HUSZONHATODIK FEJEZET

Vad ló is megjuhászodik,
Kezes ló is kiront;
A szent bolondot játszhatik,
És szentet a bolond.

Régi dal


Amikor a remete csuhájába és csuklyájába bújtatott bohóc, csomós kötéllel a derekán, megállt Front-de-Boeuf kastélyának kapuja előtt, az őr megkérdezte: mi a
neve, és mi járatban van.

- Pax vobiscum - felelte a bohóc -, szegény barát vagyok Szent Ferenc rendjéből. Azért jöttem ide, hogy kötelességemet teljesítsem, és meggyóntassak néhány foglyot halála előtt ebben a kastélyban.

- Merész barát vagy - mondta a kapuőr -, hogy ide mersz jönni, ahol néhai részeges öreg káplánunktól eltekintve, immár húsz éve nem kukorékolt olyan kakas, mint te!

- Mégis kérlek, jelents be a vár urának - felelte az állítólagos barát. - Biztos vagyok benne, hogy szívélyes fogadtatásban részesít. Akkor aztán rázendít a kakas, és olyat kukorékol, hogy az egész kastély visszhangzik tőle.

- Köszönöm szépen - felelte az őr -, de mi lesz, ha lehordanak, mert elhagytam az őrhelyemet a te üzeneted kedvéért? Akkor majd meglátjuk, megvéd-e a barátruha a csihipuhitól!

E fenyegető szavak után lejött az őrtoronyból, és megvitte a kastély csarnokába a szokatlan hírt, hogy egy szent barát áll a kapu előtt, és bebocsátást kér. Nagy csodálkozására az őr azt a parancsot kapta, hogy a szent férfiút azonnal eressze be. Erre visszasietett a kapuhoz, ahová addig helyettest állított, nehogy meglepetés érje, és a parancs értelmében - most már a legkisebb gyanakodás nélkül - intett a látogatónak, hogy bejöhet.

Az ostoba önhittség, amely rávette Wambát, hogy erre a veszedelmes küldetésre vállalkozzék, nem tartott sokáig. Ugyancsak inába szállt a bátorsága, amikor észrevette, hogy egyenesen a rettentő és rettegett Front-de-Boeuf színe elé vezetik. Alig tudta kinyögni a pax vobiscumját, amiben annyira bízott. Szerencséjére Front-de-Boeuf megszokta, hogy minden rendű és rangú ember reszkessen előtte, és így a barát félénksége nem keltett benne semmi gyanút.

- Beszélj, pap! Ki vagy, és honnan jöttél?

- Pax vobiscum - ismételgette mondókáját Wamba. - Szent Ferenc szegény szolgája vagyok, aki e vadonban vándorolva, rablók kezébe estem úgy, ahogy az írás mondja: quidam viator incidit in latrones. Nevezett rablók most ideküldtek a kastélyba azzal, hogy teljesítsem papi kötelességemet két emberrel szemben, akiket elítélni méltóztattál.

- Igen, igen - felelte Front-de-Boeuf. - És meg tudnád mondani, szent atyám, hányan vannak azok a banditák?

- Vitéz uram - mondta a bohóc -, nomen illis legio, nevük egész légió.

- Értelmes szavakkal mondd meg, hányan vannak, vagy pedig csuhád és köteled sem segít rajtad, úgy ellátom a bajodat!

- Ó, jaj - sóhajtott fel az állítólagos barát -, cor meum eructavit, azaz más szavakkal: majdnem meghaltam az ijedségtől. De amennyire ki tudtam venni, lehettek vagy ötszázan, íjászok meg köznép.

- Micsoda? - kiáltott fel a templomos, aki ebben a pillanatban lépett a csarnokba. - Hát ilyen sűrűn rajzanak itt a darazsak? Legfőbb ideje, hogy eltapossuk a gonosz fajzatot! - félrevonta a vár urát, és megkérdezte: - Ismered ezt a barátot?

- Idegen ember, valami távoli kolostorból való - felelte Front-de-Boeuf. - Nem ismerem.

- Akkor ne bízd rá szavakkal szándékaidat - súgta a templomos. - Vigyen csak el egy írott parancsot De Bracy szabadcsapatának, hogy jöjjenek tüstént gazdájuk segítségére. Addig is, hogy ez a nyírott fejű ne gyanítson semmit, engedd meg neki, hogy végezze el a dolgát háborítatlanul, és készítse elő azokat a szász disznókat a vágóhídra.

- Úgy lesz - mondta Front-de-Boeuf. És tüstént egy szolgát adott Wamba mellé, hogy vezesse abba a terembe, ahová Cedricet és Athelstane-t zárták.

Cedric türelmetlenségét a fogság órái nem tompították, hanem inkább fokozták. Fel és alá járkált a terem egyik végéből a másikig, olyan mozdulatokkal, mintha támadásra készülne az ellenség ellen, vagy egy ostromlott várat akarna rohammal bevenni. Közben hol felkiáltott - inkább csak önmagához beszélve -, hol meg Athelstane-hez fordult, aki lomhán és nyugodtan várta a kaland végét. Zavartalanul átengedte magát a délben felszolgált bőséges ebéd élvezetének, és nem törte fejét azon, mikor fog innen megszabadulni. Minden rossznak vége van egyszer - gondolta -, a fogságnak is.

- Pax vobiscum - mondta a bohóc, amint belépett a terembe -, Szent Dunstan, Szent Denis, Szent Duthoc és az összes többi szentek áldása legyen rajtatok és veletek.

- Csak lépj be bátran - mondta Cedric az állítólagos barátnak. - Mi végett jöttél ide?

- Hogy felszólítsalak benneteket, készüljetek el a halálra - felelte a bohóc.

- Mit beszélsz? - mondta Cedric megdöbbenve. - Lehetetlen! Akármilyen elbizakodottak és elvetemültek is, ilyen nyílt és oktalan gazságra mégsem mernek vetemedni!

- Sajnos - mondta a bohóc -, arra számítani, hogy valami emberséges érzés visszatartja őket, éppen olyan, mintha a megvadult lovat selyemszállal akarnád megfékezni. Szállj tehát magadba, nemes Cedric, te is, vitéz Athelstane. Jusson eszetekbe, milyen bűnöket követtetek el halandó éltetekben. Mert még a mai napon felelnetek kell egy magasabb bíró előtt.

- Hallod ezt, Athelstane? - mondta Cedric. - Szedjük össze bátorságunkat erre az utolsó erőfeszítésre. Jobb, ha férfiakhoz méltóan halunk meg, mint hogyha életben maradnánk, rabszolgák módjára.

- Kész vagyok szembenézni legaljasabb gonoszságukkal is - felelte Athelstane -, és olyan nyugodtan megyek majd a halálba, ahogy le szoktam ülni ebédelni.

- Hát akkor láss hozzá szent feladatodhoz, tisztelendő atyám - mondta Cedric.

- Egy pillanatnyi türelmet, kedves apó! - szólalt meg Wamba most már a maga természetes, el nem változtatott hangján. - Jól nézz körül, mielőtt beleugrasz a sötétbe.

- Szavamra - kiáltott fel Cedric -, mintha ismerném a hangot!

- Hát hogyne ismernéd hűséges szolgád és bohócod hangját! - felelte Wamba, csuklyáját hátracsapva. - Ha megfogadtad volna régebben a bohóc tanácsát, most nem ülnél itt. Hallgasd meg hát a bolond tanácsát most, akkor nem ülsz itt sokáig.

- Hogy érted ezt, fickó? - kérdezte a szász.

- Csupáncsak úgy - felelte Wamba -, hogy vedd magadra ezt a csuhát meg a kötelet, hiszen az én papi mivoltom sem áll egyébből. Azután sétálj ki szép nyugodtan a kastélyból, én meg itt maradok a te ruhádban és övedben, hogy megtegyem helyetted azt a bizonyos nagy ugrást a sötétbe.

- Hogy téged hagyjalak itt magam helyett? - kérdezte Cedric, az ajánlaton elcsodálkozva. - De hiszen akkor menten felakasztanak, te szerencsétlen!

- Ám tegyék, ha csakugyan ez a szándékuk - vonogatta a vállát Wamba. - Nem akarom rangodat lekicsinyelni, de hidd el, Witless fia ugyanolyan méltóságteljesen fog függni a láncon, mint ahogy a lánc függött ősének a pocakján, aki alderman volt, az bizony!

- Hát jól van, Wamba - felelte Cedric. - Elfogadom ajánlatodat, de csak egy feltétellel. Ha nem velem cserélsz ruhát, hanem Athelstane úrral!

- Szent Dunstanra, azt már nem! - kiáltotta Wamba. - Annak alig volna értelme. Hogy Witless fia meghal Hereward fia kedvéért, ezt még meg lehet érteni. De hogy olyanok cseréljék fel egymás között a halálozási sorrendet, akiknek öregei nem is ismerték egymást - ki hallott még olyan bolondot!

- Mit beszélsz, gézengúz? - förmedt rá Cedric. - Hát nem tudod, hogy Athelstane ősei Anglia uralkodói voltak?

- Bánom is én, hogy mik voltak! - felelte Wamba. - Mindenkinek joga van megválasztani, kinek a kedvéért akasztatja fel magát. Ennélfogva, jó gazdám, vagy elfogadod ajánlatomat te magad, vagy pedig engedd meg, hogy elhagyjam ezt a börtönt éppen olyan szabadon, miként idejöttem.

- Kérlek, gondold meg - könyörgött Cedric. - Hadd dőljön ki az öreg fa, csak maradjon meg az erdő sudár reménysége. Mentsd meg a nemes Athelstane-t, hűséges Wambám! Kötelessége ez mindenkinek, ha szász vér folyik az ereiben. Te meg én együtt elszenvedjük elnyomóink minden gazságát, hadd töltsék ki rajtunk tajtékzó dühüket, míg ő - szabadon és biztonságban - feléleszti és felébreszti honfitársaink haragját, hogy megbosszuljanak minket.

- Nem, nem, Cedric apám - szólalt meg Athelstane, megragadva idősebb barátja kezét. - Nem engedem - mondta, mert ha végre felrázta magát ahhoz, hogy gondolkodjék vagy cselekedjék, érzelmei és tettei méltók voltak őseihez. - Inkább itt maradok egy hétig is étlen-szomjan vagy csupán a közönséges rabok szűken mért száraz kenyerén és poshadt vizén, semhogy javamra fordítsam egy hűséges szolga egyszerű szeretetét és önfeláldozását, mellyel gazdáját akarja megmenteni.

- Benneteket, uraim, okos embernek neveznek, engem meg eszeveszett bolondnak - mondta Wamba -, de hidd el, Cedric apó, meg te is, Athelstane koma, ezt a vitát nem ti fogjátok eldönteni, hanem csak a bolond. Ezért ne is erőltessétek meg magatokat, és hagyjátok abba a kölcsönös udvariaskodást. Én olyan vagyok, mint John-a-Duck kancája, amelynek a hátára nem ülhetett fel senki emberfia, csak az az egy John-a-Duck. Azért jöttem, hogy megmentsem a gazdámat, és ha nem akarja, már itt se vagyok! Szépen hazamegyek és kész. Személyes szívességet nem lehet kézről kézre adni, mint valami tollas labdát. Cedric az én született gazdám, csak érte vagyok hajlandó fejemet a hurokba dugni.

- Hát akkor menj, nemes Cedric - mondta Athelstane -, ne szalaszd el ezt az alkalmat. Ha odakünn vagy, bátorságot öntesz barátainkba, hogy kiszabadítsanak. Ha itt maradsz, mindnyájan elpusztulunk.

- Hát igazán semmi kilátás arra, hogy kiszabadítsanak minket? - nézett a bohócra Cedric.

- De még mennyire! - lelkendezett Wamba. - Vedd tudomásul, hogy tábornoki köpenyt öltesz, ha az én csuhámba bújsz. Egy hadsereg várakozik odakünn - ötszáz ember -, és reggel még a tábornokaik közé tartoztam. Bohócsapkám sisak volt, pálcám buzogány. Kíváncsi vagyok, jól járnak-e, amikor a bolondot felcserélik egy okos emberrel. Az igazat megvallva, azt hiszem, hogy amennyit nyernek körültekintésben, annyit veszítenek vakmerőségben. No de mindegy. Isten veled, jó gazdám, légy kegyes szegény Gurth barátomhoz és Fangs kutyájához. Bohócsapkámat meg függeszd ki a rotherwoodi ház csarnokában, hadd emlékeztessen mindenkit arra, hogy eldobtam életemet a gazdámért, mint egy hűséges... bolond!

Az utolsó szót Wamba kétféle kifejezéssel mondta - félig komolyan és félig tréfásan. Cedric szeme könnybe lábadt.

- Nem felejtünk el soha, Wamba! - mondta. - Emléked fennmarad, amíg a hűségnek és szeretetnek becsülete lesz a földön. De remélem és hiszem, hogy nem utoljára beszélünk egymással. Megtalálom a módját annak, hogy megmentsem Rowenát és Athelstane-t meg téged is, szegény Wambám. Ha nem bíznék benne, nem sikerült volna rávenned erre a dologra.

Amikor a ruhacsere már megtörtént, Cedricnek hirtelen eszébe jutott valami:

- De hiszen én csak az anyanyelvemen tudok beszélni! Meg néhány szót az ő finomkodó normann beszédjükből! Hogy játsszam el a tisztelendő barát szerepét?

- Két varázsszó kell ide, semmi több - mondta Wamba. - Pax vobiscum: ez a felelet minden kérdésre. Ha jössz vagy távozol, eszel vagy iszol, áldasz vagy átkozol, pax vobiscum átsegít mindenen. Olyan ez, mint a boszorkány seprűnyele vagy a bűvész varázspálcája. Mondj csak ennyit, de mély, ünnepélyes hangon: pax vobiscum... meglátod, ellenállhatatlan. Őrszem vagy kapus, lovag vagy csatlós, gyalogos vagy lovas katona, valamennyire úgy hat, hogy csuda! Holnap, ha akasztani visznek, ami könnyen megtörténhetik, talán a hóhérnak is azt fogom mondani, kipróbálom rajta varázsigém erejét.

- Hát ha csak ennyi az egész - mondta Cedric -, máris felszentelt papnak érzem magam. Pax vobiscum - remélem, nem felejtem el a jelszót. Isten veled, nemes Athelstane. És isten veled, szegény fiú, kinek szíve bőségesen kárpótol a gyengébb fejért. Megmentelek benneteket, vagy visszajövök, hogy veletek együtt haljak meg. Amíg vér lüktet az ereimben, nem engedem, hogy szász királyaink vérét igya be itt a föld. És ennek a derék fiúnak, ki életét kockáztatja gazdájáért, egy haja szála se görbülhet meg, amíg Cedricnek módjában áll megakadályozni, még ha életébe kerül is! Isten veletek!

- Isten veled, nemes Cedric - mondta Athelstane. - Tartsd eszedben: a jó pap nem utasítja el az italt, ha megkínálják vele.

- Isten veled, apó - mondta Wamba. - És tartsd eszedben, hogy: pax vobiscum.

Ilyen buzdítások után Cedric elindult útjára, és hamarosan alkalma nyílt arra, hogy kipróbálja a mindentudó varázsige erejét, amelyet házi bolondja ajánlott neki. Az alacsony, boltíves, félhomályos folyosón, amelyen a kastély előcsarnoka felé igyekezett, egy női alak állította meg.

- Pax vobiscum - mondta az újdonsült barát, és már tovább akart sietni, de egy lágy hang így válaszolt neki:

- Et vobis - quaeso, domine reverendissime, pro misericordia vestra.[30]

- Sajnos, nagyot hallok - felelte Cedric jó szász nyelven, majd dünnyögve hozzátette, persze csak magának: - Az ördög vigye a bolondját és az ő pax vobiscumját! Első hajításra elvesztettem a dárdámat.

Szerencsére azokban az időkben nem volt ritka az olyan pap, aki hirtelen megsüketült, ha latinul szóltak hozzá. Ezt jól tudta a nőalak is, aki Cedricet megszólította.

- Az isteni szeretet nevében kérlek, tisztelendő atyám - folytatta szintén szász nyelven -, kegyeskedjél meglátogatni és lelki vigaszban részesíteni egy sebesült foglyot, aki itt fekszik a kastélyban. Fordulj hozzá azzal a könyörületességgel, melyet szent hivatásod tanít. Soha még jótett nem vált ennyire hasznára kolostorodnak.

- Leányom - felelte Cedric nagy zavarban -, időm ebben a kastélyban olyan rövidre van szabva, hogy nem engedi meg papi hivatásom gyakorlását. El kell sietnem - élet és halál függ az utamtól.

- Mégis, atyám, a fogadalomra, amelyet tettél, könyörgök, ne hagyd magára a szenvedőt, vigasz és segítség nélkül, hiszen nagy veszélyben forog...

- Bárcsak elvinne az ördög, és leültetne Ifrinbe, Odin és Thor lelke mellé![31] - fakadt ki Cedric türelmetlenül, és alighanem még jobban is megfeledkezett volna papi méltóságáról, ha a beszélgetést nem szakítja félbe a toronybeli szipirtyónak, Urfriednek rikácsoló hangja:

- Hogy képzeled ezt, kicsikém? Így viszonozod a jóságomat, amellyel megengedtem, hogy elhagyd a börtöncelládat? Addig zaklattad a tisztelendő urat, amíg káromkodásra nem fakadt, hogy megszabaduljon egy zsidó lány alkalmatlankodásától.

- Zsidó lány! - kiáltott fel Cedric, és kapva kapott ezen az értesülésen, amely megkönnyítette számára, hogy továbbsiessen. - Félre az útból, nőszemély! Ne merészelj megállítani! Éppen hivatásomat teljesítem, és óvakodnom kell attól, hogy beszennyezzenek.

- Erre jöjj, tisztelendő atyám - mondta az öregasszony. - Idegen vagy ebben a kastélyban, nem találsz ki vezető nélkül. Gyere ide, úgyis beszélni akarok veled... Te pedig, átkozott fajtád leánya, eredj a beteg szobájába, és ápold, amíg vissza nem jövök. Jaj neked, ha ki mersz mozdulni onnan engedély nélkül!

Rebeka visszahúzódott. Addig könyörgött volt Urfriednek, amíg meg nem engedte, hogy lejöjjön a toronyból. Urfried most befogta egy olyan munkára, amelyet jószántából is szíves örömest elvállalt volna: hogy a sebesült Ivanhoe-t ápolja. Tisztán látta, hogy életük milyen veszélyben forog, és meg akart ragadni minden alkalmat, amely menekülést ígért; ezért fűzött reményeket a szerzetes baráthoz, aki ebbe az istentelen kastélyba tévedt. Urfriedtől hallotta, hogy megérkezett, és azóta leste, hogy megszólítsa, és felkeltse érdeklődését a foglyok iránt. Hogy igyekezete mennyire sikertelen volt, arról az olvasó az imént értesült.

 

HUSZONHETEDIK FEJEZET

Silány, te! Mondanivalód
Mi más lehet, mint éktelen?
Tetted kibújt, sorsod tudod,
De mégis, jöjj - mesélj nekem -
........................................
Engem másféle gyötrelem
Szaggat, sötétebb fájdalom;
Hadd könnyítem kínzott szívem,
Tűrő füllel halld bánatom;
Ha nem lelek: te lelj nekem
Társat, kiben van szánalom.

Crabbe: Az igazság csarnoka


Urfried lármázva és fenyegetőzve visszakergette Rebekát a szobába, ahonnan előosont, azután a szabódó barátot egy kamrácskába vezette, melynek ajtaját gondosan bezárta maga mögött. A pohárszékből egy kancsó bort és két serleget vett elő, az asztalra rakta, és - inkább állító, mint kérdő hangon - így szólt:

- Te szász vagy, tisztelendő atyám. Ne is tagadd - tette hozzá, amikor látta, hogy Cedric nem siet válaszolni. - Anyanyelvem hangjai édesek a fülemnek, bár ritkán van alkalmam hallani, hacsak nem nyomorúságos szász rabszolgák durva ajkáról, akikre a normann urak a legnehezebb és legalantasabb munkát bízzák ebben a házban. Te szász vagy, atyám, de nemcsak szász, hanem szabad ember is, eltekintve attól, hogy Isten szolgája. Beszéded édesen hangzik az én fülemnek.

- Hát szász papok nem látogatják ezt a kastélyt? - mondta Cedric. - Pedig úgy vélem, kötelességük volna vigaszt nyújtani a kitagadottaknak és a föld elnyomott népének.

- Nem, nem jönnek ide... vagy ha eljönnek, inkább a hódítók asztalánál szeretnek dőzsölni, mint meghallgatni honfitársaik nyögését és sóhajait - felelte Urfried. - Legalábbis ezt hallottam, én magam nem tudok róluk semmit. Tíz év óta nem láttam papot ebben a várban, kivéve a korhely normann káplánt, aki mindig részt vett Front-de-Boeuf éjszakai mulatozásaiban, de már régen elköltözött erről a világról, hogy máshol adjon számot földi tetteiről. De te szász vagy... szász pap, és szeretnék kérdezni tőled valamit.

- Szász vagyok - hagyta rá Cedric -, de semmiképpen sem méltó arra, hogy papnak tisztelj. Kérlek, eressz utamra... esküszöm, visszatérek hamarosan, vagy küldök egy megfelelőbb papot, aki majd meggyóntat.

- Maradj még egy kicsit - mondta Urfried. - Az a hang, amelyet most hallasz, nemsokára elnémul örökre és otthonom a hideg föld lesz. De nem akarok úgy meghalni, ahogy éltem: állati módra. Elmondok mindent. Csak egy kis bor kell, hogy erőt adjon, másképp nem tudok ennyi rémséget elbeszélni - töltött magának egy kupával, és ijesztő mohósággal kiitta, mintha az utolsó cseppet is sajnálná meghagyni. - Kábít - mondta, és felnézett a mennyezetre, miközben elnyelte az utolsó kortyot -, de már nem tud felvidítani. Igyál velem, tisztelendő atyám, hogy el ne szédülj majd, ha meghallod a történetemet.

Cedric szívesen kitért volna a semmi jóval sem biztató vendégszeretet elől, de a nő olyan kétségbeesett, olyan türelmetlen mozdulattal kínálta, hogy nem tudta elutasítani. Engedett kérésének, és felhajtott egy nagy kupa bort. Ez mintha megnyugtatta volna az öregasszonyt - most már simán folytatta történetét.

- Ne gondold, atyám - mondta -, hogy olyan nyomorúságos lénynek születtem, amilyennek most látsz. Szabad voltam, boldog és megbecsült, szerettem és szerettek. Most pedig megalázott, nyomorult rabszolga vagyok: gazdáim szenvedélyének játékszere, amíg szép voltam és fiatal - megvetésük, haragjuk és gyűlöletük céltáblája, amióta szépségem elhervadt. Ne csodáld hát, hogy gyűlölöm az embereket és elsősorban azt a nemzetséget, amely így tönkretett. Ez a ráncos, megroskadt banya, aki előtted áll, és átkozódik tehetetlen dühében, elfelejtheti-e, hogy a nemes Torquilstone elkényeztetett leánya volt valamikor, a thane leánya, kinek rosszkedvétől ezernyi csatlós reszketett!

- Te... Torquil Wolfganger leánya! - kiáltott fel Cedric visszahőkölve. - Te... te... a legnemesebb szász leánya, apám barátjáé és bajtársáé?

- Apád barátjáé? - visszhangozta Urfried. - De hiszen akkor Cedric, a szász áll előttem! A nemes rotherwoodi Herewardnak csak egy fia volt, kinek nevét minden hazafi ismeri. De ha te rotherwoodi Cedric vagy, mit jelent ez a papi mez? Talán te is reménytelennek látod hazád sorsát, és kétségbeesetten kolostorban leltél menedéket?

- Hogy én ki vagyok, az nem fontos - mondta Cedric. - Beszélj, szerencsétlen asszony, folytasd a bűn és borzalom szomorú történetét! Mert valami nagy bűn lappang itt. Már maga az is bűn, hogy élsz és elmondhatod.

- Igen, bűn, eltaláltad - felelte a szerencsétlen asszony -, mélységes, sötét, kárhozatos bűn, amely ólomsúllyal nehezedik a szívemre... Bűn, amelytől a pokol minden tüze sem tudna megtisztítani. Igen, ezekben a termekben, amelyeket apám és fivéreim tiszta vére öntözött, ezekben a szobákban voltam gyilkosuk szeretője, kicsapongásaiban társa és rabszolgája... még a lélegzetem is bűnös volt, átkozott a tiszta levegő is, ha magamba szívtam.

- Nyomorult teremtés! - kiáltott rá Cedric. - Mialatt apád minden barátja, minden igaz szívű szász apádat és hős fiait siratta, lelki üdvösségükért imádkozott, és fohászaiba belefoglalta a meggyilkolt Ulrika nevét is... mialatt mindenki kegyelettel gyászolta a halottakat, te élted a világodat, olyan életmódot folytattál, hogy csak gyűlölettel és utálattal lehet róla megemlékezni. Egy húron pendültél a hitvány zsarnokkal, aki legközelebbi hozzátartozóidat megölte... meggyilkolta mindazokat, akik legdrágábbak voltak szívednek... még a gyermeknek sem kegyelmeztek, nehogy Torquil Wolfgangernek fiúutódja maradjon, aki nemes nevét fenntartja... vele éltél törvénytelen szerelemben!

- Igen, vele éltem törvénytelenül, de nem szerelemben. Az örök kárhozat országában inkább lehet szó szerelemről, mint itt. Nem, ezzel az eggyel nem vádolhatom magam. Mindig gyűlöltem Front-de-Boeuf urat és minden ivadékát, még akkor is, amikor becézgetett.

- Gyűlölted, de vele éltél, nyomorult! - felelte Cedric. - Hát nem volt kéznél egy tőr... egy kés... avagy csak egy tű? Szerencséd, hogy minden normann kastély úgy magába zárja sötét titkait, mint a sír! Ha sejtettem volna, hogy Torquil lánya gyalázatban él családja kiirtójával, egy igazi szász kardja még szeretőd karjai közt is megtalált volna!

- Valóban ezt is megtetted volna a Torquil név becsületéért? - kiáltott fel Ulrika, akit most már fölösleges felvett nevén, az Urfried néven emlegetnünk. - Akkor csakugyan olyan igazi szász vagy, amilyennek híresztelnek. Lám, még itt is, e kastély átkozott falai közt, ahol kifürkészhetetlen sötétségben bujkál a bűn, tisztán ragyog Cedric neve. Bármilyen aljas és züllött vagyok, még én is örülök neki, hogy él és lélegzik... mégiscsak van egy ember, aki kész bosszút állni boldogtalan nemzetünkért. Néha-néha én is kiélveztem a bosszú perceit. Veszekedést szítottam ellenségeink sorában, részeg dorbézolásukat gyilkos verekedéssé tüzeltem; láttam folyni a vérüket, hallottam halálhörgésüket. Nézz rám, Cedric: rút és hervadt arcomon nem lehet már felfedezni a Torquil-vonások halvány nyomát?

- Ezt ne kérdezd tőlem, Ulrika - felelte Cedric olyan hangon, amelyben a bánat irtózattal keveredett. - Arcod hasonlít apádéra, de ez a hasonlóság olyan, mint a halotté a sírban, ha a gonosz lélek megeleveníti élettelen tetemét.

- Ám legyen - mondta Ulrika -, de ezek az ördögi vonások mégis a napfény álarcában tündököltek, amikor egymás ellen tüzelték az öreg Front-de-Boeuf lovagot és fiát, Reginald-t. A pokol sötétjének kellene takarnia azt, ami erre bekövetkezett. De a bosszú nem nyugszik, úgy érzi, fel kell lebbentenie a fátyolt, és legalább sejtetni azt, amit hangosan nem lehet kimondani, mert még felébresztené a halottakat. Sokáig parázslott a harag a zsarnok apa és féktelen fia között. Titokban tovább fújtam a természet törvénye ellen törő gyűlölet parazsát, amely a részeg dorbézolás egy éjszakáján vadul fellángolt. Aki életemet tönkretette, saját asztalánál, tulajdon fia kezétől halt meg... ilyen titkokat rejtenek ezek a falak! Dőljetek össze, átkozott boltívek - tette hozzá a mennyezetre tekintve -, és amikor összedőltök, temessetek el mindenkit, aki tud e szörnyű titokról!

- És mi lett a te sorsod, szerencsétlen, amikor csábítód elpusztult? - kérdezte Cedric.

- Kitalálhatod, csak ne kérdezz! Itt... itt maradtam, amíg az öregség, az idő előtt bekövetkezett öregség rá nem nyomta arcomra kísérteties bélyegét. És tovább itt éltem, kigúnyolva és bántalmazva, ahol azelőtt parancsokat osztogattam. A nagy bosszú is, amely egykor olyan emlékezetes dolgot tudott végbevinni, mind mélyebbre süllyedt, egy elégedetlen cseléd kicsinyes kellemetlenkedéseire, majd egy tehetetlen vénasszony átkozódásaira korlátozódott, amiket fel se vett senki. Az volt a sorsom, hogy magas toronyszobámból hallgassam a tivornya hangját - olyan tivornyákét, amilyenekben azelőtt magam is részt vettem -, vagy álmatlan éjszakákon lessem a gazság újabb áldozatainak sikoltozását!

- Ulrika - mondta Cedric -, attól tartok, szíved még mindig régi bűneid után és bűneid egykori jutalma után sóvárog! Akkor hogy mertél megszólítani valakit, aki papi ruhát visel? És ha maga Hitvalló Szent Edward lennék, mit tehetnék érted, te szerencsétlen? Az ég megáldotta ezt a szentet azzal a képességgel, hogy testi fekélyeket gyógyítson, de a lelki leprát csak maga az Úristen tudja orvosolni!

- Harag szigorú prófétája, ne fordulj el tőlem! - kiáltott fel Ulrika. - Inkább mondd meg, ha tudod, mit jelent ez az új, félelmetes érzés, amely magányomban megrohan. Mit jelent az, hogy réges-régi tettek új, legyőzhetetlen borzalommal elevenednek meg előttem? Mi vár arra a síron túl, akinek itt a földön Isten ilyen kimondhatatlan hitványságot jelölt ki osztályrészül? Talán jobb volna, ha pogány, megkereszteletlen őseink isteneihez fordulnék - Wodenhez, Herthához és Zernebockhoz, Mistához és Skogulához -, semhogy elszenvedjem a rettentő sejtelmeket, amelyek éjjel-nappal gyötörnek.

- Én nem vagyok pap - mondta Cedric, és utálattal elfordult a hitvány, bűnös, kétségbeesett vénasszonytól. - Most papi ruhát viselek ugyan, de nem vagyok pap.

- Akár pap, akár világi ember - felelte Ulrika -, húsz év óta most látok először valakit, aki féli az Istent, és megbecsüli az embert. Csak nem akarsz magamra hagyni, martalékul dobni a kétségbeesésnek?

- Bűnbánat is van, ne felejtsd el - mondta Cedric. - Igyekezz imádkozni és vezekelni, fohászod bárcsak meghallgatásra találna. Tovább azonban nem tudok és nem akarok itt maradni.

- Maradj még egy percig! - könyörgött Ulrika. - Apám barátjának fia, ne hagyj el! Ha megteszed, akkor a démon, aki egész életemet kormányozta, még kísértésbe talál vinni, hogy bosszút álljak kemény szívű, megvető viselkedésért. Ha Front-de-Boeuf megtudná, hogy Cedric, a szász ebben az álruhában ólálkodik itt, mit gondolsz, meddig élnél még? Hiszen eddig is úgy nézett rád, mint sólyom a prédájára!

- Ám legyen úgy! - mondta Cedric. - Inkább marcangoljon szét csőrével és karmaival, semhogy szám meghazudtolja szívemet. Legalább úgy halok meg, mint egy igazi szász, aki nyíltan beszél, és nyíltan cselekszik. Félre az utamból! Ne nyúlj hozzám, ne tartóztass! Ha maga Front-de-Boeuf állna előttem, őrá se tudnék olyan utálattal nézni, mint rád, elfajult teremtés!

- Hát jó - mondta Ulrika, és nem állta el többé útját. - Menj, menj, és felejtsd el fölényeskedő gőgödben, hogy a boldogtalan, akit eltaszítasz, apád barátjának leánya. Menj utadra! Ha szenvedéseim elszakítottak az emberektől és mindazoktól, akiktől leginkább várhatnék segítséget, bosszúmban még jobban elszakadok tőlük! Senkitől sem kérek segítséget, de mindenki nagyot néz majd, ha megtudja, mit tettem... mi az, amit most tenni fogok! Isten veled! Megvetésed eltépte az utolsó szálat is, amely népemhez fűzött... eltépte a reményt, hogy enyéim megszánhatnak még nyomorúságomban.

A kétségbeesésnek ez a kitörése megindította Cedric szívét.

- Ulrika - mondta szelíden -, annyi bűn és annyi szenvedés után, amit átéltél és kibírtál, most adod át magad a kétségbeesésnek? Most, amikor felismerted hibáidat, és csak a bűnbánatra kellene gondolnod?

- Cedric, Cedric! - csóválta fejét az öregasszony. - Milyen rosszul ismered te az emberi szívet! Csak az gondolkodhatik és cselekedhetik úgy, ahogy én tettem, akiben három jellemvonás egyesül: a gyönyörök sóvárgása, a bosszú szomjazása és a hatalom büszke, szédítő tudata! Olyan erős italok ezek, amelyektől megrészegül a szív, és akkor nincs földi hatalom, amely bírna vele. De mindez már a múlté. Az öregségnek már nincsenek gyönyörei, a ráncok nem adnak hatalmat mások fölött, még a bosszú is tehetetlen átkokba fullad. Azután jönnek a lelkiismeret-furdalás mardosó viperái, keserves megbánása a múltnak és rettegés a jövőtől. Még később, amikor minden erősebb ösztön kialszik, olyanok leszünk, mint az ördög, aki bosszankodni tud, de megbánást nem érez.

- Ulrika!

- Igen, a te szavaid felébresztették bennem a lelket. Igazad van: semmi sem lehetetlen azok számára, akikben van bátorság szembenézni a halállal. Megmutattad nekem a bosszú útját, és nem fogok visszariadni tőle, nyugodt lehetsz. A bosszú eddig más vágyakkal osztozott bennem, de most már egyedül is eltölt egészen. Akármilyen volt is Ulrika élete, halálában méltó lesz apjához. Úgy hallom, emberek gyülekeznek odakint, hogy megostromolják ezt a várat. Siess hozzájuk, és vezesd őket rohamra. És ha észreveszed, hogy vörös zászló leng az őrtorony keleti szögletén, akkor jól szorítsd meg a normannokat, mert lesz elég dolguk idebenn is, érted? Akkor biztosan beveszed a várat, akárhány íj és hajítógép mered is feléd a falakról. Siess, kérlek, menj sorsod elébe, rajtam meg teljesüljön be az én végzetem.

Cedric még megtudakolta volna, miféle terv az, amelyre homályosan célozgatott, de ekkor megütötte fülét Front-de-Boeuf szigorú hangja:

- Hol lebzsel az a mihaszna pap? Compostella szent kagylójára, mártírt csinálok belőle, ha még soká ólálkodik itt, hogy árulást szítson a szolganépség közt!

- Valóságos próféta, látja a jövőt - súgta Ulrika. - Nem csoda: rossz a lelkiismerete. Ne törődj vele, siess a tieidhez! Halljuk a szász harci kiáltást, és énekeljétek Rollo[32] harci dalát! A bosszú mellé ez lesz a legszebb kísérőzene!

Alighogy kimondta, máris eltűnt egy kis hátsó ajtón. Ugyanebben a pillanatban a rendes ajtón Reginald Front-de-Boeuf lépett a szobába. Cedric - bár nehezére esett - mély meghajlásra kényszerítette magát. A gőgös báró alig észrevehető fejbiccentéssel fogadta az udvarias köszöntést.

- A vezeklők, úgy látom, alaposan kivették részüket a gyónásból. Nem baj, atyám, utoljára teszik. Előkészítetted őket a halálra?

- Nem volt nehéz - felelte Cedric, összeszedve minden francia tudását. - Felkészültek a legrosszabbra, mivel tudják, kinek a kezében vannak.

- Furcsán beszélsz, szerzetes úr - jegyezte meg Front-de-Boeuf. - Alighanem szász az anyanyelved, nem?

- Igen, uram - felelte Cedric -, Szent Withold kolostorában nevelkedtem, Burtonban.

- Úgy? - dörmögte Front-de-Boeuf. - Kár, hogy nem vagy normann születésű. Neked is jobb lett volna, az én céljaimnak is jobban megfelelne. No de mindegy. Hírnökre van szükségem, és nem válogathatok. Az a burtoni Szent Withold-kolostor olyan bagolyfészek, hogy jó lenne már kifüstölni. Nincs messze a nap, amikor a papi csuha sem védi meg többé a szászokat, mint ahogy a legvastagabb páncél sem mentette meg őket.

- Legyen meg Isten akarata - felelte Cedric, és hangja remegett a szenvedélytől, de Front-de-Boeuf a félelemnek tulajdonította.

- Ahá! - mondta. - Te már látod lelki szemeiddel, hogy a mi katonáink befészkelik magukat a te kolostorod refektóriumába és borospincéjébe. De ha megteszed nekem azt a szolgálatot, amit kívánok tőled, nem kell törődnöd vele, milyen sorsra jutnak a társaid. Biztosítalak, te olyan nyugodtan alhatsz majd celládban, mint a csiga a házában.

- Várom parancsaidat - felelte Cedric elfojtott indulattal.

- Hát akkor kövess ezen a folyosón, azután majd kiengedlek a hátulsó kapun.

És miközben a folyosón baktatott, nyomában azzal az emberrel, akit szerzetesnek vélt, Front-de-Boeuf kioktatta a szerep felől, amelyet rá akart bízni.

- Láttad, barát, azt a szász disznócsordát, amely arra vetemedett szemtelenségében, hogy körülfogja Torquilstone várát? Mesélj nekik mindenfélét, ami csak eszedbe jut, hogy a vár gyenge, és alighanem megadja magát... vagy bármi egyebet, ami alkalmas arra, hogy visszatartsd őket a támadástól legalább huszonnégy óráig. Közben vidd el ezt az írást... de várj csak... tudsz-e olvasni, pap?

- Egy betűt se - felelte Cedric -, kivéve az imakönyvemet. Annak ismerem a betűit, mert fejből tudom az egészet, hála Miasszonyunknak és Szent Withold kolostorának!

- Na, akkor annál megfelelőbb követ vagy. Vidd el ezt a levelet Philip de Malvoisin kastélyába. Mondd meg ott, hogy a levelet én küldtem, és Brian de Bois-Guilbert templomos lovag írta. Kérd meg Malvoisin urat, küldje tovább a levelet Yorkba azonnal, lóhalálban, érted? Addig is nyugtasd meg, hogy ne aggódjék, nem lesz semmi bajunk, nagyon jól tartjuk magunkat itt, a falaink mögött. Az ördögbe is, elég szégyen, hogy így kell elbújnunk bástyáink mögé egy gyülevész horda elől, amely rendes körülmények között már akkor futásnak eredt, ha meglátta sisakjaink forgóját, vagy meghallotta lovaink dobogását! Hallod-e, pap? Vesd latba minden ékesszólásodat, és bírd rá a fickókat, hogy rostokoljanak még egy napig ott, ahol vannak - amíg barátaink meg nem érkeznek lándzsáikkal. Bosszúm éberen virraszt... olyan sólyom az, amely nem nyugszik, amíg jól nem lakott.

- Védőszentemre esküszöm - kiáltotta Cedric, sokkal hevesebben, mint ahogy papi ruhájához illett -, esküszöm minden szentre, aki Angliában valaha is élt-halt, hogy parancsodat teljesítem! Egyetlen szász sem fog elmozdulni e falak alól, ha szavamnak csak a legkisebb foganatja is van!

- Ha! - mondta Front-de-Boeuf. - A hangod hirtelen megváltozott, szerzetes úr. Olyan kurtán-furcsán beszélsz, mintha szívből kívánnád a szász csürhe lemészárlását. Pedig te is közéjük tartozol, nem?

Cedric nem értett a színlelés művészetéhez, nem volt gyakorlott abban, hogy gondolatait elpalástolja. Ebben a pillanatban bizony kapóra jött volna neki Wamba gyors eszének valamilyen játékos ötlete. De a szükség, a régi közmondás szerint, leleményessé teszi az embert. Cedric is motyogott valamit a csuklyájába arról, hogy a szóban forgó embereket az egyház is kiátkozta, és éppen úgy, mint a világi hatalom, törvényen kívül állóknak tekinti.

- Despardieux! - kiáltott fel Front-de-Boeuf. - Igazad van, erről egészen megfeledkeztem. Magam is tudom, hogy ezek a banditák szívesen levetkőztetnek egy-egy hájas papot, mintha csak odaát születtek volna, ettől a sós csatornától délre. Hát nem Saint Ives monostorának apátjával esett meg, hogy egy tölgyfához kötözték, és misét kellett énekelnie, mialatt átkutatták a poggyászát, és kiürítették a pénzeszacskóját? Nem, nem - ezt nem ők csinálták, ezt a tréfát a middletoni Gualtier követte el, a mi csatlósaink egyike. De a Saint Bees-kápolna kirablása már a szász bandák lelkén szárad. Ők vitték el a kelyhet, szentségtartót, gyertyatartókat, nem igaz?

- Istentelen emberek - bólintott Cedric.

- Az ám! És hozzá megitták mind a finom bort és sört, amit titkos dorbézolások céljára rejtegettek, amikor azt szoktátok mondani, hogy virrasztással és zsolozsmázással töltitek az éjszakát. Kötelességed, tisztelendő atyám, bosszút állni az ilyen szentségtörésen.

- Igen, kötelességem bosszút állni - bólintott Cedric -, Szent Withold látja lelkemet!

Közben a hátsó kapuhoz értek. Egy szál deszkán áthaladva eljutottak egy kisebb őrtoronyhoz, amely a külső védősánchoz tartozott, és a jól megerősített kapurésen keresztül utat nyitott a szabadba.

- Eredj hát! Ha teljesítetted megbízásomat, és visszatérsz ide, meglátod, olyan olcsó lesz itt a szászok élete, mint a disznóhús a sheffieldi vágóhídon. Ide hallgass, komám! Úgy veszem észre, olyan gyóntató vagy, aki kedveli a vidámságot. Gyere ide a nagy leszámolás után, nem fogod megbánni. Szereted a malváziabort, a francia muskotályt? Annyit kapsz majd, hogy fürödhetsz benne.

- Nem kétséges, hogy még találkozunk - felelte Cedric.

- Addig is itt van egy kis foglaló - folytatta a normann, és amikor elváltak az ajtórés előtt, a szabódó Cedric kezébe nyomott egy bizánci aranyat. - Jusson eszedbe, hogy nemcsak a csuhát, de még a bőrt is lenyúzom rólad, ha rosszul végzed a dolgodat!

- Beleegyezem - felelte Cedric, és szíve nagyot dobbant örömében, amint elindult a nyílt mezőn -, ha újra találkozunk, és megteheted, amit ígérsz, nem is érdemlek mást - visszafordult a kastély felé, és az aranyat megvetően elhajítva, így kiáltott: - Álnok normann, pusztulj a pénzeddel együtt!

Front-de-Boeuf nem hallotta tisztán ezeket a szavakat, de a szerzetes mozdulata gyanús volt neki.

- Íjászok! - kiáltotta oda a külső bástya őreinek. - Eresszetek egy nyílvesszőt a pap után, és lyukasszátok át a csuháját. De várjatok csak - mondta, amikor azok már megfeszítették az íjat -, hagyjátok, nincs semmi értelme! Most már meg kell bíznom benne, nincs más választásom. Remélem, nem mer elárulni bennünket. A legrosszabb esetben megegyezek valahogy ezekkel a szász kutyákkal, akiket bezártam az ólba. Hé, Giles! Szólj az őröknek, vezessék elém rotherwoodi Cedricet meg azt a másik fickót, a barátját, azt a coningsburghit - Athelstane-t vagy hogy hívják. Már a nevük is utálat egy normann lovag szájának, olyan zsíros, mint a szalonna! Egy kancsó bort ide, ahogy János herceg szokta mondani tréfás kedvében, bort ide, hogy leöblítsem a rossz ízét! A fegyverterembe vigyétek, és a foglyokat is vezessétek oda.

Parancsait teljesítették. Amikor belépett a gót stílusú terembe, melynek falait zsákmányolt zászlók és fegyverek - Reginald és apja vitézségének emlékei - borították, a kancsó bor már ott állt a nehéz tölgyfa asztalon, a két szász fogoly pedig a fal mellett, négy fegyveres szolga őrizetében. Front-de-Boeuf nagyot húzott a kancsóból, azután foglyaihoz fordult. Az a mód, ahogy Wamba arcába húzta sapkáját, a ruhacsere, a komor félhomály, no meg az a körülmény, hogy a várúr nem ismerte Cedric arcvonásait (a szász ritkán mozdult ki birtokáról, és kerülte normann szomszédait) - mindez hozzájárult Front-de-Boeuf megtévesztéséhez. Nem vette észre, hogy legértékesebb foglya megszökött.

- Nos, Anglia vitézei - mondta Front-de-Boeuf -, hogy ízlik a vendéglátás Torquilstone-ban? Kezditek már észrevenni, milyen jutalmat érdemel a surquedy és az outrecuidance, amellyel fittyet hánytatok az Anjou-ház hercegének meghívására? Vagy talán már nem is emlékeztek rá, hogyan köszöntétek meg János herceg vendégszeretetét, amelyet meg sem érdemeltetek? Istenemre és Szent Denis-re, ha nem fizettek háromszoros váltságdíjat, lábaitoknál fogva akasztatlak benneteket az ablakok vasrácsára, hogy a hollók és kányák csontvázzá rágjanak! Beszéljetek, szász kutyák: mit kínáltok hitvány életetekért? Mennyit adsz te, rotherwoodi?

- Egy fityinget se, ami engem illet - felelte a szegény Wamba. - Nem emelhetek kifogást terved ellen, hogy a lábamnál fogva akasztass fel. Úgyis azt mondják rólam, hogy amióta az első főkötőt homlokomba húzták, az agyam tótágast áll. Így hát, ha fordítva akasztanak fel, talán rendbe jön.

- Szent Genovéva! - kiáltott fel Front-de-Boeuf. - Kicsoda ez?

Keze fejével leütötte a sapkát a bohóc fejéről, és amikor gallérját is letépte, meglátta a szolgaság jelvényét, az ezüstkarikát a nyaka körül.

- Giles! Clement! Kutyák, gazfickók! Kit hoztatok ide elém?

- Azt hiszem, én megmondhatom - szólt közbe De Bracy, aki éppen ebben a pillanatban lépett a terembe. - Ez itt Cedric bohóca, aki olyan derekasan verekedett a yorki Izsák zsidóval a jó helyért a lovagi tornán.

- Majd én eldöntöm, hol legyen a helyük mindkettőjüknek! - kiáltott fel Front-de-Boeuf. - Ugyanazon az akasztófán fognak lógni egymás mellett, hacsak Cedric és ez a coningsburghi dúvad jó árat nem fizet értük. Egész vagyonukat ide kell adniuk - ez a legkevesebb, amivel beérem. Azonkívül el kell vinniük innen azt a csürhét, amely a kastély előtt tanyázik. És írásban le kell mondaniuk kiváltságaikról, amelyek állítólag megilletik őket. Ezentúl szolgáink és csatlósaink lesznek - örüljenek, hogy egyáltalán élni és lélegzeni engedjük őket abban az új világban, ami most kezdődik. Menjetek - parancsolt rá két fegyveresére -, hozzátok ide az igazi Cedricet. Ez egyszer még megbocsátom tévedésteket, ami nem is olyan érthetetlen, hiszen egy bolondot hoztatok ide egy franklin helyett!

- Az ám - szólalt meg Wamba -, méltóságod és lovagságod csakhamar rá fog jönni arra, hogy itt több a bolond, mint a franklin.

- Mit locsog ez a fickó? - kérdezte Front-de-Boeuf, és egyik szolgájáról a másikra nézett. Ezek pedig ímmel-ámmal, hímezve-hámozva bevallották, hogy ez az egyetlen Cedric, akivel szolgálhatnak, és ha ez nem felel meg, nem tudják, hová lett az igazi.

- Jóságos ég! - kiáltott fel De Bracy. - Hisz akkor ő szökött meg a barátcsuhában!

- Ördög-pokol! - toporzékolt Front-de-Boeuf. - Akkor hát a rotherwoodi dúvad volt, akit magam vezettem a hátsó kapuhoz, és engedtem ki! De te - fordult Wambához -, kinek bolond esze túltett a nálad is nagyobb hülyék okosságán, te megkapod a jutalmadat! Én foglak pappá szentelni, és leborotváltatom a fejed búbját, sőt az egész fejedet! Nyúzzátok le a feje bőrét, azután dobjátok le a gazfickót a bástyáról! No, mit szólsz ehhez? Bolondozás a mesterséged, halljuk, tudsz-e most is bolondozni!

- Jobban bánsz velem, mint ahogy ígérted, nemes lovag - nyöszörgött a szegény Wamba, aki még a halál küszöbén sem tudta abbahagyni az annyira megszokott mókázást. - Amint hallom, piros sapkát akarsz húzni a fejemre. Akkor nem pappá szentelsz, hanem mindjárt bíborossá avatsz.

- Szegény fickó - mondta De Bracy -, mindhalálig hű marad mesterségéhez. Ne öld meg, Front-de-Boeuf. Ajándékozd nekem, hadd mulattassa a szabadcsapatomat. Mit szólsz hozzá, fickó? Hálás leszel a kegyelemért, és velem jössz a csatákba?

- Örömest, ha gazdám elenged - felelte Wamba. - Mert nézd csak ezt a nyakravalót - megérintette nyakán az abroncsot -, ezt csak az ő engedelmével vethetem le.

- Ugyan, ugyan - nevetett De Bracy. - Egy normann fűrész gyorsan elkészül egy ilyen szász nyakravalóval.

- Az igaz, nemesuram - bólintott Wamba. - Hiszen a vers is azt mondja:

Normann a fűrész, angol a fa,
Angol nyakon normann iga,
Angol tálban normann kanál,
Normann törvény Anglián:
Jó világ, te messze mégy,
Míg ki nem lódul ez a négy.

- Nem értelek, Bracy - mondta Front-de-Boeuf bosszúsan. - Itt állsz, és egy bolond fecsegését hallgatod, amikor a pusztulás tátja ránk a száját! Hát nem látod, hogy túljártak az eszünkön? Tervünk, hogy érintkezésbe lépjünk barátainkkal, füstbe ment. És ezt éppen ennek a tarka ruhás úrnak köszönhetjük, akivel annyira barátkozol! Minden pillanatban megindulhat ellenünk a támadás.

- Akkor hát a bástyákra! - kiáltott fel De Bracy. - De mit csodálkozol, hogy jókedvű vagyok? Mikor lógattam én az orromat csata előtt? Szólj a templomosnak, hogy legalább olyan bátran harcoljon az életéért, mint ahogy a rendje dicsőségéért harcol. Magad is állj ki a bástyára hatalmas termeteddel. Ami meg engem illet, nyugodt lehetsz, én is megteszek mindent, ami szerény képességeimtől kitelik. Esküszöm, ezek a szász haramiák hamarabb másznak fel a felhőkre, mint a mi bástyáinkra! De ha egyezkedni akarsz velük, mért nem kéred fel közvetítésre ezt a derék franklin urat, aki olyan elmerülten bámul a boroskancsóra? Nesze, szász - folytatta Athelstane-hez fordulva, és átnyújtott neki egy kupa bort -, öblítsd le torkodat ezzel a nemes itallal, azután nyilatkozz: mit vagy hajlandó megtenni a szabadságodért?

- Nem kevesebbet, mint amit egy halandó megtehet - felelte Athelstane -, de egy fikarcnyival sem többet, mint amit megenged a becsület. Bocsássatok szabadon társaimmal együtt, és ezer márkát fizetek váltságdíjul.

- Azonkívül magadra vállalod, hogy szétoszlatod ezt a söpredéket, amely összecsődült a kastély körül, veszélyeztetve Isten és a király békéjét.

- Amennyire tőlem függ - felelte Athelstane -, megpróbálom rávenni őket az elvonulásra. Remélem, hogy Cedric apó is segítségemre lesz ebben.

- Hát akkor megegyeztünk - mondta Front-de-Boeuf. - Ezer márka ellenében szabadlábra kerülsz, te meg a társaid, és szent a béke közöttünk. Potom áron szabadulsz, szász, és remélem, hálás leszel méltányosságomért, hogy ilyen kevéssel beérem. De jegyezd meg, Izsák zsidó nincs az alkuban.

- Sem a leánya - mondta a templomos, aki most odalépett hozzájuk.

- Persze, hogy nem - jelentette ki Front-de-Boeuf. - Egyikük sem tartozik a szász társaihoz.

- Nem volnék méltó a keresztény névre, ha hozzám tartoznának - hagyta rá Athelstane. - Tégy a hitetlen kutyákkal, amit akarsz, nekem mindegy!

- És a megállapodás nem vonatkozik Lady Rowenára - mondta De Bracy. - Ne mondhassa rólam senki, hogy kardcsapás nélkül lemondtam az engem megillető zsákmányról.

- És nem vonatkozik az alku erre a nyomorult bohócra sem - mutatott Front-de-Boeuf Wambára. - Nem adom oda, mert meg akarom büntetni. Sorsa szolgáljon elrettentő például minden bohóc számára, aki túlzásba viszi a bohóckodást.

- Lady Rowena - felelte Athelstane nyugodtan és határozottan - az én eljegyzett menyasszonyom. Négyfelé vághatnak, akkor sem mondok le róla. Ez a szolga, Wamba pedig megmentette ma Cedric apó életét. Inkább a fejemet adom oda, semhogy egyetlen hajaszála is meggörbüljön.

- Eljegyzett menyasszonyod! - kiáltott fel De Bracy. - Lady Rowena egy magadfajta hűbéres csatlós menyasszonya! Vigyázz magadra, szász! Úgy látom, arról álmodozol, hogy a hét királyság napjai még visszatérnek. Vedd tudomásul, hogy az Anjou-ház fejedelmei nem adják gyámleányaikat efféle származású embereknek!

- Az én származásom, gőgös normann - felelte Athelstane -, sokkal tisztább és régibb, mint egy koldus franciáé, aki abból él, hogy rongy zászlaja alá tolvaj csavargókat toboroz, és áruba bocsátja vérüket. Az én őseim királyok voltak, háborúban vitézek, és békében bölcsek. Naponta százannyi embert vendégeltek meg várkastélyuk csarnokában, mint ahány a te parancsaidat lesi. Nevüket minstrelek énekelték meg, törvényeiket wittenagemote-ok[33] foglalták jegyzékbe. Csontjaikat szentek imái közepette temették el, és sírjaik fölé székesegyházakat építettek.

- Most megkaptad, De Bracy - mondta Front-de-Boeuf, akinek nem volt kedve ellenére, hogy barátját így letorkolták. - A szász alaposan odavágott neked!

- Már amennyire egy fogoly odavághat - vonogatta vállát De Bracy. - Ha már a keze hátra van kötve, legalább a nyelve pörögjön szabadon. De ezzel a nyelvpörgetéssel, pajtás - fordult Athelstane-hez -, nem szerzed vissza Lady Rowena szabadságát.

Ezeket a szavakat Athelstane válasz nélkül hagyta. Bármennyire érdekelte is a téma, amelyről szó volt, úgy érezte, hogy már eddig is többet beszélt a szokottnál. A beszélgetést különben is megszakította egy szolga, aki bejött, és jelentette, hogy egy szerzetes barát jelentkezett a hátsó kapunál, és bebocsáttatást kér.

- Szent Benedekre, ennek a kolduló hadnak a fejedelmére! - kiáltott fel Front-de-Boeuf. - Most az a kérdés, igazi barát-e, vagy megint egy csaló. Motozzátok meg, emberek, mert ha megint csalót hoztok a nyakamra, kitolatom a szemeteket, és izzó parazsat rakatok a helyébe!

- Engem sújtson haragod minden villáma, uram - mondta Giles -, ha ezúttal nem valódi csuhást eresztünk be. Csatlósod, Jocelyn személyesen ismeri, és szavatol érte. Azt mondja, Ambrose atya, aki a jorvaulxi prior szolgálatában áll.

- No, akkor bejöhet - szólt Front-de-Boeuf -, alkalmasint üzenetet hoz mulatós gazdájától. Úgy látszik, az ördög pihenőt tart, és a papoknak nincs semmi dolguk, azért csavarognak összevissza az országban. Vigyétek el ezeket a foglyokat, te meg, szász, gondolkozzál azon, amiről beszéltünk.

- De addig is tisztességes fogságot követelek - mondta Athelstane -, kellő gondot élelemre és fekvőhelyemre, ahogy rangomhoz illik, és ahogy kijár mindenkinek, ha váltságdíj fejében szabadon akarják bocsátani. Azonkívül személyes szabadságom megsértését sérelmesnek tartom, amiért felelnie kell valakinek. Tehát kihívom azt, aki a legkülönb köztetek, ezt már az étekfogóval is megüzentem. Lovagi kötelességetek ezt a kihívást elfogadni. Itt a kesztyűm! - nyújtotta feléjük.

- Foglyom kihívását nem fogadom el - felelte Front-de-Boeuf -, neked sem engedem meg, Maurice de Bracy. Giles - fordult parancsoló szóval emberéhez -, rakd fel a franklin kesztyűjét annak az agancsnak egyik ágára! Lógjon ott, amíg újra szabad ember nem lesz. És ha akkor is fenntartja kihívását, vagy azt állítja, hogy törvénytelenül ejtettem fogságba, Szent Kristófra mondom, ellátom a baját! Majd megtanulja, hogy olyan emberrel van dolga, aki még sohasem hátrált meg, és eleget tesz a kihívásnak gyalog vagy lóháton, akár csatlósai élén, akár egyedül!

A parancs értelmében a szász foglyokat kivitték; ugyanakkor bevezették Ambrose barátot, aki meglehetősen feldúlt állapotban jelent meg a lovagok előtt.

- Itt a valódi pax vobiscum - mondta Wamba, amint elhaladt mellette. - A többi csak hamisítvány.

- Jézus Mária! - kiáltott fel a barát, az egybegyűlt lovagokhoz fordulva. - Végre biztonságban vagyok, jó keresztények között!

- Ami a biztonságot illeti, ne félj semmit - felelte De Bracy -, a kereszténység körül sem lehet semmi baj. Hiszen itt van a jól megtermett Reginald Front-de-Boeuf báró, aki semmit sem utál úgy, mint a zsidókat; azután Brian de Bois-Guilbert, a derék templomos lovag, akinek az a mestersége, hogy halomra ölje a szerecseneket. Azt hiszem, ezek a legbiztosabb jelei annak, hogy valaki jó keresztény.

- Azonkívül barátai és szövetségesei vagytok főtisztelendő Aymer atyának, Jorvaulx priorjának - folytatta a barát anélkül, hogy tudomásul vette volna De Bracy szavainak kötekedő hangját. - Így hát a lovagi hűség és a keresztény könyörület egyaránt azt a kötelességet rója rátok, hogy segítsetek rajtam. Mert mit is mond Szent Ágoston De Civitate Dei című munkájában?

- Az ördög kíváncsi rá! - vágott a szavába Front-de-Boeuf. - Inkább térj rá arra, hogy mit akarsz mondani te. Nincs időnk egyházatyák szövegeit végighallgatni.

- Sancta Maria! Szentséges Szűzanyám! - kiáltott fel Ambrose atya. - Milyen gyorsan haragra lobbannak ezek a világi urak! Hát tudjátok meg, vitéz lovagok, hogy bizonyos gyilkos latrok, akik kivetkőztek minden istenfélelemből, nem tisztelik az anyaszentegyházat, sőt a szentszék idevágó bulláját sem, amely e szavakkal kezdődik: Si quis, suadente diabolo...[34]

- Főtisztelendő testvér - mondta a templárius -, mindezt már rég tudjuk vagy sejtjük... inkább mondd meg kereken, mi történt gazdáddal, a priorral. Elfogták talán? Kinek a fogságába esett?

- Úgy van, úgy van - felelte Ambrose -, Belial fiainak, azaz ördögfattyaknak kezébe esett, akik ellepik ezt az erdőséget, és fittyet hánynak a szent parancsolatnak, amely így szól: "Ne nyúljatok az én felkentemhez, és rosszat ne tegyetek az én prófétámnak."

- Íme, újabb ok arra, hogy kardot rántsunk, urak - mondta Front-de-Boeuf, társaihoz fordulva. - Így hát ahelyett, hogy segítséget nyújtana nekünk, Jorvaulx priorja még tőlünk vár segítséget! Sokra megy az ember ezekkel a lusta papokkal éppen akkor, amikor azt se tudja, mihez kezdjen előbb. No de beszélj pap, nyögd ki végre, mit vár tőlünk a gazdád!

- Engedelmeddel - mondta Ambrose. - Miután erőszakos és lelkiismeretlen emberek kezet emeltek főtisztelendő feljebbvalómra, mit sem törődve a szent rendelkezéssel, melyre az imént hivatkoztam; miután Belial fiai elragadták és kifosztották poggyászát, elrabolván tőle kétszáz márkányi tiszta színaranyat: gonoszságukban ezzel sem érik be, hanem még egy nagy összeget követelnek tőle, mielőtt kiengedik tisztátalan kezeikből. Ennélfogva főtisztelendő atyánk az Úrban arra kér benneteket mint legkedvesebb barátait, hogy szabadítsátok ki - akár oly módon, hogy kifizetitek a váltságdíjat, melyet követelnek tőle, akár úgy, hogy fegyveres erővel siettek segítségére, ahogy éppen jónak látjátok.

- Az ördög vigye azt az átkozott priort! - kiáltott fel Front-de-Boeuf. - Ma reggel, úgy látszik, sok bort nyakalt, hogy ilyeneket kér tőlünk. Ki hallott már olyat, hogy egy normann báró kioldozza erszényét egy pap kedvéért, akinek a körme alatt is több pénz van, mint valamennyiünk tarsolyában együttvéve? És hogy szabadítsuk ki kardunkkal, amikor itt tízszeres erő zár körül, minden pillanatban azzal fenyegetve, hogy megrohan bennünket!

- Hiszen éppen erről akartam beszélni - mondta a barát -, ha hevességedben nem fojtod minduntalan torkomra a szót. Azután, Isten a tanúm, nem vagyok már fiatal, és ezek a gyalázatos erőszakosságok egészen megzavarták a fejemet. Szóval tény és való, hogy tábort ütöttek, és éppen sáncot ásnak a vár falai alatt.

- Ki a bástyákra! - kiáltotta De Bracy. - Hadd lássuk, mit csinálnak ezek a gazfickók odakünn! - ezzel felrántott egy rácsos ablakot, amely egy kiugró párkányra nyílt, és onnan visszaszólt: - Szent Denis-re, a vén barát igazat beszélt! Faltörő kosokat és fedezékpajzsokat cipelnek, az íjászok meg úgy gyülekeznek az erdő szélén, mint a fekete felhők vihar előtt.

Reginald Front-de-Boeuf is kinézett a terepre, és tüstént kürtjéhez kapott. Miután hosszasan és harsányan megfújta, megparancsolta embereinek, hogy foglalják el helyüket a várfalakon.

- De Bracy, te menj a keleti oldalra, ahol a legalacsonyabb a fal! Nemes Bois-Guilbert, téged hivatásod megtanított arra, hogyan kell védeni és támadni, te menj a nyugati oldalra. Én magam a főbástyára megyek. De ne szorítkozzatok egy helyre, barátaim! Ma mindenütt ott kell lennünk egyszerre, szinte meg kell sokasodnunk, amennyire lehetséges, hogy ott erősítsük a védelmet, ahol a támadás a legerősebb. Számra kevesen vagyunk, de kipótolhatjuk fürgeséggel és bátorsággal. Ne felejtsétek el, hogy csak csőcselékkel van dolgunk.

- De nemes lovagok! - kiáltott fel Ambrose atya, akiről a nagy sürgés-forgásban és zűrzavarban, a védelemre való készülődés közepette mindnyájan megfeledkeztek. - Hát senki sem hajlandó meghallgatni Aymer főtisztelendő úr, Jorvaulx priorja üzenetét? Esedezem, Sir Reginald, hallgass meg!

- Az éghez fordulj, ne hozzám, annak locsogd el a mondókádat! - förmedt rá a dühös normann. - Nekünk most igazán más dolgunk van, mint téged meghallgatni. Hé, Anselm! Gondoskodj forró szurokról és sistergő olajról, hogy készenlétben legyen, ha a vakmerő lázadók nyakába lehet zúdítani! Nézz utána, hogy az íjászok ne fogyjanak ki nyílvesszőkből. Vond fel a magasba ökörfejes zászlómat - hadd tudja meg ez a csőcselék, kivel van dolga!

- De nemes lovag - könyörgött a barát, aki nem akart lemondani igyekezetéről, hogy meghallgassák -, vedd figyelembe, hogy nem szeghetem meg engedelmességi fogadalmamat! Hadd tegyek eleget felettesem megbízásának!

- Vigyétek el az útból ezt a vén fecsegőt! - parancsolta Front-de-Boeuf. - Zárjátok a kápolnába, hadd pergesse ott az olvasóját, amíg túl nem esünk a csetepatén. Nagyot néznek majd Torquilstone szentjei, ha imádságot hallanak. Amióta kifaragták őket, kevés részük volt benne.

- Ne káromold a szenteket, Sir Reginald - mondta De Bracy. - Ma még szükségünk lehet a segítségükre, amíg ezt a csőcseléket szét nem verjük.

- Nem sok segítséget várok tőlük - felelte Front-de-Boeuf -, hacsak le nem dobjuk őket a bástyáról az ostromlók fejére. Van itt egy óriási Szent Kristóf: olyan nehéz, hogy egy egész századot agyon lehetne ütni vele.

Közben a templomos szemügyre vette, mit művelnek odakünn az ostromlók. Jóval nagyobb figyelemmel nézte, mint a vad, türelmetlen Front-de-Boeuf vagy a könnyelmű De Bracy.

- Rendem hitére - mondta -, ezek az emberek, akárhol szerezték is, nagyobb fegyelemmel közelednek, mint ahogy képzeltem volna! Lám, milyen ügyesen felhasználnak minden fát vagy bokrot fedezékül, és nem teszik ki magukat bambán íjászaink nyílzáporának. Nem látok közöttük semmiféle zászlót vagy címert, mégis aranyláncomba fogadok, hogy valami lovag vagy nemesember vezeti őket, aki járatos a hadviselésben.

- Én már látom! - felelte De Bracy. - Látom lengő tollbokrétáját és csillogó páncélját. Nézd csak azt a magas férfit fekete páncélban, aki amott azt a gaz yeomancsapatot irányítja... Szent Denis-re, azt hiszem, az a lovag, akit Fekete Léhűtőnek neveztünk! Ő volt az, aki Ashbyben kivetett téged a nyeregből, Front-de-Boeuf!

- Igen? - szólt Front-de-Boeuf. - Akkor annál jobb! Örülök, hogy eljött ide, és alkalmat ad arra, hogy megfizessek neki! A bujkáló fickó, aki nem mert jelentkezni, hogy átvegye a versenydíjat, amelyet a véletlen szerencse a kezére játszott! Hiába kerestem volna olyan helyeken, ahol nemes lovagok meg szokták találni ellenfeleiket. Örülök, hogy rátaláltam itt, e hitvány pórnép között.

Az ellenség közeledésének jeleire a beszélgetésnek vége szakadt. Mindegyik lovag a helyére sietett, hogy élére álljon annak a néhány embernek, akit össze tudott szedni. Nem voltak elegen ahhoz, hogy védőállásokat foglaljanak el véges-végig a bástyák hosszúságában, mégis elszánt nyugalommal várták a fenyegető rohamot.

 

HUSZONNYOLCADIK FEJEZET

E kóbor faj, kizárva többiből,
Mégis hány emberi tudással ékes:
Tó, tenger, erdő, puszta, merre járnak,
Őnékik titkos kincset rejtenek;
Kezükben a silány gyomok, virágok
Nem álmodott erőket bontanak ki.

"A zsidó"


Történetünkben most kissé vissza kell lapoznunk, hogy az olvasó megtudjon egyet-mást, amiről eddig még nem volt szó, de a továbbiak megértéséhez szükséges.

Értelmes olvasónk bizonyára maga is kitalálta, hogy amikor Ivanhoe összeroskadt, és a látszat szerint senki sem törődött vele, Rebeka volt az, aki addig könyörgött apjának, amíg bele nem egyezett, hogy a derék ifjú lovagot a küzdőtérről abba a házba szállítsák, ahol abban az időben zsidók laktak Ashby határában.

Egyébként nem lett volna nehéz Izsákot rábírni erre más körülmények között sem, hiszen jólelkű és hálás természetű ember volt. De le kellett győznie előítéleteit és azt az aggodalmaskodó félelmet, amely az üldözöttek vérévé válik.

- Ábrahám atyám! - kiáltott fel. - Igazán sajnálom a derék ifjút, és nézni sem tudom, ahogy vére végigcsurog pazarul hímzett gallérján és drága páncélján - de hogy a házunkba vigyük! Jól meggondoltad ezt, kisasszony? Ne felejtsd el, hogy keresztény, és törvényeink szerint nem szabad érintkeznünk idegenekkel és pogányokkal, csakis üzleti ügyben.

- Ne beszélj így, apám - felelte Rebeka. - Valóban nem szabad érintkeznünk velük lakomákon és mulatságon, de egy sebesültről van szó - bajban és nyomorúságban a keresztény a zsidó testvére.

- Szeretném tudni, mit mond erről rabbi Jákob ben Tudela - töprengett Izsák hangosan. - De akárhogy is, a derék ifjúnak nem szabad elvéreznie. Szólj Szethnek és Rubennek, hogy vigyék el, mihelyt lehet, Ashbybe.

- Nem, tegyék inkább az én gyaloghintómba, én majd felülök az egyik hátaslóra.

- Hogyisne! Hogy ezek a kutyák, Izmael és Edom fiai, rajtad legeltessék a szemüket! - tiltakozott Izsák, gyanakodó pillantást vetve a lovagok és fiatal csatlósok hadára. De Rebeka már hozzálátott, hogy jólelkű tervét megvalósítsa. Oda se figyelt arra, amit apja mondott, amíg Izsák meg nem rángatta ruhája ujját, és izgatottan fülébe nem súgta: - Áron szakállára! És ha a derék ifjú a mi gondozásunk közben találna meghalni? Azt fogják mondani, hogy mi öltük meg, és a tömeg darabokra szaggat minket!

- Nem fog meghalni, apám - felelte Rebeka, és gyengéden kiszabadította karját apja kezéből. - Csak akkor fog meghalni, ha magára hagyjuk. És ha ezt megtesszük, haláláért valóban nekünk kell felelnünk isten és ember előtt.

- Nem, azt én sem akarom - mondta Izsák, eleresztve leánya karját. - Elszorul a szívem, ha látom, hogyan hull a vére... mintha minden cseppje egy-egy bizánci arany volna, amely az én erszényemből potyog ki! Azt is nagyon jól tudom, hogy sokat tanultál Mirjamtól, a boldogult bizánci rabbi Manasse leányától, áldott legyen emléke! Sokat tanultál tőle az orvoslás művészetéből, értesz a gyógyfüvekhez, elixírek és erősítő italok főzéséhez, keveréséhez. Hát nem bánom, tégy úgy, ahogy gondolod, te jóság, te áldás, életem öröme és koronája! Csak hadd vidítsa fel a te dalod házamat és egész rokonságomat!

Pedig Izsák aggodalmai nem voltak alaptalanok. Nagylelkű cselekedetével leánya egyelőre csak azt érte el, hogy amint hazatértek, útközben Ashby felé, kitette magát Brian de Bois-Guilbert sóvár tekintetének. A templomos lovag elhaladt mellettük az úton, majd visszamaradt, és pimasz pillantásával újra végigmérte a szép zsidó lányt tetőtől talpig. Megcsodálta szépségét, és láttuk már, hogy ennek mi lett a következménye később, amikor Rebekát balsorsa a lelkiismeretlen kalandor kezébe adta.

Rebeka intézkedett, hogy a sebesültet vigyék haladéktalanul ideiglenes szállásukra, ahol sebeit megvizsgálta, megmosta és bekötözte. A románcok és balladák fiatal olvasói bizonyára emlékeznek rá, hogy az úgynevezett "sötét középkorban" milyen sok nő értett a sebészet titkaihoz, és milyen gyakori eset volt, hogy a sebesült lovagot éppen az a hölgy ápolta, akit szíve mélyén forrón imádott.

De a zsidó családokban nemcsak a nők foglalkoztak gyógyítással, hanem sok férfi is elsajátította az orvosi tudományokat. Ennek a kornak az uralkodói és hatalmas főnemesei gyakran bízták életüket a megvetett nép egy-egy híres bölcsének orvosi tudományára, ha megsebesültek vagy megbetegedtek. Éppen olyan mohón keresték a zsidó orvosok segítségét, mint a zsidó papokét. A keresztény világban az a hiedelem kapott lábra, hogy a híresebb rabbik csodálatosan járatosak az "okkult tanokban", vagyis titkos tudományokban, különösen a "kabalában" - melynek neve és eredete régi zsidó mondákra nyúlik vissza. A rabbik ha nem is erősítették meg, de nem is tagadták, hogy értenek a "természetfölötti" erőkhöz. Ez nem növelte a gyűlöletet, amely a zsidókat körülvette - a gyűlölet olyan nagy volt, hogy már nem is lehetett még jobban növelni -, de talán csökkentette a gyűlölettel párosuló megvetést. A zsidó varázslót éppen úgy utálták, mint a zsidó uzsorást, de nem bánhattak vele olyan lenézően. Azonkívül nagyon valószínű, hogy a zsidó tudósok valóban értettek valamit a természettudományhoz és a gyógyítóművészethez is, hiszen sok feljegyzés bizonyítja, milyen csodálatos eredményeket értek el ezen a téren. Tudásukat megtartották maguknak, ami könnyen érthető, hiszen körülményeik elzárkózásra kényszerítették őket. De a kényszertől függetlenül is előnyösnek tarthatták, hogy tudásukat elrejtsék a keresztények elől, akik között éltek.

A szép Rebeka gondos nevelésben részesült. Megtanították minden ismeretre, mely népe birtokában volt. Ezt a tudást gyors és hajlékony eszével elsajátította, elrendezte, sőt kibővítette. Műveltsége végül meghaladta nemének és korának megfelelő tudását, sőt annak a korszaknak az ismereteit, amelyben élt. Amit az orvostudományból és a gyógyítás művészetéből tudott, egy idősebb zsidó asszonytól tanulta, akinek apja a leghíresebb zsidó tudósok egyike volt. Ez az asszony úgy szerette Rebekát, mint a tulajdon gyermekét, és hír szerint beavatta azokba a titkos ismeretekbe, amelyeket tudós apjától örökölt. Mirjamra az a sors várt, hogy kora fanatikus gyűlöletének áldozata legyen, de titkait még idejében továbbadta tehetséges tanítványának.

Így hát Rebeka szépségével és tudásával egyaránt kivált. Mindenki megcsodálta, és hittestvérei szinte azzal a tisztelettel néztek rá, mint az Ószövetség szent könyveinek nőalakjaira. Apja is nagyra becsülte képességeit, és határtalanul szerette; több szabadságot adott neki, mint akkoriban a lányoknak általában. A maga felfogását félretéve, gyakran Rebeka feje szerint cselekedett, miként ebben az esetben is láttuk.

Amikor Ivanhoe-t bevitték Izsák lakásába, még mindig eszméletlen állapotban volt a küzdőtéren elszenvedett súlyos vérveszteség következtében. Rebeka, miután ellátta a sebesültet, közölte apjával, hogy - ha nem lép fel láz, amitől ilyen nagy vérveszteség után aligha kell tartani, és ha Mirjam sebápoló balzsama most is megteszi hatását - a beteg életét nem fenyegeti közvetlen veszedelem, és másnap baj nélkül útnak indulhat velük Yorkba.

Izsák meghökkenve nézett leányára. Úgy gondolta, hogy jótékony gondoskodása csak Ashbyre szorítkozik, és legfeljebb odáig terjed, hogy a sebesült keresztény ifjút továbbra is ott ápolják, abban a házban, ahol ideiglenesen megszálltak. Természetesen kötelezettséget vállalt volna a ház zsidó gazdájával szemben, hogy minden költségét és kiadását megtéríti. Ám Rebeka hallani sem akart erről a megoldásról. Okai közül csak a két legnyomósabbat említjük, amely Izsákra is hatott.

Az egyik az volt, hogy semmiképpen sem hajlandó a megbecsülhetetlen értékű balzsamot másra bízni, még egy zsidó orvos kezére sem, mert akkor vége a titoknak. A másik érv pedig úgy szólt, hogy a sebesült lovag, Wilfred of Ivanhoe, meghitt kegyence Oroszlánszívű Richárdnak; márpedig abban az esetben, ha az uralkodó visszatérne, Izsáknak, aki a király lázadó öccsét, János herceget kölcsönökkel segítette, nagy szüksége lesz egy befolyásos pártfogóra, hogy elhárítsa fejéről Richárd haragját.

- Ebben bizony igazad van, Rebeka. - bólintott Izsák, a súlyos érveknek engedve. - Vétek volna Isten ellen elárulni az áldott emlékezetű Mirjam titkát. A kincset, amelyet Isten adott, nem szabad könnyelműen elvesztegetni, akár arany, akár ezüst, akár pedig valami titok, amelyet egy tudós rabbi hagyott ránk. Mindezt meg kell őrizni azoknak a részére, akiknek a gondviselés szánta. Ami pedig azt a királyt illeti, akit az angol nazarénusok Oroszlánszívűnek neveznek, ha egyszer hazajön, és fülébe jut, milyen üzleteket kötöttem azzal a tűzrevaló, gonosz öccsével - akkor jobb lenne nekem egy idumeai oroszlán karmai közé kerülni, mint az ő kezeibe! Ezért megfogadom a tanácsodat, és magammal viszem ezt az ifjút Yorkba, ahol házunk az otthona lesz, amíg fel nem gyógyul sebeiből. És ha Oroszlánszívű hazajön, ahogy most külföldön híresztelik, akkor ez a Wilfred Ivanhoe a védőbástyám lesz, fal köztem és a király haragja között. Ha meg nem tér vissza, ez a Wilfred még akkor is megfizetheti nekünk költségeinket, hiszen erős karjával, kardjával és lándzsájával még sok becses díjat nyerhet, mint tegnap és ma. Mert jó ifjú, derék ifjú, határidőre betartja ígéretét, és megfizeti tartozását a zsidónak is. Azonkívül segítségére is számíthatok, ha rablók vesznek körül, és Belial fiai szorongatnak!

