P


Paál András Imre (Kézdiszentkereszt, 1878. nov. 18. – 1958. nov. 3. Kézdivásárhely) – költő. Kézdivásárhelyt végzett négy gimnáziumot, majd kitanulta a lakatosmesterséget, s Csíkszeredában nyitott műhelyt. Az I. világháború több frontját megjárta. 1920-ban Brassóba került mint díszműlakatos; főleg épületekre, temetőkbe valóságos "vas-költeményeket" készített. A brassói Magyar Dalárda tagjaként alkalmi verseket szerzett az előadásokra, s egy versével megnyerte az Országos Dalosszövetség jeligés pályázatát. 1926-ban a dalárda kiadta Ősi földön c. verseskötetét, melyből a vezérmotívumot adó Toll és kalapács c. verset még 1978-ban is újraközölte a Brassói Lapok.

Szabó Sámuel: Egy brassói lakatos-költő emlékére. Brassói Lapok 1978. júl. 8.

(Sz. S.)


Paál Árpád, bethlenfalvi (Brassó, 1880. okt. 16. – 1944. szept. 14. Nagyvárad) – szerkesztő, közíró. Középiskoláit Brassóban, Kolozsváron és a székelyudvarhelyi Róm. Kat. Főgimnáziumban végezte (1898), majd a kecskeméti jogakadémián szerzett felsőfokú képesítést (1903) s Kolozsvárt államtudományi (1903), illetve jogtudományi (1905) doktorátust. 1902-ben a Kecskeméti Lapok helyettes szerkesztője. Közéleti pályáját 1908-1918 között Székelyudvarhelyen vármegyei főjegyzőként kezdte, 1918 őszén a Károlyi-kormány Udvarhely vármegye alispánjává nevezte ki; 1918. nov. 2-án az újonnan megalakult Székely Nemzeti Tanács elnökévé választották. A román csapatok dec. 6-án vonultak be a városba, ő azonban egy Budapestről kapott utasítás értelmében a vármegye hivatalnoki karával letétette az esküt a Károlyi-kormányra, ami miatt a román hatóságok letartóztatták és hadbíróság elé állították. (Ebből az időből valók a hagyatékában fennmaradt Fogság-naplók.) A perben, amelyben az ügyész halálos ítéletet kért, maga védte magát, felhozva a "Székely Köztársaság" szervezésének vádjával szemben a román csapatok vezető tábornokával kötött írásbeli megállapodását. Végül is Kolozsvárra internálták. Itt az erdélyi magyarság irányítására "Szellemi Front" néven mozgalmat szervezett, amelynek keretében az erdélyi magyarságot már a békeszerződés előtt annak alternatíváira igyekezett felkészíteni, K. Lengyel Zsolt megállapítása szerint: "a kossuthi függetlenségi eszmét polgári-radikális változatában antibolsevista elemekkel vértezve fel". E szervezkedés miatt újra a román hadbíróság elé került.

Első írásait – a részben általa szerkesztett székelyudvarhelyi diáklapokban megjelent verseket nem számítva – 1899-ben a Kolozsvári Lapok közölte. Nem sokkal megindulása (1919. dec. 24.) után a polgári radikális *Keleti Újság hasábjain kezdenek megjelenni azok a cikkei, amelyekkel az erdélyi magyar újságírás legjelentősebbjei közé emelkedett. "Paál Árpád – írta róla Ligeti Ernő az erdélyi magyar élet akkori szellemi vezetőit számba vevő cikksorozatában – külön szín a palettán. Szinte csodálatos. Egyazon vérségi kötelék, a múlt egyazon közössége, a nevelés, mesterség egyformasága kapcsolja össze a vezetést vállalt kortársakkal, és mégis mennyire más, mint azok, akik az erdélyi magyar politikával komolykodva elpepecselnek [...] Horizontja: kozmikus szélességek, ideálja: tisztult emberiség; nem tud és nem akar szűk határokat vonni maga körül [...] Mértéke: emberiségi mérték. Ezt a mértéket alkalmazza, amikor saját népiségének jövendőjét is keresi" (Napkelet, 1922/7).

Közügyi magatartásában ebben az időben vált meghatározóvá a realitásokkal való illúziómentes számvetés, amely szemléleti radikalizmussal fonódott egybe, s amelynek során társadalmi-politikai értékrendjében a polgári-radikális szabadelvűség lett az alapérték és a mérték. A "néma intranzigencia" hívéből lett a cselekvő helytállás, a Trianon nyomán kialakult helyzetet próbatételként megélő transzilvanizmus képviselője. Reálpolitikát hirdetett egy jogegyenlőségen alapuló megegyezés és a román demokratikus erőkkel való szövetkezés szellemében (ez utóbbi körvonalazódik Octavian Gogával, Liviu Nastával, Costa-Foruval stb. váltott leveleiben vagy a nagyváradi Cele Trei Crişuri körkérdésére 1922-ben adott feleletében).

Részt vett a Kós Károllyal és Zágoni Istvánnal közösen kiadott *Kiáltó szó (1921) c. röpirat megszerkesztésében: ő írta a röpirat harmadik, A politikai aktivitás rendszere c. tanulmányát, ezt a nagyobbrészt a társadalombölcselet sztratoszférájában mozgó eszmefuttatást, amelyben a kisebbségi kérdésnek a világdemokrácia történetileg adott állapotával és törvényszerűnek hitt fejlődésével való összefüggését próbálta megvilágítani. Fejtegetésében annak a meggyőződésének adott hangot, hogy a kimondottan nagyhatalmi-katonai érdekérvényesítés jegyében fogant békeszerződések negatív hatását semlegesíteni fogja a történelemnek a demokrácia kikerülhetetlen előretörését és kiteljesedését ígérő folyamata. Trianon "sorsszerűségé"-vel ezt az egyetemes történelmi távlatokba tekintő másik sorsszerűséget helyezte szembe. "Nekünk – írta a Kiáltó szóban – a világdemokrácia eljövetelére kell készülnünk. Azt a néplelkek közös fölemelkedésében kibontakozandónak kell hinnünk. Ehhez a fölemelkedéshez a magunk meggyőző erejét, lelki fölrázásait, bölcs belátások ébresztésére ható tudásunkat kell használnunk. Oda kell állítanunk népi önérzetünk tiszta homlokát és őszinte, nyílt egyenességét [...] hogy önként és jó megegyezéssel javítsuk ki a békeszerződés rossz fölépítéseit. Így kapcsoljuk bele az elszakadt magyarság jövendőjét a világdemokrácia fölemelő bizonyosságaiba."

A "hazánk fölötti haza békéjé"-nek messze távolba tekintő utópiája mellett ugyanakkor a Kiáltó szóban ~ a kisebbségi "átmenetépítés" konkrét feladatait is számba veszi: felméri például, milyen kiemelkedő szerepet ró a magyar egyházakra a változás, s ennek érdekében hangsúlyozza iskolafenntartói joguk elismertetésének fontosságát; foglalkozik az – akkor még csak várható – román földreform kisebbségi kártételeivel és azok elhárításának módjaival, sőt olyan "részletekre" is kiterjed a figyelme, mint az elbocsátott magyar állami alkalmazottak (postások, vasutasok) helyzetének rendezése s egy kisebbségi közösségi kataszter fölállításának kiemelkedő fontossága. A "passzivistákkal" szemben annak a meggyőződésnek ad hangot, hogy a kisebbségi magyarságnak feltétlenül be kell kapcsolódnia a romániai politikai életbe, vállalva a parlamenti küzdelmet is. "... a Magyar Nemzeti Szövetség – írta – éppen parlamenti cselekvősége útján tud legmozgalmasabban érvényesülni, s úgy az állam politikai életére hatni, mint a világdemokrácia követelményeinek hangot adni." Végül így zárta írását: "Nincs vége semminek, hanem ezután kezdődik az emberiség életének szebbik útja. Lépjünk rá bátor lélekkel."

Európai horizontú erdélyiség jellemzi főszerkesztői működését a *Napkelet élén is. Ennek a folyóiratnak – amelytől Tabéry Géza 1930-as Emlékkönyvében az erdélyi irodalom megszületését számítja – beköszöntő cikkében ~ a "pitymallat"-ról beszél, amely "fölszárítja a sötét hideg, dermedt könnyezését"; a "kelő fények szétszóródásá"-ról s a reggeli "napragyogás"-ról, amelynek fényénél az ember megláthatja, milyen föladatok várnak reá (És fölkél a nap. 1920/1). Ugyanennek a lapszámnak egy másik cikkében pedig, 1920 szeptemberében így fogalmaz: "Eszményekért élünk, de nem tendenciákért. A tendenciák csak módszerek, eszközök lehetnek, de nem életcélok, pláne egy olyan nemzedéknek az életcélja, mely világviharok megrendítő és mégis gyönyörű átmenetében új sorsot kell alakítson a jövendő nemzedéknek" (Hitről, hazáról. Napkelet 1920/1. 49). "Én... – írta ugyanitt – az emberiség gyűlölködő, tusakodó, egymást irtó fegyveres harca helyébe csak a hazák fölötti hazának a békéjét tudom elképzelni, a nemzetek testvériségét, a testvériségből kiélénkülő munkának az egyetemes szívverését..."

1924-ben egyike az *Erdélyi Szépmíves Céh alapítóinak (1942-ben a Céh díszoklevéllel tünteti ki); 1926-ban tagjai közé választja a *Kemény Zsigmond Társaság, majd az Erdélyi Katolikus Akadémia. Cikkeit közli a Pásztortűz, a Magyar Kisebbség, az Erdélyi Fiatalok, az Erdélyi Iskola, a Szilágyság, a Szamos, a Temesvári Hírlap. Munkásságának elismeréséül az Erdélyi és Bánsági Népkisebbségi Újságíró Szervezet elnökévé választja.

A nemzetiségi életen belül a demokratikus egység híve: ennek reményében segíti elő a Magyar Néppárt és a Magyar Szövetség egyesülését és az *Országos Magyar Párt megalakulását, fenntartva ugyanakkor a Keleti Újság radikális irányát mindaddig, amíg az új párt konzervatív-arisztokrata jobbszárnya meg nem vásárolja a lapot, ahonnan több társával együtt távozni kényszerül (1924). Ekkor újul meg főszerkesztése alatt az *Újság c. kolozsvári napilap, amely maga köré tömöríti a népi programot valló *kalákásokat, a Benedek Elek szerkesztette *Vasárnapi Újság gárdáját. 1927 augusztusában azonban az OMP-hez tartozó érdekcsoport ezt a lapot is megvásárolja, s az aug. 13-i számmal megszünteti. ~ (1927-31 között Szatmár megye parlamenti képviselőjeként) a Keleti Újságnak lesz munkatársa. Ebben az időben dolgozza ki a kisebbségi magyarság közművelődési önkormányzatára vonatkozó törvénytervezetét.

1931-ben Nagyváradra költözik, s az 1932. jan. 1-jén induló *Erdélyi Lapok főszerkesztői tisztét vállalja el, annak a markáns katolikus-konzervatív közéleti és kisebbségpolitikai szemléletnek a jegyében, melyet akkoriban Gyárfás Elemér, a Római Katolikus Státus elnöke képviselt.

A harmincas évekbeli irodalmi termése szórványos, de figyelmet érdemlő: felfigyel Mikó Imrének Az erdélyi falu és a nemzetiségi kérdés (1932) c. könyvére, hozzászól a Makkai Sándor Erdélyből való távozása körül támadt "nem lehet"-vitához (Láthatár 1937/4), s kötetet állít össze (mintegy az ESZC-vel 1928-ban egy Kölcsey-regényre kötött szerződése erkölcsi adósságának "törlesztéseként") Kölcsey Ferencről az Újság-beli egykori munkatárs, Kacsó Sándor szerkesztette *Hasznos Könyvtár számára (1939). Makkait némiképp védelmébe véve újra megfogalmazza azokat az elveit, amelyeket a Kiáltó szóból és kisebbségi kulturális önkormányzat-tervezetéből már ismert a közönség: "Ha már eljutottunk odáig – szögezi le –, hogy az egyes egyén szolgaságát, jogtalanságát, örökös alárendeltségét és az élete fölötti hatalomtalanságát embertelennek és erkölcstelennek tartjuk, éppúgy rá kell jönnünk arra is, hogy egy népet sem lehet ilyen embertelen és erkölcstelen kategorizálásba összeszorítani." Tovább azonban eltér gondolatmenete a Makkai által sugallttól: "Nem sérelmi politizálásról van szó, nem az államok mai határrendszerének megzavarásáról, hanem egyszerűen az emberiesség által megkívánt erkölcsi fejlődésről. A kisebbségi kategória olyan világáltalánosságú feloldásáról, s olyan igazi népélettel való helyettesítéséről, melyben minden mai »kisebbségi« az erkölcsi követelményeknek megfelelő szabadságot, önrendelkezést, önmaga fölötti hatalmat kaphat. Erről az üdvös változásról van szó, mely a mai államterületek határain belül is megoldható" (Lehet-e megoldása a "kisebbségi" kérdésnek? I. h. Újraközölve: Nem lehet. Bp. 1989. 184-188).

Az Erdélyi Lapok irányítása a harmincas évek második felében egyre inkább kicsúszik a keze alól, s a lap – különösen 1940 után – címét Magyar Lapokra változtatva, jobboldali, németbarát orientációjú sajtóorgánummá válik. Ő maga a bécsi döntést követően, mint behívott képviselő, a Magyar Országgyűlés tagja lesz.

A publicista páratlan teljesítményét tükrözi fiának, Paál Árpád Istvánnak bibliográfiai összeállítása (1981), amely többek között a Keleti Újság 340, az Újság 122, az Erdélyi Lapok 752, névvel aláírt vagy neki tulajdonítható írását sorakoztatja fel. A család által a securitate többszörös zaklatásai közepette is megmentett forrásértékű kézirati hagyatékot és levelezést a székelyudvarhelyi Haáz Rezső Múzeum, mintegy 2500 oldalt kitevő naplóit (1908-1943) másolatban a budapesti Teleki László Intézet könyvtára őrzi.

Mellképét Hosszú Márton rajzolta meg.

Önálló munkái: Szellemi művelődésünk jövője (Székelyudvarhely 1907); Törvény a székely közületek közművelődési önkormányzatáról a Párizsban 1919. december 19-én kötött nemzetközi szerződés 11. cikke alapján (Kv. 1931); Emlékezések Kölcsey Ferencre (Brassó 1939 = Hasznos Könyvtár); Józseffalva (Helyszíni jelentés a bukovinai magyar község helyzetéről a tűzvész után. Kv. 1939).

Álnevei: Bethlenfalvi János, Bethlenfalvi Pál, Öreg Ferenc.

Ligeti Ernő: Erdély vallatása. Kv. 1922. 37-39; uő: P. Á. Napkelet 1922/7; uő: Súly alatt a pálma. Kv. 1942. 57-60 (Egy röpirat története). – P. Á. Erdélyi Szemle 1932/1. – Mikó Imre: Huszonkét év. Bp. 1941. 19-31, 137-39. – Kacsó Sándor: Virág alatt, iszap fölött. Önéletrajzi visszaemlékezések. 1971. 302-20, 371-93. – Kós Károly: Kalotaszegi vállalkozás. Korunk 1971/10. – Nagy György: A "közös sorsépítés" gondolata. Korunk Évkönyv 1974. Kv. 1974. 55-64. – Benedek Elek levelezése. II. 1984. 254. – K. Lengyel Zsolt: Az elnapolt alternatíva. Paál Árpád és az erdélyi magyar autonómia 1919/1920. Korunk 1991/10. – Bárdi Nándor: Paál Árpád kézirathagyatéka. Szeged 1992.

(B. E.-N. Gy.)


Paál Elek (Gyergyóremete, 1883. júl. 16. – 1963. máj. 13. Kézdivásárhely) – pedagógiai író, közíró. Polgári iskolát Gyergyóditrón (1900), tanítóképzőt Csíksomlyón (1905) végzett. Tanító Borbándon, Abafáján (1905-20), Székelykeresztúron (1920-26), Székelyudvarhelyen (1926-29) és Kézdivásárhelyen (1930-46). Oktatásügyi és népnevelő írásait Az Iskola, Székely Újság, Székelyföld, Székelység s a Brassói Lapok közölte. Számos vidám színművet, jelenetet, kuplét írt, ezek egy része a Bohém Világ, Népújság, Herkópáter hasábjain is megjelent.

Munkái: A magyar nyelv és helyesírás gyakorlókönyve (Székelykeresztúr 1923); Társadalmi műveltség és alkotmánytan a magyar tannyelvű iskolák V-VII. osztálya számára (Kv. 1931, II. kiadás 1935); Az egyszeregytanítás vezérkönyve (Kézdivásárhely 1932); A kör területi és négyzetesítési kérdései új megvilágításban (Kézdivásárhely é.n.); Állampolgári nevelés és jogi alapismeretek az V. elemi osztály részére (Kv. 1939).

(B. Z.)


Paál Ferenc – *Széchenyi István emlékezete


Paál Gusztáv (Szászörményes, 1877. okt. 23. – 1956. szept. 1. Marosvásárhely) – közíró, szerkesztő. Tanulmányait a Ferenc József Tudományegyetemen végezte (1900). A marosvásárhelyi Református Kollégium tanára, majd igazgatója. A kollégium új épületének ünnepélyes felavatása alkalmából szerepe volt abban, hogy tanárelődjét, Bolyai Farkast és fiát, Bolyai Jánost exhumálták és közös sírba helyezték (1910), majd a sírokból való ereklyetárgyakkal megajándékozta a két Bolyairól írt Szarvasbika c. regény szerzőjét, a városban nagy rokonszenvvel fogadott Tabéry Gézát (1928).

Szerkesztette a *Vasárnap c. egyháztársadalmi hetilapot, s a Református Kollégium nyomdájában kinyomatta Egyháztársadalmi életünk szervezetéről és szervezéséről (Mv. 1904) c. értekezését. 1909-től a Kemény Zsigmond Társaság tevékeny tagja, 1945-48 között választmányi tagja; előadását Stephan Ludwig Rothról, az 1848-49-es politikai konfliktusok tragikus áldozatáról a KZST adta ki (1930). Osvát Kálmán elismerése szerint "mindig vállalta a meg nem hamisított humánum jegyében való progressziót".

Osvát Kálmán: Erdélyi Lexikon. Nv. 1928. 225. – Tabéry Géza: Emlékkönyv. Kv. 1930. 64-65.

(Ma. I.)


Paál János (Nagyvárad, 1912. nov. 3. – 1981. jún. 24. Brassó) – újságíró, szerkesztő, műfordító. Gimnáziumot Aradon végzett, jogi diplomát a kolozsvári I. Ferdinánd Egyetemen szerzett. Újságírói pályáját 1938-ban kezdte, több mint négy évtizeden át az Aradi Közlöny, Erdélyi Hírlap, Déli Hírlap, Szabad Szó, Népi Egység, Népújság, Világosság, Vörös Zászló, Drum Nou, Új Idő, Művelődés, Előre, Brassói Lapok, Karpaten Rundschau munkatársa, szerkesztője. Közben az MNSZ központi sajtóosztályának vezetője, a bukaresti rádió magyar előadója.

Szerkesztésében jelent meg a Falvak Népe Naptára (1950) és az MNSZ naptára (1951). Gondozta a Brassó Tartomány a növekvő gazdasági fejlődés útján (1961) c. kiadványt. Politikai tanulmánya a román-magyar-szász együttélésről három nyelven is megjelent. Al. Mirodan, Paul Everac, Ion Băieşu, Dan Tărchilă több színdarabját fordította magyarra.

Munkái: Okos kislány és a szerelem (közli a Bánsági Magyar Írók Antológiája, Tv. 1946); A MADOSZ szerepe a romániai magyarság történelmében (politikai esszé, közli a Politika, társadalomtudomány, nép és irodalom c. gyűjtemény, Tv. 1946); Testvéri egyetértésben a közös célért (politikai esszé, Brassó é. n.).

(B. E.)


Paál Rózsi, Wilde Zsigmondné*szakácskönyv


Páduai Szent Antal – röpirat formájú római katolikus vallásos kiadványsorozat. Temesváron 1929. okt. 27. és 1936 febr. 1. között havonta jelent meg. Szerkesztéséért és kiadásáért Magyary Pál felelt.

(K. P.)


Paizs Tibor (Magyarpalatka, 1946. febr. 26.) – költő, újságíró, műfordító. Kolozsvárt a Kereskedelmi Szakiskolába járt, majd a Brassai Sámuel Líceumban érettségizett (1965); a Babeş-Bolyai Egyetemen történelem-filozófia-lélektan szakos tanári diplomát szerzett (1973). A sándorhomoki Kisegítő Iskolában, majd Szatmárnémetiben logopédus (1973-79). Újságírói pályáját a Szatmári Hírlapnál kezdi, 1989-ben áttelepül Magyarországra, ahol a Műszaki és Természettudományi Egyesületek Szövetségének budapesti sajtóirodájában dolgozik, majd az Új Magyarország, 1992-től a Pest Megyei Hírlap szerkesztője. Versei, riportjai, kritikái 1989 előtt az Utunk, Igaz Szó, Igazság, Dolgozó Nő, A Hét, Ifjúmunkás hasábjain jelentek meg.

Első írását az Utunk közölte (1964). Verssel szerepel a Vitorla- ének (1967) c. antológiában; az 1979-es Utunk Évkönyvben A szoba c. egyfelvonásosa jelent meg, a budapesti Színház művészetelméleti folyóirat mellékletben közölte Eszter avagy az üldözöttek bosszúja c. drámáját (1989).

Fordításában jelent meg Ion Dodu Bălan Octavian Goga élete és költészete (Kv. 1984) c. monográfiája.

Verseskötetei: Keréknyom (1968); Barlangrajz (Kv. 1971); A ceruza kalandjai (Kv. 1979); Tollbamondás (1980).

Álnevei: Palatkai Tibor, Szőke Tamás.

Szőcs István: Sem rokona, sem ismerőse. Utunk 1968/20. – Veress Dániel: Nyugtalan zsivajgás. Igaz Szó 1968/4. – Veress Zoltán: Keréknyom. Utunk 1968/11. – Ágoston Vilmos: Aludni, mint a tej. Utunk 1971/30. – Vásárhelyi Géza: A többi természettudomány. Utunk 1979/32. – Molnos Lajos: Ezek a mai szerkezetek roppant pontatlanok. Utunk 1981/26.

(B. E.)


Pákai Éva (Dés, 1944. jún. 4.) – pedagógiai író. Középiskoláit a nagyenyedi Bethlen Kollégium tanítóképző tagozatán végezte (1964). Tanított Alsótőkön (1964-68), majd 1970-től Kolozsvárt különböző általános iskolákban, nyugdíjazásáig (2000).

Az elemi iskolai oktatás módszertanával foglalkozva, 1993-ban jelentette meg első munkáját, a Gyere velünk számországba c. munkafüzetét (Kv.; újrakiadása uo. 1995). További, Fülöp Máriával és Baka Judittal közös kötetei: A nyelv csak élve tündököl. Beszédművelési útmutató (Kv. 1995), Helyesírás, tollbamondás az I-IV. osztály számára (Kv. 1996), Házi olvasmányok a III-IV. osztály számára. (Kv. 1996), Számvilág az I. osztály számára (Kv. 1996), Román fogalmazás a II-III-IV. osztály magyar nyelvű tanulói számára (Kv. 1997), Első írásfüzetem (Kv. 1998), Helyesírás, helyes beszéd az I-IV. osztály számára (Kv. 2000).

(D. Gy.)


Pakocs (Pakots) Károly (Nagykároly, 1892. nov. 17. – 1966. okt. 23. Bukarest) – költő, elbeszélő. Középiskoláit szülővárosában és Szatmárnémetiben, róm. kat. teológiai tanulmányait Budapesten végezte. 1915-ben szentelték pappá. Lelkészi pályáját Máramarosszigeten kezdte; 1920-ban teológiai tanár, 1921-től püspöki titkár, 1937-től kanonok, 1942-től püspöki vikárius Szatmáron. A szatmári püspökség államilag történt megszüntetése után 1951-től teológiai tanár Gyulafehérváron, majd Iaşi-ban.

Saját vallomása szerint Rabindranath Tagore hatása alatt alakul ki vallásos lírája, amelyet Molter Károly Jöttem Isten városából c. verskötete kapcsán a Mécs Lászlóéval hasonlít össze. Világát a maga keresztény mivoltában zártabbnak érzi a Mécs Lászlóénál; ő nem ismeri a külvilág próbatételeit, "támadatlan és nem támadó kereszténységével hirdeti [...] a költő-tulajdonságok legszebbikét: a hitet". Költői fejlődésében azonban fontosnak tartaná, ha "szemét mind többet fordítaná a földi dolgok megfigyelésére". Mert "az ember önmagának a legnagyobb titok, ez a líra igazsága" (Pásztortűz 1929/9. 215). ~ költészete nyelvi eszközeiben is szegényesebb papköltő-társáénál, s idegen tőle annak metafizikai játéka is.

Az a "rendületlen, hívő optimizmus", amelyet Osvát Kálmán az Erdélyi Lexikon róla írott szócikkében költészetére jellemzőnek tart, prózáját is áthatja. Elbeszéléseinek és regényeinek vallásos moralitását követve azonban nemegyszer vész el alakjainak realitása. Lélekzuhanás c. regényének hőse, Cézár hol a szerzetesi élet magasztosságának légkörében él, hol a bűn mélységeiben vergődik (Lucifer által hatalmába kerítve meggyilkolja jótevőjét és rablóvezér lesz), majd ismét visszatér a bűnbánat és a hit útjára. A szerző – Rass Károly megítélése szerint – nem tudja lélektanilag hitelessé tenni ezeket a változásokat, indoklásai a romantika ködébe vesznek (Erdélyi Múzeum 1936. 273).

Verseit, novelláit, vallásos elmélkedéseit az Erdélyi Helikon, az Erdélyi Irodalmi Szemle, a Hírnök, a Keleti Újság, a Pásztortűz, a Vasárnap közölte; 1929-30 között a szatmári Katholikus Élet belső munkatársa volt. Irodalmi munkásságáért 1940-ben Corvin-koszorúval tüntették ki.

Műfordítóként önálló kötetben adta ki Savonarola-versfordításait (Kv. 1939), s színdarabírással is kísérletezett.

1942-43-ban felelős szerkesztőként jegyzi a Szatmári Katolikus Élet c. lapot, 1944 elején a Nagybánya és Vidékét.

Önálló munkái: Nem csak kenyérrel él az ember (Világnézeti kérdések. Szatmárnémeti 1919); Forró szavak (versek, uo. 1924); Hazafelé (novellák, Nagykároly 1926); Lélekország (versek, Szatmárnémeti 1929); Lélekzuhanás (regény, Bp. 1928); Jöttem Isten városából (versek, Szatmárnémeti 1929); Örömet akartok? (prédikációk, Bp. 1932); Istent kiált a tenger (versek, Kv. 1934); Édua áldozata (történelmi regény, Bp. 1934); Júdás-misztérium (Kv. 1938); Tékozló fiú (színmű, Nagybánya 1939); A lélek indul (versek, Bp. 1941); A lélek visszatér (elbeszélések, Bp. 1941); Különös emberek (novellák, Bp. 1942); A hét ajándék Istene (Bp. 1943).

Rass Károly: P. K.: Forró szavak. Erdélyi Irodalmi Szemle 1924/5-6; uő: Lélekzuhanás. Vasárnap 1929/9; uő: A mi regényirodalmunk. Erdélyi Múzeum 1936. 245-273. – W. Gy. [Walter Gyula]: Forró szavak. Pásztortűz 1924/9. – Rajka László: Hazafelé. P. K. novellái. Pásztortűz 1926/6. – Kiss Ernő: Lélekország. P. K. versei. Pásztortűz 1927/4. – Magyar Bálint: Lélekország. Szabad Szó 1927/5; uő: P. K.: Édua áldozata. Erdélyi Tudósító 1934/4. – Reischel Artúr: Könyvek között. uo. 1934/9. – Molter Károly: P. K.: Jöttem Isten városából. Pásztortűz 1929/9; uő: P. K.: Jöttem Isten városából. Erdélyi Helikon 1929/7. – Rónay György: P. K.: Édua áldozata. Vasárnap 1934/2. – Nagy Karola: Ne nézz utánam. Bp. 1984. 287-296 (P. K. három levele).

(B. L. – S. Zs.)


Pakuts Sándor (Marosbogát, 1932. márc. 16.) – állattenyésztési szakíró. Középiskolát a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégiumban végzett (1950), majd a bukaresti egyetemen állatorvosi diplomát szerzett (1955). Pályáját Sárközújlakon kezdte, majd állatorvos Barátoson, a dálnoki ménes, illetve az állami gazdaság főtechnikusa (1958-68); Kovászna megyei mezőgazdasági vezérigazgató-helyettes (1968-82), majd vezető főállatorvos Sepsiszentgyörgyön. Cikkei jelentek meg állategészségügyi kérdésekről román szakfolyóiratokban és ismeretterjesztő írásai 1968-75 között sorozatban a Megyei Tükör hasábjain.

Munkái: Az állattartástól az állattenyésztésig (Féder Zoltánnal és Tompa Ernővel, Sepsiszentgyörgy, 1971); A tej (kézikönyv a tejtermelésről, Sepsiszentgyörgy 1971).

(B. E.)


Pál András (Tatrang, 1886. szept. 25. – 1971. dec. 21. Brassó) – költő, novellista. A hosszúfalusi polgári iskolát végezte el, majd Eperjesen szerzett tanítói oklevelet. Előbb Kisromhánypusztán volt tanító, majd 1922-ben szülőfaluja hazahívta felekezeti iskolájához igazgatónak, 1925-ben azonban elbocsátották állásából. Szövetkezeti felelős Tatrangon, alkalmi munkás Brassóban. 1946-ban visszahívták a tanügyhöz, nyugdíjazásáig tanfelügyelő.

Már 1907-ben közölt cikkeket a hosszúfalusi Csángó Újságban és az Evangélikus Életben. 1908-ban Ilonka dalok c. verseskötetet adott ki. 1942-ben A csángó expressz c. karcolatával megnyerte a temesvári Déli Hírlap irodalmi pályázatát. Novellával szerepelt a Vita Zsigmond szerkesztette Romániai magyar írók antológiájában (Nagyenyed 1943). A hétfalusi csángók eredetéről, történetéről, néprajzáról szóló cikkeit szívesen közölte a Magyar Nyelvőr és Ethnographia Budapesten, Romániában a Korunk, Pásztortűz, Délkelet, Csángó Újság, Csángó Naptár, Havi Szemle. A temető költészete c. munkájában Tatrang, Halmágy és Bácsfalu régi sírfeliratait gyűjtötte össze, bemutatva a halál népi költészetének gazdagságát.

Álneve: Tatrangi.

(Sz. S.)


Pál-Antal Sándor (Csíkkarcfalva, 1939. szept. 26.) – történész, levéltáros. Középiskoláit Nagybányán és Csíkszeredában végezte (1956); a Babeş-Bolyai Egyetemen történelem szakos tanári diplomát szerzett (1963). A Marosvásárhelyi Állami Levéltárban kezdte pályáját, levéltáros (1963-67), majd főlevéltáros, 1981-től a magyar paleográfia lektora az Állami Levéltár bukaresti továbbképző központjában. Újabb beosztása 1995-től Marosvásárhelyt: levéltári szakértő. Az EME marosvásárhelyi fiókjának elnöke.

Tárgyköre a székelység múltja, intézményrendszere. Szakcikkeit közli A Hét, Hargita, Revista Arhivelor, Terra Nostra, Marisia, Acta Musei Porolissensis, Székelység, Művelődés, Hargita Népe, Népújság. Kiemelkedő tanulmánya az 1809-es székely parasztmegmozdulásokról (Marisia 1978/8). A Székely felkelés 1595-1596 c. gyűjteményben (1979) is tanulmánnyal szerepel. Társszerzője a Maros megyei Állami Levéltár román nyelvű Útmutatójának (Îndrumător în Arhivele Statului Mureş. 1984). Szabó Miklóssal közösen dolgozta fel az 1809-es Kővár vidéki parasztfelkelések eseményeit (Acta Musei Porolissensis, Zilah 1986) s a 19. század eleji adó- és úrbéri összeírásokat (Realizări ale cercetării ştiinţifice în judeţul Mureş. Mv. 1987). Tanulmányt szentelt ezenkívül Csíkszereda mezőváros 16-17. századi településfejlődésének (Város – mezőváros – városiasodás. Veszprém 1992). Kiegészítette és sajtó alá rendezte Vígh Károly kéziratban maradt helynévgyűjteményét (Marosvásárhelyi helynevek és földrajzi közszavak. Csíkszereda 1996). Társszerkesztője A Maros megyei magyarság történetéből c. kétkötetes gyűjteménynek (Mv. I. 1997; II. 2001); az elsőben Szabó Miklóssal közösen írt tanulmányai: Legrégibb Maros megyei településeink és A marosszéki szabad székelyek mozgalma 1809-ben.

Kötetei: Backamadaras 600 éve (társszerzésben, Székelyudvarhely 1992); Egy forró nyár Udvarhelyszéken. A szabad székelyek engedetlenségi mozgalmáról 1809-ben (Székelyudvarhely 1995 = Múzeumi Füzetek XII.); Csíkmadaras. Egy felcsíki falu hét évszázada (társszerzésben, Mv. 1996); A marosvásárhelyi utcák, közök és terek történeti névtára (Csíkszereda 1997).

(B. E.)


Pál Árpád (Hodgya, 1929. jún. 25.) – matematikai és csillagászati szakíró. Középiskoláit Gyergyószentmiklóson és Székelyudvarhelyen végezte; egyetemi tanulmányait a Bolyai Tudományegyetemen, matematika-fizika szakon kezdte (1949-52), a moszkvai Lomonoszov Egyetem Matematika-Mechanika Karán szerzett diplomát és doktori címet (1957). Főkutató a kolozsvári Csillagvizsgálóban, lektor a Bolyai Tudományegyetemen (1956-59), az egyesített Babeş-Bolyai Egyetemen előadótanár (1961-72), majd professzor, 1985-89 között prorektor; egyetemi tanár nyugdíjazásáig (1995).

Mind tudományos, mind közügyi téren jelentős szerepet töltött be. A román küldöttség tagjaként nemzetközi konferenciákon vett részt Budapesten, Prágában, Athénban, Várnában, Grenoble-ban, Innsbruckban; 1979-ben részt vett "a tudomány és a technológia a fejlődés szolgálatában" tárgykörű ENSZ-konferencia előkészítésében. 1985-89 között parlamenti képviselő, az Államtanács magyar alelnöke. Az International Astronomical Union 75 éves, jubileumi hágai kongresszusán (1994) a román akadémiai küldöttség vezetője.

Első írása orosz nyelven jelent meg Moszkvában az 5. számú Astraea kisbolygó mozgásának elméletéről (1957). A Studia Universitatis Babeş-Bolyai matematikai sorozatának felelős szerkesztője (1976-84), majd a lap főszerkesztőhelyettese (1984-89), a *Matematikai Lapok főszerkesztője (1979-89), a romániai Astronomical Journal akadémiai folyóirat alapító főszerkesztője 1991-től. Írásait a Korunk, Utunk, Új Élet, Unser Weg, Igazság közölte. Vezetése alatt Kolozsvárt jelentős égi-mechanikai és űrkutató iskola alakult ki, s felépült az egyetem modern csillagvizsgálója a Botanikus Kert déli sarkában. Korszerűsítette az egyetemi matematikaoktatást; az analitikus matematika és a csillagászat előadója. Több román nyelvű tankönyv társszerzője és magyarra fordítója. Bolyai János – az ember és a tudós c. emlékezése magyarul (1992) és románul (1993) is megjelent.

Orosz, román, német, angol közlései, előadásai nemzetközi elismerésben részesültek. Számos romániai és nemzetközi csillagászati, űrkutatási és technológiai bizottság, tanács, társaság tagja, az Európai Csillagászati Társaság egyik alapítója, 1994-től a Román Csillagászati Bizottság elnöke.

Több egyetemi jegyzet szerzője és társszerzője. George Chiş Csillagászattan (1965) c. munkája az ő magyar fordításában több kiadást ért meg, ugyancsak ő fordította magyarra az A. Hollinger-Corina Pârvulescu Mértan és kozmográfia alapjai (1967) c. tankönyvet (fordítótárs Heim Rózsa).

Veress Zoltán: Hold- és csillaginterjú. Utunk 1984/50. – Heinrich László: Az első kolozsvári csillagda. Kv. 1978. 80-81. – Reisz Katalin: Tudomány és közélet őrhelyén. Új Élet 1984/21. – Manfred Schneider: Himmelsmechanik II. Systemmodelle. Mannheim-Leipzig-Wien-Zürich 1993.

(B. E.)


Pál Gábor, bethlenfalvi (Csíkvárdotfalva, 1883. febr. 7. – 1968. okt. 21. Csíksomlyó) – publicista. Középiskoláit a csíksomlyói és a kolozsvári róm. kat. gimnáziumban végezte (1900), a Ferenc József Tudományegyetemen szerzett jogi diplomát (1905), majd a marosvásárhelyi Királyi Táblán nyert ügyvédi képesítést (1908). Az I. világháborúban mint önkéntes népfölkelő vett részt, súlyosan megsebesült (1917). Harctéri levelei a Csíki Lapokban jelentek meg. Szerepe volt az ún. "csucsai paktum" (1923) megkötésében, mely a kisebbségivé vált erdélyi magyarság jogainak helyreállítását ígérte. Az OMP székelyudvarhelyi nagygyűlésén (1928) beválasztották az elnöki tanácsba, s javaslatára az erdélyi magyarság panaszait a Nemzetek Szövetsége elé vitték. Szenátorrá választása után erről a posztról vívta harcát a Csíki Magánjavak önkényes kisajátítása s a magyar oktatás korlátozása ellen egészen az OMP feloszlatásáig. László Dezsővel és Györgypál Domokossal együtt ő képviselte a Csíki Magánjavakat a Népszövetség indíttatására folyt román-magyar tárgyalásokon. A bécsi döntés után a magyar országgyűlés behívott képviselője. 1944 őszétől haláláig súlyos betegen visszavonultan élt Csíksomlyón.

Mint politikai közíró a kolozsvári Ellenzék vasárnapi mellékletében A magyar kisebbségi politika eredményességének akadályai c. sorozatával jelentkezett (1922), a lugosi Magyar Kisebbségben több átfogó tanulmányt közölt: A székelyföldi közbirtok és az agrárreform (1923/2, 3); Készülődés a közbirtokosságok és úrbéri birtokosságok reformjára (1928/4, 5, 6); A kisebbségi egyezmény és a magyar kisebbség (1928/17); A konkordátum és a katolikus magyarság (1928/18); ez utóbbi kapcsán Gyárfás Elemérrel is vitába keveredett a román állam és a Szentszék között megkötött konkordátum kérdésében. Életrajzát a bécsi döntés után a magyar országgyűlésbe történt behívása alkalmából a Magyar Kisebbség közölte (1940/20).

Mikó Imre: Huszonkét év (1918-1940). Bp. 1941. 79, 118, 274-84, 304.

(B. E.)


Palatkai Tibor – Paizs Tibor álneve


Palczer János (Nagyszalonta, 1932. márc. 10.) – turisztikai és földrajzi szakíró. Középiskoláit a nagyváradi Szent László Gimnáziumban végezte (1950); a kolozsvári Műszaki Egyetemen gépészmérnöki diplomát szerzett (1955). Pályáját a petrozsényi bányászati berendezések javítóműhelyében kezdte (1955-58), majd a kolozsvári Tehnofrig hűtőipari berendezés-gyár (1958-74) s a Hűtő és Élelmiszeripari Kutatóintézet (UCPIAF) keretében dolgozott (1974-90). Azóta nyugdíjas.

Első turisztikai tárgyú írásait a Kolozsvárt megjelenő Erdélyi Gyopár közölte 1992-ben. Emellett cikkei jelentek meg a bukaresti Munţii Carpaţi c. folyóiratban is. Előbbiben a Ciblest, a Gyalui-havasokat, a Vlegyászát, a Retyezát gleccsertavait, a Bihari-hegyek barlangjait és legszebb vízeséseit mutatta be; utóbbiban a Szkerica-Bélavárát és a Nagy-Bihar vízeséseit.

Önálló kötetei a Pallas-Akadémia Kiadó "Erdély hegyei" c. sorozatában: Bihar-Vlegyásza (Csíkszereda 1999), Gyalui-havasok (uo. 1999), Bucsecs hegység (uo. 1999). Az utóbbi társszerzője Pásztory Zoltán.

(D. Gy.)


Pálfalvi Anna-Mária (Kolozsvár, 1956) – *szótár


Pálfalvi Attila (Kolozsvár, 1930. ápr. 22.) – műszaki író, szótáríró, tankönyvíró. ~ Piroska férje, ~ Gábor apja. Középiskolát szülővárosában a római katolikus gimnáziumban végzett (1948); gépészmérnöki oklevelét a Kolozsvári Műegyetemen szerezte (1953) s ugyanitt doktorált (1963). Pályáját a brassói Metrom gyárban kezdte mint szerszámgépmérnök, 1953-tól 1992-ig tanított a kolozsvári Politechnikai Főiskolán, melynek rektora is volt (1976-84). Ebben az időszakban a diáklétszám négyezerről kilencezerre növekedett s új tagozatok létesültek. 1990-ben tanügyminiszterhelyettes, majd amikor e minőségében magyar tanügyi kérdésekben kormányával konfliktusba került, gépgyártóipari miniszterhelyettes, utána vezérigazgató. Nyugdíjazása óta (1992) a Műszaki Egyetem doktorandusz-vezető professzora.

Kutatási területe az anyagtechnológia, a porkohászat és a robottechnika. Doktori értekezésében világviszonylatban is új eljárást dolgozott ki az oxidokból redukált vasporok gyártására, amit iparilag is alkalmaztak egy vezetése alatt álló csoport közreműködésével. Tanulmányúton járt Kelet- és Nyugat-Németország, Svédország, a Szovjetunió, Csehszlovákia, Franciaország és az USA számos egyetemén és kutatóintézetében. Részt vett 10 nemzetközi tudományos kongresszuson, Drezda (1962), Eisenach (1965), Stuttgart (1968), Kijev (1970, 1977), Bukarest (1972), Stockholm (1978), Firenze (1982), Budapest (1992) és Kolozsvár (1994) fórumán képviselve Romániát, s további 49 belföldi tudományos ülésszakon adott elő. Hat nyelven jelentek meg dolgozatai. Szabadalmazták 11 találmányát s ezek legtöbbjét alkalmazták is a gépiparban, ill. a porkohászat területén.

Rektorként a kolozsvári Műegyetem Buletinul Ştiinţific c. értesítőjének főszerkesztője (1976-84). A román sajtóban s magyarul a Korunk, Utunk, A Hét, Matematikai és Fizikai Lapok, Munkásélet, Új Élet folyóiratokban s az Előre, Igazság, majd a Szabadság napilapok hasábjain a korszerű anyagvizsgálatról, az ipari fejlődésről, a műszaki gondolkodásról, a tudományos-technikai forradalom élvonalába került szakképzésről, a porkohászati kutatásokról értekezett. Műegyetemi jegyzeteit és tankönyveit – Tehnologia fabricării pieselor din pulberi metalice (1966), Încercări şi analize în metalurgia pulberilor (1982), Metalurgia pulberilor (1988) – önállóan vagy társszerzőkkel közösen írta. Tevékenyen részt vett a Jenei Dezső főszerkesztésével készült Magyar-román műszaki szótár (1987) munkálataiban. Tudományos kutatásairól a TV-nek adott interjúkban is beszámolt, s emlékezetes az ünnepi beszéde a magyar adások újraindításakor 1990 januárjában.

Készülő művei: Román-magyar műszaki nagyszótár, valamint az egy másik munkacsoporttal közös szerkesztés alatt álló tíznyelvű Poliglott szótár, nyelvkönyv és útiszótár, mely a külhoni magyarok gyermekeinek nyelvtanulását lesz hivatott új szótárszerkesztési módszerrel megkönnyíteni. A Technikatörténeti kronológia (Kv. 1998) társszerzője.

Önálló kötete: Porkohászat (Kv. 1993).

Simonffy Géza: Kolozsvári tudósok között. Természettudományi Közlöny, Bp. 1958/3. – Beke György: Professzor az üzemben. Előre 1974. máj. 12. Újraközölve: Ide besüt a nap. Előre Kiskönyvtára 40. 1975. – Dankanits Ádám: Aki mérnök akar lenni... A Hét 1976/29. – Rostás Zoltán: Nagyon nehéz volt. Beszélgetés P. A.- val. Közli Visszajátszás. 1984. 156-64. – Bántó István: Hazai magyar tannyelvű oktatásunk kiépítésének kezdetén. Közoktatás 1990. jan. 23. – Beke Mihály András: Beszélgetés P. A. professzorral, amikor még tanügyi miniszterhelyettes volt. Magyar Fórum Bp. 1990. febr. 3.

(J. D.)


Pálfalvi Gábor (Kolozsvár, 1963. jan. 5.) – műszaki író, szótáríró, amatőr csillagász. ~ Attila fia. Középiskolát szülővárosában a 11. sz. Líceumban végzett (1981), szerszámgépmérnöki diplomáját a Kolozsvári Műegyetem gépészeti karán szerezte (1987). Tevékenységét az Aranyosgyéresi Kohászati Kombinátban kezdte, 1990-ben kitelepedett Magyarországra. A budapesti Energiagazdálkodási Intézet mérnöke.

Szaktanulmányai jelentek meg a gépgyártás, porkohászat, robottechnika és számítógéppel segített tervezés területén. Az 1988-as kolozsvári III. Országos Porkohászati Konferencián két dolgozatot mutatott be az automata fémporpréseket kiszolgáló manipulátorok tervezésével és vezérlésével kapcsolatban. A modern gépek és technológiák 1993-as kudzsiri nemzetközi konferenciáján egy budapesti cég képviseletében tanulmánnyal szerepelt a nagy átmérőjű hengeres és kúpos csővezetékek elágazó és redukciós csomópontjainak számítógépes tervezéséről.

A Magyar-román műszaki szótár (1987) és a készülő Román-magyar műszaki nagyszótár szerkesztéséhez csillagászati vonatkozású kiegészítésekkel járult hozzá.

(J. D.)


Pálfalvi Pál (Tekerőpatak, 1947. márc. 4.) – növénytani szakíró. Középiskolát Csíkszeredában végzett, a Babeş-Bolyai Egyetem biológia-növénytan szakán szerzett oklevelet (1971). 1971-81 között tanár Csíkszentdomokoson, majd 1981-től Székelyudvarhelyen, a Benedek Elek Tanítóképzőben. Ugyanitt a környezetismeret és a tantárgypedagógia szakirányítója. Első írása a Művelődésben jelent meg (1977). Növénytani közléseit az átültetésről, védett növényekről, bazsarózsáról, harangvirágról, sárga tárnicsról a Hargita, Informaţia Harghitei, Jóbarát hozta nyilvánosságra. Munkái: A Csíki havasok néhány növénytársulásának ökológiai jellemzése (klny. Csűrös István, Csűrös Margit társszerzőkkel, Acta Hargitensia, Csíkszereda 1980); Hargita megye védett és ritka növényei, állatai (Borsodi Lászlóval, Fülöp Zoltánnal, Izsák Zoltánnal társszerzésben, Csíkszereda 1981); Vicia faba germoplasm collection in Eastern Transylvania (klny. Notulae Botanicae Horti Agrobotanicii Cluj-Napoca 1987).

Szabó Attila: Természettudományok az Acta Hargitensiában. Korunk 1981/5.

(S. Zs.)


Pálfalvi Piroska, szül. Farkas (Bukarest, 1934. júl. 5.) – tankönyvíró. ~ Attila felesége, ~ Gábor anyja. A kolozsvári Magyar Kereskedelmi Líceumban érettségizett (1952), a Bolyai Tudományegyetem Természetrajz-Kémia Karán szerzett diplomát (1956). Tanári pályáját Kolozsvárt a 3. számú Leánygimnáziumban kezdte (1956-59), majd a Kolozsvári Magyar Tannyelvű Hallássérültek Iskolájában gyógypedagógus (1959-89), közben Bukarestben 1961-ben pedagógiai-lélektani és gyógypedagógiai véglegesítő vizsgát tett.

Csöregi Lászlóval társszerzésben készítette a süketek iskolája számára a Magyar Nyelv c. olvasás- és beszédfejlesztő II. és III. osztályos (1976, 1977) és V. osztályos (1980) tankönyveket. A hallássérültek iskolájának I. osztályában használt Ábécéskönyv (1980) szakmai ellenőrzője. Az Igazság napilap hasábjain többször is írt a hallássérültek iskoláztatásának gondjairól. Nyugdíjba vonulása óta (1990) részt vesz a süketek oktatásával kapcsolatos tankönyvek és szakdolgozatok bírálóbizottságában.

(J. D.)


Pálffi Márton (Várfalva, 1873. nov. 11. – 1936. aug. 11. Kolozsvár) – műfordító, pedagógiai író. Középiskoláit Tordán és Kolozsváron, az Unitárius Kollégiumban végezte (1892), majd a kolozsvári egyetemen szerzett magyar-latin szakos tanári oklevelet (1899). Még az egyetemi diploma megszerzése előtt került be tanárnak egykori iskolájába (1897), s itt tanított – az I. világháború alatti katonáskodása és sebesülése miatti hároméves megszakítással – nyugdíjazásáig.

Cikkei, fordításai 1898-tól jelentek meg a Keresztény Magvető, Magyar Polgár, Újság, Ellenzék, Erdélyi Lapok, Család és Iskola, 1918 után a Cultura, Erdélyi Múzeum, Ethnographia, Ifjú Erdély, Keresztény Magvető, Keleti Szemle, Magyar Nyelv, Magyar Nép, Pásztortűz, Unitárius Közlöny, Vasárnapi Újság hasábjain. Fordított latin, angol, finn, francia, román és svéd nyelvből.

1925-1928 között az Unitárius Közlöny szerkesztője.

Álnevei: Antizsuzsi, Csödökre tönk, Ulár Pál.

Munkái: Az "okszerű vezér". Brassai nyelvtanító munkássága. Kv. 1900; A nyelvérzék és az iskola. uo. 1902; Kolozsvári glosszák. Bp. 1907 = Nyelvészeti Füzetek 45; Finn dalok (műfordítások) Kv. 1912. Lefordította Max Otker-Blom finn szerző két könyvét: Doktor bácsiék falun. Kv. 1906; A gólya-mese helyett. Bp. 1928 = Szülők Könyvtára 9/10. A Keresztény Magvető Füzetei számára összeállította a Régi unitárius költők c. kötetet (Kv. 1930).

Kiss Ernő: P. M.: A nyelvérzék és az iskola. Erdélyi Múzeum 1903. 101-102. – Gál Kelemen: P. M. (1873-1936). Pásztortűz 1936/15-16. – Ró: Fáklyasors. P. M. emlékére. Keleti Újság 1936. aug. 15. – P. M. (nekrológ). Keresztény Magvető 1936/4-5.

(D. Gy.)


Pálffy Ákos (Tarcsafalva, 1883. júl. 22.) – *Unitárius Irodalmi Társaság


Pálffy Antal (Várfalva, 1903. jan. 17. – 1973. jún. 12. Marosvásárhely) – pedagógiai író. Középiskoláit a kolozsvári Unitárius Kollégiumban végezte (1913-21), majd a budapesti Műegyetem hallgatója volt (1921-22), végül a kolozsvári I. Ferdinánd Egyetemen szerzett matematika szakos tanári képesítést (1922-26). 1926-tól 1961-ig a marosvásárhelyi Református Kollégiumban, illetve utódiskolájában, a Bolyai Farkas Líceumban, 1961-63 között a Papiu Ilarian Líceumban volt tanár.

A Vásárhelyi Találkozó előkészítő bizottsága nevében Tamási Áron kérte fel Iskolai nevelésünk, annak reformja és az iskolán kívüli népnevelés c. előadás megtartására (levele 1937. aug. 23-i keltezéssel), amire a Találkozó második napján (1937. okt. 3-án) került sor (közölte a Látó 1998/7). A Találkozó az ő előadása és a 22 hozzászólás alapján fogalmazta meg egyik határozatát "az iskolai és iskolán kívüli népnevelés kérdéseiről".

Bolyai Farkas hagyatéka c. székfoglalóját a Ref. Kollégium matematikatanári székébe való beiktatásakor tartotta; Bolyai Farkas, a pedagógus c. tanulmánya a tudós halálának 100. évfordulójára kiadott Bolyai Farkas Emlékkönyv (1856-1956) (Mv. 1957) lapjain jelent meg. Ugyancsak Bolyai Farkasról egyfelvonásos színjátékot is írt, ezt a róla elnevezett líceum alapításának 400. évfordulóján az iskola műkedvelői mutatták be. (A RMIL II. kötetében az *iskolai színpad címszó ezt tévesen Horváth Ágostonnak tulajdonította.)

A Vásárhelyi Találkozó. Hitel 1937/3. 230-257. – A Marosvásárhelyi Találkozó két első napja. Ellenzék 1937. okt. 5. – Hivatalos jelentés a Vásárhelyi Találkozóról. Jóestét 1937. okt. 10-21. – Turzai Mária: A Vásárhelyi Találkozó ("a történelem önmagát gondolta"). 1977. 55. – Dávid Gyula: A Vásárhelyi Találkozó dokumentumaiból (P. A. előadásának szövegközléséhez). Látó 1998/7.

(D. Gy.)


Pálffy Endre (Maroshévíz, 1908. márc. 12. – 1975. nov. 16. Bp.) – irodalomtörténész. Középiskoláit a marosvásárhelyi Református Kollégiumban végezte (1927), majd francia-román szakos tanári diplomát szerzett a kolozsvári I. Ferdinánd Egyetemen; ösztöndíjas volt a párizsi Sorbonne-on (1931). Az irodalomtudomány kandidátusa a budapesti Eötvös Loránd Egyetemen (1957) Haladó román irodalmi irányzatok a XIX. század második felében c. disszertációjával. Az irodalomtudományok doktora címet post mortem, 1976-ban kapta meg.

Előbb a nagyenyedi Bethlen Kollégiumban volt tanár (1932-40), majd a naszódi román líceumban igazgató (1941-1944). A háború befejeztével Budapesten a Vallás- és Közoktatási Minisztériumban lett előadó; 1949-55 között a Pedagógiai Főiskola román tanszékének, 1955-től haláláig az Eötvös Loránd Egyetem román tanszékének vezetője.

Fiatal tanárként részt vett a Nicolae Iorga szervezte Vălenii de Munte-i nyári egyetemek kurzusain, ebből az időből származtak kapcsolatai több román íróval és az irodalomtudomány fiatal művelőivel. A Brassói Lapokban tudósítása is jelent meg A. P. Todornak a szabadegyetemen Adyról tartott előadásáról (1938. aug. 7), s fordításában közölte a lap I. A. Brătescu-Voineşti egy novelláját (Metamorfózis. 1938. dec. 18). Iorga lapja, a Neamul Românesc adta közre M. Eminescu Szárnyaszegett géniuszát és Madách Az ember tragédiáját összehasonlító tanulmányát (Mihail Eminescu şi Emerich Madách. 1939/11-12).

Pályájának második, magyarországi szakaszában több tanulmányban foglalkozott a 19. század második felének román irodalomkritikai irányzataival, O. Goga pályafutásával; összehasonlító elemzése jelent meg Arany János és G. Coşbuc költészetéről, Titu Maiorescu és Gyulai Pál kritikai nézeteiről. Összeállított román társalgási zsebkönyvet (1960), s megírta a román irodalom összefoglaló történetét magyar olvasók számára (1961).

Vita Zsigmond: Magyar vonatkozású irodalmi előadások a Vălenii de Munte-i szabadegyetemen 1937-40-ben (P. E. előadásai). Utunk 1971/35; uő: P. E. halálára. Utunk 1976/2. – Beke György: Az egymásra találás ügyét szolgálta. A Hét 1975/52. – Avram P. Todor: A román művelődés vonzásában. A Hét 1975/52.

(D. Gy.)


Pálffy Károly (Hodgya, 1903. dec. 23. – 1983. márc. 17. Marosvásárhely) – szerkesztő, közíró. Középiskolát Székelyudvarhelyen, ref. teológiát Kolozsvárt és Párizsban végzett. Lelkipásztor Sepsiszentgyörgyön (1929), Bürkösön (1930-31), Ákosfalván (1932-45) és Gernyeszegen (1946-73). Az Erdélyi Fiatalok alapító tagja és munkatársa. Részt vett Dimitrie Gusti faluszociológiai csoportjának újradnai munkájában, s tapasztalatait A Gusti professzor falumunkája c. alatt a Református Szemlében dolgozta fel (1937/19-20). Szerkesztésében jelent meg földműves és iparos fiatalok számára Marosvásárhelyen a Református Ifjúság (1933-44) c. lap; megszervezte az ákosfalvi népfőiskola téli tanfolyamait (1941-44).

Molter Károllyal és Veress Pállal együtt a Magyar Népközösség demokratikus szárnyát képviselte s ebben az időben a Brassói Lapok munkatársa is volt (1939-40). Mint a bécsi döntés után behívott magyar országgyűlési képviselő tiltakozott a magyar hatóságoknál az ákosfalvi gyűjtőtábor foglyainak embertelen megkínzása ellen (1941), majd falujabeli rokonának, Józsa Bélának a Békepárt nevében hozzá intézett levelei szellemében fellépett az Erdélyi Párt vezetőinél az újabb letartóztatási hullám ellen, s a vádlottak védelmére tanúságot vállalt a kommunisták perében (1943).

Álneve: Újfalusi.

Csatári Dániel: Forgószélben. Magyar-román viszony 1940-1945. Bp. 1968. 305, 319. – Balázs Sándor: Szociológia és nemzetiségi önismeret. 1979. 28-29, 100-101. – Veress Pál: Vajúdó évek, sorsdöntő napok. 1981, 198-99, 250, 261.

(B. E.)


Pálffy Károly (Csíkszentkirály, 1934. dec. 28.) – műszaki író. A csíkszeredai Elméleti Líceum elvégzése (1952) után a kolozsvári Politechnikai Intézet mechanika szakán államvizsgázott (1959). Gépészmérnöki pályáját a szászrégeni faipari mozdonyjavító és gépgyártó üzemben kezdte, 1960-tól a kolozsvári Metalul Roşu textilgépgyár mérnöke, majd gyártáselőkészítő főmérnöke. 1990-94 között a kolozsvári Fimaro gépgyárban számítógépes tervezőmérnök. A műszaki tudományok doktora (1978). 1994-től nyugdíjas. Az RMDSZ Kolozs megyei szervezetének alelnöke, 1996-tól városi tanácsos.

Kutatási területe a fogaskerékgyártás, számítógépes szerszámtervezés, a hámozásos-legördüléses fogazási módszer. Román és német nyelvű szakfolyóiratokban közölt dolgozatai mellett magyar tanulmányai jelentek meg a budapesti Gép c. folyóiratban Metszőkerékkel gyártott fogaskerekek profilszámítása (1976/6) és Fogazószerszámok belső fogazatok hámozásos lefejtő megmunkálásához (1981/10) címmel. Három találmányát szabadalmazták.

Prezenszky Tiborral és Csibi Vencellel írt munkája: Fogazott alkatrészek tervezése, gyártása és szerszámai (Kv. 1999).

(B. E.)


Pálffy Miklós (1895) – *Pálfi Miklós


Pálffyné Gulácsy Irén*Gulácsy Irén


Pálfi Miklós (Tordaszentmihály, 1895. szept. 5. – 1981. nov. 3. Tordaszentmihály) – író. Falujában végzett elemi iskolát, gazdálkodó földműves. Első írása a budapesti Szabad Szó hetilapban jelent meg (1917); az Aranyosvidék és Aranyosszék munkatársa volt. Múlt és jövendő (Torda 1933) c. röpiratában egy Romániai Magyar Gazdasági, Kulturális, Egészségügyi Szövetség vázlatát dolgozta ki, leszögezve, hogy "... fajunk boldogulása csak a falusi nép naggyá tétele által érhető el". Balázs Ferenccel együttműködve részt vett az Aranyosszéki Vidékfejlesztő Szövetkezet megalakításában, s községében példás termelőszövetkezetet hozott létre. Útépítők c. társadalmi színművét (1936) és Érik a búzakalász c. népszínművét Tordán mutatták be. 1944 után a Világosságban és a Falvak Népében jelentek meg írásai. Mint az MNSZ helyi alelnöke, megalapította a Balázs Ferenc Népfőiskolát és az Ady Endre Ifjúsági Kört.

Munkája: Testvérek vagyunk! (Elbeszélések a falusi nép számára. Torda 1930).

Írói névváltozata: Pálffy Miklós.

Egy magyar kisgazda poéta. Erdélyi Szemle 1930/5-6. – Egy falusi író. Erdélyi Szemle 1930/17-18. – Nyírő József: P. M. felsőszentmihályi földmívelő novelláskötetet adott ki. Keleti Újság 1931. jan. 6.

(B. E.)


Pálfy Ferenc (Marosvásárhely, 1912. okt. 18. – 1991. máj. 2. Kolozsvár) – mezőgazdasági szakíró. Középiskoláit Kolozsvárt, a Római Katolikus Főgimnáziumban végezte (1929), majd az I. Ferdinánd Egyetemen szerzett természettudományi oklevelet (1934). 1936-45 között a csíkszeredai Római Katolikus Főgimnáziumban, 1945-48 között a Bolyai Tudományegyetemen tanított; 1948-tól haláláig a kolozsvári Mezőgazdasági Főiskola tanára.

Cikkei, főleg a növénytermesztés köréből, a Dolgozó Nő, Falvak Dolgozó Népe, Korunk, Tanügyi Újság hasábjain jelentek meg. Fordítóként közreműködött a Tudomány- és Kultúraterjesztő Társaság számos népszerűsítő kiadványa magyar változatának kiadásában; 1956-tól a Mezőgazdasági és Erdészeti Állami Kiadó szaklektora, több kiadványának (neve megjelölése nélkül) fordítója.

Önálló ismeretterjesztő munkái: A napfény a növény erőforrása (1956); Hogyan csírázik a mag? (1956); A jól táplált növény többet terem (1957 = Mezőgazdasági Könyvtár 1. sz.); Serkentőanyagok és gyomirtó vegyszerek a növénytermesztés szolgálatában (1956; társszerző Illyés György).

(D. Gy.)


Pálfy Károly – *zeneírás


Palkó Attila (Magyaró, 1922. okt. 9.) – helytörténész, régész, néprajzi író. Középiskolai tanulmányait Nagyenyeden és Marosvásárhelyt végezte, a Bolyai Tudományegyetemen történelem szakos tanári diplomát szerzett (1949). Pedagógiai pályáját ugyanitt tanársegédként kezdte, majd egyetemi adjunktus (1951-58). Közben történelmi tanulmányokat folytat a moszkvai Lomonoszov Egyetemen (1954-57). A kolozsvári 11. (később 3.) számú líceum tanára nyugalomba vonulásáig (1959-85). Nyugdíjasként is óraadó tanár a Református Kollégiumban 1990 óta; az Erdélyi Gyopár szerkesztőbizottságának tagja (1993-94).

Első könyvében a világítás történetét tekintette át, majd mint régész, ásatási eredményeiről az Acta Arheologica (1959), Apulum (1963), Studii şi Cercetări de Istorie Veche (1972) hasábjain számolt be. Kurt Horedt munkatársa a Hallstatt-kori lelőhelyek felkutatásánál Vajdaszentivánon (1965), s Nicolae Vassával együtt folytatott ásatásokat a Körös-kultúra neolit kori lelőhelyén Kisbács mellett, a Bácsi-torokban (1968-69). Iskolájában bevezette a történelemoktatásba a gyakorlati régészetet: évente ismétlődő diáktáborozás keretében tárta fel Léta várát, s mind régészeti, mind pedagógiai tapasztalatait A régészeti táborozás kockázatairól c. alatt a Korunkban dolgozta fel (1976/3). Az ásatások alkalmából talált középkori hamispénzverő műhelyről Gyulai Pállal és Pap Ferenccel együtt számolt be az Acta Musei Napocensis hasábjain (1983).

Néprajzi munkássága során szülőföldjét, a Felső-Maros-vidék etnográfiáját dolgozta fel a tutajozástól (Korunk Évkönyv 1979) a népdalokig és varrottasokig. Évekig tartó gyűjtőmunkával elkészítette szülőfaluja, Magyaró község történeti és társadalomrajzi monográfiáját. Az erdélyi magyarság múltját feltáró írásait az Új Élet, Igazság, Tanügyi Újság, Korunk, Művelődés, Dolgozó Nő, Fiatal Fórum, Üzenet, Református Szemle, Budapesten a Néprajzi Látóhatár közli. Mint a diktatúra bukása után reaktivált tanár, tanítványaival közösen szerkesztette a kolozsvári Református Kollégium Kollégiumi tükör c. 1993-as évkönyvét.

Kiállításokat rendezett a létavári ásatás anyagából (1984), majd magyarói gyűjtéseiből (1986), a régészeti táborozások nevelő hatásáról értekezett a Báthory István nevét felvevő líceum Tiltott könyv c. kiadványában (Kv. 1990). A Kalotaszegi Füzetek c. sorozatban Varga Alfonzzal közösen kis turistakalauzt állított össze Kalotaszeg címmel (é. n.).

Munkái: Győz a világosság (1953); Magyaró énekes népzenéje (Zsigmond József szövegkiegészítéseivel, Jagamas János közzétételében, 1984); Felső-Maros-vidéki varrottasok (Portik Irénnel és Zsigmond Józseffel, 1985); Magyaró. Egy Felső-Maros menti falu évszázadai (1995); Magyaró néphagyományaiból (Mv. 1998, társszerző Zsigmond József).

Kovács Nemere: Így élünk a táborban. A Hét 1978/32. – Murádin Jenő: Tanárként fiatal szívvel. Igazság 1985. szept. 7. – Banner Zoltán: Egy tanár tárlatvezetése. Utunk 1986/10. – Lengyel Györgyi: Felső-Maros-vidéki varrottasok. Fürge Ujjak Bp. 1987/4. – Szabó Piroska: Magyaró. Szabadság 1995. nov. 29. – Balogh Edgár: Ezer gyökérrel itthon. Romániai Magyar Szó 1995. dec. 21.

(B. E.)


Palkó János (Csobotfalva, 1904. jún. 11. – 1959. okt. 1. Kolozsvár) – tankönyvíró. Székelykeresztúron kapott tanítói oklevelet (1923). Tanított Medgyesen, Petrozsényben, Borsán, Ózdon, Páncélcsehben, majd a nagyenyedi tanítóképző gyakorló elemi iskolájában (1934-40). Kolozsvárt 1940-től ugyancsak a tanítóképző gyakorló elemi iskolájában oktató. Egy tanárképző tanfolyamon magyartanári oklevelet szerzett (1958).

Szerkesztette Felszeghy Ödönnel a kolozsvári tanító és tanítónőképző intézet Vezérkönyv-sorozatát (1940-46), ebben jelent meg Simon Károllyal közösen összeállított Hogyan tanítsunk? c. pedagógiai munkája.

(F. M.)


Palkó Zsolt – *Nagy Károly, Krajnik Nagy írói álneve


Páll Árpád (Türkös, 1923. júl. 12.) – gazdasági szakíró. Négy osztályt a hosszúfalusi polgári iskolában végzett (1931-34), majd a brassói Római Katolikus Fiúgimnáziumban folytatta és a kolozsvári Református Kollégiumban fejezte be középiskolai tanulmányait (1944). 1947-től a Bolyai Tudományegyetem Jogi, majd Közgazdasági Karának hallgatója (1947-53). Egyetemi hallgatóként (1947-48) a Szövetség szövetkezeti központjában, Kolozsváron dolgozik, majd (1949-55) a helyi Városgazdálkodási Hivatal (IOGCC, ILIC) közgazdásza. 1965-78 között előadótanár a Babeş-Bolyai Egyetemen s óraadó a Gheorghe Dima Zenekonzervatóriumban. Ugyanakkor (1955-83) a tartományi, majd megyei Pártkabinet munkatársa.

Első, közgazdasági tárgyú írásait a Szövetség gazdasági szaklapja, a Szövetkezeti Értesítő közli (1948), amelynek ez időben szerkesztőségi munkatársa is. Későbbi szaktanulmányait román nyelven, szakkiadványokban és -folyóiratokban jelenteti meg: Factorii intenzivi în dezvoltarea economică a României Socialiste [Intenzív tényezők a szocialista Románia gazdasági fejlődésében]. Buletin de Informare şi Documentare 1972. dec.; Unele probleme ale conducerii industriei [Az ipar vezetésének egyes problémái] a Politică, ştiinţă, conducere c. kötetben (Kv. 1972); Direcţii majore de acţiune ale propagandei de partid pentru asigurarea unui înalt ritm de creştere a producţiei în vederea realizării cincinalului [A pártpropaganda fő cselekvési irányai az ötéves terv teljesítésének biztosításáért]. Buletin de Informare şi Documentare 1973. júl.; Realizarea produţiei nete, obiectiv însemnat în activitatea economică şi politică a întreprinderilor industriale [A nettó termelés biztosítása, az ipari termelőegységek gazdasági és politikai tevékenységének fontos célkitűzése]. Buletin de Informare şi Documentare 1974. ápr.; Valorificarea superioară a resurselor naturale şi materiilor prime [A természeti erőforrások és a nyersanyagok magasfokú hasznosítása]. Buletin de Informare şi Documentare 1974. júl.

(D. Gy.)


Páll Árpád (Torda, 1927. febr. 10. – 1997. márc. 10. Kolozsvár) – író, színikritikus. A német nyelvű evangélikus elemit és a gimnázium első három osztályát Brăilában végezte, ahová szüleit a megélhetés kényszere vitte. Értelmi formálódására a kolozsvári Református Kollégium volt döntő hatással, ahol 1940 őszétől folytatta tanulmányait. A Bolyai Tudományegyetem filozófia-lélektan szakán szerzett tanári képesítést (1949). Vezető szerepet játszott az MNSZ és az egyetem ifjúsági mozgalmaiban (1947-ben), Sütő Andrással együtt több, ifjúsági folyóiratot pótló, röpiratot szerkesztett (Magyar ifjúság; Petőfivel; Szabad ifjúság). Cikkei jelentek meg a Világosság, Ifjú Erdély, később az Utunk, Igazság hasábjain.

Pályáját az Állami Könyvkiadó szerkesztőjeként kezdte (1948-49). Katonai szolgálati ideje alatt az Apărarea Patriei c. katonai lap munkatársa, majd az Előre szerkesztője, ill. főszerkesztő-helyettese (1952-57), a Művelődés főtitkára (1957-58). Az 1956-os magyar forradalomkor tanúsított magatartása miatt politikailag megbízhatatlannak minősítették, közlési jogát megvonták. Három éven át kétkezi munkás a kolozsvári Triumf autógyertyagyárban. 1961-től a kolozsvári Állami Magyar Színház irodalmi titkára, 1963-tól közel két évtizeden át a Dolgozó Nő szerkesztője, 1982-től az Új Élet kolozsvári főmunkatársa, majd főszerkesztő-helyettese; nyugdíjba vonulásáig (1992) a helyébe lépő Erdélyi Figyelőnél ugyanezt a tisztet tölti be. Társelnöke volt a Szentgyörgyi István Alapítvány kuratóriumának, amelyet a budapesti Székely Kör erdélyi magyar színészek teljesítményeinek jutalmazására hozott létre.

Első szépirodalmi munkája, A kulcs c. elbeszélés a Huszonhat elbeszélő (1949) c. novellaantológiában jelent meg. Tevékenységének fő vonulatát színikritikusi és tanulmányírói munkássága alkotja, de vannak útijegyzetei, portréi, beszélgetései, képzőművészeknél tett műteremlátogatásokról és kiállításokról szóló írásai is. Dráma- és színháztörténeti közléseinek középpontjában hagyomány és korszerűség, művészi minőség és hatás összefüggéseinek boncolgatása áll. A világ drámairodalmi örökségének s ezen belül a magyar és román klasszikus alkotásoknak az elemzése mellett éles bíráló szellemmel követi a kortárs szerzők szövegeit, valamint az utóbbi fél évszázad színházi mozgalmainak áramlatait és tendenciáit. Erről tanúskodik Évszázadok drámái napjaink színpadán (1976) c. kötete. Figyelemre méltóak az ógörög tragédiákról, a Shakespeare-drámák korszerű üzenetéről, francia színházak törekvéseiről, Csehov és Gorkij újszerű megközelítéséről szóló tanulmányai, sok újat mondanak Katona Bánk Bánjáról, Caragiale újabb színpadi megjelenítéséről és Illyés Gyula Kegyencéről írott fejtegetései is. Hasonló a Színházi világtájak (1987) c. kötetének módszere is: a vizsgálódás gócába helyezi a kortárs drámaírók üzenetét és a színpadi látványosságot. Összegező jellegű a kötetben A változó drámaelméletektől a színpadi törvényszerűségekig c. nagyobb elmefuttatása.

Állandóan figyelemmel kísérve az erdélyi magyar színházi életet születnek meg a drámaíró Sütő Andrásról és Harag György pályájának mérföldköveiről szóló írásai. A kolozsvári Magyar Színház alapításának 200. évfordulójára megjelent kiadványban Shakespeare-drámák jelentésváltozatai c. alatt megjelent tanulmányában a hagyományos erdélyi magyar Shakespeare-kultuszt értékeli. Az utóbbi fél évszázad erdélyi ősbemutatóival kapcsolatos feljegyzéseit gyűjtötte össze A szó és a látvány (Mv. 1995) c. kötetében, kiegészítve ezeket két vitairatával (az egyik címe: Kissé másként látom a kétszázadik évadot). Ha a hatvanas években bírálatait a megmerevedett színházi dogmákkal való szembefordulás jellemezte, a hetvenes évektől a hangsúlyt a dráma és előadás egységére teszi, egyre inkább védve színházainknak hagyományosan kötelező népszínházi-nemzeti színházi jellegét.

Irodalomtörténeti munkássága részben szintén a drámairodalomhoz kapcsolódik. Lope de Vegáról, Heltai Jenő drámaírói munkásságáról, Szophoklészről, Arisztophanészről, Schiller ifjúkori drámáiról írt tanulmányokat a Kriterion Drámák-sorozatának kiadványaihoz (1964, 1980, 1981). Születtek írásai Büchnerről, Thornton Wilderről, Edward Bondról, Arany János színészkalandjáról; ezekhez csatlakozik emlékezése Gaál Gáborról, tanulmánya Eminescuról, Creangăról, Vasarelyről. Egy részük Loreley sziklája (Kv. 1981) c. "úti- és otthoni" jegyzeteinek kötetében is megjelent.

Román és francia nyelvből fordított drámákat, ezek egyikét-másikát a romániai magyar színházakon kívül magyarországi és vajdasági színházak is játszották. Horia Lovinescu Láz (1963); Robert Thomas A papagáj és a zsaru (1968); Ion Băieşu Megbocsátás (1969); Aurel Baranga Hősi szimfónia (1973); D. R. Popescu A kerti törpe (1974); Edward Bond A tenger (1981); Jean Cocteau Emberi szó és Jan Otcenacek Romeo és Júlia november végén c. (1986) színdarabjai szólaltak meg magyarul az ő tolmácsolásában. Ebbe a tárgykörbe tartozik a Mosolygó Thália (Kv. 1991) c. színházi anekdotagyűjteménye, melyet Márton János színművész gyűjtése nyomán formába öntött a két szerző nevéből összetett "Márton Pál" álnév alatt. A Magyar Színházművészeti Lexikon (Bp. 1994) erdélyi szerkesztője.

Könyveinek sorában külön helyet érdemel Harangszó a mélyből (Bp. 1991) c. kötete, amely 25 jeles erdélyi magyar értelmiségivel a nyolcvanas évek végén folytatott beszélgetéseket tartalmaz. Ez a kötet tudósít a diktatúra, a homogenizáló indulat nyomása alatt senyvedő erdélyi magyarság értékeiről, a jövendő építésének lehetséges alapjairól. A budapesti Magvető Kiadónál megjelent könyv élénk sajtóvisszhangot váltott ki. Még kéziratban rejlő munkái közt van Veres Péterről, a gondolkodóról szóló tanulmánya, egy Színházi őrjárat Erdélyben c. portrégyűjteménye és esztétikai jegyzetei, valamint a kolozsvári Magyar Művészeti Intézet alapító rektorával, a festőművész Kovács Zoltánnal folytatott beszélgetése szerepel.

További kötetei: Kolozsvár magyar színháza (társszerzésben, Kv. 1992); A szó és a látvány. Nézőtéri jegyzetek (Mv. 1995); Hivatástudat és korszerűség. Közép-erdélyi színházakért (Mv. 1997).

Álnevei: Vass Attila, Tordai József, Papp Márta, egy időben T. Páll Árpád.

Cselényi László: Egy "színházi utazó" naplója. Utunk 1977/12. – Oláh Tibor: Körkép, önarckép. Igaz Szó 1977/9. – Marosi Péter: Színikritikától a dramaturgiáig. Korunk 1978/6. Újraközölve: Világ végén virradat. 1980. 239-40. – Lászlóffy Aladár: Úton, útfélen. Utunk 1982/3. – Szőcs István: Bolygó szerkesztő. Utunk 1987/14; uő: Színházi szélrózsa. Utunk 1988/13. – Nagy Pál: Színházról elfogultságok nélkül. Igaz Szó 1988/6; uő: A huszonnegyedik órában. Hitel 1992/12. – Szekernyés János: A színház mint jelenség megközelítése. Korunk 1989/7. – Kékedy László: Miért a színház? Szabadság 1990. máj. 19. – Tompa Gábor: Kékedy úr blöffentései. Szabadság 1990. máj. 26. – Kötő József: Boszorkányüldözés vagy elvi vita? Szabadság 1990. júl. 14. – Hajós József: Impresszáriótlan impressziók. Helikon 1992/7. – Páll Árpád: Harag György példájára gondolva. Szabadság 1992. ápr. 15.; uő: Hivatástudat és korszerűség. Magyar Élet, Bp. 1994/10. – Dávid Gyula: Harangszó a mélyből. Korunk 1992/4. – Pomogáts Béla: Harangszó a mélyből. Alföld, Bp. 1992/6. – Metz Katalin: A szó és a látvány. Új Magyar Szó, Bp. 1995. okt. 24.

(B. Gy.)


Páll György (Igal, Somogy vm. 1892. ápr. 11. – 1975. nov. 24. New York) – újságíró, lapszerkesztő. Gimnáziumot Temesvárott végzett, a budapesti egyetemen jogi doktorátust szerzett, majd az államrendőrség szolgálatába lépett. A Károlyi-kormány alatt főkapitányhelyettes. A forradalom bukása után visszatért Temesvárra, újságíró lett: a Temesvári Hírlap belső munkatársa, Az Iparos c. lap felelős szerkesztője. 1928-38 között az OMP temes-torontáli tagozatának főtitkára, 1940 után Kolozsváron az Erdélyi Párt tisztviselője. Szerkesztésében jelent meg a temesvári Magyar Ház felavatása alkalmából kiadott évkönyv (1930). Jakabffy Elemérrel közösen írta A bánsági magyarság húsz éve Romániában (Bp. 1939) c. tanulmányt.

1945-től egy ideig Svájcban, majd 1950-től az Egyesült Államokban élt. 1952-57 között a Szabad Európa Rádió Sajtóosztályán az államigazgatás és a tervgazdasági ügyek előadója, 1958-70 között a Columbia University (New York) kutatója. Az Amerikai Erdélyi Szövetség alapító elnöke, 1959-től a Transsylvania c. lap szerkesztője.

Önálló kötetei: A magyar néphadsereg szerepe a szabadságharcban 1956 (New York 1957); Hungarian Revolution and the Hungarian People's Army (New York 1957); Indexes of Hungarian Service Sectors and Financial Institutions 1938 and 1947-1965 (New York 1967); Personal Consumption in Hungary 1938 and 1947-1965 (New York 1968).

(Sz. J.)


Páll István (Szentkatolna, 1864) – *római katolikus egyházi irodalom


Páll Károly – *Székelyudvarhely magyar irodalmi élete


Páll Lajos (Korond, 1938. ápr. 2.) – költő, festőművész. Székely fazekascsalád tizenharmadik gyermeke. Szülőfalujában, a Tószegen nevelkedett, s onnan járt elemi iskolába, azután a marosvásárhelyi Művészeti Líceumba, ahol 1955-ben érettségizett. Már az elemiben szerencséje volt – amint Gálfalvi Györgynek vallja: "nemhiába vagyok egyszerre hetedik és tizenharmadik gyerek, ha az élőket és a halottakat is ideszámítjuk", mert Korondon tanított akkor Benczédi Sándor szobrászművész és Haáz Sándor, a székely népművészet kutatója, s nyaranta ott üdült Trózner József zeneszerző, a marosvásárhelyi művészeti iskola igazgatója, aki felfedezte agyagmintázásait, s elvitte a tehetséges gyermeket a Művészeti Líceumba. Kiváló művésztanárok kezébe került itt, de Kemény János, Molter Károly, Bernáth Ernő, Sütő András is már zsenge korában hozzájárult szellemi arcélének alakulásához. Később, Kolozsvárott, a Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskola hallgatójaként Kányádi Sándor, Szilágyi Domokos, Boros Zoltán, sőt Asztalos István, Nagy István, képzőművészként pedig Kádár Tibor, Mohy Sándor játszottak szerepet jellemének, alkotói attitűdjének kialakulásában. Pedig a főiskolán csak két évet végezhetett (1956-58), mert az '56-os magyar forradalom leverését követő romániai megtorlások második hullámában 1958-ban őt is bebörtönzik. Csak 1962-ben szabadult, de tanulmányait már nem folytatja, hanem hazatér szülőfalujába és lesz "a mai Erdély egyik legmarkánsabb festőművésze [aki] autentikus lírát ír, amely művészetében nem »kapcsolt áru«, hanem a teljességet célzó valóságos érték, legméltóbb kiegészítés" (Páskándi Géza). Láng Gusztáv már első verseskötete (Fényimádók, 1970) kapcsán megfogalmazza a mindmáig érvényes szentenciát: "Korondnak a tájait, embereit viszi vászonra. Verseinek prozódiájában népdalok ritmusa kopog vissza [...], a népi formák azonban erősen avantgárd stilizáltsággal fejeznek ki modern életérzéseket."

Első versét az Utunk közölte (1956), majd költeményei jelentek meg az Igaz Szó, Utunk, A Hét, Napsugár, Művelődés, Magyarországon a Tiszatáj, Kortárs, Napjaink, Látóhatár stb. hasábjain. Irodalmi munkásságáért 1995-ben Aranka György-díjjal tüntették ki.

Festészet és költészet olyan szorosan összetartozó egység nála, hogy versköteteit is saját képeivel vagy festményvázlataival illusztrálja, de úgy, hogy a vidéken (Korondon) élő művész és költő mindig egyetemes érvényességű mondandót közvetít közönségének.

Állandó tárlata van szülőfalujában; festményeivel önálló kiállításokon szerepelt több székelyföldi városban, Kolozsvárt, Budapesten, Szegeden; közös tárlatokon Bukarestben, Németország több városában. A képzőművészről Tömöry Péter készített TV-filmet (1975). A Korondon megjelenő Hazanéző c. folyóirat szerkesztőbizottságának tagja.

Önálló kötetei: Fényimádók (versek, Majtényi Erik előszavával, 1970 = Forrás); Köves földek (versek és képek, 1980); Szárazvillámlás (versek és képek, Bp. 1993); Partraszállás (versek és vázlatok, Csíkszereda 1994); Andromakhé uszályán (versek, Csíkszereda 1996).

Szilágyi Júlia: P. L. versei. Korunk 1968/7. – Balla Zsófia: P. L.: Fényimádók. Utunk 1970/42. – Farkas Árpád: P. L.: Fényimádók. Előre 1970. dec. 11. – Izsák József: Mi forog a korongon. Utunk 1970/49. – Láng Gusztáv: Vers és modor. A Hét 1970/3. Újraközölve: A jelen idő nyomában. 1976. – Székely János: P. L.: Fényimádók. Igaz Szó 1971/1. – Szakolczay Lajos: Rendhagyó költő. Napjaink 1972/2. – Mózes Attila: Hangulatok és tájelemek – keretben. Utunk 1980/47. – Szőcs István: Köves földek. Előre 1980. aug. 15. – Borcsa János: "Dúdolni minden bajra oldó dallamot". Korunk 1981/5. – Gálfalvi György: Arcképek – P. L. Igaz Szó 1987/9. Újraközölve: Találkozásaink. 1989. – Páskándi Géza: P. L.-ról. Kortárs Magazin 1994/1. – Bogdán László: Partraszállás (Vázlat P. L.-ról). A Hét, 1994/14. – P. L. Szatmári László előszavával (Csíkszereda 2001 = Műterem).

(G. D.)


Páll Rózsa, Kovácsné (Máramarossziget, 1893 – ?) – költő. 1921-ben telepedett ki férjével, Kovács Ferenc református lelkésszel Kanadába. Hamiltonban, majd 1937-től Angliában élt; férjével együtt fontos szerepe volt a keleti tartományok magyar református életének megszervezésében. 1927-ben a Hamiltonban megjelenő Figyelő társszerkesztője.

Örökmécs c., Budapesten 1921-ben megjelent verskötetéről az akkor Amerikában tartózkodó Tamási Áron írja a Pásztortűzben: "Itt él Amerikában, verset ír, álmodik csodát [...] Elbújt, mint a kicsi szép szavú madár, s nem lehet hallani az énekét, mert csak magának sírja a dalt. Pedig kicsi Erdélyországban szépen csengene ez az ének."

Még egy verskötete jelent meg (Vándorversek. Harrow 1957); közölt az Izraeli Futárban, a Kanadai Magyar Népszavában és a Londonban megjelent Ismertek minket? c. antológiában (1957) is.

Tamási Áron: Erdélyi sors. Pásztortűz 1923. II. 37 (nov. 10.). Újraközölve: Tiszta beszéd. 1981. 29-30. – -y: Örökmécs. Ellenzék 1923. nov. 22.

(D. Gy.)


Páll Szilárd (Brassó, 1959. máj. 21.) – novellista. Szülővárosában az Unirea Líceum magyar tagozatán érettségizett (1977), a Babeş-Bolyai Egyetemen szerzett közgazdasági diplomát (1983). A székelyudvarhelyi Készruhagyár közgazdásza. 1988-ban áttelepült Magyarországra, de részt vesz a Székely Útkereső szerkesztésében (1992-93), s budapesti munkatársa az Udvarhelyi Híradónak (1995-97).

Első írását az Ifjúmunkás közölte (1976). Riportokkal, karcolatokkal a Brassói Lapokban jelentkezett. A Korunk hasábjain A csodaóra c. bizarr története (1981/6), az Igaz Szóban Nirvána (1983/5) c. elbeszélése jelent meg. Több kisregénye kéziratban.

Kötete: A csodaóra (novellák, 1983 = Forrás).

Ágoston Vilmos: Csodamosoly. Igaz Szó 1984/3. – Nagy-Kertész Pál: Patthelyzetek tanulsága. Utunk 1984/24. – Jakabffy Tamás: A műfaj szabadsága. Gondolatok a könyvtárban. Korunk 1987/12.

(B. E.)


Pallas-Akadémia Kiadó – 1993-ban alakult Csíkszeredában a budapesti Akadémiai Könyvkiadó romániai társkiadójaként, a *Kriterion Alapítvány támogatásával. Igazgatója a könyvkereskedelmi szakmában akkor már több mint húszéves tapasztalattal rendelkező Tőzsér József, főszerkesztője Kozma Mária. 1995-ben teljesen önállósult, s román-magyar vegyesvállalat jellege is megszűnt.

Profilja felöleli a romániai magyar könyvtermés szinte minden területét, s ha induláskor kiadói elképzeléseiből még ki is zárta a műszaki és a természettudományi műveket, később ezek körébe sorolható könyvek kiadását is vállalta. Általában – önmeghatározása szerint – "feladatának tekinti az olyan, mindeddig elhallgatott vagy lappangó kéziratok felkutatását is, amelyek értékteremtőek és hozzájárulnak az erdélyi magyar irodalom, helytörténet és tudományosság gazdagításához". Ugyancsak bővült profilja az évek folyamán a felkarolt értékek földrajzi vonatkozásában is: míg az első években úgy érezte, hogy "elsőrendű feladata felvállalni a közelben élő szerzők munkáinak kiadását" (Kozma Mária), a későbbiekben már a romániai magyar írásbeliség földrajzi körülhatároltságtól független befogadására és közvetítésére törekedett.

Tevékenységét nagyban meghatározta, hogy kiadói munkája szervesen összefonódott a könyvterjesztéssel. Csíkszereda központtal országos könyvesbolt-hálózattal rendelkezik: Sepsiszentgyörgyön, Kézdivásárhelyen, Székelyudvarhelyen, Marosvásárhelyen tart fenn saját üzleteket, s könyvesbolt-részleget a Székelyföldön kívül is: Brassóban, Besztercén, Kolozsváron, Szatmárnémetiben, ahol saját könyvein kívül hazai és magyarországi kiadók könyveit árusítja.

Az induláskor megfogalmazott célnak megfelelően az első évben Kozma Mária Sárkányfogvetés c. regényével, Sütő András esszéinek gyűjteményével (Az élet és halál kapujában) és Antal Imre egykori csíkszeredai gimnáziumi tanárnak a csíkszeredai Római Katolikus Főgimnázium múltját idéző könyvével (Tisztesség adassék) lépett az olvasóközönség elé, a következő években viszont a fővonulatok gazdagodása mellett már a kiadói profil kibővülése is megfigyelhető. Az eredeti irodalom mezőnyében a ~ vállalja induló fiatalok versköteteit (Simon Attila: Elmondom ezt, vagy álmodom. 1994, Balázs András: Válasza győztesnek. 1996) éppúgy, mint a több évtizedes hallgatás után újra megszólalókat (Kabós Éva: Apám földjén. 1996), illetve az irodalmi élet perifériájáról jelentkezőket (Kercsó Attila: Kopjafák árnyékában. 1996) az ismert nevű költők új kötetei (Ferenczes István: Hó hull örök vadászmezőkre. 1996, Páll Lajos: Partraszállás. 1994) mellett. Az eredeti prózát ezekben az években Kozma Mária két újabb könyve (A jóság síró vágya. 1994, Márványkáosz. 1996) s a Sütő András életműsorozatában megjelent újabb kötet (az Anyám könnyű álmot ígér újrakiadása, 1996) mellett a székelyudvarhelyi Lőrincz György novellái (Bukás. 1995), a sepsiszentgyörgyi Balogh László regénye (Szivárgás. 1995) és a Kolozsvárt élő Nagy Borbála ifjúsági regénye, A vén kapitányné (1996) képviseli. Kiadóra talált a ~-nél Domokos Géza, az RMDSZ első elnöke politikai memoárja (Esély. I-III. 1996-98), valamint Székedi Ferenc közéleti publicisztikája (Hétköznapok, délibábok. 1996).

A helyi hagyományok felvállalása szintén a ~ profiljába tartozik kezdettől fogva. Természetes, hogy az első ilyen könyvek a szűkebb pátria világának különböző vetületeit ölelték fel: a csíki katolikus hagyományt (P. Boros Fortunát: Csíksomlyó, a kegyhely. 1994, P. Réthy Apollinár: Csíksomlyói kalauz. 1995), a város múltját idéző műveket (Nagy András: Városkép és ami hozzátartozik. 1995, Tivai Nagy Imre Emlékezés régi csíkiakról. 1996), a vidék népköltészetét (Duka János: Üti Páké Barátost. 1996) vagy népszokásait (ebben a témakörben kiemelkedő Balázs Lajos csíkszentdomokosi sorozata, amely a halállal kapcsolatos és a temetkezési szokásokat feldolgozó Menj ki lelkem a testemből c. kötettel kezdődött 1995-ben), vagy már a szűkebb pátriából kitekintve Vígh Károly és Pál-Antal Sándor könyvét (Marosvásárhelyi helynevek és földrajzi közszavak. 1996).

