N, NY


Nadányi Zoltán (Feketegyőrös, 1892. okt. 9. – 1955. febr. 2. Budapest) – költő, író, műfordító. Tanulmányait Nagyváradon végezte, a jogakadémia befejezése után Szegeden tette le az államtudományi vizsgát. Hírlapírói pályafutását a Nagyvárad szerkesztőségében kezdte (1917); 1920-ig a sakkrovat vezetője is. Majd Zsolt Béla mellett a *Tavasz társszerkesztője (1919-20); 1920-ban repatriál, s a Pesti Naplóhoz szerződik. 1926-tól Berettyóújfaluban Bihar megye levéltárosa. A 30-as években ismét nagyváradi napilapokban jelennek meg versei. Bihar megye főlevéltárosa (1940-44). A II. világháború után végleg Budapesten telepszik le. A Kisfaludy Társaság és a Petőfi Társaság tagja.

Lírája a Nyugat modernségét népnemzeti hagyományokkal telítette. Piripócs c. szatírasorozatában a várost hazudó faluról ad torzképet. Életének utolsó szakaszában Börne, Heine, Lermontov, Moore, Mickiewicz verseiből fordított, míg saját verseiből francia, német, román fordítások is megjelentek. Ilonka (1914) és Kerekerdő (1917) c. verseskötetét Nagyváradon, további versesköteteit Budapesten adták ki. Ezek anyagából állította össze Gertrúd leánya, Bélteky Lászlóné a Körmenet c. antológiát (Bp. 1971). Kötetben nem publikált írásai Hajnali találkozás címmel (Bp. 1994) jelentek meg.

Salamon László: N. Z. újabb versei. Nagyvárad 1914. ápr. 11. – Tabéry Géza: N. Z.: Furcsa vendég. Napkelet 1921/15. – Magyar Szó – Tavasz antológia. Szerk. Kovács János. 1971. 141-148; 428. – Emlékkönyv Nadányi Zoltán születésének századik évfordulóján [bev. tan.-t írta Bakó Endre; bibliogr. összeállította Héthy Zoltán], Bakonszeg 1992.

(T. E.)


Náci Pista – *Horváth István álneve


Naftali Zoltán (Marosújvár, 1917. nov. 22. – 1991. nov. 8. Wilmette-Chicago, USA) – orvosi szakíró. Balázsfalván érettségizett (1934), orvosi diplomát a kolozsvári I. Ferdinánd Egyetemen nyert (1940). Pályáját mint segédorvos a kolozsvári Zsidó Kórházban kezdte (1940-41), majd körorvos volt Pecsétszegen (1941-42). A katonai munkaszolgálat után 1944-től a Bolyai Tudományegyetem, ill. a marosvásárhelyi OGYI Sebészeti Klinikáján dolgozik; előadó tanár (1969-83), nyugdíjasként konzultáns egyetemi tanár. Az orvostudományok doktora. Főbb kutatási területei: a hasi szervek megbetegedései, a külső epeutak sebészete (kísérleti kutatások és műtéti eljárások), a thromboembóliák. Több mint 100 szakcikke az Orvosi Szemle – Revista Medicală, Chirurgia, Medicina Internă, Oncologie şi Radiologie, Zentralblatt für Gy-ologie c. folyóiratokban jelent meg. Önálló munkái román nyelven: Chirurgia pancreasului. Chirurgia splinei (Mv. 1956); Toracoplastica osteoplastica cu transplant paramediastinal de coastă în tratamentul tuberculozei cavernoase (Mv. 1964); magyarul: Sebészeti patológia I. (Mv. 1981). Társszerzője a Sebészet I. Az általános sebészet alapvonalai (Mv. 1953); II. Részletes sebészet (Mv. 1954); III. A hasüreg sebészete (Mv. 1956), c. magyar és a Patologia venei cave inferioare (Buc. 1973); Chirurgia ductului biliar comun (Mv. 1973) c. főiskolai jegyzeteknek.

Sebestyén Mihály: A sebész halálára. Népújság 1991. dec. 20.

(M. M.)


Nagy Ákos – *műszaki irodalom


Nagy Aladár – *műszaki irodalom


Nagy Albert (Torda, 1902. okt. 5. – 1970. febr. 25. Kolozsvár) – festőművész. A kolozsvári Unitárius Kollégiumban érettségizett (1921), ahol nagybátyja, ~ Gyula volt a rajztanára. Eredetileg a budapesti műegyetem gépészmérnöki karára iratkozott be, de hamar pályát változtatott: Réti István és Iványi Grünwald Béla művészeti szabadiskoláját látogatta, majd a Képzőművészeti Főiskolán Rudnay Gyula, Edvi Illés Aladár és Stróbl Alajos tanítványaként végzett.

1926-ban Olaszországba költözik, ahol nagy nélkülözések közt él. 1932-ben részt vesz a római magyar kiállításon. 1937-ben Budapestre tér vissza, majd 1941-ben Kolozsvárra kerül, ahol öccsénél, ~ Ernőnél lel otthonra. Nehezen illeszkedik be az erdélyi magyar művészeti életbe, míg végre László Gyula fogadtatja el művészetét (1946). Bár Józsa Béla-festményével megnyerte az MNSZ munkásvértanú-pályázatának I. díját (1948), a "formalista művészek" listájára kerül. Ekkor teremti meg azonban érett műveinek letisztult, realista megalapozottságú, de elvont áttételes tartalmakat magukba sűrítő formáit, melyekben kikristályosodik az Olaszországban szerzett reneszánsz-neorealista hatások emlékének szikár, dísztelen, visszafojtott színvilága. Meditatív képeinek ez válik filozófiát teremtő formanyelvévé.

Hisz a humánumban, a művészi küldetésben, s e hitének kifejezői képei, képmetaforái (Apokalipszis, Huzat, Zúzmara, Ariadné fonala, Ludak, Pegazus). Bartók Béla mély hagyományokban gyökerező disszonáns, a modern kor szorongásait kifejező világát érzi rokonnak (Cantata profana, Csodálatos mandarin), még ha az ötvenes évektől kezdve a mindennapok eseményeit ábrázolja is (Villamosítás, Új lakásban, Ablakmosó). A hivatalosságok lassanként kénytelenek tudomásul venni szinte lopva született nagy alkotásait. 1963-ban lehetőséget kap arra, hogy ismét bemutatkozzék egy bukaresti tárlaton. Képei ezt követően egy román vándorkiállítással eljutnak Pekingbe, Phenjanba, Ulan Batorba, Moszkvába és Leningrádba. A Képzőművészeti Szövetség, amely hosszú ideig tagjai sorába sem vette fel, szovjetunióbeli tanulmányútra küldi. Hazatérve 1968-ban Kolozsvárt, Marosvásárhelyen és Csíkszeredában, 1969-ben Nagyváradon rendezik meg gyűjteményes kiállítását. A testvére, ~ Ernő összeállította jegyzék 236 festményt, 10 rajzot és 11 szobrot sorol fel. E művek jelentős része közgyűjteményekbe került.Íy rendelkezik a Székely Nemzeti Múzeum képtára, a székelyudvarhelyi múzeum s Kolozsvárt az unitárius püspökség méltó Nagy Albert-gyűjteménnyel.

A művész rendszerezte és gépiratos kötetekben hagyta hátra tartalmas művészetesztétikai leveleit és a művészetről való elmélkedéseit, nyilatkozatait. Ezekből Rózsikaédes! (Kv. 1975) címmel jelent meg egy kötetre való válogatás Banner Zoltán szerkesztésében.

Versben búcsúztatta a művészt Szilágyi Domokos (Nagy Albert halálára, 1970), Lászlóffy Aladár Fehér kakas a hóhullásban c. költeményében idézte fel emlékét (1987).

Ostor Győző: Magyar festőművész sikere Rómában. Szabadság, Bp. 1934. máj. 13. – László Gyula: Festőink és szobrászaink. Utunk 1946/4; uő: Utolsó beszélgetés N. A.-tel. I-II. Korunk 1972/8, 9. – Balogh Edgár: Vértanúink emléke. Utunk 1948/20. – Látó Anna: N. A. műtermében. Utunk 1956/51. – Márki Zoltán: Kétbalkezes asztalosmester-e N. A.? Utunk 1958/14. – Banner Zoltán: N. A. művészetéről. Korunk 1961/12; uő: Albert Nagy. Editura Meridiane 1968. – Veress Zoltán: N. A. a hitvalló. Utunk 1968/18. – Murádin Jenő: N. A. realizmusa. Igazság 1968. aug. 24. – Jakobovits Miklós: N. A. talán a legmagyarabb formanyelvű piktor Erdélyben. Korunk 1979/1-2. – Gazda József: N. A. Monográfia. 62 reprodukcióval. 1982. – Fehér volt a világ. Tordától Rómáig, Pesttől Kolozsvárig. (Levelek, vallomások, cikkek, tanulmányok. Közzéteszi Kántor Lajos. Kv. 1997.)

(G. J.)


Nagy Alpár (Kolozsvár, 1942. okt. 22.) -néprajzkutató. Szülővárosában az Ady-Şincai Líceumot végezte (1961), Marosvásárhelyen a pedagógiai főiskolán magyar-történelem szakos (1964), a Babeş-Bolyai Egyetemen történelem szakos (1980) diplomát szerzett. Közben általános iskolai tanár Szolokmán (1964-65), iskolaigazgató Gegesen (1965-70), történelemtanár Mezőcsáváson (1970- 90). Az oktató-nevelő tevékenységet irányítja 1991-től Mezőszabad, Galambod, Mezőcsávás, Mezőménes, Mezőfele, Mezőkölpény, Szabéd, Bazéd 7 óvodájában és 8 iskolájában.

Mint a Kriza János Néprajzi Társaság tagja Mezőcsávás és a hozzá tartozó falvak kialakulásának történetét, a feudális viszonyok 17-18. századi viszonyait tanulmányozza egykorú katonai, pénzügyi és úrbéri összeírások alapján.

(B. E.)


Nagy András (Magyarózd, 1899. jan. 24. – 1974. szept. 9. Kolozsvár) – egyházi író, szerkesztő. A nagyenyedi Bethlen Kollégiumban szerzett érettségi után (1917) tisztként vesz részt az I. világháborúban. Elvégzi az Erdélyi Református Egyházkerület Teológiai Fakultását Kolozsvárt, ahol a rövid életű Református Tanárképzőnek is hallgatója (1921). Ezután három szemeszteren át a bázeli egyetemen tanul, közben segédlelkész Tordán, Marosvásárhelyen. 1922-ben leteszi a második lelkészképesítő vizsgát, 1923-tól Szentgerice, 1925-től Nyárádszentbenedek választja lelkészének. 1933-ban teológiai magántanári vizsgát tesz Kolozsvárt, s a következő tanévben a bázeli egyetem meghívott ószövetségi előadója; 1936-tól a kolozsvári teológia ószövetségi tanszékének professzora. Az egyházkerület tanácsbírája (1937-42), az IKE felügyelője. A debreceni Coetus Theologorum tagja (1940), az Evangéliumi Munkások Erdélyi Szövetségének elnöke (1943). Debrecenben doktorátust szerez (1945). A II. világháborút követő új rendszerben, a teológusképzés állami átszervezése után, 1952-57 között a kolozsvári Protestáns Teológiai Intézet református karának dékánja. 1959-ben kényszernyugdíjazzák.

Első írásaival a Református Szemlében jelentkezett (1922). A *Református Család társszerkesztője (1929-44), az Ifjú Erdély főszerkesztője (1940-44). Szentírásmagyarázatai itt s a Kiáltó Szó, Református Ifjúság, Lelkipásztor, Az Út, valamint a debreceni Igazság és Élet hasábjain jelentek meg.

Önálló kötetei: Jeremia és kora (Kv. 1929); A váltság gondolata az Ótestamentumban (Kv. 1945).

Kozma Zsolt: N. A.-ra emlékezünk. Üzenet 1994-95/23-24; uő: A kolozsvári református teológia tanárainak életrajza 1895-1948. Kv. 1995.

(G. Gy.)


Nagy András György (Csíkszereda, 1905. szept. 19. – 1982. márc. 2. Csíkszentkirály) – orvosi szakíró, közíró, népművelő. ~ Benedek édesapja. Középiskoláit szülővárosában, Debrecenben és Kolozsvárt végezte (1915-23), a bukaresti orvostudományi fakultáson doktorált (1929). Mint egyetemi hallgató a *Koós Ferenc Kör Diákosztályának elnöke. Sebészeti és nőgyógyászati szaktanulmányokat folytat Szombathelyen (1929-30) és Párizsban (1930-31). Hazatérve magánorvos Csíkszeredában (1931-35), majd a Medicina pastoralis előadója és a gyulafehérvári Róm. Kat. Teológián, a Majláth-líceum tanára, püspökségi orvos (1935-38). Megszervezi a csíksomlyói, ill. csíkszeredai Szülőanyák Mária Otthonát, melynek vezető orvosa (1938-44), a II. világháború után Bajorországban a Vöröskereszt szakorvosa (1945-46), visszatérve Erdélybe előbb Kolozsvárt vezet szülőotthont, majd Csíkszentkirályon körorvos (1947-64), végül a csíkszeredai Egészségügyi Nevelési Szolgálat vezető orvosa nyugalomba vonulásáig (1964-78).

Első jelentős szaktanulmányát a párizsi Presse Médicale közölte (1931), itthon a 30-as években írásai az Erdélyi Tudósító, A Nap, Harangszó, Erdélyi Lapok, Hitel, Erdélyi Fiatalok hasábjain jelentek meg; az Erdélyi Múzeumban Adatok az erdélyi magyarság népegészségügyéhez (1938) c. tanulmányával szerepel. A marosvásárhelyi Magyar Népegészségügyi Szemle főmunkatársa. Egészségügyi tankönyvét az államosításig használták a magyar iskolákban. Anyák iskolája c. munkája 6 kiadást ért meg. A II. világháború után a romániai Orvostudományi Társaságok Szövetsége keretében tudományos dolgozatokat mutatott be a daganatos betegségek kérdésköréből, a rákmegelőzésről és Csíkszék egészségügyének múltjáról. Népnevelő publicisztikája ebben az időszakban a Falvak Dolgozó Népe, Hargita, Informaţia Harghitei, Ifjúmunkás és Vörös Zászló hasábjain szerepel. Erdély majd minden városában, Al- és Felcsík minden falujában mintegy 300 tudománynépszerűsítő, ismeretterjesztő előadást tartott főként a család- és csecsemővédelemről, az alkohol- és abortuszellenes küzdelem tárgyköréből. Hivatástudatában a gyógyítás egyenértékű a népneveléssel.

Érdeklődési köréhez tartozott a gyógyfürdők kérdése. Erről tanúskodik Fürdőhelyeink c. írása a Korunkban (1970) és Hargita megye gyógyfürdőinek fejlődéstörténetéről szóló tanulmánya a Hargita megye gyógytényezői (Csíkszereda 1974) c., románul is megjelent kötetben. Értékesek megemlékezései kortársairól: Bitay Árpádról és Nagy István festőművészről a Korunkban (1968) és Szemlér Ferencről a Művelődésben (1979). Kézirati hagyatékából nemrég adták ki önéletrajzát és egy kötetnyi visszaemlékezését barátaira Arcok és találkozások címmel.

Munkái: Egészségtan. A magyar tannyelvű középiskolák felső osztályai számára (Kv. 1938); Jó egészséget! (Kv. 1938); A csecsemő gondozása (Kv. 1938, 1943); Anyák iskolája (hat kiadás, 1955-77); A városkép és ami hozzá tartozik (visszaemlékezések, Csíkszereda 1996).

Szemlér Ferenc: Más csillagon. Kv. 1939. 141-58. – Beke György: Gyógyítás és nevelés. Előre 1973. márc. 18.

(L. Sz. K. – N. B.)


Nagy Annamária – *Osváth Annamária


Nagy Arisztid (Lupény, 1928, jan. 11.) – földrajzi szakíró. Elemi iskoláit szülővárosában, középiskoláit a nagyenyedi Bethlen Kollégiumban végezte (1948), diplomát a Bolyai Tudományegyetem földtan-földrajz karán szerzett (1952). Már harmadéves hallgató korában gyakornok a gazdaságföldrajzi tanszéken, tanulmányai végeztével tanársegéd (1952-54), később mint adjunktus ad elő gazdaságföldrajzi tantárgyakból az egyetemek egyesítéséig (1952-59); munkásságát a Babeş-Bolyai Egyetemen 1967-ig folytatja. Oktató és nevelő a marosvásárhelyi Pedagógiai Főiskolán (1968-77) s a kolozsvári Tanártovábbképző Intézetben (1978-80), végül a 11. sz. Líceum földrajztanára nyugalomba vonulásáig (1980-88). 1990-től a tanári munkakörbe visszatérve a kolozsvári Református Kollégiumban tanít; konzultáns tanár a Babeş-Bolyai Egyetemen.

Tudományos kutatómunkát a társadalomföldrajz és gazdaságföldrajz területén végzett. Első írását Adatok Petrozsény rajon mezőgazdasági földrajzához címmel a Studia Universitatis Babeş-Bolyai közölte (1959). Foglalkozott a településföldrajz kérdéseivel is, e témakörben több román nyelvű tanulmánya jelent meg Kolozsvár városperemi övezetéről, Románia új városairól, a Petrozsényi-medence településhálózatáról, valamint Maros megye városodási folyamatáról. Tudományos ülésszakokon bemutatott tanulmányai a mezőgazdasági földrajz (az egykori Dés, Ludas, Torda rajonok) és a településtörténet tárgykörébe illeszkednek.

Curs de geografie economică regională I-II. c. sokszorosított jegyzetét a Marosvásárhelyi Pedagógiai Főiskola adta ki (1973, 1976-77).

(T. J.)


Nagy Áron – *Egyed Ákos álneve


Nagy Attila (Nagyenyed, 1954. szept. 19.) – költő, orvosi szakíró. Középiskolai tanulmányait a marosvásárhelyi Bolyai Farkas Líceumban végezte (1973), majd az OGYI-n szerzett orvosi diplomát (1980). Pályáját Marosvásárhelyen, orvosgyakornokként kezdte (1980-83), 1984-ben a Suceava megyei Rîşca községben folytatta, 1984-86-ban Jódratosnyán, 1986-ban Marosugrán községi orvos; 1986-88-ban üzemi orvos Marosvásárhelyen, majd 1988-ban a belgyógyászati klinikán alorvos (1988-91), szakorvos (1991-96), főorvos (1996-tól), az orvostudományok doktora (2001).

Versekkel 1973-ban az Utunkban jelentkezett, azóta több-kevesebb rendszerességgel közölte verseit a Brassói Lapok és az Igaz Szó; 1989 után a Látó, Kelet-Nyugat, Romániai Magyar Szó, a Népújság Múzsa c. irodalmi melléklete, a Fagyöngy (Székelyudvarhely 1995, 1996), legújabban a Volt jövőkbe nézve (Mv. 2001) és az Erdélyi Szép Szó 2000 (uo. 2001) c. antológia.

1990-ben szerkesztette az Üzenet c. egyházi hetilap képzőművészeti anyagát, amelyben több kritikája, tanulmánya jelent meg.

Önálló kötetei: Mélyülő ablakok (versek, Székelyudvarhely 1994); Elhullatott jelen (Kv. 1995); Velence harangjai (Mv. 1999).

Társszerzője a Belgyógyászati tünettan (Mv. 1996) c. egyetemi tankönyvnek, amelyben a Klinikai laboratóriumi diagnosztika c. fejezettel szerepel.

Előkészületben A tübingeni asztalos c. verskötete és társszerzőként A belgyógyászati diagnosztika kézikönyve.

Oláh Tibor: Mélyülő ablakok. N. A. versei. Népújság, 1994. máj. 27. – Simon György: Elhullatott jelen. Népújság, 1995. jún. 9. – Bölöni Domokos: Velence harangjai. Népújság, 1999. nov. 13.

(D. Gy.)


Nagy Attila- színházi rendező, shakespeare-ológus. Középiskolai tanulmányait a Székely Mikó Kollégiumban végezte (1974), a brassói műegyetemen gépészmérnöki diplomát szerzett (1982). A sepsiszentgyörgyi Mikes Kelemen Líceum mérnök-tanára (1982-90), a helybeli Népi Művészeti Szakiskolában színészi, majd rendezői diplomát kapott. 1990-től a Népi Alkotások Házának színházi referense, a Concordia Színjátszó Társaság vezetője, 1991-től a *Romániai Magyar Nemhivatásos Színjátszók Egyesülete – a Jádzó Társaság – elnöke.

Érdeklődése központjában a két évszázados erdélyi magyar Shakespeare-kultusz története áll. Öt Shakespeare-drámát rendezett műkedvelőkkel Sepsiszentgyörgyön és Brassóban. Kezdeményezésére létesült 1992-ben a *Nemzetközi Shakespeare Alapítvány és Árkoson a Shakespeare Háza. Angol dokumentumok alapján kidolgozta az 1599-ben épült londoni Globe Színház háromszéki felépítésének tervét.

1998-ban doktorált egyetemes film- és színháztörténetből a bukaresti Színház- és Filmművészeti Egyetemen.

Kötete: Ezerszer az évezred emberéről – Shakespeare (Sepsiszentgyörgy 2000).

Megjelenés előtt a kötet angol fordítása, egy "ki mit tud"-típusú általános műveltségfejlesztő kötet Shakespeare-ről és műveiről, valamint egy újabb Shakespeare-ismerettár Shakespeare köpenye alatt címmel.

Több színháztörténeti munkája, köztük a Kalandozások Shakespeare Idő-univerzumában és a Shakespeare-drámák személyeinek névszótára kiadásra vár.

Kacsir Mária: Shakespeare Háza Árkoson. A Hét 1992/33.

(B. Z.)


Nagy B. Viktor, Bágyi (Szárazajta, 1923. aug. 7.) – munkásíró. Ipariskolai végzettség után 1949-től a Szorgalom Kisipari Szövetkezet technikusa Sepsiszentgyörgyön. Esti tanfolyamon érettségizik (1968), majd az Olt Textilművek minőségi ellenőre nyugdíjazásáig (1978-83).

Őzfutás c. első versét az Utunk közölte (1969), a Megyei Tükör munkatársaként novellákkal jelentkezett. Három költeménnyel szerepel a Kapuállító c. háromszéki gyűjteményes kötetben. Írásait a Művelődés, Falvak Dolgozó Népe, Ifjúmunkás, Új Élet, Munkásélet, Brassói Lapok, Előre közli.

m. z. [Márki Zoltán]: Életérzés. Négy fiatal költő bemutatása. Utunk 1969/17. – Tömöry Péter: Jó ember. Munkásélet 1975. okt. 22.

(B. Z.)


Nagy Baka György (Kolozsvár, 1949. márc. 31.) – számítástechnikai szakíró. Középiskolai tanulmányait szülővárosában az Ady-Şincai Líceumban végezte (1967). Villamosmérnöki oklevelet a Kolozsvári Műszaki Egyetemen szerzett (1973). A Számítástechnikai Intézet tudományos kutatója Kolozsvárt 1989-ig, amikor Magyarországra költözött.

Első írása a bukaresti Energetica c. szaklapban jelent meg (1975). Ugyanebben a folyóiratban – társszerzőkkel együtt – több tanulmányt közölt (1975, 1978) a számítástechnikai eljárások alkalmazási lehetőségeiről a villamos energetika területén. Tudományos gyűjteményekben is társszerző (Actualitatea în informatică şi conducere I. 1979).

Munkái: A számítógépek operációs rendszere (szerzőtársa Kovács Sándor. Antenna, Kv. 1971); A PL1 programozási nyelv alapjai (szerzőtársa Kovács Sándor, 1983).

Bakk Miklós: Közérthetően a számítógépről? A Hét 1979/41. – Szegedi Ferenc: A PL1 programozási nyelv alapjai. Hargita 1983/197.

(J. D.)


Nagy Balázs, Sepsiszéki (Sepsiszentgyörgy, 1969. jan. 25.) – néprajzkutató. Szülővárosában az 1. számú Ipari Líceumban (ma Puskás Tivadar Líceum) érettségizett (1987), a budapesti Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karán szerzett diplomát néprajz szakon (1995). Tanulmányai befejezése óta szülővárosában él és tevékenykedik. Már diákként könyvismertetésekkel jelentkezett a budapesti Honismeret, Élet és Tudomány, Ethnographia, Acta Ethnographica Hungarica, Hitel, Romániában a Korunk, Európai Idő hasábjain. Néprajzi tanulmányai közül kiemelkedik a Háromszék c. napilapban közölt Az Őrség székely szemmel (1993. okt. 13.) és Karácsonyfa régen és most (1994. dec. 23.) c. írása; székelyföldi témával foglalkozik a szlovákiai magyar néprajzi társaság Hírharang c. tájékoztatójában, ahol a Székely Nemzeti Múzeumot ismerteti (1993). Benkő Józsefről, a székely polihisztorról ír a Honismeretben (1994), s egy budajenői "székely ünnepről" számol be az Élet és Tudományban (1995).

Székelyföld falvai a huszadik század végén c. nagyszabású munkájának, a személyes terepmunkán alapuló "új Székelyföld leírásá"-nak eddig Háromszéket, illetve Csík-, Kászon- és Gyergyószéket felölelő kötetei (Bp. 1998, 2000) jelentek meg, ezekben – faluról falura járva – egy-egy közigazgatási és tájegység bemutatására vállalkozik.

(B. Z.)


Nagy Bálint – *Nagy Géza (1914-1981) írói álneve


Nagy Béla, Sassy Nagy (Szatmárnémeti, 1934. ápr. 16.) – numizmatikai szakíró. Középiskolát szülővárosában a Magyar Líceumban végzett (1951), a marosvásárhelyi OGYI-ben szerzett orvosi diplomát (1959). Pályáját Suceava megyébe kihelyezett körorvosként kezdte; 1961-től röntgenológus a nagybányai megyei kórházban.

Folytatásos útirajzait közölte a Bányavidéki Fáklya (1969) és a Szatmári Hírlap (1978). Numizmatikai kutatásainak eredményeit a budapesti Érem c. szakfolyóiratban hozta nyilvánosságra, itt jelent meg Kiről nevezték el a nagybányai István tornyot? c. írása, melyben a bányaváros régi pecsétnyomója s egykorú érmek összehasonlítása alapján vizsgálta a város Szent István-kultuszát, azonosítva az első magyar király jogart és országalmát tartó alakját (1978). A Művelődésben kuruc kori pénzeket mutatott be (1979), új adatokat szolgáltatott a magyar éremgyűjtők szaklapjában a magyar orvosi éremtárhoz (1988).

Elkészítette a román orvosi érmek katalógusát (németül). Szatmárnémeti pénztárjegyeiről írt tanulmánya a Buletinul Societăţii Numismatice Române LXX-LXXIV. számából különlenyomatban is megjelent.

(S. Zs.)


Nagy Béla (Nagyvárad, 1943. aug. 21.) – újságíró, színházi szakíró, szerkesztő. A kolozsvári Babeş-Bolyai Egyetemen szerzett történelem-régészet szakos diplomát (1966). 1967-70 között általános iskolai tanár Köröskisújfaluban; 1970-81 között a nagyváradi Fáklya c. napilapnál szerkesztő, újságíró; 1981-88-ban a Bihar megyei Mozivállalat előadója. 1982-90, illetve 1992-1997 között a nagyváradi Állami Színház (1992-től annak Szigligeti Társulata) irodalmi titkára; 1996-97-ben a társulat vezetője. 1990-91-ben az RMDSZ Bihar megyei szervezetének elnöke; 1990-92 között parlamenti képviselő.

Irodalmi titkári, illetve színtársulatvezetői időszakában kerül bemutatásra elsőnek a magyar színháztörténetben Tamási Áron Ősvigasztalása (Szabó József úttörő rendezésében, 1982); a nagyváradi Csurka István-bemutatók sorozatából a Deficit (1982) és a Szájhős (1984); Tennessee Williamstól a Macska a forró bádogtetőn (1982); Göncz Árpád Magyar Medeiája (F. Bathó Ida előadásában, 1983); Zilahy Lajostól a Fatornyok (1984) és a Tűzmadár (1985); Németh Lászlótól a Papucshős (1987); az 1996/97-es évadban pedig a Stuart Mária (Schiller) és a Hegedűs a háztetőn.

Színháztörténeti munkássága a *Szigligeti Társulat Füzetei c. kiadványsorozat szerkesztésével indult (ebben a sorozatban jelent meg tőle a Nagyváradi színlapok 1848-ig c. füzet, Nv. 1998). Az ő összeállításában közölte a nagyváradi magyar színház, ill. társulat 1944-1992 közötti évadainak játékrendjét Kántor Lajos és Kötő József Magyar színház Erdélyben. 1919-1992 c. kötete (1994). A nagyváradi magyar színészet 200 éves évfordulójára (1998) két kötettel is jelentkezett: egyik az 50 év az állam tenyerén (A váradi magyar színjátszás képeskönyve. 1948-1998), több mint 700 fotón egykorú fényképek, színpadi jelenetek, plakátok, műsorfüzet-címlapok reprodukcióit teszi a színházkedvelő közönség elé, s évadról évadra közli a 462 bemutató adatait (a rendező, díszlet- és jelmeztervező, adott esetben a koreográfus, zeneszerző, karnagy nevét is). Másik könyve: Színház születik (A nagyváradi Szigligeti Színház építéstörténete képben és írásban. 1899-1900) több, mint 150 egykorú dokumentumfotó – többek között a színház építésének eseményeit megörökítő, 22 darabból álló sorozat – és az akkori váradi városközpontot ábrázoló képeslap, dokumentum, építési terv színháztörténeti anyagát teszi hozzáférhetővé, az egykorú lapok cikkeiből s más korabeli dokumentumokból vett szövegek, idézetek kíséretében.

(D. Gy.)


Nagy Benedek (Kolozsvár, 1937. máj. 29.) – közíró, helytörténész. ~ András György fia. A középiskolát Csíkszeredában végezte (1954). Főiskolai tanulmányait a Bolyai Tudományegyetem Történelem Karán kezdte. A történelem-filológia kari diákszövetség egyik vezetőjeként 1956-ban részt vett a diáktanács programjának megfogalmazásában, amiért ötévi börtönre ítélték (1956-61). Szabadulása után faipari munkás, villanyszerelő (1965-68), bányaipari technikus (1968-70), majd muzeológus (1970-73), újságíró; végül történelemtanári diplomát szerez a Babeş-Bolyai Egyetemen (1971). Tanár (1974-90), ugyanakkor az Előre Hargita megyei tudósítója, majd 1990-től a Csíki Lapok szerkesztőbizottsági tagja, 1990-1996 között az RMDSZ listáján parlamenti képviselő, e minőségében Márton Árpáddal közösen dolgozott az RMDSZ-nek a nemzeti kisebbségek anyanyelven történő oktatásáról szóló törvénytervezetén (1994). 1994-ben 1956-os emlékéremmel tüntették ki.

Első írásaival az Előre és a Hargita hasábjain jelentkezett (1968). Riportjait, helytörténeti és néprajzi cikkeit, novelláit és karcolatait, sporttudósításait e lapokon kívül az Ifjúmunkás, A Hét, a Falvak Dolgozó Népe, a Megyei Tükör, a Korunk, az Utunk Évkönyve és a Hargita Kalendárium is közölte. Felcsíki kerítések c. néprajzi szaktanulmány-sorozata a Művelődésben (1970) jelent meg. Székedi Ferenccel és Péter Lászlóval együtt társszerkesztője az 50 éves a csíkszeredai jégkorong (Csíkszereda 1979) c. román nyelven is megjelent kötetnek. Parasztmozgalmak és a munkásság harcának kezdetei a Csíki-medencében a XIX. század második felében és a XX. század elején c. történelmi tanulmánya az Acta Hargitensia c. múzeumi évkönyv (Csíkszereda 1980) hasábjain és különnyomatban is nyilvánossághoz jutott.

Álneve: Tivai Miklós.

(B. J.)


Nagy Borbála (Csíkszereda, 1904. aug. 2. – 1994. febr. 5. Kolozsvár) – regény- és színműíró, műfordító.

Előbb szülővárosában, majd a kolozsvári Marianumban tanult, Csíkszeredában érettségizett (1922). Egy évet a budapesti egyetem bölcsészkarán hallgatott, aztán hazatért, s a bukaresti egyetemen szerzett német-francia-filozófia szakos tanári diplomát (1927). Pályáját Konstancán kezdi a leánylíceumban (1927-29), majd az ugyancsak óromániai Caracal leánylíceumában tanít. 1934-től sikerül szülővárosa leánygimnáziumában katedrát kapnia; 1941-től nyugdíjazásáig (1959) különböző kolozsvári iskolákban nyelvtanárnő.

A Brassói Lapokban közölt első versei után a csíksomlyói búcsú eredetmondáját feldolgozó történeti drámával jelentkezett (Zeng az erdő. Csíkszereda 1935), melyet saját költségén adott ki. Elnyerte vele az Erdélyi Szépmíves Céh és a kolozsvári Magyar Színház közös pályázatának II. díját. Ugyancsak történelmi tárgyú A szépasszony leánya c. drámája, amelyet Benedek Marcell rendezésében sikerrel játszott 1947-ben a kolozsvári Magyar Színház. Később is hű maradt a színpadhoz, így a 60-as években három rövid vígjátékot is közölt (Cservény József társszerzővel) a Művelődésben. Ezek: A Napsugárbrigád (1965/9); Kincs a bozótosban (1966/12); Lázadás a Paradicsomban (1967/12).

Legnagyobb hatásúak nagy tárgy- és korismeretről tanúskodó történelmi regényei: A Xántus-völgyi ütközet (Kv. 1938); A csíki boszorkány (1974); a Homérosz nyomán alkotott Trójai Kasszandra (Kv. 1979); továbbá az Őrült Johanna (Kv. 1981); Claudia (Kv. 1984); Theodora császárnő (Kv. 1994); A vén kapitányné (Csíkszereda 1996).

Említésre méltóak műfordításai is. Mihail Sadoveanu A csodálatos erdő (1952); A felbujtó (1955) és Háborús történetek (Méhes Györggyel, 1955) c. munkái, valamint Eusebiu Camilar Ducipal története c. műve az ő átültetésében jelent meg magyarul.

Több regénye és A székelyek története c. munkája kéziratban maradt.

Jelentés a Szépmíves Céh és a Magyar Színház drámapályázatáról. Erdélyi Helikon 1936/9. – Gyöngyösi Gábor: A hős hiányzott, aztán eltűnt. Utunk 1974/50. – Kormos Gyula: Margó. Utunk 1979/39. – Molnos Lajos: Egy tragikus sorsú asszony története. Utunk 1982/32; uő: "Hiszen velem semmi sem történt"... – sóhajtja Claudia. Utunk 1985/6. – Szőcs István: A helyéből kizökkentett idő regénye. Előre 1984. nov. 7. – Lászlóffy Csaba: Naplemente. Szabadság 1994. febr. 15.

(G. D.)


Nagy Csaba (Alsószinevér, Kárpátalja, 1906. márc. 1.) – gazdasági-műszaki író. A temesvári műegyetemen gépész- és elektromérnöki diplomát szerzett (1939). Pályáját a bukaresti Tehnomediánál kezdte (1939-45), a Szakszervezeti Élet szerkesztője (1946-50), majd a Román Akadémia Energetikai Intézetének kutatója. Tagja a Studii şi Cercetări de Energetică szerkesztőségi bizottságának. Iparosítás és energiagazdálkodás (1957/5), Energia és szocializmus (1960/4), Energiagazdálkodásunk fejlődése (1962/4) s a Vaskapu-erőműről szóló Kilowattórák milliárdjai (1967/7) c. tanulmányait a Korunkban közölte.

(B. E.)


Nagy Dániel (Battonya, 1886. aug. 11. – 1944. márc. 14. Budapest) – író, szerkesztő. Parasztcsaládból származott. Apja kétszer is szerencsét próbált Amerikában, édesanyja korán meghalt, ezért nagyanyja vette gondjaiba. Öt gimnáziumi osztályt végez, majd autodidaktaként képezi magát. Szépen hegedül és énekel, fiatalon vándorszínészekhez csatlakozik. A 20. század elején Rudi Rudolf művésznéven az Aradi Nemzeti Színházban karénekes és segédszínész. Sorsa jobbra fordulását házasságának köszönheti. 1912-ben miniszteri engedéllyel feleségül veszi egy jómódú újaradi kereskedő tizenöt éves leányát, Dengl Bertát. Az I. világháború kitörésekor a katonai szolgálat alól felmentik, miután néhány lábujját összeroncsolta és szimulánsként elmegyógyintézetbe záratta magát. Írói tűzkeresztségének éve 1915. Megpályázza az Érdekes Újság "háborús novella"-pályázatát, s elbeszélésével elnyeri az első díjat. Sokat köszönhet a zsűri elnöke, Osvát Ernő "tehetség-felfedező lázának". Most már saját nevén közli a Nyugat 1918-as évfolyamában folytatásokban Börtönök bús lakója c. regényét, s ugyanitt megjelenik Pistike c. dramolettje, majd Sárika c. novellája is. Regénye könyv alakban is megjelent (1919).

A háború után Aradon nyomdára tesz szert, Főbusz, majd Fórum néven kiadóvállalatot alapít; újságot is szerkeszt 1924-27 között, a Magyar Újságot, 1928-29-ben a Reggeli Újságot. Írókat, műfordítókat bocsát szárnyra, megjelenteti könyveiket és saját munkáit. Írásaival jelentkezik a kolozsvári Napkeletben s a korszak minden jelentős magyar lapjában. Hősei az élet áldozatai, a társadalom perifériájára szorultak, nyomorgó kisemberek, a város veszedelmeinek csapdáiba eső falusiak, a felnőttek gonoszsága miatt tragikus sorsú kisgyerekek, árvák, megesett lányok, prostituáltak, a háború borzalmaitól testi és lelki sebekből vérző szenvedők. A gonosz megtestesítői a hatalmasok, gazdagok, katonatisztek, romlott nők. Naiv társadalomszemlélete és filozófiája olykor mosolyra késztet. A kor megkésett avantgárd-sugárzása őt is megérinti, írói szemléletén mély nyomot hagy a modern európai irodalom háború- és romantikaellenessége, ugyanakkor a népies elbeszélés rég elfelejtett hagyománya és modora is. Írói fejlődésének csúcsára akkor ér, amikor a bécsi emigrációból érkező Franyó Zoltán Genius című lapjának felelős szerkesztője lesz. A Kölcsey Egyesület támogatásával megjelenő szemlében közölt könyvismertetőit mérséklet és józan ítélet jellemzi. Hat szám megjelenése után viszont az anyagi nehézségek és a széthúzás miatt kilép ebből a kötelékből, de ezeknek az időknek a terméke 1926-ban az ESZC kiadásában megjelent főműve, a Cirkusz is, ez a kritikusai szerint "szabálytalan és egyenlőtlen remekmű". Modernségével egyedülálló a kor háborúellenes alkotásai sorában. Allegóriái könnyen megfejthetők: az áldozattá váló publikum vérében fürdő "Rémike" például a tömeggyilkos hatalomvágy. A cselekmény "haláltáncában" földi szerepet kap az Isten, aki a pusztulás ellen egyezségre lép a Halállal. A vér égig csap, az emberi testek roncsait sodorva magával. A szerző csak egyetlen értéket ismer, az Életet.

~ pályája nem emelkedett tovább. Könyv- és lapkiadó vállalkozásai a tőkeerős, szervezett részvénytársaságokkal nem voltak képesek felvenni a versenyt. Az író magánélete is zátonyra futott: felesége elvált tőle. 1929 végén Magyarországra megy: Budapesten ideiglenes állásokat vállal, cikkdíjakból próbál megélni. Egy-egy írását a Tolnai Világlapja, Színházi Élet, Délibáb közli, olykor felolvas a rádióban. Nyomorog, mert szerkesztőségben nem talál helyet, nincs állandó munkahelye, sokszor sorbaáll levesért az ingyenkonyhán... 1934-ben bemutatják Ady c. darabját, az előadás azonban nem jó, leveszik a műsorról. Átírja, és újra szeretné bemutatni Pesten, anyagi támogatás híján azonban a terv megbukik. A kényszerűség ráviszi, hogy angol csengésű álnevek alatt kalandregényeket írjon. Több mint 40 ponyvája jelenik meg.

A 40-es években újra felragyog szerencsecsillaga. Régebbi elbeszéléseit (Száz novella címmel) és néhány új kisregényét is megjelentetik, de a sok nélkülözés, éhezés, mértéktelen dohányzás aláássa egészségét. A budapesti Herczeg-klinikán szívinfarktus végez vele.

Kötetei: Börtönök bús lakója (regény, Bp. 1919); Novellák (Arad 1922); Piros frakk (regény, Arad 1922); Hogyan kopaszodott meg Grün Bernát (elbeszélés, Arad é.n.); Egy úriasszony kalandjai (kisregény, Arad é.n.); Árvák (elbeszélések, Arad 1924); Egy szegény kisfiú élettörténete (elbeszélések, Mv. 1925); Cirkusz (regény, Kv. 1926, második kiadás, válogatott novelláival együtt, Csehi Gyula bevezető tanulmányával, 1967); Májusi szerenád (kisregény, Arad 1928); Édes kisfiam (elbeszélések, Bp. 1940); Száz novella (Bp. 1943); Egy szív megszakad (regény, Bp. 1944). Számos regénye és színdarabja kéziratban maradt.

Kovács László: Három regény [N. D.: Piros frakk]. Pásztortűz 1922/29. – Borbély István: Erdélyi magyar novellaírók és novellák [N. D.-ről is]. ErdISz 1924/3-4. – Kiss Ernő: Az Erdélyi Könyvbarátok Társaságának könyvei [N. D.: Egy szegény kisfiú élettörténete]. Pásztortűz 1925/14. – Rass Károly: Cirkusz. N. D. regénye. Pásztortűz 1926/16. – Kuncz Aladár: N. D.: Cirkusz. Ellenzék 1926. aug. 22. – Szentimrei Jenő: Két aradi regény. Korunk 1926. aug.-szept. – Hevesi András: Ady-darab Debrecenben. Nyugat 1934. I. 514. – Jancsó Elemér: Cirkusz. Utunk 1968/20. – Kormos Gyula: N. D.: Cirkusz. Utunk 1968/12. – Kovács János: Szabálytalan remeklés. Igaz Szó 1968/10. – Seidner Imre: Feljegyzések N. D.-ről. Korunk 1970/10. – Csehi Gyula: A Cirkuszról és szerzőjéről. Közli A baloldali forrásvidék. Kv. 1973. 63-88. – Mózer István: A szenvedések és megpróbáltatások szörnyű kereszttüzében. Művelődés 1978/6. Könyvtár; uő: Adalékok N. D. életrajzához. Önarckép, Arad 1982. 111-120; uő: Az "úgynevezett legmagasabb szellemi pályán..." Utunk 1986/36.

(Mó. I.)


Nagy Dénes, Kislégi – *Kislégi Nagy Dénes


Nagy E. József (Érmihályfalva, 1951. máj. 30.) – vegyészmérnök, egyetemi docens, szakíró, műfordító. Iskoláit szülővárosában végezte, 1969-ben érettségizett. A bukaresti Politechnikai Főiskola Ipari Kémia Karán vegyészmérnöki diplomát szerzett (1974). Pályafutását a bukaresti PAMID gumifeldolgozó vállalatnál kezdte (1974-78), majd a zilahi gumiabroncsgyárban dolgozott (1978-79). Egyetemi oktató 1980-tól a bukaresti Politechnikai Főiskola Ipari Kémia Karán, ahol jelenleg egyetemi docens. Doktori címet 1998-ban szerzett. Szakterülete a vegyi reaktorok modellezése, elsősorban a polimerizációs reaktorok modellezése és számítógépes szimulálása. Szakdolgozatai hazai és külföldi folyóiratokban, gyűjteményes kötetekben jelennek meg. Tudományos közleményekkel szerepel országos és nemzetközi szimpóziumokon és rendezvényeken. Egyetemi tankönyvek társszerzője. (Reactoare chimice. Studii de caz. 1991; Reacteurs chimiques, théorie et applications. 2001. Utóbbi társszerzője Grigore Bozga.)

1970-ben kezdte tanulni az eszperantót, amelyet kiválóan elsajátított. Első írása a Paco című berlini eszperantó lapban jelent meg (1981). Magyar és román irodalomból fordít eszperantóra és eszperantó irodalomból mindkét nyelvre. Útleírásokkal, műfordításokkal sorozatokban szerepel a Romániai Magyar Szóban (Szentistváni levelek, 1997. jan. 28.-aug. 7.); Svájci kalandozások, 1998. jan. 20.-márc. 13.); Szivárvány, fordítások az eszperantó irodalomból, 1995. nov. 11.-1996. jún. 22.). Versfordításai jelentek meg a nagyváradi Kelet-Nyugat hetilapban, a Kriterion Könyvkiadó bibliofil Eminescu-kötetében (1991). Társszerzője a Rumana Antologio című irodalmi gyűjteménynek, amely a Balkana Antologio című kötetben jelent meg Zágrábban (1990).

Önálló kötetei: Mihai Eminescu: Luceafărul – La Vesperstel, Eldonejo Bero, Berkeley, Kalifornia, USA 2000; Jozefo E. Nagy: Mia Antologio – Az én antológiám – Antologia mea (fordítások az eszperantó költészetéből. Eldonejo Bero, Berkeley, Kalifornia, USA 2001). Írói neve: Nagy E. József, Iosif E. Nagy, Jozefo E. Nagy.

Constantin Cubleşan: Luceafărul în esperanto, Luceafărul, Bucureşti, 13/505/2001.

(B. I.)


Nagy Elek (Nagybacon, 1883. dec. 20. – 1935. márc. 19. Szászrégen) – író. Református lelkész, utolsó állomáshelye Szászrégen (1921-35). Történelmi tárgyú novellákat írt. Erdély fénylő árnyékai (Mv. 1928) c. kötetéhez Benedek Elek írt előszót, méltatva, hogy a szerző "Erdély múltjából tereget elénk nevezetes eseményeket, történelmi hűséggel és írói készséggel". A kötetben szerepelnek többek között a szerző Báthory Zsigmond házassága, Teleki Mihály csizmája, A szoknyás fejedelem c. novellái. Egy második novelláskötet Erdély mosolya, könnye... (Torda 1930) címmel a Rákóczi-szabadságharc idejébe vezeti az olvasót, megrajzolva "az enyedi kuruc diákok" történelmi képét.

(A. S.)


Nagy Elek (Székelykeresztúr, 1887. jún. 7. – 1957. dec. 20. Nagybacon) – ref. lelkész. Középiskoláit a székelyudvarhelyi Ref. Kollégiumban végezte (1905), majd a kolozsvári Ref. Teológián szerzett lelkészi képesítést (1910). Segédlelkész Szilágysomlyón, Zsibón; parókus lelkész Kissolymoson, Kányádban, Nagybaconban. 1916-19 között Kányádban a Fogyasztási és Hitelszövetkezet elnöke.

Megírta a nagybaconi Hitelszövetkezet történetét, amely folytatásokban az Erdővidéki Hírlapban jelent meg. Ugyanitt cikkei, esperesi jelentései is napvilágot láttak.

(S. Zs.)


Nagy Elek – *Méhes György író családneve


Nagy Emma, Solt Jenőné (Túrkeve, 1895. márc. 13. – 1957. márc. 8. Budapest) – költő. Tanári diplomáját a budapesti Erzsébet Női Főiskolán szerezte. Marosvásárhelyen a református leányközépiskola tanára. Fiatalon lépett irodalmi pályára. A KZST tagjául választotta (1920), a Zord Idő hasábjain jelentek meg költeményei. Osvát Kálmán értékelése szerint, "a kevés tiszta hangok egyike a háború utáni első évek erdélyi irodalmában". Irodalmi estéken maga is előadott verseiből. A verseim c. kötete Marosvásárhelyt jelent meg (1920). Magyarországra távoztával következő versesköteteit (Megkötözve; Az árva nő balladája; Asszonynak lenni) már Túrkevén és Gödöllőn adták ki (1924, 1936).

Szentimrei Jenő: N. E.: A verseim. Napkelet (Kv.) 1920/4. – Walter Gyula: N. E.: A verseim. Pásztortűz 1921/8. – Reményik Sándor: N. E. elmegy. Pásztortűz 1923/6. – B. A.: N. E.: Megkötözve. Pásztortűz 1925/6. – Farkas Gyula: Erdélyi költők. Berlin 1924. 122. – Osvát Kálmán: Erdélyi Lexikon. Nv.1928. 201. – Tessitori Nóra: N. E. Találkozásom az Erdélyből elköltözött poétával. Pásztortűz 1928/15. – Molter Károly: N. E. új versei. Erdélyi Helikon 1938/6.

(B. E.)


Nagy Endre (Marosvásárhely, 1879. máj. 10. – 1961. márc. 2. Marosvásárhely) – filozófiai író, iskolatörténész. Középiskoláit szülővárosa Református Kollégiumában végezte (1897); tanári oklevelet a Ferenc József Tudományegyetem bölcsészkarán szerzett (1901). Tanulmányai végeztével egykori iskolájának filozófiatanára, majd igazgatója is (1919-39).

Tárcái jelentek meg a Székelység és az Ellenzék hasábjain, alkalmi beszédeit a Református Szemle, Vasárnapi Újság, Székely Napló közölte. Könyvet írt kollégiumi tanárelődjéről Mentovich Ferenc élete és működése (Mv. 1904) c. alatt, a maga idealista szellemében is értékelve a materialista bölcsész jelentőségét. Forrásértékű A marosvásárhelyi ev. ref. kollégium története az 1848-49. évi szabadságharc alatt (Kv. 1905) c. munkája. A KZST tagja (1910-től), a társaság félszázados jubileumára kiadott Ünnepi könyvben (Mv. 1930) újabb Mentovich-tanulmánnyal szerepel. Tizenkét éven át a KZST alelnöke (1934-46).

(B. E.)


Nagy Endre (Kutyfalva, 1883. nov. 25. – 1969. ápr. 18. Székelyudvarhely) – gazdasági szakíró. ~ Géza testvére. Középiskoláit a marosvásárhelyi Református Kollégiumban végezte (1902), ezt követően a kolozsvári Gazdasági Akadémián szerzett okleveles gazdaképesítést (1905). Közben (1904-05) a kolozsvári egyetemen jogot is hallgat, de tanulmányait itt csak 1909-13 között folytathatja, s a háború és hadifogság után, már az I. Ferdinánd Egyetemen szerzi meg az államtudományi doktorátust (1923).

1905-1909 között a lévai Schöller-uradalomban segédtiszt; 1909 őszén a kolozsvári Magvizsgáló Állomáson dolgozik, majd 1910-től – a háború, frontszolgálat és hatévi hadifogság miatti megszakítással – a Szolnok-Doboka megyei Gazdasági Egylet segédtitkára, majd titkára; a hatalomváltozást követően az egylet újraszervezője. Közben uradalmi tanácsadója a mezőzáhi és bethleni mágnásbirtokoknak; alkalmi jégkárbecslő egy biztosítási részvénytársaságnál.

Miután az 1929-es román szakoktatási törvény lehetőséget biztosít rá, 1931-ben elvállalja az unitárius egyház által alapított székelykeresztúri téli gazdasági iskola igazgatói tisztét, majd Majláth Gusztáv püspök kérésére segít a radnóti (1932) és a kézdivásárhelyi (1933) római katolikus gazdasági iskolák létrehozásában. 1935-ben megszervezi a Bethlen Kollégium mellett indított csombordi téli gazdasági és szőlészeti iskolát, s annak még az államosításon (1948) és nyugdíjazásán (1952) is túl, 1954-ig igazgatója, tanára.

A II. világháború évei újabb megpróbáltatásokat jelentenek számára: mint a dél-erdélyi magyarság jeles értelmiségi személyiségét, többször letartóztatják, 1944. augusztus 23-a után internálják. Hazatérve mégis sikerül újraszerveznie a háborúban megviselt csombordi szakiskolát, eltüntetnie a sebeket. 1946-48 között igazgatói és tanári munkáján kívül az erdélyi magyar gazdasági iskolák minisztérium által kinevezett felügyelőjeként is dolgozik. Nyugdíjasként, 1954-ben költözik át Székelyudvarhelyre, ahol néhány évig még tanít az ottani mezőgazdasági szaklíceumban.

Gazdasági szakcikkeivel a húszas évek elején jelentkezik a kolozsvári Ellenzékben és az Erdélyi Gazdában, amelynek 1921-től állandó munkatársa. 1921 után szerkesztője a Szolnok-Doboka Vármegyei Gazdasági Egylet hivatalos közlönyének, a Désen megjelenő Egyleti Értesítőnek, 1930-33 között a Dicsőszentmártonban kiadott Mezőgazdasági Szemlének (amelynek azután is munkatársa marad). 1941-44 között felelős szerkesztőként jegyzi a Nagyenyeden is megindított Erdélyi Gazdát, a dél-erdélyi magyarság egyik legfontosabb – nem csupán gazdasági, hanem művelődési – folyóiratát.

Az Erdélyi Gazda számára írja, s a lapban folytatásokban jelenteti meg A gazdakörök szervezéséről és vezetéséről c. munkáját (Kv. 1926; II, bővített kiadása 1929) és A cukorrépa termelése c. könyvét (Kv. 1926). Gazdasági iskolai tapasztalatai összegződnek Szász Ferenccel írt átfogó munkájában, a Gazdatudományban (Kv. 1936; II. kiadás 1937), amely tankönyv és gyakorlati kézikönyv is egyszerre, amint alcíme jelzi: "Kézikönyv gazdasági iskolák és haladó gazdák számára".

Veress István: Nagy Endre életútja. Természet Világa (Bp.), 1995. 1. 40-41.

(V. I.)


Nagy Endre (Kolozsvár, 1938) – *színházművészet


Nagy Enikő (Harasztos, 1935. máj. 1.) – iparművész, festő. Egri László felesége. A kommunista rendszer elleni diákszervezkedésben (IKESZ) való részvétele miatt 1953-54 között bebörtönözték, emiatt tanulmányait csak kényszerű megszakítással, 1971-ben fejezhette be a kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskolán. Már a főiskolai évek során kitűnt kiváló formaalkotásával és színérzékével. Kezdetben a festészet és grafika határvidékén készített kisméretű temperaképeket, gyakran biblikus témák és irodalmi alkotások átlényegített értelmezésével. A felfokozott színek iránti vonzódása érvényesül későbbi, egyre nagyobb elmélyültséggel készített zománcművészeti munkáin.

1994-ben elnyeri a Kecskeméti Nemzetközi Zománcművészeti Alkotóműhely díját. Kolozsváron él.

Egyéni kiállításai: Kolozsvár (Képzőművészeti Galéria 1972, 1973; Korunk Galéria 1981; Művészeti Múzeum 2001); Stockholm (Magyar Ház 1993).

Kiss Jenő: Üveg és zománc. Utunk 1973/17. – Szőcs István: Az üveghegyen túl... Utunk 1982/13. – Kántor Lajos: N. E. évszakai. Korunk 1982/5. – Németh Júlia: Mélyrétegek üzenete. Szabadság 2001. okt. 23.

(M. J.)


Nagy Erzsébet, D. Nagy, Elisabeta Dobriţoiu (Ozsdola, 1923. okt. 21. – 1982. júl. 17. Kolozsvár) – költő, műfordító. Tanulmányait Sepsiszentgyörgyön kezdte, a nagyszebeni Róm. Kat. Tanítóképzőben szerzett diplomát (1940). Miklósváron, Gyergyóbékáson, Sepsibükszádon tanított, majd Sepsiszentgyörgyön volt tisztviselő. 1955-ben Kolozsvárra költözött, 1961-ben férjhez ment Gheorghe Dobriţoiu építészmérnökhöz.

Verseit román és magyar nyelven írta. "Érzékeny ember, a való világ fény-árny játszadozásainak szerelmese. Asszony-líránk egyik szerény, de méltó képviselője. Két nyelven megjelent verseit forró életszeretet, az asszonyi titkok mindentudó mélysége emelik igazi értékké" – írja költészetéről Magyari Lajos. Marton Lili egy novelláját Ballada a hegyekben címmel színpadra dolgozta át (1975), ezt sikerrel mutatták be Désen. Románra fordította Szabó Lőrinc Huszonhatodik év c. szonettkoszorúját Anul nou címmel (1981), négy román versét Margareta Zenopol zenésítette meg, ezekért kapta a târgoviştei Aranykrizantém zenei fesztivál III. díját. Kéziratban maradt hagyatékát a család őrzi.

Kötetei: Simfonie (románul írt versei, 1970); Titkok októbere (magyar verskötete, 1980); Sfatul din Poiana (románul írt versei, 1985).

Marton Lili: Titkok októbere. Igazság 1980/78; uő: Sikeres vállalkozás. Dolgozó Nő 1982/4. – Holló Ernő: D. N. E. versei. Megyei Tükör 1980. okt. 4. – Csire Gabriella: Un anotimp liric. Scânteia 1981. jún. 21. – Dan Grigorescu: Doi poeţi: Szabó Lőrinc şi Elisabeta Dobriţoiu. Contemporanul 1982/4. – V. M. [Magyari Lajos]: Búcsú Nagy Erzsébettől. Megyei Tükör 1982. júl. 21.

(B. Z.)


Nagy Erzsébet szül. Kozma (Gelence, 1938. aug. 7. – 1993. aug. 4. Magyardellő) – tankönyvíró. A kézdivásárhelyi Tanítóképző elvégzése (1955) után pedagógusi pályáját Petőfalván kezdte (1955-56), a sepsiszentgyörgyi 1. számú óvodában (1956-58), a középajtai Általános Iskolában (1958-60), majd újra Sepsiszentgyörgyön a 3-as (1960-69), illetve Marosvásárhelyen az 5-ös napköziben és a 19-es óvodában folytatta nyugalomba vonulásáig (1982). A Tanügyi Újság, Vörös Zászló, 1990 után a Közoktatás munkatársa. Társszerzőként szerkesztett óvónői kézikönyve az 1979-ben érvénybe léptetett óvodai tanterv szellemében vállalkozott a legeredményesebb módszerek népszerűsítésére saját tapasztalatai alapján.

Munkája: Óvónők kézikönyve (Péter Annával, Udvarhelyi Mihály előszavával, Porzsolt Borbála illusztrációival, 1981).

Csire Gabriella: Óvónők kézikönyve. Előre 1981. szept. 29.

(B. E.)


Nagy Ferenc (Szatmárnémeti, 1915. máj. 30. – 1976. júl. 1. Kolozsvár) – természettudományi szakíró. Középiskoláit Kolozsvárt az Unitárius Kollégiumban végezte (1932), természetrajztanári diplomát az I. Ferdinánd Egyetemen szerzett (1936); 1964-ben nyerte el a biológiai tudományok doktora címet a Babeş-Bolyai Egyetemen.

Gimnáziumi tanár Nagyenyeden (1936-40), Máramarosszigeten (1940- 45); 1959-ig a Bolyai Tudományegyetemen, 1960-75 között, nyugalomba vonulásáig a Babeş-Bolyai Egyetemen a sejttan és növényszerkezettan tanára.

Önálló könyve a Növénymorfológia c. egyetemi tankönyv (Kv. 1959); szerzője, illetve társszerzője több, idegen nyelven megjelent tudományos munkának (Studia Universitatum Babeş et Bolyai, ser. Biologica; Studii şi Cercetări de Biologie, Academia Română, ser. Biologie; Contribuţii Botanice, Cluj). Az Állami Tanügyi és Pedagógiai Könyvkiadó külső munkatársaként 1950-64 között több középiskolai és egyetemi tankönyv szakmai ellenőrzését végezte el. Monografikusan dolgozta fel egyes erdélyi szilvafajok és -fajták (Prunoidae) fájának szerkezetét (xilotómiáját); ez a munkája kéziratban maradt.

Kiváló pedagógus volt, vonzó elő-adó, nagyszerű fényképész, szakavatott mikroszkopizáló és mikrofotós.

(N. T. F.)


Nagy Ferenc (Székelyudvarhely, 1935. márc. 13.) – fizikai szakíró, szerkesztő. Középiskoláit a kolozsvári Brassai Sámuel Líceumban végezte (1952), majd a Bolyai Tudományegyetemen szerzett matematika-fizika szakos tanári oklevelet (1956). Végzése óta, nyugdíjazásáig (1997) a székelykeresztúri líceum (ma Orbán Balázs Gimnázium) fizika- ill. informatikatanára.

Első szaktanulmányát (A kristályok mechanikai és optikai anizotropiáját jellemző együtthatók közti kapcsolat egyes kérdései címmel) a Bolyai Tudományegyetem Tudományos Diákköreinek 1955-56-os Évkönyve (Kv. 1957) közölte. A Tanügyi Újságban (1958-tól), a Matematikai és Fizikai Lapokban (1958-ban), majd a Közoktatásban (1993-tól) jelentek meg írásai szakterületéről, a fizikatanítás gyakorlati kérdéseiről, egy korszerű, természettudományos ismeretekre alapozott világszemlélet kialakításáról.

Szerkesztette a székelykeresztúri Orbán Balázs Gimnázium évkönyveit (1992-94).

(D. Gy.)


Nagy Géza, idősebb (Kutyfalva, 1887. máj. 21. – 1971. ápr. 5. Kolozsvár) – egyházi író, történész, szerkesztő. Ifj. ~ Géza, ~ István és Abodi ~ Béla apja, ~ Endre testvére. Középiskolai tanulmányait a marosvásárhelyi Ref. Kollégiumban végezte (1904); a kolozsvári Református Teológián szerzett diplomát (1906), közben filozófiát is hallgatott az egyetemen. Tanulmányait Berlinben és Bázelban folytatta (1908-10). Mint segédlelkész szülőfalujában kezdte pályáját, majd 1912-től lelkész Székelyszenterzsébeten. Az I. világháború folyamán 1916-ban menekültként Debrecenbe kerül, ahol sebesültápoló, Bécsben és Alsó-Ausztriában tábori lelkész. Visszatérve szolgálati helyére, innen Magyarbikalra kerül lelkésznek (1925-28). A kolozsvári Református Teológián az egyháztörténet tanára (1929-48) kényszernyugdíjazásáig.

Első írását Pesszimizmus és kereszténység c. alatt a budapesti Protestáns Szemle közölte (1906). Egyházi és irodalmi folyóiratokban megjelent írásai az egyház és állam viszonyáról (1909), a sebesültek lelkivilágáról (1917), a falu kultúrájáról (1923), Árva Bethlen Kata kálvinista kegyességéről (1926), a történelem keresztény szemléletéről (1931) szólnak. A kolozsvári Kálvinista Világ szerkesztője (1929-31), tanulmányai, kritikái, ismertetései a Pásztortűz, Erdélyi Múzeum, Erdélyi Helikon, Református Szemle, Az Út, Kiáltó Szó, Református Család, Harangszó hasábjain, debreceni és budapesti folyóiratokban jelentek meg.

Különlenyomatai: Barth theológiájának előzményei, kritikája és jelentősége (Debrecen 1930); A kapitalizmus keletkezése és a kálvinizmus (Debrecen 1932); Die theologische Fakul- von Klausenburg (Basel 1935); Geleji Katona István személyisége levelei alapján (ETF. Kv. 1940); Társadalmi ellentétek a régi református egyházban (ETF. Kv. 1942); A Bethlen Kollégium tudományos gyűjteményeinek története (Kelemen Lajos Emlékkönyv, Kv. 1947); Borosnyai Lukáts János élete, naplója és levelei (Kv. 1973).

Önálló kötetei: A kereszténység jövője (Székelyudvarhely 1922); Kálvinista jellemképek (Kv. 1930); Egyháztörténeti adattár (Kv. 1933); Akik kősziklára építettek (Kv. 1937); Az Ige hódító útja (Kv. 1939); Fejezetek a magyar református egyház 17. századi történetéből (Bp. 1985); A kolozsvári Református Theologiai Fakultás története (Kv. 1995). Több munkája Svájcban fordításban is megjelent, így az Ein Pionier der Kirchenunion im ungarischen Protestantizmus (Basel 1935).

Járosi Andor: Dr. N. G.: Kálvinista jellemképek. Pásztortűz 1931/2; uő: N. G.: Akik kősziklára építettek. Pásztortűz 1937/23-24. – Horváth István: Dr. N. G. 80 éves. Bibliográfiával, Református Szemle 1967/3.

(B. E.)


Nagy Géza, ifjabb (Székelyszenterzsébet, 1914. szept. 1. – 1981. jan. 24. Marosvásárhely) – tanulmányíró, műfordító, tankönyvíró. Idősb ~ Géza fia, ~ István és Abodi ~ Béla bátyja. Középiskoláit a székelyudvarhelyi és kolozsvári Református Kollégiumban végezte, tanári oklevelet magyar-német-román szakból a kolozsvári I. Ferdinánd Egyetemen szerzett (1936), a kolozsvári magyar egyetemen doktorált magyar nyelv- és irodalomból s Délkelet-Európa történetéből. Svájci és magyarországi tanulmányutakon készült fel a pedagógiai pályára. Tanári tevékenységét a zilahi Wesselényi Kollégiumban kezdte (1936-37), a kolozsvári Református Kollégiumban folytatta (1937-48). Oktatói tevékenysége mellett tudományszervező munkát végzett az EME titkári tisztjében (1942-47).

Tevékeny szerepet vállalt Venczel József mellett a Bolyai Tudományegyetem szervezésében (1945). Tanár a kolozsvári 2. számú magyar líceumban (1948-52) és a Magyar Pedagógiai Iskolában (1952-53). Koholt vádakkal letartóztatták és ítélet nélkül a Duna-csatorna építéséhez deportálták (1953-54), majd egy évig politikai fogoly; ítéletét 1970-ben megsemmisítették. Közben két évig gyári munkás, 1956-tól a kolozsvári ref. püspökség műemlék-, levéltár- és sajtóügyi előadója. 1971-től előadó tanár a Babeş-Bolyai Egyetemen nyugalomba vonulásáig (1979).

Első írása – falukutató erdélyi úti riport – az Ellenzékben jelent meg (1934). Dsida Jenő örökébe lépve, a Keleti Újság "Anyanyelvünk" c. rovatát szerkesztette (1938-39). Az Ifjú Erdély szerkesztőbizottsági tagja és munkatársa (1938-44). Cikkeit ebben a szakaszban a Pásztortűz, Hitel, Erdélyi Múzeum közli. Szociális tevékenységet fejt ki a régi hagyományok felújításával szervezett Tízes Szervezet családvédelmében, ezt szolgálja Új élet az ősi falak között (Kv. 1944) c. füzete. A bécsi döntést követő időben tanúsított erkölcsi magatartását életrajzírója, Benkő Samu így jellemzi: "Az úri Magyarország erdélyi berendezkedése kiábrándítóan hatott Nagy Gézára, s különösen megnőtt elkeseredése a német megszállás után. Értetlenül állt szemben a társadalom halálos dermedtségével, és egyéni akciókkal próbált egyrészt az üldözötteken segíteni, másrészt kapcsolatba lépni azokkal, akik a háborúból való kilépést szorgalmazták, így lett egyik kezdeményezője és aláírója annak az 1944. szeptember 9-i keltezésű emlékiratnak, melyben erdélyi közéleti férfiak azt kérik Horthy Miklós kormányzótól, hogy azonnal kezdjék meg a fegyverszüneti tárgyalásokat." Mindezek ellenére a szélsőséges román nacionalisták három évtizeden át hamis vádaskodásokkal üldözték, bár műfordítóként (sokszor álnéven) a román kultúra magyar nyelvű közvetítésében is jeles szerepet töltött be.

A népi demokrácia időszakában kettős politikai szerepet vállalt, úgy is mint a munkássággal szolidáris közíró a Szociáldemokrata Párt szervezésében és sajtójában, valamint tanügyi referensként (1946) a Magyar Népi Szövetség nemzetiségvédő munkájában s a magyar tankönyvszerkesztő bizottság vezetőjeként Gaál Gábor mellett (1947-49). Az MNSZ Százas Intézőbizottságának tagjaként a vezetés egyetemes nemzeti jellegű kiszélesítését sürgette. Írásai jelennek meg az Utunk, Igaz Szó, Művelődés, Tanügyi Újság, Igazság hasábjain. Kiemelkedő búcsúja Benedek Marcelltől az Igazságban (1969) és Kakassy Endre A kard c. történelmi színjátékának méltatása a Művelődésben (1972).

Mint műfordító a román, francia és német irodalomból ültetett át magyarra szemelvényeket folyóiratoknak és antológiáknak. Önálló kötetekben megjelent műfordításai: Titus Popovici Az idegen (1957), I. L. Caragiale Szemelvények, cikkek, tanulmányok (1960), Ion Slavici Mesék (1961), Eminescu Könnycsepp királyfi (1963), Sadoveanu Nicoară Potcoavă (1966), I. Pop-Reteganul Virágok apja (1969), Nicolae Iorga Válogatott írások c. gyűjteménye (1971). Németből lefordította Dürrenmatt A bíró és a hóhér c regényét (1969).

Utószavával jelent meg Mikszáth A gavallérok c. kötete (1949); válogatta és bevezető tanulmánnyal látta el Kovács Dezső A kísértő c. alatt megjelent elbeszéléseit és anekdotáit (1970); A Kriterion *fehér könyvek sorozatában Békességet magamnak, másoknak c. alatt sajtó alá rendezte Pápai Páriz Ferenc naplóját, levelezését és írásait (1977).

Előszavával és jegyzeteivel jelent meg a Téka-sorozatban Abbé de Saint-Pierre Az örökbéke-tervezet rövid foglalata c. műve (1979).

Társszerzője a magyar líceumi I-IV. osztályok számára készült román tankönyvnek, a Carte de limba română (1946) négy kötetének, összeállította a Magyar nyelv és stílus c. jegyzetkötetet (1947), s Létay Lajossal együtt magyar olvasókönyvet szerkesztett az elemi iskolák VI. osztálya számára (1949). Egyetemi jegyzete: A magyar nyelv iskolai tanulmányozásának módszertana (P. Dombi Erzsébettel, Kv. 1979). Írói álnevei: Nagy Bálint, Tar Bálint, Tar Pál.

Oláh Tibor: Román írók – magyarul. Utunk 1964/31; uő: N. G.-tól búcsúzunk. Igaz Szó 1981/3. – Bálint Tibor: Zokogó majom. Regény. 1969. 313. – Kozma Dezső: Egy elfeledett kolozsvári író [Kovács Dezső]. Utunk 1970/46. – Beke György: Magunk keresése. Riportok, esszék. 1972. 78. – Balogh Edgár: Férfimunka. Emlékirat. Bp. 1986. 145, 171. – Benkő Samu: N. G. a literátor és művelődésünk mindenese. ETF 209. Kv. 1991.

Nekrológok: Benkő Samu. A Hét 1981/6. – Dávid Gyula. Utunk 1981/5. – Jakó Zsigmond. Korunk 1981/2. – Oláh Tibor. Igaz Szó 1981/3. – Balogh Edgár. Művelődés 1981/3.

(B. E.)


Nagy Géza, Szotyori (Budapest, 1916. máj. 17. – 1978. máj. 20. Kolozsvár) – műfordító, helytörténész. Apátlan-anyátlan hadiárvaként nagybátyja házában nevelkedett. Középiskolai tanulmányait a kolozsvári Református Kollégiumban végezte, 1938 és 1942 között az egyetem jogi karának hallgatója, azonban frontszolgálat miatt kénytelen tanulmányait megszakítani. Kétévnyi hadifogság után 1946 szeptemberében tér vissza Észak-Szibériából, s mint a Református Kollégium segédtanára kezdi újra civil életét. Rövidesen a SOVROM szállítási vállalat kolozsvári kirendeltségénél helyezkedik el; a vállalat megszűnése után a 60-as évektől kezdve kizárólag műfordítói munkájának jövedelméből él. Sportjátékvezetőként az ifjúsági labdarúgók nevelésével foglalkozik.

Irodalmi tevékenységét már a kollégiumi önképzőkörben kezdi (1932), az Új Cimborában, majd az Ifjú Erdélyben, az Ellenzékben, a Jóestétben jelennek meg írásai (1935-41). Neki köszönhetően kapott jelképes emlékhelyet az ismeretlen helyen nyugvó Apáczai Csere János és felesége, Aletta van der Maet, akiknek nevét felvésette a családjával rokon Néb Mária színművésznő sírkövére.

1954-ben műfordítói vizsgát tesz Bukarestben; mint műfordító a Korunk, Igazság hasábjain jelentkezik.

Önálló kötetben megjelent fordításai: Eusebiu Camilar Havasok népe (1957), Vasile Alecsandri Világszép Ilonka és Árva Jancsi (1960) és Színművek (1961) – mindkettő közösen Köllő Károllyal és Veress Zoltánnal – Mircea SântimbreanuÍes palacsinta (1965), Dumitru Almaş A kis furulyás és a citrom (1966), Lenin a romániai értelmiség tudatában (1970, többekkel együtt), Az arany hármas. Válogatás a mai román ifjúsági prózából (1972), A csillagok születése. A mai román költészet antológiája (1972, a verseket bevezető és magyarázó szövegrészeket fordította), Ştefan Pascu A Kolozsvári Egyetem (1972, Házy Istvánnal).

Kéziratban rekedt fordításai: Alejandro Casona Nuestra Natacha (a színmű vers- és dalbetéteit Veress Zoltán fordította), valamint Romain Gray Education européenne és Emile Gaboriau La corde au cou c. munkája. Hirtelen halála miatt befejezetlen maradt Hajrá, fiúk c. ifjúsági sportregénye is.

Álneve: Árva János.

(K. K.)


Nagy G. Károly, Quabir Argaman (Nagyvárad, 1940. jan. 15.) – természettudományi író. Szülővárosának magyar líceumában esti tagozaton érettségizett (1960), a Babeş-Bolyai Egyetem biológiai szakán szerzett diplomát (1967). Az agigeai tengerbiológiai kutatóállomáson dolgozott (1967-80). Közben ösztöndíjasként Szegeden végzett Móczár Miklósnál rovartani tanulmányokat, majd Iaşi-ban megszerezte a természettudományok doktora címet (1975). Házassága révén 1980-ban Izraelbe költözött, ahol felvette felesége nevét. Azóta az izraeli Mezőgazdasági Minisztériumban dolgozik, szakterülete a mezőgazdasági fajok védelme és a gazdasági kártevők elleni küzdelem. Egyetemi előadó. Yuanei lakhelyén a Magyarajkúak Szövetségének alelnöke.

Első szakmai írását a Studia Universitatis Babeş-Bolyai biológiai sorozata közölte (1965). Szaktanulmányai románul itt, az Ocrotirea Naturii, Revista Muzeelor, Dobrogea Nouă, németül a drezdai Reichenbachia, valamint francia, olasz, magyar, csehszlovákiai entomológiai (rovartani) szakközlönyökben, tanulmánygyűjteményekben jelentek meg. Népszerűsítő cikkeivel magyarul a nagyváradi Fáklya, valamint az Utunk, Ifjúmunkás hasábjain jelentkezett; a Korunkban A faj fogalmának meghatározatlanságáról c. értekezésével szerepelt (1968/12). Kutatási területe a bionövénysor egyensúlya, a tengerbiológia, a vírus és a rák kapcsolata, az alkalmazott rovartan. A szaktudományt 187 új rovarmeghatározásával és öt új rovarcsalád rendszerbe foglalásával gazdagította, számítógépes adatrendszert fejlesztett ki a világ rovarairól.

Önálló munkája: A vírus és a rák (1975).

Szignója: engéká.

Xántus János: A tengerfenéktől a csillagokig. 1960.

(T. E.)


Nagy György (Sepsiszentgyörgy, 1895. febr. 20. – 1961. máj. 13. Csíkszereda) – erdészeti szakíró. Középiskoláit szülővárosában a Székely Mikó Kollégiumban végezte (1912), főiskolai tanulmányait a selmecbányai Erdészeti Főiskolán kezdte, de katonai bevonulása és háborús frontszolgálata (1914-18) miatt csak a soproni Bánya- és Erdőmérnöki Főiskolán fejezhette be. Erdőmérnöki pályáját Ratosnyán a Bánffy-uradalomban kezdte (1925-40), főmérnök a Magy. Kir. Erdőfelügyelőségen (1941-44), majd a Székely Mikó Kollégium főgondnoka (1945-47). A Kézdivásárhelyen alakult magyar nyelvű Erdészeti Műszaki Középiskola (1948-55), majd 1955-től a csíkszeredai Erdőkitermelési Mesterképző Műszaki Iskolaközpont igazgatója nyugalomba vonulásáig.

Munkái: Erdei fák és cserjék (1955); az Erdészeti zsebkönyv I. (1958) és II. (1959) kötetének társszerzője.

Kálmán László: Hasznos erdészeti zsebkönyv. Korunk 1959/3.

(Zs. J.)


Nagy György (Lukafalva, 1938. jan. 1. – 1998. dec. 26. Kolozsvár) – filozófiai és társadalomelméleti szakíró. Középiskoláit a marosvásárhelyi Református Kollégium utódiskolájában végezte (1956), a Babeş-Bolyai Egyetem Történelem Karán szerzett tanári oklevelet (1962). A kolozsvári Pedagógiai Főiskola társadalomtudományi tanszékén tanársegéd (1962-69), majd a Babeş-Bolyai Egyetem filozófiai tanszékén adjunktus. 1990-től tagja a Korunk szerkesztő tanácsának, elnöke (1990-96) az EME jog-, közgazdaság- és társadalomtudományi szakosztályának.

Első írását a régi Korunk történelmi és társadalomszemléletéről a Korunk közölte (1966/11). Tudományos érdeklődésének középpontjában a két világháború közti romániai magyar szellemi élet s annak etnikumelméleti feldolgozása áll. Tanulmányt írt a transzilvanizmusról s annak mesteréről, Kós Károlyról, valamint a nemzeti-nemzetiségi problematikáról és művelődési összefüggéseiről.

Egyik eszmetörténeti vázlatában (A kezdeti transzilvanizmusról. Korunk 1973/11) az I. világháborút követő időszak erdélyi magyar közösségi magatartáseszményének és népi elkötelezettségének megfogalmazását dolgozza fel, azt az ideológiát, amelynek segítségével a kisebbségi helyzetbe került magyarság "a szülőfölddel való feltétlen azonosulás erkölcsét, a román-magyar együttélés értékadó lehetőségeinek hitét, a közösen küszködők és az azonos talajon fejlődő kultúrák egymáshoz rokonulásának históriai képzetét, valamint a dolgozó néposztályok melletti demokratikus kiállás radikális-plebejus szenvedélyét igyekezett jövőformáló akarattá szintetizálni". Elemzése szerint ez a népi tájékozódás egyben polgári-plebejusi igazodást is jelentett a régi uralmi képzelgésekkel szemben.

A témára a szerző többször is visszatér ugyancsak a Korunkban, s bár kellő bírálattal illeti a transzilvanizmus végleteit és romantikus elvontságait, a Korunk harmadik folyamában meg is védi ezt a jellegzetesen irodalmivá vált hagyományt olyan félremagyarázásokkal és lebecsülésekkel szemben, mint a minden sajátos érték megtagadása, a földrajzi tényezők szerepének eltúlzása vagy az erdélyiséget egyenesen megkérdőjelező történetietlen megközelítése (1993/1). Írásaiban többször visszatér a Kós-problémára. Egy Kós Károly Sztambulban c. fejtegetésében (Korunk 1991/7) bemutatja az író-építész egykori fellépését az egyoldalú Európa-centrizmussal s a Nyugatról terjedő kultúraellenes "civilizáció" áramlatával szemben. Megismétli a Kós-rehabilitációt háromrészes Helikon-cikke (Kós Károly törökföldi írásairól. 1991/46-48) a Kós-életműben megnyilvánuló "tisztességes művelődéskoncepció" körvonalainak bemutatásával, s ezt folytatja a megtagadott transzilvanista szerző egykori megszólalásának idézésével a Termés 1943-as ankétjának ötvenedik évfordulóján ugyancsak a Helikonban (1993/11-12).

Eszmetörténeti érdeklődésének harmadik köre a két világháború közti Erdély magyar értelmiségének nemzeti-nemzetiségi problematikáját fogja át. Magát a nemzetiség fogalmát tisztázza a Korunkban (1971/5), s a Vásárhelyi Találkozó negyvenedik évfordulóján Alkalmi asszociációk a közéleti szó hiteléről c. alatt (1977/11) mutat rá a különféle nézetek hasznos összeegyeztetésének szükségességére, amikor végül is "a túlfeszített verbális indulatok helyét az egybehangolt munka, a kisebbségi érdekvédelem és a demokráciában való népi helytállás igéi foglalták el". A romániai magyar oktatás elsorvasztásának bekövetkeztével, a diktatúra utolsó éveiben a tárgyilagos eszmetörténész szubjektív magatartásra kényszerülve magyarországi és romániai magyar szamizdat-kiadványokban lép fel az erőszakos elnemzetietlenítés ez újabb eszköze ellen.

1990-től kezdve a nehezen és ellentmondásosan induló demokráciát szolgálja. Az újjászülető Erdélyi Múzeum hasábjain hol a kisebbségi kérdést ismerteti a nemzetközi jogban a II. világháború után (1991/1-4), hol az "államnemzet" és a "nemzetállam" kelet-európai lehetetlenülését kutatja (1995/1-2). Széchenyi az erdélyi magyar szellemi életben a két világháború között c. tanulmányával az EME emlékülésén és az ETF 213-as kötetében szerepel (1993).

Posztumusz kötete: Eszmék, intézmények, ideológiák Erdélyben (tanulmányok. 1973-1998. Kv. 1999).

Tonk Sándor: N. Gy. emléke. Erdélyi Múzeum 1999/1-2. 147-148. – Cseke Péter: N. Gy. (Bevezető sorok az Erdélyi magyar szellemi élet a két világháború között c. tanulmányhoz). Korunk 1999/2. 108-109.

(B. E.)


Nagy Gyula, Szőkefalvi-Nagy (Erzsébetváros, 1887. ápr. 11. – 1953. okt. 14. Szeged) – matematikai szakíró. A Ferenc József Tudományegyetemen szerzett oklevelet és ugyanott doktorált (1909). Tanár Privigyén, Rózsahegyen, Csíksomlyón, Csíkszeredában, közben állami ösztöndíjjal Göttingában egészíti ki szaktanulmányait (1910-12). A budapesti Szent István Akadémia tagja (1918). Már mint a kolozsvári Marianum tanára megszerezte az egyetemi magántanári képesítést (1925). Ezután Szegedre kerül a tanítóképző tanárának, majd 1939-től az egyetem geometriai tanszékét foglalja el. A Ferenc József Tudományegyetem újjászervezésekor kerül ismét Kolozsvárra (1940), s 1944 őszén visszatér Szegedre.

Tanulmányi tárgyköre az algebra és geometria határterülete, főleg az algebrai görbék számelmélete, polinom gyökeik elhatárolása, a geometriai szerkesztés. Kolozsvári egyetemi évei alatt megjelent szakmunkája A geometriai szerkesztések elmélete (Kv. 1943. Bővített 2. kiadás Bp. 1968).

Obláth Richárd: Sz.-N. Gy. matematikai munkássága. Az MTA értesítője 1953.

(S. Zs.)


Nagy Gyula (Mezőpanit, 1949) – *pedagógiai szakirodalom


Nagy Ilona (Nagyvárad, 1919. aug. 14.) – író. Bonczos István író felesége. Nagybányán négy elemi osztályt végzett (1931), szolgálóleány, majd alkalmi munkás (1931-45). Az MNSZ aktivistája (1945-49), részt vesz egy, az MNSZ szervezte újságíró tanfolyamon (1948-49), s újságírói pályára lép. A Dolgozó Nő reszortfelelőse (1949-52), a nagyváradi Fáklya munkatársa. 1953-tól Nagyszalontán él.

Első írását a Dolgozó Nő közölte (1949). Elbeszélései, novellái, karcolatai, riportjai és meséi itt s az Utunk, Igaz Szó, Korunk, Előre hasábjain jelentek meg. Hajnal c. elbeszéléskötetével hívta fel magára az irodalmi körök figyelmét. Következő munkája, a Viharban az 1944 őszén zajló háborúval kapcsolatos helyi élményanyagát hasznosítva, a front ide-oda mozgásával sodródó emberek tragédiáját eleveníti meg. Két leány c. regénye Szűcs Lidijének családtörténetében saját életét, a cselédből munkásnővé emelkedést mutatja be részletező hűséggel. Szabó Pál így ajánlja ezt a könyvét az olvasónak: "Kevés ilyen meglepetés ért mostanában, mint ez a regény: kedves, derűs, könnyes, tiszta írói munka. És hát persze, igaz. Annyira igaz, mint maga az emberi élet." A népi irodalmiaskodás sablonjaitól szabaduló írónő hovatovább eljut saját hangjához, ezt jelzi A faültető és a felesége c. kisregény. Újabb kötete, a már szabadabb viszonyok közt megjelent Könyörgés a pacsirtáért a következő jellemző alcímet viseli: "Önvallomásos prózai írások mondatokba rejtett példázatokkal."

Munkái: Hajnal (elbeszélések, 1953); Viharban (kisregény, Tenkei R. Lívia illusztrációival, 1954); Két leány (regény, 1959); A faültető és a felesége (tartalmazza második kiadásban a Két leány c. munkát is, 1983); Könyörgés a pacsirtáért (önvallomásos prózai írások, Nv. 1994).

Márki Zoltán: Viharban. Igaz Szó 1955/3. – Backai László: N. I.: Két leány. Igaz Szó 1960/2. – Kántor Lajos: Édes Anna hazatalál. Korunk 1960/3. – Látó Anna: Váradra ment szolgálni. Utunk 1960/9. – Szabó Pál: Két leány. Élet és Irodalom 1960. szept. 9. – Frenkó András: Hol sikkadt el a mondanivaló? Utunk 1962/43. – Lakatos Béla: Nekem nem mond keveset! Utunk 1962/44. – Szőcs István: A valóság házhoz jön. Utunk 1962/45. – Hornyák József: Egy élet regényei. N. I. köszöntése. Utunk 1979/36. – Antal József: Nehéz próbatétel. Igazság 1983. szept. 6. – Molnos Lajos: A faültető és a felesége. Utunk 1983/44. – Varró Ilona: A faültető és a felesége. Igaz Szó 1984/1. – Bálint Tibor: A tapasztalat jósága. Utunk 1989/35. – Implon Irén: Könyörgés a pacsirtáért. Bihari Napló 1994. ápr. 3.

(Ma. I.)


Nagy Imre, T. Nagy (Csíksomlyó, 1849. máj. 16. – 1931. jún. 27. Csíkszereda) – gazdasági, néprajzi, nyelvészeti szakíró, szerkesztő, emlékíró. Iskoláit Csíkszentkirályon kezdte, a csíksomlyói és székelyudvarhelyi gimnáziumban folytatta s a kolozsvári Jogakadémián végezte. A csíkszeredai Mezőgazdasági Felső Népiskola tanára (1873-1904). Megalapította az első csíki újságot Székelyföld címmel (1882-1884), s a Csíki Lapok munkatársa volt több mint négy évtizeden át (1888-1931). Mint a tusnádfürdői Székely Kongresszus előadója a Székelyföld mezőgazdaságának szövetkezeti alapon történő megszervezését és a táj iparosítását sürgette, ellenezve a leszegényedett tömegek át- vagy kitelepítését (1902). Az Oltvölgyi Víztársulat és a Csíki Múzeum Egyesület alapítója; kísérletező mintagazda.

A budapesti Magyar Nyelvőrben az 1870-es évek végétől megjelent közleményeiben feldolgozta a csíki nyelvjárás szótárát, a Figyelőben pedig "népköltési közleményeket" (1877. II. 154-157.) jelentetett meg. A neve elé tett T betű (Tivai) Csíkszentkirály Tiva-tízesének nevéből származik.

Munkái jelentek meg Csík vármegye közgazdasági állapotáról és a székely kivándorlásról (1891), kötetet állított össze Népszerű gazdasági előadások címmel (1898); megírta a megye gazdaságtörténeti monográfiáját (1902). Az első világháborút követő államfordulat után is helyén maradt; emlékeit felidézve megírta Csíkszereda várossá alakulásának történetét, visszanyúlva a 19. század 50-60-as éveiig. Bár bírálja a korabeli viszonyokat és állapotokat, a kötet derűs, eleven humora enyhít a kritikai szemléleten. (Ebből a kötetből közölt 1969. október-novemberi számaiban a Hargita napilap folytatásos válogatást.)

Ugyancsak halála után adták ki a csíki művelődési élet e neves megszervezőjének posztumusz cikkgyűjteményét, a Csíki Pantheont, melynek több mint 250 portréja a közügyekért önzetlenül tevékeny kortársaknak állít emléket, keresztmetszetét adva a századvég és a századelő csíki társadalmának.

1918 után megjelent munkái: Cirkálások. Szeredai emlékeimből 1885-1925. (Csíkszereda 1928); Csíki Pantheon. Emlékezés régi csíkiakról (Nagy András utószavával. Csíkszereda 1943); Emlékezés régi csíkiakról (Csíkszereda 1996).

Márton István: Cirkálások. Pásztortűz 1926/16. – Szőke Mihály: A 80 éves T. Nagy Imre. Csíki Lapok 1929. jún. 9. – Megyénk ismert és kevésbé ismert nagy szülöttei. Hargita Kalendárium 1970. 56. – Kozán Imre: Fekete ugar. 1978. 8-96.

(N. B.)


Nagy Imre (Csíkzsögöd, 1893. júl. 25. – 1976. aug. 22. Csíkszereda) – festő- és grafikusművész, emlékiratíró. Szülei kisbirtokos gazdálkodók voltak, ő maga Csíksomlyón és Gyergyószentmiklóson végzett középiskolai tanulmányok után Csíksomlyón a tanítóképzőben szerzett oklevelet (1914). Az I. világháború idején mint tartalékos tiszt a keleti frontra kerül, de művészi tehetségére való tekintettel a mezőtúri katonai művésztelepre helyezik át, ahol együtt dolgozik Szőnyi Istvánnal, Márton Ferenccel és Nagy István festőművésszel, aki rokona és eszményképe. Innen 1917-ben Budapestre kerül, közös szabadiskolába Istók János, Rápolthy Lajos, Stróbl Alajos mellé, majd a Képzőművészeti Főiskolán végzi tanulmányait. Ösztöndíjasként a kecskeméti művésztelepen (1920-22), majd Pesten dolgozik (1922-24), rézkarcaival feltűnést keltve. 1924-ben otthagyja sikerei színhelyét, és hazaköltözik Csíkzsögödre. Vállalja népe, szülőföldje sorsát. Földet művel, így teremt magának létalapot, s a Székelyföld művészi megörökítőjévé válik.

Összegező látásmódú, a falusi élet széles skáláját – arcokban, mozdulatokban, gesztusokban tükröződő sorsot, munkát, az élet értelmét, a természet megtartó erejét – bemutató fametszeteivel és festményeivel Marosvásárhelyen, Kolozsvárt és Brassóban (1925-26) mutatkozik be. A művészetpártoló szász értelmiség elkapkodja képeit, megnyílik a művész előtt a nagyvilág. Olaszországi tanulmányútra megy. 1928-ban már Firenzében állít ki. Ausztriában, Németországban is megfordul. 1937-ben meghívják a londoni koronázási ünnepségekre, s megtekintheti a Párizsi Világkiállítást is. 1938-ban Londonban rendeznek tárlatot műveiből. Itthon a BMC alapítója és kiállítója. Elnyeri a Szinyei Merse Pál Társaság grafikai díját s a Kolozsvári Művészeti Hetek nagydíját.

1944 őszétől a művész számára új pályaszakasz kezdődik. 1949 őszén tanárnak hívják a kolozsvári Magyar Művészeti Intézetbe (1950-től Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskola), de már 1951-ben mint "formalista művészt" elbocsátják. A kor kívánalmai szerint munkásarcokat rajzol, tereptanulmányokat folytat a marosvásárhelyi cukorgyárban, a békási vízierőmű építőtelepén, s a Zsil völgyébe is ellátogat. Művészi nyelve részletezőbbé, stílusa leíróbb jellegűvé válik, de egyéni arculatát sikerül megőriznie, s nemcsak üde színvilágú, a való élet és az ezerarcú természet szépségeinek kifejezésével, hanem művészete nemzeti jellegével is példát mutat. Rangjának akkori elismerését érdemes művészi cím és több kitüntetés bizonyítja.

Kiállítása a kolozsvári Bánffy-palotában (1958), majd Marosvásárhelyen a művészeti élet kiemelkedő eseménye. 1959-ben 44 képét Marosvásárhelynek adományozza, megalapozva a Teleki Tékában megnyíló Nagy Imre Galériát. A gyűjtemény képanyaga későbbi adományokkal bővült, de a diktatúra homogenizáló politikája igyekezett az akkor még nevét viselő galériát személyi jellegétől megfosztani. A művész 1976-os végrendeletében egy másik alapítványt is létesített, az akkor birtokában levő 6596 alkotását Csíkszeredának adományozva, hogy az általa erre a célra emelt épületben, Csíkzsögödön megnyissa a Nagy Imre Emlékmúzeumot.

Az életmű felbecsülhetetlen értékű részét képezi az erdélyi magyar irodalom és művészet személyiségeinek majdnem teljes arcképcsarnoka. Megtaláljuk benne (az alkotás időrendjében) többek közt a következők rajzát: Kós Károly, Kemény János, Dsida Jenő, Császár Károly, Szabédi László, Kelemen Lajos, Gaál Gábor, Antalffy Endre, Gulácsy Irén, Kacsó Sándor, Szentimrei Jenő, Tompa László, Molter Károly, Asztalos István, Tamási Áron, Balogh Edgár, Mikó Imre, Gellért Sándor, Kakassy Endre, Deák Tamás, Bajor Andor, Kányádi Sándor, Sütő András, s ezt a névsort az egyetemes magyar irodalomból Féja Géza, Sinka István, Erdélyi József, Tersánszky Józsi Jenő, Hunyady Sándor, László Gyula jellegzetesen rögzített arcképe egészíti ki.

Kötetei: Kétszáz rajz (László Gyula előszavával, 1973); Följegyzések (Kányádi Sándor előszavával, közgyűjteményben lévő munkáinak jegyzékével, 1979); Fametszetek (Nicolae Bucur bevezetőjével, Csíkszereda 1983); Erdélyi Helikon. ~ grafikái (Sümegi György előszavával. Bp. 1986. Mappa); Zsögödi Nagy Imre Emléknaptár. (~ 13 grafikájával. Kv. 1983); Ahogy Csíkba megérkeztem... Önéletrajzi írások. Cikkek, vallomások N. I.-ről. Bp. 1983; Íróarcképek (Fodor Sándor előszavával. Buk.-Kv. 1993. A helikoni íróarcképek teljes, 35 db-ból álló sorozata); Nagy Imre-rajzok a Csíki Székely Múzeumban őrzött hagyatékból (Bp. 1993).

M. K. [Molter Károly]: Nagy Imre képei Marosvásárhelyt. Ellenzék 1926. dec. 15. – Kőmíves Lajos: Beszélgetés N. I.-vel, aki örült annak, hogy egyetlen képét sem adta el. Keleti Újság 1928. jan. 14. – Walter Gyula: N. I. Pásztortűz 1924. 258. – Kós Károly: Egy székely művészről. Erdélyi Helikon 1933. 412-16. – Emil Witting: Der Mahler N. I. Klingsor 1934/4. – Tamási Áron: Igaz ember, igaz festő. 1937. Katalógus. – Féja Géza: A zsögödi remete gyűjteményes kiállítása. Híd, Bp. 1941/5. – Székely János: N. I. festői eszközeiről. Utunk 1958/20. – Banner Zoltán: N. I. kiállításán. Utunk 1963/26. – Sütő András: N. I. égő csipkebokrai. A Hét 1970/4. – Gazda József: N. I. Monográfia, 38 reprodukcióval, 1972. – Negoiţă Lăptoiu: N. I. Monográfia, 42 reprodukcióval, 1975. – Kányádi Sándor: Akiben a törvény életté lett. Alföld 1980/3. – Fodor Sándor: Élet – a művészet szolgálatában. Utunk 1980/22. – Farkas Árpád: N. I. számonkérő tekintetével. Igaz Szó 1980/8. – Csire Gabriella: N. I. feljegyzései. Előre 1980. ápr. 23. – Czine Mihály: Kép és írás. Emlékek N. I.-ről. Tiszatáj, Szeged 1982/1. – Tóbiás Áron: Sikerült kép nincsen... Nagy Imre műtermében. Olvasó Nép, Bp. 1986/3. – Szabó András: N. I. érdemes művész életrajzi vonatkozású dokumentumainak repertóriuma. Csíki Székely Múzeum. Csíkszereda 1993. – Szabó András: Csíkzsögöd. Nagy Imre Képtár. Csíkszereda 1993.

(G. J.)


Nagy Imréné, csécsi (Szatmárnémeti, 1876. – 1921. aug. 5. Arad) – költő. Vallásos költeményeit több antológia közölte, így az Arad és Vidéke 1906-os Nagy Képes Naptára s a Berde Mária szerkesztette Istenes énekek (Nv. 1939) c. gyűjtemény. Önálló kötete Verseim címmel halála után jelent meg (Arad. 1922).

(U. J.)


Nagy Irén, szül. Hadnagy (Nyikómalomfalva, 1953. máj. 1.) – költő, novellista. A székelyudvarhelyi Tanítóképző (1973) és a marosvásárhelyi Pedagógiai Főiskola (1978) elvégzése után Csíkszentdomokoson kezdte pályáját mint a Márton Áron Általános Iskola magyar-román szakos tanára.

Első írását, a kivándorlás ellen írt Marasztaló c. versét, a Hargita Népe közölte (1990). Prózájával a Látó novellapályázatán tűnt fel, ahol első díjat nyert (1992). Itt jelent meg kétrészes leleplező elbeszélése Védtelenül c. alatt a szélsőséges "voluntárok" székelyföldi vérengzéseiről, valósághű képet adva az 1944 őszén Csíkszentdomokoson (1993/5) és Szárazajtán (1994/6) bekövetkezett tragédia lezajlásáról és hátteréről.

Önálló kötetei: Mégis (versek, Székelyudvarhely 1993); Védtelenül (novellák, uo. 1998).

(B. E.)


Nagy István (Csíkmindszent, 1873. márc. 28. – 1937. febr. 13. Baja) – festőművész. Kolozsvárt tanítóképzőt végzett (1892), majd két évig az alföldi Homokmégyen tanított. Itt figyelt fel tehetségére Keleti Gusztáv, s biztatta művészpályára. A budapesti Mintarajziskolában tanári oklevelet szerzett (1898), majd Münchenben és Párizsban folytatta tanulmányait (1898-1900). Az itáliai tanulmányút (1902) után Csíkban és Gyergyóban festett.

Kezdetben olajfestményei készültek, majd szén- és ceruzarajzai, pasztellképei. Végigharcolta az I. világháború frontjait, Galíciában és Olaszországban nagyszámú katonaportréja és kompozíciós harctéri jelenete készült. 1919-ben egy darabig Kolozsvárt lakott, majd Budapestre költözött, ahol gyűjteményes kiállítását szervezték meg a Nemzeti Szalonban (1923), amelyről Lyka Károly és Kosztolányi Dezső írt lelkesedéssel. Erdélybe újra meg újra hazajárt, kiállításai voltak Kolozsvárt (1926, 1927, 1928) és Brassóban (1928). A Vajdaságban is élt családjával, majd 1933-tól véglegesen Baján telepedett le.

