L


Laár Ferenc – *Országos Magyar Párt


Ladányi Imre (Hajdúnánás, 1877. szept. 1. – 1949. nov. 17. Temesvár) – színész, rendező, prózaíró. Középiskolai tanulmányait Hajdúböszörményben és Debrecenben végezte, ahol pár éven át jogot is hallgatott. 1901-ben csapott fel színésznek, a 20-as évek elején Marosvásárhelyen, Aradon és Temesvárott lépett fel klasszikus és kortárs szerzők darabjaiban. 1925-től Temesvárt műkedvelő színjátszó csoportok szakirányítója. Elbeszélései, tárcái, megemlékezései temesvári újságokban és hetilapokban láttak napvilágot. A II. világháború után az MNSZ kezdeményezésére megalakult temesvári Magyar Népszínház rendezője, többek közt Molière, Goldoni, Szigligeti és Darvas József színműveit állította színpadra.

(Sz. J.)


Laday Győző – *gyógyszerészeti szakirodalom


Láday István (Kecskemét, 1873. máj. 14. – 1936. ápr. 15. Kolozsvár) – jogtudományi író. A kecskeméti Piarista Főgimnáziumban tett érettségit (1890), majd a budapesti tudományegyetemen végezte a jogot (1894) és szerzett doktorátust. Bírósági gyakorlat után az Igazságügyi Minisztériumban dolgozott.

Szerkesztésében jelent meg A fiatalkorúak kriminalitása ellen való küzdelem Magyarországon (Bp. 1905) c. dokumentumkötet és A fiatalkorúakra vonatkozó büntetőjogszabályok magyarázata (Bp. 1911-12). A Tanácsköztársaság idején igazságügyi népbiztoshelyettes, majd népbiztos. Utóbb Romániába emigrált, Kolozsvárt telepedett le, birósági, majd ügyvédi gyakorlatot folytatott.

Iuliu Maniu román politikus barátja és munkatársa lévén, már a Kormányzótanács jogügyi munkájában is szerepet kapott. Az Ardealul Juridic c. kolozsvári jogi folyóirat felelős szerkesztője (1921-25); az Erdélyben érvényben maradt osztrák-magyar magánjogi jogszabályok román nyelvű kiadásával, magyarázatával szerzett magának szakkörökben tekintélyt. A telekkönyvi jog (Cărţile funduare. Kv. 1923, 1927), az osztrák polgári jog (Codul civil Austriac... I-III. Kv. 1924-28), a büntetőjog (Legea XXXIII din 1896... Kv. 1925) kötetei mellett bevezetővel látta el a végrehajtási törvény Bartha Ignác és Titu Hanca által készített magyar fordítását (Kv. 1922, 1928), s fejezeteket írt I. Tanoviceanu ötkötetes büntetőjogi traktátusának 2. kiadásába (1924-27).

A 20-as évek végén a Semmítőszék bírájává nevezték ki, Bukarestbe költözött, a legfelső törvényelőkészítő tanácsnak is tagja lett, utóbb semmítőszéki tanácselnökké lépett elő. A Házsongárdi-temetőben levő monumentális síremlékét Szabó Vera készítette (1937).

Magyar nyelvű kötetei: Útmutatás lakásügyekben (románból fordította Parven Ervin. Kv. é.n.); Az új adótörvények népszerű magyarázata (Consum könyvtár 1. Kv. 1921).

(G. Gy.)

Meghalt L. I. Keleti Újság 1936/88. – Dr. ŞT. L. Patria 1936/86.


Ladó Lajos (Lövéte, 1907. márc. 4. – 1964. márc. Kolozsvár). Szülőfalujában végzett hat elemi osztályt, utána alkalmi munkás. Kicsi erdőőr feljegyzései c. emlékező írását Tamási Áron ajánlotta be az Erdélyi Helikonban (1931/4), s az mintául szolgált az író Ábel-regényhősének képéhez. *Székely Alkalmazottak Lapja c. alatt időszaki újságot alapított és szerkesztett Kolozsvárt (1934-36) az idegenben kallódó székely munkavállalók érdekében, s ennek egyes íróktól szerzett ismertető szócikkeiből Székely nagyjaink c. lexikonszerű kézikönyvet állított össze 24 székely irodalmi és történelmi személyiség bemutatására.

Tamási Áron: Ajánlom L. L.-t. Erdélyi Helikon 1931/4; újraközölve Tiszta beszéd. 1981. 107-08. – Dsida Jenő: Ki lopott? Avagy Szép Ernő a Hargitán. Erdélyi Lapok 1933. ápr. 5; újraközölve Séta egy csodálatos szigeten. 1992. 73-78. és 492-93.


láger- és börtönirodalom (németül Lager 'tábor') – a hadifogoly- és koncentrációs táborok, börtönök emlékét idéző vallomások, dokumentumok, emlékírások és szépirodalmi, szociológiai feldolgozások elnevezése.

Már az I. világháborút követően megjelent a romániai magyar ~ áradata. Elekes György versei (Kézdivásárhely 1921-24), Székely Gyula hadifogoly-életképei (Nv. 1929), Szígyártó Sándor két szibériai esztendejének története (Vajdahunyad 1934) és Rónay Ernő Krasznojarszk c. hadifogoly-beszámolója (Nv. 1939) személyi élményt örökít meg az orosz fogságból. Markovits Rodion "kollektív riportregény"-e, a Szibériai garnizon (Kv. 1927) már több száz fogolytársa közléseinek irodalmi feldolgozása. A francia várfogságot elszenvedő Kuncz Aladár Fekete kolostor c. műve (Kv. 1931) dokumentumjellegen túlmenő művészi alkotás is. A szibériai évek késői bedolgozása önéletrajzi regénybe Lám Béla A körön kívül... c. műve (1967).

A II. világháború alatti népirtást leleplező ~ első megnyilatkozásai közé tartozik a temesvári Grosz Sándor újságírói híradása 3 év zsidó kényszermunka c. alatt (1944), a nagyváradi Kornis Ottó A füst c. kötete (1945), valamint két aradi emlékezés Hegedűsné Molnár Anna (Miért? Arad 1945) és Ferencz Dóra (KÁ-PÓ voltam... Arad 1946) tollából. Kiemelkedik leleplező anyagával Nyiszli Miklós Dr. Mengele boncoló orvosa voltam az Auschwitz-i krematóriumban c. munkája (Nv. 1946). A szerző Utóhangban közli: "Ezerháromszáz bajtársam véres holttestétől búcsúztam, hogy egyedül maradjak hírmondónak." A megaláztatásokról s a halottégető – sőt elgázosított élőket is megsemmisítő – kemencék szörnyűségeiről tanúskodó volt KZ-fogoly "nem a riporter, hanem az orvos tollával" megírt élménybeszámolója a nemzetközi ~ dokumentuma lett, sok nyelvre lefordították (későbbi kiadások címe: Orvos voltam Auschwitzban).

Ezt a történelmi tanúvallomást hamarosan nyomon követték a ~ kimondottan művészi formákba öntött megnyilatkozásai. Kertész Dénes Menekülés c. regénye (Nv. 1947) egy deportált leány történetéről még csak úttörő kísérlet, de Földes Mária Hölgy a barakkban c. drámájában (1960) már magas szinten ötvözi irodalmi és személyi élményeit, a deportáltak erkölcsi magatartásában utalva árulás és hűség egymást kizáró lehetőségeire. Harsányi Zimra A téboly napjai (1966), Simon Magda A nagy futószalagon (1967) c. alatt emlékezik, a franciaországi hadifogságból hazatért Gábor Ferenc Fehér csillagok alatt címmel (1968) mondja el egy kiskatona keserves sorsát, majd Bajor Andor bevezetőjével A jövőlesők címen (1971) eredeti lágernapló jelenik meg Rózsa Ágnes tollából (újrakiadása: Nürnbergi napló. Bp. 1978). A kolozsvári deportálás 30. évfordulójára kiadott Keserű órán c. antológia klasszikus magyar írók humánumát idéző válogatás, megjelenése után a hatalom a számára kényelmetlen könyvet bevonatta.

A ~ erkölcsi alátámasztást kap Gáll Ernő Ettersbergi töprengések c. filozófiai esszéjében (Tegnapi és mai önismeret, 1975. 370-81). A szerző szenvedéseinek egykori színhelyén, Buchenwaldban találkozik lágeremlékeivel s a Weimar fölött emelkedő Ettersbergen, a koncentrációs tábor egykori Appelplatzán gondolja végig a holokauszt tanulságait az emberiség jövője számára. Szilágyi András A halhatatlan fűkaszás c. novelláskötetében (1977) az embertelenség közepette is kivirágzó emberséget idézi fel.

A ~ történelmi bizonylatai közé tartozik Horváth István 1951-ben írt Ribnica c. novellája, mely a Transznisztriában börtönben tartott, majd a német visszavonuláskor lemészárolt kommunisták tragédiáját idézi fel az egyetlen túlélő vallomása alapján. Ez az írás csak egy posztumusz kötetben jelenhetett meg (Kipergetett magvak. 1981. 205-266 és 496-98).

A ~ mélyen emberi értékű kiegészítése mindazon íróknak erkölcsi megnyilatkozása, akik – mint Méliusz József írja A Jitgadal elégia (1963-66) c. poémában – "a körül nem metéltek" közül szólaltatják meg "a megtagadott lelkiismeret jajongásait és kiáltozását" a zsidók ellen elkövetett bűnök nemzeti szégyenében. Daday Loránd A tű fokán c. novellában (1946, újraközölve A lápon át c. kötetben, 1970) döbbent rá a deportáltak tragédiájára, Kiss Jenő (Kicsi Ági), Horváth Imre (Öt éve), Szilágyi Domokos (Halál árnyéka; Mauthausen) verseit, Gellért Sándor és Sütő András auschwitzi zarándoklatát a Keserű órán antológia eleveníti fel; Bálint Tibor Az engesztelés napja c. drámájában (1985) német-zsidó erkölcsi szembesítésre vállalkozik; Fodor Sándor A Fekete-erdő c. regényében (1986) az erőszaknak kiszolgáltatott deportáltak és hadifoglyok magatartásbeli ellentétei közepette egy túlélő lengyel ellenálló erkölcsi győzelmét örökíti meg. Sütő András a ~ tárgykörére visszatérve Álomkommandó c. drámájával (1987) az auschwitzi poklot az egész emberiség megpróbáltatásainak örök érvényű paradigmájává avatja.

A fasiszta lágerekről szóló emlékezéseket kiegészíti a romániai erőszakos elhurcolásokat felidéző irodalom. Kacsó Sándor emlékiratainak III. kötetében leírja: előbb az Antonescu-rendszer hurcolta meg a magyar kisebbség értelmiségét, majd Romániának a II. világháborúból való kiugrása után 1944-ben a tábornok-kormányok alatt folytatódott a deportálás. A Nehéz szagú iszap fölött c. kötet pontosan beszámol a Tîrgu Jiu mellett felállított láger szomorú történetéről, de ezt a hiteles könyvet már nem engedte kiadni a cenzúra, s így az I. és II. kötet újrakiadásával együtt csak Budapesten jelenhetett meg (1985). A diktatúra bukása után ugyanerről a barakk-táborról már idehaza is számot adhatott az ugyancsak ide internált Vita Zsigmond naplója, mely Élet a drótsövények mögött c. alatt folytatásosan jelent meg a Helikon 1990/28-31. számaiban. Kiss Jenő pedig többszáz magyar civil Kolozsvárról való elhurcolásának, a focşani-i hadifogolytábor borzalmainak és néhányuk szerencsés szökésének eseményeivel jelentkezhetett, kézirata 20 évi rejtegetése után (Ithaka messze van. ESZC. Kv. 1992).

A ~ újabb hulláma a kommunista parancsuralomban elszenvedett megpróbáltatásokat hozza napvilágra. A nagyenyedi fogház politikai foglyainak sorsát Bethlen Béla írta meg, de munkája csak halála után került kiadásra Budapesten (Észak-Erdély kormánybiztosa voltam. Bp. 1989). Puskás Lajos Szamosújvári börtönnapló c. hátrahagyott dokumentumát fia, Puskás Attila bevezetőjével és jegyzeteivel a Korunk jelentette meg (1990/12). A Szovjetunióba deportált Bitay László vallomása a Romániai Magyar Szó 1991. decemberi számaiban (6 ló – 40 ember), Gazda Ferenc börtönnaplója, az Elrabolt esztendők a Szabadságban jelent meg (1991. aug. 13. – nov. 13.). Az ítélet nélkül hat évig fogva tartott Méliusz József Zsilava nem volt kávéház c. alatt A Hét 1991/44. számától kezdve folytatja emlékezéseit. 1992-ben mind a katolikus, mind a református egyház megkezdte a börtönt szenvedett lelkészek közléseinek összegyűjtését meghurcolásukról.

Gagyi-Balla István: Történet-kutatásunk időszerű feladatairól. Romániai Magyar Szó 1992. jún. 5. – Balogh Edgár: A teljes történelmi képért. Romániai Magyar Szó 1992. júl. 4-5.


Laji Bá – Szini Lajos írói álneve


Lajos Balázs – *római katolikus egyházi irodalom


Lajtha Géza – Franyó Zoltán egyik írói álneve


Lajtha László – *népzene


Lakatos Demeter, családi nevén Demeter László (Szabófalva, 1911. nov. 9. – 1974. aug. 21. Szabófalva) – moldvai csángó népköltő. Az elemi iskolát szülőfalujában román nyelven végezte; a magyar helyesírást nem volt alkalma megtanulni soha, magyar verseit román ortográfiával jegyezte le. Lakatos mesterséget tanult, de kalandos természete el-elragadta szakmájától. Egy ideig a bukaresti Universul konzervatív napilap alkalmi tudósítója Kolozsvárt, majd visszatérve Moldvába román színjátszó csoportot szervez, s ennek a bojárokat, hatalmasokat gúnyoló műsorával járja a falvakat. Később megint lakatos munkás, falujából ingázik Romanba, előbb az ottani vajgyárba, majd a csőgyárba.

Kolozsvári tartózkodása idején került kapcsolatba magyar írókkal, költőkkel. Dsida Jenő vette pártfogásába, ő mutatta be a Keleti Újságban, s a Halotti Beszéd kezdő szavait írva cikke fölé, közreadta egy magyar nyelvű versét is (1935). Ugyanott néhány hónap múlva egy népmeseszerű prózai írása is megjelent. Aztán elfeledték... 1956-ban a folklorista Faragó József fedezte fel újra, bemutatva három versét az Utunkban. Nagy időbeli szünetekkel összesen 45 verse jelent meg erdélyi magyar és magyarországi lapokban, folyóiratokban. Saját számításai szerint sokezer verset írt magyar és román nyelven. Románul csak alkalmi rigmusai jelentek meg helyi lapokban, s ezek nem haladják meg a falusi rímfaragók szintjét, magyarul viszont századok mélyéből felkongó nyelvjárással írt, s ez a sajátosság élteti magyar költészetét. Verses önéletrajzát így kezdi: "Móduvának szép tájaind születem, Ös apáimnak a nyelvit üresztem." A természet fiának vallotta magát, költői képeit – noha egész életében gyári, sőt nagyipari munkás volt – a falusi világból vette, a mezei munka, a pásztorkodás szépségeit énekelve. Különös kontrasztja poézisének, hogy az Ómagyar Mária-siralom hangján szól, panaszol, kérlel a csángókért.

Verseire legalább annyira figyeltek a néprajz és a nyelvészet kutatói, mint a költők, írók. Azt is mondhatjuk, hogy a magyar folklór művelői Erdélyben, Magyarországon és Jugoszláviában, sőt Nyugaton is jobban számon tartották, mint az irodalomkritika. Újra meg újra ismétlődő kísérletek történtek, hogy verseiből válogatás jelenhessék meg. A bukaresti Irodalmi és Művészeti Kiadó 1959-re tervbe is vette a kötetet. "Érdekességnek számítanak egy moldvai csángó népköltő, Lakatos Demeter kötetbe gyűjtött versei" – tájékoztatta a sajtót Méliusz József, a Kiadó magyar osztályának vezetője. A Kriterion felkérésére foglalkozott a kötettel Szabó T. Attila és Farkas Árpád is, de csak halála után, 1986-ban jelenhetett meg Budapesten verseskötete Csángó strófák címmel, a Magyar Csoportnyelvi Dolgozatok 26. kiadványaként. Elsősorban nyelvjárási vonatkozásai okán rendezte sajtó alá Hajdu Mihály egyetemi tanár diákjaival, csatolva Udvardy Frigyes bibliográfiáját, melyben a Petőfi- és Kossuth-adókon, ill. előadóesteken elhangzott versek és az idevágó szakdolgozatok is szerepelnek. Ebből válogatást adott ki Svájcban (hasonló címmel) Szabó T. Ádám. Egy harmadik és leggazdagabb verseskötete Búcsú az ifjúságtul (Bp. 1992) Bajkó Sándor, Bartis Árpád és Domokos Pál Péter gyűjtéseiből állott össze, felvételeit Csoma Gergely, Halász Péter és Kovács László, borítóját Szervátiusz Tibor készítette.

Aláírása Lakatas Demeter, román versei alatt Mitică Lăcătuşu. Utóbbi került fel sírkeresztjére is a szabófalvi temetőben, miután utolsó éveiben házi őrizetben sínylődött – magyar versei miatt.

(B. Gy.)

(d. j.) [Dsida Jenő]: Latiatuc feleym zumtuchel. Keleti Újság 1935. nov. 15. – Széfeddin Sefket bey: L. D. csángó költő. Közli A hét vár országa. Bp. 1941. 211-16. – Faragó József: Egy szabófalvi csángó költő. Utunk 1956/48. – Ifj. Domokos Pál Péter: Mai csángó nyelvjárásban írt levelek és versek. Magyar Nyelv, Bp. 1958/3-4. – Domokos Pál Péter: Pogácsál. Magyar Nyelv, Bp. 1959/2. – Beke György: Magnetofonnal L. D. csángó költőnél. Falvak Dolgozó Népe 1971/3, újraközölve Feketeügy 1974. 71-76. L. D. portáján; uő. Csángó nyelvi epizódok. Korunk 1971/10. – Farkas Árpád: L. D. csángó népköltő verseiből. Megyei Tükör 1971. ápr. 25. – Czegő Zoltán: A Szeret vizén. L. D. nemrég elhunyt szabófalvi csángó költő emlékére. Brassói Lapok 1974/5. – Páskándi Géza: Egy népköltő emlékére. Kortárs, Bp. 1975/3. – Móduvának szép tájaind. Erdős Szászka Péter emlékezéseit lejegyezte Salamon Anikó. Igazság 1979. szept. 23. – Saszet Géza: Egy csángó-magyar költő ébresztése. Helikon 1990/6. – Bartis Árpád: Őrizzétek hűségesen. Népújság, Mv. 1992. nov. 5.


Lakatos Ferenc Ottó (Kecskemét, 1865. ápr. 6. – 1942. máj. 25. Arad) – egyházi író. Róm. kat. teológiát végzett Egerben. Előbb főgimnáziumi tanár Nagybányán, minorita rendfőnök (1907-18), majd Arad város plébánosa 1918-tól haláláig. A Nagybányai Múzeum Egylet és a Városi Múzeum alapítója; érdemeket szerzett a szilágysomlyói és nagybányai középiskolák fejlesztésében. Egyházi tárgyú írásait napilapok, folyóiratok közölték, Szent Benedekről szóló tanulmánya a minoriták aradi könyvtárának elhurcolása (1948) óta ismeretlen helyen.

(U. J.)


Lakatos Imre (Marosvásárhely, 1882. ápr. 23. – 1944 ősze, Auschwitz) – újságíró, szerkesztő, tanulmányíró. A Ferenc József Tudományegyetemen orvosi diplomát szerzett, de enciklopédikus érdeklődésének engedve 1907-ben újságíróként Párizsba ment, ahol megismerkedett Kuncz Aladárral, s a francia szellemi élet jeleseivel barátkozott. Az I. világháború kitörésekor sikerült Svájcba menekülnie, ahonnan 1919-ben tér haza Erdélybe. Szülővárosában a *Zord Idő munkatársa; 1923-tól a KZST tagja; székfoglalóját Bernard Shaw művészetéről tartotta. 1925-től az Ellenzék szerkesztőségében külpolitikai rovatvezető. Rövid ideig az Erdélyi Helikon szerkesztője is. 1941-ben a fasiszta fajvédő törvény alapján megfosztják állásától. 1944-ben a német megszállás után elfogták, Auschwitz haláltáborába deportálták.

A Zord Időben főként természettudományi, filozófiai és lélektani cikkeivel szerepelt. Az Erdélyi Helikonban (1931/7) jelent meg A tragikus remekmű c. tanulmánya Kuncz Aladár fogságregényéről; az Erdélyi Helikon tízéves fennállásakor kiadott írói antológia Nacionalizmus Franciaországban c. értekezését közölte (Kv. 1934). Az Ellenzék külpolitikusaként 1926-tól másfél évtizeden át küzdött a fasiszta barbárság ellen. Jancsó Elemér visszaemlékezéseiben így jellemzi: "...a két világháború között Erdély egyik legnagyobb műveltségű közírója volt. Gondolkodásában, érzésvilágában semmi törés, ellentmondás nem volt. Másokat megzavart, tévutakra csábított Európa válsága, a tiszta emberi érzések elárulójává tett vagy az egyéni érdek, vagy a faji gyűlölködés. Ő mindig ember maradt az embertelenségben..."

Jancsó Elemér: L. I., a humanista szellem, a demokrata Európa hitvallója. Közli Kortársaim, 1976. 220-23.


Lakatos István (Nagyzorlenc, 1895. febr. 26. – 1989. szept. 22. Kolozsvár) – zenetörténész, zeneíró. Középiskolai tanulmányait Balázsfalván kezdte s a kolozsvári Unitárius Kollégiumban fejezte be (1913); a budapesti Műegyetemen építészmérnöki oklevelet szerzett (1922), a Bolyai Tudományegyetemen doktorált művészettörténetből, etnográfiából és irodalomtörténetből (1946). Zenei tanulmányait magánúton kezdte, Koncz Jánosnál tanult hegedülni a budapesti Zeneakadémián; zenetörténeti kutatásra Seprődi János serkentette. A kolozsvári mérnöki hivatalnak útmérnöke, ill. főmérnöke (1919-54), a Marianum zeneiskolájának hegedűtanára (1919-23), a Mezőgazdasági Főiskola földmérő és telkesítési katedrájának (1949-52), ill. a George Dima Zeneművészeti Főiskola zenetörténeti tanszékének (1949-63) előadó tanára s a Román Akadémia kolozsvári fiókjának főkutatója (1955-68). Vonósnégyesével számos modern művet mutatott be. Kutatási területe az erdélyi román, magyar és szász zenekultúra. Az Enescu- és Wieniawski-versenybizottság tagja, a Grove-féle nagy angol lexikon munkatársa.

Zenetörténeti írásai az Erdélyi Múzeum, Pásztortűz, Hitel, Studia Musicologica, Musica, Acta Musei Napocensis, Studii de Muzicologie, a budapesti Magyar Zenei Szemle és Magyar Zene hasábjain láttak napvilágot; a Korunk új folyamában Verdi román és erdélyi magyar befogadásának útjáról ír (1963/4) és a romániai Richard Strauss-kapcsolatokat ismerteti (1964/10). A Kodály-emlékkönyvben (Bp. 1943) Kodály művészetének útja Erdélyben, a budapesti Zenetudományi Tanulmányok II. kötetében (1954) Erkel Ferenc élete és munkássága, mint összekötő kapocs a magyar és román zenekultúra között c. tanulmányával szerepel. A Kriterion Zenetudományi írások c. sorozatában 1977-ben A Kolozsvári Házi Zenekör, 1980-ban A Kolozsvári Zenetársaság (1887-1918), 1983-ban Szimfonikus zene Kolozsváron, 1986-ban Ruzitskáné Raczek Zsófia, a kolozsvári Zenekonzervatórium hegedűtanárnője c. tanulmányokkal szerepel.

Munkái: Magyaros elemek Brahms zenéjében (ETF 73, Kv. 1935); Az új magyar műzene (ETF 85, Kv. 1936); A román zene fejlődéstörténete (ETF, 98, Kv. 1938); A muzsikus Ruzitskák Erdélyben (ETF 111, Kv. 1939); A román népdal és irodalma (Kecskemét 1939); Egy erdélyi muzsikus vallomásai. Ruzitska György emlékezései [az] 1856. évből (Erdélyi Ritkaságok 3. Kv. 1940, 1944); Brassai Sámuel és a muzsika (Keresztény Magvető Füzetei 37. Kv. 1941); Bibliográfia az 1919-1940 között erdélyi szerzőktől önállóan megjelent magyar zenei vonatkozású munkákról (Kecskemét 1943); Zenetörténeti írások (1971); Kolozsvári magyar muzsikusok emlékvilága. Szemelvények a XIX. század zenei írásaiból (1973); A kolozsvári magyar zenés színpad. Adatok az erdélyi magyar nyelvű zenés színház történetéhez (Benkő András előszavával, 1977). Kézirati hagyatéka Az én humoroidjaim c. anekdotagyűjtemény (László Béla gondozásában).

Szignója a tempo.

(B. A.)

Angi István: Zenei életünk múltjából. Utunk 1958/9; uő. 85 éves L. I. Utunk 1980/9. – Benkő András: L. I. Művelődés 1970/2; uő. A romániai magyar zeneírás három évtizede (1949-1974). Művelődés 1974/8; uő. Hűséges L. I. Utunk 1989/42. – László Ferenc: Hazai zenetörténet. A Hét 1971/50; uő. Derűsen vállalni. A Hét 1980/11. – Beke György: Híd a lelkek között. Interjú. A Hét 1975/9. – Raics István: 180 év Erdély művelődéstörténetéből. Muzsika, Bp. 1978/3. – Nagy Miklós: A földméréstan zenetudós tanára. Falvak Dolgozó Népe 1985/12. – Cristina Sîrbu: Egy zenetudós pályája. A Hét Évkönyve 1986.


Lakatos István (Sárvásár, 1904. szept. 14. – 1993. szept. 3. Kolozsvár) – közíró. Iskoláit a kolozsvári Ref. Kollégiumban és nyomdász szakiskolában végezte (1914-25). Szakpályáját a kolozsvári Lepage-nyomdában kezdte, majd a bukaresti Adevărul-nyomdában folytatta (1928-40). Első írása 1923-ban a Nyomdász Szövetség Tipograph c. lapjában jelent meg, s a nyomdász tanulók helyzetét ismertette. 1933-ban Victor Brătfăleanuval együtt szerkesztette és írta meg Cu puteri unite c. alatt a bukaresti Gutenberg nyomdász szakszervezet 75 éves történetét. 1934-től a romániai SZDP *Előre c. hetilapjának szerkesztője Hoffer Géza mellett. Politikai pályáján az SZDP magyar tagozatának titkári, majd elnöki tisztségét tölti be, 1936-tól a párt központi bizottságának tagja. Cikkeit magyarul az Előre, románul és magyarul a háromnyelvű Tipograph közli. A bécsi döntés után Kolozsvárt a Minerva nyomdában dolgozott s a budapesti Népszava munkatársa (1941-44).

Tevékeny részt vett az ellenállásban a német megszállás alatt, majd a II. világháború frontátvonulása után a munkásegységfront létrehozásában s a mögötte újjászerveződő Szakszervezeti Tanács munkájában. Az SZDP 1944. dec. 4-én Kolozsvárt induló *Erdély c. lapjában jelennek meg sokszor hevesen vitatkozó politikai írásai a földosztásról, a tisztogatásról, a magyar egyetem szükségéről, a szövetkezetekről, az MNSZ bírálatáról, mindenkor "a demokrácia őszinte alkalmazását" véve alapul. Tagja az 1945. jan. 1-én megindult *Szakszervezet c. havi folyóirat szerkesztőbizottságának, a lap közli cikkeit is. A Lumea Nouă, Viitorul Social és az Erdélyi Munkás Naptár munkatársa (1945-47), szakszervezeti vezetőképző tanfolyamok előadója, a romániai magyar Gazdasági és Hitelszövetkezetek Szövetségének elnöke, a *Szövetkezeti Értesítő felelős kiadója és vezércikkírója, nemzetgyűlési képviselő (1946-48). Mint az Országos Nyomdaipari Központ osztályvezetője (1948-49) könyvet írt a tervgazdálkodás bevezetésének módozatairól a nyomdaiparban (Aplicarea planificării în industria grafică). Ez a munka név nélkül jelent meg, mint különálló II. része egy Îndreptar pentru intreprinderile de arte grafice... c. kiadványnak (1949). A következő évben azonban a szerzőt az SZDP felszámolásakor tanúsított magatartása miatt törvénytelenül bebörtönözték, s csak 1964-ben szabadult.

Hazatérése után a Mikor alakították meg az első hazai szakszervezetet c. tanulmánya (Korunk 1978/7) alapos történeti felkészültséggel igazolja a temesvári nyomdászok 1951-es egyesülésének úttörő szerepét. Egy még 1978-ban Molnár Gusztávnak adott interjújában hűséggel ismerteti a Kolozsvárt 1944 őszén történteket, a munkásság szerepét a városi élet újrarendezésében, az egyházak segítségét, az észak-erdélyi közigazgatást átvevő Központi Tanácsadó Testület megalakulását s az elhurcolások politikai hátterét.

Történelmi párbeszédek. Molnár Gusztáv interjúja 1978-ban Méliusz Józseffel és L. I.-nal. Korunk 1991/3.


Lakner Antal – *római katolikus egyházi irodalom


Lakner Ernő – *római katolikus egyházi irodalom


Lakó Elemér (Kolozs, 1929. márc. 10. – 1986. szept. 24. Kovászna) – nyelvész, művelődéstörténész. A kolozsvári Piarista Gimnázium elvégzése (1948) után a Bolyai Tudományegyetem filológiai karán magyar nyelv és irodalom szakos tanári diplomát szerzett (1952). Nyelvészpályáját az egyetemen kezdte, már lektor, amikor 1958-ban az 1956-os magyar forradalommal való rokonszenvezése ürügyén börtönbe vetették s 15 évre ítélték. Szabadulása után (1964-68) a kolozsvári Napochim vállalatnál tisztviselő, majd haláláig főkönyvtáros az Akadémiai Könyvtárban.

Első írását a kalotaszegi nyelvjárás "e" hangjáról a NyIrK közölte (1969/1). Cikkei jelentek meg az Előre, Studii şi Cercetări de Bibliografie, Művelődés, Hargita, Dolgozó Nő, Utunk hasábjain. Tanulmányai a Korunkban Kótsi Patkó János színháztörténetének egy felfedezett kézirattöredékéről (1977/12) és kolozsvári Comenius-nyomokról (1979/11) szólnak. A Művelődéstörténeti tanulmányok 1980-as kötetében a kolozsvári Unitárius Kollégiumnak az Akadémiai Könyvtárba került régi kéziratait ismertette, a cenzúra által letiltott 1983-as kötetben az Unitárius Kollégiumi könyvtár reformkori olvasónaplóit dolgozta fel (kéziratban). Régi kéziratokat kutatott fel s tett közzé, így Bornemisza Anna Szakácskönyvét 1680-ból (1983) s lengyel nyelven Bogowie Fatszywi ismeretlen antikatolikus pamfletjét a XVI. századból (Varsó 1983).

Önálló kötetei: Bevezetés a magyar nyelv tanulmányozásába (egyetemi jegyzet, Kv. 1958); A kalotaszegi nyelvjárás magánhangzórendszere (1974).

Balogh Dezső: Újabb könyv Kalotaszeg nyelvjárásáról. Utunk 1974/44. – Gálffy Mózes: Kalotaszeg hangjai. A Hét 1974/48.


Lakó Éva, Lakóné Hegyi Éva (Kajántó, 1935. okt. 27.) – régészeti szakíró, muzeológus. A dési magyar nyelvű líceumban érettségizett (1953), a Bolyai Tudományegyetem történelmi karán szerzett diplomát (1957). A zilahi Történelmi és Művészeti Múzeum őre és kutatója. Szakterülete a kő- és bronzkorszak, valamint a római kor, tanulmányai szilágysági területekre vonatkoznak. Főleg román nyelven közölt; ismeretterjesztő írásai az Előre, Falvak Dolgozó Népe, Művelődés hasábjain jelentek meg.

Első két dolgozatát E. Chirilăval együtt közölte a zilahi pénzleletekről a Tezaure monetare din nordul Transilvaniei sec. XVI-XVIII (Zilah 1970) c. kötetben. Római kori anyagából kiemelendő Lucia Ţeposu-Marinescuval közösen készített Catalogul colecţiei de geme romane (Zilah 1973) c. drágakő-leletjegyzéke. Az Acta Musei Porolissensis c. évkönyvben tanulmánya jelent meg a zoványi neolitikum-kori ásatások eredményeiről és az ott talált kultikus edényekről (1977). Alexandru Matei társszerzővel együtt állította össze Szilágy megye római kori leleteinek és telepeinek repertóriumát (1979), elkészítette a kőkorszak és bronzkorszakba való átmenet megyei leleteinek helyrajzát (1981), majd Tudor Soloceanuval közösen jelentkezett Felsőszék és Drág bronztelepeinek régészeti bemutatásával (1981, 1984), s önállóan állította össze Szilágy rézkori baltáinak adattárát (1983).

Újabban a zilahi temető régi sírköveit tanulmányozza s a helybeli hagyományos kalandos-társulatok XVI- XX. századi történetén dolgozik. Az 1990-ben indult Szilágysági Szó Kőbe vésett emlékeink c. sorozatát közli a Szilágyság kiemelkedő személyiségeiről.

(Cs. E.)

Kovács Magda: Régi idők nyomában. Dolgozó Nő 1976/11. – Kovács Nemere: Zilahi gemmák. Ifjúmunkás 1978/33.


Lám Béla (Medgyes, 1892. febr. 17. – 1973. aug. 29. Kolozsvár) – műszaki író, emlékíró, Hantz-~ Irén apja. A kolozsvári Ref. Kollégiumban érettségizett (1909), a budapesti Műegyetemen gépészmérnöki oklevelet szerzett (1913). Az I. világháborúban orosz fogságba esett, s hat évet Szibériában töltött (1914-20). Hazatérve mérnök a kolozsvári és bukaresti Vasúti Műhelyekben (1920-41), majd a budapesti Danuvia gyárban (1941-44); előadótanár a kolozsvári Mezőgazdasági Akadémián nyugalomba vonulásáig (1949-59).

Novelláival a Pásztortűzben és Erdélyi Helikonban jelentkezett (1934), mély írói barátság fűzte Áprily Lajoshoz és Reményik Sándorhoz. A Korunk 1957-ben indult új folyama emlékezéseit és műszaki ismertető cikkeit közölte. Főiskolai tanársága idején jelentek meg mezőgazdasági szakkönyvei, s már nyugdíjas, amikor önéletrajzi regényével újraindul az 1959-ben egyszer már a cenzúra részéről meggátolt romániai magyar *emlékirodalom. Könyve (A körön kívül...) feleleveníti menyasszonya, a később Ady Endre feleségévé vált Boncza Berta emlékét, s nemcsak epikai hitelességgel, hanem lírai erővel is szemlélteti szibériai hadifogságának történetét: megismerkedését a haladó orosz értelmiséggel, szakember voltának megbecsülését, az 1917-es szabadulást, a Távol-Kelet népeit, szibériai házasságát (Maruszja alakjával orosz nő lépett a romániai magyar irodalomba) és visszatérését Kolozsvárra, ahol ezentúl "kívül esik a körön".

Kötetei: Függesztett mezőgazdasági gépek (1956); Vető-, ültető-, palántázó- és trágyázógépek (1958); Mezőgazdasági traktorok (Antal Andrással, 1961), A körön kívül... (Önéletrajzi regény, 1967).

(B. E.)

Balogh Edgár: Ős-új fogolyregény ívén. Igaz Szó 1967/8. – Kántor Lajos: Kövek. Korunk 1967/9. – Mikó Imre: A körön kívül és a körön belül. Utunk 1967/25; újraközölve Akik előttem jártak. 1976. 202-06. – Lőrinczi László: L. B. önéletírása. Előre 1967. szept. 14; újraközölve Közvetítő. 1987. 39-42. – Köllő Károly: L. B. halálára. Igazság 1973. szept. 2. – Reményik Sándor és L. B. leveleiből. Hantz Irén bevezetőjével. Korunk 1990/11.


Lám Irén – *Hantz-Lám Irén


Lamanesz Attila – *nyomdászírók


Láng Ferenc (Kálmánd, 1889. szept. 19. – 1950. dec. 8. Szatmár) – helytörténész. Középiskolai és teológiai tanulmányait Szatmárnémetiben végezte, a budapesti egyetemen latin-történelem szakos tanári oklevelet, majd bölcsészeti doktorátust szerzett. 1920-tól a szatmári kat. leánygimnáziumban, 1940-től a kat. fiúgimnáziumban tanít. Társadalmi, bölcseleti, történelmi tárgyú cikkei és értekezései a Szamos és az Északnyugati Újság hasábjain jelentek meg, vallási tárgyú beszédeit a Hildegárda c. lap közli. Megírta a szatmárnémeti ferences plébánia (Hildegárda, Szatmár 1930), valamint a szatmári Jótékony Nőegylet történetét (Egy darab Szatmár múltjából. Szatmár 1932).

(B. L.)


Láng Gusztáv (Budapest, 1936. jún. 12.) – irodalomtörténész, kritikus. Középiskolát Szatmárnémetiben végzett (1953), a Bolyai Tudományegyetemen magyar szakos tanári diplomát szerzett (1958). Pályáját mint szerkesztő az Állami Irodalmi és Művészeti Kiadónál kezdte: 1959-től a magyar nyelv és irodalom kolozsvári egyetemi tanszékén tanársegéd, majd lektor, feljebb azonban politikai okok miatt nem engedték jutni, bár 1974-ben megvédte doktori disszertációját Dsida Jenő költészetéről. 1984 óta Magyarországon él, a szombathelyi Berzsenyi Dániel Tanárképző Főiskola tanára.

Mint az esztétikai igények irodalomkritikai képviselője elvként szögezte le: "Tévedés azt hinni, hogy a kritika lényege művek méricskélő megítélése: kritikus az, aki – bár egyetlen könyv ürügyén – egy egész irodalom, az egész közízlés fölött ítélkezik a történelmi idő, az újat teremtő változás nevében." Bírálatai a kortárs romániai magyar irodalom műveiről ennek az alapelvnek megfelelően valóban a történelmi időbe helyezték elsősorban a *Forrás-nemzedék jeleseit. A Korunk, Utunk, Igaz Szó hasábjain megjelenő kritikái, vitacikkei lényegesen hozzájárultak az új és újabb író-nemzedékek öntisztulásához és korszerű értékeiknek kialakításához. Veress Zoltán fejlődésregényéről írt elemző méltatása (Korunk 1965/5) egy évtizeddel később szakszerű irodalombírálatainak gyűjteményéhez adja az átfogó elméleti címet: A jelen idő nyomában. Kutatja a fiatal lírikusok kozmikus létkérdésekig hatoló szemléletét, értékeli a fiatal prózaírók reálisat és fantasztikusat vegyítő groteszk kifejezéstechnikáját, melyben "a magunk életének nyugtalanító tükörképére" ismerhetünk. A sablonos üzemi dicsériádák helyébe olyan írásokat kíván, melyek "megtanítanak gyűlölni bizonyos állapotokat", örvend az új történelmi regénynek, ha az "a maga gazdag példázatlehetőségeivel" korszerű gondolatokat ébreszt. Kiemeli "a látomás mennyiségileg növekvő, minőségileg versmegújító szerepé"-t, számon kéri "az írás bátorságát", helytelenítve azt az érvelést, hogy az irodalomtól csak annyi kérhető számon, ami éppen "elmondható"...

Saját kora irodalmának gyakorló kritikusaként a maga tételeinek kialakítására szívesen nyúl vissza a megelőző magyar irodalmi szakasz örökségéhez. Mélylátása időtlenségének tekinthető A modern Ady c. tanulmánya (NyIrK 1969/2), eszerint az Ady-versek "hideglelős tárgyilagossággal leltároznak fel egy olyan valóságot, mely a költő látomásában létezik csupán, de azért látomás, mert a költő meg van győződve – a tárgyi világénál valóságosabb – létéről". A szerző költői összehasonlításokban mutatja ki Adyról, hogy "a lét törvényeit kutató, a forradalom hitét az egyetemesség humanista gondolatába oltó, a tragikus valóságon a Messiás-tudat sugárzásával felülkerekedő huszadik századi magyar líra nemcsak »beszélni«, hanem gondolkodni is tőle tanult elsősorban". Ez a humánum ölt testet irodalmi műfaj-kísérlete, a Boríték nélkül c. Veress Zoltánnal közös levélváltásában (1971) is, amely a "poros provinciát" a lélekben véli fölfedezni, s olyan embereket keres bennük, akik Szókratésszel koccintva, ha az ellenfél hazugságot mond, tudják "szembeszegezni vele az igazat, s ha igazat mond, az igazabbat".

A humánumban horgonyzó irodalmi erkölcs nyomában haladva fedezi fel a két világháború közötti romániai magyar irodalom belső gondolattörténetét. Meggyőződéssel vallja Intézmények, folyóiratok, törekvések c. írásában (Korunk 1971/3), hogy ez az irodalom nemcsak saját nemzetiségének érdekeit képviseli, hanem "a román nemzeti önismeretnek az elmélyítését is szolgálja". Ilyen értelemben az erdélyi magyar írói hivatástudatról megállapítja: "Történelmi létfeltételei arra utasítják irodalmunkat, hogy a román kultúra vérkeringésébe a magyar irodalomnak humanizmussal és európaisággal eljegyzett áramát ömlessze Balassitól József Attiláig – s ugyanakkor romániaiságából adódó sajátos vonásaival termékenyítő többletet jelentsen a magyar kultúra számára is." Ez a tanulmány mintegy előjátéka a népszerű "Kántor-Láng", vagyis a Kántor Lajossal közösen szerkesztett Romániai magyar irodalom 1945-1970 c. munkának s a Dsida Jenő költészetét eredeti módon bemutató későbbi írásainak, mindmáig kiadatlan Dsida-monográfiája önálló tanulmányokra bontott részleteinek, valamint az Utunkban sorozatban közölt Kiskatedra rovatcímet viselő tanulmányainak.

