H


Haáz Ferenc (Székelyudvarhely, 1913. márc. 18. – 1944 őszén, Szovjetunió) – etnográfus. ~ Ferenc Rezső fia, ~ Sándor öccse. Szülővárosában a Róm. Kat. Főgimnáziumot végezte (1930), a kolozsvári egyetemen földrajz–természetrajzi (1937), Budapesten néprajzi tanulmányokat végzett, itt szerzett doktorátust (1941). Előbb tanár a Székelyudvarhelyi Református Kollégiumban, majd egyetemi tanársegéd Kolozsvárt a néprajzi tanszéken. Bulgáriában járt tanulmányúton (1943).

Részt vett az Erdélyi Fiatalok szerkesztésében, az Ifjú Erdély munkatársa. A székely néprajzkutatás nagy ígérete volt: 1937-ben Parajd községről és sóbányájáról írta egyetemi dolgozatát, szaktanulmányait erdélyi hímzésekről s a korondi fazekasmesterségről a budapesti Néprajzi Értesítő közölte, tanulmánya a varsági pele- és mókusfogásról a Közlemény az Erdélyi Nemzeti Múzeum Érem- és Régiségtárából 1941-es I. kötetében jelent meg.

Önálló kötete: Udvarhelyszéki famesterségek (87 rajzzal és fényképpel, Kv. 1942). Dolgozata a Gusti-féle falukutatás módszeréről (1943) kéziratban maradt.

Méhes György: Bizalmas jelentés egy fiatalemberről. 1982. 190–92.


Haáz Ferenc Rezső (Szepesbéla, 1883. aug. 12. – 1958. júl. 29. Székelyudvarhely) – etnográfus, pedagógus. ~ Sándor és Ferenc apja. Középiskoláit Késmárkon és Iglón végezte, a budapesti képzőművészeti főiskolán szerzett rajztanári képesítést (1906). Székelyudvarhelyen a Református Kollégiumban (1906–27), majd a Református Tanítóképző Intézetben (1927–45) tanár, a kollégium fiúgimnáziumának igazgatója (1946–48).

Tanulmányokat közölt az Udvarhely vidéki Lövéte székely népviseletéről (Emlékkönyv a Székely Nemzeti Múzeum ötvenéves jubileumára. Sepsiszentgyörgy 1929), a székely ványolókról, az udvarhelyi szekérről, a "lakodalmas prémes"-ről (Siklódi Pállal) a Néprajzi Értesítőben (1931–32). Diákjai segítségével évtizedek alatt egybehordta és iskolai múzeumi gyűjteménnyé rendezte Udvarhely vidéke tárgyi néprajzi anyagát; gyűjteménye lett az alapja Székelyudvarhely Municípiumi Múzeumának, amelynek 1948-ban megszervezője és első igazgatója (1948–51). Gyűjtőmunkájával párhuzamosan a népi mesterségek művészi értékű kincseire, a hagyományos mintákra támaszkodva népi iparművészeti mozgalmat indított, fellendítve a telekfalvi fafaragást, a korondi fazekasságot, a népi szövést-varrást is. Születésének centenáriumán, 1983-ban városában emlékünnepséget, s festményeiből, grafikáiból kiállítást rendeztek.

Méhes György: Udvarhelyi kincskereső. Utunk 1958/38. – Ferenczy Géza: H. F. R. Ethnographia, Bp. 1958/4.


Haáz Sándor (Székelyudvarhely, 1912. ápr. 3.) – etnográfus, grafikus. ~ Ferenc Rezső fia, ~ Ferenc bátyja. Hét osztályt szülővárosa Róm. Kat. Főgimnáziumában végzett. Hajdúböszörményben érettségizett, s rajztanári diplomát a budapesti Képzőművészeti Főiskolán szerzett (1940). Tanár Székelyudvarhelyen, Korondon és Székelykeresztúron, majd a marosvásárhelyi Népi Együttes koreográfusa és kosztümtervezője (1954–64), ezután újra tanár. 1974-ben nyugalomba vonult, azóta szakirodalmi és népművészeti munkásságának él.

Néptáncmozgalmi szakdolgozatait 1954 óta közli a Művelődés; tánc, mozgás és viselet összefüggéseit elemzi a Korunkban (1973/7). Saját rajzaival illusztrált tanulmányokkal szerepel a Népismereti dolgozatok 1978 és A Kis-Küküllő vidéki magyar népművészet (1978) c. gyűjteményes kötetekben; rajzaival jelent meg Gazda Klára Gyermekvilág Esztelneken c. munkája (1980). Hiteles "írás utáni varrottasminták"-kal szerepel a Cs. Gergely Gizellával közösen szerkesztett Udvarhelyi varrottasok c. kötetben (1976) és Szentimrei Judit Széki iratosok c. kiadványában (1982).

Nagy Mihály: A régi székely táncok feltámadásáról. Népi Egység 1946. okt. 9. – Kelemen Ferenc: Emlékek a néptáncról, a népviseletről. Interjú H. S.-ral. Utunk 1974/9. – Jakabffy Sándor: Udvarhelyi varrottasok. Interjú H. S.-ral. A Hét 1977/5. – Katona Szabó István: Egy élet a népművészet szolgálatában. Új Élet 1982/12.


Haba Mihály – *fizikai szakirodalom


háborúellenes irodalom – az I. világháború óta gazdagon bontakozott ki, sajátos tárgykörrel bővítve az erdélyi magyar irodalmat; riportban, élménybeszámolóban, regényben és versben határozott társadalmi magatartást szólaltat meg a háború embertelensége ellen.

Az első kötetek friss élményeket tükröző harctéri riportok, tudósítások. Ilyen Dénes Sándor Egy komitácsi újságíró feljegyzései (Szatmár 1915) vagy Franyó Zoltán A kárpáti harcokról (Bp. 1915) c. beszámolója. Kimondottan az I. világháború a témája Nagy Dániel Cirkusz c. regényének (Arad 1926): a mű gerincét alkotó cirkuszi előadás tulajdonképpen a lezajlott háború allegóriája. Az expresszionista hangvételű alkotás hatalmas látomás a háború borzalmairól; felépítésében egyrészt a groteszk és az abszurd, másrészt a realista mozzanatok gyakori együttes alkalmazása fokozza a háború elembertelenítő mivoltának ábrázolását. Részben az I. világháború alatt játszódik Szántó György Az ötszínű ember c. regénye is (Arad 1927), amelyben éles vonalakban rajzolódik ki az imperialista nagyhatalmak új területekért folyó versengése.

Markovits Rodion "kollektív riportregény"-nek nevezi Szibériai garnizon c. művét (Kv. 1927), s hadifogságbeli élményeit úgy meséli el, hogy felhasználja fogolytársainak feljegyzéseit, leveleit, élménybeszámolóit. A hangsúly a közös emlékezésen van. A műnek nagy volt a sikere, számos világnyelvre lefordították. Ugyancsak hadifogolyélményből táplálkozik Aranyvonat c. munkája (Kv. 1929), s egy Avas-alji falu háborús szenvedéseit megelevenítő regénye, a Sánta farsang (Bp. 1933).

Szibériai fogolytáborok mindennapjairól, határtalan honvágyról szólnak kevésbé ismert honi magyar írók munkái is. Ilyen Elekes György Szibériában pergő homokszemek zenéje c. verseskötete (Kézdivásárhely 1921), Tibor Dénes Miért? Vádirat a háború borzalmairól c. írásgyűjteménye (Kv. 1927), Székely Gyula Képek a szibériai hadifoglyok életéből (Nv. 1929), Hubert Péter Hómezők, hisztériák közelében (Kv. 1930), Szigyártó Sándor Hét év Szibériában (Vajdahunyad 1934) és Rónay Ernő Krasznojarszk (Nv. 1939) c. kötete; ide sorolható Bartha István kéziratban maradt Hadrakeltem Erdélyből c. önéletrajzi regénye is. A szibériai hadifogolyélményből ihletődő művek sorát késői visszaemlékezésként Lám Béla A körön kívül... c. önéletrajzi regénye zárja (1967).

A romániai magyar irodalom egyik legidőtállóbb alkotása, Kuncz Aladár Fekete kolostor c. műve (Kv. 1931), lényege szerint alapvetően háborúellenes mű. A témát nem a frontszolgálat, nem a hadifogolytáborok élményvilága szolgáltatta, hanem a megpróbáltatások öt esztendeje, melyeket a szerző különböző nemzetiségű, foglalkozású és műveltségű polgári internáltakkal töltött együtt a franciaországi Noirmoutier várkolostorában, majd Île d'Yeu kazamatáiban.

Az I. világháború kirobbantását még a félrevezetett tömegek lelkesedése fogadta, s a kiábrándulás, az imperialista háború igazi arcának meglátása csak később, fokozatosan következett be. Az újabb háború kitörésének veszélyére a haladó erők már a 30-as évek elején figyelmeztettek, s a fasizmus európai térhódítása előtt kibontakozóban volt a ~ egy újabb hulláma. A látásmódra kevésbé jellemzőek az avantgárd törekvések, inkább a hagyományos kifejezésmód felvilágosító közérthetősége általános. Jellemző, hogy míg az I. világháborúból ihletődő alkotások jelentős részének tematikája a hadifogság, addig a II. világháborút festő művekből nagyrészt az elhurcoltak szenvedése, az internálótáborok kegyetlen világa komorlik fel.

Már 1932-ben megjelenik a *Front c. folyóirat. Egyetlen száma a feltörő antifasiszta háborúellenes magatartásforma születését jelzi. Alcíme: "Le az imperialista háborúval." Keleti Sándor állította össze, programcikke összefogásra szólít fel az imperialista háborús készülődések ellen. A hitlerizmust visszautasító művek sorát Ferenczy György pamfletgyűjteménye nyitja meg (Ave Hitler, morituri te salutant, 1933), nyíltan háborúellenes 50 erdélyi író és újságíró Fegyverek közt – múzsák c. antológiája (Nv. 1940). A korai lírai tiltakozások közül Bartalis János Ima mindenkiért 1940-ben c. verse emelkedik ki; Dánér Lajos Az állatok dalolnak c. verseskötete (Kv. 1943) már a tomboló II. világháború allegorikus bemutatása. A kötetet az ügyészség elkobozta. Hasonló sorsra jutott Salamon László Ember, hol vagy? c verseskötete is: 1944 elején jelent meg Cserépfalvinál, de csak pár példány kerülhetett forgalomba. A szerző kilencvenedik születésnapjára a Kriterion újra megjelentette (1981). A kötet szenvedélyes tiltakozás a gyilkos háború, az embertelenség, a barbárság ellen.

A II. világháború befejezése után Kornis Ottó A füst c. kötete (Nv. 1945) vezérli el az olvasót a minden képzeletet felülmúló szenvedések és megaláztatások világába, s indítja el a ~ olyan munkáinak sorozatát, melyek a romániai magyar irodalom vonulatába tartozva, egyben a nemzetközi antifasiszta irodalom sajátos fejezetét is alkotják. Egy évre rá követi Katona Béla Várad a viharban c. kötete (Nv. 1946), melyben a szerző a gettóba hurcolás helyi körülményeit, a pusztulásba indulók szenvedéseit beszéli el az elindulás szomorú pillanatáig.

Háborús élményeiről, a Budapest ostroma alatti nehéz hetekről, rövid ideig tartó fogságba eséséről, írói kapcsolatairól, szabadulásáról számol be Asztalos István Író a hadak útján c. krónikájában (Kv. 1946). "A vallomás őszintesége, becsületes, néhol kedvesen gyermeki párbeszéde önmagával és a kíméletlenül rátörő történelemmel avatja ezt a könyvet a második világháborúról szóló egyik legérdekesebb, legizgalmasabb irodalmi tudósítássá" – írja Izsák József Asztalos István-életrajzában (1967).

A II. világháborút követő esztendőkben helyet kapott a ~ a színpadon is. Az Állami Magyar Színház Kolozsvárt 1946 októberében sikerrel mutatta be Bánffy Miklós Az ostoba Li c. kínai mesébe öltöztetett, de Arany János A nagyidai cigányokjára emlékeztető háborúellenes darabját, Poór Lili rendezésében; 1947 májusában Gredinár Aurél újságíró Senkit sem terhel felelősség c. darabja került színre vádbeszédként a háború ellen.

A 44-es fordulat nyit utat Endre Károly sokáig rejtőző háborúellenes lírájának. Két évtized után látogatott el a költő legborzalmasabb háborús élményeinek színhelyére s idézte fel véres emlékeit, de újabb harmadfél évtizednek kellett eltelnie, hogy a Görzi elégiák disztichonokban írott életregénye előbb az Igaz Szóban, majd az Elégiák és rapszódiák c. kötetben (1962) megjelenhessék, s az eredeti I. világháborús benyomásokat közlő Harctéri versek ciklus is nyilvánosságra kerüljön a Versek c. gyűjtőkötetben (1965). Mindkét klasszikus szépségű irodalmi mű egy már az olasz fronton megszületett antimilitarista erkölcsiségben gyökerezik, s őszinte vallomásként az egyetemes humánumra nyílik.

A ~ sajátos ágazata a II. világháború folyamán faji üldözés áldozatává vált erdélyi zsidóság elhurcolását leleplező *lágerirodalom. Ebből emelkedett világhírre Nyiszli Miklós Dr. Mengele boncoló orvosa voltam az Auschwitz-i krematóriumban c. munkája (I. kiadás Nv. 1946, későbbi címe Orvos voltam Auschwitzban). A 60–70-es években egész sora jelentkezett az emlékezéseknek mind drámai műfajban (Földes Mária: Hölgy a barakkban. 1960), mind irodalmi dokumentáció (Harsányi Zimra: A téboly hétköznapjai. 1966; Simon Magda: A nagy futószalagon. 1967) vagy hiteles lágernapló formájában (Rózsa Ágnes: A jövőlesők. 1971). A deportálás 30. évfordulójára Keserű órán címmel antológiát jelentetett meg a Kriterion (1974) többek között Balla Károly, Sőni Pál, Szilágyi András személyes élményeket felelevenítő írásaival. Szilágyi András külön kötetben is megírta elhurcolásának és szabadulásának történetét (A halhatatlan fűkaszás. 1977).

A háború kérdéseibe ütközik e korban majdnem minden *emlékirat, s a kimondottan háborúellenes művek sorát a 70-es években több regény is gazdagítja. Bányai József Csillaghegy alatt c. munkája (1975) gyermeki emlékezés egy erdélyi magyar család sorsára a II. világháború sodrában; Pusztai János A sereg c. regénye (1978) egy közkatona látószögéből érzékelteti az otthoniak és a táborozók gondjait; Székely János A nyugati hadtest c. munkájában (1979) hadiélményei alapján keres választ arra az erkölcsi kérdésre, helyrehozható-e a pusztítás, melyet a háború vitt végbe az emberekben. A világháborúk egy-egy elrettentő epizódja Bodor Ádám, Daday Loránd, Kocsis István, Papp Ferenc, Sütő András írásaiban is szerepel. Erdély háborús megpróbáltatásai közé vezet Méhes György önéletrajzi regénye, a Bizalmas jelentés egy fiatalemberről (1982).

A ~mat mindenkor kiegészítette a *békeharc-irodalom.

(F. M.)


Hacke Károlyné Steinitzer Charlotte-Sarolta (München, 1877. okt. 28. – 1949. nov. 9. Kolozsvár) – egészségügyi író. Valószínűleg francia felsőbb fokú előtanulmányokkal rendelkező nevelőnőként került Erdélybe. 1914 és 1919 között a kolozsvári egyetemen orvostanhallgató, 1921–22-ben a Kolozsvári Unitárius Kollégium óraadó tanára, majd 1923-tól a Marianum leánygimnáziumának okleveles francia nyelvtanára a 30-as évek közepéig. Tanít neveléstant és háztartástant is. A II. világháború éveiben női vöröskeresztes tanfolyamokat vezet, a 40-es évek közepén maga is kórházi szolgálatot vállal. Munkája az Ünnepnapok-sorozatban megjelent Anyák könyve (Kv. 1924); nyolc fejezetben a csecsemőápolással és -táplálással kapcsolatban ad tanácsot a fiatal anyáknak.


Hadai G. Klára, családi nevén Geiger (Lupény, 1938. aug. 20.) – textilművész, grafikus, könyvillusztrátor. ~ Jenő felesége. Petrozsényban érettségizett (1955), a Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskola textil szakán államvizsgázott (1964). Előbb a bufteai filmstúdióban kosztümtervező, 1967-től a Jóbarát grafikusa, 1974-től a Viaţa Studenţească szerkesztőségében dolgozik. Grafikái, illusztrációi jelentek meg a Pionírban, a Jóbarátban, a Cutezătorii c. hetilapban és az Előre-naptárakban. Illusztrálta, ill. borítóval látta el Tóth Mária, Balogh Irma, Bokor Katalin, Máté Imre, Ambrus Lajos köteteit és Szabó Magda Mondják meg Zsófikának c. regényének román nyelvű kiadását (1974).


Hadai Jenő (Temesvár, 1930. febr. 19.) – szerkesztő, újságíró, műfordító. ~ G. Klára férje. Szülővárosában ipari gimnáziumot végzett (1947), a bukaresti Zsdanov Pártfőiskolán államvizsgázott (1955). Az IMSZ Temes megyei, később központi instruktora, majd 1958-tól 1965-ig a KISZ Központi Bizottságának sajtóosztályán dolgozott. A Pionír főszerkesztője (1965–67), megalakulásától a Jóbarát felelős szerkesztője (1967–74), ma is e lap belső munkatársa.

Műfordítóként magyarországi és romániai klasszikus és modern magyar szerzők műveit tolmácsolja a román közönségnek. Szabó Magda Mondják meg Zsófikának (társfordító Horia Aramă, 1974), Karinthy Frigyes Delejes halál (társfordító Costache Anton, 1975), Kiss János Díszelőadás (1981) c. munkáinak lefordítása után előkészületben Karinthy Frigyes Utazás Faremidóba és Capillária, valamint Kovács György A hadnagy és a tünemény c. köteteinek átültetése.


Hadházy Jolán – *tankönyvirodalom


Hadnagy Árpád (Kolozsvár, 1943. nov. 3.) – ásványtani szakíró. A petrozsényi líceumban érettségizett (1961), a Babeş–Bolyai Egyetemen geológia szakot végzett (1969). Bukaresti, kolozsvári, balánbányai és nagyváradi szakmai munkabeosztások után 1976-tól a nagyváradi Körösvidéki Múzeum főmuzeológusa. 1977-től a nagyváradi Nymphaea szakfolyóirat szerkesztőbizottsági tagja, itt jelennek meg mineralógiai szakdolgozatai. Terepmunkálatai során végzett régészeti kutatásairól a Crisia hasábjain számol be. Bihar megye román nyelvű monográfiájának (1979) társszerzője. Anyanyelvén az Ady Endre Irodalmi Körben és a berettyószéplaki Művelődési Körben tart ismeretterjesztő előadásokat. Kartográfia és történelem c. írását a Fáklya közölte (1981. jan. 16.).


Hadnagy Csaba (Kovászna, 1919. dec. 7.) – orvosi szakíró. A nagyenyedi Bethlen Kollégiumban érettségizett (1937), oklevelét a kolozsvári egyetemen nyerte el (1942). Ugyanitt az élettani intézetben tanársegéd, majd 1949-től a marosvásárhelyi Vérátömlesztő Központban főkutató, 1954-től a 2. számú Belgyógyászati Klinika laboratóriumának vezetője. Több neves tudományos testület, így a német hematológiai társaság (1964) és az Amerikai Egyesült Államok geriatriai társasága (1967) tagjai közé választotta. Szakirodalmi tevékenysége a vér megbetegedései, a cukorbaj, a vitaminhiány okozta kórállapotok, gerontológia, immunológia és kórélettan kérdéseit öleli fel.

Elsőként írt le 1952-ben egy sajátos, az anti E faktor okozta vérmegbetegedést újszülöttnél; Szabó Istvánnal együtt kimutatta, hogy a vérátömlesztés szövődménye, a vörös vérsejtek feloldása okozta ún. hemolitikus sokk a szervezet védekező válasza; elsők között bizonyította, hogy a fonalas sejtosztódást (mitózist) gátló anyagok (vegyszerek, röntgensugárzás) ugyanakkor csökkentik a szervezet ellenanyag-termelését, vagyis védekezőképességét a kórokozókkal szemben. Önálló és társszerzőkkel írt dolgozatai az Orvosi Szemlében s más bel- és külföldi szakfolyóiratokban, így az Acta Morphologica Hungarica, Medizinische Monatsschrift, Archív für Physiologie und Therapie, Journal of American Geriatrie, Pediatria (Moszkva), Gerontologia Clinica (USA) hasábjain jelentek meg.

Munkája: A vérátömlesztés szövődményei (Szabó Istvánnal közösen, 1957).

Papp József: Ha kevés a vasunk... Interjú H. Cs. hematológussal. A Hét 1974/32.


Hadobás István (Facsád, 1918. okt. 27.) – színműíró, novellista. Ipari szakmát tanult. Különböző temesvári vállalatoknál kazánfűtő, majd laboráns. 1952–53-ban, valamint 1956 és 1958 között a Szabad Szó belső munkatársa. Elbeszéléssel szerepelt a Bánsági Üzenet c. kiadványban (Tv. 1957). Színdarabjait, egyfelvonásosait a Művelődés közli. A temesvári Diákművelődési Ház Thália Stúdiójának magyar színjátszó együttese Mátray László színművész rendezésében mutatta be Medvetánc c. darabját (1974). Az előadást I. díjjal tüntették ki a Diákszínjátszó Fesztivál Craiován tartott döntőjén.


Hagepian – Jakabffy Elemér írói álneve


Ha-ha-ha! – "Vidám könyvek" alcímmel Kolozsvárt 1920-ban megjelent sorozat Gyil (Győri Illés István) szerkesztésében. Négy kötetéből az 1. és a 4. szám magának a szerkesztőnek a tollából való (teljes nevén), a 2. számú Gara Ákos Kabaré – Két kabarémese, a 3. számú Márton Andor Így olvaslak én – Így írok én c. tréfás írásait tartalmazza.


Haják Károly (Budapest, 1886. aug. 24. – 1970. szept. 6. Kolozsvár) – hegedűművész, zeneszerző. Tanulmányait Budapesten Hubay Jenőnél, ill. Koessler Jánosnál végezte (1901–10). Tanári tevékenységét Debrecenben kezdte, Marosvásárhelyen folytatta (1913–47). A 30-as években a Romániai Magyar *Dalosszövetség karnagya. Nyugalomba vonulása után a kolozsvári Állami Magyar Opera (1948–57), valamint az Állami Filharmónia (1957–61) tagjaként tevékenykedett. Hangszerre írt művek mellett Arany János, Gárdonyi Géza, Ignotus és mások verseit zenésítette meg, feldolgozott csángó, kalotaszegi és székely népdalokat. Csángó rapszódia c. művének egy részletét és Hej, iharfa... c. Arany-megzenésítését férfikarra a Művelődés (1970/1) közli.

Benkő András: H. K. Művelődés 1970/1. – Viorel Cosma: Muzicieni români. 1970. 231.


Hajas István – *Falvak Népe 2.


Hajdu Frigyes (Balkány, 1874. aug. 6. – 1944. júl. 29. Gyula) – közíró, műfordító, irodalomkritikus. Földbirtokos családból született, középiskolai tanulmányait Nyíregyházán végezte, a budapesti jogakadémián szerzett oklevelet. Ügyvédgyakornokként részt vett a haladó ifjúsági mozgalmakban. 1894-ben került Temesvárra, ahol ügyvédi irodát nyitott. Muth Gáspárral és Sztura Szilárddal 1903-ban megalapította a Függetlenségi Párt helyi szócsövét, a Temesvári Hírlapot, melyben megszűnéséig (1939) gazdasági, politikai és kulturális témájú cikkeit, tanulmányait, visszaemlékezéseit és versfordításait közölte. Barátság fűzte Justh Gyulához és Holló Lajoshoz, a polgári radikális reformok szorgalmazóihoz.

Az I. világháború után tevékeny szerepet vállalt a Temesvárt 1920-ban létrejött Polgári Szervezet munkájában, amely "a szabadságjogok biztosítását, a sérelmek orvoslását, a jogtiprások megtorlását" tekintette feladatának. Szorgalmazta az OMP helyi tagozatának létrejöttét, ennek vezetőségében 1922-től tisztségeket vállalt. A Magyar Ház felavató ünnepségén (1930) ünnepi beszédet tartott, az 1932-ben alakult Institutul Social Banat–Crişana égisze alatt szociológiai előadássorozatot szervezett, a temesvári Újságíróklubban Ady Endre és az asszonyok címen adott elő (1934). Műfordításait Horatius Juvenalis, valamint Nicolaus Lenau, Otto Erich Hartleben, Richard Dehmel költészetéből már az I. világháborút megelőző években s 1919 után is közölte a Temesvári Hírlap és a Színházi Újság, majd az aradi Szezon (1920); a lapokban számos hely- és irodalomtörténeti tanulmánya is megjelent.


Hajdu Győző (Székelykocsárd, 1929. aug. 3.) – író, szerkesztő, ~ Zoltán öccse. A Marosvásárhelyi Református Kollégiumban érettségizett (1948), a Bolyai Tudományegyetemen magyar nyelv és irodalom szakot végzett (1952). Már mint egyetemi hallgató Gaál Gábor mellett dolgozott az Utunk szerkesztőségében, majd az 1953-ban induló *Igaz Szó főszerkesztője lett s maradt három évtizeden át, meghatározva a lap profilját, szellemi anyagát, alkalmi kampányait és emlékszámait.

Első munkája Természettudomány c. alatt kollégiumi kiadásban jelent meg (Mv. 1952). Cikkeit, tanulmányait, jegyzeteit az Igaz Szón kívül az Utunk, Művelődés és a napilapok közlik.

Életcélja, életműve az 1967-ben megjelent Műhely cikkgyűjtemény bevezetője szerint a szerkesztés. A közölt írói arcképsorozat Tompa Lászlóról, Kovács Györgyről, Gagyi Lászlóról, Bajor Andorról, valamint a példaként felmutatott Bajza József, Thury Zoltán, Eminescu, Caragiale, Ady, Móricz Zsigmond, Gaál Gábor, Arghezi névsora tudatosan kifejlesztett irodalompolitikai jelzőrendszerre utal, mely a nemzeti hagyományok korszerű vállalásához s a Forrás-nemzedékek befogadásához vezet. Összeállította és előszóval látta el Thury Zoltán válogatott novelláinak kötetét (Haladó Hagyományaink 1954), utószót írt Móricz Zsigmond Úri muri c. színdarabjának romániai kiadásához (1965), előszavával és függelékkel látta el Kovács György Erdélyi tél c. regényét (I–II. Tanulók Könyvtára, Kv. 1976).

Felesége, Ádám Erzsébet színművésznő számára irodalmi összeállításokat szervezett, saját mondandóját is beleszőve a Harangtisztán (1974), a József Attilát idéző Rejtelmek ha zengenek (1976), a Kriza-emlékestre szánt Vadrózsák (1978) és a Bethlen Gábor fejedelmet Móricz Zsigmond nyomán megjelenítő A nap árnyéka (1980) c. előadások műsorába. A munkásosztály harcát vitte színpadra Taub János rendezésében Ne szólj közbe, hallgass végig c. darabja a temesvári Állami Magyar Színház bemutatásában (1971). A marosvásárhelyi munkásmozgalom dokumentumai és József Attila-versek alapján készült Van ilyen szerelem c. publicisztikai montázsdrámáját a marosvásárhelyi Nemzeti Színház magyar tagozata mutatta be (1981).

(Ma. I.)

Balogh Edgár: Vallomás a szerkesztő szerepéről. Előre 1967. jún. 8. – Láng Gusztáv: Műhely – "titok" nélkül. Korunk 1967/11. – Huszár Sándor: Józan vallomás arról, hogy két boros katona még mindig eredményesebben támaszkodik egymásra, mint az erényes pecsenyesütők felekezetére. Tréfás köszöntő. A Hét 1979/32.


Hajdu István (1886 – 1924. dec. 29. Marosvásárhely) – közíró, szerkesztő. A kolozsvári egyetemen szerzett jogi doktorátust, Marosvásárhelyen nyitott ügyvédi irodát. 1920-tól a KZST tagja; a társaság megbízásából Osvát Kálmán utódjaként mint politikai irányító veszi át a *Zord Idő felelős szerkesztői tisztségét Berde Mária, Dékáni Kálmán és Molter Károly mellett. Itt jelennek meg cikkei. Az OMP megalakulásakor, 1922. dec. 28-án a "népközösségi alanyiság"-ot megfogalmazó határozati javaslat előadója, 1923. okt. 23-án a Goga–Averescu-féle Néppárt és az OMP ún. csucsai paktumának egyik aláírója. A *Székelyföld c. marosvásárhelyi napilapot 1924-ben felelős szerkesztőként jegyzi.


Hajdu Zoltán (Radnótfája, 1924. dec. 16. – 1982. febr. 12. Bukarest) – költő, műfordító, festőművész, zeneszerző. ~ Győző testvérbátyja. Középiskolai tanulmányait a Marosvásárhelyi Református Kollégiumban végezte. II. világháborús hátgerincsérülése és kétévi belgiumi és dániai hányódás után hazatérve bekapcsolódott az MNSZ munkájába. Költői egyénisége ebben az időben bontakozik ki.

Kötetben a fiatal költők 50 vers c. antológiája közli először költeményeit (1950). Ugyanebben az évben a Sütő Andrással közösen írt Mezítlábas menyasszony c. színjátékáért (bemutatták Kolozsvárt, könyvalakban 1950) állami díjat kapott. Később különböző bukaresti szerkesztőségekben dolgozott (Falvak Dolgozó Népe, Művelődés, Román Rádió), majd Marosvásárhelyen az Állami Székely Népi Együttes – a későbbi *Maros Művészegyüttes megszervezője és egy ideig igazgatója. Ő szervezte meg a marosvásárhelyi Pionír-együttest is, amely rövid idő alatt híressé vált. A 60-as évek közepén betegsége miatt nyugdíjaztatását kellett kérnie, ettől kezdve ismét Bukarestben élt haláláig. Költészetét kezdetben a harsány, agitatív társadalmi kiállás jellemzi.

Érdeklődése később szélesebbé válik, el is mélyül, de ezt a folyamatot nem kíséri megfelelő formai-művészi fejlődés. A kicsinyeknek írott versei viszont mindvégig gazdagították a gyermekirodalmat. Élete utolsó másfél évtizedében zeneszerzéssel és nonfiguratív festészettel is foglalkozott. Mint zeneszerző, hangszeres és dalműveket írt, ezeket alkalomszerűen Bukarestben, Marosvásárhelyen, valamint Bécsben és Brüsszelben adták elő. Donáth Lujza (nevének anagrammája) álnéven könnyűdalokat is szerzett.

Mint műfordító Vincze Ferenccel együtt ültette át magyarra V. Poljakov Nevetni nem vétek c. munkáját (1956) és Minden napra egy mese c. alatt tolmácsolta Victor Tulbure gyermekmeséit (1978).

Önálló kötetei: Mindhalálig (1951); Kirándulás (versek R. Tenkei Lívia illusztrációival, 1954); Csillag a Maroson (1955); Egyszerű ének (versek, Mv. 1956); Farkastanya (gyermekversek Helmut Arz rajzaival, 1956); Furulyaszó (versek, Nagy Pál címlapjával, Mv. 1957); Kövek az útszélen (versek, 1964); Égszínkék mágia (versek, 1970); Forró vizet a kopacnak! (1972, románul Victor Tulbure fordításában, 1975); Kérdező (Bp. 1978).

Gáll Margit: "Másképpen". H. Z. gyermekverseiről. Utunk 1954/17. – Izsák József: H. Z. két verskötete. Utunk 1956/41; uő: Szembesítés égszínkék színekkel. Utunk 1970/25. – Lászlóffy Aladár: Életszeretet. Utunk 1965/25. – Lőrinczi László: Búcsúszó H. Z.-ről. A Hét 1982/8.


Hajnal – a kolozsvári 11-es számú (1978-tól 3-as számú Matematika–Fizika) Líceum évente megjelenő diáklapja. Főszerkesztője Palkó Attila tanár. Új folyama az egykori Róm. Kat. Főgimnázium 1863 és 1901 között hetenként összeállított hasonló c. kéziratos önképzőköri lapjának hagyományait kívánja folytatni. Az 1972 júniusában megjelent 1. számban Gaal György szervező-szerkesztő ismerteti a régi ~ történetét.

Az új ~ hasábjain jelentkezett első írásaival Beke Mihály András, Egyed Péter, Keszthelyi András. A diákok rendszeresen bemutatják szülőfalujukat. Néhány cikk az intézet nagy tanítványainak (Apor Péter, George Bariţiu, Avram Iancu, Jósika Miklós, Kemény József, Mikes Kelemen, Ion Molnar Piuariu, Pázmány Péter, Petelei István, Teleki Sándor) emlékét idézi. Több beszámolót közölnek a Palkó Attila vezette bácsi-toroki, tordaszentlászlói, majd létai régészeti táborok életéről. Az intézet reál profiljának megfelelő matematikai–fizikai cikkek mellett a diákok szépirodalmi próbálkozásai, az iskolai élet eseményei (kultúrverseny, diákszínjátszás, tantárgyolimpia, pionírtevékenység) s a képzőművészet, zene terén elért eredmények, valamint a fiatalok sportteljesítményei is helyet kapnak.

Az 1979-es és 1980-as utolsó két szám az iskola alapításának 400. évfordulójára összeállított emlékkönyv. Kányádi Sándor és Kiss Jenő ünnepi verseit, Huszár Sándor üdvözlőbeszédét közli iskolatörténeti írások, adattárak kíséretében.

Kórody Elek: Egy megújult diáklapról. Igazság 1974. júl. 12. – Bágyoni Szabó István: Diáklapszemle helyett. Utunk 1975/30. – Bernád Ágoston: Hagyományápolás távlatokkal. A Hét 1979/29.


Hajnal György – *Orvosi Szemle 1.


Hajnal László (Békéscsaba, 1902. dec. 31. – 1944 telén, Budapest) – költő, író. Mint emigráns a 20-as évek első felében és közepén Erdélyben élt. A Magyar Szó, Tavasz, Zord Idő, Napkelet, Vasárnap és Vasárnapi Újság munkatársa, a Keleti Újság leggyakrabban közlő szerzői közt szerepelt verssel, prózával, színművekkel, irodalomkritikai és irodalompublicisztikai írásokkal. Az aradi Fekete Macska c. erotikus és irodalmi lap, majd a *Komédia c. kolozsvári élclap szerkesztője (1923). Romániában megjelent kötetei: A szolga éneke (verseskönyv, Mv. 1920); Kócos (két egyfelvonásos színjáték, Kv. 1921); Ilyen vagyok! (versek, Kv. 1924); Magányos éjszaka (versek, Mv. 1926); Loriel (regény, Kv. 1926). Utóbb Budapestre költözött, ahol újabb kötetekkel jelentkezett. A nyilas terror áldozata lett.


Hajós Imre (Újvidék, 1905. szept. 24. – 1977. ápr. 8. Arad) – festőművész, művészeti író. A kolozsvári Képzőművészeti Iskolán Catul Bogdan és Aurel Ciupe tanítványa (1928–32); először 1930-ban állított ki Temesvárt a Bánsági Művészeti Szalonban, majd rendszeresen szerepelt a közös tárlatokon Bukarestben, Kolozsvárt, Temesvárt és Aradon, ahol letelepedett. Rajztanár, a Vasárnap grafikai szerkesztője és illusztrátora.

Az Aradon megjelent Erdélyi Hírlap "A magyar művészetért" c. rovatát vezette, művészettörténeti és művészetkritikai írásai jelentek meg a Reggel, Havi Szemle, Jövő, Vörös Lobogó hasábjain. A tîrgu-jiui internálótáborban portrét festett Kacsó Sándorról (1944). Az aradi Népi Művészeti Iskola tanáraként tevékeny részt vett az MNSZ művelődési mozgalmaiban.


Hajós József (Brassó, 1923. dec. 26.) – filozófiatörténész. Középiskoláit Brassóban és Nagyenyeden végezte (1934–42), a Bolyai Tudományegyetemen bölcseletből szerzett tanári oklevelet (1948), itt védte meg A wolffi lélektan Erdélyben c. doktori értekezését (1974). Mint tanársegéd logikát adott elő a Bolyai Tudományegyetemen (1949–52), az Akadémiai Könyvkiadó kolozsvári szerkesztője (1955–58), majd tudományos kutató, 1966-tól főkutató az RSZK Akadémiája Kolozsvári Fiókjának filozófiai szakosztályán. Többnyire az erdélyi bölcselet múltjával foglalkozik. A kritika mint a hazai magyar filozófiatörténet legjobb ismerőjét, európai látókörű eszmetörténészt, lényeges mondandójú közírót tartja számon.

Irodalmi munkásságát Gaál Gábor mellett kezdte el az Utunk hasábjain. Számos cikkét és tanulmányát közölte – a fontosabbakat említve – a Korunk (Thomas Paine. 1959/9; Kezdeti filozófiai tájékozódások a Bethlen Kollégiumban. 1972/7), Utunk (A darwinizmus térhódítása Erdélyben. 1952/19; Mátrai Ernő. 1954/46), Igaz Szó (Pascal és az írásművészet. 1962/8), NyIrK (Lessingiana. 1972/2), A Hét (Morus 500 éves. 1978/1), Orvosi Szemle (Emil Racoviţă determinizmusáról. 1963/1), Ifjúmunkás (Széljegyzetek az itt és mosthoz. 1980/15), Művelődés (Köteles filozófiai enciklopédiája. 1979/12), Brassói Lapok (Lessingről. 1979/51), Igazság (Spinoza Kolozsvárt. 1977/42), Cercetări Filozofice (Din istoria ideilor înaintate la maghiarii din Transilvania. 1959/6); Revista de Filozofie (Idei precarteziene despre suflet la cărturari transilvăneni. 1966/1), Revista de Psihologie (Din antecedentele psihologiei evoluţioniste în Transilvania. 1965/4), Studia Universitatis Babeş–Bolyai, Seria Philosophia (Dialectica lui Feuerbach. 1979/2), Napoca Universitară (Montesquieu. 1981/1–2).

Írásai jelentek meg az Új Élet, Vörös Zászló, Előre, Tribuna, România Liberă, Făclia, Neuer Banater Zeitung, Karpaten Rundschau, Neuer Weg hasábjain is.

Közreműködésével készült tanulmánygyűjtemények, összefoglaló művek: Filozófiai tanulmányok (1957), Antologia gîndirii româneşti (1967), Din istoria pedagogiei româneşti III. (1967), Ideologia generaţiei române de la 1848 din Transilvania (1968), Látóhatár (1973).

Magyar nyelven megjelent, szövegválogatást is nyújtó önálló kötetei az erdélyi múlt haladó hagyományaival foglalkoznak: Mentovich Ferenccel (magyarul névtelenül 1952-ben, románul 1954-ben), Kiss Mihállyal (1953), Parádi Kálmánnal (1955), Sámi Lászlóval (Darabán József közreműködésével, 1955). Monográfiaszerű nagy tanulmány vezeti be Köteles Sámuelről kiadott terjedelmes válogatását (1969). Bevezető tanulmányaival jelent meg Mentovich Ferenc Új világnézlet c. munkája (1974) és a Vasile Goldiş a nemzetiségi kérdésről c. kötet (1976). Az utóbbi években hosszabb tanulmányokat készített Pascal, Leibniz, Kant, Fichte, Schelling, Feuerbach gondolkodásának dialektikus elemeiről.

Néhány írói álneve: Brassai Béla, Kiss Mihály, Medeséri János.

(Ba. S.)

Saszet Géza: Mentovich Ferenc. Utunk 1953/23. – Jancsó Elemér: Kiss Mihály. Utunk 1954/40; uő: H. J.: Parádi Kálmán. Utunk 1955/32. – Mikó Imre: Köteles. Utunk 1969/18. – Aniszi Kalmán: Ludus humanus. Beszélgetés H. J.-fel. A Hét 1977/4; újraközölve A filozófia műhelyében. 1978. 94–104. – Bernád Ágoston: Levél H. J.-hez. A Hét 1977/5.


Haladás1. Az Erdélyi és Bánáti Élelmezési Munkások Szövetségének 1921 és 1929 között Kolozsvárt megjelent hivatalos közlönye.

2. A Világosság Szövetkezet hetilapja Sepsiszentgyörgyön 1921 és 1925 között Balás Jenő szerkesztésében; brassói szerkesztője 1922-ben Bencze Miklós álnéven Czinczár Miklós.

3. Nagykárolyban 1926 novemberében indult, majd 1928 júliusától 1929 szeptemberéig Szatmáron megjelent társadalmi, közgazdasági és szépirodalmi, később művészeti hetilap. Szerkesztette Manyák József. Rovatai a kisebbségi létforma kérdéseitől az irodalmon, színházon át a sportig a művelődés széles pászmáját fogják át. Munkatársai közt volt Ferenczy György, Kacsó Sándor, Krüzselyi Erzsébet, Mael Ferenc, Debrecenből Oláh Gábor, Budapestről Valkó László. Vidékfejlesztő jelentősége mellett fórumot nyitott a pályakezdő fiataloknak.

4. Képes irodalmi folyóirat, megjelent Aradon kéthetenként 1934. szept. 15. és nov. 2. között. Szerkesztette Guttmann Jenő, felelős kiadó, ifj. Muzsay Sándor. Négy számában többek közt Szántó György, Molter Károly, Bárd Oszkár, Kovács György, Tabéry Géza, Csermői Pál, Szemlér Ferenc közölt írásokat, itt jelent meg Victor Eftimiu egy versének fordítása is.


Haladás Lap- és Könyvkiadó Betéti Társaság – 1923. máj. 1-jén alakult Kolozsvárt egy alkalmilag minden írói irányzatot átfogó egység közös irodalmi és népművelő fórumaként mint a *Kaláka betéti társaság szélesebb keretű folytatása. Az alakuló gyűlés elnökéül felkért, de akadályoztatása miatt meg nem jelent Benedek Elek előkészített beszédének fogalmazványa szerint az egy táborba tömörült írók feladata: "...megtartani az erdélyi magyarságot az ő magyarságában; megőrizni az erdélyi lelket az ő hamisítatlan tisztaságában; megbecsülni és szaporítani azt a megbecsülhetetlen nagy kincset, mit örökül hagytak ránk a Mikes Kelemenek, az Apáczai Csere Jánosok, az Apor Péterek, a Kőrösi Csoma Sándorok, a Bolyaiak, a Jósika Miklósok, a Kemény Zsigmondok, a Dózsa Dánielek, a Kriza Jánosok és a többi díszei az erdélyi magyar tudományos és szépirodalomnak". Az irányadás magában foglalta a román néppel való együttélés megkívánta kölcsönös irodalmi ismerkedés feladatát is.

A három kiadóvállalat (Ellenzék Rt., Lapkiadó Rt. és Minerva Rt.) közreműködésével létrejött ~ Szentimrei Jenő igazgatása alatt kiadta a *Pásztortűz és a *Vasárnapi Újság folyóiratokat, s fennállásának egy esztendeje alatt 6 könyvet jelentetett meg olcsó sorozatában. Ezek: Berde Mária Vízen hold. Virág az erdőn, Győri Ernő Isten és nő, Jávor Béla Krizantém, Pap József Első könyv és Petelei István Egy asszonyért. Sebestyén Eszti c. kötetei, valamint H. G. Wells A mélyben c. munkája Murányi Győző fordításában. Sikerült rendezvénye volt az *Írói Olimpiász.

A ~ részben gazdasági nehézségek s részben a kiadóvállalatok széthúzása miatt 1924. máj. 28-án felszámolt. A két lap versenytársként szembekerült egymással, s a könyvsorozat elakadt.

Szentimrei Jenő: Kedves Gömöri Jenő. Tűz, Bécs 1923/6. – Szabó Zsolt: Előszó. BLev. 1979. – Benedek Elek Benedek Flórának. BLev. 133–34. és jegyzet, 336–38.; Szentimrei

Jenő Benedek Eleknek. BLev. 189–192, 239–40.


Haladó Hagyományaink – Az Állami Irodalmi és Művészeti Kiadó sorozata. Első kötete, egy magyar népköltési gyűjtemény (Felszállott a páva. Szemelvények a magyar népköltészetből a XVI. századtól máig) 1951-ben, utolsó kötete, a Zajzoni Rab István válogatott versei, 1959-ben jelent meg.

Kezdeményezése Gaál Gábor nevéhez fűződik, akinek neve sorozatszerkesztőként 1951–52-ben olvasható a megjelent kötetek belső címoldalán; a későbbi köteteket, sorozatszerkesztő megjelölése nélkül a kiadó lektorai szerkesztik (közülük Dávid Gyula 6, Kacsó Sándor 3, Fodor Sándor 2 kötetet). A szerkesztők mellett az idők folyamán változik a sorozat grafikai képe is: eleinte 76x98-as, majd 70x100-as és 61x86-os formátumban, színes, majd egységesen kék fedéllel, 1957-től stilizált rajzos címlappal került a könyvpiacra fűzött és kötött változatban.

A szerkesztői koncepció a "haladó hagyomány" fogalmához egyformán hozzátartozónak érezte a magyar és román klasszikus irodalmat (Vörösmarty, Ady, Bessenyei, Batsányi, Thury Zoltán, Mikes Kelemen, Csokonai művét, illetve C. Negruzzi, I. L. Caragiale, I. Creangă, C. Bolliac, I. Slavici, N. Filimon, D. Th. Neculuţă, N. Bălcescu művét), sőt kísérlet történik a sorozat keretében Szász János részéről a két világháború közötti romániai magyar irodalmi örökség (Korvin Sándor) és Csehi Gyula részéről a világirodalom (válogatás Heine publicisztikájából) befoglalására is. Ez utóbbiak azonban csak egyedi esetek maradnak a sorozaton belül, sem Szásznak, sem Csehinek nem akad folytatója az 50-es évek irodalompolitikai gyakorlatában érvényesülő merev – az irodalmi értékelést aktuális politikai szempontoknak alárendelő – szemlélet miatt.

A sorozat szerkesztési koncepciójának lezárulását az is befolyásolta, hogy 1953-tól párhuzamosan megindul a kiadó keretében a *Magyar Klasszikusok és *Román Klasszikusok sorozata, s ettől kezdve a ~ban inkább a Jancsó Elemér szerkesztette *Erdélyi Ritkaságok körébe tartozó kötetek (Bathó Mihály és Czombó Mózes énekeskönyve, Zajzoni Rab István költészete és publicisztikája) jelentkeznek, noha ezekkel párhuzamosan még ebbe a sorozatba kerül A kuruckor költészete c. válogatás, valamint Mikes, Csokonai, Heltai Gáspár műve.

A ~ sorozatban változó a bemutató előszavakban, bevezetőkben és jegyzetekben jelentkező filológiai hozzáállás is. A hangsúly többnyire az irodalmi örökség irodalompolitikai elvárások szerinti "újraértékelésén" van, de jelentkezik elmélyültebb filológiai igény is: Bustya Ady Endre kiadatlan novelláiból állít össze kötetet, Hajdu Győző feltérképezi Thury Zoltánnak a korabeli lapok tárcarovataiban rekedt hagyatékát, Tordai Zádor és Dávid Gyula a kuruckor költészetének egy újfajta megközelítéséhez – a kuruc örökség továbbéléséhez akár a magyar, akár a szomszédos népek népköltészetében – igyekszik szöveganyagot találni, Halász Gyula az 1850-es évek forradalmár költője és publicistája, Zajzoni Rab István művét emeli ki a feledésből. A sorozat legjelentősebb filológiai teljesítménye a Kocziány László gondozásában megjelent két XVIII. századi énekeskönyv; ezek felfedezése is az ő érdeme. A ~ sorozat keretében jutnak a lapoknál rangosabb nyilvánossághoz a romániai magyar irodalomtörténet-írás akkori eredményei. Gaál Gábor Vörösmarty-tanulmánya, Szász János esszéje Korvin Sándor költészetéről, Tordai Zádor bevezetője Bessenyei György, Jancsó Eleméré Batsányi János, Hajdu Győzőé Thury Zoltán, Szigeti Józsefé Mikes Kelemen kötetéhez az akkori irodalomtörténeti munka szintjét – esetenként leegyszerűsítő vagy az irodalomtörténeti tényeket tisztelő, de általában az esztétikumot a szociologikummal behelyettesítő hozzáállását – jelzik. Ugyanez a megközelítés észlelhető a román klasszikusokhoz írt (részben kortárs román irodalomtörténészektől fordított) bevezetőkön is.

A sorozat érdeméül tudható be, hogy elindított a pályán néhány fiatal írót, erősítve bennük az érdeklődést a román irodalom klasszikus értékei iránt (Fodor Sándor, Balla Ernő), s egy-egy írói életmű kapcsán nagyobb távon is figyelemre méltó szempontokkal járult hozzá az értékeléshez (ebben a vonatkozásban érdemel figyelmet Csehi Gyula Slavici-, Fodor Sándor N. Filimon- és Balogh Edgár Bălcescu-bevezetője).

A ~ sorozat érdemes öröksége romániai magyar könyvkiadásunknak, s egy – az irodalmi hagyománnyal szemben általában szűkkeblű – kritikus álláspontot elfoglaló korban próbálkozott az irodalomtörténeti folytonosság tudatának ébrentartásával. Román irodalmi kötetei pedig – azon túlmenően, hogy általuk erősödött román szerzőknek a magyar olvasókhoz való kötődése – nyitányát jelentették az ötvenes és hatvanas évtizedek nagyszabású kiadói és fordítói programjának, s műhelyévé váltak egy új műfordítói nemzedék elindításának és megerősítésének.

(D. Gy.)


Halász Anna (Nagyvárad, 1928. jan. 6.) – színi- és filmkritikus, író. Szülővárosában érettségizett (1946), a Bolyai Tudományegyetemen magyar nyelv- és irodalomtanári diplomát szerzett (1958), közben a bukaresti filmfőiskolán színinövendék. Újságíró, előbb a Romániai Magyar Szó, ill. Előre (1948–75), majd A Hét munkatársa.

Színházi és filmkritikáit, találó színészportréit A Héten kívül az Utunk, elbeszéléseit, esszéit az Igaz Szó közli, a Kriterion Horizont-sorozatának számos kiadványát (Maupassant, Ivo Andrić, Feuchtwanger, Joseph Conrad, Sólem Áléchem, William Styron, Tyendrjakov magyar kiadásait) utószavai ajánlják az olvasóknak. Fordításában jelent meg Pierre Boulle Híd a Kwai folyó felett c. regénye (1969), a Román Rádió pályázatán 1971-ben Női fegyverek c. írásával (Igaz Szó 1981/8) díjat nyert. Szerzője az akadémiai kiadásban megjelent Istoria teatrului în România c. összefoglaló mű (1975) romániai magyar színházakról, drámairodalomról szóló fejezetének.

Önálló kötete: Argonauták útján (útirajz, 1958).

Álnevei: Vajnovszky Anna, Bogár András, Hosszú Ádám, Gyergyai Éva.


Halász Boriska (Marosvásárhely, 1908. jan. 25. – 1987. máj. 19. Marosvásárhely) – könyvtáros. ~ József leánya. Szülőhelyén végezte középiskoláit, a Bolyai Tudományegyetemen szerzett filozófia–történelem szakos tanári diplomát (1953). A 20-as évek végétől részt vett a munkásmozgalomban; önálló varró- és írógépjavító műhelye Marosvásárhelyen egyben illegális befutóhely (1928–31). Később könyvtáros, a deportálásból hazatérve a marosvásárhelyi OGYI könyvtárosa, ugyanitt az orvostörténeti tanszék munkatársa, majd a Tartományi Könyvtár igazgatója.

1954-től a Vörös Zászló nő-rovatának szerkesztője. Főleg a könyvtárak szervezési kérdéseiről szóló cikkeit, szakdolgozatait az Igazság, Szabad Szó, Előre, Művelődés, Igaz Szó, Korunk, Dolgozó Nő, Könyvtári Szemle közli. A marosvásárhelyi Kórház történetéből c. tanulmánya (Orvosi Szemle 1957/1) különlenyomatban is megjelent.

Marosi Ildikó: Örök "befutóhely". A Hét 1982/24.


Halász Gyula (Csetény, 1871. szept. 17. – 1969. márc. 16. Brassó) – szerkesztő, közíró. Ifj. ~ Gyula és Kálmán apja. Székesfehérvárt és Budapesten tanult, magyar–francia szakos tanári oklevelet szerzett (1896). Diákkorában gyalog bejárta Erdélyt Brassóig, ahol bevallása szerint "a Cenk mágnesként örökre idevonzotta". Többször járt Párizsban. 1896-tól negyven éven át Brassóban középiskolai tanár. A Brassói Szemle (később Brassói Hírlap) megalapítója, a lap megszűnése után 1919-től a Brassói Lapok munkatársa 1933-ig, amikor is Brassói Napló címmel új lapot alapít és szerkeszt 1936-ig. Vezércikkeiben a munkásság érdekeit szólaltatja meg. Turista lapok munkatársa, a Nagykőhavas turistaszálló újjáépítéséért kifejtett buzgalma elismeréseként a természetjárók e hegység főútvonalát "Halász Gyula útjá"-nak nevezték el.

Budapesten már 1894-ben verseskötete jelent meg (A Szajna partján); gondolatokat fűzött Az ember tragédiájához (könyvalakban Bp. 1922). Romániában megjelent munkái: Petőfi és Béranger (Brassó 1922); Petőfi Sándor élete és halála (Brassó 1922); Petőfi Sándor élete (Hasznos Könyvtár, Brassó 1935); Zajzoni Rab István válogatott versei (szerkesztésében és előszavával, Haladó Hagyományaink 1959); A századik év küszöbén (Emlékek, 1967).

Szabó Sámuel: Emlékezés H. Gy.-ra. Korunk 1969/10.


Halász Gyula, francia művésznevén Brassai (Brassó, 1899. szept. 9. – 1984. júl. 8. Párizs) – fotóművész, grafikus, publicista. Id. ~ Gyula fia, ~ Kálmán bátyja. A brassói Főreáliskola elvégzése (1917) után a budapesti Képzőművészeti Főiskola hallgatója; tanulmányait megszakítva, 1919-ben önként beállt a Vörös Hadseregbe s hadifogságba esett. Tanulmányait a 20-as évek elején Berlinben folytatta, majd Párizsban telepedett le. Cikkeit, beszámolóit a Brassói Lapok, Napkelet, Keleti Újság és Periszkop közölte. A 30-as évektől világviszonylatban ismert fotóművész.