A ~ profilját a fentiekben említett vonulatokhoz tartozó újabb kötetek mellett az évek folyamán folyamatosan gazdagodó sorozatok teszik egyénivé: a Benkő Samu Újrakezdések c. kötetével (1996) indult "Bibliotheca Transsylvanica", amelyben irodalom- és művelődéstörténeti, valamint történettudományi tanulmánykötetek jelennek meg, a Harald Roth Kis Erdély-történetével debütáló "Mobile Officium", a gyermekirodalom klasszikus vagy kortárs darabjait, válogatásokat felölelő "Nagyapó Mesefája" és "Mesevonat", a Kriterion valamikori képzőművészeti sorozatát folytató "Műterem", amely kortárs erdélyi magyar művészeket mutat be rövid esszébevezetőkkel, igényes reprodukciókon keresztül, és végül az "Erdély hegyei", amely a természetjárás és a turisztika kedvelőinek kínál egy-egy erdélyi hegyvidék bejárására csábító turistakalauzt és megbízható (magyar hegy- és vízneveket tartalmazó) turisztikai térképeket.

A teljesség kedvéért kell megemlítenünk olyan vállalkozásokat is, mint amilyen Jakab Elek és Szádeczky Lajos könyvének (Udvarhely vármegye története a legrégibb időktől 1849-ig) újrakiadása (1994) vagy a szekszárdi Babits Kiadó által előkészített s hosszas megrekedés után a ~-nál megjelent Ki kicsoda Aradtól Csíkszeredáig? (I. kötet 1996, II. kötet 1997).

Nagy Pál: Könyves élmények. A Hét 1993/41. – A legfontosabb közvetítő. Beszélgetés Kozma Máriával, a Pallas-Akadémia Kiadó szerkesztőjével (Az interjút készítette Simon Attila). Könyvesház (Kv. 1996/1). – Új könyvműhely. Ötéves a Pallas-Akadémia Kiadó (Csíkszereda 1998).

(D. Gy.)


Pallas Kulturális Egyesület – Kolozsváron, 1992 márciusában alakult egyesület, legfőbb célja Románia természeti kincseinek és műemlék épületeinek számbavétele, történetük és jelenlegi állapotuk leírása. Elnöke Szabó Levente. Tagjainak száma 1996-ban 55.

Munkája során tudományos kutatóutakat szervezett különböző természeti vagy műemléki érdekű helyekre; az ifjúságot ezen értékekkel megismertetve, megbecsülésükre neveli.

Kiadásában jelent meg 1996-ban Tóth Miklós Szilágysomlyó c. monográfiája; dokumentumfilmet készítettek tagjai az apácai Feketevárról, a szászfenesi Leányvárról, valamint Szilágysomlyóról.

(D. Gy.)


Pallos István (Sátoraljaújhely, 1912. okt. 26.) – műszaki író. Középiskolát a kolozsvári egyetem Gyakorló Gimnáziumában végzett (1929), gépészmérnöki oklevelet a németországi Karlsruhe műegyetemén szerzett (1934). Munkahelyei: Astra-Română Kőolajipari Vállalat, Câmpina-Ploieşti-Bucureşti (1937-47), Kolozsvári Műegyetem (1947-60), Tehnofrig Gépgyár, Kolozsvár (1960-70) és nyugdíjazásáig ugyanitt az Élelmiszer- és Hűtőipari Tervező és Kutató Intézet (1970-72). Kitelepült Németországba 1986-ban.

Kutatási területe a hőtechnika, ezen belül a fűtőtechnika, műszaki méréstechnika, emelő- és szállítógépek. Mint a Kolozsvári Műegyetem előadótanára, majd prorektora (1953-56) számos jegyzetet írt, így a termomechanikai mérések jelrajzairól és kapcsolási vázlatairól, a pontossági osztályok és illesztések megválasztásáról, emelőgépek rajzairól, vázlatairól és adattáblázatairól, pneumatikus mérőkészülékekről. A Tehnofrig Gépgyárban a hatvanas évek közepén sikeresen vezette kontinensünk egyik legnagyobb hűtőkompresszorának tervezését. Az Élelmiszer- és Hűtőipari Tervező és Kutató Intézetben ő dolgozta ki a hűtőkompresszorokkal kapcsolatos országos szabványokat, melyeket több ország is átvett.

Szerzőtársként eredményes munkát végzett a Magyar-Román műszaki szótár (1987) szerkesztésében.

Balogh Edgár: Szép ötvözetű műszaki nagyszótár. Korunk 1988/2.

(J. D.)


Pallos Sch. Jutta (Szászrégen, 1925. jan. 12.) – festő, grafikus. Középiskolai tanulmányait Kolozsvárt végezte, de a háborús frontátvonulás előtt Szászrégenben érettségizett (1944). A Kolozsvári Magyar Művészeti Intézetben (1948-49), majd a Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskolán (1950-54) Miklóssy Gábor és Nagy Imre növendékeként szerzett oklevelet.

Tájképein Erdély néprajzilag színes vidékeit (Kalotaszeg, Szék, a szász városok) elevenítette meg. Vonzotta a falu élete, érdekelték a népszokások. Illusztrációi jelentek meg az Utunkban, szövegképeket készített Méhes György Szikra Ferkó c. ifjúsági regényéhez (1956) s annak Funkenfranz c. német fordításához (1959).

Számos erdélyi városban volt kiállítása, majd német városokban (Stuttgart, Berlin, Bréma, Düsseldorf, München) mutatkozott be. 1986-ban Karlsruhében telepedett le, ahol 1990- ben gyűjteményes kiállítása volt.

Kántor Lajos: A benépesült táj. Utunk 1976/32.

(M. J.)


Palocsay Rudolf (Kolozsvár, 1900. márc. 22. – 1978. máj. 27. Kolozsvár) – kertészeti szakíró, biológus. ~ Zsigmond apja. A Kétvízközben nőtt fel öt kisebb testvérével együtt egy szobafestő fiaként. Négy elemi osztályt végzett, majd három "gazdasági ismétlő"-t, később apja tanoncaként még három inasiskolai osztályt. Korán megnyilvánult vonzódása a virágok iránt, s amikor szobafestőként a városi virágkertészetbe került, ott a főkertésztől már szakszerű virágkeresztezési ismereteket szerzett. Hozzájutott H. Emery A növények élete c. tudománynépszerűsítő könyvéhez, ebből bővítette és rendszeresítette az addig szerzett ismereteket. Életrajzírója, Katona Szabó István írja: "Ez a könyv volt a csíra, melyből kinőtt az önmagába mélyedő fiú világnézete. Ez volt gimnáziuma és egyeteme." Az I. világháború kitörésekor apja hivatásos tűzoltó lett, ő pedig egy ideig molnár, majd sörgyári munkás.

1918 decemberében besorozták a Székely Hadosztályba, ahonnan csak másfél év múlva került haza. Maga is beállt tűzoltónak, ott lehetősége adódott virágnemesítési szenvedélyét és önképzését továbbfejlesztenie: a tűzoltólaktanya kertjében egyre pompázatosabb virágkertészetet hozott létre, s 1926-ban kertészsegédi oklevelet is szerzett. Ekkortól számíthatók első szakszerű keresztezési kísérletei: rózsa- és violahibrideket, oroszlánszájakat sikerült kialakítania, 1927-től már saját kis kertjében, később hivatásszerűen foglalkozott gyümölcsnemesítéssel is. Következtek a kardvirágokkal végzett próbák. 1938-ig kidolgozta saját mentormódszerét, mellyel különleges és hivatalosan is bejegyzett új fajtákat hozott létre. Csábították is a bukaresti királyi kertészetbe, de nem ment, Kolozsvárt maradt, ahol Emil Pop és Péterfi István botanikaprofesszorok is felfigyeltek munkásságára, s 1948-tól Lazányi Endre növénygenetikus, a Mezőgazdasági Akadémia magyar tagozatának akkori megszervezője révén megismerkedett Micsurin eredményeivel, tekintettel almafajta-keresztezési kísérleteire.

1949-től már felkérték egyetemi bemutató előadások megtartására, 1950-től pedig genetikai gyakorlatok vezetésére a Bolyai Tudományegyetemen. Ugyanakkor egy vegetatív hibridizációról szóló pályamunkájával elnyerte a Román Akadémia ötvenezer lejes díját, s megválasztották a bukaresti Micsurin Tudományos Társaság alelnökévé. Következett kinevezése a kolozsvári Mezőgazdasági Főiskola adjunktusává. Ezután már a legkorszerűbb tudományos gépezet segítségével végezhette kísérleteit. Állami Díjban részesítették, többször is beválasztották a bukaresti parlamentbe. 1953-ban kinevezték a saját kertje mellett létesített Gyümölcskutató és Nemesítő Állomás igazgatójává; ezt az állását nyugdíjazásáig (1974) töltötte be.

Művei: Gyümölcsfák és bokrok metszése (1952, románul 1957); Az almatermésűek és csonthéjasok termesztése és nemesítése (Veress István, Antal Dániel, Mózes Pál társszerzőkkel, 1954); Zöldség- és gyümölcsnemesítési kísérleteim (1954, 1961); Kísérleteim (1954, románul 1955); Héjasok és bogyósgyümölcsűek termesztése és nemesítése (Veress Istvánnal és Antal Dániellel, 1960, románul 1961).

Szabó István: Virágzó élet. P. R. életrajza. 1955.

(G. D.)


Palocsay Zsigmond (Tordaszentlászló, 1935. nov. 2. – 1994. ápr. 21. Kolozsvár) – költő. ~ Rudolf fia. Középiskolai tanulmányait a kolozsvári Református Kollégiumban kezdte; annak utódiskolájában X. osztályos tanulóként részese volt egy rendszerellenes diákszervezkedésnek (KESZ), melynek következményeként öt évre börtönbe került, s csak elkésve, 1955-ben érettségizhetett. Szülői kívánságra két évig a Mezőgazdasági Főiskola hallgatója, majd hajlamai szerint a Gh. Dima Zeneakadémián szerzett hegedűtanári oklevelet. A kolozsvári Zenei Középiskolában tanított hangszeres zenét.

Költészete megkésve bontakozott ki, de mindjárt teljes felkészültségben jelentkezett, "elődöket utánzó, formákat próbáló kamaszmutálás nélkül" (Láng Gusztáv). Az első Forrás-nemzedék markáns alakja, Bajor Andor előszavával megjelent első kötete megelőzte a Vitorla-ének c. nemzedéki versantológiát. Szorosan a zene és a természet bűvöletében megalkotott versvilág az övé, főleg a Duna-deltai halász-vadász élményekből ihletődő, avantgardista és szürrealista jelbeszéddel építkező költészet, egyfajta sajátos átmenet a mitikus gyermek-mesevilág és a stilizáló természetlíra között. Vershelyzeteit elemezve Vásárhelyi Géza méltán állapítja meg, hogy lírájával "visszahódította az erdélyi faunát, flórát és tájat a versnek". Lászlóffy Aladár ezt a művészetet így jellemzi: "Úgy fordult vissza hajlamai s tapasztalatai segedelmével s védelmében a természethez, ahogy más költészet és tudomány, költészet és szerelem, költészet és politika nyergében vagy puha párnái között [...] kereste a saját halhatatlanságát s a köz-lírai jövőt, a líra közüdvét."

Sok dallamos gyermekvers és felnőtteknek szóló "ürügy-gyermekvers" szerzője. Valósággal teremti a mesét. Szilágyi Domokossal közösen írt Fagyöngy c. kötetének "négykezesei" képezik a csúcsot, melyek "strófái, ha néha a kiábrándultság felhangjaitól csüggesztően disszonánsaknak tűnnek is, lobogó életigenlésükkel a cselekvési szándékot, a tettre kész lélek diadalát éneklik meg" (Láng Gusztáv). Ám eme üzenet megértésére csak az képes, aki rá tud hangolódni a költő sajátos nyelvi bravúrjaira, tudatosan használt tájszavainak szerepére. 1968-ban elnyerte az Utunk Szülőföld-pályázatának I. díját, majd kétszer a Romániai Írók Szövetsége kolozsvári fiókjának költészeti díját (1974, 1983), 1985-ben a Romániai Írók Szövetsége országos költészeti díját, 1990-ben a nagyváradi Kelet-Nyugat prózadíját, 1993-ban A Hét nívódíját.

Kötetei: Kórémuzsika (versek, 1966, Forrás); Kakukkfuvola (versek, 1968); A nagyelefánt (vadászmese, 1968); Kutyatej (gyermekversek, 1969); Fagyöngy (versek, Szilágyi Domokossal, 1971); Nádirigó (lírai reflexió, 1971); A Vigasz Fája (versek, 1974); Lepkeszárnyon (bábjátékok, 1974); Aki búsul, megöregszik (verses mese, Kv. 1976); Felnőttek meséskönyve (versek, Kabán József fotóival, 1977); Illetlen párhuzamok (versek, 1979); Borzaskata (gyermekversek, 1983); Felhőmező (poéma, 1985); Szalmavirág (versek, 1987); Százszorszépem száz levele (gyermekversek I., 1987); Katángszirmok (versek, 1991).

Földes László: Ige és igézet. Utunk 1965/47. – Szász János: Magánbeszéd egy költőről. Igaz Szó 1966/7. – Kántor Lajos: Költészet – lepkeszárnyon. Korunk 1966/8; uő: A Nagyelefánt nyomában. Korunk 1968/9; uő: Lépték: egy az egyhez? Utunk 1972/17; uő: Korváltás. Buk. 1979. 171-183; uő: A szó öröme. Utunk 1988/38. – K. Jakab Antal: A líra függetlenségi harca. Utunk 1966/22; uő: A jel magánya. Utunk 1968/41; közölve A névmás éjszakája. 1972. 21-28. – Szilágyi Júlia: Rendhagyó verskötet. Előre 1966. szept. 29. – Hornyák József: Írás közben. Batyu és – bogozója. Utunk 1968/22. – Éltető József: P. Zs. Kakukkfuvola. Utunk 1968/17. – Láng Gusztáv: A líra: logika? Utunk 1968/49; uő: Kutyabajok. Utunk 1969/40; uő: Álmok vizén motorcsónakkal. Utunk 1972/35. – Szilágyi Domokos: A kritikus magánya. Utunk 1968/49. – Szőcs István: Kert alatt – mart alatt: világegyetem. Igaz Szó 1968/7; uő: Bővített ligatúrák – vershelyzetekben. Utunk 1974/23; uő: Kökényben félrejáró Ignác. Utunk 1977/20; uő: "Együttrezgés" vagy "Tövispokol"? Utunk 1987/19. – Mózes Huba: P. Zs.: A Nagyelefánt. Utunk 1968/20; uő: Természetjáró muzsikus városlakó költészete. Korunk 1975/1-2. – Márki Zoltán: A válasz: a vers. Utunk 1969/43. – Ágoston Vilmos: Betűvető. Utunk 1971/18. – Molnos Lajos: P. Zs.-Sz. D.: Fagyöngy. Utunk 1971/17. – Keresztes Dénes: P. Zs.: Nádirigó. Igaz Szó 1972/5. – Szávai Géza: A költői beszéd lehetőségei. A Hét 1974/47; uő: Irodalom és bábszínpad A Hét 1975/25; uő: Szinopszis. Buk. 1981. 21-24. – Németi Rudolf: Elhallgatott elégiák. Igaz Szó 1974/10; uő: Mit takarnak a párhuzamok? Igaz Szó 1980/5; uő: P. Zs.: Rekviem a kertben. Igaz Szó 1985/12.- Szőcs Géza: A bölcselő öröme. Korunk 1975/5. – Marosi Péter: Kísérleti líra 3000 sorban elbeszélve. Utunk 1977/13. – Boér Géza: A nyelv győzelme és a forma fájdalmának szélfaküszrepesztőéke. Korunk 1977/10. – Mózes Attila: Töredék kritika a szubjektum és az "objektívek" viszonyáról. Utunk 1978/20. – Vásárhelyi Géza: Gumislag és tölgylevélpohók – vagy minek mind késztetik kopfoskodni a költőt? Utunk 1979/45. – Fodor Sándor: Egy rendhagyó könyvről (P. Zs.: Borzaskata). Utunk 1983/29. – Cs. Gyímesi Éva: Felhőmező. Utunk 1985/7; uő: A nyelv Senkiföldjén. Utunk 1987/19. – Kisgyörgy Réka: Üzenet felnőtteknek (avagy: a kert jelbeszéde). Korunk 1988/9; uő: Lombostyán és Természetfi. Helikon 1991/50. – Kovács Nemere: Kamaszkert. Igaz Szó 1988/6. – Egyed Emese: A régi kertben. Beszélgetés P. Zs.-vel. Helikon 1990/27. – Bogdán László: A végtelen vallomás közepén. A Hét 1991/43. – Víg Emese: Loppanások (P. Zs. Hét bükklevél). Helikon 1993/16. – Józsa T. István: A Palocsay-premissza. Korunk 1994/8. – Lászlóffy Aladár: Kedves Zsiga! Helikon 1994/10. – Mózes Attila: Vonalak, Csend. uo. – Szilágyi István: Búcsú-fughetta. uo. – Szőcs Géza: Két miniatűr P. Zs.-nak a kapujában. uo. – Szőcs István: Zsiga bá. Legendárium. uo.

(G. D.)


Pálos István – *Szatmárnémeti magyar irodalmi élete


Palotai Iván – *Polgár István írói álneve


Palotás Dezső (Kolozsvár, 1951. márc. 11. – 1999. márc. 7. Budapest) – költő, novellista, esszéíró, művészeti író. Szülővárosa 11. számú líceumában érettségizett (1972), majd a Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskola grafikai szakán szerzett diplomát (1976). Egy ideig segédmunkás egy közszállítási vállalatnál, majd négy éven át líceumi tanár Gyulakután és Erdőszentgyörgyön; 1983 októberétől 1984 januárjáig A Hét próbaidős szerkesztője, ezután hat hónapig éjjeliőr, utána szabadfoglalkozású. 1988-ban Magyarországra költözött, ahol szépirodalmat már nem publikált.

Első írását az Igazság közölte (1963). Versei, prózai írásai, könyvbírálatai, publicisztikái az Echinox, Utunk, Korunk, A Hét, Igaz Szó, Új Élet, Napsugár hasábjain, Magyarországon az Élet és Irodalomban és a Magyar Nemzetben jelentek meg. Szerepelt a Varázslataink, Kimaradt Szó, Ötödik Évszak, Bábel tornyán, Egyszer mindenkit szólítanak c. antológiákban (1974-1984); Martos Gábor Marsallbot a hátizsákban c. könyve (1994) antológiarésze kilenc versét közli.

Forrás-kötete, a Negyedik kívánság 1979-ben jelent meg, ezt követte Incidens c. verseskötete. Az irodalomtörténeti besorolás szerint a "harmadik Forrás-nemzedék"-hez tartozik, amely az akkori *Gaál Gábor körből nőtte ki magát, s fórumának a kolozsvári főiskolások *Echinox c. folyóiratát és a Szőcs Géza szerkesztette Fellegvárt tekintette, de egyébként tagadta nemzedék voltát, s csupán annyiban vállalta a közösséget, hogy – amint maga fogalmazott – "mindenki mást akart, de mindenki ugyanazt nem akarta". Tematikája, nyelvhasználata és formavilága egyaránt újdonságértékű. A groteszk és az irónia átfogó szervezőelve meghatározza a műfajválasztást (angol limerick), a különben "tökéletes biztonsággal kezelt »klasszikus« versformák", a hagyományos műfajok lebontását (Martos Gábor), aminek legfőbb eszköze az egymástól elütő, gyakran alantas nyelvi elemek beemelése a klasszicizáló műfaji keretbe. Az ő egyik versére (A szekér alatt) utalva állapítja meg Martos Gábor: "... a fiatal költők egyikében-másikában kifejezett törekvés tapasztalható arra, hogy egyes műveikben minél »tökéletesebben« adják vissza az Erdélyben sajnos mind szélesebb körben valóban tragikusan romló állapotú beszélt magyar nyelvet." (i. m. 154). A nyelvteremtő erő és a képzőművészetre jellemző plaszticitás révén is azt az írói magatartást képviseli, amely felülvizsgál és elutasít minden sztereotípiát, értelmét vesztett rítust. Saját gondolati teljesítménye sem mentesül a kritikától, innen írásainak sajátos kutató-önfelszámoló jellege.

A nyolcvanas évek elején teljesen felhagy a költészettel. Két elbeszélőkötetében ugyanaz a teljes értékvesztést mutató világkép nyilvánul meg, hagyományosabb műfaji keretben. Elsődleges témája a felnőtté válással járó illúzióvesztés és a pályakezdő értelmiségiek értékválsága. A beletörődés a meghatározó, a nyelvi játékok ellensúlyozó hatása csökken, a szövegen eluralkodnak az ábrázolt világ törvényei. "Meggyőződésem – vallja később Martos Gábornak –, hogy csak elhatározás vagy a véletlen kérdése, hogy ki hogyan fejezi ki magát; inkább ikonográfiai téren, vagy inkább a nyelvet választja."

Az általa eredetileg választott önkifejezési formához való visszatérését így indokolja: "Körülbelül tíz évig nem foglalkoztam grafikával sem; akkor kezdtem újra eredeti mesterségemet űzni, amikor 1986-ban teljes közlési és foglalkoztatási tilalom alá kerültem.

Képzőművészként egyetlen alkalommal mutatkozott be, 1975-ben a Korunk Galériában.

Kötetei: Negyedik kívánság (Változatok és illusztrációk meg nem írt versekhez. 1979 = Forrás); Incidens (Egyenlő és egyenlőtlen sorokba tördelt rímes és rímtelen szövegek, 1982); A ház (elbeszélések, Kv. 1983); Ég veled, pokol leánya (elbeszélések, 1985).

Egyed Péter: A szonettkoszorú mint parancs és tőrvetés. Igaz Szó 1978/3. Tavasz. – Mózes Attila: A megváltozhatatlan-megváltandó. Utunk 1979/31. – Markó Béla: Szertartások. Igaz Szó 1979/12; uő: P. D.: Incidens. Igaz Szó 1983/2. – Szilágyi Júlia: Vers – ünnep nélkül. Korunk 1979/9. – Szőcs István: Negyedik kívánság. Előre 1979. szept. 5.; uő: Elképzelhető, hogy igaz történetek. Előre 1983. nov. 9. – Vásárhelyi Géza: Anti-mesék, anti-mítoszok – hogyan járjunk palotást csűrdöngölőre. Utunk 1982/41. – Bogdán László: Orfeusz az erdőn, avagy mit ér az ötlet, ha eredeti. Utunk 1983/41. – Nagy Pál: Játék a Házban. Igaz Szó 1984/1. – Borcsa János: P. D. prózai kísérleteiről. Ifjúmunkás 1984. febr. 4.; uő: "mert, uraim, majd mi is megteszem." B. J.: Megtartó formák. 1984. 96-99. – Marosi Péter: Hogyhogy: prózai írások? Utunk 1986/7. – Szávai Géza: Kivágások. Igaz Szó 1986/2.

(F. Á.)


Palotay Gertrúd (Budapest, 1901. – 1951. márc. 11. Budapest) – néprajzkutató. A Magyar Nemzeti Múzeum és az Országos Iparművészeti Múzeum tudományos munkatársa, 1948-tól a Néprajzi Múzeum osztályvezetője Budapesten. Viski Károly tanítványaként fejlesztette tovább a magyar viselet és hímzés kialakulásának szakszerű feldolgozását, egyaránt tekintetbe véve mind a "népi", mind az "úri" textíliákat. Nevét nemzetközileg is ismertté tette modern szemlélete, mellyel egyes tárgyak elemzésében az egész etnikai jelenségcsoport összefüggéseinek felderítését elvégezte.

Érdeklődéssel kísérte nemcsak Magyarország, hanem a szomszéd államok textilművészetét is, s így a felvidéki, kárpátaljai, délvidéki mellett főleg az erdélyi hímzések és öltésformák kapcsolatait rendszerezte összehasonlítások segítségével. 1937-47 között az Ethnographiában foglalkozott a székely harisnya Csíkban alkalmazott szabásmintáival, a megkülönböztető öltözet- és viseletjegyekkel Kalotaszegen, a kalotaszegi kézimunka-műszókinccsel s a vidék román viseletében kimutatható magyar hatásokkal. A Pásztortűzben az erdélyi úri hímzésről (1941/2, 7) írt, az Erdélyi Múzeumban régi erdélyi hímzésmintarajzokat ismertetett (1941. 243-258). Tanulmányaiban azt is vizsgálta, milyen hatások érték kelet felől a "népi", nyugatról az "úri" viseletet, megőrizve a hagyományos szabásformákat mind a mai napig.

Kutatásának eredményeit nemcsak a magyarországi folyóiratokban (Ethnographia, Tündérujjak, Muskátli) közölte, hanem az Erdélyi Múzeumban, a Pásztortűzben és erdélyi gyűjteményekben, sőt német, angol, francia nyelven is, beemelve az erdélyi magyar viselet- és textilfolklórt az európai köztudatba. Erdélyhez kötődéséhez nagymértékben hozzájárult Kelemen Lajoshoz és Szabó T. Attilához fűződő barátsága.

Önálló vagy társszerzésben írt főbb munkái: Hímzőmesterség (Ferencz Kornéliával, Bp. 1934); Árva Bethlen Kata fonalas munkái (Kv. 1940. ETF 117); Erdély magyar népművészete. (Bp. 1940); A keresztöltéses székely hímzések (Dajaszászynéval, Kv. 1943); Kalotaszegi keresztöltéses gallér- és kézelőminták (Dajaszászynéval, Kv. 1944); Adatok a mezőségi magyar hímzés ismeretéhez (Szabó T. Attilával, Kv. 1944. ETF 159); A szolnokdobokai Szék magyar hímzései (68 képpel. Kv. 1944. ETF 179); Tót csipke, tót hímes a XVIII. századi Erdélyben (Kv. 1947); A magyar népviselet kutatása (Bp. 1948).

Szta: F. K. és P. G.: Hímzőmesterség. Erdélyi Múzeum 1936. 215. – Kresz Mária: P. G. (1901-1951). Ethnographia 1951.

(Sz. J.)


Palugyay Zoltán (Liptóbodafalva, 1898. nov. 9. – 1935. szept. 18. Gyömbér) – felvidéki magyar nemesi család sarja. Művészeti tanulmányait Budapesten, a Képzőművészeti Főiskolán, Balló Ede tanítványaként kezdte, Krakkóban és Berlinben folytatta, s Münchenben fejezte be. 1919-ben Liptószentmiklóson mutatkozott be képeivel a Szlovák Képzőművészeti Kiállításon. Erdélyben telepedett le, Kézdivásárhelyen volt műterme, a közeli Kommandóról házasodott. 1924-ben itt, majd 1934-ben Pozsonyban és Krakkóban volt kiállítása. Művei tájképek és alakos kompozíciók.

A Kézdivásárhelyen megjelenő Székely Újság 1925. aug. 23. és 1926. dec. 5. között közölte Tatárok c. regényét, amely az év végén könyv alakban is megjelent.

Később visszatelepült Csehszlovákiába; egy tátrai kirándulás alkalmával szakadékba zuhant és halálát lelte.

Szlovensky biograficky slovník. Matica Slovenská, Turócszentmárton 1990. 390-91 (műveinek jegyzékével és bő szlovák nyelvű irodalommal).

(B. Z.)


Pálúr István (Piskolt, 1884. nov. 17. – 1960. ápr. 12. Hagymásbodon) – író, publicista. Teológiai tanulmányait Debrecenben végezte (1911), református lelkész Nagykárolyban, Hajdúnánáson, Makón, Aradon (1919-23), ahol betanító lelkész a Római Katolikus Főgimnáziumban. További lelkészi állomásai: Lippa (1923-32), Székelyvaja (1932-35), Piskolt (1936-41), Asszonyvására (1942-55) és Hagymásbodon. Cikkei aradi, nagyváradi újságokban és a Brassói Lapokban jelentek meg.

Kötetei: Diákkori emlékek (Arad 1923); Karcolat a nőkről (Arad-Lippa 1924); Karácsonyi gondolatok (A szegény gyermekek karácsonyfájára. Arad 1924); Harc a sátánnal (regény, Arad 1927); Magányban (Straussmann Jakab főrabbi előszavával, Mv. 1936).

Írói álneve: Timotheus.

(U. J.)


Pándi Gábor (Nagybánya, 1949. szept. 16.) – földrajzi szakíró. Középiskoláit szülővárosában, az Elméleti Reál Líceumban végezte (1967), majd a Babeş-Bolyai Egyetemen a Biológia-Geológia-Földrajz Karon szerzett diplomát (1972), s a bukaresti Építészeti Főiskola hidrotechnikai szakán (1978-79) hidrológiai szakképesítést. 1972-80 között a máramarosszigeti Hidrológiai Állomás vezetője, 1981-90 között a kolozsvári Vízügyi Igazgatóság hidrológusa, 1991-94 között hidrológiai osztályának vezetője; 1994 óta a kolozsvári Babeş-Bolyai Egyetem Földrajz Karán adjunktus, majd docens, a földrajztudományok doktora.

Első tudományos szakdolgozatát 1984-ben a dunai országok XII. kongresszusának előadásait tartalmazó, Pozsonyban kiadott kötetben közölte. További tanulmányai a bukaresti Hidrotehnica 1986-os és 1987-es kötetében (az olvadási vizek hő- és mechanikai energiájáról, illetve az olvadó hó víztartalékainak operatív kiszámításáról), a Felső-Tiszai Vízügyi Igazgatóság által 1992-ben kiadott tanulmánykötetben (a Kraszna vízgyűjtő medencéjében kimutatható vízépítési műtárgyakkal összefüggő vízrajzi tevékenységről) jelentek meg. Újvári Józseffel közös angol nyelvű szaktanulmányát a Studia Universitatis Babeş-Bolyai (1987), V. Sorocovschival közös tanulmányát az MHT 1994-ben Egerben kiadott tanulmánykötete tartalmazza. További szaktanulmányai jelentek meg a Studii de Hidrologie c. bukaresti és a Víztükör c. budapesti szaklapokban is.

Kutatási területe és doktori értekezésének témája az erózió-hordalékszállítás szisztematikája és energetikája.

(D. Gy.)


Panek Zoltán (Terep, 1928. jan. 22. – 2001. júl. 1. Budapest) – prózaíró, költő. Középiskoláit Szatmárnémetiben végezte (1948), ahol már diákkorában lapot szerkesztett Diákszó címmel. "Már akkoriban eldőlt – írja azokra az évekre visszaemlékezve hatvanéves korában –, hogy engem nem valamely intézmény, nem az úgynevezett iskola (Alma Mater) érdekel – amely történetesen a jezsuitáké volt és kiválóan vezették: színvonalat jelentett –, hanem az emberek. [...] Közösen ballagni is csak úgy voltam hajlandó, ha a templomot elkerüljük [...] én a saját utamon mentem tovább [...] egyedül ballagtam a magam szabta irányba" (Igaz Szó 1988/2). Érettségi után a bukaresti Mihai Eminescu Irodalmi Főiskolán szerez diplomát (1952), s utána az Utunk szerkesztőségébe kerül. 1958-ban, a magyar forradalom leverését követő romániai megtorlások második hullámában eltávolítják a laptól, s munkás egy kolozsvári villamossági üzemben. 1962-től a Dolgozó Nő, majd az Előre, illetve 1969-től az Igaz Szó kolozsvári szerkesztője. 1986-ban nyugdíjazzák, 1987-ben áttelepül Magyarországra.

Az ötvenes évek elején kezdte írói pályáját, annak a nemzedéknek a tagjaként, amelynek írói szemléletét a szocializmus kezdeti, romantikus pátoszú lendülete, idillizáló valóságlátása határozta meg. Kortársai között azonban az ő kísérletező prózája egyéni színfoltot jelez novelláinak lírai töltete révén. Első kisregénye (Minden külön értesítés helyett. 1957) kapcsán Izsák József az előző évek unalmas-sablonos prózájával szemben azt emelte ki, hogy "szórakoztató irodalmat művel". "Hasznos és tanulságos lenne az a szórakoztató irodalom – írja –, amely a szocialista-realista művészet közvetlen szomszédságában jönne létre", s a mi valóságunkról szólna (Igaz Szó 1957/6). Észreveszi, hogy egyes novelláiban a reménytelenség tragikumát az intellektuális humor eszközeivel ellensúlyozza, Páskándi Géza pedig arra figyel fel, mennyire "gazdag, hajlékony és megcsiszolt" a nyelve (Utunk 1956/47).

A kritika igazából Tűbe fűzött villám (1963) c. novelláskötete megjelenése után kezdi elismerni. "Két, egymásnak némiképp ellentmondó összetevő feszíti e novellák kompozícióját – írja róla Kántor Lajos. – Egyik a hagyományos novellából megőrzött realisztikus cselekmény, amelyet a szerző legtöbbször elég sablonosan épít föl, másik a novellák lírai rétege, amelyben a szereplők érzelemvilágában érzéssé, közérzetté, ösztönös elégedetlenséggé vagy feloldássá párolódik a cselekményben kiépített élethelyzet" (Romániai magyar irodalom 1944-1970. 218).

Prózája hangsúlyosan tartalmaz verselemeket is, nem csak lírai mondanivalójában, hanem szerkezetileg is. Sokszor használ refrént, amely a mondanivalót sűríti, így szinte versformába rendezi novelláit is. Mellékes csodák (1974) c. kötetének novelláiban már igencsak hangsúlyos ez a verses forma, olyannyira, hogy a novellák már-már prózaversekké lesznek. Uralkodó beszédformája a monológ, átszőve a számvetés pillanataira, a lét rendkívüli tartalmaira ocsúdást kísérő betétekkel. Természetes tehát, hogy az író alkatából következően a műfajkeresésben eljutott a versig is. Két kötete (Mélyrepülés. 1970; Mélységmámor. 1974) is tanúsítja, hogy versei szinte novellahelyzetei párlatainak tekinthetők, amelyekben a szerző költői megoldásként az élmény intellektuális kezelését vállalja magára. Versben is formabontó: hihetetlenül sűrít, felszabadítva költő-önmagát a szabályok kényszere alól.

Közben a prózához sem lesz azért hűtlen: Hiúzszemet fogok viselni (1971) c. kötetének darabjaival kapcsolatban Bálint Tibor főleg írójuk belső monológjait, egyéni hangját méltányolja (Igaz Szó 1972/2), Mellékes csodák (1974) c. kötetéről írva pedig Lászlóffy Aladár az egyes novellákat át- meg átszövő aforizmazuhatagra figyel fel. "... egyik módszere az is – írja –, amikor fogalomelhatároló szándékkal von össze szavakat, hangulattöredékeket [...] kedvenc elbeszélő helyzete az egyes szám első személy. ~ a szövegből szigorúan és már-már klasszikus merevséggel ki nem beszélő epikusok közül való" (Korunk 1975/5). A "magamutogató elménckedés vagy szebben mondva: aforizmahalmaz" (Kántor Lajos) 1977-ben megjelent A földig már lépésben c. regényének is egyik, első látásra szembetűnő vonása. A *Pezsgő-díj-vitában mellette érvelő kritikus azonban arra is rámutat, hogy "ezek a mondatok művé, hozzám szóló művé álltak össze – nem valamiféle megvásárolt szabadalom előírásai, magas szintű professzionizmus szerint, hanem új, a mából kinőtt minőséget teremtve. És újragondolva a szövegelőzményeket [...] számomra már nem kétséges, hogy nagy jelentőségű, izgalmas regényt olvastam kezdettől fogva [...] öntörvényű regényt; és ez az »öntörvény« nem csupán Joyce-szal szemben igaz, hanem korunk önmagát kereső, önmagát annyi fenyegetés (többek közt a magány és anti-magány) között megvalósítani akaró emberére érvényesen is" (Utunk 1978/12). Mózes Attila kimondottan a regény erényének tartja, hogy a szerzője óvakodik "...a folyamatos cselekménybe ágyazott összefüggések hazug tárgyiasságától, önkényesen szervezett teljességre törekszik". Ugyancsak ő állapítja meg írói eszközeinek sajátos jegyeként: "A torlódó események forgatagában [...] lüktetővé hevülnek mondatai, kuszán indáznak, egymásba fonódnak", a szerző "egyszerre több lehetőséggel bíbelődik szimultán módon [...] sőt ha a feszültség elviselhetetlen, hirtelen hosszú oldalakra átvált önmagáért (vagy az összhangulatért) élő sziporkázásba [...] A regénynek nincs cselekménye, csak cselekményei vannak, melyek mindig különböző idősíkokon játszódnak le" (Korunk 1978/5).

Immár egyértelműen érvényre jutott egyéni írásmódjának sajátosságait következő novelláskötetei (Emberbolondok, Elmozdult képek, mindkettő 1978) kapcsán a kortárs kritika is kitapintja: "Mestere a sodró és sodródó dialógusoknak, de kedvenc kifejezési formája a monológ dialógus-helyzetben" – állapítja meg Lászlóffy Aladár. "E novellák hőse egy olyan paneki ember, aki összes helyzeteiben, a mai mindennapi, hazai és európai létben felismert és előidézett, megfigyelt és pontosan felmért reakcióiban a jó irodalom, a magyar irodalom erejét idéző hangulatot hagy bennünk [...] Líraisága azért épül, simul szervesen ebbe a vibrálóan modern epikába, mert (saját aforizmáját idézve): fütyül a mások közérzetére, a saját magányérzete érdekli egyedül" (Igaz Szó 1978/2). "Az aforizmáról azt is mondják, hogy gondolatszikra, s e novellák jó részéről elmondható, hogy izzásban lévő lélekről pattannak le" (Láng Gusztáv, Utunk 1981/31).

"A paneki irodalom folyamat: olyan szöveghömpöly, melybe kétszer is beleléphetsz, és bárhol ugyanaz, ugyanolyan [...] Többször és többen leírták róla, hogy eredeti novellatípust művel [...] sose mond le a cselekményről, nem mintha az epika sine qua nonjának érezné, de »monoton« novellatípusa a bizonyíték rá, hogy mennyire világosan látja: mondanivalójának sorsa egy bizonyos mozgalmasságtól függ" (Lászlóffy Aladár, Igaz Szó 1983/6).

Különös módon a Pezsgő-díjjal is elismert regény és szerzője körül robban ki 1978-ban az ún. "csipkerózsika-vita", amelyet Sütő Andrásnak – ~ regényére csak áttételesen utaló – Korunk-beli írása (Csipkerózsika. 1978/6) robbant ki. Esszéjében Sütő arról értekezik, hogy egyes írók a dogma kötelékeitől megszabadulva elhajították ugyan régi fegyvereiket, de újat nem vettek fel. "Földi utazásunkat úgy kell rendeznünk, hogy azt – az egyetemes humánum javára is – lehetőleg a magunk bőrében tegyük meg, emléket állítván a sajátosság méltóságának..." Majd felteszi a kérdést: "Nemzetiségi létünk ábrázolása dolgában hol az új Ábel, az új Kacsó Sándor-i hangvétel, az új Sors és jelkép? Hol van a két világháború közöttiek legjobbjainak virrasztása?" Keserűen állapítja meg: a közelmúltat öncsaló módon elfelejtik, ideje lenne a történelem visszamenőleges átértékelésének. "Igaz, hogy eltűntek az »udvari énekesek«, de igazi tehetség még nem akadt. A szemüket életre nyitó új mondandók sokaságában egyetlen Csipkerózsika alussza még álmát, a sajátosság méltósága. Vagyis mindaz, ami e nemzetiségi létünkre alkalmazott kategóriának alkotó eleme." E gondolatmenet vonalán történik utalás egy új regényre, amelynek szerzője elhatározta, ő lesz a honi magyar irodalom új James Joyce-ja, nem figyelve fel arra, hogy a "benne hömpölygő tudatfolyamnak" konkrét társadalmi-nemzeti háttere van. "A provinciát vállalni kell – írja Sütő –, mert [...] mi vagyunk a provincia [...] A mi provincia-fogalmunk éppúgy behelyettesíthető Európa fogalmával, amiként a híres Európának nem egy pontjáról vethető »vigyázó szem« a mi irányunkba. A közöny persze, ami ellen nemegyszer panaszt emelünk, annál nagyobb, minél nagyobb buzgalommal hanyagoljuk el sajátosságunk méltóságának jegyeit, drámáit, egész hányatottságát."

Sütő célzásaira ~ A Hétben veszi fel a kesztyűt (Írjon ön is írül. 1978/35), ironikus-gunyoros válaszában azonban a sarkítottságot, a kizárólagosságot utasítja el: "A sajátosság méltóságának hiábavaló hajszolása (ha valakinek nincs, az istentől sem szerezheti be) szerintem a beszűkülés felé vezetne, míg az egyetemességre való természetes törekvés mindenkor provincia-legyőző (kísérlet) is, sohasem időszerűtlen nyitás, szükséges nyitás az emberiség irányába, még abban az esetben is, ha az emberiség hasonló törekvései közepette esetleg nem vesz tudomást várható remekműveinkről – nem mi leszünk szegényebbek." Ezután ismét Sütő válaszol (Kinek gondja, kinek kacagása. Igaz Szó 1978/9): "...csodálom, hogy vitatársam félreértett, hiszen kiváló »metaforázó« mestere a képi megfogalmazásnak [...] őt nem foglalkoztatja az, amit hazai magyar irodalmunkban hiányként fölemlegettem [...] Fölöslegesnek tartom meggyőzni őt arról, hogy a sajátosság méltóságának gondolata – tehát nemzeti létünknek olyan meghatározása, amely nem csupán a sajátosság objektív tényét rögzíti, hanem kötelező tiszteletét is, méltóságának elismerését, figyelembevételét akármifajta politikai-társadalmi cselekvésben." Sütő felrója ~nek, hogy "szemléletének, alkatának korlátait maga szabta meg – saját szabadsága érdekében. Ő hiányokról szólt, általában, összirodalmunk freskóját festette le [...] és indítéka a genius loci volt, – a szülőföld szinonimája, amelyet profánul sületlen szójátékkal genius-lócának mondott". Sütő maga különben továbbgondolkozásra akarta késztetni olvasóit, nem utánzásra, amikor Tamásira, Kacsóra utalt. "Elkötelezett, népében gondolkodó magatartást óhajtottam példaként fölmutatni" – szögezi le.

A vitát, amelynek során többen hozzászóltak (Bajor Andor, Deák Tamás, Szász János, Szőcs István), végül Gálfalvi Zsolt zárta le (Közös gond és felelősség. Igaz Szó 1979/1). "... nem igényel különösebb bizonyítást, hogy minden igazi író látásmódja sajátos, egyéni, minden műalkotásban az objektív valóság az író szubjektumán át tükröződik [...] A viták akkor torzulnak el, akkor válnak problematikussá, ha a személyes jelleg a tartalmukat sikkasztja el vagy szorítja háttérbe, ha a vitatkozók nem elveket, nézeteket cáfolnak, [...] hanem egymást kívánják eszmeileg-erkölcsileg megbélyegezni." Gálfalvi a kritika működési zavaraiban látja a személyeskedésbe torzult vita magyarázatát. Az elemzések nem veszik figyelembe az irodalom sokszínű egészét. "Nemzetiségi kultúránk [...] magas szintű, korszerű működése nem képzelhető el nyílt, igényes, érvelő viták nélkül [...] Az író, az irodalom előtt ma és mindenkor hiúságmentesebb tennivalók, emberhez méltóbb gondok tornyosulnak. Ezeket kellene kimondásukkal a feloldás irányába terelgetni, együtt, egymásért, illúziók nélküli hittel, felelős és találó igékkel. Szavainkért számadással tartozunk."

A vitára másfél évtized múlva visszatekintő Gáll Ernő az akkori idők egyik dilemmáját ("Miként kerülhetjük el, hogy irodalmunk – a maga különösségében – ne váljék provinciálissá, valaminő »védett területen« megőrzött néprajzi kuriózummá?") felidézve jelentőségét abban látta, hogy "a hozzászólások nem csupán a romániai magyar irodalom akkori problémáit feszegették, hanem az irodalom önmagáról alkotott tudatát alakítva, az egész nemzetiségi-kisebbségi tudatra is mély hatást gyakoroltak" (Helikon 1994/14).

A prózaíró és a költő mellett ~ köteteinek sorában több, irodalmi publicisztikáját egybefoglaló válogatást is találunk. "Közel harminc éve műveli kitartóan, következetesen az írói publicisztikát" – írja róla Nagy Pál a Függő játszmák (Kv. 1983) c. kötete kapcsán (Igaz Szó 1984/4). A Kihagyott szívdobbanás (1985) c. esszékötet szerzőjéről azt írja Mózes Attila: "Panek Montaigne-től számítja a filozófia kopernikuszi fordulatát: az entellektüel számára létezni annyi, mint gondolatot átélhetővé, át- és újragondolhatóvá tenni, azaz: úgy továbbítani, hogy lényegi értelmét tekintve meg nem másítható, ámde (tovább) értelmezhető legyen; úgy pontos, hogy sok árnyalatú." A kötetben olvasható Anyanyelvünk atyamestere c. esszéről pedig ezt írja: ez az írás "... egyetlen mondatnyi óriásóda az anyanyelvhez, s a feszes és pontos esszé keretein belül úgy dőlnek le a műfaji korlátok, hogy ódai hangvétele ellenére megmarad esszének akkor is, amikor a »szöveget« a szerző »novellai« csattanóra hegyezi ki".

Maga ~ írói hitvallását így fogalmazza meg: "Meglehet, hogy posztumusz igazam lesz az, hogy én kizárólag hiúságom révén voltam rab, mivel a dolgos hiúságot a hajtóerő üzemanyagának szerves részeként képzelem el [...] Hogy hoztam-e, hozom-e a várt hozamot, nem az én dolgom eldönteni. Minden könyvem vasárnap is nyitva van az érdeklődők előtt [...] Semmi dolgom már, legfeljebb írni és ismét írni, mintha most kezdtem volna el, írni: összegezni és nem csupán befejezni" (Igaz Szó 1988/2).

Kötetei: Minden külön értesítés helyett (regény, 1957); Tűbe fűzött villám (novellák, 1963); Hétfőn és kedden nagyon szerettem (novellák, 1966); Mélyrepülés (versek, 1970); Hiúzszemet fogok viselni (novellák, 1971); Mellékes csodák (novellák, 1974); Mélységmámor (versek, 1974); A földig már lépésben (regény, 1977); Emberbolondok (novellák, 1978); Elmozdult képek (novellák, 1978); Pilátus a konyhában (elbeszélések, 1980); Boszorkánygyűrű (novellák, 1982); Függő játszmák (tárcák, 1983); Kihagyott szívdobbanás (esszék, 1985).

Páskándi Géza: A legtisztább önzés. Utunk 1956/47. – Izsák József: A szórakoztató irodalom kérdéseiről. Igaz Szó 1957/6. – K. Jakab Antal: Tűbe fűzött villám. Utunk 1963/50; uő: Mélyrepülés. Igaz Szó 1970/12. – Huszár Sándor: P. Z. az író asztalánál (Interjú). Utunk 1969/5. Újraközölve: Az író asztalánál. 1969. 337-344. – Szilágyi Júlia: Idő és irodalom. Korunk 1969/3; uő: P. Z. kísérletei. A Hét 1985/48. – Szőcs István: Még mindig így ír ő. Előre 1970. júl. 16. – Bretter György: A szatmári holdutas. Korunk 1972/4. – Bálint Tibor: Még mindig így ír ő. Igaz Szó 1972/2. – Lászlóffy Aladár: Szókratész és vidéke. Korunk 1975/5; uő: Az értelem halmazállapota. Igaz Szó 1978/2; uő: Próféta Galapagoson. Igaz Szó 1983/6; uő: Leltár miatt nyitva. P. Z. emlékkönyvébe. Igaz Szó 1988/2; uő: Szóvá tett élet. Utunk 1988/3. – Éltető József: Itt van egy kis túlzás. Igaz Szó 1978/12. – Kántor Lajos: Egy pohár pezsgő. Utunk 1978/12. Újraközölve: Felnőnek a legkisebb fiúk. (Kv. 2001. 205-206); uő: P. Z. felmentése. Igaz Szó 1988/2. – Mózes Attila: Szintek. Korunk 1978/5; uő: Káprázat boszorkánygyűrűben. Utunk 1983/7; uő: Paneknél mindig 10 lesz 9 perc múlva. Igaz Szó 1985/11; uő: Hány óra Cyrill? avagy a pontos idő: papagáj. Igaz Szó 1988/2. – Sütő András: Csipkerózsika. Korunk 1978/11; uő: Kinek gondja, kinek kacagása. Igaz Szó 1978/9. – Gálfalvi Zsolt: Közös gond és felelősség. Igaz Szó 1979/1. – Láng Gusztáv: Ötlet, humor, szellemesség. Utunk 1981/31. – Marosi Péter: Világ végén virradat. 1981. 36-40, 85-92; uő: Introvertált közírás. Korunk 1984/9; uő: Esszék klasszikusokról avagy klasszikusok az esszéistáról. Korunk 1986/11. – Majtényi Erik: P. Z. válogatott szavai. Közölve Visszajátszás c. kötetében, 1981. 111-118. – Vásárhelyi Géza: A váratlanul elszabadult valóság. A Hét 1983/18; uő: Szavak, amelyek nem engedik feledni az életünk. A Hét 1984/20. – Bogdán László: P. Z.-ről két tételben. A Hét 1990/48. – Jakabffy Tamás: A hosszúra nyúlt évtized. Helikon 1990/44-47. – Bertha Zoltán: P. Z. novellái. Közölve Gond és mű c. kötetében, Bp. 1994. 181-187. – Gáll Ernő: A Csipkerózsika-vita és utórezgései. Helikon 1994/14, 15. – Polisz Irodalmi Kalendárium 1998. P. Z. két versével és 1956-ot idéző vallomásával. Polisz 1997/34. 9-11.

(S. Zs.)


Panigay Róbert (Szatmárnémeti, 1937. febr. 12.) – író. A marosvásárhelyi Bolyai Líceumban érettségizett (1955), ugyanott az Orvosi Egyetemen szerzett diplomát (1961). Általános orvos Magyarbékáson (1961-68), majd Gyergyószentmiklóson.

Első írását (A Csalhó ajándéka) a budapesti Magyar Vadász közölte (1972). Cikkei jelentek meg a Hargita, Előre, Romániai Magyar Szó hasábjain. Bár könyveinek sikere a vadászirodalom népszerűségének is köszönhető, kritikusa, Burján-Gál Emil a Korunkban így jellemzi munkásságát: "... nem novellásított halász-vadász mesék vannak benne, hanem [...] a vadásztéma ürügyén szépirodalom [...] Mondanivalói emberi problematikákat járnak körül." A budapesti Nimród folyóirat irodalmi pályázatán tíz alkalommal jutalmazták, díjat kapott a Fekete István Irodalmi Társaság pályázatán is (1985).

Kötetei: Puska a szegen (elbeszélések, 1982); Farkasnyomon (elbeszélések, 1985); Muki, egy medvebocs története (gyermekregény, Buk.-Bp. 1988); Rönkök között (novellák, Kv. 1989); Muki újabb kalandjai (gyermekregény, 1991); Jutalomkakas (novellák, Bp. 1995).

Burján-Gál Emil: Halász – vadász – magyaráz. A Hét 1983/13; uő: Mesterségünk címere. Korunk 1987/6. – Lászlóffy Aladár: Célgömb és világa. Utunk 1983/6. – Fodor Sándor: Valóságismeret – és írói út. Utunk 1985/50; uő: Egy gyermekkönyv. Igaz Szó 1988/6; uő: Egy kitűnő mackótörténet méltó folytatása. Helikon 1992/5. – Bálint Tibor: A múzsa rámosolyog Dianára. Utunk 1988/15; uő: Egy mai vadász följegyzései. Helikon 1990/11.

(B. E.)


Pán Könyvtár – Temesváron, 1920-26 között Brázay Emil szerkesztésében megjelent erotikus tematikájú könyvsorozat. Hét év alatt összesen 19 mű jelent meg benne. Eredeti művek ezek közül: Brázay Emil három novelláskötete (Lori, a vörös méreg. 1920; Sörensen Dóra, a szeretőm. 1920; Szerző! é.n. [1921]), Fekete Tivadar Genovéva hercegnő bőre (1923), Berde Mária Rina kincse (1923); Forró Pál Szerelem (é.n.) c. kötetei. A világirodalmat Knut Hamsun, Alfred Kerr, Klabund, Bernard Shaw, Alfred Polgar képviseli – a többi a korban divatos erotikus szerző, akik közül Hans von Kahlenberg Habkisasszonyához (Tv. 1920) Bródy Sándor írt előszót. Fordítóik között Brázay Emil (8 mű), Angelbauer Loránd és Bardócz Árpád (1-1 mű) neve szerepel.

Említésre méltó érdekessége a sorozatnak Kóra Korber Nándor 1923-ban, illetve Sajó Sándor 1926-ban kiadott Pán Opticum c. karikatúrasorozata, "Temesvár karikatúrákban" alcímmel.

(D. Gy.)


Panoptikum*élclapok


Pány Győző Viktor (Szarvaskend, 1928. júl. 9.) – vegyészeti író. Középiskolát Kolozsvárt és Désen végzett, a Bolyai Tudományegyetemen szerzett vegyész oklevelet (1952). Fogarason a Vegyipari Kombinátban (1953-62), Marosvásárhelyen 1962-től az Azomureş Műtrágyagyárban dolgozott. 1989 óta nyugdíjas. Első tanulmányát 1961-ben a Revista de Chimie közölte, amelynek később is munkatársa. A Korunkban jelentek meg A műtrágyaipar szerepe az élelmiszer-ellátásban (1986/11) és A vegyipar a szocialista mezőgazdaság szolgálatában (1987/5) c. tanulmányai.

Munkái: Azotatul de amoniu-îngrăşământ (1970); Cartea operatorului din industria îngrăşămintelor (társszerző, 1981); Cartea operatorului din industria amoniacului (társszerző, 1981).

(S. Zs.)


Pap Domokos (Kolozsvár, 1894. máj. 2. – 1970. Szepezd) – festőművész, grafikus. Középiskolát szülővárosában végzett; a budapesti Képzőművészeti Főiskolán 1913-ban Ferenczy Károly és Réti István irányításával kezdte meg tanulmányait, s azokat háborús frontszolgálat és orosz fogság után 1918-19-ben folytatta, majd a nagybányai festőiskola növendéke. Kolozsvárt rajztanár (1920-27), ez idő alatt képzőművészeti-kritikai írásai jelentek meg az Ellenzékben. Elsők között számolt be Szolnay Sándor pályakezdéséről és méltató írásban búcsúztatta az 1925-ben elhunyt Gyárfás Jenőt.

Festményei nagyobbrészt portrék, tájképek és vallásos kompozíciók. Foglalkoztatták a sokszorosító grafika lehetőségei is: 1922-ben húsz kőrajzát válogatta albumba. Egyházi támogatással tanulmányúton Itáliában járt (1926-27). Hazatérve áttelepedett Magyarországra s a Balaton mellett Szepezden élt. 1940-ben még egyszer visszatért Kolozsvárra, ahol a Magyar Képzőművészek Egyesületének megbízásából kiállítást szervezett.

Kötete: P. D. 20 eredeti kőrajza. Kv. 1922.

Ligeti Ernő: Kolozsvári képkiállítások. Napkelet 1922/1. – [-jos]: P. D. Ellenzék 1926. okt. 26. – Olajos Domokos: P. D. műtermében. Ellenzék 1927. ápr. 3.

(M. J.)


Pap Ferenc (Bukarest, 1935. máj. 25.) – történész és műfordító. Középiskoláit a kolozsvári román nyelvű Klasszikus Vegyes Líceumban végezte (1952), majd a Babeş Egyetem Filológia-Történelem Karán szerzett diplomát (1956). Előbb nyomdai korrektor, majd 1957-től a Korunk szerkesztőségének belső munkatársa, 1960-63 között a kolozsvári Központi Egyetemi Könyvtárban könyvtáros, 1963-tól nyugdíjazásáig (1999) a Történelmi Múzeum tudományos kutatója, majd főkutatója. Román-magyar, ill. magyar-román szakfordítói diplomát is szerez; 1981-től a történettudományok doktora. Tagja az Acta Musei Napocensis c. múzeumi szakfolyóirat szerkesztőbizottságának, az Erdélyi Múzeum-Egyesületnek.

Kutatási területei: Erdély középkori és újkori története, közép- és újkori éremtan. Első szaktanulmányát a kolozsvári egyetemi diákkörök szakközlönyében (Buletinul Cercurilor Ştiinţifice Studenţeşti) közölte 1956-ban a 14-16. századi kolozsvári céhekről; tanulmányai az Acta Musei Napocensis (1960-81), az Anuarul Institutului de Istorie Cluj-Napoca (1990-91), a Potaissa és a Studia Judaica, a budapesti Történelmi Szemle és Numizmatikai Közlöny, valamint a bécsi Numismatische Zeitschrift c. szakfolyóiratokban, évkönyvekben jelentek meg. Jelentősebbek ezek közül: Kolozsvár és a királyi Magyarország kereskedelmi kapcsolatai (Történelmi Szemle 1991/3-4), Pénzforgalom és kereskedelem Erdélyben. 15-18. század (Numizmatikai Közlöny 1991-92), Münzfunde und Münzunlauf in Siebenbürgen unter Mathias I. Corvinus (Numismatische Zeitschrift 1994/102).

Műfordítóként a Tankönyvkiadó, a Kriterion, valamint a szépirodalmi és a tudományos könyvkiadók számára végzett fordítói, szövegösszehasonlítói munkát. Fordításában jelentek meg Gáll Ernő (Intelectualitatea în viaţa socială. 1965; Dimensiunile convieţuirii. 1978), Köllő Károly (Confluenţe literare. 1993) könyvei, Kisgyörgy Zoltán, Spielmann József, Vajda Lajos több tanulmánya.

Kötetei: Az erdélyi éremművesség a 16-18. században (Huszár Lajos és Winkler Judit társszerzőkkel, 1996); Kolozsvári harmincadjegyzékek. 1599-1637. (2000).

(S. Zs.)


Pap Gábor – *Becsky Andor írói álneve


Pap Géza (Verespatak, 1920. jún. – 2002. márc. Kolozsvár) – természettudományi szakíró, ~ István (1915) és Lajos (1922) testvére. Az elemi iskolát Alsóboldogfalván, a középiskolai osztályokat Székelykeresztúron az Unitárius Gimnáziumban, felsőfokú tanulmányait Kolozsváron, a Mezőgazdasági Főiskolán végezte (1943). Tanított a székelykeresztúri mezőgazdasági szakiskolában (1947-1948), majd, nyugdíjazásáig, a kolozsvári Mezőgazdasági Főiskolán (1948-1982).

Tudományos körökben és a közéletben általában mint az időjárástan (meteorológia) kutatóját ismerték és becsülték, szakirodalmi munkássága azonban számbeli szerénysége ellenére (mindössze 29 megjelent tanulmány) jóval gazdagabb, változatosabb és korának megfelelően időszerűbb volt. Első munkájában (1943) az állattenyésztés háborús viszonyok között szükséges és sürgős tennivalóiról értekezett. Természettudományi sokoldalúságát és elmélyültségét, elméleti és gyakorlati ismeretek iránti érdeklődése és igénye felismerését legjobban jelzi a (társszerzőségben írott) Tudod-e? c. kis enciklopédia (1960), mely nagyszámú időszerű kérdésre ad pontos, közérthető feleletet.

Időjárástani vizsgálódásai és tanulmányai mezőgazdasági főiskolai tanári hivatásának eredményei, így a főiskolai tankönyvnek is tekinthető Mezőgazdasági meteorológia c. összefoglaló munkája (ugyancsak társszerzőségben, 1960). Az időjárás hosszú időtartamú előrejelzésére (1954), a fagyveszély elleni védekezésre (1959), az időjárás előrejelzését jobban megközelítő új módszerekre (harmonikus elemzés, a mágneses erőtér változása) vonatkozó (túlnyomórészt román nyelven megjelent) tanulmányai kitartó és elmélyült kutatások eredményei. Ebbe a folyamatos vizsgálódási munkakörbe sorolhatók az időjárástan (1964), ill. a fizikai és mezőgazdasági-időjárástani gyakorlati útmutatók (1972, 1976, 1977, 1979) is. A földfelszín alatti termőtestű szarvasgombákra vonatkozólag új adatokat tartalmazó dolgozatokat is közölt (románul és németül, 1979, 1983, 1987, 1990).

(N. T. F.)


Pap István (Verespatak, 1915. febr. 23. – 1994. febr. 5. Kolozsvár) – mezőgazdasági szakíró. ~ Lajos és ~ Géza testvére. A székelykeresztúri Unitárius Gimnáziumban érettségizett (1931), egyetemi tanulmányait az I. Ferdinánd Egyetem matematika szakán kezdte, majd a Mezőgazdasági Főiskolán Kolozsvárt szerzett gazdamérnöki diplomát (1944). Gyakorlatvezetőként itt kezdi pályáját, amelyet frontszolgálat és hadifogság szakított félbe. 1952-től előadótanár nyugalomba vonulásáig (1975). A mezőgazdasági tudományok doktora. A magyar kar felszámolása után román nyelven tartotta előadásait. A diktatúra bukását követő időszakban újjáalakuló Romániai Magyar Gazdák Egyesülete (a volt EMGE) tiszteletbeli elnöke, a Magyar Tudományos Akadémia külső tagja.

Első írása az EMGE naptárában jelent meg (1943). Már mint tanársegéd és adjunktus a gyakorlati tanszéken az üzemszervezés, nyilvántartás és könyvelés tárgykörébe vezette be diákjait. A mezőgazdasági gépesítési tanszéken mezőgazdasági géptant adott elő, az állattenyésztési tanszéken pedig a mezőgazdasági állattant, takarmányozástant, a háziállatok bonctanát, haltenyésztést, vadgazdaságtant, selyemhernyótenyésztést és méhészetet, kisállattenyésztést, járványtani és parazitológiai alapismereteket. Egyéni kutatásai főként a külföldről behozott háziállatfajták tulajdonságainak alakulására, hozamképességük megállapítására, a hozamok fokozására irányultak. Foglalkozott a gépi fejés lehetőségeivel, valamint a szarvasmarha-szelekcióval; ez a tárgya doktori értekezésének is.

Több mint harminc éven át gazdásznemzedékek oktatója volt. Magyar nyelven közölt tudományos ismeretterjesztő írásainak száma meghaladja az ezret. A Romániai Magyar Szó, Előre, Falvak Dolgozó Népe, Ifjúmunkás, Brassói Lapok, A Hét, Művelődés, Korunk munkatársa. Évtizedeken át cselekvő részese a Mezőgazdasági és Erdészeti Könyvkiadó (későbbi nevén *Ceres) kolozsvári műhelyének. Az agrónomus kézikönyve (1954) szerkesztőbizottságának tagja, a kéziratban maradt, ill. a Falvak Dolgozó Népében a nyolcvanas évek végén A-F címszavaival részben megjelent Mezőgazdasági kislexikon egyik szerzője. 1993-ban bekapcsolódott az újrainduló Erdélyi Gazda szerkesztésébe is. A kolozsvári rádió mezőgazdasági műsorának állandó előadója, s emlékezetes a bukaresti TV magyar nyelvű műsorában Dálnokról jelentem címmel forgatott sorozata, melyben kritikailag mutatta be a háromszéki település mezőgazdasági termelésének gondjait.

Az 1989-es fordulat után a Cseke Péter szerkesztésében megjelent 4. RMDSZ-Füzetben, Mit várhat a falu a Romániai Magyar Demokrata Szövetségtől? c. tanulmányában arra hívta fel a figyelmet, hogy ésszerűtlen a termelőszövetkezetekben felhalmozott közös vagyon önkényes szétosztása, az értékek eltékozlása, s arra buzdított, hogy a tagok maguk vegyék kezükbe a gazdakörök termelésének megszervezését.

Önálló munkái: A gabonafélék ápolása (1951); A kapásnövények ápolása (1951); Búzatermesztők könyve (Szopos Andrással, 1953); Az agronómus kézikönyve (társszerzőkkel, 1954); Sertéshizlalás (1956); A háziállatok takarmányozása (Nagy Miklóssal, 1956, 1961, 1972); Bivalytenyésztés (Nagy Miklóssal, 1957); Állattenyésztési tanácsadó (1959, 1964); Házinyúl- és szárnyastenyésztés (1960); Hagyomány és korszerűség a gazdálkodásban (Kv. 1985, 1995); Háztáji állattartás (1989).

Szabó Attila: P. I. Művelődés 1981/12. – Cseke Péter: Magyar nyelvű mezőgazdasági irodalom Romániában (1919-1989). Agrártörténeti Szemle, Bp. 1991/1-4; uő: Rendhagyó életpálya az erdélyi agrárműveltség szolgálatában. Közli Hazatérő szavak. Bp. 1993. 203-05. – Makkay József: Dr. P. I. (1915-1994). Szabadság 1994. febr. 8.

(Cs. P.)


Pap János – *szatíra


Pap József (Brassó, 1896. – ?) – író, költő. Apja Brassóban rabbi volt. Jogot hallgatott Kolozsvárt, az I. világháborúban orosz fogságba esett. Hazatérve Kolozsvárt tisztviselő. A bécsi Panorama, az erdélyi Napkelet, a Korunk munkatársa; itt közölte meseszerű, szecessziós fűtöttségű írásait. 1923-ban a Vasárnapi Újság segédszerkesztője. Összeállításában jelent meg az Erdélyi történetek (Kv. 1924) c. antológia. Társadalomkritikával is jelentkezett, drámát, filmszcenáriumot írt. Osvát Kálmán szerint írásai "kollektív érzésekre mutatnak". A húszas évek végén Németországba emigrált, ahol könyvkiadó-vállalatot alapított. További sorsa ismeretlen.

Önálló kötetei: Első könyv (elbeszélések, Kv. 1924); Kiáltás a barátért (versek, Kv. 1924).

Osvát Kálmán: Erdélyi Lexikon. Nv. 1928. 228. – Salamon László: P. J. "Első könyv". Genius 1924. ápr.-máj. – Walter Gyula: P. J.: Első könyv. Pásztortűz 1924/6; uő: Öt verskötet [P. J.: Kiáltás a barátért]. Pásztortűz 1924/21. – Dienes László: Kiáltás a barátért. P. J. új verseskötete. Keleti Újság 1924/285. – Dj.: Művészi kritika vagy osztálykritika? Korunk 1929/2.

(B. E.)


Pap József – *Kőrössi P. József családi neve.


Pap Lajos (Alsóboldogfalva, 1922. aug. 26. – 1962. febr. 3. Alsóboldogfalva) – meseíró. ~ István és ~ Géza testvére. Középiskoláit a székelykeresztúri Unitárius Gimnáziumban végezte (1933-1941), majd a kolozsvári Mezőgazdasági Akadémián szerzett gazdamérnöki diplomát (1950). Gazdasági szaktanulmányai végzése közben, 1944-50 között a székelykeresztúri Gazdasági Szakiskolában, 1952-től haláláig a székelyudvarhelyi Gazdasági Iskolaközpontban tanár.

Önálló kötetei: Veréb Péter házassága (gyermekversek, Botár Edit rajzaival, 1959); Erdei vásár (versek, Deák Ferenc rajzaival, 1962; II. kiadás Foky Emmi rajzaival, Bp. 1988); Mókusvár (gyermekversek, Feszt László rajzaival, 1963; II. kiadás 1967).

(D. Gy)


Pap Leonárd, P. – *római katolikus egyházi irodalom


Pap Zoltán (Gidófalva, 1928. szept. 28.) – orvosi szakíró. Középiskoláit Sepsiszentgyörgyön kezdte, majd Zilahon a Református Wesselényi Kollégiumban folytatta, ahol 1947-ben érettségizett. A marosvásárhelyi OGYI gyermekgyógyászati karán végezte egyetemi tanulmányait (1953). Előbb Erdőszentgyörgyön dolgozott mint körzeti gyermekgyógyász szakorvos, majd 1955-től rajoni gyermekgyógyász Marosvásárhelyen, a Gyermekklinika alorvosa. 1959-től az OGYI Gyermekklinikáján tanársegéd, adjunktus (1972), majd előadótanár (1982), professzor (1990). 1982-től a 2. sz. Gyermekklinika vezetője. Az orvostudomány doktora címet 1971-ben szerzi meg.

Szakközleményei az Orvosi Szemle, Orvostudományi Értesítő, Infomed, Pediatrie, a budapesti Gyermekgyógyászat, a berlini Hals-Nase-Ohr c. folyóiratokban jelentek meg. Ismeretterjesztő cikkeit a Brassói Lapok és A Hét közölte. Több európai és nemzetközi tudományos társaság tagja. Az EME Orvostudományi Szakosztályának elnöke 1994-től. Fő kutatási területei: a kisgyermekkori táplálkozási rendellenességek (a sikérérzékenység, kötőszöveti ártalmak), vesebetegségek. Csecsemőtápszereit (Gluvilac 0, I, II) iparilag forgalmazták. Ezek feltalálásáért 1978-ban elismerő oklevelet kapott.

Önálló kötetei: Kismamák tudnivalói (Kv. 1983); Csecsemő- és gyermekgondozás (Hasznos tanácsok szülőknek és nevelőknek. Mv. 1998). Társszerzője a Puskás György által szerkesztett Gyermekgyógyászat c. kőnyomatos jegyzet I-III. kötetének (Mv. 1980).

Önálló jegyzete Gyermekgyógyászati poliklinika címmel jelent meg (Mv. 1981); szerkesztője a kétkötetes Gyermekgyógyászat c. egyetemi jegyzetnek (Mv. 1989), amely előbb román nyelven is megjelent (Mv. 1982).

(R. G.)


Pápai Judit – *Baróti Judit


Pápai Páriz Ferenc emlékezete – A dési születésű jeles erdélyi polihisztor, a nagyenyedi kollégium híres tanára, orvos, nyelvész, filozófus, író (1649-1716) az erdélyi tudománytörténet sokoldalú, kiemelkedő alakjaként mindig is tárgya volt az utókor megtisztelő emlékezésének.

Első magyar nyelvű életrajza, méltatása és munkáinak felsorolása már megtalálható Bod Péter Magyar Athenásában (Nagyszeben 1766), s életéről Benkő Ferenc (1800), Kemény József (1860), majd a Bethlen Kollégium történetírója, P. Szathmáry Károly (1868), családjáról pedig Makkai Domokos (1896) szolgáltattak újabb adatokat.

A két világháború között, mint az első magyar nyelvű orvosi könyv, a Pax corporis (Kv. 1690) szerzője, elsősorban az orvostörténet kutatóinak érdeklődését keltette föl. Pataki Jenő három tanulmányban is foglalkozott az Orvosi Szemle hasábjain a nagyenyedi orvossal (1928), a tőle származó első magyar orvosi munkával (1933) és a nevelővel (1934), Kótay Pál feldolgozta életrajzát (Erdélyi Helikon 1939/1), és megrajzolta portréját (Erdélyi csillagok. Kv. 1942), Parádi Ferenc az EME XII. vándorgyűlésén tartott előadást "orvosi értékéről" (1934). A nyelvész Csűry Bálint szintén több tanulmányt szentelt munkásságának: foglalkozott két francia forrásával (Nyelvtudományi Közlemények 1931-34. 229-242), Faust- anekdotájával (Erdélyi Múzeum 1932. 233-34), közölte ismeretlen glosszáit (Magyar Nyelv 1937. 177-79), s szélesebb olvasókörrel is megismertette szótárát, a "nevezetes erdélyi könyv"-et (Pásztortűz 1932. 136-37). Ugyanakkor román kapcsolatainak is akadtak kutatói: N. Drăganu Mihail Halici román íróval és tudóssal való kapcsolatát tárta fel (Dacoromania, 1924, 1926), Göbl [Gáldi] László szótárának a román szótárirodalomra gyakorolt hatását kutatta (Nyelvtudományi Közlemények 1933. 68-87), Lőrincz Zoltán pedig román nyelven ismertette egy Kolozsvárt 1934-ben kiadott füzetében "az erdélyi magyar orvos és író életét és munkásságát".

Az ötvenes években a jeles tudós munkásságának elfelejtett darabjára, az Izsák és Rebeka c. iskoladrámája 1703. és 1767. évi kiadásaira Engel Károly irányította rá a figyelmet (Igaz Szó 1954/12), majd a Magyar Orvostörténeti Könyvtár szakközlönyében jelent meg több tanulmány, közlemény erdélyi kutatók tollából: Kótay Pál 1674-ben Bázelben kiadott orvosdoktori értekezését (Communicationes BHMedH 1956/4) és 1672-es drezdai útját ismertette (1965/37) és a Pax corporisról írt (1958/8-9), Vita Zsigmond a mű különböző kiadásait vette számba (1962/25); Szabó T. Attila szótára alapján magyar szókincsének román eredetű kölcsönszóanyagát (Studia Univ. Babeş-Bolyai 1960; újraközölve Anyanyelvünk életéből c. kötetében. 1970. 196-211), majd latin-magyar szótárának növényglosszáit vizsgálta (Magyar Nyelv 1975), illetve természetfilozófiájával foglalkozott (A Hét 1977/48). Felfedezésszámba ment Józsa János és Victor Marian közleménye Pápai Plenitudo vacui c. kéziratban maradt munkájáról (Studia Univ. Babeş-Bolyai 1968. 129-37), amelyet később le is fordítottak magyarra. Ugyanők tárták fel a tudós életének és munkásságának heidelbergi éveit is (Fizikai Szemle 1971/4). Hajós József román nyelven ifj. Halici Mihai világszemléletéről írva Pápai egy másik ismeretlen kéziratára (Tyrocinium philosophiae verae) és Halici-nak Pápaihoz írott versére irányította rá a figyelmet (Studia Univ. Babeş-Bolyai 1974). Ugyanő később Pápai könyvtárának francia anyagát vizsgálta (Helikon 1991/45, 46). Megjelent ebben az időben néhány népszerűsítő írás is: Szigeti József A Hétben (1974/20), Spielmann József az Utunkban (1974/17), Nagy Géza a Művelődésben (1974/10) rajzolta meg a tudós életpályáját. Összefoglaló, ismertető jellegű Mózes Andrásnak a Református Szemlében (1967. 45-46) megjelent írása is.

A tudós professzor művére születésének 325. évfordulója táján ráirányuló tudományos és közönségérdeklődés kielégítése legfőképpen Nagy Géza, Spielmann József és Vita Zsigmond nevéhez fűződik. Vita Zsigmond, korábbi részlettanulmányainak eredményeit is összegezve, Tudománnyal és cselekedettel c. kötetében (1968) olvasható tanulmányában (Egy orvos a test és lélek békéjét keresi. 123-147) többek között arra emlékeztet, hogy Pápai volt az, aki "a Pax corporis első kiadásában [...] hivatkozik első ízben az anatómiára, erre a nálunk még alig ismert tudományra, amelyből megtanulhatjuk a test »minden ízei és részecskéi szerint való« kifejtését. De a tudós – mutat rá – nem csak a testre gondol, hanem a lélekre is, és azt mondja, hogy az egészség igazi »fundamentuma« a lélek csendessége." Spielmann József A közjó szolgálatában c. kötetében (1976) két nagyobb tanulmányban is foglalkozik Pápai Páriz Ferenccel és művével, valamint az erdélyi orvostudományra gyakorolt, a későbbi nemzedékekben tovább élő hatásával (Karteziánus elemek P. P. F. életművében, P. P. F. kortársai és tanítványai). Kimutatja, hogy a tudós még itthon megismerkedett a karteziánus bölcselettel: szemléletét Csernátoni Pál előadásai formálták, s már Enyeden tanulmányozta Descartes főművét, a Principia philosophiae-t. Plenitudo vacui c. művében név és cím szerint idézi Descartes bölcseleti műveit, később pedig, a Pax corporis előszavában, az előítéletek táplálta balhiedelmek felülvizsgálatára buzdít. Az enyedi kollégiumban tartott előadásaiban felhasználja Spinoza Descartes-tanulmányát is. Kortársai és tanítványai sorában elemzi tudományos hagyatékának továbbélését: Köleséri Sámuel, Mihai Halici (apa és fia), Ajtai András, valamint Vizaknai Bereck György munkásságát.

Az erdélyi Pápai Páriz-kutatások szintézisét nyújtja a Nagy Géza által sajtó alá rendezett kötet (P. P. F.: Békességet magamnak, másoknak. 1977) több mint 800 oldalon, átfogó bevezető tanulmánnyal és gondos jegyzetekkel. A könyvben első ízben olvasható egybegyűjtve Pápai Páriz Ferenc minden jelentős munkája: naplója, bő részletek a Pax animae (1680), a Pax corporis, a Pax aulae (1696), a Pax sepulchri (1698), a Pax crucis (1710), a Plenitudo vacui (1673), a Sancta Merx (1675), a Rudus redivivum (1684), az Ars heraldica (1695), a Tyrocinium philosophiae verae (1705), De status ratione (1714) c. munkáiból, latin-magyar és magyar-latin szótárának előszava (1708), több verse, közel 200 oldalnyi levele és irománya, valamint egy külön ciklusban kortársainak a tudós halála alkalmával írott búcsúztató versei. A részben magyarul először megszólaltatott művek tolmácsolására jeles latin-magyar fordítógárda sorakozott fel: Józsa János, Kovács Erzsébet, Victor Marian, Tóth István és Puskás Lajos. A bevezető tanulmány szerzője, Nagy Géza így summázza mondanivalóját: "Pápai Páriz Ferenc lankadatlanul alkotó, sokoldalú tudós, orvos, kollégiumi professzor és költő is egy személyben. Neve több mint egy emberöltőn át fémjelzi honi tudományosságunkat és a nagyenyedi Bethlen Kollégium történetét. Életműve enciklopédikus jellegével, karteziánus szellemével, anyanyelvűségével egyenes folytatása az Apáczai Csere Jánosénak, másrészt korai előfutára a Csokonai üdvözölte »hajnalhasadásnak« – a felvilágosodásnak. Kortársai Erdély Galenusának, Erasmusának, Descartes-jának nevezték. A mai olvasó a nagy elődök, európai és magyar kortársak humanista eszméinek és békeszeretetének méltó erdélyi megtestesítőjét s ma is ihlető, lelkesítő közvetítőjét látja benne." A kiadást értékelve Szabó T. Attila azt emeli ki, hogy Nagy Gézának részletekbe menő kutatásai alapján "mintegy ötven közlemény segített Pápai P. életének és munkásságának új, modern szempontú bemutatásában".

Izsák Sámuel, aki román nyelvű cikkében már 1949-ben méltatta a Pax corporis szerzőjét (Tricentenarul naşterii medicului ardelean Fr. P. P. Universul 1949, 111, 112, 114), a Pax corporis újra felfedezése c. cikkében aláhúzta: "Ismervén P. P. külföldi kapcsolatait, valószínűnek látszik, hogy orvosi műve még életében eljutott Európa egyes országaiba és a National Union Catalog 1956. évi 440. kötetében jelzett 1692-es kiadású Pax corporis egy példánya a US National Library of Medicinae birtokában van [...] Angliában [a mű] két példányát tartják nyilván (1695 és 1759-es kiadást)."

Újszerű megközelítésben láttatja művét Egyed Péter Jel és jegy. Régi erdélyi filozófusok jelelméleti felfogásáról c. tanulmányában (NyIrK 1986/2).

1991-ben, a tudós halálának 275. évfordulója alkalmából több helyen, így a debreceni Orvosi Egyetemen, a kolozsvári Ref. Teológián és a nagyenyedi Bethlen Kollégiumban zajlottak le emlékünnepélyek. Az utóbbin Csávossy György az ünnepelt személyiség munkáiban található mezőgazdasági vonatkozásokra hívta fel a figyelmet, Györfi Dénes, a nagyenyedi Bethlen-könyvtár vezetője Pápai Páriz Ferenc, a nagyenyedi kollégium első nagynevű polihisztora c. előadásával szerepelt. A megemlékezés alkalmából előadták P. P. versét II. Apafi Mihály fejedelemhez és felolvasták levelét kortársához, Misztótfalusi Kis Miklóshoz; megkoszorúzták a tudós sírját.

Kótay Pál: A magyar orvosi irodalom bölcsőjénél. Erdélyi csillagok. II. Kv. 1942. 67-83; uő: Háromszáz éves a Pax corporis. P. P. F. naplójának olvasásakor. Korunk 1983/7. – Békességet magamnak, másoknak. Pápai P. F. írásainak válogatott gyűjteménye Nagy Géza bevezető tanulmányával és jegyzeteivel, 36 melléklettel, a P. P. F.-re vonatkozó irodalommal. 1977 (Ism: Hajós József. NyIrK 1978/1). – Juhász István: A mát is ihlető nagyenyedi professzor. Korunk 1977/12. – Szabó T. Attila: P. P. F. és öröksége. Nép és nyelv. 1980. 573-80. – Bodor Pál: Az olvasás ihlete. Bp. 1988. 12-14. – Csávossy György: P. P. F. nyelvi kincsesháza. A Hét 1991/24. – Hajós József: Néhány (szófejtő) pont a P. P.-kutatás vonalán. Korunk 1992/5. – Izsák Sámuel: A múlt ösvényein. Orvosművelődési írások. Kv. 2000. 19-32.

(B. E. – S. Zs.)


Pápai Zoltán (Kolozsvár, 1909. aug. 24. – 2000. dec. 18. Kolozsvár) – orvosi szakíró. Középiskolát szülővárosában a Piarista Gimnáziumban végzett (1927), orvosi diplomát az I. Ferdinánd Egyetemen szerzett (1933). Szakmai ismereteit a bécsi és a berlini Collegium Hungaricum ösztöndíjasaként tökéletesítette. 1945-ben Marosvásárhelyen a Bolyai Tudományegyetem Orvosi Karának sebészeti klinikáján előadótanár, majd professzor (1962-74), 1972-től doktor-docens, nyugdíjazása után konzultáns professzor, doktorandusok irányítója. 1957-63 között az Orvosi Szemle szerkesztőbizottságának tagja.

Tudományos közleményei főleg az EME Orvostudományi Értesítője, a Revista de Chirurgie, Orvosi Szemle-Revista Medicală hasábjain jelentek meg a gyomor- és nyombélfekélyről, gyomorrákról, vékonybéldaganatokról, bélcsavarodásról, valamint a felső tápcsatorna vérzéseiről, májruptúrákról, a hasnyálmirigy betegségeivel kapcsolatos megfigyeléseiről. Megindította a marosvásárhelyi tüdősebészetet, megszervezte a szív- és érsebészeti osztályt. Ebben az időszakban közölt dolgozatai a szívbajok sebészi kezelésével és a szívburok daganataival foglalkoztak. A mellkassebészet tárgyköréből vett szakközleményeit hazai és nemzetközi kongresszusokon is bemutatta. A Román Sebészeti Társaság egyik alapítója, a Nemzetközi Sebésztársaság és az Európai Szív- és Érsebészeti Társaság tagja.

Nyomtatásban jelent meg A hasfal, hashártya, hasűr és a belek megbetegedései c. egyetemi jegyzete (Mv. 1950), egy kőnyomatos jegyzete A mellkas sebészete (Mv. 1953) címmel; társszerzője a Részletes sebészet több kötetének (Mv. 1954, 1956, 1960). Fejezetet írt a Patologia sistemului cav inferior c. kézikönyvbe (1973).

Debreczy István: P. Z. Tudományos Arcképcsarnok. Művelődés 1983/11. – P. Z. (Nekrológ). Népújság 2000. dec. 28.

(P. H. M.)


Papp Andor (1870. dec. 16. – ? Arad) – újságíró, író, szerkesztő. A 20. század elején került Aradra. Az 1911-ben indult Délvidék c. hetilap, az annak folytatásaként megjelenő *Aradi Színpad (később Erdélyi Magyar Színpad) c. művészeti lap, majd az ugyancsak Aradon kiadott Kis Újság (1932-40) szerkesztője és tulajdonosa. Szerkesztésében jelent meg A Délvidék Nagy Képes Naptára, ezt követőleg A Kis Újság Magyar Népnaptárának hat kötete (1936-42) és a Népnaptár három kötete (1942-44).

Munkái: A szív világából (Nagyszentmiklós, 1896); Vérnyomok a hóban (regény, Arad 1909); A vörös asszony és más novellák (Arad 1917); Papp Andor költeményei (Arad 1916); Befelé könnyezem (versek, Arad 1927); Lili (Egy színésznő regénye. Arad 1936); Amíg eljutunk a boldogságig (regény, Arad 1938); A ma nője és más figurák (verses elbeszélés, Arad 1941).

(U. J.)


P. Papp Asztrik (Kisgörgény, 1916. ápr. 27. – 1985. júl. 12. Brassó) – költő. Középiskoláit Székelyudvarhelyen, a Római Katolikus Főgimnáziumban végezte (1935), ezt követően a ferences rendi újoncévet Medgyesen (1933), a teológiát Vajdahunyadon (1940), az egyetemet Kolozsvárt (1942). Ferences szerzetes Csíksomlyó, Mikháza, Máriaradna, Esztelnek, Szárhegy rendházaiban (1944-57). Hét évig börtönben sínylődött politikai elítéltként, majd 1964-ben szabadulva Szárhegyen, utána Nyárádselyén, Marosszentgyörgyön, Désen, végül Fogarason (1964-85) végez plébániai szolgálatot.

A ferences Szent Erzsébet c. cikkével a Ferences Nemzedék hasábjain jelentkezett (1935), a Katholikus Világ Imre herceg üzenete (1940) és Házszentelés Lövétén (1944) c. írásait közölte, A Hírnökben Gábor Áront mint csíksomlyói diákot mutatta be (1944).

Első verseit (1933) a Csíksomlyói Virágok c. negyedévi kéziratos folyóiratban közölte; később a Jóbarát (1934-39), az aradi Vasárnap (1935-39), a Budapesten megjelenő Magyar Barát (1943), a Katholikus Világ (1940-46), a Hírnök (1940-44), a Szent Ferenc Hírnöke (1946), majd a Mikházán kiadott kéziratos Kisgörgényi Füzetek (1950-51) s a maga szerkesztette máriaradnai Erdélyi Ferences Futár (1951-52) közölte írásait.

Első verseskötetét Üzenem... címmel a kolozsvári Szent Bonaventura nyomda jelentette meg (1938). Költészetét népi katolicizmus és a Székelyföld tájait idéző Szent Ferenc-i természetrajongás, érzékeny humánum jellemzi. Válogatott verseit A Jézushágón címmel ugyancsak a kolozsvári ferences kolostor újra létrehozott nyomdája jelentette meg P. Papp Leonárd és Fodor György szerkesztésében (1994). A kötet előszavában Benedek Domokos tartományfőnök így jellemzi Erdély holta után újra megszólaltatott "nagy ferences költőjét": "Megfogyatkozott és oly sokszor reményvesztett népünk tekintetét, szívét újra Isten szeretete felé irányítja. A versekben nemcsak az emberiség szomorúságát számonkérő »Miért« vetődik fel, hanem a »Nem vagytok magatokéi« biztatása is megszólal, s nemcsak az ötvenes évek megpróbáltatásainak panaszlása, hanem Az út vallomása c. versében megfogalmazott csillaglátó remény is."

Kötetei: Üzenem... (versek, Kv. 1938); A Jézushágón (válogatott versek, Kv. 1994); A csíksomlyói pünkösdi búcsú (néprajzi tanulmány Fodor Sándor utószavával, Szeged 1995).

Polgári nevén (Papp József) is közölt.

Rass Károly: Üzenem... P. A. versei. Vasárnap 1938. júl. 31. – Tóth István: A hegyek magukhoz emeltek. P. A. költészetéről. Tanulmány A Jézushágón c. kötetben. Kv. 1994. 231-46.

(B. E.)


Papp Attila (Berettyókirályi, 1944. febr. 24.) – költő, folklorista. A margittai vegyes középiskola elvégzése (1962) után a Babeş-Bolyai Egyetemen magyar nyelv és irodalom szakos diplomát szerzett (1967). Tótiban, Margittán, Monospetriben tanár (1967-74), a margittai Művelődési Ház irányítója (1974-75), majd Érszőlősön (1975-79) s újra Margittán tanár. A nagyváradi Fáklya, a Napsugár, Jóbarát, Bihari Napló, Keresztény Szó, a Margitta c. helyi lap felelős szerkesztője (1992-94); a Margitta és Vidéke szerkesztőbizottságának tagja (1994-97). A Kriza János Néprajzi Társaság tagja.

Kutatási területe az érmelléki népballada és népmese, népmondák, lakodalmi szokások, népi hiedelmek, gyermekfolklór. Érmelléki betyárhagyományok c. szakdolgozatával megszerezte az I. tanári fokozatot (1985).

Kötetei: Csillaghullás (gyermekversek, Nv. 1990); Libavonat (gyermekversek Keller Emese illusztrációival, 1991); Ireg makacs kakasa (verses mesék, Nv. 1997).

(K. P.)


Papp Aurél, Pop, Popp (Érkávás, 1879. aug. 1. – 1960. aug. 8. Szatmárnémeti) – festőművész, művészetkritikus. Középiskolát Nagykárolyban végzett (1899), ahol a közös szülőföld élményei kapcsán mélyült el barátsága Ady Endrével. A budapesti Mintarajziskolában tanári képesítést szerzett (1903), majd a szatmári állami gimnáziumban rajztanár volt. Közben nyugat-európai városokban járt tanulmányúton, s 1907-től festményeivel rendszeresen részt vett a budapesti Műcsarnok kiállításain. Az I. világháborúban az orosz és olasz fronton harcolt, itt szerzett megrázó élményei egész életére kihatottak. Művészetének hangsúlyozott expresszív szemlélete háborús emlékezéseinek földolgozásában nyert kifejezést. Nagyméretű, tablószerű háborús képeit az Erdélyi Képzőművészeti Szalon 1921-es kolozsvári kiállításán mutatta be. A fogadtatás sikere a romániai művészet élvonalába emelte a nagyobb művelődési központoktól mindvégig távol élő alkotót.

Festészete sokat változott hosszú pályája során. Hatott rá a szecesszió, erőteljesen az expresszionizmus, voltak lírai, a nagybányaiak természetlátásához közelítő korszakai. Porcelán- és kerámiaműhelyt vezetett Szatmárnémetiben (1923-27), a nyarakat felsőbányai műtermében töltötte (1932-45). Bár sok közös mozzanat kapcsolta a nagybányaiakhoz, a művésztelep közösségi életvitelétől elhatárolta magát. 1936-ban erdélyi és bánsági művészszövetséget próbált összekovácsolni, ám a visszhangtalanság kiábrándította.

Magyar kultúrán nevelkedve, levelei nagy részét (még az Octavian Gogához és Emil Isachoz szólókat is) magyarul írta, s ugyanúgy életrajzi följegyzéseit, naplótöredékeit. Kiterjedt levelezést folytatott kortársakkal, köztük a korabeli irodalmi élet személyiségeivel, Kós Károllyal, Szentimrei Jenővel, Tamási Áronnal, Nyírő Józseffel, Tabéry Gézával. Írásos hagyatéka, melyben saját leveleinek másolatát is megőrizte, több ezer oldal. Ennek egy részét Szatmárnémetiben az Állami Levéltárban, ill. a Papp Aurél Emlékházban őrzik. Visszaemlékezéseiből, művészetkritikai írásaiból Banner Zoltán Ez is élet volt... címmel állított össze egy kötetre valót (Kv. 1977).

Sokat tett az erdélyi Ady-kultusz fönntartásáért: 1954-ben Gellért Sándorral Érmindszenten járva az egykori Ady-porta szomorú állapota láttán mozgalmat indított azért, hogy a költőnek szülőhelyén méltó emléket állítsanak. Románia és Magyarország összefogását sürgette a leégett szülőház újraépítésére és berendezésére, ez ügyben Hatvany Lajossal is levelezve. Maga is vázlatokat készített egy tervezett Ady-emlékműhöz.

