrehajtását nehezítette Ignotus Pál és Szabó Zoltán ellentéte. Egymás segítése helyett kölcsönös torzsalkodással telt idejük. Ellentéteik mögött irodalmi és politikai nézeteltérések húzódtak meg. Szabó Zoltán elkövette a hibát, hogy Ignotus akadékoskodásaira nem a főtitkári gyeplő erős kézben tartásával, hanem alaki, jogi és illetékességi kérdésekről kezdett vitákkal válaszolt. Az adminisztráció irányítása adta lehetőséget nem használta fel a szövetségi munka megerősítése és egységesítése érdekében.

Az Írószövetség fő bevételi forrásai a következők voltak: a Congress for Cultural Freedom rendszeres támogatása, a Szabad Európa Rádióban való közreműködésért járó honorárium, önkéntes adományok (amelyeket a vezetőség kizárólag magyarországi csomagküldésekre fordított). A Szabad Európa Rádióval való megállapodás akkor történt, amikor a rádió három írószövetségi tag alkalmazottját - Horváth Bélát, Molnár Józsefet, Vámos {278.} Imrét - elbocsátotta és az Írószövetségen keresztül hajlandó volt egy ideig némi jövedelemhez juttatni őket. A rádió ezenkívül más írószövetségi tagoktól írásokat vásárolt meg, amelyeket mint írószövetségi műsorokat közvetített 1957 és 1958 folyamán. (Ebben szerepelt a többi között Bán Györgyi, Benedek Károly, Borsody István, Hatvany Bertalan, Ignotus Pál, Kovács Imre, Márton László, Máté Imre, Szász Béla, Thinsz Géza.)[303]

A Magyar Írók Szövetsége Külföldön tiltakozott magyar írók bebörtönzése és üldözése ellen, felemelte szavát, amikor Nagy Imre és társai kivégzéséről értesült, mindent elkövetett, hogy a szellemi emberek elleni magyarországi elnyomó intézkedésekről a nyugati világot tájékoztassa és a bebörtönzöttek kiszabadítása érdekében akciók induljanak. Sikerrel mozgósította a nyugati írókat Déry Tibor, Háy Gyula és a többiek mellett. Némileg a nyugati akciók következménye volt a nevezettek 1960 tavaszi kiszabadulása, amelyet a szövetség örömmel és megelégedéssel üdvözölt, háláját fejezve ki azoknak, akik felemelték értük a szavukat és nem hagyták elfelejteni őket. Jóllehet 1960. április 1-i nyilatkozatában a Magyar Írók Szövetsége Külföldön megemlítette, hogy a magyar szellemi élet még több kiemelkedő alakja (Bibó István, Gáli József, Obersovszky Gyula) politikai okokból börtönben van és ezekről sem szabadna megfeledkezni, értük nem sikerült oly hatásos nemzetközi akciót elindítani, mint Déryék és Háyék érdekében. Mintha a nyugati szellemi világ belefáradt volna a tiltakozásokba.[304]

Sikeresnek bizonyult az Írószövetség csomagküldési akciója és az üldözött írók hozzátartozóinak támogatása. A magyarországi hivatalos sajtó nem mulasztotta el az Írószövetséget támadni vagy nevetségessé tenni. Szinte napirenden voltak az ízetlen cikkek az "Ignotus-Faludy-Cs. Szabó-Kovács Imre-féle áruló emigráció" ellen. Hasonló támadásokban volt része a Látóhatárnak, utódának, az Új Látóhatárnak és az Irodalmi Újságnak is.

Az Irodalmi Újság első külföldi száma 1957. március 15-én Ausztriában jelent meg, de a Congress for Cultural Freedom ajánlata rendszeressé tette a megjelenését Londonban. A Congress hamarosan érezni engedte, hogy csak az Irodalmi Újság állandó támogatására gondol, nem pedig a régi emigráció vezető irodalmi orgánuma, a Látóhatár megsegítésére is, ami az utóbbi szerkesztőségében nem kis csalódást okozott. Az amerikaiak a magyar forradalom után csak ötvenhatos intézményeket és kezdeményezéseket pártfogoltak. Míg tehát az Irodalmi Újságnak bőven jutott pénz - irodán, dologi kiadások fedezésén kívül szerkesztői fizetésekre és munkatársi honoráriumokra -, a Látóhatár továbbra is csak előfizetőire és szerkesztői személyes egzisztenciájára támaszkodott.

Formailag az Irodalmi Újság kiadására egy Hungarian Literary Gazette Ltd. nevű cég alakult, amelynek három igazgatója Faludy György, Pálóczi Horváth György és egy Hall nevezetű angol volt. Az Irodalmi Újságot Faludy szerkesztette, a szerkesztőségben pedig rajta kívül Pálóczi Horváth, Aczél Tamás, valamint a fiatalok képviseletében Krassó Miklós és Sándor András kapott helyet. A Congress for Cultural Freedom az Írószövetséghez hasonlóan az Irodalmi Újságot is rendszeres javadalmazásban részesítette.[305]

Az amerikaiak eredeti elképzelése az volt, hogy az Irodalmi Újság folytatja hazai irányvonalát, vagyis a nemzeti vagy reformkommunizmus amolyan {279.} nagyimrés magyar változatát, ami esetleg alkalmassá teheti arra, hogy a párton belüli ellenzék külföldi szócsövévé váljék, vagy legalábbis ez az ellenzék rokonszenvezzék vele, adott esetben az emigrációval folytatandó eszmecsere fórumának tekintse.

A Congress ugyanazt a szerepet szánta az Irodalmi Újságnak, mint amelyet a Kultúra című párizsi lengyel folyóirat játszott a hazai és a nyugaton élő lengyelek kapcsolatában. Ez olyan hangot ütött meg, amelyet mint ellenzék Lengyelországban használt volna. Az amerikaiak erre nem kényszerítették a magyar Írószövetség lapját, pénzt hosszú távon azonban csak e szerep ellátásával remélhetett volna. Erre a szerepre az Irodalmi Újság alkalmatlan volt és nem is vállalkozott. Alkalmatlannak bizonyult, mert volt kommunista szerkesztői és munkatársai közül senki sem vállalta a nemzeti vagy a reformkommunizmust, hanem szívvel-lélekkel a nyugati uralkodó eszmékhez csatlakozott, olyan antikommunista beállítottsággal, amely eleve kizárta a párbeszédet a hazai kommunistákkal. Faludy György szerkesztő szembenállt minden ilyen elgondolással és a lap feladatát abban látta, hogy fenntartás nélkül küzdjön a szabadság eszméiért és a demokráciáért, elutasítva bármilyen ésszerűnek látszó politikai taktikázást.

A lappolitikáról a munkatársak körében és az írószövetségi grémiumokban vita indult. Faludynak mind több kritikusa támadt, kik helytelenítették bizonyos ügyekben tanúsított makacsságát és hajthatatlanságát. Molnár Miklós például a lap hasábjain kérdőjelezte meg Faludy szerkesztői programját és lappolitikai céljait. Szabó Zoltán az 1957 decemberi londoni írószövetségi vezetőségi ülésen Faludy szemére vetette, hogy aggályoskodik baloldalinak, szocialistának hangzó cikkek miatt, az Irodalmi Újság nem képviseli a forradalmi szemléletet és nem irodalmi műhely, mert nem neveli közös munkára a fiatalokat. Szabó Zoltán felháborodását az is táplálta, hogy Faludy csak két hónapos késedelemmel közölte Bibó István először németül napvilágot látott, emlékezetes memorandumát. Faludy nem engedett beleszólni a szerkesztésbe. Tehette, mert nem az Írószövetségnek volt felelős, hanem a lap mögött álló cégnek és az amerikai pénzadóknak, akik viszont látszólag egyetértettek Faludy szerkesztési elveivel. Az Irodalmi Újság sikeresnek bizonyult, mert mindvégig megőrizte jó színvonalát és a munkatársak nagy része is hű maradt hozzá. Bizonyos távolságot legfeljebb az Új Látóhatár belső köre tartott vele szemben, nem kis részben Ignotus Pál intrikái miatt. Ő ugyanis a népiekkel szembeni ellenérzéseit az Új Látóhatárra is átruházta és ahol tehette, igyekezett bizalmatlanságot kelteni a müncheni folyóirat iránt, amivel hozzájárult a két orgánum közötti kapcsolatok megromlásához.

Az Írószövetségben 1960-tól kezdődően mindinkább romlott a hangulat. A vezetőségen belül olyan ellentétek keletkeztek, amelyek lehetetlenné tették a zavartalan együttműködést és szakadással fenyegettek, jóllehet a taglétszám 130-ra emelkedett és a külső elismerés abban is dokumentálódott, hogy kitűnő és neves angol írókból létrejött a szövetség és lapja baráti köre, a Könyves Céh első kiadványai pedig szép sikert arattak. 1960 végén már nem lehetett határozatképes közgyűlést egybehívni, a kilépések és a közömbösség miatt. 1960 végén kiléptek Szabó Zoltán, Veress Sándor, Polányi Károly és a Látóhatár, valamint Új Látóhatár szerkesztői. Ignotus {280.} ellenzéke állandóan nőtt. Az 1960. november 18-i határozatképtelen közgyűlés háromtagú bizottságot küldött ki egy határozatképes közgyűlés előkészítésére és a szövetség megmentésére. A bizottság 1961 január végén közölte, hogy a lelépő tisztikar ellenkezése miatt fáradozása eredménytelen maradt. Az elnök szerint bizonytalan volt, hogy a szövetség létezik-e még. Úgy szűnt meg, hogy nem működött. Formális feloszlás nem volt. Kísérletek történtek a feltámasztására, de eredmény nélkül.

Az Irodalmi Újság - amelynek anyagi viszonyai erősen megromlottak[306] - 1962 februárjában átkerült Párizsba és szerkesztésében mind nagyobb szerepet kapott az ott élő Méray Tibor, aki lassan átvette az irányítást, a szerkesztőségi aprómunkát átengedve a Londonból áttelepedett Enczi Endrének. Ennek haláláig a Méray-Enczi-kettős szerkesztette a lapot.

Az ötvenhatos sajtóorgánumok közül az Irodalmi Újságon kívül a legnagyobb elterjedtségre és népszerűségre a Nemzetőr és a bécsi Magyar Híradó tett szert. Mind a kettő az osztrák fővárosból indult el, az előbbi azonban hamarosan áttelepedett Münchenbe. A Nemzetőrt néhány ötvenhatos menekült és régi emigráns hozta létre. Az ötvenhatosokat az a kis kör képviselte, amelynek fiatal tagjai - köztük Tollas Tibor és Kocsis Gábor - hazai börtönökben kezdtek el írni és írásaikat kéziratban terjeszteni. A támogatásukra kész régi emigránsok csoportja a többi között az MHBK több tagjából és Kovách Aladár íróból állt. Kezdetben ez a társaság gondoskodott az anyagiak előteremtéséről, később elsősorban Tollas Tibor népszerűsége segítette hozzá a lapot a szükséges pénzügyi fedezet megszerzéséhez. A Nemzetőr Társaság volt az a szervezet, amely a lap és idegen nyelvű kiadásai megjelenését biztosította. Fenntartásában fontos szerepet játszott az MHBK részéről Radnóczy Antal és Makra Zoltán, akinek révén a hajdani Hungária több munkatársa csatlakozott a magát a szabadságharcos írók lapjának nevező Nemzetőrhöz. Tollas Tibor ügyszeretete és fáradhatatlan munkabírása következtében a lap hamarosan olyan népszerűségnek és elterjedtségnek örvendett, amellyel az emigráns sajtóban senki sem dicsekedhetett. Olvasottságát azzal is előmozdította, hogy bő teret adott az emigráció eseményeinek és a szervezeti életnek (szabadságharcosok, volt politikai foglyok és katonák), személyi természetű híreivel sokak érdeklődését felkeltette és olvasói kedvét serkentette. Szemléletében az ötvenhatos szabadságharc "szelleme" és "elvei" kiemelkedő szerepet játszottak, de ezek értelmezésében erős konzervativizmus, nacionalizmus, szólamos kommunista- és szocialistaellenesség, olykor a más szemléletűekkel szembeni értetlenség és türelmetlenség jelentkezett. A harcos magatartás és a polémiára való hajlam jellemző vonása volt a kezdeti évek Nemzetőrének, nemkülönben a színvonal rovására tett engedmény, feltéve, hogy az elvek és szándékok megfeleltek a lap irányzatának.

A Magyar Híradó - vagy ahogyan a kezdeti másfél évben nevezte magát a Bécsi Magyar Híradó - első száma 1957. január 1-én jelent meg, a magyarok megsegítésére alakult és Otto Molden irányítása alatt álló Osztrák Nemzeti Bizottság (Österreichisches Nationalkomitee für Ungarn) kezdeményezésére és kiadásában. A Bizottság, az Osztrák Szakszervezeti Tanáccsal karöltve, magyar nyelvű osztrák lapként jelentette meg - először hetente kétszer, majd hetente egyszer - a magyar menekültek tájékoztatására {281.} és eligazítására indított Híradót. A lapnak - első főszerkesztője, Szöllősy Pál hathatós közreműködésével - sikerült jó és tapasztalt újságírókat maga köré gyűjtenie. Ezek kitűnő érzékkel fedezték fel és elégítették ki a nyugatra került magyar olvasók érdeklődését. Szöllősy Pál 1957 augusztusáig szerkesztette a lapot, utóda Ilosvay Ferenc lett, akitől 1959-ben Sebestyén György vette át a szerkesztést, majd 1960 végén Klamár Gyula került a Híradó élére. (Klamár egészen 1979 decemberében bekövetkezett haláláig szerkesztette a havi lappá átalakult bécsi magyar orgánumot.) Az említetteken kívül a legfontosabb munkatársak közé tartozott Fóti József, Pogány Jenő Géza, Juhász Sári, Vasváry Edit, Halász Ernő, Nagy Judit.

Az Osztrák Nemzeti Bizottság megszűnése után Fritz Molden, a tekintélyes bécsi Die Presse tulajdonosa vette át a lap kiadását és jelentette meg éveken át ENSZ menekültügyi szervek, majd főleg amerikai intézmények pénzügyi támogatásával. 1961 végéig Fritz Molden szerepelt kiadóként, majd 1962 elejétől a "Bécsi Magyar Hírlapírók Köre".

Az új menekültek részére adták ki Londonban a Magyar Szó című hetilapot, amelyet a Save Hungary Committee nevű segélyintézmény indított el 1956 decemberében. A lapot Szabó Zoltán szerkesztette, de nemsokára különböző cikkek közlése miatt vitája támadt a pénzadó bizottsággal. A bizottságon belül is ellentétek keletkeztek a lap iránya körül. Ennek egyik tagjával, Révai Andrással együtt Szabó Zoltán 1957 tavaszán kilépett a bizottságból és lemondott a szerkesztésről, amelyet azután Tábori Pál vett át. Ő 1957 június közepéig, megszűnéséig szerkesztette a lapot. Angliai alapítás volt a fiatal költők és írók összefogását szolgáló Eszmélet, egy sokszorosított formában megjelenő irodalmi folyóirat, amelyet Mészáros István szerkesztett és Márton László adott ki Oxfordban. Csupán egyetlen egy száma jelent meg ennek az ígéretesnek induló és színvonalra törekvő szemlének. Anyagiak és a munkatársak szétszóródása miatt be kellett szüntetnie megjelenését.

Münchenben Katona Sándor adott ki lapot Magyar Kurír címen 1956 decemberétől 1957 októberéig. Bécsben 1957 elején Magyarok Világlapja címen indult el egy képes folyóirat, de csak három száma jelent meg. Jóval tartósabb volt a Szabad Európa Bizottság által a magyar menekültek tájékoztatására kiadott Magyar Hírlap című lap, amelynek két kiadása volt. A müncheni kiadás, sokszorosított formában, 1956 decembere és 1957 márciusa között látott napvilágot, a nyomtatott formában megjelenő New York-i kiadás pedig 1956 novemberétől kezdve egy teljes esztendeig jelent meg.

Ugyancsak Magyar Hírlap - korábban Kanadai Magyar Hírlap - volt a címe annak az újságnak, amelyet Tar Mihály hatékony közreműködésével Kanadába került magyarok jelentettek meg és amelynek szerkesztője először Kiss Sándor, majd Vass Vilmos volt. A Magyar Hírlap 1959 nyarán indult és 1965-ig jelent meg.

A forradalom után nyugatra került színészek és zenészek közül az előbbiek voltak nehezebb helyzetben, mivel a magyar színjátszás idegenben rendkívül kockázatos és olykor kilátástalan vállalkozás. A negyvenötös emigránsok tapasztalatai is azt bizonyították, hogy a magyar menekültek {282.} képtelenek tartós időre magyar színjátszó társulatok működését biztosítani. Könnyebb volt a zenészeknek és énekeseknek, hiszen a zene nemzetközi, nincs annyira a magyar szóhoz kötve, mint a színművészet.

1956 végén szép számmal hagyták el Magyarországot színészek is, köztük néhány országos hírű művész: Szörényi Éva, Ferrari Violetta, Szabó Sándor, Molnár Tibor, Juhász József, Rajczy Lajos. Bécsbe érkezve, hamarosan egymásra találtak és magától értetődőnek tetszett, hogy felvetődik egy önálló magyar menekült színtársulat megteremtésének ötlete. A tervezők - elsősorban Juhász József és Dénes Tibor, aki ismert dramaturg volt - vándorszínházra gondoltak, amely bejárhatná a magyar kolóniákat és a világ minden táján élő magyarokhoz elvihetné a színműirodalom legjelentősebb termékeit. Mindez azonban bőséges anyagi erőforrásokat igényelt és pénznek bizony mindenki híján volt. A menekülteknek juttatott összegek is elsősorban a megélhetést, a kivándorlást és az új lakóhelyen való megtelepedést szolgálták, nem pedig a kulturális igények kielégítését.

Amerikai pénzügyi támogatással sikerült azonban nemsokára a Bécs melletti Badenben mintegy 150 magyar színészt, énekest, táncost, zenészt összegyűjteni és jövendő feladataikra előkészíteni. A magyarok segítséget kaptak a bécsi Forumhilfétől is, amelynek magyar szóvivője Daróczy Tasziló volt. A zenészek felkészültek Philharmonia Hungarica nevű zenekaruk bemutatkozására, a színészek pedig megszervezték Thalia Hungarica nevű társulatukat, amely Zilahy Lajos "Zenebohócok" című darabjával mutatkozott be a bécsi Stadttheaterben. A sikeres kezdetnek azonban nem lett folytatása. Hamarosan kiderült, hogy egy állandó társulatnak és színészi foglalkozásnak nincsenek meg a lehetőségei. A színészek tehát szétszóródtak. Szörényi Éva és Szabó Sándor többekkel együtt az Egyesült Államokba vándorolt ki, Juhász József és Rajczy Lajos Kanadába ment (az utóbbi nemsokára az öngyilkosságba menekült), Ferrari Violetta német színésznő lett, Molnár Tibor Münchenbe került és a Szabad Európa Rádióban szerepelt, majd egy idő múltán visszatért Magyarországra.

Magyar színházi élet folyt még egy darabig Amerikában. A menekült színészekből - az említetteken kívül Bárczy Kató, Dékány László, Kürthy Péter, Bogáthy Mihály - alkalmi társulatok alakultak. A leghosszabb ideig a Petőfi Színpad működött. E társulatok különböző színháztermekben magyar szerzőktől mutattak be darabokat, váltakozó sikerrel. Hosszabb ideig azonban a New York-iak sem bírták. Szörényi Éva és Szabó Sándor amerikai szerződésekkel színházakban, televízióban és filmszerepekben lépett fel. A többiek alkalmanként álltak össze egy-egy darab előadására. Továbbra is működött Sárossy-Szüle Mihály, aki hol turnékat, hol egyszeri előadásokat vagy önálló színészi fellépéseket (Barabás Sári, Karády Katalin, Szeleczky Zita) rendezett. 1960-ban New York-i Magyar Operett Színház alakult Petri Lászlóval és Petri Marikával az élen, Dékány Lászlóval mint rendezővel és színésszel. Az együttes a hatvanas évek végéig adott elő darabokat. Hasonló vállalkozás volt a New York-i Magyar Színház, amelyet 1966-ban Bogáthy Mihály szervezett és tagjai közé tartozott rajta kívül Szörényi Éva, Gabányi Böske, Dékány és a Magyarországról 1965-ben Amerikába került Krencsey Marianne. A hatvanas évek közepétől mind több magyarországi színész és énekes járt Amerika magyar központjaiban, {283.} részben egyéni, részben együttes előadásban lépve fel az ott élő magyarok előtt.

A Philharmonia Hungarica sorsa is viszontagságos volt, de a nehézségek ellenére fennmaradt és végül állandó működési lehetőséget kapott. A zenekar kezdetben kereken 80 tagból állott élén Rozsnyai Zoltán karmesterrel. A Philharmonia Hungarica tekintélyét nagyban emelte, hogy kiváló, nemzetközi hírű művészek vállaltak szereplést hangversenyein, a többi között Yehudi Menuhin, Starker János gordonkaművész és néhány híres magyar karmester (Doráti Antal, Ormándy Jenő). A bécsi, salzburgi, svájci hangversenyek után a zenekar bejárta egész Európát és Amerikát. Később azonban külső bajok és belső ellentétek emésztették az együttest. Mindezek ellenére nem bomlott szét és ennek a kitartásnak volt tulajdonítható, hogy végleges otthont kapott. A Ruhr-vidéki Mari - egy gyorsan fejlődő és gyarapodó német város - állandó zenekara lett, immár megmenekülve minden egzisztenciális gondtól és nehézségtől.


10. Régi és új emigráció

Az ötvenhatos menekültek szervezkedési és cselekvési buzgalma arra ösztönözte a régieket, hogy a megváltozott helyzetet átgondolják és a maguk szerepét, feladatát, törekvését újból megfogalmazzák. Abban mindannyian egyetértettek, hogy nem rendezkedhetnek be szembenállásra vagy különállásra, még ha érezték és tudták is, hogy bizonyos versengés elkerülhetetlenné válik. A magyar forradalom annyira közös ügye volt az egész nyugati magyarságnak, hogy a régi emigránsok csakis a forradalom és szabadságharc menekültjeivel való szóértésre és együttműködésre gondolhattak. Gyakorlatilag meg arra, hogy vagy ők vesznek részt az ötvenhatosok kezdeményezéseiben és vállalkozásaiban, vagy azokat igyekeznek megnyerni a maguk intézményeinek és szervezeteinek. Példa mind a kettőre bőven van.

Az emigráció politikai színképe 1956-57 után lényegesen nem változott meg. Az ötvenhatos menekültek nem hoztak magukkal olyan pártpolitikai programokat, amelyek gyarapíthatták és gazdagíthatták volna a meglévő színképet. Amit ötvenhatos programnak nevezni lehet, az általános elvekből és politikai szándékokból állt. Fontosabb elemei a szabad és nyitott társadalom utáni vágy, a parlamentáris demokrácia, az emberi és állampolgári jogokra és szabadságokra épülő állami berendezkedés, Magyarország függetlenségére és önállóságára való törekvés, a nép önrendelkezésének joga és lehetősége. Ettől függetlenül azonban az új menekültek minden politikai színárnyalatot képviseltek. Volt közöttük konzervatív, kereszténydemokrata, republikánus, királypárti, liberális, népi és polgári radikális, szociáldemokrata és szocialista. Pártokban kifejezve: a teljes színskála képviselve volt.

A kereszténydemokraták közül a Közi Horváth-féle Népmozgalom elsősorban a keresztény színezetű politika konzervatív szárnyáról kapott utánpótlást, {284.} főleg azok részéről, akiket Mindszenty bíboros politikai híveiként lehetett számon tartani. A Barankovics-féle néppárti irányzat felé azok orientálódtak, akik az úgynevezett haladó katolicizmus táborába tartoztak és korábban a katolikus agrármozgalomban (KALOT) vagy munkásmozgalomban (EMSZO, Hivatásszervezet, keresztény szakszervezetek) vettek részt. A forradalmat közvetlenül követő hónapokban a kereszténydemokrata tábor még együtt volt. Ezt az egységet dokumentálta "a szabad földön élő, valamint a magyar forradalomban részt vett és a szabadságharc leverése után az ország elhagyására kényszerült magyar keresztény demokraták" 1957. június 28-án Münchenben kezdődött háromnapos kongresszusa, amelyen Közi Horváth József elnökölt. A kongresszust a Magyar Keresztény Demokrata Unió rendezte.

A kongresszus kijelentette: "őszintén óhajtjuk, hogy a forradalom után menekült és esztendők óta külföldön élő közéleti vezetők között megértés és hatékony, közös munkára alkalmas jóviszony alakuljon ki. Őszintén kívánjuk, hogy a régi emigrációnak tagjai, akik a forradalom eszméit magukénak vallják, tudásukkal és tapasztalatukkal segíthessék az új emigráció hivatott vezetőit". A kongresszus szerint: "A forradalom elsodorta a nemzet emigrációs képviseletére vonatkozó különféle jogfolytonossági elméleteket. Új nemzeti képviselet kialakítására van szükség az emigrációban."[307] E nemzeti képviselet azonban nem azoknak a feltételeknek az alapján jött létre, amelyet a kongresszus javasolt. Következésképpen a benne való részvétel tekintetében megoszlottak a vélemények. Barankovics és Varga László csatlakozott a Magyar Bizottsághoz, Közi Horváth és mások távol maradtak. A müncheni kongresszuson Hajdu-Németh Lajos elnökletével megalakult a kereszténydemokrata volt képviselők csoportja, de éppen a belső megoszlás következtében tétlenségre volt kárhoztatva. A Magyar Bizottságban a Barankovics-Varga kettős a Demokrata Néppártot képviselte.

A Magyar Parasztszövetségben az ötvenhatos események felborították a legalábbis formálisan létező parasztegységet. A kisgazdapárti menekült politikusok kezdeményezésére létrejött a Kisgazdapárt emigrációs szervezete és Nagy Ferenc társaival együtt az új nemzeti képviseletben már nem a Parasztszövetség, hanem a Kisgazdapárt nevében vett részt. Ugyanez történt a parasztpártiakkal, akik Kovács Imre és Sz. Szabó Pál kivételével már évekkel azelőtt elhagyták a Parasztszövetséget. Ők most mint a Petőfi Párt (a hajdani Nemzeti Parasztpárt) hontalanságban élő tagjai léptek fel és vettek részt a Magyar Bizottságban. A parasztpárti együttes azonban ugyancsak erősen megoszlott a követendő magatartást illetően. A Látóhatár-kör 1956 után visszavonult az emigráns politizálástól. Csorba Mikita István éles ellentétbe került a Magyar Bizottsággal és mindjobban elidegenedett legtöbb politikai barátjától. A következtetéseket 1961 őszén azzal vonta le, hogy visszatért Magyarországra. Borsos Sándor kezdettől fogva ellene volt minden olyan együttműködésnek, amely az amerikai politika pártfogásával jön létre. Ő szívesen látta volna a Parasztpárt aktivizálódását, de azzal, hogy felmondja régi szövetségi kötelékeit és csatlakozik egy baloldali szocialista alternatíva képviselőihez. 1956 után tehát a parasztpárti csoportból voltaképpen csak Kovács Imre és Sz. Szabó Pál - mint a Magyar {285.} Bizottság tagjai - vállaltak szerepet egy szélesebb körű emigrációs összefogásban.

Az emigráns szociáldemokraták és szocialisták egységét Kéthly Anna sem tudta megteremteni. Az ötvenhatos politikusok közül ő rendelkezett a legnagyobb belső és külső tekintéllyel. Mint a Nagy Imre-kormány egyetlen külföldre került tagja, ő volt a legilletékesebb arra, hogy Magyarországot az ENSZ és a nyugati kormányok előtt képviselje, a magyar nép vágyait és törekvéseit tolmácsolja. E feladatát legjobb tudása és képessége szerint el is végezte. Sikertelen maradt azonban a magyar emigráción belül, amennyiben képtelen volt integráló erőként fellépni és tekintélyének, népszerűségének megfelelő szerepet ellátni. Minden adottsága meglett volna ahhoz, hogy kiegyenlítően hasson és a demokrata emigráció együttműködését előmozdítsa. A demokrata emigráció egyesítését nem végezte el, de nem tudta megteremteni a szociáldemokraták és a szocialisták egységét sem. Abból a körülményből indulva ki, hogy a Szocialista Internacionálé a Szélig Imre által vezetett pártot ismerte el, amellé állott, átvéve annak vezetését, de elmulasztva azok integrálását, akik különböző okok miatt e párton kívülre kerültek. A szociáldemokrata megosztottság tehát fennmaradt az 1956 utáni évtizedekben is.[308]

Kéthly Anna hatékony közreműködésével 1957. október 23-tól kezdve újból megjelent nyomtatásban a Népszava, mint "magyar szabad szakszervezeti lap", elsősorban a Szabad Szakszervezetek Nemzetközi Szövetségének támogatásával.[309] Az ötvenhatos sajtótermékek legjobbjaihoz tartozott, színvonalas, érdekes, olvasmányos lap volt. Kéthly jegyezte mint főszerkesztő, a szerkesztési munkát Kovács Dénes végezte, a munkatársak közé tartozott a többi között: Ignotus Pál, Faludy György, Kemény György, Mikes György, Szélig Imre, Faludy Zsuzsa. Hat évig jelent meg, 1963 december végén látott napvilágot az utolsó szám.

A szocialista szakadárcsoportok közül a forradalom után is működött a belgiumi Andreánszky István-Erőss Ferenc-csoport, amely eléggé hangzatos nevet adott magának: Magyar Szocialisták Permanens Európai Konferenciája. 1957 nyaráig megjelent Erőss Szocialista Szemle című kiadványa, amely egyaránt elítélte Nagy Ferencet és Kovács Imrét, Kéthly Annát és Szélig Imrét, a Forradalmi Tanácsot (amelyet Ellenforradalmi Tanácsnak nevezett és amely szerinte nem képviselt mást, mint "amit Nagy Imre képviselt a felfordulással"), a nyugatra került volt kommunista írókat, akikben "sem szocialista meggyőződés, sem hazafias érzés nem dominál, csupán egyéni karrierjük kollektív megmentéséről volt szó".[310]

Andreánszky István és a londoni Kiss Menyhért kezdeményezésére 1961 májusában elindult a Szocialista Élet című sokszorosított folyóirat, amelynek szerkesztő bizottságában a nevezetteken kívül részt vett Presser István és Váradi Jenő is. A londoni folyóirat másfél évig látott napvilágot. Egy nyilatkozata szerint: "baloldali szocialisták vagyunk és senki sem várhatja tőlünk, hogy a világot konzervatív vagy jobboldali szemüvegen keresztül nézzük. Senki sem várhatja tőlünk, hogy a kapitalista rendszert dicsőítsük és a két világháború között fennállott magyar feudálkapitalizmus társadalmi bűneit szépítsük. Továbbá senki sem kényszeríthet bennünket arra, hogy a szocialista államokban lezajló történelmi változásoknak bizonyos eredményeit {286.} és pozitív vonatkozásait letagadjuk". A magyarországi helyzetet illetően e szöveg megfogalmazói közölték, hogy "józanul és empirikusan kell megközelítenünk Magyarország problémáit. Nem tudunk helyes ítéletet alkotni, ha állandóan nyugati mértékeket használunk, amikor kelet-európai politikával foglalkozunk. A nyugati parlamenti rendszer nem működik szükségszerűen olyan államokban, ahol a demokrácia mély gyökerei hiányoznak és ahol a mai rendszer hirtelen megváltozása nagyon könnyen a fasizmus erőit hozhatná felszínre".[311] Bán Antal tíz év előtti halálára emlékezve Presser István azt írta, hogy vele "az utolsó nagy magyar baloldali szociáldemokrata" szállt a sírba.[312] A magyarországi fejleményekben a szerkesztők a szembeszökő javulás jeleit látták. 1962 elején azt írták, hogy "az 1956 óta bekövetkezett öt évben a Kádár-kormánynak kétségtelenül sikerült lényegesen emelnie az ország gazdasági életszínvonalát. Az igazi politikai demokratizálódás azonban még hátra van... a megvalósítandó szocialista demokrácia előfeltételéül tekintjük a Rákosi-rezsim által ártatlanul meghurcolt otthoni és külföldön élő szocialistáknak és kommunistáknak nyilvános rehabilitálását és széles körű amnesztiálását".[313]

A folyóirat visszhangja csekély volt. Jóllehet igyekezett reálisan szemlélni a magyarországi fejleményeket, helyeslésre még az emigráció demokrata köreiben sem számíthatott, mivel nem a "megvalósítható", hanem a "megvalósítandó" szocialista demokráciáról szólva elegendőnek tartotta a Rákosi-rendszer szocialista és kommunista üldözöttjeinek rehabilitálását, elfelejtkezve az önkényuralom más áldozatairól és a mindenkinek kijáró szabadságokról, arról nem is szólva, hogy gyermetegnek hangzott a fasizmus erői felszínre kerülésének emlegetése, hacsak nem tekintette e folyóirat fasizmusnak általában a nem-szocialista irányzatokat. A várt visszhang és olvasói érdeklődés elmaradása következtében a Szocialista Élet 1963 januárjában beszüntette megjelenését.

1957 végén Borsos Sándor és Presser István kísérletet tett arra, hogy egy szélesebb körű baloldali összefogást hozzanak létre és olyanok érdeklődését is felkeltsék, akik korábban idegenkedtek az ő népi-szocialista elképzeléseiktől. Megnyervén André Philip volt miniszter, francia szocialista vezető támogatását és a szocialisták Európa-mozgalmának (Mouvement Socialiste pour les Etats Unis d'Europe) közreműködését 1957 november végére meghirdették a Magyar Népierők Találkozóját a francia Gauche Européenne (Európai Baloldal) nevű tömörülés védnöksége alatt. Borsosék arra számítottak, hogy francia segítséggel kibővítik táborukat. Elsősorban a müncheni Látóhatár körére, a Barankovics-párt némely tagjára, a Petőfi Körre, az ausztráliai Független Magyarország szerkesztőire és néhány független európai baloldali szellemi emberre gondoltak mint lehetséges partnerre. A párizsi csoport nevesebb tagjai voltak Borsoson és a Zürichben élő Presseren kívül Bolgár László, a francia rádió kelet-európai osztályának vezetője, Fejtő Ferenc író, az AFP francia hírügynökség munkatársa, Schreiber Tamás, aki a francia rádiónak és a Le Monde-nak dolgozott, valamint néhány párizsi magyar újságíró.

A Magyar Népierők Találkozójára 1957. november 22-24-én került sor, mintegy harminc résztvevővel. A szervező bizottság nyilatkozata szerint azoknak a régi és új emigránsoknak a részvételére számítottak, "akik {287.} sohasem adták oda magukat a hidegháborús hírverésnek és Nagy Imrét 1953-tól kezdve nem eszköznek, hanem a békés kibontakozás és a szocializmus demokráciája előfutárának tekintették. Most, amikor az ország immár egy esztendő óta a világpolitikai és társadalmi erők szerencsétlen összejátszása folytán súlyos helyzetben sínylődik, a szellemi elit, elsősorban az írók továbbra sem háborúban, vagy újabb véres fölkelésben, hanem a kiegyezés-keresésben látják a kibontakozás útját. Amikor Bibó István börtöne mélyéről is kompromisszumot keres a magyarság érdekében, amikor volt párttagok százezrei, de a jelenlegiek tízezrei és sok százezer tisztességes haladó magyar is ezt teszik, akkor nekünk, akik hasonló elveket vallunk és mindenfajta ellenforradalmi készülődést otthon és kint, bármilyen álarcú legyen is, visszaverünk, szintén állást kell foglalnunk, tekintet nélkül a nemzetközi politika pillanatnyi állására, vagy megnyilatkozásunk esetleges visszhangjára. Készen kell állnunk arra, hogy amikor egy napon - talán nem is oly távoli jövőben - a nemzetközi erőviszonyok alakulása Magyarországon is lehetővé teszi az enyhülést, kívülről támogathassuk azokat a honfitársakat, akik az összes szocialista erők demokratikus összefogását munkálják".[314]

Ha eltekintünk a fogalmazási fogyatékosságoktól, szemünkbe ötlik a szándék realista volta, vagyis az a törekvés, hogy a feltételezett (és öt év elteltével valóban meg is indult) enyhülésre az emigrációnak legalább a továbbra is gradualista szemléletű és megvalósítható követelésekben gondolkodó része felkészüljön. Kár, hogy a kezdeményezők nem tanúsítottak nagyobb türelmet és kitartást, hogy egy valóban széles körű összefogás lehetőségei megérjenek. Túlságosan napi politikában gondolkodtak és a kelleténél erősebb hangsúlyt kapott a más nézetűekkel szembeni polémia, ami megnehezítette a negatívumokon túlmutató pozitív program megalkotását.

A konferencia programján, André Philip megnyitója után, négy referátum szerepelt, de csak három hangzott el. Borsos Sándor az 1956-os forradalom utáni helyzetről, Presser István a sztálinizmus utáni magyarországi szocialista távlatokról, Bolgár László pedig arról beszélt, hogy megoldható-e a magyar kérdés az Egyesült Európa keretében. A negyedik előadást e könyv szerzőjének kellett volna tartania a szellem szabadságáról és az értelmiség szerepéről korunkban. Néhány nappal a konferencia előtt azonban lemondta részvételét, aminthogy nem mentek el Párizsba sem a Látóhatár szerkesztői, sem a Petőfi Kör vezetői, elsősorban azért, mert úgy érezték, hogy szempontjaik és törekvéseik nem kaptak kellő méltánylást a találkozó előkészítésében. A konferencia zavartalanul és nyugodt légkörben folyt le, visszhangja részben pozitív, részben negatív volt. Elutasításban elsősorban azoktól részesült, akiket a Borsos-Presser-csoport állandóan támadott. Kéthly Anna például a francia szocialista párt lapjában, a Populaire-ben 1958 januárjában a szélsőbaloldaliság vádjával illette a népi erők találkozóját.

A találkozóval előmozdítani kívánt tágabb körű baloldali összefogás nem született meg. Elsősorban azért, mert Borsos és Presser kevés hajlandóságot mutatott mások álláspontjának megértésére és a kompromisszumra. A párizsi együttes némely tagja nem is tagadta, hogy a magyar emigráció amerikai {288.} orientációja helyett szívesebben látná a francia orientációt, függetlenül attól, hogy erről a franciák hogyan gondolkodtak, illetve mutattak volna-e érdeklődést ilyen partnerség iránt. Bolgár László például a müncheni rádiót a magyar érdekek elhanyagolása és az amerikai külpolitikának és propagandának való elkötelezettség miatt marasztalta el,[315] természetesnek és helyesnek találva viszont, hogy ő mint a francia állami rádió magyar, majd kelet-európai programjának felelős vezetője hűen követi a francia kormány politikáját, szerinte magyar érdekből. A szóban forgó párizsi csoport abban is a helyi hatás alatt állott, hogy telve volt amerikaellenes előítéletekkel és a "népi erők" összefogását is ilyen szellemben képzelte el. Presser István a találkozó után azt írta e könyv szerzőjének, hogy "most végre a franciáknak is van egy magyar emigráns mozgalmuk, nemcsak az amerikaiaknak és az angoloknak".[316] A franciáknak nem lett magyar emigráns mozgalmuk, mert a párizsi találkozónak nem volt folytatása és a franciák sem törekedtek túlságosan, hogy az emigrációt támogassák. Ellenkezőleg, azt olykor terhesnek érezték.

A Borsos-Presser-csoportot elkedvetlenítette a várt eredmény elmaradása. Borsos hamarosan visszavonult az emigráns politizálástól és Presser is csak ritkán hallatta hangját. Ezt megelőzően 1958 februárjában Borsos még elindított Szocialista Magyarország-Szocialista Európa címen egy időszaki kőnyomatos lapot, de kellő érdeklődés hiányában ez a vállalkozása is félbeszakadt. Amikor hosszabb tétlensége után ismét érdeklődni kezdett a napi politika iránt, már nem magyar keretekben tette ezt, hanem a francia szocialista pártban.

Néhány szót érdemes szólni a baloldali emigráció egy magányos alakjáról, Nagy Balázsról, aki a Nagy Imre Intézet bezárása és a Petőfi Kör tevékenységének megszűnése után, egy magát Magyar Forradalmi Szocialisták Szövetsége Külföldi Csoportjának nevező és tagjai kilétét titokban tartó együttes vezetőjeként a trockizmus követőjévé lett. A szervezet Szocialista Forradalomért címen 1963 szeptemberétől kezdve rövid ideig Baselban, majd Párizsban sokszorosított folyóiratot adott ki. Ebben a magyar forradalom és a magyarországi helyzet trockista elemzésével és értékelésével foglalkozott. A cikkek név nélkül jelentek meg és a lapot sem jegyezte senki. Nagy Balázs részvételét azonban nem lehetett titokban tartani. "Szervezetünk - olvasható egy 1964 októberi levélben - a leghatározottabban szembenáll mind a hruscsovi- (brezsnyevi), kádári- és mao ce-tungi rezsimmel, mind a kapitalizmussal, ezek minden formájával. Olyan szocializmusért dolgozik és küzd, amely az 1956-os forradalomban a munkástanácsok rendszerére és hatalmára alapozva kialakulóban volt; küzdelmének az a központi célja, hogy létrejöjjön a magyarországi független marxista munkáspárt."[317] Erre a csoport szerint azért volt szükség, mert a kádári MSZMP kispolgári párt, amelynek belső reformja lehetetlen.[318] Alig két esztendő után a "forradalmi szocialisták" is elhallgattak, legalábbis magyar nyelven.

A régi emigráció színképének közepén és jobboldalán elhelyezkedő csoportok 1956 után és a hatvanas évek elején meglehetősen tétlenek voltak, részben a vezetők öregedése és harcos kedvük lankadása, részben nézeteik és törekvéseik iránti mind inkább fogyatkozó figyelem miatt.

{289.} A New York-i Magyar Bizottság Varga Béla elnökletével az ötvenes évek végén három fő célt tűzött ki maga elé: a) képviselni a magyar érdekeket az ENSZ-ben és más nemzetközi fórumokon; b) ébren tartani a magyar kérdést és állandóan figyelemmel kísérni a magyarországi fejleményeket, c) megjavítani a Bizottságon belüli politikai irányzatok együttműködését és a Bizottság tekintélyét a menekült magyarság körében. A Bizottság vezető tagjai minden alkalmat megragadtak, hogy a nyugati kormányokat és közvéleményt a magyar ügy állásáról tájékoztassák. 1958 nyarán egy öttagú küldöttség - Varga Béla, Nagy Ferenc, Kovács Imre, Király Béla és Auer Pál - hat európai országot látogatott meg, felvilágosítva a nyilvánosságot arról, hogy mi történik Magyarországon. A második kollektivizálási hullám idején a magyar paraszti önállóság elleni támadás került e tájékoztató és felvilágosító munka középpontjába. Amikor Nagy Imre és társai kivégzésének első évfordulója elérkezett, a Magyar Bizottság elnöke és tagjai ismét felhívták a világ figyelmét a magyarországi politikai üldözésekre és megtorló intézkedésekre. E tájékoztató tevékenység is közrejátszott abban, hogy a Nemzetközi Munkaügyi Szervezet 1959 júniusi genfi konferenciája előtt kérte a magyar delegáció megbízólevelének visszautasítását, azon a címen, hogy üldözik a munkástanácsokat és a szabad szervezkedést Magyarországon. A konferencia végül megtagadta a magyar delegáció megbízólevelének elfogadását.

Csak részben voltak sikeresek azok a fáradozások, amelyek bebörtönzött magyarok kiszabadításáért indultak. Magyar emigráns kezdeményezésre csak Déry Tibor és Háy Gyula mellett támadt olyan tiltakozási hullám, amelyre sok helyütt felfigyeltek. Bibó István és mások esetében ez elmaradt.[319] A Magyar Bizottság, persze, egyebet nemigen tehetett, mint memorandumokat szerkesztett, táviratokat küldözgetett, sajtónyilatkozatokat tett közzé és tüntetéseket szervezett. Kétségtelen, hogy többre nemigen tellett erejéből és eszköztárából, lehetőségei meglehetősen korlátozottak voltak. Ellentétben például a lengyelekkel, az Egyesült Államokban élő magyarok akkor nem rendelkeztek egyetlen magyar származású szenátorral, képviselővel vagy magasabb rangú helyi tisztségviselővel, akik súlyt adhattak volna az emigránsok kívánságainak és felszólalásainak. Ez a helyzet később sem változott meg lényegesen, ami megnehezítette a magyar igények melletti amerikai rokonszenv felkeltését.

Felelős amerikai politikusok a forradalom után sem takarékoskodtak ígéretekkel és fogadkozásokkal Kelet-Közép-Európát illetően. 1959. július 17-én a washingtoni kongresszus közös határozatot hozott július harmadik hetének a Rabnemzetek Hetévé való deklarálásáról. Ennek alapján az elnökök minden évben külön nyilatkozattal hirdették meg ezt a hetet. A kormányzat ugyan a puszta tény bejelentésén kívül mást nem tett, nem akadályozhatta azonban meg, hogy lelkes és magyar szavazatokra pályázó törvényhozók és kormányzók ne keltsék azt a benyomást, hogy az Egyesült Államok vissza akarja állítani az elnyomott országok szabadságát és nem adja fel a reményt, hogy ez be is következik. 1962-ben egy képviselő ezt mondotta a képviselőházban: "Végre látjuk a reménységet, a szabadság ügyének felderültét. Végre elmondhatjuk azoknak, akik a vasfüggöny mögött raboskodnak, hogy a várakozás már nem tart sokáig és el fog érkezni {290.} az a nap, amikor mindazok a népek, amelyek elnyomóik kezétől oly sokat szenvedtek, szabadok lesznek és egyesülhetnek újból."[320] Egy másik képviselő szerint "minden ésszerű lépést megteszünk, hogy felszabadítsuk a kommunizmus rabjait".[321] Egy harmadik szerint: "Ebben az évben még a Rabnemzetek Hetén veszünk részt, bizakodó hitem az, hogy az elkövetkező években ezeket az országokat már a szabad világ közösségében ismerhetjük el."[322]

Amerika szabad ország lévén, mindenki úgy fogalmazhatta meg mondanivalóját és úgy fejezhette ki rokonszenvét, ahogyan jónak látta. Sajnos a magyarok nagy része nem baráti gesztust látott az ilyen nyilatkozatokban, hanem hajlott arra, hogy a Szovjetunióval és a kelet-közép-európai rendszerekkel szembeni keményebb fellépés szándékát olvassa ki belőlük. Pedig Eisenhower volt elnök 1961 novemberében egy rádióinterjúban a magyar kérdésről szólva megmagyarázta, hogyan értette azt az 1956 előtti fogadkozását, hogy Amerika segíti a vasfüggöny mögötti népek felszabadítását. "Mindig azt mondtam - világosított fel a volt elnök -, »minden lehető békés eszközzel«. Azt hangoztattam, hogy nem fogadhatjuk el azt a felfogást, hogy ezek a nemzetek örökre rabszolgasorsban maradjanak. De háborút nem indítunk felszabadításukra. Minden birtokunkban lévő békés eszközt felhasználunk, s úgy gondolom, a jövőben is így kell cselekednünk." Arra is kitért Eisenhower, hogy mi tartotta vissza 1956 őszén a magyarországi beavatkozástól. "Az - mondotta -, hogy az Egyesült Államok ezt csak másokkal szövetkezve hajthatta volna végre, hiszen a beavatkozás közben át kellett volna kelnie Németországon, Ausztrián, Franciaországon, vagy valamilyen más területen, s erre az engedélyt nem kapta volna meg. Független államokkal kellett számolnunk. Egyetlen európai ország, s azt hiszem, a mienk sem állt készen, hogy fejest ugorjék ebbe az ügybe, s megpróbálja Magyarországot megszabadítani a kommunista befolyástól. Nem hiszem, hogy akkoriban az Egyesült Nemzetek támogatja beavatkozásunkat, melyet nyílt háború követett volna."[323]

A "felszabadítás" az 56-os tapasztalatok ellenére is benne maradt a magyar emigráció szótárában, jeleként a némely körökben uralkodó illuzionista és a valóságtól elrugaszkodott szemléletnek, valamint annak, hogy mily ábrándokba torkollhat az értelem által nem befolyásolt hazafiúi lelkesedés és tennivágyás. A Clevelandben alakult Magyar Felszabadító Bizottság, amelyet Kovács Gyula szkv. altábornagy irányított, valószínűleg kellően át sem gondolta, hogyan képzeli el a felszabadítást, amelyet nevébe felvett. A Bizottság több kérdésben hallatta hangját, de a felszabadításhoz egy centiméterrel sem vitt közelebb. 1959-ben meghirdette - az 1960-as évfordulóra való tekintettel - a Trianoni Gyászév-et, anélkül, hogy bármily lehetősége és eszköze lett volna a tervek gyakorlati megvalósulását előmozdítani. Feladatát bizonyára elvégzettnek is tekintette azzal, hogy Kovács Gyula aláírásával kibocsátott egy terjedelmes felhívást. Amikor a magyar kérdés lekerült az Egyesült Nemzetek napirendjéről, a Magyar Felszabadító Bizottság ismét felhívást bocsátott ki: "A MFB nyomatékosan kéri a szabad földön élő magyarságot, hogy senki se engedje tétlenségével eltemettetni a magyar kérdést. Senki se nyugodjék bele abba, hogy az 1956. évi magyar szabadságharc élet- és véráldozata, a magyar nép tengernyi {291.} szenvedése egyszerűen alku és csere tárgyává váljék a tárgyaló felek kezében. Isten kegyelméből nem azért élünk a szabad földön, hogy népünk temetését mi is siettessük."[324]

Az imént említett alkudozás ellen tiltakozott az a Mozgalom is, amely New Yorkban alakult a Magyar Nemzet Védelmére az Egyesült Nemzetek Szövetségében. A szóban forgó alkudozás arra vonatkozott, hogy megbízható értesülések szerint megegyezés született: "Moszkva elfogadja U Thant megválasztását az ENSZ főtitkárává, ha a szabad világ végleg elejti a magyar kérdést" és ez ellen a megegyezés ellen az Egyesült Államok delegációja sem emel kifogást. A tiltakozás aláírói - Eckhardt Tibor, Falussy Alajos, az Amerikai Magyar Szövetség elnöke, Szabó S. János pápai protonotárius, az amerikai Katolikus Liga elnöke és Szent-Iványi Sándor volt unitárius püspöki vikárius, valamint Borshy-Kerekes György, az Amerikai Magyar Református Egyesület elnöke - kijelentették, "a hősi magyar szabadságharcot és a magyar nemzet jövőjét tagadnók meg, ha nem szállanánk minden erőnkkel szembe ezzel a méltatlan alkuval".[325]

A magyar legitimista tábor, ha nem is kapott számottevő erősítést az ötvenhatos menekülési hullám következtében, mégis nőtt erejében és tekintélyében. Az idők folyamán ugyanis mind több jeles közéleti ember adta tanújelét annak, hogy rokonszenvezik a királyság eszméjével és intézményével. Ezek közé tartozott némely magyar arisztokratán kívül több hajdani nagyiparos, bankár és részben politikus, főleg az Egyesült Államokban, ahol a legitimizmus mintha népszerűbb lett volna, mint az európai magyar emigránsok körében. Fenyő Miksa például nyíltan vallotta, hogy királypárti. Nem kétséges, hogy a legitimizmus megerősödéséhez hozzájárult Habsburg Ottó tehetsége és személyének népszerűsége. A volt király fia arról is mind több bizonyítékot szolgáltatott, hogy józanabbul és felvilágosultabban gondolkodik, mint környezete és híveinek többsége. Egy 1958 végén adott interjúban például kijelentette, mindig azon a véleményen volt, hogy "a földreformra feltétlenül szükség van. Még 1935-ben, vagy 1936-ban egy interview keretében leszögeztem - mondotta -, hogy ha a konzervatív körök nem készítik elő és nem csinálják meg a földreformot Magyarországon, akkor egy ilyen állapot szükségszerűen forradalomhoz fog vezetni".[326] Persze, nem az efféle nyilatkozatok növelték híveinek számát, hanem sokkal inkább mélységesen konzervatív beállítottsága, vallásossága, a katolikus "Abendland"-ról vallott felfogása és a magyar történelem tradicionalista szemlélete, amiért majd mindenki elnézte a gyakorlati politikai elképzeléseiben és tevékenységében mutatkozó felvilágosultságot, liberalizmust, a más nézetekkel szembeni megértést és türelmet. Olykor szembeszökő volt a gondolkodási és ítélkezési különbség közte és tábora között, ám egyik sem tagadhatta meg a másikat, neki csak ilyen tábora akadt és táborának sem volt más vezérlő csillaga, mint ő. A "magyar Habsburgok", József vagy Albrecht főherceg, alkalmatlannak bizonyultak bármilyen magyar királypártiság megtestesítésére. Mind a kettő erősen kompromittálta magát a szélsőjobboldallal és a tekintélyuralmi elvekkel való kacérkodással. Ottó fasiszta- és náciellenessége miatt nemzetközi elismerésre is inkább számíthatott, mint a Habsburg-ház "magyar ágá"-nak önmagukat eléggé lejáratott tagjai.

{292.} Habsburg Ottónak a magyar emigrációval való kapcsolata a hatvanas és hetvenes években tovább mélyült, elsősorban magyar emigráns személyiségekkel és csoportokkal való gyakori találkozásai, helyenként (pl. Münchenben és New Yorkban) rendszeres előadásai révén. 1963 júliusától mintegy saját orgánuma is támadt. Csonka Emil a szerkesztésében megjelenő Új Európa című havi lapot rendelkezésére bocsátotta, fórumot nyújtván nézetei és véleményei kifejtésére. Másfelől az ő tekintélye és összeköttetései megkönnyítették e folyóirat megjelenési lehetőségeit és külső kapcsolatait. Az Új Európa nem volt legitimista folyóirat, de Habsburg Ottó szerepeltetésével erősítette a királypártiság eszméjét és táborát, nemkülönben eszmei irányítójának és pártfogójának népszerűségét.

Habsburg Ottó eléggé bölcs volt ahhoz, hogy magyar hívei körében ne trónkövetelőként lépjen fel és ne keltse azt a látszatot, mintha a királyság intézményének népszerűsítésére törekednék. Helyette az európai egységgondolatot hirdette és az egyesülés eszméjének igyekezett megnyerni hallgatóit, illetve olvasóit. Szerinte "a király hivatása az államban, hogy a pártküzdelmektől való függetlenséget és a pártok-fölöttiséget képviselje és ezáltal az emberi jogbiztonság és jogfolytonosság garanciája legyen. Tehát hivatása egy fejedelem-királynak, hogy a mindig előretörekvő magánérdekekkel szemben a köz, az általános érdekek védője legyen és legfőképp azokat képviselje és védje, akik gyengék és nincsenek szervezve. Az erőseknek van módjuk, hogy jogigényüket maguk keresztülvigyék. A gyengéknek szükségük van védőre".[327]

Habsburg Ottó a többi között abban is különbözött sok követőjétől, hogy nem tett könnyelműen egyenlőségi jelet szocialisták és kommunisták közé. Híveit például figyelmeztette, ne felejtkezzenek meg a szociáldemokrácia érdemeiről a munkásság jogainak kivívásában, a demokrácia védelmében és az európai egyesülési törekvésekben, ne ítéljenek általánosságban, csak konkrétumok alapján. Csak kevesen követték ez okos tanácsot, amelyet főleg Csonka Emil tett magáévá, olyan nyitottá és türelmessé téve az Új Európa című folyóiratát, hogy abban olyanok is megszólalhattak, akik távol álltak a királypártiság és a konzervativizmus eszméitől. Az Új Európa Csonka Emil 1982 őszén bekövetkezett halála után megszűnt, jóllehet anyagilag megalapozott volt és olvasótábora is szilárdnak látszott. Habsburg Ottó azonban annyira Csonka alkatára szabott vállalkozásnak tekintette, hogy nélküle nem kívánta a folytatását.

Az emigrációs szélsőjobboldal nehéz helyzetbe került az ötvenhatos forradalom után, mert ugyan Moszkva jó alkalmat nyújtott arra, hogy az "antibolsevizmus előharcosai" eszméik igazolását lássák a magyar népfelkelés véres leverésében és a nyomában érthető módon fellángolt kommunistaellenességben, mégis az ötvenhatos menekültek csak kevés érdeklődést mutattak a hungarista mozgalom és törekvései iránt. A szélsőjobboldali publicisták, Marschalkó Lajos, Ráttkay R. Kálmán, Milotay István, Málnási Ödön, Somody István, Alföldi Géza és az ötvenhatban nyugatra került Fiala Ferenc egymást bátorították azzal, hogy eszméik terjesztésében messzebbre lehet elmenni, mint korábban, legfeljebb az antiszemitizmusban ajánlatos némi óvatosság.

Ausztriában, Németországban és az Egyesült Államokban a baloldali és {293.} zsidó szervezetek időnként szellőztették a magyar nyilasok tevékenységét. Elsősorban ezek lapjait kísérték figyelemmel, amelyekből nemcsak antibolsevizmus, de demokráciaellenesség és zsidóellenesség is kiolvasható volt. A német és az osztrák hatóságok nem maradtak tétlenek. Az Út és Cél című lapnak, a Hungarista Mozgalom hivatalos orgánumának például 1957 őszén el kellett hagynia megjelenési helyét, Salzburgot, mert Ausztriából kitiltották. A lap áttelepedett Münchenbe, ahol azután Cél néven jelent meg, ott is felkeltette azonban hivatalos szervek figyelmét antiszemita és antidemokrata cikkeivel. 1960 elején már Buenos Airesben jelent meg. A Hungarista Mozgalomnak központi lapján kívül még három lapja jelent meg: kettő Ausztráliában és egy Kanadában. (Az utóbbit Henney Árpád, a Hungarista Mozgalom vezetője 1959 nyarán beszüntette.)

