ELSŐ KÖNYV
JÁKÓB TÖRTÉNETEI

ELŐJÁTÉK: POKOLRASZÁLLÁS

1

Mélységes mély a múltnak kútja. Ne mondjuk inkább feneketlennek?

Feneketlennek még akkor is és talán éppen akkor, ha kizárólag és egyedül az ember az, akinek múltjáról kérdés és szó esik: ez a rejtélyes lény, aki a magunk természeti-gyönyörűséges és természetfeletti-nyomorúságos létének tartálya, s akinek titka érthető módon minden kérdésünk és szavunk alfája és ómegája, s minden szavunkat hévvel és szorongással és minden kérdésünket izgatott sürgetéssel telíti. Mert éppen ekkor történik az, hogy minél mélyebben fürkészünk, minél messzebbre hatolunk és tapogatózunk a múlt alvilágába, az emberinek, történetének, művelődésének kezdeti alapjai tökéletesen megmérhetetlennek bizonyulnak, s mérőónunk elől, bármily kalandos távolságokba gombolyítjuk alá zsinegét, mindig újra és tovább húzódnak vissza a feneketlenségbe. Találóan mondhatjuk itt, hogy "újra és tovább", mert kutató buzgalmunkkal a kikutathatatlan incselkedő játékot űz: látszatmegállókat és úti célokat kínál, melyek mögött, amint elértük őket, újabb múltszakaszok tárulnak föl, ahogy a partjáró bolygása sem ér soha véget, mert minden egyes megmászott agyagos fövenykulissza mögött új távolságok csábítanak új hegyfokok felé.

Így vannak feltételes jellegű kezdetek, melyek bizonyos közösség, néptörzs vagy hitcsalád külön hagyományának őskezdetét jelentik gyakorlati-ténybeli értelemben, úgyhogy az emlékezet, ha talán tudja is, hogy a kút mélyének evvel még korántsem ért komolyan fenekére, nemzeti szempontból megnyugodhat, s személyes-történeti megállapodáshoz eljuthat efféle őskezdet révén.

Az ifjú József például, Jákóbnak s a bájos, túl korán napnyugatra távozott Ráhelnak fia, az időben, amikor Kurigalzu, a kosszeus, a négy égtáj ura, Sumir és Akkád királya Bábel trónján ült, Bél-Maruduk szívének igen jólesőn, ez az egyben szigorú és buja uralkodó, kinek szakállfürtjei oly művészi elrendezésben sorakoztak, mint egy szakasz jól felállított pajzshordozó; Thébében viszont, az alföldön, melyet József "Micrájim" vagy pedig "Kéme, a fekete ország" névvel szokott illetni, őszentsége a jóságos isten, név szerint "Amun-szíve-megelégedett" s e néven a harmadik, a nap tulajdon fia sugárzott palotája egében a porbanszületettek káprázó gyönyörűségére; mikor Asszúr meggyarapodott isteneinek ereje által, s a tengerparti nagy úton, Gázától föl a Cédrus-hegység szorosaiig királykaravánok vitték a folyóköz országainak udvarai s a fáraó udvara között ide-oda a lápisz lazulit és jelzett aranyat, az udvariasság adóit; mikor az emoreusok városai, Bét-seán Ajjálón, Taanák, Uruszalim Astarténak szolgáltak, Szihemben és Béth-lahamában a hétnapos siralom az igazi fiúért, a szétszaggatottért jajdult föl, és Gebálban, a könyvek városában, Élt imádták, aki nem szorult rá templomra és istentiszteletre: József tehát, ki amaz országnak, melyet egyiptomiul Felső-Retenunak hívtak, Kenana kerületében lakott, atyja terebintusokkal és örökzöld magyalfákkal árnyas családi tanyáján, Hebrón mellett, József, e híresen kellemes ifjú, mert kellemességében anyját követte örökletesen, aki szép és kedves volt, mint a hold, ha teljében áll, és mint Istár csillaga, ha szelíden úszik a tiszta égen, ám ezenkívül atyai részről áldott szellemi javakkal is, melyekben bizonyos értelemben még fölül is múlta az atyát - József egyszóval (ötödször és hatodszor nevezzük néven őt, és némi elégedettséggel, mert neve titokzatos jelentésű, és úgy érezzük, mintha említése mágusi erőt adna nekünk, amellyel felidézhetjük a fiú múltba merült, de egykor oly beszédesen-eleven személyét), József a maga részéről egy dél-babiloni városban, Uruban, melyet az ő nyelvén "Ur-kaszdim"-nak, "Káldeus Ur"-nak szokott nevezni, pillantotta meg mindennek, azaz: tulajdon személyes dolgainak kezdetét.

Onnan indult el ugyanis régebbi időben - József nem mindig volt vele tisztában, milyen rég - egy tűnődő és belsőleg nyugtalankodó férfiú asszonyával, akit gyöngédségből szívesen nevezett "nővér"-nek, s más hozzátartozóival, hogy úgy tegyen, mint a hold, Ur istensége, és vándorútra keljen, mert ezt érezte a leghelyesebbnek, és békétlen, kétellyel telt, sőt megkínzott állapotával legösszehangzóbbnak. Kivonulása, melytől nem lehetett elvitatni az ellentmondás és lázadás jelentéshangsúlyát, összefüggött bizonyos építményekkel, melyek sértő módon hatottak rá, és amelyeket ama vidéken éppen uralkodó Nimród és földhatalmasa, ha nem is emelt, de megújított és nagymértékben fölmagasított: az urbeli férfiú titkos meggyőződése szerint kevésbé az isteni fények tiszteletére, melyeknek szentelték őket, mint inkább a szétszóródás gátoszlopául és a Nimród király roppant hatalmának égre toluló jeleként, amely alól az urbeli férfiú most vonta ki magát, mégis szétszóródásba indulva és hozzátartozóival bizonytalan vándorlásra adva fejét. A Józsefre szálló hagyományok nem egészen egybehangzók a tekintetben, hogy az uri nagy holdvár volt-e, amely a békétlenkedőt kiváltképp bosszantotta, a Szin istenség tornyozódó temploma, kiről Sineár egész országa nevét nyerte, és kinek neve itt-ott beleszövődött a hazai elnevezésekbe, mint például Szináj hegyébe; vagy talán az a magasba nyúló napháza, az Észagila nevű Marduk-templom magában Bábelben, melynek csúcsát Nimród ugyancsak éghez hasonlóan fölmagasította, s amelynek József pontos szóbeli leírását ismerte. Nyilván akadt ott még más egyéb is, amin a tűnődő férfiú megütközött: kezdve magán a Nimród-hatalmasságon egyáltalában ilyen és olyan szokásokig és erkölcsökig, amelyek a többiek számára szent hagyományok és megmásíthatatlanok voltak, az ő lelkét azonban egyre több kétellyel töltötték el; és minthogy kételymarta lélekkel nem jó csöndesen megülni, épp ezért kerekedett föl egy napon.

Háránba ért ekkor, észak holdvárosába, az út városába, Naharájim országába, hol több év hosszat tartózkodott, és lelkeket gyűjtött, hogy övéi szűkebb közösségébe fölvegye őket. Ám ez a közösség csak nyugtalanságot jelentett s jóformán semmi mást, a lélek nyugtalanságát, mely a test nyughatatlanságában nyilvánult meg, aminek azonban kevés köze volt a közönséges vándorhajlamhoz és kalandos kóborlóvágyhoz, inkább egyetlen ember hajszoltsága és megszállottsága volt, kinek vérében derengve-csírázva készülődtek a sorsfordulatok, amelyeknek nyomasztó jelentőségével békétlenségének kínja mintegy titkosan megfelelő viszonyban állt. Épp ezért Hárán, amely még Nimród uralmi körébe tartozott, valójában csak "az út városának" bizonyult, vagyis állomásnak, ahonnan a holdférfiú kis idő múlva ismét elszakadt, Sárával, házastestvérével és minden rokonságával s jószágával, hogy mint vezérük és mahdijuk folytassa higráját ismeretlen cél felé.

Így érkezett a napnyugati országba, az emoreusokhoz, akik Kenanát lakták, ahol akkor Hatti férfiai uralkodtak; megszakításokkal végighaladt az országon, és előrehatolt mélyen dél felé, más nap alá, az iszap földjére, ahol a víz ellenkező irányban folyik, mint a Naharina vize, és folyása északra visz, s hol egy elvénhedt nép halottait imádta, s az urbelinek és nyomorúságának nem volt mit keresnie s tennie. Visszatért hát napnyugat felé, a középső részre, amely az iszapnak és Nimródnak földje között terült el, és annak déli részében, nem messze a sivatagtól, hegyes vidéken, hol szántóföld kevés akadt, de annál bőségesebb legelő marháinak, s hol a lakosokkal jogszerűen megegyezett, holmi felületes állandóságot talált.

A hagyomány tudni véli, hogy istene, az Isten, akinek lényegét kereste szelleme, a Legmagasabb a többiek között, akit egyedül akart szolgálni büszkeségből és szeretetből, az örökkévalóság istene, akinek nevet keresett, s nem talált megfelelőt, ezért többes számmal ajándékozta meg, és Elóhimnak, istenségnek próbálta elnevezni: hogy tehát Elóhim éppoly messze ható, mint pontosan meghatározott ígéreteket tett neki, nemcsak oly értelemben, hogy ő, az urbeli férfiú néppé lesz, mely számos, mint a föld pora s a csillagok, s áldássá minden népek között, hanem arra vonatkozólag is, hogy az ország, amelyben most idegenként lakozik, s ahová Elóhim Káldeából vezette, neki és magjának örök tulajdonul adatik minden részében - s itt az istenek Istene név szerint fölsorolta a tartomány nemzetségeit és jelenlegi birtokosait, kiknek "kapui" az urbeli magjáé lesznek, azaz: akiket Isten az urbeli férfiúnak és magjának érdekében alávettetésre és szolgaságra szánt. Ezt óvatosan kell fogadni, vagy legalábbis helyesen értelmezni. Késői és célzatos betoldásokról van itt szó, melyek azt a szándékot szolgálják, hogy politikai-hatalmi viszonyokat, melyek háborús úton jöttek létre, kezdetbeli isteni szándékokkal jogszerűen erősítsenek meg. A valóságban a holdvándor kedélye egyáltalában nem arra termett, hogy politikai ígéreteket kapjon vagy tegyen. Semmi sem bizonyítja, hogy az emoreusok földjét akár csak eleve működése jövendő területének tekintette volna, amikor hazáját elhagyta; sőt az a körülmény, hogy próbaképpen a sírok és a tömpe orrú oroszlánszűz országát is bejárta, az ellenkezőt látszik bizonyítani. Ha pedig Nimród nagy hatalmú államát faképnél hagyta, és a kettős koronájú oáziskirály nagy tekintélyű birodalmát is nyomban újra elhagyta, hogy a napnyugati országba térjen vissza, tehát olyan országba, melyet szétforgácsolt államélete reménytelenül politikai ájultságra és függőségre kárhoztatott, ez semmit sem bizonyít kevésbé, mint hajlamát nagyhatalmi törekvésekre és képességét politikai látomásokra. Ami miatt fölkerekedett, szellemi nyugtalanság volt, istenszomjúság volt, és ha kinyilatkoztatásokban részesült, amire nézve semmi kétség nem szabad hogy legyen, ezek csupán újszerűen személyes istenélményének kisugárzásaira vonatkoztak, melynek kezdettől fogva igyekezett érdeklődést és pártot szerezni. Szenvedett, és mikor belső zaklatottságának mértékét a nagy többségével összehasonlította, ebből azt következtette, hogy szenvedése jövővel terhes. "Nem lesz hiábavaló - így hallotta az újonnan megpillantott Istentől - szenvedésed és nyugtalanságod: sok lelket megtermékenyít, hívőket szerez, akik számosan lesznek, mint a tenger fövenye, és megindítja az élet messze folyását, mely csírában már benne foglaltatik - egyszóval áldás leszel." Áldás? Valószínűtlen, hogy ez a szó helyesen adja vissza annak lényegét, ami látomásában történt, és ami élethangulatának, önérzésének megfelelt. Az "áldás" szóban olyan értékelés rejlik, amelyet nem kellene alkalmazni az effajta emberek lényének és hatásának megjelölésére: tehát a belsőleg zaklatott és vándorhajlamú emberekre, akiknek újszerű istenmegismerése hivatva van kijelölni a jövő útját. Tiszta és kétségtelen "áldást" ritkán vagy sohasem jelent olyan emberek élete, akikkel történelem kezdődik, és nem ez az, amit önérzésük sugall nekik. "És sors leszel" - ez az ígéret szavának világosabb és helyesebb fordítása, akármilyen nyelven mondjuk is; és hogy ez a sors áldás lesz-e vagy sem, az kérdés, amelynek másodrendűsége már abból a tényből is kiviláglik, hogy mindig és kivétel nélkül különbözőképp lehet rá válaszolni, noha természetszerűen igennel felelt testi és lelki úton növekvő közössége azoknak, akik abban az istenben, aki az urbeli férfiút kivezette Káldeából, az igazi Baált és a körforgás Adduját ismerték föl, s akiknek egyezségére József a maga szellemi és testi létét visszavezette.

 

2

József a holdvándort nemegyszer dédapjának tartotta, amit azonban teljes határozottsággal ki lehet zárni a lehetőségek köréből. Ő maga pontosan tudta, többféle tanítás útján, hogy a rokonság távolibb. Természetesen nem annyira távoli, hogy az a földhatalmasa, akinek az állatkör képével rovott határköveit az urbeli maga mögött hagyta, csakugyan Nimród lett volna, az első király e földön, aki Sineár Béljét nemzette. A táblák szerint inkább Hammurábi, a törvényhozó lehetett ez, ama hold- és napvárak megújítója, és ha az ifjú József az ősidőbeli Nimróddal azonosította őt, ez nem egyéb gondolatjátéknál, amely az ő szelleméhez kellemesen illett, a miénk számára azonban, mint illetlen, tiltva van. Ugyanígy állt a dolog az urbelinek alkalomadtán való összecserélése körül atyjának nagyatyjával, akit hasonlóan vagy ugyanúgy hívtak, mint amazt. A gyermek József és a szellemi-testi ős vándorlása között, az időszámítás rendjét követve, amely az ő korában és kultúrkörében egyáltalában nem hiányzott, legalábbis húsz nemzedék volt, hatszáz babilóni körforgásév, oly távolság, mint amennyire mi vagyunk a gótikus középkortól, olyan távolság, és mégsem olyan.

Mert noha a csillagászati időszámítást változatlanul innen és ekkorról vettük át, azaz az urbeli férfiú életét jóval megelőző napokból, és ugyanúgy fogjuk késő unokáinknak is átadni, mégis a földi idő jelentősége, súlya és telítettsége nem mindig és mindenütt egy és ugyanaz; az idő mértéke egyenetlen, mérésének minden káldeai tárgyilagossága ellenére; hatszáz esztendő akkor és amaz ég alatt nem ugyanaz, mint ami a mi napnyugati történelmünkben; csöndesebb, némább, egyformább idősíkok voltak azok; az idő kevésbé tevékeny, szüntelen munkájának dolgokat és világot változtató hatása csekélyebb és szelídebb volt - jóllehet természetesen e húsz emberöltő alatt nagy fontosságú változtatásokat és átalakulásokat idézett elő, még természeti átalakulásokat is, a földfelület megváltozását József szűkebb körében, amint tudjuk, és amint ő is tudta. Mert hol volt már az ő idejében Gomora és a háráni Lótnak - aki az urbeli szűkebb rokonságába vétetett föl - lakóhelye: Szodoma, a két parázna város? Ólmos lúgtó terjengett ott, ahol fajtalanságuk virágzott, mert a vidék szurkos-kénes tűztengerré változott, oly borzalmassá és látszólag mindent megsemmisítővé, hogy Lót idejében vele menekedett lányai, ugyanazok, akiket az atya bizonyos tisztes vendégek helyett a szodomiták vágyainak föl akart kínálni, azt képzelvén, hogy kívülük nem maradt több ember a földön, asszonyi gondban az embernek fennmaradásáért, atyjukkal egyesültek.

Így hát a futó idő nagyon is látható átalakulásokat hagyott maga mögött. Volt áldásnak ideje és átoknak ideje, bőség és szárazság, háború, változó uralom és új istenek jötte. És egészében az idő mégis állandóbb jellegű volt, mint a miénk; József életformája, gondolkodásmódja és szokásai sokkal kevésbé különböztek az ősökétől, mint a mieink a keresztes vitézekétől; az emlékezés, mely szájhagyomány útján szállt nemzedékről nemzedékre, közvetlenebb és bizalmas-akadálytalanabb volt, az idő egységesebb és ezért kurtább átnézetű; röviden, az ifjú Józseftől nem lehetett zokon venni, ha az időt álmodozón összevonta, és legalább néhanapján, kevésbé szabados szellemi állapotban, például éjszaka, holdfénynél, az urbeli férfiút atyja nagyatyjának tartotta - és ez a szabadossága nem az egyetlen volt. Mert valószínű, tegyük hozzá, hogy az urbeli egyáltalában nem volt a voltaképpeni és igazi urbeli férfiú. Valószínűleg (s világosabb óráiban, napvilágnál az ifjú József számára is így volt valószínű) ez sohasem látta Uru holdvárát, hanem már atyja volt az, aki onnan elvándorolt északra, Hárán felé Naharina országában, és csak Háránból indult el a hamisan urbelinek mondott férfiú, az istenek Urának utasítására az emoreusok földjére, ama később Szodomában lakozó Lóttal egyetemben, akit a törzsi hagyomány álmodozó módon az urbeli unokaöccsének nyilvánított, éspedig azért, mert "Hárán fia" volt. Semmi kétség, a szodomai Lót Hárán fia volt, mivel onnan származott, éppen úgy, mint az urbeli. De Háránból, az út városából az urbeli testvérét és ekként az új hitre tért Lótból unokaöccsét csinálni merő álmodozás és gondolatjáték, amely napvilágnál teljesen tarthatatlan, ám nagyon alkalmas arra, hogy megvilágítsa, miért tudta az ifjú József olyan könnyedén apró csereberéit véghezvinni.

Ugyanolyan jó lelkiismerettel tette ezt, mint amilyennel a sineári csillagpapok és jósok cselekedtek jövendöléseik alkalmával a csillagzatok egymással való helyettesítésének alapelve szerint, egyik égitestet a másik helyébe téve; például a napot lenyugvása után Ninurtuval, az állam- és hadibolygóval cserélték föl, vagy Marduk bolygót a Skorpió képével, egyszerűen "Marduk"-nak nevezve ezt és "Nap"-nak Ninurtut; a praktikus kisegítés értelmében tette ezt, mert az a vágya, hogy a történésnek, melynek keretébe maga is tartozott, kezdetet adjon, ugyanabba a nehézségbe ütközött, mint amilyenbe minden hasonló törekvés: abba a nehézségbe tudniillik, hogy minden fiúnak atyja van, és semmi sincs magától és előzmény nélkül mint önmaga oka, hanem minden származik és visszafelé mutat, mindig mélyebbre, le az ősalapokhoz, a múlt kútjának fenekére és feneketlenségére. József természetesen tudta, hogy az urbeli atyjának, tehát az igazi Uruból jött férfiúnak is kellett hogy atyja legyen, akivel tehát tulajdonképp a maga személyes története kezdődne, és így egyre tovább, egészen Jábálig, Háda fiáig, azoknak ősatyjáig, akik most sátrakban laknak és állattenyésztést űznek. Mert hiszen a sineári kivonulás az ő számára csak feltételes és külön kezdetet jelentett, s dal és tanítás igen jól kioktatta afelől, milyen újabb és újabb rétegek sorakoznak amögött az általános felé, sok-sok történeten át, egészen Adapáig vagy Adamáig, az első emberig, aki egy babiloni verses füllentés szerint, melyet József részben betéve tudott, Eának, a bölcsesség és vizek mélye istenének fia volt, és az isteneket mint pék és pohárnok szolgálta, amiről azonban József szentebb és igazabb tudósítást ismert; egészen a kelet kertjéig, amelyben a két fa, az élet fája és a halál tisztátalan fája állott; egészen a kezdetig, a világ, az ég és minden földi keletkezésig a tóhuvabóhuból az ige által, amely lebegett a vizek fölött, és Isten volt. De vajon nem volt-e ez is csak feltételes, külön kezdete a dolgoknak? Különös lények nézték akkor csodálva és csodálkozva a Teremtőt: Isten fiai, csillagangyalok, akikről József különös és vidám történeteket ismert, meg gonosz démonok. Egy elmúlt világkorszakból származtak ezek, amely aggkori pusztulásakor a tóhuvabóhu nyersanyaga lett - és ez vajon a legelső volt-e?

Itt az ifjú József szédült, akárcsak mi, amikor a kútkáva fölé hajolunk, és hozzánk nem méltó apró pontatlanságai ellenére, melyet az ő kedves és szép feje megengedett magának, kortársnak és közel érezzük magunkat hozzá a múlt alvilági mélységébe tekintve, amelybe már ő is, a távoli lélek, belépillantott. Ember volt ő is, mint mi, úgy érezzük, és noha oly korán élt, az emberiség kezdeteitől (hogy a dolgok kezdetéről általánosságban ismét ne is szóljunk) matematikailag éppoly messze volt, mint mi, mert ezek csakugyan a kút mélyének feneketlen sötétjébe vesznek, és kutatásainknál vagy feltételes látszatkezdetek szerint kell tájékozódnunk, amelyeket mi az igazi kezdettel éppúgy fölcserélünk, mint ahogy József cserélte föl az urbeli vándort egyrészt annak atyjával, másrészt tulajdon dédapjával, vagy pedig egyik fövenykulisszától a másikig csábítódunk vissza meg újra vissza a végtelenségbe.

 

3

Említettük például, hogy József babilóni verseket tudott betéve, amelyek egy nagy és írásba foglalt, de csupa hazug bölcsességgel tele versciklusból származtak. Utasoktól tanulta ezeket, akik áthaladtak Hebrónon, és akikkel a maga közvetlen módján párbeszédet folytatott, valamint tanítójától, a vén Eliézertől, atyja fölszabadított szolgájától, aki nem tévesztendő össze (mint ahogy néha József tette, s maga az öreg is szívesen vállalta) Eliézerrel, az urbeli vándor legidősebb szolgájával, ki egykor megkérte a kútnál Betuél lányának kezét Izsák számára. Nos, mi ismerjük ezeket a verseket és mondákat; megvannak a táblára vésett szövegek, amelyeket Asszurbanipálnak, a mindenség királyának, Asszarhaddon fiának, Szinahérib fiának ninivei palotájában találtak, s amelyek közül egynéhány szürkéssárga agyagra írt kecses ékírással szolgáltat forrástudósítást a nagy vízözönről, mellyel az Úr romlottsága miatt kiirtotta az első emberiséget, s amely József személyes hagyományai közt is nagy szerepet játszik. Valljuk be azonban, hogy a "forrás" szó, legalábbis eredeti és szemléletes jelentésében, nincs egészen helyén; mert azok a megromlott táblácskák csak másolatok, melyeket Asszurbanipál, az írást és lerögzített gondolatot kedvelő úr, a "főokos", mint a babilóni szójárás mondta, és az okosság termékeinek buzgó gyűjtője, csak mintegy hatszáz évvel időszámításunk kezdete előtt készíttetett rabszolgákkal, éspedig oly eredeti után, mely jó ezer évvel régibb volt, tehát a törvényhozó és holdvándor korából származott, s Asszurbanipál írnokai körülbelül oly könnyen vagy nehezen érthették és olvashatták, mint mi egy Nagy Károly korából származó kéziratot. A teljesen elavult és kifejletlen írásjelekkel készített hieratikus írásművet már akkor nehéz lehetett kibetűzni, és hogy a másolásnál egészen híven adták-e vissza minden jelentését, az kétséges.

Ám ez az eredeti sem volt tulajdonképpen eredeti, nem volt az eredeti, ha jól megnézzük. Ez már maga is másolata volt egy isten tudja, milyen régidőből való emléknek, amelynél tehát most már, bárha még mindig nem tudjuk, hol, mint csakugyan eredetinél megállhatnánk, ha ez viszont megint nem volna ellátva a másolók glosszáival és pótlásaival, amelyeknek egy ismét ősrégi időkbe nyúló szöveg jobb megértetésére kellett volna szolgálniok, valószínűleg azonban, éppen ellenkezőleg, az ősi bölcsesség modern agyoncsavarására szolgáltak - és így folytathatnánk, ha nem táplálna az a reménység, hogy hallgatóink már itt megértették, mire gondolunk, amikor fövenykulisszákról és kútmélyéről beszélünk.

Egyiptom fiainak volt erre egy szavuk, melyet József ismert, és alkalomadtán használt is. Mert jóllehet Jákób nem tűrte udvarán a hámitákat, ősük, az atyagyalázó miatt, ki tetőtől talpig fekete lett, továbbá azért sem, mert Micrájim erkölcseit vallási okokból megvetette, a kíváncsi természetű ifjú a városokban, Kirját-arbában, valamint Szihemben mégis gyakran érintkezett egyiptomiakkal és egyet-mást eltanult nyelvükből, amelyben később aztán oly ragyogóan tökéletesítette magát. A meghatározhatatlan ősi, röviden: emberemlékezet előtti időkből származó dolgokra tehát ezt mondották: "Szét napjaiból való", amivel tudniillik egyik istenükre céloztak, a náluk Uzirinak, a szenvedőnek nevezett Marduk vagy Tammúz csalfa testvérére; Uziri melléknevét onnan kapta, hogy Szét előbb egy koporsóba csalta és a folyóba vetette, majd ezenfelül még mint az elejtett vadat, darabokra szaggatta, és végképp meggyilkolta, úgyhogy Uziri, az áldozat most a holtak fejedelmeként s az örökkévalóság királyaként az alvilágban uralkodik... "Szét napjaiból" - Micrájim fiai a legkülönféleképp alkalmazták szólásmódjukat, mert minden dolgaiknak kezdete kinyomozhatatlanul elmerült az őshomályban.

A líbiai sivatag szélén, Memfisz közelében tanyázott az ötvenhárom méter magas, sziklából vágott oroszlánszűz kolosszuskorcs, női keblekkel, férfiszakállal és fejkendőjén ágaskodó bálványkígyóval, macskateste hatalmas mancsait előrenyújtotta, s orrát tömpére koptatta az idő foga. Öröktől fogva ott tanyázott, öröktől fogva időrágta orral, és senki sem emlékezett rá, hogy ez az orr valaha ép volt, vagy hogy egyáltalában a szfinx valaha ott ne lett volna. IV. Thutmózisz, az aranykarvaly és erős bika, Alsó- és Felső-Egyiptom királya, akit szeretett a bölcsesség istenasszonya, s ugyanabból a tizennyolcadik uralkodóházból származott, amelyből Amun-szíve-megelégedett is, égi útmutatás alapján, amit trónra lépése előtt álmában kapott, ásatta ki a hatalmas szoborművet a sivatag homokjából, mely már alaposan befújta s eltemette. De már másfél évezreddel előbb a negyedik házból származó Kufu király, aki a közelben a nagy piramist emeltette sírboltul, és a szfinxnek is áldozatot mutatott be, félig rom állapotban találta, és senki sem ismert olyan kort, amikor ne lett volna a helyén, vagy akárcsak egész orral állt volna a helyén.

Talán maga Szét faragta ki a sziklából a csodalényt, melyet a későbbi kor a napisten képmásaként tisztelt és "Hórusz a fényesség hegyén" néven ismert? Lehetséges, mert valószínűleg Szét sem volt mindig isten, mint ahogy Uziri, az áldozat sem, hanem valamikor ember, mégpedig Egyiptom királya. Abból a nemritkán hallott tanításból, hogy bizonyos Menesz vagy Hór-Meni alapította körülbelül hatezer évvel időszámításunk előtt az első egyiptomi dinasztiát, s azelőtt "dinasztia előtti kor" volt, s hogy Meni egyesítette először az alsó és felső országot, a papiruszt és a liliomot, a vörös és a fehér koronát, s mint első király uralkodott Egyiptom fölött, melynek története uralkodásával kezdődik - ebből a mendemondából valószínűleg egyetlen szó sem igaz, s a mélyebbre hatoló szem Menit, az őskirályt puszta időkulisszának látja. Egyiptomi papoktól úgy hallotta Hérodotosz, hogy országuk írott története az ő kora előtt még tizenegyezer-háromszáznegyven évre nyúlik vissza, ami számunkra körülbelül tizennégyezer esztendőt jelent, s egyben oly adat, mely alkalmas arra, hogy Meni király alakját ősi jellegéből messzemenően kivetkőztesse. Egyiptom története a szakadás és tespedés meg a hatalom és fény korszakára oszlik, a fejetlenség és sokfejűség meg az erők fenséges összesítésének idejére, és mindegyre világosabb, hogy ezek a létformák sokkal gyakrabban váltakoztak, semhogy Meni az egység első képviselője lehetett volna. A szétszaggatottságot, melyet ő összeforrasztott, régebbi egység előzte meg, és ezt még régebbi szétszaggatottság; akárhányszor is emlegetjük azonban, hogy "régebbi", "ismét" és "megint", nem mondhatunk egyebet, csak azt, hogy az első egység istendinasztiák alatt virult, melyeknek fiai voltak gyaníthatóan ama Szét és Uziri is, és hogy Uzirinak, az áldozatnak története, meggyilkolása és földarabolása trónviszályoknak, melyeket akkoriban fortéllyal és gaztettekkel intéztek el, mondai jelképe. Átszellemítetten és szellemekkel telten mély, legendássá és teologikussá vált múlt volt ez, amely jelenné és ájtatos tisztelet tárgyává lett bizonyos állatok, sólymok és sakálok alakjában, melyeket az országrészek régi fővárosaiban, Butóban és Enhabban gondoztak, és melyekben ama ősalakok lelke élt tovább titokzatosan.

 

4

"Szét napjaiból" - tetszett ez a szófordulat az ifjú Józsefnek, és mi is osztozunk gyönyörködésében; mert akár Egyiptom fiai, mi is úgy érezzük, hogy rendkívül jól alkalmazható és jóformán mindenre illő megjelölés ez - igen, amerre csak pillantunk az emberinek birodalmában, önként kínálkozik, hiszen ha élesebben figyelünk, minden dolgoknak kezdete Szét napjaiban vész el.

Az időben, amikor elbeszélésünk kezdődik - meglehetősen tetszés szerinti időpont, de valahol mégis bele kell vágnunk, s a többit magunk mögött hagynunk, különben magunk is "Szét napjaiban" kezdhetnénk -, József már testvéreivel együtt marhapásztor volt, jóllehet ezt a hivatást még kíméletes keretek közt gyakorolta: velük őrizte, ha kedve tartotta, Hebrón mezőin atyja juhait, kecskéit és marháit. Milyenek voltak ezek az állatok, és miben különböztek azoktól, amelyeket mi tartunk és őrzünk? Semmiben. Ugyanazok a baráti és megjuhászított teremtmények voltak, a kitenyésztettség ugyanazon fokán, mint ahogy ma ismerjük őket, és - mondjuk - a marha tenyésztörténete vadbivaly alakjából az ifjú József napjaiban már oly rég lezajlott, hogy "rég" szinte nevetséges kifejezés ekkora időtávolságokra: a marhát kimutathatóan már a kőszerszámok ama korai fejlődésszakában megszelídítették, amely a vas- és bronzkorszakot megelőzte, s amelyből a babiloni-egyiptomi műveltségű József, az Amurru-föld fia csaknem éppoly távol állt, mint mi, maiak - a különbség elenyésző.

Ha vadjuh után puhatolózunk, amelyből "egykor" Jákób nyájainak s a mi nyájainknak juha szelídült, megtudjuk, hogy ez már kihalt. "Rég" kiveszett. Megszelídítése Szét napjaiban folyt le, s a ló, a szamár, a kecske betörése, meg a sertésé a vaddisznóból, amely Tammúzt, a pásztort széttépte, ugyanebben a ködös időpontban történt. Történeti följegyzéseink körülbelül hétezer évre nyúlnak vissza; ez alatt az idő alatt mindenesetre egyetlen vadállat sem nevelődött többé hasznossá és házivá. Emlékezet előtti időkben történt mindez.