Már 1933-ban fotóalbumot jelentetett meg az éjszakai Párizsról. Regényt írt, Prévert verseit illusztrálta, grafikát, Picassóval együtt szobrokat állított ki, egy filmje (Ameddig állatok lesznek) díjat nyert a cannes-i fesztiválon, sikert aratott franciául 12 kiadásban, magyarul Beszélgetések Picassóval címen 1968-ban megjelent könyvével. Sokoldalú egyéniség, a graffitinak, a falakra karcolt és írt képeknek, szavaknak, mondatoknak, a párizsi utca folklórjának felfedezője. Munkáit a Korunk (1962/12; 1968/3; 1972/4) és az Igaz Szó is (1971/6) reprodukálta.

Művészi pályájának alakulásáról családtagjaihoz írott francia nyelvű levelekben számolt be. 1940 előtti levelezéséből A Hét közölt válogatást (1977. aug.–nov.), majd 1980-ban a Kriterion Könyvkiadó jelentette meg a levelek gyűjteményét Előhívás cím alatt, a szerző jegyzeteivel és utószavával.

Szilágyi Júlia: "Párizs szeme" – Brassai. Korunk 1962/12. – Kovács János: Párizsi látogatás Brassainál. Korunk 1968/3. – Méliusz József: Brassaival öttől nyolcig. Korunk 1972/4. – Vörös Előd: Bálint Zoltán levelesládája. H. Gy. hét levele. Korunk 1981/12.


Halász József (Gamás, 1874. ápr. 14. – 1928. jún. 9. Marosvásárhely) – szociológus, tanulmányíró, újságíró. ~ Boriska apja. Székesfehérváron végezte a Kereskedelmi Akadémiát (1891). Marosvásárhelyen a Székely Bank és Takarékpénztár Rt. alkalmazottja, később az Agrártakarékpénztár Rt. titkára, majd egyik igazgatója. 1918. nov. 16-tól 1919. jan. 16-ig, az őszirózsás forradalom idején Maros-Torda vármegye kormánybiztosa. Marxista közgazdász és társadalomkutató, az SZDP marosvásárhelyi elnöke. Az I. világháború után a munkásmozgalomban lezajló eszmei tisztázódás idején Lázár Ödön és Simó Géza munkatársa. Egyik kezdeményezője és 1921-ig elnöke a marosvásárhelyi Munkásotthonnak és könyvtárának, valamint az ország első Munkás Szabadiskolájának, ahol rendszeresen marxista felvilágosító előadásokat tartott. Támogatója és szervezője az eszperantista és a feminista, valamint az alkoholizmus ellen küzdő mozgalomnak.

Cikkei jelentek meg a Marosvölgyi Munkás, Tükör, Előre, Erdélyi Munkás, Világ, Ellenőr c. lapokban, a Zord Idő, A Jövő Társadalma és a Korunk támogatója és munkatársa. Molter Károly szerint "nem volt az európai haladásnak olyan mozgalma, melyből az oroszlánrészt ne ő vette volna ki magának, nem volt makacsabb hívője az ember lelki javulásának és pallérozhatóságának ennél az apostoli nevelőnél".

Molter Károly: H. J. Tükör 1928. jún. 11. – Megnyílt a Halász József Munkáskönyvtár. Szabad Szó 1945. aug. 15. – Antalffy Endre: H. J. Szabad Szó 1948. jún. 7. – Bányai László: "Hogy fűtsek, mint szén". Előre 1968. júl. 31. – Gáll János: H. J. emlékezete. Korunk 1968/7. – Marosi Barna: "Én is ott lennék". A Hét 1975/2.


Halász József (Újpest, 1885) – *emigráns írók; *Jóestét


Halász Kálmán (Brassó, 1900. szept. 28. – 1978. jún. 3. Brassó) – építészmérnök, szerkesztő. ~ Gyula fia, ifj. ~ Gyula öccse. Tanulmányait a brassói főreálban és a budapesti műegyetemen végezte. Mint építészmérnök szülővárosában önálló vállalkozóként több magán- és középületet, köztük turistaszállókat tervezett és épített, így a kisebbségi újságírók tusnádi üdülőházát. A Brassói Lapok, majd Brassói Napló szakírója és kritikusa, a Turisták Lapja szerkesztője (1930). 1944 után a Népi Egység munkatársa lett. Középiskolai tanár (1947–54), majd Brassó tartomány főépítésze, ill. vezető beosztású tervező.

Szakírásaival a Korunk, Utunk, Művelődés, Falvak Dolgozó Népe, Előre, Neuer Weg, Constructorul, Arhitectura hasábjain jelentkezett. Párizsban élő, Brassai néven hírnevessé vált fotóművész bátyjának leveleit franciából magyarra fordította és sajtó alá rendezte; ezek sorozatszerűen előbb A Hétben, majd Előhívás címmel önálló kötetben is megjelentek.


Halász Sándor (Szatmár, 1892. jún. 2. – 1976. febr. 5. Bukarest) – újságíró. Középiskolát szülővárosában, egyetemi tanulmányokat Budapesten és Berlinben végzett, jogi doktorátust szerezve. Ügyvéd, a Szamos munkatársa, majd a szatmári Szabadsajtó Könyvnyomda és Lapkiadó Rt. igazgatója (1922–29); ez a cég adta ki Benedek Elek Cimbora c. gyermeklapját. A Brassói Lapok közgazdasági szerkesztője (1932–40). A Korunk hasábjain liberális alapról szállt szembe a baloldallal (1939). A felszabadulás után vállalati főkönyvelő Bukarestben.

Önálló munkái: Az ezeregyedik Bábel (regény, Héti Sándor írói névvel. Ajándék regénytár, Brassó 1933); Abesszínia a világpolitika ütközőpontjában (politikai tanulmány, Brassó 1935); Amíg a búzából pénz lesz (A világpiaci búzaár kialakulásának rejtélyei. Hasznos Könyvtár, Brassó 1936); Kaptató (kisregény, 1966); Vadhajtás (kisregény, 1969).

Lefordította (Szikszai Gyulával) Ştefan Iureş–Carol Roman riportregényét (Örökifjú Kárpátok. Buk. és Bp. 1960).

Balogh Edgár: Még egyszer "A Dunamedence-kérdés hátlapjára". Korunk 1939/4; újraközölve Tordai Zádor–Tóth Sándor: Szerkesztette Gaál Gábor. Korunk-antológia. Bp. 1976. 165–69. – Benedek Elek és H. S. levélváltása. BLev. I. 1979. 69–70 és 253–54. – Mózes Huba: A Brassói Lapok irodalomszolgálata 1927–1940 között. NyIrK 1980/1.

Halászi Sándor – *Küzdelem


Halgia Gizella (Fodorháza, 1926. febr. 6.) – tankönyvíró. A Kolozsvári Állami Magyar Leánygimnáziumban érettségizett (1946), a Bolyai Tudományegyetemen természetrajz szakos tanári képesítést nyert (1953). A kolozsvári 2. számú Magyar Süketnéma Iskola tanára (1956–81), közben az iskola szakmai irányítója (1962–78). Munkái: Ábécéskönyv a süketek iskolája számára (Tóth Évával, 1976); Magyar nyelv a süketek iskolája VI. osztálya számára (Tóth Évával, 1980).


Haller Zsuzsa, Szentpétery Lajosné – *ábécéskönyv; *tankönyvirodalom


Halmágyi Mária, G. Halmágyi, családi nevén Hirschhorn (Halmágy, 1898. dec. 27. – 1972. okt. 22. Brassó) – költő, újságíró. Fogarason végezte a polgári leányiskolát (1913), versei már 1914 óta megjelentek a Pesti Naplóban, majd Kolozsvárt az Erdélyi Magyar Lányok hasábjain, később a Brassói Lapokban és a Családi Körben. 1923-as verseskötetében az élet és halál, a lét kérdéseit boncolgatja. Fiatalon kapcsolódott be a munkásmozgalomba. Férjével, Génádt Dáviddal a hatósági üldözés elől Franciaországba menekült (1933), ahol a II. világháború kitörése után a maquis tagjaiként részt vettek az antifasiszta ellenállásban. 1945-ben hazatérve, férjével együtt pártaktivista, a Vörös Zászló riportere (1951–52).

Kötetei: Fehér virágok (versek, az Erdélyi Magyar Lányok kiadása, Kv. 1923); Versek (Gyergyószentmiklós 1928).


Halmágyi Samu (Alsószentmihály, 1880 – 1962. dec. 31. Arad) – költő, publicista. Dicsőszentmártonban volt tanár s a Kisküküllőmegyei Tanügy c. szaklapot szerkesztette. Az ugyanitt megjelenő Vármegyei Hírlap folytatásokban közölte Ady Endre magyarsága és magyarossága c. tanulmányát, melyet a szerző 1916 elején különlenyomatban elküldött a költőnek, melléje állva a Rákosi Jenővel folyó vitában. Az erdélyi Ady-kultusz e korai megnyilvánulásának egy példányát a költő Csucsáról keltezett válaszával együtt a nagyváradi Ady Endre Emlékmúzeum őrzi. A költő-tanár békevágyas versesköteteire a levélváltás után Ady hívta fel a figyelmet a Nyugatban: "különösen kedves s erdélyi, hogy Tinódi Sebestyént juttatja eszünkbe Halmágyi Samu. Ez, ilyen a mai Tinódi, ódonságos, de nyugtalan krónikás..."

A 20-as években a székelyudvarhelyi Polgári Leányiskola igazgatója, majd líceumi tanár; Tompa László baráti köréhez tartozik, Benedek Elekkel levelez, a Cimbora munkatársa.

1937 után Aradon telepedik le, és bekapcsolódik a város irodalmi életébe. A II. világháborút követő években rövid ideig az aradi 3. számú Líceum esti tagozatán természetrajzot tanított. Petőfies hangvételű költészete a líra konzervatív vonulatához kapcsolja. Gazdag könyvtárát, irodalmilag értékes kézirathagyatékát, valamint Bakóczi Károllyal és Tompa Lászlóval folytatott levelezését tanárnő-rokona őrzi Szegeden.

Verseskötetei: Még egyszer és mindig (Dicsőszentmárton 1914); Hadak útján (Dicsőszentmárton 1916); Utam (Székelyudvarhely 1923).

Ady Endre: Hadak útján: versek. Nyugat, Bp. 1916. máj. 16.; újraközölve Ady Endre az irodalomról. Szerkesztette Varga József és Vezér Erzsébet. Bp. 1961. 388. – Ficzay Dénes: Ady Endre levelezőlapja H. S.-hoz. Igaz Szó 1956/1. – BLev. I. 1979. 99–100, 108, 115.


Halmay Árpád (Kassa, 1900. dec. 15. – 1945 tavaszán, Budapest) – újságíró. Iskoláit Pozsonyban, Bécsben, Nagyváradon és Kecskeméten végzi, budapesti műegyetemi tanulmányai közben Párizsból, Berlinből és Prágából tudósít erdélyi lapokat. 1924-ben Fehér Dezső meghívására került a Nagyváradi Naplóhoz. 1925-től a Nagyváradi Friss Újság munkatársa, később felelős szerkesztője, egyben a kolozsvári Ellenzék tudósítója, 1930-ban az akkor induló Magyar Szó napilap munkatársa. Mint rajzoló riporter ebben a minőségben egyedülálló Erdélyben. Budapest ostromakor halt meg.


Hamar Márton (Radnót, 1927. febr. 5. – 1987. március 25. Bukarest) – zoológus, természettudományi szakíró. Középiskoláit a Marosvásárhelyi Református Kollégiumban (1947), egyetemi tanulmányait a Bolyai Tudományegyetemen (1947–49) és a szverdlovszki Makszim Gorkij Egyetemen (1949–54) végezte, a biológia doktora címnek megfelelő tudományos fokozatot 1959-ben Románia rágcsálóinak ökológiai-faunisztikai vizsgálatáról írt dolgozatával a moszkvai Lomonoszov Egyetemen V. G. Heptner irányítása alatt szerezte meg. 1954-től a bukaresti Mezőgazdasági Kutatóintézet növényvédelmi részlegének kutatója, majd a Növényvédelmi Kutatóintézet kisemlős laboratóriumának vezetője. Docens-doktor (1970).

Első dolgozatának (A nyest kaukázusi elterjedéséről és ökológiai feltételeiről. Natura 1955) megjelenése óta egyedül és szerzőtársakkal több mint száz tudományos közleménye, recenziója, számos mezőgazdasági ismeretterjesztő, továbbképző és népszerűsítő írása jelent meg román, magyar, orosz, angol, német és francia nyelven itthon és külföldön Románia rágcsálóiról, a velük kapcsolatos ökológiai, zoogeográfiai, alkalmazott biológiai (növényvédelmi) kérdésekről. Szakelőadásokkal vett részt országos tanácskozásokon és külföldi rendezvényeken (Moszkva, Athén, Washington, Oxford, Helsinki, Prága, Budapest, Genf); a Fauna R. S. Romaniae, Cercetări de Ecologie Animală, Energy flow through small mammal population (Varsó), EPPO Publications (Párizs), Monografia Porţile de Fier c. gyűjteményes kötetek munkatársa.

Szakmai tájékoztató cikkeit, ismeretterjesztő írásait, útleírásait és tudományos riportjait román és magyar nyelven a Probleme Agricole, Ştiinţa şi Tehnica, Scînteia, Előre, Ifjúmunkás, Vörös Zászló, Megyei Tükör, Jóbarát, Munkásélet, A Hét közli.

Kötetei: Napkeleti ösvényeken (Domokos Géza előszavával, 1963); Din viaţa rozătoarelor (1967); Combaterea rozătoarelor dăunătoare (társszerző M. Sutova és Al. Tuţă, 1968); Véget nem érő nappalok (útikönyv, 1971); Populaţii de animale (Al. Tuţă társszerzőjeként, 1974); Viselkedések az állatvilágban (1982).

(VL) [Vincze László]: H. M.: Véget nem érő nappalok. A Hét 1972/1. – Farkas Zoltán: Erdők, mezők lakói. Falvak Dolgozó Népe 1983 13. – Stanik István: Megismerési vágy, az új iránti érdeklődés. Ifjúmunkás 1983/39.


Hamburg Péter (Kolozsvár, 1929. febr. 3.) – matematikai szakíró. Becski Irén fia. Középiskoláit a Kolozsvári Református Kollégiumban végezte (1946), matematika szakos diplomát a Bolyai Tudományegyetemen szerzett (1949), ahol tanársegédként kezdte tudományos pályafutását. 1961-ben doktorált Gh. Călugăreanu akadémikus vezetésével, értekezésének címe: Despre structura algebrică şi topologică a spaţiilor generalizate Fantappiè. 1965 óta a craiovai egyetem előadótanára.

Fő kutatási iránya az általános topológia. A Bolyai János élete és műve c. gyűjteményes munkában (1953) A. Myller akadémikus A térfogalom fejlődése c. előadásának szakszerű fordításával szerepelt. Fontosabb tudományos cikkeit a budapesti ELTE Annales (Sectia Mathematica) c. kiadványa, a Studia Universitatis Babeş–Bolyai (Series I. Mathematica, Physica) s a Portugaliae Mathematica folyóiratok közölték; részt vett S. Peltz–C. Itigan Gazdasági számítások címen magyarul kiadott köteteinek fordításában (1956–57). A Kis Ezermester c. sorozatban az ő fordításában jelent meg a Készítsünk elektrosztatikai készülékeket c. ifjúsági munka Aurel Băltăreţutól. Ismertető cikkeit közölte a Matematikai és Fizikai Lapok és Utunk. Az Analiza matematică II. tankönyv (1982) társszerzője.

Önálló munkái: Matematikai játékok (Kv. 1958); Introducere în topologia generală (sokszorosított jegyzet, Craiova 1971); Analiza matematică II (sokszorosított jegyzet, Craiova 1974).


Hamvai Sándor, családi nevén Hegedűs (Szilágysomlyó, 1861. márc. 18. – 1925. jan. 31. Szilágysomlyó) – író. Közigazgatási pályán működött. A Szilágysági Újság (1910–19) alapítója, a Szigligeti Társaság tagja. Elbeszéléseit, tárcáit, novelláit több erdélyi lap közölte. Novelláskötetei után (Apró emberek. Szilágysomlyó 1885; Fövényszemek. Bp. 1892; A jó vidékiek. Bp. 1898) a Brassói Lapok adta ki A szent hazugság c. regényét (Brassó 1925). Halála után írásai a Jakab László szerkesztette Elbeszélések régi somlyói és szilágysági íróktól c. gyűjteményben (Szilágysomlyó 1938) szerepeltek.


Hang, A – Aradon 1932 és 1934 közt havonta háromszor megjelent bulvár stílusú, de antifasiszta jellegű riportlap; szerkesztette Bruckner Lajos, főmunkatárs Fekete Tivadar. A lapban a helyi munkatársak – Szántó György, Károly Sándor és József, Orosz Irén – mellett Franyó Zoltán, Keleti Sándor, Méliusz József, Paál Jób, Turnowsky Sándor, Vojticzky Gyula szerepel, megjelennek Radnóti Miklós versei, Bortnyik Sándor grafikái. "Hang-esték" címen a lap irodalmi előadásokat rendezett, ahol Fekete Tivadar fordításában román költők verseit is bemutatták.


hangjáték – a közel hat évtizedes múltra visszatekintő rádióművészet önálló műfaja. Kifejezőeszköze a szó, a hang, az emberi beszéd, az író ezt használja a tipizálásra, jellemábrázolásra, a cselekmény bonyolítására, konfliktusteremtésre. Segédeszköze a hangkulissza: a zene és a zaj, zörej. Alapvető sajátossága, hogy a hallgató fantáziájára alapozva szabadon csaponghat térben és időben, könnyedén átválthat a realitás világából az irrealitásba, a valóságból az álomba, a múltból a jelenbe, sőt a jövőbe is.

Világszerte népszerű, hatékony, az átlagosnál hallgatottabb műfaj. Művelői között számos kiváló író található, alkotásaikat "hangjátékantológia" címen nyomtatásban is megjelentetik. A romániai magyar írók az utóbbi években kezdtek élni a rádió és a ~ nyújtotta lehetőségekkel.

A Kolozsvári Rádió magyar nyelvű adása fennállása óta közel száz hangjátékot sugárzott. A leggyakoribb szerzők: Csávossy György, Deák Tamás, Dehel Gábor, Halász Anna, Horváth Béla, Huszár Sándor, Kiss Jenő, Kormos Gyula, Nagy István, Panek Zoltán, P. Lengyel József, Sigmond István, Sőni Pál, Szemlér Ferenc. Magyar fordításban Paul Anghel, Aurel Baranga és Vasile Rebreanu egy-egy hangjátéka is sorra került. A Kemény Zsigmond Özvegy és leánya c. regényéből készült rádiójáték megelőzte a színpadi változat bemutatóját, s Csávossy Felhős nyár c. játéka is előbb hangzott el a rádióban, mint maga a darab a nagyváradi színpadon.

A Marosvásárhelyi Rádió magyar adásában eddig mintegy negyven eredeti ~ hangzott el, s mintegy száz a gyermek- és ifjúsági rádiójelenetek száma. A szerzők közül megemlítjük Bartis Ferenc, Bede Olga, Bodor Pál, Éltető József, Fodor Sándor, Gergely Géza, Györffi Kálmán, Komzsik István, Marton Lili, Méhes György, Nemess László, Sütő András, Szekernyés László, Veress Dániel nevét. A magyar fordításban sugárzott román művek szerzői közt Eugen Barbu, Ion Băieşu, Ionel Hristea, Francisc Munteanu, Titus Popovici szerepel írásának rádióváltozatával.

(N. M. K.)


Hangrobbanás – 13 bánsági, bihari és szatmári fiatal költő antológiája; megjelent a temesvári Facla Könyvkiadónál 1975-ben Mandics György szerkesztésében. Verseivel szerepel benne Eszteró István, Fábián Imre, Gera F. Attila, Gittai István, Gulyás Ferenc, Hark Péter, Kiss András, Mérai Csilla, Molnár János, Molnár Pál, Sróth Ödön, Szász Géza és Zudor János. A szerkesztő előszava szerint "az olvasó a stílusárnyalatok egész kis tipológiáját tartja a kezében", a kritika azonban kifogásolta a hangzatos címet, s a versválogatás is vitát váltott ki. Egyes hozzászólók a szertelenségek ellen léptek fel, mások a jelkép és eszmetartalom egybecsengését méltatták.

Molnos Lajos: Hangrobbanás? Utunk 1976/6. – Felhívás építő vitára. Cseke Gábor összeállítása Bodó Barna, Nagy L. Róbert, Lázár László, Müller Ferenc, Tömöry Péter, Tar Károly, Kovács Nemere, Zsehránszky István hozzászólásaiból. Ifjúmunkás 1976/9. – Nagy L. Róbert: Félreértéseket boncolgatva, Interjú Mandics Györggyel. Ifjúmunkás 1976/13. – Kőrössi P. József: Hangrobbanás kontra Varázslataink? Ifjúmunkás 1976/25. – Balogh Edgár: Sem faeke, sem lóvasút. Új Élet 1976/9; újraközölve Táj és nép. Kv. 1978. 105–07.


Hangya Naptár – a Hangya Szövetkezetek Központjának Nagyenyeden 1923-tól 1945-ig kiadott évi kalendáriuma. Szerkesztője kezdetben Szent-Ivány Árpád, 1932-től Fekete György. Elsősorban szövetkezeti szakkérdésekről írt, rámutatott az iskolaszövetkezet jelentőségére. Felkarolta az ÁGISZ népművészeti értékesítő munkáját is. 1941 és 1944 között a megapadt dél-erdélyi magyar sajtóéletben általánosabb népművelő feladatra vállalkozott: ekkor az ottani magyar művelődési intézményekkel és hagyományokkal, a magyar iskolákkal is foglalkozott, megemlékezett a magyar irodalom klasszikusairól.

A ~ művelődési és irodalmi részében szerepelnek ebben az időben: Ajtay-Gecse Viktor, Barabás Miklós, Boros György, Bujáki Domokos, Csefó Sándor, Dániel Viktor, Elekes Viktor, Erdélyi Gyula, Fejér Pál, Fekete György, Fekete Lajos, Fischer Aladár, Gál Lajosné, Horváth István, Kacsó Sándor, Kovács György, Nagy István, Návrádi Ágoston, Szabó Dénes, Szentimrei Jenő, Szepesi Nits István, id. Veress István, Vita Zsigmond; a gazdasági részben Konopi Kálmán, Meggyessy Ferenc, Nagy Endre, Szász Ferenc, N. Tóth István, ifj. Veress István és más szakemberek.

1946–47-ben a Kaláka Erdélyi Népi Szövetkezetek Központja adta ki Marosvásárhelyt *Szövetkezeti Naptár címmel.


Hankó Béla (Poprád, 1886. júl. 5. – 1959. nov. 16. Toronto) – zoológus, természettudományi szakíró. A budapesti egyetemen szerzett tanári és doktori oklevelet, helgolandi, nápolyi, tihanyi kutatóállomásokon végzett hidrobiológiai, ichtiológiai tanulmányokat; jelentősek a háziállatok eredetére vonatkozó kutatásai is. 1941 és 1944 között a kolozsvári egyetem állatrendszertani intézetének és múzeumának vezetője. Emil Racoviţă tisztelője volt, s a háborús évek alatt ő gondoskodott a jeles román tudós Kolozsváron maradt könyvtárának és laboratóriumi felszerelésének hiánytalan megőrzéséről. Az ETI munkatársa. Összehasonlító vizsgálatok az ős-eredeti és új-szalontai sertés koponyáján c. dolgozatát a kolozsvári egyetem természettudományi *Acta sorozata közölte (Kv. 1941). Számos önálló szakmunkája közül kettő Kolozsvárt jelent meg: A hucul ló és tenyésztése Turjaremetén (Kv. 1942); Székely lovak (Kv. 1943).


Hankó János (Csíkszentdomokos, 1897. ápr. 26. – 1969. júl. 9. Budapest) – grafikus. A csíkszeredai Róm. Kat. Főgimnáziumban érettségizett (1915). Jogi doktorátusának megszerzése után a Kolozsvári Takarékpénztár és Hitelbank vezető tisztviselője. Művészeti érdeklődését táplálták itáliai élményei. Katonai szolgálata idején 1918-ban Udinében, Vittorióban és más északolasz városokban készített rajzokat. Kolozsvárt a 20-as évek közepétől nagyszámú tollrajza jelent meg, főleg A Hírnök és a Pásztortűz folyóiratokban. Vonalas, jól reprodukálható rajzai közül a legértékesebbek kolozsvári műemlékeket ábrázolnak.

1926-ban albumba válogatva jelentette meg tíz tusrajzát A régi Kolozsvár címmel, 250 példányban, lapjain a Szent Mihály-templom, a Farkas utcai templom, a régi kőszínház, a Bethlen-bástya, a Bánffy-palota, a Mátyás-szobor, a Szent György-szobor, a kolozsmonostori apátság temploma, a régi zenekonzervatórium s az 1925-ös jeges árvízkor elpusztult Németek pallója megörökítésével. Ugyancsak tíz rajza illusztrálja a Kolozsvári Róm. Kat. Főgimnázium 1930-ban kiadott emlékalbumát, amely a Minerva nyomda gondozásában 500 számozott példányban jelent meg. Rajzai készültek a Székelyföldön (a csíkkarcfalvi Hankó-kúriáról), a Maros mentén (a nagyenyedi csipkés bástyáról), Kalotaszegen. Tájképeket festett, ritkábban portrékat is rajzolt.

Kiadásában jelent meg: 110 év. A kolozsvári Casino évkönyve (Kv. 1943).

A II. világháború idején Budapesten telepedett le.

A kolozsvári r. k. főgimnázium emlékalbuma. A Hírnök 1930/17.


Hankó Zoltán (Kolozsvár, 1910. jan. 12. – 1978. jún. 20. Marosvásárhely) – gyógyszerészeti szakíró. Tanulmányait Bukarestben végezte (1939), oklevelét Szegeden nyerte el (1941). Előbb a kolozsvári Hygea gyógyszertár laboratóriumában dolgozik; 1945-ben kinevezik a marosvásárhelyi OGYI gyógyszertárának vezetőjévé, a gyógyszerészeti kar megalakulásával 1948-tól a galenikai tanszék előadótanára nyugalomba vonulásáig (1970). Szaktevékenységének jelentős részét a parenterális készítmények tanulmányozása képezte. Hazánkban az elsők között foglalkozott a gyógyászatban alkalmazott infúziós oldatok előállításával. Szakdolgozatait az Orvosi Szemle, Farmacia, Értesítő közölte. Részt vett a Farmacopeea Română 7. (1956) és 8. (1965) kiadásának szerkesztésében, társszerzője a Tehnica farmaceutică c. egységes tankönyvnek (Victor Ciocănel mellett, 1969).

Jegyzete: Galenika III (Mv. 1957).


Hantos Gyula (Kolozsvár, 1903. jún. 29. – 1945. dec. 21. Budapest) – földrajzi szakíró. A Kolozsvári Református Kollégiumban a *Remény c. diáklap egyik szerkesztője volt, itt érettségizett (1921), a budapesti tudományegyetemen szerzett államtudományi doktorátust (1931), majd ugyanott a tanügyi igazgatásban működött, táj- és városföldrajzi munkákat írt. 1940 őszétől a kolozsvári egyetemen az emberföldrajz tanára. Az ETI kiadásában jelent meg Kétvízközti majorok c. helytörténeti munkája (Kv. 1943).


Hantz András (Kolozsvár, 1934. febr. 3.) – vegyész, szakíró. ~ Lám Irén férje. Középiskolai tanulmányait a Kolozsvári Unitárius Kollégiumban végezte, vegyészi oklevelet a Bolyai Tudományegyetem kémia karán szerzett (1955). Ion Silberg professzor vezetésével szerves kémiából doktorált (1966). Szakmai működését a marosvásárhelyi OGYI-ban kezdte, 1957-től a kolozsvári Kémiai Intézetben kutató, 1967-től főkutató. 1970-ben a Szovjetunióban (Moszkva, Kazán), dolgozott, 1972–73-ban az NSZK-ban (Mainz) a Humboldt-alapítvány ösztöndíjasa.

Szerves foszforvegyületek tanulmányozásával és foszfortartalmú növényvédő szerek előállításával foglalkozik. E témakörben több szakdolgozatot közölt román nyelven a Revista de Chimie, Studii şi Cercetări Chimice, Medicina Internă hasábjain, valamint külföldi folyóiratokban angol, német és orosz nyelven. Több román és külföldi bejegyzett szabadalma van. Ismeretterjesztő cikkeit közli az Igazság, Megyei Tükör, A Hét.


Hantz-Lám Irén (Kolozsvár, 1937. máj. 25.) – földrajzi szakíró. Lám Béla leánya. Hantz András felesége. Középiskolai tanulmányait szülővárosában (1954), egyetemi tanulmányait a Bolyai Tudományegyetem geológia–földrajz szakán végezte (1958). Középiskolai tanár (1958–59), könyvtáros és fordító a kolozsvári Politechnikai Intézetben (1959–61), gyakornok a Babeş–Bolyai Egyetem földrajzi tanszékén (1961–68), majd ismét tanár a Kolozsvári Pedagógiai Líceumban.

Tudományos munkásságát a regionális természeti földrajz területén kezdte, a Rév–Báródi Medence területi földrajzkutatása során korszerű módszerek alkalmazásával mutatott fel eredményeket. Írásai a Studia Universitatis Babeş–Bolyai Seria Geographica, Natura (Terra) Seria Geografie s a Budapesten megjelenő Földrajzi Közlemények hasábjain jelennek meg; ismertető írásait, megemlékezéseit (Balogh Ernőről, Tulogdi Jánosról, az Amundsen-évfordulóról), értekezéseit a Korunk, Utunk, Előre, Igazság, Tanügyi Újság, Új Élet, A Hét, Tribuna közli.


Hanzéros Géza (Alvinc, 1875. febr. 16. – 1935. márc. 1. Nagyhalmágy) – költő. Középiskolai tanulmányait a gyulafehérvári Majláth Főgimnáziumban végezte, 1897-ben a budapesti egyetemen szerzett gyógyszerészi oklevelet. Honctőn, majd Nagyhalmágyon gyógyszerész, szinte egész életét az Erdélyi Szigethegységben töltötte, s e tájegység alhavasi flórájának tudományos körökben is nagyrabecsült szaktekintélye volt. A Hírnök munkatársa, e lap hasábjain adta közre verseit és Eminescu-fordításait.

Halk szavú, formatökélyre törekvő költő, verseit fegyelmezettség jellemzi. Gondolati ihletésű lírájának – miként Áprily esetében – a férfikor lehiggadt életbölcsességén átszűrt természetélmény sajátos színt, egyéni varázst kölcsönöz. Gainobihariász c., ma már könyvritkaságszámba menő vígeposza (Kv. 1923) erőteljes epikusi vénáról tanúskodott, azonban a tehetségéhez fűzött reményeket nem tudta valóra váltani; súlyos betegsége miatt korán elhallgatott.

(K. K.)


Harag György (Margitta, 1925. jún. 4. – 1985. júl. 10. Marosvásárhely) – színirendező, műfordító. Középiskoláit Nagyváradon végezte, 1946-tól az akkor még Kolozsvárt működő Szentgyörgyi István Színművészeti Főiskola színész- és rendezői fakultásának hallgatója. Már főiskolás korában a kolozsvári Állami Magyar Színháznak, 1949-től a színház igazgató bizottságának tagja. 1953-tól 1956-ig a végzős évfolyamból Nagybányán színházat alapító társulat, majd annak átköltözése után a szatmári Állami Magyar Színház igazgatója. Társulatának előadásaival példázta, hogy az időszak uralkodó sztanyiszlavszkiji szemléletének realizmusa nemcsak a naturalista színjátszás felé nyit, hanem a valóságot művészi képekben, szélesebb filozófiai összefüggésben felvillantó játékstílus számára is alapot teremt; ugyanekkor az általa vezetett társulat elkötelezettsége a hazai drámairodalom iránt azt bizonyítja, hogy a színjátszás megújulása csakis saját gyökereiből táplálkozva jöhet létre. 1960-ban a marosvásárhelyi színházhoz szerződik, 1962-től a kolozsvári Állami Színház tagja, majd 1965–66-ban a ploieşti-i Állami Színház rendezője. Véglegesen kialakult rendezői ars poeticája szerint a színház mint autonóm művészeti ág nem csupán szövegközvetítő, hanem -értelmező is, nem a szerző szolgájaként, hanem alkotó társaként mond gondolkoztató és mozgósító véleményt a világról. Színházi közvéleményünkben ez az ars poetica a "látvány-színház" fogalmaként tudatosult.

1966-ban ismét Marosvásárhelyre szerződik, s elkezdődik pályájának "nagy korszaka", amelynek legjelentősebb alkotásai Nagy István Özönvíz előtt c. drámájának újrafelfedezése, Barta Lajos Szerelem c. drámájának korszerű színpadra vitele s Az ember tragédiája új felfogású rendezése a "reteatrizált" színházban.

1975-ben újra átszerződött a kolozsvári Állami Magyar Színházhoz. Az itt rendezett darabokkal (Páskándi Géza: Tornyot választok; Asztalos István: Fekete macska) s leginkább Sütő András négy drámájával (A lócsiszár virágvasárnapja; Csillag a máglyán; Káin és Ábel; A szúzai menyegző) színjátszásunkat szellemi fórummá, sorsproblémáink megfogalmazójává emeli. Maga mondja az egyik általa rendezett darab (Lőrinczi László: A szerető) műsorfüzetében (1982): "...egyetlen nemzeti vagy nemzetiségi színjátszás sem lehet meg saját nemzeti vagy nemzetiségi drámái nélkül. Csak sajátos szokásaink, hagyományaink, alkotásaink révén válhatunk egyetemessé."

Sikerei közé tartozik az Éjjeli menedékhely kolozsvári bemutatása vagy a Jugoszláviában, Újvidéken rendezett, a nemzetközi szakvéleményben is visszhangot keltett Csehov-ciklus (Három nővér; Cseresznyéskert; Ványa bácsi).

A színházak játékrendjét gazdagította fordításaival is. Magyarításában játsszák színházaink Arbuzov Tánya (társszerző Kovács Ferenc) és Csehov Platonov c. színművét. Rendezői utasításokkal látta el Maria Baratasvili Szitakötő c. vígjátékának fordítását (Nv. 1960).

(K. J.)

Páll Árpád: Az Özönvíz előtt új dimenziói. Utunk 1971/14; uő: Hagyományos dráma nem hagyományos előadásban. Utunk 1974/2. – Metz Katalin: Rendezői elmélet és gyakorlat. Beszélgetés H. Gy.-gyel. Korunk 1973/9. – Marosi Péter: Mitől fekete a macska? Utunk 1975/26; uő: Kolhaas haragja és Harag Kolhaasa. Utunk 1975/16; újraközölve Világ végén virradat. 1980. 142–48.; uő: Sütő genfi zsoltára. Utunk 1976/29. – Ablonczy László: A hagyomány ellenőrző tekintete alatt. Tiszatáj, Szeged 1980/4. – Tömöry Péter: Miért fontos ma a színházi rendező? Beszélgetés H. Gy.-gyel. Valóság, Bp. 1981/3. – Marosi Ildikó: Sütővel, Haraggal – a színházról. Utunk 1981/31. – Gerold László: Szivacstalaj, homokfutó... H. Gy. Csehov-triptichonja. Híd, Újvidék 1981/11–12. – Kántor Lajos: A játék merészsége. Beszélgetés H. Gy.-gyel. A Hét Évkönyve 1982. 9–19.


Haranghy László (Debrecen, 1897. aug. 10. – 1975. dec. 8. Budapest) – orvosi és biológiai szakíró. Budapesten kezdett orvosi tanulmányait a háborús frontszolgálat miatt csak 1923-ban fejezhette be Debrecenben, ahol tanársegédként kezdi pályáját. 1932-től a pécsi egyetem magán-, majd rendkívüli tanára, 1940-től a kolozsvári egyetem orvosi karán a kórbonctan és törvényszéki orvostan tanszékvezető professzora. Az orvosi kar Marosvásárhelyre költözése után mint az OGYI professzora jelentős szerepet játszott az új intézet oktatói és tudományos munkásságának megindításában. 1946 októberétől felváltva látta el a kórbonctani, igazságügyi-törvénytani, munka- és iskolaegészségtani tanszék vezetését, klinikai üléseket szervezett. Az MTA tagja; erdélyi tartózkodása idején a Román Tudományos Akadémia több szakbizottságában tevékenykedett. 1952 nyarán tért vissza Magyarországra, ahol orvosi és tudományos pályáját nyugalomba vonulásáig (1968) folytatta.

Mintegy 200 magyar, román, német, olasz, angol nyelvű szakközleménye és monográfiája, népszerűsítő írása a kórtan, biológia, törvényszéki orvostan, gerontológia, mikrobiológia kérdéseit tárgyalja. Az *Acta Medica (1942–44) és az Ardealul Medical (1948) közli tanulmányait. Az Actualităţi în patologie c. kiadványban (1959) tanulmánya jelent meg Victor Babeş budapesti tevékenységéről.

Romániában megjelent munkái: Általános kórbonctani jegyzet (Kv. év nélkül); Kórbonctan I–II (kőnyomatos jegyzet, Mv. 1948); A legkisebb lények és az élet keletkezése. A korszerű darwinizmus (1949); A korszerű darwinizmus úttörői (1950); A daganat-keletkezés korszerű elmélete (2. kiadás 1952); A rák előtti állapotokról általában (1953); Tyimirjazev, Micsurin és követőik (1952, románul 1953).


Harangszó – a téli hónapokban megjelent népszerű székely hetilap. Szabolcska Mihály Téli Újság c. néplapjának mintájára 1922. dec. 1-jén indította meg Nagy Lajos Agyagfalván. Később Derzsi Endre, 1928-tól a lap betiltásáig, 1938. márc. 20-ig Márk Mihály (1880–1965) ref. lelkész szerkesztette. Székelyudvarhelyen nyomták, s XI. évfolyamában a tízezres példányszámot is elérte. Munkatársai közt szerepelt Bokor Sándor, Csekme Ferenc, Csűrös Emília, Hegyi Mózes, Maksay Albert, Nikodémusz Károly, Rozsondai Ádám, Szombati-Szabó István, Ütő Lajos.


Hargita – az RKP Hargita megyei Bizottsága és a Megyei Néptanács napilapja Csíkszeredában. Főszerkesztő Albert Antal. Első száma 1968. febr. 23-án jelent meg. 1974. máj. 4-től 1976. máj. 29-ig hetilap. Példányszáma 1981-ben 34 000. Hargita megye gazdasági, társadalmi, művelődési és sportéletéről tájékoztat, hazai és nemzetközi eseményekről ad számot.

1968-tól havonként jelent meg Népművészet-népköltészet c. oldala, amelyen a megye községeinek helyneveiről, népszokásairól, népdalairól, népművészetéről nyújt színes képet. Szívesen tükrözi a lap irodalmi-művészeti életünket: oldalain többek között Beke György, Fodor Sándor, Székely János, Kormos Gyula, Tamási Áron, Tamási Gáspár, Szabó Gyula, Tomcsa Sándor prózai írásai, Kányádi Sándor, Magyari Lajos, Molnos Lajos és a Forrás-nemzedékek versei jelentek meg. A ~ rendszeresen foglalkozik kiemelkedő történelmi eseményekkel, jeles történelmi személyiségeinkkel, haladó hagyományainkkal, a székelység múltjával. Neves képzőművészeket mutat be rendszeresen. Az Akusztika rovatban országos jelentőségű irodalmi, művészeti, kulturális eseményeket kísér figyelemmel. Tudományos horizont címen tudománynépszerűsítéssel foglalkozik.

Patronálta a magyar nyelvű műszaki könyvek kiadását. Így jelentek meg a következő kötetek Csíkszeredában: Kerekes Ferenc: A gépek üzemeltetése és karbantartása. A mezőgazdasági gépész kézikönyve (1970); Alexandru Cîmpian: Közlekedés (1971); Kádár Zsombor–Deák István: Munkavédelem (1972); Balogh Albert: Növényvédelem a mezőgazdasági termelés szolgálatában (1973).

1981-ben a főszerkesztő elnökletével működő szerkesztőbizottság tagjai: Bálint András, Bogos Sándor, Borbély László, Füstös Jenő (főszerkesztő-helyettes), Hecser Zoltán, Kolozsi Márton. Belső munkatárs: Birtók József, Ferencz Imre, Koszta István, Kristó Tibor, Nagy P. Zoltán, Minier Pál, Németh Szilveszter, Oláh István, Papp Dezső, Randják József, Rebendics József, Székedi Ferenc, Váli József és Zöld Lajos.

Kolozsi Márton: A H. és az irodalom. Igaz Szó 1969/8. – Beke György: Hargita: lap és táj. Korunk 1971/3. – Bakó László: Az Informaţia Harghitei és a H. napilapok költészete (1968–1978). Sokszorosított bibliográfia. Csíkszereda J980. – Gagyi József: Egy irodalmi oldal margójára. Igaz Szó 1982/2.


Hargita Dal- és Táncegyüttes – 1970-ben alakult Csíkszeredában. Hivatásos zenészek és szólisták karából, műkedvelő női dalcsoportból és táncosokból tevődik össze, karmester Gál Árpád, művész rendező Salló István, zenekarvezető Dima József, folklorista Kovács Dénes, táncmester Antal Miklós és Toró Emil. Megyéjén kívül fellépett Aranyosgyéresen, Brassóban, Kolozsvárt, Marosvásárhelyen, Medgyesen, Nagyenyeden, Segesvárt, Sepsiszentgyörgyön, Szecselevárosban és számos más kisebb helyen, szerepel a Román Rádió és TV magyar előadásain.

1973-ban Görögországban és Magyarországon, 1975-ben a Szovjetunióban, 1976-ban Olaszországban mutatkozott be, s 1978-ban részt vett az Athénban lezajlott európai tánc- és dalfesztiválon. A Megéneklünk, Románia I. Országos Fesztiválján (1977) aranyérmet, a II. Országos Fesztiválon (1979) első díjat nyert, s 1980 decemberében tartotta meg ezredik előadását. Példájára több üzemben, iskolában, községi művelődési otthonban tánc- és dalcsoport alakult a zenei anyanyelv és néphagyományok ápolására.

Műsorán felcsíki, nyárádmenti, homoródmenti székely és marosmenti román táncok váltakoznak. A kritika kiemelte a koreográfiai megoldás elevenségét, lendületét és méltóságát, teljesítményeinek népi eredetisége körül azonban sajtóvita támadt, s ez – alapul véve a legsikerültebb számok (Székelypetki menyecsketánc; Marosszéki forgatás) néprajzi hitelét – hasznosan járult hozzá a ~ művészi fejlődéséhez.

Könczei Ádám: Egy felemás népi együttes. A Hét 1977/4. – Becze Antal: A Hargita Művészegyüttes első évtizede. Művelődés 1981/3.


Hargita Kalendárium – a csíkszeredai Hargita napilap 1970 óta megjelenő könyvnaptára. Felelős szerkesztője Albert Antal. Szerencsésen ötvözi a régi székely kalendáriumok hagyományait a korszerű évkönyvek törekvéseivel. Tematikája változatos, emlékeztet az esztendő fontosabb eseményeire, keresztmetszetet nyújt a megye gazdasági-társadalmi fejlődéséről, orvosi, jogi tanácsokat közöl. Sok tudománynépszerűsítő írást jelentet meg; anyanyelvi szakkönyvkiadásunk megindulása előtt hiánypótlónak számítottak néprajzi és helytörténeti közleményei, melyek az évek során feltérképezték Hargita és a szomszédos megyék tárgyi és szellemi néprajzának maradandó értékeit és forradalmi hagyományait, ismertették e tájegység jeles szülötteinek munkásságát. E dolgozatok szerzői jobbára helybeli újságírók, tanárok, muzeológusok, orvosok, jogászok, mérnökök, de a munkatársak között szerepelnek bukaresti, kolozsvári, marosvásárhelyi tudósok, közírók is.

A ~ szépirodalmi összeállításai főleg a megyében született vagy itt élő régebbi és mai írók, költők műveiből merítkeznek, így egyetlen kötetből sem hiányoznak Tamási Áron, Tompa László, Tomcsa Sándor, Áprily Lajos, Szemlér Ferenc művei; a maiak közül Kányádi Sándor, Szabó Gyula, Fodor Sándor, Magyari Lajos, Farkas Árpád, Czegő Zoltán, Molnos Lajos, valamint a jelenleg is Hargita megyében dolgozók (Páll Lajos, Oláh István, Ferencz S. István, Ferencz Imre, Váli József, Lőrincz György) írásai gyakoriak.

Népművészeti ihletettségű fedőlapjai külön színfoltot kölcsönöznek a kiadványnak. A borítólap és az illusztráció minden esetben helybeli képzőművészek munkája, közülük ez idáig Márton Árpád, Karancsi Sándor, Sövér Elek, Gaál András, Kovács Dénes, Antal Imre, Mérey András, Búzás András, Zsigmond Márton, F. Bakos Erzsébet, Szabó Béla, Kántor József járult hozzá a kötetek esztétikai megformálásához.


Harkó Ferenc József (Bikfalva, 1914. okt. 25.) – földrajzi és néprajzi szakíró. Középiskoláit a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégiumban végezte (1932), a kolozsvári egyetemen szerzett földrajz–történelem–néprajz szakos tanári diplomát (1936). Sepsiszentgyörgyön, egykori iskolájában tanár (1937–59), közben a Középfokú Textiliskola igazgatója (1949–51), majd általános iskolában (1958–61) és a 2. számú Líceumban tanított (1961–75).

A Székelyföld írásban és képben c. gyűjteményes kiadványban (Bp. 1941) Sepsi járás néprajzáról, az 1946-os Székely Naptárban a székely székek kialakulásáról és belső életéről, a sepsiszentgyörgyi Tartományi Múzeum 1955-ös évkönyvében a múzeum néprajzi gyűjteményének varrottasairól jelent meg dolgozata; a Monografia geografică a României c. munkában (1960) ő írta a Sepsi rajon gazdaságföldrajzáról szóló részt. A Kovászna megye 1969 c. helytörténeti kiadvány egyik szerkesztője. Az Aluta munkatársaként tanulmányokat közölt a bibarcfalvi borvízipar fejlődéséről (1969), légköri csapadékok hatásáról a málnási és bodoki borvizek forrásainak vízhozamára (1972) és a Kovászna megyei lakodalmi rigmusokról (1977). Tudománynépszerűsítő írásai a Tanügyi Újság, Megyei Tükör, Méhészet hasábjain jelennek meg.

Czegő Zoltán: "Úgy tűnik, tettem valamit". Megyei Tükör 1975. jún. 27.


Harsona – a Temesvári Piarista Gimnázium diákjainak 1928 és 1931 között kiadott havi lapja. Főleg a diákszerkesztők, így Brémzay Géza, Ungor Tibor, Popovits József verseit, cikkeit, humoreszkjeit és iskolai beszámolóit közölte; a munkatársak közül Dobó Antal, Jakabffy Loránd jelentkezett sűrűbben írásaival. A lap anyagában a diákok románul írt versei, cikkei és tudósításai is szerepelnek.


Hary Béla (Szilágysomlyó, 1934. okt. 2.) – zeneszerző. Kolozsvárt a Zenei Líceumban érettségizett (1952), a Gheorghe Dima Zenekonzervatóriumban karmesteri és zeneszerzői diplomát szerzett (1958), ugyanitt óraadó tanár (1960–67 és 1976–81). Az Állami Magyar Opera karmestere 1956 óta, majd igazgatója (1973–77). Bel- és külföldi városokban sikerrel vendégszerepel.

Szerzeményeit túlnyomórészt színpadi előadásra szánta. A kolozsvári színházaknak kísérőzenét szerzett Marton Lili Taligás király (1959), Heltai Jenő A néma levente (1961), Shakespeare Makrancos hölgy (1962), Mihnea Gheorghiu Patetica '77 (1977), Örkény István Tóték (1980) és Labiche Olasz szalmakalap (1982) c. színművéhez. Az Állami Magyar Opera mutatta be 1975-ben Sárga rózsa c. Jókai-balettjét, 1980-ban Hófehérke és a hét törpe c. táncjátékát (egy változata hanglemezen is megjelent) s 1982-ben Caragiale-musicaljét, a Farsangot; utóbbit románul is eljátszották a konzervatórium hallgatói.

Szerzett irodalmi vonatkozású kamaraműveket is, így dalokat Petőfi és Arany verseire.

Fehérvári László: Egy operaház arcai. H. B. Utunk 1978/37; uő: Tanuljunk meg "musical"-ül. Utunk 1982/15. – Terényi Ede: Arcképvázlatok. H. B. Igaz Szó 1983/5.


Haszmann József – *népművészeti irodalom


Haszmann Lajos – *népművészeti irodalom


Haszmann Pál (Kommandó, 1902. máj. 20. – 1977. szept. 13. Csernáton) – helytörténész. Ifj. ~ Pál, József és Lajos apja. Négy gimnáziumi osztályt Kézdivásárhelyen, tanítóképzőt Sepsiszentgyörgyön, Székelykeresztúron és Csíksomlyón végzett (1921). Kézdikőváron és Zabolán, majd 1934-től Csernátonban tanító, iskolaigazgató, később körzeti tanfelügyelő nyugdíjazásáig (1966). Összegyűjtötte a faluja múltjára vonatkozó adatokat, régészeti ásatásokon vett részt; gazdag történeti és néprajzi gyűjteményéből megalapította a csernátoni tájmúzeumot 1973-ban, melynek a felsőcsernátoni Bod Péter emlékszobája, valamint Cseh Gusztávnak Erdély hatvan jeleséről készített rézkarca *irodalmi múzeum jelleget ad. A múzeum részlegeként irányítása alatt működő fafaragó iskola tanítványai készítették el Bod Péter magyarigeni, Pápai Páriz Ferenc nagyenyedi és Jakabos Ödön kézdivásárhelyi kopjafáját.

Néprajzi és falutörténeti írásait a Megyei Tükör, Aluta, Ifjúmunkás, Falvak Dolgozó Népe, Művelődés, A Hét, Tanügyi Újság és Előre közölte. Csernáton község helyneveiről és neves családjairól készült munkái, a községről írt monográfiája kéziratban. Szénrajzportréját Cseh Gusztáv készítette el (1977); emlékére írta Magyari Lajos Csernátoni merengés c. költeményét (1980).

Kovács Nemere: A csernátoni példa. Utunk 1973/28. – Czegő Zoltán: Milyen hát a csernátoni ember? Utunk 1975/36. – Szépréti Lilla: A Haszmann-gyűjtemény. Új Élet 1976/19. – Sylvester Lajos: A Kincstárnok. A Hét 1977/38. – Horváth Arany: Népi faragók tábora Csernátonban. Művelődés 1981/12. – Kántor Lajos: Az udvarház élete. Korunk 1983/10.


Haszmann Pál (Alsócsernáton, 1942. aug. 12.) – népművész, helytörténész. Id. ~ Pál fia. Mezőgazdasági középiskolát Kézdivásárhelyen, líceumot Szászrégenben végzett. Előbb mezőgazdasági technikus Kőhalomban, Szászrégenben, 1971-től a kézdivásárhelyi múzeum alkalmazottja, 1973-tól a Sepsiszentgyörgyi Megyei Múzeum részlegeként működő csernátoni tájmúzeum vezetője. Könyvtártörténeti, néprajzi, településtörténeti adatközlései, a sepsiszentgyörgyi textilgyár csernátoni bedolgozóiról írt értekezése, jelképmegfejtései a Művelődés, Aluta, Fórum, Korunk hasábjain jelennek meg.

Mikó Ervin: H. P.-ékkal a csernátoni múzeumban. Utunk 1976/26, 27. – Murádin Jenő: H.-éknál Csernátonban. Igazság 1978. szept. 5. – Kónya Ádám: Csernátoni Páltól a csernátoni múzeumig. Fórum, Sepsiszentgyörgy 1981. dec.


Hasznos Könyvtár1. A brassói *ÁGISZ szövetkezet közművelődési szakosztálya kiadásában, a Bodor-nyomdában 1935 októbere és 1939 márciusa között megjelent könyvsorozat. Létrehozója és szerkesztője gyakorlatilag Kacsó Sándor volt, aki mellett – részben ténylegesen, részben névlegesen – egy szerkesztőbizottság állott. Az eredeti cél egy 1933 decemberében kibocsátott felhívás szerint (aláírói Elekes György brassói újságíró, Kacsó Sándor és Kőrösi Krizsán Sándor, a Brassói Lapok szerkesztői és Szécsi Sándor brassói ref. középiskolai tanár) egy falumonográfia-sorozat kiadása lett volna, amely Orbán Balázs elgondolását kívánta az új helyzet követelményeinek megfelelően kibővítve feleleveníteni. A felhívás szerint: "Fel kell mérni az erdélyi magyarság helyzetét egy új és a mai viszonyoknak megfelelő monográfia elkészítésével." Úgy tervezték, hogy a füzetek előkészítését és terjesztését "a munkatársak szövetkezete" végezze. A szándék azonban már az első lépéseknél elakadt, ugyanis a vidéki gyűjtő-kezdeményezők egyike-másika "kémkedés" gyanújába került a helyi csendőrség szemében.

Már kézzelfoghatóbb előzmény volt az 1934 tavaszán megjelent Anyanyelvünk c. kötet, amely a nyelvművelés gyakorlati szükségleteihez és hazai igényeihez kapcsolva közölte újra és bővítette ki a Kosztolányi Dezső nevéhez fűződő Pesti Hírlap Nyelvőrét. A könyv sikere bátorítólag hatott a vállalkozás tervét melengetőkre, s hamarosan az elvi iránymutatást is megtalálták – Kacsó Sándor visszaemlékezései szerint – Balázs Ferenc helikoni előadásában az irodalmi nevelés iskolán túli lehetőségeiről és követelményeiről. Ezt a tervet tovább bővítve vált véglegessé a könyvsorozat elképzelése, amelyről Kacsó Sándor a X. helikoni találkozón, 1935. jún. 28-án számolt be részletesen. E beszámoló jegyzőkönyvi szövege szerint: "...az ÁGISZ Hasznos Könyvtár címmel egy népkönyvtárat indítana meg, mely olyan könyveket adna ki, amilyenekre a falunak leginkább szüksége van. Olyan könyveket, amelyek amellett, hogy lelkiismeretesen szolgálják a magyar betűt, a reális életre segítenének." A beszámolóból ismerjük a kiadványok terjesztésére vonatkozó – szintén közösségszervező – elképzeléseket is: ezek szerint a sorozat útjának a faluba való egyengetését "falugazdák" vállalnák, a könyvek egy részéből pedig falusi könyvtárakat létesítenének, amelyek gondozói láncszemek lennének a falu és a város között. A tervbe vett témák között "gazdasági, népegészségügyi, irodalmi ismeretterjesztő olvasmányok, együttélő népek ismerete, önmagunk ismerete" szerepelnek. Az elképzelések szerint füzetenként 1000 lej honoráriumot kívántak adni a szerzőknek s kb. füzetenként 10 000-es példányszámra számítottak.