A 20. század magyar művészetének kimagasló egyénisége. Mély tüzű, drámai alaphangú, gyakran komor táj- és emberfestészete mindenekelőtt az erdélyi művészetre hatott. A székely tájat, a szülőföld nehéz sorsú emberét hitelességgel ábrázoló képei rokon szellemű követőkre találtak. "Nagy István fontos önismereti réteg lényegét, önmagával való azonosságát nyitotta fel. Az ősi, népi, döbbenetesen valóságos lépett át benne és általa az alkotás megfoghatatlan, izzó csodájaként a képzőművészet birodalmába" – írta róla egyik monográfusa, Solymár István.

Külön csoportja festészetének a kortárs szellemi-irodalmi élet alkotóiról, jeles személyiségeiről készült arcképsorozat. Értelmiségi portréinak megfestésére a Pásztortűz és Erdélyi Helikon szépírói körével fenntartott kapcsolatai ösztönözték. E sorozatba tartoznak az egykorú sajtóban is közölt arcképek: Kuncz Aladár, Áprily Lajos, Kós Károly, Dsida Jenő, Hunyady Sándor, Szentgyörgyi István, Nyírő József, Reményik Sándor, Bánffy Miklós, Gyallay Domokos, Kristóf György, György Lajos, Tessitori Nóra, Grandpierre Emil, Octavian Goga, Lakatos Imre képmásai.

A festő nyugtalanító, drámai művészete korának irodalmi alkotóit is megihlette. Vázlatokban, kritikákban, esszékben írt róla Molter Károly, Nyírő József, Kőmíves Nagy Lajos, Kós Károly, Lucian Blaga, Indig Ottó, Salamon László. Születésének századik évfordulóján, 1973-ban szobrát Csíkmindszenten és Baján állították fel.

/-jos [Olajos Domokos]: N. I. Ellenzék 1926. máj. 4. – Nyírő József: N. I. képkiállítása. Keleti Újság 1928. máj. 9. – Kőmíves Nagy Lajos: Az új N. I. Keleti Újság 1927. jún. 12.; uő: Kopjafa N. I. sírjára. Pásztortűz 1937/4. – Sümegi György: N. I. emlékezete. Forrás, Kecskemét 1974/1. – Solymár István: N. I. Igaz Szó 1972/11. – Murádin Jenő: N. I. Művészeti kismonográfia, 1984 (irodalommal).

(M. J.)


Nagy István (Kolozsvár, 1904. febr. 22. – 1977. ápr. 24. Kolozsvár) – elbeszélő és drámaíró, publicista. Munkáscsalád sarja, a fellegvári Sáncoldal egyik sziklalakásában született, s hadiárvaként vigasztalan nyomorban nevelkedett. Az elemi iskola ötödik osztályát félbehagyva tanonciskolás, mint asztalosinas ismerkedett meg a munkásmozgalommal. 1928-ban feleségül vette Józsa Béla húgát, Erzsébetet. Vándormunkásként bejárta egész Romániát, Bukarestben, Brăilán és a galaci hajógyárban dolgozott, majd hazatérve Kolozsvárt lett bútorasztalos. Bekapcsolódott a Munkás Segély szervezésébe, s a Vörös Segély titkára lett.

Első írásait a *Szolidaritás c. időszaki munkáslap (1931) és a Városi és Falusi Dolgozók Naptára (1932) közölte. Gyökér István álnéven a Falvak Népe munkatársa is. Első novelláját Gaál Gábor mint a valóságirodalom erdélyi jelentkezését mutatta be a Korunkban (1932). Bár illegális tevékenysége miatt kétszer is bebörtönözték, írásai jelentek meg a Korunk mellett a Brassói Lapok, Népújság, Nagyváradi Napló, valamint számos munkáslap hasábjain is. Felelős szerkesztője az Írjatok! c. illegális lapnak (1933-34). 1936-ban Özönvíz előtt c. drámájával második díjat nyert az ESZC és a kolozsvári Magyar Színház drámapályázatán s a darabot a kolozsvári színház be is mutatta. A *Vásárhelyi Találkozón a szakszervezeti munkásság törekvéseit képviseli (1937). A fiatal realista írói csoportosulás tagja, az *Új erdélyi antológia közli A pirosszemű kiskakas c. novelláját, az Erdélyi Enciklopédia kiadásában jelenik meg Külváros c. szociográfiai munkája Kolozsvár külvárosairól. 1940-ben Caracalba internálták, ahonnan a bécsi döntés után szülővárosába toloncolták vissza.

Pályájának magyarországi szakaszán a Magyar Csillag, Kelet Népe (1941-42), Népszava és Szabad Szó (1942-43) munkatársa; részt vett a Március, Mérleg, Magatartás, Mérték, Munkások c. munkásíró-antológiák (1942-44) szerkesztésében. Írásaival a munkásság és parasztság íróinak közös antifasiszta frontját erősíti, a népi írók mozgalmának balszárnyát támogatva. A Kolozsvárt kiadott *48-as Erdély c. népfronti "zsebkönyv" egyik szerkesztője. Részt vesz az 1943-as *szárszói konferencia vitáin, s a Magyar Élet könyvkiadónál megjelenő elbeszélésköteteivel és regényeivel (A Boldog utcán túl; A szomszédság nevében; Oltyánok unokái) a munkások mindennapi életét, politikai tudatformálódását mutatja be. Életrajzírója, Sőni Pál így jellemzi kibontakozását: "... Nagy István a magyar próza élvonalába emelkedett. Írótársai – Veres Péter, Darvas József, Illyés Gyula – egyenrangú barátként fogadják körükbe, a kritika – a marxista Gaál Gábortól a népi Féja Gézán át az esztéta Schöpflin Aladárig egybehangzóan – irodalmunk számára új világot hódító, rendkívüli tehetséget lát benne. S bírálóinak ajkára – ha egyenetlenségeit hangsúlyozzák is – írói erényeinek megérzékeltetésére [...] önkéntelenül a világirodalom nagy nevei tolulnak fel: Gorkij, Zola, Strindberg..."

1944 nyarán részt vesz a kolozsvári békepárti ellenállásban; a szovjet frontátvonulás után a Világosság (1944-45), majd a Kommunista Párt által kiadott Erdélyi Szikra, ill. Igazság (1945-47) szerkesztője, az Utunk igazgatója (1956-57). Nemzetgyűlési képviselő, a Bolyai Tudományegyetem tanára és rektora (1948-52), akadémikus, a NyIrK szerkesztője és a Romániai Írószövetség vezetőségi tagja. Közben 1952-ben a párttisztogatások idején egy, a népi írókkal való kapcsolatát bíráló Józsa Béla-levélre hivatkozva, Mogyorós Sándor KB-titkárnak a központi pártsajtóban megjelent "leleplező" megjegyzése nyomán, amelyben felrótta "együttműködését a fasiszta népi írókkal", felfüggesztik párttagságát; csak 1954-ben rehabilitálják.

Az írónak megadatott, hogy a proletár osztályharc mélységeiből indulva a munkáshatalom létrejöttéig és megszilárdulásáig követhesse irodalmi hőseinek életét. A nyomor szintjén kialakult "szomszédság" kisközösségéből aktív részvételével államszervezet, új társadalmi rendszer jön létre, s e metamorfózisban új arányokat ölt a megragadott valóság. Lényegében továbbra is áll az a megállapítás, amit Gaál Gábor még az író felfedezésének évében így fogalmazott meg: "A dolgozók magyar nyelvű irodalma tiszta és teljes értékű alkotásait adta – a múltnak, a dolgozók mai osztályéletének, osztálykonfliktusainak regényét azonban a jelen valóság tér- és időbeli környezetében Nagy István adja a romantika és az írói spekuláció minden »költése« és csináltsága nélkül." Amíg azonban az elnyomás ellen lázadó forradalmár közvetlen emberi környezetének mindennapi alakjait tudja megeleveníteni, ez a reális emberközelség az új történelmi helyzetben beszűkül és a társadalmi összképet már nem fogja át egészében.

A Kántor-Láng-féle irodalomtörténeti értékelés szerint a Nagy István-i életműben "első helyen a forradalmár emberkeresése áll", s ez az 1944-et követő műveiben uralkodó lesz. A proletárhatalom új tényanyaga csak keretül szolgál az új korszak forradalmártípusainak bemutatásához, de az új világot ábrázoló új regényekben (A legmagasabb hőfokon; A mi lányaink; Egy év a harmincból) az idealizált forradalmárokkal szemben a régi rendszer letűnő alakjai bűnözőkké egyszerűsödnek, az értelmiség általában elveszti véleményalkotó képességét, és a munkásosztály vezető szerepe didaktikus példázattá szürkül. A valóság romantikájából "valóságszépítés" lesz.

Maradandóbb értékű az író közeledése az ifjúság ígérkező világához. A Réz Mihályék kóstolója és az Ácsék tábort vernek töretlen alkotás: a vakációzó gyermekek kisded társasága a közösséggé válás lelki rugóit a munkával való szórakozásban, a munkára nevelésben kapja meg, s minden kis hőseinek emberségére épül. Az író eredendő humánuma itt nyilvánul meg legteljesebben, s ez, valamint novelláinak több remek sorozata epizódszerű képeiben is hűen tükrözi az emberi lelkekben végbemenő – ténylegesen forradalmi – megújulást. Hűsége a forradalomhoz és a kommunista párthoz, következetes állásfoglalása a nacionalizmus minden formája ellen, nemzetközi írói tekintélye sem kímélte meg a pártosság mezébe öltöztetett személyi támadásoktól. Erre céloz Bajor Andor, amikor ezt írja: "Zord nyíltságát, savonarolás szigorúságát sokszor égette meg a jelen. Nem hiszem, hogy a jövő árthatna neki."

A valóság tapasztalati ismeretéből fogant írói alkotóképesség új erővel jelentkezik visszaemlékezéseinek önéletrajzi regénysorozatba foglalásakor. Már a Sáncalja remeklően fogalmazza meg egy külvárosi munkáscsalád küszködéseit, a következő kötetek pedig (Ki a sánc alól; Hogyan tovább?; Szemben az árral) az 1918-tól 1944-ig terjedő időszak romániai (részben magyarországi) munkáséletének és harcainak, egy kétkezi munkásból lett író életútjának megrázó panorámáját nyitja meg a férfivá érő szerző hiteles vallomásaiban.

Az író gazdag, jórészt irodalompolitikai publicisztikája számos esetben viseli magán irányzatosságának túlzásait (így félresikerült egyetemi jegyzeteiben), de nemegyszer önbírálatának őszinte erejével hat, például amikor beismeri, mennyire félreértette Móricz Zsigmondot. Proletkultos vágyképei ugyan az idő változásával elmosódtak, de a való életet tükröző, éles meglátású realizmusának irodalmi értékei túlélték a szocializmus torzulásait. Utóéletének elismerő bizonyítéka egy 1987-ben megjelent novellaválogatás, melynek összeállítója, Mózes Attila Vallomás egy nemzedékről c. előszavában kiemeli az írót korának ideológiai tévelygéseiből, s leszögezi: "... az eszmék jönnek-mennek-módosulnak, az esztétikai értékek viszont Homérosztól napjainkig állandók."

Főbb kötetei: Földi Jánost bekapta a város (kisregény, Kv. 1932, Buk. 1962); Nincs megállás (regény, Kv. 1933, Buk. 1957, 1962); Vékony az ajtó (novellák, Kv. 1934); Külváros (Kv. 1939, bővítve Bp. 1942); Oltyánok unokái (I. Kv. 1941, I-II. Bp. 1941, Buk. 1958, 1963); A szomszédság nevében (regény, Bp. 1941, Buk. 1955, 1962); A Boldog utcán túl (elbeszélések, Bp. 1943, bővítve Buk. 1966); Bérmunkások (munkásjellemek, Kv. 1945); Özönvíz előtt (dráma, Gaál Gábor bevezetőjével, Kv. 1945); József Attila új népe (előadás, Kv. 1945); Ember a jég hátán (kisregény, Kv. é.n.); A gyár ostroma (színdarab, Kv. 1947); Réz Mihályék kóstolója (regény, Bp. 1946, Kv. 1947); Erdélyi úton (cikkgyűjtemény, Kv. 1947); Minden jog a szerzőé (kisregény, 1950); A legmagasabb hőfokon (regény, 1951, 1955, 1962, 1971); Egy év a harmincból (regény, 1951); Ünnep a mi utcánkban (novellák, 1952); A mi lányaink (regény, 1954); Huszonöt év I-II. (karcolatok, novellák, elbeszélések, 1956); A harc hevében (irodalmi vallomások és észrevételek, Mv. 1957); Hetedhét országon keresztül Indiába (riportkönyv, 1957); Szívesen, máskor is (novellák, 1959); Ácsék tábort vernek (ifjúsági regény, 1961); Íróavatás (vallomások, 1961); Nézd meg az anyját (vígjáték, 1964); Szépségverseny (novellák, 1964); Városi hétköznapok (regény, 1964); Sáncalja (önéletrajzi regény I. 1968); Ki a sánc alól (ua. II. 1969); Hogyan tovább? (ua. III. 1971); Az aranykakas krónikája (a Dermata cipő- és bőrgyár története, Kv. 1971); Szemben az árral (önéletrajzi regény IV. 1974); Kilincselők (novellák, Mózes Attila előszavával, 1987).

Az író több regénye (köztük A legmagasabb hőfokon; A szomszédság nevében) román fordításban is megjelent, több novellájával német, orosz és szerb gyűjteményekben szerepel; a Réz Mihályék kóstolója japán fordítását Tokióban adták ki.

Arcképét Nagy Imre rajzolta meg.

Álneve: Gyökér István.

Gaál Gábor: A város és a falu. Korunk 1932/12. Újraközli Válogatott írások I. 472-73. - Méliusz József: Nincs megállás. Korunk 1933/5. Újraközli Kitépett naplólapok. 1961. 37-40; uő: Sors és jelkép 2. kiadás 1973. 222-35. – -rei [Szentimrei Jenő]: Özönvíz előtt. Brassói Lapok 1937. ápr. 15. Újraközli Sablon helyett csillag. 1968. 350-54. – Balogh Edgár: Megújhodó erdélyiség. Magyar Nap, Morva Osztrava, 1937. ápr. 21.; uő: Külváros. Brassói Lapok 1939. máj. 14.; uő: Az erdélyi szegénység írói. Magyar Nemzet, Bp. 1940. nov. 24.; uő: N. I. regénye a román nép változásairól. Kis Újság, Bp. 1943. máj. 9.; uő: Az író belép a képbe. Előre 1964. febr. 22.; uő: Emlékező N. I. Korunk 1968/10. Együtt újraközli Mesterek és kortársak. 1974. 268-90. A munkásíró; uő: N. I.-ról – lélektanilag. Korunk 1987/4. – Féja Géza: Oltyánok unokái. Híd, Bp. 1941/17; uő: A szomszédság nevében. Híd, Bp. 1941/48. – Schöpflin Aladár: A szomszédság nevében. Magyar Csillag, Bp. 1942. I. 115-116. – Veres Péter: N. I. Magyar Élet, Bp. 1942/1. – Jancsó Elemér: N. I. és az új erdélyi realizmus. Világosság, 1946/97. – Benedek Marcell: Réz Mihályék kóstolója. Utunk 1946/12. – Földes László: A típusok N. I. új regényében. Utunk 1952/7. – Gálfalvi Zsolt: A szomszédság nevében – és a munkásábrázolás egyes problémái. Utunk 1956/34; uő: Írói állásfoglalás és művészi ábrázolás. Utunk 1957/16, 17. Újraközli Írók, könyvek, viták. Mv. 1958. 175-89. – Marosi Péter: Menet közben: N. I. Utunk 1959/35. – Kacsó Sándor: A szocialista gyermeknevelés kérdései – regényben. Utunk 1962/20. Újraközli Írók – írások 1964. 208-20. – Kispál András: A "Munkásírók" csoportja. Közli Szabolcsi-Illés: Tanulmányok a magyar szocialista irodalom történetéből. Bp. 1962. 483-543. – Abafáy Gusztáv: N. I. írói pályájának kezdetei. NyIrK 1964/1. – Huszár Sándor: Másképpen kell élni. Utunk 1964/42. Újraközli: Az író asztalánál. 1969. 25-34. – Sütő András: Sorok N. I.-hoz. Igaz Szó 1964/2. – Láng Gusztáv: Egy N. I.-regény dimenziói. Korunk 1965/1. – Kovács János: Egyenes emberség, vagy: regényesítés nélkül. Igaz Szó 1970/6; uő: Egy év a hatvanötből. Közli A kockázat bűvölete. 1986. 12-16. – Csehi Gyula: N. I. önéletrajzi regényének első három kötetéről. Közli A baloldali forrásvidék. Kv. 1973. 175-86. – Bajor Andor: Hajthatatlan író. Igaz Szó 1973/7. – Lászlóffy Aladár: N. I. (1904-1977). Előre 1977. ápr. 29. – Bogdán László: A félbemaradt katedrális. Megyei Tükör 1977. ápr. 29. – Sőni Pál: N. I. Monográfia. 1977. – Czine Mihály: A munkásság írója. Népszava, Bp. 1979. febr. 22. – Nagy Károly: Apám életrajzírásának indítékairól. Korunk 1979/1-2. – Markovits Györgyi: "A holnap Magyarországa felé." N. I. elfelejtett nyilatkozata 1942-ből. Népszabadság. Bp. 1980. jan. 20. – Balogh Edgár: Sírkőavatás. A Hét 1981/46. – Huszár Sándor: Találkozásaim N. I.-nal. Sorsom emlékezete, 1982; uő: N. I. arca – önmaga tükrében. In: Honnan tovább? 1984. – M. Pásztor József: A népi írók és a diósgyőri vasgyár. [Többek között N. I. leveleinek közlésével]. Napjaink (Miskolc) 1982/8. – Vida István: A zászlókkal küldött üzenet. [Bajcsy-Zsilinszky Endre két levele N. I.-hoz]. Napjaink (Miskolc) 1986/6. – Életének társa voltam [Kenéz Ferenc beszélget N. I.-néval]. Kritika 1988/9.

(B. E.)


Nagy István (Csíkszereda, 1907. júl. 5. – 1983. jan. 5. Kolozsvár) – karmester, hegedűművész, zenetanár. Szülővárosában végezte el a róm. kat. gimnáziumot (1925); zenei tanulmányait Marosvásárhelyen kezdte Haják Károlynál és Metz Albertnél, majd a budapesti Zeneakadémián, főként Kemény Rezsőnél folytatta. A marosvásárhelyi róm. kat. tanítóképző és gimnázium ének- és zenetanára (1934-41), a kolozsvári Tanítóképző Intézet (1941-46), majd a Magyar Zene- és Színművészeti Főiskola (1946-48) professzora és igazgatója, a Magyar Művészeti Intézet (1948-50), ill. Gh. Dima Főiskola (1950-74) tanára.

A magyar zenei anyanyelv, az eredeti népi dalkultúra jelentős művelője. Már marosvásárhelyi tanárként megszervezi iskolájának fiú vegyeskarát, amellyel a reneszánsz és a modern magyar kórusművészet tolmácsolójává válik. Ezt a munkát magasabb szinten folytatja a kolozsvári tanítóképzősök országos hírűvé emelt vegyeskarával, valamint a nevét viselő énekkarral. Ezek számos művet szólaltatnak meg országos vagy éppen egyetemes bemutató formájában Bartók Béla, Kodály Zoltán, Márkos Albert, Zoltán Aladár művészetéből. Vonósnégyesével is számos erdélyi városban hangversenyezett. Az 1948-ban újjászervezett *Dalosszövetség elnökeként karmesterképzésre és modern műsorpolitikára törekszik. *Bartók Béla emlékezete jegyében sorozatot indít a szerző műveiből. Országos szinten veszi ki részét a kórusmozgalom irányításából, tanítványai révén is szolgálja az énekkari kultúrát. Ezt mozdítja elő a *kottakiadás terén is. Ugyancsak fontos szerepet vállal *Kodály Zoltán emlékezetének ápolásában. Egy Szász Károllyal közösen szerkesztett *énekeskönyve kizárólag népdalokra épül.

Az Énekszó, Erdélyi Iskola, Ifjú Erdély, Néptanítók Lapja, Művelődési Útmutató – Művelődés, Igaz Szó, Korunk, Lucrări de Muzicologie, Utunk hasábjain s a Zenetudományi írások c. kötetben közölt írásai a zenei anyanyelv, a zenepedagógia és az énekkari kultúra kérdéseivel foglalkoztak. Marosvásárhelyi diákkórusával hanglemez is készült. Énekkarának kórusművet dedikált Kodály Zoltán, neki magának Szabó Csaba.

Festményben, rajzban alakját Nagy Imre, Gy. Szabó Béla örökítette meg.

Domokos Pál Péter: A magyar népzene és énekkari művelődésünk. Hitel 1938/2. – Balogh Edgár: A dalos Nagy István vallomása. Kis Újság, Bp. 1942. – Lakatos István: Kodály-muzsika Erdélyben. Pásztortűz 1942. 545-548; uő: A kórusművek kiváló tolmácsolója. Utunk 1957/10. – Mikecs László: Kolozsvári éneklő ifjúság. Termés 1944/2. – Zoltán Aladár: A székelyföldi hangversenykörút tanulságai. Utunk 1949/23. – Méhes György: N. I. megszűnt és újjászülető kamarakórusáról. Utunk 1956/39. – Halmos György: Gondolatok Kodály-est után. Korunk 1957/5. – Szalman Loránd: Kórusmozgalmunk mestere. Igaz Szó 1957/6. – Szabó Csaba: Bartók- és Kodály-kórusok tolmácsa. Korunk 1971/7. – Deák Tamás: Ethosszá tisztult szenvedély. Igaz Szó 1977/6. – Benkő András: A 75 éves N. I. muzsikus-portréjához. Korunk 1982/7; uő: Hat évtized a zene szolgálatában. Zenetudományi írások 1983. – Angi István: N. I. és a kórusművészet esztétikája. Korunk 1983/3. – Terényi Ede: Emlékezés N. I.-ra. Új Élet 1983/5.

(B. A.)


Nagy István (Székelyszenterzsébet, 1916. ápr. 8.) – ref. egyházi író, szerkesztő, műfordító. ~ Géza (1887) fia, ~ Géza (1914) és Abodi ~ Béla (1918) fivére. A kolozsvári Református Kollégiumban érettségizett (1933), ugyanitt a Református Teológián szerzett lelkészi diplomát (1938). Bázelben folytatott tanulmányokat (1938-39). Pályáját mint segédlelkész Kolozsvárt kezdte, lelkész Kolozson (1943-62), Aranyosgyéresen (1962-71), majd Kolozsvár-Hídelvén (1971-86). Tevékeny részt vett az ifjúsági mozgalmakban, így az IKE és a cserkészmozgalom keretében. Írásait a Keleti Újság, Ifjú Erdély, Az Út, Református Szemle, Üzenet, Igehirdető c. lapok közölték. Az 1993-ban újraindított Református Család c. folyóirat felelős szerkesztője.

Önálló kötete: Hirdesd az Igét (prédikációk, Kv. 1996).

Magyarra fordította Walter Lüthi Die kommende Kirche c. művét Az eljövendő egyház címmel (Dániel próféta igehirdetése, Kv. 1940). Írói álneve: Abodi.

(S. Zs.)


Nagy Iván (Celldömölk, 1898) – *statisztika


Nagy János – *református egyházi irodalom


Nagy Jenő (Nagyszeben, 1891. dec. 15. – 1980. máj. 8. Marosvásárhely) – gyógyszerészeti szakíró. Középiskoláit szülővárosában végezte; a Ferenc József Tudományegyetemen szerzett gyógyszerészeti oklevelet (1914). Az I. világháború után 1920-ban Marosvásárhelyen magánpatikát nyitott Szent György gyógyszertár néven. A 20-as évektől kezdve a Romániai Általános Gyógyszerész Egyesület erdélyi és bánsági kerületében a Maros-Torda, Kis-Küküllő, Csík, Udvarhely megyék szervezeteinek ügyvezető alelnöke. Elsőként szerkesztette Molitorisz Pállal együtt a háromnyelvű Gyógyszerészek Zsebnaptára első három évfolyamát (1921-23). A gyógyszertárak államosítása (1949) után a marosvásárhelyi CFR-patika létrehozásával bízták meg, amelyet nyugdíjazásáig (1969) vezetett. A Marosvásárhelyi Sport-Egyesület alapító tagja.

Gyógyszerészeti tevékenységéért a Szegedi Orvostudományi Egyetem arany (1964), gyémánt (1974) és vas oklevelet (1979) adományozott számára.

Tamás Miklós: A gyógyszerészet megjelenése és fejlődése Erdélyben 1512-től 1920-ig, különös tekintettel a Barcaságra, valamint Udvarhely, Csík és Háromszék megyékre. Bp. 1990. – Tankó Attila, Péter Mihály szerk.: Adatok a romániai magyar orvosok és gyógyszerészek munkásságáról. Genersich Antal Emlékkönyv. Bp.-Mv. 1994.

(P. H. M.)


Nagy Jenő (Hagymásbodon, 1912. júl. 8. – 1974. okt. 31. Debrecen) – író, könnyűipari szakíró. A marosvásárhelyi Református Kollégium elvégzése után (1928) magyar-történelem szakos diplomát szerzett Kolozsvárt az I. Ferdinánd Egyetemen (1933). Nem jutván tanári álláshoz, gyári munkás lett, majd – miután Mosonmagyaróváron elvégezte a Gazdasági Akadémiát is – üzemvezető a marosvásárhelyi tejfeldolgozó vállalatnál. A tejiparral foglalkozó szakcikkeit a Szövetkezeti Értesítő, később a budapesti Magyar Szövetkezés közölte. 1942-től gazdasági iskolai tanár Marosvásárhelyen, később Munkácson. A II. világháborúban hadifogságba esett, visszatérve Szekszárdon, Baján, Hajdúböszörményben tanít. 1964-től a debreceni Tanítóképző Intézet tanáraként kidolgozza az anyanyelvi tantárgyak metodikáját.

Szépirodalmi pályája a Gagyi Lászlóval közösen írt és megjelentetett Szegény kicsi bojtár (Mv. 1937) c. balladajátékkal kezdődött. Az Erdélyi Helikon közölte Hagymakoszorú (1942/5), Veres liliom (1942/7), Angyalok (1944/2) és Nyitott ablak (1944/4) c. novelláit és kisregényeit.

Önálló műve: Sárkányfogak között (regény Báthory Zsigmondról, Kv. 1943).

Bakó Endre: Hiányos levelesláda. Élet és Irodalom, Bp. 1980. dec. 13.

(G. D.)


Nagy Jenő (Kolozsvár, 1916. júl. 17. – 1996. szept. 12. Kolozsvár) – nyelvész, néprajzkutató. A középiskolát szülővárosa Református Kollégiumában kezdte s Pápán fejezte be (1934), a debreceni egyetemen szerzett magyar-német szakos tanári diplomát és bölcsészeti doktorátust (1938), majd a lipcsei egyetemen folytatott tanulmányokat (1939-40). Kutatói pályáját az Erdélyi Tudományos Intézetben kezdte (1940-44); a Bolyai Tudományegyetemen a német nyelv lektora, majd a néprajzi tanszéken adjunktus (1945-50). A kolozsvári Magyar Pedagógiai Iskola tanára (1950-56), a Román Akadémia kolozsvári Nyelvtudományi Intézetének tudományos kutatója, a NyIrK főmunkatársa (1956-59). 1959-ben koncepciós vádak alapján "alsó munkára" – egy külvárosi iskola adminisztrációjába – helyezték át, s kilencévi megszakítás után csak 1968-ban folytathatta szakmai munkásságát. A Pedagógiai Tudományos Intézeti munkakörében a magyar nyelv és irodalom tanterveit állította össze az Oktatásügyi Minisztérium számára. Magyar és német nyelvtankönyvek szerzője, az Erdélyi Múzeum, Művelődés, a budapesti Magyar Nyelv, Ethnographia munkatársa. Utolsó munkahelye a Babeş-Bolyai Egyetem mellett működő Társadalomtudományi Központ lélektan-pedagógiai részlege volt, ahol főkutatóként dolgozott; tárgyköre a tudásfelmérő tesztek kidolgozásának módszere és kikísérletezése. 1978-ban vonult nyugalomba.

Első nyomtatásban megjelent munkája a doktori értekezése egy kalotaszegi falu kenderfeldolgozásának szakszókincséről (1938). Nyelvészeti munkásságának tárgykörei: a népnyelvkutatás, különösképpen a nyelvatlaszmunka, valamint a szász-magyar nyelvi kölcsönhatások vizsgálata. Néprajzkutatói tevékenysége elsősorban a népi öltözet tanulmányozására irányul. Érdeklődési körének sajátos kettős-egységét Néprajz és nyelvtudomány c. alatt maga magyarázza meg a Kriterion Népismereti Dolgozatok 1983 c. gyűjteménykötetben.

Különlenyomatban is megjelent nyelvészeti tanulmányai közül kiemelkedik a kalotaszegi Magyarvalkón lejegyzett család-, gúny- és ragadványnevekről (Erdélyi Múzeum 1944), a moldvai csángó öltözet román jövevényszavairól (NyIrK 1957) s a Beszterce vidéki szász szókincs magyar elemeinek történeti rétegeiről (NyIrK 1968) szóló. Az ETI 1944-es évkönyvében (Kv. 1945) Az erdélyi szász eredet- és nyelvjáráskutatás története c. összefoglalással szerepel.

Szabó T. Attila mellett 1975 óta részt vett az *Erdélyi Magyar Szótörténeti Tár kéziratának megszerkesztésében, előbb a szócikkek német nyelvi értelmezését végezte, majd Szabó T. Attila halála után Vámszer Mártával az egész munkaközösséget vezette. A szótörténeti tár jelentőségét az összehasonlító viselettörténeti kutatások szempontjából külön tanulmányban értékeli A Duna menti népek hagyományos műveltsége (Bp. 1991) c. gyűjteményes kötetben.

Ugyancsak különlenyomatban jutott szakmai nyilvánosság elé több néprajzi tanulmánya, így a magyarvalkói temetési szokásokról (Ethnographia 1942) és lakodalomról (Erdélyi Múzeum 1943), továbbá a Zilah vidéki népi téglaégetésről (Erdélyi Múzeum 1945), a székely posztóharisnya fejlődéstörténetéről (Kelemen-Emlékkönyv, Kv. 1957) szóló. Példás együttműködésben ifjabb Kós Károllyal, Szentimrei Judittal, Faragó Józseffel és Vámszer Gézával közös kötetekben tette ismertté a kászoni, a szilágysági, a kalotaszegi, a Kis-Küküllő menti és a moldvai csángó népművészetet, ezen belül e tájak népi öltözékét (1972-81). A Kriterion Nyelvészeti tanulmányok (1983) c. gyűjteményében is összehasonlító viselettörténeti tanulmánnyal szerepel.

Visszaemlékezéseit a 80 éve született Jékely Zoltánra és nagybátyjára, Áprily Lajosra a Helikon közölte folytatásokban (1993/15, 16, 17, illetve 1993/24); közzétette családja Reményik Sándorral váltott leveleit (Helikon 1990/34).

Önálló kötetei: A népi kendermunka műszókincse Magyarvalkón (doktori disszertáció, Debrecen 1938); A német nyelvjáráskutatás története és mai állása (Debrecen 1940); Szempontok és munkamódszerek az erdélyi szász helynévkutatásban (Kv. 1947); A kalotaszegi magyar népi öltözet (1958); A torockói magyar népi öltözet (1958); Néprajzi és nyelvjárási tanulmányok (1984).

Vita Zsigmond: A torockói népi öltözet. Utunk 1958/44. – Szabó T. Attila: A kalotaszegi népi öltözet. Utunk 1959/7; uő: A hagyományok és az elődök nyomában. Korunk 1977/10. – Gunda Béla: Zur ungarischen Volkskultur- und Religionsforschung. Finnisch- ugrische Forschungen. Helsinki 1973. 267-39. – Kósa László: Kászoni székely népművészet. Tiszatáj, Szeged 1973/5; uő: Dél-Erdély közelebbről. Honismeret, Bp. 1980/3. – Beke György: Moldvai csángó népművészet. Utunk 1981/48. – Gálffy Mózes: Egy gazdag és változatos életpálya. Művelődés 1984/5. – Murádin László: Nagy Jenő halálára. Szabadság 1996. szept. 19. – Kiss András: Nagy Jenő (1916-1996). Erdélyi Múzeum 1996/3-4. – Gazda Klára: Nagy Jenő emlékezete. Művelődés 1996/12. – Benkő Samu: Búcsú Nagy Jenőtől. Magyar Nyelv 1996/4.

(B. E.)


Nagy Jenő (Segesvár, 1917. dec. 12. – 1981. ápr. 9. Torda) – zenetanár, kórusvezető. A kolozsvári Unitárius Kollégiumban érettségizett (1939), majd zenetanári oklevelet szerzett. Kozárváron kezdte tevékenységét. A II. világháborúból súlyos rokkantként, fél lábbal érkezett haza. Ádámoson tanított, majd Tordán zenetanár nyugdíjazásáig (1947-74). Az országos hírű Tordai Dalárdát vezette. Almási Gyula szövegére bányászindulót szerzett (1948), Zsuzsika és A szófogadatlan medvebocs c. szerzeményét saját szövegére írta. Zenei tárgyú cikkekkel szerepelt az Utunk, Művelődés, Falvak Dolgozó Népe, Új Élet hasábjain.

Csíky Gábor: Kiöregedett a 100 éves Tordai Kórus? Munkásélet 1973/21. – Szépréti Lilla: A tömegművelődés fórumai Tordán. Új Élet 1976/6.

(B. E.)


Nagy József (személyi adatai nem ismeretesek) – újságíró. Szatmárnémetiben több rövid ideig élő politikai és kritikai hetilap, főleg *élclapok, mint a Mozi Újság (1930), Mai Nap (1933), Keleti Riport (1934), Vigyorgó (1934) és a Derű (1939) szerkesztője és kiadója. Feltehetően ő volt az Aradon kiadott Kakas c. vicc- és riportlap társszerkesztője is 1938-ban.

(B. L.)


Nagy József, Uzoni (Brassó, 1907. jan. 10.) – református egyházi író. Középiskoláit szülővárosában végezte (1925), teológiai tanulmányait Kolozsvárt, Zürichben, Genfben folytatta. Lelkipásztori pályáját Déván kezdte (1933-39), közben Losoncon a Református Teológia professzora és a kolozsvári teológia magántanára. Balázsfalván lelkész (1939-49), egyidejűleg a dél-erdélyi református egyházkerület által létrehozott nagyenyedi Református Teológia tanára. Debrecenben megszerezte a teológiai doktorátust (1942). Nyugalomba vonulásáig a kolozsvári Protestáns Teológia professzora (1949-1970).

Tanulmányokat közölt Kálvin, Bethlen Gábor, Zwingli, Luther, Karl Barth, I. Apafi Mihály, Honterus, Veit Stoss életéről. Írásait a Református Szemle, Reformátusok Lapja, Teológiai Szemle, Evangelisches Kirchenblatt, Brassói Lapok, Igazság, Erdélyi Hírlap közölte. Szerkesztette a Brassói Diákok, Ifjú Erdély, Református Közlöny c. lapokat (1925-43).

Művei: Krisztus és az Antikrisztus Oroszországban (Kv. 1932); Kálvin és a művészetek (Kv. 1934); A dévai református templom története (Déva 1935); Amikor a fegyverek beszélnek... Prsemyslből – Szibériába (regény, Kv. 1937); Faj és vallás. A német vallási mozgalmak keresztyén kritikája (Nagyvárad é. n.); Hova tűnt a fehérarcú cár? (hadifogoly regény, Szatmárnémeti é. n.); Pengetem a lantom (versek, Kv. 1937[?]); Kálvin igehirdetése (Losonc 1939); Reformátoraink ismeretlen emberi arca (Nv. 1940); Jézus és a vakember (Karl Barth három evangéliumi elmélkedését átdolgozta, a negyediket írta Nagy József. Nagyenyed 1942); Az első naptól az utolsóig (Kv. 1986).

(S. Zs.)


Nagy József (Érmihályfalva, 1951) – *Nagy E. József


Nagy Kálmán (Felsősófalva, 1939. máj. 5. – 1971. okt. 9. Kolozsvár) – nyelvész, műfordító, tankönyvíró. Középiskoláit Kolozsvárt a Református Kollégiumban kezdte és utódiskolájában, az 1. számú Líceumban végezte (1955); a Bolyai Tudományegyetemen magyar nyelv- és irodalom szakos tanári diplomát szerzett (1960). Nagybányán a veresvízi magyar általános iskolában tanár, "Csipegető" címmel nyelvművelő rovatot indított az Utunk hasábjain, majd e lap kritikai rovatának szerkesztője (1971). Életművének, a finn népi eposz, a Kalevala új fordításának megjelenését nem érte meg, tragikus módon önmaga vetett véget életének.

Első írását az Igazság közölte (1957). Cikkei, tanulmányai továbbá az Utunk, Jóbarát, Bányavidéki Fáklya, Korunk, Igaz Szó, Tanügyi Újság, Előre hasábjain jelentek meg. Nyelvészeti, stilisztikai értekezései hívták fel személyére a figyelmet. Az Utunk közölte fejtegetéseit az irodalmi nyelvi normákról (1970/17); hangsúly és jelző viszonyáról (1970/30-31); a beszédtechnikáról (1971/24) s a Korunk a kiejtés vizsgálatáról (1971/10). Eseményszámba ment új Kalevala-fordítása, melyből részleteket már nagybányai tanársága idején mutatott be a Korunk (1967/6), majd Kalevala földjén c. alatt – a fordító jegyzeteivel – az Irodalmi Könyvkiadó. A teljes szöveg 1972-ben látott napvilágot Baász Imre grafikáival, nemzetközi elismerést keltve.

Ez a műfordítás mind stílusában, mind értelmezésében felülmúlta a régi Barna Ferdinánd-féle (1871) és Vikár Béla-féle (1909) átültetéseket. Ebben az egyszerű és könnyed fordításban – írja Gáspár Sándor – "a különböző részek nem élősdien önállóak, rész-szépségük kalevalai fénnyel világol, a kis sugarak egységes fénye az eposzt jelenti. A különböző szövegrészek összehasonlítása fölfedte, hogy Nagy Kálmán minden fordítói és stíluseszközt alárendelve valósította meg Kalevala-elképzelését. Megszabadította az eposzt talmi díszeitől, hogy az eredeti természetes szépsége érvényesülhessen [...] megteremtette az egységes világképű, természetes Kalevalát."

Magyarra fordította Martti Larni finn írónak A szép disznópásztorlány c. regényét is; új nyelvtankönyvekkel járult hozzá a nyelvművelés korszerűsítéséhez.

Önálló munkái: Kalevala földjén (1969); Kis magyar nyelvtankönyv (Különös tekintettel a nyelvhelyesség mindennapi kérdéseire, 1970, 1980); Olvasó- és nyelvtankönyv (a VII. osztály számára, 1971); Kalevala (Baász Imre illusztrációival, 1972. Magyarországi kiadás, Bp. 1975).

Gyula Weöres: Kalevalan uudet unkarinnokset. Klny. 1970. – Szilágyi Domokos: Uusi Kalevala. Utunk 1973/5. – Varga Domokos: Köznyelvű Kalevala. Gondolatok N. K. fordításáról. Kortárs 1973/9. – E. Fehér Pál: Az új magyar Kalevala. Népszabadság, Bp. 1973. aug. 8. Újraközli A Hét 1973/33. – Mózes Huba: Néhány szó a Kalevaláról és a magyar fordításáról. Korunk 1973/4. – Gáspár Sándor: Kalevala-fordítások. Gondolatok a könyvtárban. Korunk 1977/8. – Szilágyi Júlia: Nagy Kálmán titka. Utunk 1989/23.

(S. Zs.)


Nagy Karola (Segesvár, 1906. máj. 17. – 1933. febr. 27. Brassó) – író, újságíró. Tizenhárom gyermekes elszegényedett nemesi családjából korán Brassóba került nevelőszülőkhöz, itt a Római Katolikus Leánygimnázium és zárda növendéke. Hányatott életében volt tisztviselő, bolti elárusító is. Férjével Bukarestben és Medgyesen élt, majd visszakerült Brassóba. 1930 őszétől a Brassói Lapok, később a vállalat kiadásában megjelenő Népújság rendőrségi és törvényszéki tudósítója. Itt jelentek meg riportjai, interjúi és esszéi. Két drámáját a kolozsvári Magyar Színházban Janovics Jenő Háborús nemzedék összevont címmel 1933-ban tűzte műsorra, de a Színházi Felügyelőség az előadást nem engedélyezte. A bemutató tervbe vett napja előtt az írónő váratlanul elhunyt.

Hátrahagyott két színdarabja (A lány; A fiú), egy kisregénye (Az ismeretlen), másokkal közösen írt "kollektív regénye" (A földalatti hármak, Tamási Áron előszavával), valamint feljegyzései és naplói csak halála után kerültek a közönség elé.

Már röviddel korai halála után feltette Ligeti Ernő a kérdést: "... miért tudunk mi olyan keveset erről az erdélyi Baskircsev Máriáról, hát olyan gazdagok vagyunk, hogy teljességgel megfeledkezhetünk róla?" Az összehasonlítás az ugyancsak korán elhalt és naplóit hátrahagyó orosz festőnővel bizonyára a hasonló származásnak, a szenvedélyes nőiségnek és a társadalmi elkötelezettségnek szólt, tekintettel a szocialista irodalom kezdeteihez számítható két drámára. A szerző "a lány", Claire élveteg és kegyetlen személyében éppen úgy a korabeli osztályellentéteket jeleníti meg, mint "a fiú" alakjában, Bandiban, a tönkrement földbirtokos diákfiúban, aki a proletárok oldalára állva kezd új életet. A drámai feszültségek szerelmi hátterét a hagyaték jegyzeteinek érzelmi szenvedélyessége magyarázza meg. Ezekből állította össze Csire Gabriella az írónő személyiségét idéző – egyelőre kéziratban rekedt – regényét (Egyedül jártam közöttetek).

Portréját Ruzicskay György festette meg.

Gyűjteményes kötetei: Itt voltam (Gaál Gábor gondozásában, Benedek Marcell előszavával. Bp. 1934); Ne nézz utánam. Egy lélek lángolása és elhamvadása (Sajtó alá rendezte és életrajzi adatokkal látta el Benamy Sándor. Bp. 1984).

Reichard Piroska: Itt voltam. N. K. könyve. Nyugat, Bp. 1935. I. 334-36. – [Ligeti Ernő]: N. K. Független Újság 1935/1. – Szemlér Ferenc: Egy postumus könyv szélére. Erdélyi Helikon 1935/2. – Benamy Sándor: A XX. században éltem. Emlékirat. Bp. 1966. 449-66; uő: Egy régi napló vallomása. A Hét 1973/33. – Csire Gabriella: N. K. (1906-1933). Könyvtári Szemle 1968/2. – (B. S.): Versek N. K. 14-17 éves korából. Vigilia 1980/4. – Rajk András: "Belehalt az életébe". Új Tükör 1985/3. – Balogh Edgár: Ki tud Nagy Karoláról? Utunk 1986/29. – Tünemény suhant át Erdély felett. A N. K.-rejtély (emlékezések, tanulmányok, többek között Balogh Edgár, Benamy Sándor, Benedek Marcell, Csire Gabriella, Ion Gheorghe Maurer tollából). Bp. 1988.

(B. E.)


Nagy Károly (Kisborosnyó, 1868 – 1926) – *református egyházi irodalom


Nagy Károly (Kolozsvár, 1930. máj. 3.) – pedagógiai szakíró. ~ István író fia. Szülővárosában az Unitárius Kollégiumba járt, s utódiskolájában, a Brassai Sámuel Líceumban érettségizett (1949), majd a moszkvai Pedagógiai Intézetben szerzett pedagógia-lélektan szakos diplomát (1955). Pályáját a Bolyai Tudományegyetem pedagógiai tanszékén tanársegédként kezdte, Bukarestben a Közoktatási Minisztériumban vezértanfelügyelő (1957-59), majd újra Kolozsvárt a Babeş-Bolyai Egyetem pedagógiai tanszékén adjunktus nyugalomba vonulásáig (1995). Az RMDSZ keretében a szociáldemokrata tömörülés titkára.

Kutatási területe az erkölcsi és közösségi nevelés. A Korunkban megjelent tanulmányai közül kiemelkedik A gyermekközösség kialakulása az iskolában (1961/2); a Studia Universitatis Babeş-Bolyai közli A perspektivikus vonalak rendszere mint a közösségi tevékenységre mozgósítás belső tényezője (1961) c. munkáját. A cenzúra beavatkozásai elleni tiltakozásul 1964-től megszakította hazai publicisztikai tevékenységét. A Szovjetszkaja Pedagogika hasábjain orosz nyelven jelent meg N. E. Surkova társszerzővel közös értekezése az erkölcsi viszonyok kialakulásáról (1974/6) és a pedagógiai műveletekről (1985/9).

Az általános pedagógia kérdései c. magyar nyelvű egyetemi jegyzet (Kv. 1956, 1957) munkatársa; román nyelvű egyetemi jegyzetekben az erkölcsi nevelés irányításáról és módszereinek rendszeréről szóló fejezetek szerzője (Kv. 1975).

(S. Zs.)


Nagy Károly (Medgyes, 1937. jún. 2.) – egyházi író. Teológiai tanulmányait a kolozsvári Egyetemi Fokú Egységes Protestáns Teológiai Intézetben végezte (1962), ahol lelkészi képesítést nyert. Tanulmányai kiegészítésére a budapesti Eötvös Loránd Tudományegyetemen került sor, amelynek Bölcsészettudományi Karán 1996-ban doktori címet szerzett. Református lelkész Magyarszentbenedeken (1962-63), Hagymásbodonban (1963-69), majd Búzásbesenyőn (1969-től).

Első tanulmányát a Református Szemle közölte (1976). Ezenkívül tanulmánya jelent meg a budapesti Sakkéletben (A sakkjáték eredetének felfedezése. 1992/8-9) és a Sakkszövetség 1992. nov. 20-30. között Debrecenben megrendezett nemzetközi sakkversenye Buletinjében (1992/7, angolul). Ezt követték a Ref. Szemlében A Szentírás időszámítási rendszere (1985), Izrael fiainak reális létszáma a kivonuláskor (1992) c. tanulmányai.

Doktori értekezése, Az Ószövetség időszámítási rendszere önálló kiadásban (Kv. 1998), valamint németül (Kv. 2001) jelent meg; A sakkjáték eredetének felfedezése c. munkáját (Kv. 1998) angolul is kiadta (Kv. 1999).

(D. Gy.)


Nagy Károly, Krajnik-Nagy (Gidófalva, 1947. aug. 8.) – hírlapíró. Brassóban végzett középiskolai tanulmányai után ugyanott a Steagul Roşu tehergépkocsigyár munkása. Kolozsvárt a Babeş-Bolyai Egyetemen magyar-német szakos tanári diplomát nyert (1973). Pályáját a somlyóújlaki általános iskolában kezdte, 1974-től a Brassói Lapok belső munkatársa, az Előre helyi tudósítója. Jeles brassói személyekről készített interjúkat, ismertetéseket Három nyelven a Cenk alatt c. sorozatában. Az Utunk, A Hét, Művelődés, Új Élet, Astra munkatársa, verseket, novellákat fordított román és német nyelvből, főként brassói szerzőktől. 1991-95-ben Kolozsvárt a Szabadság belső munkatársa.

1995-ben Kontó címmel megindította és szerkesztette az új romániai magyar közgazdasági lapot. Írói álnevei: Palkó Zsolt, Ekés László, Német Kálmán, (őrs.).

(Sz. S.)


Nagy Katalin – *énekeskönyv; *tankönyvirodalom


Nagy Lajos (Miskolc, 1862) – *Dálnoky Lajos


Nagy Lajos (Kányád, 1884. nov. 21. – 1949. ápr. 10. Székelykeresztúr) – református egyházi író. A székelyudvarhelyi Református Kollégiumban végzett (1904); Kolozsvárt a Református Teológián szerzett lelkészi képesítést (1908), majd Jénában és Göttingában folytatta tanulmányait. Székelykeresztúron, Zsibón, Besztercén segédlelkész, 1911-től lelkész Székelykeresztúron, 1929-től esperes, egyházkerületi képviselő, missziói előadó. A Református Szemle, Az Út, Lelkipásztor, Egyházi Figyelő munkatársa, egy ideig a Harangszó c. református vallásos néplap szerkesztője (1925-32). Önálló munkája: Az udvarhelyi református egyházmegye múltja és jelene (Székelyudvarhely 1942).

(S. Zs.)


Nagy Lajos, nagybaconi (Bősháza, 1907. máj. 2.) – jogi szakíró. A kolozsvári Református Kollégiumban érettségizett, az I. Ferdinánd Egyetemen jogi doktorátust szerzett. Ügyvédi irodát nyitott. Tevékeny részt vett a kolozsvári Atletikai Club (KAC) sporttevékenységében. Az 1937-es Vásárhelyi Találkozón is szerepet játszott. 1940. nov. 20-tól a bécsi döntéssel Magyarországhoz került Kolozsvár tiszti ügyésze. Munkája: A kisebbségi jogok a román jogi irodalomban (Kv. 1944).

(B. E.)


Nagy Lajos (Marosvásárhely, 1911. aug. 7. – 1986. ápr. 2. Budapest) – jogtudós, bibliográfus. Szülővárosa Református Kollégiumában érettségizett, majd az I. Ferdinánd Egyetemen jogi doktorátust szerzett (1932). Ügyvéd, majd miután Budapesten egységes bírói-ügyvédi vizsgát tett, ügyész Marosvásárhelyen, később törvényszéki bíró, az ETI tudományos munkatársa. 1944-ben behívták katonának, hadifogságba esett. Hazatérve Budapesten telepedett le s a Kelet-Európai Tudományos Intézet, illetve jogutódja, az Állam- és Jogtudományi Intézet munkatársa lett.

Kolozsvári joghallgató korában bekapcsolódott a magyar főiskolás ifjúság nemzedéki munkájába, részt vett az Erdélyi Fiatalok kisebbségjogi szemináriumában, s neve felbukkant az Erdélyi Fiatalok hasábjain. 1937-ben szerepet vállalt a demokratikus összefogást szorgalmazó *Vásárhelyi Találkozó megszervezésében. Kutatói pályáját az Erdélyi Tudományos Intézetben kezdte, itt jelent meg A kisebbségek alkotmányjogi helyzete Nagyromániában (1944) c. műve, melyben elsődleges forrásokra hivatkozva áttekintette a két világháború közti román kisebbségi jogot. (Újrakiadása: Székelyudvarhely 1994.)

1948 után tudományos tevékenysége a büntetőjogi eljárás kérdéseire irányult. A budapesti Állam- és Jogtudományi Intézet munkatársaként ő irányította a Magyar jogi bibliográfia (1825-1945) gyűjtőmunkálatait, az ő szerkesztésében jelent meg a Bibliography of Hungarian Legal Literature (Bp. 1966), az ő közreműködésével készült el az Állam- és jogtudományi bibliográfia (1956-86, Veredy Katalinnal), valamint a Magyar állam- és jogelméleti bibliográfia (1950-80, Pap Ignáccal, Szeged 1980).

A büntetőjogi eljárás kérdésköre kapcsán közölt munkái: Fellebbezés a büntetőperben (Bp. 1966);Íélet a büntetőperben. A büntetőbírói döntési tevékenység problémái (Bp. 1974).

Szabó András: Előszó N. L. A kisebbségek alkotmányjogi helyzete Nagyromániában c. munkája reprint kiadásához. Székelyudvarhely 1994. Múzeumi Füzetek, 9.

(N. Gy.)


Nagy Lajos (Erdőd, 1921. dec. 23. – 1982. júl. 13. Kolozsvár) – geológiai szakíró. Nagykárolyban érettségizett (1940), a debreceni egyetem természettudományi karán végzett geológia szakon (1944); tanári diplomáját a kolozsvári magyar egyetemen szerezte; Debrecenben védte meg doktori értekezését Erdőd vidéke földrajzából (1945). Pályáját Nagykárolyban kezdte mint a Piarista Gimnázium (1944-48), majd a Pedagógiai Líceum tanára, ill. igazgatója (1948-50). Egyetemi tevékenységét a Bolyai Tudományegyetemen adjunktusként kezdte (1951), előadó tanár a Földtan-Földrajzi Kar földtan-ásványtani tanszékén. Egy ideig (1952-53) tanügyminisztériumi osztályigazgató Bukarestben; visszatérve a Bolyai Tudományegyetemre, a Földrajz-Földtan Kar dékánja, majd prodékánja, e tisztségét megtartja 1959 után, az egyesített Babeş-Bolyai Egyetemen is.

Fő kutatási területe az Erdélyi-medence keleti részén levő Sóvidék volt, de foglalkozott a Hargita keleti oldalának vulkáni képződményeivel is. Első munkája Az erdélyi diapir-öv Sajó és Nyárád közötti részének sztratigráfiai és tektonikai viszonyai címmel jelent meg (Kv. 1956). A két egyetem közös közleménysorozatában a Szovátától északra elterülő vidék geológiájával foglalkozik (Studia Universitatum Babeş et Bolyai, 1957). A Román Geológiai Társaság munkatársaként végzett vizsgálati eredményei és szakszerűen kidolgozott geológiai térképei a társaság kézirattárában maradtak. A romániai földtani kutatásokról s a földtani térképezés fejlődéséről a Korunkban számol be (1958/4).

Főmunkája: A Román Népköztársaság földtana I-II. (egyetemi jegyzet, Kv. 1958); ennek rövidített változata a Tudományos Könyvkiadónál önálló kötetben is megjelent (1960).

(T. J.)


Nagy Lajos (Nagyernye, 1933) – orvosi szakirodalom


Nagy László (Kolozsvár, 1894) – *Sütő Nagy László


Nagy László, B. Nagy László – *László Dezső álneve


Nagy László (Székelyudvarhely, 1926. márc. 28. – 1998. aug. 25. Kolozsvár) – református egyházi író, szerkesztő. A középiskolát szülővárosában végezte a Római Katolikus Főgimnáziumban (1946). A kolozsvári Református Teológia és azzal párhuzamosan a Bolyai Tudományegyetem magyar-filozófia szakos hallgatója (1946-50). Helyettes lelkész Tordoson, segédlelkész Brassóban, Tordán, lelkipásztor Haranglábon, Csáváson, 1974-től a kolozsvári Protestáns Teológia főkönyvtárosa. Tanulmányokat folytatott Genfben (1978-79); a lelkészek számára kiadott Igehirdető (1990-), az Erdélyi Református Egyházkerületi Értesítő (1994-) felelős szerkesztője; a *Református Szemlenek 1990-től 1997-ig, az *Üzenetnek 1996-ban főszerkesztője; az egyházkerületi vallástanárképző (később a Babeş-Bolyai Egyetem Református Hittudományi Fakultása) dogmatika- és etikatanára, a Hang és Visszhang c. internetes újság elindítója, a Szemle-Füzetek c. sorozat (1990-) szerkesztője.

Első írását A lélek gyümölcse c. alatt a Református Szemle közölte (1953), e lap állandó munkatársa, 1990-től főszerkesztője. Csiha Kálmánnal közösen megalapították az Igehirdető c. folyóiratot. Tudományos teológiai füzetsorozat szerkesztője, hittankönyvek szerzője. Lefordította Eduard Thurneysen, Walter Lüthi, Oscar Culmann, François Bovon teológiai munkáit.

Önálló munkái: Pál apostol kapcsolatai levelei protokolljában (Kv. 1991); Szenczi Molnár Albert. A kutatás új útjai (Kv. 1993); Református templomi imádságoskönyv (társszerzésben, Kv. 1994); Madách Imre Az ember tragédiája c. színművének theologiai vizsgálata (Kv. 1994); Tanulmányok a csávási református egyházközség történetéből (Kv. 1995); "Fiaim, csak énekeljetek". Csávási emlékkönyv (Kv. 1995); "Tiszteld atyádat..." (tanulmányok, Kv. 1995); "és vidámítsd meg az én szívemet" (anekdoták, életképek, Kv. 1996); Károli Gáspár bibliafordító élete és kora (Nagyvárad 1996).

"... akár élek, akár halok..." (Nekrológ, Üzenet 1998/18. szept. 15.)

(S. Zs.)


Nagy László (Kolozsvár, 1932. máj. 17. – 1998. febr. 22. Sepsiszentgyörgy) – Középiskoláit Kolozsváron végezte (1951), orvosi diplomát a marosvásárhelyi OGYI-ben szerzett (1959); 1981-től az orvostudományok doktora.

1958-60 között az OGYI belgyógyászati klinikáján segédorvos, 1960-61-ben a kolozsvári Orvosi Egyetem klinikáján alorvos. 1961-től a sepsiszentgyörgyi Megyei Kórházban az altató és intenzív terápiás osztály alorvosa, 1964-től szakorvosa, 1979-től vezető főorvosa. 1990-től szerkesztőbizottsági tagja a Revista Română de Anestezie şi Terapie Intensivă c. szakfolyóiratnak. A román Aneszteziológiai Szövetség (1990), az EME Orvostudományi Szakosztályának tagja (1991) volt.

Első szaktanulmányait a Viaţa Medicală (1967/7) és a Farmacia (1968/3) közölte; A subclavia-katéterezéssel szerzett tapasztalataink c. tanulmányát a Magyar Aneszteziológiai és Intenzív Terápiás Társaság Kongresszusának Nyíregyházán megjelent kiadványában (1982), Akut keringési elégtelenségek septicus shockban c. közleményét ugyane társaság Szegeden tartott Kongresszusának kiadványában (1992) közölték. Jelentek meg szaktanulmányai a Revista de Farmacie, Revista de Chirurgie, Farmacia, Revista Română de Anestezie şi Terapie Intensivă c. hazai szakfolyóiratokban is, számuk meghaladja a 30-at.

Die unzut-lichkeit der Corticoide c. előadását a Bécsben tartott VII. Európai Aneszteziológiai Kongresszus kiadványa (1986), The possibilities of tratament septic shoc c. előadását a IV. Nemzetközi Endotoxin Konferencia kiadványa (Amszterdam, 1993) ismertette.

Kiadatlanul maradtak vizsgálati eredményei az utóbbi 30 évben Kovászna megyében előfordult gombamérgezésekről, valamint az akut és krónikus veseelégtelenség kezelési lehetőségeiről.

(D. Gy.)


Nagy László (Gencs, 1936. aug. 22.) – néprajzi szakíró, helytörténész. Középiskoláit Nagykárolyban végezte (1953), majd a Bolyai Tudományegyetemen szerzett tanári képesítést földrajz-geológiából (1958). Tanári pályáját a mezőpetri általános iskolában kezdte (1958-60); majd nyugdíjazásáig (1990) Nagykárolyban volt ugyancsak általános iskolai tanár.

Első írása a Szatmár megyei földrengésekről a Szatmári Hírlapban jelent meg (1984/29); később néprajzi és helytörténeti cikkeket közölt a Nagykároly és Vidéke, a Szatmári Friss Újság, valamint az orosházi A Hónap hasábjain. Szaktanulmányai, jelentősebb cikkei: Adalékok a nagykárolyi és környékbeli falvak kovácsmesterségéhez (Szabolcs-Szatmári Szemle 1991/3. 316-324), A nagykárolyi szőlőskertről és szüreti szokásokról (Néprajzi Látóhatár 1993/3. 110-117), A nagykárolyi piaristák munkásságáról (Nagykároly és Vidéke 1999/6-11). Közleménysorozatban írta meg a nagykárolyi Kossuth-szobor történetét (Nagykároly és Vidéke 1998. jan. 28-tól), Kismajtény múltját (Szatmári Friss Újság 1999. ápr. 17.); leírást adott a hadadi Wesselényi-kastélyról (A Hónap 1992/11).

Önálló kötete: Károlyi Gáspár kora, élete és munkássága (Nagyvárad 1996).

Kéziratban kiadásra váró munkái: A nagykárolyi ref. egyház története; Nagykároly – egy partiumi kisváros a magyar szellemi életben; Nagykároly növényvilága.

(D. Gy.)


Nagy László Mihály (Kézdivásárhely, 1957. júl. 30.) – újságíró, elbeszélő. Középiskoláit a marosvásárhelyi Bolyai Farkas Líceumban (1975) végezte, főiskolai diplomát a bukaresti Ştefan Gheorghiu Akadémia újságírói szakán szerzett (1985). 1985-től a Megyei Tükör szerkesztőségének belső munkatársa; az 1989 decemberében indult Háromszék szerkesztő kollektívájának tagja. 1992-ben a csíkszeredai székhelyű Novos Kiadóhoz kerül s az általa kiadott Ifi Fórum szerkesztőségében dolgozik, közben az Új Sport sepsiszentgyörgyi szerkesztője. Ugyanakkor tagja az Ötödik Kerék c., sepsiszentgyörgyi szatirikus lap szerkesztőbizottságának is. 1995-től Marosvásárhelyen középiskolai tanár; a Tabu Magazin (1994-96) szerkesztője, az Építészeti Iskolaközpont Ergo Comun c. iskolai lapjának főszerkesztője (1997).

Első írásai a Bolyai Farkas Líceum diáklapjában, a Tentamenben jelentek meg 1972-ben; ennek 1973-ban diákfőszerkesztője is. Novelláját közölte a fiatal prózaírók Ajtók c. antológiája (1986), a Gyöngyök gyöngye c. gyűjtemény (Mv. 1995); cikkeit az Ifjúmunkás, A Hét, Művelődés, Új Élet, Falvak Dolgozó Népe, a nagyváradi Fáklya Múzsa c. melléklete, ill. 1989 után az általa jegyzett lapok mellett a Népújság, az Erdélyi Futár, a Magyar Hírlap és a Veszprémi Napló is.

Álnevei: Kézdi Mihály, Nalám.

(D. Gy.)


Nagy Levente (Meggyesfalva, 1939) – *gyógyszerészeti szakirodalom


Nagy Mária – *J. Nagy Mária


Nagy Márton (Nagyvárad, 1860. aug. 29. – 1941. aug. 15. Nagyvárad) – író, szerkesztő, publicista. Középiskolai tanulmányait Szatmárnémetiben, Pécsett, Késmárkon és Máramarosszigeten folytatta. A nagyváradi Jogakadémia elvégeztével Bihar megye szolgálatába lépett. 1883-tól Berettyóújfalun szolgabíró, 1889-től Nagyszalontán főszolgabíró nyugdíjazásáig (1902). A Szalontai Lapok munkatársa, a Rendeleti Közlöny szerkesztője, közigazgatási szakmunkák szerzője, több nagyváradi napilap munkatársa. A Szigligeti Társaság tagja. Emlékezései a régi Bihar-ország életéről és személyiségeiről ma már forrásértékűek. Ilyen jellegű munkái: Régi idők, régi emberek (Nv. 1925); Régi nevek, régi regék (Nv. 1927); Patikás Gyurka mókái (Nv. 1929). Írói álneve: B. Endrődy Károly.

R. B. M. [R. Berde Mária]: Régi idők, régi emberek. N. M. könyve. Ellenzék, 1926. jan. 10. – Dr. Kiss Ernő: Régi idők, régi emberek. Pásztortűz 1926/6. – Tabéry Géza: N. M. új könyve a régiekről. Nagyvárad 1927. szept. 11. – N. M. új könyvet ad ki [Patikás Gyurka mókái]. Nagyvárad 1929. ápr. 4.

(T. E.)


Nagy Miklós (Torda, 1913. máj. 3. – 1988. ápr. 29. Kolozsvár) – mezőgazdasági szakíró, szerkesztő. Szülővárosában román középiskolát végzett (1930), a kolozsvári Mezőgazdasági Intézetben agrármérnöki oklevelet (1935) és állattenyésztő mérnöki szakképesítést (1936) szerzett. Pályáját helyettes tanárként a csombordi Gazdasági Iskolában kezdte; tanított Székelykeresztúron és a nagyenyedi Bethlen Kollégium tanítóképzőjében. Közben az EGE támogatásával hathónapos tanulmányutat tehetett Dániába, Németországba és Svédországba, ahol a népfőiskolai és mezőgazdasági szaktanácsadó intézményrendszerrel, a kisegítő agrárszövetkezeti hálózattal és az akkor legkorszerűbb növénytermesztési és állattenyésztési eljárásokkal ismerkedhetett meg. Ez a tanulmányút tette lehetővé, hogy részt vegyen az 1937-es tejgazdasági világkongresszuson Berlinben. Az EGE – 1939-től EMGE – titkára lett, az állattenyésztési ügyosztály vezetője. A Bolyai Tudományegyetem közgazdasági karán védi meg az erdélyi szarvasmarhatenyésztésről írt doktori dolgozatát (1946). Kinevezik ugyan a kolozsvári Mezőgazdasági Intézet magyar tagozatának előadó tanárává, de EMGE-beli múltjára hivatkozva hamar megfosztják állásától. Szakközépiskolákban tanít (1949-62). A mezőgazdaság szövetkezetesítése időszakában Széken (1962-64), majd Györgyfalván (1964-69) termelőszövetkezeti agrármérnök. Felkészültségéhez méltóbb munkakörbe csak 1969-ben kerül: a Falvak Dolgozó Népe mezőgazdasági rovatát vezeti, a Mezőgazdasági Útmutató c. mellékletet szerkeszti nyugdíjazásáig (1974).

Első szakmai írása az Erdélyi Gazdában jelent meg (1937), ennek a lapnak főmunkatársa lesz (1937-48). Szakcikkeit közli a Korunk, Művelődés, Előre, Igazság is. Pályájának kilencéves EMGE-korszaka tette nevét Erdély-szerte ismertté, amikor is a téli tanfolyamok szervezésével, a mezőgazdasági szakírás művelésével és különböző gazdasági akciók lebonyolításával fejtett ki közhasznú tevékenységet. A rétek és legelők gondozása, szakaszos kihasználása, a célszerű takarmánytermesztés, konzerválás, tárolás, új takarmánynövények termesztése, a silókukorica bevezetése, silóépítések lebonyolítása, az állványos szénaszárítás, legelő-mintagazdaságok létrehozása, új típusú gazdasági épületek tervrajzainak elkészítése, magas hozamú tenyészállatok beszerzése és terjesztése, kiosztása, tenyésztő társulások létrehozása, a szakszerű tenyészállat-kiválogatás és törzskönyvezés bevezetése tartozott hatáskörébe. Szóban és írásban egyaránt vallotta, hogy a haladás záloga a túllátás a falun és a megyén, a párbeszéd a más körülmények közt, más szemlélettel, más felfogásban dolgozókkal, a nagyvilággal.

Több mint fél századot átfogó szakírói pályájának eredménye 15 önálló és társszerzőkkel írt kötet, harminc-valahány szakkönyv fordítása és félezret jóval meghaladó tanulmány, szakcikk és tudománynépszerűsítő írás. Az EMGE centenáriumára megjelent Erdély mezőgazdasága c. tanulmánykötetben (1944) ő írja a szarvasmarha- és bivalytenyésztésről szóló fejezetet. A Bolyai Tudományegyetem Társadalomtudományi Intézete kiadásában megjelent gyűjteményes kötetben elsőnek dolgozta fel az 1945-ös román agrárreform erdélyi vonatkozásait (1946). A Józsa Béla Athenaeum Hasznos Könyvtár-sorozata az ő baromfitenyésztési kézikönyvével indul (1947). A Pap Istvánnal közösen írt, több kiadást megért művei, A háziállatok takarmányozása (1956) és Bivalytenyésztés (1957) ma is alapvető forrásmunkák.

Életpályájának csúcsteljesítménye a világ mezőgazdaságára kitekintő könyvtípus megteremtése. Ki nem térve a mindennapos erdélyi valóság kérdései elől, azokat olyan korszakban helyezi világ-összefüggésekbe, amikor az ország mezőgazdaságpolitikájában éppen a világgazdaságban zajló folyamatok tudomásulvétele hiányzott. Bár sokáig nem járhatott külföldre, s nem dolgozhatott a tudományos ismeretszerzést elősegítő munkaközösségben, a Pillantás a világ mezőgazdaságára (1975) és az Állattenyésztés a nagyvilágban (1978) mégis a tudományos igényességnek eleget tevő sikerkönyv lett. Nyugalomba vonulása után is a Romániai Magyar Irodalmi Lexikon és a Kriterion Kiskalauz-sorozatának egyik szerkesztője. Az erdélyi mezőgazdálkodás történetének megírását tervezte, s megkezdett egy Mezőgazdasági Lexikont is, amelynek folytatása a következő nemzedékre maradt.

Mint szakfordító 22 román állattenyésztési, állategészségügyi, takarmányelőkészítő, tejtermelő, a mesterséges beondózásról szóló, zöldség- és gyümölcstermesztő, gyógynövény-ismertető szakmunkát ültetett át magyar nyelvre.

Munkái: Baromfitenyésztés a kisgazdaságban (Kv. 1947); Az édescirok termesztése és feldolgozása (Kv. 1948); Állattenyésztésünk átalakítása (1949); A tejtermelés fokozása helyes fejéssel (névtelenül, 1952); A háziállatok takarmányozása (társszerző Pap István, 1956. Átdolgozva 2. kiadás, 1961); Tej és tejtermékek feldolgozása, vegytana és egyszerűbb vizsgálatai (társszerző Rajhona János, 1956); Bivalytenyésztés (társszerző Pap István, 1957); Silónövények termesztése, silózás (névtelenül, társszerzőkkel, 1959); A tej kezelése a kollektív gazdaságokban (1963); Dombvidéki termelőszövetkezetek üzemági egyensúlya (1970); Pillantás a világ mezőgazdaságára (1975); Állattenyésztés a nagyvilágban (1978); Háziállataink egészségvédelme (Nagy Bélával és Szabó Ferenccel, 1981).

Álneve: Balogh Miklós, betűjegyei N. M.; dr. N. M.; y-s.

Herédi Gusztáv: Mit jelez az Útmutató? Korunk 1972/4. – Ferencz S. István: Könyv és kenyér. A Hét 1975/34. – Szabó Attila: N. M. Természettudományos arcképcsarnok. Művelődés 1981/4. – Jakab Zsigmond: Állategészségügyi szakkönyv. Korunk 1982/6. – Cseke Péter: Akit igazolt az idő. Falvak Dolgozó Népe 1983/20. Újraközölve bővebben: Hazatérő szavak. 1985. 78-83. – Beke György: Mindig a szakma s az emberek mellett. A Hét 1983/33. – Pap István: A kiművelt fő felelőssége. Háttérrajz N. M. EMGE-főtitkár portréjához. Korunk 1991/6.

(Cs. P.)


Nagy Miklós Kund (Nagyenyed, 1943. dec. 6.) – újságíró, szerkesztő, műfordító. Szülővárosában a Bethlen Kollégiumban érettségizett (1961), a marosvásárhelyi Pedagógiai Főiskolán román-magyar szakos tanári oklevelet szerzett (1965). Tanár Szentgericén (1965-68), majd riporter, művelődési osztályvezető a marosvásárhelyi rádió magyar adásánál (1968-85), annak megszüntetése után könyvtáros a Maros megyei Könyvtárban (1985), szerkesztő a Vörös Zászlónál 1989-ig. Közben a Babeş-Bolyai Egyetemen magyar-francia szakos diplomát is szerzett (1973). Az 1990-ben újraindított marosvásárhelyi rádió, a felújított KZST alapító tagja; ugyancsak 1990-től a marosvásárhelyi *Népújság belső munkatársa, 1991 decemberétől főszerkesztőhelyettese; a Videoklip Stúdió riportere, dokumentumfilmese; 1994-ben szerkeszti a II. marosvásárhelyi rövidfilmfesztivál Alternativa c. háromnyelvű alkalmi lapját.

Szerkesztette a marosvásárhelyi adó irodalmi-művészeti naplóját; népszerű Megy a magnó vándorútra c. sorozatának interjúi közül kiemelkedik a Horváth Imrével, Szemlér Ferenccel, Sütő Andrással, a képzőművészek közül Fülöp Antal Andorral, Gy. Szabó Bélával való párbeszéd. Rádiójelenetek, hangjátékok, humoreszkek szerzője, a Népújság Múzsa c. mellékletének szerkesztője. Cikkeit közölte az Igaz Szó, Új Élet, 1990-től az RMSZ, Művelődés, Kelet – Nyugat, a budapesti Magyar Nemzet, Respublika, a chicagói Szivárvány. Fordított Ion Băieşu, Ionel Hristea, Cristian Munteanu munkáiból. 1994-ben Népújság Nívódíjat kapott.

Államvizsgadolgozata: Irodalom a marosvásárhelyi rádióban (Kv. 1973); a Püski Sándor Kiadónál megjelent Fehér könyv (Az 1990. március 19. és 20-i események Marosvásárhelyen, Bp. 1991) társszerzője; a Hunyadi László plakettjeivel illusztrált Helikoni arcképcsarnok (I-II. Mv. 1997) emlékkönyv köteteinek szerkesztője és bevezető szövegének írója.

Betűjegyei: NMK, (nk.).

(S. Zs.)


Nagy Olga (Nagyernye, 1921. jan. 2.) – folklorista, néprajzi író, regényíró, ifjúsági író. ~ Ödön testvére, Krizsovánszky László felesége, Krizsovánszky Szidónia színművésznő anyja. Középiskoláit Marosvásárhelyen végezte (1939). A kolozsvári Református Teológián egy évet hallgatott, majd tanítóképző tanfolyamon szerzett diplomát (1944). Kisiklódon volt tanító (1940-44), Széken helyettes tanár (1945-51), közben a Bolyai Tudományegyetemen elvégezte a magyar nyelv és irodalom, valamint néprajz szakot (1948). Az Utunk (1952-53), a Dolgozó Nő belső munkatársa (1953-58). A Román Tudományos Akadémia, majd 1958-73 között, nyugdíjazásáig a kolozsvári folklórintézet kutatója, főkutatója. A hiteles népmese esztétikája c. dolgozatával megszerzi a doktorátust (1978). A Román Írószövetség, 1990-től a Kriza János Néprajzi Társaság tagja, a budapesti Magyar Néprajzi Társaság tiszteletbeli tagja.

Első írása Makkai Endre és Nagy Ödön Adatok a téli néphagyományok gyűjtéséhez c. kötetében jelent meg (1939). Közölt az Utunk, Korunk, Művelődés, NyIrK, Napsugár, Dolgozó Nő, Revista de Etnografie şi Folclor, a magyarországi Tiszatáj, Valóság, Új Írás és számos más folyóirat hasábjain. Írói pályája mesekötetek szerkesztésével, ifjúsági regényekkel indult az 50-es években. A népmesei szemlélet alkalmazása, a szülőként gyűjtött élményanyag feldolgozása tette üdévé írásait, a korabeli kritika azonban elmarasztalta engedékenységét az "öncélú folklór csábításaival" szemben, s az akkor előírt nevelési eszmények pártos hűségének mellőzését vetette szemére. Tudományos pályája modellszerűen ívelt a hagyományfeltárástól a kulturális értelmezésig. Terepismerete, a népi kultúrával való állandó, közvetlen viszonya megőrizte őt a terméketlen áltudományoskodástól.

Gunda Béla tanítványaként vált folklórgyűjtővé. Jelentős a szövegfeltáráshoz való hozzájárulása. Harminc éven át mintegy 3000 epikus népi szöveget rögzített és tett közzé. Amikor Európa legnagyobb részén a mese idejét múlt műfajjá vált, ő az archaikusnak minősülő erdélyi néprajzi tájegységekben, élő mesék alapján, a mesélés törvényszerűségeit, a funkcionális mese sajátosságait vizsgálhatta. Az Ortutay Gyula kezdeményezte egyéniségkutatás csapásán haladva elemezte három mesemondó (Jakab István, Dávid Gyula, Cifra János) egyéni repertoárjának szerveződését, a mesemondói szerep jellemzőit. Ezek az elemzései mind az összehasonlító szöveg-, mind az összefüggés-vizsgálatok a mese és a világkép, az életforma kapcsolatát feltárták. A Hősök, csalókák, ördögök c. könyvében a mesei hőskép változását követve ragadja meg a műfaj "identitásváltását": azt a folyamatot, amelyben az időbeli egymásutániság síkján a mitikus hőst a mágikus erejű ember, ezt meg a törvényeket kijátszó, leleményes kópé váltja fel. A táltos törvénye c. könyvében a mesei világ megteremtésének művészi eszközeit (jelkép, az ismétlődés, epikum, szerkezeti összetétel) elemzi. A mese műfajával kapcsolatos legfontosabb következtetése a mesedialektusokra vonatkozik: a mese szerinte koronként és közösségenként eltérő szereppel rendelkezett, hol a világ, a hagyomány változatlan átadását, hol a szórakoztatást szolgálta.

Ez a funkció az, ami megköveteli a mese tartalmának, stílusának állandóságát vagy alakítását, ahogy azt Archaikus világkép és mesehagyományozás c. tanulmányában (Déri Múzeum Évkönyve, Debrecen 1974) kifejti. Ez a gondolat tér vissza kéziratban levő Alkotás és befogadás c. tanulmánykötetében. A kultúra osztatlansága mellett érvel a Táltos és Pegazus c. könyve írásaiban, gazdagon példázva irodalom és mese közös (archetipikus, mítoszi) gyökereit, ezek állandó egymásrahatását.

A román és cigány közösségekben végzett gyűjtései lehetővé tették számára összehasonlító elemzések elvégzését. Az ilyen tanulmányok közül kiemelkedő a Barangolásaim varázslatos tájban c. kötete.

Úttörő kezdeményezésnek, szemléletváltásnak bizonyult a mese racionalizálódásának, a népi epika műfajrendszerében bekövetkezett átstrukturálódásának a vizsgálata. Több tanulmányában foglalkozik a komikum és a reális élmények mesébe való beáramlásával. Az elsők között figyelt fel arra, hogy a népi epika szerepe ugyan változatlan marad, a mese viszont tartalmi-formai meghatározottságai folytán teret veszít a megváltozott világot és világfelfogást közvetlenebbül lereagáló igaztörténettel szemben. Három kötetet tesz közzé ilyen jellegű gyűjtéseiből, ezek: a Paraszt dekameron c. válogatás széki tréfákból és elbeszélésekből, az Újabb paraszt dekameron a szerelemről és a házasságról s az Asszonyok könyve c. népi elbeszéléskötet.

Gondozásában jelent meg Győri Klára Kiszáradt az én örömem zöld fája és Kocsis Rózsi Megszépült szegénység c. önéletírása.

Az epika vizsgálata vezette el a társadalomrajzi kutatásokhoz. Közel húsz évig kéziratban állt a 80-as évek elején társszerzőkkel készített Havad tegnap és ma c. falumonográfiája, megjelent viszont két kötete is a paraszti értékrendről, mentalitásról és magatartásról, ezek közül az első, A törvény szorításában falumodellek formájában írja le a hagyományban érvényesülő értékrend sokszínűségét, a Világgá futó szavak pedig interjúkban vall minderről. A népi vallásosságról, a haláltudatról, a szerelemről és a házasságról írott tanulmányai tágítják az életmű és az értelmezett népi kultúra határait.

A Korunk hasábjain megjelent szakcikkei közül kiemelkedik a néprajz örökletes előítéleteiről (1989/6) és a néprajzkutatás interdiszciplináris vizsgálatáról szóló (1989/9), valamint az utakat, esélyeket latolgató Merre tart a falu? (1991/6).

Szépirodalmi munkái: A vidámság madara (mesék, 1954); Az üveghegyi rózsa (mesék, 1956); A vén pákász meséi (1959); Lányok a bentlakásban (regény, 1960); Szidi (regény, Kv. 1962); A kopasz király (mesék, 1963); Vadvizek (regény, 1965); Madár kék mezőben (regény, 1968); Mesék a Napkirály és Földtündére fiairól (1974); A vasfogú farkas (mesék, 1987); Csodaszerszámok (mesék, 1991); Gyónás (Bp. 1991); Az aranyhajú és az elátkozott madarak (mesék, Sepsiszentgyörgy 1995); Egyszer volt, hol nem volt (népmesék, uo. 1998).

Néprajzi munkái: Előbb a tánc, azután a lakoma (Mezőségi népmesék. 1955); A három táltos varjú (Mezőségi népmesék. 1958); Lüdérc sógor (Erdélyi magyar népmesék. 1969); A nap húga meg a pakulár (Maros-menti, kalotaszegi és mezőségi népmesék. 1973); Hősök, csalókák, ördögök (Esszé a népmeséről. 1974); A mesemondó Jakab István (Vöő Gabriellával, 1974); A szegény ember táltos tehene (Mérai népmesék. Kv. 1975); Széki népmesék (1976); Paraszt dekameron (Válogatás széki tréfákból és elbeszélésekből. Bp. 1977); A táltos törvénye (Népmese és esztétikum. 1978); Zöldmezőszárnya (Marosszentkirályi cigány népmesék. Bp. 1978); Újabb paraszt dekameron (A szerelemről és a barátságról. Bp. 1983); Asszonyok könyve (népi elbeszélések, Bp. 1988); A havasi sátoros (Dávid Gyula meséi. Bp. 1989); A törvény szorításában (Paraszti értékrend és magatartásformák. Bp. 1989); Világgá futó szavak (Havadi beszélgetések. Bp. 1990); Cifra János meséi (Bp. 1991); Táltos és Pegazus (Bp. 1993); Barangolásaim varázslatos tájban (Cigány barátaim között. Székelyudvarhely, 1994); Népi változatok szerelemre és házasságra (esszé, Székelyudvarhely, 1994); Pályakép fénnyel és árnyékkal (Egy néprajzos emlékei. Székelyudvarhely, 1995); Hamupipőke igazsága, avagy mit tanulhattok a meséből (uo. 1998). Egy barátság története címmel (Székelyudvarhely 1998) közzétette Féja Géza hozzá írt leveleit.

Székely Erzsébet: N. O.: Vidámság madara. Utunk 1955/34. – Kovács Ágnes: Két mesekönyv. Ethnographia 1956/1-2. – Antal Péter: Lányok a bentlakásban. Utunk 1960/45. – Berde Zoltán: Lányok a bentlakásban. Igaz Szó 1961/3. – Kormos Gyula: Irodalom és jószolgálat. Utunk 1963/43. – Mózes Huba: Életszerű olvasmányosság – majdnem regény. Utunk 1964/3. – Szőcs István: Valami furcsa, valami különös. Igaz Szó 1968/10. – Vöő Gabriella: A Lüdérc sógor tanulságai. Utunk 1970/8; uő: ... és a mesehős. A Hét 1973/27. – Féja Géza: A folklór nevében. Közli Lázadó alkonyat. Bp. 1970. 458-70. – Salamon Anikó: Esszé a népmeséről. Utunk 1974/30. – Ráduly János: Széki népmesék. Igaz Szó 1976/8. – Cseres Tibor: Asszonyélet a Mezőségen. Élet és Irodalom, Bp. 1976. máj. 8. – Vöő Gabriella: Székely népmesék az olvasó kezében. Művelődés 1977/3. – Olosz Katalin: Mérai mesemondók. Utunk 1977/26. – Tamás Gáspár: Karnyújtásnyira az emberi emancipáció. Tiszatáj, Szeged 1977/6. – Cs. Gyímesi Éva: Elméletté szűrt tapasztalat. Utunk 1979/6. – Szabó Zoltán: N. O.: A táltos törvénye. NyIrK 1980/2. – Kósa Szánthó Vilma: N. O. köszöntése. Művelődés 1981/1. – Rostás Zoltán: A kutató, a valóság és az utánpótlás. A Hét 1981. jan. 16.; uő: A mese – komoly üzenet. A Hét 1982/47. – Ónody Éva: "A mese az eltiportak költészete" (Interjú N. O.-val). Új Tükör 1984/17. – Csomortáni Magda: Az élő szó dicsérete. Székely útkereső 1991/3. – Olosz Katalin: Cifra János meséi. A KJNT Értesítője 1992/1-2. – Keszeg Vilmos: N. O.: Táltos és Pegazus. Korunk 1994/10.

(K. V.)


Nagy Ottó, mindszenti (Zilah, 1903. nov. 23. – 1946. febr. 17. Zilah) – egyházi író, nyelvtörténész. Középiskoláit szülővárosában, a Wesselényi Kollégiumban végezte (1922). Egy évet tanult a budapesti műegyetemen, majd a kolozsvári Református Teológián lelkészi képesítést szerzett (1925), kiegészítve tanulmányait Bázelben és Zürichben. Itt tanítványa Karl Barthnak, akinek tanulmányait magyarra fordította. 1926-ban a kolozsvári teológia szeniora és az IKE utazó titkára. Fogarason, Maksán segédlelkész, 1930-tól Zilahon egykori iskolájában vallástanár.

Első írását a Református Szemle közölte Krisztus szenvedő szolgái c. alatt a gályarabok megszabadulásának 250. évfordulója alkalmából (1926). Jelentős szerepe volt *Gyarmathi Sámuel emlékezete felújításában. "Ő, Zilah szülötte – írja elismeréssel Szabó T. Attila –, a zilahi kollégium neveltje ezzel a szerényen csak »útegyengetés«-nek szánt munkával a város egyik legkiemelkedőbb személyiségének és a kollégium legnagyobb tanárának állított méltó emléket...", példaként emelve ki, hogy a Gyarmathi-életrajz szerzője ahhoz a környezethez tért vissza, amelybe beleszületett.

Önálló munkái: A református kollégium hivatása. Székfoglaló értekezés (Zilah 1932); Van reménységünk. A halottak feltámadásáról (Kv. 1933); Hiszek a Szentháromság-egy Istenben (Torda 1938); Szent hitünk (Valláskönyv a középiskolák VII. osztálya számára. Kv. 1939); Isten igéje (Kv. 1941); Gyarmathi Sámuel élete és munkássága (ETF 182, Kv. 1944).

Szabó T. Attila: M. N. O. Közli Nyelv és múlt, 1972. 510-12. Arcképpel.

(B. E.)


Nagy Ödön (Sajóudvarhely, 1914. máj. 31. – 1995. szept. 1. Mezőfele) – néprajzi író. ~ Olga testvére. Középiskoláit a marosvásárhelyi Református Kollégiumban végezte (1932); a kolozsvári I. Ferdinánd Egyetemen magyar-latin-szociológia szakon tanult két évig, majd a Református Teológián lelkészi képesítést szerzett (1937). Budapesten Györffy István irányításával néprajzi tanulmányokat folytatott (1937-38). Kissármáson szórványgondozó segédlelkész, Mezőköbölkúton, Hariban, Istvánházán, Szolokmán lelkész, majd Havadon nyugalomba vonulásáig (1940-81).

Kutatási területe az egyházi ünnepekhez fűződő népszokások, falusi hagyományok gyűjtése. Szaktanulmányait a budapesti Ethnographia, Erdélyi Múzeum, Ifjú Erdély, az aradi Havi Szemle, A TETT, a Népismereti Dolgozatok 1980 s az 1982-es Korunk Évkönyv közölte. Utóbbi a havadi parasztcsalád szerkezetével foglalkozik. Az 1990-ben alakult Kriza János Néprajzi Társaság tagja, sepsiszentgyörgyi vándorgyűlésén a mezőfelei gyékényfeldolgozó háziiparról szóló dolgozata díszoklevélben részesült. Munkatársa a Nagy Olga által kezdeményezett és sokáig kéziratban maradt Havad-monográfiának; részt vett a Nagy Olga irányításával készített Vallási értékrend c. kérdőív kidolgozásában, s A népi vallásosság vizsgálata Erdélyben c. tanulmányában (Művelődés 1992/1) összefoglalta több évtizedes munkásságát a vallási néprajz művelésében. 1990 után, a romániai magyar folklórkutatás újjászerveződésének tulajdoníthatóan munkásságának újabb aktív korszaka kezdődött. Tanulmányai jelentek meg a Kriza János Néprajzi Társaság Évkönyvében (A havadi juhtenyésztés. 1. 1992. 24-36; A mezőfelei gyékényfeldolgozó háziipar. 2. 1994. 128-146; Halál és temetés Hariban. 3. 1995. 92-98), a Néprajzi Látóhatárban (Temetési szokások a Maros megyei református gyülekezetekben. I. 1992. 3-4. sz. 53-63; A hagyományos szőlőtermesztés és borászat Mezőfelében. II. 1993. 3. sz. 140-141; Népi joghagyományok Havadon. II. 1993. 4. sz. 21-39; Fehértemetés a gyimesi Magyarcsügén. IV. 1994. 3-4. sz. 190-192; A hagyományos táplálkozás és változásai a Maros megyei Mezőfelében. V. 1995. 1-2. sz. 106-113), valamint a Népismereti Dolgozatokban (Természetbeni fizetési formák Havadon. 1994. 141-152).

Munkái: Szórvány és beolvadás (Klny. a Hitelből. Kv. 1938); Téli néphagyományaink (Útmutató néprajzi gyűjtőknek. Klny. Kv. 1938); Tavaszi néphagyományok (Kv. 1939); Adatok téli néphagyományaink ismeretéhez (Makkai Endrével közösen, ETF. 103. Kv. 1939). Kéziratban: A mezőfelei adventista gyülekezet, Egy szórványgondozó lelkész naplója, Adatok tavaszi néphagyományaink ismeretéhez.

(S. Zs. – K. V.)


Nagy Pál (Arad, 1920. jún. 29. – 1976. márc. 6. Marosvásárhely) – orvosi szakíró. Középiskoláit szülővárosában végezte (1939), a Ferenc József Tudományegyetemen szerzett orvosi diplomát és doktorált (1944). Munkásságát az Ideg- és Elmegyógyászati Klinikán kezdte, 1952-től főorvos a marosvásárhelyi OGYI idegsebészeti klinikáján. Előadásokat tartott itthon és Koreában is az agyvérzésről, a koponyába hatolt idegen testekről, a fejsérülések plasztikai kezeléséről; ezek nagy részét az Orvosi Szemle – Revista Medicală közölte. A Miskolczy Dezső szerkesztésében megjelent Idegkórtan (1958) munkatársa, magyar nyelvű egyetemi kőnyomatos jegyzetek társszerzője.

(M. M.)


Nagy Pál (Mezőkölpény, 1924. jan. 30.) – kritikus, szerkesztő, irodalomtörténész. Középiskoláit a marosvásárhelyi Református Kollégiumban végezte (1943), a Bolyai Tudományegyetemen magyar nyelv és irodalom-egyetemes történelem szakos tanári képesítést szerzett (1948). Pályáját az egyetemen tanársegédként kezdte, majd középiskolai tanár Kolozsvárt (1949-55); Marosvásárhelyt az Igaz Szó (1955-70), A Hét (1970-73), Új Élet (1974-84) szerkesztője.

Első írását az Ifjú Erdély közölte (1942). Számos cikke, jegyzete, színházi bírálata, irodalomtörténeti tanulmánya jelent meg a Világosság, Igazság, Vörös Zászló, Hargita, Brassói Lapok, Ifjúmunkás, Utunk, Művelődés, Előre hasábjain.

Előszavával, jegyzeteivel kerültek a közönség elé Móricz Zsigmond írásai románul (1957), Gárdonyi Gézától a Tüzek meg árnyékok (Mv. 1957) és A lámpás (1965) c. novellagyűjtemény, Tömörkény István novellái Fakadó víz (Mv. 1959) címmel, Sütő András írásainak Misi, a csillagos homlokú (1968) c. válogatása, Sipos Domokos munkáinak gyűjteménye (Vajúdó idők küszöbén. 1973/RMI), Tömörkény István novellái Csata a katonával (1974) címmel, Kacsó Sándor Vakvágányon c. regényének újrakiadása (Kv. 1979), a romániai magyar elbeszélők antológiája, az Egyszer mindenkit szólítanak (Kv. 1984), valamint Kiss Jenő válogatott verseinek kötete, A repülőtér közelében (1988/RMI).

Társszerzője Dávid Gyula és Láng Gusztáv mellett az átdolgozott X. osztályos Magyar irodalom (Kv. 1990) tankönyvnek, s a marosvásárhelyi Népújságban megindította Notesz c. közügyi sorozatát. Szerkesztésében jelent meg egykori iskolája Erős várunk (Mv. 1993) c. kollégiumi emlékkönyve, válogatásában, jegyzeteivel és utószavával 1998-ban Bözödi György tanulmányainak Földre írt történelem c. gyűjteménye.

Önálló munkái: Marosvásárhelyi sorok (cikkek. Bp.-Ungvár, 1994. Az Erdélyi Szövetség Füzetei 4); Falu a Kormány alatt: Mezőkölpény (szerk., Mv. 1996); Visszanéző (arcok, pályák, pillanatok. Mv. 1997); Bolyaiak tere (Mv. 1998).

Álneve: Kis Péter.

Molnos Lajos: Morfondírozó. Utunk 1984/5. – Cs. Gyímesi Éva: Egy gyűjtemény margójára. Utunk 1984/49. – Gálfalvi Zsolt: Túl az antológián... A Hét 1985/13. – Izsák József: A nélkülözhetetlen antológia. Élet és Irodalom, Bp. 1985. jún. 4. – Bölöni Domokos: N. P. marosvásárhelyi sorai. Népújság 1994. ápr. 27.

(S. Zs.)


Nagy Pál (Szatmárnémeti, 1929. jan. 12. – 1979. jún. 18. Erdőszentgyörgy) – festőművész, művészeti szakíró, kritikus. Marosvásárhelyen a Református Kollégiumban végezte középiskoláit (1947), közben a Városi Festőiskolában Aurel Ciupe és Bordi András tanítványa. A kolozsvári Magyar Művészeti Intézetben, ill. a Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskolán Kovács Zoltán és Miklóssy Gábor irányításával szerzett diplomát (1952).

A marosvásárhelyi Képzőművészeti Középiskola tanára (1952-76).

1947-től rendszeresen kiállított megyei, tartományi és országos tárlatokon; egyéni kiállításai voltak Marosvásárhelyen, Kolozsváron, Brassóban, Székelyudvarhelyen, Csíkszeredában, Székelykeresztúron, Gyergyószentmiklóson, Erdőszentgyörgyön; 1969-től rendszeresen részt vett a Hajdúböszörményi Alkotótáborban, ahol kiállításai is voltak. Képei eljutottak a velencei Biennáléra.

Pedagógiai munkásságával nemzedékeket készített fel a művészpályára. Elemző esztétikai írásait Barangolás a képzőművészetben c. kötetében adta közre (1979). Az Utunk, Új Élet, A Hét, Igaz Szó hasábjain foglalkozott kortárs alkotók munkásságával. Festményein jelképteremtő erővel mutatta fel ember és társadalom elidegenedésének jelenségeit, a nemzetiségi lét sorskérdéseit. Festményei közül irodalmi témájú: Székelykeresztúrtól Fehéregyházáig (Petőfi I. 1972); grafikái között szerepel Csokonai Vitéz Mihály, Arany János, Kós Károly arcképe. Készített illusztrációkat, egy sorozat op art-szerű tusrajzot, foglalkoztatta a monumentális művészet is.

Tragikus közúti baleset áldozata lett. Borghida István írta róla halálakor: "Mélyen gondolkodó, önmagával és a világgal vívódó, a sebezhetőségig érzékeny ember volt. Finom, olykor maró szatíráit is inkább művészi és általános emberi gyengeségeken élesítette. Nagy műveltségű, folyton kísérletező, jellegzetesen intellektuális művész, aki az erdélyi hagyományokba leleményesen ültette be századunk csaknem valamennyi irányzatát [...] Mindenki tudta, hogy kiváló ember, buzgó pedagógus és nagyszerű művész, de néhány lelkes újságcikken – többnyire ugyanazok tollából – nem terjedt túl a hivatalos elismerés. Van, akinek meg kell semmisülnie ahhoz, hogy jelentőségét felismerjük."

Emlékkiállításai: Marosvásárhely (1980), Sepsiszentgyörgy (1981), Kolozsvár (1985), Budapest (1990).

Sütő András: N. P. A Hét 1971/1. – Balázs Imre: Az önfeledt játékos kedv. Előszó a Korunk Galéria katalógusához. Kv. 1978. – Jakobovits Miklós N. P. barangolásai. Korunk 1980/4. 305-308. – Borghida István: Az útkeresés lezárult. Művészet, Bp. 1981/11. – N. P. (h. é. n.) [Katalógus munkásságának retrospektív kiállítására, életrajzi adataival, idézetekkel Sütő András, Romulus Feneş, Balázs Imre, Paul Constantin, Borghida István, Székely János írásaiból. Kétnyelvű.]

(M. J.)


Nagy Péter, családi nevén idősb Grandpierre Emil (Nagykanizsa, 1874. nov. 18. – 1938. ápr. 7. Budapest) – regényíró, jogtudományi és politikai író. Kolozsvári Grandpierre Emil és Grandpierre Edit apja. Régi francia hugenotta család sarja, dédapja Svájcból költözött Kolozsvárra, ahol francia-német nyelvmester lett. Középiskolai tanulmányait a debreceni Református Kollégiumban kezdte, Nagyszebenben folytatta, s a kolozsvári Református Kollégiumban fejezte be (1893). A Ferenc József Tudományegyetemen végzett és szerzett jogi doktorátust (1899). A kolozsvári törvényszéken joggyakornok, majd járásbíró, ítélőtáblai tanácsjegyző, végül törvényszéki tanácsvezető bíró. Néhány tanulmánya jelenik meg az Erdélyrészi Jogi Közlönyben, amelynek 1917-ben szerkesztőségi munkatársa. Mint radikális nézeteiről ismert s köztiszteletnek örvendő személyiséget a Károlyi-kormány őt nevezi ki 1918. dec. 1-től Kolozsvár és Kolozs megye főispán-kormánybiztosává. Az eskütétel megtagadása után a román hatóságok tőle veszik át a hatalmat 1919. jan. 18-án, de az adminisztratív irányításban még március közepéig részt vesz.

A kisebbségi sorsba jutott magyarság konzervatív politikai vezéregyénisége, az Ellenzék vezércikk-írója. Az 1921-ben megalakuló Magyar Szövetség egyik szervezője, ügyvezető alelnöke, 1922 augusztusában a Magyar Nemzeti Párt elnöke, majd az OMP létrejöttekor ennek alelnöke, később ügyvezetője is. 1925 januárjában mond le, telepszik át Magyarországra, ahol közigazgatási bírói állást vállal Budapesten. Szabadságait továbbra is Kolozsvárt tölti, kapcsolatot tart az erdélyi irodalmi körökkel.

A közhatalomváltozás teszi íróvá. A politikai élet mellett a művelődés is foglalkoztatja, a Minerva Rt. egyik támogatója, tőle származik a Pásztortűz és a Magyar Nép alapításának ötlete és címe. Első novelláit s A föld és a gyermek c. első regényét is a Pásztortűz közli (1921), ezek bírói tapasztalataiból ihletődtek, színterük Kolozsvár és környéke. A húszas években kedveltek voltak az Ellenzékben rovatszerűen megjelent "hírfejei"; a mintegy 300 rövid írásból 50-et gyűjtött egybe első önálló kötetében, az Ó, kedves Kolozsvár!... c. berlini impresszummal a kolozsvári Minerva könyvnyomdában készült könyvében, amely Tóth István illusztrációival és Reményik Sándor bevezetőjével jelent meg. Épületekhez, utcákhoz, szobrokhoz, kertekhez fűzött hangulatos jegyzetei megjelenésük idején a város magyar hagyományait tudatosították. "Egy művészlelkű ember – írja Járosi Andor – mutat meg nekünk egy várost úgy, hogy bár a mai várost látjuk, érezzük a ma és a múlt közötti időbeli távolságot, s ezzel éri el művészi módon a »kedves Kolozsvár« kincseinek feltárója a maga célját: a miénkké teszi ennek a városnak úgy, ahogy mi ismerjük, egész életét." Következő kötete, a Három egyfelvonásos színdarab Petőfi, Jókai és Arany alakját idézi falusi műkedvelőknek szánt jelenetekben.

