Pável István - Kiadom magam


SZÜLETTEM

Hajnali hűs amnézia vonta be szürke zománccal,
régen a magzati kort, mikor olcsó létem a földön,
ébredező terméke, egy új és büszke románcnak,
várta a percet az órát, hogy sora végre eljöjjön.

Kis szívem már akkor, a bősz csatasorba beállott,
míg a Batallónak nevezett vezetéken a vérem
csöppnyi tüdőm kikerülve haladt. Más dolga ne fájjon,
jobb úgy! Önálló légzés híján gondtalan éltem,

míg körülöttem anyámnak érző teste megóvott
rendesen, ellátott mindennel, amit követelhet
- joggal - a szükség. Lám az idő a nagy úr, keze forró
ígéret, nem hirtelen ébred a vágy! Növekedhet

később, gyakran a(-)kár. Szűk lett egyszerre a magzat-
víz tenger. Vonzott egy másik, szeretettől
duzzadó létforma is. Elkészültem a jajra,
és tűrtem, mint szenved anyám, első menetemtől.

Mert e világra, a fájdalom ártó mérge a küldő,
úttalan úton a testem elindult. Hívta az élet!
Várta az orvos a nővér. Már kész a fürdő
- szólt egy hang - Mért sírsz úgy? Élvezd, itt van az éden!

Sírtam, mint aki szenved, a friss levegőn, ami gyorsan
körbe ölelt. A tüdőm is megtelt, szívva magába.
Tudja a kánya a választ! Így jöttünk a világra?
Édesanyám, szemeimből némán árad a hála.

Bp.1998. augusztus /első két versszak/
Bp. 1999. február első fele

 

-

 

© Pável István, 2005