A XI. helikoni találkozón egy év eredményeire visszatekintve Kacsó Sándor kilenc füzet megjelenéséről számolhat be, amelyek 6–8000-es példányszámban kerültek az olvasókhoz. A terjesztés munkájába 5–600 falugazda kapcsolódott be, s az összes szétküldött példányok száma 46 000 volt. A beszámolóban ugyanakkor az íróközösség fokozottabb támogatását kéri részben a vállalkozással szemben ellenséges szándékok ellensúlyozására (az OMP és egyes egyházi szervezetek ugyanis baloldali propagandának igyekeztek beállítani a Brassói Lapok köréből kiindult kezdeményezést), másrészt konkrét segítséget kér egyes kéziratok átírására, nyomdakésszé tételére.

Az 1937 szeptemberében összeült XII. helikoni találkozón Kacsó Sándor már a ~ helyzetének rosszabbodásáról kénytelen beszámolni. A példányszám – a csökkenő érdeklődés miatt – 4–5000-re esett le, a kintlevőségek és adósságok összege 150 000 lejre nőtt. Még súlyosabb helyzet tárul fel az 1938 júliusában sorra kerülő XIII. helikoni találkozón adott beszámolóból, amely szerint a kintlevőségek és adósságok összege közel 200 000 lejre emelkedett, a megjelent 122 000 példánynak több mint egyharmada raktáron van, s a falugazdák száma is 129-re esett vissza. Itt mint reális lehetőségről már csak 2000-es átlagpéldányszámról van szó, s ezzel párhuzamosan a megjelenések száma is jelentősen csökkent: az 1936. évi 11 füzettel szemben 1937-ben már csak 6, 1938-ban pedig mindössze 2 füzet hagyta el a nyomdát. Végül az 1939. évi egyetlen (kettős) füzettel a ~ meg is szűnt. A vállalkozás kudarcát a kortársak több irányban keresték. A politikai ellentétek mellett azonban – amelyek akkor meglehetősen széttagolták a vidék magyar értelmiségét – s a szervezés bizonyos illúziós elképzelésein kívül kétségtelenül szerepet játszott az is, hogy a különböző közületek támogatása (a helikoni íróközösségé, az Erdélyi Fiataloké) jórészt nyilatkozatokban, ígéretekben merült ki. A Helikon Kacsó Sándorból, Makkai Sándorból, Kádár Imréből, Kós Károlyból és Kemény Jánosból álló, 1935 júniusában létrehozott bizottsága éppúgy nem jelentett hathatós segítséget, mint az Erdélyi Fiataloké, akik 1936 elején Bíró Sándort, Debreczeni Lászlót, Jancsó Bélát és László Dezsőt delegálták Szentimrei Jenő és Kacsó Sándor mellé a szerkesztőbizottságba s a "saját feladatukká" kívánták tenni a ~ ügyét. Szerepet játszott az érdeklődés ellanyhulásában az is, hogy a megjelent füzetek között kevés volt a falusi nép érdeklődésének felkeltésére alkalmas szépirodalmi olvasmány.

Megjelenésének három és fél éve alatt a ~ három sorozatában 23 füzetben összesen 23 cím jelent meg, közülük egy 1936-ban 2. kiadásban is (Bodor Kálmán: A háromholdas kisgazdának is meg kell élnie). A szerkesztőség szándéka szerint a három sorozat füzetei váltakozva követték egymást, később ez a rend is megingott: 1937-ben a Gazdasági Sorozatban 2, az Egészségügyi Sorozatban 1, a Közművelődési Sorozatban 3 füzet jelent meg, 1938–39-ben pedig a három sorozat mindössze 1–1 címmel tudott szerepelni.

A Gazdasági Sorozat füzetei közül kettő általános gazdasági kérdésekkel foglalkozott (Bodor Kálmán füzete; Halász Sándor: Amíg a búzából pénz lesz. A világpiaci búzaárak kialakulásának rejtélyei), öt füzet egy-egy jövedelmező ágazat, ill. termelési mód rövid ismertetését nyújtotta (Blénessy Károly és Kacsó Sándor a méhészetről, Lőrinczi László és Kakassy Endre a tyúktenyésztésről, Kleisl Gyula a gyümölcsfák rovarkártevői elleni védekezésről; Atzél Ede a korszerű trágyázásról, Cs. Boróczi Erzsébet a konyhakertről írt), egy füzet pedig (Szilágyi Zoltán tollából) a hazai emlősállatok összefoglaló bemutatására vállalkozott.

Az Egészségügyi Sorozat füzetei közül három általános higiéniai témákat tárgyalt (Bakk Elek: Rajtad is múlik, hogy beteg ne légy; Herskovits János: Ismerd meg a fertőző betegségeket, hogy védekezni tudj ellenük; Jancsó Béla: Az emberiség jótevői. Harc az ember legapróbb, de legveszedelmesebb ellenségei ellen), a többi szerző gyakorlati tanácsokat adott a csecsemőgondozásról (Kacsó László és Jancsó Béla), a baleset-megelőzésről és elsősegélynyújtásról (Parádi Ferenc), a maláriáról (Bódis Gáspár) és két kötetben a vérbajról (Schmidt Béla).

A Közművelődési Sorozat füzeteinek egy része olvasnivalót kínált: Mikes Kelemen leveleit, Berzsenyi Dániel verseit, Petelei István novelláit és székely népmeséket Tamási Áron, Finta Gerő, Szentimrei Jenő és Berde Mária bevezetőivel, más kötetekben csak népszerű életrajz jelent meg: Halász Gyuláé Petőfiről, Bíró Sándoré II. Rákóczi Ferencről, Paál Árpádé Kölcseyről. Végül a sorozat egyetlen füzete (Gál Vilmos: A csillagok világa) általános ismeretterjesztő jellegénél fogva került ide.

(D. Gy.)

Jancsó Béla: Falu-monográfiák. Erdélyi Fiatalok 1934/2; újraközölve Irodalom és közélet. 1973. 317–20. – Kacsó Sándor: Fogy a virág, gyűl az iszap. 1974. 459–471, 526–532, 546–551, 605–611. – HLev. II. 51–54, 95–105, 187–189, 199–201.

2. A Józsa Béla Athenaeum 1946-ban Kolozsvárt újra megindította a ~ sorozatát, de az új folyamban mindössze két kötet jelent meg: Nagy Miklós Baromfitenyésztés a kisgazdaságban és Kós Károly Falusi építészet c. munkája.

Kós Károly: Indul az új Hasznos Könyvtár. Világosság 1946. máj. 20.


Hatházy Ferenc (Kolozsvár, 1929. okt. 27.) – szerkesztő. Középiskolai tanulmányait szülővárosában az Unitárius Kollégiumban végezte, a Bolyai Tudományegyetemen magyar nyelv és irodalom szakos tanári oklevelet szerzett (1952). Előbb Bukarestben a Politikai Könyvkiadó, 1958-tól a Tankönyvkiadó szerkesztője Kolozsvárt; 1959-től különböző ipari vállalatokban segédmunkás, majd köszörűs. 1968-tól az Irodalmi Könyvkiadó, ill. a Kriterion Könyvkiadó korrektora; 1978-tól annak szerkesztőjeként több történelmi tanulmánykötet (Imreh István, Egyed Ákos), forráskiadvány (Varga Katalin pere, A törvényhozó székely falu), Melius Péter Herbáriuma és A középkori Udvarhelyszék művészeti emlékei kiadói gondozója, a *fehér könyvek, a *Kriterion Kézikönyvek és 1980 óta a *Téka sorozat kiadói szerkesztője.


6 Órai Újság – Franyó Zoltán 1931 és 1940 között Temesváron szerkesztett és kiadott napi-, majd hetilapja. Megjelenése első és utolsó szakaszában szoros szálakkal kötődött a munkásmozgalomhoz, sokrétű szerepet töltött be az SZDP, ill. a KRP ideológiai, politikai és társadalmi harcának támogatásában. Vezércikkekben, publicisztikai írásokban, jegyzetekben, szociográfiai riportokban, kisesszékben és tanulmányokban leplezte le a tőkés-földesúri rendszer embertelenségét, hatalmi szerveinek törvénytelen túlkapásait, feltárta a dolgozók fizikai, szellemi és erkölcsi kizsákmányolásának szociális és anyagi következményeit a gazdasági válság közepette. Társadalmi akciókat kezdeményezett a munkanélküliek megsegítésére, a kisfizetésűek és a sokgyermekes családok nyomorának enyhítésére. Serkentette a szakszervezetek bérharcait, sztrájkjait, támogatta a baloldali pártok megmozdulásait, politikai, gazdasági és kulturális vállalkozásait. Indulásától kezdve kitartóan figyelmeztetett a fasizmus előretörésének veszélyére. Támadta a hitleri politika antihumánus, expanzív jellegét, bírálta a horthysta rendszer kalandor külpolitikáját, tudósításokban számolt be a spanyol polgárháború, valamint a II. világháború kitöréséről.

A végleges betiltás elkerülése végett a vasutas és kőolajipari munkások 1933. februári sztrájkját követő ostromállapot idején a ~ áttért a hetenkénti megjelenésre. Hasábjain nagyobb teret szentelt a haladó irodalom és művészet jelenségeinek, hangsúlyozottabb gondot fordított a forradalmi és demokratikus hagyományok ápolására és ébrentartására. Emlékszámokkal, gondolatgazdag írásokkal és személyes hangú visszaemlékezésekkel adózott a lap Petőfi, Ady, Vörösmarty, Arany, Kosztolányi, Osvát Ernő, Juhász Gyula és József Attila emlékének. Rendszeresen közölte a baloldali gondolkodású bánsági és erdélyi írók publicisztikai írásait, riportjait, interjúit, verseit és műfordításait, s gyakran publikált a haladó, demokrata meggyőződésű angol, francia, olasz, cseh, valamint az emigrált német antifasiszta írók munkáiból.

A belső munkatársak – Franyó Zoltán, Herczka István, ifj. Kubán Endre, Ormos Iván, Sasi György, Szabó Árpád, Szimonisz Henrik – írásai mellett közölte a lap Aszódy János, Bányai László, Bálint István, Berkovits Simon, Fenyves Ferenc László, Heves Renée, Hunyady Sándor, Lázár József, Méliusz József, Nagy István, Németi-Miklós Beáta, Oppert Géza, Szilágyi András, Turnowsky Sándor cikkeit, kritikai írásait, karcolatait és verseit. Gyakorta átvette Babits Mihály, Bálint György, Barta Lajos, Darvas József, Dutka Ákos, Emőd Tamás, Ignotus Pál, Illyés Gyula, Márai Sándor, Nádas József, Szabó Zoltán és Féja Géza írásait, míg a nyugati írók közül Louis Aragon, Johannes R. Becher, Karel Ćapek, Ilja Ehrenburg, Fjodor Gladkov, Egon Erwin Kisch, Thomas Mann, Heinrich Mann, Romain Rolland, Bernard Russell, Ernst Toller és Stefan Zweig szerepelt írásaival a lap hasábjain.

Indulásától kezdve a ~ bő teret szentelt a klasszikus és kortárs román irodalom avatott tolmácsolásának, amiben főleg a tulajdonos-szerkesztő Franyó Zoltán jeleskedett. A lap Szimonisz Henrik fordításában Marussja c. alatt 1932-ben közölte Fjodor Gladkov Részeg nap c. regényét. Ugyancsak a ~ erkölcsi támogatásával jelentek meg Aszódy János, Herczka István, ifj. Kubán Endre és Szimonisz Henrik első kötetei.

Felkarolta s változatos eszközökkel szolgálta a ~ a KRP népfront-politikáját. 1938 májusától újra szorosabbá vált kapcsolata a párttal, majd 1939. jan. 1-től egy Franyó Zoltán és Rangetz József között létrejött megállapodás nyomán a lap közvetlenül a párt Erdély és Bánát Tartományi Bizottságának szellemi irányítása alá kerül. Főszerkesztőként továbbra is Franyó Zoltán jegyezte, eszmei irányítását pedig a Bálint István (Izsák László), Lázár József, Reich Lenke és Szabó Árpád alkotta írócsoport vette át. A lapban közölt írások a haladó népi erők összefogását, egységbe tömörítését sürgették a fenyegető háború kitörésének megakadályozására. 1939 utolsó negyedétől a lap megjelenése rendszertelenné vált, míg 1940 decemberében véglegesen betiltották.

(Sz. J.)

Méliusz József: "Irodalmon kívül"... Bevezető Franyó Zoltán A pokol tornácán c. kötetéhez. 1969.Marin Viliam–Izsák László: A 6 Órai Újság történetéhez. Korunk 1971/8. – Szekernyés László: Fejlécek, címszavak. Interjú. A Hét 1977/30.


Hátszegi Ernő, családi nevén Zuckermandel (Hátszeg, 1904. márc. 25. – 1944, Auschwitz) – újságíró. 1922-től 1926-ig a kolozsvári Consum közgazdasági lap munkatársa. Párizsi tanulmányútján újságíró akadémiát és kereskedelmi tanfolyamot végzett, hazatérve 1928-tól 1940 szeptemberéig a RADOR hivatalos román távirati iroda külügyi osztályának szerkesztője, egyidejűleg a kolozsvári Új Kelet bukaresti tudósítója. Ady – Poésies címmel Emil Carasso francia íróval társulva – családi nevén – Ady-versek francia fordítását jelentette meg az Aujourd'hui c. folyóirat kiadásában (Párizs 1926).

Önálló verseskötete: Olvastam a csillagokban (Kv. 1927).

Vitályos László–Orosz László: Ady-bibliográfia 1896–1970. Bp. 1972. 281.


Hatvany Csaba (Budapest, 1944. jún. 22.) – matematikai szakíró, tankönyvíró. Középiskolai tanulmányait Temesvárt végezte (1962), a Temesvári Tudományegyetem matematika–mechanika karán szerzett számtantanári oklevelet (1968). Két éven át a Traian Vuia Politechnikai Intézet matematikai tanszékének tanársegédje, 1970-től az RSZK Akadémiája temesvári kutatócsoportjának matematikai osztályán kutató, 1976-tól újra a műegyetemen dolgozik mint a matematikai tanszék adjunktusa, miután egy tanéven át a pisai Scuola Normale Superiore ösztöndíjasa volt. Az American Mathematical Society és az Unione Matematico Italiano tagja.

Tanulmányait hazai és külföldi szakfolyóiratok, gyűjteményes kötetek és alkalmi kiadványok közlik; könyvismertetéseivel és szemlecikkeivel rendszeresen szerepel a Mathematical Reviews és a Zentralblatt für Mathematik hasábjain. Több egyetemi tankönyv (Culegere de probleme de ecuaţii diferenţiale. Tv. 1978; Culegere de calcul diferenţial. Tv. 1981) társszerzője. Ismeretterjesztő írásai magyarul a Szabad Szó hasábjain jelennek meg.


Havadtői Imre – *tankönyvirodalom


Havadtőy Sándor – *hely-történet


Havas András – *orvosi szakirodalom


Havas József (1899 – ?) – orvosi szakíró. Egyetemi tanulmányait Kolozsvárt végezte, bécsi és budapesti klinikákon dolgozott, a kolozsvári Park Szanatórium fül-, orr- és gégeosztályának vezető orvosa lett. A Paul Ehrlich Orvosegyesület választmányi tagja. Első segélynyújtás kézikönyve és a betegápolás ismerete c. kötete (Kv. 1926) népszerű volt. Beethoven süketségének tragédiája életében és műveiben c. szaktudományi munkájában (Kv. 1936) életrajzi adatokkal, sok levélidézettel, művekre való utalással, korábbi irodalom felhasználásával mutatja be Beethoven hallásának gyengülését, majd elvesztését.


Havas Miklós (Szinérváralja, 1876. okt. 11. – 1944, Auschwitz) – újságíró, szerkesztő, zenekritikus, drámaíró. Iskoláit Szatmáron, a jogot Budapesten és Kolozsvárt végezte. Ügyvédi irodát nyitott Szatmáron. 1921-ben megalapítója és igazgatója lett a szatmári Zenekedvelők Egyesületének, 1923-ban megválasztották a Kölcsey Kör művelődési szakosztályának előadójává. Vezércikkeit, tárcáit és zenei cikkeit a Szamos, Vasárnapi Újság, Zenei Szemle közölte. Néhány hegedű- és zongoraszerzeménye (Hermin keringő; Karikás csárdás; Tűzoltó induló) nyomtatásban is megjelent. Csodadoktor c. vígjátéka dicséretet nyert a kolozsvári magyar színház drámapályázatán; megzenésítette Benedek Elek Többsincs királyfi c. mesejátékát (bemutatták Szatmáron 1924-ben). Feleségével együtt deportálták.

Önálló kötete: Május (három egyfelvonásos színjáték, 1. Muzsikaszó, 2. Remington kisasszony, 3. Legenda. Szatmár 1923).


Havi Szemle – a Romániai Magyar Népközösség szépirodalmi és közművelődési folyóirata Aradon. 1943 júniusa és 1944 augusztusa között 15 száma jelent meg. Felelős szerkesztője Molnár Árpád, a szerkesztőbizottság tagjai Olosz Lajos, Vita Zsigmond és Fischer Aladár, utóbbi halála után, 1944-ben Fodor József.

Elbeszéléseket, verseket, irodalmi, társadalmi és művészeti cikkeket, tanulmányokat, kritikákat közölt. A háború és a soviniszta uszítások idejében a fasisztaellenes összefogás gondolatával gyűjtötte egy táborba a faji megkülönböztetések és a háborús gyűlölködések ellen küzdő romániai magyar írókat. Számon tartotta a romániai magyar irodalmi és művészeti élet eseményeit, megemlékezett a dél-erdélyi magyar művészek brassói kiállításáról, a hazai és külföldi irodalom fontosabb eseményeiről, kiadványairól, különszámot szentelt Ady halála 25. évfordulójának, foglalkozott műemlékeinkkel, irodalmunk múltjával és pedagógiai kérdésekkel, értékelte az úttörő szellemű realista – a munkásság és a népi élet felé forduló – művészeket, így Gallas Nándor, Dési Huber István, Kodály Zoltán munkásságát, s cikksorozatot közölt Kiss Béla tollából a hétfalusi csángó magyarok építőművészetéről.

A lap állandó munkatársai: Abafáy Gusztáv, Blédy Géza, Fischer Aladár, Hajós Imre, Horváth Jenő, Kabós Éva, Kacsó Sándor, Kakassy Endre, Kubán Endre, Kiss Béla, Méliusz József, Musnai László, Nikodémusz Károly, Olosz Lajos, Rass Károly, Sárközi Gerő, Serestély Béla, Szemlér Ferenc, Tatrangi Pál András, Vass Albert, Vita Zsigmond. A II. évfolyam magyarországi népi írók verseit is közölte, s foglalkozott a népi írók mozgalmával.


Haynal Imre (Beszterce, 1892. nov. 12. – 1979. febr. 3. Budapest) – orvosi szakíró. A besztercei evangélikus gimnáziumban érettségizett, oklevelét a kolozsvári egyetemen nyerte el (1915), háborús frontszolgálat után Budapesten a Korányi Sándor vezette belklinikán dolgozott (1919–34), közben Bécsben és Londonban szakosította magát, majd magántanári képesítést szerzett; 1938-ban egyetemi rendkívüli tanár lett.

Pályájának jelentős része fűződik Kolozsvárhoz, 1940-től a belgyógyászat nyilvános rendes tanára az egyetem orvosi karán. A német megszállás alatt az üldözött román és zsidó lakosság védelmére sietett, klinikáján több száz embert rejtegetett a deportálás elől. Életrajzi vázlatában maga jegyzi meg: "Igyekeztem Erdély népeinek békés együttélését szolgálni s az üldözötteket tőlem telhetőleg megvédeni." 1944 őszén mint az orvosi kar dékánja Miskolczy Dezső rektorral együtt megtagadta az egyetem kiürítésére kiadott parancsot, s az 1944–45-ös tanévben folytatta előadásait. Az MTA rendes tagjává választotta (1946), s visszatért Budapestre, ahol nyugalomba vonulásáig (1963) továbbra is tudományos tevékenységet fejtett ki.

Érdeklődése főleg a kardiológia és endokrinológia kérdéseire irányult. Kutatási eredményei az inzulin hatásáról az ép és kóros szívizomra, a máj és tüdő szerepéről a szív telítődésében és a vér elosztásában, a policitémia és a poliglobulia kórszármazásáról, a szívroham mechanizmusáról magyar, német, angol, francia szakfolyóiratokban jelentek meg. Az EME orvostudományi szakosztályának Értesítőjében 1942 és 1945 között több tanulmánya foglalkozott a vérkeringési rendszer elégtelenségeivel, a pajzsmirigy kiirtásának tehermentesítő hatásával szívbetegek keringési rendszerére, a máj és lép megbetegedéseivel, a Banti-kór elterjedtségével és tünettanával.

Átfogó műve: A szív és a vérerek betegsége (Bp. 1938).

(S. J.)

Dóczy Pál: H. I. emléke. A Hét 1979/12.


Haza Sólymai, A – óvodás és kisiskolás gyermekek lapja. Kiadja a Pionírszervezet Országos Tanácsa, szerkeszti a *Napsugár kolozsvári munkaközössége, főszerkesztő Farkas János, képszerkesztő Soó Zöld Margit. 1980. január óta megjelenik havonta, 16 négyszínnyomásos oldalon. Bukarestben készül a Scînteia Háza Nyomdaipari Kombinátban. Feladata az intézményes és családi nevelés ügyének hatékony támogatása, a legkisebb korú gyermekek harmonikus érzelmi, értelmi és testi fejlődésének előmozdítása a gyermeklap sajátos műfajai – elsősorban a szépirodalom és a művészi grafika – révén. A lap külső és belső munkatársainak névsora kevés kivétellel a Napsugáréval azonos.


Házsongárdi Panteon – a középkori Kolozsvár várfalaitól délre fekvő Házsongárd nevű domboldalon elterülő temetőkert. A sokévszázados magyar írásbeliség nagyjainak nyugvóhelye és egyben az emlékezések kegyhelye. Itt talált nyugvóhelyet a román tudományos és irodalmi élet számos jelese is.

Kolozsvár város tanácsa 1585-ben, a pestisjárvány idején határozta el az akkor itt fekvő dinnyeföldek temetőként való használatba vételét, mivel a templomok körüli cintermek, a külső és belső várfal közti "kőkertek" mind beteltek. 1738 táján érte el a régi része azt a felső határt (Brassai Sámuel sírja mögött), amelyet 1892-ig megőrzött; ekkor újabb nagy területtel bővítették, majd az I. világháború idején nyerte el mai kiterjedését. Nyugati oldalán több gyümölcsöskert is beolvadt a temetőbe, a legjelentősebb az 1750-ben idekapcsolt mai lutheránus sírkert, De Gladys ezredes ajándéka. A ~ba vallásfelekezeti és nemzetiségi különbség nélkül temetkeztek magyarok, románok, szászok az évszázadok folyamán. Ritka szép fekvése, dús növényzete, monumentális emlékművei már a múlt század végén híressé tették.

1911-ben Kohn Hillel és Zsakó Gyula még hatvankét 1700 előtti sírkövet írt össze, a legrégibb 1586-ból való volt. Azóta egy részük elpusztult, de felszínre került néhány akkor lappangó kő is. A temető a XVIII. század végétől számos emlékművel gazdagodott. Az EME alapítása (1859), majd az egyetem megnyitása (1872) a tudományos élet kiválóságait is Kolozsvárra vonzotta. Az I. világháború után a romániai magyar politikai-gazdasági és művelődési élet gócpontjának számító városban szintén sok neves ember hunyt el, velük együtt ide temették a fejlődő román irodalmi-tudományos élet több kiválóságát. A még 1885-ben megkezdődött temetőrendezési kísérletek többnyire balul ütöttek ki, inkább a régi kövek és a hagyományos összhang pusztítását segítették elő, mint a műemlékjelleg megőrzését. 1938-ban László Dezső, Bíró Sándor és Jancsó Béla vezetésével 60 kolozsvári ifjú összeírta a sírokat, Kelemen Lajos, Benczédi Pál és Puskás Lajos segítségével megfejtette a feliratokat, és a listát közzétette az Ellenzék, Keleti Újság és a Patria hasábjain. Újabb összeírásra a 70-es évek elején került sor, egy tudományos felmérés a 80-as évek elején is megkezdődött.

Az erdélyi múlt kiemelkedő egyéniségei közül itt nyugszik Szenczi Molnár Albert, Apáczai Csere János (mindkettőjüknek utóbb állítottak emlékművet) és Misztótfalusi Kis Miklós. A XIX. században és a XX. század elején ide temetett számos kollégiumi és egyetemi tanár, orvos, egyházi tisztségviselő, író, művész, közéleti személyiség közül (elhalálozási sorrendben) id. és ifj. Pataki Sámuel, Gyarmathi Sámuel, Kendeffy Ádám, Bölöni Farkas Sándor, Szentiváni Mihály, Debreczeni Márton, Méhes Sámuel, Barra Imre, Aranyosrákosi Székely Sándor, Pergő Celesztin, Herepei Gergely, Jósika Miklós, Mikó Imre, Ruzitska György, Kriza János, László József, Sámi László, Szombathelyi Béla, Néb Mária, Újfalvi Sándor, Paget János, Brassai Sámuel, Jakab Elek, Martin Lajos, Finály Henrik, E. Kovács Gyula, Parádi Kálmán, Éjszaki Károly, Kuun Géza, Kővári László, Meltzl Hugó, Farkas Ödön, Vályi Gyula és Gábor, Genersich Antal, Versényi György, Purjesz Zsigmond nevét emeljük ki.

A XVI–XVII. század legtipikusabb sírkőfajtája az ún. ereszes kő, valamint a koporsó alakú tumba, amelyet még a XVIII. században is használnak. Szép latin feliratos ereszes köve maradt fenn Kovásznai Péternek (1673), II. Rákóczi György híres udvari papjának-püspökének, aránylag ép még a tumbája a Szathmári Pap család néhány tagjának, valamint Szentábrahámi Lombárd Mihály unitárius püspöknek (1753). A reformkorral kezdődően divatba jött a temetőkultusz. A főúri családok, egyházak versengve emeltek szebbnél szebb emlékműveket, kriptákat, mauzóleumokat nagy halottaiknak, szeretteiknek. Művészeti értékeik miatt is meg kell említenünk a négy oroszlántól őrzött Kendeffy-emlékoszlopot (Hess János bajor szobrászművész alkotása), Bölöni Farkas Sándor, Barra Imre neogótikus, mellszoborral díszített oszlopát, az ugyancsak e stílusban épült Mikó- és Donogány-kriptákat. Empire domborművei miatt a Mauksch–Hintz-kripta, térhatásáért a neoromán iktári Bethlen-kripta (Ybl Miklós műve) érdemel említést. Aránylag sok a klasszicizáló síremlék (Kéler Ilona, Jósika Miklós, Brassai Sámuel, Kuun Géza sírja), valamint kripta (betleni Bethlen, Korbuly–Barcsay családok, Sigmond Elek mauzóleuma); nagy számban őrződtek meg az eklektikus építmények, az utóbbi két évszázad sírkődivatját bemutató oszlopok.

Az 1919 óta ide temetett jeles személyiségek már a romániai művelődéstörténet panteonjává avatják a temető kiszélesedett területét. A román szellemi élet olyan kiemelkedő egyéniségei mellett, mint Emil Isac, Pavel Dan, Nicolae Drăganu, Constantin Daicoviciu, Gheorghe Dima, Augustin Bena, Emil Racoviţă, Iuliu Haţeganu s annyian mások, itt pihen a romániai magyar irodalmi, művészeti és tudományos alkotás számos nagyja. Bő névsorukból a legismertebbeket választjuk ki.

Írók, költők: Asztalos István, Bánffy Miklós, Bartalis János, Berde Mária, Dsida Jenő, Jékey Aladár, Józsa Béla, Kós Károly, Kovács Dezső, Nagy István, Reményik Sándor, Salamon László, Sebesi Samu, Somlyai László, Sőni Pál, Szabédi László, Szentimrei Jenő, Szilágyi András, Szilágyi Domokos, Tamás Gáspár, Walter Gyula.

Irodalomtörténészek: György Lajos, Gyalui Farkas, Jancsó Elemér, Kristóf György, Nagy Géza, Rajka László.

Esztéták: Bretter György, Csehi Gyula, Földes László, Gaál Gábor.

Nyelvészek: Blédy Géza, Kecskeméthy István, Kelemen Béla, Márton Gyula, Nagy Kálmán.

Történészek: Bíró Vencel, Dankanits Ádám, Jakab Elek, Jordáky Lajos, Kelemen Lajos, Pósta Béla, Szabó Károly.

Jogászok, szociológusok: Balogh Artúr, Mikó Imre, Pásztai Géza, Turnowsky Sándor, Venczel József.

Filozófusok, pszichológusok: Imre Lajos, Tavaszy Sándor, Varga Béla, Zörgő Benjámin.

Folklór- és néprajzkutatók: Seprődi János, Vámszer Géza.

Geológusok, földrajztudósok: Balogh Ernő, Szádeczky Kardoss Gyula, Török Zoltán, Tulogdi János, Xántus János.

Biológusok: Nyárády Erasmus Gyula, Palocsay Rudolf, Péterfi István.

Orvosok: Andrásofszky Tibor, Elfer Aladár, Feszt György, Gyergyay Árpád, Mátyás Mátyás, Steiner Pál, Tonk Emil, Veress Ferenc.

Művészek: Ács Ferenc, Brósz Irma, Cseh Gusztáv, Darkó László, Debreczeni László, Dóczyné Berde Amál, Fülöp Antal Andor, Guncser Nándor, Kádár Tibor, Köpeci Sebestyén József (heraldikus), Márkos András, Nagy Albert, Pákei Lajos (építész), Szolnay Sándor, Szopos Sándor, Tóth István.

Zeneszerzők, előadóművészek: Delly-Szabó Géza, György Dénes, Márkos Albert, Nagy István, Rezik Károly, Zsizsmann Rezső.

Színművészek, rendezők: Andrási Márton, Beness Ilona, Csóka József, Delly Ferenc, Horváth Béla, Janovics Jenő, Kovács György, Kőmíves Nagy Lajos, Poór Lili, Réthely Ödön, Szakács Andor, Szentgyörgyi István, Tóth Elek, Váradi Miklós.

Sok személyiségnek méltó síremléke van (kiemelendő Asztalos, Gaál, Jordáky, Kós, Nagy István, Szabédi, Tavaszy síremléke), mások sírját megjelölni halaszthatatlan feladat.

Itt nyugszanak a munkásmozgalom és antifasiszta harc hősei is: Herbák János, Józsa Béla, Kertész Rezső, Nagy József, Tyukody Antal, Veress Pál. A temető délkeleti részén van a világháborúk áldozatainak katonai temetője az 1944-es román és szovjet hősök emlékművével.

A tulajdonképpeni köztemető oldalához három zsidó temető csatlakozik, egy negyedik pedig távolabb, a Tordai út mellett található. Ezek halottai közül Antal Márk matematikust, Fekete Mihály színművészt, Korvin Sándor költőt említjük meg.

A ~ az erdélyi s főleg a kolozsvári írók, költők tudatában szimbólummá növekedett, padjain számos vers született, nem egy regényben említik. Híres Áprily Lajos Apáczai emlékének szentelt verse, a Tavasz a Házsongárdi temetőben és Szabó Dezső Életeim c. önéletrajzi visszaemlékezéseinek e sírkertre vonatkozó néhány fejezete.

(G. Gy.)

Kohn Hillel: A kolozsvári házsongárdi temető sírkövei 1700-ig. Zsakó Gyula közreműködésével. Erdélyi Múzeum 1911/5–6. – Nemzedékek összefogása a kegyeletért. Szerkesztőségi cikk. Erdélyi Fiatalok 1938/3–4. – Kelemen Lajos: Emlékezzünk régiekről. Hobán Jenő interjúja a történettudóssal. Ellenzék 1940/67, 69, 80, 86, 92; újraközölve Kelemen Lajos: Művészettörténeti tanulmányok II. 1982. 318–38. – Szabó T. Attila: Házsongárd. Az Anyanyelvünk életéből c. kötetben. 1970. 397–401. – Gaal György: Házsongárdi panteon. Korunk 1972/3; uő: Házsongárdi panteon. Korunk Évkönyv 1980. 247–85.; uő: Akik "kimaradtak" a Panteonból. Korunk 1982/1, 2. – Kiss András: A Házsongárdi temető. Új Élet 1972/16; uő: Házsongárdi krónika. Igazság 1972. szept. 4. – Szabó Dezső: Unitárius sírok a kolozsvári házsongárdi temetőben. Keresztény Magvető 1973/3–4. – Ágh Bíró Béla: Házsongárd. Új Tükör, Bp. 1979/31.

Hecser Zoltán – *Hargita


Hegedűs Attila (Marosvásárhely, 1939. júl. 12.) – gépészeti szakíró, tankönyvszerző. A marosvásárhelyi Bolyai Farkas Líceumban érettségizett (1956), a temesvári műegyetemen gépészmérnöki oklevelet szerzett (1961); ugyanitt kezdte el didaktikai és tudományos kutatói pályáját. 1977 óta a Traian Vuia Politechnikai Intézet előadótanára. A rezgések és ütődések gépgyártásbeli szerepének s különféle biomechanikai jelenségeknek a kutatásával foglalkozik, az általa tervezett elektrodinamikus vibrátort Temesvárt sorozatban gyártják.

Tudományos dolgozataival, temesvári, brassói, resicai, valamint csehszlovákiai és lengyelországi értekezleteken s azok kiadványaiban, továbbá a iaşi-i és temesvári műegyetemek közleményeiben s hazai és külföldi szakfolyóiratokban társszerzőként vagy önálló szerzőként is (Studii şi Cercetări de Mecanică Aplicată 1970/5) szerepel. Tudományos ismertető írásait és könyvrecenzióit az Előre, A Hét, Ifjúmunkás, Szabad Szó közli. Kétkötetes Curs de mecanică c. egyetemi jegyzete 1973-ban, ugyancsak kétkötetes Mecanica şi rezistenţa materialelor c. tankönyve 1981-ben jelent meg Temesvárt.


Hegedűs Imre (Nagyvárad, 1931. jún. 17.) – fizikai szakíró. Középiskolai tanulmányait szülővárosában végezte, a Temesvári Tudományegyetemen szerzett matematika–fizika szakos tanári diplomát (1953). Kisebb megszakítással – 1959 és 1962 között a temesvári magyar tannyelvű középiskolában tanított – a Temesvári Tudományegyetem fizika tanszékének tanára. Kutatási területe az elméleti és elemi részek fizikája. Angol, német és román nyelvű szakdolgozatait az Acta Physica Academiae Scientiarum Hungaricae, a Zeitschrift für Physik, a Revue Roumaine de Physique és a temesvári főiskolák évkönyvei közölték. Ismeretterjesztő cikkei A Hét, Ifjúmunkás és Szabad Szó hasábjain jelennek meg.

Munkái: Introducere în teoria clasică a cîmpului electromagnetic (egyetemi jegyzet, Tv. 1970, 1971); Introducere în optică I–II (egyetemi jegyzet, Tv. 1974); De la desene simple la holografie (Bodó Barnával, Tv. 1978).


Hegedűs János (Székelyhidegkút, 1941. júl. 9.) – filológus. Középiskoláit Segesvárt és Székelykeresztúron végezte (1961), a Babeş–Bolyai Egyetemen szerzett magyar nyelv és irodalom szakos tanári diplomát (1966), majd ugyanitt védte meg doktori értekezését Benedek Elek életéről és munkásságáról (1977). Előbb Csíkdánfalván tanár, 1973-tól Sepsiszentgyörgyön a Kovászna megyei tanfelügyelőség szakfelügyelője. A Dolgozó Nőben megjelent írásai Benedek Elek felfogását a nőkérdésről (1971/10), az író leányregényeit (1972/2), naplóját (1972/5), gyermeklap-szerkesztői gyakorlatát (1973/5) dolgozták fel, a Hargita és a Tanügyi Újság pedagógiai jellegű cikkeit közölte.


Hegedűs László (Bukarest, 1935. dec. 7.) – műfordító, publicista. A bukaresti magyar tannyelvű líceum elvégzése (1953) után a bukaresti Egyetemen román nyelv és irodalom szakos diplomát szerzett (1963). Előbb a Román Rádió magyar szerkesztőségének munkatársa, majd könyvtáros, szerkesztő, a Szocialista Nevelési és Művelődési Tanács irodalmi és sajtóigazgatóságának munkatársa, a nemzetiségi osztály főnöke, államtitkár. Cikkeit központi román és magyar lapok, folyóiratok, közlik, A Hét munkatársa; állandó tárgyköre a színművészet.

Fordításai: Gagyi László Krízis c. színdarabja (Criza, Sepsiszentgyörgy 1977); Mesterházi Lajos: A négylábú kutya (regény, Cîinele cu patru picioare, 1978); Sütő András: Engedjétek hozzám jönni a szavakat (Fănuş Neagu előszavával, Lăsaţi cuvintele să vină la mine, 1979); Szabó Magda: Nincs tovább (román címe még nem végleges, sajtó alatt).


Hegedűs Nándor (Nagyvárad, 1884. szept. 29. – 1969. nov. 19. Budapest) – közíró, szerkesztő, irodalomtörténész. Középiskoláit Dutka Ákos osztálytársaként a helybeli főreáliskolában végezte, ahol már az önképzőkörben kitűnt szabadelőadásaival. Egyetemi tanulmányait Budapesten a bölcsészettudományi karon folytatta. Tanárjelöltként került Sas Ede mellé a Nagyvárad szerkesztőségébe. Alapító tagja volt a Holnap Társaságnak, s 1918-ban a lap főszerkesztői tisztét is átvette. Jelentős közéleti szerepet vállalt a két világháború közötti időszakban. Előbb mint a Városi Tanács tagja Nagyvárad színházi hagyományainak folytonosságáért szállt síkra, majd az OMP Bihar megyei tagozatának alelnöke és 1928-tól több cikluson keresztül parlamenti képviselője. Pártállástól függetlenül támogatta a romániai magyar baloldali mozgalmakat. A város kulturális életében fontos szerepet játszott az általa létrehozott Hírlapiroda és az azzal kapcsolatos Kölcsönkönyvtár. A 40-es évek elejétől Budapesten élt.

Hatvanéves elmúlt már, midőn Ady-művek kritikai kiadásának fogyatékosságai arra késztették, hogy filológusi alapossággal tisztázza Ady Endre nagyváradi éveinek történetét. Személyes élményekkel átszőtt vizsgálódásait a későbbiek során a Holnap városának egész művelődési életére ki szándékozott terjeszteni, de hátralévő éveiből csak néhány részlettanulmányra futottá.

Közíróként a két világháború közötti publicistáink élvonalába tartozott. Vezércikkeit európai látókör s a román–magyar együttélés múltjának és időszerű feladatainak higgadt elemzése jellemezte. Írásai a Nagyvárad (1934-től Szabadság) első oldalán névtelenül jelentek meg Megjegyzések c. állandó rovatában. A Magyar Kisebbség állandó munkatársa és éveken át a Pesti Napló cikkírója, ahova Erdélyi levél címen küldött romániai tudósításokat. Irodalomtörténészként egy nagy kor jószemű, hiteles szavú tanújának határozottságával lépett fel, s ezért első polemikus megnyilatkozásainak erős kritikai visszhangja támadt.

Publicisztikai írásaiból 1941-ben két kötetet rendezett sajtó alá Nagyváradon: az Erdélyi levelek a Pesti Naplóban megjelent cikkeit, a Nincs béke igazság nélkül pedig a Magyar Kisebbség számára készített tanulmányait tartalmazza. Ady-kutatásainak eredményeit Ady Endre Nagyváradon (Bp. 1956) és Ady Endre nagyváradi évei

(Bp. 1957) címen foglalta össze. Ez a két monográfia a költő nagyváradi éveinek legmegbízhatóbb forrása. Ady Endre életútjával és baráti körével foglalkozó egyéb közleményei a budapesti Haladás, Irodalomtörténeti Közlemények, Népszabadság hasábjain, az Irodalomtörténeti Füzetek sorozatban, valamint a Juhász Gyula-Emlékkönyvben (1962) jelentek meg.

(K. K.)

"Nagyvárad" hatvan éves jubileumi albuma 1870–1930. Nv. 1930. – Varga József: H. N. (1884–1969). Irodalomtörténeti Közlemények, Bp. 1970/1. – Vitályos László–Orosz László: Ady-bibliográfia 1896–1970. Bp. 1972.


Hegedűs Sándor (Pesterzsébet, 1908. dec. 6. – 1978. aug. 17. Kolozsvár) – sportíró, műfordító, szótáríró. Gyulafehérvárt végezte a középiskolát, Déván érettségizett (1927), a kolozsvári egyetemen szerzett jogi diplomát (1933). Ügyvéd Kolozsvárt, előadótanár a Bolyai Tudományegyetem jogi tanszékén (1949–52), majd testnevelő tanári diplomát szerez (1956) és nyugdíjazásáig (1973) kolozsvári középiskolákban tanít.

Magyarra fordította D. Rozenzweig A Párizsi Kommün (1961) és V. Nicorovici A kőolajmezők hősei (1963) c. munkáját. Pedagógiai, sport- és sportnyelvészeti írásait a Korunk, Tanügyi Újság, Igazság közölte, egy tanulmányát a Korunk 1976/6-os számából (A "Nadia Comăneci-jelenség") folytatásokban közölte a jugoszláviai Magyar Szó is. Lőrinczi Ferenccel közösen írt kötete, A sport világa (1976) nemcsak az egyetemes és hazai sporttörténelmet foglalja össze, hanem megismertet a sportmozgások jellegzetességeivel, a sport és lélektan, valamint a testnevelés és más tudományok kapcsolatával is. Kiss Andrással és Nemes Istvánnal együtt a Kriterion Kézikönyvek sorozat Román-magyar jogi szótár c. kötetét (1978) szerkesztette.


Hegedűsné Molnár Anna – *lágerirodalom


Hegyi Endre (Nagymajtény, 1916. ápr. 9.) – költő, műfordító, nyelvész. Középiskolát Nagykárolyban végzett, magyar–román nyelv és irodalom szakos tanári diplomát a kolozsvári egyetemen szerzett (1942). Tanári pályáját a kolozsvári gép- és villamosipari középiskolában kezdi, 1947-től Magyarországon folytatja, 1953-ban az Eötvös Loránd Tudományegyetemre kerül, tanszékvezető tanár.

Első írása a Jóbarát kolozsvári ifjúsági folyóiratban jelent meg (1931). A *Termés írói körébe tartozik. Írói pályája során a Pásztortűz technikai szerkesztője (1942), az Erdélyi Iskola főszerkesztője (1944), az MNSZ kolozsvári Világosság c. napilapja kulturális rovatának szerkesztője (1946–47). Verssel szerepel a Versekben tündöklő Erdély (1941) és az Üdvözlégy szabadság (1942) c. antológiákban. A Jóbarát, Magyar Lapok, Brassói Lapok, Keleti Újság, Pásztortűz, Erdélyi Helikon, majd az Utunk munkatársa. Költészetét a természet iránt érzett nosztalgikus vágy, a szegénység és a népi kallódás szomorúsága, törekvés a leegyszerűsödésre jellemzi, a halott Dsida Jenőnek ajánlott versében kimondja: "...veletek ment egy hőskor világa, /s én nem bírom e közönyt, érdekhajszát, /hol nem kell a szó, a lélek, az írás...".

Mint műfordító jelentős szerepet vállalt a román–magyar kapcsolatok kiépítésében. Munkatársa román költők Budapesten megjelenő versválogatásainak (1955–66): Alexandru Toma, George Coşbuc, Tudor Arghezi, Alexandru Macedonski, Ion Pillat verseit ülteti át magyarra, balladafordításokkal van jelen a Betyárok tüzénél c. antológiában, társfordítója Eugen Jebeleanu Hirosima mosolya c. verskötetének (Bp. 1960). Fordításában, utószavával és jegyzeteivel jelent meg a perzsa Omar Khajjám Robaiyat c. életvidám remekműve is (Bp. 1959). Foglalkozott a Magyarországon tanuló külföldiek nyelvi nehézségei leküzdésének problémájával (A magyar nyelv idegen nyelvként való tanításának főbb elvi és módszertani problémái. Bp. 1970).

Erdélyben megjelent munkái: Napóra (verseskönyv, Kv. 1938); Címer (verseskönyv, Kv. 1942); Szász Gerő élete és irodalmi munkássága (értekezés, Kv. 1942).

Kiss Jenő: H. E.: Napóra. Erdélyi Helikon 1938/2; újraközölve Emberközelből, Kv. 1979. 189–90. – Jánosházy György: H. E. versei. Pásztortűz 1944/2.


Hegyi Ilona, M. Hegyi (Marosvásárhely, 1902. aug. 3. – 1944. dec. Auschwitz) – író, újságíró. Metz István orvos, majd Révész Imre költő felesége. A perzsaszőnyegszövő műhelyében dolgozó proletárlányok megismerése mély benyomást kelt benne, megírja Szövőlány c. regényét, melyet a Brassói Lapok közöl folytatásokban (1932), majd a Faust Kiadó Budapesten könyvalakban is kiad Kandó Gyula címlapjával (1934). Közben a budapesti Új Idők néhány novelláját, a Bukaresti Lapok és a Brassói Lapok számos kisebb cikkét közli, utóbbiakban egyre élesebben leplezi le a polgári társadalom visszásságait.

Második regényét (Fábián et Comp.) a Brassói Lapok adja ki (Brassó 1934). Második férjével Párizsba megy, ahol közösen írt színművüket éppen elfogadja egy párizsi színház, amikor kitör a II. világháború, és a házaspár hazamenekül. Külvárosi kút és angolra is lefordított Öt arany tallér c. regénye, valamint Történet egy képzelt államban és A gyilkos esküvő c. színdarabja már nem talál kiadóra. Élete utolsó évei mellőzöttségben telnek el. Tompa László 1950-ben Emlékezés, fogadalom c. versével áldoz emlékének.

A Szövőlány 1961-es újrakiadása – Tompa László előszavával – tette lehetővé, hogy a tragikus sorsú írónő emléke ne menjen feledésbe.

(Ma. I.)

Csehi Gyula: A múltból, a múltról – a jelennek. Utunk 1961/51. – Polgár István: H. I.: Szövőlány. Igaz Szó 1962/2. – Huszár Ilona: H. I. Igaz Szó 1973/7.


Hegyi István, családi nevén Schönberger (Kolozsvár, 1920. márc. 29.) – újságíró, szakíró, zenei író. A kolozsvári egyetem jogi karán szerzett oklevelet (1945), ügyvédi irodában dolgozik, az 1950–51-es tanévben tanársegéd a Bolyai Tudományegyetem földrajz–geológia karán a meteorológiai szakon. Első időjárási jegyzete a Világosságban jelent meg (1945), meteorológiai cikkeit a budapesti Időjárás, majd a Korunk, TETT, A Hét közli. Három évtizeden át az Igazság belső munkatársa mint külpolitikai szerkesztő, zenekritikus, fordító, levelezési rovatvezető és időjárási szakcikkek szerzője.


Hegyi Mózes (Agyagfalva, 1908. febr. 1. – 1943. nov. 11. Dés) – költő, helytörténész. Középiskolai tanulmányait a Bethlen Kollégiumban végezte (1928), Nagymohán tanító (1929–30); a kolozsvári ref. teológia elvégzése után segédlelkész Maksán, Brassóban, Brăilán, Bukarestben és Alsórákoson, majd lelkész Kékesen. Verseivel (Rózsát dobál a lelkem. Segesvár 1930) a népnemzeti líra epigon hagyományainak követője. A 30-as években több cikkét és versét közölte az Ifjú Erdély. Brăilai szolgálata idején összegyűjtötte az ott élő magyarok 75 éves történetére vonatkozó adatokat, s ezeket a többek közreműködésével megírt Végvár c. kötetben (Brăila 1937) tette közzé.

Dánér Lajos: Három verskötet. Pásztortűz 1930/24. – L. D. [László Dezső]: H. M.: Végvár. Kiáltó Szó 1938/1. – H. M. Református Szemle 1943/34. – Beke György: "Ha Dunáról fúj a szél." Közli: Emberarcok. 1976. 44–45.


Heigel Ákos (Kolozsvár, 1893. szept. 20. – 1962. jan. 10. Kolozsvár) – regényíró. Szülővárosa Református Kollégiumában érettségizett (1913). Írásaiban vadásztörténeteket jelenít meg sok tájleírással. Két regénye: Utak, ha találkoznak... (Kv. 1936); Ha szétoszlanak a fellegek... (Kv. év nélkül).


Heiner Lajos – *Orvosi Szemle 1.


Heinrich Gyula (Arad, 1930. máj. 11.) – tudományos szakíró. Középiskolát az aradi Magyar Vegyes Líceumban végzett (1949), Temesvárt szerzett elektromérnöki oklevelet (1954) s doktori címet a transzformátorok termikus öregedésének számításáról szóló dolgozatával. Pályáját a Traian Vuia Politechnikai Intézetben kezdte, 1969-től előadótanár, 1972 óta professzor.

Kutatási témái: a hegesztésre szolgáló forgógép szimmetrizálása, mechanikus váltóáram–egyenáram konverter, villamosművek és állomások biztonságos működése, az ipari vállalatok villamosenergia-szükségletének tökéletesítése. Tanulmányait, tankönyveit, egyetemi jegyzeteit egyedül és munkatársaival román nyelven írta, ezek közül kiemelkedik: Partea electrică a centralelor şi staţiilor electrice I–II (Tv. 1978). Ismeretterjesztő írásait magyar nyelven a Szabad Szó közli.


Heinrich László (Kolozsvár, 1910. szept. 9. – 1985. dec. 7. Kolozsvár) – kísérleti fizikus, tudománytörténész, agrokémiai kutató, tankönyvíró, szerkesztő. ~ Mihály bátyja. Középiskoláit a Kolozsvári Piarista Gimnáziumban végezte (1928), ugyanitt az egyetemen fizika–kémia szakos oklevelet szerzett (1932). Másfél évtizeden át középiskolai tanár Marosvásárhelyen és Kolozsvárt. Gyulai Zoltán professzor mellett Égési galvánelem elektromos feszültségének változása a hőmérséklettel címen védte meg doktori értekezését (1947), majd 1948–49-ben a Bolyai Tudományegyetem mechanikai tanszékére nevezték ki professzornak. 1956–58 között szerkesztette a Matematikai és Fizikai Lapok fizikai részét. 1958-ban eltávolították a tanügyből s hivatásától eltérő munkakörbe kényszerült: 1961-ig a kolozsvári Tehnofrig üzemben dolgozott. 1961-től nyugdíjazásáig (1972) a kolozsvári Agrokémiai Laboratórium mérnöke, majd tudományos kutatója, ill. fővegyésze.

H. Ţintea tanártársával éveken át a benzol dihalogénszármazékainak abszorbciós színképét vizsgálta a közeli ultraibolyában; kutatásaikat 1951-ben a kolozsvári Babeş és a bukaresti Parhon Egyetemen, valamint 1965-ben a marosvásárhelyi Pedagógiai Főiskolán, ill. a Comunicările Academiei R. P. R. (1955/7) és a Studia Universitatis Babeş–Bolyai (Physica 1959/1) hasábjain ismertették. Fenesi Sándor mérnökkel együtt készített dolgozatát az ausztenites, rozsdamentes acélok fényezésére használt elektrokémiai eljárásról az Institutul de Documentare Tehnică közli 1963-ban. Az erdélyi talajoknak a növények által hasznosítható magnézium- és káliumtartalmáról, valamint az agrokémiai paraméterekről írott dolgozatait a Ştiinţa Solului c. folyóiratban jelentette meg (1965–73).

Megírta az első kolozsvári csillagda történetét (1978) és feldolgozta Károly József Irén nagyváradi premontrei, majd jogakadémiai tanár fizikai munkásságát (1984).

Ismeretterjesztő írásai és tudományos cikkei a Jóbarát, Erdélyi Iskola, 1945 után a Matematikai és Fizikai Lapok, Gazeta Matematică şi Fizică, A Hét, Korunk, TETT, Vörös Lobogó, Igazság s a budapesti Élet és Tudomány hasábjain láttak napvilágot. László Tihamérral közösen négy középiskolai fizika tankönyvet írt Fizika és Kísérleti fizika címmel (Kv. 1939, 1946–47); több fizikai és kémiai tankönyvet fordított románról magyarra. Az Oktatásügyi Minisztérium Pedagógiai Intézetének kiadásában román nyelvű dolgozata jelent meg a fizikai ismereteknek az ipari és mezőgazdasági termelés fejlesztésében betöltött szerepéről (1958). A Fizikai Kislexikon (1976) szerkesztője és a fénytani rész szerzője.

Kötetei: Elemi részek (társszerző Koch Ferenc, 1958); Tudod-e? Kérdések és feleletek a természettudományok és a technika köréből (1960, 1962); Hogyan oldjuk meg a fizikafeladatokat? (Koch Ferenc társszerzőjeként, román, magyar és német nyelven, 1971, 1972); Az első Kolozsvári Csillagda (1978); A Principiából és Optikából (válogatás Isaac Newton írásaiból, bevezető tanulmánnyal, Téka 1981); Newton klasszikus fizikája (Antenna, Kv. 1983).

Berényi Dénes: Hogyan oldjuk meg a fizikai feladatokat? Fizikai Szemle, Bp. 1973/10. – Vincze János: Fizikai Kislexikon. A Hét 1976/51. – Ágoston Hugó: Hagyomány, összefüggésekkel. A Hét 1978/31. – Csetri Elek: A kolozsvári csillagda története. Korunk 1979/3. – Koch Ferenc: Heinrich tanár úr. A Hét 1980/52. – Daróczi-Szabó Árpád: Tömör Newton. A Hét 1982/5. – Máthé János: H. L. Tudományos arcképcsarnok. Művelődés 1983/2.