Két önálló kötetben is megjelent regénye, A Szamos-parti ház és A főtéri nagy ház először ugyancsak a Pásztortűzben jelent meg folytatásokban. Ezek a 19. század második felének Kolozsvárát mutatják be, a patriarkális viszonyok és a céhrendszer felbomlását, a gyáripar felülkerekedését, s ugyanekkor az itt élő szászok, ide vetődött svábok, osztrákok elmagyarosodásának folyamatára is fényt vetnek. Az asszimiláció kérdése – bizonyára származása miatt – az író novelláiban is vissza-visszatér. Az 1925-ös Pásztortűz Almanach részére összefoglaló tanulmányt írt Az erdélyi magyar kisebbségi politika hat éve címmel.

Önálló kötetei: Ó, kedves Kolozsvár!... (Berlin 1926); Három egyfelvonásos színdarab (A Magyar Nép Könyvtára 17. Kv. 1926); A Szamos-parti ház (regény, Kv. 1927); A főtéri nagy ház (regény, Kv. 1933).

Várady Aurél: Dr. G. E. Pásztortűz 1925/47. – Gyallay Domokos: Egy távozó után. Magyar Nép 1925/47. – Kristóf György: N. P.: Ó, kedves Kolozsvár!... Pásztortűz 1926/15. – Rajka László: Három egyfelvonásos színdarab. Pásztortűz 1926/25-26. – Járosi Andor: Ó, kedves Kolozsvár! N. P. könyve. Ellenzék 1926. aug. 29.; uő: N. P.: A főtéri nagy ház. Pásztortűz 1935/1. – Reményik Sándor: N. P. Pásztortűz 1938/4. – Mikó Imre: A két Grandpierre. Közli: Akik előttem jártak. 1976. 215-19. – Gaal György: A két Grandpierre Kolozsvárja. Helikon 1990/22.

(G. Gy.)


Nagy P. Zoltán (Csíkszereda, 1943. júl. 28.) – fotóművész, fotóriporter. Középiskoláit szülővárosában, az elméleti líceumban végezte (1961). A Hargita (1989 decembere óta Hargita Népe) napilap fotóriportere. 1975-től a Romániai Fotóművészek Szövetségének tagja, 1990-től tanácsosa; 1993-tól tagja a Fotóművészek Nemzetközi Szövetségének is. A csíkszeredai Hargita Fotóklub elnöke, a szárhegyi művésztelep egyik alapítója.

Romániai és külföldi lapokban több mint 30 000 felvétele jelent meg. Fotói illusztrálják a *Hargita Kalendárium évente megjelenő köteteit s a Hargita fali- és zsebnaptárait. Fotótékájában mintegy 200 író, költő, képzőművész és politikus arcképe található meg. 1977 és 1995 között huszonkét országban, Ausztrália kivételével minden földrészen szerepelt kiállításokon, s hetvenegy hazai és nemzetközi díjat szerzett. 1994-ben sajtófotóit nívódíjjal jutalmazták.

Fényképfelvételei megjelentek A hargitai labdarúgás 50-ik tavasza (Csíkszereda 1975), a kétnyelvű Hargita megye népviselete (1979), az ugyancsak kétnyelvű 50 éves a csíkszeredai jégkorong (1979) és a háromnyelvű Csíkszereda-Miercurea Ciuc-Szeklerburg (1995) c. kötetekben. Fotóiból 1990 óta képes levelezőlapok is készültek.

Bálint András: Nagy P. Zoltán felvételei. Hargita 1982. ápr. 4.

(B. J.)


Nagy Samu (Nyírbakta, 1866. dec. 27. – 1933. Kolozsvár) – gyógyszerészeti szakíró, szerkesztő. Középiskoláit Debrecenben, egyetemi tanulmányait Budapesten végezte. A Gyógyszerészeti Közlöny (1894-98) és A Gyógyszerész (1895-1914) szerkesztője. A Felsőmagyarországi Kőolajfinomítók Egyesületének elnöke (1910). Az I. világháború után Tasnádon gyógyszerész (1916-27). A Romániai Gyógyszerészek Társasága erdélyi és bánsági hivatalos lapjának, a háromnyelvűen indult Revista Farmaciei-Gyógyszerészeti Folyóiratnak alapítója és szerkesztője (1923-28), itt jelent meg Dr. Orient Gyula életrajzát és munkásságát bemutató tanulmánya (Klny. is, Kv. 1925). A kétnyelvű Romániai Gyógyszerészek Zsebnaptára is az ő gondozásában jelent meg (1924-28).

Életrajza: Gyógyszerészeti Folyóirat, 1925. 7-9. – Viorica Cucu: Erdélyi gyógyszerészeti folyóiratok a két világháború között. Korunk 1982/12.

(R. G.)


Nagy Samu (Nagyernye, 1878) – *naptár


Nagy Sándor (Szatmárnémeti, 1875. júl. 15. – 1940. aug. 13. Zilah) – tanár, szerkesztő. Kolozsvári egyetemi tanulmányainak végeztével a zilahi Wesselényi Kollégium tanára lett, ahol Adyt is tanította; később barátja, költészetének rajongója, a róla megjelent első terjedelmesebb könyv szerzője. Szerkesztette a Szilágyság c. lapot s az 1924. évi emlékünnepségekről kiadott Ady-emlékfüzetet (Emlékfüzet a zilahi és érmindszenti Ady-ünnepekről. 1924. július 20-21. Zilah 1924).

Cikkei, emlékezései a költő-tanítványról az Ady-Múzeum 1924. évi I. kötetében jelentek meg. Ezek egyikében (Az öreg Ady) elsőnek figyel fel a költő újszerű nyelve és az öreg Ady Lőrinc beszéde közötti feltűnő hasonlóságra. Emlékeit a zilahi szüretekről és a "zilahi ember nótájá"-ról Dénes Zsófia jegyezte fel (Kovalovszky Miklós: Emlékek Ady Endréről. I. Bp. 1961. 339). Egy emlékezése a Pásztortűzben (1921. I. 451-457) is megjelent.

Ady Endre költészete (Bp. 1927) c. könyvében – amint Németh László írja – "Ady Endre minden sorát földolgozta, minden Adyról írt sort számba vett, csoportosított, boncolt, rendszerezett, s százharminc oldalas könyvéből mégsem bontakozik ki egy félig-meddig elfogadható Ady-kép... Tanulságosabb példát alig lehetne fölhozni rá, hogy a kritika mennyire intuitív munka, mint ez az ezerféle kis csapdát állító könyv, amelyből ezeregyedszer is megugrik Ady szelleme."

Alszeghy Zsolt: Az Ady-kérdés újabb irodalma. Irodalomtörténet 1926. 316-327. – Németh László: Ady Endre költészete. Nagy Sándor könyve. Nyugat 1927. II. 350-352. – Kocsis Lénárd: Ady Endre költészete. Irodalomtörténeti Közlemények 1928. 124-125. – Varga József: Ady és kora. Bp. 1977. 13.

(S. Zs.)


Nagy Sándor (Vác, 1877. nov. 15. – 1963. okt. 29. Budapest) – irodalomtörténész. A budapesti egyetemen szerzett tanári diplomát; 1926-ig a szászvárosi ref. Kuun Kollégium igazgatója volt; iskolájának bezárása után áttelepült Magyarországra, s Budapesten volt középiskolai tanár. 1907-10 között több tanulmánya jelent meg Tompa Mihály életéről és költészetéről az Irodalomtörténeti Közleményben, a Budapesti Szemlében és az Urániában. Foglalkozott Mikszáth humorával (ItK 1914), a János vitézzel és a Toldival (ItK 1914; Urania 1917). Gróf Kuun Géza élete és munkássága c. összefoglalása önálló kiadásban is megjelent (Szászváros 1920). Az 1925-ös centenáriumra könyvet írt Jókairól, összefoglalva benne az író életútját és alkotói pályáját (Jókai. Jubileumi kiadás az író születésének 100. évfordulója alkalmából. A Brassói Lapok kiadása, Brassó 1925). Arany Toldija címmel irodalomtörténeti és néptani tanulmányt írt (Bp. 1935).

Walter Gyula: Dr. N. S.: Jókai. Ellenzék 1925. máj. 10. – Dr. Csűry Bálint: Jókai. N. S. könyve. Pásztortűz 1925. 226.

(S. Zs.)


Nagy Sándor (Nagyszöllős, 1896. márc. 3. – 1954. júl. 1. Cleveland, USA) – református lelkész, lapszerkesztő, egyházi és társadalomtudományi író. Tanulmányait szülőhelyén kezdte, a szatmárnémeti Református Főgimnáziumban folytatta, ahol 1914-ben érettségizett. A budapesti Műszaki Egyetemre iratkozott be, az első év után, 1915-ben önkéntesként jelentkezett katonai szolgálatra, a harctérre küldték, ahonnan súlyosan sebesülten került haza. Nem folytatta műszaki tanulmányait, hanem beiratkozott a kolozsvári Református Teológiára, ahol lelkészi képesítést szerzett. 1922-ben püspöki titkár Kolozsvárott, rövid ideig segédlelkész Bukarestben. Egy évig parókuslelkész a kalotaszegi Türén. 1925-41 között a bukaresti református egyházközség vezető lelkésze. Tizenhat éves szolgálata alatt megerősítette és fejlesztette egyházát, fellendítette az egyházi életet, javíttatta és átalakíttatta a központi templomot, kezdeményezte kisebb egyházrészek, parokiális körök létrehozását a román főváros külső negyedeiben, megszervezte a vallásoktatást és a vasárnapi iskolákat a román iskolába járó református magyar tanulóknak, rendszeresítette a bibliaköröket, bibliaórákat, vallásos délutánokat és estélyeket kulturális műsorral egybekötve. Szorgalmazta és felkarolta a Koós Ferenc Kör és Diákosztálya, a nőszövetség, a leányszövetség, az ifjúsági egyesület, a Református Iparos Kör, a Bukaresti Magyar Dalkör, a Leányotthon megalakítását és tevékenységét.

Tízévi kényszerszünet után, 1929-ben újraindította a református elemi iskolát, előbb 4, majd 7 osztállyal, bentlakással. Magyar főiskolásoknak diákszállást biztosított az internátusban. Az 1930-as években létrehozott két parokiális köri elemi iskolát, hogy elősegítse a gyermekek magyar nyelvű iskoláztatását. Tanoncotthont építtetett a magyar inasok számára.

Egyházi Újság címmel 1929-ben lapot indított, amelynek főszerkesztője volt szolgálatból való távozásáig. A kéthetente megjelenő, alcíme szerint "egyháztársadalmi lap"-ot nem egyszerűen a gyülekezeti élet krónikájának, hanem a regáti reformátusság, szélesebb értelemben a szórványmagyarság élete, létkérdései, vallási és nemzetiségi megmaradása szószólójának, összekötő kapocsnak szánta és ebben a szellemben szerkesztette.

Publicisztikai munkássága az Egyházi Újság hasábjain bontakozott ki. Tanulmányai, cikkei, vitairatai a regáti reformátusság, magyarság létkérdéseit, hitében és nemzetiségében való megmaradásának problematikáját, az egyháztársadalmi egyesülések tevékenységét, a regáti magyar művelődési és szellemi életet vizsgálják, elemzik és értékelik. Kiemelkedő A "regáti kérdés" című nagylélegzetű tanulmánya, amelyet 82 folytatásban közölt az 1931-35. évfolyamokban. (Könyv alakban A regáti magyarság címmel jelent meg 2000-ben.) Megírta és folytatásokban közölte a bukaresti református egyházközség vázlatos történetét (1929), tanulmányban méltatta Koós Ferenc és Veress Sándor személyiségét és szellemi hagyatékát (1929), cikksorozatot közölt a bukaresti magyarság szervezeti kérdéseiről (1939). Lapjában megjelent tanulmányai és cikkei közül kitűnnek még: Látogatás Piteşti-en (a református egyházközség rövid története, korabeli állapota – 1933), A szeretet békéje (1934), Harc a gyermekekért (1934), Százéves imádság (1934), Az óromániai református egyházmegye gyülekezeteinek 1934. évi helyzete (1935), Jegyzetek az egyháztársadalmi élet erkölcstanához (1935), Esdeklés ellenségeinkhez (vitairat – 1935), Megtartó hit nélkül (jegyzetek Németh László romániai útirajzához – 1936), Békesség Istentől (1938). Igemagyarázatai világos okfejtésükkel, élvezetes, kifejező stílusukkal, tárgyválasztásuk időszerűségével hívják fel magukra a figyelmet. Számos írása szignóval vagy névtelenül jelent meg.

Miután a második bécsi döntést követően híveinek többsége tömegesen visszatelepedett Észak-Erdélybe, 1941-ben Budapestre költözött, ahol a Református Egyetemes Konvent szórványszakértő titkára lett. 1944-ben nyugatra távozott, megszervezte a németországi és ausztriai magyar református és evangélikus szórvány lelkigondozói szolgálatát (Landshut); Harangszó (1946-51), illetve Csengettyű (1947-51) címmel egyházi folyóiratokat szerkesztett. Javaslatára 1951-ben megalakult a Szórványban Élő Magyar Református Egyház (SZEMRE). 1952-ben az Amerikai Egyesült Államokba költözött, ahol az Evangéliumi Világszolgálat, a SZEMRE hivatalos lapjának levelező lelkipásztora és lapszervezője haláláig. Nyugaton egyházpolitikai írásokat és vitairatokat közölt.

Álnevei: Etelközi Sándor, Szatmári N. Sándor.

Szignója: n. s.

Kötete: A regáti magyarság (Kv.-Sopron 2000).

Demény Lajos: Rendhagyó könyv a regáti magyarságról. A Hét 2000/39.

(D. Gy.)


Nagy Tibor (Szárazajta, 1933. febr. 3.) – műszaki író. Középiskoláit a Székely Mikó Kollégiumban, ill. annak utódiskolájában végezte (1952), majd a brassói egyetem mechanika karán szerzett diplomát (1961). Tanársegéd a gépjármű és motor tanszéken (1961-68), adjunktus (1968-72), előadó, 1980-tól egyetemi tanár, majd tanszékvezető (1981-92).

Első szaktanulmányát a brassói Buletinul Ştiinţific al Institutului Politehnic közölte (1964). Doktori disszertációjában a rendezett levegőmozgásnak a keverékképzésre és égésfolyamatokra gyakorolt hatását vizsgálta a közvetlen befecskendezésű dízelmotorok égőterében (1970). Önállóan és társszerzőként írott dolgozatai a Construcţia de Maşini, Studii şi Cercetări de Mecanică Agricolă, Buletinul Ştiinţific al Universităţii din Braşov hasábjain jelentek meg. Magyar nyelvű értekezéseit a gépjárművek gazdaságos működéséről a TETT (1979/2), a működési biztonság vizsgálatáról s a tudományos munkásság mércéjéről a Brassói Lapok (1980/51; 1981/4) közölte.

Szakelőadásai hangzottak el országos szintű értekezleteken és konferenciákon: az automobilok, traktorok és mezőgazdasági gépek brassói konferenciáján (1993) s egy piteşti-i értekezleten (1994), s jelentek meg a Revista Inginerilor de Automobil hasábjain (1995).

Munkái: Materiale speciale pentru automobile şi tractoare (társszerzők Dan Abăiţăncu és Gheorghe Bobescu, 1966); Exploatarea şi tehnica transportului auto (társszerző Cornel Sălăjan, 1982); Motoare pentru automobile (társszerző Gheorghe Radu, tankönyv, Brassó 1986).

(B. E.)


Nagy Vilmos (Gyergyószentmiklós, 1954. máj. 25.) – számítástechnikai szakíró. Középiskolai tanulmányait a gyergyószentmiklósi Salamon Ernő Líceumban végezte (1973), majd a bukaresti egyetem matematika-informatika karán szerzett informatikusi képesítést (1978). Az egyetemi diploma megszerzése után 1981-ig a gyergyószentmiklósi Mecanica Vállalatnál, 1981-84 között a Hargita Megyei Tanács keretében, 1984-94 között a székelyudvarhelyi Matricagyárban informatikus, azóta ugyancsak Székelyudvarhelyen a Bankcoop helyi fiókjának szakmunkatársa.

A számítástechnikai ismereteket népszerűsítő első írása 1980-ban jelent meg A Hétben, később hasonló jellegű írásokat közölt a lap tudományos melléklete, a TETT hasábjain, a Hargita Népében, a Szabadságban, a Fókuszban, az Inspirációban is.

Mit tud a zsebszámítógép? c. ismeretterjesztő kézikönyvét Márton Lászlóval és Veres Lukáccsal együtt a Kriterion Kiskalauz c. sorozat számára írta (1982). Kiadás előtt áll két számítástechnikai könyve (Logowriter és Comenius Logo címmel).

(D. Gy.)


Nagy Zoltán (Kántorjánosi, 1890. okt. 1. – 1978. máj. 26. Kisjenő) – református egyházi író, ifjúsági író. Középiskoláit Munkácson végezte; lelkészi pályára a debreceni Református Teológián készült fel. Segédlelkész Gyorokon, Belényesújlakon, majd 1932-től haláláig Erdőhegyen (ma Kisjenő város). Gyülekezetének presbitere volt Olosz Lajos költő. Prédikációkat, bibliamagyarázatokat, liturgikus tanulmányokat, gyermekmeséket, tündérjátékokat írt.

Munkái: Mese a törpék kincséről. Allegorikus tündérjáték (Nagyvárad 1935); A hegyi beszéd. Elmélkedések és vallomások (Arad 1936); Napsugárka. Énekes tündérjáték három felvonásban (Arad 1936).

Szentiványi Elek: N. Z. az aradiaké. Haladás, Arad 1934. szept. 15.

(U. J.)


Nagy Zoltán (Hódmezővásárhely, 1905. jan. 26. – 1948. jan. 17. Kolozsvár) – közgazdasági szakíró. A kolozsvári Kereskedelmi Akadémián közgazdasági jogból és kereskedelmi ismeretekből tanári oklevelet szerzett (1930), majd Párizs és Marseille egyetemein folytatott tanulmányait Dijonban, a jogi és közgazdasági doktorátus megszerzésével fejezte be (1934). Hazatérve Erdélybe a Hangya Szövetkezet iskolaszövetkezeteinek szervezője és vezetője, egyidejűleg a radnóti Gazdasági Iskolában, Nagyenyeden, Székelykeresztúron a Tanítóképzőben, Székelyudvarhelyen a Református Kollégiumban, Kézdivásárhelyen a Földműves Iskolában, valamint a gyulafehérvári Római Katolikus és a kolozsvári Református Teológián tartott előadásokat az ifjúságnak szövetkezeti ismeretekből. Az Erdélyi Tudományos Intézet (1940-44) munkatársa, majd a Bolyai Tudományegyetemen (1945-48) előadó tanár.

Az ő nevéhez fűződik az erdélyi magyar iskolaszövetkezetek hálózatának kiépítése. Az első iskolaszövetkezeteket 1935-ben alapítja, 1936-ban ezek már 25 felekezeti középiskolában és 127 népiskolában működtek, s számuk mind Észak-, mind Dél-Erdélyben 1944-ben már 300 körül volt, sőt az 1944 utáni első években elérte a 800-at is. Személyesen mint a *Méhkas Diákszövetkezet elnöke maga is tevékeny szövetkezeti munkát végzett. Csak az iskolák államosításával és a magyar szövetkezetek elsorvasztásával lehetett véget vetni emlékezetes alapításainak, a végleges felszámolást azonban nem érte meg. Írásainak központi tárgyköre a szövetkezeti kérdés. Szakcikkeit közli a Szövetkezés, Hangya Naptár, Erdélyi Iskola, Szövetkezeti Értesítő. Szerkesztésében jelentek meg a Törpekönyvtári füzetek történelmünk nagyjairól (Kv. 1941-44), szövetkezeti versek gyűjteménye Szövetkezeti bokréta címmel s az Iskolaszövetkezeti Közlöny c. havi folyóirat (1940-44). Elkészítette az észak-erdélyi magyar, román és szász fogyasztási és hitelszövetkezeti hálózat térképeit.

Önálló kötetei: Les régimes légaux des cooperatives en Transylvanie (Dijon 1934); Könyvvitel (tankönyvek az elemi iskolák V., VI. és VII. osztálya számára, Kv. 1939); Az erdélyi magyar szövetkezetek (Kv. 1942); Szövetkezeti ismeretek kézikönyve (Nagyenyed 1939; II. kiadás, Kv. 1943); Az iskolaszövetkezetek vezetése (Kv. 1936; II. kiadás uo. 1939; III. kiadás uo. 1943); Erdély gazdasági életének szövetkezeti megszervezése (Kv. 1946).

Nagy Ferenc: Dr. N. Z. és az erdélyi iskolaszövetkezetek. Szabadság 1995. ápr. 15.

(S. Zs.)


Nagy Zoltán (1926) – *S. Nagy Zoltán


Nagy Zoltán (Kézdivásárhely, 1927. szept. 8.) – mezőgazdasági szakíró. Középiskoláit a kézdivásárhelyi Róm. Kat. Gimnáziumban és a gyulafehérvári Majláth Főgimnáziumban végezte (1947); a kolozsvári Mezőgazdasági Akadémián szerzett agrármérnöki oklevelet (1951), majd ugyanott doktorált. 1950-től a Mezőgazdasági Akadémián tanársegéd, majd előadótanár, professzor; 1968-76 között prodékán, 1976-84 között prorektor, ugyanakkor a főiskola folyóiratának (Lucrări Ştiinţifice IAC) szerkesztőbizottsági tagja; 1997-től konzultáns professzor.

Kutatási területe elsődlegesen a termesztett növények öntözése, természetes és műtrágyák alkalmazása a mezőgazdasági termelésben (cukorrépa, takarmánynövények, szója), az erdélyi dombvidék talajjavításának módjai és lehetőségei.

Első szakmunkája az Antal Dániellel, Erdélyi Istvánnal, Sebők Péterrel és Mózes Pállal közös Szántóföldi növénytermesztés és Olajnövények termesztése (mindkettő 1957-ben). Azóta társszerzőkkel magyar és román nyelven 22 könyvet és főiskolai tankönyvet, közel 150 tudományos dolgozatot jelentetett meg (utóbbiakat románul a főiskola szakfolyóirata, illetve a Revista de Probleme Agricole, Buletin IACN, Horticultura 2000 hasábjain).

Magyarul társszerzőkkel megjelent munkái még: A cukorrépa termesztése és magtermesztése (Antal Dániellel, Kósa Barnával, Koós Györggyel és Mózes Pállal, 1957; második, átdolgozott kiadás 1959); Zöldtrágyázás (Sebők Péterrel, 1964); Pillangósvirágú takarmánynövények termesztése (Antal Dániel, V. Coteţiu, Sebők Péter és Mózes Pál társszerzőkkel, 1973), Az öntözés gyakorlata (Titz Lajossal, Sipos Györggyel és D. Mureşannal, 1973). Román nyelvű kötetei, önállóan: Curs de irigare a culturilor (Kv. 1972), Curs de irigare a culturilor pentru uzul studenţilor (uo. 1982), Irigarea culturilor (uo. 1991); társszerzőkkel: Lucrări practice de irigarea culturilor (uo. 1968, bővített kiadásban 1978), Irigarea culturilor (uo. 1994), Irigaţii, desecări şi combaterea eroziunii solului (1992), Irigarea culturilor (uo. 1999).

(D. Gy.)


Nagy Zsuzsanna (Barót, 1964. márc. 29.) – orvosi szakíró, költő. Édesanyja *Nagyné Bede Rozália. Középiskolát a baróti Ipari Líceumban végzett (1982), orvosi diplomát a marosvásárhelyi OGYI hallgatójaként szerzett (1989). Tudományos pályája harmadéves diákként elkezdett fejlődéstani kutatásaival indult, melynek eredményeit A glutetimid hatása a magzati fejlődésre c. államvizsgadolgozatában összegezte (1989). Tudományos munkásságát az oxfordi egyetem gyógyszertani intézetében folytatta, kutatási területe: az idegrendszer degenerációs folyamatai. Az Alzheimer-kór patológiája c. disszertációjával Oxfordban nyerte el a tudományok doktora címet (1994). A Dementia, The Lancet, JNEN c. nemzetközi szaklapokban jelentek meg közleményei, előadóként szerepelt nemzetközi konferenciákon (Liverpool 1993; Notingham 1994; Oxford, Cambridge 1995).

Irodalmi érzékenységéről tanúskodnak versei és versműsorai. Szilágyi Domokos-műsorát (Harminckét sor a boldogságról) 1989-ben Marosvásárhelyen, 1990-ben Baróton, 1993-ban Londonban a Mindszenty Otthonban mutatta be. A Chicagóban megjelenő Szivárvány c. irodalmi szemle versét közölte (1991).

(B. Z.)


Nagyapó mesefája – gyermekkönyv-sorozat a Ion Creangă Kiadónál (1970-90) Petre Judit gondozásában. A 300-400 oldalas, kisformátumú könyvek fedőlapját Cseh Gusztáv, majd Kalab Ferenc tervezte.

A kötetek változatos meseanyagot kínálnak: a magyar népmesék mellett bő válogatást nyújtanak a népek mesekincséből. A műfordítók közül Sütő András, Szilágyi Domokos, Nagy Géza, Bán Péter, Asztalos Lajos nevével találkozunk a leggyakrabban. Értékes kezdeményezésnek bizonyult az epikus költészet gyöngyszemeinek a köztudatba vitele is a ~ keretében: Csire Gabriella például magyar széphistóriákat és eposzokból merített elbeszéléseket, Vallassekné Dáné Márta pedig lovagregényt ültetett át mesébe.

A sorozat tág teret nyitott a műfaj klasszikus magyar és román képviselői, Gárdonyi, Krúdy, Móra, Creangă, Ispirescu, Slavici, valamint a hazai kortárs szerzők, Bajor Andor, Bálint Tibor, Bede Olga, Horváth István, Kányádi Sándor, Marton Lili előtt. Ugyanakkor az erdélyi magyar kalotaszegi, háromszéki, Küküllő menti, valamint román, szász, dobrudzsai tatár népmesékkel is megismertetett. Ráduly János kibédi és Fábián Imre Bihar megyei népmesefeldolgozásai e sorozatban láttak először nyomdafestéket.

Természetesen Elek nagyapó egy-egy meséje fémjelzi a népszerű mesekönyveket: születésének 120. évfordulóján a sorozatban Benedek Elek-kötet látott napvilágot.

Árvay Árpád: Egy kiteljesedő könyvsorozatról: Nagyapó mesefája. Könyvtár 1979/4.

(Cs. G.)


Nagybánya – társadalmi és szépirodalmi hetilap. Első száma 1903. szept. 12-én jelent meg Nagybányán. Az alapító felelős szerkesztő, Égly Mihály városi főjegyző haláláig (1918) vezette a lapot. A beköszöntő szerint: "A mi lapunk nem egy klikk, nem egy felekezet orgánuma, hanem lapja a köznek, a város lakossága egyetemének, melynek éltető napja az igazság, a pártatlanság kell legyen." A tárcarovatban Jászai Mari, Krúdy Gyula, Palmer Kálmán, Sárosy Árpád, Szávay Gyula, Szávay Zoltán, Vértesy Gyula írásaival találkozunk. Az I. világháború idején és azt követően Jászi Oszkár, Franyó Zoltán, Prohászka Ottokár, Pásztor József, Színi Gyula, Somlyó Zoltán neve is feltűnik.

1918 után felelős szerkesztője Németh Béla, főmunkatárs Révai Károly. A lapban megjelenő fehér foltok az új hatalom cenzúráját jelzik. A lap 1924-ben egyesült a Nagybányai Hírlappal, ettől kezdve megszűnéséig (1944. szept. 24.) felelős szerkesztője Krizsán P. Pál. Az irodalom helyét kül- és belpolitikai szemle vette át. A jellegváltozást az új alcím is jelzi 1941-től: "Független politikai, társadalmi és közgazdasági hetilap".

A magyar helynevek használatának eltiltása miatt a lap címe 1935 és 1940 között Bányavidék.

(K. P.)


Nagybánya és Vidéke – társadalmi hetilap. Kezdeményezője gróf Teleki Sándor volt. Mutatványszáma 1875. szept. 28-án jelent meg. Felelős szerkesztője, Maár József szerint célja "közhasznú ismeretek és eszmék terjesztése által hatni a közművelődésre, a magán- és társadalmi élet erkölcsiségének emelésére". 1903-tól alcíme: "A Nagybányai Gazdasági Egyesület hivatalos közlönye". 1905-től haláláig (1933) szerkesztője Révész János evangélikus lelkész. Utódai: Oláh Sándor (1934-37), Gócz Dezső (1937-39), Feri Vilmos (1939-41), Gyulay J. Károly (1941-43), Pakocs Károly (1944. jan.-márc.), Kazatsay Gyula (1944. ápr.-szept.).

1935-ben, amikor megtiltották a magyar helynevek használatát, a lap Bánya és Vidéke címmel folytatódott, eredeti címét csak a bécsi döntés után vehette vissza. 1941-től hetenként kétszer jelent meg, alcíme az új szakaszban: "Nagybánya és vidéke üzemi munkásfőiskolájának hivatalos közlönye". Utolsó száma 1944. szept. 30-án jelent meg.

(K. P.)


Nagybányai Festők Társasága (NFT) – az 1896-ban alakult nagybányai művésztelep irányító testülete. Életrehívásától (1911) a kolónia megszűnéséig (1944) a festőközösség érdekeit szolgálta. A megszerkesztett és nyomtatásban is megjelent alapszabályokat mind a magyar állam, mind a román törvényhozás (1924) jóváhagyta.

Az alapító nemzedékhez tartozó Ferenczy Károly, Réti István és Thorma János az 1911. okt. 21-én történt megalakuláskor törzstagoknak hívták meg azokat a fiatalabb művésztársakat, akik huzamosabban Nagybányán dolgoztak és a művésztelepi hagyományok folytatóinak ígérkeztek. Kezdetben tíz törzstag volt (számuk fokozatosan nőtt), akik a ~ elnökének Ferenczy Károlyt, ügyvezető alelnökének Börtsök Samut választották meg. Ez a szervezet irányította a kolónia életét, rendezte csoportos kiállításaikat, védte a tagok anyagi és erkölcsi érdekeit. Az I. világháborút követően az új államhatárok közé került művésztelepen a ~ a kolónia és a szabadiskola fönntartásának fontos eszköze lett. Thorma János mellett a működés folytatásában jelentős szerepe volt Mikola Andrásnak és Krizsán Jánosnak is.

Mint kisebbségi magyar intézmény ellen a 30-as évek elején a Vasgárda fellépésétől kezdve sorozatos támadás indult. Ezek hatására 1935 őszén Nagybánya városi tanácsa saját kezelésébe vette a művésztelep szabadiskoláját, s a műtermek magyar bérlőit sorra kilakoltatták. Bár a polgári pert a ~ a várossal szemben megnyerte, a régi festőiskola és a ~ átmenetileg megszűnt. Az erdélyi szellemi élet és a sajtó mindvégig figyelemmel kísérte a művésztelep sorsát, s az 1935-ös törvénytelen kisajátítás ellen az egész magyar társadalom tiltakozott. A Magyar Kisebbség c. folyóirat a nacionalista indulatból fakadt döntést mint kirívó nemzetiségi jogsérelmet tárta a közvélemény elé.

A ~ és a Mikola és Krizsán vezette szabadiskola csak 1940-ben alakulhatott újra, majd a II. világháborús frontátvonulás küszöbén, 1944-ben végleg megszűnt.

Szokolay Béla: A nagybányai művésztelep. Kv. 1926. ETF 5. – Tabéry Géza: Nagybánya. Erdélyi Helikon 1929/9. – Jogtalanul szüntették be a baia-marei festőiskolát. Magyar Kisebbség 1936/5. – Nagybányai festészet a neósok fellépésétől 1944-ig. [szerk. Jurecskó László, Kishonthy Zsolt] Miskolc 1992. – Almási Tibor: Nagybánya. Művészet és város. Győr 1993. – Murádin Jenő: Nagybánya. A festőtelep művészei. Miskolc 1994. – Réti István: A nagybányai művésztelep. Bp. 1994 (reprint). – Murádin Jenő-Szücs György: Nagybánya 100 éve. Történeti források. Művészeti topográfia. Miskolc-Nagybánya 1996.

(M. J.)


Nagybánya magyar irodalmi élete – A 14. század óta bányavárosként és pénzverőhelyként ismert Nagybányán (régi nevén Asszonypataka) már 1433 óta működött tanintézet, kollégium jellegű iskoláját pedig 1547-ben alapította Kopácsi István református prédikátor. Itt kezdte tanulmányait Misztótfalusi Kis Miklós, a magyar könyvnyomtatás későbbi jelese és két évig diákja volt Szepsi Csombor Márton, az első nyomtatott magyar nyelvű útleírás szerzője. Az oktatás irányítását a 18. században a jezsuita iskola vette át (egyik tanára Baróti Szabó Dávid), majd a minorita rend folytatja a főgimnázium megalakulásáig, mely az iskolák államosítása után jó évtizeddel, 1959-ben veszítette el önállóságát: ekkor egyesítették a Gheorghe Şincai Líceummal. A magyar tagozaton ma Petőfi Önképzőkör működik.

Első Magyar Jádzó Társaság néven már 1796-ban megalakult a város művésztársulata. Pezsdülést az irodalmi életbe Petőfi barátja, a koltói gróf Teleki Sándor hozott. Ő a *Nagybánya és Vidéke c. hetilap elindítója 1875-ben. A városnak nemzetközi hírnevet adó Nagybányai Művésztelep Hollósy Simon, Réti István, Thorma János vezetésével 1896-ban jött létre. 1903-ban *Nagybánya címmel indít újságot Égly Mihály városi főjegyző. Ajtai Nagy Sándor Gábor ügyvéd nevéhez fűződik a Nagybányai Hírlap megjelenése, melynek főmunkatársa Révai Károly, a román irodalom egyik első magyar tolmácsolója, ő kezdeményezi az írókat-művészeket tömörítő Teleki Társaság létrehozását. 1910-ben megnyílik az itt született Lendvay Mártonról, a város első díszpolgáráról elnevezett színház is.

Az 1911-ben alakult és Németh Béla tanár titkársága alatt négy évig működő Teleki Társaság kezdeményezte a Teleki-Petőfi emlékeket megörökítő koltói emlékmúzeum felállítását.

Az I. világháborút követő államfordulat után újraélednek a magyar művelődési intézmények, most már a nemzeti megmaradásért küzdve. 1922-től egymást követik az Ady, Petőfi, Jókai emlékére rendezett ünnepségek. 1928-ban Benedek Elek, Tamási Áron, Szentimrei Jenő, Ferenczy Zsizsi irodalmi estjére került sor. A fokozódó kisebbségi elnyomás következtében veszít lendületéből a város magyar kulturális élete; hajsza indul az 1911-ben alakult *Nagybányai Festők Társasága ellen is. A magyar földrajzi nevek betiltása következtében a város nevét használó helyi lapok Bányavidék (1929) és Bánya és Vidéke (1935) címmel folytatódnak. Ugyanakkor a város székhelyi hatáskörének kiterjedését jelzi a Máramarosi Kis Lexikon itteni megjelentetése.

Jellegzetes helyi tünet az 1920-as években Bontó János bányász írói kiemelkedése: vallásos jellegű füzetek egész sorát adta ki, a hit gyógyító erejét, vagyonközösséget hirdetett, a "bölcselkedő agyagember"-ről írt szatirikus regényt és "Krisztus követése" tételét az illegális mozgalmak iránt tanúsított rokonszenvvel kapcsolta. Helyi irodalmi eseménynek számított Kurzsinszkyné Balázs Erzsébet Egy a sok közül (Nb. 1933) c. elbeszéléskötetének megjelenése.

Az 1944 őszén bekövetkezett újabb hatalmi fordulat megpróbáltatásai után elsőnek a sajtó éledt fel, de túlsúlyba jutnak az időszak propagandista szólamai. A tartományi székhellyé lett város magyar művészeti eseménye a Színművészeti Főiskola 1953-ban végzett évfolyamának csoportos megjelenése Harag György vezetésével, akikből létrejön az állami színház magyar tagozata. 1958-ban indul meg az irodalmi életet is felélesztő Bányavidéki Fáklya c. napilap. Ebben kezd közölni Mátis Béla, majd Pusztai János és Gúzs Imre. Egy időre ugyan ez a lap is a dogmatikus "vonalasság" áldozatává válik, a "megbízhatatlan" munkatársakat eltávolítják. Változás csak 1960-ban történik. Az 1968-as közigazgatási átszervezéskor ez a lap is megyei lappá minősül át, s egyes szerkesztői feladatuknak tekintik a történelmi és művelődési hagyományok feltárását, s kitekintést adnak a magyar és román irodalomra. Közéjük tartozik Fazekas György, a lap felelős szerkesztőségi titkára, akinek A nagybányai labdarúgás története (Nb. 1971) c. munkája román fordításban is megjelent. 1978-tól kezdve a főszerkesztő Klacsmányi Sándor, az ő irányítása alatt sorozatosan jelennek meg Máramaros megye helységeinek és Nagybányának a történetét és személyiségeit bemutató tanulmányok, s megszólalnak a helyi tudományos élet képviselői is.Íy Béres Mária muzeológus a csodálatos növényvilágról, Götz Endre geológus az ásványokról, Sass Huba tanár a kozmoszról, Czimbalmos László az űrrepülésről ír; Selinger Sándor kutató Tudományos kilátó címmel közöl cikksorozatokat.

Ebben az "enyhébb" időszakban létesül a Magyar Népi Egyetem (Enciklopédia), a táncház; a már 1956-ban Szatmárnémetibe átköltözött, Harag György vezette művészegyüttes (*Északi Színház) helyébe létrejött a klasszikus művekkel is jelentkező Lendvay Márton Műkedvelő Színjátszó Kör. Író-olvasó találkozók következnek meghívott országos előadókkal, s Bukarestben megjelenő könyveikkel helybeli műszaki írók is feltűntek: Dienes Zsombor A bányász könyve fordításaival, Brassay Sándor (társszerzésben F-kel Elekkel) Talajvédelem, területrendezés, földmérés c. művével (1979). Közben azonban a nacionalista diktatúra élesedésével sor kerül a helyi magyar értelmiségiek elleni erőszakoskodásokra: Szász Károly, Maderspach Viola magyar múzeumi szakértőket menesztik állásukból, meghurcolják Pusztai Jánost, Nagy Kálmánt.

1989 karácsonya után a most már Bányavidéki Új Szó címmel megjelenő helyi lapra hárult az e vidéken élő szórványmagyarság megszervezése. A szabadabbnak tűnő légkörben 1990 áprilisában Csoma György, Klacsmányi Sándor és Pusztai János Erdélyi Féniks címmel új szépirodalmi, művészeti és hitéleti folyóiratot indít, ebben teszik közzé a régebben tiltott anyagokat is. A lap egy évig (1991 júniusáig) él csupán, de elindítja a város nagy szülöttjeinek, Tersánszky Józsi Jenőnek, Németh Lászlónak méltó kultuszát. A református templom előcsarnokában 1991-ben Németh László tiszteletére emléktáblát helyeznek el, s ugyanebben az évben ökumenikus istentisztelettel, irodalmi műsorral és tudományos szimpóziummal nyitják meg a szomszédos Misztótfaluban a falu nagy szülöttéről elnevezett Gyűjteményt, új lendületet adva *Misztótfalusi Kis Miklós emlékezetenek. Emlékbeszédet mondott Sütő András és Bálint Tibor, saját versével szerepelt Kányádi Sándor és Király László. Ugyanebben az évben alakul meg a Misztótfalusi Kis Miklós Közművelődési Egyesület (első elnöke Pohl Antal), amely művelődési rendezvényeket szervez (társrendezője az évenkénti koltói Petőfi-napnak), könyvtárat létesít, s EMKE-Füzetek cím alatt könyvsorozatot jelentet meg a vidék magyar kulturális hagyományainak, honismereti nevezetességeinek bemutatására. 1992-ben Nagybánya és Koltó magyar lakossága *Teleki Sándor emlékezetet újítja fel halálának centenáriumán, amikor az egykori kastélyon emléktáblát avatnak. 1993-ban a Szilágyi Domokos Napok keretében megkoszorúzták a költő nagysomkúti szülőházán az emléktáblát, s új emléktáblát avatnak emlékére egykori magyarláposi lakhelyén is. Ez alkalmakkor Czine Mihály és Kántor Lajos mondott emlékbeszédet. Megülték Németh László halálának huszadik évfordulóját is, szónok volt Szatmárnémetiből Máriás József, Sepsiszentgyörgyről Veress Dániel, Kovásznáról Fábián Ernő. Ekkor nyitották meg a régi megyei könyvtár épületében elhelyezett Németh László Könyvtárat, amelynek ma közel 1000 beiratkozott olvasója van. Vezetője Fazakas Magdolna.

Az emlékező tisztelgések a nemzetiségi öntudat felerősödését jelentették helyi és országos méretekben. A rendezéshez az EMKE, az 1991-ben alakult Misztótfalusi Kis Miklós Közművelődési Egyesület és a szatmári Kölcsey Kör adott széles társadalmi keretet. A helyéről többször is eltávolított Lendvay-mellszobor most már zavartalanul állhat a Ligetben, s talán az emléktáblákat sem fenyegeti a rombolás veszélye. Ugyancsak ünnepélyes keretek között, nemzetközi részvétellel ülte meg a város 1996-ban a nagybányai festőiskola centenáriumát.

Palmer Kálmán: Nagybánya és környéke. Nb. 1894. – Papp Zsigmond: A Nagybányai Műkedvelők Társulatának története. Bp. 1895. – Voditska István: A Nagybányai M. Kir. Bányaigazgatósági Kerület monográfiája. Nb. 1896. – Morvay Győző: A középoktatás története Nagybányán. Nb. 1896. – Ötven év visszhangja. Emlékalbum. Nb. 1924. – Krizsán P. Pál: Nagybánya tükre. Nb. 1933. – Réti István: A nagybányai művésztelep. Bp. 1954. – Balogh Béla-Oszóczki Kálmán: Emlékezés egy régi nagybányai iskolára. Korunk 1970/11. – Horváth Arany: Olvasóteremben (A nagybányai Megyei Könyvtár). Könyvtár 1978/4. – Balogh Béla: Schola Rivulina. Könyvtár 1978/4; uő: A nagybányai Teleki Társaság. Bányavidéki Új Szó 1990. febr. 15. – Klacsmányi Sándor: Gróf Teleki Sándor emlékezete. Nb. 1992. – Metz József-Oszóczki Kálmán-Soltz László: Nagybányai kalauz. Nb. 1993 (EMKE-füzetek 1-2). – In memoriam Németh László. 1907-1975. Nb. 1995 (EMKE-füzetek 5-6. Szerkesztette Máriás József). – Almási Tibor: Nagybánya. Művészet és város. Győr 1993. – Murádin Jenő: Nagybánya. A festőtelep művészei. Miskolc 1994; uő: A nagybányai művésztelep. Nb.-Miskolc 1996.

(Kl. S.)


Nagy-Bodó Tibor (Marosvásárhely, 1968. szept. 20.) – publicista, néprajzi szakíró. Középiskoláit a marosvásárhelyi Unirea Líceumban végezte (1987); főiskolai diplomát az esztergomi Vitéz János Tanítóképző Főiskolán szerzett (1991). 1990-ben a Bihari Naplónál, 1991-92-ben a Valóság c. lapnál újságíró; 1992-93-ban a Novos Könyvkiadó, 1994-től a Juventus Kiadó és a Tabu Magazin belső munkatársa, utóbbi főszerkesztőhelyettese; közben 1992-93-ban a Román Rádió marosvásárhelyi szerkesztőségének, 1995-től a helyi Mix FM Rádiónak a riportere. 1996-98 között főszerkesztőként jegyzi a Csupavicc c. lapot.

Első írásait a marosvásárhelyi Vörös Zászló közölte (1985); cikkei jelentek meg a Falvak Népe, Népújság, Ifi-Fórum, Új Sport, Pesti Riport, Kacsa, Blikk c. lapokban is.

Önálló munkái: Isten könnyei. A marosvásárhelyi zsidóság rövid története. Mv. 1991; Borszék. Székelyföld igazgyöngye a múltban és a jelenben. Mv. 1997.

(Gy. Zs.)


Nagyenyed magyar irodalmi élete – A kezdetben szászok lakta Nagyenyed 1462-ben vált oppidummá, vagyis mezővárossá, egy 1544-ben kötött egyezmény a szász evangélikus pappal azonban már a magyar református egyház megerősödését bizonyítja. Ide telepítette át I. Apafi Mihály fejedelem 1662-ben a Bethlen Gábor alapította és a tatároktól elpusztított gyulafehérvári kollégiumot, ami a város magyar szellemi és irodalmi életét oly jelentőssé tette. Már a 17. században megindult itt Comenius tanításait követve a magyar iskolai színjátszás, s a labanc seregek rombolásai után elkezdődhetett a kollégium újjáépítése.

A Bethlen Kollégium jeles professzorai közül Pápai Páriz Ferenc orvosi szakmunkájával és latin-magyar szótárával vált emlékezetessé, míg a kollégium neveltje, Hermányi Dienes József Nagyenyedi Demokritus c. anekdotagyűjteménye (1758-62) a korabeli Erdély társadalmi és erkölcsi világába engedett betekintést. Az 1765-től 1771-ig működő enyedi nyomda 47 kiadványáról tudunk, ezek között nemcsak halotti levelek, hanem Bod Péter, Benkő József, Szenci Molnár Albert vallásos tárgyú munkái is szerepelnek. A kollégiumnak 1790-től kezdve már hét professzora van, s a falai közt múzeumot alapító természettudós Benkő Ferenc elkezdi a magyar nyelvű előadásokat. A teológiai stúdiumok, a filozófia, történelem és klasszikus nyelvek mellett itt már jogot is tanítanak. Mindez hatással volt a fiatal Kőrösi Csoma Sándorra, aki itt ismerkedhetett meg a keleti nyelvekkel is. 1791-ben már társaságot szerveznek "a magyar nyelv művelésére", Molière-darabot fordítanak, a kollégium udvarán színielőadásokat rendeznek. 1792-ben kiadják a Próba, 1837-ben a Virágkosár, majd 1847-ben a Korány c. zsebkönyveket.

A Bethlen Kollégium neveltje a matematikus Bolyai Farkas, Mentovich Ferenc filozófus és a jeles pedagógus Gáspár János is, a számos kiadást megért Csemegék olvasni még nem tudó gyermekek számára (Kv. 1848) szerzője, s a kollégium tanítóképzőjének első igazgatója. A kollégiumból indult el Kemény Zsigmond, aki elsősorban Szász Károly jogprofesszortól és Zeyk Miklós természetbúvártól kapta az ösztönzést írói pályájára. Ezt a virágzó kulturális gócot égették fel 1849-ben a Puchner császári tábornok irányította móc felkelők, megtetézve a pusztítást a magyarság elleni véres pogrommal.

1859-ben alakult meg a kollégiumi ifjúság önképzőköre, s Haladjunk címmel kéziratos lapot is indított, majd Berde Károly szerkesztésében emlékkönyvet is kiadott. 1885-ben elkészült a kollégium új épülete is. Újjászervezték a jogi tanfolyamot, elindították a tanítóképzést, helyreállították a teológiát, ez utóbbit azonban 1896-ban, Szász Domokos püspöksége idején áthelyezték Kolozsvárra. A tanárok közül P. Szathmáry Károly megírta a Bethlen-főtanoda történetét és Az ország sebei c. regényében 1848-49-es enyedi emlékeit. A református egyházi kiadványokon kívül hetilapok is megjelentek, így a Közérdek (1882-1918) és az Alsófehér (1906-1918). Az 1849-es pusztulástól részben megmenekült, egyre gazdagodó kollégiumi könyvtár nemcsak az ifjúság felkészülését tette alaposabbá, hanem a tudományos kutatást is elősegítette, s ez az eredeti jellege megmaradt mindmáig.

Erdély Romániához csatolása után Nagyenyed már fekvése következtében is növekvő jelentőséghez jutott a kisebbségivé vált magyarság szórványainak középpontjában. A régi hetilapok megszűntek ugyan, de 1922-ben megindult az *Enyedi Újság, ennek megszűntével pedig 1931-ben az *Enyedi Hírlap. Ezekben sorra megnyilatkoztak a kollégiumi professzorok és a kor ismert írói, köztük Áprily Lajos, Berde Mária, Makkai Sándor, Szentimrei Jenő s velük a pályakezdő fiatalok, mint Bisztray Gyula, Kakassy Endre, Vita Zsigmond, Kovács György, Gagyi László, Varró Dezső.

Egész Erdélyre kiható ünnepség színhelye volt a Bethlen Kollégium 1922-ben, fennállásának háromszáz éves évfordulóján. Itt hangzott el először Áprily Lajos A fejedelemhez c. ódája. Az Enyedi Újság ebből az alkalomból emlékkönyvet adott ki, melyben Garda Kálmán, Sipos Domokos és Szabó Jenő írásai is megjelentek. 1926-ban erdélyi útja alkalmával Móricz Zsigmond Enyedre is eljött, hogy tanulmányozhassa a könyvtár régi kéziratait s a Bethlen Gáborra vonatkozó munkákat. 1927-ben avatták fel az Iparos Önképzőkör új székházát, ahol aztán egymást követték a Fövenyessy Bertalan és Veress István karnagyok vezényelte dalárdák fellépései és a kollégiumi tanárok, írók előadásai. A pezsgő szellemi élethez hozzájárult mind a Pásztortűz írócsoportjának ismételt látogatása, mind a "Benedek Elek fiai"-nak nevezett székely írócsoport megjelenése, nemkülönben Szentimrei Jenő és Ferenczy Zsizsi előadóművésznő fellépése. Járai István főgimnáziumi igazgató közreműködésével, a szász-magyar irodalmi együttműködés jegyében itt szervezték meg 1929-ben az Erdélyi Helikon írói a folyóirat és a Klingsor szerkesztőinek, munkatársainak találkozóját. 1931-ben Nagyenyeden tartotta vándorgyűlését az EME.

A fiatal nemzedék új ízlése és társadalmi törekvése nyilatkozott meg az Erdélyi Fiatalok enyedi bemutatkozásán (1931), majd a Bethlen Kollégium Szabó T. Attila és Szász Árpád rendezte falunapján (1932), valamint az OMP ifjúsági tagozatának előadásain. A Magyar Kaszinó 1933-ban fennállásának 100. az Iparos Önképzőkör 1938-ban alapításának 50. évfordulóját ünnepelte. Az egyesületek és iskolák közösen rendezték Arany-, Kisfaludy-, Liszt- és Erkel-emlékünnepélyeiket, s egyre gyakrabban hangzottak fel Kodály és Bartók új népdalfeldolgozásai. Nem maradt el a képzőművészet ápolása sem. Itt, ahonnan Barabás Miklós művészi pályája a 19. század elején elindult, kiállításokat rendeztek Incze János, Székely Mihály, Berde Amál, Vass Albert, Gruzda János képeiből.

A Bethlen Kollégium zenetanárainak munkái országszerte előmozdították a magyar népdalok eredeti, ősi formáinak ápolását. A Veress Gábor székely népdalgyűjtését is tartalmazó Dalok az iskolának c. tankönyv már 1927-ben forgalomba került, ezt folytatta Szabó Géza tanár Czilling Antallal közösen összeállított énekeskönyve, a Daloljunk (Tv. 1944).

Új szerephez jutott Nagyenyed az Erdélyt kettészelő bécsi döntés után. Itt alakult ki a dél-erdélyi magyarság szellemi központja. Megindult országos hatókörrel Kacsó Sándor és Nagy Endre szerkesztésében az *Erdélyi Gazda és a Fekete György jegyezte *Szövetkezés, amelyek e körülmények között helyet adtak szépirodalmi írásoknak is. Az 1941 őszén felszerelt Bethlen-nyomda folyamatosan biztosította a magyar könyvkiadást. Itt jelent meg 1943-ban a Vita Zsigmond összeállította Romániai magyar írók antológiája és Kabós Éva Amit az én sorsom megad nekem c. verseskönyve, valamint több mezőgazdasági szakmunka. Itt készültek a dél-erdélyi magyar iskolák számára a legszükségesebb tankönyvek is, így Erdélyi Gyula és Nemes János Betűerdő c. ábécés- és olvasókönyve és A nevelő tanítása c. pedagógiai munkája. Mindezt megszakította 1944 őszén a dél-erdélyi magyar értelmiség elhurcolása és internálása Olténiába.

Az önálló magyar intézmények sorozatos felszámolása és az iskolák (köztük a Bethlen Kollégium) államosítása 1948-ban a továbbiakban ugyancsak hátráltatta a szellemi élet megpezsdülését. Egyedül a diákszínjátszás és a dalkultusz folytatódik. A kollégium szintén államosított könyvtára ezekben az években kerül a kolozsvári Egyetemi Könyvtár alárendeltségébe, s e közvetlen kapcsolata révén tudományos fórummá válik. Kutatói, Engel Károly, Turnowsky Sándor, Vita Zsigmond, Dankanits Ádám, Borbáth Károly, majd Győrfi Dénes ismertetik a múzeumi értékű könyv- és kéziratállományt, magyar és román tudományos dolgozatokat közölnek értékeiről. Az Alma Mater ezekben a fojtott időkben is összehívja minden évfordulóra távolba sodródott régi diákjait, s közösen idézik fel a kollégium hagyományos szellemét és hatását az erdélyi magyar élet századaira. Egy csendesebb időszakban (1979-80) *Bethlen Gábor emlékezete jegyében sor kerülhetett a fejedelem halála 350., majd születése 400. évfordulójának megünneplésére, majd Ion Eremie Bethlen-szobrának felállítására is. Általában azonban a magyar történelmi emlékezések tilalom alá kerültek.

Fordulat csak a Ceauşescu-diktatúra bukása után következett be. A 90-es évek elején megindul újra a sajtóélet: a Csávossy György szerkesztette rövid életű Enyedi Hírlap (1991) mellett a református egyház is lapot ad ki Enyedi Sion címmel (1991-93), s megjelennek ifjúsági lapok is: a Bethlen Kollégium ifjúsága által kiadott Haladjunk és az IKE havilapja, az Enyedi Ifjúság (1993-94). A kollégium 1992-ben megünnepli fennállásának 370-ik évfordulóját, amelynek keretében az előző évben alakult Nagyenyedi Bethlen Kollégium Baráti Társasága megrendezte a kollégium véndiákjainak világtalálkozóját, a következő években pedig emléktáblákat avatnak Áprily Lajos, Kőrösi Csoma Sándor, Kemény Zsigmond, Széchenyi István s a kollégium egykori főgondnoka, a diktatúra áldozatává vált Szász Pál emlékére. A kollégium udvarán leleplezik az alapító Bethlen Gábor új szobrát, Benke Zoltán alkotását. Ünnepi előadásokban kapja tehát vissza a város lakossága és a kollégium ifjúsága mindazt, ami az elmúlt évtizedekben már-már odaveszett. 1996-ban a kollégium 1935-ben alapított csombordi Gazdasági Iskolájára emlékeznek rangos emlékkönyvvel ("Volt egyszer egy iskola". Csombordi emlékkönyv 1935-1996. Déva 1996).

P. Szathmáry Károly: A Gyulafehérvár-nagyenyedi Bethlen-főtanoda. Nagyenyed 1868. – Váró Ferenc: Bethlen Gábor kollégium. Nagyenyed 1903. – Ikafalvi Diénes Jenő: Nagyenyedi diákélet a XIX. század végén. Kv. 1924. – Járai István szerk.: A 300 éves nagyenyedi Bethlen-kollégium emlékalbuma. Nagy-enyed 1926. – Bisztray Gyula: Nagyenyedi Helikon. Nagyenyed 1933. – Musnai László: Aiud-Nagyenyed és református egyháza. Nagyenyed 1936. – Alex. Turnowsky-Vita Zsigmond: Biblioteca Bethlen din Aiud. 1957. – Dankanits Ádám: Adatok a XVIII. századi enyedi nyomda történetéhez. NyIrK 1960/1-2. – Hermányi Dienes József: Nagyenyedi Demokritus. Válogatta Rohonyi Zoltán. 1970. – Hajós József: Kezdeti filozófiai tájékozódások a Bethlen Kollégiumban. Korunk 1972/5. – Vita Zsigmond: Zenélő diákság a Bethlen Kollégiumban a XIX. század elején. Korunk 1972/10; uő: A Bethlen Kollégium a dél-erdélyi életben. Haladjunk 1993; Áprily Lajos enyedi éveire emlékezve. Romániai Magyar Szó 1994. máj. 1. – Sütő András: Nagyenyedi fügevirág. Közli Istenek és falovacskák. 1973. 207-21. – Jakó Zsigmond: A nagyenyedi Bethlen Kollégium régi könyvtárának kéziratos ritkaságairól. KözliÍás, könyv, értelmiség. 1976. 209-18. – Jakó Zsigmond-Juhász István: Nagyenyedi diákok 1662-1848. 1979. – Bethlen Gábor kollégiumi emléklapok. Nagyenyed 1992. – Kacsó Sándor: Nehéz szagú iszap felett. Önéletrajzi visszaemlékezések III. 1993. 337-440. – Szakács Tibor Ferenc-Szász Csaba: Bethlen Gábor Kollégium, Nagyenyed. Nagyenyed 1993. – A Bethlen Kollégium Évkönyve. Összeállította Győrfi Dénes, előszavát írta Vita Zsigmond, szerkesztette Hatházy Ferenc. Nagyenyed-Kolozsvár-Budapest 1995.

(V. Zs.)


Nagyenyedi Lajos – *Jeney Lajos


Nagy-György Attila (Marosvásárhely, 1969. aug. 11.) – római katolikus egyházi író. Középiskoláit szülővárosában kezdte, s a gyulafehérvári kántoriskolában fejezte be (1987). Ugyancsak Gyulafehérváron 1987-91 között, majd a dél-tiroli Brixenben 1991-93-ban, illetve Innsbruckban 1993-94 és 1996-98 között teológiai tanulmányokat folytatott, ez utóbbi teológiáján doktorátust is szerzett (1998). 1994-96 között Brassóban segédlelkész, 1998-tól Zernyesten plébános, 2000-től a Gyulafehérvári Római Katolikus Főegyházmegye ifjúsági lelkésze is.

Első tanulmányait a gyulafehérvári szeminaristák folyóirata (Seminarium Incarnatae Sapientiae = SIS) közölte 1991-ben; alkalmi hit- és közösségépítő írásai a Vasárnap, Keresztény Szó, Búzamag (Brassó), Kistestvér (Csíksomlyó), Rikkancs (Innsbruck), Brassói Lapok, Életünk hasábjain jelentek meg. Diplomamunkáját az innsbrucki egyetem teológiai fakultásának kiadásában jelentették meg olaszul (La formazione dei giovanni alla vita cristiana nell'Opera di Maria. Innsbruck 1993). Doktori értekezését ugyancsak Innsbruckban németül adták ki (Einübung in den Glauben. 1998).

Egyéb munkái: Ifjúság és egyház "5 perccel 12 előtt" (Mv. 1997); Nagy-György Ferenc (Képekben és versekben. Mv. 2001. Székely Katalin társszerzővel). A Szentháromságról a közösségben c. tanulmánya a Pannonhalma Nagytalálkozó 2000 c. gyűjteményes kötetben (Bp. 2000) látott napvilágot.

(D. Gy.)


Nagyhalmágyi József (Pankota, 1927. ápr. 27.) – zenekritikus. Középiskoláit a kolozsvári Unitárius Kollégiumban s a nagyváradi főgimnáziumban végezte, Aradon érettségizett (1946). Újságíró az aradi Vörös Lobogónál (1955-63), a brassói Új Időnél, ill. a Brassói Lapoknál (1963-73), később a sepsiszentgyörgyi Megyei Tükörnél és utódjánál, a mai Háromszéknél. Mindenik lapnál a zenei rovat vezetője. Több mint ezer zenei kritikát, riportot, portrét, zenei könyvrecenziót, hangversenyelőzetest közölt, érdemeket szerzett a zenei élet fellendítésében.

Megyei Tükör címszavunkban (III. 538) neve tévesen Halmágyiként szerepel.

(B. Z.)


Nagykároly és Vidéke – társadalmi hetilapként indult 1884-ben. Munkatársa volt a 19. század jelesei közül Ecsedi Kovács Gyula színművész és a 48-as idők emlékírója, Lauka Gusztáv. 1906-tól a Függetlenségi és 48-as Párt lapja. Az államfordulat után felelős szerkesztője Gál Samu, majd főszerkesztői Ádám Ferenc (1924-26), Benedek Sándor (1926), Berey Géza (1930-31). A magyar helynevek betiltása miatt felvette a *Szabad Szó címet, így jelent meg 1940 augusztusáig.

Megjelenésének 110. évfordulója alkalmából 1994 szeptemberében eredeti címével újította fel az RMDSZ mint közéleti lapot. A beköszöntő szerint fő célja a közösségformálás és a helytörténet ápolása. Alapító főszerkesztő Végh Balázs Béla, szerkesztői Silimon-Várday Zoltán és Gui Angéla. 1995-ben Március 15. címmel mellékletet jelentet meg, s ugyanezen évtől kiadja a Nagykároly és Vidéke Évkönyvét.

(K. P.)


Nagykároly magyar irodalmi élete – A Károlyiak ősi vára mellett kialakult város az 1919-es államfordulatig Szatmár vármegye székhelye volt, s ebben a szerepében hagyott szellemi örökséget az utókornak. Bethlen Gábor és II. Rákóczi Ferenc egész Európára látó gondolkodása, egyes jakobinusok találkozása a főispáni beiktatáson 1794 nyarán, Kölcsey zuhatag mondatai, melyek "e falak közt hangozának", az ide látogató Petőfi ellenszenvei a régi vármegyei élettel szemben és gyönyörűségei bontakoztatták ki a város sajátos hangulatát, ahol a kegyesrendiek 1725-ben gróf Károlyi Sándor alapította gimnáziumának neveltjei is hozzájárultak egy emelkedett közszellem kialakításához. A nyelvtudós Révai Miklós első magyar nyelvű verseskönyve is itt jelent meg 1778-ban. Itt érvényesültek Kaffka Margit "színei és évei", ez a város lett Ady Endre géniuszának első ébresztője. Nagykároly kulturális örökségének kevéssé ismert mozzanata, hogy e város szülötte Barna Ferdinánd, a teljes Kalevala első magyar fordítója (1871).

A 19. század második felében több lap is megjelent itt, így a Népiskolai Lapok (1870-71), *Szatmármegyei Közlöny (1874-1920, 1940-45); Nagykároly (1875-76). A leghosszabb időt a *Nagykároly és Vidéke érte el, 1884-ben indult és címét a magyar helységnevek használatának betiltása után kényszerűen megváltoztatva 1940 őszéig jelent meg. E lapnál dolgozott egy időben a népszerű regényíró Kosztka Mihály. Az I. világháború után itt kiadott lapok közül megemlítendő az Északnyugati Újság c. hetilap (1919-30), a *Haladás c. társadalmi és szépirodalmi hetilap (1926-28), a *Szilágymegyei Újság (1931-38), s ennek folytatása, a Kisebbségi Újság (1938).

Ebben a virágzó korszakban alakul a Polgári Olvasókör is (1874-1918), amely nagy szerepet játszik a város szellemi életében.

Amint megszűnt megyeközpont lenni, a város szellemi letargiába süllyedt. Hanyatlásnak indult a Kölcsey-kultusz ápolására még 1892-ben létesített *Kölcsey Egyesület, bár vezetői buzgólkodásának köszönhetően látogat a városba "fiaival" Benedek Elek (1928). Itt tölti ifjúsága éveit Hegyi Endre költő és műfordító, itt formálódik Török Sándor, a színházi szakember és publicista.

A Kölcsey Egyesület folytatásának tekinthető a Kölcsey Irodalmi Kör, mely 1957-ben alakult Fényi István vezetésével. Vonzáskörébe kerültek a szomszédos Érmellék tollforgatói is, így az Érkeserűben letelepedett Számadó Ernő és az érmihályfalvi Máté Imre. Bekapcsolódott a kör munkájába Nikodémusz Károly evangélikus lelkész is, akinek Judás Iskarioth c. verses drámáját 1928-ban a kolozsvári színpadon mutatták be. Benedek Zoltán nagykárolyi tanárként természettudományos szakmunkákkal és népszerűsítő írásaival jelentkezett; neki köszönhető Bíró Lajos tasnádi származású természettudós távol-keleti, a pápuák földjén végzett néprajzi és rovartani kutatásainak feldolgozása (1979). Az itt élő Károlyi S. Mihály monográfiát írt Gyárfás Jenő képzőművészről. Németi János, a nagykárolyi múzeum igazgatója régészeti kutatásaival aratott elismerést hazai és nemzetközi szinten. Innen indult Balogh József költő, regényíró és műfordító pályája. A 80-as évek elején eredményesen működött Vasárnapi Fórum elnevezéssel egy irodalmi csoportosulás Kádár Ferenc és Gnándt István vezetésével, ennek működését azonban az élesedő balos diktatúra idején, 1985-ben betiltották. Itt mutatkozott be néhány fiatal szerző, köztük Sróth Ödön, akinek Fényözön c. verseskötete 1981-ben Temesvárt jelent meg.

Eredeti pedagógiai kísérletként tanárok diákjaikkal közösen karolták fel a műkedvelést mind klasszikus drámák, mind nagyoperettek színrevitelével, segítséget nyújtva az iskolai kereteken kívül az üzemek műkedvelő csoportjainak is.

A folyamatos irodalmi élet egyik gyökere a város nyomdakultúrája. Az első nyomda már 1753-tól működött, 1754-ben magyar és orosz nyelvű ábécéskönyvet, 1756-ban földrajzkönyvet nyomtak itt, s a helyi kiadványok sora a nyelvújítás harcaitól kezdve máig meg nem szakadt. Ez a magyarázata a város gazdag és változatos sajtótörténetének is.

A diktatúra bukása után megélénkülő irodalmi élet jele volt a Károli Gáspár emlékünnepség, a találkozó a Helikon szerkesztőivel (1990), a Romániai Magyar Szó első fóruma (1991), március tizenötödike évenkénti zenés-irodalmi megünneplése a színházban. Két új kulturális szervezet alakult: a Pietas, amelynek fő célkitűzése 1992 óta a kórusmozgalmak és verses rendezvények lebonyolítása (elnöke Visnyai Csaba zenetanár) és 1994-ben a Kaffka Margit Művelődési Társaság, amely a magyarság kulturális, vallási és tudományos tevékenységét irányítja, kiállításokat szervez (vezeti ifjabb Sróth Ödön mérnök). A Nagykároly szellemi vonzáskörzetéhez tartozó Tasnádon alakult meg 1991-ben a helység nagy szülötte, az Új-Guinea-kutató emlékét ápoló Bíró Lajos Ökológiai Társaság (elnöke Benedek Zoltán).

1994 óta újra megjelenik a *Nagykároly és Vidéke (főszerkesztő Végh Balázs Béla tanár), amely 1996 óta évkönyvekbe gyűjti a város és vidéke egy esztendejének eseményeit is. 1994. szept. 12-én a város Főterén ünnepélyesen felavatják a sepsiszentgyörgyi Petrovics István művészi alkotását, az új Petőfi-szobrot. Azóta a várost díszíti Károli Gáspár (1996) és Kaffka Margit (1999) szobra is.

Ennek az időszaknak a helyi lapjai: az Agora (1990, Kádár Ferenc szerkesztésében), a Hepaj c. "sulilap" (1994-97) és az Info c. reklámlap (1993-tól).

A Nagykároly és Vidéke 1997-re megjelent Évkönyvében Pap József és Nagy László a nagykárolyi színjátszás történetét, Czumbel Imola Petőfi és Szendrey Júlia házasságát, Németi János Jászi Oszkár, Deák Endre Erkel Ferenc, Márkus Endre Károli Gáspár, Végh Balázs Béla Kaffka Margit, Kasztovszky Zoltán Gellért Sándor emlékét idézi.

A svábok betelepedéséről már 1931-ben Vonház István írt és jelentetett meg Pécsett munkát, s a Nagykároly környéki felekezeti iskolák körül támadt vitákról Majtényi Szilárd a Magyar Kisebbség hasábjain számolt be 1936-ban. Adatokat a szatmári svábok történetéhez legutóbb Ernst Hauler német szerző, egykori szatmári tanár nyújtott, aki többek között a nagymajtényi 200 éves templomról jelentetett meg könyvet (Passau 1994).

Szirmay Antal: Szatmár vármegye I-II. Buda 1809. – Eble Gábor: Egy magyar nyomda a XVIII. században. Bp. 1891. – Benedek Zoltán: Színjátszó tanárok. Korunk 1965/11. – Fényi István: Ady-kereső Nagykárolyban. Utunk 1969/4. – Benedek Zoltán: Nagykároly. Orosháza 1994; uő: Érmellék. Orosháza 1996. – Nagykároly és vidéke. Évkönyv '96. Nagykároly 1995. – Nagykároly és Vidéke. Évkönyv '97. Nagykároly 1996. – Nagy László: Károli Gáspár és kora. Nv. 1996.

(Be. Z. – B. L.)


Nagyné Bede Rozália (Barót, 1940. febr. 2.) – pedagógiai szakíró, helytörténész. A középiskolát szülővárosában végezte (1956), a Babeş-Bolyai Egyetemen magyar-történelem szakos diplomát szerzett (1960). Egykori iskolájában lett líceumi tanár, s mind az iskola, mind a vidék szellemi arculatának alakításában szerepet vállalt versműsorok, irodalmi esték rendezésével. Az erdővidéki magyartanárok módszertani szakirányítója. Férjével, Nagy Sándorral közösen alkalmazta színpadra Gárdonyi A lámpás c. kisregényét, jeleneteket írt tanuló-színjátszóinak az iskolai élet mindennapjairól. Szerkesztője a Busolă – Iránytű c. iskolai folyóiratnak (1970-71). A képszerű látás, a képi gondolkodás fejlesztése az irodalmi műelemzés gyakorlatában c. dolgozatával megszerezte az I. tanári fokozatot (1980).

Mint iskolájának igazgatója 1990-ben mozgalmat indított, hogy a líceum felvehesse Baróti Szabó Dávid nevét. Erdővidék szellemi örökségének közkinccsé tételére a Baróti Szabó Dávid Emlékbizottság és Alapítvány segítségével emlékszoba berendezését kezdeményezte és szervezte. Iskolai évkönyveket állított össze és társszerkesztője a Tulipán Füzetek c. ismeretterjesztő kiadványnak (1990-92). Cikkei az oktatás, főként a magyar nyelvtanítás hazai megújításának lehetőségeiről a megyei és országos napilapokban jelennek meg. A Collegium Transsilvanicum Alapítvány pályázatán elfogadott Tanulási-tanítási Kézikönyv elkészítésén dolgozik (1994).

Szerkesztésében jelent meg a Közelebb Baróti Szabó Dávidhoz c. válogatás a költő műveiből és a rá vonatkozó szakirodalomból (1995).

(B. Z.)


Nagyné Sajó Magda (Egerhát, 1934) – *Tanügyi Újság


Nagyszalonta magyar irodalmi élete – Első írásbeli említése Zolunta alakban 1214-ből származik. A 15-16. században a Toldi család birtoka. 1606-ban Bocskai István háromszáz hajdújának letelepítésével hadászati szerepet kapott. Ők építették fel azt a várat, amelynek restaurált öregtornyában, az ún. Csonkatoronyban lelt otthonra az Arany Múzeum.

A városban a 17. század elején létesült református iskola. A 18. század első évtizedétől ennek már gimnáziumi osztályai voltak. Itt tanult és oktatott a természettudós és nyelvész Földi János, majd Arany János. 1907-ben vált az iskola nyolcosztályos főgimnáziummá. Ebben az időben létesült a városban polgári leányiskola is. A két tanári közösség több tagja cselekvően részt vett a város irodalmi életében. Móczár József megszerkeszti a városmonográfiát (1906), Viski Károly itt kezd etnográfiával foglalkozni, s Aranyék háza (1917), majd Arany népe (1919) c. munkáival járul hozzá az Arany-kultusz irodalmához. Szendrey Zsigmond diákjaival lejegyzi a még élő népköltészetet (1912-18). H. Fekete Péter Arany-kutatásokat végez, Debreczeni István ref. lelkész pedig a múzeum és az Arany Emlékegyesület történetét írja meg (1913).

A helybeli irodalmi-művelődési életben fontos szerepet töltött be a színház. Szalontát már az 1860-as évektől felkeresték különböző vándortársulatok: első adatunk a Bánk Bán 1860. évi bemutatójáról, illetve a Buday József társulata által meghirdetett előadás hatósági betiltásáról van. Az előadások színhelyéül abban az időben Pápai Ferenc "színtermét", később a Csizmadia Színkört, majd a Korona vendéglő udvarán felállított színpadot említik. A bemutatott darabok között van népszínmű (Csepreghy Ferenc: Sárga csikó, Tóth Ede: A falu rossza), klasszikus mű (a Tartuffe, az Othello, a Coriolanus), divatos operett (Hervé: Lili, Konti József: Suhanc), de kortárs magyar dráma is (Thury Zoltán: Katonák, Csíky Gergely: Cifra nyomorúság, Bródy Sándor: A medikus).

A helybeli értelmiség találkozóhelye egy évszázadon át az 1845-ben alapított Kaszinó. Az 1882. nov. 12-én létrehozott Arany János Emlékbizottság, majd utóda, az Arany Emlékegyesület nemcsak a költő emlékezetét szolgálta, hanem serkentője volt az irodalmi és tudományos tevékenységnek is. A század végén növekvő szerephez jutott a helyi sajtó. 1889. jan. 1-jével Reich Jakab, későbbi nevén Székely J. Jenő, megindítja a Nagyszalonta és Vidéke c. hetilapot, amely 1894-től Szalontai Lapokként tölti be véleményformáló szerepét, majd 1910. nov. 20-tól napilappá válik. Munkatársai közül önálló munkáival emelkedik ki Rozvány György, Nagy Márton, Podhradszky Rezső, Szikszay Lajos és Költő Kálmán. A Nagyszalonta c. lap csupán néhány számot, a Friss Újság két évfolyamot ért meg, a Tanácsköztársaság idején indult Testvériségnek öt száma látott napvilágot.

Az 1919-es történelmi változások nyomán megrendültek a művelődés korábbi politikai és társadalmi keretei, szegényebbé vált a színházi élet. A nagyváradi és kolozsvári társulatok mellett csak esetlegesen vállalkozott szalontai előadásra egy-egy társulat (Inke Rezsőé például). Majd csak a bécsi döntés után látogat ide Hámori Aladár, illetve a budapesti Fővárosi Operettszínház. A bemutatott darabok közül a nevezetesebbek: Kodolányi János: Földindulás, Harsányi Zsolt: Bolond Ásvayné, Zilahy Lajos:Tűzmadár, Arányi Kornél: Dankó Pista nótafája, Erdélyi Mihály: Becskereki menyecske (Dayka Margit vendégfelléptével), a Kaméliás hölgy és a Mosoly országa. Ezek az előadások 1928-tól már az akkor felavatott Vigadóteremben zajlottak. Válságos helyzetbe kerültek az olyan intézmények is, mint az Arany Emlékegyesület, amelynek az új hatóságok egy évtizeden át halasztották hivatalos elismerését. A kisebbségi helyzetben is tovább tevékenykedett a Kaszinó, a Gazdakör, az Ipartestület, a Kereskedelmi Kör és több vallásos és sportegyesület. A kulturális élet folytonosságát az 1864-től működő Iparos Dalárda s az egyházi egyesületek műkedvelő csoportjai biztosították.

A két világháború között az irodalmi élet elsekélyesedett, tudományos tevékenységről nem lehetett szó. A fiú- és leánygimnázium román nyelvűvé válása után a tanárok egy része repatriált, s a tehetséges fiatalok ugyancsak Magyarországra települtek át. Ezzel magyarázható, hogy a szalontai származású Erdélyi József, Sinka István, Zilahy Lajos, Bihari Klára Magyarországon vált ismert íróvá, akárcsak Kiss Ferenc világhírű anatómussá vagy Kulin György neves csillagásszá.

Szerényebb irodalmi megnyilvánulások számára az 1937-ig megjelenő Szalontai Lapok mellett az 1929-ben Gaál Sándor nyomdász kiadásában megjelent Az Újság nyújtott lehetőséget. Ezt a lapot Kibédi Sándor, Mezey Andor, Serényi József, Reményi Sándor szerkesztette, 1940. szept. 4-től pedig Nagyszalontai Az Újság c. alatt Pétery Lajos, Wekerle József és Balogh Sándor. A lap a szovjet csapatok bevonulása nyomán szűnt meg. A helyi sajtóban a helyi szerzők szépirodalmi kísérletei mellett forrásértékű helytörténeti közlések is megjelentek, a leggyakrabban Bordás László jegyző tollából. Irodalmi esték vendégei voltak az erdélyi magyar irodalom jelesei, így Berde Mária, Gulácsy Irén, Károly Sándor, Kós Károly, Maksay Albert, Nyírő József, Reményik Sándor, Tabéry Géza, Tavaszy Sándor, a Felvidékről Mécs László. A 40-es évek elején a diákönképzőkör vendége volt Gellért Sándor, Karácsony Sándor, Lükő Gábor és Sinka István. Az 1929-től ismét engedélyezett Arany Emlékegyesület ünnepi rendezvényei közül kitűnt az 1932-es, a költő halálának félszázados évfordulóján.

1944-45-ben a háborús megrázkódtatásokból elsőnek a színjátszás éledt fel Nagyszalontán. Ekkor történik meg, hogy egy színtársulat, a Balogh Tihaméré, egy teljes színházi szezont valósít meg, napi előadásokkal. A műsoron persze elsősorban közönségvonzó, népszerű darabok szerepelnek (a Mágnás Miska, Erdélyi Mihály Sárgapitykés közlegénye, a Csárdáskirálynő, Farkas Imre Nótás kapitánya), de színpadra kerül ekkor a város szülötte, Zilahy Lajos drámája, a Fatornyok is. Mindez azonban egyetlen színházi évadon át tartott. A következő fél évszázadban csak a nagyváradi magyar színház társulata látogatott el néha a "nevezetes város"-ba.

1945 után – az MNSZ átmeneti sikerei ellenére – a központosító államhatalom a korábbi társadalmi és vallási szervezeteket, köztük az Arany Emlékegyesületet is rendre megszüntette. A helyi sajtót a háromszor is nekirugaszkodó Népszabadság képviseli, amelynek utolsó ismert száma 1947. jan. 12-i dátumot visel. Csupán a gimnázium ifjúságának sikeres színielőadásai jelentettek még eseményt, de a tanügyi reform ennek is véget vetett. Némi javulást hozott a városi Művelődési Ház 1952-es és az *Arany János Irodalmi Kör 1955-ös megalapítása. A kör meghívására 1956 és 1986 között a romániai magyar irodalom és tudományosság szinte valamennyi személyisége ellátogatott Nagyszalontára, köztük Olosz Lajos, Asztalos István, Szemlér Ferenc, Kányádi Sándor, Páskándi Géza, Sütő András, Szabó Gyula, Dávid Gyula, Domokos Géza, Gáll Ernő, Kántor Lajos, Faragó József, Imreh István, Xántus János. A város magyarsága bekerült az erdélyi magyar írásbeliség vérkeringésébe, s ez serkentő hatással volt a helyi alkotási kedv kibontakozására is. A 30-as évek irodalmi szórványjelenségei – Kovács Béla szalontai vígeposza, Sárközi Gerő, Incze Béla, Tordai Ferenc versei – után a fellendülő helyi irodalom az 50-es évekre Bonczos István és Nagy Ilona novelláival, Gábor Ferenc verseivel jelentkezik.

Felélénkül a tudományosság is. Az események többnyire Arany János emlékéhez fűződnek, sorukból kiemelkedik a költő születésének 140. és halálának 100. évfordulója alkalmából rendezett országos ünnepség. Az emlékmúzeum anyagának kiegészítése és levéltárának, dokumentációs könyvtárának létrehozása után bel- és külföldi filológusok élnek a felkínált lehetőségekkel. A szalontaiak közül Dánielisz Endre néprajzi, irodalom- és helytörténeti, Fábián Imre népköltészeti, Wagner István művészettörténeti kutatásokat folytat. Az emlékmúzeum különálló termében 1959 óta képző-, fotó- és népművészeti kiállításokra kerül sor.

A nacionalista diktatúra elhatalmasodásával a 80-as években az Irodalmi Kör is a szigorúan ellenőrzött szellemi fórumok sorába kerül. Egyedül a sajtó és a nagyváradi színház látogatásai szolgáltattak alkalmat a lakosság kétharmadát jelentő magyarság anyanyelvi kultúrájának ápolására. Az 1989-es decemberi fordulatot a lakosság kitörő lelkesedéssel fogadta. December 22-én este az ifjúság a lyukas román trikolórt a diktatúra alatt is a helyén maradt Kossuth-szobor bronzalakjának kezébe illesztette, és körülötte tüntetett a demokrácia mellett. Már dec. 29-én megalakult az RMDSZ helyi szervezete, és magyar polgármestert választottak. 1990. febr. 23-án újraindult a Szalontai Lapok, amely szerkesztőségében a helyi magyar értelmiséget (Balogh Árpád, Dánielisz Endre, Fazekas Tibor, Polyánki Sándor, Székely Ernő, Tódor Albert) tömörítette. A lap azonban papír- és nyomdagondok miatt a május 30-i számmal megszűnt, s csak évekkel később történt kísérlet új lapok: a helyi hivatalos Szalontai Krónika, a Szalontai Napló (1994-97), a Szalontai Újság (1994) és az ebtenyésztők lapja, az Ebadta (1993-94), valamint a Hanta c. diáklap (1992) meggyökereztetésére – változó sikerrel.

1991. szept. 9-én megalakult az Arany János Művelődési Egyesület, s a feléledő kultusz egy második Arany-szoborral tette gazdagabbá a várost. A költő első kőszobrát 1907-ben helyezték a Csonkatorony múzeumi bejárata fölé, ez Kolozsvári Szeszák Ferenc alkotása; 1992. márc. 1-jén pedig, a költő születésének 175. évfordulójára emlékezve országos ünnepség keretében felavatták Kiss István főtéri bronz Arany-szobrát is. Az évfordulóra újabb Arany-feldolgozások készültek Dánielisz Endre tollából, s az esemény alkalmából Nagyszalonta vendége volt Tőkés László és a román esszéista Radu Enescu Nagyváradról, Magyarországról pedig Andrásfalvy Bertalan, Czine Mihály, Csoóri Sándor. Röviddel ezután a budapesti Magyar Irodalomtörténeti Társaság rendezett tudományos konferenciát.

Rozvány György: Nagyszalonta mezőváros története. I. Gyula 1870; II. Nsz. 1889; III. Nsz. 1892. – Gere Ferenc-Katona Mihály: A nagyszalontai gymnasium története. Nsz. 1896. – Móczár József: Nagyszalonta 1606-1906. Nsz. 1906. – Ioan Blăgea-Dánielisz Endre: Egy évtized Nagyszalonta rajon művelődési életében. Pályázat. Korunk 1963/8. – Dánielisz Endre: A kisvárosi művelődés nyomában: Szalonta. Művelődés 1980/11; uő: Arany-emlékek Nagyszalontán. 1984; uő: "Szülőhelyem, Szalonta..." Nagykőrös 1992; uő: Arany János a szalontai iskolában. Bp. 1992; uő: Nagyszalonta jeles szülöttei. Gyula 1993; uő: Szalontai séták. Nv. 1993; uő: A Szepességtől Szalontáig. Nv. 1994. – Kiss Károly: A Csonkatoronyban. Magyar Nemzet, Bp. 1982. okt. 23. – Beke György: Itthon-e a gazda? Közli Itt egymásra találnak az emberek. 1984. 406-38. – Déznai Péter: Mindennapi Aranyunk. Művelődés 1992/5. – Banner Zoltán: A megérinthető Arany. Békés megyei Hírlap 1992. ápr. 25-26. – Nagyszalonta Arany-város. Tolnay Tibor rajzai. Fábián Imre versei. Nv. 1994.

(D. E.)


Nagyszeben magyar irodalmi élete – Az Árpád-házi királyok idején különleges jogokkal itt letelepített szász városalapítók hatása az erdélyi magyar és román művelődésre főleg a szászok fejlett nyomdáinak köszönhető. Itt fejtett ki tudományos munkásságot Köleséri Sámuel orvos és polihisztor (1663-1732), itt adta ki Bod Péter *Magyar Athenas (1767) c. irodalmi lexikonját, s a Hochmeister-féle nyomdában jelent meg az első erdélyi magyar közéleti lap, az Erdélyi Magyar Hír-Vivő (1789) Fábián Dániel és Cserei Elek szerkesztésében. Itt nyomtatták az erdélyi országgyűlés naplóját (1834), beszédeinek tárát (1837), majd gyorsírói naplóját (1863).

A 19. század első felében megindult a magyar lakosok társadalmi és művelődési szervezkedése is. 1837-ben Olvasóegyesület, 1877-ben Dal- és Műkedvelő Egyesület alakult, majd sor került lapok indítására. Az 1864-ben indult Erdélyi Hírlapban s az ugyancsak rövid életű Szeben és Fogaras Vármegye c. újságban irodalmi alkotások (vers, próza, tárca) is jelentek meg. A leghosszabb életű lapot, a Nagyszebeni Újságot 1904-ben alapították, ez az államfordulat után is megjelent 1919 februárjáig Sólyomi Elek és Szőcs Géza szerkesztésében. Volt a városnak magyar nyelvű egyházi lapja is, Az Idők Jelei c. katolikus egyházi lap (1913-16), amely tudományos adatokat is közölt, például a nagyszebeni földrengések történetéről.

Nagyszebenben töltötte gyermekkorát Kós Károly és Lám Béla, itt született Borsos Miklós képzőművész, aki önéletrajzi regényében felidézi a város század eleji életét. 1911-ben ünnepélyesen leplezték le Istók János neves szobrász Petőfi-emlékreliefjét azon a házon, ahol a szabadságharc alatt a költő megszállt.

Az itt élő magyarság mindig ápolta a kapcsolatokat a szász és román kultúrával. A helyi sajtó Goga-versek fordítását közölte, s Borsos Miklós első bronzérme Eminescut ábrázolta. 1918 éledező forradalmi hangulatát fejezte ki az erdélyi magyar újságírók nagyszebeni találkozója augusztus 20-án, amikor is 15 lap képviselői gyűltek össze, s üdvözölték az aradi sztrájkoló munkásokat. 1919. június 20-án jelent meg Lengyel Béla szerkesztésében az Új Világ c. közéleti lap, keresve a román-magyar kapcsolatok erősítésének lehetőségeit az új államkeretben. 1925-ben sikeres Jókai-ünnepségekre került sor a városban.

A két világháború között inkább gazdasági és társadalmi jellegű román, német és magyar nyelvű lapok indultak itt, szépirodalmi művekkel főleg a népszerű naptárak jelentkeztek. Az 1943-ban itt járt Méliusz József Sors és jelkép c. könyvében leírta a város közérzetét az Antonescu-diktatúra körülményei közt. A negyvenes évek végétől az irodalmi érdeklődés fő ösztönzője az Octavian Goga Líceum magyar tagozatán működő Petőfi Sándor Irodalmi Kör. Író-olvasó találkozókat, irodalmi ünnepségeket, versenyeket rendez, s ápolja a helyi hagyományokat. A kör figyelme kiterjedt a Vöröstoronyi-szoros közelében fekvő Szakadát ősi magyar szórvány-településre is, ahol a kör tagjai az 1970-es években népdalokat és népszokásokat jegyeztek fel. A gyűjtés eredményeit Józsa Benjámin és Erzse Jenő tanárok összeállításában filmriport mutatta be a Román Televízió magyar adásában.

A város történelmi hangulata vonzotta a képzőművészeket. Itt élt Bodor Mária, az Állami Színház díszlet- és jelmeztervezője, akinek Életfa, Dózsa György és Hunyady János c. kompozíciói emlékezetesek; Kasza Imre muzeológus, jeles grafikus és festő, akárcsak Orth István, akinek reprezentatív művei közt Kós Károly, Bartók Béla emléklap ("in memoriam") is szerepel. A szelistyei szobrásztábort 1986-ban bekövetkezett haláláig Gyenge Imre szobrász, a népművészeti iskola tanára szervezte és vezette.

Az 1989-es fordulat óta a város magyar lakosságának szellemi tevékenysége fellendült. Az RMDSZ helyi szervezete együttműködve a Német Fórummal közös székházat szerzett, az EMKE kereteiben működő Polgári Magyar Művelődési Egyesület zeneesteket, irodalmi találkozásokat és ünnepélyeket rendez. A műkedvelő színjátszók köre nemcsak a város magyarságát szórakoztatja, hanem fellép Vizaknán, Szakadáton, Bolyán is. Újjáéledt az érdeklődés a népi táncok iránt, megalakult a népi tánccsoport. Magyar nyelvű helyi rádióadás első ízben 1993. dec. 10-én hangzott el. A bemondó-szerkesztő akkor Serfőző Emese volt. A Nagyszebeni Rádió magyar adását (heti 1 óra) 1994 februárjától Kotilla Emil vezeti. Ugyancsak heti 1 órás magyar adást sugároz 1994. okt. 10-e óta a Radio Activ.

Feléledt a sajtó is. Bár a szász lakosság nagy része kivándorolt, a város háromnyelvű jellegének megőrzéséért 1991-92-ben Argument Magazin címmel román-magyar-német nyelvű hetilap jelent meg. 1994-ben indult a Nagyszeben és Vidéke c. politikai és művelődési lap előbb Szabó Ernő, majd Kalmár Zoltán szerkesztésében, a dévai Corvin Magazin kiadásában. Havi folyóirat is indult e kiadó közreműködésével, a Nagyszebeni Hírmondó, az RMDSZ helyi szervezetének lapja (1994-95).

Az általános fellendülésben jelentős szerepet játszik az általános iskolai és a líceumi magyar tagozat tanszemélyzete és ifjúsága.

Lengyel Balázs: A nagyszebeni fiúk. Bp. 1956. – Borsos Miklós: Visszanéztem félutamból. Bp. 1971. – Méliusz József: Sors és jelkép. Egy erdélyi utazás regénye. 2. kiadás. 1973. IX. és X. fejezet. – Veress Gerzson: Szebeni művelődési őrjárat. Brassói Lapok 1981/46.

(J. B.)


Nagyszentmiklós és Vidéke – politikai és társadalmi hetilap. Kollonits István kiadásában jelent meg 1914 és 1926 között. Felelős szerkesztője Csáth István, 1924-től Kollonits István.

(Sz. J.)


Nagy-Tóth Ferenc (Monó, 1929. dec. 31.) – természettudományi szakíró. Középiskolai tanulmányait Szilágycsehben kezdte, a zilahi Wesselényi Kollégiumban végezte (1950). A Bolyai Tudományegyetem Természetrajzi Karán szerzett tanári oklevelet (1954). Pályáját gyakornokként kezdte az egyetem növényélettani tanszékén, majd tanársegéd (1957-64) a Babeş-Bolyai Egyetemen és 1964-től tudományos kutató, majd főkutató a Román Akadémia kolozsvári fiókja biológiai osztályán, ill. a Kolozsvári Biológiai Kutató Intézetben. Doktorátust szerzett a Babeş-Bolyai Egyetemen (1972), továbbképzésen vett részt a hollandiai Delft Nemzetközi Hidraulikai Intézetében (1975-76). 1976 óta előadó a Babeş-Bolyai Egyetem növényélettani tanszékén. A Magyar Tudományos Akadémia külső tagja, a Romániai Természetrajzi Társaság és a Societas Internationalis Limnologiae tagja.

Kutatási területe: növényélettan, algológia. Péterfi Istvánnal és más szaktársaival együtt végzett kutatásairól szóló tanulmányai a Studii şi Cercetări de Biologie Cluj, Studia Universitatis Babeş-Bolyai, Acta Botanica, Revue Roumaine Biologique, Acta Botanica Academiae Scientiarum Hungaricae hasábjain jelentek meg. A csíkszeredai Acta Hargitensia a szennyezett vizek biológiai tisztításának algológiai vonatkozásairól közli értekezését (1980), a zöldmoszattal kapcsolatos kísérleti adatokkal pedig az EME Természettudományi és Matematikai Szakosztályának közleményeiben, a Múzeumi Füzetekben jelentkezik (1992/1), amelynek az újraindulástól kezdve szerkesztőbizottsági tagja is. Ismeretterjesztő írásait közli A Hét, Előre, Igazság, közéleti vonatkozású írásaival magyar természetbúvárokról, környezetvédelemről, tudományművelésről 1990 óta a kolozsvári Szabadságban találkozunk.

Mint társszerző szerepel a Pomologia R. P. R. (1964), Tratat de Algologie (1976, 1979) és Biologie Generală (1983) c. kötetekben, önálló fejezete jelent meg az angol nyelvű The Results of the Romanian Researches Carried out in the Framework of International Biological Programme c. román akadémiai kiadványban (1979). Több középiskolai biológia-tankönyv fordítója (1990-től).

Újítási díjat kapott eredeti algatermesztő berendezés megszerkesztéséért, és kitüntető diplomát a román nyelvű algológiai kézikönyvben megjelent anyagáért (1976).

Az EME kiadásában 1998-ban megjelent Régi erdélyi almák c. monográfiájában számba veszi a vadalmák mellett a termesztett nemes almák sokaságát, a gyümölcsészeti leírásokat pedig művelődéstörténeti és néprajzi vonatkozásokkal egészíti ki.

Zilahi diákkorának emlékezetes epizódja volt, hogy a líceum könyvtárában rátalált ismeretlen Adyhoz írt levelekre, melyeket tanárával, Sinka Zoltánnal együtt közzé is tett a zilahi Szabadság hasábjain (1950/23-29).

Veress Zoltán: Élettan és közélet. Utunk 1965/9. – Lászlóffy Aladár: Alga-árnyalatok. Beszélgetés N.-T. tanárral. Előre 1981. ápr. 26. – Baróti Judit: Virágtalan virágok kutatója. A Hét 1989/4. – Buka Adrienne: Régi erdélyi almák. Élet és Tudomány 1999/11. – Fodorpataki László: Régi erdélyi almák. Erdélyi Gazda 1999/5. – Szabó Csaba: Az almák világába mentett Erdély. Szabadság (Kv.) 1999. jan. 25. – Kékedy László: Régi erdélyi almák. Múzeumi Füzetek 2000/9.

(S. Zs.)


Nagyvárad – társadalmi és gazdasági napilap. A város második napilapjaként indult 1870 júliusában, Hügel Ottó kiadásában, Báttaszéki Lajos ügyvéd szerkesztésében. Laptársától, az 1867-ben indult Bihartól eltérően, amely az akkor még ellenzéki politikát folytató balközépet támogató vármegyei ellenzékre támaszkodott, főként a városi olvasókat igyekezett megnyerni. "A politika határozott és tökéletes kizárásával" induló lap – egyik programcikkének megfelelően – "magasabb, nemesebb feladatának törekedend megfelelni, mely nemcsak abból áll, hogy az olvasónak pikáns adomát, friss újságot szolgáltasson, hanem [...] a társadalmi intézmények figyelemmel kísérésében összpontosul" (1871. ápr. 1.). Későbbi szerkesztőjének, Rácz Mihálynak sikerült az egész akkori helyi értelmiséget a ~ köré tömörítenie, így találkozunk Lukács Béla, Gyalokay Antal, Bevilaqua Rudolf, Ábrányi Kornél, Ember György, Sólyom Fekete Ferenc, Hlatky Endre, Rádl Ödön, Várady Zsigmond nevével.

A balközép (Tisza Kálmán pártja) 1876-os kormányra kerülését követően, három évvel később a ~ is alárendeli magát az új kormánypárt irányvonalának, bár bizonyos függetlenséget megőriz, és továbbra is megtartja "városi" jellegét. 1890-ben Láng József nyomdász lesz a lap tulajdonosa és Hegyesi Márton a főszerkesztője, majd 1891-93 között Iványi Ödön, 1893-98 között Fehér Dezső, 1898-1918 között Sas Ede.

1918-ban Hegedűs Nándor lesz a főszerkesztője a ~nak, amely 1921-ben magába olvasztja a *Szabadságot. Kiadótulajdonosa 1921-től a Sonnenfeld Adolf Részvénytársaság. A lap 1934 januárjától a magyar helységnevek cenzúratilalma miatt felveszi a Szabadság nevet, s azt használja 1940 őszéig.

A két világháború között rendszeresen közölt irodalmi anyagot, főképp a vasárnapi és ünnepi számokban. Erre 1922-ben Kösöntyű címmel Tabéry Géza és Gulácsy Irén szerkesztette külön laprészt is biztosított; az Irodalom – Művészet rovat később is állandó része a lapnak. De rendszeresen foglalkozik Színház c. rovatában a nagyváradi magyar színházi élet eseményeivel s Mozgószínház c. rovatában az akkor hódító film Váradra kerülő alkotásaival is. Az olvasóközönség rendszeresen vagy gyakran találkozhatott hasábjain Arató András, Berde Mária, Bónyi Adorján, Csuka Zoltán, Dévald László, Diamandi Viktória, Diósszilágyi Ibolya, Dutka Ákos, Edelmann Hédi, Erdélyi Ágnes, Emőd Tamás, Gulácsy Irén, Harsányi Zsolt, Heltai Jenő, Jakabovits Elemér, Juhász Gyula, Karinthy Frigyes, Kosztolányi Dezső, Lovassy Andor, Márai Sándor, K. Mihelffy Elvira, P. Mihelffy Margit, Nadányi Zoltán, Papp Lajos, Ruth Klára, Somlyói Eller Gizella, Szép Ernő, Tabéry Géza verseivel, novelláival, irodalmi publicisztikájával (Tabéry egyedül a ~ban több mint 450 publikációval szerepel); színibírálatot, képzőművészeti, illetve zenekritikát Bárdos László, Bíró József, Daróczy Lajos, Guttmann Miklós, Imre Sándor, Jakobovits Elemér, Marót Sándor, Pásztor Bertalan, Perédy György, Zsolt Béla jegyzett; politikai jegyzetekkel Mikes Imre, egy portrésorozattal Nagy Márton, konferanszokkal Osvát Kálmán (1923-37 között), Stella Adorján, Szűts Dezső szerepelt (ez utóbbi Adyra vonatkozó emlékeit is megírta. 1924. jan. 6., jún. 29.), s közölt a lap folytatásos regényeket is (Komáromi János: Esze Tamás, a rebellisek ezredese. 1931; Kovács László: Kossuth Lajos futárja. 1930; Lakatos László: A teve. 1924; Lovassy Andor: Senki fia. 1923; Moly Tamás: Csak nővel ne...! 1924; Paál Jób: Katalin életének regénye. 1937; Vécsey Leó: Szerencsekisasszony. 1930; A sátándoktor. 1936; Zombory Jenő: A szerencse. 1923).

Itt jelentek meg a jeles nagyváradi fizikus, Károly József Irén premontrei főgimnáziumi tanár értekezései, Karácsonyi János történész-kanonok több tanulmánya. Hegedűs Nándor nemcsak a váradi szellemi életet nyomon követő főszerkesztő, hanem a közéletben is részt vállaló városi tanácsos, majd az Országos Magyar Párt Bihar megyei alelnöke, több ciklusban is parlamenti képviselő volt. Tárcái, amelyeket elsőnek a váradi közönség olvashatott, kötetbe gyűjtve is megjelentek (Amiről a város beszél. Nv. 1931). Jelentős Magyar irodalmi séták c. sorozata is (1943).