Ugyanekkor történt a vad és meddő füvek megnemesítése kenyéradó gabonává. Gabonaneműinket, melyekkel József is táplálkozott, az árpát, a zabot, a rozst, a kukoricát és a búzát vadon növő őseikre visszavezetni legmélyebb sajnálatára növénytanunk sem képes, s egyetlen nép sem dicsekedhetik vele, hogy ő volt az első, aki kifejlesztette s művelte. Tudjuk, hogy a kőkorszakban Európában ötféle búza és háromféle árpa volt. S ami a borág nemesítését illeti a vad szőlővesszőből, ezt az emberi teljesítménynek páratlan cselekedetét, akárhogy gondolkodunk is egyébként efelől, a feneketlen messzeségből idehangzó hagyomány Noénak, az igaznak tulajdonítja, aki túlélte a vízözönt, s akit a babiloniak Utnapistimnek és hozzá Atrahaszisznak, nagyszerűnek neveztek, és aki késő unokáját, Gilgamest, a táblamondák hősét a dolgok kezdetéről tudósította. Ez az igaz férfiú plántált tehát, amint József is tudta, elsőnek szőlőt, amit József nem tartott éppen helyesnek. Nem tudott volna valami hasznosabbat ültetni? Fügefát vagy olajfát? Nem, hanem bort termesztett elsőnek, megrészegedett tőle, és aztán részegségében megcsúfolták és kiherélték. Ha azonban József azt hitte, hogy nem olyan nagyon régen történt a szörnyűség és a nemes szőlővessző kitermelése, legföljebb tizenkét nemzedékkel "dédapja" előtt, ez álmodozó tévedés volt és jámbor közelhozása elgondolhatatlan ősmesszeségeknek, s csak sápadt bámulattal tudunk arra utalni, hogy ez az ősi messzeség már oly késői volt, oly távol állt az emberi nem kezdetétől, hogy létrehozhatott akkora eszességet, amely képes volt oly nagy kultúrtettre, mint a vadszőlő megnemesítése.

Hol kezdődik hát az emberi művelődés? Milyen régi? A távoli József szempontjából kérdezzük ezt, akinek fejlettségi foka, eltekintve némi apró, álmatag pontatlanságoktól, melyeket szelíden megmosolygunk, már nem különbözött lényegesen a miénktől. De alighogy föltesszük ezt a kérdést, csúfondárosan föltárul a fövenykulisszák birodalma. Ha "ókorról" beszélünk, többnyire a görög-római világot értjük, viszonylag tehát egy majdnem vadonatúj kort. Ha továbbhaladunk visszafelé az úgynevezett görög "őslakosságig", a pelaszgokig, azt vesszük észre, hogy mielőtt a szigeteket elfoglalták volna, ezeket a tulajdonképpeni őslakosság lakta, egy emberfaj, amely megelőzte a föníciaiakat a tenger meghódításában, ami által az utóbbiak, mint "első kalózok", puszta kulisszává válnak. S ez még nem elég, a tudomány egyre jobban hajlik arra a föltevésre és meggyőződésre, hogy ezek a "barbárok" gyarmatosai voltak Atlantisznak, amaz elsüllyedt világrésznek, Herkules oszlopain túl, amely időtlen idők előtt Európát és Amerikát összekötötte. De hogy ez volt-e a földnek első emberlakta vidéke, olyannyira kétes, hogy a valószínűtlenséggel határos, és valószínűbb, hogy a művelődésnek és a nagyeszű Noénak őstörténete is sokkal régebbi, már jóval hamarább elmerült tájakhoz kapcsolódik.

Megmászhatatlan hegyfokok ezek, amelyekre csak amaz egyiptomi szólásmóddal lehet bizonytalanul rámutatni, és a kelet népei éppoly bölcsen, mint jámborul cselekedtek, amikor a művelt élet első útmutatásait az isteneknek tulajdonították. Micrájim vörhenyes fiai a szenvedő Uziriban látták a jótevőt, aki első ízben oktatta őket a földművelésre és adott nekik törvényeket, amit csak Szét csalfa merénylete miatt nem folytathatott, aki aztán vérszomjas vaddisznóként bánt el vele. A kínaiak pedig birodalmuk alapítójának egy császári félistent tekintenek, név szerint Fu-hit, aki meghonosította náluk a szarvasmarhát, és megtanította őket az írás nagyszerű művészetére. Ez az isteni lény ekkor, kétezer-nyolcszázötvenkettőben időszámításunk előtt, nyilván még nem ítélte őket elég éretteknek arra, hogy a csillagászat titkait is közölje velük, mert évkönyveik szerint ezt csak körülbelül ezerháromszáz évvel később közvetítette a nagy idegen császár, Tai Ko-foke. Sineár csillagjósai kétségkívül már több évszázaddal korábban értettek az állatkör jegyeihez, és azt is tudjuk, hogy egy férfiú, aki Makedóniai Sándort elkísérte Babilónba, Arisztotelésznek megküldötte a káldeusok csillagászati följegyzéseit, melyeknek égetett agyagba karcolt adatai ma négyezer-egyszázhatvan esztendősek volnának. Erre bőven van lehetőség, mert valószínű, hogy csillagászati megfigyeléseket és naptári számításokat már Atlantisz földjén is végeztek, melynek pusztulását Szolón kilencezer évvel előbbre teszi a maga koránál, így tehát az ember már jó tizenegy s fél ezer évvel időszámításunk előtt eljutott e magas tudományok ápolásáig.

Nyilvánvaló, hogy az írás művészete nem újabb, hanem, ha lehet, még sokkal régibb keletű. Azért beszélünk erről, mivelhogy József oly különös kedvvel vonzódott hozzá, és ellentétben valamennyi testvérével, s kezdetben Eliézer segítségével, korán tökéletesítette magát benne, éspedig mind a babilóni, mind a föníciai és hettita írásmodorban. Egyenest gyöngéje és kedvence volt az az isten vagy bálvány, akit keleten Nabúnak, a történetírónak, Tiruszban és Szidónban pedig Tautnak neveztek, és akit itt is, ott is írásjelek föltalálójának és az őskezdet krónikásának tartottak: az egyiptomi Thot, az istenek levélírója és a tudományok védelmezője, kinek hivatalát odalenn többre becsülték minden más hivatalnál, ez a valódi, mértéktartó és gondviselő isten, aki egyszer fehér szőrű, kedves alakú majom volt, máskor íbiszfejjel tűnt föl, és ismét egészen Józsefnek tetsző módon, rendkívül finom és ünnepies vonatkozásban állt a holdcsillaggal. Atyjának, Jákóbnak az ifjú nem vallhatta be hajlamát, mert ez mereven megtiltott minden kacérkodást holmiféle bálványfajzattal, és így úgyszólván szigorúbbnak mutatkozott, mint azok a legmagasabb helyek, melyeknek tiszteletére szigorát gyakorolta, mert József története azt mutatja, hogy ezek az ily apró kilengéseket a lényegében tilos területekre nem vették komolyan rossz néven, vagy legalábbis nem tartottak miattuk haragot.

Ami az írásművészetet illeti, hogy ködbe vesző eredetét sejtessük, ama egyiptomi szófordulat némi megváltoztatásával azt mondhatnánk róla, Thot napjaiból származik. A legrégibb egyiptomi emlékműveken ott látjuk ábrázolva az irattekercset, és ismerjük a papiruszt, amely Hór-Zendié, a második dinasztia egyik királyáé volt hatezer esztendővel ezelőtt, de már akkor olyan réginek tartották, hogy azt beszélték róla, Zendi Széttől örökölte. Amidőn Sznofru és ama Kufu, a negyedik ház napfiai uralkodtak és Gizeh piramisai épültek, az írás ismerete az alsóbb néposztályban oly mindennapi volt, hogy manapság külön tanulmányozzák az együgyű föliratokat, melyekkel a munkások a roppant kőtömböket telekarcolták. De nem csodálkozhatunk rajta, hogy egy ily régmúlt korban a tudomány ennyire köztulajdon lett, ha emlékezetünkbe idézzük ama papi tudósításokat Egyiptom írott történetének régiségéről.

Ha ily végtelenek a rögzített jelbeszéd napjai, hol keressük a száj beszédének kezdetét? A legrégibb nyelv, az ősnyelv, mondják, az indogermán, az indoeurópai, a szanszkrit. De majdnem bizonyos, hogy ezt éppoly elhamarkodva nevezzük "ős"-nek, mint akármi mást, és hogy volt egy még régebbi anyanyelv, mely magában foglalta mind az árja, mind a sémi és hámita nyelvjárások gyökereit. Ezt a nyelvet valószínűleg Atlantiszban beszélték, amelynek árnyképe a távoli ködben még látható utolsó hegykulisszája a múltnak. Atlantisz azonban maga sem igen lehet a beszélő ember őshazája.

 

5

A földtörténet szakembereit bizonyos leletek arra indítják, hogy az emberi nem korát ötszázezer évre becsüljék. S ez még szűken van számítva, tekintettel először arra, amit a mai tudomány tanít: hogy ugyanis az ember állati voltában a legrégibb emlősállat, és már a késői ősélet korában, a nagyagy kifejlődése előtt, különböző zoológiai divatok ruhájában, kétéltűekében és csúszómászókéban élte e földön életét, másodszor pedig, ha meggondoljuk, mily beláthatatlan időtávolságok voltak szükségesek ahhoz, hogy a félig fölegyenesedett, álomjáró és csak valami értelem előtti derengésben élő, összenőtt ujjú erszényesállat-típusból, amelyben az ember Noé-Utnapistim, a nagyeszű föltűnése előtt testet öltött, a nyíl és íj feltalálója, a tűz igába fogója, a meteorvas kovácsa, a gabona, háziállatok és a szőlő kitenyésztője váljék - egyszóval az a furfangos, ügyes és minden lényeges tekintetben modern lény, ahogy az ember már a történelem hajnalhasadásakor elénk lép. Egy szaiszi papi bölcs a görög Phaethón-mondát Szolónnak úgy magyarázta, hogy az emberi átélése egy kilendülésnek a testek körpályájáról, melyek az égűrben a föld körül forognak, és amelyek a földön pusztító tűzvészt okoznak. És valóban egyre bizonyosabb, hogy az ember álomemlékezete formátlanul, de mindig újra mitologikus formát öltve, időtlen idők világkatasztrófáira nyúlik vissza, melyeknek hagyományát, amit későbbi és kisebbszerű hasonló események megszilárdítanak, különböző népek átviszik a maguk háza tájára, és így jönnek létre azok a kulisszák, amelyek az idők vándorát ingerlik és csalogatják.

A táblákra vésett versek, melyeket Józsefnek elmondottak, és amelyeket ő nagyon jól megjegyzett, többek között előadják a nagy vízözön történetét is. Erről a történetről tudott volna akkor is, ha nem kerül szeme elé babilóni nyelven és megformálásban, mert nyugati hazájában mindenütt közszájon forgott, s különösen az övéi között, bárha némileg más formában és más részletekkel, mint ahogy a folyamköz országában tudni vélték. Éppen az ő ifjúkorában kezdett náluk a keletitől eltérő sajátos alakban meggyökeredzeni, és József tudta jól, hogy és mint történt akkor, amikor minden test útjai, az állatokat sem véve ki, leírhatatlanul megfertőződtek, maga a föld is szajha lett, és csalizabot termett, amikor búzát vetettek, és mindez Noé intelmei ellenére történt, úgy, hogy az Úr és Teremtő, akinek látnia kellett, mint keverednek még angyalai is ebbe az iszonyúságba, végül is egy utolsó, százhúsz esztendős türelmi idő után nem vállalhatta és viselhette tovább a felelősséget, és legnagyobb fájdalmára utat kellett hogy engedjen az özönvíznek. Ám végtelen jóságában (melyben az angyalok semmiképp nem osztoztak) még hagyott az élet számára egy hátsó ajtót a menekülésre, a kátrányos bárka alakjában, amely Noét és állatait befogadta! József is tudta ezt, és ismerte a napot, melyen a teremtmények bevonultak a bárkába: Hesván havának tizedik napja volt, és a tizenhetediken tört ki a vízözön, a tavaszi olvadás idején, amikor a Szíriusz csillag nappal kel föl, és a kutak dagadni kezdenek. Ezen a napon tehát - József a vén Eliézertől tudta a dátumot. De vajon hányszor tért azóta vissza e napnak fordulója? Erre nem gondolt József, és nem gondolt a vén Eliézer sem, s itt kezdődnek az összevonások, fölcserélések és optikai csalódások, melyek a hagyományt elárasztják.

A jó ég tudja, mikor történt a rakoncátlanságra és erőszakra mindig hajlamos Eufrátesz folyó ama gyilkos kiáradása vagy a Perzsa-tengeröböl ama szélvihar és földrengés kísérte kicsapása a síkságra, ami nem megalapozta a vízözön-hagyományt, hanem utolsó ízben adott számára tápot, s iszonyú valósággal elevenítette meg, hogy az eljövendő nemzedékek emlékezetében mint a vízözön éljen. Talán az utolsó e nemű katasztrófa csakugyan nem olyan régi, s minél közelebbi, annál izgatóbb a kérdés, hogyan s miként tudta a szerencsétlenséget tulajdon testében átélő nemzedék ezt a jelenvaló csapást a hagyomány tárgyával, a vízözönnel fölcserélni. Mert ez történt, s hogy ez történt, egyáltalán nem ad okot csodálkozásra és szellemi lebecsülésre. Az élmény nem annyira abban állt, hogy egy elmúlt esemény megismétlődött, mint inkább abban, hogy jelenvalóvá lett. De hogy jelenné lehetett, az abból következett, hogy az előidéző körülmények mindenkor jelenvalók voltak. Mindenkor megfertőzöttek voltak e földön a test útjai, vagy minden jámborság ellenére is azok lehettek, mert honnan tudná az emberfia, hogy jót vagy rosszat tesz Isten előtt, s hogy amit jónak hisz, az nem borzalom-e az égiek számára? Az ostoba ember nem ismeri Istent s az alvilág végzését; a türelem mindenkor kimerülhet, az ítélet életbe léphet, és az intő sem hiányzik sohasem, a bölcs és nagyeszű, aki olvasni tud a jelekből, és okos készületekkel tízezrekből egyetlenként menekül meg a pusztulástól - a tudás tábláit, mint a jövendő bölcsesség magvait, előbb a földre bízván, hogy ha majd lefolynak a vizek, ebből az írásvetésből újra kezdődhessék minden. Mindenkor: ez a titok szava. A titoknak nincs ideje, ám az időtlenség formája a Most és Itt.

A vízözön tehát az Eufrátesznél történt, de Kínában is történt. Az ezerháromszázadik év körül időszámításunk előtt a Hoang-ho irtózatosan kiáradt - ami egyébként alkalmat adott a folyam szabályozására -, és amiben az a nagy áradás ismétlődött, mely körülbelül ezerötven évvel ezelőtt, az ötödik császár uralkodása alatt történt, s amelynek Noéját Jaunak hívták, ám idő szerint korántsem volt még ez sem az igazi, az első vízözön, mert erre az őseseményre való emlékezés közös minden népnél. Ahogy a babilóni vízözön-monda, amelyet József ismert, csupán másolata régibb és még régibb eredetieknek, éppúgy a vízözön-élményt is mind távolabbi ősképekre lehet visszavezetni, és úgy véljük, különös alapossággal járunk el, ha végső és igazi eredetiként Atlantisz földjének elmerülését jelöljük meg a tenger hullámaiban, aminek iszonyatos híre elhatolt a föld minden egykoron onnan benépesített részébe, és mint vándorhagyomány örökre megmaradt az emberi emlékezetben. Ám ez is csak látszatállomás és ideiglenes úti cél. Egy káldeai számítás szerint a vízözön és Kétfolyamország első történeti uralkodóháza közt harminckilencezer-egyszáznyolcvan évnyi időköz van. Következőleg Atlantisz pusztulása, mely mindössze kilencezer esztendővel Szolón előtt történt, és földtörténeti szemszögből tekintve nagyon is új keletű katasztrófa, korántsem lehetett a vízözön. Az is csak ismétlés volt, valami ősi esemény megjelenülése, irtózatos emlékezetfölfrissítés, s a történet tulajdonképpeni eredetét legalábbis addig a kiszámíthatatlan időpontig kell visszatolni, amikor a Lemuriának nevezett sziget, mely különben csak maradványa volt az ősi Gondvana-világrésznek, eltűnt az Indiai-óceán hullámaiban.

Ami minket érdekel, nem a kiszámítható idő. Inkább az idő megszűnése a hagyomány és jövendölés titokzatos fölcserélésében, mely az "egykor" szó múltat és jövőt jelentő kettős értelmét és ezzel a jelen lehetőségét adja. Az újra testet öltés gondolatának gyökerei ide nyúlnak. Bábel és a két Egyiptom királyai, ama fürtös szakállú Kurigalzu éppúgy, mint a thébei palota Hórusza, kinek neve Amun-szíve-megelégedett, s minden elődjük s utódjuk a napisten megtestesülései voltak, azaz a mítosz misztériummá vált bennük, s lét és jelentés között nem volt semmi különbség. Azok az idők, amikor azon lehetett vitatkozni, hogy az ostya valósággal az áldozat teste-e, vagy csak jelenti azt, csak háromezer évvel később következtek be, ám ezek a rendkívül hiábavaló viták sem változtattak semmit azon, hogy a titok lényege időtlen jelen most és mindenkor. Ez minden szertartás és ünnep értelme. Minden karácsonykor újból földre születik a világmegváltó bölcsősgyermek, akinek rendeltetése, hogy szenvedjen, meghaljon és föltámadjon. És amikor József Szihemben és Béth-lahamában nyár derekán, "a síró asszonyok ünnepe", "a mécsgyújtás ünnepe", a Tammúz-ünnep alkalmával a "nyomaveszett fiú", az ifjú-isten Uziri-Adonáj erőszakos halálát és föltámadását bőséges fuvolasírás és örömrivalgás közepette teljes jelenvalóságában átélte, olyankor az időnek épp arról a titokba-oldódásáról volt szó, amely minket foglalkoztatott, hiszen ez tart távol minden logikai megütközést az olyan gondolkodástól, amely minden vízár okozta szerencsétlenségben egyszerűen a vízözönt látja.

 

6

A vízözön történetének párja a Nagy Toronyé. Szintén közös kincs, földrajzilag itt is, ott is megjelenült, s éppannyi alkalmat adott kulisszaépítésre és álmatag összecserélésre, mint amaz. Hogy például József a bábeli tornyos naptemplomot, melyet Észagilának vagy a fölemeltetés házának neveztek, egyszerűen magának a Nagy Toronynak hitte, éppoly bizonyos, mint megbocsátható. Már az urbeli vándor kétségkívül annak tartotta, és nemcsak József környezetében, hanem mindenekelőtt magában Sineárban föltétlenül ez volt a közhit. A káldeusok számára az ősrégi és óriási Észagila, melyet hiedelmük szerint maga Bél, a teremtő épített az elsőnek életre hívott feketefejűek segítségével, s Hammurábi, a törvényadó újított meg s folytatott, a hét emelet magas lépcsőtorony, melynek tarka zománcos díszéről Józsefnek még volt fogalma, egy ősidőből származó tartalom szemléletessé válása és megjelenült átélése volt: a Toronyé, az emberi kéz égbe nyúló építményéé. Hogy József külön világában a toronymonda egyéb s tulajdonképpen nem hozzá tartozó elképzelésekkel kapcsolódott, például a "szétszóratás" gondolatával, kizárólag a holdférfiú személyes magatartásával, megbosszankodásával és kivándorlásával magyarázható, mert Sineár fiainak szemében városaik migdáljainak vagy vártornyainak e fogalommal semmi közössége nem volt, hanem ellenkezőleg. Hammurábi, a törvényadó kifejezetten megíratta, hogy azért magasította föl csúcsukat, hogy a zavartan széthúzó népet a maga küldetéses uralma alatt "ismét egyesítse". Ám a holdférfiú isteni értelemben megbosszankodott ezen, és Nimród királyi egyesítő szándékaival szemben szétszóratásba ment; ezáltal József hazájában a múltbeli, amely az Észagila alakjában jelenvaló lett, a jövendőbelinek és megjövendöltnek színezetét kapta; Nimród királyi elbizakodottságának égre tornyosuló dacos jele fölött ítélet lebegett: egyetlen téglája sem marad helyén, és építőit megzavarja és elszéleszti az istenek Ura. Így tanította a vén Eliézer Jákób fiát, és ekképp megőrizte az "egykor" kettős értelmét, mondából és prófétálásból való vegyülését, aminek eredménye az időtlenül jelenvaló, a káldeusok tornya volt.

A Nagy Torony legendája József számára tehát ehhez fűződött. De nyilvánvaló, hogy az Észagila csupán fövenykulisszához hasonló a mérhetetlen vándorúton a Torony felé - egy kulissza a többi között. Micrájim fiai is jelenvalónak tekintették a Tornyot, Kufu király csodálatos sivatagi sírjának alakjában. És más országokban is, melyekről sem Józsefnek, sem a vén Eliézernek halvány fogalma sem volt, így Amerika közepén megvolt a lakosoknak a maguk "Tornya" vagy Toronymása, például a kolulai nagy piramis, mely romjaiban is olyan méretű, hogy Kufu király bosszúságát és irigységét szükségszerűen fölkeltette volna. Kolula lakosai mindig vitatták, hogy ezt az óriásművet maguk építették volna. Valóságos óriások művének mondották: keleti bevándorlók, így állították, egy hatalmas nép, amelyet mámoros vágy töltött el a nap után, magasította föl lelkesült erővel agyagból és földgyantából, hogy közelebb jusson az imádott csillagzathoz. Több jel amellett szól, hogy e művelt idegenek atlantiszi gyarmatosok voltak, és úgy látszik, ezek a napimádók és született csillagászok mindenütt, ahová elkerültek, az ámuló őslakosok szeme láttára sürgősen hatalmas csillagvizsgálókat emeltek, hazai magasépítmények és különösképp az égbe nyúló Istenhegy mintájára, mely országuk közepén állt, s melyről Platón is beszél. A Nagy Torony ősképét tehát Atlantiszban kell keresnünk. Mindenesetre tovább nem tudjuk követni történetét visszafelé, és e különös tárgyról itt befejezzük elmélkedésünket.

 

7

De vajon hol volt a paradicsom? "Kelet kertje"? A béke és boldogság hona, az ember hazája, ahol evett a gonosz fa gyümölcséből, és ahonnan kiűzetett, vagyis kiűzte magát, és szétszóratásba ment? Az ifjú József éppoly jól tudta ezt, mint ahogy a vízözönről tudott, s forrása is ugyanaz volt. Mosolyognia kellett, ha szír sivataglakókat hallott, akik azt vallották, hogy a nagy damaszkuszi oázis a paradicsom, mert álmodni sem lehet mennyeibbet, mint ahogy ez fekszik fenséges hegyek és rétövezte tavak, gyümölcserdők és nyájassá öntözött kertek közepette, s ahol mindenféle nép nyüzsög, és folyvást folyik a dúskáló cserebere. S ha udvariasságból nem is vont vállat, belsőleg így tett, amikor micrájimbeliek azt magyarázták, hogy a kert helye természetesen Egyiptom volt, mert ez a világ közepe és köldöke. Azt gondolták a fürtös szakállú sineáriak is, hogy királyi székvárosuk, melyet "Isten kapujának" és "ég és föld köldökzsinórjának" neveztek (a gyermek József utánuk mondta terjengős nyelvükön; "Báb-ilu, markasz sámé u irszitim" - mondotta tájékozottan), tehát hogy Bábel a világ szent középpontja. De Józsefnek közelebbi és igazibb tudomása is volt a világ köldökét illetőleg, mégpedig jóságos, tűnődő és ünnepélyes atyjának élettörténetéből, aki ifjú emberként útra kelvén lakóhelyéről, a "hét forrás" földjéről Naharájim felé, Háránba, nagybátyjához, Lábánhoz, egészen váratlanul és önkéntelenül az ég igazi kapujára, a világ igazi köldökére bukkant: a dombon fekvő s szent kövekkel körülkerített Lúzra, melyet aztán Bét-élnek, Isten házának nevezett el, mert az Ézsau elől menekvő itt részesült élete borzongatón legnagyobb kinyilatkoztatásában. Idefönn, ahol Jákób jelül állította föl kővánkosát és olajjal locsolta meg, itt volt ezentúl József környezete számára a világ közepe, és ez a hely lett ég és föld köldökzsinórja, de a paradicsom itt sem volt, hanem a kezdet és őshaza vidékén - József gyermeki meggyőződése szerint, amely különben nagyon általános meggyőződés volt -, ott valahol, ahonnan a holdváros fia egykor kivándorolt. Alsó-Sineárban, ott, ahol a folyam megszűnik, és ágai közt a nedves föld még ma is duzzad az édes gyümölcsű fáktól.

Hogy itt, déli Babilónban kell valahol az Édenkertet keresni, és hogy Ádám teste babilóni földből gyúratott, a teológiai tudománynak régóta előtérbe helyezett tanítása. Mindamellett itt újra az általunk már ismert kulisszahatásról van szó, egymás előtti rétegek, helyi átvételek és visszautalások rendszeréről, amelyet már több ízben volt alkalmunk tanulmányozni, csakhogy itt egészen különös, a szó szoros értelmében csábító, a földieken túlcsábító és túllépő módon; csakhogy itt az emberiség történetének kútnyílása egész mélységében föltárul, s ez a mélység mérhetetlen, inkább már feneketlenség, amelyre végül sem a mélység, sem a sötétség fogalma nem alkalmazható többé, hanem ellenkezőleg, a magasságé és fényességé: a fényességes magasságé, amelyből a bukás történhetett, melynek története lelki emlékezésünkkel a boldogság kertjére elválaszthatatlanul összeforrott.

A paradicsom hagyományos leírása egy tekintetben pontos. Folyóvíz jő ki, így szól az írás, Édenből, a kertnek megnedvesítésére, és onnét négy világfolyammá oszlik: ezek Písón, Gíhón, Eufrátesz és Hiddekel. A Písónt, fűzi hozzá a magyarázat, másként Gangesznek is nevezik; megkerüli az egész indus földet, és aranyat hordoz a vize. A Gíhón, azaz Nílus a világ legnagyobb folyama, a szerecsenek földjét folyja körül. A Hiddekel viszont, a nyílnál gyorsabb folyam a Tigris, amely Asszíriában folyik. Ez utóbbi kétségtelen. De a Písón és Gíhón azonosságát a Gangesszal és Nílussal vitatják, mégpedig tekintélyes helyről. Helyettük inkább az Araxészra gondolok, mely a Kaszpi-tengerbe és a Haliszra, mely a Fekete-tengerbe ömlik, aminthogy a paradicsomi helyeket a valóságban a babilóni látókörbe, bárha mégsem Babilónba, hanem a mezopotámiai síkságtól északra fekvő örmény havasokba kell képzelni, ahol az említett folyók közel egymáshoz erednek.

Ezt a tant nem hallgathatjuk értelmes helyeslés nélkül. Mert ha - amint a legtiszteletreméltóbb híradás mondja - a "Prát" vagy "Eufrát" a paradicsomban eredt, akkor tarthatatlan az a föltevés, hogy ez torkolatvidéken terült volna el. Ez a belátás azonban, s hogy a pálmát Örményországnak adjuk, legföljebb egy lépést jelent a legközelebbi igazságig, csupán egy kulisszával és egy behelyettesítéssel tartunk messzebb.

Négy égtájat adott Isten a világnak, így tanította már a vén Eliézer Józsefet: napkeletet, napnyugatot, délt és északot, s az Úr székénél mindegyiket egy-egy szent állat s őrzőangyal vigyázta, akiknek mozdulatlan szemük volt erre a célra. S vajon az alsó-egyiptomi piramisok csillogó cementtel fedett oldalaikat nem fordították-e pontosan a négy égtáj felé? Így volt tervezve a paradicsomi folyók elrendezése is. Kígyókként kell elképzelni folyásukat, melyeknek farka hegye érintkezik, s melyeknek torkolatfeje egymástól távol fekszik, úgy, hogy a négy égtáj felé ágaskodnak szét. Ez nyilvánvaló átvétel, Elő-Ázsiába helyezett ismétlése földrajzi viszonyoknak, melyeket más, nyomaveszett helyről jól ismerünk: mégpedig Atlantiszról, ahol is, Platón közlése és leírása szerint, a sziget közepén fölnyúló Istenhegyből ugyanez a négy folyó ugyanily módon, azaz kereszt alakban futott a négy világtáj felé. Minden tudós vita a "főfolyamok" földrajzi jelentőségéről s magának a kertnek helyéről szószaporítás szintjére süllyed evvel a visszavezetéssel, melyből kiviláglik, hogy az itt is, ott is gyökeret vert paradicsom-gondolat szemléletessége a népeknek egy elmerült világra való emlékezéséből táplálkozik, ahol bölcs és művelt népesség élte éppoly szelíd, mint szent békében boldog életét. Semmi kétség, hogy itt a tulajdonképpeni paradicsom hagyományának és az aranykor mondájának elkeveredéséről van szó. Az emlékezet, úgy látszik, joggal hivatkozik ez utóbbira nézve a heszperidák országára, ahol, ha a híradások nem csalnak, azóta sem ismétlődő kedvező körülmények közt élte egy nagy nép bölcs és jámbor életét. Az "Édenkert" azonban az első haza és bukás földje, semmi esetre sem ez volt; csupán kulisszaszerű látszatcél a térbeli-időbeli vándorúton a paradicsom felé; mert az ősembert, az adamitát a földtörténeti régiségtudomány olyan időkben s terekben keresi, amelyeknek letűnése megelőzi Atlantisz benépesedését.

Szemfényvesztés és csalóka játék ez a vándorút csupán! Mert ha lehetséges, ha elnézhető, bárha csalafinta volt, hogy az aranyalma földjét, melyen a négy folyó áthaladt, a paradicsommal azonosítsuk, hogyan állhatna fenn ilyen tévedés, még az öncsalásra irányuló legjobb akarat mellett is, a lemuriai világgal szemben, amely a következő, a legtávolabbi réteg, és ahol a kínzott képű emberfia, akiben a kedves és szép József nagyon is érthető felháborodással vonakodott volna önmagára ismerni, kétségbeesett harcban nyögte kéjes és szorongató életálmát a rablószalamanderek és repülőgyíkok páncélos hústömegével. Nem az "Édenkert" volt ez, hanem a pokol. Vagy inkább ez volt az első, átkozott állapot a bukás után. Nem itt, nem az idő és tér kezdetén tépték le s ízlelték meg a gyönyör és a halál fájának gyümölcsét. Még régebben történt ez. Az idő kútjának mélysége megmértnek bizonyul, mielőtt elértük volna azt, amit akarunk: a kezdeti és végső célt; az ember története ősibb, mint az anyagi világ, mely akaratának műve. Ősibb, mint az élet, mely akaratától függ.

 

8

Egy régi s az ember legigazibb önérzésén alapuló szellemi hagyomány, mely az idők kezdetén keletkezett, s örökségként ment át a kelet vallásaiba, jövendöléseibe és egymást váltogató ismeretelméleteibe, az Avesztába, az iszlámba, a manicheusok tanába, a gnózisba és a hellenisztikába, megadja az első, vagyis a tökéletes ember, a héber adam kadmón alakját, akit tiszta fényből alkotott ifjúnak kell elképzelni, ahogy a világ kezdete előtt mint az Ember ősképe és lényege megteremtetett, s akihez bár változó, de lényegében egybehangzó tanítások és tudósítások kapcsolódnak. Az ősember, így szól a tanítás, a kezdet kezdetén Isten kiválasztott harcosa volt a vadonatúj teremtésbe betolakvó Gonosz ellen vívott harcban, ám vereséget szenvedett, démonok rabláncára jutott, az anyaghoz tapadt, eredetét elfeledte, azután az Istenség második küldöttje által, ki titokzatos módon ismét ő maga, önmagának magasabb mása volt, kiszabadult földi-testi léte sötétjéből, és visszakerült a fényvilágba, de ezenközben fényességének egy részét hátrahagyta, s ennek felhasználásával alkottatott az anyagi világ s a földi ember: csodálatos történet, amelyben a kozmogonikus szándékok mögött még háttérben marad a természetesen már kihangzó megváltáshirdető elem; mert a tanítás szerint az ősember-istenfia fénytestében benne rejlett a hét fém, melynek a hét bolygó felelt meg, s melyből a világ fölépült. Ezt abban a fogalmazásban is hallottuk, hogy az atyai őslényegből származó fényember a hét bolygó szféráján keresztül szállt alá, és mindegyiktől megkapta természetének egy részét. Ám ekkor lepillantott, s az anyagban meglátta tükörképét, megszerette, hozzá ereszkedett, s ekképpen alantasabb természet rabságába jutott. S éppen ez magyarázza az ember kettős természetét, mely az isteni származás és a lényegéből eredő szabadság jegyeit az alantasabb világ súlyos bilincseivel szétválaszthatatlanul egyesíti.

