J


Jagamas Ilona, Ferencz Lászlóné (Dés, 1919. ápr. 23. – 1983. okt. 13. Kolozsvár) – újságíró, elbeszélő, szerkesztő. ~ János húga, Ferencz Zsuzsanna anyja. A Kolozsvári Ref. Leánylíceum négy osztálya és az állami román nyelvű kereskedelmi középiskola elvégzése (1937) után mozgásművészeti tanfolyamon vett részt. Újságírói pályáját 1939-ben a Keleti Újságnál kezdte, 1944 decemberétől a Világosság szerkesztőségében, 1946-ban az MNSZ sajtóosztályán, majd a Népvédelmi Egyesületnél, 1948-tól a kolozsvári rádiónál dolgozott, később a Romániai Magyar Szó tudósítója, tornatanárnő, színházi könyvtáros, a Pionír szerkesztője (1954), klubigazgató a békási munkatelepen (1955), az Utunk alkalmazottja, 1958-tól két éven át újra újságíró a Dolgozó Nőnél; itt jelent meg szerkesztésében az Asszonyok kalendáriuma (1959).

Első írását 1937-ben az Ellenzék közölte. Cikkei az Ellenzék, Keleti Újság, Hölgyfutár, Pásztortűz hasábjain, 1944 óta a Világosság, majd a Művelődés, Utunk, Ifjúmunkás, Tanügyi Újság, Dolgozó Nő, Előre, Vörös Zászló, Tribuna hasábjain jelentek meg; verseiben, elbeszéléseiben, riportjaiban és esszéiben a női sors kérdései foglalkoztatják. Önéletrajzának egy sajtótörténetileg érdekes fejezetét Kolozsvár, szerkesztőség c. alatt az Utunk közölte (1981/6).


Jagamas János (Dés, 1913. jún. 8.) – zenetudományi szakíró. ~ Ilona bátyja. Középiskolát a Kolozsvári Róm. Kat. Főgimnáziumban végzett (1931), zenei tanulmányait a kolozsvári zenekonzervatóriumban kezdi (1936–40), a budapesti Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskolán folytatja (1941–44) és Kolozsvárt fejezi be (1947–48). Közben tanító Alőrön, óvónőképzői zenetanár, magán-zenekonzervatóriumi igazgató Kolozsvárt, 1949-től a Magyar, ill. Gheorghe Dima Zenekonzervatórium lektora, majd előadótanára (szakjai: folklór, formatan, zenei paleográfia), nyugdíjazásáig (1976) a kolozsvári Folklórintézet főkutatója.

Vikár, Seprődi, Bartók, Kodály és mások erdélyi és moldvai gyűjtőmunkáját folytatva újabb gyűjtéseket végzett a Fekete-Körös völgyében, Kalotaszegen, a Mezőségen, a Nagy-Szamos és Felső-Maros mentén, a Kis-Küküllő mentén, az udvarhelyi, gyergyói és csíki székelyek, valamint a moldvai, gyimesi és barcasági csángók körében. Mintegy 6000 népi dallam gyűjtőjeként s dallamlejegyzéseinek tökélye révén is a Bartók utáni délkelet-európai népzenegyűjtés kiválóságai között a helye. Gyűjtése nagy részét a kolozsvári Folklórintézet őrzi; értékéről az 1954-es moldvai csángó dal- és balladakötet, valamint az 1974-es Romániai magyar népdalok c. kötet 300 dallamot tartalmazó anyaga tanúskodik.

Népzenetudományos írásai közül jelentős az Adatok a romániai magyar népzenei dialektusok kérdéséhez (1956), amely aldialektusokra osztva a Bartók szerinti "IV. dialektusterület"-et írja le újra az időközben föltárt népzene alapján, és megállapítja, hogy a moldvai csángó népzene külön dialektusnak tekintendő. A magyar népdal régi és új stílusának, valamint a magyar népzene és műzene kapcsolatainak kutatójaként is jelentős eredményeket ért el. A magyar népdaltípusok és népies dalok morfológiai elemzését és osztályozását egyéni módszerrel végzi; idevágó munkája kiadás alatt. Az általános zenetudomány körébe tartozó Bartók-tanulmánya a Mikrokosmos I. és II. füzetének hangsorairól (1974) szintúgy morfológiai elemzés, ill. alaktani elemek rendszerbe foglalása. Jelentős pedagógiai életműve: közvetve vagy közvetlenül tanítványa minden mai romániai magyar népzenekutató, s e szűkebb körön kívül is számos muzsikus hivatkozik rá mint mesterére.

A budapesti Ethnographiában a falu nótájáról (1957/2), a Korunkban a romániai magyar népzenekutatásról (1957/9), az Árkos 1971 c. kiadványban (Sepsiszentgyörgy 1972) a magyar népzene és műzene kapcsolatáról ír, az 1973-as Korunk-évkönyvben feldolgozza népzenénk kutatásának történetét, vitacikkeiben tisztázza, mi népdal és mi nem az (Művelődés 1980–81). Szaktanulmányait közlik a Bartók-dolgozatok c. gyűjteményes kötetek (1974, 1982), a *Zenetudományi írások három kötetében pedig a magyar népdal régi és új stílusának kapcsolatairól (1977) s a kupolás kvint szerkezetű magyar népdal és a fúga expozíciójáról értekezik (1980), majd a hétfalusi csángók közt folytatott népdalgyűjtést ismerteti (1983).

Szerzeményeiből önálló kötetet adott ki Öt gyermekkar címmel (1955), hat további kórusműve a Szállj, szép szavú dal c. gyűjteményben (1972) jelent meg.

Munkái: Énekeskönyv a középiskolák VIII. osztálya számára (nevek feltüntetése nélkül, 1949); Moldvai csángó népdalok és népballadák (Faragó Józseffel közösen, 1954); Adatok a romániai magyar népzenei dialektusok kérdéséhez (németül a Studia Memoriae Belae Bartók Sacra c. kötetben, Bp. 1956, 1957, magyarul Zenetudományi írások, 1977; Romániai magyar népdalok (Faragó Józseffel közösen, 1974). Előkészületben: Magyaró énekes népzenéje és A magyar népzenekutatás vázlatos áttekintése.

(L. F.)

Beke György: Kiművelt szív. J. J. portréja. Előre 1970. aug. 2. – Viorel Cosma: Muzicieni români. Compozitori şi muzicologi. 1970. 253. – Almási István: J. J. Művelődés 1971/9.; uő: A tudós szenvedélye. A Hét 1973/23; uő: Romániai magyar népdalok. Utunk 1975/13. – László Ferenc: Ismét komponál. A Hét 1973/23. – Herédi Gusztáv: Aranykút. A Hét 1975/13. – Benkő András: J. J., a nevelő. Utunk 1978/24. – Ortutay Gyula: Magyar néprajzi lexikon II. Bp. 1979. 657. – Ferencz Zsuzsanna: Nótától az elemtárig. Interjú J. J.-sal. A Hét 1979/23.


Jakab Antal (Szatmár, 1914. aug. 13.) – újságíró, közíró. K. ~ Antal apja. Debrecenben érettségizett (1932), édesapjától a kőművesmesterséget is eltanulta. Mint székelyföldi riporter ízes nyelvezetével tűnt fel a Brassói Lapok hasábjain. 1941-től a sepsiszentgyörgyi Székely Nép, 1943-tól a marosvásárhelyi Székely Szó belső munkatársa. 1944 után szülővárosában kapcsolódott be az MNSZ munkájába. Irtsuk ki a sovinizmus maradványait c. brosúrájával (Dolgozó Magyar Nép Kiskönyvtára 1948) hozzájárult a román–magyar együttélés konszolidációjához. Bukarestben a Romániai Magyar Szó munkatársa lett, majd az 50-es években kőműves, vasesztergályos, később Kolozsvárt nyugalomba vonulásáig a Kutató és Tervező Intézet technikusa.


Jakab Antal (Marosvásárhely, 1942) – *K. Jakab Antal


Jakab Géza, családi nevén Szentgericzei Jakab (Kolozsvár, 1904. febr. 13. – 1972. jan. 2. Budapest) – költő, újságíró. Középiskolai tanulmányait a Kolozsvári Unitárius Kollégiumban végezte (1922), a budapesti egyetem közgazdasági karának hallgatója volt. Hírlapírói pályáját a kolozsvári Újságnál kezdte, később a Keleti Újság munkatársa, 1935-től a Rendkívüli Közlöny szerkesztője, 1938-tól az Aradi Közlöny belső munkatársa. A II. világháború után Zalaegerszegen lett könyvtáros.

Tagja volt a *Tizenegyek írói csoportjának. Verseit, művészeti és társadalmi cikkeit Kolozsvárt A Hírnök, Pásztortűz, Vasárnapi Újság, Ellenzék, Keleti Újság, Budapesten a Nyugat és Napkelet, Csehszlovákiában a Prágai Magyar Hírlap és Kassai Napló közölte. Dalszerű költeményeit jó formaérzék, a Nyugat első nemzedékének líráján iskolázott természetlátás és zeneiség jellemzi. Ahogy a Pastel d'amour c. versében vallja: "a szépség e villanása" foglalkoztatja, itt-ott feltűnik azonban az Ady-hatás is.

Verseskötetei: Erdélyi utakon (Bp. 1925); Álmodik a gyopár (Kv. 1927). Később Zalaegerszegen írt könyv- és sajtótörténeti munkákat, így kötetben dolgozta fel a "Zrínyi-rejtély"-t (1964).

Jakab Ilona – *nyelvatlasz


Jakab Irma, Turós Lászlóné (East Chicago, 1930. szept. 4.) – újságíró, szerkesztő. A székelyudvarhelyi tanítóképző elvégzése után (1949) a Bolyai Tudományegyetem közgazdasági karán szerzett diplomát (1954); előbb az Előre szerkesztőségében dolgozott, majd 1955 óta a Dolgozó Nő szerkesztője, 1963-ig főtitkára, 1973-tól főszerkesztője.


Jakab Jenő, Szentgericzei – *Termés


Jakab Kálmán (Désfalva, 1925. okt. 26.) – orvosi szakíró. Középiskoláit a Róm. Kat. Gimnáziumban végezte (1946), oklevelét a marosvásárhelyi OGYI-ban szerezte (1952). Előbb körorvos Csíkszentsimonban, belgyógyász szakorvos a csíkszentmártoni kórházban, 1962től Csíkszeredában kórházi és poliklinikai orvos, majd osztályvezető főorvos, ill. egészségügyi felügyelő, 1974-től belgyógyászati főorvos, 1979-től a megyei kardiológiai osztály vezetője. Az orvostudományok doktora (1983).

Tudományos dolgozatai a Lucrările simpozionului de la Sinaia (1963), Lucrările simpozionului de medicină generală (1972), Cel de al doilea congres naţional de medicină internă (1973), valamint Congresul naţional de gastro-enterologie (Kv. 1976) c. kiadványokban, magyarul az Acta Hargitensia hasábjain (1980) jelentek meg, tanulmányát közölte a Neoplasma c. csehszlovákiai folyóirat (1976). A Hargita munkatársa. A reumás megbetegedés, a szívártalmak kórtanával és kezelésével foglalkozik, különös tekintettel a gyógyfürdők és mofetták terápiás hatására.

Szerkesztésében jelent meg a Hargita megye természetes gyógytényezői c. gyűjteményes kötet (Csíkszereda 1974, román nyelven is).

Jakab Lajos – *kísérőzene


Jakab László (Szilágysomlyó, 1892. febr. 4. – 1967. jan. 6. Szilágysomlyó) – író. Mint nyomdászmester Budapesten, Kolozsvárt, Szilágysomlyón és Zilahon dolgozott. Összetört életek c. könyve (Szilágysomlyó 1928) háborús emlékeiről szól; az általa kezdeményezett Erdélyi Családi Könyvtár egyetlen kötete. Az ezredesné adjutánsa címen Szatmáron bemutatott operett szövegének szerzője (1933). Összegyűjtötte és Elbeszélések régi somlyói és szilágysági íróktól c. alatt (Szilágysomlyó 1938) megjelentette a maga és helyi társai – B. Józsa Gyula, Hamvai Sándor és giczei Diószeghy Mór – írásait.

Írói neve Bakai László.


Jakab Sámuel (Görgénynádas, 1931. nov. 19.) – földrajzi szakíró. Középiskoláit Erzsébetvárosban és a marosvásárhelyi Bolyai Farkas Líceumban (1951), egyetemi tanulmányait a Babeş–Bolyai Egyetem természeti földrajz szakán (1960) végezte. Geológus, talajkutató Kolozsvárt (1961–62), majd a Talajtani és Agrokémiai Hivatal munkatársa Marosvásárhelyt. Jelenleg a marosvásárhelyi Gyümölcstermesztő Kutatóállomás munkatársa. Az országos Talajtani Társaság talajgenetikai és rendszertani bizottságának tagja; a bukaresti egyetemen védte meg doktori értekezését negyedkori lejtőfolyamatokról és képződményekről a Küküllő menti dombvidéken (1977).

A földrajztudományok köréből elsősorban a talajgenetika, talajföldrajz és lejtőfejlődés folyamataival foglalkozik; figyelemreméltóak orvosföldrajzi megfigyelései is. Szakcikkei a talaj antropogén hatású változásairól hazai szakfolyóiratokban és kiadványokban, többek közt a bukaresti Buletinul Societăţii de Ştiinţe Geografice, Ştiinţa Solului, továbbá a kolozsvári Studii şi Cercetări de Agronomie hasábjain s a marosvásárhelyi Megyei Múzeum Studii şi Materiale c. évkönyvében jelentek meg. Írásait közölte a budapesti Geographica Medica és a pozsonyi Neoplasma is. Ismeretterjesztő írásaival A Hét, Falvak Dolgozó Népe, Előre, Vörös Zászló, Igazság, Tanügyi Újság oldalain jelentkezik.


Jakabffy Elemér (Lugos, 1881. máj. 17. – 1963. máj. 19. Szatmár) – nemzetiségpolitikus, közíró, helytörténész. Tanulmányait a lugosi gimnáziumban, majd a budapesti egyetemen végezte, ahol jog- és államtudományi doktorátust szerzett. Ügyvédként dolgozott szülővárosában, nemzeti szabadelvű párti programmal a németbogsáni választókerület országgyűlési képviselője volt (1910–18). Az I. világháború után a romániai magyar közéletben fejtett ki széles körű tevékenységet.

Éveken keresztül az OMP bánsági tagozatának elnöke, tagja az országos vezetőségnek. Legjobb munkatársaival, Spectatorral, Balogh Artúrral, Szentimrei Jenővel, Bitay Árpáddal, Hegedűs Nándorral, Paál Árpáddal és a melléje felzárkózó fiatalokkal, Asztalos Sándorral, Mikó Imrével, Takáts Lajossal az OMP reformszárnyának képviselője. Hevesen visszautasította az antiszemitizmust, a fajelméletet és erőszakos asszimilációt, a fasizmust és háborút, s így nemegyszer közös arcvonalra került a MADOSZ és a munkásmozgalom irányvonalával, például amikor a spanyol polgárháború idején a baszkok és katalánok mellett kiállt, helytelenítette Mussolini szlávellenes kijelentéseit vagy szembefordult a bánsági Gauleiterrel. Hirdette a román néppel való barátságot s a nacionalista sajtó támadásainak visszaverése során Nicolae Iorga, Petru Groza, Victor Cheresteşiu, C. Rădulescu-Motru, Nicolae Titulescu, Teodorescu-Branişte, Silviu Dragomir, Victor Iamandi írásainak elvi állásfoglalásaira, nyilatkozataira támaszkodik. 1928-ban Háromszék, majd két cikluson át Szatmár megye képviselője a román parlamentben; 1940–1944 között a Romániai Magyar Népközösség Elnöki Tanácsának tagja.

Életének jelentős alkotása a *Magyar Kisebbség c. folyóirat, melyet 1922-ben alapít Sulyok Istvánnal és Willer Józseffel (a "lugosi triumvirátus"). Sulyok kiválása után 1939-ben Willerrel együtt szerkeszti tovább a lapot, egészen annak 1942-ben történt megszüntetéséig. 1923-tól kiadja a lap *Glasul Minorităţilor c. testvér-folyóiratát, mely 1926-tól német és francia szövegeket is közölt. Különlenyomatait Bánsági és Erdélyországi Füzetek, majd *Délerdélyi és Bánsági Tudományos Füzetek címmel szociológiai és politikai, ill. művelődés- és helytörténeti sorozatként jelentette meg.

Mint nemzetiségpolitikus a romániai magyarság képviseletében több ízben részt vett a genfi nemzetközi népkisebbségi konferenciákon, békés megoldást keresve az olasz és német fasiszta háborús törekvésekkel szemben; mint lapszerkesztő a romániai magyar szociográfiai és szociológiai kutatás előmozdítója, a kisebbség- vagy nemzetiségtudomány szervezője, a történelmi hagyományok és a helytörténet ápolója. 1949-ben Hátszegen írt, kéziratban maradt kétkötetnyi önéletírásával gazdagította az erdélyi emlékiratirodalom örökségét.

Önálló kötetben megjelent fontosabb munkái: A románok hazánkban és a Román Királyságban (kultúr- és szociálpolitikai tanulmány, Bp. 1918); Régi krassóiak (Lugos 1919); Napló az 1918. évi forradalom eseményeiről (Lugos 1920); Emlékirat a lugosi magyarság sérelmeiről (Lugos 1921); Erdély statisztikája (Lugos 1923); Tibiscum (Lugos 1924); Az 1790–91-iki magyar országgyűlés előzményei Krassó vármegyében (Lugos 1925); Az 1848. év eseményei Krassó vármegyében (Lugos 1928); Adatok a románság történetéhez a magyar uralom alatt (Lugos 1931); A bánsági magyarság húsz éve Romániában (Páll Györggyel közösen, Bp. 1939); Kérelmek, határozatok, tervek, javaslatok és törvényes intézkedések az erdélyi nemzetiségi kérdések megoldására másfél évszázad alatt (Lugos 1940); A Bánság magyar társadalmának kialakulása a XIX. század folyamán (Lugos 1940); Krassó-Szörény vármegye története különös tekintettel a nemzetiségi kérdésre (Lugos 1940).

Írói álnevei: Cseresnyés Iván, Hagepian.

(Sz. J.)

Balogh Edgár: Figyelemre méltó örökség. Korunk 1969/10; uő: Kettős örökség erkölcse. Korunk 1972/10. Mindkettő újraközölve Lugosi örökség c. alatt Mesterek és kortársak, 1974. 472–79. – Mikó Imre: J. E. és a Magyar Kisebbség. Korunk 1973/8; újraközölve Változatok egy témára, 1981. 148–64. – Szekernyés János: Egy visszaemlékezés olvasása közben. J. E. hagyatéka. Művelődés 1981/6.


Jakabos Ödön (Nyújtód, 1940. jan. 25. – 1979. okt. 22. Brassó) – író, utazó. A kézdivásárhelyi középiskolában érettségizett (1956), a brassói vasúti technikum elvégzése után nyolc éven át forgalmista Imecsfalván, Bereckben, Kézdivásárhelyen, majd a kovásznai Fafeldolgozó Vállalat tisztviselője. Közben utazásaira készült, ezek során Csoma Sándor útvonalát akarta végigjárni és dardzsilingi sírját felkeresni. Ezért nyelveket tanult, s több száz levelezőtársat szerzett Európában, Ázsiában.

1968-ban kerékpáron bejárta Magyarországot és Csehszlovákiát, 1970-ben Nyugat-Európát. Útinaplóiból részleteket Eszter-változat c. alatt a Megyei Tükör (1970. okt. 30. – 1971. jan. 21.), Nekivágni c. alatt az Ifjúmunkás (1970/27–38) sorozatosan közölt. Kitűzött életcéljának megfelelően 1972. okt. 15-én indult Jugoszlávián, Bulgárián, Törökországon, Irakon, Kuvaiton át Indiába, majd Pakisztánon, Iránon, Törökországon és Jugoszlávián át érkezett haza 1973. jún. 26-án. Számos bel- és külföldi városban tartott előadást útiélményeiről s Kőrösi Csoma munkásságáról. 1976-ban nyugdíjazták, 1979-ben – már betegen – újabb európai útra vállalkozott, de a fáradalmakat nem bírta és visszatért. Kézdivásárhelyen temették. Kőrösi Csomával való "közös vonásai"-ra felfigyelve Vetró András elkészítette mellszobrát.

Útinaplójának egyes részleteit Kuvaittól Indiáig címmel folytatásokban közölte az Új Élet (1981). A napló Gálfalvi György utószavával teljes egészében könyvalakban is megjelent Indiai útinapló c. alatt Kőrösi Csoma Sándor nyomában alcímmel (1983).

Gálfalvi György: Nekivágni. Interjú J. Ö.-nel. Ifjúmunkás 1969/25; uő: Harmadszor is: nekivágni. Interjú J. Ö.-nel. Ifjúmunkás 1972/42. – Czegő Zoltán: Autóstoppal, tevestoppal Csoma Sándor nyomában. A Hét 1972/42. – Bitay Ödön: Az utolsó levél. Nekrológ helyett. A Hét 1979/44. – Huber András: Vándorúton Indiában. Igazság 1983. okt. 26.


Jaklovszky Dénes (Kolozsvár, 1884. okt. 28. – 1968. jún. 5. Székelyudvarhely) – pedagógiai szakíró, műfordító. Szülővárosában végzett középiskolai és egyetemi tanulmányai után latin–görög szakos tanári oklevelet nyert. Középiskolai tanár volt Nagyszombatban, Gyulán, Székelyudvarhelyen és Nagykárolyban. Az I. világháború idején fogságba esett, ott tanult meg oroszul. 1923-ban oklevelet szerzett román és francia nyelvből és irodalomból is. 1943-ban vonult nyugalomba, de Székelyudvarhelyre visszatérve az 50-es évek derekáig újra tanított.

Nevelési tárgyú írásait és irodalmi fordításait oroszból, románból, németből, latinból és görögből az Erdélyi Szemle, Erdélyi Tudósító, Keleti Újság, Ellenzék, A Hírnök, Pásztortűz, Székely Közélet, Székelység, Erdélyi Lapok, valamint iskolai évkönyvek és naptárak közölték. Lev Tolsztoj Sok föld kell-e az embernek? c. munkája az ő fordításában jelent meg (Kv. 1925). Latinból fordította és bevezetéssel ellátta Lakatos István csíkkozmási plébános 1702-ből való kéziratos művét: Székelyudvarhely legrégibb leírása (Erdélyi Ritkaságok 6. Kv. 1942).


Jákó Elemér – Jakobovits Elemér írói neve


Jakó Zsigmond (Biharfélegyháza, 1916. szept. 2.) – történetíró. A középiskolát a hajdúböszörményi Bocskai-főgimnáziumban végezte (1934). Főiskolai szakképesítését a budapesti Pázmány Péter Tudományegyetem történeti–nyelvtudományi karán szerezte (1939), ahol 1940-ben doktorált. Disszertációját (Bihar megye a török pusztítás előtt. Bp. 1940) az MTA Kőrössy-díjjal tüntette ki. Előbb Bécsben, majd Innsbruckban és Salzburgban volt tanulmányúton. Kezdetben a budapesti egyetemen, később a Magyar Országos Levéltárban dolgozott mint gyakornok. 1941-ben Kolozsvárt telepszik meg, és az Erdélyi Nemzeti Múzeum Levéltárának szolgálatában előbb levéltáros, majd igazgató (1948–50). A háború végső szakaszában és azután a múzeumi és levéltári gyűjtemények biztonságba helyezése, majd újjárendezése terén szerez érdemeket. Már 1942-től egyidejűleg a kolozsvári magyar egyetem tanársegéde, 1945-től a Bolyai Tudományegyetemen előbb helyettes, majd rendes tanár, utóbb a Babeş–Bolyai Egyetem történelmi tanszékének professzora 1981-ben történt nyugdíjba vonulásáig. Közben 1949-től kezdve a kolozsvári akadémiai Történeti Intézet munkatársa, docens doktor, 1970-től a Politikai és Társadalomtudományi Akadémia rendes tagja. Írásait a budapesti Levéltári Közlemények, Levéltári Híradó, Magyar Könyvszemle, Századok, Acta Historiae Litterarum Hungaricarum, Romániában a Hitel, NyIrK, Studia, Korunk, Művelődés, Könyvtári Szemle, ill. a Revista Arhivelor, Hrisovul, Studii şi Cercetări Istorice, Anuarul Institutului de Istorie, Acta Musei Napocensis, Revista Bibliotecarilor, Studia Bibliologica, Forschungen zur Volks- und Landeskunde, Revue Roumaine d'Histoire, Csehszlovákiában a Historicky Časopis közli. 1957-ben a Kelemen-emlékkönyv, 1979-ben a Művelődéstörténeti tanulmányok szerkesztőbizottsági tagja. Súlyában és arányaiban jelentős történetírói munkássága érinti a társadalom-, gazdaság- és művelődéstörténet kérdéseit, de leginkább művelt szakterülete a történeti segédtudományok. A társadalomtörténetnek főleg erdélyi közép- és újkori települési vetületét érintette gyűjteményes kötetben és tanulmányban (Erdély és népei. Bp. 1941; Románok és magyarok I. Bp. 1943; Siebenbürgen und seine Völker. Leipzig 1943; Szolnok-Doboka magyarsága. Dés–Kv. 1944). A társadalom- és művelődéstörténet szempontjainak összekapcsolása jellemzi a középkori erdélyi értelmiség kialakulásáról írott tanulmányát (Korunk 1967/1, 2). Társadalomtörténeti kutatásai során eljut az erdélyi feudalizmus egyik alapvető kérdése, a parasztmozgalmak kutatásához (Adatok a torockói jobbágylázadások történetéhez. Kv. 1945). A gazdaságtörténet terén kitűnt nagyarányú uradalomtörténeti forráskiadványával (A gyalui vártartomány urbáriumai. Kv. 1944). Úttörő munkát végzett a hazai üzemtörténeti kutatásban (A magyarpataki és a kalini hamuzsír-huta története. 1956; román változata a Studii şi Cercetări Ştiinţifice 1953-as évfolyamában).

Már a 40-es évek elején érdeklődött a levéltártan és levéltárügy iránt. Tanulmányt írt Az Erdélyi Nemzeti Múzeum Levéltárának múltja és feladatai (Kv. 1942) címen, és Jelentésben számolt be annak 1942. és 1943. évi működéséről (Kv. 1943, 1944). A történeti kutatások elősegítése végett bemutatta az Erdélyi Nemzeti Múzeum Levéltárába bekerült, ill. magánosoknál őrzött különböző forrásgyűjteményeket (Erdélyi Múzeum 1943, 1944, 1945). A középkori oklevélanyag feltárását célzó tervei keretében Valentiny Antallal együtt külön füzetben ismertette a Thorotzkay család levéltárát (Kv. 1944). Hasonló tárgykörből való az erdélyi szász levéltárügy két évtizedéről (Levéltári Közlemények 1940–41) és a naszódi határőrmúzeum iratgyűjteményéről (Erdélyi Múzeum 1944) írott beszámolója. Levéltári kérdésekre később is szívesen visszatért; közölte az erdélyi hatósági levéltárak rendezésére vonatkozóan kiadott egykori utasításokat (Revista Arhivelor 1958), felhívta a figyelmet a Kolozsvárt őrzött családi levéltárak szlovákiai vonatkozású anyagára (Historicky Časopis 1957). Középkori kutatásai során közeli kapcsolatba került az intézménytörténettel (Az erdélyi vajda kancelláriájának szervezete a XVI. század elején. Hrisovul 1946, Erdélyi Múzeum 1947). Idevág a Gróf Mikó Imre-féle Erdélyi Történelmi Adatok felújítását célzó kísérlete (Adatok a dézsma fejedelemségkori adminisztrációjához. Kv. 1946). A történeti segédtudományok terén az írásbeliség, az oklevéltan és a paleográfia kérdéseivel foglalkozott (A laikus írásbeliség kezdetei a középkori Erdélyben. Levéltári Híradó, Bp. 1956/2–3; megjelent román és francia nyelvű változata is). Az erdélyi latin paleográfia és középkori pecséttan kérdéseit a Román Akadémia középkori oklevélkiadványának bevezető köteteiben mutatta be részletesen (Documente privind istoria României. Introducere I–II. 1956). Tanulmánya az erdélyi oklevélírások XII–XV. századi fejlődéséről magyarul is megjelent (Levéltári Híradó, Bp. 1958). Végül paleográfiai kutatásainak eredményeit Radu Manolescuval együtt külön kötetben, s a hozzá csatolt hasonmás-albumban foglalta össze (Scrierea latină în evul mediu, 1971). Ezzel megteremtette az alapokat a latin paleográfia korszerű hazai oktatásához és műveléséhez.

Az utóbbi két évtizedben az erdélyi könyv- és könyvtártörténet kérdéseit kutatta, ezen belül a nyomdászat, papírmalmok, kodikológia, filigranológia (vízjegykutatás) múltját és feladatait. Először Heltai Gáspár és Hoffgreff György kolozsvári nyomdájának történetére vonatkozó ismereteinket gazdagította új adatokkal, azután a Hoffhalterek váradi és gyulafehérvári nyomdájának múltját tárta fel (Magyar Könyvszemle, Bp. 1961, 1965; Művelődéstörténeti tanulmányok 1979), felfedte a balázsfalvi nyomda kezdeteit (Sub semnul lui Clio. Kv. 1974; Művelődés 1974/12). A nagyszebeni nyomdával kapcsolatos kutatásai során nyomára bukkant a legrégibb létező román nyelvű nyomtatványnak (Korunk 1964/11; Magyar Könyvszemle, Bp. 1965; jelent meg román és német nyelvű változata is). Könyvtörténeti, segédtudományi vizsgálódásai elvezették az erdélyi papírmalmok feudalizmus kori történetéhez (Studia 1962, 1964; Revista Bibliotecarilor, 1969, 1970). Számba vette a romániai papírgyártás múltját, papírtörténeti irodalmát és a kutatások feladatait (Studia 1969; Könyvtári Szemle 1966; Revista Bibliotecarilor 1969), kiadta a XVI. századi erdélyi vízjegyeket (Studia 1968). Korábbi könyvtörténeti eredményei közül felemlíthetjük, hogy Váradi Péter könyvtárának kolozsvári töredékére, Mátyás király törvénykönyvének újabb maradványára sikerült rábukkannia (Magyar Könyvszemle, Bp. 1958) s fényt derítenie a Corvina és Erdély kapcsolatára; bemutatta a kolozsvári könyvtárak középkori latin kódexeit, elkészítette az erdélyi magyar könyvtártörténet vázlatát (Magyar Könyvszemle, Bp. 1966; Könyvtári Szemle 1967; Korunk 1972). Az erdélyi bibliofilia nagy egyéniségei közül Batthyány Ignác, T. Cipariu és mások tevékenységét kutatta, s eredményeit több tanulmányban közölte (Anuarul Institutului de Istorie Cluj 1967; Revista Arhivelor 1967; Revista Bibliotecarilor 1968; Studia bibliologica 1969). A tudománytörténet területéről kiadta az 1803–1804. évi gredistyei régészeti ásatások iratanyagát (Acta Musei Napocensis 1966, 1968, 1971, 1972), több drámatörténeti emléket tárt fel (NyIrK 1962, 1965). Jelentősek Köleséri Sámuel és a román tudományosság kapcsolatait tisztázó eredményei (Könyvtári Szemle 1968; NyIrK 1969; Revista Bibliotecarilor 1969; Revue Roumaine d'Histoire 1969). Az Istoria României II. és III. kötetében (1962, 1964) felvázolta a X–XVII. századi erdélyi magyar művelődést.

A 70-es évektől kutatásainak eredményeit több kötetben mutatta be. Közzétette Rettegi György visszaemlékezéseinek általa felfedezett kéziratát (Emlékezetre méltó dolgok. 1718–1784. 1970), kötetbe foglalta össze a nagy kolozsvári nyomdász és betűmetsző, Misztótfalusi Kis Miklós írásait, és tisztázta művelődéstörténeti helyét (Erdélyi féniks, 1974). Az erdélyi művelődéstörténet, az erdélyi írásbeliség múltjára, a levéltártörténetre, könyv-, könyvtár- és nyomdatörténetre vonatkozó kutatásaiból tanulmánykötetet tett közzé (Írás, könyv, értelmiség, 1976; román változata Philobiblon transilvan. Virgil Cândea előszavával, 1977). Egy Téka-kötetben az európai bibliofilia legrégibb középkori emlékét közölte Bodor András fordításában (Richard Bury: Philobiblon. 1971). Művelődéstörténeti foglalatosságai vezették el az iskolatörténethez. Így adta ki és dolgozta fel a Bethlen Kollégium diákmatrikuláit (Nagyenyedi diákok 1662–1848. Juhász Istvánnal, 1979). Munkatársként részt vett a romániai középkori oklevélanyag közzétételében (Documente privind istoria României. C. Transilvania I–IV. 1951–55; X, XI. 1977, 1981). Több ízben is foglalkozott a romániai magyar nemzetiségtörténet sajátságainak és feladatainak meghatározásával (A hazai magyar történetírók szerepe. Korunk 1970/4; Kelemen Lajos üzenete. Korunk 1978/5).

Egyik tanítványa, Tonk Sándor "a romániai magyar marxista történetírás legnagyobb alakjáról" szólva kiemeli, hogy ~ munkássága túlszárnyalja a történetírás kereteit, s történetíróink nesztora valóban a szocialista nemzetiségi önismeret és a román néppel való állami együttélés kapcsolatrendszerére építi tudományos szakmaiságát. Saját maga erről így vall 1974-es Korunk-cikkében: "Indokolt és jogos [...] az együttélő nemzetiségeknek az az igénye, hogy az ország történetével és a közös hagyományokkal való találkozásokon túlmenően saját tömegeik múltjának különleges vonatkozásaival szintén megismerkedhessenek, és így teljesíthessék ki önmagukat. Ha ezt nem tennék, ideológiailag is elmaradnának országunk általános fejlődésétől, visszahúzó erőt alkotnának a szocialista nagycsaládban, ami semmiképpen sem lenne kívánatos az újszerű hazafiság kialakulása szempontjából sem. A nemzetiségek múltjuk feltárásában, hagyományaik ápolásában és közös célok elérésében is együtt kívánnak haladni az ország egészével."

(Cs. E.)

Szabó T. Attila: Három akadémiai kitüntetés. Erdélyi Múzeum 1942/2; uő: Egy tanulmánykötet és ami előtte történt. Korunk 1977/5. – Répertoire international des médiévistes V. Poitiers 1971. – Kovács Erzsébet: Mit üzennek a mának a régi írásos emlékek? Előre 1972. ápr. 13. – Csetri Elek: J. Zs. 60. születésnapjára. Utunk 1976/37. – Tonk Sándor: J. Zs. köszöntése. Korunk 1976/8. – Virgil Cândea: Az írásbeliség műemlékei. A Hét 1976/51. – Fügedi Erik: J. Zs.-ról, legfrissebb könyve nyomán. Századok, Bp. 1977/6. – Szabó Zsolt: J. Zs. Interjú. Brassói Lapok 1977/3. – Nagy Pál: Kettős szolgálat vonzásában. Igaz Szó 1977/12. – Demény Lajos: Nemzetiségtörténeti kutatás a szocialista Romániában. A Hét 1980/32. – Sebestyén Mihály: Valóság és lehetőség a romániai magyar történetírásban. Korunk 1980/7–8. – Profesorul Jakó Sigismund. Imreh István és Pompiliu Teodor bevezető tanulmányával, J. Zs. munkáinak jegyzékével. Kv. 1981. – Balázs Sándor–Bodor András: A társadalomtudományi gondolkodás a népi hatalom évtizedeiben. Közli A romániai magyar nemzetiség. 1981. 256–258. – Páll Árpád: A kor emberéhez akarunk eljutni. Beszélgetés J. Zs.-dal. Új Tükör, Bp. 1982/21. – Beke György: "A történészkedés nemes szakma, de egyben erkölcsi kérdés is". Beszélgetés J. Zs. professzorral. A Hét 1983/58.


Jakobi József (Kolozsborsa, 1882. dec. 9. – 1967. dec. 30. Kolozsvár) – orvosi szakíró. Oklevelét a kolozsvári egyetem orvosi karán szerezte (1909), egészségügyi tanári (1910) és tisztiorvosi képesítést (1912) nyert. Előbb a kórvegytani intézetben Purjesz Zsigmond, majd a belgyógyászati klinikán Jancsó Miklós mellett tanársegéd, 1919-től magángyakorlatot folytat, a kolozsvári Zsidó Kórház egyik alapítója, 1923-tól belgyógyász főorvosa. Az 1944-es deportálás idején barátai hét hónapig bújtatták, ezt követően haláláig folytatta kórházi és magánorvosi munkáját. A belgyógyászat és az orvosi kémia tárgykörébe vágó szakdolgozatait a kolozsvári Orvosi Szemle, az Erdélyi Orvosi Lap, az EME orvostudományi szakosztályának Értesítője s a budapesti Orvosi Újság, Orvosi Hetilap, Gyógyászat közölte.

Különlenyomat formájában is megjelent dolgozatai közül kiemelkednek: A keményítőnek nyálemésztési termékeiről (Kv. 1920); Az ortostatikus albuminuriáról (Kv. 1921); A spanyol influenzáról ("Grippás saját eseteim kapcsán". Kv. 1929); Az állati száj- és körömfájás emberi vonatkozásairól (Kv. 1931); A dobverő újabb klinikai jelentőségéről (Kv. 1931).


Jakobovits Elemér (Nagyvárad, 1897. jún. 5. – 1979. jan. 26. Nagyvárad) – újságíró, sportíró. 1916-ban Nagyváradon érettségizett, megkezdett jogi tanulmányait az I. világháború miatt félbeszakította. 1930-tól a Nagyvárad, majd a Szabadság belső munkatársa, sportrovatvezető. Ada-Káhlén és a Kazán-szorosnál c. füzetében (Nv. 1932) a Nagyváradi Atlétikai Club turistáinak ezer kilométeres autóútját írja meg; Számum... c. kis kötete (Nv. 1936) "egy idegenlégiós története"; sportregénye, a 15 esztendő a zöld-fehérek kapujában (Nv. év nélkül) a NAC fénykorát ismerteti. Kovalovszky Miklós Emlékezések Ady Endréről c. gyűjteményének (Bp. 1961) egyik adatközlője, az Ady-bibliográfia számon tartja mint a költő egy ismeretlen portréjának bemutatóját (Utunk 1957/47), valamint Ady és Iosif Vulcan 1902-ben a nagyürögdi román iskolában történt találkozásának megörökítőjét (Korunk 1963/5). Írói neve: Jákó Elemér.


Jakobovits Márta, ~né Sárközy (Tasnádszántó, 1944. szept. 22.) – keramikus, képzőművészeti író. ~ Miklós felesége. Középiskolai tanulmányait Nagykárolyban kezdte, a nagyszalontai Arany János Líceumban végezte (1961); a nagyváradi hároméves Műépítészeti Technikum elvégzése után a Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskolán szerzett kerámia szakos diplomát (1971). Megyei és országos tárlatokon szerepelt, egyéni kiállításokat rendezett Nagyváradon, Kolozsvárt és Sepsiszentgyörgyön, valamint Franciaországban, Olaszországban, Lengyelországban, az NDK-ban és Hollandiában (1976–81). Képzőművészeti írásait a Fáklya, Korunk és A Hét közli.