Mint kritikus vitáiban egy esztétikusabb értelmezésű irodalom-felfogást vall a "valóságirodalom" és "közügyi irodalom" politikaibb jellegű, sokszor népi megfogalmazásaival szemben, de szívesen járul hozzá a fogalmak közös tisztázásához. Ebben a magatartásban és vonalvezetésben kristályosodik ki az ő egyeztető szerepe az ún. második Forrás-nemzedék irodalom- és világszemléletének kialakulásában, nem utolsó sorban abban a *Gaál Gábor Körben, amelynek a 60-as évek végén vezetője. Politikai áttételben innen származnak ütközései is a balos "szocreál" szélsőséget támogató hatóságokkal.

Válogatta és lefordította Garabet Ibrăileanu tanulmányait Írók és áramlatok címmel (1969). Bevezető tanulmánnyal látta el a Szakolczay Lajos szerkesztésében és válogatásában megjelent Dsida Jenő: Összegyűjtött versek és műfordításokat (Bp. 1983).

Művei: Boríték nélkül (fiktív levélváltás Veress Zoltánnal. Kv. 1970); Romániai magyar irodalom 1945-1970 (Kántor Lajossal, Réthy Andor könyvészeti adalékával, 1971. Második, javított kiadás 1973); A jelen idő nyomában (kritikák, vitacikkek, 1976); Kiskatedra (műelemzések, Szombathely 1992).

(B. E.)

Beke György: Szókratész mai kérdései. Brassói Lapok 1971. márc. 27; uő: A barátság húrjain. Válaszol L. G. Előre 1972. nov. 19. Újraközölve Tolmács nélkül. 1972. 573-84. – Marosi Péter: Esszé – tanulmányban elbeszélve. Utunk 1972/4; újraközölve Világ végén virradat. 1980. 181-95. – Éltető József: Románia magyar irodalma. Igaz Szó 1972/3. – Balogh Edgár: Disputa a népiségről. Korunk 1975/11; újraközölve Magyarok, románok, szlávok. Bp. 1986. 195-202. uő. Régi vita, új vita. Igaz Szó 1978/10. – Kántor Lajos: L. G., A jelen idő nyomában. NyIrK 1977/2.


Láng István (Diósgyőr-Perecesbányatelep, 1908. dec. 27. – 1987. dec. 31. Budapest) – orvosi szakíró. Miskolcon érettségizett (1926), orvosdoktori diplomát Budapesten (1932), belgyógyász-szakorvosi képesítést uo. a Korányi Klinikán (1934) szerzett. Egyetemi adjunktus Kolozsvárt (1943) Haynal Imre mellett, majd a kolozsvári-marosvásárhelyi Belgyógyászati és Diagnosztikai Klinika, valamint az ehhez tartozó Tüdő- és Fertőző Osztály igazgatója. A KZST előadója és tagja (1947). Budapestre 1948-ban visszatérve a Korányi Kórház, 1954-től az Országos Testnevelési és Sportegészségügyi Intézet osztályvezető főorvosa nyugdíjazásáig (1978).

Szakközleményeit az EME orvostudományi szakosztályának Értesítője (1943-1948), az Orvosi Hetilap, Gyógyászat, Gyógyászati Közlemények, Gyógyszereink c. budapesti folyóiratok, valamint a Frankfurter Zeitung für Pathologie és a Schweizer Medizinische Wochenschrift közölte, elsősorban a szív- és anyagcserebetegségek, az endokrinológia és az immunoterápia témaköréből. Társszerzőként fejezeteket írt az idősb Issekutz Béla szerkesztésében megjelent Gyógyszertan és gyógyítás (II. Bp. 1956) c. munkába, szerepel írásával Az emberi test IV. átdolgozott kiadásában (Bp. 1968).

(M. M.)


Láng Zsolt (Szatmárnémeti, 1958. okt. 17.) – író, szerkesztő. A középiskolát szülővárosában végezte (1976), a kolozsvári Műegyetemen mérnöki oklevelet szerzett (1982). Szatmár megyei iskolákban tanított, 1990-től a marosvásárhelyi *Látó szerkesztője.

Első írása az Ifjúmunkásban jelent meg (1982), rövidprózai írásait, elbeszéléseit az Utunk, A Hét, Igaz Szó, Echinox és Napsugár közölte. Szerepel az Ajtók (1987) és a Harmadkor (Szeged 1989) c. antológiákban. Forrás-kötetének, a Fuccsregény c. elbeszélésgyűjteménynek (1989) írásaiban bírálói szerint az elbeszélő és az elbeszélés világát ironikus beleszövésekkel, szójátékokkal egyeztetve, egy teljesen új, konvencióktól megszabadított nyelv megtalálására törekszik, melynek mondatai képesek átrendezni a valóságot.

(B. L.)

B. Kiss Botond: A Nyelv keresése. Utunk 1989/28. – Jakabffy Tamás: Fuccsregény. Igaz Szó 1989/10. – Kereskényi Sándor: ANTIsamek. Korunk 1989/11-12.


Lange Frigyes – *Temesvári Hírlap Könyvei, A


Láni Oszkár (Marosvásárhely, 1888. ápr. 28. – 1953. Marosvásárhely) – zeneszerző, zongoraművész. Szülővárosa Református Kollégiumában érettségizett, Lipcsében és Münchenben jogi és orvosi tanulmányokat végzett, Angliában, Dániában, Hollandiában és a skandináv államokban járt tanulmányúton. Szülővárosában mint a Zenekedvelők Társaságának tagja elsősorban kamaramuzsikus, főleg kísérőzongorista. 1929 óta a KZST tagja, utóbb helyettes főtitkára. Rendszeresen szerepelt a társaság estélyein, székfoglaló szerzői estjén (1935) maga megzenésítette Arany- és Lenau-verseket s a Kőműves Kelemen-balladát adta elő, egy Tompa László tiszteletére rendezett ünnepélyen (1944) a költő Ne félj! c. költeményének megzenésítésével vett részt, s dalt szerzett Salamon Ernő Utolsó dal c. verséből ihletődve is. A II. világháború után a Kozma Géza-Magos Etel-Láni Oszkár trióval indult a marosvásárhelyi zenei élet. Máig tisztázatlan okból letartóztatták, a börtönben halt meg. Kottahagyatéka a Maros megyei Állami Levéltárba került.

(Ma. I.)

A marosvásárhelyi Kemény Zsigmond Társaság levelesládája. Szerk: Marosi Ildikó 1973. 352-53.


Lantos Ferenc – *Fórum 1


Lantos László – Farkas László (Marosújvár, 1920) írói neve.


Lantos-Léderer Ferenc (Nagyvárad, 1891. márc. 31. – 1934. dec. 17. Temesvár) – újságíró, szerkesztő. Középiskolát szülővárosában végzett. Első írásai a Pásztortűzben s a nagyváradi újságokban jelentek meg. Aradon az Erdélyi Hírlap szerkesztőségében dolgozott, majd a Reggel c. lap temesvári munkatársa lett. Dolgozott a Franyó Zoltán szerkesztette 6 Órai Újságnál is. Kiadta és szerkesztette a *Fórum c. kőnyomatos közgazdasági lapot. Hamis világ c. füzete évjelzés nélkül jelent meg Temesvárt.

(Sz. J.)


Lányi Ernő (Pest, 1861. júl. 19. – 1923. márc. 13. Szabadka) – zeneszerző. Tanulmányait Budapesten a Nemzeti Zenedében folytatta. Mint modern dalszerző 1916-ban tűnt fel. Két Ady-dala (Jöttem a Gangesz partjairól és A ködbe-fúlt hajók), Petőfi Szeptember végén c. versére írt lírai jelenete, számos más magyar költő verseire szerzett dalai és kompozíciói budapesti kiadóknál jelentek meg. 1919 után bekapcsolódott a romániai magyar szellemi életbe. Szatmárnémetiben a Filharmóniai Társaság egyik alapítója és igazgatója volt. Szerepéről a kórusok fejlesztésében írja Járosy Dezső: "...megtörte a hallgatás jegét, szembeszállott az eddigi, dilettáns rendszerrel, új vérkeringést hozott a magyar férfikórus minden ágazatába." A Romániai Magyar Dalosszövetség holta után adta ki Petőfi c. – Pósa Lajos nyomán keletkezett – vegyes karát, valamint Régi nóta, híres nóta c. férfikari népdalegyvelegét (Kv. 1932).

(B. A.)

Járosy Dezső: L. E. emlékezete. Nekrológ. Magyar Dal 1923/11. – Cz. Lányi Sarolta: A "Melosz" szerelmesei. Magyar Zene, Bp. 1965/1.


Lapkiadó Részvénytársaság , teljes nevén Lapkiadó és Nyomdai Műintézet Rt. – 1918-ban Ferenczy Gyula bankigazgató elnökletével alapított grafikai vállalat. Kiadásában indult meg 1918. dec. 25-én a *Keleti Újság Szentmiklóssy József szerkesztésében, majd 1920. szept. 15-én a *Napkelet irodalmi és művészeti folyóirat. A ~ nyomdájában számos lap készült, köztük a Grafika nyomdászati szaklap (1921), 5 Órai Újság (1921-22), Magyar Újság (1933-44), egy időre a *Vasárnap, *Erdélyi Irodalmi Szemle, *Korunk és *Erdélyi Munkás is.

A ~ műszaki berendezkedése már az első években alkalmasnak bizonyult a nagyszabású irodalmi-kiadói tevékenység kialakítására, s amikor 1924-ben az *Erdélyi Szépmíves Céh megalakult, a nyomdaigazgatóság és a céh között szoros együttműködés jött létre. A nyomda meghozatta az ESZC könyveinek kiszedéséhez a rajzos karakterű, modern Nova betűtípust, s a céh könyveinek java részét ezzel szedték, csak később tértek át a klasszikus vágású szép garamond-antiqua típusra.

(Kr. K.)


Lapohos János (Ördöngösfüzes, 1929. ápr. 11.) – műszaki író. Középiskolát a szamosújvári gimnáziumban végzett (1948), a Bolyai Tudományegyetemen szerzett matematika-fizika szakos tanári diplomát (1953). Gyakornok, majd tanársegéd a marosvásárhelyi OGYI orvosi fizika tanszékén (1953-57), fizikatanár ugyanott a 4. sz. Líceumban (1957-59), szaktanfelügyelő a Magyar Autonóm Tartományban (1959-60), tanár, katedrafőnök, tizenkét éven át rektor a marosvásárhelyi Pedagógiai Főiskolán, egyidejűleg az Almérnöki Intézet tanára. A fizikai tudományok doktora (1980).

Tudományos dolgozatai jelentek meg az Electrotehnica, Studii şi Cercetări Energetice şi Electrotehnice, Metrologie aplicată c. szakfolyóiratok hasábjain. Doktori értekezése az ionoszféra alsó rétege által visszavert rádióhullámok elektromos tere menetének statisztikai elemzéséről új adatokat szolgáltatott a napfolt tevékenységének az ionoszféra alsó rétegeire való hatására, e rétegek szerkezetének és visszaverő tulajdonságainak periodikus változásaira. Ezek alapján eredeti ionoszféra-modellt dolgozott ki.

Főiskolai jegyzetei: Elektromágnesességtan (Mv. 1968); Electronică industrială (Mv. 1985); Îndrumător de lucrări pentru laborator de electronică industrială (Mv. 1990).

(J. D.)


Lápossy Erzsébet – *nótaszerzők


lapterjesztés – kisebbségi körülmények közt a sajtó fennmaradásának rendkívül jelentős eszköze. A kizárólag utcai árusításon alapuló ~ az előfizetői hálózat kiépítése nélkül már a romániai magyarság települési szétszórtsága következtében is kockázatos. Ahol intézmények, testületek álltak a lap, folyóirat, időszaki kiadvány mögött, így egyházak, pártok, szakmai közösségek (EMGE, EME), szövetkezetek, ifjúsági szervezetek (Erdélyi Fiatalok, KMDSZ) vagy egyesületek (EKE), ott a ~ magára a kiadást biztosító intézményre hárult, más esetben azonban – így a magánkézben lévő sajtó (Független Újság, Brassói Lapok) s irodalmi folyóiratok esetében – önkéntes vagy fizetéssel alkalmazott terjesztők segítségével történt. A Brassói Lapok népszerűsítésében Bernáth Ernő és Mátéffy Győző személyes kapcsolata a meglátogatott előfizetőkkel játszott gyakorlati szerepet.

Az 1944 őszén bekövetkezett hatalomváltás után, főleg mivel a ~ bürokratikus postai módja nem bizonyult kielégítőnek, egyes intézmény-háttér nélküli lapok saját terjesztői hálózat kifejlesztésére kényszerültek. Jellegzetes volt az Igaz Szó, Korunk s az ifjúsági folyóiratok terjesztési módja részint kollektív iskolai előfizetések, részint a helyi nemzetiségi számarányokra épülő előfizetésgyűjtő kampányok, helyszíni kiszállások útján. Különösen bevált Bernáth Ernő személyes látogató módszere az Új Élet, Szász Istváné az Utunk, Farkas László és Könczei Ádám hasonlóan családias előfizető-toborzása a Korunk népszerűsítésében. Szórványvidéken jelentős segítséget vállalt a papság s a tanszemélyzet az anyanyelv művelése terén nélkülözhetetlen folyóiratok, így a Napsugár gyermeklap terjesztése terén.

A piacgazdaságra való áttérés nehézségei közepette 1990 óta fokozódott a ~ gondja: a hiányos postai terjesztés pótlására egyes lapok önálló terjesztési vállalatok létesítésére törekednek.


László Árpád (Modos, 1864. dec. 14. – 1960. szept. 23. Marosvásárhely) – zeneszerző, zenepedagógus. Zenei tanulmányait Temesvárt kezdte, Erkel Ferencnél folytatta a budapesti Zeneakadémián. Bécsben szerzett zongoraművészi oklevelet (1891). Liszt Ferenc tanítványa is volt. Zenetanári oklevelet Budapesten kapott (1909). A Huszár családnál betöltött nevelői állása után amerikai turnéra szegődött, New Yorkban Antonín Dvoráknál egészítette ki zenei ismereteit, s állást vállalt Troy város zeneiskolájában (1891-98). Európába visszatérve, Temesvárt, Aradon, Kassán, majd Marosvásárhelyen tanított.

Zenepedagógusként a Caland-Breithaupt-módszert saját tapasztalataival egészítette ki; tevékenységét Enescu is sokra értékelte. Zeneművei közül a Consolation I. díjat nyert a budapesti Nemzetközi Zeneszerzői Versenyen (1933). Zenekritikáit a Tükör, Székelyföld, Székely Ellenzék, úti beszámolóját az Ellenzék közölte. Beszámolt Bartók marosvásárhelyi fellépéséről.

(B. A.)

Lakatos István: L. Á. Utunk 1956/35. – Szász Károly: L. Á. Művelődés 1972/6. – Balla Kemenes Csilla: L. Á., a zenepedagógus. Zenetudományi írások 1986. 187-98.


László Attila (Sepsiszentgyörgy, 1940. dec. 27.) – régész. ~ Zoltán fia, ~ Ferenc (1873-1925) unokája. Felesége Zathureczky Zsófia biológus. A nagyváradi Klasszikus Magyar Vegyes Líceumban érettségizett (1957), a Babeş-Bolyai Egyetemen szerzett történelemtanári diplomát (1962). Pályáját itt kezdte az egyetemen, majd 1971-től előadótanár a iaşi-i Al. I. Cuza Egyetem történeti tanszékén. A történettudomány doktora (1986), a kar tanácsának tudományos titkára (1990). A Babeş-Bolyai Egyetem történelem-filozófia karán az 1990-91-es tanévtől a korábban két főre lefogyatkozott magyar csoportnak egyetemes ókori történelmet s az egész I. évfolyamnak általános őstörténetet ad elő.

Első írása a hun korszak mongóliai magyar tanulmányozását ismerteti (1963). Dolgozatait a iaşi-i egyetem történeti évkönyvei, az Arheologia Moldovei, Studii şi Cercetări de Istorie Veche şi Arheologie-Iaşi, Memoria Antiquitatis (Piatra Neamţ), Aluta, Korunk, A Hét, TETT, A Hét Évkönyve, Magyarországon az Acta Archeologica Hungarica, valamint más szakkiadványok közlik. Szakmai tárgyköréből kiemelkednek a kőkorszak gazdasági forradalmáról, a neolitkori építkezésről és keramikáról, a vasműveltség legkorábbi nyomairól Romániában, a moldvai "kelta" felfedezésekről írt tanulmányai. Közlése a Korunkban ~ Ferenc régész levelezéséből az angol V. Gordon Childe (1974/3) és a román Vasile Pârvan (1979/1-2) régészekkel forrásértékű. Gondozásában és előszavával jelent meg ~ Ferenc írásainak Táj és tudomány c. gyűjteménye (1978).

Schliemann Henrik német és Torma Zsófia magyar régészek emlékének szentelte Trója és az európai őstörténeti kutatás XIX. századi és XX. század eleji munkálatairól szóló dolgozatát, mely a Szatmár-Nagykároly helyjelzéssel megjelenő Symposia Thracologica 1990-es kötetében látott napvilágot. Hasonló tárgykörű további tanulmányai közül kiemelkedik a Maros menti Tordos őskori telepet feldolgozó és a trójai kultúrával kapcsolatba hozó Torma Zsófia úttörő munkájának francia nyelvű értékelése egy karánsebesi régészeti konferencia alkalmából megjelent kiadványban (Colloque International Vinca, 1991).

Fordította, szó- és névmagyarázattal látta el Ligia Bârzu A román nép anyagi és szellemi műveltségének folytonossága az egykori Dacia területén (1981) és Alexandru Popescu A géta-dák kultúra (1987) c. munkáját, utóbbihoz függeléket csatolva a görög és latin forrásokról. Kéziratban készen áll Keltezés a régészetben. A radio-karbon módszer c. kötete.

Álneve Sepsi Attila.

(B. E.)

Bernád Ágoston: Erősségük a forráskritika. Iaşi-i beszélgetés L. A. régésszel. A Hét 1978/25. – Balogh József: Nagyapjáról az unoka. Előre 1978. dec. 6.


László Béla (Székelyudvarhely, 1909. ápr. 24.) – író, újságíró, szerkesztő. Szülővárosában végezte a középiskolát (1927). Első versét a Brassói Lapok közölte (1928). Az Ellenzék szerkesztője és cikkírója (1936-40); Kós Károlyt elkísérve a leégett bukovinai Józseffalvára, riportjaival 1939 júliusában elindította a károsultak országos segélyakcióját. Elbeszéléseivel az Erdélyi Helikonban jelentkezett (1941). Gyorsíró, a Magyar Távirati Iroda RT. kolozsvári kirendeltségének szerkesztő-munkatársa (1940-44). A Világosság szerkesztőjeként (1944-45) írt cikke a zsidók deportálásáról s Bánffy Miklóssal készített interjúja az antifasiszta ellenállásról forrásértékű. 1945-től az Igazság szerkesztője, nevéhez fűződik a lap népszerű hétfői sportkiadása. 1956-ban a Művelődés szerkesztője. Az Utunk, Új Élet, Előre munkatársa. 1957-től az újra meginduló Korunk szerkesztőségi titkára. 1972-ben nyugalomba vonult.

"Interjú-portréi" a romániai magyar szellemi élet jeles személyiségeit mutatták be, így a Korunkban Németh László műszaki kibernetikust (1963/2), Csapó Józsefet, a talajtan szakemberét (1966/12), Lazányi Endre biológust és Maros Dezsőt, az elméleti mechanika szakértőjét (1968/1), az Utunkban pedig a botanikus Nyárády Erasmus Gyulát és az algakutató Péterfi Istvánt (1963/25). Egy színházi együttes emlékalbumába c. alatt méltatta a szatmári "fiatalok színháza" művészegyüttes első évtizedét. Mint műfordító Majakovszkij-verseket ültetett át magyarra.


László Dezső (Sepsiszentgyörgy, 1904. júl. 12. – 1973. nov. 15. Kolozsvár) – társadalomtudományi és egyházi író, szerkesztő. ~ Ferenc (1873-1925) fia, ~ Ferenc (1937) apja. Középiskoláit a Székely Mikó Kollégiumban (1922), ref. teológiai tanulmányait Kolozsvárt (1922-26) és a skóciai Glasgow-ban (1926-27) végezte. Teológiai szenior (1927-29), egyházkerületi ifjúsági utazótitkár (1927-32), majd a kolozsvári Református Kollégium vallástanára (1932-40). Teológiai magántanár 1937-től, a belvárosi egyházközség lelkipásztora Kolozsvárt (1940-57). A magyar országgyűlésben képviselő (1941-44). Az egyházmegye esperese, egyházkerületi generális direktor (1947-57). Koholt vádak alapján szabadságától megfosztják (1952) s a Duna-csatornánál dolgozik, majd 1957-ben újra letartóztatják, és öt évet tölt börtönben. 1962-től Markos Andrással együtt újrarendezi a még 1918-ban feldúlt egyházkerületi levéltárat (1961-67), majd ismét Kolozsvár-belvárosi lelkipásztor (1972-ig), a ref. zsinat egyházalkotmányi bizottságának elnöke.

Teológiai gondolkodóként a Karl Barth nevéhez fűződő újreformátori irányzat képviselője. Szellemi hagyatékának leltára szerint életében 910 írása jelent meg, 140 munkája maradt kéziratban; 1172 prédikációját, ill. bibliamagyarázatát írta le, ezek egy része a Református Szemle hasábjain olvasható. Az Erdélyi Fiatalok c. főiskolás lap egyik alapítója (1930-40), majd a Kiáltó Szó c. ref. folyóirat szerkesztője (1941-44), az Ifjú Erdély, Pásztortűz, Ellenzék, Erdélyi Múzeum, Székely Nép, Református Szemle munkatársa.

Komoly gyakorlata volt az ifjúság nevelésében. 1924-től az Ifjú Erdély legaktívabb munkatársa, itt jelent meg első cikke. Már két kötet, a Bethlen Gábor keresztyén élete és Az Erdélyi Református Egyház története szerzője, amikor a kolozsvári magyar főiskolások mozgalmát elindító, az 1929-es nemzedéket szervező Jancsó Béla felkéri: legyen az Erdélyi Fiatalok felelős szerkesztője. Ezt a szerepkört s a vele járó munkát azután is vállalta, miután az eszmei irányítást végző Jancsó Béla befejezte az egyetemet. Célkitűzéseik ugyanis egybeestek: mindketten a kisebbségi helyzetben felnőtt erdélyi magyar ifjúság létkérdéseinek tisztázását tartották elsőrendű kötelességüknek. Jellemző erre a felfogásra, hogy a szerkesztő a Tizenegyeket követő írónemzedéket felsorakoztató Új arcvonal (Kv. 1931) c. antológiában A kisebbségi élet ajándékai c. tanulmányával mutatkozik be, s a 30-as évek korrajzává szélesedő visszaemlékezésében az Erdélyi Fiatalok csoportját így jellemzi: "Meggyőződésünk szerint az akkor legjobbat akartuk: egyéni és közösségi öntudatra ébreszteni a fiatalságot, eléje tárni saját maga, népe, országa és a világ kérdéseit, egy vajúdó világ egyre több erővonalát" (Korunk 1973/6).

Érdeklődésében a 30-as évek elején szervesen összefonódik a történelmi múlt átértékelése és a korszerű gondolkodást megalapozó eszménykeresés. Reálisan látó nagy magyarok családfája c. írásában így vall: "Makkai Sándor Ady-könyve megismertetett Ady modern kritikai magyarságával. Adyval egy lépést tettem, és próféciája általánosságaiból Szabó Dezső részletekbe világító zsenijének fénykörébe jutottam. Tetszett nekem ez az ember, aki a világháború után a legkritikusabb és legegyetemesebb magyarságot jelentette. Miután a jelenben megtaláltam az élő magyarság összes kérdéseinek reális és kritikai szemléletét, s megláttam, hogy ez a nemzetszemlélet még mindig idegen ... annak a látásnak történelmi igazolást kerestem..." (Erdélyi Fiatalok 1934/II). Ebből az igazolás-keresésből születtek meg mindama tanulmányai, amelyekben rendre felfedezi nemzedéke számára Bethlen Gábort, Zrínyi Miklóst, Széchenyi Istvánt, Eötvös Józsefet. Az Erdélyi Fiatalok kiadásában megjelent köteteiben (Akarom: tisztán lássatok; A siető ember) ezen tanulmányait adta közre.

A 30-as évek második felében a kisebbségi életmodell kidolgozásának igénye adja kezébe a tollat. Miután felismeri, hogy a kisebbségi sorsban a régi magyar élet formái, intézményei, szelleme nem tarthatók fenn, s hogy sem a pesszimista álláspont, sem az építő szándék nélküli kritikai magatartás nem vezet eredményre, új kisebbségi ideológiáért száll síkra. Erdélyi Fiatalok-beli tanulmányai 1935 és 1940 között jórészt ezt a célt szolgálják, már maguk a címek is eligazítóak: A kisebbségi élet (1935/III); A rög alatt (1936/II); Bomlás vagy egység? (1937/II); Az erdélyi élet útja (1937/III); A kisebbségi magyarság ifjúsági problémája (1937/III); Balázs Ferenc a transzilvanizmus szolgálatában (1938/I); Világnézetünk apológiája (1938/I); Új erdélyi tájékozódás (1939/I). Az értékvédő és értékteremtő munkát állítja a kisebbségi élet megszervezésének középpontjába, melynek "sem világnézeti, sem felekezeti, sem korkülönbség nem lehet a gátolója".

Önálló kötetei: Bethlen Gábor keresztyén élete (Élő Könyvek 12. Kv. 1929); Az Erdélyi Református Egyház története (Élő Könyvek 13. Kv. 1929); Értelem, erő, akarat (nevelési program, Kv. 1931); Akarom: tisztán lássatok (Széchenyi István és a magyar jelen. Kv. 1931); Amíg a diákból tanár lett (Tanári székfoglaló beszéd. Kv. 1934); Két tűz között (A modern magyar irodalom és a református egyház. Kv. 1935); Mit cselekedjem? (a lelkészi szolgálat vezérfonala, Kv. 1935); A siető ember (Tanulmányok a magyar múltból. Kv. 1935); Az anyaszentegyház élete és szolgálata (Kv. 1938); Reményik és Ady (Nv. 1941); Ige-hit-egyház (Kv. 1943); Magyar önismeret (Cikkek, tanulmányok, előadások. Sepsiszentgyörgy 1944); Kegyelemből a hit által (Vásárhelyi Jánossal, Nagyenyed 1947); Őt hallgassátok (Borbáth Dániellel és Tőkés Istvánnal, Kv. 1975); A magyar református lelkipásztor a történelemben. XVI. sz. (Kv. 1992).

Álnevei: Balog László, Erdélyi László, Laci szerkesztőségi szolga, Nagy László, B. Nagy László, Senior, utr (utazótitkár rövidítése).

(Cs. P.)

T. S. [Tavaszy Sándor]: Az Erdélyi Református Egyház története. Református Szemle 1930/29. – Makkai Sándor: Harc a "szobor" ellen. Erdélyi Helikon 1933/3. – Princz János: Erdélyi könyv Széchenyiről. Erdélyi Szemle 1933/7-8. – Bíró Sándor: Akarom: tisztán lássatok. Erdélyi Fiatalok 1933/I. – Vita Zsigmond: A siető ember. Erdélyi Fiatalok 1935/II. – J. B. [Jancsó Béla]: "Két tűz között." Erdélyi Fiatalok 1936/I. – Makkai László: Magyar önismeret. Kiáltó Szó 1944/6. – Gáll Ernő: Etnosz és ethosz. Korunk 1971/5. – Tőkés István: L. D. Református Szemle 1974/5-6. – Nagy László: Jegyzetek L. D. teológiai gondolkodásának kialakulásáról. Református Szemle 1984/3; uő. L. D. reneszánsza felé. Az Ige 1990/3. – Cseke Péter-László Ferenc: Erdélyi Fiatalok. Dokumentumok, viták (1930-1940). 1986-90. – Cseke Péter: A tanulmányíró L. D. Az Ige 1990/3.


László Endre (Sepsiszentgyörgy, 1914. okt. 30. – 1964. febr. 15. Kolozsvár) – jogi szakíró, turisztikai író. ~ Ferenc (1873-1925) fia, ~ Ferenc, Kálmán és Zoltán testvére. A Székely Mikó Kollégiumban érettségizett (1931). Újságírói pályára lépett, az Ellenzék riportere (1932-37), s mint joghallgató a Székelyek Kolozsvári Társasága főiskolás szakosztályának elnöke, majd a társaság alelnöke (1936). Brassóban ügyvédgyakornok (1937-40), Kolozsvárt jogtudományi doktorátust szerzett (1944). Mint a kolozsvári polgármesteri hivatal aljegyzője 1944 októberében az antifasiszta ellenállást támogatva 3000 SAS-behívó megsemmisítését vállalta. A Bolyai Tudományegyetemen tisztviselő, a jogtudományi karon (1946-64) megbízott előadó.

Mint riporter a turisztikai irodalom művelője.

Az egyetem kiadásában jelent meg Tételjogi gyakorlatok román nyelven c. jegyzete (Kv. 1948). Kéziratban maradt Beszélő kövek c. munkája, melyben történeteket és mendemondákat mutat be Kolozs tartomány kirándulóhelyeiről.

(Cs. P.)

Balogh Edgár: Szolgálatban. Emlékirat 1935-1944. 1978. 353.


László F. Csaba, teljes nevén László Bakk Ferenc Csaba (Sepsiszentgyörgy, 1941. aug. 6.) – sportíró. ~ Bakk Anikó férje. A Brassai Sámuel Középiskolában érettségizett Kolozsvárt (1959), ugyanitt a Műegyetemen gépészmérnöki diplomát szerzett (1966). A kolozsvári Unirea Gépgyár mérnöke. Első írását a Tájékozódási Futás c. szaklap közölte (Bp. 1974). Az Ifjúmunkás "Stadionunk az erdő" c. rovatának vezetője, sorozatszerűen írta meg ugyanitt a tájfutás ABC-jét és feladványversenyeit. Az Educaţie Fizică şi Sport folyóirat munkatársa.

Kötete: Tájfutók könyve (KKK 1982).


László Ferenc (Sepsiszentgyörgy, 1873. jún. 28. – 1925. szept. 16. Kolozsvár) – régész, meteorológus. ~ Dezső, Endre, Ferenc, Kálmán, Zoltán apja, ~ Attila nagyapja. A kolozsvári Református Kollégiumban érettségizett (1892), a Ferenc József Tudományegyetemen természetrajz-földrajz szakos tanári diplomát és doktorátust szerzett (1896). Tanársegéd az egyetemen, majd szülővárosában a Székely Mikó Kollégium tanára (1897-1925). Meteorológiai állomást szervezett (1898); a Székely Nemzeti Múzeum múzeumőre (1920-23). Az EME tagja.

Nemzetközi hírnévre tett szert 28 négyezeréves újabb kőkorszakbeli őstelep feltárásával Háromszék megyében; különösen erősdi és oltszemi ásatásainak voltak köszönhetőek a premükénei kultúra festett edényeinek, kanalainak, idólumainak, csontszerszámainak és ékszereinek a Székely Nemzeti Múzeumba került leletei (ezek egy része menekítés közben a II. világháború alatt elpusztult). Az ásatásokat a Cambridge-i Egyetem Régészeti és Etnológiai Múzeuma is támogatta. Megvetette a Székely Nemzeti Múzeum néprajzi részlegének alapjait is, bevonva diákjait az anyaggyűjtésbe.

Jelentései, szaktanulmányai és ismeretterjesztő írásai szétszórtan jelentek meg a korabeli Székely Nemzet, Székely Nép, Székely Újság, Csíki Lapok, Vasárnap hasábjain, iskolai értesítőkben, naptárakban, a budapesti Archaeológiai Értesítő, Időjárás hasábjain. Születésének századik évfordulója után került sor Táj és tudomány c. alatt válogatott írásainak gyűjteményes kiadására unokája, a szintén régész László Attila gondozásában és előszavával (1978). A kötetből kiemelendő tanulmányok: A kézdivásárhelyi ágyú-lelet. Igazi Gábor Áron-ágyú; A Székely Nemzeti Múzeum galambbúgos kapui; Az erősdi edények típusai. Ugyanitt Debreczy Sándor a pedagógusról, Kovács Sándor a botanikusról és meteorológusról, Gazda Klára a néprajzos-muzeológusról értekezik.

(B . E.)

Kőmíves Lajos: Egy hatezer éves világbirodalom erdélyi nyomai. Keleti Újság 1925/164. – Csutak Vilmos: A Székely Nemzeti Múzeum alapítása és gyűjteményeinek ötvenéves fejlődése. Emlékkönyv a Székely Nemzeti Múzeum 50 éves jubileumára. Sepsiszentgyörgy 1929. 5-25. – László Attila: Száz éve született L. F. A Hét 1973/33; uő. V. Gordon Childe és L. F. levelezése. Korunk 1974/3.


László Ferenc (Sepsiszentgyörgy, 1910. máj. 17. – 1992. máj. 5. Kolozsvár) – szerkesztő, ~ Ferenc (1873-1925) fia, ~ Dezső, Endre, Kálmán és Zoltán testvére. Középiskolát szülővárosában végzett (1928), jogi doktorátust Kolozsvárt szerzett (1933). Joghallgatóként a Székelyek Kolozsvári Társasága főiskolás tagozatának egyik vezetője, majd az SZKT alelnöke (1932-33). Az Erdélyi Fiatalok kiadóhivatali ügyintézője (1930-35), társtulajdonosa, főmunkatársa (1933-40). A Szentimrei Jenő szerkesztette kétnyelvű Napoca kőnyomatos lap belső munkatársa (1934-35). Sepsiszentgyörgyön ügyvéd, a sepsi református egyházmegye jogtanácsosa (1935-47), az MNSZ háromszéki tagozatának elnöke (1947), majd a Központi Végrehajtó Bizottság tagjaként elnökségi titkára Bukarestben (1948). Tanár a Bolyai Tudományegyetem közigazgatás-szervezési katedráján (1948-51), ahonnan politikai megbízhatatlanság ürügyén eltávolítják. Nyugalomba vonulásáig a Metalul Roşu fémipari vállalat, ill. a Könyvterjesztő Központ alkalmazottja. 1990-től az erdélyi ref. egyházkerület igazgatótanácsosa.

Első írását az Erdélyi Fiatalok közölte (1931). A Székely Nép, majd az Utunk, Világosság munkatársa, művelődéstörténeti írásaival A Hét hasábjain jelentkezett (1979-85). Közreműködésével jelent meg édesapja Táj és tudomány c. kötete (1978). Kezdeményezője az Erdélyi Fiatalok – dokumentumok, viták c. gyűjtemény kiadásának (1986), melyet Cseke Péterrel rendezett sajtó alá.

Értékes önéletrajzi visszaemlékezései az 1929-es főiskolás nemzedékről, a régi Háromszékről, zászlósi élményeiről a II. világháborúban, az Erdélyi Fiatalok védelmében szerzett vitaírásai kéziratban.

(Cs. P.)

Lászlóffy Aladár: Könyv-ballada. Helikon 1990/9. – Máthé Dénes: Az Erdélyi Fiatalok és a kisebbségi lét. Korunk 1990/4. – Nagy Pál: Vallatható dokumentumok. Látó 1990/5.


László Ferenc (Kolozsvár, 1930. márc. 10.) – sportújságíró. Szülővárosa Református Kollégiumában érettségizett (1949), elvégezte a marosvásárhelyi Pedagógiai Főiskola román-magyar (1970), majd a Babeş-Bolyai Egyetem magyar-német (1975) szakát. Az Igazság sportszerkesztője 1950-től, sportrovatvezető főmunkatársa 1956-tól, a Kolozsvári Rádió sportadásának vezetője (1954-69). 1989 decembere után a Szabadság sportszerkesztője, s az újrainduló kolozsvári magyar rádióadás sportrovatának újraszervezője.

Első írása a budapesti Népsportban jelent meg (1950). Sportcikkeit, riportjait a Korunk, Dolgozó Nő, Előre, Ifjúmunkás, A Hét és más romániai lapok mellett a budapesti Népsport, az újvidéki Magyar Szó, a pozsonyi Új Szó is közli. Az olimpiai játékok történetét az Előre (1956), a sportágakét a Napsugár gyermeklap (1964), a labdarúgó világbajnokság történetét (Németh Ernővel közösen) a Hargita, Szatmári Hírlap és Szabad Szó számára írta meg (1970) folytatásokban. Athéntól – Münchenig c. olimpiai összeállítását az Új Élet közölte (1971-72). A TETT sportszámában (1978/2) A századvég embere: homo movens c. alatt a tömegsportot veszi szociológiai vizsgálat alá, s ugyanott Hajrá, technika! c. alatt a sporteszközök fejlődését mutatja be.

Román nyelven írott sport-esszéi a Tribuna, német nyelvű sporttörténeti összeállításai a Neue Banater Zeitung hasábjain jelentek meg. Sporttörténeti monográfiája, román-magyar-német sportszótára kéziratban.

(J. L.)


László Ferenc (Kolozsvár, 1937. máj. 8.) – zenei szakíró, zenekritikus, előadóművész. ~ Dezső fia, ~ Ferenc unokája. Középiskolát szülővárosa Zenei Líceumában végzett (1954), a Gh. Dima Konzervatórium fuvola tanszakán szerzett diplomát (1959). Előbb a nagyszebeni Állami Filharmónia fuvolása (1959-65), a kolozsvári Zenei Líceum kamarazene-tanára (1966-70), majd a bukaresti Ciprian Porumbescu Konzervatórium kamarazene tanszékének lektora. 1991 óta a kolozsvári Gh. Dima Zeneakadémia tanára. Előadóművészként az országban és külföldön (Bulgária, Németország, Szovjetunió) hangversenyezett. A Hét zenepublicisztikai rovatának szerzője, a zenei oldal szerkesztője (1970-73), a Román Rádió és Televízió magyar adásainak állandó munkatársa. Jelentős szerepe volt az Electrecord magyar nyelvű lemezkiadásának fejlesztésében. Az 1989 decemberében létrejött Romániai Magyar Zene Társaság egyik megalapítója, majd elnöke. 1990 óta a Junimea Muzicală din România, 1991-től a Societatea Mozart alapító elnöke, 1992-től a Páneurópai Unió Román Tagozatának alelnöke.

Kutatásai romániai és egyetemes zenei témákat ölelnek fel, Mozart-kérdések, a zenekultúra és népzenekultúra viszonya foglalkoztatják, Beethoven-nyomokat talál Kolozsvárt, sokoldalú Bartók-kutató. Szakcikkei a Korunk, Forschungen zur Volks- und Landeskunde, Musik und Kirche, Utunk, Studii de Muzicologie, Művelődés, Brassói Lapok, Secolul 20, Muzica, A Hét, Karpathenrundschau hasábjain jelentek meg; a budapesti Magyar Zene munkatársa. Három nyelven közölt írásaival a román-magyar-szász kulturális kapcsolatokat szolgálja. A romániai magyar nemzetiség c. tanulmánygyűjteményben átfogó képet ad a hazai magyar zenei életről (1981), a Kriterion Zenetudományi Írások c. köteteiben (1980, 1983) szerepel zenei helytörténeti és folklórkutatásainak eredményeivel.

Kiemelkedők Bartókról és Kodályról szóló közlései. Szerkesztésében több Bartók-kötet jelent meg, így a 99 Bartók-levél (1970), Bartók-könyv 1970-1971 (megemlékezések, 1971), Bartók-dolgozatok (1974, 1981), románul a Béla Bartók şi muzica românească (1976) és két kötetben Bartók válogatott levelei (1976-77). Ő állította össze az erdélyi Kodály-emlékkönyvet is (Utunk Kodályhoz, 1984), melyben az ünnepelt zeneszerző román népdalfeldolgozásairól szóló tanulmánya jelent meg.

Önálló munkái: Zenei ügyelet (publicisztikai írások, 1976); Bartók Béla (Tanulmányok és tanúságok. 1980); A százegyedik év (írások Enescuról, Bartókról, Kodályról. 1984); Bartók Béla (román nyelvű tanulmányok, közlések, esszék, 1985); Zenén innen, zenén túl (publicisztikai írások, 1987); Klavír és koboz (tények, értelmezések és föltevések Liszt Ferenc 1846-47-es hangversenyútjával kapcsolatban, 1989).

Írói neve László V. Ferenc, álneve Vigh Frigyes.

(B. A.)

Benkő András: Bartók-levelek. Utunk 1978/25. – Beke György: Tíz év a Bartók-kutatásban. Utunk 1980/5. – Kántor Lajos: L. F.: Bartók Béla. Korunk 1981/2. – Balla Zsófia: A könyv, amelynek nincs vége. A Hét 1981/12. – Breuer János: Bartók-nyomolvasás. Élet és Irodalom, Bp. 1981/14; uő. A százegyedik év. Élet és Irodalom, Bp. 1984/18. – Wilheim András: Bartók és Erdély. Bartók és Románia. Muzsika, Bp. 1981/4. – Zoltai Dénes: Úton Kodályhoz. Kritika, Bp. 1982/12. – Zsigmond Enikő: Zenekritika és zeneszerzés. Utunk 1983/16. – Terényi Ede: A 102, a 103-ik év és a többiek. Utunk 1984/35. – Benkő Judit: Egy életmű időszerűsége. A Hét 1985/6. – Csiky Csaba: Jó a folytatás is. A Hét 1988/3. – Szőcs István: A zenei életen innen és túl. A Hét 1988/12.


László Ferenc, R. László (Szászrégen, 1951) – *Ifjúmunkás


László Gábor (Kolozsvár, 1902. márc. 20. – 1975. okt. 12. Kolozsvár) – újságíró, gazdasági és műszaki író. Szülővárosa Unitárius Kollégiumában érettségizett (1919), újságírói pályára lépett mint az Ellenzék munkatársa (1919-20), majd a prágai Német Egyetemen vegyészmérnöki és közgazdasági oklevelet szerzett (1925). A prágai Orient Courier s a berlini International Press Service sajtóügynökségének munkatársa. Kolozsvárt Ruzitska Béla vegyész professzorral közösen vezette a Chemotechnika vegyipari laboratóriumot (1926-42), a Szent László Ásvány- és Gyógyszappangyár mérnöke. A román Colegiul Inginerilor, a Magyar Természettudományi Társulat és Magyar Kémikusok Egyesülete tagja, meghívott romániai előadó a Tudományos Ismeretterjesztő Társulatnál (TIT), a budapesti Vegyi Ipar szakfolyóirat romániai szerkesztője.

Már középiskolás korában a *Remény c. kollégiumi diáklap szerkesztője. Első újságcikke az Ellenzékben jelent meg (1919). Tudományterjesztő írásait az Erdélyi Szemle, Keleti Újság, majd az Igazság, Előre, Falvak Dolgozó Népe, Új Élet, Magyarországon az Élet és Tudomány, Búvár, Népszava közölte. Kísérleti kutató munkásságának tárgyköre a földgáz, fa, barnaszén, kukorica, tej, bor, hulladékanyagok vegyi feldolgozása.