Heinrich Mihály (Kolozsvár, 1913. júl. 27. – 1986. jún. 23. Marosvásárhely) – orvosi szakíró. ~ László öccse. Szülővárosában a Róm. Kat. Gimnáziumban érettségizett (1930), oklevelét a kolozsvári egyetemen nyerte (1937). A pécsi gyermekklinikán kezdte orvosi pályáját, majd 1941-től a kolozsvári gyermekgyógyászati klinikán gyakornok. Katonai behívása és hadifogsága miatt szakmai tevékenysége 1949-ig megszakadt. Hazatérése után adjunktusnak nevezték ki a marosvásárhelyi OGYI gyermekklinikájára, 1963-tól főorvos nyugdíjazásáig (1975). Közben a Koreai Népi Demokratikus Köztársaságban a namphói Román Vöröskeresztes Kórház főorvosa.

Már diákkorában szociográfiai dolgozata jelent meg A nép táplálkozása kalóriaértékekben címmel (Hitel 1937/2). Főleg gyermek-endokrinológiával foglalkozó szakcikkeit hazai, magyarországi, koreai és nyugatnémet szakfolyóiratok közölték, így az Orvosi Szemle, Revista Ştiinţelor Medicale, Pediatrie, a budapesti Gyermekgyógyászat, a stuttgarti Archiv für Kinderheilkunde és a Piong-An-Nam Koreában. Társszerzője a Puskás György gondozásában megjelent Gyermekgyógyászat c. kőnyomatos jegyzetnek (Mv. 1956), valamint a Pediatria c. egységes tankönyvnek (1960).


helikoni munkaközösség – romániai magyar írók és költők szabad íróközössége, amelynek fóruma az 1926 és 1944 között évente egyszer Kemény János névre szóló meghívására összeülő marosvécsi találkozó. Az első ülésen 1926 júliusában megtárgyalták az erdélyi irodalmi élet helyzetét s írói munkaközösség alapítását határozták el Helikon néven. Nevezték magukat szabad munkaközösségnek, gyakorta szabad írói parlamentnek, mert a csoport nem törekedett az erdélyi magyar írók összességének képviseletére, nem volt szabályos egyesület vagy a hatóság által bejegyzett társaság, ún. jogi személy, jóváhagyott alapszabályokkal, tisztikarral.

Alakulásakor Kemény János 28 írónak küldött meghívást, megszűnésekor, 1944 őszén 55-en vallották magukat helikonistáknak. Alapító tagok: Áprily Lajos, Bánffy Miklós, Bárd Oszkár, Bartalis János, Berde Mária, Endre Károly, Gulácsy Irén, Gyallay Domokos, Hunyady Sándor, Kacsó Sándor, Kádár Imre, Kemény János, Kós Károly, Kovács Dezső, Kuncz Aladár, Ligeti Ernő, Makkai Sándor, Molter Károly, Nagy Dániel, Nyírő József, Olosz Lajos, Reményik Sándor, Sipos Domokos, Szabó Mária, Szentimrei Jenő, Szombati-Szabó István, Tabéry Géza, Tamási Áron, Tompa László.

A későbbiekben a ~ tagja lett Asztalos István, Balázs Ferenc, Császár Károly, Dsida Jenő, Finta Zoltán, Gagyi László, Járosi Andor, Jékely Zoltán, Karácsony Benő, Kiss Jenő, Kovács László, Lakatos Imre, Makkai László, Markovits Rodion, Maksay Albert, Moldován Pál, Ormos Iván, Pakots Károly, Szabédi László, Szántó György, Szemlér Ferenc, Szenczei László, Tavaszy Sándor, Vásárhelyi Z. Emil, Vita Zsigmond és Wass Albert.

Ez a szabad és kötetlen formájú munkaközösség a valóságban csak akkor élt, amikor a Kemény János által meghívott írók nyaranta pár napon át a marosvécsi várkastélyban vendégeskedtek s ott az erdélyi irodalom és kulturális élet időszerű kérdéseit megbeszélték. A tanácskozásról, a helikoni összejövetelek határozatairól jegyzőkönyv készült, amelyet gépelt másolatban a résztvevőknek megküldöttek. A ~ 1939-ig minden nyáron tanácskozott, a II. világháború kitörése után már csupán egy alkalommal gyűltek össze Marosvécsen, 1942-ben, közben a meghívott írók Kolozsvárt találkoztak, ugyancsak Kemény Jánosnál, a volt Múzeum utca 6. szám alatti otthonában, megcsappant létszámmal. Ezeknek az utolsó értekezéseknek, valamint az 1933-as találkozónak nem maradt fenn írásos jegyzőkönyve.

A ~ kiválások és viták ellenére a romániai magyar írók legszámottevőbb és legjelentősebb irodalmi csoportosulása volt a két világháború közötti időszakban. Az első összejövetel idején a romániai magyar közéletben már bekövetkezett bizonyos konszolidáció, az írókat pedig a szétszórt akciók kudarca után nyilván vonzotta az egységes, de ugyanakkor kötöttségeket nem jelentő tábor eszméje, az összefogó jelszó, az erdélyi gondolat vagy másként a *transzilvanizmus. Ez egyelőre elégségesnek bizonyult egyfajta egységhez, s így vált lehetővé, hogy az első találkozón egymás mellé kerüljenek avantgardisták konzervatívokkal, radikálisok, volt emigránsok mágnásokkal vagy éppen püspökkel. Ez az írói parlament inkább volt egy liberális eszmény megvalósulása, mint valamiféle népfronti összefogás, noha később, a 30-as évek végén, a Vásárhelyi Találkozó idején ez a gondolat sem állott távol a Helikontól.

Kuncz Aladár megfogalmazása szerint "a szellemi csoportosulások között talán egész Európában a legösszefogóbb és legegyetemesebb kisebbségi alakulat, amely egyszer hivatva lesz arra, hogy a kisebbségi irodalmak tisztán művészi, pacifista eszméit bevigye az európai köztudatba" (Az erdélyi gondolat Erdély magyar irodalmában, 1929). Az Erdély az én hazám c. esszéjében pedig kifejti: "Kisebbségi helyzetünknél fogva az irodalom nem lehet számunkra puszta dekoráció, de nem lehet hatalmi érdekeknek sem a szócsöve. Rendeltetésünk az, hogy csak a legtisztább irodalmi célokat szolgáljuk s azt a szellemet tükrözzük, mely a műveltségi érintkezésben egymáshoz simult népek védelme alatt a művészi értékek világrendjét akarja megteremteni. [...] Az a sokszor hangoztatott transzilvanizmus és a sokat vitatott erdélyi gondolat mindjárt első törekvéseiben is három különböző műveltségnek érintkező pontjait keresi. [...] Hogy ki milyen vallást követ, ki milyen világnézet szerint látja megoldhatónak a szociális bajokat? Avant tout – la littérature! Mindenekelőtt az irodalom!"

Sem a helikoni gondolat, sem a transzilvanizmus nem volt elvont, egyszer s mindenkorra adott kategória, hanem a történelmi változás hatására maguk az írók is belső változáson mentek át, bennük szintén munkált az önmeghaladás, a minőségért való, az ellaposodás elleni harc igénye. A fasizmus előretörése és a háború éveiben ugyanez az önmagát változtatva is megtartó erő óvja meg a Helikont a jobboldali áramlatokhoz sodródás veszélyétől, működése utolsó, háborús négy évében sem adva fel a népek testvériségének eszméjét. S amint Tabéry Géza írja az Emlékkönyvben (Kv. 1930): "...a Helikon alakulásakor az erdélyi írók nagy részének tisztesen csengő nevük volt. Írókat a Helikon nem szült. Az eszmei tisztultságon túl mi volt hát az a nagy erő, amit a Helikon nyújtott az erdélyi magyar irodalom munkásainak? Mindenekelőtt az, hogy lehetőséget adott munkásságuk gondtalanabb kifejtésére. Kiszélesítette a terepet, ahová az irodalmi hatás kisugározhatott. [...] Olvasótáborunkat néhány hó alatt megsokszorozta. [...] Levette a gátló anyagi gondot az írók válláról. Folyóiratának megteremtésével a kritikai, esztétikai írásnak is állandó alapot biztosított, estélyeivel pedig vándorútjain hasznos közelségbe hozta egymással az írót és olvasót. Nyújtotta mind e segítséget a Helikon anélkül, hogy akár a közönség olcsó értéket kívánó tömegigényei, akár bármely politikai vagy világnézeti dogmák előtt kellett volna az íróknak meghajolniuk."

A ~ vécsi találkozásainak napirendjén rendszeresen szerepelt a szabad kritikai szellem, az irodalmon kívüli szempontoktól mentes kritikai hang kialakítása, a román és erdélyi német irodalom megismertetése, a román és szász írók egyesületeivel, folyóirataival való kapcsolatteremtés (több találkozóra meghívót kaptak a román és szász írók képviselői is), a romániai magyar színjátszás ügyének támogatása, a hazai drámatermés ösztönzése és e művek színpadra segítése, az irodalmi társaságokkal és egyesületekkel való együttműködés (ezzel hozható összefüggésbe a KZST munkájának megélénkülése a 20-as évek végétől), az erdélyi tudományos élet támogatása, az írók külföldi tanulmányútjainak elősegítése, írói segélyek, díjak kiosztása, diákok irodalomtörténeti versenyeinek szorgalmazása, pályázat összefoglaló magyar irodalomtörténet megírására.

A művelődéspolitikai elképzelések megvalósítása pénzbeli alapok és adminisztráció nélkül nem lett volna lehetséges. Ezért elválaszthatatlan a ~ működése az előtte megalakult *Erdélyi Szépmíves Céh s a később megindult *Erdélyi Helikon irodalmi folyóirat intézményes kereteitől. Az ESZC jogilag és igazgatásilag önálló kiadóvállalat volt és maradt, de a vécsi íróközösség eszmei irányítása alá került. A kéziratok lektorizálására az íróközösség jelölte ki az írókat, és minden összejövetelen Kós Károly beszámolt az elmúlt év gazdasági és kiadói eredményeiről. Egyes irodalompártolók esetleges adományai mellett az ESZC kiadványainak tiszteletdíjaiból levont bizonyos százalék is hozzájárult a vécsi tervek megvalósításához. Így a ~ magáénak tekintette ugyan az Erdélyi Helikont, mely kezdeményezésére indult, a közösség eszméit szolgálta s tanácskozásain jelölték ki a mindenkori főszerkesztőt, a lap megindítására mégis csak akkor kerülhetett sor, amikor az ESZC anyagilag a megjelentetést vállalhatta (1928).

(Ma. I.)

Ligeti Ernő: Súly alatt a pálma. 1942. 89–92. – Pomogáts Béla: Kuncz Aladár. Irodalomtörténeti Füzetek 61. Bp. 1968. 104–11.; uő: Az Erdélyi Szépmíves Céh két évtizede. Beszélgetés Kós Károllyal. Korunk 1972/1. – Varró János: Adalékok a Helikon írói csoportosulásának történetéhez. Tanulmány I–II. Igaz Szó 1968/8, 9. – Kacsó Sándor: Virág alatt, iszap fölött. Önéletrajzi visszaemlékezések. 1971. 449–54. – Marosi Ildikó: Így indult a Helikon. Irodalomtörténeti dokumentumok. Utunk 1976/29; uő: A Helikon író-közösség. Fejezet a Bevezetőből. HLev I. 1979. 16–24. – Czine Mihály: Nép és irodalom. II. Bp. 1981. 27–48.


Heller József – *Orvosi Szemle 1.


Heller Miklós – *sportirodalom


Hellmann Lajos – *sportirodalom


Heltai Gáspár emlékezete – Az erdélyi reformáció jeles író-prédikátoráról, a magyar próza és könyvnyomtatás XVI. századi úttörőjéről (1510 körül – 1574) érdemlegesen először Beöthy Zsolt emlékezett meg A magyar szépprózai elbeszélés a régi magyar irodalomban c. munkájában (Bp. 1886). Elsőként az erdélyi Borbély István írt róla könyvet (Heltai Gáspár. Bp. 1907), majd rövidebb közleményekben is foglalkozott tevékenységével a Keresztény Magvető hasábjain Kolozsvárt (1915, 1923). Időközben a későbbi Heltai-filológia alapjául szolgáló szövegkiadások is napvilágot láttak a budapesti Régi Magyar Költők Tára, ill. Régi Magyar Könyvtár sorozatban.

A két világháború között Németh László és Kerecsényi Dezső a budapesti Protestáns Szemlében (1929) s ugyanott Waldapfel József az Irodalomtörténeti Közleményekben (1934, 1938) méltatja Heltai prózaírói munkásságát. Romániában főleg az irodalmi társaságok (EIT, KZST és a helikoni munkaközösség) ülésein értékelik érdemeit. Fiának, ifj. Heltai Gáspárnak háromnyelvű szótárát 1588-ból Csűry Bálint rendezte sajtó alá (Kv. 1924), az apa fabuláiból Halhatatlan mesék címmel Szentimrei Jenő adott ki válogatást korszerű átírásban (A Magyar Nép Könyvtára, Kv. 1931). Előszava szerint "a ma élő erdélyi magyar írók Heltai Gáspárban egyik legnagyobb ősüket tisztelik. Ő volt a legelső, aki Erdélyben irodalmi életet akart teremteni és teremtett is."

Heltai szellemi öröksége az 1944 utáni romániai magyar irodalmi életben is eleven hagyományként van jelen, sőt ekkor kerül igazán az érdeklődés középpontjába. Műveiből válogatások készülnek: Heltai Gáspár válogatott munkái Székely Erzsébet szerkesztésében és bevezetésével (Haladó Hagyományaink 1957); Heltai Gáspár válogatott művei Bernád Ágoston bevezetésével és jegyzeteivel (Kv. 1979); Száz fabula, Krónika és egyéb írások Molnár Szabolcs utószavával és jegyzeteivel (Magyar Klasszikusok 1980). Számos cikk, tanulmány is méltatja Heltai életművének irodalom- és művelődéstörténeti jelentőségét. Prózájának nyelvi-stiláris jellegzetességeiről Szabédi László, Szabó T. Attila és Szász János, származásáról Binder Pál, könyvnyomtatói munkásságáról Jakó Zsigmond és Gernot Nussbächer értekezett. Heltai halálának 400. évfordulója alkalmából a Kolozs Megyei Szocialista Művelődési és Nevelési Bizottság, valamint a Magyar Nemzetiségű Dolgozók Tanácsa 1974. dec. 23-án emlékünnepséget rendezett az Egyetemi Könyvtár dísztermében. Az ünnepséget Péterfi István akadémikus, az Államtanács alelnöke nyitotta meg, majd Ştefan Pascu akadémikus, a Babeş–Bolyai Egyetem rektora és Szigeti József egyetemi tanár tartott előadást a nagy erdélyi humanistáról, a kolozsvári Nemzeti Színház és az Állami Magyar Színház művészei pedig részleteket olvastak fel Heltai műveiből. Az Utunk külön oldalon emlékezett meg az évfordulóról: Bajor Andor, Bálint Tibor, Lászlóffy Aladár és Tamás Gáspár egy-egy cikkben, Király László versben idézte Heltai emberi és írói példáját. Ugyanakkor az Igaz Szóban Nagy Pál, A Hétben Szigeti József, a Művelődésben Jakó Zsigmond, a Vörös Zászlóban Tóth István emlékezett meg az ünnepeltről.

(Má. J.)

Jancsó Elemér: Halhatatlan mesék. Pásztortűz 1931/11. – Szász János: Kincs. Utunk 1954/17. – Szabédi László: H. G. magyar nyelvtudásáról. Utunk 1934/18; újraközölve Nyelv és irodalom. 1956. 37–40. – Szőcs István: Jegyzetek H. G. műveiről. Korunk 1958/1. – Szigeti József: H. G. válogatott munkái. Utunk 1958/18; uő: Az igazi H. A Hét 1974/52. – Samuil Goldenberg: Frămîntările sociale şi religioase la Cluj oglindite într-o scrisoare din 1571. Anuarul institutului de Istorie din Cluj 1958–59. 371–73. – Jakó Zsigmond: Újabb adatok a kolozsvári Heltai-nyomda kezdeteihez. Magyar Könyvszemle, Bp. 1961. 60–65.; uő: H. G. papírmalma. Magyar Könyvszemle, Bp. 1961. 290–95.; uő: H. G. Művelődés 1974/9. – Szendrei Júlia: H. G. öröksége. Korunk 1966/8. – Szabó T. Attila: Hogyan lett H. G. kolozsvári halastó-birtokos? NyIrK 1970/2; újraközölve A szó és az ember. 1971. 502–04. – Gernot Nussbächer: Heltaiék papírmalma. Utunk 1971/29. – Binder Pál: H. G. nagyszebeni származása. Utunk 1974/2; uő: H. G. születési helye és családja. NyIrK 1974/1; uő: H. G. magatartásmodellje. A Hét 1981/29. – Bajor Andor: Szenvedély és szórakozottság; Bálint Tibor: A kilencvenkilencedik fabula; Lászlóffy Aladár: Öreg H. G.; Tamás Gáspár: Az el nem némult anyanyelv; Király László: A régi mesterek. Heltai. Vers. Utunk 1974/52. – Ştefan Pascu: Un umanist în epoca sa; Aurel Şorobeţea: H. G. în secolul reformei. Steaua 1974/12. – Nagy Pál: H. G. Igaz Szó 1975/1. – Rohonyi Zoltán: Kevély ledér, lator perentel-vé, agebek. Utunk 1980/49. – Molnár Szabolcs: Adalékok H. G. magatartásmodelljéhez. A Hét 1981/29.

ÁVDolg: Ditrói Ágnes: Az első kolozsvári könyvnyomda és H. G. 1953. – Antal Magdolna: A névszóképzés H. G. világi tárgyú műveiben. 1961. – Kovács Erzsébet: Az igeképzők rendszere H. Hálójában és Dialógusában. 1968. – Bazaráth Sándor: Tárgyas igeragozás használata H. G. műveiben. 1971. – Domokos Gabriella: H. G. Háló című művének hangtani sajátosságai. 1975. – Bartha László: H. G., a meseíró. 1978.


helyesírás – a betűk és írásjelek használatára, a szavak írásmódjára vonatkozó elvek, szabályok összessége s ezek alkalmazása. Ápolása elmaradhatatlan tartozéka a *nyelvművelés törekvéseinek.

A romániai magyar ~ az MTA helyesírását követi, mint ahogy a Magyarországon élő román lakosság az RSZK Akadémiája helyesírási útmutatójához igazodik. A magyar ~ ügye állandóan napirenden van a romániai sajtótermékekben. Ápolásának fontos eseménye volt az Anyanyelvünk c. kézikönyv (Brassó 1934) megjelenése. A ~ tudatosításához jelentékenyen járult hozzá a Kolozsvárt megjelenő *Erdélyi Iskola oktatásügyi és népnevelői folyóirat (1933–44); a ~ nyelvi kultúránkban betöltött fontosságát hangsúlyozta s helyesírási szótárt közölt folytatásokban. "Hogyan tanítsunk?" c. rovatában Szőcs Mihály adott módszertani utasításokat.

A sajtótermékek számának növekedése, a szakfolyóiratok megjelenése és nem utolsósorban a magyar nyelv egyetemi és akadémiai szinten való oktatása és kutatása 1944 után elmélyítette a helyesírással való törődést. Folyóirataink lapjain állandóan találunk helyesírási kérdéseket tárgyaló cikkeket, s nemcsak hivatásos nyelvészek, szaktanárok, de közíróink is bekapcsolódnak a ~ ébrentartásába. A kérdés elméletéről olvashatunk írásokat a Korunk (Beke György: A magyar helyesírás vitájához. 1968/3) és a NyIrK (Teiszler Pál: A magyar helyesírás fonematikusságáról. 1968/2) hasábjain, míg a Tanügyi Újság főleg a helyesírással kapcsolatos módszertani cikkeket közöl többek közt Szabó T. Attila és Péntek János tollából. Számos helyesírási cikk jelent meg az Utunkban, leggyakrabban Nagy Kálmán aláírásával. A ~ és öntudat, a nyelv és műveltség vonatkozásairól értekezik itt Faragó József és Láng Gusztáv, az Új Életben Bartha János, a Dolgozó Nő lapjain Cs. Gyímesi Éva, B. Gergely Piroska.

Napilapjaink közül a kolozsvári Igazságban Murádin László és Nagy Jenő, az Előrében Gálffy Mózes, Kirsch Lajos, Kósa Ferenc, Murádin László, Oláh Ferenc, Péntek János foglalkozott a ~ kérdéseivel; a marosvásárhelyi Vörös Zászlóban Balogh Jenő, Bartha János, Vöő István, a sepsiszentgyörgyi Megyei Tükörben Galbács Pál, a csíkszeredai Hargitában Komoróczy György, Zsemlyei János közölt a helyesírásra vonatkozó cikkeket.

Szakmai kiadványok: Márton Gyula: Írjunk, beszéljünk helyesen (1952); Kuszálik Piroska–Péterfy Emília: Gyakorlati útmutató a nyelvtan és helyesírás tanítására az I–IV. osztályban (1969); Szabó T. Attila–Gálffy Mózes–Kelemen Béla–Márton Gyula: Helyesírási tájékoztató (1969); Debreczy Sándor–Szabó Hajnal: A helyesírás tanítása (1973); Szabó T. Attila–Balogh Dezső–Gálffy Mózes–Kelemen Béla: Magyar helyesírási szótár (1978).

(K. B.)

Szabó T. Attila: A helyesírás tanításához. Tanügyi Újság 1967/44; újraközölve Anyanyelvünk életéből. 1970. 55–60. – Hagyomány, kiejtés, szóelemzés, egyszerűsítés és jó hangzás. Beke György beszélgetése a Magyar Helyesírási Szótár négy szerkesztőjével. A Hét 1979/25. – Balogh Dezső: Meg kell-e reformálni a magyar helyesírást? Utunk 1980/7.


helyes magyarság*nyelvművelés


helyi kiadványok*Népi Alkotások Háza


helynévkutatás – a névtudománynak a helynevek összegyűjtésére, feldolgozására, értelmezésére irányuló része. Helynéven a települési egységek (város, falu), azok belterülete (utcák, terek, szegek) és határukat képező földrajzi alakzatok (dűlők, völgyek, árkok, folyók, tavak, dombok, hegyek, szorosok) nevét értjük. Az okleveles adatokban és a szájhagyomány útján fennmaradt elnevezések évszázadok előtti idők tanújelei lévén, a gazdaságtörténet, történeti földrajz, állat- és növényföldrajz, régészet, helytörténet és nyelvtudomány forrásai.

A korszerű romániai magyar ~ Szabó T. Attila nevéhez fűződik, aki Kelemen Lajos biztatására a történeti és jelenkori helynevek terén évtizedek óta nagyszabású gyűjtőmunkát végez. Az Erdélyi Múzeum, ill. az ETF sorozatában közzéteszi Nagyenyed (1933), Zilah (1936), Dés és Szásznyíres (1937) történeti és jelenkori helyneveit. Elméleti és módszertani kérdésekben is világos útmutatást nyújt a gyűjtés jelentőségéről (A helynévgyűjtés jelentősége és módszere. Magyar Nyelv, Bp. 1933); ezt a tanulmányát az önkéntes helynévgyűjtők tájékoztatására többször is megjelenteti (legutóbb Nyelv és múlt c. kötetében, 1962). Ugyanekkor A magyar helynévkutatás a XIX. században c. munkájában (Kv. 1944) a régebbi kutatók munkáját méri fel kritikailag. Az ETI keretében – munkatársak bekapcsolásával – hozzálát a történeti és jelenkori helynévanyag módszeres összegyűjtéséhez és közkinccsé tételéhez. Ezzel anyagot kívánt szolgáltatni egy távolabbi cél: az erdélyi helynévszótár és összefoglaló helynévfeldolgozás munkálataihoz. Már nagyszabású kiadványa, a Kalotaszeg helynevei (Kv. 1942) anyaggyűjtése közben fáradhatatlan munkatársra akadt Gergely Béla személyében, aki Kolozsvártól Szamosújvárig a Kis-Szamos bal partján 46 falu helynévanyagát gyűjtötte egybe. Ebből az anyagból teszi közzé a történeti és a jelenkori anyag összekapcsolásával Szabó T. Attila – Gergely Béla váratlan halála után – a Tőki és Dobokai völgy és a Borsa völgye helyneveit.

Ezekből az évekből még két nagyobb, megvalósult gyűjtővállalkozást kell megemlítenünk; ezek: Árvay József A barcasági Hétfalu helynevei (Kv. 1943), Benkő Loránd Nyárádmente földrajzi nevei (Bp. 1947). Egy vagy több falura kiterjedő gyűjtőmunkát végzett Márton Gyula (Nagymon, Ördöngösfüzes, Árpástó), Imreh Barna (Mezőbánd), Fábián Béla (Nagykend), Gazda Ferenc (Csomakőrös), Ady László (Magyarkapus), Horváth István (Magyarózd). A csak történeti anyagot tartalmazó gyűjtések közül ki kell emelnünk Kelemen Lajos XVI–XVII. századi marosszéki határnevekre, Ajton, Ádámos, Désfalva neveire kiterjedő közléseit, Bogáts Dénes Háromszéki helynevek c. tanulmányát (Emlékkönyv a Székely Nemzeti Múzeum ötvenéves jubileumára, Sepsiszentgyörgy 1929. 52–71.), továbbá Imreh Barna Küküllő, Maros és Nyárád vidéki, Szabó T. Attila gyergyói történeti helyneveket tartalmazó közléseit. Ugyancsak Szabó T. Attila számol be hatalmas, még kéziratban levő történeti helynévanyagának szerkesztési terveiről Az "Erdélyi Helynévtörténeti Adattár" és az erdélyi helynévkutatás néhány kérdése c. tanulmányában (Magyar Nyelv, Bp. 1955).

E század második évnegyedének gyűjtőmunkája mellett nem hiányoznak a helynévfeldólgozó és -értelmező munkák sem. Időrendi sorrendben Nicolae Drăganu Toponimie şi istorie c. írásának (Kv. 1928) magyar vonatkozásait kell említenünk. Számontartásra kötelez Otto Liebhart Die Ortsnamen des Szeklergebietes in Siebenbürgen c. munkája (Balkan Archiv 1933) is. Külön hely illeti a névtípusokat feldolgozó munkákat, mint amilyen Szabó T. Attila Puszta személynevek helyneveinkben (Kristóf-emlékkönyv, Kv. 1939) és A kalotaszegi helynévanyag vízrajzi szókincse (Kv. 1941), továbbá Árvay József A térszíni formák Kalotaszegen (1942) és Gergely Béla Kalotaszeg névutós helynevei (Kv. 1942) c. tanulmányai. Településtörténeti kérdések tisztázásához használja a helyneveket Szabó T. Attila Kolozsvár települése a XIX. században c. munkájában (Kv. 1946). Ugyanő a folyóiratokban számos helynévmagyarázatot közöl, jelentős részük megtalálható válogatott tanulmányainak köteteiben.

Magyar vonatkozásaik miatt itt kell még említenünk Gustav Kisch Das Banat im Spiegel seiner Ortsnamen (Banater Deutsche Kulturhefte 1928) és Siebenbürgen im Lichte der Sprache (Archiv des Vereins für Siebenbürgische Landeskunde 1929) c. munkáit, valamint Emil Petrovici Toponimie ungurească în Transilvania medievală c. tanulmányát (Transilvania 1943) s nem utolsósorban Kniezsa István erdélyi településnév-etimológiáit és Erdély víznevei c. kiváló munkáját (Kv. 1942).

A helyneveket gyűjtő és feldolgozó munka a II. világháború után szünetelt, s csak a 60-as évektől kezdődött meg újra. Az új munkálatoknak főleg a NyIrK nyújtott teret. Összegyűlt Erdővidék és a Nyikó mente helynévanyaga Janitsek Jenő, ill. Tibád Levente munkájaként. Egy-két falura kiterjedő gyűjtemények szerzői: Fejér Miklós (Zabola), Berde Mária (Zalán, Feldoboly, Sepsikőröspatak, Fotosmartonos), Imreh Barna (Alsórákos, Sepsiszentgyörgy), Murádin László (Csíkszépvíz), Szász Lőrinc (Gyergyócsomafalva), Ráduly János (Kibéd), Mózes András (Sáromberke), Tibád Levente (Tordatúr), Tamás Irén (Magyarszovát), Farkas Zoltán–Janitsek Jenő (Torockó, Torockószentgyörgy), Csák László (Bélfenyér), Salamon Ida (Kis- és Nagyiratos, Szentpál).

Helynévkutatásunk ma sem szorítkozik az adatközlésre. Említenünk kell Szabó T. Attila helynévmagyarázatait és névtipológiáit (például Az Isztambul-, illetőleg a Malomba-típusú helynévkölcsönzés kérdéséhez vagy Az Amadéfalva > Madéfalva-féle névalakulás kora c. tanulmányokat Nép és nyelv c. 1980-as kötetében). Janitsek Jenő különösen a máramarosi helynevek román–magyar–szláv kapcsolatát igyekezett felfedni, továbbá a magyar eredetű román helynevek osztályozásával foglalkozott O clasificare în microtoponimie: nume topice româneşti de origine maghiară c. tanulmányában (Studii şi materiale de onomastică 1969), Tibád Levente a helynevek rendszerét, tipológiáját vizsgálta Nyikó menti gyűjtése alapján Egy falu (Farkaslaka) földrajzi neveinek rendszere (NyIrK 1975/1), Nyikó menti helynevek (NyIrK 1979/1) és Növénynevek Nyikó mente helyneveiben (NyIrK 1980/2) c. tanulmányaiban.

(K. B.)

Szabó T. Attila: Miért és hogyan gyűjtsük a helyneveket? Művelődés 1970/2; újraközölve Nép és nyelv. 1980. 251–75. – Ferenczi István: Helynévkutatás és régészeti településtörténet. Művelődés 1971/10. – Beke György: Helynevek, megőrzésre. A Hét 1979/29. – Bura László: Még valami a helynevekről. A Hét 1979/35.


helytörténet – a történetkutatás konkrét helyszíni alkalmazása. A romániai magyar ~ a nemzetiségi tudatképzés egyik eszközeként tartalmazza a más nemzetiségűekkel való évszázados együttélés és kölcsönhatás ismeretanyagát is. Kiterjedhet múltjukban azonosságot hordozó, körülhatárolt terepegységekre (utca, falu, város, megye, tájegység) vagy olyan helyi együttesekre (iskola, üzem, vállalat, intézmény, egyesület), amelyeknek a tagjait, alkotóelemeit kapcsolat fűzi egybe, múltjukban pedig sajátos, egyedi vonások is fellelhetők. Tartalmilag az életviszonyok összességét vagy az életterület valamilyen részletkérdését öleli fel. Forrása az írott dokumentum, a tereptárgy, az emlékezet. Módszere a rögzítő, leltározó jellegű leírástól a monografikus elemzésig váltogatható. Közlési formája a múltban gyakran az útleírás, újabban a különböző tudományágakat ötvöző monografikus szerkesztés vagy a történetírás valamelyik ágazatának megfelelő, hagyományos feldolgozási mód.

A ~ különféle szaktudományi ágak oldaláról közelíthető meg. A legkiemelkedőbb, mintául szolgáló helytörténeti munkák a különböző társadalmi tudományok legjava terméséhez tartoznak. A ~ sokszínűségét jelzi, hogy e címszó alá egyaránt besorolható a gazdaság- és társadalomtörténet a maga számos önállósult ágazatával, továbbá a művelődés- és művészettörténet, nyelvészet, emberföldrajz, a történeti megalapozottságú és beágyazottságú néprajz, szociográfia vagy konkrét szociológiai kutatás minden helyszíni eredménye.

A mai romániai magyar ~ gazdag hagyományokra támaszkodhatik. Már Benkő József (1740–1814) is mindmáig kiadatlan, de részleteiben ismert Transsilvania Specialis c. munkájában helységek szerint tárgyalja Erdély történetét. Kővári László (1820–1907) a helyi emlékek megörökítésére buzdít, s Orbán Balázs (1830–1890) hatkötetes műve, A Székelyföld leírása föld- és néprajzi kutatást párosít a terep történeti anyagának faluról falura, tájegységről tájegységre történő helyszíni egybegyűjtésével. Főleg levéltári kutatásokra építve dolgozta fel Kolozsvár történetét Jakab Elek (1820–1897), míg Pesty Frigyes (1823–1889) történetföldrajzi vonatkozásban vármegyék szerint rendezte kérdőívek segítségével készült s főleg a Bánságról szóló helységnévtárát.

A kritikai ~ a századfordulót követően ért el nagyarányú monografikus eredményeket a vármegyék rendszeres, komplex jellegű, minden települést felölelő tudományos felmérésével. Petri Mór (1863–1945) Szilágy vármegyének, Kádár József (1850–1939) Szolnok-Doboka vármegyének írta meg mintaszerű monográfiáját; utóbbi 406 település helytörténetét tartalmazza, bevonta a községek rajzába az iskolák történetét is. Nélkülözhetetlen forrás Endes Miklós Csík-, Gyergyó- és Kászon-székek földjének és népének története 1918-ig c. munkája (Bp. 1938).

Átfogó megyei jellegű tudományos mű 1919 után erdélyi szerzőtől csak egy jelent meg: Jakó Zsigmond levéltári kutatásokra épülő településtörténeti munkája Bihar megye a török pusztítás előtt címmel (Bp. 1940).

A ~ 1919 után vált a szülőföldhöz való ragaszkodás nemzetiségi jelzésévé. Kós Károly és Debreczeni László népművészeti és műemlékvédő munkássága, a brassói ÁGISZ falumonográfia-tervezete, az Erdélyi Fiatalok kezdeményezte *falukutatás, a népi írók s a Gusti-féle monografikus mozgalom hatása alatt meginduló szociográfiai munkálatok a lakosság többségét alkotó parasztságban kerestek támaszt, míg az EME inkább a városok, intézmények, műemlékek múltjának felderítésével, egy általános erdélyi történelem kérdéseinek feldolgozásával ápolta az önismeretet. Különálló a Csutak Vilmos szerkesztésében megjelent Emlékkönyv a Székely Nemzeti Múzeum ötvenéves jubileumára (Sepsiszentgyörgy 1929) szerepe: a régészettől a természettudományokig terjedő alkalmi válogatásával ösztönzést adott a ~ igényes székelyföldi szolgálatára.

Az Erdélyi Fiatalok kiadásában jelent meg Mikó Imre Az erdélyi falu és a nemzetiségi kérdés c. kötete (Kv. 1932), mely kilenc község vizsgálatából von le általános következtetéseket. Lévai Lajos Székelyudvarhelyen Petrozsény (1927) és Lengyelfalva (1935) monográfiáját adta ki. Bözödi György helyszíni kutatásokon alapuló munkája, a Székely bánja előbb folytatásokban a Hitel és a Korunk szociográfiai vonulatába illeszkedett, majd 17 fiatal erdélyi író kiadásaként kötetben is megjelent (Kv. 1938). A fiatal írók realista csoportja adta ki Vámszer Géza falumonográfiáját is a Szeben megyei Szakadátról (Kv. 1940). Külön fejezet a Bukarest felé forduló helytörténeti figyelem s a bővülő *csángó irodalom, melynek fő anyagát Domokos Pál Péter moldvai vándorutakon szerzett tapasztalatai nyújtották.

Bár az írók falukutatása sem nélkülözte a tudományosság ismérveit, az EME és az ETI kiadványaiban ez az igényesség hivatásszerűbb szinten jelentkezik. Az *Erdélyi Tudományos Füzetek sorozatában többek közt Balogh Jolán Vég-Várad váráról, Bitay Árpád Gyulafehérvár művelődéstörténeti szerepéről, Bíró Vencel Kolozsmonostorról, Bíró József a kolozsvári Bánffy-palotáról és a bonchidai kastélyról, Juhász Kálmán a marosmenti hiteleshelyekről s a Temesköz tatárjárás utáni és török hódoltságbeli műveltségi állapotairól, Vita Zsigmond a Bethlen-kollégiumi színjátszásról, Szabó T. Attila Szásznyíres, Bábony, Dés település- és népességtörténetéről, Kelemen Lajos Radnótfájáról, Borbély Andor pedig erdélyi városokról ad szakszerű felmérést. Az ETI tudományos kiadványai közt a ~ mintaszerű példáiként szerepelnek Hantos Gyula, Sándor Gábor és K. Kovács László a *hóstáti kutatás tárgykörébe vágó munkái.

Különállóan és alkalmilag jelentkeznek a várostörténetek. Ilyen Bányai János tollából a Székelyudvarhely, a székelyek anyavárosa c. dolgozat (Székelyudvarhely 1933). Tekintélyesebb Bogáts Dénes munkája, a Sepsiszentgyörgy története (a Székelyföld írásban és képben c. kiadványban, Bp. 1941), a Petri Károly könyvkereskedő kiadásában megjelent Marosvásárhely története Kiss Pál összeállításában (Mv. 1942) s az idegenforgalomnak szánt Nagyvárad története, Horváth Jenő történész munkája (Nv. 1942), mellyel egyidejű Váradi freskó c. tudományos szintű városmonográfiája; kézikönyv formájában is igényes Makkai László és Vásárhelyi Z. Emil közös munkája, a Kolozsvár (Kv. 1942). Schiff Béla munkáiban Temesvár múltjának egyes korszakait dolgozta fel.

Tervszerű falutörténeti kutatásra a bálványosváraljai diáktáborban került sor (1941–44), s tervszerű közös elgondolás mutatkozik a Magyar Kisebbség különlenyomataként kiadott *Délerdélyi és Bánsági Tudományos Füzetek falumonográfia-sorozatában is.

Központból irányított, rendszeres romániai magyar ~ ápolására 1944 óta nem került még sor, a munkálatok alkalomszerűen, egyesek gyűjtőszorgalmából folynak, s az eredmények többnyire csak lapokba rejtetten találhatók, holott "a marxista történetfelfogás [...] központi kérdésének tekinti a nép történetét, alapvetően az anyagi életviszonyok kutatását. Ez természetes módon megkövetelte a tipikus, a tömegjelenségek vizsgálatát. Az ilyen irányú kutatás pedig a »történeti hely«-hez vezetett el – a faluhoz, a városhoz, az igazgatási vagy gazdasági alakulatokhoz, megyéhez, uradalomhoz, üzemhez" (Imreh István). A szakmai irányítás és számontartás hiánya ellenére is számos tanulmány jelent meg elszórtan az elmúlt évtizedekben, köztük nem egy alaposságával példát szolgáltatva a ~ helyes gyakorlására. Ilyen Benkő Samu Murokország c. munkája (1972), mely egy "művelődéstörténeti barangolás" eredményeit közli az Alsó-Nyárádmentéről.

A teljesítmények terén Hargita és Kovászna megyék járnak az élen, ahol a sepsiszentgyörgyi, csíkszeredai, székelyudvarhelyi, székelykeresztúri, gyergyószentmiklósi, kézdivásárhelyi múzeumok körül kialakult munkaegyüttesek eredményeit a helyi sajtó és a múzeumi kiadványok közlik, teret nyújtva a ~ tudományos művelésének. A Csíki és Gyergyói Múzeum Közleményei (1958) kötetéből kitűnnek Császár László adatai Csíkrákosról. Az Acta Hargitensia I. kötetében (Csíkszereda 1980) román és szász szerzők mellett Ferenczi István, Székely Zoltán, Karácsonyi István, Király István, Páll-Antal Sándor, Garda Dezső, Nagy Benedek, Szőcs János, Antal Imre történelmi, Molnár István, Tarisznyás Márton, Kardalus János, dr. Kós Károly, Balázs Lajos néprajzi szempontból közelíti meg a ~ lehetséges községi és megyei monografikus feldolgozását, s ugyancsak gyűl a gazdag részletanyag Kovászna megye teljes ~ e számára az *Aluta köteteiben is, ahol Cserey Zoltán, Erőss János, Gazda Klára, Harkó József, Kisgyörgy Zoltán, Kónya Ádám, Kozák Albert, Kósa-Szánthó Vilma, Seres András és mások helyszíni kutatásai mellett a statisztikus Bálinth Gyula az egész megye népességrajzát és történeti helységnévtárát (Aluta 1976–77) dolgozta ki.

A székelyföldi városkutatás szempontjából Székely Zoltán Sepsiszentgyörgy története a középkor végéig c. kötetének (1948) mintegy folytatásaként kiemelendő a Megyei Tükör napi anyagából Kádár Gyula számos részletben közölt munkája Sepsiszentgyörgy várossá fejlődéséről (1981–82); Kézdivásárhely címmel (évjelzés nélkül) egy képesalbum is megjelent Sylvester Lajos és Incze László szerkesztésében.

A régi Csík és Háromszék vármegyék levéltári és a terepen gyűjtött dokumentációs anyaga tette lehetővé a Sepsiszentkirályról származó Imreh István számára a faluközösségek alapvető történeti feldolgozását (A rendtartó székely falu, 1973), nemkülönben az ugyancsak Háromszékről pályájára induló Egyed Ákos helyi kutatásokon alapuló történeti monográfiáját (Háromszék 1848–1849, 1978). A Csíki Lapok 1901-es évfolyamából került elő mai olvasásra Bartalis Ágoston Csíkmenaság székelyei c. monográfiája (A megindult falu. Téka 1970. 118–44), s Venczel József kéziratos örökségéből jutott nyilvánosságra a még 1938-ban elkészült Csíkszék természeti, történelmi és társadalmi leírása c. tanulmány (Az önismeret útján. 1980. 27–52.).

Hargita és Kovászna megyéken kívül ~i anyagokban is gazdagok a nagyváradi Fáklya *Bihari Napló címmel megjelent mellékletei, de azontúl monografikus jellegű, kimondott ~ helyett inkább a szakosodott *helynévkutatás, *iskolatörténet, *műemlékvédelem, *művelődéstörténet, *néprajzi irodalom, *turisztikai irodalom és *üzemszociográfia terén jelentkeznek eredmények, csak elvétve akad egy-egy átfogó falu- vagy várostörténet. Kiemelendő Ady László helytörténészi munkája Székelyföldvárról (Kv. 1929) és Nagykapusról (Korunk 1969/4). Behatóbb és összefüggőbb helytörténeti munkásságról beszélhetünk Brassó és különösen Hétfalu esetében: a két világháború közt Bálint András, Kiss Béla, újabban Bakó Géza, Binder Pál, Szabó Sámuel, Vogel Sándor dolgozza fel e táj helytörténeti kérdéseit. Az etnográfus Kós Károly népművészettel és néphagyományokkal foglalkozó műveiben találunk kimondottan helytörténeti tanulmányt is, mint amilyen a Népélet és néphagyomány c. kötetben (1972) A nemzetségi szervezet nyomai Rákosdon vagy az Eszköz, munka, néphagyomány c. kötetben (1979) A régi Szék községi rendjéről c. feldolgozás. A szórványosan megjelenő várostörténeti munkák jobbára fordítások és az idegenforgalmi ismeretterjesztés szolgálatában állanak. Ilyen Ştefan Pascu, Pataki József és Vasile Popa Kolozsvár c. "városismertető"-je Debreczeni József fordításában (Kv. 1957).

Románok, magyarok, németek és délszlávok feudalizmus kori falusi és városi együttéléséről szólva Binder Pál Közös múltunk c. kötetében (1982) a királyföldi szabad falvak, vármegyei jobbágyfalvak, havaselvi, moldvai és erdélyi városok és mezővárosok, partiumi bányavárosok etnikai kapcsolattörténetét mutatja be adattárral.

A ~ jövőbeli összefoglaló munkásságát alapozza a *Változó valóság c. társadalomrajzi tanulmánygyűjtemény (1978), valamint a *Művelődéstörténeti tanulmányok és a *Népismereti dolgozatok c. Kriterion-sorozat, egyelőre azonban hiányzik a napilapok és folyóiratok helytörténeti anyagának nyilvántartása. Egy-egy szaktanulmány nem jut magyar nyelvű közléshez (például Burai Pál anyaga Szatmár vár- és várostörténetéről), kéziratban kallódik (mint Bordás László anyaga Nagyszalontáról), folytatás nélkül marad (mint Büchl Antal tanulmánya a Korunk Évkönyv 1979 hasábjain a Bánság lakóinak letelepedéséről és eredeti gazdálkodásáról 1848 előtt), vagy újraközlésre vár (mint Rajka Géza A régi Kolozsvártól az új Kolozsvárig címmel tizenöt folytatásban megjelent népszerű monográfiája az Igazság 1957–58-as évfolyamából és Huber András ugyanitt 1980-ban közölt Dési séták c. sorozata).

A ~ népszerű formája az *útikönyv vagy útikalauz. Ilyen jelent meg Kovászna megyéről (1969), Hargita megyéről (1973) és Erdővidékről (1973), nem szólva a fordításban megjelenő s nemegyszer kritikai kiegészítésekre késztető idegenforgalmi kiadványokról. Tudományos rangú változat a Kovászna megye c. monográfia (Sepsiszentgyörgy 1969), mely a megye mai gazdasági, társadalmi és kulturális arculatát mutatja be egy nyolctagú bizottság (Bálinth Gyula, Csiki László, Gajzágó Márton, Harkó József, Jecza Tibor, Kisgyörgy Zoltán, Kónya Ádám, Tompa Ernő) szerkesztésében.

A romániai magyar ~ egy ága az egyházközségek, egyházi intézmények és művészetek, szokások, műemlékek leírását szolgálja, de tárgykörénél fogva többnyire magában foglalja a környezet életét is. Ilyen Faragó János tanulmánya a csanádi Szent Imre Intézetről (Tv. 1925), Beyer Fülöp munkája a marosvásárhelyi lutheránus egyház százéves történetéről (Mv. 1929), Boldizsár Dénes munkája a csíksomlyói búcsú eredetéről (Dés 1930) vagy Bitay Árpád könyve a gyulafehérvári székesegyházról (Gyulafehérvár 1936). Egy-egy ref. egyházközség története egyben falu- vagy városrajz, így Csekme Ádám Szentgericéről, Csernák Béla Nagyváradról, Havadtőy Sándor Vajnafalváról, Hegyi Mózes a brăilai szórványról, Kocsmár Boldizsár a szatmári "láncos templom"-ról, Mózes András Várkuduról, Musnai László Nagyenyedről, Péntek Árpád Karánsebesről, Sass Kálmán Mezőtelegdről szóló dolgozata (1933–37). Tudományos szintjével kiemelkedő Bogáts Dénes Szemerja község és ref. egyházának története c. munkája (Sepsiszentgyörgy 1943), valamint Juhász István történeti összefoglalása A székelyföldi református egyházmegyék kialakulása (Kv. 1947) címen. Gazdagon dolgozta fel a Ferenc-rendiek szerepét Erdély művelődéstörténetében Benedek Simon-Fidél, Bíró Gergely-Lőrinc, Boros Domokos-Fortunát, György Lajos-József, Trefán Dávid-Leonárd.

Jelentős források a ~ számára mindazok a *művészettörténet körébe tartozó szakmunkák, melyek a helyszíni tapasztalatokat kötik össze a levéltári vizsgálódással, mint amilyenek B. Nagy Margit munkái, Kelemen Lajos posztumusz kiadásban megjelentetett művészettörténeti tanulmányai (az 1982-es II. kötetben különösen gazdag Novum forum siculorum és A kincses város – Marosvásárhely és Kolozsvár – c. fejezetekkel), Dávid László A középkori Udvarhelyszék művészeti emlékei c. alatt 1981-ben megjelent kötete vagy Balogh Ferenc könyve Debreczeni Lászlóról, az építészről, aki 512 helyen vette nyilvántartásba a ref. egyházi épületeket és haranglábakat (1983).

Növekvő szerephez jut a ~ mai ápolásában a gazdaságtörténet és főleg az iparosodás helyszíni tanulmányozása. Példaszerű a *Gazdaságtörténeti tanulmányok c. sorozat (1956–58), Pataki József tanulmánya a csíki vashámorról (Csíkszereda 1971), Gazda László írása a sepsiszentgyörgyi textilmunkásokról s az Olt Textilművekről (Aluta 1971–72), Kisgyörgy Zoltán és Vajda Lajos Köpecbánya 1872–1972 c. közös munkája (Sepsiszentgyörgy 1972), Vajda Lajos A szentkeresztbányai vasgyár első évtizedei (1976) és Erdélyi bányák, kohók, emberek, századok (1981) c. önálló kötete, avagy Pászka Imre cikke a parajdi sókitermelés történetéről (Művelődés 1978/1). Egyre bővebb a forradalmi népmozgalmak helyi emlékeinek ápolása is, főleg a *munkásmozgalom-történet tárgykörében. Kiemelkedik Fodor László könyve a gyimesvölgyi parasztfelkelésről (1960), Fuchs Simon Munkásmozgalom a Maros völgyében c. kötete (1975) vagy Kozák Albert tanulmánya a század eleji háromszéki munkásmozgalomról (Aluta 1960).

A nagyméretű urbanizáció s a vele kapcsolatos népesedési változások egyre szükségesebbé teszik a ~ tervszerű s minden településre kiterjedő felkarolását. Ez a felismerés e sokoldalúan összetett tudomány korszerű elméleti kifejtését váltotta ki. Imreh István a helytörténetírás módszerét és feladatait adta meg, Egyed Ákos pedig a kutatómunka alapjait fektette le, tekintettel a falutörténetre.

(B. E.)

Imreh István: Múltismeret és ~. Korunk 1969/4; újraközölve és megjegyzéssel kísérve Korunk Évkönyv 1981. 55–60. – Egyed Ákos: Az erdélyi "faluirodalom" fejlődése a XIX. század második felében és a XX. század elején. Aluta 1970; uő: Jegyzetek a helytörténetkutatásról... I. A kutatómunka alapjai. II. A falutörténet és művelői. Művelődés 1977/5, 6. – Balogh Edgár: Mű és táj gondja; Dankanits Ádám ~ a Megyei Tükörben. Korunk 1972/3. – Kiss Ferenc: Kádár József. Művelődéstörténeti Tanulmányok 1980. 250–60. Beke György: Miként lesz valakiből helytörténész? Beszélgetés Vass Mártonnal. Új Élet 1982/17, 18.


Hencz József (Szászrégen, 1942. nov. 30.) – zeneszerző, zenei író. Középiskolát szülővárosában végzett, a kolozsvári Gheorghe Dima Zenekonzervatóriumban zenetanári (1965), majd zeneszerzői oklevelet szerzett (1969). Egy évig Bánffyhunyadon, 1966-tól a kolozsvári Koreográfiai Líceumban tanított, 1973-tól 1980-ig a Maros Művészegyüttes karmestere Marosvásárhelyt.

Már első, a modern kifejezési eszközök iránti fogékonyság jegyében született hangszeres műveivel is – például Konvergensek c. 1968-as zongoradarabjával – új hangot ütött meg pályatársaihoz képest. Számos hangszeres műve mellett szöveges zenéjében mérsékeltebben modern, sokszor kifejezetten törekszik a közvetlenségre, közérthetőségre. Még diákként komponálta első József Attila-dalait (Szegényember balladája, 1963), Horváth Imre verseire szerzett Lírai kantátáját (1967). A nap halála c. nagyméretű oratóriuma (1969, Eugen Jebeleanu Hirosima mosolya c. poémájára) diplomamunkája volt, 1980-ban mutatták be Marosvásárhelyen.

Bábszínházi zenéket írt Fazekas Mihály és Szabó Lajos darabjaihoz (1975, 1977). A halász és Hajótöröttek címmel (1971) Fodor Tibor, Lépcsők címmel (1971) Papp Tibor, A sikoly címmel (1972) Maksay Éva szövegkönyvére írt egyfelvonásos, ill. kamarabalettet. II. kantátája, a Marcia forzata (1973) Radnóti Miklósnak, IV. kantátája, a Kányádi Sándor versére szerzett Lupényi ballada 1929-ből a munkásmozgalom vértanúinak, V. kantátája, a Márki Zoltán versére szerzett Ballada a lányról, aki legyőzte a halált (1981) Ocskó Teréznek állít emléket. Dal a szerelemről c. ciklusában (1977) négy csángó népdalt dolgozott fel.

1980-as keletű Dalciklusában ismét József Attila-költeményeket zenésített meg. A munka, Békés csillagok, Fényes hajnalok, Férfikor c. karműveit (1974–81) Komzsik István versei ihlették.

Számos zenei tárgyú cikkét, bírálatát az Igazság (1969–73), Vörös Zászló, A Hét, Utunk közölte.

Simon Dezső: Az alkotó műhelyében. Utunk 1973/32. – Erdélyi Lajos: Négyszemközt H. J. zeneszerzővel. Új Élet 1980/4. – László Ferenc: Miből él meg az élhetetlen zeneszerző? Utunk 1981/6.


Hensel Manfréd (Brassó, 1944. ápr. 29.) – mérnök, műszaki fordító. Középiskolát Kolozsvárt a 10. számú Líceumban végzett (1962), gépészmérnöki oklevelet a Kolozsvári Műegyetemen szerzett (1967). A kolozsvári Metalul Roşu gépgyár tervezőmérnöke. A Didaktikai és Pedagógiai Könyvkiadó megbízásából Holok Péter, Orbán Béla, Sándor Gyula és Wagner Judit társfordítókkal együtt részt vett a IX. osztályos Gépelemek (1973) és Építő- és szerelőipari anyagok (1978), valamint a IX. és X. osztályos Műszaki rajz (1972–81) c. tankönyvek fordításában és magyar–román szójegyzékkel való ellátásában.


Henter Kálmán (Hosszúfalu, 1910. szept. 25. – 1984. márc. 27. Marosvásárhely) – orvosi szakíró. A marosvásárhelyi Róm. Kat. Gimnáziumban érettségizett (1928), oklevelét a kolozsvári egyetemen nyerte (1935), ugyanott a szemészeti klinikán kezdte pályáját (1940–44). Az orvosi kar átköltözése után Marosvásárhelyen a Szemészeti Klinikán tanársegéd, adjunktus, 1957-től nyugalomba vonulásáig (1973) főorvos.

Szakközleményeit az EME orvostudományi Értesítője, Orvosi Szemle, Oftalmologie s más hazai és külföldi folyóiratok, köztük a budapesti Szemészet közölte. Ezekben a hályogműtétek előkészítésével és technikájával, a szürkehályog kezelésével, e betegség korai megelőző terápiájával foglalkozott. Fugulyán Gergely és Simó Ferenc társszerzőségében eredeti módszert dolgozott ki a sympathiás szemgyulladás kezelésére, s azt más érhártyagyulladások esetében is jó eredménnyel alkalmazta. Több dolgozata a retinaleválásokat és a makulaszakadás konzervált szövettel történő befolyásolását tárgyalja. Leírta a szülészeti kora-újszülött osztályon észlelt, külső okokra visszavezethető, halmozottan előforduló zöldhályogformát és gyógyítását.