E. Szabó Ilona: J. Miklós és M. Utunk 1980/4. – Gazda József: Harmónia és szépségideál. J. M. alkotóműhelyében. Előre 1982. szept 24.


Jakobovits Miklós (Kolozsvár, 1936. aug. 9.) – festőművész, muzeográfus, képzőművészeti író. ~ Márta férje. A marosvásárhelyi Képzőművészeti Középiskolában érettségizett (1954), a Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskolán mint Kádár Tibor és Miklóssy Gábor tanítványa szerzett diplomát (1959). A nagyváradi Állami Színház magyar tagozatának díszlettervezője (1961–63), majd középiskolai rajztanár. 1965-től a Körösvidéki Múzeum képzőművészeti részlegének munkatársa. Tevékeny részt vállalt a város művészeti életének irányításában, a Romániai Képzőművészek Szövetsége nagyváradi fiókjának titkára. Rendszeresen jelentkezik a megyei és országos tárlatokon és külföldi csoportkiállításokon; 1981-ben egyéni kiállítása volt Utrechtben. Festészete az expresszionizmus és szürrealizmus jegyeit hordozza. Művészeti tárgyú írásai a Fáklya, A Hét, Korunk és Utunk hasábjain jelennek meg.

Robotos Imre: Groteszk látomás. A Hét 1979/27. – E. Szabó Ilona: J. M. és Márta, Utunk 1980/4. – J. M. Borghida István bevezetőjével. Kriterion Galéria 1981. – Újvári Ella: Kriterion Galéria. Előre 1981. okt. 14. – Gazda József: Arcképvázlat J. M.-ról. Új Élet 1982/16.


Jámbor Erzsébet (Marosvásárhely 1901 – 1952, Tel Aviv) – színműíró. ~ Ferenc felesége. Continental R. T. c. társadalmi drámáját 1935. jan. 26-án mutatta be a kolozsvári Magyar Színház. A mű a tőkés világ lélekromboló hatására utalt s mintegy előkészítette a talajt Nagy István hasonlóan "tiszta osztályvonal"-t képviselő drámája, az Özönvíz előtt számára. Egy másik, Anyai szív c. drámája hasonló felfogásban, de erős leegyszerűsítéssel a szülő és gyermek viszonyát meghatározó kispolgári életforma ellentmondásaira és ütközéseire mutatott rá; egy részlete megjelent (Korunk 1935/2). Az evroni Emlékházban Anna ártatlan (vígjáték, Kv. 1934) és Nem én öltem c. darabjainak gépírásos példányát őrzik.

Kötő József: A régi Korunk és a romániai magyar színi mozgalom. Korunk 1971/1.

Jámbor Ferenc – *Új Kelet


Jancsik Pál (Brassó, 1936. nov. 12.) – költő, műfordító. Szülővárosában érettségizett, 1954 őszétől Kolozsvárt él. A Bolyai Tudományegyetemen 1959-ben magyar tanári diplomát szerzett; tagja volt annak a diákcsoportnak, amely a Forrás első nemzedékének magvát alkotta. Államvizsga után fél évet szerkesztőként az Utunknál dolgozott. 1960-tól 1970-ig az Ifjúsági Könyvkiadó, 1970től a Dacia szerkesztője. Kiadói munkájának legjelentősebb része a Tanulók Könyvtára sorozat szerkesztése, amely igényes válogatásban, irodalomtörténeti apparátussal juttatja el főképpen a magyar, kisebb mértékben a világirodalom klasszikus műveit a tanulóifjúsághoz és a szélesebb olvasóközönséghez. Fiatal romániai magyar költők verseiből 1974-ben antológiát állított össze Varázslataink címmel. Egy-egy kötetet válogatott Szabó Lőrinc (1971) és Juhász Gyula (1975) lírájából.

Szomjas tenger c. Forrás-kötetéhez (1963) Kiss Jenő írt előszót, aki mint költő-szerkesztő már a brassói középiskolásban felfedezte a tehetséget. Ebben a rokon költői hang is szerepet játszott: kettejük lírája ugyancsak a természet, az erdélyi táj bűvöletében fogant, s a munka tisztelete, az építés dicsérete szintén meghatározó motívuma az induló költő műveinek. Mégis a riport-versek divatja idején meglepetésként hatottak költeményei, mert a leírást a lírai élmény hitelesítette, a látvány többnyire egységben jelentkezett nála a belső impulzussal (Zápor, napsugár; Agitáció). Nem idegen tőle Áprily és Dsida költői öröksége, az elégiára hangoltság és a játékos formákba bújtatott meditáció. Gyermekeknek írt legjobb verseit is ez emeli az alkalmiság fölé (Hintaló). Második verseskönyve, a Fűszálon csillag (1968) s még inkább a Szavak szemek (1979) ennek a költői hangnak további, lassú, de határozott érlelődését bizonyítja. Már ritkábban értelmezi a képeket, az eszme illusztrálását sikerül elkerülnie, leírásait feszültebbé teszi a néhol sejtelmes-szimbolikus színváltás. Amikor mégis maga értelmez, a versen belül, ironikus-önironikus módon teszi, vállalva az ódivatúság vádját. Hisz az örök lírai témákban (természet, szerelem, gyermek), bízik az emberi szó erejében, "szavak szemek" egymásra találásában. Harmadik kötetének címadó verse a költészet misztériumának megragadása; szinte eszköztelenül, egyszerre mutatja fel benne az egyént és a közösséget, a múltat és a jelent, a konkrétat és az általánost, a szépséget és a felelősséget, tulajdonképpen két szó variálásával.

Műfordítói tevékenysége ugyancsak jelentős. Elsősorban a klasszikus és kortárs román líra tolmácsolója, de fordított németből is (Hölderlin, Paul Celan). Társszerzője a Szivárvány c. gyermekvers-antológiának (1961), közreműködött Mihai Beniuc Legszebb versei fordításában (1962), továbbá a román népballadákat és népdalokat tartalmazó Kihajtott a bükk levele (Bp. 1961) és Hej, zöld levél (1966) c. kötetekben, az Építő Amfion (1967) és a Csillagok születése (1972) c. antológiákban, Eminescu és Coşbuc magyar gyűjteményes kiadásában. Román gyermekversek (Nina Cassian) tolmácsolása mellett két önálló műfordításkötete jelent meg: Ion Vinea elbeszéléseinek válogatása (Sóhajok paradicsoma, 1975) és Ioan Alexandru legszebb versei (1976). Románra Tudor Balteş fordította néhány versét (Tineri poeţi maghiari din România. Generaţia "Forrás", 1979).

Egyéb munkái: Tavaszi tánc (gyermekversek, 1965); Verőfényben (gyermekversek, 1976).

(K. L.)

Szász János: 3. P.: Szomjas tenger. Előre 1963. júl. 10. – Majtényi Erik: Szóljon csak az a hegedű... Előre 1963. nov. 9. – Veress Zoltán : J. P.: Fűszálon csillag. Utunk 1968/28. – Salamon László: A "törékeny szépség" és a "bátor jóság" költője. Igazság 1968. nov. 27. – Kántor Lajos: A költészet misztériuma. Utunk 1979/39. – Borcsa János: "Szárnyalj föl, ének". Korunk 1980/3.


Jancsó Adrienne (Marosújvár, 1921. márc. 25.) – előadóművésznő. A Marosvásárhelyi Református Kollégium elvégzése (1938) után tűnt fel mint szavalóművész, főleg a népballada tolmácsolójaként s kortárs költők bemutatójaként. 1942-ben férjhez ment Jékely Zoltán költőhöz. 1943-tól a Kolozsvári Nemzeti Színház, 1944-től a kolozsvári Állami Magyar Színház tagja. 1947-ben a budapesti Madách Színházhoz szerződött, további színészi pályáján ugyanott az Irodalmi Színpad művésze lett. Önálló előadóestéi közt Testvérkezet! Testvérkezet! c. összeállítása (1958) román és erdélyi magyar költők termését mutatja be, Csak tiszta forrásból c. műsora (1965) a magyar és román népköltészetet párosítja, Földédesanyám c. népköltészeti programjában (1970) székelyföldi és moldvai csángó balladák szerepelnek, Botozgató c. műsora (1982) az öregkor szépségeit és szomorúságait eleveníti meg irodalmi szemelvényekkel. Műsoraival Csehszlovákiában, Jugoszláviában és az Amerikai Egyesült Államokban is fellépett.

Kántor Lajos: J. A. hangjai. Utunk 1980/44.


Jancsó Béla (Marosújvár, 1903. júl. 25. – 1967. júl. 28. Kolozsvár) – közíró, kritikus, orvosi szakíró. ~ Elemér bátyja. A Kolozsvári Református Kollégiumban érettségizett (1921); Budapesten, Kolozsvárt és Szegeden végzett egyetemi tanulmányai után orvosi pályára lép, fogorvosi gyakorlata és orvostörténeti kutatásai mellett azonban diákkorától kezdve író. Doktori tézise az 1742–43. évi erdélyi pestisjárvány adatait dolgozza fel (1933). Mint egyetemi tanársegéd (1940–44) hűen megőrizte mesterének, Valeriu Bologa professzornak a kolozsvári Orvostani Intézet-beli gyűjteményeit; a hadifogságban testi-lelki orvosa fogolytársainak; hazatérve egy ideig a Bolyai Tudományegyetem könyvtárosa Bartalis János mellett. Közlekedési baleset áldozata lett.

Már mint a Gyulai Pál Önképzőkör elnöke szerkeszti a kollégisták Remény c. lapját, ennek 1921. febr. 1-i számában szembeszáll a konzervatív egyházi vezetőkkel, s néptestvériséget hirdet a nemzeti elfogultságokkal szemben. Berzsenyi-tanulmányának helyet ad Budapesten a Nyugat (1926). Írásait a Vasárnap, Ellenzék, Újság, Vasárnapi Újság, Brassói Lapok, Erdélyi Helikon, Erdélyi Fiatalok, Pásztortűz, Erdélyi Szemle, Keleti Újság, Ifjú Erdély, majd a Művelődés közli.

Tagja a *Tizenegyek írói csoportjának, maga is szerzőként szerepel e csoport úttörő jelentőségű antológiájában (1923) a művészet lélektani és társadalmi jelentőségét fejtegető tanulmánya mellett az expresszionizmust bemutató, Baudelaire, Romain Rolland írói arcképét megrajzoló és egy Petőfiről szóló esszével is. "Székely szívtől a világ szívéig: ez a mi utunk" – ezzel a mottóval jelzi sajátos erdélyiségének nemzetközi humánumát és európaiságát. Tanulmányt ír az elfelejtett Kölcseyről, Kemény Zsigmondról, Vajda Jánosról, kritikusként a figyelem központjába emeli Nyírő József, Tamási Áron, Kacsó Sándor, Tompa László, Sipos Domokos eredeti színekkel és mélységekkel jelentkező írásait. Makkai Sándor oldalán harcol Adyért, felfigyel Olosz Lajos költészetének plasztikus voltára. A korabeli romániai magyar kritikában etikai igényességével, szigorúságával is kitűnik: elég Áprily Lajos távozásakor írott cikkére (Áprily elmegy. Brassói Lapok 1929. szept. 1.) és a Jancsó Elemér 1935-ös Nyugat-beli tanulmánya körül támadt vitában elfoglalt álláspontjára (Erdélyi Fiatalok 1935/2) hivatkozni, ahol a szülőföldhöz való hűséget, ill. a sajátos és korszerű kiegyensúlyozását kéri számon.

Életrajzírója, Mikó Imre így jellemzi: "...a romániai magyar irodalom indulását és a nemzedéki őrségváltást a húszas-harmincas évek fordulóján Jancsó Béla írásainak ismerete nélkül megérteni nem lehet."

Az irodalomtól közügyi szerepet, népszolgálatot vár, de a népi öntudat legfőbb műhelyének a népnevelést tekinti. Gyakorlati megvalósításokra törekszik, hivatást lát abban, hogy a kolozsvári Székely Társaság főiskolás szakosztályát vezesse, főmunkatársként bekapcsolódjék az *Erdélyi Fiatalok szerkesztésébe és falumunkájába, vagy hogy a Kacsó Sándor-féle ÁGISZ szövetkezet kiadásában megjelenő *Hasznos Könyvtár szervezéséből kivegye részét. Az ifjúsági élet erjesztője, falumonográfiákat sürget, magyarul népszerűsíti a Gusti-féle falumunka rendszerét, s túl elvi különbségeken örömmel üdvözli az első kolozsvári magyar nyelvű munkás szavalókórust.

Eszmei alakulására Szabó Dezső volt hatással: a konzervatív erőkkel szemben a népi erők szellemi vezérét látta benne, s ha szélsőségeiben nem is, népmentő faluszemléletben és "harmadikutas" politikai magatartásban azzal a reménnyel követte, hogy a romániai magyarságot önerejének alkotó kifejtésére s mind a románsággal, mind a szászokkal közös társadalmi haladásra bírja. Ilyen szempontból élt fenntartással a Vásárhelyi Találkozóval szemben (1937), nem bízván abban, hogy ott a Hitel "jobb" és a Korunk "bal" oldala – mint közvetlen barátai, Tamási és Kacsó hirdették – közös népi feladatokra volna egybekapcsolható. Filozófiai felfogásában inkább az ösztönösre hivatkozott, mint a tudatosra, nem véletlenül szélesítve érdeklődési körét a festészet, színjátszás, zene esztétikuma felé.

Orvosi-egészségügyi munkái: Egészségügyi tanácsadó az erdélyi magyar nép számára (a Kiáltó Szó Könyvei 2. szám, Kv. 1934); A szoptató anya és gyermeke (Kacsó Lászlóval, Hasznos Könyvtár, Brassó 1935); Harc az ember legapróbb, de legveszedelmesebb ellenségei ellen (Hasznos Könyvtár, Brassó 1936). Irodalmi és művészeti tárgyú írásait halála után Mikó Imre adta ki Irodalom és közélet címmel (1973).

(B. E.)

Mikó Imre: J. B. idézése. Utunk 1972/9; uő: J. B. irodalmi hagyatéka. J. B. Irodalom és közélet c. cikkgyűjteményének bevezető tanulmánya. 1973. 5–28. – Izsák József: Mint az égő fáklya... J. B. ébresztése. Igaz Szó 1974/5. – Szilágyi Júlia: A helyszín hatalma. Korunk 1975/1–2. – Hlev. Tamási Áron – J. B.-hoz. I. 44–46; Buday György – J. B.-hoz. I. 309–10, 346–48.; J. B. – Kacsó Sándorhoz. II. 111–13, 193–94.

ÁVDolg: Morvay Zoltán: J. B. élete és munkássága. 1968.


Jancsó Elemér (Marosújvár, 1905. ápr. 10. – 1971. nov. 12. Kolozsvár) – irodalomtörténész, kritikus, szerkesztő. ~ Béla öcscse, Máthé-Szabó Magda férje. Középiskolai tanulmányait a Kolozsvári Református Kollégiumban végezte (1922), négy évig az Eötvös Kollégium tagjaként a budapesti tudományegyetem magyar és francia szakos hallgatója; doktorátus után két esztendeig a párizsi Sorbonne-on tanult, 1929-ben hazajött, és a kolozsvári egyetemen licenciátus-diplomát szerzett. 1942-ig egykori iskolájának tanára Kolozsvárt, élmény- és ismeretanyagát közben finnországi és észak-afrikai utazások gazdagítják. 1934-től a KZST tagja, 1942-től az ETI tudományos kutatója, 1945-től a Bolyai Tudományegyetem, majd az egyesítés után haláláig a Babeş–Bolyai Egyetem magyar irodalmi tanszékének vezető professzora.

Irodalompolitikusi és kritikusi fellépése a fiatal realista írók Új Arcvonal c. antológiájában már 1931-ben heves ellentéteket váltott ki, s a vélemények összecsapását fokozta Erdély irodalmi élete 1918-tól napjainkig c. tanulmánya a Nyugatban (1935), melyben egy egyoldalú középosztály-szemlélet esztéticizmusával szemben az írók közügyi szerepe, valóságfeltáró szociális feladatai mellett foglalt állást, türelmetlensége azonban, mellyel a történelmi humanizmust képviselő transzilvanizmusnak is ellentmondott, a fiatalok közt is ellenkezésre talált. Ebben a szakaszban az Ifjú Erdély, Erdélyi Irodalmi Szemle, Erdélyi Múzeum, Pásztortűz, Független Újság s több magyarországi irodalomtudományi folyóirat munkatársa, az Erdélyi Fiatalok alapítóinak egyike, kezdeményez "népi szellemű és demokratikus" irodalmi egyesülést Ady Endre Társaság címen (1935), a Nyugat-beli cikke körül támadt *irodalmi vita során talál el Antal Márk marxista szemináriumába, s részt vesz a demokratikus Vásárhelyi Találkozó munkálataiban (1937). Felekezeti iskola tanára lévén, álneveken vált a Korunk munkatársává.

Tudományos munkájának művelődéstörténeti jelentősége, hogy Borbély István, Kelemen Lajos, Kristóf György nyomában az új, korszerű szellemi tájékozódás élő tényezőjévé tudta tenni az erdélyi múlt haladó értékű hagyománykincsét. 1939-ben indítja meg *Erdélyi Ritkaságok c. sorozatát, 14 eladdig kiadatlan erdélyi munkát jelentetve meg, közülük maga rendezvén sajtó alá Káli Nagy Lázár visszaemlékezését az erdélyi magyar színészet hőskorára, valamint Bölöni Farkas Sándor Nyugateurópai utazását és 1835–36-os naplóját.

Érdeklődése a felvilágosodás és a reformkor szellemi életének maradandó értékei iránt vezérelte az erdélyi magyar jakobinusokról, a magyar szabadkőművesség irodalmi és művelődési szerepéről írt munkáiban, mindazokban az irodalomtörténeti tanulmányaiban, amelyekben Aranka Györgyöt, Batsányi Jánost, Barcsay Ábrahámot, Bod Pétert, Gyarmathi Sámuelt, Döbrentei Gábort, Jósika Miklóst mutatta be. Ez irányú kutatói munkásságának legfőbb teljesítménye Az Erdélyi Magyar Nyelvmívelő Társaság iratai c. akadémiai kiadvány.

Különös szorgalommal gyűjtötte és közölte az irodalmi levelezéseket: Aranka György, Gyarmathi Sámuel, Döbrentei, gróf Mikó Imre, Benkő József, Bölöni Farkas Sándor kiadatlan levelei mellett Gellért Oszkár, Ady, Kosztolányi, Móricz, Kuncz Aladár, Bárd Oszkár, Tamási, Buday György, Endre Károly, Gaál Gábor, Szántó György, Szemlér Ferenc leveleit is közreadta, szétszórtan az Ellenzék, Székely Szó, Pásztortűz, Keresztény Magvető, Erdélyi Múzeum, Igaz Szó, NyIrK, Korunk s a magyarországi Széphalom, Irodalomtörténet, Magyar Nyelv hasábjain. Ugyanígy szolgált érdekes adalékkal Lucian Blaga személyiségrajzához két, Bárd Oszkárhoz címzett ismeretlen levelének megjelentetésével (NyIrK 1969/2).

Bevezető tanulmányával jelent meg Kuncz Aladár emlékezéseinek kötete, a Fekete kolostor új kiadásban (1965).

Mint tanár nemzedékeket nevelt az irodalom szeretetére s indított el a tudományos kutatás útján. Sajátos nemzetiségpolitikai feladatának tekintette a nevelésügy szolgálatát az ismeretterjesztő népművelő szerepében. Az erdélyi magyarság életsorsa nevelésügyének tükrében c. munkájában 1918-tól 1931-ig dolgozta fel a nemzetiségi lét központi kérdésének tekintett iskolaügyet. Maga a tény, hogy Réthy Andor bibliográfiai vázlata az elhalt tudós 102 önálló munkájáról és az időszaki sajtóban nyilvánosságra hozott 779 írásáról ad számot, eléggé jellemzi, hogy kutatói munkáját egy életen át mindenkor az irodalom és irodalomtörténet népszerűsítése követte. 1945-től kezdve írásait a Világosság, Utunk, Igazság, Falvak Népe, Romániai Magyar Szó, Igaz Szó, Művelődési Útmutató, Előre, Tribuna, Viaţa Românească, Művelődés, Új Élet közölte, tanulmányaival a NyIrK, Korunk, Studii şi Cercetări Ştiinţifice, Studia Universitatis Babeş–Bolyai (series Philologia) hasábjain és magyarországi szakfolyóiratokban jelentkezett. Úttörő munkát végzett irodalmi szöveggyűjtemények szerkesztésével is a középiskolák számára (1953–54). A tudományos és az ismeretterjesztő munka kettős egységét igazolja két posztumusz írásgyűjteménye is: az Irodalomtörténet és időszerűség s a Kortársaim.

Bár a múltat feltáró irodalomtörténész buzgalmával rendezte sajtó alá Batsányi, Kazinczy, Csokonai, Berzsenyi, Vörösmarty műveit, ellentétben az egyes korszakokba bezárkózó szakosodással, közvetlenül nyomon követte s bíráló elemzéseivel kísérte saját korának irodalmát is. Tervezett nagy műve a romániai magyar irodalom történetéről ugyan nem készült el, de érzékeny érdeklődése az élő irodalom iránt egész életén át megnyilvánult. 1934-ben jelent meg Az erdélyi magyar líra tizenöt éve c. tanulmánya; Reményik Sándor személyiségének és költészetének mai új értékelésekor jut érvényre 1942-es monográfiája a költőről; öregkorában is szembe tudott szállni Ifjú szívekben és mindig tovább c. cikkében (Utunk 1969/8) azokkal, akik Ady jelentőségét alábecsülve újra vitát támasztottak a költő hagyatéka körül.

Részt vett az Istoria teatrului în România c. háromkötetes kézikönyv szerkesztésében (1965–73); az RNK, ill. RSZK Akadémiája kolozsvári fiókja keretében működő Nyelvtudományi Intézet munkálataiban a Magyar Irodalomtörténeti Munkaközösség vezetője, itt készültek kéziratban maradt monográfiái a kolozsvári Magyar Színház történetéről s Kazinczy életéről, munkásságáról. Irodalomszervező és intézményteremtő törekvései közt szerepelt egy romániai magyar irodalmi múzeum megszervezése; hasonló akciókat tervezett a kallódó írói hagyatékok és magángyűjtemények megmentésére is, de csak saját könyvtárát és kéziratgyűjteményét tudta irodalom- és sajtótörténeti dokumentációs gócponttá fejleszteni (könyvtára és kéziratgyűjteménye családi tulajdonban maradt).

Szövegkiadásai: Az erdélyi magyar színészet hőskora 1792–1821 c. alatt Káli Nagy Lázár visszaemlékezései (Erdélyi Ritkaságok 1. 1939, 2. kiadás Kv. 1943); Bölöni Farkas Sándor: Nyugateurópai utazás (Erdélyi Ritkaságok 11. Kv. 1943); Az új Erdély hajnalán c. alatt Bölöni Farkas Sándor naplója 1835–36-ból (Erdélyi Ritkaságok 15. Kv. 1944); Batsányi János Válogatott munkái (Haladó Hagyományaink 13. 1953); Magyar irodalom (külön kötetben a VII., IX. és X. osztály számára, 1953–54); Az Erdélyi Magyar Nyelvmívelő Társaság iratai (1955); Csokonai Vitéz Mihály Válogatott művei (1958, 1969); Kazinczy Ferenc Válogatott munkái (1960); Mint az égő fáklya, mely setétben lángol. Szemelvények a felvilágosodás irodalmából (1962); Vörösmarty Mihály: Válogatott lírai költemények (Tanulók Könyvtára 1965); Kuncz Aladár: Fekete kolostor. Feljegyzések a francia internáltságból (1965); Berde Mária: Tüzes kemence – Szent szégyen (1967); Kazinczy Ferenc: Fogságom naplója (1969); Lucian Blaga Legszebb versei (1970); Bölöni Farkas Sándor naplója (Téka 1971); A barokktól a romantikáig (Rohonyi Zoltánnal, 1971). Önálló művei: Északafrikában (útijegyzetek, Kv. 1931); Északi rokonainknál (Nv. 1932); A bukovinai magyarok mai helyzete (Bp. 1934); Az erdélyi magyar líra tizenöt éve (Kv. 1934); Az irodalomtörténetírás legújabb irányai (ETF 65. Kv. 1934); Társadalomtudományi szempontok a magyar irodalomban (Kv. 1934); Erdély irodalmi élete 1918-tól napjainkig (Bp. 1935); Az erdélyi magyarság életsorsa nevelésügyének tükrében 1914–1934 (Bp 1935); A magyar szabadkőművesség irodalmi és művelődéstörténeti szerepe a XVIII. században (Kv. 1936); Erdély a felvilágosodás századában (Kv. 1937); Nyelv és társadalom (ETF 92. Kv. 1937); Reményik Sándor élete és költészete (Erdélyi Füzetek 1. Kv. 1942); Bölöni Farkas Sándor élete és munkássága (Kv. 1943); Erdélyi jakobinusok (Kv. 1947); A magyar irodalom a felvilágosodás korában (egyetemi tankönyv, Kv. 1969); Irodalomtörténet és időszerűség (tanulmánygyűjtemény 1929–1970. Szigeti József bevezetőjével és Réthy Andor J. E.-bibliográfiájával, 1972); Kortársaim (tanulmányok, cikkek, portrék, bírálatok 1928–1971, sajtó alá rendezte Mózes Huba, 1976).

Álnevei: Dezséri György, Újházy Elemér.

(B. E.)

Jancsó Béla: Vádak az erdélyi magyar irodalom ellen. Vitacikk. Erdélyi Fiatalok 1935/2; újraközölve Irodalom és közélet, 1973.106–19. – Réthy Andor: J. E.: Az erdélyi magyar líra tizenöt éve. Erdélyi Helikon 1935/3. – Balogh Edgár: J. E. az erdélyi irodalom válságáról. Interjú. Magyar Újság, Pozsony 1936. ápr. 5.; uő: J. E. képe alá. Igaz Szó 1965/4. Mindkettő újraközölve Mesterek és kortársak, 1974. 379–84. Kétszer J. E.-ről. – Szabó Lajos: Az erdélyi magyar színészet hőskora. Erdélyi Fiatalok 1939/2. – Kocziány László: Az Erdélyi Magyar Nyelvmívelő Társaság iratai. Igaz Szó 1956/4. – Hajdu Győző: J. E. Igaz Szó 1967/4. – Huszár Sándor: J. E. a tudós és kora. Megjelent Az író asztalánál c. kötetben, 1969. 111–18. – Szigeti József: Egy szintézis tanulságai. Utunk 1969/39. – Beke György: A barátság húrjain. Előre 1971. szept. 12.; újraközölve Tolmács nélkül, 1972, 138–49; uő: J. E. levelesládája. A Hét 1980/24. – Láng Gusztáv: J. E. halálára. Utunk 1971/47. – Kántor Lajos: J. E. hűsége. Korunk 1971/11. – Nagy Miklós: J. E. Irodalomtörténeti Közlemények, Bp. 1972/1. – Mikó Imre: J. E. időszerűsége. Utunk 1972/49; újraközölve Akik előttem jártak, 1976. 195–201. – Tordai Zádor: A tanár halála. A Közönséges emberi dolgok c. kötetben, Bp. 1974. 68–74. – Tolnai Gábor: J. E.-ről. Irodalomtörténet, Bp. 1975/1. – Pomogáts Béla: Utolsó látogatás J. E.-nél. Utunk 1975/20. – Rohonyi Zoltán: Pár szál virág egy házsongárdi síremlékre. Bárd Oszkár és Szauder József levelével. Könyvtár 1980/1. – Dávid Gyula: J. E.-ről születésének 75. évfordulóján. Utunk 1980/16.


Jancsó Ilona, Csománé (Szilágysomlyó, 1869. júl. 17. – 1927. aug. 1. Szilágysomlyó) – írónő. Gyapjú községben volt tanítónő. A Szilágyság, Szilágysomlyó, A Hírnök c. lapok munkatársa, tárcaírója. Írásaiban a valóság kis rezdüléseit ragadja meg lélektanilag, romantikus nosztalgiával. Kötetei: Tövisbokor (elbeszélések, Zilah 1902); Elbeszélések (Szilágysomlyó 1925).


Jancsó Miklós (Kolozsvár, 1868. okt. 14. – 1930. jún. 19. Szeged) – orvosi szakíró. Oklevelét a kolozsvári egyetemen szerezte, pályáját a Purjesz Zsigmond vezette belgyógyászati klinikán kezdte; két esztendeig Robert Koch berlini bakteriológiai intézetében és a boroszlói belgyógyászati klinikán szakosodott. 1911-ben vette át a kolozsvári tanszék és klinika vezetését. Az I. világháború utolsó éveiben a Pasteur hadikórházat is irányította. 1919 után Kolozsvárt magángyakorlatot folytat, 1921-től Szegeden a belgyógyászat professzora. Kiterjedt tudományos kutatómunkájában a malária kérdésével foglalkozott, s erről átfogó monográfiát írt (1906). Dolgozata a malária kórtanáról (1920) és a visszatérő láz terjesztőiről, ill. a fertőzés módjáról (1921) Kolozsvárt az Erdélyi Orvosi Lapban jelent meg, Önállóan kísérletileg előidézett álmok és histeriaformás tünetek c. tanulmánya különlenyomatban is (Kv. 1922).


Janitsek Jenő (Kolozsvár, 1920. szept. 1.) – nyelvész. Szülővárosában a Bariţiu Líceumban érettségizett (1938), a Bolyai Tudományegyetemen jogi (1951), a bukaresti Gorkij-intézetben orosz nyelv és irodalom szakos tanári diplomát szerzett (1954). A kolozsvári egyetemen az orosz nyelv, majd a szlavisztika tanszékére került, innen lektorként ment nyugalomba (1981). Főleg helynévkutatással, tanulmányaiban a román–magyar–szláv helynevek kölcsönhatásával foglalkozik, ebben a tárgykörben írta doktori értekezését is (Contribuţii la studiul relaţiilor lingvistice ucrainene. Onomastica din Maramureş).

Összegyűjtötte 46 máramarosi falu személy- és helyneveit s a Kolozsvár környéki falvak földrajzi neveit (kéziratban). Sorozatosan, gondosan kidolgozott közlési módszer alapján, tárgykörét feltérképezve közzétette Erdővidék és néhány szomszédos falu – Magyarhermány, Nagy- és Kisbacon, Bibarcfalva és Bodos, Vargyas, Középajta, Szárazajta és Zalánpatak, Apáca és Nagyajta, Miklósvár és Köpec, Barót és Olasztelek, Bölön, Felsőrákos, Bardóc és Száldobos – (NyIrK 1969–78), Farkas Zoltánnal együtt Torockó és Torockószentgyörgy (NyIrK 1981/1) helynévanyagát.

Helynévfeldolgozó és -értelmező tanulmányai nyelvészeti folyóiratokban (Limba Română, Cercetări de lingvistică, Studia), valamint más névtudományi szakmunkákban (Studii şi materiale onomastice; Studii şi cercetări onomastice; Probleme onomastice) jelentek meg.


Jankó Béla – *matematikai szakirodalom


Jánky Béla (Székelyudvarhely, 1931. máj. 1.) – költő, szerkesztő, ifjúsági író, műfordító. Középiskolát Gyulafehérvárott a Majláth Gimnáziumban és Kolozsvárt az Ady–Şincai Líceumban végzett (1950), magyar irodalom szakos diplomáját a Bolyai Tudományegyetemen szerezte (1954). Első írása 1950-ben az Utunkban jelent meg. 1952-től az Igazság, 1957-től a Dolgozó Nő művelődési rovatvezetője, 1974-től a Napsugár szerkesztője. Írásait e lapokon kívül az Igaz Szó, Művelődés, Jóbarát, Ifjúmunkás, Előre közli.

Költészetét magas erkölcsiség és elmélkedő elmélyedés jellemzi: "...lassan fejlődött, szemérmes-finom élményeit, fájdalmait énjét titkoló homályokba vonva" – írja róla Márki Zoltán. Román népdalokat fordított (1961), Duiliu Zamfirescu két kisregényét tolmácsolta (1965), fordításában jelentek meg Ion Barbu legszebb versei (1971), a mai román költészet Constantin Cubleşan válogatta antológiájában (Csillagok születése, Kv. 1972) műfordításaival szerepel, magyarra ültette át Lucian Blaga több versét (1975).

Szerkesztésében jelent meg a Tanulók Könyvtára Ady-verseskötete (1966).

Önálló kötetei: Leánykérő (versek, 1956); Ezüst ember tánca (versek, 1969); Fecskelánc (gyermekversek, Árkossy István rajzaival, 1981); Fiúban, földben (versek, 1982).

Izsák József: J. B.: Leánykérő. Igaz Szó 1956/11. – Panek Zoltán: Készülődés. Utunk 1969/19. – Lászlóffy Csaba: J. B.: Ezüst ember tánca. Utunk 1970/3. – Mandics György: Tükörjáték fényben és homályban. Igaz Szó 1973/3. – Fodor Sándor: A szerencsés költő. Igaz Szó 1981/4. – Lászlóffy Aladár: Fejek a lélek testén. Utunk 1982/40. – Márki Zoltán: Újrakezdeni és újat kezdeni. Előre 1983. ápr. 27.


János Pál (Csíkdánfalva, 1921. jún. 4.) – muzeológus, néprajzi író. Iskoláit szülőfalujában és Csíkszeredában végezte, Marosvásárhelyen tanítói képesítést szerzett (1941). Előbb tanító Jobbágytelkén, Csíkdánfalván és Gyergyóremetén, 1949-től a csíkszeredai Pedagógiai Iskola tanára, majd igazgatója. 1952-től Csík rajonban tanfelügyelő, 1959-től a Csíkszeredai Múzeum őre, 1964-től igazgatója. Közben a Babeş–Bolyai Egyetemen mint magyar nyelv és irodalom szakos tanár fejezi be tanulmányait. Muzeológiai munkássága mellett sokrétű tudományos, publicisztikai tevékenységet fejt ki. Cikkei, tanulmányai magyar és román nyelven a marosvásárhelyi, sepsiszentgyörgyi, székelykeresztúri múzeumok évkönyveiben, az Aluta, Studii şi cercetări de istorie veche, Hargita hasábjain jelentek meg; írásaiban helytörténettel, természetjárással, tárgyi és szellemi néprajzzal, a múlt kiemelkedő személyiségeivel, népi értékek hasznosításával foglalkozik.

Dolgozatai közül különlenyomatban is megjelent Csíkszeredában: Csíki szőttes szoknya, rokolya (1970), Lăzi de zestre din Ciuc – Csíki írott szuszékok (1971), Adalékok a XVIII–XIX. századi csíki népviselethez (1971), Cultura Jigodin, o cultură cu ceramica murală (Petre Romannal és Horváth Csabával, 1973), Csíkból előkerült alakos kályhacsempék (Demény István Pállal és Kristó Tiborral, 1980). Szerkesztette a Nagy Imre-fametszetek c. kisalbumot (Csíkszereda 1978) és Simó Györggyel együtt összeállította a festőművész csíkszeredai és zsögödi adományainak és hagyatékainak jegyzékét Nagy Imre posztumusz Följegyzések c. naplója (1979) függelékében.


Jánosházy György (Kolozsvár, 1922. jún. 20.) – költő, műfordító, kritikus, szerkesztő. A Kolozsvári Unitárius Kollégium elvégzése (1942) után a Bolyai Tudományegyetemen jogtudományi (1946), a Szentgyörgyi István Színművészeti Főiskolán rendezői (1952) oklevelet szerzett. Előbb a Kolozsvári Takarékpénztár és Hitelbank tisztviselője (1943–45), majd az Erdély (1945–48), ill. az Igazság (1948) szerkesztője, az Állami Magyar Opera dramaturgja és rendezője (1949–58), Marosvásárhelyen a Művészet c. folyóirat szerkesztője (1958), Kolozsvárra visszatérve a Korunk szerkesztőségében irodalmi és művészeti rovatvezető (1958–63), végül újra Marosvásárhelyen az Igaz Szó szerkesztője, ill. 1969-től főszerkesztő-helyettese.

Első verseit a budapesti Újság közölte (1943). Írásai és műfordításai jelentek meg Budapesten a Népszava, Új Idők, Híd, Forrás, majd Kortárs, Nagyvilág, Romániában pedig az Erdélyi Helikon, Utunk, A Hét, Előre, Művészet, Új Élet, Korunk, Igaz Szó hasábjain. Műfordításaival jelentős szerepet játszott a román irodalom magyar nyelvű tolmácsolásában. Mihai Eminescu, Alexandru Philippide, Ion Barbu verseit fordította le költői újrateremtéssel; fordításában és utó-, ill. előszavával jelentek meg Dan Deşliu (1955), Geo Bogza (1959) és Tudor Arghezi válogatott prózai írásai (1963), Camil Petrescu Velencei történet c. színműve (1969), részben saját fordításában Ion Pillat válogatott versei (1974). Ő ültette át Francisc Păcurariu Labirintus c. regényét (1979).

Angol, francia, olasz, spanyol, katalán, német nyelvtudása segítségével ablakot nyitott a romániai magyar szellemi élet világirodalmi kitekintése számára. Fehér kövön fekete kő címen (1965) spanyol és portugál, Körtánc fantomokkal címen (1972) mai katalán költőket mutatott be magyarul; fordításaival szerepel számos antológiában, így az ibériai világ költészetét bemutató Heszperidák kertje c. gyűjteményben (Bp. 1971), A küzdő Sámson fordításával vett részt Milton válogatott költői műveinek magyar kiadásában (Bp. 1978), valamint a Tenger és alkonyég között c. angol lírai gyűjteményben (Kv. 1978); az ő fordításában jelent meg Shakespeare III. Edward c. drámája (1969) és Thomas Otway A megóvott Velence vagy Az elárvult összeesküvés c. tragédiája (1978). Előszóval látta el Daniel Defoe A londoni pestis c. művét (Téka 1980), utószavaival jelent meg magyarul G. B. Shaw, Dürrenmatt, Calderón, G. García Márquez, Mario Vargas Llosa, Alejo Carpenter, J. M. Eça de Queirós, Ben Johnson több romániai kiadású műve (1963–82).

A magyar klasszikus irodalom korszerű értelmezéséhez és népszerűsítéséhez járultak hozzá Vörösmarty, Katona, Madách, Juhász Gyula, Karinthy Frigyes műveihez írott előszavai a Tanulók Könyvtára sorozatában. A Csongor és Tünde román nyelvű kiadása is az ő tanulmányával jelent meg.

Operaszöveget írt Petőfi A helység kalapácsa c. elbeszélő költeményéből, melyet Junger Ervin zenéjével 1967 decemberében mutatott be az Állami Magyar Opera Kolozsvárt. Háromfelvonásos librettót készített elő Hencz József Budai Nagy Antal-operája számára. Művészettörténeti tájékozottságáról nemcsak Incze Jánost és Bene Józsefet bemutató monográfiái vallanak, hanem műkritikái is, melyekkel évtizedeken át értékeli és bírálja kiállító képzőművészeinket, előadó- és színművészeinket a folyóiratokban és napilapokban. Esszéi kellemes és világos modorukkal teszik kedveltté az irodalom és művészet világát.

Önálló munkái: Az őrült nagyúr jármában (versek, Kv. 1947); Három klasszikus dráma (tanulmányok, 1964); Fehér kövön fekete kő (spanyol és portugál versek, 1965); Bábel tornya (jegyzetek a mai nyugati drámáról, 1966); Százegy szonett (műfordítások, 1968); Rím és rivalda (esszék, kritikák, 1969); Körtánc fantomokkal. Modern katalán költők (műfordítások, bevezetővel, 1972); Csillagok osztályosa (versfordítások, 1973); Incze János (monográfia, 1977); Korok, emberek (esszék, tanulmányok, Kv. 1978); Bene József (monográfia, 1980).