E tragikus szépséggel teli narcisztikus képben kezd tisztulni a hagyomány értelme, mert ez a tisztulás abban a percben megtörténik, amikor az istenfiú alászállása fényvilágából a természetbe többé nem pusztán engedelmes követése egy magasabb megbízásnak, tehát bűntelen aktus, hanem önálló s önkéntes vágyteljesítés, tehát bűnös cselekedet. Ugyanekkor ama "második küldött" jelentése is kezd világosodni, aki a fényemberrel magasabb értelemben azonos, s aki eljött, hogy őt a sötétség hálójából megszabadítsa s hazavezesse. Mert a tanítás most továbbhalad, s a világot fölbontja az anyag, a lélek és a szellem háromszemélyes elemére, melyek közt szövődik az istenség közreműködésével az a regény, amelynek tulajdonképpeni hőse az ember kalandor és kalandban alkotó lelke, s amely őstörténetet s a végső dolgok jövendölését tökéletes mítoszban egyesítve világos útbaigazítást ad a paradicsom igazi helyére és a "bukás" történetére nézve.

Mondottuk, hogy a lélek, azaz: az ősemberi, éppúgy, mint az anyag, egyike volt a kezdetben fennálló princípiumoknak, és hogy élet volt benne, de tudat nem. Valóban oly kevéssé volt tudatos, hogy noha Isten közelében, a nyugalom és boldogság magasabb világában lakozott, mégis nyugtalanná tette és megzavarta hajlama - pontos irányjelentésében véve a szót - a még alaktalan anyaghoz, amellyel vágyakozott elvegyülni és alakokat teremteni belőle, hogy velük testi gyönyörökben lehessen része. Ám miután a lélek engedett a csábításnak s alászállt hazájából, szenvedélyének kéje és kínja nem csökkent, hanem inkább gyötrelemmé erősödött azáltal, hogy a csökönyös és lomha anyag mindenáron meg óhajtott maradni alaktalan ősállapotában, s egyáltalában nem akart tudni róla, hogy a lélek gyönyörűségére alakot öltsön, s alakító vágyával szemben a legerélyesebb ellenállást tanúsította. Itt lépett közbe Isten, aki úgy látta, hogy a dolgok ilyetén állása mellett nem tehet mást, mint hogy segítségére siet a léleknek, tévútra jutott őstulajdonságának. Támogatta szerelmi küzdelmében az ellenkező anyaggal, s megteremtette a világot, azaz: segítvén az ősemberit, szilárd, hosszú életű formákat alkotott, hogy a lélek e formákban testi gyönyörhöz jusson, s embereket nemzzen. Nyomban ezután azonban fölényesen kigondolt tervét tovább követve mást is tett. Elküldötte e világra, szó szerint így áll a tudósításban, melyre hivatkozunk, istensége lényegéből a szellemet az emberhez, hogy az ember porhüvelyében fölébressze álmából a lelket, s atyja parancsára mutassa meg neki, hogy hazája nem ez a világ, és szenvedélyének érzéki vállalkozása bűn volt, melynek következményeként kell tekinteni a világ teremtését. S amit a szellem az anyaghoz láncolt emberi lélek előtt valóban folytonosan világossá akar tenni, s amire örökösen figyelmeztetni próbálja, éppen az, hogy a világ megalkotása csupán balga elvegyülésének következménye az anyaggal, s ha ettől elválik, az alakot nyert világ léte azonnal megszűnik. A szellem föladata tehát a lelket erre a belátásra ébreszteni, s minden reménye és törekvése arra irányul, hogy a szenvedélyes lélek, tudomást szerezvén a dolgok ilyetén állásáról, ismét ráismerjen túlvilági magasabb hazájára, kiverje fejéből az alsóbb világot, s igyekezzen hazatalálni a magáéba, a nyugalom és boldogság szférájába. Abban a pillanatban, amikor ez megtörténik, ez az alsóbb világ szétomlik, az anyag visszanyeri lomha makrancosságát, fölszabadul alakba-kötöttségéből, ismét örülhet alaktalanságának, mint az ős-örökkévalóságban, a maga módján tehát ismét boldog lehet.

Eddig szól a tanítás és a regény a lélekről. Semmi kétség, hogy itt értük el a végső "visszát", itt jutottunk az ember legmélyebb múltjához, itt találtuk meg a paradicsomot, és vezettük vissza a bűnbeesés, a megismerés és a halál történetét legigazibb formájára. Az ősemberi lélek a kezdet, pontosabban egy kezdet, mert mindig volt, idő és formák előtt, mint ahogy Isten is mindig volt és az anyag is. Ami a szellemet illeti, amelyben a lélek hazavezetésére rendelt "második küldöttet" ismertük föl, noha meghatározatlan módon közeli vérrokona a léleknek, mégsem az maga még egyszer, hiszen fiatalabb nála: Isten kiáradása, a lélek tanítására és megszabadítására s ezáltal a formák világának megszüntetésére. Ha a tan bizonyos fordulatai lélek és szellem magasabb azonosságát állítják, vagy jelképesen erre céloznak, annak szintén megvan a maga jó oka, ami nem csupán annyi, hogy az ősemberlélek kezdetben az Isten harcosaként szerepelt a világba furakodó Gonosz ellen, és így kiszabott feladata igen rokon azzal, ami később az ő megszabadítására küldött szellemre hárult. A tanítás inkább azért marad adós az ok magyarázatával, mert nem jut el annak a szerepnek teljes kialakításáig, melyet a szellem a lélek regényében játszik, és ez irányban mindenesetre kiegészítésre szorul.

E lélek és anyag egymást megismerő nászából keletkezett forma és halálvilágban a szellem feladata tökéletesen egyértelmű és világosan körülhatárolt. Küldetése abban áll, hogy az önfeledten formába és halálba bogozódott lelket magasabb eredetére emlékeztesse; meggyőzze róla, hogy hiba volt összeállni az anyaggal, és így a világ teremtését előidézni; s végül a lélek honvágyát odáig csigázza, hogy egy nap teljesen kibontakozzék kínból és kéjből, és hazalebegjen, amivel a világ minden további nélkül véget ér, az anyag visszakapja régi szabadságát, és a halál eltakarodik a világból. De mint ahogy valamely királyság követe, ha sokáig tartózkodik az ellenséges országban, a maga hazájának szempontjából a romlás áldozata lesz, amennyiben tudniillik a beolvadás és hasonulás és alkalmazkodás révén észrevétlenül az ellenséges föld gondolkodásmódjába és érdeknézésébe siklik át, úgyhogy a honi érdekek képviseletére alkalmatlanná válik, és vissza kell őt hívni: így vagy hasonló módon áll a dolog a szellem küldetésével is. Minél tovább tart a küldetés, minél tovább tart a szellem diplomáciai tevékenykedése idelenn, annál nyilvánvalóbb lesz - az említett megromlás folytán - tevékenykedésének belső hasadása, amely a magasabb szférákban aligha maradhat titok, és gyaníthatóan már visszahívását okozta volna, ha a célszerű helyettesítés kérdése nem lenne oly nehéz, mint amilyennek látszik.

Nem lehet kétség afelől, hogy a szellemre a világ elpusztítójának és sírásójának szerepe idők folyamán egyre súlyosabban kezd nehezedni. Így például tartózkodásának átalakító hatása alatt a dolgokkal szemben elfoglalt nézőpontja megváltozik, s bár régebbi fölfogása szerint azért küldetett, hogy a halált kiirtsa a világból, most ellenkezőleg, kezdi magát a halálos princípiumnak érezni, amely a halált a világra hozza. Valóban, ez nézőpont és fölfogás kérdése; így is lehet megítélni és amúgy is. Csak tudni kell, kit milyen szellemi magatartás illet meg, s eredetileg milyenre van kötelezve, különben föllép az a jelenség, melyet tárgyilagosan romlásnak neveztünk, és az ember elfordul természetes föladataitól. A szellem bizonyos jellemgyöngesége nyilvánul itt meg, amikor azt a hírét, hogy ő a pusztító és a formák szétrombolására törekvő princípium - ezt a hírét, amelyet legnagyobbrészt tulajdon lényéből, tulajdon önmagát sem kímélő ítéletvágyából kifolyólag szerzett -, nehezen kezdi viselni, és becsületét kockáztatja, hogy megszabaduljon tőle. Nem arról van szó, hogy szándékosan lesz küldetésének árulója; hanem akarata ellenére, annak az ösztönnek és indulatnak kényszere alatt, melyet tilos szerelemnek nevezhetnénk a lélek és a lélek szenvedélyes forrongása iránt, cserélődnek meg szájában a szavak, amelyek így kedveznek a léleknek és vállalkozásának, s részrehajló iróniáival tulajdon tiszta céljai ellen, az élet és a formák javára szólnak. Hogy vajon a szellemnek szintén csak javára válik-e ez az áruló vagy árulásszerű viselkedés, hogy vajon nem kénytelen-e mindenképp és még ezen a módon is azt a célt szolgálni, amelyre küldetett, azaz az anyagi világ megszüntetését a lélek kiszabadítása által, s hogy vajon nem tudja ezt maga is pontosan, tehát nem azért cselekszik-e így, mert alapjában bizonyos benne, hogy nyugodtan tehet így - erre a kérdésre nincs felelet. Mindenesetre akaratának ebben az ironikus-önmegcsúfoló egyesülésében a lélekkel lelhetjük meg a tan ama allegorikus fordulatának magyarázatát, hogy a "második küldött" a Gonosz legyőzésére küldött fényember másik maga volt. Igen, meglehet, hogy ebben a fordulatban profetikus utalás rejlik Isten titkos végzéseire, melyeket a tan szentebbeknek s átláthatatlanabbaknak tisztel, semhogy egyenesen kimondhatók volnának.

 

9

Higgadtabban szemlélve mindezt, a lélek vagy az őskezdetbeli fényember "bűnbeeséséről" csak erős erkölcsi túlzással lehet beszélni. A lélek mindenesetre bűnt követett el önmaga ellen: eredeti nyugodalmas és boldog állapotának könnyelmű föláldozása által, de nem Isten ellen, szenvedélyes viselkedésével megszegvén tilalmát. Ilyen tilalmat, legalább az általunk elfogadott tanítás szerint, Isten sohasem adott. Ha a jámbor hagyomány mégis erről tudósít, tudniillik Istennek az első emberpárhoz intézett tilalmáról, hogy a "jó és gonosz" megismerésének fájáról ne egyék, mindenekelőtt meg kell gondolnunk, hogy itt másodlagos és már földi folyamatról van szó, az emberekről, akik Istennek tulajdon alkotó segítségével keletkeztek, mikor a lélek megismerte az anyagot; és ha Isten csakugyan próbára tette őket, nem lehet kétség afelől, hogy az eredménnyel már eleve tisztában volt, s csak az homályos most már, miért nem kerülte el inkább, hogy tilalmával, melynek megszegése felől bizonyos volt, alkalmat adjon az emberiséggel szemben amúgy is ellenséges érzésű angyali környezetének a kárörömre. Mivel pedig továbbá a "jó és gonosz" formulája kétségtelenül és elismerten a tiszta szövegnek csak glosszája és kiegészítése, és valójában oly megismerésről van szó, amelynek következménye nem a jó és gonosz erkölcsi megkülönböztetésének képessége, hanem a halál volt: alig lehet kétséget támasztani ama magyarázattal szemben, hogy a "tilalom"-ról szóló híradás is csak efféle jó szándékú, de meg nem felelő kiegészítés.

Minden emellett szól, de főképpen az, hogy Isten a lélek sóvár cselekedetén nem bosszankodott, nem taszította el őt, és más büntetéssel se sújtotta, ami túlhaladta volna az önként magára vont szenvedés mértékét, mely persze fölért a gyönyörrel. Inkább az a nyilvánvaló, hogy a lélek szenvedélye, ha nem is rokonszenvet, de legalább részvétet keltett benne; mert hívatlanul is nyomban segítségére sietett, személyesen beleavatkozott megismerő szerelmi harcába az anyaggal, amennyiben e harcból a formák halálvilágát teremtette meg, hogy a lélek gyönyörűségét lelje benne: oly magatartása ez Istennek, amelyben csakugyan nehéz vagy egyáltalában nem lehetséges megkülönböztetni a részvétet a rokonérzéstől.

Bűnről, Istennek és kinyilvánított akaratának megsértése értelmében, ebben az összefüggésben csak félig-meddig találóan lehet beszélni, különösen ha mérlegre tesszük Isten viszonyának sajátságos buzgóságát a sarjadékkal szemben, mely lélek és anyag elvegyüléséből keletkezett, az emberrel szemben, akire az angyalok kétségtelenül és jó okkal kezdettől fogva féltékenyek voltak. Józsefre mély hatást tett, amikor a vén Eliézer ezekről a vonatkozásokról beszélt, ez pedig ugyanabban az értelemben beszélt róluk, ahogyan a kezdet történetének héber kommentárjaiban még ma is olvashatjuk. Ha Isten nem hallgatta volna el, olvassuk, s bölcsen nem tartja titokban, hogy az embertől nemcsak jó, hanem rossz is származhat, a Szigorúság Birodalma az ember teremtését egyáltalában nem engedte volna meg. Az ilyen szavak mély bepillantást engednek a viszonyok közé. Mindenekelőtt arról világosítanak föl, hogy a "szigorúság" nem annyira Isten saját ügye, mint inkább környezetéé - amelytől, úgy látszik, bizonyos, bárha nem döntő mértékben függ, mivel afölötti aggodalmában, hogy erről az oldalról nehézségeket támaszthatnak, inkább titokban tartotta előttük azt, ami készülőben volt, és csak egyet-mást közölt, egyebeket viszont elhallgatott. De nem inkább arra mutat-e ez, hogy fontos volt neki a világ teremtése, mint arra, hogy ellenére lett volna? Így hát, ha Isten közvetlenül nem is szólította föl vagy buzdította a lelket vállalkozására, semmi esetre sem tett ez Isten szándéka ellen, hanem csak az angyaloké ellen, akiknek az emberrel szemben kevéssé barátságos érzelmeit persze nem lehet tagadni. Hogy Isten megteremtette a jó és rossz világát, s részvéttel viseltetik iránta, fenséges szeszély szemükben, amely sérti őket, mivel valószínűleg inkább joggal, mint jogtalanul azt gyanítják emögött, hogy az Úr megcsömörlött hozsannázó tisztaságuktól. Elámult és szemrehányó kérdések lebegnek ajkukon állandóan: "Micsoda az ember, ó Úr, hogy megemlékezel róla?" És Isten kíméletesen, csillapítólag, kitérőn, néha ingerülten és határozottan megalázó módon felel. Semáél bukását, aki az angyaloknak egyik nagy fejedelme lehetett, mivel tizenkét pár szárnya volt, míg a szent állatoknak és a szeráfoknak csak hat, bizonyára nem könnyű megokolni, hacsak közvetlenül erre a viszályra nem vezetjük vissza, mint ahogy Eliézer tanította a feszülten figyelő Józsefet. Ugyanis Semáél volt az mindig, aki szította az angyalok érzékenységét az emberekkel szemben, illetőleg Isten részvétével szemben az ember iránt; és midőn egy nap Isten fölszólította seregeit, hogy hódoljanak Ádám előtt, mert értelmet nyert, és nevén tudja nevezni a dolgokat, mindnyájan eleget tettek a parancsnak, bárha némelyek titkolt mosollyal, mások összevont szemöldökkel, csupán Semáél nem. Vad nyíltsággal kijelentette, hogy esztelenség az Úr fényéből születetteknek leborulniok a porból és sárból lettek előtt - és éppen ekkor taszíttatott le, ami Eliézer elbeszélése szerint messziről úgy látszott, mintha csillag futna le az égről. De bárha bizonyára a többi angyalnak is örökre inába szállt a bátorsága, és bárha ettől kezdve az emberrel szemben a legnagyobb fokú óvatosságot tanúsították, mégis világos és nyilvánvaló, hogy valahányszor a bűn elárasztotta a földet, mint például az özönvíz előtt vagy Szodomában és Gomorában, a szent seregek rendesen diadalmaskodtak, a Teremtő pedig zavarba jött, s szörnyű rendcsinálásra kényszerült - éspedig nem annyira saját belátása szerint, mint inkább az égiek erkölcsi kényszere alatt. Ha azonban helyesen érezzük át mindezt: mi a föladata akkor a "második követnek", a szellemnek, és valóban elküldetett-e, hogy az anyagi világ megszüntetését a lélek különválasztása és hazavezetése által beteljesítse?

Lehetséges a föltevés, hogy ez nem Isten elgondolása, és hogy a szellem, hírével ellentétben, csakugyan nem küldetett a lélek után, hogy Isten jóságos közreműködésével a lélek által alkotott jelenségvilág sírásójának szerepét játssza. Talán más titok lappang itt, és talán abban a tanításban lelhető meg, mely szerint a második követ ugyanaz, mint az első ízben a Gonosz ellen küldött fényember. Régóta tudjuk, hogy a titok szabadon bánik az idővel, és nyugodtan beszél múlt időben akkor, mikor a jövőre gondol. Lehetséges, hogy az a kijelentés, hogy lélek és szellem egy volt, tulajdonképpen azt akarja mondani, hogy egykor eggyé kell lenniök. Igen, ez annál inkább elképzelhető, mert a szellem önmagában és lényegében a jövő princípiuma, a Lesz és Legyen, míg az alakhoz kötött lélek hódolata a múltnak, a szent Voltnak szól. Hol keressük itt az életet és hol a halált, azon vitatkozni lehet; mert mindkét fél, a természethez tapadó lélek és a világtól idegen szellem, a Múlt princípiuma és a Jövőé egyaránt, ki-ki a maga módján, azt igényli, hogy ő az élet vize, s mindegyik a másikat vádolja, hogy a halál pártosa: s mindegyiknek igaza van, mert a természetet szellem nélkül vagy a szellemet természet nélkül bajosan lehet életnek nevezni. A titok azonban, az Isten szótlan reménye talán egyesülésükben van, tehát a szellem igazi behatolásában a lélek világába, a két princípium kölcsönös egymásba ivódásában s egymás megszentelésében olyan emberiség életre hívására, amely áldással lenne áldott a mennyből fenn és áldással a mélyből alant.

Ezt lehetne tehát még figyelembe venni, mint a tan titkos lehetőségét és utolsó értelmezését, jóllehet nagyon is kétséges, hogy a szellem ama előbb említett s a halálos princípium szemrehányása iránt túlságosan élénk érzékenységből eredő, önmegcsúfoló és alázatos viselkedése-e a helyes út, mely célhoz visz. Hiába adja a lélek néma szenvedélyéhez a maga sziporkázását, hiába ünnepli a sírokat, s nevezi a múltat az élet egyetlen forrásának, magát gonosz fanatikusnak és életleigázó gyilkos akaratnak vallva és szolgáltatva ki; akármit is színlel, mégiscsak az marad, aki: az intelem hírnöke, a megbotránkozás, ellentmondás és vándorút princípiuma, mely az örömest egyetértők közül egyetlenegynek szívében fölébreszti a természetfölötti bánat nyugtalanságát, kiűzi őt a meglevőnek és megadottnak kapuiból a kalandos bizonytalanságba, és hasonlóvá teszi a kőhöz, mely elszakadván és elgördülvén, beláthatatlan görgetegeket és történéseket indít meg.

 

10

Így alakulnak a múlt kezdetei és ősrétegei, melyeknél az egyéni emlékezés történetileg megnyugodhat, mint Józsefé Ur városánál s őseinek kivonulásánál a városból. A szellemi nyugtalanság hagyománya volt, amit megőrzött vérében, s ami meghatározta atyjának az ő számára még közeli életét, világát és vándorlását, s amelyre ráismert, ha a kőbe vésett verseket mormolta maga elé:

Mért szántad nyugtalanságra fiamat, Gilgámest,
S adtál oly szívet néki, mely békéről mit se tud?

Örök nyugtalanság, kérdések, figyelés-kutatás, istenkeresés, keserűen kételkedő fáradozás az igazért és helyesért, a honnan és hováért, tulajdon nevéért, tulajdon lényéért, a Magasságbeli tulajdonképpeni gondolatáért - mindez, az ősvándor nemzedékeken át továbbszálló hagyománya Jákób magas homlokú aggastyánarcán, barna szemének aggódón kémlelő pillantásában fejeződik ki, s mily bensőségesen szerette József ezt a magatartást, mely saját magát nemességnek és kitüntetésnek tudta, és éppen mint magasabb gond és bánat öntudata adta meg az atya személyének azt a méltóságot, önuralmat, ünnepélyességet, mely hatását tökéletessé tette! Nyughatatlanság és méltóság, ez a szellem bélyege, és József félelmet nem ismerő gyermeki vonzódással ismerte föl az öröklött jegyet atyai parancsolója homlokán, noha a tulajdon jellege nem ez, hanem inkább elbájoló anyjának örökségeképp vidámabb és gondtalanabb volt, és társas természete könnyebben föloldódott beszélgetésben és közlékenységben. De hogyan is félhette volna tűnődő s gondterhes atyját, mikor ez olyan nagyon szerette? Az a megszokás, hogy szeretik és megkülönböztetik, döntő hatással volt rá, és megadta lényének színét, döntő hatással volt viszonyára is a Mennybelihez, akit, amennyire szabad volt alakot tulajdonítani neki, éppúgy képzelt el, mint Jákóbot, úgyszólván atyja magasabb rendű másának érezte, s szívből meg volt győződve, hogy az is éppúgy szereti őt, mint atyja. Egyelőre s még csak távolról közelgetve nevezzük "mátkainak" viszonyát az ég Adónjához, ahogyan József tudott babilóni nőkről, akik Istárnak vagy Milittának áldozva magukat, szűzen és jámbor odaadásra kötelezve éltek a templomcellákban, s "tisztáknak" vagy "szenteknek", avagy "Isten mátkáinak", "enitu"-nak nevezték őket. Ezeknek az enituknak életérzéséből volt valami az övében is, tehát valami a szigorból s eljegyzettségből, és továbbmenve, evvel összefüggésben, valami játékos képzelgés, amellyel még dolgunk lesz, ha majd alább rákerül a sor, és ez lehetett az a forma, melyben a szellem öröksége az ő esetében megnyilvánult.

Viszont, minden ragaszkodása ellenére, nem értette vagy nem méltányolta egészen azt a formát, melyet ez atyja esetében öltött: a gondot, a szomorúságot, a nyughatatlanságot, amelynek megnyilvánulása volt a leküzdhetetlen ellenszenv a megalapozott s állandó élettel szemben - amely pedig méltóságához feltétlenül illett volna -, s a mindig csak ideiglenes, hevenyészett, könnyen mozgó s félig nomád életmód. Kétségkívül őt is szerette, kegyelte és dédelgette az Úr - és ha ugyanezt tette Józseffel, elsősorban bizonyára atyja kedvéért tette. Saddáj isten gazdaggá tette őt Mezopotámiában marhában és más javakban, s fiainak seregében, asszonyai csapatában, a pásztorok közt, a szolgák közt fejedelem lehetett volna, mint az ország többi fejedelme, s az is volt, nemcsak külső tekintélyre, hanem szellemileg is, mint "nabí", azaz "hirdető, mint tudós, istenismerő és nagyeszű, mint a szellemi vezető vének egyike, akikre a káldeus öröke szállt, és akikben koronként testi utódjait látták. A legválasztékosabb és legkörülményesebb formák közt érintkeztek vele tárgyalások és adásvételi megállapodások alkalmával, miközben őt "uram"-nak nevezték, önmagukról viszont csak lekicsinylő kifejezésekkel beszéltek. Miért nem élt hát övéivel módos polgárként a városok valamelyikében, magában Hebrónban vagy Uruszalimban vagy Szihemben, terméskőből és fából épült szilárd házban, amely alatt halottait eltemethette volna? Miért sátorozott, mint a sivatag izmáelitái és beduinjai, a városon kívül és a pusztaságban, úgyhogy még csak Kirját-arba várát se látta, a kútnál, a sziklasíroknál, a tölgyeknél és terebintusoknál, bármikor fölszedhető sátorban, mintha nem maradhatna s nem verhetne gyökeret másokkal együtt, mintha minden órában parancsra kellene várnia, mely sürgetné, hogy bontsa le kunyhóit és istállóit, tegye tevehátra a rudakat, nemezfedelet és bőröket, s vonuljon tovább? József természetesen tudta, miért. Így kellett lennie, mert oly Istent szolgáltak, akinek lényege nem a nyugalom és fészket vert kényelem volt, oly - jövendőt tervező - Istent, kinek akaratában nagy és homályos és messzire ható dolgok voltak keletkezőben, aki tulajdonképpen vajúdó szándékaival és világterveivel együtt maga is csak keletkezőben lévén, a nyugtalanság Istene volt, Gondisten, aki azt akarta, hogy keressék, és akiért mindig szabadon, mozgékonyan és útra készen kellett állni.

Egyszóval: a Szellem volt, a fölmagasztosító és ismét lealacsonyító Szellem, aki megtiltotta Jákóbnak, hogy városi-megtelepült állandóságban éljen; és ha a kicsi József, akinek volt érzéke a világias dísz, sőt pompa iránt, néhanapján sajnálta is ezt, fogadjuk el ezt is, mint jelleme más vonásait, melyekkel ismét mások békítenek meg. Ami minket illet, akik most nekiindulunk, hogy mindezt elbeszéljük, és ekként, külső kényszer nélkül, végeérhetetlen kalandba zuhanjunk (e "zuhanást" pontos irányjelentésében értve): nem akarjuk titkolni természetes és határtalan megértésünket az öreg nyughatatlan ellenkezése iránt az egyhelytmaradás és fészekrakás gondolatával szemben. Hiszen magunk sem ismerjük ezt az életet! Minékünk is nyughatatlanság a sorsunk, és szívünk mit sem tud a nyugalomról! Az elbeszélő csillagzata vajon nem a hold-e, az útnak ura, a vándor, aki megjárja állomásait, s ismét elhagyja mindegyiket? Aki beszél, kalandozva jár meg nem egy állomást; de csak sátrat ver mindegyiknél, újabb útmutatásra várva, és csakhamar dobbanni érzi szívét a kéjtől is, de a félelemtől és a test szorongása miatt is, ám mindenesetre annak jeléül, hogy indulhat tovább új, frissen átélendő kalandra, melynek részletei még beláthatatlanok, a nyughatatlan szellem szándéka szerint.

Rég úton vagyunk már, s messze hagytuk, el is felejtettük az állomásokat, melyeken futólag időztünk, s utasok módjára már messziről érintkezésbe léptünk avval a világgal, amely felé közeledünk, s amely közeledik felénk, hogy ne legyünk egészen ügyefogyott s merev idegenek, ha kebelére érünk. Talán túlságosan is soká tart az út? Nem csoda, hiszen pokolra visz! Lefelé visz, lefelé a mélybe, a napvilág alá, lefelé visz bennünket, sápadókat, a múlt soha föl nem mérhető kútmélyére.

Miért sápadunk itt? Miért dobog a szívünk, nemcsak útra kelésünk, hanem már az útra kelésre kapott első utasítás óta, s nem csupán az örömtől, hanem erősen a test szorongása miatt is? Hiszen a múlt életeleme és éltető levegője az elbeszélőnek, kedves időalakja, s olyan, mint halnak a víz! Igen, igen. De miért nem tudja e belátás elcsitítani kíváncsi-gyáva szívünket? Bizonyára azért nem, mert a múlt életeleme, melytől természetesen megszoktuk, hogy tova s még tovább visz bennünket, más, mint az a múlt, amelybe most testileg aláereszkedünk - az élet múltja, a volt, a halott világ, amelybe egykor a mi életünk is mind mélyebbre s mélyebbre olvad, s mellyel életünk kezdetei már meglehetős mélységben olvadnak össze. Meghalni természetesen annyi, mint elveszíteni az időt s kivonulni belőle, de viszont annyi is, mint megnyerni az örökkévalóságot és a mindenüttvalóságot, tehát az igazi életet. Mert az élet lényege a jelenvalóság, s csak mitikusan tárul fel titka a múlt és a jövő időalakjában. Ez egyben az élet közönséges megnyilatkozási formája, míg a titok a beavatottaké. A nép azt tanulja, hogy a lélek vándorol. A tudó viszont tudja, hogy a tan csak köntöse a lélek mindenüttvalósága titkának, s hogy a léleké az egész élet, ha a halál föltörte magányos börtönét. A halált és a halál megismerését ízleljük meg, amikor mesemondó kalandorként a múltba szállunk: ez okozza gyönyörűségünk és sápadt félelmünk. Ám a gyönyör hatalmasabb, és nem tagadjuk, hogy ez a gyönyör a testé, mert tárgya minden kérdésünk és szavunk és minden gondunk alfája és ómegája: az emberfia, akit fölkeresünk a halálban és az alvilágban, miként Istár ott kereste Tammúzt és Ezet Uzirit, hogy megismerjük ott, ahol a múlt van.

Mert a múlt van, mindig van, bárha a népi szólás így mondja: egyszer volt. Így szól a mítosz, mely csak köntöse a titoknak, de a titok ünneplőruhája az ünnep, a visszatérő, amely áthidalja az időalakokat, és a nép értelme számára jelenné teszi a múltat és a jövőt. Csoda-e, hogy az ünnepben mindig fölpezseg az emberi, és a szokás megszenteli zabolátlan kicsapongását, mert élet és halál ismernek egymásra benne? Mesemondás ünnepe, te vagy az élettitok ünneplőruhája, mert te teremtesz időtlenséget a nép értelme számára, és te varázsolod föl a mítoszt, hogy az élő jelenben játszódjék újra! Halál ünnepe, pokolraszállás, csakugyan ünnep vagy s gyönyörűsége a test lelkének, amely nemhiába csügg a múlton, a sírokon és a jámbor Volton. De legyen veled a szellem is, és hatoljon beléd, hogy áldással légy áldott az égből fönn és áldással a mélyből alant!

Szálljunk alá hát csüggedetlenül! Talán szüntelen a kút mélységes mélyére szállunk? Egyáltalában nem. Nem sokkal mélyebbre háromezer esztendőnél - és mi az a feneketlenségéhez képest? Az embereknek ott már nincs szarupáncéljuk és szemük a homlokukon, s nem harcolnak repülőgyíkokkal: emberek, mint mi magunk - gondolkodásuk némi álmodozó s könnyen megbocsátható pontatlanságát nem számítva. Hasonlóképp biztatgatja magát a kevéssé járatos ember, akinek útra kell kelnie, és akit, mikor komolyra fordul a dolog, láz és szívdobogás kínoz. Végül is, így beszél magában, hát a világ végére megyek, vadidegenbe? Egyáltalában nem, hanem csak erre-arra, ahová már sokan eljutottak, egy-két napi távolságra hazulról. Így vagyunk mi is avval az országgal, amely bennünket vár. Tán ez az az ország, ahol a bors terem, Ga-ga országa, amely olyan másféle, hogy fejünkhöz kapkodunk végső tanácstalanságunkban? Nem, hanem olyan ország, amilyent már nemegyszer láttunk, ország a Földközi-tenger partján, nem éppen a legáldottabb, kissé poros és köves, de korántsem isten háta megetti, s fölötte ugyanazok a csillagok járnak, amelyeket mi is ismerünk. Hegyes-völgyesen, városokkal, utakkal és szőlődombokkal, zöld bozót közt zavarosan és sietősen rohanó folyójával terül el a múltban, mint mesebeli rét. Nyissuk ki szemünket, ha induláskor behunytuk! Megérkeztünk. Nézzétek: éles árnyékú holdas éj borul a békés dombokra! Érezzétek a nyáriasan csillagozott tavaszi éj lágy frissességét!