A Németországban - a teisingi kastélyban - megjelenő Hídverők ellen is szaporodtak a panaszok az ötvenes évek végén és a hatvanas évek elején, úgyhogy a hatóságoknak foglalkozniuk kellett vele. Különösen a bajor szociáldemokrata párt nehezményezte a nyilas folyóirat és a mellette létesített archívum működését. A fő vád az volt, hogy Szálasi Ferenc emlékét ápolja és idézi munkáit, nemzeti szocialista gondolatokat terjeszt a magyar menekültek körében, Európa legjobbjainak nevezi a nürnbergi per elítéltjeit, a világtörténelem legnagyobb hazugságának mondja hatmillió zsidó elpusztítását. A hatóságok csak lassan reagáltak a vádakra. Volt olyan nézet is, hogy mivel mindez magyar nyelven történik és a szóban forgó személyek nem németek, törekvéseik és céljaik nem Németországot, hanem Magyarországot érintik, nem lehet a németországi náciellenes törvényeket ellenük alkalmazni. Végül mégis azt a döntést hozták, hogy Alföldi Géza vagy megszünteti sajtótevékenységét, vagy pedig elhagyja Németországot és másutt telepszik le. Az előbbit választotta. A Hídverők 1962 augusztus után nem jelent meg többé és az archívum is bezárt. Évekkel később egy Hungaricus néven publikáló cikkíró "Levél Wass Alberthez" című írásában nosztalgikus hangon emlékezett vissza a Hídverők megszűnésével bekövetkezett "veszteség"-re: "A freilassingi nagyszerű irodalmi találkozó irodalmi magyar esküvéséből, vajon mi maradt? Nyírő József meghalt, Milotay István már valahonnan a másvilágról figyelmeztet a még mindig ismeretlen Magyarországra. Most szomorúan kell jelentenem Neked, hogy itt Nyugat-Németországban összeomlott egy kis magyar végvár is. Kinek, kinek lehetett az a véleménye róla, amelyet megformált magának. Alföldi Géza teisingi kastélyát - elárverezték. A teisingi magyar gyűjtemény, amely nem szélhámosság volt - mert magam is láttam -, jelenleg eltűntnek látszik és legfeljebb méltóságos asszonyokból lett öreg takarítónők, mindenüket áldozott amerikai, kanadai segédmunkások siratják dollárjaik ezreit, amelyeket az ezeréves lovagvár összeomlása maga alá temetett."[328]

A Hídverők örökét a Hídfő vette át. Az előbbihez hasonlóan ez sem volt pártlap és olykor élcelődött is a pártemberek tettein, de buzgón ápolta a hungarista hagyományokat. Londonban jelent meg Süli József kiadásában, egy ideig az ő, majd később Marschalkó Lajos és Fiala Ferenc szerkesztésében, önmagát "a keresztény nemzeti magyarság legbátrabb harcos lapjá"-nak nevezte, amely "híven szolgálja a hungarizmus gondolatát" és összefogja "az antibolsevista nemzeti jobboldal minden csoportját, árnyalatát". {294.} Amerikát és az amerikai intézményekkel - elsősorban a Szabad Európa Bizottságot a budapestihez hasonló hangvétellel és majdnem azonos érvekkel - hevesen támadta, nagyrészt a zsidók ottani szerepe és befolyása miatt. Hruscsov amerikai útja előtt azt írta, hogy "Magyarországról mindenki lemondott, csak - mi nem. Mindenki megalkudhat, csak - mi nem! Nekünk ebben a világban jobb erkölcsi alapjaink vannak, mint bárki másnak. Minekünk az Atlanti Charta ígérte meg a szabadságot, függetlenséget, félelemnélküli életet. S cserébe egyszerre kaptunk nyakunkba egy új Trianon selyemzsinórját, az amerikai és szovjet kötelet. Mi kétszer védtük meg Európát a bolsevista elözönléstől: 1944-45-ben és 1956-ban a szuezi válság idején."[329] A párhuzam 1944-45 és 1956 között gyakran visszatért a Hídfő hasábjain, egyenlőségi jelet - "a bolsevizmus elleni küzdelem" - téve a két időpont közé.

Nem szűkölködött az emigráció nyilas rétege derűs színfoltokban sem. Ilyen volt az a balga elképzelés, hogy a magyaroknak össze kellene és lehet fogniok a kommunizmus ellen a kínaiakkal. Egy Buenos Airesben élő volt nyilas képviselő, Vágó Pál 1956 végén Emlékirat-ot szerkesztett és azt eljuttatta különböző ázsiai kormányoknak. Ebben kijelentette, hogy a harmadik világháború elkerülhetetlen és annak valószínű nyertese Kína lesz. Vágó a pekingi kormánynak azt javasolta, hogy fogjon össze Magyarországgal - mint "Ázsiának Európába tolt dárdahegyével" - és pusztítsa el a nyugati világot. Vágó szerint "a bibliával le nem igázott Ázsia nacionalista és szocialista vezető hatalma Kína", amelynek érdeke, hogy a magyarokkal együttműködjék, mert azok belátták, hogy minden bajuk oka István király, aki a magyarság hagyományait kiirtotta, sőt, ráadásul "reánk erőszakolta a zsidó fétisimádást". Pekingnek a hajdani hungarista képviselő és ideológus azt ajánlotta, ne engedje magát megtéveszteni a közös marxista elvektől, mert a történelem a fajok harca és Moszkvát mint egy ellenséges fehér birodalom központját kellene kezelnie, mi magyarok azonban fajilag ázsiaiak, tehát rokonaik vagyunk.[330] Vágó ez eredeti gondolatai nem maradtak meg lapjának szűk olvasói körében, hanem további kiegészítést kaptak - a helyzet iróniájaként - egy helyi katolikus közlönyben. A gondolatmenetet, amelynek egyik fontos pontja volt, hogy "Szent István elárulta a magyarságot" egy katolikus pap fűzte tovább.

Pesti Józsefnek hívták. A jezsuita szerzetes a Buenos Aires-i magyar katolikus missziós központ lelkésze volt és ebben a minőségében kiadta a misszió Értesítő című lapját. Ebben Vágó gondolatait felkapva azt írta, hogy "Kínában nem kommunizmus van valójában, hanem nemzeti szocializmus. Ami azt akarja mondani, hogy amíg minden nyugati kommunizmus nemzetellenes, vagyis zsidó alkotás volt az első szovjettől kezdve - addig a kínai kommunizmus kínai és száz százalékosan kínai érdekű". A zsidókat Pesti József másért is elmarasztalta: "bennünket már évezredekkel ezelőtt is a szemiták nyomtak el, viszont történelmünk több ezer éves, mint a zsidóké... Ők tették tönkre a mi szumér birodalmunkat". Egy katolikus pap tollából különös volt olvasni, hogy ha a magyarság új jövőt akar építeni, akkor - nem a kereszténységhez, hanem - "az őskaldeai évezredekhez" kellene igazodnia.[331] Így keveredett szélsőjobboldaliság, magyar-kínai sorsközösség, antiszemitizmus, keresztény- és nyugatellenesség a sumer származás {295.} tanaival. Az eset marginális jelenség volt és inkább kuriózum, mint jellemző tünet, mégis jelzett valamit abból, hogy mily zavaros és ködös gondolatok kavarogtak némely magyar agyakban.

*

A csalódás, amely a menekült politikusokat a magyar kérdésnek az ENSZ napirendjéről való levételével és a forradalom emlékeinek lassú fakulásával érte, némelyekben a politikától való visszahúzódást sugallta. Másokban azt a felismerést táplálta, hogy az eltorlaszolt politikai utak helyett más csapásokat és ösvényeket kell vágni. Akik továbbra is emigráns politikával foglalkoztak, nem szűntek meg illetékes fórumokon a magyar ügyet ébren tartani, hazai jogkorlátozó intézkedések ellen felszólalni, a politikai foglyoknak szabadságot és a nemzetnek önrendelkezési jogot követelni. A Rabnemzetek Amerikai Barátai, az Európai Rabnemzetek Közgyűlése, valamint a Magyar Bizottság 1961-ben - a forradalom ötödik évfordulóján - kiadott könyvecskéje (Hungary under Soviet Rule V.) világosan kifejezésre juttatta, mit foglalna magában magyar vonatkozásban az önrendelkezés. Eszerint haladéktalanul szabadon kellene engedni a politikai foglyokat, az idegen csapatoknak el kellene hagyniok Magyarországot és szabad választásokat kellene rendezni az Egyesült Nemzetek felügyelete alatt. A Rabnemzetek Közgyűlésének 1961 októberében, Párizsban, nagy nemzetközi részvétellel megrendezett rendkívüli ülésén megerősítést nyertek az önrendelkezésre vonatkozó követelések, amelyek az elkövetkező években megadták a nyugati kormányokhoz és intézményekhez intézett magyar memorandumok és táviratok alaphangját. Az ötödik évfordulón kibocsátott Manifesztum, amelyet az európai és amerikai politikai és szellemi élet számos neves tagja írt alá, a magyar forradalmat Európa legjelentősebb fejleményének nevezte az 1948-as berlini légihíd óta.[332]

Az iménti követelések tekintetében a nyugati magyar emigráció eléggé egységes volt, hiszen olyan elemi igényeket fejeztek ki, amelyek megvallása nélkül az emigráns lét értelmét vesztette volna, még ha nyilvánvalónak látszott is, hogy a célok megvalósulása hosszú időt vesz igénybe és nagyfokú türelmet kíván. A korabeli magyarországi kommunista publicisztika és propaganda előszeretettel nevezte reakciós és hidegháborús beállítottságnak azt az emigrációs vágyat, hogy Magyarországot szabadnak és önállónak lássa. Ez nemcsak az úgynevezett jobboldalnak volt a követelése. A nyugati egyetemeken tanuló diákok körében a MEFESZ által rendezett vita ékes bizonyságot szolgáltatott arról, milyen progresszív elvek alapján képzelték el hazájuk jövőjét azok a demokrata egyetemisták, akik függetlenségét szorgalmazták. Az 1962 novemberében elindított és 1963 májusában lezárt vita résztvevőinek többsége azt kívánta, hogy Magyarország "egy szocialista, vagy szociális igazságon alapuló, demokratikus, a nemzeti hagyományokat ápoló, de a múltat sem társadalmi, sem politikai, sem gazdasági rendszerében visszahozni nem akaró, az egyén szabadságát tisztelő és alkotó készségét kifejlesztő, a hatalmi csoportosulásoktól független, a világ minden népével békében élő állam legyen".[333]

Önrendelkezést követelt Nagy Ferenc is a Nemzetközi Parasztunió 1964 {296.} szeptemberi washingtoni kongresszusán, amelyen a lengyel Stanislaw Mikolajczyk helyébe elnökké választották. A volt miniszterelnök kijelentette, hogy a kelet-közép-európai népek parasztságát semmilyen megoldás nem elégítheti ki, amely nem tartalmazza a teljes szabadságot és önrendelkezést.[334]

A forradalom utáni évekre visszapillantva Kovács Imre azt írta, hogy: "Az ötvenhatos forradalom a múltból a jövőbe vetítette a magyar kérdést, az ellanyhuló közérdeklődés, a szimpatizáló kormányok elhidegülése a mágikus évszámokat megfosztotta varázsuktól, a megoldást valahol a jövőben, a fejlemények valamikénti kedvezőbb kombinálásában kereshetjük. A megrázkódtatástól, amit az ötvenhatos forradalom leverése világszerte keltett, a realitásokban ocsúdott fel az emberiség; egy olyan totalitárius nagyhatalommal van dolga, amely sajátosan és önzően magyarázott biztonsága érdekében a legbrutálisabb megtorlástól sem riad vissza. Mivel Moszkva felismerte, hogy a nyugati hatalmak, elsősorban az Egyesült Államok, tartózkodnak a nukleáris összecsapástól, egyetlen fegyverük a diplomáciai tiltakozás, amit senki sem vesz komolyan; Kelet-Európát véglegesen a saját házatájának tekinti, ahol a kommunista rendszerek kedvükre berendezkedhettek."[335]

Kovács Imre életében fontos változás következett be, amikor a Szabad Európa Bizottság támogatásával tett ázsiai és dél-amerikai útja során olyan problémákkal szembesült, amelyek cselekvési lehetőséget kínáltak egy közép-európai agrárreformernek. Ilyen problémákkal fiatal korában Magyarországon már találkozott, ezekkel sok hasonlóságot mutattak. Dél-amerikai utazásáról New Yorkba visszatérve, érdeklődő barátoknak "egy olyan kutatóközpont felállítását javasoltam - írta húsz évvel később -, mely felmérné és kiértékelné Latin-Amerika szociális problémáit, hogy a megoldást elősegítse vagy előkészítse. Azzal érveltem, hogy a kelet-európai szakemberek szemmértéke jobb Latin-Amerika sajátos viszonyaihoz, mint az észak-amerikaiaké... Verbuváljunk menekült magyar, lengyel, cseh, bolgár agronómusokat, közgazdászokat, kultúrmérnököket, akik rövid átképző tanfolyamokon hozzáigazodnának a helyi adottságokhoz és hajlandóságot mutató kormányokkal nekiláthatnánk az agrárreformoknak".[336] A hajdani magyar falukutató és földosztó 1961-ben Latin-Amerikát akarta földreformmal megszabadítani a feudalizmustól és az agrárszegénységtől. Megszületett az International Center for Social Research nevű intézet, amelyet New York-i központtal az International Development Fund pénzelt. Kovács Imre lett az intézet elnöke, miután előzően kivált a Szabad Európa Bizottság sajtóosztályából. Az idő kedvezett a tervnek. Az új elnök, John F. Kennedy az amerikai politika és közvélemény érdeklődését Dél- és Közép-Amerika felé fordította és nem volt nehéz latin-amerikai vállalkozásokra rokonszenvet és pénzt szerezni. Kovács Imre nagy lendülettel vetette magát új munkájába és néhány fiatal magyar menekült szociológust, közgazdászt, agronómust is belevont a latin-amerikai akcióba.

A vállalkozás rövid életű volt. Amikor kiderült, hogy voltaképpen miről van szó és a Dél-Amerikába érkezett idegenek mire törekszenek, a helyi nagybirtokosok nyomás alá helyezték a "hajlandóságot mutató kormányok"-at, úgyhogy azoknak vissza kellett vonulniok terveikkel. Az észak-amerikaiaknak {297.} meg nem volt kényszerítő eszköz a kezükben, a feudális nagyurakkal szemben hiába is álltak volna a földnélküli parasztok mellé. A washingtoni kormány lefújta az egészet, fontosabb volt a latin-amerikai kormányokkal való zavartalan barátság, mint a népbarát tervek keresztülvitele. Kovács Imre 1963 október végén bezárta irodáját. "Sokat kínlódtam Latin-Amerikával - írta egy levelében - és olyan nehézségekbe ütköztem, amelyeket előre ugyan megláttam, csak arra nem gondoltam, hogy meghaladják erőmet és képességeimet, így bátran nekivágtam új megbízatásomnak. A nehézségek a meg nem értésből fakadtak, se a kontinens, se Washington nem gondolja komolyan a kérdések megoldását és inkább tüneti kezeléssel bajlódik, mintsem készek lennének azokra a strukturális változásokra, radikális reformokra, amelyeket javasoltam és amelyek nélkül Latin-Amerika menthetetlen."[337]

Az emigráció tehát visszakapta Kovács Imrét, aki visszatérése után mindjárt azzal a tervvel állott elő, hogy érdemes lenne felmérni a hatvanas évek Magyarországát és ankét formájában közzé tenni egy ilyen vizsgálat eredményeit. Kovács ismét munkát kapott a Szabad Európa Bizottságnál. Szerkesztette a Magyarországi Hírek című kőnyomatost.

 


{298.}

IV. Hatvanhárom


1. A magyarországi változások

Az 1962 novemberi budapesti pártkongresszus lezárni látszott az ötvenhatos forradalom utáni megtorlás korszakát és 1963-tól kezdődően mind több intézkedés vallott arra, hogy a magyarországi kommunista kormányzat konszolidálni kívánja hatalmát és elért eredményeit. Habár elszigeteltsége még nem oldódott fel, a magyar ügy lekerült a nemzetközi politika égető kérdéseinek listájáról és a Kádár-kormány előtt megnyílt az út, hogy külkapcsolatainak javításán fáradozzék. A bel- és gazdaságpolitikában oly értelmű kezdeményezések történtek, amelyekből jó irányú fejlődésre lehetett következtetni és abban reménykedni, hogy a lakosság igényei a korábbinál kedvezőbb kielégítést nyernek. Kádár János és munkatársai figyelemre méltó lépéseket tettek annak érdekében, hogy a nép és a hatalom közötti ellentét enyhüljön, a közállapotok elviselhetőbbé váljanak és az egyéni kezdeményezések köre táguljon. Az 1963 eleji amnesztia a megbékélés iránti szándékot jelezte, ámbár az is észrevehető volt, hogy a kormányzat rendkívül óvatosan halad előre és a lakosságnak tetsző intézkedéseket úgy vezeti be, hogy közben félszemmel a szövetséges kommunista országokra és a régi, dogmatikus, szektás, sztálinista politika még meglevő magyarországi híveire is pillant, nehogy olyan küzdelemre kényszerüljön, amelyben egyik vagy másik erővel - tehát a reformok sürgetőivel vagy azok ellenzőivel - szemben alulmaradhat. Az új politika fő eleme a kétfrontos harc volt, abban az értelemben, hogy Kádárék elhatárolták magukat mind a rákosista, mind a nagyimrés irányzattól. Egyben úgy akartak reformálni és "magyar" politikát folytatni, hogy az "internacionalista elkötelezettségük" és "szövetségi hűségük" felől se támadhassanak kétségek.

Ehhez kettő kellett. Politikai bölcsesség magyar és megértés szovjet részről. A sors szerencsés közrejátszása folytán mind a kettő megvolt. Kádár János hihetővé tudta tenni, hogy őszintén törekszik a frontok fellazítására és a népi igények legalábbis részbeni kielégítésére. A patronáló hatalmat pedig meg tudta nyugtatni, hogy a reformbarát irányzat nem vezet a kommunista hatalom megingásához és az úgynevezett szocialista vívmányok veszélyeztetéséhez. Belső és külső politikájával, ha nem tudta is feledtetni a forradalom elárulását és Nagy Imre életének kioltásában való közreműködését, annyit elért, hogy a lakosság elsősorban jelen erényei és nem múlt vétkei alapján kezdte megítélni.

A Szovjetunió magatartását, amely Kádár és új politikája iránt megértő volt, az ötvenhatos tapasztalatok határozták meg. A szovjet vezetők, ha leverték is a forradalmat, nem lehettek érzéketlenek az iránt a rendkívüli történelmi tény iránt, hogy egy kis nép szembeszegült legyőzhetetlennek tartott katonai erejükkel és harckocsijaiknak megjelenését nem a remélt visszahúzódás, hanem a velük való harc követte. Mint Hruscsov több későbbi {299.} észrevételéből kivehető volt, nem maradt hatás nélkül az a váratlan körülmény, hogy Budapest utcáin a magyar szabadságharcosok nem hátráltak meg, hanem visszalőttek a támadó szovjet katonákra. Ez mindenképpen respektust keltett Magyarország iránt. Nem lehetetlen, hogy Kádár János dolgát ez könnyítette meg Moszkvában: a félelem, hogy 1956 megismétlődhet és a felismerés, hogy a magyar kiszámíthatatlan nép. Amikor Kádár elindította a belső reformokat, erre is építhetett, de Hruscsovnál is, aki hatalomra juttatta, számíthatott a bizalomra, hogy a kommunista hatalmat nem engedi kikezdeni és a leninista rendszert kérdésessé tenni. A moszkvai jóváhagyás mindenképpen elengedhetetlen volt, hogy az új politika útján el lehessen indulni. Kádár tehetségének és ügyességének tudható be, hogy kísérletét Hruscsov 1964 októberi bukása után is folytatta, a Kreml új főnökével, Brezsnyevvel is elfogadtatta. Személyes népszerűségét meg nagymértékben növelte azzal, hogy Hruscsovnak a tiszteletet azután is megadta, hogy gyámolítóját Moszkvában félreállították.

A kádári konszolidációs és reformpolitika, persze, nem valósult meg egyik napról a másikra. Lassan, lépésről lépésre haladt előre és nem is egyenes irányban, hanem kitérőkkel és visszaesésekkel. A hatvanas évek közepén azonban már nyilvánvalóvá lett, hogy nemcsak taktikai húzásokról, hanem érdemi változásokról is szó van és ha a nemzetközi erőviszonyok megengedik, hosszú távú javulásra lehet számítani. Külföldön elsősorban a belső megbékélést beharangozó nyilatkozatok és lépések keltettek figyelmet. Mottója is lett ennek hamarosan, a Kádár Jánosnak tulajdonított "Aki nincs ellenünk, az velünk van" jelszó. A valóságban ezt a kifejezést nem ő találta ki, hanem Méray Tibor, aki az Irodalmi Újságban e mondással igyekezett jellemezni az új politikát. Ez Budapesten annyira megtetszett, hogy Kádár átvette és hamarosan Magyarországon is, külföldön is tévesen mint az ő leleménye terjedt el. Ettől függetlenül azonban igen jól érzékeltette, hogy Kádár mire törekedett. Megvalósítani teljesen nem tudta, de jelentős lépéseket tett feléje.

A magyar emigráció történetében is fordulópont az 1963-as év, mert elindult valami, ami később az emigrációban is érdemi változásokhoz vezetett. Nem mindenütt, de sokhelyütt.

Ez a dolgok logikájából és az emigráció jellegéből következik. Egy józan és ésszerű emigráns politika nem légüres térben mozog, hanem szoros kapcsolatban az országban és a világban végbemenő eseményekkel. Az emigráns politikának, ha méltánylásra tart igényt, tükröznie kell a hazában bekövetkezett fejlődést, vagyis élesedik, ha az országban rossz irányba fordulnak a dolgok és enyhül, ha javulás jeleit látja. Az emigráció nem teheti magáévá a hazai hatalom elveit és törekvéseit, a gyakorlati politikában viszont aszerint viselkedik, hogy ez a hatalom mit tervez és mit tesz. Észszerűségét és realizmusát éppen ez a rugalmasság adhatja meg, vagyis a gyors alkalmazkodás a történelem alakulásához, a nemzetközi erőviszonyokhoz és a saját mozgási lehetőségekhez. Nem meglepő tehát, hogy a feladatukat ilyen értelemben felfogó emigránsok 1963-tól kezdődően mind gyakrabban foglalkoztak azzal a kérdéssel, hogyan ítélendő meg az új magyarországi fejlődés és arra a nyugaton élő magyaroknak hogyan kellene reagálniok. {300.}

Az új helyzet és a tennivalók felmérésének jelentősebb fórumai voltak a Magyar Disputa (Hungarian Symposium) nevű New Yorkban szervezett alkalmi vállalkozás, az Új Látóhatár című folyóirat és a MEFESZ. Ide sorolnám a Szabad Európa Rádiót is, amelynek magyar szerkesztőségében - éppen a forradalom utáni új műsorpolitika következtében - uralkodó áramlattá vált az a felfogás, hogy a magyarországi kormányzat konkrét tettei és nem pusztán ideológiája vagy döntési mechanizmusa alapján kezelendő, tehát az elvi szembenállás ellenére jó irányú intézkedései méltánylást érdemelnek. Ez ismét nem tartozik e könyv témájához, de megemlítendő, mert befolyásolta az emigránsokat és olykor heves reakciókat váltott ki körükben. (Inkább negatívokat, mint pozitívokat, olykor talán azért is mert az elutasítók és tagadók általában gyakrabban nyilvánítanak véleményt, mint a helyeslők.) Sajnos, a realista emigráns szemlélet egy fóruma, az ausztráliai Független Magyarország régi formájában megszűnt és a szóban forgó vitában már nem vehetett részt.[338]

A Magyar Disputá-t New Yorkban a Magyar Bizottság három tagja, Kiss Sándor, Kovács Imre és Varga László kezdeményezte. Kiss Sándor és Kovács Imre a Szabad Európa Bizottságnál dolgozott (ahol korábban Varga László is alkalmazásban volt). Az előbbi az East Europe című folyóirat magyar munkatársa, az utóbbi a Bizottság magyar kőnyomatosának szerkesztője volt. A három politikus 1963 végén egy angol nyelvű memorandumot fogalmazott meg (Position paper on Hungary), amelyben kifejtették véleményüket a magyarországi fejleményekről és azokkal kapcsolatos (a nyugati politikusoknak ajánlott) szempontokról. A memorandumot megküldték az ENSZ-nek, kormányoknak, diplomatáknak, politikusoknak és közíróknak, magyar részről pedig az emigráció ismertebb közszereplőinek. A magyar szöveget teljes egészében közölte a Kanadában megjelenő Magyar Hírlap.

Kiss Sándor, Kovács Imre és Varga László szerint a kiéleződött szovjet-kínai viszony jó lehetőséget nyújtana a nyugati hatalmaknak, hogy bizonyos minimális követelések teljesítése esetén normalizálják viszonyukat a Szovjetunióval és a magyarországi kommunista rendszerrel. A magyarországi fejleményekben esélyt láttak arra, hogy amolyan "második politikai központ" létesüljön Magyarországon, amelyben a pártonkívüliek valóságos partneri szerephez juthatnának a kommunisták mellett. "Egy eredeti politikai szervezetre gondoltunk - írták a vita eredményeit összefoglaló jelentésükben -, amelyben a kommunizmus legvadabb szakaszait túlélő kisgazda-, szociáldemokrata, kereszténydemokrata, paraszt- és liberális pártiak vennének részt, akik majd megfelelő nevet adnának neki. A választásoknál szabadon állíthatnának jelölteket, akik szabadon agitálhatnának és bármily tisztségre is pályázhatnának".[339] Hozzátették, hogy jóllehet a magyar emigránsok egy szabad, független és demokrata Magyarországra törekszenek, a jelenlegi bonyolult és zavaros nemzetközi helyzetben egy meggyorsított evolúciós folyamat kínálkozik lehetséges megoldásnak a végső cél felé vezető úton.

A memorandum vegyes visszhangot váltott ki a magyar emigráció politikai köreiben. A nyugati címzettek válasza általában pozitív volt, hivatalos részről azzal a kiegészítéssel, hogy a nyugati tennivalókat a különböző {301.} kommunista kormányok tényleges magatartásához kell igazítani és ezeknek alkalmazkodniuk kell a szóban forgó államokban bekövetkezett változásokhoz. A magyarok közül is többen helyesléssel fogadták a helyzetelemzést. Mások viszont - főleg, akik a három nevezett politikussal ellentétes oldalon álltak - kritikai észrevételekkel illették. Például Eckhardt Tibor, akinek az emigráció hivatásáról merőben eltérő nézete volt. Kállay Miklós a szerzőknek azt írta, hogy "amit célul tűztetek ki, azt nem tudjátok megvalósítani. A tárgyalásokig sem tudtok eljutni. Reálpolitikát irreális alapon nem lehet csinálni". Pfeiffer Zoltán szerint "A hang Jákob hangja" volt, Frey András "a magyar ügyben való alákínálás"-ról beszélt. A memorandum megfogalmazóit a legérzékenyebben a Magyar Bizottság nevében 1964 februárjában kiadott "Határozat" érintette. Ez kereken elutasította három tagjának elemzését és javaslatát, azzal - az érdekeltek által denunciálásnak felfogott - váddal, hogy dialógust akarnak kezdeni Kádárral. A Magyar Bizottság határozata - amely Kovács Imrét a Látóhatár elleni 1956 nyári határozatra emlékeztette - Varga Béla és több bizottsági tag távollétében született, Pfeiffer Zoltán és Barankovics István hatékony közreműködésével. Kiss Sándor szerint: "A határozat úgy látszik bumeráng lett. Magyar körökben, ahová szánták, nem keltett olyan hatást, mint amit vártak tőle. Lassanként azok a komolyabb emberek is torkig vannak az ürességekkel, akik ennek előtte még szívesen minősítették egyedül becsületesnek a maximalista álláspontot. Nem vették azonban maguknak azt a fáradságot, hogy a maximalista álláspont bármilyen szempontból való helyességét és perspektíváját kifejtsék. Egyedül egy sloganig jutottak el: az emigrációnak Kossuthnak kell lennie, nem Deák Ferencnek. Kossuth emigrációbeli tevékenységét alig ismerik, így el lehet hitetni, hogy ő csupán ellenzett mindent."[340]

Érdekes volt Borsody István és Auer Pál állásfoglalása. Az előbbi kijelentette: "őszintén szólva, nem látom, hogyan befolyásolhatnánk mi az amerikai külpolitikát az olyan akció érdekében, amit a Hungarian Symposium javasol. Az amerikai külpolitika kettőssége - elv és gyakorlat - kell, hogy a Hungarian Symposium szerkesztőinek is ismerős legyen. "Commitment"-re tehát hiába hivatkozunk. Ám talán a mostani evolúció során megnyílik a lehetőség, ha nem is kollektív, de individuális hazatérésre, mint az 1849-es emigráció esetében." Auer Pál szerint nem volt célravezető a memorandum tíz pontjának (a javaslatok) felsorolása, mert az oroszokat elsősorban "az érdekli, hogy mi lesz, ha csapataikat kivonják: semlegesek leszünk-e, vagy csatlakozunk-e a nyugati blokkhoz, milyen lesz a magyar hadsereg, vagy ki fogja megszállni Magyarországot? A jelenleg uralmon lévőket pedig az, hogy mi lesz velük"?

A vitát lezáró iratukban a memorandum megfogalmazói így látták a magyar kérdés megítélésében jelentkező nézeteket:

"1. A többség a világkommunizmus helyzetét lényegében változatlannak tekinti. Szerintük egyáltalán nincs enyhülés, a kínai-szovjet viszály éppen úgy, mint a kelet-európai népek viszonylag lazább függése a Szovjetuniótól, vagy a Nyugaton liberalizálódásnak, a kommunista államokban humanizálódásnak nevezett folyamat csak megjátszott új taktika, amely a szabad világ megtévesztésére irányul, hogy az éberséget, az ellenállást, a kommunizmussal {302.} szembeni harcot elalkudják. Ennek a felfogásnak a hívei azt hiszik, hogy változatlanul ugyanazt a taktikát kellene gyakorolni a kommunizmussal szemben, mint a sztálini időkben.

2. Mások szerint a világkommunizmusban és ezen belül a Kelet-Európában jelentkező változás nagy jelentőségű, sajátságosan eredeti folyamat melyet a maga belső törvényei visznek előre. Ha fokozódnak, akkor viszonylag gyorsabban, általában azonban csak lassan vezetnek el a diktatúra egy elviselhető, enyhébb válfajához, avagy a viszonylagos demokratizálódáshoz. A szabad világ egyetlen feladata, hogy ezt a folyamatot regisztrálja, mindenféle kísérlet a beavatkozásra csak visszaható lehet, mert félelmet és ellenállást kelt.

3. A harmadik szemlélet szerint a világkommunizmus változásait belső erők hajtják, amelyek - akár egy későbbi erőszakos visszahatás veszélye miatt is - le nem fojthatók. A kommunizmus átnevelési terve csődöt mondott. Az ember veleszületett szabadságvágya hatalmasabb, és az új, már kommunizmus által nevelt nemzedéknél is áttöri a diktatúra fojtogató kényszerét. Erre az erőre nemcsak lehet, de kell is építeni, és a szabad világnak az atomháború veszélye nélkül minden lehetséges diplomáciai, gazdasági és kulturális eszközt igénybe kell vennie a kommunizmus alatt élő népek szabadságtörekvéseinek támogatására.

A Magyar Disputa szintén ezt vallja. A mi feladatunk elsősorban azoknak az eszközöknek a keresése, amelyekkel a magyar nép meg nem szűnő szabadságtörekvéseit támogatja. Tudjuk, hogy nem lehet receptet írni, kézikönyvben lefektetni a módszereket, amelyek időről-időre változhatnak. De azt hisszük, hogy Nyugatnak - elsősorban az Egyesült Államoknak és Nyugat-Európának - határozott és céltudatos keleteurópai politikára van szüksége. A »mindent vagy semmit« álláspont sehová sem vezet. Mindnyájan azt szeretnénk, ha már holnap szabad választásokat tartanának, nemzetközi ellenőrzés mellett, és a magyar nép visszanyerné önrendelkezési jogát. De mivel ez az adott nemzetközi helyzetben lehetetlen, nem elégedhetünk meg csupán e végcél leszögezésével és a semmittevéssel, hanem állandóan keresnünk kell azt az vitát, amelyen a magyar nemzet e cél felé haladhat előre, és azokat a módszereket kell sugalmazni, amelyekkel a szabad világ ezt a menetet könnyebbé és gyorsabbá teheti."[341]

A hatvanas évek közepére némileg az emigrációs frontok is eltolódtak. Mint láthattuk, Varga László - Eckhardt és Közi Horváth hajdani híve - átállt a realisták oldalára, Barankovics István viszont visszacsúszott oda, ahol 1956 nyarán volt, amikor - a személyes rokon- és ellenszenvek alapján viselkedő Pfeiffer Zoltánnal együtt - a változások iránt érzéketlen és időszerűtlen nézetek mellett mereven kitartó magatartás szószólója volt. Némileg meglepetésnek hatott, hogy Kéthly Annával és Szélig Imrével az élen a szociáldemokraták sem értették meg az 1963-64-ben kezdődött magyarországi fordulatot. Tele voltak bizalmatlansággal és kétellyel, az új kurzusban csak taktikai fogásokat láttak és idegenkedtek attól, hogy a megtorlási politika korszakában helyes és logikus tagadó álláspontjukon valamit is módosítsanak. Az 1963-ban kezdett vitában nem volt érdemi mondanivalójuk. Csak évekkel később ocsúdtak fel.

Az Új Látóhatár 1958 nyarán kezdte el működését. Ezt megelőzte az a {303.} válság, amely a Látóhatár müncheni szerkesztőségében kitört és amelynek következménye a szakadás lett. A válságot elsősorban személyi, összeférhetetlenségi okok és csak járulékosan politikai-irodalompolitikai nézeteltérések indították el. Ez utóbbiakban szerepet játszhatott az a körülmény is, hogy a szerkesztőség három tagja elvesztette a SZER-nál kenyérkereső foglalkozását és amikor arra került a sor, hogy a folyóirat hogyan reagáljon a nyilvánvaló igazságtalanságra, a vélemények erősen eltértek egymástól. Bikich Gábor, az egzisztenciáját vesztett Molnár József, valamint e könyv szerzője azon a nézeten volt, hogy a Látóhatárnak a személyes sorsokban bekövetkezett változásoktól függetlenül kell kialakítania lappolitikai céljait, Horváth Béla és Vámos Imre viszont azt vallotta, hogy a folyóiratnak erősen Amerika- és SZER-ellenes irányba kellene fordulnia, majdhogynem válaszként arra a sérelemre, amely a Látóhatárt amerikai részről érte. Horváth és Vámos persze nem követte a szokványos amerikaellenesség útját, sokkal inkább egy olyan kritikai és támadó hang használatára gondolt, amely szerintük az Egyesült Államok által fenntartott intézmények magatartásának megváltozását idézhetné elő.

A Látóhatár kettészakadásának következménye lett, hogy Horváth és Vámos - habár nagy kihagyásokkal - továbbra is Látóhatár címen jelentetett meg folyóiratot, Bikich, Molnár és e könyv szerzője pedig Új Látóhatár címen folytatta a régi Látóhatárban megkezdett munkát. Vámosék taktikai amerikaellenessége - amely az amerikai külpolitika, a SZER, majd a Congress for Cultural Freedom és a londoni Írószövetség némely vezetője elleni támadásokban fejeződött ki - nem vált be, a remélt anyagi segítség az éles kritika után sem érkezett meg, sőt hamarosan az egyéb pénzügyi források - elsősorban magyar zsidó szervezeteké - is kimerültek, úgyhogy a kudarc elkerülhetetlen volt.

Horváth Béla és Vámos Imre kilátástalannak ítélve meg emigrációs helyzetüket és bízva azokban a hazai ígéretekben, hogy a folyóiratot Budapesten is kiadhatják, 1962 februárjában visszatértek Magyarországra. Jóllehet mint "megtért bűnösök" kielégítő egzisztenciához jutottak, folyóiratukat csak hosszas huzavona után indíthatták meg Budapesten. Lehetőségeik az idő múlásával mind szűkebbé váltak, mígnem teljesen kiszorultak a szerkesztőségből. A vállalkozás azért is sikertelen maradt, mert hamis feltételezésre épült. Arra ugyanis, hogy hazatért írók és szerkesztők partnerek lehetnek egy Magyarország és a nyugati emigráció között tervezett párbeszédben. A hazatértekkel szemben mind hazai, mind külföldi írótársaik egyaránt bizalmatlanok voltak. A hazaiak kiszolgáltatottaknak és a hatalom eszközének tekintették őket, a kintiek ezenkívül egy ügy cserbenhagyását is szemükre vetették. Előrelátható volt, hogy a Látóhatár a két hazatért müncheni szerkesztővel nem válthatja be a hozzá fűzött reményeket. Hogy az illetékesek mégis engedték egy darabig működni, merőben csak annak tulajdonítható, hogy ezzel a kibontakozó hazacsalogatási kampányt akarták támogatni.

Horváth Béla és Vámos Imre esete egy érdekes felismeréssel is szolgált. Azzal ugyanis, hogy a hazatérők - bármilyen meggyőzőek legyenek is tapasztalataik - nem gazdagíthatják a nyugat- és emigrációellenes propaganda érv- és eszköztárát. A Látóhatár két szerkesztője szorgalmasan termelte {304.} az Amerika, a SZER és a nyugati emigráció elleni cikkeket, ezek azonban sem adataikban, sem érveikben semmit sem különböztek az előttük megjelent hasonló témájú és szándékú írásoktól, pedig mind Horváth, mind Vámos megbízható információkkal rendelkezett különösen a nyugati magyar irodalom és sajtó helyzetéről. Írásaikban azonban mégsem a valódi bajok, problémák és gondok kaptak hangot, hanem megismétlődtek a propaganda elcsépelt és a valóságtól elrugaszkodott tételei. A két író még müncheni évei alatt, szembesülve az akkori hazai hírverés olcsó szólamaival és hazugságaival, többször mondogatta, hogy a budapesti együgyűségek helyett ők milyen jó amerikaellenes propagandát tudnának csinálni, valóban arról beszélve, ami bántó és fájó. Erre, mint kiderült, hazatérésük után nem volt módjuk és lehetőségük. Önmagukat nevetségessé téve, azt szajkózták tovább, amit belügyi és propagandahivatalnokok kiagyaltak. Nemcsak ők, de a többiek is - Erőss Ferenc, Szabó Miklós, Fahidy József, Molnár Tibor - megtanulták, hogy csak adatokat és adalékokat szolgáltathatnak a mindenkor érvényes propagandatételekhez, de ezeket nem gazdagíthatják és nem alkalmazhatják az érvelés és meggyőzés egyéni módszereit.

Az Új Látóhatár nemcsak azért maradt fenn és erősödött meg, mert nem bocsátkozott taktikai kalandokba és nem kötötte sorsát bizonytalan mecénásokhoz, hanem azért is, mert kitartott a politikai realizmus és rugalmasság mellett, előfizetőire és olvasóira épített, nem pedig alkalmi jótevőire. Egy újabb válságot azonban így sem kerülhetett el. Ez - ismét személyi és nem politikai okokból - 1963-ban robbant ki és az év októberében Bikich Gábor kiválásával végződött. A folyóiratot ezután mint kiadó Molnár József és mint felelős szerkesztő e könyv szerzője jegyezte. Az Új Látóhatár a magyarországi konszolidáció és a lassú reformpolitika elindulásakor ismét az elé az alternatíva elé került, mint 1955-56-ban, hogy felismeri-e egy jó irányú fejlődés jeleit és azokat kellő méltánylásban részesíti, vagy pedig a "mindent vagy semmit" elvét követve, maximalista álláspontot foglal el.

Az Új Látóhatár szerkesztősége újból esélyt látva egy gradualista emigráns politika kibontakozására, azokat a gondolatokat és magatartásokat serkentette, amelyek a helyzet reális felmérésére, a változások iránti érzékenységre és a párbeszédre irányultak. Az ötvenhatos tapasztalat azonban megfontoltságra és óvatosságra intett, abban az értelemben, hogy egy magyar külön út követésének esélyei korlátozottabbnak látszottak, mint 1956 őszén, amikor még nem volt nyilvánvaló, hogy a megszálló hatalom milyen mozgási lehetőséget engedélyez az önállósulás felé elinduló partnereknek. A müncheni folyóiratban is csak évek múltával kaptak méltánylást a kádári új kurzus pozitív eredményei. Akkor, amikor annyira megszilárdultak, hogy - alkotmányi garanciák nélkül is - tartósságukban bízni lehetett.

Figyelemben először a gazdaságpolitikában mutatkozó jelek részesültek. "A magyar gazdasági életben a forradalom óta olyan állandó tényezők is felismerhetők - írta Szabados József közgazdász -, amelyek nem függnek az éppen aktuális politikai meggondolásoktól. Ilyenek a gazdasági szemlélet, a technikai jellegű törekvések és az egész tervgazdasági módszerek nem annyira ideológiai, hanem inkább gyakorlati szemlélete és alkalmazása." {305.} Az Új Látóhatár munkatársának figyelmét azonban nem kerülték el azok a nehézségek, amelyek az új közgazdasági szemléletet kísérték. Kérdésesnek tartotta, hogy az előtérbe kerülő reformista irányzat úrrá tud-e lenni a nehézségeken.[342] Az új gazdasági modell tehát még váratott magára. Fél évvel később Kovács Imre azt kérdezte, új korszak küszöbén állunk-e és bár ellenzett bármilyen szóértést Kádárral és a magyar kommunistákkal, a jövőt illetően megállapította, hogy: "Már felnyomulóban van egy új nemzedék, azok a magyarok, akik értik Európát és az európai nyelvet, akik tusakodva keresik a szavak értelmét, és vissza akarják állítani a magyar nyelvet, mindnyájunk nagy kincsét, eredeti méltóságában és hitelében. Velük majd szót lehet váltani, és szót is kell érteni: egykori küzdőtársainkkal és újabb barátainkkal a dialógust a magyar sorsról és a magyar jövőről hamarosan elkezdhetjük."[343]

Egy másik írásában a volt népi író és parasztpárti politikus a Magyar Disputa visszhangját elemezve megállapította, hogy "az ahogy lehet és az ahogy nem lehet tábora áll szemben egymással az emigrációban".[344] Annak jeleit vélte felfedezni, hogy a hangadó nyugati magyarok egy hányada ismét a magyarországi közviszonyok oly mértékű romlását kívánja, hogy a nyugati hatalmak mégiscsak beavatkozásra kényszerüljenek. Kovács Imre a frázisok helyett konkrét elemzést és javaslatokat sürgetett. Persze, kevés eredménnyel, hiszen ismét bebizonyult, hogy sokan az elutasításban és tagadásban kimerítettnek vélik az emigráció lehetőségeit, vagy óvakodnak attól, hogy valóságos szándékaikkal a nyilvánosság elé lépjenek. A korabeli emigráns lapok többsége kevés megértést mutatott a magyarországi változások iránt, a legtöbben, akárcsak 1955-56-ban, abban a hiszemben voltak, hogy csak látszatintézkedésekről, más irányú szándékok leplezéséről, a külvilág megtévesztéséről, a nyugat rokonszenvének és anyagi támogatásának kieszközléséről van szó.

Kétségtelen, hogy a budapesti kormány- és pártvezetők gyakran bizonytalanságban hagyták a külső szemlélőt és korábbi viselkedésük alapján azon sem lehetett csodálkozni, hogy majd minden lépésüket bizalmatlanság kísérte. Nagy Ferenc 1964 tavaszán joggal ajánlott önállóbb és függetlenebb külpolitikát, abból indulva ki, hogy: "A jelenlegi magyar kommunista vezetők előtt nem lehet kétséges, hogy a fokozottabb függetlenségre épített nyugati kapcsolat, főleg az Amerikával való megegyezés felbecsülhetetlen előnyökkel kecsegtet."[345] Ez a nyitás a nyugat felé a hetvenes években bekövetkezett, de a hatvanas évek közepén emigráns részről történt figyelmeztetés mindenképpen azt bizonyította, hogy a Nagy Ferenc módjára gondolkodó menekültek nem a magyar viszonyok romlását, hanem ellenkezőleg, azok javulását kívánták. Ezt szolgálta a volt miniszterelnök következő észrevétele is: "A magyar nép biológiailag gyengül, erkölcse hanyatlik, gazdasági élete válsággal fenyeget, iparcikkei versenyképtelenek, az ország fejlődése akadozik. Ha a mai vezetők nem akarják, hogy Magyarország még elmaradottabb országgá váljék és fejlődésében végleg megrekedjen, akkor nem szabad visszariadniuk a külső függetlenség és a belső reformok útjától."[346] A kritikának itt javító szándéka volt és a szerzőt megelégedéssel tölthette el, hogy egy évtizeddel később már észlelhette óvásának kedvező eredményeit. Ugyancsak az Új Látóhatárban mutatott rá Szász {306.} Béla a pragmatikus politika és a teljes valóság tudomásulvételének szoros összefüggésére. Miután megállapította, hogy Kádár hatalmát nem fenyegeti újabb forradalom, hozzáfűzte: "önelégülten élvezheti, hogy olyan ország vezetője, amelynek lakói egy nyugati utazásért sóvárognak és esetleg évekig önkéntes szájkosarat viselnek, hogy - akárcsak átmenetileg - elhagyhassák szülőhazájukat".[347]

Pragmatikus politikáját azonban veszélyeztethetik a lebecsült és tekintetbe nem vett emberi tényezők, ha például figyelmen kívül hagyja a teljes valóságot, a racionális és irracionális embert.

A müncheni folyóiratnál jóval tartózkodóbb volt a londoni (majd párizsi) Irodalmi Újság, amely hosszú ideig viaskodott a kossuthi és a deákferenci magatartásmodellel, nem cövekelve le magát egyik mellett sem végérvényesen, hanem alkalmat adva munkatársainak, hogy ki-ki a maga hajlamát követve válasszon. Hogy az Irodalmi Újság a maximalizmus és a realizmus között hányódva végül az utóbbi felé hajlott, annak oka nem az volt - mint némelyek vélték és mondták -, hogy Faludy György után először Ignotus Pál, majd Méray Tibor lett a szerkesztő, hanem sokkal inkább az, hogy a magyarországi állapotok javulása megengedte a kiegyensúlyozottabb elemzést és árnyaltabb ábrázolást. Amint igaz, hogy Kádár kormányzatát nem lehet úgy kezelni, mint Rákosiét, úgy igaz az is, hogy a Kádár-rendszerben egymást váltó periódusok is megszabták az egészről alkotott felfogást. Kétségtelen, hogy könnyebb volt a hetvenes években megértőbbnek lenni, mint az ötvenes években vagy a hatvanasokban.

A kádári rendszer is tett engedményeket az emigráció megítélésében és kezelésében. A forradalmat követő években szerinte minden bajnak és szerencsétlenségnek az okozói a nyugati magyarok voltak, róluk csak negatív jelzők kíséretében lehetett szólni. Az enyhülési politika kezdetével az emigránsok kezelésében némi differenciálódás indult meg, vagyis feloszlottak jókra és rosszakra, továbbra is arra ítélve, hogy a hazacsalogatási propaganda céljává váljanak. A Magyarok Világszövetségének, a Szülőföldünk-rádiónak és a Magyar Hírek című lapnak a hatvanas években elsődleges célja az volt, hogy a Magyarországra való visszatérést megkedveltesse és az ilyen hajlandóságokat bátorítsa. Hogy ez nem járt a kívánt eredménnyel, a koncepció kiagyalóit nem zavarta és a legtöbbször érvelésük, módszereik átgondolására sem késztette.

A hazacsalogatási kampány sem az emigrációt igazán megrengetni, sem kimagasló alakjait hazatérésre indítani nem tudta. A visszatérők döntését az esetek túlnyomó többségében a személyes sorsban bekövetkezett hátrányos fordulat, a nyugaton ért csalódás, a honvágy, az emigráns környezettel való összeütközés és a hazai lehetőségeket illető ábrándok motiválták, kevésbé eredendően politikai megfontolások. Kivétel volt mindenesetre az ausztráliai Ravasz Károly, akit határozottan politikai döntés indított el a hazatérés útján. Úgy érezte, hogy Magyarországon immár nyíltan és büntetlenül vallhatja azokat az elveket, amelyek miatt Rákosi idejében üldözésben lett volna része és amelyek miatt emigrálnia kellett. Mivel döntése politikai cselekedet volt, nem titokban, bűnbánóan, szemlesütve tért vissza a hazába, hanem emelt fővel és elhatározását emigráns társainak előre bejelentve. Ez másokról nemigen mondható el. Persze, csalódás Ravaszt is {307.} érte. Elveiért többé nem üldözték, de azoknak megfelelő politikai munkát nem végezhetett. Az ő esete is megerősítette azt a tapasztalatot, hogy a hazatérőknek nincs politikai cselekvési lehetőségük. Még a Hazafias Népfrontban sem, amely pedig a pártonkívüliek működési kerete. Ők legfeljebb passzív figyelői lehetnek a fejlődésnek, de nem alakítói.

Talán ez is egyik oka annak, hogy a hazatértek tábora oly jelentéktelen volt. Az ötvenes és hatvanas évek listája eléggé szegényes. A már említett politikusokon - Csorba Mikita, Erőss, Ravasz - kívül hazatért két diákszövetségi funkcionárius, Vízhányó és Radnóti, a szabadságharcos szövetség egy vezetője, Mikófalvy Lajos, az írók és újságírók közül Horváth, Vámos, Baranyai Tibor, a színészek és énekesek közül Molnár Tibor és Járay József. A későbbi években Parancs János költő, Békefi István író és felesége, Turay Ida színművésznő, Szabó Sándor és Pataky Jenő színművész, a volt KALOT-vezető és kiugrott pap, Nagy Töhötöm, a hajdani parasztpárti Varga Sándor és a hajdani kisgazdapárti képviselő, Czipó László. (A sorban az utolsó Nagy Kázmér, aki 1982-ben telepedett vissza Budapestre.) Két olyan esetről is tudunk, amikor a forradalom előtt hazatértek a forradalom után ismét, immár másodszor emigráltak: Földes-Papp Károly filozófus és Dékány Károly költő.

A hazatérési propaganda azért volt sikertelen, mert a kintinél nyugodtabb és zavartalanabb életet, a külföldi tevékenység hazai folytatását nem tudta kínálni, de azért is, mert a hazatérőktől bűnbánatot és "javulást" kívánt, holott mindenki meg volt győződve, hogy emigrációba vonulásával nem bűnt követett el, hanem helyesen cselekedett, mert a távozás a politika alakulására adható reális feleletek egyike volt. Jobb eredményre e propaganda csak akkor számíthatott volna, ha a hatalom birtokosai elismerik, hogy az ország elhagyása ugyanolyan legitim válasz volt az önkényre, a törvénytelenségekre, a bizalmatlanság és az üldözések légkörére, mint a belső ellenállás, a rossz politikától való idegenkedés és a közélettől való visszavonulás. Erre azonban a kommunista rendszer mindmáig nem szánta el magát, jóllehet józanabb képviselői előtt a mulasztás hátrányai nyilvánvalók kell legyenek.


2. Az emigráns magatartás átalakulása

A magyarországi enyhülés hatása szélesebb magyar rétegekre először Ausztriában jelentkezett. A közelség következtében és mert a budapesti kormány nyitása nyugat felé a szomszédos semleges Ausztriával kezdődött, az ott élő magyarok fogékonyabbak lettek a Budapest felől érkező új hangokra és csábításokra, mint a távolabbi országok magyarjai. A semleges státus megkönnyítette a magyarországi hivatalos emberek mozgását és kapcsolatteremtését a magyar menekültekkel, akik közül sokan addigra már osztrák állampolgárok lettek. A régebbi keletű bécsi egyesületek könnyebben hajlottak az együttműködésre, mint a 45 és 56 utáni emigránsok szervezetei. A magyarországi utazási lehetőségeket is elsőkként használták ki az ausztriai magyarok. A mind gyakoribb utak és az otthoniakkal mélyülő {308.} kapcsolatok csábítóan hatottak, a látogatások kellemes emlékei azok megismétlését sugallták és a magyarországi utazások rendszeressé váltak. Miután azonban utazni csak vízummal lehetett és a vízumot csak a budapesti kormányzat által kifogástalannak tekintett viselkedésért adták, az ausztriai magyarok egy része visszahúzódott az emigráns szervezetekben való részvételtől és tartózkodott az irántuk érzett rokonszenv kinyilvánításától. A budapesti megbízottak segítettek terjeszteni a híreket, hogy vízumot csak az kap, aki nem vesz részt az emigráció életében. Bécsi és gráci magyarok lassan úgy viselkedtek, mintha Magyarországon élnének, önkéntesen magukra vállalva azokat a kötelmeket és korlátozásokat, amelyekkel a magyar állampolgároknak kényszerítő okok miatt élniök kell.

Persze, ez nem volt Ausztriára korlátozott jelenség. A hazalátogató magyarok közül némelyek úgy érezték, hogy az emigrációval való szakítást várják el tőlük azok, akik nekik a vízumot adják és a szívélyes hazai fogadtatásról gondoskodnak. (Egy neves művész azért távolodott el az általa nagy becsben tartott Új Látóhatártól, mert úgy érezte, kapcsolata a müncheni folyóirattal hátrányosan érintené a Magyarországgal megindult érintkezését. "Semmit, semmilyen vonatkozásban ne írjatok, vagy ne írassatok rólam... bármilyen szereplésem a lapotokban csak ártana nekem" - közölte a folyóirat szerkesztőjével. Pedig nem hazatelepedni akart, csak látogatóba utazni. Meg is tette 1967-ben, először. Ma országosan ünnepelt, külföldön élő "hazánkfia". Az lenne akkor is, ha kevésbé félt és óvatoskodott volna. Egy még végletesebb eset: Mindszenty bíboros halála utáni bécsi rekviemen a Szent István dómban senki sem vállalta a zászlótartó szerepét, nehogy ez hátrányosan befolyásolja a magyarországi vízum elnyerését. Volt, aki azzal érvelt, hogy hátha valaki meglátja és akkor nem utazhatik haza. A zászlót egy oszlop mellé támasztották.)

A hivatalos magyar szervek - elsősorban a Magyarok Világszövetsége - mindent elkövettek, hogy a hazautazást és a kapcsolatokat bátorítsák. Felélénkült a Collegium Hungaricum tevékenysége és az az igyekezete, hogy a bécsi magyarok kulturális központja legyen. Ügyesebb szervezéssel ez sikerült is volna. A magyarországi illetékesek azonban nagyobb súlyt fektettek az olcsó szórakoztatásra, mint az igazi kulturális munkára és ezért cigányzenés, operettes, kabaréízű műsoraikra legfeljebb azok mentek el, akiknek a művelődési igénye ezzel is kielégíthető. Az ausztriai magyar szellemi életre csak korlátozott hatást gyakoroltak. Pedig "a külföldre került kiváló honfitársak" megnyerése fontos cél volt, habár kezdettől fogva világosan látszott, hogy a hazalátogatásra kedvet ébresztő propaganda elsősorban a pénztárcákra vetette pillantását és az idegenforgalommal elérni kívánt devizabevétel minden más megfontolást háttérbe szorított. Az első célpont a jómódú külföldi magyarok voltak, függetlenül kilétüktől és a kommunizmusról alkotott véleményüktől. Csak később társult ehhez a szellemi és a politikai elit megnyerése. Ausztria mindvégig kísérleti terepe maradt a külföldi magyarok megközelítésének és kezelésének.

Németország e tekintetben mindmáig a magyarországi propaganda- és közeledési akciók szűz területe. Mintha Budapestet a nyugat-németországi magyarok nem is érdekelnék. A diplomáciai kapcsolatok késői felvétele, az NDK miatti meggondolások, a megemésztetlen közös múlt és a tisztázatlan {309.} hagyományok mind hozzájárultak ahhoz, hogy Németország más elbírálás alá esik, mint az egyéb nyugat-európai és a tengerentúli államok. A budapesti tartózkodásban közrejátszott az a tény is, hogy Németország sokkal inkább a menekültek és az emigránsok országa, mint bármelyik más ország, a maga számos kelet-közép-európai érdeklődésű szervezetével, intézményével és sajtóorgánumával. Talán ez is magyarázza, hogy a németországi magyar külképviselet miért volt oly tétlen és miért korlátozta csápjai kinyújtását a Köln-Bonn-i körzetre.

A németországi magyarok mindenképpen büszkék arra, hogy számos kulturális és tájékoztatási intézmény az ő körükből indult el és talált végleges otthonra. Ezek között megemlíthető a kastli Magyar Gimnázium, a müncheni Magyar Intézet, az évekig Kölnben székelt magyar írói munkaközösség, az erős magyar részvétellel működő PEN Club, az ugyancsak erősen magyar hátterű menekült újságírószövetség, a sajtóorgánumok közül a Hungária, az Új Hungária, a Nemzetőr, a folyóiratok közül az Új Látóhatár, a Mérleg és az Új Európa, az európai magyar könyvkiadók jelentős része, a rádiók közül a Szabad Európa, a Deutsche Welle és a Deutschlandfunk. Egy alaposabb vizsgálat kimutatná, hogy 1956 után a németországi magyar emigrációra sokkal inkább jellemző volt a szellemi és kulturális, mint a politikai érdeklődés, ami ismét ellentmondani látszik különböző bevett vélelmeknek és előítéleteknek.