Kacsó Sándor: Kirándulás a szent berekbe. Igaz Szó 1955/10. – Földes László: J. Gy.: Bábel tornya. Utunk 1966/43. – K. Jakab Antal: Parttalan sematizmus. Utunk 1966/47. – Jordáky Lajos: Az esszé dicsérete. Utunk 1969/27. – Oláh Tibor: Ismerős és ismeretlen tájakon. Igaz Szó 1979/10.


Jánosi Béla (Gyergyószentmiklós, 1936. márc. 1.) – fizikai szakíró. Középiskolát a Bolyai Tudományegyetem munkásfakultásán végzett (1955), a Babeş–Bolyai Egyetem matematika–fizika fakultásán tanári diplomát szerzett (1960). Marosvásárhelyen 1961-től a Pedagógiai Főiskola tanársegédje, 1978-tól ipari líceumi igazgató. Fizikai szaktanulmányai a Gazeta de Matematică şi Fizică (1963), Revista Fizică si Chimie (1967), Electronica (1971) hasábjain jelentek meg, Gyorsítók elektromosan töltött részecskék számára c. cikkét a Matematikai és Fizikai Lapok 1963/7-es száma közölte.


Jánosi János, Ion Ianoşi (Brassó, 1923. máj. 1.) – esztéta, irodalomtörténész. Látó Anna fia. Szülővárosában érettségizett (1947), a Bolyai Tudományegyetemen filozófiai tanulmányokat végzett (1949), majd Leningrádban tanult, ahol doktorátust szerzett (1955). Instruktor az RKP Központi Bizottsága mellett, a bukaresti Színművészeti Intézet lektora, majd az esztétika előadótanára a bukaresti egyetemen, 1968-tól egyetemi tanár. Két nyelven ír, mind a román, mind a magyar irodalom értékeit egyetemes világirodalmi összefüggésekben és mércék szerint elemzi. Az Utunk hasábjain esztétikai jegyzetekkel, a marxista humanizmus módszeréről, demokrácia és művészet kapcsolatáról szóló írásokkal jelentkezett; az Igaz Szóban megjelent tanulmányai Leonov és a modern regény, Fagyejev esztétikai nézetei és a nyugati realizmus kérdéskörébe világítanak, Thomas Mann és a mitologikus gondolkodás c. eszmefuttatása pedig Mann és Goethe közt von párhuzamot és egy harcos humanizmus indítékait fedi fel a József-tetralógiában. A Korunknak az új folyam indulása óta munkatársa: jegyzetet ír a tragikumról (1957), feldolgozza Tolsztoj tárgyilagos történelemszemléletét (1960), Dosztojevszkij hősének lázadását és kudarcát elemzi (1964), filozófia és művészet testvéri viszonyáról értekezik (1974), Marx "reális humanizmusa" foglalkoztatja (1977).

Irodalomszemléletének körképe román nyelven megjelent műveiben válik teljessé. Kiemelendő Romanul monumental şi secolul XX. c. kötete (1963), melynek első fejezete a *Kritikai Kiskönyvtár I. köteteként magyarul is megjelent. Ugyancsak jelentős Romanul unui oraş: Petersburg-Petrograd-Leningrad c. városregénye (1972), valamint az Alegerea lui Iona c. etikai-filozófiai esszéje (1974), mely külön fejezetet szentel Babits Jónás könyve c. humanista főművének. A Schiţă pentru o estetică posibilă (1975) magyarul is megjelent. Az Umanism – viziunea şi întruchipare c. kötet (1978) akadémiai, a Secolul nostru cel de toate zilele (1980) írószövetségi díjat nyert. Művészet és nem-művészet közt húz határvonalat Neartă – artă c. munkája (1982).

A népszerű Biblioteca Pentru Toţi sorozatban antológiákat bocsátott közre Marx, Engels, Lenin (1974–78), Hegel (1979) és Kant (1981) munkáiból válogatott művészi és irodalmi szemelvényekből. Előszóval látta el Madách Az ember tragédiája (1978), Sütő András Három dráma (1979) és Déry Tibor A kiközösítő (1981) c. munkáinak román nyelvű kiadását.

Magyarul megjelent kötetei: A regényeposz (Kritikai Kiskönyvtár 1962); Tanulmányok (Kritikai Kiskönyvtár 1966); Szépség és művészet (Bp. 1978).

Kovács Albert: A regényeposz esztétikája. Korunk 1963/10. – Vera Călin: Egy értékes irodalomesztétikai tanulmány. Igaz Szó 1964/6. – Szász János: Régi dolgok? A Hét 1974/22. – Marian Popa: Dicţionar de literatura română contemporană. 1977. 268–69. – Kántor Lajos: Helyzet és választás. Utunk 1981/18.


Jánossy Béla – *P. Jánossy Béla


Janovics Jenő (Ungvár, 1872. dec. 8. – 1945. nov. 16. Kolozsvár) – színművész, rendező, irodalomtörténész, forgatókönyvíró, művelődéspolitikus. Eredetileg mérnöknek készült, majd a budapesti Színiakadémiát végezte el. Miskolcon, Marosvásárhelyen, Szolnokon, Zilahon, Désen, Temesvárott, Budán színészkedett, 1896-ban a kolozsvári Nemzeti Színházhoz szerződött, s a kolozsvári egyetemen Csiky Gergely realizmusáról írta doktori értekezését. 1902-től a szegedi, 1905-től 1930-ig a kolozsvári színház igazgatója. Több évtizedes művészettörténeti jelentőségű munkássága során a kolozsvári színjátszás nagy hagyományait folytatta, korszerűsítő tevékenységének alapelvévé téve az anyanyelvi közművelődésre, önismeretre és emberséges cselekedetekre ösztönző színház megteremtését.

Az 1911–12-es évadban magyar drámatörténeti ciklust szervezett, melynek keretében Sztárai Mihály, Bessenyei, Csokonai, Katona, Kisfaludy, Gaál József, Teleki László, Nagy Ignác, Szigligeti, Hugó Károly, Szigeti József, Jókai, Tóth Ede, Rákosi Jenő, Dóczi Lajos, Herczeg, Gárdonyi, Lengyel Menyhért, Bródy, Molnár Ferenc darabjait adták elő. Realista színházpolitikai elveinek kialakításában szerepet játszott különleges vonzalma *Csiky Gergely emlékezete iránt: nemcsak felújította, hanem újszerűen át is értelmezte kedves szerzőjének színműveit. A következő évad eseménye az antikdráma-sorozat, az 1913–14-esé pedig a Shakespeare-ciklus volt.

1919 után elévülhetetlen érdemeket szerzett a romániai magyar színjátszás szervezett kereteinek megteremtésében. A romániai magyar szellemi élet és irodalom serkentői és megteremtői közé tartozott. Az Erdélyi Színpártoló Egyesület elnöke, a KZST tagja. A segítségével rendezett *Írói Olimpiász közönségalapot hozott létre a sorskérdéseken meditáló romániai magyar írásművészet számára. Úgy találta, hogy nálunk a dráma a többi műfaj mögött halad, holott tömeghatásában élenjáró lehetne, s ezért 1923-ban, 1924-ben és 1930-ban pályázatokat hirdetett eredeti drámák írására. Jelentős írók kerültek színpadra e pályázatok nyomán, köztük Karácsony Benő, P. Gulácsy Irén, Benamy Sándor. Humanizmusa jegyében a román–magyar kulturális közeledés előharcosa. Játékrendjére Blaga, Eftimiu, Caragiale, Iorga darabjait tűzte ki, szoros személyi kapcsolatot tartott Iorgával, Costa Foruval. Társulata két ízben is, 1924-ben és 1925-ben Bukarestben vendégszerepelt.

Színi rendezése és műsorpolitikája karöltve járt a közönség igényeinek sokoldalú megközelítésével. Ifjúsági bérletelőadásokat szervezett, amelyek előtt ő maga vagy a szellemi élet egy-egy kiváló személyisége tartott népszerűsítő előadást; ezek többnyire önálló füzetben is megjelentek. Együttműködve a szakszervezetek kultúrbizottságaival, külön munkásciklusokat iktatott a műsorba: így egyetlen ciklusban színre került Gorkij Éjjeli menedékhely, Ibsen Kísértetek, Anatole France Crainquebille, Molière Dandin György, Heyermans Remény, Caragiale Az elveszett levél c. színműve. Játékrendjén szerepeltek a korszerű európai drámatörekvések képviselői (Georg Kaiser, Čapek, Wedekind), s merész rendezéseivel új kapcsolatot teremtett színpad és közönség között, kora stílusirányait, főként Reinhardt tanait alkalmazva. Szakított mind Az ember tragédiája, mind a Bánk bán hagyományos beállításával, s a művek alapvető tendenciáját érzékeltette.

A magyar filmgyártás úttörői közé tartozott mint vállalkozó, filmesztéta, forgatókönyvíró és filmrendező; kolozsvári stúdiójában az I. világháború időszakában filmiskolát teremtett, innen indult pályájára a világhírűvé vált Kertész Mihály (Michael Curtis) és Korda Sándor (Alexander Korda). Élő kapcsolatot teremtve *film és irodalom, között, az 1914-ben alapított PROJA (*Projectograph Janovics), később Corvin, majd Transsylvania filmgyár 1920-ig 48 filmet hozott forgalomba.

Számos harcos, haladó politikai állásfoglalást képviselő írás szerzője. Számszerűségében is lenyűgöző mennyiségű cikk és tanulmány őrzi emlékét a Napkelet, Keleti Újság, Pásztortűz, Ellenzék és több más folyóirat hasábjain. Bár mind a reakciós hatóságok, mind az OMP jobbszárnya részéről támadásoknak volt kitéve, a színház kötelékéből kiszorítva is folytatta áldozatos színi munkáját. A 30-as években írja meg a három épülethez kötött kolozsvári magyar színjátszás történetét (kéziratban), majd maga mellé véve Imre Sándort, Fekete Mihályt, Táray Ferencet s több más régi színész munkatársát, 1936-ban megrendezi a később híressé vált szabadtéri játékot Szegeden, Az ember tragédiája és a Bizánc bemutatásával koronázva meg művészi pályáját. Hosszú évek újabb megalázásai közben 1943-ban beállt a Józsa Béla kezdeményezésére szerkesztett 48-as Erdély antifasiszta munkatársai közé 48-as magyar színpad c. írásával. A bujdosás megpróbáltatásai után tért vissza Kolozsvárra, ahol 1945 júniusában az MNSZ kívánságára újra átvette a Magyar Színház igazgatását. A Bánk bán előkészületei közben érte a halál. A tragikus hírt Fekete Mihály jelentette be az ünnepi közönségnek.

Önálló kötetei: Csiky Gergely élete és művei I–II. (Bp. 1900–02); A magyar dráma irányai (Bp. 1908); A magyar dráma fejlődése (Bp. 1913); A Farkas utcai színház (Bp. 1941); A Bánk bán nyomában (Kv. 1942): A Hunyadi téri színház (kézirat, Kv. 1942).

(K. J.)

Imre Sándor: Dr. J. J. és a színház. Kv. 1922. Dr. J. J. harmincéves színészi és huszonkét éves igazgatói jubileuma. Összeállította Imre Sándor (Nv. 1924). – Jordáky Lajos: J. J. 1872–1945. Igaz Szó 1956/11; uő: J. J. képe előtt. Utunk 1965/48; uő: J. J. az író és az irodalmár. Igaz Szó 1970/11; uő: J. J. és Poór Lili. Két színész arcképe. 1971; uő: Az erdélyi némafilmgyártás története (1903–1930). 1980. – Török László: J. J. filmjei az emlékezet vásznán. Korunk 1968/6. – Méhes György: J. J. ébresztése. Közli Régi és új Thália. A Hét Évkönyve 1981. 73–76.

ÁVDolg: Bartunek István: J. J. élete és munkássága. 1963. – Zsehránszky István: J. J. rendezői munkásságának első korszaka. 1966.


Jantsovits Jenő (?–?) – író. Árvaszéki ülnök. A Nagyvárad c. napilap közölte verseit és elbeszéléseit a 10-es években. A Szigligeti Színház 1912-ben Kettő közül c. színjátékát, 1913-ban Katóka c. vígjátékát mutatta be. Mint a Szabadság munkatársa lelkes cikkben számolt be Az első proletáreste a nagyváradi színházban c. alatt 1919. ápr. 6-án Gorkij Éjjeli menedékhelyének ünnepi előadásáról, mely "diadalmasan dübörgő Marseillaise-zel kezdődött" s Tabéry Géza, az Ady Társaság elnöke tartott "jól érthető, nagyon élvezetes, tanító előadást". Kötete: Három a csók (regény, Nv. 1920).


Járai István (Mezőkeszü, 1883. dec. 10. – 1933. máj. 18. Budapest) – pedagógus, publicista. Középiskolai és egyetemi tanulmányait Kolozsvárt végezte. Márki Sándor tanítványa; 1908-ban történelem és latin szakos tanári oklevelet szerzett és a nagyenyedi Bethlen Kollégiumhoz került tanárnak. 1917-ben a főgimnázium igazgatója lett. Élete végéig a németországi tanulmányútján megismert "munkaiskola" szellemében szolgálta a kollégiumi nevelés ügyét.

Széles körű tudását a tanári katedrán kívül is számos nyilvános előadásban, cikkben és tanulmányban adta át. Már fiatal korában foglalkozott a szocializmus tanításával, és tanári székfoglaló előadását a történelmi materializmusról tartotta. Történelemtanításában megvilágította a társadalmi mozgalmak gazdasági hátterét, s mint tanár és igazgató különleges gondot fordított a szegény tanulók támogatására. Jelentős társadalmi munkásságot fejtett ki, és a fiatal nemzedék törekvéseit határozottan támogatta. Már 1919-ben román–magyar szójegyzéket készített tanítványai számára. Cikkeit a Közérdek, Enyedi Újság, Keleti Újság, Református Szemle, Erdélyi Fiatalok és más lapok közölték.

Fontosabb tanulmányai: A Bethlen-kollégium a demokrácia szolgálatában (megjelent A 300 éves nagyenyedi Bethlen-kollégium Emlékalbuma 1622–1922 c. kötetben, Nagyenyed 1926); Apáczai Csere János emlékezete (Református Szemle 1926); Kőrösi Csoma Sándor (az EME X. vándorgyűlésének emlékkönyvében, Kv. 1932).

(V. Zs.)

Tabéry Géza: Igazgató Úr Enyedre csendben visszatér. Újság 1933. máj. 28. – Szabó Lajos: J. I. 1884–1933. Erdélyi Fiatalok 1933/2. – Vita Zsigmond: J. I. Ifjú Erdély 1933/11; uő: J. I. küzdelme az új iskolai szellem kialakításáért. A szerző Művelődés és népszolgálat c. tanulmánykötetében. 1983. 248–57. – Reményik Sándor: Erdélyiek Erdélyben. Pásztortűz 1936/4. – Beke György: Tolmács nélkül. 1972. 187. – Ádám Zsigmond: Igazgatónk J. I. volt. A Hét 1978/17.


Járai Rezső (Telcs, 1917. ápr. 24.) – közíró, szerkesztő. Részt vett a kolozsvári Munkás Athenaeum munkájában. Éveket töltött hadifogságban, 1948 óta Bukarestben él. Első főszerkesztője a *Művelődési Útmutató (a későbbi Művelődés) c. folyóiratnak. 1960-tól az Albina c. folyóirat főmunkatársa nyugdíjazásáig. Első írása a Korunkban jelent meg (1937), a folyóirat munkatársa 1940-ig, majd a második folyam első éveiben (1958–59). Több cikkel jelentkezett – főként a romániai magyar irodalom tárgyköréből – a Contemporanul és Gazeta Literară hasábjain, írásait közölte az Utunk, A Hét, Előre.


Járdányi Pál – *Erdélyi Tudományos Intézet


Járosi Andor (Újsándorfalva, 1897. dec. 5. – 1944. dec. 26. Magnyitogorszk) – író, színikritikus. Középiskolai tanulmányait a nagyenyedi Bethlen Kollégiumban és a Kolozsvári Református Kollégiumban végezte, Eperjesen és Kolozsvárt folytatott teológiai tanulmányait Marburgban fejezte be. 1920-tól a kolozsvári magyar evangélikusok lelkésze, 1931-től teológiai magántanár.

A Pásztortűz állandó munkatársa, 1939-től szerkesztőbizottsági tagja. Főleg könyvismertetéseket írt, a művelődési életet figyelemmel kísérő Krónika rovatot vezette, 1936-tól rendszeresen közölt színikritikákat. Részt vett az ESZC és a kolozsvári Magyar Színház drámapályázatának bírálóbizottságában (1936), az EIT tagja, az Ifjú Erdély és Erdélyi Helikon munkatársa, a marosvécsi Helikon-találkozók meghívottja. Zenebarát, hangversenyeket rendezett és hangversenykritikákat írt. Állást foglalt a *transzilvanizmus mellett (Erdélyiség és irodalom. Pásztortűz 1936/1), elismerően értékelte a Vásárhelyi Találkozót (1937), kolozsvári esperesként tiltakozott a fasizmus, a zsidók elhurcolása ellen. 1944 őszén hadifogságba került, ott halt meg.

Írásait mély humanizmus, realista szemlélet és értelmezés jellemzi. A nagy Késztető címmel Ernst Elias Niebergall hesseni költőről emlékezik meg egy Niebergall-emlékfüzetben (1934), az Erdélyi csillagok c. gyűjteményes kötetben (Kv. 1935) Petelei Istvánról közöl esszét, több tanulmányban elemzi költő-barátja, Reményik Sándor költészetét (1936, 1941), Schweitzer Albert c. portréjában pedig humanista eszményképét mutatja be (Pásztortűz 1939/3).

Reményik Sándor Az én lelkipásztorom (1932), Toldalagi Pál Éjszaka Kolozsváron (1939) és Bartalis János Egy év... (1942) c. versét neki dedikálta.

(G. Gy.)

J. A. emlékezete. Lelkipásztor 1949. dec. – Herédi Gusztáv: Az utóélet rezdülései. Korunk Évkönyv 1976. 75–81.


Járosy Dezső (Csatád, 1882. dec. 7. – 1932. szept. 13. Eger) – zeneesztéta, kritikus, orgonaművész, zeneszerző. A temesvári Hittani Intézet elvégzése után Koessler János növendékeként zeneszerzést és orgonajátékot tanult a budapesti Zeneakadémián. 1906-ban a temesvári kat. székesegyház karnagyává, 1910-ben a budapesti Zeneakadémia tanárává nevezték ki. 1917-ben alapította s haláláig szerkesztette a Temesvárt megjelenő *Zenei Szemle c. folyóiratot, korának egyik legkitűnőbb magyar zenei szaklapját. Kiadásában és szerkesztésében jelent meg 1921 és 1929 között megszakításokkal és változott címeken az *Egyházi Zeneművészet, Musica Ecclesiastica, Musikalische Rundschau, 1929-től a Banater Musikzeitung is. Évtizedeken át a Temesvári Hírlap zenekritikusa és vezércikkírója volt, tanulmányait, cikkeit a Genius, A Hírnök, Erdélyi Helikon, Pásztortűz, Vasárnap s a szerkesztésében megjelenő zenei szaklapok közölték. Irodalmi tevékenysége a zenetudomány minden ágára kiterjedt, elmélyülten foglalkozott zenetörténelemmel, zeneesztétikával, zenekritikával.

Mint zeneesztéta hangsúlyozza a hagyomány szerepét a zenei fejlődésben, s felismeri a népi zene alapvető jelentőségét a modern nemzeti iskolák kibontakozásában. A legválságosabb időben állt Bartók Béla és Kodály Zoltán mellé; a két nagy zeneszerző nem egy műve a Zenei Szemle hasábjain látott először napvilágot. A legnagyobb elismerés hangján írt Bartók és Enescu temesvári hangversenyeiről, nagyra értékelte Richrd Wagnernek a zenetörténelemben új korszaknyitó muzsikáját. A temesvári *Arany János Társaság elnöke (1925–30), a Temesvári Zenekedvelők Egyesületének alelnöke; széles körű tevékenysége elismeréseképpen a Pázmány-egyesület, az EIT és KZST tagjai közé választotta. Mint orgonaművész közel száz hangversenyt adott.

Értékesek "esztétikai méltatásai" Grieg (Bp. 1908), Wagner (Bp. 1908), Rimszkij-Korszakov (Bp. 1909), Chopin (Tv. 1910), Liszt (Bp. 1910) zenéjéről; nézeteit egységbe foglalja A zeneesztétikai szép a zenetörténelemben c. munkája (Bp. 1909).

Romániában megjelent munkái: Forradalom és zeneművészet (Tv. 1920); Liederkranz (Tv. 1921); Schubert szelleme (Tv. év nélkül); Beethoven (Arad 1927); Chopin (Arad 1927); Liszt (Arad 1927); Bécsi zenei képek (Tv. 1928).

Braun Dezső: J. D. élete és működése. Tv. 1932. – Szekernyés János: Bartók és a Zenei Szemle. Utunk 1971/16.


Jász Dezső (Nagykároly, 1897. dec. 15. – 1981. okt. 11. Berlin) – szerkesztő, író, hadtörténész. 1919-ben munkatársa Franyó Zoltán lapjának, a Vörös Lobogónak. A Magyar Tanácsköztársaság leverése után emigrációba kényszerült, Csehszlovákiában a Kassai Munkás c. napilap munkatársa, majd meghívják Romániába, hogy az RKP Brassóban kiadott Világosság c. magyar nyelvű központi lapját szerkessze. Az időközben betiltott lap helyett a marosvásárhelyi Előre szerkesztését veszi át, majd ennek elhallgattatása után néhány időszaki kiadványt jelentet meg Proletár c. alatt. Bukarestbe költözése után Bortnyik Sándor fametszeteivel s az emigráció jeles íróinak közreműködésével a Májusi Emléklap c. kiadványt állította össze (1923). Ugyancsak Bukarestben indítja meg a *Munkás c. pártlapot (1923. máj. 27. – 1924. ápr. 9.), amely a bekapcsolódó írók, köztük Kahána Mózes, valamint a munkásriporterek és levelezők segítségével a román és magyar dolgozók összefogásának és közös osztályharcának lett erős fegyvere. A lap betiltásával egy időben ~-t megfosztják román állampolgárságától és kiutasítják.

További emigrációs pályáján a spanyol köztársasági hadsereg dandárparancsnoka, ill. hadműveleti főnöke, majd a francia ellenállási mozgalom egységparancsnoka. A háború után Berlinben letelepedve számos német, francia és spanyol nyelven, majd Budapesten magyarul megjelent munka szerzője; kiemelkedő műve, a Hugenották, a XVI. századbeli Franciaország katolikus–protestáns háborúinak körképe (1974). A sok közül egy c. emlékirata (1977) romániai működését is megvilágítja.

Grün Magda: Ötven éve jelent meg a bukaresti "Munkás". Új Élet 1973/12.


Jászberényi Emese (Dicsőszentmárton, 1940. jún. 7.) – szerkesztő, riporter. Középiskolai tanulmányait a Marosvásárhelyi 2. számú Leánylíceumban végezte (1957), a Babeş–Bolyai Egyetemen magyar nyelv és irodalom szakos tanári oklevelet szerzett (1962), azóta a Marosvásárhelyi Rádió-stúdió szerkesztője. Előbb a Fiatalok Híradója, majd a Szivárvány c. ifjúsági műsort vezette, újabban a művelődési osztályon dolgozik. Rádió-riportjaiban számos írót és művészt szólaltatott meg, köztük Bodor Pált, Kányádi Sándort, Szabó Gyulát, Sütő Andrást, Dóczy Pál orvosprofesszort, Zoltán Aladár zeneszerzőt, Nagy Imre festőművészt. Rádióra alkalmazta Márki Zoltán A tavasz nem hasonlít semmihez (1971), Francisc Munteanu Sziénai föld (1971) és Ecaterina Lazăr 18 évesen... (1972) c. irodalmi munkáit. Cikkei A Hét, Művelődés, Ifjúmunkás hasábjain jelennek meg.

Szépréti Lilla: Szivárvány születik. A Hét 1978/21.


játékoskönyv – a *szabadidőirodalom e csoportja a századfordulón önállósult az akkoriban divatos szerelmi levelezőkbe, illemtanokba épített fejezetekből, azzal a céllal, hogy a gyermekek vagy felnőttek körében "időtöltésül, szórakozásképp végzett eme szabad tevékenység" szabályait írásba foglalja, a szórakoztató vagy oktató-nevelő célú játékokat szélesebb körben elterjessze.

Az első mai értelemben vett romániai magyar ~ek, óvónőknek, tanítóknak, szülőknek ajánlva, a húszas évek végén jelennek meg. Eredeti anyagával úttörő köztük Kovács Lajos Gyermekjátékok c. munkája (Déva 1927), amelyet – alcímének tanúsága szerint – "tanítók, tanítónők, óvónők, tanítójelöltek és szülők részére" írt. Nem sokkal későbbi Imre Lajos kötete, Az ifjúság játékos könyve (Kv. 1929), amelyben 75 játékleírást találunk, az iskoláskorú ifjúság igényeinek megfelelően válogatva. A név nélkül kiadott Ma-Yong, régi kínai játék (Szilágysomlyó 1925) a felnőtteket ismerteti meg a 20-as évek e világszerte divatos játékának szabályaival és "elszámolásával". A 30-as évek elején két bridzskönyv is napvilágot lát, Szömörkényi Rezsőé (Bridzskönyv. Arad 1934) és a Fleischer Endréé (A modern kontrakt bridzs kézikönyve (Nagyvárad 1932). A két világháború közötti időszak többi ~e jobbára sportjátékokat népszerűsít (*sportkönyvek).

A 40-es évek második felében az első ~et tanítók, tanárok szükségleteinek kielégítésére a Közoktatásügyi Minisztérium Testnevelési Ügyosztálya adta ki (Játékoskönyv. Kv. 1949). Ezt követte a Didaktikai játékok (1953), már az Állami Pedagógiai és Didaktikai Könyvkiadó gondozásában, szintén a szerzők nevének feltüntetése nélkül. Sz. M. Sityik Mozgásos játékok (1954) c. könyvét fordításban a Testnevelési és Sportkiadó, Sóvágó Margit és Martonossy László sporttanárok Pionírjátékok (1960) c. kötetét pedig az Ifjúsági Könyvkiadó jelenteti meg. Ez utóbbi ugyan elsősorban a pionírvezetők számára készült, de a hasznos időtöltést kereső magányos gyermek vagy kis csoport is talált benne szórakoztató játékot. Tíz évvel később a Hargita megyei KISZ-bizottság kiadásában jelent meg kétnyelvű (Mirk László–Sprecz Ferenc: Culegere de jocuri distractive şi hazlii – Szórakoztató játékok gyűjteménye. Csíkszereda, 1970), majd újabb tíz év múlva a szerzők egyike jelentette meg önálló kötetét (Mirk László: Szórakoztató játékok. Kv. 1980), immár nemcsak a szervezett és iskolai, hanem a spontán kisközösségi igényekre is gondolva. Ezen a téren azonban újat hozni nem könnyű, különösen hogy közben romániai kiadásban is hozzáférhetővé vált az eddig legigényesebb, fiataloknak készült magyar játékoskönyv, Vargha Balázs Játékkoktél (1972) c. munkája.

A ~ek másik vonalát, amelyet az említett Didaktikai játékok c. könyv nyitott meg, Hamburg Péter könyve (Matematikai játékok. 1958) vitte tovább. Ugyanebbe a vonulatba illeszkedik be Berger György Fejtörő játékok, játékos fejtörők (Kv. 1975) c. kötete is, amely matematikai fejtörőket, matematikai sakkrejtvényeket, dobókocka-rejtvényeket tartalmaz, valamint Szabó Kálmán munkája, a Játékos nyelvtan, játékos helyesírás (1978), mely kifejezetten iskolai igényeket elégít ki.

Az óvodáskorú gyermekekkel való foglalkozásban nyújt segítséget Péterfy Emília, Selmeczi Marcella és Maxim Éva Vers, ének, játék, mese az óvodában (1972) c., több kiadást is megért gyűjteménye; a benne található játékok jórészt gyermekközösségekben játszhatók igazán. László Bakk Anikó Egyedem-begyedem (1981) címmel állított össze mondókákat, énekes gyermekjátékokat; ez a kötet már a szülők számára is segítség gyermekeik nevelésében.

(K. N.)


Játékszín – a Szocialista Művelődési és Nevelési Tanács által kiadott *Művelődés évente kétszer megjelenő műsorfüzete. A lap rovataként indult, 1979-től vált önálló mellékletté Koppándi Ágnes, majd 1982-ben Znorovszky Attila szerkesztésében. 1982/1-es számával szűnt meg.

A műkedvelők rendelkezésére bocsátott vidám és szatirikus jelenetek, verses monológok, bábjátékok, kórusművek és táncjátékok szerzői közt szerepelt Anavi Ádám, Bereczki Károly, Károlyi S. Mihály, Kiss János, Kiss Zoltán, Olysói Kornélia, Orbán Károly, Papp Zoltán, Péter István, Sylvester Lajos, Tar Károly, Varga Gábor, Zágoni Attila. Zenei anyaggal szolgált Boros Zoltán, Birtalan József, Dancs Árpád, Elekes Csaba, Kozma Mátyás, László Attila, Mátray László, Mészáros József. Koreográfus Jánosi József, Péter Sándor. A ~ magyar fordításban közölte Dan Tărchilă, Iosif Costinaş egyfelvonásosait, a magyar klasszikus drámák közül Móricz Csiribiri, Hunyady Sándor Bakaruhában, Barta Lajos Zsuzsi, Szigeti József A vén bakancsos és fia, a huszár (Móricz átdolgozásában), Géczy István A gyimesi vadvirág, Bárd Oszkár Citera c. darabjait.

A kiadvány grafikusa Bencsik János.


Jávor Béla, családi nevén Jenser, együtt is használva Jenser-Jávor (Nagykároly, 1894. júl. 3. – 1973. jún. 11. Nagyvárad) – újságíró, elbeszélő, ifjúsági író. Szülővárosában érettségizett, a budapesti és bécsi egyetemen jogot hallgatott, a máramarosszigeti ref. jogakadémián végbizonyítványt szerzett (1921), tanulmányait közben megszakította katonai szolgálata az I. világháborúban és szibériai hadifogsága. Előbb CFR-hivatalnok Turnu Severinben, 1923-tól a gyulafehérvári, majd a kolozsvári róm. kat. gimnáziumban tanít. Újságírói pályáját mint riporter a Keleti Újságnál kezdte 1925-ben, 1931-től az Erdélyi Lapok (később jobboldalivá válva Magyar Lapok) bukaresti tudósítója, 1939-től belső munkatársa.

Első írása a Nagykároly és Vidéke hasábjain jelent meg (1921). Novelláit a Keleti Újság, Ellenzék, Brassói Lapok, Erdélyi Magyar Lányok, Cimbora, Pásztortűz, Vasárnap, A Hírnök, ifjúsági elbeszéléseit a Jóbarát közölte. Önálló kötetei: Három leány (Népszerű Regények, Brassó 1924); Krizantém (az aradi Kölcsey Egyesület pályázatán I. díjat nyert novella alapján írt regény, Kv. 1924); Asszonyok, leányok, szeretők (írásgyűjtemény, Kv. 1929).


Jávor József (? – 1963. okt. 25. Budapest) – újságíró, színműíró. A Keleti Újság bánsági szerkesztője, később a Brassói Lapok munkatársa. Fő tevékenységi köre a közgazdasági riport. Fél tizenkettő (1919) és A csodálatos köntös (1920) c. bohózatait a nagyváradi Szigligeti Színház mutatta be. Verseit és elbeszéléseit a Tavasz közölte.


Jecza Péter (Sepsiszentgyörgy, 1939. okt. 16.) – szobrászművész. ~ Tibor öccse. A Marosvásárhelyi Művészeti Középiskolában Izsák Márton, a kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskolán Kós András, Romul Ladea volt a tanára. Előbb a temesvári Pedagógiai Főiskolán, ill. a Temesvári Egyetem rajztanárképző karán tanított (1963–79), majd a temesvári Traian Vuia Politechnikai Intézet építészeti karának adjunktusa; formatant ad elő.

1963-tól rendszeresen szerepel a Temes megyei és az országos kiállításokon, öt nagyméretű faszobrát a Velencei Nemzetközi Biennálén mutatta be, 1979-ben pedig a Ravennai Nemzetközi Szobrászati Biennálén aranyéremmel tüntették ki Dante világa c. kompozícióját. Egyéni kiállítást Bukarestben (1973), valamint az NSZK több városában rendezett, 1975-ben az NSZK Képzőművészeti Szövetségének állandó tagjává választották.

Monumentális alkotásai ékesítik a temesvári Ifjúsági Művelődési Ház homlokzatát, a karánsebesi új kórház előtti teret, valamint az orsovai és újszentesi róm. kat. templomok külső falait és belső terét. Előszeretettel mintázza meg az irodalom, tudomány és történelem jeles egyéniségeinek jelképpé lényegülő vonásait. Elkészítette Franyó Zoltán (gipsz, 1964) és Dózsa György (gipsz, 1977) portréját, valamint Dimitrie Pompeiu (bronz, 1968), Bölöni Farkas Sándor (gipsz, 1972), Bartók Béla (gipsz, 1975), Romul Ladea (gipsz, 1972) mellszobrát. Kőrösi Csoma Sándornak, a nagy magyar Kelet-kutatónak adózó szobra Kovászna város főterét díszíti; Lázár Mihály munkásmozgalmi harcos mellszobrát a sepsiszentgyörgyi Szemerja lakótelepen állították fel; Dózsa György dálnoki szülőházának helyét az általa tervezett emlékoszlop jelöli.

Változatos plasztikai formákban rögzíti a kiegyensúlyozottság és a megbolygatott szimmetria, az ellentét és a harmónia, a mozgás és a nyugalom tömör alakzatait. Erősen stilizált, a mértani elemeket bátran felhasználó, a plasztikai gondolatok lényegére összpontosító művein a felületek és tömegek újszerű viszonylatait teremti meg.

(Sz. J.)

Herédi Gusztáv: Fogalmak szobrásza. Korunk 1967/8. – Farkas Árpád: J. P. A Hét 1971/25. – Wagner István: Indulástól beérkezésig. Interjú. Igaz Szó 1971/8. – Szekernyés János: Egyensúly és harmónia. A Hét 1977/13; uő: Biennálé a természet és művészet viszonyáról. Interjú. A Hét 1978/41; uő: J. P. szobormetaforái. Korunk 1980/12.


Jecza Tibor (Sepsiszentgyörgy, 1937. okt. 22.) – szerkesztő. ~ Péter bátyja. Középiskoláit a Székely Mikó Kollégiumban végezte (1954), a Bolyai Tudományegyetemen szerzett magyar nyelv- és irodalomtanári oklevelet (1959). Előbb tanár Nyárádremetén, 1961-től 1968-ig szülőföldjén tanít, majd pártaktivista, 1972-től a Megyei Tükör főszerkesztő-helyettese, 1974-től 1983 nyaráig főszerkesztője. Összeállította a Kapuállító c. antológia I. kötetét (1969), s egyik szerkesztője az Aluta II–IV. kötetének (1970–72).


Jékely Zoltán (Nagyenyed, 1913. ápr. 24. – 1982. márc. 20. Budapest) – költő, műfordító. Áprily Lajos fia, Jancsó Adrienne előadóművésznő férje. Szülővárosa s a Bethlen Kollégium, melynek diákja, apja pedig tanára volt, életre szóló élményt jelentett számára, költészetének visszatérő, meghatározó motívuma. Ahogy Enyed, "a világ közepe" c. esszéjében (1942) írja, ez volt az a város, "ahol nem vármegyei urak, hanem tanárok, tehát mindenekelőtt szellemi életet élő emberek a társadalmi élet arbiterei". Erős történelmi tudata itt alakult ki, majd tovább formálódott a Kolozsvári Református Kollégiumban, miután 1926-ban átköltöznek a Szamos-parti városba (lírájának a Szamos ugyancsak kulcsszava); apja e másik ősi schola magyar és német irodalom tanára s az erdélyi irodalmi élet vezető egyénisége. Kicsi szamosi óda c. versének (1941) e sora: "A gyermekkor életelem...", mindezt együtt jelenti. 1929-ben gyermekei továbbtanulására hivatkozva Áprily családostul Budapestre távozik, ~ ott fejezi be középiskolai tanulmányait és beiratkozik a bölcsészetre; 1935-ben magyar irodalomtörténetből, művészettörténetből és művészetfilozófiából doktorátust szerez (tétele: Az erdélyi irodalom kezdetei a háború után – Kuncz Aladár). 1935 és 1941 között könyvtáros az Országos Széchényi Könyvtárban, 1941-től 1944 őszéig a kolozsvári Egyetemi Könyvtár alkalmazottja.

Újabb kolozsvári évei 1946 augusztusáig (amikor visszatér a budapesti Széchényi Könyvtárba) nemcsak költészetének, hanem közéleti-irodalomszervezői tevékenységének is legtermékenyebb szakaszát jelentik. Tagja a Termés-csoportnak, amely 1942 őszétől negyedévenként (évszakonként) a népi szellem, egy újfajta közösségformálás jegyében irodalmi-művészeti folyóiratot ad ki Kolozsvárt. Szabédi László, Kiss Jenő, Bözödi György és Asztalos István mellett tevékeny részt vállal a szerkesztésben, versei, fordításai, szépprózai, drámai és kritikai írásai a Termés jelentős részét képezik. 1944 októberétől közel két éven át a Világosságnak, az MNSZ kolozsvári napilapjának művészeti rovatvezetője, a háború befejeződése után demokratikus alapon újjászerveződő irodalmi élet fontos tényezője. Publicisztikai cikkei, riportjai, interjúi az Utunk megindulása előtti időszakban elsőként adnak helyzetjelentést és prognózist (Hol vannak a magyar írók?; Szentimrei Jenő hazajött; Benedek Marcell műhelyében; Min dolgozik az erdélyi tudós?; A készülő új tankönyvek műhelyében), rendszeresen beszámol a magyar és román színház előadásairól, sőt politikai publicisztikát is művel (Dózsa-unokák sereglése; Látogatás a kolozsvári munkásvértanúk otthonában). A háborúra, öldöklésre nemet mondó, a Világosság 1946. ápr. 27-i számának vezér-helyén megjelent A Bárány vére c. írását választotta később (1981) esszé- és publicisztikagyűjteménye címéül. 1954 után teljesen az irodalomnak élt, számos verseskötete, elbeszélése, regénye, műfordítása jelent meg. Dante (Az új élet), Goethe (Faust I.), Schiller, Shakespeare, Racine, Thomas Mann, Jarry, Cocteau, Trakl mellett sokat fordított Eminescutól, Arghezitől és Blagától is.

Verseivel a 30-as évektől rendszeresen jelen volt az Erdélyi Helikon és a Pásztortűz hasábjain. 1944-ben az ESZC adta ki Angalit és a remeték c. színművét, 1946-ban a JBA (A halászok és a halál), ill. a marosvásárhelyi Bolyai Könyvtár (Minden mulandó) jelentette meg egy-egy prózai kötetét.