Már késő este volt, amikor Ivanhoe végre eszméletre tért. Felébredt szaggatott álmából, és elárasztották a zűrzavaros benyomások, amelyek természetes kísérői az öntudatlanságból való felocsúdásnak. Egy darabig sehogy se tudta felidézni emlékezetében azokat a körülményeket, amelyek ájulását megelőzték - vagy megérteni a vele legutóbb történt események összefüggő láncolatát. A sebe sajgott, rettentő gyengeség, kimerültség fogta el, még mindig úgy érezte, hogy ütéseket kap és osztogat, paripák rohannak egymásnak, ágaskodnak és felborulnak, fegyverek csattognak, emberek ordítoznak - javában dúl a párviadal. Nagy erőlködéssel félrehúzta ágya függönyét; ez sikerült neki, bár igen nagy fájdalommal járt.

Nagy meglepetésére pompásan berendezett szobában találta magát, ahol székek helyett vánkosok szolgáltak ülőhelyül. Az egész berendezés más tekintetben is annyira keleti jellegű volt, hogy a lovag már-már arra gondolt: vajon, mialatt aludt, nem vitték-e vissza Palesztinába. Ez a benyomása még jobban megerősödött, amikor félrevontak egy függönyt, és mögötte egy ajtóban megjelent egy női alak, dús ruhában, amely inkább keleti, mint európai ízlésre vallott. Nesztelen léptekkel besuhant a szobába, nyomában egy sötét bőrű szolgával.

A sebesült lovag éppen meg akarta szólítani a szép jelenséget, de az - karcsú ujját rubint ajkához emelve - hallgatást parancsolt rá. A szolga odalépett Ivanhoe ágyához, oldalt kitakarta, és a bájos zsidó nő megnézte, helyén van-e a kötés, és kellően gyógyul-e a seb. Ezt a munkáját olyan kecsesen és méltóságteljesen, olyan szerényen és egyszerűen végezte, hogy még nyugalmasabb, békésebb időkben sem talált volna benne senki kivetnivalót, a női illendőséggel ellenkezőt. Furcsa volt ugyan, hogy ilyen szép, fiatal teremtés egy betegágy körül tevékenykedik, és egy férfi sebét kötözgeti. De a megütközést eloszlatta az a gondolat, hogy mindez a szenvedés enyhítésére, sőt talán a halál elhárítására szolgál. Rebeka héber nyelven adott néhány rövid utasítást az öreg szolgának, aki szó nélkül engedelmeskedett - nyilván máskor is segédkezett úrnőjének betegek gondozásában.

Ezek az idegen szavak talán sértették volna Ivanhoe fülét, ha mástól hallja. De a szép fiatal nő ajkán olyan kedves és romantikus csengésük volt, mintha egy tündér dallamos hangja töltötte volna be a szobát. A szavakat nem tudta elméjével felfogni, de szívével megértette őket, mert lágy zengésük és a bájos, jóságos arckifejezés, mely kísérte, feleslegessé tett minden magyarázatot.

Ivanhoe kísérletet sem tett arra, hogy kérdezősködjék. Némán tűrte, hogy tegyenek vele bármit, amit meggyógyulása érdekében szükségesnek tartanak. De amikor már végeztek vele, és jóságos ápolói vissza akartak vonulni, Ivanhoe nem tudott kíváncsiságán tovább uralkodni.

- Kedves leányka - kezdte arab nyelven, amelyet keleti utazásai során meglehetősen elsajátított, és most úgy vélte, hogy ez a turbános, kaftános keleti szépség, aki előtte áll, talán megérti -, kérlek, kedves leányka, fogadd jóságodért...

De szép orvosnője félbeszakította a mondat közepén. Arca eddig elgondolkodó volt, szinte szomorú, de most két gödröcske jelent meg rajta - a mosoly varázsolta elő, amelyet nem tudott elnyomni.

- Én Angliában születtem, és itt is élek, lovag úr - mondta. - Angolul beszélek, noha ruhám és származásom más tájra mutat.

- Nemes hölgy... - kezdte újra Ivanhoe, de Rebeka megint sietve a szavába vágott:

- Kérlek, lovag úr, ne tüntess ki ezzel a megszólítással. Jó lesz, ha minél előbb megtudod, hogy szolgálód egyszerű zsidó lány, a yorki Izsák lánya, akihez nemrég olyan jó és kegyes voltál. Ezért ő is, családja is illőnek tartja, hogy viszonzásul abban a gondos ápolásban részesítsen, amelyre mostani állapotodban szükséged van.

Nem tudom, vajon a szép Rowena beérte volna-e azzal az érzéssel, amellyel hódoló lovagja a bájos zsidó lány szabályos arcvonásait, kecses alakját, csillogó szemét eddig nézte. Ennek a szempárnak a csillogását némiképpen tompította, tüzét enyhítette a hosszú, sűrű szempillák selyemfüggönye; ezt a szempárt egy dalnok akár az esthajnalcsillaghoz is hasonlíthatta volna, amint sugarai áttörnek egy jázminlugas lombjain. De Ivanhoe túlságosan buzgó katolikus volt ahhoz, hogy egy zsidó nővel szemben is ilyen érzelmeket tápláljon. Rebeka előre látta ezt, és éppen ezért sietett megemlíteni apját és származását. Mindazonáltal - hiszen Izsák zsidó szép és okos lánya sem volt mentes minden női gyengeségtől - titokban szomorúan sóhajtott, amikor észrevette, hogy Ivanhoe hódoló pillantása, amelybe elragadtatás és gyengédség is vegyült, hirtelen megváltozik. Amikor Ivanhoe megtudta, hogy ismeretlen jótevője zsidó, egyszerre elhidegült iránta; a varázs, ami eddig elfogta, szertefoszlott. Most már nem érzett egyebet, csak hálás elismerést az udvarias előzékenységért, amelyben váratlanul részesült.

Nem mintha Ivanhoe eddigi érzelmei többet jelentettek volna a felszínes hódolatnál, amellyel a fiatalság a szépségnek adózni szokott. De a szegény Rebekát mégis bántotta az, amit észrevett; mert nem volt olyan naiv, hogy kikerülje figyelmét az ifjú elragadtatása, majd elhidegülése. És a változást egyetlen szó okozta, amely elég volt ahhoz, hogy a jóságos tündért a megvetett lények sorába taszítsa - azok közé, akiket nem lehet tisztességgel szeretni.

De nyíltságában és szelídségében Rebeka nem tudta hibáztatni a lovagot azért, hogy osztozik hitének és annak az egész kornak általános előítéletében. Ellenkezőleg, a szép zsidó lány továbbra is ugyanolyan gondosan és türelmesen foglalkozott a lovaggal, mint addig, noha tudta, hogy őt a lovag most már afféle alsóbbrendű lénynek tekinti, akivel a legszükségesebb elintéznivalóktól eltekintve, szégyen érintkezni.

Rebeka tudtára adta Ivanhoe-nak, hogy ő és apja nem maradhatnak itt tovább, kénytelenek visszatérni Yorkba. Közölte vele apja elhatározását, hogy a lovagot magával viszi, és yorki házában fogja ápolni, amíg teljesen fel nem gyógyul. Ivanhoe-nak sehogy sem tetszett ez a terv - vonakodását azzal okolta meg, hogy nem akar jótevőinek továbbra is terhére lenni.

- Nincs itt Ashbyben vagy Ashby közelében - kérdezte - egy szász franklin vagy akár egy gazdag paraszt is, aki hajlandó befogadni egy sebesült honfitársát, amíg meg nem erősödik annyira, hogy fegyvert foghasson? Vagy nincs itt valami szász alapítású kolostor, amely menedéket nyújtana nekem? Ha el tudnának szállítani Burtonba, Szent Withold kolostorába, ott biztosan számíthatnék rokonom, Waltheoff apát segítségére és vendégszeretetére.

- Vagyis a legrosszabb, legkényelmetlenebb szállás is jobban megfelelne, mint egy megvetett zsidó háza - mondta Rebeka szomorú mosollyal. - Csakhogy egyelőre nem költözhetsz máshova, lovag úr, hacsak nem akarod orvosodat elbocsátani. A mi népünk, bizonyára tudod, nem szokott sebeket osztogatni, de ért a gyógyításhoz. Különösen a mi családunk, ahol Salamon király óta nemzedékről nemzedékre szállnak az orvosi titkok, melyeknek hatását magadon is tapasztalhattad. Nincs olyan nazarénus... bocsáss meg, lovag úr, azt akartam mondani: nincs olyan keresztény orvos Anglia négy tengere között, aki egy hónapnál rövidebb idő alatt talpra tudna állítani téged, hogy újra páncélt ölthess.

- És mennyi idő alatt tudnád megtenni te? - kérdezte Ivanhoe türelmetlenül.

- Nyolc nap alatt - felelte Rebeka -, ha türelmesen követed utasításaimat.

- A Boldogságos Szűz Máriára, ha ugyan nem vétek nevét ilyen helyen kiejteni - kiáltott fel Wilfred -, sem én, sem más igazi lovag nem tékozolhatja idejét arra, hogy hetekig ágyban heverjen és betegeskedjék! Ha beváltod ígéretedet, leány, bőségesen megjutalmazlak - sisakomat színültig megtöltöm ezüstpénzzel, és neked adom, bárhonnan szerzem is meg!

- Teljesíteni fogom ígéretemet - mondta Rebeka -, és mától számítva a nyolcadik napon már felöltheted páncélodat, ha viszonzásul egy kegyet gyakorolsz velem az ezüst helyett, amelyet ígértél.

- Ha hatalmamban áll, és olyan dologról van szó, amit igaz keresztény lovag megtehet valakinek közületek - felelte Ivanhoe -, akkor hálás örömmel megteszem, amit kívánsz.

- Amit én kívánok - felelte Rebeka -, mindössze ennyi: a jövőben hidd el, hogy egy zsidó baráti szívességet tehet egy kereszténynek anélkül, hogy egyéb jutalmat várna, mint a mennyei atya áldását, aki zsidónak és kereszténynek egyaránt a teremtője.

- Bűn volna, ha kételkedném benne, leányzó - felelte Ivanhoe. - Jól van, rábízom magam ügyességedre minden aggályoskodás és kérdezősködés nélkül. Hiszem, hogy nyolc nap alatt meggyógyítasz. Most pedig, kedves orvosom, engedd meg, hogy megkérdezzem: mi újság a nagyvilágban? Hogy van a nemes szász Cedric és háza népe? Mi van azzal a bájos Lady... - hirtelen elhallgatott, mintha nem akarná kimondani Rowena nevét egy zsidó házban. - Arra a hölgyre gondolok, akit megtettek a lovagi torna királynőjének.

- És akit te választottál ki, lovag úr, erre a kitüntetésre, olyan jó ízléssel, amelyet éppen úgy megcsodáltak, mint a vitézségedet! - tette hozzá Rebeka.

A nagy vérveszteség sem akadályozhatta meg, hogy Ivanhoe arca elpiruljon egy pillanatra. Érezte, hogy ügyetlenül elárulta mélységes érdeklődését Rowena iránt - éppen azzal a félszeg igyekezettel, amellyel el akarta titkolni.

- Nem róla szeretnék érdeklődni - hebegte -, mint inkább János hercegről. Aztán szeretnék hallani valamit hűséges csatlósomról... mért nem maradt mellettem, hogy kiszolgáljon?

- Kénytelen vagyok orvosi tekintélyemre hivatkozni, és elrendelni, hogy maradj nyugton, hallgass, és ne gondolj olyan dolgokra, amelyek felizgathatnak - mondta Rebeka. - Ha szépen szót fogadsz, elmondok mindent, amit tudni szeretnél. János herceg félbeszakította a tornaünnepséget, hogy sebtében elinduljon York felé, a pártjához tartozó nemesekkel, lovagokkal és egyházi urakkal együtt. De mielőtt útra keltek volna, összeszedtek annyi pénzt, amennyit szépszerével vagy erőszakkal ki tudtak csikarni azoktól, akiket a környék vagyonos elemeinek tartanak. Azt mondják, a herceg magához akarja ragadni bátyja koronáját.

- Amelyet egy szál kardommal is meg fogok védeni, ha rajtam kívül nem akad a királynak más hűséges alattvalója Angliában! - kiáltott fel Ivanhoe, indulatosan felemelkedve fekvőhelyén. - Richárd király jogaiért kiállok párbajra akárkivel, a legvitézebbel is a bitorló táborából! Ha kell, kettővel is egyszerre, ezért az igazságos ügyért!

- De hogy ezt megtehessed - mondta Rebeka, kezével megérintve a sebesült vállát -, be kell tartanod utasításaimat, és nyugton kell maradnod.

- Igazad van, leány - felelte Ivanhoe. - Jó, nyugton maradok, már amennyire ezek a nyugtalan idők megengedik... Szóval mi van Cedric úrral és háza népével?

- Az udvarmestere éppen az imént volt itt - mondta Rebeka. - Lihegett, úgy sietett. Azért jött, hogy sürgősen pénzt kérjen apámtól... Cedric nyájainak gyapjáért... igen, a gyapjú árát előre. Tőle hallottam, hogy Cedric úr és coningsburghi Athelstane haragosan jöttek el János herceg szállásáról, és már készülődnek hazafelé.

- Valamely hölgy is velük ment a lakomára? - kérdezte Wilfred.

- Lady Rowena nem volt hajlandó elmenni - felelte Rebeka sokkal nagyobb pontossággal, mint ahogy a kérdés szólt. - Az udvarmestertől hallottam, hogy gyámjával együtt ő is visszatér Rotherwoodba, már útban is vannak oda. Ami pedig hűséges Gurth csatlósodat illeti...

- Ah! - kiáltott fel a lovag. - Hát a nevét is tudod? Persze, hiszen tudnod kell! - tette hozzá tüstént. - A te kezedből, és most már tudom, a te nagylelkűségedből kapott tegnap száz zecchinót.

- Ne beszélj erről - mondta Rebeka mélyen elpirulva. - Most látom csak, milyen könnyen elárulja az ember nyelve azt, amit a szíve nagyon szeretne eltitkolni.

- De ezt az összeget - jegyezte meg Ivanhoe ünnepélyes komolysággal - becsületbeli tartozásomnak tekintem, és visszafizetem apádnak.

- Legyen úgy, ahogy akarod - felelte Rebeka -, majd ha a nyolc nap letelt. De most, kérlek, ne beszélj, és ne is gondolkozz semmiről, ha alkalmas arra, hogy gyógyulásodat késleltesse.

- Ahogy kívánod, kedves leányka - mondta Ivanhoe. - A legháládatlanabb ember lennék, ha szembeszállnék parancsaiddal. Csak egy szót még a szegény Gurth sorsáról, és akkor abbahagyom a kérdezősködést.

- Bizonyára bánkódni fogsz, lovag úr, ha megtudod, hogy őrizetbe vették, mégpedig Cedric rendeletére - felelte Rebeka. - És amikor látta, hogy ez a hír nagyon leveri Wilfredet, sietve hozzáfűzte: - Oswald, az udvarmester azt mondta, hogy nem lesz semmi baja, ha valami ostobasággal nem haragítja magára újra a gazdáját. Oswald biztos benne, hogy Cedric meg fog bocsátani Gurthnek, hűséges jobbágyának, akit mindig nagyon kegyelt. Ezt a mostani vétkét Gurth csak szeretetből követte el, ragaszkodásból Cedric fia iránt. Oswald azt is kijelentette, hogy ő és barátai, különösen Wamba, a bohóc, mindent megtesznek Gurth érdekében. Elhatározták, hogy Gurthnek lehetővé teszik a szökést, ha Cedric haragja le nem csillapodik.

- Adja Isten, hogy megtartsák szavukat - mondta Ivanhoe. - Úgy látszik, az a sorsom, hogy bajt és romlást hozzak mindenkire, aki jó hozzám. Királyom, aki megbecsült és kitüntetett... magad is tudod, hogy járt: öccse, akit jóságával hálára kötelezett, koronája után nyúl; hódolatom bánatot és kellemetlenséget okozott a legszebb hölgynek, akit ismerek; most meg apám haragjában talán meg is öleti szegény jobbágyát, csak azért, mert szeret engem, és hű maradt hozzám. Láthatod, leány, milyen elátkozott embert igyekszel talpra állítani. Légy okos, és engedj el, mielőtt a balsors, mely úgy követi nyomaimat, mint egy kérlelhetetlen véreb, nem vesz üldözőbe téged is.

- Ne beszélj így, lovag úr! - mondta Rebeka. - Gyengeséged és bánatod megzavarja látásodat, és így félreérted az ég szándékát. Akkor vezérelt haza, amikor ennek az országnak legnagyobb szüksége volt egy erős kar és egy hűséges szív segítségére. Alighogy megérkeztél, megaláztad ellenségeidnek és a király ellenségeinek büszkeségét, éppen akkor, amikor szarvuk a legnagyobbra nőtt. Ami pedig a balsorsot illeti, amely üldöz, hát nem látod, hogy az ég orvost és segítőt rendelt melléd, akár az ország legjobban megvetett fajtájából is. Ne csüggedj hát, és bízzál benne, hogy nagy dolgokra vagy hivatott. A te karod még csodát művel a nép szeme előtt. Isten veled! Ha bevetted az orvosságot, amit Ruben mindjárt behoz neked, igyekezz elaludni, hogy holnap kipihenten kezdd meg a hosszú utazást.

Ez az érvelés meggyőzte Ivanhoe-t, aki pontosan teljesítette Rebeka utasításait. Az ital, melyet Ruben behozott neki, fájdalomcsillapító és altatószer volt, mély, zavartalan álomba merült tőle. Másnap reggel - bájos orvosa örömére - teljesen láztalan volt, és bátran szembenézhetett az utazás fáradalmaival.

Befektették a gyaloghintóba, amelyben elhozták a küzdőtérről. Most lovat fogtak a hintóba, és mindent elkövettek, hogy minél kényelmesebben utazzék. Egy dologban azonban még Rebeka könyörgése sem érhette el, hogy tekintettel legyenek a sebesültre. Izsák - akárcsak Juvenalis[35] tizedik szatírájának meggazdagodott utasa - szüntelenül rablóktól rettegett. Tudta, hogy őt jó zsákmánynak tekintik a martalóc normann nemesek és a szász kóbor szegénylegények egyaránt. Ezért a legnagyobb sebességgel folytatta útját, csak rövid pihenőket és még rövidebb étkezéseket engedélyezett. Így útközben elhagyta Cedricet és Athelstane-t, akik jó néhány órával előbb indultak el, mint ő, de Szent Withold kolostorában túl hosszú ideig lakomáztak, és sokat késlekedtek. De Ivanhoe erős szervezete, no meg Mirjam csodabalzsama lehetővé tette, hogy az erőltetett utazás ne okozzon semmi bajt.

Bajt azért mégis okozott, de egészen más természetűt. Izsák felfogadott egy kis testőrcsapatot, hogy útján elkísérjék. És éppen nagy sietsége volt az oka, hogy összeveszett velük. Ezek a lovasok szászok voltak, szerettek mindent kényelmesen csinálni, azonkívül jól falatozni (szász nemzeti tulajdonságok, amelyeket a normannok lustaságnak és falánkságnak csúfoltak). Shylock esetét visszájára fordítva, abban a reményben vállalkoztak a fegyveres kíséretre, hogy útközben "felélik" a gazdag zsidót. Annál rosszabbul esett nekik a csalódás, amikor Izsák nagy sietségében alig adott időt evésre-ivásra. A kísérők azt is felhánytorgatták neki, hogy lovaik leromlanak az eszeveszett hajszában. Szó szót követett, és nagyon elromlott a viszony Izsák meg zsoldos testőrei között. Véglegesen azon vesztek össze, hogy fejenként mennyi bor és sör jár minden étkezéshez. Ezek után semmi csodálnivaló nincs azon, hogy amikor közeledett a veszély perce, és amitől Izsák tartott, mintha bekövetkezett volna - testőrei cserbenhagyták. Módjában állt volna megnyerni őket magának, de makacsságában elmulasztotta, és az elégedetlen zsoldosoknak nem volt kedvük bőrüket a vásárra vinni ilyen gazda kedvéért, hanem már jó előre szétszaladtak.

Ebben a siralmas helyzetben - miként már láttuk - Cedric akadt rá Izsákra, leányára és a sebesültre, aki útitársuk volt. Röviddel rá azután mindnyájan De Bracy és cinkosai hatalmába kerültek. A gyaloghintóval nem törődött senki, és észrevétlenül hátramaradt volna, ha De Bracy kíváncsian félre nem vonja a függönyt - abban a reményben, hogy kiszemelt zsákmánya ül ott. Rowena ugyanis olyan sűrűn elfátyolozta arcát, hogy De Bracy eddig még nem talált rá. Nagyot nézett, amikor a függöny mögött egy sebesültet pillantott meg, aki nyíltan bevallotta kilétét. Mi késztette erre Ivanhoe-t? Azt hitte, hogy szász szegénylegények kezébe került. Akkor pedig elég, gondolta, ha megnevezi magát, az Ivanhoe név megvédi őt és társait.

A lovagi becsület eszméjét De Bracy - akármilyen léha és züllött volt is - sohasem vetette el magától egészen. Ezért eszébe se jutott volna, hogy bántalmazza Ivanhoe-t védtelen állapotában, sőt még attól is tartózkodott, hogy elárulja ittlétét Front-de-Boeufnek, aki minden körülmények között, lelkiismeret-furdalás nélkül megölte volna vetélytársát, az Ivanhoe-birtok törvényes hűbérurát. De az sem jutott eszébe De Bracynak, hogy szabadon engedje a lovagot, aki - más téren - neki is vetélytársa volt. Mindenki tudta, miért száműzték Ivanhoe-t az apai házból, és a tornaünnepély eseményei világosan elárulták, hogy Lady Rowena sem közömbös az ifjú iránt. Hogy félreálljon útjából, sőt visszaadja Ivanhoe szabadságát - ez már a nagylelkűség olyan foka lett volna, amelyre De Bracy nem volt képes. Végül a középutat választotta az aljasság és a nagylelkűség között: két csatlósát a hintó mellé rendelte, és megparancsolta nekik, hogy senkit se engedjenek a közelébe. Ha kérdőre vonják őket - hangzott a parancs -, mondják, hogy Lady Rowena hintajában most egyik bajtársuk fekszik, aki a rajtaütésnél megsebesült. Amikor megérkeztek Torquilstone-ba (míg a két főrabló figyelmét lekötötte a maga kiszemelt zsákmánya: a templomosét a zsidó leánya, a vár uráét pedig a zsidó aranya), De Bracy csatlósai elvitték Ivanhoe-t a várkastély egy félreeső szobájába - még mindig úgy, mintha egy sebesült bajtársuk volna. Mellette is maradtak és ápolták. Erre hivatkoztak aztán, amikor Front-de-Boeuf kérdőre vonta őket, hogy a riadó jelére mért nem mennek ki a bástyákra.

- Egy sebesült bajtársatok? - kérdezte haragosan csodálkozva. - Most már értem, ha ez a paraszt és yeomancsürhe szemtelenségében arra vetemedik, hogy tábort üssön a várkastély előtt, bohócok és kondások meg kihívó leveleket küldenek nemesuraknak! Nincs is rajta semmi csodálnivaló, ha látjuk, hogy katonák beállnak betegápolónak, és a szabadcsapatok vitézei haldoklók ágya mellett a függönyöket igazgatják, amikor a várat ostrom fenyegeti. Ki a bástyára, lebzselő gazfickók! - ordította sztentori hangján, hogy a boltívek visszhangzottak tőle. - Ki a bástyára, vagy ezzel a furkósbottal pozdorjává zúzom a csontjaitokat!

Az emberek duzzogva azt felelték, hogy nekik is egyetlen vágyuk a bástyán harcolni, de Front-de-Boeuf úr beszéljen a gazdájukkal, mert tőle kapták a parancsot a haldokló gondozására.

- Már megint a haldoklót emlegetitek, himpellérek! - felelte a báró. - Megígérem nektek, hogy mindnyájan haldoklók leszünk, ha nem álljuk meg jobban a sarat! De hogyha ez a kényeskedő társatok mindenképpen ápolásra szorul, majd felváltatlak benneteket, és mást küldök a betegágy mellé helyettetek. Hé, Urfried, vén szipirtyó, szász boszorka, hol vagy? Vedd át azt a beteg fickót, és törődj vele te, hogy a csatlósok fegyvert foghassanak. Itt van két íj nyílvesszőkkel. Ki a bástyára, hadd lássam, hogyan lyukasztjátok át vele egy-egy szász koponyáját!

A két csatlós, mint a legtöbb ilyenfajta ember, szerette a verekedést, és utálta a tétlenséget, örömest siettek a veszedelem színterére, ahová küldték őket. Ivanhoe ápolásának gondja Urfriedre - helyesebben Ulrikára - maradt, ő meg mindjárt áthárította Rebekára, hogy átadhassa magát égő gondolatainak az elszenvedett sérelmekről és az áhított bosszúról.

 

HUSZONKILENCEDIK FEJEZET

Kússz az őrtornyon túlra, hős vitézem,
Nézz szét a síkon: mint f
ordul a harc?

Schiller: Az orleansi szűz


A veszély pillanata gyakran a szeretet és jóság megnyilvánulásának pillanata is. Izgalmunkban megfeledkezünk óvatosságunkról, és eláruljuk olyan érzelmeinket is, amelyeket nyugodtabb időkben legalábbis bölcsen elrejtenénk, ha már nem tudjuk teljesen elfojtani. Amikor újra Ivanhoe közelébe került, Rebeka csodálkozott az öröm forró érzésén, amely elfogta, holott körös-körül minden csak veszedelemről, sőt kétségbeesésről beszélt.

Amikor kitapintotta a beteg ütőerét, és hogyléte iránt érdeklődött, érintése és hangja olyan lágy volt, olyan gyengéd, hogy menten elárulta azt, amit szeretett volna titokban tartani. Hangja megbicsaklott, keze remegett, és csak akkor tért magához, amikor a lovag megszólalt.

- Te vagy az, leányzó? - kérdezte Ivanhoe olyan hideg hangon, mintha eszébe akarná juttatni Rebekának, hogy érzelmeik nem kölcsönösek, és nem is lehetnek azok soha.

Rebeka önkéntelenül felsóhajtott, de olyan halkan, hogy nem lehetett meghallani, utána pedig már nyugodt, baráti hangon intézett néhány kérdést a lovaghoz egészségi állapota felől. Ivanhoe kurtán felelt; csak annyit mondott, hogy ami azt illeti, jól van, sokkal jobban, mint remélte volna. - És ezt a te segítségednek köszönhetem, kedves Rebekám - tette hozzá.

"Kedves Rebekámnak nevez - gondolta a lány -, de hideg, közömbös hangja meghazudtolja szavait. Az igazság az, hogy a harci ménje, a vadászkutyája közelebb áll a szívéhez, mint egy zsidó lány, aki megmentette az életét!"

- De ami a lelkemet illeti - folytatta Ivanhoe -, csupa nyugtalanság, és jobban sajog, mint a sebem, hidd el, kedves leányzó. Azoknak az embereknek a beszédéből, akik eddig ápoltak, látom, hogy fogoly vagyok. Sőt azt is tudom, hogy Front-de-Boeuf kastélyába kerültem. Megismertem rekedt, durva hangját, amikor ápolóimmal ordítozott odakünn, és valami katonai szolgálatra küldte őket. Ha csakugyan Front-de-Boeuf kezébe jutottunk, a jó Isten a megmondhatója, mi lesz a vége ennek, és hogyan tudom majd megvédeni Rowenát meg az édesapámat.

"Az öreg zsidó meg a leánya az eszébe se jut - mondta magában Rebeka. - A kisebb gondja is nagyobb annál, hogy milyen sors vár ránk. Ez Isten büntetése azért, hogy szememet rajta felejtettem."

Az önvád pillanatai után újra erőt vett magán, és igyekezett nyugodtan elmondani Ivanhoe-nak mindazt, amit tudott. Persze nem volt sok. Elmondta, hogy Bois-Guilbert, a templomos, és Front-de-Boeuf a parancsnokok belül, kívül pedig körülzárták a várat, és megostromolni készülnek - de hogy kik, azt már nem tudta. Hozzáfűzte még, hogy van itt a várban egy keresztény pap, aki talán többet tudna elmondani.

- Egy keresztény pap! - kiáltott fel Ivanhoe örömmel. - Kérlek, Rebeka, hívd ide, ha tudod... Mondd meg neki, hogy egy beteg embernek van lelki vigaszra szüksége... mondj, amit akarsz, csak hozd ide! Valamit tennem kell, de hogyan határozzam el, ha nem tudom, miképpen állnak a dolgok odakünn!

Rebeka teljesíteni akarta Ivanhoe kérését, és kísérletet tett arra, hogy behívja hozzá a papot, azonban - miként láttuk - közbelépett Urfried, aki maga is az állítólagos papra lesett, hogy elcsípje. Rebeka visszatért Ivanhoe-hoz, és közölte vele, hogy hiába járt.

Nem volt sok idejük sajnálni, hogy ez a hírforrás nem áll a rendelkezésükre - sem töprengeni, hogy mivel lehetne pótolni. A várban hirtelen óriási lárma keletkezett. A védelmi előkészületek, amelyek már jó ideje folytak, most egyszerre megtízszereződtek, és nagy zajban, sürgés-forgásban nyilvánultak meg. Fegyveres férfiak nehéz, sietős léptei dübörögtek a bástyákon, visszhangzottak a kanyargós, szűk folyosókon, kopogtak a lépcsőkön, amelyek a különféle tornyokba és védelmi támaszpontokra vezettek. Kívülről behallatszott a lovagok hangja, amint embereiket buzdították vagy irányították. A vezényszavakat elnyelte az emberek kiáltozása és a fegyverek csattogása. Akármilyen ijesztőek voltak is ezek a hangok (és még ijesztőbbek az események, amelyekhez bevezetőül szolgáltak), valami magasztos is volt bennük, amit Rebeka finom ösztöne még e szívszorongató percekben is megérzett. Szeme fellángolt, bár arcát elhagyta minden csepp vér. Hangjában összevegyült az izgalmas várakozás és a félelem, amint félig önmagának, félig a lovagnak szavalta:

- Cseng a tegez - a fényes lándzsa és a pajzs - a vezérek kiáltása és a csatazaj!

Ivanhoe úgy érezte magát, mint ebben a versben a harci mén: égett a türelmetlenségtől tétlenségében, és minden idegszála arra ösztönözte, hogy belevesse magát az ütközetbe, melynek előjelei voltak ezek a lármás hangok.

- Bárcsak oda tudnám vonszolni magam ahhoz az ablakhoz - sóhajtotta -, hogy lássam legalább, miképpen zajlik le ez a nemes játék! Bárcsak volna íjam, hogy legalább egy nyilat kilőhetnék... csatabárdom, hogy legalább egyet sújthatnék vele, kiszabadulásunk érdekében! De hiába, mindhiába - tehetetlen és fegyvertelen vagyok!

- Ne gyötörd magad, nemes lovag - vigasztalta Rebeka. - Lám, hirtelen elhallgatott a lárma, talán nem is kerül csatára sor.

- Nem értesz hozzá! - kiáltott rá Wilfred türelmetlenül. - Ez a szünet csak arra vall, hogy az emberek elfoglalták őrhelyüket a bástyákon, és várják a támadást. Amit eddig hallottunk, csak a távoli vihar moraja volt... most tör ki majd igazán a fejünk fölött! Csak oda tudnék jutni az ablakhoz!

- Ne próbáld meg, nemes lovag, csak magadnak ártanál vele - mondta Rebeka, majd látva, mennyire csügg a lovag lelke ezen a kívánságon, elszántan hozzátette: - Majd én odaállok a rácshoz, és beszámolok neked mindenről, ami odakünn történik, már amennyire értek hozzá.

- Nem... nem szabad... nem engedem! - kiáltott fel Ivanhoe. - Minden ablak, minden kis rés nemsokára különleges célpontja lesz az íjászoknak. De még egy eltévedt nyílvessző is...

"Örömmel fogadnám!" - dünnyögte magában Rebeka, és szilárd léptekkel felhaladt a két-három lépcsőfokon, amely az ablakhoz vezetett.

- Rebeka, kedves Rebeka, gyere le! - könyörgött Ivanhoe. - Ez nem lányoknak való látványosság. Ne tedd ki magad sebesülésnek vagy halálnak! Örökké gyötörne a lelkiismeret, hogy én voltam az oka. Legalább fedezd magad azzal az ócska kézipajzzsal ott! És minél kevesebbet mutass magadból a rácson át.

Rebeka csodálatos gyorsasággal követte Ivanhoe utasításait. Felhasználta védelemül a nagy, régi pajzsot, amellyel eltakarta az ablak alsó részét, és így meglehetős biztonságban figyelhette, mi történik a várfalakon kívül. Rögtön jelentette Ivanhoe-nak, hogy mit lát - egyelőre csak a támadók készülődését az ostromra.

Rebeka elhelyezkedése véletlenül nagyon alkalmas volt arra, hogy az események szemtanúja legyen. A főépület egyik szögletében állt, ahonnan nemcsak azt láthatta, ami a falakon kívül történik, hanem teljesen áttekinthette a külső bástyát, amely alighanem a készülő roham első célpontja lesz. Ez a külső erődítmény nem volt túlságosan magas, sem túlságosan erős, hiszen csak arra szolgált, hogy megvédje a hátsó kaput, amelyen Front-de-Boeuf nemrég kibocsátotta Cedricet. Ezt a bástyát árok választotta el a vár többi részétől, hogy abban az esetben, ha az ellenség elfoglalná, könnyű legyen elvágni az összeköttetést a főerőddel - csak éppen a felvonóhidat kellett felhúzni. A külső erődön volt egy rés, amely megfelelt a vár hátsó kapujának, és kirohanásra szolgált; a külső erődnek ezt a részét erős palánk vette körül. Rebeka megfigyelte, milyen sok embert állítottak fel ennek a pontnak a védelmére. Ebből arra következtetett, hogy a várbeliek ezért a bástyáért aggódnak a legjobban. Viszont az ostromlók csoportosulása odakünn, éppen a külső erőddel szemben, világosan mutatta, hogy ők is ezt tartják a legsebezhetőbb pontnak.

Rebeka sietett közölni megfigyeléseit Ivanhoe-val, és hozzáfűzte:

- Az erdő szegélyét íjászok lepték el, noha csak kevesen léptek elő a fák sűrű árnyékából.

- Milyen zászló alatt? - kérdezte Ivanhoe.

- Nem veszek észre semmiféle zászlót vagy hadijelvényt - felelte Rebeka.

- Érdekes - dünnyögte a lovag. - Megkezdeni egy vár ostromát zászlók és szalagok nélkül! Nem lehet látni, ki vezeti őket?

- A legfeltűnőbb egy fekete páncélos lovag - felelte Rebeka. - Ő az egyetlen, aki tetőtől talpig fel van fegyverezve. Úgy látszik, ő irányítja a többieket.

- Milyen címer van a pajzsán? - érdeklődött Ivanhoe.

- Valami olyasféle, mint egy vasrúd és egy lakat... kék festés fekete alapon.

- Lakat és retesz kék színben? - csodálkozott Ivanhoe. - Nem tudom, kié lehet, de mostanában, sajnos, nekem is éppen megfelelne. Nem tudod elolvasni a jelmondatot?

- Ilyen messziről még a címert is alig látni - felelte Rebeka. - De ha a nap rásüt a pajzsra, észre lehet venni rajta azt, amit mondtam.

- Vannak más vezetők is? - tudakolta a lovag izgatottan.

- Innen senkit sem látok, aki kiválik a többi közül. De bizonyára a másik oldalról is támadják a kastélyt, és az ostromot ott is vezeti valaki. Most mintha előretörnének... Sion istene, ne hagyj el! Micsoda félelmetes látvány! Akik elöl haladnak, óriási pajzsokat visznek és gerendákból összerótt védőfalat. Mögöttük a többiek, íjat feszítve. Most felemelik íjaikat! Mózes istene, könyörülj teremtményeiden, akiket te alkottál!

Rebeka beszámolóját hirtelen félbeszakította egy éles kürtszó - jeladás a támadás megkezdésére. A bástyákról tüstént válaszoltak rá a normann trombiták, melyeknek hangja elvegyült az üstdobok tompa morajával: ez fejezte ki a várbeliek dacos válaszát a kihívásra. A szörnyű zajt az emberek ordítozása is növelte mindkét oldalon.

- Szent György, segíts! - kiáltották az ostromlók. - A régi jó Angliáért!

- En avant, rajta, De Bracy! Beau-seant! Beau-seant! Front-de-Boeuf! Rajta! - felelték a normannok - minden csapat a maga vezérének nevét hangoztatva csatakiáltásul.

A küzdelmet persze nem torokkal készültek eldönteni. Az ostromlók erélyes támadását az ostromlottak ugyanolyan elszánt védekezése fogadta. Az íjászok, akik erdei gyakorlatok során megtanulták, hogy lehet fegyverüket a leghatékonyabban felhasználni, "együttesen lőttek", ahogy ezt a taktikát akkor nevezték. Vagyis ügyeltek arra, hogy a bástyákon egyetlen helyecske se maradjon, ahol a védők büntetlenül mutatkozhatnak - ha valakinek csak az orra hegye látszott ki, máris nyílzápor zúdult rá. De ebben a sűrűn pergő, huzamos nyilazásban minden egyes nyílvesszőnek megvolt a maga külön célpontja, és az íjászok így szemmel tartottak minden bástyaszögletet, minden rést, minden ablakot, ahol a várbeliek közül valaki felbukkant vagy meglapulhatott.

Ám Front-de-Boeuf emberei bíztak páncéljukban és előnyös helyzetükben, a falak, mellvédek oltalmában. Makacsságuk, amellyel a várat védelmezték, nem maradt hátra a támadók dühös elszántsága mögött. A tartós, kiapadhatatlan nyílzáporra mindenféle fajtájú íjaikkal, parittyával és más hajítószerszámaikkal válaszoltak. A vár őrségéből csakhamar elesett két-három ember, és néhány megsebesült. De miután a támadók természetszerűleg kevésbé tudták fedezni magukat, több veszteséget szenvedtek, mint amennyit okoztak. A nyílvesszők süvítését és az egyéb lövedékek robaját időnként hangos kiáltások szakították meg, amikor a küzdő felek valamelyikét súlyosabb veszteség érte.

- És itt kell feküdnöm tétlenül, mint egy henye papnak - sopánkodott Ivanhoe -, mialatt odakünn mások vívják meg a harcot, melytől életem és szabadságom függ! Tekints ki újra az ablakon, kedves leányzó, de vigyázz, nehogy észrevegyenek az íjászok odalenn. Nézz ki újra, és mondd meg, készülődnek-e már rohamra.

A két leselkedés közti szünetet Rebeka fohászkodással töltötte, lelkét megerősítve, türelmes bátorsággal állt újra az ablakrács mögé, és amennyire lehetett, igyekezett láthatatlan maradni.

- Mit látsz, Rebeka? - kérdezte újra a sebesült lovag.

- Semmit, csak a nyilak felhőit... olyan sűrűn szállnak, hogy szemem káprázik tőlük, és eltakarják az íjászokat, akik eregetik.

- Ez nem tarthat sokáig - mondta Ivanhoe. - Ha nem törnek elő hamarosan, hogy rohammal vegyék be a várat, puszta nyilazással nem mennek semmire a bástyák és kőfalak ellen. Nézz csak körül, Rebeka, nem látod-e azt a lakatos lovagot. Vajon hogy viselkedik? Mert amilyen a vezér, olyanok a követői is.

- Nem látom - felelte Rebeka.

- Ej, a gyáva pulyát! - kiáltott fel Ivanhoe. - Visszatántorodik a kormánykeréktől, amikor legjobban tombol a vihar?

- Nem tántorodik vissza! - mondta Rebeka. - Most már látom, hol van: egy csapatot vezet a külső védősánc előtt. Kidöntik a cölöpöket és a palánkgerendákat. Fejszével esnek neki a védősáncnak. A lovag fekete sisaktolla úgy lebeg a tömeg fölött, mint egy holló a hullákkal borított csatatéren. Már át is törték a védősáncot! Beugranak a résen - visszaverik őket! Front-de-Boeuf áll a védők élén - hatalmas alakja kimagaslik a kavarodásból! Kívülről megint megrohanják a rést, ember ember ellen küzd az átjáróért. Jaj, jaj, Jákob istene! Mintha két tajtékzó hullám csapna össze, mintha két óceánt korbácsolna egymásnak az ellenkező irányú szél!

Elfordult az ablaktól, nem tudta tovább nézni a rettenetes látványt. Ivanhoe félreértette visszahúzódása okát.

- Nézz ki megint, Rebeka! - mondta. - A nyilazás bizonyára alábbhagyott egy kicsit, hiszen most már kézitusára került a sor. Nézz ki, most már nem olyan veszélyes!

Rebeka megint odafordult, és szinte ugyanabban a pillanatban felkiáltott:

- Bibliai szent próféták! Front-de-Boeuf és a Fekete lovag párviadala folyik a rés mellett, híveik ordítozása közepette, akik izgatottan figyelik a tusát. Jóságos istenem, vedd pártfogásodba a foglyok és elnyomottak ügyét! - hirtelen felsikoltott: - Jaj, Istenem, Istenem! Elesett... elesett! Lenn van!

- Ki van lenn? - kérdezte Ivanhoe. - A Boldogságos Szent Szűzre, beszélj már... Ki esett el?

- A Fekete lovag - felelte Rebeka elhalóan, de a következő pillanatban már boldog örömmel felcsattant a hangja: - Nem... nem! Áldott legyen a Mindenható, a Seregek Ura! Talpra ugrott, és megint harcol, mintha húsz férfi ereje feszülne karjában! Jaj, eltörött a kardja! Nem baj, kikapja a fejszét az egyik yeoman kezéből! Fejszével megy Front-de-Boeufnek, egyik ütést a másik után méri rá, rettenetesen szorongatja! Az óriás lehajol, megtántorodik, mint egy tölgy a favágó fejszéjétől... eldűl... elesik!

- Front-de-Boeuf! - kiáltott fel Ivanhoe.

- Igen, Front-de-Boeuf! - felelte Rebeka. - Emberei a segítségére sietnek, élükön a gőgös templomossal. Egyesült erejük megállásra kényszeríti a Fekete lovagot... Front-de-Boeuf urat bevonszolják a falak mögé.

- Az ostromlók elfoglalták a védősáncot, vagy nem? - kérdezte Ivanhoe.

- Elfoglalták, el bizony! - kiáltott fel Rebeka. - Erősen szorítják a várbelieket a külső bástyafalhoz. Létrákat támasztanak neki, rajzanak, mint a méhek... egymás vállán kapaszkodnak felfelé! Köveket, gerendákat, fatörzseket gurítanak rájuk, zúdítanak a fejükre... de mihelyt hátracipelik sebesültjeiket, új emberek ugranak a helyükbe, feltöltik az ostromlók sorait... Hatalmas Isten! Hát azért teremtetted az embert a magad képmására, hogy ennyire megtépjék, ilyen kegyetlenül megnyomorítsák egymást?

- Ne gondolj erre! - mondta Ivanhoe. - Most nincs ideje az ilyen gondolatoknak. Inkább azt mondd, ki hátrál, ki nyomul előre.

- A létrákat lelökték - felelte Rebeka borzongva. - A katonák nyögve rángatóznak alattuk, mint az eltaposott hernyók. A várbeliek felülkerekednek!

- Szent György, légy velünk! - kiáltott fel a lovag. - Hát csupa hitszegő yeoman van itt? Gyáván meghátrálnak?

- Nem! - sikoltotta Rebeka. - Derék yeoman módra viselkednek! A Fekete lovag óriási fejszéjével a hátsó kaput döngeti. Hatalmas csapásainak hangja túldübörög minden lármán és csatazajon... idáig hallani! Kövek és gerendák zúdulnak a vakmerő-lovagra... annyit sem törődik velük, mintha csak bogáncs vagy tollpehely volna!

- Acre-beli Szent Jánosra! - mondta Ivanhoe, boldogan felemelkedve fekvőhelyén. - Én eddig azt hittem, csak egy férfi van Angliában, aki ekkora hőstettre képes!

- A hátsó kapu megrendült - folytatta Rebeka -, recseg-ropog, szilánkokra törik a hatalmas csapások alatt. Az ostromlók berohannak - már el is foglalták a külső erődöt. Úristen! Letaszítják a védőket a bástyákról... az árokba dobják őket! Ó, emberek, ha igazán emberek vagytok, kegyelmezzetek azoknak, akik már harcképtelenek!

- Mi van a híddal? A híddal, amely a kastélyba vezet... elfoglalták? - kérdezte Ivanhoe.

- Nem - felelte Rebeka. - A templomos lerombolta a pallót, amelyen visszavonult. A védők közül csak kevésnek sikerült visszamenekülni vele a kastélyba. A hörgés és sikoltás, amelyet hallasz, elárulja, mi lett a sorsa a többinek. Istenem! A győzelem talán még szörnyűbb látvány, mint a küzdelem, amely megelőzte!

- És mit csinálnak most, leányzó? - mondta Ivanhoe. - Nézz ki megint... nincs itt az ideje annak, hogy ájuldozzál a vérontás láttán!

- A harc egyelőre véget ért - felelte Rebeka. - Barátaink megerősítik magukat a külső erődben, amelyet elfoglaltak. Ez kitűnő oltalmat nyújt nekik az ellenség lövöldözése elől. A várbeliek csak hébe-hóba röpítenek néhány nyilat feléjük, inkább csak azért, hogy nyugtalanítsák őket, mintsem hogy komolyan ártsanak nekik.

- A mi barátaink - mondta Wilfred - bizonyára nem hagynak abba egy vállalkozást, amely olyan dicsőségesen kezdődött, és olyan szerencsésen folytatódott. Nem, nem! Szívvel-lélekkel bízom abban a derék lovagban, akinek fejszéje szétvágta a tölgyfa deszkákat és vasrudakat. Különös - tette hozzá, magában dünnyögve -, hogy akadjon még egy ember, aki ezt véghez tudja vinni! Lakat és retesz fekete mezőben... mit jelenthet ez? Nem látsz valami egyebet is, Rebeka, amiről a Fekete lovagot fel lehet ismerni?

- Semmi egyebet - felelte a lány. - Minden olyan fekete rajta, mint egy holló szárnya. Hiába meresztem szemem, nem látok rajta semmi ismertetőjelet. De amióta csak egyszer is láttam, hogyan feszíti meg erejét a csatában, azt hiszem, a jövőben ezer harcos közt is felismerném. Úgy rohan az ütközet legveszedelmesebb helyére, mintha lakomára sietne. Több, mint erő, amit belevet a küzdelembe; mintha egész bajnoki lelkét beleadná minden csapásba, amit az ellenségre mér. Istenem, oldozd fel a vérontás bűnétől! Rettenetes, bár nagyszerű látvány, amint egyetlen ember karja és szíve győzelmet arat százak felett.

- Te egy hőst festettél le itt, Rebeka - mondta Ivanhoe. - Egészen bizonyos, hogy most csak pihennek, összeszedik erejüket... vagy most keresik a módját, hogyan kelhessenek át a sáncárkon. Egy olyan lovag vezetése alatt, akit te festettél le az imént, szó sem lehet gyáva félelemről, hidegvérű halogatásról vagy a bátor célkitűzés feladásáról; hiszen az akadályok, amelyek megnehezítik a támadást, egyúttal dicsőségessé is teszik. Esküszöm családom becsületére, a hölgy nevére, akiért szívem dobog, hogy örömest elviselnék tízévi fogságot is, csak egy napig harcolhatnék egy ilyen kiváló lovag oldalán, olyan csatában, mint ez itt!

- Jaj, jaj - sóhajtotta Rebeka, otthagyván leshelyét az ablaknál és a sebesült lovag fekvőhelyéhez közeledve -, ez a türelmetlen tettvágy, ez a gyötrő epekedés, ez a lázadozás mostani gyengeséged ellen csak késlelteti gyógyulásodat! Miképp is remélheted, hogy sebeket osztogathatsz másoknak, ha még nem hegedt be a seb, amelyet magad kaptál?

- Te nem tudhatod, Rebeka - felelte Ivanhoe -, mennyire lehetetlen egy lovag számára, aki harcokban nevelkedett, hogy tétlenül nézze, mint valami pap vagy asszony, milyen hőstetteket visznek végbe mások! A harc szeretete a mi kenyerünk és borunk, a mêlée pora az éltető levegő, mely orrlyukainkat megcsapja és felüdíti. Mi csak addig élünk - nem akarunk élni tovább -, amíg győzelem és dicsőség az osztályrészünk. Ezek, leány, a lovagi élet törvényei, amelyekre felesküdtünk, a lovagi életé, amelyért gondolkodás nélkül feláldozunk mindent, akármilyen drága a szívünknek!

- Elég szomorú - felelte a szép zsidó lány. - Mondd meg nekem, vitéz lovag, mi egyéb ez, mint feláldozni mindent a hiúság démonának, mint elégni Moloch tüzében. Mi a díja, a jutalma a sok vérnek, amit ontottál, a sok fáradságnak és gyötrelemnek, amit elszenvedtél, a sok könnynek, amit tetteiddel fakasztottál? Jön a halál, és kettétöri a legerősebb férfi lándzsáját, utoléri leggyorsabb paripáját is.

- Hogy mi a díja, mi a jutalma? - kiáltott fel Ivanhoe. - Dicsőség, leány, dicsőség! Amely megaranyozza sírunkat, és bebalzsamozza nevünket.

- Dicsőség? - visszhangozta Rebeka. - Vajon a rozsdás páncél, amely a néhai bajnok besüppedt sírját jelöli meg, az elmosódó felirat, amelyet a tudatlan barát alig tud kibetűzni az érdeklődő zarándok előtt - vajon elegendő jutalom-e azért, hogy feláldoztál minden szerető vonzalmat, életedet nyomorúságosan töltötted el, és másokét is megnyomorítottad? Vagy elég kárpótlás egy bárd kezdetleges dala a meleg családi otthonért, szelíd szeretetért, békéért és boldogságért? Pedig mindezt meggondolatlanul odadobjátok, hogy hősei legyetek azoknak a balladáknak, amiket a csavargó minstrelek énekelnek részeg fickóknak esti sörük mellé!

- Hereward lelkére! - fakadt ki a lovag türelmetlenül. - Olyan dolgokról beszélsz, leány, amikhez nem értesz! Kész volnál kioltani a lovagiság tiszta lángját - az egyetlent, amely megkülönbözteti a nemest az aljastól, a finom lelkű lovagot a durva pórtól és a vadembertől; amely becsületünket toronymagasságba emeli, és összehasonlíthatatlanul többre tartja életünknél és minden egyébnél a világon; amely megtanít diadalmaskodni minden bajon, fáradságon és szenvedésen; és megtanít arra, hogy ne féljünk semmitől, csak a becstelenségtől! Persze, te nem vagy keresztény, Rebeka, és nem ismered azokat a fennkölt érzéseket, amelyek eltöltik egy nemeshölgy szívét, ha szerelmese valami hőstettet követ el, hogy szenvedélye lángját hirdesse és igazolja. Lovagiság! Tudd meg leány, hogy ez a tiszta és magasztos érzelmek bölcsője, az elnyomottak támasza, az igazságtalanságok jótevője, a zsarnokok hatalmának féke és korlátja. A nemesség csak üres szó lenne nélküle, és a szabadság az ő kardjában-lándzsájában találja meg legjobb oltalmazóját!

- Igaz - mondta Rebeka -, én csakugyan olyan népből származom, amely kitűnt bátorságával saját országa védelmében, de egyébként nem háborúskodott még akkor sem, amikor önálló nemzet volt. Háborút csak istene parancsára folytatott, amikor hazáját kellett az elnyomástól megvédeni. A kürtszó már nem hívja csatába Júdát, és lenézett gyermekei ma már védtelen áldozatai mindenféle gyűlölködő elnyomásnak. Igazad van, lovag úr - amíg Jákob istene nem ad népének egy új Gideont vagy Makkabeust, zsidó lányhoz jobban illik a hallgatás, ha harcról, csatáról van szó.

Rebeka szomorú hangja, amellyel kifakadását befejezte, elárulta, hogy mélységesen átérzi népe megalázottságát. Az a gondolat is elkeserítette, hogy Ivanhoe olyan embernek tekinti őt, akinek nincs joga hozzászólni a becsület és dicsőség kérdéséhez, mert nemesebb érzéseket képtelen felfogni és megérteni.

"Mily kevéssé ismer engem - gondolta -, ha azt hiszi, hogy gyávaság és alantas érzület szólalt meg bennem, amikor bírálgatni mertem a nazarénusok esztelen lovagi törvényeit. Bár adná Isten, hogy életem árán kiválthatnám Júda gyermekeit fogságukból! De szívesen odaadnám érte véremet az utolsó cseppig! De még azzal is beérném, ha ilyen áron kiszabadíthatnám apámat és jótevőjét, ezt a fiatal lovagot az elvetemült zsarnok kezéből! A gőgös keresztény ifjú meglátná akkor, hogy Sion leánya éppen olyan bátran tud meghalni, ha kell, mint a leghiúbb nazarén leány, akinek legfőbb büszkesége, hogy a durva és fagyos Észak valamelyik kis törzsfőnökétől származik."

A sebesült lovag fekvőhelye felé pillantott.

"Alszik - mondta magában. - A szenvedés és a lelkesedés kimerítette. Fáradt teste megragadja az első alkalmat, hogy álomba merüljön, és legalább ideiglenesen nyugalomhoz jusson. Én meg... ó, jaj... még azt is bűnnek érzem, hogy reá tekintek, pedig lehet, hogy most tehetem meg utoljára. Ki tudja, talán már csak rövid idő kell hozzá, hogy ez a szép arc megváltozzék, és eltorzuljon a gyötrelemtől, hogy nemes, tüzes lelkét, mely még álmában is sugárzik vonásairól, megtörje a szenvedés! Hogy orrlyuka kitáguljon, szája lihegjen, megmerevedett szemét elborítsa a vér, mert büszke testét lábbal tiporják ennek az átkozott kastélynak gyalázatos pribékjei! És apám, szegény apám, őreá mi vár? Róla majdnem megfeledkeztem. Micsoda lány vagyok én, ha el tudom felejteni apám ősz haját egy idegen ifjú szőke fürtjei kedvéért! Talán minden baj, amely rám zúdul, csak Jehova büntetése, aki haraggal tekint le elfajult gyermekére! Tudom, bűn, amit érzek. De ki fogom tépni ezt a bűnös érzést szívemből, még akkor is, ha megszakad miatta!"

Szorosabban beburkolózott fátyolába, és leült a szoba egyik csücskébe, amely legtávolabb esett a sebesült lovag fekvőhelyétől. Háttal ült felé, hogy megszilárdítsa lelkét nem csupán a kívülről fenyegető veszedelmekkel szemben, hanem az áruló érzések ellen is, amelyek belülről ostromolták.

 

HARMINCADIK FEJEZET

Kamrájához surranj, ágyára nézz.
Úgy távozik, mint békétlen kísértet,
Nem mint pacsirta, mely az égre száll
A hajnal harmatából, enyhe szélben,
S a jók könnyét és sóhaját viszi -
Anzelm másképpen búcsúzik.

Régi színjáték


Az ostromlók első sikerei után a harcban szünet következett. Ezt a nyugalmi időszakot az egyik fél arra használta fel, hogy előkészületeket tegyen az elért eredmények kiterjesztésére, a másik fél meg igyekezett a védelmet megerősíteni. De Bracy és a templomos lovag rövid haditanácsot tartott a kastély csarnokában.

- Hol van Front-de-Boeuf? - kérdezte az előbbi, aki a vár másik oldalán vezette a védelmet. - Azt beszélik, hogy elesett.

- Él - felelte a templomos hideg hangon -, egyelőre még él. De ha nyakán viselte volna azt a bikafejet, amelytől nevét nyerte, és hozzá még tízszeres páncélt is, akkor sem bírta volna ki ellenfele szörnyű, végzetes fejszecsapásait. Még néhány óra, és Front-de-Boeuf megtér őseihez - hatalmas ág tört le János herceg fájáról.

- Ugyanakkor a sátán birodalma egy jelentős alattvalóval gyarapodott - jegyezte meg De Bracy.

- Lám, ez az eredménye annak, ha valaki becsméreli az angyalokat és szenteket, ha valaki olyan parancsokat ad ki, hogy szentképeket és szent szobrokat hajigáljanak a hitvány pórnépre odalenn.

- Ugyan, eredj, te szamár - felelte a templomos. - A te babonád semmivel sem különb, mint Front-de-Boeuf pogánysága. Egyikőtök sem tudná megmagyarázni hitét vagy hitetlenségét.

- Benedicite, templomos úr - mondta De Bracy gúnyosan. - Kérlek, vigyázz jobban a nyelvedre, ha rólam beszélsz. Istenemre, jobb keresztény vagyok, mint te és rendtársaid. Mert azt suttogják, hogy Sion Templomának rendje nem egy eretneket ölel keblére, és Sir Brian de Bois-Guilbert is közéjük tartozik.

- Ne adj az ilyen híresztelésekre semmit - felelte a templomos. - Inkább törődjünk azzal, hogyan lehetne a várat megvédeni. Hogy harcolt az a sok vacak yeoman a te szakaszodon?

- Mint megannyi testet öltött ördög - mondta De Bracy. - Csak úgy nyüzsögtek a falak tövében, és élükön, azt hiszem, az a gazfickó állt, aki megnyerte a díjat az íjászversenyen. Megismertem a kürtjét és a vállszíját. Ennyit ér az öreg Fitzurse híres politikája! Neki köszönhetjük, hogy ezek a pimasz pórok fel mernek lázadni ellenünk. Ha nem lettem volna tökéletesen felvértezve, hétszer is leterítenek, és még annyi lelkiismeret-furdalást sem éreznek miatta, mintha egy szarvasbikát ejtenek el bőgés idején. Az a pimasz fickó páncélom minden láncszemét kitapogatta yardos nyilaival, és olyan kíméletlenül kopogtatta bordáimat, mintha vasból volnának. De szerencsére még spanyol páncélinget is viselek vértem alatt, és így megúsztam az ügyet.

- Az a fő, hogy megvédted azt az oldalt - mondta a templomos. - Mi bizony kénytelenek voltunk feladni az itteni külső erődöt.

- Súlyos veszteség - csóválta fejét De Bracy. - A gazfickók így pompás fedezékhez jutottak, hogy egészen közelről induljanak a következő rohamra. Ha nem vigyázunk, könnyen hatalmukba kerítenek egy őrizetlen ablakot vagy az egyik torony védtelen csücskét, amelyen keresztül ránk törhetnek. Nem vagyunk elegen ahhoz, hogy meg tudjunk védeni minden pontot. Embereink panaszkodnak, hogy ha csak egy pillanatig is mutatkoznak valahol, tüstént annyi nyílvessző repül feléjük, mint valami községi céltáblára egy ünnep estéjén. Front-de-Boeuf haldoklik, az ő bikafeje és vadállati ereje sem lesz többé segítségünkre. Mit gondolsz, Sir Brian, nem volna okosabb erénnyé avatni a szükséget, és kiegyezni a gazfickókkal úgy, hogy kiadjuk nekik foglyainkat?

- Micsoda! - kiáltott fel a templomos. - Kiadjuk foglyainkat, hogy kinevessenek és ócsároljanak bennünket? Hogy azt mondják: vitéz harcosok voltak, amíg arról volt szó, hogy éjszakai rajtaütéssel foglyul ejtsenek néhány védtelen utast, de ahhoz már nem voltak elég vitézek, hogy megvédjenek egy erős várat csavargókkal, szegénylegényekkel, kondásokkal, bohócokkal és hasonló söpredékkel szemben! Szégyelld magad tanácsodért, Maurice de Bracy! Inkább e vár leomló falai temessék el testemet és szégyenemet, semhogy ilyen aljas és becstelen alkuhoz hozzájáruljak!

- Hát akkor ki a bástyára! - felelte De Bracy vállvonogatva. - Nem született még olyan ember, akár török, akár templomos, aki könnyebben kockára tenné életét, mint én. Remélem, abban már nem látsz semmi becstelenséget, ha felsóhajtok, hogy bárcsak itt volna negyven-ötven vitéz az én szabadcsapatomból! Hej, derék lándzsásaim! Ha tudnátok, hogy kapitányotok milyen kutyaszorítóba került, mint a villám, úgy repülnétek ide, és nemsokára látnám zászlómat lobogni villogó lándzsáitok élén! És hogy megfutna ez a szedett-vedett népség haragotok elől!

- Nem bánom, óhajtozzál és sóhajtozzál, ahogy csak jólesik - mondta a templomos -, de a védelmet ne hanyagold el. Lássuk csak, mihez kezdhetünk megmaradt katonáinkkal. Ezek többnyire Front-de-Boeuf emberei, akiket az angol nép halálosan gyűlöl gőgjük és hatalmaskodásuk miatt, amelynek ezernyi példáját adták.

- Annál jobb - felelte De Bracy. - Így legalább a fickók utolsó csepp vérükig is védekezni fognak, nehogy utolérje őket a feldühödt parasztok bosszúja. Lássunk hát munkához, Brian de Bois-Guilbert. Egy életem, egy halálom, én meg nem hátrálok. Meglátod, Maurice de Bracy minden körülmények között úgy viselkedik, ahogy egy normann nemeshez illik!

- Ki a bástyára! - kiáltott fel a templomos.

Mindketten felhágtak a falakra, hogy megtegyenek mindent, amire férfias bátorság és katonai ügyesség képes. Abban is megegyeztek, hogy a legnagyobb veszedelem azon a ponton fenyeget, amely éppen szemben van a külső erőddel, ahová a támadók befészkelték magukat. A várat ettől az erődtől az árok választotta el, és amíg át nem kelnek rajta, az ostromlók nem támadhatják meg a hátsó kaput, amely a külső erőd folytatása. De ha továbbra is olyan jó taktikát követnek, aminőt vezetőjük eddig alkalmazott, viharos támadással erre a pontra terelik a vár védőinek figyelmét, hogy ugyanakkor észrevétlenül megközelítsék a vár egyéb, elhanyagolt pontjait. Legalábbis De Bracy és a templomos ebből a feltevésből indult ki, mindketten úgy vélték, hogy ez lesz az ellenség csataterve.

Ami pedig a védekezést illeti, a várbeliek kis létszáma csak egy módszert tett lehetővé: őröket állítottak a falak mentén, olyan távolságra, hogy érintkezni tudjanak egymással, és jelt adjanak, ha valahol veszély fenyeget. Megállapodtak abban, hogy De Bracy veszi át a hátsó kapu védelmét, míg a templomos tizenöt-húsz emberrel tartalék csapatot alkot, amely készenlétben áll majd, hogy mindig oda siessen, ahol a legnagyobb a veszély.

A külső erőd elvesztése a vár védői számára azzal a szerencsétlen következménnyel járt, hogy most már nem láthatták olyan jól az ellenség mozdulatait, mint azelőtt. A belső vár falai sokkal magasabbak voltak ugyan, de a külső erőd kapuját sűrű bozót vette körül, amely lehetővé tette az ostromlóknak, hogy annyi embert vonjanak össze ottan, amennyit csak akarnak. A bozót nemcsak fedezetül szolgált, de el is takarta az ostromlók hadműveleteit, amelyeket a várból észre sem lehetett venni. De Bracy és barátja teljes bizonytalanságban voltak, nem tudhatták, hol fog kitörni a vihar. Kénytelenek voltak felkészülni minden eshetőségre. Embereik - bármilyen bátrak voltak is - szorongató nyugtalanságot éreztek, mint minden csapat, ha olyan ellenség zárja körül, amely szabad tetszése szerint választhatja meg a támadás idejét és módját.

Közben az ostromlott és ugyancsak veszélyeztetett kastély ura halálos ágyán feküdt, nagy testi és lelki kínok közepette. Még abban a megkönnyebbülésben sem volt része, amely e babonás korszakban a vakbuzgó emberek szokásos vigasza volt; ezek a hivők életük utolsó óráiban bőkezű adományokkal vásárolták meg az egyház jóindulatát; az egyház viszonzásul megbocsátotta bűneiket, és ez a feloldozás enyhítette a halálfélelmet és a számadástól való rettegést. Az így szerzett nyugalomnak, persze, nagyon kevés köze van az igazi lelki békességhez, amely az őszinte bűnbánatból fakad: a kettő körülbelül úgy hasonlít egymáshoz, mint az ópium okozta zavaros kábulat az egészséges és természetes álomhoz. De még ez is jobb volt a felébredt lelkiismeret gyötrelmeinél. Front-de-Boeuf mégsem vette igénybe ezt a csillapítószert. Kemény szívű, kapzsi ember volt, ragadozófajta; számos bűne közül talán a fukarsága volt a legnagyobb. Inkább dacolt az egyházzal és a papokkal, semhogy megváljon valamelyik majorságától vagy más kincsétől az ő kedvükért. Ám a templomosnak - ennek a másfajta pogánynak - nem volt igaza, amikor úgy jellemezte barátját, hogy meg se tudná okolni hitetlenségét. Front-de-Boeuf nagyon jól tudta, mért haragszik a papokra; főképpen azt vetette a szemükre, hogy az egyház túlságosan drágán méri áruját, a lelki vigaszt, és akárcsak Jeruzsálem főkapitányi tisztségét[36], nagy pénzen lehet csak megvásárolni. Front-de-Boeuf inkább tagadta az orvosság hasznát, semhogy megfizesse az orvos díját.

De most elérkezett az a pillanat, amikor a föld és minden kincse búcsút mondott neki, és a vad báró szíve, bár kemény volt, mint az alsó malomkő, elszorult rémületében, amint a reá váró jövő szörnyű sötétségébe nézett. A láz, mely testét rázta, növelte lelke türelmetlenségét és gyötrődését. Halálos ágyán felütötte fejét a rémület, és ez az új érzés birkózni kezdett régi és megrögzött konokságával - irtózatos lelkiállapot, amelyhez fogható csak a sötét alvilágban található, ahol minden panasz reménytelen, a lelkiismeret-furdalás nem jut el a bűnbánathoz, és a jelen gyötrelmét elviselhetetlenné fokozza az a tudat, hogy sohasem fog megszűnni vagy enyhülni.

- Hol maradnak most azok a kutya papok - morogta a báró -, akik olyan sokat kérnek kísérteties komédiázásukért? Hol az a sok mezítlábas karmelita, akinek apám a Szent Anna-kolostort alapította, megrabolva örökösét sok szép réttől, sok kövér szántóföldtől és legelőtől? Hol vannak most a kapzsi kutyák? Fogadni mernék, hogy sört nyakalnak, vagy szemfényvesztő játékaikat űzik valamelyik zsugori paraszt halálos ágya mellett! Engem pedig, kolostoruk alapítójának fiát és örökösét, akiért kötelességük volna éjjel-nappal imádkozni, engem magamra hagynak a hálátlan bitangok! Bánják is ők, hogy úgy halok meg, mint egy kivert kutya, kinn a mezőn, gyónás és feloldozás nélkül! Szóljatok a templomosnak, hogy jöjjön ide... ő is pap, talán tehet értem valamit. De nem... nem! Ugyanúgy az ördögnek is gyónhatnék, mint Brian de Bois-Guilbert-nek, aki nem tiszteli se a poklot, se a mennyországot. Hallottam már, hogy öreg emberek imádságról beszélnek... saját szavaikkal imádkoznak... ahhoz nem kell hízelegni egy álnok papnak, vagy lekenyerezni, megvesztegetni! De én... én nem merem ezt megtenni!

- Hogy ezt is megélted, Reginald Front-de-Boeuf! - szólalt meg egy szaggatottan rikácsoló hang a betegágy közvetlen közelében. - Hogy végre azt mondod valamire: ezt én nem merem megtenni!

Front-de-Boeuf rossz lelkiismerete és megrendült idegei rémlátásba estek. Ki az, aki ilyen furcsán félbeszakította monológját? - töprengett a haldokló. A babona azt tartotta, hogy ilyenkor démonok szállják meg az ember betegágyát, hogy megzavarják gondolatait, és eltérítsék az olyan elmélkedéstől, amely lelki üdvösségére vonatkozik. Front-de-Boeuf megborzongott, és egészen összekuporodott. De a következő percben felidézte régi elszántságát, és megkérdezte:

- Ki van ott? Ki vagy te, hogy visszhangozni mered szavaimat, és károgsz, mint egy éjszakai holló? Bújj elő, és állj ide az ágyam elé, hogy lássalak!

- Én a te rossz angyalod vagyok, Reginald Front-de-Boeuf - felelte a hang.

- Hadd lássalak hát testi alakodban, ha csakugyan a sátán vagy - felelte a várúr -, ne gondold, hogy visszarettenek tőled! Esküszöm az örök tömlöcre, amely vár rám, hogy nem rettenek vissza semmitől! Ha birokra tudnék kelni a borzalmakkal, amelyek körülöttem ólálkodnak, éppen úgy szembeszállnék velük, mint minden földi veszéllyel tettem! Akkor sem az ég, sem a pokol nem vethetné szememre, hogy meghátráltam a küzdelem elől!

- Inkább a bűneidre gondolj, Front-de-Boeuf - mondta a szinte földöntúli hang. - A sok rablásra, gyilkosságra, erőszakra! Ki biztatta a léha János herceget, hogy háborút indítson ősz apja és nagylelkű bátyja ellen?

- Akár pap vagy, akár ördög vagy, gonosz szellem - felelte a várúr -, hazugság minden szavad! Nem én biztattam Jánost lázadásra, vagy legalábbis nem én egyedül. Legalább ötvenen uszították, lovagok és bárók, a középső megyék színe-virága! Különb emberek még nem törtek lándzsát! És én feleljek ötvennek a hibájáért? Gonosz szellem, hazug ördög, dacolok veled! Távozz innen, és ne kísérts többé ágyam körül! Hagyj meghalnom békében, ha halandó vagy - ha meg démon vagy, időd még nem érkezett el.

- Márpedig nem fogsz meghalni békében - felelte a hang. - Még halálodban is gondolj a gyilkosságaidra... a halálhörgésre, melytől kastélyod visszhangzott... a vérre, melyet padlói beittak!

- Kicsinyes rosszindulatod nem rendít meg engem! - felelte Front-de-Boeuf erőltetett, kísérteties nevetéssel. - A hitetlen zsidót veted talán a szememre? Érdem volt Isten előtt úgy bánni vele, ahogy én tettem, különben mért avattak volna szentté olyan embereket, akik szaracénok vérében áztatták kezüket? A szász disznók, akiket levágtam, ellenségei voltak hazámnak, családomnak és hűbéruramnak. Hohó, hiába károgsz! Láthatod, hogy páncélomon szemernyi rés sincs! Elmenekültél, mi? Vagy megnémultál? Elnémítottalak, ugye?

- Nem, alávaló apagyilkos! - felelte a hang. - Gondolj apádra! Az ő halálára! Arra a teremre, ahol lakomáztatok és dőzsöltetek! Ott folyt el a vére, amelyet fia keze ontott ki!

- Hah! - szólalt meg a báró hosszú szünet után. - Ha erről is tudsz, valóban maga a sátán vagy, és olyan mindentudó, ahogy a papok lefestenek! Ezt a titkot mélyen szívembe zártam, és azt hittem, nem tud róla senki, csak én... és még valaki rajtam kívül... a kísértő, a csábító, aki bűnöm részese volt. Menj innen, sátán, hagyj magamra! Keresd meg Ulrikát, a szász boszorkányt, ő majd elmondja neked, aminek egyetlen tanúja volt. Menj, beszélj vele, aki megmosta a sebeket, és kiegyenesítette a holttestet, hogy a megölt ember azt a látszatot keltse, mintha természetes halállal halt volna meg, amikor ütött az órája. Eredj hozzá, a csábítómhoz, aki tettem aljas ösztökélője és még aljasabb jutalmazója volt. Hadd érezze ő is, akárcsak én, azokat a gyötrelmeket, amelyek ízelítőt adnak a pokolból!

- Már megízlelte őket - felelte Ulrika, és odalépett Front-de-Boeuf ágya elé. - Már régóta issza a keserűség poharát, melyet megédesít most az a tudat, hogy te is kortyolgatod. Ne csikorgasd a fogad, Front-de-Boeuf, ne forgasd vadul szemeidet, ne szorítsd ökölbe kezed, hogy fenyegetően rázd felém! Kezed, mely egyetlen ütéssel be tudta zúzni a vadbika fejét, mint híres ősödé, kitől nevedet örökölted - ez a kéz most éppen olyan gyenge és tehetetlen, mint az enyém!

- Aljas, gyilkos boszorkány! - felelte Front-de-Boeuf. - Undorító vészmadár! Hát te vagy az, aki itt huhogsz körülöttem? Eljöttél, hogy gyönyörködj a romokban, amiket te is segítettél dúlni és rontani?

- Úgy van, Reginald Front-de-Boeuf - rikácsolta a vénasszony -, én vagyok az, Ulrika! A meggyilkolt Torquil Wolfganger leánya! A lemészárolt fiúk húga! Igen, ő követeli rajtad és apádon apját és fivéreit, egész rokonságát, házát és vagyonát, nevét és becsületét! Mindazt, amit te és a tieid elraboltak! Gondolj a sérelmekre, amik engem értek, Front-de-Boeuf, és mondd meg magad, nincs-e igazam, ha bosszúra szomjazom! A rossz szellemem voltál, én leszek a te gonosz angyalod! Üldözni és hajszolni foglak az utolsó pillanatodig, amíg el nem visz az ördög!

- Gyalázatos fúria! - kiáltott Front-de-Boeuf. - Nem éred meg azt a pillanatot! Hé, Giles, Clement, Eustace! Hé, Saint Maur és Stephen! Ragadjátok meg ezt a boszorkányt, és dobjátok le a bástyáról, fejjel lefelé! Elárult minket a szászoknak, hallod-e, Saint Maur? Hé, Clement! Hűtlen szolgák, áruló gazfickók, mért nem jöttök már, hol lebzseltek?

- Hívd csak őket, hívd, derék báró! - gúnyolódott az öregasszony hátborzongató mosollyal. - Szólítsd a csatlósaidat magad köré, és ítéld megvesszőzésre meg tömlöcre, aki késlekedik! De tudd meg, hatalmas vezér - folytatta, hirtelen megváltoztatva hangját -, hiába vársz tőlük választ vagy segítséget vagy engedelmességet. Figyelj csak ezekre a rémes hangokra - mondta, mert közben megújult a roham, a bástyákról behallatszott az ostromlók és ostromlottak félelmetes ordítozása. - Hallod a csatazajt? Pusztulásodat és házad pusztulását hirdeti! Front-de-Boeuf hatalmának vérrel tapasztott falai alapjukig megrendülnek, és összeomlanak a legjobban megvetett ellenség csapásaitól! Tudod, kik veszik be a várat, Reginald? A szászok, a lenézett, ócsárolt szászok! Mit fekszel itt mint egy kimerült szarvas, amikor a szászok várad falait döngetik?

- Isten és ördög! - kiáltott fel a sebesült báró. - Adjatok csak egypercnyi erőt, hogy belevethessem magam a mêlée forgatagába, és úgy haljak meg, ahogy nevemhez illik!

- Arról ne is álmodj, szép vitéz! - felelte a vénasszony. - Nem fogsz hősi halált halni katona módjára, hanem itt döglesz meg, mint róka a barlangjában, amikor a parasztok felgyújtják az avart körülötte.

- Gyalázatos szipirtyó, hazudsz, hazudsz! - kiáltotta Front-de-Boeuf. - Az én híveim bátran viselkednek, falaim magasak és erősek, bevehetetlenek! Katonáim egy egész szász seregtől sem ijednek meg, még akkor sem, ha Hengist vagy Horsa vezetné őket! A templomos lovag és a szabadcsapatok csatakiáltása túlharsog mindent, mindenkit! És szavamra, majd ha a csatának vége lesz, és örömtüzet gyújtunk diadalunk megünneplésére, tűzre vetlek téged is, gonosz boszorkány, égj korommá testestül-lelkestül! Én meg élni fogok, és nézem, hogyan szállsz a földi máglyából a pokol tüzébe - abba a pokolba, amely nem küldött még nálad undorítóbb elkárhozott lelket erre a földre!

- Hát csak kapaszkodj ebbe a hitbe, amíg meg nem győződtél az ellenkezőjéről - felelte Ulrika. - De nem! - szakította félbe önmagát. - Már most tudd meg, hogy minden erőd, hatalmad, vakmerőséged dacára milyen végzet vár rád! És azt is, kinek köszönheted - ennek a gyenge kéznek, az én kezemnek! Nem érzed a bűzölgő és fojtogató füstöt, mely feketén gomolyogva máris elárasztja a szobát? Azt hiszed, csak haldokló szemed homályosult el, és a lélegzeted nehezült meg? Nem, Front-de-Boeuf, más oka van annak! Emlékszel még arra a tüzelőraktárra, amelyet itt helyeztél el egyszer, éppen ez alatt a szoba alatt?

- Asszony! - horkant fel a sebesült, remegve dühében. - Csak nem gyújtottad fel? Ördög-pokol, látom, megtetted, és a kastély lángokban áll!

- Legalábbis a lángok gyorsan elharapóznak - felelte Ulrika félelmetes nyugalommal. - És az ostromlókat nemsokára jeladás értesíti arról, hogy itt az ideje jól megszorítani azokat, akik elolthatnák a lángokat. Jó napot, Front-de-Boeuf! Búcsúzóul csak azt kívánom, hogy Mista, Skogula és Zernebock, a régi szászok istenei - vagy rossz szellemei, ahogy a mai papok mondják - olyan vigasztalókat küldjenek halálos ágyadhoz, mint én vagyok, Ulrika! Most pedig, hogy mégis megvigasztaljalak valamivel, tudd meg: Ulrika ugyanarra a nagy útra készülődik, mint te, ugyanazokra a sötét partokra. Társad lesz a bűnhődésben, ahogy társad volt a bűnben. Nem látlak többé, apád gyilkosa! Bárcsak nyelve volna minden kőnek ebben a boltíves teremben, hogy visszhangozza és füledbe kiáltsa ezt a megszólítást!

Ezzel Ulrika kiment a szobából, és Front-de-Boeuf még hallotta a nehéz kulcs csikorgását, ahogy kétszer megfordította a zárban, miután becsukta az ajtót maga mögött - így elvágva Front-de-Boeuf megmenekülésének legkisebb lehetőségét is. Kétségbeesett halálfélelmében ordítva hívta szolgáit és szövetségeseit:

- Stephen és Saint Maur! Clement és Giles! Bennégek, ha nem jöttök a segítségemre! Mentsetek meg! Segítség, vitéz Bois-Guilbert, segítség, derék De Bracy! Front-de-Boeuf kiált, ő hív benneteket! A gazdátok kiabál, álnok csatlósok! Bajtársatok kiált, hűtlen, hitszegő lovagok! Átok pogány fejetekre, hogy nyomorultul veszni hagytok! Ah... nem hallják szavam, nem is hallhatják a vad csatazajban. A füst mind sűrűbben gomolyog... a tűz már a padlóba is belekapott... Ó, ha csak egy lélegzetnyit szippanthatnék Isten szabad levegőjéből, még ha tüstént meg is kellene halnom utána - az sem volna túl nagy ár érte!