Az imént rádiókról lévén szó, nem maradhat említés nélkül egy olyan magyar kezdeményezés, amelynek jótékony hatását a Szabad Európa Rádió különböző nemzetiségű munkatársainak majd kétezres tábora élvezhette és élvezi ma is. A vállalat üzemi tanácsát a magyarok erőszakolták ki, attól sem riadva vissza, hogy bíróság elé menjenek az ilyen intézményt nem ismerő és tőle idegenkedő amerikai igazgatósággal szemben. Borsányi Julián műszaki és katonapolitikai munkatárs szervezte meg és ismertette el 1956-57-ben a magyar üzemi tanácsot, majd kiterjesztette az egész vállalatra és lerakta egy olyan üzemi politika alapjait, amely révén az alkalmazottak korábbi kiszolgáltatottsága megszűnt és az ugyancsak meginduló szakszervezetek közreműködésével a német üzemi alkotmány előírásai ennél az amerikai vállalatnál is érvényre jutottak.[348]

Kevés országban volt oly eleven az ifjúság tevékenysége, mint Németországban. Az 1959. február 19-től 22-ig, a Bonn közelében lévő Hennefben rendezett Németországi Magyar Ifjúsági Kongresszus immár nemcsak az egyetemisták és főiskolások problémáit vitatta meg, hanem az egész németországi magyar ifjúságét és azzal a felismeréssel zárult, hogy ebben a körben erősebb a józan és mérsékelt szemléletre való törekvés, mint a menekült társadalom felnőtt részében. A körülbelül tízezer németországi magyar fiatalt majd száz delegátus képviselte. Ezek az ország egész területén szétszórtan működő csoportokban végeztek szervező munkát. A határozatok az 1956-os forradalom szellemét tükrözték, vagyis a függetlenségre, önállóságra és semlegességre irányuló szándékot, valamint haladó eszmék érvényesülését a társadalmi, politikai és gazdasági életben. A Hennefben összegyűlt fiatalok szót emeltek az ellen, hogy bárki világnézeti vagy pártpolitikai célokból a magyar forradalmat kisajátítsa. Elítélték a fasizmust, kommunizmust, minden színezetű diktatúrát.[349]

{310.} Ugyancsak józanság és demokrata szemlélet jellemezte az 1963 márciusában Oberweselben rendezett Rajnai Találkozó-t, amelyen öt európai országból több mint ötven fiatal értelmiségi a magyarországi fejleményeket és a nyugaton élő magyarok követendő magatartását vitatta meg.[350] A tanácskozásokról kiadott jelentés szerint: "A szabad földön élő magyarok joga és állapotbeli kötelessége a nemzet életében való részvétel. Ez gyakorlatban abban is kifejezésre jut, hogy megalkuvás nélkül hangot kell adnunk a nemzet otthon ki nem fejezhető változatlan céljának és a cél elérése érdekében a lehetőségek keretei között fel kell használni a legváltozatosabb eszközöket. A történelem tanulsága szerint azok az emigrációk bizonyultak a legsikeresebbeknek, amelyek a közös célt a legváltozatosabb eszközökkel igyekeztek elérni. A különböző taktikát képviselő demokratikus csoportok és egyének nem ellenfelek, hanem szövetségesek, akiknek egymás munkáját nem gáncsolni, hanem támogatni és kiegészíteni kell". A magyarországi helyzetet a résztvevők úgy ítélték meg, hogy némely területen "a kedvező fejlődés jelei mutatkoznak. Ezek a jelek még nem értek el a visszavonhatatlan jellegű változások szintjét". A követendő politikai taktikát illetően a gradualizmust ajánlották: "a fokozatosság elvének figyelembevételével, elért kedvező változások elismerésével, további pozitív változások lehetőségének felmutatásával segítjük a nemzet állandó nyomásának fenntartását a rendszerrel szemben mindaddig, amíg a fokozatos taktikai változások nem hozzák meg a végső sikert".[351]

A hatvanas évek elejére esik a közös magyar-német művelődési tevékenység kibővülése. A Münchenben székelő Német-Magyar Társaság mellé 1961-ben Mainzban létrejött a Magyar-Német Kultúrkör. Az előbbi élén Lajos bajor herceg állott és a munkát Baranyai Lőrincz Gusztáv irányította. A Társaság irodalmi és zenei estekkel igyekezett a magyar-német kulturális hagyományokat ápolni és a két nép közötti szellemi érintkezés gondolatát ébren tartani. Tagjai között többségben voltak a negyvenötös menekültek, míg a Magyar-Német Kultúrkör elsősorban az ötvenhatosok és a fiatalabb évjáratú magyarok érdeklődésének felkeltésére törekedett. E kör első elnöke Werner Frauendienst mainzi egyetemi tanár volt, majd annak halála után Georg Stadtmüller müncheni egyetemi tanár, a magyar történelem kitűnő ismerője lett az elnök. A tagok elsősorban magyarok voltak, de szép számmal olyan németek is, akik magyar tanulmányokkal foglalkoztak. Csoportok működtek Bonnban, Frankfurtban és Wiesbadenben.

A Magyar-Német Kultúrkör előadásokat, hétvégi konferenciákat, tanulmányi napokat rendezett, különleges érdeklődéssel a magyar történelem, nyelv és irodalom iránt, mindezt szélesebb közép-európai keretben szemlélve és nem feledkezve meg a Magyarország és Németország közötti szellemi kapcsolatokról sem. Kiadványai közül a legjelentősebb a magyar forradalom tizedik évfordulója alkalmából kiadott tanulmánykötet volt. A Kör összejöveteleinek előadói között gyakran szerepelt Bogyay Tamás, Brandenstein Béla, Gosztonyi Péter, Hennyey Gusztáv, Révész László. A központ 1968-ban Münchenbe költözött. Tevékenysége azonban hamarosan abbamaradt, mégpedig annak következtében, hogy a Kör igen tevékeny és szervező tehetséggel megáldott főtitkára, Zsolnay Vilmos hűtlen pénzkezelés {311.} miatt mind a tisztikar, mind az illetékes német hatóságok bizalmát elvesztette, majd személyileg olyan kilátástalan helyzetbe került, hogy az öngyilkosságba menekült, helyébe viszont nem lépett senki és a vezetőség is jobbnak látta, ha a Kör tevékenységét befejezettnek tekinti.

A németországi művelődési intézmények közül sajátos szerepre vállalkozott a Müncheni Magyar Intézet, amely 1962 decemberében alakult meg. Célul azt tűzte ki, hogy kutassa és ápolja a magyar-német történelmi és szellemi kapcsolatokat. Az intézet mögött egy bejegyzett egyesület állott, ezenkívül létesült egy tudományos tanácsadó testület is, nyugaton élő magyar tudósok részvételével.[352] Az első igazgató Bogyay Tamás történész volt. A munka hamarosan meg is kezdődött, gyarapodásnak indult az intézet könyvtára, megszülettek az első kutatási tervek, majd megjelentek az első kiadványok. A firenzei egyetemen dolgozó Pálinkás László a müncheni intézetnek adományozta gazdag emigrációs újsággyűjteményét, amelynek további gyarapításával egy volt katonatiszt, Abay-Mildschütz Kálmán foglalkozott. Tőle származik a könyvalakban - magyar és német nyelven - megjelent, mindmáig egyetlen áttekintés a nyugati magyarok sajtójáról.

A Müncheni Magyar Intézet anyagi lehetőségei korlátozottak voltak. Néhány év leforgása után kiderült, hogy az igényes tudományos program kellő pénzügyi fedezet hiányában nem folytatható. A munka elakadt és az Intézet bezárása komoly veszélyként fenyegetett. Sikerült azonban megmenteni, mégpedig oly formában, hogy 1968-ban német igazgatás alatt álló kutatóintézetté alakult át és élére Georg Stadtmüller professzor került, aki állami és alapítványi hozzájárulásokból előteremtette a fenntartáshoz szükséges összegeket. Az intézetet patronáló bejegyzett egyesület - Bogyay Tamással az élen - megmaradt, de a munka irányítása német kézbe került. Nem sokkal később megindult az Ungarn-Jahrbuch című évkönyv és elkezdődött a Studia Hungarica nevű könyvsorozat köteteinek kiadása. Az Intézet a hetvenes és nyolcvanas években több tudományos értekezletet rendezett, amelyeknek anyaga rendszeresen megjelent az Ungarn-Jahrbuch-ban. A munka elsősorban történelemtudományi jellegű, aminthogy a könyvsorozat köteteinek témái is főleg a magyar történelem tárgyköréből valók. Az Intézet élére Georg Stadtmüller nyugalomba vonulása után, 1979 novemberében Horst Glassl müncheni történész került.

A mozgalmas hatvanas évek elején indultak el a kísérletek a németországi magyar szervezetek együttműködésének és egységének megteremtésére. 1961-ben megalakult a Németországi Magyarok Szövetsége előkészítő bizottsága, amely abban jelölte meg a tervezett csúcsszervezet célját, hogy segítse megoldani a németországi magyar menekültek szociális, kulturális, jogi és gazdasági problémáit, az érdekképviseleten kívül foglalkozzék a magyar nemzeti célok ismertetésével és a vendéglátó német nép érdeklődésének felkeltésével.[353] E csúcsszervezet létre is jött. A Németországi Magyar Szervezetek Központi Szövetsége első elnöke Szilágyi Lajos volt ezredes, a németországi MHBK vezetője lett. Ő azonban nem sokkal később meghalt, helyébe Czanik Géza került, aki 1945-től kezdődően különböző segélyszervezeteket vezetett.[354] A Központi Szövetség megalakulását az a körülmény is sürgette, hogy a menekültek támogatását intéző bonni hivatalok szívesebben tárgyalnak egy, mint tíz vagy húsz magyar szervezettel. A {312.} csúcsszerv amolyan magyar képviseleti elismerésben részesült, ez kapta a pénzsegélyt, azzal a feladattal, hogy érdemes célokra a méltányosság alapján szétossza. Ezt sohasem sikerült megnyugtatóan és minden jogos igényt kielégítően elvégeznie. A központ 1964-ben 38 szervezetet fogott össze ezek száma 1971-ig 42-re nőtt. Rendszeres tájékoztatót is kiadott Híradó címen és Jákli István szerkesztésében.

A németországi központi szövetség kezdeményezésére a hasonló más országos szövetségek egy európai csúcsszervezet megteremtésén fáradoztak azzal a céllal, hogy az ilyen kontinentális összeállásokból alakuljon majd meg a Szabad Magyarok Világszövetsége. Ez az emigrációs jobboldal régi vágya volt, a magyar szervezetekkel mint tömegerővel és többségi alapon így kívánta ellensúlyozni a szerinte inkább balra húzó és negyvenhetes-ötvenhatos alapon álló New York-i Magyar Bizottságot. A nyugati magyarok ily jellegű és célú világszövetsége sohasem alakult meg, jóllehet többszöri nekifutással is meg akarták teremteni.

A németországi magyarok egyedüli központja egészen 1956-ig München volt. Az maradt volna utána is, ha a német hatóságok a forradalom után befogadott magyar menekülteket nem szállították és telepítették volna a Rajna- és Ruhr-vidékre. A legnagyobb vonzóerőt a magyarokra kétségtelenül a bajor főváros gyakorolta. Jellemző módon, nemcsak a negyvenötösök és a negyvenhetesek tömörültek itt, hanem azok is, akik a hatvanas és hetvenes években választották Németországot letelepedési helyül. Köln kényszerítő okokból vált az ötvenhatosok központjává. 1965-ben felépült a Magyar Ház, amelynek létrejöttében nagy szerepet játszott Hieró István katolikus lelkész. A háromemeletes ház Josef Frings kölni bíboros-érsek és más egyházi személyek hatékony támogatásával épült fel, otthont adva a kölni és környéki magyarok kulturális és társadalmi életének. 1966-ra, amikor mindenütt megünnepelték a forradalom tizedik évfordulóját, a legtöbb német nagyvárosban már kialakult és megszilárdult a forradalom utáni emigráció intézményrendszere. A legnagyobb és legjelentősebb ünnepség színhelye a bonni Beethovenhalle volt, nagyszámú magyar és német résztvevővel.

A Központi Szövetség kebelében az évek során több kezdeményezés indult el. Ezek közé tartozott az Országos Magyar Találkozó-k megrendezése, a Magyar Kulturális Munkaközösség és az általa 1971-ben indított Széchenyi István Magyar Akadémia, a Magyar Kulturális és Szociális Alapítvány. Egyik sem ért el különösebb sikert, mert egyfelől évről évre lankadt az emigrációs szervezetek iránti érdeklődés, másfelől a Központi Szövetség irányítói eléggé szűkkörűen értelmezték a magyar együttműködést és kulturális tevékenységükben például érdeklődési körükből kimaradtak mindazok, akiknek politikai tájékozódása nem felelt meg a mindenkori vezetőség erősen konzervatív szemléletének. A Magyar Kulturális Munkaközösség elmulasztotta a németországi magyar szellemi élet teljes színképét felmutatni. Több érdekes kezdeményezésnek (Magyar Irodalmi Színpad, Thalia Színjátszó Csoport) a tartós érdeklődés hiánya miatt vége szakadt. Kudarccal végződött az az akció is, amely - 1977-ben - egy Magyar Ház felépítését tűzte ki célul. Kiderült, hogy erre igény nem volt és a magyarok áldozatkészsége sem igen mutatkozott meg. Münchenben is bebizonyult, {313.} hogy szép elgondolásokban és tervekben sohasem volt hiány, de az is, hogy a tervkovácsok csak ritkán mérték le helyesen az adottságokat és lehetőségeket.

A nyolcvanas évekre voltaképpen - az egyházakon, az iskolákon, a sajtón, a könyvkiadáson és cserkészcsapatokon kívül - csak olyan szervezetek mentődtek át, amelyek művelődési feladatokat vállaltak és minden irányzat felé nyitottnak mutatkoztak. Ez magyarázza müncheni viszonylatban a Katolikus Magyar Egyetemi Mozgalom és a későbbi alapítású Széchenyi Kör eredményeit. Mind a kettő, megértve a kor és helyzet követelményét, értékes előadásokkal, hétvégi konferenciákkal és színvonalas műsorokkal tartja fenn a magyar tájékozódású érdeklődést. Minden más szervezet megbénult.

A németországinál elevenebb maradt a hetvenes és nyolcvanas évekre is a svájci magyarok egyesületi élete. Erre is erősen rányomta bélyegét az ötvenhatos emigráció és a közösségi szellem, amely e kis országban erősebbnek bizonyult, mint Európa más országaiban. A svájci magyarok főleg abban jeleskedtek, hogy elérhető célokat tűztek ki és intézményeiknek tartós életet tudtak biztosítani.

Az 1970-es népszámláláson felfelé kerekítve 12 700 svájci lakos vallotta magát magyar anyanyelvűnek. A magyarok valóságos száma azonban ennél valamivel magasabb lehetett. Ma körülbelül 15 000-re becsülhető. (Ebből kb. 10 000 svájci állampolgár.) A legtöbben (6400) Zürich városban és kantonban laktak, másfél- és kétezer között mozog Bern, Genf és Basel város és kanton magyar lakóinak száma. Az egyesületi élet főleg a nagyobb városokban - Zürich, Basel, Bern, Genf - folyik, a jelentősebb szervezetek és intézmények is ott találhatók. A magyarok mintegy 70 százaléka a német, 25 százaléka a francia és 5 százaléka az olasz Svájcban telepedett le.[355]

Zürichben működik - a helyi Magyar Egyesületen (amely elsősorban népes báljairól híres) és a Svájci Magyar Irodalmi és Képzőművészeti Körön kívül - a legjelentősebb svájci magyar szervezet, a Svájci Keresztény Magyar Munkavállalók Szövetsége, amely 1958 decemberében alakult Svájci Keresztény Magyar Munkásszövetség néven, mint a svájci keresztény szakszervezeti szövetség magyar tagozata. A munka - Harangozó Ferenc katolikus lelkész, Hanzély Menyhért, Spaits Mihály vezetésével - Oltenben indult, mintegy 235 taggal, Oltenben, Luzernben, Zürichben, Baselben, Liestalban, St. Gallenben, Herisauban alakult csoportokkal. A szövetség akkor kezdett fellendülni, amikor átköltözött Zürichbe és a vezetést Böröcz József vette át.

Böröcz, aki foglalkozására nézve szabómester, 1947-ben került Németországból Svájcba. Az ő fáradhatatlan munkájának, szakértelmének és odaadásának tulajdonítható, hogy Svájcban működik a szó igazi értelmében vett egyetlen magyar szakszervezet. (A szociáldemokrata és más szakszervezeti tömörülések inkább politikai, mint érdekképviseleti testületek voltak.) Böröcz József a pénztárossal, Winkler Józseffel együtt annyira megszilárdította a pénzügyeket, hogy nemcsak az anyagi bajok ismeretlenek, de a szövetség sok pénzt igénylő akciókat végre tud hajtani és segítségre méltó kezdeményezéseket is tud támogatni. Tagjainak száma 1983 végén elérte {314.} a 780-at, pénzügyi forgalma pedig már évek óta az évi 50 000 frankot. Valamilyen módon minden tizedik svájci magyar család részesévé vált szövetségben folyó munkának. Ezt semmilyen más nyugati magyar szervezet nem mondhatja el magáról. A szövetség szociális munkája példamutató. Egy 1984 elején készített beszámolója szerint: "több mint 200 magyart sikerült menekülttáborokból Svájcba hozni és itt menekültként felvétetni. Továbbá több mint 100 idős és beteg magyart sikerült különböző akciók keretében Svájcba hozni és megélhetéshez juttatni. Szövetségünk 60 évesnél idősebb tagjait is felveszi a biztosítottak közé, eddig mintegy 300 személyt... A biztosítási szerződésektől kezdve a lakásügyekig, a peres eljárásoktól az állampolgársági ügyekig hosszú a sora azon ügyleteknek amelyek elintézéséért a Szövetség áldozatkész vezetőinek és munkatársainak kell eljárniok."[356] A hajdani "Munkásszövetség" azért változtatta nevét "Munkavállalók Szövetségé"-re, mert az elért eredmények a nem-munkásokat is arra indították, hogy a szervezethez csatlakozzanak és érdekvédelmi szolgálatait igénybe vegyék. Böröcz József érdemeit nemcsak svájci hatóságok ismerték el, hanem az ENSZ menekültügyi szervezete is kitüntetésben részesítette.

Magyar egyesület működik Baselben, Lausanne-ban, Luganóban, Luzern-ben, Badenben (Aargaui Magyar Egyesület) és még egy-két svájci városban. Értékes működést fejt ki a Magyar Mérnökök és Építészek Világszövetségének tevékeny svájci tagozata. A magyar menekült közélet ismertebb személyiségei, az említetteken kívül, Baselben Szöllősy Árpád, Kovács Andor, Galambos Gyula; Genfben Luka László, Padányi-Gulyás Béla; Luzernben Arató László; Zürichben Czettler Antal, Kaplony Péter, Bozsoki János, Szöllősy Pál; Bernben Nagy Klára, aki a svájci fővárosban tehetséges fiatalokból 1958-ban Magyar Tánccsoport-ot hozott létre, amely azóta az ország határain kívül is megérdemelt sikereket arat; végül Grindelwaldban Irányi Béla orvos.

Bernben értékes magyar szellemi munka folyik, habár nem magyar intézményekben. A helyi zenei élet legjelentősebb alakja Veress Sándor zeneszerző, aki nagymértékben hozzájárult a svájci zeneoktatás és pedagógia fejlődéséhez. A Kelet-Európa Intézet - amely magánvállalkozás és alapítványi juttatásokból, valamint saját forrásaiból tartja el magát - több magyar történészt, politológust és közgazdászt foglalkoztat, akik közül a legismertebb Révész László jogtörténész egyetemi tanár. Ez intézettel közös házban működik a Kelet-Európa Könyvtár, amelyet a svájci államszövetség tart el és amelynek igazgatója Gosztonyi Péter, a népszerű hadtörténész. A könyvtár gazdag magyar gyűjteménnyel rendelkezik. Mind az intézet, mind a tőle független könyvtár a Kelet-Európa-kutatás fontos műhelyének tekinthető. Egy másik svájci tudományos intézetben, a genfi Institut Universitaire des Hautes Études Internationales-ban ugyancsak több magyar dolgozott az elmúlt évtizedekben, közöttük a legismertebb Nagy László és Molnár Miklós történész. Nagy László 1968 óta a Nemzetközi Cserkészirodának - a világcserkészet adminisztratív irányító szervének - vezetője, genfi székhellyel. Genfben mindig folyt élénk kulturális élet, hajdan a diákszövetség közreműködésével, a hetvenes évek kezdetétől A Magyar Irodalom Barátainak Köre (John Seguier és Padányi-Gulyás Béla irányításával), majd {315.} újabban a Kindernay István által vezetett Genfi Magyar Klub kebelében, elsősorban a Svájcban élő íróknak, tudósoknak és művészeknek nyújtva szereplési lehetőséget.

A svájci magyar egyesületek a hetvenes évektől kezdődően a nemzeti ünnepeken és a történelmi évfordulókon túl inkább a kulturális tevékenységre helyezik a hangsúlyt és ezzel némileg háttérbe szorul a politikai tevékenységük. Terveiket a Svájci Magyar Egyesületek Szövetsége - évek óta Czettler Antal vezetésével - igyekszik összefogni, de ugyanakkor azoknak a politikai törekvéseknek is hangot adni - magyar emigráns és nemzetközi fórumokon -, amelyek a svájci magyarok körében jelentkeznek. A svájci magyarok nem zárkóznak el a magyarországi enyhülés és reformkezdemények tudomásulvétele elől, szép számmal látogatnak Magyarországra, de idegenkednek minden kapcsolattól a magyar kormány külképviseletével és más szerveivel. A svájci kormánynak a diplomáciai testület tagjainak tevékenységét illető szigorú előírásain és állampolgárainak külső befolyásolását tiltó rendelkezésein kívül a magyarok tartózkodásának is tulajdonítható, hogy a budapesti kormányzat Svájcban még kevesebb eredményt mutathat fel, mint Németországban.

A svájci magyar kezdeményezések között említést érdemel az Alapítvány a Magyar Kultúra Fejlesztésére Külföldön, amely azzal a céllal alakult, hogy kulturális teljesítményeket jutalmazzon. Az alapítók a magyarok széles körű adakozásában bíztak és azt serkenteni igyekeztek. A korábbi elnevezés, a "Becsületadó" nem éppen szerencsés kifejezésével azt szerették volna érzékeltetni, hogy szerintük minden külföldön élő magyarnak szinte becsületbéli kötelessége a magyar nyelv, irodalom és művelődés idegenben való fennmaradásához hozzájárulni. A várt eredmény elmaradt ugyan, de annyit évenként a bizottság mindenesetre összegyűjtött, hogy fontosnak tartott kezdeményezéseket és kiadványokat támogathasson. 1981-ben megalapította a Nagy Imre-díjat, amellyel időközönként arra érdemes munkákat kitüntet.[357]

Három jelentős értelmiségi vállalkozásnak - az Európai Protestáns Szabadegyetemnek, a Svájci Magyar Irodalmi és Képzőművészeti Körnek és a Dies Academicus Hungaricus Genevensisnek - Svájcban van a központja. Ezek tevékenységéről az értelmiségi körökkel foglalkozó fejezetben lesz szó. Ennél szerényebb a svájci magyar sajtótevékenység. Jóllehet tekintélyes a Svájcban élő magyar írók és újságírók száma, nagyobb és jelentősebb sajtóvállalkozás nem született. Az egyesületi közlönyökön kívül csak két lap jelenik meg. A Duna nevű "svájci magyar tudósító", amelyet Zürichben Gilde Barna jelentet meg, 1968 februárjától kezdődően rendszeresen, valamint a Vezényi Pál által kiadott Magyar Hirdető. Ez 1981-ben Zürichben indult, helyi tájékoztatást nyújtva és hirdetéseket közölve.

A skandináviai magyarok többsége Svédországban él. Az ötvenhatos forradalom után befogadott mintegy nyolcezer magyar menekült a kezdeti táboréletet és az új egzisztencia megteremtésével járó nehézségeket átvészelve, hamarosan beilleszkedett a svéd társadalomba és a különböző hivatási pályákon szaporodtak a magyar sikerek. Az ötvenhatos és korábbi magyarokat a Szabad Magyarok Tömörülése fogta össze, amely kezdetben Magyar Tudósító, majd Északi Tudósító címen 1967-ig rendszeres közlönyt {316.} adott ki Szabó Ödön szerkesztésében. Magyar egyesületek alakultak mindenütt, nemcsak a nagyobb városokban - Stockholmban, Göteborgban, Malmöben, Lundban -, de a kisebbekben is. Az egyesületek mellé hamarosan dalárdák, tánccsoportok, kulturális körök, sportklubok társultak. (Több magyar labdarúgó-csapat is működött.) Majd minden egyesület kiadott valamilyen lapot. 1949 és 1980 között 41 magyar újságról tudunk. Ezek közül 1981 végéig még hét rendszeresen megjelent.[358] 1971-ben a stockholmi magyarok egy szép és tágas kertes házat kaptak a városi tanácstól. Ebből lett a Magyar Ház, amelyben az egyesületek összejöveteleiket tartják és itt rendezik a különböző ünnepségeket.[359] Országos szervezetként 1973-ban megalakult a Magyar Komité Svédországban. Ez 1976-ban átalakult a Svédországi Magyarok Országos Szövetségé-vé. A magyarok száma óvatos becslések szerint körülbelül 10 000. Érdekes jelenség, hogy újabban mind több erdélyi magyar telepedik meg Svédországban és az egyesületi életben immár jelentős szerepet játszanak a Romániából érkezett magyarok.

A svédek kezdetben arra törekedtek, hogy a bevándoroltak és véglegesen letelepedettek asszimilálódjanak, vagyis svédekké váljanak. A hetvenes években ez a szemlélet megváltozott és tért nyert az úgynevezett etnikai gondolat, amely szerint a beilleszkedésnek és integrálódásnak nem mond ellent az anyanyelv megóvása és a szülőföld kultúrájához való ragaszkodás. Ennek lett következménye, hogy a magyar nyelv iskolai oktatására is van lehetőség ott, ahol arra igény jelentkezik. A svéd iskolák magyar nyelvtanárokat foglalkoztatnak. Ezzel egy időben indult meg a budapesti érdeklődés a nyugaton élő magyarok nyelv- és hagyományápolása iránt. A két törekvés találkozásából svéd-magyar együttműködés született, abban az értelemben, hogy budapesti intézmények közreműködnek a svédországi magyar nyelvtanárok kiképzésében és a tankönyvellátásban, amit a legtöbb magyar menekült szervezet nem ellenez, sőt helyesel és támogat.

A magyarországi intézményekkel való érintkezésben mind Svédországban, mind Norvégiában jelentős szerepet játszanak az ott élő magyar műfordítók - kik közül a legnevesebbek Csatlós János, Szente Imre, Thinsz Géza Svédországban, Sulyok Vince Norvégiában -, akiknek szívós munkája és összeköttetései nélkül a magyar irodalom nem érte volna el mai ismertségét. A budapesti illetékesek rá voltak szorulva az említettek tehetségére és tudására, ők viszont a budapesti segítségre, hogy munkáik - mindkét országban - napvilágot láthassanak.

A Magyarok Világszövetsége és az Anyanyelvi Konferencia sok egyéni kapcsolatot épített ki a skandináviai magyarokkal, de az egyesületi élet befolyásolása nemigen sikerült. Arra kényszerült tehát, hogy vele együttműködő egyesületeket hozzon létre helyi közreműködéssel és miután a legnagyobb érdeklődés a magyar filmek iránt nyilvánult meg, létrejöttek Stockholmban és Koppenhágában magyar filmklubok, amelyek tevékenysége szinte kimerül filmek bemutatásában. Miután ezeket sok magyar nézi meg, e klubok szép létszámokkal büszkélkedhetnek, aminek következtében a budapestiek elégedettsége sem marad el.

A menekültsors egy ellentétes pólusa figyelhető meg Olaszországban, ahová 1956 után igen sok magyar került, de igen kevés mutatott végleges letelepedési szándékot. Olaszország tipikus átmeneti ország, a menekültek {317.} annyi időt töltenek ott, amennyi szükséges a kivándorlásig vagy más európai országba való áttelepedésig. Sokan azért mentek Olaszországba, mert Jugoszláviából minden nehézség nélkül át lehet jutni a határon. A hatvanas évek közepén a menekültek 40 százaléka érkezett útlevéllel Olaszországba, a többi illegálisan lépett át jugoszláv területről. A menedékjog megszerzése általában könnyű, de a megélhetés annál nehezebb. Munkaalkalom csak kevés akad. Ezért majd mindenki arra törekszik, hogy továbbálljon. A menekültek táborokba kerülnek - a legrégebbi Capuában, Nápoly közelében van, a latinai tábor 1965-ben, a trieszti 1966-ban nyílt meg -, ahol meglehetősen mostoha körülmények uralkodtak kezdettől fogva. A svájci magyar keresztény szakszervezet elsősorban az olaszországi magyar táborlakókon kívánt segíteni, amikor megindította akcióját Svájcba való befogadásuk érdekében. Sokan kerültek Olaszországból Svédországba is. Szép számmal vándoroltak ki az Egyesült Államokba és Ausztráliába.

Franciaországban, Nagy-Britanniában és a Benelux-országokban a hatvanas és hetvenes évek magyar menekült életére a politikától való nagyfokú elfordulás és az emigrációs tevékenységnek a kultúra területére való korlátozása volt a jellemző. Míg a politikai szervezetek - az ötvenhatosokat is beleértve - lassan elsorvadtak, megélénkült a kulturális érdeklődés és az olyan munka, amely mentes volt a magyarországi rendszerrel való konfliktusoktól. Nem mintha ez országok magyar menekültjei elfogadták volna a kommunizmust mint társadalmi rendező és irányító elvet, de értelmetlennek és időszerűtlennek tekintették a vele való állandó harcot, különösen, mikor látniok kellett, hogy a befogadó országok kormányai egymás után rendezik viszonyukat Budapesttel, politikai partnernek fogadják el a magyarországi kormányzatot. Persze, ez nem ment gyorsan és zökkenő nélkül. Belgiumban és Hollandiában a magyar szervezeteken belül évekig tartó vita folyt e kérdésről és majd minden vezetőségváltozással napirendre került a dilemma: lehet-e és ajánlatos-e kapcsolatot tartani magyarországi intézményekkel. Az emberek mind nagyobb számban látogattak szülőhazájukba, de ezt az ottani rezsimmel szembeni rokonszenvnek tekinteni éppen úgy téves volt, mint a haza nem látogatást egyszerűen ellenséges érzület jelének tartani. A frontok a magyarországi helyzet megítélésében és a belőle levont következtetésekben egészen másképpen alakultak, mint a hazalátogatás melletti vagy elleni döntésben. A magyarországi hatóságok és az emigráns politikai vezetők egyaránt összekeverték a kettőt és nem csoda, hogy ítéleteik - ellenkező előjellel ugyan - egyaránt téveseknek bizonyultak.

Belgiumban számos egyesület működött és több magyar intézmény létesült. A tevékeny magyarok közül említést érdemel Déri Béla brüsszeli lelkész, aki 1956-ban új ház szerzésével kibővítette az ott létesült korábbi Magyar Házat, amelyet kultúrközponttá és diákotthonná alakított át, könyvkiadót alapított, rendszeres irodalmi és kulturális találkozókat rendezett. Korán halt meg, 1966-ban, valamivel túl a negyvenen. A belgiumi magyar egyetemisták tekintélyes hányada a löweni Mindszenty Kollégium lakója lett. Ezt a jezsuita Muzslay István alapította és vezeti. Az ő nevéhez fűződik a kelet-európai intézet létrehozása is. Ebben több fiatal magyar kutató talált munkát. Néhány esztendő óta a brüsszeli Corvina Kör igyekszik irodalmi estek, előadások, társas összejövetelek rendezésével kielégíteni az ily {318.} irányú igényeket. Belgiumban jelenik meg a Kilátó című kulturális szemle, amelynek főszerkesztője Farkas Pál és felelős kiadója Bódi Mária. A folyóirat elsősorban másodközléseket ad és csak részben eredeti írásokat, viszont eléggé gazdag az információs anyaga.

Hollandiában az új menekültek körében a helyi egyesületeken kívül főleg a diákszövetség, a belőle fakadt Mikes Kelemen Kör, valamint a református egyház gondoskodott a kulturális igények kielégítéséről.

Franciaországban a magyarok többsége 1956 után is Párizsban és környékén telepedett le. Következésképpen a legtöbb magyar szervezet és intézmény a francia fővárosban működött. Jelentős munkát végzett a katolikus misszió (Szalay Jeromos, Gácsér Imre, Hieró István vezetésével), a református gyülekezet (amelynek élén a húszas évektől kezdődően Párizsban dolgozó Kulifay Imre lelkész állott), a helyi szabadságharcos csoport és az MHBK, a szabadkőműves páholy, valamint néhány más, elsősorban klubszerű, kis létszámú csoport. Ez utóbbiak egyike, a Magyar Nyelv és Kultúra Franciaországi Baráti Köre budapesti sugallatra és kezdeményezésre alakult. (Elnöke Kemény Mihály.) Nyugati magyaroknak aligha jutott volna eszükbe, hogy ők a magyar nyelv barátai, hiszen a nyelv nekik sokkal több, énük elidegeníthetetlen része. A magyar nyelvnek lehetnek nem-magyarok a barátai, de a szóban forgó körben elsősorban magyarok gyülekeztek. Éppen ezért keltett sok helyütt mosolyt és derűt, hogy némely gyanútlan párizsi magyar segédkezett a tájékozatlan és nyelvi kérdésekben érzékelten budapesti hivatalos emberek akciójában, amely sem vonzóvá, sem eredményessé válni nem tudott.

Nagy-Britanniában a hagyományos londoni magyar egyleteken kívül egyetlen érdemleges szervezet született, a Szepsi Csombor Kör, amelynek tevékenységéről azonban az értelmiségi köröknél lesz szó. A sajtóélet is elszegényedett a Magyar Szó és a Népszava megszűnésével, valamint az Irodalmi Újság Párizsba költözésével. Lajossy Sándor Magyar Család című lapja tudott csak bizonyos állandóságra szert tenni.

Az amerikai magyar emigráció intézményrendszere alig gyarapodott az elmúlt két évtizedben. Ellentétben azonban az európai országokkal, az Egyesült Államokban és Kanadában ha nem is oly eleven, mint az ötvenes években, de minden más kontinensnél erőteljesebb volt az úgynevezett emigrációs politika, vagyis olyan kezdeményezések, amelyeket a magyarországi rendszerrel szembeni állásfoglalás és a szabadság, demokrácia, függetlenség melletti hitvallás sugallt. Ami Európában nem sikerült vagy csak csíráiban jelentkezett, Amerikában észrevehetően kibontakozott: a politizáló társadalmi szervezetek lassan átvették egy politikai képviselet szerepét, a kormány és a törvényhozás tagjai előtt ők adnak hangot annak, amit a magyar nép követeléseinek neveznek. Az e célból létrejött külügyi koordináló bizottságban a legnagyobb emigráns szervezetek vesznek részt és képviselőik révén igyekeznek befolyásolni az amerikai közvéleményt, sajtót, valamint a végrehajtó hatalmat. Társult hozzá az Amerikai Magyar Szövetség is, amely, kihalván belőle az öregek, immár nem a régi amerikások szervezete, hanem az újaké, akiknek figyelmét elsősorban nem az amerikai politika köti le, mint az elődökét, hanem a magyar emigráció tevékenysége, valamint az Egyesült Államok és Magyarország közötti viszony alakulása.

{319.} Az említett fordulat következtében az Amerikai Magyar Szövetségbe belekerültek az emigrációs ellentétek, amelyek időnként belső súrlódásokhoz és ellentétekhez vezettek, olyannyira, hogy végül kettészakadt és a két tábor bíróságok bekapcsolásával akarta tisztázni, ki illetékes az amerikai magyarok nevében szólni. Az egyik társaság 1983. március 26-án Clevelandben tisztikart választott, Nádas Jánossal, mint országos elnökkel az élen.[360] Három hónappal később Akronban közgyűlésre ült össze a másik tábor, megünneplendő az Amerikai Magyar Szövetség 75 esztendős jubileumát. Ezen is választottak tisztikart, megerősítve Dömötör Lajost elnöki tisztében.[361] Az előbbi társulásnak konzervatívabb színezete volt és közelebb állt a kormányzó republikánus párthoz, mint az utóbbi. A magyarországi kapcsolatokat illetően is elzárkózóbb álláspontot képviselt, mint az Akronban megválasztott tisztikar. A személyi összetételben azonban nem tükröződött ennyire a különbség a két irányzat között.

A republikánus párt egyébként 1945-től kezdődően inkább élvezte az új magyar bevándoroltak rokonszenvét, mint a demokrata párt. A magyar bevándoroltak között még ma is él az a hiedelem, hogy a republikánusok erősebben és határozottabban törekszenek a kommunizmus visszaszorítására, mint a demokraták. Az elmúlt évtizedek eseményei ezt eléggé megcáfolták. Eisenhower, valamint Dulles 1956-os magatartása, a Nixon-Kissinger-kettős irányvonala, a Ford idejében keletkezett, úgynevezett Sonnenfeldt-doktrína aligha volt alkalmas arra, hogy a republikánusok kelet-európai politikájának elvi szilárdságát igazolják. A magyarok nagy része ennek ellenére nem fog lemondani arról a tévhitről, hogy a politikai konzervativizmus hozza meg az áhított külpolitikai változásokat, nem pedig a tényleges nemzetközi erőviszonyok módosulása, amelyről mind republikánusok, mind demokraták a nemzeti érdekekből kiindulva és nem a kelet-közép-európai emigránsok gondolatait követve vélekednek.

Az viszont tagadhatatlan, hogy - különösen választások előtt - a republikánusok a demokratáknál eltökéltebben és lendületesebben közelítenek az "etnik" szavazókhoz, igyekezvén megnyerni őket és szavazataikat a köztársasági párt jelöltjeinek. A pártban működő magyar csoport élén először Pásztor László, majd Hajdu-Németh Lajos állt. Jelenleg Belső Gyula játszik ily szerepet mint a Magyar Amerikai Republikánus Párt Országos Szövetségének elnöke és Reagan elnök által kinevezett "federális tanácsnok". A demokraták szerényebbek e tekintetben és megelégedni látszanak azzal a támogatással, amelyet néhány nevesebb magyar "etnik" hívüktől kapnak.

Az amerikai magyar szervezetek között különleges szerep jutott a Szabad Magyar Jogászok Világszövetségének (amelyet kezdetben Amerikai Szabad Magyar Jogászok Szövetségének, majd 1973-ig Szabad Magyar Jogászok Szövetségének neveztek). Ez nem korlátozta működését a magyar jogásztársadalom szakmai és érdekképviseleti ügyeire, hanem politikai szerepet is vállalt. Rendszeresen tájékoztatta az amerikai kormányt és törvényhozást, valamint a nemzetközi szervezeteket a magyarországi állapotokról, különös tekintettel az emberi jogok és politikai szabadságok kezelésére. Ez a politikai érdeklődés a többi között annak tulajdonítható, hogy a szervezet élén politikus jogászok álltak, először Nagy Vince, majd Varga László.[362] A szövetség {320.} táviratok, levelek, memorandumok formájában majd minden jelentős magyar fejleményben állást foglalt és véleményt nyilvánított, ha az ENSZ-ben, vagy más fórumokon magyar kérdések szóba kerültek. Az évi közgyűlési jelentésekben az elnök és a főtitkár rendszeresen beszámolt arról, hogy a szövetség mit tett fő célja, "a szovjet csapatok Magyarország területéről való kivonulása és Magyarország felszabadítása" érdekében. A szövetség előadásokat, konferenciákat rendezett, tiltakozó akciókat szervezett és tagjai - élükön Varga Lászlóval - rendszeresen cikkeztek az emberi jogokat és a magyarországi viszonyokat érintő kérdésekről. A szövetség alapításának harmincadik évfordulóján Reagan elnök azt írta Varga Lászlónak: "Dicséret illeti a Szövetséget, hogy három évtizeden át olyan igazságszolgáltatási rendszerért küzd, amely a magyar nép akaratának és erkölcsi felfogásának megfelel."

1956 után egy ideig még működött, de azután lassan hanyatlásnak indult a Magyar Nemzeti Sportszövetség, amelynek utolsó nagy akciója a magyar sportolók befogadtatása volt az 1956-os melbourne-i olimpiai játékok után. Telegdy György elnök amerikai segítséggel a hazájukba visszatérni nem akaró olimpikonok amerikai letelepedését előkészítette és gondoskodott arról, hogy az Egyesült Államokban versenyzési lehetőséghez, mindenekelőtt azonban új egzisztenciához jussanak. A Sportszövetség megbízottai más országokban is segítségére voltak az ott letelepedni szándékozó olimpiásoknak. A Sportszövetség ezután már csak keveset hallatott magáról és nemsokára megszűnt.

Az Egyesült Államokban talált otthonra a Magyar Cserkészszövetség vezető testülete is Bodnár Gábor elnök irányításával. A külföldi magyar cserkészet Amerikában bizonyult a legerősebbnek, ami a cserkészek számát és tevékenységét illeti. A csapatok többségét az amerikai kontinensen találjuk. Utána Európa, majd Ausztrália következik. Az Európai Kerület élén Kölley György müncheni katolikus lelkész különleges tekintélyt és népszerűséget vívott ki, Bodnár Gábor után a külföldi magyar cserkészet második legismertebb alakjává emelkedve. A magyar cserkészet eredményes működését mutatja, hogy 1984 végén 13 országban 86 igazolt csapat 6500 fiú- és leánycserkészt tartott nyilván. Buffalo közelében, Fillmoreban Sík Sándor Cserkészpark létesült, ahol a vezetőképző központ is működik. A magyar cserkészek munkáját nem lankasztotta le és nem bénította meg, hogy minden fáradozása ellenére nem kapta meg a Nemzetközi Cserkészmozgalom elismerését, osztoznia kellett tehát az emigráns cserkészetet sújtó politikai indítékú hátrányos megkülönböztetésben. (Ezen az sem változtatott, hogy a genfi Nemzetközi Cserkészirodának a hatvanas évek vége óta Nagy László személyében magyar vezetője van.)

A nyugati magyar cserkészet felbecsülhetetlen érdemeket szerzett a magyar nyelv ápolásában és az ifjúság magyar műveltségének megalapozásában. A gyakorlati cserkészmunka a magyar nyelvismeret elmélyítésére, a földrajzi, néprajzi, történelmi és irodalmi tájékozottság növelésére és a magyar népdal, valamint a népi tánc elsajátítására irányult elsősorban, és csak azután a hagyományos cserkészfoglalkozásra, aminek következtében sikerrel gazdagította az iskolákban kapott magyar tudást.

A legtöbb magyar egyesület New Yorkban alakult. Egyházi, kulturális, {321.} politikai és társadalmi feladatokat vállaltak magukra. Céljaik és érdekeik gyakran ellentétben álltak egymással és csak ritkán lehetett őket közös akciókra mozgósítani. A Magyar Ház a világváros magyar negyedében létrejött ugyan, de sok szervezet kiszorult belőle, elsősorban politikai nézeteltérések miatt. Így is azonban több egyesületnek és társaságnak ad otthont, vagy legalábbis összejöveteli lehetőséget, különösen mivel tágas és szép előadóteremmel rendelkezik. A New York-i társasági élet visszatérő eseményei a különböző bálok, amelyek olykor hetekig kínálnak beszédtémát és a róluk a lapokban megjelenő tudósítások a hajdani magyar báli beszámolókra emlékeztetnek, különösen, ha bővelkednek főúri nevekben és címekben. Az igazi sikert az jelzi, ha a New York Times is méltónak tart egy ilyen magyar bált arra, hogy megemlékezzék róla.

A magyar bálok New Yorktól Los Angelesig a társasági évad fénypontjai, de nincs hétvége, hogy valamely amerikai nagyvárosban ne legyen emlékező ünnepség, vacsora, szüreti mulatság vagy ünnepélyes díszebéd. Az amerikai magyarok ilyesmiben fáradhatatlanok és a közösségi élet inkább ezekben a társas összejövetelekben mutatkozik, mint komoly és formális értekezletekben. Sokhelyütt rendeznek zenei, színpadi, műkedvelő műsorokat és mozielőadásokat, amelyek mindig több embert vonzanak, mint az igényes irodalmi és tudományos estek. Ez azonban nem sajátosan amerikai jelenség, hanem általános tünet.

A Clevelandben működő Magyar Társaság - Nádas János vezetésével - a hatvanas és hetvenes években is megrendezte az immár hagyományos Magyar Találkozókat, amelyeket a magyar tudományosság és művészet seregszemléjének tekint, anélkül azonban, hogy integráló erőként tudna fellépni és reprezentatív voltát igazolná. Az évi találkozók mindig eseményszámba mennek, eléggé népesek, az elhangzó előadások is színvonalasak, Nádas János kezdeményezése mégsem tud kikerülni a régi kerékvágásból és megelégszik az eddigi eredményekkel. Úgy látszik, megújulásra képtelen és talán ez a magyarázata annak, hogy a fiatal nemzedék érdeklődését sem tudja hosszabb időre lekötni. Jóllehet a Magyar Társaság elsődlegesen nem politikai társulat, a politikai konzervativizmushoz való ragaszkodása (amely a szereplők kiválasztásában is megnyilvánul) visszavonhatatlannak látszik és ez kétségtelenül gátló tényező a fejlődésében. Az általa patronált Árpád Akadémia sem emelkedett ki a középszerűségből és makacsul ragaszkodik immár régóta avultnak bizonyult díjazási rendszeréhez. Irodalmi díjjal a középszerűt bátorítják, nem az igazi tehetséget. A kör, amelyre érdeklődése kiterjed, oly szűk, hogy kedvét szegi mindazoknak, akik e körön kívül vannak. Nem vitathatatlan és kiemelkedő teljesítményeket jutalmaz, hanem pályázók között választ, elbátortalanítva a pályázaton való részvételtől azokat, akiket tartózkodásra késztet a túl alacsonyra helyezett mérce. Pedig a Magyar Társaság és az Árpád Akadémia életrevaló kezdeményezés volt, kár, hogy a politika hatása és a színvonal iránti érzéketlenség megfosztotta a remélt átütő sikertől.

Visszaesett az utóbbi évtizedben a Magyar Zsidók Világszövetségének tevékenysége és a magyar zsidókra gyakorolt hatása is. A zsidók szervezeti életének fő területe mindig is az Egyesült Államok volt. Nemcsak a számbeli arányok és az anyagi lehetőségek miatt, de azért is, mert az amerikai {322.} magyar zsidók mintha másoknál erősebben éreznék az összefogás és közös munka szükségét. Úgy látszik azonban, hogy amilyen mértékben enyhül a magyarországi helyzet és javul a zsidók viszonya az ottani államhatalomhoz, olyan mértékben csökken a kommunista rendszerrel szembeni közös fellépés igénye. A nyugaton élő magyar zsidók nagy számban látogatnak Magyarországra, jelentős hányaduk Izraellel érez közösséget, nem meglepő tehát, hogy kevesebb az érdeklődés egy olyan szövetség iránt, amely a közös magyar nyelv és múlt alapján kívánja összefogni őket. Az utóbbi időben a Világszövetség sokat foglalkozik az úgynevezett vészkorszakkal, a magyar zsidóság háború alatti tragédiájával és annak kellő feldolgozásával. 1966-ban elkezdődött Randolph Braham, a New York City University tanára szerkesztésében a Hungarian-Jewish Studies tanulmányköteteinek kiadása. Megjelent, ugyancsak Braham összeállításában az Eichmann-bibliográfia. 1968-ban napvilágot látott a magyarországi zsinagógákat bemutató háromnyelvű album és 1980-ban készült el a magyar-zsidó munkaszolgálatról szóló tudományos feldolgozás. Ugyancsak megjelent angolul, The politics of genocide címen, Randolph Braham magyarul 1963-ban már kiadott dokumentumgyűjteménye a magyar zsidóság történetéről, 1867-től a második világháborúig.

Az Egyesült Államokban indított akciók közül említést érdemel az a széles körű kampány, amelyben a New Yorkban élő Sisa István a magyarországi születések csökkenésére hívta fel a figyelmet és sürgetett intézkedéseket a nemzethalál rémét felidéző folyamat ellen. Több bizottság alakult a romániai magyarok kisebbségi jogainak védelmére: a Zolcsák István által irányított Erdélyi Világszövetség amerikai tagozata, az Amerikai Erdélyi Szövetség (amelynek elnöke Wass Albert), a Committee for Human Rights in Romania (rövidítve CHRR, magyarul: Romániai Emberi Jogok Bizottsága) és a Lőte Lajos által vezetett Erdélyi Bizottság (két lapjával, az 1967-ben indult Székely Nép-pel és az 1973-ban alapított angol nyelvű Carpathian Observer-rel). Az Amerikai Erdélyi Szövetségben és az Erdélyi Bizottságban inkább az idősebb nemzedék, a CHRR-ben főleg a fiatalok vesznek részt. Az AESZ erősen hangsúlyozza a Magyarország és Erdély közötti történelmi kapcsolatokat, ápolja az együvé tartozás érzését és bízik egy majdani újabb unióban, a CHRR az emberi jogokat helyezi az előtérbe, követelve a magyarságot érintő hátrányos megkülönböztetések eltörlését. Wass Alberték az erdélyiek összefogásán munkálkodnak és a magyarok körében élesztik az Erdélyért való felelősség érzését. A másik csoport - amelynek vezetői Veress Bulcsú és Hámos László - az amerikai kormányt, törvényhozást, közvéleményt igyekszik mozgósítani - tüntetésekkel is - a romániai magyarok emberi jogainak kivívása érdekében. Érdekes szerepet játszik ebben a vonatkozásban a Brazíliában élő Zolcsák István, ki vagyonos ember lévén, sok kezdeményezést pénzel. Ő abból a körülményből kiindulva, hogy a romániai magyarok kérdésében nincs érdekellentét a magyarországi kommunista rezsim és a nyugati emigráció között, az Erdélyért való széles összefogást javasolja és a magyar kisebbség mai áldatlan sorsának jobbrafordulása érdekében nem zárkózik el a Budapesttel való együttműködéstől sem.

A CHRR a nyolcvanas évek elején magára vállalta a szlovákiai magyar {323.} kisebbség helyzetével való foglalkozást és panaszainak továbbítását is, igyekezve a nyugati világban érdeklődést kelteni a csehszlovákiai magyarok sorsa iránt. Ennek alapján változtatta meg nevét Hungarian Human Rights Foundation-re (HHRF), magyarul: Magyar Emberi Jogok Alapítvány-ra. A szervezet Hungarian Human Rights Bulletin címen rendszeresen megjelenő tájékoztató közlönyt ad ki New Yorkban. (1984-ben megalakult az Alapítvány kanadai csoportja.)

Amerika minden nagyobb városában működnek magyar egyesületek, helyenként túlságosan sok is, aminek olykor az a következménye, hogy az egyesületek által rendezett összejövetelek gyéren látogatottak. A távolságok miatt csak a hétvégeken lehet magyarokat nagyobb számban részvételre megnyerni és ha sok az esemény, az ilyenek iránt érdeklődők is megoszlanak, sehova sem jut annyi, amennyit a rendezők elvárnak. Az egyesületek sokszínűsége azonban az amerikai magyar élet értékes vonása. Kifejezésre jut benne az érdeklődések és érdekek pluralizmusa, amit a magyarok oly becsben tartanak, hogy az egységesítés ésszerű gondolata az esetek túlnyomó többségében már a kezdet kezdetén zátonyra fut. A magyar széthúzásnak nevezett jelenségnek van pozitív vetülete is: az egyéni szabadsággal, választási lehetőségekkel való élés dokumentálódik benne. Mint reflex természetesnek és logikusnak tekinthető, hiszen a magyarok olyan társadalmi berendezkedések elől menekültek, amelyek egységesítésre, központosításra, a szervezkedési szabadság korlátozására törekedtek.

Lehetetlen felsorolni az Egyesült Államokban található sok magyar egyesületet. Csaknem mindenütt működnek a szabadságharcos szövetség csoportjai, különböző egyházi és vallásos körök, kulturális céllal alakult egyletek, hivatási és származási alapon létrejött társaságok. Érdekes Florida esete. Valamikor szép eredményeket ért el a Petőfi Magyar Kulturális Egyesület (Bognár Kálmán irányításával), amikor azonban a floridai városokban (különösen Miamiban és Sarasotában) megnőtt az - elsősorban nyugdíjas - magyarok száma, városonként alakultak egyletek, helyenként kettő-három is. Sarasota a nyolcvanas évek elején népes magyar kolóniát kapott és szervezeti, kulturális élete is felvirágzott annak következtében, hogy tevékeny magyarok választották e kellemes éghajlatú várost öregségük lakóhelyéül.[363] Amerikában is érvényes az a felismerés, hogy csak ott eleven a magyarok közösségi élete, ahol akad két-három tevékeny ember és magára vállalja a szervezés sokszor terhes munkáját. Ilyen alapon született meg a többi között 1964-ben Papp Gábor kezdeményezésére és hatékony közreműködésével a clevelandi magyar iskola, amely az azóta eltelt két évtizedben sokat tett a magyar gyerekek anyanyelvi oktatásáért.

Az amerikai emigrációban kelt új életre a magyar vallás gondolata. Ennek követői a magyarság bajai egyik okának azt tartják, hogy a nép és a vallás nem azonos fogalom, a nemzetet megosztja a vallási különbség. Szerintük a zsidóság fennmaradásának és sikeres létének magyarázata, hogy a nép és a vallás nem különül el egymástól, a kettő egy és ugyanaz. A magyar vallást azért szorgalmazzák, hogy a magyar nemzeten belül is létrejöjjön ez az egység. Amerikában élvén, azt vették észre, hogy vallási célokra könnyebben kapni anyagi támogatást, mint etnikai célokra. Magyar érdek tehát ezt a körülményt kihasználni. A magyar vallással azonban nem szűnt meg {324.} a vallási megosztottság, hanem kitágult, mert az eddigi hitfelekezetek mellé egy újabb társult. Némely amerikai és kanadai városban a magyar vallás hívei istentiszteletre jönnek össze. A prédikációk a nemzeti érzést erősítő elmélkedések, amelyek kiegészülnek magyar versek elmondásával és népdalénekléssel. A hívek száma kicsi, de van közöttük elég sok értelmiségi is. Az amerikai szekták világában egy szektával több. Hangadói szerint a kereszténység révén a magyarság amolyan agymosáson ment keresztül és csak annak normái szerint képes gondolkodni, holott fel kellene ismernie, hogy a keresztény nyugatért csak vérzett, de kapni nem kapott semmit, hacsak nem a trianoni és a párizsi békét.[364] A magyar vallás szólamaiban keresztényellenesség, nacionalizmus, nemzeti fájdalom és tragikus életérzés keveredik, kevés ésszerűséggel és reális helyzetfelméréssel. A Torontóban 1974 óta megjelenő Napjaink című lap tekinthető ez irányzat szócsövének.

Szép számmal akadtak hívei az Egyesült Államokban a sumér származási elméletnek is. Érdekes módon, főleg abban a rétegben, amelyben egyfelől a keresztény-nemzeti eszmevilág szolgált - a heves és szólamos kommunistaellenességen kívül - politikai tájékozódási iránynak, másfelől a keresztényellenes magyar vallás is hódított. Mind a két irányzatban fontos szerepet játszott a veszélyérzet, a magyarságot fenyegető veszedelmek okozta félelmek és szorongások, amelyek ellen némelyek úgy véltek és vélnek hatásosan küzdeni, hogy egy tündökletes származás eszményképébe kapaszkodnak és a nemzetiség-vallás szoros egységében óhajtják a magyarságot erősebbé, szilárdabbá, ellenállóképesebbé tenni. A sötétnek, gyászosnak, lesújtónak tekintett jelen e körökben elviselhetőbbnek látszik, ha mögötte a nemes és előkelő eredet fénylik fel és a vallássá lényegült nemzeti mivolt lelkesíti az embereket. Sajnos, amire ez szolgál, nem annyira felemelő. Ez elméletek némely követői gyakorlati politikai elveikben és törekvéseikben olykor nemigen jutnak túl a megcsontosodott konzervativizmuson, a demokráciától és pluralizmustól való idegenkedésen, keresztény és keresztényellenes eszmék összevegyítésén, a valóság tudomásulvétele helyett álmok és ábrándok kergetésén. A jövőt illetően csak abban lehet reménykedni, hogy a fiatal nemzedék lelkét és szívét már a szülőkénél derűsebb tapasztalatok alakítják és gondolkodásukra, szemléletükre nem ütik rá bélyegüket a történelem okozta traumatikus élmények.