Erdélyi Anna: Látogatás P. A. műtermében. Napkelet (Kv.) 1922/12-13. – Banner Zoltán: P. A. festészete. Korunk 1958/4. – Raoul Şorban-Banner Zoltán: A. P. 1968. – Murádin Jenő: Emil Isac és P. A. levelezése. NyIrK 1968/2. – Tabéry Géza: Két kor küszöbén. P. A. levelei T. G.-hoz. 1970. 383-391. – Báder Tibor: P. A. Szatmári Hírlap 1973. szept. 15. – Krilek Sándor: P. A., a nagy szatmári művész. Szamoshát 1990/7.

(M. J.)


Papp Béla (Bácsfalu, 1899. júl. 15. – 1984. ápr. 1. Bácsfalu) – publicista. Középiskoláit a brassói Róm. Kat. Gimnáziumban végezte, ahol – mint közben besorozott és az olasz frontot is megjárt katona – 1918-ban tett hadiérettségit. Orvosi diplomát a Szegedre költözött kolozsvári magyar egyetemen szerzett (1926). Szegedi diákévei alatt aktív tagja volt a Székely Egyetemi és Főiskolai Hallgatók Egyesületének (SZEFHE); megélhetését ebben az időben magántanításból és a nyári idényben mezőgazdasági munkából biztosította. Ennek révén került 1928-ban szigorló orvosként Kunágotára, ahol orvosi rendelőt is nyitott, 1930-ban azonban hazatért, s a iaşi-i egyetemen ismertette el orvosi diplomáját (1931). Ezt követően Bukarestben nyitott orvosi rendelőt, tevékeny részt vállalva a fővárosban élő magyarság életében. Orvostársával, Bakk Elekkel és Inczédi-Joksmann Ödönnel együtt irányította a Bukarestben tanuló magyar egyetemi hallgatók szervezeti életét, megszervezte az önálló magyar evangélikus egyházközséget, részt vett a Bukaresti Magyarság (1930-32) címmel indított "társadalmi, szépirodalmi és közgazdasági hetilap" munkájában, kezdeményezője volt Zajzoni Rab István hétfalusi csángó költő születése centenáriuma megünneplésének (1931), egy Zajzoni Rab István Ifjúsági Egyesület és a Székely Társaság (1939) létrehozásának. A királyi diktatúra idején a Magyar Népközösség fővárosi tagozatának elnöke. A bécsi döntés után hazatér Brassóba, s bekapcsolódik a Magyar Népközösség ottani munkájába mint a tagozat által létrehozott szociális otthon orvosa. Az 1944. augusztus 23-i román fordulat után a földvári haláltáborba "internálták" (1944-45). Kiszabadulása után szülőfalujában, Bácsfaluban működött orvosként, közben az MNSZ brassói tagozatának keretében népegészségügyi témákról tartott előadásokat. 1949-től a brassói cementgyár és az Elektrotechnikai Középiskola, majd a Gumigyár orvosa. 1963-ban főorvosi vizsgát tett; 1964-ben nyugdíjazták.

Írásaival is a magyarság önösszeszedését szorgalmazta. A Bukaresti Magyarságban 1931-32-ben cikksorozata jelent meg a hétfalusi csángókról s 1932-ben a bukaresti magyarság múltjáról és jelenéről. Az Evangélikus Élet hasábjain egy csángó múzeum érdekében cikkezett (1931-32). Az Antonescu-diktatúra időszakában a Temesvárt megjelenő Déli Hírlap munkatársa (1941). Egészségügyi népszerűsítő cikkeiben a gyermek-egészségvédelemmel is foglalkozott (1936-42).

Önéletrajzát és a Bukaresti magyar emigráció c. visszaemlékező írását lánya, Papp Anna közölte.

Papp Anna: Volt egyszer egy orvos... Brassói Füzetek 1997-2000/9-12.

(B. E.)


Papp Béla – pedagógiai író. Középiskolát szülővárosában végzett (1954), a Bolyai Tudományegyetemen magyar-pedagógia szakos diplomát szerzett (1959). Pályáját Sarmaságon az általános iskolánál kezdte, 1961-ben a szilágysomlyói általános iskolához került, 1968-tól ugyanitt a líceum magyar szakos tanára lett. 1989-ben Magyarországra távozott; a budapesti Leöwey Klára Gimnáziumban tanít.

Első cikkét a Tanügyi Újság közölte (1963). Pedagógiai és helytörténeti írásaival a nagyváradi Fáklyában jelentkezett, ahol Ady-ereklyék Szilágysomlyón c. beszámolójával járult hozzá a költő erdélyi emlékezetének feltárásához (1969). Daday Loránd és Mártonffy István orvos életművével kapcsolatban több cikke, tanulmánya jelent meg. Az Utunk, A Hét, a Művelődés munkatársa, a Tanügyi Újságban a kutatómunka kisműhelyeiről számol be, az anyanyelvi órák gyermekrajzairól ír (1984). Magyarországi (Pesti Hírlap, Köznevelés, Fejérmegyei Hírlap, Délsziget) és nyugati magyar lapokban (Bécsi Napló, Életünk) a kisebbségi sorssal, a szülőföldtől elszakadt ember életérzésével foglalkozik (1991-92).

Munkái: Contribuţii la monografia liceului "Simion Bărnuţiu" din Şimleu-Silvaniei (társszerző, Nv. 1970); Irodalomtanítás a szaktanteremben (1981, Tanári Műhely-sorozat IV.).

Sugár Erzsébet: Előzetes levél P. B.-nak Szilágysomlyóra. A Hét 1975/1. – Beke György: Szilágysági hepehupa. Riportkönyv. 1975. 127-29. – Znorovszky Attila: Lelkes embert keresek. Művelődés 1977/4. – Újvári Ella: Korszerű segédeszköz. Előre 1981. okt. 14. – Balogh Edgár: Somlyói példa. Utunk 1981/43. – Kozma Béla: Vallomás és tanúság. Tanügyi Újság 1982/1.

(B. E.)


Papp C. Imre (Marosvásárhely, 1944. szept. 4.) – pedagógiai szakíró. Tanulmányait a Babeş-Bolyai Egyetem történelem-filozófia szakán végezte (1967). 1967-90 között az erdőszentgyörgyi középiskola tanára, 1968-75-ben aligazgatója, 1976-87 között igazgatója. 1990 óta a dicsőszentmártoni elméleti líceumban történelem-filozófia tanár.

Módszertani cikkeket közölt a Tanügyi Újságban; megírta Erdőszentgyörgy monográfiáját. Szerkesztésében jelent meg a Forrásszemelvények az ókori Kelet történetéhez (1994) c., V-IX. osztályos tanulóknak szánt tankönyv. A Collegium Transsylvanicum ösztöndíjasa; az EME tagja.

(S. Zs.)


Papp Ferenc (Bihar, 1924. dec. 15.) – prózaíró, műfordító. Középiskoláit Nagyváradon kezdte, a brassói gépipari líceumban folytatta, s végül magánúton fejezte be (1942). Volt rakodómunkás, küldönc, a háború alatt katona, majd hadifogoly. A fogságból szabadulva került Marosvásárhelyre, ahol társadalmi munkás, 1949-53 között a helyi Népújságnál újságíró. 1953-ban az akkor indult Igaz Szó szerkesztőségének lesz belső munkatársa, innen megy – betegsége miatt jóval korhatár előtt – nyugdíjba 1976-ban.

1950-ben jelentkezik első – önállóan is kiadott – elbeszélésével (Tiszta út), majd regényekkel (Az új mozdony, 1951; Acélfogak, 1953; Viharostető, 1953), amelyeknek valós életanyagán azonban a sematizmus uralkodik. Az osztályharcra exponálva még nem ismeri az emberi viszonyulások lehetőségeit. Lombikban nevelt, "a szocialista építésben helytálló" hősei bábuk módjára mozognak, az író valósággal "kidekázza" társadalmi funkciójukhoz illő tulajdonságaikat. Mindezek ellenére nem csak munkástémái, hanem olykor hitelesen megragadott élethelyzetei is magyarázzák, hogy az akkori kritika Nagy István legközelebbi "rokonának" érezte.

A hatvanas években fordulat áll be írói pályáján. Füstben és fényben (1962), majd A gyökerek alatt (1964) c. regényei s utánuk mindaz, amit írt, igazolják Földes László megállapítását, aki szerint az író "a sémától eljut a lélek gyökeréig" (Korunk 1967/9). Ekkori írásaiban – a fűrészüzemi vagy vasipari munkások, aktivisták után – olyan hősök jelennek meg, akikben az író az egyéni és közösségi lét harmóniáját keresi. Ezek a hősök nemegyszer befelé forduló emberek, akik újraélik magukban mindazt, ami velük, körülöttük történt; emberek, akiknek sorsában a természettel való szoros kapcsolat testesül meg. Az író következetesen keresi a társadalmi igazságot, erről sohasem mond le, de a hozzá vezető utat, a korai regények sematizmusból fakadó leegyszerűsítéseivel szemben, mindig küzdelmesnek mutatja. ~ nem vigasztal ezekben a műveiben a beteljesedő boldogságról szóló tanmesékkel, hanem kesernyés történeteket mond olyan emberekről, akik sok mindenre képesek, csak arra nem, hogy a mások boldogtalansága árán legyenek boldogok. Ez jellemző általában következő regényeire (A kerítés felett, 1963; Földre szállt ember, 1966) is. Földes László szerint, aki legbehatóbban elemezte ~ műveit, A gyökerek alatt mind közül a legjobb. "Hogyan változott meg szemlélete – teszi fel a kérdést az író egész addig megtett útjára visszapillantva –, miképpen lényegült formává, hogyan kristályosodott artisztikummá – mindez többé-kevésbé világos. A változás összefüggéseit nem nehéz felismerni. Személyi indítékait annál nehezebb." Néhány regényének elemzése után a kritikusban felmerül a kérdés: mi mehetett végbe az íróban szemlélete megváltozásáig? Ez ugyan nem tartozik a kritikusra – véli –, de esetében "író és hős között vérrokonságnak kell lennie, különben nem történhetne meg, hogy minden írásában [...] ugyanazt az eszményt fogalmazza újra és újra, kísérteties makacssággal. Hátha legbensőbb személyi problémáját fogalmazza bele hőseibe, amikor valamennyit a helytállás körüli pályára küldi? [...] Talán őt magát állította az élet ki tudja milyen válaszútra, s azon tanulta meg hősei igaz útját, talán maga is kifizette a helytállás árát, a lemondást."

Gálfalvi Györgytől ehhez az elemzéshez a személyiség rajzát idézhetjük:

"... megéreztem és megszerettem benne a jóra való hajlamot ösztöneiben hordozó, a gyengébbek oldalán mindig beavatkozásra kész, felelősen cselekvő embert, aki hőseivel együtt vallja: minden dolgunk mások révén kapja meg az értelmét, mert a boldogság csak mint közös tulajdon létezik" (Igaz Szó 1977/3).

Sokat fordított románból: Francisc Munteanu, Remus Luca, Lucia Demetrius, Ion Băieşu, Tudor Arghezi, Marin Preda, George Călinescu, Mihail Sebastian, Aurel Mihale, Laurenţiu Fulga, Gala Galaction, I. A. Brătescu-Voineşti, Paul Georgescu, Mircea Horia Simionescu, Aurel Dragoş Munteanu, Ionel Teodoreanu, Geo Bogza több regényét, elbeszélését és publicisztikáját.

Műveiből románra, oroszra, németre és szerbre fordítottak. Románul három elbeszéléskötete (Conştiinţa, 1953; Rugina, 1955; Torpila, 1956) és több regénye (Prima zăpadă, 1962; În fum şi în lumină, 1963; Sub rădăcini, 1966; Omul coborât pe pământ, 1967) jelent meg Mihnea és Kati Fuiorescu, Nicolae Crişan és Constantin Olariu fordításában. A Füstben és fényben németül (1963), a Lehullt az első hó szerb fordításban (1964) Bukarestben, a Gyökerek alatt oroszul Moszkvában (1972) került kiadásra.

1964-ben, 1966-ban és 1979-ben a Romániai Írók Szövetségének díját; 1972-ben és 1984-ben a Marosvásárhelyi Írók Egyesülete díját kapta; 1995-ben a 70 éves írót a Magyar Köztársaság Érdemrendjének Tiszti Keresztjével tüntették ki.

Álnevei: Bálint István, Sün Sanyi.

Művei: Tiszta út (elbeszélés, 1950); Az új mozdony (ifjúsági regény, 1951); Acélfogak (regény, 1953); Viharostető (regény, 1953, átdolgozva 1961; Lelkiismeret (elbeszélések, Mv. 1955); Remény (regény, Mv. 1956); Rozsda (elbeszélés, Mv. 1957); Csalódás (novellák, Mv. 1958); Lehullt az első hó (kisregény, 1961); Füstben és fényben (kisregény, 1962); A kerítés fölött (kisregény, 1963); A gyökerek alatt (kisregény, 1964); Négy kisregény (1965); Földre szállt ember (kisregény, 1966); Én is voltam gyermek (regény, 1968); Még öt perc (novellák, 1969); A részeg vadőr (elbeszélések, 1972); Földre szállt ember (három kisregény, Bp. 1976); Kisregények (1984); Amikor a kutya megkerül (elbeszélések, Mv. 1994).

Marosi Péter: Példamutató kezdet. Utunk 1950/13; uő: Kaland vagy helytállás? Utunk 1961/23; uő: Tágabb, szélesebb horizontok felé. Utunk 1961/28. – Panek Zoltán: A mű beszél... Utunk 1957/7. – Gálfalvi Zsolt: Jegyzetek P. F. írói fejlődéséről. Írók, könyvek, viták. Mv. 1958. 67-81; uő: Füstben és fényben. A Hét 1985/3. – Hajdu Győző: Búzaháza haragszik... Igaz Szó 1958/2. – Szőcs István: Remény, csalódás, remény. Utunk 1959/10; uő: Kritikai egyenleg. Utunk 1961/25; uő: Földre szállt ember. Utunk 1966/40. – Kovács János: Az egyszerűség varázsa. Előre 1962. máj. 31.; uő: Az emberség négy próbája. Igaz Szó 1966/6; uő: A kisregény teherbírása. Igaz Szó 1967/1; uő: A humánum próbái. K. J.: Kétség és bizonyosság. 1981. 83-95. – Izsák József: P. F. Igaz Szó 1963/9; uő: Sors-metaforák prózában. Igaz Szó 1977/3; uő: Portrévázlat P. F.-ről. Igaz Szó 1984/12. – Hajdu Zoltán: P. F. Igaz Szó 1964/4. – K. Jakab Antal: A harmónia igénye. Igaz Szó 1965/4. – Gálfalvi György: Külsőségektől – a gondolati prózáig. Korunk 1966/4; uő: Szubjektív jegyzet – P. F. ürügyén. Igaz Szó 1977/3. – Éltető József: P. F.: Négy kisregény. Utunk 1966/3; uő: Magánytól – magányig. Igaz Szó 1974/1. – Földes László: A sémától a lélek gyökeréig. Korunk 1967/9; uő: Viharos tetőkről hallgatag gyökerek alá. Mindkettő A lehetetlen ostroma c. kötetében, 1968. 219-237. – Veress Dániel: Új látószög, új minőség. Utunk 1969/10. – Baróti Pál: A helytállás minősége. Utunk 1969/47. – Sőni Pál: P. F. Közölve A romániai magyar irodalom története. 1969. 262-265. – Robotos Imre: Eszmények vonzásában. Előre 1972. máj. 6. – Kormos Gyula: Figyelem és szabadság. Utunk 1973/16. – Nagy Pál: Tiszta emberek. A Hét 1973/12; uő: Művekben rejtőző. Utunk 1984/50. – Székely János: A rokonszenv pillérei. Igaz Szó, 1977/3. – Zsigmond Irma: P. F. műveinek bibliográfiája. Művelődés 1984/12.

(S. Zs.)


Papp Gábor (Kolozsvár, 1872. szept. 19. – 1931. febr. 9. Szeged) – festőművész. Kereskedelmi iskolát végzett Kolozsváron, majd Nagyszebenben érettségizett (1892). Művészeti tanulmányait a budapesti Mintarajziskolában Székely Bertalan növendékeként kezdte (1892-93), ahonnan Münchenbe ment a nagy múltú bajor akadémiára (1893-95), itt lett Hollósy Simon magániskolájának növendéke. Mint Hollósy-tanítvány a kolónia-alapítás évében, 1896-ban érkezett Nagybányára, ahol két nyáron át dolgozott. Szülővárosába hazatérve 1900-ban az Erdélyrészi Szépművészeti Társaság tagja lett, és magánfestőiskolát nyitott. Ugyanabban az évben festette meg Exhumálás c. hatalmas vásznát, mely a plein air naturalizmus kiemelkedő alkotása. Hosszabb tanulmányutakat tett Rómában és Párizsban.

Arcképeket és tájakat festett. Az erdélyi arisztokrácia kedvelt portréfestőjeként tartották számon. Az EMKE megbízásából 1906-ban elkészítette Bartha Miklós nagyméretű portréját, amelyet a kolozsvári városházán helyeztek el. Számos arcképe a Teleki, Barcsay, Kornis, Bánffy és Mikes családok tagjait ábrázolja.

1908-ban Szegedre telepedett, ottani munkásságáról Juhász Gyula több alkalommal írt a Délmagyarországban, a Szeged és Vidékében, a Színházi Újságban.

Huzella Ödön: Kiket festett P. G. Kolozsváron? Ellenzék 1929/17. – Juhász Gyula Összes művei. Szerk. Péter László. 5. köt. Prózai írások. Bp. 1968. 612, 656. stb. (említve, ill. közölve a P. G. Szeged és Vidéke, 1914. júl. 15.; Új vizit P. G.-nál. uo. 1915. aug. 10.; Szegedi művészek kiállítása a kultúrpalotában. Délmagyarország 1919. máj. 18.; Szegedi műtárlat. uo. 1920. ápr. 7.; Pro artibus. uo. 1928. febr. 7. c. írások). – Murádin Jenő: P. G. 1872-1931. A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, Szeged 1991/92.

(M. J.)


Papp Géza (Budapest, 1915. ápr. 29.) – zenetörténész. A Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskolán az egyházi karnagyképzőt (1934-37), az orgona tanszakot (1937-41) és a középiskolai énektanárképzőt (1938-40) végezte; 1971-ben ugyanott bölcsészdoktori oklevelet szerzett. A zenetudományok kandidátusa. A negyvenes évek elején Csíkszeredában, a Római Katolikus Főgimnáziumban zenetanár; a II. világháború befejezése óta Budapesten él. Fontosabb – közvetve vagy közvetlenül az erdélyi magyar zenét is érintő – munkái: A magyar katolikus egyházi népének (Bp. 1942); Kájoni János orgonakönyve (Organo Missale, Magyar Zenei Szemle 1942); Le psautier de Genève dans la Hongrie du XVII-e siècle (Studia Musicologica 1.); A kóruséneklés hazai múltjából (Magyar Zenetörténeti Tanulmányok II. Bp. 1969); A verbunkoskiadványok kronológiájához (Magyar Zene 1970); A verbunkos kéziratos emlékei (uo. 1982). Összegyűjtötte és tematikus katalógussal ellátva sajtó alá rendezte a verbunkos anyagot (Die Quellen der 'Verbunkos-Musik' – Ein bibliographischer Versuch, Studia Musicologica 1979, 1984, 1987, 1990). Szerkesztette és sajtó alá rendezte a Magyar Tudományos Akadémia gondozásában megjelenő Régi Magyar Dallamok Tára II. kötetét, A XVII. század énekelt dallamai című impozáns kötetet (Bp. 1970). A magyar és lengyel zene kapcsolataiból Thordai János dallammintájáról értekezett (Irodalomtörténeti Közlemények 1969). Egy újabb, a romániai magyar zenetörténeti kutatások körébe tartozó tanulmánya a Kriterion Zenetudományi írások c. kötetében (1983) jelent meg (Philipp Caudella magyar táncai).

(B. A.)


Papp Imre (Bilak, 1907. jún. 16. – 1987. márc. 13. Kolozsvár) – nyelvész, tankönyvíró. A székelyudvarhelyi Róm. Kat. Gimnáziumban érettségizett (1925), Kolozsvárt jogi (1925-27), a bukaresti egyetemen latin és román nyelv és irodalom szakos tanulmányokat folytatott (1929-33), majd Iaşi-ban tanári képesítő vizsgát tett (1937). A brassói Róm. Kat. Főgimnázium (1934-40), majd a kolozsvári gyakorló gimnázium (1940-45) tanára, a Ferenc József Tudományegyetem közgazdasági karán román kereskedelmi levelezést ad elő. Tanügyi főfelügyelő Bukarestben a Nemzetnevelésügyi Minisztérium magyar államtitkárságán (1945-48) és a *Tanügyi Közlöny (1948-49) szerkesztője, miniszteri tanácsos. A tanügyi reform életbeléptetése után a kolozsvári Gépipari Középiskola tanulmányi igazgatója (1948-56), a Bolyai Tudományegyetem román irodalmi tanszékén az új román irodalom előadója (1957-59), a kolozsvári magyar és román egyetem egyesítése után a Brassai Sámuel Középiskola tanára nyugalomba vonulásáig.

Mint nyelvész és nyelvpedagógus a magyar diákok helyes román nyelvismeretének kifejlesztésére szakosította magát. 1943-ban elkészítette Román nyelvkönyvét az észak-erdélyi magyar középiskolák felső osztályai számára; ezen a területen ez volt az első tankönyv, mely tekintetbe vette a két nyelv eltérő grammatikai rendszeréből adódó sajátos nyelvpedagógiai feladatokat. A romániai magyar iskolák számára 1951 és 1960 között a Tankönyvkiadó megbízásából 17 magyar iskoláknak szánt román tankönyvet szerkesztett, és számos irodalmi jegyzet, nyelvi kurzus ellenőrzését végezte el. Egyidejűleg a magyarországi román iskolák számára is fordított magyarból tankönyveket. 1971-ben memorandumban fejtette ki a magyar anyanyelvhez kapcsolódó román nyelvtanítás általa kidolgozott eredeti módszerét.

A Limba Română tanulmányát közölte a román nyelvbeli műveltető értelmű szavakról és szerkezetekről (1975) s a főnevek nemének végződésük alapján való felismeréséről a román nyelvben (1978); utóbbi magyarul is megjelent a Tanügyi Újságban (1982). Cikkei találhatók a Romániai Magyar Szó, Előre, Igazság és Gazeta Învăţământului hasábjain.

Magyarra fordította I. A. Brătescu-Voineşti Moartea lui Castor c. karcolatát (A Hírnök 1938/5), s új adatokat közölt a Ludas Matyi fordítója, Ion Barac brassói író tevékenységéről (Irodalomtörténeti Közlemények 1959/3-4).

Jegyzete: Istoria literaturii române (érettségi vizsgaanyag magyar tannyelvű középiskolák számára, Papp Eneával, Kv. 1957).

Inczefi Tibor: Soha nem láttam olyan tanulót, aki nem akart volna megtanulni románul. Beszélgetés P. I.-vel. A Hét Évkönyve 1979.

(B. E.)


Papp János (1877-1938, Nagyvárad) – jogi közíró. Nagyváradon ügyvédi irodát nyitott és a helyi lapok irodalmi rovatainak munkatársa, a Haladás c. folyóirat (1903) szerkesztője. Ady Endre baráti köréhez tartozott, a költő ösztönzésére fordította le Iosif Vulcan István vajda c. darabját, amelynek bemutatójáról maga Ady ad hírt a Nagyváradi Naplóban (1903). Mint a Kereskedelmi és Iparkamara főtitkára kísérletet tett egy rendszeresen Nagyváradon tartandó nemzetközi mintavásár megszervezésére, s ennek érdekében Legi, decrete – Törvények, rendeletek címmel jogi és közgazdasági időszaki kiadványt jelentetett meg a város közönségének tájékoztatására (1921-28).

Szerelem c. kötetében (Gyula, 1898) fiatalkori verseit gyűjtötte egybe és adta ki. A korabeli sajtóban műfordításai is jelentek meg a román irodalomból, ezek közül legszámottevőbb G. Coşbuc El Zorab c. versének magyar tolmácsolása (Tavasz 1919/16).

Jogi szakmunkái: Javaslat a nemzetiségi törvény módosítása iránt (Nv. 1911); Cartea funduară (Paul Balaşiuval, Kv. 1922); A kivitel és behozatal szabályai (Nv. 1923); Codul de procedură civilă din Transilvania (Kv. 1925).

Magyar Szó – Tavasz (1919-1920) Antológia. Szerkesztette és bevezető tanulmánnyal ellátta Kovács János. 1971. 14-15, 403.

(T. E.)


Papp József (Kolozsvár, 1916. nov. 30.) – *Papp József András


Papp József (Marosvásárhely, 1935. aug. 14. – 1994. nov. 15. Marosvásárhely) – gyógyszerészeti szakíró. Középiskolát szülővárosában, a Bolyai Líceumban végzett (1952), egyetemi tanulmányait a Bolyai Tudományegyetem matematika-fizika szakán kezdte, majd a marosvásárhelyi OGYI gyógyszerészeti karán folytatta, ahol oklevelet szerzett (1957). Egy-egy évig dévai és vajdahunyadi patikákban, ill. a gernyeszegi Tüdő Preventórium gyógyszertárában dolgozott, 1959-től az OGYI Gyógyszerészeti Karának galenika tanszékén gyakornok, majd a gyógyszerészeti tudományok doktora (1971), főgyógyszerész (1980), 1990-től egyetemi előadó tanár. A Román Gyógyszerész Társaság és a nemzetközi molekuláris-biológiai társaság tagja.

Több mint 60 szakdolgozata román, magyar, angol és francia nyelven jelent meg bel- és külföldi szakfolyóiratokban különböző gyógyszerkészítmények előállításáról, a hatóanyagok közti kölcsönhatásokról, a makromolekulák viselkedéséről, a vitaminok biodiszponibilitásáról, valamint a műszeres meghatározásokról. Több dolgozata nemzetközi kongresszusokon is bemutatásra került, így Madridban (1969), Bázelben és Prágában (1970) és kétszer is Párizsban (1969, 1986). Kutatási eredményeit 4 újításban és 5 találmányban értékesítette.

Több magyar, illetve román nyelvű kőnyomatos egyetemi jegyzet és egyetemi tankönyv társszerzője (Îndrumător pentru lucrări practice de tehnică farmaceutică. I. kötet. Mv. 1979 (Szerzőtársak: Geréd-Csegedi Jolán, Maria Rogoşca); IV. kötet. Mv. 1981 (Szerzőtársak: Adriana Popovici, Csegedi Jolán, Maria Rogoşca, Veronica Pop); Gyógyszertechnológia. I. kötet. Mv. 1984 (Szerzőtársak: Adriana Popovici, Ádám Lajos); Reologia formelor farmaceutice. 1985 (Szerzőtársak: Adriana Popovici, Tőkés Béla, Gabriela Suciu). Egy fejezettel szerepel Csőgör István Funcţia de transport serumal al albuminei (1972) c. könyvében.

(P. H. M.)


Papp József (Kisgörgény, 1916. ápr. 26.) – *P. Papp Asztrik


Papp Jánossy Béla – *P. Jánossy Béla


Papp József András (Kolozsvár, 1916. nov. 30.) – gazdasági szakíró. Középiskoláit a kolozsvári Felsőkereskedelmi Iskola magyar tagozatán végezte (1935), 1940 után a Ferenc József Tudományegyetem Közgazdasági Karának hallgatója. Tanulmányait kényszerű megszakítás után 1957-64 között fejezi be a Babeş-Bolyai Egyetemen 1964-ben szerzett jogi diplomával.

1935-44 között tisztviselő a kolozsvári Noris villamossági társaságnál, 1945-től nyugalomba vonulásáig (1977) a Metalul Roşu gépgyárban a terv-, majd árosztály vezetője, 1966-tól gazdasági igazgató, illetve aligazgató.

Első cikkét – szakmájába vágó témáról – 1971-ben a kolozsvári Igazságban közölte. Közgazdasági ismeretterjesztő és szakcikkeinek legnagyobb része a Korunk (1978-83) és A Hét (1975-83) hasábjain jelent meg, de közölt a TETT-ben, a Művelődésben, a Munkáséletben és az Új Életben is. A Hét hasábjain sorozatban ismertette a közgazdasági Nobel-díjasokat (H. A. Simon, L. R. Klein, Keynes-Friedmann-Tobin), a Korunkban Nobel-díjas közgazdászok könyveit (P. A. Samuelson, W. Leontief, J. Tinberg); foglalkozott marketing-problémákkal is. Hozzászólt a romániai magyar könyvkiadás problémáihoz (Korunk 1979/5), tanulmányt közölt Bethlen Gábor gazdaságpolitikájáról (Korunk 1980/4).

1975-ig: Papp József.

(D. Gy.)


Papp Károly (Marosvásárhely, 1952. febr. 16.) – földrajzi szakíró. Középiskoláit a marosvásárhelyi Bolyai Farkas Líceumban végezte (1971), a Babeş-Bolyai Egyetem Földrajz-Biológia-Geológia Karán szerzett geológusi oklevelet (1976). 1988-ig a kolozsvári Geológiai Kutató és Feltáró Vállalat (IPEG) geológusa, 1988 óta a marosvásárhelyi Megyei Pedológiai és Agrokémiai Intézet (OJSPA) tudományos munkatársa.

Első szaktanulmányát a Studia Universitatis Babeş-Bolyai Seria Geologia-Geographia közölte (1980) Nagyenyed-Csombord-Margina környékén végzett geológiai kutatásainak eredményeivel; francia nyelvű rétegtani tanulmánya a Szilágy megyei Zsombor környéki felső oligocén barnaszenekről (Dări de Seamă ale Şedinţelor. Vol. 72-73. 1985-1986. 4. Stratigrafie. Bucureşti, 1987) különnyomatban is megjelent.

(D. Gy.)


Papp-Kincses Emese (Marosvásárhely, 1943. máj. 5.) – irodalomtörténész, publicista. Kincses Elemér és Kincses Előd testvére. Szülővárosában, a Bolyai Farkas Líceumban érettségizett (1960), majd a Babeş-Bolyai Egyetemen szerzett tanári diplomát magyar-német szakon (1965). Tanított Kisbaconban, Gyergyóalfaluban, Csíkszeredában. A két világháború közötti erdélyi magyar történelmi regényről írt értekezésével – amelyből a Romániai Magyar Írók sorozatban megjelent, általa sajtó alá rendezett Fekete vőlegényekhez, Gulácsy Irén regényéhez írott bevezető tanulmánya született (1985) – megszerezte az irodalomtudományok doktora címet (1979). A diktatúra bukása után az RMDSZ Hargita megyei titkára, a Csíki Területi Választmány tagja; 1991-94 között az EMKE alelnöke. 1990 tavaszán a csíkszeredai RMDSZ-Értesítő, 1991-92-ben a Csíki Lapok szerkesztőbizottsági tagja. Közéleti szereplésének ezt az időszakát idézi fel személyes töltetű, vallomásos számvetése (Virrassz velem. Csíkszereda 1999). Jelenleg Csíkszeredában a Nagy István Művészeti Líceum tanára.

Közíróként a Hargita Népében és a Csíki Lapokban közölt elsősorban, de munkatársa a Valóságnak, a Művelődésnek, a Romániai Magyar Szónak is. Az ő kezdeményezésére hirdette meg a Csíki Lapok híressé vált "Menni vagy maradni"-pályázatát; itt megjelent csángó tárgyú írása (Milyen csúfot űztek belőlünk) a budapesti Magyarok a Magyarokért Alapítvány pályázatán I. díjban részesült.

Átdolgozta Páskándi Géza A költő visszatér c. rock-operáját, amelyet Csíkszeredában 1996. március 15-én Ne késsetek, harangok címmel mutattak be. Orvos férjével közös munkájáról Csengők és szívhangok címmel, Sütő András forgatókönyve alapján TV-filmet készített a bukaresti magyar szerkesztőség.

(S. Zs.)


Papp Lajos (Kiskunhalas, 1886. jan. 9. – 1963. máj. 22. Kolozsvár) – grafikus, festő. A budapesti Képzőművészeti Főiskolán (1904-1908), majd Stuttgartban (1913) végzett művészeti tanulmányokat. 1918-ig Németországban és Magyarországon élt, azután Kolozsváron rajztanár, 1948-tól a kolozsvári Magyar Művészeti Intézet, ill. a Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskola tanára.

Még a stuttgarti akadémián a kőnyomatkészítés technikájában mélyedt el, és alapos jártasságot szerzett a rézkarcban és rokon műfajaiban is, ilyenformán egyike lett a grafikai művészetek erdélyi úttörőinek. Rézkarcai, foltmaratós technikával készült lapjai és litográfiái városképek, tájak, alakos kompozíciók. Portréi többségben olajfestmények. Hatott rá a német expresszionizmus művészete. Hagyatéka a kolozsvári Művészeti Múzeum gyűjteményébe került.

k-ő: P. L. műtermében. Keleti Újság 1922. szept. 22. – k-ő: P. L. gyűjteményes kiállítása. Keleti Újság 1922. okt. 4. – Murádin Jenő: P. L. grafikus művész (1886-1963). A Halasi Múzeum Emlékkönyve. Kiskunhalas 1999.

(M. J.)


Papp Lajos (Élesd, 1899. aug. 15. – 1959. jan. 27. Debrecen) – költő, színműíró, publicista. A nagyváradi Felsőkereskedelmi Iskolában érettségizett (1917); az első világháború alatt zászlósként az olasz fronton harcolt. Hazatérve Nagyváradon sportárukereskedő; mint a Bihari Turista Klub főtitkára szerkeszti a Biharország c. folyóiratot (1929-33), társszerkesztője a Gyermekkönyvtár c. füzetsorozatnak, munkatársa a Református Jövőnek (1935-40). A Szigligeti Társaság titkára. A Nagyvárad c. napilapban a természetbarát mozgalmat szolgálja, a negyvenes években Nagyvárad Idegenforgalmi Irodáját vezeti.

Szépirodalmi tevékenységét a Szigligeti Társaság 1927-ben és 1928-ban pályadíjjal jutalmazta. Cortez c. történelmi drámáját bemutatta a nagyváradi és a kolozsvári színház is. Ismertebb egyfelvonásosai: A herceg; Utolsó felvonás. Színre alkalmazta Arany János Bolond Istókját. Elbeszéléseit közölte a nagyváradi ifjú írók Tíz tűz (1932) c. antológiája.

Önálló munkái: Álomlovag (Félig álom, félig igaz történet versben elbeszélve, Nv. 1925); Védőbeszéd (verses regény, Nv. 1928); Stâna de Vale – Biharfüred (Nv. 1936); A Bihari-hegység meghódítása (Nv. 1940).

Mael Ferenc: Álomlovag. P. L. verseskönyve. Pásztortűz 1926/12. – -f -y: P. L.: Védőbeszéd. Keleti Újság 1928. dec. 19. – Walter Gyula: P. L.: Védőbeszéd – verses elbeszélés. Pásztortűz 1928. 576. – Fehér Dezső: P. L.: Cortez. Nagyváradi Napló 1930/66.

(T. E.)


Papp Márta – *Páll Árpád (Torda, 1927. febr. 10.) egyik írói álneve


Papp Sándor Zsigmond (Rădăuţi, 1972. máj. 22.) – író, újságíró. Középiskoláit Szatmárnémetiben a Kölcsey Ferenc Líceumban végezte (1991), majd a nagyváradi Ady Endre Sajtókollégiumban szerzett diplomát (1995). A kolozsvári Babeş-Bolyai Egyetemen filozófia szakot végzett.

1995-96-ban az Erdélyi Napló kulturális rovatvezetője volt; 1996-ban megnyerte a Látó c. folyóirat novellapályázatát, ugyanebben az évben a Magyar Újságírók Romániai Egyesülete nívódíját, 1997-ben a Kolozsvári Írók Társaságának debütálódíját. 1999-től a Krónika c. napilap belső munkatársa, rovatvezető.

Első írása az Ifjúmunkás (Fiatal Fórum) irodalmi rovatában jelent meg (1991); közöl a Látóban, a Korunkban és a magyarországi Hitelben, a Helikon *Serény Múmia c. mellékletében. Írásai jelentek meg az Árnyékhatár (1991), az Éneklő Borz (Kolozsvár 1996) és az Erdélyi Dekameron (Székelyudvarhely 1996) c. antológiákban. Részt vett a diákújságírók jósikafalvi szaktáborainak több alkalmi lapja (Deviáns, Jegyzetfüzet, Móc-Árt) létrehozásában.

Önálló kötetei: '72-es blues. Hangulatok (novellák, Mv. 1995. = Forrás); Ahonnan a város (novellák, Mv. 1998).

Fekete Vince: Ki vagy te, P. S. Zs.? (interjú). Helikon 1995/7. – Csobán Endre Attila: Nincs érzékem a számokhoz. Helikon/Serény Múmia 1996/12. – P. S. Zs.: Arról, hogy miért nem olvasok fel. Helikon 1996/13. – Balázs Imre József: Legenda a köveken túli térről. Korunk 1999/3.

(D. Gy.)


Papp Tibor (Kolozsvár, 1944. aug. 17.) – költő, zenekritikus. Középiskoláit a kolozsvári Zenelíceumban végezte (1962) zongora szakon, majd a Gheorghe Dima Zenekonzervatóriumban szerzett főiskolai diplomát (1967), 1968-tól a kolozsvári Zenelíceum zongora főszakos tanára, lektorként óraadó a Gheorghe Dima Zeneakadémián. 1970-től előadóművészként az avantgárd zene egyik úttörője: Hentz József, Jodál Gábor, Kurtág György, Terényi Ede, Vermesy Péter műveinek előadója.

Versekkel 1968-ban jelentkezett az Utunkban és a Korunkban; a *Gaál Gábor Kör rendszeres látogatója, verseit, zenekritikáit, zeneesztétikai tanulmányait az Echinox, a Művelődés is közölte. 1975-87 között az Igazság c. napilapban "Zenei visszapillantó" rovatcímmel, 1989-től a Szabadságban rendszeresen közölt kritikákat Kolozsvár zenei eseményeiről. Verseit csak nagy késéssel foglalta kötetbe (Neked határtalanul mindent lehet. Huszonhét szerelmes vers. Kv. 1999). Ekkor írta róla Kántor Lajos: "P. T. jó húsz – vagy már éppen harminc? – évvel ezelőtt a zongora művészeti és tanári szolgálata mellett a vershez látszott szegődni. Jelentkezése reményt keltett bennem – és ezt a nyilvánosság előtt sem hallgattam el –, hogy az erdélyi magyar líra egy fiatal tehetséggel erősödik. Most kíváncsian várom, a hosszú hallgatás után mit tud mondani versben, a versről."

Kóródy Elek: A kísérletező. Szabadság 1999. jún. 9. – Orbán Gyöngyi: Újrafestett ég ragyog a szerelmesek fölött. Krónika 2000. jan. 24.

(D. Gy.)


Papp Viktor (Szilágysomlyó, 1881. ápr. 13. – 1954. máj. 10. Budapest) – zeneíró, zenekritikus, szerkesztő. Középiskolai és jogi tanulmányai végzése közben képezte magát hegedűssé. Zenekritikusa volt több irodalmi fórumnak (Új Nemzedék, Napkelet, Budapesti Hírlap). Szerkesztette a Muzsika c. folyóiratot, a Zenei Pantheon c. sorozatot, a Magyar Zenei Almanachot, melyben Kolozsvár zenei életéhez is szolgáltatott adatokat (1944). Zenei tanácsadója volt a Magyar Rádiónak, tagja a Kisfaludy Társaságnak, ill. a Greguss Bizottságnak; ez utóbbi minőségében javasolta Greguss-díjra Bartók Béla I. zenekari szvitjét.

Ady baráti köréhez tartozott, egyik szerzeménye ihlette a költő Papp Viktor valceréhez c. költeményét. A zene népszerűsítésében játszott szerepet könyveivel: Arcképek a zenevilágból. Bp. 1918; Bach, Bp. 1921; Haydn. Bp. 1922; Arcképek az Operaházból. Bp. 1923; Arcképek a külföldi zenevilágból. Bp. 1924; Arcképek a magyar zenevilágból. Bp. 1925; Bevezetés a zeneművészetbe. Bp. 1925 (II. kiadása a Minerva Nyomda közreműködésével, a berlini Voggenreiter Verlag kiadói jelzetével Kolozsváron jelent meg); Beethoven és a magyarok. Bp. 1927; Dohnányi Ernő életrajza. Bp. 1927; Zenekönyv. Arcképek, életrajzok. Bp. 1940; Zenekönyv. A nóta. Bp. 1944.

-fz- [Finta Zoltán]: A nap könyve. P. V.: Zenekari esték. Keleti Újság 1941. márc. 6.

(B. A.)


Para István (Gyergyószentmiklós, 1962. szept. 26.) – karikaturista. Középiskoláit a gyergyószentmiklósi Salamon Ernő Líceumban végezte (1981), majd a csíkszeredai Művészeti Népiskola grafika szakán tanult (1997). Lakatos egy csíkszeredai gyárban (1983-84), számítógépkezelő a Területi Számítóközpontban (1984-91), a Pro-Print Kiadó és Nyomda számítógépes grafikusa (1991-92), 1994-től a dévai Enigma Multipress Kft.-nél dolgozik ugyanebben a munkakörben s a Corvin Rejtvénymagazin karikaturistája.

Karikatúrákkal 1990-ben a csíkszeredai Tromf c. szatirikus hetilapban jelentkezett, annak 1992-ig, a Corvin Rejtvénymagazinnak 1995-től főmunkatársa. Karikatúrái jelennek meg ezenkívül a Fakutya, Cápa, Góbé c. szatirikus lapokban, a Hargita Népe, Háromszék, Hunyadvármegye, Bihari Napló, Erdélyi Napló, az Ifi Fórum, IF, Zabhegyező c. lapokban.

Grafikáit, kisplasztikáit több hazai (Csíkszereda, Gyergyószentmiklós) és külföldi (Würtzburg 1993) kiállításon mutatta be.

Kötetei: A kerti törpe dala. Szatmári László előszavával, Fekete Vince, György Attila, Kelemen Hunor, Lakatos Mihály, Molnár Vilmos, Papp Sándor Zsigmond, Sántha Attila, Vida Gábor írásaival (Csíkszereda 1996); Vicces évszázad (karikatúrák, Csíkszereda 1998).

(D. Gy.)


Parádi Ferenc, id. (Kolozsvár, 1873. okt. 15. – 1968. márc. 24. Dés) – orvosi szakíró. ~ Kálmán és ifj. ~ Ferenc apja. Szülővárosában, a Református Kollégiumban végezte középiskolai tanulmányait (1891), majd a Ferenc József Tudományegyetemen szerzett orvosi diplomát (1896). Pályáját tanársegédként kezdte a sebészeti, majd a bőrgyógyászati klinikán (1896-1900), innen kerül Désre, ahol a közkórház orvosa, 1902-30 között igazgató főorvosa. 1930-tól magánorvos, majd 1940-47 között újból kórházigazgató. Nevéhez fűződik Désen az első vöröskeresztes ápolónői tanfolyam indítása, kórházalapítás és -építés, ingyenrendelő létesítése (1932-40). Az I. világháború alatt mint ezredorvos teljesít katonai szolgálatot.

Első írása az Egyetemi Almanachban jelent meg (1895/96) A hőérzések átalakulása fájdalomérzetekké címmel. Jeles orvosokról írt cikkeiben és emlékbeszédeiben Pápai Páriz Ferenc, Gyarmathi Sámuel, Köleséri Sámuel, Kibédi Mátyus István, Pataki Sámuel, Purjesz Zsigmond, Simon Lajos, Szőcs Sámuel emlékét idézte fel. Foglalkozott Mátyás király, Bocskai István, Csokonai Vitéz Mihály betegségeivel és halálának okaival. Írásai az EME orvosi szakkiadványaiban és 1933, 1942. évi vándorgyűléseinek Emlékkönyveiben, a Gyógyászat, Erdélyi Orvosi Lap, Orvosi Szemle, Természettudományi Közlöny, Huszadik Század, Keleti Újság, Kiáltó Szó, Református Család, Református Szemle, Dés és Vidéke, Dési Hírlap, Vármegyei Közélet hasábjain jelentek meg.

1904-13 között rendszeresen adott ki jelentéseket a dési "Rudolf" Közkórház évi működéséről; elkészítette és kiadta a kórház Alapszabályzatát (Dés 1913), ápolónők részére megírta a Bevezetés a betegápolásba c. kézikönyvét (Dés 1913).

Újabb önálló munkái: A balesetek megelőzése és az élet megmentése (Brassó 1936 = Hasznos Könyvtár); A férfiszövetség újraszervezéséről (Dés 1941); Szolnok-Doboka vármegye közegészségügyének története (Kv. 1944).

Hagyatékában kéziratban maradt megemlékezése dr. Imre József szemészprofesszorról (1925), dr. Wettenstein (Bárd) Oszkárról (1942), dr. Deési Daday Jenőről (1950). Megírta Kassai Vidor és Jászai Mari jellemrajzát.

(P. H. M.)


Parádi Ferenc ifj. (Dés, 1906. dec. 25. – 1993. jan. 12. Kolozsvár) – publicista, gazdaságügyi szakíró, szerkesztő. Id. ~ Ferenc fia, ~ Kálmán testvére. Középiskoláit szülővárosában, Nagyszalontán és Sepsiszentgyörgyön végezte; Désen érettségizett (1924). A kolozsvári I. Ferdinánd Egyetemen jogot végzett (1934); államtudományi doktorátust szerzett (1936). 1924-36 között különböző kolozsvári gyógyszertárakban gyakornok, majd szakvizsgázott gyógyszerész. 1930-34 között az Ellenzék terjesztő-munkatársa, a Minerva Nyomda Rt. bel- és külföldi terjesztője. 1939-41-ben az Erdélyi Kárpát Egyesület lapjának, az Erdélynek felelős szerkesztője; 1941-ben a Magyar Népet is jegyzi felelős szerkesztőként. 1941-48 között a kolozsvári bíróságon jegyző, később ítélőbíró. 1948-tól újból gyógyszerész; 1978-ban bekövetkezett nyugdíjazásáig dolgozik a kolozsvári Gyógyszerészeti Központban.

Első tudósítása a vicei tűzvészről az Ellenzékben jelent meg (1931. aug. 8.). Rendszeresen közölt az Ellenzékben, a Keleti Újságban, az Erdélyben; cikkei jelentek meg az Erdélyi Fiatalokban (1935-39), az Erdélyi Figyelőben (1937), az Ifjú Erdélyben (1938), a Hitelben (1939); főmunkatársa volt a dési Egyházi Közéletnek (1933); kapcsolatban állt az Arbezo és az El Scol c. breton folyóiratokkal is (1929-39), amelyekben cikkei jelentek meg. Népkönyvtáraink helyzete c. elemző tanulmányát (Hitel 1939/2; klny. Kv. 1939) nem csak a magyar, de a román sajtó is figyelemre méltatta (Keleti Újság 1939/292; Tribuna 1940/41). Szerkesztette az Új Cimbora bélyegrovatát (1938-40); összeállította a Minerva Gazdasági Könyvjegyzékét (Kv. 1938) és Irodalmi Könyvjegyzékét (Kv. 1939), az Erdélyi Magyar Naptár 1939. és 1940. évi kötetei számára az országban tartott állatnagyvásárok, kirakó- és hetivásárok jegyzékét; Kelemen Lajos, Szopos Sándor, Szabó T. Attila támogatásával és közreműködésével népművészeti kiállítások sorát szervezte Désen és környékén (1933).

(D. Gy.)


Parádi Kálmán (Dés, 1905. dec. 8. – 1997. dec.) – orvosi szakíró. Id. ~ Ferenc fia, ifj. ~ Ferenc testvére. Szülővárosában érettségizett (1923), a kolozsvári egyetem Orvosi Karán szerzett diplomát (1929). A Református Kórház, később a Tüdőgyógyintézet orvosa, ill. igazgató főorvosa. Kétéves szakképesítésben részesült Németországban. A kolozsvári tüdőszanatórium megszűnése után Désen tüdőszakorvos, majd kórházi főorvos nyugdíjazásáig (1969).

Cikkei a tüdővész terjedéséről és megelőzéséről, a mézről mint gyógyszerről, a gombamérgezésekről, a vese-, máj-, nyirokmirigy- és vérképzési betegségekről, a helyes étrendről és néptáplálkozásról az EME Értesítő, Erdélyi Fiatalok, Református Szemle, Orvosi Szemle, Kiáltó Szó, Hitel, Clujul Medical, Magyar Népegészségügyi Szemle, Református Jövő, Művelődés hasábjain jelentek meg. Gyermekújságokat alapított (Mesebeli Meskete; Mesevilág), karikatúráival országos I. díjat nyert (1957).

1933 márciusától főmunkatársa volt az Erdélyi Fiatalok c. folyóiratnak. A néptáplálkozás c. tanulmányával (Hitel 1936/2) további felmérésekre sarkallta a szociográfusokat, és felhívta a falukutatók figyelmét a néptáplálkozás visszásságaira, az ebből fakadó káros következményekre. Tanulmányában a köztáplálkozást mint a népességmobilitás egyik okát vizsgálta. Hat egymástól távoli helység adataiból kiindulva mérte fel a lakosság táplálkozását. Módszertani újítása a kutatásban, hogy a családok étkezésére vonatkozó adatokat az iskolás gyermekektől szerezte be; ezt a módszert később mások is alkalmazták. Analízise szokatlan ellentmondást igazolt: azok, akik az élelmet legnagyobbrészt előállítják, többet éheznek, mint akiknek megtermelik.

Balázs Sándor: Szociológia és nemzetiségi önismeret. 1979. 209-10. – Erdélyi Fiatalok. Dokumentumok, viták (1930-1940). Szerk. Cseke Péter. 1986. 368. stb.

(P. H. M.)


Parajdi Incze Lajos, családi nevén Incze (Parajd, 1915. jan. 5.) – író, néprajzkutató, publicista. Középiskolai tanulmányait Székelyudvarhelyen és Marosvásárhelyen végezte (1934), jogvégzettséget és államtudományi doktori címet a kolozsvári Ferenc József Tudományegyetemen (1941), olasz jogi diplomát Rómában (1949) szerzett. A Vásárhelyi Találkozó résztvevője; az Ellenzék c. hetilap szerkesztője Marosvásárhelyen (1937-40), A Jóbarát, Székelyföld, Brassói Lapok, Ellenzék, Esti Lap, Erdélyi Helikon, Pásztortűz, Hitel, Korunk munkatársa. 1945-ben nyugatra került; előbb latin-német-angol nyelvtanár az innsbrucki magyar főiskolán (1945), Rómában és Nápolyban tolmács (1946-49), majd átköltözött az Egyesült Államokba, ahol az Amerikai Magyar Társaság és az Árpád Irodalmi és Művészeti Akadémia tagja. A társadalomtudományok tanára Lewingstonban (Maine állam, USA) 1950-80 között, majd Biddefordban (1986-ig); előbbi lakhelyén a St. Mary's Hospital radiológiai osztályának igazgatója. A Nemzetközi PEN Club amerikai osztályának rendes tagja.

Kutatási területe: társadalomtudomány, európai történelem, néprajz, magyar és angol irodalom. Röntgentechnikai és fényképművészeti szakember. Angolul és franciául írt cikkeit amerikai lapok közlik, 1200 saját fényképével illusztrálva. Egy 1982-ben megjelent angol nyelvű kötetében (Foot Prints on Destiny Lane – Lábnyomok a Sors ösvényén) a II. világháborúban földönfutókká váltak életét írja le, egy 1983-ban ugyancsak angolul kiadott könyvében (Once Upon a Maine Island – Szigeti királyságunk) az Incze család viszontagságos sorsának 35 évét örökíti meg a tulajdonába jutott kis atlanti-óceáni szigeten, majd egy újabb kötetben a család Talizmán nevű vitorláshajójának viszontagságairól számol be. Mindezek háromkötetes önéletrajzának (Autobiography of a World Roamer – Egy bujdosó önéletrajza) részletei.

Magyarul A Hargita lelke c. alatt Parajd és a Sóvidék teljes szellemi néprajzának gyűjteményét jelentette meg az Amerikai Magyar Szépmíves Céh (Astor, Florida 1984). Ennek folytatása A Küküllő énekel (uo. 1988). A magyar fennmaradás gyökerei c. értekezését az amerikai XXVI. Magyar Találkozó Krónikája közölte (1987).

(F. M. – B. E.)


Parászka Miklós (Fogaras, 1953. jan. 26.) – színházi szakíró, rendező. Középiskolai tanulmányait Gyergyószentmiklóson végezte (1972), majd a marosvásárhelyi Szentgyörgyi István Színművészeti Főiskolán szerzett színészi képesítést (1978). Végzősként a szatmári Északi Színházhoz szerződik, ahol 1978-tól irodalmi műsorokat is rendez (Arany János, József Attila, Méliusz József, kortárs költők verseiből), majd 1986-ban színre viszi Jean Valjean román szerző Áldozati nemzedék c. művét, amely végleg eljegyzi a rendezői pályával. 1987-től a színház magyar tagozatának művészeti vezetője, 1990-től igazgatója, 1999-től emellett egy új színház: a Csíki Játékszín alapító igazgatója is; 1990-95 között a marosvásárhelyi Színművészeti Egyetem tanára.

A 80-as évek derekától teljesedik ki színházi szakírói munkássága is: állandó szerzője a Korunk színházi különszámainak; gyakran van jelen cikkeivel, tanulmányaival A Hétben is.

Színészi indulása arra a korszakra esik, amikor irodalmunkban vezető műnemmé vált az eredeti dráma, s uralkodóvá a kortárs világszínházi törekvésekhez való felzárkózás igénye, a stiláris megújulás jegyében a látványt és gondolatot egységbe foglaló szemlélet. Karakterszerepeket alakított, s ezeket egyfajta ironikus hangvétellel szőtte át. Amikor a 80-as évek második felében a színházak munkáját egyre szűkebb keretek közé szorította a diktatúra, néhány alkotótársával megtalálta a módját annak, hogy "korának lényegét" meghatározó előadásokat állítson színpadra. Ezek közé tartozik a Vihar (Shakespeare színműve), amelynek az ő olvasata szerint főszereplője Caliban, a vadember, ily módon tiltakozva a totalitarizmus kulturális pusztításai ellen. Gyakran szerepel vendégrendezőként a kolozsvári, marosvásárhelyi, nagyváradi, debreceni színházban; legemlékezetesebb előadásai sorába tartozik A nagyratörő (Márton László), A leirat (Vacláv Havel), A vőlegény (Szép Ernő), a Csalóka szivárvány (Tamási Áron), A revizor (Gogol), a Caligula helytartója (Székely János).

1992-ben a sepsiszentgyörgyi Nemzetiségi Színházi Kollokviumon Örkény István Kulcskeresőkjével elnyerte a rendezői díjat; munkásságát 1994-ben az EMKE Kádár Imre-díjával, 1998-ban Páskándi Géza-díjjal jutalmazták.

Cs. Nagy Ibolya: Tamási vonzásában. Beszélgetés P. M.-sal. A Hét 1994/50. – Visky András laudatiója az EMKE-díj odaítélése alkalmából. Művelődés 1994/12. – EMKE-díjasok. 1992-1994. In: EMKE. 1885-1995. Kv. 1995. 39-40.

(K. J.)


Parecz György – *Magyar Kisebbség


Partiumi és Bánsági Műemlékvédő és Emlékhely Bizottság – 1993-ban alakult a Partium, a Bánság, a Szilágyság, Szatmár és Máramaros helytörténeti hagyományainak, történelmi emlékeinek felkutatására, ápolására és népszerűsítésére, a közönség honismereti nevelésére. Szervezetileg az EKE Bihar megyei Osztályához tartozik, s a nagyváradi Római Katolikus Egyházmegye és a Királyhágómelléki Református Egyházkerület védnökségét élvezi. Tagjainak száma az alapításkor 12 volt, ma megközelíti a 100-at. Elnöke Dukrét Géza, titkára Gyarmati Gábor, területi alelnökei az alakuláskor Péter I. Zoltán (Bihar), Kovách Géza (Arad), Bántó Bálint (Szatmár), Major Miklós (Szilágyság), Véső Ágoston (Máramaros) és a később megválasztott Pálkovács István (Temes megye).

1994-től évente megrendezik a Partiumi Honismereti Konferenciát, amelyen egy-egy központi témában hangzanak el előadások (I. az egyházi műemlékekről, II. a partiumi honismereti és néprajzi kutatásokról, III. a partiumi temetőkről és azok műemléki jellegéről, IV. 1848/49 partiumi emlékeiről, V. a vidék várainak, kastélyainak, udvarházainak állapotáról, VI. a Partium Árpád-kori településeiről). Rendszeresen szervez a ~ honismereti találkozókat, csoportos kirándulásokat, ifjúsági és felnőtt-vetélkedőket honismereti témákról.

Kezdeményezője s többnyire kivitelezője is számos magyar vonatkozású emléktábla, emlékjel elhelyezésének, felújításának: Szentjobbon, Somoskő váránál, Réven, Nagyváradon, Érsemjénben, Aradon Kulcsár Andor helytörténész, Márton Gabriella (Ady első nagyváradi szerelme), Bíró József művészettörténész, K. Nagy Sándor helytörténész, Szent László király, Fráter Loránd zeneszerző, Lóczy Lajos földrajztudós emlékére. Fényes Elekre, a magyar statisztika úttörő személyiségére emlékezve nemcsak emléktáblát helyeztek el szülőfalujában, Csokalyon, hanem évente Fényes Elek-díjjal jutalmazzák a helytörténeti munkában kiemelkedőket.

1994 óta a Királyhágómelléki Református Egyházkerület által kiadott *Partiumi Közlöny mellékleteként Partium címmel honismereti lapot jelentet meg a ~, s 1995-ben elindította a Partiumi Füzetek c. sorozatát, amelyben Benedek Zoltán, Bessenyei István, Borbély Gábor, Csernák Béla, Dánielisz Endre, Dukrét Géza, Jancsó Árpád, Major Miklós helytörténeti, művelődéstörténeti, honismereti és műemlékvédelmi témájú kötetei jelentek meg.

Dukrét Géza: Partiumi füzetek. Könyvesház 1999/1. 33-34.

(D. Gy.)


Partiumi Közlöny – Nagyváradon, a Királyhágómelléki Református Egyházkerület kiadásában megjelenő lap, az Egyházkerület hivatalos lapja. Főszerkesztője Barabás Zoltán, a szerkesztőbizottság elnöke Tőkés László.

1991 novemberétől 1993 júliusáig Közlöny címmel jelent meg, ekkor változtatta címét – jellege változatlan megőrzésével – ~-re. Az egyházkerület hivatalos közleményei s a magyar reformátusság életét tükröző cikkek, beszámolók, híranyagok mellett a hitélet építését szolgáló vallásos anyagokat is közöl.

1993-ban megjelentette a Varadinum 1993 c. kötetet, a lap ökumenikus mellékletét; 1994 áprilisa óta Partium címmel kiadja – mint mellékletét – a *Partiumi és Bánsági Műemlékvédő és Emlékhely Bizottság honismereti lapját is.

(K. P.)


Páskándi Géza (Szatmárhegy, 1933. máj. 18. – 1995. máj. 19. Budapest) – költő, drámaíró, prózaíró. Még 1949-ben, szatmári diák korában a helyi Dolgozó Nép c. lapban verse és újságcikke jelent meg. 1949-ben Bukarestbe került, 1953-ig az Ifjúmunkás, majd az Előre belső munkatársa. 1953 őszén jött Kolozsvárra az egyetemre; a Bolyai Tudományegyetem III. éves magyar szakos hallgatója – egy évet közben jogot is hallgatott –, amikor 1957 márciusában letartóztatják, s az 1956-os diákszövetségi reformtervhez fűzött kiegészítései miatt, az állam és közrend elleni izgatás vádjával hat év börtönre ítélték; 1963-ban szabadult. Bukarestet jelölték ki kényszerlakhelyéül, ahol egy könyvtárban kapott munkát, később bibliográfusként dolgozott; 1965-től szellemi szabadfoglalkozású író. A hatvanas évek második felében költözött Kolozsvárra. 1971 és 1973 között a Kriterion Könyvkiadó kolozsvári szerkesztőségének lektora. 1974 februárjában áttelepedik Magyarországra. Budapesten a Kortárs c. folyóirat főmunkatársa, a Nemzeti Színház dramaturgja. József Attila- és Kossuth-díjjal tüntették ki. Hosszas betegség után hunyt el. A Magyarok Világszövetsége már 1995 májusában róla elnevezett díjat alapított, a határon túli magyarság megmaradását és európai kötődését szolgáló színmű jutalmazására.

Korai versei a második világháború utáni első nemzedékhez kapcsolják, József Attila külvárosi lírája, nonkonformizmusa és szürrealizmusa, illetve a felismert európai korkövetelmények új irányt szabnak ~ költészetének. Első verskötete, a mindössze néhány példányban fennmaradt (letartóztatása után többségében zúzdába küldött) Piros madár (1957) megelőlegezi a Forrás-nemzedéket. Majakovszkijtól, Adytól, Dsidától és a magyar népdaltól egyaránt tanulva megújító szerepet vállal a romániai magyar lírában. E vállalt szerep a Holdbumeráng (1966) és a Tű foka (1972) verseiben, illetve a gyerekeknek szánt Tündérek szakácskönyvében (1966) teljesedhetett ki először. Nyelvi fantáziája, filozofikus szemlélete és (a gyerekversektől eltekintve) "antideszkriptív" alapállása biztosítja e kötetek esztétikai értékeit. A tilalmak meghaladása helyezi előtérbe szerelmi költészetét is.

A szabadság korlátozása, az ember megalázása, a félelem, a bűntudat adja Üvegek (1968) címmel kiadott elbeszéléseinek fő témáját; a börtönvilágból ihletődött Weisskopf úr, hány óra? c. novellája alapján film készült. Novelláinak alkotásmódja – az ábrázolást gyakran helyettesítő logikai vita – érvényesül abszurd színpadi jeleneteiben, drámáiban (Az eb olykor emeli lábát. 1970). Ezek a nem csupán erdélyi viszonylatban úttörő munkái többnyire csak diákszínpadokon, műkedvelők előadásában kerültek közönség elé. Kivételt képezett A bosszúálló kapus, amelyet a nagyváradi magyar társulat vitt sikerre (1971), Szabó József rendezésében.

Nagyszínpadra került első műve a Pygmalion és Galatea (a kolozsvári bemutatón, 1969-ben, A király köve címmel) költői-filozofikus játék. Megírásuk, illetve első bemutatásuk idején a korban erőteljesen visszhangzóak történelmi tárgyú drámái voltak: a Vendégség (1970) és a Tornyot választok (1972). Az önálló erdélyi fejedelemség históriájából kiválasztott Dávid Ferenc-történet és Apáczai Csere János meghurcoltatása parabolába foglalt tiltakozás volt a kommunista rendszer ész- és gondolkodásellenes, értelmiségellenes gyakorlatával, félelemre és besúgásra épült diktatúrájával szemben. A Tornyot választok Harag György rendezte premierje a kolozsvári magyar színház nagy korszaka kezdetének, legalábbis közvetlen előjátékának tekinthető (1973. ápr. 4.).

Az önreflexió, saját műveinek filozófiai-esztétikai boncolgatása vezette el a tanulmány, az esszé műfajához. Az Utunkban közölt kritikai jegyzetei, irodalomtörténeti tárgyú írásai, a Korunkban megjelent eszmefuttatásai az abszurd kategóriájáról és műfaji szabályairól kötetben még kiadatlanok.

Pályája magyarországi szakaszát rendkívüli termékenység és műfaji változatosság jellemzi: nem csak korábbi versfűzéreit folytatja, hanem groteszk eposszal is jelentkezik (A sárikás anyós. Bp. 1979); egy Pécsi Simon-drámával kiegészített erdélyi történelmi drámaciklusa (Erdélyi triptichon. Bp. 1984) után magyar királydráma-ciklussal (Árpádházi triptichon. Bp. 1984) s mellette újabb "abszurdoid", de már filozofikumba oldott színpadi művekkel; a prózában a rövid műfaj után kísérletet tesz a regénnyel is (A sírrablók. Bp. 1989), élete utolsó éveiben pedig – már halála után megjelent – önéletrajzi fogantatású könyvében vall életéről és írói pályájáról (Begyűjtött vallomásaim. Bp. 1996).

Életművét meghatározó erdélyi éveit számos irodalmi elismerés, díj kísérte: az Utunk drámadíja (1968), a Kolozsvári Írók Társaságának díja (1970); a hat független kritikus által alapított és adományozott (kolozsvári) *Pezsgő-díj, ez utóbbit ~ élete vége felé is a legnagyobb hivatalos díjakkal egyenértékűnek tekintette. Megkapta a Román Írószövetség díját is. Novelláiból román és német, színpadi játékaiból, amelyek New Yorkban arattak sikert, angol nyelvű válogatás készült. Maga is fordított klasszikus és kortárs román költőkből magyarra.

Álnevei: Bélteki Géza, Óváry Géza.

Egyéb kötetei: Szebb a páva, mint a pulyka (gyermekversek, 1968); Zápfog király nem mosolyog (mesék, 1969); A vegytisztító becsülete (novellák, párbeszédek, 1973); Vendégség – Tornyot választok (Bp. 1973); Beavatkozás (regény, Kv. 1974); P. G. színművei. I. (A rejtekhely, Időszak, a hülyegyerek avagy a vándorköszörűs, A sor) Bp. 1974; II. (Diákbolondító, Új magyar Lúdas Matyi, A koronatanú) Bp. 1975; A szárnyas bocs (mesék, Bp. 1975); Színművek (Távollévők, Egy ember, aki megunta a bőrét, A haladék, Bp. 1975); A papírrepülő eltérítése (versek, Bp. 1976); Tréfás-pipás-kupakos (gyermekversek, Bp. 1979); A sárikás anyós (groteszk eposzok, Bp. 1979); A királylány bajusza (mesejáték, Bp. 1981); A bolhakirály (gyermekversek, Bp. 1982); Erdélyi triptichon (színművek, Bp. 1984. II. kiadása Kv. 1998); A szabadság színeváltozásai (esszék, Bp. 1984); A szörnyszülött (elbeszélések, Bp. 1985); Szalmabábuk lázadása (meseregény, Bp. 1985); Színművei (Bp. 1985); Lélekharang – A vadorzó – Tükörkereszt (drámák, Bp. 1987); A nagy ásatás (színmű, Bp. 1987); Az árnyékfejtő (regényes történet, Bp. 1988); Éljen a színház! (Nyíregyháza, 1988); A nagy dilettantissimo (versek, 1989); A sírrablók (regény, Bp. 1989); Kalauz nélkül (humoros párbeszédek, Bp. 1989); Pornokrácia (színmű, Bp. 1990); A Nagy Légyölő Szuszóka és Miló (Bp. 1991); Árpádházi triptichon I. (három színmű, Bp. 1994); Medvelak (drámák, Bp. 1994); Magyar három király, László, Kálmán, Béla (drámák, Bp. 1994); Esszék, előadások, levelek (Bp. 1995); Az örömrontó angyal (a szerző válogatása életművéből, Bp. 1995 = Örökségünk); Todogar jaur kvárna. Godot-ra újra várnak, avagy Anton és Samuel (filozófiai vígjáték, Bp. 1995); Begyűjtött vallomásaim (Bp. 1996); Túlélés kapuja (válogatott versek, 1949-1994. Kv. 1998).

Írói hagyatéka, kéziratai a Petőfi Irodalmi Múzeum Kézirattárában találhatók.

Bajor Andor: P. G. Utunk 1951/2. – Majtényi Erik: Fogadjuk elvszerűen a bíráló segítséget! Utunk 1951/12. – Marosi Péter: Mire legyen büszke P.? Utunk 1956/12; uő: Benne vagyok a Brehmben. Utunk 1968/30. – Kántor Lajos: A modernség nem ráadás. Utunk 1965/31; uő: Minek nevezzem? Utunk 1968/4; uő: Törhetetlen üvegek. Utunk 1968/35; uő: Mitológiai és kritikai játékok. Korunk 1969/7; uő: Eredetiség, színpadszerűség – önálló dramaturgia. Utunk 1970/48; uő: Hősiség és dehonesztálás... Korunk 1970/10; uő: Vendégségben – Békéscsabán. Utunk 1971/50; uő: A kritériumok lázadása. Igaz Szó 1971/5. – Láng Gusztáv: Párbaj a valósággal. Igaz Szó 1967/10; uő: Arcképek: P. G. Utunk 1970/18; uő: A képzelet ismeretlene: az ember. Utunk 1971/6; uő: A mű foka. Utunk 1972/50; uő: P. G. első három verseskönyve. Korunk 1996/12. – Szőcs István: Tündérek szakácskönyve. Utunk 1967/2; uő: A mese célja és oka. Előre 1970. febr. 20.; uő: Ki groteszk? Utunk 1972/24. – Bálint Tibor: Az értelem kamarazenéje. Utunk 1968/37. – Baróti Pál: Szebb a páva, mint a pulyka. Utunk 1968/47. – Cseke Gábor: A "nagy felsorolás" helyett. Előre 1968. okt. 27. – Kocsis István: Drámaíró-avatás. Utunk 1968/28. – K. Jakab Antal: Aréna (P.: Az ünneprontó angyal). Utunk 1969/5; uő: Egy újjászületett mítosz. Utunk 1969/20; uő: Beszélgetés P. G.-val (a Vendégségről és további terveiről). Utunk 1972/7; uő: Meghaltál, megöregedtünk. Búcsú P. G.-tól. Helikon 1995/14. – Szilágyi Júlia: Az idő és irodalom. Korunk 1969/3. – Farkas Ildikó: Költő a színpadon. Utunk 1969/10. – Bata Imre: P. G.: Üvegek. Kortárs 1969/12. – Ilia Mihály: P. G. elbeszélései. Tiszatáj 1969/9. – Vásárhelyi Géza: Vendégségünk. Utunk 1970/35. – Farkas Árpád: Az árulás drámája. Igaz Szó 1970/7. – Veress Zoltán: P. G.: Zápfog király nem mosolyog. Utunk 1970/14. – Muzsnay Árpád: Mi a véleménye P. G. Dávid Ferencről szóló darabjáról? Ifjúmunkás 1970/35. – Pomogáts Béla: P. G. versei. Tiszatáj 1972/10; uő: Játék és költészet. Korunk 1972/10. – Az értelem görbületei (P. G. utószava a Tornyot választok c. drámához). Korunk 1972/4. – Lászlóffy Aladár: A mű foka. Gondolatok P. G. költészetéről. Igaz Szó 1972/12. – Robotos Imre: Az értelem indulatával – művészeti látomások keresztútjain. Jelzések P. G. paraboláiról. Igaz Szó 1973/4. – Szilágyi Domokos: Hol kezdődik a vers? A Hét 1973/10. – Szávai Géza: A bűvös kör ostroma. A Hét 1974/20; uő: Bűn és regény. A Hét 1974/44; uő: Szinopszis. 1981. 115-117. – Csiki László: Margó. Utunk 1980/32. – Tarján Tamás: Rabszurdoid avagy a teljesség áhítása. Napjaink 1981/4. – Borcsa János: "Itt vagyok én, ki emberek felé megy". Megtartó formák. 1984. 17-25; uő: Az ideák poézise. Jelenlét (Kv.) 1991/5; uő: Találkozások P. G.-ra emlékezve. A Hét 1995/23-24. – Bogdán László: Erdélyi apokalipszis. A Hét 1990/20, 21. – Mikó Ervin: P. G.-val – a sokműfajúságról. Beszélgetés. Helikon 1992/24. – Mármarosi Iza [Lipcsey Ildikó]: P. G. (Háttérvázlat). Bp. 1994. – Kocsis L. Mihály: A szabadság nem politikai téma (Beszélgetés P. G.-val). Új Magyarország 1995/4. – Dávid Gyula: Fájdalmas búcsú P. G.-tól. Helikon 1995/12. – Páll Lajos: Búcsú P. G.-tól. Látó 1995/7.

ÁVD: Borcsa János: P. G. költészete (1976).

(K. L.)


Paskucz László (Szilágysámson, 1934. máj. 12.) – kémiai szakíró. A Bolyai Tudományegyetem munkásfakultásának hallgatójaként érettségizett, majd a Babeş-Bolyai Egyetemen szerzett vegyészi diplomát (1960), később ugyanott elnyerte a kémiai tudományok doktora címet (1973). Az egyetem elvégzésétől nyugdíjazásáig (1993) a kolozsvári Kémiai Kutatóintézetben dolgozott kutatóként, majd főkutatóként. Kutatási területe a foszfor szerves vegyületeinek előállítása, e vegyületek fizikai kémiai vizsgálata. E témakörben számos ipari eljárást dolgozott ki, közülük egyeseket szabadalom védi. Tanulmányait a Studii şi Cercetări de Chimie, Journal für praktische Chemie, Chemische Berichte, Revue Roumaine de Chimie, Angewandte Chemie, Monatshefte für Chemie közölte. Fontosabb dolgozatai (társszerzőkkel): Dipole moments and configuration of dikalkylphosphinic esters. Collection of Czechoslovak Chemical Communications 40 (1975). 2497; Tetra-alkyl-dithio-hydrodiphosphate, deren Molrefraction and IR-Spectra. Chemische Berichte 96 (1963). 2024; Neue Darstellungsmethoden der asymetrischen Dithiopyrophosphorsäure-000-Tetra- alkylester. Monatshefte für Chemie 99 (1968). 187.

Újabb tanulmányait Paskucz Szathmáry László néven jegyzi.

(Ké. L.)


Pasquino*Mihály László Barna álneve


passió-játék*népi játékok


Pásztai Géza – *Deutsek-Pásztai Géza


Pásztai Ottó (Nagyvárad, 1929. júl. 8.) – helytörténész. Középiskoláit szülővárosában a Premontrei Gimnáziumban végezte (1940-48), majd a Bolyai Tudományegyetem Kémia Karán szerzett vegyészmérnöki oklevelet (1954). Előbb a nagyváradi Transilvania festékgyárban (1954-69), majd a Sinteza Vegyigyárban volt mérnök, nyugdíjazásáig (1988).

Vegyiipari szakcikkeket románul 1957-től közölt, s ugyancsak románul a helyi sportélettel kapcsolatos riportokat; ezek a Revista de Şah, Sportul Popular, Crişana, magyarul a Munkásélet, a Fáklya hasábjain jelentek meg.

Egyik alapítója a Nagyváradi Premontrei Öregdiákok Egyesületének (1994), amelynek kiadásában sajtó alá rendezte A nagyváradi Premontrei Öregdiákok Emlékkönyve. 1808-1948 (Nv. 1996) c. kötetet (társszerzője Hutyra G. Zoltán). Ugyancsak egykori iskolája múltjával függ össze diákanekdota-gyűjteménye (Röhög a vesém. Derű az iskolapadban. Nv. 1999) is. Az Egyesület Hírlevél c. kiadványának szerkesztője.

Mint a *Partiumi és Bánsági Műemlékvédő és Emlékhely Bizottság tagja, a Partium c. lapban megemlékezett az 1848/49-es szabadságharcban részt vett premontrei diákokról, bemutatta a váradi premontrei prépostság monostorát, a nagyváradi premontrei templomban fellelhető pálos örökséget. Sajtó alá rendezte és kiadta két elhunyt munkatársa, Telepy Marcell és Hutyra G. Zoltán A szentmártoni tanya, rendház, kastély, templom és község, valamint a Félix-fürdő története c. munkáját (Nv. 1997).

Előkészületben lévő munkái: Nagyvárad és Bihar megye sakkélete (1954-88), A nagyváradi kosárlabdasport története (1942-44), valamint az oktatásról, az iparról és a sportról szóló fejezetek egy készülő Bihar megye és Nagyvárad monográfiája c. könyvben.

(D. Gy.)


Pásztor Bertalan (Nagyvárad, 1874 – 1944. Auschwitz) – publicista, lapszerkesztő. Középiskoláit szülővárosában végezte, de Kolozsváron érettségizett (1892); egyetemi tanulmányait is a nagyváradi Jogakadémián kezdte, de jogi diplomát a budapesti egyetemen szerzett (1897), közben pedig a Zeneművészeti Főiskola hegedű tanszakán is folytatott tanulmányokat. 1898-tól szülővárosába visszatérve joggyakornok; 1899-től a nagyváradi Szabadság belső munkatársa, egészen 1921-ig, amikor lapja egyesül a Nagyváraddal. Egy későbbi visszaemlékezése szerint (Szabadság, Nv. 1935. márc. 29.) Ady Endre az ő rábeszélésére szerződik át Debrecenből a Szabadság szerkesztőségébe. 1900-tól a helyi közigazgatásban vállal állást; itt városi tanácsosi rangot ér el. 1911-18 között városi tisztviselőként szerkeszti Nagyvárad Város Hivatalos Közlönyét. Valószínűleg a főhatalomváltozás után vált meg a városi közszolgálattól. 1944 tavaszán deportálják; Auschwitzban lesz a holocaust áldozatává.

Zenei és színházi cikkek, tudósítások, bírálatok százait közölte, főleg a Nagyvárad hasábjain, de a Nagyváradi Friss Újságban és a Nagyváradi Naplóban is.

Cikkei közül az Ady-szakirodalom a költő nagyváradi éveivel kapcsolatos írásait tartja számon (Amikor Kóbor Tamás elírta Ady témáját. Újság 1943. febr. 20.; Ady Endre és Dankó Pista mint párbajsegédek. uo. 1944. márc. 14.; Ady Endre igazi váradi útja. uo. 1944. jan. 4.). Tudósítást írt az Ady Múzeum megnyitásáról (Magyar Nemzet 1942. dec. 29.) s nagy terjedelmű cikksorozatot Nagy Endréről (Nagyváradi Napló 1938/113, 115, 117, 118).

Kovalovszky Miklós: Emlékezések Ady Endréről. II. Bp. 1974. – Horváth Imre: Ha a múzsa táncra kérne... Élmények és reflexiók. 1984. 181.

(T. E.)


Pásztor Ede (Nagyvárad, 1879. márc. 5. – 1936. júl. 15. Nagyvárad) – lapszerkesztő. A budapesti Református Főgimnáziumban érettségizett, újságírói pályáját a Nagyváradi Naplónál kezdte. A húszas-harmincas években a Nagyváradi Friss Újságot szerkesztette, amelynek tulajdonosa is lett. A Nyomdatulajdonosok Országos Szövetségének elnöke. 1932-ben független politikai napilapot alapított Erdélyi Magyarság címmel; ennek kiadását halála után felesége folytatta, egészen a lap 1940 szeptemberében bekövetkezett megszűnéséig.

(T. E.)


Pásztor Jenő (Medgyes, 1895. márc. 9.) – turisztikai irodalom


Pásztor Miklós (Nagyvárad, 1911. febr. 18. – 1943. jan. 13. Ukrajna) – hírlapíró, szerkesztő. Régi újságíró családból származott: édesapja, ~ Árpád is "lapember" volt, nagybátyja, ~ Bertalan neves újságíró. Miután 1928-ban felsőkereskedelmi iskolai érettségit tett szülővárosában, a nagyváradi Friss Újság kötelékébe lépett, s 1936-tól a lap szerkesztője. Írói adottságokról tanúskodó cikkei, riportjai kiemelkednek az átlagos újságírás színvonalából. Rendszeresen szervezett irodalmi esteket. A negyvenes években, amikor származása miatt kiszorul a sajtóból, Horváth Imre költő felajánlására az ő neve alatt közöl cikkeket budapesti lapokban.

Szépirodalmi kísérletei közül színdarabjai a jelentősebbek. Húszéves találkozó c. színművét 1931-ben mutatta be a nagyváradi Városi Színház. Humoros írásainak gyűjteményét füzetsorozatban szándékozott közreadni. Ebből a János bácsi utazásai a bérkocsival Budapesten, Bécsben, a berlini olimpiászon, Franciaországban és a spanyol polgárháború frontjain (Nv. 1936) jelent meg.

Horváth Imre: Ha a múzsa táncra kérne... Élmények és reflexiók. 1984. 181-82.

(T. E.)


Pásztortűz – önmeghatározása szerint "irodalmi, művészeti és képes folyóirat" (az első két évben még "társadalompolitikai" is). Kolozsvárt jelent meg: első száma 1921. január 9-én, az utolsó 1944. február 15-én. Az 1915 szeptemberében S. Nagy László által indított Erdélyi Szemle jogutódjaként annak évfolyamszámozását is átvette, tehát a VII. évfolyammal indult. Az 1923/32. lapszámig hetilap, aztán az 1924/8. számig kéthetenként, 1937 végéig havonta kétszer, 1938-tól havonta egyszer jelent meg. Az előrevetülő háborús nehézségek miatt már 1938-39-ben többször adott ki összevont számokat, ugyanezek az okok vezettek megszűnéséhez is.

Miután a *Minerva Rt. az Erdélyi Szemlét megvásárolva útjára indította, neve összeforrott a Reményik Sándor nevével, aki 1923 aug. 1-ig főszerkesztőként, 1927-30 között a szerkesztőbizottság tagjaként, majd főmunkatársként, 1934-től újra főszerkesztőként, 1938-tól pedig mint laptulajdonos is szerepel impresszumában, halála után pedig nevét a folyóirat "alapító"-ként viseli.

A ~ tulajdonosaként 1922 januárja és 1924 májusa között a *Haladás Betéti Társaság szerepel (akkori főszerkesztője Nyírő József), majd visszakerül a Minerva tulajdonába. Főszerkesztője ekkor György Lajos (az 1927/5. számig), majd egy Áprily Lajosból, Gyallay Domokosból és Reményik Sándorból álló szerkesztőbizottság kerül az élére (felelős szerkesztő ekkor Gyallay Domokos). Az 1930/13. számtól ismét főszerkesztő áll a ~ élén, Császár Károly személyében, aki Reményik mellett 1934-től mint felelős szerkesztő jegyzi a folyóiratot egészen az 1940/12. számig. Az utolsó években (1941-44) Vásárhelyi Z. Emil áll a folyóirat élén.

A ~ szerkesztőségi kötelékébe tartozik még Walter Gyula (1922-24 között felelős szerkesztő, azután igen termékeny és sokoldalú főmunkatárs), Dsida Jenő (a folyóirat szerkesztője 1932-36 között), Kéki Béla (1936-40 között társszerkesztő és 1941-44 között a szerkesztőbizottság tagja), Heszke Béla (helyettes szerkesztő 1943-44-ben). A szerkesztőbizottságnak 1941-44-ben tagja még Járosi Andor, Jász Pál és Tavaszy Sándor.

A ~-nek átmenetileg fiókszerkesztőségei is működnek: Nagyenyeden (Áprily Lajos), Marosvásárhelyen (Berde Mária), Temesváron (Endre Károly), Nagyváradon (Gulácsy Irén), Székelyudvarhelyen (Tompa László).

A ~ nevet az első szám beköszöntő cikke szerint id. Grandpierre Emil adta. Ugyanitt programját így határozzák meg: "Azt akartuk, hogy ez a cím már magában kész program legyen. Szabatos kifejezője célunknak. Célunk [...] a magyar hagyományok megőrzése, továbbfejlesztése a magyar érzésnek, a magyar gondolatnak, a magyar hagyományok alapján, és harc, ha kell, minden olyan érzés, minden olyan gondolat ellen, amely ezektől idegen." Ezt a kezdeti harcos konzervativizmust, amely az irodalmi gyakorlatban és programszerűen is szembenáll a radikalizmussal, a modernséggel, a későbbi idők fokozatosan oldják: a ~ hasábjain már 1922-23-ban élénk vita zajlik "az erdélyi magyar irodalom hivatásáról" (Pintér Jenő, Szabó Dezső pesti nyilatkozataira válaszul Boros György unitárius püspök és Szabolcska Mihály mellett Makkai Sándor, Tamási Áron szólal meg); maga a főszerkesztő foglal állást többször Ady mellett (Makkai Sándor Magyar fa sorsa c. könyve kapcsán, vagy 1928-ban a budapesti ifjúság Ady-idézését kommentálva); felfedezi a fiatal József Attilát, s együttérző nekrológot közöl halála alkalmából Kováts József tollából); rendszeresen beszámol a helikoni írók marosvécsi találkozóiról, s mind magyar, mind világirodalmi tájékozódásában a 30-as évektől közelebb kerül a kortárs európai fejlődéshez. Sőt amikor a 30-as évek második felében kiújul a vita a transzilvanizmus körül, itt, a ~ hasábjain is jelenik meg mérvadó hozzászólás (Vita Zsigmond: Európaiság és transzilvanizmus. 1937/1).

A ~ eredeti szépirodalmi anyagában természetszerűen a legtöbb a vers. A gyakrabban jelentkező költők: Áprily Lajos (Erdélyből való eltávozása után is), Bárd Oszkár, Bartalis János, Berde Mária, Dsida Jenő, Flórián Tibor, Finta Géza, Jakab Géza, Kövér Erzsébet, Krüzselyi Erzsébet, Maksay Albert, Nagy Emma, Olosz Lajos, Reményik Sándor, Szentimrei Jenő, Szombati-Szabó István, Tompa László, Walter Gyula; a magyarországiak közül – a Nyugat nagyjai mellett – gyakran közöl Berda József, a más kisebbségi magyar irodalmakból Fekete Lajos, Mécs László. A harmincas években jelentkezett fiatalok közül találkozunk itt Bíróné Váró Éva, Derzsi Sándor, Hegyi Endre, Jékely Zoltán, Kiss Jenő, Létay Lajos, Serestély Béla, ifj. Szemlér Ferenc, Varró Dezső nevével. A prózaírók közül a gyakoribbak: Balázs Ferenc, Balogh Endre, Berde Mária, Finta Zoltán, Gyallay Domokos, Kacsó Sándor, Kovács Dezső, Molter Károly, Nikodemusz Károly, Nyírő József, Sebesi Samu, Tamási Áron. A harmincas évek végén pedig találkozunk a ~-ben Asztalos István, Bözödi György, Donáth László, Horváth István, Kovács György, Kováts József nevével, írásaival.

A ~ világirodalmi tájékozódása eklektikus: az ókor klasszikusaitól és a japánoktól a kortárs modernekig, sőt a szovjet irodalomig terjed. Fordítói gárdája túlnyomórészt a helyi erőkből telik ki, sokszor ad helyet a folyóirat másod-, sőt harmadrangú hazai fordítóknak, s csak ritkán veszi át a magyar műfordításirodalom már bevett értékeit. Az első (1920-ig terjedő) szakaszban jelesebb és gyakrabban megjelenő költő a világirodalomból csak Baudelaire, Ivan Goll, Li Tai-po és Verlaine; a második szakaszban D'Annunzio, Goethe, Francis Jammes, Rimbaud. Novellát, rövidebb prózai írást Galsworthytól, Selma Lagerlöftől, Leonid Andrejevtől, Majakovszkijtól, Pirandellótól, Reymonttól, Strindbergtől s a második szakaszban Duhameltől és Huxleytől is találunk; időnként egy-egy regényt egészében is közöl a ~ folytatásokban (Ch. de Coster, Franz Werfel, Paul Bourget).

Látható törekvése a szerkesztőknek (és ez egybehangzik a fordítói szándékokkal is), hogy magyar fordításban megszólaltassák a klasszikus és kortárs román és szász irodalmat. Az első szakaszban a román irodalom tekintetében ez is esetleges (a költők sorából csak az Alecsandri-, Eminescu- és Emil Isac-fordításokat, a prózaírók közül Rebreanut említhetjük), az 1930-at követő időszakban válik e jelenlét gyakoribbá és a kortárs román irodalom felé kitekintőbbé: ekkor már Arghezi, Bacovia, Lucian Blaga, Octavian Goga verseivel, Brătescu-Voineşti, Gala Galaction, Mihail Sadoveanu, Ionel Teodoreanu prózájával is találkozhat az olvasó. Az erdélyi szász költők és prózaírók közül, akikkel Áprily és Reményik révén személyes kapcsolatok is alakulnak ki, Bernhard Capesius, Oscar Walter Cisek, Otto Folberth, Meschendörfer, Erwin Wittstock, Heinrich Zillich nevével kerülhetett közelebbi kapcsolatba az olvasó a ~ hasábjain.

A ~-et az irodalmi közvélemény sokáig mint egyfajta konzervativizmusba bezárkózó folyóiratot minősítette. Ennek már a második szakasz fordításirodalmi választéka is ellentmond, s az, hogy a szerzői között ott találjuk a húszas évek végén Gaál Gábort (Ivan Goll-verseket ad a ~-nek, s az ő fordításában jelenik meg Ch. de Coster Fiatal házasok c. regénye 1929-ben, 25 folytatásban), valamint a később a Korunk munkatársi gárdájához tartozó Brassai Viktort (Goga-fordításokkal).

A szépirodalmi anyag mellett igen gazdag a ~ irodalmi, művészeti, művelődési, sőt tudományos cikkanyaga. A szerkesztőség látható törekvése, hogy a maga polgári középrétegének rendszeres tájékoztatást nyújtson arról, ami ezeken a területeken, főleg az erdélyi magyar szellemi életben történik. Rendszeresen hírt ad az irodalmi élet eseményeiről (nem csak a ~ vidéki irodalmi estjeiről, hanem a Helikon éves írótalálkozóiról, a különböző irodalmi társaságok életéről és munkájáról. Több ízben foglalkozik a könyvkiadással, s rendszeresen közöl folyóiratszemlét, kiemelve hazai és magyarországi lapok fontosabbnak tartott írásait. Kritikusgárdáját többnyire konzervatív ízlés jellemzi (Császár Elemér, Kristóf György, Kiss Ernő, Rass Károly), a harmincas évektől kezdve viszont Jancsó Elemér, Kováts József, Vita Zsigmond, sőt, néhányszor Kuncz Aladár s rövid ideig Gaál Gábor nevével is találkozunk hasábjain.

Gazdag a ~-nek a művészeti életet nyomon követő anyaga: rendszeres színikritikai rovatának gyakoribb szerzői Gaál Gábor (1929-ben), Janovics Jenő, Kristóf György, Pálos István, Tövissi Géza, Valkó László, Walter Gyula; az erdélyi zenei élet eseményeiről Járosy Dezső, Mannsberg Arvéd, Seprődi János, Tövissi Géza és Walter Gyula írja a legtöbb cikket; a művészettörténeti és művészetkritikai anyagban Debreczeni László, Finta Zoltán, Gulyás Károly, Jakab Géza, Kelemen Lajos, Kós Károly, Siklóssy László, Szakolczay Béla, Tóth István, Tövissi Géza, Walter Gyula írásaival találkozunk.

Gyakran közöl a ~ ismeretterjesztő vagy szakcikkeket a különböző társadalomtudományok témaköréből. Már 1922-ben széles körű eszmecsere indul meg egy Erdélyi Magyar Tudományos Akadémia létrehozásáról (a hozzászólók Buday Árpád, Balogh Artúr, Kiss Ernő, Rass Károly, Szabolcska Mihály), majd amikor a terv nem válik valóra, az Erdélyi Múzeum-Egyesület munkássága is tükröződik a ~ hasábjain. Nyelvtudományi cikkeket közöl a ~-ben Csűry Bálint, történelmi és régészeti tárgyú írásokat Bíró Vencel, Bitay Árpád, Herepei János, Kelemen Lajos, Roska Márton, filozófiai tanulmányokkal jelentkezik Bartók György, Perényi József, Tavaszy Sándor, néprajzi, földrajzi, geológiai cikkekkel Szász Ferenc, Tulogdy János, Xántus János.

A harmincas évek végén "átszervezés"-t jelent be a szerkesztőség. Ez elsősorban a ~ külsején mutatkozik meg: folyóirat-formátuma, papírja, nyomdai kivitele igényesebb művészi képanyag közlésére is alkalmassá teszi. Ebben az időszakban közli művészeti tanulmányait Bíró József, Maksay Albert, Vásárhelyi Z. Emil, 1940 után Entz Géza, Felvinczi Takács Zoltán; színházi témájú írásokkal Heszke Béla, Járosi Andor, Kéki Béla jelentkezik; zenei tárgyú cikkekkel mellettük Lakatos István is. Az irodalomkritikai cikkanyagban új nevek: Bözödi György, Szabó István, Szabédi László.