Lírája részben folytatása annak az erdélyi magyar költészetnek, amelynek egyik legjelentősebb képviselője éppen Áprily, de filozófiai kérdésfelvetésében, szüntelen birkózásában a halál gondolatával közvetlenül kapcsolódik a XX. századi, sőt a századforduló "dekadenseit" megelőző korok intellektuális költészetéhez. Számára Nagyenyed, a Szamosmente, Erdély nem csupán a gyermekkor, majd a férfiévek tája, festői környezete, hanem a lírai elmélkedés tárgya, önállósuló értelme; a konkrétumokhoz tapadó nosztalgia és általában az emberi, közösségi sors, élet és halál filozófiája verseiben nem választható el egymástól. Költészete tehát, az Áprilyétól eltérőleg, nem nevezhető transzilvanistának, jóllehet fogantatása és kiteljesedése e tájakhoz, embereihez, múltjához kötött, sőt a legfőbb jellegzetességének tudott jegye ("a mulandóság költője") szintén a költő és szülőföldje viszonyával magyarázható. Elégikus hangú versei közt szinte kivételnek tekinthető a Világosságban 1945 májusában megjelent, a múlt árnyaival leszámolni akaró, optimista ars poeticája, A harminckettedik tavasz – mintegy ellenpontjaként a híres 1936-ból való A marosszentimrei templomnak. E két véglet között a költő egész lírája az értékek megőrzésében, a megmaradás akarásában, az emberi teljesség keresésében, nyelvi gazdagságban és formafegyelemben kivételesen egységesnek mondható. Ezek a költői értékek teszik a magyar műfordítás egyik modern klasszikusává. Petre Pascu versben búcsúztatta (În cafenea, la masă...); halála első évfordulóján Kányádi Sándor Krónikás ének c. versével idézte emlékét (Utunk 1983/11).

(K. L.)

Kiss Jenő: J. Z. versei. Erdélyi Helikon 1937/3; újraközölve Emberközelből, 1979, 176–79. – Beke György: J. Z. válaszol munkatársunk kérdéseire, A Hét 1972/9; újraközölve J. Z. címmel Tolmács nélkül, 1972, 267–75. – Létay Lajos: J. Z. Utunk 1982/13. – Lőrinczi László: Levél-féle halott barátokról. A Hét 1982/13. – Vita Zsigmond: J. Z. Enyed vonzásában. Korunk 1982/12.


Jékey Aladár (Szászfenes, 1846. jan. 7. – 1919. okt. 10. Kolozsvár) – költő, műfordító. Tanulmányait Kolozsvárt végezte, rövid ideig jogot tanult, majd közigazgatási pályára lépett: segédjegyző Vérmezőn édesapja mellett, írnok a bánffyhunyadi járásbíróságon, időközben az újságírással is megpróbálkozott Pesten. Az irodalmi élet perifériájára szorítva is "lelkileg benne élt az irodalomban, s figyelte jelenségeit" (Schöpflin Aladár). 1873-ban elküldte addigi verseit Gyulai Pálnak, aki – sajnos – kíméletlenül ledorongolta lírájának finom erotikájú hangvétele miatt. Az értetlen bírálat hatására minden kéziratát megsemmisítette, és eltökélte, hogy felhagy az irodalommal. 1877-ben a tekei telekkönyv-vezetőséghez helyezték át. Itt nősült meg s illeszkedett be a bohém vérmérsékletével szöges ellentétben álló tisztviselői életformába. Később visszakapta önbizalmát, s újabb versei budapesti folyóiratok (többek közt a Fővárosi Lapok, A Hét) hasábjain, valamint a kolozsvári sajtóban jelennek meg, főként azután, hogy 1886-ban Kolozsvárra nevezték ki, ahol 1913-ban mint telekkönyvhivatali igazgató vonult nyugdíjba.

Az EIT 1888-ban tagjai közé választotta, s 1919. szept. 19-én megünnepelte az akkor már súlyos beteg költő működésének fél évszázados jubileumát. Alkotókedvének megőrzéséhez Ady Endréhez fűződő barátsága is hozzájárult. "Ama meg nem tévesztők közül való – írta róla 1916-ban Ady a Nyugatban megjelent Tavaszunk kérdez c. verse kapcsán –, akik nekünk örömünk és elégtételünk: megéreztek, bejelentettek, szeretnek bennünket, harcolnak értünk. Azok közül való, akiknek a művészi örök ifjúság igazán sajátjuk, s nem erőlködés vagy szemérmetlen csalás."

Három gyűjteményes kötete jelent meg. A Jékey Aladár költeményei 1879–1889 (Kv. 1891) a porig sújtott költői hivatástudat darvadozásának jegyében fogant. Az Arany Őszikéivel rokon vershelyzeteket egyéni látásmódján szűri át, úgyhogy "bárha nem fejez ki szokatlanul új, meglepő gondolatokat, az a mód [...], mellyel elmondja, a hangulat, melyet kifejez, az előadás, mellyel kíséri, a háttér, melybe illeszti, meglep, s az ismert dolgok új bájt nyernek" (Ferenczi Zoltán). Ezt az újszerűséget merész szókapcsolataival és lírává szelídült Arany János-i balladasorok zeneiségével teszi hitelessé. Tudatos művészre vall a költő ciklusteremtő készsége is. Az Apró dalok c. kötetben (Kv. 1896) a saját költői hivatására rátalált lírikus vall a kisemberek világáról: a tisztes munkáról (Munka után; Sztrájk), a természettől való elidegenedésről (A fészek), az elsekélyesedett, csupán a talmi prosperitást hajhászó irodalomról (A szalon poétákhoz; Modus vivendi). Az addig használt tiszta népdalforma mellett egyre sűrűbben alkalmaz a modern témaválasztásával összhangban álló strófaszerkezeteket.

A Versek (Kv. 1919) gyűjteményes kötet már a költő lírájának summáját nyújtja. A Főnix-dalok ciklusban cicomátlan egyszerűséggel költi újra ifjúsága kielégíthetetlen tüzének vágyait. Halk szomorúság lengi át a férfikor verseiből válogatott Igában ciklust is, midőn a robot "durva gép" módjára gyötörte le "a költő lelkéről a szárnyakat" (A műhelyben). A kötet második részét képező Öreg nóták életművét egyértelműen az Ady-nemzedékbeliekhez kapcsolják, akikkel A "Holnaposok"-nak c. ciklusban nyíltan is sorsközösséget vállal. Műfordítói tevékenységéből néhány francia és német szerző (Sully-Prudhomme, Paul Verlaine, ill. Goethe, Lenau) verseinek átültetése ad ízelítőt.

Komolyan foglalkoztatták verstani problémák is; 1890-ben a Fővárosi Lapok hasábjain Petőfi Őrültjének versalakjáról folytatott hosszabb polémiát.

Több versét megzenésítették. Legismertebb a Mezei bokréta ("Bokrétát kötöttem / Mezei virágból..."), Lavotta Rezső szerzeménye. Arcképei: az Erdélyi Írók és Művészek Almanachja 1892 c. kötetben (fénykép) és az 1919-es Versek-kötetben (Kodrean Kornél két rajza).

(K. K.)

Ferenczi Zoltán: J. A. költeményei. Kolozsvár (napilap) 1891. ápr. 7. – Ady Endre: Egy ifjú költő. Nyugat, Bp. I. 565. – Illyés Jenő: A beteg J. A. Erdélyi Szemle 1919/5–6. – S. Nagy László: J. A. Erdélyi Szemle 1919/33; uő: Ady Endre és J. A. barátsága. Magyar Szó 1920/1; uő: Harc a végeken. Az erdélyi irodalmi küzdelmek hőskorából. Kv. 1930. 41–46. Az elfelejtett költő. – Deák Albert: J. A.-hoz; Kovács Dezső: Jékey Aladárról Jékey Aladárnak. Erdélyi Szemle 1919/36. – Schöpflin Aladár: J. A. Nyugat, Bp. 1919. 1109. – Gergely Pál: Egy szelíd szavú költő emlékezete. Magyar Nemzet, Bp. 1980. jan. 22.


Jelen – a Szatmári Hírlap 1979 januárjában megindult és 1982 májusáig megjelent ifjúsági oldala. A régebben Krilek Sándor szerkesztésében megjelent Diákélet c. rovat helyébe lépett azzal a céllal, hogy kéthetenként megjelenve nemcsak diákok, hanem más munkáskörből való fiatalok kérdéseivel is foglalkozzék. Irinyi Kiss Ferenc szerkesztette.


Jellinek Ede – *Petőfi Sándor emlékezete


Jenei Dezső (Naszód, 1919. nov. 7.) – szakíró, műfordító, szótárszerkesztő. A kolozsvári Gheorghe Bariţiu Líceumban tette le az érettségi vizsgát (1937), gépészmérnöki diplomát a budapesti József Nádor Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetemen szerzett (1942). Előbb a Magyar Siemens–Schuckert Művek mérnöke, 1945-től a kolozsvári magyar tannyelvű Gép- és Villamosipari Középiskola, 1947-től a kétnyelvű Kolozsvári Almérnöki Intézet tanára, 1948-tól a kolozsvári Mechanikai Intézet tanára két iskolaéven át, a Tehnofrig Gépgyár főmérnöke nyugalomba vonulásáig (1949–73).

Főmérnöksége alatt vált a Tehnofrig Délkelet-Európa egyik legnagyobb élelmiszer-ipari gépgyárává. Fontosabb kutatási témái: háromfázisú aszinkron villamos motorok fordulatszámának változtatása, hűtő- és élelmiszer-ipari berendezések és technológiai sorok fejlesztése. Mint szakértő számos nemzetközi – kormányközi és minisztériumok közti – tárgyaláson szerepelt. Tanulmányúton volt a Szovjetunió, Csehszlovákia, Lengyelország, Magyarország, NDK, Bulgária, NSZK, Dánia, Belgium, Franciaország, az USA számos városában.

Első műszaki könyvismertetése a Korunkban jelent meg (1974/11). További írásait az 1944 után megjelent hazai magyar nyelvű műszaki irodalomról, műszaki könyvekről, szakma és anyanyelv viszonyáról a Korunk (1976/3, 1978/4, 1979/12), továbbá A Hét 1978-as és 1979-es évkönyve közölte. Mint a Kriterion író–olvasó találkozóinak s a Tehnofrigban működő *Kós Károly Műszaki-Művelődési Kör üléseinek előadója az anyanyelven történő műszaki oktatás és ismeretterjesztés szorgalmazója. Több társával együtt részt vett az Atanasiu–Arieşanu–Peptea-féle fémmegmunkáló szakmunka II. részének fordításában (A fémmegmunkálás technológiája, szerszámai és munkagépei, 1980), tagja a bukaresti Műszaki Könyvkiadó és az MTA közös kiadványaként készülő román–magyar és magyar–román műszaki nagyszótár szerkesztőbizottságának. A Munkásélet hetilap Műszaki Értelmező Kisszótár c. rovatának szerkesztője.

Munkái: Útmutatások az elektrotechnikai laboratórium mérési gyakorlataihoz (főiskolai jegyzet, Füstös Kálmánnal, Kv. 1949); Román–magyar műszaki szótár (Biró Andrással és Rohonyi Vilmossal, Kriterion Kézikönyvek 1979); Magyar–román műszaki szótár I–II (Biró Andrással és Rohonyi Vilmossal. Kriterion Kézikönyvek 1981).

Rostás Zoltán: A műszaki könyv útja. Beszélgetés J. D.-vel. A Hét Évkönyve 1978. 157–58. – Beke György: Szakma és anyanyelv. Beszélgetés Rohonyi Vilmossal és J. D.-vel. A Hét Évkönyve 1979. 285–94.; uő: Így látja a szakember. Beszélgetés J. D.-vel a magyar nyelvű szakoktatásról. A Hét 1981/27. – Szabó Piroska: J. D. Arcképcsarnok. Művelődés 1981/8–9.

Jenei Sándor – *IKE


Jenei Jung János (Oroszborgó, 1901. febr. 22. – 1979. okt. 31. Budapest) – színműíró. Nyolc gimnáziumi osztályt Szamosújvárt végzett (1910), vasúti tisztviselő lett, magánúton tanulta meg a színészi pálya ismereteit, s Janovics Jenő segítségével színi pályára lépett. 1925-től Szatmáron, Aradon, Temesvárt, majd Csehszlovákiában szerepelt, 1932-től a kolozsvári Magyar Színházhoz szerződött. 1935-ben mutatták be Kolozsvárt, majd Budapesten Kóbor Tamással együtt írt Kölcsönadom a jeleségem c. operettjét (zenéjét szerezte Adorján András), 1938-ban pedig Nemes Ferenccel közösen írt Kék nejelejcs c. daljátékát; Az asszony és Dalol a Volga c. daljátékok szövegírója is. 1942-ben költözött Budapestre, vasúti főraktárosként vonult nyugalomba, a Jászai Mari Művészotthonban halt meg.

Munkája: Szülők tanuljatok! (kisregény, Kv. 1937).


Jeney Lajos (Nagyenyed, 1894. dec. 23. – 1981. jan. 16. Kolozsvár) – grafikus. Középiskolai tanulmányait szülővárosában, az orvosi egyetemet Kolozsvárt végezte, az I. világháborús frontszolgálat miatt megszakítással. A 20-as évek elejétől a zsilvölgyi Vulkánban általános orvos, a II. világháború után Kolozsvárt üzemorvos a Dermata cipőgyárban.

Rajzai, anyagban kivitelezett grafikái (linómetszetek, rézkarcok, kőrajzok) a temesvári háromnyelvű Nyomdász Évkönyv 1925–26-os évfolyamában tűntek fel először, s ugyancsak 1925-ben jelenik meg 60–60 számozott példányban két grafikai munkája Nagyenyedi Lajos tíz eredeti linómetszete (Lupény 1925) és Nagyenyedi Lajos tíz eredeti kőrajza (Kv. 1925) címmel. Szintén 1925-ben nyer díjat a Berde Mária Romuald és Andriána c. regényének címlaptervére kiírt pozsonyi pályázaton. 1928-ban illusztrációival jelent meg Sipos Domokos Vajúdó idők c. novelláskötete az ESZC kiadásában. A 20-as és 30-as évekből szecessziós fogantatású ex librisei ismertek.

Művészneve Nagyenyedi Lajos.

Gábor Dénes: Egy elfelejtett grafikus – J. L. Könyvtár 1981/3.


Jeney-Lám Erzsébet, Jeney Ádámné (Kolozsvár, 1931. szept. 14.) – művészeti író, illusztrátor. Lám Béla leánya. Elvégezte a Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskola textiltervezői szakát (1956), s a Babeş–Bolyai Egyetemen lélektan–gyógypedagógia szakból szerzett diplomát (1978). A Művelődés szerkesztője (1956–57), a kolozsvári Művészeti Múzeum muzeológusa (1959–62), tanársegéd a Pedagógiai Főiskolán (1962–70), lektor a Babeş–Bolyai Egyetem lélektani karán (1970–77), majd ugyanitt a Pszichopedagógiai Intézet tudományos kutatója. Első írása a Művelődésben jelent meg (1956). Művészeti cikkeivel a Korunk, Utunk munkatársa, másfél évtizeden át a Napsugár illusztrátora. Desenul didactic c. jegyzete a magyarázó rajzról gazdagon illusztrálva jelent meg (Kv. 1974), a Kós–Szentimrei–Nagy-féle Moldvai csángó népművészet (1981) c. kiadvány eredeti szőttes-, varrás- és hímzésmintáinak egyik gyűjtője és megrajzolója. Grafikáival és akvarelljeivel egyéni és csoportkiállításokon szerepel.

Jenser Béla – *Jávor Béla


J. Nagy Mária, Józsáné (Segesvár, 1934. jún. 27.) – nyelvész. A középiskolát Marosvásárhelyen a 2. számú Líceumban végezte (1952), a Bolyai Tudományegyetemen szerzett magyar nyelv és irodalom szakos tanári oklevelet (1956). Pályáját 1957-ben az egyetem magyar nyelv- és irodalomtudományi tanszékén adjunktusként kezdte, jelenleg a Babeş–Bolyai Egyetem lektora. Cikkei és tanulmányai 1960-tól jelennek meg a NyIrK, Korunk, A Hét hasábjain. A Jelentéstan és stilisztika c. gyűjteményes kötetben (Bp. 1974) Vajda János költői stílusáról írt doktori értekezésének egy részletével szerepel; cikkeket közölt a Gálffy Mózes és Murádin László szerkesztette Anyanyelvünk művelése c. tanulmánykötetben (1975), a modern műelemzés formavilágába vezet be "a szó művészetéről" írt kézikönyve (1975); a szóhasználat stilisztikumát új megvilágításban tárgyalja az Irodalomtudományi és stilisztikai tanulmányok c. gyűjteményben (1981).

Munkái: Kis magyar stilisztika (Bartha Jánossal, Horváth Tiborral és Szabó Zoltánnal, 1968); A mai magyar nyelv kézikönyve (Balogh Dezsővel és Gálffy Mózessel, 1971); A szó művészete (Bevezetés a stíluselemzésbe, 1975).

Szabó Zoltán: Stílus és stíluselemzés. Utunk 1975/30. – P. Dombi Erzsébet: Új nézőpontból átrendezni. A Hét 1975/40. – Gálffy Mózes: A műelemzés kézikönyve. Tanügyi Újság 1975. nov. 18. – Cs. Gyímesi Eva: A szó művészete, avagy: kétségek tudománya. Korunk 1975/12. – Murvai Olga: J. N. M.: A szó művészete. Művelődés 1976/2. – Károly Sándor: Egy újfajta stilisztikai kézikönyv. Magyar Nyelvőr, Bp. 1976/4.


Joánovics Pál – *műszaki szakirodalom


Jóbarát – 1. Alcíme szerint "Irodalmi és tudományos folyóirat az ifjúság számára". Megjelent Kolozsvárt 1925. szept. 15. és 1940. jún. 15. között július és augusztus kivételével minden hónap 15-én P. Olasz Péter szatmári Új nemzedék c. füzeteinek folytatásaként. Kiadta a Kolozsvári Róm. Kat. Főgimnázium tantestülete. Felelős szerkesztője Rózsa József, társszerkesztők P. Olasz Péter (a III. évfolyam végéig), Uitz Mátyás (a XII. évf. végéig) és Reischel Artúr (a XIII. évf.-tól fogva).

A gondosan szerkesztett húszoldalas folyóirat az erkölcsi nevelés, ismeretterjesztés és szépirodalom mellett az ifjúságot érdeklő szinten minden kérdésnek állandó rovatot biztosított a cserkészettől a pályaválasztásig. Két-három évenként változtatott borítólapját és gazdag illusztrációit a korszak jeles művésztanárai, Kollár Gusztáv, Reinhofer Jenő, Szopos Sándor és Vámszer Géza rajzolták; jelent meg hasábjain rajz Kós Károlytól is. Munkatársai sorában rendszeresen szerepel Balogh Ernő, Bíró Vencel, Bitay Árpád, Bányai László, Hirschler József, Kiss Jenő, Kristóf György, Lakatos István, Reményik Sándor, Octavian Şireagu, Vámszer Géza és Venczel József. A természettudományos műveltség terjesztése terén Brósz Ilona, Wildt József és ifj. Xántus János végeztek igényes munkát.

Irodalomtörténeti szempontból dokumentumértékű a Fakadó rügyek rovat, amely – többek között – Bányai László, Dsida Jenő, Fényi István, Flórián Tibor, Kiss Jenő, Rónay György és Sőtér István zsengéit közölte. Fényképanyagából a hazai sport- és cserkészmozgalommal kapcsolatos eredeti felvételek érdemelnek figyelmet, főleg azok, amelyek Illyés Sándor aviatikai cikkeit illusztrálták. Így láthatjuk az óceánrepülő Lindbergh ezredest Szamosfalván (1938–39/1).

(K. K.)

2. A *Pionír folytatásaként 1957. szeptember havában Bukarestben megindult ifjúsági hetilap, az Országos Pionír Tanács folyóirata. Közös szerkesztésben jelenik meg Cutezătorii c. román testvérlapjával. Felelős szerkesztője 1974-ig Hadai Jenő, utána 1981-ig Bartha Zoltán, 1981 óta Takács Gizella és Şerbescuné Gáll Klára. Egyes ügyköröket Balogh Irma, Bokor Katalin, Horváth Stefánia, Tóth Mária lát el, egy ideig a szerkesztőségben dolgozott Forró László és Szabó Zsolt. A példányszám elérte már a 60 ezret.

A lapot tudománytörténeti sorozata s a tanulás módját népszerűsítő rovata hasznos iskolai segédeszközzé emeli; népszerű irodalmi anyagát házi szerzői, Bajor Andor és Méhes György szolgáltatják, az írással próbálkozók rovatát sokáig Majtényi Erik vezette; a folytatásos írások közül emlékezetes Dehel Gábor ifjúsági történetsorozata és Beke György képregénye a törökverő Kinizsi Pálról. Bár a színes képanyag a Cutezătorii kliséinek átvétele, eredeti művészi illusztrációkkal is találkozunk, így Deák Ferenc, Cseh Gusztáv, Hadai Klára rajzaival; kiemelkedett Szervátiusz Tibor Kalevala-sorozata a 70-es évek elején.

Jelentős szerepet vállalt a ~ ifjúságunk honismeretének, a szülőföldhöz és anyanyelvhez való kötődésének ápolásában. Éveken át (1969–80) folyt hasábjain a *tantárgyolimpia, mely az iskolában szerzett ismeretek helyszíni alkalmazására, napi használatára nevelt, s országos hírnévre emelkedtek néprajzi, nyelvészeti, irodalmi, természettudományi gyűjtőversenyei. 1970-ben egy népviseletvarró pályázata (Zsuzsi és Andris baba felöltöztetése) eredményeként Szentimrei Judit szakirányítása alatt Románia minden magyarok lakta táját felölelő népviseletgyűjtemény állott össze; anyaga a Kézdivásárhelyi Városi Múzeumban kapott elhelyezést. 1971-ben a "Síppal-dobbal" elnevezésű pályázaton dr. Kós Károly és Faragó József néprajzi szakirányításával gyermekjátékszereket gyűjtöttek vagy rekonstruáltak a versenyzők. 1972-ben zajlott le Szabó Attila szakirányításával az "Ezerjófű" c. növényismereti pályázat, amelyre 4950 herbáriumi lap érkezett be; a gyűjteménynek az Árkosi Agronómus Ház adott otthont. A sikeres gyűjtést 1975-ben a "Csodabab" c. etnobotanikai verseny követte, ebben a termelt helyi babfajtákat gyűjtötték össze a ~ olvasói. Közben 1973-ban került sor a "Többsincs királyfi" nevezetű folklórversenyre; ezen Forró László szakirányításával helyi mondákat, meséket, dűlőneveket s más nyelvi kincseket jegyeztek le a fiatalok. 1976-ban a ~ közmondásgyűjtő versenye zajlott le, melyhez Faragó Józsefnek a Pionírban még 1958-ban megjelent Hogyan gyűjtsünk közmondásokat? c. írását vették alapul.

A lap sikeres rendezvényei közé tartoznak a honismereti vetélkedőkkel, ügyességi versenyekkel egybekötött ifjúsági találkozók, melyek egy-egy tájegység (Zsilvölgye, Barcaság és mások) ifjúságát hozzák össze; évről évre ismétlődik a "Bekecsi csillagtúra", melyen sok száz fiatal részesül a tanulmányokkal egybefűzött táborozás élményében, beleértve az irodalmi nevelést és feldolgozást.

A lap 1982 óta *Pro natura címen természetismereti és természetvédő versenyt rendez Béldi Kálmán és Szabó Attila irányításával. A versenypontok között madárvédelem, gyümölcsfaoltás, természetvédelmi területek feltárása és térképezése szerepel. Az egyes megyék nyertes csapatai Kovászna megyében jutalomtáborozáson vesznek részt, ahol országos vetélkedőre kerül sor. Az eredményeket a bukaresti magyar nyelvű TV-adás is közli.

(Sz. Zs.)

Szabó Attila–Péntek János: Ezerjófű. Etnobotanikai útmutató. 1976. 7–10. – Szabó Zsolt: Irányított néprajzi gyűjtőversenyek általános iskolás tanulókkal. Népismereti Dolgozatok 1976. 73–84. – Beke György: Tudsz-e verset mondani? Hargita 1973. jún. 13.; újraközölve Vállald magad, 1978. 120–23.


Jócsák János (Újvidék, 1917. okt. 2. – 1962. szept. 20. Kolozsvár) – tankönyvíró. Középiskolai tanulmányait a Kolozsvári Református Kollégiumban végezte (1934), felsőfokú tanulmányait a kolozsvári egyetemen kezdte meg 1937-ben, majd a Bolyai Tudományegyetemen szerzett magyar nyelv és irodalom szakos tanári oklevelet (1947). Kolozsvári középiskolákban tanított. Az 50-es években úttörő volt tankönyvírói tevékenysége: magyar olvasókönyveket szerkesztett az V–VII. osztályosok számára (a szerzők nevének feltüntetése nélkül, 1954–55), majd Csehi Gyulával és Fejér Miklóssal együtt Irodalomtörténeti alapfogalmak címen tankönyvet s egy szöveggyűjteményt állított össze (1956) a VIII. osztály használatára, Fejér Miklóssal és Székely Erzsébettel pedig közösen szerkesztették meg a IX. osztályosok magyar irodalomtörténetét és szöveggyűjteményét (1957); ezek szakítva az előző évek dogmatikus merevségével, érvényt szereztek az irodalmi művek esztétikai értékelésének s a sajátos nevelői szempontoknak. Elismeréssel írta az Igaz Szó: "...ilyen igényes, széles ismeretkörre kiterjedő magyar irodalomtörténeti tankönyv még nem jelent meg hazánkban."

Izsák József: Sokat váratott magára. Igaz Szó 1958/1.


Jodál Endre (Székelyudvarhely, 1947. szept. 8.) – műszaki író, műfordító, szótárszerkesztő. ~ Gábor fia. Középiskoláit Kolozsvárt a Brassai Sámuel Líceumban végezte (1965), elektromérnöki oklevelet a Kolozsvári Műegyetemen szerzett (1971). A Számítástechnikai Intézet tudományos főkutatója Kolozsvárt; a Magyar–román műszaki szótár társszerzője. Franciából fordította román nyelvre a Manual de operare Fortran IV pentru SIR1S 2 c. kézikönyvet (Kv. 1977). Önálló munkája: Programozási ismeretek és algoritmusok a gyakorlatban (1984). Számítástechnikai kislexikona előkészületben.


Jodál Gábor (Székelyudvarhely, 1913. ápr. 12. – 1989. dec. 6. Kolozsvár) – zeneszerző. ~ Endre apja. Szülővárosában a Róm. Kat. Főgimnáziumban érettségizett (1930), Kolozsvárt szerzett jogi doktorátust (1937), majd Budapesten Kodály Zoltán és Siklós Albert tanítványa a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskolán. 1942 óta Kolozsvárt élt. Színházi, majd főiskolai korrepetitor, 1948-tól a Magyar Művészeti Intézet, 1950-től a Gheorghe Dima Zenekonzervatórium tanára. Nyugalomba vonult 1977-ben.

Kamaraműveit választékos, jobbára posztimpresszionista harmónia- és színkezelés jellemzi, zenekari művei (Meseország kapujában, 1952; Szimfonietta, 1957; Divertimento, 1964) a Kodály-iskola nemzeti színezetű neoklasszicizmusát folytatják. Jelentős dal- és kórusszerző, alkotásai: Kilenc háromszólamú női kar és Hét dal Áprily Lajos verseire (1947–49), gyermekkarok Jancsik Pál, Kányádi Sándor, Kiss Jenő, Lászlóffy Aladár, Létay Lajos, Tamás Mária, Veress Zoltán és más hazai költők verseire, vegyeskarok Anavi Ádám, József Attila, Márki Zoltán, Petőfi, Tompa László és mások verseire (1950–61), Öt dal József Attila verseire (1964), ókínai és kortárs román költők verseinek számos megzenésítése.

Néhány cikkét A Hét, Igaz Szó, Utunk közölte. Vegyeskaraiból önálló kötetet adott ki a bukaresti Zenei Kiadó (1962), Szimfonietta c. zenekari művét lemezre vette az Electrecord (1976), több kisebb műve jelent meg a Napsugár és a Művelődés hasábjain, valamint dal- és kórusgyűjteményekben.

Lakatos István: J. G. Utunk 1957/4; uő: J. G. munkássága. Igazság 1964. ápr. 25. – Viorel Cosma: Muzicieni români. Compozitori şi muzicologi. 1970. 257. – Csire József: Kórusok. Művelődés 1970/4. – Rónai István: A versszerető zeneszerző. A Hét 1973/12; uő: Szimfonietta és Orgonaverseny. A Hét 1976/1. – Zoltán Aladár: Szabad változatok egy mű témájára. A Hét 1973/20; uő: A zene népszolgálat. A Hét 1974/29. – László Ferenc: Az ECE 01041. számú Electrecord-hanglemez borítékszövege. 1976.


Jóestét – 1932. jún. 18. és 1940. aug. 30. között Kolozsvárott minden este megjelenő független politikai napilap. Első főszerkesztője S. Nagy László volt, de már az I. évfolyam 83. számától (1932. szept. 23.) a szerkesztésért és kiadásért felelős Mayer Antal egyedül irányítja az újságot. Célkitűzése, hogy – miként testvérlapja, a Jóreggelt (1932. jún. 18. – 1933. jan. 1.) – olcsó pénzért tömör formában megbízható, gyors tájékoztatást biztosítson kisembereknek a nyomasztó gazdasági válság és az egyre feszültebbé váló nemzetközi helyzet közepette. Ennek megfelelően, jobbára névtelenül (aláírás nélkül) közölt cikkei, riportjai és hírmagyarázatai központjában a városi közügyek, valamint a helyi események állanak; a munkásmozgalmakról szóló részletes beszámolóiból hiányzik ugyan az osztályharcos szellem, de a helyenként bulvár hangvételű lap külpolitikai rovata következetesen antifasiszta irányvonalat követ (ilyen címekkel: Rejtélyes tervek a fasizmus árnyékában; Mussolini, Hitler és Gömbös titkos akciója az európai békefront ellen).

Munkatársai közé tartozott Halász József, Perényi János, Rajnay Tibor, Ványolós István és Zamora S. János, s viszonylag gyakran nyilatkozott hasábjain a romániai művelődés kérdéseiről kritikus szellemben Emil Isac.

(K. K.)


Jog- és Közgazdaságtudományi Értekezések – a Bolyai Tudományegyetem jog- és közgazdaságtudományi karának sorozata 1946–47-ben Jordáky Lajos szerkesztésében. Kiadványai: 1. Jordáky Lajos: Az erdélyi társadalom szerkezete; 2. Kislégi Nagy Dénes: Pénzromlás és árszínvonal; 3. Asztalos Sándor: A román hozadéki és jövedelmi adórendszerről; 4. Nagy Zoltán: Erdély gazdasági életének szövetkezeti megszervezése; 5. Demeter János: Nemzetiségi nyelv a közigazgatásban; 6. Szász István: Az erdélyi rét- és legelőgazdaság fejlesztésének lehetőségei; 7. Buza László: A Dekalogos és a nemzetközi jog.


Jogi Kalauz – a Keleti Újság c. kolozsvári napilap 1938. jan. 20-tól megjelenő csütörtöki melléklete. A 4–8 oldalnyi terjedelemben megjelenő mellékletet kezdetben Szabó Miklós, az 1939/37. számtól kezdve pedig Röszler Viktor szerkesztette. Eredetileg a "Keleti Újság–Jogi Kalauz" címet viselte, utolsó 21 száma azonban 1940. ápr. 12-től kezdve 1940. aug. 30-ig Somodi András felelős igazgató és Röszler Viktor felelős szerkesztő jegyzésével ~ címen önálló hetilapként jelent meg. Profilja szerint az életbevágó fontosságú intézkedésekről "házi törvénytár" formájában rendszeresen tájékoztatta olvasóit, fokozatosan újabb és újabb rovatokkal bővülve; közülük főként a "Jogi Kalauz postája" kortörténeti dokumentumértékű, mivel neves jogászok bevonásával az olvasók közérdekű kérdéseit vitatta meg.


Jogi Kis Könyvtár – a Tudományos Könyvkiadó gondozásában megjelent sorozat. Felölelte a jogélet különböző területeit, s azok egyes elméleti és gyakorlati kérdéseit tárgyalta. Kötetei: 1. Asztalos Sándor: Az állami döntőbíráskodás (1956); 2. Bíró Lajos: A szocialista társadalmi tulajdon büntetőjogi védelme (1956); 3. Fekete György–Asztalos Sándor: Lakóházak építése állami hitellel (1957); 4. Szabó Pál Endre: A polgári per mint jogvédelmi eszköz (1957); 5. Asztalos Sándor: Alkalmazás, áthelyezés, a munkaszerződés felbontása (1957); 6. Román Dezső–Fodor Sándor: A védekezés a bűnperekben (1957); 7. Gergely Jenő–Mócsy László: A huligánság (1957); 8. Kerekes Jenő: A mezőgazdasági termelőszövetkezetek tagjainak jogai és kötelességei (1957); 9. Takács Lajos: Tudnivalók a nemzetközi jogról (1957); 10. Szamek Imre: A hivatali bűncselekmények (1957); 11. Csákány Béla: Az állami vállalat saját pénzeszközei (1958); 12. Fekete György: Házasságkötés, a házasság felbontása (1958); 13. Kovács Edit: Szülők, gyermekek és rokonok jogviszonyai (1958); 14. Asztalos Sándor: A szállítási szerződések (1958); 15. Asztalos Sándor–Mikes János: Az alkalmazottak felelőssége (1959).


jogi szakirodalom – a jogtudomány elméleti és gyakorlati kérdéseivel, a jogalkotás és jogalkalmazás feladataival, jogismerettel, a jogtudat fejlesztésével foglalkozik. A jogtudomány különböző ágazatainak, valamint a kapcsolódó határtudományoknak megfelelően szakosodik. Beszélünk jogelméleti, jogbölcseleti, jogtörténeti, alkotmányjogi, államigazgatási, gazdasági, kereskedelmi, pénzügyi jogi, munkajogi, földjogi, szövetkezeti (mezőgazdasági termelőszövetkezeti) jogi, magán-, ill. polgári jogi, ezen belül család-, örökösödési, dologi és egyéb jogi, büntetőjogi, nemzetközi köz- és magánjogi, kisebbségjogi (*kisebbségi kérdés irodalma), polgári és büntető eljárásjogi irodalomról.

A jogtudományok művelése Erdélyben hosszú századokra nyúlik vissza. A magyar nyelvű ~ őse itt Werbőczy Hármaskönyvének – a római és a kánonjog, valamint a szokásjog eme ötvözetének – Heltai-féle kiadása Kolozsvárt Weress Balázs fordításában (1571). A hagyományos latin nyelvű jogi oktatás helyébe magyar jogi oktatást sürgetett és valósított meg Apáczai (1656), a diákok számára versbe szedve nyomatta ki a Hármaskönyv magyar fordítását Homoródszentpáli Nagy Ferenc (1669). Mária Terézia alatt a kolozsvári Báthori Egyetem jogi karral egészült ki, s a jogi oktatás azután sem szűnt meg, miután II. József az egyetemet Lyceum Academicummá alakította át. Ebben a piarista líceumban került forgalomba 1830-ban Soómezei Vajda László két magyar nyelvű tankönyve: Az erdélyi polgári magános törvények históriája és Az erdélyi polgári törvényekkel való esmeretségek. Az egyes felekezetek kollégiumaiban is megindult a jogi oktatás, a latin helyébe mindenütt az anyanyelv került, így Simion Bărnuţiu 1834-től Balázsfalván románul tartotta jogi előadásait.

A XVIII. század végén felső oktatást adó jogakadémia nyílt Nagyváradon, majd 1836-ban Nagyszebenben és Máramarosszigeten is; a Marosvásárhelyi Református Kollégium 1794 óta működő főiskolai jellegű jogi tanszékének tanára, Dósa Elek Erdélyhoni jogtudomány c. háromkötetes munkájával (Kv. 1861) elnyerte az MTA nagydíját. Új szakaszba lépett a jogtudomány a kolozsvári egyetem megalapításával (1872); a máramarosszigeti jogakadémiát kivéve a felekezeti iskolák jogi oktatása megszűnt, az állami jellegű nagyváradi jogakadémia azonban 1934-ig megőrizte önállóságát, a nagyszebeni jogakadémia beolvadt az új egyetem jogi karába. A jogi kar tanszemélyzete szakirodalmi munkásságával az EME 1906-ban alakult Jog- és Társadalomtudományi Szakosztályában jelentkezett: ez a szervezet 1918-ig nyolc gyűjteményes kötetet adott ki. A szerzők közt szerepel Somló Bódog jogbölcsész A jog alkalmazásáról és A helyes jog elméletéről c. tanulmányaival.

Az I. világháború után a jogtudományok magyar elméleti művelői a Ferenc József Tudományegyetem Szegedre költözésével erősen megfogyatkoztak. A kisebbségi viszonyok, az akkori gazdasági élet körülményei folyományaképpen a jogtudományok magyar művelőit elsősorban a jogalkalmazás gyakorlati kérdései foglalkoztatták. Gyakorlati szükséglet hívta életre a *törvénymagyarázatok szakirodalmát: a jogélet legkülönbözőbb területeire vonatkozó törvények ismertetését, továbbá a román–magyar és magyar–román jogi szótárakat, amelyek a román jogi nyelvben való tájékozódást s általában a jogi nyelv fejlődését segítették elő. Közülük megemlítjük Traian Popnak, a Ferdinand Egyetem büntetőjogi tanárának 1921-ben megjelent szótárát. Ugyancsak a gyakorlati szükséglet nyomán készültek a középiskolák számára írt jogi tankönyvek (*tankönyvirodalom), melyek közül kiemelendő Bilinszky Lajos nagyszebeni iskolaigazgató Kolozsvárt 1928-ban megjelent két kötete: Közigazgatási jog és Magánjog a felső kereskedelmi iskolák II. osztálya számára.

E korszak önálló szakmunkái: 1921-ben jelent meg Kolozsvárt Békás Győzőnek a trianoni békeszerződést kommentáló munkája; Kocsán János ugyanakkor megjelent könyvében a választott bírósági eljárásra vonatkozó jogszabályokat tárgyalta. A történelmi Erdélyben érvényben maradt osztrák polgári törvénykönyv és a más területeken hatályban hagyott magyar magánjog kérdéseivel behatóan foglalkozott Camil Negrea, a kolozsvári Ferdinand Egyetem tanára, akinek idevágó munkái közül magyar nyelven jelent meg 1922-ben az ausztriai általános polgári törvénykönyv örökösödési jogszabályairól és a magyar magánjog örökösödési jogrendszeréről szóló könyv. Gaál Endrének a Csíki Magánjavakkal kapcsolatos, 1923-ban megjelent tanulmánya a székely jogtörténet szempontjából is figyelemre méltó. Balázs Sándor és Köves Sándor Román–magyar jogi "vademecum" c. tájékoztatót adott ki (Kv. 1926). A székely jogtörténet egyes kérdéseit tárgyalja Elekes Andor tanulmánya a Székely Nemzeti Múzeum emlékkönyvében (1929). Hoványi Gyula, a büntetőjog és jogbölcselet tanára 1911 és 1925 közt a nagyváradi Jogakadémián, a craiovai Ramuri hasábjain Revizuirea în Procedura Penală c. szaktanulmányával jelentkezett (1931). Elméleti és gyakorlati tevékenységével egyaránt kitűnt Balogh Artúr állambölcseleti, de különösképpen kisebbségjogi munkássága. A kisebbségjogi irodalom jelentős művelőiként kell megemlítenünk Jakabffy Elemért és Gyárfás Elemért.