Munkái: Helyi erőforrások értékesítése a kémia segítségével (Felszeghy Ödönnel, 1955); Mezőgazdasági termények és termékek tárolása (Antal Dániellel, 1955; bővített 2. kiadás 1961).

Álneve Aliquis, szignója La-bor.


László Gábor (Csíkszentkirály, 1921. nov. 29.) – erdészeti szakíró. A kolozsvári Piarista Gimnáziumban érettségizett (1942), a Bolyai Tudományegyetem közgazdasági karán szerzett képesítést (1946) s ugyanitt védte meg Csíkvármegye erdőgazdasága és az erdőhasználat szövetkezeti megszervezésének kérdése c. doktori értekezését (1949). Az erdő- és faiparban helyezkedett el: Csíkszeredában, Brassóban, Marosvásárhelyen tisztviselő (1949-69), majd újra Csíkszeredában tevékenykedik mint a faipari központ vezérigazgatója nyugdíjazásáig (1984). Jelentős szerepe volt a Székelyföld korszerű iparosításában: bútorgyárak, épületasztalos üzemek, hordó-, parkett- és gerendagyártó részlegek, fenyőtűlevél-lepároló olajüzemek, mozgó hálókocsi-üzem létesítése mellett faipari iskolaközpontot is alapított diákotthonnal.

Kutatási területei: erdészet, bútoripar, szállítás, vállalati és üzemgazdasági kérdések. Szakcikkeit a Revista Pădurilor és a Hargita közölte. Az Erdészeti zsebkönyv két kötetének (1958, 1959) társszerzője. A Magyar Autonóm Tartomány monográfiájának szánt tanulmányát a kötet elkobzása után rövidítve a Korunk hozta nyilvánosságra A Magyar Autonóm Tartomány erdőgazdasága c. alatt (1958/2-3).

Kálmán László: Hasznos erdészeti szakkönyv. Korunk 1959/3.


László Gyula (Kőhalom, 1910. márc. 14.) – régész, történetkutató, művészettörténész, képzőművész.

Bár 1918 után szüleinek repatriálása folytán korán Budapestre került, ahol a Kölcsey Ferenc Reálgimnáziumban érettségizett (1928), történeti és művészi érdeklődése révén mindig mélyen kötődött szülőföldjéhez. A budapesti Képzőművészeti Főiskolán Rudnay Gyula, Csók István, Réti István és Lyka Károly tanítványa.

1940-ben Kolozsvárra kap kinevezést mint az ETI tanára, majd 1944-től egyetemi tanár 1949-ig. Ez idő alatt korszerű követelmények szerint átszervezte Kolozsvárt az Erdélyi Nemzeti Múzeum régészeti tárát, részt vállalt Szabédi Lászlóval együtt a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum újjászervezésében is. 1949-ben Magyarországra távozik, ahol a népvándorlás és a középkor régészetének tanára az Eötvös Loránd Tudományegyetemen nyugalomba vonulásáig.

A szabatos gyakorlati ténykutatás és az alkotó művészi képzelet sajátos egysége teszi tudós életművét jellegzetessé. Mint történész egy emberközpontú régészet úttörője: a kiásott tárgyak keletkezését és a mindennapokban betöltött szerepét vizsgálva az egykori ember s általában a népélet teljes világára következtet. Saját kutatásai és a rokonnépek néprajzából vett összehasonlítások alapján tárta fel és magyarázta meg a hagyományos magyar nagycsaládi életformát. 1942-ben a német megszállás alá került Kijevben az ukrajnai szovjet múzeumrendezés gyakorlati eredményeit tanulmányozta, s találóan "múzeumi dramaturgia" néven igyekezett idehaza is élethűen megjeleníteni az emberi nem és társadalom fejlődéstörténetét. Az Utunk első számában (1946) az iskolai történelemtanítás életszerűségét hirdette.

Erdélyben megjelent munkáiban Erdély településtörténetének a nyers táj átalakítására gyakorolt hatását vizsgálta; a bánsági Mokrin mellett feltárt avar sír leletanyagából a keleti lovasnépek ősvallásának eddig ismeretlen vonatkozásaira következtetett. Kolozsvárt folytatja a pogány magyarok 1914 előtt elkezdett Zápolya utcai sírkertjének feltárását, s ugyanebben az időben jelenteti meg kötetét is A honfoglaló magyar nép élete címmel.

A köznép sorsát igyekszik az ásatások és összehasonlítások adataiból kiolvasni, felfedve a családi viszonyok szokásvilágát. A székelyföldi Szent László-freskókról írt tanulmányaiban egy Anjou-királyfi legendáskönyvének miniatúráit elemezve s a freskó-ábrázolások keleti rokonait felmutatva tárja fel a székelyföldi falfestmények gyökereit a sztyeppei őskultúrában. Új értelmezést ad a Bécsben őrzött nagyszentmiklósi leletnek, amely szerinte egy magyar fejedelmi vagy királyi udvar férfi- és női asztalkészlete.

Különféle folyóiratokban megjelent több mint 500 tanulmánya népdalaink, népszokásaink, meséink jelképeit magyarázza meg, bemutatja régi korok szerszámait és használati tárgyait, a lovasnépek hiedelemvilágát, s számos nemzeti kegytárgyról – Lehel kürtjétől s Szent István kardjától – a Petőfi-mondaképződésekig minden nosztalgia és múltbafeledkezés nélkül helyreállítja a valóságos képet. Munkái művészkeze nyomán sajátos képszerűséget kapnak, így Hunor és Magyar nyomában c. írt és megrajzolt kiadványa valóságos népkönyvvé vált, akárcsak 50 rajz a honfoglalókról c. munkája. Művészi ihletettség jellemzi a "kettős honfoglalás" történelmi megjelenítésében is, mely szerint Árpád magyarjait már megelőzte volna egy előzetes magyar betelepedés az avar-szláv világba; a kérdés élénk viták és további kutatás tárgya.

Mint művészettörténész a Termés hasábjain közölt cikkeivel (1942-44) a fiatal művésznemzedék útját egyengette. Forradalmak az újkori művészetben c. munkája összefoglalja a nonfiguratív művészeti irányzatokat (1945). Ugyanekkor egy marosvásárhelyi képtárlaton az ismert erdélyi magyar művészekkel együtt felvonultatta a fiatalokat is, akiket külön kiállításokon mutatott be a Bolyai Tudományegyetemen s értékelt az Utunk hasábjain (1946-49). Az erdélyi tárgykörhöz távozása után is hű maradt. Barcsay Jenő képei előtt (1966/5), Utolsó beszélgetés Nagy Alberttel (1972/8-9) és Baráti sorok Incze Jánosról (1974/2) c. tanulmányait a Korunk közölte. Előszavával jelent meg Nagy Imre Kétszáz rajz c. albuma (1973), amely szerint – jellegzetes párhuzamban – "még a mítoszteremtő Tamási Áron és a nyers valóság poétája, Nagy Imre is valóban egymás képére formálódnak". Egyébként nemcsak a zsögödi művész, hanem ő maga is rajzokban örökítette meg erdélyi író-kortársait. Művei közt egy Medgyessy-monográfia vagy Leonardo-, Michelangelo-, Raffaelo-, Botticelli-tanulmány is időtlen európai szépségek szerelméről vall.

Főbb munkái: Erdély településtörténetének vázlata Szent István koráig (4 színes térképvázlattal, ETF 167. Kv. 1943); Kolozsvári Márton és György Szent György-szobrának lószerszámja (Kv. 1943); A honfoglaló magyarok művészete Erdélyben (Kv. 1943); A honfoglaló magyar nép élete (Bp. 1944); Forradalmak az újkori művészetben (Kv. 1945); A korszerű régészeti múzeum (ETF 196. Kv. 1945); A népvándorlás lovasnépeinek ősvallása (Kv. 1946); Varázslat egy középkori falusi templomunkban (Kv. 1946); Lehel kürtje (Bp. 1953); Őstörténetünk legkorábbi szakaszai (A finnugor őstörténet régészeti emlékei a Szovjetföldön. Bp. 1961); Barcsay (Bp. 1962); Hunor és Magyar nyomában (Bp. 1967); Medgyessy Ferenc (Bp. 1968); A nagyszentmiklósi kincs (Rácz István fényképfelvételeivel, Corvina Kiadó, Bp. 1977); Régészeti tanulmányok (Bp. 1977); Őstörténetünk (Egy régész gondolatai néppé válásunkról. Bp. 1981); Őseinkről (tanulmányok, Bp. 1989).

(B. E.)


László Gyula (Kutyfalva, 1926. szept. 28.) – szőlészeti és borászati szakíró. ~ József bátyja. Középiskolai tanulmányait a marosvásárhelyi Református Kollégiumban végezte (1946), a kolozsvári Mezőgazdasági Főiskolán szerzett oklevelet (1951), a moszkvai Timirjazev Akadémián doktorált (1954). Pályáját tanársegédként kezdte a kolozsvári Mezőgazdasági Akadémián; a doktori cím megszerzése után a bukaresti Mezőgazdasági Kutatóintézetben a mikrobiológiai laboratórium vezetője, 1959-től az egyik leghíresebb román borvidék – Valea Călugărească – szőlészeti és borászati kutatóintézetének igazgatója. 1975-ben politikai okok miatt elhagyta Romániát, és a Dél-afrikai Köztársaságban telepedett le. Előbb kutató, majd a stellenboschi borkombinát vezérigazgatója.

Első közleményei az 50-es évek elején jelentek meg; romániai tartózkodása alatt mintegy félszáz dolgozata látott nyomdafestéket román, francia és német szaklapokban, ma angol nyelven publikál. A Csávossy Györggyel és Mezei Sándorral közösen írt Borászat (1963) alapvető jelentőségű munkája.

(Cs. P.)


László Ildikó – *színházművészet


László János (Tövis, 1925. febr. 21.) – orvosi szakíró. Középiskolát a nagyenyedi Bethlen Kollégiumban s a dési II. Rákóczi György főgimnáziumban végzett (1944), orvosi oklevelet a marosvásárhelyi OGYI közegészségtani karán szerzett (1951). Ugyanitt a bakteriológiai tanszék munkatársa, főorvos (1959), előadó tanár (1964), az orvostudományok doktora (1967), egyetemi tanár (1970), az OGYI rektora (1976-84).

Tudományos tevékenysége kiterjed a bakteriológia és a vírustan több területére, így a tüdő- és vesetuberkulózis kóroktanára, a járványos májgyulladás vírusaira. Utóbbiak elkülönítése, tenyésztése, oltóanyagelőállítása, elektronmikroszkópos vizsgálata terén elért eredményeit nyilvántartja a szakirodalom. Foglalkozott a kísérletes daganatkutatás egyes kérdéseivel, így betegektől származó sejtek érzékenységével osztódásgátló gyógyszerekkel szemben. Szakközleményei az Orvosi Szemle, Voproszi Viruszologij (Moszkva), Nature (London), Zeitschrift für Innere Medizin, Experientia, Archiv Roumaine de Pathologie Experimentale et de Microbiologie hasábjain jelentek meg; ismeretterjesztő írásait közölte a Korunk Évkönyv (1973), a Hargita Kalendárium (1990).

Kőnyomatos jegyzetei: Általános és részletes vírustan (Mv. 1957); Vírustani gyakorlatok és alapfogalmak (Mv. 1957); Orvosi virológia (Mv. 1976), Orvosi mikrobiológia I-III. (magyarul és románul, társszerzőkkel, Mv. 1976-88). A Bîlbie-Pozsgi-féle Bacteriologie medicală c. tankönyv Rezistenţa naturală c. fejezetének szerzője (1984). Péter Mihállyal közös kötete: Kórokozó mikroorganizmusok (Kv. 1988).

(R. G.)

Papp József: Lesz-e védőoltás a hepatitisz ellen? A Hét 1975/36. – Rostás Zoltán: Míg a kutató azt mondhatja: valószínű... A Hét 1984/31; uő. Kiket hagyunk magunk után. Közli Visszajátszás, 1984. 105-113.


László József (Kutyfalva, 1932. febr. 12.) – orvosi szakíró. ~ Gyula (1926) öccse. Középiskoláit a marosvásárhelyi Ref. Kollégiumban kezdte s a nagyenyedi Bethlen Kollégiumban végezte (1951), a moszkvai 1. számú Orvosi Egyetemen szerzett érdemdiplomát (1957). A marosvásárhelyi OGYI élettani tanszékén kezdte pályáját. 1965-től a klinikai funkcionális vizsgálatok szakorvosa, az orvostudományok doktora (1973); elsőként szervezte meg Romániában az orvosi elektronika és biokibernetika tanszékét (1978), előadó tanár (1990).

Tudományos érdeklődési területe főleg a biológiai – elsősorban idegi – szabályozás, a vér- és nedvkeringés, valamint a kutatás módszertana. Tíz újítás szerzője, több elektronikai készüléke kis-szériás gyártásba került. Szakfolyóiratokban megjelent vagy bel- és külföldi tudományos összejöveteleken előadott dolgozatainak száma több mint másfél száz. A környezet és az élő szervezet viszonyáról, a memóriáról a TETT (1985/3 és 1986/4), a biológiai öregedésről A Hét Évkönyve (1987) hasábjain értekezett.

Munkái: Prelucrarea statistică a datelor experimentale (kőnyomatos jegyzet, Mv. 1973); Az életműködések szabályozása az emberi szervezetben (szakmonográfia, társszerző Szabó István, 1981); Az emberi szervezet anyagcseréje és energetikája (szakmonográfia, társszerző Szabó István, 1985).

(P. H. M.)

Rostás Zoltán: A medicina egzakt tudomány, amiben humánusnak kell lenni. Interjú L. J.-fel. A Hét 1985/12.


László Kálmán (Sepsiszentgyörgy, 1900. dec. 4.) – természettudományi szakíró. ~ Ferenc (1873-1925) fia, ~ Dezső, Endre, Zoltán testvére. Szülővárosában a Székely Mikó Kollégiumban érettségizett (1919), elvégezte a magyar nyelvű Kolozsvári Kereskedelmi Akadémiát (1922). Az Erdélyi Banknál Kolozsvárt kezdi pénzügyi pályáját (1922-26), majd a Brassói Nép- ill. Közgazdasági Bank alkalmazottja (1926-48). Miután közgazdasági diplomát szerzett a Bolyai Tudományegyetemen (1948), a brassói pénzügyi középiskola tanára, aligazgatója (1948-55). Az iskola megszűnése után nyugdíjazásáig (1960) a Brassói Mezőgazdasági Bank főellenőre.

"Hivatalai tevékenysége csak gátolhatta, de nem akadályozhatta meg abban – jellemzi munkásságát Szabó Attila –, hogy a botanikusként induló édesapa irányításával megkezdett kutatásokat folytassa." A 30-as évek végétől bekapcsolódott a Brassóban jól szervezett természetismereti mozgalomba, részt vett a környező hegyvidék növényvilágának kutatásában. Tudományos érdeklődése a mikológia felé irányult, s nyugdíjasként a nagygombák kutatására fordította minden idejét, létrehozva gazdag és dokumentált mikológiai magángyűjteményét, mely közel 4000 múzeumi értékű darabot tartalmaz.

Első írását az Encián közölte (1936). Bel- és külföldi szaklapokban megjelent dolgozatai közül kiemelkedik a Pázmány Dénessel közösen írt Seltene Pilze aus Rumänien c. sorozat, melynek első részét a Zeitschrift für Pilzkunde (Karlsruhe), folytatásait a kolozsvári Mezőgazdasági Akadémia Notulae Botanicae c. kiadványa hozta nyilvánosságra. Egy másik sorozat a budapesti Mikológiai Közleményekben jelent meg: A nagygombák kutatása és újabb adataik Hargita és Kovászna megyékben (1984, 1988), eszerint a kutatómunkák során az ismert nagygombák száma 256-ról 291 fajra növekedett. Ő jelezte először Romániából az illatos kocsonyás álpöfeteget, a Fries-féle rókagombát, a szalmasárga gyűrűsgombát, a fenyővargányát, a citromsárga nedűgombát, a Maska-féle csiperkét, a márciusi csigagombát. Ismertető írásaival az Aluta, Népi Egység, Új Idő, Előre, Igazság, A Hét oldalain találkozunk. Mint gombaszakértő tevékeny részt vett az egészségügyi felvilágosításban.

A Brassói Székely Társaság főtitkáraként közművelődési szerepet is vállalt (1930-40), a brassói Könyvtár Egylet állományát gondozta. 1978 óta a Kolozsvári Szabadegyetem gombaismereti kollégiumának szervezője és előadója. Pap István, Pázmány Dénes és Veress István társszerzőkkel közösen írt gombaismereti szakkönyve kéziratban.

(Cs. P.)

Nemes Zoltán: "Az ételhez só kell." Vendégünk volt L. K. Megyei Tükör 1980. nov. 11. – Pázmány Dénes: A gombászok nesztora. Igazság 1980. dec. 5. – Szabó Attila: Természettudományos arcképcsarnok. L. K. Művelődés 1981/1.


László Marcella, Ferenczyné (Kisnamény, 1903. aug. 22. – 1940. márc. 6. Marosvásárhely) – ifjúsági író, szerkesztő. Szatmáron végzett felsőkereskedelmi iskolát, egy ideig banktisztviselő. Novelláit, meséit, gyermekszíndarabjait a Keleti Újság, Erdélyi Szemle, Pásztortűz, Cimbora, Magyar Nép, Magyar Úriasszonyok Lapja (Bp.), Ifjú Erdély, Jóbarát, Hírnök közölte. Szövegére Veress István Zizi címen mesejátékot szerzett és mutatott be a nagyenyedi Bethlen Kollégium diákszínjátszóival (1930). Benedek Elek gyermeklapját, a Cimborát az író halála után *Új Cimbora címmel újraindította és szerkesztette (1937-39).

Kötetei: Föld alatt és föld felett (gyermekregény, Kv. 1928); Nótás Zsuzska (mesekönyv, Kv. 1929); Székely népmesék (Kv. évjelzés nélkül); A mesélő királykisasszony és egyéb mesék (Kv. 1930); A mindentudó könyv (gyermekszíndarab, Nv. 1931); A mesemondó királykisasszony (szcenírozott mesejáték, Kv. 1931); Az öreg tanító háza (színdarab felnőttek vagy nagyobb gyermekek számára. Nv. 1932); Tiszteld az öregeket! A tündérek békekonferenciája. Ne bántsd az állatot! (egyfelvonásos gyermekszíndarabok, Nv. 1932).

Szignója: F. László Marcella.


László Miklós, P. Polikárp*római katolikus egyházi irodalom


László Pali János (Istensegíts, 1878. dec. 16. – 1959. márc. 5. Déva) – bukovinai szülőfalujában mindössze négy elemit végzett, már gyermekkorában mezőgazdasági idénymunkára járt. 1902-ben Erdélybe költözött s Déván telepedett le. Részt vett a csernakeresztúri csángótelep megszervezésében. Több ízben a dévai Régi-telep bírája. Tagja volt a Magyar Néprajzi Társaság dévai bizottságának, amely a Hunyad megyébe telepedett bukovinai székelyek tárgyi és szellemi emlékeit összegyűjtötte. Kapcsolatot tartott fenn a Kanadába és Brazíliába vándorolt bukovinai magyarokkal. Cikkei jelentek meg a Déva és Vidéke, valamint a Hunyadvármegye c. helyi lapokban.

Gondos adatgyűjtés után 1935-ben írta meg A Bukovinában élő (élt) magyarság és kirajzásának története 1762-től 1914-ig c. monográfiát. A megíráshoz segítséget kapott Szádeczky Lajos történésztől, ösztönzést Gyallay Domokostól. A bécsi Hadi Levéltárból szerezte meg az 1764-87-es időszak azon adatait, amelyek a bukovinai magyar telepekre vonatkoznak. A monográfia kézirata az MTA Néprajzi Osztályához került.

Írt egy regényt is a "nagyháború" idejéről Jancsi visszatér címmel, ennek s feljegyzéseinek nyoma veszett.

(Zs. B.)


László Tihamér (Kolozsvár, 1910. jan. 13. – 1986. máj. 26.) – fizikai szakíró. Középiskolai tanulmányait szülővárosában az Unitárius Kollégiumban végezte (1928), az I. Ferdinand-Egyetemen szerzett fizika-kémiából oklevelet (1933), a Bolyai Tudományegyetemen doktorált (1947) Morfológiai megfigyelések az ionkristályok növekedésére vonatkozóan c. munkájával. Tanári pályáját a kolozsvári Unitárius Kollégiumban kezdte (1933-48), tanársegéd a Bolyai Tudományegyetemen (1946-47), adjunktus, előadó tanár, közben a kolozsvári magyar almérnöki főiskola elektrotechnikai óraadója (1947-49), tanár (1949-71). Dékán (1949-51), prodékán (1957-58), haláláig tanácsadó tanár. A Bolyai, majd a Babeş-Bolyai Egyetem fizikai laboratóriumainak fáradhatatlan szervezője, főleg az elektromosság, rádiótechnika területén. Mint főkutató részt vett a Román Akadémia Geofizikai Szolgálatának elektrogeológiai feltárási programjában Moldvában (1953), a szocialista országok űrkutatása keretében ionoszférikus méréseket végzett a Kozmosz-261 műhold keringésekor (1968-70). Pontos kísérleti előadásai maradandó emléket hagytak hallgatóinál.

Első írását az Unitárius Kollégium Kriza-önképzőkörének almanachjában közölte (1928). A Múzeumi Füzetekben Brassai-relikviaként egy százesztendős fizikai eszköz történetét ismertette (1944). Szaktanulmányait az Acta Bolyaiana (1947), Revista Ştiinţifică V. Adamachi (1947-48), Studii şi Cercetări Ştiinţifice (1953), Studia Universitatis Babeş-Bolyai (1969-72) közölte, munkáival szerepel a magyarországi Magyar Fizikai Folyóirat (Morfológiai megfigyelések az ionkristályok növekedésére vonatkozóan, 1958), Rádiótechnika (TV és URH antennaforgató berendezés irányjelzővel, 1960; Rádióvétel az 1961-es napfogyatkozáskor, 1961; URH távolsági vétel megfigyelések Kolozsváron, 1962), Mérés és Matematika (Oszcilloszkópos módszer nemlineáris konduktív elemeket tartalmazó áramkörök vizsgálatára, 1970) hasábjain.

Tevékeny részt vett a fizikai problémák népszerűsítésében, így az Ellenzék oldalain (1935) s főleg ifjúsági lapokban, mint az Ifjú Erdély, Jóbarát, Pionír. A Dolgozó Nő, A Hét, TETT, Matematikai és Fizikai Lapok munkatársa. Heinrich Lászlóval közösen szerkesztett fizikai tankönyveket (1939-47). A budapesti Királyi Magyar Egyetemi Nyomdában készült el Márton Samu fordítótárs segítségével Aritmetica şi geometria pentru clasa a II-a a gimnaziilor de băieţi şi de fete c. tankönyve (1941). Előszavával jelent meg a Fizikai kislexikon (1976).

Egyetemi jegyzetei: Elektrofizikai mérések (Bódi Sándorral, Kv. 1957); Elektro- és rádiótechnika (Kv. 1957); Elektro- és rádiótechnikai laboratóriumi praktikum (Bódi Sándorral, Kv. 1959).

ASZT. Jászberényi Emese: Megy a magnó vándorútra (Rádió Mv. 1984); Kalinovszky Dezső: Vasárnapi beszélgetés (Rádió Kv. 1984).

(K. F.)

Koch Ferenc: L. T. köszöntése. A Hét 1971/4. – Dáné Tibor: És mégis bizakodás és mégis az értelem... Emlékeztető beszélgetés L. T.-ral. A Hét 1982/50.


László Zoltán (Sepsiszentgyörgy, 1912. nov. 23. – 1944. szept. 23.) – újságíró, szerkesztő. ~ Ferenc (1873-1925) fia, ~ Dezső, Endre, Kálmán testvére. Szülővárosában a Székely Mikó Kollégium diákja, de Brassóban érettségizett (1930). A Brassói Lapok sportrovatának szerkesztője (1928-40), a sepsiszentgyörgyi *Székely Nép munkatársa 1940-től, majd a napilappá váló lap főszerkesztője 1944-ig. A front elől elmenekült Budapestre, ahol önkezével vetett véget életének.

(Sz. S.)


László-Bakk Anikó (Székelyudvarhely, 1944. jan. 28.) – zenei író, Bakk Elek leánya, László F. Csaba (1941) felesége. Középfokú tanulmányait a segesvári Német Líceumban (1960-63) és a marosvásárhelyi Zenei Középiskolában (1963-69) végezte, a kolozsvári G. Dima Zenekonzervatóriumban zenetanári oklevelet szerzett (1969). Pályáját korrepetitorként a kolozsvári Balettiskolában kezdte (1970-74), majd a zongora mellékszak tanára ugyanitt a Művészeti Líceum balett-tagozatán. A Román Rádió magyar adásában szerkesztette a Bújj, bújj, zöldág c. zenés gyermeksorozatot (1974-84), egy ideig a Kolozsvári Szabadegyetem zeneszemináriumát vezeti (1982-85).

Első írását az Utunk közölte (1967). Zenemeséi a Napsugár, zeneírásai az Igazság, Dolgozó Nő, Művelődés, Ifjúmunkás, A Hét, Új Élet hasábjain jelennek meg. Az Utunk Kodályhoz emlékkönyvben (1984) Kodály nyomában – csigafogaton c. tanulmánnyal szerepel.

Önálló kötetei: Erdő mélyén, esti csendben (kánongyűjtemény, 1974); Egyedem-begyedem (mondókák, gyermekjátékok, 1981); Zenebona palota (zenei olvasókönyv gyermekeknek, a szerző rajzaival, 1988).

Szőcs István: Fütyülni tanuljon a rigó? Utunk 1989/21.


Lászlóffy Aladár (Torda, 1937. máj. 18.) – költő, író, műfordító, szerkesztő. ~ Csaba bátyja. A kolozsvári volt Református Kollégiumban érettségizett (1954), a Bolyai Tudományegyetemen magyar irodalom szakot végzett (1959), de csak 1971-ben államvizsgázhatott. Az Irodalmi Könyvkiadó kolozsvári fiókszerkesztőségében (1961), a Napsugárnál (1962-69) dolgozott, rövid ideig a Dacia Könyvkiadó főszerkesztője (1970), az Előre kolozsvári munkatársa, majd az Utunk, ma a Helikon szerkesztőségi tagja, a Korunk munkatársa.

Első írását a Dolgozó Nő gyermekmelléklete közölte (1946). Írásai irodalmi folyóiratokban és lapokban jelennek meg bel- és külföldön egyaránt. Első verseskötetével 1962-ben jelentkezett a *Forrás fiatal írócsoportja élén. Új erkölcsi felfogásért lépett fel egy egyetemes világlátás igényével. Kiterebélyesedő lírája élénk vitát és fokozódó elismerést váltott ki a műbírálók részéről. "A történelem-földrajzi, az etikai távolságok megkülönböztetése és a pillanatok azonosítása – lényegében ez Lászlóffy Aladár költészetének legfőbb titka. Hatalmas, több ezer éves tudással felvértezve mégsem csupán a múlt-jelen viszony fontos számára; nyilván legalábbis egyenjogú polgára ő a jelennek-jövőnek, »a tovább történő világnak« – így jellemzi líráját Kántor Lajos Legszebb versei előszavában (1984). Költészetét a József Attiláéval állítja párhuzamba Földes László: "...rokonságuk gyökere [...], hogy ő is személyes ügyének tekinti az emberiség leggyötrőbb létkérdéseit."

A költő mindenség-vallomása és időtlen idő-kapcsolásai ütnek át prózáján is. Már Héphaisztosz c. regénye jelenünk előzményeit érzékelteti ókori hősök önerejű példamutatásaiban, s ez az idő-azonosítás sajátos gyermekkori élményein túl végigfut a családi elődök átélésének képzeletjátékáig. Egymást követő három regénye hasonló szellemi gyökérzeténél fogva trilógiának tekinthető: már az ifjúkori szerelmet idéző Papírrepülő előrevetíti a célt, hogy az igazság, a feloldódás és a jövő kedvéért mindent meg kell őrizni, evégett illeszti be a szerző régi családi képekből összeálló leszármazási rendjét a maga mítosztermő fogalmaiba. Az ólomkatona hadifogsága be is avat az író emlék- és hangulattolongásaiba, ébredő nosztalgiával a régi iránt... Megelevenedik a család korképe, az 1930-as évek szülővárosára ismerünk lépten-nyomon, s a felelevenedett dolgok, tárgyak elérhetővé teszik egészében a valóságos múltat. Az emlékezet viszontagságaival eljátszó költő-regényíróban "az idők is megkeresik egymást", ólomkatonái felidézik az első világháborút, s odaláncolják a család gyászához, szomorúságához. A lelki fényérzékenység tetőzik A képzeletbeli ásatás c. regényben, melyet Marosi Péter kritikája dokumentumokból, valóságos történésekből kikevert, de fikcióként tálalt családi kulcsregénynek minősít, ám nevezhetnők erdélyi eposznak is.

Az író műhelyébe enged bepillantást Szigetvár lakatja c. novellája, mely egy törökkorbeli leltárral párhuzamos szerkesztésben "lehetőleg egy régész szakszerű higgadtságával" bontja fel a családi levelesládát, hogy eljátszadozzék mindazokkal, amik "akkor ott voltak, most meg itt". A Szövegek szövetsége c. műhelynapló a szűkebb családi kört egyetemessé tágítva leszögezi: "A kultúra alapszabályává vált, hogy állandóan emlegetni kell azokat, akikre építkezünk, akiknek szellemi összefüggése és együtthatása az emberiség egyetlen megingathatatlan birtoka immár: békés és építő nagyhatalma." Filozófiai és esztétikai sarktételről van itt szó: a szerző – egy más alkalommal Thomas Mannt jelenítve, de önmagát is kifejezve – a "szellemi életbe" való belépésről szól, boldog összhangban a személyi elhivatással. Így tud felülemelkedni saját korának minden – szörnyű – ellentmondásán, örökletes szövetségben a változó korok maradandó értékeivel.

Sokoldalú írói arculatához hozzátartozik a *Vitorla-ének versantológia válogatása és bevezetése (1967), két és fél ezer év szerelmes verseinek gyűjteménye Reszket a bokor c. alatt (1973), egy Szabó Lőrincről írott írói kismonográfia (Kv. 1973) és válogatott verseinek és műfordításainak összeállítása (1974), valamint Az ő hangja c. versantológia szerkesztése (1975).

Mint műfordító Livia Ardelean-Florian Oprea Jogos önvédelemből c. regényét, Mircea Dinescu több versét ültette át magyarra s Lászlóffy Csabával közösen a budapesti Európa Könyvkiadó számára Eugen Jebeleanu (Kicserélem a keresztet, 1976), Aurel Rău (Hóember, 1981), Bazil Gruia (A csodálatos orvvadászat, 1984), Nicolae Prelipceanu verseskötetét (1986) és Ştefan Augustin Doinaş válogatott verseit (1990) fordította le. Saját írásaiból Să ne scăldăm în iarbă címmel a verseit Iosif Naghi (1986), Dimineaţa universală címmel a novelláit (1988) Ion Tudoran mutatta be a román olvasóknak.

Verseskötetei: Hangok a tereken (Majtényi Erik bevezetőjével, Forrás, 1962); Színhelyek (1965); A levelek vándorlása (gyermekversek, 1965); Képeskönyv a vonalakról (1967); Mekkora a kalapács? (gyermekversek, 1967); Szövetségek (Kv. 1970); A hetvenes évek (1971); A következő ütközet (1974); A hétfejű üzenet (1976); ...hogy kitudódjék a világ (Bp. 1980); Harmatjáték (Kopacz Mária rajzaival, 1980); Hol én, hol idegen (1982); Legszebb versei (Kántor Lajos bevezetőjével, 1984); Ledőlési határidő (1985).

Prózakötetei: Héphaisztosz (regény, 1969); Papírrepülő (regény, Kopacz Mária fedőlapjával, 1973); Szabó Lőrinc költői helyzetei (Vázlat egy monográfiához. Kv. 1973); Az ólomkatona hadifogsága (Kv. 1975); Szigetvár lakatja (novellák, 1979); Svájci határállomás (novellák, Kv. 1984); Régi rejtély – új talány (gyermekenciklopédia, 1986); A képzeletbeli ásatás (regény, 1986); Szövegek szövetsége (Műhelynapló a megtartó kedélyről. 1988); A holdbéli pásztor (novellák, 1989); Házsongárd (monográfia, Kántor László fényképeivel, Bp. 1989).

Electrecord lemeze: Színhelyek (1987).

(B. E.)

Szőcs István: A világ egységének költői élménye. Igaz Szó 1960/9; uő. Az én-tudattól az egyetemes öntudatig. Előre 1982. máj. 12. – Székely János: Valódi vagy kölcsönvett korszerűség. Igaz Szó 1962/8. – Kántor Lajos: L. A. Igaz Szó 1964/6; uő. A cetlik sorsa. Korunk. 1988/9. – K. Jakab Antal: A városlakótól a történelemlakóig. Igaz Szó 1965/10. – Földes László: Én és a mindenség. Korunk 1968/2. Újraközölve A lehetetlen ostroma. 1968. 165-99. – Láng Gusztáv: A legenda igazi arca. Utunk 1969/36; uő. A teljesség közös álma. Igaz Szó 1981/12. – Szilágyi Júlia: Két költő – két regény. Korunk 1969/11. – Páskándi Géza: A visszakérdező. Igaz Szó 1972/6. – Markó Béla: Személyiség és teljességigény. Igaz Szó 1973/10. – Mózes Attila: Átfogalmazott emlékek. Utunk 1975/35. – Szőcs Géza: A bölcselő öröme. Korunk 1975/5. – Szilágyi István: Tűnődés egy lélek hadiállapotán. Korunk 1976/1-2. – Farkas Árpád: Az eszmélés emlékirata. Igaz Szó 1976/4. – Egyed Péter: Dalok palackneszből és axiómaöntvényből. Korunk 1978/1. – Cs. Gyímesi Éva: L. A. vershelyzetei. NyIrK 1978/1. – Vásárhelyi Géza: Üveglovon, csalánruhában, páncélingben. Utunk 1982/16. – Marosi Péter: Elsüllyedt regények regénye. Utunk 1987/47; uő. Humanozaurusz vallomásaiból. Korunk 1988/4. – Kiss Zsuzsanna: L. A. regényideje. Korunk 1987/7.

ÁVDolg. Fazekas Ágnes: L. A. költői és prózaírói tevékenysége. Kv. 1977.


Lászlóffy Csaba (Torda, 1939. máj. 21.) – költő, novellista, drámaíró, műfordító. ~ Aladár öccse. A kolozsvári volt Református Kollégiumban érettségizett (1955), a Babeş-Bolyai Egyetemen szerzett magyar nyelv és irodalom szakos tanári diplomát (1960). Előbb az Igazság (1962-68), majd a Dolgozó Nő, 1990-től a Családi Tükör szerkesztője. Írószövetségi díjakban (1979, 1984) s a budapesti Európa Könyvkiadó több Nívó-díjában részesült.

Első versét az Ifjúmunkás közölte (1957). A Korunk, Utunk, Igaz Szó, Brassói Lapok, ill. a mai Helikon, Látó, Keresztény Szó, Kelet-Nyugat, Szabadság-Erdélyi Híradó, valamint magyarországi irodalmi folyóiratok (köztük Alföld, Forrás, Kortárs) munkatársa. Már Forrás-kötete (1964) vitát váltott ki: Tamás Gáspár túlságosan realistának látta, Salamon László romantikáját fedezte fel. Következő versesköteteiből Mózes Huba szerint a korszerűsödés és lelki bonyolultság fejlődési íve bontakozik ki. A kereső és kísérletező író hovatovább új műfajt teremt magának a groteszk és ironikus történelmi jelenítések formájában. Apokrif c. kötete (1979) "nem heroizál és nem deheroizál, nem próbálja új összefüggésbe állítani a rég ismert (ismerni vélt) tényeket; csak a »hivatalos« történelem mögé néz, s akár udvari méltóságok, hivatásos krónikások, akár közemberek feljegyzéseit írja (a feltételezettekkel rokon stílusban-felfogásban), tulajdonképpen az emberi élet minőségére kíváncsi" – állapítja meg Kántor Lajos. Ugyanezen munkája olvastán így jellemzi az írót Pomogáts Béla: "Írói mondanivalóját a történelem vonzásában találta meg: a múlt fölé hajolva Erdély, a magyarság, a Duna-tájon élő népek történelmi sorsát vizsgálja, kivált azokat a súlyos következményekkel járó összeütközéseket, amelyek évszázadokon keresztül megszabták a kelet-közép-európai régió szomorú elmaradottságát."

Következő írásai is – mint Horváth Sz. István megfogalmazza – történelmi álruhában mintha "egy általános magatartásforma összetevőit" érnék tetten (1981). Ez a történelmi helyzetekből kikényszerült erkölcsi magatartás, legyen szó Mátyás király korabeli elképzelt levelekről, akár Madách Imre feltételezett mindennapjairól, mára szóló bátorítás a helytállásra. A jakobinus szellemű Kármán József egykori titkosrendőri megfigyelésének dokumentumait feldolgozó Szigorúan bizalmas c. kisregényét 1991/8-as számában közölte a Látó.

Drámái közül a Gólya, gólya, gilice Temesvárt (1969), több más drámája Magyarországon került színpadra. Vizionárius jellegükkel, az abszurdot súrolva, inkább gondolati olvasmányok. A színművei gyűjteményének címet adó Te fájdalmas okosság (1982) Szacsvay Sándor a francia forradalom eszméit terjesztő egykori műfajára emlékeztetőn halottakat beszéltet: "látomás és emlékezés fénykörében" jelenik meg az öreg Kemény Zsigmond, józan bölcsességével rácáfolva Széchenyi, Kossuth, Wesselényi, Szemere ellentmondásaira és leleplezve Gyulai Pál "idült konzervativizmusát".

A drámaszerző költői változatosságához tartoznak filmre íródott elképzelései is, így Örökkévalóság libériában c. Bach-jelenítése, vagy a Mirabeau utolsó ébredése (1981).

Mint műfordító részt vett Eminescu költeményeinek és Maria Banuş legszebb verseinek magyar kiadásában (1966), szerepel a fiatal román költőket bemutató kötetben (Építő Amfion. 1967), nemkülönben a "Magasra száll az ember dallama" c. versantológia műfordítói közt (1968). Al. Philippide, Eugen Jebeleanu, Aurel Rău, Bazil Gruia, Nicolae Prelipceanu, Şt. Augustin Doinaş költészetének magyar tolmácsolója.

Az eretnek c. drámáját angolra fordította Donald Morse és Bertha Csilla (1989).

Kötetei: Aranyeső (versek, Forrás 1964); Az én arcom (versek, Paulovics László fedőlapjával, 1966); Boszorkánykör (versek, Paulovics László fedőlapjával, 1968); Az agglegény meg a folyócska (elbeszélések, 1969); Bolondok játékai (drámák, 1971); Négyszemközt a szürke fallal (novellák, Kv. 1972); Elnapolt különkiadás (versek, 1973); Kövön ülő szerelem (versek, 1974); Levelek az időből (versek, Árkossy István fedőlapjával, 1976); Apokrif (elbeszélések, Paulovics László fedőlapjával, 1979); Maradék birtokom (versek, Kv. 1979); Nappali virrasztás (drámák, Bp. 1980); Örökkévalóság libériában (novellák, elképzelések, a borítólapon Paulovics László festményével, 1981); Te fájdalmas okosság (színművek, Kv. 1982); A legenda hamuja (versek, 1984); Udvarház Sztregován (kisregény, elbeszélések, Kv. 1985); Az esedékes napló (elbeszélések, kisregények, 1987); Ki fehérlik vigyázzállásban (versek, 1990); A szökés (kisregény, novellák, Kv. 1990).

(B. E.)

Salamon László: Szubjektivizmus + romantikaellenesség? Korunk 1964/9. – Baróti Pál: A költő arca és álarca. Utunk 1966/35. – Király László: Az új fegyverek átka. Utunk 1968/47. – Sz. J. [Szekernyés János]: Gólya, gólya, gilice. L. Cs. színművének bemutatója Temesváron. Utunk 1969/7. – Mózes Huba: A megjelenés aszinkróniája. Korunk 1975/7. – Kántor Lajos: Bejegyzések történelmünkbe. Utunk 1980/9. – Katona Ádám: Történelmi sorskérdések – avantgarde módra. A Hét 1980/43. – Pomogáts Béla: Apokrif. Alföld, Debrecen, 1980/5. – Horváth Sz. István: Történelem álruhában. Utunk 1981/46. – Bíró Ferenc: Egy szintézis stigmái. Korunk 1982/7. – Fodor Sándor: Az ötlettől a gondolatig. Utunk 1983/5. – Nagy Pál: Az udvarház gazdája – kisregényesen. Utunk 1985/5. – Szilágyi Júlia: A felidézés szertartása. Korunk 1988/5. – Kiss Zsuzsanna: Szabad a szökés s a hűség. Látó 1990/11.


Lászlóffy Ilona, szül Márton (Magyardécse, 1927. dec. 22.) – pedagógiai szakíró. Tanulmányait a kolozsvári Református Leánygimnáziumban (1947) és a Bolyai Tudományegyetemen végezte s ott szerzett pszichológia-pedagógiai szakos tanári diplomát (1951). Tanársegéd ugyanitt, doktori címet nyert (1971), lektor nyugalomba vonulásáig (1984).

Első cikkét a Dolgozó Nő közölte (1952). Pedagógiai tárgyú írásaival a Korunk, Revista de Pedagogie, Tanügyi Újság, Studia Universitatis Babeş-Bolyai hasábjain jelentkezett. Ezek témái egyrészt az erkölcsi és értelmi nevelés köréből valók, másrészt a nevelés gyakorlati kérdéseivel, így tantervelméleti újdonságokkal foglalkoznak. Bakó Bélával és Trózner Piroskával közösen szerkesztett Ábécéskönyv c. munkája (1957). Magyarra fordította A. E. Adrianova Nevelőmunka az I. osztályban c. könyvét (1958). Két tanulmánya jelent meg a Contribuţii la orientarea şcolară şi profesională c. kötetben a szakmai és iskolai tájékozódás eszközeiről és módszereiről, ill. az önismeret jelentőségéről (Dancsuj András és R. Ciura társszerzőkkel, 1969).

Önálló munkája: Útmutató az írás-olvasás tanításához az I. osztályban (1957).