A kétségbeesés őrjöngésében a nyomorult hol együtt ordított a harcolókkal, hol meg vadul káromkodott, átkozta Istent, önmagát és az emberiséget.

- A vörös lángnyelvek áttörnek már a sűrű füstön! - kiáltott fel. - Az ördög saját elemének zászlaja alatt vonul fel ellenem! Távozz, gonosz szellem! Nem megyek veled egyedül, bajtársaim nélkül. Mindenki, aki itt van e vár falai közt, a tied, jussod van rájuk! Azt hiszed, kiválogathatod közülük Front-de-Boeuf lovagot, hogy őt vidd el egyedül? Nem, nem! Itt van még a hitetlen templomos is meg a kicsapongó De Bracy! Aztán Ulrika, a gyalázatos, gyilkos szajha! Embereim, katonáim, akik segítettek vállalkozásaimat véghezvinni! A kutya szászok és az átkozott zsidók, akik a foglyaim... mind, mind velem jönnek... ennél szebb kísérettel még nem ment senki a pokolba, ha-ha-ha!

Olyan őrülten kacagott, hogy csak úgy visszhangzott belé a boltíves terem.

- Ki nevet itt? - kiáltott egészen más hangon, amint megütötte fülét saját őrült kacagása, amelyet a külső csatazaj sem tudott elnyelni. - Ki mer itt nevetni? Te vagy az, Ulrika? Beszélj, boszorkány, akkor megbocsátok neked... mert az ördögön kívül csak te lehetsz az, aki ilyen pillanatban nevetni tud! Gyere már elő, en avant, en avant! Rajta!

De eleget időztünk az istenkáromló apagyilkos halálos ágyánál.

Nincs kedvünk tovább ábrázolni meddő dühöngését.

 

HARMINCEGYEDIK FEJEZET

A résre újra, hősök, fel a résre,
Vagy angol holttest tölti meg a bástyát.
----------- Jó földieim,
Mutassátok meg, angol emberek.
Mezőinken mily tűz gyúl. Legyetek
Méltók hazátokhoz.

Shakespeare: V. Henrik


Cedric, bár nem bízott túlságosan Ulrika üzenetében, nem mulasztotta el, hogy továbbadja Locksleynek és a Fekete lovagnak. Ezek nagyon megörültek a hírnek, hogy van egy barátjuk odabenn a várban, aki szükség esetén megkönnyítheti bejutásukat. Teljesen egyetértettek a szásszal abban, hogy a rohamot még a legkedvezőtlenebb körülmények között is meg kell kockáztatni, mert ez az egyetlen módja annak, hogy kiszabadítsák a foglyokat a kegyetlen Front-de-Boeuf kezéből.

- Alfréd király nemes vére forog veszélyben - hangoztatta Cedric.

- És egy előkelő hölgy becsülete - tette hozzá a Fekete lovag.

- És Szent Kristófra, kinek képe az övemet díszíti - mondta a derék íjász -, ha nem volna más okunk a rohamra, csak a szegény Wambának, a hűséges fickónak a megmentése, akkor is inkább feláldoznám fél karomat vagy fél lábamat, semhogy egyetlen hajaszála is meggörbüljön.

- Ezt tenném én is - helyeselte a yeoman szavait a mulatós barát -, mert higgyétek el, uraim, nem minden bokorban terem egy ilyen bolond... már úgy értem, olyan bolond, aki büszkesége lehetne céhének és mestere a mesterségének... aki olyan ízessé és fűszeressé tud tenni egy kupa bort, mint egy oldal jófajta szalonna... Hát csak annyit akarok mondani, testvérek, egy ilyen bohóc megérdemli, hogy egy magamfajta barát mindig kiálljon érte, ha csávába kerül... kiálljon érte imával, ha kell, de egy jó fütykössel is, ha arra van szükség... Szóval így lesz, amíg misét tudok mondani, vagy egy fütyköst meg tudok forgatni.

Ezzel megpörgette feje fölött súlyos alabárdját, olyan könnyedén, mint egy pásztorgyerek a maga vékony kampósbotját.

- Színigaz, szent remete - mondta a Fekete lovag -, olyan igaz, mintha maga Szent Dunstan mondta volna. És most, derék Locksley, nem volna jó, ha a nemes Cedric venné át a roham vezérletét?

- Nem én, szó sem lehet róla - tiltakozott Cedric. - Sohasem volt alkalmam tanulmányozni, hogyan kell bevenni vagy megvédeni a zsarnoki hatalom e fészkeit, amelyeket a normannok építettek az én szerencsétlen hazámban. Harcolni fogok a legelső sorban, de becsületes szomszédaim nagyon jól tudják, hogy nem vagyok tapasztalt katona, nem értek a hadviselés mesterségéhez vagy erődök bevételéhez.

- Ha már így áll a dolog a mi nemes Cedric barátunkkal - mondta Locksley -, készséggel hajlandó vagyok magamra vállalni az íjászok vezetését. És akasszatok fel a tanácsfánkra, ahol össze szoktunk gyűlni megbeszéléseket tartani, oda kössetek fel, ha a várbelieknek okuk lesz örülni az én vezérkedésemnek. Mert ha bármelyik közülük csak egy pillanatra is kidugja fejét a fal mögül, abban a pillanatban annyi nyílvesszőt szórunk bele, mint karácsonykor szegfűborsot a szalonnába. De az ostrom vezetését nem vállalhatom.

- Derekas beszéd, vitéz íjász - mondta erre a Fekete lovag. - De ha méltónak gondoltok a bizalmatokra, és akad köztetek elég vitéz férfi, aki hajlandó követni egy igazi angol lovagot - mert annak joggal nevezhetem magam -, akkor minden ügyességemmel, amelyre a tapasztalat tanított, készen vagyok vezetni a rohamot e vár falai ellen.

Miután így kiosztották a szerepeket a vezérek között, megkezdték az első támadást, amelynek kimenetelét már ismeri az olvasó.

Amikor a külső erődöt elfoglalták, a Fekete lovag értesítette Locksleyt az örvendetes eseményről. Egyúttal megkérte, tartsa szemmel a várbelieket, és akadályozza meg, hogy erőiket egyesítve váratlan kirohanást kíséreljenek meg a külső erőd visszafoglalására. Ezt a lovag mindenáron el akarta kerülni, mert tudta, hogy csapata hiányosan felszerelt, fegyelemhez szokott, heves vérű, de gyakorlatlan önkéntesekből áll, akiket erősen próbára tenne egy hirtelen támadás. Viszont a másik oldalon a normann lovagok zsoldosai állnak velük szemben, gyakorlott veteránok, akik jól fel vannak szerelve a támadás és védekezés fegyvereivel egyaránt; ha nincs is meg bennük az ostromlók lelkesedése és lendülete ezt többé-kevésbé pótolja önbizalmuk, amelyet tökéletes fegyelmüknek és a fegyverforgatásban való jártasságuknak köszönhetnek.

A szünetet a lovag arra használta fel, hogy egy úszó hidat, vagyis hosszú tutajt állítson össze. Ennek segítségével remélt átkelni az árkon a várbeliek minden védekezése ellenére. A munka bizonyos ideig eltartott, amit a vezérek nem is sajnáltak, mert ily módon Ulrika ráért arra, hogy végrehajtsa az ostromlók javára szolgáló tervét, bármi legyen is az.

Amikor a tutaj elkészült, a Fekete lovag ezt a beszédet intézte az ostromlókhoz:

- Nincs értelme, kedves barátaim, tovább várni. A nap már megy lefelé nyugaton, és engem olyan ügy szólít, amely nem engedi, hogy még egy napig késlekedjem itt köztetek. Azonkívül valóságos csoda lenne, ha a lovasok nem érkeznének meg hamarosan Yorkból. Nyakunkba szakadnak, ha nem fejezzük itt be sürgősen a dolgunkat. Így hát azt mondom, egyiktek siessen Locksleyhez, és kérje meg, zúdítson hatalmas nyílzáport a vár túlsó oldalára, és törjön előre, mintha rohamra akarna menni. Ti pedig, igaz szívű angolok, segítsetek nekem, és álljatok készen arra, hogy mihelyt ezen az oldalon kinyílik a külső erőd kapuja, a tutajt hosszában betaszítsátok az árokba. Bátran kövessetek, keljetek át velem a vízen, és segítsetek betörni azt a kijáratot a vár főfalának közepén. Akinek nincs ínyére ez a vállalkozás, vagy nincs elég jól felszerelve, hogy részt vehessen benne, kapaszkodjék fel a külső erőd tetejére, és feszítse meg íján a húrt füléig. Vigyázzatok, hogy nyíl üdvözöljön odaát mindenkit, aki a bástyán mutatkozni mer - vegyétek el tőle a kedvét! Nemes Cedric, nem vennéd át a parancsnoklást azok fölött, akik itt maradnak?

- Nem, Hereward lelkére, soha! - kiáltott fel a szász. - Hadat vezetni nem tudok; de az utókor megátkozna síromban, ha nem küzdenék az első sorban - bárhol, ahová rendelsz, csak elöl legyen! Tulajdonképpen az én ügyemről van szó, így hát illő, hogy a legforróbb helyen harcoljak.

- De gondold meg, nemes szász - mondta a lovag -, nincs se vérted, se páncélod, semmi egyebed, csak ez a könnyű sisak, a pajzsod meg a kardod.

- Annál jobb - felelte Cedric -, így legalább könnyebben fel tudok kúszni azokra a falakra. És - bocsásd meg a hetvenkedést, lovag úr - ma meglátod, hogy egy szász éppen olyan bátran tárja ki csupasz mellét az ellenségnek, mint egy normann a vértjét és páncélját.

- Hát akkor isten nevében - szólt a lovag -, nyissátok ki az ajtót, és lökjétek a vízre az úszó hidat!

Hirtelen kinyitották a külső erőd kapuját, amely az árokra nyílt, éppen szemben a vár főfalának kapujával. A rögtönzött hidat előretaszították, és csakhamar ott lebegett hosszában a vízen, összekötve a várat a külső erőddel - meglehetősen csúszós és veszélyes átkelést tett lehetővé egyszerre két ember számára az árok fölött. A Fekete lovag tudta, milyen fontos, hogy meglepjék az ellenséget. Ezért villámgyorsan a hídra ugrott, és szerencsésen átjutott a túlsó partra - nyomában pedig Cedric. A Fekete lovag bárdjával tüstént döngetni kezdte a várkaput. A nyíl és kőzápor ellen, amelyet a várból reá zúdítottak, bizonyos védelmet talált az egykori felvonóhíd romjaiban. A felvonóhidat a templomos rombolta szét, amikor a külső erődből visszavonult, de az ellensúly épségben maradt, és lelógott a főpillérről, fedezéket nyújtva a Fekete lovagnak és Cedricnek. Követőik már nem fértek el ott, és tüstént nyilak tömege repült feléjük. Két embert halálos találat ért, kettő meg beesett az árokba. A többiek erre visszavonultak, és behúzódtak a külső erődbe.

Cedric és a Fekete lovag helyzete most már igazán veszélyes volt, és még kétesebbé vált volna, ha az íjászok a külső erődben nem védekeznek olyan derekasan. De sűrűn és szakadatlanul röpítették nyilaikat a bástyákra, magukra vonva a vár védőinek figyelmét, hogy így lélegzethez juttassák a két vezért a kapuban. E nélkül már régen végeztek volna velük az ellenség lövedékei. De helyzetük így is aggasztó volt, és percről percre romlott.

- Szégyelljetek magatokat, ahányan csak vagytok! - kiáltott De Bracy a körülötte álló katonákra. - Ti íjászoknak nevezitek magatokat, és eltűritek, hogy az a két ember ott a kapuban, a várfal tövében kinevessen benneteket? Gurítsátok rájuk a bástya oromköveit, ha jobbat nem találtok! Csákányt és feszítővasat ide, és le azzal az óriási kővel! - ordította, és egy súlyos, faragott kőtömbre mutatott, amely kiállt a mellvédből.

Ebben a pillanatban az ostromlók meglátták a vörös zászlót a torony szögletében - azon a helyen, amelyről Ulrika beszélt Cedricnek. Locksley, a derék yeoman volt az első, aki észrevette, amikor a külső erőd árok menti kapujához sietett, kíváncsian és türelmetlenül, hogy megtudja, miképpen halad itt az ostrom.

- Szent György, segíts! - kiáltotta. - Szent György Angliáért! Előre, vitéz yeomanhad! Csak nem hagyjátok cserben a derék lovagot és a nemes Cedric urat? Csak nem hagyjátok, hogy egyedül vívják a várat? Rajta, mulatós pap, mutasd meg, hogy nemcsak rózsafüzérhez értesz! Rajta, vitéz yeomansereg! A vár a mienk, barátaink vannak odabenn! Látjátok azt a zászlót? Az a megbeszélt jel. Torquilstone a mienk! Gondoljatok a zsákmányra, gondoljatok a dicsőségre! Egy kis erőlködés, és már benn is vagyunk!

Ezzel megfeszítette jó íját, és egy nyílvesszővel keresztülfúrta az egyik katona mellét, aki De Bracy parancsára a bástya egyik oromkövét feszegette, hogy Cedric és a Fekete lovag fejére zuhanjon. A haldokló kezéből egy másik katona ragadta ki a csákányt, amellyel a kőtömböt csapkodta és lazította, de őt meg fején találta el Locksley nyila, mire holtan zuhant le a bástyáról az árokba. A katonák megrémültek, amint látták, hogy a páncél sem nyújt védelmet a félelmetes íjász nyilai elől.

- Hátráltok, hitvány szolgák! - kiáltott fel De Bracy. - Mount Joye-i Szent Denis! Ide azt a vasat!

Most ő feszegette a már meglazított követ, amely olyan súlyos volt, hogy ha lezuhan, nemcsak a felvonóhíd romjait zúzza össze, ahol a két ostromló menedéket talált, hanem elsüllyesztette volna a kezdetleges tutajt is, amelyen átkeltek az árkon. Mindenki látta a veszedelmet, és még a legbátrabbak is - köztük a mindenre elszánt barát - visszariadtak attól, hogy rálépjenek a tutajra. Locksley háromszor feszítette meg íját De Bracy ellen, és nyílvesszője háromszor pattant vissza a lovag nagyszerű páncéljáról.

- Ördög vigye a spanyol páncélingét! - bosszankodott Locksley. - Ha angol kovács készítette volna, nyilaim úgy keresztülmennek rajta, mint a selymen vagy szöveten. Bajtársak! - kiáltotta át az árok túlsó oldalára. - Barátaim! Nemes Cedric! Gyertek vissza, míg a kő le nem omlik!

Figyelmeztetését nem lehetett hallani, mert a Fekete lovag akkora csapásokat mért csatabárdjával a kapura, hogy húsz kürt harsogását is elnyelte volna. A hűséges Gurth ráugrott ugyan a tutajra, hogy figyelmeztesse gazdáját a fenyegető veszedelemre, vagy a legrosszabb esetben maga is osztozzék sorsában. De ez a figyelmeztetés későn jött volna. A kőtömb már ingadozott, és De Bracy, aki még mindig feszegette, el is érte volna célját, ha ebben a pillanatban meg nem üti fülét a templomos kiáltása.

- Hagyd abba, De Bracy! Úgyis hiába! Ég a kastély! Végünk van!

- Megőrültél?

- A nyugati oldal lángokban áll! Mindent elkövettem, hogy eloltsam, de nem sikerült.

Brian de Bois-Guilbert legfőbb jellemvonása a hideg nyugalom volt. Zord kegyetlenséggel adta tudtul barátjának a borzalmas hírt, de az már nem fogadta hasonló hidegvérrel.

- Jóságos isten! A paradicsom minden szentjei! - sopánkodott De Bracy. - Mit tegyünk most, mit lehetne tenni? Színaranyból vert gyertyatartót áldozok a limoges-i Szent Miklós oltárára, csak ez egyszer...

- Hagyd a fogadkozást! - intette le a templomos. - Inkább figyelj ide. Vezesd le embereidet, mintha kirohanásra készülnél, és tárd ki a hátsó kaput. Ott csak két ember áll most, lökd be őket az árokba, és támadd meg a külső erődöt. Én is megtámadom, de a másik oldalról. Ha sikerül a külső erődöt visszafoglalnunk, megmenekültünk. Egészen bizonyos, hogy ott tartani tudjuk magunkat, amíg a felmentő csapat meg nem érkezik. Szabad elvonulásunk legalábbis lehetővé válik.

- Ezt jól kigondoltad - mondta De Bracy. - Én mindenesetre megtettem a magamét. De mondd csak, templomos, csak nem fogsz cserbenhagyni?

- Kezemre és kesztyűmre, nem hagylak el! - fogadkozott Bois-Guilbert. - De az isten szerelmére, siess!

De Bracy gyorsan összeszedte embereit, és lerohant velük a hátsó kapuhoz, amelyet tüstént kinyittatott. De alig tárult ki a kapu, a Fekete lovag máris benyomult, hiába igyekezett De Bracy embereivel együtt, hogy útját állja. A két elülső zsoldos tüstént elesett, és a többi meghátrált, hiába buzdította és szidta őket kapitányuk.

- Kutyák! - szitkozódott De Bracy. - Hát eltűritek, hogy két ember elfoglalja az egyetlen átjárót, amelyen kiszabadulhattok?

- Nem ember, hanem ördög! - szólt egy öreg zsoldos, miközben iszkolt hátrafelé a Fekete lovag iszonyú csapásai elől.

- És ha maga az ördög - felelte De Bracy -, egyenesen a pokolba szaladtok előle! Ég a kastély a hátunk mögött, gazfickók! Ha másból nem, merítsetek bátorságot a kétségbeesésből! Eh, engedjetek előre, majd én megvívok azzal a bajnokkal egyedül!

De Bracy most valóban derék lovag módjára viselkedett, és méltó maradt hírnevéhez, amelyet e borzalmas korszak polgárháborúiban szerzett. A hátsó kapuhoz vezető boltíves folyosó, ahol a két félelmetes harcos párbaja folyt, döngött és visszhangzott a dühös csapásoktól, amelyeket egymásnak osztogattak - De Bracy a kardjával, a Fekete lovag pedig súlyos csatabárdjával. Végül a normann olyan ütést kapott, amely eldöntötte a párbajt. Az ütés erejét pajzsa részben kivédte és tompította, mert különben De Bracy soha többé nem állt volna talpra. De a bárd így is olyan erővel zúdult a mellére, hogy szédülten lerogyott a folyosó kőpadlójára.

- Add meg magad, De Bracy - mondta a Fekete lovag, amint fölébe hajolt, és sisakja rostélyához tartotta azt a végzetes tőrt, amellyel a lovagok legyőzött ellenfelüket a másvilágra szokták küldeni. (Ezt hívták kegyelemdöfésnek.) - Add meg magad, Maurice de Bracy, becsületszóra, hogy nem próbálsz menekülni, mert különben a halál fia vagy ebben a pillanatban.

- Ismeretlen győztesnek nem adom meg magam - felelte De Bracy elhaló hangon. - Mondd meg, hogy hívnak, vagy tégy velem, amit akarsz! Ne mondhassa el senki, hogy Maurice de Bracyt foglyul ejtette egy névtelen senki!

A Fekete lovag ekkor súgott valamit legyőzött ellenfele fülébe.

- Megadom magam, becsületszóra, hogy nem próbálok menekülni... hű foglyod leszek - mondta erre a normann hirtelen megváltozott hangon. Eddig elszántan, konokul beszélt legyőzőjével, és most egyszerre alázatossá vált, de el is komorodott.

- Menj át a külső erődbe, és ott várd be további parancsaimat! - mondta neki a Fekete lovag rendelkező hangon.

- Igen - felelte De Bracy -, de előbb hadd mondjak el valamit... neked fontos, hogy megtudd! Wilfred Ivanhoe a vár foglya. Sebesülten fekszik itt, és a lángok martaléka lesz, ha nem sietsz a segítségére.

- Ivanhoe! - kiáltott fel a Fekete lovag. - Sebesült és fogoly! Életével lakol érte mindenki ebben a várban, ha csak egy hajaszála is megpörkölődik! Mutasd meg, hol fekszik!

- Menj fel ezen a csigalépcsőn - mondta De Bracy -, egyenesen a szobájába vezet. Ne menjek veled? - ajánlkozott szolgálatkészen.

- Nem! Te csak menj át a külső erődbe, és várd meg parancsaimat. Nem bízom benned, De Bracy.

Amíg a párbaj és utána ez a rövid beszélgetés tartott, Cedric, emberei élén - köztük a keménykötésű barát volt a legmutatósabb -, áttört a rögtönzött hídon, mihelyt észrevette, hogy a hátsó kapu kitárul. Tüstént harcba keveredtek De Bracy csüggedt, sőt kétségbeesett zsoldosaival, akik közül néhány megadta magát, és kegyelmet kért, néhány pedig gyenge ellenállást tanúsított, de a legtöbb a vár udvarára menekült. De Bracy maga feltápászkodott a földről, és szomorú pillantással nézett legyőzője után.

"Nem bízik bennem - mondta magában. - De vajon csoda-e? Mit tettem, amivel bizalmát megérdemeltem volna?"

Felvette kardját a földről, majd levetette sisakját, annak jeléül, hogy megadta magát, és már nem vesz részt a küzdelemben. Elindult a külső erőd felé, és átadta kardját Locksleynak, akivel útközben találkozott.

Amint a tűz elharapózott, jeleit észrevették abban a szobában is, ahol Rebeka gondos figyelemmel ápolta Ivanhoe-t. A csata zajára a sebesült felébredt rövid szendergéséből, és aggódó kíváncsiságára Rebeka újra az ablakhoz állt, hogy jelentést tegyen a küzdelem sorsáról. Kezdetben alig látott valamit a gomolygó és fojtogató füsttől, de annál jobban hallotta a csata sebesültjeinek jajgatását, amint vízért könyörögtek, olyan hangosan, hogy még a csatazajt is túlharsogták. Végül azonban annyi füst hatolt be a szobába, hogy a foglyok ráeszméltek az új veszélyre, amely mindennél jobban fenyegette őket.

- Tűz van! - kiáltott fel Rebeka rémülten. - Ég a kastély! Mit tehetünk, hogy megmeneküljünk?

- Szaladj, Rebeka, mentsd meg az életedet! - mondta Ivanhoe. - Nincs olyan földi erő, amely megmenthetné az enyémet.

- Nem, akkor én is itt maradok - felelte Rebeka. - Vagy együtt menekülünk, vagy együtt pusztulunk el. De... jaj, istenem, istenem... itt van az apám is... milyen sors vár őreá?

Ebben a pillanatban az ajtó kinyílt, és megjelent a küszöbön a templomos kísérteties alakja. Alig volt emberi külseje, aranyos páncélja behorpadt, és vér borította, sisaktollait részint letépték, részint meg a lángok perzselték meg.

- Megtaláltalak! - mondta Rebekának. - Meglátod, betartom szavamat, hogy jót és rosszat megosztok veled. Csak egy útja van a szabadulásnak, és átvágtam ezer veszélyen, hogy megmutassam neked. Kövess azonnal!

- Egyedül nem követlek - felelte Rebeka. - Ha ember vagy... ha téged is anya szült... ha csak egy szikrányi irgalom van benned... ha szíved nem olyan kemény, mint a páncélod - mentsd meg öreg édesapámat, és mentsd meg ezt a sebesült lovagot!

- Egy lovagnak - felelte a templomos, jellemző hideg nyugalmával - mindig számolnia kell a halállal, akár kard, akár láng formájában jön el érte. Ami pedig a másikat illeti - hát nem mindegy az, egy zsidó hol és hogyan pusztul el?

- Kegyetlen harcos! - kiáltott fel Rebeka. - Nem fogadok el tőled segítséget! Inkább a lángok közt pusztulok!

- Nem tőled függ a választás, Rebeka - felelte a templomos. - Egyszer már kifogtál rajtam, de nincs halandó, aki másodszor is megteheti!

Ezzel megragadta a lányt, aki rémülten sikoltozott - felkapta, és karján vitte ki a szobából, mit sem törődve sírásával, sem a fenyegető szitkokkal, amelyeket Ivanhoe mennydörgött felé.

- Templom kutyája, rended szégyenfoltja, engedd el azt a hölgyet! Nem hallod, Bois-Guilbert, nem hallod, szennyes áruló? Ivanhoe parancsolja neked! Kitépem a szívedet, nyomorult!

- Wilfred, itt vagy? - örvendezett a Fekete lovag, aki ebben a pillanatban lépett a szobába. - Ha nem üvöltözöl úgy, sohasem találtalak volna meg!

- Ha igazi lovag vagy - kiáltott Wilfred -, ne törődj most velem, hanem érd utol azt a menekülő gazfickót, az aljas nőrablót... Mentsd meg Lady Rowenát... keresd meg a nemes Cedricet!

- Mindent szép sorjában - felelte a lovag. - De az első te vagy.

Megragadta Ivanhoe-t, felemelte, és kivitte éppen olyan könnyedén, mint a templomos Rebekát. Terhével a hátsó kapuhoz rohant, ahol két yeoman gondjára bízta, maga pedig visszasietett a várkastélyba, hogy segítsen megmenteni a többi foglyot.

Az egyik torony most már egészen tűzbe borult. Ablakain és lőrésein lángok törtek ki tombolva és kavarogva. Másutt azonban a vastag falak és a boltíves mennyezetek ellenálltak a lángok ostromának. Míg az égő toronyban a legfélelmetesebb elem - a tűz - pusztított, a vár más részeiben az emberek harci dühe tombolt, amely éppen olyan félelmetes és pusztító volt, mint a tűz. Az ostromlók szobáról szobára üldözték a vár védőit, és vérükkel csillapították bosszúszomjukat, amely évek óta felgyülemlett bennük a zsarnok Front-de-Boeuf zsoldosai ellen. A védősereg zöme a végsőkig ellenállt - kegyelmet közülük csak kevesen kértek, de kapni nem kapott senki. Sebesültek nyögése és összecsapó fegyverek csattogása töltötte be a levegőt - a padló mindenfelé csúszós volt a kétségbeesetten védekező, nyomorult zsoldosok vérétől.

A nagy zűrzavarban Cedric ide-oda rohant, hogy megtalálja Rowenát. Egy pillanatig sem maradt el tőle a hűséges Gurth, aki a csata forgatagában, a mêlée tusáiban is mindig mellette volt, és saját biztonságával mit sem törődve, maga igyekezett felfogni azokat a csapásokat, amelyeket gazdájának szántak. A nemes szász olyan szerencsés volt, hogy sikerült eljutnia gyámleánya szobájába, mégpedig jóformán az utolsó percben, amikor Rowena már feladta a menekülés minden reményét, és egy feszületet szívéhez szorítva, elszántan felkészült a halálra. Cedric a lányt Gurth gondjaira bízta, hogy vezesse a külső erődbe - az oda vezető út eléggé biztonságos volt: az ellenségtől már megtisztították, de a lángok még nem vették birtokukba. Ezután a derék Cedric barátja, Athelstane keresésére indult, azzal az elhatározással, hogy semmiféle kockázattól vissza nem riadva, megmenti a szász királyi család utolsó sarjának életét. De még el se jutott a vár régi csarnokába, ahol nemrég még maga is fogoly volt, amikor Wamba leleményes elméje már megtalálta a módját annak, hogy magát és jelenlegi bajtársát szorult helyzetéből kiszabadítsa.

Amikor a csatazaj erőssége arra vallott, hogy a küzdelem tetőfokára hágott, a bohóc ordítozni kezdett, ahogy csak torkán kifért:

- Szent György és a sárkány! Szent Györgyért és a jó öreg Angliáért! Elfoglaltuk a várat! A vár a mienk!

És hogy ordítozásának hatása még félelmetesebb legyen, egymáshoz csapkodott néhány ócska, rozsdás páncélt, amely szanaszét hevert a csarnokban.

Az őr, aki a külső előtérben tartózkodott, már eddig is riadtan figyelte a csatazajt. Wamba ordítozásától még jobban megrémült, és a templomoshoz rohant, hogy jelentse neki: az ellenség alighanem behatolt a régi csarnokba. Az őr annyira elvesztette a fejét, hogy nyitva hagyta az ajtót maga mögött. Közben a foglyok kitörtek az előtérbe, onnan pedig minden nehézség nélkül kijutottak a vár udvarára, ahol most zajlottak le a csata utolsó jelenetei.

Ott ült lóháton a bősz templomos, akit egy csapatnyi lovas és gyalogos zsoldos vett körül - azért verődtek össze, hogy a híres lovag vezetésével megkíséreljék a menekülés egyetlen módját, amely még valami kis reménnyel kecsegtetett. A templomos parancsára leeresztették a másik felvonóhidat, de az út folytatása nem volt szabad. Az íjászok ugyanis, akik a várnak ezt az oldalát eddig csak gyér nyilazással nyugtalanították, most - mihelyt észrevették, hogy a hidat leeresztették - odatódultak, hogy megakadályozzák a várbeliek kitörését. Azonkívül biztosítani akarták részüket a zsákmányból, mielőtt a vár teljesen leég. Ugyanakkor az ostromlók egy másik csapata, amely a hátsó kapun nyomult be a várba, most kiözönlött az udvarra, és dühös támadásba kezdett. A védősereg maradványa így két oldalról két tűz közé került.

De a kétségbeesés és rettenthetetlen vezérük példája arra késztette a megszorult zsoldosokat, hogy halálmegvető bátorsággal folytassák a harcot. Miután fegyverzetük és felszerelésük sokkal jobb volt, mint az ostromlóké, sikerült néhányszor visszaszorítani őket, akármilyen sokan voltak is.

Rebekát a templomos egyik szaracén rabszolgája elé ültette a nyeregben. A lány így - ha nem is tevékenyen - részt vett a csatában. Bois-Guilbert a véres küzdelem zűrzavarában is szemmel tartotta, és vigyázott biztonságára. Minduntalan odalovagolt mellé, és a maga védelmét elhanyagolva, a lány elé tartotta háromszögletű acélpajzsát. Közben el-elugratott mellőle, és vad csatakiáltással nekirontott egy-egy ostromlónak, aki túlságosan előretört. Leterítette a földre, és a következő pillanatban megint ott termett Rebeka mellett.

Athelstane megpillantotta a női alakot, akit a templomos olyan buzgón oltalmazott. Az olvasónak már volt alkalma meggyőződnie arról, hogy Athelstane lassú és lomha volt, de nem gyáva. Egy pillanatig sem habozott, hogy belevesse magát a küzdelembe, és megmentse Rowenát, akit - úgy látta - a templomos erőszakkal el akar hurcolni.

- Szent Edwardra! - kiáltott fel. - Megszabadítlak a templomos kezéből, ha addig élek is! Megölöm azt a gőgös rablólovagot!

- Gondold meg, mielőtt belefogsz! - figyelmeztette Wamba. - Aki szeles, hal helyett békát fog! Csörgősapkámra mondom, az a hölgy ott nem Lady Rowena, hanem valaki más... nézd csak a hosszú, fekete haját! Ha nem tudod megkülönböztetni a feketét a fehértől, nevezheted magad vezérnek, én nem leszek a katonád! És ha bolond vagyok is: nem vagyok bolond bőrömet a vásárra vinni valakiért, akiről azt se tudom, hogy kicsoda! És ne felejtsd el, hogy még páncélod sincs! Hallottad-e már valaha, hogy selyemsapka ellen tudott volna állni az acélpengének? Nem, nem, aki önként vízbe ugrik, magára vessen, ha belefullad. Deus vobiscum, isten veled, hős Athelstane! - fejezte be locsogását, és eleresztette Athelstane köntösét, amelybe eddig belekapaszkodott.

Athelstane pillanatnyi habozás nélkül felkapott a földről egy buzogányt egy haldokló mellől, kinek kezéből csak az imént hullott ki, és nekirohant a templomos csapatának. Gyors egymásutánban jobbra-balra vagdalkozott, és minden csapásával leterített egy-egy zsoldost, ami szinte gyerekjátéknak tetszett, hiszen Athelstane roppant testi erejét most egészen szokatlan düh tüzelte. Így hát nemsokára ott állt alig két lépésnyire Bois-Guilbert előtt, akit hangos kiáltásokkal szólított párviadalra:

- Fordulj meg, álnok szívű templomos! Engedd el azt a hölgyet, hiszen arra sem vagy méltó, hogy megérintsed! Megállj, gyilkos, alattomos rablóbanda vezére!

- Hallgass, kutya! - felelte a templomos fogcsikorgatva. - Majd én leszoktatlak arról, hogy Sion Templomának szent rendjét becsméreld!

E szavakkal félig visszafordította paripáját, és felágaskodott a kengyelben, hogy a ló magasságát teljesen kihasználva, irtózatos csapást mérjen Athelstane fejére.

Jól mondta Wamba, hogy a selyemsapka nem tud ellenállni az acélpengének. A templomos kardja olyan éles volt, hogy mint a fűzfavesszőt, úgy szelte ketté a buzogány kemény, vasveretű nyelét, amellyel a szerencsétlen szász a kardcsapást elhárítani igyekezett. A templomos ütése fejére zúdult, és földre terítette.

- Ha! Beau-seant! - kiáltotta Bois-Guilbert diadalmasan. - Így fog járni mindenki, ha a templomos lovagokat szidja! - Kihasználva a megdöbbenést, amelyet Athelstane eleste okozott, így biztatta és sürgette embereit: - Utánam, aki meg akarja menteni életét!

És máris átugratott a felvonóhídon, elsöpörve az íjászokat, akik útját akarták állni. Nyomában a szaracénok nyargaltak és öt-hat fegyveres, akinek sikerült lóra szállnia. Visszavonulásukat rendkívül veszélyeztette a nyílzápor, mely elárasztotta őket, de a templomos nem riadt vissza semmitől, és embereivel együtt elszáguldott. Sőt még attól sem riadt vissza, hogy körülvágtatva, a külső erődhöz siessen, amelyről azt hitte, hogy De Bracy birtokában van, miként megbeszélték.

- De Bracy! De Bracy! - kiáltotta. - Itt vagy?

- Itt, itt - felelte De Bracy -, de fogoly vagyok.

- Szabadítsalak ki? - kérdezte Bois-Guilbert.

- Nem - felelte De Bracy -, mert megadtam magam becsületszóra, hogy nem próbálok menekülni. Betartom szavamat, nem szököm meg. Te csak mentsd a magad bőrét... sólymok cikáznak a levegőben... igyekezz tengert látni magad és Anglia közt... többet nem mondhatok.

- Rendben van - felelte a templomos -, maradj itt, ha kedved tartja, de sohase felejtsd el, hogy visszaváltottam szavamat és kesztyűmet. Ami meg a sólymokat illeti, cikázzanak csak, ahol akarnak. Azt hiszem, Templestowe rendházának falai elég vastagok, hogy megvédjenek. Én pedig egyenesen oda szállok most, mint kócsag a fészkébe.

E szavak után elvágtatott, és hívei követték.

Azok a zsoldosok, akik nem tudtak lóra kapni, a templomos távozása után is folytatták kétségbeesett harcukat. Nem mintha a legkisebb reményük is lehetett volna a megmenekülésre, de tudták, hogy nem várhatnak kegyelmet. A tűz gyorsan terjedt, és a lángok már ellepték az egész kastélyt, amikor Ulrika, aki az első lángot gyújtotta, felbukkant az egyik torony erkélyén, mint egy ókori fúria.

Rikoltó hangon belefogott egy régi harci dalba, amelyet a scaldok[37] énekeltek valaha a csatatéren, amikor a szászok még pogányok voltak. Hosszú, szürke haja kibomlott, és lebegett a szélben; a kielégített bosszú mámora csillogott szemében, összekeveredve az őrültség tüzével; kezében guzsalyát lóbálta, mintha egyike volna a Párkáknak, akik az emberi élet fonalát fonják és elvágják.

A hagyomány megőrizte annak a barbár himnusznak néhány strófáját, amelyet Ulrika énekelt szilajon a tűzvész és mészárlás közepette:

Köszörüljétek a fényes acélt,
Fiai Fehér Sárkánynak!
Gyújtsátok a fáklyát,
Lányai Hengistnek!
Az acél nem az ünnepi lakomán szeletel,
Széles, erős, hegyes, éles;
A fáklya nem a nászkamrába vezet,
Kéngőzös, és pernyét lövellve ragyog.
Köszörüljétek az acélt, éhesen károg a holló!
Gyújtsátok a fáklyát, Zernebock rikolt!
Köszörüljétek az acélt, Sárkány-fiak!
Gyújtsátok a fáklyát, lányai Hengistnek!

A vezér várát fekete felhő borítja,
Sas rikolt, köd ölén vonul.
Ne rikolts, gyászos felleg lovasa,
Ünnepi lakomád kész!
Valhalla lányai vigadnak,
Vendégeket küld Hengist törzse.
Rázzátok fekete szalagjaitok, Valhalla lányai!
Az üstdobokat üssétek örömmel!
Hány büszke lépés vonul csarnokaitok felé,
Hány sisakos fej!

A vezér várán sötéten ül az este,
Köréje fekete felhők szállnak;
Kipirulnak nemsokára, mint harcosok vére,
Az erdőtaroló megragadja piros mellvértjeiket, s rázza,
Ő a várak fölfalója,
Égő zászlóját szélesen ringatja,
Szerte, pirosan, füstösen,
A vitézek harca fölött:
Öröme a repedő kard, a törött sisaktaréj,
Itala sziszegő vér, mikor forrón buzog a sebből.

Mindennek el kell veszni!
A kard sisakot hasít,
Az erős páncélba lándzsa fúr,
A hercegi várat tűz nyeli el,
A fegyver bevégzi a csatát.
Mindennek el kell veszni!
Odavan Hengist törzse,
Horsa híre nincs többé.
Ne féljetek az ítélettől, fiai kardnak!
Pengéitek igyák a vért, akár a bort,
Örvendjetek a mészárlás lakomáján,
Égő paloták ragyogásán!
Kardotok erős legyen, szívetek tüzes,
Meg ne rendítsen részvét, se félelem,
Mert a bosszúnak csak egy óra jut,
Aztán a gyűlölet is vesszen el -
Nékem is el kell veszni!

A tornyosuló lángok most már legyőztek minden akadályt, és felcsaptak a magasba, szinte az esti égboltozatig. Egyetlen óriási tüzes jelképpé folytak össze, amely ellátszott jó messzire, a szomszédos birtokon túl, az egész környékre. A vár tornyai sorra összedőltek, de tetejük és gerendázatuk tovább izzott, és szikrákat köpködött, elűzve a harcosokat az udvarról. A legyőzöttekből csak kevesen maradtak életben - ezek szétszaladtak, és a közeli erdőbe menekültek. A győztesek pedig csapatokba verődve, riadtan és álmélkodva bámulták a hatalmas tüzet, melynek visszfénye vörösre festette az íjászokat és fegyvereiket.

A szász Ulrika őrjöngő alakját még sokáig lehetett látni azon a magas ponton, amelyet kiválasztott magának. Karjait szenvedélyes mozdulattal égnek emelve állt ott, mintha királynője, uralkodója lett volna a tűzvésznek, amelyet ő idézett elő. De végül óriási robajjal ez a torony is összeomlott, és Ulrika ottveszett a lángokban, amelyek gyűlölt zsarnokát is elpusztították.

A rémület és megdöbbenés elnémította a szörnyű jelenet nézőit - a fegyveresek soraiban egy szót, egy sóhajt sem lehetett hallani. Néhány percig meg se moccant senki, legfeljebb ujját emelte fel, hogy keresztet vessen. Végül Locksley hangja törte meg a csendet.

- Kiáltsunk nagyot örömünkben, yeoman testvéreim! - mondta. - A zsarnokok barlangja elpusztult, nincs többé! Mindenki vigye zsákmányát gyülekezőhelyünkre, a tölgyfához, ahol tanácskozni szoktunk, Harthill Walkba. Ott majd napkeltekor igazságos osztást teszünk egyes csoportjaink és derék szövetségeseink között, akik részt vettek ebben a nagy bosszúhadjáratban!

 

HARMINCKETTEDIK FEJEZET

Saját eszméi közt éljen minden ország:
Edictumok, chartái városoknak;
Még a kóbor rablót is, erdejében,
A rendhez némi kapcsolat köti.
Bizony nem Ádám zöld köténye óta
Köt egyezséget emberrel az ember,
Hanem törvényt hoztak, mely összefűz.

Régi színjáték


Pirkadt a hajnal a tölgyes tisztásai felett. Gyöngyök csillogtak a zöld ágakon: a harmat tiszta cseppjei. A szarvastehén kivezette borját a magas páfrány rejtekéből az erdő nyíltabb csapásaira; most nem járt erre vadász, aki megleste vagy elejtette volna a szarvasbikát, amint méltóságosan lépkedett agancsos csordája élén.

Az erdei szegénylegények mind összegyűltek Harthill Walkban, a tanácskozó tölgyfa körül. Itt töltötték már az éjszakát is, kipihenve az ostrom fáradalmait - ki mély álomban, ki borozgatva, sokan meg úgy, hogy újra meg újra elmesélték és meghallgatták az izgalmas nap eseményeit, vagy számba vették a halmokba rakott zsákmányt, amelyet a harc sikere kezükre játszott, hogy most főnökük rendelkezzék vele.

A zsákmány valóban nagy volt; mert annak ellenére, hogy a vár kincseinek egy része a lángok martaléka lett, sok ezüstkincs, dús fegyverzet és pazar ruhanemű került a bátor szegénylegények kezére, akik semmiféle veszélytől sem riadtak vissza, ha a kaland ilyen jutalommal kecsegtette őket. De olyan szigorúak voltak cimboraságuk törvényei, hogy egyiküknek sem jutott volna észébe a zsákmányból bármit is megtartani vagy magának félretenni. Mindent összehordtak néhány közös halomba, hogy vezérük rendelkezzék fölötte.

A találkozó színhelye egy ősi tölgyfa környéke volt, de nem ugyanaz, ahová Locksley vezette Gurthöt és Wambát történetünk egy korábbi szakaszában. Az a tölgy, amelyről most szó van, fél mérföldnyire állt az elpusztult Torquilstone várkastélytól, egy olyan tisztás közepén, amelyet erdei amfiteátrumnak vagy arénának lehetne nevezni. Itt Locksley elfoglalta helyét - az óriási tölgy ágai alatt felállított gyeptrónust -, és erdei hívei összegyűltek körülötte. Jobbján helyet mutatott a Fekete lovagnak, balján pedig Cedricnek.

- Bocsássátok meg merészségemet, nemesurak - mondta -, de ez az erdő az én birodalmam, itt én vagyok a király, és vad alattvalóim nem becsülnék sokra hatalmamat, ha birodalmamban átengedném helyemet bármilyen földi halandónak. És most, uraim, ki látta a mi káplánunkat? Hol van a mi lenyírt fejű barátunk? Keresztény emberek dolgos napját reggeli misével kellene megkezdeni. - De hiába keresték, a copmanhursti remete nem került elő, és Locksley aggódva megjegyezte: - Isten őrizz, hogy valami baj érje! Remélem, a mi vidám remeténket nem tartja vissza semmi más, csak az, hogy múlt éjjel túl mélyen és túl soká nézett a kancsó fenekére. Ki látta azóta, hogy a várat elfoglaltuk?

- Én - felelte a molnár. - Erősen döngette egy pince ajtaját, és a naptár minden szentjére esküdözött, hogy megízleli Front-de-Boeuf gascogne-i borait, ha addig él is.

- Akkor mi meg kérjük a szenteket, ahányan csak vannak, hogy vegyék oltalmukba. Most már csak attól tartok, hogy elnyúlt a boroshordók között kialudni mámorát, és a rászakadó omladékok eltemették. Rajta, molnár, végy magadhoz annyi embert, ahány csak kell, és kutasd át a helyet, ahol utoljára láttad! Öntsetek vizet az árokból a füstölgő romokra - meg kell mozgatni, akár egyenként is, minden izzó követ, hogy a derék barátot megmentsük.

Sokan siettek ezt a rendelkezést végrehajtani, lemondván arról, hogy tanúi legyenek a zsákmányfelosztás fölötte érdekes látványának. Nagy számuk mutatta, mennyire szívükön viselik vidám és vitéz lelkiatyjuk sorsát és biztonságát.

- Addig is lássunk hozzá kitűzött feladatunkhoz - mondta Locksley -, mert ha vakmerő tettünknek híre megy, De Bracynak, Malvoisinnek és Front-de-Boeuf más szövetségeseinek csapatai elindulnak ellenünk, tehát tanácsos lesz sürgősen elvonulnunk erről a környékről. Nemes Cedric - fordult ezután a szászhoz -, a zsákmányt két részre osztottam: válaszd ki azt a felét, amely jobban tetszik neked, és jutalmazd meg vele embereidet, akik részt vettek ebben a kalandos vállalkozásunkban.

- Derék yeoman - felelte Cedric -, az én szívemet bánat tölti el. A nemes coningsburghi Athelstane nincs többé az élők sorában... a Szent Hitvalló utolsó sarjadéka elpusztult. És vele együtt elpusztult olyan reménység is, amelyet nem pótolhat semmi. Benne olyan lángot oltottak ki, amelyet semmiféle emberi erő nem gyújthat fel újra! Embereim - eltekintve attól a néhánytól, aki most elkísért ide - csak azért késlekednek hazatérni, hogy magukkal vihessék a megboldogult vezér tiszteletre méltó földi maradványait. Lady Rowena is siet hazatérni Rotherwoodba, és megfelelő kíséretre van szüksége. Ezért már én is régen elhagytam volna ezt a helyet. És ha itt maradtam, nem a zsákmány kedvéért tettem - mert sem én, sem enyéim közül bárki más nem nyúlunk egy fitying értékű holmihoz sem, Isten és Szent Withold úgy segéljen! -, csak arra vártam, hogy köszönetet mondhassak neked és vitéz yeomanjeidnek azoknak a nevében, akiknek életét és becsületét megmentettétek.

- Nem úgy van az - mondta a szegénylegények vezére -, a munkának legfeljebb a felét végeztük el mi. Végy el a zsákmányból annyit, amennyi szükséges, hogy megjutalmazd kísérőidet és híveidet.

- Elég gazdag vagyok ahhoz, hogy a magaméból jutalmazzam meg őket - felelte Cedric.

- Közülünk meg - tette hozzá Wamba - néhány ember elég eszes volt ahhoz, hogy ne várja meg, amíg mások jutalmazzák még őket, hanem elintézték maguk. Ezek úgysem sétálnak el üres kézzel. Láthatod, a többiek nem viselnek bohócsapkát.

- Igazuk van - mondta Locksley. - A mi törvényeink csak bennünket köteleznek.

- És te, szegény szolgám - kiáltott fel Cedric, megfordulva és hűséges bolondját megölelve -, hogyan jutalmazzalak meg téged, aki habozás nélkül magadra vetted láncaimat, és szembenéztél a halállal helyettem? Mindenki elhagyott, de az én szegény bolondom hűségesen kitartott mellettem!

A nyers modorú thane szemében könny csillant meg, amikor e szavakat kimondta: a meghatottság érzésének olyan jele, amelyet Athelstane halála sem tudott fakasztani belőle. Mert a bohóc ösztönszerű ragaszkodása valahogy jobban szívébe markolt, mint a gyász és a bánat.

- No hiszen - mondta a bohóc, kiszabadítva magát gazdája öleléséből -, ha könnyekkel fizetsz szolgálataimért, magam is sírva fakadok meghatottságomban, márpedig akkor szégyent hozok röhögtető mesterségemre! Kedves apó, ha igazán örömet akarsz nekem szerezni, kérlek, bocsáss meg Gurth pajtásomnak, aki egyheti szolgálattal megrövidített téged, de csak azért, hogy ezt az időt fiadnak szentelje.

- Megbocsátani neki! - kiáltott fel Cedric. - Nemcsak megbocsátok, de meg is jutalmazom. Térdelj le, Gurth! - A kondás egy szempillantás alatt odaborult gazdája lába elé. - Nem vagy többé jobbágy és szolga! - mondta Cedric, pálcájával megérintve Gurth vállát. - Mától fogva szabad ember vagy, szabadon járhatsz városról városra, szabadon járhatsz erdőn, mezőn, réten. És egy darab földet ajándékozok neked walbrughami birtokomból, hogy reád szálljon, és tiéd legyen mindörökre. És Isten átka azokra, akik ellenzik, vagy kétségbe vonják!

Gurth - immár nem jobbágy, hanem szabad ember és földes gazda - gyorsan felállt, és kétszer egymás után majdnem akkorát ugrott örömében, mint ő maga.

- Kovácsot és ráspolyt ide! - kiáltotta. - Szedjétek le ezt a vaskarikát egy szabad ember nyakáról! Köszönöm, nemes gazdám! Jóságod megkettőzte erőmet, és kétszeresen fogok harcolni érted. Szabad levegőt szívok, megváltozott ember vagyok, és a világ is megváltozott körülöttem. Ejnye, Fangs! - kiáltotta, mert a hűséges kuvasz, látva örömét, a vállának ugrott, hogy együttérzését kifejezze. - Hát még megismered a gazdádat?

- Fangs miatt és miattam ne aggódj - mondta Wamba. - Mi továbbra is nyakörvet viselünk, de azért megismerünk téged. Csak te ne feledkezz meg rólunk és magadról.

- Jól mondtad - felelte Gurth -, előbb feledkezem meg magamról, mint rólad, hűséges pajtásom. És ha a gazdánk úgy vélné, hogy jobb teneked szabadon, akkor bizonyára téged is szabad emberré tenne.

- Nem, nem - mondta Wamba. - Egy pillanatig se gondold, hogy irigyellek, Gurth testvér. A szolga a ház csarnokában, a tűzhely mellett ül, míg a szabad ember elmegy a csatába. Hogy is mondta Oldheim Malmsbury? "Inkább bohócnak lakomán, mint szabadnak bősz csatán."

Most lódobogás hallatszott, és megérkezett Lady Rowena. Néhány lovas vette körül, és nagyobb gyalogoscsapat kísérte; vidáman rázták lándzsáikat, és csattogtatták pajzsukat úrnőjük megszabadulásának örömére. Rowena sötét gesztenyebarna paripán ült, díszes ruhában és olyan méltósággal, mint azelőtt - csak szokatlanul sápadt arca árulta el, hogy milyen szenvedéseken esett át. Szép homlokát bánat felhőzte, de szemében megcsillant a jövő feléledő reménye és a hála megszabadulásáért. Tudta, hogy Ivanhoe most már biztonságban van, és azt is tudta, hogy Athelstane halott. Az elsőnek híre boldogsággal töltötte el, az utóbbié elszomorította, de nem viselte meg. Bizonyára megbocsátható, ha arra gondolt, hogy nem kényszeríthetik többé Athelstane-hez, és eltűnt életéből az egyetlen ember, aki megzavarhatta az egyetértést közte és gyámja, Cedric között.

Amikor Rowena Locksley trónja felé fordult lovával, a vakmerő yeoman tisztelettudóan felállt, hogy üdvözölje, mintha ösztönösen megérezte volna, hogy ezt a hölgyet hódolat illeti meg. Harcosai követték példáját, valamennyien felálltak. Rowena elpirult, üdvözletet intett kezével, és olyan mélyen meghajolt, hogy szabadon röpködő gyönyörű fürtjei egy pillanatra elkeveredtek paripája lobogó sörényével. Néhány rövid, de találó szóval kifejezte háláját és köszönetét Locksleynak és többi megszabadítójának.

- Isten áldjon meg, derék emberek - fejezte be kis beszédét. - Isten és Boldogságos Miasszonyunk jutalmazza meg hősiességteket, amellyel szembeszálltatok minden veszedelemmel az erőszak áldozatainak megmentésére. Ha valaki közületek éhséget szenved, ne felejtse el, hogy Rowena házában terített asztal várja; ha szomjas, Rowena pincéjében hordókban áll a bor és a barna sör. És ha a normannok elűznek benneteket ezekből az erdőkből, Rowenának is van szép, nagy erdőbirtoka, ahol bátor megmentői szabadon tanyázhatnak, és nem háborgatja őket erdőkerülő, aki megkérdezné, hogy kinek a nyila ejtette el ezt vagy azt a szarvast.

- Köszönöm, nemeshölgy - felelte Locksley. - Köszönöm a magam és társaim nevében. De a te megmentésed önmagában hordja jutalmát. Mi, akik az erdőt járjuk, sok vétket követünk el, és Lady Rowena kiszabadítása olyan jótett, amely mellettünk szól, és kiegyenlíti vétkeinket.

Rowena még egyszer meghajolt, és megfordította paripáját, hogy eltávozzék. De közben megállt, hogy megvárja gyámját, aki szintén búcsúzkodott. És ebben a pillanatban Lady Rowena váratlanul azon vette magát észre, hogy ott van De Bracy közelében. A fogoly egy fa alatt állt, töprengésbe merülten, karjait mellén keresztbe fonva. Rowena eleinte abban reménykedett, hogy észrevétlenül elhaladhat mellette. De a fogoly felpillantott, és amikor meglátta Rowenát, csinos arcát szégyenpír öntötte el. Egy ideig tétovázva állt, azután előlépett, megragadta a hölgy lovának kantárját, és letérdelt.

- Kegyeskedik-e Lady Rowena egy pillantást vetni egy fogoly lovagra... egy becsületétől megfosztott katonára?

- Lovag úr - felelte Rowena -, az olyan vállalkozásokban, mint a tiéd, nem a kudarc, inkább a siker fosztja meg az embert becsületétől.

- A diadal, hölgyem - mondta De Bracy -, lágyítsa meg a győztes szívét. Nagy kegyet gyakorolnál velem, ha tudomásomra adnád, hogy megbocsátottad erőszakosságomat, amelyre végzetes szenvedély ösztökélt. Akkor hamarosan meglátnád, hogy De Bracy nemesebb módon is ki tudja mutatni hódolatát.

- Mint keresztény - felelte Rowena - megbocsátok neked, lovag.

- Ez annyit jelent - mondta Wamba -, hogy egyáltalában nem bocsát meg.

- Nem is bocsáthatom meg azt a sok szenvedést és pusztulást, amit őrültséged okozott - folytatta Rowena.

- Ereszd el a hölgy kantárját - mondta szigorúan Cedric, odalépve hozzájuk. - A fényes napra, amely fölöttünk ragyog, ha nem volna szégyen, dárdámmal odaszegeznélek a földhöz. De biztos lehetsz benne, Maurice de Bracy, még lakolni fogsz részedért ebben a gyalázatos tettben!

- Nem nagy dicsőség egy védtelen foglyot fenyegetni - felelte De Bracy. - De ki látott már egy szászt, akinek sejtelme volt az udvariasságról?

Ezzel két lépést hátrált, és utat engedett Lady Rowenának.

Mielőtt eltávozott volna, Cedric forró köszönetet mondott a Fekete lovagnak, és kérve kérte, kísérje el Rotherwoodba.

- Tudom - mondta -, hogy ti, kóborló lovagok, szeretitek sorsotokat lándzsátok hegyén hordozni, és nem sokat törődtök földbirtokkal vagy más vagyonnal; de a háború szeszélyes szerető, és a meleg otthont néha még az is megkívánja, kinek vándorlás a mestersége. Vedd tudomásul, nemes lovag, hogy te otthont szereztél magadnak, mert bármikor otthonra lelsz Rotherwoodban. Cedric elég gazdag ahhoz, hogy jóvátegye a sors igazságtalanságát. Mindene, amije csak van, a megszabadítójáé. Jöjj hát velem Rotherwoodba, nem mint vendég, hanem mint a fiam vagy testvérem.

- Cedric máris gazdaggá tett engem - felelte a lovag -, mert megtanított arra, mi a szász virtus. Ne félj semmit, derék szász, meglátogatlak én Rotherwoodban, mégpedig hamarosan. Most azonban sürgős ügyek másfelé szólítanak, és nem nézhetem meg tüstént házadat. Ám könnyen megeshetik, hogy amikor odajövök, olyan kegyet kérek tőled, amely még a te nagylelkűségedet is próbára teszi.

- Megadom, még mielőtt kimondtad volna - felelte Cedric, és készségesen belecsapott a Fekete lovag kesztyűs tenyerébe. - Megadom még akkor is, ha vagyonom felét kérnéd.

- Ne tégy könnyelmű ígéretet - mondta a lakatos címerű lovag. - Mégis remélem, megteszed majd, amire kérlek. Addig is isten veled.

- Még csak azt akarom mondani - jegyezte meg Cedric -, hogy amíg a nemes Athelstane temetési szertartása be nem fejeződik, a megboldogult kastélyában fogok lakni, Coningsburghban. A ház csarnoka nyitva áll majd mindazok számára, akik részt kívánnak venni a halotti toron. A nemes Edith, az elhunyt hercegnek anyja lesz a háziasszony, és az ő nevében ígérem, hogy a kastély kapuja sohasem zárul be egy lovag előtt, aki ha sikertelenül is, de vitézül fáradozott, hogy megmentse Athelstane-t a normann láncoktól és a normann lándzsáktól.

- Hej-haj - mondta Wamba, aki újra átvette tisztjét gazdája mellett -, csuda, milyen lakomázás lesz ott! Kár, hogy a nemes Athelstane nem vehet részt saját halotti torán. Igaz ugyan - tette hozzá a bolond, és komoly arccal felnézett az égre -, hogy ő már a mennyországban lakomázik, és bizonyára öröme telik benne a szakácsnak.

- Békesség és indulás! - rendelkezett Cedric, akit bosszantott Wamba tapintatlan tréfája, de fékezte haragját, mert eszébe jutottak Wamba legutóbbi szolgálatai. Rowena kecses mozdulattal búcsút intett a lakat lovagjának, a nemes szász még egyszer minden jót kívánt neki, és a kis csapat máris elindult az erdő széles tisztásán.

Alig tettek néhány lépést, amikor egy másik menet bukkant fel hirtelen a zöld lombok mögül, lassan megkerülte a nagy tisztás erdei arénáját, azután ugyanabba az irányba fordult be, mint Rowena és kísérete. Egy közeli kolostor papjai - a Cedric ígérte dús adomány reményében - ünnepélyesen kísérték a hordágyat, amelyen Athelstane holtteste feküdt. A papok zsoltárokat énekeltek, míg Athelstane jobbágyai lassan és szomorúan vitték vállukon a holttestet a coningsburghi kastélyba, hogy örök nyugalomra helyezzék a Hengist sírboltjában, akitől az elhunyt ősök hosszú során át származott. Halálának hírére sok hűbérese sietett ide, és őszinte gyásszal - vagy legalábbis a bánat és kegyelet külső jeleivel - követte a halottas menetet. A szegénylegények is felsorakoztak, hogy a maguk nyers és keresetlen módján hódoljanak a halál előtt, mint ahogy az imént Rowena szépségének hódoltak. A papok halk éneke és gyászos léptei eszükbe juttatták bajtársaikat, akik elestek a tegnapi csatában. De az ilyen gondolatok nem nyugtalanították sokáig azokat, akik megszokták a veszélyes és kalandos életet. A gyászhimnuszok hangja még el sem halt a szélben, amikor a szegénylegények figyelme már a zsákmány felosztása felé fordult.

- Vitéz bajnok - mondta Locksley a Fekete lovagnak -, kinek jó szíve és erős karja nélkül vállalkozásunk kudarcot vallott volna, kegyeskedj kiválasztani a sok zsákmányból azt, ami tetszésedet megnyerte, és ami a jövőben emlékeztetni fog erre a találkozóra a tanácsfánál.

- Élek az engedelemmel - felelte a Fekete lovag. - És amilyen őszintén felajánlottad, olyan nyíltan megmondom, mit kívánok. Kérlek, járulj hozzá, hogy tetszésem szerint rendelkezzem Maurice de Bracy úrral.

- Máris a tied - felelte Locksley -, és áldhatja szerencséjét, hogy így történt. Mert ha nem kéred el, a népsanyargató rablólovag ennek a tölgyfának legmagasabb ágát díszítené annyi zsoldossal együtt, ahányat csak össze tudtunk szedni... olyan sűrűn lógnának körülötte, mint a makk. De a fogoly a tied, és akkor se bántanám, ha édesapámat gyilkolta volna meg.

- De Bracy - mondta a Fekete lovag -, szabad vagy, elmehetsz. Akinek a foglya vagy, méltóságán alulinak tartja, hogy bosszút álljon a múltért. De ami a jövőt illeti, gondold meg jól, mit cselekszel, mert különben nagyon pórul jársz. Én csak annyit mondok, Maurice de Bracy, vigyázz magadra!

Maurice de Bracy mélyen meghajolt, és nem felelt semmit. Már éppen vissza akart húzódni, amikor a körülötte álló yeomanek hangos kiáltozásban törtek ki, szidalmazták De Bracyt, és csúfolódtak vele. A büszke lovag tüstént megállt, visszafordult, karjait összekulcsolta, és egész magasságában kiegyenesedett.

- Csendet, csaholó kutyák! - ripakodott rájuk. - Akkor ugattatok volna, amikor a szarvas még döfni tudott az agancsával! De Bracy fütyül a csúfolódástokra, mint ahogy fütyülne a tapsaitokra is! Bújjatok vissza odvaitokba, zsiványok! És fogjátok be a szátokat, ha egy nemes lovag beszél akár egy mérföldnyire is a rókalyuktól, ahol ti tanyáztok!

De Bracy rosszul választotta meg kifakadása idejét. Indulatos szavaira nyílzápor lett volna a válasz, ha sietve közbe nem lép Locksley, hogy leintse embereit. Néhány szépen felkantározott ló legelészett ott - Front-de-Boeuf istállóiból hozták ki őket, és a zsákmány legértékesebb részének tekintették. De Bracy elkapott egyet a kantárjánál fogva, felpattant a nyeregbe, és elvágtatott az erdőbe.

Amikor a lárma és izgalom, amelyet ez a jelenet kavart fel, kissé lecsillapodott, a szegénylegények vezére leakasztotta nyakából pazar kürtjét és díszes övét, amelyet nemrég nyert Ashby mellett az íjászversenyen.

- Nemes bajnok - mondta a lakatcímeres lovagnak - ha nem tartod magadhoz méltatlannak, hogy elfogadj ajándékul egy kürtöt, mely egy angol yeoman nyakában függött, vidd ezt magaddal nagyszerű viselkedésed emlékéül. És ha megtörténik veled - ez minden lovaggal megeshetik -, hogy szorult helyzetbe kerülsz bármelyik erdőben Trent és Tees között: akkor fújjad meg ezt a kürtöt. Elég ez a három hang: tra-lira-la - bizonyára lesz majd, aki meghallja, és segítségedre siet.

Ezzel megfújta a kürtöt, és megismételte néhányszor a három hangot, amelyről beszélt, amíg a lovag meg nem tanulta, emlékezetébe nem véste.

- Gramercy a gyönyörű ajándékért, vitéz yeoman - mondta a lovag. - Tudom, hogy a te embereidnél jobb segítséget hiába keresnék, ha rászorulnék.

És ezzel maga is belefújt a kürtbe, és olyan harsányan megszólaltatta, hogy az erdő visszhangzott bele.

- Jól és világosan fújod - bólintott Locksley elismerően. - Látom, éppen olyan jól értesz az erdei mesterséghez, mint a hadviseléshez. Csípjen meg a kánya, ha fiatal korodban nem űztél szarvast, és nem voltál kiváló vadász! Cimborák, jegyezzétek meg jól ezt a három hangot - a lakatcímeres lovag hívójelét! Aki ezt a hangot meghallja, és nem siet tüstént segítségére, saját íja húrjával korbácsolom ki a bandánkból!

- Éljen a vezérünk! - kiáltotta lelkesen a yeomancsapat. - És sokáig éljen a lakatcímeres Fekete lovag! Vegye igénybe segítségünket minél előbb, hadd lássa, milyen készségesen sietünk a szolgálatára!

Locksley most hozzálátott a zsákmány felosztásához, amit dicséretre méltó pártatlansággal végzett el. A zsákmány tizedrészét félretették egyházi és nemes célokra. Azután félretettek egy részt a közös kincstár részére. A következő részt az utolsó harcban elesett özvegyeknek és árváknak támogatására fordították - vagy pedig misét mondattak rajta azoknak a lelki üdvösségére, akik hozzátartozók hátrahagyása nélkül haltak meg. A többit meg elosztották a szegénylegények között, rangjuk és érdemeik szerint. Ha valami vita vagy nézeteltérés merült fel, a vezér ítélt nagy körültekintéssel, és döntésének mindenki zúgolódás nélkül alávetette magát.

A Fekete lovag nem győzött csodálkozni azon, hogy emberek, akik a törvényen kívül éltek, maguk között mennyire betartják a rendet, és hogy vezérük milyen igazságosan kormányozza őket. Mindaz, amit megfigyelt itt, megerősítette jó véleményét Locksley okosságáról, helyes ítélőképességéről.

Amikor minden egyes ember elvitte a maga részét a zsákmányból, és a kincstárnok négy szálas termetű yeoman segítségével elszállította a közösségnek járó részt biztos rejtekhelyére, még hátramaradt a papi tized érintetlenül.

- Szeretnék már hírt kapni a mi vidám tábori papunkról - mondta Locksley. - Eddig még sohasem maradt távol, ha lakomán kellett áldást mondani, vagy zsákmányon osztozkodni. Nemcsak joga, de kötelessége is gondjaiba venni sikeres vállalkozásunk eredményének tizedét. Ez a hivatala talán arra is szolgál, hogy kisebb-nagyobb papi szabálytalanságait jóvátegye. No de most arról van szó, hogy egy főtisztelendő testvérét foglyul ejtettem, és itt a közelben őrizgetem. Szeretném, ha a mi káplánunk beszélne vele úgy, ahogy illik... de sajnos, már aggódni kezdek a mi bohókás papunkért. Csak nem érte valami baj?

- Azt én is nagyon sajnálnám - mondta a Fekete lovag. - Igazán lekötelezett engem szíves vendéglátásával... kellemes, vidám éjszakát töltöttem nála. Menjünk vissza a várkastély romjaihoz. Talán sikerül megtudnunk róla valamit.

Mialatt így beszélgettek, lárma és kiabálás tört ki a yeomanhad soraiban - jelezve, hogy az, aki miatt annyira aggódtak, szerencsésen megérkezett. Nemsokára meg is hallották sztentori hangját, jóval előbb, mint ahogy vaskos alakját megpillantották.

- Helyet, helyet, kedves barátaim - harsogta a barát -, helyet lelkiatyátoknak és az ő foglyának! Különben csak kiabáljatok tovább, szeretem, ha viharosan üdvözölnek. Nézd, vezér uram, úgy jöttem meg, mint egy sas, zsákmánnyal a karmaim közt!

Utat tört magának a kacagó emberek közt, aztán felbukkant a kör közepén, méltósággal és diadalmasan, egyik kezében hatalmas furkósbotja, a másikban meg egy kötőfék, amelynek vége egy ember nyakába volt kötve. És ez az ember nem volt más, mint a szerencsétlen yorki Izsák, aki egészen meggörnyedt rémületében és bánatában. A barát kíméletlenül rángatta, és vonszolta maga után, miközben így ordítozott:

- Hol van Allan-a-Dale, hogy megénekeljen egy balladában vagy legalábbis egy krónikás históriában? Szent Hermangildre mondom, az a mihaszna lantpengető mindig elcsavarog, és soha sincs kéznél, amikor megfelelő téma várná a férfias bátorság dicsőítésére!

- No, te gézengúz pap - mondta a vezér -, úgy látom, te már boros misét tartottál, pedig még kora reggel van csak. De Szent Miklós szerelmére, kit vezetsz itt pórázon?

- Egy foglyot, akit kardommal és lándzsámmal ejtettem, kapitány uram - felelte a copmanhursti remete -, vagy legalábbis az íjammal meg a furkósbotommal. De hálás lehet főtisztelendőségemnek, mert amikor elfogtam, sokkal rosszabb fogságból váltottam meg. Beszélj, zsidó - nem szabadítottalak-e ki a sátán karmaiból? És nem tanítottalak meg a credóra, a paterre, az Ave Mariára! Nem pazaroltam egy egész éjszakát arra, hogy igyam az egészségedre, és megmagyarázzam neked a szentségek titkait?

- Az isten szerelmére - jajdult fel a zsidó -, hát nem akad egy jótét lélek, aki megszabadítana ettől az őrült... akarom mondani, szent embertől?

- Mit jelentsen ez, zsidó? - rivallt rá a barát, és ijesztően fenyegető arcot vágott. - Visszatáncolsz? Gondold meg jól, mielőtt visszasüllyedsz a pogányságba! Ha nem is vagy olyan gyengéd húsú, mint egy szopós malac - hej, de jó is lett volna reggelire! -, a húsod mégsem olyan rágós, hogy ne lehetne szépen megpörkölni. Légy hát szófogadó, Izsák, és mondd szépen utánam: Ave Maria...

- No, elég lesz az istenkáromlásból, bolond pap! - szólt rá Locksley. - Inkább halljuk, hol tettél szert erre a foglyodra.

- Szent Dunstanra - mondta a barát -, olyan helyen akadtam rá, ahol sokkal különb holmi után kutattam! Lementem a várpincébe, hogy megnézzem, mit lehetne onnan megmenteni. Mert nem vitás, hogy egy kupa égetett bor, jó fűszeresen, olyan esti ital, amely egy császárnak is megfelel; mégis azt gondoltam, kár lenne ennyi finom bort egyszerre felforralni. Így hát felkaptam egy hordócska itókát, és felcihelődtem vele, hogy a többihez segítségül hívjak néhányat a lusta bitangok közül, akik soha sincsenek kéznél, ha valami okos dolgot kell csinálni. Egyszerre észreveszek egy erős ajtót. Aha - gondolom -, ebben a titkos kriptában rejtegetik a legfinomabb nedűt! Sőt, mi több, az a semmirekellő pincemester bennehagyta a kulcsot az ajtóban - nyilván hirtelen megzavarták mestersége gyakorlásában. Be is mentem, és mit gondoltok, mit találtam? Egy halom rozsdás láncot, és ezt a kutya zsidót, aki tüstént megadta magát, és foglyom lett, megfogadván, hogy nem szökik meg. Felhajtottam egy jó kupa bort, hogy kipihenjem fáradozásaimat a hitetlen kutyával, és már el akartam indulni vele, amikor bum-bum, mennydörgő lármával és pokoli lángok közt beomlott a külső torony (száradjon el a keze annak, aki ilyen rosszul építette), és romjai eltorlaszolták a kijáratot. Azután a többi torony következett, sorra összedőlt valamennyi. Már feladtam az életemet. De miután szégyennek tartottam volna, hogy egy magamfajta ember egy zsidó társaságában múljon ki ebből a világból, felkaptam az alabárdomat, hogy kiloccsantsam az agyvelejét. De ahogy megláttam ősz haját, megkönyörültem rajta, félredobtam a gyilkos szerszámot, és elővettem helyette szellemi fegyvereimet, hogy a kutya zsidót megtérítsem. Szent Dunstan megsegített igyekezetemben, és az elvetett mag, úgy vettem észre, jó talajba hullt. De mivel egész éjjel a szent misztériumokról beszéltem neki, és méghozzá böjtöltem is (mert az a pár korty bor, amivel az elmémet frissítgettem, igazán nem számít), fejem kóvályogni kezdett, és egészen elszédültem. Guilbert és Wibbald a megmondhatói, milyen állapotban leltek rám... a szó szoros értelmében kimerültem.

- Ezt mi is tanúsíthatjuk - mondta Guilbert. - Amikor eltakarítottuk az omladékot, és Szent Dunstan a tömlöc lépcsője felé irányította lépteinket, ott találtuk a hordó borocskát félig üresen, a zsidót félholtan, a barátot pedig - ahogy ő mondja - kimerülten. De nem félig, hanem egészen.

- Hazudsz, gazember! - felelte a barát sértődötten. - A hordót jó torkú barátaiddal együtt te ittad ki. Még emlékszem, azt mondtátok, ez aztán a jó reggeli. Én a kapitánynak szántam, pogány legyen a nevem, ha nem neki hoztam fel a pincéből. Sebaj, no, mégsem mentem le hiába a pincébe! Megtérítettem egy zsidót, aki megértette mindazt, amit magyaráztam neki. Most már, ha nem is egészen úgy, de majdnem úgy tudja, mint én.

- Igaz ez, zsidó? - kérdezte a kapitány. - Valóban lemondtál hitetlenségedről?

- Úgy találjak kegyelmet szemedben - felelte a zsidó könyörgő hangon -, mint ahogy egyetlen szót sem értettem abból, amit a főtisztelendő prelátus úr beszélt nekem órák hosszat ezen a szörnyű éjszakán. Sajnos, annyira megviselt a bánat és a félelem, hogy egészen összezavarodott a fejem. Ha Ábrahám ősapám maga jött volna le az égből, hogy prédikáljon nekem, abból sem értettem volna egy szót sem.

- Hazudsz, zsidó, magad is tudod, hogy hazudsz! - förmedt rá a barát. - Majd én felfrissítem a memóriádat. Csak egy szót idézek beszélgetésünkből az emlékezetedbe! Megígérted, ugyebár, hogy egész vagyonodat a mi szent rendünknek ajándékozod - csak nem mered tagadni?

- Úgy legyen részem az üdvösségben, vitéz urak - hebegett Izsák még rémültebben, mint eddig -, hogy nem ígértem semmi ilyesmit! Még hasonló szó sem hagyta el ajkamat! Jaj nekem, jaj! Koldusbotra jutott öregember vagyok... attól félek, már gyermekem sincs... Könyörüljetek rajtam, és engedjetek el, hadd menjek utamra!

- Szó sincs róla! - mondta a barát. - Fogadalmat tenni az anyaszentegyház javára, aztán visszaszippantani - még mit nem? Ezt nem viszed el szárazon!

Felemelte alabárdját, és nagy gyönyörűséggel fejbe akarta vágni a zsidót, de a Fekete lovag közbelépett, lefogta karját, és ezzel magára vonta a barát haragját.

- Kenti Szent Tamásra - kiáltotta -, mindjárt nekidurálom magam, és megtanítalak, Léhűtő úr, hogy kár beleütni az orrodat mások dolgába! Megtanítalak bizony, hiába bújsz vasbundába!

- No, csak nem haragszol rám? - nevetett a lovag. - Elfelejtetted, hogy meghitt barátod és cimborád vagyok?

- Arról nem tudok semmit - felelte a barát. - Csak azt tudom, hogy minden lében kanál vagy.

- Ejnye, ejnye - csóválta fejét a lovag, aki mintha örömét lelte volna abban, hogy egykori házigazdáját ingerelje -, hát csakugyan elfelejtetted, hogy főleg az én kedvemért... no meg egy kicsit azért is, mert nem tudtál ellenállni a süteményes tál és a boroskancsó csábításának... megszegted böjtölési és virrasztási fogadalmadat?

- Jól van, barátom - felelte a remete, összeszorítva óriási öklét -, úgy látom, azt akarod, hogy megajándékozzalak egy kis emlékkel.

- Ajándékot nem fogadok el, legfeljebb kölcsönt - mondta a lovag. - Az ütleget, amit nekem szánsz, kölcsönnek tekintem, és visszafizetem neked kamatostul. Persze, uzsorakamatra gondolok, aminőt a te tiszteletre méltó foglyod szokott behajtani ügyfelein.

- No, majd mindjárt meglátjuk - morgott a barát.

- Hohó! - kiáltott fel a kapitány. - Mi jut eszedbe, te bolond barát! Verekedni akarsz a tanácskozótölgy alatt?

- Nem verekedés ez, csak egy kis baráti eszmecsere - mondta a lovag. - Üss, barát, ha mersz! Állom az ütésedet, ha te is állod az enyémet.

- Könnyű neked, azzal a vasfazékkal a fejeden - mondta a barát. - No de legyen meg ez az előnyöd. Akkor is elterülsz a földön, mint a gathbeli Góliát az ércsisakjával.

A barát könyökig felgyűrte zekéjét izmos karján, és minden erejét beleadva, akkorát ütött a lovagra, hogy egy ökör is összerogyott volna tőle.

De a lovag meg se rezzent, úgy állt ott, mint egy szikla. A yeomanhad felkiáltott csodálkozásában körös-körül. Ismerték a barát közmondásos erejét - alig akadt köztük egy vagy kettő, aki komolyan vagy tréfából nem kapott volna még kóstolót belőle.

- Hát ide süss, derék barát - mondta a lovag, lehúzva kesztyűjét -, ha már a fejem előnyben van, a kezem hadd legyen csupasz, mint a tiéd! Most mutasd meg, hogy legény vagy a talpadon! Majd meglátom, kibírod-e, amit most kapsz.

- Genam meam dedi vapulatori, odatartom orcámat az ütlegelőnek - mondta a remete. - De ha ki tudsz mozdítani, öcsém, a helyemből, átengedem neked a váltságdíjat, amit majd a zsidótól kapok.

Így szólt az izmos pap, és kihívóan megvetette lábát. De ki dacolhat végzetével? A lovag olyan erővel és lendülettel csapott rá, hogy a barát - a nézők legnagyobb ámulatára - bukfencezve terült el a földön. De amikor feltápászkodott, arca nem árult el se haragot, se szégyenkezést.

- Testvér - mondta a lovagnak -, kissé kíméletesebben élhetnél az erőddel. Hogyan mondhattam volna misét, ha eltöröd az állkapcámat? Micsoda dudás az, akinek kiverték az alsó fogait? No de itt a kezem, a baráti jobbom, hadd tanúsítsa, hogy nem cserélek többé ütleget veled, mert látom, csak ráfizethetek. Legyen vége köztünk minden civódásnak. És most szabjuk meg a zsidó váltságdíját, mert ahogy a párduc nem bújik ki foltos bőréből, a zsidó is csak zsidó marad, amíg él.

- Halljátok? - mondta Clement. - A pap, amióta fülön vágták, szelídebb húrokat penget. Most már nem olyan biztos a zsidó megtérésében, mint az előbb.

- Hallgass, fickó! Mit tudsz te a megtérésről? És egyáltalában, micsoda dolog ez? Nincs már semmi tisztelet? Mindenki úr, és senki se közlegény? Hidd el, amikor a derék lovag fejbe vágott, éppen szédültem egy kicsit, különben nem estem volna el. De ha tovább jár a szád, kitapasztalhatod, hogy ütést adni éppen olyan jól tudok, mint ütést elviselni.

- Békesség! Maradjatok nyugton mindnyájan! - kiáltott a szegénylegények kapitánya. - Te pedig, zsidó, gondolkodj a váltságdíjon. Nagyon jól tudod, hogy fajtád átkozott minden keresztény ember szemében, és hidd el, mi sem tűrjük soká jelenlétedet. Gondold ki hát, mennyit ajánlasz a szabadságodért, én meg közben megvizsgálom egy másféle fogoly ügyét.