Jelentős szerepet töltöttek be a jogtudat élesztése és fejlesztése, a jogelmélet, a jogalkotás különböző kérdéseinek tisztázása és a jogi ismeretterjesztés terén különféle folyóiratok és lapok jogi rovatai. Láday István vezette 1932–33-ban a Kolozsvárt román és magyar nyelven megjelent Consum c. közgazdasági hetilap jogi rovatát. 1937. jan. 1-től 1939. szept. l-ig jelent meg Asztalos Sándor szerkesztésében az Erdélyi Gazda Jogi Melléklete. 1937 folyamán a Magyar Kisebbség melléklete volt a *Kisebbségi Jogélet. 1938. máj. 1-től 1940. szept. 30-ig a Brassói Lapoknak volt Csákány Béla szerkesztette jogi rovata. 1938. jan. 20-tól 1940. aug. 30-ig jelent meg Kolozsvárt a Keleti Újság–Jogi Kalauz (1940. ápr. 12-től csupán Jogi Kalauz) előbb Szabó Miklós, 1939-től Röszler Viktor szerkesztésében.

A jogi ismeretek terjesztéséből kivették részüket a többi napilapok (Ellenzék, Magyar Lapok, Új Élet) is, jogi rovata volt a Független Újságnak és a Magyar Népnek, s ilyen rovattal jelent meg a Huszár Kálmán szerkesztette nagyenyedi Szövetkezés, valamint a Kolozsvárt kiadott Szövetkezeti Értesítő.

A II. világháború időszakában Kolozsvárt a jogterületek tudományos szakművelői közül kitűnt Balázs P. Elemér (polgári eljárásjog), Bónis György (jogtörténet), Buza László (nemzetközi jog), Csekey István (közjog, közigazgatási jog), Heller Erik (büntetőjog, büntetőeljárás-jog), Horváth Barna (jogbölcselet), Martonyi János (közigazgatási, pénzügyi jog), Mikó Imre (nemzetiségi jog), Nagy Lajos (kisebbségi jog), Sövényházy Ferenc (kereskedelmi és váltójog), Szászy István (magánjog), Személyi Kálmán (római jog), Tury Sándor Kornél (kereskedelmi és váltójog).

A háború után a népi demokratikus, majd a szocialista fejlődés s az ennek során létrejött egyetemi és tudományos intézeti keretek, elsősorban a Bolyai Tudományegyetem, majd 1959-től a Babeş–Bolyai Egyetem jogtudományi kara, új lehetőséget nyújtottak a magyar nyelvű jogtudományi irodalom fejlődésének mind a maguk kebelében, mind a jogélet más terein. Ismertebb művelői: Asztalos Sándor (munkajog és polgári jog), Balogh András (államjog, államigazgatási jog), Bíró Lajos (büntetőjog, büntető eljárási jog), Csákány Béla (államigazgatási, pénzügyi jog), Dáné Tibor (kriminalisztika, törvényszéki orvostan), Deák Ferenc (polgári jog), Demeter János (alkotmányjog, jogbölcselet), Fekete György (szövetkezeti, polgári jog), Fogarasi József (pénzügyi jog, jogtörténet), Gergely Jenő (büntetőjog), Hegedűs Sándor (polgári jog), Kerekes Jenő (munkajog, mezőgazdasági termelőszövetkezeti jog), Király Ernő (jogelmélet, nemzetiségi jog), Kiss Géza (római jog, polgári jog), Kovács Edit (gazdasági jog), Lőrincz László (államjog, jogszociológia), Lupán Ernő (mezőgazdasági termelőszövetkezeti jog, polgári jog), Mócsy László (büntetőjog, kriminalisztika), Nemes István (polgári jog), Pásztai Géza (munkajog), Román Dezső (római jog, büntetőeljárási jog), Szabó Pál Endre (polgári eljárási jog, nemzetközi magán- és kereskedelmi jog), Takács Lajos (nemzetközi jog).

A Bukarestben megjelenő román nyelvű szakfolyóiratokon kívül, mint amilyen a Justiţia Nouă és a Studii şi Cercetări Juridice, jogi tanulmányokat közöl magyar szerzőktől a Kolozsvári V. Babeş és Bolyai Egyetemek Közleményei Társadalomtudományi Sorozat (1956–57), majd folytatólag, részben magyarul is, a Studia Universitatum Babeş et Bolyai (1958), ill. 1959-től a *Studia Universitatis Babeş–Bolyai.

A jogászképzés és jogalkalmazás sajátságaiból következőleg a jogtudományi munkák legnagyobb részét a romániai magyar jogász-szerzők román nyelven közölték, míg magyar nyelven a 40-es és 50-es években főképpen a jogtudományi sorozatok pótolták a szükségleteket. Ilyenek voltak részben vagy egészükben: az EME Jog-, Közgazdaság- és Társadalomtudományi Szakosztályának Értekezései (1939–45), a *Jogtörténeti és Népi Jogi Tanulmányok (1944–47), a *Jog és Közgazdaságtudományi Értekezések (1946–47) és a *Népbírák Könyvtára (1948–49). Ismeretterjesztő jellegű volt a *Jogi Kis Könyvtár (1956–59).

Hozzájárult az élő magyar jogi nyelv műveléséhez és fejlesztéséhez a Kolozsvári Ítélőtábla mellett az Igazságügyminisztérium irányításával 1948–50-ben működött Jogi Iskola magyar tagozata, élén Linzmayer Károly táblai tanácselnökkel.

Új lendületet kapott a romániai magyar ~ A Román Népköztársaság alkotmánya c. tanulmánygyűjtemény (1957) megjelenésével. A Takács Lajos, Demeter János és Román Dezső szerkesztette munka a Bolyai Tudományegyetem nyolc tanárának jogtudományi írásait közölte az állam társadalmi rendszeréről, a köztársaság jellegéről, az államhatalom és államigazgatás szerveiről, az állampolgárok alapvető jogairól és kötelezettségeiről, valamint a választási rendszerről. Az Előre Kiskönyvtárában látott napvilágot Szepessy Tibor kétkötetes Kis jogi tanácsadó c. munkája (1973). A Kriterion Kézikönyvek sorozatában jelent meg Hegedűs Sándor, Kiss András és Nemes István szerkesztésében a Román–magyar jogi szótár (1978). Kovács Edit Ion Albuval közösen a polgári és örökösödési jog szókincsét felölelő román–magyar kézikönyvet állított össze (Îndrumări de terminologie juridică româno-maghiară. Drept civil, succesiune, 1979), Lupán Ernő a polgári jog általános részének személyekre vonatkozó szakkifejezéseit foglalta hasonló kézikönyvbe (Îndrumar de terminologia juridică româno-maghiară. Drept civil. Partea generală. Persoanele. Kv. 1981).

Középiskolai használatra készült, de általános érdeklődésre tarthatott számot a Románia Szocialista Köztársaság Alkotmánya c. VII. osztályos tankönyv I. Filipescu bukaresti egyetemi tanár és szerzőtársai szerkesztésében, Hadházy Jolán és Vita László fordításában (1977). Számos más, eredetileg románul megjelent jogi ismeretterjesztő munkát is lefordítottak magyar nyelvre, ezekkel kapcsolatban a magyar jogi nyelv helyességéért, tisztaságáért sokat tett Asztalos Sándor, Bíró Lajos és Szabó Pál Endre. A jog gyakorlati alkalmazásában jelentős szerepe van a napilapok jogi szakértőinek, akik az általános ismeretnyújtáson kívül konkrét esetekben is a közönség segítségére vannak.

Kiemelkedő e téren az Előre oldalain Szepessy Tibor, az Igazságban 1960-tól máig Podhradszky László jogi munkatárs tevékenysége. A Román Televízió magyar adásában ismétlődően szerepel a "Paragrafus" c. ciklus, Egeressy László temesvári államügyész jogi ismertető és tanácsadó rovata.

Magyar nyelvű jogi szakmunkákat is forgalomba hozott a *Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó (1953–57).

A magyar jogi nyelv hivatalos elismerését jelenti, hogy az ország *hivatalos közlönye egészében vagy egyes részeiben 1950. nov. 20-tól magyar nyelven is megjelenik, az 1971. évi 468. számú törvényerejű rendelet pedig a néptanácsok kötelességévé tette, hogy azokban a megyékben, ahol nemzetiségek élnek, ezek nyelvén is ismertessék az állampolgárok jogait és kötelességeit.

(Cs. B.)

Mikó Imre: Jogász a közéletben; Lőrincz László: A Kovászna megyei jogszociológiai felmérés tanulságai; Csákány Béla: Jogi szaknyelv – jogi köznyelv; Kiss András: Románmagyar jogi szótár; Balogh András: Törvényesség az államigazgatásban; Nemes István: Jogi oktatásunk múltja az egyetem létrehozásáig; Podhradszky László: Jogi tanácsadás két kolozsvári lapban. Jogtudományi cikkgyűjtemény, Korunk 1972/10. – Király Ernő: Nemzetiségi jog – nemzeti tulajdon. Jogtudományi Közlöny, Bp. 1983/1.


Jogi Zsebkönyvek – Nagyváradon a 20-as évek elején indult jogi ismeretterjesztő és törvénymagyarázó sorozat. Csak 2. kötete ismeretes, Czeglédy Miklós két társszerzővel, Bárdos Imrével és J. Predoviciuval közösen szerkesztett munkája: Az agrárreform törvény végrehajtási rendelete Erdély-, Bánát-, Körös-völgy- és Máramarosra vonatkozólag (Nv. 1921).


Jogtörténeti és Népi Jogi Tanulmányok – sorozat Bónis György szerkesztésében Kolozsvárt, a következő két tanulmány jelent meg benne: 1. Tárkány Szűcs Ernő: Mártély népi jogélete (1944); 2. Bónis György–Valentiny Antal: Jacobinus János erdélyi kancellár formuláskönyve. 1602. Klny. a Kelemen Lajos születésnapjára Szabó T. Attila szerkesztésében készült, csak önálló füzetek alakjában megjelent tanulmánygyűjteményből (Kv. 1947).


Jókai Mór emlékezete – A magyar irodalom XIX. századi nagyjai közül – nem számítva az Erdélyben születetteket – Petőfi mellett a legszorosabb és legsokrétűbb Jókai kapcsolódása Erdélyhez, tájaihoz, az itt élő népek múltjához-jelenéhez. Szerepet játszottak ebben családi kötelékei (feleségének, Laborfalvi Rózának atyafiai éltek Háromszéken) és a 48-as nemzedék erdélyi nagyjaihoz fűződő ifjúkori személyes barátsága, de azok az elbeszélései, regényei is, amelyekben témáért mindjárt a szabadságharc leverése után Erdély közelebbi és távolabbi múltja felé fordult (Forradalmi és csataképek c. kötetének novellái, Erdély aranykora c. regénye). A kölcsönös vonzalmat 1853-tól az író erdélyi útjai mélyítették tovább és telítették a személyes kapcsolat élményével, ugyanakkor a közvetlen tapasztalatok új regények, elbeszélések ihletforrásai lettek. Jókai erdélyi olvasói – akik között már igen korai fordítások révén a román és német olvasók is ott voltak – az idők folyamán számos tanújelét adták ragaszkodásuknak: gyakran kapott meghívást fontos irodalmi-művelődési eseményekre (a kolozsvári, aradi, temesvári színház jubileumaira, ill. ünnepélyes megnyitására, a Mátyás király kolozsvári szülőházán 1889-ben elhelyezett emléktábla avatására, Fadrusz János Mátyás-szobrának leleplezésére 1902-ben), s ezeknek az alkalmaknak a fényét nemegyszer az ő színpadi művei, az ünnepi alkalmakra írott prológjai, költeményei is emelték. E sokrétű és mély kapcsolat kifejezése volt, hogy ötvenéves írói jubileuma alkalmából többek között Temesvár, Nagyvárad, Kézdivásárhely, Máramarossziget is díszpolgárává avatta az írót, s hogy már életében, de halála után is gazdag – és nemegyszer irodalomtörténeti szempontból is értékes – irodalom született élete és művei körül.

Az egymást követő erdélyi utakat (1853-ban Belső-Erdélyt és a Székelyföldet, 1858-ban Arad-Hegyalját és a Mócvidéket, 1876-ban Torda környékét, Torockót és a Szamos völgyét járta be; 1871-ben, 1885-ben és 1902-ben Kolozsvárra, 1881-ben és 1884-ben mint országgyűlési képviselő Sepsiszentgyörgyre és környékére, 1885-ben Temesvárra, 1890-ben Aradra, 1902-ben Nagyváradra látogatott) a korabeli sajtó híradásaiból, kortársak későbbi visszaemlékezéseiből és az irodalomtörténészek búvárlataiból követhetjük nyomon, s a különböző közlemények és későbbi összegezések nemegyszer az erdélyi élményekben gyökerező művek keletkezéstörténetéhez is értékes adalékokkal szolgálnak.

Az 1894-es Jókai-jubileum után az első alkalom, amikor már a romániai magyar irodalom szembenézett szellemi örökségével, születésének 1925-ös centenáriuma volt. Az impozáns évforduló eseményei között önálló kötetek, ünnepi lap- és folyóiratszámok, országos és helyi ünnepségek, tanulmányok, cikkek, ünnepi versek sokasága szerepelt.

Az önálló kötetek sorát a Magyar Nép Könyvtára c. sorozatban Kristóf György kötete (Bokréta a legnagyobb magyar elbeszélő, Jókai Mór műveiből. Kv. 1924) nyitotta meg, amelyben a szerkesztő rövid előszava után 6 novella és 14 anekdota jelent meg. Ez a kiadás azonban több mint negyedszázadig az utolsó is volt, mert a szerzői jog akkori tulajdonosa, a Révai Testvérek Rt. pert indított a kiadó, a Minerva Rt. ellen, s ettől csak a sajtó nyomására állott el. (Egy másik, e sorozatban ugyanabban az évben megjelent Históriás könyvecske c. kötet, benne egy Jókai-novellával, úgy látszik, elkerülte a jogaira féltékeny kiadó figyelmét.)

Több önálló kötet ismertette meg a romániai olvasót Jókaival és művével: Kristóf György Jókai Mór élete és művei (Kv. 1925) és Nagy Sándor Jókai (Brassó 1925) c. könyve az író életútját és alkotói pályájának összefoglalását nyújtotta. Ugyancsak összképre törekedett a terjedelmi korlátok ellenére Borbély István (Jókai emlékezete. Kv. 1925) és Csergő Tamás (Jókai-emlékbeszéd. Mv. 1925) is, valamint Kristóf György, aki könyvének román nyelvű változatát is elkészítette (Mauriciu Jókai. Kv. 1925; függelékül néhány Jókai-novellával, Bitay Árpád fordításában). Mindezeknek inkább a népszerűsítés szempontjából volt jelentőségük; irodalomtörténeti vonatkozásban viszont azok a művek bizonyultak időtállóbbaknak, amelyek az író erdélyi kapcsolatait, az erdélyi utak történetét tárták fel. Kristóf György kötete (Jókai napjai Erdélyben. Kv. 1925) gazdag korabeli sajtóanyagot felhasználva s Jókainak első erdélyi útjairól készített naplójegyzeteit, rajzait is újraközölve adott részleteiben is pontos és megbízható képet az író erdélyi kötődésének eseménytörténetéről. Tabéry Géza és Incze Ernő díszes kiállítású albuma (Jókai Erdélyben. Kv. 1925) Karácsonyi János és Kelemen Lajos történelmi tanulmányait, Tabéry Géza, Spectator, Szentimrei Jenő és Osztie Andor, Fogarasi Albert és Gyalui Farkas kortárs-visszaemlékezéseket is megszólaltató esszéit, Medgyes Lajos és Reményik Sándor verseit közli, valamint Jókai 1853-as, 1858-as és 1876-os erdélyi úti jegyzeteit és Ady Endre Jókai Nagyváradon c. cikkét gazdag kép- és reprodukcióanyag kíséretében. (Ezt a könyvet és főként annak néhány közleményét a megjelenés után élénk sajtóvita kísérte; lásd Rajka László, Tabéry Géza és György Lajos cikkeit a Pásztortűz 1926-os évfolyamában.)

Sajátos terméke volt az évfordulónak S. Nagy László Jókai szerelmei (Kv. 1925) c. novelláskötete. Önálló füzetben jelent meg Incze Gábor A mi barátfalvi lévitánk (Debrecen 1925) c. tanulmánya is.

A Jókai-centenárium sajtója szinte áttekinthetetlenül gazdag. A legnagyobb napilapok (Ellenzék, Keleti Újság, Temesvári Hírlap), a vidéki sajtóorgánumok (a tordai Aranyosvidéktől a székelyudvarhelyi Székely Közéletig), az irodalmi és művelődési lapok (Erdélyi Irodalmi Szemle, A Hírnök, Magyar Nép, Vasárnap, Pásztortűz, Unitárius Értesítő), sőt egyéb folyóiratok, így a Magyar Kisebbség, sőt még a Cipészek Szaklapja is gazdag tartalmú ünnepi számokkal járultak hozzá a centenárium fényének emeléséhez. Amint az egész év Jókai-irodalmát összefoglaló cikkében Csűry Bálint írta: "Jókai szeretettel ölelte magához az ő egész magyar népét, de különös vonzalommal szerette Erdély magyarságát, a székelyt az ő századok kifejtette nagy erényeivel, tehetségeivel és hibáival együtt. A közönség e szeretetet hasonlóval viszonozta. Életében az emberért is lelkesült, ám szeretetét a Jókai halála óta eltelt pár évtized sem csökkentette."

A "legnagyobb magyar mesélő" művének időszerűségét a centenáriumi méltatások fejezték ki legközvetlenebbül. Az Ellenzékben Jancsó Béla, Kovács Dezső, Kuncz Aladár (1925/37), Áprily Lajos (1925/40) és Makkai Sándor (1925/133) idézte művének maradandóságát. Kuncz a kora reformkori magyar irodalmiságból csodaként kirobbanó elbeszélőművészről szólott, aki "a magyar léleknek és a prózai írásművészetnek annyi jellegzetessé vált elemét zárta be műveibe, hivatásunkat és sorsunkat annyi oldaláról tükrözte [...], hogy mentől távolabb kerülünk tőle, annál inkább vissza kell térnünk hozzá, mint a franciáknak Voltaire-hez, a németeknek Goethéhez, s merítenünk kell zsenijének kiapadhatatlan forrásaiból". Kovács Dezső Gyulai kifogásaival szemben Jókai népmesei kötődésében találta meg művészetének kulcsát, regényszerkesztése "lazaságainak", hősei "emberfelettiségének" magyarázatát. Jancsó Béla a főhősök sokszor szertelen idealizáltságával szemben a regényeiben található magyar típusok végtelen sokaságára hívta fel a figyelmet, hiszen ezek nemcsak élnek, hanem tovább élnek az időben. Áprily Lajos az író elképzelt alakjainak az olvasók jellemfejlődésére gyakorolt rendkívüli hatásáról szólt, míg Makkai Sándor az irodalom nemzeti és egyetemes hivatása közötti ellentmondás feloldódását hangsúlyozta művészetében, majd ezt írta: "Jókai mutatta meg a világnak, hogy a magyar az a nemzet, amelyet igazságosan csak álmaiból lehet megítélni, csak a képzeletének világában lehet megtalálni, s lelke rejtett mélységeiben lehet megszeretni. Hogy nem az méri a nemességet, amit megvalósított [...], hanem az, amit akar, s amit történelmi sorsa tőle megtagadott."

A Keleti Újságban (1925/47) Dózsa Endre Jókai három rózsája címmel idézte az író emlékét, az akkor Kolozsváron élő Ignotus pedig a valóság és álom ellentmondásaira, ill. ez ellentmondás feloldódására mutatott rá Jókai művészetében. "Jókai – írta – szentül hitte, hogy amit ő gondol, az úgy is van, s ha a valóság másmilyen, annál rosszabb a valóságra nézve. Ez [...] Jókai örök hatásának titkát érinti. Tudniillik hit nélkül nincsen hatás, mint ahogy meggyőződés sincs."

Az aradi Vasárnapban Spectator Jókai művében "az elmúlt század mámoros bőkezűségének" példáját emelte ki. Nem tagadta, hogy ez a bőkezűség áldozatokkal is járt a minőség rovására. Mi, mai ünneplők azonban – írta – "újra fölfedezzük Jókait, mert szükségünk van habzó életerejének viharos érintésére, idealizmusának és emberszeretetének forró tanúságaira..." (1925/4). Ugyancsak emlékező írás olvasható az Erdélyi Irodalmi Szemlében Balázs András (1925/3), A Hírnökben Rass Károly (1925/4), a Magyar Kisebbségben Kardhordó Károly (1925. 650–651.), a Temesvári Hírlapban Draskóczy Ilma (1925/40), a Pásztortűzben Grandpierre Emil és Gyalui Farkas (1925/61), a Vasárnapban Prohászka László (1925/4) tollából.

Versben – a költőt egykor köszöntő kortársak (Petőfi, Medgyes Lajos, Szabó Jenő, Szász Gerő, Komócsy József) után – a későbbi nemzedékek romániai magyar költői is letették koszorúikat: Reményik Sándor Tatrangi Dávid apja (Ellenzék 1925/37), Hajnal László Jókai (Keleti Újság 1925/39) c. költeményei mellett az Ellenzék Mécs László, A Hírnök P. Jánossy Béla, a Pásztortűz Bakkay Béla, Bodor Aladár, Szávay Gyula, Tamás Lajos ünnepi verseit közli; az EIT 1925. március 22-i ünnepi ülésén Krüzselyi Erzsébet költeménye szerepel. Tabéry Géza Fiam születik címmel írt jelenetet a centenáriumra (Nemzeti Újság, Bp. 1925. febr. 22.), s az Ellenzék Krúdy Gyula A bujdosó Jókai c. regényes leírását is közölte a szabadságharc leverése utáni hónapokból (1925/37).

Az évfordulóra megjelent irodalmi tanulmányok közül a legtöbb Jókai egy-egy művével foglalkozott behatóbban. Az Erdély aranykoráról Bitay Árpád (Ellenzék 1925/1), az Egy magyar nábobról Borbély István (Erdélyi Irodalmi Szemle 1925/3), az Egy az Istenről Józan Miklós (Unitárius Értesítő 1925/2), a Trenk Frigyesről az Ellenzék egy L. aláírású cikke (1925/1), az Erdély aranykora és a Törökvilág Magyarországon forrásairól Gyalui Farkas (Pásztortűz 1925. 74–75.) írt; a románság ábrázolását Jókai műveiben Kristóf György vizsgálta (Jókai-monográfiájának ez az önálló fejezete előzőleg a Keleti Újság 1925. jan. 11-i és jún. 9, 11-i számaiban jelent meg); az író viszonyát az unitarizmushoz, ill. a vallásos hithez általában Kozma Flóra (Unitárius Értesítő 1925/3) és Mayer Ker. János (Vasárnap 1925/4) vizsgálta; a színpadhoz fűződő kapcsolatairól és drámáiról Janovics Jenő közölt tanulmányt (Keleti Újság 1925/40), ugyanakkor az Ellenzékben T. G. azt az epizódot elevenítette fel, amikor Jókai a kolozsvári magyar színház igazgatói székébe pályázott (1925/168). Többen foglalkoztak az ünnepi számokban Jókai és kortársai viszonyával: Boros György Jókai és Brassai Sámuel, Bertha Nándor Jókai és Petőfi, Papp Ferenc Jókai és Gyulai viszonyáról írt, míg Bérczy Lajos a Vasárnapban Móricz Zsigmond állítólagos Jókai elleni "támadása" kapcsán "lekicsinylő ellenszenve" miatt marasztalta el az író-utódot (1925/4).

A könyvtárnyi Jókai-irodalomban ezek az írások nemcsak a Jókai-műnek, hanem legalább annyira a romániai magyar irodalomban akkoriban uralkodó irodalmi nézeteknek, ideológiai árnyalatoknak a megismeréséhez viszik közelebb a mai olvasót. A Jókai-kutatás szempontjából is irodalomtörténeti forrásértéke van viszont azoknak az írásoknak, amelyek az akkor még élő kortársakat, szemtanúkat szólaltatták meg, s egyik-másik erdélyi út epizódjaira vonatkozólag örökítettek meg egyébként feledésre ítélt adalékokat. S. Nagy László például Jókai utolsó nagyváradi látogatásáról és Adyval való találkozásáról írt (Ellenzék 1925/14), Magyarosy Zoltán (Aranyosvidék 1925. febr. 7.), Szentimrei Jenő és Várady Aurél (Ellenzék 1925/20, 26) tordai látogatásainak epizódjait elevenítette fel, Gyalui Farkas a kolozsvári tartózkodások eseménykrónikáját foglalta össze egész sorozatban (Keleti Újság 1925/34–43). Osztie Andor a temesvári színház megnyitásának és Jókai akkori látogatásának napjait idézte (Temesvári Hírlap 1925/40). Ugyancsak a Temesvári Hírlap (1925. jan. 18.) közölte Jókainak Vörösmarty sírjánál c. cikkét és Majthényi Flórához 1853-ban írott ismeretlen levelét. Végül gazdag tudósítás- és híranyagot tartalmaztak a lapok a centenáriumi Jókai-ünnepségek eseményeiről, azokról a megnyilvánulásokról, amelyek ékesen tanúskodtak nemcsak magyar, hanem román és német olvasóinak, a hazai román és német sajtónak a tisztelgéséről is.

A centenárium elmúltával számbelileg lényegesen csökkent, ugyanakkor azonban elmélyültebbé vált a romániai magyar Jókai-irodalom. E tanulmányok, sőt önálló munkák szerzői közül három név emelkedik ki: Rajka Lászlóé, György Lajosé és Kristóf Györgyé. A korán elhunyt kitűnő filológus, Rajka László 1931-ben az EME szakosztályülésén a Törökvilág Magyarországon c. regényt vetette össze két fő forrásával, Cserei Mihály és Bethlen János emlékiratával (Erdélyi Múzeum 1931. 14–34.); majd egy év múlva az Erdélyi Katolikus Akadémián tartott felolvasást az Egy hírhedett kalandor... forrásairól (Kv. 1932), s forrásvizsgálata nyomán az író alakító képzeletének működési módjáról; 1934-ben A Névtelen vár hőseiről közölt tanulmányt (Vásárnap 1934/25); majd több Jókai-regény ismeretlen forrásait elemezte és vitt közelebb általuk az író alkotói módszerének ismeretéhez (Jókai és a Rajnai Antikvárius. Erdélyi Múzeum 1935. 383–88.; Jókai és a Pitaval. Irodalomtörténeti Közlemények, Bp. 1936. 52–64.); s Kristóf könyve után is hozott újat Jókai román tárgyú novelláiról ugyanott közölt átfogó elemző tanulmányában (1935. 107–121.).

György Lajos eredményei a Jókai-kutatás terén nagy témájához, a magyar anekdota összehasonlító irodalomtörténeti tanulmányozásához kapcsolódnak. A magyar anekdota története és egyetemes kapcsolatai c. művében (Bp. 1934) e vizsgálódásainak mintegy konklúziójaként állapítja meg: "...a magyar anekdota fejlődésének legfontosabb mozzanatait – magyarrá formálódását, az eredeti vonások megizmosodását – szintén az ő [Jókai] munkásságának irodalomtörténeti jelentőségű érdemei közé kell számítanunk." Szövegfilológiai szempontból értékes György Lajos könyvének második része is, amelyben nem kevesebb, mint 70 Jókainál előforduló anekdota forrásait és egyetemes párhuzamait veszi számba. Az anekdota-témakörhöz kapcsolódik György Lajosnak A magyar nábob c. tanulmánya is (ETF 120. Kv. 1940), amely a regényben fontos szerepet játszó Józsa Gyuri anekdotakörrel foglalkozik.

Kristóf György munkásságában az 1925-ös centenárium után is találunk Jókai művével kapcsolatos cikkeket, tanulmányokat. Három jellemzés (Kv 1926) c. kötetében újraközli Jókai lelke c. korábbi tanulmányát, majd a Szegény gazdagok tárgytörténetéhez szolgáltat újabb adalékokat (Meghalt az utolsó Nopcsa. Keleti Újság 1937/180).

Alkalmakhoz kötött jellegük ellenére is figyelmet érdemelnek a Cigánybárónak a kolozsvári Román Operában történt bemutatójáról (Keleti Újság 1932/41), a Szegény gazdagok román fordításának megjelenésekor (Keleti Újság 1933. máj. 14.), valamint az Erdély aranykora színpadra állításakor (Irodalomtörténet, Bp. 1938. 41–42.) írott cikkei. A Jókai-témák még a 40-es években is visszatérnek Kristóf munkásságában: 1943-ban megjelent Királyhágón inneni írók Erdélyben c. kötetében újra összefoglalja Jókai erdélyi kapcsolataira vonatkozó korábbi kutatásainak eredményeit, a II. világháború után pedig a Szabadság a hó alatt c. orosz tárgyú regényről közöl tanulmányt (Világosság 1945. márc. 4.)

Mindezek mellett a teljesség kedvéért Borbély Istvánnak A kőszívű ember fiairól írott, önálló füzetben (Kv. 1926) is megjelent előadását, Szabó Istvánnak a Szegény gazdagok második román fordításáról írott szemlecikkét (Erdélyi Helikon 1939. 293–94.) és Pellion Ervinnek Jókai népszínművei és társadalmi drámái c. tanulmányát (Kristóf-emlékkönyv. Kv. 1939) kell megemlítenünk.

E számát tekintve gazdag, bár értékét és jellegét illetően eléggé egyenetlen Jókai-irodalom futólagos végigtekintése is igazolja Tavaszy Sándornak az EME Bölcsészeti Szakosztályában Jókai születése 110. évfordulóján elhangzott szavait: "A Jókai költészete olyan kincse a magyar nemzeti kultúrának, akkora szellemi értéke a mi magyar életünknek, hogy helyénvaló megragadni minden alkalmat, amikor emlékezetét felújíthatjuk és az emlékezés misztikus elmélyülésében áldozhatunk az ő halhatatlan szellemének" (Erdélyi Múzeum 1935. 105.).

Az "emlékezet felújításának" következő alkalma, Jókai halálának fél évszázados évfordulója 1954-ben már a romániai magyar irodalom új korszakára esett. Legjelentősebb eseménye megújult könyvkiadásunkhoz fűződik: ugyanis a szerzői jog felszabadulásával ekkor kezdődik meg a Jókai-művek sorozatos kiadása és hódítása a romániai magyar olvasók tömegeiben. A szerény kezdet az évfordulót követő évben A janicsárok végnapjai (az Ifjúsági Könyvkiadó gondozta Tanulók Könyvtára sorozatban, Szemlér Ferenc előszavával), valamint a Sárga rózsa és egy füzetnyi novella A kalmár és családja címmel (az ÁIMK Kincses Könyvtár sorozatában), majd a Magyar Klasszikusok címmel indított sorozatban az És mégis mozog a föld (Kv. 1956), A kőszívű ember fiai (Mv. 1957) és a Szegény gazdagok (1958), s ezekhez csatlakozott még az 1954–1957-es években a román–magyar közös könyvkiadási egyezmény alapján a budapesti Szépirodalmi Könyvkiadó Magyar Klasszikusok, ill. Jókai-sorozatának jó néhány kötete (Rab Ráby, És mégis mozog a föld, Elbeszélések I–III., Mire megvénülünk, Szerelem bolondjai). A következő évtizedek Jókai valóságos hódításának évtizedei voltak: 1955 és 1983 között csak hazai kiadásban 13 regénye, 5 kötetnyi elbeszélése és egy szöveggyűjteménye (Jókai természettudománya címmel a Téka-sorozatban, Veress Zoltán összeállításában) jelent meg, összesen 33 kiadásban, több mint 800 000 példányban: Az aranyember, A kőszívű ember fiai és a Rab Ráby három-három, a Sárga rózsa és az És mégis mozog a föld, a Szegény gazdagok, a Fekete gyémántok két-két, az Egy magyar nábob, a Kárpáthy Zoltán, A janicsárok végnapjai, Az új földesúr, A lőcsei fehér asszony, A kiskirályok egy-egy kiadásban.

Az 1954-es évfordulóra megjelent Jókai-tanulmányok már az új, marxista irodalomszemlélet jegyében értékelték újra Jókai életművét. Az Utunkban (1954/19) Antal Árpád bevezetőül – Jókai és a fiatal Ady nagyváradi találkozását felelevenítve – annak a Jókainak az emlékét idézi, "aki az elsők között volt Petőfi oldalán a negyvennyolcas márciusi forradalomban. Azt a Jókait, aki Világos után nemzedékeket tanított meg műveivel 1848 nagyságára, aki a Habsburg-ellenes nemzeti ellenállás szellemét élesztgette mint író, szerkesztő és politikus." A továbbiakban részletesen foglalkozik a nemzeti ellenállást erősítő (de nemesi hőseit eszményítő) regényeivel, rámutat a dolgozó nép köréből való hőseinek példamutató hűségére a szabadságharc eszméjéhez; bemutatja azokat a regényeket, amelyek már a magyar kapitalizmus kialakulásának folyamatában fogantak, s kitér "kispolgári utópista" elképzeléseire az új társadalmi rendszer ellentmondásainak kiküszöbölését illetően. A pálya utolsó szakaszát az uralkodó rendszerrel való megalkuvás időszakának értékeli, de épp ezzel szemben kiemelten foglalkozik a Rab Rábyval, A kiskirályokkal és a Sárga rózsával. Végül felidézi román és orosz tárgyú regényeit, amelyekben "az együttélő és szabadságszerető népek testvéri összefogásának az ügyét szolgálta. Olyan hagyománya ez irodalmunknak – mutat rá befejezésül –, amely ma is jelentős segítség harcainkban."

Az Igaz Szóban Dávid Gyula Jókai pályaképének egészét "a népellenes burzsoá-földesúri irodalomtörténetírással" polemizálva áttekintő bevezető után, Mikszáth értékeléséből kiindulva, részletesen elemzi a Rab Ráby c. regényt, amelyben az író nemzet és haladás dilemmájára ad pozitív feleletet, s amelyben "az eddigieknél sokkal átfogóbb társadalombírálat [...], a realista elemek térhódítása a legteljesebben [...] jelentkezik". A jelzett konfliktus feloldását lényegében a regény cselekményén kívül látja, amikor megállapítja: "Ráby az uralkodóházzal összefogott nemesi reakció elől egyetlen helyen talál menekülést, a forradalmi Párizsban. És itt, bár csak közvetve, de felvillan a dilemma megoldása is, hisz a francia forradalom úgy valósította meg a szabadság jelszavát, hogy ugyanakkor nem kellett feláldoznia érte a francia nép nemzeti függetlenségét" (Jókai Mór és a Rab Ráby. Igaz Szó 1954/3–4).

Az 1954-es évfordulót követő több mint két évtized romániai magyar irodalmában számos jele van annak, hogy Jókai műve egyre mélyebben hatol be a köztudatba. Regényeinek egymást követő megjelenése az irodalomtörténeti értékelés elmélyítésére is alkalom, különösen az Ifjúsági Könyvkiadó, majd a Dacia gondozásában megjelenő Tanulók Könyvtára köteteiben, amelyek az időközben elkészült középiskolai magyar irodalom tankönyvek (Antal Árpád és Kocziány László X. osztályos tankönyve 1973-ban, Kozma Dezső IX. és XI. osztályos tankönyvei 1978-ban, ill. 1980-ban) ismeretanyagának elmélyítéséül egy-egy Jókai-regény sokoldalú, nemegyszer modern szempontú elemzésére is vállalkoztak. A középiskolai oktatáshoz kapcsolódott az Utunk Olvassuk együtt c. rovata is, amelyben 1971 januárjában Kocsis István ír Jókai romantikájáról, vitába szállva azzal, hogy "divattá vált elnézően, mosolyogva legyinteni, ha Jókai életműve szóba kerül", e romantika két lényeges pozitív vonását emeli ki: optimista kicsengését és társadalmi feladatot vállaló mítoszteremtését.

Marosi Barna riportjai ugyanakkor a Jókai-mű elterjedtségének más dimenzióit tárják fel: ő ugyanis útitársául választja az erdélyi tájak rajongóját Kalandozások Jókaival Erdélyben címmel közölt kétrészes riportjában (Előre 1955. aug. 2, 4.), majd Megbolygatott világ c. kötetének (1974) aldunai és mócvidéki riportjai keretében idézi fel a nagy magyar mesélő százegynéhány évvel korábbi élménybeszámolóit.

Figyelmet érdemlő tárgytörténeti anyaggal gazdagodik ezekben az években a Jókai-szakirodalom is: Gyallay Domokos (Irodalomtörténet, Bp. 1958), Jakó Zsigmond (Korunk 1974/12, 1975/3) és Mikó Imre (Korunk 1975/1–2) az Egy az Isten hátteréül szolgáló Torockóról, a legendáról, ill. a regény mintájául szolgáló Zsakó családról közöl tanulmányt, Vita Zsigmond Az utolsó csatár c. novella (A Hét 1973/35) és A nagyenyedi két fűzfa (Új Élet 1979/4) által feldolgozott eseményeket kutatja fel (e két utóbbi újraközölve a szerző Művelődés és népszolgálat c. kötetében, Buk. 1983); Ficzay Dénes Jókai és Arad városa kapcsolatának ismeretlen dokumentumait tette hozzáférhetővé (Irodalomtörténeti Közlemények, Bp. 1961. 445–46.). S ugyanakkor a Jókai-mű erdélyi vonatkozásainak átfogó számbavételére is sor kerül Dávid Gyula Jókai-könyvében (Kv.. 1971), amelynek közelebbi tárgyát alcíme írja körül: "Emberek, tájak, élmények Jókai erdélyi tárgyú műveiben".

Ilyen közjátékok előzik meg Jókai Mór születésének 150. évfordulóját. Ekkor, 1975-ben jelenik meg Vita Zsigmond Jókai Erdélyben c. könyve, Böjthe Jolán szöveggondozói közreműködésével és Marx József fotóművész közel 250 fényképfelvételével. A szerző Jókai erdélyi tárgyú műveiből és az erdélyi utak során írott feljegyzéseiből vett szövegekre épít, s adatokban gazdagon, de ugyanakkor színesen, élményszerűen eleveníti fel az író 1853–1902 közötti erdélyi útjainak eseményeit, szereplőit, magát a kort, amely Jókai és az erdélyi tájak, emberek egymásra találását meghatározta. A hangulat maradéktalan újrateremtésében a jól kiválasztott Jókai-idézetek és Vita Zsigmond összekötő szövegként alkalmazott tanulmánya mellett nagy szerepe van a fényképanyagnak, amelynek egy része korabeli fotódokumentum, reprodukció, más része az egykori táj- és emberélményt maradéktalanul felidéző művészfotó.