Lászlóné Prohászka Elvira (Elek, 1902. máj. 16. – 1981. aug. 1. Sidney, Ausztrália) – író, szerkesztő, irodalomszervező. Iskoláit Aradon kezdte, Kolozsvárt a Marianumban három évet végzett, Aradon tette le az érettségit (1920), majd banktisztviselő. Versei, novellái, társadalmi és politikai cikkei az Erdélyi Hírlap, Aradi Közlöny, Vasárnap hasábjain jelentek meg. Szerkesztette a Magyar család c. folyóiratot s az 1934-es Aradi Magyar Naptárat. Az aradi Kölcsey Egyesület egyik vezetője. Irodalmi esteket rendezett az OMP, majd 1944 után az MNSZ keretében. Sikerrel adták elő Tündérkirálynő c. egyfelvonásos darabját. Búzavirág c. színműve a Rendkívüli Újság 1921. dec. 25-i számában nyomtatásban is megjelent.

(U. J.)


Látó – Az 1989-es decemberi fordulat után Marosvásárhelyt lépett az *Igaz Szó helyébe, mint a Romániai Írószövetség új szépirodalmi folyóirata. A saját keltezéssel évfolyamkezdő ~ címét Batsányi János A Látó c. verséről vette, mely a XVIII. század végén a francia forradalomtól a világ megújulását várta, hirdetve: "Uralkodjék köztünk ész, érdem, igazság – Törvény s egyenlőség, s te, áldott szabadság!" A Deák Ferenc borítólapjával induló lap főszerkesztője Markó Béla, helyettese Jánosházy György, az 1991/5-ös számtól Gálfalvi György, szerkesztői Farkas Árpád, Káli István, Kovács András Ferenc, Láng Zsolt, Nemess László, tördelő szerkesztő Kuti Márta. Az 1990. januári első számban vezérhelyen találjuk Kányádi Sándor K. barátomnak c. versét, ezt szerzője még 1981-ben intézte Király Károlyhoz, aki már akkor szembefordult a diktatúrával, a marosvásárhelyi véres napokban pedig a megmozdult tömeg élére állt. A szám közli Páll Árpád egy ugyancsak eladdig nyilvánossághoz nem jutott beszélgetését Sütő Andrással, s két magyarra fordított verssel szerepel a bukaresti forradalomban jelentős szerepet vállalt Mircea Dinescu.

A megjelenési gondokkal küzdő folyóirat a diktatúra idején a cenzúra által eltiltott drámákat, kisregényeket, dokumentumokat is közöl. Már az I. évfolyamban találkozunk Mózes Attila A vénasszonyok nyara és Bogdán László Senki földjén c. kisregényei mellett Sütő András Az álomkommandó c., Székely János Mórok és Kányádi Sándor Kétszemélyes tragédia c. drámájával; a II. évfolyamban Bálint Tibor Az elátkozott ház és Káli István Jobbkéz-szabály c. folytatásos regényével, Lászlóffy Csaba Szigorúan bizalmas c. történelmi kollázsával. Feltűnő dokumentum Szabédi László hátrahagyott Szabadság rabjai c. drámatöredéke (1990/4) és Hervay Gizella 1980-ban kelt öninterjúja (1991/5).

A III. évfolyamban Fodor Sándor bemutatja a székely kovácslegényből lett emlékíró Czirják Gergelyt, akinek Havasi gyopár c. önéletrajzából részleteket közöl a ~; itt kapunk történelmileg hiteles képet az 1940-es ördögkúti véres drámáról (1992/2). Nagy Pál töredékeket tesz közzé a Bözödi-hagyatékból (1992/4). Egy egész szám a bizantinizmus és ortodoxia kultúráját ismerteti (1992/5), a 65 éves Sütő Andrást Farkas Árpád köszönti (1992/6).


Látó Nívódíj – a Lakitelki Alapítvány támogatásával létesült, s először művészi műsor keretében 1992. jan. 25-én a marosvásárhelyi Kultúrpalotában osztották ki. Elismerésben részesültek ekkor Lászlóffy Aladár versei, Visky András esszéi, Kisgyörgy Réka prózai írásai, ezzel jutalmazták a Jászberényi Emese vezetése alatt álló helybeli magyar rádióstúdió-szerkesztőséget, valamint Makkai János publicistát. A ~ kitüntetettje lett az RMIL munkaközössége is. A műsort Markó Béla, a Látó főszerkesztője nyitotta meg, a díjazottakat Gálfalvi György mutatta be.


Látó Anna (Komandó, 1906. júl. 8. – 1993. jún. 17. Kolozsvár) – író, újságíró, szerkesztő, műfordító. Erdélyi László neje, Jánosi János anyja. Brassóban végezte a gimnáziumot, Budapesten érettségizett (1924), a bécsi egyetemen hallgatott pedagógiát és lélektant, Alfred Adler tanítványa. Pályáját a Brassói Lapok újságírójaként kezdte, a lap budapesti tudósítója (1932-39). A fasizmus elől Angliába menekült, ahol a II. világháború alatt háztartási alkalmazottként belülről ismerte meg az angol polgári család életét. Hazatérve a Dolgozó Nő belső munkatársa, főszerkesztője (1947-53), majd az Utunk szerkesztője, irodalmi titkára (1953-63).

Zenei, színházi, irodalmi tudósítások, személyi életképek szerzője, novellaíró. Szolgálni mentünk Angliába c. riportregényéről (1957) írja Aszódy János a Korunkban: "...olyan könyvet még egyetlen kiadó sem adott a kezünkbe, amelyben egy cseléd-vízumos bevándorló hitelesen, lehiggadtan, a krónikás tárgyilagosságával, de ugyanakkor a vérbeli riporter szenvedélyével számol be arról, hogy milyen az élet az angol kispolgár ebédlőjében, hálószobájában, konyhájában, milyen a háborús Angliában egy lelencház, öregek otthona vagy a gyárnegyed és maga – a gyár." Szubjektív monográfia Honvágyam hiteles története (1981) c. munkája is, egy háromszéki fatelep alapításának, úttörő faiparának fejlődésrajza a gyermekkori emlékezés tükrében, "fakósárga levéltári okmányok, apám feljegyzései, szájhagyományok, negyedszázadnyi személyes tapasztalat" alapján.

Angolból magyarra fordította Somerset Maugham Sör és tea vagy a család szégyene (1967) és Aldous Huxley Pont és ellenpont (Bp. 1983) c. regényét.

Önálló kötetei: Barátaim (Arcképek. 1956); Szolgálni mentünk Angliába (riport, 1958); Honvágyam hiteles története (Szubjektív monográfia. 1981); A különvonat utasai (1984).

Álneve Gyulai Anna.

(B. E.)

Aszódy János: A jó riport méltatása. Korunk 1958/8. – Márki Zoltán: A honvágy fölkutatása. Előre 1982. febr. 24.


Látóhatár Kör – a Temesvárt tanuló magyar főiskolások 1974-ben alakult irodalmi és tudományos önképzőköre. A Diákművelődési Házban tevékenykedik. Ülései bemutatkozást, vitafórumot biztosítanak a tollforgató, verseket, elbeszéléseket, esszéket és tanulmányokat írogató egyetemisták számára. Másrészt bánsági, erdélyi és fővárosi szépírók, lapszerkesztők, művészek, tudósok és kutatók rendszeres meghívása, előadókkénti felléptetése által a főiskolások ismeretkörének bővítését, általános műveltségi szintjének emelését, esztétikai ízlésének pallérozását, irodalomszeretetének állandó fokozását, anyanyelvi kultúrájának következetes ápolását és gazdagítását szolgálják.

Szellemi irányítója Bálintfi Ottó egyetemi tanársegéd. Egykori tagjai közül Bakk Miklós, Hajdu Zoltán, Mirisz Miklós, Salat Levente, Szabó László, Szabó Mónika, Toró T. Tibor és Visky András újságjaink, folyóirataink munkatársaivá, lapszerkesztőkké, költőkké, elbeszélőkké és szakírókká váltak. A diákalkotók mellett meghívott vendégekként írók, művészek szerepeltek.

A ~ tagsága minden tanévben immár hagyományosan felkeresi a Bega-parti város műemlékeit, irodalom- és helytörténeti jelentőségű épületeit, szobrait, síremlékeit.

1984-ben hatalmi szóval betiltották működését.

1990. február havában egy lelkes diákcsoport újjáalakította a kört azzal a céllal, hogy a különböző fakultások magyar hallgatóit általános művelődésükben támogassa s magyar beszéd- és fogalmazáskészségüket kialakítsa. Első vendégük, Kányádi Sándor tiszteletére művész-estet rendeztek, majd "Memento Marosvásárhely" címen dolgozták fel az 1990-es tragédiát. A következő előadásokon többek között az optimizmus-pesszimizmus, a döntésmechanizmus, a nukleáris kozmogónia, parajelenségek kérdése szerepelt, s elhangzott Toró Tibor reáliák és humaniórák egyeztetését célzó Anyag-antianyag-szimmetria fogalmának genézise és József Attila költészete c. előadása.

(Sz. J.)

Bodó Barna: Mennyire széles a Látóhatár? Ifjúmunkás 1979/28.


Lazányi Endre (Dés, 1914. máj. 14.) – természettudományi szakíró. Középiskolát Kolozsvárt végzett (1931), az I. Ferdinand-Egyetemen szerzett diplomát (1935). Középiskolai tanár Gyulafehérvárt (1937-40), Désen (1940-44). Egyetemi pályára lépett: 1945-től a Bolyai Tudományegyetemen Csík Lajos tanársegéde, akinek vezetése alatt a biológiai tudományok doktora címet szerezte meg (1947), majd 1948-tól a kolozsvári Mezőgazdasági Főiskola magyar tagozatának szervezője, adjunktus, ill. egyetemi tanár. Részt vett a berlini tudományos akadémia ama ülésszakán, ahol a klasszikus genetika visszanyerte megillető helyét a Liszenko-féle hamis örökléselmélettel szemben (1955). A szulfonamidon biológiai hatásáról írt dolgozatáért megkapta a Román Akadémia Teodorescu-díját (1965). Tanulmányokat folytatott a gaterslebeni Kultúrnövénykutató Intézetben, romániai küldöttként beszámolt genetikai eredményeiről a brünni Mendel-emlékgyűlésen (1965), a stockholmi svéd egyetem meghívott kutatója (1969). Nyugalomba vonulása óta (1974) témái: a kromoszóma-evolúció a kultúrnövények fejlődéstörténetében s a kultúrnövények mennyiségi jellegeinek megváltoztatása a polygének indukált felerősítése által. A Columbia University New Jersey (USA) 1992-es évkönyvében A darwini fokozatos változékonyság genetikai alapja c. tanulmánya jelent meg angolul.

Első írása Keszy-Harmath Erzsébet társszerzővel a Studii şi Cercetări Ştiinţifice (Kv. 1955) számára készült. Önálló kutatásainak eredményeiről a Román Akadémia szakfolyóirataiban s tudományos prioritásokat közlő nemzetközi folyóiratokban (Biologisches Zentralblatt, Zsurnal Obscsej Biologi, Die Naturwissenschaften, Mutation Research, International Journal of Radiation Biology, Zeitschrift für Pflanzenzüchtung) számol be. Közleményeinek témája: mutáció- és kromoszómakutatás. Egy magyar nyelvű tanulmányát Kromoszóma-evolúció és a fajok tömeges kihalása cím alatt a Korunk Évkönyv 1973 közli. Ismeretterjesztő cikkei a Korunk, A Hét, Probleme Agricole hasábjain jelennek meg.

Önálló kötetei: A kukorica nemesítése (1955); Fontosabb termesztett növényeink ivaros szaporodásáról (1957); Átöröklés és evolúció (1983).

Gy. Mándy: L. E.: Fontosabb termesztett növényeink ivaros szaporodásáról. Recensio. Acta Agronomica Academiae Scientiarum Hungaricae, Bp. 1968/3-4. – László Béla lejegyzésében: A növénynemesítés kutatója. Beszélgetés. Korunk 1968/1. – Szabó T. Attila: L. E. 75 éves születésnapjára. Növénytermesztés, Bp. 1990/2.


Lázár Edit (Nagyvárad, 1942. jan. 25.) – újságíró, szerkesztő. Szülővárosában érettségizett (1956), a Ştefan Gheorghiu Főiskola filozófia-szociológia-politológia szakán egyetemi oklevelet szerzett (1975). Államvizsga-témája: a szakmai és társadalmi mobilitás Kovászna megyében. Pályáját riporterként kezdte, majd az Előre szerkesztője, rovatvezetője, osztályvezetője (1962-83). Huszár Sándor eltávolítása után A Hét főszerkesztője, 1983. nov. 1-től 1989. dec. 22-ig. Jegyzi a TETT számait és A Hét Évkönyveit: Időfaggató (1984); Értelmes utazás (1985); Szemünk fénye (1986); Az ősz harmóniája (1987) és Hódító divatok (1989). A folytatólag megjelenő A Hét munkatársa 1990-től.

Első írását az Előre közölte (1961). Társadalmi riportjai az Ifjúmunkás, Falvak Dolgozó Népe, Igaz Szó, Dolgozó Nő hasábjain is megjelentek. Írással szerepel *Az Előre Kiskönyvtára két gyűjteményes kiadványában (Ide besüt a nap, 1975; Öt világrész utasai, 1975), valamint a Jelzések c. publicisztikai gyűjteményben (1988).

Álnevei: Nilgesz Edit, Váradi Erika.


Lázár József (Temesvár, 1908. okt. 25. – 1972. febr. 9. Kolozsvár) – közíró, szerkesztő. Iskoláit szülővárosában végezte (1925), alkalmi munkákkal kereste kenyerét. Már ifjúkorában bekapcsolódott a forradalmi munkásmozgalomba. Első írását 1934-ben a Déli Hírlap közölte, karcolatai, riportjai a Mai Nő, Falvak Népe, szociológiai reflexiói a Korunk (1938-39) hasábjain jelentek meg. A II. világháború alatt munkatáborba került. A felszabadulás után a temesvári Szabad Szó főszerkesztője (1945-48), az újjászervezett *Arany János Társaság alelnöke (1946-48). Az MNSZ Központi Bizottságának tagja, nemzetgyűlési képviselő, a Világosság főszerkesztője (1949-52). Belső munkatársa a Romániai Magyar Szónak Bukarestben (1952), majd a Dolgozó Nőnek (1953-57), végül 1957-től az újrainduló Korunknak, ahol az 1964/3-as számtól kezdve szerkesztőbizottsági tag. 1972-ben nyugalomba vonult.

A Korunkban megjelent társadalmi elemzései konkrét helyszíni felmérések alapján igyekeznek megoldani a kor ellentmondásait. Említésre méltók Emberek a gyárban (1963/5), Amit nem fényképeztek (1964/6), Filmkockák egy üzem életéből (1966/8), Elmélkedés a bűnözésről (1968/7) és Gondolatok az emberi kapcsolatokról (1969/9) c. írásai.

Kántor Lajos: L. J. igazsága. Utunk 1972/7.


Lázár László (Lövéte, 1925. febr. 5.) – orvosi szakíró. Középiskoláit a művészi hajlamaira felfigyelő Nyírő József támogatásával Székelyudvarhelyen a római katolikus gimnáziumban végezte (1944), orvostudományi tanulmányait Pécsett és Marosvásárhelyt folytatta, itt államvizsgázott (1950). A marosvásárhelyi OGYI bonctani tanszékén kezdte pályáját, az oktatás mellett kutatói munkát is végzett Miskolczy Dezső professzor klinikáján, majd a Román Akadémia marosvásárhelyi kutató állomásának munkatársa. Kórbonctani főorvosi vizsgája (1962) után neuropatológus, doktori címét Bukarestben szerezte meg (1966). Ösztöndíjas a hamburgi, majd több más német egyetemen (1974).

Tudományos tevékenységet főleg az idegszövettan és az embriológia területén végzett. Az idegrostok szerkezeti elemeinek működési és kórtani jelentőségével foglalkozott, adatainak egy részét japán kutatók kiindulási alapként használták fel az ingerületvezetés mechanizmusának magyarázatára irányuló vizsgálataikban. A sclerosis multiplexre vonatkozó eredményeit több kutatóállomás is átvette. Leírta az idegrendszer érfejlődési rendellenességeit és az agyi érbetegségek okozati összefüggéseit. Tanulmányait számos nemzetközi folyóirat (Confinia Neurologica, Journal of the Neurological Sciences, Clinical Experiences in the Brain Stem Discorders, Acta Morphologica Academiae Stientiarum Hungaricae, Arhiv Patologii, Neurochirurgia, Orvosi Szemle) közli. A Popoviciu-féle Bolile vasculare cerebrale ale creierului vertebro-bazilar (1980) és az Arseni-féle Bolile vasculare ale creierului I-II. (1982) c. tanulmánykötetek társszerzője.

Tankönyve: Általános embriológiai fogalmak (kőnyomatos, Mv. 1979).

(R. G.)

Bodor Pál: Tudósok műhelyében: Dr. L. L. Előre 1980. jan. 23.


Lázár László, eredetileg ~ Jakab (Marosvásárhely, 1936. júl. 30.) – újságíró, szerkesztő, kritikus. Középiskolát szülővárosában a Bolyai Farkas Líceumban végzett (1953), a Bolyai Tudományegyetem történelem szakán tanári diplomát szerzett (1957).

Az Előre újságírója, majd az Ifjúmunkás, 1989-től a Bukarestben megjelenő Ifi Fórum irodalmi-művészeti mellékleteinek szerkesztője.


Lázár Sándor (Radnótfája, 1933. márc. 27.) – neveléslélektani szakíró. Középiskolai tanulmányait Szászrégenben, a pedagógia-lélektan szakot a Bolyai Tudományegyetemen végezte (1956). Pályáját tanárként Szászrégenben kezdte, a marosvásárhelyi Pedagógiai Főiskolán adjunktus (1961-69), majd a Román Akadémia marosvásárhelyi fiókintézetének tudományos kutatója. Az UNESCO felkérésére részt vett nemzetközi tudományos kutatásokban. Jelen volt több nemzetközi kongresszuson (Varsó 1969, Párizs 1973, 1986, Toulouse 1980, Québec 1981, Budapest 1982, Helsinki 1982, Madrid 1985, Poitiers 1987, Antwerpen 1985, Prága 1989, Oslo 1989). A romániai Pszichológiai Társaság, valamint különböző, főként neveléslélektani irányulású nemzetközi társaságok tagja.

Első tanulmányát (Kísérleti adatok a versenyhelyzet teljesítménymódosító hatásával kapcsolatosan) a Tudományos Diákkörök Évkönyve (Kv. 1955-56) közölte. Ugyancsak diákköri tevékenységének eredményeként jelent meg Fodor Katalinnal közösen írt két másik tanulmánya A második jelrendszeri indukciós viszonyok kísérleti vizsgálata, ill. Azonos jellegű feladatok megoldásának kísérleti vizsgálata címmel a Zörgő Benjámin szerkesztette Gondolkodáslélektani tanulmányok c. gyűjteményes kötetben (1958). Doktori disszertációja indítékmeghatározó helyzetekről a tanulók ismeretelsajátításában román nyelven készült el (1973). Tudományos közleményeit a Tanügyi Újság, A Hét, TETT, Revista de Pedagogie, Dolgozó Nő, a magyarországi Pedagógiai Szemle, Óvodai Nevelés, Az Idegen Nyelvek Tanítása, a lengyel Kwartalnik Pedagogiczny és Paidea, a belgiumi Stientia Paedagogica Experimentalis és a prágai Studia Psychologica jelentette meg. Ezekben foglalkoztatja a proszociális viselkedés, a permanens nevelés a női munkaerőnél a könnyűiparban, a szakmai betegek pszichológiai profilja, s kutatásai kiterjednek a mérgező anyagoknak kitett munkások lélektani vizsgálatára is.

Az European Council for High Ability budapesti konferenciáján (1990) angol nyelven mutatta be Motiváció és személyiségdimenziók az én-kép kontextusában c. tanulmányát, s a Society for test Anxiety Research ugyancsak Budapesten tartott XII. konferenciáján (1991) összehasonlító tanulmányban foglalkozott a szorongás jelenségével a diákság körében. Különlegesen jelentős volt a Magyar és Magyar Származású Pszichológusok Találkozóján (1991) bemutatott dolgozata, melyben erdélyi (Székelyudvarhely, Marosvásárhely) diákok magasabb "szorongás-szint"-jét állapította meg magyarországi (Budapest, Nyíregyháza) tanulókénál, rámutatva, hogy "az iskolai élet szorongás nélkül nincs ugyan, de a nemzetiségi tanulók esetében ez fokozottabb [...] és alacsony én-képpel társul". A Magyar Munkahigiénikusok Társaságának országos kongresszusán (1991) beszámolt vizsgálatairól a szerves oldószerek, hexavalens króm és szilícium-dioxid személyiségdimenziókra gyakorolt hatásával kapcsolatban. A Budapesten székelő Magyar Pszichológiai Társaság tagja (1991).

Önálló munkái: Situaţii motivaţionale favorabile învăţării de tip şcolar (1975); Învăţare şi programare (fordítás, 1977); Motivációs helyzetek – tanulmányi eredmények (Bp. 1980).

(F. K.)

Török Zsuzsa: Motivációs helyzetek – tanulmányi eredmények. Pedagógiai Szemle, Bp. 1982/2. – Kozéki Béla: A fegyelmezett személyiség kialakítása. Tankönyv, Bp. 1983. 126-30; uő. Vizsgálatok az iskolai motiváció terén. Pszichológia, Bp. 1984/4.


Lázár Tibor (Székelydálya, 1929. ápr. 3.) – műszaki szakíró. Középiskolai tanulmányokat Székelyudvarhelyen végzett (1948), gépészmérnöki oklevelet a temesvári műegyetemen szerzett (1952). Első munkahelye a Medgidiai Fémipari Vállalat (1953), majd a Marosvásárhelyi Építkezési Tröszt (1953-57); jelenleg az Electro-Mureş Vállalat mérnöke Marosvásárhelyen. Tudományos érdeklődésének tárgyköre a villamos háztartási készülékek, csőfűtőtestek elemeinek tervezése, gyártása és javítása.

Munkái: Repararea aparatelor electrocasnice (Nicolae Petre és Ion Purdea társszerzőkkel, 1967); Elemente încălzitoare electrice în tuburi metalice (Nicolae Petre társszerzővel, 1982); Villamosság a háztartásban (Máthé Balázs és Józsa Imre társszerzőkkel, 1983).

(J. D.)


Lázok János (Bánffyhunyad, 1954. febr. 18.) – irodalomtörténész, kritikus. Szülőhelyén végezte a középiskolát (1973), a Babeş-Bolyai Egyetemen magyar-angol szakos tanári diplomát szerzett (1978). A disznajói Általános Iskola tanára (1978-82), majd Marosvásárhelyen a Pedagógusok Háza magyar tanári szakkörének vezetője. 1990 óta az Erdélyi Figyelő szerkesztőségének tagja, 1992-től a lapot előállító Custos Kft keretében vállalt tisztséget. A csíkszeredai székhellyel alakult Interdialog Társaság vezető tanácsának tagja.

Első írását a Korunk közölte (1977); itt s az Igaz Szó, A Hét, NyIrK hasábjain jelentek meg tanulmányai; az Irodalomtudományi és stilisztikai tanulmányok 1984-es kötetében szerepel. Újabb tanulmánya Szőcs Géza Kilátótorony és környéke c. verseskötetének gondolatvilágáról szól (Meddig nyávognak a vasmacskák? Korunk 1978/7). Több tanulmányban vizsgálta Sütő András drámái kapcsán a történeti beleélést múlt és jelen helyzet- és jellemazonosságaiban. A céltól az eszközig: a Sütő-novelláktól a Sütő-drámákig c. témanyitását (NyIrK 1981/1) követték A szúzai menyegző elemzései (A Hét 1981/9; Korunk 1983/9), közben a Csillag a máglyán Seprődi Kiss Attila-féle rendezéséhez fűzött kritikai észrevételeket (Korunk 1983/2). E feldolgozások menetében született (kéziratban évek óta készen álló) átfogó monográfiája Sütő András drámatrilógiájáról az Egy lócsiszár virágvasárnapja, a Csillag a máglyán és a Káin és Ábel szerkezeti s értelmi egybecsengései alapján.


Lechner Károly (Pest, 1850. márc. 21. – 1922. jan. 19. Budapest) – orvosi szakíró, pszichológus. ~ Ödön építész öccse. A pesti Kegyes Tanítórendi Gimnáziumban tett érettségit (1868), majd pesti és bécsi tanulmányok után szerzett orvosi (1873), sebészi, szülész- és szemészmesteri oklevelet (1874). 1889-ben meghívták a kolozsvári egyetem elmekórtani tanszékére, 1897-98-ban az egyetem rektora. Tanárságának 25. évfordulójára egy 46 értekezést tartalmazó kötetet adtak ki (Dolgozatok. Kv. 1915). Az EME alelnökéül (1909), az EIT tiszteleti (1910), az MTA levelező (1921) tagjául választotta. 1921-től a szegedi egyetem tanára volt.

Kolozsvári működésével megvetette az erdélyi idegkórtani kutatások alapjait. Az emlékezés, a tudatosság, az álom, a szuggesztió, az impressziók, reflexek s ezek rendellenességei foglalkoztatták. Különösen reflex-elmélete keltett visszhangot. Tudományos mérőeszközt szerkesztett (cefalográf).

Az 1950-es években Spielmann József tanulmányozta munkásságát, és Balázs Sándorral közösen kiadta életrajzát s szemelvényesen 20 dolgozatát. Hajós József a materialista pszichológia előfutáraként méltatta.

(G. Gy.)

Zsakó István: L. K. Erdélyi Orvosi Lap 1922/5. – Balázs Sándor-Spielmann József: L. K. 1956. – Rozsnyai Gábor [Hajós József]: Egy értékes könyv a reflexelmélet kolozsvári úttörőjéről. Igazság 1957/108.


Legszebb versek – az Ifjúsági Könyvkiadó által 1962-ben indított, majd 1970-től az Albatros által megjelentetett sorozat (román párja az ugyanott megjelent Cele mai frumoase poezii). Kötetei, amelyeket általában rövid előszó vezetett be (nemegyszer magának a fordítónak a tollából), legnagyobb részt a magyar (32) és a román (16) irodalomból nyújtanak kóstolót a verskedvelőknek, de a szerkesztők törekvése volt kitekintést adni a világirodalomra is: az orosz és szovjet irodalmat három szerző (Puskin, Majakovszkij, Jeszenyin), a franciát és az angolt két-két szerző (Apollinaire és Guillevic, ill. T. S. Eliot és Whitman), a török irodalmat Nazim Hikmet, a németet Bertold Brecht, az olaszt Salvatore Quasimodo képviseli; a kortárs magyarországi lírát – még a 60-as években- Illyés Gyula, Kassák Lajos, Szabó Lőrinc, majd a 70-es évek végétől Juhász Ferenc, Nagy László, Pilinszky János és Weöres Sándor, a kortárs román lírát pedig N. Labiş, Ioan Alexandru s a 60-as években Mihai Beniuc, Nina Cassian, Maria Banuş, G. Călinescu.

A sorozat kedvelőinek száma – talán a könyvterjesztő szűkkeblűsége miatt is – csak kevés kivétellel haladta meg az 1500-2000-et. E kivételek közé sorolható az Arany János-kötet 17000, Kányádi Sándor (két kiadásban) 25000, Szabédi László 9300, Janus Pannonius 4000, ill. az Eminescu 5500 és Blaga-kötet 5000 példánnyal.

A sorozatnak az Albatrosnál megjelent utolsó kötetei: 1988-ban Johannes Bobrowski (Adonyi Nagy Mária előszavával); 1989-ben Federico García Lorca (Kovács András Ferenc előszavával); 1990-től a sorozat folytatását a Kriterion tervezte, a meghirdetett Nemes Nagy Ágnes-kötet megjelenésére azonban nem került sor.

(D. Gy.)


Leiher Géza (Bályok, 1921. ápr. 11.) – kertészeti szakíró. Uradalmi kertész fia, Curtea de Argeşen szerzett kertészképesítő diplomát (1938). A hátszegi almatermesztés meghonosításáért indít mozgalmat (1939-40), Cegléden (1941-43), Szilágysomlyón (1944-49) dolgozik, 1949-53 között a bályoki állami mezőgazdasági vállalat alkalmazottja, majd a Nagybánya Tartományi Mezőgazdasági Igazgatóság, ill. a Kolozsvári Kertészeti Kutatóintézet munkatársa; a pettyéni Agronómusok Háza kertészeti előadója (1961-70). Keze alól kerül ki a szilágysági, Szatmár vidéki, máramarosi nagyüzemi gyümölcstermesztők derékhada.

Félezer szakcikke és tanulmánya jelent meg a Bányavidéki Fáklya, Szatmári Hírlap és a Falvak Dolgozó Népe hasábjain. Az 1989. decemberi fordulat óta kertészeti rovatot tart fenn a Szatmári Friss Újságban.

(Cs. P.)

Cseke Péter: Az oltókés mestere. Igaz Szó 1974/11.


Leitner Mihály (Hajdúsámson, 1864. máj. 10. – ?) – szerkesztő, közíró. A budapesti Rabbiképző Intézet növendéke, de jogi pályára lépett és Déván nyitott ügyvédi irodát. Megalapította és 1901-től kezdve harminc éven át szerkesztette a Déva és Vidéke, később a Hunyadvármegye c. lapot. Mint a 48-as Párt helyi elnöke már az I. világháború előtt élénk részt vett a közéletben; figyelmet keltett a Pesti Hírlapban (1914. jan. 18.) megjelent Miért hanyatlik az erdélyi magyarság c. írása. A megyei Közgazdasági Tanács és Törvényszéki Bizottság tagja, a helyi Iparbank igazgatója, a német és héber nyelv hites tolmácsa. Az OMP a megyei szervezet elnökévé választotta. Cikkei jelentek meg a Brassói Lapok, Ellenzék, Keleti Újság, Magyar Kisebbség hasábjain.

Önállóan megjelent dolgozatai: Zarándoklás Rákóczi sírjához (Déva 1906); A zsidóság (Lugos 1926).


Leitner Zoltán (Nagyvárad, 1896. – 1945. koncentrációs táborban) – közíró, műfordító, szerkesztő. Középiskolai tanulmányainak elvégzése után (1913) irodalmi pályára lépett: a budapesti Múlt és Jövő, Nagyváradi Napló munkatársa. Magyarra dolgozta át Hermann Schwab Gyermekálmok c. ifjúsági könyvét (1915), lefordította S. Sachmovitz Litvániai történetek c. kötetét (Bp. 1917), Salom Asch A bosszú istene c. regényét (1919). Felelős szerkesztője a Mizrachi c. zsidó hetilapnak.

A két világháború között publicisztikájával a Nagyváradi Naplóban és a kolozsvári Új Keletben jelentkezik. Alapító szerkesztője a *Zsidó Reneszánsz Könyvtár sorozatának, s mint az Erdélyi Zsidó Nemzeti Szövetség nagyváradi ügyvezető elnöke bekapcsolódik a közéleti mozgalmakba. A rövid életű Zsidó Kisebbség c. közlöny (1928) szerkesztője, majd a Népünk-Unser Volk-Poporul Nostru c. zsidó hetilap (1929-40) felelős szerkesztője. Nagyvárad öregdiákjainak emlékkönyvébe (1937) megírta szülővárosa zsidóságának történetét.

Kötetei: Őrsön a zsidóság frontján! (Nahum Sokolow előszavával, Nv. 1930); Kétszáz esztendő az emberszeretet szolgálatában (A nagyváradi Izraelita Szeretetegylet története. Nv. 1931); Jaj a legyőzötteknek... (Nv. 1940); Quo vadis Duce? (Olaszországi útijegyzetek, év nélkül).

Írói neve: Lukács Zoltán.

(T. E.)


Lektúra – a Kriterion Könyvkiadó 1974-ben indított világirodalmi sorozata. A *Horizont-sorozathoz képest inkább a könnyedebb, lektűr-jellegű és többnyire XIX-XX. századi prózát ölelte fel (regényeket, elbeszélés- és novellásköteteket). A magyar irodalomból Babits Mihály, Galgóczi Erzsébet, Karinthy Ferenc, Karinthy Frigyes, Mészöly Miklós, Móricz Zsigmond, Örkény István, Rejtő Jenő (P. Howard), Szerb Antal regényei, novelláskötetei mellett az angol nyelvű irodalmakat 23, az orosz és szovjet irodalmat 12, a francia irodalmat 10, a német irodalmat 9, az olasz, valamint a cseh és szlovák irodalmat 5-5, a bolgár irodalmat 3, a görögöt 3, az afrikai irodalmakat és a finn irodalmat 2-2, a latin-amerikai, a török, a távol-keleti irodalmakat és a lengyel irodalmat 1-1 mű képviselte.

A ~ sorozatban megjelent művek legnagyobb része magyarországi fordítók munkáinak átvétele, hazai fordítók mozgósítására a sorozat kevéssé törekedett. Tizenöt év alatt összesen két esetben: Verne egy eddig magyarul meg nem szólaltatott regényét, A Barsac-expedíciót Dáné Tibor, ill. Promet Primavera c. regényét Domokos Éva fordította. 1990-ben Babits Mihálytól a Gólyakalifa, Al. Dumas-tól A kaméliás hölgy és Vaszil Zemljaktól a Hattyúcsapat; 1991-ben Conan Doyle-től A sátán kutyája és Bierce Ambrose tollából a Legkedvesebb gyilkosságom; 1992-ben P. Howard (Rejtő Jenő) munkája, A fehér folt hagyta el a nyomdát korábban készült fordítások újrakiadásával.

(D. Gy.)


lélektani szakirodalom – a múlt századvég és a XX. század eleje úttörő tudósainak köszönhetően nem hiányzik e kor erdélyi tudományos életéből. Parádi Kálmán kolozsvári tanár szakmai érdeklődését még a múlt század végén a lélektanra is kiterjeszti. Physiológiai lélektan c. munkája (1887) "az idegrendszer által közvetített lelki jelenségek" ismertetését tűzte ki célul, A test és lélek egymáshoz való viszonyának kérdése hajdan és most c. tanulmánya (1890) pedig a pszichofizikai álláspont érvényességét igyekszik igazolni.

Nemcsak elmekórtani, gyógyászati, élettani, filozófiai, oktatási és köznevelési, hanem lélektani kérdésekkel is foglalkozik Lechner Károly kolozsvári egyetemi tanár nyomtatásban is megjelent, ill. kéziratban fennmaradt számos előadása és tanulmánya. A "freudizmus érdemeit", valamint "a freudizmus okozta károkat" a pszichofiziológus ideggyógyász nézőpontjából elemzi (1914, 1920).

A lélektan művelése a kolozsvári magyar egyetem s ezzel együtt a lélektani tanszék megszűnése ellenére a két világháború között sem szünetelt. Ha a kimondottan szakmai jellegű lélektani kutatómunka háttérbe is szorult, egy szellemtudományos értelemben vett lelkialkat-problematika központi helyre került Makkai Sándor, Imre Lajos, Tavaszy Sándor műveiben. Különböző folyóiratokba szétszórva azonban több százra tehető a lélektani tárgyú értekezés, tanulmány, jegyzet, szemle, recenzió, kritika. Az Erdélyi Múzeum szerzői közül Varga Béla a lélektan legújabb "irányait" filozófiai szempontból vizsgálja (1935); a Korunk hasábjain a korszak baloldali szellemi mozgalmainak számos képviselője (Nagy Lajos, Sinkó Ervin, Vas István, Fábry Zoltán, Gaál Gábor, Németh Andor, Totis Béla, Kahána Ernő) foglalkozik a lélekelemzés értékelésével, ugyanott száll síkra a pszichoanalízis és a marxizmus összeegyeztethetősége mellett Neufeld Béla. A pszichoanalízis szellemtudományi "horderejéről" az Erdélyi Helikon olvasóit I. Szemlér Ferenc tájékoztatja. A 30-as években a freudizmus túlzásait mind a Korunkban (Jeszenszky Erik, Brachfeld Olivér), mind az Erdélyi Helikonban (Kádár Imre) egyaránt bírálják. A Korunk egyes szerzői (Mezei Dezső, Fekete Ferenc) rendszeresen méltatják a Florin Ştefănescu-Goangă vezetésével működő kolozsvári Lélektani Intézet kiadványait.

A gyermeklélektan iskolai alkalmazásának fontosságára és módozataira hívja fel a figyelmet az Erdélyi Iskola, ahol ilyen tárgykörű méltatások jelennek meg (Venczel József, Opra Benedek). 1940-ben a bukaresti Pszichotechnikai Intézet engedélyével a Marianum Kolozsvárt kiadja Gyöngyösy Aurélia iskolanővér fordításában a 9-11 éves gyermekek intelligenciájának megállapítására szolgáló Kuhlmann-Anderson-Nestor-féle tesztet, ami egyben azt is jelenti – mutat rá a fordító –, hogy "hitvallásos magyar iskoláinkban is megindul a gyermekek képességeinek tudományos vizsgálata".

1940-től ismét intézményes keretet kap a magyar nyelvű lélektani kutatás és tudományművelés. A Ferenc József Tudományegyetem Lélektani Intézetében Várkonyi Hildebrand professzor vezetése és Bálint Zoltán adjunktus gyakorlati irányítása mellett folyik élénk munka. Több száz iskolásnál kérdőíves felmérést végeznek, kimutatva a tanulók játékainak változatait, időtartamát, kedvelt játszó helyeiket. Az eredmények Novák Ferenc A kolozsvári középiskolás tanulók játékai c. munkájában (1942) látnak napvilágot, Demény Dezső pedig A tesztmódszer személyiség-vizsgálati szerepe c. könyvében (1942) saját kutatási tapasztalatai, valamint a kortárs ~ eredményeinek áttekintése alapján a gyakorlati lélektan néhány sarkalatos kérdését elemzi.

Az 1944 őszétől, az új történelmi szakaszban egy ideig még a Bolyai Tudományegyetemen tevékenykedett Harkai Schiller Pál (aki innen az Egyesült Államokba kapott meghívást) eltávozásáig (1947) szélesebb kitekintéssel folyt a lélektankutatás; a szűkülő keretek közt az 50-es évek végéig a lélektani katedrán a tanszemélyzet elsősorban arra törekedett, hogy a hallgatóságot jegyzetekkel lássa el. Így Csőgör Erzsébet Gyermeklélektan (1948), Zörgő Benjámin pedig Állatlélektan (1947), Pszichotechnika (1947), Az érzékelés (1947), A lélektan vázlatos története (1952), Lélektan (1952, 1953) és A képességek (1953) c. egyetemi jegyzetével tette lehetővé a magyar nyelvű szakoktatást. Az érvényben lévő román nyelvű középiskolai és egyetemi tankönyvek, valamint az oktatásban hasznosítható tanulmányok és kézikönyvek lefordítására külső munkatársakat is bevontak, a tanszéken ugyanekkor kutatói tevékenység is folyt: Benedek István vezetésével (a 40-es évek végéig) személyiséglélektani vizsgálat, Zörgő Benjámin vezetésével pedig érzés-pszichológiai, állatlélektani, ill. pszichofiziológiai és gyermeklélektani kutatás, Körmendi Ildikó, F. Csáki Magda, Ferenczi Gyula, Fodor Katalin bevonásával. A kísérletek eredményeit bemutató tanulmányok közül egyesek A kolozsvári Bolyai Tudományegyetem (1945-1955) c. emlékkönyvben (1956), mások a Babeş és Bolyai Egyetemek közös közleményeiben, valamint a Széll Zsuzsa szerkesztette Az élet eredetéről és az öregedésről c. kötetben (1958), nagyobb részük (12 tanulmány) a Zörgő Benjámin szerkesztésében és Hajós József gondozásában kiadott Gondolkodáslélektani tanulmányok c. kötetben (1958) láttak napvilágot. A tanszék tagjai s más munkahelyeken dolgozó pszichológusok is számos lélektani, főleg neveléslélektani tárgyú ismeretterjesztő írást, cikksorozatot jelentettek meg a napi sajtóban. A Tanügyi Újság mellett főleg a Dolgozó Nő közölt ilyen anyagot Csőgör Erzsébet, Becski Irén és Stern Gizella tollából.

A Babeş és Bolyai Egyetemek egyesítése (1959), valamint az egyetemi és főiskolás szakoknak a 60-as évek elejétől kezdődő átszervezése gyakorlatilag megszakította az önálló magyar lélektani szakirodalom fejlődését, s jobb esetben idegen nyelvű közlésre, rosszabb esetben puszta fordításokra szorította azokat, akik ezen a téren dolgoztak, vagy elhallgattatta őket, mint 1959-ben Demény Dezsőt, Széll Zsuzsát, Stern Gizellát. A megmaradottak közül Zörgő Benjámin részt vett az akkortól kezdve nagy számban megjelentetett román nyelvű lélektani alapmunkák, egyetemi tankönyvek, módszertani segédeszközök szerkesztésében és írásában, mások (Lázár Sándor, Kulcsár Tibor) társszerkesztőkként kapcsolódtak be ebbe a munkába, kiszorulván mindnyájan az eredeti anyanyelvi alkotás lehetőségeiből. Többen foglalkoztak különböző szakmunkák lefordításával. Így jelenhetett meg Al. Roşca, C. Chircev és Zörgő Benjámin eredetileg román nyelven összeállított munkája magyarul Pedagógiai lélektan címmel (1963) vagy M. Gelu és A. Dicu Bevezetés a pszichológiába c. könyvének magyar változata, nemkülönben a magyar nyelven írottak románra fordítása. A szakfordítók: Erdélyi Róza, Fodor Katalin, Lázár Sándor, Kulcsár Tibor.

Főként a 70-es évektől kezdve az erdélyi pszichológusok magyar nyelvű kötetekkel is jelentkeztek. Simó Sándor bevezető tanulmányával és összeállításában a Téka-sorozat közölte Sigmund Freud írásainak gyűjteményét Pszichoanalízis címmel (1977). Megjelent Al. Roşca-Zörgő Benjámin A képességek (1973), Lázár Sándor Motivációs helyzetek – tanulmányi eredmények (Bp. 1980), Kulcsár Tibor Az iskolai teljesítmény pszichológiai tényezői (Bp. 1982), Vörös Előd Pályaválasztás, jövőtervezés (1982), Fodor Katalin Tudat és jelentés (1983) s Kulcsár Tibor Iskolapszichológia (1984) c. kötete.