Az utolsó három évben (1941-44) a ~ – akárcsak több két háború közötti erdélyi laptársa – veszít súlyából. A nevesebb írók Budapesten találnak közlési lehetőséget, a fiatal erdélyiek a *Termés köré tömörülnek. A folyóiratot Reményik Sándor halála után továbbvivő Vásárhelyi Z. Emil nem tud ezekkel a kihívásokkal megbirkózni. Az anyagi nehézségek miatt kiadott összevont számok szintén elbizonytalanítják az olvasóközönséget.

A front 1944. októberi átvonulása után kísérlet történik arra, hogy a szerkesztőségben együttálló anyagból újraindítsák a folyóiratot. Ehhez azonban a szerkesztő az új hivatalos szervektől nem kapja meg az engedélyt.

Az ideológiai megbélyegzés 1944 után a lapot és egykori főszerkesztőjét, Reményik Sándort egyaránt kiiktatja az irodalmi köztudatból. 1971-ben olvashatjuk a ~-ről az első pozitív kicsengésű értékelést, Kántor Lajos és Láng Gusztáv Romániai magyar irodalom c. könyvének bevezető fejezetében: "A konzervatív irodalmi körök orgánumának számított – írja Kántor Lajos –, ez azonban inkább csak politikai állásfoglalásaiban vagy tartózkodásaiban nyilatkozott meg, mivel igényes folyóirat szerkesztése ekkor már elképzelhetetlen volt a radikálisabb írógárda közreműködése nélkül. A konzervatív írók közül is azok voltak a folyóirat hangadói, akik kifejezésformájukkal a háború előtti Nyugat hagyományaihoz kapcsolódnak (Áprily Lajos, Reményik Sándor), 1929-32 között pedig a fiatalabb nemzedék igényei is teret kapnak benne: ekkoriban sorolhatta munkatársai közé József Attilát is." Nem sokkal később A romániai magyar irodalom története (1977) c. középiskolai tankönyvben is jut egy bekezdés a keretfejezetben a ~-nek, amelyről megállapítják, hogy "egy világnézetében konzervatív, de irodalmi nézeteiben, ízlésében a modernek újításai iránt is fogékony irány" fóruma, s az "Erdélyiség és nyugatos hagyomány" c. fejezetben helyt kap Áprily és Tompa László mellett Reményik Sándor is.

Galambos Ferenc: Pásztortűz 1921-1944. Repertórium. I-II. kötet. Bp. 1964 (Kézirat az OSZK-ban). – Bokor Gizella: Pásztortűz 1921-1930. Kv. 1972 (ÁVD. A jelzett időszak repertóriumával). – Bokor Kiss Anna: Pásztortűz 1931-1944 (ÁVD. A jelzett időszak repertóriumával). Kv. 1972.

Olvasóinkhoz! Erdélyi Szemle 1920. dec. 25. – Walter Gyula: Kritikai rosta. Pásztortűz 1921. I. 32-33; uő: A negyedik félév előtt. uo. 1922. II. 26-27. – Reményik Sándor: Számvetés. uo. 1922. I. 1. – A Pásztortűz Székelyudvarhelyen. Brassói Lapok 1922/108. – Nyírő József: Az új küszöbön. Pásztortűz 1923. I. 961-963. – Kuncz Aladár: Erdélyi irodalmi krónika. Napkelet 1923. 686-688. – Reményik Sándor: Újévi köszöntő. Pásztortűz 1923. I. 1-2; uő: A Pásztortűz barátaihoz. uo. 1932/1. – Hartmann János: Erdélyi irodalmunk. Napkelet 1924. I. 481-488; II. 104-109; 1925. I. 283-286. – Bitay Árpád: A Pásztortűz 1926-os szellemi mérlege. Pásztortűz 1927/1. – Vékás Lajos: Az első tíz év. uo. 1930. 473-475. – Gyallay Domokos: Üzenem. uo. 1932. 220. – Nagy Péter: Évfordulóra. uo. 1935. 124. – Kovács László: Pásztortűz. Erdélyi Helikon 1935. 290; uő: Első emlékem a Pásztortűzről. Pásztortűz 1939. 542-545. – S. Nagy László: Az Erdélyi Szemlétől a Pásztortűzig. Pásztortűz 1935. 129-130. – Tavaszy Sándor: Pásztortűz az éjszakában. uo. 1935. 99. – Réthy Andor: A Pásztortűz felelőssége. Hitel 1943. 309-312. – Kántor Lajos-Láng Gusztáv: Romániai magyar irodalom. 1945-1970. 1971. 10. – Dávid Gyula-Marosi Péter-Szász János: A romániai magyar irodalom története. 1977. 11-12. – A Helikon és az Erdélyi Szépmíves Céh levelesládája. I-II. 1979. – Bányai László: A Pásztortűztől a Korunkig. Korunk Évkönyv 1981. 61-67.

(K. P. – D. Gy.)


Pásztortűz Könyvtár – Kolozsváron, 1925-30 között megjelentetett könyvsorozat. Kezdeményezője és szerkesztője Áprily Lajos, akinek nevét azonban a köteteken nem tüntették fel. Az 1-18. sorszámozással megjelent 17 mű (Pálffyné Gulácsy Irén Förgeteg c. "pályadíjnyertes regényét" a sorozat 1-2. számaként jelentették meg) egy kivétellel eredeti regény, elbeszélés, legnagyobbrészt erdélyi szerzőktől (Balogh Endre, R. Berde Mária, Botos János, Bíró Vencel, Dózsa Endre, Kós Károly, Kovács László, Makkai Sándor, Nikodemusz Károly, Gyallay Domokos, Szabó Mária, Tamási Áron). Magyarországi szerzői Komáromi János, Kosáryné Réz Lola, Siklóssy László; az egyetlen fordított mű Henry Bordeaux Test és lélek c. regénye, fordítója Benzné Csáky Ilona grófnő.

A *Pásztortűz. c. folyóirathoz személyeiben és irodalmi ízlésében egyaránt kötődő sorozat kötetei a kolozsvári *Minerva Rt. könyvnyomdájában készültek. Népszerűségére utal, hogy Makkai Sándor Megszólalnak a kövek c. elbeszéléskötete és Gyallay Domokos Vaskenyéren c. regénye három, illetve két kiadást is megért. E kettőn kívül Kós Károly A Gálok c. kisregénye és Tamási Áron Erdélyi csillagok c. elbeszéléskötete (1929-ben, illetve 1930-ban) jelzi azt a közeledési folyamatot, amelynek eredményeképpen a harmincas évek derekán a Pásztortűz írói közül is többen tagjaivá válnak a Helikon írói munkaközösségének.

Dr. Kiss Ernő: Pásztortűz Könyvtár. Pásztortűz 1926. 95.

(D. Gy.)


Pataki Bálint (Kolozsvár, 1927. febr. 5. – 1966. júl. 28. Eforie Nord) – irodalomtörténész. Középiskolát szülővárosában végzett, a Bolyai Tudományegyetemen szerzett magyar és történelem szakos tanári oklevelet. Az egyetem magyar irodalmi tanszékén kezdte pályáját, ahol a 20. századi magyar irodalmat adta elő. Fiatalon baleset áldozata lett. Cikkeit és alkalmi verseit az Utunk közölte, Salamon Ernő szépprózája és drámai kísérletei c. tanulmánya a NyIrK hasábjain jelent meg (1963/2). Bevezetéssel és jegyzetekkel látta el Ambrus Zoltán A bazár ég (1964) c. novelláskötetét.

(M. L.)


Pataki Jenő (Kolozsvár, 1857. nov. 22. – 1944. jan. 7. Kolozsvár) – orvostörténetíró. A Sárospatakról a 17. század közepén Kolozsvárra költözött Pataki család ötödik, utolsó orvosgenerációját képviseli. A Református Kollégiumban érettségizett (1876), a Ferenc József Tudományegyetemen szerzett orvosi diplomát (1882). Pályáját Vas megyében kezdte. 1898-tól Kolozsvárt tiszti orvos 1918-ig, majd magánpraxist folytat itt és Tordán, ahonnan a bécsi döntés után visszatér szülővárosába. Autószerencsétlenség okozta halálát.

1896-tól tagja az EME Orvos-Természettudományi Szakosztályának. Az erdélyi orvoslás múltjára vonatkozó kutató munkássága főleg az Erdélyi Orvosi Lap és a Revista Medicală-Orvosi Szemle hasábjain bontakozik ki. Orvostörténeti sorozatai, kezdve a 16. századtól a kolozsvári egyetem megnyitásáig (1872), számba veszik az Erdélyben élt orvosokat, a róluk maradt emlékeket, arcképeket, az orvoslással kapcsolatos tárgyakat, feljegyzéseket. Ezekkel az adatgazdag írásokkal veti meg az erdélyi magyar orvostörténeti irodalom alapjait. Közli üknagyapja, Pataki Sámuel naplóját (1922), erdélyi orvostörténeti naptárt állít össze (1924). A Pásztortűzben portrét rajzol Köleséri Sámuelről (1925/5) és Árva Bethlen Katáról, az "első magyar orvosnő"-ről (1925/10).

Orvostörténeti előadásokkal szerepel az EME nagybányai (1932) és brassói (1934) vándorgyűlésein, dolgozatait közlik a szakosztály értesítői és emlékkönyvei. Az EME 75 éves fennállására kiadott Emlékkönyv (Kv. 1937) részére összeállítja az Orvostudományi Szakosztály történetét. A Vasárnapi Újság, Véndiákok Lapja, Magyar Népegészségügyi Szemle, Kolozsvári Szemle munkatársa. Orvostörténeti munkásságáért a szegedi egyetem arany diplomával, majd 1942-ben a Ferenc József Tudományegyetem, ahol meghívott előadó, gyémánt diplomával tüntette ki. Kéziratait, okmányait a kolozsvári Állami Levéltár őrzi.

Önálló munkáinak, különlenyomatainak száma csak az 1920-as, 30-as években meghaladja a félszázat. Közülük jelentősebbek még: Adatok a magyar ifjak orvos-nevelésének történetéhez (Kv. 1903); Orvostörténeti morzsák a leveles ládából (Kv. 1924); Adatok a prostitutio történetéhez Kolozsvárt (Kv. 1925); Orvoslás a régi Erdélyben (Kv. 1941).

Álneve: Dr. Transylvanus.

Berde Károly: P. J. (1857-1944). Értesítő az EME Orvostudományi Szakosztályának munkájából. Kv. 1944. – Szállási Árpád: Megemlékezés egy erdélyi orvostörténészről. Orvosi Hetilap 1977/30. – Gaal György: Az utolsó Pataki doktor. Szabadság 1994. jan. 25.

(G. Gy.)


Pataki József (Kászonjakabfalva, 1908. dec. 26. – 1993. szept. 17. Kolozsvár) – történetíró. A kolozsvári Piarista Gimnáziumban érettségizett (1926), az I. Ferdinánd Egyetemen egyetemes és román történelem, valamint román nyelv szakos diplomát szerzett (1930). Tanári pályáját volt gimnáziumában kezdte (1930-35), majd Marosvásárhelyen, a róm. kat. tanítóképzőben és gimnáziumban tanított (1935-41), s Csíkszeredában volt a Róm. Kat. Főgimnázium igazgatója (1941-44). A II. világháborúban katona; orosz hadifogságból 1948-ban került haza. Előbb a fiúkereskedelmi iskola és a Tanártovábbképző Intézet tanára Kolozsvárt, 1956-tól a Történeti Intézetnél s a Bolyai Tudományegyetemen dolgozott. Az egyesített Babeş-Bolyai Egyetemen a középkori egyetemes történet magyar előadója (1959-79) nyugalomba vonulásáig. 1990-ben az MTA külső tagjává választotta.

Nyomtatásban is megjelent doktori disszertációját Anjou királyaink és a két román vajdaság címmel a Ferenc József Tudományegyetemen védte meg (1944). A hadifogságból visszatérve Demény Lajossal együtt tárta fel a huszita forradalom erdélyi elterjedésének és az 1437-es parasztfelkelés okainak és lefolyásának ismeretlen adatait. Tanulmányukat nemcsak A kolozsvári Bolyai Tudományegyetem (1945-1955) c. kötet közölte 1956-ban, hanem annak további feldolgozásai 1958-ban csehül (a Mezinarodni ohlas husitstvi c. kötetben) és románul (a Studia Universitatis Babeş et Bolyai III. kötetében) is megjelentek. A magyar és a román történelmi kapcsolatok alakulását vizsgálva írta meg A magyar és a román tudományos kapcsolatok történetéhez c. tanulmányát a Kelemen Lajos Emlékkönyvbe (1957), amelyben Koncz József és Nicolae Densuşianu levelezését, példamutató személyi kapcsolatát dolgozta fel. Később foglalkozott Szapolyai János és Radu de la Afumaţi havasalföldi uralkodónak a mohácsi vészt megelőző napokban tanúsított magatartásával (Studia 1967. fasc. 3); ez a tanulmánya magyarul a Tanulmányok a romániai együttlakó nemzetiségek történetéből és testvéri együttműködéséről a román nemzettel (1976) c. kötetben jelent meg.

Úttörő értékűek az Erdély gazdasági fejlődésének ütemére vonatkozó levéltári feldolgozásai. Ezek közé tartozik a csíki vashámorról írott tanulmánya (1971) s a Hunyadiak vajdahunyadi uradalma Nürnbergben őrzött okmányainak közzététele és mélyreható elemzése. Utóbbi a Román Akadémia kiadásában jelent meg s az Akadémia a Nicolae Bălcescu-díjjal jutalmazta.

Több évtizedes forráskutató munkájának eredményei tükröződnek az 1981-re elkészült, de a cenzúra által visszatartott Kolozsvári emlékírók 1603-1720 c. kötetében, amely a "kincses város" múltjára vonatkozó, kiadatlan vagy nehezen hozzáférhető emlékiratok közreadásával vált megkerülhetetlen forráskiadvánnyá.

Történetírói érdeme a székelység múltjára vonatkozó forrásanyag feltárása is. Imreh Istvánnal közösen románul is, magyarul is adatokat bocsátott közre Udvarhelyszék mezőgazdaságának 16. századi múltjából (Acta Musei Napocensis 1967 és 1969; magyarul Aluta 1969 és 1970), s a székely falu gazdasági és társadalmi szerkezetéről a 16-17. század fordulóján (ez utóbbi témával kapcsolatos tanulmányát a Székely felkelés 1595-1596 c. kötet közölte. Kritikai vizsgálatnak vetette alá a Csíki székely krónikát (Legenda és valóság. Korunk 1970/4). Minden további kutatás számára alapvető munkája a Székely oklevéltár új sorozatának elindítása Demény Lajossal; ennek 1983-ban és 1985-ben megjelent I. és II. kötetét ketten rendezték sajtó alá, s még az 1994-ben megjelent III. kötet előkészítésében is részt vett.

Tudományos és ismeretterjesztő történelmi feldolgozásaival nemcsak a magyar önismeret és azonosságtudat fenntartását szolgálta, hanem román nyelvű írásaival hozzájárult ahhoz is, hogy a román közönség megismerkedjék a magyarság múltjával. Az Erdélyi Múzeum, NyIrK, Utunk, Korunk, Művelődés, Keresztény Szó és napilapok munkatársaként művelte a történelmi publicisztikát, s hasonló szerepet vállalt a román szak- és művelődési sajtóban is.

Kötetei: Anjou királyaink és a két román vajdaság (Kv. 1944); A csíki vashámor a XVII. század második felében (Csíkszereda, 1971); Domeniul Hunedoara la începutul secolului al XVI-lea (1973); Székely oklevéltár. I-II. (Demény Lajossal, 1983, 1985); Kolozsvári emlékírók 1603-1720. (bevezető tanulmány Bálint Józseftől, P. J. válogatása és jegyzetei, Tóth István, Köllő Károly, Puskás Lajos fordításai latinból (1990 = Fehér Könyvek); Kászonszéki krónika. 1650-1750. (Imreh Istvánnal. Bp.-Buk. 1992); Székely oklevéltár. III. (Demény Lajossal és Tüdős S. Kingával. 1994).

Benkő Samu: Vasipari hagyomány Csíkban. Előre 1971. nov. 19. – Fodor Sándor: "Vidéki" kiadvány. Utunk 1971/48. – N. Edroiu: Domeniul Hunedoarei... Revue Roumaine d'Histoire 1974/3. – Heckenast Gusztáv: A csíki vashámor. Századok 1974/3. – K. Nehring: Domeniul Hunedoarei... Südostforschungen 1974. 453-454. – Dankanits Ádám: A levéltár tett történésszé. Beszélgetés P. J.-fel. A Hét 1975/30. – Fügedi Erik: Domeniul Hunedoarei... Agrártörténeti Szemle 1976/3-4. – Ruffy Péter: Húszezer családnév a XVII. század elejéről. Magyar Nemzet 1976. aug. 24. – Egyed Ákos: Székely oklevéltár. Utunk 1983/27. – Imreh István: Új székely oklevéltár. Korunk 1983/9; uő: Műhely. Utunk 1989/2. – Benkő Loránd: Székely oklevéltár. Magyar Nyelv 1985/4. – Kósa Ferenc: Székely Oklevéltár. NyIrK 1986/1. – Miklós László: Forrás nélkül történelmet nem lehet művelni. Romániai Magyar Szó 1990. júl. 24. – Binder Pál: Megjegyzések a Kolozsvári emlékírók névmutatójához. Helikon 1991/21. – Szabó György: Kolozsvári emlékírók. uo. – Wolf Rudolf: Újabb "fehér könyv" – ezúttal a régi Kolozsvárról. Erdélyi Múzeum 1991/1-4. – Benkő Samu: P. J. (1908-1993). Erdélyi Múzeum 1993/3-4. – Demény Lajos: A történész P. J. emlékére. A Hét 1993/43. – Egyed Ákos: Háromszék egy évszázada. Háromszék 1993/18.

(B. E.)


Pataky Etelka, Gidófalvyné (Dicsőszentmárton, 1898. máj. 28. – 1984. ápr. 11. Marosvásárhely) – festőművész, akvarellista. Münchenben Fritz Beyer de Latour magániskolájában 1914-15-ben végzett művészeti tanulmányokat, majd 1917-ben a budapesti Képzőművészeti Főiskolán Deák-Ébner Lajos tanítványa volt. 1924- ben, majd később is a nagybányai művésztelepen dolgozott. Férjével, Gidófalvy Istvánnal 1913-ban költöztek Dobokára; a Szolnok-Doboka megyei falu udvarházát és utcáit számos akvarelljében örökítette meg. 1944 után, a birtokos családokat sújtó kitelepítések idején Marosvásárhelyen jelöltek ki számukra kényszerlakhelyet.

Vízfestményein (melyeket olykor pasztellel kevert) nagyszámú erdélyi műemléket és városképi részletet örökített meg. Ezeket művészettörténeti írásainak illusztrációjaként Kelemen Lajos is fölhasználta.

Szabolcska Mihály: G. P. E. Ellenzék 1925. ápr. 15. – Kelemen Lajos: Gidófalvyné P. E. képkiállítása. Művészeti Szalon 1928/4-5. – G. P. E. képkiállítása. Keleti Újság 1928. máj. 28. – Dr. Szász Ferenc: G. P. E. képkiállítása. Pásztortűz 1928/11. – Gulyás Károly: Gidófalvy Istvánné, P. E. marosvásárhelyi kiállítása. Pásztortűz 1930/5.

(M. J.)


Pataky Sándor (Arad, 1880. júl. 26. – 1969. márc. 22. Arad) – festőművész, akvarellista. A budapesti Mintarajziskolában Székely Bertalan, Aggházy Gyula és Nádler Róbert tanítványaként szerzett képesítést (1901). Utazásai során Bécs, Drezda, Velence, Firenze és München képtárait tanulmányozta. Az I. világháborúban a balkáni frontokon harcolt, ahol foglyok és internáltak portréit rajzolta. 1921-ben a nagybányai festőtelepen és a szomszédos Felsőbányán dolgozott. 1929-ben Tapolcán festett és állított ki.

Mint az aradi festők közösségének tevékeny tagja, számos kiállításon mutatkozott be szülővárosában, továbbá Temesváron, Nagyváradon, Kolozsváron, Brassóban. Termékeny művészetében az olajfestéssel szemben egyre nagyobb hangsúlyt kapott az akvarell. Finom, kékes tónusú, mély perspektívájú képei alapján "az erdélyi táj lírikusának" nevezte a kritika. Legtöbb képét Aradon és környékén, a Maros alsó folyása mentén festette, de dolgozott a háromszéki, kalotaszegi, torockói, radnai tájakon és a Bánságban is. Festményeinek nagyszámú reprodukciója jelent meg a Pásztortűzben, a Periszkopban s a Vasárnap c. aradi folyóiratban. Az aradi múzeum halála évében műveinek gyűjteményes kiállítását szervezte meg.

-de: P. S. akvarelljei. Ellenzék 1925. dec. 2. – Fischer Aladár: P. S. képkiállítása. Vasárnap (Arad) 1930/8; uő: P. S. képkiállítása. uo. 1931/24. – (-I): P. S. képkiállítása az unitárius kollégiumban. Keleti Újság 1929. márc. 28. – (K. L.): P. S. kiállítása. Pásztortűz 1929/8. – h. j.: P. S. képei között. Ellenzék 1935. ápr. 5. – Vásárhelyi Z. Emil: Kiállítások. Erdélyi Helikon 1936/4. – Kovács László: P. S. festményei. Pásztortűz 1936/7. – (-jos): P. S. képkiállítása. Keleti Újság 1936. márc. 24. – Szabóné Ferencz Irma: P. S. Önarckép – az aradi Tóth Árpád Irodalmi Kör antológiája. Arad 1982.

(M. J.)


Patay József (Nagykároly, 1886. nov. 11. – ?) – egyháztörténész. 1902-ben a piarista rendbe lépett. Egyetemi és teológiai tanulmányait Kolozsvárt végezte, doktori oklevelét 1909-ben, tanári diplomáját 1910-ben szerezte. Pályáját a kolozsvári Róm. Kat. Főgimnáziumban kezdte, 1925-től az intézet igazgatója s a kegyes tanítórend tartományfőnöke. Jeles szónok, tanulmányai főleg a főgimnáziumi értesítőkben jelentek meg (1922-25). A gimnázium VII. osztálya számára Egyetemes történelem (Kv. 1922) c. tankönyvet szerkesztett.

Önálló munkái: Pázmány Péter egyetemes történelmi felfogása (Kv. 1909); A Piarista Rend Erdélyben (Dicsőszentmárton, 1925); A piarista rend keletkezése és elterjedése.

(B. E.)


Páter Béla (Eperjes, 1860. szept. 4. – 1938. jún. 21. Kolozsvár) – botanikus, gyógynövénykutató. Középiskoláit Lőcsén végezte, a budapesti Pázmány Péter Tudományegyetemet és a Műegyetemet látogatva szerzett tanári oklevelet (1883). Pályáját a Műegyetem növénytani tanszékén kezdte, 1885-től Kassán, 1894-től Kolozsvárt a Mezőgazdasági Tanintézet növénytan tanára, majd a Mezőgazdasági Akadémiává átszervezett intézet rektora csaknem egy évtizedig. A főiskola kiadásában megjelent több tankönyv szerzője.

1904-ben létesítette Kolozsvárt a világ legelső gyógynövénykutató állomását, ennek igazgatója volt 1931-ig. Nem kevesebb mint 136 fajjal kísérletezett, a legtöbbnél első ízben közölt adatokat a termesztésbe vonás lehetőségeiről és a terméshozam gazdasági vonatkozásairól. Műtrágyázási kísérletei úttörő jelentőségűek.

Első tudományos írását 1883-ban közölte a budapesti Természettudományi Közlöny, ahol a következő évtizedekben 75 cikkel jelentkezett. Tanulmányait megjelentette a Kolozsvári Botanikus Kert román nyelvű folyóirata is (1922-27). Német és francia szaklapok munkatársa, ezekben számolt be a Romániában termesztett gyógynövényekről. A kék iringó, a gyöngyajak, a fillérfű az ő cikkei alapján került be a jelenkor gyógynövényeinek sorába. Egyaránt foglalkozott a vadon termő gyógynövényekkel (Plante medicinale sălbatice. 1926) és a termesztett fajokkal (Cultura plantelor medicinale. 1926. c. munkáiban). Utolsó műve, a magyar nyelvű Csodahatású gyógynövények (Kv. 1936) jelentős szerepet töltött be az erdélyi természettudományos és egészségügyi ismeretterjesztő irodalomban.

Egykori munkatársai közül Kopp Elemér biztosította gyógynövénykutató iskolájának folytatását.

Györffy István: Dr. P. B. emlékezete. Erdélyi Múzeum 1939/3. – Kopp Elemér: Dr. P. B., a hazai gyógynövénykutatások megalapozója. Gyógyszerészeti Értesítő, Mv. 1957/3. – Ifj. Szabó T. Attila: P. B. (1860-1938). Művelődés 1970/7.

(R. G.)


Páter Zoltán (Marosvásárhely, 1929. dec. 17.) – matematikai szakíró. Elemi iskoláit Palotailván végezte; a gimnázium alsó osztályait a szászrégeni Evangélikus Gimnáziumban, majd a háború alatt Nagykőrösön, Budapesten és Szentgotthárdon folytatta, s 1945-től a marosvásárhelyi Református Kollégiumban fejezte be (1948). A kolozsvári Bolyai Tudományegyetemen szerzett matematika-fizika szakos diplomát (1951); a Bukaresti Egyetemen doktorált (1969). 1951-52-ben egy évig tanársegéd a Bolyai Tudományegyetemen, ahonnan politikai okból eltávolították. Három éven át vasesztergályos segédmunkás a kolozsvári ILIC vállalatnál. 1955-től középiskolai tanár Baróton, majd Sepsiszentgyörgyön; 1970-től a marosvásárhelyi Pedagógiai Főiskola adjunktusa az intézmény megszűnéséig (1978). Ezt követően – két kényszerű megszakítással (1978/79, 1988/90) – nyugdíjazásáig (1990) középiskolai tanár Marosvásárhelyen. 1990-1994 között a marosvásárhelyi Ökumenikus Kántor- és Tanítóképző Főiskola tanára.

Munkássága a függvényalgebrák témakörébe tartozik. Első tudományos dolgozatát 1956-ban közölte. Cikkei és tanulmányai hazai és németországi szakfolyóiratokban (Bulletine Mathématique de la Société des Sciences Mathématiques, Gazeta Matematică şi Fizică, Mathematica, Matematikai Lapok, Revue Roumaine de Mathématique, Studii şi Cercetări de Matematică, illetve Mitteilungen der Mathematischen Gesellschaft, Berlin) és a Simposionul de Matematici şi Aplicaţii c. kötetben (Temesvár 1986) jelentek meg. Didaktikai jellegű munkáit a Matematikai Lapok, tudománynépszerűsítő cikkeit A Hét és a Művelődés közölte.

Önálló kötete: A matematikai logika alapjai (Kv. 1978).

(K. Z.)


Patkó Ferenc (Déva, 1952. ápr. 21.) – természettudományi szakíró. Középiskoláit Déván végezte (1971). A kolozsvári Babeş-Bolyai Egyetemen, a Földrajz-Biológia-Geológia Karon 1975-ben főiskolai oklevelet, 1980-ban biológiából egyetemi diplomát szerzett. 1975 óta tanít; jelenleg a székelyudvarhelyi Tamási Áron Elméleti Líceumban. A biológiai tudományok doktora (1998).

Kutatási területe a talajfaunisztika és a rovartan; ezek mellett környezettannal is foglalkozik. Első írása a TETT-ben jelent meg (Altruizmus az állatvilágban. 1982/2). Román nyelvű szaktanulmányai a holyvákról (Coleopterae), a futóbogarakról (Carabidae) és a karmosbogarakról (Dryopidae), azok Keleti-Kárpátok-beli és hargitai előfordulási helyeiről a Studii şi comunicări c. szászrégeni kiadványban (1982/1. 311-312), az Analele Banatului 1990-es kötetében (1990/1. 36-41. és 48-52), a Buletinul Informativ al Societăţii de Lepidopterologie Română 1994-es kötetében (5/1. 70-80) jelentek meg. Az EME Múzeumi Füzetek c. kiadványában (1994/3. 151-157) ismertette a székelyudvarhelyi volt Római Katolikus Főgimnázium természetrajzi szertárának állatgyűjteményét, ugyanott (1996/5) az üregi mohaholyváról a vargyasi barlangrendszerben és a Keleti-Kárpátok holyvafaunájáról közölt tanulmányt.

Kötete: Alfred Edmund Brehm: Az Északi-sarktól az Egyenlítőig (szövegválogatás és bevezető tanulmány. 1988 = Téka).

(D. Gy.)


Patrubány Miklós (Medgyes, 1952. dec. 23.) – műszaki író, közíró. Középiskolát a medgyesi Stephan Ludwig Roth Líceumban végzett (1971), villamosmérnöki oklevelét a Kolozsvári Műegyetemen szerezte (1978). Pályáját a bukaresti félvezetőket gyártó üzemben kezdte (1976-78), majd a Kolozsvári Számítástechnikai Intézet tudományos főkutatója (1978-92), a Kolozsvári Mű-egyetem vendégtanára (1979-84) és 1992-től a Kolozsvári Praemium Kft. vezető tulajdonosa.

Első írását A terminál nem végvár címmel az Igazság közölte (1981). Kutatási területe a számítástechnikai gépek és programok készítése. Tanulmányt jelentetett meg Mikroprocesszorokról címmel a Korunk Füzetek 2. számában (1983). Önálló munkája: Totul despre microprocesorul Z80. I-II. (Mit tudhatunk a Z80-as mikroprocesszorról. 1989) programkazetta melléklettel. Mint az első romániai számítógép "atyja", készülő könyvében (A "PRAE", az első román személyi számítógép) születésének és elfogadtatásának fél évtizedes viszontagságos történetét írja meg.

Közéleti szerepe jelentős. Alapító főszerkesztője a kolozsvári Visszhang diákrádiónak (1973-76), az 1989. decemberi fordulatkor részt vesz a demokratikus magyar szervezkedésekben Kolozsvárt: a Nemzeti Megmentési Front Tanácsának tagja, az Erdélyi Magyar Műszaki Tudományos Társaság alelnöke (1990-92), az RMDSZ országos elnökségének tagja (1991-92), a Magyarok Világszövetségének 1992-től elnökségi tagja, 1996-tól elnökhelyettese, 2000-től elnöke; a Világszövetség Erdélyi Társaságának alapító elnöke (1994-től). A Magyar Kisebbség felelős kiadója (1996-tól).

Ágoston Hugó: PRAE. TETT 1984/4. – Gáspár Sándor: Emberközelbe hozni a számítógépet. Új Élet 1984/17. – Nádas Péter: Számítógép az iskolában. Igazság 1985. jún. 28. – Bodó Barna: A holnap ma kezdődik. A Hét 1985/36. – P. Lengyel József: A kutató gondolat (Beszélgetés P. M.-sal). Utunk 1986/16. – Bodó Barna: Praesztízs-építés (Interjú P. M.-sal). Korunk 1989/5.

(J. D.)


Paulovics László (Szatmárnémeti, 1937. aug. 15.) – grafikus, festő, díszlettervező. Középfokú tanulmányait a nagybányai Művészeti Középiskolában kezdte, ennek megszűntével a marosvásárhelyi Művészeti Középiskolában fejezte be (1954), a kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskola grafikai szakán szerzett oklevelet (1961). Andrásy Zoltán, Cs. Erdős Tibor, Kádár Tibor tanítványa. Pályáját a Nagybányai Drámai Színház díszlettervezőjeként kezdte, 1964-től a Szatmári Állami Magyar Színház (később Északi Színház) díszlettervezője. Tagja a Képzőművészek Szövetségének. Részt vesz az Országos Díszlettervezői Triennálékon, egyéni kiállítással Erdély minden nagyobb városában s Bukarestben bemutatkozott, számos nemzetközi metszetbiennálén, ex libris-tárlatokon, rajzkiállításon szerepelt. A nyolcvanas évek végén Németországba települt át.

Első írása Kényelem, térkihasználás címmel és saját rajzaival az Előrében 1981-ben jelent meg. Cikkeivel és illusztrációival jelen van a Korunk, Utunk, Igaz Szó, A Hét s napilapok hasábjain. Művészi könyvborítóival jelentek meg Horváth Imre, Páskándi Géza, Kántor Lajos, Lászlóffy Csaba, Pusztai János, Balogh Edgár, Gálfalvi György kötetei. Monumentális vállalkozása volt Szatmárnémetiben a nyári színház homlokzatának kialakítása és a Dacia Szálló belső díszítése, a nagybányai villamossági üzlet kirakatának mozaikja. Sokoldalú művészetét Szőcs István így jellemzi: "Állandóan küzd benne a korszerűségre való törekvés az őszinteséggel, viaskodik a grafikus a festővel, a tudatosság, a céltudatos témaválasztás és kidolgozás meg a belülről jövő spontán játékkal."

Albumot adott ki képeivel a Kriterion Paulovics László (1983) címmel, Kántor Lajos bevezetőjével.

Banner Zoltán: Időszerű beszélgetés P. L.-val. Utunk 1965/10. – Zirkuli Péter: A grafikus dolga koráról szólani. Ifjúmunkás 1971/41. – Muzsnay Árpád: Foglalkozzunk a díszlettel is. Új Élet 1971. nov. 22. – Paizs Tibor: A művész és különös panoptikuma. Utunk 1982/18. – Kántor Lajos: Paulovics-képek – falun. Igazság 1982. jún. 23. – Szőcs István: Korszerűség, divat, őszinteség. Előre 1982. szept. 3.

(B. E.)


Pávai Gyula (Dés, 1939. jan. 17.) – közíró, szerkesztő. Középiskolát szülővárosában végzett, a Babeş-Bolyai Egyetemen gyógypedagógus-magyar szakos tanári oklevelet szerzett (1963). Bálványosváralján, Árpástón, Enyedszentkirályon, majd Aradon tanító, logopédus, magyartanár. 1990-től az újjáalakult Kölcsey Egyesület elnöke, az ún. Kölcsey-csütörtök rendezvényeire számos hazai és magyarországi irodalmárt hívott meg. Az egyesület Ifjúsági Színpadának és Irodalmi Stúdiójának rendezője.

Első írását az Ifjúmunkás közölte (1964). Helytörténeti írásai, emlékezései, zenekritikái az Új Szó, Előre, Romániai Magyar Szó, az aradi Vörös Lobogó s 1989 után a Jelen hasábjain jelentek meg. Az Önarckép (Arad 1982) c. antológiában novellával szerepel. 1990-ben Péterfi Árpáddal és Ujj Jánossal közösen szerkesztette az újraindított Havi Szemlét, amely négy szám után a Jelen mellékletévé alakult. 1992-ben elnyerte a Ioan Slavici-díjat, 1997-ben a Márki Sándor-díjat.

Ficzay Dénes irodalmi hagyatékának rendezését végzi.

Szerkesztésében jelent meg Aradon 1997-ben Kató Sándor Megmaradt versek c. kötete, Varga Domokossal társszerkesztésben Feltámadunk! címmel az aradi Kölcsey Egyesület antológiája (Bp. 1997), valamint önálló kiadásban két tanulmánya: Az 1848-49-es forradalom és szabadságharc aradi emlékei, emlékhelyei (Arad 1998); Kálvária a halál után (Az aradi vértanúk földi maradványainak hányattatása. Arad 1998).

(U. J.)


Pávai István (Székelyudvarhely, 1951. dec. 10.) – népzenekutató. Középiskolát Székelykeresztúron végzett, a kolozsvári Gheorghe Dima Zeneművészeti Főiskolán szerzett diplomát (1976). A Hargita megyei Népi Alkotások Háza zenei szakirányítója (1976-80), tanár Csíkszeredában, 1980-84 között a Maros Művészegyüttes művészeti szakirányítója, 1990-ben igazgatója, 1990-94 között zenei szerkesztő a marosvásárhelyi rádiónál, a Csíkszeredai Régizene Fesztiválsorozat kezdeményezője és 1980-ig zenei szerkesztője. 1994-ben Magyarországra költözött, a budapesti Néprajzi Múzeum osztályvezetője.

Kutatási területe a népi tánczene. A Művelődésben megjelent dolgozatai: Egy népdal alakulása és értelmezése (1976/1); Népi harmóniavilág (1979/12); Lajtha László (1983/6). A budapesti Ethnographia közölte Egy kvintváltó dallam alakulásai (1982/4) c. tanulmányát, az Igaz Szó 1964-es évkönyvében a néptáncok közös elemeiről értekezett, a László Ferenc szerkesztette Utunk Kodályhoz (1984) c. gyűjteményben a marosszéki táncok főtémájának folklórkapcsolatait mutatta ki, az Igaz Szóban a tánckísérő hangszerekkel foglalkozott (1989/1).

Több lemezen örökítette meg a gyimesi, mezőkölpényi, sóvidéki, Kis-Küküllő menti magyar népzenét. Kolozsvártól Klézséig címmel TV-filmet készített, amelyet a Duna Televízió mutatott be (1994).

Önálló kötete: Az erdélyi és a moldvai magyarság népi tánczenéje (Bp. 1993 = Magyarságkutatás Könyvtára).

(B. A.)


Pávai Mihály – Schuller Rudolf álneve


Pay Jenő (Magyarvalkó, 1940. ápr. 22.) – műszaki szakíró. Középiskoláit Bánffyhunyadon végezte (1957), majd a kolozsvári Műszaki Egyetemen, a gépgyártástechnológiai szakon szerzett diplomát (1962), s ugyanott doktorált (1970); dolgozatának címe A fogaskerekek megmunkálási pontossága. Mindjárt az egyetem elvégzése után gyakornok, majd tanársegéd lett a kolozsvári Műszaki Egyetem gépgyártástechnológiai tanszékén. Innen került 1969-ben Nagybányára, az egyetem ottani Felsőoktatási Intézetéhez adjunktusnak (1969-1978), ahol docens (1978-1990), majd egyetemi tanár (1990-től); 1989-90-ben az Intézet dékánja, 1990-96 között rektora, 1996-tól a Gépgyártási Tanszék vezetője.

Hazai és nemzetközi tudományos folyóiratokban 186 tudományos dolgozata jelent meg, főiskolai előadásai anyagából hét sokszorosított jegyzetet (1971, 1974, 1976, 1979) és gyakorlati füzetet adott ki. Kilenc szabadalmából három ipari alkalmazású. Hozzájárult a planetáris fogaskerék-áttételek technológiájának kidolgozásához, s a nagybányai Bányagépfelszerelési Vállalat mérnökeivel karöltve olyan technológiákat dolgozott ki, amelyek a nemzetközi piacokon is versenyképessé tették az ott készült bányagépeket. Kutatási területe a gépelemek és a tribológia.

Szerkesztőbizottsági tagja a budapesti Gépgyártástechnológia és az ankarai International Journal of Intelligent Mechantronics Desing and Production c. szakfolyóiratoknak. Az ungvári Állami Egyetem díszdoktora (1995). Kutatási témáival prágai, zürichi, grenoble-i, strasbourgi, budapesti, pécsi, gödöllői, ungvári, kisinyovi, kassai, pekingi, torinói és Új-Delhiben rendezett tudományos konferenciákon vett részt.

Rácz Albert: Aki Verne könyvei nyomán választott pályát. Beszélgetés dr. P. J. mérnökkel. Előre 1982. szept. 5.

(D. Gy.)


Pázmán Attila (Temesvár, 1967) – *Thalia Egyetemi Színpad


Pázmány Dénes (Kolozsvár, 1931. aug. 15. – 1997. ápr. 5. Kolozsvár) – természettudományi író. Középiskolát szülővárosában végzett (1950), a Bolyai Tudományegyetem Természetrajzi Karán tanári oklevelét (1954), a Babeş-Bolyai Egyetemen a biológiai tudományok doktora címet szerezte meg (1971). Tanári pályáját a tordaszentlászlói általános iskolában kezdte, 1956-tól laboratórium-vezető tanársegéd, adjunktus a kolozsvári Mezőgazdasági Főiskolán, 1990-től előadótanár a Mezőgazdaságtudományi Egyetemmé vált munkahelyén.

Első munkája az RNK Prodan-Buia-féle kis flórameghatározójának Gergely Jánossal közös fordítása (1960). A kolozsvári mezőgazdasági főiskola, ill. egyetem évente megjelenő Notulae Botanicae c. kiadványának és magkatalógusának 1965 óta szerkesztőbizottsági tagja, 1975-től főszerkesztője. Mikológiai, vagyis gombaismereti szaktanulmányai jelentek meg az Aluta és a Művelődés hasábjain, a Korunkban ismertette a mikológia modern irányzatait (1989/6) s a Korunk 1989-es évkönyvében Védtelen védett növények címmel értekezett. Tudományos dolgozatai a virágos növények és a nagygombák kutatásáról külföldön is megjelentek, így a budapesti Mikológiai Közlemények és a Zeitschrift für Mykologie gombászati szakfolyóiratokban. Az erdélyi gombafajtákra vonatkozó kutatásait összegező munkája csak halála után került kiadásra. A Hét, Gyopár (majd Erdélyi Gyopár) munkatársa.

Több román nyelven megjelent egyetemi tankönyv és gyakorlati füzet társszerzője; Erdélyi Istvánnal és Eugenia Chirică társszerzőkkel közösen irányította a Morfo-fiziologia plantelor tropicale şi subtropicale (Kv. 1979) c. tankönyv munkálatait.

Magyar kötetei: Növényhatározó (32 színes táblával, Kv. 1984); Gombahatározó (Nem lemezes gombák, Sepsiszentgyörgy 1998).

Puskás Attila: Növényhatározó. Előre 1989/194. – Reisz Katalin: Hány fajta gombát ismerünk? Új Élet 1989/22.

(B. E.)


Pázmány Péter emlékezete – A nagyváradi születésű, a kolozsvári jezsuita kollégiumban nevelkedett hitvitázó, egyetemalapító bíboros (1570-1637) elsősorban a barokk próza legnagyobb képviselőjeként a katolikus restauráció vezéralakjaként, s a hithez való hűséget a nemzeti érdekkel összeegyeztetni törekvő politikusként él az erdélyi utókor tudatában.

Az erdélyi értelmezések, értékelések előzményeként Patay József Kolozsvárt, 1909-ben önálló kiadásban megjelent tanulmányát (Pázmány Péter egyetemes történelmi felfogása) és Bíró Vencel Bethlen viszonya Pázmánnyal c., az Erdélyi Múzeumban közölt értekezését (1914. 181-194) említhetjük. Utóbbi a két személyiség levelezése kapcsán kíséri végig kapcsolatukat. Megítélése szerint ez a kapcsolat, bár sohasem volt baráti, az eltérő nézetek ellenére sem vált durvává. Pázmány a török kiűzését tartotta elsődlegesnek, s ebben a Habsburg-hatalomra remélt támaszkodni, ezért szemlélte – a szerző szerint – ellenségesen Bethlen harcát a Habsburgok ellen, mivel úgy ítélte meg, hogy ebben a háborúban Magyarország válik színtérré, ami mérhetetlen szenvedést okoz a népnek. Rámutat arra, hogy amikor békekötésre került a sor, véleménye jobbra fordult Bethlent illetően, amikor pedig betegségének hírét vette, viszonyuk szinte bizalmassá vált.

Bethlen és Pázmány viszonyára Bíró Vencel később is visszatér, ezúttal átfogóbb összefüggésben (Bethlen és az erdélyi katolicizmus. Erdélyi Irodalmi Szemle 1929. 253-273), a fejedelem egész valláspolitikáját elemezve. Ugyanebben az évben megjelent könyvében (Egyedül. Bethlen Gábor lelki arca. Kv. 1929) Makkai Sándor protestáns szemmel tér ki kettőjük kapcsolatára. Felfogásuk alapvető különbségét abban látja, hogy "a nyugati, királyi magyarság vezető emberei", köztük Pázmány is, "mindenek felett valónak tekintették a magyar területeknek a török járma alól való felszabadítását és Erdély visszacsatolását", míg Bethlen ("a keleti, erdélyi magyarság" exponense) a Habsburg császártól "a nemzeti lélek önállóságát, sajátos életét" féltette, s "kisebb veszedelemnek ítélte a török uralom és oltalom alatt nemzeti lelkületében, sajátosságában, vallásszabadságában és kulturális fejlődésében nem fenyegetett Erdélyre építeni rá a magyar nemzet egyesítésének terveit" (i. m. 47-48). Makkai – nem mentesen bizonyos Trianon utáni aktualizálástól – szembenállásuk gyökereit a vallási és társadalmi hovatartozásuk különbözőségében is látja: "Bethlen erdélyi volt, »homo novus« volt, protestáns volt, török szövetségben volt. Azok a nagy magyarok, akik az erdélyi perifériákat mindig lenézték, s mindig kérdésbe tették, hogy »származhat-e valami jó« onnan, akik ősi rangjuk, vagyonuk magaslatáról egy névtelen, nemzetségtelen, szegény köznemest észre se vehettek, akik igaz katolikus kereszténységük sok százados tornyából csak a tisztátalanságtól való borzadállyal gondolhattak a pórias és veszedelmes protestáns vallás híveire, [...] valósággal fölháborodtak annak még csak a gondolatára is, hogy [...] az az erdélyi valaki [...] valóságos impériumot igényelt és teremtett magának, s királyi hatalommal és hatáskörrel akarta a magyar nemzet jövőjét kezébe venni" (uo. 53).

A politikus-hitépítő bíboros halálának 300. évfordulója közeledtével az erdélyi értékelések hangsúlyai a szembenállás helyett a pozitív értékek felé mutatnak. Reischel Artúr 1935- ben, a budapesti egyetem fennállásának 300. évfordulóján a tudás fellegvárát létrehozó főpap alakjában természetszerűen szól arról, aki "kiélesített pennával és felmelegített tintával száll síkra a protestánsok ellen", de arra is rámutat, hogy Pázmányt "nagyarányú térítői munkája [...] nem tette elvakulttá és a magyar jogok tiszteletben tartását merészen követeli a nádorral, sőt a királyi udvarral szemben is. Bethlen Gáborral gyakran vált levelet, amelyekben megható közvetlenséggel figyelmezteti a haza és a nemzet iránti kötelességekre. Szerette volna, ha a magyar nemzet hitében megerősödve és megnagyobbodott politikai tekintéllyel kerülhetne ki a megpróbáltatásokból" (Pázmány Péter főiskolája. Pásztortűz 1935. 223). A Reményik Sándor szerkesztette folyóiratban a Pázmány-évfordulón a Református Leánygimnázium tanára, Császár Károly idézi alakját: "Pázmány – írja – a nemzetközi és nemzeti közélet embere, kinek ős-eredeti tehetsége saját erői megmutatásával, másokra való támaszkodás igénybevétele nélkül érvényesült; az újonnan megtértek megszállottságával megáldott Jézus-társasági atya, »jezsuiták rendjén való tanító«, ki rendjének egyetemes vonatkozásában vett legnagyobbjaival egyenrangú" (Pázmány. Pásztortűz 1937/7). Majd így folytatja: "Pázmány, a nemzetek felett álló Egyház leginkább nemzetközi élharcos ezredének tagja, egyben a legnemesebb értelemben vett hagyományőrző magyar", aki "megkísérelte a látszólag lehetetlent: megmutatta, hogy az Egyház keretében a legerőteljesebb törzsökös magyarságnak is megvan a maga jelentősége és súlya." Alább pedig: "Hitét élesztette nemzeti érzése – magyarságát erősítette vallásos meggyőződése."

Az évforduló elmúltával sem múlt el Pázmány idézése az erdélyi irodalomban. Az aradi Vasárnapban a nagy katolikus papköltő és gondolkodó, Sík Sándor Pázmány és Erdély c. tanulmánya jelenik meg. A szerző, az egyoldalúan negatív "liberális történelemszemlélettel" vitázva a bíboros-hercegprímásnak I. Rákóczi György fejedelemmel való kapcsolatára irányítja rá a figyelmet, arra, hogy Eszterházy nádorral ellentétben ő "az Erdéllyel való megbékélés politikáját sürgeti, és e levelezés az erdélyi fejedelemmel való viszonyát egyenesen bizalmasnak mutatja" (Vasárnap 1940/2). Sík Sándor a másik csapdát is elkerüli, azt a "patetikusan hazafias színezetű, vallási elfogultságon fölülemelkedő, már-már romantikus barátság"-képet, amely Szilágyi Sándor és Fraknói Vilmos tanulmányaiból volt kirajzolható. Az ő Pázmány-képe a reálpolitikusé, aki tudatában van az erdélyi fejedelemség különleges helyzetének (Pázmánynak Kemény János önéletírásában és följegyzéseiben fennmaradt szavait idézi: "Átkozott ember volna, ki titeket arra késztetne, hogy töröktől elszakadjatok, ellene rugódozzatok, míg Isten az kereszténységen másképp nem könyörül; mert ti azoknak torkokban laktok: oda annak okáért adjátok meg az mivel tartoztok; ide tartsatok csak jó correspondentiát..."), de Erdély egyetemes magyar politikai jelentőségének is (így folytatja: "... nekünk elégséges hitelünk, tekéntetünk van mostan az mi kegyelmes keresztény császárunk előtt, de csak addig durál az a német nemzet előtt, míglen Erdélyben magyar fejedelem hallatik floreálni, azontúl mindjárt contemptusban jutván, gallérink alá pökik az német, akár pap, barát vagy bárki legyen"). Bár Sík Sándor jelzi, hogy a történetkritika nem tekinti hitelesnek a Kemény megőrizte szavakat, figyelni kell szerinte "a stíluskritikai megfontolás bizonyságára is: az egész beszélgetés íze, szókimondó őszintesége, az erő és a durvaság érintkező vonalán járó tömörsége és szemléletessége elutasíthatatlanul Pázmány legegyénibb stílusára vall, és szembeszökően ugrik ki Keménynek szürkébb, élettelen beszédéből".

A két világháború közötti erdélyi Pázmány-értékelések között az Erdélyi Helikon irodalomtörténeti pályázatán díjazott Szerb Antal irodalomtörténetében rajzolódik ki Pázmány másik arca: a "nyelvi alkotóé", a kimeríthetetlen fantáziájú barokk képstílus magyar művelőjéé, a szépírói eszköztár megújítójáé. "Magyar földön – írja Szerb Antal – ő a legnagyobb képviselője az irodalmi barokk stílusnak. Heltaiék nehézkes egyszerűségét nála könnyed komplikáltság váltja fel [...] A reformáció stílusa meg-megakasztó, darabos, göröngyös. Pázmány stílusa sodró, áramló, lélegzet-elakasztó [...] Akármit mond, rögtön képszerűvé válik tolla alatt [...] Ha a képzelet cserbenhagyja, a barokk író olvasottságával segít magán [...] De van egy speciális magyar eszköze, amellyel kitölti a hézagokat: Ahol lehet, elhelyez egy közmondást. Pázmány hosszú mondatának fedele alatt békésen húzódik meg a cikornyás, tudálékos barokk concetti és az erőteljes magyar szólásmondás..." (Magyar irodalomtörténet. Kv. 1934. I. 86-90).

Az ellenreformáció legnagyobb magyar alakjáról az 1944-et követő évtizedekben csak elítélően lehetett szólni, az Erdélyt is nemzetpolitikai koncepciójába építő államférfiról még elítélően sem. Egyedül a magyar irodalmi nyelv építésében szerzett érdemeit emelhette ki pozitívumként a korszak romániai magyar irodalomtörténetírása, például Szigeti Józsefnek A régi magyar irodalom története c. egyetemi tankönyve (1956 s köv. kiadások), vagy egy-egy olyan kisebb esszé-tanulmány, amely jellegénél fogva szólhatott "csak pozitívumokról", mint Láng Gusztáv az Utunkban a nyolcvanas években közölt "Kiskatedra"-sorozata Pázmánnyal foglalkozó írásában, ahol a diákok kérdésére válaszolva, a magyar irodalmi nyelv alakulásában játszott szerepéről ezt írta: "E nyelvjárás [a bihari] ízeit írásai nyomokban őrzik, de egészében már ő is azokat a normákat követi, melyeket névtelen elődeitől kapott" (Pázmány és az irodalmi nyelv. Újraközölve a szerző Kiskatedra c. kötetében. Kv. 1993). Mi sem természetesebb, mint hogy a nyelv- és nyelvi-műfaji szintézisteremtő Pázmány vonásai kerülnek előtérbe Gaal György (A barokk Cicero. Echinox 1970/12) vagy Gábor Csilla összegező tanulmányában is (A magyar irodalmi gondolkodás 17. századi kezdetei. NyIrK 1987/1), ahol ezt írja: "...az írásbeliség minden területére kiterjedő tevékenység a korabeli irodalom-fogalom differenciálatlanságából adódik, és egy, az irodalomtól mint művészettől távol álló eszmeiség jegyében – e század »teológiai«-sága! – megszületnek a legirodalmibb törekvések és megvalósítások, létrejön Pázmány tollán egy olyan szépírói program, amely nem egy szállal kötődik a szépprózához, máig is élő művészi hagyományt teremtve."

Az 1989-es változást követően elsőnek Varga Gábor rajzolja meg Pázmány alakját, immár ideológiai és politikai-hatalmi korlátozásoktól függetlenítetten:

"Amikor ma alakjára emlékezünk, Pázmány Péterben mi korántsem a magyar ellenreformáció vezéregyéniségét, a kérlelhetetlen hitvitázót, Magyari István és Alvinczi Péter kitartó ellenfelét tiszteljük: nem annyira a katolikus főpapot, aki a »báránybőrrel bélelt farkasok«, a »hitnek útvesztettjei«, a »kereszténység egyenetlenségének gyújtogatói« ellen vetette papírra az Isteni igazságra vezérlő Kalauzt és az Öt szép levelet; még csak nem is az erdélyi fejedelmekkel konfidenciális viszonyra törekvő reálpolitikust [...], hanem elsősorban a saját nemzete pusztulása miatt felelősséget érző egyházi főembert, a haza békességéért aggódni nem szűnő országos tisztségviselőt, az egyházi hierarchia jövőre figyelő vezéralakját." Majd így folytatja: "... be kell ismernünk, sokszor megfeledkeztünk róla. Sokszor elferdítettük cselekedeteit, félremagyaráztuk beszédeit. [...] Csak egy dolgot nem tudott senki elvitatni tőle: a magyar nyelv virtuóz ismeretét. Azt a birtoklását az élő, hömpölygő, mindenki által megérthető anyanyelvnek, amellyel a reformáció visszaszorítását a leghathatósabban egyedül neki sikerült elérnie" (A kardinális. Helikon 1990/41).

Nem sokkal később – közel hetven évvel az egyetlen romániai kiadású Pázmány-mű, a Kisebb imádságos könyv hazai megjelenése (Kv. 1924) után –, a középiskolai magyar irodalomtanításnak segítségére jőve K. Jakab Antal a Helikonban Szöveggyűjtemény c. rovatában részleteket közöl Pázmány Ötödik leveléből (Bálványozók és hittűl szakadtak címmel), melyet életrajzi vonatkozású adatokkal egészít ki (Helikon 1991/3). Ugyanez a szemelvény, a Magyari István sárvári prédikátornak írott Felelettel kiegészítve megjelenik az általa összeállított irodalmi olvasókönyv-sorozat első kötetében (Magyar irodalom a kezdetektől Kisfaludy Sándorig. Kv. 1999. 226-253) is. Időközben, ugyancsak a Helikonban újabb Pázmány-idéző is napvilágot lát: Csobán Endre Attila tanulmánya. Ő az író-Pázmányt helyezi középpontba, felfigyel érvelésmódjára, logikájára, gördülékeny stílusára, óriási tudására, mely hiteles alapot nyújt értekezéseinek. Így ír róla: "A gondolkodásnak nemcsak mestersége, hanem szenvedélye szól itt hozzánk." Majd tovább: "Nem elégszik meg egy-két képpel, képek egész csarnokát vonultatja fel előttünk. Van ebben az írói-szónoki attitűdben valami a barokk teljességre törekvő szenvedélyéből, aktivitásából. [...] Ugyanígy felfedezhetjük ebben a stílusban a skolasztika rendszerező, felosztó, szisztematizáló törekvését is" (Pázmányt olvasva. Helikon 1996/16-17).

Végül a kilencvenes évek a Bethlen-Pázmány-kérdésben is hoznak újat. Csetri Elek foglalkozik a fejedelemnek szentelt könyvében (Bethlen Gábor életútja. 1992. 76-77) pályájának ezzel a vonatkozásával is.

(N. K. – Gy. Zs.)


Pázmány Péter Társaság – római katolikus tudományos és művelődési egyesület. Előzményeként tartható számon az 1921-ben alakult Erdélyi Római Katolikus Népszövetség tudományos és művészeti szakosztálya, amelynek elnöke előbb Karácsonyi János, majd Németh Gyula, főtitkára Pap Jánossy Béla volt. A szakosztály önálló egyesületté alakításáról már 1922-ben cikkek jelentek meg, a tényleges kezdeményezésre azonban csak 1928-ban került sor a nagykárolyi katolikus nagygyűlés keretében. Akkor (1928. szept. 15-én) a nagygyűlés elfogadta Pakocs Károly indítványát, s egy alapszabályzat és ügyrend megalkotásával Karácsonyi Jánost bízta meg.

Az önálló egyesület Erdélyi Katholikus Akadémia néven 1929. márc. 13-án alakult meg Nagyváradon. Első elnöke Németh Gyula, alelnökei Paál Árpád és Pakocs Károly, főtitkára György Lajos lett. Az Akadémia tevékenységét három szakosztályban fejtette ki: a szépirodalmi és művészeti szakosztály elnöke Gulácsy Irén (visszavonulása után Pap Jánossy Béla), a tudományos szakosztály elnöke Bíró Vencel, a társadalomtudományi és újságírói szakosztály elnöke Gyárfás Elemér (majd lemondása után Balázs András) lett. Az irodalmi és művészeti szakosztálynak Antal Áron, Járossy Rezső, Kövér Erzsébet, Mael Ferenc, Magyar Bálint, Pakocs Károly, P. Gulácsy Irén, Pap Jánossy Béla, Rass Károly, Serestély Béla, id. Szemlér Ferenc, Szopos Sándor, Szalay Mátyás, Újlaky János és Walter Gyula voltak a tagjai. Központi titkára, fizetett állásban, 1933-tól volt, Dsida Jenő személyében.

A szakosztályok rendszeresen tartottak nyilvános előadásokat a kolozsvári Piarista Gimnáziumhoz tartozó Lyceum Könyvtár vagy a Katholikus Akadémia dísztermében. Az itt elhangzottak nagyobbrészt az Erdélyi Tudósítóban és a Hírnökben meg is jelentek.

1936-ban, amikor rendeletileg megtiltották a magyar helységnevek használatát, az "Ardeali Katholikus Akadémia" nevet vette fel; rövidesen azonban újabb rendelet az "akadémia" szó használatát is korlátozta, ekkor vette fel a ~ nevet.

Megváltozott neveken is fenntartotta az eredeti célt: "... a szellemi alkotó tevékenység hatékonyabb pártfogását s annak – a lehetőségekhez képest – intenzívebb gyakorlati hasznosítását a népszolgálatban, a tömegek keresztényi műveltségi és erkölcsi szintjének emelésére hivatott – iskolai és iskolán kívüli – oktatói és nevelői munkálkodásában". A tagként meghívott katolikus irodalmi, művészeti, tudományos és közéleti személyiségek – lelkészek, írók, történészek, politikusok, tanárok – egészen 1938-ig tartották meg felolvasóüléseiket, s önálló könyvsorozatot is sikerült megjelentetniük Az Erdélyi Katholikus Akadémia Felolvasásai címmel, György Lajos szerkesztésében. A szerzők Bíró Vencel, Boros Fortunát, Gyárfás Elemér, Juhász Kálmán, Rajka László, Ruzitska Béla, Sulyok István, Temesváry János voltak.

A ~-gá alakulás után Pakocs Károlyt választották ideiglenes elnökké, őt mint díszelnök Márton Áron, a gyulafehérvári egyházmegye újonnan megválasztott püspöke követte. A két alelnök Gyárfás Elemér és György Lajos, a főtitkár Heszke Béla kolozsvári középiskolai tanár lett.

Az átalakuláskor a korábbi rendes tagok (Bagossy Bertalan, Baráth Béla, Bíró Vencel, Boga Alajos, P. Boros Fortunát, Czumbel Lajos, Gyárfás Elemér, György Lajos, Pap Jánossy Béla, Lestyán Endre, Mael Ferenc, Némethy Gyula, Orient Gyula, Paál Árpád, Rass Károly, Scheffler János, Schütz Balázs, Szalay Mátyás, Szopos Sándor, P. Trefán Leonárd, Újlaky János, Veress Ernő, Walter Gyula és Wild Endre) mellé a rendes tagok sorába választották gr. Bethlen Györgynét, Boga Lajost, Búzás Gerőt, Erőss Alfrédet, Földes Zoltánt, Heszke Bélát, Jakabffy Elemért, Kiss Jenőt, Reischel Artúrt, Rózsa Józsefet, Ruzitska Gyulát, Venczel Józsefet és Xántus Jánost, ugyanakkor 23 levelező tagja is lett a ~-nak, köztük Dávid László, Domokos Pál Péter, Faragó Ferenc, Fodor József, Flórián Tibor, Huzella Ödön, Józsa János, Kéky Béla, Málnásy Tivadar, Nagy András, P. Németh Gellért, Papp Asztrik, P. Puskás Hugolin, Schiff Béla, Vámszer Géza és Vuchetich Endre.

Egyesek a tagok közül rendszeresen közöltek az Erdélyi Iskolában, együttesen pedig az aradi *Vasárnap ún. "Pázmány-számai"-ban. Az aradi minoritáknak ez a szépirodalmi és hitéleti lapja az 1940. évf. 1, 3. és 8. számaiban a szerzőkről rövid életrajzot is közölt, a ~ tagjai közül pedig a lap megszűnéséig több mint 30 szerző 140 írását jelentette meg. Különnyomatban, önálló füzetként adta ki a ~ gr. Bethlen Györgyné székfoglalóját (A nő befolyása a középkor társadalmára. Arad 1940) és Boga Alajosnak A katolikus iskolázás múltja Erdélyben c. előadását (Kv. 1940).

Amikor a bécsi döntés következtében Erdély kettészakadt, beszüntette működését.

Pakocs Károly: Katholikus írók szövetsége. Vasárnap 1928/20 (szept. 30.). – Az Erdélyi Katholikus Akadémia megalakulása. Vasárnap 1929/12. – Az Erdélyi Katholikus Akadémia szervezeti és alapszabályzata, rövid ügyrendje. Nv. 1929. – Balázs András: Katholikus Akadémia, Helikon és egyebek. Keleti Újság 1929. máj. 25. – Bethlen Gábor emléke az Erdélyi Katholikus Akadémiában. Keleti Újság 1929. nov. 14. – Gyárfás Elemér: A katholikus írók tömörülése. Vasárnap 1929/5. – Az Erdélyi Katholikus Akadémia felolvasó ülése. Keleti Újság 1930. márc. 13.; Pásztortűz 1932/18. – Pázmány Társaság nevet vesz fel az Erdélyi Katholikus Akadémia. Magyar Lapok 1938. szept. 16.

(Ku. S. – K. P.)


P. Dombi Erzsébet*Dombi Erzsébet


Pécskai Újság – a legkisebb magyar vidéki lapok egyike Romániában. 1930 novemberében indította Lelik Ferenc és Harsányi Márton. Mint hetenként háromszor megjelenő újság a község lakóit érdeklő témákat tárgyalta. A növekvő politikai nyomás miatt 1931-ben megszűnt, s csak 1992-ben indította meg újra havilapként a helybeli római katolikus plébánia Heinrich József szerkesztésében.

Kocsik József-Kisgyörgy Zoltán: Hol voltak legkisebb vidéki lapjaink? Korunk 1971/6.

(B. E.)


pedagógiai szakirodalom – Kezdetei Erdélyben a 19. század végére vezethetők vissza, amikor a kolozsvári magyar egyetem pedagógiai tanszékén olyan kiváló személyiségek működtek, mint Felméri Lajos, Schneller István, Imre Sándor. Neveléstudományi eszmerendszerük nemcsak az erdélyi magyar nevelésre gyakorolt meghatározó hatást, hanem külön fejezetet nyitott az egyetemes magyar neveléstörténetben is. Mindhárman az újításnak, a hagyományos nevelési rendszer meghaladásának voltak a hívei. Ebben a korszakban mind több szó esett a fennálló pedagógiai rendszer válságáról. Mivel a 19. század utolsó harmadában még Johann Friedrich Herbart pedagógiája volt az uralkodó Európa nagy részének gondolkodásában, a bírálat e rendszer egyoldalú intellektualizmusát, ridegségét, lélektelen fegyelmét, a gyermek lelkivilágának meg nem értését vette célba. Ezt a Herbart-ellenes szellemet képviselték az említett kolozsvári professzorok is. Mindenikük az általános reformpolitikai irányzat eszmekörén belül dolgozott ki eredeti elméleti rendszert.

A székelyudvarhelyi születésű Felméri Lajos Angliában tanulmányozta az iskolázás ottani helyzetét. Hazatértekor kétkötetes munkát írt tapasztalatairól, s azokat összegezve megírta A neveléstudomány kézikönyvét (Kv. 1890) is. A kolozsvári egyetemen töltött két évtized alatt tekintélyes pedagógiai irodalmi munkásságot fejtett ki. Kora haladó liberális társadalmi eszméire, a természettudományok új eredményeire támaszkodva utasította el Herbart spekulatív pedagógiáját s a nevelés konkrét folyamatának elemzését, a gyermek konkrét eszközökkel való megismerésének szükségességét hangsúlyozta.

Schneller István 1894-ben foglalta el a kolozsvári egyetem pedagógiai tanszékét. Neveléselméletét "a személyiség pedagógiájá"-nak nevezte. Véleménye szerint a természet meghatározta öröklött sajátosságokból kell kifejlesztenünk a személyiséget, ami nem egyéb, mint "ethizált és tudatra emelt egyéniség". Felfogásának alapvető jellegzetessége az ember erkölcsi nevelhetőségébe vetett feltétlen hit, kulcsfogalma a szeretet, melynek legfontosabb jellemzője az igazságosság, a másik ember egyéniségének tisztelete.

Imre Sándor tanulmányait Schneller István tanítványaként végezte, majd németországi tanulmányút után Kolozsvárt tanárkodott. Pedagógiai munkásságának vezérfonala a nemzetnevelés elmélete, melyet Nemzetnevelés (Bp. 1912) c. könyvében fejtett ki. Célkitűzése: "... a nemzet fejlődésének segítése azáltal, hogy a nemzet minden tagját nemzeti tudatosságra emeli, képessé és hajlandóvá teszi a nemzet munkájában való részvételre". Nemzetnevelési koncepciója sohasem alacsonyodott le demagóg politikai célok eszközévé. Egy tanulmányában kifejtette: "A személyiség kérdése központi jelentőségű, bármely oldalról nézzük: akár azt keressük, hogy az egyén nevelésének mi a célja, akár azt, hogy miként lehet a neveléssel az emberi közösség (társadalom, nemzet) jövőjének kívánatos alakulását biztosítani." Így találkozik a személyiség fogalmában a nevelés kétféle felfogása: az egyéni és a közösségi, az individuális és a szociális.

A két világháború között a magyar egyetem és ezzel együtt a magyar nyelvű pedagógiai oktatás a tanítóképzőkre korlátozódott, de a Schneller-tanítványoknak köszönhetően a magyar neveléstudomány szakszerű művelése Erdélyben nem szűnt meg. Ebben a vonatkozásban a Református Teológia professzorai: Imre Lajos, Makkai Sándor és Tavaszy Sándor munkásságát, a több éven át egyházkerületi ifjúsági utazótitkárként tevékenykedő László Dezső nevét kell kiemelnünk (Imre Lajos: A modern nevelési rendszerek kritikája. Kv. 1928; Az ifjúság válsága. Kv. 1930; Makkai Sándor: Magyar nevelés, magyar műveltség. 1937; Tavaszy Sándor: A nevelés református alapelvei leány- és fiú-középiskolákban. Kv. 1938; László Dezső: A család mint nevelői közösség. Kv. 1939), a római katolikus ~-ból a főleg iskola- és oktatástörténeti munkákat (Boga Alajos: A katolikus iskolázás múltja Erdélyben. Kv. 1940; Rass Károly: Az erdélyi iskoláztatás és tudományosság a középkorban. Kv. 1924).

A szaklapokban inkább csak gyakorlati kérdésekkel foglalkozó cikkek jelentek meg. Ilyen lap volt az *Erdélyi Iskola György Lajos és Márton Áron szerkesztésében (1933-44), Nagyváradon Székely Gyula szerkesztésében az Erdélyi Magyar Tanító (1933-40) s rövid ideig a kolozsvári Tanító (1930-32), illetve a székelyudvarhelyi Tanítók Lapja (1921-23). Az akkori sajtó cikkei közül kiemelkedik György Lajos Az iskola válsága és új iránya, Márton Áron A kiszélesített iskola, Puskás Lajos A kisebbségi életformára való nevelés iskoláinkban és Magyar Tamás A cselekvő iskola tanítási elvei c. értekezése. A Korunk mint baloldali világnézeti szemle időnként a szovjet pedagógiai kísérletekről közölt ismertetést, így Kádár Imre tollából az orosz pszichoanalitikus nevelésről.

Külön kiadásban kisebb terjedelmű szakmunkák is jelentek meg ebben az időszakban. Faragó Lászlótól Az újabb magyar neveléstudományi irodalom (Kv. 1939), Gál Sándor önálló tanulmányai (Becsület és jellem. Kv. 1921; Erkölcsi és egészségügyi pedagógia. Kv. 1930; Életszabályok és tanácsok. Az értelmi és az erkölcsi nevelésről alkotott ideál. Kv. 1938; Pedagógiai neveléstan. é.n.), Kiss Károlynak Az iskolából kikerült ifjúság neveléséről c. előadása (Székelyudvarhely 1922), Gál Kelementől A társadalmi közszellem hatása az iskolai nevelésre (Kv. 1928).

1940-től, a magyar egyetem visszatérésével Kolozsvárt Varga Béla professzor irányítása alatt újraindul az egyetemi szintű magyar pedagógiai oktatás, de pedagógia-lélektani tanárképzés csak 1946-tól kezdődik az immár Bolyai nevét viselő tudományegyetemen. Első évben Imre Lajos, majd Tettamanti Béla adta elő a pedagógiát, aki neveléstörténeti kurzusán Schneller István személyiségnevelő elméletét ismertette, foglalkozva Makarenko nevelési felfogásával is. Ez azonban nem volt elegendő ahhoz, hogy a mindinkább ránehezedő ideológiai és politikai nyomás ne kényszerítse a Magyarországra való visszatérésre. A katedra, bár bővült, de más szakos vagy éppen kezdő tagokból verődött össze, Rózsa Jenő filozófus létére pedagógiai érzékkel és a követelményeknek megfelelően irányította a tanszék munkáját. Eredményként könyvelhető el, hogy 1957-ben kétkötetes neveléstudományi litografált magyar egyetemi jegyzetet jelentetett meg, melynek létrehozásában a tanszék tagjai közül Debreczy Sándor, Bakó Béla, Lászlóffy Ilona, Nagy Károly, Gáll Margit is részt vettek.

Az önálló Bolyai Tudományegyetem, majd a pedagógiai szaktanárképzés megszűnésével beszűkült a neveléstudomány anyanyelvű művelésének lehetősége. Önálló magyar nyelvű szakkönyvek megjelentetése olyan akadályokba ütközött, hogy a magyar pedagógusok csak román szerzőkkel társulva tudták megjelentetni románra fordított műveiket. Ebben a helyzetben a pedagógia a hazai magyar folyóiratok, hetilapok hasábjaira szorult, így A Hét közölt ilyen tárgyú cikkeket, s a TETT több kimondottan nevelési tematikájú számmal jelentkezett, mint amilyen volt az Egyén a közösségben (1980), Az alkotó ember (1988) vagy A tanulás (1989) jelzésű száma. A Korunk pedagógiai jellegű tanulmányai közül kiemelkedik Kabán Ferencnek az etikai nevelés paradoxonairól (1968/10), Kulcsár Tibornak a motivációról és személyiségről (1984/11) s Lászlóffy Ilonának a családról mint az emberi értékek megalapozójáról (1985/1) szóló értekezése.

A *Tanügyi Újság hosszú időn keresztül az egyetlen magyar nyelvű szaklap lévén, számon tartotta az oktatás időszerű kérdéseit és minőségi fejlesztésének távlatait. Munkatársai, köztük Dancsuj András, Debreczy Sándor, Ferenczi Gyula, Fodor László, Kuszálik Piroska, Lászlóffy Ilona, P. Dombi Erzsébet az osztály-, egyéni és csoporttanulással, az iskola növekvő személyiségformáló szerepével, az oktatási folyamat pszichológiai alapjaival, a különböző oktatási módszerekkel kapcsolatos neveléstudományi nézetekkel és problémákkal ismertették meg a lap tanárolvasóit.

A pedagógiai szakirodalom szerves részét képezik a módszertani kiadványok, melyek gyakorlati jellegüknél fogva hathatós segítséget nyújtanak a tanári munkában. Időrendben elsőnek Szántó Árpád litografált jegyzete említhető: ez a fizika szakos tanárok továbbképzését segítette elő (1959). A magyar nyelv és irodalom tanítása módszertanával kapcsolatosak Kuszálik Piroska, Szabó Hajnal, Debreczy Sándor tanulmányai, s alapvető Nagy Géza és P. Dombi Erzsébet közös munkája, A magyar nyelv iskolai tanulmányozásának módszertana (Kv. 1979), valamint Ferenczi Gyula és Horváth Attila Korszerű oktatáselmélet (Kv. 1980) c. munkája.

A diktatúra bukása után 1990-től az ideológiai-kulturális pluralizmus a pedagógia területén is éreztette hatását és új elvek, eszmék terjedése mellett vagylagos oktatási-nevelési modellek alkalmazása és kikísérletezése vált lehetővé. A pedagógiai jelenségek hagyományos értékelése mellett, mint amilyen Ferenczi Gyula-Fodor László A pedagógia tudományelméleti alapjai (Kv. 1993) c. munkájában érvényesül, olyan kezdeményezések is egyre inkább terjednek, melyek az újítás szellemében alternatívák kidolgozásán munkálkodnak tantervek, tankönyvek, módszerek területén egyaránt. A pedagógiai pluralizmus jelentkezik a módszertani jegyzetekben is, például Kovács Zoltán A fizikatanítás módszertana (1994) c. egyetemi jegyzetében s a szaklapokban.

Külön említhető az 1990 óta megjelenő *Közoktatás, valamint a Fórum, Hargita megye tanfelügyelőségének és a Pedagógusok Házának negyedévi közlönye s a *NyIT-lapok (Nyelv-Irodalom-Tanítás) c. ugyancsak negyedévi folyóirata. Ezekben olyan új szemléletű írásokat találunk, mint A hermeneutikai horizont általános érvénye a pedagógiai szituációkban (1991) Orbán Gyöngyitől, Az irodalom tanítása: felfedezés és alkotás (1991) Kelemen Pétertől vagy Drámapedagógia és személyiségfejlesztés (1993) Rusz Mónikától.

Ami a vagylagos tantervek és tankönyvek kidolgozását illeti, értékelendő az a kezdeményezés, mely "jámbor szándék" jelige alatt vált ismertté mint Orbán Gyöngyi és Tulit Ilona kidolgozta tanterv-koncepció. Ez a magyar irodalom tanításának elméleti megalapozásául szánt programszöveg egy értelmező távlatokat nyitó pedagógiai szemléleten alapul. A szerzők meggyőződése szerint ez a tantervkoncepció túllépheti az irodalomtanítás kereteit, és nemcsak az irodalom újfajta megközelítésének, hanem az egész oktatás megújításának szemléleti alapjává válhat. A tantervet kiválasztható tankönyvek kidolgozása követte, ezeket a kilencvenes évek közepén kísérleti jelleggel több iskolában bevezették.

A kísérleti pedagógia kiszélesítése az elméleti pedagógiát a gyakorlati megújítás szolgálatába állíthatja.

Barabás Endre: A romániai magyar nyelvű oktatásügy első tíz éve. 1918-1928. Lugos 1929. – Papp C. Imre: Oktatás és valóság. Tanügyi Újság 1973/19. – Csire Gabriella: Az együttélő nemzetiségek anyanyelvű oktatása. Előre 1982. júl. 28. – Dancsuj András: Szemléletváltás az iskolában. Közoktatás 1992.

(D. A.)


Pekri Géza (Dicsőszentmárton, 1885. máj. 13. – ?) – emlékíró. Középiskolát Budapesten, jogot Kolozsvárt, Berlinben és Budapesten tanult. Kis-Küküllő megye főispáni titkáraként kezdte pályáját; feleségével, Fáy Blankával együtt élénk közéleti tevékenységet fejtett ki. Az államfordulat után birtokára vonult vissza, majd az OMP helyi, 1928-tól megyei elnöke, római katolikus egyházi főgondnok, két ízben városi alpolgármester. Gazdaságszervező publicisztikáját a helyi sajtó közölte. Az 1960-as években mint volt földbirtokos kényszerlakhelyen Marosvásárhelyen halt meg. Munkája: Visszaemlékezések Dicsőszentmárton múltjára (Kv. 1934).

(B. E.)


Pelle János (Jánosda, 1885. febr. 15. – 1957. máj. 15. Nagyvárad) – költő, publicista. A középiskolát a nagyváradi Premontrei Főgimnáziumban kezdte és Lugoson fejezte be. Jogi tanulmányait a nagyváradi jogakadémián és a kolozsvári egyetemen folytatta, ahol doktorrá avatták; ügyvédi képesítését Budapesten szerezte meg.

Joggyakorlatot Nagyváradon folytatott; közben sokat tett a város korszerű fejlesztéséért és több művelődési egyesületben vállalt vezető szerepet. 1921-1933 között elnöke volt a Nagyváradi Atlétikai Clubnak (NAC), s nevéhez fűződik az első sportpálya és a városi strand létesítése.

Fiatal korában versekkel, színművekkel is jelentkezett, A tékozló fiú c. színjátékáról s ezzel kapcsolatban politikai pálfordulásáról Juhász Gyula írt kritikai cikket a Délmagyarországban.

Művei: Versek (Nagyvárad 1907), Magdolna (színjáték három felvonásban; bemutatták Nagyváradon 1911-ben); A népek golgotája (háborús versek. Bp. 1916).

Nadányi Zoltán: Népek golgotája. Nagyvárad 1916. dec. 8. – Juhász Gyula: A tékozló fiú. P. J. színjátéka. Délmagyarország 1918. nov. 29.

(T. E.)


Pellion Ervin – *Jókai Mór emlékezete; *Kristóf György Emlékkönyv


Pélyi András – *szatíra


PEN Club – P.E.N. International – Nemzetközi PEN – A világ íróinak nemzetközi szövetsége. Neve a Poets, Essayists, Novellists kezdőbetűiből ered. A különböző népek irodalmának kölcsönös megismerését, közös érdekű irodalmi kérdések megoldását kívánja elősegíteni. Központja Londonban van, hivatalos nyelve az angol és francia. Minden országban léteznek alközpontok, melyek nyelvi alapokon szerveződnek. Kongresszusait évente más-más országban szervezik meg, valamint regionális konferenciákat, kerekasztal-megbeszéléseket támogat. Létrejöttét C. A. Dawson Scott angol író kezdeményezte 1921-ben, első elnöke John Galsworthy volt, majd halála után, 1933-tól H. G. Wells; az első világkongresszust 1922-ben Londonban rendezték meg.

A Magyar ~ 1926-ban alakult meg, első elnöke Rákosi Jenő volt, főtitkára pedig Radó Antal. Az elnökséget 1930-ban Kosztolányi Dezső vette át, az ő érdeme volt, hogy 1932-ben a ~ Budapesten tanácskozhatott. Az itt elfogadott 3. sz. határozat kimondta: "A szomszédos országok ~-jai, különösen azoké, amelyek barátsága még nem mondható egészen zavartalannak, tartsanak időközben külön regionális üléseket" (Pásztortűz 1932/ 10. 168). Magyarország német megszállása után a magyar ~-ot feloszlatták és csak 1945 után alakulhatott újra.

Erdélyben a magyar írók részéről a húszas évek végén jelentkezett az igény a csatlakozásra. Pontosabban a ~ megalakultával Ligeti Ernő az akkori főtitkártól, Radó Antaltól érdeklődött a magyar kisebbségi írók csatlakozási lehetőségéről. Radó a soron következő oslói kongresszuson szólalt fel a kisebbségek érdekében, és meg is született az a határozat, miszerint egyes országokon belül élő, más nyelvet beszélő népek önálló ~-okat alakíthatnak. Az oslói határozat ismertté váltával Ligeti Ernő kidolgozott egy tervezetet, melyet be is mutatott a Helikon íróinak 1926-os marosvécsi összejövetelén, azt akkor el is fogadtak, de életbe nem lépett. A ~ megalakítása 1928-ban vált újra aktuálissá, amikor a már létrejött román ~ részéről Nichifor Crainic javasolta a magyar és szász írók bevonását a román ~-ba. A kisebbségi írók részvételét a ~-ben úgy képzelte el, hogy a tagságot a nyelvi alapról az állampolgársági alapra helyezzék át, és a kisebbségi írók egyenként lépjenek be a ~-ba. Javaslatát a korabeli sajtóban hosszas vita követte. Szász részről Heinrich Zillich költő és esszéíró a Klingsor körül csoportosult írók nevében kifejtette, hogy szívesen csatlakoznak, de önálló tagozatként. Magyar részről Krenner Miklós az Ellenzékben, Ligeti Ernő a Keleti Újságban, Kacsó Sándor a Brassói Lapokban fejezte ki aggodalmát. "... ha úgy gondolják, a magyar írók és szász írók egyszerűen csak belépnek a bukaresti írók soraiba, anélkül, hogy a maguk organizációjuk autonómiáját valamelyes formában meg ne őrizhessék, úgy szó sem lehet ~-ról és ez már technikailag is elképzelhetetlen. Hiszen ha ez lehetséges volna, éppolyan lehetséges volna például a kisantant irodalmát is egyetlen ~-ba összetömöríteni. A ~-ok természetének alapsajátsága, hogy nem országok, hanem nyelvek szerint tömörülnek, esetleg egyes országok keretein belül" – írja Ligeti Ernő. Kuncz Aladár pedig az Erdélyi Helikonban arra figyelmezteti a kisebbségi írókat is befogadni akaró román kollégákat: "A ~-nak úgy, ahogy a nyugati államokban szellemi élete kialakult, alapvető programpontja, hogy a kisebbségi népek nyelvi és művelődési fejlődése a többségi népekéhez képest a teljes egyenjogúság alapján álljon." És tovább: "... a művészet felkentjeinek, a nagy irodalmi eszmék hitvallóinak nyíltan állást kell foglalniok amellett, hogy a kisebbségek megélhetésének, anyanyelvük és műveltségük fejlődésének az emberi jogokat százszázalékig biztosítani kell."

A Helikon íróinak 1928. évi marosvécsi összejövetelén is csak feltételes módban szólhattak a jelenlévők a román ~-bal való szemléleti különbségek feloldásáról: "Ha a román írók és irodalmi részről – rögzíti a jegyzőkönyv Bánffy Miklós szavait – valami rokonszenves gesztus történne a magyar kultúra érdekében, akkor alkalmasabb lenne erre a helyzet. Ők készítsenek elő egy előnyös hangulatot."

A helikoni írók Bukarestben 1929-ben tartott felolvasó estélye alkalmával újabb próbálkozás történt román részről Emanoil Bucuţa, a romániai ~ elnöke személyében a magyar írók ~-ba való bevonására. Az Erdélyi Helikon írói nevében – amint az egy 1932-ben megfogalmazott helikoni körlevél összegzéséből kiderül – Bánffy Miklós öt feltételhez kötötte belépésüket a romániai tagozatba:

"1. Nem egyenként, de kollektíve és mint a romániai ~-szekció magyar kisebbségi alszekciója lépnek be.

2. A romániai ~ magyar kisebbségi alosztálya maga jelöli ki, illetve hívja meg a klubszabályok szerint a Clubba felveendő magyar kisebbségi írókat, akiket a romániai ~ szekció köteles elfogadni.

3. A romániai ~-szekció magyar kisebbségi alosztályának székhelye Kolozsvár, adminisztrációs nyelve magyar, önállóan levelezhet bármely külföldi ~-szekcióval.

4. A román ~ központi vezetőségében egy alelnöki és megfelelő számú vezető tisztséget követel.

5. Az évenkénti ~-kongresszusokon külön képviseletet azonban nem igényel, e kongresszusokon a romániai ~-szekció hivatalosan kiküldött delegátusai a romániai írók összességét, a kisebbségi magyar írókat is beleértve, képviseli" (HESzCLev. I. 337-39).

1929 után hosszú szünet következett, a ~ magyar alosztálya megalakítására konkrét romániai lépés 1932-ben történt, valószínűleg annak a ténynek a hatására, hogy a ~-ok Világkongresszusát ezúttal Budapesten tartották meg (május 15.), valamint hogy a román ~ elfogadta az 1929-ben megfogalmazott feltételeket. 1932. május 15-én Bánffy Miklós Király utcai lakásában megalakult a ~ romániai magyar alosztálya. Alapító tagjai Bartalis János, Bánffy Miklós, Bárd Oszkár, Berde Mária, Dózsa Endre, Dsida Jenő, Gyallay Domokos, Karácsony Benő, Kádár Imre, Kemény János, Kós Károly, Kovács Dezső, Kovács László, Lakatos Imre, Ligeti Ernő, Makkai Sándor, Molter Károly, Nyírő József, Pakocs Károly, Reményik Sándor, Szántó György, Szentimrei Jenő, Szombati-Szabó István, Tabéry Géza, Tompa László voltak. Elnökéül Bánffy Miklóst választották meg, alelnökök Dózsa Endre, Berde Mária, Makkai Sándor; főtitkár Kádár Imre, titkár Dsida Jenő, pénztáros Karácsony Benő; igazgatósági tagjai: Gyallay Domokos, Kovács Dezső, Lakatos Imre, Ligeti Ernő, Nyírő József, Reményik Sándor, Szentimrei Jenő, Tabéry Géza; az alapítógyűlés által ajánlott új tagok: Antalffy Endre, Balázs Ferenc, Endre Károly, Gyalui Farkas, Kacsó Sándor, Károly Sándor, Krenner Miklós, Maksay Albert, Markovits Rodion, Ormos Iván, Szabó Imre, I. Szemlér Ferenc, Tamási Áron. Az értekezlet második napján részt vett Emanoil Bucuţa, a romániai ~ főtitkára, Victor Eftimiu és Ion Breazu is. Bár a kisebbségi alosztály azzal a céllal alakult, hogy megismertesse a világgal az erdélyi irodalmat és íróit, hogy bizonyítsa, törekvéseikben, szándékaikban a világ íróinak nagy családjához tartoznak, leginkább csak a román-magyar közeledést szolgálta.

A második világháború után, 1945-46-ban rövid időre újraéledt V. Eftimiu elnöklete alatt a román ~ és Gaál Gábor részvételével magyar alosztálya, tényleges munkát azonban már nem fejthetett ki; a román pártállam működését előbb formálissá, majd lehetetlenné tette.

1965-ben a nemzetközi ~ bledi (Jugoszlávia) világkongresszusán, melyen a résztvevők kifejezték szolidaritásukat a nemzetileg elnyomott katalán írók iránt, Gara László, emigráns író, műfordító alkalmasnak látta a pillanatot a felszólalásra a romániai magyar ~ ügyében, felhíva a világ íróinak a figyelmét a romániai állapotokra, de szinte harminc évnek kellett eltelnie, hogy a romániai magyar ~ létrejöhessen. Ekkor azonban még csak egyéni kapcsolatok felvételére kerülhetett sor: 1965 nyarán Franyó Zoltán látogat el Bécsbe az osztrák ~ meghívására, 1967 novemberében Kányádi Sándor szerepel az Osztrák Kulturális Központ előadótermében, később erre több erdélyi írónak-költőnek is alkalma volt; 1989-ben Sütő András (Václav Havellel együtt) vehette át az osztrák Pen-Központ tiszteletbeli tagságát tanúsító oklevelet.

Az 1989-es fordulattal a romániai magyar írók körében azonnal megszületett az önálló ~ megteremtésének gondolata. 1990 februárjában a ~ második kelet-európai körzeti konferenciáján Bécsben Szépfalusi István már tolmácsolja azt a kívánságot, hogy újraalakulhasson a két világháború közötti magyar alosztály. Ezt követően a PEN nemzetközi titkárság egyetértésével osztrák küldöttség látogatott Romániába, mellyel közölték a román ~ és a romániai magyar ~ újraalakulási szándékát. Ugyanazon év októberében, az alakuló okmány aláírásakor, amellyel az elismerést kérték, újabb viták születtek a magyar tagozat önállóságával kapcsolatosan. A kezdeményező lépés megtételére már 1990. okt. 15-én sor került az erdélyi írók Bécsbe látogató csoportja körében, s az ekkor megfogalmazott kérést egy önálló romániai magyar Pen-Központ létrehozására 20 romániai magyar író aláírásával terjesztették a ~ Nemzetközi Titkársága elé. 1991 márciusában a romániai magyar ~ küldöttei már részt vettek a világszervezet Budapesten rendezett kelet-közép-európai regionális összejövetelén, és a nemzetközi nyilvánosság előtt is kifejtették érveiket. 1991 áprilisában a ~ vezető szerve, a Küldöttek Közgyűlése Párizsban elismerte az önálló romániai magyar ~-ot. Az elismerést követően összeült a kibővített kezdeményező bizottság és megválasztotta a tagokat, majd a klub tisztségviselőit. Tiszteletbeli elnöke Sütő András lett, elnöke Gálfalvi Zsolt, főtitkára Markó Béla, alelnöke Fodor Sándor, kincstárnoka Kovács András Ferenc.

A Romániai Magyar ~ 1991 novemberében már részt vett a Nemzetközi ~ 56., Bécsben rendezett világkongresszusán, ahol a Bornemissza Péter Társaság és Szépfalusi István támogatásával a két hivatalos küldöttel együtt közel húszan voltak jelen. A kongresszus után a Bornemissza Péter Társaság rendezésében a magyarországi és még öt ~ tagjaival együtt nagy sikerű irodalmi esten is szerepeltek. Rövid időn belül a központ beilleszkedett a nemzetközi szervezet sokirányú és széles körű munkásságába, részt vett a ~ Barcelonában megrendezett 57. és Rio de Janeiróban tartott 58. kongresszusán is. A Nemzetközi ~ 1994 novemberében Prágában tartott világkongresszusán a romániai magyar kisebbség kulturális és oktatásügyi helyzetéről elfogadott egy egyhangú határozatot, melyben felhívja a román kormány figyelmét a magyar kisebbség drámai helyzetére Romániában, és kéri a kormányt, hogy állíttassa le a magyarellenes pártok propagandáját, biztosítsa az anyanyelven való tanulást egyetemi szinten is, valamint e kisebbség jogát saját kultúrájához és a szólásszabadságot, 1996-ban Guadalajarában (Mexikó) pedig a szlovákiai magyar kisebbség védelmében szállt síkra, kérve a szlovák kormányt, módosítsa azokat a törvényeket, amelyek sértik a Szlovák Köztársaságban élő kulturális kisebbségek jogát a szólásszabadsághoz.