Az 1975-ös évfordulóra az irodalmi sajtóban megjelent tanulmányok, esszék, dokumentumok, a számos városban megrendezett megemlékező ünnepségek, előadássorozatok, tudományos ülésszakok a Jókai-mű változatlan közönségvonzását bizonyították. A Korunkban (1975/1–2) Veress Zoltán Jókai eszmei koordinátarendszere címmel a szabadság-, egyenlőség- és testvériség-eszme, valamint a békességóhajtás jelentkezését vizsgálta Jókai művében, egy másik tanulmányában pedig (Egy klasszikus műhelytitkai. A Hét 1975/21–39) Gyulai egykori bírálatára visszatérve tesz a mű esztétikumának kulcsát felmutató megállapítást: "Jókai semmiféle előregyártott köntösbe nem fér bele [...] Jókai egy modern világról – mármint a XIX. századról – s a benne élő emberről, olykor az általa szemlélt történelemről, olykor az általa remélt jövőről mesél művelt, tudománnyal és publicisztikával megfejelt regényes népmeséket. Minden, amit legnagyobb kritikusa száz éve felrótt neki, s amit azóta tollról tollra hagyományoznak, árnyalnak és szelídítenek a filológusok, tökéletesen igaz, épp csak annyit kell észrevenni még, hogy mindez nem egy átlagos író gyengesége, hanem egy önmaga teremtette műfaj törvénye."

A Jókai-mű maradandóságának titka izgatja az évfordulót idéző más szerzőket is: Dávid Gyula, aki az év szeptemberében Veress Zoltánnal együtt a Magyar Irodalomtörténeti Társaság meghívására a balatonfüredi Jókai-napok előadói sorában is szerepel, az időben változó eszmények örök állandóságát emeli ki: "Romantikusként is kora valóságát fejezte ki [...] Hőseinek társadalmi helyzete [...] együtt változott a több mint fél évszázados írói pályájával egybeeső korszak történelmi-társadalmi változásaival. De miközben új és új hősökben öltött testet az eszmény, lényege ugyanaz maradt: a hősök mindegyike emberséget, közösség iránti felelősséget, jövőbe vetett hitet sugárzott" (Utunk 1975/11). Bernád Ágoston úgy látja, hogy Jókai "hőskölteményekre emlékeztető regényeposzaiban a koráról ír, a koráról vall. Még akkor is, ha a közelmúlt, a jelen vagy a jövő valóságát választja témájául. Ezek a nagy regények szinte ciklussá szerveződnek, egy magyar Comédie Humaine-né, s a felvilágosodástól és reformkortól a forradalmakon át egy nemzeti kapitalizmus utópiájáig, a távoli jövőig nyúlnak" (A Hét 1975/8). Sombori Sándor az író erdélyi élményei és Erdélyhez való kötődése oldaláról közelíti meg a mű maradandóságát: "A tájélményt költői szárnyalású, tündöklő leírásokban adta vissza. A múltat színesen, vonzóan, néha idealizálva, mindenkor pozitív viszonyulással ábrázolta. Erdély sokféle népét általában meleg rokonszenvvel, együttérzéssel, megértéssel, gondjaik-bajaik iránt nagy fogékonysággal rajzolta" (Művelődés 1975/2). Gergely Gergely szerint a "Jókai-varázslat" "...Jókai határtalan életszeretetéből, életcsodálatából fakad. Az embert, az egész alkotott világot mindig csodálattal eltelve vizsgálja és a saját felfedező izgalmait is átsugározza olvasóira. Magával ragadó a felfokozott életérzés, az intenzív életvágy, a tevékenység bűvölete, egyszóval mindaz, amiért embernek lenni érdemes" (Utunk 1975/14). Gergely Géza viszont így látja a Jókai-mű közönséghatását: "Könyvei gyermekkorunktól halálunkig kísérnek bennünket. És amennyivel többet tudunk meg a minket környező világból és amennyivel racionálisabb korban élünk, annyival jobban vágyódunk a romantika iránt, térünk vissza őhozzá és olvassuk el ismét egy-egy munkáját" (Új Élet 1975/4). Végül Vita Zsigmond Jókai erdélyi útjait és élményvilágát felelevenítő könyve következtetéseit fogalmazza meg az Igaz Szóban (1975/2) és az Új Életben (1975/4), Jókainak a nők egyenjogúságáról vallott nézeteit foglalja össze a Dolgozó Nőben (1975/8), s az írónak Kriza Jánossal való kapcsolatát eleveníti fel már az évforduló után (Utunk 1976/36). Az évforduló romániai magyar Jókai-irodalmából tárgytörténeti vonatkozásban figyelmet érdemel még a Jókai temesvári és bánsági kapcsolatait és utóéletét felelevenítő Szekernyés János ismeretlen adalékokban gazdag írása (A Hét 1975/8).

Jókai erdélyi kapcsolatainak alakulásában jelentékeny szerepe volt felesége, Laborfalvi Róza színésznői pályája révén az erdélyi magyar színházakkal (főképp a kolozsvárival) való kapcsolatainak. A szigetvári vértanúk 1860. okt. 28-i előadásától kezdve a kolozsvári magyar színházban összesen 21 Jókai-színmű vagy Jókai-mű színpadi változata került bemutatásra: Milton (1876), Hős Pálffy (1878), Az arany ember (1885), Fekete gyémántok (1885), Cigánybáró (1886), A bolondok grófja (1889), Melyiket a kilenc közül? (1890), Könyves Kálmán (1892), A gazdag szegények (1893), Keresd a szívet (1897), Fekete vér (1899), Manlius Sinister (1904), Egy magyar nábob (1918), Kárpáthy Zoltán (1918), A kőszívű ember fiai (Hevesi Sándor átdolgozása, 1918), Szegény gazdagok (1925); 1894. jan. 1–7. között jubileumi Jókai-ciklus keretében hét Jókai-művet mutatott be Ditrói Mór igazgató, közöttük a Szép Mikhál és a Dózsa György első ízben szólalt meg a kolozsvári színpadon.

A két világháború között különben, főképp a 20-as években, állandóan műsoron szerepelt Az arany ember (15 előadás) és a Cigánybáró (17 előadás; 1932től a román zenés színházak repertoárdarabja is), s több alkalommal is előadásra, felújításra került az Egy magyar nábob (3 előadás), a Kárpáthy Zoltán (6 előadás), a Fekete gyémántok (6 előadás), a Kőszívű ember fiai (Hevesi Sándor két estét betöltő változata, 2 előadás) és a Szegény gazdagok (2 előadás). Ünnepi drámaciklust szervezett a kolozsvári magyar színház az 1925-ös centenárium alkalmából is, amikor febr. 18–20. között, három egymást követő estén bemutatásra került az Egy magyar nábob, a Kárpáthy Zoltán és Az arany ember. A világháborút követő időszak első kolozsvári Jókai-előadása az 1949–50-es évadban a Cigánybáró volt, 1956-ban a Kőszívű ember fiai került színre Földes Mihály színpadi változatában, majd 1966-ban ugyanez a mű Dehel Gábor és Márton János átdolgozásában. Az 1975-ös Jókai-évfordulóra tűzte műsorára az Állami Magyar Színház Kolozsvárt Méhes György színpadi változatában A nagyenyedi két fűzfa bemutatását, míg az Állami Magyar Opera Hary Béla zenéjével, Oleg Danovschi koreográfiájával a Sárga rózsa c. balettet mutatta be.

Az ország többi magyar színházának Jókai-bemutatóira vonatkozólag adataink sokkal szórványosabbak: a temesvári magyar színház 1885-ben Jókai prológjával nyitotta meg kapuit, majd bemutatta és évtizedeken át műsoron tartotta a Fekete gyémántokat és Az arany embert (ez utóbbiban 1901-ben Jókai második felesége, Nagy Bella is fellépett). Ugyancsak Jókai szövegével, majd Az arany emberrel és a Cigánybáróval kezdte első, 1892–93-as évadát az aradi magyar színház is. Oravicai Báródi Károly társulata rendezett századfordulói Jókai-ciklust, míg Sepsiszentgyörgyön 1894-ben műkedvelők élőképekben mutatták be A szigetvári vértanúkat. Nagyváradon 1852–1918 között összesen 17 Jókai-színmű és színpadi átdolgozás bemutatójának tapsolhatott a közönség.

Az 1950–51-es évadban a Cigánybáró, 1981-ben pedig a Hevesi Sándor által színpadra alkalmazott Új földesúr aratott közönségsikert. A Fekete gyémántok új, Török Tamás által készített 3 felvonásos színpadi változatát a Művelődés (1971/1) közölte.

A romániai magyar képzőművészetben Jókainak csak szerényebb érdeklődés jutott osztályrészül. Balogh István Jókai először pillantja meg Erdélyt c. pasztellképe mellett néhány, az erdélyi utazások színhelyeit, szereplőit megörökítő festmény, grafika (Koszkol Jenő, Rudnyánszky Béla, Sárdi István, Szopos Sándor, Tóth István alkotása) a Tabéry és Incze Ernő szerkesztette Jókai Erdélyben c. albumban (Kv. 1925) jelent meg, újabb reprodukciókat és több tucatnyi, Jókai erdélyi útjainak színhelyeit megörökítő művészfotót – Marx József felvételeit – Vita Zsigmond Jókai Erdélyben c. könyve (1975) és az Új Élet (1975/4) közölt, s több alkalommal használták fel illusztráció gyanánt Jókai erdélyi útjain készült rajzait is. Ezenkívül Jókai művéhez fűződő képzőművészeti alkotások megszületésére is a könyvkiadás, az évfordulókat köszöntő sajtó szolgáltatott alkalmat: Andrásy Zoltán 1958-ban készült Jókai-rajzát a Művelődés (1975/2) közölte; az illusztrált kötetek közül kiemelkednek Deák Ferenc illusztrációi A tengerszem tündére c. Jókai-novelláskötethez (1981). Újabban a Tanulók Könyvtára nagyközönség számára készült sorozatának rajzos címlapjain is láthattuk Bardócz Lajos és Cseh Gusztáv Jókai-grafikáit. Kiemelkedő Szervátiusz Jenő (Szervátiusz Tiborral együtt faragott) Jókai-emlékszobra Pápán, az író egykori iskolavárosában.

A romániai magyar zeneszerzők hozzájárulása a Jókai-mű népszerűségéhez még szerényebb: önálló szerzemény egy született: Hary Béla zenéje a Sárga rózsa c. baletthez (1975); ezenkívül kísérőzenét írt A kőszívű ember fiai 1966-os kolozsvári bemutatójához, A nagyenyedi két fűzfához ugyanitt 1975-ben Szalay Miklós szolgáltatott zenét, Az új földesúr nagyváradi bemutatójához pedig 1980-ban Józsa Erika és Horváth Károly.

(D. Gy.)

Jókai Aradon. Arad és Vidéke 1890. okt. 6., dec. 6–10. – Jókai kirándulása a Tordai hasadékhoz. Kolozsvár c. napilap, 1891. jún. 10, 11. – Gyalui Farkas: J. erdélyi tárgyú művei. Kolozsvár c. napilap, 1894. jan. 4. – Jókai jubileuma. Erdélyi Múzeum 1894. 52. – Maurus Jókai und die Sachsen. Siebenbürgisch-Deutsche Tageblatt 1904. 9243. – Ürmösy Lajos: Jókai Erdélyben. Székely Nemzet 1904. máj. 11. – Csűry Bálint: Centennáris Jókai-irodalom Erdélyben; Jókai a világirodalomban. Erdélyi Irodalmi Szemle 1925/4. – Cornea, Victor: Még két Jókai-megemlékezés a román sajtóban. Ellenzék 1925. márc. 16. – Gyalui Farkas: Jókai Kolozsvárt I–V. Keleti Újság 1925. febr. 12–22. – I. B.: Centenarul romancierului M. Jókai. Convorbiri Literare 1925/1. – Janovics Jenő: Jókai és a színpad. Keleti Újság 1925. febr. 9. – Kristóf György: A románság Jókai műveiben. Keleti Újság 1925. jan. 11. júl. 9. 11.; uő: Jókai Erdélyben. Kv. 1925. uő: Jókai mint csizmadia. Cipészek Szaklapja 1925. ápr. 15. – n. 1.: A Jókai-centenárium irodalmi pere. Ellenzék 1925. aug. 13. – Osztie Andor: Jókai és Temesvár. Temesvári Hírlap 1925. febr. 19. – Petrichevich Horváth Emil: Jókai és Erdély. Szeged 1925. – Sărbătorirea centenarului de la naşterea lui Jókai Mór. Cele Trei Crişuri 1925/10. – S. L: A Jókai-centenárium a román sajtóban. Ellenzék 1925. márc. 8. – S. N. L. [Sütő Nagy László]: Jókai és Ady Endre találkozása. Ellenzék 1925. jan. 18. – Szentimrei Jenő: Élő emlékezők Jókai erdélyi látogatásairól. Ellenzék 1925. jan. 16.; uő Jókai a vallásszabadság városában. Ellenzék 1925. jan. 25. – Tabéry Géza–Incze Ernő: Jókai Erdélyben. Kv. 1925. – T. G.: Amikor a legnagyobb magyar író pályázott a kolozsvári színigazgatásra. Ellenzék 1925. júl. 26. – Váradi Aurél: Jókai tordai tartózkodása. Ellenzék 1925. febr. 1. – Walter Gyula: Jókai szerelmei. Ellenzék 1925. júl. 26. – Rajka László: Jókai román tárgyú novellái. Kv. 1925. ETF 77.; uő: Jókai Erdélyben. Pásztortűz 1926. jan. 17. [Tabéry Géza válasza: uo. jan. 31.; György Lajos vitazárója uo.] – Bisztray Gyula: Jókai Erdélyben, újraközölve: Író és nemzet. Bp. 1943. – Gyallay Domokos: Egy táj tükröződése irodalmunkban. Irodalomtörténet, Bp. 1958. – Ficzay Dénes: Jókai Aradon. Irodalomtörténeti Közlemények, Bp. 1961. 445–46. – A kőszívű ember fiai. Műsorfüzet. A Kolozsvári Állami Magyar Színház kiadása. Kv. 1966. – Dávid Gyula: Jókai. Emberek, tájak, élmények Jókai erdélyi tárgyú műveiben. Kv. 1971. – Réthy Andor: Jókai románul. NyIrK 1971/1; ugyanaz bővített változatban: Réthy Andor–Váczy Leona: Magyar irodalom románul. 1983. 348–59. – Cseke Péter: Félszegségek oszlatása. Beszélgetés Jókairól Veress Zoltánnal. Falvak Dolgozó Népe 1975/10. – Szekernyés János: Egy látogatás története. Jókai Temesvárt. A Hét 1975/8. – Vita Zsigmond: Jókai Erdélyben. 1975. Az erdélyi utak irodalma: 270–78. – Rónai István: Sárga rózsa tövissel. Utunk 1975/5. – K. Jakab Antal: Kolozsvári káposzta [Méhes György A nagyenyedi két fűzfa c. darabjáról]. Utunk 1975/11. – Gergely Gergely: Jókai ürügyén. Utunk 1975/14. – Zimánné Lengyel Vera: Jókai-bibliográfia. Jókai Mór születésének 150. évfordulójára. A Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár kiadása. Bp. 1975. – Banner Zoltán: Egy új írott kő. Szervátiusz Jenő Jókai-emlékszobra Pápán. Utunk 1976/49. – Tudományos ülésszak és emléktábla-avatás Jókai Mór tiszteletére Balatonfüreden. Napló, Veszprém 1975. szept. 28. – Horváth György: Ne szégyelljük szeretni Jókait! Uo. 1975. szept. 29. – A balatonfüredi Jókai-ülésszak. Irodalomtörténet, Bp. 1976/1. – Lakatos István: A kolozsvári zenés színpad. 1922–1973. 1977. – Kőrössy P. József: Jókai Váradon. Az új földesúr bemutatójáról. Ifjúmunkás 1981/10. – Illés Jenő: Szervátiusz Jenő emlékművei. Élet és Irodalom, Bp. 1983/39. – Indig Ottó: A nagyváradi színjátszás története. Kézirat.

ÁVDolg: Pálffi Éva: A kolozsvári magyar színház műsorrendje 1918–1944. 1972.


Joó István – *Orvosi Szemle 1.


Jordáky Lajos (Kolozsvár, 1913. szept. 6. – 1974. nov. 29. Kolozsvár) – szociológus, kritikus, tanulmányíró. Középiskoláit Kolozsvárt a Református Kollégiumban s a Felsőkereskedelmi Iskola magyar tagozatán végezte (1931). A kolozsvári városi vízművek tisztviselője (1932–41), a II. világháború idején a kolozsvári egyetem közgazdasági karának hallgatója, itt nyeri el a közgazdaság és társadalomtudományok doktora címet. 1944–45-ben a Szakszervezetek Tanácsának főtitkára, 1945-től a Bolyai Tudományegyetem közgazdasági karának professzora, egyidejűleg a Városi Földgáz Vállalat igazgatója, majd a Magyar Színház irodalmi titkára. 1952-ben koholt vádak alapján letartóztatják s tanártársaival, Balogh Edgárral, Csőgör Lajossal és Demeter Jánossal együtt koncepciós perben elítélik, 1955-ben rehabilitálják. Az egyetemen folytatja előadásait, 1957 áprilisától azonban újabb több hónapos vizsgálat folyik ellene, mely újabb rehabilitálásával ér véget. 1957-től az RSZK Akadémiája kolozsvári fiókja Történeti Intézetének kutatója.

Munkásmozgalmi elkötelezettségét családi tradícióként örökölte, nyomdászmester apja városszerte ismert szociáldemokrata vezető volt. A nemzeti-nemzetiségi kérdés iránt tanúsított érdeklődése kisebbségi helyzetéből következett. E két meghatározó jegyében áll egész politikai, társadalmi, közírói és tudományos tevékenysége. 1931-től a Szocialista Ifjúsági Szövetség, 1933-tól az SZDP kolozsvári szervezetének tagja. Világnézetét, gondolkodását a helybeli Karl Kautsky Elméleti Kör ausztromarxista szelleme formálja. Első írása a kolozsvári Munkás Újság 1932 karácsonyi számában jelent meg. 1933 nyarán a pártszervezetben baloldali, forradalmi csoportot szervez, szeptemberben a Szocialista Ifjúsági Szövetség bukaresti kongresszusán a munkásegységfrontért áll ki. 1934-ben beválasztják az SZDP kolozsvári tagozatának vezetőségébe. 1935 tavaszán kidolgozza s szakszervezeti és ifjúsági körökben terjeszti A kolozsvári baloldali szociáldemokrata ellenzék programja c. dokumentumot, melynek alapgondolata, hogy a munkáspártok összefogása alapvető feltétele a fasizmus visszaszorításának.

Az antifasiszta népfrontpolitika elméleti megindoklása a III. Internacionálé VII. kongresszusának új távlatnyitásával 1935 nyarán még közelebb hozza a kommunistákhoz. Elméleti tájékozódásában az ausztromarxizmus tételeit egyre gyakrabban veti alá lenini korrekcióknak. Így a nemzetiségi kulturális autonómia Otto Bauer-féle tételével szemben előnyben részesíti az önrendelkezés alapján keletkezett független szocialista államok önkéntes szövetsége lenini elvének radikalizmusát. Ekkor nyomul érdeklődésének homlokterébe az európai nemzeti kisebbségek összehasonlító vizsgálata, valamint a fasizmus elleni küzdelem összeurópai feladata abban a felismerésben, hogy a spanyol köztársaság ügye óhatatlanul a romániai magyar kisebbség ügye is, mert szükségszerűen kihat alakulására.

1936 augusztusában a kolozsvári szocialista és kommunista ifjúsági szervezetek közös küldöttjeként részt vesz a Genfben ülésező világifjúsági békekongresszuson, egy évvel később pedig pártja tiltakozásával szembefordulva előbb a Vásárhelyi Találkozó előkészítő bizottságában vállal fontos szerepet, ahol Nagy Istvánnal együtt nemcsak a munkásságot, hanem az egész antifasiszta baloldalt képviseli, majd magának a Találkozónak egyik legcselekvőbb résztvevője. A Marosvásárhelyen elhatározottak szellemében kapcsolódik be 1939–40-ben a *Munkás Athenaeum és az *Erdélyi Enciklopédia munkájába.

Publicisztikai munkássága a 30-as évek második felében különösen gazdag és sokrétű. Írásait a Korunk, Független Újság, Brassói Lapok, a szociáldemokrata Előre közli rendszeresen. Az Előre munkatársaként az irodalmi rovat szerkesztője; a Magánalkalmazottak c. szakszervezeti lap szerkesztőbizottsági tagja. Szellemi formálódásában jelentős szerepet töltött be Gaál Gábor Korunkja: itt jelentek meg munkásszociográfiái, valamint a nyugat-európai nemzeti kisebbségek kérdésével foglalkozó írásai. Spanyolország c. társadalompolitikai-történelmi tárgyú kötetét a Munkás Athenaeum adta ki (Kv. 1939).

1940 és 1944 között ugyanazt az elvi harcot folytatja tovább. A megszűnt Korunk, Független Újság helyett a budapesti antifasiszta sajtó hasábjain publikál: a Kelet Népében, a Magyar Nemzetben és főként a Népszavában, melynek kolozsvári főmunkatársa. 1943-ban egyik szerkesztője a 48-as Erdély c. emlékkönyvnek. A magyarországi SZDP budapesti kongresszusán Vasile Pogăceanuval együtt a nemzetiségi kérdés tárgyában határozati javaslatot terjeszt elő. 1943-ban az illegális Békepárt észak-erdélyi vezetőségében tevékenykedik, majd részt vesz a Kolozsvár felszabadítását előkészítő ellenállási mozgalomban.

Kolozsvár felszabadulásának másnapján, 1944. okt. 12-én a két munkáspárt őt jelöli a Szakszervezetek Tanácsa főtitkári posztjára; 1945. febr. 22-től az RKP kolozsvári szervezetének titkára, majd Teofil Vescan tanárral együtt az Országos Demokrata Arcvonal észak-erdélyi Végrehajtó Bizottságának elnöke is. A következő három évben sokrétű közéleti-politikai szerepvállalása mellett jelentékeny munkát vállal a szellemi élet szervezése terén: érdemei a *Józsa Béla Athenaeum könyvkiadásának s a Bolyai Tudományegyetem közgazdasági karának megszervezésében egyaránt jelentősek. A *Jog- és Közgazdaságtudományi Értekezések c. sorozat 6, a Társadalomtudományi Intézet 14 kiadványának kezdeményezője és megvalósítója. Mint az egyetem tudományos intézetének vezetője elméleti folyóiratot szerkeszt, ennek két száma jelent meg 1946-ban, az első Társadalomtudomány és Politika, a második Társadalomtudomány c. alatt. Ebben az időben több szakszervezeti kiadványt, valamint a *Marx–Engels Könyvtár 6 füzetét rendezi sajtó alá, szerkeszti a Szaktanács *Szakszervezet c. szemléjét.

A kolozsvári JBA kiadásában 1945-ben jelennek meg A márciusi ifjúság, A márciusi ifjúság a márciusi gondolatról és A tudományos szocializmus Franciaországban (Lafargue, Guesde, Jaurès) c. kötetei, 1946-ban a Bolyai Tudományegyetem Társadalomtudományi és Társadalompolitikai Intézete adja ki Szocializmus és irodalom c. tanulmánykötetét. A kolozsvári Magyar Színház irodalmi titkáraként tevékenysége új területre tevődik: *Színházi Műhely címen lapot szerkeszt (1949–50). A színház- és filmtéma később több kötetében konkretizálódik: Janovics Jenő és Poór Lili (Két színész arcképe, 1971); Az erdélyi némafilmgyártás története (posztumusz kötet, 1981). Gondozta, szerkesztette és bevezető tanulmánnyal látta el Kótsi Patkó János A Régi és Új Theátrum Históriája és egyéb írások c. alatt megjelent dokumentumkötetét (1973).

XIX–XX. századi történelmi (főként munkásmozgalmi) tárgyú szakdolgozatait, valamint bibliográfiai gyűjtéseit hazai és külföldi szakperiodikákban és gyűjteményekben tette közzé. Petre Constantinescu-Iaşi és Victor Cheresteşiu társaságában készített el az Októberi Forradalom romániai fogadtatásának bibliográfiáját (Lucrări şi publicaţii din România despre Marea Revoluţie Socialistă din Octombrie 1917–1944, 1967). A Román Nemzeti Párt megalakulása c. dolgozata az Értekezések a Történeti Tudományok Köréből c. sorozatban jelent meg (Bp. 1974). Publicisztikai és kritikai írásait a Korunk új folyama, Igaz Szó, Utunk és más lapok közölték. Tanulmányai, kritikái, cikkei legjavát három kötetbe gyűjtötte össze: Irodalom és világnézet (1973); A szocialista irodalom útján (Bp. 1973); Szocializmus és történettudomány (1974); ez utóbbi tartalmazza Iorga- és Titulescu-rnegemlékezése mellett Mihail Kogălniceanu életművét átfogó tanulmányát is.

Írásainak értékét, sajátosságát probléma- és témaérzékenysége, sokoldalú érdeklődése biztosítja; tollának ereje kora mozgalomtörténetének, eszmeharcainak, a bonyolult csoportosulásoknak és szétválásoknak, ill. e mozgásokat előidéző mozgatóknak dokumentumértékű megjelenítésekor érvényesül igazán. Hagyatékában jelentős számú kiadatlan munka, forrásértékű gyűjtés maradt fenn. Az erdélyi szocialista sajtó bibliográfiája 1887–1944 c., 413 gépelt lap terjedelmű munkáját 1962-ben zárta le. A munkásmozgalom, ill. fasizmus és antifasizmus, valamint a nemzeti-nemzetiségi kérdés irodalmát felölelő könyvtára, különösen annak gazdag nemzetközi periodikagyűjteménye párját ritkítja.

Egyéb munkái: A francia forradalom (Kv. 1939); Horea, Cloşca és Crişan (Kv. 1944); Az erdélyi társadalom szerkezete (Kv. 1946). Posztumusz kötetei még: Kovács Katona Jenő (tanulmány és dokumentumgyűjtemény, Balogh Edgár előszavával. Testamentum 1977); Józsa Béla (tanulmány és dokumentumgyűjtemény, Balogh Edgár elő- és Bitay Ödön utószavával. Testamentum 1978).

A sajtóban Erdélyi Lajos, Dáky Pál álneveken is jegyezte írásait.

(T. S.)

Balogh Edgár: A spanyol kérdés kézikönyve. Korunk 1939/6; uő: Jordáky-idéző bágyadt fényben. A Hét 1974/49. – Kötő József: Két életút tanulságai. Igaz Szó 1971/12. – Csehi Gyula: J. L. hatvanéves. Igaz Szó 1973/9; uő: Irodalomról harc közben. Utunk 1974/3; uő: Búcsú egy szocialista értelmiségitől. Utunk 1974/49. – Gergely Géza: Régen várt könyv. A Hét 1973/29. – Salamon László: J. L. hatvanéves. A Hét 1973/39. – E. Fehér Pál: A szocialista közgondolkozás útján. Népszabadság, Bp. 1973. nov. 7. – Bálintfi Ottó: J. L.: Irodalom és világnézet. Igaz Szó 1974/6. – Demény Lajos: Bevezetés J. L. Szocializmus és történettudomány c. kötetéhez, 1974. 5–29. – Baróti Pál: Így lettünk politikusok. A Hét 1974/16. – Kőháti Zsolt: Egy kommunista irodalmár. Irodalomtörténet, Bp. 1975/2. – Raffay Ernő: J. L. történelemírásáról. Tiszatáj, Szeged 1981. jan. 14. – Nagy Péter: Eltűnt múlt. Népszabadság, Bp. 1981. dec. 24. – Sándor László: Emlékezés J. L.-ra. Élet és Irodalom, Bp. 1983/35.


Jósa Sándor – *Gyergyószentmiklós magyar irodalmi élete


Jósika Miklós emlékezete – "A magyar regényírás atyjá"-t, az Abafi íróját életének és művének számos vonatkozása kapcsolja Erdélyhez, s ezek mind kiindulópontjává váltak emlékezete 1918 utáni ébrentartásának. Születésének centenáriuma (1894) előtt nem sokkal hozzák haza hamvait a drezdai temetőből s helyezik örök nyugalomra Kolozsvárt a házsongárdi temetőben, ugyanakkor került emléktábla az író tordai szülőházára (ma Piaţa Republicii 14.), amely már 1852 óta nincs a család tulajdonában: a vörös márvány emléktáblán koszorúba foglalt carrarai fehér márvány domborművet Jósika Miklósnak Barabás Miklós által készített metszete után a szintén tordai származású Abt Sándor szobrászművész faragta. Az ünnepi alkalomra – amely egybeesett az EMKE X. közgyűlésével – Borbély György szerkesztésében emlékkönyv jelent meg, benne Györffy József és Palotai Csorba Ákos előadásai, Rédiger Géza, Hegedűs István, Endrődi Sándor és mások költeményeivel, a szülőház fényképével és az emléktábla szövegével. A tordai Iparos Önképző Egylet 1879-ben alapított könyvtárát 1905-ben Jósika Miklós Emlékkönyvtárnak nevezi el, s kezdeményezés történik ennek keretében egy Jósika-ereklyegyűjtemény létrehozására is, ami azonban később sem valósult meg. A könyvtár a két világháború között is működik, évi kb. 300 olvasója több mint 23 000 kötetet kölcsönöz ki. 1939-ben a könyvtár működését felfüggesztik, állománya 1944 őszén a hadműveletek során elpusztul. Az Önképző Egyletben még a két világháború között is tartanak művelődési és tudományos előadásokat, műsoros rendezvényeket, részben a könyvtárgyarapítás javára.

E hagyományok folytatója a napjainkban működő *Jósika Miklós Kör, amelynek keretében 1970-ben és 1981-ben Bálint Mátyás, 1974-ben V. Szendrei Júlia tart előadást a város nagy szülöttéről. Jósika Miklós nevét viselte a tordai polgári fiú- és leányiskola, valamint az Állami Főgimnázium önképzőköre is.

Az író életpályájának más erdélyi állomásaihoz (Ófenesen töltötte gyermekéveit, a Kolozsvári Piarista Gimnáziumban végezte középiskolai tanulmányait, s e városhoz fűzik később a reformkor politikai küzdelmei, éveket tölt a család csehtelkí, szurdoki, branyicskai birtokain) ma már nem fűződnek tárgyi emlékek. Ellenben annál mélyebbről tükrözik élményeit erdélyi tárgyú, erdélyi színhelyeken lejátszódó művei: az Abafi, Az utolsó Báthori, A két mostoha, A Végváriak s gyermek- és ifjú éveit felidéző Emlékiratai. Ezekre a művekre az elkövetkező évtizedek romániai magyar irodalomkutatói szívesen hivatkoznak.

Az I. világháborút megelőző gazdag Jósika-irodalom után a 20-as években eleinte ritkán hangzik el az Abafi írójának neve: Perényi József foglalkozik első regénye megszületésének indítékaival (Pásztortűz 1921/29), Dézsi Lajos, az 1916-ban megjelent nagy Jósika-életrajz szerzője közöl egy népszerű áttekintést Báró Jósika Miklós és Erdély címmel (Erdélyi arcképek és képek. Kv. 1926), s Lővy Ferenc ismertet egy elfelejtett Jósika-dokumentumot: a Magazin für die Literatur des Auslandes 1862-i évfolyamában megjelent hiteles beszámolót az író 1849-es meneküléséről (A Kemény Zsigmond Társaság Ünnepi Könyve. Mv. 1929. 96–104.).

Jósika Miklós életműve igazán az Abafi megjelenésének centenáriumán került előtérbe. Az évforduló küszöbén Szemlér Ferenc veti fel a kérdést: mi is tette valójában íróvá az erdélyi főurat (Magyar Hírlap 1935. okt. 27.), majd ugyanő foglalkozik az Erdélyi Helikonban (1935/8, 1936/1) a százéves regény időszerűségével. Rass Károly (Vasárnap 1936/9) a Jósika életművét elavultnak érző Benedek Marcellel, de rajta keresztül az egész modern irodalommal polemizál s állítja szembe Jósika közérthető műveit azokéval, akik száműzik az író és olvasó közötti kapcsolatot, épelméjű hőseit a fogházak és idegszanatóriumok lakóival, az erkölcs arisztokratáit a frissen csapolt perverzitásokkal felcserélve. Tanulmányának a Jósika-kutatás számára is érdekes része az, ahol a világszemlélet, a regénytechnika, a jellemzési eljárások szempontjából saját világirodalmi kortársaival veti össze Chateaubriand-tól Gogolig. Jancsó Elemér (Keresztény Magvető 1936. nov.–dec.) átfogó életrajzot és pályaképet adva kiemeli a Jósika családnál nevelősködő francia forradalmi menekült, Lenoir Dubignon hatását az ifjú Jósika világnézetének kialakulására (ezt a tételét később a szabadkőművességnek az erdélyi irodalomra és művelődésre gyakorolt hatásáról írott könyvében is megismétli). György Lajos (Erdélyi Múzeum 1936. 174–78) az Abafi magyar szépprózai előzményeiről értekezik, mintegy előlegezve azokat a kutatásait, amelyeket később nagyszabású művében (A magyar regény előzményei. Bp. 1941) fejt ki részletesen. Az évforduló alkalmából megemlékező cikkek jelennek meg a Pásztortűzben is, Császár Károly és Réthy Andor tollából (1936/6). A centenáriumot követő években Jósika örökségéről egy ideig ismét nem esik szó. Szemlér Ferenc 1942-ben az ESZC-nél megjelenő kétkötetes gyűjtemény (Erdélyi csillagok) számára ír összefoglaló esszét Jósika Miklósról, Tavaszy Sándor pedig az Erdély öröksége c. sorozat IX. kötetében (amely az Emlékiratokból is tartalmaz részleteket) a reformkor erdélyi emlékíróinak sorában méltatja egyéniségét. Az Abafi egy 1926-os kolozsvári kiadása mellett (Klasszikus Erdélyi Regények 1. Megjelenik az író unokája, özv. B. Jósika Samuné Jósika Irén támogatásával, Tóth István tervezte címlappal) csupán ez a Jósika-szöveg jelent meg a felszabadulás előtt.

Az Abafi több kiadásának megjelenésére s így az író művével való szélesebb körű megismerkedésre az 50-es évektől kezdve kerül sor, az Ifjúsági Könyvkiadó, majd a Dacia gondozta Tanulók Könyvtára keretében. Az első kiadás 1958-ban, rövid életrajzi utószóval s a borítón Zsoldos Almos linómetszetével jelenik meg, majd 1965-ben és 1981-ben következnek újabb kiadások, ez utóbbiak Bernád Ágoston bevezető tanulmányaival. Az aláíratlan utószón még érezni az 50-es évek leegyszerűsítő irodalomszemléletének hatását: elhangzik ugyan a megállapítás, hogy "minden fogyatékossága ellenére a regény ma is élvezetes olvasmány", de többet nyomnak a latba az elmarasztalások, minek következtében háttérbe szorulnak a kor jól exponált társadalmi mozgalmai és elsikkad a fejedelem és a nemesség ellentéte; kifogásolja az utószó a lélektani elemzés felszínességét is, valamint az író nehézkes stílusát, aminek oka szerinte a sok maga alkotta szó. Bernád Ágoston első ízben még exponálja "a haladó és a reakciós romantika" ellentétét s elmarasztalja a pozitivista irodalomtörténetírást a Jósika-művel kapcsolatos túlságba vitt hatáskutatásáért, később azonban már az első bevezető tanulmányban is meglévő pozitív elemek kerülnek túlsúlyba: Jósika hősábrázolásának összekapcsolása a magyar romantikus hősköltészet hőskultuszával, a személyes élménnyé vált történelem szemléletformáló szerepének kimutatása, a Walter Scott-hatás jelenléte a regényszerkezet művészi koncepciójában, Lukács György a "középszerű hős"-re vonatkozó elméletének alkalmazása a romantikus regény e típusának elemzésében.

Az időközben elkészült magyar irodalom tankönyvek: Antal Árpád egyetemi (1979) és Kocziány Lászlóval közös középiskolai (1972), ill. Kozma Dezső IX.-es és XI.-es középiskolai tankönyvei (1978, 1980) szintén tartalmaznak Jósika-fejezetet.

A 60-as évek második felétől – néha a soron következő Jósika-évfordulók alkalmait kihasználva (1965-ben van halálának centenáriuma, 1969-ben születésének 175. évfordulója)jelentkeznek a hazai Jósika-kutatás új, önálló részeredményei. V. Szendrei Júlia tanulmányai (Korunk 1965/2; NyIrK 1970–77), készülő doktori értekezésének fejezetei, a romantikus hagyománykultusz kérdésének elméleti megalapozása után az Abafi, A csehek Magyarországon s a II. Rákóczi Ferenc c. regények múlthoz és jelenhez való kettős kötődését elemzik ki a regények szerkezetéből, emberábrázolásából (kitérve a "középszerű hős" megalkotásának kérdésére is), Engel Károly pedig (NyIrK 1966/1) továbbgondolja a Jósika műveinek román vonatkozásait évtizedekkel korábban vizsgáló A. P. Todor megállapításait (Romancierul maghiar N. Jósika şi românii. Preocupări Literare 1939–40), végigtekintve román hőseinek sorát, röpiratainak a román nép iránti vonzalomról tanúskodó megállapításait. Ő a román népéletet belülről ismerő és a reformkori haladó eszmékhez 1848–49 tragikus eseményei ellenére is hű író e vonatkozásban legteljesebb művének a II. Rákóczi Ferenc c. regényt érzi, ahol az író "a kuruckor népi összefogásának bemutatásában reátalál ismét a románság iránti rokonszenvével összhangban álló ábrázolási módra..." Külön értéke ennek a tanulmánynak a zárófejezet, amely áttekinti Jósika román fogadtatásának történetét, kezdve G. Bariţ 1838-as reagálásától A. P. Todor tanulmányaiig.

Az említett évfordulók különben ünnepi előadásokra s néhány megemlékező írásra is alkalmat szolgáltattak: Balogh Edgár az Igazságban (1965. febr. 27.) Jósika társadalomkritikai írásaira figyeltet fel, Dávid Gyula az Utunkban (1969/15) az író művének, de még inkább a nemzet és haladás ügyét egyesítő, forradalomhoz hű embernek a példáját idézi. Egykori iskolájának, a mai kolozsvári 3. számú Matematika–Fizika Líceumnak Hajnal c. diáklapjában (1975/3) Benedek Ildikó tanulmánya s a szülőházáról készült múlt század végi rajz reprodukciója jelenik meg. Ugyancsak 1975-ben készült el Suba László szobrászművész Jósika-fejszobra is.

Külön érdekessége az utóbbi évek Jósika-kultuszának egy színházi esemény: Dehel Gábor színpadra dolgozta át a Decebal c. Jósika-elbeszélést, s azt a kolozsvári rádió stúdiója be is mutatta (1980).

(D. Gy.)

Gyalui Farkas: J. M. és Jósika Júlia második temetése. Kolozsvár c. napilap 1894. 94, 95. – Tordai EMKE Emlékkönyv. A X. közgyűlés és J. M. br. születésének 100. évfordulója ünnepére – 1894. június 3. – összeállította Borbély György. Torda 1894. – Emléklap a tordai Iparosok Önképző Egyletének 1905-ben újra szervezett és Báró J. M. mint Torda város szülöttének emlékezésére szentelt könyvtár[a] avatási ünnepélye alkalmából. Torda 1905. – Hegedűs István beszéde a tordai J. M. szülőház emléktáblájának felavatásakor. Kisfaludy Társaság Évlapjai 1896. 29–30. – Kristóf György: J. Abafijának 12. kiadása. Pásztortűz 1926/18. – Szemlér Ferenc: J. M. Erdélyi Helikon 1935/8; újraközölve Erdélyi csillagok. Kv. 1942. II. 73–196; uő: A százéves Abafi. Erdélyi Helikon 1936/1; uő: J. M. Közli A költészet értelme, 1965. 100–11. – Tavaszy Sándor: Bevezetés az Erdély öröksége IX. köteteként megjelent Erdélyi arcok c. írásgyűjteményhez, Bp. 1941. – Engel Károly: Román vonatkozások J. M. életművében. NyIrK 1966/1. – V. Szendrei Júlia: Hagyománykultusz és jelenérdekűség J. M. történelmi regényeiben. NyIrK 1970/2; uő: Az elbeszélés fejlesztésének alapvető eszközéről J. M. történelmi regényeiben. I. NyIrK 1972/1; II. NyIrK 1972/2; uő: A titok szerepe J. M. történelmi regényeiben. NyIrK 1974/1; uő: Jósika, a népnevelő. NyIrK 1977/1. – Nagy Ferenc: Dokumentumok J. M. emlékének ápolásáról Tordán. Kézirat.