A ~ rendszeresen nyomon követi a város magyar intézményeinek sorsát: szerepe van abban, hogy 1922-ben újraindul a *Szigligeti Társaság; hasábjain többször foglalkozik Nagyvárad színházi életének s általában a romániai magyar színjátszásnak a problémáival; s különös figyelmet szentel a nagy múltú Familia körül szerveződő román szellemi életnek, különös tekintettel a román-magyar irodalmi kapcsolatokra. Már 1926-ban közli Keresztury Sándor Kultúrkapcsolat, megismerés, politikai együttműködés c. cikkét, 1935-36-ban pedig a *váradi hídverés előzményeit és a kis híján megvalósult román-magyar írótalálkozó körüli eseményeket.

1941. február 1-jétől a ~ címét megőrizve, új évfolyam- és lapszámozást kezd. Hegedűs Nándor neve már nem mint főszerkesztő, hanem mint "igazgató" szerepel rajta 1941. február 18-ig; felelős szerkesztő 1940. szept. 11-től Daróczi (Kiss) Lajos, kiadótulajdonos a Nagyvárad Lapkiadó Kft. 1944. júl. 17-től címet is változtat (Új Nagyvárad). Ezen a néven jelenik meg utolsó lapszáma 1944. okt. 4-én.

Huszonöt év. A Nagyvárad jubiláris albuma. 1870-1895. Kiadja Fehér Dezső, Nv. 1895. – A Nagyvárad hatvanéves jubileumi albuma 1870-1930. Nv. 1930. – Katona Béla: Várad a viharban. Zsolt Béla előszavával, Nv. 1945. – Indig Ottó: A Nagyvárad irodalmi anyaga 1900-1910 között (ÁVD). Kv. 1961. – Kéry Ildikó: A Nagyvárad irodalmi anyaga 1910-1920 között (ÁVD). Kv. 1964. – Molnár Ilona: A Nagyvárad irodalmi anyaga 1920-1944 között (ÁVD). Kv. 1959. – Kuszálik Péter: Erdélyi hírlapok és folyóiratok 1940-1989. Bp. 1996.

(T. E.)


Nagyvárad magyar irodalmi élete – Az első írásos feljegyzésekben Varadinum néven említett város alapítási évének a kutatás 1083-at tekinti; Szent László hamvait 1096-ban a már felépült püspöki székesegyházba hozzák. Középkori történetének emlékét a Váradi Regestrum, a káptalan jelenlétében lefolytatott peres ügyek és istenítéletek 1217-35 közötti évekből fennmaradt jegyzőkönyve és a tatárjárást megörökítő Rogerius Siralmas éneke (1244) őrzi. A püspöki székhelyű város a 14. század második felében válik a magyar reneszánsz jelentős központjává. Irodalmi hírnevét Vitéz János püspök (1445-65) udvarának humanista köre alapozza meg, aki gazdag könyvtárat rendezett be, külföldi tudósokat és művészeket gyűjtött maga köré. Udvarában nevelkedett unokaöccse, Csezmiczei János (Janus Pannonius) is, aki váradi időzését Búcsú Váradtól c. latin nyelvű elégiájában örökítette meg. Vitéz János buzdítására készítette el Pauerbach György bécsi egyetemi tanár a nap- és holdfogyatkozásokat feltüntető "váradi tabellák"-at. Udvarának humanista szelleme utódaiban is tovább élt. Közülük Filipecz-Pruisz János püspök (1476-90) szintén pártolója volt a tudományoknak és a művészeteknek. Nyomdát alapított; neki tulajdonítják Thuróczi János krónikájának azt az utánnyomását, amelyet Rogerius Siralmas énekével toldott meg (1488). Váradi püspök volt Martinuzzi (Fráter) György is, aki megtalálta és Heltai Gáspár nyomdájában kiadta (1550) a Váradi regestrumot, a középkori magyar jogtörténet e fontos dokumentumát. Váradhoz egyébként két fontos törvénygyűjtemény is fűződik: az Ilosvay kanonok által megmentett és Telegdi prímás által kiadott magyar törvények gyűjteménye (Nagyszombat 1584) és az Erdélyi Fejedelemség törvénykönyve (Approbatae Constitutiones Regni Transylvaniae et Partium Hungariae eidem annexarum. 1540-1653).

Várad a középkortól fogva jelentős iskolaközpont is volt. Káptalani iskolájában nevelkedett Oláh Miklós, a híres humanista, későbbi esztergomi érsek, aki emlékirataiban méltatja egykori iskolája magas színvonalát.

Az anyanyelvűség szellemi ébresztője a bihari tájakon a 16. század első felében hódító reformáció. Biharban a kálvini reformáció terjed el: Váradon zajlik le az 1559. évi zsinat, amelyen a debreceni és váradi prédikátorok az úrvacsora kérdésében a kálvini értelmezést fogadják el, s ugyancsak a városhoz kötődik az 1569. évi "váradi disputa" a reformátusok és az unitáriusok között, amelynek eredményeként a vitán jelen lévő János Zsigmond fejedelem megerősíti a tordai országgyűlésnek a vallásszabadságra vonatkozó végzését. Ezt követően költözik a városba Hoffhalter Rafael nyomdászmester, aki itt nyomtatja ki Melius Juhász Péter Jób könyve-fordítását (1565) és a Szentháromságról szóló vitairatát (1567), valamint a protestáns énekeskönyvet. Később az Angliából terjedő puritánus mozgalom is meghonosodik Váradon, s erős befolyást gyakorol a város protestáns szellemi életére. A főiskola mellett nyomda is működik ebben az időben Szenczi Kertész Ábrahám vezetésével: termékei közül legjelentősebb a Váradi Biblia, amelynek nyomtatását Vég-Várad eleste miatt Kolozsváron fejezik be (1661). Ugyancsak Szenczi Kertész Ábrahám nyomdájában jelenik meg Comenius több munkája, s Geleji Katona István kétkötetes imakönyve (1645-47) is.

A váradi katolicizmus újjáéledését a jezsuiták visszatérése jelentette (1585). Viták indulnak a két felekezet papjai között. Ezek vezéralakja Szántó (Arator) István jezsuita hitszónok, aki 1582-86 között működik Váradon, s élénk hitvitát folytat Beregszászi Péter prédikátorral, akinek Apológiája (1585) őrzi e vita emlékét. A bihari kálvinisták ellen irányul a Váradon még református iskolában nevelkedett Pázmány Péter Nagyszombatban kiadott munkája, Az nagy Kálvin Jánosnak hiszek egy Istene (1609). Pázmány Alvinczi Péterrel (egykori iskolatársával) száll vitába öt híres levelében, s ugyancsak ellene irányul a bihari rendeknek ajánlott munkája, Az igazság győzelme, melyet az Alvinczi Péter tükrében megmutatott (1614).

A 17. század közepéig virágzó város 1660-ban, a július-augusztusban 44 napig tartó ostrom után török kézre kerül: az eseményeket átélő Szalárdi János Siralmas krónikájában, Székelyhídi Paskó Kristóf, Rákóczi György bihari születésű diplomatája verses elbeszélésben (Siralom a nemes és régente híres Erdélyországnak keserves és szomorú pusztításáról), Evlia Cselebi török utazó pedig török részről, szintén szemtanúként örökítette meg magyarországi utazásaiban. Szalárditól tudjuk, hogy a várat végül is feladó maroknyi védősereg magával vihette a kollégium könyvtárát és levéltárát, sőt a félig kinyomott Biblia íveit is. Várad ezt követően 32 évre török végvárrá vált.

Az 1692-es felszabadulással kezdetét vette a mintegy 130 évig tartó "Pax Habsburgica". A császári hatalom a katolikus egyházat juttatta előnyökhöz; a reformátusok szinte teljesen kiszorultak a művelődési életből is. Az építés kezdetei Benkovich Ágoston püspök nevéhez fűződnek, aki felépítette a város katolikus templomát (1699), s megvetette egy papnövelde alapjait. 1717-ben hozzákezdenek a második székesegyház felépítéséhez, s az épülő rendházakba rendre visszatérnek a szerzetesek: a jezsuiták, a ferencesek, a pálosok, az irgalmas-rendiek, az Orsolya-apácák, a kapucinusok, a premontreiek. A Benkovich püspök alapította papnövelde 1718-ban már jezsuita magistert kap, s az iskola 1735-től retorikai és poétikai osztályokkal működik. 1773-ban a premontreiek szervezik újjá a fiúgimnáziumi oktatást, 1780-ban pedig bölcsészeti, 1788-ban jogakadémiát alapítanak. A város kulturális fejlődésének valóságos virágkora Patachich Ádám püspökségének bő másfél évtizede (1759-76). A püspököt latin nyelvű verseiért már korábban tagjává választotta a római Arcadia Academia; váradi udvara a szín- és zeneművészet központjává válik. Udvari zenésze rövid ideig Michael Haydn (1760), majd 1764-76 között Karl Ditters von Dittersdorf. Udvarához tartozik a tudós kanonok, Gánóczy Antal, Metastasio magyar fordítója, aki Bécsben megjelent munkájában feldolgozta a váradi püspökség történetét (Episcopia varadienses fide diplomatum concinnati, 1776). 1747-ben itt él Pray György, a tudós jezsuita; a püspöki könyvtár jeles könyvtárnoka, az olasz költő, Marioso Jacob, és Molnár János jezsuita tanár, azÍiász magyar fordítója. Három évig Váradon tanít Révai Miklós költő, nyelvtudós, a Magyar Alagyák (1778) szerzője, s Baróti Szabó Dávid, aki a váradi jezsuita rendháznak is krónikása, s akit 1775-ben itt ér a rend feloszlatása. Keresztury József jogakadémiai tanár 1806-ban itt írja meg a váradi püspökség és káptalan történetét; ugyancsak itt él Lefkóczy Király László, aki 1817-ben krónikaszerűen örökíti meg "a város állapottyát", s Miller Jakab Ferdinánd jogakadémiai tanár, aki szintén foglalkozott a város történetével, és megírta a váradi nyomdászat történetét (1803).

A jakobinus eszmék is visszhangra találtak Biharban az értelmiség körében. A véresen megtorolt mozgalomhoz tartozott Balugyánszky Mihály jogakadémiai tanár, Dudek Jakab orvos és a korábban Váradon tanító, rövid ideig gr. Teleki Sámuel főispán mellett titoknokoskodó Szentjóbi Szabó László. Váradon látott napvilágot Budai Ferenc református lelkész háromkötetes nagy műve: Magyarország polgári históriájára való lexikon a XVI. század végéig (1804-1805). A szellemi törekvések célja ekkor már a magyar nemzeti irodalom és művelődés ápolása; ebben játszik fontos szerepet a váradi színjátszást is támogató gr. Rhédey Lajos főispáni helytartó. Az ő feleségének temetésén mondotta el búcsúztató bölcselő költeményét (A lélek halhatatlanságáról) Csokonai Vitéz Mihály, akinek Váradon több művét is kiadták: a Dorottyát (1804), a Lilla-dalokat (1805), az Ódákat (1805), Máramarosi Gottlib Antal, illetve második kiadásban (1808-1809) Tichy János nyomdájában.

A reformkor és a forradalom, majd a Bach-korszak látszólag eseménytelenül múlik el Várad fölött, de a magyar színtársulatok sűrűn keresik fel a várost, 1829-ben terv készül egy állandó színház felépítésére. 1850-ben viszont egyesülnek a város addig különálló részei, s ezzel megindul a rohamos polgári fejlődés: 1852-ben a központban már utcai világítás van; 1858-ban megnyílik a Püspökladányt Nagyváraddal összekötő vasútvonal, s ugyanabban az évben hozza létre nyomdáját Hügel Ottó, az 1862-ben megjelenő első váradi napilap, a Bihar kiadója. Ennek a lapnak, valamint az utána következő *Nagyváradnak (1870), *Szabadságnak (1875), *Nagyváradi Naplónak (1878) az alapjait már egy radikálisabb reformokért lelkesedő értelmiség veti meg. A konzervatív katolikus irányzatnak majd csak a század végére születik meg a saját orgánuma, a Tiszántúl (1894), amelynek létrehozásában Schlauch Lőrinc kanonoknak van meghatározó szerepe. 1880 óta már Váradon jelenik meg a Pesten alapított Familia, amely nemcsak a vidék, de egész Erdély, sőt a Kárpátokon túli román nyelvterület egyik fontos irodalmi lapjává válik Iosif Vulcan szerkesztésében.

A lapok megjelenése serkentő hatással volt a gyorsan fejlődő város szellemi életére, ugyanakkor a századforduló magyar irodalmi forradalma számára is értő közönséget nevelt. Jeles újságírók a Nagyváradnál Bodor Károly, Dús László, Ember György, Gyalokay Lajos, Mezei Mihály, Rádl Ödön, Ritoók Zsigmond, Váradi Mór, Iványi Ödön, Thury Zoltán, Hegyesi Márton, Böszörményi Géza, Winkler Ödön; a Szabadságnál Márkus László, Hlatky Endre, Lovassy Andor, Szirmay Ödön; a Nagyváradi Naplónál Dési Géza, Fehér Dezső, Adorján Emil, Dénes Sándor, Várady Zsigmond; a Tiszántúlnál Krüger Aladár.

A sajtóval párhuzamosan, sőt azt még meg is előzve, létrejönnek Váradon is a polgárosodás igényeinek megfelelő társadalmi, szakmai és tudományos testületek. Legrégibb közülük a Polgári Lövészegylet (1837) és az Önkéntes Tűzoltó Egylet (1846), amelyek persze nevüknél jóval tágabb tevékenységi kört takarnak. De 1868-ban Mezei Mihály elnökletével már megalakul a Polgári Kör, s ugyanabban az Évben az Orvos, Gyógyszerész és Természettudományi Egylet, 1872-ben a Bihar megyei *Régészeti és Történelmi Egylet (amely 1875-től szakközlönyt is kiad, benne sok értékes helytörténeti tanulmánnyal, miközben mindjárt megalakulása évében létrehozza a Nagyváradi Múzeumot is). 1885-ben Tanítókör alakul, majd Zenekedvelők Egyesülete, 1892-ben pedig megszületik a *Szigligeti Irodalmi Társaság. Ennek egyik alapítója Endrődi Sándor költő, akkortájt a főreáliskola tanára (1880-91), aki a Társaság 1895-ös felolvasóülésén mutatta be híres kuruc verseit. A Társaság különben hatékony támogatója volt az irodalomnak, s külön figyelmet fordított a fiatalokra, akiknek útját pályázatok kiírásával egyengette. Elnöke 1896-1916 között Rádl Ödön volt; könyvtárbizottsága a város négy különböző részében létesített népkönyvtárat. Tevékeny tagjai közé tartozott Gyalokay Lajos egykori 48-as honvédtiszt, a szabadságharc történetének kutatója, Kecskeméti Lipót főrabbi, arab és jiddis nyelvű költemények fordítója, Váradi Zsigmond közíró, Sas Ede újságíró.

A váradi írói forradalom kiváltója tulajdonképpen épp a Szigligeti Társaság volt, amelynek konzervatív szellemű elnöke, Rádl Ödön heves támadást intézett a fiatalok ellen (Régiek és modernek. Szabadság 1900. márc. 25.). A cikkre Ady válaszolt, aki határozottan kiállt az új magyar művészet mellett (uo. 1900. márc. 29.). Országos visszhangja volt Ady egy másik cikkének is, amelyben Somló Bódog védelmére kelt (Nagyváradi Napló 1903. máj. 29.). Ekkor már köréje tömörült váradi éveinek sok jeles társa: Balázs Béla, Bíró Lajos, Dutka Ákos, Emőd Tamás, Juhász Gyula, Krúdy Gyula, Nagy Endre, Nagy Mihály, dr. Dénes Sándor, Somlyó Zoltán, Szűts Dezső. E kör radikális művészi törekvései hívták életre a Holnap Irodalmi Társaságot is, amelynek szervezője az 1908-11 között Váradon tanároskodó Juhász Gyula, szellemi vezére pedig Ady volt. A holnaposok két lírai antológiájukkal (1908, 1909) egyszerre az irodalmi érdeklődés és a támadások középpontjába kerültek. A harcvonalak persze nem voltak pontosan elhatárolhatók, s így került sor – a Holnap kísérőjelenségeként – a "Duk-duk-affér" néven ismert sajtóvitára, amelynek során a konzervatív erőknek sikerült Adyt egy időre szembeállítaniuk a holnaposokkal.

Az I. világháborút lezáró forradalmak hónapjai még egyfajta megújulás reményét hozták az események központjához, Pesthez közelebb fekvő Nagyvárad életében. 1919 februárjában már létrejön az *Ady Endre Társaság, rövid időközben két irodalmi folyóirat is szárnyat bont: a *Magyar Szó és a *Tavasz; mindkettő a Holnap jelezte úton kíván haladni. 1920-ra azonban már öszeolvad a két folyóirat, s nem sokkal ezután visszaszorulnak szerzőik a napilapok mellékletébe. Fiatal váradi értelmiségiek megpróbálják – Ady szellemében – létrehozni "a dunai népek kultúrligáját". Kétnyelvű folyóiratot is indítanak *Aurora címmel (1922-23), az a politikai légkör azonban, amelyet a Gyulafehérvári Határozatok, majd a trianoni békeszerződés következményeként berendezkedő román államhatalom teremt, az ilyen hídverő kísérleteket kudarcra ítéli. Jellemző, hogy az Aurora társszerkesztője, Keresztury Sándor a harmincas években már Alexandru Olteanu néven ádáz magyarellenességével szerez hírnevet magának.

A magyar társadalom helyzete Nagyváradon is megrendül a húszas években. A kiegyezés után létrejött magyar társadalmi szervezetek közül csak kevés és hosszabb-rövidebb huzavona után nyeri el a hivatalos jóváhagyást működése felújítására (egy 1930-as számbavétel mindössze négy ilyen egyesületet sorol fel), a háborút megelőzően létesült 25 nagyváradi köz- és iskolai könyvtár közül 12-nek a sorsáról szintén nem tud a számbavételt végző Erdélyi magyar évkönyv. A sajtó és a könyvkiadás viszont fellendül (érthető, hisz Budapesttől elvágva, a könyvbehozatallal szemben támasztott hatósági akadályok körülményei között az erdélyi magyar olvasó és író önellátásra kényszerül): 1919-40 között 582 könyv jelenik meg Nagyváradon 31 nyomdában, amelyek közül a Kálvin Nyomda 158, a Sonnenfeld Adolf Rt. 125, a Szent László Könyvnyomda 100 címmel szerepel. Ugyanebben az időszakban összesen 147 lap lát napvilágot (persze ebben a számban egységként szerepelnek a huszonkét év alatt folyamatosan megjelenő napilapok és az egy-két számot megért lapkísérletek), s az is sokatmondó adat, hogy a Nagyváradi Újságíró Klubnak 1930- ban 965 tagja van, s a klub könyvtárában a tagok 59 napi-, 55 hetilap és 66 folyóirat közül válogathatnak.

A sajtó célja bevallottan a társadalmi tudat megszilárdítása, a Trianon-traumával küzdő erdélyi magyar értelmiség lelki megerősítése. A korszak jelesebb váradi újságírói szintén elkötelezettjei voltak az irodalomnak is. Különleges érdemük, hogy lapjaikat ennek a sajátos léptékű városnak a vetületére tudták varázsolni. Ez a magyarázata a sajtó fellendülésének: az olvasmányosság, a népszerűség, amelyet elnyertek anélkül, hogy hajszolták volna. A két legjelentősebb napilap, a *Nagyvárad és a *Nagyváradi Napló élén álló Fehér Dezső és Hegedűs Nándor tanúi, részesei voltak a holnaposok mozgalmának, valamikori újságírótársai Adynak, s jól ismerték a város valós helyzetét is. Nem túlzás tehát azt mondani, hogy döntő módon meghatározták a váradi sajtó következő negyedszázadát. Hegedűs Nándor névtelen vezércikkeivel közvéleményt formált, Megjegyzések c. tárcarovata pedig mára kordokumentum értékű. Hírlapirodája mellett kölcsönkönyvtár is működött. Hasonló sikere volt az 1929-ig Váradon élő Gulácsy Irén szociálpolitikai riportjainak is. Amikor eltávozott, szerepét Udvary Gyöngyvér vette át.

A korszerű újságírás megteremtésében Váradon nagy szerepe volt Fehér Dezsőnek is, aki 1935-ben bekövetkezett haláláig a Nagyváradi Napló élén állt. Ápolója az Ady-örökségnek (1927-ben "Ha hív az acélhegyű ördög..." címmel válogatást jelentet meg váradi publicisztikájából, s ez a kötet állítja először az újságíró Adyt a figyelem középpontjába). Ugyanakkor, mint Várad szellemi és társadalmi életének kiváló ismerője, nagyszabású kultúrtörténeti emlékkönyvet kezdeményez (Bihor-Bihar megye, Oradea-Nagyvárad kultúrtörténete és öregdiákjainak emlékkönyve (Nv. 1933-37).

1922-ben a *Szigligeti Társaság is visszanyerte működési jogát, s ettől fogva keretet biztosított a szellemi és művelődési élet megnyilvánulásai számára, az irodalmi értékek megőrzésére. Pályázatokkal támogatta a kezdőket, serkentette az új kezdeményezéseket. Elnöke 1929-ig Gulácsy Irén, azután volt fáradhatatlan főtitkára, Perédy György. 1931-ben a Társaság részvételével leplezték le Érsemjénben Kazinczy Ferenc szobrát. Bárdos László, Horváth Imre, Kempner Magda, Ruth Klára, Sárközi Gerő verskötetei a Társaság kiadásában jelentek meg. Támogatásukkal mutatkoznak be a fiatalok a *Tíz tűz c. antológiában.

1931-ben kerül Nagyváradra Berde Mária, aki a következő évben Tabéry Gézával és Szántó Györggyel megindítja *Az Írás c. irodalmi és művészeti hetilapot. Ugyancsak Berde és Tabéry alakítja meg Váradon – a Helikonon belüli ellentétek kiélesedésével – az *Erdélyi Magyar Írói Rendet, amelybe Olosz Lajost, Károly Sándort és Szombati-Szabó Istvánt is bevonták. Szabadelőadásokat szerveztek a nagyobb erdélyi városokban, könyvsorozatot adtak ki, amelynek támogatására a Nyugat Kiadót is megnyerték.

A két világháború között megnövekedett az egyházak szerepe a magyar kultúra fenntartásában. A római katolikus egyház iskolái, köztük az 1580-as évekre visszavezethető premontrei gimnázium és az Orsolya-zárda leánynevelő intézete a szülők révén szélesebb körű közönséget vonzott rendezvényeire. Az egyházi sajtó legjelentősebb fóruma az *Erdélyi Lapok volt, Paál Árpád főszerkesztővel az élen; emellett hat ifjúsági vagy a felnőtt hívőkhöz szóló katolikus lap és folyóirat jelent meg 1920-40 között.

A református egyház Trianon után Nagyvárad székhellyel szervezte meg második, Királyhágómelléki Református Egyházkerületét, amelynek Iratterjesztése keretében és azon kívül élénk egyházi irodalmi és lapkiadói munka folyt. Váradon jelent meg a *Református Híradó, a *Reformátusok Lapja, a *Gyermekkönyvtár, s itt adták ki a *Református Könyvtár 80 füzetét is.

Jelentős szerepet játszott Várad magyar művelődési életében a zsidóság is: hosszú életű és népszerű lapok élén, a tudományos, művelődési és szakmai egyesületekben találjuk ott jeles személyiségeit. Belső életét a váradi zsidóság az 1722-ben alakult ortodox és az 1870-ben létesült neológ hitközségekben élte, amelyek több elemi iskolát, polgári fiú- és leányiskolát, 1920-tól pedig reálgimnáziumot tartottak fenn; a két háború között hosszabb-rövidebb ideig öt (részben magyar-német, magyar-román, illetve jiddis nyelvű) lapot jelentettek meg, kiadták a *Zsidó Reneszánsz Könyvtár c. sorozatot. 1944 nyarán történt elhurcolásukról és tragédiájukról öt évtizeddel később Mózes Teréz írt megrázó könyvet (Váradi zsidók. Nv. 1995).

Még az első világháborút megelőző évekre vezethető vissza a munkás-művelődés: 1918-ban megalakul a grafikai munkások Gutenberg Dalköre Andrássi Ede karnagy irányításával, 1923-ban több dalárda egyesüléséből létrejön az Összmunkás Dalkör. Új fejlemény az OMP helyi művelődési szakosztálya és az egyházak aktív támogatását élvező Nagyváradi Magyar Dalkör létrehozása 1930-ban. Karvezetői Andrássi Ede és Székely Gyula.

A harmincas években beköszöntött gazdasági válság, s a politikai harcok előtérbe kerülése az irodalmi-művelődési élet háttérbe szorulásával járt együtt. Ebben az időben indítja útra körkérdéseit a nagy múltú Familia a román és a magyar irodalom közelítésének esélyeiről, s a *"váradi hídverés" néven ismertté vált kezdeményezés messze túlnő a folyóirat keretein. Jeles magyar és román írószemélyiségek válaszolnak kedvezően a kezdeményezésre. A Biharfüredre tervbe vett írótalálkozót azonban megtorpedózza a román politika: Babits Mihálytól megtagadják a beutazási engedélyt, s ezzel – majd a háború közeledtével, a fasizmus előretörésével – a szép kezdeményezés kudarcba fullad.

Világnézeti változások első jelzése a költő tragikus halálát követően kezdeményezett József Attila Irodalmi Társaság, amelynek létesítését Antal Hjalmár, Arató András, Bélteky László, Bárdos László, Csehi Gyula, Erdélyi Ágnes, Fekete Ferenc, Gábor István, Gyárfás Endre, Halmai Árpád, Horváth Imre, Korvin Sándor, Pásztor Miklós, Radó Árpád és Robotos Imre szorgalmazta, de amelynek működési lehetőségét derékba törte a történelem. Különben a harmincas évek vége irodalmi szempontból a hanyatlás kora Váradon. Csak a pódiumon időnként megjelenő Tessitori Nóra előadóestjei nyújtanak élményt, népszerűsítik a kortárs magyar költészetet.

Az 1940-44 közötti rövid időszakban Márai Sándor (1942) és Németh László (1943) előadóestjei éreztetik az eszmeváltás időszerűségét. Ezekben az években jelenik meg Bélteky László és Nadányi Zoltán egy-egy verskötete (utóbbi Balogh István illusztrációival), Horváth Imre Tavaszi ág (1941) c. verskötete. Ő ugyanekkor írja A sárga ház c. versciklust is, amely már a megbomlott világ lírai vetülete.

A II. világháború – a zsidó értelmiség tömeges megsemmisítésén túl is – nehezen gyógyuló sebeket ejtett Várad magyar irodalmi életén. Az újraindulásban Csehi Gyulának, Miklóssy Gábornak s a fiatal Bajor Andornak és Hornyák Józsefnek van szerepe. Létrejön a Nagyváradi Munkás Athenaeum, feléled a munkás-dalosmozgalom (Lukács László, Soós András és Kis Magdolna vezetésével), s rövid ideig még a székesegyház ének- és zenekara is működik (Bíró László irányításával). Az 1944-49 közötti években 67 könyv és 7 lap jelenik meg (legnagyobb részük az *Orosz Könyv, az Új Élet néven alakult könyvkiadók, az Athenaeum és a Grafika nyomdák kiadásában). A könyvkiadás és az országos hatáskörű sajtó azonban igen hamar Kolozsváron, majd Bukarestben erősödik meg; a város szellemi életének addigi serkentői is ezekbe a központokba költöznek át. Várad – a nyomdákat is érintő államosítás után – 1948-tól már csak mint a romániai magyar könyvtermés (jelentős, de nem önálló) kivitelezője jöhet számításba: 1950-53 között (s ez jellemző a helyzetre a 60-as évek végéig) 112 könyv készül az itteni állami nyomdában, de abból egyetlen könyvön szerepel váradi kiadó: a Királyhágómelléki Református Egyházkerület.

Ami a sajtót illeti, az 1944 ősze után indult 7 helyi lap közül egyedül a Kommunista Párt 1946-ban indított lapja, a *Fáklya volt hosszú életű: 1989. december 22-ig folyamatosan jelent meg. Az 1948-89 közötti négy évtizedet négy iskolai lap, két üzemi lap, hét alkalmi politikai lap képviseli (egyetlen számtól hét évig terjedő élettartammal), továbbá a Fáklya 1979-80-ban megjelentetett Bihari Napló c. melléklete és – az egész korszak legjelentősebb *szamizdat-lapja – az Ellenpontok (1981-83).

Az 1968-as "megyésítés"-sel együttjáró decentralizáció eredményeként a helyi könyvtermés is egyszerre megszaporodik: 1985-ig összesen 44 Nagyvárad helymegjelöléssel kiadott önálló művet ismerünk, s ezek közül 12 a megyei Népi Alkotások Háza kiadásában jelent meg.

Ugyanakkor az immár megyei pártlap, a Fáklya tartalmában is változás érzik. Lakatos András (1969-74) és Illés Ferenc (1974-től) főszerkesztősége idején a lap irodalmi igényű vasárnapi oldallal bővül (szerkesztői Implon Irén és Fábián Sándor). Állandó rovat a Látóhatár és a Fáklya Galéria (az utóbbit Köteles Pál vezeti 1973-78 között, majd távozása után Implon Irén). A Fáklyában megjelent, Horváth Imrével folytatott beszélgetéseit rendezte sajtó alá Fábián Imre (Gyónásom. Nv. 1992), s ugyancsak e lapban közölt tizenöt glosszáját foglalta kötetbe Implon Irén is (Nagyváradi tollrajzok. Nv. 1993).

Nagyvárad szellemi életében az 1955-ben megnyílt *Ady Endre Emlékmúzeum hozta az első gazdagodást. Szervezője az Ady-kultusz kiemelkedő romániai magyar személyisége, Tabéry Géza volt. Ugyancsak az ötvenes években alakult, de 1968 után vált Nagyvárad magyar szellemi életének egyik fókuszává az *Ady Endre Irodalmi Kör, amelyet Horváth Imre, Tóth István, Kelemen István vezetett, a hetvenes évektől pedig Messzer László, Tőke Csaba, Domokos Eszter, Tóth Károly Antal, majd Fábián Imre. A kör tagjainak írásaiból állt össze a Tavasz 69 c. antológia (Nv. 1970); a tagok közül többen (Fábián Sándor, Szele Vera, Szele Péter, Váradi B. László, Varga Gábor, Molnár János, Gittai István, Adonyi Nagy Mária, Kőrössi P. József) önálló kötetekkel, vagy a Harangláb (1973), a Varázslataink (1974) és a Kimaradt szó (1979) c. antológiákban szerepeltek. Ebből a körből kerültek ki Szőcs Géza munkatársai az Ellenpontok c. szamizdat-folyóirat kiadásához.

A hetvenes évek elején indult, kezdetben Robotos Imre vezetésével, az *Irodalmi kerekasztal, amely különösen 1978-tól, Bölöni Sándor és Varga Gábor vezetése alatt vált élénk művelődési vitafórummá. Az irodalmi, nyelvtudományi, helytörténeti kérdésekkel foglalkozó, népes közönséget vonzó találkozókra az ország ismert íróit, kutatóit hívták meg előadóknak. 1982. február 23-án ebben a keretben került sor a Romániai Magyar Irodalmi Lexikon I., majd 1992-ben II. kötetének az ünnepélyes bemutatására, amelyeket (akárcsak az utána következőt) a nagyváradi nyomdaipari vállalat állított elő. Ugyancsak ebben az időben élte virágkorát a *Kortárs Színpad (alapította Kőrössi P. József 1971-ben) a műkedvelő keretet messze meghaladó művészi teljesítményeivel. Nemcsak a várost, de az egész megyét átfogó mozgalommá terebélyesedett az a Fábián Imre által kibocsátott felhívás, amely népköltészeti értékek gyűjtésére ösztönzött. Ennek eredményeként rendezte sajtó alá Fábián Imre a Bihari gyermekmondókák (1982) c. kötetet, a kiskereki Koczkás Sándor meséit (Világszép asszony. 1984), a Zöldike királyfi cím alatt megjelent nagyszalontai meséket (Kv. 1989) s újabban a tréfás és erotikus meséket tartalmazó, A házasulandó fiú (Nv. 1992) és a Bihari találós mesék, találós kérdések, mesetalányok (Nv. 1994) c. köteteket.

A 80-as évek közepén már egyre nagyobb nyomás nehezedik a diktatúra hatalmi szervei részéről ezekre az intézményekre. A hatalom a megfélemlítés legkülönbözőbb eszközeivel: letartóztatásokkal, házkutatásokkal, lelki terrorral töri le a szerveződéseket. Az Ellenpontok szerkesztőit és terjesztőit letartóztatják, majd kiutasítják az országból, az irodalmi-művelődési rendezvények közönségét megfélemlítik. Ilyen körülmények között éri meg Várad is a diktatúra bukását, 1989. december 22-én.

A város magyar szellemi életének utóbbi évtizede a nagy újrakezdések jegyében alakul. A diktatúra hatalmi szervei által elnémított irodalmi fórumok újraalakulnak, s melléjük – a társadalom szabad szerveződéseinek szellemében – újak sokasága születik. Az 1990-92-es években végzett számbavétel több mint félszáz rövidebb-hosszabb életű lap alapításáról, megindulásáról tartalmazott adatokat. Köztük volt országos napilapként a Stanik István főszerkesztősége alatt indult, majd 1993-tól hetilappá alakult Erdélyi Napló (élén egymást váltotta Szőcs Géza, Gazda Árpád, Adonyi Nagy Mária, Tompa Z. Mihály, Fábián Imre, Mihálka Zoltán, Dénes László), az erőteljes helyi lapként végig fennmaradt Bihari Napló (1990-); voltak egyházi lapok: a Királyhágómelléki Református Egyházkerület által kiadott Harangszó (1990-) és Partiumi Közlöny (1991-), a baptista Szeretet és Mustármag (mindkettő 1990-től); volt rejtvénymagazin, az Észbontó (1991-92), vicclap, a Fakutya és a Majomsziget (utóbbi csak 1990-ben); voltak iskolai lapok: a Kavics, a Talizmán és a Tégla, tallózólap: a Média s az első időben a kolozsvári Helikonnal és a bukaresti A Héttel versenyre kelő, Tőke Csaba alapította Kelet-Nyugat. A Romániai magyar ki kicsoda? (Nv. 1998) már csak 8 periodikát tartott számon, azok között is két újat: a Jakabffy Elemér két háború közötti kisebbségvédelmi folyóiratát folytató, 1993-ban indított Magyar Kisebbséget és a Királyhágómelléki Ref. Egyházkerület hivatalos lapjaként megjelenő Partiumi Közlönyt. Előbbi szerkesztőbizottságában a főszerkesztő, Tamás Sándor mellett ott van Borbély Zsolt Attila, Markó Attila, Székely István, Szőcs Géza, Toró T. Tibor, munkatársai körében pedig Balázs Sándor, Fábián Ernő, Molnár Gusztáv, Varga Attila; utóbbi maga is időszaki mellékletet ad ki Partium címmel (az EKE Bihar megyei osztálya és a *Partiumi és Bánsági Műemlékvédő és Emlékhely Bizottság lapját, Dukrét Géza szerkesztésében).

A társadalmi önszerveződés eredményeként ma Nagyváradon 20 egyesület és művészegyüttes (ezek közül 3-3 általános műveltségi, színházi és jótékony célú, 2-2 irodalmi, tudományos egyesület és kórus; s 1-1 turisztikai, iskolai, képzőművészeti, ifjúsági és gazdasági egylet) neve és adatanyaga szerepel ugyancsak a Ki kicsodában. De jelen vannak az önszerveződés más formái is: az alapítványok (számuk 1996-ban 10), s 1990 óta működik 35 000 kötettel a Kanonok-soron a Bunyitay Vince Könyvtár. Van magyar nyelvű rádióadás és önálló helyi magyar TV-műsor. 1990-ben megnyitotta kapuit a Római Katolikus Teológiai Főiskola és a Sulyok István Református Főiskola, 1991-ben a Római Katolikus Szent László Líceum, majd a Lorántffy Zsuzsanna Református Gimnázium s 1994-ben az Ady Endre Sajtókollégium. Újraalakult a székesegyházi kórus és zenekar (Balogh Mihály és Kristófi János vezetésével), a református gyülekezeti énekkar. Az állami nyomda mellett alapítványi támogatással saját nyomdát létesített a református egyház, saját nyomdája van a Bihari Naplónak, az Erdélyi Naplónak, az Enacon Kiadónak. Különben az 1990 óta Nagyváradon megjelent könyvek hét kiadó emblémáját viselik: az említetteken kívül több, váradi vonatkozású kiadványt jelentetett meg a Didaktosz, a Literator és saját kiadásban jelenteti meg könyveit, lapjait a Baptista Egyház.

Az elmúlt évek Váradjának kiemelkedő rendezvénysorozata az 1992 óta évről évre megrendezésre kerülő *Varadinum, amely fokozatosan az egyetemes magyarság kiemelkedő szellemi és lelki együttünneplésének alkalmává válik.

A nagy múltú egyházi, felekezeti iskolák hagyománya is újraéled napjainkban: gazdag egyház- és iskolatörténeti tartalommal, a neves tanárokról írott portrékkal megjelenik A nagyváradi Premontrei Öregdiákok Emlékkönyve; az egykori, dr. Kecskeméti Lipótról elnevezett váradi Zsidó Líceum növendékei pedig Izraelben Zsidlic címmel adnak ki időszakosan megjelenő emlékfüzetet.

Az 1990 óta helyi kiadásban megjelenő könyvek már a magára találó Nagyváradot jelzik. Sőt régebbi idő óta kész, de a diktatúra által fiókba rekesztett művek mostani napvilágra kerülésével azt is, hogy ez a magára találás jóval az 1989. decemberi fordulat előtt megkezdődött. Indig Ottó most jelentette meg a váradi magyar színészet másfélszáz éves múltját feldolgozó színháztörténetét (A nagyváradi színészet másfél évszázada. 1991) és váradi sajtótörténetét (Váradi Parnasszus. Nv. 1994), F. Diósszilágyi Ibolya most tette közzé több évtizedes – s új adatokat hozó – kutatási eredményeit Juhász Gyula váradi éveiről (Költő a Holnap városában. Nv. 1994), megjelentek Jakobovits Miklós művészeti írásai (Gondolatok az erdélyi képzőművészetről. Nv. 1994), Péter I. Zoltán ("Hogy látva lássanak". Nv. 1995) és Ötvös Béla (Megidézett múlt. Nv. 1994) Ady váradi éveit viszi be újra a köztudatba. Gáll Ernő alapvető munkájában elemzi napjaink veszedelmes ideológiáját (A nacionalizmus színeváltozása. Nv. 1994), míg Mózes Teréz két könyvében ennek végletes formáját, a fasizmust mutatja meg, amelynek Várad sok ezer zsidó polgára esett áldozatul (Bevérzett kőtáblák. Nv. 1993; Váradi zsidók. Nv. 1995). Felidéződik a legközelebbi múlt is: az Ellenpontok két résztvevője is megírja a Ceauşescu-diktatúrával szembeszálló folyóirat történetét: Molnár János az Egyetlen. Az Ellenpontok és az ellenpontosok története (Szeged 1993) és Tóth Károly Antal: Hova-tovább. Az Ellenpontok dokumentumai (Stockholm-Szombathely 1994).

Bunyitay Vince: A váradi püspökség története. I-III. Nv. 1883-84; IV. Debrecen 1935. – Karácsonyi János: A nagyváradi és olaszi római katholikus plébánia és templom története. Nv. 1884. – Bozóky Alajos: A nagyváradi kir. jogakadémia százados múltja. Bp. 1889. – Cséplő Péter: A nagyváradi római katholikus főgimnázium története. Bp. 1896. – Lakos Lajos: Nagyvárad múltja s jelenéből. Nv. 1904. – Nagy Márton: Régi idők, régi emberek. Nv. 1925; uő: Régi nevek, régi regék. Nv. 1927. – Erdélyi Magyar Évkönyv. Szerk. Sulyok István és Fritz László. Kv. 1930. – Leitner Zoltán-Freund Fülöp: Kétszáz esztendő az emberszeretet szolgálatában. Nv. 1931. – Bíró József: Nagyvárad barokk és neoklasszicista művészeti emlékei. Bp. 1932. – Bihor-Bihar megye és Oradea-Nagyvárad kultúrtörténete és öregdiákjainak emlékkönyve. Szerk. Fehér Dezső. Nv. 1933-37. – Kecskeméti Lipót Emlékkönyv. Nv. 1935. – Nagy Endre: Egy város regénye. Bp. 1936; uő: Várad-Pest-Párizs. Bp. 1958. – Katona Béla: Várad a viharban. Nv. 1946. – Dutka Ákos: A "Holnap" városa. Bp. 1955. – Herepei János: A váradi kollégium és a Rákócziak. Közli Adattár a XVII. századi szellemi mozgalmaink történetéhez. II. Bp.-Szeged 1966; uő: A puritánus küzdelmek második hullámának résztvevői: Szenczi Kertész Ábrahám. uo. – Varga Árpád: A váradi káptalan hiteleshelyi működése. Közli a Művelődéstörténeti tanulmányok 1979. 1979. – Jakó Zsigmond: A Hoffhalterek váradi és gyulafehérvári nyomdája. uo. – Köllő Károly: Mozzanatok a két világháború közötti írói szervezkedések történetéből. Viták a nagyváradi Ady Endre Társaság körül. Közli: Két irodalom mezsgyéjén. 1984. – A vér városa: Nagyvárad. Művelődéstörténeti tükör. Szerk. Robotos Imre. Bp. 1992. – Varadinum Emlékkönyv. Szerk. Varga Gábor. Nv. 1992. – Péter I. Zoltán: Nagyvárad római katolikus templomai. Nv. 1992; uő: Nagyvárad a barokktól a szecesszióig. Nv. 1994. – Szánthó János: Szent László városa, Várad. Sepsiszentgyörgy 1992. – Indig Ottó: Váradi Parnasszus. Nv. 1994. – A Kortárs Színpad '71. Nagyvárad színjátszóegyüttes albuma. Szerk. Hajdu Géza. Nv. 1996. – A nagyváradi Premontrei Öregdiákok Emlékkönyve. Szerk. Pásztai Ottó és Hutyra Gram Zoltán. Nv. 1996. – Zsidlic. A dr. Kecskeméti Lipót Zsidó Líceum véndiákjainak emlékfüzete. Nir Etzion. 1997. április-május. – Dukrét Géza-Péter I. Zoltán: Nagyvárad. Városismertető (EKE Nv. 1997).

Kéziratok: Boros Ferenc: Kultúrtörténeti barangolás a barokk Nagyváradon... (1952). – Hoványi Géza: Nagyváradi kultúrtörténet (é. n.). – Krizsó Kálmán: Nagyvárad és Bihar megye nyomdatörténete a kezdetektől 1948-ig (1969).

(T. E.)


Nagyváradi Állami Színház Szigligeti Ede Társulata – Nagyváradon az első hivatásos színházi előadásra 1789. augusztus 23-án kerül sor, noha a színjátszásra vonatkozó első adatok a 17. század közepére nyúlnak vissza: Pápai Borsáti Ferenc, a török fenyegetés elől Debrecenbe menekített váradi református kollégium preceptora 1656-ban adatta elő tanítványaival Metamorphosis... Sigismondi Rákóczi című poémáját, a Váradra az 1700-as évek elején visszatért jezsuiták kéziratos naplójában (Jesuitae Varadiensis) pedig már az iskolai színjátszás folyamatosságáról vannak adatok, az első az 1729/30-as tanévből. Patachich Ádám püspöksége idejéből és az azt követő évekből már 36 előadott darab címét ismerjük (1743-72), köztük a Szent László király, a váradi püspökség alapítója címűt (1743). Patachich udvarában színdarabokat is, de főleg operákat mutattak be, így Dittersdorf Amore in Musica című operáját. 1784-től fogva vándor német színtársulatok fordulnak meg a városban, míg végül Kótsi Patkó János kolozsvári társulatának előadásában, a Sas-palota szálájában színre kerül Hunnius A süketnéma vagy A passionátus pipás c. vígjátéka. Ez az első, hivatásos színészegyüttes által Váradon színpadra állított magyar előadás, s dátuma a váradi magyar színészet születésnapja. A darab fordítója Hatvani István, Bihar megye literátor táblabírája, az előadás (és azt követőleg a Váradon meghonosodó magyar színészet) támogatója gr. Rhédey Lajos főispáni helytartó.

A 19. század folyamán Várad különböző más városokban honos társulatok (főképp nyári) vendégelőadás-sorozatainak színhelye. Ezek a társulatok helyi erőkkel összefogva időről időre vegyes "színi szövetkezések"-et hoznak létre, így biztosítva a színjátszás folyamatosságát. A "Sándorffy-korszak" (1814-24), Sándorffy József orvos "művészeti vezetői" és hatékony adminisztrátori fáradozásának évtizede után az 1833-48-as időszakban vendégjárások állandósulnak, majd a Debrecen-Nagyvárad közötti színi szövetkezés (1867-76) s a következő évtizedekben különböző kolozsvári, debreceni, szegedi, aradi társulatok jelenléte biztosít rövidebb időkig tartó folytonosságot, egészen a mai színház felépüléséig.

A váradi színjátszásnak ez a rendszere – bár a folytonosság hiánya s az egymást váltó társulatok anyagi szempontokat is követő műsorpolitikája a könnyű műfajoknak kedvezett – más szempontból előnnyel is járt. Az évtizedek folyamán a magyar színészet egész sor kiválósága fordult meg a vendégszerető váradi közönség előtt: Kótsi Patkó János, Jancsó Pál, Kántorné Engelhardt Anna, Megyeri Károly, Pergő Celesztin, Szerdahelyi József, Déryné, Laborfalvi Róza, Egressy Gábor, Odry Lehel, Lendvay Márton, Hivatal Anikó, Feleki Miklós, Megyaszai Ilka, Szerdahelyi Kálmán, Prielle Kornélia, Foltényi Vilmos, E. Kovács Gyula, Szentgyörgyi István, Latabár Kálmán, Vízvári Gyula, Blaha Lujza, Ivánfi Jenő, Hubay Aranka, Ditrói Mór, Somló Sándor, Hunyadi Margit, Újházi Ede, Márkus Emília, Hegedűs Gyula, Jászai Mari, Janovics Jenő és mások.

Az előadások száma – ismét csak anyagi kényszerűségből – igen nagy volt: az 1867-76 közötti tíz évben például, amikor Szabó József debrecen-váradi társulata játszott, 1189 előadást tartottak, ebből 324 bemutató volt és 534 felújítás. A bemutatók műfaji megoszlása: 193 vígjáték, 98 dráma, 20 operett, 26 opera, 21 szomorújáték, 16 népszínmű.

1900. október 15-én, több mint négy évtizedig tartó vajúdás, majd előkészület után sor kerül a mai színházépület felavatására. A váradi színház ekkor veszi fel a város nagy szülötte, Szigligeti Ede nevét, s Somogyi Károly társulata az, amely az állandó színi évadok sorát elindítja. Ez már a szellemiekben megújuló Várad időszaka: az Adyé, aki ott-tartózkodása idején rendszeresen nyomon követte a színház munkáját, s a Holnapé, amelynek szelleme a műsorrendet is befolyásolta. Somogyi halála (1908) után Erdélyi Miklós veszi át a társulat vezetését, s viszi tovább a háború alatt, majd az 1918-as hatalomváltozást követő első években, 1921-ig. Az állandó színház pozitív hatása az adatokban is kimutatható: 1900 és 1914 között az előadások száma 2500-2600 között van, ami 503 darab (334 bemutató és 169 felújítás) műsoron tartását jelenti. Ebből 177 dráma, 149 vígjáték, 108 operett, 37 népszínmű, 26 opera és 6 mesejáték.

A váradi magyar színészet sorsát a két világháború közötti évtizedekben a cenzúra előidézte repertoárgondok, a magyar társulatokat külön sújtó megkülönböztetett adók s az első években a városba érkező román társulatok hatalmi szóval is érvényesített teremigényei befolyásolták, s nem utolsósorban a színházat fenntartó közönség (a középosztály) anyagi helyzetében bekövetkezett elbizonytalanodás is. Az előadandó darabok engedélyezése körüli huzavonák miatt sokszor megkopott, egysíkúvá vált a repertoár; a színháznak, ha magyarországi vendégszínészeket akart felléptetni, az érvényben lévő 16%-os jegyilleték kétszeresét, 32%-ot kellett fizetnie; a hatóságok rendelete értelmében pedig, amennyiben egy román társulat a városban fel kívánt lépni, a magyar társulatnak arra az időre át kellett költöznie a Katolikus Kör színjátszásra ugyan alkalmas, de kisebb helyiségébe. E többszörös nehézségek alakították ki a váradi színjátszásnak azt a művészi arcát, amely hosszú időn át meghatározó volt: a közönségsikert biztosító könnyed műfajok és színdarabtípusok túlsúlyát a művészileg igényes, komoly darabokkal és produkciókkal szemben. Sőt a fennmaradás érdekében a színház az igen gyakori darabváltásra is rákényszerült, ami nemegyszer elsietett, művészi teljesítmény szempontjából kiérleletlen előadásokhoz vezetett.

Erre az időszakra vonatkozólag is idézhető néhány jellemző adat: 1926-ban a Gróf László vezette társulat napi kiadása 38 000 lej, míg a telt házzal elérhető maximális bevételi lehetőség szintén 38 000 lej volt. Ez "... magyarázatul szolgál arra is, miért kellett 3-4 naponként új bemutatót kihozniok az együtteseknek, s miért nem maradt idő az előadások kellő kimunkálására" (Kötő József).

A nehéz helyzetbe jutott színészeten a magyar társadalom országosan Színpártoló Egyesületek létrehozásával próbálkozott. A megoldást keresve kerül sor Erdély színházi kerületekre osztására is; az érdekelt magyar színigazgatók közös megegyezésével 1927 szeptemberében hozott döntés azonban azt mutatja, hogy "...míg 1920-ig még négy város önállóan eltartott egy-egy színházat, addig az évtized végére már csak ez a területi beosztás ígér némi megoldást" (Kötő József); ennek értelmében Temesvár, Szatmárnémeti és Máramarossziget is a váradi színigazgató területi hatáskörébe tartozik.

Várad egyébként a színészutánpótlás képzésének egyik központja is ebben az időben: itt működik Hetényi Elemér magánszíniiskolája.

A váradi magyar színtársulat élén 1921-24 között Parlagi Lajos, 1924-26-ban Gróf László, 1926-28 között Erdélyi Miklós áll, majd két évre a kolozsvári magyar színház igazgatója, Janovics Jenő bérli ki társulata számára a váradi színházat (1928-30), ami – különösen a prózai műfajokban – a műsorrend színvonalának emelkedését hozza magával. Egy újabb Erdélyi-intermezzó (1930-31) után az évtized végéig Janovics Kolozsvárról áthozott előadásai uralják a váradi magyar színjátszást, noha közben van olyan időszak (1931-33), amikor egy időben három társulat előadásai között válogathat Várad színházkedvelő közönsége: Parlagi Lajos és társulata a Bazár-kerti Heymann-színkörben tartja előadásait, s harmadiknak ott van mellette a Hevesi Miklós igazgatta Nagyváradi Modern Színház. Ebben az időben írja a Nagyvárad színikritikusa: "Színházunk van már, három is... Ha nem lenne szomorúan jellemző ez a késhegyig menő harc a színház körül, még humorizálni is lehetne [...] A teljes lerongyolódásunkban így lettünk világváros, három színházunk is van, csak éppen megszakad az ember szíve, ha a színészek vergődését látja" (1932. dec. 15.).

1933-40 között a Kemény János vezette kolozsvári Thalia Színház együttesei játszanak Váradon is. Ezzel Várad is belekerül annak a tartalmi és művészi megújulásnak az áramkörébe, amely az erdélyi magyar színjátszásban a Thaliához és spiritus rectorához, Kádár Imréhez fűződik. Váradon is bemutatásra kerül Bánffy Miklós Martinovicsa (1935), az Énekes madár (1936) és Kós Károly drámája, a Budai Nagy Antal (1937). Sikeres operett-előadások (Egy csók és más semmi, Ártatlan a feleségem, Áprilisi vőlegény stb.) mellett ezekben az években sikerre viszik (újra, sokadszor) a Rómeó és Júliát, a Vihart, a Hamletet, Shaw Szent Johannáját és az Éjjeli menedékhelyet, amelyről a Nagyvárad ezt írja: "A világirodalmi ciklusban bemutatott Éjjeli menedékhely olyan közönséget vonzott, mintha egy nagy márkájú modern író világsiker felé induló darabjának premierje lett volna" (1936. nov. 25.).

1940 őszétől Putnik Bálint kap játékengedélyt, s ő vezeti a színházat "filléres néző-gondok" és a közönség egy részét a "zsidótörvényekkel" a színházból is eltávolító hatalmi beavatkozások között egészen 1944 őszéig.

Az 1944 decemberében előadásait újrakezdő nagyváradi magyar színház első vezetője Szabó Ernő; ő 1948-ig áll a színház élén, amely már 1945 telétől a Munkás Athenaeum, 1946 őszétől a Magyar Népi Szövetség irányítása alatt működik, 1948-tól pedig állami színházi státust kap. Ettől kezdve 1967-ig művészeti vezetője Gróf László. Arculatának meghatározó színészei az első években ide szerződő Gózon Gyula, Neményi Lili, Ihász Aladár, Delly Ferenc, majd a színészi pályáját itt kezdő Gábor József, Halasi Gyula. 1955-ig Állami Magyar Színház, ettől kezdve Állami Színház a neve; Szigligeti Ede nevét a magyar társulat 1990 után veszi fel.

A váradi színház műsorrendjében 1948-ig nem történik lényeges változás: már a csonka 1944/45-ös évadban 23 bemutatót tartanak, az 1945/46-os évadban 32-t, míg 1946-48 között évadonként 50-53-at. A műsoron Huszka Jenő, Kálmán Imre, Lehár Ferenc, Molnár Ferenc, Szomory Dezső mellett szerepel Shakespeare (Szentivánéji álom), O'Neil (Mindörökké), Thornton Wilder (A mi kis városunk), Machiavelli (Mandragóra), Madách (Az ember tragédiája), Steinbeck (Egerek és emberek), Móricz-Szigligeti (A csikós). Az 1948-54 közötti évadokat Váradon is a proletkultos művelődéspolitika kötelező darabjai uralják (szovjet és román darabok mellett erre az időre esik a Mezítlábas menyasszony, a Vihar a havason és egy eredeti bemutató: Molnár János Kézfogó c. darabja), majd az "olvadás" itt is érezteti hatását (Katona József, Bródy Sándor, Ibsen, Schiller, Lev Tolsztoj műveit játsszák), s ugyanakkor az évente bemutatott darabok száma is megnő (évi 6,5-ről 12,5-re az 1956-61-es évadokban). Igaz, ebben a számban az évenkénti 5-8 versműsor is benne foglaltatik, amelyeken azonban a színház művészei a magyar és a világlíra klasszikusait is előadták hazai költők verseiből összeállított tematikus műsorok mellett.

A műsorrendi és rendezői koncepcióváltás a 60-as évek közepére érik be. Ezekben az évadokban rendezi meg Szabó József, illetve Szombati Gille Ottó az Úri murit, a Fizikusokat, a Salemi boszorkányokat, az Éjjeli menedékhelyet, Az ember tragédiáját, s ekkor kerül sor Páskándi Géza abszurdoidjának, A bosszúálló kapusnak, illetve Sütő András Anyám könnyű álmot ígér c. könyve színpadi változatának vagy Tamási Áron Ősvigasztalásának bemutatójára. Az eredeti darabok ősbemutatóinak sorát a 70-es évek második felében Bajor Andor Szürke délután, Székely János Irgalmas hazugság és Deák Tamás Forró sziget c. darabjai követik, majd az egykori váradi repertoárból felelevenített Emőd Tamás, Nagy Endre, Tabéry Géza s a kortárs magyarországi szerzők közül Csurka István színpadi műveinek sorozata (velük párhuzamosan Arthur Miller, Tennessee Williams, Jevgenyij Svarc, Mrozek, Anouilh, Figueiredo).

Az 1989-es változás utáni első előadás Varga Vilmos versműsora volt 1990. január 12-én (Bátrak voltak, akik mertek); ugyanabban az évadban került színpadra Sikli László Rock Passiója, Göncz Árpád Magyar Médeiája, s Vaclav Haveltől az Audiencia.

Indig Ottó: A nagyváradi színészet másfél évszázada (1789-1944). 1991. – Kántor Lajos-Kötő József: Magyar színház Erdélyben. 1919-1992. 1994. (A kötetben a nagyváradi színház 1944-1992 közötti évadjainak repertoárját Nagy Béla állította össze.) – Nagy Béla: Színház születik. A nagyváradi Szigligeti színház építéstörténete képben és írásban. 1899-1900. Nagyvárad 1998; uő: 50 év az állam tenyerén. A váradi magyar színjátszás képeskönyve. 1948-1998. Uo. 1998.

(T. E.)


Nagyváradi Napló – radikális polgári napilap. A Nagyváradtól megvált Fehér Dezső indította 1898. okt. 1-jén. A 30. évfordulón visszaemlékező alapító főszerkesztő szerint "a nagyváradi liberális és demokrata közönség támogatása mellett azért alapították meg, hogy legyen egy pártoktól és érdekköröktől teljesen független demokrata újság... Legyen a haladásnak, a kultúrának, a progressziónak olyan bátor szavú újságja, mely csak az újságíróké és a közönségé." Szinte magától értetődő, hogy a fiatal Adyt a ~nak ez a szelleme vonzotta: itt vívta meg harcát a konzervatív Tiszántúllal, s e harc közepette bontakozott ki újságírói tehetsége. Később Fehér Dezső a ~ hasábjain megjelent cikkeit "Ha hív az acélhegyű ördög..." (Nv. 1927) címmel gyűjtötte kötetbe.

Ady mellett a ~nak jelentős szerepe volt a holnaposok indulásában és mozgalmuk kibontakozásában is.

A lapot haláláig (1935) főszerkesztőként jegyző Fehér Dezső mellett felelős szerkesztőként 1924-től Hilf László jegyezte; a főszerkesztőt tisztében Kunda Andor követte, egészen a lap megszűnéséig (1940. szept. 7.). Szerkesztőként 1926-tól Mikes Imre szerepel; politikai főmunkatársként 1925-26-ban Paál Árpád, Telegdi József, Tarnóczi Lajos, Oláh Béla.

1934-től – a magyar helységnevek használatának cenzúratilalma miatt – a lap címe csak Napló, egészen 1940. aug. 30-ig.

Közéleti és irodalmi-művelődési publicisztikáját az eseményekre való gyors reagálás, radikális polgári szemlélet jellemzi. Tárcákat, riportot, publicisztikát Benamy Sándor, Benedek Ferenc, Marót Sándor, Méliusz N. József, Mikes Imre, Paál Jób, Simon Magda, Stella Adorján, Szilágyi András, Tabéry Géza, Turnovszky Sándor; színházi és zenekritikát Bauer Albert, Brauer Oszkár, Bíró Elek, Daróczi Lajos, Fehér Dezső, Kunda Andor, Radó Árpád, Török Tibor jegyez benne.

A kortárs magyar líra jelesei (Babits Mihály, Dsida Jenő, Dutka Ákos, Emőd Tamás, Erdélyi József, József Attila, Juhász Gyula, Kosztolányi Dezső, Somlyó Zoltán, Szabó Lőrinc, Szép Ernő) mellett a gyakrabban szereplő új költőnevek: Arató András, Bárdos László, Beck Zsuzsa, Diószeghy Dezső, Erdélyi Ágnes, Fekete Ferenc, Frigyes Marcell, Halmai Árpád, Horváth Imre, Kun József, Perédi Adél, Rosen Alice, Ruth Klára, Salamon Ernő, Vessely Iván. A prózában Barta Lajos, Berde Mária, Harsányi Zsolt, Heltai Jenő, Hunyady Sándor, Herczeg Ferenc, Karinthy Frigyes, Kosztolányi Dezső, Krúdy Gyula, Molnár Ferenc, Móricz Zsigmond, Szabó Dezső mellett Ádám Péter, Barcs Sándor, Bíró Elek, Bodnár Mária, Bródy Lili, Dévald László, Diamandi Viktória, Farkas Imre, Gábor István, Kunda Andor, Lakatos László, Nagy István, Orbók Attila, Szirmai László, Vasady Irén nevével találkozunk. A közönségérdeklődés ébrentartására a ~ is közöl folytatásos regényeket (Benedek Ferenc: Wassermann pozitív. 1932; Fekete Tivadar: Európai kisparádé. 1936; Haász Kálmán: Világ förgeteg. 1934; Imre Sándor: Nagy Péter, aki nem volt cár. 1931; Jakobovits Elemér: Három év az idegenlégióban. 1936; Komáromi János: Vergődés a front mögött. 1931; Maros Tamás: Marosportustól Moszkváig. 1932; Heltai Jenő: Zuhanás. 1932).

Kedvelt volt a ~ színes gyermekrovata is.

Az Ady-kultusz folyamatosan jelen volt a ~ hasábjain. 1928-ban "ünnepi számot" jelentetett meg, csupa Ady-témáról (Benamy Sándor, Fehér Dezső, Franyó Zoltán, Zsolt Béla, Kunda Andor írásaival s egy elfelejtett Ady-cikk közlésével), később is rendszeresen tudósított *Ady Endre emlékezete váradi eseményeiről, így egy Ady-szobor kezdeményezéséről (1929/ 22, 23, 27), Tessitori Nóra nagy sikerű Ady-estjéről (1932/40), Léda (1934/13), majd Csinszka (1934/288) haláláról; visszaemlékezéseket közölt Franyó Zoltán, Kun József, Csinszka, Atlasz Márton, Fehér Dezső, Paál Jób, Emőd Tamás, Dési Géza, Szűcs Dezső tollából, riportokat Ady állítólagos fiáról, Ciucean Petruról (1928/23, 1936/35, 129); Dénes Zsófia Ady Csinszkához írott leveleiből, Féja Géza Lédának Adyhoz írott szerelmes verseiből közölt; a lap ismertette Fehér Dezső, George A. Petre, Révész Béla, Bölöni György Ady-könyveit, az Athenaeum-féle Ady-összest, és tanulmányt, esszét közölt Hatvany Lajos, Schöpflin Aladár, Babits Mihály tollából.

A Nagyváradi Napló jubiláris albuma. 1898-1913. Nv. 1913. – Fehér Dezső: Harminc éves a Nagyváradi Napló. Nagyváradi Napló 1928/294. – Hegedűs Nándor: Ady Endre Nagyváradon. Bp. 1957. – Mezei Piroska: A Nagyváradi Napló irodalmi anyaga 1928-1940 között (ÁVD). Kv. 1964.

(T. E.)


Náhlik Zoltán (Arad, 1926. okt. 5.) – neveléstörténész. Középiskolai tanulmányait szülővárosában, a Római Katolikus Gimnáziumban kezdte, s a nagyenyedi Bethlen Kollégiumban fejezte be (1945); a Bolyai Tudományegyetemen tanári diplomát szerzett (1949), majd a Moszkvai Pedagógiai Intézetben elvégezte az aspirantúrát is (1953). 1953-tól Magyarországra történt áttelepüléséig (1974) előadótanár a Bolyai Tudományegyetemen s folytatólag a Babeş-Bolyai Egyetemen.

Első írását a Studii. Revistă de istorie şi filozofie közölte neveléstudomány és lélektan kapcsolatáról (1951). Cikkei, szaktanulmányai a Korunk, Revista de Pedagogie, Tanügyi Újság, Dolgozó Nő, Tribuna, Studia Universitatis Babeş-Bolyai, Acta Comeniana (Prága 1972) hasábjain jelentek meg. Sorozatszerűen mutatta be a Korunkban Robert Owen (1961/10), Rousseau (1962/6), Pestalozzi (1967/7), Marx (1966/11), Comenius (1970/11) pedagógiai hagyatékát. Társszerzője az Istoria pedagogiei c. tankönyvnek (1960).

Magyarországra költözve az MTA pedagógiai kutatócsoportjának (1974-1977), majd a Felsőoktatási Pedagógiai Kutatóközpontnak (1977-1979) főmunkatársa, az Oktatáskutató Intézet tudományos tanácsadója (1979-89). Ebben az időszakban megjelent tanulmányai közül kiemelkedik orosz nyelvű értekezése a magyar felsőfokú képzés kérdéseiről a Szovremennaja Vüszsaja Skola c. négynyelvű KGST-kiadványban (1985/1) s egy tanulmánya Lorántffy Zsuzsanna fogarasi román nyelvű iskolája címmel a Tanulmányok a magyar nevelésügy XVII-XX. századi történetéből c. akadémiai kiadványban (Bp. 1980). A 11 nyelvű Felsőoktatási terminológiai szótár (Varsó 1988) magyarországi részének szerkesztője.

(B. E.)


Náhlik Zoltánné Karceva Valentina (Matira, Oroszország, 1926. nov. 22.) – földrajzi szakíró. Középiskolai tanulmányait az oroszországi Kolomna városban végezte (1945). Földrajz szakos tanári diplomát ugyanott, a Tanárképző Főiskolán szerzett (1949). A földrajztudományok doktora; értekezését 1953-ban Moszkvában védte meg.

Férjével 1954-ben költözött Kolozsvárra, ahol előadótanár a Bolyai Tudományegyetem Földrajz-Biológia Karán, a földrajz tanszéken. Gazdaságföldrajzi, népesség- és településföldrajzi előadásait 1959 után ugyancsak előadótanárként az egyesített Babeş-Bolyai Egyetem kötelékében folytatta. 1974-ben férjével együtt Magyarországra települt.

Tudományos érdeklődésének megfelelően település- és népességföldrajzi kutatásokat végzett, amelyeknek eredményeit mintegy húsz, románul és oroszul közölt dolgozata jelzi.

Magyarul a Korunkban leánykori nevén a szovjet gazdaság fejlődéséről (1957/7) és Szibéria jelenéről és jövőjéről (1960/4) közölt tanulmányokat, de jelentek meg írásai a Tanügyi Újságban (1958) és a Studiában is.

(T. J.)


naiv művészet – A francia nyelvből vett "naiv" jelző (a latin "nativus"-ból) eredetire, természetesre, ösztönszerűre utal, s olyan művészetet jellemez, mely nem iskolázott, tudatos alkotás, hanem szerzőjének egyéniségéből közvetlenül fakad. Mint amatőr művészet megkülönböztethető a hagyományokból táplálkozó népművészet megnyilatkozásaitól is. Művészettörténetünk a ~ egy-egy kimagasló esetét nagyra értékeli éppen eredeti természetessége miatt, így például elismeri Györkös Mányi Albert jó értelemben naivnak minősíthető festményeit, mint ahogyan irodalomtörténetünk is számon tartja Győri Klára széki mesemondó Kiszáradt az én örömem zöld fája (1975) vagy a farkaslaki Tamási Gáspár Vadon nőtt gyöngyvirág (1971) c. emlékezését. Bár vannak mesterei naiv művészetünknek, a megfelelő erdélyi magyar felmérés még késik.

Egyedül a művészi fafaragók jutottak feldolgozáshoz, akár egyéni módon, akár a népművészet hagyományait folytatva fejtettek ki tevékenységet. Banner Zoltán Csillagfaragók (1972) c. esszé- és dokumentumgyűjteménye egyaránt szól Erdély naiv és népi művészeiről; a Seres András előszavával Sepsiszentgyörgyön 1983-ban megjelent kétnyelvű Meşteri ai artei naive – A naiv művészet mesterei c. album reprodukciói az 1978-as és 1980-as országos naiv művészeti kiállításokon díjat nyert faszobrászokat mutatnak be, köztük Tuzson András, Darvas Dezső, Tolvay József, Varga György székely fafaragó naiv művészeket.

Az albumot ismertető Csire Gabriella írja: "A valóság szűrő nélküli érzékelése és hamvas tisztaságában való visszaadása [...] irányította a figyelmet a népben rejlő és sokáig az ismeretlenségbe foszló alkotó energia tiszta forrására, a naiv művészetre."

Csire Gabriella: A naiv művészet mesterei. Előre 1983. nov. 23.

(B. E.)


Nánási Judit (Marosvásárhely, 1932) – *Kacsó Judit


Nánási Zoltán (Nagyvárad, 1934. nov. 24.) – helytörténész, régész. Középiskoláit Nagyváradon végezte (1953), a Bolyai Tudományegyetemen szerzett történelem szakos tanári oklevelet. 1958-89 között Székelyhídon, 1990-94 között Érmihályfalván középiskolai tanár; 1962-75 között a székelyhídi múzeum munkatársa is.

Első cikkeit a nagyváradi Fáklya közölte (1959); gazdasági, társadalmi, művelődési tárgyú írásait emellett a Falvak Dolgozó Népe, a Művelődés, a Bihari Napló (a Fáklya melléklete), a Crişana, 1992 után az Érmihályfalvi Figyelő és a Székelyhídi Hírlap is; előbbinek szerkesztőbizottsági tagja is 1997-től.

Régészeti és helytörténeti tárgyú dolgozatait az érkörtvélyesi késő-Hallstadt-kori temetkezésekről (1969) és az ottani kelta temető leleteiről (1973), a székelyhídi neolitikus sírról (1971), a Körös-völgye neolitikus festett kerámiás műveltségéről (1972), a gyetényi kerámialeletről (1972) az Acta Muzei Napocensis, a nagyváradi Crisia, az Acta Muzei Porolissensis, a Studii şi Cercetări de istorie veche c. szakfolyóiratokban, a Studii şi comunicări, Satu Mare (1969, 1972), a Centenar Muzeal Orădean (1972) c. kötetekben közölte. A Centenar Muzeal Orădean c. kötetben (1972) bemutatta az Ér-völgye történelmi múzeumát, a Crisiában Wilhelm J. Máriával együtt tanulmányt közölt a Székelyhídi Hírlapról (1981).

Jelentősebb magyar nyelvű közleményei: Ottományi műveltség az Ökörvárban (Falvak Dolgozó Népe, 1971. okt. 27.); Tudományos értékű pénzlelet Székelyhídon (uo. 1972. ápr. 19.); A múlt emlékei az Érmelléken (Bihari Napló 1973/4); II. Rákóczi Ferencre emlékezünk (Fáklya 1976. márc. 27.). A Székelyhídi Hírlapban 1996. jan. 10-től sorozata jelent meg Székelyhíd története címmel, az Érmihályfalvi Figyelőben pedig 1997 áprilisától Érmihályfalva jeles polgárai címmel; ez utóbbiban emlékezett meg többek között dr. Andrássy Ernőről, a Sass Kálmán-perben elítélt orvosról, akinek elkobzott régészeti és helytörténeti gyűjteménye vált a székelyhídi múzeum alapjává.

Gede Ildikóval és Kárászi Éva Zsuzsannával közös Érmihályfalva monográfiája megjelenés előtt.

Cseke Péter: Nemzetiségi művelődés és muzeológia. Korunk 1981/5. – Sike Lajos: Téli esték Székelyhídon. Előre 1983. febr. 27. – Beke György: Itt egymásra találnak az emberek. Barangolások Biharban. 1984. 108-127. – Benedek Zoltán: Érmellék. Orosháza 1996. 7-8.

(D. Gy.)


Nap, A1. Katolikus folyóirat. Az aradi *Vasárnap szociális mellékleteként indult. 1922 májusától Temesvárott szerkesztette Réty Imre, 1923-tól 1931-ig Ikrich Auguszta; felelős szerkesztő Báthy Aglája (1931-35), Csatáry Adél (1935-36), Szim I. Lídia (1938-40), Kós Adrienne (1941-44). A lap 1928-ban rövid időre Nagyváradra, majd Kolozsvárra költözött. Kiadója a Szociális Miszsziótársulat, 1928-tól a Katolikus Nőszövetség. Általában havonta jelent meg, 1926-tól két évig Szociális Útmutató c. melléklettel. Képes családi kalendáriumot is kiadott. A szakosztályi hírek, nőszövetségi ügyek mellett a szerkesztők külön rovatot szenteltek a családvédelemnek és a szociális gondoskodásnak. Hasábjain Sík Sándor, Erdős Renée, Reményik Sándor, Mécs László, Pakocs Károly verseit találjuk, tárcák, könyv- és kiállításismertetések, filmbírálatok követik egymást. Gyakoribb szerzői nevek: Baráth Béla, Hirschler József, Paál Árpád, Sulyok István, Dávid László, Erőss Alfréd, Reischel Artúr, Rejőd Tiborc. Utolsó száma 1944 júniusában jelent meg.

2. Aradon több alkalommal elindított, rövid életű hírlap. 1926 áprilisában Szathmári Jenő szerkesztette. Erdős György lapjaként 1929 nyarán másfél hónapig jelent meg. Beck Richard és Márton István hasonló című lapja 1931 őszétől 1932 márciusáig élt.

3. Kolozsvári napilap. Keleti Sándor szerkesztésében 1931 augusztusában indult, 16 száma jelent meg.

4. Temesvári politikai napilap, szerkesztette Asztalos Sándor. Mindössze 1930 októberétől 1931 januárjáig létezett.

(K. P.)


Napkelet – 1920. szept. 15. és 1922. máj. 1. között Kolozsvárott megjelenő félhavi irodalmi és művészeti folyóirat. Főszerkesztője Paál Árpád, szerkesztői Ligeti Ernő és Kádár Imre, segédszerkesztője Szentimrei Jenő. A főmunkatársak névsora: Bárd Oszkár, Janovics Jenő, Kós Károly, Nagy Dániel, Nyírő József, Szombati-Szabó István, Tabéry Géza, Zsolt Béla. A ~ben egymással összefonódva három irányzat érvényesül: a transzilvanizmus (Paál Árpád, Kós Károly, Szentimrei Jenő), a forma radikális megújításával a társadalmi megújhodásért küzdő avantgardizmus és a nyugatosság. A ~-et ekkor gyakorlatilag az 1921. febr.-nov. között Romániában tartózkodó Barta Lajos irányítja (neve feltüntetése nélkül). A munkatársak összetétele tekintetében a lapot sok szál köti a *Keleti Újsághoz.

A ~ egy teljes és két csonka évfolyamában közel 60 költő több mint 220 versét, 50 prózaíró csaknem 120 írását, mintegy 120 irodalmi vonatkozású cikket, tanulmányt közölt.

A lap gyakran szereplő erdélyi költői: Áprily Lajos, Bárd Oszkár, Bartalis János, Becski Irén, Berde Mária, Endre Károly, Finta Zoltán, Kádár Imre, Szentimrei Jenő, Szombati-Szabó István; prózaírói: Berde Mária, Kuncz Aladár, Molter Károly, Nagy Dániel, Nyírő József, P. Gulácsy Irén, Sipos Domokos, Tabéry Géza. De kapcsolatot tart a szerkesztőség a magyarországi és a bécsi emigrációban élő magyar írókkal is. Babitstól verset és prózát közöl, Balázs Bélától verseket, s a szépirodalmi részben olvashatók Barta Lajos, Füst Milán, Juhász Gyula, Márai Sándor, Somlyó Zoltán, Szabó Lőrinc, Szép Ernő, Tóth Árpád versei, prózai írásai, műfordításai. Drámarészletet, jelenetet közölnek Bárd Oszkártól, Kádár Imrétől, Móricz Zsigmondtól, s teljes regényt folytatásokban Balázs Bélától (Isten tenyerén), Déry Tibortól (A toronyőr), Tabéry Gézától (Októberi emberek).

A modern, sőt az avantgárd irányában nyitott a ~ világirodalmi tájékozódása is. Baudelaire, Capek, Anatole France, japán költők (Szombati-Szabó István tolmácsolásában), Jammes, Mallarmé, Nietzsche (Tompa László fordításában), Rilke, Sandburg, Tagore versei, prózája s az a kitekintés, amelyet Dienes László 1921. február 15-től a lap megszűnéséig szinte minden számban jelen lévő Nyugati szemléje kínált (Bergsonról, Romain Rolland-ról, Papiniról, Keyserlingről, Worringerről, Georg Groszról, H. G. Wells Oroszországról írt könyvéről, az orosz miszticizmusról), kétségtelenül hozzájárult az induló romániai magyar irodalom szellemi horizontjának tágításához.

De figyelemmel kísérte a ~ a kortárs román irodalmat is. Nemcsak Kádár Imre és Keresztury Sándor román folyóiratszemléje tanúsítja ezt, hanem Demosthene Botez, Lucian Blaga, Victor Eftimiu, Mihai Eminescu, Emil Isac, Vladimir Streinu, D. N. Teodorescu, Al. Vlahuţă verseinek, prózájának, drámarészletének jelenléte a lap hasábjain.

A ~ nemcsak szépirodalmi, hanem világnézeti tájékozódást is kívánt nyújtani: Faludi Iván az orosz színpad forradalmáról, Halász Gyula Reinhardtról, Janovics Jenő az erdélyi magyar színészet jövőjéről, Weiss Sándor kereszténység és zsidóság viszonyáról írt; Paál Árpád pedig a romániai magyarság politikai életének problémáit boncolgatta cikkek egész sorában. Foglalkozott a lap a jelenkori filozófia kérdéseivel (Nietzsche, Pauler Ákos, Lucian Blaga könyvei kapcsán), az "új esztétikával" (Csiki Endre három tanulmányában, amelyek Előtanulmányok egy új esztétikához főcím alá sorakoztak), Wundttal és a pszichoanalízissel (Fülöp René, Marót Károly és Silbermann Jenő tanulmányai), a szociológia és biológia összefüggéseivel (Gelei József), a jelen közgazdasági problémáival (Ormos Ede a magyarra fordított és Bécsben 1921-ben megjelent Tőke kapcsán ír A magyar Marx címmel); jogi kérdésekkel Láday István és Szeghő Imre, nevelésügyi problémákkal Balázs Ferenc, Kemény Gábor, Murányi Győző foglalkozik. Figyelemre méltó írások jelennek meg a memoár, a visszaemlékezés műfajában is: Jászi Oszkár a román komitéval folytatott tárgyalásainak emlékeit idézi 1918 késő őszéről, a Kémeri Sándor álnév alatt jelentkező Itóka (Bölöni Györgyné) Anatole France-szal való kapcsolatait eleveníti fel, Sándor József az EKE megalakulásának körülményeire emlékezik, Szentgyörgyi István korábbi színészéveire; de közli a ~ Argay György önéletrajzi feljegyzéseit Egy falusi pap Erdélyben címmel, s Bartók Béla 1921-es önéletrajzát. Ezek, valamint Ligeti Ernő Erdélyi fejek c. sorozata (portréi Jósika Sámuelről, Bernády Györgyről, Dózsa Endréről, Grandpierre Emilről, Gyárfás Elemérről, Paál Árpádról, Sándor Józsefről) mára sem veszítették el dokumentumértéküket.

A ~ külsőleg is igyekezett vonzóvá tenni a lapot: portrét, ex librist, illusztrációt közölt szép számmal Hosszu Mártontól, Jeddy Sándortól, Kós Károlytól, Körösfői Kriesch Aladártól, Szopos Sándortól, Tóth Istvántól és másoktól. Egy majdani romániai magyar képeskönyv innen merítheti jó néhány nevezetes erdélyi kortárs egykorú arcképét.

Az első évfolyam végén, a karácsonyi számban a ~ körkérdéssel fordul az akkori erdélyi magyar irodalom ismert alakjaihoz: Mi az igazi magyar irodalom? (1920/7-8). A Szentimrei Jenő által megfogalmazott kérdésfeltevésre 21-en válaszolnak, Bakóczi Károlytól Walter Gyuláig. A következő karácsonyi kérdést (Mit kell tennünk erdélyieknek 1922-ben? 1921/ 24-25) a közéleti személyiségeknek teszi fel a szerkesztőség. Válaszolnak rá Antalffy Andrétől Zágoni Istvánig 26-an, köztük Lucian Blaga, Emil Isac, Leonard Paukerow és Dominic Raţiu is. Szentimrei Jenő a lap A műhelyből c. rovatában Transzilvanizmus az irodalomban címmel foglalja össze gondolatait (1921/9), hét évvel az Erdélyi Helikon megindulása előtt.

Az olvasókkal való kapcsolatainak megerősítésére a ~ 1921-22-ben több vidéki irodalmi estet rendezett: Nagybányán, Marosvásárhelyen, Dicsőszentmártonban, Szatmárnémetiben, Nagykárolyban. Ugyancsak 1921-ben könyvsorozatot is indított útjára a Napkelet Könyvtár címmel, amelyben azonban mindössze egy kötet jelent meg: Bárd Oszkár Silvio lovag c. színműve (Kv. 1921). Folytatás nélkül maradt – a lap megszűnése miatt – egy másik kezdeményezése is: az 1922. május 1-i számhoz kottamellékletet csatoltak: Ady Endre Most pedig elnémulunk c. versét, Vadas László megzenésítésében.

Paál Árpád: És fölkél a nap. Napkelet 1920/1-3. – Szentimrei Jenő: Beszámoló a Napkelet első esztendejéről. Napkelet 1921/1214-1216. – Szentimrei Jenő: A nagy Napkeletről és a kicsi Vasárnapról. Igaz Szó 1957/7. – Szabó György: A kolozsvári Napkelet külföldi irodalmi anyaga. NyIrK 1965/1. – Sőni Pál: Az avantgarde két hazai folyóiratban. Igaz Szó 1966/6.; újraközölve: Avantgarde-sugárzás. 1973. 16-23. – Mózes Huba: A Napkelet antológiája. Bevezető tanulmánnyal és a lap repertóriumával (1985. Kézirat).

(M. H.)


napló – naponként (vagy meghatározatlan időközökben) készített magánjellegű feljegyzések sorozata. Irodalmi jelentése szerint a prózai műfajok egyike, amelynek formáját az események időrendjét követő feljegyzések határozzák meg. Ha végső formába öntés után nem is egyezik meg feltétlenül az eredeti feljegyzésekkel, a ~ az írónak a lejegyzett eseményekhez, gondolatokhoz, lelkiállapotokhoz való közvetlen (időhöz kötött) viszonyulását tükrözi, s ez döntő feltétele hitelességének.

Indítékát tekintve meghatározó, hogy a ~ elsősorban belső szükségletből fakad. Jellemző az, amit a 20. századi magyar irodalom egyik legnagyobb ~írója, Márai Sándor mond: "... az elmúlt esztendőben volt időszak, amikor úgy éreztem, megfulladok, ha nem tudok ez oldalak szelepein át lélegzeni."

Az irodalmi formába öntés sokféle lehet: van, amikor a szerző egykorú feljegyzéseit nyersanyagnak használva továbbírja, kibővíti az egykor rögzítetteket, máskor bizonyos részleteit használja fel valamely más memoárműfajba tartozó művének megírásához. Ezzel a ~ irodalmi alkotássá (vagy szuverénül megszerkesztett irodalmi mű elemévé) válhat. Sütő András például Anyám könnyű álmot ígér c. könyvének (1970) a "Naplójegyzetek" alcímet adta, visszautalva benne az elbeszélteket csírájukban rögzítő egykori naplójegyzeteire, amelyek azonban csak indítékként vannak benne a műben. Ezzel szemben Évek – hazajáró lelkek c. könyvében (1980) huszonöt év publicisztikai terméséből válogatva, sok esetben naplójából iktatja be az egykor megjelent írásokat összekötő szövegeket, amelyek értelmezik, kiegészítik azokat. Szabó Gyula, akinek több könyve tulajdonképpen saját életének aprólékos (olykor napnyi-órányi pontossággal rögzített) rekonstrukciója (Társaim – Kerti képek. 1988; Kegyetlen kegyelet. Kv. 1996), édesapja, az egyszerű homoródalmási székely parasztember második világháborús és fogságnaplóját használja fel egy történelmi helyzet és a benne hányódó-vetődő kisember sorsának nyomonkövetésére (A névtelen katona. Bp. 1994). Hiteles ~ a forrása Zsigmond Ferenc könyvének is (Hadifogságban. 1996), amelynek szövegében azonban a négy esztendő háborús és szovjet fogságbeli viszontagságait megörökítő eredeti ~nak csak fennmaradt töredékeit használja, hézagait saját visszaemlékezéseivel egészítve ki.

Emlékeztetőül, mementó gyanánt születtek Sütő Andrásnak a 80-as években papírra vetett ~i is, amelyek "irodalmiasítás" nélkül is őrzik azt a kort, amelyben keletkeztek. Elsőnek az 1989. április-november közötti hónapokban rögzítettek jelentek meg önálló kötetben (Naplójegyzetek. Kv. 1990), amelyről Görömbei András így ír: "Az író döbbenetes korélményének látlelete ez a könyv [...] Nyilvánvaló az indítéka: megörökíteni az abszurd sorsot, s kivallani azt a kínt is, amit amiatt érez az író, hogy körülményei miatt már írónak sem hiheti magát..." Sütő ~jának egy jóval nagyobb, az 1984-87-es esztendőket megörökítő része (Heródes napjai. Debrecen 1994) pedig ezt az alcímet viseli: "Naplójegyzetek az erdélyi magyarok exodusáról". Ennek az életszakasznak központi élménye ugyanis az, amikor az író-politikusra reászakadt üldöztetés, fizikai fenyegetés családját is eléri, s a hozzá legközelebb állók a kitelepedés útját választják. Az író az itt maradó fájdalmát örökíti meg, az írásaiban is oly sokszor megelevenedő kedves unokáktól való elválást. Azonos a témája, de más az optikája Kenéz Ferenc ~jának (A szabadulóművész. Bp. 1995), amelyben a távozni kényszerülő költő lelki és fizikai állapotainak rögzítését találjuk, úgyszólván naponkénti pontossággal. Ugyancsak a diktatúra utolsó (és a változás első) hónapjainak krónikája Kiss János ~ja (Omló falak. Kv. 1991), amely a Kolozsváron élő prózaíró rögzítésében az 1989. november 11. és 1990. május 21. közötti eseményeket eleveníti meg. A záró dátum az első "szabad" választásokat követő nap. "A lélek sohasem adja – és nem adhatja! – fel a reményt. Akkor ez a választás... meg az életünk is... Miért ne ámíthatnám végül is azzal magam – magunk! –, hogy mégiscsak egy lépés a remény felé?"

A holocaust irodalmában különleges hely illeti meg a deportálásban elpusztított Anna Frank és David Rubinowicz hiteles naplóját. A romániai magyar irodalomban is van hozzájuk fogható mű: Rózsa Ágnes lágernaplója (Jövőlesők. Nürnbergi lágernapló 1944-1945. Buk. 1972; újrakiadása: Nürnbergi lágernapló. Bp. 1986). Szövegét a Nagyváradról deportált fiatal tanárnő élete kockáztatásával írta és hordta magánál. "... a női lélek csodálatra méltó kifejezése – írja róla a könyv előszavában Bajor Andor –, ritka vallomás. A lefokozás, a lét megszégyenítése itt hiábavaló volt. A fasizmus egész hatalma kevésnek bizonyult arra, hogy ezt a lelket lényegétől megfossza. Ezért a napló inkább vall a szeretetről, mint a naponta új szörnyűségeket kieszelő világról."

A diktatúra évtizedeiben is bizonyára sokan rögzítették – szűkszavúan, inkább emlékeztetőül önmaguk számára – azt, ami velük és mindnyájunkkal történt. Több nyomtatásban is megjelent *emlékirat, *önéletrajz viseli magán ilyen feljegyzések meglétének nyomát. Ezek közül a kommunista hatalom börtöneit is megjárt szociáldemokrata Jordáky Lajos ~ját ismerjük, a belőle közölt részlet alapján. Jordáky 1947-től haláláig, 1974-ig rögzítette az eseményeket és reflexióit (1952-55 között töltött börtönévei kivételével); ezekből az 1956. március 11.-1957. március 8. közötti feljegyzések szövegét tette közzé Molnár Gusztáv – amint írja – "többnyire magántermészetű" kihagyásokkal (Medvetánc, 1988/2-3. 279-316). A közölt részlet igen fontos az 1956-os magyar forradalmat megelőző hónapoknak, a forradalom napjainak, majd az azt követő megtorlás eseményeinek az ismerete szempontjából. 1957 márciusában Jordákyt újból letartóztatják, de néhány hétig tartó vizsgálati fogság után – egy megalázó önkritika árán – szabadon engedik. A közgyűjteményben elhelyezett teljes napló fontos forrása lehetne az utóbbi 40 esztendő romániai magyar kisebbségtörténetének.

Görömbei András: A naplóforma mai változatai. Alföld 1993/2. 56-62.

(D. Gy.)


Napló – a *Nagyváradi Napló 1934-40 közötti címváltozata, amire a lap a magyar helynevekre vonatkozó cenzúratilalom miatt kényszerült. Ezt a címét a bécsi döntés után megjelent néhány szám fejlécében is megtartotta. 1940. szept. 7-én szűnt meg.

(K. P.)


Napsugár – 1957 januárjától Kolozsváron megjelenő, kisiskolások számára szerkesztett gyermekirodalmi folyóirat. Életre hívására 1956 őszén született döntés (a szerkesztőség októberben alakult meg) a forrongó magyarországi helyzet, a forradalom és szabadságharc hatásának taktikai csillapítására, valamint az erdélyi magyar ifjúsági és gyermeksajtó megteremtését sürgető igényekre. Főszerkesztői: Asztalos István (1957-60), Farkas János (1960-87, ill. 1990-92), Tar Károly (1987-88), Murádin Jenő (1988-90), Zsigmond Emese (1992-). Az alapító szerkesztőség tagjai voltak: Bajor Andor, Fodor Sándor, Méhes György, Hervay Gizella, Tamás Mária írók, költők, Soó Zöld Margit és Kádár Tibor képzőművészek. A kisebbségi helyzetre jellemzően a folyóirat 1989 előtti korszakában munkahelyet és szellemi fedezéket nyújtott az erdélyi magyar irodalom nem egy kiválóságának. A lap szerkesztője volt Lászlóffy Aladár, Kányádi Sándor, Bálint Tibor, Kádár János, Németi Rudolf, Jánky Béla. Jelenleg is belső munkatárs a laphoz később került Müller Katalin és Venczel János.

Az ifjúságnevelés döntően fontos feladatát átérezve a folyóiratnak kezdettől fogva rangos munkatársai voltak. Írásaival folyamatosan jelen volt a lapban az említettek mellett Szilágyi Domokos, Veress Zoltán, Sütő András, Majtényi Erik, Jancsik Pál, Palocsay Zsigmond, Marton Lili, továbbá a fiatalabb szerzők között Szántai János, Kovács András Ferenc, Visky András, Egyed Emese, Cseh Katalin, Mészely József. A lap ízlésnevelő grafikai megjelenését egykori és mai képzőművész munkatársai biztosították: Bene József, Tollas Júlia, Arz Helmut, Fux Pál, Andrásy Zoltán, Cseh Gusztáv, Árkossy István, Rusz Lívia, Kopacz Mária, ifj. Feszt László, Unipan Helga, Deák Ferenc, Forró Ágnes, illetve belső munkatársként Soó Zöld Margit és Venczel János.

A folyóirat felett kezdetben az Ifjúmunkás Szövetség, illetve a KISZ gyakorolt védnökséget, 1967-től pedig a Pionírszervezet Országos Tanácsa kiadványaként jelent meg. A védnökség és felügyelet állandó cenzúrát jelentett, minden egyes szám nyomda előtti kötelező bemutatását. A belpolitikai helyzet függvényében ez az ellenőrzés szigorodott vagy enyhült. Különösen nehéz volt az 1958-1965 közötti időszak, mely egybeesett az erdélyi magyar értelmiségre nehezedő súlyos megtorlással, számos képviselője bebörtönzésével, a maradék intézmények megszüntetésével. Enyhültebb légkörben szerkeszthették a lapot 1966-1971 között, majd ismét szigorodtak az idők az ún. román "kulturális forradalom" és a Ceauşescu-diktatúra folyamatos megszorító intézkedései idején. 1974-ben nagyarányú oldalszám-csökkenést rendeltek el, és megszüntették a negyedévenként megjelent Műsormellékletet is.

Mindezek ellenére a folyóirat munkatársai, szépírói és költői megtalálták a lehetőségét annak, hogy a sorok mögötti gondolatokkal, mintegy "madárnyelven" írva szóljanak olvasóikhoz. Nagyon sokszor ez a fórum volt az egyetlen, ahol, ha áttételesen is, de ki tudtak mondani a diktatúrára veszélyes igazságokat, s el tudták kerülni az irodalmi lapokra is rákényszerített hangzatosságokat, üres szólamokat. Gyermek- és ifjúsági irodalmunk jelentős művei először a ~ban jelentek meg folytatásokban és állandóan bővített változatokban.Íy kelt életre Veress Zoltán verses meséje, a Tóbiás és Kelemen, illetve az Irgum-burgum Benedek, Bajor Andortól az Egy bátor egér viszontagságai és Fodor Sándor Csipikéje.

Számos vers és prózai írás került át a folyóiratból az évtizedek során megjelent kötetekbe. Ezek között említjük Lászlóffy Aladár, Kányádi Sándor, Bálint Tibor, Bajor Andor, Méhes György, Palocsay Zsigmond, Jánky Béla, Kovács András Ferenc írásait.

A lap szerkesztői 1989 után vállalták a jogfolytonosságot, és változatlan program szerint kívánták az alapvető emberi értékek s most már kimondhatóan is a nemzeti önazonosságtudat és a magyarság történelmi, művelődési hagyományainak szellemében a gyermeknevelést támogatni. Az 1991-ben megalakult Napsugár Kft. átvette a folyóirat és a vele párhuzamosan szerkesztett Szivárvány (az óvodások lapja) terjesztését és fokozatosan önálló adminisztrálását is. Főszerkesztője 1990-92 között Farkas János volt, azóta Zsigmond Emese. A szerkesztőség belső munkatársa Murádin Jenő, grafikusai-képszerkesztői Müller Kati és Venczel János. A két lap ma 25-25 ezer példányban jelenik meg (1997).

Banner Zoltán: A Napsugár illusztrációi. Utunk 1959/4. – Panek Zoltán: Kétszáz vers – gyermekeknek. uo. – Kántor Lajos: Gyermekköltészet és láttatás. Korunk 1966/10. – Kántor Lajos-Láng Gusztáv: Romániai magyar irodalom 1945-1970. 1971. – A Napsugár negyedszázada. Korunk 1982/6. – Jakobovits Miklós: Helyszín. Kv. 1993. – Bálint Tibor: Süss fel, Nap! Művelődés 1993/5. – S. Muzsnay Magda: Napsugár-köszöntő. Szabadság 1997. jan. 14.

(M. J.)


naptár – évszázadok óta a legnépszerűbb könyv, eredetileg csízió néven verses formában, majd mint kalendárium az év napjait tartalmazó kiadvány, hasznos tudnivalókkal, vásárok jegyzékével, nevelő és szórakoztató olvasmányokkal. Az első magyar naptárt az erdélyi származású Benczédi Székely István tette közzé Krakkóban 1538 körül. Mintájára készült az ifjabb Heltai Gáspár szerkesztette 1592-es kolozsvári magyar kalendárium, amely további hasonló kiadványok alapjául szolgált. Az 1919-es államfordulatot követőleg Monoki István könyvészeti számbavétele szerint a kisebbségi élet 22 éves első szakasza alatt 1940-ig Romániában a ~ fogalmába tartozó kiadványtípusban 213 almanach, évkönyv, kalendárium, könyvnaptár, zsebnaptár, reklámnaptár, gyermeknaptár, dalosnaptár, képesnaptár, családi naptár jelent meg magyarul.

A korábbi évtizedekben megjelent sorozatos ~ak mellett, mint amilyen az 1920-ban ötvenedik évébe lépő Az Ellenzék naptára, megjelenik Nagyváradon a fiatal Ferenczy György szerkesztésében az Erdélyi írók almanachja, elindul Gyallay Domokos Magyar Nép c. lapjának Erdélyi magyar naptár c. kiadványa (1921-43). Benedek Elek Az én naptáram címmel Baróton nyomott kalendáriuma pedig a Magyarországról hazatérő író népszerűségének új forrása lesz, nem hiába fogadták "Éljen a naptárszerkesztő!" kiáltással gyűléseken. A kisebbségi élet új szükségletei szerint a naptár a szépirodalommal és publicisztikával ötvöződik, s Szenczei László, Fáskerti Tibor, Finta Zoltán, Kacsó Sándor, Kiss Béla, Krón Ernő, Nikodémusz Károly, Pogány Marcell neve tűnik fel a naptárszerkesztők hosszú névsorában. A marosvásárhelyi Árkossy Jenő és Gergely Ferenc adja ki a Magyarok naptárát, Tárcza Bertalan jegyzi a Magyar dalos naptár évfolyamait.

A kisebbségi élet körülményei között szinte évről évre bővülnek a különféle naptárkategóriák: tájegységek, felekezetek, mezőgazdasági, ipari és szövetkezeti érdekeltségek, politikai irányzatok, korosztályok szerint, s napi- és hetilapok is vállalkoznak arra, hogy évente könyvnaptárakkal kedveskedjenek olvasóiknak.

Egyes vidékek külön szükségletei szerint jelenik meg Kovásznán Beder Sándor és Havadtőy Sándor szerkesztésében az Erdélyi Kincses Kalendárium, s itt készül egy humoros reklámnaptár is (1924). Kézdivásárhelyen Székely naptár, Bukarestben Magyar vicces naptár (1938), Brassóban Csángó naptár születik, van Temesvárt Bánsági kalendárium, Marosvásárhelyen Nagy Samu nyomdász szerkesztette Képes Székely Naptár (1938-40). Szilágy sem marad le, Szilágysomlyón jelentkezik a Szilágysági Református Naptár. Hasonló a Nagykárolyban kiadott Bereczky József-féle ugyancsak protestáns ~. Minden történelmi egyház gondoskodik naptárról katolikus, evangélikus, református, unitárius hívei számára; megjelenik magyar nyelvű zsidó naptár is.

Készülnek ~ak különböző társadalmi kategóriák számára is: Kolozsvárt a Minerva 1921-35 között rendszeresen jelentkezik az Erdélyi Gazdák Zsebnaptárával, a Concordia 1933-ban Iparos naptárral keresi fel olvasóit, Nagyvárad pedig Iparos és gazda naptár kiadásával. Elterjedtségével és folyamatosságával tűnik ki a Nagyenyeden szerkesztett Hangya-szövetkezeti naptár (1923-40). A politikai naptárkategóriában feltűnik szerkesztőként, ill. kiadóként Hoffer Géza és Jordáky Lajos neve a hol Bukarestben, hol Kolozsvárt készült Munkás naptár (1935-40) élén. Létezik kimondottan gyermeknaptár, családi naptár (az 1925-re Ferenczy György által szerkesztett Erdélyi magyar családok képes naptára), s Aradon születik meg Lendvay Ferenc szerkesztésében A jó háziasszony naptára (1937).

Könyvnaptáraival jelentkezik az Ellenzék mellett több más napilap is: a Brassói Lapok (1926-28 között a Magyar Gazda Naptárát is kiadja), a Keleti Újság, a Magyar Újság, a Nagyváradi Napló, sőt a szórványmagyarságban a Medgyesi Lapok és Lugoson a Krassó-Szörényi Lapok is biztosít olvasóinak külön naptárt. A legátfogóbb naptártípusok azonban a nagyszebeni Erdélyrészi magyar naptár 1919-es megjelenésétől a hagyományos tordai Erdélyi kalendáriumig az egész erdélyi magyarságnak szánt kiadványok, képes családi naptárak és almanachok.

