Pável István - Kiadom magam


JÓZSEF ATTILÁNAK

Megrázó pár szó: Ez Szárszó
harminchét december harmadikán.
Ó jaj, nem tolat, jön az a vonat.
Minden kereke egyre csak azt zakatolja:
Nagy költő fejedelem én elveszem élted,
hogy bejuthass végre, a légbe, az égbe,
a műveid szeretők örök emlékezetébe.

Hatvanhét év múlva, a költészet lángja kihunyva.
Csak néhány amatőr poéta és versmondó bánja,
míg száját tátva látja,
hogy a vers, hogy tért rossz, vagy csak vakvágányra.
Mára, több irodalmi újságban az egy szponzorra eső
százas létszámú előfizető eső már menő.
Sok kis költő ad egymásnak e lapokban randevút,
fokozva bennünk a meglévő mélabút.
Több szerkesztő bősz kotlósként ügyel
a vers könnyen romló erkölcsére,
hogy legyőzze végre az egyéni a káros,
sablonos általánost.
Nem baj, ha az alkotón kívül a művet
a hű de művelt veszett kutya sem érti.
A szakemberek mégis tudni vélik tényként,
ez a lap, alap művészi értékét
egy cseppet sem sérti. Sőt ettől kiemelkedő,
hogy eltűnik minden átfogalmazás,
és minden, mit másként olvasni hajt a vágy.
Ha a sikeres harc után a versekből az értelem
és az érzelem
a klasszikus alkotásokba végleg pihenni ment,
így a maradék a tupírozott semmi
gondolják talán oly művészien eredeti, hogy venni
fogja majd a nép, ha végre észre tér.

Míg most, ha a mai siker versekből
összejön egy kötetre való - fájón jelentem -,
az egész országban bátran 150, vagy akár
1000 példányban könyvként meg is jelenhet,
ha van rá elég pénz, bár nagy a veszély
hogy fél áron is eladhatatlan marad az egész.
Hajdan e honban tömegek ünnepeltek
egy szép verset, ám nagyra nőt mára a veszély,
hogy a költészet a közönytől végleg elvetél.

Mégis, hol mindent hideg mozdulatlan felszín takar,
valami halad, mert valami még megmaradt,
tűz a hamu, mag a hó alatt,
míg sok nagy kamasz versben tesz,
bár nem mester fokon egymásnak vallomást.
„Éhe a szépnek.”
Mit ér a művészet korunkban?
A zseni tán tudná a választ.
Nos, mondd... Attila!

Befejezve 2005. 08 hó

 

 

© Pável István, 2005