ASZT: Dehel Gábor: Decebal. J. M. elbeszélése nyomán. TM 692.

ÁVDolg: Várday Margit: J. M. élete és történelmi regényei 1848-ig. 1958. – Molnár Sándor: J. M.: Az utolsó Báthori. 1972.


Jósika Miklós Kör – 1970 májusában irodalmi körként indult, ma már általános művelődési fórum Tordán. Alapítói között van Bágyoni Szabó István, Lászlóffy Aladár és Vásárhelyi Géza. A köri tevékenység alapelveit Balázs Ferenc "vidékfejlesztési" elképzelései szerint dolgozták ki: irodalmi vita- vagy előadóestek, író–olvasó találkozók, a helyi művelődéstörténeti hagyományokat feltáró értekezések és kiszállások révén hozzájárulni az anyanyelvű kultúra fejlesztéséhez, a reális nemzetiségi önismeret erősítéséhez. A ~ a Kolozsvári Írók Társaságának és az Utunk szerkesztőségének védnöksége alatt áll, s rendszeres havi összejöveteleinek a helyi Művelődési Ház ad otthont. 1970-től Bágyoni Szabó István, 1977-tól Imreh Lajos és Zsigmond Csaba líceumi tanár vezeti.

A kör 1973. máj. 6-án megtartotta a Tordáról és Aranyosszékről elszármazott írók és művészek találkozóját. Irodalmi estéket szervezett Torockón; találkozott a nagyenyedi Bethlen Kollégium diákjaival, a kövendi népfőiskola hallgatóságával. Évek során a kör vendége volt Anavi Ádám, Ábrahám János, Balogh Edgár, Banner Zoltán, Bartalis János, Bálint Tibor, Borbáth Károly, Dávid Gyula, Herédi Gusztáv, Hornyák József, Kányádi Sándor, Kántor Lajos, Király László, Kocsis István, Köntös-Szabó Zoltán, Láng Gusztáv, Lászlóffy Csaba, Létay Lajos, Marosi Péter, Mikó Ervin, Pálfi Miklós, Panek Zoltán, Sigmond István, Székely János, Szőcs Géza, Szőcs István, Szilágyi István, Veress Zoltán.

Lapok, folyóiratok (Utunk, Korunk, Művelődés, Igazság, Munkásélet) szerkesztőségeivel is találkozókat szerveztek. A kör újabb rendezvényei közül kiemelkedik a tordai Mihai Viteazul Líceum Balázs Ferenc Irodalmi Körével közösen rendezett emlékest Balázs Ferenc születésének 80. évfordulója alkalmából, a Babeş–Bolyai Egyetem magyar szakos hallgatóinak József Attila-emlékműsora (1981), valamint az Aranyosszék történelmi múltját átfogó előadássorozat kolozsvári történészek (Bodor András, Csetri Elek, Egyed Ákos, Imreh István) hozzájárulásával.

Antal Sándor: "Torda szülöttének nevéről..." Igazság 1972. aug. 30. – Szabó István: Tordai találkozó. Utunk 1973/21. – Farkas Zoltán: A tordai J. M. K. Művelődés 1974/10. – Bágyoni Szabó István: Bevezető helyett. Művelődés 1976/1. – Szépréti Lilla: A tömegművelődés fórumai Tordán. Új Élet 1976/6. – Vásárhelyi Géza: Meghívottak és helybeliek. Művelődés 1979/6. – Zsigmond Csaba levele: Művelődési évünk tervéből. Igazság 1982. okt. 5. – Zsigmond Csaba–Imreh Lajos: Gazdag művelődési év. Igazság 1983. júl. 27.


Jovánovity Dobrivoj (Temesvár, 1907. márc. 16.) – szerkesztő, műfordító. Szülővárosában szerb elemi iskolát, Nagyszentmiklóson polgári iskolát végzett, Temesvárt a Magyar Felsőkereskedelmi Iskolában érettségizett (1923). Párizsi tanulmányút után az Újvidéki Szerb Nemzeti Színház tagja (1931). Mint a Magánalkalmazottak Szakszervezetének propagandistája 1932-ben megalapította és Serényi Lajossal együtt szerkesztette a *Szelektor c. digestszerű szociálpolitikai lapot. 1944-től az RKP Pravda c. szerb nyelvű antifasiszta lapját és az Îndrumătorul Cultural szerb nyelvű változatát szerkesztette, míg a Tito-ellenes hajsza során be nem börtönözték. Rehabilitálása óta a Szabad Szó és az Utunk számára bánsági szerb prózaírók (köztük Ivo Muncsán, Szvetomir Rajkov) munkáit fordítja magyar nyelvre.

Hans Mokka: Sandkörner. Volk und Kultur 1981/5. – Pongrácz Mária: Sorok egy irodalombarátról. Szabad Szó 1982. márc. 17.


Józan Miklós (Tordatúr. 1869. dec. 6. – 1946. jan. 7. Kolozsvár) – költő, szónok, műfordító. Középiskoláit a Kolozsvári Unitárius Kollégiumban végezte (1887), tanulmányait az intézet keretei közt működő teológián folytatta; közben a kolozsvári egyetem rendkívüli hallgatójaként bölcseleti, pedagógiai és irodalomtörténeti képzésben részesült. Tanulmányait az angliai New College-ban fejezte be (1895). Lelkész Torockón, majd Budapesten, ahol megalapítja és szerkeszti az Unitárius Értesítőt. 1941-től haláláig kolozsvári unitárius püspök.

Gondolkodására Rabindranath Tagore és Lev Tolsztoj művei voltak hatással. Fiatalkori versei a népnemzeti líra epigon vonulatába tartoznak, később alkalmi verseket, ünnepi ódákat írt; több versét meg is zenésítette. A II. századtól a XX. századig élt híres szerzők költeményeit, példázatait fordította angolból magyarra, néhány magyar verset angolul tolmácsolt. A Keresztény Magvető munkatársa, a kolozsvári Unitárius Füzetek néhány számát ő fordítja angolból.

Munkái: A fejedelem és papja (előadások János Zsigmondról és Dávid Ferencről, ódák. Bp. 1940); Szemtől szembe (beszédek, Kv. 1943); Aratás (versek, előadások, műfordítások, Kv. 1943).


Jozefovits Ferenc (Borosjenő, 1923. júl. 19.) – orvosi szakíró. Középiskolai tanulmányait Aradon és Temesvárt végezte, oklevelét a marosvásárhelyi OGYI-ban szerezte (1949). A marosvásárhelyi Tüdőklinikán főorvos, egyetemi adjunktusi minőségben megbízott magyar nyelvű előadó. Az orvostudományok doktora (1971).

Szakdolgozatai itthon az Orvosi Szemle, Ftiziologie, Pediatrie, Párizsban a Journal Français de Medicine et Chirurgie Thoracique hasábjain jelentek meg. A tuberkulózis oltásos és gyógyszeres kezelésével, a gyermekgümőkór kérdéseivel, a tüdőtuberkulózis korszerű gyógyításával s a tüdőkórtan több más kérdésével foglalkozik. Zeno Barbuval együtt szerkesztette a Ftiziológiai jegyzet magyar nyelvű két kiadását (Mv. 1952, 1977).


Józsa Béla (Hodgya, 1898. dec. 4. – 1943. nov. 29. Kolozsvár) – közíró, szerkesztő, költő. Székely földműves családból ered, Székelyudvarhelyen elvégzi a kő- és agyagipari iskolát (1916), két évet tölt az I. világháború frontján, az 1919-es Magyar Tanácsköztársaságban vöröskatona; hadifogság után Kolozsvárt az épületasztalos szakmát tanulja ki, munkakeresés közben Galacon ismerkedik meg a kikötőmunkások szakszervezetével, s a kolozsvári famunkások szakszervezetében válik marxistává, egyben a proletárkultúra propagandistájává. 1928-tól a Munkássegély titkára, népkonyhát, sztrájktanyát szervez, ingyenes orvosi rendelőket és napközi otthonokat állít fel a külvárosokban. Művészi hajlamainak megfelelően *szociofotó-felvételeiből kiállításokat rendez (1928–30), egyben a 20-as évek agitációs költészetének hatására megverseli munkástársainak életét és harcát. 1932 tavaszától az őszi betiltásig a Szolidaritás c. folyóirat szerkesztője; ebben az évben részt vesz a Nemzetközi Munkássegély berlini kongresszusán.

A Gyár és Ucca munkatársa, majd sógorával, Nagy István munkásíróval közösen *Írjatok címmel illegális irodalmi folyóiratot ad ki. 1935-től a marosvásárhelyi Új Szó publicistája, majd a lap betiltása után a Brassói Lapok, a szociáldemokrata Előre, a Bányavidék, a nagyváradi Friss Újság s az Erdélyi Magyar Szó hasábjain szolgálja harcos írásaival a KRP politikáját. A Vásárhelyi Találkozón a munkásegységfrontot képviseli, részt vesz a Munkás Athenaeum s a Forradalmi Írók Csoportja művelődési tevékenységében, kezdeményezéseire *Petőfi Sándor emlékezete a demokratikus megmozdulások jelképévé válik. Antifasiszta harcát a bécsi diktátum után a budapesti Népszava, Magyar Nemzet, Független Magyarország és Szabad Szó hasábjain folytatja, munkások és parasztok összefogását hirdetve nemzetiségi különbség nélkül.

A szovjetellenes háború kitörése után két éven át mint a KRP, ill. Békepárt szervezője illegálisan irányítja az észak-erdélyi háborúellenes mozgalmakat, a *48-as Erdély írói csoportosulásának névtelen vezetője, a népi írók határozott antifasiszta magatartását sürgeti, az olasz fasizmus összeomlása után "Egy névtelen magyar munkás" aláírással levelekben fordul az erdélyi magyar közélet vezetőihez, és a Hitler-Németországgal való szakítást követeli; új Vásárhelyi Találkozót készít elő. 1943 novemberében a Horthy-rendszer katonai hatóságai letartóztatták és halálra kínozták. Vértanúsága hírére a kommunisták vezette Békepárt Budapesten háborúellenes kiáltványt bocsátott ki.

Mozgalmi versei nemcsak történelmi értelemben dokumentációs értékűek, hanem a kiadásaikat gondozó Szabédi László és Farkas Árpád elemzése szerint sajátos székely népi jelleget is képviselnek; közismertté vált közülük a Zúg az erdő (1942), a Székely tél és a Számadás (1943). Tizennégy verse a Csehi Gyula ajánlásával megjelent 57 vers c. antológiában (1957) Brassai Viktor, Korvin Sándor és Salamon Ernő verseivel együtt szerepel.

Közírását Jordáky Lajos így jellemzi: "...publicisztikai stílusa egyszerű és világos. Nem használ fellengős szólamokat, cikkei nem stílusgyakorlatok, hiányzanak belőlük a bonyolult és virágos mondatok. Munkáspublicista írja munkásoknak, s éppen ezért mindig a nyílt beszédre és közérthetőségre törekszik. Nyilván ez okozza, hogy feltételezett szövetségeseitől is ugyanezt a nyíltságot követeli, s az ingadozókkal és visszahúzódókkal szemben gyakran kíméletlen. Publicisztikájában mindenesetre tükröződnek a hazai és nemzetközi politikai események, s így a történésznek is kiváló támpontot nyújtanak."

Emlékét hűen őrzik a romániai dolgozók. A kolozsvári Szakszervezeti Tanács székhelyén már 1945 májusában ünnepélyesen leleplezték A. Havas Béla róla készült olajfestményét. Hodgyán emlékkiállítása van a Művelődési Házban. Elfogatását festette meg Nagy Albert az MNSZ 1948-as vértanú-pályázatára, bányászok közt mutatja be Agricola Lidia és Andrásy Zoltán; szobrát készítette el Lövith Egon, egy másik szobra – Orbán Áron műve – a székelyudvarhelyi agyagipari iskola előtt áll; szülőfalujában 1979. júl. 1-jén avatták fel bronzszobrát, Ferencz Ernő alkotását; Erdély több városában utcát neveztek el róla.

Munkái: Petőfi és az 1848–49-es magyar szabadságharc (tanulmány, Kv. 1939, új kiadás Kv. 1945); Józsa Béla írásaiból (versek, prózai írások válogatott gyűjteménye a Józsa Béla c. kötetben. Testamentum 1978).

(B. E.)

Balogh Edgár: J. B. vértanúsága. Világosság 1944. nov. 22.; újraközölve Egyenes beszéd, 1957. 275–77. A béke vértanúja; uő: Adatok J. B. történeti képéhez. Utunk 1956/47; újraközölve Mesterek és kortársak, 1974. 480–90. J. B. feltámadása; uő: Vázlat J. B.-ról. Élet és Irodalom, Bp. 1960/51–52; uő: Egyszerű apoteózis. Utunk 1973/48. – Hajdu Győző: A szó és a tett egysége. Igaz Szó 1953/1–2. – Heves Ferenc: A párt neveltje, a párt hőse. Előre 1955. nov. 22.; uő: "Zúghat az ár..." J. B. halálának 25. évfordulójára. Előre 1968. nov. 24. – Beke György: Hodgya küldte... Falvak Dolgozó Népe 1968. dec. 4. – Balázs Péter: Az igazi. Igazság 1969. júl. 20. – Kovács György: Az eszme szolgálatában. Előre 1971. ápr. 15. – Vincze János: Tisztelgés J. B. emléke előtt. A Hét 1971/44. – I. Micu–A. Simion: J. B. (1898–1943). Függelékében J. B. román nyelvre fordított cikkeivel és naplójával. Evocări-sorozat 1971. – Mikó Imre: Levélváltás J. B.-val 1943-ban. Gáll János bevezetőjével. Korunk 1972/3; újraközölve Akik előttem jártak, 1976. 138–54. – Jordáky Lajos: J. B. Igaz Szó 1972/2; uő: J. B. a politikus és író. Életrajz. A Testamentum-sorozat J. B. c. kötetében, 1978. – Nagy István: Szemben az árral. 1974. 514–40. – Bunta Péter: "Beszélnek Szamosfalva kínzókamrájáról..." és Rostás Zoltán: A hűség testamentuma. A Hét 1978/36. – Dehel Gábor: J. B. A kolozsvári rádió magyar műsorában bemutatott dokumentumjáték jelenetei. Utunk 1981/19.

ÁVDolg: Gyarmati János: J. B. publicisztikája. 1962.


Józsa Béla Athenaeum (rövidítve JBA) – 1. 1944 októberében, nem sokkal Kolozsvár felszabadulása után az egykori Munkás Athenaeum folytatásaként alakult közművelődési egyesület. 1945. okt. 1-től az MNSZ közművelődési hálózatának keretében fejtette ki tevékenységét 1948-ban történt megszűnéséig. Elnöke az alakuláskor Déri-Deheleanu Gyula, titkára Jancsó Elemér, másodtitkára Kéki Béláné, az elnökség tagjai Fodor Balázs, Farkas Magda, Jordáky Lajos, Nagy István. Programja az 1944. dec. 1-jén nyomtatásban is kiadott körlevél szerint "először Kolozsváron, majd környékén, később egész Erdélyben olyan kultúrát teremteni, amely a társadalmi fejlődést, az egyén nevelését és szórakozását szolgálja". Továbbá "román–magyar nyelven kifejtett tudományos és művészeti tevékenység révén a két nép megértését, megbecsülését [...] elősegíteni". Ezt az általánosságban megfogalmazott programot a tagozatok munkaterülete körvonalazza pontosabban: könyvkiadó, kölcsönkönyvtár, szabad színpad, zenei szakosztály, képzőművészeti szakosztály, magyar–szovjet–román kapcsolatok építése, általános kultúra, népszerűsítő kultúra.

Működésének első szakaszában a titkári teendőket Mauthner Tamás (március végéig), majd Déri-Deheleanu Margit látta el, a képzőművészeti szakosztálynak Kovács Zoltán, a zenei szakosztálynak Csíki Endre, a filmszakosztálynak Vajda Béla, könyvüzletének, amely a JBA kiadásában megjelent munkák országos terjesztésével is foglalkozik, Rosenfeld László a vezetője. Déri-Deheleanu Gyula halála után, az 1945. máj. 18-án megtartott közgyűlés Szentimrei Jenőt választotta elnökké (alelnökök Wolff Sándor, Méliusz József, Jordáky Lajos; titkár Déri-Deheleanu Margit).

A ~ tevékenységi területei közül eleinte főképp a tömegművelődéssel kapcsolatos munkaterületek vannak előtérben: előadásokat tartanak minden szombaton "a haladó szellemű polgárság és a diákság részére" (Benedek István, Benedek Marcell, Borbély Samu, Dezső Loránd, Imre Lajos atomfizikus, Ludány György, Malek József, Simó Gyula, Szegő Júlia, Teofil Vescan részvételével), az üzemekben és iskolákban faliújság-akciókat és üzemi előadásokat tartanak (Aszódy János, Dán István, Kis Tibor, Méliusz József, Román Dezső, Steuermann György részvételével), valamint keskenyfilm-bemutatókat is. 1944 őszén már megindul a könyvkiadó és könyvterjesztő munka, egy magánkönyvtár adományozásával kölcsönkönyvtár szervezése. Bevonják a ~ keretébe a Szendrő Ferenc vezetésével Kolozsváron működő *Szabad Színpadot, vers- és színdarabanyagot gyűjtenek és sokszorosítanak műkedvelő előadások használatára, sőt a filmforgalmazó szakosztály keretében egy filmstúdió létrehozására is gondolnak. A bizonyára Jordáky Lajostól származó – a Janovics-féle régi kezdeményezésekre is visszatekintő – tervezet a román és a magyar nép testvéri együttéléséről, a földreformról, a sármási földgázról szóló témákat javasol, s így indokol: "Mivel az új társadalom rendszere most alakul ki, most lenne a legalkalmasabb időpont is az itteni filmgyártás beindítására, hiszen annak tulajdonképpen akadálya nincs."

Az 1945. máj. 18-i közgyűlés némiképp szűkíti és konkretizálja a tevékenységi területeket, s az egyesületi alapszabályokat módosítva, tudományos és művészeti, színügyi és filmügyi, sajtó és propaganda, valamint testnevelési szakosztály létesítését határozza el. Ezek keretében bontakozik ki a tudományos és irodalmi előadások, művészeti rendezvények, népművészeti iskolák, ének- és zenekarok működtetése, kölcsönkönyvtárak szervezése, a könyvkiadó és könyvterjesztő, a színházi közönségszervezés és a műkedvelő együttesek támogatása, jó színpadi művek és filmek forgalmazása, s új területként sportünnepélyek, versenyek rendezése, a tömegturisztika népszerűsítése. Ebben a tevékenységi keretben működik többek között a ~ könyvkiadója, a népi színművészeti iskola, s vesz részt a ~ több országos kulturális rendezvényen, így az 1945-ös és 1946-os könyvnapokon s a segesvári Petőfi-ünnepségeken. A Filmkölcsönző ebben az időszakban már önálló szervként, a hirdetési osztály pedig a ~mal párhuzamos Bălcescu-Athenaeum keretében tevékenykedik. A fennmaradt jegyzőkönyvek tanúsága szerint a Dalosszövetséggel nem sikerült az együttműködést megvalósítani.

1945. szept. 7-i vezetőségi gyűlésén a ~ vezetőségével tudatják az MNSZ országos közművelődési bizottságának határozatát, mely szerint az addig önálló egyesületként, jogi személyiséggel működő ~t bekapcsolják saját közművelődési rendszerükbe.

(D. Gy.)

2. 1944 októberében alakult meg a JBA kiadóvállalata. Felelős vezetője Jordáky Lajos, aki 1945-ben felelős kiadóként jegyzi a kiadványok egy részét. Műszaki vezetője az 1945 októberétől üzletvezetőként szerződtetett Tóth Samu.

1944 és 1948 között a ~ kiadásában összesen 67 mű jelent meg: 1944-ben 5, 1945-ben 37, 1946-ban 13, 1947-ben 6, 1948-ban 6 mű, összesen mintegy 6600 lap terjedelemben. A kiadványok példányszámát s az egyes kötetek megjelenésének dátumát nem tüntetik fel rendszeresen, így csak tájékoztatásra alkalmas Nagy István Bérmunkások c. kötetének 7500-as, László Gyula Forradalmak az újkor művészetében c. művének 5000-es, Engels A szocializmus fejlődése az utópiától a tudományig c. művének kötetenként 4–5000-es példányszáma, valamint az, hogy néhány kiadvány a 2. kiadást is megéri. A ~ kiadványai legnagyobbrészt a Minerva Rt. nyomdájában készülnek, de jelennek meg kötetek a Jordáky-nyomdában (10), továbbá Nagy Jenő (6) és Lengyel Albert (1) könyvnyomdájában, valamint 1948-ban Petőfi Athenaeum Nyomda impresszummal.

A ~ első kiadványa 1944 őszén a Munkások és földművesek naptára 1945, s különlenyomatként Szabó Ervin egy tanulmánya a Budai Nagy Antal-féle parasztfelkelésről és Jordáky Lajosé Horea, Cloşca és Crişanról. A következő években a szépirodalom foglal el egyre növekvő helyet a kiadványok sorában, de ezek mellett megjelennek társadalompolitikai, ideológiai, történelmi tárgyú kötetek, fordítások, tudományos és művészeti tárgyú munkák is; a ~ gondozza a Dolgozók Könyvtára (2 kötet), a *Műkedvelők Színpada (6 füzet), a *Marx–Engels Könyvtár (6 füzet), a Tudomány és Haladás (1 kötet), a Népművelési Füzetek (2 füzet) és a *Hasznos Könyvtár (1 kötet) c. sorozatokat.

A ~ könyvkiadói munkásságában legmaradandóbb hozzájárulása a szépirodalom terén. 1945-től a ~ (időközben változott) emblémával jelennek meg Asztalos István (A szakáll, Író a hadak útján), Horváth István (Nehéz szántás), Jékely Zoltán (A halászok és a halál), Karácsony Benő (A megnyugvás ösvényein), Kisbán Miklós (Bűvös éjszaka), Méliusz József (Sors és jelkép), Nagy István (Ember a jég hátán), Szemlér Ferenc (Arkangyalok bukása, Tavaszodik), Szentimrei Jenő (Nyersmérleg) kötetei, továbbá a Móricz Zsigmond összeállította Magvető, József Attila versei (Döntsd a tőkét címmel, Munkás Athenaeum impresszummal), Kós Károly Budai Nagy Antal c. drámája, Mosonyi József 1944–45-ös versei (Krónika), Gergely Sándor A dekhánok földjén c. riportja, a Műkedvelő Színpad sorozat keretében pedig A stipendium és a Hét krajcár c. Móricz-novellák s a Móricz átigazította Lúdas Matyi Asztalos István, ill. Benedek Marcell színpadi változatában, valamint Kiss Jenő A fehér ember c. egyfelvonásosa és Bocskói Viktor Újgazdák c. falusi jelenete.

Az egykorú kiadási körülmények között szerény, de figyelmet érdemlő a ~ kiadásában megjelent néhány műfordítás is, mindenekelőtt a Szabédi László gyűjtötte báréi csujogatások kétnyelvű kötete (Zöld levél – Frunză verde), Victor Eftimiu két színdarabja Jékely Zoltán fordításában, Ernst Tollertől a Fecskék könyve Dsida Jenő tolmácsolásában, egy Gorkij- és egy Lavrenyev-kötetke, valamint Ivan Cankar Jernej szolgalegényének Rubin Péter fordította színpadi változata.

Jordáky Lajos és Szabó Ervin 1944-es – a Munkások és földművesek naptárából vett – különlenyomatainak kezdeményezését folytatva, a ~ teret nyitott az irodalmi és történelmi publicisztikának is, amely az akkori körülmények között a forradalmi hagyományok felelevenítésével a közvetlen tudatformálás és agitáció feladatát is betöltötte. E kiadványtípusban érdemes kiemelnünk Balogh Edgár (Az igazi 1848), Jordáky Lajos (A márciusi ifjúság; A tudományos szocializmus Franciaországban), Józsa Béla (Petőfi és az 1848–49-es szabadságharc, 2. kiadás), Nagy István (Bérmunkások; József Attila új népe), Révai József (Kossuth Lajos) köteteit, valamint A márciusi ifjúság a márciusi gondolatról c. gyűjteményt Jordáky Lajos gondozásában.

Ebben a funkciókörben is számos fordítás jelenik meg az eredeti művek mellett. A Marx–Engels Könyvtár keretében – a KRP Kolozs Tartományi Bizottságának közreműködésével és két kiadásban is – megjelenik a Kommunista Kiáltvány, a Bér, ár, profit, a Bérmunka és tőke, A szocializmus fejlődése az utópiától a tudományig s egy kötet Marx és Engels a magyar forradalomról címmel, a Bolyai Tudományegyetem Társadalomtudományi és Társadalompolitikai Intézetének gondozásában Max Beer ötkötetes munkája, A szocializmus és a társadalmi pártharcok története (mindezek a 20-as–30-as évekből ismert fordítások revideálásával), Henri Barbusse Sztálinról írott könyve (Szenczei László fordításában) s jó néhány, a Szovjetuniót, annak társadalmi berendezkedését, államszervezetét, a család és benne a nő szerepét, a szovjet üzemek életét, a vallás és az egyház helyzetét bemutató munka, nyilvánvaló feladattal a letűnt korszak szovjetellenes propagandájának ellensúlyozására, bár sokszor nem haladva meg a szemináriumi ismeretterjesztés színvonalát.

A ~ programjába beletartozott a tudományos szintű és igényű ismeretterjesztés, amelyet kiadója is igyekezett a maga módján szolgálni. Kiadványai sorában három kötetet kell kiemelnünk: László Gyula Forradalmak az újkori művészetben c. könyvét, amely a XX. századi képzőművészetbe vezeti be az érdeklődőt, továbbá Benedek Marcell Az irodalmi műveltség könyve és Imre Lajos Anyag és kultúra c. kötetét, amelynek tartalmát és jellegét alcíme ("A bölcsek kövétől az atombombáig") érzékelteti. Külön értéket képvisel Kós Károly újabb építészeti tájékozódást tanúsító kötete, a Falusi építészet, s a munkásművelődés vonalába eső Munkásdalok (két kiadásban: 1945, 1948).

A ~ könyvkiadói tevékenysége – az őt patronáló egyesületéhez hasonlóan – működésének évei alatt nyilvánvalóan módosult. Tevékenységének csúcsa mennyiségileg az 1945-ös esztendő, amikor profilja is a legnyitottabb, a romániai magyar irodalom szempontjából viszont minőségileg az 1946–47-es évek.

A ~ kiadványainak műszaki és grafikai kivitelezésében 1945. nov. 1-től a *Méhkas Diákszövetkezet, majd a *Móricz Zsigmond Kollégium könyvkiadását irányító Tóth Samunak van meghatározó szerepe. A háború utáni papír- és választékhiány miatti egyszerű címlapmegoldások 1946-tól igényesebb, kartonkötésű, de rajzos védőborítóval ellátott kiadványoknak adják át a helyüket. A grafikai kivitelezésben Gy. Szabó Béla (Móricz: Magvető; Toller–Dsida: Fecskék könyve; A márciusi ifjúság a márciusi gondolatról), László Gyula (Asztalos: Író a hadak útján) s a keresztnevének eltévesztésével szereplő Keszi-Harmath András (Jékely: A halász és a halál) a műszaki szerkesztő ismert munkatársai.

A feladatot – "a demokratikus gondolatot hordozó irodalom tömegekhez juttatását" – s ezen keresztül egy új ízlésű közönség formálásának igényét a ~ úgy teljesítette, hogy méltán illeszkedik be a maradandó örökségbe.

(D. Gy.)

Benedek Marcell: Nagyobb igényeket! Világosság 1946. jan. 10. – Kós Károly: Indul az új Hasznos Könyvtár. Világosság 1946. máj. 20. – Hegyi Endre: Az 1946-os esztendő mérlege az erdélyi magyar irodalomban. Világosság 1946. dec. 25. – A JBA kiadványainak jegyzéke. Kv. 1947. – Lukácsy Sándor: Erdélyi irodalom halinakötés nélkül. Nagyvilág, Bp. 1948/2. – Huszonöt év irodalma. Igaz Szó 1969/8.


Józsa Imre (Zsögöd, 1948. jan. 6.) – műszaki szakíró. Középiskoláit a csíkszeredai Matematika–Fizika Líceumban végezte (1966), energetikai mérnöki oklevelét a bukaresti Gheorghe Gheorghiu-Dej Műegyetemen szerezte (1972). Első munkahelye a bukaresti Energetikai Kutató Intézet (1972–79), majd a Hargita Megyei Tervező Intézet (1979–83), jelenleg a csíkszeredai Hargita Bányavállalat mérnöke.

Számos tanulmányt közölt az energetika tárgyköréből. Jelentősebb szakdolgozatai: Megyénk hidroenergetikai potenciálja (Hargita 1980. nov. 29.); Törpe vízierőművek I–II. (Hargita 1981. ápr. 18., 25.); Az újszerű energiaforrások hasznosítása (Előre 1981. nov. 2.).

Kötete: Villamosság a háztartásban (Máthé Balázzsal és Lázár Tiborral, 1983); Törpe vízierőművek (sajtó alatt).

Mirk László: A törpe erőművek óriási haszna. Ifjúmunkás 1981/44. – Bodó Barna: Egy meg egy – az mennyi? A Hét 1983/20.


Józsa István – *rádió és irodalom


Józsa János (Kajántó, 1901. okt. 11. – 1973. febr. 17. Kolozsvár) – tanulmányíró, műfordító. Középiskoláit a Kolozsvári Piarista Gimnáziumban végezte (1922), ugyanitt az egyetemen román nyelv és irodalom, világtörténelem szakon szerzett tanári diplomát (1927). Középiskolai tanár Nagyenyeden, Székelyudvarhelyen, Gyulafehérváron, Kolozsvárt, majd előadótanár a Bolyai Tudományegyetem román nyelv és irodalom tanszékén (1949–59); nyugdíjazásáig (1964) a kolozsvári 11-es számú Líceum tanára.

Első tanulmányát Constantin Mavrocordat fejedelem és a piaristák kapcsolatáról az Erdélyi Múzeum közölte (1931); ugyanebben az évben jelent meg fordításában Mikszáth Madárfészek c. novellája a székelyudvarhelyi Secuimea c. lapban. Tanulmányokat, cikkeket, műfordításokat közölt rendszeresen A Hírnök, Erdélyi Múzeum, Erdélyi Szemle, Gazeta Odorheiului, Informatorul Albei, Jóbarát, Vasárnap, Székelység, Új Cimbora, Nagyvárad (1931–40), majd 1944 után az Erdély, Utunk, Igazság, Korunk, Tanügyi Újság, Igaz Szó hasábjain.

Történelmi tárgyú tanulmányaiban a közös román–magyar múlt ismeretlen adatait tárta fel: a piaristák craiovai letelepedéséről az Arhivele Olteniei 1933-as évfolyamában, a legrégibb krónikák magyar történelmi vonatkozású adatairól A Hírnökben (1936), Grigore Ureche és Ion Neculce krónikájának a székelyeket bemutató részleteiről a Székelységben (1937, 1939), egy erdélyi magyar utazó havasalföldi útijegyzeteiről az Apulumban (1942), Bălcescu 1849-es erdélyi békéltetési akcióiról az Erdélyben (1945) közölt; párhuzamosan a klasszikus és kortárs magyar írókat, irodalmi mozgalmakat ismertette román nyelven, így Arany Jánosról és a háború utáni romániai magyar irodalomról írt tanulmányt a Secuimea számára. E témakörben legigényesebb tanulmánya Szellemi párhuzam a XIX. század magyar és román irodalma között címmel a Prietenii Istoriei Literare társaságában Bukarestben előadásként hangzott el s megjelent a társaság Preocupări Literare c. folyóiratában (1936). Érdemes összefoglalás Petőfi a román munkássajtó tükrében c. tanulmánya (Igaz Szó 1969/7).

Tudománytörténeti szempontból jelentős munkája Pápai Páriz Ferenc Plenitudo vacui c. kéziratának fordítása Victor Mariannal; a művet előbb a Studia Universitatis Babeş–Bolyai (Seria Mathematica-Phisica) oldalain ismertették, majd a szöveg Pápai Páriz Ferenc munkáinak Nagy Géza gondozta kiadásában (Békességet magamnak, másoknak, 1977) jelent meg. Románról magyarra fordított többek közt V. Alecsandri, N. Bălcescu, Jean Bart, Al. I. Brătescu-Voineşti, I. L. Caragiale, Miron Costin, I. Creangă, B. Şt. Delavrancea, V. Eftimiu, E. Gîrleanu, Ion Neculce, Al. Odobescu, Cezar Petrescu, L. Rebreanu, Al. Vlahuţă műveiből; magyarról románra Gárdonyi, Gyallay Domokos, Jókai, Mikszáth, Nyírő József, Petőfi műveiből.

Részt vett a magyar tannyelvű iskolák számára írott következő román nyelvtankönyvek szerkesztésében: Cursul de gramatica română pentru maghiari (Kv. 1957); Gramatica limbii române pentru cl. VIII–XI (Kv. 1957).

Önálló kötetei: Cîteva monumente istorice din judeţul Odorhei (Székelyudvarhely 1932); Piariştii şi Românii pînă la 1918 (doktori értekezés, Nagyenyed 1940). Kéziratban maradt munkái: Pápai Páriz Ferenc kartezianizmusa (monográfia, Victor Mariannal); Pápai Páriz Ferenc: Tyronicium verae philosophiae (fordítás, Victor Mariannal); a romániai oktatás történetéről szóló kézikönyv számára készült fejezetek az erdélyi róm. kat. iskolákról a feudalizmus korában és a régi iskolai csillagdákról Erdélyben.

(D. Gy.)

Csire Gabriella: J. J. halálára. Tanügyi Újság 1973. febr. 28. – Márton Gyula: J. J. példája. A Hét 1973/8. – Reisz Katalin: Tanár volt, pedagógus. Igazság 1973. febr. 26.


Józsa Ödön (Kolozsvár, 1934. júl. 13.) – riporter, újságíró. Elvégezte a Kézdivásárhelyi Mezőgazdasági Technikumot (1952), a kolozsvári Mezőgazdasági Intézetben szerzett agrármérnöki oklevelet (1956). Előbb a temesvári Szabad Szónál dolgozott, 1962 és 1968 között a magyarszentmártoni mezőgazdasági termelőszövetkezet mérnöke, majd rovatvezetőként visszakerül a Szabad Szó szerkesztőségébe. Riportokat, színes jegyzeteket, gazdasági elemzéseket ír, a Művelődés munkatársa.

Riportkötete: Csendes ütközet (Tv. 1974).

Balogh Edgár: Vita hevében, Temesvárt. Új Élet 1976/11; újraközölve Táj és nép, 1978. 111–13.


József Attila emlékezete – József Attila (1905–1937) neve és műve a romániai magyar irodalomban viszonylag korán, már a 20-as évek közepén visszhangzik, jelképpé azonban csak a költő halála után válik, kultuszáról pedig jóval később, a 60-as évektől lehet beszélni.

A kezdetet – a Franyó Zoltán szerkesztésében megjelent temesvári Esti Lloyd korai újságtudósítása (Nyolc hónap egy versért. 1924. júl. 13.) után – Gaál Gábor cikke jelentette a kolozsvári Új Kelet 1926. nov. 2-i számában: a Tiszta szívvel c. méltatás József Attila sok vitát kavart, a Nyugatból (Osvát Ernő akarata szerint) kimaradt versére épül, s a cikk végén a teljes versszöveget megtaláljuk. Erre a korai felfigyelésre az eszmei rokonság megérzése nyújtott alapot (így látott napvilágot Erg Ágoston és Heves Ferenc fénymásolattal sokszorosított máramarosszigeti avantgárd irodalmi lapjában, a Levelekben 1926. júl. 15-én a Kilométerekkel c. József Attila-vers is), de nyilvánvalóan szerepet játszott benne Gaál és Hatvany Lajos, ill. Hatvany és József Attila barátsága. (1932-ben a Brassói Lapok vasárnapi melléklete közli újra a verset, ezúttal azonban a Nyugat kiadásában megjelent, Babits Mihálytól szerkesztett Új Anthológiából.)

A rövidesen Korunk-szerkesztővé váló Gaál Gábor mellett Kuncz Aladár mint az Ellenzék irodalmi mellékletének és az Erdélyi Helikonnak a szerkesztője és a fiatalabb költőtárs, a Pásztortűz felé is hidat jelentő Dsida Jenő egyengette József Attila erdélyi útját. A személyes kapcsolatok itt is meghatározóak; Kuncz esetében föltételezhetően Németh Andor volt a közvetítő, Dsida és József Attila barátságának alakulásáról dokumentumok hiányában még nem rajzolódott ki pontos kép, de perdöntő az 1930 júniusában Hódmezővásárhelyről Dsidának küldött levél, amelyben a Bécset és Párizst megjárt költő erdélyi útjának tervét, pontosabban Erdélybe vágyakozását mondja el. Az utazásra sohasem került sor, számos lap hasábjai azonban megnyíltak számára. 1928-ban az Ellenzék és a Pásztortűz közli verseit, 1930-ban már a Helikon is vállalja két versét, sőt a januári szám nagy jelentőségű írói ankétjában a nyilatkozó "fiatal magyarok" között József Attilát is ott találjuk. 1931-től a baloldali sajtó, mindenekelőtt a Korunk válik a költő és tanulmányíró otthonává (bár 1934-ben a Korunk mellett az Erdélyi Helikon ugyancsak közöl egy csokorra valót román versfordításaiból). 1936-tól feltűnően megszaporodik a József Attila-versek (átvételek) száma a Brassói Lapokban, és egy fontos interjú is megjelenik itt (Molnár Tibor: Beszélgetés a magyar Panait Istratival).