Az 1940-44 közötti időszakban Dél-Erdélyben, a könyvkiadás és a sajtó lebénulása következtében megnövekszik a naptárak közösségmegtartó szerepe. Vita Zsigmond és Györffi Dénes bibliográfiáiból a Hangya Naptár, a Gazda Naptár, a Református Naptár, a Katolikus Naptár, ill. Népnaptár, az Evangélikus Élet Naptára szinte folyamatos megjelenésére vonatkozólag vannak adataink. De megjelenik a Magyar Néplap Kincses Naptára (1942), a nagyenyedi Diáknaptár (1943/44), a Katolikus Nők Zsebnaptára (1943, 1945) is.

A naptár, ha nem is olyan bőséggel és sokféleségben, de jelen van az 1944-et követő években is, az anyanyelv és nemzeti azonosságtudat, művelődés és társadalmi felelősség első számú védelmezőjeként. Már 1945-re adja ki a Józsa Béla Athenaeum a Munkások és földművesek naptárát, benne Ady, Illyés Gyula, József Attila, Korvin Sándor verseivel, Kovács Katona Jenő, Nagy István, Szenczei László prózai írásaival. A nagy példányszámú Erdélyi gazda naptára 1947-ig tartja magát, egészen az EMGE hatósági feloszlatásáig... Folytatódik a Székely naptár is egy időre, új sorozatát Kiss Árpád jelenteti meg Sepsiszentgyörgyön (1946-48), mintaszerűen iktatva a klasszikus magyar irodalom örökké népszerű anyaga mellé Asztalos István, Bözödi György, Dsida Jenő, Tamási Áron, Tompa László, Nagy István írásait. Megjelennek felekezeti (katolikus és protestáns) naptárak is. Bár a magyar intézmények fokozatos felszámolása a naptárkiadást választékban igen leszűkíti, a hiányok pótlásaként naptárt jelentet meg a Falvak Dolgozó Népe, az MNSZ, az Előre c. napilap. Naptár és tematikus irodalmi antológia is egyszerre az *Utunk Évkönyvek sorozata (1968-90), amelynek köteteiben évente felvonulnak egy széles olvasótábor számára a magyar és román szépirodalom és publicisztika jelesei. 1969-től kezdve a Székelyföldön új jelentőségre jut a Hargita kalendárium. A naptárváltozatok ez időszaki általános bibliográfiája még hiányzik.

A diktatúra bukását követő új időszakban újraélednek a különféle naptárkategóriák. A városalapító Szent László király emlékére Nagyváradon kiadott Sanctus Ladislaus rex kalendárium (Nv. 1992) szerkesztője Indig Ottó és Mihálka Balázs.

Naptárakat jelentetnek meg sorozatosan központi és helyi lapok (Romániai Magyar Szó, Hargita, Udvarhelyi Híradó, Népújság, Nagykároly és Vidéke, Bihari Napló), a történelmi egyházak (a római katolikus egyház kiadója, a Gloria, az Erdélyi és Királyhágómelléki Református Egyházkerület), a romániai magyar nyelvű Baptista Felekezet Szeretet naptára címmel Nagyváradon. 1994 óta folyamatosan megjelenteti Diákévkönyvét a kolozsvári Tinivár Kiadó, s évről évre felkeresi olvasóit a Nagykendi Kalendárium (az Első 1994-ben). Itt említendő meg az Első Nagygalambfalvi Kalendárium (1992).

"Az emberiség kultúrtörténetéhez kétségtelenül hozzátartozik a naptárak története. Kultúráinknak a korát, egy-egy történelmi vagy tudományos eseménynek, születéseknek és haláloknak az időpontját mind, mind az időszámítás segítségével határozhatjuk meg" – szögezi le a TETT egy írója, s ez kisebbségi időszakaink számbavételére is áll. Erdélyi magyar naptárkultúránkat már csak ezért is be kell iktatnunk irodalomtörténetünkbe.

Oláh József: Naptártörténet. TETT 1981/4. – Bogdán László: Milyen a jó (Hargita) kalendárium? Utunk 1984/5.

(B. E.)


Naszódi Irén, szül. Agárdi (Fernezely, 1918. febr. 6.) – néprajzi író. Középiskolát Mátészalkán végzett, tanítóképzőt Szegeden és Debrecenben. Tanítói pályáját Biharcsanáloson kezdte (1942-49). Körösfőn helyettes tanár (1950-53), majd Magyarvalkón (1953-54), Magyarbikalon (1954-80) tanít és végez kutató és népnevelő munkát, amit nyugdíjba vonulása után is folytat Nyárádköszvényesen.

Folklór tárgyú írásait az Előre, Igazság, Művelődés, Falvak Dolgozó Népe hasábjain közölte; a Dolgozó Nő (1970/2) jelentette meg Bölcsőtől – bölcsőig c. összeállítását, melyben a Kalotaszeg szokásait vitte zenés színpadra. Magyarbikali műkedvelő csoportjával országszerte bemutatkozott, s a 16. századbeli Valkai András költő Bánk bán c. drámáját mint ősbemutatót vitte sikerre falujában, majd a kolozsvári Magyar Színházban is (1980). A Vermesy Péter korhű zenéjével kísért történelmi darab előadását Szőcs István így jellemzi: "Bámulatos volt, ahogy az olvasásra nehéznek, göröngyösnek, szivájosnak tűnő szöveg a bikaliak élő hangsúlyozásában, természetes hanghordozásában megszólalva egyszeriben áttetszővé, élő közlésként felfoghatóvá vált [...] mintha Valkai András nem közel félezer évvel, hanem ma jött volna át a majdnem szomszédos Valkóról ezzel a történettel."

Három évtizedes művelődési tevékenységét korrajzba foglalva dolgozta fel (kéziratban), mellékletként 400 kalotaszegi fényképfelvétellel.

Szőcs István: Ős-Bánk bán bemutató Bikalon. Igazság 1980. máj. 21.

(B. E.)


Nászta Katalin (Kolozsvár, 1950. ápr. 18.) – költő, előadóművész. Szülővárosában, a Nicolae Bălcescu Líceum sporttagozatán érettségizett (1969), a marosvásárhelyi Szentgyörgyi István Színművészeti Főiskola elvégzésével (1973) a sepsiszentgyörgyi Állami Magyar Színházban kezdte színészi pályafutását. Már színinövendék korában feltűnt verseivel, az elsőket Kántor Lajos mutatta be a Korunkban e szavakkal: "Biztatónak érezzük azt az önelégedetlenséget, azt a kereső nyugtalanságot, amely minden sorát áthatja..." Verseivel szerepel az Igaz Szó, Ifjúmunkás, Igazság, Vörös Zászló, Megyei Tükör, Brassói Lapok hasábjain; az Echinox aforizmáit közölte. Három verssel van jelen a fiatal írók Varázslataink (Kv. 1974) c. antológiájában. Ha élni akarunk c. önálló műsorában Illyés Gyula, Kányádi Sándor, Pilinszky János költeményeiből adott elő. 1989-ben Magyarországra költözött, a zalaegerszegi Hevesi Sándor Színháznak volt a tagja, majd vissszavonult a színészettől.

Kántor Lajos: N. K. verseiből. Korunk 1971/1.

(B. Z.)


Návrádi Ágoston (Hunyadbojca, 1907. aug. 20. – 1982. jún. 15. Arad) – pedagógiai író, szerkesztő. Csíkszeredában végezte a tanítóképzőt, Lupényban, Petrozsényban, 1932-től Aradon tanított. Szerkesztette a Vasárnap időszaki gyermekmellékletét, gondozásában jelent meg a *Tanulók kis könyvtára c. sorozat öt füzete (Arad 1939-40). A Kölcsey Egyesület támogatásával diákokból megszervezte a Regösök Körét, s azt országos mozgalommá próbálta tenni. A dél-erdélyi viszonyok közt "regösei" a nagyenyedi Szövetkezés c. szaklap Kicsi szövetkezők c. gyermekrovatának munkatársai lettek. Tanítói működésének megszűnte (1950) után is folytatta pedagógiai és irodalmi munkásságát.

Első írása még tanítóképzős korában jelent meg a Csíki Lapokban. Didaktikai írásait a Zsilvölgyi Magyarság, Aradi Közlöny, Hírlap, Vasárnap, Szövetség közölte. Aradi írók munkáiból állította össze gyermekek részére az Őszi vetés (Arad 1945) c. gyűjteményt. Pedagógiai kísérletezéseire jellemző Aradon megjelent két füzete: A globális tanítási módszer alkalmazásának lehetőségei (1947) és a magánolvasmányokat megkönnyítő Gyerünk hát olvasni! (1948). Mikes Kelemen halálának 200. évfordulójára verses drámát szerzett: A szultán kenyerén (Czilling Antal zenéjével), ez a munka kéziratban rekedt. Úttörő volt az audiovizuális oktatás korszerűsítésében betűjátszó villamos reflektorok kísérleti alkalmazásával.

(U. J.)


Náznánné Péterffy Ildikó (Gyulakuta, 1944) – *Szentiváni Mihály emlékezete


Nébel Ábrahám Izsák (Záhony, 1887. júl. 10. – 1947. Jeruzsálem) – teológiai és pedagógiai író. Rabbicsaládból származott. Különböző jesivákban szerzett alapképzés után elvégezte a budapesti Országos Rabbiképző Intézetet (1918), miközben R. Tauchumi Hierosolymitani liber Almusid Alkufi c. arab szövegmagyarázatával doktori címet szerzett. 1919-ig jogi tanulmányokat is folytatott, 1920-ig vallástanár. 1924-ben a 400 főt számláló fogarasi neológ izraelita hitközség hívta meg rabbinak, majd 1925-ben a több mint 700 fős nagyszalontai neológ hitközség választotta főrabbijául. Itt 1944-ig teljesített szolgálatot, közben Kecskeméti Lipót halála után a nagyváradi neológ hitközségnél is helyettes. Az Erdélyi-Bánáti Rabbiegyesület és az Arany János Társaság Tagja.

Elismert prédikátor és szakíró. A munkás jogai és kötelességei a Talmud szerint és Zsidó vándorlások az őskorban c. dolgozatainak megjelenési adatai hiányzanak. A nevelésügy fontossága a zsidóságban c. munkájából a Zsidó Naptár 1936-40-es évfolyamaiban jelentek meg fejezetek. Félszáz lapos értekezése, A zsidóság történelmi szerepe a kereskedelemben a Közlemények II. kötetében (Emlékkönyv dr. Lővy Ferenc, dr. Lenke Manó és dr. Singer Jakab főrabbik tiszteletére. Kv. 1939) került sajtó alá.

Önálló prédikációs kötetei: Szabadság és kultúra (Nv. 1937); Mózesi osztályrészünk vártáján (Nv. 1940). Szerkesztésében jelent meg a szalontai zsidóság jubileumi emlékkönyve a 30-as években.

Salonta. Encyclopaedia Judaica XIV. Jeruzsálem 1972. – A tegnap városa. A nagyváradi zsidóság emlékkönyve. Tel-Aviv 1981. – Gaal György: Magyar nyelvű zsidó irodalom Romániában. Közli a Magyar Izraeliták Országos Képviseletének Évkönyve, Bp. 1983-84; uő: Az izraeliták Erdélyben. Helikon 1994/7-12.

(G. Gy.)


Néda Ágnes (Csíkszereda, 1939) – *Matematikai és Fizikai Lapok


Néda Árpád (Brassó, 1937. okt. 6.) – fizikai szakíró. ~ Ágnes férje. A kolozsvári Brassai Sámuel Líceumban érettségizett (1954), a Bolyai Tudományegyetemen matematika-fizika szakos tanári képesítést nyert (1959). Egyetemi pályafutását itt kezdte gyakornokként, majd tanársegéd, lektor, előadótanár a Babeş-Bolyai Egyetemen. Mágneses rendezettségű anyagok termikus tulajdonságai c. értekezésével doktorált (1976). A Matematikai és Fizikai Lapok munkatársa, a Firka c. lap szerkesztőbizottságának tagja (1991-96). 1993-tól a Babeş-Bolyai Egyetem Fizika Karának dékánhelyettese, 1998-tól az egyetem egyik magyar prorektora.

A szilárd halmazállapotú anyagok termikus tulajdonságainak kutatója. Tudományos dolgozatai hazai és külföldi szaklapokban, így a Studii şi Cercetări de Fizică, Physicas Status Solidi, Journal fo Magnetic Materials hasábjain jelentek meg, ismeretterjesztő írásait A Hét, Korunk és napilapok közlik. Társszerzője a Heinrich László szerkesztette Fizikai kislexikonnak (Kriterion Kézikönyvek, 1976), valamint a Culegere de probleme de mecanică (1979) c. feladatgyűjteménynek. Magyar nyelvű mechanikai, hőtani és szilárdtestfizikai jegyzeteit (Mechanika, 1978; Hőtan I, 1983; Hőtan II, 1984; Mechanika és akusztika, 1987) az egyetem adta ki.

(K. Z.)


Nédics Jenő – *Szentkláray Jenő


Negreanu Magda – *Győri Magda


48-as Erdély – Kolozsvárt 1943-ban idősb Jordáky Lajos betűivel megjelent "zsebkönyv" a hitlerista nagynémet hódítással szembeforduló észak-erdélyi magyar írók tollából.

A Krenner Miklós bevezetőjével megjelent kötetet az illegalitásban élő Józsa Béla kezdeményezésére Balogh Edgár, ifjabb Jordáky Lajos és Nagy István szerkesztette, s munkatársként bevonták az antifasiszta baloldali és polgári írókat. A szerzők között szerepel Berde Mária, Entz Géza, Felvinczi Takáts Zoltán, Janovics Jenő, Jékely Zoltán, Kovács György, Kovács Katona Jenő, Ligeti Ernő, Orosz Endre, Sándor József, Szenczei László, Szentimrei Jenő, Reményik Sándor és Zolnai Béla. A gyűjteményben az előző század szabadságharcos írói sorából nemcsak Petőfit, Kossuthot, a román Nicolae Bălcescut és a szász Anton Kurzot idézik, hanem az egykorúak közül Czetz Jánost, Kővári Lászlót, Medgyes Lajost, Szentiváni Mihályt s a későbbi 48-as függetlenségi párt közíróját, Bartha Miklóst is. A címlapot Urházy György egy 1848-ban megjelent hasonló zsebkönyvének fedőlapja után Andrásy Zoltán készítette. A kötet Bem tábornok brassói kiáltványából vett jellemző mottója: "Magyarok, szászok és oláhok, nyújtsatok egymásnak testvérileg kezet, távoztassatok minden nemzeti gyűlölséget – és boldogok lesztek."

A kötet kolozsvári megjelentetése a budapesti Magyar Történelmi Emlékbizottság antifasiszta ellenállásának folytatását jelentette. A megjelenést a szakszervezetek tették lehetővé.

(B. E.)


Neményi Ágnes (Kolozsvár, 1947. jan. 28.) – társadalomkutató. Tóth József leánya, Neményi József Nándor felesége. Szülővárosa 3. számú középiskolájában érettségizett (1964), a Babeş-Bolyai Egyetem filozófia-szociológiai szakán tanári és kutatói diplomát szerzett (1969). Az egyetem szociológiai tanszékén tanársegédként kezdte pályáját, 1990 óta lektor, a szociológia doktora. Kutatási területe a falu- és családszociológia. Tanulmányai a Studia Universitatis Babeş-Bolyai társadalomtudományi sorozatában, a Korunk, Családi Tükör hasábjain jelennek meg. A falusi értelmiség társadalmi mobilitása Kolozs megyében c. értekezését a Kriterion Változó valóság (1978) c. tanulmánygyűjteménye közli. A Korunk hasábjain Előítélet és etnocentrizmus c. írásával (1990/1) jelentkezik. A Sokszemközt c. kötetben (Stockholm-Budapest 1995) Egy sajátos eset: a román gazdasági rendszerváltás c. tanulmánnyal szerepel (társszerző Neményi József Nándor). Szintén közös kötetük: Dezvoltarea sectorului privat şi ocuparea forţei de muncă în judeţul Harghita (Kv. 1996).

(B. E.)


Neményi József Nándor (Dés, 1940. nov. 11.) – közgazdasági szakíró, ~ Ágnes férje. Középiskoláit Désen végezte (1957); a kolozsvári 3 éves Felsőfokú Egészségügyi Technikumban szerzett diplomát (1961). Előbb a kolozsvári Pasteur Intézet alkalmazottja (1962-63), majd a Mezőgazdasági Bankban dolgozik (1968-95), közben a Babeş-Bolyai Egyetem Közgazdasági Karán pénzügytanból diplomát szerez, s elvégzi a bukaresti Vezetéstudományi Főiskolát (1977), majd a Royal College Agriculture-t is (1994). 1995-96-ban képviselő a Román Parlamentben; 1996-tól államtitkári rangban az országos Versenytanács tagja.

Első, Az átmenet rögös útja c. tanulmánya a Romániai Magyar Gazdák Évkönyvében (1991) jelenik meg; Egy sajátos eset: a romániai rendszerváltás címmel, ~ Ágnessel társszerzésben elemző tanulmányt közölt a stockholmi Erdélyi Könyv-Egylet sorozatában megjelent Sokszemközt c. kötetben (Stockholm-Bp. 1995). 1997-től a *Pulzus c. közgazdasági hetilap főmunkatársa (több mint félszáz írással); ezenkívül az Erdélyi Gazdában, a Korunkban, a Magyar Kisebbségben, a Művelődésben és a kolozsvári Szabadságban jelennek meg közgazdasági tárgyú szakcikkei, elemzései. Foglalkoztatják a romániai falusi gazdaságok helyzetével és a kibontakozás nehézségeivel összefüggő problémák is: ezzel kapcsolatos tanulmányát Kiút a válságból c. alatt az MTA szervezésében megrendezett II. pécsi Falukonferencia-kötet (Pécs 1993) közölte.

Tanulmányai jelentek meg a Dezvoltarea sectorului privat şi ocuparea forţei de muncă (Kv. 1996), a Rurality in Europe at the Threshold of Centuries (Kv. 1999) c. kötetekben és a gráci Ost-West Gegeninformationen c. folyóiratban (Mehr Bauern, wenige Ertrang. 2000/3. ~ Ágnessel).

(D. Gy.)


Nemere – a sepsiszentgyörgyi Háromszék c. napilap melléklete "Természetjárás-Honismeret-Kör- nyezetvédelem" alcímmel. 1990. júl. 31-én indult Kisgyörgy Zoltán geológus szerkesztésében, Kakas Zoltán társszerkesztővel. Felvételekkel, rajzokkal és térképekkel illusztrált kétoldalas melléklet. Főleg a földrajz, földtan, természetjárás, honismeret, környezetvédelem, barlangászat, madártan, botanika, állattan, őslénytan, borvízkutatás, néprajz, utazás tárgyköréből közölt tudományos tárgyú írásokat.

Széles körű szakavatott írógárdájában ismert nevek mellett, mint Beder Tibor, Kászoni Zoltán, Kónya Ádám, Puskás Attila, a korszerű ökológia és turisztika egész iskolája került a nyilvánosság elé. 1993. jan. 28-tól ezt a gazdag témakört a minden hét szerdáján megjelenő Magazin c. melléklet folytatja.

(Ki. Z.)


Nemes Elemér (Budapest, 1880. nov. 1. – 1949. márc. 10. Lugos) – zeneszerző, író. Tanulmányait szülővárosában, a református gimnáziumban és a teológián végezte, majd a Zeneakadémián Koessler János növendékeként zeneszerzői oklevelet szerzett. Segédlelkész Szóládon és Mocsoládon, esperesi titkár Újpesten, majd lelkipásztor a bánsági Igazfalván (1910-35). Lugoson esperessé választják, ahol az OMP bánsági alelnökeként tevékenykedik. Hosszú időn át a Magyar Dalosszövetség bírálóbizottsági tagja, a kerületi és országos versenyek jegyzőkönyveinek szerkesztője, a karnagyi tanfolyamok zenetörténeti, esztétikai, formatani és hangszerelési előadója (1927-34).

Politikai, teológiai, népegészségügyi, zene- és színikritikai írásait számos lap és folyóirat közölte, főképp a Krassó-Szörényi Lapok, Magyar Dal, Magyar Nép, Magyar Kisebbség. Megzenésítette Arany János, Gyulai Pál több versét, írt zenekari, kamarazenekari és színpadi műveket, mint a Tetemrehívás, ill. operetteket, mint Az úr és X kisasszony, Hollywoodban találkozunk, A fáraó leánya (1926-27). Történelmi dalokból, népballadákból a Magyar Nép Könyvtára számára daloskönyvet állított össze (1927), zenedrámát szerzett Mikes Kelemenről (1928). Országos zeneirodalmi pályázatokon több műve I. díjat nyert.

n. l.: Az igazfalvi költőpap kötetbe gyűjti a magyar dalokat. Ellenzék 1927. júl. 17.

(B. A.)


Nemes Ferenc, Niedermann (Nagykároly, 1908. – 1944. Auschwitz) – író. A középiskola elvégzése után egy időre New Yorkba költözött. Hazatérve 1931-től a Brassói Lapok munkatársa. Szatirikus verseivel és politikai paródiáival tűnt fel. A lap kiadásában megjelenő Ajándékregénytár 9. kötetében humoros ifjúsági regényíróként is bemutatkozott. 1940-től Kolozsvárt a Keleti Újság belső munkatársa, de a zsidóellenes sajtókamarai törvény hatályba lépése után csak névtelenül dolgozhatott tovább. Nyírő József főszerkesztő és Finta Zoltán szerkesztő, sőt a jobboldali Olajos Domokos fedezete alatt is éveken át közölhette – mint kartársa, Nagy Elek vallja – "bravúros technikájú, humoros verseit és reklámrigmusait". A német megszállás után deportálták. Élettársa, Pálffy Lili újságírónő, bár reá nem vonatkozott a zsidótörvény, vele együtt önként ment a lágerbe, s együtt váltak a fasiszta terror áldozataivá.

Kötete: Elemista voltam... (Brassó 1934). Írói álneve: Inconnue.

Mózes Huba: A Brassói Lapok irodalomszolgálata 1927-1940 között. NyIrK 1980/1. – Nagy Elek (Méhes György) 1995. jún. 6-án Budapestről küldött levélbeli közlései.

(B. E.)


Nemes Irén, Józsa Gerőné (Bede, 1918. okt. 11.) – festőművész. Marosvásárhelyen végezte a Református Leánygimnáziumot (1936), ugyanott Bordi András és Aurel Ciupe tanítványa a város Szabad Festőiskolájában (1936-42). Zilahon, Marosvásárhelyen, Kezdivásárhelyen önálló, Kolozsvárt, Bukarestben országos kiállításon mutatta be képeit, 1994-ben az Eötvös-napok alkalmából Budapesten a Nemzeti Galéria kiállításán vett részt.

Olajban megfestette Szabó Dezső (1976) és a kútjáról híres Bodor Péter (1979) portréját. Gyüsze, lelkem, kicsidem c. önéletrajzi visszaemlékezése kiadás előtt áll.

Balázs Imre: J. N. I. képeinek világa. Új Élet 1982/5.

(B. E.)


Nemes István (Szövérd, 1915. aug. 6. – 1985. nov. 24. Kolozsvár) – jogi szakíró. Marosvásárhelyen érettségizett (1932), az I. Ferdinánd Egyetemen jogot végzett, a Ferenc József Tudományegyetem Jogi Karán avatták doktorrá (1942). Joggyakornok, törvényszéki jegyző (1939-42), miniszterelnökségi előadó (1943-44). A Magyar Nép felelős szerkesztője Kolozsvárt (1944), a Világosság belső munkatársa (1944-45), az MNSZ aktivistája (1947-48), helyettes tanár a Bolyai Tudományegyetem Jogi Karán (1948-49), majd ügyvéd nyugalomba vonulásáig.

Verseit, írásait a Pásztortűz (1937), Erdélyi Szemle (1938) közölte, a Magyar Nép hasábjain a falukutató népi irodalom irányzatát képviselte. Jogi oktatásunk múltja az egyetem létrehozásáig c. tanulmánya (Korunk 1972/10) a kolozsvári egyetem felállításának 100. évfordulója alkalmából az erdélyi jogi műveltség sok évszázados fejlődését ismerteti. Hegedűs Sándorral és Kiss Andrással közösen szerkesztette a Román-magyar jogi szótárt (Kriterion Kézikönyvek, 1978). Posztumusz kötetként jelent meg Horváth Andorral közös válogatásában és fordításában, Egyed Péter előszavával Montesquieu A törvények szelleméről c. műve (Téka, 1987). Utolsó éveiben az erdélyi nyomdászat úttörője, Bikfalvi Falka Sámuel életét és munkásságát kutatta. Írói álneve: Falka István.

(B. E.)


Nemes István (Székelyszentistván, 1928. márc. 14. – 1985. márc. 3. Marosvásárhely) – orvosi szakíró. Középiskolát a marosvásárhelyi Református Kollégiumban végzett (1947), ugyanitt az OGYI orvosi érdemdiplomáját nyerte el (1953). Pályáját a kórélettani tanszéken kezdte mint gyakornok; tanársegéd, adjunktus, 1978-tól előadótanár a gyógyszerészeti kar anatómia-élettani és kórtani tanszékén. Az orvostudományok doktora címet Iaşi-ban szerezte meg (1971).

Szaktanulmányai a véralvadás és a májbetegségek, daganatos és szív-érrendszeri betegségek közti összefüggésekről, a hajszálérfal áteresztőképességének viselkedéséről a véralvadási tényezőkkel szemben, valamint egyes gyógynövények antilipémiás és antikoaguláns hatásáról hazai és külföldi szakfolyóiratokban jelentek meg (Orvosi Szemle-Revista Medicală, Mv.; Revista Medico-Chirurgicală, Iaşi; Studii şi Cercetări de Medicină, Kv.; Spitalul, Buc.; Orvosi Hetilap és Acta Physiologica Academiae Scientiarum Hungaricae, Bp.; Biochemical Pharmacology, London; La Medicina del Lavoro, Milano). Ismeretterjesztő cikkeit az Előre, Vörös Zászló, A Hét közölte.

Társszerzője a Klinikai laboratóriumi vizsgálatok (Mv. 1955, 1956, 1959), Kórélettani jegyzet. I-III. (Mv. 1956), IV. (Mv. 1957), Kórélettan. I-IV. (Mv. 1959) c. kőnyomatos egyetemi jegyzeteknek.

(P. H. M.)


Nemes János (Nagyenyed, 1914. ápr. 17. – 1972. dec. 7. Nagyenyed) – tankönyvíró. A Bethlen Kollégiumban tanítói oklevelet szerzett, 1938-tól az intézet gyakorló elemi iskolájának mintatanítója, 1949-től hegedűtanár, az intézet aligazgatója. Mintegy 200 népdalt és diákdalt gyűjtött és kottázott.

Erdélyi Gyula tanítóképző intézeti tanárral közösen adta ki Betűerdő c. ábécéskönyvét egy hozzá tartozó Vezérkönyv használati utasításaival s az elemi iskolai tantárgyak előadásainak módszertanát A nevelő tanítása címmel (Nagyenyed 1941), hatékonyan támogatva Dél-Erdélyben az anyanyelvoktatást a bécsi döntés után.

(L. L.)


Nemes László (Marosvásárhely, 1931. szept. 4.) – kémiai szakíró. Szülővárosában a Református Kollégiumban, ill. utódiskolájában, a Bolyai Farkas Középiskolában végezte tanulmányait (1950), a Bolyai Tudományegyetem Kémia Karán szerzett oklevelet (1954). Tanársegéd a marosvásárhelyi OGYI gyógyszerészeti karán (1954-62), ugyanott a Pedagógiai Főiskola Fizika-Kémia Karán adjunktus (1962-83), a kémiai tudományok doktora (1978). 1983-tól nyugdíjazásáig (1994) egykori líceumában tanár.

Kutatási területe a fotográfiai kémia, az analízis elektrokémiai módszere. Tudományos közleményei bukaresti és moszkvai kémiai szaklapokban, a Studia Universitatis Babeş-Bolyai, a marosvásárhelyi Revista Medicală hasábjain, valamint a budapesti Tudományos és Alkalmazott Fotográfiai Konferencia (1966), a tokiói Nemzetközi Fotográfiai Kongresszus (1967) kiadványaiban jelentek meg. Három marosvásárhelyi vállalatnak (Vegyipari Kombinát, IMATEX, Prodcomplex) szerződéses alapon tudományos-műszaki jellegű szakdolgozatot készített. Litografált egyetemi jegyzetei: Biokémia (OGYI, Mv. 1958); Bevezetés a kémiai analízisbe (Pedagógia Főiskola, Mv. 1968); Vegyipari kémia (Pedagógiai Főiskola, Mv. 1978).

(S. Zs.)


Nemes László (Kolozsvár, 1948. ápr. 11.) – festő, szobrász. Középiskoláit szülővárosában, a 3 sz. Líceumban végezte (1969), uo. a Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskolán Miklóssy Gábor és Aurel Ciupe irányításával szerzett oklevelet (1974). 1989-ig marosvásárhelyi iskolákban rajztanárként dolgozott. Vezetője volt ugyanakkor az Apolló-körnek (fiatal alkotók stúdiója), s a helyi sajtóban (Vörös Zászló) megjelent írásaiban a modern művészet kérdéseiről értekezett. 1990-ben áttelepedett Magyarországra, jelenleg Zalaegerszegen él. Alkotásaiban gyakran merített irodalmi élményekből, és azokat szürrealisztikus-absztrakt formában közvetítette. Sejtelmes, "alakváltó" pasztellképei után a tempera- és olajfestésre tért át. Kiállításai voltak Marosvásárhelyen (1976, 1980), Stuttgartban (1981), Böblingenben (1983), Szombathelyen (1992). Alkotásaiból a Korunk Galériában is bemutattak (1976).

Banner Zoltán: Erdélyi magyar művészet a XX. században. Bp. 1990. – Tizenhárom plusz egy marosvásárhelyi művész. Katalógus, Zalaegerszeg 1993.

(M. J.)


Nemes Levente (Medgyes, 1939. szept. 16.) – színész, előadóművész. Marosvásárhelyen érettségizett (1958), a Szentgyörgyi István Színművészeti Főiskolán szerzett diplomát (1962). Színészi pályáját a marosvásárhelyi Székely Színháznál kezdte (1962-72), majd a sepsiszentgyörgyi Állami Magyar Színház művésze, 1992-től a közben Tamási Áron nevét felvevő színház igazgatója.

Színészi pályájának gazdag szerepvállalásai során szoros kapcsolatba került az irodalommal: így kitűnt Sütő András Csillag a máglyán c. drámájában Kálvin, Katona Bánk bánjában Petur, Veress Dániel Örvényben c. darabjában Kossuth, a Móricz Zsigmond nyomán Sylvester Lajossal közösen összeállított Bethlen Gábor c. színműben a fejedelem alakításával. Sajátos előadói műfaja "a vers továbbadása" – amint Bogdán László írja –, s ennek eredményei itthon is, határokon túl is ismertté tették nevét. Emlékezetes versműsorai: válogatás a világirodalomból Illyés Kingával (1966); Arghezi-bemutatás Testamentum címmel Szabó Csaba zenéjére, Franyó Zoltán bevezetőjével (1968); a Mindent az Életért c. Ady-est, egy összeállítás Radnóti Miklós verseiből Sem emlék, sem varázslat címmel, valamint Székely János Dózsa-poémájának színpadi változata Kölönte Zsolt díszleteivel és Csiky Boldizsár zenéjével (1969), továbbá Visky Árpáddal közös József Attila-versműsora Eszmélet címmel, Haller József színpadképével (1972); Világosságot! c. Petőfi-idézése (1973); Most jöttem a félhetessel c. válogatása Bajor Andor műveiből (1984).

Lírai összeállításaival Electrecord lemezeken és a TV képernyőjén is szerepel, így Konsza Samu háromszéki népmeséivel; a Dózsa-poémával és Arany Toldijának interpretációjával Magyarországon, Jugoszláviában és a bécsi Bornemissza Társaságban is bemutatkozott. Ştefan Roman Tridentul nu răspunde c. filmjében (1980) szerepet játszik. Versmondással a Duna Televízióban népszerűsítette Farkas Árpád, Magyari Lajos, Szilágyi Domokos költészetét.

Bogdán László: N. L. Közli Színjátszó személyek. A Hét Évkönyve, 1988. 137-38.

(B. Z.)


Nemes Zoltán (Marosvásárhely, 1922. dec. 22.) – újságíró, szerkesztő. Középiskoláit a marosvásárhelyi Református Kollégiumban végezte (1938). 1948-52 között Bukarestben pártaktivista, majd 1956-ig a Postaügyi Minisztériumban, 1956-60 között a Ştefan Gheorghiu Pártfőiskolán lektor, aspiráns. 1960-70 között a bukaresti Előre belső munkatársa, a lap tudományos rovatának vezetője. 1970-82 között Sepsiszentgyörgyön a Megyei Tükörnél szerkesztő, az első évben főszerkesztőhelyettes, majd a gazdasági rovat vezetője.

1982 óta nyugdíjas.

(B. Z.)


Nemes Zoltánné Vén Ilona (Felvolál, 1895. dec. 25. – 1983. jan. 10. Torja) – nyelvjáráskutató. A polgári iskolát és a tanítóképzőt Sepsiszentgyörgyön végezte, majd Szárazajtán, Beresztelkén és Torján tanított. Már mint nyugalmazott tanítónő gyűjtötte össze Torja tájszavait 1954-66 között. Anyagát Gálffy Mózes és Márton Gyula a helyszínen ellenőrizték és kiegészítették saját gyűjtésükkel. A mintegy 6000 szót, szóalakot tartalmazó tájszójegyzék hármuk közös munkájaként Torjai szójegyzék (Sepsiszentgyörgy 1974) c. alatt az akkori Megyei Múzeum kiadásában jelent meg, s a NyIrK értékítélete szerint "nemcsak gazdag jelentéstani anyagot ad az érdeklődő és a szakember kezébe, de a nyelvjárási egység árnyalt fonetikai, morfológiai rendszere is megismerhető belőle".

A gyűjtemény egy másik, az időjárásra, éghajlatra s az ezekkel kapcsolatos hiedelmekre vonatkozó része kéziratban maradt.

Teiszler Pál: Torjai szójegyzék. NyIrK 1975/1.

(B. Z.)


Nemess László, családi nevén Nemes (Marosvásárhely, 1944. ápr. 24. – 2000. júl. 27. Marosvásárhely) – író. Szülővárosában, a Bolyai Farkas Középiskolában érettségizett (1962), a konstancai Tengerhajózási Főiskolán szerzett diplomát (1967). Öt esztendeig szolgált hivatásos fedélzeti tengerésztisztként, járta a világtengereket. Itt szerzett élményanyagát dolgozta fel pályakezdő elbeszéléseiben, regényeiben, melyekkel a 70-es évek elején jelentkezett. 1972-től az Előre marosvásárhelyi tudósítója, 1976-tól az Igaz Szó, 1990-91-ben a Látó szerkesztője: a prózarovatot vezette, s Markó Bélával, Gálfalvi Györggyel a lap Irodalmi Körét irányította. A Delfin c. magazinmellékletet szerkesztette, angol és román nyelvből fordított. 1991-ben Sepsiszentgyörgyre költözött, ahol a Háromszék c. napilap munkatársa nyugalomba vonulásáig (1995). Az Utunk, A Hét, Új Élet, Ifjúmunkás, Vörös Zászló külmunkatársa. 1982-ben megkapta a Marosvásárhelyi Írók Egyesületének prózadíját, 1991-ben és 1992-ben a Magyar Távirati Iroda tárcanovella-pályázatának különdíját.

Hajózásról, tengerekről, tengerészekről szól első regénye, a Hosszú út (1973), melyben két fiatal hajóstiszt megpróbáltatásait s férfias helytállását mutatta be. Új, eddig bejáratlan területet hódított meg ezzel a romániai magyar próza számára. Szilvesztert ajándékba c. kötete (1976) egy kisregényt s néhány elbeszélést tartalmaz. Az Igaz Szó annak idején vitaülést szervezett e könyvről, s közölte a vita anyagát (1976/12).

Következő novelláskötete, a Szarkalábakon jön a hajnal (1979) ugyancsak az egykori tengerésztiszt személyes élményeit hozza előtérbe, a hajósok cseppet sem szürke hétköznapjairól szól, ám ugyanekkor a szerző ráirányítja a figyelmet egy merőben más környezet bátor embereire is: a hegymászókra. Lászlóffy Aladár erre a kötetre hivatkozva mondja, hogy írója "egyik legeredetibb prózaírónk", értékelve humorát is. Másik novelláskötete, a Ködoszlás (1982) a korabeli ifjúság sokrétű erkölcsi kérdéseit tárgyalja nagy beleérzéssel, hitelesen. Kritikusa, Mózes Attila ezt a novellafüzért éppenséggel pikareszk regénynek fogja fel. "Nemess László – írja – az apró ellentételezésekkel tud fokozni. Az ellentétek pedig egymásba kapcsolódnak, szorítják egymást, és lassan a vörös izzásig hevítik a cselekményt. Az ellentétek a hétköznapok apró pillanatképeiből állanak össze, s összhatásukban azért félelmetesek, mert jól felismerhető a rettegésben a hétköznapiság néhány eseménymotívuma. A kis atrocitások a rettegés apokalipszisává állnak végül össze, s az unalom hétköznapjaiból épülnek ki. A rettegésben tartott ember manipulálható, ez az erőszak hatalmi ideája..."

A 80-as években regényekkel jelentkezett, s e műveit saját "belső tengerein" tett újabb utazásainak is felfoghatjuk. Jellemformálása elmélyültebbé vált. A nyár utolsó éjszakája (1986) c. regénye egy hirtelen nagyra nőtt kisváros művészvilágának fiatal jeleseiről, helyüket kereső tehetségekről vagy kallódó figurákról, szövevényes szerelmi bonyodalmakról, pletykákról, egymásba gabalyodó történésekről nyújt mozgalmas és hiteles összképet, mindenek központjában a szobrász Égő Mátyással. Jól felismerhető, hogy a helyszín a szerző szülővárosa s az alakok többségének modellje marosvásárhelyi ifjú lehetett. Következő regénye, a Józsua (1989) szembenéz a hatalom és a kiszolgáltatott egyén viszonyának izgató problematikájával. E regényében ismét a tenger vonzásában alakítja hőse sorsát: Józsuát, a kapitányt a szakadék széléről emeli magához egy hatalmas hajózási cég s küldi tengerre, hogy elpusztíthassa... Józsua egyre inkább beletörődik végzetébe, lépésről lépésre halad előre az erkölcsi züllés útján. Rajta is eluralkodik a dicsőség keresése, a hatalomvágy, s ebben a kegyetlen szorításban fokozatosan hull darabjaira az ember személyisége, devalválódik az igazi érték. Ebből a regényből sem hiányzik a helyzetek izgalmas feszültsége, s ez az emberhez méltó lét esélyeinek századvégi riasztó kalandjára emlékeztet.

Kötetei: Hosszú út (regény, Kv. 1973); Szilvesztert ajándékba (elbeszélések, Kv. 1976); Szarkalábakon jön a hajnal (novellák, Kv. 1979); Ködoszlás (novellák, 1982); A nyár utolsó éjszakája (regény, 1986); Józsua (regény, 1989); társszerzője a marosvásárhelyi véres márciust megörökítő Fehér könyvnek (Bp. 1991) Marosi Barna, Oltyán László, Tófalvi Zoltán és Nagy Miklós Kund mellett.

Álnevei: Hajós, Vásárhelyi, Somos László.

Györffi Kálmán: Tűnődés a Hosszú útról. Utunk 1973/39. – Szele Péter: N. L.: Szilvesztert ajándékba. A Hét 1976/44. – Éltető József: Az előőrs nyomában. Igaz Szó 1979/12. – Lászlóffy Aladár: Hazai hajóstörténetek. Utunk 1979/38; uő: A fontos szenvedélyek. Igaz Szó 1986/9. – Bogdán László: Egy magányos hős. A Hét 1982/40; uő: Befejezetlen jelen. A Hét 1986/30. – Vásárhelyi Géza: Az utazó és a hazaérkezett. Utunk 1982/50. – Mózes Attila: Novella és környéke. Igaz Szó 1983/4; uő: A pokol teraszai. Utunk 1989/42; uő: Az elárult Úrnő és az elfojthatatlan lelkiismeret. A Hét 1990/11. – Marosi Péter: Érzelmes utazás Bohémiában. Utunk 1987/8. – Ferenczy Judit: "Az eleven fájdalom példatára..." Látó 1990/1.

(N. P.)


Német István – *Szász István (1910-81) álneve


Német Kálmán – *Nagy Károly, Krajnik-Nagy álneve


Német Mihály – *Reiter Róbert egyik álneve


Németh Csaba (Marosvécs, 1951. máj. 21.) – közíró. Szászrégenben végezte a középiskolát (1969), a Babeş-Bolyai Egyetem Filozófia Karán szerzett diplomát (1974). Tanári pályáját Nagysármáson a Mezőgazdasági Líceumban kezdte (1974-90), jelenleg Kézdivásárhelyen a Mezőgazdasági Líceum tanára.

Első írását A Hét közölte (1978). Később kötetbe (Népek, államok, határok. Kézdivásárhely 2002) gyűjtött világpolitikai ismertetéseit és értelmezéseit A Hét, Korunk, Ifjúmunkás, 1990 óta a Valóság, Erdélyi Napló, Orient Express, Európai Idő, Romániai Magyar Szó közölte. Tárgyköre minden időszerű világprobléma Libanontól Dél-Afrikáig, Máltától a Baltikumig, Tibettől Panamáig. Írásaiban külön súllyal szerepel a kisebbségi kérdés a maga feszültségeivel, akár a spanyolországi autonómiákról, a kurd drámáról, a tamil kérdésről, a baszkok "szigetéről", Dél-Tirolról, az örmény tragédiáról, akár az ír kálváriáról vagy a koszovói albánokról van szó.

A Romániai Magyar Szó hasábjain külön kitér az államnyelv-anyanyelv (1993. júl. 1.) s az állami szimbólumok-nemzeti szimbólumok viszonyulásaira (1993. júl. 30.), az Orient Express pedig cikkét közli a kisebbségvédelem két világháború közti hagyományairól (1994/4).

(B. E.)


Németh Deák Irma – *pedagógiai szakirodalom


Németh Endre – *műszaki irodalom


Németh Gellért – *Németh Kálmán


Németh János (Marosfelfalu, 1947. jan. 6.) – természettudományi szakíró, publicista. Szászrégenben érettségizett (1964), a Babeş-Bolyai Egyetemen biológia-földrajz szakos tanári oklevelet szerzett (1970). Tanári pályáját a nyárádremetei általános iskolában kezdte (1970-86), majd a szovátai faipari líceum tanára (1986-90). A Román Ornitológiai Társaság tagja. 1990-től az RMDSZ helyi elnöke, 1992-96 között parlamenti képviselő, a tanügyi szakbizottság tagja.

Első írását az élővilág határairól A Hét közölte (1977). Biológiai és etológiai (viselkedéstani) szaktanulmányai, jegyzetei, ismertetései itt s a TETT, Korunk, Studia Universitatis Babeş-Bolyai (Biologia), Câinii Noştri hasábjain jelentek meg. A Korunkban A magatartáskutatás modern útjai (1981/7-8) és Tanulási modellek a természetben (1986/3) c. írásai olvashatók. Az agresszív és az altruista magatartási formákról a Korunk Évkönyv 1983-84-ben, a velünk született és a tanult viselkedésről A Hét Évkönyve 1984-ben értekezik. Szerkesztette a TETT Viselkedés c. súlypontos számát (1989/4).

Parlamenti képviselősége idején a Romániai Magyar Szó és a marosvásárhelyi Népújság közölte politikai jegyzeteit. A Pro Natura mozgalom egyik kezdeményezője; a természetismereti verseny anyagát kötetben adta ki.

Kötetei: Viselkedés, magatartás az állatvilágban (Kv. 1983); Pro natura. Természet- és környezetvédelmi útmutató (1994).

Puskás Attila: Aki mer, az vállal. A Hét 1983/18. – Kiss-Bitay Éva: Állatokról – emberien. Igazság 1983. jún. 10. – Kiss J. Botond: Az állatok viselkedésének megértése. Korunk 1983/8. – Bodó Barna: Kézikönyv az etológiáról. Ifjúmunkás 1984/6.

(S. Zs.)


Németh Júlia (Arad, 1941. júl. 28.) – újságíró. ~ Sándor felesége. Középiskolát szülővárosa magyar pedagógiai líceumában végzett (1959), a Babeş-Bolyai Egyetemen orosz-magyar szakos tanári oklevelet szerzett (1964). Szabadfoglalkozású újságíró (1964-75), a kolozsvári rádió szerkesztője (1975-85), a magyar adások felfüggesztése után a Babeş-Bolyai Egyetem keretei közé illeszkedett Folklórintézet munkatársaként (1985-90) a magyar népi líra kutatója. Az újjászülető kolozsvári magyar nyelvű rádióadások rovatvezetője (1990), majd a Szabadság belső munkatársa. 1976-tól a Nemzetközi Újságíró Szövetség, 1990-től a Romániai Magyar Újságíró Szövetség tagja.

Kulturális magazinnal, Hogy jusson vers mindenkinek c. heti verses műsorral (1975-85), 1990-ben a Szó-összetétel c. közügyi sorozattal jelentkezett a magyar rádióadásokban. Folklórkutatásainak eredménye egy szaktanulmány a népi líra osztályozásának szinoptikus modelljéről (Anualul de Folclor V-VII. Kv. 1987). Mint a Szabadság vezető riportere és publicistája figyelemmel kíséri Kolozsvár és Kolozs megye önkormányzatainak munkáját, az RMDSZ tanácsosainak küzdelmét az egyenjogúságért és a békés együttélésért.

Nagy Margit: A börtönök városában őrizték a szavakat. Interjú N. J.-val. 7 Nap, Szabadka, 1990. febr. 16.

(S. Zs.)


Németh Kálmán, P. Gellért (Szamosújvár, 1897. jan. 27. – 1966. márc. 26. Brownsville, USA) – római katolikus egyházi író, szerkesztő. Középiskoláit szülővárosában kezdte, s Medgyesen a ferencesek szemináriumában fejezte be (1916); teológiai tanulmányait Vajdahunyadon a ferences rend hittudományi intézetében végezte (1919). Székelyudvarhelyen tanító, majd Fogarason tanító és szónok (1922-24), Kolozsvárt vikárius (1924-31). A Hírnök (1926-28) és az illusztrált Katholikus Világ társszerkesztője (1926-30). Írásait közli a Magyar Nép, Vasárnap, Jóbarát.

1931-től világi pap Désen, majd a bukovinai Józseffalván, Hadikfalván, Istensegítsen. Amikor a falu leégett, megszervezte a károsultak országos segélyakcióját. Tevékeny szerepe volt a megviselt község áttelepítésében, a Magyarországhoz került Bácskába, majd a front elől a Dunántúlra menekítette népét. 1945-től, átmeneti ausztriai tartózkodás után, Amerikában telepedett le. A berownsville-i gyülekezet lelkipásztora, 1963-tól a négynyelvű Catholic World magyar oldalainak szerkesztője.

Az ifjúsághoz szóló vallásos művek mellett művészettörténeti tanulmányokat írt Ajtósi-Dürer Albertről. Külföldi utazásai kapcsán sorozatokban számolt be ottani képzőművészeti élményeiről.

Kötetei: Kis uram, hogy volt? (Egy "komojodó" fiú feljegyzései. Szopos Sándor rajzaival. Kv. 1930); Égő hegy (Alkalmi sorok a kolozsvári Alvernáról. Mael Ferenccel és Pap Jánossy Bélával, Tomcsa Sándor illusztrációival. Kv. 1930); Százezer szív sikolt (Hazatért és hazavágyó magyarok verőfényes Golgotája. "Zenélő kút" Könyvműhely, Bácsjózseffalva 1943).

Álnevei: Fegyverneki, Krónikás, Pukk Pál.

Vita Zsigmond: P. N. G.: Kis uram, hogy volt? Pásztortűz 1930/14-15.

(B. E.)


Németh László és a romániai magyar irodalom – A Nagybányán 1901. ápr. 18-án született írót mindig élő kapcsolatok fűzték Erdélyhez. Apja, Németh József 1903-ig a nagybányai főgimnázium tanára volt, a család később is gyakran visszatér a városba. A későbbi író itt tölti a nyarat 1918-ban, ekkor ismeri meg Ady néhány versét. Ez készteti 1919-ben a Nagybánya c. verses dráma megírására. Bár szülővárosába többé nem tér vissza, Nagybánya belopja magát életműve jó néhány darabjába, részletesen utalva a városra, Alsóbányára és Verespatakra.

Ha szülővárosát nem is, Romániát, Erdélyt felkeresi. Boldizsár Ivánnal, Keresztury Dezsővel és Szabó Zoltánnal 1935 augusztusában háromhetes utazást tesz, ennek tapasztalatai nyomán születik a Tanúban megjelentetett Magyarok Romániában c. útinaplója. Az író 1940 és 1944 között többször is megfordul Nagyváradon, Kolozsvárt. Az utolsó romániai utazását 1970 februárjában tette, amikor a marosvásárhelyi Állami Színház magyar tagozatának meghívására részt vett A két Bolyai, Sepsiszentgyörgyön a Papucshős, Nagyváradon a temesvári színiegyüttes által színpadra állított Villámfénynél bemutatásán. Az utazásról Veress Dániel közölt riportot. Kettejük baráti kapcsolatának bizonysága az az 50 levél, amelyet Németh László 1959 és 1974 között hozzá írt – "benned rovom erdélyi adómat" –, igazolva vonzalmát az itteni szellemi értékek iránt. (Az irodalomtörténetileg fontos levélanyagot a kecskeméti Forrás 1993/11. száma közölte.)

Az életrajzi kötődéseknél is fontosabb a szellemi kapcsolat. Egy 1926-ban írott tanulmányában (Az erdélyi irodalom) így vall: "Aki ismeri Erdély kultúrhistóriáját, vár innét valamit. Aki ismeri az erdélyi magyarságot, rendkívülit vár." A Protestáns Szemlében 1927-ben közölt tíz írói arcképe közül hat – Áprily Lajos, Tamási Áron, Berde Mária, Reményik Sándor, Gyallay Domokos, Gulácsy Irén – az erdélyi alkotók műhelyébe nyújt betekintést. Németh László erdélyi érdeklődését mutatja Tamási Áron öt, Nyírő József és Bartalis János két-két kötetének ismertetése is a magyarországi sajtóban.

Erdély története ihletforrásként jelen van a Németh-életműben. A Bethlen Kata (1939), az Eklézsia-megkövetés (1946), az Apáczai (1955), az Apai dicsőség (1960), A két Bolyai (1961) híven példázza: élete során sokszor keresett választ a kor és a saját sorsa által felvetődő kérdésekre abban a szellemi régióban, amit Erdély nyújtott számára. Erdély is odafigyel a 20-30-as évek fordulóján kibontakozó íróra. Az Erdélyi Helikon programjának megbeszélésére küldött bizottságnak a harmadik marosvécsi találkozón (1928. júl. 5-7.) előterjesztett jelentésében olvashatjuk: "Javasoljuk, hogy [...] a jelenleg élő magyar irodalom termékeit és életét szélsőségektől mentes magyarországi kritikai íróval ismertesse." Jelöltjük: Németh László. A kapcsolatfelvétel eredményét már az induló lap első számában észrevehetjük: a Magyar líra 1928-ban c. tanulmányt, s ezt a későbbiekben még két esszé, irodalomkritikai írás követi.

A Tanú megjelenése újabb fordulatot jelent a kiépülő kapcsolatrendszerben. A Pásztortűz, az Erdélyi Helikon, az Erdélyi Fiatalok elismeréssel köszönti a nem mindennapi írói vállalkozást. Nem így a Korunk, amely keményen fellép a Tanúban megfogalmazott gondolatokkal szemben, s szokatlan minősítéssel "az irodalom fasisztájá"-nak bélyegzi az írót. Sőt Jeszenszky Erik [Molnár Erik] Nyílt levél Németh Lászlóhoz, a "Tanú" szerkesztőjéhez c. írásában leckézteti meg marxizmusból. A megtámadott író válaszlevelében erélyes hangnemben áll ki a gondolkodás szabadságáért, védi azt a tételfacsarókkal, dogmatikusokkal szemben. Ugyanez a Korunk azonban a romániai útirajz megjelenésekor az író védelmére kel, sőt a Tanú megszűntekor Szabó Imre elismeri: "állásfoglalásra késztetett és megbecsülést követelt".

Az író 1935-ös romániai útirajza hatalmas vihart kavart mind az anyaországban, mind Erdélyben. Nagy Géza az Erdélyi Helikonban, László Dezső a Pásztortűzben, Jancsó Béla az Erdélyi Fiatalokban, Gaál Gábor a Korunkban, Vita Zsigmond az Ellenzékben, Szentimrei Jenő a Brassói Lapokban, Krenner Miklós a Független Újságban, Gyárfás Elemér az Erdélyi Lapokban, Hegedűs Nándor a Keleti Újságban, Nagy Sándor bukaresti ref. lelkész az Egyházi Újságban, román részről Alexandru Olteanu (a valamikori Keresztury Sándor) a Familiában, Isaia Toian a Piatra de Hotar c. lapban ír az útinaplóról, védve vagy támadva annak szerzőjét, számon kérve egyfelől a tárgyilagosságot, másfelől beismerve azt, hogy "szabaddá tette az utat az erdélyi szellemi átértékelések számára". Kacsó Sándor a Brassói Lapokban épp az útirajz nyomán hirdet új programot: öntudatos feltámadást.

Ezek után a Németh-regények s az író magyar sorskérdéseket boncolgató esszéi, tanulmányai sorra megtalálják a maguk kritikusát, vitafelét Erdélyben. Leginkább az ideológus szerzőre figyelnek oda. A Magyarság és Európa, A minőség forradalma, a Kisebbségben mind a jobb-, mind a baloldali beállítottságú sajtóban visszhangot támaszt. Az utolsó hullámverést, mely az író körül kibontakozik, az 1943-ban Balatonszárszón elhangzott beszéde indítja, melyet Nagy István úgy minősített, hogy általa "a konferenciára bevonult a halálhangulat".

A II. világháborút követően Erdélyben is hallgatás övezi az írót, akiről jó tíz éven át szinte szó sem esik. Ha netán említik nevét, az csak elmarasztaló. Ebben a szellemben ismerteti az Előre 1955-ben a Petőfi Mezőberényben c. Németh-dráma körül Budapesten támadt vitát. Az 1957-ben Kossuth-díjjal kitüntetett író a Korunk az évi 9. számában kap nyilvánosságot, itt Békési Ágnes az Égető Eszter c. regényt ismerteti. Ezután újabb pár évet kell várnunk. A Korunk 1962/9. számában az Iszony c. regényről ír Veress Dániel, aki az 1965-ös és 1967-es évfolyam számaiban közöl pár soros ismertetőket az újabb Németh-művek megjelenése alkalmából is.

Az áttörést a Bűn 1967-es romániai megjelenése váltja ki. Jordáky Lajos terjedelmes pályaképe időt álló értékelést nyújt az íróról és alkotóművészetéről. Ezt követően sorra jelennek meg romániai kiadásban Németh László művei: Iszony (1967), Gyász (1976), VII. Gergely (1979), Pedagógiai írások (1980), Égető Eszter (1984), s román fordítások is (Repulsie, 1968; Îndurare, 1986-87). Mindenik megjelenés, nemkülönben a megindult életmű-sorozat kötetei, újabb s újabb lehetőséget kínálnak az értékelésre a romániai magyar sajtóban. Veress Dániel, Fábián Ernő, Gáll Ernő, Rácz Győző, Lőrinczi László, Marosi Péter közöl méltatást az egyes művekről.

Gazdag az erdélyi színpadokon bemutatott Németh-drámákhoz kötődő irodalom is: a színikritikák sorra követik az előadásokat. Szőcs István, Kántor Lajos, Zsehránszky István, Páll Árpád, Szekernyés János, Pongrácz P. Mária, Nagy Béla, Kacsir Mária szavaiból szinte egyöntetűen elismerés csendül ki.

Sajátos kiindulópontnak számítanak az író 70. születésnapja s 1975-ben bekövetkezett halála, továbbá a születése 80., ill. 90. évfordulójához kötődő megemlékezések. Szülővárosában a Bányavidéki Fáklya c. hetilapban 1971. ápr. 17-én jelenik meg az első tisztelgés Máriás József tollából. 1991-ben a Híd utcai református templomban emlékünnepséget tartanak, amelyen részt vesznek a Németh család tagjai s a magyarországi Németh László Társaság személyiségei. Együtt leplezik le a templom előterében lévő emléktáblát, amelyet a nagybányai RMDSZ és a református egyház állíttatott. Ez alkalomra készült Tőrös Gábor plakettje is Németh Lászlóról. A szülővárosban tartott megemlékezések sorába tartozik az 1995 márciusában lezajlott ünnepség is az író halálának évfordulója alkalmából. Az elhangzott előadások teljes szövegét könyv alakban is megjelentette a Misztótfalusi Kis Miklós Közművelődési Egyesület Nagybányán, függelékként Németh László romániai bibliográfiájával. A városban létesített RMDSZ-könyvtár Németh László nevét viseli.

Az író születésének centenáriumán – az ilyenkor szokásos megemlékezéseken, alkalmi cikkeken túl – két jelentős kiadvánnyal gazdagodott a hazai Németh László-irodalom: Veress Dániel sajtó alá rendezte több mint másfél évtizedet (1959-75) átfogó, 95 levélből álló levelezésüket ("Benned rovom erdélyi adómat". Csíkszereda 2001), Nagy Pál pedig a Magyarok Romániában körüli vita és az utóhangok legfontosabb darabjaiból állított össze vaskos kötetet (Mv. 2001).

Az elhallgattatások hosszú csöndje alatt a Németh László-életmű nyújtott lehetőséget arra, hogy segítségével egy szabadabb szellemi világ eljövetelében bízhassunk, s a megjelent bibliográfia jelzi, hogy az erdélyi értelmiség élt is ezzel a lehetőséggel.

Gaál Gábor: A "Tanú"-tól a "Bűn"-ig. Korunk 1937/4. – Balogh László: N. L., a tanulmányíró. Termés 1943. Tél. – Jordáky Lajos: N. L. A Bűn 1967-es kiadásának előszava. Újraközölve: Irodalom és világnézet. 1973. 159-89. – Veress Dániel: Műhely, modell, mű. Korunk 1968/1; uő: N. L. színpada. Utunk 1969/17; uő: N. L., az esszéíró. A Hét 1971/16. – Marosi Péter: A minőség forradalma – tegnap és ma. Utunk 1978/50. – Fábián Ernő: A példaadás erkölcse. A Hét 1980/46. Újraközölve A példaadás erkölcse. 1984. 258-64. uő: N. L. értelmiségi társadalma. Korunk 1991/9. – N. L.: Utolsó kitekintés. Bp. 1980. [Közli Fábián Ernő és M. Implon Irén N. L.-val készített interjúit.] – N. L. egy levele Áprily Lajoshoz. NyIrK 1980/2 [Közli Marosi Ildikó]. – N. L. levele a Népfőiskola alapításáról Móricz Zsigmondhoz. Napjaink 1981/5 [Közli Fábián Ernő]. – Sütő András: A szellem Odüsszeusza. N. L. halálára. Közli Évek – hazajáró lelkek. 1981. – Gáll Ernő: A kelet-európai "tejtestvériség": adottság és vízió. Közli Az erkölcs dilemmái. Kv. 1981. 132-40; uő: N. L. és Nagy István. Helikon 1993/19. – Erdélyi K. Mihály [Kiss Mihály]: N. L. romániai útirajza, különös tekintettel annak romániai sajtóvisszhangjára. Közli Németh László életműve. Tud. ülésszak, 1981. nov. 26-27. Literatura 1982. – Kereskényi Sándor: A moralista szépségeszménye. Közli Irodalomtudományi és stilisztikai tanulmányok. 1984. 66-84. – Grezsa Ferenc: Magyarok Romániában. Fejezet N. L. és az erdélyi irodalom kapcsolattörténetéből. Délsziget 1986/6. – Kiss Gy. Csaba: A kelet-közép-európai nemzetfogalom és N. L. Látó 1990/10. – Cseke Péter: A metaforától az élet felé. Korunk 1992/9. – Németh László élete levelekben. 1914-1948 [szerk. és sajtó alá rendezte Németh Ágnes], Bp. 1993. – Máriás József szerk.: In memoriam N. L. EMKE Füzetek 5-6. (Függelékül N. L. romániai bibliográfiája. Összeáll. Máriás József. Nb. 1995.)

(M. Jó.)


Németh Sándor (Kolozsvár, 1938. dec. 31.) – matematikai szakíró. ~ Júlia férje. Középiskoláit az aradi Magyar Vegyes Líceumban végezte (1956), a Babeş-Bolyai Egyetem Matematika-Fizika Karán tanári oklevelet szerzett (1960). Gyakornok, munkatárs, majd főmunkatárs a Román Akadémia kolozsvári fiókjának Matematikai Intézetében (1960-90). A matematikai tudományok doktora (1971). A Romániai Matematikai Társaság és az Amerikai Matematikai Társaság (AMS) tagja. 1990 óta a Babeş-Bolyai Egyetem Matematika Karának előadótanára. A Matematikai Lapoknak 1979-től szerkesztőbizottsági tagja.

Kutatási területe a nem lineáris funkcionálanalízis aproximáció-elmélet, tipológia, rendezett vektorterek. Tudományos dolgozatai túlnyomórészt angolul jelennek meg romániai, lengyel, jugoszláviai, angol, egyesült államokbeli és németországi matematikai folyóiratokban.

(B. E.)


Némethy Gyula (Pusztamargitta, 1867. ápr. 22. – 1951. dec. 19. Nagyvárad) – római katolikus egyházi író, művészettörténész. Középiskoláit Nagyváradon végezte, teológiai doktorátust Bécsben szerzett (1892). Hitoktató a nagyváradi főreáliskolában, majd a Róm. Kat. Papnevelő Intézet tanára, utóbb rektora (1894-1948). A helybeli Jogakadémián 1899-től a művelődéstörténet előadója. Apátkanonok (1921), pápai prelátus (1924). A Bihar megyei Régészeti és Történeti Társulat titkára, 1929-től elnöke. Ő rendezte az Ipolyi Arnold-féle gyűjteményt. Karácsonyi János püspök halála után a Szigligeti Társaság elnöke is. A nagyváradi Katolikus Kör elnöke, az Erdélyi Katolikus Akadémia tudományos szakosztályának tagja. Életének utolsó időszakában a székesegyház Szent László-oltárképének restaurálását irányította. Írásainak zöme az egyházi művészettel foglalkozott. Tanulmányai közt szerepel a Miseruha (Bp. 1901), A szentkehely (Bp. 1904), Az öltözet jelentősége a szobrászatban (Nv. 1911), de Az ősember a paleontológia világában (Bp. 1912) c. munkájában kitér régészeti kérdésekre is. Külön műfaja volt az "esküvői intelem" fiatal házasokhoz, több eskető szentbeszédét ki is adta. A Nagyvárad, Pásztortűz, Vasárnap számos előadását és tanulmányát közli. A Nagyvárad hasábjain ismerteti a remetei középkori templom falfestményeit (1927), idézi Szigligeti Ede emlékét (1928), szól a költői és prófétai hivatásról (1931), köszönti Reményik Sándort (1941). Az aradi Vasárnap 1936/8. számában Az "Utolsó vacsora" tragédiája c. alatt Leonardo da Vinci remekének keletkezését, sorsát és állapotát írja le milánói vizsgálódásai alapján. Dokumentum értékű, számos kötetbe foglalt naplója (1895-1948) kéziratban maradt.

Önálló kötetei még: Karácsonyi János, a történetíró (Nv. 1929); A nagyváradi római katolikus székesegyház (Nv. 1942).

Dr. Némethy Gyula lett a Szigligeti Társaság elnöke. Nagyvárad 1929. nov. 19.

(T. E.)


Németi János (Krasznaszentmiklós, 1939. nov. 22.) – régészeti szakíró. Középiskoláit Nagykárolyban végezte (1957), a Babeş-Bolyai Egyetemen szerzett történelemtanári diplomát és régészeti szakképesítést (1967). A nagybányai múzeum kutatója (1963-65), a nagykárolyi Városi Múzeum igazgatója (1965-77), a nagykárolyi Általános Iskola aligazgatója (1977-88), tanára (1988-90). Északnyugat Románia kora vaskorának vége és a második vaskor kialakulása c. tanulmánya alapján doktori címet nyert (1978). 1990 óta a bukaresti Trakológiai Intézet régészeti tudományos kutatója.

Első írását Nagybánya város pecsétjének történetéről a Marmaţia közölte (1966). Kutatási területe az ősrégészet, főleg a vaskorszak Hallstatt és Latène szakasza. Szakdolgozatait az Acta Musei Napocensis, Acta Musei Porolissensis, Thraco-Dacica, Studii şi Cercetări de Istorie Veche şi Arheologie, Studii şi Comunicări – Satu Mare közölte. Kiemelkedett közülük egy francia nyelvű értekezése: Contributions concernant la faciès Latèneien du Nord-Ouest de la Roumanie ... la lumière de decouvertes celtiques de Piskolt (közli The Celts in Central Europe. Székesfehérvár 1974). Németül jelent meg Das s-hallstattzeitliche G-erfeld von Sanislău c. közlése (Thraco-Dacica 1982). Ugyancsak itt írt tanulmányt a Nagykároly határában feltárt bronzkori telepről (1990). Megírta az érendrédi ref. egyház rövid történetét (Nv. 1998). Tudománynépszerűsítő cikkeivel magyarul a Bányavidéki Fáklya, Nagykároly és Vidéke, Szatmári Hírlap, Előre és Művelődés hasábjain jelentkezett.

Petre Roman régésszel közös kötetét (Cultura Baden în România. 1978) az RSZK Akadémiai Kiadója jelentette meg.

T. Soroceanu: Cultura Baden în România. Acta Musei Napocensis 1978. 675-76.

(B. L.)


Németi László – *számítástechnikai szakirodalom


Németi Rudolf (Bethlenszentmiklós, 1948. ápr. 6.) – költő, műfordító, szerkesztő. A középiskolát Nagyváradon végezte (1966), a Babeş-Bolyai egyetemen magyar-német szakos tanári diplomát szerzett (1975). Közben az Echinox főszerkesztőhelyettese (1972-73). Pályáját mint a Kriterion Könyvkiadó lektora kezdi Bukarestben (1973-82), majd a Napsugár belső munkatársa Kolozsvárt (1982-88). 1989-ben Magyarországra távozott. 1994-ig a Magyar Napló, azóta a 168 óra szerkesztője. Írásban először az Utunkban jelentkezett (1969). Versei, műfordításai, kritikái az Echinox, Ifjúmunkás, A Hét, Utunk, Korunk, Igaz Szó, Művelődés hasábjain jelentek meg. Versfordítással, verssel van jelen a Varázslataink (Kv. 1974), Ötödik évszak (Mv. 1980), Bábel tornyán (1983) c. antológiákban. Számos műfajban fordított a román irodalomból. Paul Cornel Chitic Hurrogás c. színművének magyarra ültetését a Kortárs román vígjátékok (1984) c. gyűjtemény közli.

Költészetét Markó Béla lét-költészetnek nevezi, mivel (Pilinszky Jánosra emlékeztetően) a pátoszt leküzdve szembesül a lét alapvető kérdéseivel. Szűkszavúsága a beszéd és az elhallgatás között egyensúlyozva tesz szert többletjelentésre.

Sajtó alá rendezte Méliusz József és Szilágyi Domokos levelezését (Visszavont remény. Bp. 1989), amelyből a Helikon (1990/3) is közölt részleteket.

Verseskötete: Amivé leszünk (1985).

Műfordításkötetei: Az átlépett látóhatár (román tudományos-fantasztikus elbeszélések, Kv. 1975); Platon Pardău: A kör (regény, 1980); Mircea Ciobanu: A favágó. Tanúk (két kisregény, 1984); Ioanid Romanescu: Másodnapon (versek, 1984); Marius Robescu: Átvilágítás (versek, 1986); Mircea Horea Simionescu: Intelmek Delfinhez (regény, 1987); Doina Uricaru: Csendélet lélekkel (versek, 1988); Hív a földünk (összeállítás többekkel, versek, 1988); Hajónapló (fiatal román költők antológiája, ebben Dan Damaschin verseinek fordítója, 1990); Mi-am regăsit patria – Hazára találtam (román és magyar költők versei, Bp. 1990); Pompiliu Eliade: A francia befolyás a romániai közszellemre (Közli Román eszmetörténet 1906-1945. Bp. 1994). Írói álneve: Tímár Antal.

Kászoni Zoltán István: Óriások N-ben. A Hét 1981/34. – Cs. Gyímesi Éva: Költői antropológia. Utunk 1985/33. – Markó Béla: Mire hasonlítunk? Igaz Szó 1985/10.

(F. Á.)


nemhivatásos színjátszás – a hagyományos *műkedvelő játék helyében szokásossá vált kifejezés. Az 1991-ben Temesvárt alakult *Romániai Magyar Nemhivatásos Színjátszók Egyesülete s alcímében az abból alakult Jádzó Társaság az új elnevezést – nemzetközi példák nyomán – nálunk is bevezette.

(B. E.)


Nemlaha György (Szolnok, 1941. július 21.) – újságíró, szerkesztő, művészeti és zenei író. Középiskoláit Nagyváradon végezte (1959), majd a Babeş-Bolyai Egyetemen szerzett magyar nyelv- és irodalom szakos tanári diplomát (1965). 1963-71 között a nagyváradi Fáklya c. tartományi, ill. megyei napilap belső munkatársa volt; 1971-ben Magyarországra települt át, ahol 1977-ig a Magyar Távirati Iroda munkatársa, 1977-89 között a Pesti Műsor rovatvezetője, 1989-től a Magyar Televízió belső munkatársa.

Első írása a Fáklyában jelent meg, 1960-ban, Riportjai, színház- és filmkritikái a Fáklyán kívül a kolozsvári Igazságban, az aradi Vörös Lobogóban, az Előrében, a Korunkban, a Munkáséletben, a Művelődésben, a Tanügyi Újságban, az Utunkban és az Új Életben.

Fordított és rádióra alkalmazott több Caragiale- és Kiriţescu-művet.

Álneve: Derűs György (a Korunkban); számos írását a napisajtóban ngy szignóval jelezte.

(D. Gy.)


Nem lehet – Ezzel a címmel közölte Makkai Sándor a budapesti Láthatár c. folyóiratban (1937/2) nagy visszhangot kiváltott cikkét, amelyben, püspöki székéről lemondva és Erdélyből távozva, összefoglalta nézeteit elhagyott kisebbségi közössége helyzetéről és jövőjéről. "... nem tudom elképzelni a kisebbségi életnek semmiféle emberhez méltó elrendezését – írta –, mert magát a kisebbségi »kategóriát« tartom emberhez méltatlannak és lelkileg lehetetlennek". Szerinte az első világháborút lezáró békeszerződések "... minden következménye közül a kisebbségi kérdés az, amelyben legvilágosabban szemlélhetjük az egyetemes emberiség tragikus öngyilkossági kísérletét", majd így folytatja: "... minél inkább telik az idő, a politikai megoldás útjába annál több és új akadály fog gördülni [...] a kérdés megoldásának igazi emberi lehetőségei: a belátás és a méltányosság is mindinkább háttérbe szorulnak". Azt az "ábránd"-ot, "melyet a liberalizmus szelleme táplált" e kérdés megoldását illetően, "önmagában véve a legnagyobb hazugság"-nak látja, s úgy véli, hogy a jövő útja a nemzetek számára "emberi mivoltuk faji és történelmi sajátosságainak öntudatos kiművelése", s hogy a "saját nemzeti géniuszának szárnyai alá menekülő" emberi lélek számára "a nacionalizmusnak ez a fellángolása most már a jövendőt alakító leghatalmasabb tényezővé vált". Ebben a helyzetben – vonja le következtetését – "... az ember csak saját nemzeti közösségében érezheti és teheti magát emberré [...] a nemzetekhez tartozó tömbök és egyének csak saját nemzetük szuverenitásának kötelékében találhatják meg az emberhez méltó élet lehetőségeit".

Szemben korábbi – a Magunk revíziójában is meghirdetett s a transzilvanizmus eszmei körében, a helikoni íróközösség tagjaként, sőt hangadó személyiségeként képviselt – felfogásával, amely egy "lelki magyarság" eszményében, az erdélyi múltra és örökségre épített magyar szellemiségben jelölte ki a célt, és a kisebbségi lét perspektíváját, most kijelenti: "... a nagyar kisebbségi nemzetdarabok teljesen képtelenek az életre, még akkor is, hogyha az életösztön parancsára ezzel biztatják vagy hitegetik is magukat". Majd így nyomatékosít: "... tény, hogy semmiféle kisebbségi közösségben a nemzeti élet igazi teljessége nem élhető. Ennek nem csak külső akadályai vannak, hanem belsők is: a kisebbség lelkületében lassanként előálló kényszerű torzulások és elszűkülések." Végül így zárja le gondolatmenetét: "A kisebbségi sors nem politikai lehetetlenség, vagy legalábbis nem csak az, hanem erkölcsi lehetetlenség."

A püspöki székről és Erdélyből való távozása miatt már amúgy is nyilvánosan bírált Makkainak ez az írása különösen nagy visszhangot keltett a romániai magyar közélet nyilvánossága előtt és annak hátterében egyaránt. Ahogy baráti és munkatársi levelek igyekeztek őt korábban döntése megmásítására késztetni (Jancsó Béla, Reményik Sándor, Bánffy Miklós és mások levelei a későbbi Nem lehet c. kötetben 1934. márc. 12.-1936. máj. 15. között íródtak), s olykor heves indulatú cikkek tették szóvá döntését, amikor az nyilvánosságra került (Albrecht Dezső, Jancsó Béla, Reményik Sándor, Szekfű Gyula, Szemtimrei Jenő, Tabéry Géza és mások), úgy a "nem lehet" visszhangját is cikkek, nyílt és magánlevelek sokasága tükrözi. A nagyváradi Szabadság és Magyar Lapok, a Keleti Újság, a Brassói Lapok, az Erdélyi Fiatalok, a Hitel, a Korunk, a Független Újság, a Kiáltó Szó és a temesvári Déli Hírlap, a Budapesti Hírlap, a pozsonyi Magyar Út és az Újvidéki Kalangya hasábjain 1937. február közepétől október végéig sorjáztak a Makkai-cikk kommentárjai, az eszmei felelősségrevonástól, a tetemrehívástól sem riadva vissza.

"... ez után a cikk után a Magunk revízióját tűzbe kell hajítani" – írta Hegedűs Nándor a nagyváradi Szabadságban, mindjárt a Makkai-cikk megjelenését követő napokban (1937. febr. 12.). "Keserű tréfával állunk szemben – fogalmazott Ligeti Ernő -: nem lehet, hogy a Magunk revíziója szerzője komolyan higgye azt, amit mond" (Független Újság 1937. febr. 20-27.), s tetemre híva azokat, akik "részt vettek a kisebbségi harcban", majd "összeköttetéseik révén megjutalmaztattak", keserűen állapítja meg: "... és nem maradnak itt csak az olyan magunkfajta szegénylegények, akik [...] nem az árral úsznak, hanem szemben az árral [...] Mi legyünk hát [...] akik őrizzük a Sipka-szorost feltűzött szuronnyal, míg el nem temet a hó bennünket?"

A Makkai-cikk visszhangja, a "Nem lehet-vita", ahogyan később elnevezték, azonban az erdélyi magyar értelmiség legjava számára a további cselekvés programjának megfogalmazására is alkalmul szolgált. "... itt vagyunk és itt kell maradnunk – idézte szabadon a Nem lehet írójának fejére saját korábbi szavait Hegedűs Nándor – a törvényes rend minden tisztelete mellett örökre magyarnak". Reményik ugyanezzel a szembesítéssel élt: a régi Makkai Sándortól azt tanultuk, "az élet minden körülmények ellenére is nem puszta valóság, hanem megvalósítható minőség [...] nem csak adottság, hanem kategorikus imperatívusz". Majd sok korábbi tisztázó vita konklúzióit felelevenítve, így folytatja: "... a mi egész transzilvanizmusunk [...] azon a saroktételen nyugodott, kimondva vagy ki nem mondva, hogy állam és nemzet nem szükségképpen egy, sőt a nemzet államtalan formája mélyebb, tisztultabb, bensőségesebb, keresztyénibb, etikaibb lehet, mint [...] politikai formája". És írásában kimondja a különben cím gyanánt is kiugratott új jelszót: Lehet, mert kell! Csuka Zoltán, a Makkai-írást közlő Láthatár szerkesztője, aki már az azt bevezető szerkesztői jegyzetben elhatárolta magát Makkai konklúzióitól, a vitában szintén megszólalva ezt írja: "a kérdés nem zárulhat le a »nem lehet« kimondásával, hanem inkább annak felvetésével, hogy »másként lehet«", s arra figyelmeztet: "A javítás tehát nemcsak a mai kisebbségi nemzetrészek életérdeke, hanem a többségieké is, mert Európa majd minden nemzete bizonyos részében kisebbségi vagy többségi, és így a kérdés megoldása egyetemes európai érdek. Úgy is mondhatnánk, hogy ez a javítás Európa életmentő akciója" (1937/3).

Fontos elemet hozott be a vitába Paál Árpád, az egykori Kiáltó Szó társszerzője, aki az első világháború után kreált "nemzetállamok" céltudatos kisebbségbomlasztó és -felszámoló politikájával szemben állítja: "... a népkisebbségnek nemcsak egyének számszerű összegének, hanem állandó embercsoportnak [...] kollektív lénynek is kell lennie", majd így summáz: "A megoldást ott kell keresni, hogy a népkisebbség fogalmát a »kisebb nép« fogalmává és jelentőségévé kell átfejleszteni. Ennek néphez illő kollektív jogokat kell adni, mely ne függhessen állami önkénytől, hanem nemzetközi védelem alatt álljon. A népek kollektív életjogába mindenesetre bele kell tartoznia a saját népterülethez való jognak s e területen a gazdasági és szellemi önrendelkezésnek" (Láthatár 1937/4).

Jellemző volt a vitában megszólaló ifjú nemzedék álláspontja is. Lőrinczi László a Brassói Lapokban jelentette ki: "... szüksége van az erdélyi ifjúságnak támaszokra és vezetőkre, de bálványokra nem, ha azok ingadozó emberek", különben "... marad fölöttünk a maga szerény, de vakító ragyogásában egyetlen »bálványunk«, bizodalmunk: a hit!" (1937. febr. 27.) Szemlér Ferenc pedig, aki a Makkai által vészjóslóan emlegetett kisebbségi beszűküléssel szemben "az európai közös kultúrforráshoz való folyamodás" fontosságát hangsúlyozta, kijelentette: "... ha a mindig jelen levő kisebbségeknek emberi létet akarunk biztosítani, akkor csupán egyetlen út van nyitva számunkra. És ez a Demokrácia, a szabadelvűség. Az Ábránd útja" (Hitel 1937/1).

Jancsó Béla A "Nem lehet"-vita margójára c. cikkében így foglalta össze az eredményeket: "... a keserű csalódás kifejezése és a [Makkai-] cikk belső ellentmondásainak kimutatása egyfelől, de a legkülönbözőbb kiindulású elutasítások egyhangúságában mégis egységes kisebbségi öntudat és életakarat nyilatkozott meg, amelynek kiváltása némileg ellensúlyozta azokat a pozitív károkat, miket Makkai hitet ölő gondolatmenete okozott a lelkekben" (Erdélyi Fiatalok 1937/II).

A "Nem lehet-vita" egész problematikájának felelevenítésére pontosan 50 esztendővel később, a román kommunista diktatúra egyre keményedő szakaszában került sor a *Limes kör szűkebb nyilvánossága előtt. Cseke Péter gyűjtötte kötetbe az egykori sajtóvisszhangokat és a különböző írói hagyatékokból felkutatható levelezést Makkai Sándor Erdélyből való eltávozása és cikke kapcsán. A közel 300 oldalas gépiratot a Kör tagjai kézről kézre adták, s ki-ki a maga hozzászólásával, továbbgondolásával továbbította a következő "olvasónak". A Nem lehet címet viselő kötet kéziratának egy példánya végül is kijutott Magyarországra, ahol Molnár Gusztáv kiegészítette, sajtó alá rendezte és kiadta 1990-ben. S megúszták a házkutatásokat a hozzászólások is, amelyek kötetbe gyűjtése és kiadása szintén megtörtént 1995-ben, Cseke Péter gondozásában, alkalmat adva a Kör egykori hozzászólóinak, hogy írásukat kiegészítsék, a diktatúra bukása utáni helyzetben továbbgondolják. Cseke Péter szerkesztői bevezetőjét követően a szerzők: Cs. Gyímesi Éva, Balázs Sándor, Fábián Ernő, Tóth Sándor, Jakabffy Tamás, Bende Farkas Ágnes, Bende Farkas Sándor, Szilágyi N. Sándor, Kozma Zsolt, András Gusztáv, Széplaki Kálmán, Visky Ferenc, Láng Zsolt, Visky András, Kereskényi Sándor, Salat Levente s a kiadáshoz a maga gondolatait szintén hozzáfűző Kántor Lajos.

Az egyes hozzászólások keltezésének tanúsága szerint 1987 júniusa és 1989 szeptembere között született írásokban legsúlyosabb kérdésként a romániai magyarság körében akkorra már tömegessé vált kivándorlás jelensége vetődik fel. Nincs olyan a hozzászólók között, akinél – legyen az elhatározottan "maradó" vagy máris az elmenetel mellett döntő és azt "megérvelő" – ez a kérdés fel ne bukkanna. Leghatározottabb ebből a szempontból Szilágyi N. Sándor (Levél egy kivándorolni készülő értelmiségihez), aki nem csak a menni vagy maradni valós és áldilemmáit követi végig (az elnemzetlenítő szellemi genocídium fenyegetése elől a nyugati világba távozók választását, amely hosszabb távon a biztos beolvadás perspektíváját "ígéri"), hanem az ittmaradókra hárított plusz-teher oldaláról az értelmiség közösség iránti felelősségét is kimondja: "... te önként, a magad jószántából lettél magyar értelmiségi [...] Senki sem erőszakolt rád semmit: mi egyszerűen csak számítottunk rád, arra, hogy tudni fogod, mit vállaltál." És tovább: "Elmeneteleddel újabb terhek szakadnak azok nyakába, akiknek eddig sem volt könnyebb, mint neked" (i. m. 153-154). Ezzel szemben Tóth Sándor úgy érzi: "... a romániai magyarságnak alig maradt ez idő szerint más lehetősége, mint a túlélés vegetatív funkciója" s azt mondja: "Aki ma innen elmegy, az csak a tulajdon csődbe jutott egzisztenciáját vagy gyermekei jövőjét menti. A kollektív önvédelem semmiféle posztját nem adja fel" (i. m. 89). Bende Farkas Ágnes pedig a fiatalok szempontjából "... a homogén közösségeszmény és az egyének, kis közösségek nézőpontja közötti szakadék"-ra, "a kint rekedtekkel fokozatosan zárlatossá váló kommunikáció"-ra hívja fel a figyelmet, s ezzel a "gyökeres legitimációs-bizalmi válság"-gal magyarázza a nemzedékében különösen nagy arányú elvándorlást (i. m. 119).

A hozzászólók közül többen Makkai egykori kisebbségi helyzetértékelésének bírálatára is visszatérnek, s rámutatnak annak hibás általánosításaira (Cseke Péter), vagy az írónak a demokrácia egyetlen letéteményeseként tételezett baloldaltól való elzárkózása következményeire (Tóth Sándor). Balázs Sándor ebben az összefüggésben egy leegyszerűsítésre figyelmeztet: "a nemzeti hovatartozás érzésének Európa-méretű megszilárdulása a maga módján átfogja a nemzeti kisebbségeket is", s miközben a kisebbségi periférián a nyomás következtében a lemorzsolódás sikerrel járt, "... ugyanakkor sokakban megszilárdította az együvétartozás tudatát" (i. m. 49).

Az egykori "Nem lehet-vita" 50 évvel későbbi hozzászólói – inkább a Magunk revíziója Makkaija szellemében, a magyar társadalom mai önrevíziójának szükségességét is kifejezésre juttatták: Visky Ferenc a kisebbségi nemzeti közösséget megtartani hivatott egyház belső életének bajaira, az igei alapú közösségteremtéssel szemben a hatalmat is kiszolgáló hivatalos egyház bűnös voltára figyelmeztetett; Visky András a "mindenáron való túlélés" megalkuvó erkölcstelenségét, közösségellenességét tette szóvá; Jakabffy Tamás a kisebbségi magyarság nemzeti öntudatának belső rétegzettségére, a "hungarus-tudat" meggyöngülésére, az anyagi érdek előtérbe kerülésének következményeire mutatott rá; Kozma Zsolt a múltból "csak a szennyest mutogató" álönkritika ártalmasságát vetette fel, különösen egy olyan közegben, amelyben a többség a maga nemzeti öntudatát egy módszeresen felfokozott nemzeti öndicséret gyakorlatára építi. Végül a Nem lehet óta eltelt fél évszázad kisebbségi önkritikai áttekintéséből nem maradhatott ki annak a kérdésnek a felvetése sem: mennyiben felelős a mai helyzetért az az erdélyi vezető értelmiség, amely 1945 után a kommunizmussal való eszmei azonosulást, a rendszer támogatását ("kiszolgálását") látta járható útnak; vagy hogy igaz-e az a vád, miszerint az erdélyi magyar értelmiség "elárulta az erdélyi magyarságot, amikor a 80-as évek második felében a végveszélybe került maradék kisebbségi intézmények kompromisszumok árán való fenntartását vállalta.

Alkalmat talált a hozzászólók egy része a kisebbségi problematika elméleti továbbgondolására is: Fábián Ernő Paál Árpádra visszautalva, a kisebbség mint közösség elismertetésének és a jogok közösségi jogként való gyakorlásának elengedhetetlenségére figyelmeztetett, Bende Farkas Sándor pedig rendszerelméleti síkon közelítette meg a romániai magyarság hosszú távú lehetőségeit, s mutatott rá e vonatkozásban a sorsmeghatározás szempontjából nélkülözhetetlen kisebbségi intézmények jelentőségére. Fontos volt az is, hogy többen a jövő útját a román többségi társadalom demokratikus kibontakozásának lehetőségeihez/esélyéhez kötötten vizsgálták.

A hozzászólások legnagyobb részében – az akkori helyzetben érthető módon – a Reményik megfogalmazta "lehet, mert kell" imperatívusza is újra felhangzott, a "reményen túli remény" (Cs. Gyímesi Éva). Kozma Zsolt arra figyelmeztetett, hogy "... a jövő méhében van a jelen [...] Jövőnk Isten kezében van" (i. m. 180); s ugyanerről tett tanúbizonyságot Visky Ferenc is: "Most, mára nézve is arra van szükség, hogy felismerjük az emberi Nem lehetben az isteni LEHET valóságát" (i. m. 210). Jakabffy Tamás úgy látta: "Erdély már nem csak országrész, nemcsak haza, hanem állandóan aktuális döntéshelyzet. S azoknak, akik a maradás mellett döntenek (nem lehet!), azoknak a jelenre nézve a hatalmas nemzetiségi immunrendszer az egyetlen esély, a jövőre nézve a kivárás" (i. m. 107). Igen jellemző Visky András megfogalmazása is: "Maradok, s azt mondom, nem lehet", mert "a lehetőséget, hogy magyar legyek, [...] a lélek nagysága teremti meg. A lehetőség én vagyok..." (i. m. 227).

A Lehet – nem lehet?-kötet összeállítása során a szerkesztő kérésére készült kiegészítések egyrészt a megmaradás kérdéseinek 1995-ben is változatlan aktualitását jelezték, másrészt a romániai változások után a kibontakozás rendkívüli nehézségeire, ellentmondásosságára utaltak. "Utoljára is készületlenül talált bennünket a holnap" – figyelmeztette kiegészítésében a majdani olvasót és egykori eszmepartnereit Kozma Zsolt.

Nem lehet. A kisebbségi sors vitája. Bp. 1989. Válogatta Cseke Péter és Molnár Gusztáv. Az előszót írta Cseke Péter. Az utószót és a jegyzeteket írta Molnár Gusztáv. – Lehet – nem lehet? Kisebbségi létértelmezések (1937-1987). Sajtó alá rendezte Cseke Péter. Marosvásárhely 1995. – Magunk revíziója. A Korunk ankétja. Korunk 1999/2.

(D. Gy.)


nemzetiségi kérdés irodalma*kisebbségi kérdés irodalma tárgykör 1919-től 1945-ig foglalta össze a romániai magyar sorsirodalmat, az 1945. aug. 3-án kelt 629. számú törvényrendelet azonban törölte a "kisebbség" kifejezést, és helyébe az "együttélő nemzetiség" fogalmát helyezte. Ettől kezdve már a nemzetiségi kérdés került az írásbeliség tárgykörébe.

E kormányzati döntést kezdeményezői azzal indokolták, hogy a "kisebbség" kifejezés állampolgári másodrendűségre utaló hangulati elemekkel telítődött. A terminológiai különbséget időhatárnak tekintve, itt azokat az elméleti írásokat vesszük számba, amelyek a romániai magyarság viszonyaival foglalkozva, 1945 óta keletkeztek.

A 40-es évek második felének politikai légköre nem kedvezett a nemzetiségi létkörülményekkel kapcsolatos kérdések elmélyült elemzésének, az 50-es évek totalisztikus hatalmi rendszere pedig az ilyen kérdéseknek még a fölvetését sem tette lehetővé. Jakabffy Elemér nemzetpolitikai szemléje, a *Magyar Kisebbség 1942-ben megszűnt, s hozzá hasonló kiadvány a II. világháborút követően mintegy fél évszázadig nem jelent meg. 1944 után a kisebbségtudomány művelőit, akik között nemzetközileg elismert szaktekintélyek is voltak, jórészt megfosztották a közlési lehetőségektől, s eltávolították a közéletből. A ~ az 1944 utáni évekből még számon tart néhány kisebb munkát, 1946-49-től kezdve viszont inkább csak propagandisztikus jellegű kormányzati kiadványok jelentek meg.

A 44-es fordulat utáni kezdeti időkből Demeter János két könyvecskéjét említjük: A nemzetiségi kérdés a Duna völgyében és a Szovjetunióban c. tanulmányát, mely az MNSZ gondozásában jelent meg (1945), és a Nemzetiségi nyelv a közigazgatásban c. összefoglalását a Bolyai Tudományegyetem kiadásában (1946). Nemzetiségpolitikai mondandója volt Márkó József Nemzeti kérdés a Szovjetunióban c. tanulmányának (Barót 1945) és Buza László A Szocialista Szovjet Köztársaságok Uniója mint összetett állam c. értekezésének, amely az Erdélyi Múzeumban (1945/1-2), majd önállóan is megjelent (ETF. 191). Demeter János A Jugoszláv Szövetségi Köztársaság alkotmánya c. dolgozatát a Bolyai Tudományegyetem Alkotmányjogi Intézete adta ki (1946). A bukaresti Nemzetiségi Minisztérium gondozásában jelent meg, s elsősorban a román kisebbségi politika felmagasztalását volt hivatott szolgálni, de a kor kutatóinak is forrásanyagul szolgál A nemzetiségi politika három éve Romániában (1948) c. brosúra.

A 40-es évek második felének magyar sajtókiadványai közül az MNSZ kolozsvári napilapja, a *Világosság és a Szociáldemokrata Párt lapja, az *Erdély sokat foglalkozott a nemzetiségi kérdéssel. A Világosság felfogását jól érzékelteti az a válogatás, amely egykori főszerkesztőjének, Balogh Edgárnak a cikkeiből Hídverők Erdélyben 1944-46 c. alatt jelent meg a Kossuth Kiadónál (Bp. 1985). Az Erdély hasábjain közölt nemzetiségelméleti irodalomból ki kell emelnünk Nagy Géza Szociáldemokrácia és nemzeti egyenjogúság c. írását (1946). A háborús összeomlás és a békeszerződés várható következményei miatt megrendült nemzeti öntudat megnyugtatását kívánta szolgálni Szenczei László A magyar nép tragédiája c. munkája (Kv. 1945), Jordáky Lajos A márciusi ifjúság (Kv. 1945), Bözödi György Erdély szabadságharca 1848-49 c. dokumentumgyűjteménye (EMKE, Kv. 1945) és Balogh Edgár füzete, Az igazi 1848, amely 1948-ban elhangzott rádiósorozatának szövegét tartalmazta.

Ebből az időszakból a szóban forgó kérdés csak olyan alkalmi kiadványokban jelenik meg, mint a Magyar Autonóm Tartományról szóló propagandafüzetek vagy egy, a nemzetiségi megvalósításokat ismertető temesvári brosúra (1957). A nemzetiségi kérdés irodalmáról csak a 60-as évek végétől kezdve beszélhetünk újra. Amikor 1968-69-ben, a csehszlovákiai szovjet beavatkozás után Romániára nézve fenyegetővé vált a kelet-európai helyzet, Bukarestnek szüksége volt az erdélyi magyar tömegek támogatására, s ez lehetővé tette a nemzetiségi vizsgálatokat. Megszaporodtak a Korunkban és A Hétben az erdélyi magyarság helyzetével foglalkozó tanulmányok. A nemzetiségtudomány akkori művelői közül Mikó Imre nevét kell elsősorban említenünk. Írásait halála után Változatok egy témára (1981) címmel kötetbe gyűjtve bocsátotta közre a Kriterion. Gáll Ernő ekkori munkásságában is előtérbe került a nemzetiségi kérdéskör. A társadalmi hagyományainkról és az önismeretről szóló értekezése, a transzilvanizmus taglalása, a társadalomelméleti viták áttekintése központi helyet foglalt el elméleti tevékenységében. Olyan gyűjteményes kötet jelzi elkötelezettségét, mint a Pandora visszatérése (1979), benne a kisebbségi magatartásforma jellegadó ethoszként értelmezett "sajátosság méltósága" fogalmával.

A 70-es években Balogh Edgár, Demeter János, Lőrincz László, Takáts Lajos, Tóth Sándor, a fiatalabb nemzedék soraiból Fábián Ernő, Nagy György és Várhegyi István foglalkozott a nemzetiségi lét kérdéseivel. Ki kell emelnünk Semlyén István demográfiai felméréseit, aki statisztikai adatokra támaszkodva demográfiai szempontból vizsgálta a nemzetiségi viszonyokat. Ugyanebbe a vonulatba illeszkedik a Kriterion Változó valóság címmel megjelentetett két gyűjteményes szociológiai-szociográfiai kötete (1979, 1981). 1973-tól kezdve Fazekas János a pártvezetésben betöltött tisztségeit fedezékül használva mind magyar, mind román nyelven kötetben is megkísérelte ellensúlyozni a román nacionalista történetírás és politológia kártékony szellemiségét.

Közben felerősödtek s a 80-as évek elején eluralkodtak a diktatúra etnokratikus vonásai. A hatalmi intézmények az egységes román nemzetállam eszméjétől vezéreltetvén átfogó támadást indítottak a kisebbségi népcsoportok ellen, a nemzetiségi politika újra a cenzúra homlokterébe került. A Koppándi Sándor szerkesztésében megjelent *A romániai magyar nemzetiség (1981) c. kötet, valamint a Didaktikai és Pedagógiai Könyvkiadó Nemzetiségi oktatás Románia Szocialista Köztársaságban c. tablója volt az utolsó két munka, amely még megjelenhetett, hogy közel egy évtizedre e témakör eltűnjön a romániai írott magyar szó világából.

A közösségi megmaradás ügye mellett elkötelezett erdélyi magyar társadalomkutatók kénytelenek voltak külföldön megjelentetni munkáikat. A nemzetközi közvéleményben is nagy visszhangot váltott ki a párizsi Irodalmi Újság Lázár György álnév alatt közölt Jelentés Erdélyből (1977) c. melléklete, amit Tordai Zádor öntött végső formába, de a kulcsszerepet megírásában Tóth Sándor játszotta. Az anyagot több nyugat-európai lap is átvette. Egy New York-i dokumentumgyűjteményben helyet kaptak mindazok a tiltakozó folyamodványok, amelyeket Takáts Lajos, a Bolyai Tudományegyetem volt rektora és Király Károly, az RKP Központi Bizottságának volt tagja intézett a román pártvezetéshez. A külföldön álnév alatt megjelent írások közt szerepel Erdélyi Árpád-Tegzes András álnévvel Nagy György A romániai magyar értelmiség jelenéről – jövőjéről c. elemzése, melyet az akkor még illegális budapesti Beszélő közölt (1984/ 10). A Ceauşescu-féle önkényuralom eldurvulása miatt aggódó nemzetközi közvéleményt egyre többet foglalkoztatta a romániai helyzet. Ugyanekkor a Magyarországon végbemenő változások nyomán az ottani gondolkodás is föladta a kisebbségekbe szakadt nemzetrészek kapcsán addig tanúsított közömbösségét, s mind határozottabban szót emelt az erdélyi magyarság védelmében. Schöpflin György The Hungarians of Romania (London 1978) c. munkája mellett Illyés Elemér Erdély változása. Mítosz és valóság (München 1975) c. könyve németül és angolul is megjelent. Említést érdemelnek a Kende Péter szerkesztette párizsi Magyar Füzetek. Itt jelentek meg Bíró Péter álnéven Molnár Gusztáv bukaresti naplójegyzetei is (1978).

Magyarországon Illyés Gyula politikai felszólalása, a Válasz Herdernek és Adynak (Bp. 1977-78) jelentette a fordulatot. Egyre gazdagabb nemzetiségelméleti irodalom született. 1985-ben az Országos Széchényi Könyvtár keretein belül Magyarságkutató Csoport jött létre a határon kívül rekedt nemzetrészek helyzetének vizsgálatára. A nemzeti kérdés megoldása – világfeladat címmel a budapesti Kritika (1978/3), Nemzetiségi közélet – dunavölgyi közélet címmel a budapesti Élet és Irodalom (1979) Balogh Edgárral jelentetett meg interjút, az Új Írásnak egy Mikó Imrével folytatott beszélgetését közölte Szabó Zsolt. Egy fontos könyv is kikerekedett ekkor A nemzetiségek egyenjogúsításának útján (Bp. 1983) címmel, melyben Joó Rudolf folytatott "jogtörténeti beszélgetést" Demeter Jánossal.

1989 végén a diktatúra összeomlása új szakasz kezdetét jelentette. Noha Bukarest kisebbségi politikája lényegében nem módosult, mert az egységes román nemzetállam gondolatát az új román hatalmi elit sem volt hajlandó feladni, a nemzetiségi problémával kapcsolatos elméleti munka megváltozott. A közéleti talpra állás során újraindult a létkérdések elméleti megoldása. Tóth Sándornak A nemzet európai modelljéről még 1985-ben készült, de csak 1993-ban megjelent munkája az alcím szerint "Kísérlet annak tisztázására, hogy mi a nemzet szerepe az emberré válás folyamatában". A változások Tóth Sándornak egy másik munkáját is kiszabadították a szerzői rejtőzéskényszerből: még 1987-ben ő is adott ki egy jelentést Erdélyből, s ezt Párizsban az új körülmények közt 1990 januárjában megjelentette. Munkáját, mely részletesen taglalta az egységes román nemzeti állam fikciójából kinőtt román elnyomó politika kártételeit, az emigrációba taszított jeles román műfordító, Gelu Păteanu átültetésében New Yorkban Quo vadis, Romania? címmel románul is kiadták (1990).