Az évek múlásával megritkultak az amerikai magyar újságok. Anyagilag még legjobban Gombos Zoltán lapjai (Amerikai Magyar Népszava, Szabadság, Amerikai Magyar Világ) bírták. Mint olvasókra elsősorban a régi amerikásokra és azok leszármazottjaira támaszkodnak. Gombos Zoltán 1984-ben meghalt. Az 1956 után indult különböző újságok nagy része a hatvanas években megszűnt. Megszűnt 1966-ban a New Yorkban kiadott Az Ember is, miután Göndör Ferenc halála után sem Deák Zoltán, sem Klár Zoltán nem tudta tartósan megjelentetni és anyagi alapját hosszabb időre biztosítani. Klár idejében Az Ember a korábbinál is inkább az amerikai magyar zsidóság lapja kívánt lenni, de úgy látszik, a tehetős zsidó kereskedők sem hirdetéseikkel, sem egyéb támogatásukkal nem honorálták kellőképpen ezt a szándékot. Kaliforniában viszont két lap is állta a versenyt. Mind a kettő megjelenési helye Los Angeles, de olvasóközönségük szélesebb körű. Az Új Világot 1972-ben alapította Orbán Ferenc és felesége, Szombathelyi {325.} Blanka színésznő. Könnyed, olvasmányos és a sok irányú tájékoztatásra súlyt helyező lap, amelynek sikerült állandóságot biztosítani és hírét évről évre öregbíteni. Úgy látszik, hogy a hirdetők sem váltak hűtlenné. Szombathelyi Blanka népszerű társasági hírrovata erősen növelte a lap iránti érdeklődést. A Californiai Magyarság régebbi alapítású lap, mai kiadója és szerkesztője, Fényes Mária 1970-ben vette át. Munkatársi gárdája elsősorban Amerikából rekrutálódik, konzervatív beállítottságú, arra törekedve, hogy kielégítse olvasóinak helyi tájékozódási igényét. Nem kétséges, hogy az emigráció lapjainak ez a legfontosabb feladatuk. A szétszórtságban és még az egy városon belüli távolságok miatt is, elsőrendű szerep jut a tájékoztatásnak, ami előfeltétele, hogy a magyarok közötti érintkezés ne szakadjon meg és valamelyes közösségi tudat ébren maradhasson. Erénye a két Los Angeles-i lapnak, hogy egyaránt bőven tudósítanak a helyi eseményekről, különösen a kiterjedt kulturális munkát is végző egyházak és gyülekezetek tevékenységéről.[365]

Jellegében erősen politikai orgánum a Baltimoreban 1965 óta megjelenő Értesítő, amely legtöbb amerikai laptársától eltérően fontos feladatot lát az olvasók politikai befolyásolásában és a polémiában. Legismertebb munkatársa, Stirling György, aki egy sajtószolgálatot is fenntart és részben Magyarországra, részben az emigrációra vonatkozó hírekkel látja el a nyugati, főleg amerikai lapokat. Kanadában, de az Egyesült Államokban is a zsidóság körében igen olvasott volt az 1962-ben indult, Torontóban kiadott Menora (Egyenlőség), "az északamerikai magyar zsidóság lapja" (mint alcímében olvasható volt), amely elsősorban a magyar zsidók életéről és Izraelről tájékoztatott. Politikailag a cionizmus elveit vallotta. Szerkesztője és kiadója Egri György volt, aki a hetvenes években még további két lapot állított elő torontói nyomdaüzemében (a kanadai Magyar Hírlapot és a New Yorki Naplót).

Kanadában a hatvanas és hetvenes években változatlanul a Kanadai Magyarság (amely később Magyarságra változtatta nevét) és a Magyar Élet volt a legolvasottabb lap. Az előbbi, népszerű nevén a "Kékújság" (kék címbetűi alapján) sok más országba is eljutva, hozzájárult az emigránsok jelentős rétegeiben uralkodó konzervatív nézetek fennmaradásához és terjedéséhez, önmagát mintegy az úgynevezett nemzeti emigráció amerikai szócsövének tekintve. Az Amerikában élő munkatársakon (Béldi Béla, Oláh György, Frey András, valamint több éven át Kovács Imre) kívül, készségesen szerepeltetett európai magyar újságírókat is, például Gábor Áront, Nyisztor Zoltánt, Szitnyai Zoltánt, Rónai Zoltánt. (A nyolcvanas években Habsburg Ottót és Zathureczky Gyulát.) A Vörösváry István által szerkesztett lap színéből és érdekességéből sokat vesztett a nyolcvanas években, azután, hogy tartózkodóbbá vált a magyar politikai vitákban és egyrészt a nemzetközi eseményekre, másrészt a mindennapi élet apró politikamentes történeteire helyezte a hangsúlyt.

Az Egyesült Államok nagyobb városaiban fontos szerepet játszanak a hetenként egyszer vagy többször jelentkező magyar rádiók. Szerepük főleg a helyi tájékoztatásban jelentős. A műsoridőt e rádiók tulajdonosai bérlik valamelyik helyi állomástól. A kiadásokat a hirdetések fedezik. New Yorkban a Kálmán László- és a Kóréh Ferenc-féle rádióműsor bizonyult a leghallgatottabbnak, {326.} Clevelandben pedig a helyi magyar rádió és televízió (Kossányi Miklós mérnök vezetésével). Indultak magyar rádióműsorok Pittsburghben, Chicagóban, Los Angelesben és más városokban is. Ezek a főleg hétvégeken közvetített műsorok a helyi vonatkozású híreken és beszámolókon kívül bőven adnak szórakoztató zenét és természetesen nagy számban hirdetéseket.

Az amerikai magyarok számát illetően a legfrissebb adatok 1982-ből származnak. Az Egyesült Államok Statisztikai Hivatalának 1979-es felmérése szerint 1 592 000 lakos magyar eredetűnek vallotta magát. Ezek között vannak olyanok, akiknek minden őse magyar volt és vannak, akik vegyes nemzetiségű elődöktől származnak. A tisztán magyar elődöktől származó és Magyarországon születettek száma 534 000-ret tett ki, a vegyes házasságokból születetteké pedig 1 058 000-ret. A magyar származású amerikaiak az összlakosság 0,9 %-a. A kérdőíven szereplő "egynemzetbeli" meghatározás azt jelentette, hogy a megkérdezetteknek minden őse azonos nemzetiségű, a "vegyesnemzetbeli" pedig azt, hogy különböző népek tagjai voltak. Magyar statisztikusok mintegy 700-800 000-re teszik azok számát, akiket az Egyesült Államokban származás és nyelv alapján magyarnak lehet nevezni. A számokban észlelhető ingadozás annak következménye, hogy minden kutató más és más szempontok szerint végzi számításait és becsléseit.[366]

Az amerikai közgondolkodásban a hetvenes években jelentős fordulat következett be. A hajdani "olvasztótégely"-elméletet az etnikai sokszínűség váltotta fel. A bevándorlótól tehát az állam és a társadalom immár nem várja el, hogy asszimilálódjék az angolszász többséghez, hanem anyanyelvét megtartva és magával hozott nemzeti hagyományait ápolva épüljön bele, integrálódjék az amerikai közösségbe.[367] Az amerikai társadalom tehát nem igyekszik beolvasztani, hanem módot nyújt arra, hogy bárki etnikai hovatartozását kifejezésre juttathassa. Ennek volt következménye a népszámlálás nemzeti eredetet firtató kérdése és a mozaikszerűen összeálló amerikai társadalom képének elfogadása.

Az amerikai magyarok életében jótékonyan hatott e változás és mindenképpen serkentette a magyar nyelv és művelődés ápolásának igényét. A magyarországi kormányzatnak meg lehetőséget nyújtott arra, hogy nyelv- és hagyományápolás címén befolyását kiterjessze az Egyesült Államok magyar eredetű polgáraira.

Hasonló fejlődés következett be Kanadában, ahol ugyancsak megnyílt a lehetősége a nemzetiségi származás és hovatartozás kifejezésre juttatásának, olyannyira, hogy maga az állam is bátorítja az etnikai öntudat erősödését és támogatja az erre irányuló kezdeményezéseket (például a nemzetiségi nyelveken írott könyvek kiadásának segélyezésével).

Az ötvenhatos forradalom után letelepedett 37 000 új menekülttel 1981-ig mintegy 145 000-re nőtt a magyarok és magyar származásúak száma. Ezeknek körülbelül a fele él Ontario államban. A nagyobb magyar települések ott találhatók.[368] A magyar összefogás az ötvenhat utáni években is a legfontosabb feladatok közé tartozott, ám nem mindig sikerült megvalósítani, vagy ha igen, legtöbbször rövid életű volt. A Kanadai Magyarok Szövetsége - amely az egyházakat és az egyesületek többségét tömörítette - 1969-ben {327.} létrehozta az Egyesült Magyar Alapot a magyarság javát szolgáló kezdeményezések és vállalkozások anyagi megsegítésére. Az alap gyűjtésekkel teremtette elő azokat az összegeket, amelyeket különböző kulturális célokra fordított. 1974-ben a torontóiak házat vásároltak magyar központ céljaira. A Magyar Ház és a benne kialakult Kanadai Magyar Kultúrközpont nagy jelentőségű vállalkozás volt, amely maradandó sikernek és a magyar összefogás szép példájának bizonyult. A házban otthont kaptak az emigráns szervezetek, amelyek száma 1978-ban 23 volt. A Magyar Ház előcsarnokának hirdetőtáblája állandóan tele van hirdetményekkel és meghívókkal, amelyek arról tanúskodnak, hogy mily eleven az egyesületi és közösségi élet. Majd minden érdeklődésű és hivatású magyar megtalálja a maga működési keretét. Működik a házban egy magyar mozgóképszínház is, kielégíteni igyekezvén a mozilátogató közönség igényét. A nagyterem kiválóan alkalmas nagyobb összejövetelek, gyűlések, műsoros estek és mulatságok megrendezésére.

A ház árát a tagok hozzájárulásából fedezik és talán a még meglévő adósság is kisebb lenne, ha közöttük egyetértés uralkodott volna. A Magyar Ház tagságát politikai és személyi ellentétek erősen megosztották, aminek következménye majd mindig az, hogy az önmagukat megbántva és sértve érzők anyagi hozzájárulásukkal takarékoskodnak. Ebből adódott gyakran, hogy felhangzott a "veszélyben a Magyar Ház jövője" borúlátó kijelentés és az ismétlődő felszólítás, hogy "mentsük meg a Magyar Házat!" A törlesztés, illetve az adósságok csökkentése mindig függvénye volt a belső légkör alakulásának és valahányszor bajok mutatkoztak, a Ház sorsa is beszédtémává lett. Az intézmény azonban, ha akadozva és nehézségekkel küszködve is, működik, nemcsak az iránta megnyilvánuló igényt, de a fennmaradása melletti eltökéltséget is jelezve. A torontói magyar intézmények és egyesületek a torzsalkodás és széthúzás ellenére is értékes kincsüknek tekintik a Magyar Házat és Kultúrközpontot, amely kétségtelenül nagy vívmánya a kanadai magyaroknak.[369]

Az imént említett magyar intézmények és egyesületek közé tartozik a Rákóczi Szövetség és Alap, a Szépmíves Céh, a Széchenyi Társaság, a Magyar Helikon Társaság, a Szabadságharcos Szövetség, a Körösi Csoma Társaság, az MHBK, a Cserkészszövetség, az 1964-ben indult Arany János Hétvégi Magyar Iskola, valamint a népi zenét és táncot ápoló Kodály Együttes.

Kanadában alakult meg 1957-ben a Magyar Mérnökök és Építészek Világszövetsége, a Magyarországon megszüntetett mérnök- és építészegyesület nyugatra került tagjaiból. (Ugyanakkor Svájcban is alakult egy hasonló csoport, de a hatvanas évek közepéig elsorvadt, és csak jóval később támadt fel újra Jankovich István, Nagy Csaba, valamint Szilágyi Tibor közreműködésével.) A szövetségnek az 1984 augusztusában Zürichben tartott első kongresszusáig a kanadai Noël Péter volt az elnöke. Őt Zürichben az Európában élő Koncz Tihamér váltotta fel. A Világszövetség vezetőségének legtöbb tagja ma is Kanadában él.

A Magyar Ház legnépesebb csoportja a kétszáznál több taggal működő Magyar Nyugdíjasok Klubja. Árulkodó tünet arról a sokhelyütt észlelhető jelenségről, hogy a nyugati magyarság vészesen öregszik és azok {328.} a fiatalok, akik nem olvadtak be teljesen a befogadó társadalomba és nem vesztették el magyar érdeklődésüket, jóval kevesebben vannak, mint a kiöregedő és lelépő nemzedék. Némely egyesület - és nemcsak Kanadában - kívülről szemlélve, könnyen amolyan nyugdíjasok klubjának látszik.

Kiöregszenek szerte az Egyesült Államokban és Kanadában a magyar negyedek is. Egyik-másik már teljesen elnéptelenedett. A meghalt vagy eltávozott magyar bevándoroltak helyét a náluknál is szegényebb színesek foglalták el. Az udvarokat felveri a gyom, a házak összeomlanak vagy leégnek. A vidék sivár és vigasztalan képet mutat. Clevelandben, Pittsburgh-ban, Detroitban, Torontóban járva, a látogató már csak mutatóba talál a hajdani virágzó és pezsgő magyar közösségi életre valló nyomokat. A templomok elvesztik a híveket, akik vagy meghaltak, vagy az elővárosokba költöztek. Egy kanadai lap 1984 áprilisában közölte, hogy egyházi főhatósága eladta a torontói, Spadina úti Szent Erzsébet magyar katolikus templomot. A környék, amely valamikor magyar volt, nemzetiségi tekintetben teljesen megváltozott. A magyarok elmentek, helyükbe kínaiak jöttek. A plébánosnak nem volt más választása, mint elköltöztetni a templomot, mivel a hívek emellett döntöttek.[370] Oda kívánják a templomot, ahol most élnek. Nem a hívek tömörülnek a templom köré, mint hajdanában, hanem a templom megy a hívek után.

A politikai ellentétek, amelyek a kanadai magyarokat is megosztják, különösen akkor ütötték fel fejüket, amikor a magyar kormány érdeklődni kezdett a nyugati magyarok iránt. Ezek körében a hazautazásokkal kapcsolatban felvetődik a kérdés, hogyan is viszonyuljanak a mai, kommunista Magyarországhoz. Kanada kormánya szívélyes viszonyban van a budapesti kormánnyal, a két ország közötti kapcsolatok zavartalanok, aminek következtében az ottawai magyar külképviselet és a Magyarok Világszövetsége eléggé tevékeny a kanadai magyarság befolyásolásában. Ez természetesen nem mindenkinek tetszik és a magyarok körében vita tárgya, mi legyen az egyéni és közösségi álláspont. Az együttműködők és az együtt nem működők tábora éles küzdelmet vív egymással, olykor megbénítva korábban jól működő szervezetek életét. Érdekes jelenség, hogy a Budapesttel kiépülő jó kapcsolatok hívei között sok hajdani nyilas található, akik megbabonázva attól, hogy fennakadás nélkül utazhatnak Magyarországra és a budapesti megbízottak itt kinn sem firtatják, hogy ki mi volt, semmi kivetnivalót nem látnak abban, hogy a pesti kommunistákkal jó viszonyban legyenek. (Amikor 1976-ban, a montreali olimpiai játékok alkalmából a magyar sportolók fogadtatására egy úgynevezett olimpiai társaság alakult, abban a magyar követség minden aggály nélkül vette tudomásul nyilasok részvételét is.)

A Budapesttel való szóértés és együttműködés viszont vörös posztó a Kanadai Magyar Szövetség legtöbb tagegyesületében és a Magyar Ház vezetőségében. Valahányszor valamely egyesület magyarországi előadót léptet fel a Magyar Házban vagy olyan nyugati magyart fogad, aki kapcsolatban áll a Magyarok Világszövetségével vagy az Anyanyelvi Konferenciával, mindannyiszor magasra csap az ellenzés és az elutasítás lángja. A Kanadai Magyarok Szövetsége 1978 tavaszi közgyűlésén kijelentette, hogy a közelgő, úgynevezett Szabadvilági Magyarok Második Világkongresszusán {329.} Hágában "nem vehet részt olyan személy, aki valamely kommunista kormánnyal, annak szervezetével, megbízottjával, vagy képviselőjével kapcsolatot tart, vagy tartott fenn".[371] Ugyanezen a közgyűlésen Nagy György elnök arról beszélt, hogy "a kommunisták nemcsak képviselőiket és megbízottaikat igyekeznek becsempészni a magyar szervezetekbe és intézményekbe, hanem mondvacsinált, akár csak néhány személyből álló új egyesületek létesítése, új sajtótermékek indítása, röpcédulák terjesztése által igyekeznek a magyar tömegeket megtéveszteni és az emigrációs szervezeteket megbontani. A végcél: a szabadvilági magyar intézmények, központok infiltrálása és átvétele".[372]

Ilyen értelemben foglalt állást a legnépszerűbb torontói lap, a Kanadai Magyarság is, odáig menve az elutasításban, hogy közölte, nem ad előzetes hírt és beszámolót olyan eseményről, amelyen Budapestről érkezett előadók vagy vendégek vesznek részt. A felháborodás vihara söpört végig a torontói magyar társaságokban, amikor egy alkalommal az Anyanyelvi Konferenciával kapcsolatot tartó egyetemi tanár a Magyar Házban rendezett egyesületi ülésen megjelent. Hosszú ideig volt támadásoknak kitéve a torontói egyetem magyar tanszéke is, mert vezetője, Bisztray György szoros kapcsolatot épített ki magyarországi intézményekkel. Az ezt ellenzők azzal érveltek, hogy a tanszék részben kanadai pénzből, részben magyar emigráns hozzájárulásokból született meg, azzal a céllal, hogy ott a szabadság szellemében fogant oktatás folyjék. Ez viszont - többek szerint - veszélybe kerül, ha a tanszék vezetője Budapesttel együttműködik. A felháborodást nagymértékben növelte és az indulatok felkorbácsolásához is hozzájárult, hogy a szóban forgó tanár a kanadai magyarokat lebecsülő nyilatkozatot tett, legalábbis a kritikusok ezt olvasták ki belőle. A torontói magyar tanszék egyébként a legjelentősebb magyar eredmények egyike, közös erőfeszítésből és áldozatkészségből született meg, ékes bizonyságaként annak, hogy a magyarok, nézeteltéréseik és vitáik ellenére is képesek közösségi cselekvésre és összefogásra, ha annak szüksége és értelme megvilágosodik előttük. A Magyar Ház, a tanszék, egy angol nyelvű tudományos folyóirat, a magyar iskolák (Toronto, Montreal stb.) olyan teljesítmények, amelyekre büszkék lehetnek a kanadai magyarok, akik közül sokan hivatási életükben és vállalkozói kezdeményezéseikben példás tehetségről, szorgalomról és szívósságról tettek tanúságot.

Túlzás nélkül mondható el ugyanez az ausztráliai magyarokról is, azzal a kiegészítéssel, hogy még a kormányzat régióiba is jutott belőlük. A Perthben élő Mensáros Andor hosszú ideig a nyugat-ausztráliai kormány tagja és a liberális párt egyik vezetője volt, legmagasabbra jutva azok közül a magyarok közül, akik bekapcsolódtak a befogadó ország politikai életébe.

Az ausztráliai magyar egyesületi életben jelentős esemény volt az 1969. december 31-től 1970. január 4-ig Melbourne-ben rendezett első Ausztráliai Magyar Találkozó. Azóta néhány éves időközökben rendszeresen összejönnek ilyen találkozóra a magyarok, nem is annyira azért, hogy valamiféle politikai demonstráció részesei legyenek, sokkal inkább azért, hogy lássák egymást, beszámoljanak gondjaikról és örömeikről, bemutassák eredményeiket, elsősorban azokat, amelyeket a fiatalság magyarként való megtartásában elértek.[373]

{330.} Az ausztráliai magyarok száma 45-50 000 körül mozog. A két világvárosban, Sydneyben és Melbourne-ben 20-20 000-ren, Adelaide-ben 2500-an és Perthben hozzávetőlegesen 1200-an élnek.[374] A nagy magyar központok kétségtelenül a két világvárosban és környékükön találhatók. Sydneyben és Melbourne-ben működik a legtöbb magyar egyesület, ott jelenik meg a két legolvasottabb lap, a Magyar Élet és az Ausztráliai Magyarság. Sydneyben, Melbourne-ben, Perthben az idegen nyelvű ausztrál rádiók hálózatában rendszeres magyar műsorsugárzás folyik. A magyarok fontos szerepet játszanak a tudományos életben, majd minden egyetemen találunk szép számmal magyar tanárokat, akik közül némelyik országosan ismert tudós.

Politikailag az ausztráliai magyarság is erősen megoszlott. A többség kétségtelenül konzervatív felfogású, de mindenütt szép számmal akadnak haladó, modern gondolkodású magyarok, akik nem kis lehangoltsággal szemlélik némely honfitársuk erősen múltba ragadt és korszerűtlen nézeteit. Ami a szélsőségeket illeti, Dél-Amerikán és Kanadán kívül ide jutott a legtöbb Európából kivándorolt nyilas. Ám ezek oly törpe kisebbség, hogy említeni is felesleges lenne, ha nem adnák hírét gyakran jelenlétüknek. A Magyarországgal való kapcsolatok nem játszanak oly szerepet, mint mondjuk Amerikában vagy Európában. Ennek talán az lehet a magyarázata, hogy Ausztrália nagyon messze van Magyarországtól, sem a hazautazás nem oly egyszerű és olcsó, sem magyar hivatalos emberek nem jutnak cl nagy számban e távoli kontinensre. Budapesti részről sem mutatkozik oly érdeklődés az ausztráliai, mint az amerikai magyarok iránt. Az emigráns politikai körökben a visszatérő témák a trianoni szerződés, a magyar kisebbségek - különösen az erdélyi magyarok - helyzete, az ötvenhatos forradalom, mindenekelőtt azonban a helyi problémák, amelyek iránt - éppen az Európától és a Magyarországtól való távolság miatt - jóval elevenebb az érdeklődés, mint más kontinensek magyarjai között.

A melbourne-iek legnagyobb eredménye a Magyar Központ felépítése, amely oly vállalkozás, hogy időnként túlszárnyalni látszik az ott élő magyarok teherbíróképességét. Több, elégtelennek bizonyult kísérlet után, a hetvenes évek végén, magyar áldozatkészség és adományozás révén nagyobb telekhez jutott a Magyar Ház-szövetkezet és a résztvevő egyesületek csoportja,[375] 1980-ra pedig együtt volt annyi pénz, amennyi az építkezés megkezdéséhez szükséges volt. Részvények jegyzésével mintegy ötszáz magyar család járult hozzá a költségekhez. Az épületkomplexum egy ifjúsági házból, egy bálteremből és klubhelyiségből áll, módot nyújtva a melbourne-i magyar egyesületeknek, hogy ünnepségeket és összejöveteleket rendezzenek. Persze, az ellentétek ebben az esetben sem maradhattak el. Az egyesületek egy része távol tartotta magát a vállalkozástól és nem veszi igénybe a Magyar Központot, amely céljainak is jobban megfelelne és fenntartása is könnyebben biztosítható lenne, ha valóban az egész melbourne-i magyarság magáénak vallaná.

Az egyesületek száma tekintélyes.[376] Az intézmények közül különleges szerepet játszanak az egyházak, amelyek részben a cserkészet és a magyar iskolai oktatás fennmaradását is előmozdítják. Az iskolák közül a legismertebb és legeredményesebb a melbourne-i Regnum Marianum Magyar Iskola, amelyet Orosz Márta vezet.

{331.} Új-Zélandban mintegy ezer magyar él, eléggé elszórtan és olykor egymásról nem tudva, meglehetősen szerény közösségi eredményekkel, de az ország magas életszínvonalának megfelelően kielégítő anyagi viszonyok között, sok szép hivatási és vállalkozói sikerrel.

A latin-amerikai magyarok száma megbízható becslések szerint 100 000 körül mozog. Ezek többsége - mintegy 60 000 - Brazíliában él. Szép számmal találunk magyarokat Argentínában, Venezuelában, Uruguayban, Chilében, Peruban, Kolumbiában és Mexikóban. A magyar közösségi élet fő központjai Buenos Aires, Sao Paulo és Caracas. Ezekben működik a legtöbb magyar egyesület, iskola és más kulturális intézmény, ott legerősebbek az egyházközségek és gyülekezetek, ott jelennek meg váltakozó eredménnyel a magyar sajtótermékek.

Az emigráns politikában a dél-amerikai magyar vezető személyiségek mindig is szerény szerepet játszottak, elsősorban annak következtében, hogy távol éltek a magyar érdekek támogatása tekintetében szóba jöhető nyugati kormányoktól. A dél-amerikai magyar politikusok közül csak kevesen és csak rövid időre számíthattak az emigráns "nagy politiká"-ban való részvételre. Az esetek túlnyomó többségében csak arra volt módjuk és lehetőségük, hogy valamely New York-i vagy európai emigráns nagyságnak biztosítsák a dél-amerikai hátteret. A hajdani Nemzeti Bizottmány, majd a Magyar Bizottság némely vezetője előszeretettel vette igénybe a dél-amerikai magyarok támogatását. A helyi magyar politikusok tevékenysége legtöbbször kimerült az egyes országokban élő magyarok összefogásában és a helyi ügyekben kivívott vezető szerepben. Nem véletlen, hogy amikor Eckhardt Tibor vagy későbben mások részéről kísérletek történtek az emigrációs képviseletnek a többségi elv alapján történő megalkotására, a New Yorktól, Londontól, Párizstól távol eső területek magyarjai ebben szívesen vettek részt, abban a reményben, hogy a "magyar menekült tömegek" megbízottaiként elfoglalhatják azokat a helyeket, amelyeket a politikai jogfolytonossági koncepciók - nagyrészt az európai fővárosokban, még inkább New Yorkban élő - képviselői tartottak megszállva. Valóban, ez kínálkozott az egyetlen lehetőségnek, hogy az emigrációban kialakult és bevált garnitúra kerüljön az élre, a hajdani hazai hírességek mellé, vagy helyébe.

A dél-amerikai magyar politikusok tevékenysége kettős volt. Egyfelől igyekeztek a magyarokat összefogni, másfelől a hatóságokat és a közvéleményt magyar ügyekben tájékoztatni. Helyzetük olykor problematikus volt, elsősorban azokban az országokban, amelyekben gyakran váltogatták egymást a kormányok és politikai rendszerek, különösen pedig, ha olyan szélsőséges fordulatokra került sor, mint például Argentínában. A magyar emigráns politikusok arra törekedtek, hogy a váltakozó rendszerek ellenére is meghallgatásra találjanak a mindenkori kormányoknál. Világnézetüket és politikai tájékozódásukat illetően nagyjából konzervatívok voltak, ami megfelelt az oda bevándorolt magyarok többsége szemléletének.

Ezt tükrözte a dél-amerikai magyar sajtó is. A három legjelentősebb lap, bármennyire igyekezett is alkalmazkodni a környezethez és az olvasói várakozásokhoz, a hetvenes évek kezdetéig kimerült. A Buenos Airesben megjelenő Délamerikai Magyarság 1963 őszéig állt fenn, a Sao Paulóban kiadott Délamerikai Magyar Hírlap 1966 december végéig jelent meg és a {332.} Délamerikai Magyar Újság - amely ugyancsak Buenos Airesben látott napvilágot - 1970 végén szüntette be megjelenését. E lapok kiadói, szerkesztői és vezető munkatársai közé tartozott a többi között Gácsér Imre, Kutasi Kovács Lajos, Simon László, Kórodi Tibor, Fercsey János, Kótai Zoltán, Vajay Szabolcs. Az 1966 végéig Gácsér Imre által kiadott és Kutasi Kovács Lajos által szerkesztett Délamerikai Magyar Hírlap Brazíliából átkerült Argentínába és ott 1971-ben a Délamerikai Magyarsággal egyesülve Magyar Hírlap néven folytatta a munkát. Ez az egyetlen nagyobb dél-amerikai magyar lap, amely napjainkig fennmaradt. A Magyar Hírlap Buenos Airesben jelenik meg mint "a délamerikai magyarok független hetilapja". Tulajdonosa és szerkesztője Czanyó Adorján, főmunkatársa pedig a Sao Paulo-ban élő bencés, Gácsér Imre. Célja szerint elsősorban az argentínai és brazíliai magyarok tájékoztatását kívánja szolgálni, de Buenos Airesben jelenvén meg inkább argentin színezete van. Az utóbbi időben a Sao Paulo-iak igyekeznek ezen változtatni, az ott élő magyar újságírók tevékenyebb részvételét sürgetve.

A dél-amerikai magyar művelődés legfontosabb intézménye a Sao Paulo-i Könyves Kálmán Szabadegyetem, amely szeretne valóságos szellemi központ maradni és jó színvonalát tartani. Több dél-amerikai magyar tudós halála miatt szegényebb lett az előadói gárda, amin a vezetők azzal igyekeznek segíteni, hogy Észak-Amerikából, Európából, sőt Magyarországról hívnak meg tudományágukban tekintélyre szert tett szakembereket. Ez olykor nem kis nehézséggel jár, egyfelől a tetemes költségek, másfelől a magyarországi meghívottakkal szembeni tartózkodás és ellenzés miatt. Sao Paulóban, ahol a magyarok száma 35-40 000 körül mozog, akadnak szép számmal olyanok, akik nem szívesen látják Magyarországon élő szellemi emberek szereplését. Másfelől, a magyarországi illetékes hatóságok és intézmények sem erőszakolják a kulturális kapcsolatokat oly mértékben, mint az Egyesült Államok, Kanada vagy némely európai ország esetében.

Fejlődőképes állapotban vannak - különösen az egyházak hatékony közreműködésével - a hétvégi magyar iskolák, a cserkészet és a fiatal értelmiségiek sokhelyütt még kezdeti stádiumban lévő, klubszerű összefogása. Ez utóbbiak közül a legígéretesebb az a Sao Paulo-i baráti kör, amelynek Magyar Szeminárium a neve és amely időközönként rendezett előadásaival, összejöveteleivel reményt nyújt arra, hogy Dél-Amerikában is létrejön az európaihoz és észak-amerikaihoz hasonló igényes értelmiségi társulás. Ennek bátorítása az idősebb brazíliai magyarok szép feladata volna, egyúttal biztosítéka annak, hogy a Könyves Kálmán Szabadegyetem munkáját lesz ki folytassa.

Argentínában a mintegy 15-20 000 magyar nagyobbik része az 1947 után Németországból kivándorolt hajdani dipi. Ezek kezdetben rendkívül tevékenyek voltak, létrehozták Buenos Airesben a Centro Hungaro nevű közös szervezetüket, a magyar színházat és több lapjukat. A hetvenes évek második felében a régi és a forradalom után kiérkezett új magyarok összefogásából jött létre a Hungária Kultúregyesület (amelyben a Centro, a Buenos Aires-i Magyar Egyesület és az olivosi Kultúregylet vett és vesz részt). Magyar alkotásnak számított az Angolkisasszonyok mintegy ezer diákot befogadó és magyar internátussal is rendelkező iskolája.

{333.} A hajdan oly virágzó dél-amerikai magyar színjátszás a hetvenes évek kezdetén megszűnt. A neves színészekből álló hajdani társulat felbomlott, Páger Antal hazatért, volt aki meghalt. A többiek együtt maradtak és Sao Paulóban, majd Buenos Airesben egy ideig még működött a Magyar Színjátszó Társaság, de nemsokára annak is vége lett. Abban a társulatban, amely 1970-ben Argentínában Hajmássy Miklós irányításával még fellépett, rajta kívül már senki sem szerepelt az ötvenes és hatvanas évek nagyjaiból.

Jelentős magyar központ alakult ki Venezuelában, ahová folyamatosan kerültek újabb és újabb magyar bevándorló rétegek. A második világháború után elsősorban az európai zsidóüldözések tragikus tapasztalatait hordozó magyar zsidók, 1947 után katonatisztek és értelmiségi hivatásúak, 1956 után pedig főleg kézművesek és szabad foglalkozásúak vándoroltak ki ebbe a fejlődő és gyarapodó dél-amerikai országba. Számuk 4000 körül van, akik közül 3500 Caracasban él. A venezuelai főváros élénk magyar közösségi élettel dicsekedhetik. Az egyesületi összejövetelek és ünnepségek igen látogatottak. Egy hírlapi tudósítás szerint Sydney és Buenos Aires után itt a legtevékenyebbek a magyar szervezetek.[377] 1960-ban megalakult a Magyar Ház nevű társulás, 1973-ban elkészült az új épület, amely otthont nyújt az egyházi közösségeknek, a cserkészetnek, az egyesületi életnek. A Magyar Házat részvények kibocsátásával teremtették meg. A ház tehát a magyarok közös vagyona. A magyarok közötti írásbeli érintkezést az 1956-ban indított Caribi Újság tartotta fenn, szerkesztőjének, Rozanich István újságírónak 1984-ben bekövetkezett haláláig.

A Dél-Afrikai Köztársaságba különösen 1956 után vándoroltak ki magyarok, kiket elsősorban a kellemes éghajlat és a jó megélhetési viszonyok vonzottak. A dél-afrikai magyarok száma három és félezer körül mozog, kik közül a legtöbben Johannesburgban élnek. De jutott magyar Fokvárosba, Durbanba, Port Elisabethbe is. A Johannesburgban működő Magyar Egyesület nemcsak azzal tűnt ki, hogy a magyarokat összefogja, hanem karitatív tevékenységével is, amelyet az új menekültek érdekében végez.[378] Az Európából érkező magyar bevándorlókat lakással, állással, tanáccsal várja és segíti őket az állampolgárság megszerzésében. A magyarok a nagy távolságok ellenére is összetartanak és viszályok csak ritkán robbannak ki. Gábor Áron egy tudósítása szerint a magyar összejöveteleken a johannesburgi magyarok húsz százaléka jelenik meg, amely oly magas arányszám, hogy nincs másutt példája, legfeljebb Caracasban. A legtöbb helyen ennél jóval alacsonyabb a magyar ünnepségek és összejövetelek látogatottsága. Melbourne-ben 8-9, Los Angelesben, Torontóban, Sydneyben 5-5 százalék. A többi magyar központban még alacsonyabb az arány.[379] Johannesburgban jelent meg 1969 és 1984 között a Délafrikai Magyar Egyesület hivatalos lapja, amelyet Postakürt címen Péter László szerkesztett.


{334.}

3. Vallási és egyházi intézmények

Az 1956-os forradalom után nyugatra áradó menekülttömegben szép számmal voltak katolikus és más hitfelekezetű papok is. Ami a katolikusokat illeti, a magyar püspökök az 1956 után külföldre távozott papokat felfüggesztették, tehát ezek papi funkciókat nem végezhettek, mindaddig, amíg letelepedési helyük illetékes püspökei érdekükben Rómához nem fordultak és nem eszközölték ki, személy szerint külön eljárással, a felfüggesztés alóli felmentést. A püspökök természetesen mindent elkövettek, hogy a Szentszéktől a kívánt engedélyt megszerezzék. A menekült magyar papok a lelkipásztorkodásban vagy egyházi intézményeknél helyezkedtek el.

Bécs e tevékenységben központi helyet foglalt el, mivel a Magyarországot elhagyó papok első állomása az esetek túlnyomó többségében az osztrák főváros volt. Itt működött a Pazmanaeum, amelyet Pázmány Péter alapított magyar papnevelő intézetként 1623-ban. Majd kétszáz évvel később, 1813-ban általános szeminárium és kollégium lett, a bécsi érsekség joghatósága alatt, de mint az esztergomi egyházmegye tulajdona. Ez a magyarázata annak, miért választotta lakhelyéül Mindszenty bíboros-prímás, aki esztergomi érsekként az intézmény gazdája volt. 1956 után a Magyarországra irányuló katolikus segélyprogramnak is Bécs volt a kiinduló állomása. A Keleti Papi Segélyező Egyesület, az Ostpriesterhilfe, innen szervezte a magyarországi támogató munkát. A Bahnhofsmission - a pályaudvari misszió - révén sok magyar menekült részesült az új élet megindulását megkönnyítő segélyekben.

A magyar papság élén a forradalom utáni években is Zágon József állott mint a Konzisztorális Kongregáció által kinevezett apostoli adminisztrátor. Székhelye a római Palazzo Falconieriben volt, amely az ugyancsak Zágon vezetése alatt álló Pápai Magyar Intézetnek is helyet adott. 1964-ben azonban változás történt a Via Giulia 1. számú palota helyzetében. A budapesti kormány és a Vatikán között kötött részleges megállapodás szerint az emigráns magyar papoknak ki kellett költözniök a házból és átengedni azt a budapesti kormány bizalmát élvező személyeknek.[380] A Pápai Magyar Intézet is a magyarországi katolikus egyház irányítása alá került.

Zágon prelátus a nagyobb európai katolikus közösségek élére főlelkészeket nevezett ki, akik irányították a lelkipásztori munkát és a lelkészek tevékenységét. Németországban Ádám György, Svájcban Pfeiffer Miklós (volt kassai kanonok, a szlovákiai Prohászka Körök vezetője), Angliában Ispánki Béla, Belgiumban Varga László jezsuita (az EMSZO és a Hivatásszervezet volt szellemi irányítója) volt a főlelkész. Olaszországban Zágon látta el a főlelkészi teendőket, de illetékessége például Ausztriára nem terjedt ki. Ott a Szentszék szándékainak megfelelően László István kismartoni püspök működött mint a magyar menekültek apostoli vizitátora. Az ausztriai magyar papokkal tehát ő és nem Zágon rendelkezett. A magyar katolikus papok működési lehetőségei és anyagi viszonyai országonként változtak. A legjobb helyzetben mindmáig a németországiak vannak. A németországi katolikus egyház páratlan anyagi lehetőségei előnyeit a menekültek egyházközségei és azok lelkészei is élvezik. A tengerentúli országokban a magyar papok mindenütt az illetékes megyéspüspök joghatósága alatt állnak {335.} és a menekült magyarok püspökének kinevezéséig munkájuk koordinálására kevés kísérlet történt.

A papok számát illetően többen végeztek felméréseket és számításokat. 1957-ben körülbelül 700 Nyugaton működő magyar katolikus lelkészt tartottak nyilván. Ebből mintegy 390 szerzetes volt. Nagy részük Európában élt. Tengerentúlra kevesen mentek, részben nyelvi, részben életforma-okok miatt. Őry Miklós jezsuita történész felmérése szerint, amelyet 1959-60-ban végzett, 763 magyar pap élt nyugaton, ezenkívül mintegy 70 teológus és kb. 40-50 segítőtestvér. Az európai országonkénti megoszlás a következő volt: Ausztria 75, Olaszország 54, Németország 44, Svájc 22, Franciaország 18, Belgium 10, Anglia 9, a többi ország 13. Az Egyesült Államokban ugyanebben az időben 282 magyar pap élt. Kanadában 38, Brazíliában 26, Argentínában 18 volt a számuk. Az egyéb dél- és közép-amerikai országokban 35 magyar papot számláltak. Őry Miklós kimutatása szerint Formózán 16, Japánban 12, Fülöp-szigeteken 10, más ázsiai országokban együttesen 14, Ausztráliában és Új-Zélandban 8 magyar pap dolgozott. Afrikában mindössze 4 papról tudott az összeállítás szerzője.[381] A magyar papoknak csak egy része végzett magyar pasztorációt, igen sokan idegen nyelvű egyházközségekben szolgáltak, ezenkívül szép számmal kaptak munkát iskolákban, egyetemeken, kórházakban, szeretetintézményekben. A hatvanas évek elején Texasban egy magyar cisztercita kolostorban 25 magyar szerzetes dolgozott. Kaliforniában a bencések vezettek középiskolát, a premontreiek csornai ága ugyancsak Kaliforniában működtetett középiskolát, a jászóiak egyetemekre kerültek tanítani, a domonkosok teológiára, a piaristák az Egyesült Államokban több iskolát, konviktust, rendi noviciátust, szemináriumot alapítottak. A pálosok Pennsylvaniában kegyhelyet létesítettek. Missziós munkára vállalkoztak a szaléziek és az Isteni Ige Társasága tagjai. 1960-ban 125 magyar jezsuita 22 országban tanítói és tudományos tevékenységet végzett. Szép számmal találunk magyar papokat a vatikáni hivatalokban. A pápai diplomáciában a magyarok közül a legismertebb Kada Lajos érsek, aki több országban képviselte a Szentszéket és jelenleg a római kúria magas rangú tisztségviselője.

András Imre és Morel Gyula 1969-ben megjelentetett statisztikája 771 magyar papról nyújtott adatokat. Ezek közül a legtöbb Észak-Amerikában élt, szám szerint 338. Európában 313 magyar papot tartottak nyilván. Többségük Ausztriában (109), Németországban (83), Olaszországban (62) dolgozott. Közép- és Dél-Amerikára 57 és Ázsiára 42 magyar pap jutott. A szerzetesrendek közül a jezsuiták 163-as létszámmal messze vezettek, utánuk következtek a ferencesek 70, a szaléziánusok 50, a ciszterciták 40 és a bencések 35 szerzetessel. A hatvanas évek végén 1035 magyar apáca élt a világ minden részében szétszórva, ám ezek közül nem mind volt menekült, szép számmal szerepelnek e létszámban olyanok is, akiket hivatalosan rendi szolgálatra küldtek külföldre.[382] Az előbb említett két szerzőnek egy 1982-ben kiadott újabb munkája már mintegy 800 katolikus papról és körülbelül 1700 apácáról tesz említést. Ezek a világ különböző részeiben szétszórva élnek. Az Egyesült Államokban 69 és Kanadában 18 római katolikus és görög katolikus magyar egyházközség működik. Dél-Amerikában is számon tartanak néhány igen jól működő magyar egyházközséget. Az Európában {336.} élő katolikusok száma 150 000 körül mozog; Belgiumban 10 000 a magyar hívők száma és 3 egyházközségük, illetve lelkészi hivataluk van; Németországban a 24 000 magyar katolikus ügyeit 10 lelkészi hivatal intézi. Angliában 15 000 katolikus hívőnek csak egy lelkészi hivatala van, Franciaországban 30 000-nek öt, Olaszországban 1000-nek egy, Hollandiában 5500-nak egy, Ausztriának 43 000 katolikusnak kilenc, Svájcban 9000-nek hat.[383]

Némely országban kezdeményezések történtek az ökumenikus gondolatnak az egyházközségek életében történő megvalósítására, hogy ne csak néhány kiemelkedő intézményben, hanem a hívők mindennapi gyakorlatában is érvényesüljön. Ennek igen szép példáját nyújtotta a zürichi magyar katolikus misszió. Csobánczy József bácskai születésű és Jugoszláviában kisebbségi sorsban felnőtt plébános 1982 júniusi ünnepélyes beiktatásán a 600 résztvevő között protestánsok is voltak, tanújelét adva a katolikusok és protestánsok közötti szóértés óhajának. Csobánczy nemcsak a katolikus egyházközségi életnek, de az ökumenikus együttműködésnek is új lendületet adott. Az új zürichi plébános által mondott miséken - Zürichen kívül Winterthurban, Schaffhausenben és más északkeleti svájci városokban - protestánsok is megjelennek. Szeptember második vasárnapján - minden évben - Zürichben katolikus és protestáns magyarok ökumenikus istentiszteletet tartanak. A részvétel emelkedő számadatai - legalábbis Svájcban - azt mutatják, hogy a politikai megmozdulásokkal és egyesületi összejövetelekkel ellentétben nő a vallási közösségek és a hitélet iránti érdeklődés.

Az ökuméne eszméje hódításának szép példáját mutatta a montreali Magyar Ifjúsági Otthon felépítése. A kanadai magyar katolikusok e nagy vállalkozása protestáns közreműködéssel ment végbe. A kezdeményezés Deák Ferenc jezsuita, montreali katolikus plébános részéről indult el, de nyomban a gondolat megvalósítása mellé állt az Első Magyar Református Egyház, Komjáthy Aladár lelkész vezetésével. Közös erőfeszítéssel és egyéni adakozók segítségével sikerült több mint kilencvenezer dollárt összegyűjteni, amelyhez a szövetségi kormány száz és a tartományi kormány hetvenötezer dollárral járult hozzá és bankkölcsönnel, valamint önkéntes munkával 1984 végére elkészült a 150 montreali magyar fiú és lány részére az Ifjúsági Otthon, 1985 januárjában avatta fel Irányi László püspök.

Amikor Zágon József 1960-ban magasabb vatikáni beosztásba került, Ádám György lett a Nyugat-Európában élő valamennyi magyar katolikus főlelkésze. Ádám György 1950-től Németországban működött mint főlelkész. Ez alatt az idő alatt és európai főlelkészségének évei alatt számos jelentős katolikus intézmény létrejöttét kezdeményezte vagy valósította meg, különösen Németországban, ahol az ő tevőleges részvételével fejlődött ki a Burg Kastl-i magyar gimnázium, a Paulinum nevezetű müncheni diákotthon, a müncheni kelet-európai menekültek kultúrháza: a Haus der Begegnung, a németországi magyar katolikusok lapja: a Pannonia Sacra, majd több hasonló egyházi lap összevonásával az európai magyar katolikusok központi orgánuma, az Életünk. Ádám György 1970-ben valamennyi nyugati magyar katolikus képviselője lett a Szentszéknél. Szervezői képességének és fáradhatatlanságának nyomai ma is érezhetők a katolikus intézményrendszerben. 1977-ben pápai prelátus lett. 1978 januárjában Münchenben meghalt.

{337.} A magyar menekült egyházközségek majd mindenütt saját erőből tartották fenn magukat. Vonatkozik ez elsősorban Amerikára, ahol ismeretlen a központi egyházi támogatás és a hívek tartják el papjaikat, építik templomaikat, biztosítják adományaikkal az egyházközségi, illetve gyülekezeti élet anyagi feltételeit. Az Egyesült Államokban különösen sikeres némely katolikus egyházközség és protestáns gyülekezet. Ezek papjai fáradhatatlanok a hívek összefogásában és az egyháznak való megtartásában. Az eredményes papok nemcsak jó lelkipásztorok, hanem tehetséges szervezők és ügyes üzletemberek is. Enélkül ugyanis Amerikában lehetetlen lenne fenntartani az egyházközségeket és gyülekezeteket. A plébánosok és lelkészek nemcsak istentiszteleteket tartanak, nemcsak egyházi funkciókat látnak el, de előadásokat, társas összejöveteleket, bazárokat rendeznek, egyszóval a hívek szabad idejének hasznos és szórakoztató kitöltéséről is gondoskodnak, biztosítva nekik a magyar közösségben való mozgás lehetőségét és az egyházaknak a fennmaradáshoz szükséges anyagiakat. Európában ez az önellátás nem annyira elterjedt, mint Amerikában. Némely országban nemcsak a hívek hozzájárulása, de főleg a helyi egyházi felsőbbség támogatása teszi lehetővé a magyar egyházközségek és gyülekezetek működését. Ahol a helyi egyházak gazdagok, vagyonosak, ott a menekült közösségeknek is több jut. Ez a helyzet Németországban. A müncheni katolikus egyházközség 1984-es költségvetése például 55 000 márka körül mozgott, amiből körülbelül négyötöd a müncheni érsekségtől, egyötöd a hívektől származott. Ebben persze nincs benne a plébános és a lelkészek fizetése. Németországban egyházi adó van, ami mindenkire kötelező, aki valamely hitfelekezet tagja. Érthető tehát, hogy az államilag behajtott egyházi adókból az egyházközségeknek is jut és így kevesebb szükség van a hívek közvetlen adományaira. (A München-Freisingi főegyházmegye 1982-ben egyházi adókból majd 400 millió márkát szedett be, amiből lelkipásztori feladatokra mintegy 250 millió jutott. Persze, nem minden egyházmegye olyan gazdag, mint a müncheni.) Svájcban szinte teljesen a katolikus egyházi főhatóság biztosítja a magyar katolikus missziók személyi és anyagi előfeltételeit, amit ugyancsak egyházi adóból fedez.

A katolikus irányítással vagy ösztönzésre alakult intézmények közül talán a Burg Kastlban működő Magyar Gimnázium a legjelentősebb. A Bauschlottból ide került gimnázium az 1956-os forradalom után indult olyan fejlődésnek, amely nemcsak az állandóságot, de a folyamatos gyarapodást és megerősödést is biztosította. "A magyar szabadságharc után ez az iskola elsősorban szükséget pótolt: érettségihez akart segíteni több száz magyar diákot, akit a forradalom a középiskola padjaiból vetett ki" - állapította meg Harangozó Ferenc igazgató. "Ezért csak szükséges és fontos átmenőtábornak látszott sok diák s talán tanár előtt is, ahol jól-rosszul elkészülnek és leteszik az érettségit. Ebből magyarázható részben az 1957-60-as éveket jellemző sok nehézség. A magyar iskola azonban ebben az időben is óriási szolgálatot tett, mert közel kétszáznegyven diák szerezhette meg itt az érettségi bizonyítványt." Galambos Ireneus és Harangozó Ferenc igazgatósága alatt évről évre nőtt és szépült a kastli várban működő gimnázium, egymás után épültek újabb és újabb épületrészek, helyet juttatva az iskolán kívül a fiú- és leányinternátusnak, valamint egyéb intézményeknek is.

{338.} A Németországi Magyar Reálgimnázium nem egyházi iskola, hiszen fenntartásához szükséges anyagi fedezetet elsősorban a bajor államtól kapja, de a nyugati magyar katolikusok különleges pártfogását élvezi, az iskolabizottságnak hivatalból a németországi főlelkész az elnöke és az igazgatók is kivétel nélkül papok voltak eddig. (Az előbb említett két igazgatót Radics János, azután Major Márk, majd 1984-ben Ritter Márton követte.) Az iskolának 1957 őszén történt megnyitását követő húsz esztendő alatt több mint 500 diák szerzett érettségi bizonyítványt és ezeknek körülbelül 90 százaléka egyetemre került. A tapasztalatok azt bizonyították, hogy egyetemi tanulmányaikban, majd hivatási életükben jól megállták helyüket, ami mindenképpen az iskola színvonalát és oktatási módszerét igazolta. A volt diákok külön szervezetben tömörültek és támogatják hajdani otthonukat. Az iskolában a tanuláson kívül kiterjedt önképzőköri, sport-, népitánc- és zenei tevékenység folyik. A gimnázium népi együttese páratlan a maga nemében és sok sikert aratott Németország határain kívül is. A diákok saját újságot is kiadnak, amelynek az iskolán kívül is akad olvasója. Persze bajok és belső ellentétek ezt az intézményt sem kímélték meg. Voltak időszakok, amikor az iskolán belül széthúzás, egyenetlenség uralkodott és kívülről támadásnak volt kitéve. Nemegyszer maguk a volt diákok vagy a szülők kifogásolták a tanítás túlságosan konzervatívnak, nacionalistának, tekintélyelvűnek tartott szellemét és a korszerűtlennek ítélt pedagógiai módszereket, foglalkoztatva ezzel a sajtót és olykor a hatóságokat is. Az iskola életében azonban nagyobb megrázkódtatás nem következett be, a tanítás sohasem szakadt meg és a mégoly éles ellentétek idővel elsimultak. A magyar emigráns sajtó a gimnázium lelkes híveinek és pártfogójának bizonyult, a külföldi magyarság féltett kincsének tekintette és ezért minden kritikától megóvta. Pedig sokszor talán helyesebb lett volna a felmerült problémákat a magyar nyilvánosság előtt megvitatni, mint a nem-magyar újságokban kiteregetni.

Az iskola alapítói és irányítói gyakran emlegették, hogy alapos általános műveltség és gazdag magyar ismeretek továbbadásával a gimnázium egyfelől a nyugati magyarság, másfelől egy majdani Magyarország számára nevel értelmiségi vezető réteget. Az emigráció tapasztalatai nem támasztják alá, hogy ez a szándék eredménnyel járt. A Kastlban végzett diákok kitűnő orvosok, mérnökök, jogászok, gazdasági szakemberek lettek, de a magyar közösségi életben csak messze számarányuk alatt vesznek részt. Mintha a magyar iskolában kapott nevelés inkább elidegenítette volna őket a magyarsággal való törődéstől és intézményeiben való közreműködéstől, ahelyett, hogy éppen a magyarsághoz való tartozás tudatát erősítette és az együttérzést növelte volna. Az emigrációs szellemi és politikai intézmények nemigen kaptak utánpótlást Burg Kastl neveltjeinek népes táborából, ami mitsem von le ennek értékéből és szerepéből, de mint jelenség azt látszik igazolni, hogy "az új magyar vezetők" kinevelése a kastli várban eddig nem sikerült. Vajon nem volt-e túl igényes ez a cél és hiú ábránd a megvalósításhoz fűzött remény?

Az egyéb katolikus egyházi intézmények közül említést érdemel a Sao Paulo-i Szent Gellért Kolostor, amely nemcsak a nyugati magyar katolikus hitéletben, művelődésben, iskolaügyben, hanem Brazília kulturális életében {339.} is jelentős szerepet játszik. A brazil metropolis peremén, a Morumbi nevű városrészben létesült hatalmas épületkomplexum egy új templomot, rendházat, gimnáziumot, internátust, versenyuszodát és más sportpályákat foglal magában. 1931-ben alapították magyar bencések, akik különösen a második világháborút követő években, majd 1956 után mindent elkövettek, hogy virágzó intézménnyé fejlesszék Szent Benedek rendjének és a nyugati magyarságnak e nagy jelentőségű vallási-művelődési központját. A gimnáziumban portugálul folyik a tanítás, de bárhová lép a látogató, mindenütt Magyarországgal találkozik. A Szent Gellért Kolostor tekintélyét nagymértékben emeli, hogy intézményeiben oly kiváló magyar bencések dolgoznak, mint Jordán Emil, Hets Aurélián, Kögl Szeverin, Gácsér Imre, Tóth Veremund és a híres Teilhard de Chardin-fordító, Rezek Román.

Nemcsak Dél-Amerikában, de főleg Észak-Amerikában több olyan vallási és nevelési intézményt találunk, amelynek alapítói és mai irányítói magyarok, vagy amelyekben magyar papok, főleg szerzetesek kimagasló szerepet játszanak. Ilyen például a kaliforniai Portola Valley magyar alapítású és Hites Kristóf által vezetett középiskolája és kollégiuma.

A nevesebb európai katolikus létesítmények közé tartozik a Paulinum nevű müncheni diákotthon, a Mindszenty bíborosról elnevezett Collegium Hungaricum a belgiumi Löwenben, az innsbrucki Mindszenty Otthon (Gróh Béla igazgatása alatt működő diákotthon), az ugyancsak Mindszentyről elnevezett és a hívek gyűjtése eredményeként megszületett Fatimai Magyar Kálvária, valamint a Szent István Zarándokház Rómában.

A római magyar zarándokház alapjait az az adomány teremtette meg, amelyet a Genfben élő Fáy Erzsébet juttatott erre a célra és amelyhez utána további adományok járultak. Fáy Erzsébet ajánlata abból állott, hogy felépíti - a hajdani római magyar zarándokház utódaként - az új magyar zarándokházat, ha a magyaroknak sikerül Rómában megfelelő telekhez jutniok. 1965 novemberében a Via Casalettón magyar tulajdonba került egy majd öt és félezer négyzetméter nagyságú telek, amelyen hamarosan megindultak az építkezések. 1965 decemberében létrejött - Zágon József elnökletével - a Szent István Alapítvány és felépült az ugyancsak Szent Istvánról elnevezett zarándokház. (A telek 200 000, a ház 300 000 dollárba került.) Igazgatója Mészáros Tibor lett, akit Mindszenty bíboros nyugatra érkezése után titkárként maga mellé vett. A nyugaton élő magyar katolikusok, de külföldi intézmények is gyűjtésekkel, adományokkal segítették az anyagi fedezet előteremtését és a későbbiekben az adósságok csökkentését. A zarándokház tulajdonosa az Alapítvány, amely egyházi és állami jóváhagyás után jogi személyiséggel rendelkezik, a mindenkori vagyonkezelő pedig köteles az Alapítvány céljainak megfelelően eljárni.

További jelentős magyar kezdeményezés volt a római Santo Stefano Rotondo - 1500 éves körtemplom - megújítására indított akció, amely csaknem kizárólag egy magyar pap, Juhar József nevéhez fűződik. 1963-ban létrehozta a "S. Stefano Rotondo megújításának nemzetközi központjá"-t, amelynek titkáraként éveken át munkálkodott annak érdekében, hogy a vallás- és művészettörténeti értékű emléket a végső pusztulástól megmentse, eredeti céljainak visszaadja. Anyagi forrásokat kutatott fel, gyűjtéseket szervezett, hangversenyeket rendezett, szaktanulmányok megjelentetéséről {340.} gondoskodott és egyeztette a restaurálásra irányuló kezdeményezéseket A II. Vatikáni Zsinat atyáinak egy népes csoportja - érsekek és püspökök - támogatta az ügyet, azzal, hogy a S. Stefano Rotondo "a liturgia és a párbeszéd" zsinatának emléktemploma legyen. Juhar József fáradozásait nem kísérte siker, nem tudott annyi erőt és pénzt mozgósítani, hogy a terve megvalósuljon, ezenkívül magyar egyházi részről sem kapta meg azt a támogatást, amelyet az ügy megérdemelt volna. 1968 karácsonya előtt a nemzetközi központban viselt főtitkári tisztéről lemondott. A nemzetközi központ formálisan nem oszlott fel, de tevékenységét abbahagyta. (Juhar József másik értékes munkája a német Katekizmus magyar fordítása volt. Ez 1958-ban jelent meg Rómában.)