- Sokat fogtatok el Front-de-Boeuf emberei közül? - kérdezte a Fekete lovag.

- Olyat nem, akiből váltságdíjat lehetne kivasalni - felelte a kapitány. - Volt egypár bujkáló, akit szélnek eresztettünk, hadd keressenek új gazdát maguknak. Elég volt a bosszúból és a zsákmányból nélkülük is: ezek együttesen sem érnek meg egy negyed tallért. De az a fogoly, akiről beszélek, jobb fogás... egy finom pap, aki éppen a babájához sietett, ahogy a ruhájáról meg a lószerszámjáról látom. Már jön is a nagyérdemű prelátus... billegve, mint a szarka!

És két yeoman közt felbukkant régi barátunk, Aymer, a jorvaulxi prior - őt vezették a szegénylegények kapitányának gyeptrónusa elé.

 

HARMINCHARMADIK FEJEZET

...Mondd, hősök virága:
Hogy s mint van Titus Lartius?

MARCIUS:
Mint kinek mestersége az ítélet:
Egyet halállal sújt, mást száműzéssel,
Váltságdíjat szab, megbocsát, fenyít.

Shakespeare: Coriolanus


A fogoly apát arcán és egész viselkedésében a megsértett büszkeség, a megzavart hiúság és a testi rettegés furcsa keveréke tükröződött.

- Mit jelentsen ez, uraim? - kiáltott fel olyan hangon, amelyben mind a három érzés összefolyt. - Micsoda rend van itt nálatok? Hát keresztények volnátok avagy törökök, hogy így bántok egy papi emberrel? Tudjátok-e, mi az: manus imponere in servos Domini?[38] Málhámat kifosztottátok, remekbe készült csipkegalléromat, amely egy bíbornoknak is megfelelt volna, összetéptétek! Más egyházi ember az én helyemben már rátok olvasta volna, hogy: excommunicabo vos.[39] De én békés ember vagyok, és abban az esetben, ha előhozzátok lovaimat, szabadon bocsátjátok kísérőimet, visszaadjátok málhámat, és sürgősen lefizettek száz koronát, hogy a jorvaulxi apátság főoltárán misét mondjanak érte bűneitek kiengesztelésére - és azonkívül megfogadjátok, hogy nem esztek vadpecsenyét pünkösdig -, akkor hajlandó vagyok a feledés fátylát borítani esztelen csínyetekre.

- Szentatyám - felelte a szegénylegények kapitánya -, sajnálattal hallom, hogy olyan bánásmódban részesültél, amely megbotránkoztatásra késztet.

- Bánásmód? - kiáltott fel az apát, felbátorodva a kapitány nyájas hangján. - Jobbfajta kutyával sem bánnak így, nemhogy keresztény emberrel, de legkevésbé pappal! Méghozzá Jorvaulx szent rendházának priorjával! Van itt egy trágár és részeges lantos, valami Allan-a-Dale - nebulo quidam: egy fickó, aki testi fenyítékkel, sőt halállal rémítgetett, ha nem fizetek négyszáz korona váltságdíjat... mindazokon a kincseken kívül, amiket már elrabolt tőlem... aranyláncokról beszélek és felbecsülhetetlen értékű drágaköves gyűrűkről! Nem is szólva mindarról, amit durva kezek összetörtek és tönkretettek, például a púderesszelencémről és az ezüst hajbodorítómról!

- Lehetetlen, hogy Allan-a-Dale így bánt volna egy magadfajta tiszteletre méltó úriemberrel - mondta a kapitány -, teljességgel lehetetlen!

- Pedig olyan igaz, mint Szent Nikodémusz evangéliuma - felelte a prior. - A legkegyetlenebb felföldi káromkodások közepette esküdözött, hogy felköttet az erdő legmagasabb fájára.

- Valóban így fogadkozott? - csóválgatta fejét a kapitány. - Akkor, főtisztelendő atyám, mégiscsak jó lesz eleget tenni a kívánságának, mert Allan-a-Dale olyan ember, aki nem táncol vissza, ha már egyszer a szavát adta valamire!

- Látom, tréfálkozol velem - mondta az álmélkodó prior, erőltetett nevetéssel. - Én is kedvelem a jó tréfát, szívből kedvelem, ha-ha-ha! De ha egész éjjel vigadtunk, reggel ideje már, hogy komolyan beszéljünk.

- Én olyan komolyan beszélek, mint egy gyóntatópap - felelte a kapitány. - Meg kell fizetned a váltságdíjat, prior úr, ha nem akarod, hogy a kolostorod kénytelen legyen új főnököt választani, mert a te széked bizony árvaságra jut!

- Hát keresztények vagytok ti, hogy egy pappal ilyen hangon beszéltek? - kiáltott fel a prior.

- Hogy keresztények vagyunk-e? - ordított vissza a kapitány. - De még mennyire! Ha éppen tudni akarod, még lelkiatyánk is van. Hol a mi pufók remeténk? Álljon elő, és olvassa a fejére ennek a priornak az igét, amúgy istenigazában!

A barát - félig részegen, félig józanul - sebtében csuhát húzott zöld zekéjére, és összeszedve minden latin tudását, amely itt is, ott is reáragadt, így szólt:

- Deus faciat salvam benignitatem vestram![40] Isten hozott, szent atyám, ebbe a szép erdőbe.

- Micsoda istentelen maskara ez? - mondta a prior. - Barátom, ha csakugyan egyházi személy vagy, légy segítségemre, hogy megszabaduljak ezeknek a vadembereknek a kezéből. Sokkal istenesebb cselekedet volna, mint itt állni és röhögni, pojáca módjára.

- Mi tagadás, tisztelendő atyám - felelte a barát -, én csak egy módot látok arra, hogy megmenekülj. Nálunk ma van Szent András napja, ma szedjük a tizedet.

- De remélem, nem a szentegyházat akarjátok megdézsmálni, testvérem! - méltatlankodott a prior.

- Az egyháziakat meg a világiakat egyaránt - felelte a barát. - Így hát azt ajánlom, prior úr, facite vobis amicos de Mammone iniquitatis, szerezzetek barátokat a hamis Mammonból - mert semmiféle más barátság nem segíthet rajtad.

- Én nagyon szeretem a jókedvű erdei szegénylegényeket - mondta a prior, hangját megváltoztatva, kedveskedve -, de kérlek, ne kopasszatok meg túlságosan. Én is értek az erdei mesterséghez, meg tudom fújni a kürtöt tisztán és vidáman és olyan harsányan, hogy a tölgyek csak úgy visszhangzanak tőle. Ejnye no, megérdemlem, hogy barátságosabban bánjatok velem!

- Adjatok neki egy kürtöt - mondta a kapitány. - Bizonyítsa be, hogy igaz, amivel kérkedik.

Aymer prior megfújta a kürtöt, ahogy csak bírta szusszal. A kapitány megcsóválta fejét.

- Prior úr - mondta -, vidáman fújod, de mégsem elég jól ahhoz, hogy elfogadjuk váltságdíj helyett. Volt egy lovag, aki pajzsán ezt a feliratot hordta: Kürtszóért szabadság! Sajnos, nem áll módunkban ezt a jelszót követni. De más baj is van itt. Látom, azok közé tartozol, akik új franciás cifrázással meg trillázással rontjátok a becsületes, régi angol kürtszót. Az a cikornya a kürtjel végén ötven koronádba kerül: büntetésül annyival emelem a váltságdíjadat.

- Fájlalom, hogy nem tudtam kivívni az elismerésedet az erdei mesterség terén - mondta a prior kedvetlenül. - Mégis kérlek, légy méltányosabb a váltságdíjam dolgában. És ha már kénytelen vagyok gyertyát gyújtani az ördögnek, mondd meg kereken, mibe kerül ez az erdei séta... Mit kell fizetnem azért a könnyelműségért, hogy nem hoztam magammal ötven lovast kíséretül?

A szegénylegények hadnagya odalépett a kapitányhoz, és a fülébe súgta:

- Nem lenne jó, ha a zsidó állapítaná meg a prior váltságdíját, a prior meg a zsidóét?

- Bolond fickó vagy - nevetett a kapitány -, de nem bánom, legyen kedved szerint. Gyere csak ide, zsidó! Ez a szent atya itt Aymer, a dúsgazdag jorvaulxi apátság priorja. Mondd meg, mennyi váltságdíjat vessünk ki rá. Te bizonyára tudod, mennyi a kolostor jövedelme.

- Én ne tudnám? - mondta Izsák. - Sok üzletet csináltam már a tisztelendő atyákkal. Vásároltam tőlük búzát és árpát, a föld termékeit, azonkívül sok gyapjút. Gazdag apátság az, jó kövér földjük van. A tisztelendő urak ott jól élnek, finom borokat iszogatnak. Hej, ha egy magamfajta földönfutónak olyan otthona volna, mint nekik, olyan biztos jövedelme évről évre, hónapról hónapra, nem sajnálnám az aranyat és ezüstöt, hogy kiváltsam magam, és jó életemet visszakapjam.

- Kutya zsidó! - kiáltott rá a prior. - Te tudod legjobban, te átkozott, hogy Istennek szentelt házunk még ma is tartozik a kórus felépítéséért...

- Meg a gascogne-i borokért, melyekkel pincéteket tavaly jól megraktátok - vágott bele a szavába Izsák -, no de ne beszéljünk erről.

- Halljátok a hitetlen kutyát? - méltatlankodott a prior. - Csaholásával azt akarja elhitetni, mintha szent gyülekezetünk a borok miatt adósodott volna el, melyeknek elfogyasztására külön engedélyünk van propter necessitatem et ad frigus depellendum.[41] A körülmetélt kutya a szentegyházat káromolja, keresztény emberek meg hallgatják, és nem csapnak a szájára!

- Hagyjuk csak ezt - legyintett a kapitány -, ilyen könnyen nem fogsz kimászni a kátyúból. Izsák mondja meg, mennyit fizethet a prior anélkül, hogy lenyúzzuk a bőrét.

- Hát úgy hatszáz koronát - felelte Izsák. - A jó prior úr nyugodtan kifizetheti ezt uraságtoknak, és még mindig jó puhán ül a karosszékében.

- Hatszáz korona - bólintott a kapitány. - Helyes, beérem vele. Jól feleltél, Izsák... legyen hatszáz korona. Ez a döntés, prior úr, nincs több beszéd.

- Nincs több beszéd! Nincs több beszéd! - kiáltották a szegénylegények. - Salamon sem hozhatott volna jobb ítéletet!

- Hallod, prior úr? - mondta a kapitány.

- Meg vagytok őrülve, uraim? - méltatlankodott a prior. - Honnan teremtsek elő ilyen óriási összeget? Ha eladom a szentségtartót meg a gyertyatartókat is a jorvaulxi oltárról, akkor sem tudom összehozni a váltságdíj felét se. És akkor is csak úgy tudom elintézni, ha magam megyek Jorvaulxba. Két papomat azonban itt hagyom nálatok zálogba.

- Gyenge zálog lenne - mondta a kapitány. - Inkább te maradj itt, prior, és őket küldjük el a pénzért. Amíg visszajönnek, nem sajnálunk tőled egy kupa bort meg egy darab vadpecsenyét, és ha szereted a vadászatot, most olyanban lesz részed, amelyhez foghatót nálatok, odafenn északon, még senki sem látott.

- Meg lehet ezt oldani másképpen is - avatkozott a dologba Izsák, aki igyekezett megnyerni a szegénylegények jóindulatát. - Elküldhetek valakit Yorkba a hatszáz koronáért. Elég, ha a főtisztelendő prior úr nyugtát ad nekem erről az összegről és írásbeli felhatalmazást, hogy kifizethetem bizonyos pénzekből, amelyeket a kezemre bíztak.

- Megteszi, Izsák, mindent megtesz, amit csak akarsz - mondta a kapitány. - Így hát te szépen kifizeted az ő váltságdíját meg a magadét.

- A magamét? Jaj, vitéz urak, én egy megtört öregember vagyok, aki már régen tönkrement. Ha ötven koronát fizetek, akkor is koldusbotra jutok.

- Ezt már a prior fogja eldönteni - jelentette ki a kapitány. - Mit szólsz ehhez, Aymer atya? Van a zsidónak miből váltságdíjat fizetni?

- Hogy van-e neki? - kiáltott fel a prior. - Hát nem tudjátok, kivel van dolgotok? Yorki Izsák olyan gazdag, hogy nem magát, hanem Izraelnek mind a tíz törzsét ki tudná váltani az asszíriai fogságból! Nekem ugyan nem sok dolgom volt vele, de a kincstárnokunk és a pincemesterünk többször járt nála. Azt mondják, yorki háza úgy tele van arannyal meg ezüsttel, hogy igazán szégyen, ha ezt eltűrik egy keresztény országban. Nem is lehet ezt keresztény ésszel megérteni, hogy az ilyen viperák büntetlenül szívhatják az állam, sőt az egyház vérét, és uzsorás üzelmeikkel ennyire megszedhetik magukat!

- Megálljunk, szentatya - mondta a zsidó -, fékezd csak indulatodat és haragodat. Ne felejtsd el, hogy én még sohasem kényszerítettem kölcsönpénzt senkire. De amikor egyházi vagy világi ember, herceg, lovag és prior pénzért kopogtat Izsák ajtaján, akkor egészen más hangon beszél, nem ilyen gorombán. "Kedves Izsák barátom, segíts rajtam, ha Istent ismersz, segíts ki egy kis kölcsönnel, pontosan megadom, és örök hálára kötelezel vele! Kedves, jó Izsák bácsi, mindenki tudja, milyen derék, jószívű ember vagy, csak te menthetsz meg, senki más" - akkor így szól a nóta. De ha elérkezik a lejárat napja, és kérni merem, ami nekem jár, akkor: "Pusztulj innen, szemtelen zsidó, Egyiptom átka sújtson rád és fajtádra!" Nem elég, hogy nem fizetnek, még a durva csőcseléket is ránk uszítják, hadd töltse ki dühét a védtelen idegeneken!

- Prior - mondta a kapitány -, ha zsidó is, egyben-másban igaza van. De itt az ideje, hogy megszabd a váltságdíját, mint ahogy ő megszabta a tiedet, minden további gorombáskodás nélkül.

- Egy kalap alá venni egy keresztény főpapot meg egy zsidót! - méltatlankodott a prior. - Erre csak egy latrofamosus, hírhedt rabló képes... Hogy mit jelent ez a szó, majd egy más alkalommal magyarázom meg. De miután ragaszkodtok hozzá, hogy én mondjam meg, mit lehet a vén uzsorásból kipréselni, megmondom nyíltan: vétkeztek zsebetek ellen, ha ezer koronán alul eleresztitek.

- Hát akkor ennél maradunk. Nincs több beszéd! - mondta a kapitány.

- Nincs több beszéd! Nincs több beszéd! - visszhangozták emberei. - A keresztény nem tagadta meg úri mivoltát, bőkezűbb volt hozzánk, mint a zsidó.

- Ábrahám, Izsák, Jákob! - sopánkodott a zsidó. - Hát egészen le akartok vetkőztetni egy tönkrement embert? A gyermekemet már elvesztettem, most meg a kenyeremtől is meg akartok fosztani?

- Ha már gyermektelen vagy, jóval kevesebb pénzre van szükséged - mondta Aymer.

- Mit beszélsz, uram! A te törvényed nem engedi, hogy megismerd, mennyire szívünkhöz nő egy gyermek, aki hús a húsunkból, és vér a vérünkből! Ó, Rebeka, szeretett Ráhelem leánya! Ha ennek a fának minden levele egy arany volna, és valamennyi az enyém, mindet-mindet odaadnám, csak tudnám, hogy élsz, és megmenekültél a nazarénus kezéből!

- Nem fekete hajú a leányod? - kérdezte a szegénylegények egyike. - Nem viselt ezüsttel hímzett fátyolt?

- De igen, igen! - felelte az öreg, aki most mohó türelmetlenségében reszketett úgy, mint az előbb félelmében. - Jákob istene áldjon meg! Tudsz valamit róla és sorsáról?

- Akkor ő volt az, akit a büszke templomos elhurcolt tegnap este, amikor keresztültört sorainkon - felelte a yeoman. - Már megfeszítettem íjamat, hogy egy nyilat küldjek utána, de meggondoltam, mert attól tartottam, hogy a leányt találom el.

- Istenem! - sóhajtotta Izsák. - Bárcsak halálra sebezted volna! Jobb volna szegénynek meghalnia, semhogy a kegyetlen templomos prédája legyen. Jaj, jaj! Elveszett az én szemem fénye, házam büszkesége, dicsősége!

- Barátaim - mondta a kapitány körülnézve -, ha zsidó is, az öregember gyásza és fájdalma megindít. Beszélj velünk becsületesen, Izsák. Ha megfizeted az ezer korona váltságot, valóban nem marad egy garasod sem?

A kérdés újra eszébe juttatta Izsáknak földi javait. A pénz imádata annyira vérévé vált, hogy ez a szenvedély még apai érzéseivel, is vetekedett. Az öreg elsápadt, dadogott, de nem merte tagadni, hogy ha kifizeti a váltságdíjat, valami csekély kis vagyona még marad.

- Hát jól van, ne firtassuk tovább - mondta a kapitány. - Pénz nélkül annyi reményed se lehet kiszabadítani gyermekedet Brian de Bois-Guilbert úr karmaiból, mint elejteni egy királyszarvast olyan nyílvesszővel, amelynek nincs hegye. Szabadon bocsátunk téged ugyanolyan összegért, mint Aymer priort, sőt száz koronával kevesebbért. Ez a száz korona olyan veszteség lesz, amelyet én viselek egyedül, kedves társaimat nem terheli. Így legalább azt a súlyos sértést is elkerüljük, hogy egy zsidó kereskedőt ugyanannyira becsüljünk, mint egy keresztény főpapot. Azonkívül marad legalább ötszáz koronád, amellyel megkísérelheted leányod kiváltását. A templomosok legalább annyira szeretik az ezüstsékelek, mint a szép fekete szemek csillogását. Tehát siess megpengetni sékeljeidet Bois-Guilbert fülében, mielőtt késő. Felderítőink jelentése szerint rendjének legközelebbi székházába menekült, ott majd megtalálod. Helyes, amit mondtam, cimborák?

A yeomancsapat tagjai most is, mint máskor, szívvel-lélekkel helyeselték vezérük szavait.

Izsák szíve kissé megkönnyebbült arra a hírre, hogy leánya még él, és talán kiváltható. Túláradó érzésében a nagylelkű szegénylegény-vezér lábai elé vetette magát, és szakállát csizmájához dörzsölve, mindenáron meg akarta csókolni zöld zekéje szegélyét.

A kapitány kiszabadította magát az öreg kezéből, és hátralépett - arcán utálkozó megvetés tükröződött.

- Ugyan, kérlek! Kelj fel! Én angol ember vagyok, nem szeretem ezeket a keleti szokásokat. Isten előtt borulj le, ne egy bűnös halandó előtt, amilyen én vagyok.

- Úgy van, zsidó - hagyta rá Aymer prior. - Isten előtt térdelj le, akit most én képviselek itt, oltárának szerény szolgája. Ki tudja - ha őszinte bűnbánatot tanúsítasz, és megfelelő ajándékokkal járulsz Szent Róbert oltárához -, talán ki tudom eszközölni a kegyelmet Rebeka leányodnak. Én is sajnálom a leányt, mert szép arcú, és szerény viselkedésű... láttam Ashbyben, a bajvívó téren. És Brian de Bois-Guilbert azok közé tartozik, akik adnak a szavamra. Gondold meg, mivel tudnád megszolgálni, ha közbelépnék érdekében.

- Jaj nekem, jaj, jaj! - siránkozott a zsidó. - Minden oldalról szorongatnak, mindenki ki akar fosztani. Prédája lettem Asszíriának és zsákmánya Egyiptomnak!

- No és? - felelte a prior. - Mi más lehetne is a sorsa átkozott fajtádnak? Tudod-e, mit mond a szentírás? Verbum Domini proiecerunt, et sapientia est nulla in eis, elvetették az Úr szavát, és nincs bennük semmi bölcsesség... propterea dabo mulieres eorum exteris, ennélfogva asszonyaikat odaadom az idegeneknek, ami a jelen esetben a templomost jelenti... et thesauros eorum haeredibus alienis, a kincseiket pedig másoknak, ami ebben az esetben ezeket az urakat jelenti.

Izsák nagyot sóhajtott, kezeit tördelte, és visszaesett előbbi kétségbeesett állapotába. De a szegénylegények vezére félrehívta.

- Egyet tanácsolhatok, Izsák - mondta Locksley. - Igyekezz megnyerni magadnak ezt a papot. Hiú ember és pénzsóvár; legalábbis sok pénzre van szüksége költséges életmódja fedezésére. Ebben könnyen a kezére járhatsz, mert ne gondold, hogy sopánkodásod engem megtéveszthet. Nagyon jól ismerem, Izsák, azt a vasládát, amelyben pénzeszsákjaidat tartogatod. Micsoda? Tagadni akarod? Hát nincs már ott az a nagy kő yorki házad kertjében, az almafa alatt, hogy eltakarja a lejáratot boltíves kincseskamrádba?

A zsidó arca halálsápadtra vált.

- Tőlem nem kell félned - folytatta a yeoman -, mi már régen ismerjük egymást. Hát már elfelejtetted azt a beteg íjászt, akit a szép Rebeka Yorkban kiváltott a tömlöcből, és házatokban ápolt, amíg meg nem gyógyult? Akkor aztán még te adtál neki egy ezüstmárkát, úgy bocsátottad útjára. Akármilyen uzsorás vagy, még sohasem fektettél be egy ezüstmárkát jobban, mint akkor, mert most aztán megtérült kamatostul: ma ötszáz koronát hozott neked.

- Hát te vagy az, akit úgy hívtak: Diccon, az Íjhajlító? - álmélkodott Izsák. - A hangod mindjárt olyan ismerősnek tetszett.

- Igen, én vagyok az Íjhajlító - mondta a kapitány - meg Locksley is vagyok, és még egy csomó más nevem is van ezeken kívül.

- De abban tévedsz, derék Íjhajlító, hogy abban a boltíves kamrában kincseket őrzök. Isten engem úgy segéljen, nincs ott egyéb, mint valami áru, amit örömest neked ajándékozok - például száz yard zöld posztó, amelyből embereidnek zekéket varrathatsz, meg száz vessző spanyolnád, amiből kitűnő íjakat lehet készíteni, aztán száz selyemhúr, vastag, erős, kerek, hibátlan; mindezt örömest eljuttatom hozzád, derék Diccon, ha most megígéred nekem, hogy hallgatni fogsz, és egy szót sem szólsz senkinek arról a pincéről, kedves jó Diccon.

- Néma leszek, mint egy erdei mókus - felelte a kapitány -, és nagyon sajnálom a leányodat, hidd el. Szívesen segítenék rajta, de nem tehetem. A templomos lándzsásai erősebbek nálunk, nyílt terepen nem vehetjük fel velük a küzdelmet puszta íjjal - szétszórnának, mint a pelyvát. Ha tudom, hogy Rebeka az, akit elhurcolnak, akkor még tehettem volna érte valamit. De most már csak csellel és szépszerivel segíthetsz rajta. Mondd csak, beszéljek érdekedben a priorral?

- Az isten szerelmére, Diccon, tégy meg mindent, amit csak tudsz! Segíts megmenteni drága gyermekemet!

- Jól van, csak ne szólj közbe ide nem illő kapzsiságoddal - mondta a kapitány -, akkor megpróbálok egyezségre jutni vele a te nevedben.

Elfordult a zsidótól, de az követte, nyomába szegődött, mint az árnyék.

- Aymer prior - mondta a kapitány -, gyere csak félre velem egy percre, itt a fa alatt zavartalanul beszélhetünk. Azt mesélik rólad, hogy jobban szereted a bort meg a hölgyek mosolyát, mint ahogy rendedhez illik, de ez nem tartozik rám. Azt is hallottam, hogy szereted a jó vadászkutyákat és a gyors paripákat, ami költséges kedvtelés, és ezért az aranyat sem veted meg. De azt sohasem hallottam rólad, hogy örömödet lelnéd az elnyomásban és kegyetlenségben. Nézd, ez az Izsák itt hozzásegítene téged sok örömhöz és szórakozáshoz egy zsákocskával, amelyben száz ezüstmárka van... abban az esetben, ha barátod, a templomos, közbelépésedre szabadon bocsátja Rebekát.

- Mégpedig úgy kapjam vissza, ahogy tőlem elvitték: sértetlenül és tisztességben; különben nem áll az alku - szólt közbe az öreg.

- Hallgass, Izsák - mondta a kapitány -, vagy abbahagyom az egészet. Mit szólsz az ajánlatomhoz, Aymer prior?

- Ennek az éremnek két oldala van - felelte a prior. - Egyrészt jót cselekednék, ami nagyon szép. Másrészt azonban egy zsidó malmára hajtanám a vizet, ami ellenkezik a lelkiismeretemmel. De ha ez az izraelita az egyháznak is előnyére válik, például adományával hozzájárul kolostorunkban az új dormitórium[42] felépítéséhez, akkor lelkiismeretem sem ellenzi tovább, hogy segítsek leányát kiszabadítani.

- Tehát néhány márka a dormitórium javára - mondta a kapitány. - Fogd be a szád, Izsák, most én beszélek. No meg egypár ezüst gyertyatartó az oltárra... ezen már nem veszünk össze.

- No de mégis, jó Diccon - igyekezett Izsák közbeszólni.

- Jó zsidó... jó barom... jó csúszó-mászó féreg! - rivallt rá a yeoman, türelmét veszítve. - Ha még akkor is a piszkos pénzedre gondolsz, amikor lányod életéről és becsületéről van szó, akkor istenuccse, úgy megtáncoltatlak, hogy megemlegeted! Három napon belül kisajtolom belőled az utolsó aranyadat is!

Izsák összegörnyedt és elhallgatott.

- És milyen biztosítékot kapok ezekre az ígéretekre? - kérdezte a prior.

- Ha Izsák lánya közbenjárásodra épkézláb visszajön - felelte a kapitány -, Szent Hubertre esküszöm, én gondoskodom arról, hogy megfizesse neked tartozását tiszta ezüstben, vagy pedig úgy ellátom a baját, hogy örömest fizetne hússzor annyit is!

- Jól van, zsidó - mondta Aymer -, ha már bele kell avatkoznom ebbe az ügybe, add ide az írófelszerelésedet... de nem, megállj! Inkább huszonnégy óráig böjtölök, semhogy a te tolladat kezembe vegyem. De hol találok egy másikat?

- Ha lelkiismereti aggályaid nem terjednek ki a zsidó írótábláira is, tollról gondoskodom én - mondta a kapitány, és íját megfeszítve, célba vett egy vadlibát, amely éppen akkor repült el magasan a fejük fölött.

Ez a madár előőrse volt egy nagyobb csapatnak, amely Holderness távoli, elhagyott lápjai felé igyekezett. A nyíllal átütött madár vergődve leereszkedett a földre.

- Parancsolj, prior - folytatta a yeoman -, ebből elláthatod írótollal Jorvaulx valamennyi barátját. Száz évre is elegendő lesz, hacsak nem adják krónikák írására a fejüket.

A prior leült, és nagy kényelmesen megszerkesztett egy levelet Brian de Bois-Guilbert részére, gondosan lepecsételte, és átadta Izsáknak a következő szavakkal:

- Ez menlevélül is szolgál majd, hogy baj nélkül eljuthass Templestowe rendházába. Azonkívül erősen remélem, hogy lányod kiszabadítását is eléred vele, ha alátámasztod megfelelő ajánlatokkal és ajándékokkal. Mert arra mérget vehetsz, hogy Bois-Guilbert lovag azok közé tartozik, akik az ujjukat sem mozdítják meg ingyen.

- Jól van, prior - mondta a kapitány -, most már nem tartóztatlak fel soká. Most már csak az van hátra, hogy nyugtát adj a zsidónak a hatszáz koronáról, amelyet helyetted fog nekünk kifizetni a te váltságdíjad fejében... én beleegyezem abba, hogy ő legyen a pénztárnokod. De ha meghallom, hogy később, amikor elszámolsz vele, nem ismered el ezt a tartozásodat, Isten engem úgy segéljen, hogy fejedre gyújtom kolostorodat, még akkor is, ha ezért tíz évvel előbb kerülök akasztófára!

A prior most már savanyúbb arcot vágott, mint az imént, amikor a Bois-Guilbert-nek szóló levelet írta. De kénytelen-kelletlen mégis kiállította az elismervényt arról, hogy yorki Izsák hatszáz koronát előlegezett neki. Egyben kötelezte magát arra, hogy ezt az összeget az elszámolásnál megtéríti neki.

- Most pedig - szólt a prior - csak arra kérlek, bocsássátok szabadon a két tisztelendő atyát is, aki kíséretemben volt, és adjátok vissza öszvéreimet meg hátaslovaimat, valamint drágaköves gyűrűimet, láncomat és díszruhámat is. Miután olyan fogoly vagyok, aki kötelezettségeit hűségesen teljesítette, és váltságdíját kifizette, vissza kell kapnom mindazt, amit elvettek tőlem.

- Ami főtisztelendő testvéreidet illeti, prior úr - felelte Locksley -, tüstént visszakapják szabadságukat, hiszen igazságtalanság volna tovább is fogva tartani őket. Ami az öszvéreidet és lovaidat illeti, azokat is visszakapod, egy kis összeggel együtt, hogy legyen költőpénzed az úton Yorkig - kegyetlenség volna, ha megfosztanánk attól a lehetőségtől, hogy utadat folytathassad. Ám ami a gyűrűket, láncokat, ékszereket, miegymást illeti, meg kell értened, hogy kényes lelkiismeretű emberek vagyunk, és nem engedhetjük meg, hogy egy olyan tiszteletre méltó papi ember, mint te, akinek hátat kellene fordítania minden földi hiúságnak, ebben a tekintetben kísértésbe essék. Nem tűrhetjük, hogy láncokat, gyűrűket és hasonló cifraságokat viseljen, és megszegje rendje szabályait.

- Én meg azt mondom, uraim - felelte a prior -, gondoljátok meg jól, mielőtt ráteszitek kezeteket az egyház örökségére. Ezek az ékszerek inter res sacras: a megszentelt tárgyak közé tartoznak, és hamarjában meg sem tudom mondani, milyen büntetés jár annak, aki világi kézzel megszentségteleníti őket.

- Mindezt magamra veszem - szólt közbe a copmanhursti remete -, a bűnt is meg az ékszereket is. Én fogom viselni őket.

A priornak nem tetszett, hogy aggodalmait ilyen hangon próbálják eloszlatni.

- Barátom, testvérem - mondta -, ha csakugyan felszentelt pap vagy, fontold meg, kérlek, miként adsz majd számot felettes egyházi hatóságaidnak azért, hogy részt vettél ezekben a dolgokban, amik itt történtek.

- Prior barátom - felelte a remete -, vedd tudomásul, hogy én egy olyan kicsiny egyházmegyéhez tartozom, amelynek én vagyok a szolgája és a gazdája egy személyben. Így hát éppen úgy fütyülök a yorki püspökre, mint Jorvaulx apátjára egész kolostorával együtt!

- Ez meglehetősen szabályellenes - mondta a prior. - Úgy látszik, egyike vagy azoknak a gyanús alakoknak, akik jogtalanul kérkednek papi mivoltukkal, meggyalázzák a szent szertartásokat, és veszélybe sodorják a bizalommal hozzájuk forduló hívők lelkét - lapides pro pane condonantes -, köveket adván nekik étkül kenyér helyett, miként a biblia mondja.

- Ne is folytasd - felelte a remete. - Agyam csészéje már régen elrepedt volna, ha latinnal tömöm tele. Én csak annyit mondok, hogy jó szolgálatot tesz a világnak, aki a hozzád hasonló dölyfös papokról leszedi az ékszereket és cifraságokat. Olyan ez, mint az egyiptomiak megengedett, sőt dicsérendő kifosztása.

- Te gyalázatos zugpap! - kiáltott fel a prior haragra gyúlva. - Zugpap! Excommunicabo vos!

- Te pedig eretnek vagy és inkább tolvaj, mint pap - felelte a remete ugyanolyan dühösen. - Nem vagyok hajlandó zsebre vágni ilyen sértést, amellyel híveim füle hallatára illetni merészeltél. Szégyellheted magad, hogy ilyen hangon beszélsz tisztelendő testvéreddel. Megállj csak, ossa eius perfringam - összetöröm a csontjaidat, miként a biblia mondja.

- Ejnye, ejnye - csóválta fejét a kapitány -, hát a főtisztelendő testvérek ilyen gorombaságokat vágnak egymás fejéhez? Maradj nyugton, barát! Te meg, apát, ha nem akarsz sürgősen megjelenni az Úr színe előtt, ne ingereld a barátot! Remete, engedd békésen távozni a főtisztelendő atyát mint olyan foglyot, aki annak rendje és módja szerint kifizette váltságdíját.

Az íjászok szétválasztották a két felhevült papot. De még most sem hagyták abba a kiabálást, hanem rossz latinsággal szidták és becsmérelték egymást. A latin szavakat a prior folyékonyabban ejtette ki, a barát viszont nyomatékosabban és indulatosabban. Végül a prior ráeszmélt arra, hogy árt a méltóságának, ha folytatja a szóváltást egy olyan zugpappal, mint a haramiák lelkipásztora. Közben kísérői is előkerültek, és a prior ellovagolt - sokkal szerényebben, mint ahogy érkezett - kevésbé pompásan, de földi javak tekintetében sokkal apostolibb állapotban.

Most már csak az volt hátra, hogy Izsák valami biztosítékot nyújtson a két váltságdíj megfizetésére. Abban állapodtak meg, hogy saját pecsétjével lezárt levelet küld Yorkba, egyik hittestvérének; megkérte, hogy a levél felmutatójának fizessen ki ezeregyszáz koronát, és szolgáltasson ki bizonyos - részletesen felsorolt - árukat.

- A raktáram kulcsa - mondta Izsák nagyot sóhajtva - ott van Sevá testvérem kezében.

- És a boltíves pincéé is? - súgta Locksley.

- Nem! Nem! Isten őrizz! - rémüldözött Izsák. - Átkozott legyen az az óra, amikor bárki is megtudja ezt a titkot!

- Tőlem nem tudja meg senki - nyugtatta meg Locksley. - Az a fő, hogy az írásodra kiadják a benne megnevezett összeget. De mi ütött beléd, Izsák? Megnémultál, megbénultál, meghaltál? Ez az ezerszáz koronás veszteség elég ahhoz, hogy megfeledkezz a veszélyről, amely leányodat fenyegeti?

Izsák talpra ugrott.

- Nem, Diccon, nem... máris indulok! Isten veled, Diccon, akit talán nem tartanak jó embernek, de akit nem merek és soha nem is fogok rossz embernek nevezni!

De mielőtt Izsák útra kelt volna, a kapitány búcsúzóul lelkére kötött egyet-mást:

- Ne légy szűkmarkú, ha ajánlatot teszel, Izsák. Nyisd ki az erszényedet, hiszen gyermeked életéről van szó! Az arany, amit rajta megtakarítasz, hidd el, később jobban égetne, mintha megolvasztva, forrón öntenék a torkodba.

Izsák nagyot sóhajtva igazat adott a kapitánynak, és útra kelt két szálas termetű erdei szegénylegény kíséretében, akik vezetői voltak, de egyúttal testőrei is a sűrűségben.

Most aztán elbúcsúzott Locksleytól a Fekete lovag is, aki eddig élénk érdeklődéssel figyelte a történteket. Bevallotta a kapitánynak, hogy nem győzött csodálkozni a sok udvariasságon és emberségen, amit a szegénylegények közt tapasztalt - olyan emberek között, akik kívül estek a törvények szokásos oltalmazó és nevelő körén.

- Néha az elvadult fán is nemes gyümölcs terem, lovag úr - mondta Locksley. - És a rossz idők nem járnak csupáncsak olyasmivel, ami teljességgel rossz. A törvényen kívül állók között sok olyan ember van, aki a szabadosságban is mértéket akar tartani, sőt olyan is akad, aki mélységesen sajnálja, hogy szegénylegényéletre kényszerült.

- És ezek közé tartozik, úgy hiszem, az is, akivel most van szerencsém beszélni - jegyezte meg a lovag.

- Lovag úr - felelte Locksley - mindegyikünknek megvan a maga titka. Jogod van véleményt formálni rólam, és talán én is találgatásokba bocsátkozom veled kapcsolatban, bár meglehet, hogy mindkettőnk gondolatai messze járnak az igazságtól. De mivel nem leselkedtem utánad, és nem próbáltam a te titkaidba férkőzni, ne vedd rossz néven, ha én is meg akarom őrizni a magamét.

- Bocsánatért esedezem, derék íjász - mondta a lovag -, igazad van, ha rendre utasítasz engem. De talán lesz még alkalom, amikor úgy találkozunk, hogy kevesebb rejtegetnivalónk lesz egymás előtt. Addig is úgy búcsúzunk, mint jó barátok, nem igaz?

- Kezemet adom rá - felelte Locksley -, és merem állítani, hogy becsületes angol kéz, noha gazdája ebben a pillanatban törvényen kívül áll.

- Viszonzásul itt az enyém - mondta a lovag -, és megtiszteltetésnek tartom, ha megszoríthatom a tiédet. Mert aki jót tesz, noha minden lehetősége megvan arra, hogy rosszat cselekedjék, kettős dicséretet érdemel: egyrészt a jóért, amit tesz, másrészt minden rosszért, amitől tartózkodik. Isten veled, derék szegénylegény!

Így vált el egymástól a két bajtárs. A lakat és retesz lovagja felpattant erős hadiménjére, és elnyargalt az erdőbe.

 

HARMINCNEGYEDIK FEJEZET

JÁNOS KIRÁLY:
Halld, mit tegyél, barátom:
Ő mérges kígyó utamon, s a lábam
Bármerre indul, és bármerre lép:
Előttem fekszik ő. - Megé
rtesz engem?

Shakespeare: János király


Pazar lakomát csaptak a yorki kastélyban. János herceg meghívta azokat a nemeseket, papokat és főembereket, akiknek segítségére számított; így remélte megvalósítani nagyra törő tervét: elfoglalni bátyja trónját.

Tehetséges politikai ügynöke, Waldemar Fitzurse a vendégek közt forgolódott, és titkon "meggyúrta" őket, felszítva bátorságukat arra a hőfokra, hogy nyíltan zászlót bontsanak a herceg oldalán. De a vállalkozás megindítását erősen késleltette néhány cimbora távolléte. Hiányzott Front-de-Boeuf durva, de megtörhetetlen bátorsága, De Bracy vidám és merész lendülete, Brian de Bois-Guilbert éles elméje, ismert vitézsége és harci tapasztalata - pedig mindez nélkülözhetetlen feltétele volt az összeesküvés sikerének. János herceg és barátai káromkodtak, nem tudták megérteni, hol maradnak szövetségeseik, de nélkülük nem mertek hozzáfogni terveik megvalósításához.

Izsák zsidónak is itt kellett volna lennie Yorkban, de ő is eltűnt, és vele együtt a remény bizonyos pénzekre, amelyekre nézve János herceg az öreggel és hittestvéreivel megállapodott. Pedig a vállalkozáshoz szükség volt a pénzre, és elmaradása nagy veszélyekkel járt ezekben a válságos napokban.

A Torquilstone elestét követő napon zűrzavaros hírek terjedtek el York városában. Egyesek tudni vélték, hogy De Bracy és Bois-Guilbert, valamint szövetségesük, Front-de-Boeuf elesett, vagy fogságba került. Waldemar jelentette a szóbeszédet János hercegnek, és hozzáfűzte, hogy attól tart: a kósza hír ezúttal igaz. De Bracy ugyanis barátaival együtt kitervezte, hogy rajtaüt a szász Cedric kis csapatán, és alighanem ebből lett a baj. János herceg, amint ezt meghallotta, éktelen haragra gyulladt. Máskor csak mosolygott volna a kis kalandon, és az erőszakos rajtaütést csak jó tréfának vagy csínynek tekintette volna. De most beleütközött tervébe, melynek sikerét veszélyeztette. János indulatosan kikelt a három lovag ellen, és olyan méltatlankodó hangon beszélt a törvény megszegéséről, a közrend megzavarásáról, a magántulajdon megsértéséről, hogy Alfréd királyhoz is méltó lett volna.

- Elvetemült martalócok! - mondta. - Ha valaha Anglia királya lennék, az ilyen rakoncátlan urakat saját kastélyuk felvonóhídjának oszlopára akasztatnám fel!

- De hogy fenséged valaha is Anglia királya lehessen - felelte Waldemar hűvös hangon -, ahhoz nemcsak arra van szükség, hogy eltűrje az ilyen elvetemült martalócok garázdálkodását, hanem arra is, hogy mindig nekik adjon igazat, nem pedig a törvényeknek, amelyekről most olyan lelkesen beszél! Még csak az kellene, hogy ezek a szász fickók megtudják, amit fenséged az akasztófának alkalmas felvonóhidakról mondott! A szász Cedric például könnyen kedvet kaphatna arra, hogy ezt az elképzelést megvalósítsa. Mi tagadás, Front-de-Boeufre, De Bracyra meg a templomosra szükségünk van. Nélkülük nem folytathatjuk azt, amit elkezdtünk; viszont már túlságosan messzire mentünk, semhogy baj nélkül visszavonulhassunk.

János herceg türelmetlenül a homlokára ütött, aztán járkálni kezdett a szobában fel és alá.

- A gazfickók! - mondta. - Aljas, áruló gazfickók! Most, hogy szorul a kapca, gyáván cserbenhagynak!

- Mondd inkább, hogy ostoba, könnyelmű széltolók! - kelt a védelmükre Waldemar. - Mindenféle bolondságokon jár az eszük, amikor komoly munka vár rájuk és ránk.

- Igen, komoly munka... miféle munka? - kérdezte a herceg, hirtelen megállva Waldemar előtt. - Mit lehetne tenni?

- Hogy mit lehetne, azt nem tudom - felelte meghitt tanácsosa. - De amit meg kellett tenni, azt én már megtettem. Addig nem is jöttem ide fenségedhez, hogy a kellemetlen eset miatt siránkozzam és sopánkodjam, amíg meg nem tettem a legsürgősebb intézkedéseket, hogy a bajt orvosoljam.

- Te vagy az én mentőangyalom, Waldemar! Mindig az voltál, és az is maradsz! - hálálkodott a herceg. - És ha ilyen kancellár lesz mellettem, hogy tanácsaival támogasson, János uralkodását aranybetűkkel jegyzi fel a történelem... Mondd csak, miféle intézkedéseket tettél?

- Megparancsoltam Louis Winkelbrandnak, De Bracy hadnagyának, hogy fúvasson riadót, bontsa ki a zászlót, szálljon lóra embereivel, és siessen Front-de-Boeuf kastélyába. Hátha még idejében ér oda, hogy barátaink segítségére legyen.

János herceg elvörösödött, gőgös arca duzzogóvá vált, mint egy elkényeztetett gyermeké, ha úgy érzi, hogy valami sérelem érte.

- Istenemre mondom, Waldemar Fitzurse, sokat megengedsz magadnak! - kiáltotta. - Orcátlanság riadót fújni és zászlót bontani parancsom vagy engedélyem nélkül egy városban, ahol magam is jelen vagyok!

- Bocsánatért esedezem, fenség - mondta Fitzurse alázatosan, noha önmagában átkozta üresfejű gazdája gőgjét és hiúságát. - Miután az idő sürgetett, és minden percnyi késedelem végzetessé válhatott, kénytelen voltam magamra vállalni a felelősséget. Mindent, amit tettem, fenséged érdekében cselekedtem.

- Ez egyszer még megbocsátok, Fitzurse - jelentette ki a herceg zord komolysággal. - Jó szándékod menti elhamarkodottságodat. De nézd csak, ki van itt! Szavamra, De Bracy... ő maga, testestül-lelkestül! És milyen furcsa öltözékben járul a színünk elé?

Valóban De Bracy volt, és ahogy a ballada szól: "sarkantyúja csupa vér, arca száguldástól lángoló". Páncélja törött, behorpadt, vérfoltos, sisakjától sarkantyújáig por és sár - elárulva, hogy nemrég még milyen ádáz küzdelemben vett részt. Sisakját leoldozta, és az asztalra tette, majd néhány percig némán állt, mintha erőt gyűjtene a vészhírek elmondására.

- De Bracy! - kiáltott rá János herceg. - Mit jelentsen ez? A szászok talán fellázadtak? Beszélj! Parancsolom!

- Beszélj már, De Bracy! - nógatta Fitzurse is, szinte a herceggel egyszerre. - Eddig férfi voltál vagy mi! Mi van a templomossal? Hol van Front-de-Boeuf?

- A templomos elmenekült - mondta De Bracy -, de Front-de-Boeuf nincs többé! Máglyahalált halt kastélya izzó zsarátnokai közt. Én vagyok az egyetlen, akinek sikerült kijutnom onnan, hogy meghozzam a gyászos hírt.

- Bizony lehűtöttél minket - jegyezte meg Waldemar keserű mosollyal -, bár lángról és tűzvészről beszélsz!

- A legrosszabbat még nem hallottátok - folytatta De Bracy, és odalépve a herceg mellé, halk, de nyomatékos hangon kijelentette: - Richárd Angliában van... a magam szemével láttam, sőt beszéltem is vele.

János herceg elsápadt, megtántorodott, és egy tölgyfa pad támlájába kapaszkodott, hogy el ne szédüljön - olyan volt, mint egy ember, akinek nyílvessző fúródott a szívébe.

- Félrebeszélsz, De Bracy - mondta Fitzurse. - Nem lehet... teljesen lehetetlen!

- Olyan igaz, mint maga az igazság - felelte De Bracy. - Foglya voltam, és beszéltem vele.

- Plantagenet Richárddal? Igazán róla beszélsz? - tamáskodott Fitzurse.

- Igen, igen - felelte De Bracy. - Plantagenet Richárddal... Oroszlánszívű Richárddal... Anglia királyával...

- És azt mondod, a foglya voltál? Tehát hadsereg élén érkezett?

- Nem... csak néhány kiközösített szegénylegény vette körül, de azok se tudták, kivel van dolguk. Hallottam, amikor azt mondta nekik, hogy búcsút vesz tőlük. Csak azért csatlakozott hozzájuk, hogy segítségükre legyen Torquilstone megostromlásában.

- Haj, haj, ráismerek! - sóhajtott Fitzurse. - Bizony ilyen volt mindig... igazi kóbor lovag... bármikor kész arra, hogy belevesse magát a legőrültebb kalandba, egyedül karja erejében bízva, mint valami Sir Guy vagy Sir Bevis... mit sem törődve országa legfontosabb ügyeivel és személye biztonságával. Hát most mit javasolsz, De Bracy?

- Én? Én... felajánlottam Richárdnak, hogy szabadcsapatommal szolgálatába lépek, de elutasított. Így hát elviszem embereimet Hullba, megkaparintok egy hajót, és átvitorlázok Flandriába. Hála az égnek, zavaros idők járnak, a tettek embere mindenütt talál gazdát, akihez elszegődhetik. Neked is ajánlom, Waldemar, hagyd a politikát... fogd a pajzsodat meg a lándzsádat, és gyere velünk... osszad meg velünk azt, amit a sors számunkra tartogat!

- Én már öreg vagyok ahhoz, Maurice - felelte Waldemar -, és egy lányom is van, ne felejtsd el!

- Add hozzám feleségül, Fitzurse, eltartom kardommal és kengyelemmel... rangjához illő módon gondoskodom róla - mondta De Bracy.

- Nem, nem - felelte Fitzurse. - Az itteni Szent Péter-templomban keresek menedéket... az érsek meghitt barátom, bármikor befogad.

Amíg így beszélgettek, János herceg fokozatosan felocsúdott a kábulatból, amelybe a váratlan és megdöbbentő hír taszította. És amint a szavakat figyelte, amelyeket két híve egymással váltott, mindjobban elkeseredett.

"Elpártolnak tőlem - gondolta -, nem ragaszkodnak hozzám erősebben, mint a száraz levelek az ághoz, ha fúj az őszi szél! Ördög-pokol! Mi lesz belőlem, ha ezek a gyáva kutyák cserbenhagynak?"

Néhány percig hallgatott, majd ördögi szenvedély villant át az arcán, amikor mesterkélt nevetéssel végül félbeszakította beszélgetésüket:

- Ha-ha-ha-ha-ha! Uraim, jó uraim, mit hallok? Istenemre, eddig merész, okos, fölényes eszű férfiaknak tartottalak benneteket, most meg annyira elvesztitek a fejeteket, hogy odadobtok vagyont, tisztességet, gyönyört - mindent, amit a mi dicső vállalkozásunk ígér! Eldobjátok abban a pillanatban, amikor már csak egy merész lépés kell, hogy elérjétek!

- Nem értelek - csodálkozott De Bracy. - Mihelyt híre megy Richárd megérkezésének, a föld alól is egy hadsereg támad, amelynek élére állhat. Akkor pedig végünk van. Azt ajánlom, uram, te is menekülj Franciaországba, vagy pedig az anyakirálynőnél keress oltalmat.

- Engem ne félts - felelte János herceg gőgösen -, nem a magam biztonsága aggaszt... csak egy szót kell szólnom a bátyámnak, és már nem fáj a fejem! Inkább rólad van szó, De Bracy, meg rólad, Waldemar Fitzurse! Ámbár habozás nélkül el akartok hagyni engem, mégsem örülnék neki, ha fejeteket ott látnám megfeketedni a cliffordi kapu[43] felett. Azt hiszed, Waldemar, a ravasz érsek nem örül majd, hogy kedvében járhat Richárd királynak, és kibékülhet vele? Még ha az oltár szárnyaiba kapaszkodtok, onnan is elhurcoltat benneteket, és kiszolgáltat a királynak. Vagy elfelejtetted, De Bracy, hogy Robert Estoteville egész haderejével ott áll közted és Hull közt, meg hogy Essex grófja is gyűjti már csapatait? Ha már eddig is okunk volt tartani tőlük, amíg Richárd külföldön barangolt, egy percig is kételkedel benne, hogy kihez fognak pártolni most? Hidd el, Estoteville maga is elég erős ahhoz, hogy szabadcsapatodat a Humberbe kergesse.

Waldemar Fitzurse és De Bracy leplezetlen rémülettel bámultak egymás arcába. - Csak egy útja van a menekülésnek - folytatta a herceg, és homloka elsötétült, mint az éjfél. - Akitől úgy rettegünk, most még egyedül jár... addig kell elintézni, amíg lehet.

- Ebben nem veszek részt - sietett kijelenteni De Bracy. - Foglya voltam, kezében voltam, megkegyelmezett az életemnek. Még a sisakforgójának egy tolla se görbüljön meg az én kezemtől! Én nem akarom bántani.

- Ki beszél arról, hogy bántsuk? - mondta a herceg durván nevetve. - A fickó legközelebb már azt fogja mesélgetni, hogy emberölésre akartam rávenni! Nem... a börtön is elég... mindegy, hogy itt vagy Ausztriában! Akkor megint olyan lesz a helyzet, mint kezdetben, amikor ebbe belefogtunk. Abból a feltevésből indultunk ki, ugyebár, hogy Richárd fogoly marad Németországban... Hiszen Róbert nagybátyánk is így élt és halt meg Cardiff várában...

- Igen ám - felelte Waldemar -, de fenséged apja, Henrik király sokkal szilárdabban ült a székében, mint ahogy fenséged valaha is megteheti. Én azt mondom, az a legjobb börtön, amelyet a sírásó épít: erős és biztos. Más mondanivalóm nincs.

- Akár börtön, akár sír, én mosom kezeimet - mondta De Bracy. - Semmi közöm az egészhez.

- Bitang! - rivallt rá János herceg. - Csak nem akarod elárulni tanácskozásunkat?

- Én még sohasem árultam el, amit tanácsban hallottam - felelte De Bracy. - És a nevemmel együtt a bitang szót ne emlegesse senki.

- Maradj nyugton, lovag! - intette le Waldemar. - Te pedig, fenséges uram, bocsásd meg De Bracynak aggályait. Én remélem, hogy hamarosan eloszlatom őket.

- Ahhoz még a te ékesszólásod is kevés - szólt a lovag.

- Kedves Sir Maurice - felelte az agyafúrt politikus -, ne ugorj félre, mint egy riadt paripa, anélkül, hogy megnéznéd, mi riasztott úgy meg! Ez a Richárd? De hisz éppen a minap emlegetted, hogy bárcsak találkoznál vele nyílt csatában, szemtől szembe! Ezt már ezerszer hallottam a szájadból azelőtt is, vagy nem?

- Igen, de csak úgy, ahogy most mondtad: nyílt csatában, szemtől szembe. De annak még a gondolatát sem hallottad tőlem soha, hogy orvul támadjak rá, amikor egyedül jár az erdő mélyén.

- Nem vagy jó lovag, ha ilyesmiért akadékoskodol - mondta Waldemar. - Talán Lancelot de Lac vagy Sir Tristrem nyílt csatában vívta ki hírnevét? Nem inkább úgy, hogy óriásokkal szálltak szembe ismeretlen erdők sűrűjében?

- Lehetséges - felelte De Bracy -, de hidd el nekem, sem Tristrem, sem Lancelot nem lett volna méltó ellenfele Plantagenet Richárdnak nyílt csatában. És azt hiszem, kétszer is meggondolták volna, megtámadjanak-e egy gyanútlan, magányos embert.

- Bolond vagy, De Bracy! Csak azt kívánjuk tőled, amit egy szabadcsapat kapitányától, egy zsoldostól meg lehet kívánni, aki kardjával elszegődött János herceg szolgálatába. Most megjelöltük az ellenséget, és te habozol, aggodalmaskodol, holott gazdánk sorsa, bajtársaid sorsa és a magadé, valamennyiünk élete és becsülete forog kockán.

- Megmondtam már nektek - felelte De Bracy komoran -, hogy visszaadta az életemet. Igaz, hogy elűzött maga mellől, és visszautasította hódolatomat, így hát nem tartozom neki segítséggel és lovagi hűséggel - de mégsem akarok kezet emelni ellene.

- Nem is szükséges... itt van Louis Winkelbrand... küldd magad helyett egy tucat lándzsással.

- Van elég gazember a ti saját csapataitokban is - mondta De Bracy. - Én nem adok ilyen utasítást embereim közül senkinek.

- Ejnye, de makacs vagy, De Bracy - szólt a herceg. - Hányszor hangoztattad buzgó hűségedet, most meg el akarsz hagyni?

- Azt egy szóval sem mondtam - felelte De Bracy. - Kitartok melletted mindenben, ami lovaghoz méltó, legyen akár csata, akár párviadal. De az útonállás nem kenyerem.

- Gyere, Waldemar - mondta János herceg kedvetlenül. - Ha tudnád, milyen szerencsétlen fejedelem vagyok én! Apámnak, Henrik királynak még voltak hű szolgái. Elég volt egy elejtett szava arról, mennyire bosszantja az a pártütő pap - és Becket Tamás vére, akármilyen szent volt is, pirosra festette saját temploma oltárlépcsőit. Tracy, Morville, Brito! Ti hű és bátor alattvalók, hol vagytok? Veletek együtt kihunyt a szellem is, melyet képviseltetek! Reginald Fitzurse hagyott ugyan fiút maga után, de az nyomába se léphet bátor és hűséges apjának!

- Nem marad hátra mögötte sem bátorságban, sem hűségben! - kiáltott fel Waldemar Fitzurse. - És miután mindenki húzódozik tőle, magamra vállalom a veszedelmes feladat végrehajtását. Bármilyen nagy árat fizetett is apám az ő királya elismerő szaváért - tette, mellyel hűségét bebizonyította, eltörpül az enyém mellett. Mert könnyebb elintézni egy egész naptárra való szentet, mint lándzsát ragadni Oroszlánszívű Richárd ellen. Rád bízom, De Bracy, az őrködést János herceg személyének biztonsága felett... meg azt is, hogy bátorítsd a csüggedőket, tartsd a lelket mindenkiben. Ha megkapjátok tőlem azt a hírt, amelyet - remélem - hamarosan elküldhetek, akkor vállalkozásunk elveszíti bizonytalan és kockázatos jellegét. Hé, apród! - folytatta. - Szaladj a szállásomra, és szólj a fegyverkovácsomnak, hogy legyen készenlétben. Keresd meg sürgősen Stephen Wetheralt, a Vállas Thoresbyt meg a három Lesidárdást. Mondd meg nekik, hogy tüstént jelentkezzenek nálam Hugh Bardonnal, a cserkészmesterrel egyetemben.

Miután rendelkezéseit kiadta, elhagyta a szobát.

- Máris megy, és elfogja a bátyámat, olyan nyugodtan és minden lelkiismeret-furdalás nélkül, mintha egy szász franklint kötne gúzsba - mondta János herceg elismerően. - Remélem, pontosan betartja majd parancsaimat, és megkíméli drága Richárdunk személyét, megadja neki azt a tiszteletet, amely megilleti.

De Bracy csak mosolygott.

- Miasszonyunkra esküszöm - folytatta a herceg -, parancsaink világosak voltak és félreérthetetlenek, bár meglehet, te nem hallottad, mert az ablakfülkében beszéltük meg ezt az ügyet. Határozottan elrendeltem, hogy vigyázni kell Richárd testi épségére, és jaj Waldemar fejének, ha megfeledkezik erről.

- Akkor legjobb lesz, ha elszaladok a szállására - mondta De Bracy -, és lelkére kötöm fenséged óhajtását. Mert ahogy én nem hallottam, könnyen lehet, hogy Waldemar fülét is elkerülte.

- Nem, nem, maradj csak - felelte János herceg türelmetlenül. - Biztosítalak, hogy jól hallotta. Különben is, szükségem van most rád. Gyere csak ide, Maurice, hadd támaszkodjam a válladra.

Ilyen meghitt pozitúrában sétálgattak a teremben fel és alá, miközben János herceg bizalmas hangon duruzsolta:

- Mondd csak, kedves De Bracy barátom... mi a véleményed erről a Waldemar Fitzurse-ről? Abban reménykedik, hogy a mi kancellárunk lesz. De bizony nagyon is meg fogjuk fontolni, mielőtt ezt a magas hivatalt olyan emberre bízzuk, akit nyilván nem hat át a tisztelet a királyi vér iránt, mert különben nem vállalkozott volna olyan készségesen arra, hogy Richárdot félretolja az útból. Te talán azt hiszed, hogy elvesztetted rokonszenvünket, amikor bátran elhárítottad ezt a dicstelen megbízatást?... De nem, Maurice, szó sincs róla! Inkább még jobban megbecsüllek, mert ilyen szilárd jellemű vagy. Vannak dolgok, amiket feltétlenül el kell végezni, de elkövetőjüket nem szeretjük, és nem becsüljük. Viszont van eset, hogy valaki megtagadja kívánságunk teljesítését, de éppen ezáltal emelkedik a szemünkben. Szerencsétlen bátyám letartóztatása olyan szolgálat, amely még nem tesz alkalmassá a kancellári tisztség betöltésére, viszont az a bátor és határozott "nem!", amelyet a te szádból hallottunk, talán megszerzi neked a marsallbotot. Gondolkodj ezen, Maurice... és most menj a dolgodra.

"Állhatatlan zsarnok! - dünnyögte De Bracy, amikor elhagyta János herceg kastélyát. - Jaj annak, aki bízik benned! A te kancellárod - no hiszen! Aki a te lelkiismereted őre, annak aligha lesz sok őriznivalója. De Anglia főmarsallja - De Bracy kinyújtotta karját, mintha a marsallbot ott lebegne a levegőben, csak éppen meg kellene ragadnia, és önkéntelenül is büszkébben lépkedett, mint addig -, a marsallbot bizony olyan díj, amelyért érdemes kockáztatni valamit."

De Bracy alig távozott, amikor János herceg becsöngette inasát.

- Mondd meg cserkészmesterünknek, derék felderítőnknek, Hugh Bardonnak, hogy mihelyt beszélt Waldemar Fitzurse úrral, azonnal jöjjön ide.

A cserkészmester nemsokára megérkezett. A várakozás rövid idejét János herceg azzal töltötte, hogy rendetlen, ideges lépteivel keresztül-kasul rótta a szobát.

- Bardon - mondta -, mit akar tőled Waldemar?

- Két mindenre elszánt embert, aki jól ismeri ezeket az északi erdőségeket, és ért hozzá, hogy egy lovasember nyomában maradjon.

- És eleget tudtál tenni a kívánságának?

- Efelől nyugodt lehet fenséged - felelte a főkém. - Az egyik olyan ember, aki Hexamshire-ből való. Évek óta Tynedale és Teviotdale vadorzóit hajszolja, mint a kopó a megsebzett szarvas nyomát. A másik yorkshire-i születésű, és sokszor feszítette íját Sherwood szép erdőségeiben. Ismer minden csapást és ösvényt, tisztást és cserjést innen egészen Richmondig.

- Helyes - mondta a herceg. - Waldemar is velük tart?

- Már indul is - felelte Bardon.

- Milyen kísérettel? - kérdezte János hanyagul.

- A Vállas Thoresby megy vele és Wetheral, akit kegyetlensége miatt Acélszívnek hívnak, továbbá három északi fegyveres, aki valamikor Ralph Middleton bandájába tartozott. Most úgy hívják őket: a három Lesidárdás.

- Helyes - bólintott János herceg, majd rövid hallgatás után hozzáfűzte: - Mától kezdve, Bardon, szolgálatod fontos része, hogy Maurice de Bracyt szigorúan szemmel tartsad. Persze úgy, hogy ne is sejtse. Időnként tégy jelentést nekem útjairól, minden lépéséről - hogy mit csinál, kivel beszélget, miben sántikál, érted? El ne mulassz semmit, mert felelsz érte!

Hugh Bardon meghajolt és eltávozott.

"Ha Maurice elárul - mondta magában János herceg -, ha elárul, mint ahogy viselkedéséből sejtem, fejét vétetem, még akkor is, ha Richárd hadai már itt dörömbölnek York kapuin."

 

HARMINCÖTÖDIK FEJEZET

Verj fel tigrist Hyrcania homokján,
Éh oroszlántól prédáját ragadd el:
Kisebb kockázat, mint felszítani
Vakhit tüzét.

Névtelen


Történetünk most visszakanyarodik yorki Izsákhoz. Az öszvéren, amelyet a szegénylegényektől kapott ajándékba, és két szálas legény kíséretében, akik vezetői és testőrei voltak egyben, az öreg zsidó elindult Templestowe rendháza felé, hogy leánya kiszabadításáért tárgyalásokba és alkudozásba fogjon. A rendház mindössze egynapi szamaragolásra v
olt Torquilstone romjaitól, és a zsidó remélte, hogy odaér, még mielőtt beesteledik.

Az erdő szélén elbúcsúzott kísérőitől, és megjutalmazta őket egy-egy ezüstdénárral, azután egyedül folytatta útját - olyan sietősen, ahogy csak fáradt tagjaitól kitelt. De ereje nemsokára cserbenhagyta, pedig még négy mérföldnyire volt a rendháztól. Hátát, kezét, lábát éles fájdalom hasogatta; a szüntelen félelemhez, amely szívét szorongatta, most testi kínok is járultak, és teljesen képtelen volt útja végére jutni, de valahogy elvergődött egy közeli városkáig, ahol egy híres rabbi lakott, akit messze földön kiváló orvosnak tartottak. Izsák már régóta ismerte ezt az orvos-rabbit. Nátán ben Sámuel úgy fogadta szenvedő hitsorstársát, ahogy Mózes törvényei megkövetelik - a zsidók különben is könyörületesek voltak egymáshoz. A rabbi ragaszkodott hozzá, hogy vendége tüstént lepihenjen, és olyan orvosságot adott neki, amelyet akkor a legjobbnak véltek a láz ellen; mert a rémület, bánat és fáradalom láza lepte el az öreg zsidó törődött testét.

Másnap, amikor Izsák fel akart kelni, hogy útját folytassa, Nátán - orvosa és egyben házigazdája - erélyesen tiltakozott ellene. Életébe kerülhet - hangoztatta.

De Izsák azt felelte, hogy ami sürgősen Templestowe-ba szólítja, fontosabb, mint élet vagy halál.

- Templestowe-ba! - hüledezett a rabbi, és újra megvizsgálta vendége pulzusát, majd fejcsóválva dünnyögte: - Láza lecsillapodott, de az esze, úgy látszik, megzavarodott egy kicsit.

- Igen, Templestowe-ba - ismételte Izsák. - Miért ne? Tudom, Nátán, ott olyan emberek laknak, kiknek szemében a zsidó utálat és a megbotránkozás köve. Viszont te is tudhatod: üzleti ügyeink néha arra kényszerítenek, hogy felkeressük a vérszomjas nazarénus katonák táborát, meglátogassuk a templomosok rendházait vagy a johanniták parancsnokságait - már ahogy ezek magukat nevezik.

- Persze, persze - bólintott Nátán -, de vajon tudod-e, hogy Lucas de Beaumanoir, az egész rend főnöke, akit a templomosok nagymesternek neveznek, most itt tartózkodik Templestowe-ban?

- Nem tudtam - felelte Izsák. - Párizsi testvéreink utolsó levelükben arról értesítettek, hogy a rendfőnök az ő városukban van, és Fülöppel tárgyal, segítségért könyörög Szaladin szultán ellen.

- Azóta váratlanul Angliába érkezett... testvérei sem számítottak rá - felelte Ben Izrael. - Kinyújtott karral és ökölbe szorított kézzel érkezett, hogy javítson és büntessen. Arca lángol haragjában, amint azok ellen fordul, akik lábbal tiporták fogadalmukat. Nagy az ijedelem Belial fiainak körében. Bizonyára hallottad már főnökük rettegett hírét.

- Neve ismeretes előttem - felelte Izsák. - A pogányok azt mondják róla, hogy olyan ember, aki féltékenyen őrködik a nazarénus törvény legkisebb rendelkezésén is, és kész vért ontani érte. A mi testvéreink meg azt beszélik róla, hogy a szaracénok réme, de kegyetlenül sanyargatja Isten kiválasztott népének gyermekeit is.

- Mindezt joggal mondhatják - bólintott az orvos-pap. - A legtöbb templomost el lehet téríteni embertelen szándékától... el lehet téríteni földi gyönyörökkel, megvesztegetéssel, arany és ezüst ígéretével. De Beaumanoirt más fából faragták: gyűlöli az érzékiséget, megveti a pénzt, és arra törekszik, amit ők a vértanúság koronájának neveznek. Vajha Jákob istene minél előbb teljesítené kívánságát! Ez a büszke férfi különösen Júda gyermekei felé rázza öklét, és örökké szemmel tartja őket, mint Dávid király Edomot. Ha egy zsidót megölnek, a nagymester szíve örvendezik, mintha illatos fűszert szagolna - még egy szaracén halálánál is jobban örül neki. Hamis váddal illeti orvosainkat, mintha a sátánnal cimborálnánk - Isten büntesse meg érte!

- Mégis el kell mennem Templestowe-ba - mondta Izsák -, még akkor is, ha arca olyan félelmetesen lángol, mint egy tüzes kemence, amelybe hétszer befűtöttek.

Azután megmagyarázta Nátánnak utazása célját. A rabbi nagy érdeklődéssel hallgatta, még együttérzését is kifejezésre juttatta, megszaggatva ruháját népe szokása szerint.

- Isten a világ felett! - sóhajtotta. - Szegény, ártatlan leányka! Ez a sorsa Sáron rózsájának! Ez a sorsa egy fogoly népnek!

- Most már látod - mondta Izsák -, milyen helyzetben vagyok, és azt is, hogy nem szabad késlekednem. Véletlenül megtörténhetik az is, hogy Lucas de Beaumanoir jelenléte... végtére is ő a legfőbb ember valamennyiük közt... talán arra készteti Brian de Bois-Guilbert urat, hogy elálljon gonosz szándékától, és visszaadja a boldogtalan lányt kétségbeesett apjának.

- Menj hát akkor - felelte Nátán ben Izrael -, és légy okos, hiszen az okosság segített Dánielen is, amikor belökték az oroszlánok barlangjába. De ha lehet, tartsd magad távol a nagymestertől, mert zsidót falni és gyalázni a legnagyobb öröme mindenkor. Talán sikerül négyszemközt beszélned Bois-Guilbert úrral - akkor talán jobban boldogulsz vele, mert azt mondják, ezek az átkozott nazarénusok egymás ellen is áskálódnak ott a preceptóriumban. Isten zavarja meg tanácsukat, és szégyenítse meg őket! De kérlek, testvérem, térj vissza hozzám, mint apád házába, és értesíts, mi történt veled, mit sikerült elintézned. És szívből remélem, hogy már magaddal hozod Rebekádat, a bölcs Mirjam tanítványát, akinek gyógyító tudományát boszorkányságnak ócsárolták.

Izsák elbúcsúzott hittestvérétől, és egyórai ügetés után megérkezett Templestowe preceptóriuma elé.

A templomosok rendházát szép rétek és legelők vették körül, amelyeket a korábbi preceptor buzgósága szerzett meg a rendnek. Szilárd és várszerűen megerősített épület volt - a templomosok sohasem hanyagolták el, hogy erre ügyeljenek, amit Anglia zűrzavaros állapota akkor különösen szükségessé is tett. Két fekete ruhás alabárdos állt őrt a felvonóhídnál, míg mások - ugyanilyen komor egyenruhában - lassan, ünnepélyesen lépkedtek fel-alá a bástyák mentén; inkább kísértetekhez hasonlítottak, mint katonákhoz.

A rend alacsonyabb rangú tisztjei ilyen ruhában jártak, miután a lovagok és csatlósok fehér öltözékéhez hasonló viselet sok visszaélésre adott alkalmat - a Szentföldön mindenféle áltestvérek öltöttek magukra ilyen ruhát, templomosnak adták ki magukat, és szégyent hoztak a rendre.

Időnként felbukkant egy-egy lovag, keresztülment az udvaron hosszú, fehér, köpenyében, fejét leszegve, karjait mellén keresztbe fonva. Ha véletlenül találkoztak, lassan, ünnepélyesen és némán üdvözölték egymást - így írta elő a rend szabályzata, a szent szöveget idézve, mely szerint, "ha sok szóval élsz, nem kerülöd el a bűnt", és "élet vagy halál a nyelv hatalmában van". Vagyis a templomosfegyelem aszkéta zordsága, amelyet hosszú idő óta kicsapongó szabadosság váltott fel, Lucas de Beaumanoir szigorú pillantásának hatása alatt most újra jogaiba lépett Templestowe-ban.

Izsák megállt a kapu előtt. Azon töprengett, miképpen juthatna be anélkül, hogy magára vonja valakinek a haragját. Tudta, hogy a rend újjászületett hitbuzgósága éppen olyan veszedelmes az ő számára, mint korábbi féktelen szabadossága. Mert most a vallás az, ami a rend tagjainak szemében elegendő ok a gyűlöletre és üldözésre, míg régebben a zsidó vagyona csábított kegyetlenkedésre és zsarolásra.

Ezalatt Lucas de Beaumanoir a preceptóriumhoz tartozó kis kertben sétálgatott, amely a rendház belső területén virult, a vastag falak mögött. A nagymester arcán szomorúság tükröződött, amint bizalmas beszélgetésbe merült egy rendjéhez tartozó testvérrel, aki vele jött meg Palesztinából.

A nagymester idősebb férfi volt, amit messziről elárult hosszú, szürke szakálla és bozontos, deres szemöldöke. Könnyzacskói petyhüdten lógtak szeme alá, melynek tüzét azonban nem tudták kioltani az évek. Félelmes harcos volt, szikár arcának zord vonásai megőrizték a katonai fegyelem szigorát. De vakbuzgó aszkéta is volt - erre mutatott böjtöktől lesoványodott arca, de hitében mindenért kárpótlást találó büszkesége is. Ám arcának e zord vonásaival elvegyült valami más is - a nemes átszellemültség megkapó kifejezése. Ez kétségtelenül abból a fontos szerepből eredt, amely magas hivatalával járt; gyakran kellett tárgyalnia uralkodókkal és hercegekkel, szüntelenül felügyeletet gyakorolnia előkelő családból származó lovagok fölött, akik a rendhez csatlakoztak.

A nagymester magas termetű ember volt, egyenes tartásán és méltóságteljes járásán nem látszott meg kora - sem az a sok munka és gond, amely vállára nehezedett.

Fehér köpenye szegletes volt és egyszerű, mint magáé Szent Bernáté; abból a durva posztóból készült, amit akkor burrel néven ismertek, szabása szorosan viselője testéhez simuló. Bal vállán a rend jelvénye: vörös posztóból kivágott, nyolcszögletű kereszt. Ezt a ruhát nem díszítette sem mókusprém, sem hermelin. De tekintettel magas korára, a nagymester - ezt a szabályzat megengedte - köpenye alatt a legfinomabb báránybőrrel bélelt és szegélyezett ujjast viselt, mégpedig gyapjával kifelé: ez volt a legtöbb, amit a rend szabályai megengedtek egy korban, amidőn a prém volt az öltözködés legfényűzőbb ékessége.

A nagymester kezében abacus volt, hivatalának jelképe, az a különös pálca, amellyel a templomosokat ábrázolni szokták - felső végén kerek táblával, amelybe a rend keresztjét vésték egy kör közepébe (a címertan tudósai, a heraldikusok ezt címerszegélynek nevezik).

A templomos, aki a nagymester társaságában volt, ugyanolyan ruhát viselt, mint ő, de az a végtelen alázatosság, ahogy a nagymesterrel beszélt, mutatta, hogy a ruhán kívül más egyenlőség nincs közöttük. A messze földről jött preceptor (mert rendfőnöki rangja volt) nem a nagymester mellett lépkedett, hanem valamivel mögötte, de csak annyira, hogy a nagymesternek ne kelljen hátrafordulnia, amikor vele beszél.

- Conrade - mondta a nagymester -, harcaim és fáradalmaim szeretett társa, te vagy az egyetlen ember, akivel bánatomat megoszthatom, a te hűséges szívedben mindig megbízhatom. Csak neked mondhatom el, hogy amióta ebbe az országba érkeztem, egyetlen vágyam, hogy testem porrá hulljon, és lelkem átköltözzék az igazak honába. Nincs Angliában semmi, amin tekintetem örömmel megpihenhet - kivéve talán testvéreink sírköveit rendtemplomunk tömör boltíve alatt, az ország büszke fővárosában. Ó, derék Robert de Ros! - kiáltottam fel magamban, amikor elnézegettem a kereszt katonáit a koporsók fedelén: kőbe vésett képmásait azoknak, akik a kőlap alatt porladnak. - Ó, derék William de Mareschal, nyisd meg márványlapodat, és fogadd be magad mellé örök pihenőre fáradt testvéredet, aki szívesebben harcolna százezer pogánnyal, semhogy végignézze itt szent rendünk romlását és hanyatlását!

- Igaz, sajnos, igaz - felelte Conrade Mont-Fitchet -, és angliai testvéreink törvényszegései túltesznek még azokon a szabálytalanságokon is, amelyeket odaát, Franciaországban észlelhetünk.

- Mert ezek itt gazdagabbak - felelte a nagymester. - Ne haragudj, testvér, ha úgy látod, hogy kissé dicsekszem. Te tudod, milyen életet éltem, rendünk szabályzatának minden kis pontját betartottam, küzdöttem a megtestesült és testetlen ördögök ellen egyaránt. Megbirkóztam a bömbölő oroszlánnal, amely körbejár, és lesi, kit falhat fel; jó lovag és erős hitű pap módjára lesújtottam rá mindenütt, akárhol találkoztam is vele; mint ahogy a Boldogságos Szent Bernát előírta nekünk szabályzatunk negyvenötödik pontjában: ut leo semper feriatur.[44] De a Szent Templomra, amelynek buzgó szolgálata felemésztette egész életemet, húsomat és csontjaimat, sőt minden idegszálamat és csontjaimban a velőt... erre a Szent Templomra esküszöm, hogy - rajtad kívül és még egy maroknyi templomoson kívül, aki még ragaszkodik rendünk régi szigorúságához - szemem hiába keres olyan testvért, akit lelkem egész hevével magamhoz tudnék ölelni abban a meggyőződésben, hogy méltó a templomos névre!

Conrade megértően bólogatott.

- Mert mit is mond a mi szabályzatunk, és testvéreink hogyan tartják be? - folytatta a nagymester. - Nem szabad hívságos világi díszeket viselniük, se tollforgót a sisakjukon, sem aranyat lovuk kengyelvasán vagy kantárján. De most ki jár ékesebben és hivalkodóbban, mint a Templom szegény lovagjai? Szabályzataink megtiltják, hogy vadászmadarakat tartsanak más madarak elejtésére, hogy vadakat lőjenek íjjal és nyíllal, vadászkürtöt fújjanak, és lovat sarkantyúzzanak, zsákmányt hajszolva. De ma ki az első a vadászatban és solymászatban, ki hódol lelkesebben ilyen hiúságoknak, ki űzi szenvedélyesebben a léha játékokat erdőben és folyóban, mint éppen a templomos lovagok? Nem volna szabad olvasniuk - csak azt, amit rendfőnökük megenged - tilos előadást hallgatniuk, hacsak nem szent szövegeket, amelyeket étkezés közben felolvasnak nekik. Mindezt tudják, de hiába: füleik regösök dalait hallgatják, és szemük elmerül üres románcok olvasásában. Azt a parancsot kapták, hogy irtsák a mágiát és az eretnekséget; de lám - gyakran elhangzik a vád ellenük, hogy az átkozott zsidó kabala titkait tanulmányozzák és a pogány szaracénok varázsló tudományát. Egyszerű étrend a parancs... gyökerek, leves, zabkása... hús legfeljebb háromszor hetenként, mert a hús rendszeres fogyasztása megrontja a testet, és tisztességtelen gondolatokat ébreszt; de lám - a templomosok asztala roskadozik a sok ínyencségtől! Vizet kellene inniuk, de manapság már a társaságbeli ficsúrok azzal kérkednek, hogy úgy tudnak inni, korhelykedni, mint egy templomos! Vagy nézd ezt a kertet itt - tele van keleti országokból küldött ritka fákkal és növényekkel. Mindez jobban illik egy pogány emír háreméhez, mint egy kolostori veteményeskerthez, amelyben keresztény papok egyszerű zöldséget termesztenek. És ó, Conrade! Ha csak ez volna minden, ha a fegyelem lazulása nem terjedne még tovább! Miként te is tudod, megtiltották nekünk, hogy befogadjuk azokat a hitbuzgó nőket, akik kezdetben rendünkhöz tartoztak, szent rendünk nővérei voltak. De szabályzatunk negyvenhatodik pontja rámutat arra, hogy asszonyi társaság segítségével az ősi ellenség már sok férfit letérített a helyes útról, amely a paradicsomba vezet. Sőt a szabályzat utolsó pontja - ez szinte záróköve a tiszta és romlatlan hitelvek magasztos épületének, amelyet rendünk boldog alapítója emelt -, ez az utolsó pont még azt is megtiltja nekünk, hogy anyánkat és nőtestvérünket a szeretet csókjával illessük: ut omnium mulierum fugiantur oscula.[45] Szégyellek beszélni, sőt még csak gondolni is arra a romlottságra, amely árvíz módjára betört hozzánk, és elöntött bennünket. Rendünk alapítójának tiszta lelke, Hugh de Payen és Godfrey de Saint Omer szelleme és a Boldogságos Hét Szent, aki elsőnek csatlakozott rendünkhöz, és életét a Templom szolgálatának szentelte - még az ő paradicsomi nyugalmukat is megzavarják ezek a dolgok! Én láttam őket, Conrade, éjszakai látomásaimban... megszentelt szemükből patakzottak a könnyek testvéreik bűnei és botorságai miatt, a gyalázatos fényűzés miatt, melynek mocsarában hemperegnek. "Meddig szunnyadsz még, Beaumanoir - mondták -, ébredj fel végre! Folt esett a Templom épületén, olyan mély és gyalázatos, mint egykor a lepra csíkjai a megfertőzött házak falán. A kereszt katonái, akiknek úgy kellene kerülniök a nők pillantását, mint a baziliszkusz szemét, nyíltan tobzódnak a bűnben... nemcsak saját fajtájuk asszonyaival, hanem az átkozott pogányok és még átkozottabb zsidók leányaival is! Ne aludj, Beaumanoir! Kelj föl, és állj bosszút szent ügyünkért! Öld halomra a bűnösöket, férfiakat és nőket egyaránt! Ragadd kezedbe Phineas kardját!" Ezzel a látomás szertefoszlott, Conrade, de amint felébredtem, még fülemben csengett páncéljuk csörömpölése, és egy pillanatig láttam még fehér köpenyük tovalibbenő csücskét. És megfogadom szavukat, és aszerint fogok cselekedni! Megtisztítom a Templom épületét, meg én! És a tisztátalan köveket, amelyekbe belemaródott a métely, kiszedem a falakból, és kidobom az épületből!