Szakdolgozatok is jelentek meg a NyIrk évfolyamaiban Demény Dezső, Farkas Magda, Fodor Katalin, a Korunk új folyamában s a Korunk Évkönyvekben Demény Dezső, Fodor Katalin, Kulcsár Tibor, O. Bogáthy Zoltán, Roth-Szamosközi Márta, Szamosközi István, Vargha Jenő László, Zörgő Benjámin tollából, ugyanők esszészerű lélektani írásai a Korunk és A Hét hasábjain. Lélektani kérdésekkel szívesen foglalkozott a Tanügyi Újság és Ifjúmunkás is. Külön meg kell emlékeznünk a TETT lélektani tematikájú számairól, mint amilyenek a Lélek és tudomány (1978), Ember a közösségben (1980/4), Szemben önmagunkkal (1982/2), Gondolatvilág (1986/4), Az alkotó ember (1988/2) s A tanulás (1989/1). Bár nem állottak rendelkezésére a tudományos kutatómunka feltételei (közben megszüntették az egyetemeken a lélektan tanszékeket), intézményi biztosítékok nélkül is itt jelent meg egy nyitott érdeklődésű új magyar pszichológus nemzedék. Folytatásként kiemelendő Roşca-Bonczos Zsuzsa Pszichológus napló c. közlése, melyből több mint száz részletet jelentetett meg a Dolgozó Nő, ill. utóda, a Családi Tükör. Lélektani írásokkal találkozunk a fiatal írók Kolozsvárt 1990-ben indult Jelenlét c. hetilapjában is Vargha Jenő László tollából.

(F. K.)

Hajós József: Parádi Kálmán. Életrajz és szemelvények. 1954. – Spielmann József: Lechner Károly. Élet és Tudomány, Bp. 1958/24. – Balázs Sándor: Tavaszy Sándor filozófiája. 1982. – Demény Dezső: Létrendezettség, személyiségminőség, emberismeret. Korunk 1985/9. – Erős Ferenc: A Korunk című folyóirat és a pszichoanalízis. Pszichológia, Bp. 1986/2.


Lelik Ferenc (Magyarpécska, 1903. nov. 8. – 1941. júl. Szovjetunió) – újságíró, szerkesztő. Az aradi Katolikus Főgimnázium elvégzése után a temesvári Kaviár c. szatirikus lap munkatársa (1923-25). Megszerezte az építészi diplomát (1930) s ugyanebben az évben radikális munkásbarát lapot indított Pécskai Újság címen szülőhelyén. A lapnak 1930-ban megjelent 11 száma ismeretes, de a vidéki helytállás jelképe maradt. Később az Aradi Hírlap munkatársa s az OMP pécskai tagozatának titkára. Mint tartalékos katonatiszt elesett a II. világháborúban.

(U. J.)

Kocsik József: Hol voltak legkisebb vidéki lapjaink? Korunk 1971/6.


lemezkiadás – a művészi kommunikáció újabb műfaja. Eredményei az *Electrecord bukaresti hanglemezházhoz kapcsolódnak, melynek működéséhez a magyar kiadványok terén jelentékeny kezdeményezésekkel járult hozzá a 70-es évektől kezdve László Ferenc zenei szakíró. A magyarul megjelentetett prózai anyagban egyetemes irodalmi értékekre találunk példát, ilyen lemez Antoine de Saint-Exupéry A kis hercege Illyés Kinga előadásában, Hencz József zenéjével. Népmeséket Huszár Irma, Márton János, Nemes Levente, Orosz Lujza, Széles Anna adott elő. A nyomtatásban megjelent szöveget szerencsésen egészíti ki Veress Zoltán két verses meséjének lemezváltozata (Tóbiás és Kelemen; Irgum-burgum Benedek).

A ~ másik kedvelt műfaja részben egy-egy költő verseiből készült válogatás (például Szilágyi Domokos: Egyenes beszéd, Mátray László előadásában, Bulyovszky Loránd zenéjével), részben gyűjteményes-többszerzős (Ady, Blaga, Dsida, Eminescu, Hervay Gizella, Jánky Béla, Jebeleanu, Jeszenyin, József Attila, Kányádi, Lászlóffy Aladár, Majtényi Erik, Molnos Lajos, Marin Sorescu, Tamkó-Sirató Károly, Weöres Sándor) lemezek Ádám Erzsébet, Balló Zoltán, Balló Zsuzsa, Balogh Éva, Ferencz Éva, Kis Törék Ildikó, Kovács György, Pásztor János, Péter János, Sigmond Júlia tolmácsolásában (Hangok emlékezete; Süss fel, nap). Kerül arra is példa, amikor az előadóművész egyetlen műfajra összpontosítja figyelmét (így Balogh Éva a balladára, Csíky Csaba zenekíséretével), vagy amikor a költő maga szavalja verseit (Kányádi Sándor: Fekete-piros).

Változatos képet nyújt a zenei tartalmú ~ is. Fontos helyet kap itt a népdal, népies műdal és a könnyűzene. Ez a kategória kis együttesek kíséretével, adott esetben a *Maros Népi Együttes számára Birtalan József, Csíky Boldizsár, Márkos Albert, Szabó Csaba, Winkler Albert, Zoltán Aladár feldolgozta formában szólaltatja meg anyagát, többek közt Cseh Judit, Gagyi Réka, Győri Klára, Juhász Ilona, Kelemen Tekla, Kerestély László, Kovács András, Mezei Erzsébet, Nemes Sándor, Panek Kati, Rácz Béla, Rácz Udvari Magda, Selmeczi Marcella, Tóth Erzsébet, Veress Árpád, Veress Zoltán interpretációjában. Halmágyi Gizella és Halmágyi Mihály önmagukat kísérve jelennek meg a Gyímesi lakodalmas c. lemezen. A népdalanyagból gyermek- és női karra feldolgozva is közöl egy lemeznyit a kiadó Birtalan József vezénylésével (Énekeljünk, énekeljünk).

A *táncház anyagából is válogathat a lemezgyűjtő. Elekes Emőke, Kelemen László, Kodoba Márton, Papp István Gázsa, Sipos Zoltán, Szalay Zoltán, Szép Gyula, Szőts Dániel, valamint a Barozda, Bodzafa, Búgócsiga, Camerata Transylvanica, Garabonciás, Ördögszekér, Regösök s a Venyige elnevezésű együttesek előadásából ismerjük meg Gagy, Kalotaszeg, Kisküküllő, Korond, Magyarszovát, Mezőség, Ördöngösfüzes, Szék, Szenterzsébet, Udvarhely, Válaszút és más tájak-helységek népzenéjét-néptáncát. Ezekből a forrásokból merítettek a Maros-Együttes keretében előadott táncfeldolgozások is (így a Szivárvány havasán).

A műzenei műfajok közül Nicolae Bretan dalaiból ad elő Kónya Dénes László, Weiss Ferdinánd zongorakíséretével. Egy orgonalemez előadója Dávid István, öt lemezé Benedek Kálmán. Operaénekeseink Beethoven, Erkel, Lehár, Rossini, Verdi, Wagner és mások műveiből áriákat tolmácsolnak, így Airizer Csaba, Csoma Mária, Fogel László, Kirkósa Júlia, Kovács Attila, Kriza Ágnes, Mester József, Rózsa-Vasiliu Anna, Simon Katalin, Szilágyi Ferenc, Vargha Piroska, Veress László.

Néhány további kis- vagy nagylemez teszi gazdagabbá a romániai magyar ~t: így a XVI-XVII. századi európai táncokat megszólaltató, Brandner Nóra vezette együttesé, a XVI-XVIII. századi erdélyi orgonazenét ismertető előadóké, Babrik Józsefé (Ej, haj, gyöngyvirág), Claude Romanóé, vagyis George Sbârceáé, Terényi Edéé (Barokk rapszódia, Vivaldiana). A könnyűzenét népszerűsíti Boros Zoltán (Léptek a végtelen felé), Csutak István, Kerestély Zsolt, Kiss Éva s a Fancsali János vezette Consort lemeze.

Karmestereink közül Aczél Ervint, Bács Lajost, Hary Bélát, Birtalan Józsefet, Szalman Lorándot foglalkoztatta az utóbbi másfél-két évtizedben a hanglemezgyár a Maros-Együttes karmesterei mellett. Színvonalának emeléséhez, sikereinek biztosításához szólistáink, kamaramuzsikusaink is hozzájárultak, többek közt Ágoston András, Botár Katalin, Hamza Gyula, Ruha István, Székely Attila. A zenetörténeti sorozatot szerencsésen egészíti ki az Óvodások lemeztára (Maxim Éva iskolai kórusa, valamint Illyés Kinga, Márton János, Nagy Katalin, Orosz Lujza és mások közreműködésével), a Kisiskolások lemeztára.

A bemutatott lemezanyagban rendezőként Kovács Ildikó, Borbély Zoltán, Boros Zoltán nevével találkozunk a lemezborítókon, grafikusként Aranyosi György, Balázs Imre, Deák Ferenc, Kazinczy Gábor szerepel. Borítólap-szöveget Anavi Ádám, Beke György, Brandner Nóra, Demény Piroska, László Ferenc, Lőrinczi László, Pávai István, Simonffy Katalin írt. Olykor maguk a szerzők mutatták be műveiket-költeményeiket, mint Demián Vilmos, Kányádi Sándor, Márkos Albert vagy Zoltán Aladár.

(B. A.)

H. Szabó Gyula összeállításában: Az Electrecord hanglemezgyár magyar nyelvű hanglemezei. Művelődés 1982/6. – Gál István: A hanglemez nyomában. A Hét 1989/25. – Terényi Ede: Új lemezeimet hallgatom. D-moll démon. Utunk 1989/46.


Len Ilona, Márton Imréné (Kolozsvár, 1934. júl. 21.) – újságíró, szerkesztő, háztartási szakíró. Szülővárosa Kereskedelmi Leányiskolájában érettségizett (1952), egyetemi tanulmányait a Bolyai Tudományegyetem jogtudományi karán fejezte be (1956). Pályáját ügyész-gyakornokként Sepsiszentgyörgyön kezdte, majd 1957-től a Dolgozó Nő újságírója, főmunkatársa, szerkesztője. 1976-82 között felelős titkára nyugdíjazásáig (1989). Azóta a Családi Tükör külső munkatársa.

Első írását a Dolgozó Nő közölte (1956). A Ceres Könyvkiadó *Kaleidoszkóp sorozata számára összeállította Szilágyi Katalin és Wolff Sándor egy-egy táplálkozási tanácsadó kötetét, ugyanitt jelent meg 23. számként saját munkája: A gyermek célszerű öltözete (gyakorlati tanácsadó szülőknek, 1973).

Írói álnevei: Máthé Ilona, Máthé Zsuzsa.

(K. N.)


Lendvai Jenő (Temesvár, 1883. – 1946. Temesvár) – közgazdasági szakíró, próza- és drámaíró, műfordító. Elvégezte a budapesti Keleti Akadémiát, majd jogi tanulmányokat folytatott Budapesten és Kolozsvárt. Főtitkára a temesvári Kereskedelmi és Iparkamarának, titkára a Bánáti Gyárosok Szövetségének, a Keleti Lloyd c. közgazdasági szaklap főszerkesztője, ill. felelős szerkesztője (1922-35). Gyakori külföldi útjai során bejárta Ausztriát, a Balkán-félszigetet, Belgiumot, Németországot, Olaszországot, Angliát, s tapasztalatait érdekes útinaplóba rögzítette. Az Arany János Társaság tagja.

Irodalmi munkásságát műfordítóként kezdte: francia tárcákat, novellákat ültetett át magyarra, magyar írásokat fordított németre. Novellái, közgazdasági tanulmányai, politikai cikkei, útibeszámolói a temesvári és budapesti lapokban (legtöbbnyire a Temesvári Hírlapban), szakfolyóiratokban jelentek meg. A Borovszky Samu szerkesztésében megjelent Magyarország vármegyéi és városai sorozat egyik kötete számára ő írta meg a Temesvár és Temes megye kereskedelmét, hitelügyeit, pénzügyét bemutató fejezeteket; Temesvár város közgazdasági leírása c. könyvét a Közgazdasági Szemle adta ki (Bp. 1908). Lachei und Gentlemen, Stichbilder aus England c. útibeszámolója Temesvárt jelent meg évjelölés nélkül.

Villasor 33 c. vígjátékát 1930-ban mutatta be a temesvári színház. Ki volt Miss Hill? c. regényét 1939-ben folytatásokban közölte a Temesvári Hírlap.

(Sz. J.)


Lendvay Éva, családi nevén Szemlér (Brassó, 1935. ápr. 24.) – költő, műfordító. Szemlér Ferenc költő leánya. Szülővárosában végzett zenei középiskolát (1953), a kolozsvári egyetem filológiai karán magyar nyelv és irodalom szakos diplomát szerzett (1959). Újságírói pályára lépett, az Utunk (1959-62), a brassói Új Idő (1963-66), majd a Művelődés (1967-68) és 1968-tól a Brassói Lapok belső munkatársa.

Első írása az Utunkban jelent meg (1958). Verseit, fordításait, színházi és képzőművészeti kritikáit, könyvismertetéseit, riportjait, karcolatait az Igaz Szó, Utunk, Előre, Új Élet, Korunk, Művelődés, a iaşi-i Cronica, valamint magyarországi irodalmi folyóiratok közlik. Forrás-kötetének bevezetésében Lőrinczi László "egy erősen intellektuális költői alkat"-ról beszél, mely szívesen nyúl vissza a népköltészet s a virágénekek hangjaihoz (1967), de népisége csak nyelvi szépségekig ér el, a magány szorongásaiból kihagy a szerelem forrósága is, "világűrnyire tágult szemmel" a semmibe zuhan egy céltalan várakozás... Elritkuló költői jelentkezése helyett az írónő inkább műfordításaiban él.

Háromnyelvű szülővárosához méltóan magyar-román-német irodalmi kapcsolatokat teremt fordításaival. A iaşi-i Convorbiri literare s a brassói Astra hasábjain Radnóti Miklós, Juhász Gyula, Szabó Lőrinc, Garai Gábor, Nemes Nagy Ágnes, Juhász Ferenc verseinek román fordításait közli; románból magyarba ülteti át Ana Blandiana, Anghel Dumbrăveanu, Mircea Ciobanu egy-egy kötetnyi versét, Hortensia Papadat-Bengescu, Constantin Chiriţă, Ileana Vulpescu regényeit; s németből is fordít, Adolf Meschendörfer Erdélyi elégia c. poémáját ő mutatja be a magyar közönségnek, átdolgozásában jelenik meg magyarul Thomas Mayne-Reid A fej nélküli lovas c. ifjúsági regénye (1969). Gazdag műfordítás-gyűjteményei a Kutak (1981) c. román versantológia és a Házinapló (1990) c. román versantológia.

Kötetei: Bájoló ének (versek Lőrinczi László előszavával, Forrás, 1967); A második kérdés (versek, 1977); A földtől a homlokunkig (versek, 1981); Umbra muntelui (románul írt versei, 1984); Felszálló füst (versek, 1986).

Álnevei: Tóth Mária, Fekete Judit.

(B. E.)

Szőcs István: Bájoló ének és bűvölő előszó. Utunk 1967/21. – Krajnik-Nagy Károly: Három nyelven a Cenk alatt. Beszélgetés L. É.-val. Brassói Lapok 1979/30. – Márki Zoltán: A távozás csodái. Előre 1981. szept. 18.


Lendvay Ferenc (Győr, 1895. júl. 9. – 1962. jan. 20. Veszprém) – újságíró. Budapesten mint színész kezdte pályáját; Aradon a Reggel belső munkatársa (1932-37), a Társaság c. riportlap bánsági szerkesztője (1937-38). Gellér Jánossal együtt állították össze A százéves Arad. 1834-1934. c. útmutatót, több *naptár szerkesztője. Színdarabokat, mesejátékokat írt. 1938-ban visszament Budapestre.

Kötete: Álomlovag (regény, Arad 1934).

(U. J.)


Lengyel Béla (? – ?) – költő. Egy versének keltezése szerint Máramarosszigeten élt. Két kötete: Versek (Szabados Ede előszavával, Szatmár 1908); Őszi színek (Székelyudvarhely 1927). Második kötetének hátlapján közli, hogy készen áll Viharban c. trilógiája a békéről, háborúról és forradalomról, valamint Muzsikál a vér c. társadalmi regénye is "sajtó alatt" van.


Lengyel Ferenc – *stilisztikai szakirodalom


Lengyel István (Arad, 1876) – *Orsova és Vidéke


Lengyel István (Lázári, 1898) – *Máramarossziget magyar irodalma; *Szatmári Újság


Lengyel József (Színérváralja, 1868. dec. 8. – 1933. márc. 28. Színérváralja) – író. Szülőfalujának róm. kat. plébánosa. Humorisztikus tárcái, útirajza, filozófiai és színműirodalmi értekezései jelentek meg. Drámai költeményt írt Giordano Bruno reneszánsz filozófusról (1901), Valpó vára c. történelmi drámáját saját költségén falujában adta ki (évjelzés nélkül), Teleki Mihály c. öt felvonásos szomorújátéka a zernyesti csatában elesett erdélyi kancellárral a középpontban a XVII. századvégi Erdély szomorú idejét eleveníti meg (Nagykároly 1922).

(F. I.)


Lengyel József (Bukarest, 1938) – P. Lengyel József


Lengyel László Béla (Pécs, 1891. febr. 6. – 1957. dec. 12. Marosvásárhely) – zeneszerző. Pályáját tanítóként kezdte, feljáró hallgatóként Kacsóh Pongrác tanítványa volt a budapesti Zenefőiskolán. Mint hadifogoly került Brassóba (1919), ahol a Magyar Dalárda (1925), majd a Törekvés munkásdalárda (1926) karnagya lett. Utoljára a marosvásárhelyi Magyar Népi Együttes kórusát vezette. Dallamokat írt Petőfi, Gárdonyi, Ady, Szép Ernő, Kosztolányi, Reményik, Nikodémusz Károly verseire, megzenésítette Zajzoni Rab István Leánymező c. versét, lejegyezte a legeredetibb hétfalusi csángó guzsalyast és a borica-tánc eredeti dallamát.

(Sz. S.)

Szabó Sámuel: L. L. B.: a dallamok mestere. Brassói Lapok 1979/1.


Lengyel Loránd (Brassó, 1921. ápr. 19.) – lutheránus teológiai író. Szülővárosa Róm. Kat. Gimnáziumában érettségizett (1940), a Ref. Theologia nagyenyedi tagozatán szerzett lutheránus lelkészi diplomát (1945). Brassói segédlelkész, vallástanár, 1946-tól a Bethlen Kollégium tanítóképzőjének tanára. Közben elvégzi a Bolyai Tudományegyetemen a pedagógia-lélektan-művészettörténet (1948) s a magyar nyelv és irodalom (1950) szakot. A kolozsvári Protestáns Teológiai Intézetben tanársegéd, 1951-től előadótanár. Erlangeni tanulmányútja (1969) után megvédte Az istentisztelet homiletikai és liturgiai egysége c. disszertációját (1971), majd professzor 1984-től nyugalomba vonulásáig (1991).

Első írása a Református Szemlében jelent meg. Dolgozatai elsősorban a liturgika, szónoklattan és egyházjog kérdéskörébe vágnak. Az egyházjog mint teológiai diszciplína c. tanulmánya a Református Szemle után egy Glauben und dienen c. müncheni kiadványban németül is megjelent (1980). Gondolatok a barátságról c. írását az Evangélikus Harangszó (1990/6), Az új Luther-kép körvonalai c. fejtegetését a Református Szemle (1991/5) közölte.

Szaktárgya az ének-zene is. Megzenésítette Juhász Gyula, Ady, József Attila, Erdélyi József, Zelk Zoltán néhány versét, és Csép Sándor Mátyás, az igazságos c. darabjához kísérőzenét szerzett (előadta a kolozsvári rádió 1990. dec. 31.).

(G. Gy.)


Lengyel Miklós – *sorozat


Lengyel Sámuel – *Forradalom, *szakszervezeti irodalom


Lengyel Zoltán (Gyergyószentmiklós, 1908. febr. 16. – 1964. okt. 5. Szamosújvár) – róm. kat. egyházi író. Szülővárosában érettségizett, Gyulafehérvárt és Bécsben végzett teológiát. Az örmény szertartású katolikus egyház lelkészévé szentelték (1931). Szamosújvárt árvaintézeti nevelő, majd apostoli kormányzó (1940-64). Fejlesztette az Örmény Múzeumot s annak könyvtárát. Vallásos cikkei a helybeli Heti Hírekben (1929-33) jelentek meg.

(Ga. J.)


Leon Alex, családi nevén Löwinger Sándor (Petrozsény, 1907. máj. 30. – 1944. márc. 8. után, Osztrog, Szovjetunió) – festőművész, grafikus. Nagyváradon elvégezte a Polgári Fiúiskola négy osztályát (1922). Férfiszabó, litográfus, fényképész foglalkozásai közepette önerejéből képezte ki a maga művészetét.

Egy antifasiszta manifesztum címlapjával keltett nemzetközi feltűnést (1932); Ruzsicskay György harcos politikai rajzsorozatai voltak rá hatással. 1935-ben Kolozsvárt mutatta be munkáit, ahol a Korunk értékelte művészetét. Temesvárt két litografált albuma jelent meg. Mozgósító rajzait a Realitatea Ilustrată, Cuvîntul liber, Szabad Szó, Brassói Lapok közölte, az újság Ajándékregénytárának köteteit illusztrálta. Borítólapot készített Maros Tamás Marosportustól Moszkváig c. könyvéhez. Párizsi tanulmányai során ismerkedett meg Marc Chagall művészetével, s személyi benyomásairól a Brassói Lapok olvasóinak számolt be (1937). Riasztó művei a nyomor ellen lázítanak. Életrajzírója, Borghida István "ösztönös álomkép-festő"-nek nevezi.

Megfestette barátja, Horváth Imre költő arcképét.

Korvin Sándor: Egy fiatal rajzoló látomásai. Korunk 1935/12. – Gábor István: L. A. Párizsba készül. Napló 1936. jún. 27. – Borghida István: L. A. (művészmonográfia kép-mellékletekkel, 1973).


Lepage könyvkereskedés – az elzászi származású Lepage Lajos 1884-ben Békéscsabán alapított könyvnyomdát és könyvkereskedést, majd ezt eladva megvásárolta Polcz Albert Kolozsvárt működő könyvkereskedését és nyomdáját. Tőle 1911-ben Dobó Lajos vette meg, akitől Dobó Ferenc örökölte, cégjelzésként megőrizve a ~ nevet. Könyvjegyzékei és Ex Libris c. alatt megjelentetett háromnyelvű könyvkereskedelmi prospektusai (1925-39) arról tanúskodnak, hogy a ~ a világ minden tájáról beszerzett tudományos és szépirodalmi művekkel látta el vásárlóit.

Az erdélyi kulturális életben kiemelkedő szerephez jutott cég munkássága a könyvkiadásra is átterjedt. Közhasznú naptárak (köztük a Falusi és Városi Dolgozók Blokkjának naptára 1935-re), atlétikai évkönyv, szakácskönyv, kereskedelmi levelező és törvényismertetések mellett eredeti vagy lefordított irodalmi művek is megjelentek gondozásában (összesen 1918-40 között 16 önálló mű és 8 sajtótermék). Így Max Halbe A szerelem tavasza c. regénye (1919), egy Északi történetek c. összeállítás Strindberg és Ehrencron Kiddge írásaiból (1920), Madách Az ember tragédiájának jubileumi kiadása (1923), S. Nagy László gyógyszertörténeti adatai, Ligeti József A ma tánca c. koreográfiai munkája, Mária román királyné ifjúsági történetei Szeghő Imre fordításában (Kandi Klára kalandjai. 1925), Benedek Elek Képes meséskönyve B. Loránt Erzsébet illusztrációival (1937) és év nélkül Szentimrei Jenő Csáki bíró lánya c. kalotaszegi balladás színműve Kós Károly címlapjával.

1941-ben megszaporodtak a ~ könyvei: ekkor került sor Szentimrei Jenő Versekben tündöklő Erdély c. egybeállítására, melyben magyar költők erdélyi költeményei találhatók "a Gyulafehérvári Soroktól mind a mái napig". A kiadói munkába bekapcsolódott Gaál Gábor is, aki előbb névtelenül szerkesztette az 1942-ben kibocsátott három remek kiállítású kötetet (a Tréfás és csúfolódó erdélyi népköltészethez Szentimrei Jenő, Tillaárom, hajh! c. alatt Arany János vidám verseihez Berde Mária, a Hazai utazók Erdélyben c. kötethez Molter Károly írt előszót), majd Szeremlei László álnévvel Szepsi Csombor Márton Europica varietas c. útirajzát "a mai helyesírásra áttette, mondatait újratagolta" (1943) és Táncsics Mihály Életpályám c. memoárját "hű figyelemmel újraolvasta" (1943).

A ~ remekbe készült kiadványát, Petőfi Sándor összes verseit is Gaál Gábor állította össze: "szigorúan megállapítva a költemények időrendjét, beillesztve az utólag felfedezett vagy hitelesnek megállapított költeményeket, legfőképpen pedig: az utolsó írásjelig menő gonddal helyreállítva a számtalan kiadásban sok helyütt megrontott, sőt hiányosan közölt szöveget" (Benedek Marcell előszavából, 1945).


Lépcsők – a temesvári *Ady Endre Irodalmi Kör íróinak antológiái. Először 1977-ben jelent meg. Bálint-Izsák László szerkesztésében 11 költő és 23 prózaíró munkáiból adott válogatást, közölte Gherasim Emil és Schiff Júlia műfordításait, s helyet adott haladó hagyományokat feldolgozó tanulmányoknak is, ezek közül emelkedik ki Forray Mária Petőfi és Lenau c. írása.

Az Adyról elnevezett kör nyomába lépő *Franyó Zoltán Irodalmi Kör folytatta az antológiák kiadását. Az 1980-ban megjelent II. kötetben Bárányiné László Ildikó, Bárányi Ferenc, Oberten János elbeszélései, Rangecz Éva emlékezései mellett a bánsági német és szerb-horvát irodalommal is találkozunk. Jelentős Szőcs Gyula fórum-cikke a Bartók család nagyszentmiklósi kapcsolatairól és Józsa Ödön A város vonzásában c. szociográfiai ankétja.

A III. kötet 1984-ben megszólaltatja a bánsági hivatásos írókat is, és számos cikkben a 90 éves Endre Károlyt ünnepeli. A ~ Dávid Gyula tanulmányával emlékezik meg a 125 éve született Reviczky Gyuláról, s a költő bánsági tartózkodásáról szól Szekernyés János írása, fellebbentve a dettai múzsa "titkát". Ebben a számban jelentek meg Anavi Ádám Az esztenák asszonya c. drámai legendájának egyes részletei.

A ~ IV. kötetét 1987-ben már Oberten János szerkesztette. Franyó Zoltán emlékét idézi itt Bárányi Ferenc, s hat román költő verseinek átültetése is a kör névadóját idézi. Matekovits György humoreszkkel, Mandics György a tudományos-fantasztikus irodalom értékelésével, Udvardy László az esztétikum genezisének elemzésével szerepel. Értékesek Radován István néprajzi jegyzetei a fiatal halott lakodalmának emlékeiről a Bánságban.

Az ismétlődő borítólapot Schiff Róbert tervezte.

Az V. kötet anyagát az 1991-ben örökébe lépő Ezredvég c. temesvári új folyóirat vette át Szekernyés János szerkesztésében.

(B. E.)

Molnos Lajos: Lépcsők – de merre? Utunk 1988/39. – Boér Jenő: Készül a Lépcsők V. kötete. Szabad Szó 1989/45.


Lestyán Endre – *Őrszem


Léstyán Ferenc (Csíkszentkirály, 1913. febr. 12.) – egyházi író, egyháztörténész. A csíkszeredai Római Katolikus Főgimnáziumban érettségizett (1932), felsőbb tanulmányait a gyulafehérvári Hittudományi Főiskolán végezte (1937). Római katolikus lelkészi szolgálatát Gyergyóremetén kezdte, Sepsiszentgyörgyön (1938), Tordán (1939-42), Gyulafehérváron (1943), Kolozsvárt (1943-44), Ditróban (1944), Csíkkarcfalván (1945-52), Désaknán (1952) folytatta. Közben az Antonescu-diktatúra nagyszebeni hadbírósága halálra ítélte, majd egy kommunista koncepciós perben egy éves börtönbüntetést róttak ki rá (1954-55). Kiszabadulva 1955-től plébános, majd főesperes plébános Marosvásárhelyen. 1992 óta Gyulafehérváron él.

Első írását az Aranyosszék közölte (1940). Katolikus imakönyvét (1975) és katekizmusát (1979) a gyulafehérvári püspökség adta ki. Megírta a püspökség történetét a kommunista rendszer első évei alatt (Régió, 1991/3) s a Romániai Magyar Szó 1991. augusztus havában folytatásokban közölte II. János Pál pápa magyarországi látogatása alkalmából A pápák és a magyarság sorsdöntő századai c. tanulmányát, majd külön is Magyar pápa (jelölt is volt) a láthatáron c. alatt Bakócz Tamás 1513-as pápaválasztási esélyének történetét (1991. aug. 22.). Az Erdélyi egyházak évszázadai (1992) c. antológiában a gyulafehérvári róm. kat. püspökség történetéről szóló tanulmányával szerepel.

Virt László: Katolikus kisebbség Erdélyben. Egyházfórum, Budapest-Luzern 1991.


Léstyán József (Szováta, 1886. szept. 21. – 1952. jún. 27. Beszterce) – művészettörténész. A gyulafehérvári róm. kat. főgimnáziumban tette le az érettségi vizsgát (1904), ugyanitt végezte a Hittudományi Főiskolát (1906). Segédlelkész Nagyszebenben, vallástanár Gyulafehérvárt, plébános Borbándon, párhuzamosan a Batthyaneum igazgatója (1920-31), majd 1931-től főesperes-plébános Besztercén. Egyházművészeti dolgozatai Az Oltár és Erdélyi Tudósító c. kat. folyóiratokban jelentek meg. Munkái: Rövid útmutató a gyulafehérvári székesegyház megtekintésére (magyar, román, francia, német nyelven, Gyulafehérvár 1921); Beszterce műemlékei (Kv. 1944).


Létay Lajos (Aranyosrákos, 1920. jan. 23.) – költő, szerkesztő, publicista. ~ László apja. A kolozsvári Unitárius Kollégium elvégzése (1939) után ugyanitt a Ferenc József Tudományegyetemen szerzett magyar irodalom szakos tanári oklevelet (1944). Rövid tanári pálya (1944-49) után az *Irodalmi Almanach szerkesztője (1951-53), A Dolgozó Nő belső munkatársa, a kolozsvári Magyar Színház dramaturgja, majd 1956-tól az *Utunk szerkesztője, 1959-től főszerkesztője. Párhuzamosan több vezető közéleti tisztséget is betöltött, parlamenti képviselő, az RKP Központi Bizottságának tagja. 1990-től nyugdíjas.

Halk szavú lírikusként indult az Erdélyi Helikon, Keleti Újság és Termés hasábjain. Költészetének eredendő jegye az aranyosrákosi emlékekben gyökerező családias idill, a nosztalgiával telt elégia s mindezzel egybehangzó impresszionista képalkotás. Ez a líra később a rímes publicisztikának ad helyet, kiváltva Földes László bírálatát, amiért "a való világ helyett a tükrözött világot szemléli..." Maradandó értékűvé gyermekversei váltak. Publicisztikája az erdélyi hagyományok, író-barátságok, utazások, iskola- és falulátogatások szubjektív vallomásait rögzíti.

Kötetei: Új világ épül (versek, 1952); Gond és öröm (versek, 1956); Hajnali emlék (versek, 1957); Kakukkvirág, kankalin (gyermekversek, 1958); Új ház, piros ház (gyermekversek, 1958); Csóka, dió, diófa (gyermekversek, 1960); A föld hatalma (versek, 1963); Madárkenyér (gyermekversek, 1963); Mit akar a ceruza? (gyermekversek, 1966); Legszebb versei (1967); A költészet útjain (publicisztikai miniatűrök, Kv. 1971); Repülj madárka (gyermekversek, 1974); Szélrózsa (jegyzetek, Kv. 1986).

Román fordításban: Versuri alese (Ford. Ion Brad, 1955); Casa nouă, casa roşie (Ford. Ion Brad, 1960); Ce vrea creionul (Ford. Ion Brad, 1970); Depărtări (Ford. Ion Brad, Ion Horea és Aurel Ghiurgheanu, 1976).

(B. E.)

Kovács Ferenc: A költő valóságismerete. Utunk 1952/17, 18. – Bajor Andor: A valóságszemlélet és a költői igényesség kérdéséhez. Igaz Szó 1953/1-2. – Földes László: Szemlélet és szemléletesség. L. L. költői útja. Korunk 1958/5; újraközölve A lehetetlen ostroma. 1968. 84-103. – Marosi Péter: Gyermekszemmel – gyermekhangon. Utunk 1960/51. – Lászlóffy Aladár: A költő és körei. Utunk 1967/45. – Kántor Lajos-Láng Gusztáv: Romániai magyar irodalom 1945-1970. 1971. 94. – Beke György: A barátság húrjain. Válaszol L. L. Előre 1972. okt. 8.; újraközölve Tolmács nélkül, 1972. 306-17. Fără interpret. 1972. 324-35.

ÁVDolg. Mardari Sajgó Éva: L. L. élete és költészete. Kv. 1971.


Létay László (Kolozsvár, 1954. máj. 10.) – építészeti szakíró. ~ Lajos fia. Középiskolát szülővárosában végzett (1973), műépítész diplomát Bukarestben szerzett (1979). Előbb a gyulafehérvári (1979), majd a kolozsvári Tervező és Kutató Intézetben (1980-87) dolgozott, 1987 őszétől Németországban él.

Első írása A Hétben jelent meg (1977). Szakcikkeit az Utunk, TETT, Arhitectura és a Magyar Építőművészet (Bp.) közli. Tíz részből álló sorozatát a modern építészetről az Ifjúmunkás (1979), gondolatait a tömegépítészet esztétikájáról a Korunk Évkönyv (1980), értekezését a város, városközpont, városiasság kérdéseiről a Változó valóság c. gyűjtemény (1984) hasábjain, Rendezettség és vizuális hatás c. tanulmányát a Korunkban (1987/7) találjuk.


Lévai Lajos (Kolozsvár, 1894. jún. 27. – 1974. jún. 7. Székelyudvarhely) – író, pedagógus. Szülővárosa Református Kollégiumában érettségizett (1913), egyetemi tanulmányait az I. világháború szakította meg. A katonai és harctéri szolgálat után Fogarason, egykori kolozsvári iskolájában, Petrozsényben tanított (1918-26), közben azonban megszerzi a történelem-földrajz szakos tanári oklevelet (1923) s Szegeden a bölcsészeti doktorátust (1926). Pedagógiai pályáját a székelyudvarhelyi Református Tanítónőképzőben, ill. a Kollégiumban folytatta nyugalomba vonulásáig (1949).

Már középiskolás korában a *Remény c. diáklap szerkesztője s Eötvös József demokratikus eszméiről írt dolgozatával megnyerte az iskola pályadíját. Az Ifjú Erdély rovatvezetője. Társadalomkutatói érdeklődését Petrozsény településéről írt demográfiai munkája (1927) és Orbán Balázs szülőfalujáról, Lengyelfalváról szóló monográfiája (1935) jelzi. Ifjúsági regényei, néprajzi feldolgozásai és történelmi ismeretterjesztő írásai a Székelyföld honismereti irodalmához tartoznak. Színdarabot írt Bálványosvár regényes múltjáról (1940), énekes egyfelvonásosokkal jelentkezett, s nevelői tevékenységébe nyújtanak bepillantást iskolamesteri levelei (1943). Cikkeiben a két világháború közti szakaszban az Ellenzék, Brassói Lapok, Népújság hasábjain, majd a II. világháborút követőleg a Világosságban s a székelyudvarhelyi Szabadságban a szociális kérdések felé fordította a figyelmet.

Két történelmi közlése kiemelkedő: Gróf Rhédei Claudia c. írása az Erdélyi Múzeum székelyudvarhelyi XIV. vándorgyűlésének emlékkönyvében (1937) és Mikor született Kőrösi Csoma Sándor? c. pontosítása a Korunkban (1964/10). Életműve alapján megérdemelte titulusát: "a Székelyföld íródeákja".

Munkái: Petrozsény települése (Székelyudvarhely 1927); A szakadék szélén (ifjúsági regény, Kv. 1933); Székelyföldi képek (Kv. 1934); Székely betlehemi játék és lakodalmi ének (Székelyudvarhely 1935); Lengyelfalva monográfiája (Székelyudvarhely 1935); A Székely Dalegylet emlékkönyve (Székelyudvarhely 1938); Bálványosvára (történelmi színmű 5 felvonásban, Székelyudvarhely 1940); Székelyföldi kistükör (Bp. 1941); Hát érdemes volt? (zenés egyfelvonásos, Székelyudvarhely 1941); Buzogány és felesége (egyfelvonásos, zenés színmű. Székelyudvarhely 1941); Becsülettel és akarattal (ifjúsági regény, Bp. 1942); Parabolák (elbeszélések, Székelyudvarhely 1943); Egy székelyföldi iskolamester levelei (ifjúsági olvasmányok, Székelyudvarhely 1943); Egy pesti diák utazása Erdélyben (Bp. 1943); Életem, emlékeim, fényképeim... (1970. Kézirat).

(B. E.)

Tompa László: L. L. legújabb könyve a Székelyföldről. Székely Közélet 1942. dec. 25. – Sütő Nagy László: A Székelyföld íródeákja. Erdélyi Szemle 1943/4.


levéltár ( 'levél' a magyar régiségben oklevél, irat, a 'tár' tárolóhely) – oklevelek, iratok őrzőhelye. Mivel a régi évszázadokból reánk maradt oklevelek, iratok ma már nem eredeti gyakorlati hasznosságuk – jogi tartalmuk, jogbiztosító szerepük – miatt értékesek, napjaink irattári anyagát pedig, mielőtt levéltári megőrzésre kerül, selejtezik és csak a történeti forrásértékű iratokat tartják meg állandó levéltárbeli megőrzésre, a ~ szó pontosabban a történeti forrásértékű oklevelek, iratok őrzőhelyét jelenti (például Állami Levéltár, Országos Levéltár), de kifejezi azoknak az épületeknek a fogalmát is, amelyekben levéltári intézmény működik; végül pedig jelenti annak a levéltári anyagnak az összességét, amely egy bizonyos irat- és levéltárképző intézmény, személy, közösség eredményeként jött létre (például Kolozsvár város levéltára, a cegei gróf Wass család levéltára). Az ilyen ~ – főleg családi levéltárak esetén – lehet összetett vagy egyesített is (például a losonci gróf Bánffy család rokonsági, a branyicskai báró Jósika család hitbizományi levéltára, a hídvégi gróf Mikó és a kisrédei gróf Rhédey család levéltára). A ~ mint a levéltári anyag összessége kifejezésére a II. világháború után mind a magyar, mind a román szakterminológiában a szovjet levéltári irodalomból átvették a régebbről a francia szakirodalomban is használt fond kifejezést.

Különbséget kell tennünk a 'levéltár' és az 'irattár' fogalma között. Míg a ~ bármelyik értelmében a történelmi forrásértékű oklevelekre, iratokra – gyűjtőnéven a levéltári anyagra – vonatkozik, az irattár a folyó ügyvitel során létrejött, még gyakorlatilag használt iratanyag összességét vagy annak őrzőhelyét jelenti. Ebből következik a levéltáros és az irattáros közötti különbség is. A levéltáros az a szakember, aki a levéltártudományban kialakult elvek alapján, alapos segédtudományi, hivataltörténeti ismeretekre támaszkodva rendszerezi, kezeli a levéltári anyagot és annak könnyebb szakmai használhatósága végett különböző segédleteket, így leltárakat, repertóriumokat, útmutatókat, katalógusokat készít. Ezzel szemben az irattáros ügyviteli tisztviselő, aki az irattermelő intézmény, szerv, vállalat zavartalan működése érdekében megfelelő szabályok szerint kezeli az irattárba helyezett anyagot és azok gyakorlati használatára készít segédleteket.

A levéltári anyaggal, a levéltárakkal kapcsolatban az újabban alaptudományoknak is nevezett történeti segédtudományokon belül kialakult a sajátos levéltártudomány, ill. annak részeként a levéltári anyag elméleti vizsgálatával, valamint a levéltári munka elvi és gyakorlati kérdéseivel foglalkozó levéltártan (archivisztika).

A levéltártörténetben felfedezhetők bizonyos általánosan jellemző tényezők, amelyek többé-kevésbé mindenhol jelen vannak a levéltárak kialakulásában. A középkori írásbeliség kezdetén a megszerzett oklevél (kiváltságlevél, adománylevél) az adományos számára rendkívüli értéket képviselt, hiszen vagyoni, társadalmi helyzete, további fejlődése a szerzett oklevelekben pontosan megállapított kiváltságaira, jogaira alapultak, és arra, hogy ezeknek érvényt tudjon szerezni, ill. hogy az oklevelek felhasználásával kiváltságait, jogait bizonyíthassa. Ezért kezdetben az okleveleket az egyházi vagy családi kincsekkel együtt tartották, más esetekben szigorúan zárt, nehezen hozzáférhető helyen. Ezzel magyarázható, hogy egyedi kiváltságok alapján fejlődő városi közösségek, bizonyos egyházi intézmények és a családok levéltárai őrzik a legrégibb okleveleket.

Ezzel szemben a feudális társadalomban annyira jelentős szerepet vitt vármegyék levéltárai jóval későbbi keletű iratokat őriznek. A nemesi közösség – a vármegye – kiváltságai ugyanis országos törvényeken alapulnak, nem egyedi kiváltságleveleken, ezért a vármegyék, székely székek csak a XVI-XVII. századtól őriznek levéltári anyagot, ezek is saját működésük során jöttek létre. Az okleveleknek ez a gyakorlati, jogbiztosító értéke egyfelől többnyire gondos megőrzésüket biztosította, ugyanakkor azonban azzal a veszéllyel járt, hogy azok, akiknek ellentétes érdekeik voltak, a nekik nem kedvező oklevelek elpusztítására törekedtek.

Európa-szerte jelentős változást hozott a levéltárak értékét meghatározó szemléletben az a XVI. században megindult és a XVIII. században általánossá vált folyamat, amely a történeti kutatásokat a levéltári anyag felé irányította. Így az oklevél, ill. okirat meghatározója már nem kizárólag annak gyakorlati, ill. jogi haszna, hanem történeti forrásértéke is.

