Pável István - Kiadom magam
SZÉLKERÉK
egy nap
tán tegnap
bolha perc
halk lila bizsergés után újra
visszaestem a csúnya
megszokott múltba
révedő búba
nem volt nagy talány
az ám
azonnal tudtam
lám rám
most sem tekint
máshogy a rosszsors
szeme
mint mikor keze
megint megint
itt vagy ott így
vagy úgy
feltör vadul
egy új
észak kemény jegét
sötét egét telét
hordozó szél
ki ordít így
ki vagyok én
és ha valami élőt érzőt
még kopár lelkemben fellel
félő hogy féltő
gonddal hozza majd
elő s adja oda neki e dőre
előre
békés ajándékként azt
mi csak későbbi sorsa volna
talán
hogy a halál
reménye
az élő kedvét el ne eméssze
vagy hogy a megoldott
gond ott
pont a végén éppen érjen egy ipont
mely után
a rosszsors is szalutál
Bp.1999.06.28.
© Pável István, 2005