A nyugati magyar katolikus intézmények között előkelő hely illeti meg a Magyar Egyházszociológiai Intézetet, amely 1957-ben alakult Bécsben László István kismartoni püspök támogatásával, vallási szervezetek, valamint magánosok segítségével, András Imre jezsuita tudományos irányításával. 1964-től kezdődően néhány éven keresztül - az ugyancsak jezsuita Morel Gyula vezetésével - Münchenben amolyan fiókintézete működött, de ez nem bizonyult életképesnek. Azóta a munka kizáróan Bécsben folyik. Az Egyházszociológiai Intézet a magyar katolikusok hitéletének tudományos vizsgálatával, az egyház szervezésének problémáival, egyházpolitikai kérdések elemzésével foglalkozik és kutatásainak eredményeit időnként megjelenő nagyobb összefoglaló munkákban (András Imrével és Morel Gyulával mint szerkesztőkkel), valamint rendszeres tájékoztató füzetekben adja közzé. A publikációs tevékenység főleg német nyelven folyik, szép eredményeket és sikereket könyvelve el.

Ugyancsak sikeresnek és tartósnak bizonyult egy másik magyar kezdeményezésű, nemzetközi keretben folyó vállalkozás. Ez a Mérleg című negyedévi szemle, amely azzal a céllal indult, hogy a II. Vatikáni Zsinat szellemében előmozdítsa a magyarországi katolikus papok és világiak jobb tájékozódását, eligazítsa őket a teológiai és természettudományi gondolkodás mai eredményeiben, hozzáférhetővé tegye azokat az idegen nyelvű vallásos tanulmányokat és cikkeket, amelyekhez a feltételezett olvasók egyébként nem juthatnának hozzá. A Mérleg gondolata a Katolikus Magyar Egyetemi Mozgalom kebelében született meg, onnan indult el a kezdeményezés, de a folyóirat a bécsi Herder Kiadó gondozásában jelenik meg mint "lapok és könyvek szemléje". Magyar kérdésekkel nem foglalkozik, magyar szerzők és fordítók név nélkül szerepelnek, a nyugati magyarok teljesítményeit figyelmen kívül hagyja, kerüli annak látszatát, hogy a nyugati magyar emigráció környezetében készül. Ennek tulajdonítható, hogy minden nehézség nélkül jut el a magyarországi olvasókhoz, sőt Budapesten is megrendelhető és előfizethető. Szerkesztője a Münchenben élő Boór János természettudós és teológus, aki nagy tárgyismerettel és látókörrel, a témák iránti rendkívüli érzékenységgel és jó szerkesztői érzékkel állítja össze a Mérleg számait. Magas színvonalának és témagazdagságának tulajdonítható sikere és tekintélye.

Hasonló jellegű vállalkozás a Klagenfurtban kiadott Szolgálat (1956 és 1969 között Magyar Papi Egység), amely elsősorban nem a teológia és a természettudomány mai eredményeit igyekszik közvetíteni, hanem a lelki {341.} pásztorkodásban hasznos eligazítással szolgálni és az olvasók vallási kérdésekben való tájékozottságát előmozdítani. A Mérleghez hasonlóan ugyancsak a magyarországi olvasókhoz igazodik, eleget téve mindazoknak a feltételeknek, amelyektől a Magyarországra való beengedés függ.

Valamikor nagy számú katolikus lap jelent meg a nyugati országokban. Egy 1969-es felmérés 33 katolikus sajtóorgánumot tartott nyilván. Ezek száma a nyolcvanas évekre azonban erősen megcsappant. Különösen Európában, ahol az egyes országokban megjelenő helyi katolikus lapok szerepét átvette az Életünk, kiterjesztve érdeklődését és figyelmét az egész kontinens katolikus magyarjaira.[384] Észak- és Dél-Amerikában, valamint Ausztráliában még nem jött létre az egész kontinenst átfogó katolikus magyar lap. Említést érdemelne még a Katolikus Szemle, de arról inkább majd a nyugati magyar folyóiratok tárgyalásánál. Ugyanez vonatkozik a Katolikus Magyar Egyetemi Mozgalomra, amelynek tevékenységéről az értelmiségi körök bemutatásánál lesz szó.

Némely katolikus egyházi férfiú a közéletben és a művelődésben is fontos szerephez jutott. Varga Béla és Közi Horváth József a politikai emigráció vezető alakjai közé emelkedett. A piarista Tomek Vince rendjének általános főnökévé lépett elő. A premontrei Gábriel Asztrik mint a középkori művelődés kiváló tudósa öregbítette nemzetközi hírnevét a száműzetésben. A jezsuita Jánosi József filozófia professzor 1965-ben vasúti szerencsétlenség áldozata lett. Az említetteknél fiatalabbak közül Békés Gellért bencés mint teológiai tanár, író és szerkesztő emelkedett ki, Boros László - mielőtt az egyházi szolgálatból kilépett volna - Európa-szerte ismert és megbecsült teológusnak számított, kinek könyvei több nyelven jelentek meg. A bencés Rezek Román mint Teilhard-kutató és -fordító, Őry Miklós jezsuita mint történész, az ugyancsak jezsuita Varga Andor mint a bioetika tanára szerzett hírnevet. Az Amerikában élő Ádám János filozófus és történész a jezsuiták tartományfőnöke lett. Emigráns pap áll - Szabó Ferenc jezsuita teológus és író személyében - a Vatikáni Rádió magyar osztályának élén, nagymértékben hozzájárulva e rádió széles körű érdeklődéséhez és magyarországi népszerűségéhez.

A katolikus könyvkiadás ugyancsak az 1956-ot követő években lendült fel. A római Katolikus Szemle szépirodalmi és teológiai könyveket adott ki, gondozva egyúttal a kiadványsorozatot, amely a Katolikus Magyar Egyetemi Mozgalom évi tanulmányi heteinek anyagát tartalmazza. Számszerűen a legtöbb magyar katolikus könyvet egy kismartoni kiadó, a Prugg-Verlag jelentette meg, elsősorban hitbuzgalmi jellegű kiadványokat, részben magyar szerzőktől, nagyobb részben azonban külföldi szerzők munkáit ültetve át magyarra. Szép számmal szerepelt ebben a kiadói programban az úgynevezett "sekrestye irodalom", vagyis olyan munkák, amelyek népszerű formában, minden művészi szándék nélkül, az egyszerű emberek hitét kívánják erősíteni és az egyházhoz való ragaszkodását tartósítani. Néhány kiadvány azonban az igényesebb olvasóközönséget is kielégíthette. Ilyen volt például a "Stuttgarti bibliai kislexikon" 1973-ban kiadott magyar változata, amely kitűnően eligazít a biblia rejtelmeiben és hasznos kézikönyv a Szentírás megértéséhez. Tudományos szempontból a legjelentősebb vállalkozás, a Bonnban élő Adriányi Gábor egyháztörténeti sorozata, amelyben olyan {342.} kiváló szerzők munkái láttak napvilágot - a müncheni Aurora Kiadó gondozásában -, mint Hermann Egyed, Salacz Gábor, Meszlényi Antal, valamint Adriányi Gábor. Hermann Egyed magyar egyháztörténete Magyarországon is keresett és nagy figyelemmel forgatott kézikönyvvé lett. Eddig két kiadást ért meg.

Nagyszámú katolikus könyvet adott ki a bécsi Opus Mystici Corporis (OMC) nevű vállalkozás - Török Jenő piarista irányításával -, elsősorban arra törekedve, hogy népszerűen megírt és a hitélet elmélyülését szolgáló irodalmat nyújtson a vallásukban megerősödni kívánó híveknek. A szerzők részben magyarok, részben idegen nyelvűek voltak. A kiadványok Magyarországra is eljutottak.

A katolikus vallású magyar emigránsok körében jelentős eseménynek számított Mindszenty József bíboros prímás külföldre távozása. A magyar egyházfő 1971. szeptember 28-án hagyta el Magyarországot és érkezett Rómába. Ott azonban csak alig négy hetet tartózkodott, jóllehet VI. Pál pápa kitüntető kedvességgel fogadta. Október 23-án áttelepedett Bécsbe. A Pazmanaeumban rendezkedett be, ahonnan személyes érintkezések, utazások és levelezés formájában végezte a külföldi magyar katolikusok lelki irányítását. Hatása és befolyása azonban nem korlátozódott a katolikus egyház tagjaira. A magyar emigráció túlnyomó többsége hallgatott a szavára és őszintén tisztelte. A hit és az egyház szabadságáért folytatott küzdelme, igazságtalan és jogtalan meghurcolása, sok éves rabsága, majd másfél évtizedig tartó önkéntes száműzöttsége a budapesti amerikai követségen, valamint makacs kitartása elvei mellett oly tekintélyt és megbecsülést adott neki, amellyel sem előtte, sem utána magyar emigráns az elmúlt negyven esztendőben nem dicsekedhetett.

Mindszenty nyugatra érkezve, szemmel láthatóan két közvetlen célt tűzött maga elé. Végleges formába kívánta önteni emlékiratait és meg akarta újítani a magyar lelkipásztorkodást az emigrációban. Ez irányban már 1971 novemberében és decemberében megtette az első lépéseket. Tárgyalásokat kezdett emlékiratai megjelentetéséről és kiadta első külföldi pásztorlevelét. 1972 márciusában a világ minden részében megemlékeztek nyolcvan év előtti születéséről. 1972 májusában ment első nagyobb körútjára, mégpedig Németországba. Még abban az évben, majd az elkövetkező években ellátogatott Belgiumba, Portugáliába, ismét Németországba, Angliába, Kanadába, az Egyesült Államokba, Dél-Afrikába, újból Amerikába, Ausztráliába, Új Zélandba, végül Dél-Amerikába. Útjai és a magyarokkal való találkozásai diadalmenetek voltak, az emberek szeretettel és ragaszkodással vették körül, nem takarékoskodva a megbecsülés és a bizalom jeleivel.[385]

A bíboros nemcsak a hitben való megmaradást és tanúságtételt sürgette, de a magyar nyelv és kultúra ápolását, a magyarok összetartását és a jövőben való reménykedést is. Tábora nagyobb volt katolikus híveinél, mert vallásra való tekintet nélkül mögéje állt, aki kérlelhetetlen és tántoríthatatlan antikommunizmusát, a budapesti rendszerrel szemben tanúsított elutasító magatartását és minden egyezkedéstől, kompromisszumtól, szóértéstől való idegenkedését példamutatónak és követendőnek tekintette.

Volt azonban az emigrációnak egy része, amely mindezt nem tartotta elegendőnek és arra is kíváncsi lett volna, milyen társadalom- és államképet {343.} melenget magában a bíboros, mit tart a különböző társadalmi kisebbségek szabadságáról, hogyan látja a tőle eltérően gondolkodó magyarok szerepét és mi legyen a helyes magatartás azokban a szükséghelyzetekben, amelyekbe a Magyarországon vagy más kommunista rendszerű országokban a magyarok éppen a szabadság hiánya és a zárt társadalom feltételei miatt nap mint nap kerülhetnek. Bécsben és útjai során a külföldön élő magyarok százezreivel találkozott. Meghallgatta az emberek jó híreit és panaszait, értesült örömeikről és bajaikról. Néhol azonban hiányolták, hogy a maga részéről nemigen érdeklődött az egyházán kívüli rétegek munkája és eredményei iránt. Íróknak, újságíróknak, tudósoknak, művészeknek csalódást okozhatott, hogy teljesítményeik és sikereik elkerülték a prímás figyelmét. Mintha csak azok iránt mutatott volna érdeklődést, akiket munkatársai a közelébe engedtek. A szerep, amely múltjánál és elhivatásánál fogva méltán megillette, vagyis, hogy az egész nyugati magyar emigráció vezéralakja legyen, kitöltetlen maradt, mert nem tudta az emigrációt integrálni és a tőle eltérő nézetűeket is egy tágabb gondolatrendszerben, a kölcsönös türelem alapján egyesíteni.

Mégis, amikor 1973. november 1-én VI. Pál pápa az esztergomi érsekségről és a prímási méltóságról való lemondását kérte, majd december végén az esztergomi érseki széket megüresedettnek nyilvánította, a külföldi magyarok egyértelműen melléje állottak és méltánytalannak nevezték a vele szemben tanúsított bánásmódot. A pápai döntést érthetetlennek és sértőnek érezték azok a külföldi magyarok is, akik sok mindenben nem értettek egyet a bíborossal. A széles körű tiltakozási akció éreztetni engedte, hogy ebben az ügyben a magyar emigránsok az ő oldalán állottak. Az 1974 októberi frankfurti nemzetközi könyvvásáron bemutatták németül megjelent emlékiratait, de nem örülhetett sokáig könyve sikerének. 1975. május 6-án hirtelen meghalt.

Kétségtelenül, nagy űrt hagyott maga után. A mariazelli temetés nemcsak a Szentszék vele szembeni fenntartásait mutatta, amennyiben a pápa képviselője hiányzott a gyászoló gyülekezetből, hanem magyar hívei megrendülését és abbéli fájdalmát is, hogy nincs, aki a helyére állhatna, munkáját hasonló tekintéllyel és szuverenitással folytathatná.

Bécsben 1973. november 17-én fogalmazott végrendeletében az emigránsoknak azt üzente, hogy "Ne járjatok haza... Ne pénzeljétek elűzőiteket, a nemzetirtókat. De térjetek haza - ne olvadjatok be -, amikor a hit és a magyarság napja felkel otthon. Addig igen fontos a magyar iskola... Végrendeleti általános örökösöm a Mindszenty Alapítvány, az általam megállapított szabályzat szerint... Könyveim joga és hozama, maga az Alapítvány, szolgáljanak az ország nemzeti és egyházi felépítésére..."[386] Az emigránsok nagy hányada nem követi Mindszenty tanácsát. Szép sorjában és egyre rendszeresebben hazajár, szembeszökő módon "pénzeli elűzőit" és aligha fog majdan tömegesen hazatérni, mert olyannyira gyökeret ereszt nyugaton, hogy nehezen lesz képes onnan elszakadni.

Az 1973-as végrendelethez halála előtt írt kiegészítésnek, az Alapítványra vonatkozó része így hangzik: "A Mindszenty Alapítvány egyik legelső feladatának tekintem, hogy azt a magyar nemzeti és katolikus célt szolgálja, amit életem feladatául tűztem ki s amit Isten segítségével hazámban is és {344.} a számkivetésben is igyekeztem megvalósítani: megtartani magyarságában és hitében népünket, különösen felnövekvő ifjúságunkat."[387] Felemelő szándék, és méltó a sokat szenvedett, nemzetét szerető főpaphoz. Mind ez ideig azonban kevés jutott a végrendeletben említett célra. Talán azért is, mert a reméltnél szerényebb az Alapítvány vagyona. Az Alapítvány 1972-ben alakult meg a liechtensteini Vaduzban. A bíboros halála után az alapítványi tanácsülés gróf Batthyány Ivánt választotta elnökké. Ő már Mindszenty életében is ellátta ezt a tisztséget. Az Alapítvány feladatai közé tartozik a szellemi hagyaték gondozása, jövedelmek és adományok kezelése, magyar egyházi és nemzeti intézmények támogatása. Vaduzban helyezték el a prímás könyveit, archívumát és egyéb emlékeket, amolyan emlékmúzeumot rendezve be az erre a célra alacsony bérösszegért kapott házban. Vaduzban azonban kevés magyar fordul meg és ezért a Mindszenty-emlékmúzeumnak sem volt sok látogatója. Át is telepítették Mariazellbe.

Mindszenty emlékét hirdeti a mariazelli sír is, amelynél II. János Pál pápa imádkozott, amikor Ausztriába látogatott. Amerikában több szobor és emléktábla emlékeztet rá. Ezenkívül azok az intézmények, amelyek az ő nevét vették fel. Emlékiratainak nem lett újabb kiadásuk, de az Alapítvány 1979-ben megjelentette a budapesti amerikai követségen 1956 és 1971 között írt napi jegyzeteit. Hírlapi cikkek, különösen évfordulókon, szép számmal jelennek meg róla, de tudományos feldolgozás még nem készült életéről és pályafutásáról. Boldoggá avatása érdekében viszont már indult akció, mégpedig az Egyesült Államok mintegy félmillió magyar katolikusa körében. Az akciót 1980 nyarán Füzér Julián New Brunswick-i plébános indította el. (1973-ban Mindszenty avatta fel az ottani Szent László templomot, amelynek előterében később helyet kapott a bíboros szobra.) A halála tizedik évfordulóján, 1985 májusában az európai katolikusok népes zarándoklatot rendeztek Mariazellbe, hogy felidézzék a prímás szenvedésekkel teli életét. A zarándoklatra a világ más részeiből is érkeztek magyarok.

A még budapesti tartózkodása alatt szervezett Mindszenty Mozgalom tevékenysége kimerült emlékező összejövetelekben és publicisztikai írásokban, sodró erejű megmozdulássá nem tudott kifejlődni és visszhangja is meglehetősen csekély volt. A bíboros halála után hamarosan megszűnt.[388]

Az nem mondható, hogy Mindszenty József emléke elhalványult, de az idő múlásával mind kevesebb menekült tartja magát azokhoz az elvekhez és magatartási normákhoz, amelyeket a prímás életében emigráns társai figyelmébe ajánlott.

A nyugati magyar katolikusok történetében fontos nappá lett 1983. május 26-a, amikor nyilvánosságra került, hogy II. János Pál pápa a világban szétszórt magyarok lelkigondozásának vezetésével Irányi Lászlót, a washingtoni kegyesrendi magyar provinciálist bízta meg és címzetes püspökké nevezte ki. A felszentelésre július 27-én került sor a washingtoni Szeplőtelen Fogantatás székesegyházban, nagyszámú magyar és amerikai hívősereg jelenlétében. Irányi László az első püspök, akinek feladata a magyar nyelvterületen kívüli magyar katolikusok lelki gondozása. Úgynevezett "választott püspök", vagyis nem feje valamely egyházmegyének, hanem lelkigondozói munkáját a magyar hívek lakóhelyének illetékes megyéspüspökeivel egyetértésben végzi. Közvetlen felelőséggel a római Szentszéknek tartozik. {345.} A kinevezés örömet és megelégedettséget váltott ki a nyugati magyar katolikus hívek körében. Az új püspököt mindenütt nagy szeretettel fogadták, elsősorban Amerikában, ahol a cserkészetben és az amerikai magyar közéletben játszott szerepe folytán sokan ismerték. Európában is jó visszhangja volt a pápa döntésének, hiszen kellett egy tekintélyes személyiség, aki a lelkipásztori munkát összefogni és irányítani tudja. Az európai magyar lelkészek 1982 szeptember végén a németországi Freiburgban rendezett konferenciájukon egyértelműen állapították meg, hogy "hiányzik egy vatikáni magyar delegátus mint teljes értékű irányító erő lelkipásztori munkánk számára". Delegátus helyett püspököt kaptak, aki 1984 februárjában Szőke János szaléziánust, a kelet-európai egyházi segélyakciók irányítóját, nyugat-európai püspöki helynökévé nevezte ki. A katolikus egyházi hierarchia tehát teljessé vált.

*

Számban és befolyásban némileg szerényebb hellyel kellett megelégedniök a magyar protestánsoknak, akiknek életében az 1956 utáni évek ugyanolyan pezsgést indítottak el, mint a katolikusokéban, de akik egyfelől kevésbé jelentős nemzetközi háttérrel rendelkeztek, másfelől nélkülöztek olyan tekintélyes vezetőt, mint amilyen Mindszenty bíboros volt. Az Egyesült Államokban viszont, éppen az ország protestáns többsége és a közéletben játszott szerepe miatt, a magyar protestánsok számarányukhoz viszonyítva az átlagosnál erősebbeknek és hatékonyabbaknak bizonyultak. Az ötvenhatos menekültek mindenütt hozzájárultak a gyülekezeti élet megújulásához és elmélyüléséhez, gyarapítván hagyományos és sikeres protestáns hitbuzgalmi és jóléti intézmények eredményeit. Akadtak városok, amelyekben a kisebb létszámú protestáns gyülekezetek maradandóbb és értékesebb művelődési teljesítményekkel büszkélkedhettek, mint a katolikusok. Különösen a magyar nyelv és hagyományok ápolása területén. Például a magyar írásbeliség tekintetében a protestáns értelmiség munkája sikeresebb volt, mint a katolikusoké, kik viszont az ifjúság nevelésével és a cserkészmozgalom támogatásával szereztek egész Amerikában elévülhetetlen érdemeket.

Ami az egyházközségi és gyülekezeti tevékenységet illeti, abban is mintha a protestánsok elevenebbeknek bizonyultak volna, mint a katolikusok. Összefügghet ez az egymástól eltérő egyházszervezési elvekkel, amennyiben a protestánsoknál több lehetőség van a hívek tevékeny közreműködésére és egyházi szerepvállalására, mint a katolikusoknál, akiknél a zsinati újítások és a laikusok fokozottabb bevonása ellenére is mintha megmaradt volna a papok hierarchikus különállása, amely nem egyszer bénítóan hat a hívek kezdeményezési és cselekvési bátorságára. Másfelől, mintha a katolikusoknál erősebben hatott volna a környezet integráló ereje és a vallási igények ugyanúgy kielégítést nyernek a nem-magyar nyelvű istentiszteleteken, mint a magyarokon.

Az amerikai magyar protestáns felekezetek helytől és időtől függően hol a fejlődés, hol a megtorpanás képét mutatták. Mind az Egyesült Államokban, mind Kanadában több volt a református gyülekezetek, mint a katolikus {346.} plébániák száma. 1984-ben az Egyesült Államokban 88 református gyülekezet és 43 katolikus plébánia működött. Kanadában ugyanakkor 26, illetve 14 volt a gyülekezetek, illetve plébániák száma.

Az Egyesült Államokban és Kanadában működött és működő magyar református püspökök, lelkészek, teológusok közül némelyek neve - egyházi és kulturális tevékenységük alapján - Amerikán kívül is ismertté vált. Ilyenek a többi között Ábrahám Dezső, Bertalan Imre, Béky Zoltán, Borbás Antal, Borshy-Kerekes György, Bütösi János, Csordás Gábor, Hamza András, Harsányi András, Havadtőy Sándor, Hunyady László, Komjáthy Aladár, Nagy Lajos, Pándy-Szekeres László, Szigethy Béla, Tóth Kálmán, Tóth Tibor, Trombitás Dezső, Vasvári Ödön, Vatai László, Vincze Károly, Vitéz Ferenc. Az evangélikus lelkészek közül a legnagyobb tekintélynek Brachna Gábor főesperes örvendett.

Az amerikai magyar protestantizmus érdekes színfoltjai a babtista gyülekezetek, amelyek az Egyesült Államok és Kanada némely városában említésre érdemes tevékenységet fejtenek ki. A legismertebb babtista vezető Haraszti Sándor atlantai orvos. A magyar unitáriusok számbelileg nem jelentősek, hitéletük a megfelelő helyi protestáns gyülekezetekben bontakozott ki.

Míg Amerikában elsősorban a gyülekezeti élet gazdagsága mutatta a magyar protestánsok erejét és életrevalóságát, Európában az ifjúsági, az értelmiségi szervezési munka és a sajtótevékenység emelkedett ki. E tekintetben is az ötvenes évek vége és a hatvanas évek eleje jelezte a fordulatot. Az ötvenhatos menekültek energiája és kezdeményező kedve hozta létre és virágoztatta fel a különböző protestáns vallási ihletésű vállalkozásokat. Ezek közé tartozott a Magyar Evangéliumi Ifjúsági Konferencia, az Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem, valamint a két szervezet konferenciasorozata és kiadói tevékenysége. Ezekről azonban nem itt, hanem az értelmiségi körökről, továbbá az irodalom és a sajtó eredményeiről szóló fejezetben lesz szó.

A hitélet és a gyülekezeti tevékenység alakulása nemcsak a hívek és papjaik munkakedvétől, hanem külső körülményektől is függött. Magától értetődően elevenebb és eredményesebb volt azokban az országokban, amelyekben a protestánsok a lakosság többségét, vagy erős kisebbséget alkotnak. A magyar gyülekezetek mindenütt rá voltak és rá vannak szorulva a befogadó ország vallási közösségeire, anélkül szinte lehetetlen például lelkészek alkalmazása és feladatuk ellátása. Az európai gyülekezetek sehol sem bizonyultak elég erőseknek és gazdagoknak, hogy - mint Amerikában - papjukat ellássák és az egyházi munka pénzügyi alapját megteremtsék. Magyar lelkigondozás voltaképpen csak ott szerveződött meg, ahol ezt külső segítség lehetővé tette.

Az európai országokban folyó református lelkigondozói tevékenységet a már 1945-ben megalakult Nyugat-Európai Református Lelkigondozói Szolgálat fogja össze. Értekezletein beszélik meg a lelkigondozás időszerű kérdéseit, amiként a Külföldön Élő Magyar Evangélikus Lelkigondozók Munkaközössége intéző bizottsági ülésein a nyugat-európai magyar evangélikus lelkészek egyeztetik elképzeléseiket és terveiket. A reformátusok vezető testülete élén mint egyházi elnök Varga Sándor londoni lelkész, mint világi {347.} elnök a Münchenben élő Fáy Gedeon áll. Az evangélikus irányító testület elnöke Vajta Vilmos, ügyvezető elnöke Terray László és titkára Pátkai Róbert. Az intéző bizottságnak 10 tagja van, teológiai konferenciát 2-3 évenként rendez. Nagyobb magyar protestáns gyülekezetek működnek Svájcban, Németországban, Hollandiában, Svédországban, Nagy-Britanniában, Ausztriában.

A problémák majd mindenütt azonosak vagy hasonlóak. A nehézségekre és lehetőségekre jó példát nyújt Svájc, ahol ugyancsak az ötvenhat után érkezett magyar menekültek révén került napirendre a protestáns lelkigondozás és gyülekezeti élet ügye. Svájcban akkor egyetlen magyar lelkész működött, mégpedig a református Lemesi József, aki Sárospatakon és a baseli egyetemen tanult. 1951-től kezdődően előbb Zürichben, majd Baselben, Bernben és Genfben tartott rendszeres magyar istentiszteleteket. Az ötvenhatos menekültek megérkezése után a svájci protestáns egyházak segélyszerve, a HEKS (Hilfswerk der Evangelischen Kirchen der Schweiz) megerősítette Lemesi Józsefet, intézményesítette a magyar lelkigondozói tevékenységet és Krüzsely József személyében egy második magyar lelkészt is megbízott e munkával. Krüzsely Kárpátaljáról származott, Budapesten és Genfben tanult. A feladatok úgy oszlottak meg, hogy Lemesi illetékességi területe Basel székhellyel a Német-Svájc, Krüzselyé Genf székhellyel a Francia-Svájc és Bern-kanton lett. Lemesi József 1956-ban elindította A Levél című sokszorosított gyülekezeti közlönyt, amelyet az elkövetkező években Krüzselyvel együtt írt és szerkesztett. Ez az értesítő azóta megszakítás nélkül jelenik meg, évenként többször. Vallásos jellegű elmélkedéseken kívül gyülekezeti híreket közöl. A hitélet elmélyülésével és a magyar református csoportok megerősödésével 1971-ben Lemesi már nyolc, Krüzsely pedig öt városban tartott rendszeres istentiszteleteket. A gyülekezeti élet gazdagodásának jele volt, hogy a hatvanas évektől kezdve Lemesi József néhány tevékeny gyülekezeti tag, főleg Csia Klára segítségével minden évben megrendezte az immár hagyományossá vált "pünkösdi találkozót". E kétnapos találkozók résztvevői (50 és 100 közötti létszámban) bibliamagyarázatot, vallásos témájú elmélkedést, történelmi, irodalmi előadásokat hallgatnak meg. Rendszeres előadók voltak Bárczay Gyula, Bárdos Lajos, Gémes István, Kaplony Péter, Zsindely Endre.

A svájci segélyszervezet, a HEKS a magyar lelkigondozást átmenetinek tekintette és költségeit is csak meghatározott időre vállalta. Öt-tíz évre gondolt, azzal a feltételezéssel, hogy annak letelte után a magyarok beilleszkednek a lakóhelyüknek megfelelő helyi gyülekezetbe és nem érzik többé szükségét a magyar nyelvű igehirdetésnek és lelkigondozásnak. A magyar hívők azonban szívósan kitartottak saját gyülekezeteik mellett. A svájciak megértőknek bizonyultak, a magyar lelkigondozást nem szüntették meg, a magyar protestánsok haladékot kaptak.

A lét vagy nemlét kérdése azonban mégis felvetődött, mert 1979 decemberében Lemesi József meghalt és egy évvel később Krüzsely József elérte a nyugdíjkorhatárt. Az a veszély fenyegetett, hogy lelkész hiányában önmagától megszűnik a protestáns lelkigondozás. Cselekedni kellett. A baseliek (Kovács Andor, Gödri Zsolt, Szathmáry László), a berniek (Irányi Béla, Király Ernő, Révész László) és a zürichiek (Kaplony Péter, Szöllősy {348.} Pál, Piros Gyula) tárgyalásba kezdtek az illetékes svájci egyházi vezetőkkel a magyar lelkigondozás további biztosítása érdekében. A sorozatos megbeszélések eredménye az lett, hogy a jelentősebb kantonális egyházak és a HEKS együttesen hajlandók voltak egy lelkészi állás anyagi fedezetét vállalni (a HEKS anyagi hozzájárulását egyelőre kilenc évre korlátozva). 1980 júniusában megalakult a Svájci Magyarnyelvű Protestáns Gyülekezetek Szövetsége, négy gyülekezet (Baden, Basel, Luzern, Zürich) részvételével, amelyekhez 1981-ben St. Gallen és Schaffhausen társult. A Szövetségnek először svájci vezetője volt, majd 1981 novemberében Szöllősy Pál lett első megválasztott elnöke. A Szövetség az egy lelkészi állást személyi és gyakorlati okokból két félállásra osztotta fel és Baselben Szathmáry László, Zürichben pedig Bán József kapott lelkészi megbízást. Az utóbbi 1983 végén lemondott és teljes svájci szolgálatba ment. Utóda a Svédországból áttelepedett Joób Olivér evangélikus lelkész lett. A Szövetség az 1984 novemberében tartott közgyűlésén további három évre meghosszabbította Szöllősy Pál elnöki megbízatását. Krüzsely József visszavonulása után a Francia-Svájcban és Bernben úgy alakultak a viszonyok, hogy 1981-ben a berniek önálló gyülekezetet létesítettek, 1983-ban pedig félállásra meghívták lelkésznek az Erdélyből származó evangélikus Antal Bélát, aki azóta rendszeresen tart istentiszteletet Bernben és Bielben, valamint kisegít Genfben és Lausanne-ban.

A svájci helyzetet talán nem volt felesleges kissé részletesebben ismertetni, mert kiderül belőle, milyen problémákkal küszködnek a magyar protestáns szórványok és milyen erőfeszítéseket igényel a rendszeres lelkigondozás fenntartása. Németországban is az okozta a bajokat, hogy a magyarok nem tudtak saját erőből lelkészt tartani, a német támogatás kevésnek bizonyult és a magyar papok egzisztenciális okokból kénytelenek voltak német szolgálatba állni. Ez történt a müncheni Czeglédy Zoltánnal, akit az anyagi ellátottság elégtelensége kényszerített arra, hogy német gyülekezetbe menjen. A legnépesebbek és legerősebbek még a Rajna-Ruhr-vidéki protestáns csoportok, saját lelkésszel, de Németország egyéb vidékein szükségmegoldásokkal kell biztosítani a magyar hitélet megmaradását. Ausztriában eredményesen működik mind a református, mind az evangélikus lelkigondozói szolgálat. Az előbbinek az élén Soós Mihály bécsi református lelkész áll, az utóbbit Szépfalusi István bécsi evangélikus lelkész vezeti. Burgenlandban két ismert lelkipásztor áll a magyar gyülekezetek élén, az egyik Gyenge Imre református püspök, a másik Teleky Béla evangélikus lelkész. Hollandiában főleg Tóth Miklós, Tüski István és Kibédi Varga Sándor (írói nevén Áron) hatékony közreműködése révén erősödött meg a protestáns egyházi élet.

A nevesebb európai protestáns lelkészek közé tartozik az említetteken kívül Bárczay Gyula, Cseri Gyula, Gémes István, Glatz József, Nagy József, Pátkai Róbert, Szigethy Sándor, Terray László, Varga Sándor. A protestáns nemzetközi szervezetekben gyakran találkozunk a református Bárczay Gyula, az evangélikus Vajta Vilmos strasbourgi teológiai tanár, a Lutheránus Világszövetség tekintélyes vezető teológusa és Terray László norvégiai evangélikus lelkész nevével.

A magyar protestáns lapok közül a legjelentősebbnek és legmaradandóbbnak {349.} a külföldön élő magyar evangéliumi keresztények központi orgánuma, az Útitárs bizonyult. A magyar forradalom után, 1957 áprilisában indult, először Koppenhágában adták ki, majd áttelepedett Norvégiába és Svédországba, 1967-ben Köln lett a megjelenési helye, 1971-től Stuttgartban jelenik meg. Szerkesztői és kiadói a következők voltak: Gémes István, Terray László, Glatz József, Szépfalusi István, Pátkai Róbert, Tóth János, Pándy Kálmán. Az ötvenhatos menekültek élesztették fel a Jöjjetek című református lapot, amelyet 1948 és 1954 között az ausztriai lelkigondozói szolgálat adott ki. 1957 márciusában átvette egy hollandiai egyházi alapítvány és Amsterdamban jelent meg évekig Tóth Miklós és Kibédi Varga Sándor (Áron) szerkesztésében. Végül a már említett A Levél, a svájci magyar nyelvű protestáns gyülekezet értesítője, amelyet Lemesi József alapított és jelenleg Szathmáry László ad ki Baselben.

Az Egyesült Államokban működött az Evangéliumi Világszolgálat, amely a SZEMRE hivatalos lapjaként jelent meg. Szigethy Béla és Harsányi András szerkesztette. Pénzhiány miatt 1956 tavaszán meg kellett szüntetni. A jelenleg is megjelenő lapok közül a Reformátusok Lapja a Kálvin Zsinat hivatalos közlönye, a Magyar Egyház a független, későbbi nevén az Amerikai Magyar Református Egyház orgánuma. Az utóbbi 1927 óta jelenik meg, az előbbi 1972 nyarán indult. Az 1974-ben alapított Református Hírek azzal különbözött az előbb említett lapoktól, hogy éles bírálatban részesítette a magyarországi református egyházi vezetőket és azokat, akik velük, valamint a hazai rendszerrel együttműködtek. Az időközben megszűnt lap némely szerkesztője és munkatársa enyhítette korábbi elutasító magatartását. Az amerikai magyar evangélikusok lapja az 1963 óta Clevelandben megjelenő Erős Vár.

Népszerű hitbuzgalmi könyveivel és füzeteivel tűnt ki az Evangéliumi Kiadó, amely elsősorban az egyszerű hívőket kívánta elérni, akárcsak a stuttgarti Evangéliumi Iratmisszió, a neves evangélizáló Ungár Aladár, majd ennek halála után Kovács Árpád által szerkesztett Vetés és Aratás című folyóiratával.

A külföldi magyar szerzők közül a teológiai irodalomban Vajta Vilmos, Bárczay Gyula, a hitbuzgalmi irodalomban Trombitás Dezső, Soós Mihály, Szépfalusi István, Terray László, Komjáthy Aladár, Krüzsely József munkássága érdemel említést. Az emigrációban megjelent protestáns egyháztörténeti és egyházpolitikai művek közül a legjelentősebb Gombos Gyula Szűk esztendők című 1960-ban magyar és angol nyelven kiadott könyve, amelyben a magyarországi református egyháznak a kommunizmus alatti sorsát tárgyalta.

Bár nem kimondottan vallási szervezet, de erős protestáns hagyománnyal és háttérrel rendelkezik a Németországban működő Nemzetekfeletti YMCA/YWCA Szövetség, amelyben 1956 után szép számmal szerepeltek magyarok is, sőt hosszú ideig az Aachenben élő Szeberényi Tamás középiskolai tanár volt e szövetség elnöke. A magyaroknak Kölnben, Marburgban, Münchenben, Marlban, Essenben és más városokban volt kis helyi csoportjuk, részt vettek rendszeresen a szövetség évenként kétszer rendezett tanulmányi konferenciáin, valamint különböző hétvégi találkozókon. A Marburgban működő magyar YMCA/YWCA népitáncegyüttes sikerrel képviselte {350.} a magyar színeket nemzetközi folklór fesztiválokon. E magyar csoportok tevékenysége a hetvenes évek második felében utánpótlás hiányában erősen visszaesett és a marburgi kivételével már csak papíron léteznek. Az imént említett Szövetség keretein kívül alakult a müncheni YMCA-szervezet, amelynek azonban még kevésbé van protestáns vallási jellege, mint az előbb felsorolt magyar csoportoknak.


4. Értelmiségi körök és találkozók

A hatvanas évek elejének fontos jelensége a fiatal magyar értelmiség összefogásának vágya és helyének, szerepének, feladatának tisztázására irányuló törekvése. Mind több helyen ismerték fel annak a tételnek a helyességét, hogy nem elegendő csak a hivatási előrejutással és az idegen társadalomba való beilleszkedéssel törődni, hanem azzal egy időben és párhuzamosan szükséges a nyugati magyarok szellemi közösségét is megteremteni. Az egyetemi tanulmányaik befejezése előtt álló diákok és diplomájukat már megszerzett fiatal értelmiségiek körében mind többen jutottak arra a meggyőződésre, hogy nyugaton szerzett műveltségük hiányos marad, ha nem egészül ki a magyarságra vonatkozó ismeretekkel és hogy közérzetüket is javítja, ha bekapcsolódnak a magyar szellemi vérkeringésbe. Erre nemcsak azok törekedtek, akiknek tanulmányai és majdani hivatási kötelezettségeik a magyarságtudománnyal érintkeztek, hanem olyanok is szép számmal, akiknek pályája - mint orvosok, mérnökök, építészek, közgazdák - nem kívánta meg feltétlenül a magyar műveltséggel való szembesülést. A Hollandiai Mikes Kelemen Kör első tanulmányi hetéről szólva, Cs. Szabó László az összejövetel céljának azt jelölte meg, hogy "nyolc-tíz nyugati ország java fiataljai, idősebb előadók segítségével tisztázzák egymás közt helyüket a befogadó új világban, e világ lelki, művelődési, irodalmi, gazdasági problémáit, végül azt az egyensúlyi helyzetet, amelyben a friss menekültek összehangolódnak a Nyugattal s mégis összetartanak népükkel, jó időre két hazát fogadván el a végzettől".[389]

A Hollandiai Mikes Kelemen Kör ennek az egyetemi ifjúság és a fiatal értelmiség körében jelentkező igénynek a kielégítésére vállalkozott. 1951 tavaszán kezdte el tevékenységét, három teológus hallgató közreműködésével.[390] Az egyik Tóth Miklós volt (aki azóta is az együttes munkájának irányítói közé tartozik), a másik kettő Tüski István és Végh József. Az egyesületi tevékenység az ötvenhatos diákok bekapcsolódásával lendült fel. A végzett egyetemisták és főiskolások útja a diákszövetségből a Mikes Kelemen Körbe vezetett. Ennek Hollandián túlmutató jelentősége 1959-ben kezdődött, amikor Prágay Dezső biokémikus kezdeményezésére sor került az első jelentős tanulmányi hétre Doornban. A doorni találkozón tíz országból mintegy ötven író, kutató, tanár, újságíró és diák vett részt. A tanulmányi hét - amelyre a résztvevők saját költségükön utaztak és amelynek kiadásait egyházak és magánosok fedezték - oly sikeresnek bizonyult, hogy folytatása magától értetődőnek tűnt. Cs. Szabó László szerint a doorni találkozó {351.} minden tekintetben úttörő volt. "Számolni kellett gátszakító szócsépléssel - írta -, nekiszabadult monológokkal, hazafias szócifrázással, áhítatos ködevéssel, szóváltással, civódással, sértődéssel, kivonulással; utóvégre nemcsak erényekből áll a magyar ember. Hat napig folyt a tanácskozás s mindössze egyszer történt barátságtalan összetűzés... A fiatalok tisztázni gyűltek össze Doornban. Tisztázni, vagyis kitisztítani a szemhatárt, ködöt oszlatni, akármilyen szentelt hagyományú is az a homály; tisztázni, vagyis kitisztítani a gondolatok eldugult kútjait a fenekükön csillámló igazság fölmerítésére; tisztítani, vagyis megtisztítani ágbogas torlaszaitól az igazság felé vezető ösvényeket."[391]

Mivel a Mikes - ahogyan a Kört tagjai és barátai az egymás közötti társalgásban nevezték - következetes maradt mind az iménti tisztázó szándékban, mind a színvonalra való törekvésben, messze elkerülték mindazok, akiket nem ilyen igények vezettek. Az évenként megrendezett konferenciák nem voltak tömegtalálkozók, hanem inkább egy lassan kirajzolódott elit összejövetelei és vitáinak fórumai. A kezdeti években az előadói asztaloknál elsősorban az idősebb írói és tudósi nemzedék tagjai ültek: Cs. Szabó László, Szabó Zoltán, Kerényi Károly, Deér József, Iványi-Grünwald Béla, Bogyay Tamás, Veress Sándor, Gara László, Békés Gellért, Rezek Román. Később mind nagyobb számban szerepeltek az akkor húsz-harminc évesek. Mindmáig több mint száz nyugati, magyarországi, jugoszláviai és romániai magyar író és tudós adott elő a Mikes tanulmányi napokon, amelyeket 1959-től kezdődően egyetlen év - 1969 - kivételével minden esztendőben megtartottak. A leggyakoribb előadók a következők voltak: Cs. Szabó László, Szabó Zoltán, Hanák Tibor, Határ Győző, Karátson Endre, Kibédi Varga Áron, Németh Sándor, Péter László, Kassai György, Czigány Lóránt, Tóth Miklós. Az előkészítő és szervezési munkát a hatvanas években - 1971-ig Németh Sándor, 1972-től főleg Tóth Miklós és Kibédi Varga Áron végezte.

1966-ban jelent meg először a konferencián Jugoszláviából, 1967-ben Magyarországról és 1981-ben Romániából érkezett előadó. Magyarországi hivatalos körök kezdetben fokozott reményeket fűztek a Mikes Kelemen Körrel való együttműködéshez, ennek jele volt, hogy 1967-ben Amersfoortban hattagú budapesti "delegáció" részvételét engedélyezték. E remények azonban nem teljesültek, ennek következtében a későbbi években olykor elég nehéz volt magyarországi előadók részvételét elérni.

A konferenciák központi témája az első években, ha nem is teljesen, de legalábbis részben magyar tárgyköröket érintett, később túlsúlyba kerültek az általános irodalmi, művészeti, esztétikai, bölcseleti kérdések. Kivételnek számított az 1980-as bleyerheidei konferencia, amely a megbeszélések középpontjába az 1945 és 1949 közötti korszak magyarországi társadalmi, politikai és irodalmi közállapotait állította.[392]

A magyarországi kapcsolatok ügye a Mikes Kelemen Kör tagjait is megosztotta, főleg annak a kérdésnek az eldöntésében, hogy meddig lehet elmenni a magyarországi intézményekkel való együttműködésben. Ez okozta a mindeddig legnagyobb válságot, 1971-ben, amikor a magyarországi hatóságokkal való szoros kapcsolatoktól idegenkedő többség visszavonulásra kényszerítette az azt pártfogókat. Akkor vált meg a konferenciák szervezési munkáitól Németh Sándor, aki a messzemenő együttműködés híve volt. E válság egy {352.} időre lehetetlenné tette magyarországi előadók meghívását, de a hetvenes évek második felétől kezdve a Kör ismét rendszeresen hív meg vendégeket Magyarországról is. Ezt a többi között az is elősegítette, hogy az illetékes magyarországi szervek engedtek korábbi makacsságukból és nem vártak különösebb ellenszolgáltatásokat a kiutazási és részvételi engedélyekért. A Mikes Kelemen Kör ma azok közé a szervezetek közé tartozik, amelyek egészséges egyensúlyt tartanak a jellegükből folyó kötelezettségek és a szülőfölddel való kapcsolatok viszonyában.

1959-ben rendezte első kongresszusát a Pax Romana nemzetközi katolikus egyetemi mozgalom magyar tagozata, a Katolikus Magyar Egyetemi Mozgalom is. A KMEM-ben részben a hajdani katolikus diákmozgalmi emberek, részben a forradalom után nyugatra került diákok gyülekeztek, vagy úgy, hogy közben a helyi MEFESZ-csoportok tagjai is voltak, vagy úgy, hogy csak a KMEM munkájában vettek részt. Befejezvén tanulmányaikat, a diákok továbbra is a KMEM tagjai maradtak és az idők folyamán vezető szerephez jutottak. A KMEM is átalakult lassan diákszövetségből a fiatal katolikus értelmiség szervezetévé, a tanuló ifjúság számszerűen mind jobban visszaesett. Csak kevés utánpótlást kapott.

Reményei és számításai a Burg Kastl-i magyar gimnáziumot illetően nem váltak be. A katolikus szellemben nevelt ifjúság nem olyan arányban csatlakozott az iskola elvégzése után a KMEM-hez, mint ahogyan azt sokan remélték. Ennek magyarázata egyfelől a Burg Kastlban végzett tanulók gyenge érdeklődése a magyar szervezetek iránt, másfelől az iskolában uralkodó konzervatív szellem, amely inkább elhallgatta, mint népszerűsítette a KMEM munkáját. A kastli tanárok semmi jelét nem adták annak, mintha becsülnék és értékelnék a KMEM tevékenységét. A tanulókat sem ösztönözték, hogy abban vegyenek részt, ha egyetemre vagy főiskolára jutnak. A katolikus klérus - amelyből a tanárok egy része kikerült - szembeszökő módon idegenkedett a KMEM-ben tapasztalt felvilágosultságtól, modernségtől, nyitottságtól, ökumenikus beállítottságtól, erős "zsinat-pártiság"-tól és politikai középutasságtól. Nem csoda, hogy tanítványaikkal sem kedveltették meg az Egyetemi Mozgalmat, különösen, amikor látták, hogy Mindszenty bíboros sem rokonszenvezett vele.

Az ökumenikus tájékozódásra az indítást az 1969-es közgyűlés adta meg, amely határozatban mondta ki a katolikus-protestáns együttműködés gondolatának támogatását, egyben azt is, hogy kívánatos volna a Magyar Evangéliumi Ifjúsági Konferenciával együtt egy ökumenikus találkozó megrendezése. Erre sor is került 1971-ben Sionban, de akkor már az Ifjúsági Konferenciából kiszakadt Európai Protestáns Magyar Szabadegyetemmel karöltve, majd azóta kétszer is megismételve. Az 1969-es kongresszuson lett a KMEM egyházi tanácsadója Békés Gellért római bencés tanár, az ökuméne gondolatának lelkes híve.[393]

A KMEM évi kongresszusai - amelyeket húsvét hetében, majd később a húsvétot követő héten rendeztek - mindannyiszor össze voltak kötve előadásokkal. E tanulmányi hetek az idők folyamán a jelentősebb értelmiségi találkozók sorába léptek. Ezeken előadott a többi között András Imre, András Károly, Barankovics István, Békés Gellért, Bogyay Tamás, Feketekuty László, Hegyi Márton, Horváth Árpád, Menczer Béla történész, Morel {353.} Gyula, Hans Sedlmayr német művészettörténész, Szabó Ferenc, Vass György dogmatikatanár, Vida István.

A KMEM tanulmányi hetei tárgyköre a mai embert és a mai keresztényt foglalkoztató témákat öleli fel, meglehetősen ritkán érintve sajátosan magyar kérdéseket. Ez részben azzal függ össze, hogy a konferenciák kiadásainak egy részét egyházi pénzadók fedezik (kiket könnyebb vallásos jellegű összejövetelek támogatására megnyerni), részben azzal, hogy az értelmiségi találkozók jellegének kialakulása közben a KMEM-nek jutott feladatul olyan kérdések figyelemmel kísérése, mint a hit, az Isten, az ember és a modern világ, a vallás és a természettudományok viszonya, a társadalomért és a természetért viselt felelősség, a kereszténység jelene és jövője. Olykor azonban a KMEM is magyar témát választott, mint például 1972-ben, amikor a nemzeti önvizsgálatot tárgyalta, vagy 1983-ban, amikor az "Ember és szabadsága" témakör nyújtott módot a magyar vonatkozások bővebb kifejtésére.

A Katolikus Magyar Egyetemi Mozgalom konferenciái a legnépesebb értelmiségi találkozók. Nem ritka, hogy kétszáznál is több a résztvevők száma. A KMEM abban is különbözik az egyéb hasonló társulásoktól, hogy sok helyi szervezete működik, rendszeres előadásokkal, hétvégi találkozókkal, egy-egy kérdést taglaló szemináriumokkal. A legtevékenyebb csoport kétségtelenül a müncheni volt, talán annak következményeként, hogy ott él Kalniczky György, a KMEM hosszú időn keresztül működött főtitkára, valamint az elnöki tanács több tagja - András Mária, Boór János, Kovács K. Zoltán -, akik igyekeztek a helyi csoport életét is elevenné tenni. A müncheni csoporton kívül említést érdemel még az innsbrucki, amely hétvégi konferenciáival nemcsak a helybeliek, de a szomszédos országokban élő érdeklődők figyelmét is fel tudta kelteni.

Az érdeklődés persze, szerénynek nevezhető, ha összehasonlítjuk az olcsó szórakoztatás, a dilettáns önkelletés, a hazafiaskodás, a magyarkodás, a politikai buzogányforgatás fórumainak adataival. Bizony, a nyugati emigráció szégyeneinek egyike, hogy a komoly, megfontolt, színvonalas szó mindig kevesebb embert vonzott, mint a silány mulattatás és a nagyképű tudatlanság, amely értette és érti a módját annak, hogy tetszetősnek és kívánatosnak tűnjék fel. A KMEM müncheni csoportjának adatai azt az elszomorító tényt közlik, hogy 1974 és 1977 nyara között az igényes és színvonalas előadások látogatottsága 17 és 78 fő között mozgott, egy olyan nagyvárosban, amelyben sok ezer magyar él. Münchenben három év alatt csak 164 személy akadt, akiket a 11 előadás valamelyike érdekelt, 81 látogató a 11 előadásból csak egyen jelent meg.[394] Ugyanakkor zsúfolásig megtelnek a termek, ha vidám esteket vagy bálokat hirdetnek. Persze, nemcsak Münchenben.

A KMEM-et is, mint a többi értelmiségi társulást, fenyegeti az elöregedés veszélye. Mind kisebb a fiatalok, mind nagyobb az idősebbek aránya. Némi megifjodásra csak Innsbruckban és Münchenben látni jeleket, amelyek azonban derűlátásra még nem nyújtanak elegendő okot. Münchenben biztató kezdeményezés indult el a fiatalabbak bekapcsolására. Ennek tartóssága azonban nagyrészt függ a fiatalok kitartásától és az idősebbek megértésétől, türelmétől, mert az ifjúság új stílust, formákat, gondolkodási és viselkedési {354.} normákat hoz magával, amit egy egészséges és fejlődőképes szervezetnek tudnia kell integrálni. A tapasztalatok azt mutatják, hogy az idősebbek sokhelyütt hívják az ifjúságot, de megriadnak, ha meg is jelenik. A KMEM próbája lesz, hogy elviseli-e a fiatalok által bevezetett új hangot és magatartást. A megújulás nélkül viszont egyhelyben topogásra és pangásra van ítélve.

A protestáns ifjúság és fiatal értelmiség szolgálatára az Európai Magyar Evangéliumi Ifjúsági Konferencia és a belőle az idősebb korosztály kezdeményezésére kivált Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem vállalkozott.

Az Európai Magyar Evangéliumi Ifjúsági Konferencia az ötvenes évek végén azzal a szándékkal kezdte meg tevékenységét, hogy a menekült protestáns ifjúságot hitében és magyar öntudatában megerősítse, a keresztényként való tájékozódásban segítse. A szervezet élén evangélikus és református lelkészek állottak, akiknek munkája révén hamarosan jól működő és tartósnak ígérkező intézmény alakult ki.

Az Evangéliumi Ifjúsági Konferencia elhatározta, hogy évi találkozóit a nagyhéten rendezi. Az elsőre 1960-ban a norvégiai Trysilben került sor. Ezen 9 országból még csak 72 résztvevő jelent meg, de a következő évben, az ausztriai Salzerbadban 12 országból már 122-en vettek részt, 1962-ben az angliai Dymchurchbe 11 országból 102 vendég érkezett. A további években Németország, Dánia, Svájc, Svédország és más nyugat-európai országok voltak a tavaszi konferenciák színhelyei.

A jelentősebb európai protestáns lelkészek és teológusok támogatták a kezdeményezést és maguk is részt vettek mint előadók, igehirdetők, vagy áhítatok vezetői. Közöttük volt a legtekintélyesebb nyugati magyar evangélikus teológus, Vajta Vilmos (aki a hatvanas években a Lutheránus Világszövetség teológiai osztályának élén állott), Terray László norvégiai, Szépfalusi István ausztriai, Glatz József és Szigethy Sándor svédországi, Pátkai Róbert angliai, Nagy József németországi evangélikus, Tüski István hollandiai, Bárczay Gyula svájci, Soós Mihály ausztriai, Varga Sándor angliai református lelkész. Az utóbbi években Gémes István stuttgarti evangélikus, valamint Cseri Gyula frankfurti és Kiss Szabolcs koblenzi református lelkész irányította a szervezet tevékenységét. Az évenként rendezett összejöveteleken gyakran szerepeltek nyugaton élő magyar írók is, közöttük Cs. Szabó László, Szabó Zoltán, Kerényi Károly, Szente Imre és Sulyok Vince. A konferenciák anyaga a hatvanas években több kötetben könyvalakban is megjelent Szépfalusi István szerkesztésében.[395]

Az Evangéliumi Ifjúsági Konferencia tanulmányi hetei erősen vonzották - a jegyzőkönyvek tapintatos fogalmazása szerint - a "javakorabelieket" is és az a veszély fenyegetett, hogy az ifjú és idősebb résztvevők arányszáma az előbbiek rovására tolódik el. Ennek ellensúlyozására a laikusok részvételi jogának felső határát, az előadókat kivéve, először 35, majd később 40-42 évben állapították meg. Az idősebbek ezt hátrányos megkülönböztetésnek tekintették és elhatározták, hogy a szervezeten belül "Szabadegyetemet" hoznak létre, amelyben nem lesz életkorbeli megkülönböztetés. Az 1969 áprilisában tartott értekezlet határozata szerint a jövőben két tanulmányi konferenciát rendeznek. A nagyhéten az EMEIK szokásos találkozóját, a fiatalok számára, valamivel később az EMEIK Szabadegyeteme konferenciáját, {355.} amelyen korra való tekintet nélkül bárki részt vehet. A Szabadegyetem hitet tett az ökumenikus együttműködés mellett és fő feladatai egyikének nevezte, hogy megismerni, ápolni, terjeszteni kívánja az "egyetemes" magyar kultúrát, függetlenül attól, hogy annak művelői Magyarország határain belül vagy azokon kívül élnek.

Az 1969 áprilisi összejövetel 8 tagú ideiglenes intéző bizottságot választott Tóth János elnökletével, azzal a feladattal, hogy az evangélikus és református gyülekezetek laikus munkájában való részvételét az illetékes lelkészi munkaközösségekkel tisztázza. Sem az evangélikus, sem a református lelkigondozó szolgálat tagjainak többsége nem rokonszenvezett a "javakorabeli laikusok" sznobnak és szalmalángnak tekintett aktivitásával. A szabadegyetem tervezett tevékenysége ellen foglalt állást, jóllehet Tóth János és társai megígérték, hogy eltekintenek a 35 éven aluliak bevonásától és a lelkigondozó szolgálatokkal karöltve akarják terveiket megvalósítani, a többi között a katolikusokkal rendezendő első ökumenikus találkozót. Erre 1971 nyarán került sor a svájci Sionban, de a Szabadegyetem kezdeményezői az EMEIK illetékes vezetői részéről utólagos elmarasztalásban részesültek. A szakadás elkerülhetetlennek bizonyult. Az EMEIK intéző bizottsága megtiltotta a Szabadegyetemnek, hogy az Evangéliumi Ifjúsági Konferencia nevet használja. A Szabadegyetem irányítói elhatározták, hogy szervezetüket megtartják, önállóak lesznek Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem néven. Az alapszabály-tervezet vitájában Szabó Zoltán azt mondotta, hogy "Mivel az EPMSZ mindenki felé nyitott és kapcsolatai is megvannak, az elkövetkező időben Nyugat-Európában kikristályosodási pont lehet." Az 1972. évi ausztriai St. Georgen-i konferenciát már mint az EPMSz találkozóját hirdették meg. A szervezet Svájcban nyert elismerést, a Svájci Protestáns Egyházak Szövetsége vette pártfogásába, berni székhellyel független egyesületként a Svájci Polgári Törvénykönyv alapján jegyeztetett be. E státusz kivívását Tóth János összeköttetései és kapcsolatai tették lehetővé. A Szabadegyetem a kezdeti években rászorult a svájci protestáns egyházak anyagi támogatására, e segélynek 1976-ban bekövetkezett megszűnése óta az EPMSz Baráti Társasága gondoskodik a munka pénzügyi fedezetéről.