Az I. világháborút követő főhatalom-változásig Erdély, a Partium és a Bánság levéltártörténetében ismeretlen a központosított állami levéltári hálózat, az Állami Levéltár intézménye. Az irattermő intézmények maguk gondoskodtak levéltáraik megszervezéséről és levéltári anyagai megőrzéséről, valamint a kutatások számára hozzáférhetővé tételéről. Ezen a területen mégis működtek országos jellegű levéltárak a káptalani, ill. apátsági hiteleshelyi levéltárak formájában. A káptalanoknak, apátságoknak volt ugyan saját működésük eredményeként létrejött levéltáruk is, nagy jelentőségű volt az a sajátos rendeltetésű, különálló levéltáruk, amelyet mint közhitelességet biztosító (közhitelű pecsét használatára jogosított) intézmények – a későbbi közjegyzők elődeiként – hoztak létre. Az általuk szövegezett és kibocsátott iratok hiteles kiadványok voltak: nemcsak a magánjellegű szerződéseket, végrendeleteket és egyéb ügyleteket tartalmazó iratokat szerkesztették meg a felek kívánságára, hanem különböző peres és peren kívüli eljárásokat is végeztek, ezek végrehajtását írásban igazolták, így birtokba iktatásokat, határjárásokat. A bizalmat a hiteleshelyek iránt az is erősítette, hogy kibocsátott okleveleik, eljárásaik nyoma megmaradt jegyzőkönyveikben (a protokollumokban), és az eredeti levél elvesztése, elpusztulása esetén az érdekelt fél a jegyzőkönyvek alapján nem maradt jogi bizonyítékok nélkül.

Ilyen hiteleshely működött a gyulafehérvári káptalan és a kolozsmonostori bencés apátság, a Partiumban a váradi káptalan, a váradhegyfoki és a szentjobbi apátság keretén belül, továbbá a török hódoltság előtt hiteleshelye volt az aradi társaskáptalannak és a csanádi káptalannak is. Ezek közül az erdélyi fejedelemség korában különös jelentősége volt a gyulafehérvári káptalani, a kolozsmonostori konventi és a váradi káptalani hiteleshelynek. Fontosságukra és nélkülözhetetlenségükre jellemző, hogy miután a gyulafehérvári káptalan és a kolozsmonostori apátság a XVI. század közepén megszűnt, országos intézményekként hiteleshelyeik tovább működtek. Sőt a fejedelemség hiteleshelyi levéltárának országos jellege azzal is kihangsúlyozódott, hogy a XVII. században országgyűlési határozat alapján az országos érdekű iratokat a gyulafehérvári, kolozsmonostori, ill. váradi hiteleshelyeknél kellett megőrzésre elhelyezni. Ilyen jellegű iratok voltak az országgyűlési határozatok, adókönyvek, harmincadjegyzékek, valamint azok, amelyek a dézsmára vonatkoztak.

A hiteleshelyi levéltárak egyre csökkenő jelentőséggel 1874-ig, a közjegyzői intézmény létrehozásáig működtek. A magyar Országos Levéltár 1881-beli megszervezése után külön törvény alapján a gyulafehérvári káptalani és a kolozsmonostori konventi levéltár, más országos jellegű (kormányzati) erdélyi levéltárakhoz hasonlóan a budapesti Országos Levéltár megőrzésébe került.

A Habsburg-uralom alatt keletkezett kormányzati szervek irat-, ill. levéltárai, bár működésüket a XVIII. század második felétől már központilag irányították, az illető szervek kezelésében maradtak, és csak ezeknek a dualista állam létrejöttével történt megszűnése után került egy részük az Országos Levéltárba.

A területi önkormányzatok (vármegyék, törvényhatósági jogú városok) levéltárai egészen az I. világháború végéig az illető törvényhatóság önálló levéltáraiként működtek és más intézmények is saját levéltárral rendelkeztek. Így a városi levéltárak, amelyek már a XIII-XIV. századból való okleveleket is őriztek, megtartották anyagukat, akárcsak a vármegyei, széki és kerületi levéltárak, amelyek későbbi ~ anyaggal ugyan, de gazdag forrásai maradtak a terület politikai, gazdasági és társadalmi életének.

Az egyházi levéltárak és az egyházi jellegű intézmények (iskolák, kollégiumok) eredetileg szintén saját kezelésben tartották levéltáraikat, ezekből csak később vettek át az egyházi gyűjtőlevéltárak. Az egykori céhek, kereskedő társaságok rendszerint külön ládában őrzött levéltárai ezeknek megszűnte után részben a törvényhatósági, városi levéltárakba, részben gyűjteményekbe, múzeumokba vagy az EME Levéltárába kerültek és így menekültek meg a pusztulástól.

A családi levéltárak amellett, hogy a feudális gazdasági és társadalmi élet legjelentősebb forrásai, jelentősek művelődéstörténeti szempontból is. A politikai életben szerepet játszott családok nem csupán a kimondottan családi jellegű iratokat őrizték meg, hanem a kor szokásai szerint egy-egy magas tisztséget viselő családtag a hivatali működése során keletkezett fontos iratokat is családi levéltárában helyezte el.

A XVIII. századtól, miután a levéltári anyag történeti forrásértéke általánossá vált, számos alkalmilag, gyűjtőtevékenység folytán keletkezett iratösszesség keletkezett, melynek darabjai nem – vagy csak részben – függnek össze, ezeket nevezzük külön megjelöléssel levéltári gyűjteményeknek, akár magánosok birtokában, akár könyvtárak, kézirattárak vagy múzeumok keretében állottak össze.

Két nem állami jellegű gyűjtőlevéltárról külön kell megemlékeznünk. Az egyik a Nagyszebenben kialakított Szász Nemzeti Levéltár (Sächsische Nationalarchiv), melynek alapját Szeben város és a Szász Egyetem (Nemzet) levéltára képezte. Példamutató szervezettségével tűnt ki, jól irányított levéltári munka folyt keretén belül, valóságos paleográfiai iskolát teremtett meg, és számára építették fel az ország első levéltári rendeltetésű épületét. 1945-ben a Szász Nemzeti Levéltár a Havasalföldön 1831-ben, Moldvában pedig 1832-ben létrehozott, majd az 1918-as hatalomváltás során Erdélyben is megszervezett román Állami Levéltár kezelésébe került.

A másik nagy jelentőségű levéltár az Erdélyi Nemzeti Múzeum (ENM) Levéltára volt. Amikor az EME 1859-ben létrejött, a feudális jogrenden alapuló kiváltságok és jogok megszűntével a családi levéltárak gyakorlati értéke és jogi jelentősége is megszűnt. Ezek a levéltárak jórészt lassú pusztulás, elkallódás elé néztek. Azáltal, hogy az EME kézirattára keretében megszervezte a levéltárat is, a bizonytalan jövő előtt álló családi, személyi és egyéb levéltárak itt nyertek megőrzési helyet. E gyűjtemény történetében kiemelkedő Kelemen Lajosnak az a törekvése, hogy begyűjtse és a kutatás számára hozzáférhetővé tegye a családi és személyi levéltárakat. Ezek mellé számos nemzeti jellegű területi, egyesületi levéltár is bekerült ebbe a keretbe, köztük a magyar művelődés-, irodalom- és tudománytörténet forrásai.

A Kelemen Lajos végezte levéltárgyarapító munkához csak az a levéltármentési akció hasonlítható, amit Jakó Zsigmond, Entz Géza és munkatársai vállaltak a II. világháború frontátvonulása után, amikor a gazdátlanul maradt, szétdúlt levéltárakat, azok töredékeit megmentették a pusztulástól és az ENM Levéltárába helyezték el. Ez időben vált ki a levéltár a kézirattárból és került külön kezelésbe. Amikor az EME tevékenységét 1950 februárjában a hatalom megbénította, levéltára Történeti Levéltár névvel az Akadémiai Könyvtár kolozsvári részlegének kezelésébe került. Az 1974-ben megjelent levéltári törvénymódosítás óta ezt a levéltárat is az Állami Levéltár kezeli.

Az erdélyi, partiumi és bánsági levéltárak már az I. világháború után a romániai levéltári törvényeknek megfelelően működtek tovább. Az állami intézmények (ide számították az addig igazgatási önállósággal rendelkező törvényhatóságokat is) az Állami Levéltár gyűjtőkörébe kerültek ugyan, de az 1925-ös levéltári törvény még tiszteletben tartotta a nemzeti kisebbségeknek azt a jogát, hogy meglévő nemzeti jellegű levéltáraikat, beleértve a felekezeti levéltárakat is, maguk igazgassák, az Állami Levéltár mindössze felügyeleti jogot gyakorolt. A II. világháborút követő évek már ezen a téren is szomorú korszakot nyitottak meg. A dogmatikus, proletkultos szemlélet a szaktisztviselők ellenkezésével nem törődve, jól szervezett és működő levéltárakat külön levéltári célra épített helyiségekből nedves pincékbe hordatott össze (Kolozs és Szilágy megye levéltára jutott erre a sorsra), vagy hogy "hasznukat vegyék", tüzelőanyagként a kantinba juttatott (így pusztultak el Dés város 1721-től kezdődő tanácsi jegyzőkönyvei), nem is beszélve a csomagolópapírnak eladott anyagról. Egy rosszul fogalmazott belügyminiszteri rendelet alapján pedig, amely az 1950-es évek elején tulajdonképpen a papírbegyűjtést volt hivatva szabályozni, azzal, hogy a régi irat-, ill. levéltárak (arhive) anyagát is begyűjtendőnek jelölte meg, anélkül, hogy legalább valamiféle selejtezést írt volna elő, tudatlan vagy lelkiismeretlen tisztviselők és papírbegyűjtők tevékenysége következtében oda vezetett, hogy mázsaszámra juttattak levéltári anyagot a papírzúzdákba.

Az eredetileg a Közoktatásügyi Minisztérium alárendeltségébe tartozó Állami Levéltár 1951-ben a Belügyminisztérium alárendeltségébe került. 1957. július 16-án megjelent a 353. számú törvényrendelet, amely létrehozta az ún. Állami Levéltári Fondot, és szövegezését tekintve részben, de szellemében mindenképpen a szovjet levéltári szemléletet tükrözi. Ez jelentősen kiterjeszti az Állami Levéltár hatás- és gyűjtőkörét, és a levéltári nyilvántartás tökéletesítése címén lényegében egy többszörösen ellenőrzött levéltári könyvelési módszert vezet be. A levéltári anyag megkívánta sajátos rendszerezés, segédlet-készítés, általában a kutatót minél hathatósabban támogató munka háttérbe szorul az egymást ellenőrző formai és számbeli számonkérés mellett. A levéltári szervezetben megnyilvánuló új szakaszban létrehozták ugyan a tartományi, majd megyei székhelyeken a helyi levéltári intézményt, de ezeknek a központtól való függése egyre erősödik.

A levéltári hálózaton belül választóvonal alakult ki a szakképzett levéltárosok és az apparátus között. Utóbbiak a vezető beosztásúak, az ellenőrök. Eluralkodik az irányított kutatás szolgálatába állítás, az ilyen jellegű látványos kiállítások szervezése. A második – módosítva ma is érvényben levő – levéltári törvényrendelet a Nemzeti Levéltári Fond létrehozásáról szól, és 1971-ben 472-es számmal jelent meg. Ezt egészíti ki a 206/1974. számú törvényrendelet. Ezek a központi irányítást még erőteljesebbé teszik és lényegesen bővítik az Állami Levéltár hatáskörét. Pontatlan fogalmazásaik különböző értelmezéseket tesznek lehetővé, amit az addig hagyományosan más intézmények, köztük egyházak, könyvtárak, múzeumok megőrzésében levő s levéltárinak minősített anyag állami kezelésbevétele során sokhelyt kiterjesztően alkalmaztak.

A levéltárosok szakszerű munkássága nyomán – még ha szerzőségüket nem is tüntették fel mindig – mégis napvilágot látott több olyan segédlet, amely a kutatónak tájékoztatást ad egy-egy megyei Állami Levéltár őrizetében található levéltári anyagról.

(K. A.)

Pauler Gyula: Adatok megyei levéltáraink ismeretéhez. Századok, Bp. 1881. 402-10. – Iványi Béla: A szász egyetem és Nagyszeben városának új levéltári épülete. Levéltári Közlemények, Bp. 1926. 247-49. – Papp László: A hiteles helyek története az újkorban. Palaestra Calasantiana. A piaristák doktori értekezései az 1932. évtől. 14. Bp. 1936. 56-58, 108-17; uő. A hiteleshelyi intézmény megszűnése. Regnum, Bp. 1942/43. – Jakó Zsigmond: Az erdélyi szász levéltárügy két évtizede. Levéltári Közlemények, Bp. 1940-41. 589-94; uő. Az Erdélyi Nemzeti Múzeum Levéltárának múltja és feladatai. Kv. 1942; uő. A nagyszebeni Szász Nemzeti Levéltár újabb munkássága. Erdélyi Múzeum 1943/1; uő. Az oklevélírások fejlődése Erdélyben a XII-XV. században. Levéltári Híradó, Bp. 1958/1-2; uő. Az erdélyi hivatalok levéltári utasításai (1575-1841); uő. A levéltárvédelem útja az erdélyi reformátusok körében. Közli Írás, könyv, értelmiség. 1965. 80-95, 103-37. – Wellmann Imre: Levéltári terminológiai problémák. Levéltári Közlemények, Bp. 1956. 74-95. – Bónis György: A közhitelesség szervei Magyarországon és a magyar hiteleshelyi levéltárak. Levéltári Szemle, Bp. 1964/1-2. – Trócsányi Zsolt: Erdélyi kormányhatósági levéltárak. Bp. 1973. – Sipos Gábor: A kolozsmonostori konvent hiteleshelyi működése. Közli Művelődéstörténeti Tanulmányok, 1979. 33-50. – Varga Árpád: A váradi káptalan hiteleshelyi működése. Közli Művelődéstörténeti Tanulmányok, 1980. 20-35. – Ember Győző: Levéltári terminológiai lexikon. Bp. 1982.


lexikon – betűrendes ismerettár. Bővített, értelmező változata az ún. enciklopédia, a magyar nyelv azonban ehelyett is a ~ elnevezést szokta használni. Példa erre a budapesti Pallas Nagy Lexikona, Révai Nagy Lexikona, Új Magyar Lexikon címe.

A lexikonszerkesztés erdélyi magyar úttörője Bod Péter magyarigeni lelkipásztor, aki *Magyar Athenas c. munkájában (Nagyszeben 1766) betűrend szerint 528 írónak ismerteti életét és munkásságát az egész magyar nyelvterületről, tudományos művek szerzőit épp úgy sorba véve, mint a szépírókat. A romániai magyar szellemi életben e munkát az Osvát Kálmán szerkesztette *Erdélyi Lexikon (Nv. 1929) követi, enciklopédikusan átfogva a közélet gazdasági, tudományos, közigazgatási és irodalmi jeleseit és intézményeit, sőt gazdasági és kereskedelmi vállalatok szócikkeit is tartalmazza. Az erdélyi jelleg abban is kifejezésre jut, hogy közöl román és német vonatkozású anyagot is. Egyidejűleg jelent meg Klein Dezső ügyvéd szerkesztésében az Erdélyi és Bánáti Közgazdasági Lexikon (Nv. 1929), bankok, takarékpénztárak, gyáripar, kereskedelem tárgykörével (munkatársai közt szerepel Fóris Lajos, Endre Károly és Gyárfás Elemér, grafikonokkal, térképekkel Kursinszky Kálmán), példát adva *szaklexikonok számára. Következett Damó Jenő Ki kicsoda? c. kötete (Tv. 1930), 2. kiadásában már erdélyi nevekkel bővítve (Arad 1931). A Várady Aladár és Berey Géza szerkesztésében megjelent *Erdélyi monografia (Szatmár 1934) ugyancsak enciklopédikus jellegű, az Osvát-féle lexikonra épül s annak anyagát vezeti tovább öt évvel, de az adott közművelődési keresztmetszet önkényes és regionális. A budapesti Béta Irodalmi Társaság Ki kicsoda?-jellegű Kortársak lexikona számára készült A romániai magyar nyelvterület szellemi és közéleti személyiségei c. betét (Kv. 1939) Gara Ernő összeállításában.

Romániai magyar életrajzokra és irodalmi anyagra is kitérnek a magyarság egyetemét átfogó budapesti kiadványok, így a Ványi Ferenc szerkesztésében megjelent Magyar irodalmi lexikon 1926-ban vagy a Szinnyei József megindította Magyar írók élete és munkái Gulyás Pál-féle új sorozata, 1939-ben megjelent I. kötetétől kezdve. Erdély közéleti személyiségeit sorolja fel a Hortobágyi Jenő szerkesztette Keresztény magyar közéleti almanach (Bp. 1941), elmondva róluk, mit tettek magyarságukért a kisebbségi élet 22 éve alatt. Erdély magyar szépirodalmáról számol be a Benedek Marcell nevével jegyzett Magyar irodalmi lexikon (Bp. 1963-65) három kötete. Teljes adattárat a romániai magyar írásbeliségről és fenntartó intézményeiről a Romániai magyar irodalmi lexikon (RMIL) Kolozsvárt 1968. nov. 30-án alakult 11 tagú írói szerkesztőbizottsága kezdett összeállítani. Az öt kötetre tervezett mű I. (A-F) kötetét a Kriterion Könyvkiadó 1982. febr. 23-án mutatta be Nagyváradon. A II. (G-Ke) kötet 1983-as évszámmal hatósági letiltás következtében gépiratban rekedt, s csak a Ceauşescu-diktatúra bukása után, 1991. júl. 19-én került INDEX-borítóval forgalomba Nagyváradon az RMDSZ székházában tartott ünnepség keretében. Az elhalálozott erdélyi magyar személyiségek adatait közli a Kenyeres Ágnes szerkesztésében 1967-ben Budapesten indult Magyar életrajzi lexikon kiegészítő kötettel 1981-ig ért három kötete.

Rejtett ~-típusnak nevezhetjük a folyóiratokban, évkönyvekben egy-egy szempont szerint válogatott betűrendes közlést. Ilyen például az Igaz Szó munkatársainak életrajzi felsorolása (1977/8) vagy a Romániai Magyar Írók Repertóriuma A Hét 1978-as évkönyvében Bernád Ágostontól s Katona Szabó István Színházi Kislexikona A Hét 1982-es évkönyvében, mely a romániai magyar színi élet 472 művészének pályáját rajzolja fel.

Román fedőjelzés alatt magyar szerzőket is bemutat "de naţionalitate maghiară" megkülönböztetéssel az Albatros Könyvkiadó kislexikon-sorozata, így a magyar szépírókat és lapokat Marian Popa Dicţionar de literatură română contemporană c. kötete (2. kiadás, 1977), s ugyancsak példaszerűen a romániai magyar történészeket a Ştefan Ştefănescu összeállította Enciclopedia istoriografiei româneşti (magyar társszerző Demény Lajos, 1978). Ugyancsak nemzetiségi különbség nélkül mutatja be a zenei élet jeleseit Viorel Cosma Muzicieni români (1970) c. zenei lexikonja, méghozzá úgy, hogy 3. kiadása (I. kötet, 1989) már a megfelelőbb Muzicieni din România címet viseli.

Dávid Gyula: Lexikonok és lexikonproblémák. Utunk 1980/8, 9. – Kántor Lajos: Apáczaitól – Farkas Árpádig. Az RMIL első kötete. Könyvvilág, Bp. 1982. – Fehér Ferenc: Egy írásbeliség enciklopédiája. Magyar Szó, Újvidék 1982. nov. 13. – Balogh Edgár: Egy könnyelműen bátor vállalkozás. 1988-as beszélgetés az RMIL-ról. Közli Páll Árpád: Harangszó a mélyből. Bp. 1991. 30-36. – Gaal György: Kortárs magyar írók kislexikona. 1959-1988. NyIrK 1990/2. – Csiszér Alajos: Egy lexikon története. Kisalföld, Győr 1991. nov. 23. – Szőcs István: Romániai Magyar Irodalmi Lexikon. Látó 1991/12. – Dávid Gyula: Merre és hogyan tovább, Romániai Magyar Irodalmi Lexikon? Látó 1992/3.


Libál Ilona – *Matematikai és Fizikai Lapok; *tankönyvirodalom


Liber Etelka – *Krbekné Liber Etelka


librettó – zenés színpadi művek (opera, operett, musical, balett) szövegkönyve. Rendszerint jelentősebb irodalmi alkotás vagy a népköltészet nyomán készül a színpadi követelmények érvényesítésével. Több esetben maga a zeneszerző írja, például Andrássi Ede (Nyugati álom, operett, 1921), Bihari Sándor (Csongor és Tünde, Vörösmarty nyomán, opera, 1964), Bródy Miklós (Thámár, a Biblia nyomán, 1922), Delly Szabó Géza (A kontár, zenés történelmi játék, 1951), Magyari Zita (Csipike, Fodor Sándor nyomán, 1991).

A zenés színpadi művek szövegírói legtöbbször ismert írók. Az erdélyi magyar zeneszerzés területén jeles librettisták: Bárd Oszkár (Delly Szabó Géza: Páter Gvárdián, opera, 1946), Bartalis János (Eisikovits Mihály: A kecske meséje, meseopera, 1954), Csire Gabriella (Liliomhullás, balett Vörösmarty Szép Ilonka c. költeménye nyomán, 1958; Hajnaltól hajnalig, opera Karikás Frigyes Júlia c. elbeszélése nyomán, 1965; Válságos órák, opera az Alba Regia c. magyar film nyomán, 1967; A varázsló kosara, zenés mesejáték, 1972; Szavak háza, daljáték gyermekek számára, 1973; Napfia dalia, opera-balett székely népmese alapján, 1981. Mindezek Csire József megzenésítésében; Hamupipőke közbelép, musical Czakó Ádám zenéjére, 1973), Dehel Gábor (Junger Ervin: Találkozások, balett Mihai Beniuc és Horváth Imre versei nyomán, 1964); Földi Janka (Bihari Sándor: Kádár Kata, opera, 1952); Gál Margit (Jodál Gábor: Meseország kapujánál, balett, 1952), Horváth Béla (Hary Béla: Sárga rózsa, Jókai nyomán, balett, 1975), Jánosházy György (Junger: A helység kalapácsa, Petőfi nyomán, opera, 1967); Kaczér Illés (Bretan Miklós: Gólem, avagy az agyagember lázadása, opera, 1924), Kálmán Andor (Andrássi: Záróra a Vitriol kávéházban, operett, 1920), Marton Lili (Eisikovits: A csalafinta kút, meseopera, 1962), Rónai Antal (Junger: Júlia kisasszony, opera Strindberg nyomán, 1959), Sárossy Ödön (Demian-Fischer Vilmos: Vigyázat, filmeznek? Figyelem, felvétel! operett-musical, 1976; uő. Horváth Bélával: Forgóajtó, musical, 1971), Szabó Imre (Eisikovits: Aranykoporsó, daljáték, 1935), Szinberger Sándor (Demian-Fischer Vilmos: Kelepce, opera, 1965), Szőcs István (Vermesy Péter: Ördögváltozás Csíkban, Tamási Áron nyomán, opera, 1970, bemutató 1991).

Ismerünk népdalok, balladák nyomán szerzett zenés színpadi műveket kimondott ~ nélkül. Ilyen Birtalan József Kontyoló (1967), Körösfői bércek alatt (1969) és Szivárvány havasán (1972) c. műve, Szabó Csaba A betyár balladája (1966) c. balettje vagy Zoltán Aladártól a Biborkáné lánya (1962), Farsangi esték (1969), Bihari leánykérők (1971) és Tatrangi borica (1973). A zenés-táncos jelenetek egy csoportja ~szerű költői programra építi cselekményét: ilyen Hajdu Zoltán két szövege, a Búzakoszorú (1960) Zoltán Aladár és az Aranyszőrű bárány (1969) Szabó Csaba megzenésítésében.

(B. A.)

Lakatos István: A kolozsvári magyar zenés színpad (1792-1973). 1977. – Mihai Popescu: Repertoriu general al creaţiei muzicale româneşti I. 1979; Supliment, 1987. – Angi István: Játék a szöveggel. Helikon 1991/35.


Libucz András – *biológiai szakirodalom


Líceum – a gyergyószentmiklósi Salamon Ernő Középiskola évkönyve (1978-1980). Garda Dezső tanár és tanítványai szerkesztették. Az írások átfogták az iskola és a város mindennapi életét, a diákok gondjait és elképzeléseit. Gyergyó természeti szépségei Baricz Mária, Crişan Hunor Flaviu és Farkas Zoltán írásaiban elevenednek meg. Lukács Mónika a XVI-XVII. századi Gyergyó gazdasági-társadalmi életét mutatja be tanulmányában. Egyéb anyagai: Árus Zsolt diákhumora, Szabó Edit versei, Árus Gyöngyvér, Baricz Mária és Miklós Éva riportjai.

(Ga. D.)


Licker Oszkár (Bojca, 1890. jan. 25. – ?) – költő. Dévai reáliskolai tanulmányai után 1910-től Bánffyhunyadon, majd 1922-től Kolozsvárt pénzintézeti tisztviselő, közben hét évig orosz hadifogoly (1915-22). Verseit a szibériai Krasznojarszkban szerzett fogságélmények ihlették. Kötete: Vágyak, vallomások (Kv. 1922).

(M. H.)


Liebhard, Franz – Reiter Róbert aláírása német nyelvű írásai alatt.


Ligeti Ernő (Kolozsvár, 1891. febr. 19. – 1945. jan. 11. Budapest) – író, publicista, szerkesztő. Középiskoláit Kolozsvárt végezte, ugyanitt jogtudományi doktorátust szerzett. 1911-ben a Nagyváradi Naplónál kezdte újságírói pályáját. Az I. világháborút az orosz fronton harcolta végig, 1918 közepén került haza. Előbb a Kolozsvári Hírlap munkatársa, majd a Keleti Újság s annak félhavi irodalmi folyóirata, a Napkelet szerkesztője. Részt vesz az ESZC és az Erdélyi Helikon megalapításában, az Országos Reformkör, az EIT és a KZST tagja, az Erdélyi és Bánáti Kisebbségi Újságírószervezet elnöke. 1934-ben kivált a helikoni közösségből, s megindította Független Újság c. hetilapját, mely saját megfogalmazása szerint "a körülmények összejátszása folytán akaratlanul is jelentős közvéleményt alakító szerephez jutott". 1943-ban családjával Budapestre költözött, ahol a Magyar Nemzet külpolitikai rovatvezetője. A város ostroma idején a nyilasok feleségével együtt agyonlőtték.

Irodalmi munkásságát 1913-ban költőként kezdte, verseinek "groteszk" játékára Tóth Árpád és Ady Endre figyelt fel. Egy második verseskötetét Molter Károly szerint "urbánus komplikáltság" jellemzi, közben azonban a nagyváradi Magyar Szó és Tavasz hasábjain közölt versei mindennek ellenkezőjét is bizonyítják: a költő áldását "a szép világ"-ra, az "élet kedvét..." Hamar túljutott lírikus korszakán, s mind publicisztikájában, mind novelláiban és regényeiben éltető ellentmondás feszül. Embersége világpolgári, tudatosan városinak vallja magát, de urbánus voltában is újra meg újra megszólal az erdélyi táj és népsors. Erdély vallatása c. kis kötete, e "politikai vázlatkönyv" a 20-as évek elején meginduló kisebbségi szervezkedés zajlásában átfogó demokratikus egységet sürget minden kasztszerű elszigetelődéssel, város és falu elválasztásával, úri-népi ellentéttel, felekezeti megoszlással szemben, s ebből a szempontból ítélkezik a kisebbségi közélet vezető személyiségei felett Bernády Györgytől Sándor Józsefig. Kiállását az erdélyi magyar irodalom új mozgalmai mellett Tamási Áron New Yorkból úgy üdvözli, mint egy "Ligeti-szél" mozgatásait, Tabéry Géza pedig a kisvárost "groteszk-szomorú lelki összetételé"-ben kifejező novellistáról így összegezi véleményét: "Ötvös, miniaturista, de annak: európai."

Az író legteljesebb megnyilatkozásai a regények. Az első kettő, a Belvedere és Az ifjító szűz Sőni Pál értékelése szerint a 20-as évek eleji avantgardista útkeresések vonalába esik. Az egyik egy befejezetlen szerelmi kaland története prágai háttérrel, a másik csoda és játék szimbolikus elegyítésével itthoni cselekményű. Mindezzel szemben helytörténeti emlékezés a Cimbora számára írt ifjúsági regénye, az Eget vívó György deák (1924), Ferenczi György egykori kolozsvári színigazgató históriája. Az író saját korába tér vissza Föl a bakra c. regényével, kolozsvári tragédiát mutatva be Elekes Péter sorsában, aki az 1918-as hatalomváltozás után elveszti alügyészi állását, mindenét eladni kényszerül, s a szektásság, a bicsérdyzmus, a kivándorlás és öngyilkosság gondolatai közt vergődve végül is fiákeresként keresi meg kenyerét, föl nem adva "másfél méterrel feljebb [...] mint a gyalogjárók" szellemi érdeklődését és ítéleteit. A helyszín és a kisebbségi változások megragadásával Ligeti belépett azok sorába, akik európai fikciók helyett immár a honi valóságot örökítik meg írásaikkal.

Hányódása honi adottságok és általánosságok közt folytatódik. A kék barlang szerzőjeként az író újra túllépi az "erdélyiség" szűk kereteit, s egy sikertelen házasság szatirikus megrajzolásával szórakoztat. Erről a regényről írja Gaál Gábor: "ez az első polgári regény irodalmunkban [...] úgy is végződik: a polgári reménytelenségben, szürkeségben és sivárságban". Megint csak hazai sorsprobléma – nemzedéki szembefordulás – A két Böszörményi főhőseinek (apa-fiú) ellentéte. Mintha mindez előkészület volna az igazi "nagy" regény, a Rózsaszüret európai méretekre szabott valóságbemutatásához. Ebben a kis példányszáma miatt is legkevésbé ismert Ligeti-regényben Nyugat és Kelet, polgári és népi életforma, genfi politikusok fölényessége és balkáni zűrzavar ütközik egymással, egy francia gyárosleány és a macedón vidéki tanár szerelmén és elválásán mutatva fel, hogy "Genf tűzhelye körül éppen úgy lángra kapnak a gyűlölet és az erőszak szikrái, mint ahogyan az öngyilkos Balkán vérző teste fölött is föl-föllebeg az emberiesség fantomja".

A népi valóságot fel nem adó világpolgár nemes gesztusával szól hozzá Ligeti a romániai magyarság életének eseményeihez és mozgalmaihoz hetilapja, a *Független Újság hasábjain. Szabad fórumot nyújt minden szárny és oldal útkeresői számára, amikor helyet ad az 1937-es *Vásárhelyi Találkozó előkészítőinek, s ezzel hozzájárul az új értelmiség demokratikus nemzetiségi összefogásához, felülemelkedve a politikai és világnézeti ellentéteken s rányitva egy új világháború küszöbén a román-magyar viszony igazságos rendezésének lehetőségeire.

Az író legbensőbb lelki feszültségeihez jutunk közelebb Az idegen csillag olvastán. Ira Aldridge néger Shakespeare-színész művészetével meghódítja ugyan a világot, és mégis: hiába akar elszakadni afrikai törzsétől és belenőni más közösségbe, hiába vallja magát nyelve és műveltsége jussán angolnak, mindenütt magános és idegen... Kós Károly vette észre, hogy "ez az idegen tárgyú könyv sok kifejezetten magyar tárgyú könyvnél magyarabb", s valóban kicseng a művészi áttételből a zsidó származású Ligeti társtalansága, előre jelezve balvégzetét.

Elhivatottan ő írja meg 1941-ben Súly alatt a pálma c. alatt – "egy nemzedék szellemi élete. 22 esztendő kisebbségi sorsban" kettős alcímmel – a két világháború közötti erdélyi magyar irodalom belső életrajzát, amelyben emlékeivel viaskodva még egyszer végigéli "harcait, örömeit, a bajtársakkal együtt töltött felejthetetlen órákat és elidőz azoknál a kaptatóknál vagy süllyesztőgödröknél, amelyeket a kisebbségi küzdelem hevében nem vett észre, vagy másként értékelt". Közvetlen élményszerűségével ez a munka egyik alapkönyve lett a korszakra vonatkozó ismereteinknek.

Még megírta Noé galambja c. történelmi regényében Bethlen Miklósnak, a nagyhatalmak közt vergődő Erdély számára kiegyezést kereső XVII. századi államférfiúnak tragikus bukását, szinte előre jelezve saját tragédiáját.

Főbb művei: Magányosan ezer tavasz közt (versek, Nv. 1913); Asszony (novellák, Mv. 1920); Belvedere (regény, Kv. 1921); Erdély vallatása (politikai portrék Hosszú Márton és Pap Domokos rajzaival, Kv. 1922); Én jót akartam (versek, Szatmárnémeti 1924); Az ifjító szűz (regény, Kv. 1925); Föl a bakra (regény, Kv. 1925); A páneurópai mozgalom (tanulmány, Kv. 1926. Korunk Könyvtára 5); A kék barlang (regény, Kv. 1927; 2. kiadás Az idegen csillag c. regénnyel együtt, Sőni Pál bevezetőjével, RMI, 1969); Vonósnégyes (elbeszélések, Kv. 1928); A kuruzsló (regény, Kv. 1929); Az ő kis katonája (regény, Mv. 1931); A két Böszörményi (regény I-II. Kv. 1931); Az idegen csillag (regény, Kv. 1932; 2. kiadás A néger hősszerelmes címmel, Bp. 1933); Jákob az angyallal (kisregény, Nv. 1940); Rózsaszüret ("A Balkán regénye", Kv. 1941); Súly alatt a pálma ("Egy nemzedék szellemi élete." Emlékirat, Kv. 1941); Noé galambja (történelmi regény, Bp. 1943). Év nélkül: Modern Robinson (novellák); Eget vívó György deák (ifjúsági regény, Bp.).

Románul: Grota de aur. – Steaua străină (George Sbârcea fordításában. 1976).

(B. E.)

Tóth Árpád: Két verskötetről. Nyugat, Bp. 1914. I. 725. – Ady Endre: Hajh, mennyi költő. Nyugat, Bp. 1914. I. 795-96. – Tamási Áron levele Benedek Elekhez. 1924. jan. 31. Blev I. 218. – Gaál Gábor: Egy könyvismertetés. Keleti Újság 1927/12. Újraközölve Válogatott írások I. 176-79; uő. A realizmus felé. Korunk 1931/11. Újraközölve Válogatott írások I. 425-27. – Tabéry Géza: L. E., a novellista. Erdélyi Helikon 1928/7. – Kós Károly: Az idegen csillag. Erdélyi Helikon 1933/2. – Molter Károly: Szellemi belháború. 1968. 42, 186, 217. – Lőrinczi László: L. E. két regénye. Utunk 1970/3. – Kicsi Antal: L. E. I-III. Brassói Lapok 1972/46-48. Kis irodalomtörténet. – Jancsó Elemér: L. E. emlékezete. A Hét 1970/9. – Sőni Pál: Írói arcélek. 1981. 32-49. – Csiszér Alajos: L. E. emlékezete. Magyar Nemzet, Bp. 1985. febr. 6. – Kántor Lajos: Kolozsvár hű fia. L. E.-ről első közelítésben. Utunk 1985/27.

ÁVDolg. Virágh Ibolya: L. E. publicisztikája a Független Újságban. Kv. 1966. – Török Vilma: L. E. Kv. 1971.


Ligeti Imre – *Máramarossziget magyar irodalmi élete


Ligeti József (Budapest, 1897. dec. 10. – 1985. jan. 28. Budapest) – balettművész, színi rendező. Pályáját táncosként kezdte, balettmesteri oklevelét Párizsban szerezte (1921), a kolozsvári Román Opera balettmestere (1921-28), közben Salzburgban Max Reinhardttól rendezést tanult s Becsky Andorral, Szentimrei Jenővel közösen részt vett a *Studió közös román-magyar művészeti társaság megalapításában. Berlinben színi rendező (1929-31), a Forradalmi Proletár Írók Szövetségének tagja, majd Bukarestben a GTM (Grupa Teatrală Muncitorească) vezetője s a 13-1 c. avantgardista színtársulat rendezője (1932-33); később Budapesten szervez munkásszínpadot s a Városi Színház operatagozatának főrendezője (1935-36). Pályáját Párizsban folytatja, ahol színházi szerző, rendező és táncos (1937-39); megalakítja a Comédiens du Peuple szakszervezeti színházat (1945). Hazatérve a budapesti MKSZ (Munkás-Kultúrszövetség) színházi szakosztályát vezeti (1946), ezután Kolozsvárt kapcsolódik be a munkásszínjátszásba, 1947-től pedig már az I. C. Frimu Színház igazgatója Bukarestben. 1949-től a iaşi-i Nemzeti Színház, 1952-től a sepsiszentgyörgyi Állami Magyar Színház főrendezője, 1958-tól a bukaresti Petőfi Sándor Művelődési Ház művészeti vezetője nyugalomba vonulásáig (1960). Magyarországra települt át 1963-ban.

Sorsa végighurcolta Európán, s az avantgarde és proletkult sajátos ötvözésével járult hozzá mind a magyar, mind a román művészeti élet fejlesztéséhez. Balettmesteri leleményességgel megírt koreográfiai munkáját a modern táncról Kolozsvárt a Lepage könyvkereskedés adta ki (1925), s Gaál Gábor szatirikus szavalatait Európai jazz c. táncpoémájával kísérő "S. O. S.-est"-je (1928) felkeltette az erdélyi haladó értelmiség figyelmét. A Ligeti-féle munkás színi rendezések közül kiemelkedett Párizsban, Budapesten és Bukarestben A felszabadult Dandin György címen bemutatott Molière-feldolgozása; e teljesítményét egykorú kritikájában Eugen Ionesco, Eugen Jebeleanu, Benedek Marcell, Tabéry Géza üdvözölte.

Ars poeticáját a művész A romániai munkás-színjátszás múltjából c. alatt maga foglalta össze (Korunk 1958/1), kiadatlan önéletrajzának két fejezetét A Hét közölte: a Balett és irodalom (1978/30), ill. a Berlinbe mentem forradalmat csinálni (1978/49) c. emlékiratrészletek Erwin Piscator, Balázs Béla, Dienes László, Moholy Nagy László társaságában kifejtett működéséről számolnak be.

Kötete: A ma tánca (Kv. 1925).

Gaál Gábor: Levelek (1921-1945). Szerk. Sugár Erzsébet. 1975. 730. – Margareta Andreescu: Teatrul proletar din România. 1977. 43-45, 174-78.


Ligeti Sándor (Kaposvár, 1890. nov. 5. – ?) – szociológus, író. A budapesti egyetemen szerzett államtudományi doktorátust, majd a bankszakmában dolgozott. 1917-ben Dicsőszentmártonban telepedett le, ahol 1920-tól a Küküllővölgyi Kereskedelmi és Iparbank igazgatója, s Cartea Românească címen nyomdai vállalatot létesített. Az 1926-ban Kolozsvárt és Marosvásárhelyen alapított román-magyar *Társadalomtudományi Társaság tagja. 1929-től a Kereskedelmi Hitelbank igazgatója Kolozsvárt.

Közgazdasági, társadalomtudományi és külpolitikai írásait a Keleti Újság, Új Kelet, Korunk, A Jövő Társadalma, Független Újság közölte. Herbert Spencer organikus szociológiájának követője. Felfogására jellemző A fejlődés törvényszerűsége c. vitacikke (Korunk 1926/9), mely szerint "... nem alkonyodik le a nyugati kultúra. Rabindranath Tagoréval ősi és mégis nekünk friss kultúra jött felénk keletről, s egy kiegyenlített, technikai kultúrával párosult új, lelki kultúra lesz az eredő." Két tanulmánykötete Osvát Kálmán szerint "egy társadalmi reformer jóhiszemű állásfoglalása. Fizikai és biológiai törvények uralmát véli bizonyítottnak a társadalmi élet tényeiben és – sok optimizmussal – ennek a belátásnak terjedésétől várja az ember örök boldogságát, a jobb jövőt." Elbeszéléseit a Korunk elmarasztalta, viszont az Erdélyi Helikonban Szenczei László eszményien altruista gondolkodását értékeli, kiemelve, hogy A bűvös erszény c. elbeszélésének "...hőse, Rolin, a jobb belátásra jutott tőke képviselője elhatározza: az egyéni hasznot kiküszöböli a gazdasági életből".

Kötetei: A társadalmi gazdaság dinamikája (tanulmány, Dicsőszentmárton 1925); Az erkölcs keletkezése és fejlődése (tanulmány, Kv. 1927); A bűvös erszény (elbeszélések, Kv. 1934).

(B. E.)

Osvát Kálmán: Erdélyi Lexikon. Nv. 1929. 170. – Újváry László: Egy utópista regény. Korunk 1934/12. – Szenczei László: A bűvös erszény. Erdélyi Helikon 1934/9. – Dienes László: "sejtelme egy földindulásnak." Kritikai írások Kovács János és Sugár Erzsébet szerkesztésében. 1976. 40, 366.


Limes Kör – a Ceauşescu-féle parancsuralommal szembeforduló magyar értelmiség egyik csoportja. Tagjai a kezdeményező Molnár Gusztávon kívül: Ágoston Vilmos, Balázs Sándor, Bíró Béla, Bíró Gáspár, Cs. Gyímesi Éva, Fábián Ernő, Lőrincz Csaba, Salat Levente, Szilágyi N. Sándor, Vekov Károly. Illegális megbeszéléseiket Bukarestben, Brassóban és Illyefalván tartották, az elsőt 1985. szept. 20-án, az utolsót 1986. nov. 10-én. Az erdélyi magyarság helyzetének változásait követve a totális államrend és a beolvasztó nemzetiségi politika tagadásával új elméleti állásfoglalást vitattak meg "magyarként a teljes magyarságot, európaiként a teljes európaiságot" választva.

A ~ elnevezését (limes latinul 'határ') Molnár Gusztáv azzal indokolta, hogy "a határon, a végeken, határhelyzetben vagyunk. Háromszorosan is. Etnikailag a perem-magyarság léthelyzete a miénk, szellemtörténetileg a perem-európaiság, lélektanilag pedig szintén a normális, természetes emberi létezésmód határán, peremén állunk, vegetálunk." Ennek megfelelően alakult ki a viták során a hol metapolitikai együvétartozás, hol disszidens azonosságideológia már nem szűkebb kisebbségi vagy nemzetiségi, hanem átfogó összeurópai magyar nemzeti tudata.

A ~ találkozásain előadás hangzott el a román nacionalista történetírásról, a totalitarista joggyakorlatról, a moldvai csángók történetével és nyelvével kapcsolatos ferdítésekről. A kör munkásságának 1985-ben a belügyi szervek beavatkozása vetett véget: a kéziratokat lefoglalták, és a vitázó feleket felelősségre vonták. A Magyarországra áttelepült Molnár Gusztáv az eredeti viták eszmeiségének folytatására Limes c. nemzetpolitikai szemlét indított Budapesten, melynek 1989/1-es száma közölte a ~ ülésein elhangzott előadások részleteit.