A romániai magyar ~ regionális értekezleteken is részt vesz, ilyen volt 1992 szeptemberében a Magyar ~-nel a Friedrich Naumann Alapítvány támogatásában Budapesten rendezett Magyar író a szabadság dzsungelében c. közép-európai konferencia, amelyen a Magyarországot környező országok ~-jainak magyar tagjai vettek részt, Erdélyből tízen. Az évek során ez az értekezlet hagyományossá vált, és minden évben egy-egy erdélyi magyar költő emlékének szentelt esttel zárják. 1994-ben Szabédi Lászlóra emlékeztek, 1995-ben Horváth Imrére, 1996-ban pedig Székely Jánosra. Az 1994-ben tartott regionális ~-találkozón részt vett magyar folyóiratszerkesztők felhívással fordultak a Nemzetközi ~ elnökségéhez, valamint Románia, Szlovákia, Jugoszlávia és Ukrajna ~-hez, hogy érjék el a kormányaiknál a magyar nyelvterületen működő magyar irodalmi folyóiratok akadálytalan cseréjét, forgalmazását, a kulturális értékek szabad áramlását akadályozó vámügyi és postai rendelkezések enyhítését.

Pen-klub. Keleti Újság 1927. aug. 13. – Ligeti Ernő: Pen-klub Erdélyben. Keleti Újság 1928. szept. 23. – Nichifor Crainic: A Pen-klub és a kisebbségi írók. Ellenzék 1928. szept. 30. (eredetileg Curentul 1928. szept. 19.). – Kuncz Aladár: A Pen-klub és a magyar kisebbségi írók. Erdélyi Helikon 1928. 245-248. – Kacsó Sándor: A Pen-klub és a kisebbségi írók. Brassói Lapok 1928. okt. 11. – Heinrich Zillich: Der Pen-klub und die sächsischen Schriftsteller. Siebenbürgisch-Deutsches Tageblatt 1928. okt. 19. – Kovács László: A magyar Pen-klub ügye. Erdélyi Helikon 1932/4. – Erdélyben megalakult a magyar kisebbségi Pen-klub. Keleti Újság 1932. máj. 15. – Berde Mária: Magyar Pen Club Erdélyben. Erdélyi Helikon 1932/6-7. – A Pen Clubok világkongresszusa. Pásztortűz 1932/10. – Gaál Gábor: Az elveszett lelkiismeret. Korunk 1932/6. Újraközölve: Válogatott írások. I. 1964. 454; uő: Pen Club Erdélyben. Korunk 1932/7-8. Újraközölve: Válogatott írások. I. 459-460. – Zsolt Béla: Nyelvek békéje, szívek békéje. Brassói Lapok 1934. ápr. 5. – Ligeti Ernő: Súly alatt a pálma. Kv. 1940. 113. – Bodor Pál: Így született az Utunk. In: Utunk Évkönyv 1972. 290, 294 (idézi a Világosság 1946. június 3-i számában megjelent hírt a ~ újraalakulásáról). – Gara László: A romániai magyar PEN-központért. Irodalmi Újság (Párizs), 1965. aug. 1. Újraközölve: A Hét 1995. júl. 21. – A Helikon és Erdélyi Szépmíves Céh levelesládája (1924-1944). 1979. I. 146, 153-154, 336-341, II. 352-353, 389. – Gálfalvi Zsolt: Őszi tűnődés a Duna mentén. A Hét 1990/45; uő: Az óceán partján az égbolt felhős – de néha süt a nap. A Hét 1993/35, 36, 37; uő: PEN Klub -Erdélyben. Korunk 1993/6; uő: A tolerancia szellemében. A Hét 1994/47; uő: Megjegyzések egy felszólaláshoz (Gara László 1965-ös cikkének újraközlésével). A Hét 1995/29; uő: A Nemzetközi PEN 63. kongresszusa. A Hét 1996/48; uő: Azonosság és sokféleség [A Nemzetközi PEN 64. kongresszusa]. A Hét 1997/35. – Szász János: Bécsi randevú. A Hét 1990. nov. 8. [csatolva az erdélyi írók 1990. okt. 15-én kelt levele a PEN Klub Nemzetközi Titkárságának]; uő: Toll (PEN) és papír. Helikon 1991/49. – Szépfalusi István: Szabadság ma – szabadság holnap. Helikon 1990/23. – Marosi Ildikó: A romániai magyar Pen Klub történetéből. A Hét 1991/23. – Kántor Lajos: Együtt a PEN-ben. A Hét 1992/39. – Magyar író a szabadság dzsungelében. Regionális PEN-konferencia Budapesten. A Hét 1992/39. – A szabadság dzsungelében. Közép-európai PEN konferencia Budapesten. A Hét 1994. okt. 28. – [A szabadság dzsungelében, hatodszor]. A Hét 1996/47. – Molter Károly levelezése. II. kötet (1927-1932). Bp.-Kv. 2001. 571. lev. és jegyz.

(Á. I.)


Péntek Árpád (Lugos, 1921. márc. 25. – 1993. aug. 29. Kolozsvár) – egyházi író. Szülővárosában az Állami Líceumban érettségizett (1939), majd a kolozsvári református teológia, 1940-43 között a nagyenyedi Bethlen Gábor Teológiai Akadémia hallgatója. Közben már 1940-től lévitalelkész Karánsebesen és Mezőkapuson. 1943-tól segédlelkész Temesváron és Lugoson, 1946-61 között parókus lelkész Szucságon, majd az ótordai gyülekezetben. 1968-69-ben mint doktorjelölt az amszterdami Vrije Universitejt hallgatója, 1972 februárjától óraadó a kolozsvári protestáns teológián. 1973 őszétől rendes tanár, a református gyakorlati teológia tanára; 1984-ig előadótanár, azután tanszékvezető professzor. 1982-90 között két cikluson át az intézet rektora. Az 1960-as évek közepétől az oberwarti (Ausztria) teológiai konferenciák rendszeres résztvevője és előadója, számos külföldi értekezleten képviselte egyházát, intézetét, s tartott előadást. Az 1976-os skóciai (Carberry Tower) interkonfesszionális értekezleten ő mutatta be a romániai református egyház helyzetét. 1990 elején a személyét ért támadások miatt és súlyos szívbetegségére hivatkozva lemondott, az erdélyi egyházkerület ennek ellenére 1990 októberében őt kérte fel a Pedagógiai-diakóniai Fakultás megszervezésére, melynek 1992 áprilisáig első dékánja volt.

Doktori disszertációjának címe: Az igehirdető szolgálat egyes emberi vonásai (Ótorda 1973).

Elsősorban igehirdető és előadó volt, ezzel kapcsolatos irodalmi munkássága is. 1955-től rendszeres munkatársa a Református Szemlének, amelyben prédikációi, igehirdetési vázlatai, tervezetei, fordításai jelennek meg. Nagyobb dolgozatai: Kálvin tanítása a Szentlélekről (1964); Az úrvacsorai igehirdetés (1971); A temetési igehirdetés elvi szempontjai; Az igehirdetés időszerűsége, ereje és hatása (1972); Burgenhagen születésének 500. évfordulója (1985); Az 1536-os Institució tanítása az egyházról (1986); Az egyházak ökumenikus tevékenységének távlatai (1988); Imre Lajos poimenikája (1988). 1990-től az *Üzenetnek lett egyik főmunkatársa: a "Napról napra" c. rovatot vezette, s szinte valamennyi számban jelent meg rövid meditációja.

Az ótordai református templom építéstörténete c. tanulmánya a Nagy Gyula püspök 70. születésnapjára kiadott Hűség és szolgálat (Kv. 1987) c. emlékkönyvben, német nyelvű dolgozata Praxis pietatis címmel a Die Aktualle Reihe (Wien 1976) c. kötetben került sajtó alá. Lefordította és előszóval látta el A. A. van Ruler Hiszek. Az Apostoli hitvallás magyarázata c. könyvét (Kv. 1989).

Balogh Béla: Egy magányos farkas. In memoriam dr. P. A. Üzenet 1993/18. – Kozma Zsolt: Megemlékezés dr. P. Á.-ról. uo.

(G. Gy.)


Péntek János (Körösfő, 1941. júl. 7.) – nyelvész, etnológus. Középiskoláit Nagyváradon végezte (1959), a Babeş-Bolyai Egyetemen szerzett magyar nyelv és irodalom szakos tanári oklevelet (1964), s ugyanitt szerezte meg a filológiai tudományok doktora címet (1976). Pályáját gyakornokként kezdte a kolozsvári egyetem magyar nyelvtudományi tanszékén, majd tanársegéd, adjunktus, előadótanár. Tanszékvezető professzorai Szabó T. Attila, Márton Gyula, Gálffy Mózes voltak, az ő szellemi-szakmai környezetük határozta meg a kutatói és tanári pályán való kibontakozását. 1990-ben a magyar tanszék vezetője lesz, majd miután 1993-ban sikerül önállósítania újra a magyar nyelv és kultúra tanszéket, annak vezetése hárul reá. Emellett doktori programvezető is. Az 1975-től előadásai között szereplő általános etnológia, illetve ennek szemináriumaként magyar néprajz az előkészítője annak, hogy 1990-ben megindulhat a kolozsvári egyetemen az önálló magyar néprajzos képzés. 1992-től ugyancsak e tanszék keretében finn nyelvszak is indul. Előadásainak tárgyai közé tartozik ezeken kívül a nyelvelméleti bevezetés, az általános nyelvészet, nyelvtudomány-történet, nyelvi kontaktológia, lexikológia, szemantika, szemiotika; 1990 után rendszeresen ad elő szociolingvisztikát is. Olyan modern interdiszciplináris területeket próbál tehát bevonni az egyetemi képzés körébe, amelyek hiányoztak a hagyományos keretekből.

Tanszékvezetőként, a Babeş-Bolyai Egyetem Szenátusának tagjaként (1990-96) nagy szerepe volt az egyetemi reformok létrejöttében, magyarországi vendégtanárok kolozsvári meghívásában, hallgatók magyarországi részképzésének kiterjesztésében. 1997-99 között az országos oktatási reformbizottság és tankönyvbizottság tagja. 1990 után vendégtanár, illetve vendégelőadó a budapesti (1992), a miskolci (1994), a debreceni (1997-98), a pécsi (1997, 2000), a bukaresti és a szegedi egyetemeken (1998, 2000). Alapítója és 1997-től elnöke az Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetségének, felelős kiadója az AESZ Értesítőjének; alelnöke (1996-tól) a Nemzetközi Magyar Filológiai Társaságnak; a Magyar Nyelv és Kultúra Társasága 1996-ban elnökségi tagjává, majd társelnökévé választotta. 1983 óta tagja a NyIrK szerkesztőbizottságának.

Tudományos kutatásainak területe az általános nyelvészet, nyelvjárástan, jövevényszó-kutatás, nyelvjárási szakszókincs-vizsgálat, néprajz, nyelvművelés, de szakmailag elsősorban az etnoszemiotika és etnolingvisztika; különösen az etnobotanika, a népi növényismeret elméleti és terminológiai kérdései foglalkoztatják.

Első tudományos közlése a körösfői népi hímzés szakszókincséről a NyIrK hasábjain jelent meg (1965/1). Foglalkozott szülőföldje, Kalotaszeg nyelvjárásával, a körösfői í-zés állapotával, s a nyelvjárási szókincs alapján a tájszók leíró szempontú osztályozását dolgozta ki mintaszerűen (NyIrK 1972/2). Nyelvelméleti előadásainak tanulságait a társszerzőkkel írt A nyelv világa (1972) c. népszerű könyvecskében foglalta össze, ezt később újszerű elvek alapján a Teremtő nyelv (1988) c. nyelvelméleti munkájában tette teljessé.

A hetvenes években készült el a néprajz és a nyelvtudomány összefüggéseinek igazolására írt doktori értekezése (A kalotaszegi népi hímzés és szókincse), amelyben részben a tanszék hagyományaihoz kapcsolódó, de a kutatás és értelmezés tekintetében modern szemléletet követő etnolingvisztikai témát dolgozott fel. Kifejtette benne a néprajzi leírás és a szótári feldolgozás kettős elvének fontosságát, kijelölte a lexikológia vizsgálati területét és módszereit. A néprajzi és a nyelvészeti szempontot egy harmadik egészíti ki kutatásaiban: a szociológiai. Szintén újszerű az a szemiotikai megközelítés, melynek alapján a hímzés jelfunkciójára mutatott rá. Időközben részt vesz abban a tanszéki tervmunkában, melynek célja volt az évtizedek során összegyűlt nyelvjárási anyagból kiszűrni és szótárszerűen feldolgozni a magyar nyelvjárások szókincsének román eredetű elemeit. Így látott napvilágot 1977-ben a Márton Gyula és Vöő István társszerzőkkel közös munka: A magyar nyelvjárások román kölcsönszavai. A román nyelvi hatás kérdéskörére később több tanulmányában is kitér.

Figyelme ezekben az években fordul az etnobotanika felé. Mintegy előtanulmányként a botanikus Szabó Attilával Ezerjófű címmel etnobotanikai útmutatót szerkeszt, majd botanikus társával közös tanulmányban, Egy háromszéki falu növényismerete cím alatt a budapesti Ethnographiában (1978/1-2) követendő mintát szolgáltat. Ezt követi egy nagyobb területen, Kalotaszegen végzett gyűjtőmunka. A szintén Szabó Attilával írt Ember és növényvilág c. nagyszabású kiadvány bemutatja Kalotaszeg növényzetét és népi növényismeretét; szerkesztése közben több résztanulmányt is megjelentetett a régi növényvilágról és annak változásairól a földrajzi nevek tükrében (közli a Nyelvészeti Tanulmányok, 1980) vagy Kalotaszeg kerti virágairól és dísznövényeiről (a Népismereti Dolgozatokban, 1980). Néhány növény esetében a vizsgálatot egész Erdélyre kiterjeszti.

Foglalkozik tudománytörténettel is: e tárgykörhöz tartozik tanulmánya a kalotaszegi nyelvjárás kutatásának történetéről a NyIrK-ben (1971/1), valamint A romániai magyar nyelvtudományi kutatások c. beszámolója A romániai magyar nemzetiség c. 1981-es gyűjteményes kötetben. A tárgykörben kiemelkedő a budapesti Magyar Nyelvben közölt értekezése a magyarságtudomány és magyar nyelvtudomány ápolásáról Kolozsvárt (1993/3).

A hetvenes évek végétől a magyar nyelv iskolai oktatásának feladatkörében is szerepet vállalt. Egy-egy társszerzővel tanári kézikönyvet dolgoz ki és négy általános iskolai tankönyvet ír, ezeket folyamatosan újra kiadják. E tárgykörbe tartozik a budapesti Nyelvünk és Kultúránk hasábjain megjelent tanulmánya is a pedagógusképzés erdélyi gondjairól (1994/1).

Szinte az egyedüli, aki a kilencvenes évektől az erdélyi magyar nyelvhasználat elvi, rendszertani és nyelvelméleti kérdéseit vizsgálja. Ezt feszegeti több olyan cikkében, mint Ki a nyelvi fogyatékos? (Romániai Magyar Szó 1990. jan. 14.), Normagondok Erdélyben (Magyar Nyelvőr, Bp. 1994/2), A kisebbségi iskolák kétnyelvűsége és kettősnyelvűsége (Irodalmi Szemle, Pozsony, 1995/3) és Az anyanyelv ökológiája Erdélyben (Kétnyelvűség, Bp. 1994/1).

Tanulmányait közölte az említetteken kívül a bukaresti Dialectologica, az Erdélyi Múzeum, Korunk, Magyar Kisebbség, Studia Universitatis Babeş-Bolyai filológiai folyama; a magyaroszági folyóiratok közül az Educatio, Hitel, Hungarológia, Kisebbségkutatás, Köznevelés, Magyar Felsőoktatás, Magyar Szemle, Minorities Research, Pedagógiai Szemle, Uralaltaische Jahrbücher és számos gyűjteményes kötet: Anyanyelvünk művelése (1975), Népismereti Dolgozatok (1980), A Kriza János Néprajzi Társaság Évkönyve (Kv. 1995), Kós Károly egyetemessége felé (Mv. 1995), Anyanyelvi nevelés – embernevelés (Bp. 1995), Jelen és jövő a szórványban (Tv. 1996), Szépe György Emlékkönyv (Pécs, 1996), Szöveg és stílus (Kv. 1997), Történelmünk a Duna-medencében (Kv. 1998), Kulturdialog und akzeptierte Vielfolt? (Stuttgart, 1999), Siebenbürgen. Magie einer Kulturlandschaft (Kv. 1999).

Érdemei elismeréséül 1985-ben a Magyar Nyelvtudományi Társaság a Csűry Bálint Emlékéremmel, 1995-ben az Anyanyelvápolók Szövetsége a Lőrincze Lajos-díjjal, 1996-ban az Anyanyelvi Konferencia a Bárczi Géza Emlékéremmel tüntette ki.

Művei: A nyelv világa (Szabó Zoltánnal és Teiszler Pállal, Kv. 1972); Ezerjófű. Etnobotanikai útmutató (Szabó Attilával, 1976; bővített, átdolgozott kiad. Bp. 1996); A magyar nyelvjárások román kölcsönszavai (Márton Gyulával és Vöő Istvánnal, 1977); A kalotaszegi népi hímzés és szókincse (1979); Idegen szavak szótára. I-II. (Bakos Ferenccel és Teiszler Pállal, 1979); Ember és növényvilág. Kalotaszeg növényzete és népi növényismerete (Szabó Attilával, 1985); Teremtő nyelv (1988); A megmaradás esélyei. Anyanyelvű oktatás, magyarságtudomány, egyetem Erdélyben (Bp. 1999); Az anyanyelv mítosza és valósága (Kv. 1999 = Az Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetsége Füzetei. 5); A kreatív nyelvhasználat és az iskola (társszerző Nagy L. János, Bp. 2000); A nyelv ritkuló légköre. Szociolingvisztikai dolgozatok (Kv. 2001).

Szerkesztésében jelent meg a Nyelvelméleti tanulmányok (Teiszler Pállal, 1975), Néphagyományok új környezetben (Tanulmányok a folklorizmus köréből 1987), Szöveg és stílus (Kv. 1997), valamint 1971-1985 között több V-VIII. osztályos általános iskolai magyar nyelv tankönyv (Kósa Ferenccel, Kuszálik Piroskával, Kalapáti Jolánnal, Tamás Évával).

Balogh Edgár: Szagos a rozmaring. Új Élet 1976/8. – Cseke Péter: Új növénykultusz érdekében avagy mire jó az ezerjófű? Falvak Dolgozó Népe 1976/7. – Murádin László: Jövevényszók a mérlegen. Korunk 1979/8. – Gálffy Mózes: Népművészet és népi szakszókincs. A Hét 1979/49. – Nagy Jenő: Szavak és dolgok. Korunk 1980/6. – Bíró Zoltán: Az igazi újszerűség. Korunk 1982/2. – Váczy Kálmán: Ember és növényvilág. NyIrK 1986/2. – Józsa Nagy Mária: Gondolkodó nyelvtudomány. Utunk 1989/9. – Nagy Olga: Interdiszciplináris vizsgálat a néprajzkutatásban. Korunk 1989/9. – Balázs László: P. J.: Teremtő nyelv. NyIrK 1989/2. – Cs. Gyímesi Éva: Korszerű nyelvszemlélet. Korunk 1989/9. – Balogh Dezső: Vallomás a nyelvről. Igaz Szó 1989/9. – Aniszi Kálmán: Anyanyelvi szorongások. Erdélyi Tükör 1990/4. – Balló Áron: Mítosz és valóság. Kelet-Nyugat 1994/5.

(M. L.)


Pénzes P. Artúr (Borosjenő, 1899. okt. 1. – ?) – költő, író. Az aradi Kölcsey Egyesület lírai pályázatán tűnt fel verseivel (1918), majd a Nyugatban jelentek meg újabb költeményei. 1924-től az Aradi Közlöny belső munkatársa. Nagy Dániellel együtt szerkeszt lapokat, ezek közlik folytatásokban később könyv alakban is megjelenő írásait. Az 1930-as években Magyarországra költözött.

Latrokkal a Golgotán c. verseskötete két különálló ciklusban (Árnyékként a hegy alatt és Elátkozott szívek lutriján) a költő üzenete a világnak, a magyarságnak, hogy még él, létezik...

Kötetei: Csendes harangok (versek, Bp. 1917); Tónika (kisregény, Bp. 1922); Latrokkal a Golgotán (versek, Arad 1925); Gyónik a falu (versek, Arad 1928).

(U. J.)


Pénzvilág – közgazdasági, alcíme szerint "országos pénzügyi, kereskedelmi és gyáripari" szaklap. Nagyváradon indult 1923-ban, főszerkesztője Böszörményi Andor ügyvéd, a Nagyváradi Estilap munkatársa volt; őt Váradi Ödön követte; felelős szerkesztője Klein Dezső, a nagyváradi Hitelbank, a Friedländer Bank és az Iparegylet jogtanácsosa. Háromnyelvű címével (Revista Financiară – Rumänische Handels-, Industrie- und Finanzwelt) jelzi, hogy széles körű érdeklődésre tart számot, bár 1927-30 között a benne közölt anyagok kizárólag magyar nyelvűek, 1935-től viszont, két 1937-es szám kivételével, a magyar nyelvű közlemények maradnak ki belőle teljesen.

(B. E.)


Perédi Ádi – *gyermekirodalom


Perédy György (Kolozsvár, 1883. okt. 17. – 1947. jún. 21. Budapest) – újságíró. Szülővárosa Unitárius Kollégiumában érettségizett, a Ferenc József Tudományegyetemen szerzett jogi diplomát. Újságírói pályáját a kolozsvári Magyar Polgárnál kezdte, az Ellenzék, Erdélyi Hírlap, Újság munkatársa. 1912-től a Nagyváradi Napló kötelékében dolgozik, majd a Nagyvárad c. napilaphoz kerül. Tabéry Gézával együtt építi ki az OMP Bihar megyei szervezetét. Az Unitárius Irodalmi Társaság tagja, a Szigligeti Társaság főtitkára, 1929-től alelnöke. 1931-ben megszervezte Érsemjénben a Kazinczy-emlékünnepélyt és a nyelvújító költő szobrának leleplezését. Nagyváradi működésének utolsó szakaszában az Erdélyi Lapok felelős szerkesztője. 1938-ban Magyarországra költözött.

Sütő Nagy László: Az Unitárius Irodalmi Társaság története. Keresztény Magvető 1936/1.

(T. E.)


Peris Teréz, Chereji-Peris (Kolozsvár, 1932. okt. 19.) – színháztörténész, műfordító. Középiskolai tanulmányait szülővárosában végezte (1951), főiskolát az előbb Kolozsvárt, majd Marosvásárhelyen működő Szentgyörgyi István Színművészeti Intézetben (1955). Előbb a Székely Színház, majd a marosvásárhelyi bábszínház tagja (1955-62); a színművészeti főiskola tanára 1990-ig. Nyugdíjasként 1993-tól a Román Akadémia keretében működő, etnikai kérdéseket és társadalmi kommunikációt vizsgáló európai központ kutatója. 1973-ban színházelméletből és színháztörténetből doktorált Bukarestben.

Közölte a kolozsvári Állami Magyar Színházban bemutatott román színdarabok kronológiáját (Studii şi Cercetări de Istoria Artelor 1970/1. és 1971/1); áttekintette Victor Eftimiu és Traian Grozăvescu erdélyi magyar színpadi jelenlétének történetét (uo. 1971/2); értékelte I. L. Caragiale Elveszett levél c. darabjának kolozsvári fogadtatását (Korunk 1973/9); A kultúra, egyetlen közösség c. tanulmányát A Hét 1981-es Évkönyve, Eminescu költészetének magyar recepciójáról írott összefoglalóját a Clujul literar şi artistic (Kv. 1981) c. kötet közölte.

Fordításában került magyar színpadra Mihail Sebastian A sziget, Al. Voitin Jusztiniánus kincse és Horia Lovinescu Az utolsó futam c. drámája.

Tanulmánya a román-magyar színházi, irodalmi, művészeti kapcsolatokról 1860 és 1940 között a Dacia Könyvkiadónál 1977-ben román nyelven, ennek rövidített magyar változata a pécsi Magyar-Román Baráti Társaság évkönyvében (1991) jelent meg.

(P. Á.)


Periszkop – a romániai magyar avantgárd első magyar irodalmi és művészeti szemléje. 1925-ben négy, 1926-ban egy száma jelent meg Aradon Szántó György szerkesztésében. Budapesti szerkesztője Szélpál Árpád, csehszlovákiai szerkesztője Fábry Zoltán, Párizsból Tihanyi Lajos gyűjtötte számára a kéziratokat.

A lap példaképéül a Querschnitt haladó szellemű igényes revü, valamint a Kassák Lajos szerkesztette bécsi Ma szolgált. Sajátos keveredése volt a művészi forradalmat hirdető folyóiratnak és az olvasmányos magazinnak, amely elsősorban abban különbözött a szokványos irodalmi-művészeti lapoktól, hogy igyekezett átfogni az élet minden területét. Oldalain helyet kapott a politika és a társadalom problematikája, különoldalain sok fotót közölt az aktualitásoktól a sporteseményekig, filmszínésznők portréitól a század műszaki gépcsodáiig. Mindez teret nyújtott az avantgárd művészetnek és irodalomnak, melynek hirdetője akart lenni. A köréje csoportosuló képzőművészek is mind avantgardisták: Schiller Géza, Pál István, Kóra-Korber Nándor. Mivel a lapalapító szerkesztő, Szántó György érdeklődése is elsősorban képzőművészeti volt, a művészeti anyag minősége és mennyisége meghaladja az irodalmi részt. "A ~ elsősorban művészeti folyóirat volt, az irodalomnak másodrendű szerepet juttatott. [...] Sem előtte, sem utána erdélyi folyóirat nem tett ennyit a képi látásmód fejlesztéséért, a modern képzőművészet megismertetéséért. Bátran elmondhatjuk, hogy a ~, gazdag képanyagával, sokszempontú és színvonalas értekezéseivel változatosságában izgalmas képet adott a huszadik század elejének képzőművészetéről" – írja Kovács János.

A ~ művészeti anyaga ugyanakkor művészetfelfogásában egyfajta folytonosságot mutat: nem tagadja az előzményeket, és betekintést enged elmúlt korok művészetébe is. Találkozunk a lap oldalain az ókorból származó művekkel, afrikai és kínai művészettel, a reneszánsz művészeivel, de ugyanakkor az új irányzatok legreprezentatívabb alkotóival is.

A képanyag megjelentetésében érvényesül a szerkesztő szempontja, jelezve azt, hogy tiszta stílusirányzatok csak elméletben léteznek, s bőséges teret nyújt a modern átmeneteket létrehozó posztimpresszionizmus, posztszimbolizmus stb. képviselőinek is. Így jelen vannak a ~-ban: Van Gogh, Gauguin, Toulouse-Lautrec, Pissaro, Renoir, Derain, Henri Rousseau, akik nem mondhatók avantgardistáknak, de nélkülük nem jöhettek volna létre az újabb irányzatok. Másrészt ezeknek a művészeknek a felvonultatásával igazolható az újabb törekvések jogosultsága is, melyeket a ~-ban Picasso, Léger, Klee, Kokoschka, Brâncuşi, Archipenko, Kandinszkij, Chagall művei szemléltetnek.

A ~ érdeme az is, hogy Erdélyben legelőször innen értesülhettek az olvasók a Bauhausról; Moholy-Nagy László tárgykonstrukcióival, fotóplasztikáival is ezen át ismerkedhettek meg. Jelen vannak számaiban műveikkel a magyar avantgárd legjobbjai is: Bortnyik Sándor, Kádár Béla, Nemes Lampérth József, Tihanyi Lajos, Uitz Béla, Kmetty János és néhány erdélyi avantgardista is: Gallas Nándor, Kara Mihály, Kóra-Korber Nándor, Ferenczy Béni és Mund Hugó.

A képanyag hatását fokozták a művészeti tárgyú tanulmányok és cikkek (Apollinaire: Henri Rousseau-ról, Arthur Korn: Analitikus és utópisztikus architektúra, Márkus B.: Théo Von Doesburg, Németh Antal: A gép esztétikája, Perlrott-Csaba Vilmos: A Salon des Indépendents XXXI-ik kiállítása, Solomko Dimitrij: Az oroszok új színpada, Tamás Aladár: Az új román művészeti lehetőségek – a "Contimporanul", Uitz Béla: Foujita és Chagall). Ezek többnyire egy lépéssel előbb is jártak az illusztrációknál, és a konstruktivizmus szélsőséges vagy mérsékelt irányzataival foglalkoztak.

A ~ szépirodalmi közleményeiben az expresszionista világlátás és formanyelv az uralkodó, helyenként jelentkezik a szürrealizmus is. Szerepel a lapban Szélpál Árpád expresszionisztikus verseivel; az aktivisták új nemzedékének hazai képviselője, Becsky Andor; Dienes László prózaverssel, mely lirizmust visz be az aktivizmus tárgyszerű költészetébe; Déry Tibor dadaista, szürrealista hatásra valló versekkel; Illyés Gyula a francia szürrealisták modorában írott költeményével, valamint Mécs László és Ion Vinea. A prózában is, akárcsak a költészetben, jelen van az expresszionizmus krisztianista szemlélete; ezt legjobban Faragó Sándor és Gallas Nándor prózája tükrözi. Sebesi Ernő és Szántó György novellái a realizmus hagyományos formájának a visszatérését éreztetik, mely az új avantgárd irányzatok stílusjegyeivel gazdagodott. Drámával Földes Sándor szerepel (Gyermekvihar c. drámai kísérletével), Bortnyik Sándor pedig Zöld Szamár pantomim c. "mechanikus balettje" szövegkönyvével. A kor jeles avantgardistái közül Apollinaire, Cendrars, Tristan Tzara, Jean Cocteau, Ivan Goll írásai tűnnek fel Gáspár Endre, Illyés Gyula, Németh Andor, Szegi Pál, Tamás Aladár fordításában. Érdekesség, hogy a szerkesztő több irodalmi alkotást eredeti nyelven helyezett el a lapban (Apollinaire: Au nord au sud, Déry Tibor: Mama Russland, Neubauer Pál: Intervall, Vorfrühling c. verseit, Bontempelli: Ich in Afrika c. prózáját, Hans Liebstockel cikkét: Marinetti und Prampolini, Théo Van Doesburg: Das Ende der Kunst).

Ligeti Sámuel: Periszkop. Temesvári Hírlap 1925. márc. 20. – Móricz Miklós: Periszkop. Brassói Lapok 1925. márc. 29. – Neubauer Pál: Periszkop. Nagyvárad 1925. máj. 31. – Kassák Lajos: "Aki az új építés törvényeit hozza". Részlet Heves Ferenc Kassák Lajossal készített interjújából. Keleti Újság 1925. jún. 7. – Seidner Imre: Riport a Periszkop haláláról. Erdélyi Élet 1925. szept. 5. – [Nagy Dániel]: Egy új halott. Magyar Újság 1925. szept. 6. – Károly Sándor: Folyóirat az izmusok tengerén. Igaz Szó 1957/8. – Szabó György-Gál István: A "Periszkop", egy romániai folyóirat. Klny. a Filológiai Közlönyből. Bp. 1962 [a folyóirat teljes repertóriumával; függelékül Illyés Gyula Kronstadti pályaudvar c. verse és Surrealizmus c. cikke, Kassák Lajos F. T. Marinetti c., a futuristák római kongresszusa alkalmából írott esszéje és Szántó György Egy boxmach (!) c. jegyzete]. – Sőni Pál: Az avantgarde – folyóiratok tükrében. Avantgarde-sugárzás. 1973. 30-36. – Periszkop 1925-1926. Antológia. Összeállította, jegyzetelte és bevezette Kovács János. 1979. – Robotos Imre: Periszkop. Korunk 1980/6. – Cojic József: Periszkop a láthatáron. Művelődés 1990/2. – Kiss Károly: Honnan, merre, Periszkop? Havi Szemle (Arad) 1990/3.

(U. J. – Á. I.)


Periszkop Népszínház – 1969-ben az Arad municípiumi Művelődési Házban Znorovszky Attila és Szekeres Gábor alapította színjátszó társulat. Már nevével is jelezte, hogy a Szántó György szerkesztésében indult *Periszkop (1923-26) irodalmi és művészeti szemle szellemi hagyományát követi. Első bemutatója Az égre írj! c. Radnóti-est volt. 1970-ben Caragiale Farsang c. vígjátékának rendezéséért országos I. díjat kapott. Emlékezetes az Ady tárcanovelláiból és publicisztikai írásaiból Vijjogó éji csapat címmel összeállított műsor is.

A csoport 1981-ben elnyerte a népszínházi státust. Elsődleges feladatának az erdélyi magyar szerzők darabjainak bemutatását vállalta. Színre vitte Sütő András Anyám könnyű álmot ígér c. művének és Zágoni Attila Sóderhivatal c. humoreszkjének dramatizált változatát, majd sorra került Kányádi Sándor Kétszemélyes tragédia c. darabja is. A Megéneklünk Románia Fesztivál országos szakaszán 1983-ban Bajor Andor Viszontlátásra, állomásfőnök úr! c. egyfelvonásosának előadásáért az együttest II., Dóka János színművészt előadói I. díjjal jutalmazták. A nyolcvanas évek végén Znorovszky Attila Tanulj meg, fiacskám, komédiázni! címmel kabaréműsort állított össze, s megrendezte Tomcsa Sándor Műtétjét. A gyermekek számára bemutatták a Grimm testvérek Brémai muzsikusok c. meséjének zenés változatát. Ezzel a kabaréműsorral a társulat a Szilágyságban és Udvarhely megyében turnézott.

A Znorovszky Attila halálával elárvult művészegyüttes 1991-ben Asztalos István A fekete macska c. darabjával részt vett Sepsiszentgyörgyön a Concordia-napok elnevezésű fesztiválon, s elnyerte a legjobb előadás díját. Sikeres volt a magyarországi Zsámbéki Napokon s a szlovákiai Jókai Napokon való bemutatkozása is.

Ujj János: Népszínházak az élen. Művelődés 1981/8-9. – Mózer István: A Periszkop Népszínház és Kányádi-ősbemutató Aradon. Utunk 1984/28. – Szekernyés János: Nagykorú népszínház. Művelődés 1984/10.

(U. J.)


Persán Béla – *Baróti Pál álneve


Petelei István (Marosvásárhely, 1935. nov. 24.) – közíró. Középiskoláit szülővárosában, a Fémipari Középiskolában (1953), főiskolai tanulmányait a bukaresti Közgazdasági Akadémián (1971) végezte. 1960-tól a marosvásárhelyi Vörös Zászló, 1990-től a Népújság szerkesztőségének belső munkatársa, előbbinek 1985-89 között, utóbbinak 1990 márciusától 1993 januárjáig főszerkesztőhelyettese, 1993 márciusától felelős kiadója, ill. ügyvezető igazgatója 1997 júniusáig. Emellett 1990-től a Népújság Fekete-Fehér c. rejtvénymellékletének felelős szerkesztője, 1994-ben a Duna Express c. hirdetési melléklet munkatársa; 1992-től az Impress Lap- és Könyvkiadó ügyvezető igazgatója is.

Cikkei – amelyek sorában az elsőt a Vörös Zászló közölte 1960-ban – az általa jegyzett lapokban jelentek meg.

A vezetése alatt álló Impress Kiadónál jelent meg Bölöni Domokos és Erős Attila egy-egy novelláskötete, Erős Attila, Killár Katalin, Vajda Ferenc verskötete, Molnár Dénes erdélyi műemlékeket megelevenítő két grafika-albuma, S. Fodor Sándor és Balás Árpád Marosvásárhelyi útikalauza, Keresztes Gyula könyve: a Maros megyei kastélyok és udvarházak, Szászrégen és Gálfalva monográfiája, valamint több iskolai segédkönyv, példatár, receptkönyv, népszerű egészségügyi ismeretterjesztő kiadvány.

Szerkesztésében jelentek meg 1993-tól kezdődően a Népújság Évkönyvek.

(D. Gy.)


Petelei István emlékezete – a Marosvásárhelyen született, sírjában itt pihenő Petelei István (1852. szept. 13. – 1910. jan. 5.) nem tartozott a szélesebb népszerűséget élvező írók közé. Irodalmi levelezésének sajtó alá rendezője, Bisztray Gyula írta róla: "... az írók írója titulussal tisztelték meg kortársai. De ez a díszítőjelző, sajnos, végzetévé vált, mert három emberöltő óta nem lett az írók írójából a nagyközönség írója." Rövidprózájának, riportjainak, publicisztikai cikkeinek jelentős része rejtőzik napilapokban, folyóiratokban.

Petelei novellista volt, a legjobbak közül való, olyan pályatársakkal egy sorban, mint Mikszáth és Tömörkény, Bródy és Gárdonyi. Az akkoriban teret hódító tárcanovella egyik megteremtője. Egyéniségétől távol állott a látványosságra való törekvés. Kovács Dezső írta róla az Erdélyi Helikonban: "Egy olyan típust képviselt, amely majdnem ellentéte volt a kornak, amelyben élnie adatott. Törtető és lármás nemzedék közepette maga volt a nyugalom és a csönd." A kisvárosok és falusi emberek, a megszomorodottak és elesettek életének apró eseményeit rajzolgatta kitartóan. Emberi-írói alkatának meghatározó jegye a tragikumra való ráhangoltság, a fogékonyság sötét színek iránt, az önkínzó bizonytalanságérzet.

Kolozsvárt töltötte pályájának legmozgalmasabb évtizedét. Közege volt a vidék, de azzal sohasem azonosult. Élményvilágának legfőbb színtere ugyanaz a világ: az erdélyi kisváros. Már pályája kezdetén úgy látta, elsősorban ide kapcsolódó élményeit kell megírnia. Novelláiból hiányzik a leleplező indulat, a szatírai elem (ami oly erőteljesen jut szóhoz például Tolnai Lajosnál). Annál kimunkáltabb nála a lélekrajz. Gyulai Pál figyelt rá kitüntető szigorral, Mikszáth és Kiss József lelkesedett érte, Ady a legjobbakkal együtt említette nevét.

Életében hét novelláskötete látott napvilágot: a Keresztek (1882); Az én utcám (1886); A fülemüle (1886); Jetti (1893); Felhők (1897); Vidéki emberek (1898) és Az élet (1905). Halála után özvegye jelentette meg 1910-ben Kolozsvárt az Elbeszélések két kötetét. Ugyancsak Kolozsvárt jelent meg 1924-ben egyetlen regénykísérlete, az Egy asszonyért, 1937-ben pedig, a *Hasznos könyvtár 18. füzeteként Kacsó Sándor adott ki válogatást A csíkos szőttes címmel, Szentimrei Jenő bevezetésével. Ugyancsak Szentimrei vezette be az 1943-as Petelei-kötetet is Budapesten A fülemüle és tizenegy elbeszélés címmel.

Árnyalatosan válogatott Petelei-kötet látott napvilágot 1955-ben a magyarországi Szépirodalmi Könyvkiadónál Bisztray Gyula bevezető tanulmányával (Lobbanás az alkonyatban), majd azzal szinte egy időben, 1956-ban, az ÁIMK Marosvásárhelyt létrehozott magyar kiadói részlege jelentkezett egy kötetnyi válogatott elbeszélésével (Kéri [Spielmann] József előszavával). További romániai Petelei-kötetek: Máthé József válogatásában és előszavával A kakukkos óra (1969), Kozma Dezső előszavával A jutalom (Kv. 1986 = Tanulók Könyvtára). Ez utóbbiban olvasható először kötetben az író 1884-ben írt Mezőgazdasági út c. szociografikus riportja. Közben a Köllő Károly szerkesztette Szépliteratúrai ajándék (1967) c., a 19. század magyar elbeszélőit bemutató antológiában is megjelent egy Petelei-elbeszélés, a Klasszi.

A Peteleiről szóló irodalomban már egykori újságíró tanítványa, Gyalui Farkas feltűnt, amikor elősegítette elbeszéléseinek kétkötetes kolozsvári posztumusz kiadását, majd az Erdélyi Helikonban közreadta az író hozzá intézett 40 levelét (1928/5), ismertette találkozásaikat, s a Pásztortűzben Petelei küldetéséről értekezett (1935/10-11). Az Erdélyi Múzeumban Bedőházy János (1914. 339-348), a Pásztortűzben az egykori egyetemi diáktárs, Márki Sándor (1924. II. 142-145), A rajzforma fejlődése irodalmunkban (Bp. 1925) c. munkájában Galamb Sándor méltatta elismeréssel írásait, de csak Kozma Dezső Egy erdélyi novellista (Kv. 1969) c. kismonográfiájában jutott el a teljes pályakép megrajzolásáig, kijelölve helyét a magyar irodalom történetében. Szerkesztői és közéleti szerepére vet világot bő levelezésének további közzététele is. Marosi Ildikó A marosvásárhelyi Kemény Zsigmond Társaság levelesládája (1973) c. kötetében 19 levelét bocsátotta nyilvánosságra, majd Bisztray Gyula rendezte sajtó alá a 243 darabot számláló teljes irodalmi levelezést a Kriterion számára (1980), átfogó bevezető tanulmányban mutatva be az író és kortársai kapcsolatait. A kötetet Petelei Istvánné levelezésének 11 darabja egészítette ki.

Kevésbé ismeretes az utókor előtt Petelei irodalomszervező tevékenysége. Jelentős ebből a szempontból a Kolozsvárt töltött évtized (1880-1890), amelyről Kozma Dezső adott áttekintő képet a századforduló kolozsvári lapszerkesztőségeinek világát felidéző könyvében (A valóság igézete. Kv. 1972). 1886-tól az író-szerkesztő tevékeny tagja volt az EMKE irodalmi szakosztályának, s lapjában, a Kolozsvár c. napilapban jelentette meg 1888-ban Irodalmi társaság címmel sürgetését egy színvonalas irodalmi tömörülés létrehozására Erdély fővárosában. E kezdeményezésére alakult meg az Erdéyi Irodalmi Társaság. Ugyanekkor újságírói tollával előmozdította Kolozsvár főterének mai formában való rendezését, a városközpont modern arculatának kialakítását (Négy pavilon, Kolozsvári Közlöny 1886. máj. 20.), szorgalmazva a Mátyás-szobor felállítását a legméltóbb helyen, a Szent Mihály-templom előtt. Marosvásárhelyre visszaköltözve két éven át (1896-98) az újjáéledő KZST elnöke lett. Ezt a szakaszt nevezi Dávid Gyula a KZST-levelesláda bevezetőjében "Petelei-korszak"-nak. Kemény Zsigmond, Orbán Balázs, Benedek Elek mellett így válhatott Petelei István is a KZST emlékőrző rendezvényeinek hősévé.

Az emlékezések sorában kiemelkedő esemény volt szülőházának megjelölése emléktáblával a marosvásárhelyi Szent György tér 5. szám alatt 1928. szept. 13-án. Csergő Tamás megnyitóbeszéde után a táblát Kemény János, a KZST frissen választott elnöke leplezte le. Az író halálának negyedszázados évfordulóján, 1935-ben a KZST ünnepi felolvasóestét rendezett, ahol Gyalui Farkas emlékezett vissza mesterére, Molter Károly pedig Petelei viharban c. írását olvasta fel.

Ötvennyolc éves korában végzett vele a gyilkos idegbaj. Szülővárosában a katolikus temetőben helyezték örök nyugalomra. Sírboltjára a maga szövegezte felirat került: "Lelje fel ott túl mindazt a szépet és jót, amiről itt életében álmodott." Különben Szováta sem feledkezett meg arról, aki gyakran pihent ottani villájában: róla nevezte el irodalmi körét.

Schöpflin Aladár: P. I. Nyugat 1910/2. – Barta Lajos: Találkozás P.-vel (Jegyzetek egy kevéssé ismert magyar íróról). Napkelet (Kv.) 1921/13. – Kovács Dezső: P. I. Erdélyi Helikon 1928/5. – P. I. negyven levele Gyalui Farkashoz. Kv. 1928. Klny. az Erdélyi Helikon 1928/5. számából. – Gyalui Farkas: P. I.-ról. Pásztortűz 1928/18; uő: Petelei küldetése. Pásztortűz 1935/10-11. – Várady Aurél: P. I. – a kritikus és a harcos újságíró. Keleti Újság 1928. szept. 16. – R. Berde Mária: Szovátai emlék. Pásztortűz 1932/17. – Szentimrei Jenő: P. és Mikszáth. Ellenzék 1935. jún. 6. – Molter Károly: P. viharban. Független Újság 1935. jún. 29. – Járosi Andor: P. I. Pásztortűz 1935/8. – Bisztray Gyula: P. I. családja. Bp. 1949; uő: P. I. (bevezető tanulmány Lobbanás az alkonyatban c. kötetében). Újraközölve Könyvek között egy életen át c. kötetében (Bp. 1976. 414-456); uő: P. I. irodalmi levelezése. Buk. 1980. – Nagy István: Egy feledésbe merült erdélyi novellista. Igaz Szó 1954/11. – Marosi Péter: P. I. tragédiája. Utunk 1956/43. – Dávid Gyula: Az újra felfedezett P. I. Igaz Szó 1956/10. – Szász Lőrinc: P. I. színikritikái. NyIrK 1965/1. – Kozma Dezső: Egy erdélyi novellista (monográfia, 1969); uő: A valóság igézete. Kv. 1972. 51-64; uő: P. I. Újraközölve Erdélyi utakon c. kötetében, Székelyudvarhely 1997. 62-64. – Kormos Gyula: Százhúsz éve született P. I. Utunk 1972/42. – Sztojka László: P. I. emléke özvegyének leveleiben. Irodalomtudományi Közlemények 1974/2. – Egyed Ákos: P. I. és a céhek. Művelődés 1985/10. – Nagy Pál: "Írók írója": Petelei. Utunk 1986/28.

(N. P.)


Péter Albert (Mátisfalva, 1932. jún. 26.) – koreográfus. Székelykeresztúron elvégezte a tanítóképzőt (1951), a Bolyai Tudományegyetemen orosz szakos diplomát szerzett (1955). Tanított Szamosújváron, Sepsiszentgyörgyön, ugyanott a tanügyi osztály felügyelője, a megyei művelődési bizottság titkára, majd a Székely Mikó Kollégium tanára és táncoktatója.

Első írását a Megyei Tükör közölte Sepsiszentgyörgyön (1968). A halálra táncoltatott lány (1979), Májusfaállítás (1981) és Játék a hóban (1982) c. táncjátékai a Művelődésben jelentek meg. A Székely Mikó Kollégium népi együttesével mintegy 500 előadáson lépett fel Erdély városaiban, Bukarestben, valamint Magyarországon és Csehszlovákiában is.

Mihálycsa Szilveszterrel közösen összeállított táncjáték-gyűjteményét Bokréta címmel 1975-ben adta ki a Kovászna megyei Alkotások Háza, Dancs Árpád és Aracsi Géza kottáival.

(B. E.)


Péter Anna – *óvónőképzés


Péter Antal (Kilyénfalva, 1880. jún. 2. – 1964. okt. 17. Gyulafehérvár) – római katolikus egyházi író. Középiskoláit Csíksomlyón, a teológiát Gyulafehérváron, utána Rómában végezte. 1910-20 és 1939-46 között Gyulafehérváron teológiai tanár, kanonok.

Munkája: Még egyszer a "szeretett mű". Brassó 1933.

(D. Gy.)


Péter Dezső (Felsővisó, 1929. jún. 22. – 1990. aug. 19. Máramarossziget) – néprajzi kutató. A máramarosszigeti Piarista Gimnáziumban érettségizett (1948), a Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskolán belépítészi diplomát szerzett (1956). Nagybányán népművészeti tanácsadóként kezdte pályáját a kisipari termelőszövetkezetben, majd gyűjtőmunkával részt vett a Máramarosi Néprajzi Múzeum előkészítésében. Az új intézmény muzeológusa (1957-66), közben anyagot gyűjt a helybeli falumúzeum részére is. A Fafeldolgozó Kombinát vezető belépítészeként "népi ihletésű" bútorokat tervez (1966-73), rajztanár a Faipari Líceumban (1974-78), tervező építész egy szövetkezetnél (1979-89) nyugalomba vonulásáig.

Kutatási területe: a népi építészet, Máramaros néprajza. Társszerzője a Poarta maramureşană (1977) c. albumnak.

Banner Zoltán: Csillagfaragók. Népi alkotók, naiv művészek. 1972.

(B. E.)


Péter György (Torda, 1932. aug. 4.) – gazdasági szakíró. Középiskoláit a kolozsvári Kereskedelmi Líceumban végezte (1947-51); a Bolyai Tudományegyetem Közgazdasági Karán szerezte egyetemi diplomáját (1955), majd a Babeş-Bolyai Egyetemen 1978-ban a közgazdaságtudományok doktora címet. 1955-től nyugdíjazásáig, 1997-ig a Bolyai, majd a Babeş-Bolyai Egyetemen adott elő; jelenleg a Bogdan Vodă Magánegyetem előadótanára Kolozsváron.

Első közgazdasági szaktanulmánya a Korunkban jelent meg (1957). Ugyanitt a tulajdon értelmezéséről (1982/7), a tulajdon és a gazdasági érdek viszonyáról (1983/3), a mezőgazdaság belterjes fejlesztéséről (1984/4, 5), a tulajdon gazdasági realizálásáról (1988/5) értekezett. Széchenyi közgazdasági eszmerendszere c. tanulmányát a Csíkszeredában újraindított Hitel közölte (1994/1). Román nyelvű szaktanulmányai a termelőerőkről a mezőgazdaságban, tulajdon és földhasználat, agrárpolitika és agrárjog összefüggéseiről, a mezőgazdasági hitel kérdéséről a román mezőgazdaságban, a romániai parasztmozgalmak gazdasági előfeltételeiről a bukaresti Gazdaságkutató Intézet kiadványaiban (Caiete de Studiu. Institutul Naţional de Cercetări Economice. 1987-1989), a Dezvoltarea economică a României. Industria. 1858-1947 (1992) és a Minőség és hatékonyság a gazdasági, társadalmi és politikai élet különböző területein (1989) c. kötetekben, a Babeş-Bolyai Egyetem 1994-es és a kolozsvári Bogdan Vodă Egyetem 1998-as Évkönyveiben jelentek meg.

Önálló kötetei: Renta funciară diferenţiată şi politică agrară în România (1982, társszerző Gh. Tănăsescu); Korszerűség és hatékonyság Románia szocialista mezőgazdaságában (1982, társszerző Furdek Mátyás), Conceptul de capital uman (Iaşi 1996, társszerzőként).

Vorzsák Álmos: A gazdaságkutatás irányai. A Hét 1983. ápr. 8. – Román Győző: Mezőgazdaságunk kérdései. Előre 1983. ápr. 27. – Bazsó Zsigmond: Mezőgazdaságról mai igénnyel. Igazság 1983. márc. 16.

(D. Gy.)


Péter H. Mária (Temesvár, 1936. jan. 9.) – gyógyszerészeti és orvostörténeti szakíró. ~ Mihály Heinrich felesége. Középiskoláit a nagyváradi Szent Orsolya Főgimnáziumban kezdte, majd a 2. sz. Leánylíceumban érettségizett (1953). Egyetemi tanulmányait a marosvásárhelyi OGYI Gyógyszerészeti Karán végezte (1958). Első munkahelye a nagyszalontai kórház gyógyszertára volt; 1959 októberétől az OGYI farmakognóziai (drogismereti) tanszékén gyakornok, tanársegéd (1964-től), adjunktus (1985-88), ezt követően nyugdíjazásáig (1993) kutatógyógyszerész a tanszék mellett létrehozott gyógynövénykutató laboratóriumban. A gyógyszerésztudomány doktora (1973), főgyógyszerész. 1990-től az EME Orvostudományi Szakosztályának választmányi tagja, ezen belül a gyógyszerész szakcsoport vezetője. Tagja a romániai Gyógyszerészeti Társaságnak és a Magyar Egészségügyi Társaságnak is.

Kutatási területe a gyógynövények etnobotanikai, alaktani, kemotaxonómiai, növénykémiai és hatástani vizsgálata. Jelentősek a gyógynövények beltartalmi anyagainak (cseranyagok, flavonok, illóolajok) meghatározására, antibiotikus hatására, valamint termesztési és nemesítési kísérletekre vonatkozó eredményei. Férjével együtt végzett gyógyszerészet- és orvostörténeti kutatásainak eredményei is számottevőek. Dolgozatai hazai és külföldi gyógyszerészeti, orvosi, biológiai és mezőgazdasági szakfolyóiratokban jelentek meg 1960-tól (Farmacia, Orvosi Szemle-Revista Medicală, Gyógyszerészet, Die Pharmazie, Herba Hungarica, Studii şi Cercetări Biologice, Practică Farmaceutică, Note Botanice, Herba Romanica, Plantes Médicales et Phytotherapie, Orvosi Hetilap, Lege Artis Medicinae, Orvostudományi Értesítő).

Társszerzője a Gyógynövényismeret c. kőnyomatos jegyzet II. és III. kötetének (Mv. 1986, 1987), valamint ezek román nyelvű kiadásainak (Mv. 1967, 1984, 1987). Szerzője a román nyelvű gyakorlati jegyzet I. kötetének (Practica farmaceutica. Mv. 1980). Munkatársa a Farmacopoea română VIII. (1965) és IX. (1976) kiadásának; egy fejezettel szerepel a Korszerű gyógynövényhasználat c. kötetben (Kv. 1982 = Korunk Füzetek; 2. kiad. 1985; román változatban Kv. 1983 és 1985), amelynek szakirodalmi tájékoztatóját is ő állította össze. Társszerkesztője az EME kiadásában megjelent Orvostudományi Értesítő 65. és 66. köteteinek (Kv. 1992, 1993); több orvos- és gyógyszerészettörténeti tanulmánya jelent meg a Genersich-Emlékkönyvben (Bp.-Mv. 1994), a Miskolczy Dezső születésének centenáriumára kiadott Viharban (Mv. 1994) c. kötetben, valamint A marosvásárhelyi magyar orvos- és gyógyszerészképzés 50 éve (Bp. 1995 = Magyarságkutatás Könyvtára) c. kötetben, amelynek társszerkesztője is volt.

(Á. Z.)


Péter I. Zoltán (Nagyvárad, 1949. febr. 16.) – helytörténeti tanulmányíró, szerkesztő. Szülővárosában a 3. számú (ma Ady Endre) Líceumban érettségizett (1967) és posztliceális épületgépészeti tervező szakot végzett (1970). A nagyváradi Constructorul Szövetkezet tervezője (1970-93); a Bihari Napló munkatársa, 1994-től szerkesztője, a nagyváradi TV magyar adásának riportere. A *Partiumi Közlöny honismereti mellékletének szerkesztőbizottsági tagja, a Bihar megyei Műemlékvédő Egyesület alelnöke, a református egyházkerület műemlékvédelmi előadója, az 1993-ban újjáalakult *Ady Endre Társaság elnökségi tagja.

Gyűjteményes kiadásokban, napilapokban (pl. a Bihari Naplóban 1990-től Vigyázó kövek és Mesélő képeslapok sorozatcímek alatt) és folyóiratokban Nagyvárad egyházi és világi műemlékeit ismerteti. "Hogy látva lássanak..." cím alatt könyvet írt Ady nagyváradi tartózkodásainak történetéről a városba érkezésétől utolsó látogatásáig. A Liviu Borcea-Gheorghe Gorun szerkesztette Istoria oraşului Oradea (Nv. 1995) c. városmonográfia munkatársaként Nagyvárad 18-19. századi építészettörténetét dolgozta fel. Szerzője a Nagyváradi séta c. TV-rövidfilm-sorozatnak és a Zarándokúton Ady Endrével c. dokumentumfilmnek (Koczka Györggyel, 1994).

Álneve: Péteri.

Munkái: Nagyvárad római katolikus templomai (Nv. 1992), "Hogy látva lássanak..." (Ady Endre Nagyváradon. Bp. 1993), Nagyvárad építészeti emlékei a barokktól a szecesszióig (Nv. 1994), Nagyvárad-Olaszi református temploma (Nv. 1996), Nagyvárad református templomai (Nv. 1996); Félixfürdő (Nv. 1998). Társszerzője az Ady Endre Líceum Emlékkönyve c. kötetnek (Nv. 1993), a román nyelvű Istoria oraşului Oradea (Nv. 1995) c. kötetnek és a Nagyvárad városismertetőnek (Nv. 1997).

Indig Ottó: Nagyvárad római katolikus templomai. Kelet-Nyugat 1992. aug. 6.; uő: Közöttünk Nagyváradon. Kelet-Nyugat 1994. jan. 26.; uő: A barokktól a szecesszióig. Bihari Napló 1994. dec. 17. – Kozma Dezső: "Hogy látva lássanak". Romániai Magyar Szó 1994. máj. 31. – Madarász Imre: Ady Nagyváradon. Közművelődés (Bp.) 1994. ápr. 22.

(B. E.)


Péter Lajos (Homoródalmás, 1881 – 1965. Marosvásárhely) – *Székelykeresztúr magyar irodalmi élete


Péter Loránd Jenő (Csíkpálfalva, 1919. júl. 2.) – karnagy, zenetanár. Marosvásárhelyen érettségizett (1939), Kolozsvárt a Zeneművészeti Főiskolán szerzett oklevelet (1953). Kolozsvár számos iskolájában, így a Brassai Sámuel Líceumban is tanított, a Továbbképző Intézet zenei lektora (1957-59). A Clujana, Carbochim, a Ruhagyár, Tehnofrig üzemi dalárdáinak, a KISZ-kórusnak, szakszervezeti énekkaroknak, a Tanügyi Szakszervezet műkedvelőinek vezénylésével jelentős szerepet játszott a város kóruskultúrájának kifejlesztésében. A helybeli Zenetanárok Körének vezetője, a főiskolai pedagógiai gyakorlatok irányítója. 1972-től tankönyv-referens.

Munkái: Énekgyűjtemény (Benkő Andrással és Szabó M. Klárával, 1959); Énekeskönyv (Guttman Mihállyal, több kiadásban, 1960-1971).

Benkő András: "Dalolj, szabad ifjúság". Előre 1955. máj. 26.

(B. A.)


Péter Lóránt (Székelykeresztúr, 1928. dec. 27.) – műszaki író. A székelyudvarhelyi Református Kollégiumban érettségizett (1947), egy évet a Bolyai Tudományegyetem matematika-fizika szakán végzett, majd a kolozsvári Mechanikai Intézetben folytatta tanulmányait s a helyébe lépő Műegyetemen szerzett gépészmérnöki diplomát (1958). Pályáját közben az Országos Géptervező Intézet (IPROM) kolozsvári fiókjánál kezdte meg. Gyártásvezető a Valea Sadului-i Fémipari Üzemben (1948-54), a kolozsvári Műegyetem fizikai laboratóriumának főnöke, tanársegéd, 1957-től a Tehnofrig üzemnél főtervező, 1970-től az Önállósult Tervező és Kutató Központnál osztályvezető nyugdíjazásáig (1989). Alapító tagja a Tehnofrigben alakult Aero-Delta Klub sárkányrepülő szakosztályának.

Mint kutatót a folyékony élelmiszeripari, utóbb gyógyszeripari termékek palackozása foglalkoztatta; részt vett az élelmiszeripari gépek és a csomagolástechnika tárgykörébe vágó állami és iparági szabványok kidolgozásában.

Munkája: Műszaki rajz és modern rajztechnika (társszerzők: Szakács József és Nagy János, 1986).

(B. E.)


Péter Mihály Heinrich (Sóvárad, 1929. máj. 11.) – orvosi szakíró. ~ H. Mária férje. A középiskolát a szászrégeni német gimnáziumban kezdte, majd a marosvásárhelyi Római Katolikus Főgimnáziumban folytatta, ahol 1948-ban érettségizett. Egyetemi tanulmányait a marosvásárhelyi OGYI Általános Orvosi Karán 1954-ben érdemoklevéllel végezte. Két évig körorvos volt Bögözben, majd Mezőcsáváson. 1956-tól a marosvásárhelyi OGYI mikrobiológiai tanszékén volt gyakornok, tanársegéd (1957), adjunktus (1966), előadótanár (1972), illetve professzor (1990). 1991-től a tanszék vezetője. 1962-ben szakorvosi, 1965-ben főorvosi vizsgát tett. Az orvostudomány doktora (Iaşi 1971). Tanulmányúton volt Heidelbergben, Kielben (1973) és Bergenben (1993).

Tagja a Román Mikrobiológiai (1956), az Immunológiai (1979), a Sejtbiológiai (1984) Társaságnak, valamint a Magyar Mikrobiológiai Társaságnak (1992), a Magyar Egészségügyi Társaságnak (1993), az EME egyik alelnöke 1994-től.

Első szaktanulmányát 1958-ban az Orvosi Szemlében közölte. Több mint másfélszáz szaktanulmányt felölelő tudományos tevékenysége az orvosi mikrobiológia több területére terjed ki. Önálló módszert dolgozott ki a húgycső-folyások laboratóriumi kórjelzésére; kimutatta, hogy egyes sarjadzó gombák és bélbaktériumok kölcsönösen erősítik kórokozó képességüket; eredeti eljárást javasolt a száj mikroflórájának biocönózis-típusokba való osztályozására; több dolgozata a felületi vizek mikrobás szennyeződésével foglalkozik. Közleményei hazai (Orvosi Szemle-Revista Medicală, Microbiologie, Dermato-Venerologia, Stomatologia, Igiena, Orvostudományi Értesítő) és külföldi (Nature, Zeitschrift für Innere Medizin, Zentralblatt für Bakteriologie, Zentralblatt für Mikrobiologie, Dermatologische Monatschrift, Acta Stomatologica Internationalia, Orvosi Hetilap, Lege Artis Medicinae) szaklapokban jelentek meg.

Szerzője a V. Bîlbîe és N. Pozsgi szerkesztésében megjelent Bacteriologie medicală c. kézikönyv (Mv. 1985) egy fejezetének, társszerzője László Jánossal a Kórokozó mikroorganizmusok c. kötetnek (Kv. 1988). Társszerkesztője a Genersich-Emlékkönyvnek (Bp.-Mv. 1994) és A marosvásárhelyi magyar nyelvű orvos- és gyógyszerészképzés 50 éve c. kötetnek (Bp. 1996 = Magyarságtudomány Könyvtára), mindkettőben több tanulmánya is megjelent.

Önálló kőnyomatos jegyzete: Orvosi mikrobiológia fogorvostan-hallgatók részére (Mv. 1979, 1988, 1996), amely román nyelven is három kiadást ért meg (Mv. 1978, 1987, 1991). Román nyelvű gyakorlati jegyzete: Lucrări practice de microbiologie (Mv. 1965, 1977, 1994). Ezeken kívül társszerzője még öt kőnyomatos egyetemi jegyzetnek. Ismeretterjesztő írásait az Előre, Korunk, A Hét, A Hét Évkönyve (1984), Hargita Kalendárium (1989) közölte.

(Á. Z.)


Péter Miklós (Sepsiszentgyörgy, 1939. jan. 23.) – egyháztörténész, költő. Szülővárosa Székely Mikó Kollégiumában kezdte s a nagyváradi Klasszikus Magyar Vegyes Líceumban végezte középiskolai tanulmányait (1954), a kolozsvári Protestáns Teológiai Intézetben tette le lelkészképesítő vizsgáit (1958, 1965). Pályáját segédlelkészként Biharpüspökiben kezdte. Biharvajdára frissen kinevezett lelkészként 1958-ban letartóztatták és a magyar forradalom idején teológusként tanúsított magatartásáért 14 évi börtönre ítélték. 1964-ben szabadult, utána helyettes lelkész Belényesen, Érselinden, Monospetriben (1964-68), lelkész Pankotán (1968-72), helyettes lelkész Pusztakamaráson (1972-73), majd lelkész Bethlenben. 1991-től az egyháztörténet tanára a kolozsvári Református Kollégiumban és a teológia református diakóniai és pedagógiai fakultásán; a Kollégium 1993-as Évkönyvének egyik szerkesztője. A teológiai tudományok doktora (1991).

Kutatási területe: Kálvin irodalmi munkássága. Első írása a Református Szemlében jelent meg 1978-ban. Prédikáció-vázlatai, kommentárjai, fordításai románból és franciából, könyvismertetései a Református Szemlében, vallásos versei, publicisztikai írásai a Harangszó és az Üzenet hasábjain jelennek meg. A kolozsvári rádió magyar adásának műsorában havonta egyháztörténeti előadással szerepel. Gondozásában jelent meg A. A. van Ruler Hiszek c. munkájának magyar kiadása (Kv. 1989) Péntek Árpád fordításában. Munkatársa a Kozma Zsolt szerkesztette Bibliai fogalmi szókönyvnek (Kv. 1992), az Egyháztörténet c. tankönyvnek és tanári kézikönyvnek (Bp. 1997, 1998).

Börtönéveire való visszaemlékezéseiből Megtartott becsület címmel az Akik imádkoztak üldözőikért (Kv. 1996) c. kötet közölt részleteket.

Önálló kötetei: Kálvin igehirdetése (Kv. 1994 = Szemle Füzetek); Kálvin prédikációi Jób könyvéről (Kv. 1998); A keresztyén egyház története (Kv. 2000).

(B. E.)


Péter Sándor (Bögöz, 1941. szept. 9.) – szerkesztő, kiadó. Középiskolát a székelykeresztúri Orbán Balázs Gimnáziumban vézett (1959), a Babeş-Bolyai Egyetemen magyar nyelv és irodalom szakos diplomát szerzett (1964). 1964-67 között Baróton tanít, 1967-68-ban a Kovászna Megyei KISZ-szervezet oktatási előadója, 1967-75 között középiskolai tanár, közben 1968-tól a Megyei Tükör, majd a Háromszék napilapok munkatársa, rovatvezető. Mint középiskolai tanár Baróton 1965-ben Életünk c. kétnyelvű diáklapot indított. Cathedra névvel könyvkiadót alapított iskolai segédkönyvek kiadására (1991). Fontosabb kiadványai a Metszet c. versantológia-sorozat, A romániai magyarság rövid története (I-III.), Román-magyar diákszótár, Benedek Elek: Az én meséim stb. Sepsiszentgyörgyön az ipari szakközépiskola tanára.

Első írásai az Igazság és Utunk hasábjain jelentek meg. Az Ifjúmunkás, Tanügyi Újság, Művelődés, Munkásélet közli írásait. 1969-ben a *Kapuállító c. antológiában "balladás novellákkal" jelentkezett. 1970-ben a sepsiszentgyörgyi múzeum Aluta c. évkönyvében A térszínformanév-kutatás történetének rövid áttekintése c. tanulmánnyal szerepel. 1974-ben szerkesztésében jelent meg a *Torjai szójegyzék c. nyelvészeti munka. Kiadta Kádár Gyula füzetsorozatát a romániai magyarság történetéről (1991-92).

Mint a *pedagógiai irodalom művelője karácsonyi, húsvéti és nagyvakációs füzetekkel egészítette ki az iskolai oktatást, matematikai példatárral szolgált elemisták számára, versgyűjteményeket állított össze középiskolásoknak.

(B. Z.)


Péter Vass Ferenc (Kolozsvár, 1909. jan. 29. – 1988. aug. 16. Kolozsvár) – építészeti szakíró. Szülővárosa piarista gimnáziumában érettségizett, a budapesti Ybl Miklós Építészeti Főiskolán szerzett diplomát (1930). Tervező mérnöki és műszaki vezetői beosztásokban dolgozott; tanított a kolozsvári építészeti szakközépiskolában, majd a kolozsvári Tartományi Építkezési Tröszt vezető mérnöke nyugdíjazásáig (1969). Jelentősebb kivitelezett épülettervei: az aradi, lupényi és petrozsényi betegsegélyző rendelőintézetei, a kolozsvári porcelángyár ipari épülete, valamint az Armătura és Dermata gyár üzemrészlegei.

Első írása az új építési munkamódszerekről szól (1951). Szakcikkei A Hét és az Igazság hasábjain jelentek meg. A Korunk közölte Fatemplomok és haranglábak (1976/10), Valentiny-emlékek (1980/6) és Régi és új építészettörténeti művekről (1980/12) c. tanulmányait; az 1980-as Korunk Évkönyv összefoglaló számbavételét Erdély parasztvárairól. Népi építészetünk értékei c. vitát provokáló értekezésével a budapesti Élet és Tudományban jelentkezett (1982/24).

(B. E.)


Péterffi Gyula (Nagykede 1878. aug. 10. – 1942. máj. 7. Torockó) – színpadi író. Tanítóképzőt végzett Székelykeresztúron (1897), utána tanított Hódmezővásárhelyen, majd 1902-től Torockón, az állami iskolában. Az államfordulatkor nem tette le az esküt, ezért kitették állásából. Így lett a helyi unitárius elemi iskola igazgatója és a felekezet kántora. 1924-ben iskoláját bezárták, ettől kezdve kis birtokán gazdálkodott, s gazdakört, ifjúsági egyletet, dalárdát szervezett, faiskolát létesített. Az unitárius egyház helyi tanácsának és nevelésügyi bizottságának tagja, a Hangya Fogyasztási Szövetkezet helyi tagozatának megalapítója.

Versei, humoros írásai, novellái jelentek meg az Aranyosvidék, Keleti Újság, Ellenzék hasábjain. Torockói lakodalom c. összeállítását a kolozsvári Mágnáskör műkedvelői mutatták be (1907). Hadiárvák húsvétja, Zsidó vitéz c. gyermekszíndarabjait, a Torockó múltjáról szóló Nagyapó álma c. népszínművét, Karácsony estéje c. színdarabját a torockói műkedvelők adták elő (1922-24), Piros rózsa-fehér rózsa c. népszínművét egy kolozsvári műkedvelő-versenyen díjjal jutalmazták. Sikere volt a Várady Antal verse nyomán szerzett Petőfi a Hortobágyon c. színdarabjával is.

Nyomtatásban megjelent: Piros rózsa-fehér rózsa (Torda 1927), Karácsony estéjén (gyermekszínmű, Székelykeresztúr 1933).

Álneve: Pfila, Gyulafi Péter.

Krónikás: P. Gy. Unitárius Naptár 1938. 81-82.

(B. E.)


Péterffy Enikő (Székelykeresztúr, 1943) – *Matematikai és Fizikai Lapok; *tankönyvirodalom


Péterffy Pál (Vingárd, 1904. máj. 10. – 1984. szept. 25. Marosvásárhely) – orvosi szakíró. Középiskolát a nagyenyedi Bethlen Kollégiumban, majd Gyulafehérváron a Róm. Kat. Majláth Főgimnáziumban végzett (1922). Orvosi diplomát az I. Ferdinánd egyetemen szerzett (1930). Pályáját a budapesti Szent László Kórházban kezdte, Debrecenben klinikai műtős, 1935-től a kolozsvári Református Diakonissza Kórházban sebészorvos. 1941-től a Sebészeti, Műtéttani és Urológiai Klinika főorvosa. 1945-től Marosvásárhelyen kórházi sebész, 1948-tól az OGYI 1. számú Sebészeti Klinikáján előadótanár. 1952-től Gyergyószentmiklóson kórházigazgató. Visszatérve Marosvásárhelyre az újonnan megalakuló Szájsebészeti és Onkológiai Osztály főorvosa. Az orvostudomány doktora (1969).

Főleg a gyomor és bélcsatorna kóros folyamataival, a prosztata elváltozásaival és az emlőrákkal foglalkozott. Dolgozatai a Zentralblatt für Chirurgie, Orvosi Hetilap, Magyar Urológia, EME Orvosi Értesítő, Orvosi Szemle-Revista Medicală, Chirurgia, Magyar Sebészet, Archiv de l'Union Médicale Balcanique és más szaklapok hasábjain, valamint kongresszusi kötetekben jelentek meg. Önálló egyetemi jegyzete: A gyomor és nyombél első harmadának betegségei (Mv. 1950).

(P. H. M.)


Péterfi István (Déva, 1906. márc. 8. – 1978. máj. 6. Kolozsvár) – biológiai szakíró. ~ Márton fia, ~ Leontin István apja. Középiskoláit a kolozsvári piarista gimnáziumban végezte (1924); az I. Ferdinánd Egyetem Természettudományi Karán szerzett egyetemi diplomát (1929) és ugyanott doktorált (1933). Tudományos pályáját az egyetem Általános Növénytani Intézetében kezdte; 1927-től gyakornok, 1936-tól egyetemi tanársegéd előbb a román, 1940-től a Kolozsvárra visszatért Ferenc József Tudományegyetemen. 1943-44-ben előadótanár, majd a Bolyai Tudományegyetem, az egyesítés után a Babeş-Bolyai Egyetem növényélettani tanszékén professzor. 1959-76 között a Babeş-Bolyai Egyetem prorektora. 1968-78-ban, tíz éven át Románia Államtanácsának alelnöke. A biológiai tudományok doktora; a Román Tudományos Akadémiának 1955-től levelező, 1963-tól rendes tagja, 1974-78 között alelnöke. Tagja a Skandináviai Növényélettani Társaságnak, a Német Növényélettani Társaságnak és a Nemzetközi Fikológiai Társaságnak.

Az *Acta Bolyai szerkesztője (1947); a *Studia Universitatis Babeş-Bolyai felelős szerkesztője (1959-78); a *Korunk szerkesztőbizottságának tagja (1957-62).

Első tudományos dolgozatait J. Grinţescuval (Contribution ŕ l'étude des algues vertes en Roumanie. Revue d'Algologie 1932/6), egy egyetemi jegyzetét (Elemente de fiziologie vegetală. Kv. 1933) E. Reimesch-sel közösen közölte. Magyarul első tudományos dolgozata A Gyalui havasok Staurastrum-fajai címmel az EME Múzeumi Füzeteiben jelent meg 1943-ban. Ezt követte az Adatok az aszkorbigén problémájához (A Bolyai Tudományegyetem 1956-os Emlékkönyvében) és Adatok az aszkorbinsav mennyiségi változásáról a növények egyedfejlődése folyamán (Studia Universitatum Babeş et Bolyai 1958), mindkettő Brugovitzky Edittel közösen. Nyomtatásban megjelent munkáinak száma meghaladja a 180 címet, ebből 101 eredeti tudományos dolgozat a Studii şi Cercetări de Biologie, Revue Roumaine de Biologie, Contribuţii Botanice (Kv.), Acta Biologica Academiae Scientiarum Hungariae, Acta Bolyaiana, Naturwissenschaften c. folyóiratokban; ezenkívül 17 egyetemi jegyzet, kézikönyv vagy összefoglaló feldolgozás. Nagyszámú ismertető cikket is írt. Szabadidejében galambtenyésztéssel foglalkozott, több addig ismeretlen fajt és nemet fedezett fel és írt le (Chlamidomonas [Peterfiella]alata, Chloropaeoclonium lacustre stb.); a tudományosan űzött galambtenyésztés terén nemzetközi szaktekintélyt szerzett, a fajtákat ábrázoló fényképgyűjteménye egyedülálló. Mintegy 5000 példányt számláló lepkegyűjteménye a kolozsvári egyetem Állattani Múzeumába került, s Rákosy László dolgozta fel a Studia Universitatis Babeş-Bolyai 1987-es Biologia-számában.

Kötetei: A növények növekedésének és fejlődésének élettani alapjai (1954); A növények táplálkozása (1956); Manual de fiziologia plantelor (társszerzőkkel, I. 1957. II. 1960); A házi galamb és tenyésztése (1961, bővített kiadás 1970, románul 1963, 1970; lengyelül Varsó, 1977); A növények életfolyamatai (Brugovitzky Edittel, Kv. 1977); Az algák biológiája és gyakorlati jelentősége (1977).

Társszerzője a Pomologia R.P.R. I-III. (1963-64) c. és a Tratat de algologie. I-III. (1976-78) c. kézikönyveknek; a Dicţionar enciclopedic român. I-IV. (1963-66) és a Dicţionar etnobotanic (1968) munkatársa.

László Béla: Riport az algákról. Utunk 1963/25. – Veress Zoltán: Élettan és közélet. Utunk 1965/9. – Mikó Ervin: P. I.-nal tudományról, gyakorlatról, nevelésről. Utunk 1975/10. – Bernád Ágoston: Biológia és ember (interjú). A Hét 1976/10. – Nagy-Tóth Ferenc: P. I. emlékezete. A Hét 1978/19; uő és Adriana Barna: In memoriam Acad. St. P. Studia Univ. Babeş-Bolyai 1979/2 (Ser. Biologia).

(N. T. F.)


Péterfi Leontin István (Kolozsvár, 1937. febr. 3.) – botanikai szakíró. ~ István biológus fia. Szülővárosa 2. számú Fiúlíceumában érettségizett (1954), a Victor Babeş Egyetem Természetrajz-Földrajz Karán biológia szakos képesítést szerzett (1959). Tudományos pályáját a Babeş-Bolyai Egyetemen gyakornokként kezdte (1960-64), majd a Román Akadémia kolozsvári fiókjának biológiai részlegén kutató (1964-76), főkutató (1976- tól), a kolozsvári Biológiai Kutató Központ Ökológiai Laboratóriumának tudományos főkutatója. 1985-től a laboratórium vezetője. A biológiai tudományok doktora (1971); a Romániai Biológiai, Sejtbiológiai és Ökológiai Társaságok tagja.

1976-tól a kolozsvári egyetemen növényrendszertani előadásokat és laboratóriumi gyakorlatokat tartott magyar nyelven, 1990-ben felkérték a közben megszűnt magyar nyelvű előadások újrakezdésére.

Kutatási területe: algológia (rendszertan, elektromikroszkopikus sejtszerkezet, numerikus taxonómia, mennyiségi környezettan). Román és angol nyelvű szakdolgozatai bel- és külföldi szaklapokban jelentek meg. A Tratat de algologie IV. kötetének társszerzőjeként elnyerte a Román Akadémia E. C. Teodorescu-díját (1981).

Kenéz Ferenc: "... itt a kérdés először az..." Utunk 1985/50.

(B. E.)


Péterfi Márton (Borosjenő, 1875. febr. 1. – 1922. jan. 30. Kolozsvár) – természettudományi író, ~ István apja. Tanítóképzőt végzett Déván (1895). Itt, a csángótelepi iskolában kezdte tanítói pályáját, majd Kolozsvárt a monostori elemi iskolában tanított (1906-09). Innen került az egyetem növénytani intézetébe mint múzeumi segédőr, ahol a hatalomváltozás után is megmaradt haláláig. Szorgalmának és természetrajongásának köszönhetően fiatalon vált országszerte, s hamarosan Európa-szerte ismert biológussá (mohásszá).

Első dolgozatai a Déva környéki lombosmohákra vonatkoztak (1896-1904), tíz év alatt azonban kutatásait egész Erdélyre, sőt a Kárpátokon túli területekre is kiterjesztette. Új moha-fajokat is fedezett fel, így a pártfogójáról, Hazslinszky Frigyes akadémikusról elnevezett "Brium Hazslinszkyanum"-ot vagy a "Catharinaea pallidá"-t. Munkássága eredményeként jött létre a kolozsvári egyetem Növénytani Múzeumának mohagyűjteménye, a Briophyta Regni Hungariae, majd munkatársai hozzájárulásával a herbárium, a Flora Romaniae Exsiccata.

Maradandó hozzájárulása a virágos növények tanulmányozásához is. Vizsgálódásainak már a kezdeti éveiben társszerzője volt Mallász János; A virágoknak és a rovaroknak a beporzásban nyilvánuló kölcsönössége c. szakmunkáért együtt nyerték el a Magyar Természettudományi Társulat Bugát-díját (1903). Az általa leírt vagy felfedezett, de mások által róla elnevezett virágos növényfajokkal (Astraglus Péterfii; Centaurea Péterfii) gyarapította Erdély flórájának ismeretét. Tiszteletére még egy új rovarfajt is elneveztek (Otiorrhynchus Péterfii).

Az I. világháború után jelent meg Adatok Erdély flórájához (Kv. 1918) és az Adatok Déva flórájához (Kv. 1926) c. munkája. Hét kézirata kiadatlan.

A. Borza: Bryologul Martin Péterfi. Buletinul Informativ al Grădinii Botanice (Kv.) 1923. – Györffy István: Erdély virágtalan növényei (Cryptogamae) a kutatás jövőjére néző megvilágításban. ETF 152. Kv. 1943.

(N. T. F.)


Péterfy Emília (Homoródalmás, 1915. nov. 15.) – író, tankönyvszerző. A kolozsvári tanítóképzőben szerzett oklevelet (1934). Tanítónői pályáját 1938-ban Szamosköblösön kezdte, 1939-től Drágon, 1941-től Dióson, 1943-tól Kolozsvárt folytatta, ahol 1948-tól a tanítóképző gyakorló iskolájában tanított. A Tankönyvkiadó kolozsvári szerkesztője (1951-57), majd lektor a Pedagógiai Továbbképző Intézetben nyugalomba vonulásáig (1972). Munkássága elismeréseként megkapta az "érdemes tanítónő" címet (1964).

Munkássága mind pedagógiai, mind szépirodalmi téren a gyermekneveléshez fűződik. Már az iskolák romániai államosításakor (1948) Auer Ferenccel együtt új ábécéskönyvet szerkesztett az elemi iskolások s külön a felnőtt analfabéták számára. Számos elemi iskolai olvasókönyv és nyelvtan, helyesírás-tanítási útmutató, ének-, rajz-, testnevelési és kézimunka-oktatási módszertan társszerzője-szerkesztője; A tanító kézikönyve c. sorozatban a fogalmazástanításról (1974), az olvasástanításról, az irodalmi (1976) és az anyanyelvi nevelésről (1969, 1977) jelentek meg könyvei, részben társszerzésben Kuszálik Piroskával. Magyar gyermekek számára a román nyelvtanítást szolgáló elemi iskolai tankönyveket is szerkesztett (1958-83), sőt E. Morărescuval és D. Bendorfeanuval a kisebbségi elemi iskolákban folyó román nyelvtanítás módszertani segédkönyvét is elkészítette (1967, újabb kiadása: 1970, 1976).

1956-80 között kb. 110 szakcikke jelent meg a Tanügyi Újságban; a magyar iskolai hagyományokra támaszkodva, Kisiskolásokról régen és ma, avagy az oktatás ábécéje c. tanulmányában (A Hét Évkönyve 1979) felidézi többek között Szőnyi Nagy István 1695-ben Kolozsvárt írt ábécéskönyvét, kiemelve annak hangutánzáson alapuló módszerét.

Mint szépíró elsősorban népi ihletésű meséket, mesés történeteket írt, ezek a Cimbora, Dolgozó Nő, A Haza Sólymai, Jóbarát, Napsugár, Szivárvány hasábjain jelentek meg. Mély líraiság, mókára hajló kedvtelés, szelíd humor, a gyermek és a természet szeretete, féltése jellemzi kisiskolások számára írt-összeállított köteteit. Könyveinek hangulatát a legtöbb esetben Soó Zöld Margit illusztrációi is erősítették. "Mindent gondozni kell, ami fiatal. És gondozni kell az idősebbeket is, az idősebb fákat, madarakat és embereket. Mert ettől lesz szép a világ. ~ szerényen, szelíd női kézzel egy ilyen szép világért dolgozott" – írta róla Bajor Andor (Utunk 1975/48).

A meséken, állat- és gyermektörténeteken, gyermekregényeken át jutott el a nagyobb lélegzetű regény műfajához, hogy a felnőtteknek is szóljon. Fenyő és folyondár (1968) c. regényében két rokonszenves hős, Zsuzsika és Ádám egymásra találását meséli el; öngyötrő vívódások árán kristályosodik ki számukra a boldogsághoz vezető út. Róla írt cikkében a kritikus (Kuszálik Piroska) külön kiemeli az író "ízesen gyöngyöző, olykor ritmusban lüktető, az udvarhelyi nyelvezet tövéről metszett" prózáját (Előre 1968. jún. 30.).

Írt egy hangjátéksorozatot is Erdei képeslapok címmel, amelyet a kolozsvári és a marosvásárhelyi rádió magyar adásai sugároztak.

Irodalmi munkái: Kincset ér (ifjúsági regény, 1955); Csicseri Csincsi (gyermekregény, 1956); Erdőn innen, hegyen túl (gyermekregény, 1957); Ághegyen cinke (gyermekregény, 1958); A kis szekér és más elbeszélések (1962); Csippenfütty (egy vízirigó regénye, 1963); Fenyő és folyondár (regény, 1968); Aranyágon búbos cinke (versek, mesék, mondókák, 1981); Óka, Nóka, Anóka, három kópé manóka (gyermekregény, 1978); Nyitva van az aranykapu (versek, mesék, játékok óvodásoknak. Gyűjtemény; társszerzők Bócz Irma, Jancsik Pál, Selmeczi Marcella, Farkas János, 1982); Tiritarka madárka (nyelvi játékok, játékos fejtörők, Kv. 1984).

Tankönyvei, módszertani segédkönyvei: Ábécéskönyv (Auer Ferenccel, 1948); Petőfi emlékére (Kv. 1948); Ábécéskönyv felnőtt analfabéták részére (1949); Olvasókönyv és nyelvtan az I. osztály számára (Kuszálik Piroskával, 1964; 1978-ig összesen 12 kiadásban); Magyar nyelv. Tankönyv a II. osztály számára (Kuszálik Piroskával, 1965; 1984-ig összesen 16 kiadásban); Gyakorlati útmutató a nyelvtan és helyesírás tanítására az I-IV. osztályban (Kuszálik Piroskával, 1969; ua. 1975); Magyar nyelv. Tankönyv a III. osztály számára (Kuszálik Piroskával, 1970; ua. 1991-ig összesen 19 kiadásban); Magyar nyelv. Tankönyv a IV. osztály számára (Kuszálik Piroskával, 1971; ua. 1991-ig összesen 18 kiadásban); Vers, ének, játék, mese az óvodában. (Selmeczi Marcellával és Maxim Évával, 1971; javított kiadás 1976); A tanító kézikönyve. Fogalmazás az I-IV. osztályban (1974; 1976); A tanító kézikönyve. Anyanyelvi nevelés az I-IV. osztályban (Kuszálik Piroskával, 1969, 1977); A tanító kézikönyve. Olvasás – irodalmi nevelés az I-IV. osztályban. 1976; Módszertani alapfogalmak a természetismeret, matematika és földrajz tanítására az I-IV. osztályban. Tankönyv a pedagógiai líceumok számára. Reményi Sándorral és Vofkori Lászlóval, 1979.

Marton Lili: Új iskola – új elemisták. Világosság 1948. ápr. 12. – Molnár Piroska: Tisztaság és fenyőillat. Előre 1968. jún. 30. – Dombi Erzsébet: A nyelvtan és helyesírás tanításának kérdései. Tanügyi Újság 1968. nov. 11. – Fajk Kati: Mások felé sugározni az emberszeretetet. Igazság 1971. ápr. 2. – Lászlóffy Ilona: A tanító kézikönyve. Tanügyi Újság 1974. júl. – Bajor Andor: Hatvan éves jubileum. Utunk 1975/48. – Csire Gabriella: Betű-mondóka, Mese-ház. Előre 1982. jan. 26.

(F. M. – S. Zs.)


Péteri*Péter I. Zoltán álneve


Pethő Ágnes (1962) – *tankönyvirodalom


Pethő László (Kolozsvár, 1944. júl. 6.) – költő, újságíró. A középiskolát Marosvásárhelyen végezte (1967), Brassóban továbbképzőt végzett. Újságírói pályáját 1970-ben a Brassói Lapoknál kezdte. Versekkel szerepelt a fiatal költők Varázslataink (Kv. 1974) és Kimaradt szó (1979) c. antológiájában. 1987-ben áttelepült Magyarországra; 1989-től az Ajkai Szó felelős szerkesztője.

Önálló kötetei: Visszatérés (versek, 1983 = Forrás); A gömb másik fele (versek, Bp. 1990); Hónaljig lángolás (Bp. 1997).

Ágoston Vilmos: Tudat és látomás. Igaz Szó 1984/3. – Borcsa János: A Forrás költői – 1983. Korunk 1984/9. – Keszthelyi András: Mit üzen a költő? Utunk 1984/25.

(B. E.)


Petkes József (Tasnád, 1928. febr. 4.) – néprajzi kutató, festőművész. Kolozsvárt végezte a művészeti középiskolát és a Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskolát (1954), Mohy Sándor, Zsögödi Nagy Imre tanítványa. Rajztanár Suceaván és Câmpulung Moldovenesc katonai líceumában (1954-58), majd szülőhelyén, Tasnádon (1958-63), Szatmárnémetiben (1963-68); megyei szakfelügyelő (1968-77), majd újra tanít a Történelem-Filológia Líceumban, egészen 1986-ig, amikor sorozatos hatósági zaklatások miatt kénytelen tárgyi néprajzi gyűjtőmunkáját abbahagyni. Ekkor települ át Magyarországra; Oroson, Nyíregyháza mellett telepszik le és a sóstói múzeumfaluban lesz muzeológus. A berekfürdői Művésztelep vezetője.

A vámfalvi kerámia c. első írása az Igaz Szóban jelent meg (1970/12), ettől kezdve kötelezte el magát a tájképfestés mellett a népművészet kutatásának is. "Fáradhatatlanul járta Szatmár, az Érmellék, a Szilágyság, a Gyergyói-medence és Háromszék falvait, s mentette a vidék tárgyi emlékeit, népművészetének rajzokba örökíthető maradványait" – írta róla Gyöngyösi Gábor, a Korunk Galériában 1980 februárjában rendezett bemutatkozása kapcsán. Kutatásairól több mint félszáz cikkben számolt be a Szatmári Hírlap, a Falvak Dolgozó Népe és a Művelődés hasábjain. A Művelődés közölte Ombodi rajzok (1978/10), Szatmári citerák (1978/12), Kútágasokon csillagminták (1980/1), Nyárádselyei kiskapuk (1981/6) c. írásait. Akvarelljeit 1957-től nemcsak Romániában és Magyarországon állította ki, hanem Hollandiában, Németországban, Lengyelországban, Ausztriában, Svájcban, Svédországban és a Szovjetunióban is.

Társszerzője (Bura Lászlóval és Fejér Kálmánnal) a Szatmár vidéki néphagyományok (Szatmár 1979) c. kiadványnak.

Gyöngyösi Gábor: P. J. szenvedélyei. Korunk Galéria, Kv. 1980; uő: P. J. képei elé. Miskolc 1990.

(B. E.)


Pető László-Sándor (Nagyvárad, 1944. márc. 17.) – földrajzi szakíró. A középiskolát szülővárosában végezte (1961), Dicsőszentmártonban a Villamoskohászati Technikum tanulója (1961-63). Földrajztanári oklevelet a kolozsvári Babeş-Bolyai Egyetemen szerzett (1971). Dolgozott a nagyváradi timföldüzemben (1963-65); Érkörtvélyesen általános iskolai tanár volt (1971-72), utána Csíkszentdomokoson (1972-76), Balánbányán (1976-79) tanított, majd kilenc éven át a Hargita megyei Művelődési Bizottságnál a Tudományos Ismeretterjesztő Osztályt vezette (1979-88). 1989-ben Magyarországra költözött és a szigetszentmiklósi általános iskolában, majd a gimnáziumban tanít.

Pedagógus, földrajzi szakíró és ismeretterjesztő. Első írását a nagyváradi Fáklya napilapban közölte (1969), ugyanitt még 11 írása jelent meg, ezekben főleg a Bihar-hegység barlangjairól és festői tájairól írt. Tanulmánya Balánbánya fejlődéséről a Csíkszeredai Pedagógusok Háza módszertani füzetében jelent meg. A csíkszeredai Hargita napilapban, az Előrében, A Hétben földrajzi és csillagászati ismeretterjesztő írásokat, tanulmányokat közölt a csíki és kászoni térségek kis- és kézműiparáról, a faipar földrajzi vonatkozásairól; ezenkívül a sajátos balánbányai demográfiai folyamatokról román nyelven jelentek meg írásai a Terra c. szakfolyóiratban (1980-84), Hargita megye gyógyturizmusáról pedig a Studii şi Cercetări de Geologie-Geografie 1984. évi 31. kötetében.

Önálló munkája: Balánbánya gazdasági-társadalmi fejlődése 1968-1979 között. Módszertani füzet. Csíkszereda 1979.