A St. Georgenben rendezett tanulmányi hétre az EPMSz három magyarországi szellemi embert - Benda Kálmánt, Csoóri Sándort és Mészöly Miklóst - hívott meg előadónak, de kiutazási engedélyt egyikük sem kapott. Megjelent viszont két fiatal író Erdélyből. A Magyarországra küldött meghívások és a romániai magyar irodalom két képviselőjének jelenléte mutatták, hogy az EPMSz a magyar szellem országhatárokon túli egységében gondolkodik és nem rajta múlott, hogy ez a beállítottsága a következő esztendőkben nem dokumentálódott mindig az előadók és résztvevők listájában. Szemmel látható volt a törekvése, hogy a párbeszédet a világ különböző tájain élő magyarok között fenntartsa, a másik oldalról jövő válasz viszont napi politikai meggondolások, nem egyszer bürokratikus szűkkeblűség függvénye volt. Budapesti illetékesek sok éven át tudomást sem vettek az EPMSz létéről, Romániából viszont csaknem minden találkozón voltak vendégek, előadói asztaloknál is, Jugoszláviából pedig gyakran vettek részt olyan magyarok, akik a Szabadegyetem vallási és művelődési törekvései iránt érdeklődtek.

{356.} Ellentétben a Katolikus Magyar Egyetemi Mozgalommal, az EPMSz csak konferenciák rendezésére, könyvkiadásra és olvasói hálózat kiépítésére korlátozta tevékenységét. Helyi szervezeteket nem létesített és két konferencia közötti időben előadásokat is csak ritkán rendezett, főleg kiadványai megjelenése alkalmából, műveket és szerzőket mutatva be. Már az első években kialakult a szervezet irányítóinak köre, melynek tagjai egymást váltva látták el a különböző vezetői feladatokat. Ezek közül említést érdemel az első elnökön, Tóth Jánoson kívül Balla Bálint, Bárczay Gyula, Kovács Andor, Szépfalusi István, Szépfalusi Márta, Szöllősy Árpád, Szöllősy Pál. Az egymást váltó elnökök mellett a Szépfalusi-házaspár biztosította hosszú időn át az ügy- és pénzkezelés folyamatosságát, munkájával a legjobban működő külföldi magyar szervezetek egyikévé téve a Szabadegyetemet.

Az EPMSz tekintélyét és népszerűségét magas színvonalú tanulmányi hetei alapozták meg. Fontos feladatának tekintette a hungarológiai - irodalmi, magyar történelmi, néprajzi, társadalomtudományi - ismeretek gyarapítását és a konferenciák résztvevőinek a mai magyar szellemi élet kimagasló alakjaival való megismertetését. Ezért hívta meg előadónak a nyugati magyar irodalom, művészet, tudomány legjobbjait és a lehetőségeknek megfelelően olyan magyarországi, romániai, jugoszláviai magyar szellemi embereket, akikkel való találkozás a nyugati magyaroknak mindenképpen élményt ígért. A Szabadegyetem tanulmányi heteinek majd másfél évtizede alatt a többi között a következők tartottak előadást: Békés Gellért, Hanák Tibor, Határ Győző, Molnár József, Morel Gyula, Peéry Rezső, Siklós István, Cs. Szabó László, Szabó Zoltán, Szelényi Iván, Szente Imre, Veress Sándor, Zsindely Endre, valamint a belső körhöz tartozó Balla Bálint, Bárczay Gyula, Kovács Andor, Szépfalusi István, Szöllősy Árpád, Tóth János. Az EPMSz találkozóinak programját mindig kiegészítették vallási tárgyú előadások, istentiszteletek, áhítatok, irodalmi estek, kiállítások, hangversenyek.

Amikor több éves szünet után, 1979-ben a budapesti hatóságok ismét engedélyezték magyarországi meghívottak kiutazását és Keresztury Dezső kíséretében többen is megjelentek, a neves budapesti író beszédének egy passzusa szükségessé tette, hogy az EPMSz állást foglaljon a hazai kapcsolatok kérdésében. Az alsó-ausztriai Mönichkirchenben rendezett konferenciának - a Herder-díjat éppen akkor átvevő Sütő András ünneplésén kívül - ez volt egyik legjelentősebb mozzanata. Szöllősy Árpád elnök világossá tette, hogy az EPMSz nem zárkózik el a párbeszéd és az érintkezés elől, de a kapcsolatoknak szigorúan a kölcsönösség alapján kell kiépülniök és nem érinthetik azokat a fenntartásokat, amelyekkel a szervezet a Magyarországon kialakult társadalmi és politikai rendszert kíséri. Budapest kénytelen volt belátni, hogy egy olyan jelentős értelmiségi tömörülést, mint amilyen az EPMSz, nem hagyhat figyelmen kívül és nem is kényszeríthet olyan megalázó szerepre, mint amelyre némely más nyugati magyar egyesülettel való kapcsolatait építette.

A konferenciák programjával és előadóival kapcsolatban egyszer került sor komolyabb vitára. Ez 1983-ban történt, amikor a rendezők meghívták előadónak Hegedűs András szociológust, a volt miniszterelnököt, akit az 1956-os forradalom söpört el posztjáról. Neki egy szociológiai kérdésről kellett {357.} volna előadnia az Asconában meghirdetett tanulmányi héten. Hegedűs meghívása ellen többen tiltakoztak és az EPMSz különféle külső támadások középpontjába került. A rendezőség - noha tudományos és nem politikai téma elemzésére kérte fel Hegedűst - megoszlott abban a kérdésben, hogy tartsa-e fenn a meghívást, vagy vonja vissza, mert a meghívott nevéhez mégiscsak a magyar történelem egy sötét fejezete fűződik. A további vitát elkerülendő, az EPMSz az utóbbi mellett döntött, de a maga részéről Hegedűs András is visszalépett, hogy megkönnyítse a két tűz közé került Szabadegyetem helyzetét. Az eset világosan mutatta, hogy hol vannak a határai a magyarországi közéleti emberekkel való érintkezésnek és milyen érzékenyen reagál a nyugati magyar közvélemény egy jelentős hányada, ha valaki a határokat átlépi. A másik tapasztalat, hogy emóciók és indulatok milyen fontos szerepet játszanak, még olyan ügyekben is, amelyekben a józan mérlegelésnek és a pluralista szemléletnek kellene érvényesülnie.

A közelmúltban az EPMSz egy kisebb belső válságon is átment. Ennek eredője az az ellentét volt, amely az évek folyamán az adminisztrációt és a pénzkezelést intéző Szépfalusi-házaspár és a vezetőség más tagjai között merült fel és végül a harmonikus együttműködést lehetetlenné tette. A válság békésen oldódott meg, Szépfalusi Márta és István egymás után megvált tisztségeitől, az elnökség pedig köszönettel és elismeréssel nyugtázta azt az értékes és eredményes munkát, amellyel segítettek a szervezetet felépíteni és sikeresen működtetni.

Szépfalusi Istvánnak nagy szerepe volt a könyvkiadás megindításában és megszervezésében is. A Szabadegyetem legmaradandóbb vállalkozása kétségtelenül egy igényes kiadói program megvalósítása, amely nemcsak kitűnő művekkel gazdagítja a nyugati magyar könyvtermést, de a Könyvbarátok Körének megszervezésével - amely elsősorban Szöllősy Árpád érdeme -, olvasói réteget is toborzott a jó irodalom befogadására. A kiadói tevékenység 1973-ban indult meg az EPMSz füzetsorozatával, amely - Szépfalusi István szerkesztésében - a konferenciák legjobb előadásait bocsátotta nyomtatott formában az érdeklődők rendelkezésére. A sorozatban 1973 és 1978 között 12 füzet jelent meg. 1976-ban kezdődött el Szöllősy Árpád javaslatára a könyvek kiadása és 1984 végéig 22 mű hagyta el a nyomdát. A szerzők névsora: Cs. Szabó László, Vándor Györgyi, Konrád György, Szelényi Iván, Tóth János, Peéry Rezső, Hanák Tibor, Domahidy András, Janics Kálmán, Sütő András, Lehoczky Gergely, Bibó István, Ordass Lajos, Szépfalusi István, Szabó Zoltán. A legjelentősebb kiadvány kétségtelenül Bibó István Összegyűjtött Munkái-nak négy kötete, valamint a nyugati magyar költészet és a nyugati magyar próza antológiája, az előbbi Kemenes Géfin László, az utóbbi Ferdinandy György szerkesztésében. Az EPMSz könyvkiadója az anyagilag legmegalapozottabb nyugati magyar kiadók közé tartozik. A majd ötszáz tagot számláló Könyvbarátok Köre, a Szabadegyetem Baráti Társaságának tagjaival együtt, teremti meg, időnként jelentős áldozatkészséggel, a kiadványok megjelentetésének anyagi alapját. Az igényes program és a könyvek színvonalas kiállítása meg annak biztosítéka, hogy szélesebb olvasói rétegek is figyelemmel és érdeklődéssel kísérjék.

Az előbb tárgyalt értelmiségi körökkel egy időben indult, de csak 1977-ig maradt fenn a németországi Magyar Főiskolai Hét. Az első főiskolai hetet {358.} 1961-ben rendezték a marienbergi Európa Házban. A rendező kezdetben az Európa Ház, a kölni Széchenyi Kör és a németországi Diákszövetség volt, később azonban a Diákszövetség hirdette és rendezte meg az évenként, a nyár végén sorra kerülő és szép számú résztvevőt vonzó találkozót, amely témaválasztásban és színvonalban nem maradt el a Mikes, a KMEM és az EPMSz tanulmányi hetei mögött. A Főiskolai Hét volt valamennyi közül a leginkább hungarológiai érdeklődésű, témái csaknem kizárólag a magyar irodalomra, történelemre, társadalom- és gazdaságtudományra korlátozódtak. A szervezők abból indultak ki, hogy magyar értelmiségiek magyar nyelven rendezett tanulmányi konferencián magyar kérdéseket vitassanak meg, mert általános emberi problémák és a kor által feladott kérdések taglalására idegen nyelvű értekezletek és előadások is kielégítő lehetőségeket nyújtanak, mindenkinek abban az országban, amelyben él. Az előadók jelentős hányada Németországban lakó író és tudós volt, de szép számmal szerepeltek az előadói asztalnál más országból érkezett vendégek, így Magyarországról is a többi között Berend T. Iván, Béládi Miklós, Mészöly Miklós, László Gyula, Lőrincze Lajos. Előadott Marienbergben nyugati magyar írók és tudósok közül: Szabó Zoltán, Kibédi Varga Áron, Bogyay Tamás, Décsy Gyula, Jászai Géza, Menczer Béla, Brunner György, Gosztonyi Péter, Varga József, Kovács K. Zoltán, Horváth Árpád, Hellenbart Gyula, Világhy Ernő, Molnár József. Az irodalmi esteken gyakran szerepeltek ismert költők és elbeszélők, köztük Háy Gyula, Thinsz Géza, Sulyok Vince, Monoszlóy Dezső, Lőkkös Antal.

1972-73-ban nyilvánvalóvá vált, hogy a Diákszövetség, mivel irányító tagjai befejezték tanulmányaikat és szétszóródtak az egész országban, képtelen a főiskolai hetek folyamatosságát biztosítani. Tarnai László és Kovács György, akik korábban a szervezés munkájában részt vettek, hivatási okok miatt visszavonultak, a marienbergi ház sem volt már könnyen megkapható a konferencia megrendezésére, úgyhogy abbamaradt a tanulmányi hetek sorozata. Később Balogh Tibor mérnök tett kísérletet feltámasztására, egyesületként jegyeztetve be a Főiskolai Hetet, mint magyar kulturális fórumot. Egyetlen egyszer sikerült még megszervezni egy találkozót, 1977-ben a Nürnberg melletti Feuersteinben, a többi között amerikai magyar és magyarországi résztvevőkkel. A konferencia sikere a folytatást sugallta, de az 1979-re tervezett és kisebbségi kérdések megtárgyalására összehívandó találkozó ügye kútba esett, egyfelől a kellő érdeklődés hiánya, másfelől az illetékes budapesti intézményeknek a meghívott magyarországi előadók kiutazását lehetetlenné tevő feltételei miatt. Ezzel a németországi Főiskolai Hét végleg lekerült a napirendről és néhány évvel később a rendező egyesület is feloszlott.

A hetvenes évek második felében bontakozott ki a Svájci Magyar Irodalom- és Könyvbarátok Körének (SMIKK) kulturális tevékenysége. A Kör 1977-től kezdődően minden év őszén Luganóban rendez tanulmányi napokat, mintegy a megszűnt németországi Főiskolai Hét örökébe lépve, nemcsak a tekintetben, hogy elsősorban a Svájcban, Németországban és Ausztriában élő magyarok érdeklődését kívánja felkelteni, de a magyar központú témaválasztásban is. Tevékenysége nem korlátozódik az évi tanulmányi napok {359.} megrendezésére, hanem egész évben rendez esteket és előadásokat, ezenkívül könyvkiadásba is belekezdett.

A SMIKK előzményének tekinthető a Zürichi Magyar Ifjúsági Klub, amely éveken keresztül rendezett színvonalas előadásokkal vonta magára a figyelmet és amelynek élén a szlovákiai magyar ifjúsági mozgalomban részt vett, majd Csehszlovákia 1968-as megszállása után nyugatra menekült B. Szabó Péter állott. A Kör megalapításának ötlete és kivitelezése két zürichi magyar, Bozsoki János és Magyari Sándor nevéhez fűződik. Az egyesületi életben jártas Bozsoki szervezési munkájának eredményeként 1976 elején megtartották az alakuló közgyűlést Zürichben. A Svájci Magyar Irodalom- és Könyvbarátok Körének elnöke a Luganóban élő Saáry Éva költő és festő lett, a főtitkári tisztség Bozsoki Jánosnak jutott, majd egy év végeztével átadta B. Szabó Péternek, aki a Kör Értesítő című rendszeres közlönyét is szerkeszti.

Az alapítók szándéka kezdetben az volt, hogy népszerűsítik a nyugati magyar irodalmat és segítenek eljuttatni a megjelenő könyveket a világban szétszórt olvasókhoz. Munka közben azonban hamarosan észrevették, hogy mily megoldhatatlan feladatra vállalkoztak és mivel az együttesben az irodalomnak nemcsak fogyasztói, hanem művelői is szép számmal akadtak, gyorsan rájöttek arra, hogy könnyebb könyveket kiadni, mint eladni. A terjesztés elsőbbségét felváltotta a kiadás elsőbbsége, jóllehet a Kör nem adta fel könyvterjesztői programját.

Svájc határain túl a SMIKK tekintélyét elsősorban a luganói tanulmányi napok alapozták meg. Ezek szervezését Saáry Éva és B. Szabó Péter vállalta. Az első konferenciát, 1977 őszén, a közeli Asconában élt és meghalt Kerényi Károly vallástörténész és ókortudós munkásságának felmérésére szentelték, 1978-tól kezdődően három éven keresztül Magyar Mérleg címen az elmúlt harminc év magyar kultúrtörténeti teljesítményeinek összegezése volt a feladat, mégpedig külön-külön konferencián tárgyalva a magyarországi, nyugati és kisebbségi eredményeket. 1981-ben a magyar forradalom 25-ik évfordulója alkalmából ez volt a tanulmányi napok központi témája. 1982-ben újabb sorozat indult meg Gesta Hungarorum címen a magyar történelem három nagy szakaszának áttekintésére. Ez az 1984-es konferencián fejeződött be a kiegyezéstől 1945-ig terjedő időszak tárgyalásával. A luganói találkozók általában ötnaposak és sikerükhöz nagymértékben hozzájárul a színhely festői fekvése. A leggyakoribb előadókhoz a következők tartoztak: Bogyay Tamás, Dénes Tibor, Ferdinandy Mihály, Gosztonyi Péter, Hanák Tibor, Juhász László, Saáry Éva, Csernohorszky Vilmos. A konferenciák anyaga kötet-formában is megjelent. Mind ez idáig napvilágot látott a Kerényi-szimpózium, a Magyar Mérleg, az 1956-tal foglalkozó "Befejezetlen forradalom" teljes anyaga és megjelenik a Gesta Hungarorum előadásainak szövege is. A SMIKK ezenkívül más könyveket is kiadott, magyar és német nyelven. Nevét az 1983-as közgyűlésen Svájci Magyar Irodalmi és Képzőművészeti Körre változtatta, levonva annak következtetéseit, hogy az évek folyamán nemcsak irodalmi előadásokat és szerzői esteket, hanem 1981-től rendszeres képzőművészeti kiállításokat is rendezett, gondot fordítva a Svájcban élő magyar művészek megismertetésére és népszerűsítésére.

Svájci vállalkozás a Dies Academicus Hungaricus Genevensis nevű értelmiségi {360.} konferencia, amely Genfben jött létre néhány ott élő magyar - Luka László, Molnár Miklós, Nagy László és mások - kezdeményezésére Az első találkozóra 1977 június közepén került sor igen szép számú résztvevővel. A vitaindító előadást Szabó Zoltán tartotta az 1956-os forradalomról. A konferencia zárónyilatkozatában ez olvasható: "A magyar népnek nem feladata, hogy újabb felkelést kezdjen és új visszatorlást provokáljon ki, de feladata, hogy minden rágalommal, feledéssel és elszürküléssel szemben tisztán őrizze meg a maga forradalmának zászlaját, amely az emberiség szabadabb jövőjének a zászlaja is." Ugyanebben a nyilatkozatban a résztvevők kijelentették, hogy "veszélyben forog az emberi szabadság minden olyan országban, ahol nem a pluralitás érvényesül mind ideológiai, mind politikai tekintetben. Szolidaritást vállalnak mindazokkal az egyénekkel és csoportokkal, akik akár hazájukon belül, akár hazájukon kívül küzdenek, hogy nemzetük önrendelkezési joga és hazájukban az emberi szabadság jogai érvényesüljenek".

A következő találkozón, 1980 májusában, a résztvevők Bibó István életművére pillantottak vissza, kiemelve abból a jelentősebb mozzanatokat. A bevezető referátumot Borsody István tartotta "Jászi, Bibó és a magyar nemzetiségi kérdés" címen, elsősorban Bibónak a nemzetről és a kisebbségről vallott nézeteit ismertetve és összehasonlítva Jászi Oszkár felfogásával. A további vita három részben folyt és egy-egy nagyobb Bibó-tanulmány témakörét érintette. Az első "A kelet-európai kisállamok nyomorúságá"-t és "A magyar demokrácia válságá"-t taglalta (Borsody és e könyv szerzője bevezető előadásával), a második a "Zsidókérdés Magyarországon" című tanulmányt (Kemény István bevezetőjével), a harmadik a nemzetközi szervek bénultságáról szóló angol nyelvű könyvet elemezte (Tóth János referátumával). A népes és nagy sikerű konferencia nemcsak a Bibó iránti érdeklődést és tiszteletet érzékeltette, de arról is tanúságot tett, hogy a genfi kezdeményezés életre való és elsősorban olyanok szükségletét elégíti ki, akik más magyar értelmiségi találkozókat nem, vagy csak ritkán látogatnak.

A kedvező tapasztalatok indították Luka Lászlót arra, hogy 1983-ban megrendezze a harmadik Dies Academicust. A június közepén lezajlott háromnapos értekezleten a magyar reformkísérletek álltak a viták középpontjában. A téma alkalmat nyújtott a konferencia résztvevőinek, hogy áttekintsék azokat a változásokat, amelyek az utolsó évtizedben Magyarországon a politikában, a társadalomban és a gazdasági életben végbementek. Mivel a találkozóra Nagy Imre és társai kivégzésének 25-ik évfordulója alkalmából került sor, lehetetlen volt nem emlékezni erre a negyed század előtti eseményre. A szervezők erre a konferencia nyilvános és francia nyelvű megnyitó ünnepségét használták fel, amelyen magyar és nem magyar írók, tudósok és újságírók idézték fel Nagy Imre emlékét. Ezt megelőzően a Dies a következő nyilatkozatot bocsátotta ki: "Nagy Imre és sorstársai, s velük együtt az 1956-os forradalom annyi más áldozata még ma, negyed század múltával is ismeretlen helyen, névtelen sírban nyugosznak. A legelemibb erkölcs és kegyelet nevében kérjük az illetékeseket, hogy hamvaikat tisztességben temessék el, nevükkel megjelölt sírban, a civilizált Európa évezredes szokása szerint."

Az európai értelmiségi konferenciák sorában említést érdemelnek a Magyar Műhely {361.} című párizsi folyóirat találkozói, amelyek az előbb említettekkel ellentétben nem nyilvánosak, hanem arra szolgálnak, hogy a folyóirat munkatársainak és baráti köre tagjainak módot nyújtsanak közös témák megbeszélésére. Az első Magyar Műhely-találkozót 1972-ben rendezték, a folyóirat fennállásának tizedik évfordulója alkalmából a Párizs melletti Marly-le-Roi-ban. Azóta ezek a konferenciák intézményesültek és az utolsó évtizedben felváltva Marlyban és a Bécs melletti Hadersdorfban rendezik. Programjuk irodalmi előadásokból, alkotói módszerek megbeszéléséből, stílusvitákból, kísérletek bemutatásából és a Magyar Műhely által alapított Kassák-díj kiosztásából áll. A Kassák-díjban eddig nemcsak költők és írók, de képzőművészek is részesültek, annak folyományaként, hogy a Magyar Műhely az irodalmat és a képzőművészetet az alkotói törekvés egymást kölcsönösen kiegészítő két megjelenítési formájának tekinti. A párizsi folyóirat lappolitikájának megfelelően az évi találkozók is a budapesti művelődési minisztériummal és a Magyarok Világszövetségével való szoros együttműködés jegyében zajlanak le. A szervezők az értekezletek programját Budapesten is megbeszélik és a Magyarországról azokra érkező delegációkban - írókon kívül - mindig helyet foglalnak a Művelődési Minisztérium, a Magyarok Világszövetsége és az illetékes magyar követség megbízottai is. Mivel e konferenciák zártkörűek, és a Magyar Műhely egyébként is eléggé elszigetelődött a külföldi magyarok közösségétől, a budapesti hatóságokkal kialakult meghitt viszony és együttműködés nem kelt különösebb szimpátiát a politikai emigráció soraiban vagy közvélemény-formáló sajtójában.

Azoknak az értelmiségi tömörüléseknek a sorában, amelyek nem rendeznek nagyobb szabású konferenciákat vagy találkozókat, csak helyi előadásokat, hírben és tekintélyben első helyen áll a londoni Szepsi Csombor Kör, amelyet 1964 végén Czigány Lóránt, Siklós István és Szabó András - Cs. Szabó László fia - alapított. A név Czigány Lóránttól származik. A Kör "célul tűzte ki - írták a munka megindulásakor kiadott körlevelükben az alapítók - a magyar nyelv és irodalom, valamint a művészetek terjesztését, bátorítását és előadóik meghallgatását. Munkára s együttműködésre kíván alkalmat nyújtani azoknak, akik - Szepsi Csombor szavaival: »... idegen földre látni, hallani, tanulni, értelmet venni minden tartózkodás nélkül elindultak«. Példaadóan alkalmasnak látszott Szepsi Csombor Márton kassai, tizenhetedik századi útleíró arra, hogy nevével magyarok közösségét hívja életre". Annál is inkább, mert Szepsi Csombor Angliában is élt.

A Kör az angol fővárosban fórumot teremtett az irodalomnak, a tudományos eredmények átadásának és a civilizált diszkussziónak. Estjein elsősorban a Nagy-Britanniában élő magyar szellemi embereknek adott lehetőséget a magyar közönség előtt való megszólalásra, de szívesen hívott meg előadónak Londonba látogató más országban élő írókat, tudósokat és művészeket is. A londoni lengyel klubban rendezett és egy pohár bor mellett végződő esteken gyakran léptek fel hazai hírességek is, a többi között Illyés Gyula, 1980 márciusában pedig hat kiváló költő, kik angliai előadókörútjuk alkalmából fogadták el a meghívást. A Kör súlyát és népszerűségét nagymértékben emelte, hogy mindjárt alakulása után élvezhette Cs. Szabó {362.} László, Szabó Zoltán és Londonban élő más magyar szellemi emberek támogatását, színvonaligénye pedig hosszú időre biztosította a londoni magyar értelmiség figyelmét és érdeklődését. Ugyanilyen igényes volt könyvkiadói programja is, amely 1967-ben indult Iványi-Grünwald Béla Hungarica gyűjteményének feldolgozásával és több lírai és prózai köteten kívül olyan fontos munkákat tartalmazott, mint Révai András tanulmányainak gyűjteményét és Fekete Márton (Sárközi Mátyás) angol nyelvű Ki kicsodáját (Prominent Hungarians). A Kör kiadásában eddig 15 kötet jelent meg

Bécsben a Bornemisza Péter Társaság vállalkozott a Szepsi Csombor Köréhez hasonló tevékenységre, a magyar művelődés szolgálatára és az igényes közönség szellemi tájékoztatására. 1960 márciusában alakult, titkára kezdettől fogva Szépfalusi István volt és az ő fáradhatatlan ügybuzgalmának tulajdonítható, hogy a Társaság előadásai rendszeressé váltak, intézményesültek, megbecsülésre és tekintélyre tettek szert. Szépfalusi magas színvonalra törekedett és a magyar szellemiség egységét tartva szem előtt alkotta meg a Társaság programját. Az előadók - egy 1975-ös statisztika szerint, amely az 1960 és 1975 közötti időszakot fogta össze - 34 százaléka Romániában, 25 százaléka Ausztriában, 20 százaléka más nyugat-európai országokban, 14 százaléka Magyarországon, 7 százaléka Jugoszláviában élt. Ez alatt a másfél évtized alatt mintegy hetvenen szerepeltek a Bornemisza Péter Társaságban, amely nemcsak Bécsben, de más osztrák városokban is rendezett előadásokat.[396]

Bécsben említést érdemel még az Európa Club, amely azonban hajdani összetételében már nem létezik. A szakadás után a tagok egy része "Európa"-Club néven folytatja működését - és ez ma Darányi Ferenc vezetésével rendszeres előadások és összejövetelek tartásával igen tevékeny -, a másik a Bécsi Magyarok Kultúregyesülete, amelynek munkáját Deák Ernő és Zsiga Tibor irányítja, ugyancsak rendszeresen hirdetve előadásokat és rendezve összejöveteleket. Zürichben szép eredménnyel működött a Kirchgassei Kör, amely 1975-ben alakult és havonként tartott előadásokat, olykor jó nevű írókat és tudósokat kérve fel műveik vagy kutatási eredményeik ismertetésére. A Kaplony Péter egyetemi tanár vezetése alatt álló kör laza együttesként, minden szervezeti forma nélkül működött és tartózkodott a politikától. Néhány év alatt azonban kimerült és működését befejezte. Tartósabbnak bizonyult a müncheni Széchenyi Kör, amely - Buzády Tibor orvos és Madas István mérnök irányításával - ugyancsak a politikamentesség jelszavával kezdte el működését. Anyagilag tehetősebb lévén - Buzády pénzügyi támogatása folyományaként - a kezdeti nehézségeken könnyen esett túl és megalapozván létét biztosította zavartalan működését. A nyolcvanas évek elején amolyan kollektív vezetés alakult ki a szerepek és felelősségek elosztásával, Madas István irányításával. A Széchenyi Kör sikeresen vetette meg lábát Münchenben. Magyarországi kapcsolatai azonban többször váltottak ki vitákat és ellentéteket. Az előadók részben nyugati, részben magyarországi írók, tudósok, művészek voltak, a kiválasztás ellen nem merülhetett fel panasz, a színvonal kielégítőnek bizonyult és az előadásokat sokan látogatták.

Sikeres működésre tekinthet vissza a brüsszeli Corvina Kör, amely azzal a céllal alakult 1978-ban, hogy rendszeres előadóesteken szólaltasson meg {363.} ismert írókat, tudósokat, kutatókat, függetlenül attól, hogy hol élnek. A Kör - Mechler László, Ivánkay Judith és mások munkája révén - a belga fővárosban lakó magyarok kulturális központjává vált, estjein általában hatvanan-hetvenen jelennek meg, állandóan növekvő érdeklődéssel kísérve ez értékes értelmiségi társulás tevékenységét.

Az Egyesült Államokban és Kanadában élő nagyszámú magyarság jóval szegényebb az olyan értelmiségi társulásokban, mint amilyenek a nyugat-európai államokban kialakultak. Pedig sok városban több tízezerre tehető a magyarok száma, az anyagi lehetőségek jobbak, mint Európában, a magyar értelmiségi réteg is felveszi a versenyt az európaival, sőt az amerikai és kanadai egyetemeken működő magyar tanárok, kutatók és könyvtárosok száma messze felülmúlja az európai egyetemeken dolgozó magyarok számát, íróban, újságíróban, művészemberben sincs hiány, mégis az amerikai magyarok nemcsak az igényes irodalmi sajtóban és könyvkiadásban, de az értelmiség összefogásában és megszervezésében is az európaiak mögött maradtak.

A Magyar Baráti Közösség - amelyet kezdetben Itt-Ott körnek hívtak - laza társulás, de azért van némi szervezeti felépítése, a feladatokra kiszemelt felelősi és ügyintézői hálózata. A tagok nagyrészt a hajdani diákszövetség tagjai, akik megszerezvén a diplomát és belekerülvén a hivatási életbe, egy idő után úgy érezték, hogy érdemes lenne fenntartani valami kommunikációt egymás között és megteremteni némi írásbeli érintkezést. Ebből az igényből született az Itt-Ott nevű körirat, majd rendszeres közlöny, amely kezdetben alig állt másból, mint az érdekeltek beszámolóiból életük alakulásáról és véleményeikből különböző felvetődött kérdésekről. Az Itt-Ott életrevaló kezdeményezésnek bizonyult. Szabad fórum volt, amelyen mindenki őszintén kiönthette szívét, másokkal is megoszthatta örömeit és aggodalmait. Nyílt és őszinte eszmecsere alakult ki az olvasók között, a szerkesztő munkája csak arra korlátozódott, hogy a beérkezett írásokat közzétegye. Ereje a közlönynek abban volt, hogy informált és mentes volt minden szerkesztési megkötöttségtől, olyan - olykor formátlan és nyers megfogalmazású - írásokat tett közzé, amelyek az irodalmiasság igénye nélkül a maguk eredetiségével és ösztönösségével hatottak, szókimondóak és bátrak voltak. A siker igazolta a vállalkozást. Az Itt-Ott később már folyóiratjelleget vett fel. Tanulmányokat, cikkeket közölt, de mai nyomtatott formájában is fő szempont maradt az eszmecsere, aminek következtében a lapszámok többségét a hozzászólások, vélemények, viták teszik ki.

Egy idő után elégtelennek bizonyult az írásbeli érintkezés. Így született meg a rendszeres találkozók ötlete és némi szervezeti felépítés elindítása, amelynek további állomása a már többfelé működő helyi szervezetek létrehozása.

Az immár rendszeressé vált évi találkozók - Magyar Hét néven - lehetővé teszik, hogy a közösség tagjai személyesen is összejöjjenek és terveiket megbeszéljék. Ennek helye az Ohio állambeli Columbustól mintegy 50 mérföldre fekvő Lake Hope (a Reménység tava) állami park, amely képes mind nagy számú vendégsereget befogadni, mind egy konferenciához szükséges külső feltételeket biztosítani. A tanulmányi hetek erősen magyar témájúak, elsősorban irodalmi, történeti, az etnikumot érintő kérdéseket helyezve az {364.} előtérbe. Az előadók Amerikában élő magyar szellemi emberek. Európaiak ritkán adnak elő az MBK konferenciáin, és ha igen, akkor azok leginkább Magyarországról vagy Erdélyből meghívott írók és tudósok. A nyugati magyar előadók közül a többi között Kovács Imre, Gombos Gyula, Király Béla, Kiss Sándor, Faludy György, Püski Sándor, Ludányi András, Nagy Károly, Kabdebó Tamás, Ferdinandy György szerepelt a Laké Hope-i találkozón.

A Magyar Baráti Közösséget foglalkoztató témák között fontos szerepet játszik a kisebbségi magyarok emberi és nemzetiségi jogainak ügye. Több tagja tevékenyen részt vesz azokban a megmozdulásokban és kezdeményezésekben, amelyek például a romániai vagy szlovákiai magyarok érdekében az Egyesült Államokban indultak. Az MBK 1980 augusztus végén az akkori amerikai elnökhöz intézett levelében kifejezésre juttatta, hogy mennyire aggasztja a kisebbségben élő magyarokkal szemben alkalmazott mostoha bánásmód és hátrányos megkülönböztetés. A könyvkiadási program is mintha ezt az érdeklődést és gondot tükrözné. Az eddig megjelentetett két könyv kisebbségi kérdésekkel foglalkozik. Az egyik a Kent State University erdélyi szimpóziumának anyaga volt, a másik Janics Kálmán "A hontalanság évei" című művének angol nyelvű változata. Az MBK Könyvkiadó Alap-ot létesített, amelyre adakozásokból befolyt összegek segítik a fontosnak tartott könyvek megjelenését.

Az MBK munkájának irányítói Böjtös László, Sass Márton, ifj. Lipták Béla, Ludányi András és Mária, Éltető Lajos, Cseh Tibor, Kazella Ignác, Somogyi Balázs, Fekete Pál. A közösség igyekezett jó viszonyt kiépíteni a nyugati magyarokkal foglalkozó budapesti intézményekkel és némely tagjai az Anyanyelvi Konferenciát is támogatják. A magyarországi visszhang azonban nem volt mindig pozitív. A nyilvánosság előtt az MBK-t és vezetőit elismerően emlegetik, az együttműködést azonban eléggé egyoldalúan értelmezik. 1980-ban például Csoóri Sándor nem kapott engedélyt, hogy az augusztus végi konferencián részt vegyen és előadjon, azzal az indokolással, hogy a konferencián Kovács Imre és Király Béla is szerepelt mint meghívott előadó. Az MBK tiltakozott ez ellen a budapesti döntés ellen. "Hangsúlyozni kívánjuk - jelentette ki a Magyar Baráti Közösség Tanácsa -, hogy az otthoni és a nyugati magyarság közötti kapcsolatokat, a kölcsönös megbecsülés elvét tiszteletben tartó párbeszédet és eszmecserét, továbbra is hasznosnak tartjuk. Ugyanakkor, ha ez a párbeszéd monológgá válik, és a magyarságot összekapcsoló hídon egyirányúvá válik a forgalom: egyszóval, ha úgy látjuk, hogy nekünk diktálni akarnak, akkor a jövőben is tiltakozni fogunk." Ez az állásfoglalás hasonlít ahhoz, amelyet az Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem tett 1979-ben és érzékelteti, hogy nyugati magyar értelmiségi körökben hogyan gondolkodnak a magyarországi intézményekkel való szóértésről és érintkezésről.

A Magyar Baráti Közösséggel rokon szellemű a New Brunswickban működő Magyar Öregdiák Szövetség - Bessenyei György Kör. Mint a neve mutatja, az együttes magja hajdani ötvenhatos diákokból verbuválódott, akik szükségét érezték annak, hogy tanulmányaik után is együtt maradjanak, laza közösségben és elsősorban a magyar nyelv, irodalom, művelődés ápolására. A Kör 1960-ban alakult, alapítói a Rutgers egyetem volt MEFESZ-tagjai voltak, akik nem elégedtek meg azzal, hogy a maguk körében gondoskodnak {365.} a nyelv és hagyomány fenntartásáról, hanem az utódokra is gondoltak. Ez indította el a Hétvégi Magyar Iskolát, amely mindmáig a Kör legnagyobb teljesítménye. Fenntartása ugyanis nemcsak pénzáldozatot, hanem sok személyes munkát és odaadást igényel. Az iskolának célja, hogy a magyar szülők gyerekeivel a magyar nyelvet, irodalmat, történelmet, földrajzot és a népművészetek elemeit megismertesse.[397] A Kör - amelynek irányítói Nagy Károly és Fekete Pál - rendszeresen szervez előadásokat és szerzői esteket, amelyekre szívesen hív meg előadókat és szereplőket Magyarországról, valamint a vele szomszédos országokból. Alig van Amerikába látogató magyarországi vagy erdélyi író, tudós, művész, aki ne kapna meghívást - akárcsak a nyugat-európaiak is - a Bessenyei Körbe.

Érdekes és jelentős vállalkozás volt az 1977-ben elindított "Tanúk korukról - szóbeli történelem" című szabadegyetemi előadássorozat, amelyben jelenkori magyar történelmi események részesei vagy tanúi mondják el élményeiket és tapasztalataikat. Ebben a sorozatban eddig Király Béla, Kovács Imre, Püski Sándor, Boros Lajos, Kopácsi Sándor, Wigner Jenő, Nyeste Zoltán, Kiss Sándor, Gosztonyi Péter, Jónás Pál, Pongrátz Gergely, Somody Pál, Szent-Miklósy István, Vásárhelyi Miklós szerepelt, öt előadás füzet formájában nyomtatásban is megjelent és elismerő kritikai fogadtatásban részesült.

Mind a Magyar Baráti Közösség, mind pedig a Bessenyei György Kör szellemi tájékozódására jellemző, hogy erősen vonzódnak a népiség gondolata felé és a jelenkori magyar szellemi életből is elsősorban azokkal rokonszenveznek, akiket az úgynevezett nemzeti irányzathoz lehetne sorolni. (Ezt látszott dokumentálni az 1984 nyarán rendezett "Szárszó"-i Konferencia.) Nem véletlen, hogy az Illyés Gyula, Németh László, Kodály Zoltán iránti tisztelet és megbecsülés minden mást felülmúlt és napjainkban különös érdeklődés kíséri olyan alkotók munkásságát, mint Csoóri Sándor, Sütő András, Kósa Ferenc, Czine Mihály, Fekete Gyula. Az MBK-hoz hasonlóan erős figyelmet fordít a Bessenyei György Kör is a magyar kisebbségek helyzetére, különösen arra a küzdelemre, amelyet például Király Károly, Janics Kálmán és Duray Miklós folytat a magyarok emberi és nemzeti jogaiért.

Más jellegű, de szoros személyi kapcsolatok folytán az iménti két szervezettel némileg rokon szellemű az Amerikai Magyar Tanárok Egyesülete, amely az amerikai egyetemeken tanító magyarokat fogja össze és évi találkozóin szakmai kérdéseken kívül magyarságtudományi problémákat is megvitat. Fő szervezőinek egyike Basa Molnár Enikő volt.

Hasonló elnevezésük miatt gyakran összetévesztenek három olyan amerikai magyar intézményt, amelyek elsősorban a befogadó ország tudományos köreiben és a magyarság iránt érdeklődő rétegeiben igyekeznek a magyar tudomány, irodalom és művészet kiemelkedő alkotásait megismertetni. A Hám Tibor irányítása alatt Washingtonban működő Amerikai-Magyar Kultúrközpont 1966 őszétől kezdve azon fáradozik, hogy a magyar szellemi értékek mind szélesebb körben váljanak ismertté, ennek érdekében előadásokat, művészi esteket rendez, másfelől arra is törekszik, hogy a bevándoroltak és leszármazottaik magyarságtudata erősödjék az egymást váltó nemzedékekben. 1982-ben elhatározta, hogy folyamatosan kiadja a második {366.} világháború utáni korszak magyar dokumentumait. Az Amerikai Magyar Alapítvány, amely 1954-ben létesült New Brunswickban és Molnár Ágoston az elnöke, a magyar történelmi és művelődési hagyomány elmélyítésén fáradozik, magyarságtudományi kutatómunkákat és tanulmányokat támogat. A Magyar Kulturális Alapítvány - amelynek élén az Atlantában élő Értavi-Baráth József áll - angol nyelvű könyvsorozatával tűnt ki. Ebben megjelent a többi között Petőfi, Ady és József Attila válogatott költeményeinek angol fordítása.

A hungarológiai kutatásnak két központja van Amerikában. Az egyik az Indiana állambeli Bloomingtonban, a másik a kanadai Torontóban működik A bloomingtoni magyar tanszék nagyrészt a magyar állam hozzájárulásából jött létre és ennek következtében igen erős a budapesti befolyás, a másikat a kanadai állam ellátmánya és a kanadai magyarok anyagi erőfeszítése teremtette meg 1978-ban. A tanszék megalapítását lehetővé tevő emigráns hozzájárulás (amelyet a Rákóczi Szövetség és a Széchenyi Társaság gyűjtött össze) sok vita forrása lett, mert a magyar pénzadók szerettek volna a tanulmányi programba és a tanszékvezető tanár tevékenységébe beleszólni, ami természetesen állandó súrlódásokhoz vezetett és máig sem szűnt meg.

Amerikáról szólva nem érdektelen felsorolni néhány értelmiségi kört, amelyekben irodalommal, történelemmel, nemzeti hagyományokkal foglalkoznak és a magyar tudat ébrentartásán fáradoznak. Részben még működő és részben már megszűnt ilyen társaságok az Amerikai Magyar Könyvtár és Történelmi Társulat (amely Szent-Iványi Sándor, Gellért Andor, Bárány Oberschall Magda hathatós közreműködésével ígéretes kezdeményezésnek indult, de halálesetek, betegségek és kiöregedés következtében erősen visszaesett), a chicagói Kodály Zoltán Társaság, a Bostoni Magyar Intézet, a Szathmáry Lajos által fenntartott és vezetett chicagói Tulipános Láda, Los Angelesben az Arany János Kultúr Kör, Santa Monicában a Zrínyi Miklós Kör, Montrealban a Bethlen Gábor Kör, Ottawában a Bartók Kör, Torontóban a Németh László Kör, Vancouverben a Magyar Kulturális Egyesület.

A magyar színházi vállalkozások a hetvenes évekig, egyetlen kivétellel, az érdeklődés hiánya és anyagi nehézségek miatt, bezárták kapuikat. Csak a torontói Művész Színház maradt életben és 1982-ben huszonöt éves jubileumát ünnepelte. Ez Kertész Sándor igazgató érdeme volt, aki sikerrel fogta össze a társulatot és jó műsorpolitikával állandó közönséget szervezett, amely mindvégig kitartott a színház mellett.


{367.}

5. Irodalom és irodalmi sajtó

Az a gyarapodás és gazdagodás, amelyet a nyugati magyar irodalom az ötvenhatos menekülés révén elért, nagymértékben járult hozzá irodalmi központ jellegének és szerepének megerősödéséhez. Az új irodalmi emigráció egyfelől megszilárdította a meglévő orgánumot és intézményeket, másfelől saját kezdeményezéseivel és vállalkozásaival nemes versenyre kényszerítette a régebben emigrációban élő írókat, szerkesztőket és irodalmi szervezőket. A kisebbségi sorban élő magyar írók körében a magyarországitól eltérő alkotói feltételek következtében már korábban tudatosodott az önálló központiság érzése. Ennek ébredtek tudatára a nyugaton alkotó magyar írók is. Az a meggyőződés kerekedett felül bennük, hogy részei ugyan az egységes magyar irodalomnak, de a budapestitől különböző lehetőségekkel és adottságokkal, attól elütő, sajátos intézményrendszerrel, következésképpen nincs szükségük a budapesti gyámkodásra vagy elismerésre, a maguk útján haladva válhatnak az egyetemes irodalomnak a többivel egyenrangú szeletévé.

A többközpontúság felismerése és elfogadása serkentette a saját irodalmi létalapok megszilárdulását, önálló fórumok kialakulását, az irodalmi sajtó és könyvkiadás fellendülését. Az írók túlnyomó többsége érezte és tudta, hol a helye a magyar irodalomban, alkotásai és teljesítményei milyen szerepre jogosítják fel, milyen tudomásulvételre és elismerésre számíthat az irodalmi közvélemény részéről. Csak keveseket foglalkoztatott az a kérdés, hogy hol van a magyar irodalom. Nyugaton-e, mint Mikes György hitte (azon az alapon, hogy szabadon és önnön törvényeit követve működhet), vagy Magyarországon, mint a párizsi Nagy Pál hirdette (abból indulva ki, hogy ott van a törzs és a nyugati irodalom annak csak egy ága). A nyugati magyar irodalom művelőinek túlnyomó többsége sem azt nem érezte, hogy ő a magyar irodalom, sem azt nem, hogy amit alkot az csupán a hazainak egy ága. Sokkal inkább az a meggyőződés vert gyökeret benne, hogy az egységes hagyományrendszer alapján állva, egymás mellett működve, de más és más feltételek között dolgozva, az egyenrangúság alapján közösen munkálkodnak a magyar irodalom érdekében.

Az irodalmi sajtó nagy része legalábbis így fogta fel szerepét és feladatát. Elsősorban az Új Látóhatár, amelynek szerkesztői és fő munkatársai körében sohasem terjedt el a kisebbrendűség érzése. A folyóirat mentes volt mindenféle komplexustól, ezért tudta fenntartásait és kritikai észrevételeit mind a magyarországi intézményekkel és közéleti személyekkel, mind a nyugati magyar emigráció intézményeivel és hangadó köreivel szemben nyíltan és kertelés nélkül kifejezésre juttatni, de ugyanakkor mindkét irányban elismerni és méltányolni mindent, ami arra érdemes. A magyarországi eseményekről, fejleményekről, jelenségekről vallott felfogását nem befolyásolta sohasem, hogy budapesti hivatalos részről csak lekicsinylésben, elhallgatásban, hátrányos megkülönböztetésben volt része. Helyzetmegítéléseiben és következtetések levonásában a valóságból, a tényekből indult ki, tekintet nélkül a folyóiratot ért ütésekre, de ugyanezt tette emigráns vonatkozásban is, a sérelmek és csalódások nem befolyásolták, amikor véleményt mondott. A folyóirat nemcsak színvonalas művek közzétételével és a világban való {368.} eligazodást segítő eszmetisztázó tevékenységével, de dogmák, ideológiák előítéletek elutasításával és minden irányban való nyitottságával is respektust vívott ki, amit a szerkesztők többre becsültek, mint a függetlenséget korlátozó szövetségesi vagy vélt szövetségesi cinkosságot. Jóllehet 1957-ben a külföldi Magyar Írószövetség egyik orgánumává nyilvánította, függetlenségét és különállását az Írószövetséggel szemben is megtartotta. Kritikai álláspontját nem enyhítette, ha egyik vagy másik szervezettel közelebbi kapcsolatba került. Szerkesztési elveiben nem tett engedményt annak érdekében, hogy erkölcsi vagy anyagi támogatásban részesüljön. Nem lehetett megnyerni sem annak, hogy a magyar nyelv vagy irodalom érdekében neki nem tetsző partnerekkel fogjon össze, sem annak, hogy az emigráció retrográd rétegeinek rokonszenve érdekében haladó és demokrata nézeteiből engedjen.

Támadásoknak az ötvenes és hatvanas években, de még később is gyakran ki volt téve. Magyarországon hecczsurnalisztákat szabadítottak rá, hogy tekintélyét és hitelét lejárassák. Sikertelenül. Szerkesztőit, fő munkatársait rágalmazták, a folyóiratra való hivatkozást írásművekből kihuzigálták, példányszámait a határon elkobozták, kiadványait a posta nem továbbította, a lakosság megtévesztésére készült propagandairatok haladás-, demokrácia-, szocializmus-, békeellenes orgánumnak állították be és szélsőjobboldali, nyilas kiadványokkal együtt emlegették. Ezt is hiába. Az irodalmi világ számon tartotta, kutatók és tudósok hivatkoztak rá, megemlítését nem lehetett minden könyvből és folyóiratból kitörölni, összejöveteleken országos hírű szellemi emberek a postai kézbesítési tilalom eltörlését, nyílt és nem zugáruként való beengedését sürgették. Ugyanakkor nyugaton például a Nemzetőr a kommunizmussal való paktálással vádolta, mások politikai vakságot vetettek a szerkesztők szemére, nyilasoknak zsidóbérenc volt, egyes zsidóknak antiszemita, reakciósoknak felforgató, szélsőbalnak gyáva megalkuvó, a hagyományos irodalom követőinek érthetetlen és zagyva szövegeket közlő, az irodalmi avantgárdnak ósdi realista. A párizsi Magyar Műhely egy szerkesztője szerint "magasrangú irodalmat kevert alacsonyrendű politikával", amit Budapesten oly eredeti megállapításnak tartottak, hogy azonnal felkapták és továbbadták.[398]

Az Új Látóhatár elleni ármánykodás nem azért érdemel említést, mintha egyszeri és egyedi eset lett volna, hanem azért, mert mutatja, milyen reakciókkal kell számolnia mindenkinek, aki igyekszik kivonni magát a különféle érdekek erődrendszeréből és független kíván maradni. Más emigráns orgánumok és intézmények is szereztek hasonló tapasztalatokat, ugyancsak érezvén a függetlenségre és pártatlanságra való törekvésnek nemcsak előnyeit, de hátrányait is.

Az Új Látóhatár bevált szerkesztési elveit követve, a hatvanas és hetvenes években is a magyar irodalom integrálására törekedett és nemcsak azoknak az íróknak, költőknek, tudósoknak a bevonására, akik közvetlenül a forradalom után érkeztek külföldre, hanem fokozatosan azokéra is, akik később hagyták el Magyarországot. Az ötvenhatosok közül nem csupán az idősebbek egy része - Háy Gyula, Szász Béla, Peéry Rezső, Sztáray Zoltán, Faludy György, Molnár Miklós, Határ Győző, Tűz Tamás, Dénes Tibor - publikált e folyóiratban, hanem a fiatal költő- és írónemzedék majd {369.} minden tagja ott kezdte el külföldi pályafutását. Túlzás nélkül állítható, hogy az irodalmi életbe való belépést jelezte az Új Látóhatárban való első megjelenés. Ezek közé az akkori fiatalok közé tartozott Albert Pál (Sipos Gyula), András Sándor, Bakucz József, Czigány Lóránt, Czigány Magda, Ferdinandy György, Gosztonyi Péter, Gömöri György, Halász György, Hellenbart Gyula, Horváth Elemér, Kabdebó Tamás, Karátson Endre, Kemenes Géfin László, Keszei István, Lőkkös Antal, Makkai Ádám, Márton László, Máté Imre, Nagy Pál, Parancs János, Péter László, Sárközi Mátyás, Siklós István, Sulyok Vince, Szente Imre, Thinsz Géza, Tóth Z. László, Vitéz György. Az említettek persze nemcsak az Új Látóhatárban publikáltak, hanem más folyóiratokban és lapokban is, de az alkotói pályán való elindulásukat nagyban befolyásolta az ott való első vagy kezdeti megjelenés.

Az Új Látóhatár nem tudta maradéktalanul végbevinni az erők tömörítésének és egy valóban központi irodalmi orgánum megteremtésének munkáját. Sikertelen maradt például az a törekvése, hogy Márai Sándort rendszeres munkatársnak megnyerje. Márai a Látóhatár elindulásakor kéziratával tisztelte meg a müncheni folyóiratot. Ott jelent meg híres verse, a Halotti beszéd. Később visszahúzódott a folyóiratokban és lapokban való publikálástól, azzal az indoklással, hogy mondanivalóját könyveiben közli. Az Új Látóhatárnak nem sikerült ettől az elhatározásától eltérítenie, ami kétségtelenül vesztesége a külföldi folyóirattermésnek. Voltak mások is, akik kimaradtak az Új Látóhatár munkatársi gárdájából, az esetek túlnyomó többségében a szerkesztőség mulasztása következtében. A valóban központi orgánumként való működést nagyrészt anyagiak akadályozták meg. Nagyobb terjedelemre, gyakoribb megjelenésre, népesebb szerkesztői együttesre lett volna szükség. A folyóiratot a külső kényszerítő körülmények ütötték el attól, hogy az legyen, aminek alapítói szánták és amit olvasói elvártak. A szegénység és nyomorúság határt szabott a terjeszkedési és növekedési törekvésnek. Jóllehet a szerzőknek - mint általában az emigráns kiadványok - az Új Látóhatár sem fizetett tiszteletdíjat, a közlésre elfogadott kéziratok mennyisége mindig többszöröse volt a kinyomtatható anyag mennyiségének, következésképpen kéziratokat vagy el kellett hárítani, vagy a szerzőknek sokáig kellett várniok a megjelenésre. Éppen ezért valahányszor új folyóirat indult el, az Új Látóhatár szerkesztői ezt örömmel és megelégedéssel fogadták. Nem aggasztotta őket versenytársak megjelenése, inkább megkönnyebbülést okozott, hogy növekszik a kéziratok elhelyezésének lehetősége.

A folyóirat első negyedszázadának eredményei közé tartozik az irodalmi színvonal fenntartása, az élénk kritikai tevékenység, a sok helyütt elismeréssel fogadott történelmi dokumentáció, az emlékirat-irodalom bátorítása, a közelmúlt eseményeinek történeti feldolgozása és részben politikai, részben irodalmi kérdésekről kezdeményezett viták. A legszenvedélyesebb és legnagyobb érdeklődéssel kísért eszmecsere 1968-ban András Sándor "Hazatérés" című elbeszéléséről, azon belül az emigráns fiatalok közérzetéről és az irodalom feladatáról folyt. Nagy figyelmet keltett 1967-ben a nemzeti önismeretről, 1969-ben pedig a Magyarországgal való párbeszédről rendezett ankét. A hetvenes években, még inkább a nyolcvanasokban, lankadt a {370.} vitázó kedv és érdekes módon mintha írók és olvasók egyaránt elfelejtettek volna felháborodni. A szerkesztőket sokszor meglepte, hogy olyan írások, amelyekről azt hitték, hogy hatalmas vihart fognak kavarni, minden érdemleges visszhang nélkül maradtak. A kritikai megszólalást, az indulatos tiltakozást felváltotta a békés tudomásulvétel és a mindenbe való belenyugvás. Nemcsak az Új Látóhatárban, de valamennyi külföldi magyar orgánumban elhalkult a vita, ami sokat vesz el e folyóiratok és lapok színéből, érdekességéből, izgalmából.

Az Új Látóhatár a hatvanas és hetvenes években is folytatta azt a gyakorlatát, hogy időnként tematikus számokkal jelentkezik. Ilyen volt az 1962-es Illyés Gyula-szám, az 1971-es Németh László-szám, valamint az 1981 őszén a magyar forradalom 25. évfordulója alkalmából kiadott kettős szám. Az olvasók eligazítását szolgálta az 1976-ban kiadott Repertórium - Czigány Lóránt szerkesztésében -, amely huszonöt év anyagát szedte rendbe, megkönnyítve az évfolyamokban való visszalapozást. (Az évek folyamán megjelent a Magyar Műhely és a Katolikus Szemle Repertóriuma is.)

Az Új Látóhatár fiataljainak elégtelen megjelenési lehetőségei és az irodalmi ízlésben mutatkozó eltérések okozták 1962-ben egy csoport kiválását, amely Párizsban Magyar Műhely néven indított új folyóiratot, egyfelől a nemzedéki különállás, másfelől az alkotói szemlélet különbözősége jegyében. Az új folyóirat szerkesztői a következők voltak: Márton László, Nagy Pál, Papp Tibor és Parancs János. Néhány év alatt kialakult e folyóirat sajátos profilja, amelynek fő vonása a társadalmi elkötelezettségtől való idegenkedés, az irodalomban a kísérletező kedv, a modern művészeti áramlatokkal és irányzatokkal való szembesülés, új kifejezési formák keresése, az irodalomnak oly értelmű felfogása, hogy feladata nem a közlés, az "üzenet", a kommunikáció, hanem annak kiderítése, hogy eszköze, a nyelv, mire használható fel, kezelésének milyen lehetőségei kínálkoznak. Ezt a programot a jelenlegi szerkesztői hármas (Bujdosó Alpár, Nagy Pál, Papp Tibor) követi. A Magyar Műhely nyugati munkatársainak többsége azonban más úton halad és más a művészi eszménye. A Magyar Műhelynek tulajdonított "modernség" - "szövegek" írása és a képzőművészettel érintkező vizuális irodalom - elsősorban a folyóirat magvát alkotó csoportra és némely magyarországi szerzőre jellemző, de nem az egész munkatársi körre, amely rendkívül vegyes és - legalábbis ami a Nyugaton élőket illeti - csaknem azonos az Új Látóhatár és az Irodalmi Újság munkatársi gárdájával. Ezek egyszerre publikálnak "kísérletező" és "hagyományhű" orgánumokban. A Magyar Műhely szerkesztői által értelmezett művészi újítás és kísérletezés tábora tehát jóval kisebb, mint a folyóirat munkatársainak köre. A külső szemlélőben a kettő könnyen összemosódhatott. A párizsi folyóirat figyelemre méltó, mert mintegy megtestesíti a nyugati magyar irodalom egy részének szoros kapcsolatát a kor modern művészi áramlataival és részvételét azok vérkeringésében. A kísérletező kedv magyar hagyományait is ápolja, Kassák Lajos, Weöres Sándor, Szentkuthy Miklós örökségét kívánja folytatni, a róluk megjelentetett különszámok mutatták, hol vannak azok a tájékozódási pontok, amelyekre tekintetét függeszti.

Az irány, amelyet a Magyar Műhely követ és az alkotói módszer, amelyet választott, csak egy nagyon kis olvasói réteg ízlésének felel meg, minek {371.} következtében kezdettől fogva aligha számíthatott arra, hogy az olvasók el is tartják. Adományokra és a szerkesztők önkéntes munkájára szorult, de így is hamarosan jelentkeztek a nehézségek, amelyek oda vezettek, hogy a folyóirat 1970-ben - azzal az indoklással, hogy feladatát befejezettnek tekinti - bejelentette megszűnését.

A megszűnés helyett azonban csak szünetelt a megjelenés egy ideig. A Magyar Műhely újból lábra kapott, ismét, de elég rendszertelenül jelentek meg számai, sőt könyveket is adott ki, részben a szerkesztők munkáit, részben a folyóirathoz közel álló költők köteteit. Két szerkesztője nyomdász lévén, nem kis áldozattal és fáradsággal életben tartották a folyóiratot. Élet jele az immár intézményessé vált évi konferenciák megtartása, amelyek olyan körökbe is elvitték a hírét, amelyek a folyóiratot nem ismerik vagy tőle idegenkednek.