1990-ben Kolozsvárt újjáalakult a ~, élén Egyed Péterrel, s egy vitaestjének programját nyomtatásban is kiadta (1991).

Balázs Sándor: Egy szamizdat és környéke. A Hét 1990/9. – Fábián Ernő: A LIMES – múlt és jelen időben. A Hét 1990/19.


Lingvay Klára, Cs. Lingvay (Máramarossziget, 1925. febr. 19.) – tankönyvíró, szerkesztő. Csetri Elek felesége. Középiskolát szülővárosa Állami Leánygimnáziumában végzett (1944). A Bolyai tudományegyetemen magyar-francia szakból államvizsgázott (1949), ugyanitt tanársegéd (1949-51), majd különböző kolozsvári iskolákban, 1959-től 1979-ig az Ady-Şincai Líceumban tanár, miközben Nagy Gézával a Tanár-továbbképző Intézet keretében az egyetemi hallgatók pedagógiai gyakorlatait vezette. Számos irodalmi diákműsort és színielőadást szervezett, magyar irodalmi tankönyvek szerkesztésében vett részt. Cikkeit a Tanügyi Újság és Igazság közölte.

A magyar irodalmi hagyaték ismertetésére törekedve klasszikus költőink gyermekverseiből Pillangó címen válogatást készített (1957); közölt Gyarmathy Zsigáné irodalmi levelezéséből (NyIrK 1969/1); szerkesztette Juhász Gyula (1978) és Kosztolányi Dezső (1981) válogatott verseit. Óvodások és kisiskolások számára összeállított újabb gyermekversgyűjteménye Aranyos pillangó címmel kiadás előtt.


Liszka Pál – *egészségügyi irodalom


Liszt Ferenc emlékezete – Az egyetemes zenei romantika magyar mestere 1846-47-es nagy, életszakaszt lezáró hangversenykörútja során a Bánság és Erdély több városában, valamint Bukarestben és Iaşi-ban is föllépett, magyar rapszódiáinak egyes témáit ekkor szedte föl, és e kompozíciósor első sorozatát ekkor zárta le. 1879-ben újólag szerepelt Kolozsvárott. Ezek a személyes ittjártai vetették meg a máig élénk honi Liszt-kultusz alapjait.

Zenetörténet-írásunk megtisztelő feladatának tartja a hangversenykörutak eseményeinek minél pontosabb föltárását; e téren elévülhetetlenek Lakatos István érdemei, aki 1935 és 1971 között tanulmányok sorát szentelte e témának. Csak az első hangversenyúttal foglalkozik, azzal kapcsolatban azonban sok új adalékot és értelmezést közöl László Ferenc Klavír és koboz c. monográfiájában. Liszt-ereklyéink legjelentősebbje, a bukaresti Liszt-kézirat eltűnt, csak 1927-ben készült fénymásolata tanulmányozható. Szathmáry Pap Károly értékes vízfestménye felől is csak másolatok alapján tájékozódhat az utókor. Három "Liszt-zongoránk" ("az aradi", "a zabolai", "a kolozsvári") közül az előbbi kettő ilyetén minősítése erősen vitatott. A 30-as években az ún. Román rapszódia (eredeti címe szerint a 21. magyar rapszódia) számos előadása, majd 1936-os bécsi kiadása (Aurelia Cionca, ill. Octavian Beu érdeméből) széles körű sajtóvisszhangot vált ki, mivel a mű témaanyaga részben erdélyi és bizonyítottan román; Gárdonyi Zoltán szerint Erdély szász nemzetiségének a zenéje is visszhangzik benne, így hármas forrású, "erdélyi rapszódiá"-nak tekinthető.

A romániai magyar zeneírás egyetlen kötetnyi Liszt-életrajza a Járosy Dezsőé: művelődni vágyóknak szánt, népszerűsítő olvasmány. Bárd Oszkár nagyszabású, alapos tárgyismeretről tanúskodó "színpadi regény"-e, melynek részletei színházi előadásokon is a nyilvánosság elé kerülnek, Dsida Jenő kemény bírálatát váltja ki; ma is egyetértőleg idézi Bárd méltatója: "Liszt egyéniségének századik gyöke is komplikáltabb volt, mint amit a könyv ki tud fejezni." Az 1986-os Liszt-emlékév kiemelkedő zenei-irodalmi eseménye volt a négy zongorakíséretes melodráma (Lenore; A szomorú szerzetes; A holt költő szerelme; A vak énekes) több ízbeni előadása Buzás Pál kezdeményezésére és zongoraművészi közreműködésével.

Liszt zeneművei természetszerűleg részei a romániai zenei élet egyetemes repertoárjának. Egyéni Liszt-lemezt forgalmaz az Electrecord Kozma Mátyás orgonaművész fölvételeiből.

(L. F.)

Járosy Dezső: Liszt. Arad 1927. – Bárd Oszkár: Liszt. Színpadi regény. Kv. 1932; 2. kiadás Kötő József bevezető tanulmányával. 1989. – Dsida Jenő: Liszt. Erdélyi Helikon 1932/8. – Braun Dezső: Bánsági rapszódia. I. Tv. 1937. – Szöllősy Andor: Liszt román rapszódiája. Budapesti Szemle 1940/10. – Lakatos István: Liszt Ferenc. Közli Zenetörténeti írások. 1971. – László Ferenc: "Amico Liszt." Un portret de Carol Popp de Szathmary. Studii şi Cercetări de Istorie Artei 1987; uő. Tournée de Liszt au Banat, en Transylvanie, Valachie, Moldavie et Bucovine. Chronologie et répértoire. Revue Roumaine d'Histoire de l'Art. 1989; Klavír és koboz. Tények, értelmezések és föltevések Liszt Ferenc 1846-47-es hangversenyútjával kapcsolatban. 1989.


Litera Könyvkiadó 1. Temesváron 1944 őszén létesült és 1945 végéig működött magánkiadó és nyomda. Magyar nyelven összesen nyolc művet jelentetett meg: Ernyes László, Herczeg-Hermann Zsuzsi és Pető Tibor versesköteteit, Szobotka András, a később ismertté vált szobrász Vasbeton c. poémáját, Szűts László Bor és Plesz Artúr Detasament c. regényeit, egy Modern orosz elbeszélők c. gyűjteményt (mindjárt 1944 őszén), többek között Ilja Erenburg, V. Ognyev és Mihail Solohov elbeszéléseivel Fenyves László fordításában és szerző megnevezése nélkül egy Mesedélután a kirgizek között c. könyvet, amelynek alcíme: "Egy hadifogoly feljegyzései."

(Kr. K.)

2. Bukarestben 1969 végén létesített és 1989-ig fennállt állami könyvkiadó, amely a szerzők költségén vállalta eredeti műveik megjelentetését. A kisszámú belső munkatárs feladata a benyújtott kéziratok lektoráltatása s kedvező vélemény esetén megjelentetésük nyomdai útjának egyengetése. Megalakulásakor igazgatója a Sajtófőigazgatóság egykori vezetője, Bihari László volt. Magyarul 1971-ben jelentette meg első könyvét: Lászlóffy Csaba Bolondok játékai c. színdarabkötetét; rajta kívül olyan szerzők fordultak hozzá, akik ebben a keretben érezték biztosítottnak műveik nyilvánosság elé kerülését és ezt követően a megmérettetést, amiért nemcsak az állami kiadóknál járó honoráriumról mondtak le, hanem anyagi áldozatot is készek voltak vállalni.

A ~nál jelentek meg még Böszörményi Zoltán (1979, 1981), Fülöp Lídia (1977, 1979), Horváth Loránd (1983), Z. Jakab István (1977), Kercsó Attila (1981), Kövesdi Kiss Ferenc (1971, 1977), Veress Endre (1981, 1984) verseskötetei, Réthy István novellái (1986), Csata Ambrus ifjúsági regénye (1983), Almási Tibor és Károlyi S. Mihály képzőművészeti kismonográfiája Gyárfás Jenőről (1979), Bartos-Elekes Ildikó marokkói útibeszámolója (1985).

(D. Gy.)

Beke György: Beszélgetés könyvkiadókkal. Utunk 1970/8. – Zsehránszky István: Akik a Literánál indultak. Könyvtár 1981/3.


Lits Antal ( ? – ?) – író, szerkesztő. Újságíróként került Aradra, ahol a Függetlenség c. napilap, 1918 után az Aradi Kurír és az Aradi Fáklya c. politikai, kritikai és riport-hetilap szerkesztője (1919-25). Írásai, riportjai az aradi társadalmi élethez kötődnek. Az I. világháború előtt ő szerkesztette a Függetlenség naptárait. Kötetei: Tarka könyv (publicisztikai írások, Arad, é. n.); Riportok (Arad 1914); Igaz mesék (Arad 1928).

(U. J.)


L. Lengyel Sándor – *nyomdászírók


Loew, Hans – *művészettörténet


Lokodi András, idősb (Kolozsvár 1938. jan. 2.) – szakíró. Ifjabb ~ András apja. Szülővárosában érettségizett (1956), a nagyváradi Villamosművek (1956-58), majd a Babeş-Bolyai Egyetem elektromechanikusa. Első írását a Jóbarát közölte (1968). Műszaki ismertetései a Dolgozó Nő és az Igazság hasábjain jelentek meg; a barkácsolás alkotó szórakozását népszerűsíti. Kötete: Csináld magad! (Kis barkácskönyv. Kaleidoszkóp 1978).

Vonház István: A barkácsolás dicsérete. TETT 1980/1-2.


Lokodi András, ifjabb (Kolozsvár, 1963) – *Szabadság


Lóránt-Lassner Sándor ( ? – 1937. szept. 25. Arad) – költő, grafikus. Aradon élt és tevékenykedett. Karcolatait a mindössze tíz számot megért Új Szemle c. irodalmi folyóirat közölte (1918). Ő tervezte a Fekete Tivadar szerkesztésében megjelent Fekete Macska c. szatirikus és erotikus aradi folyóirat (1922-23) fejléceit és grafikáit. Szép ex libriseket alkotott. Kötetei: Az én szívem (versek prózában, Arad 1919); Simphonia Domestica (szonettkoszorú, Arad 1924).

(U. J.)


Losonczi Gábor – *műkedvelő játék


Lósy-Schmidt Ede (Sepsiszentgyörgy, 1879. okt. 27. – 1948. ápr. 6. Budapest) – technikatörténész, lexikonszerkesztő, muzeológus. Mérnöki oklevelet Darmstadtban szerzett (1906), ahol tanársegédként is működött. Debrecenben bölcsészdoktorrá avatták. 1908-tól a budapesti MÁV-igazgatóság hídosztályának munkatársa, majd a Mérnök Egylet technikatörténeti gyűjteménytárának megszervezője.

Előbb műszaki kérdésekkel foglalkozott: A közutak porképződésének csökkentése c. tanulmányával a környezetvédelmi irányzat korai előfutárának tekinthető. Érdeklődési körének alakulása hovatovább a technikatörténet akkoriban még hiányosan művelt útjára térítette. Közel másfél évtized során megjelent tanulmányai, könyvei jelzik ez irányú gazdag munkásságát (1923-35). Ezek egyik csoportjába a régi Duna- és Tisza-hidak építéstörténetét tisztázó írások tartoznak, a híres hortobágyi Kilenclikú Híd építésének körülményeit is kivizsgálta. Tanulmányainak egy újabb csoportja a természettudós Hatvani István, a gyufát tökéletesítő Irinyi János és Rómer István, az optikai távírót készítő Chudy József alakját elevenítette fel. Közben az építész-művésztörténész Barát Bélával együtt szerkesztője az első magyar nyelvű Technikai Lexikon két kötetének (Bp. 1928).

A Székely Nép öt vasárnapi számában folytatásokban ismertette a Székely Nemzeti Múzeum alapításának előzményeit, kialakulását, a gyűjtemények gyarapodását, valamint a múzeumban dolgozó kiemelkedő személyiségeket (1943). E cikksorozat később A Székely Nemzeti Múzeum célja, feladata és alapításának rövid története címmel külön füzetben is megjelent a sepsiszentgyörgyi Jókai Nyomda kiadásában.

(B. Z.)


Lovas János (Szapáryfalva, 1946. nov. 17.) – balladagyűjtő. Lugoson végezte a Coriolan Brediceanu Líceumot (1964), a Babeş-Bolyai Egyetemen magyar nyelv és irodalom szakos diplomát szerzett (1969). Tanár Sárközújlakon (1969-72), Szatmár megyei magyar szakos tanfelügyelő (1972-84), tanár Szatmárnémetiben. Bura László munkatársa a Szatmári népballadák (1978) c. kötet összeállításában, I. tanári fokozatú dolgozatának témája a Szamoshát kereszt- és becenévrendszere (1985). A Tanügyi Újság, Szatmári Hírlap közölte cikkeit.


Lovassy Andor (Nagyszalonta, 1860. febr. 24. – 1924. máj. 2. Kisszántó) – publicista, színpadi szerző, író. ~ Lászlónak, a pozsonyi reformországgyűlés tragikus sorsú ifjúsági vezérének unokaöccse. Középiskoláit szülővárosában és Nagyváradon végezte, a debreceni és nagyváradi jogakadémiákon folytatott tanulmányok után Bihar vármegye szolgálatába lépett. Nagyváradon Bagoly c. önálló élclapot indított, amelynek anyagát úgyszólván egymaga írta és rajzolta. Csakhamar Torda-Aranyos vármegye főjegyzője, majd alispánja, az Aranyosvidék c. hetilap felelős szerkesztője (1900-05). Az EIT tagjául választotta (1907).

Írói érdeme, hogy átmentett valamit az erdélyi emlékírók kissé zsörtölődő, de nyelvileg ötletes előadásmódjából. 1923. dec. 30-ától kezdve a Nagyvárad hasábjain folytatásosan közölt regénye, a Senki fia beharangozásakor a lap így jellemzi a szerzőt: "...a régi magyar udvarházak, a már kiveszőfélben levő pompás típusok hivatott rajzolója. Nem fotográfiát ad, hanem lelket, vért és igaz és eleven életet."

Önálló művei: Tintacseppek (Nv. 1890); Nevető betűk (Nv. 1896); A kis püspök (vígjáték három felvonásban, Torda 1902); "Ékesen szóló emberek" (Kv. 1908); A bihariak (rajzok, Kv. 1914).

(K. K.)

Senki fia, L. A. új regénye. Szerkesztőségi cikk. Nagyvárad 1923. dec. 28. – Szatmári Mór: Emlékezés L. A.-ról. Nagyváradi Napló 1924. aug. 3. – Nagy Márton: Régi nevek – régi regék. Nv. 1927. 98-100. – Engel Károly: Mozzanat Arany János szalontai éveiből. Utunk 1958/46.


Loveczky Ernő – *vadászati szakirodalom


Löbl József – *mezőgazdasági irodalom


Lőcsei Bartók Sándor – *kémiai szakirodalom


Lőrincz Ernő András (Csíkkozmás, 1900. júl. 27. – 1985. febr. 2. Csíkszereda) – orvosi szakíró. A Bethlen Kollégiumban érettségizett (1918), orvosi oklevelet a budapesti Pázmány Péter Tudományegyetemen szerzett (1926). Pályáját a debreceni egyetemen kezdte, a miskolci Bábaképző Intézet tanára (1932-40), adjunktus a kolozsvári egyetemen (1940-44), majd a marosvásárhelyi Szülészeti-Nőgyógyászati Klinikán egyetemi tanár, a klinika igazgatója (1946-63).

Első orvosi szaktanulmánya a debreceni Tisza István Tudományos Társaság kiadásában jelent meg (1929). Tanulmányait közölte a Magyar Nőorvosok Lapja (1942), Archiv für Gynäkologie (1943), Studii şi Cercetări Ştiinţifice (1952), Zeitschrift für Geburtshilfe und Gynäkologie (1960). Jelentősek a szövetátültetés terén elért eredményei, melyeket külföldi szaklapok is méltattak és amelyek a nőgyógyászat terén hozzájárultak a szervátültetéses műtétek kifejlesztésében.

Munkája: Nőgyógyászat-szülészet (kőnyomatos jegyzet, Mv. 1951).

(R. G.)


Lőrincz Ernő (Kápolnásfalu, 1927. dec. 30.) – jogtudományi szakíró. A székelykeresztúri Unitárius Gimnázium elvégzése (1946) után a Bolyai Tudományegyetem jogi karán szerzett diplomát és doktori címet (1950). Pályáját az egyetemen kezdte (1949-57), majd az Ügyvédi Kollégium tagja Kolozsvárt. Magyarországra költözött, ahol a pécsi egyetemen tanított (1972-76), majd az Állami Biztosító, a Szerzői Jogvédő Hivatal (1977-81), ill. a Képzőművészeti Kiadó (1981-89) jogtanácsosa Budapesten.

Első írásait a kolozsvári Világosság és Igazság közölte (1951-55). Jogi szakcikkei itt s az Előre, Korunk, Munkásélet, Falvak Dolgozó Népe, Făclia, Justiţia Nouă, Magyarországon a Jogtudományi Közlöny, Magyar Jog, Szakmunkásnevelés, Szakszervezeti Szemle, Biztosítási Szemle hasábjain jelentek meg. Írásainak tárgyköre a munkavédelem, iparoktatás, biztosítás, a környezetvédelem biztosítási megközelítése. Az erdélyi munkaviszonyok szabályozásáról írt jogtörténeti munkáját a bukaresti Tudományos Könyvkiadó jelentette meg, terjesztését azonban a cenzúra indokolás nélkül leállította.

Két tanulmánya a környezetvédelem jogi aspektusairól románul az Ecologia şi protecţia ecosistemelor c. gyűjteményes kötetekben (Piteşti 1980; Constanţa 1986) talált helyet.

Önálló munkái: A munkaviszonyok szabályozása Erdélyben 1840 és 1918 között (1958); A munkaviszonyok szabályozása Magyarországon a kapitalizmus kezdeteitől az első világháború végéig. 1840-1918 (Bp. 1974).


Lőrincz György (Kápolnásfalu, 1946. máj. 2.) – író. Középiskolát Szentkeresztbányán végzett. Helyettes tanár (1966-73), majd műszaki vezető, technikus a székelyudvarhelyi Élelmiszeripari Gépgyárban. 1990-től a székelyudvarhelyi municípiumi művelődési bizottság szakirányítója.

Riportjait, elbeszéléseit az Utunk, Igaz Szó, Korunk, Hargita közölte, 1990 óta a Székely Útkereső állandó munkatársa. Szociográfiai tájékozódásában a Székelyföld átalakulása, a fél-városi, fél-falusi életforma s ebben a kisember ellentmondásos lelkülete jelentkezik lírával átszőtt, balladai erővel. "Történetei szomorkásak, a tragikum szele járja át őket" – írja kritikusa, Páll Szilárd. Egy még 1985-ben írt elbeszélésében (Egy nagy ember árnyékában. Korunk 1991/6) egy sofőr őszinte naplójában lepleződik le a diktatúra alatt vezető állásba jutott helyi nagyságok urizáló élete.

Kötetei: Amíg csak él az ember (riportok, Forrás, 1980); A hallgatás csöndje (novellák, elbeszélések, 1983); A harmadik házig (novellák, karcolatok, Kv. 1987); Kiment a fény a szememből (riportok aggmenházak és gyermekotthonok nyomorúságáról, Székelyudvarhely 1992).

Gálfalvi György: Bensőséges jelentéssel. Igaz Szó 1981/4. – Kántor Lajos: Prózaíró született. Igaz Szó 1984/2. – Kisgyörgy Réka: A lehetséges párbeszéd. Utunk 1988/17. – Páll Szilárd: A harmadik állomás. Korunk 1988/6.


Lőrincz József (Székelydálya, 1947. nov. 14.) – költő, közíró. Középiskolát Homoródszentpál, Székelyudvarhely, Gyergyószentmiklós után Marosvásárhelyt végzett (1968), közben három évig kőműves. A marosvásárhelyi Pedagógiai Főiskolán szerzett általános iskolai (1971), majd a bukaresti egyetem látogatás nélküli tagozatán román-magyar szakos tanári (1979) képesítést. Józsa Béla életéről és munkásságáról készített államvizsgadolgozatot (1980). Tanár Székelyderzsen és Kányádon (1971-89), ma Székelyudvarhelyen a Tamási Áron Líceum magyar szakos tanára.

Első verseit a Pedagógiai Főiskola Athenaeum c. diáklapja közölte (1968), majd az Ifjúmunkás, Utunk, Hargita; olvasásszociológiai tanulmányát, tankönyvkritikáit, pedagógiai cikkeit a Korunk, Tanügyi Újság, Új Élet, A Hét. Két versével szerepel a fiatal költők Varázslataink c. antológiájában (Kv. 1974). George Ţărnea versének fordításával a Hargita Kalendáriumban (1981) jelentkezett, Nicolae Labişt az Ifjúmunkás (1988) hasábjain mutatta be.

1990-től a Székely Útkereső, Hargita Népe munkatársa. Ábránfalva ötszáz éves múltjáról Forró Mihállyal közösen monográfikus emlékfüzetet írt (Székelyudvarhely 1991), s egy jegyzetében (Korunk 1991/6) a kollektivizálás óta kiürült s ma már csak utcaként létező falu örvendetes "hazatalálásáról" tudósít.


Lőrincz Lajos – *táncház


Lőrincz László (Sepsiszentgyörgy, 1921. márc. 18.) – író, szerkesztő, pedagógus. Brassóban érettségizett, a kolozsvári egyetemen közgazdász oklevelet szerzett. Egyetemi évei alatt mint az Erdélyi Helikon és az ESZC irodalmi szerkesztője a fiatal lírikus nemzedék alkotásait karolta fel (1941-44). Saját versei, novellái, könyvszemléi és tanulmányai az Erdélyi Helikon, Pásztortűz, Termés, Március hasábjain jelentek meg. Civilként jutott hadifogságba, ahonnan 1947-ben Budapestre került s pedagógiai pályára lépett. A Pedagógus Továbbképző Intézet alapító igazgatója, számos nevelésügyi kiadvány szerzője és szerkesztője. Kétévtizedes kihagyás után visszatért a szépirodalomhoz, s Budapesten kiadott novellásköteteiben (Mártonka Áron kalendáriuma, 1962; Az éjszakai kutya, 1966; Kerítés az erdőben, 1972; Mezítlábas olajkirály, 1985) erdélyi gyermek- és ifjúkorát s a Szibériában eltöltött nehéz éveket örökítette meg.

Sas Péter: Adalékok az Erdélyi Helikon történetéhez (Beszélgetés L. L.-val, Forrás, Kecskemét 1985/5).


Lőrincz László (Brassó, 1925. jan. 11.) – jogi szakíró, társadalomkutató. A középiskolát szülővárosában és a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégiumban (1945), jogi tanulmányait a Bolyai Tudományegyetemen (1949) végezte, a Móricz Zsigmond Kollégium tagja (1945-48). Doktori címet a leningrádi egyetemen szerzett (1953). Pályáját mint előadótanár a bukaresti egyetem jogi fakultásán kezdte (1954-56), az RNK Akadémiájának titkára, a Külügyminisztérium munkatársa, az Akadémiai Könyvkiadó főszerkesztője (1958-63), az Akadémia Jogtudományi Intézetének főmunkatársa, 1971-től a Politikai Tudományok és a Nemzeti Kérdés Tanulmányi Intézetének aligazgatója. 1977-től egyetemi tanár, 1977-78-ban a Nevelés- és Oktatásügyi Minisztériumban államtitkár. Támogatásával kísérletek történtek az ipari líceumi oktatás keretében a magyar nyelvű szakképzés és szaktankönyv-kiadás megteremtésére s a magyar iskolarendszer elsorvasztásának megakadályozására, valamint egy tanítóképző tagozat visszaállítására a nagyenyedi Bethlen Kollégiumban, de mindezért eltávolították a minisztériumból és áthelyezték a Ştefan Gheorghiu Főiskolára. 1990-től a kisebbségi élet jogi szabályozásának több kérdéséről közölt cikkeket A Hétben és a Romániai Magyar Szóban.

Első írását a Népi Egység közölte 1944 őszén. Társadalompolitikai cikkei az Előre, Művelődés, Korunk, Könyvtári Szemle, TETT hasábjain jelentek meg; román, francia, orosz nyelvű szaktanulmányaival a Studii şi Cercetări Juridice, Revista Română de Drept, Cercetări Filozofice, Viitorul Social, Studii şi Cercetări de Documentare şi Bibliologie, Revista bibliotecilor, Arbitrajul, Apărarea Patriei, Era Socialistă és más folyóiratok, kiadványok hasábjain találkozunk. Témaköre az államelmélet, a kontinuitás és diszkontinuitás a demokrácia fejlődésében, a polgári állam felbontása.

Ifjúkorában részt vett a MADOSZ munkájában, majd az MNSZ végrehajtó bizottságának tagja.

Önálló munkája: Democraţia burgheză (monográfia, 1968).

Huszár Sándor: A testvériség új intézete. Beszélgetés L. L.-val. A Hét 1972/4.


Lőrincz László (Nagyenyed, 1933. ápr. 20.) – biológus, muzeológus. Középiskolai tanulmányait szülővárosában, a Bethlen Kollégiumban s Kolozsvárt végezte, a Babeş-egyetemen tanári diplomát szerzett. Előbb munkás, raktárnok, könyvelő, végül 1960-tól a nagyenyedi Természettudományi Múzeumban biológus-muzeológus nyugalomba vonulásáig (1991). A román ornitológiai, entomológiai és gerontológiai társaságok s a washingtoni Földrajzi Társaság tagja.

A biológia számos területén (rovartan, madártan, traumatológia, csonttan, gerontológia, paleontológia, információ-áramlás a szervezetben) végzett kutatásokat, s eredményeit tudományos rendezvényeken, szakegyesületek kongresszusain mutatta be. Tanulmányozta a Maros folyó középső szakaszának ökológiai egyensúlyát, éveken át Óceánia és Afrika művészetét a világjáró nagyenyedi Fenichel Sámuel néprajzi kutatásai alapján.

Elkészítette Benkő Ferenc nagyenyedi tanárnak, az első Magyar mineralógia szerzőjének életrajzát és munkáinak bibliográfiáját a mű megjelenésének 200. évfordulója alkalmából (1986).

Előadásaival és interjúival a kolozsvári és bukaresti rádió magyar adásaiban 1978 és 1982 közt, majd 1991-től kezdve újra szerepel.

(V. Zs.)


Lőrinczi Ferenc (Bürkös, 1884. márc. 3. – 1953. dec. 17. Kolozsvár) – tankönyvíró, szerkesztő. Ifj. ~ Ferenc (1916) és ~ László (1919) apja. Középiskolai tanulmányait Erzsébetvároson kezdte, majd Déván szerzett tanítói oklevelet (1903). Tanító Pusztacelinán (1904-19), Fehéregyházán, Segesváron (1919-26); Kolozsvárt ref. elemi iskolai igazgató (1926-35), az Erdélyi Református Egyházkerület iskolaügyi felügyelője (1936-40), a Marosvásárhelyi Tankerületi Főigazgatóság keretében az elemi iskolaügy előadója (1940-45).

A romániai kisebbség felekezeti iskolai tanítók lapjának, A Tanítónak szerkesztője (1930-32). D. Bedeleanuval, Felméri Sándorral, Ferenczi Sándorral, Kali Sándorral és Ősz Sándorral közösen számos, a ref. iskolákban 1948-ig használatos elemi iskolai tankönyvet (Számtan, 1929, 1934; Magyar olvasókönyv és nyelvtan, 1933, 1934, 1936; Tudományok könyve. Az V-VII. osztály számára. 1936, 1939) írt és szerkesztett.

(F. M.)


Lőrinczi Ferenc (Pusztacelina, 1916. júl. 14. – 1980. aug. 22. Kolozsvár) – pedagógus, testnevelési szakíró. ~ Ferenc (1884-1953) fia, ~ László (Pusztacelina, 1919) bátyja. A kolozsvári Református Kollégiumban érettségizett (1933), a bukaresti Testnevelési Főiskolán szerzett diplomát (1937). Pályáját mint testnevelési tanár volt iskolájában kezdte Kolozsvárt (1937-45), három éves hadifogság után a kolozsvári Tanítóképző tanára (1948-53), Kolozs tartomány pedagógiai kabinetjének szakinspektora (1953-57), aligazgató a 11. számú líceumban (1957-58), a Továbbképző Intézet (1958-69), majd a hároméves Testnevelési Fakultás (1969-76) lektora, ahol a sport- és testnevelés történetét adja elő nyugalomba vonulásáig.

Módszertani, pedagógiai írásai, valamint tudományos kutatásairól szóló cikkei a Tanügyi Újságban és az Igazságban jelentek meg, a Korunkban Az iskolai testnevelés és a tanulók erkölcsi nevelése címen értekezett (1960/10). A Cartea educatoarei (1962), a Metodica predării educaţiei ştiinţifice în şcoala generală (1966), a Folosirea practică a mijloacelor tehnice audio-vizuale în procesul de învăţămînt (1969) és a Metodica predării educaţiei fizice la clasele I-IV (1971) c. kötetek társszerzője, testnevelési és sporttörténeti kurzus-jegyzetek, tudományos füzetek szerzője.

Kötete: A sport világa (társszerző Hegedűs Sándor, 1976).


Lőrinczi Ferenc (Kissolymos, 1924. jan. 1.) – növénytani szakíró. A székelykeresztúri Unitárius Főgimnázium elvégzése (1943) után a Bolyai Tudományegyetemen természetrajz-biológia szakos tanári diplomát szerzett (1949); Péterfi István növényélettani és Csík Lajos genetikai előadásai határozták meg érdeklődési körét. Pályáját az egyetemen kezdte mint a növénytani tanszék gyakornoka, utóbb tanársegédje (1949-52); a Pedagógiai Főiskola adjunktusa (1952-55), majd az egyetem biológiai fakultásának előadója (1955-59). A kolozsvári Botanikus Kert tudományos kutatója (1959-74), majd főbotanikusa 1974-től, a dísznövény-részleg és a talajbiológiai laboratórium vezetője nyugalomba vonulásáig. 1975-ben doktorált.

Tudományos közlései a Contribuţii Botanice Cluj, Igiena, Clujul Medical, Studia Universitatis Babeş-Bolyai és más szaklapokban jelennek meg, ismeretterjesztő írásával A Hétben találkozunk. Témái: a talajlakó mikroszkopikus gombák elterjedése, hatóanyagaik, kapcsolatuk a virágos növényekkel. Kőből és fából készült műemlékek gombakárosodásainak és a használható növényvédő szereknek a kutatója; a Botanikus Kert magkatalógusának anyaggyűjtő munkatársa.

Egyetemi jegyzetei: Általános növénytan (a kétéves Pedagógiai Főiskola hallgatói részére, Kv. 1954); Növénytan (növénymorfológia, növényélettan, növényrendszertan a földrajz-biológia szak hallgatói részére, Kv. 1958).


Lőrinczi László (Felsőrákos, 1898. okt. 27. – 1981. okt. 24. Székelykeresztúr) – egyházi író, mezőgazdasági szakíró. Középiskolát Székelykeresztúron végzett; háború, majd hadifogság után gazdamérnöki pályára készült, azonban mivel közben megszűnt a magyar mezőgazdasági oktatás, a kolozsvári Unitárius Teológiát végezte el. Utána missziós szolgálatra megy Clevelandbe, az Amerikai Egyesült Államokban élő unitáriusok közé. Chicagóban mélyül el barátsága a világ körüli útját járó Balázs Ferenccel, akivel együtt hallgatta a teológia nyári szemeszterét (1926). Az ő hatására iratkozott be a Massachusetts állambeli amhersti gazdasági egyetemre, ahol baromfitenyésztést, méhészetet és kertészetet tanult. Hazatérése után Kiskadácson lelkész (1927-41), a székelykeresztúri gazdasági iskola előadója, az Unitárius Gimnázium vallástanára, majd igazgatója (1941-48). A Március adta ki "Istenetekre, becsületetekre, életetekre kérlek, legyetek egyesek!" c. írását (Kv. 1943). Erdő Jánossal közösen írt munkája Unitárius valláserkölcsi nevelés a népiskolákban (klny. az Unitárius Egyház Főtanácsának jegyzőkönyvéből, Kv. 1943). Nyugalomba vonulásáig Ürmösön lelkész (1948-73).

Nevéhez fűződik Románia első baromfitenyésztő szövetkezetének, az Avikultúrának a megalapítása (1931), amit hasonló vállalkozásai követtek a korszerű állattenyésztés és gyümölcstermesztés meghonosítására. Első írása a Mezőgazdasági Szemle hasábjain jelent meg (1931). Ugyanekkor Székelykeresztúron saját költségén kiadta első szakkönyvét, ezt követte A tyúk nem hibás! c. ÁGISZ-kiadványa (1936). A 60-as évek végén az újjászervezett, mezőgazdasági szakmelléklettel bővített Falvak Dolgozó Népe kiadásában újabb szakkötetek születtek állandó háztáji rovatának anyagából.

Már nyugalomba vonulása után fogott hozzá a Balázs Ferencre vonatkozó emlékezések összegyűjtéséhez. Az író húgával, Bélteky Lajosné Balázs Ibolyával folytatott levelezése segítségével egybekerült anyag Mások Balázs Ferencről c. kéziratát, valamint a saját baráti emlékezéseit tartalmazó Az én Balázs Ferencem c. készülő munkát azonban a diktatúra alatt elkobozták, s ezek máig sem kerültek elő.

Önálló kötetei: A haszontyúk-tenyésztés mint mellékfoglalkozás (Székelykeresztúr 1931); A tyúk nem hibás! (Hasznos Könyvtár, Brassó 1936); Belterjes háztáji tyúktenyésztés (1973); Baromfiudvar (1977).

(Cs. P.)

Cseke Péter: Balázs Ferenc útitársa. Igaz Szó 1975/5; újraközölve Víznyugattól vízkeletig. 1976. 42-63. – Molnár István: L. L.-ra emlékezve. Keresztény Magvető 1981/4. – Kisgyörgy Zoltán: Magvető. L. L. Falvak Dolgozó Népe 1982/12.


Lőrinczi László (Pusztacelina, 1919. jan. 21.) – író, műfordító, szerkesztő. ~ Ferenc (1884-1953) fia. A Ref. Kollégiumban érettségizett Kolozsvárt (1937), ugyanitt jog- és államtudományi doktorátust szerzett (1941), majd bölcsészeti és közgazdasági tanulmányokat végzett Olaszországban és itthon. Ügyvédjelölt, majd joggyakornok és albíró a kolozsvári törvényszéken (1942-46), az MNSZ művelődésügyi titkára Bukarestben (1946-49), az Állami Könyvkiadó szerkesztője (1949-51), a Romániai Magyar Szó és Művelődési Útmutató alapító munkatársa, nyugalomba vonulásáig az Új Élet bukaresti fiókszerkesztőségének vezetője. 1990-től a bukaresti Valóság munkatársa.

Első verse az Ifjú Erdélyben jelent meg (1935), ugyanitt egyik erdélyi szálláscsinálója a magyar népi irodalom irányzatának. Versekkel és prózával a Brassói Lapok, Erdélyi Helikon, Korunk, Ellenzék, Keleti Újság, Független Újság, Pásztortűz hasábjain jelentkezett, később az Igaz Szó, Utunk, A Hét, Előre munkatársa. Mint szépíró sajátos útijegyzeteivel tűnt fel, Itáliai napok, Lépések visszhangja, Hazatérés Lucaniából c. alatt megjelent köteteiben olasz, francia, spanyol, szovjetunióbeli, görög élményeit – saját szavaival "egy belső utazás állomásai"-t – eleveníti meg a mindenkori hazai összehasonlítások láttató erejével. Hol Salamon Ernő halálának körülményeit kutatja Ukrajnában (1968), hol a helyszíni nyomozó szenvedélyével vezeti el olvasóit Kuncz Aladár hadifogságának világába (Utazás a Fekete Kolostorhoz) vagy a hajdani betyárélet nyomdokait és peranyagát fedi fel történelmi-társadalmi esszé formájában Rózsa Sándor lóháton és gyalog c. alatt (A Hét 1978/45-49, újraközölve Interpress Magazin, Bp. 1979/6-7). "Könyves révületből" szerzett Mediterrán mondóka c. úti emlékezései az ókortól máig kapcsolódó irodalmi légkörben mutatják be az ó- és újkori görög világot (A Hét 1987/15-23). Folytatásosan jelent meg a Mallorcai cseppek (A Hét 1988/43) és ugyanitt a Papíruszcsónakon c. egyiptomi naplója (1988/44-51).

Már 1957-ben megjelent A szerető c. színjátékát Harag György vitte színre. A kolozsvári Magyar Színház számára írt két újabb darabja, A szökés (1986) és egy Galilei-dráma (1988) a diktatúra növekvő szigorának esett áldozatul. Az első "elméleti történet a Fekete Kolostorból"; Kuncz Aladár emlékezéseire épült, s I. felvonását közölte az Igaz Szó (1989/9). A második III. felvonását a Korunkból törölte a cenzúra.

Románból ültette át magyarba Ioan Slavici novelláit (1954), Francisc Munteanu A feleség c. regényét (1955) és Mihail Sadoveanu négy művét. A Nyestfiak regénytrilógia fordításának (1956) nyelvezetéből Kakassy Endre "a krónikás román nyelv messziről jött dallamát" hallja kicsengeni, s eredetiként hat A balta (1960), A parasztkapitány (1969) és az Inasévek (1980) is. Hasonló remeklés George Călinescu (Egy furcsa lány, 1964) vagy Tudor Arghezi (Boldogasszony mosolya, 1972) regényeinek átültetése. A fordító mindenkor kiemelkedik a könyvtárhoz kötött műviségből, közvetlen személyi kapcsolatot teremtve felkutatja a szerzők életkörülményeit, s így tolmácsolása szinte a baráti megjelenítés erejével hat, például Arghezi és Sadoveanu bemutatása esetén. Irodalmi kitekintése olasz fordításaival szélesül ki: Giuseppe Ungaretti, Cesare Pavese, Salvatore Quasimodo verseit, Leonardo Sciascia regényét tolmácsolja. Hozzájárul ehhez az Alberto Moravia, Vasco Pratolini, Carlo Levi, Luigi Pirandello műveinek hazai magyar kiadásaihoz írt irodalmi értékeléseinek sorozata.

Értékes kísérlete Dante Divina Comediájának pontos, szó szerinti fordítása: így elkészült a Pokol több éneke, ezek részint hazai (Utunk, Korunk, A Hét), részint magyarországi lapokban (Életünk, Népszabadság), valamint a Közvetítő c. gyűjteményes kötetben jelentek meg.

Fordított az orosz, francia, angol, spanyol és okszitán irodalom remekeiből is. Arghezi-Brecht-Quasimodo c. többnyelvű antológiát adott ki (1963). Külön Arghezi-kötete: Szomjas vagyok (1980).

Mint szerkesztő kétnyelvű kiadásban jelentette meg Arany János költeményeit (1960), Mihai Gafiţával együtt állította össze A román irodalom kis tükre I. kötetét (1961), majd Majtényi Erikkel és Szász Jánossal közösen az Antologia literaturii maghiare I-IV. kötetét (1965-70).

Újabb afrikai utazásai során ismerkedett meg a berberek mint nagy nemzetiség kérdéseivel s ennek az élménynek a feldolgozásán dolgozik (1990-91).

Önálló kötetei: A szerető (színjáték három felvonásban, 1957); Itáliai napok (1966); Lépések visszhangja (1973); Utazás a Fekete Kolostorhoz (1975); Hazatérés Lucaniából (Kv. 1982); Közvetítő (esszék, 1987).

Álneve Jack London Az utolsó mérkőzés c. novelláskötete fordításakor (1954): Piroska Ferenc.

(B. E.)

Kakassy Endre: Sadoveanu magyarul. Korunk 1957/4. – Jánosházy György: Boszorkánykörben. Korunk 1958/4. – Pascu, Petre: Arghezi într-o nouă versiune maghiară. Viaţa Românească 1964/7. – Gáldi László: Romániai magyar fordítás-triptichon (Arghezi-Brecht-Quasimodo). Nagyvilág, Bp. 1965/1. – Deák Tamás: Itáliai napok. Utunk 1967/16. – Beke György: Tolmács nélkül. 1972. 290-305; uő. Az író megbízólevele. A Hét 1979/4. – Adonyi Nagy Mária: A gondolat útján. Utunk 1973/22. – Franyó Zoltán: L. L. zarándokútjai a Fekete Kolostorhoz. Előre 1975. ápr. 6. – Bárczi Géza: Emlékek egy könyv olvasása közben. Irodalomtörténet, Bp. 1976/1. – Balogh Edgár: Köszöntjük Transsylvanus Viatort. Igaz Szó 1979/1. – Gálfalvi Zsolt: Özönvíz után avagy Harag György következetessége. A Hét 1982/45. – Marosi Péter: Varizsolt naturalizmus. Utunk 1982/46. – Páll Árpád: Ősbemutató – negyedszázad múltán. Új Élet 1982/24. – Pomogáts Béla: Közírás, úti rajz. Élet és Irodalom, Bp. 1984. jan. 27. – Szász János: Napló az óvárosi arszlánokról. A Hét 1985/15.


Lőrinczi Mihály (Sófalva, 1911) – *unitárius egyházi irodalom


Lőrinczi Miklós (Göc, 1927. máj. 31.) – természettudományi szakíró. A kolozsvári Róm. Kat. Gimnáziumban érettségizett (1946), a galaci Élelmiszeripari Műszaki Főiskolán mérnöki oklevelet szerzett (1962). Munkahelye a marosvásárhelyi, ill. a nagyváradi konzervgyár, majd a Kolozs megyei Kutató-Tervező Intézet technológiai szekciója (1973-80). Ismeretterjesztő cikkeit a Dolgozó Nő közölte. Önálló kötete: Tápláló mikroorganizmusok (Antenna, Kv. 1979).

(D. T.)


Lőrinczi Réka (Marosvásárhely, 1943. febr. 16.) – nyelvész. ~ Mihály leánya. Középiskolai tanulmányait Kolozsvárt végezte, a Babeş-Bolyai Egyetemen magyar nyelv és irodalom szakos tanári oklevelet szerzett (1967). Helyettes tanárként Bágyonban, majd Ördöngösfüzesen és Búzában tanított. 1978-ban megvédte a magyar nyelv rokonsági elnevezéseiről szóló doktori disszertációját.