 

ELSŐ FEJEZET: A KÚTNÁL

Istár

Túl a dombon volt ez, Észak-Hebrónban, kissé keletre az Uruszalimból vezető úttól, Ádár hónap egyik tavaszestjén, melynek holdsütésében olvasni lehetett volna a betűket, s az árván álló és meglehetősen kurta törzsű, de erős ágbogú fa, egy vén és terebélyes terebintus lombozata szőlőfürtszerű virágaival együtt a fényben szinte aprólékosan kidolgozottnak látszott, csillámlóan összeszőtt és mégis hajszálpontos rajzú ötvösmunkának. A szép fa szent volt: árnyékában többféleképp lehetett útmutatást kapni, éspedig emberi szájból (mert akinek az istenségről volt tapasztalata alapján közölnivalója, ágai alá gyűjtötte hallgatóit) s magasabb rendű módon. Ugyanis némelyeknek, akik fejüket a fa törzséhez támasztva ott aludtak, álmukban isteni kijelentés és megvilágosodás jutott osztályrészül, s az égőáldozatok is, melyeknek bemutatásáról e helyen egy megfeketedett lapú, kőből való vágóasztal tanúskodott - most is kicsiny, könnyű füstű láng éledt rajta -, idők folyamán nemegyszer részesültek a füst iránya, madarak jelentőséges röpte, sőt égi jelek révén abban a különös figyelemben, amelynek a fa tövében véghezvitt effajta jámbor cselekmények általában örvendhettek.

A környéken akadt több fa is, jóllehet egyik se olyan tiszteletre méltó, mint ez a magányos: éppúgy hasonló fajúak, valamint nagy lombú fügefák és magyalfák, melyek törzsükből léggyökereket bocsátottak szerte a dúlt talajon, s melyeknek holdtól sápadt örökzöldje tűlevél és lomb között középúton tüskés legyezőként tárult szét. A fák mögött, dél felé s a domb irányában, mely elfedte a várost, s még a domblejtő egy részén is lakások és istállók voltak, s időnként egy-egy marha tompa bőgése, egy-egy teve fújtatása vagy egy szamár akadozva feltörő jajgatása hallatszott onnét a csöndes éjben. Észak felé azonban a kilátás szabad volt, s egy durván faragott kockakövekből kétsorosan, nagyolva összerótt, mohos kerítésfal mögött, mely a szent fa környékét alacsony mellvéddel ellátott teraszhoz tette hasonlóvá, az égen már magasan álló s háromnegyed részét beborító csillagok ragyogásában sík föld terjengett a messzeségbe, a hosszan hullámzó dombokig, melyek a látóhatárt lezárták: olajfákkal és tamariszkuszcserjékkel benőtt, ösvényekkel tagolt terület, amely a távolban fátlan legelővé simult, s itt-ott látszott csak rajta egy-egy pásztortűz lobogása. A fal tetején ciklámen virágzott, holdfényben sápadó lilával és rózsaszínnel, a fák tövében pedig, a moha és fű között, fehér sáfrány és piros kökörcsin. Virágoknak és illatos füveknek, a fák nedves kipárolgásának, füstnek és ganénak szaga keveredett itt össze.

Az ég ragyogott. Tágas udvar keretezte a holdat, melynek fénye szelídségében is oly erős volt, hogy csaknem fájt belenézni, s a nyílt mennybolton mintha marékkal vetették s szórták volna szét a csillagmagvak szikrázó sorát, itt ritkásabban, amott gazdag tömöttségben. Világosan, élő kék fehér tűzzel, sugarakat lövellő drágakőként tűzött délnyugaton a Szíriusz-Ninurtu, s a Kiskutya délre magasabban álló Proküónjával közös csillagképnek látszott. Marduk, a király, amely a nap lebukása után nyomban fölkél, hogy egész éjszaka csillogjon, pompájában hozzá volna hasonló, ha a hold nem ragyogná túl fényét. Ott volt Nergál is, a zenittől nem messze, kissé délkeletre, a hétnevű ellenség, az elámi, mely dögvészt és halált hoz, s amelyet mi Marsnak nevezünk. De nála már korábban a látóhatár fölé emelkedett az állhatatos és igazságos Szaturnusz, s a délkörön villogott. Vörös főcsillagával pompázva vált ki Orion megszokott képe, az is vadász, fölövezve, fölfegyverezve, s nyugatra hajlott. Ugyanott, csak délebbre lebegett a Galamb. Regulusz, az Oroszlán csillagképében az ég legmagasáról köszöntött alá, s a Göncöl bikafogata már hozzáemelkedett, míg a vörös-sárga Arkturusz az Ökörhajtóban még mélyen északkeleten állott, s a Kecske sárga lángja az Ostoros képével már rég északnyugatra merült. De mindezeknél szebb, az előhírnököknél s a kókábim egész seregénél tüzesebb volt Istár, a nővér, a feleség, az anya, Astarté, a királyné, a nap nyomában, mélyen nyugaton. Ezüstösen lobogott, szárnyaló sugarakat küldött szerte, kis nyelvekbe gyúlt, s egy hosszabb láng dárdahegyként nyúlt föl rajta.

 

Hír és valóság

S volt itt gyakorlott szem, amely mindezt meg tudta különböztetni és értelemmel szemlélni, sötéten fölfelé szegzett szempár, amelyben újragyúlt e sokféle tűz. Odasiklott az állatöv gátjához, a szilárd töltéshez, mely az égtengert megzabolázta, s melyen az időjelzők őrködtek; a szent jelekhez, amelyek ennek az égaljnak rövid szürkülete után gyors egymásutánban kezdtek föltünedezni: először a Bika, mert akkor, amikor az a szempár nézett, a nap tavaszelőn a Kos jegyében állott, és ez a képlet vele merült a mélybe. A tudós szempár az Ikrekre mosolygott, melyek a zenitről nyugat felé fordultak; s keletre sikló pillantása a kalászon akadt meg a Szűz kezében. De aztán visszatért a hold fénykörébe s csillámló ezüstpajzsához, tiszta és lágy káprázatának ellenállhatatlan vonzása alatt.

Egy ifjú szeme nézelődött így; az ifjú egy kifalazott kút peremén ült, mely a szent fa közelében, kőből való ívbolt alatt tátotta nyirkos mélyét. Omladozó körlépcső vitt föl a kúthoz, s a fiatalember csupasz lába nedvesen nyugodott a lépcsőfokokon, melyek ezen az oldalon szintén nedvesek voltak, kiömlött víztől cseperegtek. Oldalt, száraz helyen, felsőruhája hevert, sárga alapon széles, rozsdavörös mintával, s marhabőr saruja, mely csaknem cipő volt, mert leffegő oldala közé sarokkal s bokával jó mélyen be lehetett lépni. Fehérített, de parasztosan durva vászonból való ingét az ifjú leengedte, s bő ujjait csípője köré tekerte; felsőtestének, amely egyiptomiasan egyenes és magas vállával a gyermekes fejhez képest kissé nagyon is nehézkes és tömör hatású volt, barnás bőre olajosan csillogott a holdfényben. Mert a fiú, miután a ciszterna jéghideg vizével lemosta és többször leöblítette magát - vizessajtár és merítőkanál segítségével -, ami a kánikulai nap után kívánatos üdülés és egyben a vallási előírás jámbor teljesítése is volt, egy homályosan csillogó üvegedényből, mely mellette állt, és illatszerrel kevert olajat tartalmazott, megkente tagjait, ezenközben sem a haján viselt laza fonású mirtuszkoszorút, sem a bronzszínű szalagon nyakán lógó s mellére csüngő amulettet le nem téve: a kis zacskót, melybe védő erejű gyökérrostok voltak belévarrva.

Most nyilván ájtatosságát végezte, mert arcát a fényét ráborító hold felé emelte, felső karját oldalához szorította, alsó karját viszont föltartotta, kifelé s fölfelé fordított nyílt tenyérrel, s miközben ültében könnyedén ide-oda himbálózott, tört, dúdoló dallamot adott a hangoknak és szavaknak, melyek ajkán alakultak... Bal csuklóján kék fajanszperecet hordott, s a körmök kezén-lábán téglavörös hennafestés nyomát mutatták, amit a legutóbbi városi ünnepen való részvétele alkalmából vihetett végbe ficsúr módra, hogy a tetőkre gyűlő asszonynépnek megnyerje tetszését, holott nyugodtan lemondhatott volna az efféle kozmetikai beavatkozásokról, s rábízhatta volna magát a csinos lárvára, amelyet Isten adott neki, s amely még gyermekien telt tojásdadságában s kivált a fekete s kissé ferde vágású szem lágy kifejezésével csakugyan nagyon megnyerő volt.

A szép emberek azt hiszik, hogy természetes bájukat kötelességük még emelni s "magukat kiszépíteni", nyilván valami engedelmesség folytán önmaguk örvendetes helyzete iránt, s a kapott adományoknak teljesítve evvel szolgálatot, amibe bizonyos vallásos érzés is keveredik, s ők ekként is fogják föl - míg a csúfak magukcicomázása annál szomorúbb és komikusabb hatású. Azonkívül a szépség sohasem tökéletes, és éppen ezért hiúságra sarkall, mert ami az önmagában adott ideálból hiányzik, azt kötelességének érzi pótolni; ez viszont ismét tévedés, hiszen a szépség titka tulajdonképpen a tökéletlennek e varázserejében rejlik.

Az ifjú feje köré, akit most itt világosan magunk előtt látunk, hagyomány és költészet a szépségnek valódi sugárkoszorúját fonta, hús-vér jelenléte azonban alkalmat ad számunkra, hogy némiképp csodálkozzunk ezen - noha a holdas éj bizonytalan varázsa lágy kápráztatással maga is szépségének pártjára áll. Mi mindent nem hirdetett s állított a sokasodó napok alatt dal és legenda, apokrif könyv és álfelirat külsejének dicsőítésére, ami most szemünk láttára mosolyogtatóvá válik! Hogy képe a nap és hold pompáját megszégyeníti, még a legkevesebb, ami fennmaradt róla. Betű szerint azt írták, hogy homlokát s orcáját fátyollal kellett eltakarni, hogy a nép szíve az isteni küldött iránt földi tűzre ne lobbanjon, s hogy azok, akik fátyol nélkül látták, "boldog szemlélődésbe mélyen elmerülve", nem ismerték meg őt többé. A napkeleti hagyomány habozás nélkül kijelenti, hogy az e világon egyáltalában fellelhető szépség fele ennek az ifjúnak jutott osztályrészül, másik fele pedig az emberiség többi részében volt szétosztva. Egy nagy tekintélyű perzsa dalnok még ezt a becslést is lefőzi a maga excentrikus képével, amely szerint a világ minden szépsége egy hat lat súlyú pénzdarabba van összeolvasztva, s ebből, így álmodozik a költő, öt lat jut őrá, a tökéletesre, a hasonlíthatatlanra.

Az ilyen féktelen és mértéktelen dicsőítés, minthogy nem számol az ellenőrzéssel, némileg zavarba ejti és befolyásolja a szemlélőt, s egyenesen veszélyes a tények józan mérlegelése szempontjából. Sok példát lehet találni rá, hogy milyen megvesztegető ereje van a túlzott értékelésnek, amelyben az emberek már megegyeztek, s melytől az egyén készségesen, majdnem mániákusan engedi elvakítani magát. Mintegy húsz évvel a most feltételezett időpont előtt, amint még hallani fogjuk, egy férfiú, aki a szóban forgó ifjúhoz nagyon közel állt, Hárán vidékén, Mezopotámiában juhokat kínált megvételre, amelyeket maga tenyésztett, és amelyeknek olyan nagy hírük volt, hogy az emberek valósággal őrületes árakat fizettek értük, jóllehet ki-ki láthatta, hogy nem valami mennyei, hanem közönséges és hétköznapi, bár elsőrendű juhokról van szól. Ez az emberi önalávetésvágy hatalma! De ha nem is engedjük józanságunkat elhomályosítani a magasztalástól, melyet módunkban van a valósággal összevetni, viszont az ellenkező végletbe se tévedjünk, s ne engedjük át magunkat a túlságos kákán csomót keresésnek. Az a posztumusz rajongás, amelytől ítéletünk épségét érezzük veszélyeztetve, természetszerűen nem a puszta semmiből születik; gyökerét a valóságba ereszti, és kimutathatóan jórészt már az élő személynek is része volt benne. Hogy ezt megértsük, mindennel szemben bizonyos arabos-homályos ízlés nézőpontját kell alkalmaznunk, egy esztétikai látószöget, mely az életben hatóval azonos, s így tekintve a dolgot, az ifjú csakugyan oly kedves és szép volt, hogy első pillantásra nemegyszer félig-meddig istennek gondolták.

Fogjuk tehát kordába szavainkat, nem esve sem a dicsőítés puha szajkózásának, sem pedig a túlzott kriticizmusnak hibájába, s állapítsuk meg, hogy a kútnál ülő ifjú holdimádó arca hibáiban is szeretetre méltó volt. Például meglehetősen rövid és nagyon egyenes orrának lyukai túlságosan tágak: de minthogy ezáltal a cimpák mintha fölfelé húzódnának, arculata valami elevenséget, hevességet és szárnyas büszkeséget kap, ami a barátságos szempárral jól illik össze. Az elbizakodott érzékiség kifejezését, amelyet a fölvetett ajak okoz, nem akarjuk kifogásolni. Lehet, hogy a látszat csal, s azonkívül éppen ami a szájformát illeti, alkalmazkodjunk az országnak és népének szemszögéhez. Ellenben jogot formálnánk hozzá, hogy a száj és orr közötti területet túlságosan kidudorodónak ítéljük, ha nem épen ezzel függene össze a szájzug különösen megnyerő alakulása, amennyiben csupán az ajkak egymásra fektetése, minden izom-összehúzódás nélkül, nyugodt mosolyt tud előcsalni. A homlok alsó fele lapos az erős és szép rajzú szemöldökívek felett, de följebb öblösödő, a világos bőrszíjjal átfogott s azonkívül mirtuszkoszorúval ékes fekete haj alatt, amely zacskószerűen hull nyakába, a fület mégis szabadon hagyva, amellyel szerencséje lenne, ha cimpája nem volna némileg húsos alkatú és hosszúra nyúlt, nyilván a fölösen nagy ezüstkarikától, amit már gyermekkorában áthúztak rajta.

Imádkozott az ifjú? Tartása túlságosan is kényelmes volt. Ahhoz állnia kellett volna. Mormolása és fölemelt kézzel folytatott félhangos dudorászása inkább magafeledt szórakozásnak látszott, mint egy halk párbeszédnek a magas égitesttel, amelyhez fordult. Himbálózva gajdolta:

"Abu-Hammu-Aoth-Abaoth-Abiram-Haam-mi-ra-am..."

Ebben a rögtönzésben minden lehető eszmetársulás és gondolatkapcsolás kereszteződött, mert miközben a holdat babiloni becenevein nevezte, abunak, atyának, hammunak, bácsikának mondván, ugyanakkor Ábrahámnak, valóságos és vélt ősatyjának neve is közbeszövődött, amellett e név továbbképzett változatában egy másik, tiszteletre méltó emlékű: Hammurábinak, a törvényhozónak legendás neve, melynek értelme: "magasztos az én isteni bácsikám", továbbá mély jelentésű szótagok, melyek az atya-gondolat útján tovább vezettek a keleti-őshazai csillagimádat és családi emlékezések birodalmán túl, s dadogva keresgélték az újat, leendőt, amit atyjafiainak szelleme szenvedélyesen remélt, vizsgált és akart...

"Jao-Aoth-Abaoth - hangzott dudorászása. - Jáhu, Jáhu! Já-á-ve-ilu, Já-á-um-ilu." És miközben emelt kézzel, hintázva, fejét ingatva s szerelmes mosollyal dúdolt föl a fényárasztó holdhoz, különös, csaknem riasztó valamit lehetett a magányos fiún megfigyelni. Ájtatoskodása, lírai szórakozása vagy mi, láthatólag elragadta, a növekvő önfeledtség, amelybe buzgalma beleringatta, valami nem egészen megnyugtatóvá alakult. Dalolászásába nem adott bele sok hangot, s nem is tudott volna beléadni. Még merev és éretlen volt ez az éles, félig gyermeki hang, fiatalosan kiteljesületlen zengésű. Ám most egészen kifúlt belőle a hang, görcsösen és szorongva elakadt; "Jáhu, Jáhu!"-ja már csak a lélegzetből kifogyott tüdő ziháló susogása volt, amelyet elfeledett újra teleszíni, s ugyanekkor teste eltorzult, melle beesett, hasizma sajátságosan kezdett tekeregni, nyaka és válla rángva fölhúzódott, keze reszketett, felső karján a feszítőizom kötélszerűen kidudorodott, és szeme feketéje egy pillanat alatt fölfordult, üres fehére hátborzongatóan csillogott a ráhulló holdfényben.

Azt kell itt megjegyeznünk, hogy senki se várt volna egykönnyen az ifjú viselkedésében ilyen rendellenességet. Rohama, vagy akárhogy nevezzük is, idegenszerűen és aggodalmat keltő meglepetésként hatott: valószínűtlen ellentétben állt avval a barátságosan értelmes, jó fellépéssel, amelyet kellemes és mindenesetre nem kevéssé piperkőc személye az első pillantásra s nagyon meggyőzően mutatott. Ha a dolog komoly volt, az a kérdés, kinek a gondja lelkéért aggódni, amelyet ez esetben talán az elragadtatás repített, de kétségkívül veszély is fenyegetett. Ha pedig játékról, szeszélyről volt szó, a dolog még mindig aggasztó - és hogy hasonlót legalábbis gyanítani lehetett, azt mutatja az ifjú holdkórosnak a következő percekben tanúsított viselkedése.

 

Az atya

A domb s a lakások irányából nevét kiáltották: "József! József!", kétszer, háromszor is, egyre csökkenő távolságból. Harmadszorra hallotta meg a kiáltást, legalábbis csak harmadszorra adta jelét, hogy meghallotta, s gyorsan összeszedte magát, miközben ezt mormolta: "Ímhol vagyok." Szeme visszafordult, karját, fejét leengedte, és szégyenkezve mosolygott alá mellére. Atyjának nyájas, és mint mindig, megindult, könnyedén panaszos hangja hívta. A kiáltás most egészen közelről hangzott. S noha az atyja már észrevette fiát a kútnál, megismételte: "József, hol vagy?"

Minthogy hosszú ruhát hordott, s minthogy a holdfény látszólagos élessége és fantasztikus tisztasága kedvezett a túlzott elképzeléseknek, Jákób - vagy Ja'akob ben Jichák, amint magát írta, ha nevét le kellett jegyeznie - fenséges és csaknem emberfeletti nagyságúnak látszott, amint ott állt a kút s az utasítás fája között, utóbbihoz közelebb, s a fa leveleinek árnyéka bepetyegtette ruháját. S alakját - tudatosan vagy öntudatlanul - még hatásosabbá tette tartása, amint hosszú botjára támaszkodott, melyet magasan megmarkolva fogott, úgyhogy a gyapjúmuszlinból készült, keskenyen és halaványan csíkozott, gazdag redőjű felsőruha vagy köpönyeg bő ujja visszahullt feje fölé emelt, öreges, csuklóján rézkarikával ékített karjáról. Ézsaunak szerencsésebb ikertestvére ekkor hatvanhét esztendős volt. Ritkás, de hosszú és széles szakálla (mely halántékának tincseivel egybeolvadva, oldalt könnyű pászmákban állt el arcától, s ugyanily szélességben hullt mellére) szabadon, bodrozatlanul, formába nem szabva-vágva, ezüstösen csillogott a holdfényben. Vékony ajka látható volt a szálak között. A keskeny nyergű orrcimpától mély barázdák húzódtak alá a szakállba. Homloka alatt, melyet félig eltakart a sötét-tarka kánaáni kelméből való csuklya, amely redőkben csüngött mellére s át volt vetve vállán, petyhüdt, mirigyessé vékonyult alsóhéjából tulajdonképp már vénségtől fáradt s csak belsőleg éles, apró, barna, villogó szem kémlelte aggodalmasan a kútnál ülő fiút. A köpönyeg alatt, melyet a feltartott kar fölhúzott és szétnyitott, színes kecskeszőrből készült ruha látszott, melynek szegélye a posztócipő hegyéig nyúlt; hosszú rojtú, ferdén futó sorokból volt összeszőve, úgyhogy olyan volt, mintha több ruha fedné egymást, s egyik a másik alól bukkanna ki. Így az aggastyán ruhája vaskos és sokszoros, rendkívül önkényes ízlésű és bonyolult volt: a keleti kultúrák egyező elemei találkoztak benne oly elemekkel, melyek inkább az izmáelita-beduin és a sivatagvilághoz tartoztak.

Az utolsó hívásra József nagy bölcsen már nem is válaszolt, mert a kérdés nyilvánvalóan akkor tétetett föl, amikor atyja már látta őt. Megelégedett annyival, hogy egy mosolyt küldjön atyja felé, amely meghasította telt ajkát, s kivillantotta fogait - fehérek voltak, mint amilyeneknek a barnabőrűek fogai látszanak, különben pedig nem sűrűek, hanem külön-külön állók -, s mosolyát könnyed üdvözlő mozdulatokkal párosította. Megint fölemelte kezét, mint előbb a hold felé, bólogatott és csettintett a nyelvével ami elragadtatást és bámulatot fejezett ki. Aztán kezét homlokához érintette, hogy onnan nyitott tenyérrel sima és elegáns mozdulattal föld felé siklassa; szemét félig lehunyva és fejét hátravetve, két kézzel befedte szívét, s e tájról, kezét szét nem választva, többször az aggastyán felé intett, mindig visszakörözve szívéhez, mintegy atyjának ajánlva föl azt. Két mutatóujjával szemére is mutatott, térdét is megérintette, koponyáját és lábát is, és közbe-közbe karja és keze visszatért az imádó-köszönő tartásba: az egész szép játék volt, melyet a fiú a jólneveltség szabályai szerint könnyedén s előírásszerűen végzett, de egyben személyes művészettel és bájjal is - szíves és udvarias természetű ember módjára -, s nem érzés nélkül. A kísérő mosollyal meghitté tett jámbor hódolat némajátéka volt ez a szülő és úr, a nemzetség feje előtt, de elevenné varázsolta a közvetlen s szívbéli öröm, hogy a pillanat alkalmat ad a tisztelgésre. József tudta jól, hogy atyja nem mindig játszott életében méltóságos és hősies szerepet. Szóban és tartásban emelkedettre irányuló hajlamát lelkének lágy félénksége néha megcsúfolta; adódtak számára a megalázásnak, a menekülésnek, a sápadt félelemnek órái, élethelyzetek, amelyekben, noha éppen ezek közvetítették számára a kegyelmet, aki szerette, nem szívesen képzelte el őt. S ha a fiú mosolya nem is volt ment kacérságtól és tulajdon győzelme tudatától, nagyobbrészt mégis az atya képén, a növekvő fényhatáson, a hosszú botra támaszkodó aggastyán mutatósan-királyi pózán érzett öröm szülte; és ebben a gyermeki elégtételérzésben sok érzék nyilvánult a rejtettebb mélységekkel nem zavart, tiszta hatás iránt.

Jákób megtorpant. Talán föltűnt neki fia élvezete, és meg akarta hosszabbítani. Hangja, melyet mi érzéssel teltnek neveznénk, mert belső szorongás tremolója fűtötte át, ismét idezendült. Félig kérdve állapította meg:

- A mélység szélén ül a gyermek?

Különös szavak, melyek bizonytalanul és mintegy álombeli félrebeszélésben törtek föl. Úgy hangzottak, mintha a szóló helytelennek vagy meglepőnek ítélné, hogy valaki már ifjú éveiben a mélység szélén ül, mintha a "gyermek" és a "mélység" nem illene egymáshoz. Ami valójában e szavak mögött rejlett, és aminek érteni kellett őket, az az anyás aggodalom volt, hogy József, akit atyja sokkal kisebbnek tartott a valóságnál, vigyázatlanságból a kútba eshet.

A fiú mosolya szélesebb lett, úgyhogy még több hézagosan álló foga tűnt elő, s válasz helyett csak bólintott. De arckifejezését gyorsan megváltoztatta, mert Jákób következő szava már szigorúbb volt. Ezt parancsolta:

- Fedezd el meztelenségedet!

József fölemelt és begörbített karral, félig tréfás megrökönyödéssel nézett le magára, aztán sietve kioldozta az ingujjak csomóját, s az inget vállára vonta. Úgy látszott, az öreget csakugyan fia meztelensége torpasztotta meg bizonyos távolságban, mert most közelebb lépett. Hosszú botját komolyan támaszkodásra használta, emelve s rádőlve, mivel sántított. Tizenkét esztendeje, egy úti kalandja óta, amely igen keserves körülmények közt, nagy aggodalom és szorongás idején játszódott le, egyik lábára bicegett.

 

Jebse

Csak rövid ideje, hogy a két ember látta egymást. Mint rendesen, József atyjának mósusz- és mirhaillatú sátrában fogyasztotta el vacsoráját, néhány, éppen ott tartózkodó testvére vagy féltestvére társaságában; mert a többiek más nyájaknak őrizése céljából beljebb az országban, észak felé időztek, egy völgyben fekvő megerősített város és zarándokhely közelében, az Ebál és Garizim hegyek tövében, amelyek neve Szihem, Sekem, "Tarkó", mások szerint Mabartha vagy "Hágó" volt. Jákób a sekembeliekkel hitbarátságot tartott fenn, mert jóllehet ott az istenséget a szíriai pásztor és szép úrfi, Adónisz vagy ama Tammúz nevű virágzó ifjú alakjában imádták, akit a vadkan megcsonkított, s akit odalenn az alföldön Uzirinak, áldozatnak neveztek, mégis már régóta, Ábrahám és a szihemi papfejedelem, Melki-cedek ideje óta ez az isteni személy különös eszmei jelleget öltött, melynek révén az Él eljón, Baál-berít nevet, tehát a fő-fő, a szövetség ura, ég és föld alkotója és parancsolója nevet kapta. Ezt a felfogást Jákób helyesnek és tetszőnek ítélte, s hajlandó volt a szétszaggatott sekemi fiúban az igazi és a legmagasabb istent, Ábrahám istenét, és a szihemitákban hittestvéreket látni, kiváltképpen mert nemzedékről nemzedékre szálló hiteles hagyomány szerint az ősbevándorló beszélgetés közben, éspedig Szodoma bírájával folytatott tudós disputa folyamán maga is "Él eljón"-nak nevezte az általa felismert istent, s így Melki-cedek Baáljával és Adónjával egyenlő rangúvá tette. Mezopotámiából való visszatérése után, fölütvén sátorát Szihem városa előtt, oltárt emelt ennek az istennek. Kutat is épített ott akkor, és a legeltetési jogot jó ezüstsékelekkel megváltotta.

Később Szihem és Jákób nemzetsége között súlyos viszályok támadtak, melyeknek következményeit a város borzalmasan megsínylette. De a béke aztán helyreállt, és a viszony felújult, úgyhogy Jákób barmainak egy része mindig Sekem legelőin táplálkozott, s fiainak és pásztorainak egy része a nyájak miatt szeme elől eltávolodott vala.

A vacsorán Józsefen kívül részt vett Lea két fia, éspedig a csontos Isszakár és Zebulón, aki a pásztoréletet megvetette, de földművelő sem kívánt lenni, csupán tengeri hajós. Mert amióta Aszkalunban tengerre szállt, nem ismert magasztosabbat ennél a hivatásnál, és roppant tódításokkal beszélt kalandjairól s a szörny-korcs lényekről, amelyek a nagy vízen túl élnek, s amelyeket a hajós fölkereshet: bika- és oroszlánfejű emberekről, kétfejűekről, kétarcúakról, akiknek egyik arca emberé, másik komondoré, úgyhogy hol beszélnek, hol meg ugatnak, szivacslábú istenteremtményeiről és más csodalényekről. Ott volt még Bilha fia, a fürge Naftáli, és Zilpa két gyermeke: az egyenes Gád, valamint Áser, aki mint rendesen, most is a legjobb falatok után kapkodott, s mindenkinek szája íze szerint beszélt. Ami József édestestvérét, a gyermek Benjámint illeti, ő még az asszonyok között élt, és túlságosan kicsi volt ahhoz, hogy lakomákon vegyen részt: mert a mai vacsora az volt.

Egy férfiú, név szerint Jebse, aki Taanákból jött, estebéd közben templomuk galambrajairól és halastavairól beszélt, s már napok óta úton volt egy téglával, melyet Taanák ura, Asirat-jasur, kit némi túlzással királynak neveztek, "testvére", Gáza fejedelme, név szerint Rifat-Baál számára küldött, minden oldalán teleírva szavakkal, hogy éljen boldogul Rifat-Baál, és minden fontosabb istenség fogjon össze üdvössége, valamint házának és gyermekeinek üdvössége érdekében, ám ő, Asirat-jasur a tőle több-kevesebb joggal követelt fát és pénzt nem tudja küldeni, mert egyrészt magának sincs, másrészt neki is sürgős szüksége volna rá, küldi azonban Jebse útján tulajdon maga és Taanák népe védőistenének, Aséra istennőnek rendkívül nagy erejű agyagszobrát, hogy az áldást hozzon fejére, s megszabadítsa sóvárgásától a fa és pénz után: ez a Jebse tehát - hegyes szakállú, tetőtől talpig tarka gyapjúszövetbe burkolt férfiú - betért Jákóbhoz, hogy véleményét meghallgassa, kenyerét megtörje, s továbbutazása előtt a tenger felé megháljon nála, és Jákób a követet vendégeként befogadta, s csak annyit kívánt tőle, hogy Astarténak, egy nadrágos női alaknak szobrát, melynek fején korona s fátyol volt, s parányi mellecskéit két kézzel fogta, közelébe ne hozza, hanem tegye valahová félre. Különben minden előítélet nélkül ment elébe, megemlékezve arról a régidőből fennmaradt történetről, mely szerint Ábrahám egy ősz bálványimádót haragjában a pusztába üldözött színe elől, türelmetlenségéért azonban az Úr megfeddette, s Ábrahám erre visszahívatta az eltévelyedett aggastyánt.