Furcsa jelenség, de a Magyar Műhely ismertebb és olvasottabb Magyarországon, mint az emigrációban. Magyarországra minden nehézség nélkül bejut, sőt előfizetni is lehet rá. Szerkesztői szívesen látott vendégek Budapesten, a magyarországi irodalmi és napi sajtó semmilyen más nyugati irodalmi intézményről nem cikkezik annyit és oly megbecsülő, elismerő hangnemben, mint a Magyar Műhelyről. A szerkesztők Budapesten és másutt irodalmi esteken mutathatják be folyóiratukat és munkájukat.

Ez a megkülönböztetett bánásmód annak a lappolitikának következménye, amelyet a Magyar Műhely a hetvenes évek kezdete óta követ. Ez abból áll, hogy a folyóirat tartózkodik a magyarországi közviszonyokat érintő bármilyen kritikától, nem foglalkozik politikai és társadalmi kérdésekkel, szorosan együttműködik a párizsi magyar követséggel, a magyar Művelődési Minisztériummal, a Magyarok Világszövetségével és az Anyanyelvi Konferenciával. Évi találkozóinak programját budapesti illetékesekkel beszéli meg.

Felvetődik a kérdés, milyen megfontolások vezetik a szerkesztőket. Elsősorban az az óhajuk, hogy a folyóirat bejusson Magyarországra. Ezt sikerült elérniök. Másodszor a magyarországi irodalomba való részleges integrálódás vágya, ami ugyancsak teljesült. Harmadszor: a magyarországi kísérletező és modernista törekvések bátorítása. Ez is sikerrel járt, mert tudomásul véve és elfogadva a Magyar Műhelyt, a budapesti kultúrpolitika irányítói nem tagadhatták meg ugyanazt a tudomásulvételt és elismerést a hasonló művészi elveket valló magyarországi alkotóktól. Nem kétséges, hogy az absztrakt és avantgárd irányzatokkal szemben észlelhető türelem némileg a Magyar Műhely befogadásának is következménye.

Mit adott fel politikájával a szerkesztőség? Elsősorban a köz ügyeiben való nyilvános és a magyarországi viszonyok kritikáját is magában foglaló nyílt állásfoglalás lehetőségét, ami nem lehetett könnyű, lévén a szerkesztők gondolkodó és önálló véleménnyel rendelkező írók. Másodsorban az emigráns olvasó bizalmát és érdeklődését, ami nem lebecsülendő tényező, még ha a párizsi szerkesztők véleménye ennek értékéről esetleg nem a legkedvezőbb. Harmadszor egy népszerű és kedvelt folyóirat esélyét, aminek lelkesítő és serkentő hatása tagadhatatlan. A Magyar Műhely eljátszotta ezt az esélyt és aligha valószínű, hogy a budapesti kultúrpolitikusok vállveregető gesztusai és egy kis magyarországi kör rokonszenvnyilatkozatai pótolnák egy {372.} nagy nyugati magyar olvasótábor figyelmét és támogatását, amire a Magyar Műhelynek mindenképpen lehetősége volt.

A pozitívumok és negatívumok mérlegelése nyilván az előbbiek javára ütött ki, mert Nagy Pál és szerkesztőtársai elégedettnek látszanak folyóiratuk eredményeivel. Mi lehetett a budapesti kultúrpolitikusok számítása, amikor a többi ellenében a párizsi folyóiratot kitüntető elismerésben és megbecsülésben részesítették? Arra komolyan nem gondolhattak, hogy a nyugati magyar szellemi és irodalmi életet megosztják, arra sem, hogy gesztusukkal a Magyar Műhely külföldi tekintélyét emelik, végül arra sem, hogy a példa követésére serkentenek. Nem kétséges, hogy fő céljuk egy külső kritikai hang elhallgattatása volt és ezt a célt könnyen érték el, mivel egy fegyverletételre kész partnerrel álltak szemközt. Ugyanakkor nyitottságukat és készségüket a nyugati magyar írókkal való párbeszédre is igazoltnak láthatták, hiszen egy párizsi magyar folyóiratnak szabad bejárása van Magyarországra, sőt bárki előfizetheti, ha akarja, forintban. Kérdés viszont, hogy milyen párbeszéd az, amelyben a nyugati fél nem mond semmit, hiszen az alku éppen abból áll, hogy ez tartózkodik minden állásfoglalástól.

A Magyar Műhely taktikájának eredménye eléggé sovány. Hatása a magyarországi kultúrpolitikára minimális volt és az sem mondható, hogy szerkesztőinek magyarországi publikálási lehetőségei nőttek. A folyóiratot ajnározzák, a szerkesztők irodalmi esteken lépnek fel és interjúkat adnak, munkájukról cikkeket írhatnak, ők is és mások is, egy-egy művüket azonban csak nagyritkán nyomtatják ki. A Magyar Műhely felülről előszeretettel fogadott és sugallt cikktéma, de a magyarországi olvasókhoz a felsőbbségek elsősorban nem a párizsi kísérletezők műveit juttatják el, hanem a nyugati magyar irodalom hagyományhű művelőinek munkáit. Másfelől a Magyar Műhely irányítója, Nagy Pál sem eleve fejbólintó János, olykor erős bírálatban részesített hazai jelenségeket és intézményeket, közéleti szereplésében tehát nem követi azt a kritikai tartózkodást, amelyet a folyóirat magára vállalt.

A Rómában megjelenő Katolikus Szemle magatartására is rányomta bélyegét a feszültségek enyhülése és a kapcsolatok javulása Magyarország és a nyugati magyar emigráció között. Jóllehet a Katolikus Szemle nem hivatalos orgánuma semmilyen egyházi szervezetnek, mégis témaválasztásaiban és azok kezelésében erősen érezhető a világnézeti elkötelezettség és az a körülmény, hogy élén a Szent Benedek Rend egy kimagasló alakja, Békés Gellért áll. Az is tudott, hogy a magyarországi katolikus egyház és némely külföldi katolikus intézmény kapcsolata eléggé szoros, a szerzetesrendeken belül meg egyenesen zavartalan az együttműködés, következésképpen egy bencés szerzetes által irányított folyóiratnak mindenképpen tekintettel kell lennie erre a helyzetre és légkörre. Fokozatosan enyhült tehát az egyházpolitikai kérdésekben korábban uralkodó éles hang, terjedt a megértés a magyarországi egyházi vezetőkkel szemben és a maximalista követeléseket felváltotta a lehetőségek realista mérlegelése. Ez jellemzi az egyházpolitikai cikkek és elemzések írói - András Imre, Szabó Ferenc, Kovács K. Zoltán - helyzetmegítéléseit. A Katolikus Szemle nem kritikátlan szemlélője a magyarországi viszonyoknak, de nem hajlik a bajok dramatizálására és hangja józan, nyugodt, indulatoktól mentes. A már említetteken kívül a leggyakoribb {373.} szerzők közé sorolható Cs. Szabó László, Tűz Tamás, Vásárhelyi Vera, Ölvedi János, Gosztonyi Péter, Horváth Elemér, Fábián Károly, Román István, Ferdinandy György, Lőkkös Antal, Skultéty Csaba, László László.

Az elmúlt két évtizedben megjavult szépirodalmi anyaga, erősen fejlődött a jelenkori történelem iránti érdeklődése, jelentősen bővült a munkatársi gárdája, nyitottabbá vált, vallási tárgyú közleményeiben pedig uralkodóvá lett a második vatikáni zsinat és az ökumenikus eszme, a keresztény egyházak közötti szóértés szelleme. Figyelemre méltó jelenség, hogy Mindszenty bíboros nemigen adta tanújelét annak, mintha különösképpen kedvelné a Katolikus Szemlét és a római folyóirat is tartózkodott attól, hogy szolidáris legyen azokkal a politikai felhangokkal, amelyek a prímás személyét körüllengték. Tisztelte és becsülte benne az egyházfőt és a sok megpróbáltatáson keresztülment hitvallót, de nem tartott azokkal, akik politikai vezérré avatták. Nagy érdeme Békés Gellértnek, hogy a hetvenes évek közepétől kezdve teret engedett folyóiratában a nemzetiségi és kisebbségi kérdéseknek. Az Ölvedi János által gondozott rovat figyelemmel kísérte és rendszeresen számon tartotta az utódállamokban élő magyarok sorsának alakulását, a velük szemben alkalmazott hátrányos megkülönböztetéseket és jogkorlátozásokat.

Az Irodalmi Újság életében némi nyugalom és megállapodottság következett be azután, hogy Londonból átköltözött Párizsba és szerkesztését Méray Tibor vette át. Enczi Endre halála után Lehoczky Gergely lett a segédszerkesztő, aki ezt a munkakörét egészen 1979 nyarán bekövetkezett haláláig látta el. A lap élénk politikai érdeklődése az enyhülés időszakában sem csökkent. A valódi enyhülés elengedhetetlen feltételének a diktatúra lazulását és az egyéni szabadságjogok kiterjesztését tartotta.

Az Irodalmi Újság - elsősorban Méray Tibor vezércikkeiben kifejezésre jutó - fenntartásai és kritikai észrevételei a reformpolitika serkentését és a kívánatos irányban teendő további lépések bátorítását kívánták előmozdítani. Mindig törekedett a jó színvonalra, igyekezett érdekes és olvasmányos lenni, szerencsésen megérezte, melyek az időszerű és az olvasókat foglalkoztató témák. Többé-kevésbé ugyanazok voltak a szerzői, mint az Új Látóhatárnak és a Magyar Műhelynek, elsősorban a költők, az elbeszélők, a kritikusok. Leggyakoribb és mintegy belső munkatársainak számított Háy Gyula, Aczél Tamás, Szász Béla, Schöpflin Gyula, Molnár Miklós, Mikes György, Halász Péter, Cs. Szabó László, Kende Péter, Fejtő Ferenc, Sárközi Mátyás, kikhez később Nagy Csaba és Kasza (Levente) László csatlakozott.

Az Irodalmi Újság anyagi helyzete ugyanolyan gyenge volt, mint az Új Látóhatáré vagy a Magyar Műhelyé. Gyakran fenyegette a megszűnés veszélye. 1972-ben a havi megjelenésről áttért a kéthavira, később a negyedévire. Svájcban külön alap létesült fennmaradásának elősegítésére.[399] Évekig Torontóban nyomták Egri György üzemében, mert olcsóbbnak bizonyult, 1980-tól a Nagy Ernő által a franciaországi Giromagnyban berendezett nyomdaüzemben állítják elő, ahol külsőre megszépült, anyagilag is jobb viszonyok közé került.

Párizsban 1978 nyarán kezdte meg működését a Magyar Füzetek, amely évenként rendszertelenül két-három alkalommal jelenik meg. Szerkesztőjének {374.} és kiadójának eredetileg az volt a szándéka, hogy a Magyarországon elterjedt szamizdat-irodalom termékeit, a magát demokratikus ellenzéknek nevező és főleg fiatalokból álló csoport állásfoglalásait, politikai elemzéseit nyomtatja ki és teszi hozzáférhetővé a nyugati olvasók számára. Később azonban érdeklődése nemcsak erre terjedt ki, hanem tematikus számaiban egy-egy tárgykör bővebb és részletesebb feldolgozására vállalkozott. Így, a többi között megjelentetett egy kötetet Bibó Istvánról, egy másikat kisebbségi kérdésekről. Könyvsorozatában főleg olyan műveket tett közzé, amelyek Magyarországon nem jelenhettek meg vagy amelyek szerzőit közlési tilalom sújtotta (Konrád György, Haraszti Miklós, Bence György, Kis János, Kenedi János). A Magyar Füzetek a hazai ellenzéki mozgalmon kívül érdeklődéssel kíséri olyan politikai gondolkodók munkásságát, akiket az érvényben lévő kultúrpolitika ugyan nem iktat ki a magyar múltból, de eszméiket és felismeréseiket csak erősen megszűrve engedi terjedni (Jászi, Bibó). Kende Péter szerkesztőt és Kemény István főmunkatársat egy szerkesztői munkaközösség támogatja, amelynek tagjai: Borsody István, Fejtő Ferenc, Király Béla, Schöpflin György, Varga Iván. (Haláláig Szabó Zoltán is tagja volt.) A magyarországi belső ellenzék iratait a Magyar Füzeteken kívül elsősorban az Irodalmi Újság és részben a müncheni Nemzetőr terjesztette, Magyarországon azonban elsősorban a Szabad Európa Rádió révén váltak ismertté. Külföldi elterjedésükhöz nagymértékben hozzájárult a Zsille Zoltán által Bécsben alapított Bibó-Press, amely nemcsak a nyugati magyar, de a külföldi sajtót, elsősorban a nagy hírügynökségeket rendszeresen ellátja az ellenzéki mozgalom híreivel és dokumentumaival.

A nyugati magyar irodalmi sajtó legfrissebb hajtása a Chicagóban megjelenő Szivárvány, amelynek 1980-ban jelent meg első száma. Szerkesztője Mózsi Ferenc költő, kinek sikerült rövid néhány év alatt jó munkatársi gárdát a folyóirat köré szervezni és annak színvonalát számról számra javítani. A Szivárvány saját nyomdai berendezéssel rendelkezve könyvek kiadásába is fogott és évenként egy-két új kiadvánnyal gazdagítja a nyugati magyar könyvtermést. A folyóirat munkájáról még korai mérleget készíteni, de ha fejlődése nem törik meg, talán megcáfolhatja azt a hiedelmet, hogy Amerikában - a kellő adottságok és lehetőségek ellenére - lehetetlen hosszabb ideig igényes folyóiratot életben tartani. Ami az ezzel kapcsolatos esélyeket illeti, kisebbek a reményei egy másik, 1981-ben ugyancsak az Egyesült Államokban indult, félévi folyóiratnak, a Washingtonban megjelenő Arkánumnak, amely a kísérletező irodalomnak kötelezte el magát, nem oly radikálisan azonban, mint a Magyar Műhely, hiszen helyet ad hagyományosabb formáknak és művészi megközelítéseknek is. Szerkesztői András Sándor, Bakucz József, Kemenes Géfin László, Vitéz György. A folyóirat elsősorban az említettek írásait közli és eléggé rendszertelenül jelenik meg, ami annak tulajdonítható, hogy a lapot fenntartó olvasói tábort nem sikerült kialakítania és adományokra, valamint a szerkesztők hozzájárulására van ráutalva.

A hetvenes években rövid működés után három folyóirat-kezdeményezésnek is fel kellett adnia a küzdelmet. A legkorábbi a Hamza András református lelkész szerkesztésében megjelenő Ötágú síp volt, amelynek New Brunswickban 1973-74-ben összesen hat száma jelent meg. Kezdettől fogva {375.} elvetélt vállalkozás volt, mivel egy külföldi magyar folyóirat létét nem lehet Magyarországon megjelent írások újraközlésére alapozni, egy olyan korban, amikor a magyarországi folyóiratok könnyen és zavartalanul jutnak el a külföldi olvasókhoz. Az Ötágú síp kiadójának és szerkesztőjének célja az volt, hogy a magyarországi hivatalos szervekkel és intézményekkel kiépített együttműködése hátteréül e folyóirat szolgáljon, egy mögötte álló és elveit valló irodalmi közösség látszatát keltse. Ez nem sikerülhetett Hamza Andrásnak, mert megfelelő munkatársakat nem kapott, legkevésbé olyanokat, akik politikai szándékait is magukénak tekintették volna. Az Ötágú síp visszhang nélkül maradt a nyugati irodalmi életben, annál nagyobb reklámot kapott Magyarországon, ahol hivatalos körök a valóságosnál jóval fontosabb szerepet tulajdonítottak neki. Hamza András a folyóirat beköszöntő cikkében szabad fórumot ígért, a szabad fórumból azonban nem lett más, mint főleg a Magyarországon, Romániában vagy Szlovákiában egyszer már kinyomtatott írások újbóli megjelenési helye. Ez okozta korai végét, igazolva a szerkesztői koncepció eredendően téves voltát.

Ugyanez vonatkozik a Torontóban, 1978-ban, Tar Mihály kiadásában és Béky-Halász Iván szerkesztésében megindult Tanúra, amely folyóiratként, de újságformában jelent meg rövid néhány évig. A Tanú a hazai szellemi élettel való együttműködés jegyében kezdte el munkáját, de ahelyett, hogy az erről való eszmecserének teremtett volna fórumot és állandó munkatársi gárdát szervezett volna a lap köré, megelégedett azzal, hogy újraközölt Magyarországon vagy a szomszédos országokban már kinyomtatott írásokat. Eredeti közleményt épp oly keveset tartalmazott, mint az Ötágú síp. A lapot Tar Mihály áldozatkészsége tartotta fenn és amikor annak anyagi forrásai kimerültek, a Tanú is kimúlt. Az olvasók toborozására és olvasói tábor kialakítására egyik orgánum sem gondolt, azt az érzést keltve a kívülállókban, hogy a lapalapításnak nem volt más célja, mint a kiadók és szerkesztők magyarországi súlyát és tekintélyét növelni. Az Ötágú síphoz hasonlóan a Tanút is politikai indítékú különleges melegséggel és elismeréssel fogadták a nyugati magyarokkal foglalkozó budapesti hivatalok és irodalmi kritikusok. Mindkét folyóirat egyébként a magyarországi népi és nemzeti irányzathoz állt közel, olyan szerzőket népszerűsített, akik jó irodalmat alkottak és rokonszenves eszméket vallottak, de mint folyóiratoknak meg kellett bukniok, mert hamis szerkesztési koncepciót követtek, és figyelmen kívül hagyták a tartós megjelenés elemi feltételeit. Ilyen veszély fenyegetheti az Új Idő című rokonszenves clevelandi folyóiratot is (amelyet Vígh Ildikó és Vígh József ad ki), ha másodközlések helyett nem tesz nagyobb erőfeszítéseket saját munkatársi gárda megszervezésére.

A Külhoni Szövegtár egyetlen számát 1979-ben Bostonban Koncz Lajos orvos jelentette meg és Bikich Gábor szerkesztette. A kiadvány évkönyvként látott napvilágot, tehetséges szerzőkkel és színvonalas tartalommal, de ismét a megjelenési feltételek figyelmen kívül hagyásával. Ezért nem jutott tovább az első számnál. Érdeme, hogy néhány addig meg nem jelent írásnak - főleg Bikich Gábor és Csokits János újabb verseinek, valamint Szabó Zoltán egy esszéjének - nyilvánosságot adott. A Külhoni Szövegtárban úgy látszott, mintha fóruma születnék a Magyarországhoz való közeledéstől és {376.} a párbeszédtől idegenkedő irodalmi csoportnak. Kudarca azért sajnálatos, mert nem lett ennek az irányzatnak színvonalas megszólalási helye, a tagadás és elutasítás megmaradt tehát az eléggé alacsony rendű politikai polémia szintjén.

A néhány év után abbamaradt vállalkozások között említhető Ferdinandy György egyszemélyes folyóirata, a Szomorú vasárnap, amelyet 1962 és 1970 között jelentetett meg Strasbourgban, majd rövid ideig Puerto Rico-ban. Ebben mindenekelőtt saját munkáit nyomtatta ki, de olykor-olykor helyet adott mások írásainak is. 1972 és 1975 között jelent meg Münchenben a Vagyunk című kulturális kéthavi folyóirat, amelyet Ledermüller Olivér adott ki és a Jugoszláviában honos, de azokban az években Nyugaton sokat tartózkodó Sz. Kanyó Leóna, majd Máté Imre szerkesztett. Elsősorban ismeretterjesztéssel foglalkozott, de közölt szépirodalmat, kritikákat és az ifjúságnak szóló írásokat is.

Az európai magyar sajtóban új színfoltként jelentkezett 1980-ban a Bécsi Napló, amely a Klamár Gyula halálával megszűnt Magyar Híradó örökébe lépett, de némileg más jelleggel és érdeklődéssel. Hanák Tibor, aki az alapítástól kezdve 1984 végéig szerkesztette a lapot, bő teret adott az irodalmi, tudományos és művészeti kérdéseknek, aminek alapján méltán sorolták többen az irodalmi szemlék közé, annál is inkább, mert ha külsejében nem is, de igényességben és tárgyköreiben inkább folyóirat, mint hírlap. Kéthavonként jelenik meg mint "az ausztriai magyarok lapja", az egyesületek csúcsszervezetének kiadásában. Hanák kitűnő munkatársakat toborzott, a lap színes, érdekes, színvonalas, mindenről tájékoztat és a politikában mérsékelt, középutas. Elsősorban Ausztriában olvassák, de sok példány jut el más európai országokba és tengerentúlra is. Munkatársai között van Czigány Lóránt, Ferdinandy Mihály, Gosztonyi Péter, Gömöri György, Halász Péter, Határ Győző, Kabdebó Tamás, Naschitz Frigyes, Sárközi Mátyás, Varga László, Vándor Györgyi.

Angol nyelven jelent meg a Studies for a New Central Europe, amelyet az Egyesült Államokban adtak ki 1963 és 1977 között, és amelynek alapító szerkesztője az Ausztráliában élő Gallus Sándor történész volt. A Dreisziger Nándor által szerkesztett The Canadian-American Review of Hungarian Studies a kanadai Kingstonban jelent meg 1974-től kezdődően. Ennek utódja a Hungarian Studies Review, amely Torontóban lát napvilágot Bisztray György és Dreisziger Nándor szerkesztésében. Kiadója egy magyar társaság, amely a torontói egyetem magyar tanszékével karöltve gondoskodik a folyóirat megjelentetéséről. A munkatársak főleg amerikai egyetemeken dolgozó magyar történészek.

A folyóiratokról szólva említést érdemel Ferdinandy Mihály füzetsorozata, amely rendszertelenül jelenik meg és a szerző újabb és régebbi írásait közli. A Ferdinandy Mihály Füzetei című kiadvány egyedülálló a maga nemében. Más nyugati magyar író nem választotta művei megjelentetésének ezt a formáját, amely se nem könyv, se nem folyóirat. Az írások eredetiek, olyanok, amelyek addig nem kerültek nyomtatásra, vagy amelyeket a szerző folyóiratokban elhelyezni nem tudott. Sorozatát, amelyet Münchenben nyomtatnak, a maga költségére adja ki. Témái történelmiek és irodalmiak.

A nyugati magyar sajtó - az irodalmi és a hírközlő egyaránt - szinte {377.} megszakítás nélkül anyagi nehézségekkel küzd. Az egymást követő évfolyamokban rendszeresen visszatérő panasz, hogy állandóan emelkednek a nyomtatási költségek és mind nehezebbé válik a zavartalan megjelenés. A lapok két-három évenként emelték az előfizetési díjat és csökkentették az oldalszámot, vagy az évi megjelenést, így próbálván elkerülni a lap árának gyakori emelését. Nem segítettek a segélykérő felszólítások sem, vagy csak ideig-óráig enyhítették a fokozódó bajokat. A lapok különböző akciókkal igyekeztek pénzhez jutni, sajtóalapok létesítésével állandó támogatókat kapni, különféle kedvezmények ígérgetésével a vásárlási kedvet serkenteni.[400] 1972. március 15-én a Szabad Magyar Jogász Szövetség a Szabadságharcos Szövetséggel, az Amerikai Magyar Szövetség egy tagozatával és több egyházzal, valamint egyesülettel karöltve nyilatkozatban hívta fel a figyelmet az európai magyar sajtó siralmas helyzetére, kérve az amerikai magyarok érdeklődését és segítségét. Sok foganatja ennek sem lett. Anyagilag a legmegalapozottabb európai lap a Nemzetőr, elsősorban fáradhatatlan szerkesztője, Tollas Tibor rendszeres utazásai és hírverő körútjai eredményeként.

Ami a könyvkiadást illeti, a hatvanas-hetvenes években több korábbi tevékeny és ismert kiadó megszűnt. Közöttük az Amerikai-Magyar Kiadó, amely Fenyvessy Jeromos 1970 áprilisában bekövetkezett halála után összeomlott, hiszen teljesen a domonkosrendi szerzetes üzleti érzékére és ügyességére épült; a brüsszeli Magyar Ház kiadója, amely ugyancsak egy papi személy, Déri Béla vállalkozása volt és annak halála után kimúlt; a Magyar Könyves Céh, amely a Magyar Írók Szövetsége Külföldön kebelében működött és azzal együtt fejezte be tevékenységét, továbbá a római Anonymus, a clevelandi Kossuth, a Buenos Aires-i Kárpát, valamint néhány észak-, dél-amerikai és ausztráliai lap könyvkiadói programja.

A nyolcvanas éveket megérő kiadók közül említést érdemel az Aurora Könyvek kiadója, Molnár József, aki saját nyomdájában, Tótfalusi Kis Miklós betűivel a szép kiállítású könyvek egész sorát jelentette meg. 1964-től kezdődően húsz év alatt majd ötven Aurora-könyv látott napvilágot. Köztük Határ Győző újabb művei, Cs. Szabó László több munkája, Major-Zala Lajos verseskötetei, egy egyháztörténeti sorozat, az ötvenhatos forradalomról szóló tanulmánygyűjtemény, valamint a legsikeresebb kiadványnak számító Szabó Dezső-monográfia Gombos Gyula tollából. Tekintélyes volt az Újváry Sándor által még Budapesten alapított, majd Münchenben újjászervezett Griff Kiadó termése. Újváry részben több eredeti munkát tett közzé, köztük Márai Sándor-műveket és Méray Tibor könyvét Nagy Imréről, részben régebbi könyveket nyomtatott ki újból. A washingtoni Occidental Press - Csicsery-Rónay István vállalata - ugyancsak több jelentős munkát adott ki, köztük Gara László "Az ismeretlen Illyés" című művét, Márai Naplóinak egy kötetét, az Új égtájak című lírai antológiát és a Korunk szellemi körképe című franciából fordított szemelvénygyűjteményt, amely két kiadást ért meg. A Torontóban működő Vörösváry-Weller Kiadó - Vörösváry István cége - nevéhez fűződik Márai több könyvének, Horthy Miklós emlékiratai második kiadásának, Mindszenty emlékiratainak, Kovács Imre visszaemlékezéseinek megjelentetése. A New York-i Püski Kiadó csak néhány esztendős tevékenységre tekinthet vissza, de ez alatt több értékes munkát jelentetett meg, a többi között Gombos {378.} Gyula több művét és Faludy György összegyűjtött verseit. (Püski Sándor 1970-ben telepedett le az Egyesült Államokban, nem menekültként, hanem kivándorlóként, elvállalva a magyar könyvek, köztük Magyarországon kiadott könyvek terjesztését. Az utóbbi miatt kezdetben durva támadásoknak volt kitéve, de könyvterjesztői programja, New York-i könyvesboltjának működése és üzleti sikerei következtében támadói elhallgattak, belátva, hogy Püskivel kapcsolatos fenntartásaik és vádjaik alaptalanok voltak.)

Részben magyar, részben angol nyelvű kiadványok megjelentetésével foglalkozik Wass Albert író vállalkozása, az Amerikai Magyar Szépmíves Céh, amely elsősorban történelmi művek kiadásával a magyarokról az angol nyelvterületen kialakult hamis képzeteket igyekszik korrigálni és a nyugati történetírás tévedéseit helyreigazítani. Ennek eredménye olykor vitatott, főleg némely kiadott mű polemikus jellege miatt.

Az egyéb könyvkiadói programok közül kiemelkedik az Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem vállalkozása, amely színvonalas és értékes művekkel gazdagította a nyugati magyar könyvtermést. A nyolcvanas években a legigényesebb és legmegalapozottabb kezdeményezések közé emelkedett. A termést illetően is a legjelentősebb kiadók egyike lett. Kiterjedt könyvkiadási tevékenységet folytat a svájci SMIKK, a londoni Szepsi Csombor Kör, a hollandiai Mikes Kelemen Kör, a KMEM, a folyóiratok közül a Szivárvány, a Katolikus Szemle, a Magyar Műhely, a Nemzetőr, a bécsi Integratio, a lapok közül a Katolikus Magyarok Vasárnapja és néhány kisebb kiadó. Az 1972-ben elhunyt Szirmai Károly emlékének ápolásával foglalkozik a Szirmai-Archívum, amelyet a vajdasági író Stuttgartban élő fia, Szirmai Endre orvostanár és költő tart fenn és amely az évek során a két Szirmai több munkáját jelentette meg.

A nyugati magyar könyvkiadás csak a legnagyobb erőfeszítések árán tartható fenn. Az olvasók szétszórtsága miatt a könyvek nehezen jutnak el az olvasókhoz. A könyvterjesztés teljesen megszervezetlen, merő esetlegesség, hogy hová mennyi könyv kerül és milyen olvasói réteget ér el. A magyar könyvekkel való kereskedés nem kifizetődő üzlet. A nagyvárosokban működő könyvkereskedők éppen hogy megélnek, némelyeknek más cikkek árusítását is vállalniok kell, hogy számításaik beváljanak. Ha ez nem lenne, és ha nem kínálna némi nyereséget a magyarországi kiadványok eladása, a nyugati magyar könyvkereskedők becsukhatnának, mert a külföldön megjelenő könyvekkel való foglalkozásra csak ráfizetnének. A nyugati magyar könyvek drágák, olykor iszonyatosan drágák, éppen azért, mert kis példányszámban jelennek meg és a nyomtatási költségek túlságosan magasak. A kiadóknak nincs forgótőkéjük, nem előlegezhetik a könyvek előállítási költségeit, ennek következtében a szerzők jelentékeny hányada maga finanszírozza műve kinyomtatását és az esetek túlnyomó többségében maga gondoskodik terjesztéséről is, sokszor úgy, hogy szerzői esteken, irodalmi összejöveteleken, tanulmányi konferenciákon maga árusítja. Az írók szerint nincs ennél megalázóbb tevékenység.

Mindenképpen előnyben vannak azok az írók, akiknek van idejük hosszabb utazásokra, vagy fiatalok, kik az utazás fáradalmait nem érzik annyira, mint az idősebbek. A sokat utazó írók ennek ellenszolgáltatásaként olyan tapasztalatokra tehetnek szert és olyan élményekben lehet részük, {379.} amelyekhez a nem utazó írók sohasem jutnak hozzá. A nyugati magyarok életét senki sem ismeri annyira, mint az utazás fáradalmait magára vállaló író. Gábor Áron munkáiban részben lecsapódott az a sok ismeret, amelyet magyarok körében szerzett és Tollas Tibornak is sok értékes beszámoló köszönhető például az amerikai és az ausztráliai magyarság elhelyezkedéséről, kezdeményezéseiről, intézményeiről.

Néhány könyvkereskedőnek sikerült évtizedeken át fennmaradni, a nehézségek ellenére is nyugati magyar könyvekkel foglalkozni. Ezek közé tartozik, hogy csak néhányat említsek, a londoni Danubia Book (Iványi Béla boltja), Párizsban a Balaton-cég, Münchenben Katkó Sándor "Musica Hungarica"-ja, Bécsben a Libro-Disco (amelynek elődje Novák Rudolf könyvkereskedése volt), Clevelandben a Magyar Áruház Könyvosztálya (Dietrich Dénes igazgatása alatt), Torontóban a Pannónia Books, New Yorkban a Püski-Corvin Könyvesbolt, New Brunswickban Somody Pál üzlete, Haifában Gondos Sándor könyvesboltja, Tel Avivban a Hadash, Sydneyben a Globe Book Company, Sao Paulóban Landy Dezső vállalata (egy másik jelentős dél-amerikai, Rio de Janeiro-i könyvesbolt, tulajdonosa Bródy Sándor halála után megszűnt).

A könyvkereskedők gyakori panasza, hogy a nyugati magyarok körében túlontúl sokan foglalkoznak könyvek eladásával: kiadók, szerzők, egyesületek, nyomdák, újságok, magánosok, kik ráadásul kedvezményekkel is csábítják a vevőt, amit a kereskedő nem tehet. A panasz kétségtelenül jogos, de az emigráció rendkívüli viszonyai között és a szétszórtságban aligha alakulhatott volna ki más rendszer. A szabad kereskedelem ebben is érvényesült.

A könyvek, folyóiratok és lapok megjelenését nagymértékben megkönnyítették a nyugati magyar nyomdák, amelyek nagy része semmiképpen sem volt irigylésre méltó anyagi helyzetben, hiszen magyar nyomda épp oly kevéssé élt meg a nyugaton született magyar művekből, mint a könyvkereskedők. A legnagyobb magyar nyomdai vállalkozás kétségtelenül Vörösváry István üzeme Torontóban, amelyben a kanadai nemzetiségi kiadványok jelentős hányada készül. Ugyancsak nagyobb méretű vállalkozás a ferences rend Ohio állambeli Youngstown-i nyomdája, amelyben a Katolikus Magyarok Vasárnapja című lap és annak kiadványai készülnek. A ferencesek vezetője Deng Miklós. (A Katolikus Magyarok Vasárnapja szerkesztője sokáig Eszterhás István volt; jelenleg Dunai Ákos, egy fiatal újságíró szerkeszti.) Nagy gépparkkal rendelkezett Gombos Zoltán clevelandi nyomdája, amely azonban ugyanúgy, mint az egyéb amerikai magyar nyomdák, fokozatosan átállt a modern technikai eljárásokra. Az amerikai üzemek közül említést érdemel a többi között Egri György hajdani nyomdája Torontóban, Hamza András nyomdája New York környékén, Püski Sándor nyomdaüzeme és Hamza István kis vállalkozása. Európában a legrégibb a müncheni Herp-nyomda, valamint Ledermüller Olivér nyomdaüzeme, 1963-ban nyílt meg Molnár József szép kiadványairól híres nyomdája, amelyet 1983-ban Kerekes János vett át. Ugyancsak Münchenben működik a Nemzetőr nyomdája, valamint Máté András szedészete. A Basel közelében lévő franciaországi Giromagnyban Nagy Ernő indított fényszedészeti üzemet. Persze, más amerikai és európai városokban is találunk magyar szedő {380.} vagy nyomtató vállalkozásokat, legtöbbször egy-két személyes kezdeményezésként. És némileg kuriózumként hathat, hogy Hong Kongban is működik magyar nyomda, mintegy harminc alkalmazottat foglalkoztatva Braun Ferenc Libra Press nevű vállalata a világ számos nyelvén nyomtat, a nyugati magyar könyvtermés néhány darabja ugyancsak ott készült.

A könyvek tehát megjelennek, a közlési vágy a szerzőkben oly erős, hogy semmilyen nehézségtől és kényelmetlenségtől nem riadnak vissza, ékes bizonyságaként annak, hogy ragaszkodnak az anyanyelvhez, az irodalomhoz, az elhagyott hazához és védekeznek az idegen szellembe való beolvadás ellen.

A nyugaton élő magyar írók számáról nincsenek pontos statisztikai adatok. A hetvenes évek közepén végzett - eléggé vázlatos - felmérésem alapján mintegy három és félszázra becsültem azok számát, akik rendszeresen és bizonyos színvonalon felül publikálnak szépirodalmat, értekező prózát, általános érdekű tudományos irodalmat. Ezeknek csak egy töredéke él írói munkából. Ide sorolhatók a hivatásos újságírók és rádiószerkesztők, akiknek az írás egzisztenciát biztosít. A túlnyomó többség egyéb kenyérkereső foglalkozása mellett műveli az irodalmat és alkotja meg munkáit. Akárcsak a nyugati országok írói, azzal a különbséggel, hogy ott a sajtó, az elektronikus médiumok, a könyvkiadók sokkal több írónak biztosítanak megélhetést, mint a nyugati magyar intézmények. Mindenesetre a nyugati magyar írók egzisztenciális lehetőségei össze sem hasonlíthatók a magyarországiakéval, akiknek egy jelentős hányada meg tud élni abból, amit alkot, legyen az vers, széppróza, színmű vagy műfordítás.

Díjak tekintetében nincsenek elkényeztetve a nyugati magyar írók. A Bostonban kiosztott Bibó Díj, a clevelandi Árpád Akadémia díjai csak erkölcsi megbecsülést fejeznek ki, a máltai lovagok Lehel-pályázatának díjai, a Magyar Műhely Kassák Díja és a Svájcban alapított Nagy Imre Díj legfeljebb egy-egy munka megjelenését segíti elő.[401]

Az írók tömörülési vágyának és szervezkedési hajlamának a külföldi magyar írószövetség megszűnése után alig maradt más érvényesülési lehetősége, mint a Nemzetközi PEN Club kebelében alakult Hontalan Írók Központja, amelyben a magyarok mindig meglehetősen tevékenyek voltak. Tábori Pál ebbéli működéséről már volt szó, az ő halála után főleg a németországi Werner Géza nevét kell megemlíteni, aki hosszú időn keresztül elnöke volt a német nyelvterület menekült íróit összefogó csoportnak. Ebben rajta kívül Újváry Sándor, Háy Gyula, Kerényi Károly és Magda, Benedek Károly és Alice, valamint Vadasi Bettina volt igen aktív. A londoni csoportban elsősorban Mikes György és a párizsiban Méray Tibor tevékenysége érdemel említést. Az Egyesült Államokban Flórián Tibor, Kovács Imre, Király Béla, Csicsery-Rónay István, Varga László, néhány év óta Györgyey Klára működése emelkedett ki. Az utóbbi hosszabb idő óta értékes és tartalmas angol nyelvű közlönyt ad ki, amely elsősorban az amerikai, de gyakran a világ más részeiben élő menekült írók és PEN-tagok tevékenységéről tájékoztat.

Még az Írószövetség működése alatt kísérlet történt Belgiumban, ha nem is ellen-írószövetség, de amellett létező írói csoportosulás létrehozására, elsősorban olyanok részvételével, akik mellőzve érezték magukat. Ez a csoportosulás {381.} 1958 augusztusában jött létre egy Déri Béla által Brüsszelben, a Magyar Házban szervezett és a száműzött magyar írók feladatainak megtárgyalására összeült konferencián. A megjelentek között volt Cs. Szabó László, Szitnyai Zoltán, Kisjókai Erzsébet, Tóth László (Nápoly), Rezek (Román) Sándor, Megyery Ella, Vajay Szabolcs, valamint Tollas Tibor vezetésével a Nemzetőr több munkatársa. Ez az együttes elhatározta az Európai Magyar Írók Kongresszusának összehívását, de további tevékenysége kimerült egy olaszországi találkozó lebonyolításában, utána szétbomlott, mert a csoportot összetartó Déri Béla meghalt.

Valamivel szervezettebb és tartósabb kezdeményezésnek bizonyult a Németországi Magyar Írók Munkaközössége, amely 1971 áprilisában alakult Kölnben, azzal a céllal, hogy a Német Szövetségi Köztársaság, valamint a német nyelvterület magyar íróit összefogja és érdekeiket megvédje, publikálási lehetőségeiket megjavítsa. Az alapítók között volt Peéry Rezső, Csiky Ágnes Mária, Ujlaky Sári, Gábor Áron, Tollas Tibor, Kocsis Gábor és e könyv szerzője. Az alakuló közgyűlésen Peéry Rezsőt választották meg elnöknek, Ujlaky Sárit pedig titkárnak. A Munkaközösség díszelnöke Kerényi Károly lett. Tagjai között volt az említetteken kívül Bogyay Tamás, Ferdinandy Mihály, Földes-Papp Károly, Háy Gyula, Hanák Tibor, Kutasi Kovács Lajos, Monoszlóy Dezső, Perneczky Géza, Zathureczky Gyula. Alapszabályai szerint tartózkodni kívánt "mindennemű ideológiai vagy pártpolitikai állásfoglalástól", de elítélt "minden demokráciaellenes, az emberi és művészi szólásszabadság korlátozására irányuló törekvést". Céljait a Munkaközösség nem tudta megvalósítani. A tagok szétszórtsága következtében szervezeti életre lehetőség nem volt, még a vezetőség sem tudott a kívánatos módon működni, mert Peéry Rezső Dél-Németországban, a többi tisztségviselő Köln környékén élt. Hamarosan kiderült, hogy a magyar irodalom - különösen az emigráns szerzők - iránt lankadó nyugatnémet kiadói érdeklődést még az érdekeltek szervezett fellépésével sem lehetett felélénkíteni. Anyagiak hiányában a társaság tétlenségre volt kárhoztatva. Az egyetlen eredmény a munkaközösség néhány költő tagja verseinek egy német nyelvű antológiája és több irodalmi, szerzői est megrendezése volt. 1974-ben Peéry Rezső betegségére való tekintettel lemondott, a Munkaközösség élére Csiky Ágnes Mária került. A közte és a titkári teendőket ellátó Ujlaky Sári közti ellentét teljesen megbénította a szervezet működését. Amikor meg nyilvánvalóvá vált, hogy anyagiak hiánya miatt érdemleges tevékenységre nincs kilátás és a kilépések is elszaporodtak, a Munkaközösség működése 1975-ben egyszerűen abbamaradt.

Több szerencséjük volt a kanadai magyar íróknak, mert 1968-ban alapított szervezetük mind a mai napig fennáll. Miska János érdeme volt, hogy a Kanadai Magyar Írók Szövetsége mintegy harminc taggal az első évek nehézségeit átvészelte és rendszeres összejövetelekkel, irodalmi és szerzői estekkel egy eleven egyesületi élet benyomását keltette. Több magyar és angol nyelvű antológiát is megjelentetett, nyilvánosságot adva és a figyelmet felhívva a Torontóban, Montrealban, Ottawában és másutt dolgozó költők és írók munkáira. Amikor Miska János eltávozott Torontóból és Albertába ment könyvtárosnak, a Szövetség elnöki tisztét Juhász József vette át. A Kanadában élő írók közül, az említetteken kívül, a nevesebbek: Faludy {382.} György, Tűz Tamás, Vitéz György, Kemenes Géfin László, Vatai László, Zalán Magda, Zend Róbert, Tamási Miklós, Seres József, Béky-Halász Iván, Sárvári Éva, valamint az 1981-ben elhunyt Fáy Ferenc.

A kisebb irodalmi társulások közül említést érdemel a Los Angelesben 1971 óta működő Napnyugat írói kör, amelynek tagjai főleg a Californiai Magyarságban publikálnak és eddig két antológiát jelentettek meg.

Az irodalmi folyóiratok körül kialakult munkatársi gárdák szolidaritása és belső összetartása eléggé gyenge. Közösségi tudat és együttérzés tekintetében az emigráns írók nemigen jeleskednek. Még leginkább a Nemzetőr körében észlelhető ilyesmi, elsősorban Tollas Tibor szervező munkája és integráló képessége révén, de némileg politikai indítékokból is. A Nemzetőr körül csoportosult írók még ha nagy olvasótáborral és hírverési apparátussal rendelkeznek is, kiszorítottnak érzik magukat a nyugati magyar irodalomban kialakult hierarchiából és vélt mellőzöttségüket könnyen hajlandók politikai okokkal magyarázni.[402]

A mellőzöttség, meg nem értés, sértődöttség érzése különben is jellemző volt mindig a nyugati magyar irodalomnak arra a szárnyára, amely szívesen nevezte magát nemzetinek és határolta el magát azoktól, akik a nemzeti jelleget inkább műveikben juttatták kifejezésre, mint a nevük elé rakott jelzőkben vagy nyilatkozatokban. Az iménti jelenségre példaként meg lehetne említeni Szitnyai Zoltán egy megállapítását: "A magyar irodalomnak terebélyes fája nőtt Nyugaton - jelentette ki egy írásában -, de az elmúlt negyedszázad sem volt elégséges olyan szépirodalmi folyóirat létesítésére, amely a baloldaliakhoz hasonló színvonalon és a nemzeti eszméhez hűen adna teret régi íróknak is, de elsősorban a fiataloknak. A fiatalok, akikben megszólal az írói küldetés tudata, az érvényesüléshez szükséges fórumot keresve, a nemzetitől idegen szellemi lapokhoz kényszerülnek. Esetleg világnézetük ellenére, s aztán a baloldal révén elért sikerük hatása alatt, világnézetük is baloldalivá lesz... Őrségváltás előtt vagyunk, amelynél a jövő érdekében nem nélkülözhetjük a fiatal írókat s amikor még tennünk lehet valamit azért, hogy ezek a fiatalok nemzeti szellemben induljanak el pályájukon... De ehhez szószék kell! A szükséges anyagiakkal rendelkező s olyan nívójú szépirodalmi folyóirat, mint az otthoni rendszerrel megalkuvó, a nemzeti gondolattól idegen folyóiratoké."[403] E sajátos nézettel Szitnyai Zoltán nem állott egyedül. Jelentős volt azoknak a főleg idősebb íróknak és publicistáknak a száma - ide tartoztak Szitnyain kívül Nyisztor Zoltán, Oláh György, Milotay István és mások, akik komolyan gondolták, hogy a vezető irodalmi folyóiratok - az Új Látóhatár, az Irodalmi Újság, a Katolikus Szemle, a Magyar Műhely - valami nemzetellenes, baloldali összeesküvés részesei és a magyar irodalom elnemzetietlenítésén munkálkodnak. Szitnyaival együtt mások is hirdették, hogy a fiatal, kezdő írók alapjában véve "keresztény, nemzeti" érzületűek és a "régi Magyarország" koordinátarendszerében gondolkodnak, az őket nyilvánossághoz juttató és pályájukon elindító folyóiratok hatására azonban baloldaliakká, megalkuvókká, az otthoni rendszerrel kiegyezőkké, a nemzeti gondolattól elidegenedett egyénekké válnak. E szemléleti ferdeség és egyoldalúság következménye volt, hogy a fiatalok nagy része elfordult a konzervatív és múltba ragadt, úgynevezett nemzeti emigrációtól, amelynek irányítói egy pillanatig sem gondoltak arra, {383.} hogy a fiatalokat esetleg minőségeszményük és színvonaligényük is az állítólagos "baloldali" orgánumok felé irányíthatták. Arra azonban helyesen tapintottak rá, hogy a "nemzeti emigráció" képtelen volt értékes és jelentős irodalmi orgánumot létrehozni, annak ellenére, hogy többször is történt kísérlet a nyugati olvasóközönség megnyerésére. Az időnként kibocsátott felhívások a magyar irodalom és sajtó támogatására (például az 1975-ös esztendőnek A Magyar írás Évé-vé való nyilvánítására),[404] a nemzeti emigráció íróinak és lapjainak a megsegítését akarták kieszközölni. Minden eredmény nélkül, mert jóllehet lapjaikat és könyveiket sokan olvasták, az irodalmi közvélemény és az elismert írók közössége alig vett tudomást róluk. Nekik pedig ez kellett volna, jól tudván, mennyivel többet ér ez, mint a közönségsiker.

A nyugati magyar olvasók érdeklődését és ízlését vizsgáló közvéleménykutatás, amelyet Kabdebó Tamás végzett 1976-ban, nem nyújthatott megbízható képet az olvasmányokról és az olvasókról, mivel csak 420 válaszra támaszkodhatott, de azért érzékeltette, hogy a külföldi magyarok figyelme és rokonszenve hogyan oszlik meg. A legfrissebb - 1975-76 - olvasmányok iránt érdeklődő kérdésre a legtöbben Mindszenty emlékiratait, Márai Sándor két új regényét és Szolzsenyicin magyarul is megjelent Gulág-ját említették.

A legtöbbet olvasott nyugati magyar szerzők sorrendje ez volt: Márai Sándor, Gábor Áron, Mindszenty József, Cs. Szabó László, Határ Győző, Kabdebó Tamás, Wass Albert. Arra a kérdésre, hogy melyik könyv tetszett a legjobban, a legtöbben Gábor Áron "Az embertől keletre" című, a szovjet fogságban eltöltött éveire visszaemlékező munkáját említették. Utána következtek Mindszenty emlékiratai, Márai Sándor "Föld, föld"-je, Wass Albert "Kapa és kasza" című regénye és Határ Győző "Sírónevető"-je. A rendszeresen olvasott folyóiratok és lapok sorrendje: Nemzetőr, Irodalmi Újság, Új Látóhatár, bécsi Magyar Híradó. A kedvelt szerzők listája élén Cs. Szabó állt, utána Márai, Wass, Gábor Áron, Határ, Halász Péter, Füry Lajos következett. A közvéleménykutatás válaszaiban nagy számban szerepeltek Magyarországon és Romániában (Erdélyben) megjelent művek és ott élő írók is, de erre itt és most felesleges kitérni, mert ezúttal csak a nyugati magyar irodalomról és írókról van szó.


6. Emigráns politika

Az enyhülési időszak bekövetkeztével csökkent a nyugati kormányok érdeklődése az emigrációk iránt és ezek felszólalásai, javaslatai, panaszai gyakran süket fülekre találtak. A szovjet és némely közép-kelet-európai kommunista kormány gondoskodott azonban arról, hogy az emigrációk léte és szerepe ne váljék feleslegessé, mert az emberi jogok állandó megsértésével, agresszív akciókkal, a hidegháború szellemében fogant nyilatkozatokkal egyfelől az emigrációknak nyújtottak tápanyagot, másfelől a nyugati közvéleményt hangolták olyan irányba, hogy az emigrációk véleménye iránti fogékonysága nem tompult el. A magyar emigráció sem panaszkodhatott {384.} egyelőre arról, hogy tétlenségre lenne kárhoztatva, mert jóllehet a budapesti kormány több jó irányú intézkedésbe fogott, 1963-ban amnesztiát hirdetett, a nyugattal szemben is békülékenyebb hangot használt, mégis önmagát megtagadni nem tudván, elegendő okot szolgáltatott arra, hogy lépéseit és tetteit az emigránsok kritikával illessék.

A hatvanas években a magyarországi közállapotoknak legjelentősebb és legszínvonalasabb bírálatát Gombos Gyula írta meg Húsz év után című könyvében. Ebben az 1945 és 1965 közötti két évtizedre pillantott vissza, de mérleget készített a jelen viszonyokról is. Pontos leltárát adta mindazoknak a kedvező fejleményeknek, amelyek az életet elviselhetőbbé tették és az állampolgárok mozgási lehetőségeit növelték, de ugyanolyan pontossággal és aprólékossággal sorolta fel a negatív előjelű tényeket is. Véleménye szerint "az Ötvenhat utáni engedmények jórészt taktikai megfontolásból születtek, azzal a hátsógondolattal, hogy kezesebbé tegyék azt a népet, melyet Ötvenhat előtt, mint kiderült, nem tudtak megkezesíteni. Az első évtized kudarcot vallott módszerei jórészt ezért cserélődtek ki, de a második évtized céljai szemlátomást ugyanazok voltak, mint az elsőé ... Nem változott az országot fogvatartó hármas áttételű uralmi szerkezet, mely a nemzet életét változatlanul meg szeretné határozni: az Ideológia, mely a Pártért van; a Párt, mely helytartó szerepében az orosz hódoltságért van; s az orosz hódoltság, mely öncél. Vagy fordítva: az orosz hódoltság állapota, mely egyedül kezese a Párt uralmának; a Párt, mely magányos és meddő képviselője az Ideológiának; s az Ideológia, mely be szeretné helyettesíteni az egész nemzet eszméletét. Ez ami nem változott, s ez a lényeg."[405] Szólott könyvében Gombos Gyula arról is, hogy minek kellene megváltoznia Magyarországon és mi változhatnék meg az adott erőviszonyok között. Rendkívül meggyőző elemző erővel és világos okfejtéssel mutatott rá arra, hogy mindenekelőtt meg kellene változnia a Párt és a nemzet viszonyának. "A nemzet, úgy tűnik - írta -, eléggé tudomásul vette, hogy a Párt kényszerű adottság, az ország helyzetéből támadt, mellyel meg kell tanulnia élni. A Párt azonban mindmáig nem volt képes annak a belátására, hogy az ország helyzete, bármennyi kénytelenséget von is maga után, nem teszi egyeduralmát jogossá, még kevésbé természetessé, s abból, hogy a nemzet úgy-ahogy tudomásul veszi kormányzatát, még nem következik, hogy azt a magáénak is tekinti. S józanul nem is lehet elvárni tőle, hogy annak tekintse. Hiszen két évtized minden keserve abból származott, hogy a Párt nem a nemzet szerve volt, csak a nemzetet fogva tartó idegen uralomé. S amíg az ország zöme ezt így érzi - és nem kétséges, a lényeget tekintve, helyesen - addig a Párt és a nemzet viszonya érdemileg nehezen változhat."[406] Gombos szerint a Párt, még ha akarná, sem tudná magát egykönnyen kioldani helytartó szerepéből, e szerep betöltésére hívták életre, illetve alakították át drasztikusan, ez szabja meg működésének irányát és célját. Mégis, amiben bízni lehet, az a párttagok magatartása és Gombos látott némi esélyt arra, hogy adott esetben a jobbfajta párttagok meghódíthatják, a maguk képére alakíthatják a pártot, persze, nem belátható időn belül, talán egy új nemzedék színre lépésével. Addig is valami mégiscsak változtatható, nem a népi önrendelkezés megvalósításával, még a Bibó István-i kompromisszummal sem, hanem minimális programként a meglévő intézményekből {385.} indulva ki, vagyis az érdekvédelmi szervezetekből, amelyeknek formai jogait valóságosakká lehetne átalakítani: "ha kiszabadulhatnak a Párt politikai fogságából, s főként ha ők maguk, tagjaik akaratából, igényt tartanak önállóságukra, s azt ki is tudják vívni: a társadalmi közakarat gyűjtőmedencéivé válhatnak. Innen a közakarat képviselet útján már fölvezethető az állam két legfontosabb szervébe, először a törvényhozásba, aztán a kormányba."[407] Ugyanígy abban is látott Gombos lehetőséget, hogy a közakarat a párton belül is szóhoz jusson és kedvező fejlődés esetén a párt is hozzájárulhatna a közjó előmozdításához. Gombos könyvének párhuzamosan haladó két fő sajátossága: egyfelől a fennálló viszonyok könyörtelen és éles kritikája, másfelől egy rendkívül higgadt és realista helyzetmegítélés, valamint a jövőt illető józan prognózis. A hatvanas évek közepén végső fokon ugyanolyan gradualista terv körvonalait vázolta fel, mint az ötvenhatos forradalom előtt Kovács Imre.

A magyar emigráció politikusai közül csak kevesen nézték az eseményeket hasonló éleslátással és józansággal. Nagy Ferenc, Kovács Imre, Varga Béla, Kiss Sándor igyekezett megmaradni a lehetőségek és az adottságok határai között, az emigráns politikusok többsége viszont csupán reagált arra, ami Budapesten történt és gyakran a válaszok hangneme is hasonlatos volt a magyar fővárosból felröppentett nyilatkozatokéval. A Gombos Gyula fejtegetéseiben annyira lenyűgöző realizmus nyomát csak ritkán láthattuk a hatvanas évek emigráns politikai irataiban.

1963 tavaszán az a hír borzolta fel egyes nyugati magyar politikai körök kedélyeit, hogy az Egyesült Államok kormánya normalizálni készül viszonyát a Kádár-rendszerrel és ügyvivő helyett ismét követ képviseli majd Budapesten. A washingtoni külügyminisztérium a törvényhozás tagjainak eljuttatott memorandumban indokolta meg, miért látja elérkezettnek az időt a magyar-amerikai viszony rendezésére. U Thant ENSZ-főtitkár nyár eleji budapesti útját sokan "a magyar kérdés eltemetésének" és Kádár kétségtelen sikerének könyvelték el. Mind gyakrabban vetődött fel Mindszenty bíboros jövőjének ügye, amely nemcsak az amerikai-magyar viszony, de a Vatikánnal való kapcsolat szempontjából is elsőrendű fontossággal bírt. Nixon volt amerikai alelnök 1963 júniusi budapesti útjával kapcsolatban az volt az emigráns lapok fő kérdése, meg fogja-e látogatni az amerikai követségen lakó bíborost. Ez nem következett be, nem is volt várható, hiszen sajátos politikai jelleget és hangsúlyt adott volna Nixon útjának, amit a budapesti kormány rossz néven vett volna, de az amerikai kormány sem akart. Helyeslő jóváhagyás és öröm fogadta Kennedy elnök szavait az ENSZ-közgyűlés megnyitó napján. "Hiszünk abban - mondotta -, hogy mindenütt a világon, Kelet-Európában éppen úgy, mint Nyugaton, Dél-Afrikában éppúgy, mint északon, régi országokban éppen úgy, mint az újakban, a népnek meg kell adni a szabadságot, hogy minden diktatúra vagy jogcsorbítás, minden kényszer, vagy földalatti beavatkozás nélkül dönthessenek saját sorsukról".[408]

1963-ban kezdett az erdélyi magyarok sorsa olyanná válni, hogy a nyugati emigráció figyelmes lett rá. Egymás után jelentek meg a lapokban híradások, amelyek szerint román hatóságok és magánosok szabad folyást engednek magyarellenes érzelmeiknek, szaporodnak a panaszok magyar {386.} iskolák megszüntetése és az erdélyi gyerekeknek román iskolákba való kényszerítése miatt. Ugyanakkor jelentkeztek az első kritikai hangok a Kádár-kormányzattal szemben, hogy nem emeli fel szavát az erdélyi magyarok érdekében. Kéthly Anna a demokrata emigráció képviseletében beadvánnyal fordult az Egyesült Nemzetek Szervezetéhez és az emberi jogokkal foglalkozó bizottság javaslatára hivatkozva, a romániai magyar panaszok sürgős orvoslását kérte.

Ugyanebben az időben mind gyakrabban lehetett a szovjet-kínai viszony kiéleződéséről olvasni, amit a budapesti sajtó még tagadott, úgyhogy az emigráns lapoknak és a nyugati rádióknak könnyű dolguk volt a két kommunista nagyhatalom közötti szaporodó ellentétek kiteregetésével.