- De gondold meg, főtisztelendő atyám - mondta Mont-Fitchet -, a foltot mélyen belemarta az idő és a megszokás. Tisztító munkád legyen olyan óvatos, amilyen helyes és bölcs.

- Nem, Mont-Fitchet - felelte a zord öreg -, legyen csak éles és hirtelen! A rend jutott válságba, és meg kell menteni! Elődeink mértékletessége, önfeláldozása és jámborsága hatalmas barátokat szerzett nekünk - elbizakodottságunk, gazdagságunk, fényűzésünk pedig hatalmas ellenségeket. El kell vetnünk magunktól ezeket a kincseket, amelyek kísértésbe viszik a fejedelmeket; abba kell hagynunk elbizakodottságunkat, amely sérti őket; meg kell változtatni züllött erkölcseinket, melyek megbotránkoztatják az egész keresztény világot. Mert ha nem tesszük meg - emlékezz szavamra! -, a templomosok rendje teljesen elpusztul, és még nyoma sem marad a nemzetek között.

- Isten óvjon meg ettől a csapástól! - mondta a preceptor.

- Ámen - hagyta rá ünnepélyesen a nagymester. - De nem elég fohászkodni Istenhez, meg is kell érdemelni segítségét. Azt mondom neked, Conrade, hogy sem az égi, sem a földi hatalmak nem tűrik tovább ennek a nemzedéknek a gonoszságát. Biztos értesüléseim vannak... az alap, melyen építményünk nyugszik, már alá van aknázva... minél magasabbra építjük, annál hamarabb süllyed a mélységbe! Vissza kell fordulnunk ezen a végzetes úton, meg kell mutatnunk, hogy még mindig hűséges bajnokai vagyunk a keresztnek... hogy nemcsak életünket és vérünket, nemcsak bűneinket és szenvedélyeinket áldozzuk fel hivatásunknak, hanem lemondunk kényelmünkről, nyugalmunkról, rokoni kapcsolatainkról is abban a meggyőződésben, hogy bennünket szigorúbb mértékkel kell mérni, mint a közönséges halandókat.

Ebben a pillanatban egy kopott ruhás csatlós lépett a kertbe (mert akik e szent rend tagjai akartak lenni, a noviciátus ideje alatt a lovagok elnyűtt ruháit viselték). Mélyen meghajolt a nagymester előtt, azután némán várta az engedélyt, hogy elmondhassa, miért jött.

- Hát nem sokkal illendőbb - mondta a nagymester - így látni ezt a Damiant, a keresztény alázatosság mezében, amint néma tisztelettel áll feljebbvalója előtt... nem úgy, mint két napja, amikor tarka ruhában feszített, és illegette magát, akár egy piperkőc? Milyen küldetésben jöttél, fiam?

- Egy zsidó áll a kapu előtt, nemes és főtisztelendő atyám - felelte az ifjú. - Azzal a kérelemmel kopogtatott, hogy Brian de Bois-Guilbert úrral szeretne beszélni.

- Jól tetted, hogy nekem jelentetted - mondta a nagymester. - A mi jelenlétünkben a preceptor sem több, mint bármelyik rang nélküli testvér, nem intézkedhetik tetszése szerint, hanem feljebbvalója akaratát tartozik követni, mint ahogy írva vagyon: "Fülével hallván, engedelmeskedék." - Majd társához fordulva, hozzátette: - Különben is, fölötte érdekelnek Bois-Guilbert lovag ügyei.

- Hír szerint derék vitéz - mondta Conrade.

- Ezt joggal mondják róla - bólintott a nagymester. - A vitézség az egyetlen erény, amelyben nem maradunk elődeink, a kereszt hősei mögött. De Brian testvér csalódott, keserű hangulatban lépett rendünkbe annak idején; nem a lélek őszinte vágya ösztönözte arra, hogy fogadalmat tegyen, és lemondjon a világi örömökről, hanem valami borús elégedetlenség késztette vezeklésre. Azóta még jobban úrrá lett rajta az elégedetlenség, lázadozik, bujtogat, szóvivője azoknak, akik alá akarják ásni tekintélyünket. Nem gondol arra, hogy parancsolni és kormányozni a feljebbvaló feladata, amit a bot és vessző jelképe is kifejez: a bot arra való, hogy támogassa a gyengéket, a botorkálókat, a vessző pedig, hogy megfenyítse a vétkeseket, és megjavítsa őket... Damian - fordult az ifjúhoz -, vezesd a zsidót színünk elé.

Damian mély meghajlással távozott, majd néhány perc múlva visszajött, maga előtt terelve yorki Izsákot. Nincs olyan pőre rabszolga, aki mélyebb alázattal és nagyobb rémülettel járulna a hatalmas herceg ítélőszéke elé, mint ahogy Izsák közeledett a nagymesterhez. Amikor már háromlépésnyire volt tőle, Beaumanoir intett a botjával, hogy ne jöjjön közelebb. A zsidó térdre borult, és megcsókolta a földet alázata jeléül.

Aztán felkelt, lehajtotta fejét, mellén összefűzte karjait, és úgy állt némán, a keleti rabszolgák hódoló testtartásával.

- Damian - szólt a nagymester -, hagyj magunkra, és gondoskodj róla, hogy őr álljon az ajtóban készenlétben, ha hirtelen hívni találom. - Az ifjú meghajolt és kiment. - Zsidó - folytatta a gőgös öregember -, jól figyelj. Nem fér össze méltóságommal, hogy hosszasan beszéljek veled, bár más emberre sem fecsérelhetek sok időt. Röviden válaszolj arra, amit kérdezek tőled, és mindenben az igazat mondd, a színigazat. Jaj neked, ha meg akarsz téveszteni - kitépem hazug nyelvedet pogány torkodból!

Izsák felelni akart valamit, de a nagymester rákiáltott:

- Maradj csendben, hitetlen! Egy szót se halljak, hacsak nem választ a kérdéseimre. Mi dolgod van Brian de Bois-Guilbert testvérünkkel?

Izsák lélegzete elfulladt rémületében és bizonytalanságában. Mit feleljen? Ha elmondja történetét, még úgy magyarázhatják, hogy a rendet ócsárolja. Ha meg nem mondja el, mi reménye lehet arra, hogy Rebekát kiszabadítsa? Beaumanoir észrevette halálos ijedelmét, és leereszkedett annyira, hogy kissé megnyugtassa.

- Ne félj semmit, zsidó - mondta. - Senki se bántja nyomorult életedet, ha becsületesen felelsz minden kérdésünkre. Azt szeretném tudni, ismétlem, mi dolgod lehet neked Brian de Bois-Guilbert úrral.

- Levelet hoztam a nemes lovagnak - hebegte Izsák -, ha a vitéz főtisztelendő úr megengedi. Aymer prior úr küldte, a jorvaulxi apátság főnöke.

- Hát nem mondtam, milyen szomorú időket élünk, Conrade? - csapta össze kezeit Beaumanoir. - Egy cisztercita prior levelet ír egy templomos lovagnak, és nem talál megfelelőbb küldöncöt egy hitetlen zsidónál. Add ide azt a levelet!

A zsidó reszkető kézzel turkált örmény süvege redőiben, ahová a biztonság kedvéért a levelet rejtette, azután kinyújtott kézzel, földig görnyedve, előbbre akart lépni, hogy az írást átnyújtsa zord vállalójának.

- Vissza, kutya! - rivallt rá a nagymester. - Nem érintek hitetlent másképp, csak a kardommal. Conrade, vedd át a levelet a zsidótól, és add ide nekem.

Beaumanoir, miután ily módon a levél birtokába jutott, alaposan szemügyre vette kívülről, majd nekilátott, hogy kibontsa a zsineget, amely átkötötte.

- Főtisztelendő atyám - vetette közbe magát Conrade megdöbbenve, de tisztelettudó hangon -, feltöröd a pecsétet?

- Miért ne? - felelte Beaumanoir, homlokát ráncolva. - Hát mit mond a szabályzat negyvenkettedik pontja: de lectione literarum![46] A templomos nem kaphat levelet még apjától sem anélkül, hogy meg ne mutassa a nagymesternek, és csak az ő jelenlétében olvashatja el. Nem így van?

Ezután sietve elolvasta a levelet, és arcán megdöbbenés, majd borzalom tükröződött. Újra elolvasta, most már lassabban, azután egyik kezével Conrade felé nyújtotta a levelet, míg a másikkal indulatosan ütögette.

- Ez aztán a méltó téma, amelyről az egyik keresztény levelet ír a másiknak... nem is egyszerű keresztények, hanem jelentős egyházi rangot viselő férfiak! Uram - kiáltott fel ünnepélyesen, és az ég felé nézett -, mikor jössz már seprűddel, hogy szérűdet megtisztogasd?

Mont-Fitchet átvette a levelet főnökétől, és már bele akart fogni az olvasásba, amikor a nagymester ráparancsolt:

- Hangosan olvasd, Conrade! Te meg, zsidó - fordult Izsákhoz -, nyisd ki a füled, hogy felelni tudj, ha kérdezlek, mi áll a levélben.

Conrade felolvasta a levelet, amely a következőképpen szólt:

"Aymer, Isten kegyelméből, Szűz Mária jorvaulxi cisztercita rendházának priorja Brian de Bois-Guilbert úrnak, a Templom szent rendje lovagjának jó egészséget kíván, egybekötve Bacchus király és imádott hölgyem, Venus asszony ajándékaival!

Ami jelenlegi állapotunkat illeti, kedves testvér, foglyok vagyunk bizonyos se törvényt, se Istent nem tisztelő emberek kezében, akik még attól sem riadnak vissza, hogy személyünket elfogják, és váltságdíjat vessenek ki ránk. Tőlük értesültünk Front-de-Boeuf barátunk balsorsáról meg arról is, hogy neked sikerült megmenekülnöd a szép zsidó boszorkánnyal, kinek fekete szeme megbabonázott. Szívből örülünk annak, hogy biztonságban vagy, mindazonáltal kérünk, vigyázz magadra azzal az új endori boszorkánnyal kapcsolatban, mert könnyen pórul járhatsz. Bizalmas értesüléseink szerint nagymestered, aki fikarcnyit sem törődik cseresznyepiros ajkakkal és éjfekete szemekkel, Normandiából útban van ide, bizonyára azért, hogy elrontsa jókedvedet, és megpirongasson különféle csínyeidért.

Ennélfogva őszinte jóindulattal figyelmeztetünk, hogy légy óvatos, miként a szentírás mondja: invenientur vigilantes![47] És miután a lány apja, a gazdag yorki Izsák zsidó megkért, hogy írjak egypár sort az érdekében, ezt a levelet küldöm vele. Komolyan tanácsolom neked, szinte könyörögve tanácsolom, engedd el azt a leányt megfelelő váltságdíj ellenében. Apja bizonyára hajlandó mélyen belenyúlni a pénzeszacskójába, és annyit fizetni neked, hogy ötven leánykát is kaphatsz érte, jóval biztonságosabb körülmények között.

Ebben, remélem, nekem is lesz részem, amikor újra találkozunk, és mint hűséges cimborád együtt nézünk a borospohár fenekére. Hiszen az írás is azt mondja: vinum laetificat cor hominis[48] - no meg: rex delectabitur pulchritudine tua.[49]

Mely vidám viszontlátásig minden jót kívánunk neked. Kelt ebben a rablóbarlangban, a reggeli könyörgés ideje táján.

AYMER PR. S. M. JORVOLCIENCIS.


Postscriptum: Szép aranyláncod valóban nem maradt nálam sokáig, és most egy zsivány vadorzó nyakát ékesíti... a síp függ rajta, mellyel kutyáit hívogatja."

- Mit szólsz ehhez, Conrade? - mondta a nagymester. - "Ebben a rablóbarlangban!" Bizony, a rablóbarlang éppen megfelelő hely egy ilyen prior számára. Nem csoda, hogy Isten büntető keze ránk nehezedik, és a Szentföldön egyik várost a másik után veszítjük el, lépésről lépésre hátrálva a pogányok elől... igazán nem csoda, ha ilyen papjaink vannak, mint ez az Aymer. És mit ért azon, kérlek, hogy "új endori boszorkány"? - tette hozzá, most már súgva és bizalmasához hajolva.

Conrade - talán tapasztalatból - jobban ismerte a gáláns kalandok nyelvét, mint a nagymester. Így meg tudta magyarázni a levélnek azokat a kifejezéseit, amelyek főnökét zavarba hozták. Kifejtette, hogy a világi emberek ilyen jelzőkkel írják körül azokat a nőket, akiket par amours - csak úgy balkézről szeretnek. De ez az általános magyarázat nem elégítette ki a vakbuzgó Beaumanoir kíváncsiságát.

- Több rejlik e mögött, mint te gondolod, kedves Conrade! Túlságosan naiv vagy ahhoz, hogy beleláthass a romlottság örvényének egész mélységébe. Hallottam már ennek a yorki Izsáknak a leányáról. Azt hiszem, Rebekának hívják, és annak a Mirjamnak a tanítványa, akiről már többször beszéltünk. Halljuk csak, mit szól ehhez a zsidó maga - Izsákhoz fordult, és most már hangosan folytatta: - Szóval a leányod Brian de Bois-Guilbert foglya?

- Jaj, jaj, bizony úgy van, vitéz főtisztelendő úr - siránkozott Izsák. - És ha annyi váltságdíjat kér érte, amennyit egy szegény ember meg tud fizetni...

- Csend! - szólt rá a nagymester. - A lányod hébe-hóba a gyógyítás mesterségét űzi, nem igaz?

- Igaz, igaz, kegyelmes uram - felelte Izsák most már bizakodva, reménykedve. - Nem egy lovag és yeoman, úr és zsoldos áldotta mennyei képességét, amellyel a Mindenható felruházta. Hányan tanúskodhatnak mellette, akiket művészetével meggyógyított, amikor már minden más segítség csütörtököt mondott! De Jákob istene megáldotta kezét, hogy a szenvedőkön segíthessen!

Beaumanoir zord mosollyal fordult Mont-Fitchet-hez.

- Látod, testvér? - mondta. - Látod a pusztító ellenség álnok cselvetéseit? A csalétket, amellyel gyanútlan lelkekre horgászik, kurta földi éveket kínálva cserébe az örök üdvösségért? Jól mondja a mi nagyszerű törvényünk: semper percutiatur leo vorans.[50] Üsd az oroszlánt! Le a gonosszal! - kiáltotta, és megrázta magasba emelt, titokzatos abacusát, mintha a sötétség hatalmait fenyegetné vele. - A lányod - fordult most már a zsidóhoz - bizonyára varázsigékkel, bűvös jelekkel és titkos kabalával gyógyít, ugyebár?

- Nem, vitéz főtisztelendő úr - felelte Izsák -, inkább gyógyfüvekkel, főleg pedig egy csodás hatású balzsammal.

- És honnan ismeri a titkát? - kérdezte Beaumanoir.

- Megtanulta - felelte Izsák, majd húzódozva hozzátette: - Mirjam tanította meg rá, egy közülünk való tudós asszony.

- Aha, álnok zsidó! - kiáltott fel a nagymester. - Végre hogy bevallod! Ez a Mirjam pedig nem más, mint a hírhedt boszorkány, akinek gyalázatos varázslatairól minden keresztény országban suttogtak! - a nagymester borzongva vetette a keresztet. - De utolérte méltó büntetése! Testét máglyán égették el, hamvait meg szétszórták mind a négy világtáj felé. És ugyanez történjék velem és a rendemmel is, ha elnéző leszek tanítványával, és nem büntetem meg ugyanúgy, sőt még szigorúbban! Majd megtanítom, hogy varázslataival elbódítsa és megigézze a Szent Templom harcosait! Hé, Damian! Rúgd ki ezt a zsidót a kapun! Lődd keresztül nyiladdal, ha berzenkedik, vagy újra ide mer tolakodni! Ami pedig a leányát illeti, vele úgy fogunk elbánni, ahogy a keresztény törvény és magas hivatalunk megköveteli!

Így hát a szegény Izsákot gyorsan kitaszigálták, és kiűzték a preceptóriumból; hiába könyörgött, sőt pénzt is ajánlott, szóba se álltak vele. Nem tehetett egyebet, kénytelen volt visszatérni a rabbi házába, és az ő segítségével megtudni, milyen sors vár most a leányára. Eddig a becsületét féltette, most már a puszta életéért is rettegnie kellett.

Közben a nagymester maga elé rendelte a templestowe-i rendház preceptorát.

 

HARMINCHATODIK FEJEZET

Csalok? sebaj. - Mi éltet? Csak a látszat.
A koldus ezzel koldul; udvaroncnak
Vagyont, tisztességet mi ád? A látszat.
Az egyház sem mellőzi; és a har
cos
Vitézségét látszattal toldja meg.
Mindenki él vele; s kinek elég, hogy
Annyit mutat, amennyi; rajtaveszt,
Templomban, harcban, otthon; így van ez.

Régi színjáték


Albert Malvoisin, a templestowe-i rendház igazgatója - vagy a rend köreiben használatos elnevezés szerint: preceptora - testvérbátyja volt annak a Philip de Malvoisin bárónak, akit futólag már megemlítettünk történetünkben. Mindketten jó barátai és szövetségesei voltak Brian de Bois-Guilbert-nek. Albert Malvoisin bizonyára kiemelkedett a kicsapongó és erkölcstelen kalandorok közül, akikből éppen elég volt a rend soraiban. De lényegében a legfőbb különbség, amely elválasztotta a vakmerő Bois-Guilbert lovagtól, az volt, hogy nem nyíltan, hanem titokban vétkezett. Értett hozzá, hogyan takarja el bűneit és nagyravágyását a képmutatás fátylával, és hogyan játssza meg kifelé azt a fanatikus hitbuzgóságot, amelyet magában megvetett. Ha a nagymester nem érkezik meg olyan hirtelen és váratlanul, aligha fedezett volna fel Templestowe-ban olyasmit, amelyből a fegyelem lazulására lehet következtetni. De még így is - noha a nagymester látogatása meglepetésként érte, és bizonyos mértékben leleplezte - Albert Malvoisin jól állta a sarat. Olyan őszinte tisztelettel hallgatta a rendfőnök szemrehányó szavait, látszólag olyan töredelmesen magába szállt, annyira igyekezett sürgősen jóvátenni a hibákat, amelyekért megrótták, hogy a nagymester már-már megbocsátott neki. Ki is gondolhatta volna, hogy ez az áhítatos szemforgató olyan ember, akit valójában nem érdekel semmi más, csak a mulatság és szórakozás? Végül a nagymester már kedvezőbb színben látta a rendház erkölcsi ábrázatát, mint megérkezése után az első órában.

Mindezt azonban alaposan elrontotta a hír, hogy Albert befogadott a rendházba egy zsidó nőt, aki az egyik templomos testvér foglya, sőt - tartani kell tőle - a szeretője. Így hát a preceptor, amikor a nagymester színe elé idézték, igen zord fogadtatásban részesült.

- Ebben a házban, amelyet a Templom szent rendjének magasztos céljaira építettek - kezdte a nagymester a legszigorúbb hangon -, egy zsidó nő rejtőzködik, akit egy rendtestvérünk csempészett be ide, mégpedig a te tudtoddal és beleegyezéseddel, preceptor úr.

Albert Malvoisin irtózatos zavarba jött. Erre igazán nem számított. A szerencsétlen Rebekát ugyanis a ház egy távoli, rejtett zugában helyezték el, és megtettek minden óvintézkedést, hogy ittléte titokban maradjon. A preceptor a nagymester arcáról leolvasta, hogy neki is meg Bois-Guilbert-nek is vége van, ha csak sebtében ki nem talál valamit a fenyegető vihar elhárítására.

- Mért hallgatsz? - folytatta a nagymester.

- Hát szabad szólanom? - rebegte a preceptor a legmélyebb alázatosság hangján, mintha a lelkiismeret-furdalás némította volna el, holott csak időt akart nyerni, hogy rendbe szedje gondolatait.

- Beszélj, megengedem - mondta a nagymester. - Beszélj, és mondd meg, ismered-e szent szabályzatunk erre vonatkozó pontját: de commilitonibus Templi in sancta civitate, qui cum miserrimis mulieribus versantur, propter oblectationem carnis.[51]

- Minden bizonnyal, főtisztelendő atyám - felelt a preceptor. - Nem emelkedhettem volna rendünkben hivatalom magaslatára, ha nem ismerném a legfontosabb tilalmak egyikét.

- Miképp tűrhetted hát, kérdezem újra, hogy egyik testvérünk ide hozza szeretőjét, méghozzá egy zsidó boszorkányt, erre a szent helyre, melyet jelenlétével megfertőz és beszennyez?

- Zsidó boszorkány? - visszhangozta Albert Malvoisin. - A magasságos ég jó angyalai oltalmazzanak bennünket!

- Bizony, testvér, zsidó boszorkány! - mondta a nagymester komoran. - Úgy van, ahogy mondtam. Vagy tagadni mered, hogy az a Rebeka, a nyomorult zsidó uzsorásnak, yorki Izsáknak a leánya, a hírhedt Mirjam boszorkány tanítványa... még elgondolni is szégyen, hát még milyen gyalázat kimondani... itt rejtőzködik a te preceptóriumod falai között?

- Eddig nem értettem - felelte Albert -, de most lehullott szememről a hályog, a te bölcsességed távolította el, főtisztelendő atyám! Nem győztem csodálkozni azon, hogy egy olyan derék lovag, mint Brian de Bois-Guilbert, ennyire elveszítse a fejét. Egyszerűen megbabonázták annak a nőszemélynek a bájai, akit csak azért fogadtam be ebbe a házba, hogy meggátoljam egyre növekvő barátságuk további fejlődését, amely előbb vagy utóbb a derék lovagot végromlásba döntötte volna.

- Eszerint tehát még nem történt köztük semmi olyan, ami a lovag fogadalmának megszegését jelentené? - kérdezte a nagymester.

- Hogyan? Micsoda? E szent ház fedele alatt? - kiáltott fel a preceptor megborzadva és méltatlankodva, miközben hányta magára a keresztet. - Szent Magdolna és a tízezer szűz óvjon tőle! Nem! Ha vétkeztem is, amikor befogadtam ide, abban a téves hitben tettem, hogy így talán megfékezhetem szerencsétlen rendtársam eszeveszett szenvedélyét, amely természetellenes lázában szinte őrültségnek tűnt fel előttem... ezért gondoltam, hogy nem szigorúsággal, hanem inkább könyörületességgel kell gyógyítgatni. De miután a te éles szemed, főtisztelendő atyám, felismerte, hogy ez a nőszemély boszorkány - most már meg tudom érteni Bois-Guilbert szerelmi tébolyát.

- Most már meg! Most már meg! - ismételgette Beaumanoir. - Látod, Conrade testvér, milyen veszedelmes akár a legkisebb rést is nyitva hagyni a sátánnak, ahelyett, hogy védekezzünk minden káros sugallat és káprázat ellen! Ha csak szemünkkel gyönyörködünk abban, amit az emberek asszonyi szépségnek neveznek, már ez is elég ahhoz, hogy az ősellenség, a ragadozó oroszlán hatalmat nyerjen felettünk, és mindenféle varázslattal befejezze művét, amelyet a léhaság és botorság kezdett el. Lehetséges, hogy igazad van, és testvérünk, Bois-Guilbert ebben a dologban inkább részvétet érdemel, mint szigorú fenyítést; talán inkább támogatást nyújtani a bottal, mintsem büntetést a vesszővel; intelmeink és imáink talán még eltérítik őrültségétől, és visszavezetik a helyes útra.

- Igazán sajnálatos volna - mondta Conrade Mont-Fitchet -, ha a rend elveszítené legjobb vitézei egyikét, éppen abban az órában, amikor a legnagyobb szükségünk van hű fiaink segítségére. Ne felejtsük el, hogy Brian de Bois-Guilbert háromszáz szaracént mészárolt le egymaga!

- Az átkozott kutyák vére - mondta a nagymester - édes és kedves áldozat lesz az angyalok és szentek színe előtt, akiket azok a pogányok megvetettek és káromoltak. És az ő segítségükkel megtörjük a varázslatot, mely testvérünket hálójába ejtette. Testvérünk szét fogja tépni ennek az új Delilának a hálóját, mint ahogy Sámson eltépte a két új kötelet, amellyel a filiszteusok megkötözték. Bois-Guilbert aztán folytathatja nemes munkáját, és a pogányokat öli majd halomra. Ami pedig ezt a gyalázatos boszorkányt illeti, aki bűvöletével behálózta a Szent Templom egyik lovagját... egy pillanatig sem lehet vitás, hogy halállal kell lakolnia!

- De Anglia törvényei... - kezdte a preceptor, aki örült ugyan annak, hogy a nagymester felháborodása szerencsésen elhárult az ő és barátja fejéről, mégis attól tartott, hogy Beaumanoir túlbuzgóságában kissé elvetette a sulykot.

- Anglia törvényei - vágott a szavába a nagymester - minden bíró jogává és kötelességévé teszik, hogy a maga hatáskörén belül igazságot tegyen. A legkisebb bárónak is joga van fogságba vetni, vizsgálat alá vonni és elítélni egy boszorkányt, akit az ő birtokán tetten értek. Ki tagadhatja meg ezt a hatalmat a Templom nagymesterétől saját rendjének preceptóriumában? Nem - erről szó sem lehet! Megindítjuk az eljárást, és meghozzuk az ítéletet. A boszorkánynak el kell tűnnie a föld színéről, és gonoszságának áldozata akkor bocsánatot nyerhet. Készítsétek elő a rendház csarnokát a bírói ítélkezésre a boszorkány felett.

Albert Malvoisin meghajolt és kiment - nem azért, hogy utasítást adjon a csarnok dolgában, hanem hogy sürgősen felkeresse Brian de Bois-Guilbert lovagot, és közölje vele a történteket meg az ügy várható fejleményeit. Hamarosan rá is akadt a templomosra, aki forrt indulatában. Szinte tajtékzott felháborodásában az újabb kosár miatt, amelyet a szép zsidó lánytól kapott.

- A meggondolatlan! A hálátlan! - mondta fogcsikorgatva. - Így bánni velem, aki vérpatakban és lángok között saját életem kockáztatásával mentettem meg az életét! Az égre esküszöm, Malvoisin, már szinte rámszakadt a tető, és a gerendák recsegve-ropogva hullottak körülöttem, de még ott maradtam az ő kedvéért! Íjászok serege vett célba, és nyilaik olyan sűrűn kopogtak páncélomon, mint ablakon a jégeső! Pajzsomat csak arra használtam, hogy őt oltalmazzam! Ezt tettem érte, és a nyakas lány most szememre veti, mért nem hagytam inkább elpusztulni! Egy szikrányi hálát sem érez irántam, sőt a legkisebb reményt sem nyújtja arra, hogy később, valamikor még meghallgat. Mintha az ördög bújt volna belé, és fajtájának minden konoksága benne egyesült volna!

- Ami az ördögöt illeti - szólt a preceptor -, azt hiszem, belebújt mindkettőtökbe. Hányszor intettelek, hogy légy óvatos, ha már nem tudod kívánságaidat féken tartani! Hányszor magyaráztam neked, hogy van elég keresztény hölgyecske is, aki hajlandó egy ilyen vitéz lovaggal barátkozni, és valósággal bűnnek tartaná, hogy megtagadja tőle hálás szerelme zálogát - neked pedig éppen egy konok, hajthatatlan zsidó lányba kellett belehabarodnod! A szentmisére mondom, magam is azt hiszem, az öreg Lucas Beaumanoir fején találta a szöget, amikor azt mondta, hogy ez a nő megbabonázott.

- Lucas Beaumanoir? - ismételte Bois-Guilbert szemrehányóan. - Hát így vigyáztál, Malvoisin? A te hibád, ha a vén locsogó megtudta, hogy Rebeka itt van a preceptóriumban.

- Nem tehetek róla - felelte Albert. - Mindent elkövettem, hogy titkodat megőrizzem, de elárulták; hogy az ördög volt-e vagy valaki más, azt csak az ördög maga tudná megmondani! De amennyire tőlem telt, elsimítottam a dolgot, és nem lesz semmi bajod, ha lemondasz Rebekáról. Az öreg megsajnált, hiszen varázslat áldozata vagy. A lány boszorkány, és aszerint fog lakolni.

- Az égre, ezt nem engedem! - kiáltott fel Bois-Guilbert.

- Én meg az égre mondom, hogy így lesz! - felelte Malvoisin. - Sem te, sem más földi halandó nem mentheti meg. Lucas Beaumanoir a fejébe vette, hogy a zsidó nő halála engesztelő áldozat lesz, amely jóváteszi a templomos lovagok szerelmi vétkeit. És mint magad is tudod, megvan a hatalma ahhoz, hogy ezt az Istennek tetsző, jámbor és ésszerű cselekedetet végrehajtsa.

- Vajon az utókor el fogja-e hinni, hogy valaha is létezett ilyen ostoba vakbuzgóság? - fakadt ki Bois-Guilbert, fel és alá járkálva a szobában.

- Hogy az utókor mit szól majd hozzá, nem tudom - felelte Malvoisin nyugodtan. - De annyi bizonyos, hogy napjainkban a papok és világiak egyaránt helyeselni fogják nagymesterük döntését, és száz közül kilencvenkilenc áment mond rá.

- Akkor tudom már, mit kell tennem - mondta Bois-Guilbert. - Albert, te a barátom vagy, segítségemre leszel, hogy megszöktessem. Elviszem olyan helyre, ahol nagyobb a biztonság, és a titkot jobban meg tudják őrizni.

- Akkor sem segíthetnélek ebben, ha akarnám - felelte a preceptor. - A ház tele van a nagymester belső embereivel és híveivel. És hogy őszinte legyek, semmi kedvem együtt hajózni veled, még akkor sem, ha tudnám, hogy bárkánk előbb-utóbb révbe jut. Éppen eleget kockáztattam már miattad. Még csak az kellene, hogy lefokozzanak, és elveszítsem preceptori állásomat egy ilyen zsidó nőszemélyért. És ha hallgatsz rám, abbahagyod ezt a hasztalan erőlködést, és sólymodat más zsákmány felé eregeted. Gondolkodj egy kicsit, Bois-Guilbert: jelened minden ajándékát és jövőd minden ígéretét annak a helynek köszönheted, amelyet rendünkben elfoglalsz. Ha esztelenül kitartasz Rebeka mellett, őrült szenvedélyed módot ad Beaumanoir-nak arra, hogy kizárjon a rendből, és ő nem is fogja ezt elmulasztani. Félti a vezéri pálcát, amelyet reszkető kezében tart, és tudja, hogy te vakmerően kinyújtod karodat érte. Egy pillanatig se képzeld, hogy irgalmas lesz hozzád, ha ilyen jó ürügyet adsz neki arra, hogy eltiporjon. Mindenki elítél majd, ha pártfogásodba veszel egy zsidó boszorkányt. Engedj neki ebben a dologban, mert te húzod a rövidebbet. Ha majd a vezéri pálca a te kezedben lesz, azt tehetsz Júda leányaival, amit akarsz - simogathatod, vagy máglyára küldheted őket kedved szerint.

- Malvoisin - mondta Bois-Guilbert -, olyan hidegvérű vagy, mint egy...

- Barátom - vágott a szavába Albert, még mielőtt Bois-Guilbert egy súlyosabb szóval megsérthette volna -, ha hidegvérű barátod vagyok, nyilván a tanácsom is megfontolt, és követésre méltó. Még egyszer mondom: nem tudod megmentem Rebekát, és ha megpróbálod, csak azt éred el, hogy vele együtt rohansz a pusztulásba. Menj a nagymesterhez, vesd magadat a lábai elé, és mondd meg neki...

- Hogy megalázkodjam a vén bolond előtt? Istenemre, soha! De megmondom neki, a képébe...

- Mondd hát a képébe - folytatta Malvoisin -, hogy őrülten szereted ezt a lányt, és nem tudsz élni nélküle. Minél hevesebben beszélsz majd a szenvedélyedről, annál jobban fog sietni, hogy kitekerje a szép boszorkány nyakát. Te pedig, miután nyíltan elismerted, hogy megszegted a rend legfontosabb tilalmát, nem remélhetsz segítséget itteni testvéreidtől. Akkor búcsút mondhatsz a hatalomról szőtt nagyra törő álmaidnak. Örülhetsz, ha elmehetsz zsoldosnak Flandriába vagy Burgundiába, ahol apró csetepatékban koptathatod lándzsádat.

- Igazad van, Malvoisin - mondta Brian de Bois-Guilbert rövid gondolkodás után. - Nem adhatom meg a vén szamárnak ezt az előnyt. És Rebeka nem érdemli meg, hogy rangomat és becsületemet kockára tegyem miatta. Magára hagyom, sorsára bízom, hacsak nem...

- Nincs semmi feltétel vagy kikötés! - kiáltott fel Malvoisin. - Elhatározásod okos és szükséges. A nők csak játékszerek, és csupán arra szolgálnak, hogy üres óráinkban elszórakozzunk velük; az élet komoly célja becsvágyunk kielégítése. Ezer ilyen csinos bábu sem ér annyit, hogy megbotolj azon a fényes pályán, mely nyitva áll előtted. De most már megyek, nem szabad, hogy ilyen bizalmas beszélgetésben lássanak bennünket. Különben is dolgom van, elő kell készítenem a csarnokot a bírói tárgyalásra.

- Micsoda? - kiáltott fel Bois-Guilbert. - Ilyen hamar?

- Hát bizony - felelte Malvoisin -, minden gyorsan megy, ha a bíró már előre meghozta az ítéletet.

"Rebeka - sóhajtotta Bois-Guilbert, amikor magára maradt -, úgy látszik, drága árat kell fizetnem azért, hogy megszerettelek. Mért nem tudlak sorsodra bízni, mint ahogy ez a halvérű képmutató tanácsolja? Még egy kísérletet teszek megmentésedre, de jaj neked, ha hálátlan leszel! Mert ha megint eltaszítasz, bosszúm olyan erős lesz, mint a szerelmem. Bois-Guilbert életét és becsületét nem lehet kockára tenni semmiért! Nem lehet szó ilyen áldozatról, ha jutalma csak megvetés és szemrehányások özöne!"

A preceptor alighogy kiadta a szükséges rendelkezéseket, amikor Conrade Mont-Fitchet már felkereste, és közölte vele a nagymester utasítását, hogy a zsidó nőt a boszorkányság vádjával tüstént bíróság elé kell állítani.

- Olyan az egész, mint egy rossz álom - jegyezte meg a preceptor. - Hiszen számos zsidó orvos működik, és eddig eszünkbe se jutott boszorkánysággal vádolni őket, pedig gyakran csodálatos eredménnyel gyógyítanak.

- A nagymester másképp vélekedik - mondta Conrade -, és hogy őszinte legyek, Albert: akár boszorkány ez a nyomorúságos zsidó lány, akár egészen ártatlan, inkább csak haljon meg, mintsem elveszítsünk egy olyan nagyszerű harcost, mint Brian de Bois-Guilbert, vagy ami még rosszabb, belső egyenetlenkedés támadjon a rend soraiban. Te tudod, Bois-Guilbert milyen vitéz és buzgó ember; tudod, hogy számos rendtársunk milyen csodálattal és tisztelettel tekint fel rá; de hidd el, mindez nem segítene rajta, ha a nagymester úgy látná, hogy a lovag nem áldozata, hanem bűntársa a zsidó nőnek. És ha Izrael tizenkét törzsének lelke egyesülne benne, akkor is jobb, ha egyedül szenved, semhogy Bois-Guilbert lovagot is magával rántsa a pusztulásba!

- Éppen az imént beszéltem a lelkére, hogy bízza a lányt sorsára - jegyezte meg Malvoisin. - De mégis, van-e elég ok arra, hogy Rebekát elítéljék? Hátha a nagymester megváltoztatja véleményét, ha látja, hogy milyen gyenge bizonyítékok támasztják alá a boszorkányság vádját!

- Ha gyengék, meg kell erősíteni őket - felelte Mont-Fitchet. - Érted, Albert?

- Érteni értem - felelte a preceptor -, és nem is riadok vissza semmitől, ha a rend érdeke úgy kívánja. De ilyen rövid idő alatt bajos megtalálni a módját.

- Meg kell találnod, Malvoisin - mondta Conrade -, ez hasznára lesz a rendnek meg neked is. Templestowe szegény preceptórium... Maison-Dieu például kétszer annyit ér. A nagymester, tudod, hallgat rám... teljesítsd ebben a dologban a kívánságát, és akkor Maison-Dieu preceptora vagy... a szép, termékeny kenti grófságban. Nos, mit szólsz ehhez?

- Van itt - felelte Malvoisin - azok között, akik Bois-Guilbert kíséretében jöttek ide, két fickó, akit jól ismerek. Valamikor öcsém, Philip de Malvoisin cselédjei voltak, azután léptek Front-de-Boeuf szolgálatába. Talán ők tudnak valamit ennek a nőnek a boszorkányságáról.

- Nagyszerű! Tüstént keresd meg őket, és ne felejtsd el, ha egy-két bizánci arany fel tudja frissíteni emlékezőtehetségüket, ne sajnáld tőlük!

- Azt hiszem, egy zecchinóért arra is megesküsznek, hogy az anyjuk, aki a világra hozta őket, boszorkány! - nevetett a preceptor.

- Annál jobb - mondta Conrade. - Beszélj velük, mert délben megkezdjük a bírói tárgyalást. Nagymesterünket azóta sem láttam ilyen buzgó készülődésben, amióta karóba húzatta Hamet Alfagit, aki megkeresztelkedett, aztán visszaesett a muzulmán hitbe.

A rendház súlyos harangja éppen elkongatta a delet, amikor Rebeka léptek dobogását hallotta a különlépcsőn, amely börtönébe vezetett. A dübörgés arra mutatott, hogy több ember közeledik, aminek Rebeka nagyon megörült, mert a féktelen és szenvedélyes Bois-Guilbert magányos látogatásaitól jobban félt, mint bármi más rossztól, ami csak érheti. A szoba ajtaját kireteszelték, és Conrade meg Malvoisin lépett be rajta, négy feketébe öltözött alabárdos kíséretében.

- Átkozott faj leánya! - kiáltotta a preceptor. - Készülj fel gyorsan, és kövess bennünket.

- Hová és miért? - kérdezte Rebeka.

- Leány - felelte Conrade -, neked nem az a dolgod, hogy kérdezz, csak az, hogy engedelmeskedj. De ha éppen tudni akarod, szent rendünk nagymesterének bírói széke elé viszünk, hogy számot adj vétkeidért.

- Hála neked, Ábrahám istene! - kiáltott fel Rebeka, és áhítatosan összekulcsolta kezeit. - A bíróban, még akkor is, ha népem ellensége, oltalmazómat látom. Örömest követlek, csak engedd meg, hogy fátyolba burkoljam fejemet.

Lementek a lépcsőn, lassan, ünnepélyes léptekkel, áthaladtak egy hosszú folyosón, majd egy magas, szárnyas ajtón, amely a nagy csarnokba nyílt, ahol már összegyűlt Beaumanoir törvényszéke.

A tágas terem alsó végét zsúfolásig megtöltötték a csatlósok és íjászok, akik nagy nehezen utat engedtek Rebekának, amint a két preceptor közt, az alabárdos őrség előtt, a számára kijelölt szék felé lépkedett. Miközben összefont karokkal és lehajtott fejjel haladt a tömeg közt, valaki egy kis papírtekercset nyomott a kezébe. Rebeka szinte öntudatlanul átvette, és ujjai közé zárta anélkül, hogy megnézné, mi az, és mi van benne. De megértette, hogy tudtára adták: vannak barátai is ebben a félelmetes gyülekezetben. Ez a tudat bátorságot adott neki ahhoz, hogy körülnézzen, és szemügyre vegye azt az embert, kinek színe elé vezették. Tekintete körüljárt a teremben, és magába szívta azt a képet, amelyet következő fejezetünkben igyekszünk majd megjeleníteni.

 

HARMINCHETEDIK FEJEZET

Kemény törvény a népnek rendelé:
Eltűrni minden bajt, mely emberé;
S győztes fortély kezébe mennyei
Mirtuszt adott, jókedvet fojtani;
S olykor vasvesszőt zsarnoki ököl
Rázott, s monda: Isten emelte föl.

"A középkor"


A bíróság, amelyet az ártatlan és szerencsétlen Rebeka pörbe fogása végett hívtak egybe, a terem felső végében, az emelvényen foglalt helyet. Ez olyan dobogóféle volt, amelyet már korábban leírtunk; akkor minden úri házban volt ilyen a főbb családtagok és előkelőbb vendégek részére.

Egy trónushoz hasonló, magas széken, éppen szemben a vádlottal, a Templom nagymestere ült, pazarul aláomló, bő fehér köpenyben, kezében a misztikus pálcával, amelyen a rend jelképe volt látható. Lába alatt egy asztalnál két írnok ült, a rend káplánjai, akiknek az volt a kötelességük, hogy a tárgyalás menetét szabályos jegyzőkönyvbe foglalják. Fekete ruhájuknak, kopaszra nyírt fejüknek, alázatos tekintetüknek rikító ellentéte volt a jelenlevő lovagok büszke, katonás külseje; ezek részint a preceptóriumban laktak, részint meg a nagymester kíséretében jöttek ide vendégségbe. Négy preceptor vett részt a tárgyaláson; a nagymester trónjánál valamivel alacsonyabb székeken ültek, és kissé hátrább, mint ő. A többi lovag, aki nem volt preceptori rangban, még alacsonyabb padon ült, ugyanannyival hátrább a preceptoroknál, mint ezek a nagymesternél. Mögöttük, de még mindig a dobogón vagy emelvényen, a rend csatlósai - vagyis lovagjelöltjei - ültek, silányabb minőségű fehér ruhában.

Az egész gyülekezetet mélységes komolyság, komor ünnepélyesség jellemezte. A lovagok arcán a katonás merészségen kívül a papi emberekhez illő szigorúság is tükröződött, amely most, a nagymester jelenlétében még fokozottabban nyilvánult meg.

A terem másik, alacsonyabb felét katonák töltötték meg, alabárdos őrök és szolgák, akiket a kíváncsiság hozott ide - látni akarták a nagymestert meg a zsidó boszorkányt. De ezeknek az alacsonyabb rangú vagy minden rang nélküli embereknek a zöme - mint fekete ruhájuk is mutatta - valamilyen módon kapcsolatban álltak a renddel. A közeli falvak parasztjait is beengedték ma a rendházba, mert Beaumanoir büszkesége megkívánta, hogy a tárgyalást, amelyen ő szolgáltat igazságot, a legnagyobb nyilvánosság előtt tartsák meg, és minél több ember részesüljön ebben az épületes látványosságban.

A nagymester kék szeme kitágult, amint körülnézett a gyülekezetben, arca sugárzott, egész lényét áthatotta az öntudatos méltóság és annak a szerepnek elképzelt magasztossága, amelyet el akart játszani.

A tárgyalást egy zsoltár éneklése nyitotta meg. Az énekben részt vett a nagymester mély, érett hangja is, amelynek csengését nem koptatták el az évek. Venite, exultemus Domino, jöjjetek, dicsérjük az Urat - ezeket az ünnepélyes szavakat gyakran énekelték a Templom lovagjai, mielőtt csatába bocsátkoztak a földi ellenséggel. Ezt a zsoltárt tartotta Lucas a legalkalmasabbnak most is, amikor csatába indult a sötétség hatalmai ellen, és úgy érezte, hogy a zsoltár a biztos győzelem bevezetője. Felzúgott száz meg száz férfihang, amely megszokta, hogy karénekben egyesüljön. A mély, elnyújtott hangok felszálltak a csarnok boltozatos mennyezetéig, majd az áradó vizek ünnepélyes morajlásával hömpölyögtek tova a boltívek között.

Amikor az ének elhangzott, a nagymester újra körülhordozta tekintetét a teremben. Ekkor vette észre, hogy a preceptorok egyikének a széke üres. Brian de Bois-Guilbert ugyanis felállt helyéről, és odalépett azokhoz a padokhoz, ahol a Templom közrendű lovagjai ültek. Megállt a padsor legszélső csücskében, és egyik kezével kifeszítve tartotta hosszú köpenyét, hogy szinte eltakarta arcát, míg másik kezével keresztes markolatú kardját fogta, és - bár nem húzta ki hüvelyéből - hegyével lassan vonalakat rajzolgatott a tölgyfa padlóra.

- Szerencsétlen ember - mondta a nagymester, amint pillantása részvéttel megpihent a lovagon. - Látod, Conrade, mennyire bántja és gyötri Briant ez a szent eljárás? Ide juttathat egy derék, vitéz lovagot egy nő léha pillantása, különösen ha a sötétség fejedelme is összejátszik vele. Lám, nem is mer ránk nézni, a lányra se mer nézni; és ki tudja, mire gondol gyötrődésében, miközben kardjával varázsjeleket rajzol a padlóra. Lehet, hogy varázslatot igéz életünk és biztonságunk ellen, de mi dacolunk az ősi ellenséggel, és köpünk rá! Semper leo percutiatur!

Mindezt halkan közölte bizalmasával, Conrade Mont-Fitchet lovaggal. A nagymester ezután felemelte hangját, és a következő beszédet intézte a gyülekezethez:

- Vitéz és tisztelendő férfiak, preceptorok és a Templom szent rendjének egyszerű lovagjai, testvéreim és gyermekeim! Ti is, nemes születésű, erős hitű csatlós urak, akik ennek a szent keresztnek a viselésére áhítoztok! És ti is, minden rendű és rangú keresztény testvéreim! Tudjátok meg, hogy nem a hatalom fogyatékossága késztetett bennünket e gyülekezet összehívására, mert bármilyen méltatlan is a személyünk, ezzel a pálcával teljes hatalmat nyertünk arra, hogy egyedül ítéljünk és bíráskodjunk mindenben, ami szent rendünk üdvét érinti. A Boldogságos Szent Bernát rendelkezik így abban a művében, amely lovagi és egyházi hivatásunkat szabályozza. Az ötvenkilencedik pont kimondja, hogy a testvérek tanácsa csakis a nagymester akaratából és az ő parancsára ülhet össze. Teljesen tőlünk függ - mint ahogy régebben a nálunk sokkal érdemesebb atyáktól függött, akik elődeink voltak ebben a magas hivatalban -, hogy hol és mikor gyűljön össze káptalanba az egész rend vagy annak egy része. Az ilyen káptalanokban kötelességünk meghallgatni testvéreink tanácsát, hogy azután saját tetszésünk szerint járjunk el. Ám amidőn a tajtékzó szájú farkas betört a nyájba, és elragadta annak egyik tagját, a jó pásztor segítségül hívja társait, hogy íjjal és hurokkal elpusztítsák a betörőt. Ez pontosan megfelel közismert szabályunknak, mely szerint nem szabad nyugtot hagyni az oroszlánnak.

A nagymester egy pillanatra elhallgatott, majd így folytatta:

- Ennélfogva színünk elé idéztünk egy Rebeka nevű zsidó nőt, yorki Izsák leányát, aki hírhedt szentségtörő boszorkányságáról. Ilyen mesterkedéssel forralta fel a vérét, és homályosította el az elméjét - nem egy hitvány suhancnak, hanem egy lovagnak, nem is egy világi lovagnak, hanem olyannak, aki életét a Szent Templom szolgálatának szentelte -, ezek közül sem egy közrendű lovagnak, hanem rendünk egyik preceptorának, aki rangban és tiszteletben az elsők közé tartozik. Brian de Bois-Guilbert testvérünkről beszélek, akiről jól tudjuk mi magunk és mindazok, akik hallják szavaimat, hogy igaz és buzgó bajnoka a keresztnek - egy vitéz, kinek karja sok hőstettet vitt végbe a Szentföldön, és számos szent helyet tisztított meg a fertőzéstől, lemosva azokat a hitetlenek vérével, akik azelőtt beszennyezték. Ez a férfiú nemcsak vitézségéről és fegyelmezettségéről volt híres, hanem éles eszéről és bölcsességéről is, annyira, hogy testvéreink, a lovagok mind a keleti, mind a nyugati országokban, úgy emlegették Brian de Bois-Guilbert nevét, mint azét a férfiúét, aki méltó arra, hogy utódomul jelöljék, és átvegye tőlem e parancsnoki pálcát, ha az égnek úgy tetszik majd, hogy feloldjon engem viselésének terhe alól. És most gondoljátok el, hogy ez a tiszteletre méltó és annyira tiszteletben álló férfiú egyszerre megfeledkezik papi mivoltáról, rangjáról, fogadalmáról, testvéreiről és ragyogó jövőjéről, megfeledkezik mindenről, és összeáll egy zsidó némberrel, kinek léha társaságában felkeresi a legelhagyatottabb helyeket, és amikor veszélybe kerül, inkább annak az életével törődik, mint a magáéval, és megvédi saját élete kockáztatásával. Végül - képzeljék csak el - őrülete annyira megszédíti és elvakítja, hogy zsidó bálványát idehozza közénk, rendünk egyik preceptóriumába! Lehet-e erre más magyarázatot találni, mint azt, hogy a nemes lovagot valamely gonosz démon szállta meg, és álnok varázslatnak esett áldozatul? Mert ha a legkisebb okunk volna feltételezni, hogy nem így történt, akkor nem számítana a lovag rangja, vitézsége, hírneve és bármilyen érdeme - mindez nem tartana vissza bennünket a legszigorúbb büntetéstől, hogy gyökerestül kiirtsuk a rosszat, miként írva vagyon: auferte malum ex vobis.[52] A nagymester még jobban felemelte hangját:

- Ebben a siralmas ügyben sok gyűlöletes bűnnel találkozunk, szent rendünk szabályzatának nem egy vétkes megsértésével. Először is, Brian de Bois-Guilbert lovag a saját akarata szerint járt el, ami ellenkezik szabályzatunk harmincharmadik pontjával: quod nullus iuxta propriam voluntatem incedat. Másodszor, kiközösített személlyel érintkezett, ami az ötvenhetedik pontba ütközik: ut fratres non participent cum excommunicatis; márpedig ez olyan bűn, amely részben az Anathema Maranathával, e nagy átokkal sújtható. Harmadszor, idegen nőkkel lépett kapcsolatba, amit a szabályzat ezekkel a szavakkal tilt meg: ut fratres non conversentur cum extraneis mulieribus. Negyedszer, nem kerülte, sőt félő, hogy kereste az asszonyi csókot, pedig szent rendünk szabályzatának utolsó pontja szerint: ut fugiantur oscula, a Kereszt katonái így esnek tőrbe. E számos gyűlöletes bűn miatt Brian de Bois-Guilbert lovagot ki kellene zárni, ki kellene vetni közösségünkből, még akkor is, ha annak jobbkeze és szeme fénye volna.

Elhallgatott. Halk moraj futott végig a gyülekezeten. A fiatalabbak közül néhányan már-már mosolyogtak, amikor szóba került a szabályzat utolsó pontja, de tüstént elkomolyodtak, és szívszorongva várták a nagymester további nyilatkozatát.

- Valóban - mondta - ilyen súlyos büntetés jár a templomos lovagnak, aki szabad akarata birtokában, szántszándékkal sérti meg rendünk szabályzatának ennyi fontos pontját. Ha azonban varázslat és igézet segítségével a sátán lett úrrá a lovag felett - esetleg oly módon, hogy könnyelmű pillantást vetett egy szép női arcra -, botlása inkább sajnálatot kelt bennünk, mintsem kedvet arra, hogy megfenyítsük. Ezért csak olyan vezeklést óhajtunk szabni rá, mely elég ahhoz, hogy megtisztítsa hibájától, viszont felháborodásunk élét az átkozott eszköz ellen fordítjuk, amely derék lovagunknak majdnem teljes bukását okozta. Álljatok tehát elő, és tanúskodjatok mindnyájan, akik tanúi voltatok e szerencsétlen dolgoknak, hogy ítélni tudjunk összességük és jelentőségük fölött. Ugyanakkor segítségtekkel eldöntjük, vajon igazságszolgáltatásunk beérheti-e ennek a hitetlen nőnek a megbüntetésével, vagy pedig tovább kell mennünk, és vérző szívvel testvérünk ellen is teljes szigorral kell-e eljárnunk.

Több tanút szólítottak elő, hogy bebizonyítsák: Bois-Guilbert milyen veszedelemnek tette ki magát, amikor igyekezett kimenteni Rebekát az égő kastélyból, és milyen keveset törődött saját biztonságával, amidőn minden erejével a leányt védelmezte. A tanúk mindezt részletesen elmondták, nem tartózkodva semmiféle túlzástól, amelybe egyszerűbb emberek könnyen beleesnek, különösen ha valami rendkívüli eset felizgatja őket. Természetes hajlamukat a csodálatos elemek kiszínezésére még növelte a tetszés is, amellyel a nagymester tanúvallomásukat hallgatta. Miközben benyomásaikat e nagy embernek előadták, az amúgy is elég nagy veszedelmek, amelyeknek Bois-Guilbert kitette magát, ajkukon óriásivá nőttek. Ugyancsak eltúlozták azt az önfeláldozó hősiességet is, amellyel a lovag Rebekát védelmezte; ez már őrültség volt, nem lovagiasság. Megdöbbentően ecsetelték azt a hódolatot is, ahogy a lovag a lányt hallgatta, pedig szavai szigorúak és szemrehányóak voltak; szinte hihetetlen volt, hogy a büszke lovag ezt a hangot eltűri.

Ezután Templestowe preceptorát szólították fel, hogy számoljon be arról, milyen körülmények között érkezett meg Bois-Guilbert és a zsidó lány a rendházba. Malvoisin ügyesen és óvatosan beszélt. Szemmel láthatóan kímélni igyekezett Bois-Guilbert érzelmeit, de időnként egy-egy elejtett szóval arra célzott, hogy a lovag nyilván átmeneti elmezavarba esett, annyira belehabarodott a nőszemélybe, akit magával hozott. A preceptor bűnbánóan sóhajtozva elmondotta, mennyire megbánta, hogy Rebekát és szerelmesét beengedte a rendház falai közé.

- Mindazt, amit védelmemre felhozhatok - fejezte be -, elmondtam töredelmes vallomásomban, amelyet főtisztelendő nagymester atyánk előtt tettem; ő tudja, hogy szándékaim nem voltak rosszak, ha viselkedésem szabályellenes volt is; utóbbiért örömmel alávetem magamat minden vezeklésnek, amelyet reám kiszabni kegyeskedik.

- Jól beszéltél, Albert testvér - mondta Beaumanoir. - A szándék, amely vezetett, dicséretes, hiszen nem akartál egyebet, csak azt, hogy megállítsd tévelygő testvéredet a lejtőn. De amit tettél, helytelen volt. Aki a megbokrosodott lovat úgy akarja megfékezni, hogy a kantár helyett a kengyelt ragadja meg, nem éri el célját, csak megsérül. Rendünk jámbor alapítója tizenhárom miatyánkot rendelt el nekünk reggelente és kilencet vecsernyére; megparancsolom, hogy te kettőzd meg ezt az ájtatosságot. A templomosnak hetenként háromszor szabad húst fogyasztania; te tartózkodj a hústól mind a hét napon. Ez legyen büntetésed a következő hat héten keresztül, és akkor vezeklésed véget ér.

Templestowe preceptora a legmélyebb alázat álszenteskedő színlelésével földig hajolt fölöttese előtt, azután visszaült a helyére.

- Azt hiszem, jó lenne, testvéreim - mondta a nagymester -, ha kissé megvizsgálnók ennek a nőnek az előéletét, hogy megállapítsuk: azok közé tartozik-e, akikről feltételezhető, hogy varázslatot és boszorkányságot űznek. Ugyanis mindaz, amit eddig hallottunk, arra mutat, hogy szerencsétlen, tévelygő testvérünk valami csábítás és káprázat hatása alatt cselekedett.

A negyedik jelenlevő preceptort Herman of Goodalricke-nek hívták. A másik három Conrade, Malvoisin és maga Bois-Guilbert volt. Ez a Herman régi harcos volt, arcán több sebforradás, muzulmán kardvágások nyomai. Most felállt, és meghajolt a nagymester előtt, aki tüstént engedélyt adott neki a szólásra.

- Főtisztelendő atyám - mondta -, nagyon szeretném tudni, vajon vitéz testvérünk, Brian de Bois-Guilbert mit szól ezekhez a szörnyű vádakhoz, és ő maga milyen szemmel nézi most a kapcsolatot, amely ehhez a zsidó leányzóhoz fűzte.

- Brian de Bois-Guilbert - mondta a nagymester -, hallottad a kérdést, amelyet Goodalricke testvér feltett. Megparancsolom, hogy válaszolj neki.

Bois-Guilbert, amikor így megszólították, fejét a nagymester felé fordította, de hallgatott.

- Megszállta a némaság ördöge - mondta a nagymester. - Távozz, sátán! Beszélj, Brian de Bois-Guilbert, szent rendünk jelvényével kényszerítelek rá!

A lovag nagy erőfeszítéssel elnyomta magában haragja és felháborodása kitörni készülő indulatát. Tudta, hogy nem ér vele semmit, ha szabadjára engedi. Így csak ennyit mondott:

- Brian de Bois-Guilbert nem válaszolhat ilyen vad, üres vádakra, főtisztelendő atyám. De ha becsületébe akarnak gázolni, élete árán is megvédi azzal a karddal, amely sok csatát vívott a kereszténységért.

- Megbocsátunk neked, Brian testvér - mondta a nagymester -, noha hőstetteiddel hivalkodtál előttünk, amit nem tudunk helyeselni. Megint engedtél az ördög kísértésének, aki arra csábított, hogy önmagadat tömjénezd és dicsőítsd. De megbocsátunk neked, mert látjuk, hogy nem annyira a magad akaratából beszélsz, mint inkább annak a sugallatára, akit Isten segítségével mindjárt ki fogunk űzni belőled, és szégyenszemre kikergetünk ebből a gyülekezetből.

Bois-Guilbert sötéten lobogó szeme megvetően felvillant, de nem szólt semmit.

- Most pedig - folytatta a nagymester -, miután Goodalricke testvér kérdésére nem sikerült kielégítő választ kapnunk, folytassuk vizsgálódásunkat, testvérek. Védőszentünk segítségével mélyére nézünk ennek a bűnös titoknak. Álljanak elő azok, akik tudnak valamit ennek a zsidó nőnek korábbi életéről, tetteiről és viselkedéséről.

A terem alsó végében mozgolódás támadt, és amikor a nagymester megkérdezte, mi az, megtudta, hogy van a tömegben egy sokáig ágyhoz láncolt egykori rokkant, akit a fogoly valami csodatevő balzsam segítségével talpra állított, és most már jól tudja használni tagjait.

A szegény szász parasztot előráncigálták az emelvényig. Rémülten nézett körül, attól tartván, hogy felelősségre vonják bűnéért, amit akkor követett el, amikor szélütés érte, és egy zsidó nőhöz fordult segítségért. Teljesen nem gyógyult meg ugyan, mert mankóra támaszkodva tette meg tanúvallomását. Nagyon szabódva beszélt, és gyakran megakasztotta szavait a sírás. De elismerte, hogy két évvel előbb, amikor Yorkban lakott, és Izsáknál, a gazdag zsidónál dolgozott mint asztalos, hirtelen nagy fájdalmak lepték meg. Fel sem tudott kelni ágyából, amíg a Rebeka utasításai szerint alkalmazott gyógymód - és különösen a melegítő hatású, fűszeres illatú balzsam - bizonyos mértékben vissza nem adta tagjai mozgékonyságát. Azonkívül - mesélte - Izsák leánya egy tégelyt ajándékozott neki, tele azzal a becses kenőccsel, és még hozzá egy kis pénzt is, hogy visszatérhessen apja házába, Templestowe közelébe.

- És bocsásson meg, főtisztelendő nagyuram - mondta a paraszt -, nem tudom elképzelni, hogy a kisasszonynak rossz szándéka lett volna velem, noha szerencsétlenségére zsidónak született. És nem lehetett a kenőcsben semmi gonoszság, mert amikor használtam, mindig elimádkoztam a miatyánkot meg a hiszekegyet, de jó hatása ettől sem csökkent.

- Hallgass, szolga, és menj a dolgodra! - szólt rá a nagymester. - Nem csodálom, ha egy olyan ostoba állat, mint te, mindenféle kuruzslószerekhez és pokoli gyógymódokhoz folyamodik, mint ahogy azt sem restellted, hogy munkádat eladd a zsidó sátánfiaknak. Annyit mondok neked: az ördög, ha akarja, betegségeket rakhat rád csak azért, hogy el is vegye, a butákat meg abban a hitben tartsa, mintha volna valami csodálatos ördögi gyógymód a világon. Van még a kenőcsből, amelyről beszéltél?

A paraszt reszkető kézzel turkált inge alatt, és előhúzott egy kis dobozt, melynek fedelén héber betűket lehetett látni. A körülötte állók már ebben is csalhatatlan bizonyítékát látták annak, hogy a doboz az ördög patikájából került elő. Beaumanoir keresztet vetett, mielőbb kezébe vette. Miután járatos volt majdnem minden keleti nyelvben, könnyűszerrel elolvasta és megértette a doboz feliratát, mely így szólt: Júda törzsének oroszlánja győzelmet arat.

- Milyen különös ereje van a sátánnak! - csóválta fejét Beaumanoir. - Még a szentírás szavait is felhasználja szentségtörésre, és nélkülözhetetlen mindennapi táplálékunkba mérget kever! Nincs itt egy köpülyöző, aki meg tudná mondani, mi van ebben a titokzatos kenőcsben?

Két orvosló - ahogy magukat nevezték -, az egyik barát, a másik borbély, előlépett, és megvizsgálta a kenőcsöt. Azután kijelentették, hogy a kenőcs anyagát nem ismerik; legfeljebb annyit mondhatnak, hogy szaga mirhára és kámforra emlékeztet (ezeket keleti fűszereknek vélték). De nem tudtak felülemelkedni azon a szakmai gyűlöleten, amely a sikeres kartárs ellen fordul, és siettek kijelenteni: miután ez a kenőcs nem tartalmaz semmi olyan alapanyagot, amelyet ismernének, nyilvánvaló, hogy törvénytelen, bűbájos szerekből kotyvasztották; ezt annál biztosabban állíthatják, mert ők maguk, ha nem is varázslók, tökéletesen ismerik tudományuk minden csínját-bínját - de csak addig a határig, amíg az Istentől való, és egy jó keresztény hitével összeegyeztethető. Amikor ez a gyógyszerészi vizsgálat befejeződött, a paraszt alázatosan esedezett, hogy adják vissza neki a kenőcsöt, amelyet olyan üdvös eredménnyel használ. Ám a nagymester szigorúan ráncolta homlokát erre a kérelemre.

- Hogy hívnak, fickó? - kérdezte a nyomorékot.

- Higg vagyok, Snell fia - felelte a paraszt.

- Hát ide hallgass, Higg, Snell fia - szólt a nagymester. - Azt mondom neked, ezerszer jobb ágyban betegeskedni, mint egy hitetlen nőszemély segítségével talpra állni és járkálni. És jobb erőszakkal elvenni a hitetlenektől kincseiket, mint elfogadni jóságos ajándékaikat, vagy pénzért szolgálni nekik. No, eredj, és tégy úgy, ahogy mondtam.

- Ne vegye rossz néven, főtisztelendő nagyuram - felelte a paraszt -, de ez a tanács, sajnos, nekem már későn jött, hiszen én nyomorék ember vagyok. De megmondom majd a testvéreimnek, akik a gazdag Nátán ben Sámuel rabbinusnál szolgálnak, mit tanácsol főtisztelendőséged... hogy a törvénynek megfelelőbb kirabolni az öreget, mint hűségesen szolgálni.

- Dobjátok ki ezt a fecsegő gazembert! - kiáltotta Beaumanoir, aki nem számított arra, hogy elvi tanácsát így fogják gyakorlatilag alkalmazni.

Higg, Snell fia visszahúzódott a tömegbe, de annyira érdekelte zsidó jótevője sorsa, hogy nem ment el, meg akarta várni az ítéletet. Még azt is megkockáztatta, hogy újra magára vonja a szigorú nagyúr haragját, aki dühösen ráncolta szemöldökét. Higg szíve elszorult ijedtében.

Amikor a tárgyalás eljutott idáig, a nagymester megparancsolta Rebekának, hogy vesse le fátylát. A lány most nyitotta először szóra ajkát; türelmesen, de önérzetesen válaszolt. Azt mondta, hogy az ő népének leányai nem szokták felfedni arcukat, ha idegen környezetben egyedül vannak. Kedves hangja és szelíd válasza részvétet és rokonszenvet keltett a hallgatóság körében. Ám Beaumanoir - aki külön erénynek tartotta minden emberi érzés elfojtását, ha beleütközött abba, amit kötelességének vélt - megismételte parancsát. Az őrök már-már odaugrottak, hogy erőszakkal tépjék le a fátyolt, amikor Rebeka felállt, és így szólt a nagymesterhez:

- Kérlek, uram, gondolj a saját leányaidra... - itt hirtelen észbe kapott és felsóhajtott -, jaj, mit beszélek, hiszen nincsenek leányaid! Akkor az édesanyád emlékére kérlek vagy a szeretetre, amit nővéreid iránt éreztél, a női tisztességre, amelyet becsülnöd kell... ne engedd, hogy így bánjanak velem jelenlétedben! Nem illik egy leányhoz, hogy ilyen durva kezek érintsék ruházatát! Inkább engedelmeskedem neked - tette hozzá olyan szendén és bánatosan, hogy még Beaumanoir szíve is majdnem megesett rajta. - Te elöljáró vagy a tieid között, a te parancsodra megmutatom egy boldogtalan leány arcát.

Hátravetette fátylát, és bíráira nézett - arcán a szemérem viaskodott a büszkeséggel. Amikor szépségét meglátták, a meglepetés moraja futott át a termen. A fiatal lovagok összenéztek, és a sok pillantás mintha néma egyetértésben ezt mondta volna: ha Brian szenvedélyét meg akarjuk érteni, nem kell olyan képzelt mentséghez folyamodni, mint a boszorkányság - ennek az arcnak valóságos szépsége mindent megmagyaráz.

De mindnyájuk között Higg, Snell fia döbbent meg a legjobban, amikor megpillantotta jótevője arcát.

- Engedjetek ki! - mondta az őröknek az ajtóban. - Hadd menjek el innen! Nem tudnék még egyszer az arcába nézni, hiszen nekem is részem van abban, hogy meggyilkolják!

- Nyugodj meg, jó ember - mondta Rebeka, mert meghallotta Higg szavait. - Nem ártottál nekem semmit, amikor megmondtad az igazat, és nem segít rajtam semmit, ha siránkozol. Ne törődj velem, kérlek. Menj haza, és élj boldogul.

Higget az őrök már éppen ki akarták lökni az ajtón - részint könyörületből, részint meg óvatosságból, nehogy jajgatásával magára vonja a figyelmet, ami kellemetlen következményekkel járhatott volna. De Higg megígérte, hogy befogja a száját, mire megengedték neki, hogy ottmaradjon.

Most a két fegyverest hívták elő, akiket Albert Malvoisin alaposan kitanított, megmagyarázva nekik, hogy vallomásuk milyen fontos. Noha mindketten kérges szívű gazfickók voltak, a fogoly lány szenvedő arca és szépsége meghökkentette őket. Ám Templestowe preceptora sokatmondó pillantást vetett rájuk, mire visszazökkentek rideg egykedvűségükbe. Vallottak, mint a karikacsapás, olyan pontosan és egybevágóan, hogy pártatlanabb bíróban tüstént gyanút keltett volna. Vallottak légből kapott, koholt dolgokról vagy olyan jelentéktelen körülményekről, amelyek önmagukban semmitmondóak lettek volna, ha nem teszi gyanússá a hangsúly, ahogy elmondták, és a sok célozgatás, amellyel fűszerezték.

Vallomásuk anyagát a mai időkben két csoportba lehetne sorolni: az egészen lényegtelen és az egészen lehetetlen dolgok csoportjába. De abban a sötét korban mindez elég volt ahhoz, hogy a bűn bizonyítékául szolgáljon. Az első csoportba például ilyen megfigyelések tartoztak: a tanúk hallották, amint Rebeka valami idegen, ismeretlen nyelven dünnyög magában; hallották, amint énekelt, mégpedig valami csodálatosan édes dallamot, amely sokáig csengett az ember fülében, és megdobogtatta szívét; a lány néha magában beszélt, aztán felpillantott, mintha választ várna valakitől; ruhája egészen furcsa és titokzatos szabású, nem olyan, mint a tisztességes asszonyoké; gyűrűjébe kabalisztikus jelek vannak vésve, fátylára titokzatos ábrák hímezve.

Mindezeket a köznapi dolgokat megdöbbenve hallgatták, és súlyos bizonyítékoknak tekintették, vagy legalábbis alapos oknak a gyanúra, hogy Rebeka az ördöggel cimborál.

De voltak még képtelenebb vallomások is, amelyeken mohón kapott a hallgatóság zöme, bármilyen hihetetlenek voltak is. A katonák egyike látta, amint Rebeka kipróbálta gyógymódját egy sebesült harcoson, akit vele együtt hoztak a torquilstone-i várba. Rebeka állítólag bizonyos jeleket rajzolt a seb fölött a levegőbe, és bizonyos varázsigéket mormolt, amelyeket a katona, hála Istennek, nem értett. De annyi bizonyos, hogy egy nagy nyíl vashegye magától kiemelkedett a sebből, és leesett a földre. Nyomában a vérzés elállt, a seb behegedt, és a haldokló ember negyedóra múlva már vígan járkált a bástyán, sőt segített a tanúnak egy hajítógépet forgatni.

Ez a legenda valószínűleg abból keletkezett, hogy Rebeka a sebesült Ivanhoe-t ápolta a várkastélyban. De ki merte volna a tanú szavahihetőségét kétségbe vonni, amikor kézzelfogható bizonyítékkal is szolgált vallomása alátámasztására: előhúzta zsebéből ugyanazt a nyílhegyet, amely olyan csodálatosan kiugrott a sebből. És miután ez a nyílhegy egy jó unciát nyomott, elég súlyos bizonyíték volt.

Egy másik katona, aki a szomszédos bástyán őrködött, szemtanúja volt annak a jelenetnek Rebeka és Bois-Guilbert között, amikor a lány már-már levetette magát a toronyból a mélységbe. Ez a katona nem akart elmaradni társa mögött; azt vallotta, hogy látta Rebekát, amint felmászott a torony párkányára, ahol hófehér hattyúvá változott, és ebben az alakban háromszor körülrepülte a torquilstone-i várat, majd visszalibbent a torony párkányára, és újra női alakot öltött.

Ennek a megdöbbentő vallomásnak fele is elég lett volna ahhoz, hogy boszorkányságért elítéljenek akármilyen szegény és csúnya öregasszonyt, még ha nem is zsidó. Mennyivel súlyosabban nehezedett a vád Rebekára, akinek fiatalsága, szépsége és idegen származása magára vonta a nagymester haragját.

Beaumanoir megszámolta a szavazatokat, azután ünnepélyes hangon megkérdezte Rebekát, van-e valami mondanivalója az elmarasztaló ítélet ellen, amelyet mindjárt ki fog hirdetni.

- Könyörületért esedezni - kezdte a bájos Rebeka érzelemtől remegő hangon -, tudom, éppen olyan haszontalan lenne, mint amennyire magamhoz méltatlannak érzem. És arra is hasztalan volna rámutatni, hogy más vallású betegek és sebesültek ápolása, szenvedéseik enyhítése olyan cselekedet, amely nem lehet bűn Isten szemében, akit keresztények és zsidók egyaránt tisztelnek. Beszéljek arról, hogy sok minden, amit ezek az emberek (Isten bocsásson meg nekik) ellenem felhoztak, képtelenség? Ez sem használna, miután ti elhiszitek, és lehetségesnek tartjátok. Még kevesebbet érne, ha megkísérelném megmagyarázni, hogy az én különös öltözékem, beszédem, viselkedésem azért ilyen, mert a népemé... majdnem azt mondtam, a hazámé, de sajnos, nekünk nincs hazánk! És nem akarom mentegetni magam az erőszakos ostromló rovására sem, aki ott áll, és némán hallgatja a hazugságokat és koholmányokat, amelyek azt a célt szolgálják, hogy a gonosztevőt olyan színben tüntessék fel, mintha ő volna az áldozat. Isten legyen a bíró köztem és közötte! De inkább tízszer elszenvedem azt a halált, amelyet kényetek-kedvetek nekem szán, semhogy elfogadjam Belial e fiának szerelmét, amelyet erőszakkal rám akart kényszeríteni - a magányos, elhagyatott, védtelen nőre, aki a foglya is! De ő a ti hiteteken van, és minden elejtett szava, még a legátlátszóbb hazugsága is többet nyom a latban, mint egy szerencsétlen zsidó lány legünnepélyesebb tiltakozása. Ezért nem fordítom vissza őreá a vádat, amelyet ellenem emeltek. Mégis hozzá fordulok... igen, Brian de Bois-Guilbert, tehozzád fordulok, és megkérdezem: vajon igazak-e ezek a vádak, vagy hamisak? Elismered-e, hogy olyan gyalázatosak és rágalmazók, amilyen veszedelmesek, sőt halálosak?

Csend lett. Minden szem Bois-Guilbert felé fordult, de ő hallgatott.

- Beszélj, ha férfi vagy! - folytatta Rebeka. - Beszélj, ha keresztény vagy! A ruhára, melyet viselsz, a névre, melyet örököltél, a lovagi rangra, amelyre olyan büszke vagy, anyád becsületére, apád sírjára és csontjaira - mondd meg: igazak-e ezek a vádak?

- Felelj neki, testvér - mondta a nagymester -, ha a pokolbeli ellenség, akivel tusakodol, nem bénítja meg az erődet!

Bois-Guilbert valóban mintha egymással tusakodó szenvedélyek martaléka lett volna. Arca görcsösen eltorzult, és hangja rekedt volt, amikor Rebekára pillantva, végül megszólalt:

- A tekercset! A tekercset!

- Ejnye - mondta Beaumanoir -, ez már valóban tanúságtétel! A varázslat áldozata nem tud mondani mást, csak a végzetes tekercset emlegeti. Kétségkívül arra írták a varázsigéket, amelyekkel némaságra kárhoztatták.

Ámde Rebeka más magyarázatot adott a lovagból szinte kipréselt szavaknak. Gyorsan egy pillantást vetett a kis pergamentekercsre, amelyet még mindig a kezében szorongatott. Arab betűkkel ez a két szó állt rajta: "Kérj bajvívót!"

Bois-Guilbert furcsa válasza nagy izgalmat keltett a gyülekezetben. Amíg a csodálkozás moraja végigfutott a sorokon, Rebekának ideje jutott arra, hogy elolvassa a pergamentekercset, és észrevétlenül megsemmisítse, eltüntesse. Amikor a suttogás elhallgatott, a nagymester így szólt:

- Hidd el, Rebeka, semmi hasznot sem húzhatsz ennek a szerencsétlen lovagnak a vallomásából. Láthatod, a pokolbeli ellenség még mindig a hatalmában tartja... Van valami más mondanivalód?

- Egyetlen lehetőségem maradt arra, hogy megmentsem az életemet, még a ti saját kegyetlen törvényeitek szerint is - mondta Rebeka. - Életem csupa kínszenvedés... legalábbis az utóbbi időkben az volt... de akármilyen nyomorúságos is, nem akarom eldobni Isten ajándékát, amíg a legkisebb lehetőséget nyújtja arra, hogy megvédjem. Ezért szembeszállok a váddal - ártatlanságomat hangoztatom -, kijelentem, hogy hazugság mindaz, amit felhoznak ellenem! Istenítéletet kérek - megkövetelem azt a jogot, hogy párviadal döntse el, igazam van-e vagy sem -, meg fogom nevezni a bajvívót, aki kiáll érettem.

- És ki lesz az, Rebeka - kérdezte a nagymester -, aki hajlandó lándzsát ragadni egy boszorkányért... kiállni a porondra egy zsidó lány becsületéért?

- Isten majd küld valakit - felelte Rebeka. - Lehetetlen, hogy a vidám Angliában, a vendégszerető, nagylelkű Angliában, ahol annyian kockáztatják életüket a becsületért, ne akadjon egy férfi, aki kész harcolni egy igazságos ügyért! De elég annyi, hogy istenítéletet és párviadalt követelek - itt a kesztyűm!

Lehúzta hímzett kesztyűjét, és odadobta a nagymester elé, olyan egyszerűen és büszkén, hogy mozdulata és arckifejezése általános meglepetést, csodálatot keltett.

 

HARMINCNYOLCADIK FEJEZET

...Kesztyűt dobok,
Hogy megmutassam, fennen bizonyí
tsam
Harcos merészségem.

Shakespeare: II. Richárd


Még Lucas de Beaumanoirt is meghatotta Rebeka hangja és arckifejezése. Tulajdonképpen nem volt kegyetlen ember, még rideg sem. Nem ismerte a szenvedélyek hevét, de szenvedélyek helyett a rosszul értelmezett kötelességtudás rabja volt. Szívét fokozatosan megkeményítette az önmegtagadó aszkéta életmód, amelyet folytatott, és a nagy hatalom, amely az ő kezébe adta emberek ezreinek sorsát. Úgy érezte, hogy éppen az ő különleges feladata visszaszorítani a pogányságot, és kiirtani az eretnekséget.