Ugyancsak a nemzetiségi kérdéskörbe vágó munka Gáll Ernőnek A nacionalizmus színeváltozásai c. könyve, melyhez Budapesten hiába próbált a 80-as évek derekán kiadót találni. A diktatúra bukását követően fejezeteket adott közre belőle, majd kiegészítve Nagyváradon jelent meg 1994-ben. A cenzúra felszámolása tette lehetővé Jakabffy Elemér Nemzetpolitikai írások (1993) c. Téka-kötetének megjelenését, míg szemléjéről Balázs Sándor Lugosi üzenet (Szatmárnémeti 1995) c. monográfiája is napvilágot látott.

A sajtóban a kisebbségi jogvédelem gondjai, a nemzeti egyenjogúság alkotmányos szavatolásának ügye, valamint az erdélyi magyar önigazgatási modell szükségszerűen központi helyre kerültek. Új szerzők sorakoztak fel, így Bakk Miklós, Bíró Béla, Csapó József, Egyed Péter, Kolumbán Gábor, Magyari Nándor László, Markó Béla, Salat Levente, Szilágyi N. Sándor.

Nagy György: A nemzetiség fogalma. Korunk 1971/5. – Mikó Imre: Az együttélő nemzetiségek jogegyenlősége. A Hét 1972/15, 16, 17. – Tonk Sándor: Értelmiségi múlt – nemzetiségtörténeti feladatok. A Hét 1977/13. – Gáll Ernő: Mikó Imre – a "nemzetiségi jogász". Előszó Mikó Imre Változatok egy témára c. kötetéhez, 1981; uő: Tanulmányok a nemzetről. A Hét 1983/16; 1984/17; uő: Az "erdélyi gondolat" viszontagságai. Helikon 1992/16; 17. – Nagy György: A nemzetiség fogalma. Korunk Évkönyv 1981. 42-49. – Benkő Samu: Korszerű hagyományápolás és nemzetiség. Utunk 1982/2. – Demeter János: A nemzetiségi jog problémái. A Hét 1990/3. – Fábián Ernő: Nemzetiség és egyetemesség. Korunk 1980/5; 7-8; uő: Nemzet, nemzetiség, érték. Korunk 1981/7-8; uő: Haza és nemzetiség. A Hét 1990/50; uő: A kisebbségi lét értelme. A Hét 1991/15; uő: Az európai modellről. A Hét 1993/44. – Horváth Andor: Demokrácia és nemzeti kisebbség Romániában. Tények, trendek, perspektívák. A Hét 1991/45, 46, 47. – Manolescu, Nicolae: A nemzetiségi kérdés. A Hét 1991/9. – Varga Attila: A román nemzetiségpolitika főbb irányvonalai a hatalmi szférában. A Hét 1992/30. – Végel László: Melankolikus töprengések a kisebbségmítoszokról. A Hét 1992/8. – Bakk Miklós: Nemzeti és regionális a politikai gondolkodásban. A Hét 1993/33. – Egyed Péter: Szabadelvűség és nemzeti elkötelezettség. A Hét 1994/29. – Fischer-Galati, Stephen: A nemzeti kisebbségek problémája Romániában. Állandóság vagy változás? Korunk 1994/12.

(N. Gy.)


nemzetiségi színházi kollokvium – a romániai magyar, német és jiddis nyelvű hivatásos együtteseknek az eredeti terv szerint kétévenként sorra kerülő sepsiszentgyörgyi seregszemléje. Az ország területi-közigazgatási átszervezését, a tartományok – köztük a Magyar Autonóm Tartomány – megszüntetését és a sok vitára alkalmat adó megyésítést követően a hatalom is szükségét érezte valamiféle engesztelő gesztusnak, ennek jegyében született meg 1978-ban az I. kollokvium. A hat magyar színházon, ill. tagozaton és a marosvásárhelyi Szentgyörgyi István Színművészeti Főiskolán kívül a nagyszebeni és a temesvári német színház, valamint a bukaresti Zsidó Színház vett részt a rendezvénysorozat megkezdésén. Utóbb egy-két félhivatásos népszínházi együttest is meghívtak, s a bukaresti élvonalbeli román társulatok egyike-másika is megtisztelte részvételével a találkozót.

Román, magyar, német és zsidó írókból, színházi szakemberekből, kritikusokból összeállított versenybizottság osztotta ki – többnyire gondosan egyensúlyozva – a legjobb előadást, a legjobb rendezést, díszletet és jelmezt, a legjobb férfi- és női alakítást, a legjobb epizódszerepet jutalmazó díjakat. A bizottság elnöke rendszerint magyar író volt, az I. kollokviumon Huszár Sándor, A Hét főszerkesztője, az 1980-as II. kollokviumon Domokos Géza, a Kriterion Könyvkiadó igazgatója.

A további rendezvények sora megszakadt, részben anyagi nehézségekre való hivatkozással, egy időn túl pedig mindenfajta hivatkozás nélkül. Csak 1992-ben került sor a III. nemzetiségi színháztalálkozóra, immár nemcsak romániai, hanem csehszlovákiai, kárpátukrajnai és jugoszláviai magyar és más nemzetiségű társulatok részvételével. Az előadások a modern drámairodalom és színjátszás szélesebb skáláját mutatták fel. A bírálóbizottság, melynek elnöke Kántor Lajos, a Korunk főszerkesztője volt, szintén kiegészült magyarországi kritikusokkal, színházi szakemberekkel, s a díjak is jelentősen növekedtek a magyarországi és a világ különböző tájain élő támogatóknak köszönhetően. Felvetődött a kollokvium jellegének, célkitűzéseinek közelebbi meghatározása, a sajátos feladatok pontosabb megfogalmazása, figyelembe véve, hogy a magyarországi Kisvárdán hasonló rendezvénysorozat indult, a Határon Túli Magyar Színházak Fesztiválja évről évre.

Az 1994-re tervezett IV. kollokvium megrendezésére adminisztratív nehézségek miatt már nem került sor.

(P. Á.)


nemzetiségtudományi irodalom*nemzetiségi kérdés irodalma


Nemzetközi Shakespeare Alapítvány és Shakespeare Ház – Nagy Attila sepsiszentgyörgyi mérnök, műkedvelő-színjátszás szervező és önművelő Shakespeare-kutató által 1992-ben alapított művelődési-tudományos létesítmény, amely a városhoz közeli Árkoson működik. Elnöke Nagy Attila; titkára az alapítás idején Máthé Magda, a dokumentációs osztály vezetője Niculina Ţintea volt. Célkitűzései közé tartozik a Shakespeare-kutatás és a műve iránti érdeklődés felkeltése Erdélyben, az angol nyelvtudás elmélyítése, kapcsolattartás a világ más Shakespeare-kutató műhelyeivel. E célból székhelyén, az árkosi kastélyban szakkönyvtárat alakított ki, konferenciákat szervez, előadásokat rendez és támogat. Az első nemzetközi konferenciát 1992. május 22-23-án rendezte meg, 14 ország Shakespeare-kutatóinak részvételével; ezt követték újabb rendezvények 1993. május 21-23-án, november 20-22-én, majd 1995. február 18-án, amelyeken előadók szerepeltek Angliából, az Egyesült Államokból, Magyarországról, Lengyelországból, Bulgáriából; hazai szinten pedig Bukarestből, Kolozsvárról, Nagyszebenből. Azóta az ilyen rendezvényekre általában kétévente kerül sor, de a ~ folyamatos kapcsolatot tart többek között a Magyar Shakespeare Társasággal. Rendezvényein előadások hangzanak el Shakespeare műveiről, értelmezések, elemzések egyes drámákról, szerepekről, a Shakespeare-művek korabeli visszhangjáról, nagy klasszikusok (Arany János, Eminescu) művéhez való viszonyáról.

A ~ elnöke Shakespeare – ezerszer címmel hatalmas Shakespeare-breviáriumot állított össze azok számára, akik részletekbe menően vagy átfogóan kívánják megismerni a nagy angol drámaíró művét, egyetemes fogadtatásának adatait. A maga nemében egyedülálló könyv évek óta kiadásra készen áll.

Flóra Gábor: Angol ház Árkoson. Romániai Magyar Szó 1992. máj. 22-23. – Ferencz Csaba: Shakespeare-ház Árkoson. Háromszék 1992. máj. 22. – Kacsir Mária: Shakespeare háza Árkoson. A Hét 1992/39. – Augustin Frăţilă: "Bibliile noastre sunt: Biblia, Homer, Shakespeare". Contemporanul 1993. jún. 23. – Tóth Erzsébet: Lesz-e Globe-színház Sepsiszentgyörgyön? Magyar Nemzet 1995. febr. 20.

(D. Gy.)


Nép, A*Réthy Imre


Népakarat1. Az *Erdélyi Munkás címváltozata 1921. júl. 24.- okt. 13. között. Felelős szerkesztője ebben az időszakban id. Jordáky Lajos, alcíme "A Szociáldemokrata Párt magyar nyelvű hetilapja".

2. Az 1933-ban szervezkedő Országos Magyarpárti Ellenzék (OMPE) lapja, melyet elindulása után hamarosan betiltott baloldalisága miatt a kormányzat. A szervezkedő ellenzék *Magyar Dolgozók Szövetsége (MADOSZ) néven önállósult, s a betiltott lap helyébe *Székelyföldi Néplap című új lapot indított Marosvásárhelyen.

3. Nagyváradon szerkesztett szociáldemokrata napilap. Asztalos Sándor főszerkesztővel az élén 1945-ben indult s a szociáldemokrata és kommunista párt egyesüléséig (1948) jelent meg. Napi híreken és kommentárokon, elméleti cikkeken kívül szórványosan irodalmi anyaga is volt. Utolsó évfolyamában a lap negyedik oldalát Nagyszalontai Népakarat címmel Nagyszalontán Szemes Gyula szerkesztette.

Demeter János: Századunk sodrában. 1975. 207-08.

(K. P.)


Népbírák Könyvtára az Állami Könyvkiadó gondozásában megjelent sorozat. Kötetei: 1. A népbíró jogai és kötelességei (Kv. 1948); 2. A népbíró kézikönyve (Kv. 1948); 3. Büntetőjog és bűnvádi eljárás (Kv. 1949). Mindhármat Kiss Géza fordította románból.

(Cs. B.)


népegészségügyi irodalom – az *egészségügyi irodalom kereténél tágabb, mai értelmű megfogalmazásában a közegészségügyi, járványügyi és egészségvédelmi irodalom összessége. Nemcsak a népbetegségekkel foglalkozik, hanem a betegségek megelőzésével és az egészség megőrzésével is, kutatómunkára, felmérésekre alapozott szakdolgozatok és kiadványok, valamint egészségvédelmi ismereteket nyújtó és ezzel kapcsolatosan helyes magatartásra nevelő röplapok, füzetek, könyvek formájában.

Már 1919 és 1945 között egyre gyakrabban jelentek meg az erdélyi magyar sajtóban, orvosi folyóiratokban és önálló kiadványokként a népegészségügy kérdéseire válaszoló cikkek, melyek főleg a népbetegségekkel és az ellenük való küzdelemmel foglalkoztak. Ilyenek kerültek ki Schönberger Mór (1920), Goldberger Ede (1922), Szelle Károly (1925), Sándor János (1928), Halász József (1929), Márkos György (1930, 1931, 1933), Tankóczy Gyula (1934), Schmidt Béla (1940) tollából. Jelennek meg olyan kiadványok is, amelyek már átfogóan tárgyalják a népegészségügyet. Ilyen Jancsó Béla Egészségügyi tanácsadó az erdélyi magyar nép számára (Kv. 1934), Csíky János A falu egészségvédelme (Kv. 1936), Nagy András A népegészségvédelem (Kv. 1936), Parádi Ferenc Szolnok-Doboka vármegye közegészségügyének története (Kv. 1944) c. munkája.

Már ebben az időszakban feltűnik a szervezett, intézményesített törekvés a romániai magyar kisebbség népegészségügyi problémáinak feltárására és megoldására. Példa erre Brassóban az ÁGISZ egészségügyi sorozata Kacsó László és Jancsó Béla (1935), Bakk Elek (1936), Herskovits János (1936), Bódis Gáspár (1937) köteteivel. Hasonló szándékúak a Hitel c. szociálpolitikai folyóiratban rendszeresen megjelenő népegészségügyi tanulmányok, mint amilyen Parádi Kálmántól A néptáplálkozás (1936/2), Heinrich Mihálytól A nép táplálkozása kalóriaértékekben (1937/2), Nagy Andrástól Egészségpolitikai vázlat (1938/1) és Népegészségügy (1938/4), Manyák Ernőtől Adatok Ditró népegészségügyéhez (1939/1), Csíky Jánostól Adatok a gyergyói táplálkozáshoz (1939/4) és Tonk Emiltől a Csecsemőhalandóság Erdélyben (1940-41/2).

Az Erdélyi Római Katolikus Népszövetség szintén tett erőfeszítéseket a szervezett egészségvédelmi munka megvalósításáért. Ezt szolgálta az általa kiadott Falu-füzetek 3. száma: A csecsemő gondozása (Kv. 1939).

A füzetet Nagy András állította össze: ő maga három fejezetet írt, a továbbiak szerzői Csíky János, Küttel Lajos, Búzás Márton, Schmidt Béla, Fráter Géza, Szabó Jenő és Venczel József.

A két világháború közötti időszakban a népegészségügy tárgykörét leghosszabb ideig a *Magyar Népegészségügyi Szemle szolgálta.

1945 után nagy számmal jelentek meg nevelő célzatú egészségvédelmi kiadványok, a Genersich Emlékkönyv (Bp.-Mv. 1994) több száznak a jegyzékét közli. Jelentős szerepe volt ezek kiadásában az *egészségügyi irodalom címszóban már említett intézményeken kívül a Marosvásárhelyi Közegészségügyi Intézetnek is (1949-59). Csaknem kizárólag népegészségügyi szakcikkek sorakoztak a Román Népköztársaság Orvostudományi Társasága Magyar Autonóm Tartományi Fiókjának járványtani, mikrobiológiai, vírustani, parazitológiai és egészségpedagógiai folyóiratában, amely *Tájékoztató c. alatt 1956-ban két, 1957-ben négy számmal jelent meg. A leggyakrabban tárgyalt témakörök: a tífusz (Boér László, Eisikovits Károly, Lőrincz Pál, Vajda István), a gyermekbénulás (Kelemen László, Székely Pál, Kövendi Erzsébet), a leptospirózis (Papp Károly), a betegellátás (Kolumbán Mózes), az ivóvízellátás (Tőkés Béla, Tassaly János), a szervezet ellenállóképessége (Szentkirályi Éva, Hadnagy Csaba) és az egészségügyi szervezés (Bódis Sándor).

A ~ba sorolható számos szakközlemény, amely az OGYI tudományos ülésszakainak anyagát tartalmazó kötetekben (Mv. 1955, 1957), az Orvosi Szemlében, az EME által újra megindított Orvostudományi Értesítőben, valamint az Infomed c. folyóiratban (Székelyudvarhely 1991-92) jelent meg.

A főleg 1970 és 1990 között kiadott népegészségügyi ismeretterjesztő könyvek közül megemlítendő még néhány olyan, mely az *egészségügyi irodalom címszó alatt nem szerepelt. Feszt Tibor Kerekes Medárddal az érelmeszesedésről (1976; Kv. 1983), Rácz Gábor a népgyógyászat értékeiről (Korunk Évkönyv 1979. 151-57), Fodor Ferenc Mártha-Papp Ilonával és Fugulyán Gergellyel szemészeti kérdésekről (Kv. 1983, 1989), Pap Zoltán és Löwi Károly az anya- és csecsemővédelemről (Kv. 1983, 1990), Szilágyi István és Ander Zoltán általános orvosi ismeretekről (1983, Kv. 1990), Matekovits György és Bocskay István a fogszuvasodásról, a fogágy betegségéről (Tv. 1977, Kv. 1986), László János pedig Péter Mihállyal a kórokozó mikroorganizmusokról (Kv. 1988) írt.

Péter Mihály: A romániai magyar nyelvű orvosi ismeretterjesztő irodalom az első világháború végétől napjainkig. Közli Genersich Emlékkönyv. Bp.-Mv. 1994. 119-23; 169-89.

(P. M.)


népfőiskola*Romániai Magyar Népfőiskolai Társaság


Népi Alkotások Háza – az 1968-as közigazgatási átszervezés után létrehozott megyei Művelődési Bizottságok mellett működő művelődési intézmények hálózata. Tanfolyamok, helyi rendezvények mellett (amelyeket különböző címek alatt jegyzett) 1968-tól a 80-as évekig alkalmilag számos, különösen helyi vonatkozású könyv kiadására is vállalkozott: főleg a *néprajzi irodalom helyi ápolására és megörökítésére törekedett.Íy a Hargita Megyei Népi Alkotások és Művészeti Tömegmozgalom Irányító Központja gondozásában jelent meg Csíkszeredában Kovács Dénes Gyimesi csángó írott tojások (1969), Molnár István Sóvidéki keresztszemesek (1971), Horváth Csaba Gyimesi csángó bundák (1972) c. könyve, s Antal Miklós munkája, A táncoktatás kézikönyve (1973); ez utóbbi nemcsak Csíkszeredában, de sepsiszentgyörgyi kiadásban is. Ide sorolható Salló István és Kardalus János kétnyelvű munkája, a Kapuk és kerítések Hargita megyében (1977), valamint Szabó Botár Erzsébet és Gagyi Erzsébet Lövétei szőttesek (1977) c. varrottasalbuma.

A Népi Alkotások Háza gondozásában jelent meg Aradon Apácai Bölöni Sándor és Gulácsi Zoltán pécskai tanárok Búza, búza, de szép tábla búza (1978) c. népballada- és dalgyűjteménye Mózer István szerkesztésében. Ugyancsak itt látott napvilágot a Tóth Árpád Irodalmi Kör Önarckép c. antológiája (Arad 1982) Kenyeres Pál, Ujj János és Znorovszky Attila összeállításában. Mindkét regionális kiadvány grafikai szerkesztője és illusztrátora Alaszu Pál képzőművész.

A marosvásárhelyi Népi Alkotások Házának köszönhető Bede Olga több gyermekszínjátékának és bábjátékának az ifjúság népi kötődését erősítő kiadása is.

Fodor Sándor: "Vidéki" kiadványok? Utunk 1971/48.

(B. E.)


Népi Egység – a Romániai Magyar Népi Szövetség napilapja, 1944. okt. 22-től 1948. márc. 1-ig jelent meg, előbb Brassóban, majd 1946 szeptemberétől kezdve Sepsiszentgyörgyön. Indulásától 1947. febr. 5-ig felelős szerkesztője Kurkó Gyárfás, az MNSZ országos elnöke. Noha az első 18 lapszámon Szemlér Ferenc főmunkatársként szerepelt, valójában egész brassói időszakában ő a lap tényleges főszerkesztője. A Sepsiszentgyörgyre való átköltöztetéskor a felelős szerkesztő Szabédi László lett, a Székely Nemzeti Múzeum akkori igazgatóőre s a Székely Mikó Kollégium tanára. Amikor ő 1947 őszén Kolozsvárra, a Bolyai Tudományegyetemre távozott, munkakörét a lap megszűnéséig Paál János vette át, akinek nevét azonban nem tüntették fel.

Brassói indulásakor a lap újra tömörítette az 1940 őszén betiltott Brassói Lapok több munkatársát, így Halász Sándort, Karács Andort, Kőműves Gézát. Munkatárs lett Szász István, Tiboldi Béla, Fekete Nagy Mihály, majd Holló Ernő, Babuczay György, Bujdosó Gyula. E lap hasábjain indult Beke György, Csíky József – mindketten középiskolás diákként –, továbbá a Budapestről Brassóba költöző Sipos Bella, aki újságírói munkája mellett összegyűjtötte a barcasági csángó folklórt, főleg a népmeséket.

Megjelenésétől kezdve a ~ a Székelyföld újságjának tekintette magát, ezt hangsúlyozta a szerkesztőség Sepsiszentgyörgyre költöztetésével is, noha Brassó és a Barcaság társadalmi, gazdasági és kulturális életéről továbbra is tájékoztatott, s vállalta a bukaresti magyarság újjászerveződő életének tükrözését is (főleg Vida Zoltán írásain át).

A Magyar Népi Szövetség politikai irányvonalát követve hasábjain mindvégig napirenden tartotta az erdélyi magyarság jogegyenlőségéért vívott küzdelmet, az anyanyelvű iskolák helyzetét, a magyar egyetem, a középiskolák, színházak, gazdasági és művelődési-társadalmi intézmények tevékenységét. Erőteljesen felkarolta a Székelyföld iparosításáért indított – lényegében kudarcba fulladt – mozgalmat. Az erdélyi magyarság sorskérdéseire keresték a választ publicisztikai írásaikban Balogh Edgár, Bányai László, Csákány Béla, Fekete Nagy Mihály, Halász Gyula, Sütő András és mások.

Az akkori magyar sajtóban rendhagyónak számító "irodalmi vezércikkek" jelentek meg Petőfiről, Adyról, az első brassói magyar könyvnapokról (1945 nyarán), a magyar irodalmi hagyaték megőrzésének fontosságáról és hasznosításáról, a magyar-román kölcsönös irodalmi fordítások időszerű gondjairól. Ezeket a vezércikkeket főleg Szemlér Ferenc írta, saját nevén vagy Erőss Bálint álnéven.

Noha nagy általánosságban a Magyar Népi Szövetség lapjaiban a publicisztika egyazon hangütésű volt, néha éles különbség is mutatkozik közöttük, ami a nemzetiségi anyaszervezeten belüli ellentéteket tükrözi.Íy Kurkó Gyárfás országos elnök nem egy beszéde, vezércikke erőteljesen hangsúlyozza a magyar érdekek védelmét, és nyíltan támadja a rejtekező, de az államigazgatásban, a társadalmi életben jelen lévő román nacionalista törekvéseket. Beszédes példája ennek az 1946. április 4-én, Megalkuvással nem győzhet a demokrácia címmel megjelent vezércikke, amelyben név szerint vonja felelősségre a Román Kommunista Párt egyik legfőbb vezetőjét, Lucreţiu Pătrăşcanu igazságügyminisztert, amiért intézkedéseiben megalázó és megrövidítő különbséget tesz románok és magyarok között a háborús károk felszámolása kapcsán.

Mikor 1947 májusában Luka László, vagyis Vasile Luca román pártvezető az Igazságban meghirdeti a harcot az "elvtelen magyar egység" ellen és ennek nyomán Kurkó Gyárfás, ellenkezése jeléül, kimarad a Magyar Népi Szövetség irányításából, majd az év őszén le is váltják, az egész MNSZ-sajtóban egyetlen éles tiltakozás hangzik el a magyarság ellen irányuló politikai kampány miatt, Szabédi László vezércikke (Népi és demokratikus magyar egység a ~ 1947. máj. 31-i számában).

A lap gazdag szépirodalmi anyaggal jelentkezett. Helyet adott az irodalmi-művészeti kritikának, irodalmi vitáknak is, így például a népi irodalom korszerű értelmezésének. Szemlér Ferenc szerkesztői gyakorlatában igyekezett felülemelkedni az urbánus-népi ellentéteken, közölte mindkét irányzat képviselőinek írásait. Gyakran idézte meg a lap a klasszikus magyar költészet alkotásait, közölte román költők (Arghezi, Bacovia) verseit, a kortárs magyar költők közül Illyés Gyula, Jékely Zoltán, Méliusz József, Horváth Imre, Kiss Jenő, Horváth István s természetesen a laphoz tartozó Szabédi László, Holló Ernő verseit. Felújította Zajzoni Rab István örökségét. Nagy István írásait ez a napilap közvetítette a székely olvasóknak. Egy időben Dalol a nép címmel rovat nyílt a népi – munkás és paraszt – verselők számára, s emlékezetes Szemlér Ferenc esszésorozata személyes kapcsolatairól Illyés Gyulával, Sárközi Györggyel, Radnóti Miklóssal.

Szerkesztési elv és gond volt a szép, tiszta magyar nyelvezet, az idegenszerűségek kerülése. Ma már irodalomtörténeti forrásértékűek interjú-anyagai olyan írókkal, költőkkel, mint Illyés Gyula, Darvas József, Tompa László, Nagy István, Veres Péter, Asztalos István, Benedek Marcell, Kacsó Sándor, Molter Károly, Gaál Gábor, Keresztury Dezső, Háy Gyula, Zilahy Lajos, a románok közül N. D. Cocea, Victor Eftimiu. Az 1946. febr. 10-i szám egy szemtanút idéz Szabó Dezső utolsó napjairól, név szerint Manyák Andrást, aki együtt vészelte át az ostromot Szabó Dezsővel a Rákóczi téren, s aki elmondta, hogy az író gazdag könyvtárát iskolájának, a kolozsvári Református Kollégiumnak szándékozott örökül hagyni (Bujdosó Gyula: A fertelmes német halál ellen). Ugyanebben a lapszámban jelenik meg Szabó Dezsőnek a légoltalmi pincében írt, alighanem utolsó írása: Péter és a légnyomás.

Beke György 1980-ban elkészítette a lap monográfiáját Balogh Edgár bevezetőjével, de a nyomdakész munka az élesedő diktatúra körülményei között kéziratban maradt, csupán részletek jelentek meg belőle különböző lapokban és folyóiratokban.

Tiboldi Béla: Hogyan született meg a Népi Egység? Népi Egység 1945. okt. 21. – Szemlér Ferenc: Dalol a nép. Ifjúmunkás 1960. jún. 16.; uő: Százlátó üveg. 1977. 50. – Beke György: Mint nyitott családi levéltár... Brassói Lapok 1980. jún. 7.; uő: Tatrangi Dávid nyomdokain. Hargita Kalendárium 1981. 43-49; Szemlér Ferenc azonnali utókora. Művelődés 1981/4; Nemzetiségi közírás a Népi Egységben. Igazság 1981. ápr. 12.; A Népi Egység válogatott bibliográfiája. NyIrK 1981/2; Nemzetiségi létfeltételek építése Erdélyben 1944 és 1948 között. Forrás, Kecskemét 1982/8; Közélet, közírás, szépirodalom. NyIrK 1983/2. – Sipos András: Sajtótörténeti mementó. Brassói Lapok 1983. márc. 4. – Kántor Lajos: Itt valami más van. Erdélyi krónika 1911-1959. Bp. 1992. 247.

(B. Gy.)


népi élettörténet – az antropológiai és néprajzi vizsgálatokban az 1920-as években felfedezett műfaj. A figyelmet a lengyel Thomas és Znaniecki által 1918-1920 között Bostonban közzétett ötkötetes munka terelte rá. Kutatása kettős célt követ. A kutatási módszerként alkalmazott, kérdőívvel irányított élettörténet forrásanyagot biztosít az egyéni életpályák alakulása, a mikroközösségek világában létrejött szerveződések vizsgálatához. Az irányítás nélkül, egyéni elképzelés alapján megkomponált *önéletrajzot, önéletírást a folklorisztika folklórműfajként vizsgálja.

A szakirodalom genetikai kapcsolatot lát a 18. századi irodalmi memoár és a paraszti önéletírás között. "A XIX. századi memoár műfajának késői folytatói; s irodalmi színvonalban és alkotásmódban a több évtizeddel korábbi gyakorlatot követik, sajátosan paraszti témákhoz és ízléshez idomulva" (Gyenis Vilmos). Valószínűbb azonban a gyakorlati célt szolgáló, vázlatosabb feljegyzések, gazdasági naplók és a népi élettörténet kapcsolata. A népi élettörténet létrejötte összefügg az írásbeliségnek a paraszti kultúrában való 18-19. századi megjelenésével, valamint a hagyományos témákat variáló folklórműfajok (népmese, monda, ballada) 20. századi marginalizálódásával, a nagy tömegek életformáját és élményvilágát átstrukturáló gazdasági és történelmi események hatásával.

Az önéletírás indítékai között említhető az idegenek érdeklődése, a példaadás, a tanítás szándéka, a panasz, az írás gyönyörűsége, az elsorvadt emberi kapcsolatok miatt csak írásban levezethető beszélési kényszer. "Míg a férfiak írásaiban a katonaság vagy a háború eseményei állnak a középpontban (erről az időről bámulatos pontossággal és aprólékosságról szólnak), a nőknél az érzelmi életen: férjhezmenésen, szerelmi csalódáson s a házassággal és gyermekszüléssel járó gondokon, gyötrelmeken van a hangsúly. Többet és szívesebben írnak a régi népszokásokról, hiedelmekről, viselkedésről, mint a férfiak. Mindkét nembeliek aprólékosan számolnak be arról, mikor, mit dolgoztak s hogyan" (Küllős Imola).

A népi élettörténetnek sajátos dokumentumértéke van. "A közvetlen emberi érintkezés rossz momentumait, a kiszolgáltatottság, baj, bántás és butaság olyan formáit világítják át, melyek a legbizalmasabb és legmélyebb emberi kapcsolatok világában leginkább rejtve vannak és maradnak" (Salamon Anikó). Valójában azonban a népi élettörténet alkotás, amelyben a valóság és fikció sajátosan keveredik. Ezért szükséges az életpálya- és az élettörténet különválasztása. Az életpálya sajátos történelmi-gazdasági-társadalmi körülmények között az egyéni eszmények, választások és lehetőségek alapján megtett életút leírása, a történet ennek szimbolikus megjelenítése. A kettő közötti elhajlás az események kiválasztásában, kronológiai és oksági átrendezésében, értelmezésében, tendenciózus hangsúlyozásában mutatható ki.

A hagyományos folklórhoz viszonyítva a népi élettörténet műfaji sajátosságának tekinthető a személyes jelleg, a szerzőség, az írásbeliség, az alkotás és befogadás mozzanatának és színhelyének eltávolodása. A szerző más térben és időben élő személyként szólít meg, üzenetét az írott szöveg kimerevíti. A szerző nem ismeri közönségét, a mű elszakad az alkotófolyamattól, és hordozza alkotója nevét, rögzített, definit jellegű. Olyan tényezők ezek, amelyek a műfajt a hivatásos irodalom felé tolják. Az irodalomba azonban nem olvad be. A szerző műveltségét és ízlését többnyire a folklór alakította ki; a műalkotás tudatos tartalmi-formai megszerkesztésével szemben az élettörténetre egyfajta szinkretizmus, lazaság jellemző; az élettörténet a népi epika szemlélete, szövegszerkesztési szabályai szerint jött létre.

A műfaj egy bizonyos ízlés, életforma, értékrend, mentalitás meglétéről tanúskodik; az "alulnézet perspektívájából" egykor, egy életforma szubjektív interpretációját készíti el; az életpálya eseményeit megválogatva, rendszerezve, esztétikai élményt nyújtó "világot" teremt, az önkifejezés, a beszélés nyelvi, stilisztikai, formai kellékeket alkalmazva egy egyén megkonstruált identitását mutatja fel.

A romániai magyar könyvkiadásban a sort Tamási Gáspár nyitotta Vadon nőtt gyöngyvirág című kötetével (1971), követte ezt Győri Klára a Kiszáradt az én örömem zöld fája (1975), Kocsis Rózsi a Megszépült szegénység (1988) című vallomása. A Salamon Anikó által szerkesztettÍy teltek hónapok, évek (1979) öt szerző vallomását tartalmazza. A Művelődés folytatásokban közölte Csibi Istvánné Pontot, vesszőt nem ismerek, de a szó mind igaz című vallomását, Horváth Arany gondozásában. A Pillich László – Vetési László szerkesztésében megjelent Leírtam életem... (1987) tizenkét naplót tartalmaz. Albert Ernő 1995-ben jelentette meg egy gyimesi csángó család magnóval rögzített élettörténetét Rigó és madár címmel.

A népi élettörténethez szétválaszthatatlanul kapcsolódik a *napló, a feljegyzés, az élménytörténet, igaztörténet műfaja.

Gyenis Vilmos: Emlékirat és parasztkrónika. ItK 1965. – Hoppál Mihály – Küllős Imola: Parasztönéletrajzok – paraszti írásbeliség. Ethnographia LXXXIII (1972). 284-292. – Küllős Imola: Igaztörténet, élettörténet, önéletrajz. Magyar néprajz V. Népköltészet. Bp. 1988. 251-266. – Nagy Olga: Pályakép fénnyel és árnyékkal. Egy néprajzos emlékei. Székelyudvarhely 1995. 120-150.

(K. V.)


népi gyógyászat – a népi tapasztalaton, természetismereten, vallásosságon, mágián alapuló ismeretrendszer és gyakorlat. Területei a népi tünettan, kóroktan, fiziológia és anatómia. A magyar népi kóroktan történeti rétegei egybeesnek a világon ismert nagy gyógyászati áramlatokkal. A honfoglalás előtti gyógyászat alapelve a pneumatan, amely szerint a szervezetet a benne keringő pneuma (levegő) tartja életben. A betegségeket a szervezetbe kerülő rossz levegő okozza. A 10-17. század közötti orvoslási irányzat a humorális patológia (népi hippokratizmus), amely az egészséget a szervezet nedveinek egyensúlya, a betegséget pedig a nedvek egyensúlyának megbomlása alapján értelmezi. A ~nak a 18. századtól számítható harmadik nagy korszaka a szomatikus, materiális patológia, amely a betegséget a szervezetnek külső kórokozó hatására történő anyagi elváltozásaként értelmezi (Oláh Andor, 1989).

Az erdélyi ~ történeti adatai természet- és orvostudományi munkákban és kéziratos füzetekben maradtak fenn. Melius Juhász Péter 1578-ban Kolozsvárt megjelent Herbáriuma mintegy 300 betegségnevet, 1500 javallatot őrzött meg. A fejedelmi udvar orvosa, Pápai Páriz Ferenc Pax Corporisa (Kolozsvár 1690) a kor tudós gyógymódjai mellett számtalan "parasztorvosságot" ír le. A házi patika titkait népszerűsíti Juhász Máté Házi különös orvosságok (Kolozsvár 1768) című munkája is. Kéziratos feljegyzések, levéltári iratok gyógyászati vonatkozásait több közlemény elemzi (Szabó T. Attila, 1939, 1945, Varjas Béla, 1943, Faragó József, 1947, Kiss András, 1980, Halászné Zelnik Katalin, 1992, Olosz Katalin, 1995).

A ~ monografikus megközelítése Vajkai Aurél Népi orvoslás a Borsavölgyében (Kv. 1943) című munkájában található meg. A bemutatás a következő szempontokat érvényesíti: A. I. A beteg ember. II. A betegség oka. III. Gyógymódok. B. Betegségek és gyógyításuk. C. Állatorvoslás. A kalotaszegi gyógymódok rendszerét közli Vasas Samu Népi gyógyászat. Kalotaszegi gyűjtés (1985) című könyve.

A Szabó Attila és Péntek János által végzett és irányított etnobotanikai kutatás a ~ növényismereten alapuló eljárásait tárta fel (Szabó – Péntek 1976, Péntek – Szabó 1985). Több szerző a hivatalos orvostudomány felől közelít a népi gyógyászathoz (összefoglalása a Korunk Füzetek sorozatban megjelent Korszerű gyógynövényhasználat. Kv. 1982). Egy-egy vidék, település népgyógyászati adatait közli Horváth 1971, Kakas 1973, Kóczián – Pintér – Szabó 1975, Kovács 1976, Kóczián – Szabó I. – Szabó L. 1977, Kós 1979, Miklóssy 1980, Halászné Zelnik 1981, Keszeg 1981, Gub 1994.

A kolozsvári BBTE Magyar Nyelv és Kultúra Tanszékén két figyelemre méltó szakdolgozat készült a ~ témaköréből (Kosz Zsófia 1996, Komáromi Tünde 1996 és 1997).

Szabó T. Attila: XVI. századi orvosszer mirigy ellen. Magyar Nyelv XXXV (1939). – Varjas Béla: XVI. századi magyar orvosi könyv. Kv. 1943. – Faragó József: A hólyagos himlő népi gyógyítása Erdélyben a múlt században. Ethn. LVIII (1947). – Horváth István: Magyarózdi toronyalja. Írói falurajz. Kv. 1971. – Kakas Zoltán: A "nagyerejű fű" a felső-háromszéki néphitben. Folklór Archívum 1. (1973) 91-97. – Kóczián G.-Pintér I.-Szabó L. Gy.: Adatok a gyimesi csángók népi gyógyászatához. Gyógyszerészet 19. (1975). – Kovács Soma: Kalotaszegi népi gyógymódok. Folklór Archívum 5. (1976) 93-113. – Szabó Attila-Péntek János: Ezerjófű. Etnobotanikai mutató. Buk. 1976. – Kóczián G.-Szabó I.-Szabó L.: Kalotaszegi népgyógyászati adatok. Gyógyszerészet 21 (1977). – Kós Károly: A bivaly betegségei és gyógyítása. In: Uő: Eszköz, munka, néphagyomány. 1979. 258-264. – Rácz Gábor: Népgyógyászati értékeink. Korunk Évkönyv 1979. 154-157. – Spielmann József: Bizonyosságok és kérdőjelek népgyógyászatunk kutatásában. Korunk Évkönyv 1979. 158-166. – Kiss András: Tudósítás 1803-ból a váltott gyermek elégetéséről. Utunk Évkönyv 1980. Kv. 48-61. – Miklóssy V. Vilmos: Csíki népi sebtapaszok. Népismereti Dolgozatok 1980. 60-63. – Halászné Zelnik Katalin: Adatok a moldvai magyarok gyógynövény-használatához. Gyógyszerészet 25 (1981); uő: Gelencei orvosló könyvecske. Kézirat a 18. századból. Lakitelek 1992. – Keszeg Vilmos: A mezőségi Detrehem-telep népi gyógyászata. Népismereti Dolgozatok 1981. 97-117. – Péntek János – Szabó Attila: Ember- és növényvilág. Kalotaszeg növényzete és népi növényismerete. 1985. – Oláh Andor: "Új hold, új király!" A magyar népi orvoslás életrajza. Bp. 1986. – András István: Népi gyógyászat és bioterápia. Korunk Évkönyv 1988. 227-230. – Gub Jenő: Növényekkel kapcsolatos hiedelmek és babonák a Sóvidéken. Néprajzi Látóhatár III (1994). 3-4. 193-198. – Olosz Katalin: "Külömbféle nyavallyák orvoslására szolgáló falusi patika." KJNT Évkönyve 3. Kv. 1995. 42-50.

(K. V.)


népi hiedelem – a világról szerzett tudás ellenőrizhetetlen, igazolatlan része, s mint ilyen, a *folklór egyik területe. A kultúra elvont világképéhez kapcsolódva gyakorlati, világértelmező és normatív szerepet tölt be. Hamis tudattá a kor hivatalos tudományossága minősíti át. A hiedelem és a tudás közötti határ koronként, társadalmanként, olykor egyénenként más- és máshol húzódik. A hiedelem egyaránt lehet a tudomány által még nem igazolt vagy már elvetett állítás. A ~ minden kor tudatának része; részben öröklődik, részben pedig – a világgal való szakadatlan kontaktus során – termelődik.

A ~ elemei a világkép körül rendszerbe szerveződnek. Területei a mitikus lényekre vonatkozó képzetek, meggyőződések (népi mitológia, alsó mitológia), és a személytelen varázserőt aktivizáló gyakorlati eljárások (mágia). A valóságban a két terület szétválaszthatatlanul összekapcsolódik, s együtt hálózzák be a kozmikus, a természeti és társadalmi környezetre, az ünnep- és hétköznapi életre vonatkozó ismereteket, és ebből kifolyólag a rájuk irányuló cselekvéseket.

A magyar ~kutatásnak elkülöníthető néhány irányvonala. Ipolyi Arnold Magyar Mythologia (1854) című monumentális munkája a kultúra nemzeti gyökereit kutató romantikus iskola (a Grimm testvérek) szemléletében fogant. A szintézis koncepciója alapjában véve elhibázott volt, adatai azonban a ~ kutatásában máig hivatkozott tények. Ipolyi nyomdokain indultak el olyan későbbi kutatók, mint Kálmány Lajos és Katona Lajos. Ezt az eredetkutatást folytatva jelentette ki Róheim Géza: "Egyáltalában nem túlzás, ha röviden azt mondjuk: a magyar néphit szláv néphit." A másik úton, a keleti kapcsolatokat kereső Jankó János és Reguly Antal nyomdokain Diószegi Vilmos haladt, és azonosította a magyar hiedelemrendszerben a "pogány magyarok hitvilágának" maradványait: a világfa- és lélekképzetet, a táltos- és garabonciáshiedelmeket. A harmadik út Ipolyi kutatásaitól a néphit, a rítusok vizsgálatán át vezet napjainkig. A teljesség igénye nélkül említjük a Frazer-követő Marót Károly, a varázscselekvéseket vizsgáló Szendrey Zsigmond és Ákos, a mese- és hiedelemkutató Solymossy Sándor, a mese világképét rekonstruáló Berze Nagy János, a regöséneket vizsgáló Sebestyén Gyula, az agrárrítusokat vizsgáló Gunda Béla, továbbá a folklórműfajok és ~, valamint vallásosság kapcsolatát kutató Dégh Linda, Pócs Éva, Erdélyi Zsuzsanna, Jung Károly nevét.

A romániai magyar nyelvterület népi hiedelemrendszerének jellege és állapota szórványosan adatolt. Kutatását sem a teljesség igénye, sem egy sajátos tudomány hipotézis nem jellemezte. A 19-20. század fordulójának törekvése az adatgyűjtés volt. ~mel kapcsolatos erdélyi közlések olvashatók Jankó János, Sebestyén Gyula, Szendrey Zsigmond, Wlislocki Henrik és W. Dörfler Anna, Luby Margit, később Kovács Ágnes tollából. K. Kovács László hóstáti szokásmonográfiája, Vajkai Aurélnak a népi gyógyászatról írott munkája szintén bővelkedik ~ adatokban. Napjainkban Bosnyák Sándor végzett hiedelemgyűjtést a bukovinai, moldvai és gyimesi csángók körében. Gyimesi hiedelemmondákat és ráolvasásokat közölt Salamon Anikó, barcaságiakat Seres András, magyarózdiakat Horváth István. A gyimesiek Babba Mária-kultuszáról értekezett Daczó Árpád, háromszéki hiedelemlényekről Seres András, tordatúri mágikus cselekvésekről T. Csőgör Enikő. Albert Ernő könyvet jelentetett meg a gyimesi boszorkány-hiedelmekről, Keszeg Vilmos a mezőségi hiedelemmondák morfológiai sajátosságairól doktori disszertációt készített: Jóslások a Mezőségen című kézirata megjelenés előtt áll. A népszokások ~ általi meghatározottságát Balázs Lajos, Vasas Samu, Salamon Anikó, a *népi gyógyászat hiedelemalapú eljárásait Vasas Samu, Keszeg Vilmos rögzítette, a népi növényismeret és hiedelem viszonyát Péntek János és Szabó T. Attila vizsgálta. Disszertáció készül a népi kozmogóniai ismeretekről (Zsigmond Győző).

A romániai magyar hiedelemrendszer földrajzi helyzetéből és a román kultúrával való állandó kapcsolatából kifolyólag konzervatívabb és archaikusabb az általános magyar ~nél. Olyan hiedelemkörök, mint a boszorkány, a szépasszony, a lüdérc, a tojásból kiköltött ördögsegítő hiedelemköre napjainkig megőrizték világértelmező és a cselekvéseket szabályozó szerepüket. Moldvában az időjárást szabályozó és jósló képességekkel rendelkező garabonciás képzete napjainkban is újabb hiedelemtörténeteket termel. Háromszéken az állatokat megnyergelő, forgószélben közlekedő szépasszonyokról szóló történetek máig hallhatók. A partiumi vidékeken a mágikus erejű tudós kocsis emléke őrződött meg. A csángó közösségek körében a katolikus szentek alakjához kapcsolódnak hiedelemtörténetek. Az erdélyi Mezőségen a román hiedelmek hatására napjainkig aktív a lüdérc, a prikulics, a boszorkány hiedelemköre. A csángó, valamint a mezőségi településeken ma is gyakori a halottlátók igénybevétele. Az ortodox papok mágikus szolgáltatásait minden tájegységben magyarok is igénybe veszik. Háromszéken a 20. század első feléig megőrződött a regösének; Moldvában és a Gyimesben az archaikus imák mágikus célú használata ma is általános; a Mezőségre a román kultúrából átvett ráolvasások a jellemzőek. Hasonlóképpen hiedelmekkel terheltebbek az emberi élet átmeneti rítusai és a népi kalendárium jeles napjai.

Salamon Anikó: Gyimesi csángó mondák, ráolvasások, imák. Bp. 1987. – Keszeg Vilmos: A mezőségi magyar hiedelmek rendszere. Doktori disszertáció (kézirat). Kv. 1994.

(K. V.)


népi irodalom – az írásbeliségnek az az ága, mely a népnyelv, népdal, népköltészet, népi hiedelmek és szokások, népművészet hagyományos közösségi kultúráját eredetiségében tudományosan rögzíti, annak elemeiből új, korszerű nemzeti művelődést gyarapít, a népi életmód folyamatosságát magasabb fokon biztosítja, s egyben az elmaradt vidéki lakosság öntudatos társadalmi fellépését és érvényesülését mozdítja elő.

Kriza János népköltészeti gyűjtése, Szentiváni Mihály dalai, Bartók Béla és Kodály Zoltán népzene-feldolgozásai, Benedek Elek mesegyűjteményei, Ady Endre, Móricz Zsigmond és Szabó Dezső írói úttörése megalapozták az 1919 után saját államiságából kiszakadt s néptömegeiben új támaszt kereső fiatal kisebbségi magyar értelmiség ~ának kibontakozását a Felvidéken, Erdélyben és a Vajdaságban egyaránt. Az induló mozgalmaknak új lendületet adott a Magyarország Felfedezése sorozattal jelentkező s a parasztság sorskérdéseit felvető anyaországi áramlat. Erdélyben akkor még eleven volt a folklór, s ez lényegesen hozzájárult itt is a ~ kibontakozásához. Kós Károly fogékonysága esetében a népi érdeklődés a néppárti szervezkedéstől egy sajátos építészeti stílusteremtésen át a transzilván kölcsönhatásokig terjedt, művészi és irodalmi alkotásokat hagyva maga után. Nyomában Debreczeni László műemlékvédelme, Seprődi János, Domokos Pál Péter, Veress Gábor, Járdányi Pál népdalgyűjtései, Bándy Mária és Vámszer Géza székely táncoskönyve, Makkai Endre és Nagy Ödön vallási néphagyomány-bemutatásai széles teret nyitottak népismeretünk számára.

A szépirodalomban *székely írócsoport emelte művészetté a népi világ értékeit. A csoport szellemi atyja, Benedek Elek már 1929-ben kiadta a jelszót egy véndiáktalálkozón: "Ki a faluba!", s ez a kisebbségi helyzetben létmentő feladatnak bizonyult. Nyírő József stilizáló ereje, Tompa László sorsformáló lírája, Kacsó Sándor kisebbségi humánuma jellemzi ezt a csoportosulást, melynek irányzata Tamási Áron írói teljesítményével jutott az erdélyi magyar irodalom élére. "Az új népi írók a népi szellemet a legművészibb és legmodernebb formában fejezik ki. Nincs szükségük magyarkodásra, a magyarságot az emberen keresztül látják, éppen ezért ők a legeurópaiabbak" – vallotta 1934-ben Tamási egy Féja Gézával folytatott beszélgetésben. A ~ művészi áttételei mellett Bözödi György az újabb nemzedék valóságfeltárásával, a Székelyföld társadalomrajzi felfedezésével jelentkezett, Balázs Ferenc mészkői falumunkájával, Venczel József a Gusti-féle román falumonográfia magyar párhuzamát képviselő szociológiai kutatásaival hívta fel a közfigyelmet.

A már kisebbségi körülmények közt felnövő fiatalok a ~ jegyében kezdték el a *falukutatás erdélyi módszereinek kidolgozását. Az Erdélyi Fiatalok éppen úgy, mint tőle jobb felől a Hitel, bal felől a Korunk világnézeti különbségeik ellenére átvették és továbbították a csehszlovákiai Sarló és a magyarországi falukutatók ~át, s ez a közös vonás segítette elő a *Vásárhelyi Találkozó megrendezését. A II. világháború alatt a kolozsvári Termés irodalompolitikája "harmadik utas"-ra szűkítette ugyan a ~ szerepét, munkatársi gárdájából azonban az 1944-es fordulat után Szabédi László értelmi, Kiss Jenő lírai, Asztalos István valóságközlő és Horváth István paraszti jellegű szemléletével cselekvően bekapcsolódott az MNSZ új művelődéspolitikájába, mely a ~at az egykori *Munkás Athenaeum hagyományaival párosította.

A következő esztendőkben felerősödött a ~ minden vonulata, mintegy védekezésül a központosító szocialista politika egyneműsítő s így a nemzeti kisebbséget hovatovább háttérbe szorító gyakorlatával szemben. A folklórállag-őrzést Faragó József, ifjabb Kós Károly, Nagy Jenő, Almási István, Jagamas János, Kallós Zoltán és a körülöttük kialakult néprajzi-népzenei iskola segítségével a gyűjtések, tanulmányok, szakmunkák serege biztosította. Sajátos erdélyi kezdeményezés a *Csűry Bálint által elindított nyelvjáráskutatás, amelyet a kolozsvári egyetem magyar tanszékén Szabó T. Attila, Márton Gyula, Gálffy Mózes és tanítványaik végeztek. A szépirodalomban Szabó Gyula, Sütő András és Kányádi Sándor, nyomukban a Forrás-nemzedékbeli Szilágyi Domokos, Farkas Árpád, Magyari Lajos, Király László, Molnos Lajos költészete, a szociográfiában Beke György, riportban és irodalomtörténetben Cseke Péter folytatta a ~ irányvonalát, érvényt szerezve annak az eredendő elvnek, hogy nem a régi életformához és kifejezéshez való visszatérésről, hanem hagyományos gondolati és nyelvi elemeknek a maiság színvonalára történő felemeléséről, táj és nép, jellegzetes típusok bemutatásáról és védelméről van szó. Magasabb tudományos fokon született újjá a falukutató szakirodalom is mind történelmi visszaemlékezésben és népi tárgyválasztásban, mind az új falukép kialakításában, így Imreh Istvánnak a székely faluközösségi múltat feltáró munkái, valamint a Kriterion számos néprajzi és társadalomrajzi kiadványa alakjában.

Jelentős szerephez jutott a Nagy Olga, Ráduly János, Sipos Bella lélektanilag elmélyült népi epika-kutatása, Gazda József népi interjúköteteinek sora, Bandi Dezső harca a népi kézművesség korszerű felújításáért, Olosz Ella, Szentimrei Judit népi iparművészete. Országszerte alakultak népi táncegyüttesek, a *táncház divatba jött, és gazdag irodalmi vitát váltott ki. Több-kevesebb sikerrel járt a népművészet tiszta értékeinek megmentése. A ~ minden vonatkozásban a nemzetiségi önismeret és önmegvalósítás tudatformáló eszközévé vált, s túl is élte a kisebbségellenes homogenizáló törekvéseket.

A ~ folyamatossága nem volt zavartalan. Az 50-es évek balos dogmatizmusa a magyarországi népi írók, Tamási Áron elhallgattatásával s a népi művelődés hol "nacionalista", hol "fajvédő" vádak alapján történt megbélyegzésével útját állta a népi irányzat továbbfejlesztésének. A vádak más és más formában később is visszatértek a népi eredetiséget és nemzeti sajátosságot tagadó *irodalmi viták során, s a népiség reneszánszának elvi kétségbevonásakor egy-egy újabb, az uralomra kevesebb veszéllyel járó divathullám is hozzájárult a honi gyökerektől való elidegenedéshez. Ugyanekkor a népi kultúra falusi feltételeinek rohamos változása, az általános urbanizálódás és gazdasági technicizálódás következtében nemcsak a hagyományok átmentése akadt el, hanem jelentkezett egy népi giccskultúra, a selejtes színpadi és üzleti torzítások, a hamisított folklorizmus veszélye is, főleg a *Megéneklünk, Románia néven magának hivatalos propagandakeretet is létrehozó "kultúrforradalom" révén. Ezért jutott előtérbe Huszár Sándor kérdésfeltevése a népi kultúra jövőjéről, majd a foklorizmus hibáinak bizonyos fokig el is túlzott bírálata a Péntek János előszavával megjelent Néphagyományok új környezetben c. – hasznos vitát kiváltó – gyűjteményben.

A ~ csak a falurombolással és a nemzeti kisebbségek teljes felszámolásával fenyegető nemzetállami pártdiktatúra bukása után juthatott újra érvényre, most már intézményes alapokra helyezve a népi értékek megőrzését s velük a nemzeti sajátosság művészi méltóságát. A *Kriza János Néprajzi Társaság megszületése 1990-ben, nemkülönben a kolozsvári egyetem magyar tanszékének kibővítése a néprajz szakkal, új lehetőséget biztosít a hagyományok tudományos rögzítése számára, s az 1985-ben megszüntetett *Művelődés újraindult folyama a ~ termékeny fórumává válik. Az általános – már a falvakban is bekövetkező – városiasodás, a társadalmi és gazdasági, technikai és kulturális változás új vizsgálódást, élményfeldolgozásokat, irodalmi ihleteket igényel.

Elsőrendű közügyi feladattá vált az erdélyi magyar tömegeket nemzeti létük tudatára ébreszteni, s ezen a magasabb szinten alkalmassá tenni az új lehetőségek felé nyíló világ mondandóinak befogadására. Ennek tesz eleget az RMDSZ politikai s az EMKE művelődési téren, amikor a történelmi önazonosság tudatának kifejlesztésére a népi hagyományok ápolását akár a nemzet, akár a más nemzetekkel való együttélés történelmi emlékeztetéseivel köti össze.

Benedek Elek: Múlt, jelen, jövendő. Brassói Lapok 1929. máj. 29. – Szabó T. Attila: A népiség jelentősége és határa művelődésünkben. Erdélyi Helikon 1939/9. Újraközölve Tallózás a múltban. 1985. 29-39. – Féja Géza: Tamási Áron. Bp. 1967. 71. – Huszár Sándor: Töprengés népművészet-ügyben. A Hét 1972/29; uő: További töprengés, ezúttal a népművészet iránti vonzalomról. A Hét 1972/30; Mi a teendő? A Hét 1972/31. – Balogh Edgár: A népi kultúra reneszánsza. A Hét 1972/36. Újraközölve Duna-völgyi párbeszéd. Bp. 1974. 301-07; uő: Disputa a népiségről. Korunk 1975/11. Újraközölve Magyarok, románok, szlávok. Bp. 1986. 195-202. – Bandi Dezső: Töprengés népről, művészetről, vonzalomról és teendőkről. A Hét 1972/42. – Láng Gusztáv: A népi kultúra funkciója. A hét 1972/44, 45; uő: A népi kultúra funkciója. A Hét Évkönyve 1980. 169-176. – Keszeg Vilmos: A népi kultúra megközelítése. Belemagyarázás és értelmezés. Echinox 1981/1-2-3. – Czine Mihály: Nép és irodalom I-II. Bp. 1981. – Bíró Zoltán-Gagyi József-Péntek János: Néphagyományok új környezetben. Tanulmányok a folklorizmus köréből. 1987. – Gáll Ernő: A folklorizmus-vita és háttere. Utunk 1987/37. – Pozsony Ferenc: Az azonosság felmutatása. Művelődés 1991/11-12. – Andrásfalvy Bertalan: Útmutató a néphagyományhoz. Művelődés 1993/1.

(B. E.)


népi játékok1. a népköltészet párbeszédes formájú alkotásai, amelyek többnyire valamely szokáshoz, közösségi alkalomhoz kötődnek, s szereplőik is magából a közösségből kerülnek ki. Szövegeik is – a népköltészet dramatikus termékeként – évszázadok alatt állandósultak, a közvetlen előadásban azonban nem kizárt a rögtönzés, az előadási alkalomhoz, helyhez, a közönséghez való igazodás.

A népköltészetben a kategóriájába sorolhatók a különböző egyházi ünnepekhez kötött dramatikus műfajok (betlehemes, passiójáték), a lakodalmi szokások (amelyek igen sok helyen meghatározott forgatókönyv szerint mennek végbe), a farsangi játékok és az alakoskodások (utóbbiak tulajdonképpen a régi pogány rituális szokások maradványai, amelyek elveszítették eredeti tartalmukat, s a legkülönbözőbb közösségi alkalmak keretében fűszerezik a közösség együttlétét).

A népi játékok köréből leginkább a betlehemes játékok keltették fel viszonylag korán a magyar értelmiség figyelmét. Gyűjtésük, kutatásuk már a 19. század elején megkezdődött, hiszen ezekben is – a népköltészeti alkotásokhoz hasonlóan – az ősit, a magyart, a nemzeti jelleget keresték. Kezdetben a népszokás fogalma még nagyon tág és széles tartományban mozgott, beletartozott a népdal, eredetmonda, de ugyanakkor e címszó alatt tárgyalták a nagyon is népszerű farsangi játékokat, karácsonyi misztérium (betlehemes) játékokat is. A "kutatók" leginkább pozitivista szövegközlésre, a szokás tudósítás formájában történő leírására törekedtek.

Tudománytörténeti szempontból jelentős Réső Ensel Sándor 1867-ben, Pesten megjelent Magyarországi népszokások című könyve, melyben kitér az erdélyi (szatmári) betlehemes játékokra is. 1869-ben Orbán Balázs ír le egy csíkszéki szokást, ez az első vallásos játék Erdélyből, mely közlésre kerül. A századforduló tájékán számottevő a szokásleírások száma, melyeket az Ethnographia és a Néprajzi Értesítő közöl: Wlislocki Henrik: Az erdélyi szászok húshagyója. Magyar Újság 1894/37. Kovács Bálint: A zágoni nép szokásai és babonái. Ethnographia 1895. Horger Antal: A hétfalusi csángók boricatánca. uo. 1899. 106-114. Harmath Lujza: Nyárádmenti székely népszokások uo. 1899. Matuska Lászlóné: Krassószörényi lakodalmi szokások. uo. 1900. 26-31. Czárán Gy.: Arad megyei kolindálás és turka-táncoltatás. uo. 1901. 221-225. Szabó Imre: Farsang és húsvét a dévai csángótelepen. Néprajzi Értesítő 1906. 90-94. Wichmann Gy.-né: A moldvai csángók szokásaiból. Ethnographia 1907. 287-294. Schmidt Tibolt: A turkajárás Hunyad megyében. uo. 1910. 102-117. Orosz Endre: Oláh turkajárás Apahidán. uo. 1911. 304-305. Szendrey Zsigmond: Szalontai jeles napok. Ethnographia. 1916. 72-80. Az Erdélyi Múzeum Egylet kiadásában jelenik meg két fontos munka: Makkai Endre-Nagy Ödön: Tavaszi néphagyományaink (Kolozsvár 1939) és Adatok téli néphagyományaink ismeretéhez (Kolozsvár 1939, 2. kiadását szerk. Barna Gábor, Bp. 1993). A gyűjtők alapos munkát végeztek (feltehetőleg útmutatóval dolgoztak), mert részletesen kitérnek a szereplők öltözetére, mozgására, életkorára, sőt, ha a játéknak más változata is létezik, azt is pontosan megadják; sok játék esetében a zenei anyag kottáját is.

Az erdélyi betlehemes játékok kutatásában példaértékűek Faragó József kutatásai: Betlehemezés és társadalmi ellentét. Utunk. 1947/25. Betlehemezés Csíkcsobotfalván 1946-ban. Ethnographia 1949. 222-236. Betlehemezők és kántálók Pusztakamaráson. Kolozsvár 1947. Karácsony estéjén. Pusztakamarási kántáló. Falvak Dolgozó Népe 1947. Karácsonyi melléklet 1. Karácsonyi köszöntő Utunk 1947/25. A betlehemezést a népi színjátszás irányából közelíti meg, kutatja a játék eredetét, felfigyel az előkészületekre, kellékekre egyaránt, mintegy a játék teljes forgatókönyvét közli (mozgások, szövegvariánsok). Ezekben az években sokan mások is közölnek hasonló szokásleírásokat, néhol az adatok értelmezésére is sor kerül: s. a.: Betlehemesek a városban. Világosság 1945. dec. 13.; Bálint Erzsébet: Karácsonyi pásztorjáték (Bodola). Falvak Dolgozó Népe 1946. Karácsonyi melléklet 4-5.; Jenei Jenő: Székelykáli betlehemes játék uo. 6-8.; Mathia Károly: Kézdivásárhelyi betlehemes játék. Énekszó 1946/74.; Szabó T. Attila: Egy XVIII. század közepi betlehemes játék. Erdélyi Múzeum 1946. 121-127. Antal Árpád: A társadalmi szervezet befolyása egy székely falu betlehemes játékára. In: Gunda Béla szerk. Miscellanea Ethnographica. Kv. 1947.

A kommunista rendszer nem kedvezett a betlehemes játékok gyűjtésének, közlésének, sőt a játéknak a művelését is tiltották. Néhány témához kapcsolódó írás mégis megjelenik: Seres András: Az ifjúság téli mulatsága Bodza, Barcaság, Erdővidéken, valamint a Nagy-Küküllő, Nyikó és Homoród mentén. Aluta VIII-IX. Sepsiszentgyörgy 1977; uő: Legényszervezetek és az ifjúság téli mulatságai Dél-Kelet-Erdélyben. Ethnographia 1979/1. Osváth Éva – Osváth Imre: Óesztendei szokások Csáváson. Művelődés 1981/12. Faragó József: Téli legényesték a kalotaszegi Kiskapun. Népismereti Dolgozatok. 1978. 1990 után azonban ismét nagyon sok leírás születik: Pozsony Ferenc: Kézdialmási betlehemezés. Művelődés 1990/ 11-12. Bántó Bálint: Karácsonyi játékok és köszöntők a Szatmár megyei Mikolán. uo. 1991/11-12. Olosz Katalin: Két karácsonyi játék 1865-ből. uo. Wakabayashi, Kazuhiro: Mit tanulhatunk a betlehemezésből? uo. uő: Betlehemes játékok a romániai Szatmárban. Néprajzi Látóhatár 1992/3-4. Faragó József: Erdélyi néprajztudományunk a betlehemi csillag fényében. uo. 1993/2. A legjelentősebb munka e témakörben Nagy István: Hopp Istók, jó estét... Szatmári betlehemesek c. könyve (KJNT Kolozsvár 2001), amely a karácsonyi ünnepkörben szokásos dramatikus játékokkal keveredő betlehemes játékokat közöl. A kötet bevezetője hasznos kutatástörténeti áttekintést nyújt.

A farsangi ünnepkör a legkülönbözőbb népi játékok kiváló alkalma: halottas játékok (maszkos alakoskodás), álbírósági tárgyalások (állatokat kivégző), viaskodó, versengő játékok, tuskóhúzás, táncos kerék, adománygyűjtő felvonulások stb. Vámszer Géza írását (Adatok a csíki farsangi szokásokhoz. Ethnographia 1959) mások követik: Seres András: Farsangkergetés. Művelődés. 1980/8-9-10; Kardalus János: Farsangbúcsúztató. Cântarea României. 1988; uő: Farsangi népszokások Csíkban és Gyergyóban In: A Duna menti népek hagyományos műveltsége. Bp. 1991; Barabás László: Farsangtemetés a Sóvidéken. KJNT Évkönyve 1. Kolozsvár 1992. Pozsony Ferenc: Erdélyi farsangok. Korunk 1992/2; uő: Erdélyi szász farsangi szokások. Művelődés 1995/2. Fazekas Loránd: A farsang múltja és jelene két túrháti faluban. KJNT Évkönyve 8. Kolozsvár 2000. 276-294. 1996-ban A Kriza János Néprajzi Társaság egész kötetet szentel a farsangi ünnepkörnek, melyben 26 szerző jelentkezik írással: Tonk Sándor, Hanni Markel, Seuleanu Ion, Barabás László, Pozsony Ferenc, András Ignác, Kardalus János, Szabó Kálmán, Balázs Lajos, Borbély Bartis Éva, Szabó Judit, Asztalos Enikő, László János, Csergő Bálint, Kun Kriza Ilona, Keszeg Vilmos, Gazdáné Olosz Ella, Balla Tamás, Mitruly Miklós, Major Miklós, Bokor Irén, Csobán Endre Attila, Dukrét Géza, Bagosi József, Tóth Erika (Barabás László – Pozsony Ferenc – Zakariás Erzsébet szerk. KJNT Évkönyve 4. Erdélyi és partiumi farsangok. Kolozsvár 1996).

A lakodalom a színjátszás és népi játék sajátos szertartás jellegű formája, melynek láthatatlan rendezője van, és ez a tradíció. A lakodalom játékai történhetnek pantomimek, maszkos alakoskodások formájában, nagy részük egy-egy társadalmi konfliktust jelenít meg, azonban a lakodalom egészét is népi játékként kezelik a forgatókönyve miatt. A néprajz a lakodalmi szokásleírásokat az emberélet fordulóihoz kötődő átmeneti szokásokhoz sorolja, Balázs Lajos nemcsak a monográfiák hiányát, hanem a szokáskutatás mikéntjét is nehezményezi. Az ő munkássága pótolni igyekszik ezt a hiányt a közel 60 tanulmányban és egy szakmonográfiában (Az én első tisztességes napom. Párválasztás és lakodalom Csíkszentdomokoson. Monográfia. 1994). Rövidebb esettanulmányok, szokásleírások azonban születtek az utóbbi években: Máté János: A magyarhermányi régi lakodalom. Művelődés 1993/6-7; Palkó Attila: A Felső-Maros menti magyarok lakodalmi szokásai. Néprajzi Látóhatár 1995/2; Istók György – Pozsony Ferenc: Lakodalom a moldvai Klézsén. Művelődés Antológia 1998. 159-163.

A fent említett tanulmányokon és szakkönyveken kívül nagyon sok folklórgyűjtés tartalmaz különböző szokásleírásokat, közli a szokásszövegeket. Ezek közül a legfontosabbak: Horváth István: Magyarózdi toronyalja (1971); Gazda Klára: Gyermekvilág Esztelneken (1980); Seres András: Barcasági magyar népköltészet és népszokások (1984); Vasas Samu – Salamon Anikó: Kalotaszegi ünnepek (Bp. 1986); Hála József: Óévbúcsúztató és újévköszöntő népszokások a Nagy-Homoród menti falvakban. In: Fejős Zoltán – Küllős Imola szerk. Vallásosság és népi kultúra a határainkon túl (Bp. 1990); István Lajos: Jeles napok Korondon (1994); Molnár István: Tavaszi ünnepkör az erdélyi unitáriusoknál. In: Vallási Néprajz 6. (Debrecen 1994); Keszeg Vilmos – Pozsony Ferenc: Tavaszi népszokások. KJNT Értesítője 1. (Kv. 1994); Tankó Gyula: Gyimesi szokásvilág (Székelyudvarhely 1996); Zsigmond József – Palkó Attila: Magyaró néphagyományaiból (Mv. 1996); Pozsony Ferenc: Az erdélyi szászok jeles napi szokásai (Csíkszereda 1997); uő: Szól a kakas már. Szász hatás az erdélyi magyar jeles napi szokásokban (Csíkszereda 1998); Seres András: Forog az esztendő kereke. Sóvidéki népszokások (Marosvásárhely 1998); Székely Ferenc: Jeles napok, ünnepek, szokások Vadasdon (Székelyudvarhely 1999); Gráfik Imre – Turbéky Dénes: Széki lakodalom (Marosvásárhely 2000); Nagy Olga szerk.: Változó népi kultúra. Társadalomnéprajzi vizsgálat Havadon (Buk.-Kv. 2000). A magyar szokáskutatás legújabb színfoltja és egyben az erdélyi népi játékleírások összefoglaló munkája: Barabás László: Aranycsitkók, maszkurák, királynék. Erdélyi magyar dramatikus népszokások (Mv. 2000). A kötet rendezőelve a kalendáriumi idő. Középpontban az alkalom áll, nem az eseménytől elvonatkoztatott, absztrahált szokásmodell, hanem a kommunikáló, virtuskodó, játszó, a hagyomány nyújtotta biztonságban élő-mozgó ember.

2. a ~ körébe tartoznak a népi gyermekjátékok is. Monográfiájában Gazda Klára így ír ezekről: "komplex műfaj, amelyben a cselekmény, szöveg, dallam, ritmus, mozgás és eszköz még nem váltak szét egymástól, de egyik alkotásban az egyik, másikban a másik tartalmi és formai összetevő dominál". A mű hatalmas vállalkozás, a romániai magyar néprajztudomány kezdeteitől máig első ízben bizonyult méltónak igényes alcímére: Néprajzi monográfia. A szerző végigkíséri egy háromszéki falu gyermekeinek múltbeli és mai, munkás és játékos mindennapjait, s ezt követi a repertoár: 803 gyermekjáték bemutatása (Gazda Klára: Gyermekvilág Esztelneken. 1980). A munkának természetesen előzményei is vannak: Kresz Mária: A gyermekkor és ifjúkor néprajza egy kalotaszegi faluban. Ethnographia 1944. 43-147; uő: Játék a kalotaszegi Nyárszón. Néprajzi Közlemények 1959/4. József Dezső: A nyikómenti gyermekek magakészítette játékszerei (Kv. 1943). Faragó József: Magyarkiskapusi gyermekhangszerek. Erdélyi Múzeum 1946. 59-63; uő: Népi gyermekjáték és társadalomtörténet. Utunk 1948/11. Seres András: Népköltészetünk elfelejtett területe. Művelődés 1969/11. Fábián Imre: Szalontai népi játékok. Művelődés 1971/10. Selmeczy Marcella: Szedem szép virágom. Kisgyermekek játékoskönyve (1972). Gazda Klára: A pásztorkodó gyermekek játékai Esztelneken. Aluta 1974-1975. 248-260. 1990 után Magyarországon jelentek meg munkák az erdélyi népi gyermekjátékok tárgykörében: Vasas Samu: A kalotaszegi gyermek (Bp. 1993). István Lajos: Korondi gyermekhangszerek (Kecskemét 1994). Zsók Béla: Dévai székely gyermekek játékai. Honismeret 1994/22.

3. a ~-at gyakran színpadra ültették, ezt a jelenséget a néprajz folklorizmusnak nevezi. A népi kultúra egy eleme, elemcsoportja kikerül eredeti közegéből, a folyamat során önmagán túlmutató, másodlagos jelentéssel bír. Jelen esetben a folklorizmusnak a reprezentációs alaptípusával állunk szemben. A műfajt a következő művek képviselik: Czumbel Lajos: Betlehem. Karácsonyi pásztorjáték (Szatmár 1928). Smialy József: A kis Jézus első győzelme. Karácsonyi pásztorjáték. (Szatmár 1929). Kovács Nándor: Karácsonyi pásztorjáték öt jelenetben (Katholikus Világ Színpada VIII. Kv. 1930). Betlehemes játék (Népkönyvtár 9. Kv. 1930). Három betlehemes játék (Nv. 1939). Bodor János: Karácsonyi jelenetek (Nv. 1940). Venczel József: Misztériumjáték (Népművelési Füzetek 7. Kv. 1940). Lutzinger Richard: Haláltánc. Középkori misztériumjátékok. Magyarra ford. Orth Győző. (Nv. é. n.).

4. a romániai magyar irodalomban a ~-ot egy meglehetősen tágan értelmezett színpadi műfaj meghatározására használták az 1930-as évektől kezdve. Olyan darabokról van szó, amelyek paraszti környezetben és szereplőkkel játszódnak, s helyzeteik, alakjaik megformálása során az író egy-egy vidék ma is élő néphagyományi elemeit is felhasználja. ~-oknak nevezte színpadi műveit Tamási Áron, s bennük az alakoskodások típusszerepei, fordulatai olykor egyenesen cselekményszervező elvvé váltak: az Énekes madárban például a szerelmesek elválasztására szövetkezett vénlegények és vénleányok szinte természetfölötti mesterkedéshez folyamodnak, hogy céljukat elérjék, s ennek megfelelő a fiatalok védekezése is. Mesei elemek felhasználásával fejezi ki az író az aktuális politikai mondanivalóját a Tündöklő Jeromosban az alakoskodással rokon szerepjátszás a Csalóka szivárvány meghatározó eleme, s van Tamásinak olyan "játéka" is, amelyben a Jó és a Gonosz harcát teljesen népmesei keretben eleveníti meg, emögé rejtve egyértelmű diktatúraellenes célzatát (Ördögölő Józsiás).

Tamásival egy időben Nyírő József is merít balladisztikus színpadi művében, a Júlia szép leányban a ~ eszköztárából. Ez a mű már a romániai magyar dráma *kék madár-irányzatához tartozik, amely a hazai dráma felfrissítésére fordult ehhez az új ihletforráshoz. Ide sorolja a drámatörténet Györkös Ferenc Szentlászlói vőlegények c. ~át, amelybe a szerző a Kolozsvár környéki falu lakodalmas szokásait építi bele, Gaál Lajos Székely guzsajas c. népi daljátékát, amely három dramatikus életkép füzéreként eleveníti meg a székely népélet egy-egy jellegzetes mozzanatát. Ide sorolható Szentimrei Jenő kalotaszegi környezetben játszódó és kalotaszegi szereplőket felvonultató darabja, a szintén ballada-ihletésű Csáki bíró lánya, valamint a Kecseti kaláka, amelynek budapesti bemutatójáról Tamási Áron írt lelkes cikket: "Ilyenkor különösen rádöbben az ember – írta –, hogy nemhiába divatos jelszó ma városon is a kollektivitás: micsoda erő és szépség van benne [...] Nem is elégséges az a szó, hogy szépek voltak, azt kielégítőleg csak a ruhájukra mondhatom. Ők több voltak, mint szép: az erő és az erkölcs együtt. Nemesek, póz nélküliek, igazi emberek" (Győztek a székelyek. Magyarország 1935. ápr. 2.).

Sándor István szerk. A magyar néprajztudomány bibliográfiája 1945-1954. Bp. 1965; uő szerk.: A magyar néprajztudomány bibliográfiája 1955-1960. Bp. 1971. – Kósa László: A romániai magyar néprajzkutatás könyvcímekben (1970-1982). In: Máténé Szabó Mária szerk.: A határainkon kívüli magyar néprajzi kutatások I. Bp. 1984. 113-130. – S. Lackovits Emőke: A romániai magyar néprajzi kutatások (1982-1988) In: Petercsák Tivadar szerk. A határainkon kívüli magyar néprajzi kutatások. Bp. 1989. 79-112; uő: A néprajzi kutatómunka tíz éve Kovászna megyében In: M. Szabó Mária szerk.: A határainkon kívüli magyar néprajzi kutatások Bp. 1984. 131-141. – Magyar néprajzi bibliográfia 1988, 1989, 1992, 1993-1994. Bp. 1989, 1991, 1992, 1996. – Balázs Lajos: Az emberélet fordulói a romániai magyar néprajzkutatás tükrében. KJNT Évkönyve 9. Kv. 2001. 162-177.

(Gy. Zs.)


népi kollégium – "sajátos közösség, ahol az új ember alakul ki és nevelődik. A népi kollégisták a környezetükben élő, velük egykorú ifjúsággal egy közösséget alkotnak, társaiktól csak a komolyabb munkavállalásban és mélyebb hivatástudatukban különböznek, és a velük egy nemzedékhez tartozó ifjúság szellemi fejlődését igyekeznek elősegíteni" – határozta meg a romániai magyar népi kollégiumi mozgalom egyik szervezőegyénisége, Katona Szabó István (Nagy remények kora. I. 547).

A romániai ~-ok közül elsőnek a *Móricz Zsigmond Kollégium alakult meg 1945. jún. 1-jén, az egykori Györffy Kollégium mintájára és a magyarországi NÉKOSZ-mozgalom kibontakozásával egy időben. Az ő szándékuk kezdettől fogva a mozgalom kiszélesítése, a ~-ok hálózatának létrehozása volt a magyar iskolákban és az egyetemeken. Már 1946 februárjában kidolgoztak egy tanulmányi rendet számukra, s a magyar tankerületi főigazgatóságok támogatásával az év tavaszán átfogó felmérést is készítettek a diákság életkörülményeiről, jövőt illető elképzeléseikről. A számbavétel alapjául szolgáló kérdőívet Demény Dezső, Józsa János és Markos András dolgozták ki; a felmérésben Dancsuly András és Fehér Imre (Arad, Nagyszalonta, Nagyvárad), illetve Kabán Ferenc és Páll Árpád (Szamosújvár, Dés, Zilah, Szilágysomlyó, Nagykároly, Szatmárnémeti, Nagybánya, Máramarossziget) Móricz-kollégisták vettek részt.

E felmérés eredményeit kiértékelve bocsátotta ki a Móricz Kollégium felhívását 1946. aug. 5-i kelettel Erdély magyar társadalmához: "A feladat, amit vállalnotok kell, testvérek, kettős: először: fel kell kutatni azokat a fiatal magyarokat, kikben alkotó-értelmi erő szunnyad, másodszor: meg kell teremtenünk számukra azokat a diákotthonokat, ahol lakást és ellátást tudunk biztosítani számukra és közösségi szellemben tudjuk nevelni őket az új időknek megfelelő munkavállalásra" (Katona Szabó. I. 559).

A mozgalmat az EMKE és az MNSZ is támogatta, Gaál Gábor pedig az Utunkban már némi számonkéréssel jegyezte meg: "... a kiáltványt közzétette pár napilapunk, és azóta – csend van. Hihetjük, hogy a csendben a népi kollégiumok lázas elszaporodása folyik, de hihetjük azt is – és ez félő –, hogy ez a csend a visszhangtalanság csendje, holott e kiáltvány kívánalmai mögött nemzetiségünk legfontosabb kérdése lappang."

A felhívás, ha nem is keltette a várt visszhangot, nem múlt el nyomtalanul: 1946 őszén Bódis Sándor és Szabó Zoltán megszervezik a marosvásárhelyi orvostanhallgatók Gecse Dániel népi kollégiumát, Kolozsváron pedig létrejön a Szabó Dezső népi kollégium, középiskolások számára. Irányítója Antal Árpád, tanulmányi vezetője Faragó József, mintegy 30 diákja legnagyobbrészt a Székelyföldről a szárazság idején Kolozsvárra került diák volt. Bentlakásuk számára a református teológia adott helyet, étkeztetésüket a római katolikus diákinternátus (a "Szent Jóska") biztosította. Később a vezetést Dancsuly András vette át, bentlakási helyiségeket pedig Magyar utca 1. sz. alatti irodáit felajánlva az EMKE biztosított.

Szintén az 1946/47-es tanévben szerveződött Kolozsvárt leánykollégium a Farkas utcában, a volt Kaszinó épületében, Varga Katalin Kollégium, s Marosvásárhelyt középiskolások számára Tolnai Lajos Kollégium néven.

Kezdeményezték ~ szervezését Zilahon is, de sikertelenül. Amikor 1947. jan. 27-én az MNSZ összehívja a ~-ok és népfőiskolák országos értekezletét, "már nyolc népi kollégium szervezéséről cikkeztek a lapok, de még valójában csak a szervezésnél tartottak" (Katona Szabó. II. 161).

1947 ősze új lendületet adott a szervezésnek: Temesváron a magyar egyetemisták létrehozzák a Szabó Árpád Kollégiumot, Kolozsváron megszervezik (a róm. kat. Marianum Leánygimnáziumtól bérelt épületrészben) az Ocskó Teréz Kollégiumot, amelynek diákvezetője Lingvay Klára. Ugyanakkor – ha nem is szervezetileg – a kollégiumok sorába tartozik a zsidó egyetemi hallgatók Antal Márk Kollégiuma, amely a Majális utcai Diamant-házban talált otthonra, vezetője Selinger Zsuzsa. Ugyancsak 1947 őszén születik meg a József Attila Kollégium is, a Fürdő utcai volt Rózsa-villába már nem férő "móriczosok"-ból; ez azonban nem volt önálló intézmény, az itt lakó hallgatók a Móricz Kollégium Mátyás-szülőházbeli vitaestjeire jártak, s legfeljebb mint bentlakás jelentettek külön közösséget.

A népi kollégiumokat a MNSZ vezetése megpróbálta bevonni a közvetlenebb politikai munkába, s a maga Ifjúsági Tagozata alá rendelni, ez azonban jó ideig nem sikerült, annak ellenére, hogy a kollégisták baloldali irányú ideológiai szimpátiái nyilvánvalóak voltak. Az ideológiai befolyás határozottabb érvényesítésére a népi mozgalmak 1948 júniusában megrendezett országos találkozóján került sor, amelyre a sajtóbeszámolókra hivatkozó Katona Szabó István szerint 5 főiskolás és 14 középiskolás népi kollégium küldte el képviselőit. Ennek már "... fő feladata volt hozzáigazítani a kollégiumi célkitűzéseket az új idők új szelleméhez. Hozzá is igazították, leszögezvén, hogy minden kollégium a marxizmus-leninizmus szellemében fog működni, a Román Munkáspárt irányítása alatt, a Román Népköztársaság felvirágoztatása érdekében" (Katona Szabó. II. 232).

Nem sokkal ezután következett a tanügyi reform, az iskolák államosítása. Volt ugyan olyan elképzelés, hogy ennek alapján az államosított internátusokat ~-okká alakítják át, a valóságban azonban a tanügyi reform épp azt a diákönállóságot szüntette meg, ami a ~-ok lényege volt.

1956-ban a Bolyai Tudományegyetem diákszervezkedéseinek és egy új diákszövetség programtervezetének keretében az egyetemi bentlakások ~-i jellegű újraszervezésének igénye is felvetődött. A magyar forradalom leverése után azonban a bölcsészkari diákszövetségi vezetők (Várhegyi István és társai) letartóztatásával és elítélésével, majd a Bolyai Tudományegyetem erőszakos beolvasztásával ez az elképzelés is szertefoszlott.Íy dolgozik a kolozsvári Móricz Zsigmond Kollégium. Szabad Szó (Bp.) 1945. júl. 14. – Gaál Gábor: Népi kollégiumok. Utunk 1946/6. – Illés Zsuzsa: A népi kollégiumi mozgalom irodalmának válogatott bibliográfiája (1939-1975). Bp. 1976. – Katona Szabó István: A nagy remények kora. Erdélyi demokrácia 1945-1949. Bp. 1990. I-II. – Vincze Gábor: A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája. 1944-53. Bp. 1994. – P. Sebők Anna: Kolozsvári perek 1956. Bp. 2001. 109. (Interjú Nagy Benedekkel).

(D. Gy.)


Népismereti Dolgozatok – Kós Károly és Faragó József által kezdeményezett és szerkesztett, a Kriterion Könyvkiadó gondozásában megjelent tanulmánygyűjtemény-sorozat. Kötetei 1976-ban, 1978-ban, 1980-ban, 1981-ben, 1983-ban és 1994-ben jelentek meg. Beindítása annak a feltételezésnek tulajdonítható, hogy a hagyományok megörökítése, szakszerű lejegyzése nemzeti, nemzetiségi közügy, a kis számú szakember elemző, értelmező munkájának előfeltétele; továbbá pedig, hogy az 1970-es években a "népi hagyományok iránti fogékonyság elérte immár a közérdeklődés fokát". Ezért a ~ egyszerre kívánt közzétenni kutatási feladatokat megvalósító szakközleményeket és olvasói igényeket kielégítő, a nemzetiségi önismeretet építő publikációkat. E kettős célt az 1976-os kötet előszavában Kós Károly fogalmazta meg: "Kötetünket a népélet és néphagyomány iránt érdeklődők széles körének, valamint a néprajz és rokon kutatási területek önkéntes és hivatásos művelőinek ajánljuk szíves figyelmébe és jóindulatába!"

A ~ szerkesztőinek szándéka a néprajzi tények, adatok feltárása volt egy "valamikori néprajzi szintézis" számára. E szintézis körvonalait a ~ többi közleménye is vázolta. 1980-ban Kós Károly Eredmények és feladatok a romániai magyar néprajzkutatásban, Faragó József pedig A mai romániai magyar folklórgyűjtés vázlata címmel közölt tanulmányt. Kós Károly szerint "további feltárások teszik majd lehetővé a [...] keresővonalak kiegészítését és összefüggő képpé, néprajzi szintézissé tökéletesítését" (1976).

A ~ minden eddigi kötetét e szintézis távlata határolta be és aktivizálta. A szerkesztők e munka elvégzéséhez adatokat gyűjtöttek és "szakembereket" képeztek. A ~, a szerkesztők és szerzők személyes szakmai kontaktusa, valamint a kötetek olvasottsága révén, több mint másfél évtizeden keresztül szervezője, ösztönzője és ihletője volt a romániai magyar néprajzi gyűjtőmunkának.

A szerkesztők kutatásszemléleti eszménye az interdiszciplinaritás volt. Sorozatban jelentek meg olyan tanulmányok, amelyek a néprajztudomány határait a rokon diszciplínák kutatási területe felé tágították. Imreh István néprajz és történelem, Szabó T. E. Attila néprajz és természettudományok, Molnár Jenő néprajz és földrajz, Ferenczi István néprajz és településrégészet, Nagy Jenő néprajz és nyelvtudomány viszonyáról értekezett a ~ hasábjain. Egyed Ákos egy tájegység, vidék múltjának rekonstruálását szorgalmazta, az agrártörténet, szociológia, művelődéstörténet, történeti néprajz és folklorisztika összefogása révén. Kós Károly a néprajznak "az etnográfiai tényanyag rögzítésében, leírásában" játszott szerepét hangsúlyozta.

Az évek során a ~ szerkesztői különböző kutatásmetodológiai kérdéseket tűztek napirendre.Íy esett szó a tárgygyűjtés módszeréről (Molnár István), a múzeumi tárgykollekciók szerkezetéről (Gazda Klára), a romániai magyar népi viselet tipológiájának elméleti kérdéseiről (Nagy Jenő), az önkéntes gyűjtők adatfeltárásba való bevonásának lehetőségéről (Szabó Zsolt, Horváth Stefánia). Néhány tanulmány erdélyi vonatkozású kutatástörténeti adatokat közölt: Vámszer Géza a csíki "néprajzi vonatkozású mozgalmakról", Dánielisz Endre Szendrey Zsigmond nagyszalontai éveiről. A ~ 1980-as kötetétől állandóvá vált a néprajzi bibliográfiák közlése. 1980-ban Zágoni Jenő a sepsiszentgyörgyi Megyei Tükör, 1981-ben Cseke Péter a Falvak Dolgozó Népe néprajzi bibliográfiáját, 1983-ban Faragó József a magyar-román néprajzi bibliográfiát, 1994-ben Könczei Csilla Könczei Ádám néprajzi munkásságának bibliográfiáját közölte.

A ~ követendő módszerként a leírást ajánlotta. Ezért a közleményekben a szerzők csupán elszórtan alkalmaztak olyan módszereket, mint a szemiotika, strukturalizmus, kommunikáció-elmélet. A szerkesztők igyekeztek szakirodalmi hivatkozásokkal, utalásokkal, szempontokkal ellátni a közleményeket, a szakszerűsítés, de ugyanakkor az irodalomban való eligazítás szándékával.

A ~ hat kötete 73 szerző mintegy 120 írását közölte. Néhány kutatási téma újra és újra visszatért a ~ köteteiben, másokat pedig egyszer érintettek a szerzők. A hat kötet tanulmányainak tartalmi horizontja a következőképpen összegezhető. A népköltészet különböző területei, műfajai szórványosan tűnnek fel: a ballada (Ráduly János), a bölcsődal (Faragó József), a mese (Ráduly János), a monda (Dánielisz Endre, Ráduly János), a hősepika (Demény István Pál), a hiedelem (Demény István Pál, Daczó Árpád, Seres András), a tánc (Dánielisz Endre, Szász Judit). A jelesnapok és az emberélet fordulóinak szokásai: átmeneti rítusok (Antal Imre, Balázs Lajos, Burus János, Nagy Ödön, Zakariás Erzsébet), kalendáris szokások (Barabás László, Boldizsár Zeyk Imre, Faragó József, Lakatos-Bakó Melinda, Páll-Gecse Éva). Gyakrabban készülnek leírások munkafolyamatokról, mesterségekről: szerepel a gyűjtögetés (Tarisznyás Márton), halászat (Számadó Ernő, Zsigmond József, Wilhelm Sándor), állattartás (István Lajos), vadriasztás, -fogás (Székely Ferenc, Zsigmond József), földművelés (Vita Zsigmond), erdőgazdálkodás (Molnár Kálmán), etnobotanika (Csergő Bálint, Lőrinczi Etelka, Miklóssy V. Vilmos, Péntek János, Rab János, Szabó Attila, Tankó Péter és Magdolna), mustárkészítés (Vita Zsigmond), kerámiakészítés (Mózes Teréz, Seres András, Végh Olivér, Vita Zsigmond, Wilhelm Sándor), szitakötés (Bura László), szalmakötés (Molnár István), szénégetés (Kós Károly), mészégetés (Kardalus János), kötélverés (Bura László), bányászat (Bányai János), mézeskalácskészítés (Bura László), zsúpfedés (Balázsi Dénes), disznóölés (Zsigmond József), táplálkozás (István Lajos, Radován István, Szabó Bálint, Vita Zsigmond), bútor-, tárgykészítés (Kardalus János, Seres András), díszítőművészet (Gazdáné Olosz Ella, Haáz Sándor, Szentimrei Judit), fejfák (Major Miklós), gyógyászat (Keszeg Vilmos, Miklóssy V. Vilmos, Molnár Kálmán), vásárok (Bíró Donát, Duka János, István Lajos, Tar Erzsébet, Vasas Samu), területmérés, mérőeszközök (Csergő Bálint, Kovách Géza), időjóslás (Gub Jenő). Elszórtan bukkannak fel társadalomnéprajzi témák: társadalomszerveződés (Duka János, Garda Dezső, Imreh Barna, Imreh István), szolgatartás (Molnár István, Ráduly János), rokoni kapcsolatok (Kósa-Szánthó Vilma), jogszokások (Imreh István), a munkába való belenevelődés (Gazda Klára), nemverbális kommunikáció (Keszeg Vilmos).

A sorozat az 1980-as évek közepén a népi-nemzeti sajátságokat a "nemzeti homogenizáció", azaz a mind agresszívebb diktatúra nagyromán nacionalizmusát érvényre juttató cenzúrapolitika tiltása következtében szakadt félbe. Utolsó, már 1984-ben összeállott kötetét tíz évvel később jelentethette csak meg a Kriterion Könyvkiadó. Ekkorra azonban kutatásmozgósító szerepét átvették az 1989-es változás után létrejött civil szervezetek, közöttük elsősorban a *Kriza János Néprajzi Társaság.

Bazsó Zsigmond: Önismeretünk gazdagítása. Igazság 1980. jún. 11. – Péntek János: Népismereti Dolgozatok 1983. Utunk 1984/6. – Ráduly János: Népismereti Dolgozatok – 5. A Hét 1984/18. – Faragó József: A Népismereti Dolgozatok öt kötetére. Utunk 1984/25. – Szőcs István: Néprajz és materialista világnézet. Előre 1982. okt. 13.

(K. V.)


Népi Toll Versenye – A MADOSZ népi radikalizmusát képviselő Erdélyi Magyar Szó kezdeményezése a paraszt és munkás olvasók írásbeliségének kifejlesztésére. Az 1939-40-es kísérlet Táncsics Mihály 1848-as Munkások Újsága c. lapja nyomán indult el, és sikerült nemcsak őszintén rávilágítania a népélet nehéz körülményeire, hanem a Gaál Gábor-féle Korunk által annak idején hirdetett *valóságirodalom mellé sorakoztatni nem egy újonnan jelentkezőt.

1940-ben Temesvárt Méliusz József fejlesztette tovább a ~ módszerét A nép ír c. értékelésével, majd az 1944-től Brassóban meginduló *Népi Egység, az MNSZ napilapja biztatta megszólalásra a népi toll versenyzőit Dalol a nép c. rovatában. Bár a szocialista pártállam torzulásai során egyre több akadály korlátozta az őszinte népi vallomásokat, a *munkáslevelezők írásbeliségéből hovatovább a magyar önismeret egyik jellegzetes műfaja alakult ki.

Ezek a kísérletek segítették felszínre kerülni a sajtó, a könyvkiadás hozzájárulásával számos munkás, paraszt, kisiparos tollforgató önéletrajzait és mozgalmi emlékezéseit. A kezdeti ~ elindította Bonczos István szépírói, Kovács István emlékírói pályáját, ezt folytatták Veress Pál, Kurkó Gyárfás, Tamási Gáspár emlékezései, és előzményei voltak Győri Klára, Kocsis Rózsi, Zsigmond Erzsébet és mások *népi élettörténeteinek.

Méliusz József: A nép ír. Közli Kitépett naplólapok. 1961. 211-16.

(B. E.)


népköltészet – tudományos hagyomány szerint a *folklór része, a parasztság esztétikai mércével mérhető szövegfolklórja.

A romániai magyar ~ kutatását lehetővé tevő és sarkalló romániai intézményi keret az évtizedek során hol harmonikusan, hol hiányosan működött. A néprajzos képzés (*néprajzoktatás az egyetemen) nagy időbeli kihagyásokkal történt. Ennek tulajdoníthatóan a népköltészet gyűjtését az önkéntes gyűjtők hada, kutatását pedig kisszámú szakember végezte. Ez utóbbiak munkájához az 1949-ben alakult különböző átszervezések során hol az Akadémiához, hol a Babeş-Bolyai Egyetemhez csatolt, hol önállóan működő bukaresti Folklór Intézet kolozsvári Folklór Osztálya biztosított intézményi hátteret. A tájmúzeumok (Nagyvárad, Kolozsvár, Sepsiszentgyörgy, Csíkszereda, Székelykeresztúr, Nagyszeben), valamint a *Népi Alkotások Háza mind a népköltészet gyűjtéséről, mind a gyűjtemények megjelentetéséről több-kevesebb rendszerességgel gondoskodtak.

A romániai magyar folklorisztikának állandó fóruma nem volt. A Kriterion Könyvkiadó két évtizeden keresztül legkövetkezetesebb pártolója volt e tudományágnak. További népköltészeti kiadványokat jelentetett meg az Állami Irodalmi és Művészeti Kiadó, a Dacia, a Ion Creangă Könyvkiadó, 1989 után pedig a Kriterion mellett az Erdélyi Gondolat, a Pallas-Akadémia, a Pro-Print, a Firtos Művelődési Egylet (*könyvkiadás). A lapok közül a Művelődés megalakulásától kezdve a folklórkutatás orgánuma is volt. Jellegéből eredő szelekció alapján a NyIrK, a Korunk, az Utunk, A Hét, a Falvak Dolgozó Népe és minden megyei lap közölt változó finalitással és igényességgel megírt cikkeket. Néhány lap néprajzi tematikájú *évkönyvet is jelentetett meg (Korunk 1979, 1982, Utunk 1980, Igaz Szó 1984). E lapok néprajzi bibliográfiájának összeállítása és megjelentetése is elkezdődött (Szabó Ilona: A Korunk népismereti könyvészete. 1926-1977. Korunk Évkönyv 1979. 299-312; Zágoni Jenő: A sepsiszentgyörgyi Megyei Tükör néprajzi bibliográfiája. 1968-1976. Népismereti Dolgozatok 1980. 240-265; Cseke Péter: A Falvak Népe és a Falvak Dolgozó Népe néprajzi bibliográfiája. 1945-1980. Népismereti Dolgozatok 1981. 219-264). Eredményesnek bizonyult néhány folyóirat (Művelődési Útmutató, Pionír, Napsugár, Jóbarát, Dolgozó Nő, Fáklya, Hargita, Megyei Tükör stb.) gyűjtési pályázata (Szabó Zsolt: Irányított néprajzi gyűjtő-versenyek általános iskolás tanulókkal. Népismereti Dolgozatok 1976. 73-84). Az 1976-ban indult Népismereti Dolgozatok szerkesztői (Faragó József, Kós Károly) a maguk idején mind a kutatásszervezés- és irányítás, mind a publikálás feladatát magukra vállalták. Újabban a Györffy István Néprajzi Egyesület 1992-ben indult folyóirata, a Néprajzi Látóhatár állandó jelleggel közli a romániai magyar folklórkutatók tanulmányait. Ma az 1990 tavaszán szerveződött Kriza János Néprajzi Társaság népes (150 körüli) tagsága foglalja magába a romániai magyar (amatőr és hivatásos) folklórkutatók zömét. Évente hirdet gyűjtési pályázatot és 2-3 tematikus konferenciát. A KJNT Értesítője módszertani és híranyagot közöl. Évkönyveiben a tagok tanulmányai jelennek meg.

Az 1989 előtti állapotokat találóan jellemezte S. Lackovics Emőke: "A kutatások mögött az esetek többségében nincsenek támogató intézmények, sőt kimondhatjuk azt a tényt, hogy Romániában (Erdélyben) ma nincs intézményes, szervezett magyar néprajzi kutatás [...] A magyar néprajzi kutatás nem rendelkezik önálló intézményekkel, és egyáltalán nincs szakember- utánpótlása." E helyzet 1989 után jelentősen változott.

A romániai magyar népköltészet leggazdagabban adatolt műfaja a népmese. A könyvkiadás jóvoltából a gyűjtések nagy része napvilágot látott (Nagy Olga, Ráduly János, Balla Tamás, Fábián Imre, Szabó Judit, Sipos Bella, Duka János, Zsók Béla, Seres András gyűjtései), de megjelent egy-egy mesemondó repertoárja (Kurcsi Minya, Jakab István, Czifra János, Berekméri Sándor, Koczkás Sándor), egy falu (Kibéd, Szék) vagy tájegység (Mezőség, Csík, Bihar) mesekészletéből készült válogatás is. A mese, egyéb műfajok mellett, néhány falu és tájegység folklórmonográfiájában is helyet kapott (Konsza Samu, Almási István – Olosz Katalin, Horváth István, Seres András, Pozsony Ferenc). Szórványosan sor került korábbi gyűjtések újrakiadására is.

A szövegfeltárás erőfeszítéseit lassúbb lépésekben követte a tudományos feldolgozás, értelmezés. Néhány kutatási szempont következetes érvényesítése a magyar folklorisztika szintjén is figyelemre méltó. Minthogy a magyar nyelvterületen a klasszikus parasztmese Erdélyben szinte napjainkig konzerválódott, a hazai kutatások nagy érdeme a műfaj szociológiai vizsgálata. A magyar mesekutatásban az Ortutay Gyula által kezdeményezett egyéniségkutatás módszerét több hazai kutató is érvényesítette (Fábián Imre, Faragó József, Nagy Olga, Szabó Judit, Vöő Gabriella). Ily módon olyan kérdésekben látunk tisztábban, mint a mese hagyományozódása, variálódása, az egyéni meserepertoár nagysága és szerkezete, a hagyomány és a mesélő életformájának, világképének, személyes élményeinek, beszédstílusának, valamint a mesemondó és a beszédhelyzet, továbbá a hagyomány-mesemondó-közönség viszonyának kérdése. A világkép, az életforma, a kultúra változása adaptálódásra kényszerítette a műfajt. Ezzel magyarázható, hogy a mitikumot, a fantasztikumot lassan háttérbe szorította a racionalitás, a mese a felnőttek folklórjából lesüllyedt a gyermekfolklórba; a felnőttek körében mindössze kivételes helyzetben (a férfiak havasi favágása esetén), valamint az akkulturáción átment cigányság körében őrizte meg korábbi funkcióit.

E műfajjal kapcsolatosak Nagy Olga gazdag életművének fontos tézisei. A Hősök, csalókák, ördögök (1974) a mesehősök jellemének változásával szemlélteti a műfaj metamorfózisát, a mese funkciójának változását; A táltos törvénye. Népmese és esztétikum (1978) az élő mese esztétikumteremtő eljárásait veszi számba; a Táltos és Pegazus (Bp. 1993) a népi epika és az irodalom állandó kapcsolatáról értekezik.