A politikai szervezetek és újságok napirenden tartották a letartóztatások és perek ügyét. 1962 elején nagy felháborodást keltett és éles tiltakozásokat váltott ki, hogy míg egyfelől megkezdődött az 56-os elítéltek szabadonbocsátása, másfelől a kormány átlátszó ürügyekkel és meggyőzőnek egyáltalán nem mondható indoklással letartóztatta Püski Sándort, Zsigmond Gyulát, Bodor Györgyöt, mert állítólag "románellenes szervezkedés"-ben vettek részt, amit másképpen nem lehetett magyarázni, mint Bukarestnek tett szolgálatot. A cél az erdélyi magyarokkal kapcsolatot tartó budapesti szellemi emberek megfélemlítése volt. A Magyar Bizottság 1966 februárjában nyilatkozatot adott ki a magyarországi újabb letartóztatásokról. Az ítéletek elsősorban a vallási ismeretek terjesztését kívánták megakadályozni és katolikus papokat, meg híveket megijeszteni. A Magyar Bizottság letartóztatási hullámról beszélt, kérve a nyugati kormányokat, használják fel a rendelkezésükre álló lehetőségeket az ártatlanul elítéltek és letartóztatottak kiszabadítása érdekében.

1966 márciusában a Szabad Magyar Jogászok Szövetsége New Yorkban kerekasztal-konferenciát rendezett, amelyen Kovács Imre azt fejtegette, hogy a jövőről gondolkodva tisztán kellene látni bármilyen restauráció lehetetlenségét. "A mai helyzetből, az adottságokból kell kiindulni - mondotta -, a tervgazdálkodás, a parlamentáris demokrácia és az egyéni szabadságjogok egyeztetésében kell keresnünk a megoldást az új magyar politikai és társadalmi rend kialakítására. Az ötvenhatos forradalom is ebbe az irányba mutatott." Kiss Sándor szerint a magyarországi liberalizálódás nem eredményezett demokratizálódást: "A párt teljes egyeduralmának csökkentésére feldobott reformjavaslatok mindmáig tervek maradtak. Lehetett kritizálni a rossz párttagokat, de nem a pártot; a közép- és alsó vezetőket, de nem a felső vezetést. A biztonsági szelepeket a gazdasági és kulturális életben hol itt, hol ott nyitották meg, készen arra, hogy bármikor becsukják." Varga László megállapította, hogy a magyar vezetők nem használják ki azokat a lehetőségeket, amelyeket a szovjet-kínai válság és a belső szovjet problémák kínálnak, a nemzetnek még annyi jogot és politikai szabadságot sem engedélyeznek, amennyit bármelyik új afrikai állam polgárai élveznek. Az iménti felszólalókkal szemben Eckhardt Tibor abban összegezte mondanivalóját, hogy "a magyar emigráció legfőbb kötelessége napirenden tartani szülőhazánk felszabadításának a követelését", Kővágó József pedig csatlakozva Eckhardthoz kijelentette: ha a magyar emigráció a forradalom közelgő tizedik évfordulóján "egyetlen követelésre, a szovjet {387.} csapatok kivonására koncentrálná erejét, nagy szolgálatot tehetne ügyünknek".[409]

Persze, az ilyen nyilatkozatok nem voltak ritkák vagy egyediek, sőt, majdhogynem ez volt nemcsak az úgynevezett nemzeti emigráció, de sok ötvenhatos szervezet állásfoglalásának lényege. Meglepően kevés magyar emigránsban vált tudatossá, hogy a követelés még nem politika, különösen, ha kevés a remény arra, hogy a követelésnek érvényt lehessen szerezni, vagy mellettük hatalmas támogatókat felsorakoztatni. A forradalom tizedik évfordulója megmutatta, hogy jóllehet valóban a szovjet csapatok kivonásának a követelése adta meg az emlékezések alaphangját, e nemes és tiszteletre méltó célhoz nem lehetett közelebb jutni, sőt a Csehszlovákia elleni 1968-as invázió és a Brezsnyev-doktrína bizonyította, hogy a szovjet csapatok távozása pusztán e követelés hangoztatásával, tehát szavakkal nem érhető el.

A tizedik évforduló egyébként az egész civilizált világnak alkalmat adott arra, hogy újból átgondolja 1956 októberének jelentőségét és annak a hősies harcnak az értelmét, amelyet a magyarok Budapest utcáin vívtak. A magyar emigránsok emlékező ünnepségekkel, tanulmányokkal, hírlapi cikkekkel, könyvekkel, előadásokkal, utcai demonstrációkkal hívták fel a figyelmet az eseményre, jólesően regisztrálva, hogy mindennek milyen eleven visszhangja volt és meggyőződve arról, hogy 1956. október 23-a kitörölhetetlenül belekerült az emberiség történetébe.

1966-67-ben egy ellenkező előjelű folyamat is éreztette hatását, az a nyugati - főleg a hírközlő médiumokban terjedő - nézet, hogy a közép-kelet-európai kommunista rendszerű országok függetlenítik magukat a Szovjetuniótól, mind önállóbb politikát folytatnak és belső viszonyaikban is messze eltávolodtak attól, amit kommunizmusként ismerünk. Az ilyen felfogás persze nem a tájékozott és tekintélyes publicisták írásaiban kapott hangot, nem is az illető országokban működő állandó tudósítók jelentéseiben, hanem a két-három napra érkező, gyorsan szétnéző és máris továbbutazó riporterek beszámolóiban, akik futó benyomások és hivatalos emberekkel való érintkezések alapján rajzoltak derűs képet mindarról, amit láttak. Kovács Imre egy 1967-ben a Rabnemzetek Közgyűlésének vezetőségéhez intézett memorandumában cáfolta a magyarországi alkalmi tudósítók túlzásait és kellően meg nem alapozott helyzetmegítéléseit, ismertetve és elemezve azoknak a politikai folyamatoknak az igazi értelmét és jelentőségét, amelyek Magyarországon elkezdődtek.

Az emigráns sajtó is mind ingerültebb hangon emlegette a valóságos helyzet nem ismeréséről tanúskodó magyarországi riportokat. Olykor túl is értékelte azokat, megfeledkezve, hogy általános újságírói gyakorlatról van szó és az ilyen röpke látogatások alkalmából született beszámolók a világ minden részében megbízhatatlanok. Az újságírók legfeljebb e rossz gyakorlatért marasztalhatók el, nem azért, mintha csak Magyarországról vagy más kommunista országról akarnának hamis képet festeni. Azt a vádat is el kellett viselniök, hogy a vízum kedvéért vagy a meglátogatott országban élvezett kitüntető vendéglátásért írják túlontúl kedvező riportjaikat Magyarországról. A vádaskodóknak természetesen nem jutott eszükbe, hogy ugyanilyen tájékozatlan és "száguldó" riporterek írták annak idején {388.} a negatív kicsengésű beszámolókat is, amelyek felületessége miatt nem fogalmazódtak meg panaszok és felszólalások. A sajtó megbízhatósága sokat vitatott téma, sajnos, a megbízhatatlan sajtó is életünkhöz tartozik és ugyanúgy el kell viselnünk, mint mindennapjaink sok más fogyatékosságát

Csehszlovákia 1968-as lerohanása és az ebben való magyar részvétel érthető módon foglalkoztatta az emigráns politikai köröket és a sajtót.[410] Budapest képtelen volt megmagyarázni, miért kellett a gyászos akcióban részt vennie és ezzel beárnyékolni azokat az ésszerű kezdeményezéseket, amelyek 1962-63 óta a Kádár-rendszert jellemezték. A nyugati magyar politikai szervezetek és lapok alaphangja az volt, hogy az augusztusi invázióban való részességért a magyar nép nem tehető felelőssé, a felelősség kizáróan a Moszkvának elkötelezett kommunista pártot és kormányt terheli. Voltak, kik kikerülhetetlen kényszerről beszéltek, amely alól még az a Kádár János sem vonhatta ki magát, aki rokonszenvezett Dubcsekkel és az utolsó pillanatig arra törekedett, hogy a szovjet-csehszlovák szakadás elkerülhető legyen. Moszkvában 1956-hoz hasonlóan ismét az erőszak hívei kerültek fölénybe és a vélt biztonsági szempontok maguk alá gyűrték mások alapvető nemzeti jogait és a szövetségi érdekeket. A Szovjetuniónak újból szembesülnie kellett a művelt világ felháborodásával és elítélő magatartásával, de nyilván megszokta ezt. Ügyes és ravasz diplomáciával hamarosan ha nem is feledtette, de történelemmé tétette Csehszlovákia megszállását.

Az 1968 augusztusi eset megmutatta, hogy milyen határai vannak a varsói szövetség országai mozgásszabadságának. A kommunizmus szovjet modelljét legfeljebb módosítani lehet, de megengedhetetlen egy másik kommunista modellel való felváltása, még akkor is, ha maga a kommunista pártvezetőség reformálja meg önmagát és politikai gyakorlatát.

Kádár János új kurzusának a fő eleme is ebben az időszakban kristályosodott ki. Az az egyensúlyozó művészet ugyanis, amely a biztonsági és külpolitikai kérdésekben tanúsított teljes alávetettség és a belső ügyekben kivívott nagyobb mozgási szabadság egyeztetéséből áll. A Csehszlovákia szovjet térdre kényszerítésében való részvétellel egy időben és párhuzamosan folyt az új gazdasági mechanizmus bevezetése, vagyis egy gazdasági reformmunka elindítása. Kádár belső politikájában szabad kezet vélt kapni azáltal, hogy a katona- és külpolitikában nem habozott Brezsnyev mellé állni. A nyugati magyar emigrációban a gazdasági reformok meghirdetése és elindítása nem kapta meg a kellő méltánylást, mert a belső helyzet enyhülése érdekében tett intézkedéseket erősen beárnyékolta a Csehszlovákia elleni akcióhoz való csatlakozás, a külpolitikában betöltött kiszolgálói szerep és az ország nemzetközi hírnevének alakulásában mutatott közöny.

A politikai emigrációnak a magyarországi fejlemények megítélésében is jelentkező megosztottsága azok közé a tények közé tartozott, amelyeket mindenkinek tudomásul kellett vennie, aki józanul és tárgyilagosan szemlélte a külföldi magyarok tevékenységét. Mégha olykor hátrányosnak is látszott, mégis üdítő jelenség volt, hogy az emigrációban élő magyarok nem gondolkodnak egyformán, körükben a nézetek és vélemények számos válfaja virágzik és sikerrel hárítanak el minden olyan kezdeményezést, amely egységesíteni, uniformizálni akarja magatartásukat. Így vált igazi alternatívává a mai Magyarországgal szemben, ahol egy központi akarat uralkodik {389.} és több kérdésben lehetetlen az önálló gondolkodás, véleménynyilvánítás és egyéni állásfoglalás. A magyar emigráció ereje a sokszínűség, a pluralizmus és demokratikus választási lehetőség. Hosszú távon mindenképpen gyengülését okozta volna a kikényszerített egység, amely törékenységénél és ingatag voltánál fogva legfeljebb időleges sikerekkel kecsegtet, de tartós eredményeket nem produkálhat. Az emigráció demokratikus légköre és felépítése nem mindenkinek tetszett. Voltak, kik régi érdemekre és méltóságokra hivatkozva tekintélyi alapon igyekeztek - a maguk vezetésével - egységet sürgetni, de csúfosan megbuktak és amikor ezt elviselni képtelenek voltak, demokráciából is rosszul vizsgáztak. Mulatságos módon, a hazai kommunista propaganda is állandóan az egységet kérte számon és annak hiányában a gyengeség jelét látta, gúnyos hangon és kárörvendően emlegetve a széthúzást, acsarkodást, kötekedést. Ám, az emigrációnak jóval nagyobb erénye és eredménye a vélemények és ítéletek sokszínűsége, mint lett volna az egységesített és uniformizált közélete. A valóságtól elrugaszkodott gondolatok, botor ötletek, téves és hamis nézetek, vad tervek és elképzelések megérdemlik a bírálatot, a tagadást, az elutasítást, de hozzátartoznak a demokratikus közélethez és a nyugati magyarok túlnyomó többsége éppen azért hagyta el hazáját, mert hiányzott neki a szabadság - benne a tévedés szabadságának - légköre.

Nem okozhatott meglepetést, hogy amikor a csehszlovákiai inváziót követő megrázkódtatás enyhülni kezdett és az amerikai-szovjet eszmecsere újból elindult, a magyar emigráció egy jelentékeny hányada gyanakvással kísérte Washington "feledékenységét". Azzal párhuzamosan kritika érte a nyugatnémetek úgynevezett keleti politikájának alakulását. Szaporodtak főleg az amerikai magyar sajtóban a kormányt óvatosan bíráló hangok és a Torontóban megjelenő Kanadai Magyarságban is néhány munkatárs - Frey András, Béldi Béla, Gábor Áron, Oláh György - elkezdte óvni az olvasókat, legyenek éberek a Washingtonban és Bonnban mutatkozó koegzisztenciális hangokkal szemben. Terjengő amerikaellenesség és németellenesség kapott lábra, félreérthetetlen célzásokkal azokra az "eltévelyedésekre", amelyeket az amerikai és a nyugatnémet kormány elkövet. Béldi Béla például azzal vádolta a németeket, hogy Hitlerhez hasonlóan a szövetségesek és barátok újbóli cserbenhagyására készülődnek és a nyugat-keleti feszültség csökkentésére irányuló törekvés "trójai faló, amelynek hasába Willy Brandt volt-kommunista segítői becsempészték a Szovjetet Európa életébe". Béldi a bonni szociáldemokrata-liberális kormány politikája mögött "mohó kapzsiságot" látott, "amivel a német nagytőke, a Thyssen-Krupp és más "háborús bűnös" trösztök új milliárdos üzletet akarnak kötni - a mi bőrünkre".[411] Gábor Áron "Brandt elárulta Európát" című cikkében azt írta, hogy "Senki, semmilyen erő nem moshatja le többé a bélyeget, hogy Willy Brandt az európai kultúra, erkölcs és életforma halálos ítéletét írta alá Moszkvában. Az egyetemes történelem szempontjából lényegtelen, hogy a szovjet tankok végrehajtják-e az ítéletet, vagy sem." A Kanadai Magyarság állandó munkatársa szerint a németek miatt "rab Kelet- és Közép-Európa, miattuk földönfutó száz- és százezer magyar, lengyel, román, cseh, szlovák, bolgár. Moszkvában harmadszor fordultak szembe Nyugattal, mely a háború után békejobbot nyújtott. És harmadszor tagadták meg a népeket, amelyek {390.} értük harcoltak, véreztek, miattuk pusztulnak és rabságban sínylődnek".[412] Az eset azért érdekes és tünetként jellegzetes, mert mutatja, mennyire érzelmekre és indulatokra alapozódott sok neves emigráns publicista állásfoglalása és mennyire hangulatkeltés volt a céljuk, az események elemzése és az indító okok feltárása helyett.

Némely emigráns politikusnak a Szabad Európa Rádió ellen a hatvanas évek végén és a hetvenes évek elején felélénkült kampánya érvtárában is a főszerepet az játszotta, hogy a müncheni magyar szerkesztőség a koegzisztencia bűvöletében él, engedi magát félrevezetni "Kádár állítólagos liberalizmusától" és csupán a magyarországi rezsim szembeszökő vétkeit pellengérezi ki, nem pedig magát a kommunizmust és Kádár személyét. A Magyar Bizottságon belül is szaporodtak a hangok a müncheni adó "puhasága" miatt. Volt, aki kijelentette, itt az ideje, hogy "rendbe hozzák" a rádiót.[413] A Magyar Bizottság némely tagja sohasem bocsátotta meg az amerikaiaknak, hogy nem a Bizottmány, illetve Bizottság ellenőrzése alá került a müncheni rádió. Részben ez a magyarázata például Pfeiffer Zoltán, valamint Varga László visszatérő kritikájának. Az utóbbi 1972-ben és 1973-ban a cikkek sorozatát írta a Szabad Európa Rádió amerikai és magyar vezetősége ellen, a többi között azzal vádolva őt, hogy a nyugati sajtóhoz hasonlóan rózsás képet fest a magyarországi állapotokról és nem leplezi le, a többi között, a budapesti titkosrendőrség módszereit. Bede Istvánnak a "gulyás-kommunizmusról" egy tekintélyes amerikai lapban tett nem éppen szerencsés és könnyen félreérthető - félre is magyarázott - nyilatkozata kétségtelenül jó alkalomnak kínálkozott a SZER műsorpolitikájának bírálatára. A vele szembeni emigráns fenntartások azzal magyarázhatók, hogy a szólamokban kimerülő antikommunizmus, a magyarországi közszereplők sommás elítélése és bizonyos követelések - amelyek indokoltságát és jogosságát senki sem vitatta - állandó szajkózása helyett úgy viselkedett, mint egy magyarországi ellenzék, megbízhatóságra, alaposságra, a realitások figyelembevételére, megvalósítható követelések megfogalmazására törekedve. Az emigráció egyes köreiben ez kevésnek és elégtelennek bizonyult egy kívánatos emigráns szerep ellátására. A kritikusok azonban megfeledkeztek arról, hogy a rádió nem az emigráció szócsövének készült, hanem az amerikai politika és propaganda intézményének, a hatvanas évek második és a hetvenes évek első felében elérkezve egy olyan szakaszához, amelyben politika és propaganda nem volt annyira távol egymástól, mint mondjuk 1955-56-ban. A rádió hitelét nagymértékben növelte, hogy működése többé-kevésbé fedte a tényleges amerikai külpolitikai szándékokat és célokat.[414]

Az amerikai külpolitika a hatvanas évek végére már szemmel láthatóan éreztetni engedte, hogy - a csalódások ellenére is - a Szovjetunióval való szóértésre, normális viszonyra és a kapcsolatainak a közép-kelet-európai országokkal - így Magyarországgal - való rendezésére törekszik. Persze, ezt a szándékát nem mindenütt honorálták és viszonozták. A magyar kormány azonban érdeklődést tanúsított a kapcsolatok javítása iránt. Az emigráns politikai képviseletek viszont nem mutattak megértést. Nyilván attól is tartottak, érthető módon, hogy ezáltal az ő szerepük és befolyásuk csökken. Magatartásuknak volt tehát elvi és személyi háttere. Azzal, hogy {391.} szembehelyezkedtek a nyilván magasabb érdekek diktálta washingtoni irányváltozással, helyzetüket problematikussá tették, annál is inkább, mert a budapesti rezsimmel való szorosabb kapcsolat különben is együtt járt az emigránsokkal való együttműködés lazításával.

Mégis, a magyar emigrációs képviseletek okosabb magatartással és ügyesebb taktikával ebben a helyzetben is igazolhatták volna létjogosultságukat. Hiba volt és terméketlennek bizonyult az amerikaiak, angolok, németek, franciák állandó figyelmeztetése, hogy helytelen politikát követnek és jó lenne, ha óvatosabbak lennének potenciális közép-kelet-európai partnereikkel szemben. A figyelmeztetések és óvások semmit sem használtak, mert a címzettek nyilván nem voltak kíváncsiak a magyarok tapasztalataira és felismeréseire. Következésképpen abban is mind kevésbé voltak érdekelve, hogy velük szoros és meghitt kapcsolatban maradjanak, e kapcsolatok keretéül szolgáló intézményeket fenntartsák vagy támogassák. A magyar emigráns politikusok talán nagyobb eredményeket könyvelhettek volna el, ha a tagadás helyett mint tényt tudomásul veszik a nyugati fővárosokban bekövetkezett fordulatot és a magyar érdekek képviseletét az új irányvonalhoz igazítják, annak elemei közé iktatva a magyar igények figyelembevételét. Az energiákat nem annak tudatosítására kellett volna fordítaniuk, hogy a nyugati külpolitika rossz, hanem annak felderítésére, hogyan érvényesíthetők abban a magyar szempontok és követelések.

A magyar politikai képviseletek között a hetvenes évek kezdetén még mindig a Magyar Bizottság volt a legjelentősebb, de a Washington és a közép-kelet-európai kommunista rendszerű országok közötti viszony javulásával az emigráns képviseletek - így a Magyar Bizottság - szerepe fokozatosan csökkent. Kovács Imre 1972 februárjában szomorkás hangú levelében e könyv szerzőjét arról értesítette, hogy "A Free Europe felszámolja az exile tevékenységet, az irodákat sorra bezárják, a Magyar Bizottságot március végén, az ACEN-ét (Rabnemzetek Közgyűlése) április végén, hajtogatjuk ugyan, hogy valami szimbolikus folyamatosságot fenntartsunk, de miből és hogyan. Nixon elnök aláírt egy executive rendeletet, amely Annuity Fund-ot (Évjáradék Alapot) létesített 1,85 millió dollár erejéig, ebből 63 exile kap évjáradékot, a legmagasabb határ évi 4200 dollár. A legtöbbje túl van a nyugdíjhatáron, 65 évesek vagy öregebbek: szép volt az elnöktől ez a gesztus, a rendelet aláírásakor rezignáltan beszélt, közös ügyet szolgáltak, Amerika hálás nekik, s legszorongatóbb anyagi gondoktól meg akarja kímélni őket."[415] A levélben közölt fejlemények be is következtek, ha nem is a jelzett menetrend szerint. A Magyar Bizottság irodája bezárt, javadalmazása megszűnt, de az együttes nem oszlott fel. Varga Béla tekintélye és személyes egzisztenciájának megalapozottsága lehetővé tette, hogy a Bizottság szerényebb keretek között tovább működjék, a tagok összejöhessenek, időnként állást foglalhassanak és erről a nyilvánosságot tájékoztathassák. Akinek nem volt állása - például Barankovics István vagy Pfeiffer Zoltán - az elnök által intézményesített évjáradékot kapta, ami eléggé csekély volt, de kissé kiegészítette a minden állampolgárnak járó öregségi járadékot. A New York-i magyar politikusok kiöregedtek vagy meghaltak, Sulyok Dezső 1965 májusában halt meg, Eckhardt Tibor és {392.} Barankovics István sem élvezhette sokáig a megérdemelt nyugalmat, 1972 szeptemberében, illetve 1974 márciusában elhunyt.

A Magyar Bizottság által korábban ellátott szerep átvételére elsősorban az 1970 végén alakult Európai Szabad Magyar Kongresszus pályázott, de e szerepet betölteni nemcsak azért nem tudta, mert vezetői nem rendelkeztek a Magyar Bizottság irányítóinak ismertségével és tekintélyével, hanem azért sem, mert annál sokkal inkább gravaminális, panaszkodó és sérelmi politikát követett és feladatát betöltöttnek vélte tiltakozásokkal, óvásokkal, az emigráns közvélemény érzelmeinek és indulatainak hangot adó iratok megfogalmazásával. Az ESZMK 1970. november 28-29-én alakult meg annak érdekében, hogy "a jelenleg önrendelkezési jogától megfosztott magyar népet - az Egyesült Nemzetek Alapokmánya, az Emberi Jogok 1948. december 10-én kelt Deklarációja, valamint az 1950. november 4-i Strasbourgi Egyezmény szellemében - képviselje az európai nemzetközi szervezetekben".[416] Az Európai Szabad Magyar Kongresszus elnöke Közi Horváth József lett, európai szervezeteket és országos tömörüléseket fogott össze, kifelé tehát egy alulról felépített organizáció képét mutatta, mint a tagszervezetek csúcsszerve. Munkájának kezdeti szakaszában részt vett Dálnoki Veress Lajos, Lengyel Béla, Kisbarnaki Farkas Ferenc, a svédországi Rezsőfi Alajos, az ausztriai Fáber György, a belgiumi Töttösy Ernő, az angliai Glatter Zoltán. Az 1974. november 9-10-én rendezett zürichi kongresszuson Dálnoki Veress Lajost díszelnökké választották.

Míg az ESZMK Európára korlátozta tevékenységét és európai intézményeknél - elsősorban a strasbourgi Európa Parlamentnél - kívánt magyar érdekeket képviselni, Amerikában két csoport is létrejött magyar képviseleti szándékkal: a Magyar Koordináló Bizottság és az Amerikai Közös Magyar Külügyi Bizottság. Ezek már 1971 őszén együttes ülést rendeztek és 1972. március 15-én közös nyilatkozattal léptek a nyilvánosság elé. Az Európai Kongresszushoz hasonlóan a Koordináló Bizottság is szervezetek együtteseként lépett fel és azok közös intézményének tüntette fel magát, ellentétben az egyéni tagságokból álló Magyar Bizottsággal. A valóságban azonban ugyancsak nem a tagszervezetek demokratikus közakarata vezetődött fel az irányító grémiumba, hanem az ott szereplő és nem feltétlenül szervezeteket képviselő politikusok közmegegyezésére épültek a döntések. Az Amerikában alakult új képviselet a békés együttélést és az új európai keleti politikát illetően még elutasítóbb volt, mint a Magyar Bizottság némely tagja. Az Amerikai Közös Magyar Külügyi Bizottság 1971. szeptember 25-i ülésén Eckhardt Tibor előterjesztésére határozatban marasztalta el Brandt nyugatnémet kancellárt, amiért "felajánlotta a Szovjetuniónak az európai kontinensen jelenleg fenntartott helyzet rögzítését" és kijelentette, hogy "nem fogadhatjuk el véglegesként Magyarország kirekesztését a Szabad Világból, melybe a magyarság elválaszthatatlanul beletartozik".[417]

Az Európában és Amerikában élő közép-kelet-európai emigránsok körében kétségtelen erős ellenérzés uralkodott a Nyugat és a kommunista államok közötti közeledéssel szemben, elsősorban attól tartva, hogy a nyugati nagyhatalmak túlzott engedményeket tesznek és cserébe semmit sem kapnak, vagyis a kommunista uralom alatt élő népek életében érezhető változások nem következnek be. A közvetlen akciók híveit ilyen megfontolások {393.} indították utcai tüntetések szervezésére és az elégedetlenségnek kifejezést adó különböző formájú demonstrációk kezdeményezésére. A kanadai nemzetiségi csoportok például 1971 októberében tiltakozó felvonulásokat rendeztek Koszigin szovjet miniszterelnök látogatása ellen. A legtöbb nyugati országban a rendőrség az ilyen demonstrációkba vagy nem avatkozott be, vagy egyszerűen betiltotta őket. Franciaország kormánya radikálisabb rendszabályokhoz folyamodott és amikor Brezsnyev odalátogatott, a közvélemény nem kis felháborodására a látogatás időtartamára Korzikára száműzte azokat a közép-kelet-európai menekülteket - szám szerint mintegy ötvenet, köztük magyarokat -, akikről azt gondolta, hogy esetleg megzavarják a szovjet pártvezető vizitjét.

A magát nemzetinek nevező emigrációban fájdalmasnak nevezték, hogy az enyhülési politikának áldozatul esett a madridi magyar királyi követség, amelyet Franco a Magyarországgal való kapcsolatok rendezése érdekében 1969 végén bezáratott. A Kanadai Magyarság a hírt azzal kommentálta, hogy "Ezt a diplomáciai és szociális szempontból egyedülálló magyar szigetet seperte most el a mindent elözönlő koexistencialista áradat. Nem lehet érte szemrehányást tenni a spanyol kormánynak, inkább köszönet illeti, hogy ilyen sokáig kivárta az idők jobbrafordulását - ami sajnos nem következett be. Magyar szempontból a veszteség mégis pótolhatatlan és fájdalmas. A koronás, angyalcímeres zászló, amely Madrid főútvonalán büszkén hirdette az örök magyar ideált és ünnepi miséken Isten oltárát díszítette, porba hullt. A szabad magyarság harcvonala egy fontos végvárral lett szegényebb."[418] Az elérzékenyült, patetikus hang a beszámoló írójának kétségtelenül tiszteletre méltó érzéseit fejezte ki. Egy bizonyos újságírói iskolára jellemző volt, hogy a panaszt, a sérelmet, a megbántottságot érzékletes módon tudta ecsetelni, de az emigráns magyaroknak a szerző minden bizonnyal jobb szolgálatot tett volna, ha ebben az esetben inkább azt magyarázza meg, milyen meggondolások és okok alapján történt a francoista kormány lépése.

Akadtak természetesen, akik nem elégedtek meg sérelmek felhánytorgatásával és a szovjet hadsereg kivonulásának, a magyar önrendelkezés helyreállításának követelésével, hanem azon is tűnődtek, hogy mindez hogyan következhetnék be. Amikor nyugati politikai körökben és a sajtóban különböző semlegességi tervek vetődtek fel, egy magyar emigránsokból álló csoport is kidolgozott ilyet, keresve a módját annak, hogyan lehetne Közép-Európában a két nagyhatalom közötti ütközési övezetet biztonságosabbá tenni és egy esetleges pusztító összecsapás lehetőségét csökkenteni. A New Yorkban megjelenő Studies for a New Central Europe című angol nyelvű magyar folyóirat 1972 elején megjelent számában javaslatot terjesztett elő Közép-Európában létesítendő, Ausztriához hasonló, nemzetközileg garantált semleges övezet létesítésére. Kardos Talbot Béla tájékoztatója szerint a javaslat megfogalmazói helytelenítik, hogy "egyes nyugati országok kétoldalú közvetlen megállapodások és »technikai segélynyújtások« útján növelik a Szovjetunió és a Varsói Paktum államainak katonai potenciálját. Ezzel szemben ... az Oroszország és Németország közt lévő terület semlegesítése esetén megnyílhat az út a nagyarányú multilaterális kelet-nyugati gazdasági együttműködés és segélynyújtás előtt". Egy cikkében Kardos Béla {394.} beszámolt arról, hogy az említett folyóiratot kiadó Mid-European Research Institute nevű kutatócsoport 250 közép-európai származású szakértőnek, tudósnak, diplomatának, politikusnak és egyesületi vezetőnek kérdőívet küldött, amelyre válaszolva 98 százalék helyeselte a szóban forgó közép-európai semlegesítési elgondolást, 89 százalék meg helyénvalónak tartotta, ha a nyugati hatalmak felvétetnék ezt a kérdést a majdani európai biztonsági konferencia napirendjére.[419] Most nem érdemes arra kitérni, hogy reális és keresztülvihető lett volna-e egy ilyen terv, a lényeg, hogy egyes gondolkodó magyarok a puszta tagadáson és követelésen túlmenően, komolyan mérlegelték, miképpen lehetne elérni a magyar önrendelkezés kivívását.[420]

A semlegesítés ügye egyébként nemzetközi konferenciákon is szóba került. 1972 júniusában Párizsban a Szocialista Internacionálé kongresszusával egy időben ülésező Közép-Kelet-Európái Szocialista Unió egy kelet-közép-európai semleges övezet megteremtését sürgette, amely hozzájárulhatna a béke állandósításához Európában és a világban. Ugyancsak a francia fővárosban a Dunai Közösség Bizottság, egy kelet-európai emigráns politikusokból álló csoport, felszólította elnökét, Auer Pált, hogy járjon el a nyugati kormányoknál egy közép-kelet-európai semlegességi övezet tervének a biztonsági konferencia napirendjére való helyezése érdekében. (A szóban forgó bizottság régi alapítás volt, 1932-ben létesült Budapesten.)

Kéthly Anna a Szociáldemokrata Párt folyóiratában, az 1970 májusában elindított Szociáldemokrata Szemlében az ötvenhatos forradalomra tizenöt év távlatából visszaemlékezve elkészítette e másfél évtized mérlegét és arra a következtetésre jutott, hogy "A világ állandó forrongásban él, a nemzetközi politika mindennap új problémákkal viaskodik. Főleg a gazdasági élet területén szaporodnak a jelenségek, hogy a demokratikus világ valami újat, tartósat akar teremteni. Ettől a folyamattól a másik világ sem zárhatja el magát és ha ebbe bele akar kapcsolódni, saját területén is nagyobb szabadságot kell adnia. Lehet, hogy a jogtalanul és indokolatlanul "szocialistának" nevezett világ mai vezetői erre még nem hajlandók. De ők sem maradnak örökké a helyükön. El kell hogy érkezzék egy olyan világ, amelyben minden oldalon szabad emberek intézik világunk sorsát."[421]

A magyar szociáldemokraták az enyhülési politika magyarországi eredményeit 1973. június 1-3-án tartott bécsi pártértekezletükön tekintették át. Konferenciájukon megfogalmazták az úgynevezett szociáldemokrata alternatívát, vagyis azt a programot, amelyet követni kívántak. Ez nem akart a szó igazi értelmében vett program lenni, hanem azoknak a tennivalóknak vázlatos felsorolása, amelyeket a párt maga elé tűzött a demokratikus szocializmus megvalósításának érdekében. Mint a Szociáldemokrata Alternatíva című irat bevezetésében olvasható, "Az alternatíva a következő politikai adottságokat feltételezi: Magyarország visszanyeri belső és külső függetlenségét. Cselekvőképes központi kormányzat alakul, amelynek ereje és képessége van összefüggő reformok kidolgozására és életbe léptetésére." A terv tehát elméleti jellegű volt, megvalósítására belátható időn belül nem nyílt lehetőség, mégis képet nyújtott azokról az elvekről és gyakorlati elképzelésekről, amelyek a magyar szociáldemokraták gondolkodását és magatartását jellemezték. Ők abból indultak ki, hogy a szociáldemokrata pártnak {395.} létjogosultsága vitathatatlan, működésére, a dolgozó tömegek gazdasági és politikai érdekeinek képviseletére ugyanúgy szükség van, mint létének első évtizedeiben. Az alternatíva, amelyet kínál, a demokratikus szocializmus. Magyarország helyét és szerepét illetően megállapították, hogy az 1956. november 1-én deklarált semlegesség a magyar nép akaratát fejezte ki. "Ez az aktív semlegesség pártunk véleménye szerint - folytatódik a nyilatkozat - nagyon is összeegyeztethető a Szovjetunió alapvető biztonsági érdekeivel. A semlegességet ezért azzal a megkötéssel kívánjuk vállalni, hogy az ország atomfegyvermentes terület, hogy a magyar kormány nem tűr meg és nem nyújt segítséget egy a Szovjetunió elleni támadó akciónak. Ez az ünnepélyes garancia és egy kétoldali megállapodás a Szovjetunióval váltaná fel Magyarország kényszerű tagságát a Varsói Szerződésben és a KGST-ben." A szociáldemokrata párt egy jövendő magyar politikai rendszert a parlamenti demokráciára építené, jóléti társadalomra törekednék, a termelési eszközök állami tulajdona helyett azok társadalmi, illetve közületi tulajdonba vételét javasolja, szocialista piacgazdálkodást vezetne be, amelyet nem öncélúnak, hanem eszköznek tekint, gondoskodnék a teljes üzemi demokráciáról, tudomásul venné független szakszervezetek működését, parasztpolitikájában a földműves lakosság önrendelkezési jogát és személyes termelői érdekeltségének helyreállítását biztosítaná, fejlett szociálpolitikát vezetne be. Az "Alternatíva" szerint a párt elismeri, hogy "Magyarországon az elmúlt évtizedekben a társadalomban számos olyan változás történt, amely maradandó lesz és pozitív eredményeket is mutathat fel. Ugyanakkor azonban alapvető elvi kérdésekben - és a gyakorlatban is - a jelenlegi rendszer és a demokratikus szocializmus között szakadék tátong, aminek áthidalására csak akkor történhet kísérlet, ha az ország kiszabadult jelenlegi függőségi viszonyából és ha a magyar nép maga választhatja meg azt az utat, amely sajátságainak, életfeltételeinek, kívánságainak és érdekeinek legjobban megfelel."[422]

A szociáldemokratákon kívül a hatvanas-hetvenes években egyetlen politikai irányzat sem jelentkezett hasonlóan alapos és részletes politikai tervezettel. A népiek körében Kovács Imre hajlott arra, hogy e csoport is összeállítsa a maga nézeteinek és törekvéseinek katalógusát, de társai idegenkedtek tőle, korainak tartva a programalkotást, amikor megvalósítására mind kevesebb az esély. Szerintük a világhelyzet alakulása nem kedvezett a távolabbi jövőre vonatkozó semmilyen tervkovácsolásra.

A magyar Szociáldemokrata Pártot érzékenyen érintette az enyhülési politikának a nyugati szocialisták által felfogott értelme és azok mind elevenebb kapcsolata a közép-kelet-európai szociáldemokráciát megsemmisítő kommunista pártokkal. Az ötvenes évek kezdetéig a menekült pártokat - megszűnvén a hazaiak - az Internacionálé teljes jogú tagoknak tekintette. Később csak tanácskozási joguk volt, vagyis felszólalhattak, de nem szavazhattak, nem vehettek részt a döntések meghozatalában. 1970-ben a nemzetközi szocialista ifjúsági csúcsszervezetben, a YUSI-ban már ezt a tanácskozási jogot is megvonták a közép-kelet-európai menekültektől. 1972-ben - amikor az Internacionáléban megnőtt Willy Brandt, Olof Palme és Michael Foot befolyása - a konzultatív státust is megvonták tőlük, az egyéni felszólalási jogot kollektívvé alakítva át, vagyis a hontalan szociáldemokraták {396.} közösen kaptak egy tanácskozási joggal rendelkező delegátust, a Közép-Kelet-Európai Szocialista Unió képviselője személyében. Bármennyire igyekeztek is bizonygatni az Internacionálé vezető funkcionáriusai, hogy nem a kommunizmus elől menekült elvtársaik kipenderítéséről volt szó, hanem szervezeti reformról, amely megszüntette a konzultatív státust, nem leplezhették, hogy a kelet-nyugati párbeszéd sajátos értelmezése jegyében mégis csak megfosztották őket jogaiktól, amely ezután csak a részvétel lehetőségéből állt, elütve őket a döntéshozatal után a felszólalástól is. A reálpolitika győzött tehát a szocialista szolidaritás felett. (A csehszlovák párt megalázónak tartotta, hogy 1983 nyarán Zürichben tartott kongresszusára a német SPD üdvözlő táviratot küldött, de nem képviseltette magát, a svájci párt távolmaradásával tündökölt és az Internacionálé képviselője, egy svájci, kimentette magát.)[423] A magyarokat a nyugati elvtársaik részéről tapasztalt mostoha bánásmód azért is érintette fájdalmasan, mert 1947-ben Kéthly Annának nagy része volt abban, hogy a német szociáldemokrata pártot visszavették az Internacionáléba. A köszönetet és hálát 1972-ben - jogai megnyirbálásával - kapta meg érte. A magyar pártnak egyébként Kéthly Anna 1976 novemberében bekövetkezett haláláig jó kapcsolata volt az angolokkal (főleg Denis Healeyvel) és a svédekkel. Az osztrák párttal mindvégig szívélyes maradt a viszonya.

A szociáldemokratákéhoz hasonlóan gyengültek más politikai irányzatok nemzetközi kapcsolatai is. Az emigráns kereszténydemokraták ugyancsak érezték a megváltozott viszonyokat. Ahol a kereszténydemokrata pártok kormányoztak vagy kormánykoalícióban vettek részt, ott a kormányok enyhülési politikája e pártok magatartását is befolyásolta, az emigránsok iránti elhidegülés jelei mutatkoztak. A volt kisgazdapártiaknak és parasztpártiaknak ilyen hátterük nem volt, ők legfeljebb a Nemzetközi Parasztunión keresztül próbáltak kapcsolatot tartani nyugati agrárpártokkal. A Nemzetközi Parasztunió - amelynek a lengyel Mikolajczyk után Nagy Ferenc lett az elnöke - az 1969 júniusában Brüsszelben tartott európai értekezletén még megvitatta a csehszlovákiai invázió és a Brezsnyev-doktrína utáni helyzetet, tevékenysége azonban mindinkább alábbhagyott. Többé-kevésbé ez történt a Rabnemzetek Közgyűlésé-vel is, amely egy ideig még működött, de az amerikai támogatás megvonásával kénytelen volt tevékenységét abbahagyni. A Fehér Ház és a Külügyminisztérium finoman, de határozottan éreztette, hogy a Szovjetunióval és a közép-kelet-európai kommunista kormányokkal való szóértése és a kapcsolatok normalizálása nem teszi lehetővé az addig támogatott emigráns szervezetek további megsegítését.

Kivétel a Szabadelvű Pártok és Csoportok Világszövetsége, a "Liberal International", amelynek vezetőségében hosszú ideig helyet foglalt Apponyi György és Vészy Mátyás. Az előbbi a volt Polgári Szabadságpárt, az utóbbi az 1949-ben megszűnt Polgári Demokrata Párt képviselőjeként. A liberális Uniónak teljes jogú tagja ma is a "Száműzött Liberálisok Bizottsága", amely jelenleg észt, jugoszláv, lengyel, litván és magyar csoportból áll. Minden csoport szavazatra jogosult három küldöttel képviseltetheti magát az évenkénti kongresszuson. A Végrehajtó Bizottságban két hely illeti meg a száműzött liberálisokat, akik beadványaikkal, felszólalásaikkal hasznos tájékoztató tevékenységet fejtenek ki a nyugati szabadelvű politikusok körében és {397.} igyekeznek ébren tartani a közép- és kelet-európai népekkel való szolidaritás gondolatát.

Az amerikai enyhülési politika, amely a hetvenes éveket jellemezte, azokban a nyilatkozatokban is éreztette hatását, amelyeket az elnök minden esztendőben a "Rabnemzetek hete" alkalmából szokott kibocsátani. 1972 júliusában például Richard Nixon már ilyen mérsékelt szavakkal adott kifejezést a közép-kelet-európai népek iránti érdeklődésének: "az emberi jogok és a személyi méltóság ügye egyetemes igény marad, különösen egy olyan világban, amelyben nem szűnik meg a szabadságért és a függetlenségért való küzdelem. Méltányos tehát, hogy mi, akik a magunk értékes hagyományait becsben tartjuk, kifejezésre juttassuk rokonszenvünket és megértésünket azokkal szemben, akik nem élvezhetik ez adományokat".[424] Nem volt többé szó felszabadulásról, csak arról, hogy az amerikai nép rokonszenvezik az önrendelkezésre és a személyes szabadságra irányuló nemzeti törekvésekkel.

A hatvanas évek második és a hetvenes évek első felében az amerikai politikusok és közírók egy csoportja sürgette, hogy Washington vonuljon vissza különböző nemzetközi kötelezettségeitől, fordítsa figyelmét és anyagi erőforrásait a belső tennivalókra. William Fulbright arkansasi demokrata szenátor, a szenátus külügyi bizottságának elnöke volt ennek az irányzatnak fő képviselője, követelve a többi között az Európában állomásozó amerikai csapatok létszámának csökkentését és a Szabad Európa Rádió megszüntetését. Két másik szenátor társával, Stuart Symingtonnal és Mike Mansfielddel együtt abban a meggyőződésben élt, hogy a rádióadások beszüntetése megkönnyíti a közép-kelet-európai kommunista kormányokkal való viszony megjavítását, amit amerikai érdeknek tartott. Izolacionista beállítottságának volt következménye a nemzetközi kötelezettségektől való szabadulás sürgetése, ami kedvező visszhangra is számíthatott, hiszen a külföldön elköltött pénznek hazai jóléti programokban való felhasználása népszerű követelés volt. Fulbright tervei mégis kudarcot vallottak. Az európai rádiók elleni kampányához, amely része volt az általános ellenzéki programjának, nem sikerült többséget kapnia sem a külügyi bizottságban, sem a szenátus plénumában. A kormány a Szabad Európa és a Szabadság Rádió kérdésében határozott maradt, jóllehet Nixon és Ford külügyminiszteréről, Henry Kissingerről az a hír járta, hogy nem szereti a müncheni intézményt, attól tartva, hogy az keresztezi keleti politikáját és árt a kívánatosnak tartott enyhülésnek. Amikor Fulbright szenátort 1975-ben Arkansasban nem választották meg újra, a törvényhozásból való távozásával a rádiók létjogosultsága körüli vita is lekerült a napirendről.

Addigra azonban megváltozott a rádiók státusa. Számos ok szólt amellett, hogy az amerikai kormány a fenntartásukat elősegítő támogatást ne a CIA útján adja, hanem ezt nyilvánossá téve, a kongresszussal szavaztassa meg, mint önálló költségvetési tételt és föléjük rendeljen egy olyan szervet, amely kapcsolatukat a kormánnyal és a törvényhozással biztosítja. 1971 óta a Szabad Európa Rádió és a Szovjetunió területére műsort sugárzó Szabadság Rádió évi költségvetését a kormány javasolja a kongresszusnak, amely a szenátus és a képviselőház költségvetési procedúrájának menetét követve, olykor érzékeny módosításokkal, megszavazza. A rádiók 1974 óta a Nemzetközi Rádiózási Hivatal (Board for International Broadcasting) felügyelete {398.} alatt működnek. Néhány évvel később ez a Hivatal felszívta magába a közben egyesített rádiók saját vállalati felügyeleti testületét is. A CIA-val való szakítás drasztikus volt, az új vezetőkben észrevehető idegenkedéssel a régi támogatókkal szemben, a CIA részéről pedig az érintkezés és kapcsolat teljes felszámolásával. A Nemzetközi Rádiózási Hivatalnak sikerült a nyolcvanas évek elején a korábbinál nagyobb összegeket kieszközölni a rádió zavartalan működtetésére és technikai modernizálására.

A magyar szerkesztőség élére 1972-ben Bede István nyugalomba vonulása után a fiatalabb nemzedék egy tagja, Szabados József került. (A helyettes igazgató, András Károly utóda, 1967 tavaszán Feketekuty László lett.) Nemzedékváltás következett be az Amerika Hangja és a BBC magyar osztályának vezetésében is. Az előbbiben Szegedy-Maszák Aladárt 1969-ben Takács József, az utóbbiban Galló Ferencet 1975-ben Jotischky László, majd néhány évvel később Siklós István követte. Mindhárman diákként jutottak nyugatra az ötvenhatos forradalom után.

Visszatérve a nemzetközi politikában elterjedt enyhülési irányzathoz, ennek és a magyarországi belső állapotok lassú javulásának hatása abban is megmutatkozott, hogy az emigráns szervezetek, kevesebb alkalmat találva a világhelyzethez való hozzászólásra, többet foglalkoztak egymással és a nyugati közvélemény formáló intézményekkel. Elsősorban ezeknek az általános fejlődésre és a Magyarországra vonatkozó véleményét bírálták, olykor élesebb hangon támadva a "félrevezetetteket", "eltévelygőket", "vakokat", "rossz úton járókat", mint az igazi ellenfeleket, a kommunistákat.

Különös harc dúlt a szabadságharcosok körében, elsősorban a tekintetben, hogy kik ötvenhat küzdelmeinek igazi folytatói és az októberi hagyományok valódi letéteményesei. A különböző szabadságharcos csúcsszervezetekből kettő vészelte át az éveket. A Magyar Szabadságharcos Világszövetség, amelynek élén dálnoki Veress Lajos állott és a Magyar Szabadságharcos (Nemzetőr) Világszövetség, amelyet a Pongrátz és a Hóka fivérek fémjeleztek. Mind a kettő világszövetségnek nevezte magát, az utóbbi a "nemzetőr" szócska hozzátételével.

Az előbbinek Veress Lajos 1976-ban bekövetkezett halála után Pogány András, az amerikai szabadságharcos szövetség vezetője lett az elnöke. A világszövetségnek tevékenysége csúcspontján az Egyesült Államok területén 14, Kanadában 6 és Európában 5 tagszervezete működött. Kifelé az egység látszatát igyekezett kelteni, de funkcionáriusai körében egyenetlenség uralkodott. 1970 januárjában például az amerikai csoport nevében Pogány András levélben szólította fel Veress Lajost, hogy bélyegezze meg és függessze fel a Franciaországi Magyar Szabadságharcos Szövetséget, amelynek hivatalos közlönyében "egyetlen szabadságharcos mondat nincs, hanem nyilas-hungarista-szélsőjobboldali frazeológiák halmaza".

Pogányékat viszont a Pongrátz-Hóka-tábor ítélte el, mert szerinte semmi közük nem volt a szabadságharchoz, abban fegyverrel nem vettek részt és csak bitorolják a szabadságharcos nevet. A Hóka Ernő elnöksége alatt álló szervezet határozott hangon jelentette ki, hogy "csak egy szabadságharcos szövetség van" és az az övé. Ennek súlyát és tekintélyét kétségtelenül emelte, hogy vezetői között voltak a Pongrátz-fivérek, akiknek szabadságharcos {399.} érdemeit nehezen lehetett elvitatni és akik mindenki másnál nagyobb népszerűséget élveztek az ötvenhatban fegyverrel harcolók körében.

Politikai realitásérzékkel némely szabadságharcos vezető nemigen rendelkezett. Mással, mint az önkritika teljes hiányával aligha volt magyarázható a Hóka-féle szövetségnek az a kijelentése, hogy az 1969-es philadelphiai és az 1971-es New York-i kongresszus eredményeként "a világszövetség eddig soha nem tapasztalt tekintélynek örvend nemcsak magyar, hanem világpolitikai fórumok előtt is, és határozott remény van arra, hogy belátható időn belül a Magyar Szabadságharcos (Nemzetőr) Szövetség a felszabadult magyar élet legfőbb szervezete lesz Magyarországon".[425] Hogy ezt a bizakodó prognózist mire alapozták, arról a nyilatkozat megfogalmazói hallgattak

A magyar emigráció szélsőjobboldalán ugyanakkor rendkívül egyszerűnek látták a jelent és annak ártalmaitól való szabadulás módját. A hetvenes évek elején két nyilas lap, a Belgiumban kiadott Út és Cél című "antibolsevista folyóirat" és az Ausztráliában megjelenő Hungarista Mozgalom egyöntetűen Szálasi tanításában találta meg a nemzetközi problémák megoldásának kulcsát és a magyarság jövőjének jobbrafordulását is a hungarista eszmék újjáéledésétől várta. "A magyar életnek csak a hungarizmus hozhat megváltást", amely "rugalmasan idomul mindenkor az idők követelményeihez, de alapelvei változatlanok".[426] Henney Árpád, a nyilas mozgalom vezetője szerint "A világot leigázni akaró marxista "szélsőbal" ellen csak egyetlen erő veheti fel eredményesen a harcot, a "szélsőjobb", mely magyar viszonylatban a hungarizmus".[427] A hetvenes években az Európában, Kanadában és Ausztráliában működő kis hungarista csoportok időnként hallattak magukról, de a világhelyzetre vagy a magyar fejleményekre vonatkozóan semmi olyat mondani nem tudtak, ami különösebb érdeklődést vagy visszhangot váltott volna ki.

Némileg átalakult az MHBK tevékenysége. Az idők múlásával ez mindinkább kimerült társasági összejövetelek és kulturális előadások rendezésében, a helyi magyar kolóniák életében való részvételben és a bajtársi kapcsolatok ápolásában. Az összeköttetést a világ különböző tájain működő MHBK-csoportok között a Hadak útján című közlöny tartotta, amelynek a tartalma is annyiban változott, hogy a politikai vitát felváltotta a csendes emlékezés és a múlt eseményeinek felelevenítése. A szervezet nagyon megérezte vezetőjének, Zákó Andrásnak az 1969 elején bekövetkezett hirtelen halálát. Pótolni senki sem tudta, távozása a szervezet jellege megváltozásának és politikai ereje gyengülésének nyitánya volt. Az MHBK központjának ma vitéz Duska László a vezetője.

Az emigrációs színképnek a másik oldalán a hatvanas évek végén egy olyan új összefogás kísérlete indult meg, amely némi naivitással azt remélte, hogy a hazai kormányzat hajlandó politikai párbeszédre az emigrációval és annak intézményes megvalósításában is kész részt venni. A terv kigondolója, Varga Sándor volt parasztpárti titkár volt, aki tevékenyen vett részt a párt forradalom alatti feltámasztásában és a Petőfi Párt munkájában. Az erőviszonyokat és lehetőségeket tévesen ítélve meg, túlzott jelentőséget tulajdonítva a nyugati magyarok irányában elhangzott budapesti kijelentéseknek, a terep kellő felmérése és gondos előkészítés nélkül kezdett el szervezkedni.

{400.} Néhány barátjával 1968-ban Kölnben megalapította a Demokratikus Magyar Nemzeti Szövetséget. Ennek felhívásait és memorandumait rajta kívül aláírta Meleghy Gyula, egy bergisch-gladbachi gyáros, a nyugat-németországi emigráns közélet ismert tagja, rokonszenvezett a kezdeményezéssel a Bad Godesbergben élő gróf Széchenyi György - aki a politikai foglyok szövetségének is vezető tagja, egy ideig elnöke volt - és némi érdeklődést mutatott a Genfben élő Padányi-Gulyás Béla volt kisgazdapárti képviselő.

A Szövetség 1968. augusztus 23-án levelet intézett Fock Jenő miniszterelnökhöz, tiltakozva a csehszlovákiai invázióban való magyar részvétel ellen és sürgetve a magyar csapatok visszavonását Csehszlovákiából. Az év végén és még inkább 1969 elején Varga Sándort annyira fellelkesítették Illyés Gyulának a nyugati magyarok iránt érdeklődést mutató írásai, valamint a kapcsolatok javítását célzó némely hazai nyilatkozatok, hogy elérkezettnek látta az időt egy Németországban rendezendő írótalálkozó meghirdetésére. "Illyés jól látja - írta Varga -, hogy a magyar nép megmaradásának, nemzeti jövendőjének biztosítása nem pusztán pártpolitikai, mégcsak nem is állampolitikai feladat többé. Inkább lelki, tehát szellemi problémává lett a magyar jövő biztosításának problémája. Így nagyban a politika területéről az irodalom területére és sokban a politikusok feladatköréből a magyar írók feladatkörébe került át a magyar nép nemzeti sorskérdése."[428] E felismerés ellen aligha lehetett érvelni és az sem volt illúzió, hogy hazai és kinti szellemi emberek közös asztalhoz ülhessenek. Varga Sándornak azonban nem volt oly tekintélye és súlya, hogy egy ilyen találkozót létrehozhasson, arról nem is szólva, hogy még a népi mozgalomhoz tartozó barátaiban - pl. Kovács Imrében - sem tudta eloszlatni a különböző kételyeket és fenntartásokat. Kellő irodalmi és politikai előkészület nélkül 1969 júliusában meghirdette a Magyar Irodalom Hetét, amelyet szeptember 6. és 13. között három Rajna-vidéki német városban készült megrendezni. A meghívó a felkért előadók, díszelnökök, védnökök olyan listáját tartalmazta, amely nemcsak Budapestet ijesztette meg, hanem sok nyugati meghívottat is. Ráadásul Varga budapesti partnere a Magyarok Világszövetsége volt, amely a tervezett találkozó célját se meg nem értette, se Varga szándékait nem osztotta.[429] Az elképzelésnek kudarcot kellett vallania, visszavetve a rossz előkészítés miatt egy alapjában véve egészséges ötletet.

A Demokratikus Magyar Nemzeti Szövetséget a sikertelenség nem verte le és nem késztette visszavonulásra. Némi megtorpanás után ismét hallatta hangját memorandumok és időszaki kiadványok formájában. Varga Sándor 1974 februárjában meghirdetett egy Magyar Nemzeti Symposiumot, amely "a hazai rendszer és az emigráció viszonyának megvizsgálására" vállalkozott volna, magyarországi és nyugati magyar résztvevőkkel. Varga abból indult ki, hogy "az emigráció nemzethű demokratikus erői" - nem térve ki arra, hogy kikre gondolt - elismeréssel regisztrálják a következőket: "1. Magyarországon a törvényesség megszilárdult, a türelmi politika elviselhető társadalmi légkört teremtett. A közélet demokratizálódásának folyamata is beindult; 2. Az új gazdasági mechanizmus első eredményei sikeresnek mondhatók. Az általános életszínvonal - bár még nagyon alacsony - emelkedőben van, s talán a Közép-Kelet-Európa-i országok között első helyen {401.} áll. A nép társadalmi gondozása határozott szociális karaktert kapott." Ami a külpolitikát illeti, Varga úgy ítélte meg a helyzetet, hogy a budapesti kormány "nyilvános külpolitikai megnyilatkozásai" problematikusak, "a gazdasági érdekeltségű külpolitikai tevékenység" kielégítő.[430]

A Magyar Nemzeti Symposium ötlete még addig sem jutott el, mint az irodalmi hét terve. Ennek sorsa csökkentette a Varga elképzelései iránti bizalmat. Ez őt azonban nem bátortalanította el. 1975 áprilisában Meleghy Gyulával együtt emlékiratot juttatott el Kádár Jánoshoz és az MSZMP Központi Bizottságához, amelyben a XI. Kongresszussal kapcsolatban észrevételeket és javaslatokat tett.[431] Válasz nem érkezett Budapestről, amiből az aláírók azt a következtetést vonhatták le, hogy sem Kádár, sem az MSZMP nem hajlandó velük és a nyugati emigrációval a párt és kormány politikájáról eszmecserét folytatni és "a demokratikus egyetemes magyar nemzeti egység útjait keresni". Vargáékat nyilván csalódással töltötte el, hogy kezdeményezésük közönybe fulladt, de ha pontosabban mérték volna fel a lehetőségeket, észrevehettek volna, hogy az erőviszonyok terveiket eleve meg fogják hiúsítani. Ami azután be is következett. Varga Sándor a maga személyére nézve úgy vonta le a következtetéseket, hogy néhány évvel később feladta az emigráns létet és visszatért Magyarországra.

Többé senki sem próbált egyenjogúsági alapon Budapesttel párbeszédet kezdeni, mivel nyilvánvalóvá lett a két oldal egyenlőtlensége. Az emigránsok csak a magyarországi intézmények feltételei alapján építhettek ki kapcsolatokat szülőföldjükkel.




Hátra Címlap és tartalomjegyzék Előre