Két rabszolga szolgált föl frissen mosott vászonzubbonyban, az öreg Madai és az ifjú Mahalálél, s a gyékényszőnyeg körül vánkosokra guggolva (mert Jákób ragaszkodott ehhez az ősi szokáshoz, és nem akart tudni székreülésről, amint ez a város előkelőinél a keleti és déli nagy birodalmak példája szerint járta) fogyasztották el a vacsorát: olajbogyót, gödölyesültet s melléje jó kemah-kenyeret, végül szilva- és mazsolabefőttet rézserlegekből és szíriai bort hozzá színes üvegkelyhekből. Közben vendég és házigazda közt meggondolt beszélgetés folyt, amelyet legalábbis József feszült figyelemmel követett - hol magánjellegű, hol közérdekű beszélgetés, az isteni dolgokról éppúgy, mint a földiekről, s még politikai hírekről is: Jebse családi ügyeiről s hivatali viszonyáról Asirat-jasurhoz, a város urához; utazásáról, amelyet a Jezreel síkságán s a fennsíkon átvonuló úton tett meg, éspedig a hegység járható vízválasztóin szamárháton, innen azonban a filiszteusok földje felé egy holnap Hebrónban vásárolandó tevén szándékozott folytatni; a marha és a gabona árfolyamáról hazájában; a Virágzó Cölöp, a taanáki Aséra kultuszáról s "ujjáról", azaz: jóslatáról, amellyel engedélyt adott képmásainak egyikét útra küldeni, hogy a gázai Rifat-Baál szívét fölvidítsa; az istennő ünnepéről, amelyet nemrég általános és fékevesztett táncolással és mértéktelen halevéssel ültek meg, s amelynek alkalmával férfiak és nők Asérának papok tanította férfi-nősége, vagyis kétneműsége jeléül ruhát cseréltek. Itt Jákób megsimogatta szakállát, és megfontoltan agyafúrt kérdéseket szúrt közbe: hogy például miként áll a dolog Taanák védelmével, amíg Aséra szobra úton van; s hogy az ész miként magyarázza az utazó képmás viszonyát hazája úrnőjéhez, s hogy ez, isteni lénye egy részének vándorlása folytán, nem szenved-e érzékeny erőveszteséget. Amire Jebse azt válaszolta, hogy amennyiben így lenne, Aséra ujja aligha mutatott volna oly irányba, hogy elküldhetik az útra, és hogy a papi tanítás szerint az istenség teljes ereje minden egyes képmásában jelenvaló és egyformán tökéletes hatású. Jákób továbbá óvatosan rámutatott arra, hogy ha Asirta férfi és nő, tehát Baál és Baálát egy személyben, istenanya és égi király, akkor nemcsak Istárhoz hasonlóan kell tisztelni, akiről Sineárból, s nemcsak Íziszhez hasonlóan, akiről a tisztátalan Egyiptomból hallunk, hanem Samashoz, Sálimhoz, Adduhoz, Adónhoz, Lahamához vagy Damuhoz, röviden a világ urához, a legfőbb istenhez hasonlóan, vagyis oda lyukadunk ki, hogy végeredményben Él eljónról, Ábrahám Istenéről, a teremtőről és atyáról van szó, akit azonban nem lehet útra küldeni, mert mindenek fölött jelen van, és akit nem lehet halevéssel szolgálni, hanem csak avval, hogy tisztán járulunk elébe, és arcra borulva imádjuk. De ezek a szemlélődései a férfiúnál kevés megértésre találtak. Ő inkább így nyilatkozott: valamint a nap is mindig egy bizonyos csillagzat jegyében hat és jelenik meg, s amiként ő kölcsönöz fényt a bolygóknak, amelyek azután a maguk sajátossága szerint befolyásolják az emberi sorsot, akként az isten is elosztódik, és egyes istenekké alakul, amelyek közt Asirat úr-úrnő, mint tudjuk, éppen az, amelyik az isteni erőt a növényi termékenység és az alvilág béklyóiból való természetes feltámadás értelmében valósítja meg, amennyiben minden évben száraz cölöpből virágzó fa lesz, s ez alkalommal némileg zabolátlanabb evés és tánc igazán helyén van, sőt még további, a Virágzó Cölöp ünnepével kapcsolatos szabadosság és gyönyör is, mert tisztaság csupán a napnak és az osztatlan-ősistenségnek tulajdonítható, nem pedig bolygók formájában való megjelenéseinek, és az értelemnek éles különbséget kell tennie tiszta és szent között, amikor is megállapíthatja, hogy a szentségnek a tisztasághoz semmi köze, vagy legalábbis nem szükségszerű a kapcsolat. Erre Jákób nagy megfontoltsággal így felelt: nem kívánja senkinek szülőitől és oktatóitól beléplántált meggyőződéseit sérteni, legkivált nem, ha az sátrának vendége s egy hatalmas királynak kebelbarátja és követe. De a nap is csupán Él eljón kezének műve, és ekképpen bár isteni, de nem isten, amit értelemmel meg lehet különböztetni. Evvel a tétellel ellentétben áll, és az Úr haragját és hevét bizony kihívja, ha maga helyett egyik avagy másik művét imádják, s maga a vendég tulajdon szájával nevezte hazája isteneit bálványoknak, amiért is ő szeretetből és udvariasságból nem kívánja azokat csúfabb névvel illetni. S ha az Isten, aki a napot, az égi képeket s a bolygó csillagokat, valamint a földet alkotta, a legmagasabb, akkor az egyetlen is, és másokról ez esetben legjobb egyáltalában nem beszélni, különben kénytelen lenne azokat az elhallgatott névvel megbélyegezni, éppen az okból, mert az értelemnek a "legfőbb Isten" szót s megjelölést az egyetlen Istenével egyenlően kell tisztelnie. A "legfőbb" és "egyetlen" gondolat pár különbségének vagy egyértelműségének kérdése most hosszabb megvitatást igényelt, s a vitával a vendéglátó sohasem telt volna be, s ha tőle függ, a fél vagy akár az egész éjet is átdisputálják. De Jebse a beszédet a világnak és birodalmainak eseményeire terelte, kereskedésre és más egyébre, amiről ő, mint egy kánaáni fejedelem barátja s rokona, jobban volt tájékozva az egyszerű embernél: hogy Ciprus szigetén, amelyet Alaszkiának nevezett, pestis dühöngött és sokakat elragadott, de korántsem az egész lakosságot, mint a sziget uralkodója a síkság fáraójának írta, hogy evvel okolja meg rézadójának csaknem teljes elmaradását; hogy a hettita vagy hatti birodalom királyának neve Subbilulima, s olyan hatalmas haderőnek parancsol, hogy Mitanni királyát, Tusrattát isteneinek ledöntésével s elrablásával fenyegette meg, jóllehet ez a nagy thébei uralkodóházzal áll sógorságban; hogy a bábeli kasszita reszketni kezdett az asszúri papfejedelem színe előtt, aki függetleníteni akarja hatalmát a törvényhozó birodalmától, s a Tigris folyónál külön államot készül alapítani; hogy a fáraó Amun isten papságát szíriai hadisarccal tette gazdaggá, és ennek az istennek ezeroszlopos, ezerkapus templomot emelt ugyancsak nevezett forrásból, ám ez hamarosan meglehetősen el fog dugulni, mert az ország városait nemcsak beduin rablók fosztogatják, hanem a hatti hatalom is terjeszkedik észak felől, kétségessé téve az Amun-papok uralmát Kánaánban, míg az emoreus fejedelmek közül nem egy ezekkel a külföldiekkel szűri össze a levet Amun ellen. Itt Jebse hunyorított egyet fél szemével, nyilván, hogy baráti körben jelezze: Asirat-jasur is ilyen politikus utakon jár, de a gazda érdeklődése a társalgás iránt erősen aláhanyatlott, mióta nem Istenről folyt a szó, a beszélgetés egyre álmosabb lett, s ki-ki fölkelt ülővánkosáról; Jebse, hogy meggyőződjék, nem esett-e közben valami baja úti Astartéjának, s hogy aztán lefeküdjék; Jákób, hogy botjára támaszkodva körüljárja a tanyát, és utánanézzen az asszonyoknak s az istállókban a marhának. Ami fiait illeti, József a sátor előtt elvált a másik öttől, noha eredetileg velük szándékozott tartani. De az egyenes Gád közvetlen hangon így szólt hozzá:

- Hordd el magad, kurafi tacskó, nincs rád szükségünk!

Mire József rövid gondolkodás után már meg is találta a szavakat:

- Fagerendához vagy hasonló, Gád, melyet még nem simított végig a gyalu, és öklelős kecskebakhoz a nyájban. Ha atyánk elé tárom beszédedet, megbüntet. Ha pedig Rúben elé tárom, testvérünk elé, igazságosan megfenyít. De legyen, amint mondtad: ha ti jobbra mentek, én balra megyek, vagy fordítva. Mert én ugyan szeretlek benneteket, ti azonban, sajnos, utáltok engem, és különösen ma, minthogy atyánk adott nékem a gödölyéből, és barátságos pillantásokat vetett rám. Mindamellett egyetértek javaslatoddal, hogy elkerüljük a haragot, s hogy véletlenül bűnbe ne essetek. Isten áldjon!

Gád megvető kifejezéssel, fél füllel hallgatta csak, de azért kíváncsi volt, hogyan tud a kölyök ilyen alkalommal beszélni s megfelelni. Azután durva legyintéssel a többiek után ment, József pedig magára maradt.

Kedve kerekedett egy kis estéli sétára - ha abban a lesújtott állapotban, amelybe Gád durvasága taszította, s amelyet a jól fogalmazott válaszon érzett megelégedése csak részben csökkentett, sétájával kapcsolatban kedvről szó lehetett. A domboldalon ballagott fölfelé, odáig, ahol a magaslat kelet felé lejtősödött, s a hegyhát s a délen kitáruló táj föltűnt a szem előtt, úgyhogy József láthatta bal felől a völgyben a hold fehérében úszó várost: a vastag körfalat a négyélű saroktornyokkal s kapubástyákkal, a palota oszlopcsarnokát s a templom tágas terasszal körülvett tömör tömbjét. Örömmel nézte a várost, amelyben olyan sok ember lakott. Halványan láthatta innen övéinek temetkezőhelyét is, a kettős barlangot, melyet egykor Ábrahám vásárolt meg nagy körülményesen a hettitától, s hol az ősöknek, a babilóni ősanyának s későbbi családfőknek csontjai nyugodtak: a kettős sziklasír kőkapuzatának párkánya bal felől élesen rajzolódott ki a körfalon; s az áhítat érzése, melynek forrása a halál, elvegyült kebelében a rokonszenvvel, amelyet a népes város megpillantása ébresztett benne. Azután visszafordult, fölkereste a kutat, ivott belőle, megtisztálkodott s megolajozta magát, majd elmerült a holddal való némileg elfajult flörtjébe, amelyben örökké aggodalmasan utána szaglászó atyja találta.

 

Az árulkodó

Most ott állt az aggastyán mellette, jobbját fejére tette, miután botját bal kezébe vette át, s vén, de azért átható szemével a fiú szép fekete szemébe nézett, amelyet ez előbb, ismét kimutatva hézagosan csillámló fehér fogzománcát, ráemelt, azután pedig lesütött: részben, egyszerű alázatból, részben azonban némi bizonytalan bűntudat hatására, amely atyjának fölszólításával függött össze, hogy fedezze el magát. Csakugyan: nem, vagy nem csupán a kellemes levegőzés indította arra, hogy ruhájának felöltését halogassa, s gyanította, hogy atyja átlátott vágyain s gondolatain, melyek arra késztették, hogy félig meztelenül küldje köszöntését a magasságba. A dolog úgy állt, hogy a fiú - aki a holddal horoszkópja s más, mindenféle sejtelem s számítgatás révén közösséget érzett, édesnek s egyben jó hatásúnak gondolta, ha bemutatja neki fiatal meztelenségét - meg volt győződve róla, hogy a holdnak tetszeni fog, s számított is rá, hogy őt, vagy a legfelső lényt általában, megvesztegeti vele, s megnyeri a maga számára. A hűvös fényt, amellyel az esti szél vállát érintette, mintegy gyermekes terve sikerének érezte, s azért nem lehetett szemérmetlennek nevezni, mert a szemérem föláldozását jelentette. Meg kell gondolnunk, hogy a körülmetélés egyiptomiaktól átvett s külsőleges szokásként őrzött rítusa József atyafiságában s környezetében régóta különös, misztikus jelentőséget nyert. Az Istentől követelt s elrendelt nász jele volt ez, vele, az istenséggel, a test ama részén foganatosítva, melyben a test lényege mintegy összpontosulni látszik, s amelyre minden testi fogadalmat is tettek. Némely férfi Isten nevét viselte nemzőszervén, vagy azt írta rá, mielőtt asszonyt ismert volna meg. Az Istennel kötött szövetség nemi jellegű volt, s ezáltal, a végtelen vágyú s mindent birtokolni akaró teremtővel s úrral köttetvén, a férfiemberbe csillapító módon a nőiség felé való szelídülést is belécsepegtette. A körülmetélés véres áldozata eszmeileg még közelebb áll a megférfiatlanításhoz, mint testileg. A hús megszentelése a szüzességnek s a szüzesség felajánlásának értelmét is magában foglalja; tehát női értelmet. Azonkívül József, mint maga is tudta s mindenkitől hallotta, bájos és szép volt - olyan állapot, amelyben különben is van valami nőies; s mivel "szép" az a jelző volt, amivel mindenekelőtt a holdat, éspedig a tiszta, fátyolozatlan teliholdat szokták illetni, holdjelző, amelynek hazája tulajdonképp az égi szférákban van, és alapjában véve emberi lényre csak átvitt értelemben alkalmazható, tehát a "szép" és "mezítelen" megjelölések József tudatában szinte különbség nélkül folytak egybe, s bölcs és jámbor cselekedetnek hitte az égitest szépségére tulajdon mezítelenségével válaszolni, hogy a gyönyörűség és csodálat kölcsönös legyen.

Mi nemigen tudjuk megítélni, hogy viselkedésének némi elfajultsága mily szorosan vagy lazán függött össze ezekkel a félhomályos eszmélkedésekkel. Mindenesetre a még mindig széltében-hosszában látható kultikus lemeztelenítés ősértelmével függtek ezek össze, és éppen ezért az atyával és rendreutasításával kapcsolatban némi határozatlan bűntudatot ébresztettek. Mert József szerette s félte agg apja hitét, s nagyon jól sejtette, hogy azt a gondolatvilágot, amellyel ő, noha csak játékos módon, még kapcsolatot tartott, ez a hit nagy részben bűnösnek bélyegezte, mint Ábrahám előttit messze maga mögött hagyta, a legrettenetesebb s mindig készen álló kárhoztatásával, a "bálványimádó" szóval sújtotta. S a fiú ilyen értelmű, a dolgokat nyíltan néven nevező intelemre volt elkészülve. De Jákób örökös aggályai közül, melyeket ez a fiú keltett benne, most más nyomult előtérbe. Így kezdett beszélni:

- Valóban, jobb volna, ha a gyermek már imája végeztével a sátor védelmében nyugodna. Nem szívesen látom őt egyedül a növekvő éjszakában s a csillagok alatt, amelyek jónak-rossznak egyformán világítanak. Miért nem tart Lea fiaival, s miért nem megy oda, ahova Bilha fiai mennek?

Jól tudta, hogy József, nem először, miért maradt egyedül, és József is tudta, hogy a helyzet ismeretén érzett bánata készteti atyját erre a kérdésre. Előretolt ajakkal válaszolt:

- Testvéreim és én megbeszéltük a dolgot, és teljes békében így határoztunk.

Jákób folytatta:

- Megtörténik, hogy a puszták oroszlánja s amelyik a folyó nádasában lakik, ott, ahol a folyó a Sós-tengerbe szakad, éhségében idetéved, s vérszomjasan a nyájakra tör, hogy zsákmányt ejtsen. Alig öt napja Aldmodad, a pásztor hasra vágódott előttem, s bevallotta, hogy egy ragadozó vad két jerkebárányt ölt meg az éjszaka az aprómarha közül, s egyet magával ragadott, hogy fölfalja. Aldmodad eskü nélkül is ártatlan volt szememben, mert fölmutatta a megölt, véres toklyót, s így kétségtelennek látszott, hogy a másikat az oroszlán elrabolta, s a kár csupán engem illet.

- Csekély kár - mondta József hízelgő szóval -, aránylag semmi ahhoz képest, hogy az én uramnak Ura különleges szeretetből milyen gazdaggá tette őt Mezopotámiában.

Jákób meghajtotta fejét, s ezenfelül oldalvást kissé lehorgasztotta, jeléül annak, hogy Isten áldása nem tette elbizakodottá, jóllehet a maga részéről is okosan hozzájárult, hogy az áldásnak foganatja legyen. Így felelt:

- Akinek sok adatott, attól sokat lehet elvenni. Ha az Úr merő ezüstté tett, agyagból valóvá és nyomorulttá is tehet, mint a szemétdombra vetett cserepet; mert az ő kedve mindenekfölött való, s mi nem foghatjuk föl az ő igazságosságának útjait. Az ezüstnek fénye sápadt - folytatta, miközben vigyázott, hogy a holdra ne nézzen, József azonban nyomban rézsútos pillantást vetett a hold felé -, az ezüst nagy gond, és a félőnek legkeservesebb félelme azoknak a könnyelműsége, akikért oly nehéz a szíve.

A fiú kérő pillantással s egyúttal vigasztaló-becéző mozdulattal nézett föl rá.

Jákób nem hagyta kialakulni ezt az érzést, és így szólt:

- Odakünn történt a mezőn, száz vagy kétszáz lépésnyire innen, hogy a sompolygó oroszlán leütötte az anyabárány barikáit. A gyermek pedig itt ül egyedül a kútnál éjnek idején, pőrén és meggondolatlanul, fegyver nélkül, és megfeledkezik atyjáról. Vajon veszedelemre vagy-e teremtve és harcra edződve? Olyan vagy talán, mint Simeón és Lévi testvéreid, Isten óvja őket, akik üvöltve zúdultak az ellenségre, öklükben karddal, és fölégették az emoreusok lakhelyeit? Vagy olyan vagy talán, mint Ézsau, bácsikád Széirben, a sivatag délvidékén, aki vadász és pusztalakó, s bőre vörös és kérges, mint a bakkecskéé? Nem, hanem jámbor vagy és sátor alatt nőtt gyermek, mert hús vagy az én húsomból, s amikor Ézsau négyszáz emberrel közelgett a révhez, s lelkem nem tudta, hogyan végződik a harc az Úr színe előtt, cselédeimet állítottam előre gyermekeikkel, akik a te testvéreid, aztán Leát az övéivel, s ím téged, téged egészen hátra állítottalak anyáddal, Ráhellal...

Szemét már el is futotta a könny. Nem tudta kimondani a mindennél jobban szeretett nő nevét anélkül, hogy szeme könnybe ne lábadjon, noha immár nyolc éve, hogy Isten érthetetlen módon magához szólította őt - s amúgy is állandóan reszkető hangját fölcsukló sírás törte meg.

Az ifjú feléje nyújtotta karját, aztán összekulcsolt kezét szájához érintette.

- Milyen oktalanul rágódik - mondta gyöngéd szemrehányással - atyácskámnak s kedves uramnak szíve, milyen túlzott az ő aggodalma! Mikor a vendég jó egészséget kívánt nekünk, hogy drága szobrocskája után nézzen (gúnyosan mosolygott, hogy Jákóbnak örömöt szerezzen, s hozzáfűzte), amely ugyancsak nyomorultnak és tehetetlennek látszott, s alig érdemel több tiszteletet, mint a közönséges vásári fazekasáru...

- Láttad! - vágott közbe Jákób... Már ez sem tetszett neki, s arca elsötétült.

- Megkértem a vendéget, hogy mutassa meg vacsora előtt - mondta József fölbiggyesztett ajakkal s vállat vonva. - Középszerű munka, s a tehetetlenség homlokára van írva... Mikor megelégeltétek a beszédet, te meg a vendég, eltávoztam testvéreimmel együtt, de Lea szolgálójának egyik fia, azt hiszem, Gád, aki oly egyenes és szókimondó, fölszólított, hogy másfelé irányítsam lépteimet, mint ők, s némi fájdalmat is okozott lelkemnek, mert nem a magam nevén nevezett, hanem hamis és gonosz névvel, amely nem az enyém...

Önkéntelenül és szándéka ellen árulkodásba bonyolódott, holott ismerte magában e saját belső békéjére csak ártalmas hajlamot, őszintén kívánta megfékezni, s az előbb pillanatnyilag már eredményesen le is gyűrte. Közlési vágyának gátolatlansága gonoszul kergetőzött testvéreihez való, amúgy is megromlott viszonyával, mert míg ez tőlük eltávolította és az atyához közel kényszerítette, egyúttal olyan középütt állásra szorította, amelyben ezer alkalom kínálkozott a pletykahordásra; ez viszont kiélesítette az eltávolodást és így körbe-körbe, úgyhogy már meg se lehetett mondani, az egyik vagy a másik okból indult-e ki az áldatlan állapot, s mindenesetre az öregebbek már látni se tudták Ráhel fiát anélkül, hogy arcuk el ne torzuljon. Amivel az egész eredetileg kezdődött, az kétségkívül Jákób előszeretete volt a gyermek iránt - e tárgyilagos megjegyzéssel nem kívánunk túlságosan közel tolakodni az érzéssel telt férfiúhoz. Mert éppen az érzés természettől fogva hajlamos féktelenségre és önmaga lágyszívű kultuszára; nem akar elrejtőzni, nem ismeri a hallgatagságot, hanem igyekszik megvallani magát, tudomást adni magáról, szeretné magát az egész világnak, amint mi mondjuk, "az orra alá dörgölni", hogy az foglalkozzék vele. Ez az érzelmek túláradása: s Jákóbot még buzdította ebben a hagyomány tanítása és népének sajátos elképzelése Isten tulajdon túláradásáról és fenséges szeszélyességéről érzelmiekben s elfogultság dolgában; hogy Él eljón kiválaszt és előnyben részesít egyeseket érdem nélkül vagy mindenesetre érdemük felett, az nagyúri, nehezen felfogható és emberi fogalmak szerint igazságtalan, de oly magasztos érzelmi adottság, amelyen nincs mit töprengeni, hanem rémülettel és lelkesültséggel porig kell hajolnunk előtte; és Jákób, maga is tudatos - bár alázatosan és szorongón tudatos - tárgya hasonló előszeretetnek, Istent utánozta, amikor a magáéhoz szenvedélyesen ragaszkodott, és zabolátlanul engedte érzését szabadjára.

Az érzésember lágy önuralom-nélkülisége volt az az örökség, amelyet József atyjától kapott. Még lesz mit mondanunk képtelenségéről, hogy érzéssel telt lelkét megzabolázza, a tapintathiányról, mely oly nagy mértékben kárára vált. Még gyermek volt, kilencesztendős, amikor a lobbanékony, de jószívű Rúbent atyjánál bepanaszolta, mert az, hirtelen haragjában, hogy Jákób Ráhel halála után nem anyjához, Leához, aki örökösen vörös szemmel, megvetetten kuporgott a sátorban, hanem Bilhához, a szolgálóhoz vitette át ágyát, s ezt tette kedvenc asszonyává, az atyai nyoszolyát új helyén ledöntötte, és szitkozódva megcsúfolta. Elhirtelenkedett cselekedet volt ez, melyet Rúben sértett fiúi büszkeségből, Leáért követett el, s hamar megbánt. Szép csöndesen újra föl lehetett volna állítani az ágyat, és Jákóbnak nem kellett volna a történtekből semmit sem megtudnia. Ám a jelen levő Józsefnek nem volt sürgősebb dolga, mint az atyához szaladni a hírrel, s ez órától fogva Jákób, aki maga sem természet szerint, hanem csak névleg és jogilag volt elsőszülött, fontolgatni kezdte, mint átkozhatná ki Rúbent elsőszülöttségéből, nem azért, hogy a kor szerint következőre, Lea második fiára, tehát Simeónra ruházza e méltóságot, hanem önkényes érzelmi szabadossággal Ráhel elsőszülöttjére, Józsefre.

A testvéreknek nem volt igazuk, amikor azt állították, hogy a fiú szószátyárkodásával ezeket az atyai elhatározásokat akarja befolyásolni. Csupán képtelen volt hallgatni. De hogy még akkor sem tudott vigyázni a nyelvére, miután a terv és a szemrehányás ismertté lett előtte, annál nehezebben volt megbocsátható, és az idősebbek gyanúját alaposan megerősítette. Kevéssé ismert, mint jutott Jákób tudomására, hogy Rúben Bilhával "tréfálkozott".

Az ágyhistóriánál sokkalta súlyosabb eset még a Hebrónban való letelepedés előtt történt, az új haza és Bét-él között. Rúben, aki akkor huszonegy éves volt, erői s ösztönei túlduzzadásában nem tudta megtartóztatni magát atyja asszonyától - ugyanazon Bilhától, akivel szemben pedig az elhanyagolt Lea miatt oly keserű haragot tartott. Megleste a fürdőben, előbb csak véletlenül, azután már gyönyörűségből, hogy a nőt tudta nélkül megalázza, azután elhatalmasodó vágya parancsára. Hirtelen s brutális kívánság ragadta el az erős ifjat Bilha érett, de mesterien megőrzött bájai, még mindig kemény melle, még mindig édes hasa után, és megszállottságát egyetlen szolgálólány, egyetlen intésének engedelmeskedő rabnő sem tudta csillapítani. Belopózott atyja ágyasához s jelenlegi kedvencéhez, megrohanta, s ha nem is követett el erőszakot, Jákób remegő asszonyát mégis elcsábította duzzadó erejével és ifjúságával.

A szenvedély, szorongás és bűnbeesés e jelenetéből a ráérőn, bárha nem a kémlelődés egyenes szándékával lebzselő gyermek József eleget meglesett, hogy mint valami közlésre érdemes érdekességről, együgyű buzgalommal értesítse atyjukat arról, hogy Rúben Bilhával "tréfálkozott" és "nevetgélt". Ezeket a kifejezéseket használta, amelyek szó szerint kevesebbet mondtak, mint amennyit a fiú érthetett, közhasználatú második értelmük szerint azonban mindent elárultak. Jákób elsápadt, és levegőért kapkodott. A gyermek locsogása után néhány perccel Bilha már nyöszörögve feküdt a törzsfő előtt és vallott, körmeivel mellét tépve, mely Rúbent olyannyira megzavarta, s amely most parancsolója számára örökre megmocskolt s érinthetetlen lett. De a csínytevő is ott hevert, megalázkodása és magakiszolgáltatása jeléül csupán egy zsákkal övezve, és miközben kezét homokba túrt, porral hintett feje fölé emelte, a legőszintébb megsemmisüléssel hagyta az atyai harag ünnepélyes zivatarát magára zúdulni. Jákób Hámnak, apagyalázónak, káoszsárkánynak, Behemótnak és szégyentelen vízilónak nevezte, utóbbinak egy egyiptomi mendemonda alapján, mely szerint a vízilónak az az aljas szokása van, hogy atyját megöli, és erőszakosan közösül anyjával. S mikor úgy tett, mintha Bilha csakugyan Rúben anyja volna, csak azért, mert ő maga is vele hált, mennydörgő beszédében annak az ősi és homályos hiedelemnek adott hangot, hogy Rúben, miután anyját ágyasává tette, minden és mindenki fölött úr akar lenni - s ehelyett most az ellenkezővel büntette. Mert a nyöszörgő fiút kiterjesztett karral megfosztotta elsőszülöttségétől - természetesen csak elvette tőle méltóságát anélkül, hogy egyelőre továbbadta volna, úgyhogy azóta ebben a tekintetben bizonytalan állapot uralkodott, s ezenközben a jogszerű tények helyébe egyelőre az atya bensőségesen-nagyszerű szeretete lépett József iránt.

A különös az volt, hogy Rúben a történtek miatt nem haragudott a gyermekre, hanem testvérei közül a legtürelmesebb volt vele szemben. Nagyon helyesen nem tekintette tettét merő gonoszságnak, és magában jogosan ismerte el, hogy József az iránta oly melegszívű atya becsületéért síkraszálljon, és közöljön vele egyes eseményeket, melyeknek gyalázatosságát vitatni Rúben korántsem szándékozott. Esendősége tudatában Rúben jószívű és igazságos volt. Azonkívül ő, aki a maga nagy testi ereje mellett, mint Lea fiai általában, meglehetősen csúf volt (anyjának bamba szemét örökölte, és sokat kenegette, jóllehet hiába, gennyedésre hajlamos szemhéját), jobban tudta értékelni a többieknél József általánosan csodált szépségét, amely a tulajdon esetlenségében meghatotta, és volt valami olyan érzése, hogy a törzsfők és ősatyák vándorló öröksége, a választottság, az istenáldottság inkább száll erre a gyermekre, mint őrá vagy tizenkettejük közül bárki másra. Ennélfogva az atyai vágyak és tervek az elsőszülöttséget illetően bármennyire sújtották is őt, számára mindig érthetőknek látszottak.

Így hát József jól tudta, miért fenyegeti Zilpa fiát, aki egyébként egyenességével nem a legrosszabb testvér volt, Rúben igazságtevésével. Ha megvető módon is, Rúben gyakran emelt szót testvérei közt József érdekében, többször megvédelmezte karja erejével bántalmazásaiktól, és megszidta őket, ha azok feldühödve a fiú valamely árulkodásán, bosszúból el akarták látni a baját. Mert a fickó semmit sem tanult a Rúbennal való korai és súlyos eseményekből, bátyjának nagylelkűségétől sem javult meg, s ahogy fölserdült, még veszedelmesebb megfigyelő s pletykálkodó lett, mint gyerekkorában. Veszedelmes a maga szempontjából is, és különösen ebből, mert a szerep, amelyet játszani megszokott, napról napra növelte magányosságát s kitaszítottságát, megzavarta boldogságát, fejére gyűlöletet zúdított, amelynek viselésére természete legkevésbé sem volt alkalmas, és így minden oka megvolt rá, hogy féljen testvéreitől, ami viszont új kísértésbe vitte, hogy az atyánál jó szolgálataival keressen menedéket, és mindez gyakori elhatározása ellenére történt, hogy végre nyelve megtartóztatásával megjavítja elmérgesedett viszonyát tíz testvérével, akik közül egyik sem volt gonosz indulatú, s akikkel, minthogy magát és kisöccsét is hozzájuk számítva az állatöv számát tették ki, alapjában szent kapcsolatot érzett.

Hiába. Mert ha Simeón és Lévi, akik heves vérű emberek voltak, verekedésbe bocsátkoztak idegen parasztokkal vagy akár a városok lakóival, ami ártott a törzsnek, ha Júda, ez a büszke, de beteges ember, akit Istár gyötört, s azon, amin mások nevettek, nem talált semmi nevetnivalót, s a vidék lányaival titokzatos históriákba keveredett, ami Jákóbnak cseppet sem tetszett; ha valamelyik a testvérek közül adós maradt az Egy és Legfőbb színe előtt, míg suttyomban bálványnak vitt füstölőáldozatot, s ekként a nyájak termékenységét veszélyeztette, s himlő, rüh és kergeség veszedelmét idézte föl; vagy ha a fiúk, akár itthon, akár Sekem előtt, a kimustrált állatok eladásánál egy kis hallgatagon megosztandó haszonrészt akartak maguknak elkaparintani Jákób hasznából: az apa mindent megtudott kedvelt gyermekétől. Még olyan álhíreket is megtudott, amiknek semmi értelmük sem volt, amiket mégis hajlandó volt elhinni József szép szeméért. A fiú azt állította, hogy némelyik testvére kosoknak és juhoknak húsából ismételten darabokat vágott ki, hogy megegye, mégpedig az ágyasok négy fia, különös mértékben azonban Áser, aki csakugyan nagyevő volt. Áser étvágya volt az egyetlen, ami a vád mellett szólt, bár az önmagában teljesen valószínűtlenül hangzott, és igazságát sohasem is lehetett volna a négy fiúra rábizonyítani. Tárgyilagosan szólva, az egész rágalom volt, József szempontjából nézve azonban az eset mégsem érdemli egészen ezt a nevet. Valószínűleg álmodta a történetet; vagy helyesebben, egy bizonyos időpontban, amikor teljes joggal verésre volt kilátása, ezt az álmot láttatta magával, hogy segítségével menedéket találjon atyjánál a veszedelmes szándékok ellen, s igazság és puszta látomás között azután maga sem tudott és akart már különbséget tenni. Természetes azonban, hogy ebben az esetben a testvérek fölháborodása a legteljesebb mértékben megmutatkozott. Az ártatlanság menlevele fedte, s a hivatkozás rá kissé nagyon is viharos volt, mintha nem tökéletes határozottsággal szólna, s József képzelődéseinek mélyén mégis lappangana valami igazság. Legjobban az olyan vádak keserítenek el bennünket, amelyek hamisak ugyan, de nem egészen.

 

A név

Jákób fölháborodással hallotta a csúfnevek hírét, amelyeket Gád adott Józsefnek, és amelyeket az öreg hajlamos volt rögtön mint szent érzelmei büntetésre méltó megcsúfolását tekinteni. De József gyorsan viduló arccal s ügyes szavakkal oly elragadó módon tudott más tárgyra térni, a régit lezárni s továbbmenni, hogy Jákób haragja elült, mielőtt igazán fölgerjedt volna, és nem tehetett mást, csak nézett álmatag mosollyal a beszélő fekete, kissé ferde és édes ravaszdisággal összehúzott szemébe.

- Semmiség - hallotta az éretlen s érctelen hangot, amelyet szeretett, mivel sok volt benne Ráhel hangjának csengéséből. - Testvériesen rendreutasítottam nyerseségéért, s minthogy intésemet belátással tűrte, az ő érdeme, hogy békében váltunk el. Elkódorogtam, hogy lássam a dombról a várost és Efron kettős házát; aztán itt megtisztálkodtam vízzel s imával, s ami az oroszlánt illeti, mellyel atyácskám megfenyegetni kegyeskedett, az alvilági rém, a gyászholdfajzat ott maradt a Jardén bozótjaiban (a folyó nevét más magánhangzókkal mondta ki, mint mi, "Jardén"-nak nevezte, az r-et szájpadlásán képezve, de nem raccsolva, s az é-t meglehetősen nyíltan ejtve ki), s a szakadék szurdokaiban talált vacsorát, s a gyermek szeme még csak nem is látta, sem közelről, sem távolról.