Társszerzője a Vasile Săbădeanu szerkesztésében megjelent Oftalmologia c. jegyzetnek (Mv. 1952), valamint a Dumitru Manolescu gondozta Curs de oftalmologie c. egységes tankönyvnek (1955).


Hercz Gábor (Pozsony, 1914. nov. 28.) – műszaki szakíró, műfordító. Egy századon át Kolozsvár műszaki szolgálatában álló család sarja. Középiskolát Kolozsvárt a Gheorghe Bariţiu Líceumban végzett (1934), műegyetemi tanulmányait Prágában kezdte s a gépészmérnöki oklevél megszerzésével Budapesten fejezte be (1941). Előbb a Kolozsvárt és Temesvárt működő Emeryt-Volta elektrotechnikai anyagokat gyártó vállalatnál (1946–48), majd a bukaresti Electrocablu kábelgyárban (1949–50) dolgozott, nyugalomba vonulásáig (1975) a Kolozsvári Villamos Művek mérnöke. Az energia ésszerű felhasználásáról és a hőerőművek gazdaságos üzemeltetéséről szóló tanulmányait a Revista MEE villamossági szaklap, a Gazeta AS1T, Energetica és Hidrotehnica szakfolyóirat s a napisajtó, magyarul az Igazság közli.

Munkái: Preţul de cost în ramura energiei electrice (társszerző N. Cupcea, 1954); Metode noi pentru stabilirea caracteristicelor granulometrice ale prafului de cărbune şi cenuşii volante. Experienţa IREC (1961); Metode utilizate pentru reducerea consumului propriu de energie electrică. Experienţa IREC (1963); Măsuri pentru creşterea puterii şi pentru îmbunătăţirea randamentului la CTE cu parametrii medii. Experienţa CTE Aghireş (társszerző Gh. Popa, 1966); Energiagazdálkodás a háztartásban. Bevezetés mindennapi életünk energetikájába (1983).

Barabás Tibor: Két műszaki könyv. Korunk 1983/10.


Herczka István – *Dimény István


Herédi Gusztáv (Kolozsvár, 1925. máj. 14.) – szerkesztő, prózaíró, közíró. Szülővárosában előbb a Református Kollégium, majd a Tanítóképző növendéke; a Bolyai Tudományegyetemen filozófia szakból szerzett oklevelet (1951). Mint diák 1944–45 telén a Görgey Artúr nevét viselő antifasiszta zászlóaljban harcolt a Börzsönyben. A Móricz Zsigmond Kollégium tagja volt, részt vett az MNSZ ifjúsági mozgalmában. 1947-től az Igazságnál, 1949-ben fél évig az Utunknál szerkesztő, majd a Falvak Népe főszerkesztő-helyettese; 1956-tól az Utunknál szerkesztőségi főtitkár, 1958-tól öt éven át lakatos a kolozsvári Unirea gépgyárban. 1963-ban került ismét szerkesztőségi munkakörbe mint a Korunk rovatvezetője.

Prózaíróként a népi hatalom éveiben eszmélkedő írónemzedékkel indult. Első írását az Igazság közölte (1947). Egyéniségét külvárosi munkáskörnyezet formálta: eredendő élményanyaga és az üzemek világában szerzett tapasztalat arra készteti, hogy novelláiban, elbeszéléseiben és regényeiben ennek a világnak az ábrázolásával próbálkozzék. Találóan írja róla Beke György: "Munkások közül jött, s közéjük nem látogatni megy, hanem hazatér."

A 60-as évek végétől szociográfiai riportokat, ill. helytörténeti, művelődéstörténeti és demográfiai tanulmányokat közölt, ezek közül kiemelkedik az Igaz Szóban megjelent Olthévíz (1969/9), Ahol kétszer kél a nap (1970/2), Zsongó Zsombor (1971/3) és Körösfői Ríszeg alatt (1974/2), melyeket a helytörténeti adatolás, a jobbító szándék és az írói látásmód jellemez. Jelentősebb sajtótörténeti tanulmányai: A honismeret ábécéje (Korunk Évkönyv 1974), valamint a régi Korunkról és Járosi Andorról szóló emlékezés, Az utóélet rezdülései (Korunk Évkönyv 1976).

Közírói munkásságát olyan sorozatok jelzik, mint a várostörténeti emlékeket számba vevő Kolozsvár felfedezése (Igazság 1966–68), az erkölcsi, nemzetiségügyi kérdéseket felvető Hétköznapok (Brassói Lapok 1968–69), továbbá az etikai, művelődési, nyelvápolási, történelmi és demográfiai jellegű Véleményem szerint..., amellyel 1979 óta havonta jelentkezik a Korunk hasábjain. Riporttal szerepel az Egy nap történelem c. antológiában (1962), novellával – Petre Şaitiş fordításában – az Írók Társasága Clujul literar şi artistic c. almanachjában (1981).

Önálló kötetei: Helytállás (három novella, Andrásy Zoltán illusztrációival, 1953); Kiutalás (színmű egy felvonásban, 1953); Tűz mellett (novellák, 1961); Lélekmelegítő (regény, 1964); Sóhajt a fenyves (kisregény és novellák, 1969); Késő bánat (regény, 1974); Siker és kétely (regény, 1983).

Álneve: Dombi Géza.

(Cs. P.)

Kovács János: H. G. elbeszélései. Igaz Szó 1954/2–3. – Bodor Pál: Rostálás és sűrítés. Utunk 1961/45. – Láng Gusztáv: H. G.: Tűz mellett. Igaz Szó 1963/6; uő: Egy műfaj megsértődik. Utunk 1976/44. – K. Jakab Antal: Lélekmelegítőtől lélekig. Utunk 1964/50. – Veress Zoltán: Egy író arcképéhez. Igaz Szó 1965/2. – Gyöngyösi Gábor: Élményből szőtt világ. Utunk 1969/32; uő: Késő bánat. Utunk 1975/4. – Pusztai János: Sóhajt a fenyves (Levél H. G.-nak). Korunk 1979/10. – Beke György. H. G. ötven éves. Igaz Szó 1975/5. – Szávai Géza: Az indoklás kényszere. A Hét 1975/21. – Gazsi József: Fények a Börzsönyben. Bp. 1976.


Herepei János (Kolozsvár, 1891. okt. 11. – 1970. okt. 30. Szeged) – művelődéstörténész, muzeológus, néprajzkutató, régész. Erdély művelődési életében nagy szerepet játszott családból született. Apai ősei közül ~ Ádám, Kőrösi Csoma Sándor történelemtanára, és a természettudós ~ Károly a nagyenyedi Bethlen Kollégium jeles professzorai voltak, teológiai és mérnöki végzettségű édesapja, ~ Gergely pedig a népkönyvtárak létesítése, valamint az iskolai oktatás reformja terén szerzett érdemeket. Édesanyja Bod Péter leszármazottja volt.

Tanulmányait szülővárosában végezte, a Református Kollégiumban tett érettségi vizsga után 1910 őszén bölcsészettan-hallgatóként a magyar–történelem–régészet szakcsoportot választotta, de fényes előmenetele ellenére sohasem szerzett tanári oklevelet. Rövid olaszországi tanulmányútja után 1914 tavaszán az EME Érem- és Régiségtárában vállalt segédarcheológusi állást, melyet az I. világháború okozta kényszerű megszakítással a 20-as évek első harmadáig töltött be. Ezután a Minerva Irodalmi és Nyomdai Rt. alkalmazottja és az EKE Néprajzi és Népművészeti Gyűjteményének őre, 1938 és 1944 között a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum igazgatója. Itt a néprajzi részleg fejlesztését tekintette elsődleges feladatának, s munkatársaival főként Erdővidék népi műveltségének tárgyi emlékeit – a temetőket is beleértve – igyekezett megmenteni.

Már 1927-ben részt vett az Erdélyi Irodalmi Szemle kiadásában megjelent Márki-emlékkönyv összeállításában. Közleményei és cikkei a 30-as évektől kezdve rendszeresen jelentek meg az Erdélyi Múzeum, Ifjú Erdély, Pásztortűz, Református Szemle és több budapesti szakfolyóirat (Ethnographia, Irodalomtörténeti Közlemények) hasábjain, alkalomadtán a napisajtóban is.

1945-től a Tolna megyébe áttelepült csángó-székelyek között folytatta néprajzgyűjtő tevékenységét, azonban tervét, hogy számukra Bonyhádon tájmúzeumot alapítson, nyugalomba vonulásáig nem sikerült megvalósítania. A Somogy megyei Kajdacsra húzódott, ahol a háborús pusztulást átvészelt adatgyűjtését rendezte. Elkészítette a kolozsvári Farkas utcai templom történetét, mindkét Kelemen Lajos-emlékkönyvbe (1947, 1957) tanulmányt küldött. A 60-as évektől mint a szegedi József Attila Tudományegyetem irodalmi tanszékének tudományos munkatársa az MTA támogatásával elkezdte a XVII. század erdélyi szellemi mozgalmaira vonatkozó adatgyűjtésének sajtó alá rendezését.

Saját bevallása szerint családi hagyományai ébresztették fel benne "a távoli és közeli múlt emlékeinek nyomozási vágyát". Serkentően hatott reá Kelemen Lajoshoz fűződő barátsága is. Munkamódszerét a nemes értelemben vett történelmi pozitivizmus jellemezte, amely a tárgyi emlékekre, mozzanatokra kiterjedő megfigyeléseket levéltári kutatásokkal párosította. Néprajzi vonatkozásban az ő kutatásai tisztázták az erdélyi bokály fogalmát és nemzetközi összefüggéseit; a javarészt ma már megsemmisült régi sírkövekről Kolozsvárt, Kalotaszegen és Erdővidéken készített leírásai a népi kőfaragó művészet XVI–XVII. századi stílusirányzatainak jobb megismerését segítették elő, s egyben sok nyelvtudományi becsű részletet is megörökítettek. Az Adattár XVII. századi szellemi mozgalmaink történetéhez c. kiadvány (Bp.–Szeged 1965, 1966, 1971) három kötetében (Polgári irodalmi és kulturális törekvések a század első felében; Apáczai és kortársai; Művelődési törekvések a század második felében) felhalmozott könyvtörténeti, életrajzi, iskolatörténeti adalékok a kor markáns egyéniségei mellett "seregnyi harcostársat szólítanak ki az ismeretlenség homályából" (Jankovics József), s ezáltal a gyűjtemény román és szász vonatkozásban is nélkülözhetetlen forrásmunka az erdélyi művelődési törekvések kutatói számára.

Kolozsvárt megjelent főbb dolgozatai: Levéltári adatok fa-építészetünk történetéhez I. Fa-templomok és haranglábak (ETF 107. Kv. 1939); A dési református iskola XVII. és XVIII. századbeli igazgatói és tanítói (ETF 130. Kv. 1941); Könyvészeti tanulmányok (ETF 143. Kv. 1942); Scholabeli állapotok Apáczai Csere János Kolozsvárra jövetele előtt (ETF 166. Kv. 1943); A gyalui iskola régi mesterei (ETF 203. Kv. 1947). A Házsongárdi temető régi sírköveit feldolgozó nagy monográfiája akadémiai díjat nyert, és volt sepsiszentgyörgyi munkatársa, Balassa Iván gondozásában kiadás előtt áll. Kézirati hagyatéka és kiterjedt tudományos levelezése leánya, özv. Baróti Józsefné ~ Judit birtokában maradt Szegeden.

(K. K.)

Gyalui Farkas: A Herepeiek. Székely Nép 1938. júl. 24. – [Kiss András:] Kolozsvár művelődésének neves kutatója volt. Igazság 1970. dec. 6. – Balassa Iván: H. J. (1891–1970). Ethnographia, Bp. 1971/1. – Jankovics József: H. J. (1891–1970). Irodalomtörténeti Közlemények, Bp. 1971/3.


Hermann Gusztáv (Székelyudvarhely, 1928. dec. 3. – 1988. máj. 9. Székelyudvarhely) – helytörténész, közíró. Középiskolát szülővárosában a Református Kollégiumban végzett (1947), magyar szakos tanári diplomát a Bolyai Tudományegyetemen szerzett (1952). Sajtó-főigazgatósági lektor, tanfelügyelő, a rajoni néptanács alelnöke, municípiumi párttitkár, majd 1974-től a székelyudvarhelyi Dr. Petru Groza Matematika–Fizika Líceum tanára.

Művelődési, helytörténeti, oktatásmódszertani írásait a Korunk, Művelődés, A Hét, Tanügyi Újság, Előre, Hargita közli. Fő érdeklődési köre Székelyudvarhely művelődési intézményeinek története, a színjátszás helyi múltja, Déryné vendégjátéka, diákművelődés; a Változó valóság c. szociográfiai tanulmánygyűjteményben (1978) Felsőboldogfalva község 11 faluját mutatja be. Mit tudnak a történelemről? c. írása (A Hét 1982/7) a reális nemzetiségi önismeret és helyzettudat hiányosságaira figyelmeztet.


Hermann-Herceg Zsuzsi (Temesvár, 1924. jan. 16. – 1968. nov. 25. Temesvár) – költő. Líceumi tanulmányai után egészségügyi ápolónő; francia és német magánnyelvtanárnő. Korán feltűnt nyugatos költők modorában írt, a szerelemre, megértésre vágyakozó női lélek érzelemvilágát tolmácsoló verseivel, amelyeket a Temesvári Hírlap, Heti Magazin és Déli Hírlap közölt. Verseskötete: Egyedül (Tv. év nélkül).


Herskovits Ferenc (Zazar, 1902. dec. 31. – 1935. jún. 4. Bukarest) – orvosi szakíró, publicista, író. ~ Jenő és Izidor öccse. A nagybányai gimnázium elvégzése után orvosi oklevelét a kolozsvári egyetemen nyerte (1926). A bukaresti Sanatorul Centralban, később a galaci Zsidó Kórházban dolgozott. A 30-as évek elején megszervezte a zilahi állami kórház radiológiai osztályát, majd visszatért Bukarestbe, ahol A. Dokk fedőnévvel a marxizmus oktatójaként kapcsolódott be a munkásmozgalomba, s románul is, magyarul is megjelenő marxista kézikönyvet szerkesztett.

Szakmunkája: Az ultra-viola sugarak az orvostudomány szolgálatában (Kv. 1929); A diathermiáról c. munkája (Kv. 1929) az Orvosi Szemle kiadásában jelent meg; társszerzője az Izidor és Jenő testvéreivel közösen írt román nyelvű röntgenológiai tankönyvnek (Kv. 1933) s a hasüregi szervek röntgendiagnosztikájáról szóló szakmunkának (Kv. 1937).

Szépirodalmi munkásságot is kifejtett. Ádám Ferenc írói álnév alatt jelent meg Dániel c. regénye (Kv. 1930), melyben a tudományos-fantasztikus irodalom módszerével rajzol meg egy jövendőbeli antikapitalista közös zsidó–arab államot. Román nyelvű publicisztikáját Doctorul álnévvel jegyezte.

-1.- [Kohn Hillel]: Orvos és marxista tudós. Igazság 1968. júl. 21. – Veress Pál: Holnap indulok Hozzád. Egy ifjúmunkás élete. 1977. 122.


Herskovits Izidor (Zazar, 1894. nov. 25. – 1944, Auschwitz) – orvosi szakíró. ~ Jenő és ~ Ferenc testvére. A nagybányai gimnáziumban érettségizett, orvosi oklevelét a kolozsvári egyetemen szerezte (1919). Frontszolgálata után Nagyfentősön, majd Nagysomkúton körorvos; Bécsben a Holtzknecht-klinikán radiológiai szakképesítést szerzett. 1922-től Kolozsvárt folytat magánrendelést, a Zsidó Kórház létesítése után annak röntgenszolgálatát vezeti 1944-ig, egyidejűleg a Charité, majd Park Szanatórium röntgenszakorvosa. Főszerkesztője a kolozsvári Revista Medicală–Orvosi Szemle folyóiratnak (1928–38). Tevékeny szerepet vállalt az EME orvosi szakosztályában és a Paul Ehrlich Orvosegyesületben. Hazai és magyarországi folyóiratokban megjelent közleményeiben (különlenyomatokban is) többek közt a tuberkulózis röntgenterápiájával, a röntgensugárzás okozta ártalmakkal, a húgyszervi kövek röntgenvizsgálatával foglalkozott.

Társszerzője a ~ Jenővel és ~ Ferenccel együtt írt Tratat practic de roentgenologie medicală c. munkának (Kv. 1933), mely Romániában az első gyakorlati radiológiai tankönyv volt, valamint az ugyancsak közös A hasüregi szervek röntgenvizsgálata c. szakmunkának (Kv. 1937).


Herskovits János – *Hasznos Könyvtár


Herskovits Jenő (Zazar, 1889 – 1974. jún. 22. Bukarest) – orvosi szakíró. ~ Izidor és ~ Ferenc bátyja. A nagybányai gimnáziumban érettségizett, oklevelét a kolozsvári egyetemen szerezte (1926). Bukarestben a Sanatorul Central röntgenosztályát vezette; 1945-től haláláig itt röntgenfőorvos. Román, német és magyar szakfolyóiratokban több közleménye jelent meg. Az Orvosi Szemlében közölt dolgozatai közül kiemeljük különlenyomatban is megjelent írásait a krónikus vakbélgyulladás röntgendiagnosztikájáról (~ Ferenccel együtt, Kv. 1928), egy feltűnő eredményről a mellkasi lymphosarcoma röntgenterápiájánál (Kv. 1929) és a röntgenterápiáról mint differenciális diagnosztikus eszközről egy atípusos bordatuberkulózis esetében (Kv. 1929).

Társszerzője ~ Izidorral és ~ Ferenccel a Tratat practic de roentgenologie medicală c. tankönyvnek (Kv. 1933), valamint A hasüregi szervek röntgenvizsgálata c. munkának (Kv. 1937).


Hervay Gizella (Makó, 1934. okt. 10. – 1982. júl. 2. Budapest) – költő. Szilágyi Domokos első felesége. Sokgyermekes szegény családból származott, a tanulás lehetőségéért keményen meg kellett dolgoznia. A középiskolát Zilahon végezte (1952), főiskolai tanulmányait a Szentgyörgyi István Színművészeti Főiskolán kezdte (1952–53), majd a Bolyai Tudományegyetemen magyar nyelv és irodalom szakos diákként államvizsgázott (1956). Akkoriban ismerte meg a szintén költői pályája elején álló, ugyancsak bölcsész Szilágyi Domokost, s ez egész életére, költészetére döntő hatással volt. 1956–57-ben a Napsugár, 1957-től 1959-ig az Ifjúmunkás szerkesztője, 1959 és 1961 között a bukaresti magyar líceum tanára. 1964-től 1966-ig a Művelődés belső munkatársa, egy ideig az Ifjúsági Könyvkiadó szerkesztőségében talál munkát. Életük bukaresti éveinek nehéz anyagi körülményein 1968 és 1971 között ismét az Ifjúmunkás szerkesztőségében kapott állás enyhített.

Magánéletének nehézségein, az újra és újra legyőzni próbált magányon nem segített költői eredményeinek egyre egyértelműbb elismerése (1973-ban írószövetségi és KISZ-díjat kapott). Magányérzése 1976-os Budapestre távozásával csak fokozódott, a súlyos családi veszteségek – Szilágyi Domokos öngyilkossága, majd közös fiuk, Attila (Kobak) halála a bukaresti földrengéskor 1977 márciusában – idegeit végképp megrongálták, nem tudott segíteni rajta a leggondosabb orvosi kezelés sem. Többszöri kísérlet után saját kezével vetett véget életének.

A Forrás első nemzedékével lépett színre. Virág a végtelenben c. verseskötete (1963) költői érzékenységgel fordul a nők sorsa felé, a kint és bent egyaránt újjáépülő világot akarja megragadni. Ekkor még egyformán foglalkoztatja a szocialista építés, a munkatelepek, a falu, a város, az új lakótelepek világa és saját érzelmi teljesedése, a boldog, erőt adó szerelem. Költőnőből költővé azonban a Reggeltől halálig (1966), majd a Tőmondatok (1968) verseiben érik. Kispolgár-album c. korai versciklusában még csak a "korszerűtlen alázat" ellen lázad, a nagyanyák sorsát utasítja el magától, a Tőmondatokban már magára az emberi létre kérdez rá, ennek távlatában gondolja újra a költő a költészet feladatát, a költői beszédet "tőmondatokra" bontva le, mert azt vallja: "az irodalom nem irodalom". Az élet védelmét várja a lírától, vagyis önmagától is ("Ember vagy. Egyedül. Élsz. Védd magad!"). A József Attila-i élményt nem költői hatásként, hanem saját élete véres valóságaként éli át. Ha a Virág a végtelenben a bizonyosság könyve volt, a rákövetkezők a felébredt és részben megválaszolt kételyt kiáltották világgá. A külső díszítőelemek verseiben most már fölöslegessé válnak, valóban a tőmondatok puritánságával, keménységével szól, a képalkotástól a gondolatépítés felé halad. Nyilvánvaló hatással van rá Szilágyi Domokos költészete is. Így 1973-as kötetének címadó verse, az Űrlap például rokonságot őriz olyan Szilágyi-ars poeticákkal, mint a Számvetés és a Hétmérföldes csizma, ugyanakkor válasznak tekinthető. Formailag azonosul és el is különül Szilágyi Domokos költői beszédétől, épp a "tőmondatok" jegyében. A külső világ megértésének további akarásával, ám mégis a belső űr növekedésével jut el olyan lírai csúcsokra, ahonnan ijesztő mélységek nyílnak. "Kitaszítva önmagunkból" lehet csak odáig jutni, ahol a Zuhanások c. oratórium (1977) születik. Tulajdonképpen ez az érzelmi regényként olvasható vers is válasz Szilágyi Domokosnak; A láz enciklopédiája alapmotívuma ismerhető fel benne ("még egy emelet magány"), de önálló nagy lírai mű, sok száz jajkiáltás és gondolati felismerés "szabálytalan" foglalata; "a szerelem szakadékaiban" reménytelenül vergődő nő keresi benne kétségbeesetten az utat a Társ felé, miközben tudja a végső ítéletet: "Rács kettőnk között." S a rászakadó kettős halál azt bizonyítja, hogy ez a kétségbeesés tovább fokozható, a kiszolgáltatottság a sorsnak nem ismer határt. Volt férje, költőtársa és a fiában folytatódó élet megszakadása a legsötétebb tónusú lírához vezeti el, olyan csúcsokhoz-mélységekhez, amelyek Vörösmarty, Vajda, Ady, Juhász Gyula rokonává teszik. Az egyéni fájdalom a Száműzött szivárvány (1980) verseiben s a későbbiekben közösségi méreteket ölt, sőt kozmikussá válik.

Életművének lényeges részét alkotja a Kobak könyve. Nem egyszerű meséskönyv ez, hanem egyidejűleg irodalmi-pszichológiai kísérlet, amennyiben egy kisfiú, Kobak mesél bennük, a szerző csak lejegyzi, esetleg röviden kommentálja az elmondottakat. Formailag is a gyermeki látás-, gondolkodás- és beszédmódot követi, a felnőtteket megdöbbentő kérdéseket tesz fel. Kobak jellegzetesen mai gyermek, aki "régi típusú" meséi mellett (amelyek a tárgyak megszemélyesítésében, a társra vágyásban fejeződnek ki), a gyermeki jóság, tisztaság-naivság történetei mellett rákérdez a technikai világra (autó, traktor, robotgép), de ennél is jellemzőbbek lelki megnyilvánulásai, a felnőttek pszichózisát tükröző magatartásjelek. Az 1966-ban megjelent kötetet 1968-ban követte Kobak második könyve, 1973-ban pedig a Kobak könyve címmel s a gyimesközéploki általános iskola tanulóinak gyermekrajzaival készült gyűjteményes kiadás.

Román versfordításai közül a legjelentősebb Ana Blandiana lírájának tolmácsolása, a Homokóra c. kötet (1971). Riportjai, könyvrecenziói főleg az Ifjúmunkásban jelentek meg. Románul a Tineri poeţi maghiari din România c. antológiában (1979) 11 verse található Tudor Balteş fordításában.

(K. L.)

K. Jakab Antal: H. G.: Virág a végtelenben. Igaz szó 1964/6. – Kántor Lajos: Korszerű alázat. Utunk 1964/19. – Bodor Pál: H. és Kobak könyve; Láng Gusztáv: Értelmes ének. Utunk 1966/47. – Szász János: Egy asszony énekel. Igaz Szó 1967/1; uő: A lírai költészet tragikus dimenziói. A Hét 1978/41; uő: Az utolsó leheletig. Igaz Szó 1982/9. – Király László: Éneket kivonva. Utunk 1969/2. – Metz Katalin: H. G.: Tőmondatok. Igaz Szó 1970/8. – Fábián Sándor: A női önkifejezés szabadságáért. Igaz Szó 1974/6. – Mózes Attila: A szerelem, az emlékek és a magány emeletei. Igaz Szó 1979/2. – Lászlóffy Aladár: H. lelkének családja. Utunk 1982/29.

ÁVDolg. Vass Éva Mária: H. G. "Zuhanások" című oratóriumának stilisztikai elemzése, különös tekintettel a képanyagra. 1976.


Heszke Béla (Marosvásárhely, 1912. okt. 30.) – tanulmányíró, kritikus, esztéta, műfordító. A középiskolát szülővárosában végezte, a kolozsvári egyetemen szerzett magyar–francia szakos tanári oklevelet (1933). Párizsi, brüsszeli és lengyelországi tanulmányút után a brassói kat. gimnáziumban kezdte tanári pályáját, majd a kolozsvári piarista líceumban tanított s a Pásztortűz szerkesztőségének munkatársa volt. Bölcsészdoktorátust Budapesten szerzett (1946), ahol 1945 óta középiskolai, majd főiskolai tanár.

Első írását az Erdélyi Tudósító közölte (1933), tanulmányai, fordításai, színházi kritikái, recenziói itt s a Brassói Lapok, Ellenzék, Keleti Újság, Erdélyi Helikon, Pásztortűz, Gând Românesc, Erdélyi Múzeum, Erdélyi Lapok, az aradi Vasárnap, a budapesti Nagyvilág, Budapester Rundschau, Parlando hasábjain jelentek meg. Tárgyköre – dolgozatokban és szöveggyűjteményekben – főleg a francia irodalmi és színházi élet, délszláv irodalom, népiség, művészetpszichológia, zeneszociológia, fejlődéslélektan. Kolozsvárt fordításában mutatták be Marcel Achard Domino c. vígjátékát (1942), Luigi Pirandello A becsület gyönyöre (1942), Roger Ferdinand Mindenért fizetni kell (1944) és Dario Nicodemi Az árnyék (1944) c. színműveit. A román nyelv, irodalom és művészet ápolója és terjesztője.

Önálló munkái: Brüsszeli délután (francia irodalmi tanulmányok, Brassó 1938); Népiség az új európai irodalomban (Arad 1940); Kis írói arcképek (Kv. 1942); Színház (Színháztörténeti breviárium. Kv. 1944); Magyar–román irodalmi kapcsolatok (tanulmány, Bp. 1954); A román zene története (Bibliotheca Musica, Bp. 1963); Noţiuni de teoria literaturii (tankönyv, Bp. 1969); Az irodalom és a zene koncentrációja a szakközépiskola irodalom-oktatásában (tanulmány, Bp. 1969).


Hét, A1. Temesvárt 1921–22-ben Schiff Béla szerkesztésében és kiadásában megjelent társadalmi, politikai és szépirodalmi hetilap. A szerkesztő írásai mellett közölte Bardócz Árpád, Endre Károly, Ferenczy József, Kozmuth Artúr, id. Kubán Endre, Kimmel Károly, Stepper Vilmos, Szabolcska Mihály és Vuchetich Endre cikkeit, verseit, karcolatait és műfordításait.

(Sz. J.)

2. Aradon 1926. jan. 1-jén indult politikai, társadalmi és kritikai hetilap. Főszerkesztője Bihari Tibor, felelős szerkesztője Károly József. Munkatársai közt volt Franyó Zoltán, Krenner Miklós, Kuncz Aladár, Molter Károly, Tabéry Géza. Négy szám után megszűnt.

(U. J.)

3. A Szocialista Művelődési és Nevelési Tanács társadalmi-politikai-művelődési hetilapja. 1970. október 23-án indult Bukarestben. Alapító főszerkesztő Huszár Sándor, az 1983/44. számtól főszerkesztő Lázár Edit. Főszerkesztő-helyettesek: Gálfalvi Zsolt (1970–71), Földes László (1970–73), Márki Zoltán (1973–75), Horváth Andor (1975–83), az 1983/44. számtól Barabás István. Szerkesztőségi titkár az alapítástól 1986-ig Kovács András. A romániai magyar sajtó történetében az első olyan hetilap, amely – miként a havi folyóiratok közül a Korunk – rendszeresen foglalkozik a társadalmi és politikai élet, az irodalom, színjátszás, film, zene, képzőművészet mellett a közművelődés, történelemtudomány, műszaki és természettudományok időszerű kérdéseivel, nyomon kíséri a legfontosabb vitákat és megjelenő műveket akár a művészetek, akár a tudományok minden területéről. Indulásától kezdve (1974-ig 20 oldalas számokban) korszerű információkat közvetít Romániából és a nagyvilágból, a nyitottság és alkotó gondolkodás jegyében, a nemzetiségi életre és öntudatra eső erőteljes hangsúllyal.

Programadó vezércikkében a szerkesztőség leszögezte: "A Hétnek a sokoldalúan fejlett szocialista társadalom felépítése sokrétű feladatait kell – sajátos jellegének megfelelő formában – alkotó vizsgálat alá vennie. Tájékoztatást kell nyújtania arról a nagyszabású szervezőmunkáról, amely a párt irányításával a gazdasági-társadalmi élet vezetési formáinak és módszereinek, végső fokon tehát a szocialista termelési viszonyok tökéletesítésének érdekében az országban folyik."

Ilyen sokirányú lap legfőbb szerkesztési problémája az egyensúly biztosítása. Évfolyamait olyan egység jellemzi, amelynek összhangját a munkatársak egyéni véleménynyilvánítása, szabad vizsgálódása, szemléleti és stiláris különbözősége adja meg. Méliusz József, aki írói, közéleti tekintélyével támogatta a lap törekvéseit, az egyik TV-adásban úgy jellemezte a lapot, mint amelyik mindig meg tudta találni a maga helyét a változó időben. A tízéves évfordulón Huszár Sándor főszerkesztői számvetése a lap fő erényét abban látta, hogy "a köréje sereglett és az élet szinte minden területén tevékenykedő munkatársi gárdát egyetlen gondolat köti össze: a cselekvés gondolata. Az országért, a nemzetiségért – önmagunkért való cselekvés ösztöne hoz egy akolba. Ilyen értelemben A Hét a romániai magyar értelmiség cselekvő életérzésének kifejezője: a társadalmi cselekvés egy modelljének kifejezője."

A lap közéleti témájú publicisztikája az időszerű belpolitikai, ritkábban világpolitikai kérdésekre összpontosítja figyelmét. Ideológiai és gazdasági tájékoztatást nyújtó anyagai (Gáll János, Sztranyiczki Gábor, Vorzsák Álmos) napjaink kötelező sajtószintjét tükrözik. Élénk színfolt a Napirenden rovat, jegyzetekkel, kisriportokkal, a Fórum felcímmel jelentkező olvasói visszhangokkal; a romániai magyar sajtóban legkövetkezetesebben közli az olvasói véleményeket, nemcsak akkor, ha azok támogatják a lap írásait, hanem ha bírálják vagy cáfolják is azokat. (Évente mintegy 1000–1500 levél érkezik a szerkesztőségbe.) A Nemzetközi Kilátó a nagyvilág új, fontos jelenségeit szemlézi (Kászoni Zoltán István, Németh Csaba); hazai szerzők mellett mintegy félszáz külföldi munkatárs biztosítja a lap nemzetközi témájú anyagainak frissességét és változatosságát.

Rendszeresen jelentkező riportjaiban a romániai valóság új jegyeit, a társadalmi élet mozgását, hagyományok megújulását, szokások változásait mutatja be; a riportokban erőteljes hangsúlyt kapnak a nemzetiségi öntudat, a román–magyar együttélés, a helytörténeti kutatások kérdései. A lap egyképpen teret ad a hagyományos megmódolású riportnak (Dali Sándor, Dános Miklós 1974-ig, Vajnovszki Kázmér), a szociológiai fogantatású tényfeltárásnak (Rostás Zoltán, Tófalvi Zoltán) vagy a szépirodalmi ábrázolás és a szociográfiai tényszerűség elemeit ötvöző riportírásnak (Beke György, Marosi Barna).

Kritikák, esszék, tanulmányok alkotják az irodalmi rovat gerincét. (Rovatvezető haláláig, 1981-ig Baróti Pál, azóta Szávai Géza és Adonyi Nagy Mária.) A heti 12 oldalas számokra való áttérés óta a lap verset nem közöl. A prózai műfajok közül a tárcanovellát pártfogolja, mint amilyenek Huszár Sándornak a bukaresti magyar értelmiségi mai életérzését kifejező írásai. E rovatban jelent meg folytatólagosan Méliusz József regényes esszé-sorozata, amely kötetben Tranzit kávéház címet kapott. Irodalomkritikával, irodalmi tárgyú esszével, tanulmánnyal leggyakrabban Bernád Ágoston, Bretter György, Csehi Gyula, Cs. Gyímesi Eva, Egyed Péter, Fábián Ernő, Földes László, Gálfalvi Zsolt, Gáll Ernő, Horváth Andor, Kovács János, Láng Gusztáv, Molnár Gusztáv, Rácz Győző, Szász János, Szávai Géza, Szilágyi N. Sándor, Tóth Sándor volt vagy van jelen. Az irodalmi örökséggel foglalkoznak Huszár Sándor irodalomtörténeti esszéi (Szabó Dezsőről, Ioan Slavici-ról). Marosi Ildikó és Szekernyés János a romániai magyar irodalomtörténet köréből közöl fontos részadatokat – utóbbi a Bánság irodalmi helytörténésze –, Beke György interjúi a magyar–román irodalmi és művészeti kapcsolatok személyes vonatkozásait kutatják.

Színházi rovatában a lap kritikával kíséri a jelentősebb erdélyi magyar színházi bemutatókat, rendszeresen beszámol a bukaresti színházi életről. Kacsir Mária rovatszerkesztőn kívül leggyakrabban Gálfalvi Zsolt, Lőrinczi László, Oláh Tibor, Páll Árpád, Rácz Győző közöl színibírálatot, drámatörténeti tanulmányt. A filmkritikát mindvégig Halász Anna jegyezte. A képzőművészeti anyagok gondozója előbb Ágopcsa Marianna, Adonyi Nagy Mária, majd Kászoni Zoltán István; a lap grafikai szerkesztője 1978-ig D. Varga Katalin, majd halála után Szilágyi V. Katalin, a rovat főbb munkatársa Erdélyi Lajos, Mezei József, Murádin Jenő. A zenei rovat a hazai zenei élet rendszeres fóruma; főmunkatársa László Ferenc, gyakran közölt az első időkben Vermesy Péter, mindvégig Rónai István.

A lap tudományos oldalai átfogják a történelem, szociológia, filozófia, pedagógia s a reáliák, műszaki tudományok minden területét; nagy teret szentelnek a jelentősebb, Romániában megrendezett nemzetközi tudóstalálkozóknak, előmozdítva e keretben Romániának Magyarországgal s a többi szomszédos állammal való tudományos-kulturális kapcsolatát. A rovatot haláláig, 1977-ig Dankanits Ádám vezette, utóda a társadalomtudományi közlemények szerkesztője, Rostás Zoltán. A történelmi vonatkozású közlemények elsősorban a romániai magyar nemzetiség múltját, a román–magyar együttélés mozzanatait tudatosítják (Csetri Elek, Demény Lajos, Egyed Ákos, Fazekas János, Jakó Zsigmond, Spielmann József). A pedagógiai-lélektani témájú írások Baróti Judit gondozásában a korszerű oktatás kérdéseit tárgyalják, különös tekintettel az anyanyelvű oktatás fontosságára (Fey László, Kovács Nemere). Ágoston Hugó rovatvezető a tudományos oldalakat tartja nyitva minden modern, új ismeret, alkotó gondolat előtt; a lap érdeme, hogy magyar nyelven közlő tudományos szerzőgárdát alakított ki maga körül, amely a korszak szintjén tájékoztatja olvasóit és vonja be őket a műszaki, tudományos fejlődés időszerű problémáiba. A leggyakrabban jelentkező nevek e cikkek alatt: Bakk Miklós, Barabás Endre, Bitay László, Daróczi Szabó Árpád, Dóczy Tamás, Jenei Dezső, Létay László, Mandics György, Németh János, O. Bogáthy Zoltán, Ondrejcsik Kálmán, Puskás Attila, Salló Ervin, Semlyén István, Spielmann Mihály, Sz. Benedek István, Veres József, Vörös Előd. A szerzők teljes névsorát megközelítően sem lehetne felsorolni, a lap 2121 külmunkatársat tart számon.

Ilyen népes szerzői gárda szerepeltetése el sem képzelhető a szerkesztés demokratikus nyíltsága nélkül. A lap hasábjain néhány fontos művelődési kérdésben tisztázó erejű vita bontakozott ki: a zenei anyanyelv ügyében 1972-ben (László Ferenc, Szabó Csaba, Rónai István, László Bakk Anikó, Vermesy Péter, Horváth Tibor, Szenik Ilona), a népművészet korszerűségéről ugyancsak 1972-ben (Huszár Sándor, Sylvester Lajos, Végh Olivér, Balogh Edgár, Kabay Lisette, Szőcs István, Láng Gusztáv, Bandi Dezső, G. Olosz Ella, Péntek János, Kovács Nemere), továbbá a vidéki értelmiség helyzetéről és a család szerepéről a változó világban. Kerekasztal-beszélgetést adott közre a népi táncról Tófalvi Zoltán 1977-ben. Az alkotó gondolkodtatás népszerű rovata a Golyóstoll (Horváth Andor).

A ~ 1978 óta évkönyveket jelentet meg, negyedévenként tudományos mellékletet is kiad *TETT címmel, valamint 1977 februárjától *Könyvbarát c. mellékletet (1981-ig szerkesztette Baróti Pál); ez utóbbi a Romániában megjelenő magyar, román, német nyelvű könyvek válogatott jegyzékét tartalmazza, könyvismertetéseket, a könyvkiadással kapcsolatos interjúkat közöl. Patronálja a lap a székelyudvarhelyi Népszínházat, szervezőmunkája nyomán jött létre a képtár az Arad megyei Zerinden s a kovásznai állandó képzőművészeti kiállítás; pártfogolja a szárhegyi képzőművészeti tábort.

(B. Gy.)

Kovács János: Beszélgetés A H. arcéléről. Interjú Huszár Sándorral, Földes Lászlóval és Gálfalvi Zsolttal. Igaz Szó 1970/11. – Koch Ferenc: A H. természettudományos írásai. Korunk 1972/1. – Cseres Tibor: Válasz egy bukaresti körkérdésre. Élet és Irodalom, Bp. 1977. márc. 19. – Morvay Zoltán: Mi is az a népszínház? A H. kerekasztal-megbeszélése Székelyudvarhelyen. A Hét 1977/44. – Rostás Zoltán: Figyelem az ország életét... A Hét 1978/18; uő: Mit vár az olvasó A H.-től? A Hét 1979/14. – E. Fehér Pál; Nota bene. Élet és Irodalom, Bp. 1980/41. – Graur János: A H. egy évtizede. Beszélgetés Szekernyés János szerkesztővel. Szabad Szó 1980. okt. 26. – Huszár Sándor: Nem az ünnep, az erőgyűjtés napja; Gáll Ernő: További jó munkát!; Beke György: Krónikások közérzete. A Hét 1980/43. – Zöldi László: Tízéves A H. Élet és Irodalom, Bp. 1980/43. – Enyedi Sándor: A H. színházi évkönyve. Magyar Nemzet, Bp. 1983. jan. 5.


Hétfői Hírlap1. Kolozsvárt Hajdú Zoltán és Bálint Zoltán szerkesztésében 1921. jún. 13. és aug. 15. között megjelent politikai és közgazdasági hetilap. A szerény, alig négylapnyi terjedelmű kiadvány gyorshírekben igyekezett beszámolni a fontosabb napi kérdésekről.

2. A Kolozsvárt 1921 és 1931 közt megjelenő *Sport c. lap új címe 1927-től ~.

3. Erdélyi ~ – az 1928. márc. 19. és dec. 24. között (összesen 39 szám) megjelent politikai, közgazdasági és társadalmi hetilap a kolozsvári Lapkiadó Rt. főlapjának, a Keleti Újságnak az olvasótáborát volt hivatva a hétvégi eseményekről tájékoztatni. Változatos tartalmát rangos munkatársi gárda biztosította. Kádár Imre mint főszerkesztő vezércikkeket, Kőmíves Lajos irodalmi riportokat, Gaál Gábor színibírálatokat írt, Diamant Izsó a Közgazdaság rovatban közölt cikkeket. A 26. számtól a szerkesztést Kádár Imrétől és Seress Józseftől Ligeti Ernő vette át, aki a vasárnaponként történő országos érdekű eseményekről szóló telefon- vagy távirat-tudósítás, pályázat hirdetésével, valamint a művészeti tárgyú híranyag bővítésével igyekezett a lap tartalmát élénkíteni. Közleményei dokumentumértékűek.

4. Brassóban 1934. dec. 10. és 1935. febr. 4. között Vértes Imre szerkesztésében megjelent helyi érdekű politikai-társadalmi hetilap. Célkitűzése szerint hétfőn kora reggel az olvasóhoz juttatta a vasárnapi sporteseményeket és a legfrissebb híranyagot.


Hétfő Reggel – politikai hetilap Aradon 1930 és 1932 között. Felelős szerkesztő Kocsy Jenő. 1930 decemberétől alcíme, 1931. febr. 23-tól főcíme Rendkívüli Újság. Munkatársai közé tartozott Krenner Miklós.


Héthelyi Sándor – Beier Sándor írói neve


Heti Magazin – Temesvárt 1933. dec. 8. és 1934. máj. 19. közt szombatonként megjelent színvonalas hetilap Fenyves László (a későbbi Ferencz László) szerkesztésében. Felelős kiadója G. Farkas Sándor. Hasábjain Franyó Zoltán, Gárdonyi István, Méliusz József is szerepel írásaival, munkatársa Juhl Mór orvosi szakíró, szociológus.


Héti Sándor – Halász Sándor álneve


Heves Ferenc (Máramarossziget, 1903. aug. 4. – 1973. aug. 26. Konstanca) – közíró. ~ Renée férje. Középiskoláit Beregszászban, Nyíregyházán és szülővárosában a Református Kollégiumban végezte (1921). Magántisztviselő, előbb a Máramarosi Független Újság, majd a Máramaros c. hetilap szerkesztője (1923–26); jogot hallgatott a kolozsvári egyetemen (1930–34). Részt vett a marosvásárhelyi Új Szó szerkesztőbizottságában, majd az RKP illegális erdélyi sajtóbizottságának tagja (1933–40). Mint kommunistát 1941-ben, a II. világháború kitörése után internálták, a dunántúli Kistarcsáról csak 1945-ben szabadult. Hazatérve Kolozsvárt pártaktivista, meghívott előadó a Bolyai Tudományegyetemen (1947–50), majd Bukarestben a Nemzeti Bank tisztviselője haláláig. Első írása a Máramarosi Újságban jelent meg (1922). Avantgardista verseivel szerepelt Vajda Miklós, Szántó Pál, Győr Ferenc és Erg Ágoston Bécsben tanuló erdélyi diákok társaságában a Fiatalok könyve c. antológiában (Julius Fischer Verlag, Bécs 1924), majd barátjával, Erg Ágostonnal összeállították Groteszk plakát c. verseskönyvüket, melyet a bécsi Fundamentum Verlag jelzésével Máramarosszigeten nyomtak ki (1926). Mint közíró a Nagyváradi Friss Újság állandó munkatársa (1936–40), az internálásból hazatérve az Utunk, Korunk, Brassói Lapok, Igazság és Romániai Magyar Szó, ill. Előre számára írt politikai cikkeket, könyvismertetéseket. Felidézte a munkásmozgalom erdélyi hőseinek emlékét: kapcsolatait Déri-Deheleanu Gyulával, Józsa Bélával, Kovács Katona Jenővel, Brassai Viktorral. Bukaresti barangolás c. cikksorozatában (Igazság 1966–67) a fővároson kalauzol végig, megírja Erg Ágoston élettörténetét (Korunk 1973/2), a hazai és nemzetközi munkásmozgalom hagyományait ismerteti.

Halála után megjelent munkája: Heves Renée életútja (Balogh Edgár előszavával, szemelvényekkel, 1975).

Fábry Zoltán: Tartalékaktivizmus. Korunk 1927/1; újraközölve Korparancs. Pozsony 1934. 37–42.


Heves Renée (Tasnád, 1902. okt. 11. – 1944. jún. 11. után, Auschwitz) – író. ~ Ferenc felesége. Rabbicsalád konzervatív előítéleteivel szembeszállva hat elemi osztály elvégzése után önszorgalmával szerezte meg korszerű irodalmi, történelmi és szociológiai műveltségét. 1928-tól egy kolozsvári fűrészmalom alkalmazottja, 1931-től a Magántisztviselők és Kereskedelmi Alkalmazottak Szakszervezetében tevékenykedett és marxista szemináriumot vezetett.

Első írásai a baloldali Új Szóban jelentek meg (1935–36), majd a Független Újság és a Nagyváradi Friss Újság munkatársa. 1938-tól a kolozsvári Munkás Athenaeum női csoportjának vezetésében vett részt, s írásaival a Korunk és Brassói Lapok hasábjain is jelentkezett. Tárgyköre a nőmozgalom, a dolgozó nők szociális helyzete, a nő szerepe a világirodalomban és a politikában. Írt Lorántffy Zsuzsannáról, Petrőczi Kata Szidóniáról, Árva Bethlen Katáról, Varga Katalinról, Teleki Blankáról, Ady asszonyairól, Kaffka Margitról és Bédy-Schwimmer Rózáról, a Temesvárról indult békeharcosról. Miután kommunista férjét 1941-ben letartóztatták és elítélték, irodalmi működése a kistarcsai internálótáborba küldött leveleire korlátozódott. 1944-ben deportálták, a gettóban is szociális munkát végzett. Cikkeiből, leveleiből szemelvényeket jelentetett meg életrajzával együtt a Politikai Könyvkiadó (Heves Ferenc: Heves Renée életútja 1975).

Balogh Edgár: A sárga rózsa útján. Korunk 1964/5; újraközölve Én tintás esztergapadom. 1967. 92–94.

ÁVDolg: Szabó Etelka: H. R. publicisztikai munkássága. 1968.


Hevesi József, családi nevén Hevesi Mónár (Arad, 1948. máj. 5.) – közíró, költő. A nagyszalontai Arany János Líceumban érettségizett (1966), a marosvásárhelyi Egészségügyi Technikum hallgatója (1968–70), ugyanott az OGYI-ban szerzett orvosi diplomát (1976). Ágyai krónika címen az Arad megyei Ágya egészségügyi viszonyairól készítette államvizsga-dolgozatát. Előbb a moldvai Micleşti községben (1976–80), majd Seprősön körorvos. Első írása a Korunkban jelent meg díjnyertes diákpályázatként (1964), az Aeskulap, Gînduri Studenţeşti, Athenaeum, Thália főiskolás lapok, a Fellegvár, Jövendő ifjúsági mellékletek munkatársa, versekkel a Művelődés, Igaz Szó, Ifjúmunkás hasábjain, jegyzeteivel, népgyógyászati tanulmánnyal A Hétben jelentkezett, a Vörös Zászló, Vörös Lobogó, Falvak Dolgozó Népe, Brassói Lapok közli írásait.

Jámbor Gyula: Körorvos, a század vége felé. Vörös Lobogó 1982. ápr. 4.


hídverés – mindama kezdeményezések gyűjtőfogalma, amelyek a román–magyar közeledést a két nép íróinak és művészeinek összefogása révén igyekeztek előmozdítani. Legígéretesebbnek az ún. Váradi Hídverés látszott. Közvetlen előzménye az a vita volt, amelyet 1935 nyarán Victor Eftimiunak mint a Román Pen Club elnökének Nagyváradról keltezett tiltakozása a Daday Lorándot sújtó hadbírósági ítélet ellen, valamint Octavian Gogának mint Az ember tragédiája román fordítójának tervezett beválasztása a Kisfaludy Társaságba a nagyváradi román és magyar nyelvű sajtóban kiváltott. A Familia ötpontos körkérdésére Zilahy Lajos, Babits Mihály, Illyés Gyula, Mihail Sadoveanu, Lucian Blaga, Camil Petrescu és társaik – összesen 13 magyar és 12 román író – tollából érkező válaszokból világosan körvonalazódott, hogy az állandósult politikai feszültségek légkörében a kulturális együttműködés legfőbb kerékkötője a bizalmatlanság egymással szemben. Ezért vetődött fel egy Nagyváradon és Biharfüreden tartandó román–magyar írói találkozó gondolata. A szervezés munkáját M. G. Samarineanu, a Familia főszerkesztője és Tabéry Géza vállalta magára Tiberiu Moşoiu egyetemi tanárnak, Nagyvárad polgármesterének s egyben a Román Képviselőház alelnökének támogatásával, aki az illetékes kormánykörök, nevezetesen Nicolae Titulescu külügyminiszter hozzájárulását is megszerezte. Ugyancsak az ő javaslatára Nagyvárad város törvényhatósága huszonötezer lejes alapítványt létesített magyar művek román nyelvű és román művek magyar nyelvű kiadására, s pályázatot tűzött ki egy magyar nyelvű román irodalomtörténet elkészítésére.

A találkozó e biztató előzmények ellenére sem valósulhatott meg. Részben azért, mivel a nemzetközi helyzet nem kedvezett az ilyenszerű kapcsolatfelvételnek, részben pedig azért, mivel a KZST meghívására erdélyi felolvasó körútra készülő Babits Mihálytól és feleségétől, Török Sophie-tól a Művészeti Felügyelőség egy közelebbről meg nem határozott miniszteri döntésre való hivatkozással megtagadta a fellépési engedélyt. Az ügy áldatlan sajtóvitába torkollott, Babits Mihály pedig a Nem megyek Biharfüredre c. nyílt levélben határolta el magát a találkozóra készülő magyarországi íróktól. Ilyen körülmények között Tabéry Géza kénytelen volt közölni Zilahy Lajossal, Octavian Goga Kisfaludy Társaság-beli tagságának és a tervezett írói találkozónak a szószólójával, hogy visszalép a szervezés munkájától.

A váradi hídveréskor elvetett mag így csak a háborút követő években szökkenhetett szárba, amikor a Familia emlékezetes ankétján leszögezett alapelveket kiindulópontnak tekintették a román–magyar kultúrkapcsolatok fejlesztésében.

(K. K.)

A váradi hídverés. – Pionierii de la Oradea. A Familia-ankét anyagának kétnyelvű kiadása. Szerkesztette Kemény G. Gábor, bevezeti Gáldi László. Bp. 1946. – Engel Károly: Hídverők példája. Korunk 1970/6. – Dávid Gyula: Váradi hídverés – 1935. Közli Találkozások. Kv. 1976. 199–208. – Bitay Ödön: "A megegyezés ideje elérkezett". Egy kevéssé ismert közeledési kísérlet 45. évfordulójára. Új Élet 1980/16.


Hídverők – 1971-ben az Aranka György Irodalmi Kör felbomlása után alakult irodalmi-közművelődési fórum Marosvásárhelyt. Míg az Igaz Szó *Műhely c. irodalmi köre az írók és olvasók között teremtett kapcsolatokat, a ~ csoportja Bartis Ferenc költő, az Új Élet szerkesztője vezetésével, a KISZ és a szakszervezetek védnöksége alatt fiatal tehetségek önképzésére és széles körű népművelésre törekedett. Tízéves fennállása során 493 találkozót szervezett az ország minden részében, a társadalom minden rétegében érdeklődést keltve az irodalom értékei iránt. 1980-ban beolvadt az *Igaz Szó Irodalmi körébe.

Marosi Péter: Ahány kör, annyi szokás. Utunk 1976/25.


Hilf László, 1943-tól Híves (Nagyvárad, 1892. dec. 20. – 1968. jún. 2. Budapest) – újságíró, szerkesztő, színműíró. Színiiskolai növendék volt, újságírói pályára lépett. 1918–19-ben a nagyváradi Tiszántúl szerkesztője; egy árvízi riportjáért fél évi börtönre ítélte a hadbíróság, büntetését Tecuci-ban töltötte le. Hazatérve a Magyar Szó munkatársa, 1921-től a Nagyváradi Napló belső munkatársa, a napilap gyermekmellékletét szerkeszti. 1928-tól Szegeden élt, a tanyai lakosság számára szerkesztett Tanyai Híradó c. hetilapot (1939–40).

Tárcái, kritikái és tanulmányai jelentek meg a lapokban és folyóiratokban. A fronton c. zenés darabjával (1917) és Gara Ákossal közösen szerzett, Krámer Ödön zenéjére írt Három a tánc c. operettjével (1918) már az I. világháború alatt bemutatkozott a nagyváradi színpadon, 1919 után itt s a kolozsvári Magyar Színház műsorában a következő darabokkal szerepelt: Bújócska (Korda Bélával közösen írt négyfelvonásos, Nv. 1921); Inkább a börtön (jelenet, Kv. 1923); Árnyékok (egyfelvonásos); Bohócok (egyfelvonásos); Johannes mester.

Írói neve Szegedi Hilf László, álneve Hámory László.


Hír, A – progresszív, független politikai napilap 1932. okt. 4. és nov. 1. között Kolozsvárt, Halász József szerkesztésében. Célkitűzései közé tartozott a nemzeti kisebbségek egyenlősége s a szociális igazság hirdetése, a korrupció leleplezése. Híranyaga kifejezetten fasisztaellenes; szórványosan beszámol a Szovjetunióban folyó építőmunkáról, valamint az európai értelmiség békemozgalmáról is, közölve Romain Rolland hágai felhívását. Irodalomtörténeti adalék az író Nagy István meghurcoltatásáról szóló beszámolója az okt. 28-i szám első oldalán. A gazdasági válságtól sújtott kisemberek küszködéséről Gerő Sándor közölt benne színes riportokat.


hírlapirodalom*sajtótörténet


Hírnök, A – kéthetenként, majd havonta megjelenő társadalmi és művészeti folyóirat; P. Trefán Leonárd egy általa 1903-ban alapított római katolikus hitbuzgalmi közlönyből alakította át az 1921. évfolyam 7. számától fogva. A szerkesztés munkájában hosszabb-rövidebb ideig részt vett P. Boros Fortunát, Pap-Jánossy Béla, P. Németh Gellért és Petres Kálmán is. Utolsó évfolyama az 1942-es.

