Pável István - Kiadom magam
Ajánlás
Pável Istvánt, azaz egyik művét Megújulás című pályázatunk alkalmával ismertük meg, ugyanis sikeresen szerepelt nálunk erre a pályázatra beküldött Szeretkezés című verse. Akkor még nem sejtettük - hiszen egyetlen műből messzemenő következtetést sohasem vonhatunk le -, hogy ez az alkotás, a testiség, a vágy ennyire meghatározó a szerző művészetében. Ha végigolvassuk a kötetet, ezt a gondosan összeválogatott ötvenegy költeményt, akkor kapunk csak teljes képet arról, hogy az érzékiség és az erotika az egyik fő szál, amin keresztül Pável István ki tudja magát fejezni, ki tudja magát adni. Nem szemérmeskedik, teljes mértékben kiadja férfiúi mivoltát jónéhány művében.
De ne szaladjunk ennyire előre. Kövessük végig röviden mit ad magából a szerző.
Első ízben a kezét nyújtja felénk (Add a kezed), így invitálva minket arra az utazásra, amit a tudatosan kronologikus sorrendbe rendezett költemények végigolvasása során teszünk majd meg. Ez az első költemény 1995-ben keletkezett, így a netkötet megjelenéséig kereken tíz év telt el, tehát egy évtizeden át utazhatunk a költővel a kötet végéig. A következő versek olvasása során (Érzelem, Minden soromban, Ember vagyok VI.) a költő ars poeticájából tárul fel egy-egy elem előttünk: érzelmekről, sorok között megbújó gondolatokról szeretne nekünk írni, miközben tudatosítja velünk azt is, hogy ő is csak egy ember. Mindeközben arra lehetünk figyelmesek, hogy a költő játszik, hiszen próbálgatja a versformákat, a klasszikus verselést, képverset készít, lábjegyzetet, megjegyzéseket ír és folyamatosan próbál meglepni bennünket. Felszólal a társadalmi igazságtalanság ellen (Lencse, Sitt), majd megjelenik a szerelem motívuma is (Szeretlek), ami a vágyakozással, szerelmes sóhajtozással egyszerre magával hozza az ajánlás elején már említett erotikát is (Szülinapodra). Az "égre mutató fallosz" azonban hamar lelombozódik, hiszen kijózanítóan hat ránk a következő művek igazságtartalma (Számtan, Ő(s)z), amikor arról olvasunk, hogy a lét sok kínnal teli, s az ember "tehetsége alig ér fel a céljai eléréséhez szükséges mennyiség felével". Ezek elől a fájó, s igaz gondolatok elől ismét nem menekülhet máshová az ember, csak a szerelem karjaiba, szerelme ölébe. S a kép ekkorra már egyre komplexebbé válik: egy olyan férfit ismerünk meg, aki valóban adni akar. Fáj neki a világ igazságtalansága, őt is azok a problémák foglalkoztatják, amik az érző és gondolkodó embereket, de mindeközben nem felejt el szeretni és játszani sem. A gondolatsorok egészen az emberiség örök kérdéséig a miértig is eljutnak (Mért), de mindenképpen üdvözlendő, hogy a kérdésre pozitív választ kapunk, ha kapunk: "élni kell és hinni kell de mindenképp tenni kell". A kötet címadó verse következik, ahol látjuk megvalósulni azt az elhatározást, hogy ezeket az írásokat, gondolatokat másoknak is látniuk kell. Még akkor sem adja fel ezt a törekvését, amikor egy szerkesztő leszólja munkáit (Dózsáról jut eszembe). Az idő múlásával emberünket megérinti az elmúlás szele is, s színrelép a "csontváztestű rém" (Álmodom hogy álmodok, Szélkerék, Öregszem, Küldetés), aki-ami magával hozza az emlékeket, s a számadást is. A konklúzió enyhén szólva nem túl optimista: "el mit sem értem" és "téves volt hogy túléltem véres születésem". Azt hinné az olvasó, hogy a halál és a reménytelenség lekaszálja a költőt, amikor ismét meglep bennünket: újra előkerül az életet adó testiség (Erotikus álom), bár már ő sem hitte, hogy "ilyen is lehet". Pedig lehet. Új reménység áll költőnk elébe: Emese, akinek köszönhetően egészen a kötet végéig egyre több szerelmes verseket olvashatunk. De a férfiúi szerelmes-erotikus szál mellett ezek után sem maradnak el a mély gondolati költemények sem. A magány, a szomorúság, a reménytelenség, a halál gondolatának egyenes következménye a kijelentés: ne legyél költő. - Bár ismerjük be: amennyire logikus a következtetés olyannyira paradoxon is egy költő szájából. De nem csak egy válasz következik a kötetben eddig felvetett miértekre és tépelődésekre, hanem egyenesen válaszok sora: megtudjuk, hogy Emese és a szerelem az, aki értelmet, esélyt adhat még az életnek (Emese), megkapja magáét a napi politika (Korunk pestise) és a napi "költészet" is (Korunk pestise 2). A kötet utolsó költeménye ismét egy szép meglepetés, ami egyben stílusos lezárás is, hiszen 2005 nemcsak Pável István Kiadom magam című kötetének, hanem a József Attila emlékévnek is lezárása. Utazásunk tehát egy nagy hegyhez vezetett, akitől mindenki, így költőnk is választ vár. Igaz, hogy azt hittük az imént, hogy már mindenre választ kaptunk, Pável István tesz arról, hogy ez ne így legyen. Van-e a költészetnek létjogosultsága? "Mit ér a művészet korunkban?" "Nos, mondd... Attila!" Attila azonban 2005-ben már nem tud személyesen választ adni - hacsak alkotásain keresztül nem - korunk problémáira, így ránk hárul ennek a felelőssége.
Kedves Olvasó! Bocsásson meg nekünk, hogy ajánlás helyett elemzést írtunk, de ez a kötet, benne Pável István annyira adta magát, hogy összefoglaljuk az egész esszenciáját, hogy nem tudtunk ellent állni a csábításnak. S ha azt hiszi, hogy ez az elemző-ajánlás lerántotta a leplet Pável Istvánról és az egész kötetről, s rossz diákként azt gondolja, hogy ezt a röpke elemzést olvasva már mindent tud az írásokról, téved. Fogja meg a költő kinyújtott kezét és oldalról-oldalra haladjon végig ezen az izgalmas, játékos, emberi érzésekkel és mély gondolatokkal teli tíz éven. Biztos vagyok benne, hogy az ötvenegyedik oldalon úgy érzi majd, hogy megérte, s talán választ kap az Attilának feltett kérdésre is.Zsoldos Árpád
Irodalmi Rádió
© Pável István, 2005