Kutatási területe a magyar nyelvtörténet és a történelmi szövegkritika: Apor Péter Metamorphosis Transylvaniae c. emlékírása (Téka, 1978) és később, Budapesten a Bod-Kódex jelent meg a szöveggondozásában. 1985 óta Magyarországon él, az Eötvös Loránd Tudományegyetem bölcsészkarán a magyar nyelvtörténeti tanszék adjunktusa.

Önálló kötete: A magyar rokonsági elnevezések rendszerének változásai (1980).

(M. L.)

Péntek János: J. Lőrinczi Réka, A magyar rokonsági elnevezések rendszerének változásai. NyIrK 1982/1-2.


Lőrinczy Géza – *unitárius egyházi irodalom


Lőrinczy Jolán, Á. Lőrinczy (Nagyvárad, 1903. máj. 30. – 1991. márc. 20. Szováta) – szakíró. Árvay Árpád felesége, Árvay Zsolt anyja. Szülővárosában végezte a tanítóképzőt (1922). Háziasszonyok részére Háztartás-rovatot, ételrecepteket közölt különböző nagyváradi napilapok hasábjain. Önálló kötete: A modern háziasszony (1964, új kiadás 1968).


Lőrinczy Lajos (Nagyvárad, 1902. aug. 2. – ?) – újságíró, színi szerző, író. Szülővárosában felsőkereskedelmi iskolát végzett (1919), ipari pályára készült, újságíró volontőr a helybeli Magyar Hírlapnál (1921), a kolozsvári Előre ifjúsági lap munkatársa (1922), az erdélyi és bánsági sporthírlapírók szakszervezetének egyik alapítója, titkára, az aradi Munkakamara tanácsosa, az OMP kulturális szakosztályának vezetője. A Phöbus vasöntöde és gépgyár tisztviselője Nagyváradon.

Novellái, karcolatai jelentek meg a Keleti Újság, Pásztortűz, Magyar Család, Nagyváradi Napló hasábjain, ez utóbbi közölte 1935-ben folytatásokban Horoszkóp c. regényét is. Első irodalmi sikerét a Krampuszkirály a kirakatban c. elbeszélésével aratta, ezt a Szigligeti Társaság I. díjjal tüntette ki. Népszerűek voltak egyfelvonásosai, így a Julcsi kisasszony lett (1928), a Kísértés és az Özvegy Petőfiné (1929).

Önálló kötete: Kivándorolt (elbeszélések, Nv. 1929), Égő határ (elbeszélés, Nv. 1929).

(T. E.)

b (Bodor Aladár?): Kivándorolt. Pásztortűz 1929/613. – Fehér Dezső szerkesztésében: Bihar megye és Nagyvárad kultúrtörténete és öregdiákjainak emlékkönyve. Nv. 1937. 462.


Lőwi Károly (Temesvár, 1925. nov. 24.) – tanulmányíró, orvosi szakíró, műfordító. ~ Dániel apja. Középiskoláit s az orvosi egyetemet szülővárosában végezte (1951). Gyermekgyógyász főorvos Kolozsvárt. Tíz éven keresztül vezette Fey Lászlóval a kolozsvári Szabadegyetem "Ember és természet" kollégiumát s olvasta fel írásait a kolozsvári rádió magyar adásában annak megszüntetéséig.

Első írásait A Hét közölte (1970). Cikkei, tanulmányai itt s a TETT, Korunk hasábjain jelentek meg, a Dolgozó Nő orvosi tanácsadó rovatának szerzője. A Korunk Évkönyvében az eugenikáról (1983), a serdülők védelméről és neveléséről (1986), a zajártalomról (1989) értekezett. Fordításában jelent meg Az élet egysége (Claude Bernard francia fiziológus bemutatása, bevezető tanulmánnyal, Téka, 1975); Dr. Fialla Lajos Háborús emlékek 1877-78-ból c. munkája (1977).

Önálló kötete: Halló, Doktor bácsi! (Tanácsadások anyák számára. 1990).

Írói álneve: Dániel Károly.


Lőwy Dániel (Kolozsvár, 1953. okt. 10.) – kémiai szakíró. ~ Károly fia. Szülővárosában a 11-es sz. Líceumban végzett (1972), a Babeş-Bolyai Egyetem kémiai karán szerzett oklevelet (1977). Szakpályáját az aradi Műtrágya Kombinátnál kezdte (1977-78), a kolozsvári Farmec kozmetikai gyár tudományos kutatója (1978-81), majd egyetemi pályára lép, a kolozsvári egyetem tanársegédje. 1985-ben a Román Akadémia Teclu-díját nyerte el, 1991-ben doktorált. Szaktanulmányait a Revista de Chimie, Materiale Plastice, Revista de Fizică şi Chimie, a Revue Roumaine de Chimie, a párizsi Analysis (1986) és az indiai Bulletin of Electrochemistry (1988) közli.

Az irodalmi műveltséget a reáltudománnyal párosító – a "két kultúrát" együtt láttató – tanulmányaival a Korunkban tűnt fel, ezek közül kiemelkedik A "törvények törvénye": a szimmetria (1980/1-2), az Ifjúkor, koraérettség, zsenialitás (1985/7) és az illatok kultúrtörténetét adatoló Egymásba csendül a szín és a hang s az illat (1988/3) c. írása. Cikkei jelentek meg A Hét, Ifjúmunkás, Igazság hasábjain is; a Korunk 1989-es évkönyvében Mindennapi levegőnk c. környezetvédelmi írásával, az 1990-es Előre Naptárban (1989) Város felülnézetben c. írásával szerepel. Demeter V. Jánossal közös sorozatai közül a Nem félünk a vegytantól az Ifjúmunkásban (1988/32-1989/21), a Kolozsvár reneszánsz műemlékei a Jelenlétben (1990/6-13) láttak napvilágot. Várfalva és Bod Péter emléke c. cikkét a budapesti Honismeret közölte (1990/6-13). Részt vesz az 1990-től Kolozsvárt megjelenő EMT-Info (az Erdélyi Műszaki Társaság alkalmi kiadványa) szerkesztésében.

Álneve: Feleki Ármin.


Lőwy Ferenc (Körösladány, 1869. jan. 19. – 1944. deportálásban) – hittudós, tanulmányíró, műfordító. Teológiát és egyetemet az Országos Rabbiképző Intézetben Budapesten és Berlinben végzett, a filozófia doktora. Nagyatádon (1894-1903) rabbi, majd Marosvásárhelyen status quo ante főrabbi; a szentírást magyarázó tanulmányokat írt, Bibliai történet a világ teremtésétől a birodalom kettészakadásáig (Bp. 1904, Mv. 1922) c. tankönyve három kiadást ért el. A KZST tagja 1909-től, itt elhangzott előadásai a keleti tudományokról (1912), Vámbéry Rusztemről (1914), a szombatosokról (1920), Ilosvai Selymes Péter Ptolemeus király históriája c. énekéről (1930), Jókairól (1931), Arany külföldi ismeretlenségének okairól (1932), az utolsó fejedelembeiktatásról Marosvásárhelyt (1935) folyóiratokban, a KZST évkönyveiben is megjelentek.

Lefordította Max Nordau Doktor Kohn c. drámáját (Kv. 1920).

(G. Gy.)

Gaal György: Magyar nyelvű zsidó irodalom Romániában. In: Évkönyv. Kiadja a MIOK. Bp. 1984.


Löwith Egon (Kolozsvár, 1923. máj. 21.) – szobrász. Iskoláit a gimnáziumi fokozatig Mexikóban végezte, ahol apja vasútépítő mérnök volt. A kolozsvári Képzőművészeti Főiskolán szerzett diplomát (1953). Ugyanitt megszakítatlanul 1985-ig a szobrászati tanszéken tanított. Mint a kolozsvári művészközösség tagja rendszeresen jelen van a csoportkiállításokon. Összegező egyéni kiállítást szervezett Szatmáron (1969), Nagyenyeden (1971), Kolozsvárt (1973; 1978), Bukarestben (1973), Dombóváron (1989), Tel-Avivban (1989).

Foglalkoztatta az emlékműszobrászat (Józsa Béla, Táncsics Mihály, az 1907-es román parasztfelkelés emlékezete), a monumentális díszítőművészet (domborművek, belső dekorációk), a kerámia és a grafika is. Érett szobrászművészetének jellemzője a kis méretekben rejtőző monumentalitás felmutatása. Bronzba öntött vagy márványba faragott kis szobrai Nikét, a győzelem istennőjét, az ókori gondolkodók és költők szellemiségét, a világirodalom nagyjainak eszmevilágát testesítik meg, kiemelendő Szókratész, Aesopus, Homérosz, Ovidius, Shakespeare, Spinoza, Villon szoborportréja. Irodalmi ihletettségű műveit nem a narráció, hanem az alkotó egyénisége és a műben kifejtett gondolat szobrászi megjelenítésének vágya kelti életre.

Újabb keletű sorozatában (a grafika és festészet határán) a fasiszta holocaust borzalmait eleveníti föl. Egykori lágerélménye és szüleinek tragikus halála, emlékük felidézése vezette el annyi év után e témához.

(M. J.)

Murádin Jenő: L. E. Igazság 1971. ápr. 11; uő. L. E.: Győzelem. Utunk 1974/34. – Gazda József: Művészetének egyetlen motívuma: az ember. Előre 1982. szept. 10. – Kántor Lajos: L. – és a forma erkölcse. Igaz Szó 1989/7. – Terényi Ede: Amit a kő álmodik. Helikon. 1990/36.


L. Szini Karola, Lázár-Szini (Szárhegy, 1929. jan. 6.) – orvostörténeti szakíró. Gyergyószentmiklóson érettségizett (1948), a Bolyai Tudományegyetemen magyar nyelv és irodalom szakos tanári diplomát szerzett (1952). Tanári pályáját Nagybányán a Bányászati Műszaki Középiskola magyar tagozatán kezdte, Marosvásárhelyen a Bolyai Farkas Líceumban tanított (1956), ugyanott az OGYI orvos- és gyógyszerésztörténeti tanszékén tanársegéd, kabinetfőnök (1957-75), majd a Megyei Könyvtár dolgozója (1976-80), a Teleki-Bolyai Dokumentációs Részleg főkönyvtárosa nyugalomba vonulásáig (1984).

Az Orvosi Szemle – Revista Medicală, Farmacia, NyIrK, a budapesti Orvostörténeti Közlemények, Gyógyszerészet és az Orvosi Hetilap Horus-melléklete, a római Pagina di Storia della Medicina közölte írásait; ismeretterjesztő cikkekkel a Korunk, Vörös Zászló, Dolgozó Nő, Művelődés és a budapesti Természet Világa, Magyar Nyelvőr hasábjain szerepel. Részt vett az erdélyi orvostudomány és gyógyszerészet múltját, mindenekelőtt a marosvásárhelyi orvosok tevékenységét és gyógyszertárainak XVIII. századi történetét feldolgozó munkaközösségben, tagja a romániai nőgyógyászat ismeretanyagát feltérképező csoportnak is. Spielmann József munkatársaival közösen hozott nyilvánosságra új adatokat Lencsés Györgyről, a magyar Ars Medica szerzőjéről (1970-76); Szabó T. Attila irányításával kapcsolódott be a régi magyar orvosi szakterminológiák feldolgozásába.

Fontosabb tanulmányai: A magyar orvosi műszókincs fejlődésének kezdetei (Orvostörténeti Közlemények 1977), Anatómiai és kórtani műszavak belső struktúrája a XVI. századi "Ars medicá"-ban (NyIrK 1981/2). Ismertette Osualdus de Lesco Biga Salutis c. műve 1497-ből származó ősnyomtatványát a Teleki Tékából (1983).

Népszerűsítő írásaiban orvostörténeti kutatásokról tájékoztatott, felelevenítette a gyógyító Árva Bethlen Kata, Fugulyán Katalin emlékét, rámutatott több orvosi kifejezés eredetére.


Lucianné Gál Gabriella – *tankönyvirodalom


Luczai András – Csiki László álneve az Utunkban a 80-as években, írói letiltása idején.


Ludány György (Debrecen, 1907. aug. 15. – 1981. aug. 14. Budapest) – orvosi szakíró. Reálgimnáziumot szülővárosában végzett, itt szerzett orvosi diplomát (1932). Pályáját a debreceni Élettani-Kórtani Intézetben kezdte, a tihanyi Biológiai Kutató Intézetben (1934-35) és a budapesti egyetem Általános Kórtani Intézetében (1935-40) dolgozott, egyetemi magántanár (1938), a kolozsvári Ferenc József Tudományegyetem tanára, majd a marosvásárhelyi OGYI élettani intézetének igazgatója (1940-48). Mint a budapesti Orvostudományi Egyetem élettani professzora vonult nyugalomba (1966).

Több mint 200 magyar, román, német és angol nyelvű közleményében a gyomor- és bélcsatorna élet- és kórtanára, a bélbolyhok szabályozásában jelentős villikinin-hormon felfedezésére, a szervezet fertőzésekkel szembeni védekezésére, az anyagcsere különböző kérdéseire vonatkozó kutatásairól számol be. Figyelemre méltóak a lépnek mint vértárolónak sejtszelekciós tevékenységével foglalkozó kísérletei. Tudományos társaságok és szerkesztőbizottságok tagja. Kőnyomatos jegyzete: Élettan I-II (Mv. 1947).

(M. M.)


Ludmann Tamás – *fizikai szakirodalom


Lugos magyar irodalmi élete – A város már az 1333. évi pápai tizedjegyzékben szerepel; magyar írásbelisége a XVI. századig vezethető vissza. E század derekán már jelentős, a románok körében is hódító református gyülekezetei vannak, s a kálvinizmus térnyerése nyomán több magyar nyelvű oklevél maradt innen az utókorra. Fejlődését az 1658-as török hódítás megakasztja, a magyarság nagyrészt elmenekül az erdélyi városokba, főleg Tordára, befogadásukról az 1660. évi erdélyi országgyűlés határoz. Művelődési életről újra csak a XVIII. század derekától lehet beszélni, számottevő magyar kulturális eredményeket pedig csak a kiegyezést követő korszak hozott.

1852-ben alakult meg a Lugosi Magyar Dal- és Zeneegylet, ez megszakítás nélkül 1948-ig működött, amikor is a Ion Vidu Kórusba olvasztották be. 1879-ben indult a Krassó-Szörényi Lapok, amely szintén átvészelte az 1919-es hatalomváltozást, s 1939-ig jelent meg folyamatosan. 1919 előtt jelentős szellemi erőket tömörített a neves lugosi Állami Főgimnázium. Tanárai között volt Iványi István, a mindmáig alapvetőnek tekinthető Lugos rendezett tanácsú város története c. munka (Szabadka 1907) szerzője, nemkülönben Turchányi Tihamér, aki három történelmi munkát is megjelentetett Lugoson, köztük a Krassó-Szörény vármegye története (1905) c. monográfiát. Itt tanított Putnoky Miklós, akinek irodalmi munkássága – Eminescu-fordításai, magyar-román és román-magyar szótára, Carmen Sylva életéről és műveiről írt könyve (1910) – úttörő a magyar-román szellemi kapcsolatok építésében. Itt volt tanár és tanfelügyelő Dengi János költő, irodalomtörténész, verstani kézikönyvek szerzője. Kitűnő tükre e korszaknak Szántó György Csőd c. regénye, amely a Lugoson nevelkedett író ifjúkori élményeit idézi fel. A népszerű Fráter Loránd Lugoson írta Tele van a város akácfavirággal és Száz szál gyertya c. közismert dalát.

Bár 1919 után a magyar értelmiség jelentős része elhagyta a várost, a kiadói tevékenység nem szűnt meg; magyar nyelvű könyveket 1918-1940 között, szám szerint 131-et, kiadványokat továbbra is nyomtattak a Wencely-Virányi-, Husvéth és Hoffer-, Szidon- és Auspitz-féle nyomdában. A lapkiadásban kiemelkedő időszak kezdődött azáltal, hogy az OMP erős tagozata alakult meg Jakabffy Elemér vezetésével, aki hosszú időn át a párt országos alelnöke is. Ő szerkeszti a *Magyar Kisebbség c. "nemzetpolitikai szemlét", amely 1922-től 1942-ig folyamatosan a kisebbségtudomány, nemzetiségi politikaelmélet s nemzetközi jog jelentős orgánuma volt. Mellette számos más kisebbségpolitikai vonatkozású munka is megjelent, így Jakabffy tollából az Erdély statisztikája (Lugos 1923), a Glasul Minorităţilor mint időszaki kiadvány vagy Willer József parlamenti beszédeinek gyűjteménye.

A Krassó-Szörényi Lapok a két világháború között szintén az OMP szócsöve volt. Általában hetente kétszer jelent meg, s vezércikk gyanánt tartalmas politikai elemzéseket közölt Jakabffy, Willer József, az Eminescu-fordító nagyszebeni Szőcs Géza, Sulyok István s az 1926-tól a betiltásáig felelős szerkesztőként szereplő Arató Andor tollából. Jelentős mértékben Lugoshoz kötődik Szombati Szabó István ref. lelkipásztor irodalmi pályája. Itt jelenteti meg A vallási kisebbségek Erdélyben c. angolból fordított művet (1925). A 20-30-as években több művelődéstörténeti jellegű írását adta ki Márki Ferenc nőrincsei plébános. A II. világháború éveiben a magyar nyelvű szellemi élet a Dal- és Zeneegylet tevékenységére korlátozódott, de a közlési lehetőségek megőrzésére irányuló kísérletek közül honismereti értékeinél fogva jelentős lett a *Délerdélyi és Bánsági Tudományos Füzetek sorozatának megjelentetése.

Az 1944-es fordulat után pár évig önálló magyar középiskola és tanítóképző működött Lugoson. Megszűnésük visszaesést jelentett a magyar művelődési életben, s ehhez még az is hozzájárult, hogy a száz éven át volt megyeszékhely a tartományok létrehozásával vidéki kisvárossá minősült vissza. Napjainkban az irodalmi törekvéseket az 1972-ben megalakult *József Attila Irodalmi Kör támogatja. Kezdetben Berinde György tanár vezette, majd Fülöp Lídia írónő, a Dolgozó Nő munkatársa (Begaparti kavicsok címen gyermekélményeit, Tenyérnyi napfény címen marokkói útijegyzeteit közölte). A 80-as évek elejétől a Bakk Miklós szervezte szabadegyetemi előadásokra is e kör keretén belül került sor. A kör tagjai írásaikkal a temesvári Szabad Szó, valamint a *Lépcsők c. antológiák hasábjain jelentkeznek. Az irodalmi érdeklődés ébrentartásában jelentős szerepet játszik a Lugosi Népszínház 1969-ben megalakult magyar tagozata is, amely Petőfi-, Arany- és Ady-emlékműsorokat is bemutatott; a hazai magyar drámaírók közül Méhes György, Tomcsa Sándor, Sütő András, Lőrinczi László, Fülöp Miklós, Márton János és Rappert Károly műveit vitte színre.

A város magyar szellemi színfoltja, hogy a Kirjat Széfer lugosi zsidó kiadó 1935-ben Szécsi Ferenc fordításában itt jelentette meg Albert Einstein Hogyan látom a világot c. munkáját.

(S. I. – B. M.)

Rosenzweig Mór: Emlékkönyv a Lugosi Dal- és Zene-Egylet ötven éves fennállásának emlékére. Lugos 1902. – Arató Andor: Az igazság útja. Főszerkesztői beköszöntő. Krassó-Szörényi Lapok 1926. nov. 4. – Kozma Elza: Egy irodalmi-művelődési kör krónikája. Utunk 1989/4.


Lugosi Futár – társadalmi és kritikai riportlap. Szerkesztette Reyser Lajos, majd Tóth Gyula Lugoson 1925 és 1927 között. Művészeti szerkesztője Trolly Olivér és Reuart Revillo volt. Megjelent Bánáti Futár és A Futár címen is.


Lukács György és a romániai magyar irodalom – Lukács György filozófus, esztéta (1885-1971) munkássága a romániai magyar, közelebbről az erdélyi baloldali humán értelmiség szinte minden rétegét, nemzedékét befolyásolta. Első könyvei közül olyanokat, mint a Lélek és formák (1910), Taktika és etika (1919) vagy a Geschichte und Klassenbewusstsein (1923) nemcsak magánszemélyek szerzik be, hanem ritkaságszámba menő példányait az EME könyvtára s a kolozsvári Egyetemi Könyvtár is őrzi.

Lukács György erdélyi hatásának központjában Gaál Gábor személyisége áll, aki 1919-ben, a Magyar Tanácsköztársaság idején kapcsolatban állt vele. A 30-as évek második felében, moszkvai emigrációja idején, a Gaál szerkesztette Korunk tanulmányokat közöl Kolozsvárt Lukácstól, amelyeket Moszkvából Sándor László, a Korunk csehszlovákiai szerkesztője juttatott el Gaál Gáborhoz. Így jelent meg A művészi alakítás módszerei, az Elbeszélés és leírás és a Világnézet és kompozíció három egymást követő számban (1937/9, 10, 11), Az irodalmi alakok intellektuális fiziognómiája (1938/1) és A klasszikus realizmus hanyatlása (1938/3), majd a Petőfi és Ady s a cenzúra miatt megkurtítva az Ady politikai költészete (1939/9, 10), végül két tanulmány 1940-ben: A harmonikus ember eszménye és az irodalom (1940/1) és a Zola és a realizmus (1940/5). Ezek, valamint a 40-es évek második felében elérhető budapesti Lukács-kiadványok (köztük az Irodalom és demokrácia, Írástudók felelőssége, A történelmi regény) s a róluk megjelent Utunk-kritikák a marxista irodalomszemlélet alapkönyveivé váltak a romániai magyar szellemi életben, s meghatározó volt szerepük a Lukácshoz való különleges kötődésben. Erről tanúskodik Földes László, Gáll Ernő, Bretter György, Hajós József, Roth Endre, Tordai Zádor, Tóth Sándor munkássága.

A Lukács-hatás az erdélyi magyar kultúrában, sőt a román szellemi életben is nem volt zökkenőmentes. Magának Lukács életének hullámzásai, zsákutcái, de a hivatalosság ideológiai hozzáállásai is befolyásolták a vargabetűket. Lukácsot kevéssel Magyarországra való hazatérése után az ellene 1949-51-ben indított támadások szorítják ki a közéletből, majd az 1956-os forradalomban vállalt szerepe miatt átkozzák ki évekre, visszaszorítva egykori romániai híveit is. Az 1957-ben kiadott Filozófiai tanulmányok c. gyűjteményes kötetben viszont Hajós József Lukácsra és tanítványára, Heller Ágnesre is elismeréssel hivatkozik.

Ennek ellenére Lukács munkásságának nyomon követése, szövegeinek beszerzése az 50-es évek második felétől már lehetetlen volt. Jellemző, hogy Csehi Gyula 1968-ban a Történelem és osztálytudat olasz fordítását és az ahhoz írt visszatekintő és értelmező Lukács-előszót nem a szöveg birtokában, hanem az olasz Rinascitában megjelent bemutatás alapján "recenzálja". Ebben a helyzetben a 60-as évek végén induló Echinox-nemzedékre Lukács nem közvetlenül, hanem egyrészt a Lukács-iskola (Heller Ágnes, Fehér Ferenc, Márkus György) már erősen kritikai erőterében, másrészt pedig a főként frankofón strukturalizmus (Lucien Goldmann, Louis Althusser, Claude Lèvi-Strauss) divatjának a hullámveréseiben hatott (lásd a Szövegek és körülmények c. kötetet 1974-ből).

Egyre inkább körvonalazódik egy már szakosított, az egyéni alkotói struktúrához és érdeklődési területhez igazított Lukács-befogadás. Így Gáll Ernő írásaiban Lukács életének és művének etikai vonatkozásait és értelmiség-szociológiailag jelentős oldalait világítja meg. Roth Endrét inkább Lukács történelem- és társadalomfilozófiai munkásságának általánosabb szociológiai vetületei érdeklik, Bretter Györgyöt pedig Lukács műveiben az etikai és az elméleti rendező-elvek viszonya foglalkoztatja. Máté Gábort és Angi Istvánt az esztétikum lukácsi elméletének alkalmazási lehetőségei ragadják meg, Tamás Gáspár Miklós és Molnár Gusztáv írásait pedig a Lukácshoz való kritikai viszonyulás teszi termékenyebbé, míg Király István tanulmányaiban a fiatal Lukács munkáinak módszertani értékesíthetősége nyer központi szerepet.

Mindez annak ellenére történt, hogy ~ kapcsolata a 80-as évek elejétől, a Ceauşescu-rendszer elszigetelődésével és beszűkülésével együtt sajátosan megromlott. Lukács reformtörekvése, tanítványainak radikalizmusa, ezek rezonanciája a romániai, főleg magyar értelmiség ellenzékiségre hajló köreiben méltán nyugtalanította a hatóságokat. Így a Román Akadémia 1985-ben Lukács György születésének 100. évfordulóját egy szűk körű beszélgetés keretében "ünnepelte", a romániai szerzők pedig Lukácsról szóló írásaikat gyűjteményes kötetekbe (például Bábel tornyán) vagy külföldi publikációkba, főként a jugoszláviai Új-Sympozionba "bújtatták".

A romániai Lukács-befogadás ellentmondásosságához tartozik az a tény, hogy hosszú évekig itt élt és működött az egyik nemzetközi szinten is legtekintélyesebb Lukács-szakértő: Nicolae Tertulian. Ő maga is számos tanulmányt közöl Lukácsról (egy részük magyar fordításban is megjelenik), s az ő kezdeményezésére és közreműködésével fordítják le román nyelvre 1969-től Lukács számos fiatal- és öregkori munkáját a regény elméletéről, a történelmi regényről, az esztétikum sajátosságairól s ontológiáját a társadalmi létről.

(K. I.)

Nicolae Tertulian: L. Gy. szellemi fejlődése. Magyar Filozófiai Szemle, Bp. 1970/3-4. – Csehi Gyula: A fiatal L. Gy. és a századelő társadalmi problémái. Közli Felvilágosodástól felvilágosodásig. 1972. – Bretter György: Adalékok L. Gy. életművének értelmezéséhez. Közli Lukács György Tanulmányok c. I. kötete, 1973. – Roth Endre: L. Gy. "Ontológiá"-járól. Korunk 1976/10. – Máté Gábor: G. L. şi epopeea lumii moderne. Kv. 1979; uő. Filozófia és regény. 1982. – Gáll Ernő: Az erkölcs dilemmái. Kv. 1981; uő. Az ezredforduló kihívása. 1986. – Sándor László: L. Gy. és a Korunk. Közli L. Gy. és a magyar kultúra. Tanulmánygyűjtemény. Bp. 1982. 102-08. – Molnár Gusztáv: Az egyneműség dialektikája. Közli Bábel tornyán, 1983. – Angi István: A lukácsi örökség és az esztétika ma. Korunk 1985/7. – Király István: A Történelem és osztálytudattól az Ontológiáig. Korunk 1989/8.


Lukács Hugó (1875 – 1939. ápr. 23. Párizs) – ideggyógyászati szakíró, közíró. Lechner Károly tanársegédje a kolozsvári Ferenc József Tudományegyetem ideggyógyászati klinikáján, majd a helybeli Munkásbiztosító Intézet főorvosa. Nevéhez fűződik a szabadelvű kolozsvári értelmiséget tömörítő Bolyai Kör alapítása (1909). Az I. világháború alatt a Tanítók Házában létesített katonai kórház parancsnoka. Az EIT tagválasztó közgyűlésén felvételét a konzervatív többség megakadályozta (1917). A Magyar Tanácsköztársaság alatt vállalt szerepe miatt emigrációba kényszerülve előbb Bécsben, majd Párizsban folytatott idegorvosi szolgálatot. A nélkülözés aláásta egészségét, öngyilkos lett.

Ady Endre bizalmas baráti köréhez tartozott, a költő az ő rábeszélésére kezeltette magát az ideggyógyászati klinikán (1909). Az egyetemi pályafutásról való lemondásához a döntő lökést éppen a költő klinikai kezelése körüli bonyodalmak adták meg. "Nemesebb embert még nem ismertem" – írja róla Ady, aki általa került kapcsolatba a város haladó értelmiségével, köztük Somló Bódog jogbölcsésszel.

Szakdolgozatai német és olasz közlönyökben jelentek meg, novelláival, zenei és képzőművészeti írásaival a Pester Lloyd, Magyarország, Kolozsvárt az Újság, Kolozsvári Hírlap, Erdélyi Szemle hasábjain szerepelt. Közírói munkásságának irodalomtörténeti szempontból legmaradandóbb részét az Adyval kapcsolatos visszaemlékezések és tanulmányok sorozata alkotta. Ady Endre álarcai c. írását a Huszadik Század Ady-száma közölte (1919), ez újra megjelent a Gaál Gábor bevezette Arcok és harcok Ady körül (1929) c. kötetben. A beteg Ady (Esztendő 1919) c. írását a temesvári 6 Órai Újság (1933/36), Ady-sorozatát (Zsóka, Török nagymama, Az első lépés nyugat felé, Ady a Palermóban) a bécsi Jövő (1923), egy eredeti fényképfelvételét Adyról az Utunk (1967/47) közölte.

(Bs. E. – K. K.)

Andor Leon: Ismeretlen Ady-vers egy bécsi orvosi rendelőben. Újság, Bp. 1932. szept. 25. – Bányai Ernő: Ady Endre nyomában. Brassói Lapok 1936. okt. 4. – Köllő Károly: Az Erdélyi Irodalmi Társaság irományaiból. NyIrK 1967/2; uő. A kolozsvári Bolyai Kör tevékenysége. Korunk 1967/12. – Mózes Huba: Ady Endre kórrajzi iratai 1909-ből. NyIrK 1971/2. – Bustya Endre: Innen jöttem és ide térek. Igazság 1977. szept. 14.-nov. 16. – Szállási Árpád: Az Ady-patográfiákról. Egészségügyi Dolgozó, Bp. 1977. nov. 1. – Sándor László: Hidak partok között. Bp. 1988. 234.


Lukács István, P. Mansvét – *római katolikus egyházi irodalom


Lukács László (Beszterce, 1911. jún. 9. – 1992. márc. 17. Kolozsvár) – tankönyvíró, nyelvész. Középiskoláit a besztercei német gimnáziumban végezte, az I. Ferdinand-Egyetemen jogi doktorátust szerzett (1935). Törvényszéki és táblai jegyző Kolozsvárt (1935-40), majd törvényszéki jegyző és titkár Besztercén (1940-42), közben Budapesten egységes bírói és ügyvédi vizsgát tett. Járásbíró Zsibón (1942-44). A háború és két évig tartó szovjet fogság után a Kolozsvári Egyetemi Könyvtár könyvtárosa (1946-49). Egyetemi lektor a Bolyai Tudományegyetem orosz nyelv tanszékén, szakképesítést nyert a bukaresti Makszim Gorkij Intézetben orosz nyelv és irodalomból (1955). A Babeş-Bolyai Egyetem orosz tanszékének adjunktusaként vonult nyugalomba (1973).

Társszerzője Az orosz nyelvtan kézikönyve c. egyetemi és főiskolai oktatásra szánt munkának (1956), szerzője a magyar iskolák számára írt V-XI. osztályos Orosz nyelv c. tankönyveknek (1958-61). Ezek mellett orosz szerzők tankönyveit is átdolgozta magyar használatra. Gyermekneveléssel kapcsolatos ismeretterjesztő könyvecskéket fordított orosz nyelvből.

Nyelvjáráskutatást végzett a dobrudzsai lipovánok körében. Tájszólásukról, a lipován nyelvjárási jelenségekről több tanulmánya jelent meg a Studia Universitatis Babeş-Bolyai (1955, 1961, 1965) és a Cercetări de Lingvistică (1968) hasábjain.

(M. L.)


Lukács Zoltán – Leitner Zoltán és Sall László írói neve.


Lukácsy Mária – *tankönyvirodalom


Lupán Anna Mária (Nagyszalonta, 1928. jún. 4.) – közgazdasági író. Elvégezte a nagyváradi Kereskedelmi Középiskolát (1946), a Bolyai Tudományegyetemen szerzett közgazdasági diplomát (1949). Pályáját az egyetemen kezdte, 1949-től lektor. Tanulmányait románul a Studia Oeconomica, Revista Economică, Lupta de Clasă közölte, a Korunkban megjelent írásaiból kiemelkedik Farkas Jolánnal közösen jegyzett Tudományos-műszaki forradalom és a munkaerő felhasználása (1965/11) és Új gazdasági és politikai világrend – az emberi társadalom fejlődésének feltétele (1975/8) c. tanulmánya. Foglalkoztatta a szakmai szelekció és gazdasági hatékonyság vitája is (1976/4). Egyetemi jegyzete Curs de economie politică. Socialismul I-II. (Kv. 1977) Népszerűsítő cikkeit az Előre, Igazság közölte. 1989-ben a Német Szövetségi Köztársaságba távozott.


Lupán Ernő (Kézdivásárhely, 1929. jan. 4.) – jogi szakíró. Középiskolát Nagyváradon végzett (1949), filozófiát és jogot Kolozsvárt hallgatott, a moszkvai Lomonoszov-egyetemen szerzett jogi doktorátust (1956). Bukarestben lépett egyetemi pályára, előadó (1962-72), majd egyetemi tanár a Babeş-Bolyai Egyetemen. Első írása moszkvai levélként az Igazságban jelent meg (1955). Ismeretterjesztő jogi és társadalomtudományi cikkeit A Hét, Előre, Igazság, Falvak Dolgozó Népe, Făclia, Satul Socialist, Ifjúmunkás közli. Szaktanulmányai a Studia Universitatis Babeş-Bolyai jogi sorozatában, egyetemi jegyzetei, valamint külföldi folyóiratokbeli közleményei (orosz, csehszlovák és német szaklapok mellett a budapesti Közgazdasági Szemle, Jogtudományi Közlöny, Magyar Jog, Állam és Közigazgatás hasábjain) főleg a romániai agrárpolitika és szövetkezeti jog tárgyköréből valók.

1969-től 1989-ig a Korunk munkatársa, itt megjelentetett írásai a mezőgazdasági termelőszövetkezeti jogot, a román területi közigazgatást, a szocialista demokrácia és az alapvető emberi jogok biztosítását tárgyalják. Érdekes értekezése az ifjú Marx gondolati fejlődésének jogi forrásairól: Amikor Marx még nem volt "marxista" (Korunk 1982/4), valamint Környezetvédelem és jog c. tanulmánya a Korunk 1989-es Évkönyvében.

Főbb munkái: Îndrumar de terminologie juridică româno-maghiară. Drept civil. Partea generală. Persoanele (kétnyelvű előszó után román és magyar jogi kifejezések. Egyetemi kiadvány. Kv. 1981); Drept agrar I-II. (Egyetemi kadvány. Kv. 1989).


Lupány István – *rejtvénykönyv


lutheránus egyházi irodalom – Az önállóan magyar lutheránus egyházszervezet kialakítására az első kísérletek még az 1870-es években megtörténtek, de Molnár Viktor hosszúfalusi lelkész kérelmére egy, a Brassó megyei csángó magyar esperesség megszervezésére az akkori magyar vallásügyi kormányzat részéről elutasító válasz érkezett. Újabb lépésként 1886. január 10-én a tatrangi presbitérium tett közzé kilépési nyilatkozatot a szász evangélikus egyházkerületből, s ennek nyomán jött létre a Brassó vármegyei evangélikusok első magyar konventje, amely egyházmegyévé szerveződve csatlakozott a Tiszai Evangélikus Egyházkerülethez, 11 gyülekezettel s mintegy 15-20000 magyar hívővel.

A trianoni békeszerződés után 1920-ban szerveződik meg Arad központtal az Arad-környéki szlovák evangélikusokat is magába foglaló romániai magyar evangélikus egyház, amelyet a román állam 1926-ban ismert el (szuperintendencia ranggal), élén Frint Lajos aradi esperessel, akit 1940-től Argay György követett.

1944 után az akkor már három egyházmegyét és 23 anyaegyházközséget magába foglaló szuperintendencia helyzete a többi egyházakéhoz hasonlóan változott meg: székhelye 1951-től átkerült Kolozsvárra (szuperintendensei Argay György halála után 1975-től Szedressy Pál, majd 1991-től Mózes Árpád), s a kolozsvári református, majd egységes protestáns teológia nyújtott keretet a lelkészképzésre is, miközben Brassó és Arad környéke továbbra is szerepet játszott a ~ arculatának alakításában.

Az egyházi élet humanista közszellemét Járosi Andor kolozsvári lelkész és teológiai tanár, valamint Reményik Sándor irodalmi működése fémjelzi.

A hitterjesztő és vallásos irodalmi munkák közül kiemelkedő Kiss Béla csernátfalusi lelkész ~mi munkássága, Dávid Károly (1885-1949) zajzoni lelkész és Argay György evangélikus konfirmándus-kátéja (Hit-remény-szeretet. Brassó 1925), Beyer Aurél nagybányai lelkésznek Az ágostai hitvallástól a Formula Concordiae-ig (1955) és Szedressy Pálnak A teremtéstörténet és tudományos ismereteink (1982) c. tanulmánya (mindkettő csak kézirat gyanánt terjedhetett). A ~nak ehhez a területéhez tartozik Bíró László hosszúfalu-fűrészmezei lelkész prédikációinak gyűjteménye (Jézus az én bizodalmam. Sepsiszentgyörgy 1930), valamint a három kiadásban is megjelent Evangélikus énekeskönyv. Kv. 1955, 1969, 1976).

A ~ önálló területe az egyházközségek történetének feldolgozása. Jászay Károly a kolozsvári egyházközség harangjait és orgonáit is bemutatja (1936-42), Beyer Fülöp marosvásárhelyi (1929), Nikodémusz Károly brassói (1937) egyháztörténeti adatokat dolgoz fel, Argay György a százéves temesvári evangélikus templom történetét eleveníti fel (1937). Az egyházi kiadványok között szerepel egy Történelmi műemléktemplomok c. tájékoztató, valamint a Zajzoni Rab István emlékére kiadott kötet (1992).

Hitbuzgalmi, egyháztörténeti, szépirodalmi és helytörténeti anyagot egyaránt tartalmaznak a *naptárakis, amelyek közül a ~ szempontjából számon tartandó a Csángó Naptár (1923-32) Bálint András barcasági csángó-magyar településtörténeti adataival, az Evangélikus Élet Naptára és az Evangélikus Naptár (1935-43), a Kovács László lelkész által Sepsiszentgyörgyön megjelentetett Evangélikus Naptár (1946-48), valamint a Gillich Fülöp bácsfalusi és Mátyás Béla pürkereci lelkészek által kiadott Luther-Naptár.

Szerves része a ~nak az evangélikus egyházi sajtó, amely a hívek szélesebb köreinek folyamatos lelki gondozását, a területileg igen szétszórt romániai magyar lutheránusság körében pedig a kapcsolatteremtést is biztosítja. A két háború között kisebb megszakításokkal folyamatos volt jelenléte a gyülekezetek életében: Fritz László és Nikodémusz Károly Evangélikus Néplapot szerkesztett 1921-23 között Hosszúfaluban, majd 1931-ig Kolozsváron; Evangélikus Harangszót jelentetett meg Sipos András esperes 1933-1937 között Bukarest-Hosszúfalu helymegjelöléssel; ennek címváltozataként jelent meg az Evangélikus Őrszem Hosszúfaluban 1935-ben; 1936-38 között már csak magyar címmel és magyarul jelenik meg az Argay György által Temesváron 1933-ban indított Luther Zeitung – Luther Újság, míg végül mindezek egybeolvadnak az 1935. dec. 1-én Bácsfaluban indított Evangélikus Élettel, amelyet 1943-ban tilt be az Antonescu-rendszer, s amelynek élén Gillich Fülöp, Mátyás Béla, Nikodémusz Károly, Kiss Béla, Raduch György nevével találkozunk.

A II. világháború után a lutheránus szerzők hittudományi és egyháztörténeti dolgozatai a Református Szemle keretében jelennek meg, amely 1948-tól impresszuma szerint a Romániai Zsinatpresbiteri Evangélikus Egyház hivatalos lapja is. A folyóiratnak a ~ körébe eső tanulmányaiból kiemelendő Rapp Károly írása a nemzeti kisebbségek helyzetéről Romániában (1952/2), Dombi Béla tanulmánya (Az igehirdetés a Szentírásban. 1964/4), Ilmari Soisalom Soinienen finn teológiai professzornak a hétfalusi gyülekezet előtt elmondott beszéde (Nemcsak kenyérrel... 1983/1), Szedressy Pál Luther és az időszerű problémák (1983/3), valamint Deák Ödön A fél évezred óta alakuló Luther-kép (1983/5) c. tanulmányai.

A diktatúra bukása után, 1990-ben újraindul az Evangélikus Élet, megindul az Evangélikus Harangszó s Tatrangon kis egyházi nyomdaműhely is létesül, a Zajzoni Rab István-emlékkötet (1992) mellett inkább apró hitépítő kiadványok számára.

(B. Gy.)

Fabiny Tibor: A lutheri reformáció Erdélyben és a magyar evangélikus egyház (kézirat. Bp. 1991).


Luther Újság *lutheránus egyházi irodalom


Lükő Béla (Szatmárnémeti, 1883. jún. 4. – 1936. máj. 2. Szatmárnémeti) – orvosi szakíró. Középiskolát szülővárosában végzett (1901), a budapesti Pázmány Péter Tudományegyetemen orvosi diplomát szerzett (1906). Ugyanitt tanársegéd, majd sebészfőorvos Szatmárnémetiben. Az I. világháború alatt katonai sebész, a koponyaműtétek terén világviszonylatban egyedülálló eredménnyel. A saját tervei szerint létesített korszerű kórház igazgatója (1918). Berlinben tüdősebészetet tanul Sauerbruch professzornál, a Deutsche Chirurgische Gesellschaft tagja. Külföldi orvoskongresszusokon az avartin-altatásról és hasnyálmirigy-gyulladások műtéti tanulságairól értekezett.

Tudományos szakfolyóiratokban megjelent tanulmányai szövettani kérdésekről, a róla Lükő-féle gombnak elnevezett váladéklevezetésről, a háborús koponyaműtéteknél szerzett tapasztalatairól, valamint a központi idegrendszer sérüléseiről szólnak. Népszerűségére jellemző, hogy neve a szatmári népballadákba is bekerült és ragadványnévvé vált falusi betegei közt.

Szülővárosában Popp Aurél ajánlására Csapó Sándor művész elkészítette bronz mellszobrát, mely a nagykórház elé került.

(O. J.)

Szabó Ferenc: L. B. monográfiája. Kézirat. – Bura László: Szatmári népballadák. Gyűjtemény. 1978. – Sike Lajos: Szobrot az orvosnak. A Hét 1981/21.


Lükő Gábor – *csángó irodalom; *román-magyar irodalmi kapcsolatok




Hátra Címlap Előre