(T. J.)


Petőfi-alap – az MNSZ kezdeményezésére 1945 júniusában létesített önsegély-alap. Eredetileg a fogságból visszatérő hadifoglyok fogadására alakult Hazatérők Otthona számára rendezett gyűjtést, majd azokat a magyar tanárokat és tanítókat segélyezte, akiknek a román állam "besorolás híján" egy ideig nem folyósította a fizetését. A meginduló országos mozgalom e célra Petőfi-emléklapokat hozott forgalomba. A begyűlt pénzből alig három hét elteltével az MNSZ ötmillió lejes gyorssegélyt utalhatott ki a nélkülöző népiskolai tanítók, középiskolai tanárok, valamint a kolozsvári magyar egyetem és mezőgazdasági főiskola személyzete számára. Ugyancsak a ~ fedezte a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum újjászervezési költségeit.

A ~-nak nagy segítséget nyújtott Márton Áron püspök (akkori pénzben jelentős) 3 millió lejes adománya.

A ~ akciója volt az az 1948-ban megindított gyűjtés is, amelynek keretében minden magyar lakost "három szeg" beszolgáltatására mozgósítottak; végül is a háború utáni viszonyok között nagy értéket jelentő 12 mázsa vasszeget sikerült begyűjteni, ennek értékesítésével támogatta a ~ a magyar művelődési kiadásokat, többek között a fehéregyházi Petőfi-emlékünnepségek megrendezését, népfőiskolák szervezését, vidéki magyar könyvtárak felállítását, s egészen 1948-ig jutott pénz a *népi kollégiumok anyagi támogatására is.

Molter Károly: Teremtsünk országos Petőfi-alapot! Szabad Szó (Mv.) 1945. szept. 24. – Balogh Edgár: Férfimunka. Emlékirat 1945-55. Bp. 1986. 113, 249, 274. – Katona Szabó István: A nagy remények kora. II. Bp. 1980. 195-199.

(B. E.)


Petőfi Művelődési Társaság – Bukarestben 1991-ben alakult és hivatalosan bejegyzett közművelődési egyesület, amely a múlt század közepe óta a román fővárosban működő magyar kulturális szervezetek (Hunnia Olvasó Egylet, Bukaresti Magyar Társulat) jogutódjaként fogalmazta meg programját. Célja a közösségépítő igény ösztönzése, felkarolása, a magyar kulturális élet hagyományainak folytatása a román fővárosban. A ~ küzdelmet folytatott azért is, hogy a magyar közösség által a múlt században épített művelődési ház – ma Petőfi Sándor Művelődési Ház – törvényes úton újból az őt megillető közösség tulajdonába kerüljön és rendeltetésének megfelelően működjön.

1992 márciusától a ~ hetente egyszer, csütörtökön rendszeresen tart előadássorozatokat: a Memória c. sorozatban megemlékezéseket a magyar és az egyetemes kultúra nagyjairól, a Természet-Tudomány sorozatban előadásokat a reál és humán tudományok, az irodalom és a művészet kérdéseiről; a Sajtóklub sorozatban közérdekű kérdéseket vitatnak meg, míg a Kriterion Klub sorozatban könyvújdonságok bemutatására, író-olvasó találkozókra kerül sor.

A ~ keretében 1991-ben alakult meg a Petőfi Színház (rendező Kováts László), amely 1993-ban elnyerte a romániai nem hivatásos színjátszók vetélkedőjének (Masca) nagydíját; 1992-ben pedig a Lyceum Consort régizene-együttes (vezetője Öllerer Ágnes zenetanár), amely a bukaresti Ady Endre Líceum növendékeiből és a fővárosban tanuló magyar egyetemi hallgatókból szerveződött és műsorait erdélyi és külföldi vendégszerepléseken is bemutatta.

A ~ támogatja a több mint 185 éves bukaresti magyar tannyelvű oktatást: a magyar óvoda és az Ady Endre Líceum működési körülményeinek javításában nyújt segítséget. Sikerült felújítani ilyenformán az iskola könyvtárát, a fizikai és a kémiai laboratóriumot, beszerezni az informatika oktatásához szükséges számítógépeket, az óvodai étkezde és az ifjúsági klub berendezését, fedezni több vidéki, főként csángó gyermek taníttatási költségeit.

A ~ gondozásában és a Kriterion Könyvkiadó kiadásában két munka is megjelent: A bukaresti Petőfi Művelődési Társaság Értesítője. 1991-1993. (1995) és folytatása (1998), amelyekben a Bukarestbe települt magyarok múltjáról és jelenéről közöltek tanulmányokat, s többet a csütörtöki előadássorozatokon elhangzott előadásokból.

A ~ taglétszáma 408 (1995). Elnöke Lőrinczi Gyula ny. egyetemi tanár, matematikus; alelnöke volt Bíró István, majd Molnár Szabolcs egyetemi tanár és Z. Albu Zoltán bukaresti ref. lelkész.

Megalakult a Petőfi Sándor Művelődési Kör. Helikon 1991/17.

(Gy. I.)


Petőfi Sándor emlékezete – Életének 26 esztendejéből Petőfi Sándor közel egy esztendőt töltött Erdélyben és a Partiumban. 1843 októbere és 1849. július 31-e között 126 verse született ezeken a tájakon. Itt találta meg Júliáját, s itt adta életét a szabadságért a fehéregyházi csatasíkon. Egyik legutolsó – feleségéhez írott – levelének tanúsága szerint ővele együtt készült beutazni a Székelyföldet, "mint a fészket rakni akaró fecskék". Kötődése Erdélyhez, kötődésünk őhozzá tehát mély és sokrétű, időben pedig a halála után keletkezett – és makacsul fennmaradt – első legendáktól megszakítatlan.

Az életrajz Partiumhoz és Erdélyhez kötődő eseményeit – seregnyi kortárs visszaemlékezései alapján – már a múlt századvég helytörténeti irodalma számba vette. Művének kutatására valóságos Petőfi-iskola jött létre, amelynek legkiemelkedőbb alakjai Meltzl Hugó, Csernátoni Gyula, Farnos Dezső, Barabás Ábel, Ferenczi Zoltán. A Petőfi-kutatásnak tehát mindkét területén megvoltak az előzményei, amelyekre 1918 után építeni, amelyeket folytatni lehetett.

Petőfi élete és költészete azonban nemcsak irodalomtörténészek és helytörténet-kutatók témája vagy iskolai tananyag volt számunkra, hanem annál sokkal több: élő örökség, a kisebbségi sors olykor válságos szakaszaiban is nemzeti hovatartozásunk bizonysága és menlevele.

A Petőfire vonatkozó irodalom az 1918-as hatalomváltozással, a kisebbségi sors kezdetével szinte egyszerre indult: már 1919-ben megjelenik az Erdélyi Szemlében Nagy Albert Mikor Petőfi Tordán járt c. cikke, amelyben a szerző a már ismert visszaemlékezések mellett új (akkor még élő) tanúkat is megszólaltatott.

A költő emlékének felidézésére az első országos alkalom születésének centenáriuma volt, 1923-ban. Már a Pásztortűz 1921. dec. 15-i számában megjelenik Reményik Sándor programadó írása, amelyben a költő-utód "költészetének nemzeti szellemét mint e líra legátfogóbb sajátosságát" (Kozma Dezső) idézi: "Idézem Őt – írja Reményik. – Nem a demokrácia bajnokát, nem a világszabadság katonáját, nem a szerelem ezer húrú lantosát, nem a természet festőtől utol nem ért festőjét. Azt idézem, aki mindenekben benne van és mindeneken túlnőtt, aki mindenek által megnyilvánult és mindezek mögött áll: a magyar Költőt."

A közelgő centenárium ünnepe és Petőfi emléke körül már akkor politikai csoportok és irodalmi táborok állnak szemben egymással. A "konzervatív" Pásztortűzzel szemben a "modern" Napkelet Ady Petőfi nem alkuszik c. írásából közöl részleteket, s a szerkesztőségi bevezetőben ezt teszi hozzá: "Benne vagyunk a Petőfi-esztendőben. A politika beragadta a maga érdeklődésének körforgásába Petőfi emlékét, és avatatlan kezek ácsolják is már a segesvári ünnep állásfáit. Ökörsütés és lovas bandériumok között két apród vezeti Ámort, akit szíven szúrtak keresztül, mintegy jelképezve a hacacáré lelki rugóit. Petőfi meg nem értésének nagy ünnepére készülünk..." (Ady Endre Petőfi Sándorról. Napkelet 1922/12-13). Az 1922. július 30-31-én Segesváron és Fehéregyházán megrendezett kétnapos ünnep azonban nem "hacacáré" volt. Többezres tömeg sereglett ott össze az ország minden sarkából, s nem csak magyarok. "A tragikus végű csatatéren – amint a Keleti Újság tudósítója beszámol – ismét találkozott a három nemzet, de nem fegyverrel, hanem dallal, békességgel, egymást becsüléssel. A romániai magyarság teljes képviseletén kívül, amelynek tagozódásaiban az összes magyar kulturális alakulatok megbízottai ott voltak, a Magyar Tudományos Akadémiát és a Kisfaludy Társaságot Szabolcska Mihály, a Petőfi Társaságot pedig Benedek Elek képviselte [...] A kormány, illetve a hatóság részéről Prescurea János nagy-küküllői prefektus és a segesvári polgármesterhelyettes jelent meg az ünnepélyen" (Az erdélyi magyarság hódolata Petőfi sírjánál. Keleti Újság 1922. aug. 1.). Dózsa Endre, az Erdélyi Irodalmi Társaság elnöke megnyitója után Sándor József, az EMKE főtitkára beszélt, majd Benedek Elek, Csergő Tamás, Halász Gyula, Nyírő József, Paál Árpád; Tessitori Nóra Petőfi verseiből szavalt, Szabolcska Mihály saját ünnepi költeményét, Joseph Bacon segesvári szász költő Petőfi in Schässburg c. ódáját adta elő. Felolvasták Octavian Goga táviratát, amelyben többek között ez állt: "Kívánom, hogy mindnyájunk felett bontsa ki szárnyát Petőfi szelleme, enyhítve nemes dalaival a beteg emberiség sebeit és vezetve minket egy lépéssel közelebb a világszabadsághoz és testvériesüléshez, melyért ő küzdött és elvérzett" (Keleti Újság 1922. aug. 1.).

Az egész országban Petőfi-napokat vagy heteket tartanak: Aradon, Dicsőszentmártonban, Erdődön, Érmihályfalván, Gyergyószentmiklóson, Kézdivásárhelyen, Kolozsváron, Marosvásárhelyen, Marosújváron, Nagykárolyban, Radnóton, Sepsiszentgyörgyön, Szatmárnémetiben, Székelykeresztúron, Székelyudvarhelyen, Szilágysomlyón, Szovátán és még sok más városban és helységben. Az ünnepségek során nem hiányzott a külsőséges megemlékezés sem (a Keleti Újság 1922. nov. 9-i számában szóvá teszi például a kolozsvári Magyar Színházban rendezett Petőfi-estet, amely "a pózok Petőfijét látta és láttatta"), a húszas évek eleji nagy viták lecsapódásaként sor került a "nemzeti érzelmű" Petőfi és az "internacionalista" Ady szembeállítására (Kristóf György egyik előadásában). De erőteljesen szólal meg a Petőfivel a kisebbségbe került magyarság jövőbe vetett hitéért érvelő pátosz is. "Mikor százéves távolságba visszanézünk – írja Paál Árpád, az első székely autonómia-terv megfogalmazója – ennek a szellemnek a születésére, éreznünk kell, hogy az ő szabadságeszményében nem a múltat nézzük, hanem a ragyogó, biztos jövőt. Mikor benne a korszellem kirobbanásának emberiségi nagyságát és magasba érkezését csodáljuk, akkor nem is a száz év előtti időkbe fordulunk vissza, hanem önkéntelenül hitet vallunk az emberiség nagyságáról és magasba érkezéséről" (Petőfi szelleme. Keleti Újság 1922. dec. 31.).

A centenárium kiemelkedő könyvkiadói eseménye volt Petőfi Összes költeményeinek megjelenése az Erdélyi Irodalmi Társaság kiadásában, a Sipos Domokos vezette dicsőszentmártoni Erzsébet Könyvnyomdában. Emellett ugyancsak az Erzsébet Könyvnyomda megjelentette Benedek Elek ifjúságnak szánt Petőfi-életrajzát is. Külön füzetben adta ki az aradi Kölcsey Egyesület Krenner Miklós Petőfi-tanulmányát, az Erdélyi és Bánáti Színészegyesület Oláh Ferenc Petőfi és a színpad c. munkáját (Kv. 1922), a Brassói Lapok Halász Gyula Petőfi Sándor élete és halála c. könyvét, a Minerva Kristóf György Petőfi és Madách c. tanulmányát. Gyergyószentmiklóson jelent meg Szőcs Géza Eminescu és Petőfi c. összehasonlító elemzése, Marosvásárhelyen pedig Csergő Tamásnak a segesvári Petőfi-ünnepségeken elmondott beszéde, valamint az általa szerkesztett Petőfi emléksorok c. kötet, amely 44 író és közéleti személyiség írásait, vallomásait tartalmazta Petőfiről, többek között Áprily Lajos, Balogh Endre, Benedek Elek, Bitay Árpád, Berde Mária, Kemény János, Kristóf György, Molter Károly, Morvay Zoltán, Nagy Dániel, Nagy Emma, Olosz Lajos, Osvát Kálmán, Seprődi János, Sipos Domokos, Szentimrei Jenő, Tompa László tollából). A centenáriumra adta ki Bálint Dániel is Petőfi halála c. füzetét (Székelykeresztúr 1922), amelyben a költő feltételezett székelykeresztúri sírjának és a hozzá fűződő helyi legendának a hitelessége mellett szállt síkra.

A centenáriumot követő évtized már kevésbé volt "eseménydús" Petőfi romániai emlékezetét illetően. Az ünnep tudományos hozadékai közé tartozott Bitay Árpád (Hogyan született meg Petőfi lelkében "A székelyek" c. költemény? Erdélyi Irodalmi Szemle 1924. 238-239), illetve Kristóf György tanulmánya (Petőfi és báró Wesselényi. Kv. 1924); a népszerű Petőfi-irodalmat Kovács Dezsőné Petőfi Sándor és szülei (Kv. 1928) c. életrajza képviselte; a Petőfi-kiadások számát gyarapította egy kis terjedelmű versválogatás a Minerva Népkönyvtárban (Kv. 1930).

Az ünnepi alkalmak kedveznek a Petőfi-versek megzenésítésének. Nemes Elemér 1925-ben, Delly-Szabó Géza 1927-ben, Tárcza Bertalan 1928-ban jelenteti meg Petőfi-versekre írott szerzeményeit (dalait, kórusműveit), s a sort a harmincas években további Delly-Szabó és Tárcza Bertalan kottakiadások (1931, 1932) s egy Bogdán István szerzeményeit tartalmazó füzet (1933) gyarapítja.

A Petőfi-kötetek és a költő életét és művét idéző írások a harmincas évek közepétől sokasodnak meg újra: a Korunkban Gaál Gábor névtelenül már 1934-ben közöl egy tanulmányt Petőfi hagyománya címmel, amelyben többek között ezt írja: "Petőfi hagyománya kitörölhetetlen a magyar irodalomból. Valahányszor új vérkeringés indul, valahányszor új sorakozók lépnek porondra – irodalmon túli célokkal! –, Petőfi módszere s Petőfi temperamentuma jelenik meg újabb változatban. Nagyon érthető és nagyon természetes ez. Annak a mozgásnak a játéka ez, amely alulról frissíti fel a felszínt. Petőfi hagyományának visszatérésekor mindig a legszélesebb magyar népréteg frissíti fel kiküldött fiaival a szikkadó felsőt" (Korunk 1934. 369). 1936-ban Illyés Gyula Petőfijének romániai magyar kritikai visszhangja érdemel figyelmet: Kovács Katona Jenő a Független Újságban, Szemlér Ferenc az Erdélyi Helikonban, Vita Zsigmond a Pásztortűzben, Szabédi László az Erdélyi Fiatalokban ír róla; a Korunk Kemény Gábor írását közli. Szemlér Ferenc Illyés könyve kapcsán Petőfi korszerű európai műveltségét emeli ki: "Petőfi – írja – egyáltalán nem volt olyan vadvirág, mint ahogyan ő maga állítja. A vadvirág tud franciául és angolul (tud németül is), és ismeri mindazt, amit a klasszikus vagy a jelenkori irodalomból ismernie kell. A »nagy népies« minden egyéb, mint holmi »őstehetség« – s ha Petőfi Béranger és Moore verseit vagy a Coriolanust fordítja, csak Európa szellemi közösségének tiszta tudatáról tesz tanúságot" (Erdélyi Helikon 1937/2. 121).

A Petőfi-példa a harmincas évek legvégén válik újra sokat emlegetetté, mégpedig olykor élesen sarkítva a háború közeledtével kiéleződő ideológiai harcban. Szentimrei Jenő és Méliusz József már a Brassói Lapok 1937. március 14-i számában "Petőfi márciusát Ady szellemében idézik meg" (Kozma Dezső). Majd Szentimrei a fehéregyházi Petőfi-ünnep küszöbén újra Adyra utal Petőfi-cikkében, amelynek ezt a címet is adja: Petőfi nem alkuszik (Brassói Lapok 1937. júl. 25.), Jordáky Lajos pedig az Előre 1937. aug. 1-i számában e szavakkal idézi a költőt: "Petőfi költészete a népi valóságból származó költészet, csakúgy, mint rövid élete, amelyet teljes egészében a magyar nép szolgálatába állított. Magyar nemzeti öntudat és az elnyomott osztályok felszabadulásának gondolata egy nagy szintézisben állanak előttünk Petőfi műveiben." Majd hozzáteszi: "És ne feledkezzünk meg még egy dologról. Minden esetben együttműködni a román néppel, a kizsákmányolt osztályokkal a szociális felszabadításért."

Az akkori cikkek és Petőfi-kiadványok arra engednek következtetni, hogy a második világháború küszöbén a baloldal tekinti Petőfit a maga számára legidőszerűbbnek. A MADOSZ-hoz igen közel álló Erdélyi Magyar Szó kiadásában kis füzet jelenik meg Petőfi verseiből címmel (Kv. 1939); Franyó Zoltán Temesváron jelentet meg egy valamivel kevésbé karcsú Petőfi Válogatott verseket a feltámasztott Új Genius kiadásában (1939); a Munkás Athenaeum – szintén a költő halálának 90. évfordulójára emlékezve – Józsa Béla Petőfi és az 1848-49-es magyar szabadságharc című tanulmányát adja ki önálló füzetben (Kv. 1939). A kolozsvári Magyar Színházban 1939. július 30-án rendezett Petőfi-ünnepségnek Jordáky Lajos az ünnepi szónoka, s ugyanő beszél a Munkás Athenaeumban is az 1940. március 17-i ünnepi megemlékezésen. Kacsó Sándor pedig a Brassói Lapok számára írott vezércikkének ezt a programatikus címet adja: Petőfi szellemének orgazdái nem leszünk!, s ebben írja: "Valahol kétségtelenül eltévesztettük az utat. S nem is nehéz megállapítani, hogy ott tévesztettük el, ahol cserbenhagytuk Petőfi gondolatvilágát, pazarolni kezdtük vagy éppen megtagadtuk szellemi örökségét. Ott, ahol gyönyörködni kezdtünk költeményeiben anélkül, hogy a bennük rejlő parancsokat teljesítettük volna, ott, amikor elkezdtük osztályozni a verseit, s csak azokat engedtük magunk elé, amelyek nem verték a lelkiismeretünket" (1939. júl. 30.).

A "konzervatív" oldal új Petőfi-kiadásokkal érvel. Görög Ferenc előszavával a Minervánál új, képes kiadásban több mint három és félszáz oldalas válogatás jelenik meg Petőfi Költeményei (Kv. 1938) címmel, s ez a nagy alakú kötet a kényszerű válogatásban is alkalmas arra, hogy az olvasó eszmeiségében a teljes Petőfivel megismerkedjék. Ugyanekkor, ugyancsak Görög Ferenc előszavával, a Minerva három elbeszélő költeményt tartalmazó kötetet is kiad, benne a János vitéz, A helység kalapácsa és a Bolond Istók (Kv. 1938).

A 90. évfordulóra egyébként több lap ünnepi számot jelentet meg: a Keleti Újság 1939. július 31-i számát Nyírő József vezércikke vezeti be; a Nagyváradi Naplóét Tabéry Géza írja (A segesvári tragédia. 1939. júl. 30.); a Brassói Lapok Petőfi-számában igen gazdag anyagban tallózhat az olvasó: Dénes Sándor a költő életének 1847. pünkösdi epizódját eleveníti fel, Gárdos Sándor a fehéregyházi csatatéren jár és onnan hoz riportot, Jakab Antal Erdődön, Szatmáron és Koltón keresi fel Petőfi ottjártának tárgyi emlékeit. Kakassy Endre az 1849. júl. 31-i fehéregyházi csatanapot idézi. Jellinek Ede Petőfi c. füzetében (Szatmár 1939) "a romániai magyarság útja" alcím jelzi az aktualitáshoz kötődést.

Fehéregyházán és Kolozsvár mellett ezen a nem kerek, de nagyon időszerű évfordulón ünnepségekre kerül még sor Berecken, Koltón, Lugoson, Marosvásárhelyen, Medgyesen, Nagybányán, Nagykárolyban, Nagyszebenben, Szatmárnémetiben, Vizaknán és másutt is.

A harmincas évek romániai magyar Petőfi-kultuszának sajátos terméke Kibédi Sándor Szeptember végén című "költői játéka" (Kv. 1933), amely egy Jókai-visszaemlékezést "továbbfejlesztve" Petőfi és egy koltói cigánylány állítólagos szerelmét dolgozza fel. A legendát a valósággal Kristóf György szembesíti A Szeptember végén múzsája c. tanulmányában (Erdélyi Múzeum 1937/3), amire Kibédi, önálló füzetben, terjedelmes, helyenként minősíthetetlen hangú választ jelentet meg (Petőfi és Pila Anikó. Válasz egy tanulmányra. Kv. 1939), s koltói és környékbeli cigány hagyományokra hivatkozva ismétli meg színpadi művében irodalmi formába öltöztetett korábbi beállításait.

A harmincas-negyvenes években más, Petőfi erdélyi tartózkodásához vagy eltűnéséhez kapcsolódó legendák is felelevenednek: Bálint Dániel újabb kiadványában igyekszik bizonyítani a székelykeresztúri "Petőfi-sír" hitelességét (Petőfi halála. Székelyudvarhely, 1944), s itt-ott újra felszínre bukkan – politikai felhangoktól sem mentesen – a balázsfalvi görög katolikus gimnázium természetrajz-szertárában őrzött állítólagos "Petőfi-koponya", illetve a szibériai "Petőfi-sír" tudományos kutatással már a századfordulón megcáfolt története is.

Ezek mellett a "szenzációk" mellett a Petőfi-kutatásnak is vannak eredményei Erdélyben: Veégh Sándor számba veszi a költő román irodalmi befogadását és elkészíti annak bibliográfiáját (Petőfi a románoknál. Gyergyószentmiklós 1934), Kristóf György a Partiumban és Erdélyben töltött idők eseményeit összegezi (Petőfi Erdélyben. Irodalomtörténeti Közlemények 1940. 17-30; 121-134), Berde Mária egy Schleinitz-Toldalagi kéziratos emlékirat Petőfi erdélyi tartózkodására vonatkozó ismeretlen közléseit hozza nyilvánosságra a Kemény Zsigmond Társaság ünnepi kiadványában (Erdélyi Vormärtz. Ünnepi könyv. Mv. 1930. 115-130). Népszerű Petőfi-életrajzot ad ki Halász Gyula (Petőfi Sándor élete. Brassó 1935) és Kubán Endre ("Reszket a lelkem, mert eszembe jutottál". Temesvár 1941).

A második világháború után, egy demokratikus és a néptestvériség eszméjének megvalósítását ígérő társadalmi rend első lépéseinél, 1945-1949-ben ismét különös politikai felhanggal elevenedik meg a romániai Petőfi-kultusz. Ezek az évek egyébként a 48-as forradalom és szabadságharc, Petőfi halála centenáriumának évei is, a költő és a forradalom örökségének előtérbe kerülése tehát mindentől függetlenül indokolt. A háború utáni helyzetben azonban felerősödik, aztán egyeduralkodóvá válik ennek az örökségnek az a baloldali értelmezése, amely már a háború küszöbén hangot kapott. Ezeknek az éveknek a "Petőfi-témában" legaktívabb szószólói Balogh Edgár, Bocskói Viktor, Gaál Gábor, Jancsó Elemér, Kovács György, Marosi Péter, Molter Károly, Robotos Imre, Salamon László, Sőni Pál, Szemlér Ferenc, Szentimrei Jenő, Turnowsky Sándor. A költő eszmei örökségét ilyen című írások idézik: Az igazi Petőfi, A politikus Petőfi, Petőfi nem alkuszik, Petőfi és Bălcescu harci zászlaja, Petőfi és a nemzetiségek, Petőfi és a proletár hazafiság, Petőfi, a népi szabadságtudat költője, Petőfi, a 48-as szabadságharc lelke, A felszabadított Petőfi, Állásfoglalás az időszerű Petőfihez[!], A régi és a mai Petőfi, Pillantás a csúcsra, Feltámadt a szabadsággal, A Duna-völgyi költő, Petőfi elvtárs, Ne ismerjünk könyörületet, Petőfi parancsa, Petőfi most nyert csatát stb.

A költőt idézők sorában ott vannak most már a román írók is. Leggyakrabban Mihai Beniuc szólal meg, de üdvözlő szavakat küld "az első szabad fehéregyházi ünnep résztvevőinek" 1945 júliusában dr. Petru Groza miniszterelnök; "a haladó román értelmiség állásfoglalását" Beniuc mellett Ion Călugăru, Mihail Sadoveanu és Dumitru Corbea írja alá (Szabad Szó, Marosvásárhely 1945. aug. 1.). A nép nevében c. Petőfi-vers ott olvasható román fordításban a Román Kommunista Párt központi lapjának, a Scânteiának 1945. január 1-i számában, s 1948-ig, főképp Costa Carei, Emil Giurgiuca, Eugen Jebeleanu tolmácsolásában, rendszeresen jelen vannak Petőfi költeményei a román sajtóban (s három önálló román nyelvű Petőfi-kötetben is). Az 1945-ös fehéregyházi Petőfi-ünnepen a kormányt Romulus Zăroni földművelésügyi és George Vlădescu-Răcoasa nemzetiségügyi miniszter képviseli.

A "világszabadság" jelszó jegyében ezekben az években a magyarországi írók küldöttségei is részt vesznek Petőfi romániai ünneplésében: 1945-ben Darvas József, Illyés Gyula, Kovács Imre és Veres Péter látogatja végig az országot, s több városban, köztük Bukarestben is, sor kerül román-magyar-bolgár írói estekre, találkozókra.

1945-ben a Lepage kiadásában megjelennek Petőfi Összes költeményei. A kiadást – a háború alatt – a megjelenéskor még amerikai fogságból haza nem tért Gaál Gábor rendezte sajtó alá, s Benedek Marcell írt hozzá bevezetőt. A Móricz Kollégium és a Méhkas Diákszövetkezet kiadásában, Faragó József bevezetőjével, gondozásában három kis Petőfi-kiadvány is napvilágot lát: a János vitéz, Az apostol és A nagyapa c. Petőfi-elbeszélés. Ugyancsak a Móricz Kollégium adja ki Bözödi György gondozásában a Lapok Petőfi Sándor naplójából c. füzetet. A Román Kommunista Párt Maros megyei szervezete által jegyzett Petőfi-verskötetecskéhez (Petőfi, a forradalmár, 1945) Molter Károly ír előszót. Újra megjelenik (Balogh Edgár előszavával) Józsa Béla 1939-es Petőfi-tanulmánya; Jordáky Lajos most adja ki még 1942- ben írott tanulmányát (A márciusi ifjúság), s Magyar szabadság – világszabadság címmel egybegyűjtik Jócsik Lajos négy tanulmányát, amelyekből három Petőfivel, a Petőfi-örökséggel kapcsolatos.

A Magyar Népi Szövetség által rendezett 1945-ös országos Petőfi- ünnep után 1946-ban és 1947-ben is nagyszabású ünnepségekre kerül sor mind Segesváron és Fehéregyházán, mind az ország megannyi más helységében. 1946-ban az ünnepi szónokok Kurkó Gyárfás, az MNSZ országos elnöke, Benedek Marcell és Eugen Jebeleanu; 1947-ben Gaál Gábor és Kacsó Sándor. Ez utóbbi szövegéből a marosvásárhelyi Szabad Szó által kiemelt idézet ("Az ifjúságot kérem, vegye át Petőfi szilárdságát, elvhűségét a reakció elleni harcban!") már jelzi a jelszavak eltolódását a kiélezendő osztályharc irányába. Marosvásárhelyen 1946-ban Kós Károly és Veress Pál az ünnepi szónokok; az Utunk hét város Petőfi-ünnepségeiről közöl tudósítást, a tudósítók: Asztalos István (Arad), Aszódy János (Brassó), Kós Károly (Marosvásárhely), Bányai László (Nagyvárad), Balogh Edgár (Segesvár), Méliusz József (Szatmárnémeti), Nagy István (Temesvár).

1948-ra nagyarányú *Petőfi-versenyt szervez a Magyar Népi Szövetség. A megnyitóünnepségen elhangzó Balogh Edgár-beszédből már a művelődés területén is teljes erővel folyó osztályharc szellemében idéz az újságíró: "Nem tűrjük meg – jelenti ki a szónok – a népünket félrevezető reakciós kultúrtevékenységet!" (Szabad Szó, 1948. jún. 30.). Ez a nyár a nagy hagyományú magyar tudományos és művelődési intézmények, egyesületek felszámolásának, az iskolák államosításának az ideje. Fehéregyházán a Magyar Tudományos Akadémia képviseletében Andics Erzsébet, az 1945-ben alakult Romániai Magyar Írók Szövetségét is magába olvasztó Romániai Írók Szövetsége nevében Zaharia Stancu, a Román Kommunista Párt nevében a Központi Bizottság titkára, Miron Constantinescu beszél.

Az ünnepi megemlékezések megrendezésére még 1949-ben is sor kerül szerte az országban, aztán '48 és Petőfi témája egy időre lekerül napirendről.

Az 1945-1949-es évek tudományos hozadéka szerényen húzódik meg a Petőfi örökségéből politikai tőkét kovácsoló publicisztikai áradat mögött. Ebben a vonatkozásban Benedek Marcell (Világosság 1946. aug. 2.) és Gaál Gábor (Utunk 1949. júl. 23.) egy-egy tanulmánya és Illyés Gyulának az 1945-ös romániai látogatásuk idején közölt Petőfi-esszéje (Szabad Szó 1945. jan. 1.) mellett Kelemen Lajos adatokban gazdag, színes írását kell megemlítenünk (Körséta Petőfi oldalán a száz év előtti Kolozsváron. Világosság 1946. júl. 29.), valamint Kristóf György átfogó tanulmányát a 19. századvégi erdélyi Petőfi-kutatás történetéről (A Petőfi-kultusz és irodalom első három évtizede, tekintettel erdélyi elemeire. Erdélyi Múzeum 1945/3-4). Ez utóbbi kettő évtizedek múlva is elsődleges forrása lesz a téma kutatójának. Marosi Péter Fényesebb a láncnál a kard c. könyve (alcíme: "Petőfi harcos öröksége". 1949) és még inkább Aszódy János román nyelvű Petőfi-könyve (Petőfi – poetul domniei poporului. Revoluţia şi războiul pentru libertate din Ungaria şi Ardeal. 1848-1849. 1949) az akkori politikai konjunktúra-elvárások jellegzetes termékei.

Az 1950-es években alig hallani Petőfiről. A róla szóló fejezet természetesen bekerül az új középiskolás tankönyvbe (az egész könyvet be is vonják egy év múlva), verseit tanítják az iskolában, szavalják ünnepélyeken, de a sajtóban csak elvétve jelenik meg egy-egy, költészetét értelmező vagy politikumtól "független" összefüggést vizsgáló tanulmány. Antal Árpád és Pataki Bálint Petőfi és 48-as kortársai viszonyát vizsgálják közös tanulmányukban (Igaz Szó 1953/3), Gaál Gábor Petőfi költői nyelvéről értekezik (Utunk 1951/28), Szabédi Lászlót A magyar ritmus formái c. műve egy önálló fejezetében (Utunk 1954/52) szintén esztétikai és poétikai kérdések foglalkoztatják. Hajdu Győző már a marxista irodalomelmélet egyik divatos "alapkérdése", "a lírai hős" elmélete felől közelíti meg költészetét (Utunk 1951/29). Kristóf György viszont az Erdélyi Múzeumban elkezdett témáját folytatja a Kelemen Emlékkönyvben (1957), Meltzl Hugó, a kolozsvári Petőfi-irodalmi iskola megalapítója c. tanulmányában.

A költőre a közérdeklődés 1956 nyarán terelődik újra, amikor román-magyar akadémiai vegyes bizottság száll ki Fehéregyházára, hogy Dienes András hadtörténész kutatásait, valamint Alexandru Culcer kolozsvári orvosnak a költő sírja helyére vonatkozó elméleteit a helyszínen tanulmányozza. Az ásatásokon (mert sor kerül egy feltételezett "Petőfi-sírhant" feltárására is) az említetteken kívül Barta János irodalomtörténész, egyetemi tanár és Szabédi László is részt vesz. A bukaresti Előre, a budapesti Magyar Nemzet, a marosvásárhelyi Vörös Zászló (a Magyar Autonóm Tartomány napilapja) nyomon követik az eseményeket, s Kicsi Antal, Pintér Lajos, Simon Magda és Tamás Gáspár írásaiból a kutatómunka sok részlete s ezek kapcsán több régi és megcáfolt "Petőfi-legenda" is napvilágra kerül. A vegyes bizottság jelentése (Az MTA I. Osztályának Közleményei 1956/57, 237-254) végül is csak a költő halálának legvalószínűbb helyét rögzíti; a feltételezett sírhelyen semmiféle emberi maradványok nem kerülnek elő.

Petőfi erdélyi tartózkodásainak témái viszont újra rendszeresebben bukkannak fel a romániai magyar sajtóban: Kiss Jenő már 1952-ben riportsorozatban számol be Petőfi nyomában Nagybányán és Koltón tett utazásairól (Amerre Petőfi járt. Utunk 1952/31); majd Gagyi László indul el a költő nagyszalontai látogatásai nyomába (Igaz Szó 1957/3), Implon Irén székelyhídi színész-szerepléseinek helyi emlékeit eleveníti fel (Művelődés 1958/1), Régeni András újra a balázsfalvi állítólagos "Petőfi-koponya" körüli legendáknak ered nyomába (Művelődés 1958/8), Vetró Artúr a Petőfi-ábrázolások hitelességét vizsgálja a művész szemével (Művészet 1958/4).

Érdekes tanulmányt közöl Könczei Ádám Petőfi betyárköltészetéről és betyárballadáink összefüggéséről (Nyelv- és Irodalomtudományi Közlemények, 1962/1).

Megszaporodnak a romániai Petőfi-kiadások is: Összes költeményeinek a román-magyar közös könyvkiadási egyezmény keretében a mi olvasóink kezébe is eljutott kétkötetes kiadása (Bp.-Buk. 1953) után az Állami Irodalmi és Művészeti Kiadó Kincses Könyvtár sorozatában 1955-ben megjelenik a János vitéz, 1956-ban A helység kalapácsa és más elbeszélő költemények; az Ifjúsági Kiadó által indított Tanulók Könyvtárában Válogatott prózai írásainak kötete (1957), majd az Elbeszélő költemények (1960) s valamivel később a Válogatott lírai költemények (1966). Petőfi összes költeményeinek újabb kiadásaira nincs lehetőség (a cenzúra nemcsak a Nemzeti dalt nem tűri, de a szabadságharc erdélyi hadszínterein született több versét sem), ellenben "Költemények" címmel szinte a teljes költői életmű eljuthat a romániai magyar olvasóhoz: bibliapapírra nyomott, elegáns kis alakú kiadásban, közel másfél ezer oldalon 1961-ben és 1968-ban, két kötetben, Kacsó Sándor előszavával.

Ezek az utóbbi kiadások már a Petőfi-kultusz terén bekövetkezett újabb áttörést jelzik. 1969-ben (a költő halálának 120. évfordulóján) és 1973-ban (születése 150. évfordulóján) ugyanis újabb nagyszabású, az 1922-es és az 1945/48-as ünnepségekhez mérhető megemlékezésekre kerül sor Romániában is. Tartalmukat és méreteiket nem csekély mértékben befolyásolják az akkori politikai változások: a Ceauşescu-rendszer kezdeti éveinek hatalomkonszolidáló törekvései s az azokkal járó világpolitikai "nyitás". Maguk az ünnepi események azonban ez alkalommal koránt sincsenek oly mértékben a politika járszalagjára kötve, mint 1945/48-ban.

Petőfi-képünk – a hatvanas évek hazai Petőfi-kutatásainak eredményeképpen – a korábbinál árnyaltabbá, "irodalomközpontúbbá" vált. Faragó József, Mitruly Miklós – és a már említett Könczei Ádám-tanulmány – a Petőfi-líra és a magyar népköltészet viszonyára vonatkozó ismereteinket mélyítik (utalásokkal, adatokkal a népi Petőfi-recepcióra is), Bözödi György vitát kiváltó tanulmányt jelentet meg Az első találkozás címmel (Igaz Szó 1969/7; Pándi Pál megjegyzéseit a parndorfi táborban történtekről a Népszabadság 1969. aug. 15. és 16-i száma közli), Benkő Samu a Lenkei százada történelmi hátterét tárja fel (Igaz Szó 1969/11), Szabó Zoltán stilisztikai megközelítésekben vizsgálja Petőfi költészetét (Nyelv- és Irodalomtudományi Közlemények, 1964/1), Dávid Gyula Petőfi román recepciójának történetét kutatja. De visszhangja támad a magyarországi Petőfi-irodalomban bekövetkezett szemléletváltásnak is: Fekete Sándor tanulmányának A vívódó Petőfiről (Kortárs 1968. 363-367), amely a Korunkban (1973/1) is megjelenik. Az 1969-es és 1973-as ünnepi folyóiratszámok Petőfi-tanulmányai, esszéi, lírai megnyilatkozásai már ezt a szemléletváltást is tükrözik. Mint jellemzőt idézhetjük Kányádi Sándor vallomását:

"Petőfi Sándor mindmáig legnagyobb költőnk [...] Ő a magyar költészet Jézus Krisztusa; a sírjával is úgy vagyunk, mint a názáretiével (valahol csak meg kell gyújtani a kegyelet gyertyáját, valahová csak le kell tenni a hódolat koszorúját); ástam én is egy nyáron, kerestem a koponyáját, szerencsére nem találtuk meg, pedig ott kell lennie – állítják – a fehéregyházi síkon, de a székelykeresztúri temetőben is van sírja és sírköve; a sírt ápoló öreg tanító bácsi egyszer azt mondta, leereszkedvén a szent hantra: hogy itt nyugszik-e, nem tudom, de akkora költő volt, akár minden faluban lehetne sírja..." (Igaz Szó 1969/7).

Az Igaz Szó (240 oldalas!), a Korunk, az Utunk, A Hét, a Művelődés, az Új Élet, a Dolgozó Nő és sok más romániai magyar lap 1969-es Petőfi-számaiban nem csak a romániai magyar szellemi élet képviselőinek legjava vonul fel, s nem csak a kortárs román irodalom jelesei (Alexandru Andriţoiu, Nicolae Balotă, Mihai Beniuc, Teofil Buşecan, Alexandru Căprariu, Victor Eftimiu, Eugen Jebeleanu, Veronica Porumbacu, Aurel Rău, Zaharia Stancu). A szerkesztőségek megszólaltatják a magyarországi írótársakat, irodalomtörténészeket, s jugoszláviai, csehszlovákiai magyar írók, irodalomkutatók (Bori Imre, Csanda Sándor, Domokos Sámuel, Fekete Sándor, Király István, Kónya Lajos, Lukácsy Sándor, Martinkó András, Pándi Pál, Sánta Ferenc, Sőtér István, Váci Mihály) is beszélnek a Petőfi-örökség időszerűségéről, a Petőfi-kutatás újabb eredményeiről.

Korántsem konjunktúra jellegű az ünnepi számokban vagy az évfordulók előtt/után megjelenő, a Petőfi-témához kötődő tudományos anyag. Almási István egyes Petőfi-versek folklorizációjáról közöl tanulmányt (Művelődés 1969/7), Kallós Zoltán – ezt mintegy kiegészítve – újabb elnépiesedett Petőfi-dalokat ismertet saját gyűjtéseiből (Utunk 1973/1), Benkő András Megzenésített Petőfi-versek címmel közöl tanulmányt (Művelődés 1972/12), Józsa János Petőfi költészetének szerepét vizsgálja a román munkásmozgalomban (Igaz Szó 1969/7), Kozma Dezső a múlt századi erdélyi Petőfi-kutatás történetének több fejezetét eleveníti fel (a Korunkban, az Igaz Szóban, a Nyelv- és Irodalomtudományi Közleményekben, A Hétben, az Utunkban megjelent tanulmányaiban); eddig ismeretlen kortársi tanúságokat hoz nyilvánosságra Csetri Elek (Gyulay Lajos naplósorait, Utunk 1969/30), Binder Pál (egy segesvári szemtanú emlékeit a fehéregyházi csatáról. Korunk 1971/7), Létay Lajos (Bíró Sámuel huszártizedes feljegyzéseit a szabadságharc erdélyi csatáiról, Utunk Évkönyv 1970. 215-221), Szász István (Szentmártoni Kálmán leírását a székelykeresztúri utolsó éjszakáról, Utunk 1969/30).

Előkerülnek ez alkalommal ismeretlen helytörténeti adalékok is: Binder Pál Petőfi 1849-es szászsebesi időzéséről, Dánielisz Endre a Nagyszalontán töltött napokról, Fábián Imre bihari Petőfi-emlékekről, Kubán Endre a szabadfalusi 1939-es megemlékezésről, Rácz Albert Petőfihez kötődő nagybányai és koltói emlékekről, Szekernyés János a Temesvár melletti táborozásról közöl a Petőfi utóéletét kutató számára is értékes adalékokat. Pintér Lajos egész sorozatban eleveníti föl a költő orosz fogságba eséséről és szibériai ólombányába hurcolásáról költött legendát, amely a múlt század hetvenes-nyolcvanas éveiben hozta lázba a közvéleményt, a szélhámos leleplezéséig (Petőfi-legenda. Előre 1969. jún. 17.-júl. 23.).

A költő művének éltetésében természetesen döntő szerepe az újabb Petőfi-kiadásoknak volt. Az 1969-es évfordulóra jelenik meg két kötetben, Lászlóffy Aladár esszéjével Petőfi szinte teljes költői hagyatéka, s ugyancsak az Irodalmi Könyvkiadó egy kétnyelvű Petőfi-kötetet is kiad E. Jebeleanu fordításában (Poezii şi poeme – Versek és költemények címmel); a népszerű Előre Kiskönyvtár háromkötetes olcsó Petőfi-költeményekkel örvendezteti meg olvasóit (1972); 1973-ban pedig kiadásra kerül a János vitéz Florica Cordescu, A helység kalapácsa Cseh Gusztáv rajzaival s Arany és Petőfi levelezése a Kriterion Téka-sorozatában, Antal Árpád gondozásában.

Mindezekhez járul Illyés Gyula Petőfijének új (a szerző hozzájárulásával a romániai cenzúrakövetelményekhez igazított) kiadása (36000 példányban) és Dávid Gyula-Mikó Imre Petőfi Erdélyben c. könyve (1972-1973-ban egymást követő két kiadásban, összesen 55000 példányban). Ez utóbbi a költő Erdélyhez és a Partiumhoz kötődő verseiből, leveleiből, a kortársak és későbbi visszaemlékezők Hatvany Lajos Így élt Petőfijében egybeszedett és rendszerezett szövegeiből merítve, több mint 300 helyszíni és dokumentumfényképpel gazdagítva eleveníti fel Petőfi élete – összesítve – közel egy esztendejének eseményeit, a tájainkon járt költő emlékének továbbélését. A könyv a Márkos András alkotta székelykeresztúri Petőfi-szobor leleplezésének napján került a könyvesboltokba, s egész nemzedékekre kihatóan kötődik hozzá a romániai magyarság Petőfi-kultusza.

Az 1973-as Petőfi-évforduló után, ha kisebb számban is, tovább gyarapodott a romániai magyar Petőfi-irodalom. Dávid Gyula és Mikó Imre könyve nyomán számos helytörténetkutató hozott elő eddig kevéssé ismert helyi hagyományt: Szeghy Géza a költő Szászvároson töltött napjairól (Új Élet 1974/16), Erőss Vilmos csíkszeredai időzéséről (Hargita Népe 1994. febr. 5.) s az Erdővidéket is átszelő útjáról közöl ismeretlen adalékokat; Ajtay Gecse Viktor székelykeresztúri éjszakájának eseményeire s Lengyel József személyére vonatkozó adatokat helyesbít (Új Élet 1979/19; 1980/14), előkerül egy gyergyószárhegyi anekdota Petőfi csizmavásárlásáról (Hargita Népe 1993. dec. 4.), s Rácz Andrássy Sándor visszaemlékezésekben eleveníti fel a fehéregyházi és segesvári Petőfi-ünnepeket, amelyeknek ő, a század elejétől fogva, kisgyermekként, majd felnőttként részese volt (Művelődés 1973/1). Előkerülnek ismeretlen hiteles visszaemlékezések is: Szilágyi Ferenc Tóth Márton, a Bem zászlaja alatt harcolt s Petőfit személyesen ismerő 48-as honvéd emlékiratának részleteit közli (a Magyar Nemzetben több folytatásban 1988-89-ben), Palugyay Zoltán osztrák hírszerzői forrásokat kutatva bizonyítja a költő fehéregyházi elestének tényét (Magyar Hírlap 1989/5). Gazdagodnak ezekben az években a Petőfi-versek folklorizációjára vonatkozó ismereteink is (Apácai Bölöni Sándor, Vörös Lobogó, Arad 1973. ápr. 15. és 22; Ráduly János, Művelődés 1983/7); a temesvári Tácsi Erika pedig egy iskolai önképzőkörben végzett vizsgálódásai alapján mutatja be a középiskolás diákok Petőfi-képét (Lépcsők. Temesvár 1984. 266-270).

A hetvenes évek jelentős gyarapodása a Petőfi-irodalomban Kozma Dezső könyve: Petőfi öröksége (1976), amelyben a szerző, korábbi részkutatásait összegezve, a múlt század végi kolozsvári Petőfi-kutatásokat mutatja be (Meltzl Hugó, Csernátoni Lajos, Farnos Dezső, Barabás Ábel, Ferenczi Zoltán munkásságát), illetve aprólékos részletességgel a Petőfi-kultusz történetét 1918-tól 1973-ig. A könyv részeként jelenik meg Mészáros József bibliográfiája (Petőfi Sándor a romániai könyvkiadásban és a romániai magyar sajtóban. 152-178), amely – ha helyenként kiegészítésre is szorul – kiindulópontja a költő romániai utóéletére vonatkozó kutatásoknak.

Kozma Dezső a nyolcvanas évek derekán Petőfi életének erdélyi szakaszát felevenítő újabb könyv megírására vállalkozik. Az 1848-49-es magyar forradalom és szabadságharc akkori hivatalos román politikai megítélése miatt (hogy ti. 48-ban forradalom csak a román forradalom volt, a magyar pedig "ellenforradalom") kéziratának csak a költő és Júlia szerelmét és házasságát megidéző első része jelenhet meg (Koltói ősz. Petőfi és Júliája. Kv. 1986).

Az 1969. évtől a romániai Petőfi-kultusznak új emlékhelye alakul ki: a segesvár-brassói műút mellett, az Ispán-kútnál, a költő feltételezett halála helye közelében. A buzgó helytörténész, Ajtay Gecse Viktor ezen a helyen (valamint Fehéregyháza végében, a Sárpatak hídjánál) már a hatvanas évek elején emlékjelet állított az egykori segesvári Köllő Miklós-szobor általa megtalált talapzatköveinek felhasználásával, ezek az emlékjelek azonban többször is a nacionalista indulatoknak estek áldozatul, míg végre Petőfi halálának 120. évfordulós ünnepségeire sikerült felépíteni és hivatalosan is elfogadtatni az Ispán-kúti Petőfi-emlékművet, rajta – a kút csorgója fölött – Hunyadi László Petőfi-domborművével. Sajnos, ezt a domborművet is többször megrongálták az idők folyamán, de maga az emlékhely az arra haladók kegyeletes megállóhelyévé vált.

Az indulattól fűtött romboló szándék nem tudta elhomályosítani azt a tényt, hogy Petőfi élete és költészete a román irodalomban is mély nyomot hagyott. A költő ellen kiadott s román nyelven is megjelentetett 1849-es császári körözőlevéltől kezdve egészen az 1973-as évforduló román visszhangjáig terjedő gazdag anyag bibliográfiáját Dorothea Sasu-Zimmermann állította össze és jelentette meg (Petőfi în literatura română. 1849-1973. Kriterion, 1980), Dávid Gyula közreműködésével. Sajnos, a körülmények nem voltak kedvezőek arra, hogy az Avram P. Todor, a román-magyar irodalmi kapcsolatok fáradhatatlan kutatója által tolmácsolt teljes román Petőfiből legalább egy mutatványkötet megjelenjen (a három vaskos kötetet kitevő kézirat halála után az Erdélyi Múzeum-Egyesület gyűjteményébe került). 1996-ban megjelent azonban a másik termékeny Petőfi-fordító, a iaşi-i Nicolae I. Pintilie több mint 800 oldalas román Petőfi-kötete (Poezii alese. Ed. Helicon, Timişoara), az időközben szintén elhunyt fordító rövid előszavával.

Az 1989-es változással a romániai Petőfi-recepció történetében is új szakasz kezdődött, mindenekelőtt a költő emlékének hiteles felelevenítése, ápolása terén. A rá való emlékezést, verseinek idézését már nem korlátozta cenzúra, ünneplésére ezrekre menő tömeg sereglett össze évről évre Fehéregyházán a halála évfordulója előtti szombaton-vasárnapon, illetve Koltón, az ismét hiteles Petőfi-ünneppé vált szeptemberi "Petőfi-bálon", s azzal egybekapcsolva Erdődön és Nagykárolyban.

A költő emlékének ápolására 1990-ben megalakult Fehéregyházán a *Petőfi Sándor Művelődési Egyesület, amely minden évben – az ünnepség megszervezése mellett – Fehéregyházi emlékeztetőt jelentet meg. Az őszi ünnepségek megszervezését az EMKE szatmári szervezete, illetve a nagybányai Misztótfalusi Kis Miklós Művelődési Egyesület vállalja magára; utóbbi egy útikalauzt is adott ki Koltó címmel (Nagybánya 1994), benne a költő és Júlia emlékét őrző Petőfi-gyűjteményt is bemutatva. Céljául tűzte ki Petőfi emlékének ápolását a bukaresti *Petőfi Művelődési Társaság, valamint a szatmári *Kölcsey Egyesület is – ez utóbbi a szatmári EMKE-vel karöltve az 1997-től sorra kerülő nagykárolyi és erdődi ünnepségek megszervezője, a nagykárolyi Petőfi-szobor és egy új szatmári Petőfi-emléktábla kezdeményezője (1998).

A budapesti Petőfi Irodalmi Múzeummal való együttműködés eredményeként megújult a koltói Petőfi-gyűjtemény is, amelyet a diktatúra nehéz éveiben Sebők Mihály, a Teleki grófok hűséges embere őrzött meg, s amely napjainkban már az egész kastélyt elfoglalhatja. Új anyaggal gazdagodott és ismét látogatható a fehéregyházi 48-as emlékmű szomszédságában lévő kis múzeum is; az emlékművet körülvevő parkban emlékjelek egész galériája van kialakulóban.

A romániai Petőfi-szobrok száma szintén gyarapodott 1989 után: Romulus Ladea segesvári várbeli mellszobra (felavatták 1948-ban), a székelykeresztúri egész alakos Petőfi-szobor (Márkos András alkotása, felavatták 1973-ban), a balázsfalvi 48-as szoborparkban elhelyezett Petőfi-mellszobor és Szobotka Andrásnak a csíkszeredai vár előtt felállított, szintén egész alakos Petőfije után 1994-ben került sor egy újabb, szintén Márkos András alkotta Petőfi-mellszobor felavatására Székelykeresztúron a költőről elnevezett általános iskola előtt. 1995-ben avatják fel Petőfi mellszobrát, Petrovics István alkotását Nagykárolyban, 1996-ban szintén Petőfi-mellszobrot, Bálint Károly alkotását Gyergyószentmiklóson. 1998-ban kerül a koltói kastély parkjába, a mézeshetek színhelyére Pogány Gábor Benő Petőfit és Júliát ábrázoló páros kompozíciója, végül 1999-ben a fehéregyházi emlékparkba, Kiskunfélegyháza ajándékaként Máté István egész alakos Petőfi-szobra.

Ezekben az években – ha nem is a várható mértékben – a romániai Petőfi-kiadások száma is újakkal gyarapodik: elsőnek a Látó c. folyóirat jelentet meg egy Petőfi-válogatást, Kovács András Ferenc gondozásában (Ezernyolcszáznegyvennyolc, te csillag. Mv. 1991), majd a Kriterion újraindított Kincses Könyvtár sorozatában adják ki a Tündérálom c. kis válogatást (Demény Péter gondozásában, 1997-ben). Nevezetes eseménye az egész romániai magyar könyvkiadásnak az új (sorrendben harmadik) Petőfi-összes, a marosvásárhelyi Mentor és a kolozsvári Polis Könyvkiadók közös kiadásában (1998) a magyar forradalom 150. évfordulójára. Ennek a kiadásnak az alapja a Kiss József gondozta legmegbízhatóbb Petőfi-kiadás (Bp. 1987), amely a néhány éve előkerült autográf Petőfi-kötetben (Ibolyák. Bp. 1996) megjelent két ismeretlen Petőfi-verset is tartalmazza.

A Petőfi-irodalom eseménye volt Illyés Gyula Petőfi Sándorának végre a cenzúra által meg nem csonkított új kiadása 1992-ben. S a másfél százados évforduló eseménye Dávid Gyula és Mikó Imre Petőfi Erdélyben c. könyvének új kiadása (1999).

A költő művének elmélyült ismeretét szolgálja az az országos Petőfi vers- és prózamondó verseny, amely – ugyancsak a forradalom évfordulójának rendezvényei sorában – több mint ezer általános és középiskolai fiatalt mozgósított, hirdetve Petőfi költészetének élő üzenetét és népszerűségét.

(D. Gy.)


Petőfi Sándor Művelődési Egyesület – Fehéregyházán (Maros megye) 1990. dec. 20-án alakult közművelődési egyesület, amely elsősorban Segesvár és környéke magyarságának (de a távolabbi vidékek képviselőinek is) a részvételével a fehéregyházi csatasíkon eltűnt költő emlékének ápolását tekinti elsődleges feladatának. 1991 decemberétől minden év utolsó vasárnapján és Petőfi eltűnése (1849. júl. 31.) napja környékén ünnepi megemlékezést tartanak a hazai és határokon túli magyar művelődési élet kiemelkedő személyiségeinek részvételével.

A Petőfi-életmű ismeretének ébrentartása érdekében évente Petőfi vers- és prózamondó versenyt is rendeznek középiskolások számára; ugyanakkor 1991-től Gábos Dezső szerkesztésében megjelenik a Fehéregyházi emlékeztető c. alkalmi kiadvány.

Kapcsolatot tartanak fenn a *Petőfi emlékezete ápolására alakult hazai és határokon túli egyesületekkel (a budapesti Petőfi Társasággal, a Pest-Budai Petőfi Társasággal, a kiskőrösi Országos Petőfi Társasággal, a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetséggel, a bukaresti Petőfi Művelődési Társasággal, a budapesti, kiskőrösi és más helységekben működő Petőfi-múzeumokkal).

Célkitűzéseik közé tartozik annak a Petőfi Művelődési Otthonnak a felépítése, amelynek terveit még 1946-ban Kós Károly készítette el, valamint a helyi és környékbeli Petőfi-emlékek (a fehéregyházi "turulos" emlékmű és múzeum, az Ispán-kúti emlékmű, a segesvári Petőfi-szobor) gondozása.

Alapító elnöke Gábos Dezső fehéregyházi tanár.

(D. Gy.)


Petőfi-versenyek – Országos romániai magyar műkedvelő csoportversengés az 1848-as forradalmak 100. évfordulója alkalmából. Az MNSZ kezdeményezésére indult versenyt Nagyváradon nyitotta meg ezer bihari dalos Bartók és Kodály szerzeményeivel 1947 decemberében. Kolozsvárt a centenárium alkalmából ezerötszáz kalotaszegi és mezőségi szereplő vonult fel. A tömegek részvétele főleg a Székelyföldön bontakozott ki. Az ünnepi versengésbe bekapcsolódtak a moldvai csángók is.

A helyi versenyeket 1948. jún. 27-én Marosvásárhelyen országos döntő követte, ahol a színjátszók közül Szováta műkedvelői Kiss Jenő A fehér ember c. darabjával kerültek az élre. Az énekkarok versenyét a Kis-Küküllő megyei Vámosgálfalva dalosai, a táncos csoportokét pedig az Alsó-Fehér megyei Lőrincréve csűrdöngölő- táncosai nyerték meg. Külön elismerésben részesült a nagyváradi Carmen cipőgyár csoportja József Attila Döntsd a tőkét c. versének megzenésített előadásával, valamint a petrozsényi bányászifjak Ady-kórusa.

A ~ utolsó szakasza a népviseletbe öltözött csoportok és a munkásifjak felvonulásával zárult. Az ünnepi menet a hegyivadászok katonai zenekarával az élén az 1854-ben kivégzett Török János kollégiumi tanár emlékművét kereste fel koszorúival. A Kultúrpalotában népgyűlés keretében került sor a díjak kiosztására. Az élre jutott műkedvelő csoportok Bandi Dezső erre az alkalomra készült bronzplakettjét kapták emlékbe.

A rendezvények jövedelme a *Petőfi-alap gyarapítását szolgálta.

Balogh Edgár: Férfimunka. Bp. 1986. 273-78.

(B. E.)


Petre Judit (Marosvásárhely, 1927. nov. 19.) – szerkesztő. Szamosújvárott végzett középiskolát, Bukarestben érettségizett (1955), a bukaresti egyetemen szerzett román nyelv és irodalom szakos tanári képesítést (1965). Pályáját az Ifjúsági Könyvkiadó magyar szerkesztőségében kezdte (1958-69), majd a Ion Creangă Könyvkiadó magyar osztályának felelős szerkesztője nyugdíjazásáig (1970-85).

Érdeklődési köre a *gyermekirodalom. Mint kiadója egyetlen magyar szerkesztője, jelentős írókat, műfordítókat és grafikusokat nyert meg a gyermekirodalom ügyének. Sorozatokat indított (Az én első könyvem; Nagyapó mesefája; Minden gyermek könyve), az iskolai oktatás, valamint a diákszínjátszás segítségére siető gyűjteményeket, antológiákat jelentetett meg, többek között Benedek Elek-köteteket is. Másfél évtized alatt 275 könyvet adott, közel három millió példányban, a 3-14 éves fiatalok kezébe.

A gondozásában megjelent művek közül kiemelkedik a Lengyel Balázzsal közösen szerkesztett János vitéz c. magyar és Aranyhajú széplegény c. román mesegyűjtemény (Bp. 1974). Fordításában jelent meg románul Szabó Géza Păstorul cu inimă bună (1971) c. kalotaszegi népmesegyűjteménye és Lázár Ervin Băiatul cu leii (1975) c. meseregénye.

Csire Gabriella: A romániai magyar gyermek- és ifjúsági irodalom könyvjegyzéke. A Hét Évkönyve 1986. 181-92.

(Cs. G.)


Petres Csaba (Ditró, 1951. júl. 19.) – zenepedagógus. Középiskoláit a marosvásárhelyi Művészeti Líceumban végezte (1970), majd zenetanári diplomát szerzett a kolozsvári Zeneművészeti Főiskolán (1974). Tanári pályáját szülőfalujában kezdte általános iskolai tanárként (1974-76), s rövid csíkszeredai kitérő (1976-77, Művészeti Líceum) után 1977-től napjainkig ugyanott folytatja.

Önálló kiadásban megjelent munkái: Blockflöte ABC. Csíkszereda 1992 (ugyanazon évben 2., 2001-ben bővített 3. kiadás uo.); Darabok kezdő blockflöte-együttesek számára. uo. 1992; Rövid elméleti összefoglaló összhangzattanból. uo. 1998.

Kiadás előtt: Könnyű egyházi kórusművek egynemű és vegyeskarok számára.

(D. Gy.)


Petres Kálmán (Jobbágytelke, 1887. aug. 4. – 1927. máj. 28. Párizs) – költő, közíró, szerkesztő. Középiskolát a marosvásárhelyi Róm. Kat. Gimnáziumban (1905), magyar irodalomtörténeti tanulmányokat a kolozsvári egyetemen (1910) végzett. Tanári pályáját régi iskolájában, Marosvásárhelyen kezdte, ahol az internátus aligazgatója is volt, majd Kolozsvárra hívták meg, ahol a Marianum Leánygimnáziumnak 1911-től tanára, 1913-23 között igazgatója volt. Mivel egy kormányrendelet szerint leánygimnáziumnak csak nő lehetett az igazgatója, meg kellett válnia iskolájától. Ekkor kerül a Magyar Néphez szerkesztőnek (1924-26). A Róm. Kat. Státus anyagi támogatásával 1926-ban tanulmányútra indult Párizsba, ahol súlyosan megbetegedett és meghalt. Bebalzsamozott holttestét a Házsongárdi temetőben helyezték örök nyugalomra.

Már egyetemi éveiben a Szent Imre Egyesület irodalmi osztályának főjegyzője, majd alelnöke. Az Egyesület évkönyveiben jelentek meg népi hangulatú költeményei (Szülőföldem, Székely nóta). Öreg diák köszöntője c. versét marosvásárhelyi iskolájának 200 éves jubileumára írta. Versei jelentek meg a Magyar Népben és annak Naptárában, a György Lajos szerkesztette Magyar irodalmi olvasókönyvben (Kv. 1922) és a Rajka László szerkesztette Szavalókönyvben (Kv. 1923). Szerelmi dalait (Dal a piros rózsáról, De szeretnék minden este...) meg is zenésítették. Versei "halk hangúak – írja Hegyi Endre –, mély bánatot hordozóak", s a falujába visszavágyó, városra szakadt ember szomorúságát fejezik ki (Pásztortűz 1942. 318). Közművelődési tárgyú cikkei a Hírnökben, Pásztortűzben, Zord Időben, a magyarországi Életben jelentek meg.

Költői hagyatékának legnagyobb része kéziratban maradt, ezt rendezte sajtó alá és adta ki bevezetőjével Pellion Ervin Őrszem a Hargitán címmel Marosvásárhelyen 1942-ben. A kötetcímül szolgáló, jelképpé vált verset a Pásztortűz (1927/11) és a Magyar Nép Naptára közölte.

Életében önállóan megjelent egyetlen tanulmánya Az Erdélyi Róm. Kath. Státus reneszánsza. 1866-1894. c. kötetben (Dicsőszentmárton 1925).

Dr. György Lajos: P. K. Pásztortűz 1926. 482-483. – Paál Árpád: Aki hazajön mindörökre. P. K. emlékezete. uo. 1927/11. – Bíró Lajos: P. K. emlékezete. Erdélyi Tudósító 1929/18. – Vékás Lajos: Emlékezés P. K.-ra. Pásztortűz 1937/22. – Hegyi Endre: Őrszem a Hargitán (P. K. versei). Pásztortűz 1942. 317-318. – Pellion Ervin: P. K. élete és költészete. (bevezető az Őrszem a Hargitán c. kötetben. Marosvásárhely 1942).

(K. S.)


Petres Kálmán (Csobotfalva, 1890. jan. 2. – 1981. jan. 14. Radnót) – róm. kat. egyházi író. Szentszéki tanácsos, 1929-től a marosvásárhelyi róm. kat. fiúnevelő intézet igazgatója.

Az 1925. évi Pásztortűz Almanachban magvas áttekintést közölt az első világháború utáni falusi művelődési mozgalmakról. Az erdélyi katholicizmus múltja és jelene c. kötet számára megírta az Erdélyi Római Katolikus Státus kiegyezés utáni történetét, kiemelve ennek az iskolákat is fenntartó önkormányzati intézménynek a szerepét a nemzeti oktatásügy szolgálatában.

Munkája: Egy fejezet a katholikus Erdély történetéből. Az Erdélyi Róm. Kath. Státus reneszánsza. 1866-1894. Dicsőszentmárton 1925.


Petrovay Tibor (Vésztő, 1902. márc. 15. – 1964. júl. 26. Budapest) – közgazdasági szakíró. A székelyudvarhelyi Róm. Kat. Gimnáziumban érettségizett (1920), a kolozsvári Kereskedelmi Akadémián szerzett oklevelet. 1942-ben a kolozsvári magyar egyetemen doktorrá avatták. 1923-tól a Gazdasági és Hitelszövetkezetek Szövetségének tisztviselője Kolozsvárt, 1933-39 között a *Szövetkezeti Értesítő felelős szerkesztője. Közgazdasági és szövetkezeti tárgyú írásait az Erdélyi Múzeum, az Erdélyi Tudósító és a Hitel is közölte.

Kisebbségi magyar gazdaságpolitika c. tanulmányában (Hitel 1936/4) a romániai magyar gazdaságpolitika fejlődését rajzolta meg. 1937-ben a Vásárhelyi Találkozó gazdasági bizottságának tagjaként magyar mezőgazdasági hitelszerv megalakítására tett javaslatot, és a kis- és háziipar önsegély alapján álló szövetkezeti rendezését sürgette. 1939-től a budapesti Szövetkezeti Hitelintézet igazgatóhelyettese.

Munkája: Iskolaszövetkezetek a nevelés szolgálatában. Klny. a Magyar Szövetkezet, Bp. 1940/30. számából.

Csatári Dániel: A Vásárhelyi Találkozó. Bp. 1967. 86.

(B. E.)


Petrozsény magyar irodalmi élete – a Keleti és a Nyugati Zsil találkozásától nem messze, Erdély legjelentősebb kőszénmedencéjében fekvő település első ízben egy 1818-as összeírásban szerepel, s bár a kőszénfejtés a környéken 1840-től folyik, s az 1870-ben megnyílt Piski-Petrozsény vasútvonalnak köszönhetően a 19. század utolsó harmadában jelentős fejlődésnek indul, csak 1925-ben nyeri el a városi rangot s válik az egész Zsil-völgyi bányavidék központjává.

A szénkitermelésre különböző bányatársaságok jöttek létre, s azok főképp Délkelet-Európából munkások, tisztviselők sokaságát is magukhoz vonzották: a Székelyföldről, a Felvidékről (főleg Selmecbányáról), Bukovinából, de Tirolból, a cseh-morva szénvidékről, a krajnai Kolinból, a németországi Steinmarktból is. Rohamos fejlődésének jele, hogy az 1818-as összeírásban még mindössze 233 lélekkel szereplő település lakóinak száma 1890-ben már 3774, az első világháború küszöbén pedig 7765.

E rohamos fejlődés a szellemi igények jelentkezését is maga után vonja. 1872-től már vannak adatok itt is megforduló színtársulatok vendégszerepléséről, bár az ide látogató társulatok még sokáig alkalmi helyiségekben kénytelenek fellépni, mert csak az 1900-as években épül fel a tisztviselők kaszinója, amelynek nagyterme előadások és hangversenyek tartására is alkalmas, miközben a színházi előadásokra akkor még a községháza Apolló-termét kellett igénybe venni.

A századfordulótól vannak adatok Petrozsény első nyomdájának létezésére vonatkozólag is, ezt Figuli János hozza létre, aki az 1909-től megjelenő Petrozsény és Vidéke c. lap kiadótulajdonosa is. Mellette a helyi római katolikus egyház ad ki lapot, a Zsilvölgyi Katholikus Tudósítót, amely túléli a hatalomváltozást is: 1922-ben szűnik meg.

A két háború között a petrozsényi születésű Evien-Eisler Eugen és Molnár Sándor nevéhez fűződnek lap- és könyvkiadói kezdeményezések. A Szögyényi Kiss Endre által 1922-ben indított, rövid életű Zsilvölgyi Hírlap megszűnése (1923) után ők adják ki a vidék leghosszabb életű magyar lapját, a *Zsilvölgyi Naplót (1924-40), amely 1931-ben két önálló melléklettel is jelentkezik, Lyra és a Zsilvölgyi Sütőiparos címmel. Közben 1926-27-ben itt jelenik meg a Mitterhuber Rezső által szerkesztett Zsilvölgyi Magyarság, majd Vámos Leó lapja, a Petrozsényi Újság (1933-40). 1924-ben színházi lapja is van a városnak, a Színházi Élet, amelyet a társulatával itt turnézó Gáspár Jenő ad ki közönségtájékoztatónak és -csalogatónak.

A húszas évekből más szórványos színházi jelenlétről is tudunk: a Zsilvölgyi Napló 1924. márc. 28-i száma ad hírt a kolozsvári magyar színház Zsil-völgyi szerepléséről: a tudósítás Molnár Ferenc Vörös malom c. színdarabját, az Antóniát és a Ki babája vagyok én? c. vígjátékot említi Poór Lili sikeres vendégfelléptével.

Evien-Eisler Eugen és Molnár Sándor a Zsil-völgyi könyvkiadás területén is tevékenyek: 1921-ben antológiát adnak ki Erdélyi könyv címmel, majd 1923-ban egy sorozatot indítanak Erdélyi Írások Könyvtára címmel, amelyben azonban mindössze egy kötet lát napvilágot, Kőváry Béla és Molnár Sándor szerkesztésében Erdélyi írók vers- és novellagyűjteménye címmel. Molnár Sándornak ezenkívül öt önálló kötete jelenik meg Petrozsényben (még öt Aradon, Hátszegen, Kolozsváron, Tg. Jiuban). Evien-Eisler Eugen nevéhez néhány röpirat és időszaki kiadvány fűződik (Az emberiség érdekében. 1925; Bicsérdyzmus. 1925-26; Az élet röpirata. 1927), s közvetlenül halála előtt egy kézzel írott verskötet (Tavaszvárás. 1927). A két háború közötti időszak petrozsényi könyvterméséhez tartozik még Receanu Ilona Vágyak visszhangja c. (1922) és Junger Sándor A megalkuvás küszöbén c. verskötete (1924), valamint Réthi R. Gyula Utolsó éjszaka c., Lupényban nyomtatott novelláskötete (1924).

A gazdasági válság és annak kezdetén, 1929-ben a 22 halálos áldozatot követelő lupényi sztrájk, amelyet a csendőrség és a katonaság erőszakkal vert le, majd az azt követő elbocsátások visszavetették Petrozsény román és magyar szellemi, művelődési életét. Csak a második világháborút követő társadalmi változások hoztak újra pezsgést a magyar közéletben. 1946-ban helyi népszínház létrehozására történik kezdeményezés, s az ennek nyomán létrejött Zsilvölgyi Munkás Színháznak magyar tagozata is indul 1947 februárjában, műsorán népszerű operettek (Csak egy kislány, Csárdáskirálynő, Csókos asszony, Mit susog a fehér akác?) mellett igényes prózai darabokkal (Iglói diákok, Ember a híd alatt, János vitéz, Ludas Matyi, Sári bíró). Ugyanakkor az MNSZ helyi művelődési szakosztálya színvonalas József Attila-estet rendez, ünnepélyes keretek között emlékeznek az aradi vértanúkra, 1948-ban pedig az országos *Petőfi-verseny részeseként sikerrel szerepel Marosvásárhelyen is a bányász-szavalókórus.

Az ötvenes években a magyar kultúra és oktatás rohamosan visszaszorul. A Munkás Színház utolsó magyar nyelvű előadása 1949-ben a Varga Katalin, a mócok asszonya; ezt követően közel húszévi szünet után kerül csak sor a sepsiszentgyörgyi és a marosvásárhelyi színház együtteseinek Zsil-völgyi turnéjára a Kismadárral, illetve Komzsik István és Csávossy György A fül c. vígjátékával. Ellátogat ekkor Petrozsénybe a Maros Népi Együttes is, 1968-70-ben pedig több ízben a kolozsvári s rendszeresen a temesvári Állami Magyar Színház. A városban *Áprily Lajos Irodalmi Kör működik Kiss Ilona irányításával, s a helyi elméleti líceumban Barcsay Ábrahám Irodalmi Kör, a magyar Általános Iskolában pedig Mesekör, amelyek a Korunk író-munkatársait is vendégül látják. A Zsil-völgyében akkoriban élő mintegy 11 magyar képzőművész munkájával szintén gazdagítja a város magyar szellemi életét, akárcsak az 1948-ban létrehozott Bányászati Főiskola néhány magyar tanára.

Az 1970-es évek közepén ezeket az önálló magyar tömörüléseket koholt politikai vádakkal felszámolják, illetve beolvasztják a Meridian irodalomnépszerűsítő körbe.

Petrozsényben született Fodor-Nagy Éva, akinek festményein a Zsil-völgyi tájélmény is nyomot hagyott, Guttman Mihály, a romániai magyar kóruskultúra kiemelkedő személyisége, Kiss-Törék Ildikó és Nagy István színművészek, a városban dolgozik ma is a Bányaipari Egyetem professzoraként Koronak Ferenc nemzetközileg ismert tribológus, Kovács Ferenc mérnök-professzor és Hegedüs István tervezőmérnök; az egykori magyar művészkolónia tagjai közül itt él és alkot Mátyás István grafikusművész s Makkai Endre református lelkész, néprajzkutató.

Napjainkban a Zsil-völgyi magyar művelődés központja Lupényben kezd kialakulni, az *EMKE ottani szervezete keretében.

Lévai Lajos: Petrozsény település. Székelyudvarhely 1927. – Kelemen Tibor: Petrozsény, "a Zsil-völgye fővárosá"-nak történeti, gazdasági és kulturális fejlődése. Kézirat, 1970. – Balogh Edgár: Mellében fekete gyémánt. Közli Táj és nép. Kv. 1978. 38-40.

(K. T. – B. E.)


Pezderka Sándor (?) – műfordító. A Szocialista Művelődés és Nevelés Országos Tanácsa keretében a magyar könyvkiadás és sajtó politikai felügyeletét látta el: feladatai közé tartozott a kiadói tervek ellenőrzése és jóváhagyása, a kiadásra előkészített kéziratok politikai lektorálása, adott esetben külső lektoráltatása és a Tanács politikai elvárásai alapján az észrevételek végrehajtása. Ennek a hatáskörnek a tartalma gyakorlatilag a változó – a nyolcvanas években egyre inkább szigorodó – politikai követelményekhez igazodott. Hatáskörébe tartozott a magyarországi exportra tervbe vett könyvek köztes lektorálása (ami nem egy esetben az export letiltásával – olykor visszaható érvénnyel a belföldi terjesztés leállításával is járt, mint Fábián Ernő tanulmánykötete vagy az Erdélyi Fiatalok c. dokumentumkötet esetében), ugyanakkor döntő szava volt a román-magyar kultúrcsereegyezmény keretében Romániába való behozatalra szánt magyarországi könyvek kiválasztásában, amely téren nyilván felettesei utasításait és elvi eligazításait hajtotta végre.

Több klasszikus és kortárs magyar író műveit tolmácsolta románul, némelykor társfordítóval. Fordításában jelent meg Galambos Lajos Isten őszi csillaga c. regénye (Luceafărul de seară 1975), egy Jókai Mór Cigánybáró és Sárga rózsa c. kisregényeit tartalmazó kötet (1976), két kiadásban is Moldova György Sötét angyal c. regénye (1976, 1979), egy Sánta Ferenc-kötet (Viaţa şi insulele Lucs-Lucs, 1980), Kosztolányi Dezsőtől az Aranysárkány (1982) és egy Bajor-gyermekprózakötet (Felicianul Năzdrăvan, 1984).

(D. Gy.)


Pezsgő-díj – szabad kritikusfórum egy-egy esztendő romániai magyar irodalmi termésének áttekintő értékelésére és "az év könyve" jelképes díjazására. 1971-ben, Láng Gusztáv kezdeményezésére jött létre, amikor a kritikusok egy csoportja (Földes László, K. Jakab Antal, Kántor Lajos, Láng Gusztáv, Marosi Péter és Szőcs István) a hivatalos írószövetségi díjazók döntéseinek mintegy kritikájaként Páskándi Géza Az eb olykor emeli lábát c. kötetét részesítette az első ~-ban.

Nyilvánossá a fórum 1972-től vált; ekkortól az Utunk vállalkozott a döntésekhez vezető vita szövegének közlésére is. 1983-ig minden évben kritikusok változó létszámú közössége (az elhunytak, illetve az országból eltávozottak helyett közös akarattal új zsűritagot hívtak meg) az irodalom nyilvánossága előtt, az előző év teljes irodalmi termését értékelve, kiválasztotta "az év könyvé"-t, s odaítélte a ~-at. Ezt a szabad kritikusi fórumot a hivatalos állami és írószövetségi elismerések mellett épp alternatív mivolta tette jelentőssé, lehetőséget kínálva az évek folyamán egyre merevebb hivatalos kritikai kánonokkal szemben az irodalom belső értékeit kiemelő, hiteles kritikai értékrend nyilvános megfogalmazására.

A változó összetételű zsűri a következőket részesítette ~-ban: 1972-ben Lászlóffy Aladár A hetvenes évek c. verskötetét, 1973-ban Szilágyi Domokos Sajtóértekezlet c. verskötetét, 1974-ben Sütő András Istenek és falovacskák c. esszékötetét, 1975-ben Bodor Ádám Plusz-mínusz egy nap c. novelláskötetét, 1976-ban Szilágyi István Kő hull apadó kútba c. regényét, 1977-ben Lászlóffy Aladár A hétfejű üzenet c. verskötetét, 1978-ban Panek Zoltán A földig már lépésben c. regényét, 1979-ben (holtversenyben) Bálint Tibor Zarándoklás a panaszfalhoz és Pusztai János A sereg c. regényeit, 1980-ban Székely János A nyugati hadtest c. kötetét, 1981-ben Köntös Szabó Zoltán Kár volt sírni Jeruzsálemben c. regényét, 1982-ben Kenéz Ferenc XYZ c. verskötetét, 1983-ban Király László Amikor pipacsok voltatok c. verskötetét.

Az alapító kritikus-együttesben Földes László (elhalálozása miatt) csak 1972-ben van jelen, Láng Gusztáv 1979-től (eltávozása miatt) kiválik, Szőcs István 1973-ban és 1975-78 között nem vesz részt a vitában. Az eltávozottak helyett 1974-1978 között Tamás Gáspár Miklós, 1976-1977-ben Bretter György, 1976-1983 között Rácz Győző, 1979-től Mózes Attila, 1981-től Egyed Péter a ~-at odaítélő kritikus-együttes tagja.

A nyolcvanas évek elején a hivatalos irodalomirányítás számára mind kényelmetlenebbé vált ez a szabad kritikai fórum. Az 1983-as vita szövegét az Utunk már csak elhatárolódó kommentárral közölhette, s ekkor a csoport úgy látta, hogy működését az általa kitűzött cél irányában nem folytathatja. "Ezután már mi sem tartottuk érdemesnek az egyre szűkülő lehetőségek, a tovább korlátozódó véleményszabadság feltételei között eljátszani az Utunk hasábjain a független kritikusok szerepét. Az 1971-ben született ~ tizenkét évesen elhalálozott" (Kántor Lajos).

"Az év könyve". Utunk 1972/11; 1973/10; 1974/9; 1975/13; 1976/9; 1977/9; 1978/12; 1979/12; 1980/12; 1981/14; 1982/9; 1983/14.

(D. Gy.)


Pharmacia*gyógyszerészeti szakirodalom


Pharos Könyvek – a kolozsvári Pharos Könyvkiadóvállalat sorozata. 1934-ben indult, de mindössze három kötete jelent meg: a Szabó Imre által összeállított és fordított Zsidó miniatűrök, Ligeti Sándor A bűvös erszény c. elbeszéléskötete (Salamon László bevezetőjével) és I. Peltz: Calea Văcăreşti (A bukaresti zsidó negyed regénye). Ennek első kötetét Katz László, a másodikat Farkas László fordította. A kötetek közül kettő a kolozsvári Fraternitas Rt. nyomdájában készült; Ligeti Sándor könyvét a Cartea Românească nyomdában nyomták Dicsőszentmártonban, ahol a szerző a Küküllővölgyi Kereskedelmi és Iparbank igazgatója volt, s a Kolozsvárt alapított *Társadalomtudományi Társaság tagja.

(D. Gy.)


Pilisi Géza – *Aradi Közlöny


Pillanat – a Maros megyei magyar diákszövetség kiadványa. 1990 februárjában jelent meg először Marosvásárhelyen, megszűnéséig mindössze 12 száma volt, kéthetes megjelenéssel. A fiatalokhoz szóló politikai és művelődési cikkeket, rejtvényeket, szórakoztató írásokat tartalmazott. Főszerkesztő Ábrám Zoltán, szerkesztője Béres Károly, Bükkösi György, Haller István volt, grafikai szerkesztő Pungucz Károly, majd Simon Zsolt és Bartha József.

(B. E.)


Pillich László (Kolozsvár, 1951. aug. 21.) – szociográfiai író, szerkesztő. A Brassai Sámuel Líceumban érettségizett (1970), a Babeş-Bolyai Egyetemen szerzett közgazdász oklevelet (1975). Porcelángyári tisztviselő (1975-80), 1980-tól az Igazság belső munkatársa (1988-89-ben a szerkesztőbizottság tagja is); a diktatúra bukása után a Szabadság főszerkesztő-helyettese (1989), az RMDSZ parlamenti képviselője (1990-92), a kolozsvári Heltai Gáspár Alapítvány alapító elnöke, a Heltai Könyvtár és Közművelődési Központ megszervezője és vezetője.

Környezetgazdaságtani témájú első írását a Korunk közölte (1975). Cikkei A Hét, Ifjúmunkás, Utunk, Brassói Lapok, TETT, Művelődés hasábjain jelentek meg. A Változó valóság (1984) c. Kriterion-tanulmánykötetben a kolozsvári magyar hóstáti közösség népesedésének szerkezeti alakulásáról értekezett Vetési Lászlóval és Vincze Zoltánnal; a *TETT-ben (1980/3), az 1982-es Korunk Évkönyvben s a fiatal prózaírók Ajtók c. antológiájában (1986) novellával jelentkezett. Jelentős szerepe volt az európai kisebbségi népcsoportokat tömörítő FUEV-vel való kapcsolatok kiépítésében; annak képviselőit több hazai kisebbségügyi konferencián ismertette meg a hazai közönséggel. A svájci Béke Alapítvány egy Bázelben tartott nemzetközi értekezletén 1995 szeptemberében Erdélyről mint interetnikus konfliktusövezetről tartott előadást, s időszerűen vetette fel az erdélyi kérdés jelentőségét Piramis (ok) árnyékában, avagy a polgári önépítés esélyei a mai Erdélyben c. tanulmányában (Korunk 1995/11). Szervezésében zajlott le Kolozsvárt 1996. jan. 25-27-én a Soros Alapítvány segítségével egybehívott Kelet-közép-európai Konferencia, melynek magyar, német, román, bolgár, szorb kisebbségi előadói a kulturális identitást fenyegető szélsőségekkel szemben közös határozatban sürgették "a népcsoportok és különleges régiók, kulturális önszerveződések, az autonóm cselekvés nemzetközi jogi rendszerének kidolgozását".

Munkái: Városom évgyűrűi (Kolozsvár városszociológiája, 1985); Láda a pincében (novellák, karcolatok, 1987). Leírtam életem... címmel Vetési Lászlóval közösen összeállított egy kötetet népi önéletírásokból (1987).

Írói álneve: Soós László.

Lászlóffy Aladár: A városkerülő. Utunk 1985/50. – Horváth Sz. István: Rendhagyó várostörténet. Igaz Szó 1986/1. – Kántor Lajos: A város embergyűrűje. Igaz Szó 1988/7. – Mihály István: Az emlékezés jelen idejében. A Hét 1988/3. – Molnos Lajos: A gyűjtögető. Utunk 1988/38. – Ördögh I. Béla-Szabó Piroska: Veszélyben a kulturális identitás? Szabadság 1996. jan. 31.

(B. E.)


Pinczés Gyula (Gyalu, 1925. márc. 13.) – gazdasági szakíró. A kolozsvári Református Kollégiumban érettségizett (1944); felsőfokú tanulmányait a Bolyai Tudományegyetem Jog- és Közgazdasági Karán kezdte, a kijevi egyetem történelem karán folytatta, ahol a nemzetközi kapcsolatok történetéből államvizsgázott (1956). A közgazdasági tudományok doktora (1970). Tanulmányai végeztével Bukarestben, a külügyminisztériumban dolgozott, de mivel nevét nem volt hajlandó románosítani, más beosztásba helyezték. Kolozsvárra került, az Igazság c. napilap belső munkatársa, majd a Kolozs Tartományi Pártbizottság kulturális osztályán a magyar művelődési intézmények irányítója. 1958-tól a Bolyai Tudományegyetemen, az egyesítés után a Babeş-Bolyai Egyetemen adott elő; 1967-től a Műszaki Egyetemen tanársegéd, lektor, előadótanár, végül professzor. 1987-ben nyugdíjazták.

Külpolitikai, majd közgazdasági problémákról több mint félszáz cikke jelent meg magyar és román lapokban; tanulmányt közölt Brassó 19. századi kereskedelmi jelentőségéről (Anuarul Muzeului Braşov. 1969), az erdélyi 48-as forradalmak idején megfogalmazott gazdasági eszmékről (Buletinul Ştiinţific IPCN 1971/13); erről szól doktori disszertációja is, s e témával jelentkezett a Korunkban, Kővári László gazdasági eszméi c. tanulmányával (1970/12). Egy, a pénzügyi-gazdasági mechanizmus kérdéseiről rendezett temesvári szimpóziumon A gazdasági mechanizmus szerepe a szocializmuson belüli ellentmondások feloldásában címmel tartott előadást, amely tanulmány formájában megjelent a szimpózium közleményeiben (Temesvár 1979). Kővári László közgazdasági és statisztikusi munkásságáról román nyelven is közölt nagyobb tanulmányt a Din gândirea economică progresistă românească c. kötetben (1968).

Az Economia politică c. kétkötetes egyetemi tankönyv (Kv. 1979-80) szerzője; a Gândirea economică din Transilvania în perioada modernă (1789-1918) tásszerzője (1981).

Balogh Edgár: Kőváry László és az erdélyi társnemzetek. Korunk 1993/10.

(B. E.)


Pintér Lajos (Arad, 1910. jan. 18.) – újságíró, zenei író. Középiskoláit az aradi gimnáziumban kezdte és Budapesten végezte (1928), közben zenei képzést szerzett az aradi Mittermüller zeneiskolában, ahol zongora szakos növendék. 1928-40 között szülővárosában az Erdélyi Hírlap belső munkatársa, 1945-49-ben ugyanott a Jövő olvasószerkesztője. 1949-ben Bukarestbe költözik, ahol a Romániai Magyar Szó (1949-52), az Előre (1954-1958), majd az Új Élet (1958-72) belső munkatársa, illetve szerkesztője, 1972-ben történt nyugalomba vonulásáig.

Évtizedeken át a bukaresti zenei élet legrendszeresebb beszámolóírója, a Művelődés Zenei napló c. rovatának szerzője. Zenei tárgyú cikkeit, interjúit, dokumentumközléseit ezenkívül az Utunk, a Dolgozó Nő, a Munkásélet, az Igaz Szó, a budapesti Magyar Zene is közli. Zenekritikai rovatot vezet a Román Rádió bukaresti magyar adásában. Szálljon a dal címmel magyarra fordítja Gherase Dendrino Lăsaţi-mă să cânt c. operettjének szövegkönyvét (bem. Nagyvárad, 1958. febr. 22.). Liszt Ferenc, Bartók Béla, Kodály Zoltán bánsági és erdélyi, illetve George Enescu magyarországi tevékenységéről és fogadtatásáról közöl tanulmányokat: Bartók Béla Aradon és Temesváron (Igaz Szó 1970/9), Zsoltár a viharban (Magyar Zene 1979/1-2), George Enescu Magyarországon (Magyar Zene 1981/3), Liszt Ferenc aradi hangversenyei (Magyar Zene 1987/2).

Dános Miklóssal közös cikksorozatban tárta fel József Attila apjának életútját (Új adatok, új feltevések. I. Hol élt, hova vándorolt József Attila apja? Előre 1957. dec. 5., II. Megoldódott a József Áron-titok. Megtalálták József Attila apjának legutolsó lakhelyét, második feleségét és gyermekét. uo. dec. 12.); nyomába eredt a 19. század második felében burjánzó Petőfi-legendakörnek, amelyet dokumentumriportban dolgozott fel (ebből részletek az Előrében 1969. jún. 17.-júl. 23 között, a Magyar Nemzetben 1973. júl. 29-31. között jelentek meg; a teljes kézirat kiadatlan); riportsorozatban számolt be amerikai (Előre 1977. máj. 26.-1978. ápr. 5.), illetve nyugat-európai (Előre 1982. szept. 8.-dec. 8.) utazásairól.

Nyugdíjas újságíróként lett elsőkönyves: Az aradi tizenhárom vértanú (1973) című kötetével lepte meg azokat, akik csak zenekritikusként tartották számon. Majd egy román és egy magyar nyelvű Enescu-könyvvel gyarapította a legnagyobb román zeneművészről szóló, magyar vonatkozású irodalmat (Mărturii despre George Enescu. Ford. Tereza és George Sbârcea, 1980; George Enescu erdélyi hangversenyei. Magyar sajtóvisszhangok. 1981). Műfajukat tekintve e könyvek kommentált dokumentumgyűjtemények. A bukaresti rádió magyar adásaiban mutatták be Petőfiről szóló irodalmi montázsát (1951), A fiatal Mozart (1952) és Mozart csodálatos élete (1956) c. hangjátékait; utóbbi Dános Miklóssal közös munkája.

Demény Lajos: A tizenhárom aradi példamutatása. Igazság 1973. okt. 6. – r. p. [Ruffy Péter]: Két évforduló. Magyar Nemzet (Budapest) 1974. júl. 31. – Kiss Károly: Világostól Aradig. Dokumentumgyűjtemény a vértanúkról. Magyar Nemzet 1974. okt. 2. – Ioan Laza: Mărturii despre George Enescu. Crişana (Nagyvárad) 1980. máj. 25. – Márki Zoltán: Szemle és szemlélet. Előre 1982. márc. 19. – László Ferenc: Esély és babér. P. L. Új Élet 1985/8.

(L. F.)


Pintér D. István (Erdőszentgyörgy, 1964. szept. 7.) – közíró, költő. Általános és középiskoláit Székelyvéckén kezdte és Székelyudvarhelyen végezte (1982). 1992-ig szakmunkás, 1992-től az Udvarhelyi Híradó felelős szerkesztője; 1999-től az Erdélyi Nimród c. természetbarát-magazint is szerkeszti.

Első írásait az Ifjúmunkás közölte 1979-ben; publicisztikái (1987-től) ugyanitt, valamint az Udvarhelyi Híradóban (1990-től), versei az Ablak c. folyóiratban (1990-91), a Székelyföldben, riportjai a Látóban, az Ifi Fórumban jelentek meg. Versekkel szerepelt az 1993-as, 1994-es és 1995-ös Fagyöngy antológiákban is.

Zámbó Jimmy emlékére írt, Bús dal szól c. riportját (Zoltán Jánossal társszerzésben) önálló kötetben is megjelentette (Székelyudvarhely 2001).