Maga is "gyermek"-nek nevezte magát, mert tudta, hogy atyját különösképp meghatja e névvel, melyet régebbi napokból őrzött meg. Folytatta:

- De ha jött volna csapkodó farokkal, s éhségtől bődülő hangja olyan lett volna, mint a dicsőséget zengő szeráfoké, a fiú akkor is csak alig vagy egyáltalán nem ijedt volna meg haragjától. Mert a rabló nyilván ismét a báránykákra tört volna, feltéve hogy Aldmodad csörömpöléssel és tűznyelvekkel el nem űzi, az emberfiát pedig kerülte volna. Vajon nem tudja-e az én atyácskám, hogy az állat féli és kerüli az embert, mivel Isten az értelem szellemét helyezte belé, és törvényeket sugallt neki, melyek az egyes esetekre érvényesek, s nem tudja-e, milyet kiáltott Semáél, mikor a föld fia néven tudta nevezni a teremtést, mintha maga volna mestere és alkotója, és az Úr tüzes szolgái miként bámultak és sütötték le szemüket, mert lépcsőzetes kórusaik nagyon jól tudták ugyan kiáltani: "Szent, szent!", de a törvényekből s a felsőbb törvényekből semmit sem értettek? Az állatok is szégyellik magukat, s behúzzák farkukat, mert ismerjük s nevükön hívjuk őket, s erejét vesszük a magányosok ordító jelenlétének, nevükkel győzve le megjelenésüket. Ha prüszkölve s ellenséges orral, hosszan lopakodó léptekkel közeledne a vad, akkor se veszteném el a fejem tőle való ijedtemben, s nem sápasztana el titkos szándéka. "A neved, ugye, Vérszomj? - kérdezném, hogy csúfot űzzek belőle. - Vagy talán Gyilkostalpnak hívnak?" De akkor már fölibe kerekedvén kiáltanám: "Oroszlán! Lásd, oroszlán vagy te fajod s fajtád szerint, s titkod le van leplezve előttem, úgyhogy kacagva kimondom s föltárom." És ő pislogna neve hallatára, és sunyítva elkullogna a szó elől, mert képtelen válaszolni. Mivelhogy tökéletesen neveletlen, és fogalma sincs az írószerszámokról...

Szójátékokat kezdett faragni, amiben mindig öröme telt, most azonban, éppúgy, mint előző hencegéseivel, az volt a célja, hogy atyját elszórakoztassa. Neve a széfer szóra emlékeztetett, ami könyvet és írószerszámot jelent, egyébként állandó megelégedésére, mert valamennyi fivérével ellentétben, akik közül egyik sem tudott írni, József kedvelte az írásbeli foglalatosságot, és olyan ügyes volt benne, hogy valamelyik levéltárban, Kirját-széferben vagy Gebálban bátran szolgálhatott volna mint írnok, ha efféle hivatás űzését Jákób egyáltalában megengedte volna.

- Nem akarna - folytatta - atyuska idefáradni, és fesztelenül s kényelmesen fia mellé a mélység szélére ülni, például itt a káván, míg nagytudományú gyermeke kissé lejjebb vonulna, s lábához kuporodna, ami nagyon kedves elhelyezkedés lenne? Akkor a fiú szórakoztatná urát, és elmondana egy kis mesét és példát a névről, melyet megtanult és tetszetősen tud előadni. A vízözön nemzedékeinek idejében történt ugyanis, hogy Szemhazáj angyal a földön egy Ishara nevű fehérszemélyt látott meg, s szépsége miatt úgy belebolondult, hogy így szólt hozzá: "Hallgass rám!" A lány azonban így válaszolt, mondván: "Szó sincs róla, hogy rád hallgatnék, mielőtt meg nem tanítasz Isten igazi és el nem változtatott nevére, amellyel színe elé juthatsz, ha kimondod." Erre Szemhazáj angyal balgaságában csakugyan megtanította őt e névre, mert olyan hevesen kívánta, hogy ráhallgasson. Alig tudta meg azonban Ishara a szent nevet, mit gondol, atyuska, mit tett és miként hányt fittyet a szűz a tolakodó égi követnek? A történetnek ez legizgalmasabb pillanata, sajnos azonban, úgy látom, hogy atyuska nem figyel, hanem fülét megsiketítik gondolatai, és mély tűnődésbe merül.

Jákób csakugyan nem figyelt oda, hanem "tűnődött". Páratlanul kifejező tűnődés volt ez, maga a tűnődés úgyszólván, amint a könyvben áll, a patetikusan elmerült magábahullás legfelső foka - alább nem is adta: ha tűnődött, annak alapos és száz lépésről feltűnő tűnődésnek kellett lennie, nagyszerűnek és erősnek, hogy ne csupán azt értse meg ki-ki, hogy Jákób tűnődéseibe merült, de általában mindenki istenigazában megláthassa, hogy tulajdonképpen mi is az az igazi tűnődés, és hódolatot érezzen e látvány és állapot előtt: amint az aggastyán két kézzel átfogott magas botjára támaszkodva ott áll, karjára hajtva fejét, ajkán, ezüst szakállában bensőségesen álmatag keserűség ül, a vén, barna szemek az emlékezés és eszmélkedés mélységébe merülnek s fúródnak, s befelé fordult, süket tekintetük annyira mélyről jön, hogy csaknem beléakad a fölébe csüngő szemöldökbe... Az érzés emberei kifejezéssel teljesek, mert a kifejezés az érzés érvényesülésvágyából ered, hogy elhallgatás és gátlás nélkül előtörhessen; a szelídségében is nagy lélek szülötte, amelyben az erőtlen és a merész, a tisztátalan és a nemes, a természetes és a készakart legfenségesebb színjátékká elegyedik, s amely az emberekben rendszerint könnyű jókedvre hajló tiszteletérzést kelt. Jákób fellépése nagyon kifejező volt - József örömére, aki szerette ezt a meghatott fenségességet, és büszke volt rá, de aggodalmára s megrendülésére másoknak, akik üzletileg érintkeztek vele, s különösen többi fiának, akik atyjukkal való egyenetlenségek esetén semmitől se féltek úgy, mint éppen kifejezőerejétől. Így volt Rúben is, mikor Bilhával való rossz emlékű esete alkalmával atyja elé kellett állnia. Mert jóllehet a magasröptű kifejezés akkor mélyebb s homályosabb megrettenést és tiszteletet keltett, mint ma, de a hétköznapi embert, akit e hatások fenyegettek, akkor is annak a nyárspolgári elhárításnak érzése töltötte el, amelyet mi ezekbe a szavakba öltöztetnénk: "Az isten szerelmére, mi lesz ebből?"

Ám Jákób kifejezőereje, hangjának megindultsága, nyelvének emelkedettsége, általában lényének ünnepélyessége is egy hajlammal s képességgel függött össze, mely egyúttal indoka volt annak, hogy miért lehetett oly gyakran észlelni nála a tűnődés erős és festői kifejezését. Ez pedig a gondolatkapcsolás hajlama volt, amely lelki életét oly mértékben hatalmában tartotta, hogy egyenesen formáját alkotta, s gondolatmunkája jóformán teljesen kimerült ezekben a képzetkapcsolásokban. Lelkét lépten-nyomon olyan hasonlóságok s megfelelések lepték meg, kalandoztatták el s csábították hosszadalmas kifejtésre, amelyek megesettet s kinyilatkoztatottat egyetlen pillanatba kavartak, s tekintetét elhomályosították s megtörték, mint ahogy ez töprengés közben történik. Csaknem betegség volt már ez, de nemcsak az övé, hanem nagyon is elterjedt kórság, bárha különböző mértékben, úgyhogy azt lehet mondani, Jákób világa szellemi méltóságot és "jelentőséget" - a szó legeredetibb értelmében véve - a mitikus eszmetársítások gazdagsága és a pillanatot átható ereje szerint ítélt meg. Milyen különösen, fennkölten és jelentősen hangzott hát, amikor az öreg fél szóval kifejezést adott aggodalmának, hogy József esetleg a ciszternába zuhanhat! Ez pedig azért volt, mert nem gondolhatott a kút mélyére anélkül, hogy e gondolatba az alvilágnak és a halottak országának eszméje a gondolatot elmélyítve s megszentelve belé ne vegyüljön - oly eszme, mely ha nem is vallásos meggyőződéseiben, de lelkének és képzeletének mélyén, mint a népek ősrégi, mitikus öröksége, fontos szerepet játszott; hogy van alvilág, ahol a szétmarcangolt Uziri uralkodik, s amely Namtárnak, a pestisistennek székhelye s a borzalmak birodalma, ahonnan minden rossz szellem és vész származik. Ez volt az a világ, amelybe a csillagok merültek, lemenvén, hogy megszabott órában ismét fölbukkanjanak belőle, ám a halandó, aki megjárta e tartomány ösvényét, sohasem talált vissza. Ez volt a ganaj és ürülék, de egyúttal az arany és gazdagság pöcegödre; az öl, amelybe a magvakat elvetették, s amelyből éltető gabonaként sarjadtak ki; a feketehold, a tél s az elhamvadt nyár országa, ahová Tammúz, a tavaszhozó pásztor lebukott s lebukik ismét évről évre, ha a vadkan megöli, amikor is minden nemzés megszűnik, s a megsiratott föld terméketlenül pihen, míg Istár, a feleség és anya pokolra nem száll, hogy fölkeresse, börtönének porlepte zárát letörje, és szerelmetes szépét nagy kacagással kihozza a barlangból, a sírveremből, mint az új kor, a friss virággal teli mezők urát.

Hogyne remegett volna érzéssel átitatva Jákób hangja, hogyne lett volna különös és jelentős visszhangja kérdésének, amikor ha nem is meggyőződése, de érzése szerint a kútban az alvilág bejáratát látta, és amikor mindez és még több is fölrímelt benne a mélység vezérszavára! A szürke lelkű, ostoba és műveletlen bárgyún s minden vonatkozás nélkül mondta volna ki e szót, a szón magán s legközelebbi kapcsolatain kívül semmi mást nem gondolva hozzá. Jákóbot méltóságossá és szellemileg ünnepélyessé tette, kifejezőerejét szinte aggasztóan megnövelte. El sem lehet mondani, micsoda borzongás futott végig a bűnös Rúben gerincén, amikor atyja annak idején Hám hírhedett nevét vágta szemébe. Mert Jákób nem az az ember volt, aki ezt a szitkot csak holmi halavány célzással használja. Szellemi ereje borzalmasan azonosította a jelent a múlttal, tökéletes újraátéléssel helyettesítette a régtörténtet, a maga személye egyugyanaz lett Noéval, a meglesett, megcsúfolt, fia kezétől meggyalázott atyáéval; és Rúben is előre tudta, hogy ez így lesz, és ő valósággal és igazán Hámként fog feküdni Noé előtt, és éppen ezért iszonyodott oly mélységesen a jelenettől.

Ami e percben az aggastyánt ily szembeötlő tűnődésre késztette, emlékek raja volt, melyeket a fiú fecsegése a "név"-ről idézett szellemébe, álomszerű, fenséges és nyomasztó emlékei régi napoknak, amikor nagy testi félelemben, a rászedett és kétségkívül bosszúra szomjas sivatagi testvérrel való találkozást várva, oly égőn vágyott szellemi hatalomra, és avval a különös férfiúval, aki megtámadta volt, nevéért birkózott. Nehéz, iszonyú és végtelenül kéjes, kétségbeesetten édes álom volt ez, de nem ellengő, mulandó, semmibe hulló, hanem oly életmeleg és valóságsúlyos álom, hogy két életre szóló jegye is maradt, mint ahogy a tenger hagyja ajándékait apály után a fövenyen: Jákób csípőcsontjának hibája, amitől bicegett, mióta az a rejtelmes lény birkózás közben kificamította, s másodszor a név - de nem a különös férfiúnak a neve: az titok maradt mindvégig, hajnalhasadásig, a kínos elkésettség fenyegető közeledtéig, akármily lihegő forrósággal és lankadatlan erőszakkal követelte is Jákób a megvallását; nem, hanem a tulajdon másik és második neve, a melléknév, amelyet az idegen a küzdelemben adományozott neki, hogy napfelkelte előtt szabaduljon tőle, s így megóvja magát a kínos késéstől, a díszítő jelző, mellyel azóta illeti az, aki hízelegni, ajkára mosolyt csalni akar: Izráel, "ki Istennel háborúságot visel"... Látta maga előtt Jabbók révét, melynek bozótos martján egyedül maradt, miután asszonyait, tizenegy fiát s az Ézsau számára kiválasztott engesztelő állatajándékot már átvezette; látta a nyugtalanul felhős éjszakát, amelyen, kétszeri kísérlet közt, hogy elszunnyadjon, maga is nyughatatlanul, mint az ég, kódorgott erre-arra, még reszketve az Isten segítségével tűrhetően lefolyt összeszólalkozás emlékétől Ráhel megcsalt atyjával és már ismét nehéz gondban gyötrődve egy másik, kijátszott és megrövidített rokon közeledése miatt. Hogy könyörgött Elóhimhoz, intve, sőt egyenesen kötelességének teljesítésére hívta fel őt, hogy álljon melléje! És a férfiút is, akivel isten tudja, miként, egyszerre csak életre-halálra szóló viadalba került, ismét ott látta a felhők közül hirtelen kibukkanó hold fényében, egészen közel, szinte mell a mellen: látta egymástól távol ülő ökörszemét, mely mozdulatlan volt, arcát, mely éppúgy, mint válla, csiszolt kőhöz hasonlított; és szívében ismét föltámadt valami abból a borzalmas gyönyörűségből, amelyet akkor sejtett, mikor az idegent nyöszörgő suttogással nevéért faggatta... Haj, milyen erős volt! A lélek ismeretlen erőforrásaiból táplálkozott ereje és lidérces kitartása. Egész éjszakán át kitartott, pirkadásig, míg azt nem látta, hogy a férfiú ideje letelt, s míg az zavartan nem kérte: "Bocsáss el engem! Egyik sem kerekedett a másik fölébe, de nem jelentett-e már ez is győzelmet Jákób számára, aki nem volt rendkívüli, csak közülünk való, emberi magból lett férfiú? Úgy rémlett neki, mintha a tágultszemű kételkedne ebben. A fájdalmas ütés és rántás csípőjén szinte fürkészésnek látszott. Talán azt akarta az idegen megállapítani, hogy van-e ott forgócsont, mégpedig mozgatható, nem pedig mozdulatlan, mint a magafajtájánál, aki nincs ülésre berendezkedve... És akkor az a férfiú oly fordulatot adott a dolognak, hogy jóllehet a maga nevét nem árulta el, viszont Jákóbot megjutalmazta egy melléknévvel. Mint akkor, most is érthetően hallotta Jákób a magas és érces hangot, amint szólt: "Ezután Izráelnek mondatik a te neved!" - mire ő a különös hang gazdáját kiengedte karjai közül, úgyhogy az, bár üggyel-bajjal, de remélhetően még idején megérkezhetett...

 

Az utálatos Egyiptom

Az a mód, ahogy az ünnepélyes agg tűnődését bevégezte s mély elmerültségéből visszatért, nem kevésbé kifejező volt, mint belébocsátkozása. Nagy sóhajtással, nehézkes méltósággal egyenesedett föl belőle, lerázta magáról, és emelt fővel, nagyszerűen tekintett körül az űrben, mint az ébredő, érzékelhetően jelezve magához térését, s hogy ismét itt van a jelenben. József javaslatát, hogy telepedjen melléje, mintha nem is hallotta volna. S mint a fiú megszégyenülve ismerte föl, a pillanat nem is volt alkalmas kis történetkék elmondására. Az öregnek még lehetett egy s más komoly szava hozzá. Az oroszlán okozta gond nem az egyetlen volt; József többre is adott alkalmat, s nem vihette el szárazon. Hallgatta atyja szavait:

- Messze délen van egy ország, Hágárnak, a szolgálónak hazája, Hám hazája, vagy amint nevezik, a fekete birodalom, az utálatos Egyiptom. Mert lakosai lelkükben feketék, ha arcra rőtszínűek is, és öregen jönnek ki az anyaméhből, úgyhogy az újszülöttek apró vénemberekhez hasonlítanak, s már egy óra múlva a halálról kezdenek gőgicsélni. Amint hallottam, istenük három rőf hosszú hímvesszőjét dobveréssel és hárfapengetéssel viszik végig az utcákon, és a sírokban kifestett holttestekkel bujálkodnak. Kivétel nélkül elbizakodottak, paráznák és szomorúak. A Hámot sújtó átok szerint öltöznek, akinek meztelenül, szemérmét el nem fedve kellett járnia, mert egy pókhálóvékony vászondarab minden ruhájuk, mely meztelenségüket befedi, de el nem rejti, és még arról is hetvenkedve azt mondják: szövött levegőt hordanak. Mert húsukat nem szégyellik, s a bűnre nincs szavuk, és nem értik, mi az. Halottaik hasát fűszerekkel tömik ki, és a szív helyére joggal teszik egy ganajtúró képét. Gazdagok és trágárak, mint Szodoma és Gomora népe. Ha kedvük tartja, összeteszik ágyukat a szomszédéval, és kicserélik asszonyaikat. Ha egy asszony vásárra mén s megkíván egy ifjat, melléje fekszik. Olyanok, mint az állatok, és ősrégi templomaikban állatok előtt hajlonganak, s amint hallottam, egy addig szűz leány ott, az összegyűlt nép előtt, egy Bindidi nevű bakkecskével meghágatta magát. Helyesli az én fiam ezeket az erkölcsöket?

Mivel József megértette, milyen botlására vonatkoznak e szavak, fejét s alsó ajkát lecsüggesztette, mint kisfiú, aki szidást kapott. Félig duzzogó töredelmének színe alatt azonban mosolyt rejtegetett; mert tudta, hogy Jákób leírása Micrájim erkölcseiről erős általánosításokat, elfogultságokat és túlzásokat tartalmaz. Kis ideig hallgatott, fogát összeszorítva, majd feleletre kényszerült, fölvetette kérő szemét, atyjáéban a megbékülő mosoly első csillanását keresvén, s azt óvatos előzékenységgel, saját jókedvének váltakozó előmerészkedésével s visszavonultatásával próbálta kicsalni. Szemében már játszottak a békéltető szavak, mielőtt megszólalt:

- Ha odalenn délen ilyen állapotok vannak, drága uram, ez a tökéletlen gyermek itt nagyon is óvakodik szívében helyeselni azokat. Mindamellett úgy hiszem, hogy az egyiptomi vászon finomsága s hogy olyan, mint a levegő, ama vén ganajtúrók kézműipari ügyességéről tesz tanúságot, amit másfelől és némi fenntartással még dicsérni is lehet. És ha ők nem szégyellik húsukat, akkor az, ki túlságosan elnéző akar lenni, talán azt hozhatná föl mentségükre, hogy többnyire igen ösztövér testűek és sovány húsúak, márpedig a kövérhúsnak több oka van szégyellni magát, mint a kiaszottnak, s különösen...

Most Jákób dolga volt, hogy megőrizze komolyságát. Oly hangon felelt, melyben mozgalmas harcot vívott a korholó türelmetlenség és gyöngédség.

- Úgy beszélsz, mint egy gyermek! A szavakat jól tudod fűzni, s beszéded megnyerő, mint a csalafinta tevekupecé alkudozás közben, de értelmük tökéletesen gyermekes. Nem hiszem, hogy ki akarod gúnyolni aggodalmaskodásomat, amelytől még most is reszketek, s hogy ki akarnád vívni az Úr nemtetszését, s haragját felgerjeszteni magad és Ábrahám ivadéka ellen. A magam szemével láttam, hogy mezítelenül ülsz a holdfényben, mintha a Legfőbb nem plántálta volna szívünkbe a bűn tudását, s mintha a tavaszi éjszakák az izzó napok után nem volnának hűvösek itt a dombokon, s mintha nem kaphatnál gonosz csúzt az éjben, s nem foszthatna meg forróláz öntudatodtól, mielőtt a kakas kiált. Ezért kívánom, hogy azonnal vedd föl felsőruhádat ingedre, Sém gyermekeinek engedelmességével. Mert a ruha gyapjúból való, és szél fú Gileád felől. És azt kívánom, hogy ne okozz nekem aggodalmat, mert szemem még többet is látott, és félek, azt látta, hogy csókot intesz a csillagoknak...

- Dehogy, dehogy! - kiáltott József heves rémülettel. Fölszökött a kútkáváról, hogy térdig érő barna és sárga zubbonyába bújjon, melyet az atya fölemelt és odanyújtott neki; de a gyors mozdulat és a fölegyenesedés egyúttal mintha védekezés kifejezése is lett volna az öreg gyanúja ellen, amelyet mindenáron meg kellett ingatni, s minden eszközzel. Vigyázzunk, itt minden rendkívül jellemző! Jákób többrétű és vonatkozásokkal keresztezett gondolatmenete abban mutatkozott meg, amint három szemrehányását egybefogta: az egészségügyi vigyázatlanságért, a szemérem hiányáért és a vallási visszaesésért. Az aggodalom-komplexum legrosszabb és legalsó rétege az utóbbi volt, és József, két karral félig a zubbony ujjaiban, amelynek nyílását izgalmában nem találta, a ruhadarabbal való harcát is fölhasználta, hogy szemléletessé tegye, milyen fontos neki, hogy cáfolja viselkedését, melyet különben a legkörmönfontabb módon tudott igazolni.

- Ezt sohasem tettem! Egyáltalában nem! - bizonyítgatta, miközben kedves és szép feje megtalálta az utat a zubbony kivágásán át; s szófordulatainak választékossága által igyekezvén tiltakozásának meggyőző erejét emelni, hozzátette:

- Atyácskám ítélete, biztosíthatom róla, a legelszomorítóbb módon hamis útra tévedt.

Vállával fölindultan rántotta helyre felsőruháját, és két kézzel lehuzigálta, aztán a fején levő mirtuszágkoszorú után nyúlt, hogy a szétzilált lombot félrevesse, és oda se nézve, a zsinórokat kezdte bogozni, amelyekkel a zubbonyt a nyakkivágásnál össze lehetett kötni.

- Csókhintésről szó sem lehet... Hogyan is követhetnék el ily nagy bűnt? Az én drága uram legyen kegyes fejemre olvasni bűneimet, s lám, azt fogja látni, hogy egy sincsen! Az a tény, hogy fölfelé néztem, láttam, amint a fény sugárzik, pompázva vonul tova, s a nap tűznyilaitól égő szememet lehűtötte az éji világosító állat nyájas fénye. Mert így szól a dal, amely szájról szájra száll:

Fényt kaptál tőle, Szin. Hogy változásaiddal
Mérd az időt, az éjt ő nőül adta hozzád,
S szép teljességedet fenséggel koronázta.
[1]

Egy lépcsőfokkal magasabban atyjánál, kezét föltartva zsolozsmázott, s felsőtestét minden első félsornál egyik oldalra és minden másodiknál másik oldalra ingatta.

- Sapattu - mondotta. - Az ünnepi teljesség napja, a szépség napja. Már közel van, holnap vagy holnapután itt lesz. De sabbat napján sem fogok arra gondolni, hogy az időmérőnek akár a legkisebb és leglopottabb csókot is dobjam, mert a dal sem mondja, hogy magától ragyog, hanem Ő adja ragyogását és a fenség koronáját...

- Kicsoda? - kérdezte Jákób halkan. - Kicsoda adja ragyogását?

- Marduk-Bél! - kiáltotta József elhamarkodottan, de azonnal egy elnyújtott eee-vel folytatta, miközben visszavonón rázta fejét, és így beszélt: - ...amint a mondákban nevezik. Ám - atyuska nem kell hogy ettől a nyomorú gyermektől tudja meg - az az istenek ura, aki erősebb, mint minden Anunnaki és a népek Baáljai, Ábrahám Istene, aki legyőzte a sárkányt, és a háromszoros világot alkotta. Ha haragjában elfordul, fejét nem fordítja többé vissza, és ha felbőszül, más isten nem száll dühe ellen. Nagyszívű és átfogó értelmű, a gonosz és a bűnös büdösség az ő orrának, de avval, aki kijött Ur városából, kegyes volt, és szövetséget kötött vele, hogy Ő lesz az ő istene, övé és ivadékaié. És áldása reászállt Jákóbra, az én uramra, ki tudvalevően szebb nevéül az Izráel címet kapta, és aki nagy hirdetője Istennek, bölcsességgel teljes, és távol áll attól, hogy gyermekeit tévedésre nevelje, s azok arra vetemedhetnének, hogy a csillagoknak csókot hintsenek, holott ez egyedül az Urat illetheti, ama helyt nem álló feltétellel, ha vele szemben illő lenne ilyesmi, ám ez annyira nincs így, hogy azt lehetne mondani, aránylag még mindig illendőbb a tündöklő csillagoknak vetni csókot. De noha ezt lehetne mondani, én mégsem mondom ezt, és ha ujjaimat csakugyan szájamhoz emeltem volna csókhintés céljából, sohasem emelem többé oda evés céljából sem, hogy vesszek éhen. És én nem is eszem többé, hanem szívesebben éhen veszek, ha atyuska nem helyezi magát tüstént kényelembe, és nem ül le ide fia mellé a mélység szélére. Különben is már épp eleget álldogált az én uram, holott csípőjén szent sérülése van, amelyről nagyon jól tudjuk, milyen csodálatos úton szerezte.

Merészen lelépett az agghoz, és karját óvatosan vállára fonta, meg lévén győződve róla, hogy csacsogásával elragadta és meglágyította őt; és Jákób, aki a mellén csüngő kicsi kő pecsétnyomóval játszadozva Istenről való elmélkedésbe merült, fölsóhajtva engedett a gyöngéd unszolásnak, a körlépcsőre tette lábát, és leereszkedett a kút peremére, miközben botját karjához támasztotta, ruháját elrendezte, és most maga fordította arcát a hold felé, amely fényesen sütötte be finom aggastyán-felségét, és okosan gondterhes, gesztenyebarna szemét tükrösen megcsillantotta. József odaült lábához, abba a festői helyzetbe, amelyet már az előbb elképzelt s ajánlott. S miközben haján érezte Jákób kezét, mely simogató mozdulattal nyilván öntudatlanul ereszkedett rá, csöndesebb hangon folytatta:

- Lám, így édes és jó ez, s a három éji őrváltást így szeretném végigülni, amint már rég kívántam. Az én uram fölnéz az égi arcra, s nekem is jó, mert én meg a legnagyobb gyönyörűséggel nézek az övére, amelyet én ugyancsak isteni arcnak látok, s amely ragyog a hold visszfényében. Mondd, az én durva bácsikámnak, Ézsaunak ábrázatát nem olyannak láttad, mint a hold ábrázatát, mikor olyan váratlanul nyájasan és testvérien találkozott veled a révnél, amint azt elmesélted? De az is csak a nyájasság visszfénye volt az ő vadul izzó arcán, a te ábrázatodnak visszfénye, drága uram, amelyet úgy lehet nézni, mint a holdét és mint Ábelét, a pásztorét, kinek áldozata kedves volt az Úr előtt, s nem mint Káinét és Ézsauét, akiknek képe olyan, mint a szántóföld, ha meghasadozik a naptól, s mint a göröngy, ha a szárazságtól repedezik. Igen, te Ábel vagy, a hold és a pásztor, és mi, a tiéid, mi mind pásztorok és juhászok vagyunk, nem pedig a földmíves nap fiai, mint az ország parasztjai, akik izzadva ballagnak az ekefa mögött és az eke barmai mögött, és az ország Baáljait imádják. Mi azonban az utak urához, a vándorhoz pillantunk föl, aki amott suhan ragyogva, fehér ruhában, fölfelé... Mondd hát - folytatta egy szuszra, szinte lélegzetet sem véve -, vajon Abirám, a mi atyánk nem jött-e ki bosszúsan a káldeai Urból, s nem hagyta-e el haragosan lakhelyének holdvárát, mert a törvényhozó az ő Marduk istenét, aki ott a napfény, fölmagasztalta s a többi sineári isten fölé emelte, Szin fiainak bosszúságára? És mondd, nem Sémnek nevezik-e őt is emberei, ha nagyon akarják dicsőíteni - amint így hítták Noé fiát is, kinek fiai feketék, de kedvesek, amilyen Ráhel volt, és Elámban, Asszúrban, Arpaksádban, Lúdban és Edomban laknak? Várj csak és halld, a gyermeknek eszébe jut valami! Vajon nem Szaharnak hívták-e Ábrahám feleségét, azaz Holdnak? No lásd, csináljunk egy kis számadást. Hétszer ötven nap és még négy a hold körfutásának ideje. De minden hónapban van három nap, amikor az emberek nem látják a holdat. Vond le most, uram, nagyon kérlek, a háromszázötvennégyből ezt a háromszor tizenkettőt, és marad háromszáztizennyolc éjszakája a látható holdnak. És éppen háromszáztizennyolc volt azoknak az Ábrahám házában nevelkedett szolgáknak száma, akikkel megverte a keleti királyokat, s elűzte őket Damaszkuszig, hogy testvérét, Lótot megszabadítsa az elámi Khedorlaómer kezéből. No látod, így szerette Abirám atyánk a holdat, és oly buzgó volt vele szemben, hogy a harcba vitt szolgák számát pontosan a holdnapok száma szerint számolta meg. És föltéve, hogy én csókot hintettem volna neki, nem egyet, de háromszáztizennyolcat, holott a valóságban egyetlenegyet sem hintettem, mondd, olyan nagy bűn lett volna az?

 

A próba

- Okos vagy - mondta Jákób, kezét, amely a számvetés alatt megpihent, ismét bolygásnak indítva József fején, s még élénkebben, mint az elébb -, okos vagy, fiam, Jasup. Fejed kívülről kedves és szép, mint Mamácskáé volt (a becenevet használta, amelyen a kis József hívta anyját, s amely babilóni eredetű volt: Istár bizalmas világi neve), s belülről jámbor és jól fogó. Az én fejem is vidám volt valaha, amikor még nem éltem meg több nyarat, mint te, de most már fáradt kissé az eseményektől, nemcsak az újabbaktól, hanem a régiektől is, amelyekben részünk volt, s amelyeket nem szabad elfelejtenünk; aztán a sok nehézségen s Ábrahám örökségén is el-eltűnődöm, mert az Úr nem mutatja magát világosan. Ha mégis látni lehet arcát, mint a nyájas holdét, akkor olyannak is látjuk, mint a napsütést és mint a lobogó lángot; és Szodomát tűzvésszel pusztította el, és az embernek az Úr tüzén kell átvonulnia, hogy megtisztuljon. Az emésztő láng ő, amely a zsenge állat kövérjét elemészti a napéjegyenlőség ünnepén, kinn a sátor előtt, mikor besötétedik, s mi benn ülünk csüggedten, s a bárányból eszünk, melynek vére megfesti a küszöböt, mert a Fojtogató arra halad...

Abbahagyta, s keze lesiklott József hajáról. Az fölnézett, s látta, hogy az aggastyán kezével fedi el arcát, és meg-megrándul.

- Mi baja az én uramnak? - kiáltotta megdöbbenve, s hirtelen hátralendülésében kezét az öreg felé nyújtotta, de megérinteni nem merte. Várnia kellett, s megújítani kérdését. Jákób csak vonakodva változtatta meg helyzetét. Amikor fölfedte arcát, látszott, hogy képét fölszántotta a szomorúság, és fáradt szemmel meredt a fiú fölött a semmiségbe.

- Istenre gondoltam, és megrettentem - mondotta, és ajka mintha nehezen mozgott volna. - Úgy tűnt föl, mintha kezem Ábrahám keze lenne, s Jichák fején nyugodna. S mintha hangját hallottam volna s parancsát...

- Parancsát? - kérdezte József, fejét, mint a madár, gyorsan és kihívóan fölvetve.

- Parancsát és utasítását, tudhatod, mert ismered mindazt, ami történt - felelte Jákób elfúló hangon, s előregörnyedve ült, homlokát kezére hajtva, melyben a botot tartotta -, parancsát hallottam, mert vajon kisebb-e Ő, mint Melek, a Baálok bikakirálya, akinek azok az emberek elsőszülöttjüket áldozzák nehéz időben, és titkos ünnepségeken a gyermekeket lökik karjaiba? Vajon ő nem követelheti az övéitől azt, amit Melek követel azoktól, akik benne hisznek? Mert tőlem követelte, és én hallottam hangját, és szóltam: "Ímhol vagyok!" És szívem megállt, lélegzetem elakadt. És fölnyergeltem egy szamarat jó korán, és magammal vittelek téged. Mert te Izsák voltál, későszülöttem és elsőszülöttem, és az Úr nevetést derített ránk, amikor bejelentett vala téged, és egyetlenem és mindenem voltál, és fejeden nyugodott az egész jövő. És most joggal követelt ő téged, noha a jövő vesztére. Én pedig fát hasogattam az égőáldozathoz, és fölraktam a szamár hátára, és tetejébe ültettem a gyermeket, és szolgáimmal kivonultam Beérsebától három napnyi távolságra Edom felé és Mucri országa és Hóreb hegye felé. És amikor láttam messziről az Úr hegyét és a hegy csúcsát, lenn hagytam a szamarat a szolgákkal, hogy várjanak meg bennünket, s válladra tettem az égőáldozathoz vágott fát, és fogtam a tüzet és a kést, és elindultunk magunkban. És amikor megszólítottál: "Atyám?", akkor nem tudtam kimondani: "Ímhol vagyok", hanem torkom észrevétlenül fölnyöszörgött. És amikor hangodat hallottam: "Ímhol van a tűz és a fa, de hol van az égőáldozatra való bárány?", akkor nem tudtam felelni, amint kellett volna, hogy Isten majd gondoskodik a bárányról, hanem oly fájdalom és rosszullét fogott el, hogy kiontottam volna magamból könnyeim közt lelkemet is, és megint nyöszörögtem, úgyhogy szemed oldalvást rám emelted. És amikor megérkeztünk a helyre, vágóasztalt emeltem kőből, és a fát ráraktam, és a gyermeket kötelekkel megkötöztem, és föltettem legfölülre. És fogtam a kést, és bal kezemmel elfedtem szemedet. És amikor fölemeltem a kést, és élét torkodra helyeztem, lám, megbénultam az Úr előtt, és karom aláhanyatlott vállamról, a kés leesett, és arcra roskadtam, és a földbe haraptam és a föld füvébe, és lábbal és ököllel csapdostam, és kiáltoztam: "Öld le őt, öld le magad, ó, Úr és Fojtogató, mert ő az én egyetlenem és mindenem, és én nem vagyok Ábrahám, és lelkem megbénul előtted!" És amint csapdostam és kiáltoztam, arról a helyről égzengés gördült végig az égen, és elgördült a messzeségbe. És megvolt a gyermekem és nem volt Uram, mert nem tudtam megtenni érte, nem, nem, nem tudtam - nyögött fel, és megrázta homlokát botját fogó kezén.