Arcán most megenyhült ráfagyott szigorúsága, ahogy elnézte a szép, fiatal teremtést, aki ott állt előtte egyedül, rokonok és barátok nélkül, mégis olyan bátran és lendületesen védekezett. A nagymester kétszer is keresztet vetett, mert nem értette, mitől érzékenyült el hirtelen a szíve, amelyet máskor nem indítottak meg a szenvedők könnyei, hanem mindig kemény maradt, mint a kő.

- Leányzó - mondta végre -, ha a sajnálkozást, amelyet irántad érzek, valami ördögi praktikával idézted elő, akkor nagyon nagy bűnt követtél el. De inkább azt hiszem, ellágyulásomban a természet szava szólal meg, amely sajnálja, hogy egy ilyen szép teremtés fiatalon és egészségesen a halál martaléka legyen. Bánd meg a bűneidet, leányom; valld be töredelmesen boszorkányságodat; fordíts hátat átkos hitednek; csókold meg ezt a szent jelképet, és akkor minden rendbe jön, nem ér többé bántódás sem itt, sem a másvilágon. A legszigorúbb zárdák egyikében bőségesen lesz időd magadba szállni, imádkozni, kellőképpen vezekelni, és lélekben addig erősödni, amíg nem kell már attól tartanod, hogy megbánod megbánásodat. Ha így cselekszel, életben maradsz - mit adott neked Mózes törvénye, hogy meghalj érte?

- Mózes törvénye apáim törvénye - felelte Rebeka. - Kinyilatkoztatása a Sínai-hegyen történt, felhőkben és lángokban, villámlás és mennydörgés közepette. Ebben, ha keresztények vagytok, nektek is hinnetek kell. Azt mondjátok, ez a régi tan már nem érvényes. De az én tanítóim nem így tanították.

- Akkor lépjen elő a rendház káplánja - parancsolta a nagymester -, és magyarázza meg ennek a konok hitetlennek...

- Bocsáss meg, uram, hogy a szavadba vágok - mondta Rebeka szelíden -, én egy tudatlan lány vagyok, nem értek ahhoz, hogy vallásomért vitába szálljak, de meghalok érte, ha Isten úgy akarja. Engedd meg, hogy válaszodat sürgessem arra a kívánságomra, melyben bajvívót kértem.

- Adjátok ide azt a kesztyűt - szólt Beaumanoir, és fejcsóválva nézegette a finom szövést és a vékony ujjakat. - Ez bizony gyenge és törékeny záloga egy ilyen halálos küzdelemnek. Látod, Rebeka, amilyen vékony és könnyű ez a te kesztyűd a mi nehéz páncélos kesztyűinkhez képest, ugyanolyan kilátástalan a te harcod a rend ellen... mert szent rendünk az, amelyet kihívtál.

- Vesd a mérlegbe ártatlanságomat is - felelte Rebeka -, és akkor a selyemkesztyű lenyomja majd a vaskesztyűt.

- Tehát tovább is csökönyösen tagadod bűnösségedet, és ragaszkodol vakmerő kihívásodhoz?

- Ragaszkodom hozzá, nemesuram - felelte Rebeka.

- Hát akkor legyen úgy, Isten nevében - mondta a nagymester. - Isten ítélete döntse el, kinek van igaza ebben az ügyben.

- Ámen - felelték a preceptorok körülötte, és ennek a szónak mély visszhangja támadt az egész gyülekezetben.

- Testvérek - mondta Beaumanoir -, miként jól tudjátok, megtagadhattuk volna ettől a nőtől azt a kedvezményt, hogy istenítéletet kérhessen. Igaz, hogy zsidó és hitetlen, de védtelen idegen közöttünk, és ha már olyan enyhítést kér, amelyet törvényeink másnak megengednek, Isten őrizz, hogy tőle megtagadjuk. Azonkívül katonák és lovagok vagyunk, nem csupán papok, és szégyen volna, ha bármilyen ürügyre hivatkozva, kitérnénk a kihívás elől. Az ügy tehát a következőképpen áll: Rebeka, yorki Izsák leánya, különféle körülmények következtében abba a gyanúba keveredett, hogy varázslattal és boszorkánysággal hatalmába kerítette szent rendünk egyik lovagjának személyét. Rebeka azonban tagadja a vádat, és ártatlansága bebizonyítására párviadal formájában istenítéletet kér. Mit gondoltok, tisztelendő testvéreim? Véleményetek szerint kinek adjuk át a kihívás zálogát? Kit jelöljünk ki bajvívónknak, hogy a vádért síkraszálljon?

- Brian de Bois-Guilbert testvért, akit a dolog a legközelebbről érint - mondta Goodalricke preceptor. - Azonkívül ő tudja a legjobban, mi az igazság ebben az ügyben.

- No de ha Brian testvérünk varázslat hatása alatt áll? - aggodalmaskodott a nagymester. - Csak óvatosságból vetem fel ezt a kérdést, mert egyébként egész szent rendünkben nincs olyan vitéz kar, amelyre szívesebben bíznék akármilyen súlyos ügyet.

- Főtisztelendő atyám - felelte Goodalricke preceptor -, nincs olyan varázslat, amelynek foganatja volna egy bajnokkal szemben, aki istenítéletért áll ki párviadalra.

- Ebben igazad van, testvér - mondta a nagymester. - Albert Malvoisin, add át a kihívás zálogát Brian de Bois-Guilbert-nek. Megparancsoljuk, testvér - folytatta a kiszemelt lovaghoz fordulva -, hogy minden tudásod és vitézséged latbavetésével, férfiasan harcolj, és egy pillanatig se kételkedj abban, hogy az igaz ügynek győznie kell. Te pedig, Rebeka, gondoskodj arról, hogy a mai naptól kezdve a harmadik napon jelentkezzék az a bajvívó, aki ügyedért kiáll.

- Túl rövid az idő - felelte Rebeka. - Egy idegen, méghozzá más vallású is, hogyan találjon ilyen hamar egy bajvívót, aki kész életét és becsületét kockáztatni az ő ügyéért, és megvívni egy lovaggal, aki félelmetes harcos hírében áll?

- A határidőt nem hosszabbítjuk meg - felelte a nagymester. - A párbajt a mi jelenlétünkben kell megvívni, és minket fontos feladatok négy nap múlva más helyre szólítanak innen.

- Akkor legyen meg Isten akarata - mondta Rebeka. - Bizalmam Őbelé helyezem, kinek szemében, ha meg akar menteni, egy pillanat éppen annyi, mint egy emberöltő.

- Ezt nagyon jól mondtad, leány - bólintott a nagymester -, de tudjuk, hogy az ördög a világosság angyalának álcázza magát, ha céljai úgy kívánják. Most már csak a helyet kell kijelölnünk... a bajvívás helyét, és ha úgy alakul, a kivégzését. Hol van ennek a háznak a preceptora?

Albert Malvoisin, még mindig Rebeka kesztyűjét szorongatva, hosszas, de halk beszélgetést folytatott Brian de Bois-Guilbert lovaggal.

- Micsoda? - kérdezte a nagymester. - Nem akarja átvenni a zálogot?

- Átveszi, főtisztelendő atyám, hogyne venné át! - felelte Malvoisin, a kesztyűt köpenye alá csúsztatva. - Ami pedig a párviadal színterét illeti, legalkalmasabbnak a Szent György teret tartom, ahol katonai gyakorlatainkat szoktuk rendezni. Az a jó, hogy a rendházunkhoz tartozik.

- Helyes - mondta a nagymester. - Tehát a bajvívódnak ott kell jelentkeznie, Rebeka. És ha nem áll elő, vagy alulmarad a küzdelemben, olyan halál vár rád, amely a boszorkányokat megilleti. Ezt az ítéletünket foglalják írásba, és hirdessék ki hangosan, nehogy valaki azt mondhassa, hogy nem tud róla.

A káplánok egyike, aki a káptalan jegyzőjének tisztjét is betöltötte, tüstént beírta a döntést egy hatalmas könyvbe, amelyben a templomos lovagok ünnepélyes összejöveteleinek lefolyását és határozatait szokták megörökíteni. Amikor az írással elkészült, egy másik káplán hangosan felolvasta a nagymester ítéletét. Az eredeti szöveget normann-francia nyelven fogalmazták, és fordításban így hangzik:

"A zsidó Rebekát, a yorki Izsák leányát vád alá helyeztük boszorkányság, varázslat és csábítás miatt, amelyet Sion Temploma legszentebb rendjének egyik lovagja fölött gyakorolt. Nevezett Rebeka tagadja a vádat, és azt állítja, hogy a mai napon ellene elhangzott tanúvallomások hamisak, gonoszak és rosszindulatúak. Miután nő létére önnön testével nem állhat ki viadalra, az essoine[53] jogával élve, engedélyt kér arra, hogy bajvívót állítson maga helyett, aki az ő ügye védelmében hűségesen teljesítené lovagi kötelességét saját költségére és veszélyére, olyan fegyverekkel, amelyek a lovagi párviadal szabályainak teljesen megfelelnek. És ezzel felajánlotta kihívása zálogát. Ezt a zálogot annak rendje és módja szerint átvette Brian de Bois-Guilbert, Sion Temploma legszentebb rendjének lovagja, akit kijelöltek arra, hogy vívja meg ezt a páros küzdelmet rendje nevében, valamint a maga nevében is mint sértett fél és a vádlott praktikáinak károsultja. Minek folytán a legtisztelendőbb atya és legnemesebb úr, Lucas, Beaumanoir őrgrófja engedélyt adott az említett kihívás elfogadására és az említett essoine útján a kihívó fél személyének helyettesítésére.

Egyben a soron következő harmadik napot jelölte ki a szóban forgó párviadal időpontjául - színhelyéül pedig a Szent György bajvívó térnek nevezett bekerített rétet, Templestowe preceptóriuma közelében. És a Nagymester megparancsolja a kihívó félnek, hogy a nevezett napon és helyen jelenjék meg bajvívójával együtt, halálbüntetés terhe alatt, mint olyan személy, aki boszorkányság és csábítás bűnében vétkesnek találtatott. És megparancsolja a kihívás elfogadójának is, hogy jelenjék meg, mert ellenkező esetben eretneknek bélyegeztetik. A párviadalt nevezett főtisztelendő atya és nemesúr jelenlétében kell megtartani, mindama szabályok és rendelkezések szerint, amelyek ilyen esetben kívánatosak és ajánlatosak. És Isten segítse az igazság ügyét!"

- Ámen - mondta a nagymester, és szava visszhangzott a teremben körös-körül. Rebeka nem szólt semmit, csak felpillantott az ég felé, és kezeit összekulcsolva, egy percig így állt, mozdulatlanul. Azután szerényen és illedelmesen felhívta a nagymester figyelmét arra, hogy engedélyt kell kapnia a külvilággal való érintkezésre. Adjanak neki módot és lehetőséget arra, mondotta, hogy közölje barátaival, milyen helyzetben van - hátha tudnak egy bajvívót találni, aki hajlandó érette kiállani a porondra.

- A kérés jogos és méltányos - mondta a nagymester. - Válassz ki egy küldöncöt, akihez bizalmad van, és megengedem, hogy börtöncelládba szabad bejárása legyen.

- Van-e itt valaki - kérdezte Rebeka -, aki egy jó ügy iránti szeretetből vagy bőséges jutalomért hajlandó egy bajba jutott ember üzenetét közvetíteni?

Szavait mély csend követte. Senki sem tartotta tanácsosnak, hogy a nagymester jelenlétében elárulja rokonszenvét a vádakkal vagy rágalmakkal bemocskolt fogoly iránt, nem is szólva arról a veszélyről, hogy még a zsidó tanok iránti hajlandóság gyanújába talál keveredni. Ezt az aggodalmat még a nagy jutalom reménye sem tudta eloszlatni, a puszta részvét és rokonszenv meg semmiképpen.

Rebeka néhány percig kezét tördelte kimondhatatlan aggodalmában, azután elgyötört hangon felkiáltott:

- Hát lehetséges ez? Angol földön le kell mondanom az egyetlen kis lehetőségről, amely életemet talán megmentheti, mert nem akad egy ember, aki hajlandó lenne arra a könyörületes cselekedetre, amelyet a legelvetemültebb gonosztevőktől sem szoktak megtagadni!

Végre megszólalt Higg, Snell fia.

- Én elviszem a leveledet - mondta Rebekának -, már amennyire nyomorék állapotom megengedi. Bárcsak jó két lábam volna, hogy jóvátegyem a bajt, amit nyelvem okozott. Be kár volt dicsérnem jó szívedet! Nem is gondoltam volna, hogy bajba keverlek vele.

- A jó Isten intéz mindent - felelte Rebeka. - Ki tudja szabadítani Júdát fogságából még a leggyengébb eszköz segítségével is. Az ő üzenetét elvinni - ahhoz a csiga éppen olyan jó küldönc, mint a sólyom. Keresd fel yorki Izsákot - ő majd kifizeti költségeid -, és add át neki ezt a levelet. Nem tudom, Istentől ered-e a meggyőződés, amely most egészen eltölt, de úgy érzem, nem kell még meghalnom, és lesz bajvívó, aki értem kiáll. Isten veled! Élet vagy halál attól függ, mennyire igyekszel!

A paraszt átvette a kis pergamentekercset, amelyet Rebeka héber szavakkal írt tele. A jelenlevők közül sokan lebeszélték volna arról, hogy megérintsen egy ilyen gyanús írást, Higg mégis szilárdan elhatározta, hogy segítségére lesz egykori jótevőjének. "Annak idején megmentette a testemet - gondolta -, nem valószínű hát, hogy most a lelkemet akarná romlásba sodorni."

- Kölcsönkérem - mondta - Buthan szomszédom jó erős lovát, és elnyargalok Yorkba, amilyen gyorsan csak lehet.

De a véletlen megkímélte a hosszú úttól. A preceptórium kapujától alig volt még egynegyed mérföldnyire, amikor öszvérháton két ember jött szembe vele; ruhájukról és magas, sárga süvegükről már messziről látta, hogy zsidók. És amikor közelebb ért hozzájuk, egyikükben felismerte régi gazdáját, a yorki Izsákot. A másik Ben Sámuel volt. Mindketten arra a hírre jöttek ide, hogy a nagymester összehívta a káptalant egy boszorkány ügyének a megtárgyalására. Most igyekeztek megközelíteni a rendházat, amennyire tanácsosnak tartották.

- Testvérem, Ben Sámuel - mondta Izsák -, lelkemet nyugtalanítja valami, bár nem tudom, mi az. Ez a boszorkányvád aggasztó. Elég gyakran használták takaróul, ha gonosz terveket forraltak ellenünk.

- Nyugodj meg, testvér - felelte a rabbi. - Ha valami bajod van a nazarénusokkal, bízd az igazságtalanság Mammonjára, az majd elintézi... pénzen megvásárolhatod tőlük bántatlanságodat. Az arany megszelídíti ezeket az istentelen vadembereket, mint ahogy Salamon király pecsétje engedelmességre kényszerítette a rossz szellemeket. De nézd csak ezt a szegény nyomorékot itt... mankóin felénk biceg... úgy látom, veled akar beszélni. Mit kívánsz, jóember? - fordult most a rabbi Higghez, Snell fiához. - Ha orvosra van szükséged, szívesen segítek rajtad, de ha az országúton koldulsz, tőlem nem kapsz alamizsnát, egy fityinget sem! Béna a lábad? Embereid meg magad, és keresd meg a kezeddel a kenyeredet! Ha nem is vagy alkalmas gyorsfutárnak, jó pásztornak, katonának vagy egy hajszoló gazda szolgájának, akad még olyan mesterség is, amely... Hát veled mi történt? - szakította félbe saját fecsegését, amint Izsákra nézett, akivel furcsa dolog történt; csak egy pillantást vetett a levélre, amelyet Higg átnyújtott neki, aztán nagyot sóhajtott, és máris lefordult az öszvérről, mint egy halott; mozdulatlanul elnyúlt a földön.

A rabbi is leszállt öszvéréről, ijedten, megdöbbenve. Azután hozzálátott, hogy elvégezze mindazt, amit a tudománya tanácsolt ilyen esetekben. Már elővette zsebéből a köpülyöző szerszámot, hogy eret vágjon az eszméletlen emberen, amikor Izsák hirtelen feléledt. De mintha csak azért tért volna magához, hogy földhöz vágja süvegét, és porral hintse be ősz fejét. Az elkeseredésnek ezt a heves kitörését látva, az orvos-pap az első pillanatban azt hitte, hogy barátja megbolondult, és visszatérve eredeti szándékához, újra kezébe vette a köpülyözőt. De Izsák hamarosan meggyőzte tévedéséről.

- Egyetlen, édes leányom, bánat gyermeke, te! - jajgatott. - Miért is hívnak Rebekának, amikor sokkal jobban illik hozzád a Benoni név! Korai halálod meggyorsítja utamat a sír felé! Hogy ősz fejjel ezt kellett megérnem! Most már csak az van még hátra, hogy megátkozzam Istent, és meghaljak keserűségemben!

- Testvérem - mondta a rabbi -, egy zsidó apának nem szabad ajkán ilyen szavakat kiejtenie! Remélem, hogy leányod, házad folytatója még él, nemdebár?

- Él - felelte Izsák -, de csak úgy, mint Dániel, akit Beltesazzárnak is neveztek, az oroszlán barlangjában! Leányom fogoly Belial ördögi fiainak kezében, akik rajta fogják kipróbálni minden kegyetlenségüket, nem kímélve se szépségét, se fiatalságát. Zöldellő pálmakoszorú volt ő az én ősz fürtjeimen, és vége! Mint Jónás indája, ő is elfonnyad majd egyetlen éjszaka, estétől reggelig! Szerelmetes gyermekem, öregségem vigasza... ó, Rebeka, Ráhel leánya! Miért is borult rád a halál sötét árnyéka!

- Olvasd el a levelet végig - tanácsolta a rabbi, aki már sejteni kezdte, hogy mi történt. - Talán még megtaláljuk a menekülés útját.

- Inkább te olvasd, testvér - felelte Izsák -, mert az én szemem könnyek patakjává változott.

A rabbi felolvasta a héber levelet, amely fordításban a következőképpen tolmácsolható:

"Izsáknak, Adonikam fiának, akit a keresztények yorki Izsáknak neveznek, békesség és az ígéret sokszoros áldásai! Apám, az történt velem, hogy halálra ítéltek valamiért, amit meg se tudok érteni - a boszorkányság bűnéért! Apám, találnod kell egy bátor embert, aki megvívna értem karddal és lándzsával, a nazarénusok szokása szerint, Templestowe bajvívó terén, mától három napra. Apáink istene talán erőt ad neki, hogy megvédjen egy ártatlan leányt, akinek nincs oltalmazója. De ha ez nem sikerül, akkor népünk leányai sirassanak meg engem, mint egy kivetett embert, mint egy szarvast, kit szíven talált a vadász nyila, mint egy virágot, kit levágott az arató kaszája. Ezért nézz körül jól, mit tehetsz a megmentésemre! Talán akad keresztény vitéz, aki ettől a feladattól nem riadna vissza - egyről mindenesetre tudok, és ez Wilfred, Cedric fia, akit a nazarénusok Ivanhoe néven ismernek, csak az a baj, hogy még nem gyógyult fel, és aligha bírná el a páncél súlyát. Mégis, apám, küldj el hozzá, és tudasd vele ezt a szomorú hírt, már csak azért is, mert nagy becsülete van népe erős vitézei között, és fogoly társunk volt a várban, ahol együtt sínylődtünk - talán ő talál valakit, aki hajlandó értem síkraszállni. És mondd meg neki, apám, igen, mondd meg neki, Wilfrednek, Cedric fiának, hogy Rebeka ártatlan - akár életben marad, akár meghal, semmi része a boszorkányságban, amellyel vádolják. És ha Isten úgy akarja, hogy elveszítsed a leányodat, apám, ne maradj tovább ebben a vérszomjas, kegyetlen országban; költözz át mielőbb Cordobába, ahol öcséd biztonságban él a trón árnyékában, még ha a szaracén Boabdil trónja is az; mert akármilyen keményen bánnak is a mórok Jákob gyermekeivel, szigorúságuk enyhe az angol nazarénusok kegyetlenségéhez képest."

Izsák még tűrhetően viselkedett, amíg Nátán felolvasta a levelet, de utána nyomban újra jajveszékelni kezdett. Olyan hangon és olyan mozdulatokkal, ahogy a keleti ember gyászát ki szokta fejezni, megszaggatta ruháit, homokot szórt a fejére, és így siránkozott:

- Leányom, egyetlen drága leányom! Hús a húsomból, vér a véremből! Milyen sorsra jutottál, istenem, istenem!

- Embereld meg magad - mondta a rabbi -, panaszkodással nem jutsz semmire. Indulj útnak, és keresd fel azt a Wilfredet, Cedric fiát. Bizonyára segítségedre lesz, legalább jó tanáccsal, de talán egyébbel is. Mert az ifjú, mint hallom, kegyben áll Richárdnál, akit a nazarénusok Oroszlánszívűnek hívnak. A hír, hogy hazajött, nagyon elterjedt, sőt gyökeret vert. Wilfred talán szerez tőle egy pecsétes levelet ezekhez a véres kezű emberekhez, akik templomos lovagoknak nevezik magukat, de csak szégyent hoznak a templomra. Ha Richárd rájuk parancsolna, talán elállnának gonosz szándékuktól.

- Elmegyek hozzá, hogyne mennék, hiszen derék ifjú, és már többször megesett a szíve Jákob gyermekein. De még nem tud fegyvert fogni, és hol akad még egy keresztény, aki megtenné egy zsidó lány kedvéért?

- Ne óbégass! - mondta a rabbi. - Úgy beszélsz, mintha nem ismernéd a nazarénusokat. Arannyal megvásárolhatod a vitézségüket éppen úgy, mint a saját biztonságodat. Hát csak ne veszítsd el a fejedet, és keresd fel sürgősen Wilfred Ivanhoe-t. Közben én is utánanézek a dolognak, hiszen nagy bűn volna testvéremet ilyen nagy bajban magára hagyni. York városába sietek, ahol sok vitéz harcos és verekedő ember csődül össze - bizonyára találok köztük olyat, aki nekünk kell. Mert az arany az istenük, mindenüket odaadják érte, még az életüket is! De remélem, testvérem, be fogod váltani majd azokat az ígéreteket, amelyeket a nevedben és érdekedben teszek.

- Nyugodt lehetsz, testvér - felelte Izsák -, és hálát adok Istennek, hogy ilyen vigasztalót küldött nekem nyomorúságomban. De azért, kérlek, ne add meg nekik mindjárt az egészet, amit követelnek, alkudj egy kicsit... majd meglátod, olyan emberek ezek, hogy ahol fontokat követelnek, unciákkal is beérik. Jó, jó, ne haragudj... legyen úgy, ahogy te akarod, hiszen mégiscsak a gyermekem a legnagyobb kincsem... mit ér minden aranyam, ha szeretett gyermekemet elveszítem!

- Isten veled - mondta a rabbi -, jó szerencse kísérjen utadon!

Megölelték, megcsókolták egymást, azután ki-ki ment a maga dolgára. A nyomorék paraszt egy darabig még ott állt az út szélén, és bosszúsan nézett utánuk.

"A kutya zsidait! - szitkozódott. - Szó nélkül itt hagytak! Annyit se törődnek egy szabadcéh-taggal, mintha közönséges rabszolga volna vagy pogány török vagy körülmetélt zsidó, mint ők maguk! Eszükbe se jutott odadobni nekem néhány ezüstöt! Mintha köteles lettem volna lótni-futni nekik, elhozni azt az átkozott irkafirkájukat, és kitenni magam a veszélynek, hogy a varázslat engem is elkap - eleget ijesztgettek vele a többiek! És mit érek azzal a kis aranypénzzel, amit az a szép fruska adott, ha a húsvéti gyónáskor úgyis be kell vallanom a papnak, aki majd kétszer annyit szab ki rám penitenciának, hogy kiengeszteljem az eget meg őt is! És nem elég ez - ráadásul még azt is megkaphatom, hogy zsidófullajtárnak csúfolnak, amíg csak élek. Úgy látszik, az a lány csakugyan megbabonázott, amikor ott állt mellettem. De mindenki így jár vele, akár zsidó, akár keresztény! Ha kér valamit, boldogan rohan mindenki, hogy kívánságát teljesítse... Akármint legyen is, ha meggondolom, szívesen odaadnám a szerszámaimat, az egész műhelyemet, csak hogy megmentsem az életét!"

 

HARMINCKILENCEDIK FEJEZET

Szép szűz, te könyörtelen, ó, te hideg:
Gőgös vagyok én is, akárcsak
te!

Seward


Annak a napnak az alkonyatán történt, amikor Rebeka ügyében a káptalan megtartotta a bírói tárgyalást (ha ugyan így lehet nevezni). Valaki halkan kopogott Rebeka cellájának ajtaján. A lány oda se figyelt, annyira elmélyedt az esti imában, amelyet vallása megkövetel. Ez az ima egy himnusszal végződött, amelyet megpróbálunk fordításban visszaadni:

Izrael, az Úr serege
A szolgaságból visszajött:
Atyák rettentő istene
Vezette füst és láng között.
Nappal rémült országokon
A felhős oszlop átvonult,
Éjjel arab sivatagon
A tűzoszlop megint kigyúlt.

Lengtek dicsének szárnyai,
Kürt és dob bátran válaszolt,
Zengtek Sion leányai,
És pap és harcos mind dalolt.
Most gyűlölőnk nem rémíted,
Vonul Izrael egymaga.
Atyáink nem mentek Veled,
S elhagytad őket, Ég Ura.

Itt vagy most is látatlanul,
Ha jó napunk derűje száll;
Halvány ködfátyol ránk borul,
Ha túl heves a napsugár.
Jaj, Júda ösvényén ború,
Az éj szünetlen visszajár;
Légy tűrő, lassú haragú,
Égő, világító sugár.

A babiloni partokon
Függ hárfánk, kacag zsarnokunk,
Tömjén nem ég oltárodon,
Hallgat kürtünk, sípunk, dobunk.
De mondád: "Véres hódolat
Nem kell nekem, a húst ne add,
Bűnbánó szív, hű gondolat
A hozzám méltó áldozat."

Amikor Rebeka áhítatos imájának utolsó hangjai beleolvadtak a csendbe, megismétlődött a halk kopogás az ajtón.

- Szabad - mondta Rebeka. - Ha jó barát vagy, szívesen látlak, ha meg ellenség vagy, akkor sem akadályozhatom meg, hogy bejöjj.

- Hogy barát vagyok-e vagy ellenség - felelte Bois-Guilbert, belépve a szobába -, attól függ, hogyan végződik majd ez a beszélgetés közöttünk.

Rebeka megijedt, amikor megpillantotta azt az embert, kinek féktelen szenvedélyében látta minden szerencsétlensége okát. Riadtan és óvatosan - de nem gyáván - a szoba legtávolabbi sarkába hátrált, mintha elhatározta volna, hogy visszavonul, ameddig csak lehet, de azután keményen megállja a helyét. Ha nem is kihívó, de elszánt arckifejezése arra vallott, hogy nem keresi a harcot, de ha megtámadják, utolsó csepp erejéig védekezni fog.

- Nem kell félned tőlem, Rebeka - mondta a templomos -, vagy hogy egészen pontosan beszéljek: legalábbis most, ebben a pillanatban nem kell félned tőlem.

- Nem félek tőled, lovag úr - felelte Rebeka, noha pihegő lélegzete mintha meghazudtolta volna hős kijelentését -, erős a hitem, és nem félek tőled.

- Nincs is rá okod - mondta Bois-Guilbert komolyan. - Régebbi őrült támadásaimtól most már nem kell tartanod. Csak egy kiáltás, és már itt vannak őreid, akiknek én nem parancsolok. Rendeltetésük az, hogy a halálba kísérjenek, de nem tűrnék, hogy akár csak egy hajszáladat is meggörbítse bárki... akár én is, ha őrült szenvedélyem - mert nem nevezhetem másnak - újra elragadna.

- Akkor hála az Egek Urának - sóhajtott fel a lány. - Mert a halál az, amitől ebben a pokolban még a legkevésbé félek!

- Tudom - felelte a templomos. - A bátor szív könnyen szembenéz a halál gondolatával, ha hirtelen felmerül. Mit nekem egy kardsuhintás vagy egy lándzsadöfés, amely az életembe kerül! Mint ahogy te sem riadsz vissza attól, hogy a bástyáról leugorj a mélységbe, vagy szívedet hegyes tőr üsse át - sokkal kevésbé félsz tőle, mint attól, amit a becsületed elvesztésének tekintenél. De jól jegyezd meg - én mondom ezt! - az én fogalmam a becsületről talán éppen olyan különös, mint a tied. De abban okvetlenül egyformák vagyunk, hogy meg tudunk halni azért, amit becsületnek nevezünk.

- Szerencsétlen ember! - mondta Rebeka. - Eszerint arra vagy kárhoztatva, hogy olyan elvekért tedd kockára az életedet, amelyeket józan ésszel nem is tudsz helyeselni! Ez olyan, mintha legnagyobb kincsedet holmi limlomért kótyavetyélnéd el. De ne hasonlítsd össze magadat velem - az én esetem egészen más. A te elhatározásaidat az emberek vélekedésének háborgó és változó hullámai dobálják ide-oda, míg az én meggyőződésem évezredek sziklájába erősítette horgonyát!

- Hallgass, leány! - fortyant fel a templomos. - Az ilyen vitának most semmi értelme. Mert nem afféle gyors és könnyű halál vár rád, amilyet a nyomor és kétségbeesés örömmel üdvözöl. Lassú, kínos, borzalmas halál a büntetése annak, amit ezeknek az embereknek ördögi vakbuzgósága benned hibáztat!

- És ha ez a sors vár rám, vajon kinek köszönhetem? - kérdezte Rebeka. - Csakis annak, aki önző, durva okból idehurcolt, és most... ki tudja, miért... túlozni igyekszik azt a szörnyű sorsot, amelyet ő maga zúdított rám!

- Ne gondold, hogy ezt én zúdítottam rád - mondta a templomos. - Saját testemmel is szívesen megvédtelek volna ettől a veszélytől, mint ahogy pajzsként takartalak a nyilak elől, amelyek máskülönben kioltották volna életedet!

- Ha egy ártatlan teremtés becsületes védelme lett volna a célod - felelte Rebeka -, hálásan megköszönném gondoskodásodat. Így azonban hiába kérkedel hőstetteddel újra meg újra. Hányszor ismételjem, hogy az életnek semmi értéke sincs a szememben, ha olyan árat kell fizetni érte, amilyet te szeretnél kicsikarni!

- Hagyd abba a korholást, Rebeka! Elég okom van a bánkódásra így is, ne tetézd még szemrehányásaiddal!

- Mit akarsz hát, lovag úr? - kérdezte a lány. - Mondd meg röviden! Ha nemcsak azért jöttél, hogy tanúja légy nyomorúságomnak, amelyet te okoztál, mondd meg, és aztán, kérlek, hagyj magamra. A földi életet csak egy lépés választja el az örökkévalóságtól - ez a lépés rövid, de rettenetes, és nekem csak néhány percem van, hogy felkészüljek rá.

- Látom, Rebeka - mondta Bois-Guilbert -, hogy még mindig engem vádolsz balsorsodért, amelyet boldog örömmel elhárítottam volna.

- Lovag úr - felelte Rebeka -, én meg boldog örömmel lemondanék a szemrehányásokról, de lehet-e kétségbe vonni, hogy a te féktelen szenvedélyed miatt kell meghalnom?

- Tévedsz... tévedsz - kiáltott fel hevesen a templomos -, ha nekem, az én szándékomnak, az én cselekedeteimnek tulajdonítod azt, amit nem láthattam előre, és megakadályozni se tudtam! Honnan sejthettem volna, hogy váratlanul ideérkezik ez a vén fecsegő, akit az eszeveszett vakmerőség egy-két fellobbanása emelt ilyen magas rangra, no meg az a tisztelet, amellyel bárgyú emberek az aszkéta önsanyargatásnak adóznak? Ezért emelték magasabbra érdemeinél, a józan észnél, nálam és rendtársaim százainál, akiknek gondolat- és érzésvilága mentes ezektől az együgyű és képzelődő előítéletektől!

- És mégis - mondta Rebeka -, te is ott voltál bíráim között, noha tudtad, hogy egészen ártatlan vagyok... te is hozzájárultál ahhoz, hogy elítéljenek, és ha jól értettem, magad fogsz fegyveresen kiállni, hogy bebizonyítsad bűnösségemet, és végleg megpecsételd büntetésemet.

- Türelem, leány - felelte a templomos. - Hiszen egyetlen nép sem ért úgy hozzá, mint a tied, hogyan kell az időhöz alkalmazkodni, és a bárkát kedvezőtlen szélben is a kikötő felé kormányozni.

- Átkozott legyen az óra - mondta Rebeka -, amely Izrael házát erre a művészetre megtanította! De a balsors a szívet, a tűz pedig a legkeményebb acélt is meghajlítja. Akik elvesztették függetlenségüket és önkormányzatukat, kénytelenek hajlongani idegen uraik előtt. Ez a mi átkunk, lovag úr, és bizonyára rászolgáltunk bűneinkkel meg apáink bűneivel. De te, aki azzal dicsekszel, hogy szabadnak születtél, és jogokat örököltél - te igazán szégyellheted magad, ha meggyőződésed ellenére meghajolsz mások előítéletei előtt!

- Keserűek a szavaid, Rebeka - mondta Bois-Guilbert, türelmetlenül járkálva a szobában fel és alá. - De én nem azért jöttem ide, hogy szemrehányásokat tegyünk egymásnak. Tudd meg, hogy nincs olyan teremtett lélek, aki elől Bois-Guilbert meghátrálna, bár a körülmények arra kényszeríthetik, hogy egy időre módosítsa tervét. Akarata olyan, mint a hegyi patak, amelyet egy szikla kitéríthet útjából, de nem állíthatja meg rohanását az óceán felé. A tekercs, amely figyelmeztetett, hogy bajvívót kérj - mit gondolsz, kitől származik? Hát törődött ott a te sorsoddal más, mint Brian de Bois-Guilbert?

- Rövid haladék a rögtöni halál helyett - felelte Rebeka -, rövid haladék, amely aligha segít majd rajtam... ez volt minden, amit megtettél valakiért, akit te kergettél bánatba, boldogtalanságba, a sír szélére!

- Nem, leány - mondta Bois-Guilbert -, nem ez volt minden, amit tervbe vettem. Ha nem lép közbe az az átkozott vén fecsegő és az az ostoba Goodalricke, akkor nem engem bíznak meg a rend képviseletével a párviadalban, hanem egy közrendű lovagot, és akkor egészen másképpen alakul minden. Akkor - ez volt a tervem - a kürtszóra én jelentem volna meg a porondon, mint a bajvívód... mint egy kóbor lovag, aki kalandokat keres, hogy pajzsának és lándzsájának hírnevet szerezzen. Akkor Beaumanoir kijelölhetett volna ellenfelemül nem egyet, de kettőt, sőt hármat is a Templom lovagjai közül - annyi bizonyos, hogy első döfésre kivetettem volna őket a nyeregből. Akkor fényesen bebizonyult volna ártatlanságod, Rebeka, és a te hálád lett volna győzelmem jutalma!

- Mindez, lovag úr - mondta Rebeka -, üres kérkedés, dicsekvés, hogy mit tettél volna, ha nem választod a kényelmesebb utat. Tény az, hogy elfogadtad kesztyűmet, és az én bajvívóm a te lándzsáddal lesz kénytelen szembeszállni a porondon - ha ugyan egy olyan elhagyatott teremtés, mint én, egyáltalán talál bajvívót, aki kiáll érette. És te mégis barátomnak és pártfogómnak mered feltüntetni magadat!

- Igen, barátod és pártfogód - mondta a templomos ünnepélyes hangon -, igen, az leszek, mégis az akarok lenni. De gondold csak meg, milyen kockázattal jár ez - sőt nem is kockázattal, hanem biztos gyalázattal. Ezért ne hibáztass, ha bizonyos feltételeket szabok, mielőtt odadobnék mindent, amit eddig drágának tartottam, egy zsidó lány életének megmentéséért.

- Beszélj - szólt Rebeka -, nem értelek.

- Nos hát - mondta Bois-Guilbert - olyan nyíltan és őszintén fogok beszélni, mint a legegyügyűbb bűnbánó a furfangosan megszerkesztett gyóntatószékben ülő lelkiatyja előtt. Rebeka, ha nem jelenek meg a porondon, elveszítem hírnevemet és rangomat... elveszítem azt, ami olyan nekem, mint az éltető levegő... elveszítem testvéreim becsülését és azt a reménységet, hogy idővel az én kezembe jut az az óriási hatalom, amelyet most Lucas de Beaumanoir, ez a vakbuzgó vén szamár tart a kezében, és amelyet én egészen másképpen tudnék felhasználni, mint ő! Vagyis végem van, ha nem szállok sorompóba ellened. Átkozott legyen Goodalricke, aki ezt a csapdát kitervezte... templomos létére meg akarta mutatni, hogy úgy gondolkodik és ítél, mint a közönséges emberek tömege! És kétszeresen átkozott Albert de Malvoisin, aki visszatartott első elhatározásom végrehajtásától: mert már arcába akartam vágni a kesztyűt annak a babonás vén hülyének, aki bárgyú, de veszedelmes vádjával életére tör egy ilyen okos, bájos, szép fiatal lánynak.

- Sokat érek ezzel a hízelgő szóáradattal! - felelte Rebeka. - Választanod kellett hiú földi reményeid és egy ártatlan nő élete között. Választottál, és a mentegetőzés nem érdekel.

- Nem, Rebeka - mondta a lovag lágy hangon, és közelebb lépett a lányhoz. - Még nem döntöttem, és hogy mit választok, csak tőled függ. Ha kiállok a porondra, meg kell óvnom bajnoki hírnevemet, és akkor máglyahalált halsz, akár találtál bajvívót, akár nem; mert nincs olyan ember, aki fegyveres mérkőzésben meg tudná állni a helyét velem szemben, még akkor sem, ha előnyt adok neki - kivéve Oroszlánszívű Richárdot és kegyencét, Ivanhoe-t. De te tudod a legjobban, hogy Ivanhoe még nem képes páncélt ölteni, Richárd pedig fogoly messze idegenben. Ha én kiállok a porondra, neked meg kell halnod - még akkor is, ha szépséged annyira megszédít egy heves vérű ifjút, hogy sorompóba száll éretted?

- És mi értelme annak, hogy ezt annyiszor ismételgeted?

- Mi értelme? Sok. Mert jó lesz, ha sorsodat minden oldalról szemügyre veszed.

- Hát akkor fordítsuk meg a szőnyeget - mondta Rebeka. - Hadd lássam a visszáját is!

- Ha kiállok a végzetes mérkőzésre - folytatta Bois-Guilbert -, lassú és kegyetlen halált szánnak neked... kóstoló, ahogy ők gondolják, azokból a gyötrelmekből, amelyek a bűnösre várnak a túlvilágon. De ha nem állok ki, bukott lovag vagyok, aki elvesztette rangját és becsületét; sőt még engem is vád alá helyeznek azon a címen, hogy boszorkánymester vagyok, és a hitetlenekkel cimborálok. A dicső név, amelyet én még fényesebbé tettem, elhomályosul, gyalázat mocskolja be. Tehát elveszítem nevemet, elveszítem becsületemet, és lemondhatok a legnagyobb hatalomról, amelyhez foghatót még az uralkodók közül is csak kevés tud elérni! Fel kell áldoznom becsvágyamat - merész terveimet, amelyek olyan magasra törnek, mint a régi pogány mondák égig érő, egeket ostromló hegyei. És mégis, Rebeka - tette hozzá, letérdelve a lány előtt -, mindezt feláldozom... feláldozom a hírnevet és dicsőséget... lemondok a hatalomról, amelyet félig-meddig már a markomban tartok... mindenről lemondok, ha így szólsz hozzám: Bois-Guilbert, elfogadom a szerelmedet, a kedvesed leszek!

- Ilyen őrültségre ne is gondolj, lovag úr - felelte Rebeka. - Inkább siess a kormányzóhoz, az anyakirálynőhöz, János herceghez... emelj panaszt a nagymester eljárása ellen... ha megtudják, egészen biztosan megtiltják... nem tűrhetik, az angol korona becsülete nem engedi! Így megmentesz engem anélkül, hogy áldozatot hoznál értem... és akkor nem lesz ürügyed arra, hogy kárpótlást követelj tőlem!

- Azokkal én nem tárgyalok - felelte a lovag, megragadva Rebeka ruhájának uszályát -, én csak hozzád fordulok. Értsd meg, mit választasz, ha nem engem! Tegyük fel, hogy gonosz vagyok, mint az ördög. De a halál még annál is rosszabb! Márpedig tenálad a halál az én egyetlen vetélytársam.

- Nem mérlegelem, hogy melyik rosszabb! - jelentette ki Rebeka határozottan, mert nem akarta ugyan ingerelni a féktelen indulatú embert, de még látszólag sem akart engedni szenvedélyének. - Légy férfi, légy keresztény! Ha vallásod valóban könyörületességre int, amit eddig inkább szavakban tapasztaltam, mint tettekben, akkor ments meg attól a szörnyű haláltól minden kikötés nélkül! Ne követelj érte ellenértéket, ami nagylelkűségedet silány üzletté aljasítaná!

- Nem, kisasszony! - pattant fel a büszke templomos. - Így nem játszunk, engem nem fogsz kijátszani! Ha lemondok dicső jelenemről és még dicsőbb jövőmről, csak a te kedvedért teszem meg, és együtt menekülünk innen el. Hallgass rám, Rebeka - folytatta, ismét lágyabb hangon -, ne gondold, hogy csak itt lehet élni. Anglia... Európa... nem az egész világ! Vannak még helyek, amelyek nyitva állnak előttünk, tág teret nyújtva még az én nagyravágyásomnak is. Elmegyünk Palesztinába, ahol barátom, Conrade, Montserrat őrgrófja tárt karokkal vár... Olyan barát ő, aki úgy gondolkodik, mint én: józan értelmét, szabad szellemét nem verik béklyóba bárgyú aggályok és előítéletek! Az is lehet, hogy Szaladin szultánnal szövetkezünk - még az is jobb, mint eltűrni a vakbuzgók, a fanatikusok megrovásait... azokét, akiket utálunk és megvetünk! Új utakat vágunk a nagyság és dicsőség felé! - folytatta nekilelkesedve, és gyorsan fel-alá szaladgált megint a szobában. - Európa még meghallja azoknak a döngő lépteit, akiket kitaszított fiai sorából. Mit érhetnek el a milliók, akiket a keresztesek a vágóhídra kergetnek? És mit érhetnek el a szaracén szablyák tízezrei? Azok nem tudják megvédeni, ezek meg nem tudják leigázni az országot, amelyért számos nemzet vetélkedik. De majd megmutatjuk mi - testvéreim, akik a bárgyú öreg minden locsogása ellenére jóban-rosszban kitartanak mellettem! A mi erőnk és a mi politikánk nagy dolgokat fog véghezvinni. Királynő leszel, Rebeka, a Karmel-hegyen állítjuk fel a trónt, amelyet vitézségem kivív a számodra! És amire olyan forrón áhítoztam: a rend nagymesteri pálcáját fejedelmi jogarral cserélem fel!

- Álom - felelte Rebeka -, hiú éjszakai látomás, amely akkor sem érdekelne, ha józan valóság lenne. Értsd meg: akár meg tudod szerezni a hatalmat, amelyre szomjazol, akár nem - én sohasem fogok osztozni benne. Én nem dobálódzom hazával és vallással olyan könnyedén, mint te, aki kész vagy vásárba vinni ezeket a szent kapcsolatokat, éppen úgy, mint szakítani a renddel, amelynek hűséget esküdtél! És mindezt csak azért, hogy kielégítsed tiltott szenvedélyedet egy nő iránt, aki nem való hozzád. Nem, lovag úr... ne kérj díjat a megmentésemért... ne bocsásd áruba nagylelkűségedet... irgalomból, ne önző kívánságod teljesítéséért mentsd meg azt, akit megmenteni kötelességed! Menj, térdelj le Anglia trónusa elé. Richárd király meg fogja hallgatni esdeklésemet, hogy kiszabadítson e kegyetlen emberek kezéből!

- Soha, Rebeka, soha! - kiáltott fel vadul a templomos. - Ha szakítok a renddel, csak azért teszem meg, mert te kárpótolsz érte. Ha szerelmemet visszautasítod, akkor a becsvágyban keresek vigasztalást. De mind a kettőről nem mondok le egyszerre, kétfelől nem akarok kárt vallani! Hogy meghajtsam sisakom Richárd előtt? Hogy kegyet és szívességet kérjek ettől a gőgös szívtől? Hogy személyemben a templomosok rendje térdet hajtson előtte? Soha, Rebeka, soha! Talán elhagyom a rendemet, de sohasem fogom megalázni vagy elárulni!

- Akkor Isten legyen irgalmas nekem - mondta Rebeka -, mert embertől, úgy látszik, már alig várhatok segítséget.

- Úgy van, valóban - felelte a templomos. - Rettenetesen büszke vagy, de bennem méltó párodra akadtál. Ha lándzsámmal a kezemben előugratok a porondon, nincs olyan emberi megfontolás, amely visszatartana attól, hogy szívvel-lélekkel, minden erőm megfeszítésével szálljak harcba. Utoljára mondom: gondold meg, mi vár rád! Úgy halni meg, mint az utolsó gonosztevő... lassan elégni a lobogó máglyán... míg tested elemeire hull széjjel, amelyekből olyan csodálatosan felépült... amíg nyoma sem marad kecses alakodnak, szépségednek, amely ma még él, mozog, tündököl! Rebeka, nincs nő, aki szembe tudna nézni az ilyen sorssal - te is meggondolod, és teljesíteni fogod kívánságomat!

- Bois-Guilbert - felelte a lány -, te nem ismered a női szívet, vagy talán csak olyanokkal volt dolgod, akikből legjobb érzéseik már kivesztek. Azt mondom neked, büszke templomos, ki úgy szeretsz hivalkodni vitézségeddel, hogy legbőszebb csatáidban sem tanúsítottál több bátorságot, mint az a nő, akit a szeretet vagy a kötelesség szenvedésre késztet. Magam is nő vagyok, aki gyengéd, szerető nevelésben részesült, aki fél a veszélytől, aki irtózik a kíntól; de amikor megjelenünk a végzetes porondon - te, hogy küzdj, és én, hogy szenvedjek -, szilárd meggyőződésem, hogy az én bátorságom nagyobb és magasabb rendű lesz, mint a tied. Ég veled - nem tékozolhatok rád több szót. A hátralevő rövid időt Jákob leányának másra kell fordítania. Mennyei vigasztalójához kell fordulnia, aki eltakarhatja arcát népe elől, de mindig meghallgatja azokat, akik őszintén és tiszta szívvel fohászkodnak hozzá.

- Hát így kell elválnunk? - kiáltott fel a templomos rövid hallgatás után. - Bár úgy akarta volna az ég, hogy sohase találkozzunk, vagy téged, nemes születésű és keresztény hitű leánynak teremtett volna! Sőt, Istenemre! Ha rád nézek, és arra gondolok, mikor és milyen körülmények között kell legközelebb találkoznunk: szinte azt kívánom, bárcsak én is a te megvetett népedhez tartoznám, hogy pajzs és lándzsa helyett kezem aranyrudakat és sékeleket forgasson, hogy alázatosan hajlongjak minden kis nemes előtt, és pillantásomtól ne féljen senki, csak remegő, fizetésképtelen adósom... még ebbe is bele tudnék nyugodni, Rebeka, csak közeledben élhessek, napról napra láthassalak, és kikerülhessem azt a borzalmat, hogy részem legyen halálodban!

- Te úgy írtad le a zsidót - felelte Rebeka -, amilyenné az üldözés tette: a hozzád hasonlók kegyetlensége! Isten haragja világgá kergette hazájából, de szorgalma megnyitotta előtte a hatalomhoz és befolyáshoz vezető egyetlen utat, amelyet meghagytak neki. Olvasd el Isten népének régi történetét, és mondd meg magad, vajon harácsolók és uzsorások voltak-e, akik azokat a hőstetteket véghezvitték. A mi őseink sorában - hidd el, büszke lovag - akadnak olyanok, akikhez képest a te sokat emlegetett északi elődeid úgy eltörpülnek, mint a földön kúszó inda a cédrusfa mellett! Akadnak köztünk nevek, melyeknek első viselői a legrégibb nemesi családokat is megelőzték... nevek, amelyek visszanyúlnak abba a távoli korba, amikor remegve álltak az angyalok Isten ítélőszéke előtt... nevek, amelyek nem földi fejedelemtől kapták fényüket, hanem a félelmetes hangtól, amely Isten látomását kísérte. Igen, ilyenek voltak Jákob házának fejedelmei.

Rebeka arca kipirult, amint népe régi dicsőségével büszkélkedett, de mindjárt fel is sóhajtott, és így folytatta:

- Igen, ilyenek voltak Júda fejedelmei, de ma már nem ilyenek! Letaposták őket, mint a lekaszált füvet, és elborította őket az országút sara! De vannak még köztük, akik nem hoznak szégyent őseikre, és ezeknek egyike lesz Adonikam fiának, Izsáknak a leánya! Isten veled, lovag! Nem irigylem vérontással szerzett dicsőségedet. Nem irigylem északi pogányoktól eredő, barbár származásodat. Nem irigylem hitedet, melyet mindig a nyelveden hordasz, de szívedben ritkán, és tetteidben soha!

- Istenemre, csakugyan elvarázsolt, megbabonázott! - kiáltott fel Bois-Guilbert. - Szinte azt kell hinnem, hogy az a hígvelejű vén csontváz igazat beszélt, amikor azt mondta, hogy van valami természetellenes abban, ahogy hozzád ragaszkodom! Szépséges teremtés! - mondta, és közelebb lépett hozzá, de a legnagyobb tisztelettel. - Milyen fiatal vagy, milyen szép, és halálmegvető bátorságod is milyen gyönyörű! És mégis meg kell halnod, gyalázatosan, gyötrelmesen! Ki ne siratna meg? Húsz év óta nem könnyeztem, de most, hogy téged nézlek, szemem könnybe lábad. De hiába, így kell lennie, most már semmi se mentheti meg az életedet. Mindketten csak vak eszközök vagyunk az ellenállhatatlan végzet kezében, amely sodor bennünket, mint a vihar az erős hajókat, hogy egymáshoz csapódjanak, és így süllyedjenek el. Bocsáss meg hát, és legalább úgy váljunk el egymástól, mint jó barátok. Hiába igyekeztem megingatni elhatározásodat, és az enyém is olyan szilárd, mint a sors kőkemény akarata.

- Férfiak! - fakadt ki Rebeka. - Így hárítják át a sorsra azt, ami saját vad szenvedélyeik műve. De én megbocsátok neked, Bois-Guilbert, noha te vagy korai halálom okozója. Hatalmas elméden néha nemes gondolatok is átcikáznak; de egészében mégis olyan, mint egy lusta ember kertje, amelyet felver a gyom, elfojtva a szép virágok egészséges fejlődését.

- Igaz - mondta a templomos. - Olyan vagyok, Rebeka, amilyennek lefestettél: tanulatlan, féktelen és büszke arra, hogy egy sereg üresfejű bolond meg ravasz szenteskedő közül ki tudtam emelkedni. Harcos vagyok kora ifjúságom óta, merész célokat tűztem magam elé, és állhatatosan, hajthatatlanul igyekeztem elérni őket. Ilyennek kell maradnom - büszkének, hajthatatlannak... olyannak, akit nem lehet megváltoztatni. És ezt be fogom bizonyítani az egész világ előtt. De te megbocsátasz nekem, Rebeka, ugye?

- Igen, szabad akaratomból - ahogy csak áldozat megbocsáthat hóhérjának.

- Hát akkor isten veled - mondta a templomos, és elhagyta a szobát.

Albert preceptor a szomszéd szobában már türelmetlenül leste Bois-Guilbert visszatérését.

- Soká időztél ott - mondta. - Már olyan türelmetlenül vártalak, mintha tüzes rostélyon feküdtem volna. Mi lett volna, ha a nagymester vagy kopója, Conrade ide talál jönni? Drága árat fizettem volna elnéző jóságomért? De mi bajod, testvér? Lábad tántorog, tekinteted sötét, mint az éjszaka. Rosszul vagy, Bois-Guilbert?

- Hej - sóhajtott a templomos -, éppen olyan jól érzem magam, mint a nyomorult halálraítélt egy órával a kivégzése előtt! Nem, a keresztre, még félannyira se jól! Mert a halálraítéltek között akad nem egy olyan, aki úgy el tudja hajítani az életet, mint egy elnyűtt köntöst. Istenemre, Malvoisin, az a lány majdnem levett a lábamról. Már félig-meddig elhatároztam, hogy odaállok a nagymester elé, arcába vágom lovagi rangomat, megtagadom eskümet és azt a szörnyűséget is, amelyet zsarnoksága rám kényszerített.

- Megőrültél? - hüledezett Malvoisin. - Magadat teljesen tönkretennéd ugyan, de a legkisebb esélyed sem volna arra, hogy megmentsd ennek a zsidó lánynak az életét, amely, úgy látszik, fontosabb neked mindennél. Beaumanoir majd kijelöl a rendből egy másik lovagot, aki helyetted síkraszáll az ítélet igazságáért. A vádlott meg éppen úgy elpusztul, mintha teljesítetted volna a reád rótt kötelességet.

- Nem igaz! Mert én magam állok ki a lányért - felelte a templomos gőgösen. - És ha én leszek a bajvívója, nem hiszem, hogy ismernél a rendben bárkit is, Malvoisin, aki lándzsám hegye előtt tartani tudja magát a nyeregben.

- Igen, csak egyről feledkezel meg - mondta a ravasz Malvoisin. - Nem lesz se időd, se alkalmad ezt az őrült tervet végrehajtani. Eredj csak Lucas Beaumanoirhoz, és mondd meg neki, hogy megtagadod engedelmességi fogadalmadat; majd meglátod, meddig hagyja meg a vén zsarnok személyes szabadságodat. Még ki se mondtad a veszedelmes szavakat, és már százlábnyi mélységben ülsz a föld alatt, a preceptórium tömlöcében. Ott aztán nem tehetsz egyebet, csak bevárod, amíg törvényt ülnek a hitehagyott, lázadó lovag fölött. És ha a nagymester ragaszkodik ahhoz a nézetéhez, hogy megszállt az ördög, és az beszél belőled - tudod-e, mi lesz a sorsod? Láncra verve, szalmán rothadsz majd valami távol eső kolostor sötét cellájában, ahol szenteltvízzel fognak locsolni, és ördögűzéssel gyötörni, hogy kikergessék belőled a gonosz szellemet, amely hatalmába kerített. Ki kell állnod a porondra, Brian, mert különben elveszett ember vagy, és becsületednek is vége.

- Kivágom magam, és megszököm! - kiáltotta Bois-Guilbert. - Elmenekülök valami távoli országba, amelyet még nem borított el a hitbuzgóság tébolya. De én nem járulok hozzá, hogy annak a nagyszerű teremtésnek egyetlen csepp vére is az én lelkemen száradjon!

- Már nem menekülhetsz - felelte Malvoisin. - Őrült tombolásod gyanút keltett, és nem engedik meg neked, hogy elhagyd a preceptóriumot. Eredj, próbáld meg; jelentkezz a kapunál, és parancsold meg, hogy engedjék le a hidat; majd meghallod, mi lesz a válasz. Csodálkozol? Vérig sért a dolog? Hát nem ez a legjobb, nem a te érdekedben történik? Ha szökésedet megengednék, mi lenne az eredménye? Címered megfordítása, rangod elvesztése, ősi neved meggyalázása. Gondold csak meg! Régi bajtársaid hová rejtsék el arcukat szégyenükben, ha az összegyűlt tömeg gúnyos kiáltásai közepette kihirdetik, hogy Brian de Bois-Guilbert, a templomosok legkiválóbb vitéze megtagadta hitét? Micsoda bánkódás lesz a francia udvarban! És hogy örül majd a hírnek a gőgös Richárd, ha megtudja: az a templomos lovag, aki Palesztinában veszedelmesen szorongatta, és hírnevét majdnem elhomályosította, belebolondult egy zsidó lányba, akinek feláldozta nevét és becsületét anélkül, hogy ilyen drága áron megmentette volna életét.

- Malvoisin - mondta a lovag -, köszönöm. Azt a húrt érintetted meg, amely szívemet a legjobban megdobogtatja. Történjen bármi, de Bois-Guilbert nevéhez nem fűződhetik ez a szó: hitehagyott. Bár adná Isten, hogy maga Richárd vagy valamelyik kérkedő angol kegyeltje jönne el ide megküzdeni velem! De egyedül leszek a porondon - senki se fogja megkockáztatni, hogy lándzsát törjön a magára hagyott, ártatlan teremtésért.

- Annál jobb neked, ha így lesz - felelte Malvoisin. - Ha nem akad bajvívó, a szerencsétlen lány elpusztul, de halála a nagymester lelkét terheli egyedül. Reá hárul majd a kegyetlen tett szégyene - igaz ugyan, hogy ő érdemnek és dicsőségnek fogja tekinteni.

- Igaz - hagyta rá Bois-Guilbert. - Ha nem jelentkezik bajvívó, én csak mellékszereplő leszek a színjátékban. Lóháton ülök majd a sorompón belül, és semmi közöm ahhoz, ami utána következik.

- Semmi az égvilágon - bólintott Malvoisin. - Annyi részed lesz benne, mint Szent György szobrának, ahogy viszik a körmenetben.

- Jól van, visszatérek az eredeti elhatározásomhoz - mondta a templomos gőgösen. - Megvetette szerelmemet, elutasított, ócsárolt... bolond lennék, ha feláldoznám érte a világ megbecsülését! Rendben van, Malvoisin, biztosan ott leszek a porondon.

Alighogy kimondta ezeket a szavakat, kisietett a szobából, Malvoisin pedig követte, hogy szemmel tartsa, és ha újra meginog, megerősítse elhatározásában. Mert Bois-Guilbert hírnevének megőrzéséhez fontos érdeke fűződött. Már előre számítgatta, milyen előnyöket fog húzni, ha bekövetkezik az a nap, amikor Bois-Guilbert áll majd a rend élére. De addig is bebiztosította magát: Mont-Fitchet előléptetés reményével kecsegtette, ha elősegíti a szerencsétlen Rebeka kivégzését. Ezért mindent elkövetett, hogy elfojtsa barátja jobb érzéseit, és először azt hitte, könnyű dolga lesz, hiszen egy ravasz, hideg, önző embernek többnyire nyert ügye van egy heves természetű és ellentétes szenvedélyektől gyötört emberrel szemben. Ám kiderült, hogy így is latba kell vetnie minden ravaszságát, ha azt akarja, hogy Bois-Guilbert kitartson elhatározása mellett, amelyre sikerült nagy nehezen rábírnia. Tudta, továbbra is szemmel kell tartania Briant, útját állni, ha mégis szökni akar, és megakadályozni, hogy beszéljen a nagymesterrel, mert akkor könnyen nyílt szakításra kerülhet a sor közte és feljebbvalója között. Tudta, időnként újra meg újra meg kell ismételnie érveit, amelyekkel bizonygatni igyekezett, hogy Bois-Guilbert, ha sorompóba száll a rend képviseletében, nem sietteti Rebeka végzetét, amely enélkül is bekövetkezik, hanem csak azt teszi, amit tennie kell - az egyetlen utat választja, amelyen kikerülheti a lefokozást és gyalázatot.

 

NEGYVENEDIK FEJEZET

El innen, árnyak! - Felocsudt Richárd.

Shakespeare: III. Richárd


Amikor a Fekete lovag - mert ideje már, hogy újra felvegyük története fonalát - a gyülekező- és tanácskozófánál elvált a nagylelkű szegénylegényektől, egyenesen a közeli Szent Botolph-priorság felé vette útját. Ez egy kis terjedelmű és kis jövedelmű kolostor volt; a torquilstone-i várkastély elfoglal
ása után ide hozták a sebesült Ivanhoe-t, a hűséges Gurth és az aranyszívű Wamba kíséretében. Hogy közben mi történt Ivanhoe és megszabadítója között, arról ebben a pillanatban fölösleges beszámolni. Elég, ha megemlítjük, hogy a hosszas és komoly beszélgetés után a prior küldöncöket indított el többféle irányba, és másnap a Fekete lovag maga is folytatta útját. Nem vitt magával mást, csak Wamba bohócot, aki most útikalauznak csapott fel.

- Coningsburghban találkozunk - mondta a Fekete lovag Ivanhoe-nak -, az elhunyt Athelstane kastélyában, ahol apád, Cedric halotti tort rendez nemes rokona emlékére. Szeretném látni szász rokonaidat együtt, Sir Wilfred, hogy jobban megismerjem őket, mint eddig. Te is légy ott, és az én feladatom lesz, hogy kibékítselek apáddal.

E szavak után nagy szeretettel elbúcsúzott Ivanhoe-tól, aki mindenáron el szerette volna kísérni megmentőjét, de a Fekete lovag hallani sem akart róla.

- A mai napot szánd még pihenésre. Még holnap is alig lesz elég erőd a hosszú út megkezdésére. Nekem nem kell más kísérő, mint a derék Wamba, aki megjátszhatja akár a papot, akár a bolondot, ahogy éppen kedvem tartja.

- Az a fő, hogy szívvel-lélekkel szolgállak - mondta Wamba. - Nagyon szeretnék részt venni Athelstane halotti torán. Mert ha a lakoma nem lesz teljes és bőséges, a halott bizonyára felkel majd koporsójából, hogy leszidja a szakácsot, ételhordót és pohárnokot - márpedig ez olyan látványosság, amit kár volna elmulasztani. De ne haragudj, lovag úr, ha én is megkérem vitézségedet, szóljon egy-két szót érdekemben gazdámnak, Cedric úrnak, ha az én szavam nem tudná kiengesztelni.

- És honnan gondolod, bohóc úr, hogy az én lomha vitézségem el tudja érni azt, amit a te fürge elmésségednek nem sikerült? Ezt magyarázd meg nekem!

- Az elmésség, lovag úr - felelte Wamba -, sok mindent el tud érni. Gyors, szemfüles kölyök az - meglátja felebarátja gyenge oldalát, és ki tudja használni a kedvező szelet, ha jó a hangulat. A vitézség egészen más. Tagbaszakadt fickó, aki utat tör magának árkon-bokron át, akármilyen az idő, akárhogy fúj is a szél. Így hát, lovag úr, én majd igyekszem hasznomra fordítani nemes gazdám jókedvét, ám ha zordra fordul az idő, kérlek, oltalmazz meg.

- Lakat és retesz lovagja... ha már kedved leled abban, hogy így szólítsanak - mondta Ivanhoe -, attól tartok, hogy fecsegő és zavaros fejű bolondot választottál kalauzodnak. Viszont jobban ismer minden kis ösvényt és csapást az erdőben, mint a vadász, aki életét itt tölti. És azonkívül a leghűségesebb fickó, amiről már volt alkalmad meggyőződni.

- Ha ért hozzá, hogy megmutassa az utat - felelte a lovag -, semmi kifogásom ellene, ha tréfáival meg is rövidíti, és kellemessé teszi. Isten veled, kedves Wilfred! Megtiltom, hogy előbb próbálj útra kelni, mint holnap reggel.

Most aztán már igazán elbúcsúzott Ivanhoe-tól - aki hódolattal megcsókolta kezét -, barátságosan intett a priornak, lovára pattant és elnyargalt, nyomában egyetlen útitársával, Wambával. Ivanhoe szemével követte őket, amíg el nem tűntek a kolostort környező erdő sűrűjében, azután visszatért a házba.

De röviddel a reggeli áhítatosság után már magához kérette a priort. Az öregember sietve megérkezett, és aggódva érdeklődött vendége egészségi állapota felől.

- Jobban vagyok, mint ahogy remélni mertem volna - felelte Ivanhoe. - Vagy a sebem volt kisebb, mint ahogy az erős vérzés mutatta, vagy pedig a balzsam, amit kaptam, csodás hatású volt. Annyi bizonyos, hogy úgy érzem: akár máris páncélt tudnék ölteni. És ez annál jobb, mert olyan gondolatok járnak a fejemben, amelyek nem engedik, hogy tovább is tétlenül rostokoljak itt.

- Mit beszélsz, lovag úr! - tiltakozott a prior. - A szentek óvjanak meg attól, hogy a szász Cedric fia elhagyja csendes kolostorunkat, mielőtt sebei teljesen begyógyultak volna. Ártana kolostorunk hírnevének, nekem kellene restelkednem miatta.

- Magam sem kívánnám elhagyni vendégszerető házadat, tisztelendő atyám - felelte Ivanhoe -, ha nem érezném magamat elég erősnek ahhoz, hogy útra keljek, és ha nem kényszerítene valami, hogy megtegyem.

- Ugyan mi kényszeríthetne, lovag úr - vitatta a prior -, hogy ilyen hirtelen útra kelj?

- Nem esett még meg veled, szent atyám - mondta a lovag -, hogy hirtelen furcsa sejtelem fogott el, valami közeledő baj előérzete, melynek hiába kerested az okát? Nem esett még meg veled, hogy kedélyed hirtelen elborult, mint a napos táj, ha felhők tornyosulnak fölötte, a közelgő vihar hírnökei? És nem gondolod-e, hogy az ilyen sejtéseket figyelembe kell részesíteni, mert hátha védőangyalunk üzenetei? Hátha így kapunk hírt a fenyegető veszedelemről?

A prior keresztet vetett.

- Nem lehet tagadni - mondta -, hogy vannak ilyen dolgok, és ezek a jelek az égből jönnek. De az ilyen jelek többnyire kézzelfogható célokra mutatnak, és hasznos cselekedetre ösztökélnek. De mi volna a haszna és értelme annak, hogy gyengén és sebesülten nyomába eredj társadnak, akin nem tudnál segíteni, ha valóban támadás érné?

- Tévedsz, prior - felelte Ivanhoe -, elég erős vagyok ahhoz, hogy ütlegeket váltsak bárkivel is, aki útközben megtámadna. De ha nem így volna - akkor is ott a helyem mellette. Nemcsak a karommal, más módon is segítségére lehetek, ha bajba kerül. A szászok, mint ismeretes, nem kedvelik túlságosan a normannokat, és ki tudja, talán őrá is kiterjesztik haragjukat, ha váratlanul éppen akkor toppan be, amikor úgyis ingerültek Athelstane halála miatt, vagy fejükbe száll az ital, amiből ilyen tor alkalmából jócskán szoktak fogyasztani. Veszélyesnek tartom, ha ilyenkor állítana be hozzájuk, és elhatároztam, hogy vagy elhárítom a veszélyt, vagy megosztom vele. De hogy akármelyiket is megtehessem, segítségedre van szükségem. Kérlek, adj kölcsön nekem egy szelíd hátaslovat, amely csendesebb járású, mint az én harci ménem.

- Örömmel - felelte a prior - odaadom az én saját poroszkámat, amely olyan kényelmesen lépeget, mint a Saint Alban-i apát lovacskája. Meg kell mondanom, hogy Malkin - így hívják az én kancámat - olyan szelíd és óvatos járású, hogy ebben a tekintetben csak a mutatványos lova veheti fel vele a versenyt, amely tojások közt lépked dudaszóra. Sok szentbeszédet szerkesztettem a hátán kolostorbeli testvéreim és más keresztény lelkek épülésére.

- Kérlek, tisztelendő atyám, nyergeltesd meg Malkint azonnal, és szólj Gurthnek, hogy készüljön fel ő is, és hozza elő a fegyverzetem.

- De kegyelmes uram - szólt a prior -, meg kell mondanom, hogy Malkin éppen olyan keveset ért a fegyverekhez, mint a gazdája. Hidd el, nem tudja elviselni fegyverzeted súlyát, de még a látványát sem. Esküszöm, Malkin kitűnő ítélőképességgel rendelkezik: tüstént észreveszi az illetéktelen megterhelést, és tiltakozik ellene. Nemrég kölcsönkértem a Fructus Temporum kapcsos táblába bekötött kéziratát Saint Bees apátjától, és akár hiszed, akár nem, Malkin egy tapodtat sem volt hajlandó elmozdulni a kapu elől, amíg a nagy kötetet fel nem cseréltem az én kis imakönyvemmel.

- Biztosítalak szentatyám - felelte Ivanhoe -, lovacskádat nem fogom túlságosan megterhelni. De ha mégis makrancoskodik velem, esküszöm, ő húzza majd a rövidebbet.

Miközben ezt mondta, Gurth éppen felcsatolta Ivanhoe lábára széles, aranyos sarkantyúját, melynek alakja és nagysága a legcsökönyösebb lovat is meggyőzhette arról, hogy a legokosabb engedelmeskedni.

Amikor a prior meglátta Ivanhoe sarkantyújának hatalmas, éles fogait, egyszerre megbánta előzékenységét, és dadogni kezdett:

- Nem... lo... lovag úr, ez nem megy! Hi... hidd el, Malkin nem tű... tűri a sarkantyút. Jobb lesz, ha bevárod az in... intézőnk lovát, mindjárt megjön a ma... majorból... egy óra se telik bele, és itt lesz! Annál jámborabb állatot keresve sem találhatnál, hiszen télen tü... tüzelőhordásra fogtuk be, és sohasem kap szemes abrakot, hogy szelíd és kezes legyen.

- Köszönöm, főtisztelendő atyám, de inkább megmaradok az első ajánlatod mellett, annál is inkább, mert látom, hogy Malkint már kivezették a kapu elé. Fegyverzetem Gurth fogja cipelni. Egyébként meg nyugodt lehetsz: nem fogom túlterhelni Malkint, és nem veszítem el türelmemet, akármennyire próbára teszi is. Most pedig isten veled!

Ivanhoe lesietett a lépcsőn - fürgébben és könnyebben, mint sebesült állapotában el lehetett volna tőle várni. Felült Malkin hátára, és alig várta, hogy megszabaduljon az aggodalmaskodó priortól, aki - amennyire kora és pocakja engedte - szorosan mellette loholt, és hol Malkin dicséretét zengte, hol meg könyörgött a lovagnak, hogy bánjon vele óvatosan és kíméletesen.

- Abban a korban van, amely lányok és kancák számára,a legveszedelmesebb - mondta az öreg, és nagyot kacagott saját szellemességén -, éppen a tizenötödik esztendejében jár.

Ivanhoe-nak kisebb gondja is nagyobb volt annál, hogy egy ló érdemeit vitassa meg gazdájával. Gyorsabb ügetésre nógatta Malkint, és megparancsolta csatlósának - mert Gurth már annak nevezte magát -, hogy maradjon szorosan mellette. Így vágtak neki az erdőnek, követve a Fekete lovag útját, míg a prior a kolostor kapujából nézett utánuk.

- Jézus Máriám - kiáltott fel -, milyen hevesek és tüzesek ezek a katonák! Bárcsak eszembe se jutott volna, hogy rábízzam Malkint! Itt állok most a reumámmal, félig bénán... végem van, ha Malkint valami baj éri. De az is igaz - tette hozzá, meggondolva magát -, még a saját vén és törődött csontjaimat se kímélném, amikor a régi jó Anglia igaz ügyéről van szó! Így hát Malkinnak is kockáztatnia kell valamit. Végül még megtörténhetik, hogy a mi szegény kolostorunkat valami bőkezű adománnyal jutalmazzák meg... vagy az is lehet, hogy az öreg priornak küldenek egy jámbor lovacskát. Ha pedig egyik sem következik be - a nagy emberek könnyen elfelejtik a kisemberek szolgálatait -, akkor is úgy fogom érezni, hogy megkaptam jutalmamat, mert azt tettem, ami helyes volt. Egyébként pedig éppen ideje, hogy összehívjam a testvéreket reggelire a refektóriumba. Hej, nagy a gyanúm, hogy ennek a hívásnak szívesebben engedelmeskednek, mint a harangozásnak, amely hajnali ájtatosságra meg reggeli imára szólítja őket.

Ezzel Szent Botolph priorja visszabotorkált a refektóriumába, hogy elfoglalja helyét az asztalfőn. Éppen akkor szolgálták fel a barátok reggelijét: tőkehalat és sört. A prior szuszogva és fontoskodva beszélni kezdett, homályos célzásokat ejtve bizonyos szolgálatokról, amelyeket igen nagy embereknek tett, és a várható jutalomról, amelyben a kolostor részesülni fog. De mivel a hal nagyon sós volt, és a sör meglehetősen erős, a testvérek nyelve és gégéje annyira el volt foglalva, hogy alig törődtek füleikkel. Így nem csoda, hogy főnökük célzásait valamennyien eleresztették a fülük mellett, Diggory atya kivételével, akit fogfájás gyötört, és csak egyik oldalán tudott rágni - így hát fél füllel a priorra figyelt.

Közben a Fekete lovag és vezetője kényelmesen poroszkáltak az erdő sűrűjében. A jó lovag csendesen dúdolgatta magában valami szerelmes trubadúr dalát, néha meg egy-egy kérdéssel bátorítgatta kísérője fecsegő hajlamát. Így aztán társalgásuk a dal és tréfa furcsa keveréke volt, amelyből szeretnénk olvasóinknak egy kis kóstolót adni.

Képzeljék hát el lovagunkat úgy, ahogy már lefestettük: magas, széles vállú, nagy csontú, erős férfit, hatalmas fekete csataménjén, amelyet a természet mintha csak arra a célra teremtett volna, hogy elbírja egy ilyen ember súlyát; nemcsak elbírta, hanem olyan könnyedén lépkedett, mintha nem is volna lovas a hátán. A lovag felcsapta sisakrostélyát, hogy szabadon tudjon lélegezni, de a sisak alsó részét, az álladzót csukva hagyta, és így arca félig-meddig rejtve maradt. De jól lehetett látni napbarnította, pirosló arcát és nagy, fényes, kék szemét, amint elővillant a felcsapott sisakrostély árnyékából. A lovag külseje és minden mozdulata gondtalan, vidám bizakodást fejezett ki - nyilván olyan ember volt, aki nem ismeri a félelmet, de habozás nélkül szembeszáll minden váratlanul felmerülő bajjal; olyan ember, aki megszokta a veszély gondolatát; olyan ember, akinek mestersége a kaland és a háború.

A bohóc szokásos tarka ruháját viselte, de az utóbbi idők tapasztalatai rábírták arra, hogy fakardját jó éles szablyával cserélje fel, és megfelelő pajzsot is szerezzen hozzá. Békés mestersége ellenére mindkét fegyverhez kitűnően értett, amint ezt Torquilstone ostrománál fényesen bebizonyította.

Wambának gyenge oldala inkább az elméje volt, és fogyatékossága izgága türelmetlenségében nyilvánult meg. Nem tudott sokáig egy helyben ülni vagy nyugton maradni, nem tudta ugyanazt a gondolatmenetet hosszabb ideig követni, bár néhány percig kifogástalanul el tudott látni minden rábízott feladatot, és meg tudott érteni minden témát, amely közvetlenül érintette.

Most, ahogy lóháton ült, szüntelenül ide-oda csúszkált, előre vagy hátra - hol a ló nyakán ült, hol meg egészen a farán -, néha mindkét lábát az egyik oldalon lógatta le, máskor meg arccal a ló farka felé fordult, izgett-mozgott, és ezernyi módon komédiázott, úgy viselkedett, mint egy majom. Végre a ló annyira megunta ugrabugrálását, hogy ledobta a hátáról, és egész hosszában lerakta a fűbe. A kis baleset megkacagtatta a lovagot, Wambát pedig arra késztette, hogy ezentúl nyugodtabban üljön a nyeregben.

Abban a pillanatban, amikor útközben megpillantjuk őket, ez a vidám pár éppen egy úgynevezett virelait énekelt együtt, amelyben a bohóc öblös hangon felelgetett a lovag iskolázott hangjának. A következő víg dalt énekelték:

A LOVAG

Szívem Anne-Marie, már reggeledik,
Szívem Anne-Marie, nap emelkedik,
Föllibben a pára, madár dala hí,
Ébredj szívem-életem, Anne-Marie.
A virradat, Anne-Marie, csupa láz,
Vidáman kürtöl a fürge vadász,
Hangját a hegy és lomb visszaveri,
Kék hajnalon ébredj, Anne-Marie.

WAMBA

Ó, Tybalt, szeretőm, még szunnyadozom,
Álomraj oson puha vánkosomon,
Ébren mit is ér valamennyi öröm?
Csak az álom a szép, ó, Tybalt, szeretőm.
Örüljön a pinty, hogy a köd tovaszállt,
Rengesse a kürt a hegyek taraját,
Álmom nekem édesebb gyönyöröm -
Nem rólad álmodom én, szeretőm.

- Kedves dalocska - mondta Wamba, amikor a végére értek -, és bohócsapkámra esküszöm, hogy tanulságos is. Gurth pajtásommal énekelgettem ezt valaha, aki Isten és gazdája kegyelméből ma már szabad ember. De valamikor jól elnáspángoltak miatta, mert a dallam annyira elbűvölt minket, hogy ágyban heverészve énekelgettük félig álomban, félig ébren... pedig már két óra is elmúlt a nap felkelte óta! Úgy megraktak, hogy még ma is sajognak a csontjaim, valahányszor eszembe jut ez a dal.

Mindazonáltal elénekeltem Anna-Mária strófáját - csakhogy a kedvedben járjak, lovag úr.

A bohóc ezután rágyújtott egy másik dalra - helyesebben tréfás nótára. A lovag mindjárt elkapta a dallamot, és együtt énekelték:

A LOVAG ÉS WAMBA

Három legényt küld Nyugat, Észak, Dél,
Mind zeng epekedve balladát,
Welcombe özvegy felesége a cél,
S van-e özvegy, aki ellenállt?

Az első: deli tyndale-i lovag,
És zeng epekedve balladát:
Atyái dicső hírű férfiak,
S hol az özvegy, aki ellenállt?

Nemes apja nagyúr, előkelő,
Tettei megtöltik a balladát;
S elküldte zabot hegyezni a nő:
Első özvegy, aki ellenállt.

WAMBA

A következő csak esküdözött,
Nagy vígan fújta a balladát:
Walesből, uraságként, sej! idejött,
S van-e özvegy, aki ellenállt?

Nagy ükeit sorra dalolta ő,
Tudorról, Rhice-ről zengte dalát.
"Ennyihez egy özvegy kevés" - így a nő,
Talpára köté útilapuját.

De jött a paraszt, a kenti paraszt,
Ravaszul dalolta a balladát:
A haszonról dúdolt ezt meg amazt,
S hol az özvegy, aki ellenállt?