(D. Gy.)


Pionír – gyermeklap. Az Ifjúmunkás Szövetség Központi Bizottságának hetilapjaként indult 1950. júl. 10-én Bukarestben. Első főszerkesztője Ádám József volt, akit Majtényi Erik, majd 1951-től Eiben László követett. 1953 szeptemberében, a Magyar Autonóm Tartomány létrehozása után Marosvásárhelyre költöztették, ahol a pionírszervezetek tartományi lapjaként, a Tartományi Néptanács kiadásában, Nemes Gizella főszerkesztő irányítása alatt jelent meg, egészen 1956 februárjáig. Ekkor az Országos Pionírtanács lapjaként ismét Bukarestbe kerül, főszerkesztője Blénesi Ernő, majd Domokos Géza, 1957-től Henkel Tibor lesz 1965-ig, amikor helyébe Hadai Jenő kerül. Példányszáma akkoriban meghaladja a 70000-et. Utolsó száma 1967. november 21-én jelenik meg, amikor átadja helyét az újonnan indított *Jóbarátnak.

Lapszámaiban az egymást követő évek során Balogh Irma, Bárány Róza, Bokor Katalin, Csíki Irma, Forró László, Frenkl Ilona, Horváth Stefánia, Jagamas Ilona, Kocsis István, Kovács Nemere, Molnár Anna, Rédei Katalin, Şerbănescu Klára, Tóth Mária, Vass Tóth Mária nevével találkozunk.

Mozgalmi jellegű gyermeklapként társlapjai voltak a román Pionierul (1949-53), illetve a Scânteia Pionierului, amelyekkel különösen az első időben anyaga szinte szó szerint megegyezett. Eredeti anyagként magyar tanulók levelei és gyermekversek (Kányádi Sándor, Majtényi Erik, Páskándi Géza) kerültek csak a lapba. Állandó rovatai voltak az ötvenes évek közepéig a pionírszervezeti munkának (Pionírélet, Ifjú békeharcosok), a szovjet példát sulykoló írásoknak (A szovjet pionírok életéből), a rendszer "nagy megvalósításai"-nak.

1956-os számaiban a korábbi túlpolitizáltsághoz képest bizonyos oldódás mutatkozik a ~ tartalmában: gyakran jelennek meg beszámolók székelyföldi iskolák tevékenységéről, magyar művészek, zeneszerzők munkáiról; megszaporodnak a magyar népmesék, népdalok, népi gyermekjátékok. Új rovatként jelenik meg a honismereti célú Ismerd meg szülőföldedet-rovat, s a kitekintést nyújtó Üzen a nagyvilág. Az ötvenes évek második felében ismét mutatkozik bizonyos beszűkülés, de a korai évek szelleme már nem tér vissza.

Az irodalmi anyag mellett betekintést nyújt a lap a gyermekolvasók szintjén a tudomány és a technika világába (Technikai újdonságok). Szakemberek tollából hasznos gyakorlati eligazításokat közöl az iskolai színjátszásban részt vevők, kirándulásszervezők és kirándulók számára. Több írásban kezdeményezi a legkülönbözőbb gyűjtéseket (a bélyegtől, jelvénytől, növénytől a közmondásokig, becenevekig, népszokásokig és népi játékokig). Kedvelt volt a gyermekek körében az a néhány rovat is, amelyben találós kérdéseket, rejtvényeket, feladványokat találtak (Mit játsszunk? Szórakozzunk!, Fejtörő, Szófeladvány-verseny), vagy azok, amelyekben a lap újságírói vagy önkéntes helyi tudósítói különböző helyi rendezvényekről, kiállításokról, sportversenyekről számoltak be.

(K. N. – B. I.)


Piroska Ferenc – Lőrinczi László (1919) álneve


Pittner Olivér (Lupény, 1911. júl. 3. – 1971. júl. 9. Marosvásárhely) – festőművész, szerkesztő. Középiskoláit Argentínában végezte, ahol Dél-Amerikába kivándorolt szüleivel a húszas évek végéig élt. Hazatelepedve 1930-34 között a nagybányai festőiskolában végzett művészeti tanulmányokat. A festőtelepen a kubizmus elkötelezett híve lett, s ilyen irányú munkássága az újabb kutatások fényében egyre nagyobb értékű.

Baloldali állásfoglalásai miatt a román hatóságok 1940-ben Caracalba internálták. A bécsi döntést követően Marosvásárhelyre költözött. A *Szabad Szó alapító felelős szerkesztője és kiadója 1945 szeptemberéig; 1945-ben a Salamon Ernő Népi Athenaeum alapítója és titkára, 1946-ban a Marosvásárhelyi Székely Színház gazdasági igazgatója. 1955 körül kezdett újra festeni a korai kubista képektől eltérő dekoratív-szürrealista stílusban.

Murádin Jenő: Nagybánya – A festőtelep művészei. Miskolc 1994.

(M. J.)


P. Jánossy Béla (Erdőszentgyörgy, 1883. okt. 20. – 1945. ápr. 23. Kolozsvár) – próza- és drámaíró, költő, kritikus, szerkesztő. Középiskoláit a székelyudvarhelyi Róm. Kat. Gimnáziumban végezte (1903); a kolozsvári egyetemen szerzett jog- és államtudományi doktorátust (1908). 1907-10 között az Ellenzék szerkesztőségében dolgozott, 1910-ben fogalmazó lett a kolozsvári városházán. 1918-tól az Erdélyi Római Katolikus Státus titkára, ebben a tisztségében jelentős szerepet játszott a két világháború között a római katolikus közéletben. A pápai Nagy Szent Gergely Rend lovagja, a Román Csillagrend tisztje kitüntetések jelzik tevékenységének egyházi és világi elismerését. Osztályelnöke volt a Nagyváradon működő Katholikus Akadémiának, tagja a temesvári Arany János Társaságnak és a budapesti Petőfi Társaságnak; 1921-44 augusztusa között felelős szerkesztője a *Hírnöknek, 1943-44-ben a *Magyar Népnek.

1907-es Emberszívek c. novelláskötetétől kezdve közel négy évtizeden keresztül szinte évente jelent meg önálló vers- és elbeszéléskötete, regénye vagy drámája.

Műkedvelő színpadok számára írott darabjai közül kiemelkedik az Árpádházi Szent Erzsébet életéből merített Thüringia rózsája c. négyfelvonásos színjátéka, melyet a kolozsvári magyar színház 1931. nov. 20-án mutatott be, majd 1988-ban a szentkeresztbányai műkedvelő színtársulat újított fel, s itthon, illetve 1990 után több ízben Magyarországon is bemutatott. Népszerűek voltak vidám egyfelvonásosai is.

Regényei közül, amelyeknek tárgyát zömmel a szentek életéből vagy a történelmi múltból merítette, a Szopos Sándor rajzaival megjelent A császár bűnbakja (Kv. 1927) címűt a korabeli kritika némi túlzással H. Sienkiewicz Quo vadisának ellenpárjaként méltatta, Mister Nemere (Kv. 1929) c. regénye pedig az egykorú megítélés szerint a romániai magyar ifjúsági irodalmat gazdagította. Ezek a művek azonban szerzőjük minden rutinja ellenére megrekedtek az erkölcsnemesítő célzatú irodalom szintjén. Sajnálatosan hiányzik belőlük a 20. századi neokatolikus irányzat önvizsgálatra és az emberi lét teljességének átfogására irányuló törekvése is, amely már a korabeli romániai magyar irodalomban is éreztette hatását.

Körbe körénk, gyerekek (Kv. 1924) c. verskötete Tóth István szuggesztív rajzaival jelent meg, s a maga idejében sikert aratott.

Egyéb művei: Virágének (versek, Kv. 1908); Az élet mellől (novellák, Kv. 1911); Magyar földön (novellák, Kv. 1913); Véres galamb (versek, Kv. 1918); Halhatatlan halál (dráma 5 felv. Kv. 1922); Petőfi (drámai kép 3 felv. Kv. 1923); Lisieux-i Kis Szent Teréz élete képekben (Kv. 1926); Ferenc, a csodálatos ember (versek, Kv. 1927); Szivárvány (elbeszélések, Kv. 1929); Vejemuram (vígjáték 1 felv. Kv. 1929); Krisztus útja a Kálvárián (drámai költemény, Kv. 1933); Csókol a király (vígjáték 4 felv. Kv. 1934); Égő csipkebokor (versek, Kv. 1935); Király daliája (költői elbeszélés, Kv. 1935); Árva violácska (kisregény, Kv. 1937); Fülemüle a viharban (versek, Kv. 1937); Elefántcsont lélek (regény Páduai Szent Antal életéről, Kv. 1939); Salgói farkasok (regény, Kv. 1943).

Álneve: Igric.

Walter Gyula: P.J.B.: Petőfi. Pásztortűz 1923. I. 375-376. – Kiss Ernő: P.J.B.: Ferenc, a csodálatos ember. uo. 1927. 479; uő: A császár bűnbakjai. P.J.B. regénye. uo. 1927/548-549. – (k.e.): P.J.B.: Terézia nővér. uo. 1928. 432. – Márton István: P.J.B. új könyvei. uo. 1929. 286. – Szász Ferenc: P.J.B.: Mister Nemere. uo. 1929. 622. – szb: Mister Nemere. Keleti Újság 1930/68. – Z.L.: Erdélyi magyar írók darabjai a kolozsvári színházban [P.J.B.]. uo. 1931. 94. – Mael Ferenc: Thüringia rózsája. P.J.B. ünnepi színjátéka. Erdélyi Szemle 1931/13-14. – Gyalui Farkas: P.J.B. 30 éves jubileumára. Erdélyi Szemle 1937/4. – J[árosi] A[ndor]: Két bemutató (P.J.B.: Pozsonyi kaland). Pásztortűz 1937. 448. – B. Csűrös Emília: P.J.B. új regénye: Elefántcsont lélek. Erdélyi Szemle 1941/7. – Holló Ernő: Salgói farkasok. uo. 1944/1. – Beke György: Szent Erzsébet komédiásai. Az Új Ember Évkönyve. Bp. 1992. 80-85.

(K. K.)


plakátművészet – az alkalmazott grafika egyik műfaja (a reklámgrafika ága), mely kép és szöveg egyeztetésével hirdet eszmét, árut, kultúrát. Az igényes és ötletes falragasz, a kor stílusát és alkotója egyéniségét tükröző mű tartozik fogalomkörébe. A kőnyomás (különösen a színes litográfia) felfedezése s a nyomdatechnika tökéletesedése ösztönözte a plakát széles körű elterjedését. A megmutatkozó igényt a gyors ütemű ipari árutermelés biztosította.

Megteremtői között Jules Chéret, H. Toulouse-Lautrec, Théophile Steinlen tartható számon. Magyar úttörői: Benczúr Gyula, Ferenczy Károly, Rippl-Rónai József. Kezdeti korszaka a szecesszió művészetében teljesedett ki. Az I. világháborút követően a Bauhaus köre, ill. az avantgárd irányzatok (expresszionizmus, konstruktivizmus, kubizmus) művelői éltek lehetőségeivel a leghatásosabban. A jelenkori művészetben különösen a lengyel és japán ~ vívott ki nemzetközi elismerést.

Az erdélyi társadalmi viszonyok nem kedveztek a ~ fejlődésének. Az iparosodó városok áruplakátjai csak ritkán ütötték meg a művészi szintet. Ezen a tényen az sem változtat, hogy korai kísérletekről, művészi plakátok tervezéséről tudunk. Így a Hollósy-tanítványként pályára lépő Papp Gábor az 1900-as év tavaszán Kolozsvárt szervezett tárlatán állított ki "egy művészi afiche-t" (Ellenzék 1900. máj. 2.). A nagybányai művésztelep alkotói közül Ferenczy Károly, Iványi-Grünwald Béla és az őket követő ún. második nemzedék művészei terveztek kiállítási plakátokat. Közülük Jándi Dávid avantgárd szemléletű plakátja hirdette a Barabás Miklós Céh 1930-as bemutatkozó kiállítását. A Károlyi Gáspár Irodalmi Társaságnak az 1932-33-as év telén szervezett képzőművészeti tárlatán a brassói Hadnagy Árpád állított ki plakátokat.

Kolozsvár városvezetősége 1941-ben plakátpályázatot hirdetett azzal a céllal, hogy Erdély központjának "nevezetességeit, jellegzetességeit, idegenforgalmi látványosságait művészi módon tárják a nagyközönség elé" (Keleti Újság 1941. nov. 25.). Az I. díjat Andrásy Zoltán nyerte el, miután a pályázati műveket kiállításon is bemutatták. Kedvező bírálatot kaptak ezenkívül Moldován István, Rajka László, Kispál Sándor, Lengyel József, Harasztosy Béla pályamunkái.

Legjelentősebb plakáttervező művészünk a marosvásárhelyi származású, de Bukarestben elhelyezkedett Molnár József volt. A grafikai műfaj elkötelezett művelője, tanári pályája is ehhez kapcsolódott: a Nicolae Grigorescu Képzőművészeti Főiskolán a reklámgrafika tanára volt. Készített kereskedelmi és kiállítási plakátokat, művelte a kulturális és ezen belül a színházi plakát műfaját. 1979-től összefüggő sorozatban Shakespeare-művek 15 darabból álló plakátváltozatait alkotta meg. Több nemzetközi kiállításon, így Tbilisziben (1972), Londonban (1975), a belgiumi Monsban (1978) nyert díjat.

Színházi plakátjaink közül kiemelkedő Kós Károlynak 1958-ban tervezett – sokszor reprodukált – alkotása, mely a Budai Nagy Antal-színmű marosvásárhelyi fölújítására készült.

A lengyel plakátművészeti kiállítások ösztönző hatására vállalkozott a fiatalabb hazai képzőművész nemzedék is a funkcionális vagy csupán műtermi műfajnak tekintett plakáttervezésre. Magas művészi szinten, a nemzetközi eredményekkel összhangban tervezett kiváló plakátokat a könyvgrafikai szerkesztőként dolgozó Pusztai Péter (Kriterion-könyvplakátok), és a filmplakátjaival itthon és a nemzetközi plakátbiennálékon (Varsó, Chicago, Toyama, Párizs, Pécs) elismerést szerzett Tamás Klára.

Politikai, kiállítási és áruplakátokat tervezett még a marosvásárhelyi származású, majd Budapesten megtelepedett Ugray György (a párizsi világkiállítás magyar plakátjai, 1937), Szolnay Sándor, Podlipny Gyula, Guncser Nándor, Horák József s a Sepsiszentgyörgyön alkotó Baász Imre grafikus. Utóbb Lukáts Mária tűnt föl önálló grafikai műként fölfogott, egyetlen példányban készült plakátterveivel.

Az elmúlt évtizedben, az állami monopólium megtörésével, a magánkezdeményezésből létrejött kereskedelmi társaságok, kiadó- és nyomdavállalatok, reklámcégek számos fiatal, főiskolát végzett grafikusnak, formatervező szakembernek adnak munkát. A velük szemben támasztott igények: a hatékony kereskedelmi reklám, igényes csomagolástechnika, színvonalas könyvtervezés és illusztráció, illetve legújabban a világhálóra juttatott reklámszövegek grafikai kivitelezése. A plakátművészet és reklámgrafika új nemzedékéhez tartozik Könczey Elemér, Makkai Bence, Mátyás László, Miklósi Dénes, Székely László és Székely Miklós Kolozsváron, Kusztos Attila Sepsiszentgyörgyön, Irsay Zsolt Marosvásárhelyen, Bartis Elemér Csíkszeredában.

Izsák Márton: "Az utca művészete". Új Élet 1978/4. – Mészáros János: Egy művészvilág approximációi. Korunk 1980/1-2. – Sylvester Lajos: Sepsiszentgyörgy falragaszai. Utunk 1981/12. – Ferencz Zsuzsanna: Molnár József. 1982. – Murádin Jenő: Papp Gábor (1872-1931). A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve. Szeged 1993.

(M. J.)


P. Lengyel József, családi nevén Polacsek (Bukarest, 1938. szept. 15. – 1989. máj. 23. Kolozsvár) – író, rádióriporter. Kolozsvárt a Brassai Sámuel Líceumban érettségizett (1954), a Babeş-Bolyai Egyetemen természetrajz-földrajz szakon államvizsgázott (1960), közben két évig géplakatos segédmunkás. Tanár Gyergyóditróban (1960-67), majd a kolozsvári rádió magyar adásának riportere, szerkesztője, végül főmunkatársa; 1985-től az Utunk belső munkatársa.

Az Ifjúmunkás közölte első írását (1963), amellyel megnyerte a lap irodalmi pályázatát. Karcolatai, novellái, naplójegyzetei az Utunk, Igaz Szó, Dolgozó Nő s napilapok hasábjain jelentek meg. Pléhszamár (1971) és Bagolyvár (1976) c. hangjátékait a kolozsvári rádió sugározta. A part c. regényét ismertetve Szász János így utal írásainak általános jellegzetességére: "... új regénye több, mint lektűr. Bár valóban könnyen olvastatja magát, de ez a könnyedség nem jelent felületességet. Már a regényszerkesztési módja is igényes törekvést biztosít: a regénybeli idő néhány órája [...] egy mai húszéves fiatalember egész életét, a családi hátteret és természetében alakuló tudatvilágát, érzelmi életét villantja föl."

Kötetei: Kígyóút (novellák, 1969 = Forrás); Lábasház (regény, Kv. 1974); Boldogasszony papucsa (regény, Kv. 1978); Meztelen pillanat (novellák, Kv. 1981); A part (regény, 1982); Bagolyvár (Kalandregény tizenéveseknek és kor nélküli barátaiknak. Árkossy István rajzaival, 1984); Kajakos a családban (regény, 1985); Fellegvár (regény, 1988).

Álneve: Zsombori Éva.

Kántor Lajos: Új tollak – új igények. Ifjúmunkás 1963/49. – Gyöngyösi Gábor: Kígyóúton-kígyóútfélen. Utunk 1970/9. – Szávai Géza: Regény és mutatvány. Utunk 1975/7. – Mózes Attila: Az olvasmányosság és könnyedség buktatói. Utunk 1979/5. – Robotos Imre: Irónia – a hit szolgálatában. Korunk 1979/7-8. – Bernád Ágoston: Hírek vallatása. Utunk 1982/33. – Kis Géza: Akt, szikével. Utunk 1982/33. – Szász János: Regény a fiatalokról. Előre 1982. jún. 30. – Vásárhelyi Géza: Meztelen pillanatok. Utunk 1982/6. – Gábor Csilla: Irodalmon innen és túl. Gondolatok a lektűrről P.L.J. munkái ürügyén. Korunk 1985/3. – Lászlóffy Aladár: Útról hozott útravaló. Utunk 1988/40. – Csobán Endre Attila: Három nap egy esztendő – gondolatok P.L.J. regényírói technikájáról. Helikon 1996/14.

(B. E.)


Plesz Artúr, Plesz-Páll (Nagybecskerek, 1905. aug. 20. – 1968. jan. 18. Rishon Lezion, Izrael) – író, újságíró, lapszerkesztő. Középiskolai tanulmányait Temesvárott végezte. Újságíróként a 6 Órai Újság, Déli Hírlap munkatársa, a Friss Újság temesvári szerkesztője. A II. világháború éveiben transznisztriai, moldovai, aradhegyaljai táborokban munkaszolgálatos. A Hét címmel 1945 januárjában Temesvárott politikai-társadalmi-művelődési képes hetilapot indított, s szerkesztette egészen az év szeptemberéig. A Bánsági Magyar Írók Szervezetének pénztárosa, 1953-tól a Temesvári Állami Német Színház közönségszervezője, műkedvelő együttesek rendezője. Izraelbe 1965-ben vándorolt ki. Az Új Kelet és a Menora c. izraeli magyar nyelvű újságok munkatársa.

Egyfelvonásosait, burleszkjeit műkedvelő együttesek mutatták be. Vidám jeleneteiből néhányat (Csúnyácska, A karikagyűrű) a budapesti rádió is műsorára tűzött. Színdarabjaiból a Művelődési Útmutató, az Irodalmi Almanach és a Bánsági Írás közölt. Emberek és csillagok c. színművét bemutatta a Temesvári Állami Magyar Színház (1962).

Kötetei: Streif-Kompagnie (Hajtószázad. Riportregény, Tv. 1935); Metropolia (regény, Tv. 1935); Bakelit Isten (regény, Tv. 1937); Madura (regény, Tv. 1937); Négy dimenzió (regény, Tv. 1938); Merre? (regény, Tv. 1940); Detasament (Tv. 1945); Látlak... (Tv. 1948); Az Édesszájú utca regénye (Tv. 1948); Árnyjátékosok (Tel-Aviv, 1966).

(Sz. J.)


Pletyka*élclapok


Plugor Magor (Brassó, 1970. okt. 11.) – költő, szerkesztő. ~ Sándor fia. Középiskolai tanulmányait a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégiumban kezdte s a pannonhalmi Bencés Gimnáziumban fejezte be (1990), majd a szegedi Juhász Gyula Tanárképző Főiskola és párhuzamosan a József Attila Tudományegyetem hallgatója, filozófia-irodalomelmélet szakon (1990-94). Ebben az időben kapta meg a JATE Faludy György-díját. Az Erdélyi Magyar Diákok Egyesülete kiadásában megjelenő Hátország egyik szerkesztője. Versei itt s a Tiszatáj, Romániában a Korunk, Látó, Művelődés, Szivárvány hasábjain jelentek meg. Angyallétra c. verseskötetét a sepsiszentgyörgyi Castrum adta ki apja, Plugor Sándor rajzaival (1995).

"Verseiben az egyszerűségre törekszik – írja kritikusa, Hajdu T. László. – Az egyértelműséget azonban elveti. A nyelv teremtő erejét közvetíti. Azt vallja, hogy a modernséget a századfordulót követően elhasználták. A személy felszabadítása zajlik a keresztény világkép visszahúzódásával." "Valamiféle világhatáron állunk: a költészet innen nézhet újra szerteszét." – írja róla Fried István. Újabb kötete: Sinkapuszta (versek, 1998).

1996-ban áttelepült Szegedre.

Fried István: P. M. "fekete versei" elé. Tiszatáj 1994/6. – Hajdu T. László: Angyallétrán. Szemle 1995/3. – Bogdán László: Ég és föld. Képek és árnyak. Háromszék 1996. márc. 9.

(B. Z.)


Plugor Sándor (Kökös, 1940. márc. 4. – 1999. febr. 20. Sepsiszentgyörgy) – grafikus. ~ Magor apja. A marosvásárhelyi Képzőművészeti Középiskola elvégzése után (1954-58) Kolozsvárt, a Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskola festészeti osztályán, Miklóssy Gábor irányításával szerzett oklevelet (1964). Előbb rajztanár egy brassói általános iskolában (1964-70) s közben (1967-től) a brassói Astra román művelődési folyóirat képszerkesztője. 1970-től Sepsiszentgyörgyön a Kovászna Megyei Múzeum (1990-től újra Székely Nemzeti Múzeum) munkatársa és az Állami Székely Színházban díszlettervező. A Gyárfás Jenő Emlékház vezetője.

A kortárs erdélyi képzőművészetben a hatvanas évek derekán indult művésznemzedék tagjaként főképp grafikáival van jelen: jelképteremtő eszközökkel mai életérzésekre, lét és tudat kérdéseire keresi a választ. Stílusjegyei grafikai sorozatainak metaforáiban teljesednek ki: a Lovakban, az Öregekben, valamint az utóbbi években készült olyan sorozataiban, mint a Magyar szentek (34 grafika), a Stációk (16 grafika), a Márton Áron emlékének szentelt Áron püspök (14 rajz).

Készít tusrajzokat, fémkarcokat; dolgozik olajban és temperában is.

Közel 60 könyvhöz készült könyvgrafikái (borítótervek, belső illusztrációk) az irodalmi művek átélése nyomán születtek; meggyőző példa erre Szilágyi Domokos poémája, az Öregek könyve (1976), valamint fiának, ~ Magornak Angyallétra (Sepsiszentgyörgy 1995) c. verskötete. Az ő szövegképeivel jelent meg a Kiss Jenő fordította és Faragó József szerkesztette Román népballadák (1964-78) öt kötetből álló könyvsorozata, valamint Farkas Árpád, Kiss Jenő és mások verskötetei és egy kötet Rilke-fordítás. Grafikusa volt számos színházi műsorfüzetnek, katalógusnak; készített jelmez- és díszletterveket felnőtt és bábszínészi előadások számára. Rajzai jelentek meg az Utunk, Korunk, A Hét, Brassói Lapok, Igaz Szó, Tiszatáj és más lapok hasábjain. Színpadképei közül kiemelkedik Tamási Áron Csalóka szivárvány és Dürrenmatt Az öreg hölgy látogatása c. darabjainak művészi interpretációja.

Munkáit legelőször az Utunk Szülőföld-pályázatán díjazták (1967), majd megkapta "Az év legszebb könyve" díját a Szarvasokká vált fiúk (1971) illusztrációiért; ezt a sorozatot a lipcsei Nemzetközi Könyvvásáron is kiállították. Elnyerte a Magyar Képzőművészek kelet-magyarországi nívódíját (1974), két ízben a Gáspár Miklós-díjat (1983, 1990), a Katona József-díjat (1991), Makó város díját (1994) és a hajdúböszörményi Alkotótábor Nívó-díját (1996).

Egyéni kiállításai voltak 1965-től fogva majdnem minden jelentősebb hazai városban; Magyarországon Balatonfüreden, Budapesten, Debrecenben, Hatvanban, Hajdúböszörményben, Jászberényben, Kecskeméten, Makón, Miskolcon, Sárospatakon, Sárváron, Szegeden, Szombathelyen, Veszprémben, valamint Zentán és Szabadkán (1971), Moszkvában (1972), Böblingenben és Luganóban (1978), 1990 óta az USA-ban Arlingtonban, Miami Beachben, New Brunswickban; Németországban Dortmundban, Ausztriában Seckauban. Halála után Budapesten rendezték meg emlékkiállítását (2001).

Álneve: Furcsa Sándor; betűjegye P. S. (pösö).

Grafikáit önálló kiadványban 1996-ban adták ki Sepsiszentgyörgyön A megmérő idő címmel.

Szilágyi Domokos: P. S. A Hét 1971/21. – Murádin Jenő: "... De ide haza jöttem". Utunk 1973/32. – Bölöni Sándor: P. S. rajzai. Korunk 1974/12. – Mátyás Árpád: Dolgozni és bizonyítani. Beszélgetés P. S.-ral. Előre 1982. okt. 22. – Turóczy Rozália: Plugor Sándor könyvjegyei. Művelődés 1982/6. – Szőcs István: Van-e a művészetnek ábécéje? (Beszélgetés P. S.-ral). Utunk 1984/21. – Gazda József: P. S. vonalköltészete. Korunk 1985/5. – Láng Gusztáv: P. S. grafikái. Életünk 1985/10. – Banner Zoltán: A láthatatlan lovas. Utunk 1987/9. – Páskándi Géza: Jogunk arcainkhoz. P. S. rajzai. Kortárs 1988/6. – Barabás László: P. S. Új Élet 1989/18.

(M. J.)


Pluhár Gábor (Székelyudvarhely, 1877. jún. 11. – 1947. dec. 30. uo.) – elbeszélő, publicista. Középiskoláit a székelyudvarhelyi Róm. Kat. Főgimnáziumban végezte (1887-96), utána MÁV-tisztviselő volt: 1906-19 között Szovátafürdő állomásfőnöke. Ekkor, mint esküt nem tett állami tisztviselőt, nyugdíjazták. Nyugdíjasként Homoródfürdő fürdőigazgatója; 1929-től a székelyudvarhelyi Ipartestület titkára, a Székely Dalegylet titkára, majd alelnöke, az OMP udvarhelyi tagozatának jegyzője.

Elbeszélései, publicisztikai írásai, "góbéságai" 1922-től jelentek meg a Székely Közéletben, a kolozsvári Ellenzékben. A vak katona c. melodrámáját (1930) udvarhelyi műkedvelők több előadásban is nagy sikerrel mutatták be. A Székely Dalegylet vidéken c. írása a Székelyudvarhelyi Székely Dalegylet emlékkönyvecskéje (1868-1938) c., Lévai Lajos szerkesztette kötetben (Székelyudvarhely 1939) jelent meg. Levél jött az édesanyának c. verse egyleveles nyomtatványként 1940. február 10-i keltezéssel látott napvilágot.

Hagyatékában fennmaradt egy Zsuzsi hoppon marad c. írás kefelevonata és levelezése Kókai Lajos pesti kiadóval; a könyv megjelenéséről azonban nincs adatunk.

A két háború között udvarhelyi műsoros esteken szívesen és sikerrel konferált; népieskedő írásait Gábor bá' álnéven közölte.

(M. H. É.)


Podhradszky László (Kőszeg, 1920. márc. 2. – 1998. szept. 18. Kolozsvár) – jogi szakíró. A kolozsvári Ref. Kollégiumban érettségizett (1938), a Ferenc József Tudományegyetemen szerzett jogi diplomát és doktori fokozatot (1943). Az Igazság és a Dolgozó Nő jogi munkatársa. 1987-től a romániai magyar evangélikus egyház főgondnoka. A diktatúra bukását követő első szabad választáskor az RMDSZ listáján a román parlamentben képviselő. Itt az emberjogi, nemzetiségi és kultuszbizottság tagjaként fejtette ki tevékenységét. Javaslata alapján vették be az új alkotmány szövegébe, hogy a törvényeknek nem lehet visszaható érvényük, kivéve a büntetőügyeket, amikor is az időközben hozott enyhébb jogszabályt alkalmazzák.

Politikai tevékenysége középpontjában az egyházak helyzetének rendezése állt, valamint a felekezeti iskolahálózat, szociális, karitatív és egészségügyi intézmények visszaadása jogos tulajdonosaiknak, az egyházaknak. Az erdélyi magyarságot képviselősége ideje alatt Genfben és Helsinkiben tartott nemzetközi konferenciákon is képviselte.

Az Igazság c. napilapban és a kolozsvári rádió magyar műsoraiban 1955-87 között rendszeresen jelen volt jogi vonatkozású cikkeivel, jegyzeteivel; a Református Szemlében a boszorkányperek történetével foglalkozott jogi szempontból (1989).

(B. E.)


Podlipny Gyula (Pozsony, 1898. ápr. 12. – 1991. jan. 15. Temesvár) – grafikus. Gimnáziumi tanulmányait Budapesten fejezte be (1914), ahol azután Vesztróczky Manó rajzkurzusát látogatta (1916), majd a budapesti Képzőművészeti Főiskolán Réti István növendéke volt. 1918-ban ösztöndíjasként Nagybánya, 1919-ben Kecskemét művésztelepén dolgozott, 1926-tól véglegesen Temesváron telepedett le. A Barabás Miklós Céh alapító tagja, 1930-ban részt vett az erdélyi művésztömörülés első kolozsvári kiállításán. Művészpedagógiai munkássága jelentős: előbb magániskolát alapított, majd a Kolozsvárról Temesvárra költözött Képzőművészeti Iskola tanára lett (1934-41).

A modern európai művészet eredményeihez fölzárkózó művei a kortárs festészet és grafika élvonalába emelték. Nyomorékoknak, koldusoknak, a társadalom elesettjeinek együttérző bemutatása képein Dosztojevszkij regényeinek hangulatát idézi. Portrékat (köztük számos önarcképet), kompozíciós műveket, tájképeket festett, többnyire pasztelltechnikával. Járatos volt az alkalmazott grafikában is: 1930-tól mint a temesvári mozgóképszínházak tervezője filmplakátokat készített. A Bánsági Múzeum 1974-ben műveinek gyűjteményes kiállítását szervezte meg.

Kakassy Endre: P. Gy.-nak, a "misztikus" festőművésznek kiállítása Bukarestben. Keleti Újság 1929. márc. 16. – Negoiţă Lăptoiu: Podlipny. Tv. 1974. – Murádin Jenő: A Barabás Miklós Céh. 1978. – Szekernyés János: Éneklő rajzok. Utunk 1983/3; uő: Műteremlátogatás P. Gy.-nál. Új Élet 1984/6. – Annamarie Podlipny-Hahn: Banater Malerei. Tv. 1994.

(M. J.)


Pogány András-Mihály (Temesvár, 1935. júl. 9.) – műszaki író. ~ László fia. Szülővárosában a Vízépítészeti Szakközépiskolát végezte el (1953), s ugyanott, a Műegyetem építészeti fakultásán szerzett vízépítész-mérnöki oklevelet (1958). Pályáját a Maros-Bánáti Vízgazdálkodási Igazgatóságon kezdte, majd a Vaskapu vízierőmű munkatelepén a műszaki folyamatok megtervezésén dolgozott (1966-77). Tanársegéd a temesvári műegyetem építészeti fakultásán (1977-78), tervezőmérnök a Vízierőmű Tanulmányi és Tervező Intézet temesvári fiókrészlegében. 1984-ben megkapja a mérnök-doktori diplomát, 1985-től a Temesvári Talajjavítási Vállalatnál a szivattyúállomások és a dombvidéki árapasztók tervezője.

Érdeklődési tárgyköre: vízierőművek kivitelezése, talajvízmozgás, belvizek lecsapolása, árapasztó tárolók tervezése és megvalósítása. Műszaki tanulmányai a Hidrotehnica és a Revista Transporturilor şi Telecomunicaţiilor c. szakfolyóiratokban jelennek meg. A temesvári magyar napilapokban (a Szabad Szóban, 1990 után a Temesvári Új Szóban) versfordításaival és ismeretterjesztő cikkekkel szerepel. 1976 óta a Franyó Zoltán Irodalmi Kör tagja.

Álneve: Civis Temesvariensis.

(B. E.)


Pogány László (Győr, 1901. júl. 18. – 1956. jún. 7. Temesvár) – szerkesztő, újságíró. Középiskolát a temesvári főreáliskolában végzett (1919), majd apja ~ Mihály, a *Temesvári Hírlap megalapítója ösztönzésére a lipcsei Technikum für Buchdrucker főiskolán s más németországi városokban folytatott tanulmányokat, Budapesten pedig elsajátította a modern hírlapírást és adminisztrációt. 1924-ben hazatérve átvette apja örökét, s kibővítve, felfrissítve a hírlapot a romániai magyar sajtó egyik legtekintélyesebb orgánumává fejlesztette. Másfél évtizeden át főszerkesztője is volt, míg a királyi diktatúra szorításában 1938 októberében meg nem kellett szüntetnie. Tulajdonában volt a Hunyadi Grafikai Műintézet, Temesvár második legnagyobb nyomdája is, ahol a két világháború között több mint 30 lapot nyomtattak.

1927-től a politikai életben is szerepet játszott: az OMP bánsági tagozatának megyei képviselője volt. Egyike a temesvári Magyar Ház alapítóinak.

Novellái, cikkei saját lapjában s erdélyi folyóiratokban jelentek meg. Az Arany János Társaság ügyvezető titkára, az OMP ifjúsági tagozatának elnöke.

Ifjan szerzett Tükör c. darabját a temesvári Magyar Színház mutatta be 1920-ban.

Álneve: Civis.

(Sz. J.)


Pogány Marcell – *Népújság 2., Program 1.


Pogány Mihály – *Temesvári Hírlap


Pogatschnigg Guido (Szászváros, 1867. júl. 19. – 1937. márc. 7. Temesvár) – zeneszerző, zenei szakíró. A budapesti Zeneakadémián Koessler János, Erkel Gyula, Harrach József tanítványa. A regensburgi egyházzenei főiskola elvégzése után a kalocsai, majd az egri székesegyház főkarnagya. 1908-ban a temesvári Zeneművészeti Iskola igazgatójának nevezték ki. A *Magyar Dal társszerkesztője.

Zeneesztétikai írásai mellett "zenés mesék" szerzője is, ezeket matinék keretében maga adta elő, hogy a gyermekekkel megszerettesse a komolyzenét. Mint zeneszerző 65 misét és közel másfélszáz egyéb egyházzenei művet írt, közülük kiemelkedik a nagyzenekarra írt Ecce Sacerdos és az Ave Maria. Sikert arattak A Kaukázus tündére és a Copf és Paróka c. balettjei is. Számos költő, így Csokonai, Petőfi, Heine, Eminescu, Pósa Lajos, Szabolcska Mihály versét zenésítette meg.

Tagja volt a temesvári Arany János Társaságnak, díszkarnagya a Temesvári Dalkörnek s a Zenekedvelők Egyesületének.

(Sz. J.)


Pohl Antal (Láposbánya, 1929. máj. 10.) – költő. Középiskoláit Nagybányán végezte (1948), majd a marosvásárhelyi OGYI-n orvosi diplomát szerzett (1955). 1955-56-ban Székelyhídon, 1957-től a nagybányai Megyei Kórházban orvos, 1967-től osztályvezető orvos nyugdíjba vonulásáig (1991).

Versei, közéleti cikkei 1990-től a Bányavidéki Új Szó és az Erdélyi Féniks hasábjain jelentek meg. Orvosi szaktanulmányokat közölt a Román Akadémia orvosi szakkiadványaiban. Megalakulásától 1994-ig elnöke a Misztótfalusi Kis Miklós Közművelődési Egyesületnek.

Verseit 1992-ben gyűjtötte kötetbe (Ez itt a szülőföld. Miskolc 1992), s Metz István előszavával jelentette meg saját kiadásában. "Habár verseket már évtizedek óta írt, azoknak egy-egy gyöngyszeme azonban csak az 1989-es fordulat után került az olvasó kezébe a helyi sajtó által. Kisebbségi sorsunk égető problémái tükröződnek ezekben" – írja a bevezetőben Metz István.

(D. Gy.)


Pokorny László (Marosvásárhely, 1953. ápr. 9.) – természettudományi szakíró. Középiskoláit szülővárosában végezte (1972), majd az OGYI Gyógyszerészeti Karán szerzett diplomát (1977), 1996-ban pedig növényi alapú gyógyszerek előállítására irányuló kutatásaival doktori címet. 1977-80 között az egyetem gyógynövény-kutató laboratóriumában dolgozik; 1980-91 között a Maros megyei takarmánynövény-ellenőrző laboratóriumban. 1991-től a marosvécsi kastélyban elhelyezett kórház-otthon igazgatója.

Első szaktanulmányát 1978-ban a Note Botanice c. folyóiratban közölte. További, főként természetvédelmi tárgykörű írásai legnagyobbrészt a marosvásárhelyi Népújságban jelentek meg. Vizsgálta a Madarasi Hargita Procianidin tartalmú növényeit (Note Botanice, 1978), s 1982-ben és 1987-ben két gyógynövény alapú gyógyszerét szabadalmaztatta. A kilencvenes évek elejétől kutatási területe átterjedt a szellemi fogyatékosok ápolásának és gondozásának problémáira is: 1992-ben és 1994-ben Németországban, 1993-ban az Egyesült Államokban és Franciaországban, 1995-ben Angliában, 1994-2001 között Svájcban vett részt szakmai tanácskozásokon, konferenciákon.

Kötete: Gyógyító füvek, fák. Mv. 2000. Társszerzője egy 1999-ben ugyancsak Mv.-en megjelent Botanikai kompendiumnak.

(D. Gy.)


Polacsek József – *P. Lengyel József


Polgár István (Marosvásárhely, 1919. júl. 23. – 1988. jan. 29. Marosvásárhely) – újságíró, esszéíró, kritikus. Középiskoláit szülővárosa Ref. Kollégiumában, egyetemi tanulmányait a kolozsvári egyetem bölcsészkarán végezte (1944). Már diák korában az Ifjú Erdély, Március, Kelet Népe, Pásztortűz munkatársa. Újságírói pályáját a marosvásárhelyi Székely Szónál riporterként kezdi (1942-44), a Szabad Szó szerkesztője (1947), a művelődési rovat vezetője a Romániai Magyar Szónál (1947-51). Ekkor eltávolítják a sajtóból; segédmunkás a marosvásárhelyi cukorgyárban, címfestő az Arta Populară szövetkezetnél. Végül 1958-tól az Új Élet szerkesztőségi belső munkatársa.

Első írását a Pásztortűz közölte (1938). Megemlékezéseket írt Dsida Jenőről, Tompa Lászlóról, Salamon Ernőről, Szerb Antalról, Korvin Sándorról, Móricz Zsigmondról; értékelte Puskin, Csehov, Goethe, Eminescu, Bacovia, Caragiale, Emil Isac művészetét. Az Utunk, Igaz Szó is közölte írásait. Utolsó munkahelyén, az Új Életnél főleg képzőművészeti jegyzeteivel, filmismertetésekkel és színibírálatokkal szerepelt.

Írói álnevei: Soó Domokos, Palotai Iván.

(A. S.)


Polgári Magyar Művelődési Egyesület*Nagyszeben magyar irodalmi élete


Polis Könyvkiadó – Kolozsváron alakult 1992-ben, román-magyar vegyesvállalkozásként; magyarországi társtulajdonosa 1995-ig a budapesti Ecriture Kft. volt, amely ekkor visszavonult. Felelős vezetője Dávid Gyula, könyveinek grafikai tervezője Unipan Helga. A könyvkiadás anyagi alapjainak előteremtésére magyarországi könyvbehozatallal is foglalkozik; saját és importkönyvek országos körű terjesztésére 1995-2000 között könyvklubot is működtetett. A terjesztés és a könyvkereskedelem vezetője 2000 végéig Papp-Zakor András.

Indulása (tulajdonképpen az 1993-as Ünnepi Könyvnapokra megjelent első könyvei) óta több mint 100 könyvet jelentetett meg. Kortárs erdélyi szerzőket: Bálint Tibor, Bogdán László, Szabó Gyula regényeit, Kisgyörgy Réka és Láng Zsolt novellásköteteit, Káli István, Kovács András Ferenc, Szántai János, Tamás Tímea versesköteteit, Cs. Gyímesi Éva, Kántor Lajos, Nagy György, Orbán Gyöngyi, Veress Károly, Benkő Samu esszé-, ill. tanulmányköteteit.

A *Kriterion Könyvkiadóval közösen az első években gondozta a Történelmi Regények sorozat öt, a *Téka-sorozat és a *fehér könyvek egy-egy kötetét. Ezt követően sorozaton kívül a magyar klasszikus és kortárs irodalomból a ~-nál jelentek meg Babits Mihály, Páskándi Géza válogatott, illetve József Attila, Petőfi Sándor és Pilinszky János összes versei, Kányádi Sándor "egyberostált" versei és műfordításai, Székely János összes drámái, Bánffy Miklós emlékiratai és trilógiája, az Erdélyi történet. Néhány versválogatást (Dsida Jenő, Szilágyi Domokos, Reményik Sándor) különleges tipográfiai kivitelben jelentetett meg, Deák Ferenc, Siklódy Ferenc, ill. Simon Györgyi grafikái kíséretében.

Az eredeti irodalom mellett fontos feladatának tekinti Erdély művelődési-művészeti örökségének megismertetését. Az első évben jelentette meg Nagy Imre sorozatát az Erdélyi Helikon íróiról (Íróarcképek, Fodor Sándor előszavával), majd következtek: A Farkas utcai templom címerei (Entz Géza és Kovács András tanulmányaival), a Faragott kőszószékek Erdélyben (B. Murádin Katalin könyve), a Műemlék orgonák Erdélyben (Dávid István könyve), Muckenhaupt Erzsébetnek a csíksomlyói ferences könyvtár kincseit, Deé Nagy Anikónak a Teleki Téka ex libriseit, Gy. Dávid Gyulának a bonchidai Bánffy-kastélyt bemutató kötete s Benkő Elek átfogó számbavétele Erdély középkori harangjairól és bronz keresztelőmedencéiről. Kiadványai közül említést érdemel még Molter Károly irodalmi levelezésének Marosi Ildikó által sajtó alá rendezett két kötete, Imreh István tanulmánykötete: Erdélyi eleink emlékezete, a Petőfi Erdélyben (Dávid Gyula és Mikó Imre könyve) bővített újrakiadása, valamint Vofkori Györgytől a Székelyudvarhely múltját egykorú fotók segítségével megelevenítő "várostörténet képekben".

Gyermekirodalmi köteteit a kivitel igényessége jellemzi. Ilyenek: Tamási Áron kötete Deák Ferenc grafikáival (Egyenes Tóbiás), Kovács András Ferenc gyermekverseinek két kötete (Manótánc, Miénk a világ) Unipan Helga illusztrációival (előbbit román változatban is, Gelu Păteanu tolmácsolásában), Visky András gyermekversei, Müller Kati rajzaival (Elefánk); 12 füzetben a Magyar Mondák sorozat, Deák Ferenc, Siklódy Ferenc és Venczel János illusztrációival, valamint a Pitypang Könyvek sorozat (és román változata Laura Soare átültetésében).

Külön vállalkozása a ~-nak a Remekírók Diákkönyvtára, amelyben a magyar és a világirodalom legjavát kívánja közvetíteni "középiskolás fokon". Az utóbbi vonulatból csupán néhány kötet látott napvilágot (a középkori himnuszok Babits Mihály fordította kötete, az Amor Sanctus, Szegő Katalin gondozásában a Reneszánsz gondolkodók és A felvilágosodás gondolkodói, Szabó György gondozásában a Római történetírók és egy, a klasszikus és kortárs esztétikai gondolkodókat összefogó Esztétikai olvasókönyv, Orbán Gyöngyi válogatásában és bevezetőivel. A magyar irodalmi vonulatból viszont a sorozatba kerültek Csokonai Vitéz Mihály, Vörösmarty Mihály, Arany János, Kosztolányi Dezső, Tóth Árpád, Reményik Sándor válogatott versei, Jókai Mór, Mikszáth Kálmán, Móra Ferenc, Móricz Zsigmond, Bánffy Miklós, Tamási Áron novellái, Krúdy Gyula, Kosztolányi Dezső, Kós Károly regényei, Németh László történelmi drámái, Madáchtól Az ember tragédiája és jó néhány antológia (Régi magyar költők, Magyar krónikák és legendák, a 18. század erdélyi emlékírói, a magyar felvilágosodás, a magyar nyelvújítás, a magyar romantika antológiái, a Nyugat költőelődeit, a századforduló magyar elbeszélőit, a legutóbbi fél évszázad határokon inneni és túli magyar költőit bemutató kötetek).

A ~ indulása időszakában szorosabban együttműködött a Kriterionnal; újabban hazai kiadókkal (Mentor, Pallas-Akadémia, Kalota) való alkalmi kapcsolata mellett gyakran társul magyarországiakkal: leginkább a Balassi és az Osiris Kiadóval, valamint a Magyar Könyvklubbal és a Teleki László Alapítvánnyal.

(D. Gy.)


Politikai Könyvkiadó – 1952-ben indult, névváltoztatással, a Román Kommunista Párt (1948-tól Román Munkáspárt = RKP, illetve RMP) kiadójának folytatója, a román nyelvű központi pártkiadó magyar szerkesztőségeként.

Az RKP nevével 1944 őszétől jelentek meg politikai kiadványok, előbb Kolozsváron (1 mű) és Temesváron (2 mű) az ottani Tartományi Pártbizottságok felügyelete alatt; 1945-ben Brassóban (1 mű), Bukarestben (1 mű), Kolozsváron (18 mű), Marosvásárhelyen (3 mű), Nagyváradon (2 mű); 1946-ban Brassóban (3 mű), Bukarestben (9 mű), Kolozsváron (8 mű), Nagyenyeden (1 mű), Nagyváradon (3 mű), Temesváron (6 mű). 1947-48-tól Bukarest egyre növekvő súlyát (19, illetve 72 mű), Kolozsvár szerepének visszaszorulását (4, illetve 1 mű), a többi tartományi központok teljes kimaradását észlelhetni, míg 1949-57 között kizárólag "Bukarest" helymegjelöléssel jelennek meg az akkor már Román Munkáspárt kiadójának kiadványai.

Kolozsvár vezető szerepe a magyar nyelvű romániai politikai könyvkiadásban tartalmi vonatkozásokban is kifejezésre jut az első években. Míg Bukarestben a Párt akkori vezetőinek beszédei, különböző pártkonferenciákon és egyéb politikai rendezvényeken előterjesztett jelentések, dokumentumok látnak napvilágot, azalatt a Kolozsvári Tartományi Pártbizottság kiadásában jelenik meg a Szovjetunió Kommunista (bolsevik) Pártjának története, Marx, Engels, Lenin és Sztálin több ideológiai alapműve, Az aktivista zsebkönyve c. sorozat (1945-46-ban) 25 füzete, több, a politikai propagandát nagyobb öszefüggésben szolgáló mű (Vaszilij Grosszman: Írások a háborúról, Kononov: Igaz történetek Leninről, Laptyev: A szovjet mezőgazdaság a háború alatt).

Eredeti magyar politikai mű nem szerepel ezekben az években a politikai kiadványok között (Vasile Luca nevét egyik-másik brosúrán Luka László alakban is találjuk, más brosúrák szerzőiként Mogyorós Sándor, Muzsik Mihály neve szerepel). Egyetlen mű fordítója van feltüntetve az 1944-48 közötti időszakban (Vaszilij Grosszman könyvét Gyáros László fordította), a többieknél legfeljebb ennyi szerepel: "Fordította az RKP Kiadójának magyar szerkesztőbizottsága" vagy "Fordította az RKP Központi Nevelési Osztályának fordító kollektívája".

1948-ban, a Kommunista és a Szociáldemokrata Párt egyesítésének évében az "új" párt kiadója egyetlen, Kolozsváron megjelenő mű kivételével már csak "Bukarest" megjelöléssel ad ki magyar nyelvű politikai műveket. Ekkor indul a Marxista-leninista könyvtár c. sorozat Marx, Engels, Lenin, Sztálin műveivel (az első évben már 13 kötet), Az irányítók zsebkönyve c. sorozat; folytatódik A romániai népek szabadságharcosai c. sorozat (Bălcescu és Fónagy János után N. Cristea, Gh. M. Vasilescu-Vasia, N. Zubcu-Petrovici életét ismertető füzetekkel). A politikai brosúrák szerzői közül 13 műnek román pártvezető, 11-nek román pártfunkcionárius, 16-nak szovjet pártvezető és klasszikus, 9-nek szovjet pártfunkcionárius a szerzője; a népi demokráciák pártvezetőitől 7, a nyugati kommunista pártok vezetőitől 2 füzet jelenik meg.

A fentieken kívül irodalmi vonatkozásai miatt két mű említhető: Julius Fucik Riport az akasztófa alól c. műve és V. Kemenov Két kultúra c. munkája, amely "a rothadó burzsoá kultúrát" leplezi le.

1950-től a pártkiadó egész sor, a politikai propagandát szolgáló sorozatot indít magyarul is (Falusi esti párttanfolyamok, Falusi pártpolitikai körök részére, Pártaktivisták, Pártpolitikai körök részére, Propagandisták részére, Propagandisták és előadók részére, Városi esti párttanfolyamok részére, Városi pártpolitikai körök részére címek alatt). A következő években e sorozatok egynémelyikének anyagát gyűjteményes kötetekben is kiadják. Az alkalmi politikai brosúrák sokasága mellett – amelyek ezekben az években számszerűen a kiadványok túlnyomó részét teszik ki – 1951-ben (az említett párttanfolyami köteteket leszámítva) mindössze három nagyobb művet ad ki az RMP kiadója: Gh. Gheorghiu-Dej cikkeinek és beszédeinek 430 oldalas, az RMP KV Határozatainak 318 oldalas kötetét és Lenin rövid életrajzát. Rajtuk kívül témájánál fogva jelentősebb a román kommunista párt jubileumára kiadott rövid román párttörténet (A Párt 30 éves harca...).

1952-55 között feltűnik, hogy az akkor már ~ néven szereplő kiadó irodalmi és közéleti személyiségeket is felvonultat szerzői között. Kovács György a nemzetiségi kérdésről (Nemzetiségre való tekintet nélkül), Mihai Beniuc a románok és az "együttélő nemzetiségek" testvériségéről, Cezar Petrescu a haladó értelmiségről, Lucia Demetrius, Ecaterina Oproiu és Veronica Porumbacu a nők helyzetéről a szocializmusban, Sorin Toma (a Scânteia főszerkesztője) a sajtóról ír: a regényíró Petru Dumitriu szovjetunióbeli élményeiről számol be.

Kovács György mellett 1955-től más magyar szerzők neve is feltűnik a ~ kiadványain: Ádám Miklós Nyugat-Németország felfegyverzésének veszedelmes voltáról (1955), majd a két rendszer békés egymás mellett élésének lehetőségéről (1956) ír; Csupor Lajos a Magyar Autonóm Tartomány adatai alapján az állattenyésztés fejlődéséről (1955), míg Dézsi Zoltán Al. Almăşannal közös füzetben a Magyar Autonóm Tartomány két fogyasztási szövetkezetének eredményeit mutatja be összehasonlításban (1955).

1955-ben a ~ megjelenteti Gh. Gheorghiu-Dej Cikkek és beszédek c. kötetének második, közel 900 oldalra bővített kiadását, s közben füzetes sorozatban a román szociáldemokrata és kommunista mozgalom történetét a kezdetektől egészen az 1947-es kommunista hatalomátvételig. Az 1959-ig 25 füzetre rúgó sorozat jó néhány darabja az említett időszak folyamán több kiadásban (módosításokkal) is megjelenik, tanulságosan jelezve a politikatörténeti kutatás számára a párt múltjának retrospektív önújraírását is. A folytatódó korábbi sorozatok mellett újak is bukkannak fel (Ipargazdasági kérdések, Leckék és konzultációk a politikai gazdaságtan kérdéseiről, A pártmunka tapasztalataiból, Agrárgazdasági kérdések, A marx-lenini elmélet alapvető kérdései).

Az RMP viszonyulását a marxista-leninista ideológiához jelzi, hogy 1948-57 között egyetlen ideológiai alapmű sem jelenik meg; 1957-ben Plehánov: A személyiség történelmi szerepének kérdéséhez töri meg a csendet, majd A Kommunista Kiáltvány és Lenin írásainak 635 oldalas válogatása A nemzeti kérdésről – A nemzeti-gyarmati kérdésről címmel (mindkettő 1958-ban). Közben két kiadványban is foglalkozik az RMP kiadója az 1956-os magyar forradalommal (Ellenforradalmi erők a magyar októberi eseményekben, Nagy Imre és bűntársai ellenforradalmi összeesküvése); az előbbi 1957 nyarán, az utóbbi 1958-ban kerül a könyvesboltokba.

Ideológiai-politikai jelzésértékű, hogy 1957-ben 428 oldalon kiadják magyar nyelven is Kína Kommunista Pártja VIII. Kongresszusának anyagát, 1959-ben pedig 720 oldalon Gh. Gheorghiu-Dej Cikkek és beszédek c. sorozatának második, az 1955-59-es éveket felölelő kötetét is.

1958-ban még egy (tartalmát tekintve inkább azt mondhatnók: az első) eredeti romániai magyar politikai-ideológiai művet jelentet meg a ~, Gáll Ernő könyvét (A romániai polgári szociológia címmel).

Az ötvenes évek termését számszerűen számba véve a ~ és elődei tevékenységének viszonylagos összezsugorodását észlelhetjük. Igaz, nem egyedüli kiadója a politikai irodalomnak (mellette különösen az Országos Szakszervezeti Tanács és a Romániai Demokrata Nők Szövetsége van jelen), s ezek termése tartalmilag- tematikailag sokszor kiegészíti az RMP közvetlen irányítása alatti kiadói termést. 1950-től 1959-ig ez a következőképpen alakul (zárójelben a fentebb említett társadalmi szervezetek összesített kiadványszáma): 1950: 99 (55), 1951: 79 (27), 1952: 91 (24); 1953: 63 (41), 1954: 64 (30), 1955: 79 (19), 1956: 64 (21), 1957: 62 (11), 1958: 26 (15), 1959: 31 (27).

1959 a szovjet csapatok Romániából való kivonulásának éve.

Az 1960-as években (az utolsó két évet nem számítva) 40-50 között állandósul a ~ évi termése. A súlypont most is a pártpropaganda feladataihoz kötődő kiadványokra esik, de azok nagyobb része már nem brosúra, hanem a politikai nevelés különböző oktatási formáiban használt leckegyűjtemény: külön a városi és külön a falusi tanulmányi körök számára, tematikai csoportosításban. Folytatódik Gh. Gheorghiu-Dej Cikkek és beszédek c. sorozatának kiadása, megjelenik az SzK (b)P története, a III. román pártkongresszus teljes anyaga (1960), majd a IX. kongresszusé (1965), a Nagy Nemzetgyűlés kibővített ünnepi ülésszakának anyaga, amelyet "a kollektivizálás befejezésének tiszteletére" rendeztek (1962).

A kiadványok sorában tematikai újdonságot jelent – a korábbi párttörténeti tematika után – a román nép történetének előtérbe kerülése. A párt programjában egyre nagyobb hangsúllyal jelentkező "nemzeti" orientáció kifejeződése ez: már 1961-től szinte évente megjelennek az Ismerjük meg szocialista hazánkat c. leckegyűjtemények mellett a román nép történetét, annak egyes szakaszait ismertető kiadványok; közöttük már ekkor akad magyar témájú és magyar (társ)szerzőjű mű is: A Gyimes-völgyi parasztok felkelése (1960, társszerzője Fodor László). A megjelent művek közül ebben a tematikában kiemelkedik Victor Cheresteşiu könyve, A balázsfalvi Nemzeti Gyűlés (1967), amelyet Benkő Samu fordít magyarra.

Magyar szerzők neve különben önállóan is feltűnik a hatvanas években: Beke György egy kollektivista faluról (Kiskend) szóló riportkönyvvel jelentkezik (1960), Hutira Ervin – társszerzőként, de önállóan is – három, Mag András és Orbán Sándor egy művel. Aszódy János az Interpolról ír könyvet (1969), s ez a kötet már a ~ egy újabb vonulatának, a politikai bestsellereknek egyike; John Reed Tíz nap, amely megrengette a világot (1962), Goljakov és Ponizovszkij Doktor Sorge (1966), Amort és Jedlicka Ki volt a titokzatos A-54 (1969) és H. M. Hyde A 3603-as szoba (1969) c. könyvei jelzik ennek irányát.

A marxizmus-leninizmus klasszikusainak újrakiadását az 1961-ben még felbukkanó Marxista-leninista könyvtár (Lenin 6 művével), a Kommunista Kiáltvány új kiadása (1964) jelzi. Ellenben a IX. pártkongresszuson főtitkárrá választott N. Ceauşescu már 1965-től elsődleges (a végén kizárólagos) szerzőjévé válik a ~-nak: 1989-ig 170 beszéde, jelentése jelenik meg önállóan. 1968-ban elindul cikkeinek és beszédeinek gyűjteményes kiadása, s a sorozat 1989-ben a 29. kötetnél (az 1985-86-os írásoknál) szakad félbe; közben 1983-ban három kötetben, 2366 oldalon kiadják Válogatott műveit, s 1980-tól tematikus válogatásokban "Románia elnökének ... eszméiből" sorozatcímekkel bel- és külpolitikai, gazdasági, pénzügyi, irodalmi stb. nézeteit népszerűsítve (24 kiadvány).

Már 1968-tól ingadozóvá válik a ~ évi könyvtermelése: a 41 címet tartalmazó csúcsot (1973) 31-36 címmel csak megközelíti az 1971, 1972, 1974, 1979-es évek termése, de 7 év könyvtermése 26 cím alatt marad (1976, 1977, 1978, 1980, 1981, 1982, 1983), az 1984-es 14 cím után pedig 5 alá száll az évtized második felében. Ekkor már nem Bitay Ödön a ~ magyar szerkesztőségének vezetője, hanem Skultéty Sándor.

A hetvenes évek mondhatni forradalmi újítása a ~ könyvtermésében a hazai magyar szerzők és magyar tematikájú művek térhódítása. 1970-89 között 31 szerző 40 műve (és egy sajátos profilú sorozat, a *Testamentum) jelenik meg a ~-nál, élve azzal a lehetőséggel, amelyet az RKP "nemzeti" orientációja nyújtott. Ezek a művek – a kiszabott és szerzőik-szerkesztőik által vállalt ideológiai-politikai korlátok között – foglalkoztak a székelység történetének több mozzanatával (Demény Lajos, Fazekas János, Vajda Lajos), a romániai magyar baloldali és munkásmozgalommal, ipartörténettel (Bunta Péter, Fuchs Simon, Heves Ferenc, Turzai Mária). A magyar történelem olyan epizódjairól jelentetett meg könyveket a ~, mint a Budai Nagy Antal-féle felkelés (Demény Lajos), az aradi tizenhárom (Pintér Lajos), az erdélyi magyar baloldali sajtóból (Tollal a fasizmus ellen, 1974), a Vásárhelyi Találkozó dokumentumaiból (1977, ez utóbbi kettő Turzai Mária könyve). A ~ is felvállalt önálló tanulmány- és publicisztikai vagy riportköteteket (szerzőik Balázs Sándor, Bányai János, Fazekas János, Farkas Zoltán, Gáll János, Hóth Endre, Sztranyiczki Gábor, Vörös Előd, illetve Ábrahám János, Beke György, Horváth Andor, Horváth Arany, Mátyás Árpád, Murvai László, Mikó Ervin, Vajnovszky Kázmér).

1984-től teljesen megváltozik a pártirányítás kultúr- és könyvkiadáspolitikája. Egy, a Horea-féle felkelésről szóló könyv és a jelenkori polgári filozófiai doktrínákat elemző-bíráló kötet kivételével a magyar szerző és a magyar tematika teljesen eltűnik a ~ terméséből. Ezzel párhuzamosan felsőbb utasítással a Kriterion és a Dacia Kiadókra hárítják át a társadalompolitikai vívmány-kötetek kiadásának feladatát, azokkal a történetírás körébe tartozó művekkel együtt, amelyek a hivatalos román álláspontot terjesztik magyarul is "efan Pascu, Ilie Ceauşescu és mások művei). A belső használatra "Dulea-sorozat"-nak nevezett kötetek száma (Mihai Dulea a Művelődési és Szocialista Nevelési Tanács élén álló pártmegbízott volt, aki 1984-85-ben több magyar kiadó, így a ~ és a Kriterion elleni vizsgálatot is vezette) 1986-89 között 23-ra emelkedett.

Az RKP nemzetiségpolitikai stratégiája szellemében – a számok jelzik – ekkor már a magyar nyelvű pártirodalmat fölöslegesnek tekintette: az 1989-es év termése mindössze 2 cím, mindkettő N. Ceuşescu beszéde, illetve egy szövegválogatás műveiből. A ~ magyar szerkesztőségének megszűnése pusztán formai kérdés volt.

(D. Gy.)


Pollatsek Pál (Nagyvárad, 1895. okt. 20. – ?) – orvosi szakíró. Középiskoláit szülővárosában, a Premontrei Főgimnáziumban végezte. 1913-ban beiratkozott a kolozsvári egyetem Orvosi Karára, de tanulmányait a világháború kitörése miatt félbe kellett szakítania. 1915-18 között a fronton teljesített szolgálatot mint egészségügyi tiszt. A háború befejeztével orvosi tanulmányait Budapesten folytatta és fejezte be, majd 1921-22-ben Berlinben nyert szakorvosi képzést.

1922-ben, hazatérve Nagyváradra, belgyógyászati rendelőt nyitott. Bekapcsolódott az orvosi közéletbe is mint az 1868-ban alakult Bihar megyei Orvos-, Gyógyszerész- és Természettudományi Egylet titkára. 1926-ban az Egyesület keretében elhangzott szakelőadását Berkovits-díjjal jutalmazták.

Szakdolgozataiban a tüdőtuberkulózissal, a heveny monocyta fehérvérűséggel foglalkozott. Ez utóbbi témából közölte dolgozatát az Egyesület jubileumi kiadványa (Dolgozatok a Biharmegyei Orvos-, Gyógyszerész- és Természettudományi Egylet 60 éves fennállásának emlékére. Nv. 1928).

Önállóan megjelent tanulmánya: A tüdőtuberculosis prognosis alkotásáról (Kv. 1924 = Az Erdélyi Orvosi Lap tudományos közleményei).

(P. H. M.)


Polonyi István Géza (Kolozsvár, 1944. aug. 17.) – orvosi szakíró. Szülővárosa 11. számú (ma Báthory István) Líceumában érettségizett (1962), a kolozsvári Orvostudományi Egyetemen szerzett diplomát (1968). Általános orvos Oláhszentgyörgyön (1968-72), majd igazgató főorvos a kolozsvári Monostor negyedi mikropoliklinikán. Érdemes orvos (1985), a Romániai Orvosok Szövetsége, 1990-től az EME Orvostudományi Szakosztályának tagja. Dolgozatait a véralvadásról, vérnyomásról, szívbeteg állapotos nők megfigyeléséről román nyelvű kötetekben adta ki (Trauma de coagulare la gravide. Kv. 1976; Corelaţia între hipertensiunea arterială şi grupele sanguine. Kv. 1978; Observaţii privind cardiografiile la gravide. Constanţa 1980; Cardiopatii congenitale şi cardiopatiile reumatismale la femeia gravidă. Mv. 1982). Magyarul a kolozsvári Igazság, majd Szabadság Orvosé a szó s a Dolgozó Nő, ill. a Családi Tükör Az orvos válaszol c. rovatában jelentkezik.

(B. E.)


Pongrácz Antal Sándor (Marosvásárhely, 1948) – *sportirodalom


Pongrácz Antónia (Bukarest, 1935. jún. 1. – 1995. aug. 25. Kolozsvár) – iparművész, grafikus. Középiskoláit Kolozsváron végezte, majd ugyanott 1957-58-ban Kádár Tibor irányításával a Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskolán tanult. Kezdetben grafikai alkotásokkal jelentkezett, melyekből lapjaink és irodalmi folyóirataink (Utunk, Új Élet, A Hét) gyakran közöltek. Fuhrmann Károly biztatására fordult egyre elmélyültebben a fém- és ötvösművesség felé. Mélydomborításos munkáira, olvasztott üveggel és zománccal díszített alkotásaira erősen hatott a népművészet és a naiv művészet. 1969-től több erdélyi városban volt egyéni kiállítása, 1990-ben a szombathelyi nemzetközi iparművészeti tárlaton vett részt.

Gazda József: P. A. munkái. Új Élet 1973/3. – Fodor Sándor: P. Pongrácz Antónia (Előszó 1975-ös Korunk Galéria-beli kiállításának katalógusához).

(M. J.)


Pongrácz P. Mária (Székelyudvarhely, 1941. dec. 25.) – prózaíró, újságíró, szerkesztő, műfordító. Középiskolát a kolozsvári 3. számú Elméleti Líceumban végzett (1959), a Babeş-Bolyai Egyetem Bölcsészeti Karán magyar nyelv és irodalom szakos tanári oklevelet szerzett (1964). A temesvári *Szabad Szó újságírója, művelődési rovatszerkesztője, 1981-ben Bukarestben a pártfőiskolán doktorált Haladó eszmék a két világháború közötti nemzetiségi sajtóban c. értekezése megvédésével. Dolgozatait "újságírói ars poeticának is tekintette" (Graur János), s annak melléktermékeként lapjában Szívük fáklyatüzével c. tizenkét részes sorozatot közölt a feldolgozott lapok egykori készítőivel, köztük Bálint-Izsák Lászlóval, Reiter Róberttel, Szerényi Istvánnal. A Szabad Szó szerkesztőbizottságának tagja (1974-84), majd főszerkesztője (1984-89); az 1989-es változás után indult *Temesvári Új Szó munkatársa, 1991-től ugyanott az Agenda c. román hetilap újságírója.

Első írása, egy pályadíjat nyert novella, a *Dolgozó Nő hasábjain jelent meg (1962). Alkotásait nemcsak a magyar sajtó, hanem a România Literară és Orizont c. román szépirodalmi folyóiratok is közölték. Kötetbe szerkesztette Gozsdu Elek prózaíró Weisz Annához írt leveleinek gyűjteményét (Anna-levelek. 1969), előszót és jegyzeteket írt Mikszáth kisregényeinek Temesvárt kiadott válogatásához (1973), emlékkönyvet szerkesztett Endre Károly 90. születésnapja tiszteletére (A Parnasszus ölében. Tv. 1983) s kötetbe foglalva utószóval látta el Hans Mokka karcolatait, anekdotáit Temesvári kadenciák (Tv. 1995) címmel. Magyarra fordította Mihai Avramescu és Anghel Dumbrăveanu regényeit, Iosif Naghiu és Iosif Schwartz egy-egy színdarabját s Achimescu Ildikóval együtt magyarból románra ültette át Majtényi Mihály jugoszláviai magyar író A garabonciás c. regényét (Pancsova 1986) és Hans Mokka kötetét (Promenada amintirilor).

Regényei, novellái, amelyekben lírai betétek, burleszk és fantasztikus elemek szövik át, oldják és színezik a tömény epikát, a modern realizmus jegyében fogantak. A párhuzamos cselekményszövés, a többsíkú szerkesztés lehetőségeit messzemenően kihasználva és érvényesítve a szerző összetett embertípusokat, bonyolult – gyakorta végletes – helyzeteket teremt. A közvetlen előadás, az egyszerű, sallagtalan stílus elkötelezettje.

Szépirodalmi munkái: Búcsú a szigetektől (kisregény, Tv. 1976); Havak küszöbén (regény, Tv. 1981); Az elfűrészelt árnyék (novellák, karcolatok, 1987); A kőfaragó patak (ifjúsági regény, 1990). Egy kötetnyi novellája Amiaza cu flori címmel Ildico Achimescu fordításában jelent meg románul (Tv. 1985).

Bura László: Végig kell olvasni. Szatmári Hírlap 1981. júl. 17. – Márki Zoltán: Egy tévedés története. Előre 1981. szept. 18. – Hans Mokka: Schneeschwelle. Neue Banater Zeitung 1981. nov. 1. – Kubán Endre: Az őszinteség regénye. Dolgozó Nő 1981/12. – Fodor Sándor: Havak küszöbén. Utunk 1982/4. – Graur János: Láttam egy kort, amelyben nem éltem. Szabad Szó (Tv.) 1982. jan. 15. – Ujj János: "...tartósan megbolygatják lelkünk mélyvizeit". Hozzászólás A Parnasszus ölében – Endre Károly avagy egy életmű megközelítése c. monográfiához. Vörös Lobogó (Arad) 1983. szept. 18. – Borbély István: Magány kettesben. Igaz Szó 1988/7. – Egyed Péter: Cáfolatok lila fényben. Utunk 1988/3. – Szőcs István: Győzni is tanítson. A Hét 1988/10.

(Sz. J.)


ponyva – művészi igényeket nélkülöző, olcsó irodalom, amelyet eredetileg vásárokon, kiterített ponyváról árultak a közönségnek. Művelődéstörténeti jelentősége azonban nem lebecsülendő, hiszen a 17-18. században az egyetemes mondakincs számos jelentős alkotását juttatta el a ~ primitív feldolgozásban a szélesebb néprétegekhez. A 19. században ezek mellé a művek mellé, már a későbbi ~-t előlegezve, odakerültek a híres betyárok (Angyal Bandi, Rózsa Sándor, Sobri Jóska) viselt dolgairól szóló történetek is. "... a magyar ~ az analfabetizmus küszöbén, a közvetlen innen és túl lévő népi, paraszti s első generációs városi félproletár, félkispolgár, szolga és altiszti réteg e minden kultúrát, ideológiát pótló szépmámora, kalandja, vigasza és messianizmusa kiszámíthatatlan súlyú faktor volt mindig a népi »művelődésben«" (Gaál Gábor).

A romániai magyar könyvkiadásban a ~ főképpen a két világháború között dívott. A Brassói Lapok könyvosztálya által kiadott, Kocsis Béla szerkesztette Detektív Sorozat és folytatása, a Detektív Regények (1924-26 között összesen 17 füzet), a nagyváradi Sonnenfeld Nyomda sorozatai: Buffalo Bill, a vadnyugat hőse (1923-26 között 104 füzet), Kubb doktor, a világjáró érdekfeszítő kalandjai (é.n. 46 füzet), a Nick Carter, az amerikai detektívkirály (1923-26 között 201 füzet), az "érdekfeszítő sportkalandokat" tartalmazó sorozat: a Mister Herkules (1923-24 között 60 füzet), a bukaresti Herz Könyvkiadó 38 füzetes Sherlock Holmes-sorozata valósággal elárasztották a piacot silány termékeikkel.

A ~ iránti tömegérdeklődést a nagyobb lapok is próbálták kamatoztatni, ezúttal már igényesebb könyvsorozataikkal. A Brassói Lapok és a Népújság mellékleteként megjelent *Ajándékregénytár és a B. L. Könyvosztálya által kiadott, Kocsis Béla szerkesztette Népszerű Regények (1924-27 között 17 füzet, szerzői Csermely Gyula, Forró Pál, Jávor Béla, Pásztor Árpád, Szász Béla), a Temesvári Hírlap Könyvei (1930-31-ben összesen 32, többnyire Kostyala Árpád által fordított divatos regény; egyetlen eredeti mű benne Szini Gyula A fehér fakír c. regénye) mellett rövidebb életű könyvkiadói vállalkozások is jelentkeztek ezen a területen: a Damó Jenő szerkesztette *Én, Te, Ő Könyvek, Győri Illés István "vidám könyvsorozata", a Ha-Ha-Ha! (Kv. 1920. 4 füzet), Brázay Emil Temesváron szerkesztett Pán-Könyvtára (1920-26 között 19 füzet) vagy olyan különleges vállalkozások, mint a kolozsvári Polonyi Regénytár és az ugyancsak Polonyi Albert nagykereskedő által kiadott sorozat: a Rigó Posztóáruház ingyen regénytára (előbbi 1927-28-ban Berinkey Andornak A sátán leánya c. regényét jelentette meg 58 füzetben, s Kálnoki Jenő Szerelem és bűnhődés c. regényét 38 füzetben, illetve A kétfejű madár vagy a Habsburg ház titka c., együtt több mint 1000 oldalas füzetsorozatot; az utóbbiban 1931-ben összesen 4 cím került kiadásra, közte azonban egy Maupassant- és egy Greenwood-kötet).

Az 1944-et követő időszakban a ~ a szó klasszikus értelmében teljesen eltűnt a romániai magyar könyvkiadásból. Az olcsó és kis terjedelme miatt is vonzó könyvtípus azonban újra meg újra felbukkant: ilyenek az Állami Irodalmi és Művészeti Kiadó 1954-ben indított (majd a Kriterion által a kilencvenes években felújított) *Kincses Könyvtár sorozata, az Ifjúsági Könyvkiadó által 1966-tól megjelentetett Árgus könyvsorozat, a maga irodalmi értékű kaland- és detektívregényeivel (G. Simenon, Conan Doyle, Karl May, F. Dürrenmatt), majd a Kriterion *Lektúra sorozata (1974-1992). Ezek azonban nyilván csak formailag említhetők a ~ címszava alatt.

Gaál Gábor: Ponyva és irodalom. Korunk 1937/1. Újraközölve: Válogatott írások. I. 1964. 597-601. – Szentpétery László: Még egyszer a ponyváról. Keleti Újság 1942. aug. 26. – Monoki István: Magyar könyvtermelés Romániában. 1919-1940. I. Bp.-Kv. 1997.

(D. Gy.)


Pop Aurel – *Papp Aurél


Porzsolt Borbála (Barátos, 1933. nov. 1.) – festőművész. Kézdivásárhelyen tanítói oklevelet szerzett (1952), művészeti tanulmányait a kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskola festészeti szakán végezte (1958). Marosvásárhelyen megtelepedve a festészeten kívül grafikai tervezéssel, textilművészettel és üvegművességgel is foglalkozik. Illusztrált IV-VIII. osztályos magyar irodalomkönyveket és szövegképeket készített Kemény János, Szilágyi Domokos, Horváth István verseihez, Székely János Itthon vagyok (1961) és Nagy Olga A három táltos varjú (1958) c. kötetéhez. Alkotásaival 1966-ban részt vett a prágai nemzetközi könyvszalon-kiállításon.

Arcképcsarnok. Igaz Szó 1972/11. – Gazda József: Festőházaspár Marosvásárhelyt. Korunk 1972/11.

(M. J.)


Pósta Béla emlékezete – A kolozsvári egyetem régészeti tanszékének tanára, az Erdélyi Múzeum-Egyesület Érem- és Régiségtárának szervezője, az első kétnyelvű magyar régészeti szakfolyóirat alapítója, Pósta Béla (Kecskemét, 1862. aug. 22. – 1919. ápr. 16. Kolozsvár) munkásságával beírta nevét az erdélyi tudományosság történetébe. Korai halála egy korszak lezárását jelentette a nevével szorosan összeforrt intézmények történetében. A kolozsvári sajtó tág teret szentelt emlékének. Az egyetem saját halottjának tekintette, a város pedig díszsírhellyel honorálta közéleti tevékenységét. Munkatársai és barátai a múzeumnál "Dr. Pósta Béla Alap" létesítésével akarták megörökíteni a nevét. Az intézeti folyóirat szerkesztőségének szándéka szerint a következő számot teljes egészében az ő emlékének szentelték volna.

Az impériumváltozás szertefoszlatta a nemes terveket, vagy legalábbis elodázta megvalósításukat. Folyóirata, a Dolgozatok az Erdélyi Nemzeti Múzeum Érem- és Régiségtárából többé nem jelenhetett meg. Az utódjának tekinthető szegedi Dolgozatok első számában (1925) legidősebb tanítványa, Buday Árpád vázolta fel az életpálya jelentősebb állomásait, s elkészítette az életmű első tudományos igényű értékelését. Megállapította, hogy Pósta Béla – Nagy Gézával együtt – felismerte: "Hazánk földje régészeti szempontból közvetítő terület [...] Szakítottak tehát az addigi módszerrel, Nyugatról Kelet felé fordították tekintetüket [...] s a tekintetváltoztatás valóságos forradalmi újítás volt hazai szaktudományosságunkban." Ez a szemléletváltás vezette a harmadik Zichy-expedícióban való részvételhez, amelynek eredményeképpen sor kerülhetett a nyugati gótok, hunok és avarok Kárpát-medencei régészeti hagyatékának azonosítására. Múzeumszervezői tevékenységével kapcsolatban Buday leszögezte: "Pósta Béla az Erdélyi Nemzeti Múzeum Érem- és Régiségtárának szervezésével és fejlesztésével állított magának olyan emléket, melyért mindig kalapot emelnek előtte bármiféle nemzetbeli szakemberek." Közhasznú munkásságának gyümölcsei közül kiemelte a Mensa Academicát, "melyet nemcsak befejezett, hanem éveken át gyönyörködhetett a működésében".

A második bécsi döntést követően az újjászületett kolozsvári múzeum folyóirata (Közlemények az Erdélyi Nemzeti Múzeum Érem- és Régiségtárából) első számát (1941) az ő emlékének szentelte. "Európai nívójú tudós"-nak minősített egykori tanára életművét értékelve, szerkesztői előszavában Roska Márton leszögezi: "Az Érmészeti és Régészeti Intézet, valamint az Érem- és Régiségtár annalesei azt az 1899-1919-ig terjedő időt, melyben Pósta Béla állott a testvérintézmények élén, mint Pósta Béla-korszakot fogják nyilvántartani és megörökíteni." Vallja, hogy az általa kijelölt úton haladó új nemzedék célja "tanítványok nevelése, Erdély földjének a múlt emlékei felszínre hozatala érdekében való megvallatása, ezeknek az emlékeknek a közönség és a szakemberek részére való hozzáférhetővé tétele." A folyóirat közli Pósta Béla egyik kéziratban maradt dolgozatát is (Királydaróc pecsétnyomója 1574-ből). A kötet helyet adott a pedagógus Schneller István 1919-ben írt búcsúztatójának, amely a tudós, az egyetemi tanár és a közéleti ember alakját elevenítette fel. Sándor Imre posztumusz írása egykori tanára heraldikai munkásságát méltatva megállapította, hogy az aranymetszés törvényeinek az ötvösmunkáknál megfigyelhető érvényesülésével kapcsolatos felismerése új távlatokat nyitott a tudományág előtt. Az emlékező írások sorát Ferenczi Sándornak a Pósta Béla irodalmi hagyatékát felleltározó dolgozata zárta.

1962-ben Pósta Béla születésének századik évfordulóján a tudományos világ és a nagyközönség figyelme újólag a történettudomány már-már elfeledett nagy alakjának művére irányult, és ez Banner János érdeme. Hazai és külföldi szaklapokban közölt megemlékezésekben, a Magyar Régészeti, Művészettörténeti és Éremtani Társulat vándorgyűlésén méltatta a nagy előd életművét. Pósta első nagy szintézisével (Baranya vármegye története az őskortól a honfoglalásig) kapcsolatban megállapította: "Az első olyan munka, amely a régészeti anyagon keresztül az ember életét is megrajzolta." Véleménye szerint "Pósta Béla – Rómer Flóris és Hampel József után – a magyar régészet legjelentősebb és legnagyobb hatású vezető egyénisége", aki "írásaival és gazdag élete példamutatásával ma is nevel". Elvitathatatlan érdemének tekinti, hogy a 40 éves EME Érem- és Régiségtárában őrzött húszezer érmét és tízezer régiséget tartalmazó gyűjteményből múzeum lett. Tapasztalatait a legnagyobbakra jellemző önzetlenséggel osztotta meg a pályakezdőkkel, s "hosszabb időre Kolozsvárra helyezte át a vidéki múzeumok régészképzését". Úttörő volt, az alapokat kellett leraknia, ezért nem engedhette meg magának, hogy szűk területre korlátozza érdeklődését. Tanítványait viszont jól meghatározott kutatási terület felé irányította. Így válhatott Roska Márton az ősrégészet, Buday Árpád a római kor, Kovács István pedig a népvándorlás kor szaktekintélyévé. Banner János közli a harmadik Zichy-expedíció idején készült naplószerű feljegyzéseket is (Pósta Béla születésének százados ünnepe. Bp. 1962), amelyek új megvilágításba helyezik az oroszországi tanulmányút eredményeit, s egyúttal újabb kutatások kiindulópontjául szolgálhatnak. Banner világnyelveken megjelent közleményei lehetővé teszik, hogy Pósta Béla elfoglalja megérdemelt helyét az egyetemes tudománytörténetben.

A centenáriumi megemlékezések fénypontjaként szülővárosa múzeumában emléktáblát lepleztek le. Működésének fő területe, Erdély, Kolozsvár távol maradt az ünnepi rendezvényektől. Mi több, néhány év múlva minden kegyeletet nélkülöző módon koporsóját kidobták öröknek remélt házsongárdi nyughelyéről.

Pósta Béla dr. halála. Ellenzék 1919. ápr. 18. – Eltemették Pósta Bélát. Ellenzék 1919. ápr. 20. – Dr. Pósta Béla. Dolgozatok az Erdélyi Nemzeti Múzeum Érem- és Régiségtárából 1919/10. – Buday Árpád: In memoriam. Pósta Béla. 1863[!]-1919. Dolgozatok a M. Kir. Ferenc József Tudományegyetem Archeológiai Intézetéből 1925/1. 1-17. – A szerkesztő [Roska Márton]: Elöljáróba. Közlemények az Erdélyi Nemzeti Múzeum Érem- és Régiségtárából 1941/1. 3-4. – Schneller István: Pósta Béla. uo. 20-28. – Sándor Imre: Pósta Béla mint heraldikus. uo. 29-32. – Ferenczi Sándor: Dr. Pósta Béla irodalmi munkássága (1885-1919). uo. 33-40. – Banner János: A budapesti egyetem és a kolozsvári régészeti iskola. Régészeti Dolgozatok-Dissertationes Archaeologicae 1961/3. 44-47; uő: Pósta Béla (1862. aug. 22. – 1919. ápr. 16.). Archaeologiai Értesítő 1962/89. 239-240; uő: Pósta Béla születésének százados ünnepe. 1862-1962. Bp. 1962. 148; uő: B. Pósta und die dritte Zichy-expedition. Acta Archaeologica Academiae Scientiarum Hungaricae 1963/15. 409-426; uő: Emlékezés Pósta Bélára, születése százéves fordulóján. Régészeti Dolgozatok-Dissertationes Archaeologicae 1963/5-6. 17-28. – Soós Gyula: A Magyar Régészeti, Művészettörténeti és Éremtani Társulat 1962. évi vándorgyűlése Győrött. Arrabona 1963/5. 358-359.

(V. Z.)


Pozsony Ferenc (Zabola, 1955. ápr. 16.) – néprajzkutató. Középiskoláit a kovásznai líceumban végezte (1974), majd kétévi sorkatonai szolgálat után 1981-ben szerzett magyar szakos tanári diplomát a Babeş-Bolyai Egyetemen. Ugyanott nyerte el az etnológiai tudományok doktora címet is (1997). Az 1976-77-es tanévben helyettes tanár szülőfaluja általános iskolájában; 1981-től kézdivásárhelyen általános iskolai, majd 1982-90 között középiskolai tanár az Ipari Líceumban. 1990-től a Babeş-Bolyai Egyetem Magyar Nyelv és Kultúra Tanszéke keretében a néprajz szakon egyetemi adjunktus, 1998-tól docens, Erdély társadalomnéprajza, az együttélő népeinek kultúrája, a népszokások és együttélési modellek vizsgálata tárgykörökből tartja előadásait. 1994-ben Miskolcon, 1995-től évente Debrecenben, 1997-ben Szegeden vendégtanár. Ugyanakkor az egyetem magyar tanszéke és a *Kriza János Néprajzi Társaság keretében Keszeg Vilmossal közösen egy új néprajzos kutatónemzedéket indított útjára.

Egyetemi évei alatt a *Visszhang diákrádióban elhangzó néprajzi műsorok szerkesztője; a Filológiai Kar néprajzi tudományos diákkörének egyik megteremtője. Általános iskolai tanárként tájházat alapított szülőfalujában, majd időszakos kiállításokat rendezett a moldvai csángók viselete (1989), illetve lakáskultúrája (1992) tárgykörből a Csernátoni Múzeumban.

Első szaktanulmányát A hajdúkkal induló lány balladájának újabb változatai címmel a NyIrK (1980/1) közölte. A hetvenes években a háromszéki népi kerámia és a háromszéki népballadák kutatása kötötte le, jelezve, hogy mind a tárgyi, mind a szellemi néprajz területén nem csak új anyag feltárására, de egy új, modern szemlélet érvényesítésére is törekszik. Ez tükröződik első kötete, a Feketeügy-vidéki népballadákat tartalmazó Álomvíz martján (1984) anyagában és bevezető tanulmányában s a Művelődés "Vadrózsa" rovatában megjelent részközléseiben éppúgy, mint olyan tanulmányaiban, mint a Természetközpontú világ (TETT 1987/2).

1995-ben megjelent újabb kötete (Szeret vize martján. Kv. 1995 = A Kriza János Néprajzi Társaság Könyvtára. 2) a klézsei Lőrinc Györgyné Hodorog Lucától gyűjtött moldvai csángómagyar népköltészeti kincs sajtó alá rendezése, amellyel összefüggésben több tanulmányában tárja fel a moldvai és gyimesi csángók szokásvilágát (Gyertyános – egy Gyimesből kirajzott település. Honismeret 1990/5-6; Lakodalom a moldvai Klézsén. Művelődés 1992/12; Újesztendőhöz kapcsolódó szokások a moldvai csángóknál. Néprajzi Látóhatár 1994/1-2; A moldvai csángók identitásának összetevőiről. Magyarságkutatás 1996); a KJNT 5. Évkönyvében (Kv. 1997) a moldvai csángók újesztendei szokásairól, vallásos tárgyairól, a látomásnak a népi tudatban játszott szerepéről közölt tanulmányokat.

A nyolcvanas évekre nyúlnak vissza az erdélyi szászokkal kapcsolatos néprajzi kutatásai is: a sónai szászok esővarázslási és csurgóújítási szokásairól először a Művelődésben (1991/1) közölt tanulmányt, majd ugyanott a szászok közt élő karácsonyi (1994/12), illetve farsangi (1995/2) szokásokról. Doktori disszertációjában az erdélyi magyar jelesnapi szokásokat ért szász hatást vizsgálta (Kötetben: Szól a kakas már. Csíkszereda 1998), s önálló kötetet jelentetett meg Az erdélyi szászok jelesnapi szokásai címmel (Csíkszereda 1998. ua. németül: Festbrauche der siebenbürger Sachsen. uo. 1999).

A népi együttélés társadalomnéprajzi összefüggéseinek témaköréhez tartoznak az erdélyi cigánysággal kapcsolatos kutatásai is (A háromszéki magyarajkú cigányok vallásos hitélete. In: Cigány néprajzi tanulmányok. I. Bp. 1993; Változások az erdélyi cigánytársadalom életében. Keresztény Szó 1997/4).

Említett önálló kötetei mellett tanulmányai jelentek meg magyar, német, román és angol nyelven a következő gyűjteményes kötetekben: Buletinul Ştiinţific al Societăţii Cercurilor Studenţeşti de Etnografie şi Folclor (Nagybánya 1981); Népismereti Dolgozatok. 1985; Népi vallásosság a Kárpát-medencében. I. Veszprém 1991; II. Veszprém-Debrecen 1997; A Duna menti népek hagyományos műveltsége. Bp. 1991; Kultúra és tradíció. Miskolc 1992; Moldovának szép tájaind születtem. Jászberény 1993; Cigány néprajzi tanulmányok. Bp. 1993; Néprajzi tanulmányok Ikvai Nándor emlékére. Szentendre 1994; Kultúrák találkozása – kultúrák konfliktusai. Békéscsaba-Bp. 1995; Magyarságkutatás 1995-96. Bp. 1996; Európából Európába. Bp. 1997; Csángó sorskérdések. Bp. 1997; Eksztázis, álom, látomás. Bp.-Pécs 1998; Művelődés a művelődés szolgálatában. Kv. 1998; Tanulmányok a cigányságról és hagyományos kultúrájáról. Gödöllő 1998. – Forschungen zur Volks- und Landeskunde. Band 38. Nagyszeben 1995/1-2; Modele de convieţuire în Ardeal. Kv. 1999; Conferinţa naţională de bilingvism. 1999; European Tradition and Experiences. Kv. 1999; Modele de convieţuire în Europa Centrală şi de Est. Arad 2000; The Minorities at the Turn of Millenium. Bp. 2000.

Társszerzője az Együttélési modellek Erdélyben (Kv. 1999) c. kötetnek és a Magyar népi kultúra c. kétkötetes egyetemi tankönyvnek (Kv. 2000, 2001).

Alapítója és elnöke a Kriza János Néprajzi Társaságnak; tagja az Erdélyi Múzeum-Egyesületnek, az Arbeitskreis für Siebenbürgische Landeskunde társaságnak (Gundelsheim-Heidelberg), 1996-tól választmányi tagja a Nemzetközi Magyar Filológiai Társaságnak.

Horváth Arany: Nem mellesleg: néprajzos. Művelődés 1983/11. – Almási István: Álomvíz martján. NyIrK 1985/2. – Terényi Ede: Balladák alkonybíborban? Utunk 1985/22. – Faragó József: A háromszéki népballadák három gyűjteményének margójára. Korunk 1989/7. – Keszeg Vilmos: Szeret vize martján. NyIrK 1995/2.

(D. Gy.)


Prattinger Ferenc – szerkesztő, drámaíró. Születésének helye és időpontja ismeretlen. Aradi kapcsolataira utal, hogy A polgárcsászár c. történelmi drámáját 1921-ben az aradi Forum Kiadó jelentette meg nyomtatásban Nagy Dániel előszavával. Eszerint "... élő embereket találunk itt, törpe gyarlóságaikkal, gyarló becsvágyaikkal, az életünkből való életet, az életünkből való panoramikus káoszt." Az Aradi Városi Színház ugyanabban az évben be is mutatta a színművet Forgács Sándor rendezésében. A háromfelvonásos mű színhelye Oroszország, főhőse a "polgárcsászár"-nak nevezett Kerenszkij, aki 1917-ben átvette a hatalmat Szentpétervárott, s akinek az alakját maga a rendező vitte színpadra. A darabban szerepel Raszputyin is.