Állandó rovatai közül az "Ismeretterjesztő cikkek, tanulmányok" a legtartalmasabb, színvonalát a romániai magyar művelődési élet jeles szakembereinek közreműködése biztosította. Munkatársai közé tartozott többek közt Balogh Ernő, Bíró Vencel, Bitay Árpád, Buday Árpád, György Lajos, Hirschler József, Juhász Kálmán, Kelemen Lajos, Kristóf György, Márki Sándor, Roska Márton. Hasonló felekezetfelettiség jellemzi – főként a 20-as években – a folyóirat szépirodalmi anyagát is: hasábjain gyakran találkozunk Gyallay Domokos, Gyalui Farkas, S. Nagy László és Szombati-Szabó István írásaival. Ez a szélesebb perspektíva azonban fokozatosan a kortárs katolikus irodalom ismertetésére szűkült. A törekvést hazai viszonylatban Dsida Jenő, Flórián Tibor, Hanzéros Géza, Kiss Jenő és Pakocs Károly, európai tekintetben Paul Claudel, Giovanni Papini, Rónay György, Thurzó Gábor neve fémjelzi.

Figyelemre méltó következetességgel vállalkoztak a munkatársak – elsősorban Józsa János, Jaklovszky Dénes, Khell István – a román és orosz irodalom klasszikusainak bemutatására. A Szemle-rovat irodalmi, színházi és képzőművészeti bírálatainak hangvételét P. Jánossy Béla és Szopos Sándor konzervativizmusa határozza meg, amíg azonban P. Jánossy polemikus célzatú kirohanásai a Napkelet és az Erdélyi Helikon irányvonala s egyes írók, így Tamási Áron ellen legfeljebb a két világháború közötti állapotok kórtünete, addig Szopos Sándor művészetelméleti eszmefuttatásai nem egy reprezentatív életmű jobb megértését segítik elő.

Ikonográfiai szempontból a számos író- és művészportré, valamint Hankó János, Szopos Sándor és Tóth István könyvgrafikái emelik a lap dokumentáris értékét.

Sorozatot adott ki A Hírnök Könyvei címmel (1927–29), s rendszeresen megjelentette A Hírnök Zsebnaptára c. kiadványt (1930–40).

(K. K.)


Hirschler József (Újpest, 1874. márc. 17. – 1936. nov. 17. Kolozsvár) – művészeti író. Tanulmányait Bécsben és Rómában végezte, 1906-tól Kolozsvárt plébános, majd kanonok, pápai prelátus. Ő alapította a kolozsvári Marianum leánynevelő intézetet, egyházi folyóiratok munkatársa, a *Művészeti Szalon főszerkesztője. Elméleti írásainak tanúsága szerint a neotomista bölcselet híve volt; tanulmányokat írt Assisi Ferenc és Aquinói Tamás gondolatvilágáról.

Fő munkaterülete a művészeti alkotások vizsgálata. Írt egyes motívumoknak (például a keresztnek) az egyházművészetben játszott szerepéről, foglalkozott a Vatikánban található műalkotásokkal. E témakörben jelent meg Római Tanulmányok c. sorozatának két kötete: A Vatikán és művészete (Kv. 1926; 2. kiadás A Vatikán művészete, Kv. 1929) és Szent Péter temploma Rómában (Kv. 1927). Tervbe vett Dante Tanulmányok c. sorozatának I. könyvéből első részként jelent meg Dante Pokla c. munkája (Kv. 1929). Úti emlékezése: Island (függelékben idősb Xántus János cikke a sziget felszíni formáinak kialakulásáról, Kv. 1930).

Petres Kálmán: Dr. H. J.: A Vatikán művészete és élete. Pásztortűz 1926/11. – Gyalui Farkas: Dr. H. J.: Szent Péter templom Rómában. Pásztortűz 1928/7. – Kováts József: Dante-könyv Erdélyben. Pásztortűz 1930/1. – Babits Mihály: Dante Pokla. Írta dr. H. J. Erdélyi Helikon 1930/3. – Rózsa József: Dr. H. J. 1874–1936. Pásztortűz 1936/22.


Hitel 1. Újság formájú félhavi szemle. 1935. jan. 1-től jún. l-ig hat száma jelent meg Kolozsvárt, ebből az április–májusi összevont. Felelős szerkesztő Koós Kovács István, szerkesztőségi titkár Makkai Ernő (az 5. számig). Megindítása és tényleges szerkesztése Venczel József és Makkai László nevéhez fűződik, akik elégedetlenek voltak az Erdélyi Fiatalok Szabó Dezső-s tájékozódásával s tárgyilagosabb, szociológiai-szociográfiai-statisztikai megvilágításban akarták bemutatni a valóságot. "A változásra ítélt s meg is változott erdélyi magyar körülmények első nemzedéke vagyunk" – vallják a szerkesztők, céljuk "rokon felfogású emberek közös munkára szövetkezése".

Az erdélyi magyarság kritikai önismeretét szorgalmazva a lap nemcsak a fiatal értelmiség nevelését tekinti feladatának, hanem a művelődés, a tudományosság széles körű terjesztését is. Jellemző a magyar kisebbség elsősorban kulturális egységként való tételezése s a népi szemléletből táplálkozó új szociális élményvilág. Hivatásuknak tekintik a román–magyar és szász–magyar művelődési kapcsolatok ápolását. Juhász István, Kéki Béla, Makkai László, I. Nagy Géza, Venczel József kulturális és gazdaságpolitikai cikkei mellett a lap szépirodalmat is közölt Bözödi György, Flórián Tibor, Szabédi László, Szemlér Ferenc, Toldalaghi Pál tollából. Az együttélő népek közeledését szolgáló írások közül jelentősek Wolf von Aichelburg, Makkai László, Grigore Popa, Szemlér Ferenc, Vásárhelyi Z. Emil tanulmányai, írásai, továbbá Dsida Jenő, Szemlér Ferenc, Makkai László fordításai Arghezi, Bacovia, Blaga, Adolf Meschendörfer költészetéből. A munkatársak közt szerepel Cselényi Béla, Heszke Béla, Kiss Jenő, Szenczei László, Tóth Zoltán, Vigh Károly is.

"Könyvekről" rovatában a lap kortárs magyar írók (Kovács György, Illyés Gyula, Szemlér Ferenc, Szerb Antal, Darvas József, Schöpflin Aladár, Tamási Áron) munkáit recenzálta.

sz. [Szász Endre]: Fiatalok és legfiatalabbak. Keleti Újság 1934. dec. 30. – S. I. [Sulyok István]: Előre fiúk...! Erdélyi Lapok 1935. jan. 5. – Kacsó Sándor: Meddő értelmiség. Brassói Lapok 1935.

2. Az eredetileg nagy alakú ~ helyébe 1936-ban Venczel József ugyanezen címmel, de új számozással negyedévenként megjelenő, oktáv alakú szociálpolitikai folyóirat megindulását kezdeményezte. A lap négy éven át folyamatosan megjelent, az 1940/1-es számot azonban csak egy év múlva követte az 1940–41/2-es szám, majd az összevont 3–4-es. 1942 áprilisától havonta jelenik meg "Nemzetpolitikai szemle" alcímmel 1944 augusztusáig. Szerkesztői: Albrecht Dezső, Kéki Béla, Venczel József, Vita Sándor. Kívülük a lap főbb munkatársai jogismeretben Mikó Imre, művelődéspolitikában Bözödi György, Debreczy Sándor, Domokos Pál Péter, Lazányi Endre, Lőrinczi László, Vita Zsigmond, Vásárhelyi Z. Emil, gazdaságpolitikában Asztalos Sándor, Oberding József György, Petrovay Tibor, egészségügyben Heinrich Mihály, Nagy András, Parádi Kálmán, társadalomkutatásban Szabó T. Attila (adatokkal Bitay Pál, Illyés Elemér, Kelemen Béla, Kós Balázs, Nagy Ödön, Nonn György, R. Szeben András), irodalomban-művészetben Bíró József, Kiss Jenő, Kováts József, Szabédi László. Műmellékleteken Debreczeni László, Gy. Szabó Béla, Szervátiusz Jenő szerepel.

A lapot indulásakor erős bírálatok érték a felelős szerkesztő- és kiadóként is szereplő Albrecht Dezső tekintélyuralmi irányzatú, új rendiségi szellemet képviselő írása miatt, de ez a ~ fiatal munkatársai és olvasói között is ellenkezésre talált. A lapban a reális honi feladatvállalás került előtérbe. Amikor Tamási Áron egységbe szólította a cselekvő erdélyi magyar ifjúságot, a ~ is részt vett a Vásárhelyi Találkozó előkészítésében és ülésein, majd egész számot szentelt az eseménynek Tamási elnöki megnyitójával az élen (1937/3). "A hitel tágas értelemben hinni és hihetni egymásnak" – hangsúlyozták a szerkesztők átfogó programjukat a közös cél, az önismeretre való törekvés jegyében, Széchenyi István reformszemléletét idéző ama felfogásuk szerint, melyet különben Széchenyi Hitel c. 1830-as alapműve első kiadásának felnagyított címbetűi is jelképeztek a folyóirat borítólapján. A valóságfeltárással, ami számukra az erdélyi magyarság gazdasági-politikai, társadalmi, művelődési viszonyainak ismeretét jelenti, a fiatal értelmiség népnevelésre való tudományos felkészítését kívánták szolgálni. Az ellentéteket áthidaló közösségi munka szükségességét hirdették, leszögezve az 1937/1-es számban kezdődő rovatuk élén: "Eszmék és elvek cím alatt szabad teret nyitunk a véleménynyilvánításnak, anélkül hogy a különböző állásfoglalásokat magunkra mindenben kötelezőnek tartanánk."

A II. világháború éveiben, amikor a baloldal kiszorul a közéletből s a valóságlátást a magyar uralkodó osztályok támadó politikája árnyékolja be, felerősödik újra Albrecht Dezső jobbszárnya. Az új erdélyi munkatársak (köztük Bakk Péter, Berényi Ádám, Erőss Alfréd, László Dezső, László Gyula, Réthy Andor, Salamon Sándor, Tonk Emil) csoportjával szemben egyre inkább hivatalos szóvivők kerülnek előtérbe, s az eredeti elképzelésekhez hű munkatársak már csak a II. világháború után induló sajtóban találnak elveiknek megfelelő megnyilatkozási lehetőséget.

Balogh Edgár: Új magyar rendiség szószólói Erdélyben. Korunk 1936/4; uő: "Szervezett nemzettársadalom" kétféle nézetben. Korunk 1936/9. – Szentimrei Jenő: Őrségváltás, műveltségváltás vagy váltógazdaság? I–II. Brassói Lapok 1936. ápr. 19, 20. – Tamási Áron: Cselekvő erdélyi ifjúság. IV. A Hitel új magyarjai. Brassói Lapok 1936. ápr. 11; újraközölve Tiszta beszéd. 1981. 312–16. – Ligeti Ernő: Levél Tamási Áronhoz. Független Újság 1936. ápr. 18–25. – Csatári Dániel: A Vásárhelyi Találkozó. Bp. 1967. 49–50.


Hitter Ibolya (Kolozsvár, 1924. márc. 1.) – szakíró, tankönyvíró, szerkesztő. A Kolozsvári Református Leánygimnázium elvégzése után (1942) a Bolyai Tudományegyetemen szerzett matematika–fizika szakos tanári diplomát. Nagyenyeden a Bethlen Gábor Középiskola (1946–48), Csíkszeredában a Pedagógiai Iskola (1948–51) tanára, a Bolyai, ill. Babeş–Bolyai Egyetemen tanársegéd (1952–68), majd a Közlekedésipari Líceum tanára Kolozsvárt (1968–79). A Matematikai és Fizikai Lapok szerkesztője (1957–60), itt jelentek meg szakcikkei. Társszerzőként közölt a Fizikai Szemlében (1965) és a Revista de Chimie hasábjain is (1971).

Mint fordító, tudományos ellenőrző és szövegösszehasonlító járult hozzá a romániai magyar matematikai és fizikai tankönyvek kiadásához; fordításában jelent meg E. Nicolau–C. Bălăceanu Kibernetika (1961), I. Negrescu Az atom (1962) és Şt. Bălan És mégis mozog... (1962) c. munkája.


hivatalos közlöny – az állami szervek alkotta jogszabályokat közzétevő időszaki folyóirat.

Az 1832-ben először kiadott román ~ folytatásaként 1949. márc. 2-tól kezdve jelent meg a Buletinul Oficial al Republicii Populare Române, amelyet 1950. nov. 20-tól magyar fordításban is kiadtak A Román Népköztársaság Hivatalos Közlönye címmel. 1952. szept. 27-től kezdve elnevezése Buletinul Oficial al Marii Adunării Naţionale a Republicii Populare Române, magyar kiadásában A Román Népköztársaság Nagy Nemzetgyűlésének Hivatalos Közlönye. Ez I. részében a központi államhatalmi szervek alkotta jogszabályokat, II. részében a Nagy Nemzetgyűlés munkálatainak gyorsírási jegyzeteit tartalmazza. Egyidejűleg jelent meg a Colecţia de Hotărîri şi Dispoziţii ale Consiliului de Miniştri al Republicii Populare Române c. sorozat (magyar címe A Román Népköztársaság Minisztertanácsa Határozatainak és Rendelkezéseinek Gyűjteménye volt).

1965. aug. 21-től Románia ~ének címe egységesen Buletinul Oficial al Republicii Socialiste România, magyar kiadása a Románia Szocialista Köztársaság Hivatalos Közlönye. I. része a központi állami szervek alkotta jogszabályokat, a II. a Nagy Nemzetgyűlés munkálatait, a III. a hivatalos közleményeket, valamint a különböző hivatalos hirdetményeket hozza nyilvánosságra. 1972 végéig mindhárom rész megjelent magyar fordításban, 1973-tól kezdve csak az I. és II. részt fordítják le.


Hobán Jenő (Hosszúfalu, 1912. máj. 9. – 1965. aug. 26. Kolozsvár) – költő, műfordító. A brassói Róm. Kat. Líceumban érettségizett (1929), a kolozsvári egyetemen jogi abszolutórumot szerzett (1935). Újságíróként dolgozott az Ellenzéknél és Esti Lapnál (1933–42), majd az MNSZ sajtóosztályán, a Világosság szerkesztőségében s Méliusz József mellett a Művészeti Felügyelőségen Kolozsvárt (1946–49), irodalmi referens, könyvtáros, végül irodalmi titkár a kolozsvári Állami Magyar Színháznál 1949-től haláláig.

Első versei az Ellenzékben jelentek meg (1932). Verseit és rövid prózai írásait az Erdélyi Helikon, Brassói Lapok, Ellenzék, Estilap, Nagyváradi Napló, Erdélyi Szemle, majd az Utunk, Igaz Szó, Előre közölte. Az Ellenzék 1940-es évfolyamában öt folytatásban megjelent interjúja a Házsongárdi temető nagy halottairól 1982-ben újra nyilvánosságra jutott Kelemen Lajos művészettörténeti tanulmányainak II. kötetében mint Függelék. Színműveket fordított, többek közt I. L. Caragiale Farsang, Lucia Demetrius Mai emberek, Camil Petrescu Erős lelkek, Arthur Miller Az utazó halála c. darabjait; több verse Octavian Şireagu fordításában románul is megjelent.

Kötete: Megsiratnak, de megbocsátnak (versek, Kv. 1934).

Szemlér Ferenc: H. J.: Megsiratnak, de megbocsátnak. Erdélyi Helikon 1935/2.


Hodács Ágoston – *műfordítás


Hodos László (Marosvásárhely, 1943. júl. 24.) – költő. Középiskolai tanulmányait szülővárosában végezte. Számos foglalkozással próbálkozott, jelenleg sofőr a marosvásárhelyi mentőállomáson. Első verseit az Utunk közölte. Szerepelt a fiatal költők Vitorla-ének c. antológiájában (1967). Verseskötete: Belső táj, világgal (1969).

Szőcs István: A kritikus széljegyzetei. A költő lehetőségei – de meddig? Igaz Szó 1969/9.


Hofbauer Aurél (Világos, 1867 – 1928. jún. 7. Marosvásárhely) – közíró. Jogi tanulmányainak elvégzése után megyei, majd városi tisztviselő Marosvásárhelyen, Bernády György helyettese, később utóda a polgármesteri székben. A Székely Lapok c. társadalmi és közgazdasági hetilap felelős szerkesztője (1901–05). Nyugalomba vonulása után is (1915) folytatja publicisztikai munkásságát. A KZST tagja. Cikkeit a Keleti Újság és Ellenzék közli, a Zord Idő munkatársa; egyik szerzője a Szász Károly szerkesztésében megjelent Marosvásárhelyi Almanach c. gyűjteményes kötetnek (Mv. 1920).

Marosi Barna: "Épült dr. Bernády György polgármestersége idejében". A Megbolygatott világ c. kötetben, 1974. 9–10.


Hofbauer László – *sajtótörténet


Hoffer Géza (Temesvár, 1886. ápr. 1. – 1946. jan. 17. Kolozsvár) – közíró, szerkesztő. Szülővárosában nevelkedett, mint vasesztergályos kapcsolódott be a munkásmozgalomba. Az I. világháború alatt a piski vasúti műhelyben művezető; az 1919-es februári sztrájk miatt letartóztatták és elbocsátották. Előbb az Erdélyi Munkás, 1920. dec. 15-étől a kolozsvári Küzdelem munkatársa, ennek betiltása után a Romániai Népszava c. szociáldemokrata hetilap, 1929-től a Munkás Újság napilap szerkesztője, 1934-től az SZDP előbb Kolozsvárt, majd Bukarestben megjelenő *Előre c. magyar nyelvű hivatalos lapjának felelős szerkesztője a lap 1939. augusztus elején történt betiltásáig.

A budapesti Népszava s a bécsi Arbeiter Zeitung és Világosság munkatársa, a Szocialista Munkás Internacionálé közlönyének romániai tudósítója volt. Politikai cikkeket, verseket, novellákat is írt. Szerkesztette az Előre naptárát (1937), Jaurès c. színdarabját a szociáldemokrata műkedvelő színjátszók többször előadták Bukarestben.

Bruder Ferenc: H. G. Erdély, 1946. jan. 20. – Harasztosi Béla: H. G. emlékére. Világosság 1946. jan. 24.


Hoffmann Ferenc (Stahlau, 1873. jan. 6. – 1945. júl. 28. Budapest) – zeneszerző. Középiskoláit Pilsenben, hegedű- és zeneszerzési tanulmányait a Bécsi Zeneakadémián végezte. Hosszú időn át katona-karmester (1895–1919), majd Szatmáron telepszik le. Az ottani Filharmonikus Társaság egyik alapító tagja, s ennek, valamint az Iparos Dalárdának s a Hildegarda Énekkarnak karmestere, a Romániai Magyar Dalosszövetség egyik országos karnagya. Megzenésítette Kiss József és Ady több versét, feldolgozott magyar, román, orosz, német, osztrák népdalokat, egyházi énekeket. Hangszeres darabjai között számos indulót találunk.

Kiadott munkái: Magyar népdalkincs (Kv. 1938); Magyar nótakincs (Kv. év nélkül).


Hoffmann Ödön (Budapest, 1900. aug. 28. – 1953. aug. 18. Bukarest) – író, műfordító. Szülővárosában érettségizett, elvégezte a kétéves Keleti Akadémiát, tisztviselő lett. Utolsó éveiben Bukarestben korrektor. Elbeszéléskötete jelent meg Húszezeréves álom címmel (Kv. 1923); Ausch Ernővel közösen lefordította Borisz Polevoj Kovácsok c. regényét (Országos Szakszervezeti Tanács kiadása, 1949).


Hoffmann Viktor – *műszaki irodalom


Hofmann Antal (Fiume, 1912. dec. 6. – 1956. szept. 17. Budapest) – újságíró, költő. Szatmáron végezte a középiskolát. Előbb a Szatmári Újság, majd Máramarosszigeten megjelenő lapok belső munkatársa, 1948-tól Budapesten tisztviselő. Versein feltűnően érzik Ady verseinek hatása. Verseskötetei: Csók és halál (Szatmár 1935); Bocsáss meg! (Máramarossziget év nélkül).

Írói álneve Antal Ádám.


Holicska Dezső – *egészségügyi irodalom


Holló Ernő (Gyergyószentmiklós, 1910. jan. 5. – 1983. jan. 21. Sepsiszentgyörgy) – költő, újságíró. Középiskolai tanulmányait Hajdúböszörményben, Gödöllőn és Aszódon végezte (1928), majd újságíró lett. 1929-től a Kis Újság, 1930-tól az Új Idők belső munkatársa Budapesten, írásait közli a Válasz és Vigilia, Erdélyben a Pásztortűz és Vasárnap. 1941-től Sepsiszentgyörgyön a Székely Nép állandó munkatársa, 1944–45-ben ugyanott a Szabadság szerkesztője, később a Népi Egység munkatársa 1949-ig. Versei, elbeszélései, jegyzetei az Igaz Szó, Utunk, Művelődés, Dolgozó Nő, Megyei Tükör, Előre, Hargita és több más heti- vagy napilap hasábjain jelentek meg.

Hol elégikus, hol balladás verseiben a társadalom és természet mindennapos megfigyelései mintegy életrajzszerűen tükröződnek. Több verseskötete magyarországi éveiben Budapesten jelent meg (Estéli utazás, 1930; Mindent meglátni benned, lélek, 1933; Tűz a tóparton, 1935; Férfiének, 1939; Versek, 1941). Több költeményét megzenésítették, így Kleopátra halála c. versét Kazacsay Tibor (1942). Szerepel a Kapuállítás c. antológiákban (Sepsiszentgyörgy 1971, 1982). Arcképét megfestette Bara Árpád.

Hazai verskötetei: Tisztítótűz (Csíkszereda 1946); Téli készülődés (1966).

Tompa László: Egy székelyföldi költő. Utunk 1946/6. – Vári Attila: Hosszú készülődés. Igaz Szó 1970/1. – Bardócz Gergely: "A fák szótlanul utána karoltak." H. E. sírjára. Utunk 1983/8.


Holok Gyula (Leoben, Ausztria 1946. jan. 28.) – tankönyvszerkesztő. ~ Péter öccse. Középiskolai és műegyetemi tanulmányait Kolozsváron végezte, építészmérnök. 1972 és 1976 között a bukaresti Didaktikai és Pedagógiai Könyvkiadó kolozsvári fiókszerkesztőségének magyar szerkesztője, majd külső munkatársa. Gondozásában jelent meg több magyar nyelvű műszaki tankönyv, a gépelemek, az építőipar és a műszaki rajz tárgyköréből.


Holok Péter (Kolozsvár, 1944. jún. 2.) – műszaki fordító. ~ Gyula bátyja. Középiskolát a 10. számú Líceumban végzett szülővárosában (1962), itt szerezte diplomáját a műegyetem gépészmérnöki karán (1967). A kolozsvári Libertatea bútorgyár, majd 1971-től a Metalul Roşu gépgyár tervezőmérnöke; párhuzamosan a bukaresti Didaktikai és Pedagógiai Könyvkiadó kolozsvári fiókszerkesztőségének belső munkatársa. Hensel Manfréd, Orbán Béla, Sándor Gyula, Sándor László, Wagner Judit társszerzőkkel és Czondi Gyula szerkesztővel közösen több román nyelvű műszaki tankönyvet ültetett át magyarra, látott el magyar–román szójegyzékkel és lektorált, lényegesen hozzájárulva az anyanyelven történő korszerű technikai oktatás kifejlesztéséhez.

A magyarra fordított új tankönyvek közt több változatban szerepel a Műszaki rajz IX., X. és XI. osztályosok számára (1972–81), egy tankönyv Építő- és szerelőipari anyagok címmel az építőipari líceumok számára (1978) s két "kísérleti tankönyv": az egyik Gépelemek címmel általános szakismeretek gépkocsikban és traktorokban való alkalmazásáról szól általános iskolák IX. osztálya számára (1973), a másik alapfogalmakat ad meg a műszaki rajzoktatáshoz VI., VII. és VIII. osztályosoknak (1982).


Holstein Mária (Nagyenyed, 1876. szept. 1. – 1933. szept. 23. Dés) – neveléstudományi és ifjúsági író. Sepsiszentgyörgyön tett óvónői vizsgát, 1899-ben a kolozsvári Állami Tanítóképzőben szerzett oklevelet. Tanügyi működését a dési ref. elemi leányiskolában kezdte, amelynek 1910-től igazgatója. Kitűnő nevelő, számos pedagógiai szakközleményt jelentetett meg. Gyermekszíndarabjai és meséi közkedveltségnek örvendtek. Egy részüket Katóka utazása és egyéb mesék (Kv. 1921) és Mesék, versek (Dés 1922) címen kötetbe gyűjtve is kiadta.

Kovács László: H. M. (1876–1933). Egyházi Közélet, Dés 1933/10.


homokóra madarai*irodalmi vita


honismeret – a szülőföldre, az egész országra, az ország megyéire, tájegységeire, településeire vonatkozó *földtani és földrajzi szakirodalom, valamint *növény- és állattani szakirodalom, nemkülönben a *helytörténet és *néprajzi irodalom anyagát oktató és népszerűsítő ismeretterjesztési tudományág. A honismereti írások amellett, hogy tájékoztatnak a bemutatott terület, hely, helység, vidék természeti, gazdasági, társadalmi és művelődési viszonyairól, közvetlenebb nevelési célt is tűznek maguk elé: megszerettetik a hazát ifjúsággal és felnőttekkel egyaránt.

A romániai magyar nyelvű honismereti irodalom gazdag erdélyi hagyományok nyomán 1922-ben indult fejlődésnek részben a *tankönyvirodalom, részben az ismeretterjesztő irodalom műfajaival.

A Románia földrajzáról szóló első magyar nyelvű tankönyveket elemi iskolák számára Szilágyi Márton (Kv. 1922), ill. Caba Ágoston és Nagy Vilmos (Nv. 1922) írták. 1924-ben, miután miniszteri rendeletre Románia földrajzát román nyelven kezdték tanítani, jelenik meg Gyulafehérváron Kiss József Útmutató Románia földrajzának tanítására a tanítók számára c. segédkönyve, amely területek, tájegységek, megyék, települések helymeghatározásához, hely- és tájrajzához nyújt román és magyar nyelvű szöveggyűjteményt. 1944 után 1958-ig az elemi és középiskolákban az ország földrajzának román nyelvű tankönyveit Vallasek Gyula fordításában használták, ettől kezdve az alsóbb osztályokban a többször is átdolgozott és felújított földrajz tankönyvek Kristó András és Vofkori László, illetve Tövissi József fordításában voltak használatban. Két megye (Hargita és Kovászna) földrajzának tankönyveit ugyancsak az alsóbb osztályok számára Vofkori László, Czáka Lajos és Kristó András, illetve Gazda László, Kónya Ádám és Gheorghe Briotu készítette el; mindkettő több kiadásban magyarul és román fordításban is megjelent (1969–81).

A ~ legnépszerűbb ismeretterjesztő műfaja, a *turisztikai irodalom változatos helyi, megyei és országos keretekben áll a közönség rendelkezésére. Általános honismertetőként már 1948-ban megjelent id. Xántus János Románia földrajzi zsebkönyve c. munkája, ugyanilyen céllal készült ifj. Xántus János Tündérszép tájakon c. útikönyve is (1956, újabb kiadás 1962). Az országos összkép kialakításához járult hozzá Beke György és Jakab Ernő Alexandru Vlahuţă útirajzának részleges fordításával (Szépséges Románia. 1956), Bitay Ödön és Veith Júlia pedig Alexandru Savu egy népszerű munkájának tolmácsolásával (Románia. Rövid földrajzi ismertetés, 1976). Molnár Jenő értekezését a mai Románia gazdaságföldrajzi képéről a Csíkszeredai Pedagógusok Háza adta ki kőnyomatos sokszorosításban (1979).

Leggazdagabb a ~ romániai magyar irodalma a helyi-táji jellegű kutatásokban és leírásokban; e tekintetben a Székelyföld bemutatása áll az élen. Kovászna megyéről tájékoztat a Napfényes utakon c. kis kötet (Sepsiszentgyörgy 1968), tudományos rangú a Kovászna megye c. helytörténeti monográfia (Sepsiszentgyörgy 1969). Erdővidékről Bányai János és Kisgyörgy Zoltán, a Rétyi Nyírről Bányai János, Kovács Sándor és Kovács Zoltán tájékoztat. A régi Csík vármegye monográfiáját már 1935-ben bemutatta Ferencz Béla, Hargita megye egyes tájegységei közül a Szent Anna-tóról és a Mohosról Bányai János, Puskás Attila, a Gyilkos-tóról és a Békás-szorosról pedig Balogh Ernő, Bányai János, Hankó Nándor, Szász Ferenc, Tulogdi János, Kristó András írt tudománynépszerűsítő tájrajzi munkákat; Gyergyóról Tövissi József közölt ismertetést.

A borvizek világának bő irodalma van, kiemelkedő Bányai János több kötete az ásványvizekről, gázkiömlésekről és természeti kincsekről, valamint negyven szerző Hargita megye természetes gyógytényezői c. tanulmánygyűjteménye Jakab Kálmán szerkesztésében (1974). A székely sóvidék bemutatója Bányai János, Beder Tibor, Vofkori László. Ígéretes kezdeményezés volt Szőnyi Béla fürdőmonográfiája, a Borszék földrajza (1957), sajnos folytatás nélkül. Két nyelven jelent meg Borsodi László, Fülöp Zoltán, Izsák Zoltán és Pálfalvi Pál Hargita megye védett és ritka növényei, állatai c. munkája (Csíkszereda 1981).

Sokrétű Közép-Erdély magyar nyelvű honismereti irodalma is. Kolozsvár környékének kutatója Szádeczky-Kardoss Gyula, Nyárády Erasmus Gyula, Tulogdi János, Xántus János, Brassói Fuchs Herman. A Mezőség agyagos dombvidékének felszínformáiról Imreh József világosított fel az Erdélyi-medence talajmozgásait vizsgálva (1944); e táj szakértője Csűrös István. Kalotaszeg földrajzáról Tulogdi János írt átfogó dolgozatot (1944), e sajátos vidék földje és népe a néprajzi irodalom művelőin kívül főleg Csapó M. Józsefet, Szabó Attilát, Tövissi Józsefet foglalkoztatja. A Küküllőmente tájrajzi ismertetője Bányai János, Török Zoltán, Ipó László, a Felső-Olt mentéről Kristó András, Tövissi József, Török Árpád közölt ismertetéseket. A Tordai-hasadékkal Nyárády Erasmus Gyula, Bartha Sándor, Brassói Fuchs Herman, Tulogdi János foglalkozott.

Nagykároly és vidéke, az Érmellék és az Alsó-Szamosvölgy szakértője és tájismertetője Benedek Zoltán; A szőke Szamos földjén c. kistájrajza (1973) hazai honismereti irodalmunk értékes példája. A Nyugati-szigethegység élővilága c. kötetében (1981) Csűrös István egy nagytájról nyújt átfogó képet.

Különlegesen tükröződik irodalmunkban a ~ egyik ága: a barlangászat. Balogh Ernő úttörő munkássága után, melynek összefoglalása az 1969-ben megjelent Cseppkővilág, Diószeghy-Káli László, Török Árpád és mások közlései vetnek világot az erdélyi hegyek mélységeibe. A Szelek barlangja c. munkában (1961) maga az óriásbarlang felfedezője, Bagaméri Béla mérnök és két szerzőtársa, Coman Dan és Tóth Kálmán mutatja be a Nyugati-szigethegység természeti csodáját. A Székelyföld barlangjainak, köztük a homoródalmási Orbán Balázs-barlangnak az ismertetője Kisgyörgy Zoltán bányageológus. Románia barlangjait s azok élővilágát ismertetve a barlangászat módszertanát nyújtja Egri László Barlangászok könyve c. munkájában (1979).

E kiemelkedő teljesítményekkel egyidejűleg a bibliográfia 20 tereptárgyra vagy tájegységre vonatkozó közel 300 tájismereti-tájrajzi cikket, tanulmányt tart számon 45 szakíró tollából. A ~ főleg társadalomrajzi és művelődéstörténeti részét szolgálják a *riportirodalom mindama szerzeményei is, amelyek egy-egy tájegység keretében vizsgálják a korszerű változásokat. Ilyen Beke György, Fodor Sándor és Mikó Imre Orbán Balázs nyomdokain c. közös kötete (1969), az ugyancsak közös – Beke György, Farkas Árpád, Fodor Sándor, Kovács György írásait tartalmazó – Bővizű patakok mentén c. riportkönyv (1972), Beke György Szilágy, Fehér, Beszterce-Naszód, majd Máramaros és Szatmár megyét bemutató riportkönyve vagy legújabban Mátyás Árpád A szülőföld hívása c. székelyföldi cikkgyűjteménye (Sepsiszentgyörgy 1982).

(T. J.)

Tövissi József: Romániai magyar honismereti irodalom. Kézirat.


honismereti vetélkedő – a *Kaláka néven ismert romániai magyar televíziós adások során különböző vidékek, városok, iskolák benevezettjeinek részvételével rendezett beszámoló a szülőföld és munkahely sajátosságairól, a legjobb eredmények jutalmazásával.

Példaadó helyi kezdeményezés a Hargita megyei Siménfalva, Kobátfalva, Rugonfalva és Tarcsafalva általános iskolát végző tanulóinak 1976 óta évenként megrendezett közös honismereti versenye. A "perefernum" (székely szóhasználatban jegyajándék) elnevezésű vetélkedő célja az országos érvényűre szabott iskolai tananyag helyi, sajátos elemekkel való bővítése, a kistáj történelmi múltjának, néprajzának megismertetése, a hagyományos értékek tudatosítása. A falusi csoportok néprajzi kisgyűjteménnyel, irodalmi műsorral neveznek be, s a vetélkedőn három tárgykörbe sorolható kérdésekre válaszolnak (gazdaság; irodalmi és történelmi évfordulók; környezetismeret–helytörténet–néprajz). A vetélkedő ügyességi próbákkal zárul. A legtöbb pontot gyűjtött csoport (iskola) diófából készült vándorplakettet kap, a résztvevők közt helyezésüknek megfelelően könyvjutalmakat oszt szét a KISZ és a Művelődési Otthon.

H. Szabó Gyula: Nyikó menti perefernum. Művelődés 1976/8; uő: Vetélkedők a Perefernumtól a Kalákáig. Művelődés 1978/4. – Bodor Tibor: "Fújjuk, ugye, bátyám". Hargita 1982. ápr. 7. – Inczefi Tibor: Egy iskola hozományleveléhez. A Hét 1983/3.

Honti Tibor – *Periszkop


Hoós János (Sárvár, 1858. máj. 11. – 1937. jan. 8. Temesvár) – zeneszerző, zeneíró. Középiskolai tanulmányait Keszthelyen, Szombathelyen és Győrött végezte, zenei tanulmányait a budapesti zenedében és tanítóképzőben fejezte be. Déván, majd Temesvárt volt tanítóképző intézeti zenetanár. Megzenésítette Jakab Ödön, Endrődi Sándor, Pósa Lajos, Szabolcska Mihály, Kiss József, Draskóczy Ilma verseit. Több mint száz nótát és műdalt szerzett, a szövegek egy részét maga írta. Zenét szerzett Jakab Ödönnek a múlt században divatos népszínműveihez, Putifárné c. operettjét a század elején Kolozsvárt mutatták be. Szerkesztette a Mária-Kert c. zenei szaklapot (1915–21). Zenetörténeti, zeneesztétikai cikkeit a Temesvári Hírlap és a Temeswarer Zeitung közölte.


Hoppe Teréz, Hoppené Koncsek Teréz (Arad, 1904. okt. 5.) – árvaházban és lelencként kiadva falun nevelkedett, varrónőként került Bukarestbe, ahol ~ Dezső festőhöz ment férjhez. "Őstehetség"-ként fedezték fel, írásaiban nehéz életsorsának tapasztalatait, agrármunkások sorsát dolgozta fel. Az MNSZ művelődési csoportjában tűnt fel, dalait lemezekre vették, novelláit és hangjátékait az Utunk és a Művelődés közölte, a Román Rádió magyar adása közvetítette; regényrészlete jelent meg a Bánsági Írásban (1953). 1976 óta Olaszországban él.

Önálló kötete: A szecskavágó (novellák, 1952. Román fordítása Tocătoare címmel, 1952).

Kovács János: H. T.: A szecskavágó. Utunk 1952/19. – Hajdu Győző: A szecskavágó. Irodalmi Almanach 1952/3.


Horák József (Kolozsvár, 1912) – *plakátművészet


Horák József (Kolozsvár, 1942. máj. 11.) – kémiai szakíró, id. ~ József fia. A kolozsvári Brassai Sámuel Líceumban érettségizett (1959), a Babeş–Bolyai Egyetemen szerezte szerves-kémikus diplomáját (1965), a kémia doktora (1980). Előbb az aranyosgyéresi Sodronyipari Művek kémikusa, 1972 óta a kolozsvári OGYI tudományos munkatársa; főbb kutatási témái az érelmeszesedés gyógyszertani kezelésével, valamint az analitikai kémia és koordinációs kémia kérdéseivel kapcsolatosak. E tárgykörökben írt dolgozatai hazai szakfolyóiratokban (Viaţa Medicală, Studia Universitatis Babeş–Bolyai, Revista de Chimie, Revue Roumaine de Chimie) és külföldi szaklapokban, így a holland Artherosclerosis, a francia Agressologie, a bécsi Microchimica Acta, az angol nyelvű Journal Inorganical Nuclear, Chemistry, a budapesti Acta Chimica Academiae Scientiarum Hungaricae hasábjain jelennek meg. Ismeretterjesztő írásait magyar nyelven az Igazság, A Hét, TETT közli.

A Farmacologie pentru medici (I. 1976; II. 1978) és a Farmacoterapia arterosclerozei (sajtó alatt) c. kötetek társszerzője, ill. társszerkesztője.


Horay Gusztáv – *Orvosi Szemle 1.


Horizont – 1. a bukaresti Irodalmi Könyvkiadó magyar osztálya által 1965 júniusában indított s 1970-től a Kriterion Könyvkiadó gondozásában folytatott világirodalmi könyvsorozat. Az első kötetek szerzőinek névsora (Thomas Mann, Hemingway, Camus, Lampedusa és Isaak Babel mellett a jugoszláv Ivo Andrić, az ausztráliai Dymphna Cusack, a spanyol emigránsból francia íróvá lett Jorge Semprun) már jelezte a sorozat akkori koncepcióját: az előző évek meglehetősen leszűkített szemléletű kiadópolitikája után elsősorban a XX. századi világirodalom megismerésében kíván jelentős szerepet játszani. Ebben a törekvésben ugyan a 70-es évek folyamán – főképp a XIX. századi, olykor régebbi klasszikus prózai alkotásoknak a sorozatba emelésével – történt némi módosulás, a szerzők túlnyomó része azonban még így is századunk világirodalmából kerül ki: a 149 szerzőből 8 a XVIII. századi vagy annál korábbi, 23 a XIX. századi és 118 a XX. századi.

A sorozattal együtt egész könyvkiadásunkban jelentkező világirodalmi nyitás természetesen elsősorban a "nagy" irodalmak értékeivel való kapcsolatot jelentette: a francia irodalmat 28, az angol és amerikai irodalmat 18–18, a német irodalmat 15, az orosz és szovjet irodalmat 13, az olasz irodalmat 9 szerző képviseli, további 29 szerző 20 nemzeti irodalom (spanyol, kínai, japán, ír, ausztráliai, kanadai, osztrák, arab, argentínai, kubai, kolumbiai, perui, iráni, török, finn, svéd, dán, lengyel, jugoszláv, görög) között oszlik meg. Ezeken kívül a kiadó egyéb sorozatai (*Magyar Klasszikusok, *Román Írók) mellett évente a ~ sorozatban is megjelentek a kortárs román és magyar irodalom reprezentatív alkotásai (összesen 19 szerző).

Ezt a jelentős világirodalmi kitekintést természetesen nem lehetett csak hazai műfordítókra építve megoldani, sőt a romániai magyar műfordító gárda hozzájárulása – a sorozatba illesztett román irodalmi műveket leszámítva – csak igen szerénynek mondható: az 1965 és 1981 között megjelent 181 mű közül mindössze 12-t fordítottak hazai műfordítók, a többi mű korábban magyarul már megjelent fordítások átvétele.

Közel két évtizedes története folyamán a ~ kiadásának nagy szerepe volt a román–magyar közös könyvkiadási megállapodás keretében hatékonyan működő kiadóközi kapcsolatokban. A megjelent művek túlnyomó részének fordítási jogát a budapesti Európa Könyvkiadó adta át, az Irodalmi Könyvkiadó, majd a Kriterion könyvexportjának jelentős részét az Európával egyeztetett sorozatterv alapján megjelent kötetek sok tízezres példányszáma tette ki.

A ~ megindulását követő években az akkori gazda, az Irodalmi Könyvkiadó magyar osztálya Domokos Géza és Bodor Pál fáradozásai nyomán kezdeményező lépéseket tett romániai magyar műfordítók fokozottabb bevonására, átmenetileg biztató sikerrel. Az említett 12 szerző művei közül 11 kötet 1967 és 1971 között jelent meg: Sommerset Maugham és Aldous Huxley Látó Anna, Robert Graves Szemlér Ferenc, René Fallet Szilágyi Júlia, Erich Maria Remarque Majtényi Erik, Pierre Boulle Halász Anna, Martti Larni Nagy Kálmán, Friedrich Dürrenmatt Bors Gizella, Vaszilij Akszjonov Domokos Géza, Edmonde Charles-Roux Oláh Tibor fordításában; a kiadó azonban ezekkel valójában nemcsak szerkesztői feladatot vállalt, hanem a pangás évtizedei után új műfordító nemzedék nevelését is, ami olykor – a fordítások minősége, az ellenőrzés szintén nyelvismeretet igénylő feladata miatt – áthidalhatatlan nehézséget okozott. Ennek következtében az utóbbi évtizedben a sorozat keretében szinte teljesen háttérbe szorult az eredeti hazai műfordítói hozzájárulás. A második évtized egyetlen hazai műhelyben készült fordítása Veszjolij Artyom regénye volt 1979-ben Balogh József tolmácsolásában; néhány novella az argentínai Luis Jorge Borges kötetében (1978) Jánosházy György fordításában jelent meg, s természetesen a román regényeknek és elbeszélésköteteknek hazai fordítóik voltak Lőrinczi László, Papp Ferenc, Szász Béla és Veress Zoltán személyében.

Alkalmas műfordító gárda – s ami ezzel összefügg: közvetlen világirodalmi kitekintés – híján, de szerkesztéspolitikai előírások következtében is a 70-es évek elejétől állottak be változások a ~ belső felépítésében: 1972-től lényegesen nagyobb a sorozatban a klasszikussá vált művek aránya, s lényegesen kisebb azoké, amelyek – ha a fordításátvételből adódó néhány éves késéssel is – lényegében a kortárs világirodalom áramába kapcsolták be a romániai magyar olvasóközönséget, még ha voltak olyan mai művek is, amelyeket romániai műfordítók szólaltattak meg először magyarul. Természetesen ez a változás arra is visszavezethető, hogy 1974-ben a Kriterion Könyvkiadónál elindult a *Lektúra sorozat, ugyancsak világirodalmi (fokozottabban kortárs prózai) profillal, s így a ~ "klasszicizálódása" érthetőbb.

A ~ köteteihez kezdetben, majd 1973-tól újra utószavak is csatlakoznak. (Közben csak a védőborító első, majd hátsó oldalán elhelyezett – olykor a kötet végén olvasható – rövid életrajzi jegyzet tájékoztatta esetlegesen az olvasót a szerző kilétéről.) Ezek szerzőiből az idők folyamán, főképp az utóbbi évtizedben olyan esszéíró és kritikus gárda alakult ki, amely ezekben az utószavakban teret kapott klasszikus és kortárs világirodalmi értékekhez kötődő mondandója számára. 1965 és 1967 között Bácski György, Beke György, Dimény István, Domokos Géza, Földes László, Halász Anna, Jánosházy György, Majtényi Erik, Molnár Tibor, Szász János, Szekernyés László, Szemlér Ferenc, Szilágyi Júlia és Szőcs István, az utóbbi időben (1975-től) – a sorozat szerkesztésében tanácsadóként is közreműködő Deák Tamás, Horváth Andor és Lőrinczi László mellett – Ágoston Vilmos, Tamás Gáspár Miklós, Veress Dániel hozzájárulása is jelentős volt, de jelent meg kötet Balogh József, Bernád Ágoston, Csehi Gyula, Éltető József, Kántor Lajos, Kászoni Zoltán István, Molnár Gusztáv, Szász János, Szőcs Géza, Zirkuli Péter tollából is.

A ~ kötetei kezdetben (1967-ig) csak fűzve, Szathmáry Sándor sorozatborítójával, majd fűzve és kötve jelentek meg, védőborítóval, Deák Ferenc sorozatterveibe illesztve ismert romániai magyar grafikusművészek rajzait, kollázsait s a védőborító hátsó oldalára a szerző fényképét.

A sorozat az első évek után hamarosan meghódította az olvasókat, s 1965-től 1980-ig összesen 3 millió 600 ezer példányban jelent meg. Az első év 8000-es átlagpéldányszáma 1971-re elérte a 20 000-et s a 70-es években a 35–45 000-et is. Az évente megjelent kötetek száma 4–21 között ingadozott. A belföldi példányszámon kívül jelentős tételekben készültek a ~ kötetei exportra a Magyar Népköztársaságba s 1967-ben (Victor Hugo, H. G. Wells és R. Kipling műveiből) Jugoszláviába is.

Beke György: Új sorozat: a H. Interjú Domokos Gézával. Előre 1965. márc. 31.

2. A marosvásárhelyi Metalotehnica Vállalat román és magyar nyelven kiadott üzemi lapja. 1982 nyarán indult, negyedévenként tájékoztatja olvasóit a vállalat gazdasági, politikai, társadalmi és kulturális, valamint sporttevékenységéről. Szatirikus rovata, a "Szemfüles" karikatúrái és humoros írásai az üzemi élet visszásságait ostorozzák.


Hornyák József (Gilvács, 1920. márc. 8.) – prózaíró, szerkesztő. Polgári iskolai tanulmányait magánúton végezte. Nyomdászként dolgozott Nagyenyeden, Berettyóújfaluban és Nagyváradon, majd 1947-től a Fáklya, 1950-től az Utunk belső munkatársa, a próza-rovat szerkesztője. Közben 1951–52-ben a bukaresti Mihai Eminescu írói főiskola hallgatója volt.

Első írásai 1946–47-ben jelentek meg a nagyváradi Új Életben és Fáklyában, a bukaresti Szakszervezeti Életben, majd a Napsugár, Igazság, Igaz Szó, Jóbarát hasábjain. Önálló novella- és karcolatgyűjteményét 1956-ban adták ki Nyárfa címmel. Póztalan, egyszerű írásainak hősei kisemberek; a legfinomabb lelki rezdülésekre érzékeny író tömör, plasztikus miniatűrökben, a "néma képszerűség" (Sőni Pál) jegyében jeleníti meg őket. Természetközelsége, játékossága Tersánszky, finom impresszionizmusa, hangulatgazdagsága Krúdy világát idézi. Stílusát főként a látványszerűség jellemzi: "nincs több írónk, aki ennyire csak a szemével írna" – jegyzi meg róla Marosi Péter. De a pillanatnyi látvány nála sajátos többletjelentést hordoz: erkölcsi, társadalomfilozófiai tartalommal telítődik. Írásait egyre inkább áthatja ez az intellektuális tényező.

Évek, őrangyalok c. kötetében válik észrevehetővé igénye, hogy kilépjen a miniatűrök, a bagatellek műfajából. Ennek az önmeghaladási törekvésnek az eredménye a Palacsinta, amelynek hőse a tragikus-groteszk jóság megtestesítője. Mint minden írását, ezt is a szilárd kompozíció, a sűrítettség jellemzi. A visszaéléseket elszenvedő emberi jóság mint vezérmotívum több írásában visszatér, így a Fehér páva c. kisregényében.

Művei: Nyárfa (novellák, karcolatok, 1956); Virágos vén berek (elbeszélések, 1956); A tutajos pohara (elbeszélések, 1963); Romantika (novellák, karcolatok, 1963); Három hét duzzogás (novellák, karcolatok, 1966); Az intelligens kocsmáros (novellák, 1969); Évek, őrangyalok (novellák, kisregények, 1974); Fanyereg (novellák, 1976); Fehér páva (kisregény, novellák, 1980).

(Gy. E.)

Gaál Gábor: Új íróink: H. J. Utunk 1950/8. – Szentimrei Jenő: Üdvözlöm H. J.-et. A Vallomások c. kötetben, Mv. 1956. 194–99. – Panek Zoltán: Az aranymosó. Utunk 1957/1; uő: Ötven sor H. J.-ról. Igaz Szó 1970/3. – Bálint Tibor: Menet közben. H. J. Utunk 1959/48; uő: 5 perc H. J.-nél. Utunk 1961/31. – Sőni Pál: Kép és eszme. Utunk 1962/22; uő: Részlet és egész. Utunk 1967/1. Mindkettő újraközölve H. J. c. alatt, Művek vonzása. 1967. 244–54. – Szőcs István: Tájékozottság és mérték. Utunk 1964/13; uő: A kritika és alanya. Utunk 1964/37. – Huszár Sándor: H. J., a cinkék barátja. Utunk 1968/47; újraközölve Az író asztalánál. 1969. 329–36. – Páskándi Géza: Sorsvillanások. Utunk 1970/10. – Marosi Péter: Mit lát H.? Utunk 1974/39; újraközölve Világ végén virradat. 1980. 46–50. – Markó Béla: H. J.: Fanyereg. Igaz Szó 1970/6. – Baróti Pál: Csendes varázslat. A Hét 1980/13. – Varró Ilona: Mitől fehér a páva? Igaz Szó 1981/10.


Horkay Elemér (Szeged, 1876. márc. 27. – 1924. jan. 12. Nagyvárad) – újságíró, író. Pécsett, Miskolcon, Kassán, Máramarosszigeten hírlapoknál dolgozott, 1921-től a Nagyvárad c. lap belső munkatársa. Népszerű regényeket fordított, alkalmi színműveit játszották, Doktor Halál c. moziszkeccsét Máramarosszigeten mutatták be (1912), munkái közül Nagyváradon jelent meg Álmodik a robotos c. tárcagyűjteménye (1914), Huszárok c. regénye (1915) és Talmida c. szatírikus írása (év nélkül) Nagyváradról, a város élő alakjainak felvonultatásával. 1919-ben az Érdekes Hét szerkesztője Nagyváradon.

Jordáky Lajos: Az erdélyi némafilmgyártás története (1903–1930). 1980. 131. H. E. Itt tévesen mint "Harvay Elemér" szerepel.


Horosz Béla (Kolozsvár, 1909. jan. 22.) – újságíró, szerkesztő, sportszakíró. Szülővárosa Kereskedelmi Középiskolájában érettségizett (1927), felsőfokú tanulmányait a kolozsvári Közgazdaságtudományi Főiskolán kezdte (1928–30), s az egyetem közgazdasági karán fejezte be (1941).

1930-tól az Ellenzék, 1934-től a Brassói Lapok belső munkatársa, e lap Gondűző c. mellékletének szerkesztője. 1937-től a Keleti Újság riportere, közben a Sportkurír c. kolozsvári hetilapot szerkeszti. 1941 és 1945 között a Szövetség Hitelszövetkezeti Központ közlönyét, a Szövetkezeti Értesítőt szerkeszti Kolozsvárt. 1945 után különböző iparvállalatok közgazdásza. Tevékeny szerepet töltött be a kézdivásárhelyi Sportfelszerelési eszközök gyára, a csíkszeredai Hargita Népművészeti Szövetkezet megszervezésében. 1959-től nyugdíjazásáig műkorcsolyaedző Bukarestben, Kolozsvárt és Temesvárt; tanítványai közül többen országos bajnokságok nyertesei, ő maga Románia hatszoros műkorcsolyabajnoka.

A temesvári Sporttudományi Kutatóközpont munkatársa.

Első írásait a Jóbarát közölte, itt megjelent cikkei Útilevelek nagybátyámhoz c. alatt önálló kötetben is megjelentek (Kv. 1925). A romániai magyar sportújságírásban ő honosította meg a mérkőzések eseményeit percről percre részletesen leíró helyszíni tudósításokat; az első hazai sport-bélyegalbum szerkesztője. Nagy visszhangot keltett a Keleti Újság hasábjain 1939 májusában közölt riportsorozata a tűzvész sújtotta bukovinai Józseffalva pusztulásáról, nyomában országos közadakozás indult a károsultak megsegítésére. Gyerünk az olimpiára c. vidám zenés egyvelegét a kolozsvári Magyar Színház Claude Romano (George Sbârcea) zenéjével mutatta be (1934). Visszaemlékezéseiből A Hét tett közzé részletet. Sport és informatika c. írása a temesvári Művelődés és Tudományos Egyetem Kilátó c. évkönyvében jelent meg (Tv. 1982. 121–26.).

Kacsó Sándor: Fogy a virág, gyűl az iszap. Önéletrajzi visszaemlékezések. 1974. 522–23.


Horvát Henrik – *Brassói Lapok 1.; *műfordítás


Horváth Andor (Kolozsvár, 1944. márc. 8.) – esszéíró, műfordító, szerkesztő. ~ Tibor öccse. Középiskolai tanulmányait a Brassai Sámuel Líceumban végezte (1961), a Babeş–Bolyai Egyetemen francia–magyar tanári diplomát szerzett (1966). Négy évig Tordán tanított, 1970 óta A Hét belső munkatársa Bukarestben; előbb a világirodalmi rovat szerkesztője, 1975-től az 1983/44-es számig főszerkesztő-helyettes, azután a Művelődés szerkesztőségében dolgozik.