KETTEN

Lovagot meg urat percig se maraszt,
Hiába dalolnak balladát,
De haszonról pusmog a kenti paraszt,
S van-e özvegy, aki ellenállt?

- Tudod, Wamba - mondta a lovag -, szeretném, ha vitéz szövetségesünk, akitől a nagy tölgyfánál váltunk el, vagy káplánja, a vidám barát hallaná ezt a dalocskát, amely a derék yeoman dicsőségét zengi.

- Én bizony nem szeretném - felelte Wamba -, legfeljebb addig, amíg ott lóg az oldaladon az a kürt.

- A kürtről beszélsz? - nevetett a lovag. - Locksley barátságának a záloga, ez az egyetlen jelentősége. Locksley váltig erősítgette, hogy baj esetén, ha a három hangot megfújom rajta, menten itt terem derék yeomancsapata, és kihúz a csávából. De nem hiszem, hogy valaha is megpróbálom.

- Itt teremnek? - hüledezett a bohóc. - Ha nem volna itt ez a kürt, amely biztosíték arra, hogy békésen utunkra engednek, azt mondanám: isten őrizz! Jobb, ha nem látom őket!

- Hogy érted ezt? - kérdezte a lovag. - Csak nem gondolod, hogy enélkül megtámadnának minket?

- Dehogy, dehogy... nem szóltam semmit - felelte Wamba. - Hiszen a lombos fának éppúgy fülei vannak, mint a kőfalaknak. De felelj nekem, lovag úr, ha tudsz, erre a kérdésre: a boroskancsód meg a zsebed mikor legyen inkább üres, mint tele?

- Azt hiszem, soha - felelte a lovag.

- Nem is érdemled meg, hogy a tied tele legyen, ha ilyen bamba választ adsz! A helyes válasz ez: legyen a korsód üres, amikor átnyújtod egy szásznak, és hagyd otthon a pénzedet, ha sétálni mégy az erdőbe.

- Azt akarod mondani, hogy a barátaink rablók? - méltatlankodott a lovag.

- Uram, egy árva szóval se mondtam ezt - felelte Wamba. - Végtére is megkönnyebbülés annak a szegény lónak, ha leveszik róla a málhát, amikor még hosszú útja van hátra; és lovasa lelki üdvösségének is használ, ha megszabadítják az aranytól, amely minden bűn kútforrása. Így hát rút hálátlanság volna sértő nevekkel illetni azokat, akik ilyen szívességet tesznek lónak és embernek. Én azonban mégis inkább otthon hagyom a poggyászomat, és eldugom szobácskámban a pénzeszacskómat, ha ezekkel a jóemberekkel találkozhatom - mert minek fárasszam őket?

- Én meg azt mondom, hogy mindketten imáinkba foglalhatjuk őket, barátocskám - mondta a lovag -, akármilyen sötét képet festesz is róluk.

- Én is szívesen imádkozom értük - felelte Wamba -, de csak a városban, nem itt az erdőben! Nem akarok úgy járni, mint Saint Bees apátja, akit arra kényszerítettek, hogy egy korhadt tölgy odvában mondjon misét.

- Beszélhetsz, amit akarsz - legyintett a lovag -, ezek a derék yeomanek mégiscsak derekas szolgálatot tettek gazdádnak, Cedricnek, Torquilstoneban.

- Igaz - hagyta rá Wamba -, de ez hozzátartozik számadásukhoz a mennyországgal.

- Számadásukhoz? Hogy érted ezt?

- Figyelj csak ide, mindjárt megérted - felelte a bohóc. - Mindig igyekeznek kiegyenlíteni számlájukat a mennyországgal, akárcsak a mi öreg pincemesterünk a rovásaival vagy Izsák zsidó az adósaival. Mind azon igyekeznek, hogy minél kevesebbet adjanak, és minél többet kapjanak. Nyilván úgy vélekednek, hogy őket is megilleti a hétszeres kamat, amit a szentírás ígért a kegyes kölcsönök jutalmául.

- Magyarázd meg, hogy érted ezt, Wamba. Nem sokat értek a számokhoz meg a szokásos kamatokhoz.

- Hát ha vitézséged olyan tudatlan - felelte Wamba -, kegyeskedjék megtanulni, hogy ezek a derék emberek hébe-hóba elkövetnek egy-egy jó cselekedetet is a sok kevésbé dicséretes tett ellensúlyozására. Például odavetnek egy ezüstkoronát a kolduló barátnak, miután kiraboltak egy öreg apátot, és száz aranyat csapoltak belőle. Vagy alamizsnát adnak egy szegény öregasszonynak, miután megölelgettek egy kislányt az erdőben...

- És ezek közül melyiket nevezed gaztettnek, és melyiket jónak? - vágott a szavába a lovag.

- Ez sikerült! Telitalálat! - kacagott Wamba. - Lám, szellemes emberek társasága mennyire élesíti az elmét! Esküszöm, lovag úr, ilyen jót sose mondtál, amikor annak a részeges barátnak a társaságában dicsérted éjszakánként az Urat. De hadd folytassam. Ezek a víg erdei cimborák úgy egyenlítik ki a számlát, hogy segítenek felépíteni egy kunyhót, de felperzselnek egy kastélyt; tatarozzák egy kápolna zsúpfedelét, de kirabolnak egy templomot; meggyilkolják a bírót, de kiszabadítanak egy szegény rabot. Vagy - hogy arról beszéljünk, ami közelebbről érdekel bennünket - megmentik egy szász franklin életét, de ennek ellenében elevenen megégetnek egy normann bárót. Szóval jóérzésű rablók, udvarias zsiványok, és szerencsés ember, aki olyankor találkozik velük, mikor a legféktelenebbül garázdálkodnak.

- Hogyhogy, Wamba?

- Hát úgy, hogy ilyenkor kissé furdalja őket a lelkiismeret, és igyekeznek kiegyenlíteni számlájukat a mennyországgal. De ha ez megtörtént, és úgy érzik, hogy a mérleg két serpenyője egyensúlyba került, akkor jaj annak, aki az útjukba akad - akivel új számlát nyitnak. Például Torquilstone-ban jól viselkedtek, de képzelem, hogy elbántak az utasokkal, akikkel azután találkoztak! És mégis azt mondom - folytatta Wamba, közelebb hajolva a lovaghoz -, ismerek olyanokat, akikkel itt az erdőben sokkal veszélyesebb találkozni, mint azokkal a szegénylegényekkel.

- És vajon kik lehetnek azok? Mert tudtommal nálatok nincsenek se medvék, se farkasok.

- De itt vannak Malvoisin zsoldosai, uram - felelte Wamba. - Hidd el, hogy ilyen zűrzavaros időkben egy tucat belőlük veszedelmesebb, mint farkasok egész falkái. Most éppen aratásra készülnek, mert megerősödtek - hozzájuk csatlakoztak azok is, akiknek sikerült elhordaniuk az irhájukat Torquilstone-ból. Így hát, ha véletlenül találkozunk velük, megadjuk az árát a győzelemnek, amit a várban arattunk... Mondd csak, lovag úr, mit tennél, ha két ilyen zsivánnyal találkoznánk?

- Lándzsámmal a földhöz szegezném a gazfickókat, Wamba, ha utamat mernék állni.

- És ha négyen lennének?

- Ugyanúgy elpengetném a nótájukat, Wamba.

- No de tegyük fel, hogy hatan támadnak ránk, te meg csak másodmagaddal vagy... úgy, mint most... akkor csak megfújnád Locksley kürtjét, nem igaz?

- Micsoda? - kiáltott fel a lovag. - Segítséget kérni féltucatnyi ilyen rascaille, ilyen csirkefogó ellen, akiket minden valamirevaló lovag úgy elsöpör, mint a szél a fonnyadt faleveleket?

- Úgy? - mondta Wamba. - Akkor kérlek, mutasd csak meg azt a kürtöt, amelynek olyan hatalmas hangja van... hadd nézzem meg közelebbről.

A lovag kicsatolta a szíjat, és odanyújtotta útitársának, aki tüstént a nyakába akasztotta a kürtöt.

- Tra-lira-la - dúdolta, emlékezetébe idézve a három hangot. - Ezt éppúgy el tudnám fújni, mint bárki más.

- Mit beszélsz, fickó? - szólt rá a lovag. - Adod vissza rögtön azt a kürtöt!

- Nyugodj meg, lovag úr, jó helyen van nálam. Ha Vitézség és Bolondság útitársak, a kürt a Bolondságot illeti meg, mert mindig az csap nagyobb lármát.

- No de most már elég! - kiáltott fel a lovag. - Túlfeszíted a húrt. Vigyázz, mert vége szakad a türelmemnek!

- Ne fenyegess, lovag úr - mondta a bolond, és gyorsan félrehúzódott. - A Bolondság, ha megriasztod, odébbáll, és magára hagyja a Vitézséget, találjon ki az erdőből, ahogy tud!

- Most megfogtál - nevetett a lovag. - És különben is, meg kell mondanom, nincs időm veled huzakodni. Tartsd meg hát a kürtöt, ha éppen akarod, csak menjünk tovább.

- Szóval... biztos, hogy nem ütsz meg?

- Hát nem elég, ha mondom, gazfickó?

- Igen, igen, de azért nem árt, ha lovagi szavadat adod rá - felelte Wamba, miközben óvatosan visszasomfordált a lovag mellé.

- Lovagi szavamat adom rá, hogy nem bántalak, de told már ide azt a bolond mivoltodat.

- Éljen! Akkor Vitézség és Bolondság újra jó barátok! - örvendezett Wamba, és most már bátran csatlakozott a lovaghoz. - Megmondom őszintén, nem kedvelem az olyan cirógatást, amellyel meglegyintetted az izmos remetét, amikor őszentsége úgy elgurult a fűben, mint a király a tekebábuk közül. És most, hogy végleg a Bolondságra bízták a kürtöt, nem ártana, ha a Vitézség kinyitná a szemét, és megrázná sörényét, mert - ha nem tévedek - gyanús alakok ólálkodnak a bozótban. Alighanem miránk lesnek.

- Miből gondolod? - kérdezte a lovag.

- Mert kétszer-háromszor is észrevettem már, hogy valami sisakféle csillan meg ott a zöld lombok között. Ha tisztességes szándékuk volna, az ösvényen baktatnának. De a sűrű bozót kedvenc kápolnája azoknak a barátoknak, akik Szent Miklós szerzetéhez tartoznak.

- Hitemre - mondta a lovag, lecsapva sisakja rostélyát -, alighanem igazad van!

Éppen idejében zárta le sisakját, mert ebben a pillanatban három nyílvessző röppent arról a gyanús helyről feje és melle felé. Az egyik nyíl bizonyára a fejébe fúródott volna, ha az acélrostély el nem téríti útjából. A másik két nyíl a nyakvértről pattant vissza és a pajzsról, amelyet a lovag nyakába akasztva hordott.

- Hála neked, derék fegyverkovács - mondta a lovag. - Rajta, Wamba, menjünk rájuk!

Máris egyenest a bozótnak nyargalt. Hat vagy hét, állig felfegyverzett ember ugrott elő a bokrok mögül, és lándzsájukat előreszegezve vágtattak a lovag felé. Három lándzsa a páncéljába csapott, de szilánkokra tört, mintha acéltoronyba ütközött volna. A Fekete lovag szeme villámokat szórt, ahogy a sisakrostély nyílásán keresztül is észre lehetett venni. Leírhatatlan méltósággal felemelkedett a kengyelben, és így kiáltott: - Mit jelentsen ez, uraim?

Támadói válasz helyett kardot rántottak, és minden oldalról nekiestek, miközben ezt ordították:

- Halj meg, zsarnok!

- Hej, Szent Edward! Huj, Szent György! - kiáltotta a Fekete lovag, és minden nekifohászkodásnál levágott egy-egy embert. - Hát árulókkal van dolgunk?

Ellenfelei, bármilyen elszántak voltak is, visszahőköltek karja elől, amelynek minden sújtása halálos volt. Már-már úgy festett a dolog, hogy a nagy túlerő ellenére is mindjárt egyetlen ember ereje és vitézsége győz, amikor hirtelen előbukkant egy kék páncélba öltözött lovag, aki eddig társai mögött húzódott meg. De most lándzsával a kezében előugratott, és a lovat véve célba, nem lovasát, halálosan megsebezte a nemes paripát.

- Ez alattomos döfés volt! - kiáltott fel a Fekete lovag, amint a ló összeesett, és lovasát magával rántotta.

Ebben a pillanatban Wamba megfújta a kürtöt, mert mindaz, ami történt, olyan gyorsan zajlott le, hogy még nem volt ideje a kürthöz nyúlni. A váratlan hangra az orgyilkosok egy percre visszarettentek, mire Wamba - noha felszerelése nagyon hiányos volt - habozás nélkül a Fekete lovaghoz rohant, és talpra segítette.

- Szégyelljetek magatokat, gyáva bitangok! - szitkozódott a kék páncélos, aki nyilván a támadók vezére volt. - Ha egy bohóc belefúj egy kürtbe, ez a puszta hang elég ahhoz, hogy elszaladjatok?

Erre a nógatásra újra nekirontottak a Fekete lovagnak, aki egy tölgyfa tövében keresett menedéket, nekivetette hátát, és kardjával félkörben vagdalkozott, úgy védte magát. A banditák vezére egy másik lándzsát ragadott kezébe, és kilesve az alkalmas pillanatot, amikor félelmetes ellenfelét a legjobban szorongatták, újra nekiugratott, abban a reményben, hogy most sikerül a fának szegezni. De nemtelen szándékában megint Wamba akasztotta meg. A bolond az erő hiányát fürgeségével pótolva, ide-oda ugrált a küzdelem színterén; a fegyveres banditák alig törődtek vele, mert ebben a pillanatban a fontosabb cél kötötte le figyelmüket. Ez tette lehetővé Wamba számára, hogy egy kardcsapással, amely átvágta a kék páncélos lovának inát, meghiúsítsa a végzetesnek ígérkező támadást.

Ló és lovasa a földön hempergett, de a Fekete lovag helyzete még mindig elég válságos volt. Néhány banditának sikerült egészen a közelébe férkőznie. A Fekete lovag karja már lankadni kezdett, belefáradt az óriási erőfeszítésbe, hiszen háromfelé kellett csapkodnia, szinte egyszerre. Már-már kidőlt, amikor egy szürke tollas nyílvessző hirtelen leterítette legveszedelmesebb támadói egyikét. A következő pillanatban egy csapat yeoman rontott elő a sűrűségből, élükön Locksley meg a vidám remete. Amint belevetették magukat a küzdelembe, a csata képe egyszerre megváltozott. A banditák sorsa meg volt pecsételve. Hamarosan a földön hevert valamennyi, ki holtan, ki meg halálos sebbel.

A Fekete lovag köszönetet mondott megmentőinek, mégpedig olyan méltósággal, hogy nem győzték csodálni - ilyesmit még nem figyeltek meg eddigi viselkedésében, amely egyszerű, őszinte, nyers katonára vallott, nem pedig előkelő, magas rangú emberre.

- Még mielőtt kellőképp kifejezést adnék elismerésemnek és hálámnak, amit derék barátaink iránt érzek, szeretném megtudni, ha lehet, kik voltak ellenségeim, akiknek semmi okot sem adtam arra, hogy orvul megtámadjanak. Emeld csak fel, Wamba, annak a kék páncélosnak a sisakrostélyát... úgy látszik, ő a gazfickók vezetője.

A bohóc tüstént a banditavezér fölé hajolt, aki estében jól megütötte magát, és a lószerszámba alaposan belegabalyodva, a ló alatt feküdt - nem tudott se védekezni, se elszaladni.

- No, gyere, te jómadár - mondta neki Wamba -, úgy látszik, nemcsak a lovászodat helyettesítem, hanem a fegyvermesteredet is: az előbb lesegítettelek a lovadról, most meg a sisakodtól is megszabadítalak.

Ezzel kioldozta és kíméletlenül lerántotta a kék lovag fejéről a sisakot, mely messze elgurult a fűbe. Így került napvilágra a sisak gazdájának deres feje és restelkedő arca; bizony nem számított arra, hogy ilyen körülmények közt kell magát megmutatnia.

- Waldemar Fitzurse! - kiáltott fel a Fekete lovag elcsodálkozva. - Eddig azt hittem, adsz valamit arra, hogy tisztességes embernek tartsanak. Mi bírhatott rá ilyen aljas orvtámadásra?

- Richárd - mondta a fogoly felpillantva -, nem ismered eléggé az emberi természetet, ha nem tudod, mi mindenre képes a bosszú és a nagyravágyás!

- A bosszú? - visszhangozta a Fekete lovag. - Soha nem bántottalak. Nincs mit megbosszulnod rajtam.

- És a leányom, Richárd? Akinek kezét megvetően elutasítottad? Érhet nagyobb sértés egy normann lovagot, kinek vére éppen olyan nemes, mint a tiéd?

- A lányod! - ismételte a Fekete lovag. - Ez aztán kellő ok a gyűlölködésre meg erre a véres merényletre! Hátrább, uraim, hadd beszéljek vele négyszemközt. Most pedig, Waldemar Fitzurse, ki az igazsággal! Valld be, ki bujtogatott fel erre az árulásra!

- Apád fia - felelte Waldemar -, aki csak megbosszulta engedetlenségedet, amelyet apád iránt tanúsítottál.

Richárd szeme villámokat szórt felháborodásában, de jobb természete felülkerekedett haragján. Kezét homlokára szorította, és így állt ott egy-két percig, némán bámulva a megalázott lovag arcába, amelyen a büszkeség szégyenkezéssel viaskodott.

- Úgy látom, nem könyörögsz az életedért, Waldemar - mondta végre a király.

- Aki az oroszlán karmai közé került - felelte Fitzurse -, úgyis tudja, hogy minden könyörgés hasztalan.

- Hát akkor neked ajándékozom kéretlenül is - mondta Richárd. - Az oroszlánnak nem kell elhullott tetem! Vidd az életedet, de azzal a kikötéssel, hogy három napon belül elhagyod Angliát, és normandiai kastélyodba rejtőzködöl gyalázatoddal. A másik kikötésem az, hogy soha életedben nem említed meg Anjou János nevét árulásoddal kapcsolatosan. Ha elkapnak Angliában a kitűzött határidőn túl, vagy egyetlen szót is kiejtesz, amely házam becsületét érinti - Szent Györgyre! -, még az oltár szárnyai mellől is elhurcoltatlak, és felakasztatlak saját kastélyod legmagasabb ormára, étkül a hollóknak! Adj egy paripát, Locksley, ennek a lovagnak, mert látom, yeomanjeid befogtak néhányat az elszabadult, gazdátlan paripákból. Hagyjátok futni a nyomorultat - ne bántsátok!

- Ha nem sejteném, hogy ennek a hangnak vita nélkül engedelmeskedni kell - felelte Locksley -, egy jó nyilat röpítenék az alattomos bitang után, hogy megkíméljem a hosszú utazástól.

- Látom, kebledben igazi angol szív dobog, Locksley - mondta a Fekete lovag. - És jól sejtetted, hogy kötelességed engedelmeskedni parancsaimnak - én Angliai Richárd vagyok!

Olyan hangon beszélt, amely nemcsak magas méltóságának felelt meg, de nemes jellemének, kiváló egyéniségének is. Erre a yeomanek tüstént térdre vetették magukat előtte, és hűségüket hangoztatva, bűneik megbocsátásáért esedeztek.

- Keljetek fel, barátaim - mondta Oroszlánszívű Richárd kegyesen, és szokásos jó humora máris legyőzte imént fellobbant haragját. Az imént lezajlott élethalálharc csak annyi nyomot hagyott rajta, hogy arca kipirult a megerőltető vívástól. - Keljetek fel, barátaim! - mondta. - Erdőn-mezőn elkövetett vétkeiteket jóvátettétek derék szolgálataitokkal. Torquilstone falai előtt, ahol szorongatott alattvalóim segítségére siettetek. De jóvátettétek ma is, amikor hűségtek és vitézségtek megmentette uralkodótok életét. Keljetek hát fel, híveim, és legyetek ezentúl a haza törvénytisztelő fiai. Te pedig, derék Locksley...

- Ne nevezz többé Locksleynak, nagy királyom. Most már illő, hogy megmondjam igazi nevemet, amelyet annyira szárnyára kapott a hír, hogy attól tartok, a király fülébe is eljutott - én Robin Hood vagyok, a sherwoodi erdőből.

- Szegénylegények vezére, jó cimborák fejedelme! - kiáltott fel a király. - Ki ne hallott volna nevedről, amelynek híre a Szentföldre is elhatolt? Nyugodt lehetsz, tiszteletre méltó szegénylegény: mindaz, ami távollétünkben történt, és amire ezek a zavaros idők adtak okot, különleges elbírálás alá esik. Ezeket nem fogjuk terhedre felróni.

- Igaza van a közmondásnak - kotnyeleskedett Wamba, bár kissé szerényebben, mint máskor -, ha nincs otthon a macska, cincognak az egerek.

- Mi az, Wamba, hát te is itt vagy? - mondta Richárd. - Olyan rég nem hallottam már a hangodat, hogy azt hittem, kereket oldottál.

- Én kereket oldani? - kiáltott fel Wamba. - Ki látott már valaha is olyat, hogy a Bolondság elszakadjon a Vitézségtől? Hisz ott fekszik az én trófeám, kardom áldozata, a szép pejkó, amelyet szívesen feltámasztanék, azzal a feltétellel, hogy helyette gazdája heverne itt inaszakadva. Igaz, eleinte kissé hátrahúzódtam, gondolván, hogy a tarka bohócköntös nem állja úgy a lándzsahegyet, mint az acélvért. De ha nem is vettem részt a közelharcban, magad is elismered, hogy én fújtam a riadót, nem igaz?

- Éspedig éppen a kellő pillanatban, derék Wamba - felelte a király. - Jó szolgálataidat nem fogjuk elfelejteni.

- Confiteor! Megvallom - nyöszörgött ekkor egy alázatos hang a király közelében. - Latinul nem tudom folytatni, mert cserbenhagy a tudományom. Így hát egyszerűen bevallom felségsértő bűnömet, és engedelmet kérek, hogy meggyónhassak, mielőtt elvisznek a vesztőhelyre.

Richárd körülnézett, és megpillantotta a copmanhursti vidám remetét, amint térdre ereszkedve olvasóját morzsolgatta, míg hatalmas furkósbotja, amely derekasan kivette részét a lezajlott csetepatéból, ott hevert a fűben mellette. Olyan arcot igyekezett vágni, amely vélekedése szerint alkalmas volt a töredelmes bűnbánat kifejezésére: szemét ég felé forgatta, szája két csücskét viszont lebiggyesztette; szája olyan volt, ahogy Wamba mondta, mint egy összehúzott erszény nyílása. Ám az alázatos bűnbánat töredelmes mímelését alaposan meghazudtolta az arca vaskos redői közt bujkáló dévaj derű, amely elárulta, hogy csak álszenteskedik.

- Mit térdelsz itt, te kelekótya pap? - kérdezte Richárd. - Attól rettegsz talán, hogy püspököd megtudja, milyen különös módon szolgáltad Miasszonyunkat és Szent Dunstant? Ejnye no, ne félj! Angliai Richárd nem árul el olyan titkokat, amelyeket borozgatás közben hallott.

- Nem arról van szó, legkegyelmesebb királyom - felelte a remete (akiben a füzetes Robin Hood-történetek hűséges olvasói bizonyára már régen felismerték Tuck barátot) -, nem a püspöki pásztorbottól félek én, hanem a királyi jogartól! Jaj nekem, hogy szentségtörő öklöm egyszer oda mert vágni a felkent király füle tövébe!

- Ha-ha-ha! - kacagott Richárd - Hát innen fúj a szél? Az igazság az, hogy már régen elfelejtettem azt a tettleges felségsértést, bár utána egész nap zúgott a fülem. De az ütést szabályosan kaptam, és megkérdezem a szemtanúkat, nem adtam-e vissza teljes értékben. De ha úgy gondolod, hogy még tartozom neked valamivel, bármikor készen állok adósságom teljes törlesztésére.

- Szó sincs róla! - tiltakozott a barát. - Amit adtam, uzsorakamatokkal kaptam vissza. Bárcsak minden adósságát ilyen maradéktalanul fizetné vissza Felséged!

- Hát ha ütlegekben is elfogadnák a fizetséget - felelte a király -, hitelezőimnek kevés okuk volna panaszkodni az üres kincstárra.

- De azért mégis szeretném tudni - mondta a barát, újra felöltve a színlelt bűnbánat és alázatosság arckifejezését -, hogy azért a szentségtörő karlendítésért Felséged milyen vezeklést ró rám.

- Ne is beszélj róla, testvér - felelte Richárd -, miután annyiszor fejbe vágtak a hitetlenek és pogányok, ostobaság lenne, ha megorrolnék egy ütleg miatt, amely olyan szent kézből eredt, mint a copmanhursti baráté. Mégis, kedves remetém, azt hiszem, neked is jó lenne meg az egyháznak is, ha megszerezném az engedélyt arra, hogy lehúzzam rólad a csuhát, és egyenruhát adjak rád. Yeoman leszel a testőrségünkben, és a személyünkre fogsz vigyázni. Tudom, éppen olyan híven szolgálsz majd, mint eddig Szent Dunstant.

- Királyom - mondta a barát -, alázatosan kérem bocsánatodat, és bizonyára nem tagadod meg tőlem, ha bevallom, mennyire elhatalmasodott rajtam a lustaság. Szent Dunstan azonban - ne haragudjon meg rám, hogy emlegetem! - türelmesen áll szoborfülkéjében akkor is, ha megfeledkezem a zsolozsmáról, mert egy kövér őzbak nyomát kergetem. Meg aztán néha egy-egy éjszakára is kimaradok, az ördög tudja, miért... Szent Dunstan ezért sem haragszik meg, csendes, türelmes gazdám ő, nemhiába hogy fából faragták. De ha yeoman lennék felséges királyom testőrségében - a megtiszteltetés óriási, nem tagadom -, és hébe-hóba kilépnék a sorból, hogy elejtsek egy szarvast, vagy megvigasztaljak egy fiatal özvegyet... hej, volna mit hallanom! "Hol van az a kutya pap?" - mondaná az egyik. "Ki látta azt a semmirekellő Tuckot?" - ordítaná a másik. "A csuhából kiugrott gézengúz több vadat pusztít el, mint a fél környék együttesen" - panaszolná az egyik erdőőr. "Nincs olyan ünő, amelyre ne vetne szemet!" - tódítaná a másik. Egyszóval, jó királyom, esedezem, hagyj meg engem ott, ahol rám akadtál, vagy pedig - ha éppen éreztetni akarod velem kegyes jóindulatodat - ne feledkezz meg Szent Dunstan copmanhursti kápolnájának szegény remetéjéről, aki a legkisebb adományt is hálatelt szívvel fogadja.

- Értelek - mondta a király. - Úgy gondolod, hogy a szegény remetének joga legyen saját szükségletére néhány vadat elejteni warncliffe-i erdőségemben. Rendben van. De jegyezd meg jól: csak három szarvasbakot engedélyezek minden évadban. És ha ez nem elég ürügy neked ahhoz, hogy harmincat ejts el ezen a címen - akkor ne legyek keresztény lovag, se törvényes király!

- Biztosítom Felségedet - felelte a barát -, Szent Dunstan segítségével megtalálom a módját annak, hogy Felséged jóságos adományát megsokszorozzam, és így hálám is nagyobb legyen.

- Nem is kételkedem benne, szent ember, egy pillanatig sem - mosolygott a király. - És mivel a vadpecsenye egymagában kissé száraz eledel, pincemesterünk parancsot kap majd, hogy szolgáltasson ki neked egy hordó aszút, egy átalag malváziabort és három nagy hordó elsőrendű sört évente. És ha ez sem elég szomjúságod oltására, gyere el bátran udvarunkba, és barátkozz meg pohárnokunkkal, aki bizonyára megkönyörül majd rajtad.

- És mit kap Szent Dunstan? - kérdezte a barát.

- Az ő szolgálatára kapsz egy palástot, stólát és oltárterítőt - felelte a király, majd keresztet vetve, így folytatta: - Ne vigyük át a tréfát komoly dolgokra. Isten megbüntet bennünket, ha többet gondolunk bolondságainkra, mint az ő tiszteletére és imádására.

- Én jótállók a védőszentemért - nevetett a pap.

- Magadért állj jót, barát - szólt rá Richárd kissé szigorúan. De nyomban kezet nyújtott a remetének, aki most már megfélemlítve, térdet hajtott, és megcsókolta a király kezét. - A tenyeremnek kevésbé adod meg a tisztességet, mint az öklömnek - tréfálkozott a király. - Az egyik előtt látom, csak térdre borulsz, a másik előtt, emlékszem, a földre vetetted magad.

A barát nem merte viszonozni a tréfás hangot; attól félt, hogy olyan hibát követne el vele, amelyet utólag nem lehetne jóvátenni - ezt a ballépést elkövetik néha azok, akik uralkodókkal társalognak. Így hát mélyen meghajolt, és visszahúzódott a háttérbe.

A jelenet színterén pedig ebben a pillanatban két újabb ember bukkant fel.

 

NEGYVENEGYEDIK FEJEZET

Ebül, de urasan éldegéltek.
    No, hát nézzétek:
    Kedvünk betölti a rétet
S a vígan viruló sűrűséget.
Rangos aranyifjak, üdv tinéktek:

Macdonald


Kik voltak a jövevények? Wilfred Ivanhoe, Botolph priorjának lovacskáján, és kísérője, Gurth, gazdája csataménjének hátán.

Ivanhoe csodálkozása határtalan volt, amikor meglátta királyát vérfoltos páncéljában, és körülötte hat vagy hét holttestet - ezek szanaszét hevertek a tisztáson, mely a küzdelem színtere volt. Csodálkozása még fokozódott, amikor észrevette, hogy Richárdot erdei szegénylegények egész hada veszi körül, ami első pillantásra aggasztónak tűnt fel. Ivanhoe zavarba jött, mert nem tudta, a mostani körülmények között hogyan szólítsa Richárdot - úgy beszéljen-e vele, mint egy kóbor lovaggal vagy mint törvényes uralkodójával. A király észrevette zavarát.

- Ne félj, Wilfred - mondta -, szólítsd csak Plantagenet Richárdot igazi nevén, hiszen most hű szívű angolok veszik körül, ha olyan emberek is, akiket forró angol vérük néha talán eltérített a helyes útról.

- Sir Wilfred Ivanhoe - mondta Robin Hood előrelépve - nem az én feladatom, hogy felséges királyunk szavait megerősítsem. De büszkén mondhatom, hogy az ország sokat szenvedett lakosai között keresve sem találhat hűségesebb alattvalókat azoknál, akik most itt állnak körülötte.

- Nem kételkedem benne, vitéz yeoman - felelte Wilfred -, miután te is közéjük tartozol. De mit jelentenek ezek a halottak? Meg a vérfoltok királyunk páncélján? Mit jelentenek a halál és veszély e jelei?

- Árulók törtek ránk, Ivanhoe - mondta a király -, de el is nyerték méltó jutalmukat, hála ezeknek a derék embereknek. Csakhogy most veszem észre, magad is áruló vagy - tette hozzá a király mosolyogva -, mert áruló az, aki megszegi királya parancsát. Hát nem rendeltem el félreérthetetlenül, hogy pihenj még Szent Botolph kolostorában, amíg sebed be nem gyógyul?

- De már begyógyult - felelte Ivanhoe -, annyit se számít már, mint egy tűszúrás. De miért, ó, miért gyötröd, felséges urunk, hűséges szolgáid szívét azzal, hogy egyedül járod az erdőt, és könnyelmű kalandokba bocsátkozol? Miért kockáztatod életedet, mintha nem volna ezerszer becsesebb, mint egy kóbor lovagé, akit nem érdekel ezen a világon semmi egyéb, csak kardjának és lándzsájának dicsősége?

- Plantagenet Richárd - felelte a király - nem kíván különb dicsőséget, mint azt, amelyet jó kardjával és lándzsájával szerezhet. És Plantagenet Richárd büszkébb arra a kalandra, amelyet egy szál karddal fejez be győzelmesen, mintha százezer főnyi sereget vezetne csatába.

- És a királyságod, uram? - kérdezte Ivanhoe. - Országodat polgárháború szaggatja, bomlás fenyegeti, alattvalóidat ezernyi veszedelem rémíti. Utolsó reményüket is elveszítenék, ha királyukat valami baj érné ezekben a kalandokban, amelyekben napról napra kedvét leli. Ma is csak egy hajszálon múlt, hogy megmenekültél!

- Hohó! A királyságom? Az alattvalóim? - kiáltott fel a király türelmetlenül. - Én úgy látom, Sir Wilfred, hogy köztük még a legjobbak is túltesznek az én könnyelműségemen. Így például maga Wilfred Ivanhoe, leghűségesebb szolgám, nem engedelmeskedik határozott parancsomnak, és még ő leckézteti királyát, mert nem követi pontosan tanácsait. Vajon kettőnk közül melyiknek van több oka szemrehányást tenni? De bocsáss meg, hű Wilfredem. Mint ahogy Szent Botolph kolostorában megmagyaráztam neked, az idő, amelyet rejtőzködve töltöttem el, és amelyet még ezentúl is így kell töltenem, éppenséggel nem hiábavaló. Barátainknak és a hozzánk hű nemeseknek időre van szükségük ahhoz, hogy sereget gyűjtsenek, és erejüket összeszedjék. Így aztán, mire a király hazatérését közhírré teszik, mindjárt olyan sereg élére állhat, melytől ellenségei megijednek, és az áruló összeesküvés kardcsapás nélkül összeomlik. Estoteville és Bohun nem készült fel arra, hogy York ellen vonuljon - ehhez még legalább egy nap kell. Híreket kell kapnom. Salisbury-től délről. Beauchamps-tól Warwickshire-ből, Multontól és Percytől északról. A kancellárnak biztosítania kell Londont. Ha túl korán lépek ki a homályból, veszedelmet idézek a fejemre - súlyosabbat annál, amit karom, kardom és lándzsám elháríthat, hiába támogat a bátor Robin íja, Tuck barát furkósbotja és a derék Wamba kürtje.

Wilfred alázatosan meghajolt. Tudta, hiába száll perbe azzal a lovagi szenvedéllyel, amely királyát gyakran veszedelmes utakra csábította. Ez késztette arra, hogy olyan kockázatokat vállaljon, amelyeket kikerülhetett volna, sőt - ami még megbocsáthatatlanabb - hogy szántszándékkal keresse az ilyen veszedelmeket. Az ifjú lovag ezért csak sóhajtott, de nem szólt semmit, Richárd meg örült, hogy elnémította tanácsadóját, bár szíve mélyén tudta, hogy igaza van, és a vádja jogos. Inkább Robinhoz fordult szavaival:

- Szegénylegények királya - mondta -, nincs valami harapnivalód, amivel királytársadat megkínálhatnád? Mert ezek a halott fickók nemcsak elfárasztottak, de meg is éheztettek.

- Az igazat megvallva - felelte Robin Hood -, mert nem venném lelkemre, hogy hazudjam Felségednek... a mi éléskamránkban alig van egyéb, mint...

Zavarba jött és elhallgatott.

- Vadpecsenye, mi? - fejezte be jókedvűen a király. - De hiszen ennél jobb étel nem is kell! Meg aztán, ha egy király nem akar otthon maradni, hogy maga ejtse el vadjait, azt hiszem, nem illik méltatlankodnia, ha más végzi el ezt helyette.

- Akkor csak arra kérem Felségedet - felelte a szegénylegény -, tisztelje meg újra jelenlétével Robin Hood egyik találkozóhelyét. Vadpecsenyében ott nem lesz hiány; és talán egy korsó sör, sőt egy kupa jó bor is akad, hogy jobban csússzon a falat.

A szegénylegények vezére elindult, hogy az utat mutassa, a jól megtermett király boldogan követte; alighanem jobban örült ennek a véletlen találkozásnak, amely összehozta Robin Hooddal és szegénylegényeivel, mint hogyha megint királyi pompába öltözhetett volna lordjai és nemesei fényes körében. Mindig más társaságot, mindig új kalandot! - ez volt Oroszlánszívű Richárd számára az élet sava-borsa, legfőbb vonzóereje, amely akkor ért a legtöbbet, ha váratlan veszélyekkel kellett szembeszállni, és sikerült azokat legyőznie. Az oroszlánszívű királyban feléledtek és megvalósultak az egykori regényes lovagok ragyogó, de haszontalan jellemvonásai; a személyes dicsőség, amelyet saját karjával és kardjával szerzett, az ő szemében, felhevült képzeletében jobban tündökölt, mint minden politikai bölcsesség, országlásának bármilyen babérja. Ezért uralkodása olyan volt, mint egy száguldó meteor ragyogó pályája, amely vakító, de fölösleges fényt árasztva villan át az égboltozaton, hogy egy pillanat múlva nyomtalanul eltűnjön a világegyetem sötétségében. Hőstettei bőséges témát adtak minstreleknek és bárdoknak, de nem hoztak az országnak semmi olyan hasznot vagy maradandó eredményt, amelyet a történelem példaképpen felmutathat az utókornak. Ám ebben a környezetben, ahol most tartózkodott, Richárd nagyszerű volt. Sugárzott belőle a jókedély, az életkedv és a férfias erények megbecsülése, amely nem nézi, milyen rendű és rangú emberekben talál rájuk.

Egy óriási tölgyfa alatt készítették el sebtében az erdei lakomát Anglia királya számára; udvara és testőrsége ez alkalommal olyan emberekből állt, akiket a társadalom kivetett magából, és törvényen kívül helyezett. Amint a palack körbe járt, a faragatlan erdőlakók hamarosan megfeledkeztek elfogultságukról, amelyet a király jelenlétében éreztek. Dal dalt, tréfa tréfát követett, majd történetek elmondására került a sor; régi hőstetteiket tálalták fel, és miközben dicsekedve emlegették, milyen bátran és ügyesen szegték meg a törvényt, eszükbe se jutott, hogy éppen annak az embernek mesélik, aki rangja és méltósága szerint a törvények legfőbb őre. A király éppen olyan keveset törődött méltóságával, mint társasága - ivott, kacagott, eltréfált a víg társasággal. Ám Robin Hood nyers és természetes illemtudása azt a kívánságot sugallta, hogy bárcsak véget érne a mulatság, még mielőtt valami megzavarná harmóniáját; ebben az aggodalmában megerősítette az is, hogy látta, amint Ivanhoe homloka elborul.

- Vitéz uralkodóm jelenléte megtisztel bennünket - súgta a lovagnak -, mégis szeretném, ha nem tékozolná ránk drága idejét, amelyre a mai körülmények közt az országnak nagyobb szüksége van.

- Helyesen és bölcsen beszélsz, derék Robin Hood - súgta vissza Ivanhoe. - És arról sem szabad megfeledkezni, hogy akik most őfelségével tréfálgatnak, akármilyen jókedvű is, valójában egy ifjú oroszlánnal játszanak, amely a legkisebb ingerlés hatására hirtelen húsukba mélyesztheti fogait és karmait.

- Éppen ettől félek magam is - felelte Robin. - Az én embereim természetüknél és életmódjuknál fogva nyers fickók, a király pedig jókedvű, de heves és lobbanékony. Bármelyik pillanatban megtörténhetik, hogy egy szó, egy tréfa megbántja - ideje, hogy a mulatozásnak végét vessük.

- De ezt már a te ügyességedre kell bíznom, derék yeoman - mondta Ivanhoe -, mert ha én javaslom, vagy csak célozgatok rá, hogy hagyja abba, annál inkább folytatja.

- Hát ilyen gyorsan kockáztassam királyom kegyét és bocsánatát, amelyet csak az imént nyertem el? - kérdezte Robin Hood, egy pillanatig tétovázva. - De Szent Kristófra, megteszem! Nem érdemelném meg kegyét, ha nem tenném kockára az ő érdekében. Gyere csak ide, Scathlock! Bújj el ott a bokrok közé, és fújd el a normann kürtjelet, de rögtön, mert az életedről van szó!

Scathlock engedelmeskedett kapitányának, és öt perc se telt bele, amikor kürtje harsány hangjával megriasztotta a mulatozókat.

- Ez Malvoisin kürtje! - kiáltott fel a molnár, és íját megragadva, talpra ugrott. A barát letette a borospalackot, és felkapta furkósbotját. Wamba elharapta a szót egy tréfa kellős közepén, hogy megkeresse kardját és pajzsát. A többi is mind fegyvere után nyúlt.

Az ilyen viszontagságos életű emberek megszokták már, hogy evést-ivást félbehagyva, csatába siessenek - ami pedig Richárdot illeti, örömét lelte a hirtelen változásban, szinte a mulatság méltó folytatását látta benne. Megparancsolta, hogy adják rá sisakját és páncéljának nehezebb részeit, amelyeket lerakott, amikor letelepedett a tölgyfa alá. És míg Gurth öltöztette, Richárd kegyvesztés terhe alatt megtiltotta Wilfrednek, hogy részt vegyen az összecsapásban, amelyről azt hitte, hogy mindjárt bekövetkezik.

- Te már százszor meg százszor harcoltál értem, Wilfred, míg én néztem. Ma te leszel a néző, és figyeld csak, hogyan harcol Richárd híveiért és barátaiért.

Közben Robin Hood elküldte néhány emberét minden irányba, mintha felderítő szolgálatra rendelné ki őket. De amikor látta, hogy a mulatság csakugyan véget ért, és a társaság felbomlott, odalépett a királyhoz, aki már teljes vértezetben állt ott. A yeoman letérdelt előtte, és bocsánatért esedezett.

- De miért, derék yeoman? - kérdezte a király kissé türelmetlenül. - Hát nem bocsátottuk már meg egyszer minden vétkedet? Vagy azt hiszed, királyi szavunk tollpehely, amelyet ide-oda fúj a szél? Hisz azóta csak nem követtél el valami új bűnt - arra alig lehetett volna időd!

- Bizony volt, és bizony elkövettem! - sóhajtott Robin Hood. - Ha ugyan bűnnek lehet nevezni azt, ha megtévesztem felséges királyomat az ő saját érdekében! A kürtszó, amelyet hallani kegyeskedtél, nem Malvoisintól eredt. Megfúvására én adtam parancsot, hogy feloszlassam a lakomát, amely fontosabb ügyektől rabolta el felséges urunk idejét.

Ezzel felállt, megigazította ruhája ráncait, és nem alázatos, inkább tisztelettudó arckifejezéssel várta a király válaszát - mint egy ember, aki tudja, hogy hibázott, de még jobban tudja, hogy így kellett cselekednie. Richárd elvörösödött haragjában, de ez csak egy pillanatig tartott; az indulat elmúltával igazságérzete felülkerekedett.

- Így állunk hát? - mondta. - Sherwood királya sajnálja a bort és vadpecsenyét Anglia királyától? Jól van, vitéz Robin. De ha majd meglátogatsz egyszer a vidám Londonban, remélem, én nem leszek ilyen zsugori házigazda. Ámbár - mi tagadás - igazad van, hű szolgám! Tehát lóra és el! Wilfred már úgyis türelmetlenül várja, nem igaz? Mondd csak, vitéz Robin, van-e csapatodban egy barátod, aki nem éri be a tanácsadással, hanem irányítani akarja minden mozdulatodat, és kétségbeesett arcot vág, valahányszor a magad feje szerint merészelsz valamit csinálni?

- Pontosan ilyen az én hadnagyom és helyettesem, Little John - felelte Robin Hood. - Most nincs itt, mert éppen egy kis kiruccanást tett jó messzire, egészen Skótország határába. És bevallom felségednek, hogy tanácsai néha kihoznak a sodromból - de ha jobban meggondolom, haragom menten elpárolog. Mert nem lehet sokáig neheztelni egy olyan emberre, akinek nincs más gondja, mint ura és gazdája biztonsága.

- Igazad van, derék yeoman - felelte Richárd. - De ha jobb felől Ivanhoe állna mellettem, hogy komoly tanácsot adjon, melyet komor arckifejezésével is megerősít, bal felől meg te duruzsolnád a fülembe, hogy véleményed szerint saját érdekemben mit kell tennem: minden szabadságom oda volna, és mint keresztény vagy pogány fejedelem, egyetlen lépést sem tehetnék saját akaratomból. No de hagyjuk ezt, uraim, keljünk útra vígan Coningsburgh felé, és ne is gondoljunk többé másra.

Robin Hood most közölte velük, hogy egy kis csapatot előreküldött azon az úton, amelyen haladni fognak; ha bujkál ott valaki, hogy lesből rájuk támadjon, emberei felfedezik, és értesítést küldenek. Ezért azt hiszi, egészen nyugodtan nyargalhatnak, nem fenyeget semmi veszedelem; de ha mégis másképp volna, idejében értesülnek a veszedelemről; akkor meg visszavonulhatnak, és mindjárt igénybe vehetik egy erős íjászcsapat segítségét, amely az ő vezetésével közvetlenül a nyomukban fog haladni.

Ez a bölcs és figyelmes óvatosság, amely az ő biztonságát szolgálta, meghatotta Richárdot, és eloszlatta szívében az utolsó kis neheztelést is, ami még megmaradt benne a csel miatt, amellyel józanságra intette. Újra kezet nyújtott a szegénylegények vezérének, és biztosította teljes bocsánatáról, valamint további kegyeiről is. Megígérte neki, hogy enyhíteni fogja a vadászati jogot és más nyomasztó törvények zsarnoki szigorúságát, amely annyi angol yeomant kergetett lázadásba.

De Richárd elhatározását és minden jó szándékát meghiúsította korai halála. Az új erdőtörvényt már János király vonakodó kezéből kellett kicsikarni, amikor hős bátyja után ő lépett a trónra. Ami pedig Robin Hood életének további érdekes fordulatait és árulás okozta halálát illeti - mindez részletesen elolvasható azokban a durva nyomású versfüzérekben, amelyeket valamikor potom fél pennyért vesztegettek, ma pedig "akkor is olcsón jutnál hozzá, ha súlyát arannyal fizetnéd".

Robin Hood jövendölése helyesnek bizonyult: a király - Ivanhoe, Gurth és Wamba kíséretében - minden baj nélkül megérkezett az út végére, ahonnan már látni lehetett Coningsburgh várkastélyát. Amikor odaértek, a nap még nem merült alá a látóhatáron.

Kevés szebb és megkapóbb tája van Angliának, mint ez az ódon szász várkastély és környéke. A szelíden csobogó Don folyó egy félkör alakú völgyön halad keresztül, ahol szépen megművelt földek sűrű erdőkkel váltakoznak. Egy dombon, amely szinte a folyóból emelkedik ki, áll az ősrégi épület, falakkal és árkokkal megerősítve. Mint szász neve is mutatja, a normann hódítás előtt királyi palota volt, angol királyok lakóhelye. A külső falakat valószínűleg a normannok építették hozzá, de a belső erőd a jelek szerint ősrégi eredetű. A belső udvar sarkában, a legmagasabb ponton épült, és körülbelül huszonöt láb átmérőjű, kerek épülettömböt alkot. A hihetetlenül vastag falakat hat óriási külső gyámoszlop támasztja meg; ezek kiugranak a toronyszerű épület körfalából, minden oldalról védik és megtámasztják. A hatalmas gyámoszlopok tömören emelkednek ki alapjukból, sőt tömören folytatódnak jó darabon felfelé is; csak magasságuk közepe táján válnak üregessé, és tetejük afféle toronykamrákat alkot, amelyek összeköttetésben állnak a belső főtoronnyal. Az óriási épület külső képe - különös toldalékaival együtt - gyönyörűséget nyújt a festői tájak kedvelőinek, a kastély belseje pedig valósággal elbűvöli a szenvedélyes régiségbúvárt, kinek képzeletét visszavarázsolja a Heptarchia régmúlt korába. Egy halomról, amely a kastély közelében domborul, azt állítják, hogy a híres-neves-nevezetes Hengist sírja; a szomszédos temetőben pedig számos nagyon régi és érdekes síremléket lehet látni.

Amikor Oroszlánszívű Richárd és kísérete megközelítette ezt a nyers, de méltóságos szépségű épületet, még nem zárták körül külső erődítések úgy, mint később és ma. A szász építőmester művészete beérte azzal, hogy a főépületet védhetővé tette, és nem vette körül egyébbel, mint durva palánkkal.

A torony tetején lengedező óriási fekete zászló jelezte, hogy a kastély utolsó urának most adják meg az ünnepélyes végtisztességet. A zászlón nem lehetett látni semmiféle ábrát, mely az elhunyt rangjára vagy származására mutatott volna, mert a címerkép akkoriban még a normann lovagok körében is egészen új dolog, a szászok körében pedig teljességgel ismeretlen valami volt. De a kapu fölött egy másik lobogó lengett, amelyre ügyetlen kézzel egy fehér ló kezdetleges képét festették. A fehér ló Hengistnek és szász harcosainak közismert jelképe volt.

A kastély környéke élénk és mozgalmas képet nyújtott, mert az ilyen halotti torok alkalmából pazar vendégszeretet volt szokásban. Ez nemcsak azokra vonatkozott, akik bármely néven nevezendő kapcsolatban álltak az elhunyttal, hanem még az arra vetődő idegen utasokra is, akiket szintén meghívtak a lakomára. Az elhunyt Athelstane rangja, vagyona és jelentősége megkövetelte, hogy ezt a szokást a legteljesebb mértékben kövessék.

Így hát számos kisebb-nagyobb embercsoport nyüzsgött fel és alá a dombon, ahol a kastély épült. És amikor Richárd kísérőivel együtt belépett a külső palánk kitárt és őrizetlen kapuján, az udvaron olyan kép tárult szemük elé, amely nemigen illett az alkalomhoz, a nagy csődület és sürgés-forgás előidézőjéhez. Az egyik sarokban szakácsok vesződtek és verítékeztek: óriási ökröket és kövér juhokat sütöttek. A másik oldalon háromakós söröshordót ütöttek csapra, és aki odalépett, annyit ihatott, amennyit csak akart. Az udvaron nyüzsögtek a legkülönbözőbb rendű és rangú emberek csoportjai: mohón falták a húst, és vedelték az italt, amiből bőségesen jutott mindenkinek. A félig meztelen szász jobbágy egy nap alatt akarta csillapítani egész évi éhségét és szomjúságát; a már jóval kényesebb polgár és céhbeli ember inkább ínyenc módra ízlelgette a sültet, vagy bírálgatva kortyolta a sört, vajon elég maláta van-e benne, és úgy főzték-e, ahogy kell. Eljöttek néhányan a szegényebb normann köznemesek közül is; borotvált állukon és kurta köpenyükön kívül arról is meg lehetett ismerni őket, hogy külön csoportosultak, és megvetően nézték az egész ünnepséget, még ha le is ereszkedtek a nép közé, hogy éljenek az alkalommal, és kivegyék részüket a sok jó ételből-italból, amelyet az elhunyt családja olyan bőkezűen osztogatott.

Természetesen koldusok raja is ellepte az udvart, továbbá kóbor katonák, akik Palesztinából jöttek vissza - legalábbis ezt mesélgették. Házalók rakták ki portékáikat, vándor kézművesek érdeklődtek munka iránt, zarándokok, zugpapok, szász minstrelek és walesi bárdok imákat mormoltak, vagy néha hamis hangú gyászdalokat csaltak ki hárfáikból, hegedűikből és kintornáikból. Az egyik siránkozó dalban zengte Athelstane dicsőségét; a másik a szászoknál szokásos leszármazási költeményben sorolta fel az elhunyt nemes őseinek furcsa, barbár hangzású, szinte kimondhatatlan neveit. Nem hiányoztak persze a bohócok és szemfényvesztők sem; mutatványaikat senki sem tartotta illetlennek vagy a szomorú alkalomhoz méltatlannak. A szászok gondolkodása ebben a tekintetben is nyers és faragatlan, de természetes volt. Szomjazik a bánat? Van ital elég. Éhezik? Jóllakhatik tetszés szerint. És ha a szív elfacsarodik szomorúságában, legyen módja rá, hogy felviduljon, vagy legalábbis szórakozásba feledkezzék. És az egybegyűltek nem is vetették meg a vigasztalódás egyik nemét sem, bár időnként - mintha hirtelen eszükbe jutott volna, hogy miért is vannak itt - a férfiak kórusban felnyögtek, a nők pedig, akik nagy számban voltak jelen, éles hangon sikoltoztak és jajveszékeltek.

Ez a jelenet fogadta Richárdot és kísérőit, amikor beléptek Coningsburgh kapuján. A seneschal, vagyis udvarmester nem méltatta figyelemre az alacsonyabb rendű vendégeket, amint szüntelenül jöttek-mentek, legfeljebb annyit törődött velük, amennyi a rend fenntartásához kikerülhetetlenül szükséges volt. De tüstént megakadt a szeme Richárd és Ivanhoe előkelő külsején, annál is inkább, mert úgy tetszett neki, mintha a fiatalabb lovagot már látta volna valahol. A két vendégen mindenesetre meglátszott, hogy lovagok - ezt már ruhájuk is elárulta. Márpedig lovagok megjelenése egy szász ünnepségen ritka esemény volt, és megtiszteltetésnek kellett tekinteni az elhunyt és családja iránt. Ezért az udvarmester sötét díszruhájában, kezében fehér botjával és a hivatalának megfelelő fontos ábrázattal utat vágott a vendégek vegyes tömegén keresztül, hogy Richárdot és Ivanhoe-t a torony bejáratához vezesse. Gurth és Wamba sok ismerősre lelt az udvaron; óvakodtak attól, hogy előbbre tolakodjanak, amíg nem hívják őket.

 

NEGYVENKETTEDIK FEJEZET

Láttam: Marcello tetemét cipelték,
Búgtak lassú, sivár gyászdallamok.
Könnyek, siralmak, énekek között,
Miként agg siratóasszony-sereg,
Átvirrasztják a test mellett az éjet.

Régi színjáték


Nem könnyű bejutni Coningsburgh nagytornyának belsejébe, és ez is mutatja, milyen nyers egyszerűség jellemezte a régi kort, amelyben a várkastély épült. Keskeny, meredek, szinte nyaktörő lépcsősor vezet fel egy alacsony kapuhoz a torony déli oldalán; a fárasztó kalandoktól vissza nem riadó régiségbúvár ezen a kapun keresztül eljuthat - vagy legalábbis néhány évvel ezelőtt még eljuthatott - egy másik lépcsőhöz, amelye
t a torony vastag főfalába vágtak; ez a szűk lépcső azután felvezet az épület harmadik emeletére, amely a mi házaink földszintjének felel meg, mivel az alatta levő két szintet tömlöcnek vagy pincének használták; oda, úgy látszik, csak létrán lehetett lejutni a harmadik emeletről; az alsó helyiségek világosságot és levegőt is csak a harmadik emeletről kaptak, egy négyszögletes ablakrésen keresztül. Az egész torony összesen négy emelet magas; a két legfelsőbb emeletre vezető lépcsőket a vaskos külső gyámoszlopokba építették be.

Jó Richárd királyt és hű lovagját, Ivanhoe-t ezen a fárasztó és bonyodalmas úton vezették egy kerek terembe, amely akkora volt, hogy az egész harmadik emeletet elfoglalta. A nehézkes felkapaszkodás közben Wilfrednek volt ideje arra, hogy arcát eltakarja köpenyével. Úgy gondolta, célszerű lesz, ha nem mutatkozik apja előtt, amíg a király nem ad jelt, hogy most már megteheti.

Ebben a teremben, a nagy tölgyfa asztal körül vagy tizenkét férfi gyűlt össze, a szomszédos megyék legelőkelőbb szász családjainak képviselői. Mind öregek voltak vagy legalábbis éltesebb emberek: mert a fiatalabb nemzedék, éppen úgy, mint Ivanhoe - az öregek nagy bánatára -, nem törődött a régi szokásokkal, és mindjobban félrelökte azokat a korlátokat, amelyek a győztes normannokat a legyőzött szászoktól egy fél évszázadon át elválasztották. Az asztal körül ülő, tiszteletre méltó öregek komor arca, bánatos tekintete, gyásza és némasága ugyancsak elütött az udvaron mulatozók hangos sürgölődésétől. Ezek az ősz fejek, nagy, hosszú szakállak, régimódi ujjasok és bő, fekete köpenyegek igazán odaillők voltak a furcsa, kopár terembe, ahol ültek - az ember szinte azt hitte, hogy az ősi Woden isten imádóinak egy csoportja feltámadt, és a nemzeti dicsőség hanyatlását gyászolja.

Cedric úgy ült honfitársai közt, mint akinek a rangja egyenlő a többiekével, mégis mintha mindnyájan megegyeztek volna abban, hogy őt tekintsék a gyülekezet fejének. Amikor belépett Richárd, akit eddig csak úgy ismert, mint a bátor, derék Fekete lovagot, Cedric méltóságosan felállt, és a régi szász szokás szerint üdvözölte.

- Waes hael! - mondta, serlegét homlokához emelve.

A király ismerte angol alattvalóinak szokásait, és a megfelelő szavakkal viszonozta a köszöntést.

- Drinc hael! - felelte, és átvette a kupát, amelyet a pohárnok nyújtott felé.

Ugyanebben a tisztességben részesítették Wilfredet is, aki némán köszöntötte apját a felemelt kupával, és a szokásos szavak helyett csak meghajtotta fejét, nehogy hangjáról megismerjék.

Amikor végeztek ezzel a bevezető szertartással, Cedric odalépett Richárdhoz, kezet nyújtott neki, és bevezette egy kis, primitív kápolnába, amely olyan volt, mintha belevágták vagy belevájták volna az egyik vastag gyámoszlopba. Ablaka nem volt, csak egy keskeny szellőzőrés nyílt kifelé rajta; sötét is lett volna, ha nem világítja meg két fáklya, melynek vörös, füstölgő lángjánál látni lehetett a boltíves mennyezetet, a kopár falakat és a durva kőoltárt, fölötte egy ugyancsak kőből faragott, kereszttel.

Az oltár előtt ravatal állt, melynek két oldalán három-három pap térdelt, olvasóját morzsolgatva, imákat dünnyögve, a külső áhítat tüntető jelei közepette. Ezért a szolgálatért az elhunyt édesanyja nagy összegű lélekadót fizetett Szent Edmund kolostorának. Hogy az adományt kiérdemeljék, a kolostor valamennyi testvére - a sánta sekrestyés kivételével - áttelepedett Coningsburghba, ahol hatan közülük Athelstane ravatalánál látták el az állandó ügyeletes szolgálatot, nehogy a kegyes szertartásokban fennakadás álljon be; a többiek belevetették magukat a kastélyban folyó szórakozásokba és lakomába, lelkiismeretesen ügyelve arra, hogy kivegyék a részüket minden jóból.

A jámbor őrködés és virrasztás közben a derék barátok gondosan vigyáztak arra, hogy a zsolozsmákban egy pillanatnyi szünet se következzék be, mert különben Zernebock - aki a szászok ősvallásában Apollyonnak felelt meg - még karmai közé ragadhatja az elhunyt Athelstane lelkét. De még jobban vigyáztak arra, hogy semmiféle világi ember szentségtelen keze ne érinthesse meg a halotti leplet, mert hiszen Szent Edmund temetésén is ezt használták, és azóta mindig megóvták profán kezektől. Nem tudjuk, vajon ez a nagy gondoskodás használt-e valamit az elhunytnak, de ha igen, joggal tarthatott rá igényt, mert Szent Edmund szerzeteseit alaposan megfizették érte. A lélekváltság címén lefizetett száz aranytól eltekintve, Athelstane anyja kijelentette, hogy az elhunyt birtokainak jelentős részét a kolostornak fogja adományozni - hadd imádkozzanak állandóan két drága emlékű halottja: boldogult fia és boldogult férje lelki üdvösségéért.

Richárd és Wilfred követte a szász Cedricet a halottas kamrába. Cedric ünnepélyes mozdulattal Athelstane - sajnos, túl korán szükségessé vált - ravatalára mutatott, és keresztet vetett. A vendégek követték példáját.

Mindketten áhítatosan keresztet vetettek, és rövid imát mormoltak az elhunyt lelki üdvéért.

Miután a kegyeletes részvét szertartásának eleget tettek, Cedric megint intett nekik, hogy kövessék. Nesztelen léptekkel ment előttük a kőpadlón, majd felfelé néhány lépcsőfokon, és végül igen óvatosan benyitott egy kis imafülkébe, amely a kápolnához tartozott. Körülbelül nyolc négyzetlábnyi helyiség volt, és éppen úgy, mint magát a kápolnát, a vastag falba vájták. A szellőzőrés, amelyen át a világosságot kapta, nyugatra nézett, és amint befelé lejtett, meglehetősen kiszélesedett. A résen át beszűrődő alkonyati fénysugár egy méltóságos külsejű, idősebb asszonyt világított meg, kinek arca még megőrizte egykori fenséges szépsége nyomait. Hosszú gyászruhája, aláomló fekete fátylának dús redői még jobban kiemelték bőre fehérségét és szőke, hullámos haja szépségét - nem tépázta meg az idő, nem ritkította meg, nem kevert bele ezüst szálakat. Arcán mélységes szomorúság tükröződött, de csak a hivő belenyugvás határáig. Elefántcsont feszület állt előtte a kőasztalon, mellette misekönyv, melynek lapjait színes képek díszítették, fedelét pedig aranykapcsok és ugyanilyen drága domborművek.

- Nemes úrnőm, Edith - mondta Cedric, miután egy percig némán állt ott, mintha időt akarna adni Richárdnak és Wilfrednek, hogy szemügyre vegyék a kastély úrnőjét -, ezek a tiszteletre méltó idegenek azért jöttek el, hogy bánatodban osztozzanak. Különösen felhívom figyelmedet erre a derék lovagra, mert ugyancsak vitézül küzdött, hogy megmentse annak az életét, akit ma gyászolunk.

- Hálás köszönetet mondok vitézségéért - felelte a hölgy -, noha az ég úgy akarta, hogy eredménytelen maradjon. Köszönöm udvariasságodat is, valamint társadét, akit magaddal hoztál, hogy lássa Adeling özvegyét, Athelstane anyját a mélységes gyász és siralom órájában. Vendégeimet, kedves rokon, gondjaidra bízom, és bizonyára részük lesz minden vendégszeretetben, amelyet e ház szomorú falai nyújtani tudnak.

A vendégek mélyen meghajoltak a gyászoló anya előtt, és vezetőjüket követve, visszavonultak.

Egy másik kanyargó lépcső felvitte őket egy ugyanolyan terembe, mint az, amelyiket először tekintettek meg; ez a másik terem pontosan az első fölött terült el, és szintén elfoglalta az egész emeletet. Ebből a teremből halk és bánatos karének szűrődött ki - még ki se nyitották az ajtót, máris megütötte fülüket. Amikor beléptek, vagy húsz asszonnyal és leánnyal találták szembe magukat, a legelőkelőbb szász családok tagjaival. Négy leány Rowena vezetésével kórusban himnuszt énekelt az elhunyt lelki üdvösségéért.

A karénekből csak a következő néhány strófát tudjuk idézni:

Por ül poron
Mindenkoron:
Törődj belé, te szív!
A hervadás,
A pusztulás,
A féreg sírba hív.

Rejtett úton
Lelkünk oson,
És lel bánathazát,
Hol kín tüze
Tisztítja le
Tenger bűnünk nyomát.

Szent Szűz, te add:
Lélek, ne lakd
Soká e bús helyet!
Jótett, ima,
Szent ária
Oldja bilincsedet.

Mialatt a női kar tagjai ezt a gyászdalt énekelték halkan és bánatosan, a többi nő, két csoportba osztva, más munkával foglalatoskodott. Az egyik csoport egy nagy selyemleplet hímzett olyan ügyesen és ízlésesen, amennyire képességeitől kitelt; a lepelnek az volt a rendeltetése, hogy Athelstane koporsóját takarják be vele; a többiek előtt virágokkal telerakott kosarak álltak; ezekből válogattak megfelelő virágszálakat, és koszorúba kötötték, hogy a koporsót díszítsék vele. A lányok viselkedése ünnepélyes volt, ha nem is éppen szomorú; de hébe-hóba egy-egy mosoly vagy suttogás rendreutasításra késztette az idősebb és szigorúbb hölgyeket. Egyik-másik lány minduntalan gyászruháját igazgatta, és szemlátomást többet törődött ezzel, mint a komor szertartással, amelyre társaival együtt készülődött. Hiúságukat - mi tagadás - inkább növelte, mint csökkentette a két idegen lovag felbukkanása. Micsoda suttogás következett, mennyi rejtett pillantás, kandikálás! Rowena maga sokkal büszkébb volt annál, semhogy engedjen a hiúságnak, de bájos udvariassággal üdvözölte megszabadítóját. Viselkedése komoly volt, de nem levert; könnyen lehet, hogy komolyságának nem annyira Athelstane halála volt az oka, mint inkább az aggodalom Ivanhoe miatt, kinek sorsáról nem tudott semmi biztosat.

De láttuk már, hogy Cedric nem volt éppen éles szemű ilyen dolgokban; ő úgy látta, hogy gyámleánya gyásza sokkal nagyobb, mint barátnőié; meg is magyarázta vendégeinek:

- A nemes Athelstane jegyese... azért olyan szomorú.

Ez a közlés, úgy hisszük, nem fokozta Wilfred hajlandóságát arra, hogy együtt érezzen a coningsburghi gyászolókkal.

Miután a vendégeket így sorra körülvitte a különböző szobákba, ahol Athelstane temetésének mindenféle előkészületei folytak, Cedric bevezette őket egy kis kamrába. Ezt a helyet - mondta - kizárólag olyan előkelőbb vendégeknek tartották fenn, akik csak felületesen ismerték az elhunytat, és ezért talán nem kívánnak csatlakozni azokhoz, akiket a gyászos esemény közvetlenül érint. Cedric biztosította vendégeit, hogy itt zavartalanul kipihenhetik magukat, és kényelmükről minden tekintetben gondoskodik. Már vissza akart vonulni, magukra hagyni őket, amikor a Fekete lovag megfogta a kezét.

- Engedd meg, hogy emlékeztesselek valamire, nemes thane - kezdte. - Amikor legutóbb elváltunk, megígérted, hogy a szolgálatért, amelyet szerencsém volt neked tenni, jutalmat kérhetek tőled.

- Megadom, még mielőtt kimondanád, mit kívánsz, nemes lovag - felelte Cedric. - De lásd be, hogy ebben a szomorú pillanatban...

- Erre magam is gondoltam - vágott a szavába a király -, de az időm rövid... azonkívül én úgy érzem, hogy éppen ez a pillanat, amikor sírba tesszük a nemes Athelstane-t, nagyon alkalmas arra, hogy vele együtt eltemessünk bizonyos előítéleteket és elhamarkodott nézeteket is.

- Lovag úr - mondta Cedric elvörösödve (most ő volt az, aki félbeszakította a másikat) -, remélem, olyan ellenszolgáltatást kérsz tőlem, ami kizárólag rád vonatkozik, és senki másra. Mert ha olyasmiről van szó, ami házam becsületét érinti, abba idegennek aligha illik beavatkoznia.

- Nem is akarok beleavatkozni - felelte a király szelíden -, csak ha magad is elismered, hogy jogos érdekem fűződik hozzá. Eddig csak úgy ismertél, mint a Fekete lovagot. Most tudd meg, hogy én Plantagenet Richárd vagyok!

- Anjou Richárd? - kiáltott fel Cedric, hátralépve nagy csodálkozásában.

- Mondd inkább úgy, nemes Cedric, hogy Angliai Richárd! A király, akinek mélységes érdeke és forró vágya, hogy alattvalói egyetértésben éljenek egymással. De mit jelentsen ez, érdemes thane? Nem hajtasz térdet uralkodód előtt?

- Normann vér előtt térdem nem hajlik meg soha! - felelte Cedric.

- Akkor tedd el hódolatodat arra az időre - mondta a király -, amikor bebizonyítom, hogy jogom van rá. Azzal fogom bebizonyítani, hogy normann és angol egyforma és egyenrangú lesz a szememben.

- Uram - felelte Cedric -, mindig elismertem vitézségedet és érdemeidet. Azt is tudom, mire alapítod trónigényedet, hiszen Matildának, Edgar Atheling unokahúgának és Malcolm skót király leányának ivadéka vagy. Csakhogy Matilda, bár szász királyi vérből származott, nem volt a trón örököse.

- Nem akarok jogcímemről vitatkozni veled, nemes thane - mondta Richárd nyugodtan. - Csak egyre kérlek: nézz körül, és mondd meg nekem, találsz-e valakit, aki jogát az enyém ellen a mérleg serpenyőjébe vetheti?

- És azért tetted meg a hosszú utat, hogy ezt megmondd nekem? - kérdezte Cedric. - Hogy szememre vesd nemzetségem pusztulását, amikor még be sem zárult a sír a szász királyok utolsó sarjadéka felett? - Cedric arca elsötétült, miközben ezeket a keserű szavakat kimondotta. - Mondhatom, merész... meggondolatlan lépés volt ez!

- Nem úgy, a szent keresztre! - kiáltott a király. - Az őszinte bizalom vezetett abban, amit tettem... a bizalom, amit egyik tisztességes ember érez a másik iránt... tudván, hogy árnyéka sem fenyegetheti a veszedelemnek!

- Helyesen mondtad, felséges úr... mert elismerem, hogy király vagy, és az is maradsz... az én gyenge ellenkezésem mit sem változtat rajta. Egyetlen módon tudnám csak megakadályozni, de akármilyen erős is a kísértés, nem merem megtenni.

- Hát akkor térjünk vissza a jutalomra, amit nekem ígértél. Ha nem is vagy hajlandó engem törvényes királyodnak elismerni, egy szemernyivel sem bízom kevésbé abban, hogy ígéretedet megtartod. Mint olyan embertől, aki ura a szavának, követelem tőled, hogy bocsáss meg a jó Wilfred lovagnak, és fogadd vissza atyai szeretetedbe, ha nem akarod, hogy hamis nyelvű, esküszegő nideringnek tartsalak. És be kell látnod, hogy érdekem fűződik ehhez a kibéküléshez: azt akarom, hogy barátom boldog legyen, és megszűnjön a viszály hűséges népem körében.

- Szóval ez Wilfred? - kérdezte Cedric, Ivanhoe-ra mutatva.

- Atyám! Atyám! - kiáltott fel Ivanhoe, Cedric lába elé borulva. - Bocsáss meg nekem!

- Megbocsátok, fiam - mondta Cedric, és felemelte. - Hereward fia megtartja szavát, még akkor is, ha egy normannak adta. De szeretném, ha angol őseid ruhájában és viseletében látnálak... Az én tisztes házamban nem kell rövid köpeny, hetyke kalpag, tarka tollbokréta. Aki azt akarja, hogy Cedric fiát lássák benne, ne tagadja meg angol őseit. De látom, szólni akarsz - tette hozzá szigorúan -, és sejtem is, hogy miről. Lady Rowenának két teljes évig gyászolnia kell, mintha özvegy volna. Szász őseink megátkoznának bennünket, ha új frigyre gondolnánk, még mielőtt bezárult volna az első jegyes sírja, aki rangjánál és születésénél fogva legméltóbb lett volna az ő kezére. Athelstane szelleme sem tűrné ezt, széttépné halotti leplét, ideállna elénk, és megtiltaná, hogy meggyalázzuk emlékét.

Cedric felkiáltása mintha szellemet idézett volna: alighogy kiejtette az utolsó szavakat, az ajtó hirtelen kitárult, és síri díszében ott állt előttük Athelstane, sápadtan, feldúlt arccal, mintha most támadt volna fel koporsójából.

Megjelenése annyira megdöbbentette az ott levőket, hogy alig tudtak szólni. Cedric riadtan hátrált, amennyire a kamra kis terjedelme csak engedte; azután a falnak támaszkodott, mintha rogyadozó térde nem bírná el a súlyát; tátott szájjal és merev szemmel bámult barátja alakjára, mintha nem tudná száját becsukni és szemét megmozdítani. Ivanhoe keresztet vetett, és imákat mormolt szász, latin meg normann-francia nyelven, ahogy éppen eszébe jutott. Richárd hol fohászkodott: bene-dicite! - hol meg káromkodott: mort de ma vie!

Közben irtózatos lárma tört ki egy emelettel alattuk. Ilyeneket kiabáltak:

- Fogjátok meg az aljas szerzeteseket!

- Tömlöcbe velük!

- Dobjátok le őket a legmagasabb bástyáról!

Cedric összeszedte bátorságát, és megszólította a kísértetet, akiben elhunyt barátja szellemét vélte látni.

- A mindenható Isten nevében - mondta -, ha halandó lény vagy, beszélj! Ha elköltözött lélek vagy, mondd meg, mért jöttél vissza! Vagy mondd meg, mit tehetek, hogy újra nyugalomra találj! Nemes Athelstane, akár élő vagy, akár halott, beszélj!

- Beszélek is - felelte a kísértet a legnagyobb nyugalommal. - Illetve beszélnék, ha egy kis időt adnál, hogy lélegzethez jussak. Azt kérdezed, élő vagyok-e vagy halott? Olyan élő vagyok, amilyen egy ember csak lehet, ha három napon keresztül csak kenyéren és vízen élt. Igen, Cedric apó, mást nem adtak, csak kenyeret és vizet. Az égre és minden szentjeire esküszöm, hogy három rettentő hosszú napon át, amely egész örökkévalóságnak rémlett, más táplálék nem került a gyomromba. De az isteni gondviselés úgy akarta, hogy túléljem, és elmondhassam neked.

- De hogyan, nemes Athelstane? - csodálkozott a Fekete lovag. - Hiszen saját szememmel láttam, amint a bősz templomos leütött, amikor Torquilstone ostroma már a vége felé járt. Azt gondoltam - és Wamba is azt mondta -, hogy a fogakig kettéhasította a koponyádat.

- Rosszul gondoltad, lovag úr - mondta Athelstane -, és Wamba hazudott. Fogaim teljesen rendben vannak, amit a vacsoránál mindjárt be fogok bizonyítani. Igaz, hogy a templomost nem illeti köszönet érte; kardja véletlenül elfordult a kezében, és pengéje laposan ért, mivel elcsúszott a buzogányom nyelén, amellyel kivédtem a csapást. Ha acélsisakom fejemen lett volna, fel sem veszem az egészet, és úgy visszaütök, hogy nem tudott volna elmenekülni. Így azonban én estem össze, kábultan és eszméletlenül, de épségben. Halottak és sebesültek zuhantak rám mindkétfelől - valósággal elborítottak. Mire magamhoz tértem, egy koporsóban - szerencsére nyitott koporsóban találtam magam, Szent Edmund templomának oltára előtt. Többször tüsszentettem, nyögtem, felébredtem - fel is keltem volna, ha a sekrestyés és az apát fel nem figyel a zajra. Megdöbbenve, talán rémülten is, odarohantak, és cseppet sem örültek annak, hogy az ember, aki után nagy örökséget vártak, él! Bort kértem, és adtak is valamifélét, de bizonyára erős altatószert kevertek bele, mert megint elaludtam, sokkal mélyebben, mint azelőtt. Csak órák múlva ébredtem fel. Kezem-lábam össze volt kötözve - a lábam olyan szorosan, hogy bokám még most is sajog, ha reágondolok. Ott, ahol felébredtem, vaksötét volt, nyilván átkozott kolostoruk pincéjébe löktek, amely kriptául is szolgált, olyan dohos és nyirkos szaga volt. Furcsa gondolatok jártak a fejemben, miközben azon töprengtem, tulajdonképpen mi is történhetett velem. Ekkor tömlöcöm ajtaja nyikorogva kinyílt, és két gaz barát lépett be rajta. El akarták hitetni velem, hogy a purgatóriumban vagyok, de megismertem az apát szuszogó hangját. De most - Szent Jeremiás! - mennyire másképp hangzott, mint amikor a vendégem volt, és szokása szerint még egy szeletet kért a vadpecsenyéből! Az aljas kutya karácsonytól vízkeresztig nálam tömte degeszre a bendőjét.

- Türtőztesd magad, nemes Athelstane - mondta a király.

- Fújd ki magad, aztán mondj el szépen sorjában mindent. Istenemre, érdemes meghallgatni! Érdekesebb akármelyik regénél!

- Igen ám, de a bornholme-i keresztre, ez nem rege, hanem csúf valóság! - felelte Athelstane. - Egy árpalisztből sütött cipó és egy korsó víz: ezt adták nekem a zsugori gazfickók! Ezt adták nekem ők, akiket ajándékokkal tömtünk, én meg az édesapám! Rajtunk híztak és gazdagodtak, amikor még alig volt más jövedelmük, mint egy-egy oldal vékony szalonna meg egy-egy véka rozs, amit a szegény jobbágyoktól és zsellérektől ki tudtak csalni imádságaikkal. Hálátlan kígyók! Dohos kenyeret és poshadt vizet adni olyan kegyúrnak, amilyen én voltam! De ki is füstölöm őket a fészkükből, még akkor is, ha kiátkoznak érte!

- De az isten szerelmére, nemes Athelstane - mondta Cedric, izgatottan megragadva barátja kezét -, hogyan menekültél meg a halálos veszedelemből? Meglágyult a szívük?

- Meglágyult a szívük? - visszhangozta Athelstane. - Vajon a kőszikla meglágyul-e a naptól? Még most is ott lennék, ha a kolostor rendjét meg nem bolygatja a készülődés, hogy ide jöjjenek lakmározni az én halotti toromon, holott nagyon jól tudták, hogy élek, és hol temettek el elevenen. Az egész méhkas kirajzott ide. Hallottam, amint zsoltárainkat dongják és zümmögik. Halotti zsoltárok voltak, és nem is sejtettem, hogy ugyanazok énekelnek lelki üdvösségemért, akik testemet halálra akarják éheztetni. Egyszóval elvonultak, én meg ott maradtam. Jó sokáig vártam még arra a rossz kenyérre is, de megfeledkeztek rólam. Nem is csoda, hiszen a pocakos sekrestyést annyira elbűvölte a maga ebédje, hogy eszébe sem jutott az enyém. Végre mégis lejött, tántorgó léptekkel, bor és fűszerek erős szagát árasztva maga körül. A jó lakoma hangulatában megkönyörült rajtam, és száraz kenyér helyett egy darab pástétomot hozott le nekem, sőt egy palack bort is. Ettem, ittam, és új erőre kaptam. Ekkor a szerencse még jobban rám mosolygott. A sekrestyés olyan kótyagos volt, hogy nem tudta ellátni a porkoláb feladatát. Csak vaktában forgatta el a zárat, úgyhogy az ajtó nyitva maradt. A világosság, a rendes étel és a bor felrázott kábaságomból. A kapocs, melyhez láncomat erősítették, rozsdásabb volt, mint ahogy akár én, akár az a gaz apát gondoltuk volna. Még a vas se bírta ki annak a pokoli tömlöcnek a nyirkosságát.

- Pihenj egy kicsit, nemes Athelstane - mondta Richárd -, és egyél valamit, mielőtt folytatnád ezt a szörnyű történetet.