A ballada szintén a romániai magyar folklórkutatás homlokterében állt. Az évtizedek során több gyűjtő (Albert Ernő, Bura László, Faragó József, Jagamas János, Kallós Zoltán, Pozsony Ferenc, Ráduly János) vállalkozott különböző vidékek (Moldva, Háromszék, Kibéd, Szatmár) balladaismeretének feltérképezésére. A műfaj kutatásában jelentős teljesítményként könyvelhetjük el a ballada szociológiai vizsgálatának megalapozását. Ráduly János és Faragó József vizsgálta először az élő ballada átöröklődésének, nemzedékek, nemek szerinti népszerűségének szabályszerűségeit. E szempontok érvényesítése hagyománnyá vált a további kutatásban. Ráduly János és Pozsony Ferenc egyaránt adatolta a ballada funkcióváltás általi fennmaradását. A cigány etnikum akkulturációja során elsajátította a magyar kultúrát, a balladák utóéletét nyújtva meg ezáltal. Továbbá az ő körükben a balladák, tragikus hangulatuknak tulajdoníthatóan, alkalomhoz kötődtek, a halottvirrasztó szertartásának szövegeivé váltak. A műfaj kutatója, Faragó József a balladagyűjtés történetét, ritka és új balladatípusok variánsait, balladatémák vándorlását, a ballada esztétikai-poétikai, formai jellemzőit vizsgálja. A műfaj kutatásában sajátos úton jár Demény István Pál. Az ő tanulmányai a balladába beépült hősepikai elemeket, témákat és motívumokat tárják fel.

A monda periférikusan adatolt műfaj. Mindössze népköltési monográfiákban tűnt fel alig néhány típus, változat formájában. Több területről azonban nagy mennyiségű hiedelemmonda vár kiadásra.

Habár a proverbiumok a mindennapi kommunikációnak máig nélkülözhetetlen kliséi, e műfajról mindössze néhány szórványos közlés (Almási István – Olosz Katalin, Konsza Samu, Kovács Ferenc, Seres András) és egy monumentális korpusz (Vöő Gabriella) olvasható. Figyelemre méltó Vöő Gabriellának a műfaj specifikumával, a közmondás logikai struktúrájával és funkciójával kapcsolatos kutatási kísérlete, valamint Vöő István román-magyar, magyar-román proverbiumegyeztetése.

A találósok műfaját két szövegkorpusz (Fábián Imre, Ráduly János) és néhány apróbb szövegközlés képviseli. Ráduly János kibédi gyűjteményének előszava a műfajszociológiai módszer alkalmazásával jellemzi a találósokat.

A folklór műfajrendszeréről a kutatási gyakorlatban alkalmazott hagyományos képet Nagy Olgának sikerült megingatnia. Néhány tanulmánya, majd egy kötetnyi szövegközlése bizonyította meggyőzően, hogy a hagyományos folklórtémák és a formai- esztétikai kód helyét jelentős mértékben átvette a személyes, aktuális élményanyag és a mindennapi közlési gyakorlat kevésbé konvencionalizált stílusa. A mesék, mondák helyett a mesélők saját maguk vagy környezetük életéből vett, igaznak tételezett történeteket érlelnek előadhatóvá és forgalmaznak.

Ezzel egy időben jelennek meg a népi írásbeliség későn felfedezett termékei, a naplók és *népi élettörténetek.

Keszeg Vilmos két kötetben elemzi a többi írott műfajt (vőfélyvers, emlékvers, falvédőfelirat, misszilis levél).

Figyelemre méltó erőfeszítés történt a népdalok feltárása terén. Jelentős mennyiségű szöveg és dallam került kiadásra folklór- és népdalmonográfiákban (Albert Ernő, Almási István, Jagamas János – Faragó József, Kallós Zoltán – Martin György, Szegő Júlia).

Az utóbbi években terelődött a figyelem a gyermekfolklórra. Fábián Imre és Faragó József nagy mennyiségű mondókát tett közzé Bihar vidékéről. Gazda Klára gyermekfolklór-monográfiája a gyermekélet állomásait, meghatározottságait vette számba, majd pedig egy közösség gyermekfolklórjának rendszerét rekonstruálta.

A tréfás folklórműfajok néhány év leforgása alatt örvendetes módon a figyelem középpontjába kerültek. Vöő Gabriella Tréfás népi elbeszélések (1984) című munkája igényes módszerességgel elemzi a komikus szemiotikai, strukturális és referenciális eszközeit, a tréfás népi elbeszélések műfaji kérdéseit. Itt kell megemlíteni Duka János székelyekről szóló anekdotagyűjteményét, Imreh Lajosnak egy székely tréfamester repertoárját tartalmazó gyűjtését, Nagy Olga kétkötetnyi tréfaközlését, Zsigmond Győző részlegesen megjelent politikai viccgyűjteményét.

Az utóbbi évekig figyelmen kívül maradt a népi közösségek laikus vallásos gyakorlatának vizsgálata. Bár az eredmények egyelőre szórványosak, néhány kutatási program ígéretesnek minősíthető. Elsősorban Tánczos Vilmos archaikus imagyűjtésére, laikus vallásos közösségek és specialisták működésével kapcsolatos kutatásaira gondolunk.

Ugyancsak szórványos a mágia és a hiedelemrendszer vizsgálata (*népi hiedelem). Salamon Anikó ráolvasás-szövegeket és hiedelemmondákat publikált Gyimes vidékéről, Csőgör Enikő Tordatúr hiedelemvilágát kutatta, néhány folklórmonográfia szintén tartalmaz hiedelemmondákat. Keszeg Vilmos a Mezőségen végzett átfogó hiedelemgyűjtést. Elemzése megjelenésre vár.

A néptáncvizsgálat hosszú időn keresztül külsődleges, főleg szociológiai szempontokat alkalmazott (táncalkalmak, korosztályok táncai, zene és tánc, viselet és tánc). Mindössze néhány évtizede történtek próbálkozások a tánc tipologizálása, főleg Martin György kezdeményezésére. Említést érdemel Könczei Csillának a táncnyelv szemiotikai és szintaktikai elemzésére irányuló törekvése.

A szokásvizsgálat a folklórkutatás hagyományos témája. Az évtizedek során különösen az emberélet fordulói, az átmeneti rítusok (Balázs Lajos, K. Kovács László, Seres András, Virág Magdolna), a jelesnapi szokások és agrárrítusok (Nagy Jenő, Nagy Ödön, Makkai Endre, Salamon Anikó, Vasas Samu) álltak az érdeklődés középpontjában. Az utóbbi években a kutatások a szokások strukturalista, szemiotikai, szociológiai szempontok szerinti vizsgálatát részesítik előnyben (Balázs Lajos, Barabás László, Pozsony Ferenc).

A romániai magyar folklórkutatás számára tehát a népköltészet szelektív módon vált a vizsgálat tárgyává. A figyelem a folklór paraszti, hagyományos, szóbeli és esztétikus részére irányult.

Faragó József: A mai romániai magyar folklórgyűjtés vázlata. Népismereti Dolgozatok 1980. 14-25. – S. Lackovics Emőke: A romániai magyar néprajzi kutatások (1982-1988). In: Petercsák Tivadar szerk.: A határainkon kívüli magyar néprajzi kutatások. II. Bp. 1989. 79-112. – Keszeg Vilmos: A romániai magyar folklórkutatás öt évtizede (1944-1994). Erdélyi Múzeum LVII (1995). 3-4. 99-111.

(K. V.)


Népművelődés – a román Minisztertanács mellett működő kulturális intézmények bizottságának folyóirata. Havonta jelent meg Bukarestben, 1951 januárjától 1952 májusáig; ekkor beolvadt a *Művelődési Útmutatóba. Művelődési propagandalap volt, a Cultura Poporului társlapja. Főszerkesztőjének neve nincs feltüntetve, s a benne közölt írások közül is a legtöbb fordítás.

(K. P.)


Népnevelés*Keresztény Magvető


néprajzi irodalom – a leíró etnográfiát és értelmező etnológiát egyaránt jelentő néprajz a hagyományos népi életmód és műveltség jelenben megragadható jelenségeinek leírása, szerepük megállapítása, az egyneműek összehasonlítása, a különneműek közti összefüggések feltárása, kialakulásuk és helyi változataik, végső soron az egyetemes népi kultúra mibenlétének meghatározása. Tekintettel arra, hogy a *népköltészet, a népművészet, népzene és néptánc tanulmányozását végző *folklór a néprajznak mindinkább önállósuló ága, a néprajz szűkebb értelemben vett tárgya a különféle népi foglalkozások, életszükségletek (lakás, táplálkozás, öltözet, gyógyítás) és életszabályok (évszakok, életkorok, a közösségi élet szokásai, hitvilág) s az ezekkel kapcsolatos tárgyi és szellemi világ.

Kós Károly a népművészetet – a magyar néprajztudományban napjainkig uralkodó szemlélethez híven – tágan értelmezi: ide tartozik az ő értelmezésében a termeléssel és életszükségletekkel, a társadalmi és szellemi élettel kapcsolatos népi eszközkészlet is, amely gondos kivitelezése révén, alkalmazásának, helyének tulajdoníthatóan esztétikai értékkel is rendelkezik. E koncepcióban a ~ tudományos értékelésének ki kell terjednie a népi művészeti értékű alkotások előállításának, alkalmazásának, értelmének kérdéseire, ami szükségessé teszi a népi anyagi, társadalmi és szellemi kultúra egészére irányuló kitekintést. Az 1980-ig végzett népművészet-vizsgálatok fő irányultságait statisztikailag jellemezve: általános vonatkozások: 25%; népi művesség, feldolgozás: 21%; termékek: 28%; tárgyegyüttesek: 9%; díszítőmotívum-gyűjtemények: 5,1%; funkcionális vizsgálat: 6,3%; vegyes tartalmú közlemények: 5%.

Az erdélyi magyarságra vonatkozólag középkori krónikák még alig és a 17-18. századi emlékírások, köztük Apor Péteré is csupán gyér néprajzi utalásokat tartalmaznak, a reformkori hon- és népismertető útleírások, cikkek azonban már a néprajz gazdag adattárai. E műfaj csúcspontja s egyben a tudatos népismei kutatás kezdete Orbán Balázs hatkötetes műve, A Székelyföld leírása (1868-1873), amelyet Kozma Ferenc és Huszka József székely népművészet-kutatása (1880-1890) követ. A szakszerű néprajzi kutatás megindulása a kolozsvári Herrmann Antal tevékenységéhez köthető. Mint a kolozsvári egyetem magántanára, ő volt az első Magyarországon, aki néprajzi előadásokat hirdetett az egyetemen. Emellett az új tudománynak az 1902-ben megnyílt Erdélyi Táj- és Néprajzi Múzeummal, valamint az Erdély Népei c. folyóirattal (1898-1903) nyilvános fórumot teremtett, egyetemi tanárként (1898-1918) pedig szakképzett kutatógárdát nevelt. Előadásait olyan későbbi hírneves kutatók hallgatták, mint Györffy István, Viski Károly, Szendrey Zsigmond, Solymossy Sándor. A kolozsvári és a még 1879-ben alapított sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum gyűjteményein alapulnak ebben az időben Malonyay Dezsőnek a kalotaszegi és a székely népművészetet bemutató kötetei (1907, 1909).

Az első világháború után a magyar egyetemi oktatás Kolozsváron megszűnik s ezzel együtt a magyar néprajzkutatás is saját formális intézmények nélkül marad, hacsak nem tekintjük a különböző tudományos és közművelődési egyesületekhez – Erdélyi Múzeum-Egyesület, Erdélyi Kárpát Egyesület – vagy más helyi közösségi szervezetekhez, iskolákhoz tartozó múzeumokat, ill. muzeális gyűjteményeket. A hivatásos kutatás jóformán az Erdélyi Múzeum történeti és néprajzi tárainak őre, Roska Márton, valamint a Táj- és Néprajzi Múzeum új igazgatója, Orosz Endre ősfoglalkozás-gyűjtéseire és gyűjteményi ismertetéseire korlátozódott. A korai gyűjteményekbe elsősorban a népi kézművesség termékei és kiemelten az esztétikus alkotások kerültek be, s így érthető, hogy a népi kultúra egészének feltárására irányuló rendszeres kutatómunkát megelőzték a népművészettel kapcsolatos vizsgálatok. A Székely Nemzeti Múzeum fennállásának 50 éves jubileumára kiadott reprezentatív Évkönyv néprajzi tanulmányai kivétel nélkül népművészeti témájúak (szerzők: Kós Károly, Haáz Rezső, Balogh Ernő, Viski Károly, Roediger Lajos, Huszka József).

A népművészetet, felfedezése pillanatától, a nemzeti művészet bázisául szolgáló ihletforrásnak tekintették, ez az indíték teljesedett ki az 1930-as évek székelyföldi népművészeti mozgalmaiban. Csíki és udvarhelyi tanárok, így Vámszer Géza, Domokos Pál Péter és Haáz Rezső népművészeti tárgyak felkutatásával, reprodukálásával és használatba vonásával remélték az elmélyülő gazdasági-társadalmi-etnikai-morális válságot orvosolni, a székelység veszélybe kerülő etnikai és vallási identitását megerősíteni; a háziipartól várták a székelység megingó gazdasági helyzetének kiegyensúlyozását, s meg voltak győződve arról, hogy az esztétikus formák alkalmas mintául szolgálnak egy össznemzeti tárgyi reprezentációs kultúra kialakításához. Az egész Székelyföldre kiterjedő mozgalmuk tömegalapját a történeti egyházak szervezeti keretei biztosították. A helyi adatgyűjtéseket részben az Erdély, részben a székelyudvarhelyi Székelység c. lapok, valamint elszórva az Erdélyi Múzeum és a Hitel c. folyóirat s a magyarországi szakfolyóiratok közölték. Az eredmény, éppen az elképzelés részleges korszerűtlensége miatt csak részleges volt, mégis hozzájárult az etnikai öntudat ápolásához, valamint egyes háziipari tevékenységek, főleg a szövés, hímzés és viselet felújításához, a népművészet tárgykörébe tartozó jelenségek gyűjtéséhez, leírásához (pl. Haáz Rezső Egy székely falu öltözete c. tanulmánya a Székely Nemzeti Múzeum 1929-ben kiadott Emlékkönyvében), kiállításához, megőrzéséhez. A 30-as évek végétől több néprajzi értékű közlésre kerül sor főleg nyelvészek, így Csűry Bálint (Néprajzi jegyzetek a moldvai magyarokról. Erdélyi Múzeum 1930. 155-176), Szabó T. Attila (Levéltári adatok népi faépítészetünk történetéhez. ETF 1939/107), Nagy Jenő tollából.

1940-1944 között Észak-Erdélyben a háborús körülmények ellenére a néprajzi életben pezsgés volt tapasztalható. Az anyaország szakemberekkel és pénzzel segítette a működő múzeumok tevékenységét. A Kolozsváron újból megnyílt magyar egyetemen beindult a néprajzi szakképzés, így lehetőségek nyíltak a néprajzi kutatás és közlés számára (1940-1941 között Viski Károly, utána ideiglenesen K. Kovács László, 1943-tól pedig Gunda Béla ad elő néprajzot). Az egyetemi néprajzoktatás több szakembert adott a kutatásnak, ők a néprajzi tanszék és az Erdélyi Múzeum kiadványaiban közölték tanulmányaikat. A néprajzkutatás tematikája kiszélesült, de természetesen továbbra is helyet kapott benne a népművészet-kutatás is. Ebben az időszakban szerveztek helyszíni gyűjtést Csíkmenaságon (eredményei csak az utóbbi 10 évben láttak nyomdafestéket: Ujváriné Kerékgyártó Adrienne: Csíkmenaság népművészete. Néprajzi Múzeum. Bp, 1999. Series Historica Ethnographiae 10; Palotay Gertrúd: Árva Bethlen Kata fonalas munkái. Kv. 1940. ETF 117; Régi erdélyi hímzésminta rajzok. uo. 1941. 131. Ugyanő Szabó T. Attilával jelentet meg közös tanulmányokat: Mezőségi magyar hímzések. ETF 1942. 159, Adatok a mezőségi magyar hímzés ismeretéhez. I-II. Erdélyi Múzeum 389-406, 516-529; uo. 1943. 78-91, 428-449).

Újabb változásokat hozott az 1945 utáni korszak. Az újonnan létrehozott Bolyai Tudományegyetemen folyó néprajzi oktatást az 1948-as tanügyi reform megszüntette, bár a néprajz még ott szerepelt a történelemkar, a népköltészet pedig a bölcsészkar tantárgyai között (előadói: dr. Kós Károly és Nagy Jenő). 1949-ben bekövetkezett a múzeumok államosítása, ami részben pozitívan, részben negatívan érintette őket: kibővült a tájmúzeumok hálózata, magyar szakembereket azonban nem alkalmaztak, így néprajzi gyűjtés és kutatás a Székelyföldön és Kolozsváron kívül másutt alig folyt. Jelentős volt ebben az időszakban a Székelykeresztúron múzeumot alapító-fejlesztő Molnár István tudományos tevékenysége, aki népművészeti írásokat is publikált.

Az Erdélyi Néprajzi Múzeum legkiemelkedőbb személyisége egészen 1978-ig Kós Károly volt. Munkássága kiemelkedik az anyagi kultúrkutatások sorából. Vizsgálatai szinte a teljes tárgyi világra kiterjednek: gazdálkodás, település, építkezés, mesterségek. Jelentősek az árucsere néprajzával, valamint a népviselettel, munkaszervezettel, társadalomszervezettel foglalkozó munkái. Kóst az 1950-es években George Oprescu, a Román Tudományos Akadémia Művészettörténeti Intézetének vezetője bízta meg egy többéves népművészetkutató program vezetésével. A kutatócsoport tagjai – Kós Károly, Nagy Jenő, Szentimrei Judit és az alkalmi gyűjtőtársak, Vámszer Géza, Jenei-Lám Erzsébet, Starmüller Géza, Kiss Ilona, Csiszér Árpád, továbbá néhány egyetemi hallgató – feldolgozták Kászon, a moldvai csángóság, a Szilágyság és Kis-Küküllő vidékének magyar népművészetét, önkéntes kutatók bevonásával pedig a kalotaszegi népviseletet, Torockó népművészetét és Szék néprajzát. Munkáikból akkor csak részletek jelentek meg a Népművészeti Füzetek sorozatában, majd jelentős kötetek a 70-es években (Kós-Szentimrei-Nagy: Kászoni székely népművészet 1972; uők: Szilágysági magyar népművészet 1974; uők: Kis-Küküllő vidéki magyar népművészet 1978; uők: Moldvai csángó népművészet 1981. Az egykori kutatások későn publikált eredménye F. Halay Hajnal-Szentimrei Judit Torockói varrottasok c. kötete (Kv. 1997). Kós Károly e munka során gyűjtötte több tanulmánya anyagát: ezt a Népélet és néphagyomány (1972), valamint a Tájak, falvak, hagyományok (1976) c. köteteiben közölte.

A néprajzi közlés a szakfolyóiratokban is új lendületet kapott az 1950-es évek közepétől. Kós Károly tanulmányainak nagy része román (Studii şi Cercetări de Istoria Artei, Activitatea Muzeelor, Anuarul Muzeului Etnografic al Transilvaniei) és magyar (Korunk, Művelődés) lapok hasábjain jelent meg, ahol Molnár István, Nagy Jenő és Faragó József is publikáltak. Igényes dolgozatokat vett át a budapesti Ethnographia, a Néprajzi Közlemények, a debreceni Műveltség és Nagyvilág. Népszerű formában közölt eredeti kutatási eredményekkel találkozunk az Utunk, a Falvak Népe és a napi sajtó oldalán is (ezekről kitűnő néprajzi, népismereti repertóriumok tanúskodnak).

A Románia 1968-as közigazgatási átszervezését követő időszakban a folklorizmus támogatására fenntartott intézmények is kereteivé váltak a népművészet-kutatásnak: így a művészeti népiskolák, a Népi Alkotások Házai, a népi együttesek, melyeknek a szakirányítói – elsősorban Bandi Dezső, Haáz Sándor, Seres András, Kardalus János, Kósa-Szánthó Vilma – rendszeresebb terepgyűjtéseket végeztek és azokról publikációkban számoltak be. Írásaik részben a megfelelő intézmény önálló kiadványaiban jelentek meg (Seres András: Barcasági csángó leányingek hímzésmintái. Sepsiszentgyörgy 1972; uő: Barcasági csángó férfiingek, menyecskeingek, öregasszonyingek és díszkendők hímzésmintái. Sepsiszentgyörgy 1973; Kardalus János: Mobilier pictat. A festett bútor. Csíkszereda 1982; Kósa-Szánthó Vilma: Székely népviselet. In: Kardalus János szerk. Hargita megyei népviselet. Csíkszereda 1979. 55-93, 103-149). A kutatások eredményeinek közzétételére állandó fórumot jelentett a *Művelődés c. folyóirat, melynek tájékozódását erős néprajzi érdeklődés jellemezte, egészen az 1984-es befagyasztásáig. A sepsiszentgyörgyi múzeum évkönyvében, az Alutában elsősorban a Kovászna megyei kutatók és muzeológusok publikáltak: Gazda Klára, Seres András, Pozsony Ferenc, Kósa-Szánthó Vilma; Haszmann Pál és József népművészeti és közművelődési vizsgálataikat tették közzé.

A ~ eredményeinek közkinccsé tételében jelentős szerepet játszott 1970-től a *Kriterion Könyvkiadó, amelynek profiljához a népköltészet mellett a néprajz is hozzátartozott. Szakszerkesztői: V. András János, Salamon Anikó, majd Szabó Zsolt úgyszólván tudományos műhellyé változtatták a bukaresti és kolozsvári szerkesztőségeket. A néprajzi gyűjtések, tanulmánykötetek és monográfiák mind rendszeresebb kiadása nagyban hozzájárult számos vidéki értelmiségi gyűjtői kedvének fölkeltéséhez és tájékoztatásához is, különösen azután, hogy az így formálódó önkéntes gyűjtők-kutatók hálózata számára 1976-ban beindította a *Népismereti Dolgozatok c. kiadványsorozatot, amelynek köteteiben nagyszámú, addig a megjelenésből kizárt szerző is szóhoz juthatott.

Az anyagi kultúrakutatások számottevő eredménye volt Kós Károlynak A vargyasi festett bútor (Kv. 1972) c. monográfiája. Ide kapcsolódik Banner Zoltán könyve (Csillagfaragók. Népi alkotók, naiv művészek. 1972) és a Népi mesterek (Sepsiszentgyörgy 1977) is, bár ezek már határterületre esnek, mert azok az alkotók, akiket bemutatnak, már inkább a népi iparművészet képviselői. Péntek János munkája (A kalotaszegi népi hímzés és szókincse. 1979) elsősorban nyelvészeti érdekű, a népnyelvi és a néprajzi kutatások nyelvészeti súlyú megvalósításának példája, de bőven van néprajzi vonatkozása is. Számos mintakönyv és album is jelenik meg ezekben az években, melyek elsősorban közművelődési célúak, de érdemük, hogy ismertetik a motívumkincset, bemutatják a technikákat, a rövid bevezetők pedig a gyűjtés történetét tartalmazzák. Ilyenek a Sóvidéki keresztszemesek (Csíkszereda 1971); Cs. Gergely Gizella – Haáz Sándor: Udvarhelyszéki varrottasok (1976); Sinkó Kalló Katalin: Kalotaszegi nagyírásos (1980). A romániai magyar néprajz egyik legteljesebb szemléjét képviseli a Korunk 1979-es évkönyve, melynek tematikailag is igen széles a spektruma.

A 80-as években az erdélyi magyar néprajzkutatók előtt a publikálás lehetőségei egyre jobban beszűkültek. A kutatások egyre inkább támogatók nélkül folytak, de a viseletkutatás, a népművészeti és motívumkutatások így is folyamatosak voltak. Kardalus János a falusi ház berendezésének változását követi nyomon a festett bútorok típusain, az alkalmazott festékfajtákon keresztül (A festett bútor. Csíkszereda 1982), Szentimrei Judit egy jellegzetes erdélyi település szabadrajzú hímzéseit ismerteti (Széki iratosok. 1982), s részletesen elemzi a varrottasok szerepét az egyén és a közösség életében. Seres András Háromszék hét ún. naiv fafaragóját és munkásságukat mutatja be (A naiv művészet mesterei. Sepsiszentgyörgy 1982). Bakó László és Terézia gyergyókilyénfalvi gyűjtésüket teszik közzé (Keresztszemesek. 1983), míg Felső-Maros-vidéki varrottasok (1985) címmel 280 hímzésmintát tartalmazó albumot adnak ki, melynek bevezetőjében Palkó Attila, Portik Irén és Zsigmond József a hímzések történetével is foglalkoznak. Részben gyakorlati célt is követ Gazdáné Olosz Ella: Kézimunkázók könyve (1987), amely nemcsak egy-egy tájegység népi hímzéseinek mai alkalmazási lehetőségeit mutatja be, hanem egyéb, házilag kivitelezhető textília készítését, felhasználását is.

A lakáskultúra, a népművészet kutatói számára fontos a Benkő Elek-Ughy István: Székelykeresztúri kályhacsempék (1984) c. könyve, amelyben a régészkutató bemutatja a térség korabeli fazekasságát, lakáskultúrájának és tüzelőberendezésének jellemzőit, részletezve a kályhacsempék díszítményeit, díszítőstílusának és módjának jellegzetességeit.

Kósa László-Nagy Ilona: Magyar néprajzi kutatások Romániában. Népi Kultúra-Népi Társadalom V-VI. 45-69. Bp. 1971. – Csorba Csaba: Dr. (ifj.) Kós Károly tudományos munkássága. Ethnographia 1974. 200-204. – Bakó László: Népművészeti bibliográfia (Hargita megye cikkbibliográfiája). Csíkszereda 1975. – Szabó Ilona: A Korunk népismereti könyvészete (1926-1977). Korunk Évkönyv 1979. Kv. 1978. – Kós Károly: Eredmények és feladatok a romániai magyar néprajzkutatásban. Népismereti Dolgozatok 1980. 7-13. – Zágoni Jenő: A sepsiszentgyörgyi Megyei Tükör bibliográfiája. 1968-1976. uo. 240-265. – Cseke Péter: A Falvak Népe-Falvak Dolgozó Népe néprajzi bibliográfiája. 1945-1980. Népismereti Dolgozatok 1981. 219-264. – Faragó József: Adatok a magyar-román néprajzi bibliográfiához 1946- 1982. Népismereti Dolgozatok 1983. 188-225. – Kósa László: A romániai magyar néprajzkutatás könyvcímekben (1970-1982). In: Máténé Szabó Mária szerk.: A határainkon kívüli magyar néprajzi kutatások. I. Bp. 1984. 113-130. – S. Lackovics Emőke: A néprajzi kutatómunka tíz éve Kovászna megyében. In: M. Szabó Mária szerk. A határainkon kívüli magyar néprajzi kutatások. Bp. 1984. 131-141; uő: A romániai magyar néprajzi kutatások (1982-1988). In: Petercsák Tivadar szerk. A határainkon kívüli magyar néprajzi kutatások. Bp. 1989. 79-112. – Váczy Leona: Romániai magyar néprajzi könyvészet 1919-1944. A KJNT Értesítője 1-2. Kv. 1998. – Gazda Klára: A romániai magyar népművészetkutatásról. In: Keszeg Vilmos szerk. KJNT Évkönyve 9. Kv. 2001. 83-120.

(Gy. Zs.-Kó. K.)

- 1989 után a néprajzi irodalom megjelentetését akadályozó politikai és szűkös kiadói viszonyok megváltoztak. A bukaresti Kriterion és Ion Creangă, a kolozsvári Dacia Könyvkiadó mellett frissen létrejött kiadók (a székelyudvarhelyi Erdélyi Gondolat, a csíkszeredai Pallas-Akadémia, Pro-Print, a sepsiszentgyörgyi Bon Ami, a nagyváradi Literátor, a korondi Firtos Művelődési Egylet) jelentettek meg néprajzi kéziratokat, változó szakmai és technikai igényességgel. Több szerző munkája magyarországi kiadó gondozásában látott napvilágot. Az 1990-1995 közötti könyvtermés e körülményeknek tulajdoníthatóan tehát gazdagnak nevezhető.

A kiadványok nagy része regionális kutatások formájában szolgáltat adalékot a népi kultúra panorámájához. Ilyen kontextusban említhető Bíró Gábor Sóvidék népi építészete (Szentendre 1992), Haáz F. Rezső – Haáz Sándor Erdélyi viseletek (Bp. é.n.), Kardalus János Székely festett bútorok (Bp. 1995), István Lajos Korondi gyermekhangszerek (Kecskemét 1996) című munkája. Gub Jenő etnobotanikai kutatásainak eredményét tette közzé Erdő-mező növényei a Sóvidéken (Fűben-fában orvosság) című kötetében.

Folytatódott a hagyományos szövegfolklór feltárása és közzététele. Duka János Elsüllyedt kincs címmel (1993) csíki, marosmenti és érmelléki meséket tett közzé, Üti Páké Narátost. Csúfolódó székely népköltészet címmel (Csíkszereda 1994) pedig székely rátótiádákat. További kiadványok: Albert Ernő: Boszorkányos dógok. Gyimesi csángó hiedelemmondák, hiedelmek (Sepsiszentgyörgy 1995); Fábián Imre: A házasulandó fiú. Tréfás és erotikus népmesék (Nv. 1992); Bihari találós mesék, találós kérdések, mesetalányok (Nv. 1994); Nagy Olga: Cifra János meséi. UMNGy XXV. (Bp. 1991); Ráduly János: Hold elejti, Nap felkapja. Kibédi találós kérdések (1990); Táltos Marika (Korond 1993); Szép Magdolna (Kv. 1994); A király táncos lovai (Sepsiszentgyörgy 1995); Seres András: Kicsi Péter, Nagy Péter. Tréfás mesék, adomák és anekdoták (Kv. 1992); Zsók Béla: Az egyszeri ember. Hunyad vármegyébe telepedett bukovinai székelyek körében gyűjtött tréfás mesék (1993); Elment a madárka. Bukovinai székely népdalok (1995).

A szövegfeltáró kiadványok mellett figyelmet érdemel néhány elméleti és módszertani igényességgel készült munka. Demény István Pál a történeti-összehasonlító módszer alkalmazását folytatva ezúttal Szent László legendájának és Molnár Anna balladájának hősepikai elemeit mutatta ki (A Szent László-legenda és Molnár Anna balladája. Kv. 1992), Tánczos Vilmos az 1970-es években felfedezett archaikus apokrif imák műfajának kutatásához szolgáltat adalékokat. A Moldvában és Gyimesben gyűjtött gazdag szövegkorpusz tipologizálása és filológiai apparátusa révén szakszerű mércét követ és állít. A szerzőnek figyelemre méltóak azok a további közleményei is, amelyek a csángók vallásos életét elemzik. Balázs Lajos Van Gennep francia folklórkutató rítuselméletét alkalmazva készítette el a csíkszentdomokosi lakodalom és temetés szokásmodelljét (Az én első tisztességes napom. Párválasztás és lakodalom Csíkszentdomokoson. 1994; Menj ki, én lelkem, a testből. Elmúlás és temetkezés Csíkszentdomokoson. Csíkszereda 1995). Virág Magdolna kiérlelt szerkezetű tanulmányban közli három tövisháti falu temetkezési szokásait (Temetés a Tövisháton. Haldoklóhoz, halotthoz és temetőhöz kapcsolódó szokások és hiedelmek három szilágysági faluban. Debrecen 1994). Pozsony Ferenc az egyéniségkutatás hagyományait folytatva állította össze egy klézsei csángó asszony folklórrepertoárját. Munkája (Szeret vize martján. Moldvai csángómagyar népköltészet. Kv. 1994) jelentős hozzájárulás a világkép, a világról szerzett tudás műfaji szerveződésének vizsgálatához. A folklórszemlélet előmozdítására vállalkozott Nagy Olga Táltos és Pegazus (Bp. 1993) című esszéje, amely folklór és irodalom párhuzamos fejlődését, állandó egymásra hatását elemzi.

Újabb kiadásban jelent meg Makkai Endre-Nagy Ödön 1939-ben közzétett Adatok téli néphagyományaink ismeretéhez című adatfeltáró gyűjteménye (Bp. 1993).

Intézmény- és tudománytörténeti adatokat tartalmaz Nagy Olga Pályakép fénnyel és árnyékkal. Egy néprajzos emlékei (Székelyudvarhely 1995) című memoárja.

A népi önéletírás műfaját képviseli Zsigmond Erzsébet Sirató. Életem panaszos könyve (Kv. 1995) című munkája.

Keszeg Vilmos két tanulmánykötete a sokáig figyelmen kívül hagyott népi írásbeliség megközelítésére tett kísérletet (A folklór határán. A népi írásbeliség verses műfajai Aranyosszéken. 1991; Kelt levelem... Egy mezőségi parasztasszony levelezése. Debrecen 1996).

Vasas Samu szemiotikai megközelítésében mutatja be egy tájegység népi kultúráját (Népi jelvilág Kalotaszegen. Bp. 1994).

Ezekben az években jelentősen megnőtt az érdeklődés a társadalomnéprajz iránt. Nagy Olga Világgá futó szavak. Havadi beszélgetések (Bp. 1990) című munkája egy falu változó értékrendjét, mentalitását tárja fel interjúk formájában. A Barangolásaim varázslatos tájban. Cigány barátaim között (Székelyudvarhely 1994) a cigány életformát, mentalitást és kultúrát, a Népi változatok szerelemre és házasságra (Székelyudvarhely 1994) pedig a néprajzi irodalomban sokáig tabunak számító témával kapcsolatos népi mentalitást elemzi. Vasas Samu A kalotaszegi gyermek. A személyiségfejlődés néphagyományai Kalotaszegen (h. n. 1993) című munkája a kultúrába, a közösségi értékrendszerbe való belenevelődés hagyományait vizsgálja. Hajdú Farkas-Zoltán a csíki társasmunkákról (Csíki kaláka. Csíkszereda 1993), Balázsi Dénes pedig a szövetkezeti gazdálkodásról (Ne nézze senki csak a maga hasznát. Székelyudvarhely 1995) készített monográfiát.

A néprajzi irodalom mennyiségi gazdagsága a néprajzkutatást is szervező intézményrendszer kiépülésének tulajdonítható. 1990-ben a Babeş-Bolyai Tudományegyetemen újraindult a néprajzoktatás (*néprajzoktatás az egyetemen). A néprajz szakos diákok Változás diákszemmel (szerk. Lukács János. Kv. 1994) címmel jelentették meg egy konferencia előadásanyagát. Szintén 1990-ben szerveződött a több mint 100 taggal működő, kolozsvári székhelyű Kriza János Néprajzi Társaság, amely vándorüléseivel, évente kiírt pályázataival és önálló könyvsorozat kiadásával a hivatásos kutatók és az amatőr gyűjtők munkája számára biztosít keretet. Rendszeresen megjelenő kiadványai a KJNT Értesítője és a KJNT Évkönyve. Az értesítő módszertani jellegű írásokat (recenzió, kérdőív), az Évkönyv pedig adatfeltáró és elméleti írásokat közöl. Az évkönyv első három számának (1992, 1994, 1995) szerzői Albert Ernő, Balázs Lajos, Barabás László, Csergő Bálint, Faragó József, Gun Jenő, István Lajos, Keszeg Vilmos, Kisgyörgy Mihály, Kós Károly, Könczei Csilla, Lőrinczi Etelka, Major Miklós, Márton Béla, Nagy Jenő, Nagy Olga, Nagy Ödön, Olosz Katalin, Péntek János, Pozsony Ferenc, Ráduly János, Szalay Zoltán, Székely Ferenc, Szenik Ilona, Tánczos Vilmos, Tankó Gyula, Zakariás Erzsébet, Zsigmond József, Zsigmond Győző, Virág Magdolna. A Kriza János Néprajzi Társaság Könyvtára sorozat kiadványa Zsigmond Erzsébet (1995) és Pozsony Ferenc (1994) kötete.

1994-ben a *Népismereti Dolgozatok újabb, hatodik kötete jelent meg Faragó József és Kós Károly szerkesztésében.

1992-től jelenik meg Miskolcon a Györffy István Néprajzi Egyesület Folyóirata, a Néprajzi Látóhatár (szerkesztő Viga Gyula, a szerkesztőbizottság elnökei Balassa Iván és Ujvári Zoltán), amely nagyszámú erdélyi szerző tanulmányát közölte (Balázs Lajos, Barabás László, Binder Pál, Borbély Gábor, Bura László, Dánielisz Endre, Demény István Pál, Egyed Ákos, Faragó József, Farkas Irén, Garda Dezső, Gazda Enikő, Gazda József, Gub Ernő, Imreh István, István Lajos, Kardalus János, Keszeg Vilmos, Komáromi Tünde, Kovách Géza, Major Miklós, Nagy Jenő, Nagy Olga, Magyari Etelka, Márton Béla, Murádin László, Palkó Attila, Pávai István, Pozsony Ferenc, Ráduly János, Seres András, Suba László, Székely Ferenc, Tánczos Vilmos, Tankó Gyula, Tófalvi Zoltán, Zsigmond Győző). A Néprajzi Látóhatár Kiskönyvtára sorozatban két romániai szerző (Virág Erzsébet, Keszeg Vilmos) munkája jelent meg.

Az újraindított Erdélyi Tudományos Füzetek 212. köteteként látott napvilágot Demény István Pál említett tanulmánya.

Néprajzi tárgyú kéziratokat közöl a Művelődés, a Korunk, a Helikon, a NyIrK. A Korunk Néprajzszemléletünk az ezredvégen címmel tematikus számot jelentetett meg (1993/8).

A néprajzoktatás újraindítását a kolozsvári egyetemen az 1989. decemberi romániai változás tette lehetővé. Péntek János, a Babeş-Bolyai Egyetem Magyar Filológiai Tanszékének vezetője magyar nyelv és irodalom főszakkal társítható néprajz szakot hirdetett meg. Az egységes tanszék szétválása óta (1994) a szak gazdája a Magyar Nyelv és Kultúra tanszék. Az oktatást Péntek János professzor, Pozsony Ferenc és Keszeg Vilmos adjunktusok (1990-től), Gazda Klára adjunktus (1991-től), Tánczos Vilmos (1992-től) és Könczei Csilla (1994-től) tanársegédek végzik. Mellettük óraadók (Demény István Pál, Almási István) és vendégtanárok járultak hozzá a szakképzéshez.

A szak évente indul, legkevesebb 7 jelentkezővel. Az oktatás időtartama kezdetben öt év volt, 1996 óta négy évre csökkent. A tanterv tartalma: folklór, etnográfia, művelődéstörténet, társadalomnéprajz, muzeológia, Erdély népeinek néprajza, finnugor népek néprajza és antropológia, terepmunka és múzeumi gyakorlat.

A tanszék keretében 1995-től magiszteri program indult, ami az etnolingvisztikában való szakosodást teszi lehetővé.

Kós Károly: Néprajztanításunk haladó hagyományai. Utunk 1958/8; uő. Eredmények és feladatok a székelység néprajzkutatásában. Művelődés 1969. – Sándor István: A magyar néprajztudomány bibliográfiája. 1945-1954. Bp. 1965. – Dr. Kós Károly: Gunda Bélára emlékezem. Művelődés 1994/10.

(K. V.)


Népsport – Fővárosi sporthetilap. Bukaresti Népsport címmel indult 1949. febr. 24-én. A 28. szám után váltott címet. Kiadója kezdetben a Népi Sportszervezet, 1950-től a minisztertanács mellett működő Testnevelési és Sportbizottság s az Országos Szakszervezeti Tanács. A román Sportul Popular társlapja. A 178. számban (1951. nov. 30.) bejelentik megszűnését, s azt is, hogy szerepét a Romániai Magyar Szó keddi kétoldalas sportmelléklete veszi át. Utóda, az *Új Sport 1956. ápr. 13-án indul.

(K. P.)


népszínház – eredetileg a budapesti Nemzeti Színházból kivált és népszínművek, operettek előadására vállalkozott együttes, amely 1875-ben nyitotta meg önálló, új épületét a mai Blaha Lujza téren. Első igazgatója a felépítést kezdeményező Rákosi Jenő volt, kiválóságai közé tartozott az évek során Blaha Lujza, Tamássy József, Küry Klára. 1908-ban a Nemzeti Színház költözött falai közé, de az 1960-as években az épületet lebontották. Ugyanezt a Népszínház címet viselte 1936 és 1946 között a New York-i Magyar Színpad kamaraszínháza, amely csaknem kizárólag operetteket játszott. Budapesten 1978 után a falujáró Déryné Színház és a 25. Színház összevonásából keletkezett új társulat vette fel a ~ nevet.

Erdélyben a múlt század utolsó negyedében és századunk első felében a hivatalos társulatok egyike sem engedhetett meg magának olyan fokú szakosodást, mint a világvárosi együttesek. Itt a színházak általában sokszínű, változatos játékrendre törekedtek, amely magába foglalja mind a nevelve szórakoztató eredeti drámairodalom legjobb honi és világirodalmi alkotásait, mind a kifejezetten szórakoztató, gondűző, könnyed színműveket. Századunk második felében, főleg az 1960-as évektől kezdve nem a játékrend jellege, a műsor gerincét alkotó művek műfaji sajátossága alapján mondtak "népszínház"-nak egy társulatot, hanem az együttes szakmai színvonala szerint. A ~ nevet az az amatőr társulat érdemelte ki, amely az átlagosnál jobb erőkkel rendelkezett, igényesebben válogatta ki az előadandó darabokat és folyamatos volt a tevékenysége. A "népszínház" elnevezés amolyan középső lépcsőfokot jelentett az öntevékeny műkedvelő csoportok és a hivatásos színi együttesek között.

Tíznél is több ilyen együttes keletkezett Erdélyben ezekben az évtizedekben. Nevezetesebbek: a gyergyószentmiklósi Figura, a székelyudvarhelyi Népszínház és az aradi *Periszkóp Népszínház. A Hargita megyei Népi Alkotások Háza keretében Gaál Péter Csütörtök, amikor a legnehezebb c. egyfelvonásos játékát Csíkszeredában mutatta be egy népszínház-alakulat; a darab meg is jelent az Igaz Szóban (1979/5). A gyergyószentmiklósiak Bocsárdi László irányításával főként a nem hagyományos drámák és színjátszási módok iránti fogékonyságukkal váltottak ki elismerést (Jarry Übü király c. darabjának előadásával több díjat nyertek, egyebek között a sepsiszentgyörgyi *nemzetiségi színházi kollokvium egyik díját 1992-ben). Az együttes és a sepsiszentgyörgyi Állami Színház Tamási Áron Tagozata között utóbb szoros együttműködés alakult ki, közösen állítottak színpadra különböző újabb színpadi szövegeket. A fiatalok nyitottsága frissítőleg hatott a hivatásos társulat tagjaira is. A székelyudvarhelyi Népszínház sokat köszönhet a marosvásárhelyi Szentgyörgyi István Színművészeti Főiskola tanárainak, elsősorban Kovács Leventének, aki számos előadását állította színpadra a hetvenes-nyolcvanas években. Az aradi Periszkóp Népszínház együttesének lelke azokban az években Znorovszky Attila. Nevéhez fűződik Kányádi Sándor Kétszemélyes tragédia c. drámájának ősbemutatója s a szöveg akkoriban kötelező engedélyeztetése, aminek eredményeként később hivatásos társulatok is műsorukra tűzhették a darabot (Budapesti Várszínház, Temesvári Állami Magyar Színház).

Az 1989-es decemberi fordulatot követő időben a népszínházak közé felsorakozott többek közt a dicsőszentmártoni, a kézdivásárhelyi és a lugosi Népszínház, valamint a mákófalvi Kós Károly Népház színköre. A nagyváradi Kortárs Színpad, a kolozsvári Horváth Béla Stúdió-Színpad és a brassói Harag György Színjátszó Csoport nevében ugyan nem szerepel a "népszínház" megjelölés, de változatos és folyamatos tevékenységükkel megérdemlik, hogy a népszínházak sorában tartsuk őket számon.

A hivatásos társulatok esetében is beszélhetünk népszínházi törekvések ről, gyakran mint a művészszínházi törekvések ellenpárjáról, feltételezve a két törekvés kibékíthetetlen ellentétét. Különösen a kolozsvári Magyar Színház műsorpolitikájáról, játékrendjéről az 1990-es években támadt és máig tartó viták alkalmával került sor a fogalmak túlzott sarkítására, holott a drámairodalom és a színjátszó irányzatok sokféleségének körülményei között sem a népszínházi törekvések nem jelenthetik néhány drámatípus kizárólagosságát, a kísérleti jellegű színpadi képsorok vagy különböző avantgárd és neoavantgárd művek, formák és elemek visszautasítását, sem a művészszínházi törekvések nem vezethetnek az ellenkező véglethez, a közönség igényeinek semmibevételéhez. A két törekvés között mindössze alkalmankénti hangsúlybeli különbség vagy időleges fontosságú sorrend lehetséges.

A színházi előadás akkor éri el célját, ha a szó jó értelmében vett korszerű mondandóját művészi eszközökkel, művészi szinten fogalmazza meg, a művészi eszközök viszont pusztán önmagukban, az adott közönség hullámhosszán befogadható mondanivaló nélkül célt tévesztenek. Ez a szabály akár hivatásos, akár népszínházra egyaránt érvényes.

Iochom István: A kézdivásárhelyi Népszínház bemutatkozása. Utunk 1984/4. – Mózer István: A Periszkóp Népszínház és Kányádi-ősbemutató Aradon. Utunk 1984/28.

(P. Á.)


Népújság1. Kolozsvárt kiadott független politikai néplap. Megjelent Finta Zoltán szerkesztésében. 1924 áprilisában indult, utolsó három számának szerkesztője 1925 decemberében Csabai András.

2. A *Brassói Lapok melléklapja. 1932 februárjában indult napi megjelenéssel. Felelős szerkesztője és kiadója Kahána Bernát, aki jó érzékkel vezette vállalatát. 1933 után szerkesztői: Körösi-Krizsán Sándor, Pogány Marcell (1935-38), László Zoltán (1940. szept. 11-ig), kiadóvállalati igazgató Kacsó Sándor (1940). A Brassói Lapok betiltása (1940. okt. 4.) és a Kahána-féle nyomda lefoglalása után a ~ot bérnyomdában nyomták okt. 14-ig.

3. Az MNSZ napilapja. Brassóban jelent meg 1948. március elejétől aug. 10-ig. Eredetileg *Népi Egység címmel indult 1944. okt. 22-én. Felelős szerkesztője Paál János. Sepsiszentgyörgyön is volt fiókszerkesztősége. 1948 augusztusában beolvadt a marosvásárhelyi *Szabad Szó c. lapba, amely ezentúl a ~ címet viseli.

4. Az MNSZ Marosvásárhelyen nyomtatott székelyföldi napilapja; a Szabad Szó és a sepsiszentgyörgyi Népújság egyesítéséből jött létre. 1948. aug. 12-étől 1951. ápr. 5-ig jelent meg. Főszerkesztő Kovács György író, felelős szerkesztő Gábosi Tamás. Fiókszerkesztőségei, tudósítói voltak Sepsiszentgyörgyön, Csíkszeredában és az 1950 szeptemberében Sztálinvárosnak elnevezett Brassóban. Laptulajdonosként a bukaresti Petőfi Lap- és Könyvkiadó Rt. szerepel. Megszűnése után a város és a tartomány következő sajtóterméke, az *Előre már az RMP lapjaként jelent meg, 1952. aug. 5-étől *Vörös Zászló néven.

5. Marosvásárhelyi napilap. Első száma a diktatúra bukása után, 1989. dec. 23-án jelent meg, elődje, a Vörös Zászló évfolyamszámozását követve. A szerkesztőség tagjaiból alakult kiadói társaság lapja. Kiadóigazgató Petelei István, főszerkesztő 1990. márc. 22-től Makkai János, helyettesei Petelei István (1990-93) és Nagy Miklós Kund (1991-), aki a lap Múzsa c. irodalmi-művészeti mellékletét állítja össze. Ez a melléklet önálló számozással (1991-97 között) minden pénteken megjelent. Önálló számozású rovatok jelentek meg még a lapban Őszikék címmel (1990-95) a nyugdíjasok számára, Csak egy földünk van! címmel (1995-96), természetvédelmi magazin jelleggel, Sport+4 címmel (Farczádi Attila szerkesztésében). 1994-97 között volt RMDSZ Hírmondó melléklete (Zonda Attila szerkesztésében), s 1996-ban színházi magazinja is (Thália).

A lapot megjelentető Impress Kiadó gondozásában látott napvilágot a szűkebb regionális jellegű Bekecsalja c. havilap (1995-97, szerkesztette Ferenczi Ilona), az Ernyei Híradó (1993) és a dicsőszentmártoni Kis-Küküllő, amelynek főszerkesztője Kakassy Sándor, felelős szerkesztője Szlovácsek Ida (1992-96).

1993-tól megjelentek a Népújság Évkönyvei, s a Népújság könyvek sorozatában Bölöni Domokos Harangoznak Rossz Pistának (1992) c. novelláskötete, valamint Erőss Attila (Versek a fiókból. Mv. 1993) és Tóth István (Közös nevező. Mv. 1994) c. verskötetei.

(K. P.)


népzene*népzenekultúra


népzenekultúra – a természeténél fogva ösztönös, szájhagyományozás útján terjedő és alakuló népzene (Bartók Béla gyakori szóhasználatában "parasztzene") tudatos terjesztésre alapozott művelése.

Románia sok magyarlakta vidékén, különösen a Székelyföldön és a csángó falvakban, továbbá a Mezőségen és Kalotaszegen az ún. új és vegyes stílus mellett a magyar népdal régi stílusa is él még a falusi nép ajkán. Gazdag és változatos népzenekincsünk felgyűjtését, tanulmányozását és közlését a századforduló éveiben Seprődi János kezdte el, majd Vikár Béla, Bartók Béla, Kodály Zoltán, Lajtha László, Domokos Pál Péter, Járdányi Pál és mások folytatták. Ezek a tudományos szempontból korszakjelző vállalkozások a két világháború között megalapozták a kibontakozó erdélyi népzenekultúrát. A falu megismertetését szorgalmazó ifjúsági mozgalmak és az ügyért kiálló folyóiratok (Ifjú Erdély, Erdélyi Fiatalok, Kévekötés), valamint egyes, Bartók és Kodály népdalfeldolgozásait propagáló előadóművészek (Ferenczi Zsizsi, Szabó Géza, Nagy István, Benedek Kálmán) közvetítésével került kapcsolatba a zenekutatás a népzenével, annak ellenére, hogy a konzervatív Romániai Magyar Dalosszövetség sokáig elutasító magatartást tanúsított az eredeti népzenével szemben. A népzene körének kiszélesítésében jelentős szerepet játszott a nyolc kiadást megért kiadvány, A mi dalaink (1936-43).

Az általános zeneoktatásban 1945 után rögtön súlyt nyert a népzene, a felsőfokú zenészképzésben önálló tantárgyként honosult meg a folklór. 1949-ben alakult meg a Folklór Intézet kolozsvári osztálya, mely ma a Román Akadémia kutatóintézete, s a román mellett a romániai magyar népzene gyűjtését és tudományos feldolgozását is feladatának tartja. Itt őrzik Jagamas János gyűjtésének nagy részét, itt dolgozik főkutatói beosztásban Almási István, akinek A mi dalaink hagyományát folytató Tavaszi szél vizet áraszt c. népdalantológiája (1972) bővített második kiadásban is megjelent (1982). Marosvásárhelyen már 1957-ben megalakult az Állami Népi Együttes a hiteles forrásból merített népi tánc és zene magas színvonalú színpadi művelésére. Az intézmény sajátos műfajokat honosított meg és karolt föl: a népdal-, ill. néptáncszvitet, a népballada-feldolgozás különböző válfajait. Számos romániai magyar zeneszerző komponált az együttes számára. A művelődési otthonoknak, valamint a népi alkotások házainak az egész országot átfogó intézményhálózata gondoskodott a színpadra vitt népi művészet műkedvelői térhódításáról. Értékes szerepet játszottak a terjesztésben Demény Piroska rádióműsorai.

A 70-es évek vége felé a *táncházmozgalom keretében támadt fel a ~ új hulláma. Kibontakozására anyaországi példák mellett Kallós Zoltán volt nagy hatással. A táncházzenekarok – Csíkszeredában a Barozda, Székelyudvarhelyen a Venyige, Marosvásárhelyen a Regösök, Kolozsvárott a Barozda és az Ördögszekér – a hiteles népzenét nem zeneszerzői feldolgozásban, hanem a népi eredetit minél inkább megközelítő előadásban játsszák, ill. énekelik, nem színpadon, hanem klubtermekben, ahol a városi fiatalság népdalokat és népi táncokat tanul és ad elő a maga épülésére és gyönyörűségére, alkalomszerűen népviseletben. 1977-ben a Román Televízió magyar adása Kaláka c. műsorával állott a mozgalom mellé. 1978-ban Székelyudvarhelyen szervezték meg az első országos táncháztalálkozót. Az Electrecord hanglemezház több táncházlemezt adott ki. Gyermektáncházak alakultak. Középiskolások táncházából jött létre a kolozsvári Brassai Sámuel Líceum Bogáncs nevű népi együttese. A táncházak közösségteremtő ereje s kivált az a tény, hogy a román ifjúságnak nincs hasonló népzenei-néptáncos mozgalma, a hivatalos művelődésirányítás szemében gyanússá tette a magyar jelenséget. A 80-as években egyre inkább gátolták, 1983-ban be is tiltották a táncháztalálkozót, majd a Televízió magyar adásának megszüntetésével országos nyilvánosság, összehangoló fórum nélkül maradt és magánlakásokba szorult vissza.

Az 1989-es decemberi fordulat után a tiltások megszűntek. Az országhatár megnyitása következtében sok anyaországi fiatal utazik a Székelyföldre, a Mezőségre vagy Kalotaszegre népzenét és néptáncot tanulni. Népi tánc- és népzenei táborokat tartanak évről évre Válaszúton, Kalotaszentkirályon, Széken. Az 1990-ben alapított sepsiszentgyörgyi Háromszék és a csíkszeredai Hargita Népi Együttes a táncházmozgalom eszményeinek jegyében viszi színpadra a folklórt. Az annyi kárt szenvedett romániai magyar népzenekultúra igyekszik behozni kényszerű lemaradásait.

László Ferenc: Zenekultúra – népzenekultúra. Korunk 1969/11; uő: "Az ő dalaik"? Adalékok és értelmezések egy korszakos könyv élettörténetéhez. Közli Utunk Kodályhoz (1984). – Jagamas János: Népzenénk kutatásának története. Korunk Évkönyv 1973. 203-218. – Faragó József: Nemzetiség és folklór. Korunk Évkönyv 1973. 135-146; uő: A székely folklórgyűjtés vázlata. Korunk Évkönyv 1977. 31-38; uő: A szerves és a szervezett folklór. Korunk 1979/1-2; uő: Nemzetiségi kultúránk nemzetközi aranyvalutája, a folklór. Korunk Évkönyv 1987. 103-107. – Kelemen Ferenc: A színpadtól a táncházig. Közli az Igaz Szó Évkönyve 1984.

(L. F.)


Neufeld Ágnes (Arad, 1917. okt. 15. – 1997. máj. 26. Kolozsvár) – tankönyvíró. Középiskolát szülővárosában az Eleza Ogibu Birta Leánylíceumban végzett (1934), az I. Ferdinand Egyetem angol-francia szakos tanári oklevelet szerzett (1942). Tanított az aradi Zsidó Líceumban, Bukarestben a Domniţa Ileana Líceumban, Kolozsvárt az 1-es számú Általános Iskolában és a Technikai Líceumban, majd 1950-től a 3-as számú Magyar Leánylíceumban nyugalomba vonulásáig (1973). Két évtizeden át számos, a román tannyelvű iskolák részére készült angol tankönyvet dolgozott át, lektorált vagy szerkesztett a magyar tannyelvű általános és középiskolai oktatás számára munkatársaival: Braver Samuval, Kristóf Saroltával és Semlyén Évával.

(F. M.)


Neumann Jenő – *Dumaposta


Neumann József (Kolozsvár, 1908. máj. 9. – 1969. ápr. 8. Kolozsvár) – közíró. Szülővárosában végzett négy gimnáziumi osztály után villanyszerelői szakmát tanult. Részt vett a szociáldemokrata munkásmozgalomban; 1945-1948 között a kolozsvári Szakszervezeti Tanács elnöke és ugyanakkor a helyi Szociáldemokrata Párt alelnöke is.

Cikkei 1929-1934-ben a Szociáldemokrata Párt erdélyi magyar nyelvű hetilapjában, a Munkás Újságban, 1947-ben az Erdélyi Munkás Naptárban, 1944-1948 között a Szociáldemokrata Párt Kolozsvárt megjelenő napilapjában, az Erdélyben jelentek meg, amelynek abban az időben szerkesztőbizottsági tagja volt. Ugyanebben a minőségben jegyezte Lakatos Istvánnal, Veress Pállal, Zoltán Ferenccel, Somlyai Lászlóval, Dombi Imrével és Alexa Augustinnal együtt az 1945-1946-ban megjelent Szakszervezet c. lapot is.

(D. Gy.)


Neumann Mária (Lugos, 1905. jún. 22.) – matematikai szakíró. Középiskolai tanulmányait szülővárosa állami főgimnáziumában végezte, a temesvári Piarista Főgimnáziumban érettségizett (1923). Az I. Ferdinánd Egyetem Matematika karán szerzett tanári oklevelet (1931). Előbb Temesváron (1933-34) a német líceumban, illetve Râmnicu Vâlceán (1934-36) helyettes, majd ismét Temesváron a Carmen Sylva Leánylíceumban, illetve a Zsidó Líceumban rendes tanár (1936-49). A temesvári egyetem, illetve a Tanárképző Főiskola előadó tanára nyugalomba vonulásáig (1971- ig); a matematikai tudományok doktora (1968).

Tudományos munkássága a nem-euklideszi geometria, a Bolyai-örökség továbbgondolásába vág. Hazai és külföldi folyóiratokban több mint 30 különlenyomatként is megjelent szakdolgozatot közölt. Egyetemi jegyzetek és geometriai példatárak társszerzője. Nicolae N. Mihăilescuval közösen írt tankönyveit: Bazele geometriei (Tv. 1956) és Fundamentele geometriei (1973).

Munkái: A semmiből egy új világot teremtettem... (Bolyai János geometriájáról. Salló Ervinnel és Toró Tiborral. Tv. 1975); Modell és valóság (Egyed Péterrel, Mandics Györggyel és Salló Ervinnel. Tv. 1982).

Cseke Vilmos: Új hazai eredmények a Bolyai-kutatásban. Korunk 1975/7. – Bodó Barna: Könyv a tér tudományáról és szerzőjéről. A Hét 1975/23.

(Sz. J.)


Neumann Stefánia (Lippa, 1930) – *gyógyszerészeti szakirodalom


Ney András (Nagyvárad, 1921. márc. 12.) – matematikai szakíró. ~ Pál fia. Szülővárosában érettségizett (1939), tanulmányait a Ferenc József Tudományegyetemen kezdte, majd a deportálás miatti kényszerű megszakítás után, Auschwitzből hazatérve szerzett matematikatanári oklevelet (1947). Pályáját szülővárosában tanárként kezdte (1945-49), az Oktatásügyi Minisztérium szakreferense s a bukaresti Pedagógiai Főiskola lektora (1949-54), tankönyvszerkesztő, majd a Bolyai Tudományegyetemen, ill. a Babeş-Bolyai Egyetemen docens a matematikai tanszéken (1954-80). A matematikai tudományok doktora (1968), a Romániai Matematikai Társaság tagja. 1980-ban kivándorolt Izraelbe, ahol a Tel-Avivi Matematikai Intézet kutatója (1980-81), előadó a Tanárképző Intézetben nyugdíjazásáig (1981-1991).

Kutatói tárgyköre a matematikai és numerikus analízis. Szakdolgozatai a Studia Universitatis Babeş-Bolyai (1959), a Revue Roumaine de Mathematicue (1964), a Revue d'analyse numérique et de le theorie de l'aproximation (Kv. 1973) és a Mathematica-Cluj (1971-74) hasábjain románul és németül, a Tel Aviv University kiadványaiban angolul jelentek meg. Magyar nyelvű oktatás-nevelésügyi cikkeit az izraeli Új Kelet s az ott megjelenő Zsidlic emlékfüzetek közlik.

A Kriterion kiadásában megjelent Matematikai kislexikon (1983) matematikai analízis és komplex függvénytan tárgykörébe tartozó címszavainak szerzője, de az országból való távozása miatt nevének társszerkesztői feltüntetését a cenzúra törölte.

(B. E.)


Ney Pál (Gyanta, 1885. máj. 5. – 1944. jún. Auschwitz) – jogi szakíró, ~ András apja. Középiskolát a nagyváradi reálgimnáziumban végzett, majd a nagyváradi Jogakadémián tanult. Ügyvéd Nagyváradon. Az 1919-es főhatalomváltozás után másfél évre működését eltiltották, később az ügyvédi kamara alelnöke, míg tisztségétől a Goga-Cuza-kormány 1938-ban meg nem fosztotta. Magyarország német megszállása után, 1944 tavaszán családjával együtt deportálták; Auschwitzban ölték meg.

Az erdélyi kereskedelmi jogról írott kétkötetes művében, amelyet évekig egyetemi tankönyvként használtak, feldolgozta ennek törvényi anyagát, gyakorlatát és elméletét, valamint a váltójog és csekk-kezelés kérdéseit. Szerzője a nagyváradi kisebbségi ügyvédek memorandumának, mely az állami és emberi önérzet tiszteletbentartását s a pártatlan igazság alkalmazását kérte és igényelte (közölve a Szabadság, Nagyvárad, 1936. okt. 15. és 18. számában). Egy második memoranduma Horthy kormányzóhoz címezve 1943-ban a zsidó ügyvédek kamarából való kizárásának felfüggesztését sürgette.

Főműve: Codul comercial din Transilvania I-II. (Ioan Predovicoiu törvényszéki bíróval együtt, Nv. 1925-1927).

(T. E.)


Niederkorn János – *fizikai szakirodalom


Nikodémusz Károly (Hajdúszoboszló, 1887. jan. 18. – 1978. márc. 9. Érmihályfalva) – író, szerkesztő. Középiskoláit Hajdúböszörményben végezte, a pozsonyi Evangélikus Teológián szerzett lelkészi diplomát (1910). Hosszúfaluban lelkipásztor (1911-27), azután Brassóban lelkész, esperes. Az Evangélikus Néplap (1921-23) fő-, ill. társszerkesztője, az Evangélikus Élet szerkesztőbizottságának elnöke (1937-38), a Csángó Naptár (1923-28) társszerkesztője. Az EIT tagja; 1946-ban a brassói Petőfi Irodalmi Kör előadója. Idős korában elvállalta a nagykárolyi kis evangélikus gyülekezet lelkipásztori teendőit, s folytatta irodalmi tevékenységét.

Nyomtatásban első versei a Pásztortűzben jelentek meg (1920), a folyóirat kiadásában kerültek a közönség elé első novellái is. Judás Iskarioth c. ötfelvonásos verses drámája dicséretet nyert a kolozsvári Magyar Színház 1923. évi drámapályázatán, s a darabot be is mutatta a színház (1928). A Hírnök s a budapesti Napkelet munkatársa volt. Egyfelvonásos színdarabokkal is jelentkezett (A gépkocsi, Menekülés). Egyháztörténeti és vallásos munkák szerzője.

Kötetei: A brassói evangélikus egyházmegye megalakulásának története (Kv. 1927); Jó asszony volt a kománé (elbeszélések, Pásztortűz Könyvtár 17. Kv. 1928); Hit, remény, szeretet (Konfirmációi kis káté. Brassó 1929).

Márton István: Júdás Iskáriót. N. K. drámája. Pásztortűz 1925/20. – Gaál Gábor: Erdélyi színház (N. K.: Júdás Iskáriót). Erdélyi Helikon 1928/1. – Járosi Andor: N. K.: Jó asszony volt a kománé. Pásztortűz 1930/16. – Antalffy Endre: Jó asszony volt a kománé. Erdélyi Helikon 1930/7.

(Sz. S.)


Nikolajevics László (Zilah, 1902) – *Szilágysomlyó magyar irodalmi élete


Nikolits Árpád (Bukarest, 1937. jún. 14.) – elbeszélő, drámaíró. A nagyváradi Klasszikus Magyar Vegyes Líceumban érettségizett (1954), alkalmi munkás (1954-60), nyomdász (1960-tól), 1973-tól a nagyváradi Pedagógiai Főiskola nyomdájának vezetője. 1983-tól nyugdíjas, 1988-ban áttelepült Magyarországra, ahol 1989-től a Dátum c. lap szerkesztője, majd 1990-től szabadfoglalkozású író. Írói pályáját Nagyváradon mint színpadi szerző kezdte; a Fáklya, Igaz Szó, A Hét, Korunk, Bihari Napló közli írásait. Fájó fény c. novelláskötete az élet kis epizódjait, a külvárosi valóság s a munkásközeg jellegzetes alakjait villantja fel drámai és humoros helyzetekben, jól megragadott jellemrajzokat és lírai érzékenységű korleírásokat nyújtva. Igazolások a mennybemenetelhez c. kisregényének főhőse, a betegség folytán mozdulatlanságra ítélt tudományos kutató a lét határán újraéli elfeledett múltját; az író képet ad egy halállal küszködő "antihős" számvetéséről. Az általa összeállított Gyakorlótér (Bp. 1989) c. versantológia "Üzenet a Holnap városából" alcímmel hét nagyváradi költő – Fábián Sándor, Gittai István, Máté Imre, Pataki István, Sall László, Szűcs László és Zudor János – költészetét mutatja be.

Munkái: Akik úgy is merik vállalni az életet (egyfelvonásos színmű, 1979); Kiskutya, nagykutya... (színmű, 1980); Fájó fény (novellák, Tv. 1981); Igazolások a mennybemenetelhez (kisregény, Tv. 1985); Üres házak mind városra mentek... (szocioriport, Bp. 1989); Avartüzek (regény, Bp.-Kv. 1992); Érintővonalak mentén (elbeszélések, Bp. 1993).

Marosi Péter: Fájó fény. Utunk 1982/8. – Varga Gábor: Számvetés – a nagy kemence ajtajából. Igaz Szó 1986/1. – Rózsa Mária: Keserű számvetés a könyv ünnepén. Romániai Magyar Szó 1990. júl. 27.

(Sz. J.)


Nilgesz Edit – *Lázár Edit álneve


Niman Tibor (Kolozsvár, 1945.) – lélektani író. Szülővárosában végzett középiskolát, a Babeş-Bolyai Egyetemen szerzett lélektan szakos képesítést. A Területi Kutató és Alkalmazottlélektani Laboratórium pszichológusa. Kutatómunkát végez a motivácionális tényezők terén, személyiséglélektani kérdésekkel foglalkozik. Szaktanulmányai a Studia Universitatis Babeş-Bolyai c. folyóiratban jelennek meg, magyarul A Hét és a Dolgozó Nő közölte írásait. Kiemelkedő a Szerelem – házassággal c. értekezése (TETT 1978/1), melyben a szexuális és szerelmi élet rendezettségét és boldogságát a házasságlélektan szempontjából vizsgálja, s a jó házasság előkészítését és lehetőségeit kutatja.

(Cs. G.)


Nits Árpád (Kolozsvár, 1938. júl. 15.) – újságíró, szerkesztő. Szülővárosában, a 2. számú Magyar Fiúközépiskolában érettségizett (1954), közüzemi alkalmazott, raktáros, villanyszerelő (1954-62), majd újságírói pályára lép: a kolozsvári Igazság munkatársa (1962-70). Közben közgazdasági tanulmányokat folytat a bukaresti Ştefan Gheorghiu Főiskolán. Az Ifjúmunkás főszerkesztőhelyettese (1970-85), az Előre (1985-90) belső munkatársa; 1989 után az Ifjúmunkás utódlapjaként indított Fiatal Fórum (1991-92) olvasószerkesztője, a Romániai Magyar Szó szerkesztőbizottságának tagja (1990-92), az Ifi-Fórum (1992) szerkesztőségi munkatársa, 1992-től a kolozsvári Szabadság belső munkatársa, 1992-ben az RMDSZ hivatalos lapjának, a Szövetségnek a felelős szerkesztője. Itt és az Erdélyi Naplóban jelennek meg politikai kommentárjai.

Munkája: Kós Károly Varju-nemzetség c. művének képregény-változata (1976).

(B. E.)


Nits István, Szepesi Nits (Berettyószéplak, 1905. okt. 22. – 1975. ápr. 24. Nagyszalonta) – költő. Középiskoláit a zilahi Wesselényi Kollégiumban végezte (1925), majd a kolozsvári Református Teológián szerzett lelkészi képesítést (1931). Aradon helyettes lelkész (1931-34); újszentesi szolgálata után a temesvári Újkissoda negyedben (1934-49), majd Lugoson (1949-54), Nagyszalontán (1954-60), Kémeren (1960-61) és Élesden (1961-1968) lelkész. Az Arany János Társaság és a Károli Gáspár Irodalmi Társaság tagja.

Első versét a Pásztortűz közölte (1934). Költeményei, cikkei, tanulmányai, recenziói a Temesvári Hírlap, Déli Hírlap, Református Lelkipásztor, Ifjú Erdély, Magyar Nép, Havi Szemle, Kálvinista Világ, Református Jövő, Új Cimbora, Szalontai Újság hasábjain jelentek meg. A Târgu Jiu-i fogolytáborban 1944/45-ben Sippantó címmel kézírásos lapot szerkesztett. Szerepel a nagyenyedi Romániai magyar írók antológiájában (1943) és a Bánsági magyar írók antológiájában (Tv. 1946). Az MNSZ bánsági népnaptára 1947-ben a Dózsa György emlékét idéző Testvériség-ige, 1948-ban Szegények éjjele c. költeményét közölte. Tevékeny szerepe volt a háborút követő években a gyermeksegély és a hadifoglyok ellátása terén.

Főbb munkái: Hangszóró (beszédek, írások, Nagyszalonta 1934); Anyás versek (Nagyszalonta 1935); Néplelkész (Tv. 1946); Igei forradalmiság (Tv. 1947); Gyermekverses evangéliom (Tv. 1947); Engedjétek hozzá! (Tv. 1948).

Első kötetei Nib István J.[akab] névvel jelennek meg; a Szepesi Nits István nevet 1942-től használja.

(Sz. J. – K. S.)


Nits János (Kraszna, 1870) – *gyógyszerészeti szakirodalom


Nóda Mózes – *római katolikus egyházi irodalom


Nosz Gusztáv (Igló, 1860. jan. 17. – 1938. jún. 27. Nagyvárad) – irodalomtörténész. A gimnáziumot szülővárosában, egyetemi tanulmányait Göttingában, Lipcsében és Budapesten végezte (1882). Nevelő (1883-86), tanár az eperjesi evangélikus gimnáziumban (1887-91), a nagyszebeni Tankerületi Főigazgatóság tanügyi tisztviselője (1891-97), majd tanár Székelyudvarhelyen (1897-1906), ahol Szabó Dezső is tanártársa. Végül Nagyváradon a főreáliskolában tanít (1906-19), itt Dutka Ákos tanára. A hatalomváltozás után, 1919-től a Zsidó Líceumban tanított. A Szigligeti Társaság titkára, a diákszínjátszás előmozdítója. Az eperjesi Evangélikus Főgimnázium Értesítőjében (1888/89) A görög drámáról, a Székelyudvarhely c. lapban (1899/13, 14. sz.) Március 15-e és Petőfi, az Udvarhelyi Híradóban (1900/49) Vörösmarty emlékezete címmel közölt tanulmányt. Több irodalomtörténeti dolgozatát pályadíjjal jutalmazták. Írásait a Kolozsvári Újság, a Nagyvárad, Nagyváradi Napló, Tiszántúl közölte.

Kötete: A világirodalomban a XVIII. század közepétől napjainkig kialakult egyes költői irányok s azoknak főbb képviselői (Nv. 1928).

-f. -y.: N. G. könyve a világirodalom legújabb irányairól. Pásztortűz 1929/5.

(T. E.)


Noszlopi László – *vallás és kultúra

 


nótaszerzők – újkori lírai dalok, lényegében népies műdalok alkotói. Dalaikban felfedezhetők az új stílusú népdal sajátos jegyei, így a dallamépítkezésben a hosszabb sorokat, a hangzatfelbontást, a félhangokkal való színezést, a szokatlan hangközöket utánozzák. A mi vidékünkről származó nótaszerzők közül Balázs Árpád, Fráter Loránd és Fráter Béla gyakorolt erőteljesebb hatást a romániai magyar nóták fejlődésére. Terjesztésükben fontos szerepe volt a cigányzenészeknek, a népszínműveknek és az olcsó *kottakiadás hozzájárulása is jelentős. Tágabb értelemben a nótát a *könnyűzene egyik válfajának tekinthetjük.

1930-ban Szittya Horváth Lajos nótafüzetei váltottak ki heves vitát, négy évtizeddel később A Hét hasábjain bontakozott ki hosszab lélegzetű párbeszéd a nótáról. A romániai magyar nóta képviselői az előadóművészekkel karöltve 1939-ben Kolozsvár székhellyel létrehozták a Nótaszerzők, Szövegírók és Előadóművészek Egyesületét.

A nyomtatásban megjelent nótairodalom gyakrabban említett szerzői városok szerint csoportosítva a következők:

Arad: Békefi Pál (Ha felszáll a titkos alkony. Serényi József szövegére, 1924).

Brassó: Ormai Poldi (Kiskertemből. 1920).

Kolozsvár: Platz János (Öt dal. 1924); Tárcza Bertalan (Tudom, hogy nem ír; Két magyar nóta. 1924); Turczinsky Kázmér (Muskátli virágok. 1926); Balogh Lajcsi (Pesti nóták. 1928).

Lugos: Szittya Horváth Lajos (Gondolj reám. Horváthné Somsay Erzsébet szövegére; Bánom, hogy megházasodtam; Rózsás kertben jártam; Sej! haj! harmatos a kukorica levele. 1931).

Marosvásárhely: Dávid István (Dalok; Újabb dalok. Szabó Jenő verseire. 1924); Agyagássy Károly (Erdélyi szomorú új dalok. 1927; Hat szomorú magyar népdal. 1928). Kiss Péter nótafüzetei (Három árva gyermek. 1934; Székely daloskönyv. 1935) csak szövegeket tartalmaznak.

Nagyvárad: Krammer Ödön (Várlak, édes. 1920); Kálmán Andor (Ablakom, ablakom. é. n.); Lápossy Erzsébet.

Sepsiszentgyörgy: Kelemenné Zathureczky Berta 79 műdala 12 füzetben.

Székelykeresztúr: Szittya Horváth Lajos (101 székely népdal. 1931; Csűrdöngölők. 1942).

Temesvár: Kálmán Andor (Fehér akác. 1920; Nótáskönyve. 1922); Czeglédy Gyula (Ha kérdeznek majd felőlem. Kálmán Andor szövegére. 1922); Madaras Gábor (Székely nóták. 1922; Újabb magyar dalok. 1923); Erőss Béla (Legújabb magyar dalai. 1923); Kalmár Tibor (Kedvelt magyar dalai. 1923); Sas Náci (Két legújabb magyar nótája. 1923); Szirmay Károly (Kincses magyar nóták. 1924). Ugyanitt évszám nélkül: Ányos Laci (Nem ragyog a csillag szebben); Barna Károly (Szeress te mást!); Mayer Jenő (Hej, haj, Lina. Veres Kálmán szövegére); Reményi Béla (Nem jönnek vissza már az évek); Révész Róbert (Két eredeti magyar dal); Váradi Zoltán (Jó estét, lányok); Vitos Pálné Eredeti magyar nótái).

Zilah: Kelemen Sándor (Karácsonyi csokor. 1924).

S. Nagy László: A magyar dal történeti fejlődése. Ellenzék 1927. jan. 25. – Szittya Horváth Lajos: Hozzászólás. Röpirat. Székelykeresztúr 1930. – Sárosi Bálint: Zenei anyanyelvünk. Bp. 1971. – László Ferenc, Szabó Csaba, Rónai István, L. Bakk Anikó, Vermesy Péter, Horváth Tibor, Szenik Ilona: Harc a zenei anyanyelvért. Vita. A Hét Évkönyve. 1980. 57-86. – Jagamas János: Miért nem népdal? Közli A népzene mikrokozmoszában. Tanulmánygyűjtemény. 1984. 57-154.

(B. A.)


Novák Anna, családi nevén Harsányi Zimra (Nagyvárad, 1929. jún. 29.) – színműíró. Középiskoláit szülővárosában kezdte; 1944-ben családjával együtt deportálták. Tanulmányait a koncentrációs táborból szabadulva, Nagyváradon fejezte be 1948-ban, majd a Bolyai Tudományegyetemen lélektan szakos képesítést szerzett. Az ötvenes évek első felében Bukarestben élt. Itt vált ismertté Kovácsék c. 4 felvonásos színművével, amelyet 1955-ben első ízben román fordításban mutattak be. A darab magyarul 1955-ben, románul az azt követő évben (Preludiu, 1956), orosz fordításban Moszkvában 1958-ban jelent meg. Állami Díjjal is kitüntették, de kevéssel utóbb kirekesztették az irodalomból.

A hatvanas években Magyarországra költözött. Itt jelent meg családi nevén lágernaplója (A téboly hétköznapjai. Bp. 1966). Ezt később, miután Németországba telepedett át, német fordításban (Reinebeck bei Hamburg 1967), majd Franciaországba költözve, franciául (Párizs 1982, 1991) is kiadták.

Oláh Tibor: N. A.: Kovácsék. A sepsiszentgyörgyi színház előadása. Utunk 1995/21.

(M. H.)


Novák Mária – *szakácskönyvek


Nüszl László (Temesvár, 1938. jún. 29. – 1997. márc. 2. Marosvásárhely) – orvosi szakíró. Szülővárosa Magyar Vegyes Líceumában érettségizett (1955), orvosi oklevelét a marosvásárhelyi OGYI-ban szerezte (1961). Itt kezdte pályáját: 1963-tól gyakornok, 1968-tól tanársegéd, az orvostudományok doktora (1971), bőrgyógyász főorvos (1972), majd 1975-től adjunktus, a nemi betegségeket megelőző és leküzdő megyei bizottság koordináló főorvosa és a megyei Onkológiai Bizottság tagja. 1990-től egyetemi előadótanár a Bőr- és Nemi betegségek Klinikáján.

Szakdolgozatai romániai és külföldi folyóiratokban jelennek meg román, magyar, német és angol nyelven, ezekben a bőrvirózisokkal, bőrgombásodásokkal, a lábszárfekéllyel és a nemi betegségekkel foglalkozik. Kőnyomatos egyetemi jegyzetek társszerzője, így a Curs de dermato-venerologie (1979) és a Bőr- és nemi gyógyászat (1980) esetében. A bőr és a tapintás c. ismeretterjesztő írását a TETT (1986/1) közölte.

Pápai Judit: Nem csomagoló anyag. A Hét 1987/27.

(P. H. M.)


Nyárády Antal (Marosvásárhely, 1920. jún. 5. – 1982. aug. 21. Kolozsvár) – botanikai szakíró. ~ Erazmus Gyula fia. Középiskoláit a kolozsvári Református Kollégiumban végezte (1938), a Szegedről hazatért Ferenc József Tudományegyetemen már mint a Növényrendszertani és Geobotanikai Intézet gyakornoka Soó Rezső professzornál védte meg Magyarország vadontermő papaverfajai c. doktori értekezését (Acta Bot. Hung. V. kötet, 1942). Tanársegéd (1942-43), majd az általános mozgósításkor behívják katonának, hadifogságba esik, s a Donyec-medence szénbányáiban dolgozik. 1947-ben tér haza, két évig középiskolai tanár a kolozsvári tanítóképzőben, majd a kolozsvári Mezőgazdasági Intézet botanikatanára és katedrafőnöke (1949-75). 1949-ben újraszervezi az intézet botanikus kertjét. Ugyanekkor a Román Akadémia kolozsvári fiókjának keretében főkutató, a Notulae Botanicae Clujenses főszerkesztője (1965-75).

Apja irányításával a készülő monumentális Flora R. P. R. – R. S. R. 13 kötetében 12 növénycsalád 85 nemét (293 növényfajt) dolgozta fel, olyan fontos csoportokat, mint a boglárkafélék, mákfélék, pázsitfűfélék, madársóskafélék, mámorkafélék, vasfűfélék, télizöldfélék, kosborfélék. Apja halála után (1966) a nagy mű utolsó két kötetének tényleges szerkesztője. Az értékes Nyárády-herbárium – családi gyűjteményük – a nagyszebeni Brukenthal Múzeumba került.

Közel száz növényrendszertani és geobotanikai tárgyú szakdolgozata főleg hazai román nyelvű folyóiratokban, magyarországi és más külföldi tudományos kiadványokban jelent meg (Acta Geobotanica, 1941; Acta Agronimica Acad. Sci. Hungaricae, 1969; Acta Botanici Horti Bucurestensis, 1961-62; Revue Roumaine de Biologie, 1964; Contribuţii Botanice. Cluj 1967). Társszerzője volt több román nyelvű egyetemi tankönyvnek. Az Al. Borza nevével fémjelzett etnobotanikai szótár (Dicţionar etnobotanic, 1968) magyar nomenklatúráját teljes egészében ő állította össze. Kezdeményezésére és szerkesztésében – munkatársak bevonásával – adták ki a Kolozsvári Mezőgazdasági Egyetem magkatalógusát (Index seminum Horti Agrobotanici – Cluj, IX. füzet) és egy másik szakmunkáját (Notulae botanice Horti Agrobotanici – Cluj, X. füzet) 1962 és 1975 között.

Magyarul írt, nagyközönségnek szánt könyvei: Szántóföldi gyomnövények (1952); A méhlegelő és növényei (1958).

Szabó Attila: Természettudományi arcképcsarnok: Ny. A. Művelődés 1981/3. – D. Mititelu: Prof. Dr. Anton Nyárády (1920-1982). Studii şi Cercetări de Biologie. Seria biologiei vegetale. 1991/1-2.

(G. D.)


Nyárády Erazmus Gyula (Nyárádtő, 1881. ápr. 7. – 1966. jún. 10. Budapest) – természettudományi szakíró. ~ Antal apja. A gimnázium alsó osztályait Marosvásárhelyen végezte, a kolozsvári Tanítóképző Intézetben képesítőzött (1900), majd a budapesti Tanárképző Főiskola Természetrajz-Földrajz Karán szerzett oklevelet (1904).

Minthogy első tudományos dolgozatainak anyagát (A galíciai Dunajec felső völgyéről; A növények szövetségéről; A Magas-Tátra flórájáról) még főiskolás korában a Tátrában gyűjti és a budapesti Pedagógiai Lapok hasábjain közli (1903-04), a Felvidékre kéri kinevezését.Íy kerül a Tátra lábainál fekvő Késmárk gimnáziumába. Az ott töltött hét év alatt már eredeti kutatásokat és szemléletet tükröző tanulmányokat közöl a Botanikai Közlemények és a Magyar Botanikai Lapok c. budapesti szakfolyóiratokban. Társszerzője a Természetrajz c. Késmárkon megjelent tankönyvnek is (1909). Saját kérésére 1911-től áthelyezik Marosvásárhelyre, ahol csakhamar kiadja Marosvásárhely és környékén élő tavaszi és nyáreleji növények meghatározó könyve c. munkáját (Mv. 1914). A háborús viszonyok ellenére folytatja flórakutatásait. A hatalomváltozás után megírja az első romániai magyar természetrajzi tankönyvet (Növénytan biológiai alapon. Kv. 1922), amely "sok tekintetben ma is példaként szolgálhat a kísérleti növénytan oktatására és szakközi munkák megszervezésére" – állapítja meg Szabó Attila a szerző születésének centenáriumán közölt méltatásában.

1922-től Al. Borza hívására elfoglalja a kolozsvári Botanikus Kert múzeumőri állását. Ekkortól nevéhez fűződik a Flora Romaniae Exsiccata c. sorozat kiadása és a világhírű kolozsvári herbárium szakszerű továbbfejlesztése. 1923-tól főleg az intézet tudományos folyóiratában (Buletinul Grădinii Botanice şi a Muzeului Botanic) közli dolgozatait románul, de berlini, zürichi, nagyszebeni német folyóiratokban, később az Erdélyi Múzeumban, Földrajzi Közleményekben, Ifjú Erdélyben, Magyar Népben, Pásztortűzben, Székelységben, a Székely Nemzeti Múzeum Emlékkönyvében (1929) is jelennek meg – részben különnyomatban is kiadott – közleményei a Hargita húsevő növényeiről, a székelyföldi suvadásos hegyoldalakban képződött tavakról, a vízben bővelkedő székelyföldi talajok növényzetéről. 1937-ben Csiby Andor Gyilkos-tó-monográfiája közli tanulmányát a Gyilkos-tó és a Békás-szoros környékének növényzetéről; ugyanabban az évben saját költségén adja ki Kolozsvárt magyar és román nyelven A Torda-hasadék. Monografikus ismertetés c. tudományos munkáját. Ennek rövidített, a nagyközönségnek szánt változata: A Torda-hasadék nevezetesebb látnivalójának rövid ismertetése (1938).

1940 és 1944 között jelenik meg főműve Soó Rezső közreműködésével kilenc füzetben Kolozsvár és környékének flórája címmel. 1942-ben nyugdíjazzák ugyan, de munkáját nem hagyja abba. 1948-ban a Román Akadémia rendes tagjává választják, és megbízzák az ország növényvilágát feldolgozó munkaközösség vezetésével. Ezt a feladatot példás szakmai hozzáértéssel látta el, sőt a legbonyolultabb fejezeteket ő maga írta meg, így a keresztesvirágúakét (amelyért állami díjjal tüntették ki) vagy a szedernemzetség, a fészkesvirágúak ismertetését. A 13 kötetes Flora R.P.R.-R.S.R. címszavainak több mint ötven százaléka tőle származik. Közben arra is futott energiájából, hogy megjelentesse románul a Retyezát-hegység növényzetét feldolgozó Flora şi vegetaţia Munţilor Retezat (1958) c. monográfiáját.

Nevéhez fűződik két új növénynemzetség felfedezése és a tudományba való bevezetése: ez a Kis-Ázsiában élő keresztesvirágú Triplopetalum genus (1925) és a Keleti-Kárpátokban megtalált Pietrosia (ma Andryla) nemzetség (1963), továbbá 119 új faj, számos új alfaj, változat, forma és hibrid azonosítása és elnevezése. A Házsongárdi temetőben nyugszik.

Kristóf György: A Tordai-hasadék. Ny. E. Gy. könyve. Keleti Újság 1937. okt. 31. – Váczy Leona: Ny. E. Gy. akadémikus 75 éves. Előre 1956. ápr. 22. – Szabó Attila: Ny. E. Gy. hagyatéka. Előre 1971. ápr. 11; uő: Kortárs klasszikus. A Hét 1981/14. – Váczy Kálmán: Ny. E. Gy. emlékezete. Művelődés 1981/4. – Váczy Kálmán-Bartha Sándor: Ny. E. Gy., a természettudós. 1988.

(G. D.)


Nyárádi Szabó Zoltán (Szentgerice, 1930. jan. 24.) – költő. Középiskolai tanulmányait Székelykeresztúron kezdte 1942-ben, de a háború és menekülés miatt három évnyi megszakítás után folytatta, s 1952-ben érettségizett a marosvásárhelyi Testnevelési Középiskolában. Katonai szolgálatát a kiképzési időt követően Bukarestben, a Hadsereg Központi Háza keretében mint sportoló (országos bajnokságokat nyert rúdugró) töltötte le. 1956-60 között elvégezte a Testnevelési Főiskolát, utána 1964-ig sporttanár a fővárosi 2. sz. Sportiskolában, majd Marosvásárhelyen 1964-től 1983-ig, Magyarországra való áttelepedéséig.

Bukaresti évei alatt néhány sporttárgyú írása jelent meg az Ifjúmunkásban; a hetvenes évek végén egy egész kötetre való verssel jelentkezett a Kriterionnál barátai (köztük Panek Zoltán) biztatására. Az oroszlán előtt címmel 1979-ben megjelent verskötetéről írva a kritika "rögtön elfogadta költőnek" (Farkas Árpád). ~ "verseiben – írta róla Vásárhelyi Géza – az első soroktól megragad a társadalmi töltetű indulat, ez az, amiért gyorsabban ver a szív, s a várakozás kezdőélménye vers-kalandra érzékennyé teszi az olvasót". Majd jellemző hasonlattal érzékelteti művészetének különlegességét: "... olyan egyedinek tűnik – írja –, mint egy nem létező naiv festő szürrealista tájképei". Az évtizedforduló ama költői megújulásának sodrásához kapcsolódik, amelyet a "harmadik Forrás-nemzedék" néven tart számon az irodalomtörténet, noha kötete – életkora és késői jelentkezése okán – nem a Forrás-sorozatban jelent meg. Csiki László szerint egyfajta "öngerjesztő csermelysodrás" jellemzi második kötetének verseit is (Égig érő vermek. 1982). "Az emlegetett öngerjesztő folyamatban nyilvánvaló az erőfeszítés is, mellyel megközelíteni, körülírni, megragadni, elmondani akarja verse megnevezhetetlen tárgyát [...] ez a legszebb kötetében. A teremtés verítéke."

Az ígéretesen induló költői pálya itt félbeszakad, s csak néhány, újabban magyarországi folyóiratokban elszórtan megjelent verse jelzi, hogy talán nem maradt abba végképp.

Vásárhelyi Géza: 3 lidérc a hatlövetú Pullmann-kocsiban. Utunk 1979/41. – Farkas Árpád: Szép szándékok, igyekezetek. Igaz Szó 1980/3. 260-261. – Csiki László: A teremtés verítéke. Utunk 1982/25.

(S. Zs.)


nyelvatlasz – célja egyidejű felmérés alapján bemutatni egy nagyobb nyelvterületen a nyelvjárási szempontból eltérő lényegesebb jelenségek megoszlását elsősorban a szókincs, de a hangtan, a szóragozás és szóképzés, sőt a mondatszerkesztés terén is, hogy a megoszlásból nyelvjárástani, nyelvtörténeti és általános nyelvészeti következtetéseket lehessen levonni.

A külföldi, elsősorban francia és olasz ~munkálatokhoz viszonyítva a magyar ~ gondolata későn, csak 1929-ben bukkan fel, s a 30-as évek végére kezd konkrét tervvé válni. Közben a román nyelvatlasz, az Atlasul lingvistic român (Kv. I. 1938; II. 1940) keretében megjelenik az első magyar nyelvatlasszerű közlés. A román ~ ugyanis magyar adatokat is tartalmaz. A Sever Pop gyűjtötte I. kötetben Homoródalmás és Parajd, az Emil Petrovici gyűjtötte II. kötetben Kovászna, Gyimesfelsőlok és Magyarbikal kutatópontként szerepel. Ezek ugyan nem adhatnak képet az erdélyi magyar nyelvjárások megoszlásáról, mégis becses adatokat szolgáltatnak. Meglepő azonban, hogy bár a román nyelvatlasszal a magyar nyelvészeti irodalom ismételten foglalkozott, a magyar dialektológia az atlasz magyar adatait máig sem aknázta ki.

Egy 1941 végén összehívott népnyelvkutató értekezlet – melyen az ETI Magyar Nyelvtudományi Osztályának képviseletében Szabó T. Attila vett részt – elhatározta a magyar ~ munkálatainak megindítását. Úgy vélték, hogy a tervbe vett egyetemes magyar nyelvatlaszt a táji nyelvatlaszok sorának kell megelőznie, hogy ezek kisebb nyelvi anyagon és szűkebb területen, de abszolút sűrűségű, minden településre kiterjedő kutatópont-hálózatban tárják elő a nyelvi valóságot, a nyelvi jelenségek harcát a maguk finomabb szövevényességében, szociológiai összefüggésében. Erdélyben meg is indult a táji nyelvatlaszgyűjtés Szabó T. Attila vezetésével és Gálffy Mózes, Márton Gyula közreműködésével Kolozsvár körzetében: Kalotaszegen és a Mezőség nyugati peremén. A 2200 kérdést felölelő kérdőfüzettel és 60 településen végzett gyűjtés anyagából 25 térképlapot tettek közzé 1944-ben. Bárczi Géza nyelvész szavaival élve "ez az első önálló magyar nyelvatlaszpublikáció". A gyűjtött anyag egésze azonban nem került kiadásra.

A II. világháborút követő években élre került a romániai magyar nyelvjárások nyelvföldrajzi felvételezése: a táji nyelvatlaszok, majd az erdélyi általános nagyatlasz összeállítása. A terepmunka 1949-ben a csángók között indult meg, s 1962-ig folyt, az 1372 címszót tartalmazó kérdőfüzettel. Célja volt minden olyan moldvai település felkeresése, ahol csángóság lakik. A gyűjtők – a falvak egy részében csökkentett, csupán 500 kérdést tartalmazó füzettel – 92 települést jártak be, s az összegyűjtött anyagból 900 térképlap megjelentetését irányozták elő. A többszöri ellenőrző kiszállások eredményeként kiderült, hogy a felkeresett falvak egy részében a csángómagyar nyelvjárást mindössze néhány személy beszéli, meglehetősen fogyatékosan. Ezek s az utóbbi években kirajzott fióktelepülések elhagyásával a szerkesztők végül is úgy döntöttek, hogy csupán 43 falu kerüljön rá a térképlapokra. 1969-ben kiadásra készen állott a teljes anyag, de a kiadott mutatványlapok után a legfelső pártszervek beavatkozására A moldvai csángó nyelvjárás atlasza két kötetének megjelentetését letiltották, s a mű csak 1991-ben kerülhetett kiadásra Budapesten. Az atlasz szerkesztői: Gálffy Mózes, Márton Gyula, Szabó T. Attila. A kiadás előkészítői: Murádin László és Péntek János; az anyagot gyűjtötte Balogh Dezső, Bura László, Gálffy Mózes, Gazda Ferenc, Márton Gyula, Murádin László, Nagy Jenő, Szabó T. Attila, Teiszler Pál és Vámszer Márta. A térképlapokat Jakab Ilona készítette.

1954 nyarán Gálffy Mózes és Márton Gyula megkezdte a székely nyelvjárási atlasz anyagának gyűjtését is. A gyűjtés tizennégy évet vett igénybe, a 724 nyelvi adatot tartalmazó kérdőfüzetet a gyűjtők 310 székely településen töltötték ki. A nyelvjárási anyagból három táji nyelvatlaszt szerkesztettek: Csík és Gyergyó, Háromszék és Udvarhelyszék tájnyelvi atlaszát. Bár a térképlapok is elkészültek, a részatlaszok máig sem kerültek kiadásra, mindössze mutatványlapok megjelentetésére került sor.

Az aranyosszéki nyelvjárás atlaszának anyagát Murádin László 1956 és 1958 között gyűjtötte össze. A 878 címszót tartalmazó kérdőfüzetet Aranyosszéken és a környező településeken összesen 32 kutatóponton állította ki. Ez a táji nyelvatlasz sem került kiadásra, de a gyűjtés történetéről és módszeréről a közzétett mutatványból lehet tájékozódni.

A tájnyelvi atlaszvállalkozások sorát Teiszler Pál a szamosháti, valamint a Nagykároly környéki elmagyarosodott sváb települések táji nyelvatlaszával folytatta. Kutatópontjainak száma a Szamosháton 50, a helyszíni gyűjtés befejezésére 1969 nyarán került sor. Időközben Balogh Dezső és Teiszler Pál a székely táji nyelvatlasz folytatásaként elkezdte a Felső-Maros és a Nyárád mente nyelvföldrajzi felmérését is. Anyagukból csak mutatványlapok jelentek meg. A barcasági Hétfaluban és a Bánságban Vöő István végzett nyelvföldrajzi gyűjtőmunkát. Eredményeit Hétfalu tájnyelvi atlasza címmel ki is adta litografált formában a kolozsvári egyetem (1971), a 70 kutatóközpontot felölelő bánsági anyag azonban kiadatlan maradt. A táji nyelvatlaszok sorát Márton Gyula szilágysági gyűjtése zárja. Kérdőfüzete 900 címszót tartalmaz, ezeket 67 településen kérdezte ki. Adatanyaga alkalmas a szilágysági nyelvjárás alegységeinek elhatárolására, bár csupán 25 térképlap adatai kerültek közlésre.

A külön táji nyelvatlaszgyűjtések eredeti célja az volt, hogy valamennyi magyarlakta romániai település nyelvföldrajzi anyagát egybefoglalja. A méretben nagyarányú elképzelés a kiadási lehetőségek kilátástalansága s Márton Gyula 1976-ban bekövetkezett halála miatt kifulladt. A kolozsvári magyar nyelvészeti tanszék kutatói huszonöt évig tartó gyűjtőmunkájuk során (1949-75) tizenkét táji nyelvatlasz anyagát szerezték be 827 településről. Nem sikerült – Lakó Elemér és Murádin László 14 Küküllő menti gyűjtésén túl – a mezőségi és a bihari nyelvjárásterület valamennyi településének felmérésével az eredeti elképzelést teljesíteni.

Míg a kolozsvári egyetem magyar nyelvészeti tanszéke a sűrűbb hálózatú táji nyelvatlaszok szerkesztésére törekedett, a Kolozsvári Nyelvtudományi Intézet az általános nyelvatlasz összeállítását tűzte ki célul. Gazda Ferenc és Nagy Jenő kényszerű kiválása után ennek gyűjtését 1958 és 1967 közt 136 településen Murádin László végezte. A kutatópont-hálózat ebben a műveletben felölelte valamennyi romániai magyar nyelvjárási alakulatot. A csángó nyelvjárást 4, a székely nyelvjárástípust 51 kutatópont képviselte, beleértve a nyelvjárássziget Oltszakadátot és Déva mellett a csernakeresztúri – Bukovinából áttelepített – székelyek nyelvjárását is; 41 kutatópont a mezőségi nyelvjárástípust ölelte fel, beleértve az ugyancsak nyelvjárássziget Lozsádot, a fekete-körös-völgyi Tárkányt és a Lápos vidéki Domokost. A Kolozsvártól nyugatra eső, a tiszai és az alföldi nyelvjárástípusokhoz tartozó települések közül Kalotaszegnek 6, a Szilágyságnak 8, a Szamoshát és az Érmellék körzetének 6, Kővár vidékének 3, Biharnak 8, a Bánságnak 6, Máramarosnak 2 kutatópont jutott. A Murádin László szerkesztette általános nagyatlasz I. kötete A romániai magyar nyelvjárások atlasza címmel 1995-ben, a II. kötet 1996-ban, a III. kötet 1997-ben, a IV. kötet 1998-ban, az V. kötet 1999-ben, a VI. kötet 2001-ben a Magyar Nyelvtudományi Társaság és a Pharmapress Kiadó gondozásában Budapesten jelent meg.

Az általános ~, valamint a vele egybehangolt táji nyelvatlaszok sorozata olyan teljesítmény, mely megérdemelné, hogy teljes egészében a nyelvészek rendelkezésére álljon. Ez nemcsak a romániai magyar nyelvjárások rendszerének tüzetes megismerését tenné lehetővé, hanem a rokon-tudományoknak, főleg a településtörténetnek is fontos forrásává válnék.