Első kötetét, amely a Forrás-sorozatban jelent meg (Dávid parittyája, 1979), főként francia klasszikusok örökségét vizsgáló esszéiből állította össze. Stendhal, Balzac, Proust, Anatole France regényeit tárgyismerettel és kritikai nyíltsággal közelíti meg. Műveikben – éppúgy, mint Mauriac vagy Julien Green munkásságában – az önmaga lehetőségeit megsejtő modern ember felszabadító hatalmát keresi: a szót, Dávid parittyáját, amelyik – Anatole France hasonlatával – "leveri az erőszakosokat és ledönti az erőseket". A kötetet 1979-es franciaországi naplója zárja. Nyomunkban a hírözön c. 1982-es könyvében a 70-es évek végén írt jegyzeteit gyűjtötte össze; ezek eredetileg a bukaresti rádió magyar műsorában elhangzott esszék, a nyugati, ill. a harmadik világ valóságát felvillantó híradások kommentárjai, a honi valóságra, a nemzetiségi létre figyelve, az emberi teljesség védelme jegyében.

Műfordítóként Robert Escarpit A könyv forradalma c. kötetét jegyezte (1973), Gerő Ernővel együtt társfordítója a Bretter György válogatásában megjelent Louis Althusser-kötetnek (Olvassuk Marxot, 1977). Válogatásában, előszavával és jegyzeteivel jelent meg Saint-Simon herceg Emlékiratok c. kötete (1979); gondozta, utószóval látta el a Párizsban élő fotóművész Brassai 1920 és 1940 között írt leveleit (Előhívás, 1980), antológiát állított össze francia költők verseiből, bemutatva a francia lírát a kezdetektől napjainkig (Szavak májusa, 1980).

A Hét 1978 óta megjelenő évkönyveinek felelős szerkesztője.

A Korunk, Igaz Szó, Új Élet hasábjain közölt, a televízió képernyőjéről és a rádióban elhangzó publicisztikai írásai mellett népszerű volt Golyóstoll c. állandó rovata A Hétben, melyben elsősorban a román irodalmi és művelődési sajtóban, néha a világlapokban közölt fontos cikkeket, irányt jelző közleményeket szemlézte találó kommentár kíséretében, máskor minden hozzáfűzés nélkül: a kiválasztott szöveg önmagában kiváltja az olvasó véleményét. Sok esetben ez a rovat közvetített a magyar olvasókhoz olyan tényeket, állásfoglalásokat, amelyek feltétlenül szükségesek korszerű világszemléletük kialakításához.

(B. Gy.)

Egyed Péter: Ésszerűség: vagy-vagy. Ifjúmunkás 1980/8. – Puskás Tivadar: A "bűn"-től az "ártatlanság" illúziójáig. Utunk 1980/13. – Szőcs István: Dávid parittyája. Előre 1980. máj. 14. – Szász János: Egy makacs szerző esszéi. A Hét 1980/16. – Bernád Ágoston: Az ezredvég kérdései. Igaz Szó 1980/11; uő: Hírek vallatása. Utunk 1982/33. – Salló László: Nyomunkban a hírözön. Előre 1982. júl. 28.


Horváth Arany (Magyarózd, 1934. szept. 17.) – szerkesztő, riporter. ~ István leánya. Kolozsvárt a Kereskedelmi Leánylíceumban érettségizett (1952), tanulmányait a marosvásárhelyi Szentgyörgyi István Színművészeti Főiskolán folytatta. Első írása 1953-ban az Utunkban jelent meg. 1968 óta a Művelődés kolozsvári szerkesztője. Interjúit, publicisztikai írásait, társadalomrajzi riportjait a Dolgozó Nő, Új Élet, Igazság, A Hét is közli. Ajándékként magamnak és Ózdnak c. alatt emlékezik vissza édesapjára A Hétben (1979/41), nyomás alatt levő riportkönyve (Fából faragott balladák) a romániai magyar népdal, népművészet, népi iparosság, közművelődés állandó terepjáráson szerzett összképét tükrözi.


Horváth Attila (Aninósza, 1932. máj. 14.) – pedagógiai szakíró. Középiskolai tanulmányait Nagyenyeden és Kolozsvárt végezte, a Bolyai Tudományegyetem természetrajzi karán szerzett tanári oklevelet. Kolozsvárt tanít különböző szakiskolákban román és magyar nyelven. Ferenczi Gyula pszicho-pedagógussal közösen írt Korszerű oktatáselmélet c. kötetük (Kv. 1980) az első Romániában magyar nyelven megjelent rendszerszemléletű didaktikai kézikönyv.

Kozma Magdolna: Korszerűen az oktatásról. Igazság 1981. jan. 28.


Horváth Barna – *Acta 2.; *Munkásakadémia Könyvtára


Horváth Béla (Borosjenő, 1927. ápr. 23. – 1981. szept. 5. Kolozsvár) – színművész, műfordító. Középiskoláit Aradon, Gyulafehérváron, majd Nagyváradon végzi (1945); felsőfokú tanulmányait 1947-ben kezdi a kolozsvári Színművészeti Főiskolán, ahol megszerzi a színészi, majd rendezői képesítést. 1948-tól haláláig megszakítás nélkül a kolozsvári Állami Magyar Színház tagja, közben az Állami Magyar Opera rendezője is (1955–65).

Első írása Gyönyörű pálya címen az Igaz Szóban jelent meg (1956). Az Utunk, Igaz Szó, Dolgozó Nő s napilapok közölték cikkeit, karcolatait; az Igazságban jelent meg Emlékszel? c. sorozata, amelyben emlékiratszerűen örökítette meg a színi pálya eseményeit, problémáit, egyéniségeit, történeti mozzanatait (1981). Lefordította Horia Lovinescu Ulmi fény c. színművét (1955) és F. Comişel–Nicu Constantinescu London csillaga c. operettjét (1978).

Mint rendező színre vitte Deák Tamás, Méhes György, Fodor Sándor több darabját, s először mutatta be – eredeti szöveggel – hivatásos színpadon Bornemisza Péter 1558-as Szophoklész-átdolgozását, a Magyar Elektrát (1974). Balett-librettót írt Hary Béla zenéjére Jókai Sárga rózsa c. regénye nyomán (1975).

Marosi Péter: Nagyobb a nyelved a fejednél. Az Elektra-előadásról. Utunk 1974/15. – Banner Zoltán: H. B. Nekrológ. Utunk 1981/37.


Horváth Ella – *szövetkezeti irodalom


Horváth Emil (Budapest, 1902. máj. 19. – 1978. aug. 12. Marosvásárhely) – munkáslevelező. Mint szabósegéd Marosvásárhelyen kapcsolódik be a munkásmozgalomba, a bukaresti Új Harcos közli leveleit (1923). Az illegális KRP aktivistája, 1926-tól Franciaországban, majd a Szovjetunióban tevékenykedik, 1957-ben tér haza Marosvásárhelyre. Osztályharcos visszaemlékezéseit közli a Vörös Zászló, Steaua Roşie, Revista Arhivelor, a Studii şi materiale c. gyűjteményes munka III–IV. kötete (Mv. 1972) és A Hét.

H. E. Vörös Zászló 1978. aug. 13.


Horváth Endre (Menyő, 1912. nov. 13.) – orvosi szakíró. A kolozsvári Piarista Gimnáziumban érettségizett (1929), oklevelét ugyanitt az egyetem orvosi karán szerezte (1937); Budapesten szakosította magát, 1940-től Haynal Imre gyakornoka, majd tanársegéde Kolozsvárt. 1945 szeptemberétől a marosvásárhelyi OGYI keretében folytatta pályáját; 1948-tól egyetemi előadótanár, 1957-től professzor, docens doktor (1965), belklinikai osztályvezető főorvos, az RSZK érdemes orvosa. Nevéhez fűződik a kétéves ápolónőképző iskola létrehozása és a kovásznai szív- és érrendszeri rehabilitációs kórházszanatórium megszervezése.

Magyar, román, német, angol, orosz, olasz szakfolyóiratok (köztük az EME Orvostudományi szakosztályának Értesítője, Orvosi Szemle–Revista Medicală, Orvosi Hetilap, Viaţa Medicală, Medicina Internă, Revue Roumaine de Medicine, Revista Medico-Chirurgică, Pediatria, Wiener Medizinische Wochenschrift, Acta Histochimica, Klinicseszkaja Medicina) munkatársa, napilapokban, rádión és TV-ben az egészségügy népszerűsítője. Számos nemzetközi tudományos értekezleten vett részt személyesen vagy dolgozatával (Stockholm, Prága, Bázel, Budapest, Berlin, Ungvár, Tokió, Hamburg, Malaga, Jeruzsálem, Moszkva). Fő kutatási területe a szív- és érrendszeri bántalmak, különösen az érelmeszesedés és infarktus, valamint a légzőszervi megbetegedések rehabilitációja. Hazai és külföldi kardiológiai és belgyógyászati társaságok tagja. Lefordította I. Turai Az orvosi gyakorlat sürgősségi kérdései c. munkáját (Száva Jánossal, 1952).

Munkái: Ápolónőképző iskolai jegyzet I–II. (Mv. 1947–48); Belgyógyászati diagnosztika (tankönyv, Dóczy Pállal közösen, négy kiadás, Mv. 1950–59); Belgyógyászati jegyzetek I–III. (Mv. 1951–59); Medicina internă (egységes tankönyv, társszerzőként A. Mogával, 1963; önállóan Mv. 1981).

Benke V. János: H. E. Tudományos Arcképcsarnok. Művelődés 1933/9.


Horváth Éva (Kolozsvár, 1919. márc. 27.) – orvosi szakíró. Gimnáziumi tanulmányait szülővárosában végezte, oklevelét a kolozsvári egyetemen szerezte (1943), pályáját ugyanitt a belgyógyászati klinikán kezdte; 1945-től gyakornok, majd tanársegéd a marosvásárhelyi OGYI 1. számú Belgyógyászati Klinikáján, 1949-től a középfokú Egészségügyi Iskola igazgatója is. 1971-től nyugdíjazásáig (1977) a 2. számú marosvásárhelyi Belklinika főorvosa. A periferiális érbetegségekkel és kötőszövetrendszeri betegségekkel foglalkozó írásait az EME Orvosi Értesítője, Orvosi Szemle–Revista Medicală, Orvosi Hetilap (Bp.), Medicina Internă és Cardiologia közölte.


Horváth Imre (Margitta, 1906. nov. 4.) – költő. Apja, ~ István gyógyszerész volt, anyja, Fráter Irén elszegényedett nemesi családból származott. Mint egyetlen gyermek a féltés és félelem, a magány légkörében nőtt fel, s noha később magánéletében és a társadalomban társakra talált, költői világára és életvitelére jellemző lett a gyermekkori élmény. 1914 májusában, miután az apa megvette a dési drogériát, átköltöztek a Szamos-parti városba. A költő első könyv- és színházi élményei kapcsolódnak ide; ötödik gimnazistaként kezd érdeklődni a költészet iránt, Reviczkyt, Vajdát, Arany Jánost olvassa, főként azonban Heine Álomképek c. ciklusa hat rá. 1923 őszén Nagyváradra költözik a család, s ő a Gozsdu Líceum diákja lesz, 1925-ben teszi le az érettségit. Pár hónapig magántisztviselő egy cipőfűzőgyár irodájában, dolgozik az Economia banknál, a Barna-drogériában.

1927 szeptemberében belép a nagyváradi Estilap szerkesztőségébe, ám ez is keserű kenyeret jelent. 1928 nyarán leépítik, két évig állástalan. 1930-ban megismerkedik a szatmári Schneller Irénnel, odaköltöznek a lány szüleihez, ez idő alatt a Szatmári Újság, majd a Szamos munkatársa. Rövidesen visszatér Váradra, egyedül; 1931 júliusában az Estilapnál dolgozik, 1932 januárjától az Erdélyi Lapok próbaidős munkatársa. Költővé érése ennél a lapnál kezdődik: első versét itt adja közre Pakots Károly. Sikátorok c. versét követően 1932–33-ban sűrűn jelen van a lap irodalmi mellékletében, sőt a Ki ez? első oldalra kerül.

Ezek a versek képviselik a Szigligeti Társaság kiadásában 1932-ben napvilágot látott Tíz tűz c. antológiában, amely az Erdélyi Lapok köréhez tartozó szerzők (Árvay Árpád, Bélteky László, Bodnár Mária, Dévald László, Lőrinczy Lajos, Papp Lajos, Ruffy Péter, Sárközi Gerő, Sziklay Györgyike) verses és prózai munkáit foglalja magába. A költő verseiben ugyan még a dekadens hangulatok, világfájdalmas érzések uralkodnak, de már az Erdélyi Szemle, a Pásztortűz és a budapesti Új Idők is el-elfogadja őket. 1933 és 1937 között Aradon újságíróskodik, a Reggelnél töltött éveket gyakori versközlései mellett riportok, glosszák, recenziók jelzik. A lap megszűnése (1937. febr. 14.) után rövid ideig az Aradi Közlönynek dolgozik. Ebben az időben találkozik Diamandy Viktória nagyváradi írónővel, későbbi élettársával. 1938–39-ben a nagyváradi Magyar Lapoknak (az Erdélyi Lapok utódjának) alkalmazottja, ettől kezdve verseskönyvei eladásából él, nehéz körülmények közt.

Első kötetei, az Örvény felett (Arad 1934) és a Hangtalan beszéd (Arad 1936) utánérzésektől nehezen szabaduló vidéki poétát mutatnak; igényesebb kritikusai (Korvin Sándor és Méliusz József a Korunkban, Kiss Jenő és Szemlér Ferenc az Erdélyi Helikonban) nem lelkesednek ezért a hangért. Váradon erősödik Heine-élménye, ez döntő hatással van költői érzésére. A Nyugat vonulatából elsősorban Juhász Gyulával tart rokonságot, de nem vonhatja ki magát a Nagyon fáj József Attilájának hatása alól sem. Sokat köszönhet a baráti tanácsoknak is: Gáldi László (még dési iskolatársa), Szántó György, főképpen azonban a nagyváradi Korvin, Csehi Gyula és Arató András egyengetik útját. Így jut el a Korunkhoz is, 1937-ben Salamon Ernő küld el Horváth Imre-verseket Gaál Gábornak. A Helikonban 1939-től 1944-ig közöl rendszeresen. Ennek az időszaknak a kötetei: Adj, kertem, több virágot (Nv. 1939), Elszánt kötelesség (Nv. 1939), Zenei pillanat (Nv. 1940), Vita nélkül (Nv. 1941), Tavaszi ág (Nv. 1942).

Már ifjúsága éveiben úgy látja, hogy a fény csak borzalmakra világít az emberlakta tájon. A magány, betegség, szomorúság, megalázottság elől a természetben és a szigorú költői formákban keres menedéket, így alakítja ki sajátos lírai hangját. Ha költészetében vannak is kivételek, mindmáig érvényes a Korvin Sándor adta jellemzés: négysorosokban gondolkodik. Tartalom és forma természetes egymásrautaltsága valósul meg négysoros (helyenként két-, hat- vagy nyolcsoros) verseiben. Nem a görög epigrammákkal, hanem a kínai és japán miniatűrökkel rokonok ezek a természetközeli, kép- és gondolatasszociációkat elindító, erkölcsi tanulságokat sugalló versek. A költő párhuzamokban, ellentétpárokban látja a világot, a látszat és a lényeg, a külvilág és a belső világ megfelelői az antinómiák, melyekre az esztétikai hatás épül. A konkrét költői kép és a filozofikus reflexió (jelzés) elkülönítése, a vers világos kettős tagolása feszültséget eredményez, ami az érzelmi-gondolati effektus hatásos eszköze (Megölt madár, Csóka a havon, Tavaszi ág, Emlékezés).

Költészete elismerésének a jele a Baumgarten-jutalom. A 40-es években lírája új csúcsokat hódít meg. Esetében a költői tehetség beérése a fasizmussal és a háborúval való szembefordulásban konkretizálódik, akárcsak Radnóti lírájában (Rémület, Nekik jobb, Féregsors, Horog, Péter-Pál, Az utolsó mohikán, Ha egyszer hangod támad). A külvilágból érkező fenyegetés és a költő betegsége, a megrongált idegek együtt alakítják költészetét, olyannyira, hogy amikor az előbbi szűnőben, mert a világháborúnak vége, ő még tovább írja a gyűlölet és pusztulás korából ihletődött, az embertelenségre nemet mondó verseit.

1946-ban születik A sárga ház, a kint és bent egyaránt megbillent egyensúlyú világot tizennégy remek lírai miniatűrbe foglaló ciklus; a gondolatiság szintjén emelkedő pillanatképeket készít a váradi idegosztályról, az egyes négysorosok szembeállításával ellentétpárokat alkotva a cikluson belül. A Vérrel és korommal (1947) múltidézése vezet át az új történelmi korszak nyíltan agitatív békeharcos verseihez, melyeknek hitelfedezetét, publicisztikai hangvételük ellenére, épp a korai 40-es évek költészetének spontán antifasizmusában találjuk meg.

Ekkor már Jankovich Margit áll mellette élettársként, s ő a népi demokrácia vezető költője lesz. 1948-ban megírja Hősnél többek című, a munkásosztály hőseinek emléket állító ódáját, s ezzel az MNSZ országos pályázatán I. díjat nyer. Szerencsés ötvözete e vers a már kialakult költői formának és az új társadalmi-politikai igényekhez igazodó közéleti költészetnek; azonos felépítésű versszakaszokból, hatsorosokba sűrített ellentétpárokból alakítja ki a költő régi és új költői összegezését, a jól tagolhatóságában is egységes ódát. A népköztársaságot köszöntő Neked tiszteleg négy sora az aktuális politikai költészeten belül a költői tömörítésnek ugyancsak jó példája. Az Amit az idő parancsol (1949) és a Békét követel az élet (1951) c. köteteiből azonban jó néhány ellenpélda is idézhető, a lírai fegyelem nemegyszer átadja helyét a publicisztikai felületességnek vagy a riportos bőbeszédűségnek. 1952-ben Állami Díjjal tüntetik ki, amit 1956-ban újabb kormánykitüntetések követnek. Válogatott versei 1954-ben magyarul és románul is megjelennek (fordítója, Ioanichie Olteanu a tolmácsolásokért később írószövetségi díjat kap). Verseinek újabb kiadása 1960-ban, majd jóval teljesebb válogatásban az RMI sorozatban 1965-ben olvasható.

A 60-as évektől egyre inkább visszatalál költészetének húsz évvel azelőtti hangjához. Politikum és a kínzó erkölcsi kérdések felvetése nem válik el egymástól, az ismétlődő számonkérés közelre és távolra egyaránt mutat, az egész emberiséget érinti – egy sokat megért élet tapasztalatainak fényében és árnyékában. Ezeknek a tapasztalatoknak a gondolati általánosítására tesz kísérletet aforizmáiban. Eredetileg gyermekeknek szánt Szertelen ábécé c. kis kötete (1970) ugyanebben a szellemben fogant, több játékossággal. Más gyermekköteteiben a nevelő szándék a szembeszökő.

Verseiből Banner Zoltán állított össze önálló előadóestet, ezen Terényi Ede megzenésítésében verseire szerzett dalok is szerepeltek. Ha egyszer hangod támad címmel Electrecord-lemezre vették verseit a szerző és Banner Zoltán előadásában (1977).

Portréját Cs. Erdős Tibor festette meg.

Egyéb művei: Csupa titok (1957); Köztetek élek (1958); Hősök hitével (válogatott versek, Csehi Gyula utószavával, 1960); Horváth Imre legszebb versei (1963); Őszi remény (1964); Versek (Kántor Lajos tanulmányával, 1965); Szürke szivárvány (1967); Túl a számokon (1968); Háromszázharminchárom aforizma (1969); Janus-arcú órák (1971); Árnyékváltás (1973); Virágok mestersége (1976); Együtt a tükörben (1979). Gyermek- és ifjúsági verseskötetek: Száll a gépünk (1954); A legnagyobb madár (1955); Szertelen ábécé (1970, 1976); Felhők számadója (1978); Betűkre bízom (Tanulók Könyvtára, 1982).

(K. L.)

Kiss Jenő: H. I.: Örvény felett. Erdélyi Helikon 1935/2. – Korvin Sándor: Egy letűnt érzelmiség költői. Korunk 1935/6; uő: H. I. versei. Korunk 1940/3. – I. Szemlér Ferenc: H. I.: Hangtalan beszéd. Erdélyi Helikon 1937/3. – Gaál Gábor: H. I.: Adj, kertem, több virágot. Korunk 1939/11; újraközölve Válogatott írások I. 1964. 669–70.; uő: H. I. – igaz úton. Utunk 1949/7. – Heszke Béla: Elszánt kötelesség. Erdélyi Helikon 1940/4. – Kovács László: Kínai és japán versek. Erdélyi Helikon 1941/5. – Bajor Andor: A kispolgártól a pártköltőig. Utunk 1949/22; uő: H. I. köszöntése. Utunk 1976/45. – Csehi Gyula: A magánytól a népig. Utunk 1954/39. – Szőcs István: H. I. költészetének sajátos vonásai. Igaz Szó 1954/11. – Gáldi László: Költői nyelvünk legújabb gazdagodása. Magyar Nyelvőr, Bp. 1956/3. – Deák Tamás: Nagy költő nyomában. Utunk 1961/2. – Izsák József: Hősök hitével. Igaz Szó 1961/2. – Sőni Pál: H. I. költészetének dialektikája. Igaz Szó 1961/3. – Kántor Lajos: H. I. hűsége. Korunk 1961/4; uő: H. I. költészete a felszabadulás előtt. Igaz Szó 1965/3. – Antal Péter: H. I. Igaz Szó 1962/11. – Ioanichie Olteanu: H. 1. fordítása közben. Utunk 1964/9. – Mózes Huba: Tudatos költészet. Korunk 1964/5. – Huszár Sándor: Aki szeretni született... Utunk 1965/3; újraközölve Az író asztalánál, 1969. 65–76. – Szász János: H. I.: Őszi remény. Igaz Szó 1965/3. – Páskándi Géza: A szigorú rend tagja. Utunk 1966/2. – Balogh Dezső: H. I. költői szókészlete. NyIrK 1966/2. – Diószegi András: H. I. miniatűrjei. Közli Megmozdult világban, Bp. 1967. 263–74. – Földes László: Négysorosok világa – világok négy sorban. Közli A lehetetlen ostroma, 1968. 130–55. – Beke György: Egy műfaj köszöntése. Előre 1970. ápr. 16.; uő: Nagy dolgokat írj meg egy sorban... Utunk 1977/4. – Marosi Péter: Erkölcsében az eleganciája. Utunk 1976/45. – Ruffy Péter: A hetvenéves H. I. Magyar Nemzet, Bp. 1976. dec. 25. – Indig Ottó: Csak egy igaz versért élek. H. I. költészetéről. Kismonográfia. Kv. 1981. – Fodor Sándor: Hány éves a költő?; Lászlóffy Aladár: A lant lilioma; Banner Zoltán: Őrhelyem: Várad. Utunk 1981/45. – Hornyák József: Beszélgetésekről, születésnap után. Utunk 1981/48.

ÁVDolg: Keszthelyi Mária: H. I. ideológiai fejlődése versei nyomán. 1950. – Hencz Olga: H. I. élete és költészete. 1963. – Hankó Terézia: H. I. "Virágok mestersége" c. kötete szókészletének szófaji vonatkozásai. 1981.


Horváth István (Magyarózd, 1909. okt. 9. – 1977. jan. 5. Kolozsvár) – költő, regényíró, elbeszélő. ~ Arany apja. Elemi iskolát végzett szülőfalujában; édesanyja 1920-ban beíratja ugyan a nagyenyedi Bethlen Kollégiumba, de az anyagi nehézségek meggátolják továbbtanulását. Autodidakta módon képezte magát. 1921-től részesművelő Marosdégen, szolga Ózdon, Kolozsvárt és Bukarestben. 1926-tól 1940-ig szülőfalujában gazdálkodik; közben napszámos, gyári munkás is. 1940 szeptemberében családjával együtt Kolozsvárra költözik, ahol előbb alkalmi munkás, majd novembertől szegődményes kisegítő szolga az Egyetemi Könyvtárban, 1942-től egyetemi altiszt a Filozófiai Intézetben. Már ismert író, amikor 1945 őszén meghívják szerkesztőnek az MNSZ lapjaként Kacsó Sándor szerkesztésében újrainduló Falvak Népéhez. Itt előbb az irodalmi, majd a politikai rovatot vezeti 1949 derekáig. Látása rohamosan gyengül, végül már csak névleges szerkesztő s elsősorban irodalmi munkásságot fejt ki. 1956-tól 1959-ig az Utunk versrovatát vezeti. Súlyosbodó betegsége miatt 1962-ben nyugdíjazzák. "Azóta pedig közel húsz éve a foglalkozása is csak az, hogy ő minálunk, hogy ő közöttünk – Horváth István. A költő, az elbeszélő, a népköltészeti gyűjtő, a mesemondó" (Marosi Péter). Tragikus halála után – gázolás áldozata lett – a magyarózdi temetőben helyezték nyugovóra.

Első versei 1937-től jelentek meg a Magyar Népben, költői indulását azonban 1941-től számíthatjuk, amikor Jékely Zoltán ajánlásával a Pásztortűzben is verssel jelentkezik. Ettől kezdve az Erdélyi Helikon, Termés, Budapesten a Magyar Élet, Magyar Út, Forrás, Magyar Csillag közli irodalmi termését, míg riportjait, jegyzeteit az Erdélyi Gazda, Ellenzék, majd 1944 őszétől kezdve a Világosság, Falvak Népe, Utunk, Igaz Szó, Korunk, Művelődés, Előre.

Kései indulása nemcsak hátránnyal járt. A népi irodalom hullámával érkezett paraszttehetség előtt az irodalom rögtön megnyitotta kapuit, s ugyanakkor felmérhette, hogy a népi irányzat előtte járt képviselői addig mit végeztek. Élményvilágának eredetét, költői alkatát tekintve Sinka Istvánnal mutat rokonságot, tudásszomja, szellemi mohósága, filozofikum felé hajló gondolkodása Veres Péterrel rokonítja. Ám nem rájuk figyel, hanem elsősorban Illyés Gyulára, Tamási Áronra. "Hozzájuk viszonyítva kerestem azt az irányt, amelyben magamnak ösvényt verhettem" – mondotta utolsó éveiben.

Írói működésének első szakasza meglepő eredménnyel zárul: 1943 és 1945 között két verseskönyv és egy elbeszélésgyűjtemény tanúskodik arról, hogy nemcsak írói küldetése vált tudatossá, hanem megtalálta a költői önkifejezés személyes formáját is. Művészi tájékozódását, saját lehetőségeinek felismerését megkönnyítette, hogy legelőször a *Termés műhelyében talált szellemi otthonra, ahol a népi irányzat sajátos erdélyi változatát megteremtő alkotók gyülekeztek.

Mintha népének hőskölteményét írná, úgy fakadnak föl az íróból egy mitikus paraszti életfelfogás érzéstömbjei, de mert tárgyiasítani tudja a paraszti sors tarthatatlanságára utaló élményrétegeit, költeményei már a társadalmi körülményektől meghatározott sorssal való szembefordulás előfeltételeit is megteremtik. A helyzetfeltárás lázas kiútkereséssel és lázító kritikával párosul. Mintha csak egy középkori prédikátor panaszáradatát, példázatszerű figyelmeztetéseit hallanók. A parasztság középkori szinten megrekedt tudatállapotát, a II. világháború apokalipszist idéző látomásait bibliai zsoltárokon nevelkedett költői eszköztárával fejezi ki.

A háborút követő évek hoznak ugyan még néhány kiemelkedő értéket költészetében, a régi társadalmi sérelmek felszínre törése azonban már nem ütközik közegellenállásba; ez művészi szinten azzal a veszteséggel jár, hogy csökken a költő önfegyelme, intellektuális ereje, eredeti látásmódról tanúskodó költői nyelve pedig megfakul. A hatalmon belüli helyzetben szem elől téveszti, majd teljesen elveszíti költészetének korábbi egyetemes távlatait. Már nem egy tarthatatlan helyzetet akar megváltoztatni, hanem a meglévőt igyekszik állandósítani. Írói működésében a cezúrát nem a népi hatalomért folyó küzdelem újabb színtereire nyitó korforduló jelenti, hanem a költő szolgálatvállalásait kényszerű szerepekké változtató dogmatikus irodalompolitika sematizmusa. A paraszti sorsból fakadó prózája is tézisregényekbe, tézisnovellákba sikkad a kezdeti sikerek után.

Jóllehet munkásságára hol az eruptív erők működése, hol a konstruktív szándék jelenléte jellemző, maradandó érvénnyel akkor alkot, amikor ezek az erők egyensúlyhelyzetbe kerülnek. Ez egybeesik a nemzetiségi öneszmélés mélyebb lélegzetvételével. Nem meglepő, hogy csak a 70-es évek elején tud akkora visszhangot kiváltani, mint indulása idején. Nem verseskönyvvel és nem is kimondottan szépprózai alkotással, hanem egy rendhagyó jellegű falurajzzal: a Magyarózdi toronyaljával, mely egész életművének fókusza (Kv. 1971, Bp. 1980).

Pályájának kezdeteire visszatekintve, az embertelen szintre leszorított, túlérett paraszti életforma megjelenítésével már indulásakor emberségért kiáltott. Ilyen értelemben első verseskötete, Az én vándorlásom (Kv. 1943) nem más, mint a költői személyiség önmeghatározása, s ugyancsak lírai fogantatású elbeszéléskötete, a drámai erejű Kipergett magvak (Kv. 1944), annak a faluközösségnek a teremtő leltározása, amelynek üzenetével a világba érkezett. Míg az első még a paraszti tudat primitív világképe jegyében jött létre, a második már ésszerű számvetés eredménye. A szülőföld valóságát tulajdonképpen már ekkor fedezi fel kellő mélységben. Érdemes utolsó verseskötetei – Kiáltás halál ellen (1973), Visító csend (1975), Az idő vízesése (1977) – mellé állítani induláskori "jajkiáltásait": pályája végén ugyanolyan súlyos szavú, létért pörlő költészet ez, mint már első megszólalásakor. Ugyanilyen – és mégis más. A kezdetkor Az én vándorlásom és a Nehéz szántás (Kv. 1945) verseinek a paraszti múlt és világkép adott távlatot; a Magyarózdi toronyalja után gejzírként feltörő költészetének pedig már az a művészi látásmód, amely az enyészettől visszahódított falurajz és korunk új igényeinek szembesítése során átélt belső drámából fakad. A hiány költészete ez továbbra is, a teljesség sóvárgásának lírája. A költő olyan bensőséggel tölti ki a hosszú évtizedeken át maga körül érzékelt "légüres teret", hogy a maga lelki drámájának kivetítésével a századvégi ember kiürülésére, dehumanizálódására figyelmeztethet.

Mint prózaíró is már csak utolsó éveiben elkezdett és csonkán maradt önéletrajzi regényében – Mint a magból kikelt fácska – tudott olvasóinak őszinte művészi élményt biztosítani a posztumusz Kipergett magvak c. kötetben (novellák, emlékezések, Cseke Péter utószavával, RMI 1981).

Törik a parlagot c. állami díjas regényét (1950, 1951, 1954) románra Alexandru Aldea (1952), bolgárra Jordan Stratiev (1953), elbeszéléseit románra Gelu Păteanu és Petre Mureşanu (Ion Chinezu) fordította (1957), verseiből román nyelvű válogatást mutatott be Petre Solomon (1954) és Paul Drumaru (1979).

Egyéb művei: Jegenye (népmese Andrásy Zoltán rajzaival, 1948); A vadhattyú (Bulatov orosz népmeséi magyarul, Nv. 1948); Árad a falu (versek, 1949); Bomlik a rügy (versek, 1950); A csere (novella, 1951); Új betűvel (versek, 1951); Szépülő hazánk tájain (versek, 1952); Balogh Eszti hajnala (ifjúsági regény, 1954); Válogatott versek (1954); Csali gróf (regény, 1955); Zölderdő fia (mesék, 1955); Dicsekedő Habakuk (versek Deák Ferenc rajzaival, 1956); Pacsirta rebben fel (versek, 1956); A szürke kos (elbeszélések Andrásy Zoltán rajzaival, 1957); Krizantémok (versek, 1960); Tücsökhegedű (gyermekversek, 1961); Fenséges adósság (válogatott versek, 1962); A tavasz harangja (gyermekversek, 1964); Tanúként (versek, 1964); Horváth István legszebb versei (Lászlóffy Aladár előszavával, 1967); Harmat a fűszálon (versek, 1968); Nyomok porban, hóban (elbeszélések, 1969); Egy gyöngyszem, két gyöngyszem (Ózdi népmesék, 1970, 1975); Tornyot raktam (versek, 1972); Örvénylő harmatcseppek (elbeszélések, 1976); Ütközők között (versválogatás, Bp. 1983); Le-válthatatlan őrszem (versválogatás, Cseke Péter előszavával, Tanulók Könyvtára, Kv. 1983).

Álneve Náci Pista, a család falusi ragadványneve után.

(Cs. P.)

Jékely Zoltán: H. I. első verseskönyve. Termés 1944. Téli szám; uő: H. I. hatvan éves. Élet és Irodalom, Bp. 1969/41. – Gaál Gábor: A költő és az anyaga. Közli Valóság és irodalom, 1950. 301–10. – A Törik a parlagot vitájának tanulságai. Utunk 1951/12. – Csehi Gyula: H. I. költői útja. Utunk 1954/49. – Antal Péter: Jegyzetek H. I. költői nyelvéről. Igaz Szó 1956/12. – Kántor Lajos: Őszben tavasz. Igaz Szó 1961/3; újraközölve Írástól–emberig, 1963. 128–40. – Székely János: Gondolat és realizmus. Igaz Szó 1961/4. – Huszár Sándor: Rapszodikus beszélgetés H. I.-nal. Utunk 1965/12; újraközölve Az író asztalánál, 1969. 87–94. – Lászlóffy Aladár: H. I. új versei. Utunk 1965/26. – Beke György: Tiszta bor. Falvak Dolgozó Népe 1968. okt. 8. – Deák Tamás: H. I. verseihez. Előszó a Tornyot raktam c. gyűjteményes kötethez, 1972; újraközölve a Káprázat és figyelem c. kötetben, 1980. 226–40. – Láng Gusztáv: Költő prózája. Igazság 1969. okt. 8. – Szabó T. Attila: Magyarózdi toronyalja. A Hét 1972/10. – Márton Gyula: Író a falujáról. Művelődés 1972/5. – Szentimrei Judit: H. I. hazaérkezett. Igaz Szó 1972/6. – Izsák József: H. I. vándorlásai. Igaz Szó 1973/8. – Csiki László: És egy cseppet tán boldog is vagyok. A Hét 1973/38. – Marosi Péter: A költő szolgálatváltozásai. Utunk 1973/41; uő: Búcsú H. I.-tól. Utunk 1977/2. – Pomogáts Béla: H. I. költészete. Alföld, Debrecen 1974/3. – Marosi Ildikó: Akkor is pont vasárnap volt. Közli Közelképek, 1974. 80–84. – Kicsi Antal: H. I. Brassói Lapok 1975/4, 5, 7. – Szőcs István: Hersegő tarlókon. Utunk 1976/47. – Cseke Péter: Magyarózdi Torony. Közli Víznyugattól vízkeletig, 1976. 90–101.; uő: A Termés szerepe H. I. világszemléletének alakulásában. NyIrK 1980/1, 2. – Kányádi Sándor: Ne hagyj falum. Igazság 1977. jan. 9. – Sütő András: Búcsú H. I.-tól. Utunk 1977/2; újraközölve Évek – hazajáró lelkek, 1980. 196–199. – Mózes Attila: H. I. mikrokozmosza. Igaz Szó 1977/1. – Czine Mihály: H. I.: Az idő vízesése. Népszabadság, Bp. 1978. márc. 18.; újraközölve a Nép és irodalom c. kötetben, Bp. 1981. II. 384–87. – Király László: A hetvenesztendős H. I. Utunk 1979/41. – Szilágyi Júlia: Horváth István jelenvalósága. Korunk 1979/10. – Lázár István: Személyes néprajz. Élet és Irodalom, Bp. 1981/5. – Görömbei András: H. I.: Magyarózdi toronyalja. Alföld, Debrecen 1981/4. – Tóth Pál Péter: H. I.: Magyarózdi toronyalja. Valóság, Bp. 1981/4. – A Horváth István-jelenség. Műhelybeszélgetés Kiss Jenő és Cseke Péter között. Korunk 1982/1. – Gálfalvi Zsolt: Irodalomtörténeti tanulságok forrása. Jegyzetek H. I. prózájáról. A Hét 1982/8. – Borcsa János: "nincs olyan tükör, melyben magam lássam". Korunk 1982/6.

ÁVDolg: Tuzson Erzsébet: H. I. jelzői "Fenséges adósság" című kötete alapján. 1965.


Horváth Janka – *gyermekirodalom


Horváth János (Gátalja, 1894. febr. 23. – 1950. ápr. 17. Temesvár) – munkásköltő. Hét elemi osztály elvégzése után kőműves. Az I. világháborúban súlyosan megbetegedett. Cikkeit, verseit a temesvári Magánalkalmazottak Szakszervezetének A Holnap c. lapja, a Déli Hírlap, Temesvári Hírlap, Bánsági Magyar Népnaptár közölte. Részt vett a MADOSZ mozgalmában. Tükörképek c. verseskötetében (Tv. 1938) a kisemberek életéről szól; versei formailag ugyan nem kimunkáltak, érzelmi hitelességük s keresetlen közvetlenségük azonban figyelmet érdemel. A felszabadulás után az MNSZ falujáró aktivistája.


Horváth Jenő (Marosújvár 1900. okt. 13. – 1989. szept. 13. Kolozsvár) – író, költő, publicista. Középiskolai tanulmányait a nagyenyedi Bethlen Kollégiumban (1920), főiskolai tanulmányait a kolozsvári Református Teológián s ösztöndíjjal Skóciában végezte, Debrecenben doktorált (1937). Lelkész Aninószán, 1941-től a nagyenyedi Bethlen Gábor Teológiai Akadémia, 1945-től Kolozsvárt a Protestáns Teológiai Intézet tanára. 1960-ban vonult nyugalomba. Hitbuzgalmi írásait az egyházi sajtó, szociális érzésű, a szülőföldhöz kötődő verseit, elbeszéléseit, cikkeit 1921-től kezdve a Pásztortűz, Erdélyi Helikon, Ifjú Erdély, Ellenzék, 1941 után az Erdélyi Gazda, Szövetkezés, Havi Szemle, Déli Hírlap közölte; később az Előre és Igazság hasábjain is jelenik meg írása. Szerepel a Versekben tündöklő Erdély (Kv. 1941) és a Romániai magyar írók antológiája (Nagyenyed 1943) c. kiadványokban. Összeállításában jelent meg Nagyenyeden a Virágoskert (1941) és Kalászok (1944) c. vers- és mesegyűjtemény, valamint a Ki-ki magának orvosa (1944) c. egészségügyi tanácsadó.

Önálló kötetei: Betemetett bányász (versek, Aninósza 1935); Most szedtem a fáról (novellák, Kv. 1938).


Horváth József (Marosvásárhely, 1889. jún. 25. – 1950. júl. 27. Marosvásárhely) – külpolitikai szakíró. A kolozsvári egyetemen szerzett magyar–német szakos tanári képesítést. Szülővárosában a Református Kollégium, majd az Állami Kereskedelmi Iskola tanára, 1929-től a KZST tagja. Az Erdélyi Múzeum, Erdélyi Helikon, Keleti Újság és időszaki kiadványok hasábjain távoli országok, népek politikai mozgalmait ismertette. Önállóan megjelent műve: Az angolok Indiában (klny. az Erdélyi Múzeum 1932/1–6. számából).


Horváth József (Aranyosgyéres, 1931. jan. 22.) – pedagógus, fizikai szakíró. ~ Stefánia férje. A nagyenyedi Bethlen Kollégium tanítóképzőjének elvégzése (1950) után a Bolyai Tudományegyetem matematika–fizika karán szerzett tanári oklevelet (1953). Előbb egyetemi gyakornok, 1956-tól az Ady–Şincai Líceum tanára, 1961-től a Politechnikai Intézetben dolgozik, 1974-től a Tehnofrig Szaklíceum, majd 1980-tól a 3. számú Matematika–Fizika Líceum tanára.

Első cikkét a Matematikai és Fizikai Lapok közölte (1957/2). Ismeretterjesztő cikkei itt s a Tanügyi Újság, Igazság hasábjain jelentek meg. Mint tudományos dolgozatok társszerzője a Buletinul Politehnic Cluj, Studia Universitatis Babeş–Bolyai s az országos porkohászati konferencia Comunicări Ştiinţifice 1. c. kiadvány munkatársai közt szerepel. Brassói, kolozsvári s temesvári tudományos ülésszakokon önálló dolgozatokat mutatott be megvitatásra (Studiul unor proprietăţi electrice ale sistemului SiCCr2O3; Comportarea magnetică a compusului oxidic semiconducător NiO–Mn2O3; Conductibilitatea termică a Mn2O3 cu adăugări de Cr2O3).


Horváth Júlia, Hugo Hauslné (Bihardiószeg, 1933. jún. 3.) – újságíró, szerkesztő. Elméleti líceumot végzett Nagyváradon (1952), magyar irodalom és nyelv szakos diplomát a Bolyai Tudományegyetemen szerzett (1956), majd elvégezte a Ştefan Gheorghiu Akadémiát (1967–69). Újságírói pályáját a Romániai Magyar Szónál kezdte 1952-ben, a lap folytatásaként megjelenő Előre művelődési (1957–59), majd tájékoztatási és közügyi rovatvezetője (1961–69), közben a Falvak Dolgozó Népe szerkesztésében is részt vett. Később az Előre főszerkesztő-helyettese (1969–74), belpolitikai, 1979-től külpolitikai főmunkatársa. Társadalmi riporter, színikritikái, könyvismertetései, jegyzetei a Korunk, Igaz Szó, Utunk, Új Élet, Contemporanul hasábjain is megjelentek.


Horváth Kovács Hajnal – *lélektani irodalom


Horváth Lajos (Székelykeresztúr, 1883. febr. 23. – 1960. ápr. 3. Mosonmagyaróvár) – zeneszerző, zeneíró. Tanítói oklevelét szülővárosa tanítóképzőjében szerezte. Székelyudvarhelyen és Erzsébetvárosban tanított, 1941-től a székelykeresztúri polgári leányiskola igazgatója lett, 1944-ben Magyarországra távozott.

Az I. világháború idején verseskötettel jelentkezett, később népies műdalokat és zenés népszínműveket írt. Műdalait részben zongorakísérettel, részben kétszólamú feldolgozásban tette közzé. Nem fogadta el a Kodály-iskolát, s röpirataiban Domokos Pál Pétert támadva szembefordult az eredeti népdal ápolásával.

Munkái 1919 után: Röpirat (Székelykeresztúr 1930); Hozzászólás (Székelyudvarhely 1930); 101 székely népdal (Székelykeresztúr 1931); Csűrdöngölők (hangjegykiadvány, Székelykeresztúr 1942).

Írói neve Szittya Horváth Lajos.


Horváth Loránd (Marosvásárhely, 1930. jún. 11.) – műfordító, költő. Szülővárosában a Kereskedelmi Líceumban érettségizett (1948), a kolozsvári Egyetemi Fokú Protestáns Teológiai Intézet elvégzése (1953) után ref. lelkész Galambodon, Mezőörményesen, Székelycsókán, Bágyonban, Magyarborzáson, 1970-től Fintaházán. Első versét az Utunk közölte (1960). Óhéberből lefordította a Zsoltárok Könyvét (1963), tanulmányát a zsoltárfordításról és egy fordítását a Református Szemle közölte (1980/1 és 1982/6). Lírája a klasszicizmusban gyökerezik, A végtelenség oszlopa c. képversét Brâncuşi emlékének ajánlotta.

Önálló verseskötete: Naptánc (Balázs Imre rajzaival, 1983).


Horváth Margit (Marosvásárhely, 1910. máj. 3.) – koreográfus, tánctudományi szakíró. Középiskoláit Marosvásárhelyen végezte, 1950-től a Marosvásárhelyi Sportiskolában, 1955-től a Népi Művészeti Iskolában dolgozott, 1957-től a Népi Alkotások és Művészeti Tömegmozgalom Maros Megyei Irányító Központjának munkatársa. Néptánccal és népműveléssel foglalkozó szakcikkeit 1957-től a Művelődés, Falvak Dolgozó Népe és Vörös Zászló közölte.

Kötetei: Jobbágytelki táncok (Lőrincz Lajossal, Mv. 1965); Táncszvit Erdőszakál és Lövér táncaiból (Mv. 1970); ugyanez román fordításban: Suită de dansuri din Săcalu de Pădure şi Lueriu (Mv. 1970).


Horváth Miklós (Dálnok, 1906. máj. 4. – 1982. jan. 10. Marosvásárhely) – orvosi szakíró. A sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégiumban érettségizett (1924), orvosi oklevelét Budapesten nyerte (1931), Iaşi-ban nosztrifikálták (1932). Sepsiszentgyörgyön iskola-, üzemi, vasúti és betegsegélyző orvos, 1940-től az anya- és csecsemő-védelem zöldkeresztes szolgálatának vezetője, 1946-tól Háromszék megye tiszti főorvosa. 1948-ban nevezik ki a marosvásárhelyi OGYI egészségügyi szervezési tanszékére előadótanárnak, 1950-től a közegészségtani tanszéket is irányítja, 1957-től egyetemi tanár, 1968-ban vonult nyugalomba.

Szerepet vállalt az MNSZ megyei vezetésében, munkatársa volt a Népi Egység napilapnak (1945–49). Az Orvosi Szemle–Revista Medicală, Igiena, Communicationes szakfolyóiratok munkatársa; szakdolgozatai a közegészségtan minden területét felölelik.

Marosvásárhelyen kiadott kőnyomatos jegyzetei: Általános közegészségtan (1951); Részletes közegészségtan (1952); Közegészségtan (1954); Munkaegészségtan (1955, újabb kiadása Dienes Sándorral, 1961); Általános és település-közegészségtan (Steinmetz Józseffel és Bedő Károllyal, 1957). Az Igiena generală şi comunală c. egységes tankönyv (1962) munkatársa.


Horváth Pál (Resica, 1932. márc. 15. – 1978. nov. 11. Beszterce) – népművelő, pedagógiai szakíró. A nagyenyedi Bethlen Kollégium tanítóképzőjének elvégzése (1950) után a Bolyai Tudományegyetemen magyar nyelv és irodalom szakos tanári diplomát szerzett (1955). Egy évig levéltáros Tordán, majd 1956-tól a magyar nyelv és irodalom tanára az Andrei Mureşanu Líceumban és a Liviu Rebreanu Líceumban Besztercén.

Az irodalmi körök és diákszínjátszók tevékenységét az Utunk, Ifjúmunkás, Korunk, Művelődés számára írt cikkekben kísérte figyelemmel, tankönyvbírálatait a Tanügyi Újság, Igaz Szó közölte. Beszterce-Naszód megye magyar tömegművelődési munkájának szervezője volt. Felelevenítette a magyar színjátszást, műkedvelő együttesével a mezőségi falvakat járta. "Beleírta életét a tájba, mivel megtalálta az utat a megőrző példákhoz" – így jellemezte Beke György, aki Búvópatakok c. riportkönyvének egyik hőséül választotta.

Elekes Ferenc: Él itt egy ember. Ifjúmunkás 1969. máj. 22. – Barabás Sándor: Az elkötelezettség tudata. Művelődés 1972/12. – Szépréti Lilla: A tömegművelődés fórumai Besztercén... Új Élet 1976/11. – Beke György: Huszonegy osztály útravalója. Posztumusz interjú H. P.-lal. A Hét Évkönyve 1979. 258–63.; uő: H. P. örökében. Művelődés 1980/8–9.


Horváth Sarolta – *Új Cimbora


Horváth Stefánia (Bukarest, 1933. máj. 9.) – újságíró, szerkesztő. Középiskolai tanulmányait a kolozsvári 3. számú Leánygimnáziumban végezte (1950), a Bolyai Tudományegyetem matematika–fizika karán szerzett tanári oklevelet (1954). Előbb a Pionír, majd 1967-től a Jóbarát belső munkatársa.

Első írása az Ifjúmunkásban jelent meg (1954). A gyermekek életét tükröző több ezer hosszabb-rövidebb írásán kívül közölt fotóregényt (Kényelmes Kelemen, 1964; Ismertetőjel Y, 1968; A W–16 elhallgat, 1970; közösen Kovács Nemerével, ill. Szabó Zsolttal s Darabont Lili fotóművésszel) és képregényt (Tűz Bábolna hegyén, Tenkeiné Rusz Lívia rajzaival, 1963–64; románul a Scînteia Tineretului hasábjain, 1965). Sajátos gyermekműfajt képviselnek tudománynépszerűsítő sorozatai (Otthonunk a világegyetem, 1975; Beszélgessünk a kibernetikáról, 1977; Tanulni, de hogyan? 1980–82), valamint neves tudósokról, felfedezőkről, így Bolyai Jánosról (románul is közölte a Cutezătorii), Kopernikuszról, Eötvös Lorándról, Fermiről, Franklinról, a Nobel-díjas holográfus Gábor Dénesről, Galileiről, Aurel Vlaicuról szóló regényes életrajzai.

Kezdeményezője, majd vezetője a Jóbarát 1969-ben indult, a gyermekek nemzedékeit önművelésre, természettudományos búvárkodásra, egyéni kutatómunkára ösztönző versenysorozatának (*tantárgyolimpia).


Horváth Sz. István (Kolozsvár, 1951. nov. 13.) – közíró, színikritikus, műfordító. Középiskolát szülővárosában a 11. számú Líceumban végzett (1970), orosz–magyar szakos tanári diplomát a Babeş–Bolyai Egyetemen szerzett (1975). Hat évig Désen általános iskolában tanított, 1982 óta az Electromecanica Kisipari Szövetkezet műszaki fordítója Kolozsvárt.

Írásait a Művelődés, Utunk, Korunk, Igaz Szó, Echinox, Új Élet közli, az Igazság munkatársa. Érdeklődésének központjában a színház áll. Már főiskolás korában a *Stúdió '51 alapító tagja, szereplője és rendezője. Ahonnan a kritika távol marad... címmel felveti a műkedvelő színjátszás korszerűsítésének kérdéseit (Korunk 1978/10), színészportrékat mutat be A Hét 1982-es Színjátszó személyek c. évkönyvében, a színházi riport művelője. 1980 óta állandó pedagógiai rovata van a Kolozsvári Rádió magyar adásában.

Mikó Imrével és Kicsi Antallal társszerzője a Balázs Ferenc c. monográfiának (1983).


Horváth Tibor (Csíkszentmárton, 1923. nov. 2.) – gyógyszerészeti szakíró. Szaktanulmányait Kolozsvárt kezdte, Szegeden fejezte be (1946). Magángyógyszertárakban alkalmazott, 1949-től a marosvásárhelyi 1. számú gyógyszertár vezetője, főgyógyszerész, a gyógyszerészeti tudományok doktora (1971), érdemes gyógyszerész (1974). Hazai magyar és román nyelvű folyóiratokban (Gyógyszerészeti Értesítő, Orvosi Szemle, Farmacia) az egyes gyógyszerek összeférhetetlenségéről, valamint az általa és munkatársai által vadgesztenyéből előállított s Castanil néven forgalomba hozott készítménynek a vivőeres rendszerre gyakorolt erősítő hatásáról számolt be. Találmányként jegyezték be két munkatársával közösen kidolgozott módszerét a halva előállítására szaponinkivonatok segítségével.

A Csedő Károly szerkesztette Gyógyszerészeti ügyvitel és jogszabályozás c. kőnyomatos jegyzet (Mv. 1974, 1978) egyik társszerzője.


Horváth Tibor (Torda, 1938. aug. 16.) – nyelvész, ~ Andor bátyja. Középiskolai tanulmányait 1959-ben Kolozsvárt végezte a 7. számú (ma Brassai Sámuel) Líceumban. A Babeş–Bolyai Egyetemen szerzett magyar nyelv és irodalom szakos tanári oklevelet (1960). Előbb általános iskolai tanár Szilágygörcsönben, majd 1961-től főgyakornok a kolozsvári magyar nyelvtudományi tanszéken. 1964-től az Egyetemi Könyvtárban dolgozik, jelenleg a történelem–filozófia kar könyvtárosa.

Első írása emlékezés Bajza Józsefre az Igazságban (1958). Műfordítás-elemző, nyelvművelő, verstani-stilisztikai cikkeit, könyvismertetéseit a Korunk, Utunk, Igaz Szó, A Hét, NyIrK közli. Funkcionális verstani tanulmányaiból és a műfordítások stilisztikai elemzéséből leszűrt tapasztalatait beépíti az első hazai magyar stilisztikai kézikönyv általa írt fejezeteibe (Bartha János–Horváth Tibor – J. Nagy Mária–Szabó Zoltán: Kis magyar stilisztika. 1968). A 70-es években a műfordítás és nyelvművelés tárgykörén kívül zenei vonatkozású cikkeket is közöl, így a népdalvita keretében (Nem a szakma belső ügye. A Hét 1972/14). Bibliográfusként részt vesz az egyetem alkalmazottainak tudományos munkásságát felmérő kiadványsorozat szerkesztésében (Activitatea ştiinţifică a Universităţii Babeş–Bolyai din Cluj-Napoca. Bibliografie selectivă I. 1974; II. 1979).

Gáldi László: Kis magyar stilisztika. Magyar Nyelvőr, Bp. 1969/2.


hóstáti kutatás – nyelvészeti, néprajzi, társadalomrajzi és helytörténeti munkálat a Hóstátban, Kolozsvár keleti, északkeleti és nyugati hagyományos mezőgazdasági és kertészeti övezetében. A kutatott terület nevének eredete a középfelnémet Hochstadt 'felsőváros'.

A mai hóstátiak ősei a XVI–XVII. századi háborús időkben húzódtak a Székelyföldről, Kalotaszegről, a Szilágyságból, a Szamos mentéről és a Mezőségről a középkori városfalak tövébe, sőt a hagyomány szerint Bocskai István fejedelem hajdúkat is telepített közéjük. Szőlő- és földműveléssel, marhatenyésztéssel és fuvarozással foglalkoztak. Életmódjuk és foglalkozásuk fokozatosan a városi piachoz igazodott, ma már elsősorban mint híres zöldségtermesztők ismeretesek. Noha a XVIII–XIX. században is újabb bevándorlókkal gyarapodtak, oly egységes és sajátos kultúrát alakítottak ki, hogy joggal tekinthetők a romániai magyar nemzetiség egyik kicsiny, de önálló néprajzi csoportjának. Hagyományaikat félvárosi mivoltuk ellenére is sokáig megőrizték; ennek egyik külső jeléhez, a földész viselethez az idősebb nemzedékek még ma is ragaszkodnak és erről könnyen felismerhetők.