1921-től az Egyesült Államokban élt; 1923-25 és 1934-40 között a Detroiti Újság szerkesztője, közben a kolozsvári Keleti Újság ottani tudósítója is. Detroitban 1923-ban jelentette meg Milliók útján c. könyvét. 1955-ben halt meg az Egyesült Államokban.

(U. J.)


Praxis Medici – Temesváron 1924 és 1940 között megjelenő orvosi szaklap, alcíme szerint: "Gyakorló orvosok szaklapja". Az 1938. évi 4. számtól az alcím román nyelvű. 1938 novemberétől mint a Romániai Kisebbségi Orvosok Jóléti Szövetségének hivatalos lapja jelent meg. A szerkesztésért Fischer Ferenc felelt, közben 1929 és 1935 között a lapnak főszerkesztője is volt Lukáts Jenő aradi főorvos személyében. Az első évben két szám jelent meg, majd 1939-ig évi 12, 1940-ben pedig még hat szám.

Az első szám bevezetőjében a szerkesztőség hangsúlyozza, hogy az utódállamok magyarul is beszélő orvosainak szerény anyagi ellenértékért a világ orvosirodalmából különösen a gyakorló orvost érdeklő részről tájékoztat. Ennek érdekében a következő állandó rovatokba sorolták be a közlésre szánt anyagot: eredeti közlemények, összefoglaló ismertetések, orvostársadalmi és gazdasági kérdések, referátumok (ezek változó témakörrel, úgy hogy negyedévenként a medicina egész területét átfogták); terápia, könyvismertetés, hirdetések, valamint gyógyszerek és gyógyászati intézmények reklámjai. 1928-tól bevezették a Kérdések és feleletek c. rovatot is, mellyel szemináriumszerű eszmecserét kívántak folytatni.

Az Eredeti közlemények c. rovatban a leggyakrabban aradi, temesvári, kolozsvári orvosok közleményei jelentek meg. Így Engelberg József a gyomorsav meghatározásának módszereiről (1930), a hisztamin kezelésről (1934), Sámson Aladár a hemofília terápiájáról értekezik (1939), Kallós József biokémikus pedig több eredeti laboratóriumi módszert mutat be (1934, 1937, 1940), melyek megkönnyítik egyes betegségek kórismézését. Ugyancsak új vizsgálati eljárásokat és azok klinikai jelentőségét ismerteti Winer Imre (1931, 1935). Török Dezső a röntgenvizsgálatok fontosságát emeli ki a gasztro-enterális megbetegedéseknél (1930). A Tuberkulózis Elleni Küzdelem Aradi Egyesületének tüdőgondozójából Palágyi Jenő a tüdőbetegek ambuláns kezelésében elért eredményeiről számol be (1928). Bőr- és nemibetegségek gyógyászatával kapcsolatosak Werner Sándor írásai (1930, 1932, 1934); ő a nemibetegségek leküzdéséről szóló új rendeletet is ismerteti (1933). Ebből a témakörből közölte terápiás megfigyeléseit Singer József (1930) és Szelle Károly (1931). A művi abortuszok történeti áttekintését Kupfer Miksa közli (1934). Gyermekgyógyászati vonatkozású Róna Imrének a csecsemők kezelése terén elért tapasztalatairól (1934), Weber Györgynek a tápszerek használatával kapcsolatos eredményeiről (1935), valamint Lukáts Jenőnek a gyermekkori vérszegénységről írt beszámolója (1932). Újhelyi József a rövid és ultrarövid hullámokról írt (1935), Kilényi Albert pedig az asztma újabb gyógyítási módjait ismerteti (1940/1).

A temesvári orvosok közül a lapban közölt Kraus Mihály idegorvos (1936), Róna Nándor tüdőgyógyász (1936), Klein Endre bőrgyógyász (1937), valamennyien terápiás eredményeikről számoltak be. Stitzl József mint sportorvos az amszterdami olimpia kapcsán terjedelmes beszámolót közöl a doppingszerekről (1928), később tudománytörténeti dolgozattal állít emléket Kramer Jánosnak, az első temesvári főorvosnak (1932/4).

A kolozsvári orvosok közül Katzer Ödön a görcsös állapotok gyógykezeléséről (1935), Samu Dezső a pozitív Wassermann-reakciókról (1936), Róth Marcell és Herskovits Izidor a röntgenvizsgálatok jelentőségéről (1939, 1940) számolt be; ezeket a dolgozatokat a szerzők a Paul Ehrlich Orvos-Egyesületben mutatták be. Orient Gyula A rákos megbetegedések eredete és keletkezése c. írását is itt közli (1939); Joó István az orr- és fülfurunkulózisok gyógyítási lehetőségeit tárgyalja (1939); ezek az előadások az EME Orvosi Szakosztályának ülésén hangzottak el. A Biharmegyei Orvos-, Gyógyszerész- és Természettudományi Egyesület felkérésére készült írások között Sándor János (1927), Rosskopf Béla (1932) és Fried József (1932) a belső elválasztás tanának akkori állását mutatja be.

Kisebb bánsági és erdélyi városok orvosainak közleményeit is megtaláljuk a ~-ben. Így Rafael Miklós gyalui körorvos az epebántalmak gyógyszeres kezeléséről ír (1929), Leonhard Oszkár (Szászsebes) a nőgyógyászati gyakorlatban előforduló súlyos vérzés kapcsán nyert terápiás tapasztalatát mutatja be (1933), Grünhut Jenő dévai orvos az égési sebek gyógyításáról számol be (1935), Diósi Phoebus (Piski) sziliciumtartalmú gyógyszer alkalmazását méltatja a tüdőtuberkulózisban (1937), Fekete Iván petrozsényi kórházi orvos a gyermekágyi láz kezelésében elért eredményeiről ír (1937). Sinkó György csíkszeredai sebész a mellékvesék szerepét ismerteti (1939), majd folytatásokban közli beszámolóját a belső elválasztás és a vegetatív idegrendszer közti kapcsolatról (1940). Koralek Gyula vajdahunyadi sebész műtéti eljárásokat (1930, 1932) és egy új fájdalomcsillapító gyógyszert mutat be (1930). A gyergyószentmiklósi Nagy Endre az abortuszról (1939), a bukaresti Pécsi Ernő a nőgyógyászatban használatos helyi érzéstelenítőkről ír (1933), Vadász Lajos galaci sebész örvény okozta vállízületi ficam-esetet mutat be (1931), Gergely József marosvásárhelyi bakteriológus a gonococcus-komplementkötésről számol be (1936), Kertész Béla Székelyudvarhelyről a szénsavgáz orvosi rehabilitációját méltatja (1939).

Neves román orvosok, egyetemi tanárok munkáit vagy kongresszusokon elhangzott előadásait közölték magyar fordításban. Így itt jelentek meg Câmpeanu L. sebész főorvos (1939/2), Tomescu Petre a bukaresti elmekórtani tanszék elnyerésekor tartott székfoglaló előadása (1934/11), Săvulescu szülészeti klinikai tanárnak (1935/7), Gh. Marinescunak, a Román Akadémia tagjának (1934/9, 12, 1935/3, 12), D. Danielopolu professzornak, az Országos Orvos Szövetség elnökének előadásai (1933/9, 10, 1934/2, 3).

A ~ másik állandó rovata Összefoglaló ismertetések címmel átfogó tanulmányokat közölt egy-egy témakörről, amit sokszor külföldi folyóiratból vettek át, de a magyarországi egyetemek tanárainak, orvosainak továbbképző jellegű beszámolói is itt jelentek meg. Ezek jelentősen hozzájárultak a lap színvonalának emeléséhez, így többször is itt közöl Korányi Sándor, Szent-Györgyi Albert, Issekutz Béla, Grósz Emil, Rusznyák István, Nékám Lajos és mások. Külön figyelmet érdemel Verebély Tibornak, a Pécsi Tudományegyetem Orvosi Kara tanárának folytatásokban közölt értekezése az orvosi felelősségről (1939/9, 10).

Az Orvostársadalmi és gazdasági kérdések c. állandó rovatban nagyon sok közlemény, hír, értesítés jelent meg, főleg a kisebbségi orvosok sorsáról, helyzetéről, törekvéseiről, szervezkedéseiről, továbbképzési lehetőségeiről, tudományos előadásairól. Itt vetették fel annak szükségességét, hogy a magyar kisebbségi orvosok érdekvédelmi szövetsége megalakuljon (Miért nincs még magyar kisebbségi orvosegyesület? 1930/11), majd beszámoltak a kisebbségi orvosegyesület szabályait előkészítő bizottság munkálatairól (1931/8), és végül az alakuló közgyűlésre (1931. okt. 10-re) mozgósították az orvosokat (1931/9). A Romániai Kisebbségi Orvosok Jóléti Szövetségének (RKOJSZ) megalakulása után beszámoltak annak évi közgyűléseiről (1931/10, 1933/3, 1934/9), közölték alapszabályait (1931/11). Cikk jelenik meg a lapban a kisebbségi orvosok helyzetéről (1937/2), a kisebbségi orvosok parlamenti képviseletéről (1939/5). Foglalkoznak az orvosok fegyelmi ügyeivel, kinevezésekkel, az orvosok adó-problémájával, házbérmozgalmával, az orvosi segélyalap, a nyugdíjpénztár, a betegsegélyező pénztár felállításának szükségességével. Ebben a rovatban közölnek romániai egészségügyi törvényeket is, az Orvosi Collegiumok törvényét, valamint beszámolót az Orvosi Kamara választógyűléseiről és az Országos Orvos Szövetség Kongresszusának munkaprogramjáról. Ugyancsak itt ismertetik az EME vándorgyűléseket (1930, 1933, 1938), a Paul Ehrlich Orvos-Egyesület előadásait (1939/3), a Biharmegyei Orvos-, Gyógyszerész- és Természettudományi Egyesület gyűléseit (1932/5, 1939/1), valamint a romániai német orvosok továbbképző kurzusait (Brassó 1929, Temesvár 1931) és a külföldön, Magyarországon szervezett továbbképző előadássorozatok programját (1930/12, 1931/5, 1934/4).

Beszámoltak román orvosi szaklapok megjelenéséről is; ilyen a nagyszebeni Sibiul Medical (1934/2), a nagyváradi Vestul Medical (1935/5), a bukaresti România Medicală (1938/1) és Revista de Igienă Socială (1940/6).

Adatokat vesznek át Románia statisztikai évkönyveiből. Közlik a háború után honosított orvosi diplomák tulajdonosainak névsorát; ebből megtudjuk, hogy 1922 és 1937 között 1608 orvosi diplomát érvényesítettek Romániában, ezek nagy része kisebbségi orvosé volt (1938/1).

A lap fő feladatának tartotta a szakmai továbbképzés mellett az érdekképviselettel kapcsolatos mindenféle probléma napirenden tartását és közlését. Folytatásokban közölték 1933 és 1939 között Schmidt Béla marosvásárhelyi orvosnak A praxis örömei c., 107 fejezetből álló munkáját, valamint Engelberg József és Pál (Paál) János "leveleit" az orvosi gyakorlat egyes kérdéseiről.

A "Referátumok" c. rovatban közölt rövid összefoglalók száma évente 73-180 között változott, melyek a medicina számos területét felölelték.

Volt "Könyvismertetés" rovata, ebben évi 20-28 könyv megjelenésére hívták fel a figyelmet.

A "Therapia" c. rovatban gyógyszerek, gyógykezelési módok leírását adták meg röviden.

A ~ a többi romániai magyar nyelvű orvosi laphoz hasonlóan mindvégig anyagi problémákkal küzdött. 1929. évi közleménye szerint több mint 900 orvoshoz jutott el a lap előfizetés útján. Az 1940. évi első számban a szerkesztők megérezve, hogy a lap hamarosan megszűnik, értékelték addigi tevékenységüket: "... érezzük: közeleg a vég. Az elmúlás még a jól végzett munka után is fájdalmas. Szeretnénk még valamennyire összetartani azokat, akik egymásra vagyunk utalva. Kérő szóval hívunk tehát mindenkit amúgy is megritkult sorainkba..." Az 1940/7-8. szám volt az utolsó, ekkor 17 évi működés után a lap megszűnt. Ettől kezdve Erdély déli része magyar nyelvű orvosi szakfolyóirat nélkül maradt.

(P. H. M.)


Preitl István (Temesvár, 1943. okt. 21.) – műszaki író. Szülővárosa Tanítóképző Intézetében, majd az 5. számú Líceumban végzett tanulmányai után (1961) a Műszaki Egyetemen az erősáram szakon villamosmérnöki oklevelet szerzett (1966). A helybeli Electromotor vállalatnál kezdte pályáját (1967-72), majd a Műszaki Egyetemen tanársegéd, adjunktus, 1983-ban mérnökdoktori címet szerez, 1989-től docens, 1992-től egyetemi tanár.

Kutatási területe a folyamatszabályozás. Önálló vagy Daday Hunorral, D. Oneával, Gh. Străinnal társszerzésben írt, több mint 130 szaktanulmányát angol, német, román, csehszlovák folyóiratokban és kiadványokban adta közre (1985-89).

Rendszerelméleti és folyamatszabályozási tárgykörű egyetemi jegyzetei román nyelven jelentek meg a temesvári Műszaki Egyetem kiadásában 1978-90 között.

(S. Zs.)


Pretori György – *Román Győző álneve


Prezenszky Tibor Béla (Kolozsvár, 1936. nov. 19.) – műszaki író. Középiskolát szülővárosában a 2. számú Fiúlíceumban – volt Ref. Kollégium – végzett (1954). Gépészmérnöki oklevelet a Kolozsvári Műegyetem Gépgyártástechnológia Karán szerzett (1959). Első munkahelye a kolozsvári Tehnofrig Gépgyár (1959-74), majd ennek Kutató és Tervező Intézete, az ICPIAP (1974-80); újra a gépgyár mérnöke (1980-88), majd 1988-tól másodszor is az ICPIAP keretében dolgozik.

Első írása a nagy teljesítményű univerzális készülékről szólt s a bukaresti Institutul de Documentare Tehnică kiadásában jelent meg (1967). Kutatási területe a lefejtő fogazó szerszámok tervezése és kivitelezése a lefejtőmarók, fésűskések, metszőkerekek, gyalukések és késfejek, ívelt fogú kúpkerekek megmunkálására. Rohonyi Vilmos Fogaskerékhajtások (1974) c. alapvető munkájának IV. fejezete a fogazószerszámok tervezéséről az ő munkája; ez szerepel a kötet magyarországi bővített kiadásában (Bp. 1980) is.

Csibi Vencel és Pálffy Károly társszerzőkkel írt szakmunkája: Fogazott alkatrészek tervezése, gyártása és szerszámai (Kv. 1999).

Jenei Dezső: Fontos műszaki könyv. Korunk 1974/11.

(J. D.)


Prezsmer Olga – *óvónőképzés


Program - 1. színházi, film- és társadalmi revü; Kolozsváron jelent meg 1927 őszén, Pogány Marcell szerkesztésében. Összesen négy számában román és magyar nyelvű cikkeket, reklámokat közölt Kolozsvár kulturális eseményeiről.

2. színházi riportlap. Mindössze egy száma ismeretes, Klein Jenő és Klein György szerkesztésében, "1927. július" keltezéssel, Máramarosszigeten adták ki.

3. Temesváron jelent meg mint az ottani Újságíró Klub folyóirata. Egyetlen példánya sem maradt fenn, de egy 1935-ös róla szóló cikkből (Újság, Bp. 1935. febr. 12.) tudjuk, hogy verseket, elbeszéléseket, riportokat, művészeti cikkeket közölt; jórészt eredeti anyagot. Oldalain – többek között – Bechnitz Sándor, Erdős Renée, Franyó Zoltán, Kalotai Gábor, Karinthy Frigyes, Kosztolányi Dezső, Ormos Iván írásai láttak napvilágot.

4. Ugyancsak Temesváron 1936-ban Gokler Gyula jelentetett meg ~ címmel rövid életű színházi lapot, amelyet szintén csak közvetett forrásokból ismerünk.

(Sz. J.)


Prohászka Elvira (Elek, 1902. máj. 16. – 1981. aug. 1. Sydney, Ausztrália) – író, szerkesztő, irodalomszervező, ~ László felesége. Aradon járt a polgári leányiskolába, a kolozsvári Marianumban három évet végzett, Aradon érettségizett. Banktisztviselő volt.

Novellát és verset közölt az aradi napilapokban, valamint a Vasárnap hasábjain, az aradi Magyar Család c. folyóirat s az Aradi Legújabb Kalendárium (1934, 1936) szerkesztője. Irodalmi délutánokat szervezett, tevékenykedett az Országos Magyar Pártban, a Magyar Népközösségben s 1944 után az MNSZ-ben. Búzavirág c. egyfelvonásos színművét a Rendkívüli Újság (1921) közölte.

(U. J.)


Projektograph Janovics (PROJA) – filmforgalmazó vállalat, amely a magyar filmgyártást útnak indító Janovics Jenő első sikerei nyomán alakult az ő kolozsvári stúdiójában gyártott filmek magyarországi és nyugati forgalmazására.

Janovics maga emlékeztet arra, hogy miként a magyar színjátszás is "csak akkor tudott gyökeret verni", amikor "az Erdélyből hozott mag kikelt és virágba szökkent", úgy a film születése idején is "megint Erdély volt az, amely legelőször találta meg az utat, amely irányt mutatott, s ha a világháború nyomán beállott politikai változások nem állították volna meg ívelésében, akkor az Erdélyben elvetett magból kiterebélyesedett volna a »jellegzetes« magyar film" (A Hunyadi téri színház. 245).

Az első Janovics-filmek (*film és irodalom) készítése 1913-14-ben kezdődött. A Sárga csikót, amelyből 137 kópia készült, s elsőnek járta be Európát, 1914. jan. 24-én mutatták be. A film technikai kivitelezője a párizsi Pathé cég volt, s ugyancsak ők voltak a készülő filmek külföldi forgalmazói is. Amikor azonban a film meghamisított és Bukarestben magyarellenes irredenta célokra felhasznált változata miatt szakításra került sor a Pathé céggel, Janovics létrehozta a ~-ot, s már a második filmtől, a Tóth Ede színműve alapján készült Tolonctól kezdve ez volt filmjeinek forgalmazója.

A filmstúdió fennállásának öt éve alatt Janovics adatai szerint 48 némafilmet készített, amelyek közül a Gyónás szentsége (Janoviccsal, Berky Lilivel és Laczkó Arankával a főszerepekben) "évtizedeken át az egyik legkedveltebb, újra és újra műsorra tűzött darabja volt az európai metropolisok mozgószínházainak". Európai sikerrel játszották a Szomaházy István szövege alapján készült, Korda Sándor rendezte Mesék az írógépről c. filmet, valamint a Kölcsönkért csecsemőt, amely – amint szintén Janovics írja – "egy amerikai bohózat témáját dolgozta fel, s mégis jellegzetesen magyar film maradt, s mint ilyent Prágában a legnagyobb moziban hat hétig egyfolytában játszották" (i.m. 254). Ezeket a filmeket nem csak az tette "magyarokká", hogy soknak a helyszíne Kolozsvár, Torockó, Felek, Sztána, Szászfenes volt mint amolyan "mozifalvak", hanem az a világ, amelyet a filmek alapjául, a forgatókönyvek indítékául szolgáló művek (Arany János, Petőfi Sándor, Katona József alkotásai, Csepreghy Ferenc, Szigeti József, Szigligeti Ede, Tóth Ede népszínművei, Bíró Lajos, Bródy Sándor, Csíky Gergely, Herczeg Ferenc, Molnár Ferenc irodalmi alkotásai) árasztottak magukból, s nem utolsósorban a rendezés és a színészi alakítás. A ~ által forgalmazott némafilmek indították el a világhírre szert tett Kertész Mihály (Michael Curtis) és Korda Sándor (Alexander Korda) pályáját.

Janovics Jenő tudatosan törekedett művésziségre, s ezt filmjeinek erőteljes színpadi játékával érte el, meghaladva a némajáték-művészetet. A ~ forgalmazta filmek ugyanakkor jelentős bevételt is hoztak a kolozsvári magyar színháznak, s ez "lehetővé tette, hogy az államtól és a várostól semmivel sem támogatott Hunyadi téri színház műsora magasabb színvonalra emelkedjék, mint a fővárosi állami színházak teljesítménye". "Azt sem szabad figyelmen kívül hagyni – írja tovább Janovics –, hogy a színtársulat valamennyi tagja számára igen jelentékeny jövedelemtöbbletet jelentett a filmfelvételeken való részvétel" (i. m. 256).

A ~ már a háború alatt Corvinra, majd Transsylvaniára változtatta a nevét, s rövid ideig még az államfordulat után is működött. Janovics filmgyárában 1920-ban is készült film A két árva címmel, Incze Sándor drámája alapján, Poór Lilivel a főszerepben, majd 1921-ben a Világrém, Gyalui Jenő forgatókönyve alapján, C. Levaditi orvosprofesszor közreműködésével, Fekete Mihállyal a főszerepben. Dokumentumfilme is volt a stúdiónak: Kolozsvár város látképe, amely bemutatta Erdély fővárosának szépségeit. Ezzel azonban véget is ért a Janovics-filmstudió története.

Janovics Jenő: A Hunyadi téri színház [1942]. Senkálszky Endre bevezetőjével, Kötő József utószavával és jegyzeteivel. Kv. 2001. 243-259. – Török László: Janovics Jenő filmjei az emlékezet vásznán. Korunk 1968/6. – Jordáky Lajos: Az erdélyi némafilmgyártás története (1903-1930). A képanyagot előkészítette Csomafáy Ferenc és Szabó Dénes. 1980.

(D. Gy.)


proletkult – az októberi forradalom idején és azt követően Oroszországban kibontakozott irodalmi mozgalom és irányzat. A hatalomra jutott munkásosztály új társadalmat teremtő célkitűzéseit támogató értékek alkotása mellett nihilista módon szembefordult a klasszikus művészi örökséggel, megtagadta a nemzeti hagyományokat, s szektáns módon elszakadt a nagyközönség valóságos igényeitől. A torzulások ellen már Lenin fellépett, a balosságot mint a kommunizmus gyermekbetegségét jellemezve, de a ~ egyoldalú hatása frazeológiában és szemléletben továbbra is fennmaradt. A Moszkvában megjelenő Sarló és Kalapács c. magyar nyelvű folyóirat sokáig ezt az áramlatot képviselte, kiterjesztve hatását a magyar munkásmozgalomra Erdélyben is, ahol a lapot illegálisan terjesztették.

A proletkult-hatás Erdélyben döntően mégsem érvényesült, részben a munkásságra is élénken ható *népi irodalom népi-nemzeti sajátosságokat tükröző befolyása, részben egy valóságirodalomszerűen a szociális élet ellentmondásait feltáró eredeti irányzat népszerűvé válása következtében. Bár az olyan kezdetek, mint Krizsó Kálmán "proletárversei" (Kv. 1924) vagy Kormos Éva kötete, a Proletárok útja (Kv. 1925) c. "melodráma gépzajjal kísérve", s bizonyos szakaszában, főleg kritikai anyagában a *Korunk, a proletkultos gondolkodás képletére emlékeztetnek, Nagy István és Szilágyi András írásművészetében már nyilvánvaló az eredetiség, a való élet akár realista, akár avantgardista indíttatású tükröztetése, ami az egy időben érvényesülő szektaszellemtől való eltávolodást is elősegítette. Jellemző, hogy amikor az 1980-as évek küszöbén a romániai magyar irodalomban előretör a törekvés egy új humanizmusra, az Echinox hasábjain Szőcs Géza és Egyed Péter "Jövő kedvéért múltba ás" c. alatt erdélyi magyar munkáslapok (Erdély Ír, Falvak Népe, Népakarat) egykori cikkeit idézi fel az 1925 és 1936 közti évekből. Céljuk az, hogy szűk kizárólagosságok helyett "a valóság életességét" érjék el, s az ellentétességen keresztül "átfogóbb képet" nyújtsanak a szocialista irodalomról. A válogatásban Méliusz József, Korvin Sándor, Szolga János (Nagy István), Látó Anna, Térítő Pál (Kahána Mózes) írásaiból emelnek ki részleteket. Fellépésük előjele lett az irodalmat az osztályelfogultságtól teljesen felszabadító s a nyolcvanas években jelentkező *Limes s az Ellenpontok folyóiratban kialakuló ellenállásnak a diktatúrával szemben.

Csehi Gyula: A baloldali forrásvidék. Tanulmányok, arcképek, jegyzetek a romániai szocialista irodalom történetéhez. Kv. 1973. – Szőcs Géza-Egyed Péter: "Jövő kedvéért múltba ás". Echinox 1974/11-12. – Molnár János: Az egyetlen. Az Ellenpontok és az ellenpontosok története. Szeged 1993.

(B. E.)


Pro Natura – a *Jóbarát c. ifjúsági lap környezetvédő és népismereti versenymozgalma. Dacolva az egyre erősebb "homogenizáló" törekvéssel, mellyel a Ceauşescu-féle balos-sovén diktatúra a magyar nyelv és művelődés ápolását korlátozni igyekezett, az Országos Pionír Tanács magyar folyóirata 1982 és 1986 között a természetvédelem jelszavával szervezte meg tömeges helyszíni kutatómunkáját, melynek célja a természet kincseinek megismerése és ápolása mellett a népszokások, népi hagyományok, népi elnevezések gyűjtése és megörökítése volt fényképekben, rajzokban, írásban. A verseny tudományos irányítója Béldi Miklós ornitológus és ifj. Szabó T. Attila botanikus.

A versenyző fiatalok tanáraik vezetésével nyaranta táboroztak és megfelelően választott terepen dolgozták fel a természet és a népélet jelenségeit. Az első szaktábort 1981-ben a Kovászna megyei Komandón ütötték fel, a tárgykört "Ember és környezet" címmel megjelölve, Kovászna város iskoláinak versenycsapataival. A második tábor 1982-ben Sepsikőröspatakon már megyeközi versenyfelhívást bocsátott ki, jelvénnyel látta el résztvevőit. A harmadik táborozás 1983-ban Málnásfürdőn, a következő Zabolán (1984), Oltszemen (1985) és Uzonkafürdőn (1986) már kötelező próbákat írt elő: a fiataloknak madárodúkat kellett készíteniük, facsemetéket ültettek, növényoltást gyakoroltak, gyűjtőmunkájukról adtak számot. Sorra került gólyaszámlálás, borvízforrások gondozása, barlangkutatás, de mellettük a magyar népi és műemlékek védelme is. Meghívott szakemberek, intézmények vezetői előadásokat tartottak. 1990 után a gazdasági nehézségek akadályozták ugyan a mozgalom felújítását, az végül mégis felélénkült.

A mozgalom könyvben is lemérhető eredménye a Kriterion Pro natura (1994) c. gazdagon illusztrált természeti és környezetvédelmi útmutatója. A kötetet Németh János természettudományi író gondozta. Horváth Stefánia, a Jóbarát korábbi szerkesztője bemutatta benne a versenyciklus történetét, fejezetek szóltak növényfajok védelméről, az ember és környezete viszonyáról, állatvédelemről, földtörténeti emlékekről. Függelék sorolta fel Románia nemzeti parkjait és rezervátumait, a védett növények és állatfajok jegyzékét. A Csűrös István szakmai felügyeletével megjelent testes munka a Jóbarát díjazta pályamunkák felhasználásával készült.

A könyv megjelenésén felbuzdulva 1995-ben újra táboroztak a ~-ások Uzonkafürdőn.

Kovászna megyében, amely a ~ mozgalom legerősebb bázisa volt, egy időben havonta szerveztek természetjáró találkozókat. Ezek száma 1995-re elérte a 95-öt.

(T. J.)


Pro-Print – 1992-ben Csíkszeredában, a *Kommunikációs Antropológiai Munkacsoport köréhez tartozó fiatalok által alapított kiadó és nyomda. Tevékenységét a Csíkvidéki Krónika c. hetilap kiadásával kezdte, s 1993-ban adta ki első könyveit. Igazgatója Burus Endre, szerkesztője az első időkben Birtók József volt, a kiadó belső munkatársa később Botár Emőke.

Már első könyvével, a Hajdú Farkas-Zoltán szerkesztette Csíki kalákával egy néprajzi profilú sorozatot indított útjára, a "Krónika Könyvek"-et, amelyben a továbbiakban a romániai magyar néprajzkutatást megújító szemléletű és metodikájú kötetek egész sora jelent meg: a Telepes népség c. "erdélyi szász antológia", szintén Hajdú Farkas-Zoltán szerkesztésében, Az erdélyi szászok jelesnapi szokásai (Pozsony Ferenc könyve), Tánczos Vilmos két kötete, a gyimesi és moldvai népi imádságokat közlő és feldolgozó Gyöngyökkel gyökereztél és Csapdosó angyal, Móser Zoltánnak a népdal és műköltészet viszonyát, kölcsönhatását vizsgáló kötete (Babilonban ez nem így van) vagy Nagy Olgának a szőttesek és alkotóik világába kalauzoló könyve (Szőnyegbe szőtt álmok).

Kiadványainak egy másik csoportja a mai romániai magyar társadalom változásaival, problémáival foglalkozik a szociológia tárgyszerű szigorával, távolságtartásával. Ezek a "Helyzet Könyvek" közös sorozatcím alatt jelennek meg, s vannak köztük gyűjteményes tanulmánykötetek és egyediek egyaránt. Témájukat tekintve foglalkoznak a vendégmunkás-életformával (Elvándorlók?), a magyar-román és magyar-cigány kapcsolatokkal (Egy más mellett élés), a letűnt szocialista korszak terhes örökségével (Fényes tegnapunk), az elszegényedés székelyföldi jelenségével (Így élünk), a mindennapi élet és a transzcendencia egymásrahatásával (Bíró A. Zoltán: Hétköznapi humorvilág), kisebbségi társadalmunk intézményesülési folyamataival (Bíró A. Zoltán: Stratégiák és kényszerpályák).

Ebbe a problémacsoportba sorolható nagyszabású vállalkozásuk, az Erdély etnikai és felekezeti statisztikája Varga E. Árpád által összeállított és sajtó alá rendezett három kötete, amelyben a szerző az 1850 és 1992 közötti népszámlálások anyanyelvi, nemzetiségi és felekezeti statisztikáját adja, tájegységenként és azon belül megyénként és községenként. Ennek a nagyszabású műnek, valamint a ~ több társadalomtudományi kötetének társkiadója a budapesti Teleki László Alapítvány.

Fontos a ~ kiadó harmadik sorozata is, a "Múltunk Könyvek", amely a két világháború közötti erdélyi társadalom- és történetkutatás fontos műveinek sorát közvetítette a mai olvasóközönség számára. A sorozat nyitókötetét (Makkai Sándor: Magunk revíziója) követte Mikó Imre könyve, Az erdélyi falu és a nemzetiségi kérdés, I. Tóth Zoltántól Az erdélyi román nacionalizmus első százada, a harmincas években kiadott Erdélyi csillagok c., Erdély nagyjait bemutató esszégyűjtemény (Kv. 1942) újrakiadása vagy olyan gyűjtemények, mint A többség kisebbsége (Fejezetek a székelyföldi románság történetéből), az Erdély a históriában.

Egy időben az RMDSZ-szel közös kiadásban a privatizációt, az önkormányzatok problémáit, a szövetkezetek feladatait és lehetőségeit, a romániai hitellehetőségeket ismertető gyakorlati kézikönyvek megjelentetésére is vállalkozott. Újabban a szépirodalom jelenik meg választékában: a 47 induló költőt és prózaírót felvonultató Előszoba c. antológiát Lövétei Lázár László versei, György Attila, Lakatos Mihály, Molnár Vilmos novelláskötetei, Bálint András, Kuszálik Péter publicisztikája, Mikó István, Panigay Róbert vadásztörténetei, Beder Tibor törökországi utazásainak könyve követte; a gyermekek számára Fodor Sándor Csipikéjének újrakiadásával, Ferenczes István A pepita hangya c. kötetével kíván olvasnivalót nyújtani.

Nem hárítja el magától a szaktudományt (bizonyíték rá Módy Jenő Biokémia orvosoknak c. könyve), de a gyakorlati tudnivalókat sem (ilyen kiadványai Gergely Éva szakácskönyvsorozata vagy a Molnár István és Szőcs Lajos gondozta Húsvéti locsoló-versek).

Lendvay Éva: Új kiadók, új könyvek. Könyvesház 1993/3-4. – Botár Emőke: A Pro-Print Kiadóról. Könyvesház 1999/1.

(D. Gy.)


Pröhle Vilmos, ifjabb (Nyíregyháza, 1900. márc. 29. – ?) – író, grafikus. Idősb ~ Vilmos orientalista tanár fia. Középiskolát szülővárosában végzett (1917), a debreceni egyetem történelem-bölcsészet szakos hallgatója volt. Újságírói pályán indult, majd a húszas-harmincas években Sárközújlakon lett uradalmi intéző. Versei, novellái, riportjai előbb debreceni lapokban, majd a szatmári Katholikus Életben jelentek meg, Benedek Elek Cimborájának is munkatársa volt. A Vasárnapi Újság Kósza házak c. kisregényét közölte (1924). A lapokat és saját írásait illusztrációkkal látta el.

Önálló kötetei: Holdsugár (versek, Debrecen 1917); Perpetuum mobile (regény, Szatmárnémeti 1930).

(B. E.)


Puhala Sándor (Kassa, 1882. jan. 18. – 1962. jan. 17. Temesvár) – pedagógiai író, újságíró. A budapesti egyetemen latin-magyar szakos tanári diplomát, majd nyelvészeti és művészettörténeti doktorátust szerzett. Az Arany János Társaság tagja. Újpesten, Lugoson, majd az I. világháború után a temesvári állami német-magyar líceumban, ennek megszűnte után a C. Diaconovici Loga Gimnáziumban latintanár.

Több pedagógiai tanulmányt írt a budapesti Országos Tanáregyleti Közlönybe, publicisztikai cikkei, esztétikai tanulmányai, esszéi jórészt a Temesvári Hírlapban és a Temesvarer Zeitungban jelentek meg. Szerkesztette a *Krassó-Szörényi Lapokat, 1942 októberétől 1943 januárjáig a *Déli Hírlap felelős szerkesztője. Az 1944 augusztus 23-a után Dél-Erdélyből internált magyar értelmiségiek Tg. Jiuban kiadott *Zsilvásárhelyi Déli Hírlapjában Nyelvünk védelmében c. írása jelent meg.

Kötete: Modern gondolatok a gyermek testi neveléséről (Bp. 1912).

Kacsó Sándor: Nehéz szagú iszap felett. Önéletrajzi visszaemlékezések. III. 1993. 494-518. – Vita Zsigmond: Élet a drótsövények mögött. Az Enyedi évek, enyedi emberek c. kötetben. Csíkszereda 1998. 117-164.

(Sz. J.)


Pulzus1. a Marosvásárhelyi Magyar Diákszövetség önálló, magyar nyelvű tájékoztató lapja. 1990 márciusában indították az Orvosi Egyetem hallgatói, és 1997. május-júniusig jelent meg rendszertelen időközökben, 1992 decemberétől az OGYE és a Műszaki Egyetem magyar diákjainak lapjaként. Az első hat száma kőnyomatos volt, a többi nyomtatott; szerkesztésében akkor többedmagával Kacsó Orsolya, Kassay Zsóka és Nagy Csaba vett részt.

1995 őszén Csedő Zoltán lett a ~ főszerkesztője, aki elérte a lap havi és rendszeres megjelenését (esetenként összevont számokkal s állandó, 400-as példányszámmal). Ugyanakkor sajátos jelleget is adott a lapnak: a benne megjelent írások elsősorban a marosvásárhelyi orvosi egyetemi diákéletet mutatják be, s vannak állandó hírrovatai és rendszeres kulturális információi is. Szerkesztői közül Bíró Ágota, Csenteri Zoltán és Muszka Judit voltak a legtevékenyebbek. Külön figyelmet érdemel benne a többnyelvű interkulturális oldal.

1996 őszén a ~ mellett kezdte el működését a Pulzus-Pódiumnak nevezett önképzőkör, amelynek ülésein az érdeklődők kötetlen beszélgetést folytatnak meghívottaikkal.

(Á. Z.)

2. Nagyváradon 1993-94-ben megjelent vegyes tartalmú magazin. "Tervezőszerkesztője" Koós Attila.

3. Székelyudvarhelyen 1995-2000 között megjelenő gazdasági hetilap. Alapítója és kiadója Vass Dénes; felelős szerkesztője 1997-2000 között Mihály Csaba, 2000 októberétől Koszta Nagy István, olvasószerkesztője Oláh István (1998-2000), grafikusa Kalló László; a lapban megjelenő karikatúrák (1998-2000) Para István munkái. Rovatvezetők: Ágoston Hugó, Lázár Edit, Makkay József; munkatársainak névsorában Ágoston Hugó, Ambrus Attila, Bódizs Edit, Bogdán Tibor, Bölöni Domokos, Dánél István, Domokos Ernő, Fejér László, Majla Sándor, Máthé Éva, Neményi József Nándor, Péterszabó Ilona, Román Győző, Sike Lajos, Szabó Árpád, Szegedi László, Szőcs Csilla nevével találkozunk.

Folyamatos gazdasági, piaci és pénzügyi hírszolgáltatást nyújtó rovatai mellett a Kárpát-medence gazdasági változásait elemző tanulmányokat is közölt: Szabó Árpád Közgazdaságtan és multikulturalitás (1998/3), Domokos Ernő Az ezerarcú válság Oroszországban (1998/20), Neményi József Nándor Paradox helyzet a román gazdaságban (1998/18), Csanády András A kelet-szlovákiai magyar vállalkozók működésének körülményei Királyhelmec vidékén és A vállalkozások alakulása Kalotaszeg Felszegének falvaiban (1999/5-2000/8), Incze Emma Nonprofit menedzsment (1999/22-29), Vincze Mária: A CEFTA agrár- és kereskedelempolitikai megközelítésben (1999/8, 15), Puskás István: Inflációs könyvelés – elmélet és valóság (1998/39) stb.

A lap példányszáma megfelelő anyagi háttér híján az évek folyamán fokozatosan csökkent, s 2000 júniusára 150-200 példányra sorvadt, aminek oka inkább a terjesztés gyakorlatlansága volt, hiszen tartalmi érdemeit a Magyar Újságírók Romániai Egyesülete (MÚRE) 1997-ben nívódíjjal ismerte el. Végül 265 lapszám után 2000 decemberében bejelentette megszűnését. Ettől kezdve web-lapként, interneten teszi közzé anyagait. E változatában főszerkesztője Koszta Nagy István, szerkesztői Gábor Miklós informatikus, Szakács Éva Gabriella, Kacza Ibolya és Magyari Ibolya hírszerkesztők.

(So. J.)


Purjesz Béla (Mindszent, Csongrád vm., 1884. ? – 1959. szept. 14. Szeged) – orvostudományi szakíró, szerkesztő. A szentesi Állami Főgimnáziumban letett érettségi (1902) után a budapesti egyetemen szerzett orvosdoktori diplomát (1907). 1908-tól a nagybátyja vezette kolozsvári Belgyógyászati Klinika gyakornoka, majd 1913-tól tanársegéd. 1914-ben háromhónapos németországi tanulmányúton vesz részt, 1915-ben a szív és vérkeringési szervek kór- és gyógytanának tárgyköréből magántanárrá habilitálják. A világháború alatt ezredorvosi szolgálatot teljesít. Miután az egyetemi klinikákat 1919 októberében a Kolozsváron létesített román egyetem birtokba veszi, magánpraxist folytat. Részt vesz a kolozsvári felekezetközi magyar egyetem tervezetének kidolgozásában. 1920. szept. 1-jétől Benedek Lászlóval közösen mint főszerkesztők megindítják a romániai magyarság első gyógyászati közlönyét, a kéthetente megjelenő *Erdélyi Orvosi Lapot, amely a 4. számától az EME Orvostudományi Szakosztályának hivatalos közlönye alcímet viseli, s címlapján 1921. dec. 1-jétől mindketten alapítókként szerepelnek. Purjesz Bélának három hosszabb tanulmánya és néhány szemlecikke jelent meg a lapban.

1921 nyarán Szegedre távozik, ahol mint tanársegéd részt vesz a Belgyógyászati Klinika felállításában. 1926-tól adjunktus, 1931-től a Belgyógyászati Diagnosztikai Klinika igazgató professzora. 1944 tavaszán, a zsidótörvények megjelenése után származása miatt meghurcolják. 1944-45-ben az Orvostudományi Kar dékánja, 1945-46-ban az egyetem rektora. 1946-ban díszdoktorrá avatják, 1950-ben nyugdíjazzák.

Tudományos munkássága Kolozsvárt az EME Orvostudományi Szakosztályának keretében bontakozik ki az 1910-es években: első jelentősebb dolgozatai a szakosztály Értesítőjében, valamint a Gyógyászatban, a Lechner Károly Emlékkönyvben (Kv. 1915) és a Szabó Dénes Emlékkönyvben (Kv. 1919) jelennek meg. Ezek többségét külföldön németül is közli. Fontosabb kutatási területei: a szív- és vérerek betegségei, a jódanyagcsere, a rosszindulatú daganatok megállapítása. Ő indítja meg Magyarországon a rendszeres sportélettani vizsgálatokat.

Nagyobb munkái: A cukorbetegség és az insulin (Bp. 1927); Der Vitamin B1 Stoffwechsel des Menschen und der Tiere unter normalen und pathologischen Zuständen (Bp. 1940); A belgyógyászat és határterületeinek syndromái (Bp. 1965).

Rávnay Tamás: Dr. P. B. (1884-1959). A szegedi Orvostudományi Egyetem Évkönyve az 1959/60. tanévről 103-105. – Berkesy László: Dr. P. B. uo. 106-108. – Szegedi egyetemi almanach 1921-1970. Szeged 1971. 365.

(G. Gy.)


Purjesz Zsigmond emlékezete – A magyar orvos- és sajtótörténetben ismert szentesi eredetű család egyik legtehetségesebb tagja volt ifj. Purjesz Zsigmond (1846-1918). A budapesti tanulmányok után először mint az Orvos-Sebészi Tanintézet belgyógyász tanársegéde tölt egy évet Kolozsváron (1871/72), majd pályázat útján 1880-ban elnyeri a kolozsvári tudományegyetem belgyógyászati tanszékét. A tehetséges, logikus gondolkozásra nevelő előadó, a rendkívüli diagnoszta, az emberszeretetet előtérbe állító gyógyász, a ritka tapintatos kolléga és a kitűnő szervező rövid idő alatt köztiszteletnek örvendő orvostanár lett. Tőle tanulták meg a fiatalok a tényleges gyógyítómunkát. Nevéhez fűződik az első magyar belgyógyászati tankönyvek megírása (A kórisme megállapítására szükséges vizsgálati módszerek. Bp. 1874; A különös kór- és gyógytan kézikönyve. Bp. 1874; A belgyógyászat tankönyve. Bp. 1885. II. kiadás 1889; III. kiadás 1894); mintegy félszáz dolgozatot felölelő tudományos munkássága egyébként nem túl jelentős. 1893-ban ő Kolozsvár kolerabiztosa, majd 1897-99-ben irányításával tervezik és építik meg a kolozsvári új Belgyógyászati Klinikát. Ennek megnyitóján előadásában foglalja össze nézeteit A klinikai tanításról, tekintettel a diagnosztikára címmel (Orvosi Hetilap 1899/50-51).

Kartársai és tanítványai negyedszázados tanári működése évfordulójára 1905-ben 45 dolgozatot tartalmazó emlékkönyvet állítanak össze. Még munkaereje teljében, 1911-ben nyugdíjaztatja magát, s felköltözik Budapestre. Ekkor a III. osztályú Vaskorona-rend (1894), a kolozsvári díszpolgárság, az udvari tanácsosi cím (1901) után magyar nemességet is kap. Tanszéki utóda, Jancsó Miklós professzor buzgólkodása nyomán 1912. május 27-én a Belgyógyászati Klinika udvari főkapujával szemben leleplezik ifj. Vastagh György készítette bronz mellszobrát. Kenyeres Balázs dékán méltatja a jelen levő ünnepelt életpályáját, aki tízezer koronás alapítványt tesz a szegény sorsú orvostanhallgatók támogatására. Ennek nyomán a medikusok Segítő és Önképző Egyesülete – mint dísztagnak – megfesteti a portréját.

1918. január 27-én bekövetkezett halála után – végakaratának megfelelően – Kolozsvárra szállítják, s az Egyetemi Könyvtár előcsarnokából helyezik nyugalomra 1918. január 30-án. Az egyetem nevében Lechner Károly dékán, a város képviseletében Esterházy László polgármester-helyettes búcsúztatja; a város díszsírhelyet ad neki.

A klinika 1919. október 15-i román átvételét követően a veszélybe került kórházudvari emlékművet a család a házsongárdi sírra költözteti (nem tisztázott, hogy a tetején levő mellszoborral együtt-e). A kő közepén lévő egykori gyógyítást ábrázoló bronz dombormű-betét is hiányzik ma a helyéről.

A Purjesz és Jancsó professzorok nevével fémjelzett kolozsvári iskola a háború után háromfele szakadt. Egyrészt az egyetemmel és Jancsó professzorral együtt Szegedre költöztek fő képviselői. Itt id. Purjesz Béla rövidesen a belgyógyászati diagnosztika tanára lesz, a szintén Kolozsvárról áttelepedő Engel Rudolf magántanár 1930-ban összeállítja A. M. Kir. Ferenc József Tudományegyetem Belgyógyászati klinikájának és tanszékének története 1872-1930 (Szeged 1931) című százlapos dolgozatát. Ebben a dokumentumokon kívül édesapja, a kórházigazgató Engel Gábor és Jancsó Miklós professzorok visszaemlékezéseit is felhasználva jellemzi Purjesz személyiségét, pályáját, s közli művei jegyzékét.

A kolozsvári román egyetemen tanszéki utód Iuliu Haţieganu professzor – 1911-től gyakornok, majd tanársegéd a klinikán –, aki jól ismerte és mindig értékelte elődei teljesítményét. Egy 1926-os interjúban a Purjesz- és Jancsó-féle orvosi nézetek továbbvivőjének vallja magát, aki igyekszik "a kórházi fegyelmet és a betegek ellátását azon a magas szinten tartani, amelyet a nagy klinikus, Purjesz irányítása alatt elértek". A purjeszi szellem tehát még jó ideig a Haţieganu-féle belklinikán is tovább élt.

Az Erdélyben működő magyar orvosok a húszas-harmincas években kevés kivétellel mind Purjesz-tanítványok voltak. Ezek az EME keretében újjáalakított Orvostudományi Szakosztályban éltették tovább ~-ét, annál is inkább, mivel Purjesz 1881-től választmányi tagja és állandó előadója, 1896-97-ben és 1904-11-ben pedig elnöke volt a szakosztálynak. Ő vezette be 1905-től, hogy ne havonta, hanem hetente tartsanak szaküléseket, ami nagymértékben fellendítette a kutatómunkát. Koleszár László szakosztályi elnök 1936 februárjában serleget ajándékozott a szakosztálynak, hogy évente serlegbeszéddel emlékezzenek meg az EME egyik kiemelkedő orvostagjáról. 1937-ben az iskolaalapító Purjesz emlékének hódoltak. Az 1937. április 19-i CXXV. szakülésen Kappel Izidor megnyitójában idézte fel "rajongva szeretett tanára" életpályáját. Az április 24-i százterítékes Purjesz-emlékvacsorán Parádi Ferenc mondta a serlegbeszédet. "A sohasem halványuló emberszeretet és szigorú kötelességtudás voltak Purjesz alaptulajdonságai, amelyek kitűnő megfigyelőképessége, nagy tudása és széles látóköre segítségével az igazi nagy orvosok közé emelték őt" – állapította meg; a Magyar Belorvosok Egyesülete nevében annak elnöke, Ángyán János pécsi professzor jelölte ki az ünnepelt helyét a magyar orvostörténetben; Vásárhelyi János püspök az orvosi lelkületről beszélt. Másnap, április 25-én délelőtt Koleszár László beszéde kíséretében megkoszorúzták a házsongárdi Purjesz-sírt.

Parádi Ferenc az EME 1942. október 18-20-i dési vándorgyűlésén idézi újra emlékét. A kolozsvári egyetem századvégi orvostanárai c. előadásában a legterjedelmesebb, Purjesznek szentelt részt így zárja: "Volt tanítványai és betegei szobrot állítottak Purjesznek. Élő orvost még alig ért hasonló megtiszteltetés. Az idegen uralom alatt e szobrot is eltávolították, mint annyi más jelét a magyar műveltségnek. De ha Purjesz szobra el is tűnt a klinika előtti térről, emléke soha nem homályosul el a tanítványai szívében, akik meg vannak győződve, hogy a kolozsvári belgyógyászati klinikán harmincegy éven át Hippokratész méltó utóda tanárkodott."

Purjesz Zsigmond fia, Béla Gyulán lett kórházi főorvos, leánya, Óváry Elemérné Purjesz Olga (1881-1944) a Monostor úti családi házban maradt. Szalonját apja kiterjedt értelmiségi és művész baráti köre rendszeresen látogatta a két világháború közt, s így az a magyar kultúra egyik fókuszának számított. Részben ezzel magyarázható, hogy 1944. október 11-én máig sem azonosított egyének rátörtek a házra, s a családot vendégeivel együtt legyilkolták. A halottak egy részét Purjesz professzor sírjába temették.

Emlékkönyv. A kolozsvári Magyar Királyi Ferenc József Tudományegyetem és különösen ennek orvosi és természettudományi intézetei. Bp. 1903. 301-27. – Dolgozatok P. Zs. negyedszázados tanári működése emlékére [Szerkesztik: Jancsó Miklós, Szabó Dénes]. Bp. 1906. – A kórház ünnepe. Ellenzék 1912. máj. 28. – A Purjesz-szobor leleplezése. Újság 1912. máj. 29. – Az orvostanhallgatók ünnepe. Ellenzék 1912. jún. 1. – P. Zs. Újság 1918. jan. 29. – Dr. P. Zs. temetése. Újság 1918. jan. 31. – Jancsó Miklós: P. Zs. Orvosi Hetilap 1918/7; uő: P. Zs. Gyógyászat 1918/22-27. – C. C.: De vorbă cu dl. prof. dr. I. Haţieganu, şeful Clinicei medicale din Cluj. Patria 1926/14. – Gyalui Farkas: A régi Kolozsvár. Dr. P. Zs. Ellenzék 1927. febr. 13. – Gergely Endre: Dr. P. Zs. orvostanár emlékezetét ünnepelte a Múzeum-Egyesület Orvostudományi Szakosztálya. Keleti Újság 1937. ápr. 22. – Dr. P. Zs. orvosprofesszor emlékezete. Ellenzék 1937. ápr. 23. – Gergely Endre: Az orvosok orvosa. Keleti Újság 1937. ápr. 27. – Az EME Purjesz-emlékünnepe. Revista Medicală-Orvosi Szemle 1937/5. – CXXV. szakülés 1937. április hó 19-én. Értesítő az EME Orvostudományi Szakosztályából 1937. 114-118. – Purjesz- emlékvacsora. uo. 131-145. – Pataki Jenő: Az Orvostudományi Szakosztály története 1879-1934. – Az EME háromnegyedszázados tudományos működése 1859-1934. Cluj-Kv. 1937. 89-162. – A Purjesz család. – Magyarországi zsidó és zsidó eredetű családok. Szerkesztette Kempelen Béla. II. köt. Bp. 1938. 65. – Az EME Désen 1942. október hó 18-20. napjain tartott tizenhetedik vándorgyűlésének Emlékkönyve. Kv. 1943. 121-130. – Istoria medicinei româneşti. 1972. 283, 359.

(G. Gy.)


Puskás Attila (Kolozsvár, 1931. aug. 9.) – biológiai szakíró. ~ Lajos fia. Középiskolát szülővárosa Piarista Főgimnáziumában és az Ady-Şincai Fiúlíceumban végzett (1950); egyetemi diplomát a Bolyai Tudományegyetem Természetrajzi Karán szerzett (1954). Tanári pályáját a csíkszépvízi általános iskolában kezdte (1954-55), tanított a csíkszeredai vegyes líceumban (1955-58), majd Csíkdánfalván. 1959. máj. 12-én letartóztatták s 6 tanártársával és 5 diákjukkal együtt "a társadalmi rend elleni felforgató tevékenység és tiltott írások terjesztése miatt" fővádlottként az előbbi váddal húsz-, az utóbbival (ami tkp. egy saját 56-os versét jelentette) tízévi börtönre ítélték. 1964. aug. 3-án szabadult általános közkegyelem révén. Sokáig csak kereskedelmi munkahelyeket tölthetett be, majd a Kovászna megyei mezőgazdasági igazgatósághoz tartozó növényvédelmi felügyelőség biológusa, ill. főbiológusa s a növényvédelmi előrejelzés laboratóriumának igazgatója lett, nyugalomba vonulásáig. 1990 után újra politikai tevékenységbe kezd, s az RMDSZ Kovászna megyei szervezetének alelnöke, a Volt Politikai Foglyok Szövetsége Kovászna megyei szervezetének alelnöke, Sepsiszentgyörgy városi tanácsának tagja. 1956-os helytállásáért a Magyar Köztársaság elnöke "A hazáért és a szabadságért" emlékéremmel tüntette ki (1991).

1969-től közölt tudománynépszerűsítő írásokat. A Hét, Dolgozó Nő, TETT, Megyei Tükör munkatársa. 1972-ben Berde Áron-díjat nyert ökológiai jellegű, környezetvédelmi tanulmányaiért. Állandó előadója volt a *Pro Natura táboroknak. Mint rovartani szakértő a Kriterion Téka-sorozata számára válogatást és fordítást készített Jean Henri Fabre és Pasteur szakmunkáiból. A bukaresti Központi Előrejelzési Intézet és több megye lepkegyűjteményeit határozta meg, és több száz fajjal rendelkező rovargyűjteményt állított össze a Kovászna megyei Növényvédelmi Felügyelőség számára. A Háromszék napilap hasábjain sorozatokban foglalkozik a gombaismeret, gyógynövényismeret, valamint a gyomnövények és káros rovarok elleni védekezés kérdéseivel.

Önálló munkái: Barátaink és ellenségeink a rovarok (1975); Rovargyűjtők könyve (Kv. 1976).

A Pro natura c. gyűjteményben (1995) Kímélnünk kell a rovarokat is c. tanulmányával szerepel. Újabb kötetei: A fenyők birodalmában (Kv. 1997), Növényvédelmi ABC (Sepsiszentgyörgy 2000).

Balogh László: A fővádlott. Közölve a szerző És te hol voltál, Szent György? c. kötetében (Sepsiszentgyörgy 2001. 143-172).

(B. Z.)


Puskás Ferenc, P. Hugolin (Gyergyóremete, 1908. jan. 15. – 1993. dec. 27. Dés) – egyházi író. Középiskolai tanulmányait Gyergyószentmiklóson (1923) és a csíksomlyói Ferences Szemináriumban (1927) végezte, teológiai tanulmányait a vajdahunyadi ferences teológián fejezte be (1931). Hitszónok Kolozsvárt, hitoktató Vajdahunyadon (1931-40), lelkigyakorlat-vezető Székelyudvarhelyen (1940-42), a kolozsvári rendtartomány titkára, folyóiratszerkesztő (1942-43), Székelyudvarhelyen a Szerafikum prefektusa (1943), Szatmárnémetiben házfőnök (1944-48), Kaplonyban plébános (1948-51). 1951-57 között kényszerlakhelyen él Máriaradnán, majd Désen, utána a szatmári, végül a dési zárda lakója.

Írásait A Hírnök s a Katolikus Naptár közölte.

Önálló munkái: Igazhitűek (dráma, Kv. 1936. Remetei Ferenc álnéven); Szent Antal élete (népies füzet, Kv. 1938 – a Katholikus Világ Könyvei 21. sz.); Ilyen az élet (novellák, rajzok, Kv. 1940); Imádási órák (elmélkedések, Kv. 1943). További kéziratai, köztük Borvízfürdő c. regénye, a Szent Bonaventura Nyomdában maradtak, megjelenésüket 1944 után már nem engedélyezték.

Írói álneve: Remetei Ferenc.

(B. E.)


Puskás Ferenc (Kolozsvár, 1929. szept. 21.) – fizikai szakíró. Szülővárosában végezte a Református Kollégiumot (1948), a Bolyai Tudományegyetem matematika-fizika szakán szerzett diplomát (1951). Az egyetemen tanársegédként lépett tudományos pályára; a fizikai tudományok doktora (1968), a Babeş-Bolyai Egyetem professzora nyugalomba vonulásáig (1995).

Első írása a Matematikai és Fizikai Lapokban jelent meg (1959). A Korunk közölte dolgozatait a modern kozmológiáról (1962/9) s a negyedik halmazállapotról (1983/2); A Hétben a szilárd hidrogénről (1984/11), a Korunk Évkönyvben (1989) az elektromágneses sugárözönről értekezett. Munkatársa a Kriterionnál megjelent Fizikai kislexikon (1976) c. kézikönyvnek és a Dielectrici şi feroelectrici (Craiova 1982) c. monográfiának. Fordításában jelent meg magyarul több középiskolai fizikatankönyv. Egyetemi jegyzetének címe Supraconductibilitate (1975).

Mint az 1990-ben alakult Erdélyi Magyar Műszaki Tudományos Társaság (EMT) alapító tagja, Zsakó Jánossal együtt indította meg 1991-ben a Firka c. középiskolás szakfolyóiratot fizika-informatika-kémia tárgykörrel. A Műszaki Szemle (1998-) szerkesztőbizottságának tagja. Az újjáalakult EME Természettudományi és Matematikai szakosztályának Közleményeiben (1992/1) tanulmánya jelent meg A modell-fogalom ismeretelméleti jelentősége a fizikában címmel. Egy újabb Kriterion-kézikönyv, az Elektrotechnikai kislexikon. I-II. (1994) főszerkesztője.

(B. E.)


Puskás György (Algyógy, 1911. júl. 4.) – orvosi szakíró. Középiskolát a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégiumban végzett (1928), egyetemi tanulmányait a franciaországi Montpellier-ben folytatta, az orvosi diplomát Kolozsvárt szerezte meg (1934). Pályáját a kolozsvári Református Kórház alorvosaként kezdte, egyetemi gyakornok Debrecenben, ahol gyermekgyógyász szakorvossá képezi magát (1939), tanársegéd Kolozsvárt és Marosvásárhelyen (1940-48), az OGYI előadótanára, majd tanszékvezető professzora, a gyermekklinika vezető főorvosa. Az orvostudományok doktora (1956). Dékáni (1951-60), prorektori (1956-67) és rektori (1967-76) tisztségeiben sikerült az intézetet a korszerű magyar tudományosság romániai központjává fejlesztenie. A Román Orvostudományi Akadémia levelező, 1990-től rendes tagja. Az újjáalakult EME Orvostudományi Szakosztályának elnökévé választották (1991). Érdemes egyetemi tanár, érdemes orvos. 1994-ben Semmelweis Emlékéremmel tüntették ki Budapesten.

A marosvásárhelyi OGYI több folyóiratának (Aesculap, Orvosi Szemle, Revista Medicală) felelős, ill. főszerkesztője 1967-76 között; itt jelennek meg szaktanulmányai.

Kutatóként a csecsemőkori vérszegénység sajátos formáival, a gyermekkori asztmatikus légúti betegségek okaival és kezelésükkel foglalkozik. Az Európai Pulmonológiai Társaság évkönyveiben német nyelvű közleményeivel szerepel (1975-81). Publicisztikájában a Népújság és A Hét hasábjain napirenden tartja a magyar orvosképzés jogfolytonosságának kérdését (1990).

Számos nemzetközi kongresszuson vett részt, így Berlinben (1976), Varsóban (1977), Magdeburgban (1980) és Moszkvában (1981). Tudományos munkájának elismeréseként az Európai Gyermekpulmonológiai Társaság elnökségi tagjává választották (1976).

Társszerzője három Pediatria c. román nyelvű szak- és tankönyvnek (1960, 1962, 1965), románul jelent meg a gyermekkori vízhiányos állapotokról szóló monográfiája is. Egyetemi jegyzetei: Gyermekgyógyászati diagnosztika (Mv. 1951); Gyermekgyógyászat (Mv. 1951, 1952, 1960 s egy háromkötetes új kiadása román és magyar munkatársakkal, uo. 1980). Szerkesztésében jelent meg az EME Orvostudományi Értesítőjének 64, 65. és 66. kötete.

Az EME Orvostudományi Szakosztályának elnöke (1990-94).

Debreczy István: P. Gy. Tudományos arcképcsarnok. Művelődés 1982/12. – Pápai Judit: "A munkát szerettem". Beszélgetés P. Gy.-gyel. A Hét 1988. aug. 11.

(P. H. M.)


Puskás Lajos (Gyergyóalfalu, 1901. máj. 22. – Kolozsvár 1982. ápr. 10.) – pedagógiai író, műfordító. ~ Attila apja. Középiskolába Székelyudvarhelyen, Nagyszebenben és Fogarason járt; történelem szakos tanári diplomáját a budapesti, majd a bukaresti egyetemen szerezte (1924). Szakdolgozatának témája: II. Rákóczi Ferenc kapcsolata a román fejedelmekkel. Később latin nyelvből és jogból (1933), majd magyar nyelvből és irodalomból (1956) is szakképesítést szerzett. Tanári pályáját helyettes tanárként a székelyudvarhelyi Ref. Kollégiumban kezdte (1924/25), majd 1925-40 között a kolozsvári Piarista Gimnáziumban tanított. 1940-44 közt a kolozsvári magyar egyetem Gábor Áron Diákotthonának igazgatója. Közben továbbra is a Piarista Gimnázium tanára (1944-47), majd tanít a gyulafehérvári Majláth Főgimnáziumban (1947/48) s a Kolozsvárral szomszédos Bács általános iskolájában (1948-56), illetve Kolozsváron (1956-58) nyugdíjazásáig (1958). Nyugdíjas éveiben az egyház felkérésére annak kolozsvári levéltárát rendezi (1973-77).

Tanári munkája keretében a pedagógia gyakorlati alkalmazása, az ifjúság iskolán kívüli nevelése, az iskolaszövetkezeti munka foglalkoztatta. 1930-37 között a kolozsvári római katolikus cserkészcsapatnak, 1942-44 között a Magyar Cserkészszövetség IX. (erdélyi) Kerületének parancsnoka. Amikor 1939-ben Kolozsvárt is megalakul a Magyar Népközösség, őt bízzák meg a társadalmi szakosztály vezetésével; ennek keretében hozza létre az egykori tízes szervezet közösségi hagyományait felelevenítő "szomszédsági szervezet"-et, amelyben a város magyarságának (főképpen a kisiparos, értelmiségi és munkásrétegeknek) jelentős részét sikerül tömörítenie, s a királyi diktatúra körülményei között széles körű szociális és családvédelmi munkát végeznie. A mozgalom a bécsi döntés után hivatalosan felveszi a Tízes Szervezet nevet. Ennek élén állva csatlakozik a Teleki Béla indította szervezkedéshez a német megszállás ellen. Részt vesz a város mindennapi életének zavartalan menetét biztosító munkában a német megszállás, a deportálások, majd a frontátvonulás időszakában. Ezt követően (1944-46) az EMKE Társadalmi Szakosztályának elnöke. A szovjet közigazgatás idején indulnak meg ellene a politikai vádaskodások, amelyeknek következménye a Tízes Szervezet felszámolása, az ő politikai meghurcolása, majd 1947-es internálása.

Az ifjúságneveléssel és a cserkészmunkával kapcsolatosan a Jóbarátban (1928-38) és az Erdélyi Iskolában (1936-39) jelentek meg írásai, ahol a falusi cserkészmunkáról, a cserkészetnek a kisebbségi életben betölthető szerepéről, jellemnevelő hatásáról írt. 1940-44 között a kolozsvári Esti Lapban rendszeresen tudósított a Tízes Szervezet életéről, munkájáról. A Hangya Szövetkezet iskolaszövetkezeti munkájába bevonta a tanulóifjúságot, részvényessé tette őket, s tankönyvek, írószerek árusításának jövedelméből támogatta a szegény diákokat. Egyik létrehozója a háziipart népszerűsítő Alfa, valamint az Ararat nevű szövetkezetnek, a Méhkas Diákszövetkezet könyvesboltjának (1941). Nyugdíjas éveiben belefogott a csángókra vonatkozó dokumentumok gyűjtésébe; a moldvai magyarok számára segélyakciót is indított.

Lefordította latinból Julius Caesar Comentarii de bello gallico c. munkáját (Kv. 1945), s Pápai Páriz Ferenc Békességet magamnak, másoknak (1977) c. Nagy Géza által sajtó alá rendezett kötete számára a tudós latin nyelven írt több munkáját; fordításokkal vett részt a Pataki József gondozta Kolozsvári emlékírók (1990) c. memoárkötetben.

Önéletrajzából részletek jelentek meg a Romániai Magyar Szóban (Börtönnapló – Szamosújvár, 1947 címmel. 2000. febr. 9.), s Vincze Gábor bevezetőjével a Korunkban (1990/2; 1996/4), ahol az 1939-44 és 1944-47-es időszakokra vonatkozó részleteket közölték.

Önálló kiadásban megjelent munkái: Él a törvény. A cserkésztörvény nagy emberek életében (Kv. 1935); A tízéves határkőnél. A kolozsvári római katolikus líceum cserkészcsapata megalakulásának tízéves évfordulója alkalmából (Kv. 1937); Népközösségi utakon. Beszámoló a Népközösség tevékenységéről (Kv. 1940); Tizedesség és a kolozsvári tizedesek (Kv. 1942); A középkor története (Tankönyv. Kv. 1946).

Pög [Pogány Ö. Gábor]: P. L.: Júlia szép leány. Misztériumjáték. Kelet Népe 1940/9. – Beke György: P. L. A Hét 1979/42; uő: Erdélyi gondok. Bp. 1990. – Kiss Jenő: Nekrológ. A Hét 1982/20. – Csizmadia Andor: P. L. (nekrológ). Új Ember (Bp.), 1982. máj. 2. – Vincze Gábor: P. L. és a Kolozsvári Tízes Szervezet. Korunk 1996/4.

(B. E.)


Puskás Sándor (Kolozsvár, 1928. jún. 18.) – szobrászművész. Középiskolai tanulmányait szülővárosa Piarista Főgimnáziumában kezdte és a Református Kollégiumban végezte (1947), ugyanitt a Magyar Művészeti Intézet hallgatója volt, majd annak felszámolása után a Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskolán szerzett diplomát szobrászati szakon (1953). Szabadfoglalkozású művész. Érdeklődési területe a néprajz, kerámia, ötvösművészet. A Romániai Képzőművészek Szövetségének tagja. 1957-ben megkapta a moszkvai Világifjúsági Találkozó díját, 1968-ban a román Kulturális Érdemrenddel tüntették ki. Műterme Marosvásárhelyen van.

Népi, irodalmi és történelmi ihletettségű térszobrai közül kiemelkedik Delly Ferenc és Tyukodi Antal síremléke a Házsongárdi temetőben, a Leány kannával a kolozsvári Botanikus Kertben, a Fiatalok Mamaia fürdőtelepen, a marosvásárhelyi Tavasz, Csíkszeredában a gyermekkórház előtt a Gyermekét védő anya, a Csángó asszony Brassó megyében Magurán. Márványba örökítette Bartók Bélát, terrakotta Bethlen Gábor-szobra a szárhegyi művésztelepre, a Petőfi és Arany találkozása a nagyszalontai Arany János Múzeumba került. Horváth István-síremléke (bronz és kő, 1984) a magyarózdi temetőben van. Megyei és országos kiállításokon szerepel szobraival, kiállított Velencében, Varsóban, Moszkvában, Kairóban, Szófiában, Damaszkuszban, Párizsban; 1996-ban részt vett az erdélyi művészek budapesti kiállításán.

1972-ben a Román Televízió magyar adásához fehér-fekete, 1978-ban a Sahia filmstúdióban színes portréfilmet készítettek róla és munkáiról.

Díszlettervezéssel is kísérletezett, Asztalos István A fekete macska c. darabját egy Harag György-bemutató alkalmából dekorálta.

Szobrai aláírásánál a Kolozsvári Puskás Sándor nevet használja.

Gazda József: P. S. új szobrairól. Utunk 1959/7. – Banner Zoltán: Időszerű beszélgetés P. S.-ral. Utunk 1965/45. – Nagy Pál: Az anyag dicsérete. Új Élet 1967/7. – Páskándi Géza: A sejtelmesebb szépség felé. Ifjúmunkás 1967. ápr. 15. – Erdélyi Lajos: Véleményünk szerint díszítés. Új Élet 1971/15. – Bálint András: A városképhez tartozik. Hargita 1983. aug. 28.

(B. E.)


Puskel Péter Pál (Arad, 1941. ápr. 16.) – közíró. ~ Tünde Emese férje. Középiskoláit szülővárosában végezte (1959); a temesvári egyetemen tanári (1964), Bukarestben posztgraduális újságírói diplomát szerzett (1973). Tanári pályáját az Arad megyei Kisiratoson kezdte (1964-68); 1968-tól az aradi Vörös Lobogó belső munkatársa, az irodalmi és oktatási rovatok szerkesztője; 1989 óta a Jelen c. lap művelődési rovatának vezetője.

Első írását a Pionír c. lap közölte (1952), saját lapjain kívül később a Békés Megyei Hírlapban is jelent meg írása (Aradi iparos ágyúi Vécsey tábornok seregében. 1991. okt. 6.). Összegyűjtötte a Szántó Györgyre vonatkozó emlékeket (Jelen 1992. szept. 11.), több sorozatot szentelt Krenner Miklósnak (Spectator, a hídverő, ... a levélíró, ... a közíró. Jelen 1995. máj. 25.-jún. 17.), a híres aradi iparosdinasztiák bemutatásának (Jelen 1991. május-szeptember), városa kevéssé ismert nevezetességeinek (uo. 1991). Az aradi oktatás története (Arad, 1997) c. emlékalbumban Baász Imre életművét idézte.

Önálló kötete: Arad marad. Helytörténeti és dokumentumriportok, beszélgetések (Arad, 1997).

Az aradi magyar sajtó története 1867-1940 c. munkája kéziratban.

(D. Gy.)


Puskel Tünde Emese (Magyardellő, 1956. máj. 3.) – szerkesztő. ~ Péter felesége. Középiskoláit Marosvásárhelyen a Bolyai Farkas Líceumban végezte (1974), majd a Babeş-Bolyai Egyetemen szerzett magyar-francia szakos tanári diplomát (1981). Általános iskolai tanár volt az Arad megyei Majláton (1981-89), majd Aradon (1990-től); közben 1990-94 között az aradi helyi televízió magyar műsorának főszerkesztője, 1994 óta a Duna TV, a Magyar Televízió, a bukaresti TV magyar adása számára készít helyi riportokat, tudósításokat külső munkatársként. 1992-96 között a Kópé c. diáklap szerkesztője.

Első írása a Jóbarát c. lapban jelent meg 1969-ben. Riportjait az aradi Jelen is közölte. Zöld nyíl c. rövidfilmje (1993), amelyben Európa legrégibb villamosvasútja emlékét elevenítette fel, Kassán és Kölnben is bemutatásra került. TV-filmet készített Munkácsy Mihály aradi tartózkodásáról (1994), a két háború közötti erdélyi újságírás kimagasló személyiségéről, Krenner Miklósról (Spectator Erdélyben, 1995), kétrészes dokumentumfilmben idézte a világosi fegyverletételt (1995), s bemutatta az aradi 48-as Ereklyemúzeum történetét (1997).

(D. Gy.)


Pusztai János (Szatmárnémeti, 1934. jún. 19.) – prózaíró. Szülővárosában végzett fémipari szakiskolát (1952), s utána rövid időre a szatmári Dolgozó Nép szerkesztőségébe került (1952-53), onnan pedig háromévi katonáskodás (1954-57) után a szatmári Unió gyárba lakatosnak. 1953-ban már néhány versét közölte az Utunk és más lapok is, így nem véletlen, hogy 1957-ben a Bányavidéki Fáklyához hívják riporternek. Saját bevallása szerint azonban nem szerette az újságíróskodást, kollégáival sem tudott kijönni, ezért 1964-ben megválik a laptól, s az újságíróskodással is végleg felhagy. Rövid ideig Nagyszebenben, majd 1990-ig Nagybányán szerszámlakatosként dolgozik.

Noha 1953-tól több mint két tucat verse s csupán egy karcolata jelent meg a lapokban, úgy érzi, hogy igazi műfaja az önéletrajzi elemekre alapozott regény. Egy riportban vallja: mindig is író akart lenni, de nem elégítette ki az, hogy egyszerűen "munkásíró" legyen. Biztató hatással volt rá Balogh Edgár, akit 1963-ban írásaival felkeresett, s akivel aztán majdnem tíz éven át levelezett. "... te dokumentációs, vastag naturalista vonású, életélményes vagy... – írta neki Balogh Edgár 1965-ben –, de fel kell verekedned magad teljes művésziségre, európai szintre" (Korunk 1976/9).

Első kisregénye, a Meglesett élet, amely az Ösvény a világba c. Forrás-kötetében (1965) jelent meg, tulajdonképpen két nagy elbeszélését fogja egybe. A kritika elismeréssel fogadta, bírálói észrevették, mennyire igényes önmagával szemben, s azt is, hogy egyedül küzdött meg mondanivalójának művészi kifejezéséért. Szilágyi Júlia "rézkarc-tömörségű" jellemábrázolását emelte ki, s azt, hogy nem tesz semmit hozzá a valósághoz, hanem tapasztalatait közli, ami realizmusának legfőbb erénye (Korunk 1966/2).

Illés szekerén c. következő, 1969-ben megjelent regényének cselekménye az 1940-es évek végétől az ötvenes évekig terjedő időt fogja át. A regény hőse, Ifjú György passzív hős, az örök kisember, aki azonban nem képes megrázkódtatás nélkül belesimulni az új világba. Nem szívderítő olvasmány – jegyzi meg a könyvről Gálfalvi György –, de kiemeli "irodalmunk e magányos szegénylegénye" írói felelősségérzetét, fegyelmezett, lényegre törő írásmódját. "Az egykor költőként induló ~ elsősorban a nyelvi tömörítő erőt és plasztikusságot hozta magával" – állapítja meg (Igaz Szó 1970/2). Különben ~ maga vallja, hogy regényei a "valóságirodalomhoz" tartoznak. "De sokoldalúbban és teljesebben igyekszem a valóságot ábrázolni, mint a leszűkített értelemben vett valóságirodalom, aminek címén tőlem csak a tények egyszerű regisztrálását kívánták" (Igaz Szó 1970/2). Nagy Istvántól, akit különben szellemi atyjának tekintett, nem csak az idők és a helyszínek eltérése különbözteti meg, hanem a maga világának sémáktól megszabadított látásmódja is. "Az író nem lehet a termelésben író" – mondja egy beszélgetés során Kántor Lajosnak, majd így folytatja: "A különböző helyzetek teljesen élethű leírását akarom ötvözni a korszerű írástechnikával [...] Továbbra sem törekszem ún. látványos irodalomra [...], hanem a már eddig alaposan megismert környezet szigorú, könyörtelen ábrázolását tartom fontosnak. A munkás belső világa érdekel engem" (Korunk 1973/3).

Közel egy évtized telik el, amíg újra jelentkezik, s rövid egymásutánban két regénnyel is (A sereg. 1978; Zsé birtoka. 1979). Előbbi egy visszavonuló vesztes hadsereg névtelen tábori cipészének cselekvéseit-gondolatait a középpontba állítva sugallja "a történelmi tudatosság szintje alá nyomott, vak engedelmességre kárhoztatott személyiség" torzulását; utóbbi egy "történelmi időn kívüli parabolikus látomás" felidézésével azt példázza, hogy "az önkényes, önérdekű hatalom [...] puszta biológiai megmaradásért folytatott, cselekvési alternatíva nélküli küzdelem animális sorsába süllyeszti az embert" (Bertha Zoltán). Az eltelt idő a kiadás lehetőségének kivárását jelentette, az író azonban mondanivalójához újszerű kifejezési eszközt is kicsiholt. Amint maga vallja: eszménye az volt, hogy amit leír, "az tapintható, ízlelhető, szagolható legyen. Ehhez azonban sűrítettebbé kellett tennem a szövegemet: lemondtam a moralizálásról [...], mellőztem a kommentárokat, s a dolgok teljes megjelenítését egy átgondolt jelképrendszer szolgálatába állítottam [...] Burjánzóbbá lettek a mondataim, de pontosan így szolgálják azt a hatást, amit el akarok érni" (Igaz Szó 1979/2).

Saját bevallása szerint, a Zsé birtoka "a rettegés és kitaszítottság könyve", A sereg "a legyőzetés könyve". A két regény hazai kritikusai megírásuk kivételes írói teljesítményét emelik ki: Mózes Attila szerint "... óriási stílusbravúrnak vagyunk tanúi: a stílus kétségbeesett küzdelme ez a valóság ellen, azzal, hogy maximálisan leképezi azt; a cselekmény értelmetlensége ellen, s ebben a küzdelemben önállósul: eszközből céllá lép elő, s önálló életet kezd, zsarnokká válik. Az író zsarnokává is, aki erőszakos gesztussal [...] egyszerűen megszakítja a mellérendelések áradatát" (Korunk 1980/5). A vert sereg mozdulatairól, érzéseiről, cselekvéseiről, gondolatvilágáról személytelenül szól, de "múlt idejű igealakjainak halmozásával, ami a sorjázásban annyira személytelenné teszi ezt a mozgást, hogy a személytelenségben válik általánossá minden cselekedet" (uő).

1984-ben megjelent Futótűz c. regényével egy trilógia indul, a Tatárjárás. ~ írástechnikáját tekintve az előbbi regényeit folytatja: "lenyűgöző stilisztikai veretességgel, árnyalatossággal, a középkori miniatűrökre és a pointilizmus vagy a konkrét divizionismus egyéb képzőművészeti válfajaira egyaránt emlékeztető festői aprólékossággal" (Bertha Zoltán). A cselekménykeret azonban ez alkalommal a tatárjárás kora, s hőse egyszerű kovácsmester, aki a nyilvánvalóan közeledő veszedelem küszöbén éli a maga megszokott életét, miközben tudatát és tudattalanját már hatalmába kerítette a pusztulás réme. Korántsem hagyományos utat járó történelmi regény ez, Pusztai úgy beszél az évszázadokkal ezelőtti emberekről, eseményekről, mintha csak pár évvel ezelőtt találkozott volna velük. Nem törekszik korhűségre – állapítja meg Nagy Pál –, ezért van benne annyi anakronizmus, ezek azonban nem zavarják az olvasót. Hiszen a szereplők sorsában, életérzésében a maguk idejére, életérzéseire ismernek rá. Az író "semmit sem adott fel írói eszményeiből; azzal, hogy prózáját szemmel láthatólag megtisztította a túlburjánzó bozótoktól és olvasmányosabbá tette, tehetségének újító erejéről nyújtott beszédes tanúbizonyságot" (Igaz Szó 1985/3).

A könyv megjelenését a Kriterion ellen foganatosított retorziók követték; a trilógia folytatása így csak a rendszerváltás után következhetett. Ekkor azonban már kiadásra vártak (s a Helikonban közölt részletek révén ismertté is váltak) az Önéletrajz kötetei.

Az író 1979-ben elnyerte a *Pezsgő-díjat, 1979-ben, 1980-ban és 1983-ban a Romániai Írószövetség prózadíját; 1990-ben Mikes Kelemen-díjjal tüntették ki.

A Román Televízió magyar műsorszerkesztősége 1990-ben, a Duna Televízió 1994-ben készített róla portréfilmet. Vígh István festményen, Léta László grafikában, Tőrös Gábor plaketten örökítette meg arcvonásait.

Kötetei: Ösvény a világba. Két elbeszélés. 1965 = Forrás; Illés szekerén. Regény. 1969; A sereg. Regény. 1978 (újrakiadása Bp. 1983); Zsé birtoka. Regény. Kv. 1979; Futótűz. Regény. 1984; Hamu. Regény. Bp.-Buk. 1992; Parázs. Regény. 1996; Csapdában. Regény. 1999; Önéletrajz. I-III. Bp. 1999.

Mátis Béla: Irodalmi rendfokozatok? Korunk 1963/11. – Gálfalvi György: Útra nyíló ösvény. Utunk 1966/6; uő: P. J.: Illés szekerén. Igaz Szó 1970/2. – Kántor Lajos: Emberben az emberit. Előre 1966. márc. 18.; uő: Látással megáldott. Utunk 1970/9; uő: Munkásírói státusban. Korunk 1973/3. Újraközölve Korváltás. 1979. 205-209. – Kántor Lajos: Pirruszi győzelem? Avagy: A sereg igaza? Utunk 1979/11. – Király László: P. J.: Ösvény a világba. Utunk 1966/2; uő: P. J.: Illés szekerén. Utunk 1970/3. – Szász János: P. J.: Ösvény a világba. Ifjúmunkás 1966. febr. 17.; uő: A Pusztai-jelenség. Igaz Szó 1980/8. – Szilágyi Júlia: Rézkarc-tömörségű jellemábrázolás. Korunk 1966/2; uő: Szigorú kérdések művésze. Ifjúmunkás 1970. febr. 19. – Cseke Gábor: Illés szekerén. Előre 1970. jan. 21. – D. Szabó Lajos: Írói önvizsgálat. Igazság (Kv.) 1970. márc. 18. – Balogh Edgár levelei P. J.-hoz. Korunk 1976/9. – Bretter György: Mi is az a konkrétum, avagy mire képes a szerszámlakatos, ha végiggondolja a világot. A Hét 1977. ápr. 8. Újraközölve Itt és mást. 1979. 517-527; uő: P. üzenete. Előszó A sereg c. regényhez. Kv. 1999. 5-15. – P. J. műhelyében (Gálfalvi György, Király és Szilágyi Júlia, valamint P. J.). Igaz Szó 1979/2. – Egyed Péter: Iszonnyal tisztít. Utunk 1980/17. – Mózes Attila: Mit? Miért? A föltehető kérdések lényegéről. Korunk 1980/5. – G. Balogh Attila: Kötetek (majdnem) kötetlen sorrendje. Igazság (Kv.) 1981. jún. 24. – Csoma György: "Az élet szigorú ábrázolását akartam megvalósítani" Beszélgetés P. J.-sal. Bányavidéki Fáklya 1981. jan. 31. – Bertha Zoltán: Az első Forrás-nemzedék prózája. Alföld 1982/7. Újraközölve Gond és mű. Bp. 1994. 85-87. – Berkes Erzsébet: A sereg. P. J. regénye. Élet és Irodalom 1983/33. – Dérczy Péter: Magyar irodalom – a határainkon túl. Magyar Nemzet 1984. jan. 24. – M. Nagy Péter: P. J.: A sereg. Kritika 1984/6; uő: P. J.: Futótűz. Kritika 1985/12. – Rónay László: Á a háborúban. P. J.: A sereg. Új Írás 1984/6. – Nagy Pál: Történelmi hétköznapok – alulnézetben. Igaz Szó 1985/3. – Bozsik Béla: P. J.: Zsé birtoka. A Céh 1990/1-2. – Helyzetképek. P. J. műhelyvallomása. Látó 1991/1. – Beke György: Történelmi üzenet. Könyvvilág 1992/9. – Szörényi László: Beszélgetés P. J.-sal. Vigília 1992. 54-56. – Bogdán László: Önkény, háborúk, csapdák, avagy az Önéletrajz bizonyossága. A Hét 1993/11. – Gittai István: Trilógiák táltosa. P. J. hatvanéves. Új Magyarország 1994. aug. 17. – Weber József: P. J.: Tatárjárás. Somogy 1998/4.

(S. Zs.)


Pusztai Kálmán (Kolozsvár, 1944. jún. 7.) – műszaki író. Szülővárosában a Brassai Sámuel Líceumban érettségizett (1961), a Kolozsvári Műegyetemen villamosmérnöki oklevelet szerzett (1965). Itt kezdi pályáját a számítástechnikai tanszéken, professzor és tanszékvezető, közben bedolgozó tanár a Bukaresti Műegyetemen (1970-75), ahol a számítógépekről szóló értekezésével doktorál (1981).

Munkái: Gestiunea fişierelor (Szerzőtársai Iosif Ignat és Emil Munteanu, Kv. 1992); Instruirea matematică cu derive (Szerzőtársa Mircea Ivan. Kv. 1993).

(J. D.)


Pusztai Péter (Szárazajta, 1947. jan. 21.) – grafikus. A bukaresti Nicolae Grigorescu Képzőművészeti Főiskolán Kazár László tanítványaként szerzett oklevelet (1974). Előbb az Ifjúmunkás, majd a Kriterion Könyvkiadó grafikai szerkesztője. 1981-től a kanadai Montrealban él.

Az alkalmazott grafika változatos műfajai foglalkoztatták. Készített könyvborítókat, illusztrációkat, plakátokat, művészi fényképeket, a Kriterion kiadványait népszerűsítő plakátokat. Alkotásai több nemzetközi grafikai és plakátkiállításon arattak sikert, így Varsóban 1974-ben és 1975-ben, Barcelonában 1975-ben, Montrealban, Brüsszelben, Bázelben, Genfben és Bonnban. A romániai falurombolások ellen tiltakozó plakátja a diktatúra idején világszerte ismertté vált. 1990-ben ő tervezte az Erdélyi Szépmíves Céh új sorozatának könyvborítóját. 1991-ben művészi fényképeiből állított ki Kolozsvárt.

Ágopcsa Marianna: A képzelet játékai. A Hét 1977/26. – Molnos Lajos: "... a szőlőt szerettük igazán". Utunk 1981/6. – Józsa T. István: Pályakezdők ítélete. Helikon 1990/29. – téká: P. P. fényképei. Szabadság 1991. szept. 7.

(M. J.)


Pusztai Zsuzsa (Kolozsvár, 1948. máj. 23.) – műszaki író. Szülővárosában a Brassai Sámuel Líceumban érettségizett (1966), villamosmérnöki oklevelét a kolozsvári Műegyetemen szerezte (1971). Pályáját a kolozsvári Számítástechnikai Kutatóintézetben kezdte mint kutató. 1988-ban áttelepült Magyarországra. A Puskás Ferenc szerkesztette Elektrotechnikai Kislexikon. I-II. (1994) c. Kriterion-kézikönyv társszerzője.

(J. D.)


Pusztai-Popovics József (Temesvár, 1912. dec. 1. – 1985. okt. 6. Pécs) – újságíró. A Déli Hírlapban jelentkezett, 1937-ben a Duna-posta Hírlaptudósító Iroda, a Magyar Távirati Iroda munkatársa lett Budapesten, majd 1952-től az Esti Pécsi Naplónál és a Dunántúli Naplónál dolgozott. Közben a Magyar Út, a Láthatár, a Külügyi Szemle, a Kisebbségi Körlevél közölte írásait.

Harc egy falat kenyérért c., még családi nevén kiadott írását (Tv. 1935), amelyben a szociális gondolat 19. és 20. századi érvényesülését követi nyomon, az Arany János Társaság pályázatán dicséretben részesítették. Sorozatban jelentetett meg elemzéseket a bécsi döntéskor magyar államkeretbe került románság művelődési helyzetéről, román kulturális ünnepségekről Észak-Erdélyben, sőt Mişcarea cooperatistă a naţionalităţii române din Transilvania de Nord (Kv. 1943) címmel román nyelven is értékelte a román lakosság gazdasági törekvéseit. Ismertette az észak-erdélyi román képzőművészetet és üdvözölte egy Balkán Intézet megalakulását a magyar fővárosban.

Egyéb önálló munkái: Az erdélyi románok kulturális helyzete a bécsi döntés után (Kecskemét 1942); Román kultúrélet a magyar Erdélyben (Pécs 1942); Az észak-erdélyi román képzőművészet (Pécs 1944); Az észak-erdélyi románok gazdasági helyzete 1940-44 (Pécs 1944); Balkán Intézet Budapesten (Bp. 1947).

Románul az észak-erdélyi román szövetkezeti mozgalomról (Kv. 1943) és a román művelődési élet magyar mecénásairól és támogatóiról (Pécs 1944) jelentek meg önálló kötetei.

Fordításában adták ki magyarul Victor Cheresteşiu Români şi unguri c. munkáját (Magyarok és románok. Pécs 1948).

Baróthy József: "Erdélynek nincs új Jancsó Benedekje". Erdélyi Szemle 1943/10. – Szőcs Lajos: Román művelődési ünnepélyek Észak-Erdélyben. P. P. J. könyve. Hitel 1943/7.

(Sz. J.)


Putnoky Gyula (Körmöcbánya, 1901. nov. 14. – 1985. okt. 27. Budapest) – orvosi szakíró. Középiskoláit a miskolci Ref. Főgimnáziumban végezte, orvosi oklevelet a budapesti Pázmány Péter Tudományegyetemen szerzett (1925). A kolozsvári magyar egyetem általános kórtani és bakteriológiai tanszékére 1942-ben nevezték ki tanárnak, 1944-ben Budapestre távozott, ahol a Rákkutató Intézetben dolgozott, majd 1947-ben visszatért Erdélybe, a Bolyai Tudományegyetem Marosvásárhelyre kihelyezett Orvosi Karának, később az OGYI-nak mikrobiológiai tanszékét vezette 1954-ig. Megszervezte a Közegészségügyi Intézetet (1949), amely a Székelyföldön fejtett ki tevékenységet a hastífusz, vérhas, torokgyík, bélférgesség leküzdésére. 1954-től a budapesti Orvostovábbképző Intézet tanára.

Tudományos tárgyköre a bakteriológia, szerológia és a rákkutatás. Több mint 130 dolgozatát hazai és külföldi szaklapok közölték. Nyomtatásban jelent meg Általános és részletes bakteriológia és vírustan, valamint Parasitologia (Mv. 1948) c. egyetemi jegyzete, melyet több kőnyomatos változat és a háromkötetes Mikrobiológiai jegyzet követett; ez három kiadást ért meg (Mv. 1951, 1954, 1957).

(P. H. M.)


Putnoky Miklós (Bukarest, 1852. szept. 4. – 1935. jan. 10. Lugos) – szótáríró, műfordító, tankönyvíró. Édesapja, ~ József (1814-52) a magyar szabadságharc idején a Lenkey-századdal tért haza. Világos után távollétében halálra ítélték. "Nagy József" álnéven emigránsként élt Bukarestben. Fia Nagyszebenben érettségizett s a kolozsvári egyetemen szerzett klasszika-filológusi oklevelet (1876). Tanár Nagyszebenben (1876-92), majd a lugosi főgimnáziumban (1892-1911). A temesvári Arany János Társaság tagja.

Első munkája az Abecedar maghiar pentru şcoala poporală (Nagyszeben 1879). Ezt több magyar nyelvoktatási tankönyv követte román iskolák számára. Budapesti és kolozsvári szakfolyóiratok munkatársa. Mint műfordító Carmen Sylva költeményeit ültette át magyarra s mutatta be a Kisfaludy Társaságban. Lefordította Aron Densuşianu, Vasile Alecsandri verseit, s Arany Toldijából románra fordított és jegyzetekkel kísért részleteket. Etymologicum Magnum Romaniae és az összehasonlító filológia Romániában (Ungaria 1891/3-5) c. tanulmányával elnyerte az MTA díját. Nyugdíjasként a Temesvári Hírlap és Temesvarer Zeitung munkatársa.

Fő művei: Magyar-román és román-magyar kézi szótár (társszerző I. Crişan. Bp. 1893-95); Magyar-román szótár iskolai és magánhasználatra (Lugos 1921; újrakiadása uo. 1923); Román-magyar szótár iskolai és magánhasználatra (Lugos 1921; bővített újrakiadása, bevezetésül román nyelvtannal, uo. 1923).

Réthy Andor-Váczy Leona: Magyar irodalom románul. 1830-1970. Köllő Károly bevezető tanulmányával. 1983. 524-525.

(B. E.)




Hátra Címlap Előre