- Ettem - felelte Athelstane -, ma már ötször ettem, de egy falattal ebből az ízletes sonkából, azt hiszem, még le tudnék birkózni. És kérlek, kedves uram, tisztelj meg egy kupa borral is.

A vendégek - bár még nem tértek magukhoz álmélkodásukból - sorra ürítették kupáikat feltámadott házigazdájuk egészségére, aki tüstént folytatta beszámolóját. Valójában most nagyobb hallgatósága volt, mint eleinte, mert Edith - miután kiadta a legszükségesebb rendelkezéseket a háztartás dolgában - követte az élő halottat a vendégszobába. Ugyanide tódult a többi látogató is, férfi és nő egyaránt, ahány csak be tudott préselődni a kis szobába. Akik kiszorultak, a lépcsőn tolongtak; jól-rosszul elkaptak egy-egy szót, mely a szobában elhangzott, és még pontatlanabbul továbbadták azoknak, akik a lépcső alsó fokán álltak, ezek meg a népnek odakünn - de olyan eltorzított változatban, hogy annak már édeskevés köze volt az igazsághoz. Athelstane maga így mesélte tovább megmenekülése történetét:

- Amikor megszabadultam a vaskapocstól, üggyel-bajjal felvánszorogtam a lépcsőn, ami persze nehezére esett egy bilincsbe vert embernek, aki három napig jóformán semmit sem evett. Hosszas tapogatózás után vidám nótaszó ütötte meg fülemet. Az énekhang kalauzolt egy szobába, ahol a derék sekrestyés - ha szabad ezzel a kifejezéssel élnem - éppen az ördögnek misézett egy tagbaszakadt, széles vállú, bozontos szemöldökű, szürke csuhás barát társaságában, akit rablónak néztem volna, nem papnak. Berontottam hozzájuk, és megijesztettem őket, hiszen halottas ruhámban és csörömpölő láncaimmal inkább túlvilági lényhez hasonlítottam, semmint földi emberhez. A két dorbézoló tátott szájjal bámult rám. De amikor a sekrestyést öklömmel leütöttem, ivócimborája felkapott egy óriási furkósbotot, és felém sújtott vele.

- Ez alighanem Tuck barát lehetett, akármibe fogadok - mondta Richárd, Ivanhoe-ra pillantva.

- Bánom is én, akár az ördög maga! - szólt Athelstane. - Szerencsére célt tévesztett, és amikor nekiugrottam, hogy torkon ragadjam, eliszkolt. Erre első dolgom volt, hogy megszabadítsam magam láncaimtól a béklyókulcs segítségével, amely sok más kulccsal együtt a sekrestyés övén lógott. Közben erős kísértésbe estem, hogy fejbe vágjam a fickót, és kiloccsantsam agyvelejét a kulcscsomóval. De megesett rajta a szívem, mert eszembe jutott a bor és a pástétom, amit börtönömbe behozott, és hálából megkegyelmeztem neki. Néhányszor jól belerúgtam, aztán ott hagytam, ahol elnyúlt, a padlón. Fogtam egy jó nagy darab sültet meg egy tömlő bort, amivel a két jómadár mulatozott, és kimentem az istállóba. Ott nagy örömömre egy külön rekeszben megláttam legjobb hátaslovamat, amelyet nyilván az apát úr foglalt le magának saját használatára. Felpattantam rá, és lóhalálban ide vágtattam... férfiak, nők, gyerekek rémülten ugrottak félre előlem az úton, amerre csak jöttem... alighanem kísértetnek néztek, annál is inkább, mert halotti csuklyámat arcomba húztam, nehogy felismerjenek. A saját kastélyomba se bocsátottak volna be, ha nem hitték volna rólam, hogy a bűvész segédje vagyok... azé a csepűrágóé, aki az udvaron mulattatta a népet... hiszen azért gyűltek össze, hogy megünnepeljék gazdájuk temetését. Az intéző, mondom, azt hitte, már maskarába öltöztem, hogy mindjárt eljátszhassam szerepemet a komédiában. Így akadálytalanul bejutottam, és anyámhoz siettem. Csak néhány szót váltottam vele, és sebtében haraptam valamit, azután máris téged kerestelek meg, nemes barátom.

- És megtaláltál - felelte Cedric -, készen arra, hogy folytassuk nagy terveinket becsületünk és szabadságunk helyreállítására. Hidd el nekem, még sohasem volt olyan kedvező napunk, mint a mai, a nemes szász nemzet megszabadítására.

- Ne beszélj nekem megszabadításról - felelte Athelstane -, örülök, hogy magamnak sikerült megszabadulnom. Másokkal törődjem? Inkább azt a gaz apátot szeretném megbüntetni. Palástban és stólában fog lógni Coningsburgh legmagasabb ormán! És ha a lépcső túlságosan szűk, hogy keresztülpréseljem rajta hájas pocakját, kötéllel fogom felhúzatni, kívülről!

- De fiam - mondta Edith -, gondolj szent hivatalára!

- Te meg gondolj háromnapos koplalásomra! - felelte Athelstane. - Nem kegyelmezek egyiknek sem! Front-de-Boeuf bűne kisebb volt, mégis elevenen égették el... ő legalább rendes ételt adott foglyainak, csak az a kár, hogy túl sok fokhagymát tett az utolsó gulyáslevesbe. De ezek a képmutató, hálátlan kutyák, akik oly sokszor ültek hívatlanul az asztalomhoz, és hízelegve nyalták a tányért, de amikor a kezükbe kerültem, még egy levest se adtak nekem, akár fokhagymával, akár anélkül - Hengist lelkére esküszöm, hogy megölöm őket!

- Nem lesz ínyére a pápának, nemes barátom - mondta erre Cedric.

- De ínyére lesz az ördögnek, nemes barátom! - felelte Athelstane. - Mondhatsz, amit akarsz, meg kell halniuk, ne is beszéljünk róla többet! Legyenek bár a legjobb papok a föld kerekén, a világ akkor is meglesz nélkülük!

- Szégyelld magad, nemes Athelstane - méltatlankodott Cedric. - Felejtsd el azokat a nyomorult férgeket, és gondolj a dicső pályára, mely megnyílik előtted. Mondd meg ennek a normann hercegnek, Anjou Richárdnak, hogy akármilyen oroszlánszívű is, nem engedjük át neki vita nélkül Alfréd trónját, amíg a nagy Hitvallónak van élő férfiivadéka, aki igényt tart rá.

- Micsoda? - kiáltott fel Athelstane. - Ez a lovag a nemes Richárd király?

- Plantagenet Richárd személyesen! - felelte Cedric. - De talán szükségtelen figyelmedbe ajánlanom, hogy most a vendégünk, aki szabad akaratából jött hozzánk látogatóba... így hát nem bánthatjuk, és foglyul sem ejthetjük. Ismered házigazdai kötelességedet, nem?

- De mennyire! - felelte Athelstane. - Hitemre, azonkívül ismerem még alattvalói kötelességemet is! Kezemet szívemre téve fogadok hűséget neki.

- De fiam - mondta Edith -, gondolj királyi jogaidra!

- Elfajzott herceg, gondolj Anglia szabadságára! - tette hozzá Cedric.

- Anyám! Barátom! Hagyjátok abba a szemrehányást! - mondta Athelstane. - Sötét pincetömlöcben élni kenyéren és vízen: kitűnő iskola, csodásan letompítja a nagyravágyás élét! Azt hiszem, bölcsebb emberként kerültem ki a sírból, mint ahogy leszálltam oda. Ezeknek a hiú ostobaságoknak legalább a felét az álnok Wolfram apát csepegtette fülembe, és most magatok is láthatjátok, mennyire megbízható tanácsadóm ő! Amióta ez az összeesküvés megindult, egész életem nem volt egyéb, mint csupa fölösleges nyugtalanság... sürgős utak, rossz emésztés, verekedések, börtön és koplalás. Azonkívül nem vezethet másra, mint néhány ezer derék, békés ember meggyilkolására. Megmondom kereken: nekem éppen elég, ha a magam birtokán vagyok király, és sehol másutt. És ebben a kis birodalmamban első cselekedetem az lesz, hogy felköttetem az apátot!

- És a gyámleányom, Rowena? - kérdezte Cedric. - Remélem, nem akarod őt is cserbenhagyni.

- Cedric apó - mondta Athelstane -, legyen eszed. Lady Rowena kutyába se vesz engem. Wilfred öcsém kesztyűjének kisujja több neki, mint én egészben, mindenestül. De hiszen itt van, meg is mondhatja... no, ne pirulj, kedves húgocskám, nem szégyen jobban szeretni egy ilyen csinos lovagot egy magamfajta vidéki franklinnál. De azért ne nevess ki - sápadt arcomon és halotti ruhámon, istenuccse, nincs semmi nevetnivaló! Ám ha mindenáron nevetni akarsz, tudok én jobb tréfát is. Add nekem a kezed... úgy értem, csak egy szorításra, barátságunk megpecsételésére. Mert egyébként... ezennel ünnepélyesen lemondok róla Wilfred Ivanhoe öcsém javára! Ejnye no, mi történt már megint? Szent Dunstanra, ez a Wilfred úgy elpárolgott, mint a kámfor! Pedig esküszöm, az imént még itt állt mellettem, hacsak nem káprázik a szemem a háromnapos koplalástól!

Mindnyájan körülnéztek, hol van Ivanhoe - de eltűnt. Végre kiderült, hogy egy zsidó kereste. Ivanhoe mindössze néhány szót váltott vele, azután tüstént Gurthot szólította, felöltötte páncélját, és elhagyta a kastélyt.

- Kedves húgom - mondta Athelstane Rowenának -, ha nem volna okom feltételezni, hogy Wilfredet nagyon nyomós ok késztette a hirtelen távozásra, még visszavonnám lemondó nyilatkozatomat, és újra...

Nagy csodálkozásában, hogy Ivanhoe eltűnt, Athelstane elengedte volt Rowena kezét. A lány már jó ideje nagy zavarban volt, és megragadta az első alkalmat, hogy elhagyja a szobát. Athelstane utolsó megjegyzését már nem is hallotta.

- Hiába - dünnyögte Athelstane -, valamennyi állat közül az asszonynép a legmegbízhatatlanabb, persze, barátok és apátok kivételével. Pogány legyen a nevem, ha nem számítottam arra, hogy köszönetet érdemeltem tőle, sőt talán még egy csókot is ráadásul! Úgy látszik, ezt az átkozott halotti ruhát babonázták meg, hogy mindenki menekül előlem! Hozzád fordulok hát, nemes Richárd király, hogy lábad elé rakjam hódolatomat, amely...

De a király is eltűnt már, és senki sem tudta, hová lett. Végül azonban megtudták, hogy lesietett az udvarra, színe elé rendelte azt a zsidót, aki Ivanhoe-t kereste, néhány percig beszélt vele, majd izgatottan megparancsolta, hogy hozzák elő a lovát; felugrott rá, és kényszerítette a zsidót, hogy egy másik ló hátán vele tartson. Ezután olyan viharosan elvágtatott, hogy Wamba fejcsóválva nézett utána, és megjegyezte: az öreg zsidó nyakáért nem adna egy pennyt se!

- Istenemre! - kiáltott fel Athelstane. - Most már biztos, hogy Zernebock szállta meg a kastélyomat távollétemben. Hazajövök síri öltözékben, mint egy túsz, akit kiváltottak a halottak világából... és akihez szólok, tüstént eltűnik, mihelyt hangomat meghallja. De minek is beszélünk róla? Gyertek, barátaim - legalább ti, akik itt maradtatok mellettem -, kövessetek a lakomázóterembe, de szaporán, mielőtt még közületek is eltűnik néhány ember. Remélem, az asztal bőségesen meg van terítve, ahogy egy régi nemes halotti tora alkalmából illik. De ha soká habozunk - ki tudja? -, még az is megtörténhetik, hogy az ördög elviszi a terített asztalt mindenestül!

 

NEGYVENHARMADIK FEJEZET

Mowbray mellében oly súlyos legyen
Bűne, hogy roskadjon le paripája,
És a korláthoz vesse lovasát,
A gyáva hitszegőt!

Shakespeare: II. Richárd


Történetünk most Templestowe preceptóriuma, vagyis rendháza előtt folytatódik, abban az órában, amikor már-már megperdült Rebeka sorsának kockája, hogy eldöntse, mi vár rá - élet vagy halál? A színtéren nagy sürgés-forgás uralkodott, mintha az egész környék minden lakosa idetódult volna valami falusi búcsúra vagy hasonló ünnepségre. Pedig ezt a sötét korszakot nem jellemezte különösképpen a kíváncsiságnak az a fajtája, amely örül, ha vérontást vagy halált láthat. Igaz ugyan, hogy szerették nézni a párviadalokat meg a tömeges lovagi tornát, és egészen megszokták az ilyen véres látványosságot, amelynek során bátor emberek egymás kezétől estek el. De ne felejtsük el, hogy napjainkban is - amikor az erkölcsök talán már szelídebbek és értelmesebbek - egy-egy kivégzés, ökölvívó-mérkőzés, verekedés vagy akár csak a radikálisok egy gyűlése is óriási tömeget tud vonzani; emberek, akiket egyébként alig érdekel az egész ügy, testi épségüket kockáztatják csupán azért, hogy tanúi legyenek az izgalmas esemény lefolyásának, és lássák, vajon a nap hőse (az izgága szabólegények nyelvén szólva) babért vagy záptojást érdemel-e.

Így hát most is igen nagy tömeg leste a templestowe-i preceptórium kapuját, hogy tanúja legyen a felvonulásnak; de még sokkal több ember tolongott a rendházhoz tartozó bajvívó tér körül. Ezt a bekerített helyet, amely szomszédos volt a rendházzal, gondosan simára egyengették, hogy katonai gyakorlatokra és lovagi játékokra alkalmas legyen. Lankásan emelkedő domb tetején terült el, sűrű deszkapalánk vette körül, és bőségesen ellátták erkélyekkel meg padokkal, mert a templomosok szerettek meghívni sok vendéget, hogy lovagi ügyességüket minél több néző előtt fitogtassák.

Ez alkalommal trónushoz hasonló széket állítottak fel a tér keleti végében a nagymester számára, körülötte meg díszpadokat a rend preceptorainak és lovagjainak. A díszhely fölött lengett a szent zászló, amelyet Le Beau-seant néven emlegettek; ez a zászló volt a rend jelképe, a zászló neve pedig a rend lovagjainak csatakiáltása.

A pálya másik végében rőzsehalom volt látható; úgy rendezték el egy - erősen a földbe vert - cölöp körül, hogy egy kis ösvény maradjon a máglyára szánt áldozat számára; a lángok leendő martaléka így beléphetett a végzetes körbe, hogy a cölöphöz láncolják az erre a célra előkészített bilincsekkel, amelyek a cölöpről lógtak alá.

A vesztőhely mellett négy fekete rabszolga állt. Angliában akkor még ismeretlen arcszínük és afrikai vonásaik rémületet keltettek a tömegben, amely úgy bámult a négy szerecsenre, mint a pokolból kirendelt ördögökre, amint éppen mesterségüket gyakorolják. A négy néger meg se moccant, eltekintve attól, hogy időnként - vezetőjük intésére - a máglyához léptek, és megigazították rajta a rőzsét. Sohasem pillantottak az egybegyűlt tömegre, mintha észre se vették volna - vagy nem törődtek semmi egyébbel, csak borzalmas kötelességükkel. Ha néha egy-egy szót váltottak egymással, és duzzadt ajkuk mögött felvillantak nagy, fehér fogaik - mintha előre vigyorogtak volna a készülő tragédián. A nép, mely riadtan figyelte őket, akaratlanul is úgy képzelte, hogy a boszorkány szövetségeseit látja maga előtt: azokat a gonosz szellemeket, akikkel cimborált; de úgy látszik, ideje lejárt, és most a gonosz szellemek örömest közreműködnek egykori parancsolójuk szörnyű elpusztításában. A nép összesúgott, és felsorolta a sátán gaztetteit, amelyeket ebben a mozgalmas és boldogtalan korszakban elkövetett; az emberek persze meg is toldották valamivel, és az ördög nyakába varrtak olyan eseményeket is, amik meg sem történtek.

- Nem hallottad, Dennet apó - mondta egy öreg paraszt a másiknak -, hogy az ördög nyakába vette és elcipelte coningsburghi Athelstane-t, a nagy szász thane-t?

- Tudom, de már vissza is hozta. Isten és Szent Dunstan hazasegítette a szászt.

- Hogy volt ez? - kérdezte egy fürge ifjú, aki arannyal dúsan hímzett zöld zubbonyt viselt, mögötte meg egy erős fickó állt, hárfával a hátán, elárulva az ifjú foglalkozását. A hárfás nem lehetett közrendű ember, mert pompás zubbonyáról nem is szólva, nyakában vastag ezüstláncot viselt, amelyen a wrest csüggött, a hárfa hangolására szolgáló kulcs. Jobb karján ezüstlapocska csillogott; erre a szokásos címer helyett - amelyből meg lehetett tudni, hogy melyik báró szolgálatában állt - csak ezt az egy szót vésték: Sherwood.

- Hogy is volt csak? - ismételte meg a kérdést a vidám minstrel, a parasztok beszélgetésébe elegyedve. - Azért jöttem, hogy valami érdekes történetet találjak, amit megénekelhetnék, és Jézusomra, azt se bánnám, ha kettő lenne belőle!

- Azt mesélik - mondta az öregebbik paraszt -, hogy coningsburghi Athelstane, miután négy hétig holtan feküdt...

- Az lehetetlen - vágott a szavába a minstrel -, hiszen tulajdon szememmel láttam a legutolsó lovagi tornán, Ashby de la Zouchban. Akkor még a legjobb egészségnek örvendett.

- Pedig halott volt, vagy elvarázsolták - mondta a fiatalabbik pór. - Hallottam, amint Szent Edmund szerzetesei halotti himnuszt énekeltek érte. Azonkívül nagy halotti tort és gyászünnepséget tartottak Coningsburgh várkastélyában, ahogy illik. Magam is elmentem volna, de Mabel Parkins, aki...

- Athelstane bizony meghalt - mondta az öreg paraszt, fejét csóválgatva. - Elég kár, hogy így pusztul az ősi szász vér...

- De halljuk a történetet, emberek, a történetet! - mondta a dalnok kissé türelmetlenül.

- Úgy, úgy, azt mondjátok el - szólt egy jól megtermett barát, aki ott állt mellettük, botjára támaszkodva, amely afféle átmenetet alkotott a zarándokbot meg a husáng között, és alighanem hol ennek, hol annak a célnak szolgált, aszerint, ahogy a szükség megkövetelte. - Halljuk hát a meséd, és ne cifrázd, mert nincs sok időnk.

- Ahogy tetszik tisztelendőségednek - mondta Dennet. - Szent Edmund sekrestyéséhez beállított egy részeg pap...

- Ez nem tetszik tisztelendőségemnek - szakította félbe a barát. - Először is, részeg pap nem létezik. Másodszor pedig, ha véletlenül mégis akadna, világi ember ne beszéljen így róla, érted? Beszélj illedelmesen, barátom. Mondd úgy, hogy a szent ember nagyon elmerült a jámbor elmélkedésben, amitől kóvályog az ember feje, és tántorog a lába, pontosan úgy, mintha teleszívta volna magát újborral. Igen, ezt már magamon is tapasztaltam.

- Szóval hát - kezdte újra az öreg Dennet - egy szent ember állított be a sekrestyéshez... afféle erdei pap... azt mondják, az orozva elejtett vadak fele az ő lelkén szárad... meg azt is, hogy a pohárcsengést jobban szereti a harangszónál, egy szép oldalszalonnát pedig tíz breviáriumnál... szóval derék, víg koma, aki úgy megpörgeti furkósbotját, megfeszíti íját, és eljárja a cheshire-i körtáncot, hogy senki jobban egész Yorkshire-ben.

- Beszédednek ez az utolsó mondata - nevetett a minstrel - megmentette egy-két bordádat, Dennet.

- Ne beszélj bolondokat, ember! - felelte Dennet. - Nem félek én tőle! Most már persze öreg vagyok, tagjaim már kissé merevek. De láttál volna csak, amikor a csengős kosért birkóztam Doncasterban!

- És a történet, kedvesem? - sürgette újra a dalnok. - Mi lesz a történettel?

- A történet a következő. Coningsburghi Athelstane-t eltemették a Szent Edmund-kolostorban.

- Hazugság, mégpedig vaskos! - mondta a szerzetes barát. - Mert én láttam útközben, saját kastélyába, Coningsburghba menet.

- Hát ha jobban tudod, mondd el a történetet te magad! - fakadt ki Dennet dühösen a sok közbeszólás miatt. Társa meg a lantos csak nagy nehezen, hosszas kéréssel tudta rábírni, hogy folytassa az elbeszélést.

- A két józan barát - szólalt meg végre -, így kell mondanom, mert ez a szent ember itt hallani sem akar másféle barátokról, csak itta, itta a jó sört, bort meg tudom is én, mit, egy szép, hosszú, nyári napon, amikor egyszerre csak arra riadtak fel, hogy nyögéseket hallanak meg láncok csörgését. Felpillantanak, hát a halott Athelstane lép be a szobába ezekkel a szavakkal: "Ó, ti rossz pásztorok!"

- Nem igaz! - kiáltott fel a szerzetes hevesen. - Egy árva szót sem szólt!

- Hohó, Tuck barát - mondta a dalnok, félrehúzva a szerzetest a parasztoktól -, úgy veszem észre, kiugrattuk a nyulat a bokorból.

- De ha mondom, Allan-a-Dale - erősködött a remete -, hogy tulajdon szememmel láttam Athelstane-t, halotti lepelben, de egyébként úgy, mint akármelyik élő embert! Csak úgy áradt belőle a koporsószag! Egy tömlő bor se mosná ki az emlékezetemből!

- Hallgass már! - mondta a dalnok. - Látom, bolonddá akarsz tenni.

- Soha többé ne higgy nekem, ha nem igaz, amit mondok! Furkósbotommal akkorát csaptam rá, hogy egy ökröt is leütöttem volna vele. De az ő testén úgy szaladt keresztül a botom, mint egy füstoszlopon.

- Szent Hubertre, csodálatos történet! - kiáltott fel a dalnok. - Érdemes volna versbe szedni, mégpedig a régi dal mintájára, amely így kezdődik: "A vén barátot bánat érte..."

- Hát csak nevess, ha kedved tartja - felelte Tuck barát -, de ha engem valaha rajtakapsz, hogy ilyen dologról nótázok, vigyen el az ördög vagy az első kísértet, amely erre jár. Nem, barátom, nem! Tüstént elhatároztam, hogy minél előbb részt veszek valami jámbor munkában, például boszorkányégetésben, istenítéletben vagy hasonló dologban. Azért is jöttem ide.

Miközben így beszélgettek, megszólalt egy harang, és véget vetett a vitatkozásnak. Egy tiszteletre méltó, régi harang volt, a templestowe-i Szent Mihály-templomé, amely ott állt egy kis faluban, nem messze a preceptóriumtól. A komor hangok hullámai egymás után ütötték meg az emberek fülét, és amint az egyik elcsendült, vagy távoli visszhangba olvadt, már követte a harang ércnyelvének újabb kongása. Ezek a hangok, amelyek a félelmetes szertartás közeli kezdetét jelezték, rémülettel töltötték el az egybegyűlt sokaság szívét. Minden szem a preceptórium kapuja felé fordult, lesve, hogy mikor lép ki rajta a nagymester, a bajnok és a vádlott.

Végre leeresztették a felvonóhidat, a kapu kitárult, és egy lovag lépett ki rajta, kezében a rend nagy zászlajával. Előtte hat kürtös lépkedett, mögötte pedig a preceptorok következtek párosával, azután a nagymester gyönyörű paripán, melynek szerszámja azonban a lehető legegyszerűbb volt.

Ezután jött Brian de Bois-Guilbert, tetőtől talpig fényes páncélban, de lándzsa, kard és pajzs nélkül. Fegyvereit két csatlós vitte utána. Arcát részben eltakarta a hosszú tollbokréta, mely sisakjáról hullt alá, de így is észre lehetett venni szenvedélyes, feldúlt vonásait, amelyekben mintha büszkeség és határozatlanság tusakodott volna egymással. Kísértetiesen sápadt volt, mintha napok óta nem aludt volna, mégis keményen fogta kapálózó paripáját - azzal a megszokott könnyedséggel és kecsességgel, amely illő volt a legkiválóbb templomos vitézhez. Egész megjelenése fölényes és parancsoló volt; de aki figyelmesebben megnézte, sötét arcából olyasmit olvasott ki, hogy sietett elfordítani tekintetét.

Mellette jobb és bal felől Conrade Mont-Fitchet és Albert de Malvoisin lovagolt - ők voltak a bajnok kezesei. Béke idejére való öltözéküket viselték, a rend fehér egyenruháját. Utánuk a rend többi lovagjai következtek, fekete ruhás csatlósok és apródok kíséretében - ezek jelöltjei voltak a rendnek, és arra a tisztességre törekedtek, hogy valamikor felvegyék őket a Templom lovagjainak sorába. E jelöltek után gyalogos őrség menetelt, ugyanolyan sötét egyenruhában. Az ő alabárdjaik közt tűnt elő a vádlott sápadt arca és törékeny alakja. Lassú, de rettenthetetlen léptekkel haladt sorsa beteljesedésének színtere felé. Minden díszétől és ékszerétől megfosztották, nehogy véletlenül nála maradjon egy olyan amulett, amellyel a közhit szerint a sátán szokta megajándékozni áldozatait, és ezzel lehetetlenné tette számukra a töredelmes vallomást még a kínpadon is. Rebeka keleti ruháját a lehető legegyszerűbb szabású, durva anyagból varrt, fehér köntössel cserélték fel. De arcának finom, gyengéd kifejezése - amelyben a bátorság egybeforrt a belenyugvó megadással - még ebben a durva öltözékben is megejtette az emberek szívét; mindenki szépnek látta, pedig egyetlen ékessége fényes, hosszú fekete haja volt. Minden szem könnybe lábadt, amint reá pillantott; még a legridegebb, vakbuzgó fanatikus is arra gondolt, milyen kár, hogy ez a szép, kedves, fiatal teremtés áldozatul esett a sátánnak.

A vádlottat a preceptóriumhoz tartozó szolgahad követte, a legnagyobb rendben, keresztbe font karokkal és földre szegezett tekintettel.

A lassú menet felhaladt a szelíd lankán, melynek tetején a vívótér terült el. A menet áthaladt a kapun, balra fordult, egészen megkerülte a teret, azután megállt. Pillanatnyi kavarodás támadt. Mindenki látni akarta, amint a nagymester leszáll lováról. Nemcsak ő szállt le, hanem kísérői is - kivéve a bajnokot és kezeseit. A csatlósok, kiknek ez volt a feladatuk, tüstént kivezették a lovakat a porondról.

A szerencsétlen Rebekát egy fekete székhez vezették, amely a rőzsehalom közelében állt. Most pillantotta meg először azt a szörnyű helyet, ahol olyan halált készítettek elő számára, amely gyötrelmes a testnek, de borzalmas a léleknek is. Mindenki látta, hogy Rebeka megremeg, és behunyja szemét - bizonyára fohászkodott magában, mert ajka mozgott, bár egyetlen szava sem hallatszott. Egy perc múlva már kinyitotta szemét, merően nézte a rőzsehalmot, mintha gondolatban meg akarna barátkozni vele, azután lassú, természetes mozdulattal elfordította fejét.

Közben a nagymester elfoglalta helyét. Amikor körülötte és mögötte a rend valamennyi lovagja elhelyezkedett - ki-ki rangja szerint -, hangosan, hosszasan felharsantak a kürtök, jelezve, hogy a bíróság összeült ítélkezésre. Malvoisin mint a bajnok kezese előlépett, és Rebeka kesztyűjét, mely a mérkőzés záloga volt, a nagymester lába elé tette.

- Vitéz urunk és főtisztelendő atyánk - mondta -, itt áll előtted Brian de Bois-Guilbert, a jó lovag, a Templom rendjének preceptora, aki elfogadta a mérkőzés zálogát, amelyet letettem főtisztelendőséged lába elé. Ezzel kötelezte magát arra, hogy a mai napon megteszi kötelességét, harcba szállva annak bizonyítására, hogy ez a Rebeka nevű zsidó nő igazság szerint megérdemelte az ítéletet, amelyet Sion Templomának szentséges rendje káptalani összejövetelén hozott, kimondván, hogy nevezett zsidó nő boszorkány, és ennek megfelelő halálbüntetéssel sújtandó. És amint mondtam, szent rendünk képviselője itt áll, készen arra, hogy lovaghoz méltó módon, becsülettel megvívjon, ha nemes, vitéz és főtisztelendő urunk jónak látja.

- Letette-e az esküt, hogy ügye igazságos és becsületes? - kérdezte a nagymester. - Hozzátok elő a feszületet és a Te igiturt.[54]

- Nemesuram és főtisztelendő atyám - felelte Malvoisin készségesen -, itt jelenlevő testvérünk már letette az esküt Conrade de Mont-Fitchet nemes lovag kezébe, abban a meggyőződésben, hogy a vád igaz. Egyébként nem kötelezhető rá, mivel ellenfele hitetlen, és így nem bocsátható esküre.

Ezt a magyarázatot elfogadták - Albert nagy örömére. A ravasz lovag ugyanis előre látta, milyen nehéz, sőt lehetetlen lesz rábírni Briant arra, hogy ilyen esküt tegyen a nyilvánosság előtt. Albert ezért eszelte ki az ügyes kifogást az eskü elkerülésére.

A nagymester, miután Albert bejelentését tudomásul vette, megparancsolta a heroldnak, hogy lépjen elő, és tegye meg kötelességét.

A kürtök újra felharsantak, és egy herold előrelépve, kihirdette a következőket:

- Oyez! Oyez! Halljátok! Itt áll a jó lovag, Sir Brian de Bois-Guilbert, készen arra, hogy megvívjon bármely nemes születésű lovaggal, aki hajlandó magáévá tenni Rebeka zsidó nő ügyét. Nevezett zsidó nőnek megengedtetett, hogy vélt igazságát bajvívás döntésre bízza, és ebből a célból bajvívót keressen, aki az essoine törvényes joga alapján helyette kiáll. Ennek a bajvívónak az itt megjelent vitéz és főtisztelendő nagymester méltányos feltételeket biztosít, a nap és szél egyenlő elosztását és minden egyebet, ami az igazságos lovagi mérkőzéshez tartozik.

Megint megszólaltak a kürtök, majd percekig tartó, halálos csend következett.

- Úgy látom, nem jelentkezik bajnok a vádlott képviseletében - mondta a nagymester. - A herold menjen oda, és kérdezze meg tőle, vár-e valakit, aki megvívna érte.

A herold elindult a szék felé, ahol Rebeka ült. Bois-Guilbert hirtelen megfordította lova fejét, és mit sem törődve Malvoisin és Mont-Fitchet integetéseivel, a porondnak arra az oldalára vágtatott, ahol a máglyát készítették elő. Ugyanabban a pillanatban ért oda, mint a herold.

- Szabályos ez? Megengedik az ilyen párviadal törvényei? - kérdezte Malvoisin, aggódó pillantást vetve a nagymesterre.

- Nyugodj meg, Albert de Malvoisin - mondta Beaumanoir. - Amikor ebben az ügyben istenítélethez folyamodunk, nem tiltjuk meg a feleknek, hogy érintkezzenek egymással. Meg akarunk könnyíteni mindent, ami hozzájárulhat az igazság kiderítéséhez.

Közben a herold a következő szavakat intézte Rebekához:

- Kisasszony, a nemes és főtisztelendő nagymester azt kérdezi tőled, felkészültél-e arra, hogy bajvívót állíts, aki megvív ma érdekedben - vagy pedig feladod a küzdelmet, és elismered, hogy igazságosan ítéltek halálra?

- Mondd meg a nagymesternek - felelte Rebeka -, hogy fenntartom ártatlanságom hangoztatását, és nem ismerem el az ítélet helyességét, mert nem akarok bűnrészes lenni saját életem kioltásában. Mondd meg a nagymesternek, hogy igényt tartok minden haladékra, amelyet a szabályok megengednek, abban a hitben, hogy Isten, aki leginkább akkor tesz csodát, amikor az ember végszükségben van, az utolsó pillanatban is küldhet valakit megmentésemre. Ha pedig ez az utolsó pillanat is elmúlt, legyen meg az ő szent akarata!

A herold visszatért a nagymesterhez, hogy jelentse a vádlott válaszát.

- Isten őrizz - mondta Lucas de Beaumanoir -, hogy egy zsidó vagy pogány igazságtalansággal vádolhasson bennünket! Amíg a nap árnyéka nem fordul nyugatról kelet felé, türelmesen várunk, hátha jelentkezik egy bajvívó a szerencsétlen nő védelmében. De ha a nap annyira előrehaladt, az elítélt készüljön fel a halálra.

A herold közölte a nagymester döntését Rebekával, aki megadóan lehajtotta fejét, összekulcsolta karjait, majd huzamosan az ég felé nézett, mintha onnan várná a segítséget, amelyet embertől alig remélhetett. E szörnyű szünet alatt Bois-Guilbert hangja ütötte meg fülét - suttogás volt csupán, mégis szemmel láthatóan jobban megriasztotta a lányt, mint az imént a herold hangos közlései.

- Rebeka - súgta a templomos -, hallod a szavaimat?

- Semmi dolgom veled, te kegyetlen, kőszívű ember - felelte a boldogtalan leány.

- Igen, de azt kérdezem, megérted-e a szavamat - folytatta a templomos -, mert a saját fülemben is borzalmasan hangzik. Már alig tudom, hol vagyok, és milyen célból hoztak minket ide. Ez a tér - ez a szék - ezek a rőzsék - tudom, mi a céljuk, mégis olyan valószínűtlennek tűnnek fel, mint egy szörnyű látomás képei, amelyek megdöbbentik érzékeimet, megriasztják képzeletemet, de értelmemet nem tudják meggyőzni.

- Az én értelmem nem zavarodott meg - felelte Rebeka. - Ez a rőzse, világosan látom, arra való, hogy elpusztítsa földi testemet, és kínos, de rövid utat nyisson lelkemnek egy jobb világba.

- Álmok, Rebeka, álmok - felelte a templomos -, üres képzelgés, amelyet még a te néped bölcsei is elvetettek. Hallgass rám, Rebeka - folytatta egyre hevesebben -, van lehetőséged az életre és szabadságra... ezerszer különb annál, amiről ez az agyalágyult vénember és gazfickói locsognak. Ugorj fel ide mögém a nyeregbe! Derék lovam, Zamor, ha bajban voltam, még sohasem hagyott cserben. Érdemes volt megvívnom érte, párviadalban nyertem el a trapezunti szultántól! Mondom, ülj ide mögém a nyeregbe, és egy rövid óra múlva messze hátunk mögött hagyjuk üldözőinket, kínzóinkat, ezt az egész tárgyalást és vizsgálatot! Új világ nyílik meg előttünk, neked az örömök, nekem a hírnév és új dicsőség világa. Mondják csak ki ezek lesújtó ítéletüket, amelyet megvetek... töröljék csak Bois-Guilbert nevét szerzetes rabszolgáik listájáról! Vérrel fogok lemosni minden foltot, mellyel ragyogó címeremet besározni merészelik!

- Távozz tőlem, kísértő! - mondta Rebeka. - Még ebben a végszükségben sem ingathatsz meg egy hajszálnyira sem. Akárhány ellenség vesz is körül, téged tartalak leggonoszabb, leghalálosabb ellenségemnek! Az isten szerelmére, menj el innen!

Albert Malvoisin, akit ez a hosszú beszélgetés már aggasztott, és türelmetlenné tett, odajött, hogy a suttogásnak véget vessen.

- Bevallotta a lány a bűnösségét? - kérdezte Briantól. - Vagy továbbra is szilárdan tagad?

- Igen, igen... szilárdabb nem is lehetne - felelte Bois-Guilbert.

- Akkor, nemes testvérem, térj vissza helyedre, és várd be a végét - mondta Malvoisin. - Az árnyék már fordul a napóra körében... Gyere, vitéz Bois-Guilbert, szent rendünk reménysége és nemsokára talán a feje is... gyere, ne tétovázz!

Miközben megnyugtató hangon így duruzsolt, kezét Brian lovának kantárjára tette, mintha vissza akarná vezetni a helyére.

Sir Briant rettentő düh fogta el.

- Alattomos gazember! Hogy mersz az én kantáromhoz nyúlni? - kiáltotta, és félrelökve Malvoisin kezét, visszanyargalt a bajvívó tér másik végébe.

- Van még tűz benne! - súgta Malvoisin Mont-Fitchet-nek. - Hát még ha jó irányba törne! De olyan, mint a görögtűz, eléget mindent, ami a közelébe ér.

...A bírák már két óra hosszat ültek helyükön, hiába várva egy bajvívó megjelenését.

- Nem csodálom - jegyezte meg Tuck barát -, hiszen egy zsidó lányról van szó. De mégis - szerzetemre! - nehéz elképzelni, hogy egy ilyen szép, fiatal teremtés elpusztuljon, és egyetlen kar se mozduljon meg védelmére. És ha ezerszer boszorkány - csak egy csepp keresztény vér csörgedezne ereiben -, furkósbotom tizenkétszer is lecsapna annak a dölyfös templomosnak az acélsisakjára! Nem engedném, hogy ilyen könnyűszerrel győzedelmeskedjék.

Az általános vélemény azonban az volt, hogy a boszorkánysággal vádolt zsidó lányért nem fog kiállni senki. A lovagok - Malvoisin uszítására - türelmetlenkedni kezdtek és összesúgtak. Legfőbb ideje kijelenteni - mondták -, hogy Rebeka záloga veszendőbe ment. Ebben a pillanatban egy lovag bukkant fel a bajvívó tér felé emelkedő lankán, fáradt lovát sietésre nógatva.

- Egy bajvívó! Itt a bajvívó! - kiáltott egyszerre száz meg száz hang.

És minden előítéletei és elfogultságai ellenére, a sokaság egyhangú lelkesedéssel fogadta a bajnokot, amint belovagolt a porondra. De a második pillantásra, amikor jobban megnézték, szétfoszlottak a remények, amelyeket kései megérkezése ébresztett. Lova, melyet sok mérföldön keresztül a végkimerülésig hajszolt, támolygott a fáradtságtól. Maga a lovag pedig, noha rettenthetetlen bátorsággal jelentkezett a porondon - a fáradtságtól, a gyengeségtől vagy mind a kettőtől -, alig tudta magát a nyeregben tartani.

A herold felszólítására, aki neve, rangja és célja iránt érdeklődött, az idegen lovag tétovázás nélkül, bátran felelte:

- Jó lovag vagyok és nemesi származású. Azért jöttem, hogy lándzsával és karddal támogassam ennek a fiatal nőnek, yorki Izsák leányának, Rebekának törvényes és igazságos ügyét. Kijelentem, hogy a vád, amelyet ellene emeltek, hamis és igazságtalan. Párviadalra hívom ki Brian de Bois-Guilbert urat, akit árulónak, gyilkosnak és hazugnak tartok. Ezt be is fogom bizonyítani ezen a téren, testemet és életemet az övé ellen harcba vetve, Isten, Szűz Mária és Szent György úr, a kiváló lovag segedelmével.

- Az idegennek - mondta Malvoisin - előbb be kell bizonyítania, hogy jó lovag, és tisztes családból származik. A Templom nem állítja ki lovagjait névtelen emberek ellen viadalra.

- Az én nevem - felelte a lovag, sisakrostélyát felemelve - ismertebb, származásom tisztább, mint a tiéd, Malvoisin. Én Wilfred Ivanhoe vagyok.

- Nem vagyok hajlandó most megvívni veled - jelentette ki Bois-Guilbert. - Várj, míg sebeid begyógyulnak, szerezz magadnak jobb lovat, és akkor talán érdemesítelek arra, hogy kiverjem belőled ezt a kamaszos hencegést!

- Ha! Gőgös templomos! - felelte Ivanhoe. - Elfelejtetted, hogy lándzsám már két ízben is kivetett a nyeregből? Gondolj csak Acre bajvívó terére, és gondolj Ashby porondjára. Jusson eszedbe dölyfös hetvenkedésed Rotherwood csarnokában és aranyláncod, amelyet kezembe adtál, ereklyetartómért cserébe - zálogul, hogy kiállasz viadalra Wilfred Ivanhoe-val, és igyekszel visszaszerezni elvesztett becsületedet. Arra az ereklyetartóra és a benne levő szent ereklyére esküszöm, hogy téged, templomos lovag, gyáva cenknek foglak kikiáltani Európa minden fejedelmi udvarában, sőt rendednek minden preceptóriumában is, ha haladék nélkül meg nem mérkőzöl velem!

Bois-Guilbert tétovázva Rebeka felé nézett, majd bősz pillantást vetett Ivanhoe-ra, és felkiáltott:

- Szász kutya, te! Fogd a lándzsádat, és készülj a halálra, amelyet kihívtál a fejedre!

- A nagymester hozzájárul a viadalhoz? - kérdezte Ivanhoe.

- Nem tilthatom meg - felelte a nagymester -, feltéve, hogy a lány is elfogad bajnokának. Mégis szeretném, ha jobb bőrben volnál. Rendünk ellensége vagy, és az is voltál mindig, mégis örülnék, ha egyenlő feltételek mellett, tisztes módon végeznének veled.

- Így állok itt... ahogy állok... és nem másképpen - mondta Ivanhoe. - Istenítélet ez, és az ő kegyelmébe ajánlom lelkemet. Rebeka - tette hozzá, a végzetes fekete székhez lovagolva -, elfogadsz engem bajnokodnak?

- El - felelte a leány -, el - rebegte kipirultan és olyan megindultsággal, amelyet a közeli halál gondolata sem tudott benne eddig felébreszteni. - Elfogadlak mint bajvívót, akit az ég küldött segítségemre. De nem... nem... sebeid még nem gyógyultak meg! Ne szállj szembe azzal a gőgös emberrel - miért pusztulj el te is velem!

De Ivanhoe már ott állt a helyén, leeresztette sisakrostélyát, és előreszegezte lándzsáját. Ugyanezt tette Bois-Guilbert is. Csatlósa, amikor sisakrostélyát bekapcsolta, észrevette, hogy arca - mely a lelkében tusakodó indulatok ellenére is egész nap fakó volt, mint a hamu - most hirtelen sötétpirosra válik.

A herold, látva, hogy mindkét bajnok a helyén áll, hangos kiáltással háromszor ismételte:

- Faites vos devoirs, preux chevaliers![55]

A harmadik kiáltás után félrehúzódott a porond egyik oldalára, és kihirdette még, hogy senki ne merjen - azonnali halálbüntetés terhe alatt - szóval, kiáltással vagy tettel a küzdelembe avatkozni vagy megzavarni a mérkőzés igazságos rendjét. A nagymester, aki kezében tartotta a küzdelem zálogát, Rebeka kesztyűjét, most odadobta a porondra, és kimondta a végzetes szavakat:

- Laissez aller! Rajta!

A kürtök felharsantak, és a lovagok nagy lendülettel egymásnak rohantak. Rebeka bajnokának fáradt lova és maga a lovag is, mint ahogy mindenki várta, földre zuhant a vad templomos jól irányított lándzsája és erős paripája lökésétől. Mindenki előre látta a viadal kimenetelét. De ámbár Ivanhoe lándzsája aránylag gyengén ütötte meg, jóformán csak megérintette Bois-Guilbert pajzsát, a templomos - a nézők roppant csodálkozására - megingott nyergében, lába kicsúszott a kengyelből, és lefordult a lóról.

Ivanhoe kibontakozott a lezuhant ló alól, gyorsan talpra állt, és kardot rántott, hogy sorsán javítson. De ellenfele nem állt fel. Wilfred, lábát Bois-Guilbert mellére téve és kardja hegyét torkához illesztve, felszólította a templomost, hogy adja meg magát, különben halál fia. Bois-Guilbert nem válaszolt.

- Ne öld meg, lovag úr - kiáltotta a nagymester -, így áldozás nélkül, feloldozatlanul... ne öld meg testével együtt a lelkét is! Legyőzöttnek nyilvánítjuk.

Leereszkedett a porondra, és megparancsolta, hogy vegyék le az elesett lovag sisakrostélyát.

Bois-Guilbert szeme le volt hunyva, homloka még mindig sötéten vöröslött. Amint csodálkozva nézték, szeme kinyílt - de merev és üveges volt. Homlokáról eltűnt a pirosság, és a halál sápadt színe váltotta fel. Ellenfele lándzsája nem sebezte meg sehol, saját indulatainak heves tusakodása ölte meg.

- Ez valóban istenítélet - mondta a nagymester, szemét égnek emelve. - Fiat voluntas Tua! Legyen meg a Te akaratod!

 

NEGYVENNEGYEDIK FEJEZET

Hát vége ennek is, mint vénasszonymesének.

Webster


Amikor a meglepetés első percei elmúltak, Wilfred Ivanhoe megkérdezte a nagymestert mint a mérkőzés bíráját, hogy férfiasan és becsületesen teljesítette-e kötelességét a párviadalban.

- Minden férfiasan és becsületesen történt - mondta a nagymester. - A lányt ezennel szabadnak és bűntelennek nyilvánítom. Az elhunyt lovag fegyverzete és holtteste felett a győztes rendelkezik, kedve és tetszése szerint.

- Nem kívánom megfosztani fegyvereitől - felelte Ivanhoe lovag -, és holttestét sem akarom megszégyeníteni. Sok éven át a kereszténységért harcolt - Isten karja sújtotta agyon ma, nem emberi kéz. De temetése csendben menjen végbe, dísztelenül, ahogy illő, ha olyan emberről van szó, aki igazságtalan ügyért adta oda életét. Ami pedig a leányt illeti...

Szavait lópaták dobogása szakította félbe. Olyan nagy számmal és olyan gyorsan közeledtek, hogy rengett tőlük a föld. A csapat élén a Fekete lovag vágtatott be a bajvívó térre - nyomában rengeteg fegyveres és köztük néhány lovag, teljes fegyverzetben.

- Későn érkeztem - mondta Richárd körülnézve. - Látom, Bois-Guilbert nem él, pedig én akartam végezni vele. Vajon helyesen cselekedtél-e, Ivanhoe, amikor erre a kalandra vállalkoztál, holott még alig tudsz megkapaszkodni a nyeregben?

- Királyom, nem én öltem meg ezt a gőgös embert, az ég sújtotta halálra. Nem volt méltó arra a kitüntetésre, hogy olyan halált haljon, amelyet te szántál neki.

- Nyugodjék békével - mondta Richárd, hosszasan nézve a holttestet -, ha a mennyei igazságszolgáltatás megengedi neki. Vitéz lovag volt, és páncélban, fegyverben halt meg, lovag módjára. De ne vesztegessük az időt - Bohun, végezd a hivatalodat!

Egy lovag lépett elő a király kíséretéből, és kezét Albert Malvoisin vállára téve, így szólt:

- Ezennel letartóztatlak felségárulás miatt.

A nagymester eddig néma csodálkozással nézte a sok harcos megjelenését. De most megszólalt:

- Ki merészeli letartóztatni Sion Templomának egyik lovagját itt, tulajdon preceptóriumának területén és nagymestere jelenlétében? És kinek a nevében történik ez a vakmerő sérelem?

- Én tartóztatom le - felelte a lovag -, én, Henry Bohun, Essex grófja, Anglia Lord High Constable[56]-ja.

- És akinek parancsára Malvoisint letartóztatta - mondta a király, felvonva sisakrostélyát -, az én vagyok, Plantagenet Richárd. Szerencséd, Conrade Mont-Fitchet, hogy nem tartozol született alattvalóim közé. De te, Malvoisin, Philip testvéreddel együtt meghalsz, még mielőtt a világ egy héttel öregebb lesz.

- Szembeszállok ítéleteddel! - mondta a nagymester.

- Dölyfös templomos, ez nem áll módodban - felelte a király. - Nézz csak oda fel! Anglia királyi zászlaja lobog rendházad tornyán templomos lobogód helyett! Legyen eszed, Beaumanoir, és ne tanúsíts céltalan ellenállást - kezed az oroszlán torkában van!

- Rómához fogok fellebbezni ellened - mondta a nagymester - az erőszak miatt, mellyel rendünk szabadságát és kiváltságait csorbítottad.

- Azt megteheted - felelte a király -, de saját érdekedben tanácsolom, ne beszélj most erőszakoskodásról. Oszlasd fel ezt a káptalant, és vonulj híveiddel a legközelebbi preceptóriumodba, ha ugyan találsz még olyat, ahol nem szőttek áruló összeesküvést Anglia királya ellen. De ha akarod, itt is maradhatsz mint vendégünk, aki végignézi, amint törvényt ülünk.

- Vendég legyek a házban, ahol engem illet meg a parancsolás joga? - kiáltott fel a templomos. - Soha! Káplánok, énekeljétek el a zsoltárt: "Quare fremuerunt Gentes?"[57] Lovagok, csatlósok, a Szent Templom hívei, készüljetek fel az útra - kövessétek Beau-seant zászlaját!

A nagymester olyan méltósággal beszélt, amely még a királyéval is vetekedett, bátorságot öntve meglepett, riadt híveibe. Úgy vették körül a nagymestert, mint a komondort a juhok, ha meghallják a farkas ordítását. De nem látszott meg rajtuk a megrettent nyáj félénksége; sötét, dacos arcukon fenyegető komorság, szemükben ellenséges indulat bujkált, amelyet nem mertek szavakba önteni. Felzárkóztak sötét lándzsasorba, mely mögött a lovagok fehér köpenye úgy villant elő alárendeltjeik sötét egyenruhái közül, mint egy fekete felhő világosabb szegélye. A tömeg, amely már viharos, ellenséges kiáltásokban tört ki, elhallgatott, és némán bámult a félelmetes, harcedzett csapatra; az imént meggondolatlanul szitkokkal ingerelték a templomosokat, de most jónak látták, hogy visszahúzódjanak előlük.

Essex grófja, amikor meglátta ezt az erős, tömör csapatot, megsarkantyúzta lovát, és fel-alá vágtatott, hogy csatarendbe szedje katonáit a félelmetes ellenféllel szemben. Ám a király, mintha különös örömét lelné az életveszedelemben, melyet felidézett maga ellen, lassan ellovagolt a templomosok sora előtt, egészen egyedül, és hangosan kiáltotta:

- Mi az, urak? Ennyi vitéz lovag között egy se akad, aki lándzsát merne törni Richárddal? Templomos urak! Hölgyeitek a naptól jó feketére perzselt szépségek lehetnek, ha egy eltört lándzsa szilánkjaira sem méltatjátok őket!

A nagymester a sor felé lovagolt, és így szólt:

- A templomos testvérek nem harcolnak ilyen hívságos, világi viszály kedvéért. És veled, Angliai Richárd, egyetlen lovagom sem fogja összemérni lándzsáját az én jelenlétemben! A pápa és Európa fejedelmei ítélkezzenek a mi vitás ügyünkben és abban a kérdésben, vajon egy keresztény király helyesen cselekedett-e, amidőn pajzsával védett és pártolt egy olyan ügyet, mint te ma. Ha bennünket meg nem támadnak, mi sem bántunk senkit, és békésen távozunk. Becsületedre bízzuk rendünk fegyvereit és ingó javait, amelyeket itt hagyunk, és lelkiismeretedre hárítjuk a botrányt meg a sérelmet, amelyet a mai napon a kereszténységnek okoztál.

E szavak után és anélkül, hogy választ várt volna, a nagymester jelt adott az elvonulásra. A kürtösök rázendítettek arra a keleti jellegű, vad indulóra, melynek hangjai mellett a templomosok rohamra szoktak indulni. Arcélsorból menetoszlopba fejlődtek, és olyan lassan léptettek, amennyire lovaikat csak fékezni tudták. Így akarták megmutatni, hogy csupán nagymesterük parancsa - nem az ellenséges túlerőtől való félelem - késztette őket a visszavonulásra.

- A Szent Szűz fényes homlokára! - kiáltott fel Richárd király. - Milyen kár... rettenetes kár, hogy ezeknek a templomosoknak a megbízhatósága messze elmarad a vitézségük és fegyelmezettségük mögött!

A sokaság - akár a gyáva kuvasz, amely csak akkor kezd ugatni, amikor már továbbment az, akire fogát vicsorítja - gyenge kiáltozásban tört ki, mihelyt a csapat vége is elhagyta a porondot.

A templomosok visszavonulása izgatott zsibongással járt - de Rebeka mindebből nem látott és nem hallott semmit: kábultan roskadt ősz apja karjai közé, feje szédült a nagy változástól, mely körülményeiben hirtelen végbement.

De Izsák egy szava elég volt ahhoz, hogy magához térjen.

- Kedves leányom, megtalált drága kincsem - mondta Izsák -, menjünk oda ahhoz a jóságos ifjúhoz, és vessük magunkat a lábai elé!

- Nem... ó, nem... nem - hebegte Rebeka. - Ebben a pillanatban nem tudok, nem merek beszélni vele, mert még többet találnék mondani, mint... Nem, apám, hagyjuk el tüstént ezt a gonosz helyet!

- De lányom! - kiáltott fel Izsák. - Csak nem hagyhatjuk itt szó nélkül azt, aki eljött, bátran és hatalmasan, lándzsával és pajzzsal, odadobva életét... csak azért, hogy megváltson téged rabságodból, egy neki és övéinek idegen nép leányát... ez olyan tett, amelyet hálásan meg kell köszönni!

- Igen, olyan... a leghálásabban, alázatosan kell megköszönni - felelte Rebeka -, meg is teszem... de nem most! Apám, az isten szerelmére, hallgass rám... édesanyám emlékére, akit úgy szerettél... teljesítsd a kérésemet... vigyél el innen!

- Mégiscsak gondold meg - erősködött Izsák -, azt fogják mondani rólunk, hogy hálátlan kutyák vagyunk!

- Igen, igen, drága apám... de látod... most itt van a király is, Richárd király, és így...

- Igazad van, legdrágább, legokosabb Rebekám! Pénzre lesz szüksége, hiszen most jött haza Palesztinából, sőt - amint mesélik - fogságból. És ha pénz kell neki, könnyen talál ürügyet arra, hogy kipréselje belőlem... elég, ha szememre veti az egyszerű üzleti kapcsolatot, amely öccséhez, Jánoshoz fűzött. El innen, lányom, minél előbb el!

Most már ő siettette Rebekát. Kivezette a bajvívó térről, és a kocsiban, amelyről előre gondoskodott, minden baj nélkül elvitte Nátán rabbi házába.

Miután a zsidó lány, kinek sorsa reggel óta lekötötte a tömeg érdeklődését, észrevétlenül eltűnt, az emberek figyelme most a Fekete lovag felé fordult. Lelkes kiáltások harsantak fel:

- Éljen Richárd, az Oroszlánszívű!

- Le a bitorló templomosokkal!

Ivanhoe Essex grófjához fordult.

- Akármilyen hűségesek a szájukkal - mondta -, örülök, hogy a király olyan óvatos volt, és magával hozott téged, nemes gróf, annyi megbízható katonával egyetemben!

A gróf mosolyogva megrázta fejét.

- Vitéz Ivanhoe - felelte -, te, aki jól ismered urunkat, azzal gyanúsítod, hogy ilyen bölcs óvatossággal élt? Éppen York felé vonultam, mert hallottam, hogy János herceg ott ütötte fel hadiszállását, amikor Richárd királlyal találkoztam az úton. A király, mint igazi kóbor lovag, lóhalálban vágtatott Templestowe felé, hogy egymaga, csupán erős karjával végbevigye ezt a kalandos vállalkozást, és kiszabadítsa a zsidó lányt a templomosok karmai közül. Én persze elkísértem csapatommal, jóformán tiltakozása ellenére.

- És mi hír Yorkból, derék gróf? - kérdezte Ivanhoe. - Bevárnak ott minket a lázadók?

- Csakúgy, mint a decemberi hó a júliusi napsütést - felelte a gróf. - Máris szétszélednek. És mit gondolsz, ki keresett fel bennünket elsőnek, hogy megörvendeztessen ezzel a hírrel? János herceg maga!

- Az áruló! A hálátlan, arcátlan áruló! - méltatlankodott Ivanhoe. - És Richárd nem parancsolta meg, hogy vessék tömlöcbe?

- Dehogyis! - felelte a gróf. - Úgy fogadta, mintha valami vadászkirándulás után találkoztak volna. De rám és fegyvereseimre mutatva, így szólt: "Láthatod, öcsém, néhány haragos ember van itt mellettem... Jobb lesz, ha most anyánkhoz sietsz, átadod neki köteles tiszteletemet, és mellette maradsz, amíg embereim haragja le nem csillapodik."

- És ez minden, amit mondott neki? - kérdezte Ivanhoe. - És nem akadt senki, aki megmondta volna, hogy a király árulásra biztatja az embereket kegyelmességével?

- Igaz - felelte a gróf -, mint ahogy azt is el lehet mondani, hogy aki be nem gyógyult, veszedelmes sebével párviadalra áll ki, a halált biztatja maga ellen.

- Megbocsátom a tréfádat, gróf úr - mondta Ivanhoe -, de ne felejtsd el, hogy én csak a magam életét kockáztattam... Richárd pedig egész országának a sorsát!

- Akik semmibe sem veszik a saját életüket - vélte Essex -, vajmi ritkán törődnek különösképpen mások sorsával... No de siessünk a kastélyba, mert Richárdnak az a szándéka, hogy megbüntesse az összeesküvés néhány alárendelt részesét, noha vezetőjüknek, a legfőbb bajkeverőnek megbocsátott.

A bírói tárgyalásról, amely ez alkalommal bekövetkezett, részletesen beszámol a Wardour-kézirat.

Ebből tudjuk, hogy Maurice de Bracy tengeren túlra menekült, és Fülöp francia király szolgálatába állt. Philip de Malvoisint, éppen úgy, mint fivérét, Albert-t, Templestowe preceptorát, kivégezték, viszont Waldemar Fitzurse, az egész összeesküvés lelke, megúszta száműzetéssel. János herceget pedig, kinek érdekében az egész történt, jólelkű bátyja még csak meg sem korholta. Meg kell mondani azonban, hogy a két Malvoisint senki sem sajnálta; sok álnok, kegyetlen, erőszakos cselekedetükkel bőségesen rászolgáltak a halálos büntetésre, amely utolérte őket.

Röviddel az istenítélet után a szász Cedricet a királyi udvarba hívták, amelyet Richárd akkortájt Yorkba helyezett át, hogy megnyugtassa és lecsillapítsa azokat a megyéket, amelyeket öccse nagyravágyása felkavart. Cedric sokat hümmögött és dünnyögött, amikor az üzenetet megkapta - de nem tagadta meg az engedelmességet. Mi tagadás, Richárd hazatérése után szertefoszlott Cedric minden reménysége arra, hogy újra szász dinasztia foglalja el Anglia trónját; mert akármilyen derekasan viselkedtek volna is a szászok, ha polgárháborúra kerül a sor, egy percig sem lehetett vitás, hogy Richárd uralmát senki sem döntheti meg; katonai hírneve és dicsősége, valamint személyes jó tulajdonságai nagyon népszerűvé tették a királyt, noha szeszélyes gondatlansággal kormányozta az országot - hol elnézően, hol meg zsarnoki hajlandóságoknak engedve.

Bármilyen vonakodva vette is tudomásul, Cedricnek mégiscsak észre kellett vennie, hogy kedvenc terve, mellyel a szászokat egyesíteni akarta, végleg füstbe ment: Rowena és Athelstane házasságáról már azért sem lehetett szó, mert a kettő közül már egyik sem akarta. Cedric annyira élt-halt a szász ügyért, hogy ezt a fordulatot el sem tudta volna képzelni; hiába volt világos, mint a nap, nem tudta, nem akarta elhinni, hogy két szász királyi sarj - tisztára személyes okokból - vonakodjék házasságra lépni, ha nemzetük érdeke ezt megköveteli.

De akárhogy is, egy bizonyos volt: Rowena sohasem titkolta, hogy nem vonzódik Athelstane-hez, most pedig már Athelstane maga is határozottan és félreérthetetlenül kijelentette, hogy nem pályázik többé Rowena kezére. Cedricnek makacs természete ellenére is be kellett látnia, hogy legyőzhetetlen akadályokkal áll szemben. Tovább ragaszkodni tervéhez annyi lett volna, mintha egyik kezével Rowenát, a másikkal Athelstane-t vonszolná akaratuk ellenére egymás felé. Még egy utolsó kísérletet tett, hogy "beszéljen Athelstane fejével", és akkor azt kellett tapasztalnia, hogy a szász királyi ház e halottaiból feltámadt sarja - akárcsak egy mai vidéki úr - szenvedélyesen hadakozik a papsággal, és ez köti le minden érdeklődését, energiáját.

Athelstane egy ideig halálos fenyegetésekkel illette a Szent Edmund-kolostor apátját. Később azonban - részint jóindulatú nemtörődömsége, részint meg anyja könyörgései következtében - bosszúja lecsillapodott. Edith, aki - mint abban a korban a legtöbb hölgy - imádta a papságot, csak annyit tudott elérni, hogy Athelstane megkegyelmezett az apát életének; beérte azzal, hogy néhány szerzetesével együtt három napon és három éjszakán át fogva tartsa, kenyéren és vízen, Coningsburgh vártömlöcében. E szörnyűségért az apát kiátkozással fenyegette, és hosszú jegyzékbe foglalta panaszait, felsorolva mindazokat a sérelmeket, amelyeket ő és szerzetesei e zsarnoki és jogtalan bebörtönzés következtében - elsősorban gyomruk és beleik tájékán - elszenvedtek. Athelstane kénytelen volt védekezni és ellentámadásba kezdeni a papi üldözéssel szemben.

Cedric szomorúan látta, hogy ez a perlekedés teljesen elfoglalja barátja elméjét, kiszorítva minden más gondolatot. Amikor Rowena neve szóba került, a nemes thane engedelmet kért, hogy egy kupa bort üríthessen a hölgy egészségére, azzal a jókívánsággal, hogy teljesüljön szíve vágya, és minél előbb egybekelhessen kedves rokonával, Wilfreddel. Cedric látta: itt már nincs mit tenni. Athelstane-t nyilván nem lehetett már feltüzelni, vagy, ahogy Wamba mondta olyan szóval, amely a szász időkből mindmáig ránk maradt: olyan kakas volt, amely nem akar viaskodni.

Most már csak két dolog tartotta vissza Cedricet attól, hogy engedjen a szerelmesek óhajának: az egyik minden képzeletet felülmúló csökönyössége, a másik meg régi haragja a normann dinasztia iránt. Az elsőt fokozatosan leszerelte gyámleánya kedveskedése, no meg az apai büszkeség is, amelyet Ivanhoe egyre növekvő hírneve táplált. Annak is tudatában volt, micsoda megtiszteltetés, hogy fia házasságra lép Alfréd király leszármazottjával, ha már Hitvalló Edward ivadéka végleg lemondott róla.

De erősen csökkent az ellenszenv is, amelyet Cedric a normann uralkodóház ellen érzett. Először is, mint annyi szász hazafi, Cedric is belátta, hogy az új dinasztiát már nem lehet megdönteni, tehát a királyt de facto, ténylegesen el kell ismerni, és oktalanság volna az alattvalói hódolatot megtagadni tőle. Másodszor pedig lefegyverezte az a sok kitüntető figyelem, amelyben Richárd részesítette. A királynak megtetszett Cedric nyers humora, és miként a Wardour-kéziratból tudjuk, úgy bánt a nemes szásszal, hogy régi sérelmeit elfelejtse. Annyi bizonyos, hogy Cedric egy hete sem volt még a király vendége, és máris beleegyezését adta fia és Lady Rowena házasságához.

Így hát apja is jóváhagyta hősünk esküvőjét, amelyet Anglia legnagyszerűbb templomában, York fenséges székesegyházában tartottak meg. Maga a király is ott volt, és most - éppen úgy, mint számos más alkalommal - olyan kedvesen és barátságosan viselkedett az eddig mellőzött, sőt megalázott szászokkal, hogy szívük felderült. Úgy érezték, ezen az úton sokkal biztosabban elérhetik jogos követeléseik teljesítését, mint a polgárháború kétes és kockázatos útján.

Az esküvőn az egyház is kitett magáért, kifejtette mindazt a pazar pompát, amelyhez Róma annyira ért.

Gurth is ott volt az esküvőn, díszes öltözékben, mint fegyverhordozó csatlósa az ifjú lovagnak, akit olyan hűségesen szolgált. Ott volt az aranyszívű Wamba is, fején csodás, új sapkával, amelyet drága ezüstcsengők díszítettek. Akik társai voltak Wilfrednek a balsorsban és veszedelmekben, most megosztották szerencséjét is, mint ahogy joggal elvárhatták.

Cedric háza népén kívül persze részt vettek a fényes esküvőn normann és szász előkelőségek is, mégpedig igen nagy számban. A vidám ünnepségből kivette részét a köznép is. Így ennek a két fiatalnak az esküvője bizonyos mértékben záloga volt a szebb jövőnek: a mindjobban megerősödő békének és egyetértésnek a két nép közt, amely ettől kezdve idővel olyan tökéletesen összekeveredett, hogy teljesen elmosódott a különbség közöttük. Cedric még megérte, hogy lássa ennek az összeolvadásnak a beteljesülését: amilyen mértékben a két nép összebarátkozott és összeházasodott, a normannok leszoktak fölényeskedő gőgjükről, a szászok pedig parlagiasságukról; az utóbbiak egyre pallérozottabbá válva, az előbbieknek mind kevesebb okuk volt arra, hogy lenézzék őket. De csak III. Edward uralkodása alatt következett be, hogy a londoni udvarban már csak azt a kevert nyelvet beszélték, amelyet ma angolnak neveznek, és hogy teljesen eltűnt az ellenséges megkülönböztetés szászok és normannok között.

Két nappal a boldog menyegző után Elgitha, Lady Rowena szobalánya jelentette úrnőjének, hogy egy fiatal hölgy kér bebocsáttatást, és tanúk nélkül szeretne beszélni vele. Rowena csodálkozott, habozott, majd felülkerekedett benne a kíváncsiság, végül pedig elrendelte, hogy bocsássák be a látogatót, és hagyják magára vele.

A következő percben egy előkelő külsejű, parancsoló megjelenésű nő lépett a szobába; hosszú fehér fátyla, melybe burkolódzott, inkább csak árnyékba borította, de nem rejtette el kecses és méltóságos alakját.

Viselkedése tiszteletteljes volt, de nyoma sem volt benne a félelemnek vagy hízelgésnek.

Rowena mindig nagyon tapintatos volt, tisztelte más emberek érzékenységét és önérzetét. Felkelt, és bájos látogatóját a pamlaghoz akarta vezetni; ám az idegen nő Elgithára nézett, és megismételte kívánságát, hogy négyszemközt beszélhessen Lady Rowenával. Elgitha kissé kelletlenül távozott, és akkor - Lady Ivanhoe nagy csodálkozására - látogatója féltérdre ereszkedett, két kezét homlokára szorította, fejét földig hajtotta, és Rowena minden tiltakozása ellenére megcsókolta köntöse hímzett szegélyét.

- Mit jelentsen ez, hölgyem? - mondta a fiatalasszony. - Miért a tiszteletnek ez a szokatlan megnyilvánulása?

- Mert neked, Lady Ivanhoe - felelte Rebeka felállva és most már szokásos nyugodt modorában -, minden restelkedés és a visszautasítás veszélye nélkül leróhatom nagy-nagy hálámat, amellyel Wilfred Ivanhoe lovagnak tartozom. Ne haragudj vakmerőségemért, amellyel hódolatomat oly módon fejezem ki, ahogy a keleti népeknél szokás, de én vagyok az a szerencsétlen zsidó nő, akiért urad egészen reménytelen körülmények között kockára tette életét Templestowe bajvívó terén.

- Kisasszony - felelte Rowena -, Wilfred azon a napon csak kis részben törlesztette adósságát a te szüntelen gondoskodásodért, amellyel balsorsában sebeit ápoltad. Ezért én is örömmel megteszek érted bármit. Beszélj, miben lehetek a segítségedre.

- Semmiben, asszonyom - felelte Rebeka nyugodtan. - Egyetlen kérésem, hogy add át uradnak hálás búcsúüdvözletemet.

- Mit jelentsen ez? El akarod hagyni Angliát? - kérdezte Rowena, aki még alig ocsúdott fel e váratlan látogatás okozta meglepetéséből.

- El, asszonyom, még mielőtt megújul a hold. Apámnak van egy fivére, aki nagy kegyben áll Mohamed Boabdil granadai királynál. Oda megyünk, abban a reményben, hogy az adó és váltság fejében, amelyet a muzulmánok népünktől szednek, békében és biztonságban lesz részünk.

- És nem találtok védelmet Angliában is? - kérdezte Rowena. - Uram a király kegyeltje, a király pedig igazságos és nagylelkű.

- Ebben nem kételkedem, asszonyom - felelte Rebeka -, de Anglia lakói féktelen emberek, örökké hadakoznak egymással és szomszédaikkal, mindig készen állnak arra, hogy kardjukat belemártsák bárkibe, aki megharagítja őket. Az ilyen hely veszedelmes az én népemnek. Efraim félénk galamb, Isszakár pedig szolga, aki összeroskad terhe alatt. Izrael arra vágyik, hogy megpihenjen hosszú vándorlásai után. Ezt nem remélheti a háború és vérontás országában, amelyet ellenséges szomszédok vesznek körül, belül pedig pártviszályok tépnek.

- De neked, Rebeka - mondta Rowena -, bizonyára nincs mitől félned. Aki önzetlenül ápolta Ivanhoe-t a legrosszabb körülmények között - folytatta, és felugrott székéről, annyira elragadta a lelkesedés -, azt nem érheti semmi bántódás Angliában, ahol szászok és normannok versenyezni fognak egymással, hogy ki részesítsen nagyobb becsülésben.

- Szavaid szépek, asszonyom, és szándékod még nemesebb - felelte Rebeka. - De nem lehet, sajnos, mégsem lehet... túlságosan mély a szakadék, mely köztünk tátong. Nevelésünk, hitünk, származásunk egyformán lehetetlenné teszi mindkettőnknek, hogy ezen a szakadékon átlépjünk. Isten veled, úrnőm... de mielőtt elmegyek, engedd meg, hogy kérjek valamit. Arcodat menyasszonyi fátyol takarja; kegyeskedjél felemelni, hadd lássam arcvonásaidat, melyeket a hír annyira magasztal.

- Arcomat aligha érdemes megtekinteni - mondta Rowena -, de miután én is ugyanezt szeretném kérni tőled, leveszem fátylamat.

Meg is tette nyomban. Részint szemérmességből, részint meg szépsége tudatában olyan mélyen elpirult, hogy homloka, arca, nyaka és válla bíborszínt öltött.

Rebeka is elpirult, de ez csak pillanatnyi zavar volt, amely más, magasabb rendű érzéseknek engedve, gyorsan eltűnt, akár a bíborszínű felhő, amely elhalványul, mihelyt a nap a látóhatár alá merül.

- Úrnőm - mondta -, arcvonásaid, amelyeket kegyeskedtél feltárni előttem, sokáig élnek majd emlékezetemben. Szelídség és jóság uralkodik rajtuk - és ha egy ilyen bájos arcon felfedezzük egy kis nyomát a világi hiúságnak és büszkeségnek is, gáncsolhatjuk-e, hogy ami földi, nem tagadhatja meg teljesen származását? Soká, nagyon soká megőrzöm emlékezetemben arcodat, és hálát adok Istennek, hogy életem nemes megmentője ilyen élettársat talált, aki...

Hirtelen elhallgatott, és szemét könnyek öntötték el. Gyorsan letörölte, és így felelt Rowena aggódó kérdésére:

- Nem, úrnőm, jól vagyok, köszönöm... csak elszorul a szívem, ha eszembe jut Torquilstone és Templestowe porondja. Isten veled... Most azonban még hátravan látogatásom mellékesebb célja... kérlek, fogadd el tőlem ezt a dobozt, és ne riadj vissza attól, amit tartalmaz!

Rowena kinyitotta a kis ezüstveretes dobozt. Egy carnacet volt benne, vagyis gyémántos nyakék, hozzáillő fülbevalóval - nyilván felbecsülhetetlen értékű.

- Lehetetlen - mondta Rowena, és vissza akarta adni a dobozt. - Nem fogadhatok el ilyen kincset érő ajándékot.

- De igen, úrnőm, tartsd meg - felelte Rebeka. - Nektek van hatalmatok és befolyástok, rangotok és méltóságtok; nekünk meg gazdagságunk van, ami erőnk és gyengeségünk forrása egyszerre. Ennek a játékszernek értéke, mégha tízszeresére teszed is, nem érhet el félannyit, mint a te legkisebb óhajtásod. Így hát számodra ennek az ajándéknak az értéke nem jelent semmit, nekem pedig megválnom tőle még kevesebbet jelent. Fájna azt gondolnom, hogy te is annyira lebecsülöd népemet, mint a te körödben a legtöbben. Azt hiszed, ezeket a csillogó kavicsokat többre tartom a szabadságomnál? Vagy hogy apám szemében értékesebbek, mint egyetlen leánya becsülete? Fogadd el őket, úrnőm - nekem nincs szükségem ezekre a drágakövekre. Én úgysem viselek többé semmiféle ékszert.

- Boldogtalan vagy hát! - kiáltott Rowena, akit Rebeka utolsó szavainak hangja egészen megdöbbentett. - Ó, maradj nálunk... szent embereink tanácsa eltérít majd tévelygő hitedtől, és akkor testvérek leszünk.

- Nem, úrnőm - felelte Rebeka, és az iménti mélabús nyugalom ömlött el megint lágy hangján és szép arcvonásain. - Ez lehetetlen. Nem cserélem el apáim hitét, mint egy köntöst, amely nem felel meg az éghajlatnak ott, ahová költözöm. És ne félj, úrnőm, nem leszek boldogtalan. Az, kinek hátralevő életemet szentelem, megvigasztal, ha teljesítem akaratát.

- Hát nektek is vannak zárdáitok, melyeknek egyikébe visszavonulhatsz? - kérdezte Rowena.

- Nem, asszonyom - felelte a zsidó lány -, de a mi népünk közt is vannak már Ábrahám ideje óta olyan asszonyok, akiknek minden gondolata az ég felé száll, tevékenységük, munkájuk pedig abban áll, hogy jóságot és szeretetet gyakoroljanak, ápolják a betegeket, táplálják az éhezőket, enyhítik a szenvedők fájdalmát. Rebeka is ezek közé akar tartozni. Mondd meg ezt uradnak, ha meg találja kérdezni, mi lett a sorsa annak a lánynak, kinek életét megmentette.

Rebeka hangja önkéntelenül is megremegett, és annyira ellágyult, hogy attól tartott, többet árul el, mint amennyit szavakban elmondott. Ezért sietve elbúcsúzott Rowenától.

- Élj boldogul - mondta. - Bárcsak Ő, aki teremtője keresztényeknek és zsidóknak egyaránt, elhalmozna legszebb áldásaival. A hajó, mely elvisz majd bennünket innen, már felszedte horgonyát, mire a kikötőbe érünk.

Gyorsan kisuhant a szobából, magára hagyva a csodálkozó Rowenát, aki úgy érezte, mintha valami látomás szállt volna el szeme előtt.

A szép szász hölgy aztán beszámolt erről a különös beszélgetésről urának, akire mindez mély benyomást tett.

Hosszú és boldog élet várt rá Rowena oldalán, és annál jobban szerették egymást, mert gyakran eszükbe jutott a sok akadály, mely útjában állt boldogságuknak. De már túlságos kíváncsiságra vallana megkérdezni, vajon Rebeka szépségének és nagylelkűségének emléke nem támadt-e fel később is Wilfredben. Nem foglalkoztatta-e gondolatait gyakrabban, mint ahogy Alfréd király szép dédunokájának kedvére lett volna?

Ivanhoe kitüntette magát Richárd szolgálatában, és továbbra is rásütött a királyi kegy napja. Még magasabb rangra is emelkedett volna, ha be nem következik a hős Oroszlánszívű korai halála, Chaluz vára előtt, Limoges közelében. E nagylelkű, de meggondolatlan és regényes képzeletű uralkodóval együtt sírba szálltak nagyra törő és emberszerető tervei is. Kis változtatással róla is elmondható az, amit Johnson írt Károly svéd királyról:

Messzi parthoz béklyózta őt a vész,
Sorsa komor erőd és szolgakéz;
Elhagyta hírhedt, sápasztó nevét,
S hagyott reánk tanulságos regét.


Jegyzetek

30. És veletek - kérlek, tisztelendő atyám, könyörülj rajtam (latin). [VISSZA]

31. Az ősi germán mitológia alvilága és istenei. [VISSZA]

32. Híres normann vezér [VISSZA]

33. Wittenagemote - az angolszászok államtanácsa, melyben a király és a főurak vettek részt [VISSZA]

34. Ha valaki az ördög sugallatára... (latin) [VISSZA]

35. Juvenalis, Decimus Junius (kb. 55-140) - híres latin szatírikus költő [VISSZA]

36. Utalás a keresztes háborúk hírhedt visszaéléseire [VISSZA]

37. Teuton törzsek dalnokai [VISSZA]

38. Kezet emelni Isten szolgájára (latin) [VISSZA]

39. Kiátkozlak benneteket (latin) [VISSZA]

40. Tegye üdvössé az Úr a te jóságodat (latin) [VISSZA]

41. Szükségből és a hideg elűzésére (latin) [VISSZA]

42. Kolostori hálóhely [VISSZA]

43. A kivégzettek fejét akasztották ide, elrettentő például. [VISSZA]

44. Mindig üsd az oroszlánt (a templomosok jelmondata; latin) [VISSZA]

45. Kerüljétek minden nő csókját (latin) [VISSZA]

46. A levelek olvasásáról (latin) [VISSZA]

47. Ébren találtassanak (latin). [VISSZA]

48. A bor felvidítja az ember szívét (latin). [VISSZA]

49. A király gyönyörködni fog a te szépségedben (latin). [VISSZA]

50. Mindig üsd a tátott szájú oroszlánt (latin). [VISSZA]

51. Szent közösségünk templomos lovagjairól, akik nyomorúságos asszonyokkal társalkodnak testük gyönyörűségéért (latin). [VISSZA]

52. Távoztassátok el magatoktól a rosszat (latin). [VISSZA]

53. Jog, mentesség; itt: Rebekának az a joga, hogy bajvívót kérjen (francia; ejtsd: eszoán). [VISSZA]

54. Te igitur - a mise állandó részének kezdőszavai; itt: misekönyv, amelyre eskütétel közben két ujjukat ráhelyezték (latin). [VISSZA]

55. Tegyétek meg a kötelességeteket, nemes lovagok (francia; ejtsd: fet vő dövoár, pro sövalié). [VISSZA]

56. Anglia főbírája abban a korban (ejtsd: lord háj konsztebl). [VISSZA]

57. "Miért remegtek a nemzetek?" (latin). [VISSZA]




Hátra Kezdőlap