A kutatókat elsősorban múltjuk, foglalkozásaik és szokásaik érdekelték. Jakab Elek várostörténész Kolozsvár múltjában játszott szerepüket tárta fel (1888), Lindner Gusztáv sok évszázados temetkezési egyesületeiket mutatta be (1894), Németh Sándor egységes népcsoportként tanulmányozta őket (1899). Elmélyültebb és részletekbe menő kutatás indult a két világháború között. Vásárhelyi János Hóstáti lakodalom címmel ad életképet a kolozsvári földészek esküvőjéről (Kv. 1933), Balassa Iván Az a-zás a kolozsvári Hóstát nyelvében c. munkájában (Kv. 1942) sajátos nyelvészeti adatokat közöl, Sándor Gábor pedig A kolozsvári Hóstát emberi erővel végzett teherhordási módjai és eszközei (Kv. 1942), majd A hóstátiak szénavontatása (Kv. 1944) c. könyvében a termelési módnak megfelelő leleményes szokások és eszközök kialakulását rajzolja meg. Egyidejűleg K. Kovács László A kolozsvári hóstátiak temetkezése c. munkájában (Kv. 1944) a még 1587-ben alakult és szakadatlanul fennálló Kolozsvár-hídelvei Református Földész Kalandos Temetkezési Társulat s a többi hóstáti "kalandos társulat" kisközösségi szokásrendjét mutatja be.

A szocialista korszak nagymérvű építkezése, ipartelepítése és városrendezése következtében Kolozsvár mezőgazdasági és kertészeti övezeteinek hagyományos földész életformája bomlásnak indult, s ez új feladatok elé állította a ~ új művelőit. A 70-es évtized végén egy fiatal kutatókból álló kolozsvári munkaközösség fogott hozzá a bekövetkezett változások felméréséhez, a mai Hóstát nép- és társadalomrajzi monográfiájának összeállítását tűzve maga elé. Eredményeiket figyelemmel kíséri az Igazság és az Ifjúmunkás. Egri László Kik a hóstátiak? c. alatt (Korunk Évkönyv 1979) körvonalazza a mai tárgykört, Pillich László pedig Előzetes megközelítések egy Hóstát-monográfiához c. írásával már részletet közöl egy hosszabb tanulmányból, amely Jungbert Béla, Salamon Anikó és Vetési László közreműködésével készült (Korunk 1979/6); újabb feldolgozásai Hóstáti család, hóstáti közösség (TETT 1980/3) és Egy hóstáti nemzetség családszerkezeti vizsgálata (Korunk Évkönyv 1982) címmel a korszerű ~ előrehaladását igazolják.

Hóstáti felvételek címmel 1982 májusában a Korunk Galéria Feleki Károly fényképeit mutatta be a hóstáti földészek tegnapi és mai életpillanatairól.

(F. J.)

Lindner Gusztáv: A kolozsvári Kalandos-társulat. Erdélyi Múzeum 1894/11. – Németh Sándor: A kolozsvári hóstátiak. Közli Erdély népei II. 1899. 23–25. – Dr. Kós Károly: Népélet és néphagyomány. 1972. 204–07. – Egri László: Kik a hóstátiak? Korunk Évkönyv 1979. 67–74.

ÁVDolg: Kuszálik Piroska: A kolozsvári Hóstát zöldségtermesztőinek szakszókincse. 1968.


Hoványi Gyula (Nagyvárad, 1860. márc. 24. – 1939. nov. 27. Nagyvárad) – jogi szakíró. Nagyváradi és budapesti jogi tanulmányait a strasbourgi, párizsi és londoni egyetemeken egészítette ki. 1885-től Budapesten egyetemi magántanár, majd a nagyváradi Jogakadémia első dékánja, a büntetőjog és jogbölcselet tanára (1911–25). Nagyváradon megjelent fontosabb munkái: A büntetőjog fejlődése (1897); Jogbölcselet jogi oktatásunkban (1900); Kereszténység és evolúció (1903); A nemzetközi jog pozitivitása (1918). A craiovai Ramuri 1931-ben Revizuirea în Procedura Penală c. tanulmányát közölte.


Hölgyfutár – társasági képes folyóirat Kolozsvárt 1934. április és 1938. február között. Szász Endréné Szappanyos Gabriella azzal a célzattal alapította, hogy főként a középosztályt közvetlenül érdeklő kérdések felvetésével öntudatra ébressze és érdekvédelmi egységbe tömörítse a romániai magyar nőket. Mivel a lap kezdettől fogva anyagi nehézségekkel küzdött, rendszeres havi megjelenésének biztosítása végett az 1937-es évfolyamtól irányítását Szász Ferenc vette át, Sz. Szappanyos Gabriella megmaradt felelős szerkesztőnek, ifj. Vékás Lajos pedig a társszerkesztő feladatát látta el. A ~t azonban sem ez, sem az 1938-as évfolyam kezdetén bejelentett átszervezése nem volt képes megmenteni, s így az a Sz. Szappanyos Gabriella és Desbordes Viktor szerkesztette 1938/2-es számmal megszűnt.

Főmunkatársai Dóczyné Berde Amál és Kovács Dezsőné Pap Mária voltak. A lap a romániai magyar irodalom szinte minden rangos képviselőjét megszólaltatta hasábjain, s a modern román és egyetemes magyar irodalomból is igyekezett ízelítőt adni, főként azonban a nők irodalmi-művészeti tevékenységére vonatkozóan őrzött meg dokumentumértékű adalékokat és képanyagot.

(K. K.)


H. Szabó Gyula (Kolozsvár, 1951. jan. 17.) – közíró, szerkesztő, Szentimrei Judit fia. Szülővárosában végezte a középiskolát (1970), a Babeş–Bolyai Egyetemen orosz–magyar szakos tanári diplomát szerzett (1974). Már középiskolás diák korában megalapította a *Stúdió '51 művészi csoportot, s mint rendező részt vett annak klasszikus-népi-avantgardista programja kialakításában. Mint a siménfalvi Általános Iskola tanára (1974–77) a *honismereti vetélkedő kezdeményezője; az egyetemi nevelés és a Gaál Gábor Kör egyoldalúságait bírálva Levelek faluról c. sorozata az Igazságban (1976) a népművelés mindennapi gondjaira figyelmezteti a fiatal tanárnemzedéket. 1978-tól a Kriterion Könyvkiadó művészeti monográfiáinak, zene- és képzőművészeti kiadványainak szerkesztője Bukarestben. Írásait A Hét és Művelődés közli. Előszavával jelent meg Bulgakov Képmutatók cselszövése c. Molière-drámája (Karig Sára fordítása, 1981).


Hubbes Walter (Brassó, 1929. márc. 19.) – zeneszerző, zenei író, karmester. Szülővárosában német elemibe járt, középiskolai tanulmányait a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégiumban végezte (1948), majd négy évig Kolozsvárt a Zeneművészeti Főiskola hallgatója. Tanulmányait Bukarestben fejezte be, ahol zeneszerzést, vezénylést is tanult, zenetanári oklevelet szerzett (1964). Közben 1950-től Kolozsvárt munkáskórusokat és népi zenekart vezetett; 1955-ben Marosvásárhelyen telepedett le, ahol egy évig a Népi Alkotások Házának szakirányítója, majd 1956 és 1970 között a *Székely Népi Együttes karmestere. 1970-től 1972-ig Sepsiszentgyörgyön vezetett népi együttest.

Számos tömegdalt és pionírdalt komponált (Építsd a hazát; Szép a hazánk; Az osztag dala). Sok előadást értek meg a marosvásárhelyi együttes számára szerzett művei (köztük a Kádár Kata vegyeskarra, Viszik a menyasszonyt, Lapádi népdalok, Kőrispataki táncok és Udvarhelyszéki zsebkendős vegyeskarra és népi zenekarra, Rapszódia népi zenekarra, Egyszer egy királyfi c. táncjáték gyermekeknek). Zenei tárgyú cikkeit a Művelődés, Utunk, Vörös Zászló közölte.

Önálló kötetei: Rózsa, rózsa, piros rózsa. Székely népdalgyűjtemény (1957); Gyermekkórusok (Veress Zoltán, Majtényi Erik, Hajdu Zoltán, Székelyhídi József, Kányádi Sándor, Lászlóffy Aladár verseire szerzett feldolgozásainak válogatása, 1966).

Zeneszerzői álneve: Elek János.


Huber András (Dés, 1942. nov. 11.) – helytörténész, művészeti író. ~ Győző fia. Középiskolát szülővárosában az Egységes Líceumban végzett (1960), matematika szakos tanári oklevelet a Babeş–Bolyai Egyetemen szerzett. Előbb iskolaigazgató a bálványosváraljai általános iskolában, 1979-től Désen tanár.

Első írását az Igazság közölte (1966), itt s a Korunk, A Hét, Művelődés, Utunk, Tanügyi Újság, Jóbarát, Szatmári Hírlap s más napilapok hasábjain hely-, színház- és irodalomtörténeti cikkei, ismertetései, karcolatai jelennek meg. Dési séták c. cikksorozata (Igazság 1980. okt.–nov.) új adatokat közölt szülővárosa múltjából. Levelek a szülőföldre c. alatt közreadta, előszóval és jegyzetekkel látta el nagybátyja, Dési ~ István festőművész 1915 és 1943 között Győző bátyjához intézett leveleit (1982).

Szőcs István: Levelek a szülőföldre. Előre 1982. aug. 4. – Mezei József: Címzett az utókor. A Hét 1983/1.


Huber Győző (Tapolca, 1892. jan. 25. – 1957. febr. 27. Dés) – regényíró. Dési ~ István bátyja, ~ András apja. Középiskoláit Nagyenyeden és Désen végezte. Részt vett az I. világháború galíciai harcaiban. Budapesten 1919-ben gépészmérnöki oklevelet szerzett. 1921-től haláláig a dési elektromos művek főmérnöke. A helyi lapok (Szamosvölgyi Napló, Figyelő, Vármegyei Közélet, Szamosvidék) főmunkatársa, a 20-as években a Keleti Újságnak elbeszéléseket és villamossági szakcikkeket írt, a 30-as években az Ellenzék műszaki rovatának munkatársa volt. Két kisregénye (Emlékek és más hazugságok; Ködbe vesző napok) folytatásokban jelent meg a helyi sajtóban; kötetben megjelent két regénye: Rajvonal (Kv. 1930, újabb kiadás Kv. 1941); Északi legenda (ifjúsági regény Amundsenről, 1957).

(rei) [Szentimrei Jenő]: Rajvonal. Ellenzék 1930. nov. 16. – Bene Ákos: Rajvonal. Korunk 1931/4. – Huber András: Előszó Dési Huber István bátyjához, H. Gy.-höz intézett leveleinek gyűjteményéhez. Levelek a szülőföldre. 1982.


Huber Imre – *tankönyvirodalom


Hubert Péter – *háborúellenes irodalom;


Hudy Árpád (Arad, 1935. aug. 4.) – újságíró, nyelvész. Szülővárosa 3. számú Líceumában érettségizett (1974), a Babeş–Bolyai Egyetem filológiai karán magyar–orosz szakot végzett (1979). A Vörös Lobogó napilap belső munkatársa, a lap ifjúsági oldalának szerkesztője, az *Ifjú Riporterek Köre egyik vezetője. A filmről mint jelrendszerről írt vitacikkével a Korunkban jelentkezett (1977), írásait a Brassói Lapok, Utunk, A Hét közli, Szó és érték c. tanulmánya a TETT 1982/3-as számában jelent meg.


Humanitás*szabadkőműves irodalom; *Testvériség


humor – a komikumnak kevésbé intenzív és kisebb méretű bírálatot tartalmazó megjelenési formájaként értelmezve két vonatkozásban jelentkezik irodalmunkban: egyfelől elméleti megközelítésben, másfelől mint művelt ~, vagyis humoros szépirodalom.

1. Teoretikus láttatásban – így Balázs Sándor Humor és filozófia c. könyvében (1969) – a ~ nem kizárólag irodalmi, hanem általános társadalmi jelenség: a (nevető) alany és a (nevettető) tárgy közötti viszony. Az objektív és szubjektív oldal taglalása, a humorelméletek történetének tanulsága ahhoz az alapgondolathoz vezérli a szerzőt, hogy a ~ egy személyre vagy helyzetre vonatkozó ellentmondás könnyed megragadása a nevető alany hozzájárulásával. A könyv és a körülötte kialakult eszmecsere (Kallós Miklós: Humor és filozófia. Korunk 1969/8; Robotos Imre: Kísérlet – kérdőjellel. Igaz Szó 1969/6; Balázs Sándor: Humor és komikum: Igaz Szó 1969/10; Bretter György: Levél a szerkesztőséghez. Igaz Szó 1969/11) igazolta, mennyire bizonytalanok és sokértelműek a ~hoz kapcsolódó fogalmaink. Ugyanezt a többértelműséget érzékelteti Robotos Imre A nevetés vonzásában c. munkája (1973) is, amely kizárólag irodalmi jelenségként kezeli a ~t, s egyes szépírók – Arisztophanész, Brecht, Dürrenmatt, Karinthy, Bajor és mások – írásainak elemzése során jut el elméleti következtetésekhez. A könyv alcíme szerint a szerző értelmezéseket ad közre a szatíra és a humor köréből, de a kettő közötti határsávok ugyanúgy elmosódnak, mint például a Legyünk humorunknál c. gyűjteményes kötetben (1982), holott elméleti megvilágításban a ~ különbözik a szatírától: a humorosan bemutatott jelenségek társadalmi veszélyessége kisebb, mint a szatirizálás tárgyáé, a ~ban az azonosító, jobbító szándék uralkodik, s nem a szatíra éles eszközeit (gúny, szarkazmus, irónia, paródia) használja. Gyakorlatilag azonban a humoros szépirodalmat átszövik a szatirizáló és parodizáló elemek, megkülönböztetésül ezért külön is foglalkozni kell a kimondott *szatíra és *paródia irodalmi jelenségeivel, műfajával.

(Ba. S.)

2. A romániai magyar irodalmi humor – külön műfaji keretek között – a 20-as évek időszaki sajtójában, legkorábbi adatunk szerint a Benedek Elek és Szentimrei Jenő szerkesztette Vasárnapi Újság hasábjain jelentkezik először. A lap 1925-ös évfolyamának utolsó számaiban A mi Pantheonunk címmel humoros közleménysorozat indul, amely (Karinthy példája nyomán) a paródia eszközeivel kívánja bemutatni a legismertebb költőket, írókat. Mivel azonban a lap nemsokára megszűnik, mindössze két ilyen közlemény lát napvilágot: Szentimrei Jenő Dalár álnévvel jelzett egy-egy paródiája Áprily Lajosról és Bartalis Jánosról, Guncser Nándor grafikusművész tréfás gúnyrajzaival.

A ~ ezután sokáig inkább csak a "komoly" irodalmon belül kap teret, a jellem- és környezetábrázolás, a nyelvforma és stílus szerves részeként (Tamási, Karácsony Benő, Molter Károly, Asztalos István és mások regényeiben, novelláiban); élményvilág, mondanivaló, világnézeti és alkati beállítottság szerint mindenik írónál sajátos módon, más-más változatban és funkcióval érvényesül. Tamási Áron misztikumot és valószerűt gyakran elegyítő, játékos humora például a székely falu s a létkörülményekkel dacoló népi észjárás hiteles rajzának eszköze; Karácsony Benő regényeiben a ~ ironikus felhangjaival – a polgári előítéleteken való felülemelkedés, a "kívülállás" kifejezője; Molter Károly anekdotikus színezetű ~a nemegyszer a társadalmi-erkölcsi konvenciók szatírájává élesedik; Asztalos István 1944 előtti novelláinak faluképében a ~ tragikomikus árnyalatot kap. Humoros irodalmunkat jelentős eredményekkel gazdagítja a kritika részéről egy ideig különben nem eléggé méltányolt Tomcsa Sándor, aki már kifejezetten "humorista író" (ő maga is annak vallja magát); ő a humoreszk és a szatirikus karcolat, novella különféle műfaji változatainak eredeti hangú művelője. A két világháború közt – főleg a Brassói Lapok hasábjain –- megjelent írásaiban a kisváros (Székelyudvarhely), a vidéki kisemberek jellegzetes világa elevenedik meg. Pellengérre állítja a kispolgári önzést és szűklátókörűséget éppúgy, mint a helyi hatalmasságok műveletlenségét és a szellemi megrekedtséget; ám bensőséges hangon, mély együttérzéssel szól a társadalom elesettjeiről. Ez a nemes veretű ~, a "mosollyal egybeötvözött mélabú" – ahogy Bajor Andor jellemzi az Őszi tárlat kisvárosban c. posztumusz gyűjtemény (1965) bevezetőjében – "emberek létkérdéseit hordozza, nem a viccelődés világvárosinak titulált, megtisztelt közhelyeit".

A tomcsai ~ – mint egyébként irodalmunk minden korábbi hasonló eredménye – Bajor Andor művészetében talál méltó folytatásra. Bajor ugyancsak a rövidebb terjedelmű humoros-szatirikus műfajokat kedveli. Csípős szellemességgel parodizál irodalmi jelenségeket (sematizmus, álmodernség), találó karikatúraportrékat rajzol kortárs költőkről és prózaírókról (Kerek perec, 1955, 1957; Pokoli különkiadás, 1968); társadalmi-közéleti fonákságokat, jellem- és magatartásbeli gyarlóságokat tűz tollhegyre (Répa, retek, mogyoró, 1962; Főúr, írja a többihez, 1967). Írói egyéniségének, magatartásának azonban mégsem a könyörtelen, megsemmisítő gúny (szarkazmus) a fő jellemzője, hanem inkább a filozofikum felé hajló derű – a "mélabús humor" (Földes László); sajátos műfaja pedig – ennek megfelelően – a lírai hangszerelésű, vallomásos humoreszk, amely tragikomikus és groteszk elemeket is magába olvaszt (Tücsök és bogár, 1972; Az éjjeliőr nem tud aludni, 1976).

Akárcsak Tomcsa Sándor, saját rajzaival illusztrálja humoros írásait az Igaz Szó és Hargita hasábjain Balázs Imre.

Inkább szatirikus írói alkat az első Forrás-nemzedékhez tartozó Sinkó Zoltán, aki humoreszkjeiben éles iróniával teszi nevetségessé korunk emberének erkölcsi-magatartásbeli torzulásait: a bürokráciát és karrierizmust, a képmutatást és felelőtlenséget, a fontoskodást és szolgalelkűséget (Kölcsönkönyv, 1965; Ravasz szavak, 1968; Ortopéd kalap, 1970; Lik a légben, 1973; Ha a kaktusz kivirágzik, 1978). Humorának fő erényeként a frappáns jellemrajzot és a tömören szellemes nyelvi komikumot emlegeti a kritika. A Forrás-nemzedék másik humoristája Fülöp Miklós (A hóember nem vérzik, 1973; Humoróra, 1973; Suttogások, 1977).

A rövid humoros műfajok újabb tehetséges művelője a 70-es évek végétől publikáló Zágoni Attila. Humoreszkjei, szatirikus karcolatai, paródiái (Jégbehűtött szerencse, 1978; A sóderhivatal, 1981) a modern életjelenségek, erkölcsi-intellektuális magatartásformák remekbe sikerült torzképei; eredeti karikírozó készségről, nyelvi-stiláris ötletességről tanúskodnak.

A ~ természeténél fogva állandóan visszatérő műfaja a szórakoztató irodalomnak is. Ebbe a kategóriába tartozott a Ha-ha-ha! c. "vidám könyvek" sorozata Kolozsvárt (1920) vagy a Brassóban kiadott Humoros reklámnaptár (1924), valamint az *élclapok különféle színvonalú típusai a két világháború között, s ide sorolhatók Szini Lajos népi humorral, tájszólásban írt "góbéságai" is (Laji bá' a feredőben; Nyüszkölés, 1920). Humoros írásokat szívesen közölnek a napi és időszaki sajtókiadványok ma is, így az Előre és a Hargita kalendáriumai, az Utunk évkönyvei és szilveszteri "Ütünk"-számai. Ilyen az Igaz Szó kiadásában forgalomba kerülő Legyünk humorunknál c. kiadvány (1982), a romániai magyar irodalmi ~ legfrissebb eredményeinek seregszemléje, s az ugyancsak az Igaz Szó "tarka melléklete"-ként megjelenő Delfin is előtérbe helyezi a ~t.

A "görbe tükör"-szerű humoros művészi láttatás-kifejezésmód különféle változatai napjaink "komoly" irodalmából sem hiányoznak; humoros-ironikus elemek Sütő András, Deák Tamás, Bálint Tibor, Panek Zoltán és más írók műveiben is bőségesen találhatók.

(Má. J.)

Robotos Imre: A formalizmus gúnyképei. Utunk 1957/25; uő: A humor költészete. Igaz Szó 1968/6; uő: A humor fölénye vagy a humorista fölényérzete. Igaz Szó 1968/9 – Gagyi László: Humor és mérték. Igaz Szó 1959/12. – Hajdu Győző: A mosoly rakétása. Igaz Szó 1969/9; uő: Líra, humor, szatíra. Igaz Szó 1963/5. – Bajor Andor: Tomcsa Sándor. Igaz Szó 1965/6. – Lászlóffy Aladár: Élet, halál kisvárosban. Utunk 1966/6. – Kántor Lajos: Aktív humorisztika. Korunk 1968/5. – Pomogáts Béla: Főúr, írja a többihez. Kritika, Bp. 1969/2. – Földes László: Bajor Andor mélabús humoráról. Utunk 1969/5. – Bálint Tibor: A humor elégiája. Utunk 1969/9. – Mezei József: A józan humorista. Előre 1970. aug. 19. – Láng Gusztáv: Boldog-e a humorista? Utunk 1973/21. – Szalay Károly: Bajor Andor humora. Korunk 1974/9. – Szabó Zsolt: Így ütöttek 50 évvel ezelőtt. Utunk 1976/1. – Molnos Lajos: Humoreszkek és egyebek. Utunk 1977/25. – Molnár Dénes: A meghökkentés művészete – humorgrafika 1981. Utunk 1981/32; uő: Országos humorgrafika tárlatok Marosvásárhelyen. Művelődés 1983/4. – Tófalvi Zoltán: A korondi "Kacagó-bál". Utunk 1982/22. – Anavi Ádám: A humor társadalmi és lélektani gyökerei. Kilátó. A Kisenciklopédia Évkönyve. Tv. 1982. 132–41. – Nagy Pál: Csak buzogjon. Művelődés 1983/4.


Hun Nándor (Budapest, 1919. márc. 25. – 1982. febr. 3. Szentendre) – orvosi szakíró. Középiskoláit Temesvárt végezte, oklevelét 1944-ben a kolozsvári tudományegyetemen szerezte, ugyanitt a kórbonctani intézet, majd a belgyógyászati klinika gyakornoka, belgyógyász főorvos; 1949-től a szászrégeni kórház főorvosa, később igazgatója. Jelentős szerepet vállalt a csíkszentmártoni kórház megszervezésében. Egy ideig az Egészségügyi Minisztérium tudományos tanácsának, 1961-től a Viaţa Medicală szerkesztőbizottságának tagja. 1963-ban áttelepedett Magyarországra. Hazai román és magyar nyelvű szaklapokban (Viaţa Medicală, Medicina Internă, Orvosi Szemle, Revista Medicală) számos közleménye jelent meg a járványos sárgaságról, a reumás megbetegedésekről és a parazitás kórállapotokról. Bevezetés a szociális gerontológiába c. monográfiája (Bp. 1972) két kiadást ért meg.


Hunyadi András (Zselyk, 1925. okt. 1.) – rendező, színműíró, műfordító. Középiskolát Besztercén végzett (1945), tanári oklevelet a Bolyai Tudományegyetem bölcsészeti karán szerzett (1949). Előbb művelődési aktivista és a bábszínház munkatársa Kolozsvárt, majd a Szentgyörgyi István Színművészeti Főiskolán és Bukarestben rendezést tanul, s rendezői diplomát szerez (1956). Azóta a marosvásárhelyi színház rendezője, s többek közt Sütő András, Méhes György, Kocsis István, Csávossy György darabjait vitte színpadra.

Első írása az Igazságban jelent meg (1949), az Előre, Igazság, Vörös Zászló, Művelődés színházi és művelődéspolitikai cikkeit, az Igaz Szó verseit közli. Szerkesztésében jelent meg a Faluról a falunak c. színdarabgyűjtemény (I–II. Mv. 1957–58), amely Bródy, Móricz, Gárdonyi, Sarkadi Imre, Urbán Ernő színművei mellett Tiberiu Vornic és az ukrán Ivan Jakovlevics Franko darabjait juttatja a műkedvelő színjátszók kezébe. Gyűjteményt állított össze a bábosok számára is (Bábszínművek, 1958). Népi ihletésű bábjátékai és gyermekszínművei a Művelődésben jelennek meg, köztük A szófogadatlan kiskakas (1955/4), Ludas Matyi (1956/3), A furfangos szegénylegény Muharay Elemér ötlete nyomán (1973/2) s az Addig jár a korsó... c. kétrészes színmű (1974/2). A Népi Alkotások Háza is több bábjátékát, színdarabgyűjteményét és alkalmi kiadványát hozta forgalomba, ezek közt van a Kacor király (Mv. 1972).

Számos román egyfelvonásos és bábjáték mellett drámai műveket is ültetett át magyarra. Műfordításai között szerepel Lucia Demetrius Hegyen-völgyön lakodalom c. egyfelvonásosa (Műkedvelők Színháza 1961), Tudor Popescu két szatirikus vígjátéka, az Egyenes adás és a Szépségverseny (1982) és Tudor Muşatescu Szilveszteréji álom (1983) c. játéka; e darabokat maga a műfordító rendezi.

Önálló kötete: Erővel is, ésszel is (zsejki és décsei népmesék, év nélkül).

Írói álnevei: Zsejki András, Vári András.

Mesterség, amelyet tudni kell. Metz Katalin beszélget H. A.-sal. Közli Színjátszó személyek. A Hét Évkönyve 1982. 93–95.


Hunyadi László (Küküllődombó, 1933. nov. 16.) – szobrász, fémműves, iparművész. Marosvásárhelyen végezte a Művészeti Középiskolát, 1959-ben fejezte be szobrászati tanulmányait a Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskolán. A marosvásárhelyi Állami Bábszínház tervezője, majd ugyanitt 1961-től a Művészeti Középiskola tanára. 1978 óta szabadfoglalkozású.

Népballadáktól ihletve, az erdélyi fémművesség és ötvösművészet legjobb hagyományait folytatja fémdomborításaiban és ékszereiben. Műalkotása az új marosvásárhelyi Nemzeti Színház homlokzati kapuja; plakettet készített Bethlen Gábor, Zrínyi Miklós, Petőfi, Arany, Ady, Erkel Ferenc, Liszt, Bartók, Kodály, Eminescu emlékére.

Jelentősebb térszobrai: Barabás Miklós portréja Márkosfalván (1969); Ispánkúti Emlékmű Petőfi domborművű arcképével Fehéregyházán (1969); a Kulcsár Béla elgondolása szerint Kiss Leventével közösen készített agyagfalvi 1848-as emlékmű (1980).

Kováts Iván: H. L. műtermében. Igaz Szó 1967/8; uő: A vörösréz varázsa. Utunk 1970/17. – Murádin Jenő: H. L. műtermében. Igazság 1970. márc. 20. – Marosi Ildikó: Látogatóban H. L.-nál. Új Élet 1970/12. – Szekernyés László: Hol vannak az ön szobrai? Új Élet 1972/6. – Szépréti Lilla: Egy emlékmű születése. Ajtay-Gecse Viktor felvételeivel. Új Élet 1978/24.


Hunyadi Mátyás (Nagyvárad, 1958. febr. 16.) – költő. A nagyváradi Alexandru Moghioroş Líceumban érettségizett (1977), az ugyanitt működő Crişana Nyomdaipari Vállalat nyomdásza. Első írását az Ifjúmunkás közölte (1975), a Fáklya munkatársa. Versei jelentek meg az Igazság *Fellegvár c. mellékletében s az Igaz Szó, Utunk, Korunk hasábjain, szerepel a fiatal írók Kimaradt szó (1979) és Ötödik évszak (1980) c. antológiáiban. Rébuszszerű verseiről írja Ágoston Vilmos: "...a hitkereső topogásokon szerencsére képes túlnőni és eljut oda, ahol a szerkesztés egybefoglalhatja a hitet, szépségeszményt és disszonanciát."

Ágoston Vilmos: Levél Kápéjének. Közli a Kimaradt szó c. antológia, 1979. 21–22.


Hunyady Sándor (Kolozsvár, 1890. október 2. – 1942. okt. 10. Budapest) – író. ~ Margit színésznő és Bródy Sándor fia. Középiskoláit Budapesten végezte, ugyanitt jogi tanulmányokat folytatott. Kolozsváron az Ellenzékben kezdte újságírói pályáját, itt szövődik barátsága Kuncz Aladárral, aki feltehetően első írásainak szerkesztője, írói pályájának egyengetője is volt. Novellákkal mutatkozott be, az Ellenzék közölte Győzők és legyőzöttek c. kisregényét is (1923). Marosvécsen 1926-ban részt vett a *helikoni munkaközösség alakuló ülésén; első novelláskötetét (Diadalmas katona) 1930-ban az ESZC adja ki. Gaál Gáborhoz baráti kapcsolatok fűzték. A Feketeszárú cseresznye (1930) pesti sikere avatta színdarabíróvá, a 30-as években regényekkel is jelentkezik. Ekkor költözik Budapestre, egész életpályáján magában hordozva kolozsvári élményeit és itt megszerzett írói önérzetét.

A kortárs kritika és az irodalomtörténet egyöntetűen novellisztikáját tartja életműve legértékesebb vonulatának. Elbeszéléseire a "bohém" nézőpontja jellemző, a társadalmi kasztokon és osztályokon kívül álló emberé, aki egyetlen réteg szemléletét, értékrendjét és erkölcsi normáit sem teszi magáévá, éppen ezért valamennyit kritikusan vagy ironikus fölénnyel szemlélheti. E nézőpontot származása (félzsidó törvénytelen gyermek) is erősíthette. A maupassant-i novellatípus nagy tehetségű folytatója a magyar irodalomban, mesterére vall a legtöbbször egyszálú, zárt cselekményszerkezet, csattanó végkifejlettel, a narráció látszólagos személytelensége, melyet csak közvetett stíluseszközök (jelzők, hasonlatok) itatnak át finom iróniával. Szereplőit előszeretettel választja a kisváros foglalkozásuk vagy gondolkodásmódjuk okán "rétegen kívüli" alakjai közül (diák, újságíró, színész), akiket ez a jellegzetességük sodor a hétköznapitól elütő élethelyzetekbe. De ugyanez a nézőpont avatja a polgári életforma előítéleteinek, megkövült értékszempontjainak kíméletlen kritikusává is; az ezeknek az előítéleteknek áldozatul eső kisembersorsok ábrázolásában tragikus magaslatokig emelkedik.

Novelláinak másik hagyományforrása a mikszáthi anekdotizmus; kedveli az atipikus történeteket, különc szereplőket. Az anekdotikus mag köré azonban lélektani folyamatok és drámaivá mélyülő szituációk épülnek; az írót érezhetően nemcsak a történetmondás, a történetben bujkáló groteszk humor vonzza, hanem az embersorsok fordulását előidéző külső és belső erők összjátéka is. Ez a sorsfordulókra érzékeny meseszövés avatja kitűnő drámaíróvá; hogy színműveiben (különösen megoldásaikban) gyakori az olcsó happy end, az nem annyira tehetségén múlott, mint azon a közönségigényen, melyet – a sikerről lemondani nem akarván – kielégíteni kényszerült. Legtöbb színdarabja feszültségteli cselekményépítésével, egy-egy, a szereplők lelkének mélyrétegébe világító jelenetével így is kiemelkedik a korszak átlagos színpadi terméséből.

Regényeiben is egy-egy drámai szituációt aknáz ki novellisztikus tömörítéssel, rajtuk azonban már érzik a hősök és társadalmi környezet kölcsönhatásának az a hiánya, melyet a novellákban a műfaj "karcsúsága" még jótékonyan elfedez. Kiemelkedik közülük önéletrajzi vonatkozású műve, a Családi album, amely amellett, hogy családi környezetéről fest gyermekkori emlékei alapján lírai színekkel átitatott képet, a századforduló művészéletének, Kolozsvár bohémvilágának is dokumentumértékű megjelenítése.

Romániában megjelent kötetei: Diadalmas katona (elbeszélések, Kv. 1930); Feketeszárú cseresznye (színjáték, Kv. 1930); Irina ("A 20 éves Keleti Újság regényajándéka". Kv. 1938. Az előző évben Budapesten megjelent Géza és Dusán újraközlése); Bakaruhában c. filmre vitt elbeszélése La ragazza di Kolozsvár címen olaszul is megjelent (Milánó 1962).

(L. G.)

Jékely Zoltán: Búcsú a világfiságtól. Emlékezés H. S.-ra. Erdélyi Helikon 1942/11; újraközölve A Bárány Vére. Bp. 1981. 221–29. – Ligeti Ernő: H. S. kolozsvári évei. Jelenkor, Bp. 1943/9. – Kozma Dezső: Bródy Sándor Kolozsvárt. Korunk 1963/12. – Pomogáts Béla: Kuncz Aladár. Bp. 1968. 86–87, 92. – Méliusz József: Kávéházi csevegés manapság... Utunk 1969/17, 18; újraközölve Az illúziók kávéháza. 1971. 159–71. – Jancsó Elemér: H. S. Utunk 1970/36; újraközölve Kortársaim. 1976. 231–36. – George Sbârcea: Író a könyvüzletben. A magyar írókról és művészekről szóló Befejezetlen emlékirat c. kötetben. 1971. 26–33. – Vécsei Irén: H. S. Monográfia, Bp. 1973.


Husz Ödön (Poprádfelka, 1879. okt. 31. – 1965. szept. 15. Budapest) – természettudományos szakíró, tankönyvíró. A késmárki evangélikus főgimnáziumban érettségizett, egyetemi tanulmányait Budapesten, Lipcsében és Jénában végezte, Németországban az evolucionista biológus Ernst Haeckel tanítványa volt. 1902-től 1922-ig Désen középiskolai tanár, 1923–1926 között a kolozsvári Református Leánygimnázium igazgatója, majd tanára, 1940 után újra Désen gimnáziumigazgató 1943-ig. Az EME választmányi tagja, az EKE alelnöke. Ismeretterjesztő írásait a Pásztortűz, Erdélyi Múzeum és Erdély közölte.

Munkái: Gyakorlati bevezetés a biológiába. Módszeres vezérfonal biológiai gyakorlatokhoz. I. Növénybiológia (Dés 1915); Állattan biológiai alapon (Gelei Józseffel, tankönyv, Kv. 1927); Növénytan középiskolák felső osztályai számára (Kv. 1930); Általános biológia középiskolák felső osztályai számára (Kv. 1932).

Megemlékezés H. Ö.-ről [1879–1965] iskolánk volt biológia tanáráról és igazgatójáról. Cselényi Béla, Horváth Attila, Kabán Ferenc, Lengyel Ferenc, Mezei Zoltán, ifj. Szabó T. Attila előadásai. Az 1973. március 1–3-án tartott módszertani-tudományos ülésszak munkálatai. A 3. számú Líceum szakszervezeti csoportjának kiadása. Kv. 1973.


Húszak Céhe – a romániai magyar írók első tömörülési kísérlete a két világháború közötti időszakban; radikális írói csoportosulás, amelyet Ligeti Ernő, Nyírő József és Paál Árpád 1922 februárjában Áprily Lajos, Bárd Oszkár, Bartalis János, Benedek Elek, Berde Mária, Endre Károly, Gulácsy Irén, Kádár Imre, Kós Károly, Molter Károly, Nagy Dániel, Sipos Domokos, Szentimrei Jenő, Szombati-Szabó István, Tabéry Géza, Tompa László és Zágoni István bevonásával próbált életre hívni – sikertelenül. Feltehetően e kezdeményezés folytatásaként jelentette be a Keleti Újság 1922 márciusában egy írószövetség megalakításának a tervét, amely végül úgyszintén megvalósítatlan maradt.

Mózes Huba: Irodalom a Napkelet spektrumában. Utunk 1980/2.


Huszár Andor (Kolozsvár, 1926. júl. 10. – 1978. jan. 24. Kolozsvár) – gazdasági szakíró, szociológus. Tanulmányait szülővárosában végezte, a Bolyai Tudományegyetem közgazdasági karán tett államvizsgát (1949). Előbb a Jog- és Közgazdaságtudományi Főiskolán (1951–53), majd a Bolyai Tudományegyetem jogi–közgazdasági karán tanársegéd, 1957-től lektor, 1959-től a Babeş–Bolyai Egyetem tudományos szocializmus tanszékén lektor haláláig.

Cikkei, tanulmányai, recenziói a Korunk, Igazság, Előre, Tribuna, Echinox hasábjain jelentek meg. Közgazdasági és társadalomtudományi dolgozataival több tanulmánykötet ösz-szeállításában vett részt. Első munkája a reálbér kérdéséről Keszy-Harmath Sándor közreműködésével írt tanulmány volt A munka termelékenysége a kolozsvári vasúti műhelyekben c. kötetben (románul és magyarul, Kv. 1948). Két tanulmánya jelent meg az Időszerű közgazdasági kérdések c. gyűjteményes kötetben (Kv. 1955) is: az egyik a takarékossági rendszert és kiszélesítésének néhány lehetőségét taglalta (1956-ban németül is megjelent), a másik a helyiipar szerepét világította meg népgazdaságunkban. A Közgazdasági tanulmányok c. kötetben (1957) a gazdaságosság szempontjáról értekezett Kolozsvár tartomány építőanyagiparának tevékenységével kapcsolatban. Utolsó éveiben a politikatudomány foglalkoztatta, a Politikai kisenciklopédia (1977) munkatársa volt.

Kallós Miklós: Nem nyomtalanul. Nekrológ. A Hét 1978/6.


Huszár Emil, családi nevén Siegmeth (Budapest, 1909. máj. 14.) – újságíró. Középiskolát Székelyudvarhelyen végzett, újságírói pályáját Bukarestben kezdte. Magyarul, románul és németül írta cikkeit. Egy időben (1932–34) a Brassói Lapok, majd a budapesti Dunaposta távirati iroda bukaresti tudósítója. Tevékeny részt vett a MADOSZ mozgalmában. A hitlerizmus uralomra jutása után Németországba utazott, s visszatérve leleplező cikkekben számolt be a "nürnbergi pártnapok"-ról és a Hitler-féle fasizmus kegyetlenkedéseiről. 1934-ben a bukaresti Tempo román napilap munkatársa lett, majd az athéni Balkan Press távirati iroda tudósítójaként működött Görögország német megszállásáig. 1944-ben hadifogságba esett, onnan szabadulva Bécsben telepedett le és az Arbeiterzeitung szerkesztője lett.

Finta Zoltánnal közösen szerzett Kőkereszt c. regényében (Ajándékkönyvtár, Brassó 1934) társadalmi összefüggéseiben ábrázolja a hírhedt bukaresti bordélynegyed emberi tragédiáit.


Huszár Irma, leánynevén Szigethy (Torda, 1933. febr. 28.) – TV-szerkesztő, riporter. ~ Sándor felesége. Középiskoláit szülővárosában és Kolozsvárt végezte, 1952-től két éven át a Szentgyörgyi István Színművészeti Intézet tanítványa, 1954-től a Kolozsvári Rádió bemondója, majd szerkesztője. "Az irodalom hullámhosszán" és "A művészetek hullámhosszán" c. adássorozatait az *aranyszalagtár őrzi. 1971-től a Román Televízió magyar szerkesztőségének tagja Bukarestben. Gyermekműsorai révén vált ismertté; 1975-től Emil Lungu operatőrrel együttműködve több portréjellegű TV-filmet rendezett. Művei a játékfilmek elevenségével hatnak, esszéjellegüket sajátosan komponált sorok, képszerkezetek hangulati elemei erősítik.

Első figyelmet keltő TV-filmje az Agancsos csillag (Balogh Péter szobrairól Lőrinczi László forgatókönyve alapján, 1976), ezt követte ugyancsak Lőrinczi írói közreműködésével egy Dsida Jenő-TV-film az előadott versek képvilágából merített érzelmi és gondolati mozzanatok cselekményes megelevenítésével. További művészi portréfilmjei: Nagy Albert (Raoul Şorban közreműködésével); Fülöp Antal Andor; Incze Ferenc; Balla József (Huszár Sándor közreműködésével); Orosz Lujza. Rövidfilmjei: Elfelejtett költészet (forgatókönyv: Kovács Ildikó); A mosoly áll jól Imolának (forgatókönyv: Huszár Sándor); Bölcs Salamon csodatettei (forgatókönyv: Méhes György); Mondott valamit? (forgatókönyv: Huszár Sándor).


Huszár Lajos (Nyárádszereda, 1906. jún. 29.) – történész. Tanulmányait a Marosvásárhelyi Református Kollégiumban, majd a budapesti egyetem filozófiai karán végezte, ahol 1929-ben doktorált. Mint numizmatikus kezdte pályáját a Magyar Nemzeti Múzeumban, olaszországi és görögországi tanulmányutakon képezte tovább magát. Az Erdélyi Múzeum közölte tanulmányát a marosvásárhelyi pénzverde működéséről Apafi Mihály korában (1931/7–8) és Cochsel Octavian gyulafehérvári éremverő működéséről a XVIII. században (1933/4–6). Átfogó munkája Az erdélyi pénzverés története (Bp. 1936).

Kolozsvárt jelent meg Bethlen Gábor pénzei c. szakmunkája (1945) az ETI kiadásában.


Huszár Sándor (Kolozsvár, 1929. ápr. 15.) – prózaíró, színműíró, műfordító, szerkesztő. ~ Irma férje. Középiskolai tanulmányait a Kolozsvári Piarista Gimnáziumban végezte (1948), a Herbák János Művekben (a mai Clujana) dolgozott, majd az Igazságnál volt újságírógyakornok (1949–52) s a Bolyai Tudományegyetemen filozófia szakos oklevelet szerzett (1954). Egy ideig az Utunk szerkesztője, később a kolozsvári Állami Magyar Színház igazgatója (1959–64). Ismét az Utunkhoz került, majd 1970-től az 1983/44-es számig A Hét c. országos hetilap főszerkesztője.

Első írása 1952-ben jelent meg az Utunkban, novelláinak, karcolatainak első gyűjteményét 1956-ban adták ki (Valaki közbeszól).

Származása és élményvilága alapján a kritika munkásíróként üdvözölte és Nagy Istvánnal rokon vonásait kutatta, holott a különbség könnyen érzékelhető. Huszár inkább a perifériára szorult, szervezetlen munkásrétegek, a legszegényebbek írójaként indult, s vallomása szerint is Asztalos Istvánhoz állt közelebb. Érzékeny a kisemberek fizikai-erkölcsi nyomorúságára, de a vaskos életörömre is, amely hétköznapjaikon olykor felülemeli őket. Derűs, lírai humor, "vagányságból és érzelmességből gyúrt hősiesség" (Földes László) jellemzi akkori történeteit, feltűnő bennük a bonyolult erkölcsi problematika. Rokonszenve az elesettek iránt többször is vitát váltott ki (például Máriskó c. novellája nyomán). Vonzódása a tragikum iránt Jött egy lány a telepre c. írásában jelentkezik.

Noha munkássága a rövid műfajoktól a bonyolultabb epika irányában alakul, lírai hozzáállása megmarad. Több művében is vissza-visszatérő hősöket és narrátorokat teremt (Kokó, a bohóc, Pici úr, a csapos, a nagy Redaktor, a Diri), akik elbeszéléseiből és önelemző visszaemlékezéseiből egy átmeneti korszak, az 50-es évek minden visszásságát megszenvedő emberi sors bontakozik ki. Az Esős délutánok a Tarka Ökörben (1974) dekameronszerű novellafüzér: emlékezetes figurák lírával átszőtt elbeszéléseit tartalmazza, amelyekben alig van cselekmény. Huszár – mint Kovács János megjegyzi – "kedveli a megfoghatatlan viszonyulásokat, az illékony helyzeteket, a röppenő hangulatok hullámrezgéseiből kikövetkeztethető igencsak tragikus sorsokat", novelláiban "érzelmi viszonyulások légiesítik a súlyos és terhes tényeket és tetteket". Az érzelmességet sajátos módon ellensúlyozza a mindegyre groteszkbe hajló, ironizáló és karikírozó nyelvezet, mintegy a figurák esendőségét, sebzettségét leplező önvédelem eszközeként.

Így láttam a trapézról c. regényének (1979) színhelye ugyancsak a Tarka Ökör: "egy olyan tér – írja Szávai Géza –, mely novella- és regénytartalmak számára teremti meg a mesélés bensőséges atmoszféráját – az epikus ábrázolás invenciójaként, mely ebben a közegben messzemenő szabadsággal és fantáziával közelíti meg, kebelezi be – láttatja – a világot". A narrátorok többszólamúsága jellemzi, műfaja mégis az énregényhez áll közel. A hiteles tényanyag és a fikció sajátos keveredése, a kitárulkozás és bezárkózás váltakozó tendenciája teszi nyitottá, többértelművé. Azt a bonyolult folyamatot próbálja megragadni, ahogyan hőse – a proletárból lett értelmiségi – egy gyorsan és látszólag zavartalanul fölfelé ívelő pálya során lelki sérüléseket szenved.

Sajátosan intellektuális szövegépítkezés jellemzi Színház (majdnem) az egész világ c. regényét (1980). A történet – kedélyes kerete (a Tarka Ökör), mókás hangneme, olykor groteszk hőse ellenére is – tragikumba hajló: a történelem buktatóin megtörő tiszta szándékok modern kálváriáját példázza.

"Vallomások egy bűntelen nemzedék elkárhozásáról" alcímmel jelent meg mind önmagát, mind kortársait és korának jellegzetes buktatóit veséző cikkgyűjteménye, a Sorsom emlékezete (1982), ahol a képzettársítások szövevényéből az 50-es évektől kezdődően három évtized romániai magyar irodalmi életének belső ellentmondásai, nemegyszer személyi konfliktusai kerekednek groteszk körképpé.

Nemcsak mint színigazgató jegyezte el magát a színház művészetével (igazgatása alatt került a kolozsvári színházhoz Kovács György, Vadász Zoltán, Balogh Éva, Péterffy Gyula, a rendezők közül Harag György, Taub János), hanem mint szerző is. A házasságok a földön köttetnek c. darabjával 1963 telén mutatkozott be Kolozsvárt, az eredetileg filmnovellaként az Utunkban megjelent Jött egy lány a telepre pedig pályát futott be. A belőle alakított drámával nyitott a Székelyudvarhelyi Népszínház (Kovács Levente volt a rendező), s két TV-film is készült belőle: magyar változata 1978-ban Bokor Péter rendezésében került bemutatásra, a főbb szerepekben Széles Annával, Vitályos Ildikóval, Fábián Ferenccel, Szabó Lajossal, a román adás számára pedig Alexandru Orban rendezte 1981-ben. Két novelláját is megfilmesítették a Román TV magyar adása számára (A mosoly jól áll Imolának; Mondott valamit?). 1981-ben A mennybemenetel elmarad c. újabb, a dogmatikus időszak hibáit leleplező darabját Harag György rendezésében mutatták be Kolozsvárt.

A Hét főszerkesztőjeként a romániai magyar szellemi élet legkülönbözőbb ágainak képviselőit mozgósítja a nemzetiségi kultúra, publicisztika, tudománynépszerűsítés szolgálatára. Lapjában maga is számos, a hazai magyar irodalom és nemzetiségi tudat alakulásáról szóló esszével szerepel. Jelentős kezdeményezése a TETT c. tudománynépszerűsítő melléklet, amellyel tovább tágította a romániai magyarság számára a sokoldalúan teljes, korszerű műveltség közvetítésének kereteit.

Egyéb művei: Valaki közbeszól (novellák, karcolatok, 1956); Máriskó (novellák, karcolatok, 1958); Számadás helyett (elbeszélések, 1959); A házasságok a földön köttetnek (színmű három felvonásban, 1963); Árva madár (novellák, 1963); Főpróba után (kisregény, 1964); Kokó, a bohóc (elbeszélések, 1966); Az író asztalánál. Beszélgetés kortárs írókkal (1969); Annak emlékére, hogy egyszer összevesztünk (elbeszélések, 1973).

Fordításai: Nicuţă Tănase: Így nőttem fel (Kincses Könyvtár, Mv. 1956); Francisc Munteanu: Hattonnás bűn (novellák, 1965); Nicolae Breban: Franciska (regény, 1968).

Román fordításban megjelent kötetei: Ultima noapte (válogatott novellák Nicolae Crişan fordításában, 1956); După-amiezi ploioase la "Boul Bălţat" (Bokor Péter fordításában, Ioan Grigorescu előszavával, 1977).

(Gy. É.)

Földes László: Külvárosok poézise. Utunk 1957/6. – Bodor Pál: Menet közben. Utunk 1959/46. – Csehi Gyula: Számadás és ígéret. Utunk 1959/50. – Kántor Lajos: H. S. számadása. Korunk 1960/1. – Kovács János: Régi téma – új mondanivaló. A Korszerűség és alkotás c. kötetben. 1963. 21–30.; uő: Kétszer a Tarka Ökörben. A Kétség és bizonyosság c. kötetben. 1981. 158–71. – K. Jakab Antal: A hőstelenített novella. Igaz Szó 1964/6. – Marosi Péter: Főpróba után. Utunk 1964/28; uő: Miért maradt el? Utunk 1981/16. – Huszár Sándor: Önmagammal. Megjelent Az író asztalánál c. kötetben. 1969. 377–87. – Mózes Attila: Székfoglalók, tűnődések. Utunk 1975/36. – H. S. műhelyében. Az Igaz Szó összeállítása az író 50. születésnapjára. 1979/4. – Bernád Ágoston: Holt-tengeri tekercsek. Brassói Lapok 1979/41. – Szávai Géza: Találkozások a Tarka Ökörben. Utunk 1979/49. – Szász János: Így láttam a színpadról. Utunk 1981/4. – Nagy Pál: H. S.: A mennybemenetel elmarad. Új Élet 1981/10. – Vásárhelyi Géza: Ön- és bűntudat? Utunk 1983/11. – Molnár Gusztáv: Üzenet a tárnákba avagy egy bűntelen nemzedék elkárhozása és önmagára találása. A Hét 1983/16. – Luczai András [Csiki László]: A hit erkölcse – avagy az emlék műfaja. Korunk 1983/7. – Nagy Károly: A teljesebb igazságért! Korunk 1983/8.


Huszár Vilmos – *filozófiai irodalom; *Szövegek és körülmények


Huszonegyedik Század – 1927–28-ban *A Jövő Társadalma betiltásakor, annak helyettesítésére Kolozsvárt megjelent baloldali folyóirat Aradi Viktor szerkesztésében. Az 1928-as januári, februári és májusi szám alcíme "Társadalomtudományi és szociálpolitikai röplapok". A cikkek általában a szerzők neve nélkül szerepelnek, legnagyobb részüket maga a szerkesztő írta. Aradi 1928 októberében A nagy pör címmel és "Védőimnek tiszteletem és hálám jeléül" ajánlással megjelent 32 oldalas füzetét is a ~ 1928-as évfolyama részének tekintette.


Huzella Ödön (Nagyvárad, 1891. márc. 14. – 1961. máj. 12. Budapest) – költő, újságíró, művészettörténész. Iskoláit Budapesten végezte, 1911-től Nagybányán műkritikus, 1914-től a Nagyváradi Napló újságírója, 1917-től 1920-ig a Nagyváradi Friss Újság szerkesztője, közben a nagyváradi Ipolyi Arnold Múzeum őre és titkára. 1921-től 1928-ig a Brassói Lapok tudósítója; 1931-től 1942-ig az Erdélyi Lapoknál dolgozik, A Temesvári Hírlap, Ellenzék, Déli Hírlap munkatársa. 1932-ben Nagyváradon megindította *Az Írás c. irodalmi lapját. 1943-ban hallássérültsége miatt visszavonult, és Budapestre költözött.

Első versei 1906-ban jelentek meg a Budapesti Újságban; hamarosan ugyanott az Új Idők és a Divatszalon hasábjain szerepel. Az I. világháború után a Tavasz, Magyar Szó és Zord Idő közli verseit, cikkeit és műkritikáit.

Kötetei: Panaszok (versek, Nagybánya 1912); A csend (versek, Nv. 1916); Eltemetlek téged is édes (versek, Nv. 1922); Mégis (versek Nv. 1925); Dac (új versei, Nv. 1930); A remekmű halála (művészeti tanulmányok, Kv. 1937).

Marosi Ildikó: A marosvásárhelyi Kemény Zsigmond Társaság levelesládája. 1973. 197–98. H. Ö. levelei Sényi Lászlóhoz.


Hürkecz István (Simonyifalva, 1952. ápr. 5.) – műfordító. Általános iskolát és líceumot Aradon végzett (1971), a Babeş–Bolyai Egyetemen angol–francia nyelv és irodalom szakos tanári diplomát szerzett (1975). Szatmárhegyen és Mezőcsáván, 1979-től Egeres-Gyártelepen általános iskolai tanár, közben a japán nyelv előadója a kolozsvári szabadegyetemen. 1982-ben Stuttgartban élő családjához költözött.

Első írását az Ifjúmunkás közölte (1969). Angolból, franciából és japánból fordított versei és prózai írásai az Igaz Szó, Utunk, Korunk hasábjain jelentek meg. Tevékeny részt vett a *Stúdió '51 művészi csoport munkájában, az Echinox és Fellegvár munkatársa. Fordításkötetei: Stéphane Sarkany: Az irodalomelmélet mint társadalomtudomány (franciából Csehi Gyulával, Korunk Évkönyv 1979); Inoue Jaszusi: Vadászpuska (regény, japánból, Bp. 1982); Mori Ogai: Két kacagó szerzetes (regény, japánból, Bp. 1982). Angolra fordította Kocsis István A korona aranyból van c. drámáját (kéziratban).

Beszélgetés az életről. Válaszol H. I. Kérdez: Szőcs Géza. Igazság 1979. jan. 20.




Hátra Címlap Előre