- Az utolsó pillanatban bénult meg a lelked? - kérdezte József fölhúzott szemöldökkel. - Mert a következőben - folytatta, amikor az öreg csak némán fordított kissé fején -, a közvetlenül utána következőben hang zendült volna meg, és így szólt volna: "Ne emeld kezedet a gyermekre, és ne bántsd őt!", és megláttad volna a kost a bozótban.

- Azt nem tudhattam - mondta az agg -, mert én Ábrahám voltam, és az esemény még nem történt meg.

- Ej, de hát nem mondtad, hogy azt kiáltottad: "Én nem vagyok Ábrahám"? - felelte József mosolyogva. - De ha nem ő voltál, akkor Jákób voltál, az én atyuskám, és a történet már régi lévén, ismerted kimenetelét. S nem is a gyermek Jichák volt az, akit te megkötöztél, és lemészárolni akartál - fűzte hozzá ismét az előbbi pipes fejmozdulattal. - A késő napoknak az az előnyük, hogy már ismerjük az idő forgását, amelyben a világ lepereg, és az eseményeket, amelyekben lejátszódik, és amelyeket az atyák éltek át. Nyugodtan megvárhattad volna a hangot és a kost.

- Szavad ötletes, de nem találó - válaszolta az agg, elfelejtve fájdalmát, hogy Istennel szembe kellett szegülnie. - Elsőben is ugyanis, ha én Jákób voltam és nem Ábrahám, akkor nem lehetett bizonyos, hogy minden úgy történik, mint hajdan, s nem tudhattam, hogy az Úr nem engedi-e most megtörténni azt, amit egykor megakadályozott. Másodsorban nézd csak: mit jelentett volna az én lelkierőm az Úr számára, ha az csak az angyalra és a kosra való számításból ered, s nem inkább a nagy engedelmességből és a hitből, hogy Isten sértetlenül át tudja vezetni a jövőt a tűzön, s föl tudja pattantani a halál lakatjait, és hogy ő a föltámadás ura? Harmadsorban pedig: engem tett-e Isten próbára? Nem, Ábrahámot próbálta meg, aki kiállotta a próbát. Én pedig magamat próbáltam meg Ábrahám próbájával, és magam előtt nem állta meg helyét lelkem, mert szeretetem erősebb volt, mint hitem, és nem tudtam megtenni - jajdult föl ismét, és homlokát újra a bothoz hajtotta: mert miután értelmét igazolta, megint átengedte magát érzéseinek.

- Bizonyára értelmetlenséget beszéltem - mondta József alázatosan. - Butaságom kétségkívül nagyobb, mint a juhok nagy részéé, és ehhez a tökkelütött fiúhoz képest egy teve bölcsessége a nagyeszű Noééhoz hasonló. Megszégyenítő helyreigazításodra adott válaszom sem lesz okosabb, de ennek az ostoba gyermeknek mégis az az érzése, hogy ha te magad tetted próbára magadat, akkor nem voltál sem Ábrahám, sem Jákób, hanem - félek kimondani - az Úr voltál, aki Jákóbot próbára tette Ábrahám próbájával, és az Úr bölcsessége lakozott benned, és tudtad, milyen próbát szándékozott ő Jákóbra róni, éspedig azt, amit szándéka szerint Ábrahámnak nem kellett mindvégig megállania. Mert így szólt hozzá: "Én vagyok Melek, a Baálok bikakirálya. Add nekem a te elsőszülöttedet!" Mikor azonban Ábrahám nekilátott, hogy odaadja, így szólt az Úr: "Vigyázz! Melek vagyok én, a Baálok bikakirálya? Nem, hanem Ábrahám Istene vagyok én, kinek ábrázata nem hasonló a szántóföldhöz, mely a napon megrepedezik, hanem inkább hasonló a hold ábrázatához, s amit parancsoltam, nem azért parancsoltam, hogy megtedd, hanem hogy megtudd, hogy nem kell megtenned, mert színem előtt egyszerűen szörnyűség az, és különben is itt van az áldozati kos." Az én atyuskám avval szórakozott, hogy próbára tette magát, meg tudná-e tenni azt, amit az Úr Ábrahámnak megtiltott, és búsul, mert kiderült, hogy soha, de soha nem tudná megtenni.

- Mint egy angyal! - mondta Jákób fölegyenesedve és fejét meghatottan csóválva. - Mint egy angyal a trón közeléből, úgy beszélsz te, Jehószif, én drága gyermekem! Bár hallhatná Mamácska; tapsolna kezével, és szeme, amely a tiéd, csillogna a nevetéstől. A te szavaidban csak fele van az igazságnak, és a másik abban van, amit én mondtam, mert a bizalomban gyengének mutatkoztam. Ám a magad részét az igazságból bájosan és a szellem olajával megkenve adtad elő, úgyhogy mulatsága volt a szellemnek és balzsama az én szívemnek. Minek köszönheti ez a gyermek, hogy beszéde csupa ötlet, csupa szellem, s szavai vidáman bukdosnak az igazság szikláin, s alácsobognak a szívbe, mely szökdécsel örömében?

 

Az olaj, a bor és a füge

- Ennek az oka a következő - felelte József. - Az ötlet olyan, mint az ide-oda küldött követ, és mint a közvetítő a nap és a hold között, és Samasnak hatalma és Színnek hatalma között az ember testén és lelkén. Eliézer, a te bölcs szolgád erre tanított, amikor beavatott a csillagok tudományába, s megmagyarázta, hogyan viszonyulnak egymáshoz, s milyen hatalmuk van az órára, állásuk szerint. S fölállította születésem órájának képét, ami Háránban volt, Mezopotámiában, Tammúz hó egy delén, amikor Samas a zeniten állt, az Ikrek jegyében, s keleten feljött a Szűz jegye. - Föltekintve, ujjával a csillagképek felé mutatott, amelyek közül az egyik a tetőpontról nyugat felé hanyatlott, a másik most is felkelőben volt keleten, és folytatta: - Ez Nabú-jegy, amint atyácskám bizonyosan tudja, Thotnak, az írnoknak jegye, aki könnyű, mozgékony isten, mert ő az, aki a dolgok közt békét szerez, és kiegyenlítésre törekszik. És a nap is Nabú egyik jegyében állt, aki akkor az órának ura volt, s találkozott a holddal, mely a papok és jövendőmondók tapasztalása szerint jótékony hatással van rá, mert okossága e találkozás által nyájassággal párosul, és szívébe gyengédség költözik. Nabú, a közvetítő azonban magán viseli Nergálnak, a bajszerzőnek és rókának visszfényét is, amely erős bélyeget nyom uralmára, s a sors pecséthengerének jegyével jegyzi meg. Ugyanígy Istár is, ki a mérsékletet és bájt, szeretetet és irgalmat képviseli, s aki azon az órán a csúcsponton ragyogott, s Színnel és Nabúval barátságosnak mutatkozott. Istár a Bika jegyében is állt, s a tapasztalat azt tanítja, hogy ez higgadtságot és kitartó bátorságot ad, és az értelmet kedvezően alakítja. De mint Eliézer mondja, ő is kap egy harmadfényt Nergáltól a Halak jegyében, és Eliézer örült ennek, mert ekként édessége nem válik unalmassá, hanem mint a színmézben, a föld fűszere izzik benne. A hold a saját jegyében, a Rákéban állt, s a közvetítők mind, ha nem a saját, legalább rokon jegyekben álltak. Ha Nabú a bölcs, szilárd helyzetű holddal találkozik, akkor nagy hatással van a világra. Ha pedig, mint abban az órában, a nap ad egy harmadfényt Ninurtunak, a harcosnak és vadásznak, ez útmutatás arra, hogy részt vesz a föld birodalmainak eseményeiben és az uralomban. Így hát a szabályok szerint az óra csillagképe nem volna rossz, ha a balul sikerült gyermek ostobasága mindent el nem rontana.

- Hm - hümmögött az öreg, kezét óvatosan végigsimította József haján, s oldalt nézett. - Ez az Úr rendelése szerint történik, aki a csillagokat kormányozza. De amit általuk mutat, azt nem lehet mindig egyformán értelmezni. Ha valamely hatalmasnak s világnagyjának fia volnál, talán azt lehetne belőlük kiolvasni, hogy az államügyekben és a kormányzásban lesz részed. De mivel csak pásztor vagy és pásztornak fia, nyilván meg lehet érteni, hogy másképpen kell magyarázni, szerényebb mértékkel. De miben is hasonlít az ötlet az ide-oda küldött követhez?

- Most rátérek erre - felelte József -, és beszédemet ebben az irányban folytatom. Mert atyám áldása volt a születésemkor ragyogó nap a zeniten, mely a Mérleg jegyében adta fényét Marduknak és a tizenegyedik jegyben Ninurtunak, és ehhez járult még a fény, melyet ez a két atyai közvetítő, a király és a fegyveres egymással cserélt. Erős áldás ez! De ismerje el az én uram, hogy az anyai holdáldás is hatalmas volt, szilárd állásban Színhez és Istárhoz! Az ötlet, amely születik, ott van tehát például Nabúnak Nergálra vetett visszfényében, a feltörő írnoknak és a hanyatló kemény sugarú rossz szellemek viszonyában a Hal jegyében; és azért születik, hogy ügyvivő legyen, és közvetítsen atyai és anyai örökség között, és kiegyenlítse a nap hatalmát és a hold hatalmát, s a nappal áldását békítse meg derűsen az éj áldásával...

A mosoly, amellyel szava megtört, kissé torz volt, de Jákób, aki fölötte és mögötte állt, nem látta ezt. S így szólt:

- A vén Eliézer sokat tapasztalt, nem egy régi bölcsességet őrzött meg, s úgyszólván a vízözön idejéből való köveket olvasott. Téged is megtanított igazra és komolyra az idők kezdetéről, eredetünkről és az állapotokról és mindenféle hasznos dologról, amelyre a világban szükség lehet. De egynémely dologról nem lehet bizonyosan állítani, hogy igaz és hasznos, és szívem kétely közt ingadozik, hogy vajon jól tette-e, amikor beavatott a sineári csillagjósok és varázslók furfangjaiba. Mert jóllehet fiam koponyáját méltónak tartom minden tudásra, de arról nem tudok, hogy atyáink a csillagokban olvastak volna, vagy hogy Isten Ádámot utasította volna erre, és aggódom és kételkedem, hogy nem azonos-e ez a csillagimádással, vagy talán egyenesen utálat az Úr előtt s valami kétarcúan démoni középút istenfélelem és bálványozás között. - Gondterhelten rázta meg fejét, elmerülve személyes állapotában, vagyis az igaz út feletti töprengésben és az Isten fölfoghatatlanságán tűnődő gondban.

- Sok minden kétséges - felelte József, ha ugyan felelet az, amit adott. - Példának okáért az éj rejti-e el a napot, vagy fordítva igaz, s a nap rejti el az éjt? Fontos volna ezt megállapítani, s gyakran töprengtem már rajta mezőn és kunyhónkban, hogy bizonyosságra jutva, következtetéseket vonhassak le belőle a nap áldásának erejére és a hold áldásának erejére, valamint az atyai és anyai örökség szépségére. Mert Mamácska, kinek arca illatos volt, mint a rózsaszirom, elköltözött az éjszakába, amikor lebetegedett öcsémmel, aki még az asszonyokkal lakik a sátrakban, s haldokolván, Ben-Oninak akarta őt nevezni, kiváltképpen azért, mert ismeretes, hogy az egyiptomi Onban székel a nap kedvenc fia, Uziri, az alvilág fejedelme. Te azonban a gyermeket Ben-jáminnak nevezted, hirdetvén, hogy az igazinak és legkedvesebbnek a fia, és ez is szép név. Ám én nem mindig engedelmeskedem neked, hanem öcsémet néha Ben-Oninak hívom, és ő szívesen hallgat rá, mert tudja, hogy búcsúzó Mamácskánk egy pillanatra így akarta. Mamácska most az éjszakában van, és az éjszakából szeret bennünket, a kicsit és engem, és áldása holdáldás és a mélység áldása. Tud az én uram a két fáról a világ kertjében? Az egyiken terem az olaj, amivel a föld királyait megkenik, hogy éljenek. A másikon terem a füge, amely zöld és rózsaszín, és tele van édes gránátmaggal, és aki abból eszik, halálnak halálával hal meg. Széles leveleiből csináltak Ádám és Éva kötőt, hogy elfedjék szemérmüket, mert megnyerték a tudást a nyári napforduló teliholdja alatt, mikor ez átlépte a teljesülés pontját, hogy elfogyjon s meghaljon. Olaj és bor szent a nap előtt, és jó annak, kinek homloka olajtól csurog, s akinek szeme vörösbortól csillog mámorosan! Mert szavai megvilágosodnak, vigasságára és vigasztalására a népeknek, s megtalálja számukra a bozótban a kost, áldozatul az Úrnak az elsőszülött helyett, hogy meggyógyulnak minden kínjukból és félelmükből. Az édes füge pedig szent a hold előtt, és jó annak, akit mamácskája táplál húsával az éjszakából. Mert az megnő, mint a forrás mellett, és lelke oda ereszti gyökerét, ahonnan a források fakadnak, s szava vidám lesz és testi, mint a földnek teste, és nála a jóslat szelleme...

Hogy elváltozott szava! Suttogott. Mint már előbb is, mielőtt atyja rátalált, valami döbbenetes volt benne. Válla meggörbedt, keze reszketett térdén, s míg mosolygott, szeme visszás módon fehérjére fordult. Jákób nem látta, de figyelt szavára. Fölébe hajolt, s keze védelmezőn lebegett vigyázatos távolságban a fiú feje fölött és mellett. Aztán balját mégis újból hajára eresztette, ami azonnal föloldóan hatott József állapotára, s míg másik kezével fia jobbját kereste annak térdén, óvatos-bizalmasan így szólt:

- Halld, Jasup, gyermekem, amit kérdeni akarok, mert szívem aggódik a barmokért és a nyájak szaporaságáért! A hajnali esők kellemesek voltak, és még a tél beállta előtt leestek, s felhőszakadás egy sem volt, amely a földet elmossa, s csak a kóborlók kútjait tölti meg, hanem lágy permetezés áldotta meg a mezőket. De a tél száraz volt, és a tenger nem küldötte el szelídségének légáramát, hanem a szelek a puszta és a sivatag felől jöttek, és az ég tiszta volt, ami örvendetes a szemnek, de nyugtalanító a szívnek. Jaj, ha a késői esők is makrancoskodnak és elmaradnak, mert annak a földműves termése és a szántóvető aratása látná kárát, és a fű elszáradna idő előtt, úgyhogy a marha nem találna harapnivalót, s az anyaállatok tőgye petyhüdten csüngene. Mondja hát a gyermek, mit tart a szélről és időjárásról és a csapadékkilátásokról, és mint vélekedik a kérdést illetően, hogy megjönnek-e még idején a kései esők?

S még mélyebbre hajolt a fiú fölé, de arcát elfordította, és fülét tartotta feje fölött.

- Hallgatózol fölöttem - mondotta József, noha apját nem látta -, és a gyermek tovább hallgatózik, kívülre és belülre, s hallgatózásodnak meghozza a hírt és jelentést. Mert fülemben az ágak csepergése hallatszik és szemerkél körülöttem, noha a hold vakító fényű, és a szél Gileád felől fú. Mert ez a csepergés nem most van, hanem a közeli időben, és orrom biztosan érzi; hogy mielőtt Niszán holdja egy negyeddel fogyna, a föld teherbe esik az ég férfiúi nedvétől, és gyönyörűségében gőzölögni és párologni fog, amint érzem, és a pázsit tele lesz juhokkal, és a rétek gabonától lesznek kövérek, s mindenki ujjong és dalol. Azt hallottam és tanultam, hogy eredetileg a földet a Tavi folyó nedvesítette, amely Bábelben eredt, és negyven évben egyszer öntözte meg. De akkor az Úr úgy rendelte, hogy ezentúl az ég nedvesítse, éspedig négy okból, amelyek közül az egyik, hogy az ember szeme az égre nézzen. Így hálával fogunk föltekinteni a trónusnak egére, amelyben a viharkészülékek és a forgószél és fergeteg kamarái vannak, amit álmomban láttam, mikor tegnap az útmutatás fája alatt szundikáltam. Mert egy kerub, kinek neve Jofiel volt, kézen fogott, és barátságosan odavezetett, hogy körülnézzek, s némi bepillantást nyerjek. És én láttam gőzzel tele barlangokat, melyeknek ajtajai tűzből voltak, és láttam a munkások szorgoskodását. És hallottam, amint így szóltak egymás között: "Parancs érkezett a szárazföld és a felhőég dolgában. Lásd, szárazság uralkodik a napnyugati részeken, és aszály a síkságon és a fennsíkok legelőin. Intézkedéseket kell foganatosítani, hogy mielőbb essék az emoreusok, ammoniták és perizeusok, a midjániták, khiveusok és jebúzeusok földjén, különösen azonban Hebrón városainak vidékén, a vízválasztó magasságában, ahol is az én Jákób fiam, kinek neve Izráel, tömérdek nyáját legelteti!" Mindezt oly elevenen álmodtam, hogy nem lehet gúnyolódni rajta, s mivel ezenfelül még a fa alatt is volt, az én uram nyugodt és biztos lehet nedvesség tekintetében.

- Dicsértessék Elóhim - mondta az apa. - Mindenesetre vágómarhát kell kiszemelni az égőáldozathoz, s lakomát tartani színe előtt, s a belsőrészeket tömjénnel és mézzel elégetni, hogy megvalósuljon, amit mondasz. Mert attól félek, hogy a városlakók és a föld népe különben mindent elrontanak, a maguk szokása szerint dorbézolást hirdetve a Baálát tiszteletére, és a párosodás ünnepét tartva cimbalomszóval és rikoltozással a termékenységért. Szép, hogy az én fiam az álmok áldásában részesült; ez azért van, mert ő az igazinak és a legkedvesebbnek elsőszülöttje. Nekem is sok kinyilatkoztatásban volt részem, míg ifjabb voltam, és amit én láttam, amikor akaratom ellen kimentem Beérsebából, s anélkül, hogy tudtam volna róla, a helyre és a bejáratra bukkantam, az fölér avval, amit te láttál. Szeretlek, mert vigasztaló szavakat mondtál a nedvesség dolgában, de ne mondd el mindenkinek, hogy a fa alatt álmot látsz, ne mondd el Lea fiainak, és ne beszélj róla a szolgálók fiainak, mert megbosszankodhatnak adományodon!

- Erre kezemet teszem tomporod alá - felelte József. - Szavad pecsét az én ajkamon. Tudom jól, hogy fecsegő vagyok, de ha az ész azt parancsolja, nagyon jól meg is tudom fékezni magam, s ez annál könnyebb lesz számomra, mert kis látomásaim valóban nem érdemesek szóra, ahhoz képest, amiben az én uramnak Lúz közelében volt része, amidőn égi követek szálltak fel-alá földről a mennyei kapukig, s Elóhim mutatta meg arcát...

 

Párdal

- Ó, atyácskám, édes uram! - mondta József, boldog mosollyal megfordulva s fél karral átölelve atyját, akit e mozdulat elragadott. - Milyen pompás, hogy Isten szeret bennünket, és kedve telik bennünk, és áldozatunk fölszálló füstjét orrába fogadja! Mert noha Ábel nem érhette meg, hogy gyermekeket nemzzen, hanem Káin agyonverte őt a mezőn, nővérük, Naháma miatt, mi mégis Ábelnak, a sátorlakónak nemzetségéből és Izsáknak, az ifjabbiknak és az áldottnak nemzetségéből származunk. Éppen ezért mindkettő a miénk, az értelem is meg az álomlátás is, és mindkettő nagy gyönyörűség. Mert felséges a bölcsesség és a nyelv adománya, amivel az ember szólni és választani tud, és mindent nevén nevezni. De hasonlóképpen felséges együgyűnek lenni az Úr előtt, úgyhogy az ember tudta nélkül ráakad a helyre, amely a föld és az ég találkozópontja, és álmában hírül veszi a bölcsesség terveit, és álmokat és látomásokat tud fejteni, amennyiben azok ujjmutatást adnak arra nézve, ami egyik holdtól a másikig történni fog. Ilyen volt Noé, a nagyeszű, akinek az Úr megmondotta volt a vízözönt, hogy életét megmentse. Ilyen volt Énok is, Járed fia, mert tiszta életutat járt, és eleven vízben mosakodott. Ilyen volt a gyermek Kánok, tudsz-e róla? Én pontosan tudom, mi minden esett meg vele, és hogy Isten szeretete Ábel és Jichák iránt csak langyos volt az őiránta táplált szeretethez képest. Mert Kánok olyannyira okos és jámbor volt, s oly járatos a titok kőtáblái közt, hogy eltávolodott az emberektől, s az Úr elragadta őt, úgyhogy senki sem látta többé. És arca előtt álló angyallá tette: Metatron lett, a világ nagy írnoka és fejedelme...

Elhallgatott, és sápadtság öntötte el. A végén már csak lihegve beszélt, és most kifulladva atyja keblére rejtette arcát. Az szívesen tartotta ott. Feje fölött az ezüstösödő levegőbe így beszélt:

- Ismerem Kánok történetét, aki az első emberi nemzetségből származott, és Járed fia volt, akit Mahalálél nemzett, ezt viszont Kénán, Kénánt Énós és Énóst Sét, aki Ádám fia volt. Ez Énok születésrendje és nemzetsége a kezdetekig. Fiának unokája pedig volt Noé, a második első ember, és ő nemzé Sémet, kinek gyermekei feketék, de kedvesek, és akitől ered Héber negyedik ízen, úgyhogy ő Héber minden fiainak és minden hebreusoknak atyja, és a mi atyánk...

Mindez ismeretes volt, és nem újság, amit így összefoglalt. A törzsben és atyafiságban minden gyermeknek kisujjában volt a nemzedékrend tana, és az öreg csak élt az alkalommal, hogy szórakozásképp elismételje és megerősítse azt. József megértette, hogy "szép társalgásról" van szó, azaz: olyanról, amely nem a hasznos gondolatcserét szolgálja és gyakorlati vagy szellemi kérdések megértetését, hanem a mindkét részről ismerteknek puszta előadása és kijelentése, emlékezés, ismétlés és épülés, beszélgető kördal, ahogy a bojtárok válaszolgatnak egymásnak a mezőn, éjszaka a tűz mellett, kezdvén: "Tudsz-e róla?" "Tudok mindent töviről hegyire." Fölállott tehát, és közbevágott:

- És lám, Hébertől származott Peleg, és nemzé Sérugot, kinek fia volt Náhor, Táré atyja, ó, dicsőség! Ez nemzette Ábrahámot Káldea Ur nevű városában, és kiméne Ábrahámmal, fiával és fiának asszonyával, akit Szaharnak híttak, mint a holdat, és magtalan volt, és Lóttal, fia öccsével. Felvevé tehát őket, és kivonult velük Urból, és meghalt Háránban. Ekkor adta meg az Úr parancsát Ábrahámnak, hogy az Úrnak megnyert lelkekkel vonuljon az alföldre és a Prát vizén át a Sineárt és az emoreusok földjét összekötő úton.

- Tudok mindent, töviről hegyire - mondta Jákób, és ismét ő ragadta magához a szót. - Ez volt az az ország, amelyet az Úr neki akart adni. Mert Ábrahám Isten barátja volt, és szellemével az istenek között fölfedezte az igazi és legfőbb Istent. És elvonult Damaszkusz felé, és egy szolgálóval nemzette ott Eliézert. Azután továbbhaladt az országúton övéivel, akik Istenéi voltak, és a maga szelleme szerint újraszentelte az ország népének szent helyeit és az oltárokat és a kőgyűrűket, és oktatta a népet a fák alatt, és tanította az áldott kor eljövetelét, úgyhogy mindenünnen a környékről odacsődültek, és eljött hozzá az egyiptomi szolgáló, Hágár, Izmáel anyja. És elméne Sekem felé.

- Éppúgy tudom, mint te - dúdolta József -, mert atyánk fölfelé tartott a völgyből, és megérkezett a nagy hírű helyekre, amelyeket Jákób megtalált, és Jáhunak, a Magasságosnak áldozati asztalt emelt Bét-él és Hái menedékhely között. És onnan délre vonult Negeb földje felé, amely itt van, ahol a hegység Edom felé lejt. Azután egészen aláméne, a mocskos Egyiptomba és Amenemhet király földjére, és aranyban és ezüstben dúskált, és gazdag volt nyájakkal és kincsekkel. És megint visszatért Negeb felé, ahol elvált Lóttól.

- És tudod-e, miért? - kérdezte színlelve Jákób. - Mert Lót is gazdag volt juhokkal, marhákkal és sátrakkal, és a föld nem tudta mindkettőjüket eltartani. De lásd, milyen szelíd lelkű volt a mi atyánk, mert amikor a pásztorok összekaptak a legelő miatt, akkor nem az történt, ami a puszták rablóinál, hogy előjöttek és megfojtották a népet, akinek legelőit és kútjait akarták, hanem így szólt Lóthoz, öccséhez: "Ne legyen versengés a tiéid és az enyéim között! Tágas az ország, elválhatunk, egyik erre megy és a másik arra, harag nélkül." Akkor Lót méne napkelet felé, és választotta magának az egész Jordán-vidéket.

- Valóban így volt - szólt közbe ismét József. - És Ábrahám lakozott Hebrónban, amelyet Négyvárosnak is neveztek, és megszentelte a fát, mely nékünk árnyat és álmot ád, és menedék volt a vándornak és szállás a hajléktalannak. A szomjazónak vizet adott és a tévelygőnek megmutatta az utat, és megóvta a rablóktól. És nem kért hálát és jutalmat, hanem megtanított imádkozni istenéhez, Él eljónhoz, a Ház Urához, az irgalmas atyához.

- Jól mondod - hagyta helyben Jákób énekhangon. - És történt, hogy az Úr szövetséget kötött Ábrahámmal, amikor az áldozatot mutatott be naplementekor. Hozott pedig egy üszőt, egy kecskét és egy kost, háromesztendős volt valamennyi, és egy gerlicét és egy galambfiókát. És a négylábúakat kettévágta, és a félrészeket egymás ellenébe helyezte, és mindegyik oldalra egy-egy madarat tett, és a szerződés útját szabadon hagyta a tagok közt, és fölnézett a sasokra, amelyek a darabokra csaptak. Azután álomba merült, amely nem olyan volt, mint más álom, és nagy félelem és sötétség vette őt körül. Az Úr pedig szólt hozzá álmában, és megmutatta neki a világ szélességét és hosszúságát, és a birodalmat, amely származik szellemének magjából, és szétterjed szellemének gondjából és igazságából, és mutatott nagy dolgokat, amelyekről mit sem tudtak a birodalmak fejedelmei és Bábel, Asszúr, Elám, Hatti és Egyiptom királyai. És az éjszakában tűznyelv alakjában keresztülment a szerződés útján az áldozati tagok közt.

- Felülmúlhatatlan vagy a tudásban - emelte föl a hangját ismét József -, én azonban többet is tudok. Mert ez Ábrahám öröksége, amely a törzsatyákra szállt, Izsákra és Jákóbra, az én uramra: az ígéret és a szövetség. És ez nem adatott meg Héber minden gyermekének, nem az ammonitáknak, moábitáknak és edomitáknak, hanem a törzsből egyedül ő volt az, akit az Úr kiválasztott, és akiben az elsőszülöttet kiszemelte, nem hús és anyatest szerint, hanem szellem szerint. És a szelídek és okosak voltak azok, akiket ő kiválasztott.

- Igen! Igen! Úgy mondod, ahogy volt - szólt Jákób. - Mert ami Ábrahámmal és Lóttal történt, hogy elváltak, az történt megint, és a népek külön-külön váltak. Lót mezőin nem maradtak meg együtt Moáb és Ammon, akiket Lót tulajdon húsából nemzett, hanem utóbbi a pusztaságba vágyott és a pusztai életbe. És Izsák mezőin sem maradt meg Ézsau, hanem asszonyaival, fiaival és leányaival és háza népével és vagyonával és marhájával más országba költözött, és alapította Edomot a Széir-hegységben. És ami nem lett Edom, az volt Izráel, és ez külön nép, amely nem hasonló Szináj földjének nomádjaihoz és Arabaja földjének rongyos rablóihoz, de éppen úgy Kánaán népéhez sem, a szántóföldek parasztjaihoz és a várak lakóihoz, hanem urak és pásztorok és szabadok, akik erre-arra terelik nyájaikat, és őrzik kútjaikat, és megemlékeznek az Úrról.

- És az Úr megemlékezik rólunk és különvoltunkról - kiáltott József, és hátravetette fejét, és karját kiterjesztette atyja karján. - S a gyermek szíve tele van ujjongással atyja karjában, és el van ragadtatva a jól ismert történetektől, és megittasodott az épületes párbeszédtől! Ismered legédesebb álmomat, melyet sok ezerszer álmodok? Az elsőbbségről és a gyermekségről szól. Mert Isten gyermekének sok elrendelésben lesz része, amibe kezd, az sikerül, kegyelni fogja mindenki, és királyok zengik dicséretét. Lásd, kedvem volna dalolni a seregek Urának fürge nyelvvel - fürge lenne nyelvem, mint az írnok vesszője! Mert utánam küldték gyűlöletüket, és hurkot vetettek lépteimnek, vermet ástak lábam elé, és életemet a verembe lökték, hogy a sötétség lett lakásom. De a verem sötétségéből nevét kiáltottam, s ő megsegített engem, és kiszabadított az alvilágból. Naggyá tett az idegenek közt, és egy nép, amelyet nem ismertem, homlokára borulva szolgál. Az idegenek fiai körülhízelegnek, mert elpusztulnának nélkülem...

Melle hatalmasan hullámzott. Jákób nagy szemmel meredt rá:

- József, mit látsz? - kérdezte nyugtalanul. - A gyermek megragadóan beszél, de nem az értelem törvénye szerint. Mert mi az, hogy az idegen nép arcra borulva szolgálja?

- Csak szép szavak voltak - felelte József -, azért használtam őket, hogy valami nagyot mondjak uramnak. És a hold az, ami megzavar kissé.

- Óvd szívedet és értelmedet, és légy okos! - mondta Jákób bensőségesen. - Úgy lesz, ahogy mondottad, hogy mindenkinek szemében kedves leszel. És az a szándékom, hogy ajándékozok neked valamit, aminek szíved örülni fog, s ami ékességed lesz. Mert Isten kegyes volt a te ajkadhoz, és én imádkozom, hogy szenteljen meg téged mindörökre, báránykám!

A tiszta fényben tündöklő hold, melynek anyagiságát tulajdon fénye szinte átszellemítette, folytatta magas útját, amíg ők így beszélgettek, s a csillagok állása csöndben megváltozott órájuk törvénye szerint. Az éj messze-messze békét, titkokat és jövőt szőtt. Az aggastyán egy darabig még ott ült a kútkáván Ráhel fiával. Damunak nevezte őt, "kisded"-nek, és Dumuzinak, "igaz fiú"-nak, amint a sineáriak Tammúzt nevezték. Nezernek is nevezte, a kánaániak nyelvéből vett szóval, ami "sarj"-at és "virágzó ág"-at jelent, és becézte. Amikor visszamentek a sátraikba, Jákób nyomatékosan tanácsolta fiának, hogy a testvérek előtt ne dicsekedjék, s ne mondja el Lea fiainak, hogy az atya oly sokáig időzött vele, bizalmas szavakat váltva; és József ezt meg is ígérte.