Blédy Géza: A Román Nyelvatlasz és magyar vonatkozásai. Közli Magyar irodalomtörténet. Kristóf-emlékkönyv. Kv. 1939. – Szabó T. Attila-Gálffy Mózes-Márton Gyula: Huszonöt lap "Kolozsvár és vidéke népnyelvi térképé"-ből. ETF 181. Kv. 1944. – Gálffy Mózes-Márton Gyula: A Bolyai Egyetem magyar nyelvészeti tanszékének nyelvjáráskutatói tevékenysége a Magyar Autonóm Tartományban. A kolozsvári Victor Babeş és Bolyai Egyetemek Közleményei. Társadalomtudományi sorozat. Kv. 1956/1-2. – Szabó T. Attila: A Román Népköztársaság magyar nyelvjárásai nyelvtérképének előkészítése; Gálffy Mózes-Márton Gyula: Mutatvány "Csík és Gyergyó tájnyelvi atlaszá"-ból. NyIrK 1957/1-4. – Murádin László: "Mutatvány az Aranyosszéki tájnyelvi atlasz"-ból. NyIrK 1958/1-4. – Szabó T. Attila-Gálffy Mózes-Márton Gyula: Tájékoztató a moldvai csángó tájnyelvi térképről. NyIrK 1963/2. – Márton Gyula: A romániai magyar nyelvjáráskutatás egy negyedszázada. NyIrK 1969/2; uő: Mutatvány a "Szilágysági tájnyelvi atlasz"-ból. NyIrK 1976/1. – Balogh Dezső-Teiszler Pál: Mutatvány a "Marosvásárhely vidéki tájnyelvi atlasz"-ból. Közli Nyelvészeti tanulmányok. 1980. 734. – Gálffy Mózes-Márton Gyula-Szabó T. Attila: A moldvai csángó nyelvjárás atlasza I-II. Bp. 1991. – Murádin László: A romániai magyar nyelvjárások atlasza I. Bp. 1995; II. Bp. 1996; III. Bp. 1997.

(M. L.)


nyelvemlékek – a magyar nyelvtörténet legfontosabb forrásai. Ezek között találjuk a szórványemlékeket, az idegen szövegekben, oklevelekben előforduló magyar szavakat, szókapcsolatokat és tulajdonneveket, melyeket a múlt megörökítésével és a jogi élettel kapcsolatos írásbeliség őrzött meg. Külön kategóriába soroljuk az egyházi életnek köszönhető szövegemlékeket, a *kódexirodalom termékeit, valamint a 14. század végéről és a 15. század első feléből való legrégibb latin-magyar szójegyzéket. Ide tartoznak még a legkorábbi nyomtatványok, valamint a 16. században már magyarul folyó jogszolgáltatás írásbelisége. Mindezekből azokat emeljük ki, melyek bármely vonatkozásban valamiképpen az erdélyi és partiumi területekhez kötődnek.

Az 1208 és 1235 között keletkezett, jogi ügyleteket és tüzesvaspróbák eseteit tartalmazó Váradi Regestrum művelődéstörténeti értékein túl a névtudomány becses forrása. Több mint 30 vármegye és várispánság, 600 település és 2500 ügyfél, nádor, országbíró, comes, poroszló nevét találjuk benne. A latin szövegben sűrűn előforduló személy- és helynévanyag a 13. század eleji névrendszer elemzését, a kor névadási szokásainak leírását teszi lehetővé.

Az Árpád-korból fennmaradt szövegemlékek – a Halotti Beszéd, a Königsbergi Töredék és szalagjai, az Ómagyar Mária-siralom és a Gyulafehérvári Sorok – nyelvi-nyelvészeti szempontból kivételes jelentőségűek. A 13. század harmadik negyedében keletkezett gyulafehérvári nyelvemlék "Sermo sacri" címmel lajstromozott befogadó kódexe szinte teljes egészében prédikációs gyűjtemény, prédikáció foglalata a magyar vendégszöveg is, ezért e nyelvemléket Horváth János bizonyos mértékben határterületnek tekinti a szóbeliség és az írásbeliség között.Íe egy részlete (mai helyesírásban és értelmezésben): "Háborúságban valóknak kegyessége. Élőknek öröksége. Kórságban valóknak egészsége. Szükségben valóknak bősége. Éhezőknek elégsége..." Lehet, hogy ebben a sűrítő formában nem mondták föl, bár formája akkor is jellegzetesen az élőbeszéd járuléka, de az is elképzelhető (ritmikája, rímszerű összecsengése is erre vall), hogy refrénszerű feleleteket takar, amelyeket kérdésekre válaszként mondott maga a beszélő, vagy mondtak a hallgatók.

A *Marosvásárhelyi Sorok és Marosvásárhelyi Glosszák a Vulgata latin szövegét tartalmazó, a 15. századból való Koncz-kódexben találhatók. A kódex egyik lapján egysoros, másik lapján hatsoros szöveg maradt fenn. Ez utóbbi rész mai helyesírásban és értelmezésben: "Ha medve elvivend valaminemő kölyköt, és ha midőn te atyád, Dávid király csak egyet megölend, valaki azt hallandja, az nagy üvöltést teszen, hogy te néped veretik, s mind temellőled elfutnak és minden erősnek olyan leszen jonha, mint pávának" (jonha=szíve, lelke). Az eredeti szöveg eddig még nem ismert szavakat és jóval korábbi kancelláriai helyesírást őrzött meg.

A hajdani Beszterce-Naszód vármegye levéltárában 1891-ben fedezték fel a később Besztercei Szójegyzék néven emlegetett nyelvemléket. Keletkezése az 1395 körüli évekre tehető. A folyamatosan írott latin szavak fölé van bejegyezve apróbb betűkkel az 1316 magyar megfelelő. A szójegyzék nem betűrendes, a latin-magyar szavak benne didaktikai szempontból, fogalomkörök szerint vannak csoportosítva. A 21. fogalmi csoport között ilyeneket találunk: vitézek, harcosok, fegyverek nevei, földek, hegyek, völgyek nevei, halak, füvek, ruhák és díszek, gyümölcsök, fák nevei, barmok, vadállatok, férgek nevei... A szójegyzék a középkori magyar szókincs, szóképzés és szavaink jelentéstörténete szempontjából rendkívül becses emlék. Számos, azóta kihalt szavunkat őrizte meg.

A 15. és 16. századból fennmaradt erdélyi kódexek – az Apor-kódex, a teljes egészében magyar nyelvű Székelyudvarhelyi Kódex, Teleki-kódex, Batthyány-kódex említésén túl szólunk a 16. századi magyar orvosi könyvről, Lencsés György Ars medica c. munkájáról, amelyet szerzője a 16. század közepén saját jegyzeteiből állított össze és másolt le. A 691 lapot tartalmazó munka a címlap szerint "Olly könyv, melljben minden féle nyavallyák ellen ... ORVOSSÁGOK találtatnak". Az orvostudomány és a gyógyszerészet történetének, az orvosi szaknyelv kialakulásának nélkülözhetetlen forrása. Adatokat szolgáltat a növényismerethez, betekintést nyújt a kor hiedelemvilágába. Nemcsak nyelvtörténeti, hanem nyelvjárástörténeti szempontból is figyelmet érdemel. (1943-ban jelent meg Kolozsváron, Varjas Béla gondozásában.)

Jelentős korai nyelvemlékeket szolgáltatnak Heltai Gáspár 1550-től működő nyomdájának termékei. Ilyenek Tinódi históriás énekgyűjteménye (1555), Heltai krónikája (1575), Melius Juhász Péter Herbáriuma (1578). Még előbbről olyan más nyomdákból, de erdélyi, illetőleg partiumi magyar szerzőktől származó nyomtatványokra hivatkozhatunk, mint amilyen Sylvester János gyermeki beszélgetéseket tartalmazó munkája (Krakkó 1527) és Újtestamentuma (Újsziget 1541) vagy Bencédi Székely István kalendáriuma (1538). Az erdélyi nyelvjárások és az erdélyi regionális köznyelv történeti vizsgálatához különlegesen értékes forrást jelentenek a 16. századi helyi írásbeliség magyar nyelvű darabjai. E vizsgálódás módszerét kiválóan példázza Papp László és Szabó T. Attila egy-egy tanulmánya: Egy Hídalmáson kelt tanúvallatás tanulságai (NyIrK 1963/1), illetve Egy mezőségi nyelvjárási emlék 1552-ből (Magyar Nyelv 1966/4). A pontosan erdélyi helységekhez köthető nyelvemlékek sora egy 1491-ből származó gyalázkodással kezdődik (kiadta Szabó T. Attila, Magyar Nyelv 1964/4), ezt követi Rődi Cseh István 1507-ből való végrendelete (kiadta Jakó Zsigmond, NyIrK 1962/1). Az erdélyi városok, megyék, székek irattermése a továbbiakban rendkívüli módon megszaporodik. Az EME Levéltára, majd a kolozsvári Állami Levéltár anyagából Szabó T. Attila számos ilyen irományt tesz közzé betűhív kiadásban. Ilyenek: Bánffy Gáspár záloglevele 1540-ből (Magyar Nyelv 1939/1); Tanúskodás 1541-ből és A mohai tóról szóló cserelevél 1547-ből (Magyar Nyelv 1940/1), valamint a Két kalotaszegi osztozó levél a 16. századból (Magyar Nyelv 1967/3). Ezek a nyelvi dokumentumok szolgáltatják később az *Erdélyi Magyar Szótörténeti Tár szócikkeinek legkorábbi adatait.

Jakubovich Emil-Pais Dezső: Ó-magyar olvasókönyv. Bp. 1929. – Horváth János: A magyar irodalmi műveltség kezdetei. Bp. 1931. – Molnár József-Simon Györgyi: Magyar nyelvemlékek. Bp. 1976. – Benkő Loránd: Az Árpád-kor magyar nyelvű szövegemlékei. Bp. 1980. – Szabó T. Attila: Régi erdélyi nyelvemlékek. Utunk Évkönyv 1972; uő: Lencsés György "Ars Medicá"-jának kéziratai. Közli Nép és nyelv. 1980.

(M. L.)


Nyelv- és Irodalomtudományi Közlemények (betűszóval NyIrK) – a Román Akadémia Nyelv- és Irodalomtudományi Osztályának magyar nyelvű folyóirata. 1957-ben indult, s 1999-ig bezárólag 76 füzete jelent meg. Az első három évfolyam egy-egy füzetben mint 1-4. szám, az 1960-as évfolyam már két füzetben mint 1-2. és 3-4. szám, 1961-től évi két füzetben mint 1. és 2. szám került ki a sajtó alól. Kivétel 1974, amikor csak egyetlen füzetben adták ki, mert az addig tervezett terjedelmet felső utasításra 400 lapról 200-ra csökkentették. Az 1982-es, 1991-es és 1993-as évfolyam megint csak egy-egy füzetben, de dupla számként került az olvasók elé. A példányszám kezdetben ezer körül mozgott, 1974-től 5-600, 1993-tól csupán 350, 1997-ben megint 950, de utána ismét visszaesik 300-ra. Csak a megrendelők kapják, szabadárusításba sohasem került. Az Akadémiai Könyvtár számos példányt cserepéldányként küld szét a világba.

Az I. évfolyam főszerkesztője Jancsó Elemér, mivel azonban az Akadémia akkori határozata szerint csak akadémikusok tölthetik be ezt a tisztséget, helyébe Nagy István kerül, utána 1978-tól Gáll Ernő, akit – a laptól való kényszerű kiválása után – Szabó Zoltán követ. Szerkesztőbizottsági tagok 1957-től Emil Petrovici, Kelemen Béla, Márton Gyula, Szabó T. Attila, 1964-től Sőni Pál és Csák László is. Utóbbit 1968-ban felváltja Murádin László. 1970-től a bizottság tagjai: Kelemen Béla, Ioan Petruţ, Abafáy Gusztáv, Antal Árpád, Márton Gyula, Gavril Scridon, Sőni Pál, Szabó T. Attila, Murádin László. 1974-ben Szabó T. Attila kiválik, 1978-ban a szerkesztőség tagja lesz Szigeti József, Teiszler Pál, Ileana Câmpeanu, 1984-től új tagok: Cs. Gyímesi Éva, Kozma Dezső, Mózes Huba és Péntek János, 1995-től Egyed Emese is.

A NyIrK tárgyköreit lényegében a nyelvészet és az irodalomtudomány között osztja meg, de nem zárkózik el más, humán jellegű szaktudományok, így a folklór vagy a művelődéstörténet elől sem. A lap akadémiai típusának ismérvei: a szaktudományi jelleg és az esszéisztikus hangvétel bizonyos fokú elkülönítése, a munkatársak megválogatása szakmájuk – kutató, nyelvész, irodalomtörténész, esztéta, kritikus mivoltuk – szerint, eredeti kutatási eredményekre támaszkodó közlemények közzététele. Az írások szerzői túlnyomó többségükben a Román Akadémia kolozsvári fiókjának kutatóiból, ill. a kolozsvári egyetem magyar tanszékeinek tagjaiból kerülnek ki. Kívülük elsősorban a tanszékek irányította doktorandusok vannak jelen a folyóiratban, valamint ugyancsak a tanszékek vezetésével írott államvizsgadolgozatok szerzői. Őket egészíti ki a nem kolozsvári s nem a helyi intézményekhez tartozó szerzők, esetenként külföldi tanulmányírók köre.

A folyóiratnak a közölt anyag terjedelmére és jellegére utaló rovatai: Tanulmányok, Kisebb Közlemények, Adattár, Szemle, Hírek. Egészében a lap hű tükre a hazai nyelv- és irodalomtudomány állapotának. Viszonylag nagyobb teret kap a felvilágosodás irodalma, valamint a román-magyar kapcsolatok problémája. A hírlapirodalom témái között találjuk a Korunk, Erdélyi Múzeum, Utunk, Termés, Bukaresti Hírlap, Keleti Újság, Vasárnapi Újság és Keleti Virágok történetéről, anyagáról, szemléletéről szóló közléseket. Szerepel a lapban a színjátszás, színháztörténet, könyvtártörténet is. Külön kiemelendő az irodalmi levelezések anyaga az Adattár-rovatban: Ady Endre, Aranka György, Áprily Lajos, Arany János, Bánffy Miklós, Bárd Oszkár, Benedek Elek, Benkő József, Bitay Árpád, Dsida Jenő, Gaál Gábor, Gozsdu Elek, Gyulai Pál, Emil Isac, Jancsó Béla, Jászai Mari, Kazinczy Ferenc, Kelemen Lajos, Kiss Ernő, Koncz József, Kós Károly, Kovács László, Kristóf György, Kriza János, Németh László, Sipos Domokos, Tolnai Lajos levelezésének darabjait ismerhetjük meg.

A nyelvtudományt a folyóiratban mindenekelőtt a nyelvjárástan képviseli: a nyelvjárások hang- és alaktani jelenségeinek bemutatása, a tájszóközlés, a lexikológiai, névtani és nyelvföldrajzi vizsgálatok; szintaktikai kutatások, a román-magyar-szász nyelvi kölcsönhatás vizsgálata, a leíró nyelvtan, a stilisztika (az orális stílus, tárgyias-intellektuális stílus, a szecessziós stílus, a metafora, a szabad függő beszéd, a nominális szerkesztésmód vizsgálata), a magyar nyelv múltja, a nyelvtörténet. Érdeme a lapnak, hogy megindította a hely- és személynévkutatást, s folyamatosan csaknem másfél száz település helyneveit tette közzé. Tág teret kap a szakszókincs, így a fazekasság, szénégetés, fakitermelés, posztóványolás, tímármesterség, dohánytermesztés szakszavainak gyűjtése és feldolgozása. Bár kis mértékben, de fellelhető a folyóiratban a szótári irodalom, szociolingvisztika, etnolingvisztika is.

Kellő súlyt kap a ~ hasábjain a folklórtudomány köréből a balladakutatás és a finnugor népek költészete, a művelődés és tudomány történetéből az olvasókörök, olvasótársulatok, könyvtárak és iskolák története, továbbá a zenetörténet és a rovásírás kérdésköre is.

Balogh Edgár: Akadémiánk magyar folyóirata. Korunk 1958/6. – Benkő Loránd: Új magyar nyelv- és irodalomtudományi folyóirat Romániában. Magyar Nyelv 1958/34. – Baróti Pál: Nyelv és irodalom. Utunk 1967/14. – Könczei Ádám: Irodalomtörténetírás kivárással – de mekkorával? Korunk 1969/5. – Beke György: NyIrK. A Hét 1975/36. – Cseke Péter: NyIrK – impulzusok. Utunk 1976/2; uő: A NyIrK első húsz éve. Utunk 1977/9. – Kelemen Béla: NyIrK. Korunk 1978/10. – Murádin László: A huszonhatodik évfolyamon túl... NyIrK 1994/1.

(M. L.)


Nyelv-Irodalom-Tanítás Társulat (rövidítve NyIT) – óvónőket, tanítónőket és magyartanárokat tömörítő szakmai egyesület. Csíkszeredában alakult 1990-ben. Tagjai romániai és határokon túli tanárok, pedagógusok, irodalmárok és nyelvészek is. Célja a szakmai önreflexió bátorítása és nyitás a több és többféle tudás felé. A ~ tagjai és az érdeklődők körében irodalmi, nyelvészeti és módszertani anyagokat forgalmaz, szakmai tanácskozásokat, táborokat, irodalmi diákversenyeket szervez; Csíkszeredában tájékoztató központot működtet. 1994-től együttműködik a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetségével a magyartanárok továbbképzését biztosító Bolyai Nyári Akadémia megszervezésében.

Időszaki kiadványa a NyIT-Lapok, amely 1991-től jelenik meg Csíkszeredában, s az anyanyelvi neveléssel és az irodalomtanítással kapcsolatos elméleti és módszertani írásokat közöl.

Stúdium-rovatában 1991-95 között hosszabb tanulmányokat közölt Bara Katalin, Bókay Antal, Csoma Gyula, Csutak Judit, Karátson Endre, Kelemen Péter, Kibédi Varga Áron, Kulcsár Szabó Ernő, Orbán Gyöngyi, Szigeti Csaba, Szilágyi Márton és Veres András.

A ~ vezetői Bara Katalin, Borbáth Erzsébet, Csata Emese, Csutak Judit, Sándor Dénes és (1994-ig) Túrós Endre; a NyIT-Lapokat 1991-92-ben főszerkesztőként Túrós Endre jegyzi, a szerkesztőbizottságban Bíró A. Zoltánt is ott találjuk (1991-92).

(B. K. – Cs. J.)


nyelvjáráskutatás – a nyelvtudomány ama ága, mely a nyelv vízszintes, területi tagoltságát, egy-egy vidéken kialakult, a köznyelvtől többé-kevésbé eltérő változatát, a nyelvjárásokat tanulmányozza. Beletartoznak a *nyelvatlasz munkálatai, a szakszógyűjtés, a *helynévkutatás és a *személynévkutatás, a népi mesterségek szókincsének szótározása, a nyelvjárási leírások, a nyelvjárási jelenségekről szóló cikkek, tanulmányok, monográfiák. A nemzetiségi lét viszonylatában a nyelvjárások, tájszólások ismerete egyben az önismeret ébrentartásának és elmélyítésének eszköze.

Az erdélyi magyar nyelvjárások kutatásának történetét már a 16. században Geleji Katona István, a 17. században Mikolai Hegedűs János nyitja meg, és 1918-ig többek közt Erdélyi János, Baróti Szabó Dávid, Gyarmathi Sámuel, Döbrentei Gábor, Hunfalvy Pál, Kriza János, Viski Károly, Ősz János, Horger Antal folytatja. A számon tartott nyolc magyar nyelvjárásterület közül a csángó, a székely és a mezőségi kimondottan a mai Romániához kötődik, míg a Szatmár környéki, a bihari és kalotaszegi, valamint a bánsági nyelvjárásterületeknek csak egy része.

A csángó ~ terén a két világháború között mindenekelőtt Csűry Bálint nevét kell megemlítenünk. Tanulmányai a moldvai csángó igealakokról, a székely és a csángó hanglejtésről és a moldvai csángó kicsinyítő képzőkről a Magyar Nyelvben (1927, 1930, 1932) jelenik meg. Artturi Kannisto finn nyelvésszel közösen 1936-ban kiadta Helsinkiben a nyelvjáráskutató Wichmann György hagyatékát, a német bevezetéssel és magyarázatokkal ellátott Csángó Szótárat. Gazdagította a gyűjtést Gajcsánából származó adataival Szabó T. Attila, valamint Balogh Ödön, aki 1933 nyarán végzett gyűjtése eredményét, a Csügési szójegyzéket csak jóval később, 1947-ben tehette közzé az Erdélyi Múzeum hasábjain.

A II. világháború után, 1949 és 1962 között, a minden csángó településre kiterjedő nyelvföldrajzi gyűjtésből megszületett a nyelvjáráskutatás egyik legkiemelkedőbb vállalkozása, A moldvai csángó nyelvjárás atlasza. Bár csak 1991-ben jelenhetett meg Budapesten, az összegyűjtött hatalmas anyag számos nyelvjárási tanulmány, monográfia kidolgozását tette lehetővé. Ide tartoznak Gálffy Mózes tanulmányai a moldvai csángó nyelvjárás hangrendszeréről és mássalhangzó-rendszeréről (NyIrK 1964), Murádin László közleményei a nyelvújítási szók csángó megfelelőiről (Studia Universitatis Babeş-Bolyai. Phil. IV.); az ly hangról a moldvai csángók nyelvjárásában (NyIrK 1965), Szabó T. Attila értekezései a csángó kicsinyítő-becéző képzőkről, a moldvai csángó csillagnevekről, Bura László tanulmánya az a-zásról stb. Különleges értékű Márton Gyula két monográfiája: A moldvai csángó nyelvjárás román kölcsönszavai (1972) és Igetövek, igei jelek és személyragok a moldvai csángó nyelvjárásban (1974).

A székely nyelvjárás kutatása a minden településre kiterjedő nyelvföldrajzi felméréssel indul 1954-ben. Bár a táji nyelvatlasz-sorozat máig sem került kiadásra, a megjelentetett mutatványlapok áttekintést nyújtanak a székely nyelvjárás tagolódásáról, s a feljegyzett kéziratos anyag alapot szolgáltatott számos részlettanulmány megírásához. Kiemelkedő Gálffy Mózes A háromszéki nyelvjárásváltozatok határa c. tanulmánya a Pais Dezső Emlékkönyvben (Bp. 1956). A szaklapokban Vámszer Márta, Gálffy Mózes, Márton Gyula hangtani elemzésekkel szerepel, az ikes ragozás állapotát Murádin László vizsgálja. Jelentős eredményei vannak a tájszógyűjtésnek: Balogh Ödön Gyimesből, Szász Lőrinc Gyergyócsomafalváról, Márton Gyula Háromszékről, Murádin László Szépvízről, Bán Péter Székelymuzsnáról gyűjt tájszavakat. Önálló kiadvány a Nemes Zoltánné-Gálffy Mózes-Márton Gyula-féle Torjai tájszójegyzék (Sepsiszentgyörgy 1974). Az "iszánkodik, muzsda, gilicsezik, kokojza" szavakhoz Márton Gyula fűz tájszómagyarázatot. E kutatási korszak legjelentősebb kiadványa a Gálffy Mózes és Márton Gyula gyűjtötte és szerkesztette Székely nyelvföldrajzi szótár (Bp. 1987) 900 fogalom nyelvjárási megfelelőivel.

A mezőségi nyelvjárástípust az utóbbi évtizedekben számos leírás tette ismertté. A Felső-Maros és a Marosvásárhely vidéki, valamint a Kolozsvár környéki és aranyosszéki nyelvföldrajzi gyűjtés tette lehetővé a mezőségi nyelvjárásnak a székelységgel szomszédos keleti és Kalotaszeggel szomszédos nyugati elhatárolását. Gálffy Mózes Szind, Márton Gyula Ördöngösfüzes, Balassa Iván a kolozsvári Hóstát, Inczefi Géza Abafája és vidéke, Benkő Loránd a Nyárád mente, Vass Ilona Szépkenyerűszentmárton nyelvjárásáról nyújt népnyelvi adatokat a magyarországi szaksajtóban (Magyar Nyelv, Magyar Népnyelv). A NyIrK-ben Gálffy Mózes Magyaró, Murádin László Aranyosszék, Nagy Jenő a Beszterce-vidéki Sófalva nyelvjárásával foglalkozik; B. Kovács Júlia a domokosi nyelvjárásról a Studia Universitatis Babeş-Bolyaiban közöl adatokat. Murádin Lászlónak a mezőségi nyelvjárástípus egészét meghatározó hangtani elemzései közt a Miriszló nyelvjárásának magánhangzó-rendszere (NyIrK 1991) c. a mezőségi típust képviselő Maros menti falu teljes hangrendszerét feldolgozza. Zsemlyei János külön monográfiát szentel a Kis-Szamos vidéki magyar tájszólás román kölcsönszavainak (1979). Bár területileg nem tartozik a mezőségi nyelvjáráshoz, mint belső-erdélyi típushoz idesorolható a fekete-körös-völgyi magyarság tájszólása is, jelenségeit több tanulmányban Márton Gyula (Studia Universitatis Babeş-Bolyai, NyIrK 1962/1) vizsgálja.

Leggazdagabb nyelvjárási ismereteink a Kalotaszegről vannak. A tanulmányok egy része az 1942-44 között végzett, Szabó T. Attila irányította nyelvföldrajzi gyűjtés anyagából merít: Péntek János körösfői, Szabó T. Attila bábonyi, Gálffy Mózes magyarbikali hangtani és alaktani magyarázatai; Szabó Zoltán munkája a kalotaszegi nyelvjárás igeképző (1965), Vámszer Mártáé e nyelvjárás igeragozási rendszeréről (1972), Lakó Eleméré magánhangzó-rendszeréről (1974). Már-már tájnyelvi szótárszámba menő Gálffy Mózes és Márton Gyula Tájszók Kalotaszegről és környékéről (Kv. 1985) c. szókincs-gyűjteménye.

A Szilágyság nyelvjárását Márton Gyula vizsgálta. Miután a Magyar Népnyelvben feldolgozta szülőfaluja, Nagymon nyelvjárásának igetöveit és igealakjait, valamennyi szilágysági településre kiterjedő nyelvföldrajzi gyűjtést végzett. E gyűjtés mutatványlapjai (NyIrK 1976/1) lehetővé teszik a Szilágyság területén kanyargó tiszai, ill. a Magyarország felől nézve észak-keleti nyelvjárástípus határvonalának pontos megrajzolását. Szatmár vidékéről tájszavakat Bura László közölt (NyIrK 1968/1; 1973/1), Teiszler Pál pedig a Nagykároly környéki elmagyarosodott svábok tájszólását vizsgálta. Miután több közleményt jelentetett meg szülőfaluja, Mezőfény nyelvjárásáról, megírta e tárgykörben doktori értekezését A Nagykároly környéki magyar nyelvjárás magánhangzó-rendszere (1973) címmel. A bihari nyelvjárás szemléltetésére Csák László bélfenyéri és Kósa Ferenc nagyszalontai adatközléseit említhetjük a NyIrK (1960/3-4; 1965/1 és 1967/1) hasábjain.

A telepítések következtében nem egységes bánsági nyelvjárásszigetek tájszólásaival Vöő István foglalkozott, feltérképezte ezek tájszólásait, s miután megjelentette a bánsági tájszavakat (NyIrK 1958; 1975/2; 1976/1), e gyűjtés anyagából írta meg A bánsági magyar nyelvjárások magánhangzórendszere (1975) c. monográfiáját.

Az egész romániai magyar nyelvjárásterületet átfogó általános *nyelvatlasz anyaga lehetővé tette egy-egy nyelvjárási jelenség valamennyi tájegységre vonatkozó bemutatását. Ennek alapján kerített sort a gyűjtő, Murádin László – általában a NyIrK hasábjain – a nyelvjárások egészére vonatkozó jelenségtanulmányok megírására a hangtan és alaktan köréből, elemezve az í-zés állapotát, a -ni, -nitt, -nul és -nül határozórag-csoport funkcióját és elterjedettségét, a -nók, -nők igerag használatának nyelvjárási hátterét, a -suk, -sük ragozás nyelvjárási állapotát. Ezekben a tanulmányokban nagy szerepet kap a nyelvjárási szókincs, így a muskátli, burgonya, kukorica elnevezése, az ekés földművelés, a rétgazdálkodás, a népi gyermekjátékok terminológiája, a rovarnevek, növény- és virágnevek, az állathívogatás és -űzés, az állathangutánzó igék változatossága. A romániai magyar nyelvterület egészére vonatkozik Márton Gyula, Péntek János, Vöő István nagyszabású jövevényszó-monográfiája: A magyar nyelvjárások román kölcsönszavai (1977).

Vöő István: Magyar nyelvjárási szövegek. Kv. 1970. – Márton Gyula: Magyar nyelvjárástan. Egyetemi előadás. Kv. 1970; uő: A romániai magyar nyelvjáráskutatás múltja és mai állása. Közli Korunk Évkönyv, Kv. 1973. 173-93. – Péntek János: A kalotaszegi nyelvjárás kutatásának története. NyIrK 1971/1. – Szabó T. Attila: A moldvai csángó nyelvjárás kutatása. Közli Nyelv és irodalom. V. Kv. 1981. 482-526.

(M. L.)


nyelvművelés – a helyes magyarság, a szép magyar beszéd megőrzésére és fejlesztésére, az anyanyelvi műveltség emelésére irányuló mozgalom. Az anyanyelv ügyével foglalkozók sorában kezdettől fogva ott találjuk az erdélyi magyar írástudók legjavát, munkásságuk a magyar nyelvművelés legértékesebb hagyományai közé tartozik. Elég utalnunk Sylvester János, Dévai Bíró Mátyás, a gyulafehérvári Magyar grammatikácska című, 1645-ben közzétett első magyar nyelvművelő munkát szerző Geleji Katona István, Heltai Gáspár, Misztótfalusi Kis Miklós, Haller János, Bod Péter, Apáczai Csere János, Böjthi Antal, Aranka György, Gyarmathi Sámuel, Baróti Szabó Dávid, Brassai Sámuel munkásságára.

A sajátosan erdélyi magyar nyelvművelés két világháború közti szakaszát az EME és folyóirata, az Erdélyi Múzeum alapozta meg. Kezdeményezője Csűry Bálint, első szervezője György Lajos, szakavatott gondozója Szabó T. Attila és vérbeli szakírója Brüll Emánuel volt. Nem lehet említés nélkül hagyni a nyelvi öntudat ápolására törekvő más folyóiratok és napilapok ilyen irányú működését sem. A nyelvápolásban munkatársul szegődött a Pásztortűzben Császár Károly, a Brassói Lapokban Kacsó Sándor, a Keleti Újságban a költő Dsida Jenő folytatott nyelvművelő tevékenységet, de közölt ilyen anyagot az Erdélyi Irodalmi Szemle, az Erdélyi Lapok, a Független Újság, a György Lajos és Márton Áron szerkesztette Erdélyi Iskola is, amely a kisebbségi élet nyelvi igényeit szolgálva, a Népművelési Füzetek 5. számaként külön is kiadta Szabó T. Attilának A nyelvművelés időszerű kérdései c. gyakorlati nyelvőrkalauzát.

Az Erdélyi Múzeum "új folyam"-a 1935-ben Nyelvművelés rovattal bővült; ennek a purizmusba torkolló magyarországi nyelvvédő mozgalommal azonos elvek alapján írt programadó cikke a nyelvművelés célját abban látja, hogy "a hibák kerülésére intsen és a magyar beszéd ellenőrzésére szoktasson". Ám a György Lajos és Szabó T. Attila szerkesztette rovat gyakorlata rövidesen túlmutatott a magyarországi nyelvművelés eredményeinek puszta ismertetésén, s írói a romániai magyar nyelvi valóság időszerű kérdéseinek behatóbb tárgyalásával önállóan, a kisebbségi élet nyelvi igényeihez jobban igazodva igyekeztek szolgálni a nyelvápolást.

A Brassói Lapok és szerkesztője, Kacsó Sándor már korábban figyelmet szentelt az anyanyelv ügyének. A fiatal, lelkes újságíróknak egyvalamiben a hivatásos nyelvészekkel szemben előnyösebb helyzetük volt: a mindennapi gyakorlatban ismerték fel a nyelvápolás szükségességét, az olvasóközönség igényeit. Az ÁGISZ szövetkezet kiadásában Anyanyelvünk címmel nyelvművelő könyvecskét jelentettek meg, a belső oldalon a tartalomra utaló szövegben már jelezve: "Anyanyelvünk. A helyes és tiszta magyarság kézikönyve. Idegen szavak szótára. Kosztolányi Dezső Nyelvőrének erdélyi kiadása. Az erdélyi részt szerkesztette Kacsó Sándor. Brassó 1934." A szerkesztő alapvetően a nyelvkeveredés ellen emel szót, szerkesztőtársa, Kőrösi Sándor pedig elhatárolja magát mindenfajta szűk látókörű purizmustól, és a nyelvfejlesztés ügyét a társadalmi fejlődés szükségességével hozza összefüggésbe. Az ő cikkeik mellett különös jelentőséget tulajdoníthatunk Szécsi Sándor román-magyar szójegyzékének.

A Keleti Újság 1936-ban indítja meg Anyanyelvünkért c. rovatát. A rovatvezető Dsida Jenő, a nyelvművelő bizottság tagja Nyírő József és Kristóf György, a kolozsvári I. Ferdinánd Egyetem magyar tanszékének tanára. Közöltek írásokat György Lajostól, Kőrösi Sándortól, Szabó T. Attilától, illetőleg Dengl Jánostól, Harsányi Zsolttól, Kosztolányi Dezsőtől, Laczkó Gézától. Dsida szemléletének megvilágítására érdemes idéznünk A transylvan magyar szókincset fenyegető veszedelmek c. írásából: "Amikor szót emelünk az ellen, hogy egyesek román szavakat kevernek beszédükbe, távol áll tőlünk minden olyan gondolat, amely az államnyelv jogait és érdekeit sértheti. Hívei vagyunk, hogy az állam polgárai beszéljék az állam nyelvét, sőt tovább megyünk: hívei vagyunk annak is, hogy szépen beszéljék... Aki románul beszél, szóljon tisztán és szépen románul. De viszont, aki magyarul beszél, szóljon tisztán magyarul." A Keleti Újság nyelvművelésében Dsida halála következtében hanyatlás állt be, de 1939 májusától újraindul a rovat, szerkesztője ifjabb Nagy Géza.

Az erdélyi magyar nyelvművelés sajátos jellegét a két világháború közti szakaszban az adja meg, hogy az általános magyar nyelvhelyesség kérdéseiben való eligazítás mellett gondot fordított az erdélyi magyar nyelvhasználatot legközvetlenebbül veszélyeztető tényező, a román nyelvi hatás feltárására és orvoslására.

A 40-es évek második felében a folytonosságot legfőképp Brüll Emánuel felkészültsége és szakértelme biztosította (cikkeit az Erdély, Világosság, Utunk, Erdélyi Munkásnaptár jelentette meg), utána azonban a nyelvművelés addig gyakorolt modellje széthullott. Megszűnt a szervezeti keret, az EME, a nyelvművelés gazdátlanná vált.

A nyelvművelésre alkalmas tudományos erők csoportosulásának első jele Márton Gyulának az 1952-ben megjelent Írjunk, beszéljünk helyesen! c. könyve volt. Ez rendszeres tájékoztatást nyújt, de egyben hibáztatja a kialakult mozgalmi zsargon és hivatali nyelv egyes szavait, kifejezéseit.

Elméletileg a nyelvművelésben újat Szabédi László nyújt, aki ezzel a kérdéssel már egy régebbi, Nyelvjavítás c. 1940-ben megjelent cikkében is foglalkozott. Részletesen – Lőrincze Lajos ún. pozitív nyelvművelő mozgalmával szinte egy időben – 1952-ben Nyelvművelő feladataink címmel fejtette ki koncepcióját, amelynek lényege, hogy a nyelvművelés nem nyelvészeti, hanem társadalmi kérdés: Elkülöníti a (korábban "nyelvjavítás"-nak nevezett) "nyelvvédelem" szűkebb körű feladatát a pozitív értelemben vett szélesebb körű nyelvműveléstől, ami "a köznyelv felmérése, ellenőrzése és irányítása". Hangsúlyozza az iskolai oktatás, a napisajtó, a rádió fontosságát, ahonnan a tanulni vágyók "nyelvtudásukat merítik". Ennek nyomán indul meg a különböző lapokban (Előre, Igazság, Művelődés, Vörös Zászló, Dolgozó Nő, Igaz Szó) és hetenként egyszer a kolozsvári rádióban is a gyakorlati nyelvművelés, többnyire a magyar nyelvészeti tanszék tagjainak részvételével.

Az elszórtan megjelenő cikkeknek most már magasabb elvi keretet nyújtott volna egy népszerű, a nyelvművelés elvi és gyakorlati kérdéseit rendszerbe foglaló önálló kiadvány. Ez – egy cikkgyűjtemény Gálffy Mózes szerkesztésében – el is készült, de kiadását a cenzúra 1958-ban nem engedélyezte, mint ahogyan betiltotta a lapokban, a rádióban is a magyar nyelvművelést.

Csaknem egy évtizednyi kényszerszünet után, 1966-tól a lapok ismét helyt adhattak a nyelvművelésnek. Ebben az időben válik közismertté és megbecsültté Murádin László és Bartha János nyelvművelő tevékenysége. Az új lendületet a Korunk 1971-es nyelvészeti száma példázza. E szám egyik cikke a nyelvművelés bemutatására az 1967-es esztendőt választja ki: ebben az évben öt lapunkban van állandó nyelvművelő rovat. Ezek: Csipegető (Utunk), Anyanyelvünk (Előre), Nyelvművelés (Igazság, Brassói Lapok), Nyelvi műveltség (Művelődés). Emellett csaknem állandó rovata van a Hargitának és a Vörös Zászlónak. Nyelvi cikkeiknek teret nyújt a Korunk, Igaz Szó, Dolgozó Nő, Tanügyi Újság, Munkásélet, Megyei Tükör, Jóbarát, Szabad Szó, Falvak Dolgozó Népe és a Vörös Lobogó is. Állandó rovata van később az Új Életnek. E lapokban 1968 és 1972 között, tehát öt év alatt 579 írás jelent meg 89 szerző tollából. A nyelvművelő írásokkal gyakrabban jelentkező szerzők: Bartha János, Bura László, B. Gergely Piroska, Gálffy Mózes, Cs. Gyímesi Éva, Komoróczy György, Márton Gyula, Murádin László, Nagy Kálmán, J. Nagy Mária, Szikszay Jenő, Teiszler Pál, Zsemlyei János.

A nyelvművelés e fellendülő, 1980-ig tartó korszakához tartozik a marosvásárhelyi rádió hetenkénti nyelvművelő adása.

A hírlapi cikkekhez szorosan csatlakoznak az önállóan megjelenő kötetek. A sort Nagy Kálmán népszerű, több kiadást is megért kézikönyve nyitotta meg: Kis magyar nyelvtankönyv, különös tekintettel a nyelvhelyesség mindennapi kérdéseire (1970, 1980). Nyelvművelő cikkek, tanulmányok gyűjteményei a következő kötetek: az Anyanyelvünk művelése c. gyűjtemény, ugyanabban az évben Cs. Gyímesi Évától a Mindennapi nyelvünk (1975), Murádin Lászlótól a Szavak titka (1977). A fellendülés szakaszának utolsó darabja egy válogatás Kosztolányi Dezső idevágó írásaiból Gondolatok a nyelvről címmel a Téka-sorozatban.

A nyelvművelő irodalom fellendülését természetes módon egészíti ki más nyelvészeti kiadványok sora: a stilisztikai témájú kötetek (Bartha János, Horváth Tibor, Józsa Nagy Mária és Szabó Zoltán közös kiadványa, a Kis magyar stilisztika, 1968, Szabó Zoltán önálló munkája, a Kis magyar stílustörténet, 1970). Hasonlóan fontosak a helyesírási kézikönyvek, mint amilyen a Helyesírási tájékoztató (1969) és a Magyar helyesírási szótár (1978). Más szálon kapcsolódik a nyelvműveléshez Kuszálik Piroska és Szabó Hajnal módszertani útmutatója, a Nyelvtanítás (1969). A nyelvi ismeretterjesztés szolgálatában áll Péntek János-Szabó Zoltán-Teiszler Pál A nyelv világa (1970) és Szilágyi N. Sándor Világunk, a nyelv c. kötete (1978). A nyelvművelés szempontjából is hézagpótló Balogh Dezső-Gálffy Mózes-J. Nagy Mária A magyar nyelv kézikönyve (1971) c. leíró nyelvtana. Külön hely illeti meg a kiadványok sorában Szabó T. Attila válogatott tanulmányainak három első kötetét, az Anyanyelvünk életéből (1970), A szó és az ember (1971) és a Nyelv és múlt (1972) címűeket, melyekben nyelvművelő tanulmányai is helyet kaptak.

A nyelvművelő cikkek témái között ott találunk mindent, ami a pozitív nyelvművelés, a nyelvi ismeretterjesztés körébe tartozik, viszont kevésbé szerepelnek az olyan témák, amelyek a román nyelvi hatás, a kevertnyelvűség ellen küzdöttek volna. Ennek tudatában szögezte le a Korunk már említett cikke: "van nyelvművelésünk általában, de nincs, vagy csak alig van speciálisan a romániai magyar anyanyelvi valóságunknak, állapotunknak megfelelően." Ennek a nyelvművelők akaratán kívül eső okai voltak. A román nyelvi hatás elleni küzdelem témája tabu volt. A román nyelv – a hivatalos felfogás szerint – a romániai magyarság számára nem "idegen nyelv". S ha nem az, akkor nemhogy nem kell, de tilos is küzdeni hatása ellen, inkább a kétnyelvűséget, a továbbiakban a nyelvváltást kell szorgalmazni. Időnként mégis fel-felvetődött a román nyelvi hatás leküzdésének szükségessége. Kékedy László teszi szóvá egy Korunk-beli cikkében, s ennek következtében indul meg a lap nyelvművelő rovata (Szabó Ilona: Kell a törődés...), de ez csak burkoltan emlegeti a román szókincsbeli hatást, csupán a román hatásra keletkező tükörkifejezések között szemléz.

A fellendülés időszaka után a 80-as években a nyelvművelő írások száma megcsappant. Csak néhány lap, az Igazság (Murádin László), a Vörös Zászló (Bartha János), a Dolgozó Nő (J. Nagy Mária), a Hargita (Komoróczy György), az Új Élet meg a nagyváradi Fáklya (Dánielisz Endre) őrzi meg nyelvművelő rovatát. Ritkul a nyelvészeti kiadványok száma is. Nyelvművelő munka mindössze három jelent meg: Balázs Lászlóé Nyelvművelés a líceumban (1980), Bura Lászlóé Élő nyelvünk (1982) és Murádin Lászlóé Szavak színeváltozása (1983) címmel. A nyelvi műveltség emelését szolgálta Szabó T. Attila válogatott tanulmányainak újabb három kötete és Péntek János Teremtő nyelv (1988) c. nyelvelméleti munkája.

Az 1989-es decemberi rendszerváltás valamelyes változást hozott a romániai magyar nyelvművelésben. A lapok többségének – jórészt a régi munkatársakkal – ma is van nyelvművelő rovata, így a Szabadságnak, a Népújságnak, a Hargita Népének, a Bihari Naplónak, és a többi lapok is közölnek nyelvészeti írásokat. A helyes kiejtés szempontjából fontos a Román Rádió kolozsvári, marosvásárhelyi és bukaresti magyar adásának nyelvművelő rovata. A televízió nagyváradi adása is foglalkozik nyelvműveléssel. Központi téma éppen a nyelvi tisztaság, a román nyelvi hatás kiküszöbölése lett. Nemcsak a kevertnyelvűség kerül elemzésre, hanem helyet kap az eddig eltiltott erdélyi magyar helynevek magyarázata is. Több tanulmány elvi síkon foglalkozik "romló köznyelvünk" állapotával, főleg Murádin László írásait kell kiemelnünk az erdélyi magyar nyelvművelés gondjairól (Magyar Nyelvőr, Bp. 1993/4), valamint Péntek Jánosnak elméleti vonatkozásban összefoglaló tanulmányát: Kontaktus-jelenségek és folyamatok a magyar nyelv kisebbségi változataiban (NyIrK 1997/1). Négy önálló kiadvány is megjelent, az egyik a Sztranyiczki Mihály és Tar Károly szerkesztette Romániai magyar nyelvvédő szótár (Kv. 1993), mely megadja a magyar beszédben elkerülendő román szavak megfelelő változatát, a másik Komoróczy György cikkgyűjteménye: Magyar szavaink nyomában (Székelyudvarhely 1994), továbbá a Kovácsné József Magda szerkesztette nyelvhelyességi segédkönyv: Beszélni kell! (Kv. 1996), valamint Murádin László: Anyanyelvünk ösvényein (Székelyudvarhely 1996).

A romániai magyar nyelvművelés szervezeti formát is kapott azzal, hogy 1991 szeptemberében Sepsiszentgyörgyön megalakult az Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetsége. A szervezetnek sikerült megszerveznie az iskolák diákjainak nyelvi vetélkedőit, s az évente megrendezett országos döntőn lehetővé vált a nyelvművelés tárgykörébe vágó tudományos előadássorozat mellett megtárgyalni az elvégzett munkát, kijelölve a további feladatokat. A nyelvművelés sajátos iskolai feladatainak megoldását a *Nyelv- és Irodalom-Tanítás Társulat (NyIT) és időszaki kiadványa, a NyIT-Lapok vállalja fel.

Murádin László: Nyelvművelésünk új lendülete Korunk 1971/10. – Anyanyelvünk művelése. 24 szerző 70 cikke. Összeállította Gálffy Mózes és Murádin László. 1975. – Péntek János: Lehet-e művelni a nyelvet? Korunk 1985/1. – Éder Zoltán: Az erdélyi magyar nyelvművelésről. Magyar Nyelvőr 1989/2. – Zsemlyei János: A nyelvművelő Dsida Jenő. Benkő Loránd Emlékkönyv, Bp. 1991.

(M. L.)


nyelvtudományi szakirodalom – a nyelvről szóló, tehát a nyelvelmélet, nyelvtörténet, leíró nyelvtan, nyelvművelés, nyelvjárástan és nyelvi kölcsönhatás, névtan és stilisztika, szótár, nyelvatlasz tárgykörébe tartozó tudományos írások összessége. A romániai magyar nyelvtudomány fejlődése főleg az Erdélyi Múzeum, a Magyar Népnyelv, majd a Nyelv- és Irodalomtudományi Közlemények, a kolozsvári egyetem folyóirata, a Studia, a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum évkönyve, az Aluta vagy a Korunk, Utunk, Igaz Szó, A Hét és az önálló kiadványok szemrevételezése útján követhető nyomon.

Az I. világháborút követő hatalomváltozás után az erdélyi magyar nyelvtudományi kutatás az örökölt gazdag hagyományok ellenére is csak nehezen szerveződik újra. Szinte törvényszerű, hogy a *szótár kategóriája kerül előtérbe; e műfajban Gross Ignác már 1919-ben kiad Aradon egy román-magyar zsebszótárt, amelyet Putnoky Miklós három kiadást is megért, az utolsóban nyelvtannal is bővített iskolai szótára (Lugos 1921, 1922, 1923), majd Valentiny Antal (Kv. 1922), Andrássy Tivadar (Lugos 1924), Dávid György (Brassó 1924) és Victor Cheresteşiu (Kv. 1925-27) szótára követ. A legáltalánosabban használt román-magyar szótár 1935-37-ben jelenik meg Victor Cheresteşiu szerkesztésében Ferenczi Miklós, Valentiny Antal és Cheresteşiuné K. Margit közreműködésével.

A korszerű *helynévkutatás a 30-as években indul meg, s eredményei elsősorban Szabó T. Attila nevéhez fűződnek, aki Nagyenyed (Kv. 1933), Zilah (Torda 1936), Dés (Torda 1937) és Szásznyíres (Kv. 1937) helyneveinek kialakulását tárja fel. A kidolgozott módszert követi Fábián Béla Nagykend helynevei (Sepsiszentgyörgy 1939) c. kiadványa.

A 40-es években fiatal nyelvész munkatársak bekapcsolódásával bővül az erdélyi magyar nyelvtudomány kutatási területe. A helynévkutatás tervszerű formát ölt. Sorra jelennek meg Szabó T. Attilától Kalotaszeg (Kv. 1942), Imreh Barnától Mezőbánd (Kv. 1942), Árvay Józseftől a barcasági Hétfalu (Kv. 1943), Márton Gyulától Ördöngösfüzes (Kv. 1944), Gazda Ferenctől Csomakőrös helynevei (Kv. 1944), majd az újabb hatalomváltást követőleg e sorozat pótlásaként Márton Gyulától Árpástó (Kv. 1945), Gergely Béla és Szabó T. Attila szerkesztésében a szolnok-dobokai Tőki-völgy (Kv. 1945), a Kolozs megyei Borsa-völgy (Kv. 1945) és a dobokai völgy (Kv. 1946), Benkő Lorándtól a Nyárád mente (Bp. 1947) helynevei.

Megkezdődött közben a helynévanyag rendszertani vizsgálata. E témában olyan kiadványok születtek, mint Árvay József A térszíni formák nevei a barcasági Hétfalu helyneveiben (Kv. 1942), Gergely Béla Kalotaszeg névutós helynevei (Kv. 1943) és Szabó T. Attila A kalotaszegi helynévanyag vízrajzi szókincse (Kv. 1942) c. munkája. A korai erdélyi településnevek és víznevek eredetmagyarázatát Kniezsa István nyújtja (Erdély víznevei, Kv. 1942).

Nem kerül ki a vizsgálódás köréből a személy-, ill. az állatnevek kutatása sem. Ebben a tárgykörben Gálffy Mózes Keresztnevek becéző alakja a Borsa völgyében (Kv. 1943), Nagy Jenő Család-, gúny- és ragadványnevek a kalotaszegi Magyarvalkón (Kv. 1944) és Márton Gyula A kolozsmegyei Borsa-völgy állatnevei (Kv. 1945) c. tanulmánya említendő.

A román-magyar nyelvi kölcsönhatás is központi témája a 40-es évek nyelvtudományának. Blédy Géza a magyar nyelvet ért román hatást dolgozza fel Influenţa limbii române asupra limbii maghiare (Nagyszeben 1942), míg a román nyelvet ért magyar hatás kérdéseire Márton Gyula A román nyelvatlasz első három kötetének magyar eredetű anyaga (Kv. 1942), ill. Tamás Lajos A magyar eredetű román kölcsönszavak művelődéstörténeti értékelése (Kv. 1942) c. munkája kerít sort. Nyelvjárási vonatkozásban is találunk önálló kiadványokat, így Balassa Iván a kolozsvári Hóstát a-zásáról (Kv. 1942), Márton Gyula a nagymoni népnyelv igetöveiről és igealakjairól (Kv. 1942), Gálffy Mózes Magyarbikal névszótöveiről (Kv. 1943) szóló tanulmánya jelent meg. Megszületik az első önálló magyar *nyelvatlasz kiadvány is Szabó T. Attila, Gálffy Mózes és Márton Gyula közös szerkesztésében (Huszonöt lap "Kolozsvár és vidéke népnyelvi térképé"-ből. Kv. 1944). Tervszerű szakszókincs-vizsgálatok is folynak, Imre Samu a kolozsvári fazekasság műszókincsét mutatja be 1942-ben. Márton Gyula a zilahi fazekasok, illetve a tímárok mesterségszavait közli 1948-as tanulmányaiban. A szótörténethez szolgáltat adatokat Bogáts Dénes háromszéki oklevél-szójegyzéke (Kv. 1943).

Az 50-es években a nyelvészeti szakirodalom önálló kiadványai megcsappannak. Márton Gyula Írjunk, beszéljünk helyesen! c. könyvecskéjében a *nyelvművelés szempontjait rendszerezi, s a jelentkező mozgalmi zsargont bírálja. Szabédi László Nyelv és irodalom (1955) c. kötetében a szerző nyelvhelyességi és szómagyarázó cikkei is helyet kapnak. A csángóság körében végzett nyelvföldrajzi kutatás alapján írja meg Szabó T. Attila A kicsinyítő, becéző képzők a moldvai csángó nyelvjárásban (1956) c. tanulmányát. Az újonnan felfedezett magyar nyelvemléket teszi közzé Farczády Elek és Szabó T. Attila A Marosvásárhelyi Sorok (1957) címmel, majd bővítve is (1978). Kiadásra kerül az újabb szempontok szerint szerkesztett akadémiai nagyszótár, a Dicţionar român-maghiar. Román-magyar szótár (1957), főszerkesztője Kelemen Béla.

A 60-as években az önálló kiadások sorában fellendülés tapasztalható. A nagyszótár alapján több közép- és zsebszótár lát napvilágot. Nyelvjárástani vonatkozásban sor kerül a régebben gyűjtött anyag kiegészítésére, ilyen Márton Gyulának a Borsa-völgyi nyelvjárás igetöveiről és igealakjairól szóló kötete (Bp. 1962) és Gálffy Mózessel közös Tájszók Kalotaszegről és környékéről (Kv. 1965) c. munkája. Szabó Zoltán nemcsak nyelvjárástani, hanem a szóalaktan vonatkozásában is tárgyalja a kalotaszegi nyelvjárás igeképző-rendszerét (Bp. 1965). A további néhány önálló kötet már a nyelvtudományi kutatás differenciálódását mutatja. Névtani dolgozatot jelentet meg Szabó T. Attila a 15-19. századbeli kolozsvári becenevekről (Bp. 1968), Kis magyar stilisztikát (1968) Bartha János-Horváth Tibor-Józsa Nagy Mária-Szabó Zoltán. Megjelenik a nyelvi műveltség emelése tekintetében oly fontos Helyesírási tájékoztató (1969), amelynek szabályzati részét Szabó T. Attila, szótári részét Gálffy Mózes, Kelemen Béla és Márton Gyula szerkesztette.

Fellendülést a 70-80-as évek hoztak. A nyelvtudományi ágazatok szinte teljes képe bontakozik ki Szabó T. Attila válogatott tanulmányainak köteteiből. A kötetek sorát nyitja Az anyanyelvünk életéből (1970), folytatja A szó és az ember (1971), a Nyelv és múlt (1972), majd a Nép és nyelv (1980), a Nyelv és irodalom (1981), a Tallózás a múltban (1982); a sorozatot záró Nyelv és település azonban már csak Budapesten jelenhet meg (1988). A 20. század erdélyi magyar nyelvtudományának magasan kiemelkedő alkotása az *Erdélyi Magyar Szótörténeti Tár. Anyagát Szabó T. Attila gyűjtötte, és 1975-től 2000-ig megjelent I-X. kötetének kéziratát munkatársaival ugyancsak ő szerkesztette, illetve készítette elő. Halála után a munkaközösség Nagy Jenő és Vámszer Márta, majd Kósa Ferenc és Zsemlyei János vezetésével dolgozott tovább.

A nyelvelmélet témakörében elsőként Péntek János-Szabó Zoltán-Teiszler Pál A nyelv világa (Kv. 1972) c. népszerűsítő munkája említendő. A strukturalizmus kialakulását, strukturális nyelvészet és matematika kapcsolatát, ennek európai és amerikai áramlatát Máté Jakab mutatja be Paul Schveigerrel közösen írt, ugyancsak népszerűsítő könyvecskéje, a Nyelvészet és matematika (Kv. 1977). Nyelvelméleti témák foglalkoztatják Szilágyi N. Sándort. Világunk, a nyelv (1978) c. könyve az emberi nyelv alapkérdéseit: általános jellemzőit, szabályait, hasonlóságait és különbözőségeit, funkcióit tárgyalja. A pedagógiai és filológia-történelem szakprofilú líceumok számára írt tankönyve (Magyar nyelvtan. 1980) a fonológia elmélete és gyakorlata tekintetében is szakmunka.

Szabó Zoltán A mai stilisztika nyelvelméleti alapjai (Kv. 1977) c. könyve áttekintést ad a modern nyelvészeti irányzatokról (strukturalizmus, szövegtan, szemiotika, matematikai nyelvészet, generatív grammatika) abból a szempontból, hogyan segítik a stilisztikai kutatást és miben gazdagítják módszereit. Ebbe a tárgykörbe tartozik a szerkesztésében megjelent tanulmánygyűjtemény, A szövegvizsgálat új útjai (1982) is. Nyelvszociológiai írásait foglalja kötetbe Bíró Zoltán Beszéd és környezet (1984) címmel. A névadás és névhasználat kérdéseivel ismertet meg a Nevek térben és időben c. cikkgyűjtemény a Korunk Füzetek sorozatában (Kv. 1984). Az általános nyelvészeti tudnivalókat összegezi Péntek Jánosnak az egyetemi előadásain kimunkált könyve, a Teremtő nyelv (1988).

A nyelvtörténet témakörében rendhagyó munka Szabédi László halála után tizenöt évvel megjelent könyve, A magyar nyelv őstörténete (1974). A szerző megkísérli a finnugor és az indoeurópai nyelvcsalád rokonságának bizonyítását a magyar és a latin nyelv szavainak összevetésével. J. Lőrinczi Réka a rokonsági terminológia változatait kíséri nyomon a legrégibb magyar nyelvemlékektől máig A magyar rokonsági elnevezések rendszerének változásai (1980) c. könyvében. Hét nyelvtörténeti tanulmányt tartalmaz a B. Gergely Piroska szerkesztette Nyelvészeti tanulmányok (1983). 18. századi kéziratokat dolgoz fel Kósa Ferenc Apor Péter helyesírása és nyelvének hangállapota (1989) c. kötete.

A mai magyar nyelv, a leíró hangtan és a *nyelvművelés szakirodalma mindenekelőtt Nagy Kálmán két kiadást is megért egyedi nyelvtankönyvével gyarapodott. Címe: Kis magyar nyelvtankönyv, különös tekintettel a nyelvhelyesség mindennapi kérdéseire (1970, 1980). A leíró nyelvtani ismeretek rendszeres és rendszerező összefoglalását Balogh Dezső-Gálffy Mózes-J. Nagy Mária A magyar nyelv kézikönyve (1971) c. munkája nyújtja; ennek kiegészítése Gálffy alak- és mondattani elemzéseket tartalmazó Nyelvi forma – nyelvi érték (1972) c. nyelvtani gyakorlókönyve. A napisajtóban és folyóiratokban megjelent nyelvművelő cikkek rendszerezve, gyűjteményekként önálló kiadványokká állnak össze. Csaknem valamennyi, a nyelvműveléssel foglalkozó szerző válogatott írásait tartalmazza Gálffy Mózes és Murádin László összeállításában az Anyanyelvünk művelése (1975) c. kötet. Egyéni szerzők válogatott nyelvművelő írásai is kötetekbe kerültek, így Murádin Lászlótól a Szavak titka (Kv. 1977) és a Szavak színeváltozása (Kv. 1983), Anyanyelvünk ösvényein (Székelyudvarhely 1996) s Bura Lászlótól az Élő nyelvünk (1982).

Látványos fejlődést mutat a stilisztika. Szabó Zoltán könyve, a Kis magyar stílustörténet (1970, Bp. 1982, 1983) három kiadást is megért. Hat költő versei tízezernyi adattal szolgáltak az átérzékelő szinesztézia vizsgálatához P. Dombi Erzsébet könyvében (Öt érzék ezer muzsikája. 1974), aki a Nyugat líráját elemzi. A korszerű stíluselemzés módszereibe vezet be J. Nagy Mária A szó művészete (1975) c. munkájával. Nagy az érdeklődés az impresszionista stílus mibenléte iránt, jól érzékeltetik ezt a Szabó Zoltán szerkesztette Tanulmányok az impresszionista stílusról (1976) c. tanulmánykötet írásai. Az impresszionista stílus keretében kutatja a nominális szerkezetek stilisztikai értékét Dobos B. Magda (A nominális szerkesztésmód a magyar impresszionista szépirodalomban. 1979). A szabad függő beszéd stílustörténeti és szövegépítési szerepét ugyancsak impresszionista írók műveiben Murvai Olga vizsgálja (Szöveg és jelentés 1980). Hogy a szövegnyelvészet mennyire megtermékenyítette a stilisztikai kutatást, azt jól érzékelteti Szabó Zoltán Szövegnyelvészet és stilisztika (Bp. 1988) c. kötete.

Előrehaladt a *nyelvjáráskutatás is. A nyelvjárástan egyetemi oktatása érdekében jelent meg sokszorosított formában Vöő István Magyar nyelvjárási szövegek (Kv. 1970) és Márton Gyula Magyar nyelvjárástan (Kv. 1972) c. egyetemi jegyzete, és több doktori disszertáció is született a nyelvjárások témaköréből (Vámszer Márta, Teiszler Pál, Lakó Elemér, Vöő István munkái). Ide tartozik a *csángó irodalom bővülése olyan munkákkal, mint Márton Gyula Igetövek, igei jelek és személyragok a moldvai csángó nyelvjárásban (1974) és Bura László A moldvai csángó nyelvjárás a-zása (Bp. 1987) c. kötete. A nyelvföldrajzi kutatás eredményeit tájszótár formájában teszi közzé egy nagy jelentőségű munka: a Székely nyelvföldrajzi szótár (Bp. 1987) Gálffy Mózes és Márton Gyula összeállításában.

A néprajztudomány és a nyelvtudomány összefüggéseit Péntek János A kalotaszegi népi hímzés és szókincse (1979) c. munkája és Nagy Jenő néprajzi és nyelvjárási tanulmánykötete példázza; ez utóbbiban a szerző a nyelvjárásokat ért szász, román hatásra is kitér (1984). Ilyen hatást mér fel Márton Gyula A moldvai csángó nyelvjárás román kölcsönszavai (1972), majd (Péntek és Vöő társszerzőkkel) az általános vonatkozású A magyar nyelvjárások román kölcsönszavai (1977) c. könyvében, felhasználva Zsemlyei Jánosnak akkor még kéziratos, de később megjelent dolgozatát a Kis-Szamos vidéki tájszólás román kölcsönszavairól (1979).

A nyelvészet és a növénytan összefüggéseit találjuk egy etnobotanikai útmutatóban, mely Szabó T. Attila és Péntek János szerkesztésében Ezerjófű (1976) c. alatt jelent meg, s ugyancsak kettőjük műve a Kalotaszeg növényzetét és népi növényismeretét bemutató Ember és növényvilág (1985).

A névkutatás területén fontos állomás B. Gergely Piroskának a kalotaszegi személynevek gyűjtése terén végzett munkája. Doktori értekezésének törzsanyagából eddig két kötet jelent meg, úgymint A kalotaszegi magyar ragadványnevek rendszere (1977) és A kalotaszegi magyar családnevek rendszertani és funkcionális vizsgálata (Bp. 1981), mindkettővel hozzájárulva *Kalotaszeg magyar irodalma tárgyköréhez. Hasonló munkát végzett Kovácsné József Magda a Hargita nyugati lejtőjén, Havasalja településein: a folyóiratban közölt részleteket a Magyar Személynévi Adattárak c. sorozat összesítette Az erdélyi Havasalja személynevei (Bp. 1993) címmel. Kirsch Lajos hasonló kéziratos dolgozata a Nyárád mentéről sajnos az 1970-es árvíz alkalmával elpusztult.

A szótárkultúra kibontakozására a 80-as években jellemző Kelemen Béla és Szász Lőrinc három műve: a Dicţionar român-maghiar (1980), egy román-magyar frazeológiai szótár (1984) és a Magyar-román iskolai szótár (1985). Vöő István a román (1978) és a magyar (1984) közmondások kétnyelvű szótárait készítette el. Gyakorlati jellegű Murvai Olga Mic dicţionar român-maghiar de expresii şi locuţiuni (1986) c. kifejezésszótára.

Gyarapodik a különböző kétnyelvű szakszótárak száma is. A Bíró András, Jenei Dezső és Rohonyi Vilmos szerkesztette Román-magyar műszaki szótár (1979) és a Pálfalvi Attila-Jenei Dezső-féle 1360 oldalas Magyar-román műszaki szótár (1987) a műszaki tevékenység szakszókincsét rögzíti. Az erdészet és faipar szakszókincsét Kádár Zsombor Magyar-román erdészeti és faipari szótára (1979) tartalmazza, s elkészült egy román-magyar, ill. magyar-román mezőgazdasági szakszótár is (1980) Gabriel Manolin, Ion Bucur, Szalai András és Schweiger Ágnes szerkesztésében. Megemlítendő Váczy Kálmán hétnyelvű (latin, román, angol, német, francia, orosz, magyar) növénytani szótára, a Dicţionar botanic poliglot (1980). Gyakorlati szempontból mindennapi követelménynek tesz eleget a Magyar helyesírási szótár (1978).

A 90-es évek elején a nyelvtudomány sokáig politikai tiltás alá eső területein is jelentkezhettek a kutatók.Íy megjelent kolozsvári nyelvészek közös munkájaként a Moldvai csángó nyelvjárások atlasza (Bp. 1991), mely nemcsak a nyelvészet, hanem a népiségtörténet számára is fontos. Az ismét fellendülő helynévkutatás adataiból a budapesti egyetem Magyar Csoportnyelvi Dolgozatok c. kiadványsorozata tesz közzé újabb és újabb füzeteket, így Janitsek Jenő és Hints Miklós melegvölgyi, bardócszéki, mezőségi helynév-feldolgozásait és Binder Pál Beszterce és Radna-völgy történeti személy- és helynevei (Bp. 1994) c. munkáját. Gazdagodott szakszótárakkal a szótárirodalom is: Budapest és Bukarest közös kiadása Bara Gyula és Telegdi Péter kötete, az Angol-magyar-román számítástechnikai kisszótár (1993) és egy Magyar-román vállalkozói kisszótár (1994) Réz Miklós összeállításában.

Gálffy Mózes: A kolozsvári nyelvészeti iskola tevékenységéről. Korunk 1978/10. – Szabó T. Attila: Az erdélyi magyar nyelvtudomány kérdései. Magyar Nyelvőr, Bp. 1979/2; uő: A romániai fiatal magyar nyelvészek munkájáról. Művelődés 1980. – Az erdélyi magyar nyelvtudomány századai a tudománytörténet távlatában. A Hét 1981/12. – Kelemen Béla: Istoria lingvisticii româneşti. Limba maghiară. 1979. – Péntek János: A romániai magyar nyelvtudományi kutatások. Közli A romániai magyar nemzetiség. Szerk. Koppándi Sándor. 1981. – Szabó Zoltán: A romániai magyar nyelvészeti kutatások: eredmények, feladatok. Közli Nyelvünk és kultúránk. Bp. 1982.

(M. L.)


Nyírő József (Székelyzsombor, 1889. júl. 18. – 1953. okt. 16. Madrid) – író, közíró. A székelyudvarhelyi Róm. Kat. Főgimnáziumban érettségizett (1907), teológiai tanulmányait Gyulafehérvárt kezdte, a bécsi Pazmaneumban fejezte be. A katolikus egyházi autonómiáról szóló latin nyelvű disszertációjával teológiai doktorátust szerzett (1912). Pályáját gimnáziumi hittanárként Nagyszebenben kezdte, ahol a helyi Egyházmegyei Tudósító és Pfarrb-ter c. egyházi lapok szerkesztője (1913). A következő évben Besztercén hittanár, majd a Kolozs megyei Kide plébánosa. 1919-ben kilépett a papi rendből és megnősült. Az egyház kiközösítette, s kérésére csak halála előtt oldozta fel XII. Pius pápa. Családot alapítva Kidén maradt s malmot bérelt.

A marosvásárhelyi Zord Idő pályázatán Haldoklik a székely c. novellájával I. díjat nyert (1920), s alapító tagja lett a Kaláka Kiadóvállalatnak, mely a Vasárnap c. lapot jelentette meg. Ugyancsak I. díjat kapott Értelek virág, majd Rapsonné rózsája c. elbeszélése az Ellenzék történelmi novella-pályázatán. A kolozsvári Keleti Újság belső munkatársa, az ESZC egyik alapítója, a Pásztortűz főszerkesztője (1923-24), az EIT és a KZST tagja. 1928-tól az Erdélyi Helikon vezető munkatársa, közben bekapcsolódott Kacsó Sándorral, Szentimrei Jenővel, Tamási Áronnal együtt a Benedek Elek körül tömörülő székely írócsoportba. 1931-ben megválik a szerkesztői munkától, s Alsórákoson örökölt nyolc holdján gazdálkodik, majd Székelyudvarhelyen épít házat és otthont családjának, s csak évek múlva tér vissza a Keleti Újsághoz, amelynek 1939-42 között felelős szerkesztője. 1941-ben – a bécsi döntést követőleg – behívott képviselőként a magyar országgyűlés tagja lett. Budapestre költözött. 1942-43-ban a jobboldali Magyar Erő főszerkesztője, 1944-ben a Magyar Ünnep c., szintén jobboldali lap főmunkatársa; a Szálasi-puccs után is tagja marad a nyugatra menekülő "nyilas parlament"-nek. Egy ideig Németország nyugati megszállási övezetében él, majd 1950-ben Madridba települ át, ahol a Spanyol Nemzeti Rádió magyar nyelvű adásainak munkatársa. Szerepeket vállalt az emigráció munkájában: 1946-49 között a Magyar Harangok c. lap társszerkesztője, az 1952-ben Clevelandben létrehozott Kossuth Kiadó alapító elnöke.

Elvesztett szülőföldje iránti nosztalgiáját árulja el Küzdelem a halállal c. utolsó írásában, megvallva: "Hallatlanul megkényszerített képzelettel idehozom magamnak a szülőföldet, a Hargitát, Rika rengetegét, a Küküllőt, Csicsert, Budvárt, a pisztrángos patakokat, a virágos réteket, ellopom a bükkösöket, a fehéren villámló nyíreseket, az elveszett csodás magyar világot..."

Első szépirodalmi kísérlete, a Beöltözés c. rajz a Nagyasszonyunk katolikus leánylapban jelent meg (1909), ezt több szépirodalmi munka követte az Élet, Katholikus Szemle s a gyulafehérvári Közművelődés hasábjain. Pályadíjakat nyert novelláinak sikere után a Jézusfaragó ember c. novelláskötete (Kv. 1924) fordítja feléje a figyelmet. A szerveződő erdélyi magyar irodalmi életben új tárgykörrel, az egyszerű székely ember világának ábrázolásával jelentkezett, s szecessziós stílusának népnyelvbe ágyazott színpompájával frissítő hatást gyakorolt a korabeli magyar irodalomra. Jancsó Béla szerint új korszak kezdődött vele az erdélyi magyar prózában. Benedek Marcell így jellemzi: "Új, erőteljes, színpompás nyelvet hozott. Prózája dúsan rakott képekkel, hasonlatokkal, meglepő monumentális szépségekkel [...] Alakjai együtt lélegzenek a havasok fiaival és köveivel, s e kozmikus kapcsolatok motiválják gazdag fantáziáját, meseteremtő készségét, balladás titokzatosságát." A kritika azonban nem hallgatja el, hogy stílusa olykor modoros, dagályos, alakjai megrajzolásánál lélektani következetlenségek adódnak, írásaiban kísért a romantizáló hajlam.

Az író romantikus alkatából eredően elbeszélései jó részében tragikus emberi sorsokat ábrázol mély együttérzéssel. A drámai helyzetet vagy a tragédia bekövetkeztét a vihar kitörését megelőző pillanat mesteri érzékeltetése készíti elő. Lényeges, hogy új tájegység vonul be általa irodalmunkba: Nyírőnél jelenik meg először a székely ember a maga eredeti lelkiségével. Ebben a világban otthonosan mozog az író, belülről ismeri alakjait, azok nehéz életét, a természettel való összeforrottságát, drámai küzdelmét a megmaradásért, babonás hiedelmekkel átszőtt lelkületét. A Székelyföldnek és lakóinak mélységes szeretete, aggódó féltése fonja egységbe mindazt, ami ebből a világból irodalommá varázsolódik át. A sok megrázó és felemelő mozzanatot tartalmazó első novelláskötet szolgált alapul az Emberek a havason c. filmhez is (1939).

Majdnem tíz év telik el az újabb novelláskötet megjelenéséig. A Kopjafák (Kv. 1933) kerete komor, szomorú történeteket fog egybe. Kopjafák alatt alusszák örök álmukat az elbeszélések szereplői. A kötet egyetlen főhőse a halál, egy-egy prózában írt ballada minden novella. Ezek egy részének címe sincs, sorszám jelzi, hogy újabb életnek vetett véget a halál. De tragikus sorsú alakjai mindig a népi és általános emberi léleknek mély és igaz megérzéséről tanúskodnak.

Legértékesebb novellái a természetet, a havasok világát ábrázolják. A Havasok könyve (Kv. 1936) hősei egyszerű pásztorok, favágók, szénégetők, akik együtt élnek a természettel. Csodálatos kapcsolat alakul ki ember és táj között; a székelyek kemény harcot vívnak a betevő falatért. A halál mintha állandóan közöttük járna, nem félik, az élet természetes tartozékának tekintik. A havas igazi urai tulajdonképpen az erdei vadak. Több elbeszélés szereplője a farkas. A ragadozó ösztön ébredését a szerző úgy írja le, hogy abban minden hivatkozás nélkül az ember szégyene is kiolvasható. A kötet huszonnégy elbeszélését keretként fogja át a havasi esztendő. Az őstermészettől még el nem szakadt emberrel együtt lélegzik maga az erdő ragyogóan színes őszével, titokzatosan hallgatag teleivel, sodró tavaszával. Az író varázslatos képessége a természet megelevenítése.

Bár alkatának legjobban a novella felelt meg, termésének nagyobbik része regény. A kritikusok véleménye szerint társadalmi és történelmi regényei felépítésükben maguk is jórészt novellafüzérek.

Az Isten igájában c. regénye (Kv. 1926) harminc évet ölel át Harghitay József életéből, aki kedve ellenére pap lett, de az 1918-as forradalom idején leveti a reverendát és megházasodik. A regény önéletrajzi fogantatású, még ha nem is tér ki az eredeti pályakezdésre. Az író tollát az a szándék vezeti, hogy igazolja, miért és miként jutott el az aposztata sors vállalásához, megrajzolva belső vívódásait és helyes útra térését. A történelembe nyúl A sibói bölény c. regénye (Kv. 1929). Két központi alakja II. József, a kalapos király, és az idősebb Wesselényi Miklós. A kettejük közti harc eleve reménytelen. A cselekmény bonyolításában nagy szerepet játszanak a babonás félelmek, a látomások, a szenvedélyek. Mind a két fél önmagában hordja tragikumát: a császár nagyra törő eszméi elbuknak, mert nem törődik a hagyományok, a szokások, az anyanyelv erejével, s társtalanná válik, a zsibói főúr pedig szenvedélyes szerelmek rabja, s nem tud a nemzeti ellenállás hősévé válni. Reményik Sándor ezzel a regénnyel kapcsolatban megjegyzi, hogy a szerző ott a legvonzóbb, ahol munkájából "örök emberi és nemzeti szimbólumok emelkednek a mai Erdély horizontjára is". Ugyancsak történelmi tárgyú a Siculicidium 175. évfordulójára megjelent Madéfalvi veszedelem (Kv. 1939). A mozaikokból összeálló történelmi freskó inkább színes krónika.

Nyírő regényeiben is a havasok világában mozog a legotthonosabban. Uz Bence c. művében (Kv. 1933) a híres tréfacsináló Bence túljár az úri vadászoknak, az állam embereinek eszén, kalandor vállalkozásokba kezd, keresztet ácsol, imádkozni tanítja a medvét. A regényhős szép emberi tulajdonságok hordozója is: hatalmas fizikai erő, életrevalóság, tréfálkozó kedv, együttérzés a szegényekkel, a segítőkészség. Azoknak a tulajdonságoknak felnagyított képviselője, melyek az író népét jellemzik, amilyeneknek szeretné látni őket. "Bence nem pusztulhat el!" – hirdeti az író legtöbbet vitatott regényében.

A havasok lábánál meghúzódó székely falu képe rajzolódik ki Az én népem (Kv. 1935) és a Halhatatlan élet (Bp. 1941) c. regényekben is. A kisebbségi sorsban, nehéz gazdasági viszonyok közepette vergődő nép mindennapjai elevenednek meg lapjaikon. Az első regényben mindaz, ami a faluban történik, az új református lelkész köré fonódik. Botár Béla sokáig vergődik az események sodrában, míg végül a nép szívébe fogadja. A lélekrajz ebben a regényben a leghitelesebb. Jól megrajzolt alak a renegáttá vált felekezeti tanító; az író hitelesen ábrázolja eltévedésének útját, de a visszavezető lépcsőket is. A regény kicsengése optimista, szereplőit a szinte elviselhetetlen körülmények nem tudják megtörni, az anyanyelven oktató egyházi iskola épülőben van. Az élet halhatatlanságára utaló másik faluregény is a munka, a családiasság, az összetartás eposza. Főhőse, Bojzás Küs Dani középiskolában pallérozott szántó-vető gazda, aki a faluja életét éli. Párbeszédei fiával népi tapasztalatokból táplálkozó derűlátást sugároznak, amúgy – Tamási Áron novelláira emlékeztető – "feleselő" modorban. A Nyírőre annyira jellemző tragikus események ebben a regényben is jelen vannak, de napfényes jelenetek szomszédságában.

Az író erdélyi korszakának utolsó alkotása a Néma küzdelem c. történelmi regény (Bp. 1944). Ebben új területet jár be: a Mezőséget. A pusztuló szórványmagyarságról fest lehangoló képet a századfordulót megelőző időből. Visszanéz a törökök és tatárok dúlásaira, melyek következtében a magyar lakosság meggyérült, azóta temploma, sírkertje is odavész. Csak egy megmentett harang kongatása ad még erőt a megmaradásra. A regény szövete reális elemekből alakul, nem ritkák a tudományosan elemző részletek.

Magával sodró stílusa külön fejezete a magyar irodalmi nyelvezetnek. Játékos fordulatok, ízes tájnyelvi elemek, szólásmondások együttes jelenlétéből adódik az írói egyéniséget meghatározó kifejezésmód.

A kelet-európai változások után szertefoszlik az életművét megbélyegző politikai légkör is. Könyvei sorozatban jelennek meg Magyarországon, s az Uz Bencét 1992-ben a kolozsvári Dacia Kiadó is megjelenteti.

Halálának évfordulója időszakában Nyírő József Közművelődési Egyesületet hoz létre Kidén néhány ott élő magyar értelmiségi; székelyudvarhelyi lakóházán emléktáblát helyeznek el, s felvetődik – végakarata szellemében – hamvainak hazahozatala is.

"Középiskolás fokon" megindult rehabilitációját jelzi, hogy K. Jakab Antal felveszi egy novelláját a Helikonban közölt Szöveggyűjteményébe (1994/4), majd a Madéfalvi veszedelem egy részletével együtt sorozatának kötetkiadásába (Magyar irodalom Bánffy Miklóstól Szilágyi Domokosig. Kv. 1998).

Művei: Jézusfaragó ember (elbeszélések, Kv. 1924); Isten igájában (regény, Kv. 1926); A sibói bölény (regény, Kv. 1929); Kopjafák (elbeszélések, Kv. 1933); Uz Bence (regény, Székelyudvarhely 1933; újrakiadása Kv. 1992); Az én népem (regény, Kv. 1935, Toronto 1967); Székelyek (elbeszélések és rajzok, Kv. 1936); Havasok könyve (elbeszélések, Kv. 1936); Jézusfaragó ember (színmű, Kv. 1937); Júlia szépleány (színmű, Kv. 1939); Madéfalvi veszedelem (történeti regény, Kv. 1939); Új haza (színmű, Kv. 1940); Halhatatlan élet (regény, Bp. 1941); Az elszántak (elbeszélések, Bp. 1943); Néma küzdelem (regény, Bp. 1944); A zöld csillag (Youngstown 1950);Íe az emberek (regény, Buenos Aires 1951); Mi az igazság Erdély esetében? (tanulmány, Cleveland 1952); Leánykérés a havason (válogatott elbeszélések, Pomogáts Béla bevezetésével, Bp. 1989); Küzdelem a halállal (közli Művelődés, Kv. 1991/7-8).

Becski Irén: Jegyzetek egy csodálatos könyvhöz. Keleti Újság 1924/116. – M. S. [Makkai Sándor]: Ny. J.: Jézusfaragó ember. Pásztortűz 1924. II/10. – Jancsó Béla: Ny. J. novellái. Pásztortűz 1928/2. – Ligeti Ernő: Ny. J. Korunk 1929/5. – Reményik Sándor: A sibói bölény. Pásztortűz 1929/7. – Benedek Marcell: Ny. J.: Isten igájában. Erdélyi Helikon 1931/7. – Németh László: Ny. J.: Isten igájában. Protestáns Szemle 1931/1. Újraközölve: Készülődés. Bp. 1941. I. 177-179; uő: Ny. J.: Kopjafák. Tanú 1934/7. Újraközölve: A minőség forradalma. Bp. 1943. V. 237-239. – Ny. J.:Íás régi dolgokról. Pásztortűz 1931/6. – Szentimrei Jenő: Júlia szép leány. Erdélyi Helikon 1933/6. – Tamási Áron: A székely kék madarászokról. Brassói Lapok 1933. aug. 27. Újraközölve: Tiszta beszéd. 1981. 160-164. – Gyalui Farkas: Megjelent "Uz Bence". Keleti Újság 1933. dec. 2. – Tompa László: Ny. J.: Uz Bence. Erdélyi Helikon 1934/2. – Szabédi László: Ny. J.: Uz Bence. Protestáns Szemle 1934/5. – Sütő Nagy László: Ny. J.-től – Uz Bencéig. Erdélyi Szemle 1934. – Korvin Sándor: Székelyek. Korunk 1936/10. Újraközölve K. S.: A néma számvető. 1977. 238-240. – Dsida Jenő: Megszületett a magyar dzsungel-könyv. Keleti Újság 1937/31. – Kemény János: Havasok könyve. Erdélyi Helikon 1937/3. – Reményik Sándor: Természet – heroizmus. Pásztortűz 1937/9. – Finta Zoltán: "Uz Bence elindul hazafelé." Pásztortűz 1940/6-7. – Féja Géza: Ny. J. Közli Nagy változások kora. Bp. 1943. 383-88. – Bözödi György: Népiség az erdélyi irodalomban. Termés 1943. Tél. 70-75. – Kovács György: Halhatatlanság helyett. Utunk 1947/10. – Katona Szabó István: Nézzünk hát szembe. Ny. J. írói útja I-II. Utunk 1957/50-51. – Kántor Lajos: Népiség-mítosz-novella. Tamási, Nyírő, Kacsó. Utunk 1969/28. – Nagy Pál: Nemcsak székely. Romániai Magyar Szó 1991. júl. 11-14.

(F. M.)


Nyiszli Miklós (Szilágysomlyó, 1901. jún. 17. – 1956. máj. 5. Nagyvárad) – memoáríró. Középiskoláit szülővárosában végezte, orvosi tanulmányait Kolozsvár, Berlin, Kiel egyetemein folytatta, az akkor még német Boroszló Friedrich Wilhelm Egyetemén nyerte el doktori diplomáját (1929); kórbonctani szakorvos. Előbb Nagyváradon volt általános orvos (1930-37), majd Felsővisón (1937-41) és Szaploncán (1942-44). 1944 májusában Auschwitzba deportálták, ahonnan egy év múlva szabadult. Nagyváradon üzemi (1949-50), majd kórházi orvos (1951-56) haláláig. Kohn Hillel így jellemzi: "... az orvos józan, tudományos hangján túl az ember szól hozzánk. Olyan ember, akit a látottak orvosból íróvá avattak: legmélyebb emberi tragikumot figyelő és lejegyző, az átélteket képekben rögzítő íróvá."

Saját kiadásában 1946-ban Nagyváradon jelentette meg Dr. Mengele boncoló orvosa voltam az Auschwitz-i krematóriumban c. visszaemlékezéseit a haláltábor borzalmairól. Vallomása a budapesti Világban folytatásokban is megjelent Az auschwitzi pokol c. alatt (1947). A hitlerista háborús bűnösök ellen folyó nemzetközi per során Nürnbergben az I. G. Farbenindustrie vétkes vezetőivel szembesítették (17 tárgyaláson volt jelen), s erről a szerepéről Tanú voltam Nürnbergben c. cikksorozatában számolt be, ugyancsak a Világban (1948). Könyvének Orvos voltam Auschwitzban c. alatt megjelent újabb, posztumusz magyar kiadásaiban (1964, 1968) s a román fordításban (1965, 1971) kiegészítésképpen megjelentek Nürnbergben tett tanúságtételének részletei is.

A háborús bűnöket leleplező munka mint a *láger- és börtönirodalom dokumentum értékű alkotása nemzetközi pályát futott be. A német és francia sajtó részleteket közölt belőle, majd maga a könyv is megjelent New Yorkban angolul, ahol három kiadást ért el. Lefordították lengyelre és franciára, Rio de Janeiróban spanyolul (1975), Londonban ugyancsak angolul (1978), majd szerb-horvát nyelven (1982), s végül Tel-Avivban (1985) és németül Kölnben (1988) hozták nyilvánosságra. A nagyvilág visszhangját a szerző nem érte meg, szívinfarktusban korán elhalálozott.

Méliusz József: Tanúvallomás Dr. Ny. M. könyve elé. Utunk 1964/19. – Lakatos András: A koronatanú vallomása. Előre 1964. júl. 23.; uő: "Dante csak leírta..." Látogatóban Dr. Ny. M. özvegyénél és leányánál. Előre 1981. szept. 4. – Kohn Hillel: Ny. M. tanúságtételéről. Korunk 1964/10.

(B. E.)


Nyisztor Zoltán – *Szatmárnémeti magyar irodalmi élete


NYIT-Lapok*Nyelv-Irodalom-Tanítás Társulat


nyomdászat – Az erdélyi nyomdászat a kezdet kezdetén – de még azután évszázadokig – elválaszthatatlan a *könyvkiadástól, majd az időszaki sajtó megjelenése után a *sajtó történetétől. Szerepét az irodalmi nyelv és helyesírás kialakulásának folyamatában a 16. századtól kezdte betölteni. Az első erdélyi nyomdák 1529-ben Nagyszebenben és 1535-ben Brassóban létesült szász nyomdák voltak, amelyekben azonban magyar nyelvű művek is jelentek meg. A növekvő magyar olvasmányigény kielégítésére Heltai Gáspár Kolozsváron már 1550-ben, a Bécsből Erdélybe telepedett Hoffhalterek pedig Nagyváradon 1565-ben alapítottak nyomdát. A 16. század második felében ezeket követte a gyulafehérvári (1567), a szászvárosi (1581), az abrudbányai (1596) könyvnyomtató műhely, amelyekben együttesen 242 könyv készült e században, s ezek közül 134 volt magyar nyelvű (103 latin, 5 német vagy román). A nyomtatott könyv iránti érdeklődést s az anyanyelvű magyar könyvkiadást a protestáns-katolikus hitviták is fokozták.

A 17. században újabb nyomdaalapításokról vannak adataink: Szenczi Kertész Ábrahám Nagyváradon 1640-ben alapít nyomdát, amely 1659-ben Kolozsvárra költözik, ahol 1693-tól Misztótfalusi Kis Miklósnak, 1696-tól pedig az unitárius egyházközségnek is működik nyomdája. További könyvnyomtató műhelyekkel gyarapodik az erdélyi ~ a 18. században: Balázsfalván (1744), Nagykárolyban (1754), Nagyenyeden (1765), Temesváron (1771), Besztercén (1773), Marosvásárhelyen (1785), Gyulafehérváron (1778), sőt Bihardiószegen (1788) alapított nyomdákról tudunk. A 19. század első felében Arad (1819), Máramarossziget (1829), Szatmárnémeti (1846), Kézdivásárhely és Lugos (mindkettő 1848) csatlakozik a sorhoz; a század második felében pedig az iparosodás hullámában közepes, sőt törpenyomdák sokasága jön létre (számuk az első világháborúig eléri a másfél százat). A nyomdatörténész Krizsó Kálmán adatai szerint 1918-ban 69 erdélyi helységben összesen 238 nyomda volt magyar tulajdonban, s ezekben állították elő az erdélyi magyar könyvek és sajtótermékek 70-75%-át.

Az 1918-as hatalomváltozást és a trianoni békét követő évtizedekben – a két világháború között –, a román tőke erőteljes előretörése következtében a magyar nyomdászat helyzete hátrányosan változott meg. A gazdasági válság miatt számos kis nyomdának be kellett zárnia kapuit. De a sok évtizedes, sőt évszázados hagyományokra épülő erdélyi magyar nyomdászat ebben az időszakban is erős gazdasági és szellemi tényező maradt. Monoki Istvánnak az 1919-1941-es időszak romániai magyar könyvtermelését összegező adatai szerint a 22 év alatt kiadott 6968 könyv 70 erdélyi és Kárpátokon túli nyomdában jelent meg; ennek a könyvmennyiségnek 22,5%-a (1563 mű) a kolozsvári *Minerva Nyomda Rt. műhelyeiben készült. Jellemző a könyvtermelés elaprózottságára, hogy 67 helységben működő 287 nyomda 10-nél kevesebb művet jelentetett meg, 10-50 művet 27 helységben működő 87 nyomda, 51-100 művet 6 helységben működő 14 nyomda (a Brassói Lapok Könyvnyomdája, a dicsőszentmártoni Erzsébet Könyvnyomda, a kolozsvári Concordia, Deutsche Bote, Fraternitas, Graphic Record, Gutenberg, Pallas, Providentia, Schildkraut, a lugosi Husvéth és Hoffer, a szatmárnémeti Szabadsajtó, valamint a székelyudvarhelyi Globus és Könyvnyomda Rt. – összesen 103 művet, azaz a 22 év alatti könyvtermés 1,48%-át) és 5 helységben működő 11 nyomda (az aradi Vasárnap, a kolozsvári Corvin, Gloria, Grafica, Lapkiadó és Szent Bonaventura, a nagyváradi Kálvin, Sonnenfeld és Szent László Nyomda, a temesvári Moravetz Testvérek Könyvnyomdája és a tordai Füsi József-nyomda) összesen 1369 művet, azaz 19,65%-ot.

A két háború közötti időszakban a romániai magyar könyvtermelésben a vezető szerep Kolozsváré, amelynek 86 nyomdájában 3487 mű jelenik meg, az összkönyvtermés 50,04%-a; Nagyvárad, Temesvár, Szatmárnémeti és Arad összesen 157 nyomdájában 1570 mű, az összkönyvtermés 22,53%-a; Brassó 19 nyomdájában 274 mű, Bukarest 45 nyomdájában összesen 113 magyar mű jelenik meg. A Székelyföld ipari elmaradottságára vet fényt az, hogy tizenkét helység (Marosvásárhely, Székelyudvarhely, Sepsiszentgyörgy, Kézdivásárhely, Csíkszereda, Székelykeresztúr, Gyergyószentmiklós, Kovászna, Barót, Szászrégen, Marosludas és Nyárádszereda) összesen 62 nyomdájában 575 mű jelenik meg, abból is 373 a termelés csökkenő sorrendjében felsoroltak közül az első két városban.

A romániai magyar ~ot már a II. világháború és az azt követő újabb hatalomváltozás megviselte. Dél-Erdély magyar könyvkiadása az 1940-44 közötti időszakban szinte jelképesre zsugorodott (Brassóban 1942-ben mindössze 2 mű, 1943-44-ben már egy sem jelenik meg, Temesvár 13, 9, 15 művel, Nagyenyed – ahová a Brassói Lapok nyomdáját és személyzetét közmegegyezéssel átköltöztetik, megteremtve a Bethlen-nyomdát – 27, 18, 11 művel, Arad 6, 7, 1 művel, Lugos, Gyulafehérvár, Déva, Bukarest 2-2 művel szerepel). A háború utáni első évek mutatnak ugyan némi fellendülést: 1944-49 között összesen 1775 önálló mű jelenik meg 23 városban, s ennek a könyvtermelésnek a központja még mindig Kolozsvár (779 művel), de közvetlenül utána már Bukarest következik (613 művel, amelyből 365 az 1949-es év termése), hogy az 1950-53-as időszakra megcserélődjék a sorrend (Bukarest 574, Kolosvár 537), jeléül a kommunista hatalomátvételt és az államosítást követő erőteljes központosításnak. Kis és közepes teljesítményű egykori magánnyomdák százainak felszerelését küldik ócskavastelepre, a megmaradt – főként tartományi székhelyeken működő – nagyobb nyomdákat pedig központi nyomdaipari trösztöknek rendelik alá.

Az 1968-as közigazgatási átszervezé ("megyésítés") jó néhány erdélyi városban a megyeközpontok iparosításának hullámában új nyomdák létesítését is magával hozta. Ekkor kap újra, korábban felszámolt vagy helyi szinten megrekedt műhelye helyett – legalább megyei napilap és helyi kiadványok kivitelezésére alkalmas – nyomdát Sepsiszentgyörgy, Csíkszereda, Marosvásárhely, Nagybánya, Zilah, Beszterce, ekkor kerül sor új és modern felszerelésű nyomdaipari vállalatok kiépítésére Kolozsváron, Nagyváradon, Temesváron, s ezeknek a vállalatoknak a magyar könyvtermelésben is megvan a maguk szerepe, hiszen a "nyomdatér" központi elosztása során számukra előnyt jelent a magyar nyelvet ismerő nyomdai személyzet is. Majd csak a 80-as évektől válik uralkodóvá a "nyomdatér" központi elosztásában egy új irányzat: a magyar könyvkiadás elszakításának törekvése – a technika útján is – természetes nyelvi közegétől. Mind gyakoribbak az olyan esetek, amikor magyar részleggel is működő kiadók a nyelvet egyáltalán nem ismerő román nyomdász (szedő, korrektor)-személyzettel kénytelenek dolgozni, s a "felsőbb szervek" irányában nem számít érvnek az, hogy ugyanakkor az erdélyi városok többségben még mindig magyar személyzete román nyelvű könyvek kivitelezését kapja feladatul.

A központi elnemzetietlenítő program része a magyar nyomdászutánpótlás elsorvasztása. Nyomdaipari szakképesítést csak román nyelven és csak a Kárpátokon túli szakiskolákban lehet nyerni, ahová a magyar jelöltek bejutási esélyei minimálisak. A kiöregedő régi szakemberek helyét "jó származású" Kárpátokon túliakkal töltik be. A magyar nyomdász szakemberek közül igen sokan a Magyarországra vagy nyugatabbra való kitelepedést választják.

Az 1989-es változás a nyomdaiparban is meghozza a privatizáció lehetőségét, mégpedig határon túli segítséggel létrehozott új nyomdai műhelyek, nyomdavállalatok formájában. Az első évek sajtókonjunktúrája ugyan egyelőre hátrányos helyzetbe hozza a könyvkiadást, de másfelől serkenti az új – s immár számítógépes rendszerrel felszerelt – nyomdai műhelyek létrejöttét. Az 1992-93-as években megjelent 357 magyar könyv nyomdai kivitelezésében már 34 nyomda vesz részt, s ezek sorában 29 a változás után létesített magánnyomda: közülük a kolozsvári Garamond, Gloria, Écriture-Sajtóház és Misztótfalusi Kis Miklós Sajtóközpont, a nagyváradi Analog és Enacon, a marosvásárhelyi Custos és Lyra, a székelyudvarhelyi Infopress, a csíkszeredai Alutus, a sepsiszentgyörgyi Trisedes Press a legjelentősebbek. Ezek a nyomdák – s a mellettük létesült, sokszor már igen komoly modern felszereléssel és szakszemélyzettel rendelkező számítógépes kft.-k – egy önálló magyar könyvtermelés lehetőségét hordozzák magukban. Az általuk kivitelezett könyvek egyike-másika műszaki-tipográfiai szempontból sem marad el hasonló külföldi kiadványok mögött.

Jakó Zsigmond: Szeben latin betűs könyvnyomtatása a XVI. században. In:Íás, könyv, értelmiség. 1976. – Krizsó Kálmán: Az erdélyi és a bánáti nyomdászat és sajtó története. Kézirat. – Monoki István: A magyar könyvtermelés Romániában az 1919-1940-es években. Kézirat. – Vita Zsigmond: Románia magyar irodalmának bibliográfiája 1942-ben. Kv. 1944. ETF 178. – Györffy Dénes: Románia magyar irodalmának bibliográfiája 1943-1944-ben. NyIrK 1989/1. – Tóth Kálmán-Gábor Dénes: Romániai magyar könyvkiadás 1944-1949. Kv. 1992. RMB 1. – Szigethy Rudolf-Újvári Mária: Romániai magyar könyvkiadás 1950-1953. Kv. 1995. RMB 2. (Mindkettő Dávid Gyula bevezető tanulmányával.) – Catalogul editurilor particulare. CIMEC Bucureşti 1995. (A Művelődési Minisztérium Kulturális Stratégiája, Programozási és Management Igazgatóságának dokumentációja alapján szerkesztett kiadvány.)

(D. Gy.)


nyomdászírók – Az irodalom ugyan nem tagolható a szerzők foglalkozása szerint, mint jelenség a nyomdászat és az írók kapcsolatában mégis számba vehető az esetleges egybeesés. Éppen Erdélyben hivatkozhatunk Heltai Gáspárra, aki mint író 1550-től kezdve saját "műhelyében" készítette elő a magyar helyesírás megalapozásának gondjával a maga kiadványait. A fejlődő *nyomdászat ugyan hovatovább elválasztotta egymástól az irodalmi alkotást s annak sajtó vagy könyv formájában való megörökítését, a ~ adataiból azonban példák adódnak szerző és szedő azonosságára.

Ilyen példa a Bakai László írói néven fellépő Jakab László szilágysomlyói nyomdászmester, akinek Összetört életek c. emlékirata az általa kezdeményezett Erdélyi Családi Könyvtár 1. számaként jelent meg 1928-ban. A brassói Gecse Sándor is maga készítette nyomásra Vérző milliók örömös vágya c. verseskötetét 1931-ben. Saját szedésben jelentette meg Baricz Ábrahám József, a bukaresti Nyomdaipari Vállalattól szakszervezeti fellépése miatt elbocsátott munkás Láncravert hangok – elmerült álmok c. verseskötetét (Csíkszereda 1932). Temesvárott Grosz Ferenc vált nyomdász voltában is újságíróvá a 60-as években; Lamanesz Attila nagyváradi nyomdász is hol társadalomrajzi riporttal, hol verseivel és román, orosz, francia és német költők fordításaival szerepel a Typographia, Népakarat, Új Élet hasábjain; Asztalos Lajos kolozsvári nyomdász eszperantó közvetítéssel fordított katalán, spanyol, portugál, izlandi irodalmat, s 1990 után nemcsak a Szabadságban közölt kolozsvári utcanévtörténeti sorozata, de társszerzésben írt Kőbe írt Kolozsvár c. könyve (Kv. 1996) révén is megbecsültté vált.

Ismert nyomdászíró volt Krizsó Kálmán is, aki a maga proletárversei, betűről, könyvről, képről és könyvjegyről szóló kötetei mellett megírta az erdélyi nyomdászat történetét. Mint lapszerkesztő és könyvkiadó is jelentős munkát végzett Morvay Zoltán marosvásárhelyi nyomdász, aki nemcsak regényíró és színdarabszerző, hanem az *Erdélyi Könyvbarátok Társasága megszervezője is. Szakmájában jeleskedik mint szakíró L. Lengyel Sándor kolozsvári nyomdász és nyomdatulajdonos A tervezőnyomdász vonal- és formarendje (Kv. 1946) c. munkájával. Nyomdászból vált szerzővé a németül és magyarul egyaránt író Hans Mokka, s Forrás-szerzőként kezdte nyomdászírói pályáját Szele Péter Győzni (1969) c. kötetével. A nagyváradi Nikolits Árpád nyomdásztechnikus színmű-, novella- és regényíróként vált ismeretessé.

(B. E.)


nyomdatörténet*nyomdászat




Hátra Címlap Előre