Kritikai fogadtatása a romániai magyar sajtóban – egészen 1937 decemberéig – ellentmondásosabb képet mutat. Két évvel Gaál jegyzete után az Ellenzék úgy mutatja be a Kövek és a Miért mondottál rosszat nekem c. versek szerzőjét, mint a húszéves nemzedék egyik legtehetségesebbjét, a Pásztortűz pedig konkretizálja e tehetség mibenlétét: a modern magyar líra "primitivistáival" kapcsolja össze, aki "egyszerű dologról egyszerűen dalol, de biztos kifejezőkészséggel" – "és élni akaró hittel". Szentimrei Jenő elismerően ír az Erdélyi Helikonban a Nincsen apám, se anyám kötetről (1929 októberében), gazdag kedélye Csokonaira, játékos hányavetisége Tamási Áronra emlékezteti, s versei olvastán "valami új népdal" születését ünnepli. Lényegében ezt a vonalat követi Dsida is a Helikonban írt kritikájában (1931. május), szinte megbűvölten áll a Döntsd a tőkét, ne siránkozz költőjének merészsége láttán; az elsők között mondja ki: "József Attila az Ady Endre költői útjának első igazi és helyes folytatója". Az irodalomtörténetinek bizonyult ítélet jogosságán nem változtat, hogy Dsida ezt csak az Adytól kapott intelemre érti ("visszafigyelni őseink nehéz kongású, bibliás, de mégis üde és vadvirágszagú beszédére"), és elmarasztalja esztétikailag József Attila programverseit. Ezek a vélemények egyébként összekapcsolhatók a pesti proletárköltő népi korszakával, szereplésével a Bartha Miklós Társaságban s a Fábián Dániellel közösen írt Ki a faluba röpirattal, annak pozitív erdélyi visszhangjával. (Szentimrei könyvismertetése a Helikonban az Új Magyar Földről és az Erdélyi Fiatalok több közleménye, elsősorban Jancsó Béla 1930-as cikke a röpiratról idézhető meg ebben a vonatkozásban.)

A Korunkban viszont éppen a Ki a faluba miatt érik heves támadások József Attilát. Nádass József tartózkodó dicsérettel és féltő intelemmel szóló 1929-es bírálata (Nincsen apám, se anyám) után a féltés éles elmarasztalásba vált át, mindenekelőtt Haraszti Sándor (Magyar eszerek, 1930), részben pedig Gergely Sándor (József Attila új versei, 1931) cikkeiben. A röpirat, ill. a Bartha Miklós Társaság tekintetében – kevéssel József Attila halála előtt – Balogh Edgár szolgáltat elégtételt a költőnek 1937-ben (A második Bartha Miklós Társaság), lírájának társadalmi-politikai és ugyanakkor esztétikai elismerését a Korunkban Danzinger Ferenc tanulmánya fejezte ki, visszamenőleg igazolva a Külvárosi éj szerzőjét (József Attila, a szocializmus költője, 1932), Fülöp Ernő, azaz Fejtő Ferenc (József Attila költészete, 1935), Remenyik Zsigmond (Nagyon fáj, 1937) és Brassai Viktor (József Attila, 1937) kritikái, tanulmányai már a baloldali irodalmi front magatartásának lényegi változásáról vallanak, a teljes befogadást, az önkritikai, sőt önostorozó visszanézést, József Attila költői rangjának, irodalomtörténeti helyének méltányos keresését és kijelölését azonban csak a tragikus halál döbbenetében született írások végzik el. A Korunk-munkatársak gyásza a legmélyebb: Déry Tibor (József Attila), Remenyik Zsigmond (Költő és a valóság) és Nagy István (Az elsötétült "Külvárosi éj") lírai pátoszú értekező prózában, Faludy György, Méliusz József, Salamon Ernő, Brassai Viktor és Berda József versben búcsúzik a magyar proletárok európai látókörű és rangú költőjétől. A napilapok és más folyóiratok szintén gyászolják József Attilát. Valamennyi nekrológ és tanulmány közül kiemelkedik Kováts József két esszéje a Pásztortűzben és a Független Újságban (mindkettőnek a címe: József Attila) 1937 decemberében. Kováts az új magyar költőnemzedék vezéregyéniségét látja az immár halott költőben; nem állítja egymással szembe magyarsághoz való viszonyát és egyetemes szabadságvágyát, s ugyancsak egységben szemléli József Attila küzdelmét a társadalmi igazságért és szépségeszménye megvalósításáért. Ezzel a korszerű értelmezéssel Kováts József évtizedekkel előzte meg a József Attila-irodalmat. A költő halála alkalmat adott antifasiszta jellegű tömegmegnyilvánulásokra is. Temesvárt 1937. dec. 19-én szabadegyetemi keretben, Kolozsvárt 1938 februárjában munkásgyűlésen búcsúztak József Attilától (az emlékbeszédet Méliusz József tartotta).

A romániai József Attila-kultusz összetevői közül az első hely műveinek magyar és román nyelvű kiadását illeti meg. A Munkás Athenaeum már 1945-ben megjelentetett egy kis füzetet, Döntsd a tőkét, ne siránkozz címmel, ezt 1952-ben, 1960-ban, 1970-ben kisebb-nagyobb válogatások követték (többek közt Méliusz József, Balogh Edgár gondozásában). Románul Veronica Porumbacu (1955, 1961) és Mihai Beniuc (1967) adott ki egy-egy kötetnyit József Attila-fordításaiból; az utóbbi, kétnyelvű kiadáshoz Beniuc írta az előszót is. Az irodalmi és politikai sajtóban számos fordítás jelent meg, az említetteken kívül Eugen Jebeleanu, Virgil Teodorescu, Haralambie Grămescu, Emil Giurgiuca, Radu Boureanu, Paul Drumaru és mások tolmácsolásában. A Mózes Huba gondozásában kiadott Téka-kötet, József Attila és a román költészet (1972) s a függelékéül közölt, Réthy Andor készítette bibliográfia ezeket a fordításokat, egyáltalán József Attila román fogadtatását éppúgy felméri, mint a költő román versfordításait Coşbuctól Zaharia Stancuig és Boureanuig.

A romániai magyar József Attila-kutatás már korábban is foglalkozott a kapcsolattörténeti vonatkozásokkal, különös figyelmet fordítva a romániai magyar sajtó két világháború közötti József Attila-közleményeire (Pataki Bálint, Abafáy Gusztáv). Az életrajzi mozzanatok, főképpen Iosif Aron, a költő apja és családja felkutatásában Méliusz József, Jebeleanu és Enyedi Sándor nyújtott segítséget a József Attila-kutatóknak. A költő és a romániai munkásmozgalom összefüggéseit Méliusz mellett Mráz Lajos emlékezései világították meg. Monografikus igénnyel készült Kántor Lajos könyve: A hiány értelmezése (József Attila Erdélyben); saját kutatásai alapján és a szakirodalom anyagát 1980-ig követve figyelemmel, irodalomtörténetileg rendszerezi József Attila és műve romániai összefüggéseit 1938-cal bezárólag. E könyv tárgyán kívül esik viszont József Attila hatásának vizsgálata a romániai magyar lírában, jóllehet már a Korunk régi költőgárdájának versein kimutatható ez a hatás (Salamon Ernő, Korvin Sándor, Brassai Viktor, Józsa Béla esetében). Ismét hangsúlyossá, új költői értékeket alakítóvá majd az 50-es évek második felében s a 60-as években válik, a Forrás első és második nemzedékének lírájában.

A kerek évfordulók (1955, 1962, 1980) az emlékezések és elemzések, tisztelgő versek számára nyitottak teret a hetilapok és folyóiratok ünnepi összeállításaiban, különszámaiban (Utunk, A Hét, Korunk, Igaz Szó). Az előadóművészek ugyancsak ezekre az alkalmakra készítettek egyéni vagy egy-egy színház művészeit (Illyés Kinga, Nemes Levente, Ádám Erzsébet, Kilyén Ilka) mozgósító műsorokat, bár a József Attila-versek mondása az elmúlt évtizedekben nem szorult csupán ünnepi alkalmakra (Kovács György, Boér Ferenc). Ádám Erzsébet előadásában a költő szerelmes verseiből készült Electrecord-lemez. Néhány József Attila-verset romániai zeneszerzők is megzenésítettek.

A költő nevét viseli a lugosi irodalmi kör.

(K. L.)

Molnár Tibor: Beszélgetés a magyar Panait Istratival. Interjú. Brassói Lapok 1936. júl. 5; uő: J. A. versei. Egyéni kötet, melynek hátterében a tömeg áll. Független Újság 1937. máj. 15. – Méliusz József: Hogyan halt meg J. A. édesapja. Brassói Lapok 1940. márc. 3. – Ifj. Kubán Endre: Thomas Mann és J. A. Független Újság 1940. ápr. 27. – Nagy István: J. A. új népe. Kv. 1945. – Dános Miklós–Pintér Lajos: Megoldódott a József Áron-titok. Előre 1957. dec. 11. – Pataki Bálint: Az egykori romániai magyar folyóiratok – és J. A. Utunk 1958/48; uő: Lappangó változatok. Utunk 1965/16. – Abafáy Gusztáv: Adalékok J. A. életéhez és költészetéhez. NyIrK 1960/3–4. – Láng Gusztáv–Jancsik Pál: J. A. és a Korunk. Korunk 1962/12. – Balogh Edgár: Tabáni találkozón. Igaz Szó 1963/1; újraközölve Mesterek és kortársak, 1974. 224–28. A teljes J. A. – Szabó Zoltán: Megjegyzések J. A. stílusáról. NyIrK 1966/1. – Enyedi Sándor: József Áron nyomában – Désen. Korunk 1967/5. – Nagy Ágnes: J. A. román műfordításai. NyIrK 1967/2. – Földes László: Én és a mindenség. Közli A lehetetlen ostroma, 1968. 165–99. – Mózes Huba: "Majd a szabadság békessége is eljön..." Portrévázlat J. A.-ról. Kv. 1970. – Sugár Erzsébet: Gaál Gábor és J. A. A Hét 1971/11. – Horváth Andor: J. A. románul. Igaz Szó 1975/4. – Tasi József: J. A. és a Korunk. Magyar Könyvszemle, Bp. 1977/2. – Rácz Győző: Számadás élő örökségről; Szilágyi Júlia: A tüzes tűzben; Lászlóffy Aladár: Tudásnak panaszt tevő; Pusztai János: A költőről. Korunk 1980/3. – Markó Béla: Szólítsuk meg J. A.-t? Igaz Szó 1980/4. – Egyed Péter: J. A. sorsa Erdélyben. Utunk 1981/40. – Lőrinczi László: Felirat egy kunyhó ajtajára. Utunk 1981/43.

ÁVDolg: Jancsik Pál: Az ellenforradalmi, fasiszta rendszer elleni harc tükröződése J. A. költészetében. 1959. – Cseke Gábor: J. A. esztétikai és kritikai nézetei. 1962. – Török Éva: A J. A.-kutatás romániai vonatkozásainak néhány kérdése. 1968. – Gyímesi Éva: J. A. stílusának intellektuális jellegéről. 1968. – Nagy Mária: J. A. hasonlatai. 1974.


József Attila Irodalmi Kör – 1972-től működik Lugoson a Ion Vidu Municípiumi Művelődési Ház keretében. Kezdetben Berinde György tanár, Udvardy László mérnök és Graur János újságíró, a Szabad Szó lugosi tudósítója irányította, jelenlegi elnöke Fülöp Lídia költőnő. A kör vendégül látta Beke Györgyöt, Bodor Pált, Csiki Lászlót, Domokos Gézát, Kányádi Sándort, Mandics Györgyöt, Pongrácz P. Máriát, valamint A Hét, Korunk és Művelődés szerkesztőit. A helyi Népszínház magyar tagozatával közreműködve Ady-, Arany-, Petőfi- és Bartók-emlékünnepélyt rendeztek, 1975-ben szavalóversenyt szerveztek József Attila emlékére. Tagjai közül Bakk Miklós, Higyed István, Kutas Etelka, Fülöp Lídia, Páll Olga, Simon István, Szondy György, Udvardy László és Virág Vencel jelentkezik írásaival a sajtóban. Néhányuk írását a Franyó Zoltán Irodalmi Kör kiadásában 1980-ban Temesvárt megjelent Lépcsők c. antológia közölte.


József János (Szentábrahám, 1859. nov. 3. – 1935. márc. 16. Brassó) – elbeszélő, versíró. Alsó fokú iskoláit Torockón, a tanítóképzőt 1881-ben Székelykeresztúron végezte. Firtoson volt tanító (1882–1925). Elbeszéléseivel, verseivel, epigrammáival a szülőföld szeretetét ápolta. Az Unitárius Közlöny munkatársa. Posztumusz kötete: Firtosi rezedák (versek és elbeszélések, Székelyudvarhely 1936).

Balázs Sándor: Ki volt J. J.? Hargita 1981. okt. 29.

Jörgné*Draskóczy Ilma


Jövendő – 1. Temesvárt 1919-ben Vuchetich Endre szerkesztésében megjelent irodalmi folyóirat. Mindössze néhány száma jelent meg. Bardócz Árpád, Endre Károly, Kozmuth Artúr, Kubán Endre, Pánczél Lajos, Páll Tamás, Szabolcska Mihály verseit, novelláit és műfordításait közölte.

2. Kolozsvárt 1928-ban Ferencz József akadémiai hallgató szerkesztésében megjelent közel száz lapos antológia. Előzménye az unitárius teológusok Olvasó és Irodalmi Köre (később Önképzőköre) által 1860-tól megjelentetett kézírásos lap, mely 1905-ben Boros György védnök tanár javaslatára felveszi a ~ címet. A lap az I. világháború utolsó éveiben megszűnik, majd 1920-tól újraindul, s még 1937-ben is több-kevesebb rendszerességgel havonta megjelenik. Az antológia a ~ 1920 és 1928 között szerepelt munkatársainak 26 írását közli.

Boros György ajánló sorai után Ferencz József Köt a rög c. Reményik-idézettel indított "előszó helyetti" vallomása az erdélyiségtudat kialakítását, a szülőföldhöz kötődést, valamint a magyar nyelv és kultúra ápolását tűzi ki a kötet céljául. Csongvay Lajos, Ferencz József, V. Filep Andor, Rostás Dénes, Simén Dániel, Török Mihály és Zsigmond József karcolatokkal, novellákkal, elmélkedésekkel szerepel. Ürmösy Gyula dolgozata a ~ c. önképzőköri lap történetét mutatja be. Verseket Dézsi Zoltán, Kriza János teológus és Székely (Szabédi) László tollából közölnek; utóbbinak három műfordítása is megjelent, közöttük Şt. O. Iosif Ének c. verse.

Márkos Albert: Jövendő. Unitárius Közlöny 1928/9.

3. A marosvásárhelyi Vörös Zászló megyei napilap ifjúsági oldala. Szerkeszti Makkai János. 1979 januárjától jelenik meg havi rendszerességgel "fiataloktól – fiataloknak – fiatalosan". Az üzemi, falusi és diákfiatalság köréből toborzott külső munkatársak bevonásával sokoldalúan, változatos publicisztikai és szépirodalmi műfajú írásokban foglalkozik a KISZ-szervezetek, diákszövetségek tevékenységével, az ifjúság közösségi és magánéletével, munkájával (érdekvédelem, pályaválasztás, beilleszkedés, tudatformálás); összeállításokat közöl a Maros megyei irodalmi körök tagjainak írásaiból; helyet kapnak hasábjain ifjú tollforgatók próbálkozásai, fiatal képzőművészek munkái.


Jövő1. Politikai és társadalmi hetilap Aradon, a KRP legális kiadványa. Felelős szerkesztő Márton István, szerkesztette Ehling Lajos és Matais Péter. Mindössze négy száma jelent meg 1929. ápr. 28-án, máj. 12-én, júl. 14-én és 28-án. Az első két lapszámot elkobozták, a 3. és 4. számot Aradon, Brassóban, Marosvásárhelyt és Erdély más városaiban is terjesztették.

A lap a munkásság érdekeit védte, mozgósító erejű cikkekben leplezte le a polgári-földesúri pártok demokratikus jelszavakkal kendőzött önkényuralmi törekvéseit, szolidaritást vállalt a bebörtönzött baloldaliakkal, követelte a munkásság szabad szervezkedési jogának tiszteletben tartását, sürgette a Városi és Falusi Dolgozók Blokkja kormányának megalakítását, beszámolt Május Elseje megünnepléséről, az ASTRA-gyári munkások megmozdulásáról, az Egyesült Szakszervezetek tevékenységéről. Külföldi vonatkozású cikkeiben figyelmeztetett az imperializmus világméretű összeesküvésére a Szovjetunió ellen, s az 1929. aug. 1-ére meghirdetett szolidaritási nap küszöbén szorgalmazta a munkások és parasztok egységfrontba tömörítését az imperialista háború ellen. Egyetlen közölt cikkét sem írták alá. A lapot a 4. szám után betiltották.

2. Kolozsvárt 1935 áprilisában megjelent irodalmi, kritikai és társadalmi szemle. Felelős szerkesztője Resch Viktor (írói néven Brassai Viktor). Egyetlen, a cenzúra fehér foltjaitól tarkított számának tanúsága szerint mint a KRP legális kiadványa "az őszinte szembenézés s a kimondott szó bátorságával" szándékozott közeledni olvasóihoz olyan korban, amely "a tisztulás, a színvallás kora". A technikailag is igényesen szerkesztett folyóirat munkatársai – Bányai László, Csehi Gyula, Korvin Sándor, Vida Ferenc – elvszerű kérdésfelvetéseikkel arra törekedtek, hogy a romániai magyar kisebbségi élet minél szélesebb pászmájáról bontakozzék ki termékeny vita.

Irodalomtörténetileg Csehi Gyulának a haladó írók mondanivalóját meghamisító fordítókról szóló cikke (Áruló fordítók), valamint Bányai Lászlónak Tamási Áronnal vitázó Korunk-értékelése (A tízéves Korunk) a legszámottevőbb. A szépirodalmat Méliusz József és Salamon Ernő egy-egy verse s Szenczei László regényrészlete képviseli. Az egyetlen illusztráció Leon Alex Céltalanul 1935-ben c. linómetszete.

3. Aradon 1945-től 1950-ig megjelent független demokrata napilap. Felelős szerkesztője Palásthy József. A *Vörös Lobogó elődje.


Jövő Népe – félhavi folyóirat Marosvásárhelyen. Első száma 1919. szept. 15-én jelent meg, az utolsó 1920. jún. 1-jén. Önképzőköri lapnak indult, a helybeli Református Kollégium és Katolikus Gimnázium érettségi előtt álló növendékeinek összefogásával, elsősorban Rajka Tibor (főszerkesztő), Deák Sándor, Bicsak Tibor és Radó Imre szerkesztésében és terjesztésében. Az impresszumon olvasható: "A hatóság előtt Molter Károly, a nyilvánosság előtt az illető rovatvezetők felelnek."

A diákok kapcsolatba kerültek a helyi Munkásotthon értelmiségi köreivel s az SZDP vezetőivel, így folyóiratukban a szépirodalom mellett marxista történelemfelfogást, darwinizmust propagáló cikkek is helyet kaptak. A lap közölte Kacsó Sándor első verseit és novelláját, 1920. márc. 15-én külön Ady-számot adott ki; úttörőnek számított a maga korában, hogy Ady forradalmi eszméit céltudatosan vállalta.

Leggyakoribb cikkírók: Rajka Tibor, Radó Imre, Barna Bálint, Algya Zoltán, Szentiványi Sándor, Ringler Géza, Esze Tamás. Cikkeztek benne az akkori marosvásárhelyi tanárok, így Csergő Tamás, Nagy Endre s mellettük Osvát Kálmán is.

Marosi Ildikó: Új csapáson, új eszközökkel. A Hét 1979/39.


Jövő Társadalma, A – 1925 szeptemberében indult Kolozsvárt "Társadalomtudományi és szociálpolitikai szemle" alcímmel, Aradi Viktor szerkesztésében. A havonta megjelenő lap célja a bevezető szerint: "...hogy megismertesse és az ember szolgálatába állítsa a társadalmi erőket. A társadalomtudomány feladata, hogy kultúrává finomítsa a civilizációt. Hogy a szeretet oltárait emelje a félelem oltárainak romjai fölé. A Jövő Társadalma ennek a társadalomtudománynak propagálását tűzte ki céljául." A lap kommunista eszméket terjesztett, de hasábjai rendelkezésére álltak minden világszemléleti irányzatnak. Nem sugalmazni, hanem ébreszteni akart gondolatokat.

Az erősen megcenzúrázott 1927. augusztusi szám után a lapot betiltották. Ekkor a szerkesztő címváltoztatással játszta ki a cenzúrát, és 1927 októberében megindította a *Huszonegyedik Század c. lapot, mely teljesen megegyezik elődjével, még a számozás is folytatólagos. 1929 szeptemberében újra ~ cím alatt jelenik meg a lap, majd 1930-ban a januári, februári és májusi szám Bukarestben lát napvilágot.

A lap évfolyamai sok érdekes és értékes cikket közölnek mind külföldi, mind hazai szerzőktől, így N. Sz. Trubeckoj, I. Zimov, Clara Zetkin (a cenzúra csak a címet hagyta meg), Dienes László, Victor Cheresteşiu, Agota Maior (talán Antal Márk álneve), Turnowsky Sándor, Salamon László, Kahána Mózes, Kormos Éva szerepel írásaival. Könyvismertetései nemcsak hazai, hanem szovjet, amerikai, nyugat-európai megjelenésű társadalomtudományi művekre is kiterjedtek.

Gaal György: Aradi Viktor lapja – A J. T. Könyvtári Szemle 1973/2; uő: A J. T. Aradi Viktor lapjának koordinátái. Korunk 1983/10.


Juhász András – *irodalmi levelezés


Juhász Attila (Arad, 1896. okt. 29. – 1965. febr. 24. Arad)újságíró, író. Szülővárosában a Felső Reáliskolában tette le az érettségit (1914). Az I. világháború után az OMP Arad megyei szervezetének ifjúsági csoportvezetője, az 1924 és 1927 közt megjelent Magyar Ifjúság szerkesztője, felelős szerkesztője, majd 1927 áprilisától főszerkesztője. Cikkeiben kulturális kérdésekkel foglalkozott. Az újság megszűnése után számos aradi lap külmunkatársa.

Remeg a föld és az ember c. kötete (Arad 1940) szemtanúk hiteles vallomására támaszkodva elevenítette fel az 1940. nov. 10-i bukaresti földrengést, fényképekkel, ábrákkal, térképekkel kísért magyarázataiban a tudományt képzeletbeli okokkal, légköri tüneményekkel vegyítve.


Juhász Endre – *műszaki szakirodalom


Juhász Gyula emlékezete – Juhász Gyula (1883–1937) József Attila előtt a munkásosztály sorsának legjelentősebb magyar lírai kifejezője. Máramarosszigeten kezdte tanári pályáját, majd Nagyváradon, Makón és Szakolcán tanított. Itt A Holnap szellemi vezére. Nagyváradi évei – a költői beérkezés holnapos esztendei – egy új író-költő nemzedék forradalmi szabadcsapatának indulatos vitákat, irodalmi csatározásokat sem mellőző útra bocsátásával és elismertetésével korszakot teremtettek. Ady barátja és harcostársaként él a köztudatban, 1919 után is számos erdélyi lap közölte verseit, a konzervatív és haladó irodalmi irányzatok egyaránt számon tartották, s főleg a Pásztortűz, az Ellenzék és Vasárnapi Újság kínál hasznos adatokat a Juhász-filológia számára. Halálakor Nagyváradon kegyeletes cikkek búcsúztatják. "Juhász Gyula megölte magát" – jelenik meg egykori lapjában, a Nagyváradi Naplóban 1937. ápr. 8-án a címoldalas nekrológ, s a Nagyvárad és a Szabadság is méltatja egykori munkatársát. Az Erdélyi Helikonban Kovács László, a Korunkban Barta Lajos emlékezik meg róla.

Az első kötet, mely terjedelmesebben és a szemtanú hitelével idézi emlékét, Nagy Andor Tavasz Váradon c. munkája (1939). Hasonló jellegű emlékezések születnek még Dutka Ákos, az egykori nagyváradi sorstárs révén, későbbi könyve, A Holnap városa előzeteseként; vershelyzetek felelevenítéséről Tessitori Nóra írásában (Egy szonett története) vagy az ESZC kiadta Kovács László-kötetben (Az irodalom útján, 1940) olvashatunk, majd Tabéry Géza idéz Juhász-emlékeket a Szabadságban ("Furcsa úgy-e, Elvtárs..."), Antal Sándornak címezve.

A megemlékezés egyik mozzanatára A Holnap városában 1942-ben került sor. Tabéry kezdeményezésére Juhász Gyula egyik váradi lakhelyének utcáját, az egykori és ma ismét Holdvilág utca néven ismert szőlősdombi kaptatót a költőről nevezik el, Szegedet, Juhász szülővárosát is megelőzve. Nagyvárad először hódolt az Anna-versek poétájának, akit ekkor a szintén nagyváradi költő-publicista Horváth Imre is felidéz Váradon volt a legboldogabb az Anna-versek költője c. írásában (Esti Lap 1941. máj. 23.), egyébként Juhász régi csodálójaként, hiszen ugyancsak ő jegyezte már az Aradi Közlöny 1937. ápr. 8-i számában a Juhász Gyula halálára c verset, amikor Radnóti Miklós, József Attila és Emőd Tamás is szerzett költői nekrológot.

A Juhász-irodalom első nagyobb lélegzetű vállalkozása egy Tabéry-előszó (Pro memoria) és a helyi kiadás révén fűződik Nagyváradhoz: Magyar László Milyen volt szőkesége... c. könyve 1942-ben emlékezik a poétáról. Az irodalmi körökben érdeklődéssel fogadott munkát hozzászólások kísérik: 1942. márc. 21-én a Nagyváradban Salgó Sándor, a váradi Esti Lapban Halmay Árpád újítja fel a költő emlékét, majd Jancsó Elemér Két diák Juhász Gyula sírjánál c. írása jelenik meg a Nagyváradban (1942. márc. 24.). Ez időben rendezik meg a Református Kultúrpalotában, Juhász Atalanta c. operettsikerének színhelyén az első nagyváradi Juhász Gyula-estet is, melyen Tabéry Géza és Dutka Ákos, valamint a színtársulat versmondói szerepelnek. A Juhász-emlékezet érdekessége Scheiber Sándor Szentírási képek Juhász Gyula verseiben c. írása a kolozsvári Zsidó Diák-naptár 1943–44-es kötetében.

A költő születésének 60. évfordulóján, 1943-ban ismét Nagyvárad felé fordul Juhász tisztelőinek figyelme: a premontreiek gimnáziumában, Juhász tanár úr egykori iskolájában emléktáblát lepleznek le, az ünnepség szónoka Tabéry Géza. Csak szórványos közlések éltetik a poéta emlékezetét: így Serestély Béla írása az aradi Havi Szemlében (1944).

A háború után Jancsó Béla közli az első Juhász-emlékezést az Utunkban (1947/12); az Új Élet és az Igazság cikkei 1952-ben, a költő halálának 15. évfordulóján jelennek meg (az utóbbiban Szász János írása). Később az Utunkban Pogány Sándor Tanítványa voltam Juhász Gyulának címen (1956/40), majd az Igaz Szóban Egy nap Juhász Gyulával c. írásában (1957/2) Serestély Béla és Népével nő Juhász Gyula c. méltatásával (1957/4) Molter Károly áldoz emlékének.

A ~ újabb eseménye a költő halálának 20. évfordulóján, 1957-ben rendezett emlékünnepély Nagyváradon. Pataki Bálint az Utunkban, Sztojka László és Pogány Sándor az Igazságban, majd az Atalanta díszlettervezője, a szintén holnapos Manojlovics Tódor az Igaz Szóban elevenít fel egykori epizódokat a költő életéből.

Utána közel két évtizedig ismét alig akad említésre méltó hazai emlékezés. A Magyar Népköztársaságban időközben már megjelent résztanulmányok (Grezsa Ferenc, Péter László, Szalatnai Rezső kötetei) s egy igényes emlékkönyv kiadása, majd a költő Összes Műveinek kritikai kiadása után a még hiányzó teljességigényű monográfiát ugyan nem pótló, de elősegítő célzattal ismét nagyváradi szerző éleszti Juhász Gyula emlékét. Indig Ottó László előbb doktori értekezésének néhány fejezetében, ezt követően ismeretlen Juhász-költemények és elbeszélések közlésével (NyIrK, A Hét), továbbá a Juhász-színikritikákat is idéző Téka-kötetben (Nagyváradi színikritikák A Holnap évtizedében, 1975) értékesíti kutatásait, következő kötete pedig (Juhász Gyula Nagyváradon, 1978) első összegezése annak, amit Nagyvárad egykori hét napilapjából, valamint a későbbi Juhász-irodalomból dokumentálódva a költő nagyváradi éveiről megtudhatunk. Már e Kriterion-kötet tanulságait is figyelembe véve, további kutatások újabb eredményeit is beépítve írja meg újabb Juhász-tanulmányait s a Nincs szebb jövendők májusánál c. kismonográfiát (Kv. 1980). Diósszilágyi Ibolya, aki Juhász-kutatásainak eredményeit korábban a kritikai kiadás köteteiben, majd a Művelődésben (1957/8) tette közkinccsé, A Hétben (1983/35) emlékezett Juhász tanár úrra, s átfogó monográfiát készített elő kiadásra a költő nagyváradi éveiről.

Juhásszal kapcsolatos gazdag emlékanyaga révén említést érdemel a nagyváradi Ady-múzeum is. Tárlóiban számos fotó, szövegmásolat, dokumentum idézi A Holnap szervezőjének Adyhoz és Nagyváradhoz fűződő kapcsolatait.

Születésének 100. évfordulója alkalmából a Tápai lagzi elemzésével idézi a költő emlékét Mózes Attila az Utunkban (1983/13) és Markó Béla az Igaz Szóban (1983/4), tragikus magányosságáról fest képet "Hic fuit Juhász Gyula..." c. esszéjében Luczai András (A Hét 1983/14). A centenáriumot a Nagyváradi Állami Színház magyar tagozata Város, kinek nem látni mását c. Juhász-versműsorral ünnepelte meg 1983. máj. 13-án.

(I. O.)

Engel Károly: J. Gy. egykori román növendékeinek emlékezetében. NyIrK 1964/2. – Péter László: J. Gy. a forradalmakban. Bp. 1965.

ÁVDolg: Borbély László: J. Gy. prózája, 1965. – Daubner Zoltán: J. Gy. tájszimbolikája. 1981.


Juhász István (Nagyenyed, 1915. ápr. 16. – 1984. szept. 13. Kolozsvár) – történész. Középiskoláit a nagyenyedi Bethlen Kollégiumban (1932), főiskoláit a Kolozsvári Református Teológián, a Ferdinand-egyetem bölcsészeti karán, a bukaresti Ortodox Teológián és a nagyszebeni Ortodox Teológiai Akadémián végezte (1937), a Debreceni Tudományegyetem teológiai fakultásán doktorált (1940). Közben Kolozsvárt a teológia szeniora, majd a bukaresti Református Egyetemi Otthon igazgatója (1939–40). Tudományos pályáját mint az ETI tanára (1941–47) kezdi; 1948-tól a Kolozsvári Református Teológiai Fakultás professzora, 1960 és 1966 között az Egyetemi Fokú Protestáns Teológiai Intézet rektora. 1969-től a prágai Comenius Teológiai Fakultás, a debreceni Református Teológiai Akadémia díszdoktora.

Egy ideig az Ifjú Erdély felelős szerkesztője (1938–39), itt s a Hitelben jelennek meg írásai. Érdeklődéssel fordul az erdélyi románság "átformált" egyházi életének XVI. és XVII. századbeli dokumentumai felé, doktori disszertációjában a görög–szláv liturgiával szemben első ízben érvényesülő román nyelvű egyházi irodalmat dolgozza fel, a Nagyszebenben és Brassóban megjelent kátékat, bibliafordításokat, magyarázatokat és szertartáskönyvet, énekeskönyveket, az első román iskolák történetét, s behatóan foglalkozik Bethlen Gábor román kapcsolataival.

1963 óta a Református Szemle felelős szerkesztője. Itt megjelent főbb tanulmányai az erdélyi református egyház névkönyveivel (1955), a Heidelbergi Káté XVI–XVII. századi kiadásaival (1965), a reformáció hazai szerepével (1968), Köleséri Sámuel önéletírása alapján a XVIII. századbeli református lelkészképzéssel (1968) foglalkoznak. Társszerzője a Románia Szocialista Köztársaságban lévő Református Egyház (Kv.–Nv. 1976) c. kiadványnak. Megírta angolul és németül a romániai református egyház rövid történetét (1958, 1977).

Történeti tanulmányai közül kiemelkedik Szöllősi Nagy Ferenc jelentései az 1848-as moldvai és havasalföldi forradalomról c. írása az 1848. Arcok, eszmék, tettek c. gyűjteményes kötetben (1974). Az erdélyi művelődéstörténeti kutatások terén számottevő Marosvásárhely és Göttinga c. bevezető tanulmánya Fogarasi Sámuelnek az ő jegyzeteivel kiadott XVIII. századi önéletírása élén (1974), nemkülönben a Bethlen Kollégium ifjúsági életének bemutatása a nagyenyedi diákokról Jakó Zsigmonddal közösen szerzett műben (1979).

Kötetei: A reformáció az erdélyi románok között (Kv. 1940); A középkori nyugati misszió és a románság (Kv. 1942); Bethlen Miklós politikai pere (Kv. 1945); A székelyföldi református egyházmegyék (Kv. 1947); Nagyenyedi diákok 1662–1848 (Jakó Zsigmonddal, 1979).

Enciclopedia istoriografiei româneşti. Szerk. Ştefan Ştefănescu. 1978. 187. – Beke György: Lustra a kollégiumban. Utunk 1980/15.


Juhász Kálmán – *helytörténet


Juhász Zoltán – *Bánáti Tükör


Juhl Mór (Budapest, 1892. márc. 7. – 1942. szept. Mosztovo) – orvosi szakíró, lapszerkesztő. Temesvárt az Állami Főgimnáziumban érettségizett (1910), a budapesti egyetemen szerzett orvosi diplomát (1917). A 20-as évek elején a temesvári Bánát Szanatórium igazgató főorvosa, később magánpraxist folytatott.

Vuchetich Endrével szerkesztette a Színházi Újság c. temesvári hetilapot (1911–12). Orvosi tanulmányait és szakcikkeit a *Praxis Medici és *Orvosok Lapja, egészségvédelmi és ismeretterjesztő írásait a 6 Órai Újság, valamint a Temesvárt megjelenő Holnap (1932–33) és Heti Magazin (1933–34) c. folyóiratok közölték. Marxista szemináriumokat vezetett s előadásokat tartott a temesvári Munkásotthonban és a Magánalkalmazottak Szakszervezetének székházában. Meggyőződéséért ismételten letartóztatták és meghurcolták. A II. világháború alatt munkaszolgálatra Transznisztriába vitték, ahol transzportja többi tagjával együtt kivégezték. Szakmunkái: Röntgendiagnosztikai és röntgenterápiai útmutató (Tv. 1925); A röntgensugarak szerepe az emberi megbetegedések felismerésében és gyógyításában (Tv. 1926).


Junger Ervin (Temesvár, 1931. máj. 28.) – zeneszerző, zenei szakíró. Középiskolai tanulmányait szülővárosában kezdte, Kolozsvárt érettségizett (1948), a Gheorghe Dima Zenekonzervatóriumban zeneszerzés, zongora és karmesteri szakot végzett. 1950-től ugyanitt gyakornok, majd tanársegéd és adjunktus, 1969-től előadótanár. 1975-ben A barokk funkcionális összhangrendje Bach műveiben c. értekezésével zenetudományi doktorátust szerzett.

Az 50-es évek elején hagyományhű, művelt és tudatos alkotói szerzeményei alapján nemzedékének javához számították, a hazai zenealkotás 1960 körüli stílusbeli megújulása elől azonban elzárkózott. Színpadi művei közül a Dehel Gábor librettójára szerzett Találkozások c. balett (1963) és a Jánosházy György librettójára szerzett A helység kalapácsa c. Petőfi-vígopera (1967) a kolozsvári Állami Magyar Opera színpadán került nyilvánosság elé. Rónai Antal szövegére szerzett Strindberg-operája (Júlia kisasszony, 1959) hangszereletlen, Petőfi-kantátája (A tavaszhoz, 1953) kiadatlan.

Zenekritikáit, a zenei alkotás és a zenei élet időszerű kérdéseinek szentelt tanulmányait az Utunk, Igaz Szó, A Hét közölte, számos szakdolgozata román szakfolyóiratokban (Lucrări de Muzicologie, Muzica) jelent meg. Quo vadis, Terra? c. kantátájának a Zenei Kiadónál megjelent szövegét román költő-kortársak verseiből állította össze (1975).

Terényi Ede: Opera – vázlatfüzetben. A Hét 1973/13, 14.


Junger Sándor – *Petrozsény magyar irodalmi élete


Jurcsák Tibor (Ökrös, 1926. dec. 29.) – természettudományi szakíró. Középiskoláit Nagyváradon (1947), felsőfokú tanulmányait a Babeş Egyetem levelező tagozatán (1957) végezte. A nagyváradi Körösvidéki Múzeum természettudományi osztályán kezdte tudományos kutatói munkásságát és anyaggyűjtését 1951-ben, itt lett osztályvezető. Munkaterülete az őslénytan, ősemlősök kutatása. A bihari tájak ősemlős- és madárfaunájára vonatkozó szaktanulmányai főleg a múzeum Nymphaea c. évkönyveiben jelennek meg, írásait a Crisia, Revista Muzeelor s több más hazai szakfolyóirat is közli. Természettudományi és természetvédő írásaival magyar nyelven a Fáklya hasábjain jelentkezik. 1981 óta a Nymphaea felelős szerkesztője.


Justh Jánosné – *Baross Katinka


Juventus1. A román sajtóban megjelent nemzetiségi vonatkozású cikkek és hírek magyar nyelvű szemléje. 1928. ápr. 3. és 1939. okt. 17. között jelent meg Kolozsvárt Sulyok István szerkesztésében. Munkatársai közt volt Gyallay-Pap Zsigmond, Tollas Béla, Ştefan Micle, Moldován János és Demeter János. A ~ a román anyagot kommentár nélkül közölte vagy kivonatolta, s forrásul szolgált az Erdélyi Magyar Évkönyv 1918–1929 (Kv. 1930) számára.

Demeter János: Századunk sodrában. 1975. 86.

2. A Temesvári 2-es számú Matematika–Fizika Líceum 1972-ben indult időszaki diáklapja. A litografált első szám után már 16 nyomtatott oldalon jelenik meg ezer példányban. Borítólapját Kazinczy Gábor grafikusművész tervezte. Szerkesztését kezdetben Kardos Dal-ma, Toszó Emese, Simon Tibor tanárok irányították, 1975-től Tácsi Erika igazgató felel a lapért. Diák-főszerkesztői időrendben: Herényi Erzsébet, Mészáros Ildikó, Kovács Erika, Józsa Enikő, Tamás Mónika, Szabó Judit. A változatos profilú lapot, amely igyekszik – miként egy beköszöntő cikk körvonalazta – "a köri tevékenység, a kutatómunka, a szervezeti élet színes krónikája, az iskolai élet hű tükre, az ifjú tollforgatók fóruma lenni", a tanulók írják, a fényképek, rajzok, karikatúrák ugyancsak a diákok munkái.

A lap tudósít az iskolában szervezett író–olvasó találkozókról: ezek szerint Anavi Ádám, Balogh Edgár, Bodor Pál, Bálint-Izsák László, Laurenţiu Cerneţ, Domokos Géza, Anghel Dumbrăveanu, Endre Károly, Huszár Sándor, Kányádi Sándor, Kubán Endre, Mandics György, Szász János kereste fel a líceumot. Vendégeikkel a fiatalok számos interjút készítettek, s 1977-től sorozatosan közlik beszélgetéseiket Szekernyés Jánossal Temesvár irodalom- és művelődéstörténeti emlékeiről. Az 1975-ös interjúpályázatot 1977-ben az Ady Temesváron c. pályázat követte.

"Înfrăţiţi" címmel a diáklapnak állandó román nyelvű rovata van.




Hátra Címlap Előre