De következő nap már nemcsak ezt mondta el nekik, hanem időjósló álmáról is fecsegett előttük meggondolás nélkül, és ez annál inkább bosszantotta őket, mert az álom teljesült: a késői esők bőségesek és kellemesek voltak.

 

MÁSODIK FEJEZET: JÁKÓB ÉS ÉZSAU

Hold-grammatika

A "szép beszélgetés"-nek, amelyet meglesni alkalmunk volt, ama estéli párdalnak folyamán Jákób és gyarló kedvence közt a kútnál az agg futólag említette Eliézer nevét is, aki az ősapának és háza népének damaszkuszi tartózkodása alatt született egy rabszolganőtől. Világos, hogy ezen az Eliézeren nem érthette azt, aki - mint nagy tudományú aggastyán és természetesen ugyancsak egy rabszolganő felszabadított fia, sőt valószínűleg Jákób féltestvére - ennek az udvarán élt, s két fia is volt, név szerint Damaszek és Elinosz, és a gyermek Józsefet az útmutatás fája alatt sok hasznos és hasznoson túli tudással gyarapította. Sőt napnál világosabbnak mondhatjuk, hogy az, akire ő gondolt, az az Eliézer volt, kit Ábrahám, az Úrból vagy Háránból jött vándor elsőszülött fiaként sokáig örökösének kellett hogy tekintsen: mindaddig tudniillik, míg előbb Izmáel, később pedig mosolyogtató módon, noha Sárában már megszűnt az asszonyi természet, és maga Ábrahám is olyan öreg volt, hogy százesztendősnek lehetett becsülni, Jichák vagy Izsák, az igazi fiú meg nem pillantotta a napvilágot. De más a nap világossága és más a hold világossága, amely annál a hasznoson túli beszélgetésnél csodálatosan ömlött szét. Ebben a fényben másként mutatkoznak a dolgok, mint amabban, s ez volt az, amely akkor és ott a szellem számára az igazi világosságnak látszott. Azért magunk közt megvallhatjuk és beismerhetjük, hogy Jákób "Eliézer"-en mégis a maga háznagyát és első szolgáját értette - azaz őt is, tehát mindkettőt egyszerre, és nemcsak kettejüket, hanem általában az Eliézert: mert attól a legöregebbtől kezdve a törzsatyák udvarán gyakran akadtak fölszabadított Eliézerek, és gyakran voltak fiaik Damaszek és Elinosz néven.

Jákóbnak ez az értelmezése és érzülete - erről az öreg bizonyos lehetett - pontosan egyezett József értelmezéseivel és érzületével, aki korántsem gondolt arra, hogy Eliézer, az ősszolga és a tulajdon öreg nevelője között napnál világosabban különbséget tegyen, és erre annál kevesebb oka volt, mert ez maga sem tett különbséget, hanem ha "magáról" beszélt, jórészt Ábrahám szolgáját értette. Így például azt a történetet, amikor ő, Eliézer a ház mezopotámiai rokonainál járt, hogy Rebekát, Betuél lányát és Lábán nővérét Jichák számára megkérje, hajszálpontosan, a legkisebb holdacskáig és holdsarlócskáig, amely tíz dromedárja nyakában csingilingelt, s a szűz Rebekáért jegyajándékul és ár fejében adott orrkarikák, kösöntyűk, díszruhák és fűszerek pontos sékelértékéig nemegyszer mesélte el Józsefnek mint saját történetét és emlékezését, s nem tudott betelni Rebeka elragadó nyájasságának leírásával, amint azon az estén Náhor városa előtt, a kútnál, kezére eresztette fejéről a korsót, s inni hajtotta a szomjazó szájához, s hozzá még, ami különösen javára szólt, "úr"-nak szólította őt; s a szemérmes tartózkodás ecsetelésével, ahogy Izsák megpillantására, ki imént elhunyt anyjáért panaszolkodva bolyongott a mezőn, leugrott tevéjéről, s elfátyolozta magát. József gyönyörködve hallgatta őt, s a nyelvtani forma, amelyben Eliézer tehetsége szerint kifejezte magát, semmi fanyalgást nem keltett benne, és nem botránkoztatta meg, hogy az öreg énje nem öltött határozott körvonalakat, hanem mintegy visszafelé nyílt meg, a múltba, elárasztotta a saját személyiségén túl levőt, és bekebelezett olyan élményanyagot is, melyre emlékezve s melyet fölidézve, tulajdonképpen s napvilágnál tekintve a dolgokat, első személy helyett harmadikat kellett volna használnia. De hát egyáltalában jelent itt valamit az a "tulajdonképpen", és vajon az ember énje egyáltalán ridegen önmagába zárt s szigorúan időbeli-testi határai közé szorított valami-e? Azok az elemek, amelyekből fölépül, nem tartoznak-e a világhoz előtte s kívüle is, és az a föltevés, hogy valaki nem azonos senki mással, vajon nemcsak a rend és a kényelem kedvéért megállapított elv, mely szándékosan figyelmen kívül hagy minden átmenetet, ami a személyes öntudatot az általánossal összeköti? Az egyéniség gondolata végre is abban a fogalomsorban áll, mint az egységé és egészé, összesé, mindené, és a megkülönböztetésnek általános szellem és egyéni szellem között akkoriban korántsem volt olyan hatalma a lelkek előtt, mint a mában, amit elhagytunk, hogy egy másik máról meséljünk, melynek kifejezésmódja a maga fölfogásáról hű képet ad, amikor a "személyiség" és "egyéniség" ideái helyett csupán oly tárgyilagos megjelöléseket ismer, mint "vallás" és "hit".

 

Ki volt Jákób?

És éppen ebben az összefüggésben fordíthatjuk szavunkat Ábrahám gazdagságának keletkezésére. Amikor ugyanis Alsó-Egyiptomba ment (ami a tizenkettedik dinasztia idején történhetett), még korántsem volt olyan dús javakban, mint az időben, amikor Lóttól különvált. A rendkívüli vagyonosodásnak pedig, melynek ott indult, története a következő. Már eleve a legmélyebb gyanakvás töltötte el a nép erkölcsiségével szemben, melyet, jogosan vagy jogtalanul, posványosnak vélt, akár a Nílus folyó deltájának valamelyik ágát. Félt és különösen féltette asszonyát, Sárát, aki kísérte, és aki nagyon szép volt. Megrémítette az ottaniak parázna lobogása, akik valószínűleg Sárát rögtön megkívánták, őt pedig agyonütötték volna, hogy az asszonyt magukévá tegyék; és a hagyomány szerint ebben a lelkiállapotban, vagyis saját bőrét féltve, amint átlépte az ország határát, beszélt vele, és hogy a szemérmetlen népség irigységét elterelje magáról, megparancsolta neki, hogy ne feleségének, hanem nővérének mondja magát, amit megtehetett anélkül, hogy éppenséggel hazudott volna; mert először is, különösen Egyiptom országában, a szeretett nőt szívesen nevezték nővérnek. Másodszor pedig Sára Lót nővére volt, akit Ábrahám unokaöccsének tekintett, és fivérének szokott nevezni; így Sárát mindenesetre unokahúgának tekinthette, s a szokásos kiterjesztett értelemben a nővér nevet adhatta neki, amit félrevezetés és önvédelem céljából meg is tett. Amit várt, bekövetkezett, és még nagyobb mértékben, mint sejtette. Sára sötét szépsége fölkeltette kicsinek-nagynak érdeklődését az országban, híre eljutott az uralkodó trónjáig, és az izzó szemű ázsiai asszonyt elvették "fivére" oldaláról - nem erőszakkal, nem útonálló módjára, hanem magas áron -, megvásárolták tehát, mert méltónak találtatott, hogy a Fáraó ágyasházának válogatott állományát gyarapítsa. Az asszonyt tehát elvitték, s "fivérének", akiről föl se tették, hogy a dolgok e fordulata miatt sértve lehet, sőt a közvélemény szerint boldognak kellett lennie, nemcsak hogy szabad volt a közelében tartózkodnia, hanem az udvar állandóan elárasztotta jótéteményekkel, ajándékokkal, kárpótlásokkal, amit Ábrahám rendületlenül tűrt, úgyhogy nemsokára bőségesen volt mindene: juha, marhája, szamara, rabszolgája és rabszolganője, szamárkancája és tevéje.

Közben azonban az udvarnál a nép előtt gondosan elhallgatott, páratlan botrány történik. Amenemhet (vagy Szenvoszret: teljes bizonyossággal nem lehet tudni, Núbia melyik legyőzője árasztotta épp akkor a két országra uralkodásának áldását) őfelsége tehát, az életének virágában álló ifjú isten, valahányszor az új szerzeménynél próbálkozik, ájulásba esik - nem egyszer, hanem újra és újra, s ugyanakkor, mint lassanként kiderül, egész környezetét, a birodalom legfőbb méltóságait és elöljáróit ugyanez a szégyenletes és - ha tekintetbe vesszük a nemzőerő magasabb kozmikus jelentését - rendkívül megdöbbentő csapás sújtja. Hogy itt valami nincs rendjén, hogy valami balfogás történt, boszorkányság lappang, magasabb tilalom jelentkezik, az nyilvánvaló. A héber nő fivérét a trón elé idézik, kikérdezik, faggatják, s az beismeri az igazságot. Őszentsége magatartása oly bölcs és méltóságos, hogy minden dicséretet megérdemel.

"Miért tetted ezt velem? - kérdi. - Miért okoztál kétértelmű beszédeddel nekem ily kellemetlenséget?" És eszébe sem jut, hogy Ábrahámot megfossza az ajándékoktól, amelyekkel oly bőkezűen elhalmozta, hanem visszaadja feleségét, és felszólítja őket, hogy az istenek nevében menjenek útjukra, s a csapatot még biztos kísérettel is ellátja az ország határáig. Az ősatya pedig, aki nemcsak Sárát kapta vissza sértetlenül, hanem még javai is sokszorosan meggyarapodtak, örülhetett a sikerült pásztorcsínynek. Mert annál szívesebben tesszük fel, hogy Ábrahám már eleve számított rá, hogy Isten Sára megszeplősítését így vagy amúgy meg fogja akadályozni, s hogy csak evvel a bizonyos tudattal vágta zsebre az ajándékokat, s arra is gondolt, hogy ezen a módon legjobban adhat fricskát az egyiptomi kéjsóvárságnak - mivelhogy így tekintve a dolgot, viselkedése, férji állapotának eltagadása és Sára föláldozása a maga bőrének épségéért most már helyes és emellett rendkívül szellemes megvilágításba kerül.

Ez hát a történet, amelynek valóságát a hagyomány még avval is külön aláhúzza és megerősíti, hogy másodízben is elmeséli, avval a különbséggel, hogy most nem Egyiptomban, hanem a filiszteusok országában, Gérár fővárosában, Abimelek király udvarában játszódik le, ahová a káldeus Hebrónból jött Sárával, s ahol Ábrahám feleségéhez intézett kérésétől a szerencsés befejezésig minden ugyanúgy történik, mint ahogy előbb. Egy történet ismétlése a célból, hogy valósága hangsúlyozódjék, szokatlan eszköz, de nem túlságosan feltűnő. Annál különösebb, hogy a hagyomány szerint, melynek írásbeli megrögzítése ugyan későbbi időből származik, amely azonban mint hagyomány természetesen mindig élt, és amelynek végeredményben maguknak az ősatyáknak nyilatkozatain és elbeszélésein kell alapulnia - hogy tehát ugyanaz az élmény, amikor harmadízben bukkan föl, Izsáknak tulajdoníttatik, és hogy ennélfogva ő azt mint saját élményét - vagy éppúgy, mint sajátját - hagyta az emlékezetre. Mert egy ínség alkalmával (nem sokkal ikreinek születése után) Izsák is följött szép és okos asszonyával a filiszteusok országába, a gérári udvarba; ugyanazon okokból, mint Ábrahám Sárát, ő is nővérének mondta Rebekát - nem egészen jogtalanul, mert az unokabátyjának, Betuélnak lánya volt -, és a történet az ő esetében csak annyival bővült, hogy Abimelek király "ablakon át", azaz mint titkos leskelődő és kémlelődő, látta Izsákot "enyelegni" Rebekával, és ez a megfigyelés annyira megrémítette és kiábrándította, amennyire csak egy szerelmes csalódhat, aki azt veszi észre, hogy vágyainak tárgya, akit szabadnak hitt, már valakié. Szavai elárulták őt. Mert amikor a felelősségre vont Jichák megvallotta az igazságot, a filiszteus szemrehányóan így kiáltott föl: "Micsoda veszedelmet idéztél fejünkre, idegen! Milyen könnyen megtörténhetett volna, hogy valaki népem közül meghitt viszonyba kerül feleségeddel, s milyen bűn zúdulhatott volna ezáltal fejünkre!" A "valaki a népből" kifejezés félreérthetetlen. A vége azonban az lett, hogy a házaspár a jámbor, jóllehet kéjsóvár király különös és személyes védelme alá került, és hogy Izsák e védelem alatt a filiszteusok országában éppúgy meggyarapodott, mint egykor Ábrahám itt vagy Egyiptomban; és marháival és cselédségével már oly hatalmas lett, hogy a filiszteusok is megsokallották, és óvatosan kitessékelték országukból.

Föltéve, hogy Ábrahám kalandja is Gérárban történt, alig hihető, hogy az az Abimelek, akivel Izsáknak akadt dolga, még ugyanaz volt, aki Sára házastársi tisztaságának bemocskolásában magát akadályozva érezte. A jellemek mások; mert míg Sára fejedelmi szerelmese rövid úton bekebelezte őt háremébe, Izsák Abimelekje sokkal félénkebben és szégyenlősebben viselkedett, és az a föltevés, hogy a két személy egy, legföljebb úgy volna elfogadható, ha Rebeka esetében a király óvatos magaviseletét annak tulajdonítanók, hogy elsősorban Sára ideje óta alaposan megöregedett, és másodsorban már az első eset intő példa volt szemében. De hát minket nem Abimelek személye érdekel, hanem Izsáké, az ő viszonyának kérdése az asszonyhistóriához, és alapjában ez is csak közvetve, a további kérdés végett, hogy ki volt Jákób: az a Jákób tudniillik, akit József vagy Jasup vagy Jehószif nevű fiacskájával a holdfényben csevegni hallottunk.

Mérlegeljük a lehetőségeket! Lehet, hogy Jichák némi változattal azt élte át Gérárban, amit atyja ugyanott vagy Egyiptomban. Ez esetben avval a jelenséggel állunk szemben, amit utánzásnak vagy követésnek nevezhetnénk, olyan életfelfogással tehát, amely az egyéni lét feladatát abban látja, hogy adott formákat, egy mitikus keretet, melyet atyái teremtettek meg, jelennel töltsön meg, és ismét elevenné ébresszen. Lehet viszont, hogy Rebeka férje a történetet nem "maga", nem énje szűkebb testi határai közt élte át, de azt mégis ugyanúgy a saját élettörténetéhez tartozónak tekintette, és így hagyta az utódokra, mert "én" és "nem-én" között ő kevésbé éles különbséget tett, mint amilyent mi teszünk (amint már jeleztük, kétséges joggal), vagy e történetbe lépésünk előtt tenni szoktunk; mert számára az egyes élete lazábban különült el a nemzetségétől, születés és halál a lét kevésbé lényeges változásait jelentette - tehát itt is a későbbi Eliézer már megbeszélt esete forog fenn, aki Józsefnek az ős-Eliézer kalandját első személyben mesélte el; a nyílt azonosság jelensége egyszóval, amely az utánzás vagy követés jelenségével párosul, s vele összefonódva határozza meg az öntudatot.

Nem áltatjuk magunkat: tudjuk, milyen nehéz oly emberekről mesélnünk, akik alapjában maguk sem tudják, kicsodák; de egy percig sem kétes annak szükségessége, hogy ezt az ingatag öntudatot figyelembe kell vennünk, és ha Izsák, aki Ábrahám egyiptomi kalandját újraélte, magát annak az Izsáknak hiszi, akit az ősvándor föl akart áldozni, az számunkra cseppet sem meggyőző bizonyíték afelől, hogy nem téved - lehet, hogy az áldozati kísérlet az alapkerethez tartozott, s ismételten elő is fordult. A káldeai bevándorló atyja volt Izsáknak, akit le akart ölni, de amennyire lehetetlen, hogy emez atyja lett volna József atyjának, akivel a kútnál találkoztunk, annyira lehetséges, hogy az az Izsák, aki Ábrahám pásztorcsínyét utánozta vagy a maga életébe beleszőtte, összetévesztette magát, legalább részben, a hajszál híján levágott Izsákkal, holott a valóságban ő sokkal későbbi Izsák volt, és az ős-Ábrahámtól számos nemzedék választotta el. Kétségen kívül áll, s bár megvilágításra szorul, de bizonyításra nem, hogy József elődeinek története, hagyományos alakjában, jámbor összevonása a valóságos tényállásnak, azaz: a nemzedékrendnek, mely bizonyára évszázadokat töltött ki az előttünk álló Jákób és az ős-Ábrahám között; és éppúgy, ahogyan Eliézer az ős-Ábrahám természetes fia és háznagya, az idő óta, hogy ifjabbik ura számára Rebeka kezét megkérte, gyakran testet öltött, s gyakran át is hozott az Eufrátesz folyón egy-egy Rebekát, s most éppen újból - mint József tanítója - örült a napvilágnak: éppúgy az idő óta néhány Ábrahám, Izsák és Jákób is látta, mint születik a nap az éjből, anélkül, hogy az egyes az időt és a személyt túlságosan pontosan vette, jelenét az egykori jelentől napnál világosabban elkülönítette és saját "személyiségének" határait korábbi Ábrahámok, Izsákok és Jákóbok személyiségének határaitól nagyon határozottan elválasztotta volna.

Ezek a nevek nemzetségileg öröklődtek, ha ez a szó helyes vagy kifejező ama közösség szempontjából, amelyben rendre visszatértek. Mert az olyan közösség volt, amelynek gyarapodása nem egy törzsé, hanem egy több törzsből alakult szövetségé, s amely azonkívül jórészt térítés, hitterjesztés útján terjedt elejétől fogva. Ábrahámnak, az ősbevándorlónak törzsatyaságát főképpen szellemileg kell érteni, és hogy vajon József és atyja csakugyan vér szerinti rokonságban állt-e vele - különösen oly egyenes ágon, mint föltételezik -, nagyon kérdéses. Kérdéses volt különben a maguk számára is; csakhogy tudatuknak s az általános tudatnak határozatlansága lehetővé tette, hogy valami álmatag s áhítatos módon legyen kérdéses, s hogy szavakat valóságnak és valóságot félig-meddig csak szónak vegyenek; és Ábrahámot, a káldeait körülbelül olyan értelemben nevezték nagyatyjuknak és dédatyjuknak, amint ez viszont a Háránból való Lótot nevezte "testvérének" és Sárát "nővérének", ami ismét egyszerre igaz is volt meg nem is. De Él eljón hívei álmukban sem tudták volna összetartozásukat a vér egységével és tisztaságával igazolni. Sumir-babiloni - tehát nem tisztán sémi - faj kereszteződött itt arab sivatagi vérrel. Gérárból, a Mucri-országból, Egyiptomból keveredtek hozzá további elemek, mint Hágár rabszolganő személyében, akit a nagy törzsfő maga méltatott együtthálásra, s akinek fia ismét egyiptomi nőt vett el; s hogy mennyi bosszúságot szereztek Rebekának Ézsau kitteus asszonyai, oly törzsnek a lányai, amely szintén nem Sémet vallotta ősének, hanem valamikor rég Kis-Ázsiából, urál-altaji szférákból tört elő Szíria felé, az mindenkor sokkal ismeretesebb volt, semhogy egyetlen szót kellene is vesztegetni rá. Néhány ága a törzsnek korán levált. Kétségtelen, hogy az ős-Ábrahám még Sára halála után is nemzett gyermeket, éspedig cseppet sem válogatós módon Ketúrával, a kánaáni asszonnyal, holott azt semmiképp sem akarta, hogy Jichák fia Kánaánból nősüljön. Ketúra fiai közül az egyik Midján volt, kinek utódai Edom-Széir vidékéről, Ézsau mezőitől délre, az arab sivatag szélén tengették életüket, mint Izmáel fiai Egyiptom előtt; mert Jichák, az igazi fiú egyedörökös volt, míg az ágyasok gyermekeit ajándékokkal lekenyerezték, és napkelet felé tessékelték, és ott azok teljesen elvesztették kapcsolatukat Él eljónnal, ha ugyan valaha hittek benne, s külön isteneknek szolgáltak. De isteni volt a kötelék, az istengondolat folytonos munkálása, ami a faj minden tarkabarkasága mellett is összetartotta ezt a szellemi atyafiságot, mely a többi héber között, Moáb, Ammon és Edom fiai között ezt a törzsnevet különös és megszűkített értelemben használta, amennyiben éppen most, éppen az időben, amelybe visszaálltunk, egy másik névvel, Izráeléval kezdte összekötni és ennek alárendelni.

Mert a név és cím, melyet egykor Jákób vívott ki, nem különös ellenfelének kitalálása volt. Istennel küzdő: így nevezte magát kezdettől fogva egy rendkívül ősi szokásokat őrző rabló-harcos pusztai törzs, melynek egyes csoportjai legelőváltáskor nyájaikat a pusztán át a gabonatermő föld tanyái közé hajtották, tisztára nomád életüket többé-kevésbé állandó megtelepedéssel cserélték föl, és szellemi megnyerés és meggyőzés révén Ábrahám hitközösségének részévé váltak. Istenük otthon a pusztában egy Jáhu nevű dúló-fúló hadúr és zivatartámasztó, nehezen kezelhető kobold volt, inkább démoni, mint isteni tulajdonságokkal, álnok, zsarnoki és kiszámíthatatlan, aki előtt barna népe, bármily büszke volt is rá különben, örök félelemben és rémületben élt, s varázslókkal és véres szertartásokkal próbálta a bomlott démont megzabolázni és hasznos utakra irányítani. Jáhu képes volt minden felfogható ok nélkül éjnek idején meglepni valakit - akinek józan megfontolással csak javát akarhatta volna -, hogy megfojtsa; s kegyetlen szándékától olyasféle módon lehetett csak eltéríteni, hogy a megtámadottnak asszonya fiát egy kőkéssel gyorsan körülmetélte, a szörnyeteg szemérmét az előbőrrel megérintette, miközben valami misztikus formulát mormolt, melynek csak megközelítően érthető átfordítása is a mi nyelvünkre eddig le nem győzött nehézségekbe ütközik, a fojtogatót azonban megjuhászította és elűzte. Csak ennyit Jáhu jellemzésére. És mégis ez a sötét s a művelt világban teljesen ismeretlen istenség nagy teológiai karrier előtt állott, éppen azáltal, hogy hívőinek egy kis része Ábrahám isteneszméjének világába került. Mert ahogyan ezek a pásztorcsaládok, belevonva az ősvándortól megindított szellemi spekuláció körébe, húsukkal és vérükkel erősítették azt az emberi alapzatot, melyen a káldeus hitbeli hagyománya épült, akként istenük borzalmas lényének egyes vonásai is gazdagítón egyesültek az emberi szellem által megvalósulásra váró istenséggel, akinek kialakításához már a kelet Uzirija, Tammúz, valamint Adonáj, Melki-cedeknek és sikemitáinak szétmarcangolt pásztorfia is szolgáltatott szellemi anyagot és színt. Nem hallottuk-e nevét, mely egykor harci üvöltés volt, most lírai dudorászással zendülni szép és kedves ajkakon? Ez a név, részben abban a formában, ahogy a barna fiak elhozták a pusztából, részben rövidítve és megváltoztatva, ahogy a kánaáni-népi adottságokkal vonatkozásba került, ama hangok közé tartozott, amelyekkel a Kimondhatatlant próbálták megközelíteni. Egy itteni helység például ősidőktől fogva a "Be-ti-já", "Já háza" nevet viseli, tehát éppúgy, mint "Bét-él", "Isten háza", és bizonyítható, hogy már a törvényhozó ideje előtt az emoreusoknak, akik bevándoroltak Sineárba, olyan nevük volt, amelyben a "Já-ve" istennevet lehetett fölismerni - igen, már az ős-Ábrahám a hétkúti szenthelynél álló fát "Jáhve Él ólám"-nak nevezte: "Jáhve minden időknek istene." Az a név azonban, melyet Jáhu beduin harcosai adtak maguknak, a tisztább és magasabb héberségnek megkülönböztető jegye, Ábrahám szellemi magjának ismertetőjele lett, éppen azáltal, hogy Jákób azon a nehéz éjszakán a Jabbóknál magának szerezte meg azt.

 

Elifáz

Olyan emberek, mint Simeón és Lévi, Lea erős fiai csak mosolyogni tudtak rajta titkon, hogy atyjuk éppen ezt a vakmerő rablónevet küzdötte ki, szinte tépte le a mennyből magának. Mert Jákób nem volt harcias természetű. Sohasem merte volna megtenni azt, amit az ős-Ábrahám megtett, amikor kelet zsoldosai, Elám, Sineár, Larsza és a Tigrisentúl seregei az elmaradt adó miatt megrohanták a Jordánföldet, kirabolták városait, és elhurcolták a Szodomából való Lótot: hív és merész elhatározással összeszedett néhány száz házában nevelkedett szolgát és közelben lakó hitrokonok szolgáit, Él-berítnek, a Magasságosnak embereit, gyors meneteléssel az ellenség után iramodott Hebrónból, és az elvonuló elámitákat és gójokat beérvén, olyan zavart keltett utócsapataik közt, hogy számos foglyot meg tudott szabadítani, és Lótot nagy tömeg elrablott jószágával egyetemben diadallal visszahozta. Nem, ilyesmire Jákób nem termett, hasonló esetben tehetetlen lett volna, és ezt lelkében maga is belátta, amikor József a régi, szívesen emlegetett történetet kezdte mesélni. "Nem tudta volna megtenni", amint saját vallomása szerint nem tudta volna a fiával sem megtenni azt, amit az Úr kívánt. Simeónra és Lévire bízta volna, hogy Lótot megszabadítsák; de ha ezek az ilyen alkalmakkor szokásos rémületkeltő üvöltés közepette vérfürdőt rendeznek a holdimádók seregében, sáljával elrejtette volna ábrázatát, mondván: "Az én lelkem nincs velük!" Mert ez a lélek szelíd volt és félős; visszaborzadt az erőszaktevéstől, s rettegett mások erőszakától, s tele volt emlékezéssel férfiúi bátorságának vereségére - emlékezéssel, amely azonban nem törte meg méltóságát és ünnepélyességét, mert a fizikai megaláztatás hasonló helyzeteiben mindig megerősítette a szellemnek egy sugara s érintése, részese lett a kegyelem hatalmasan vigasztaló és új önbizalmat adó nyilvánulásának, amelynek hatására teljes joggal emelhette föl fejét, mert hiszen azt maga szülte és kényszerítette föl tulajdon megalázhatatlan mélységeiből.

Hogy is esett a dolog Ézsau pompás fiával, Elifázzal? Elifázt a Baál-imádó kitteus-kánaáni asszonyok egyike szülte, akiket Ézsau még annak idején vitt haza Beérsebába, és akikről Rebeka, Betuél leánya azt szokta volt mondani: "Eluntam életemet a kitteusoknak leányai miatt." Jákób már nem is tudta, melyiket nevezte közülük anyjának Elifáz; valószínűleg Ádát, Elon leányát. Mindenesetre Jichák tizenhárom éves, hamar megerősödött unokája rendkívül megnyerő fiatalember volt: egyszerű szellemű, de bátor, nyílt, nemes gondolkodású, testben és lélekben szálfaegyenes, és megkárosított atyjához büszke szeretettel ragaszkodó. Nem egy tekintetben nehéz volt az élete: a bonyolult családi viszonyok éppúgy megnehezítették, mint hitbeli dolgok. Mert nem kevesebb, mint három hitvallás versengett lelkéért: a nagyszülők Él eljónjáé, az anyai atyafiság Baáljaié és végül egy zivataros, nyilazó istenségé, név szerint Kuzahé, akit a déli hegylakók, a széirek vagy edomiták tiszteltek, akikkel Ézsau régtől fogva kapcsolatot tartott, és akik közé később teljesen beolvadt. A nyers férfiú iszonyú fájdalma és tehetetlen dühe a szembajos nagyapa sötét sátrában történt mély hatású események miatt, melyeket Rebeka irányított, s melyek aztán Jákóbot tűzhelytől és szérűtől messze idegenbe űzték, a gyermek Elifáznak rettenetesen szívébe markolt, és a hamis úton megáldott ifjú nagybátyja elleni gyűlölete egyenesen romboló és magára nézve is veszedelmes volt: nyilvánvalóan meghaladta még zsenge erőit. Odahaza, az éber Rebeka szeme láttára, semmit sem lehetett kezdeni az áldásrabló ellen. De amikor kiderült Jákób menekülése, Elifáz Ézsauhoz rohant, és szárnyaló szavakkal követelte, hogy az áruló után eredjenek és agyonverjék.

De a sivatagi életre átkozott Ézsau nagyon is le volt törve, s alvilági sorsát sirató keserű sírása nagyon is elgyengítette, semhogy a felszólítás végrehajtására kedve lett volna. Sírt, mert így kellett most tennie, mert ez felelt meg szerepének. Nézőpontját a dolgokkal s önmagával szemben vele született gondolkodási formák szabták s határozták meg, melyek őt is kötötték, mint mindenkit, s melyek kozmikus körforgás-képzetekkel voltak átitatva. Az atya áldása révén Jákób végképpen a teli és "szép" hold fia lett, Ézsau pedig a sötétségé, tehát a nap fia, tehát az alvilág fia - s az alvilágban sírni kellett, jóllehet ott talán mindenki kincsekben dúslakodik. Ha később egészen átpártolt a déli hegység lakóihoz és istenükhöz, ezt azért tette, mert így illett hozzá, mivel a dél az alvilág képzetköréhez tartozott, mint különben a sivatag is, amelybe Izsák mostohatestvérének, Izmáelnek kellett elvonulnia. Ézsaunak egyébként már régóta, jóval a beérsebai átok fogadása előtti időből voltak Széir lakosaival kapcsolatai, és ez mutatja, hogy átok és áldás csak ezeknek megerősítésére szolgált, hogy jelleme, illetőleg szerepe e földön már réges-rég meg volt szabva, és ő éppen ennek a jellemszerepnek kezdettől fogva teljesen tudatában volt. Vadász lett, a tág mezők kóborló vendége - ellentétben Jákóbbal, aki sátorlakó és holdpásztor vala -, természete szerint lett az, erősen férfias testi mivolta alapján, kétségkívül. De helytelen útra tévednénk és méltánytalanok lennénk szellemének mitikusan-általános alkatával szemben, ha önmagának, szerepének - hogy ő az alvilág napégette fia - érzését és tudatát csupán vadászhivatásából próbálnánk levezetni. Ellenkezőleg - legalább annyira ellenkezőleg -, ezt a hivatást már azért választotta, mert ez volt a sorsa, tehát mitikus alkatából s az általános iránt való engedelmességéből kifolyólag. Ha művelt módon fogjuk föl viszonyát Jákóbhoz - és Ézsau, nyersesége ellenére, mindig kész volt így cselekedni -, ez Káin és Ábel viszonyának visszatérése és megjelenülése volt - időtlen jelenülés -, és Ézsau mindenesetre Káin volt: mint idősebb testvér tudniillik, akinek természetesen az újabb világjog tisztelettel melléje áll, de aki jól tudta és érezte, hogy az anyai hajdankor maradékaként az emberiség mély szívbeli hajlandósága az ifjabbat, a legkisebbet illeti. Igen, ha valóban megesettnek fogadjuk el bizonyos tál lencsének a történetét, és nem tesszük föl, hogy utólagosan, az áldás-szélhámosság igazolására fűzték a tényekhez (amitől Jákób még mindig tökéletesen hihetett az eset valóságában), akkor Ézsau látszólagos könnyelműségét efféle érzésekkel lehetne megmagyarázni: mikor oly könnyen elkótyavetyélte elsőszülöttsége jogát, azt remélte, hogy legalább a szimpátiákat, amelyek hagyományos módon az ifjabbiknak jutnak, a maga részére vonja.

Röviden, a szőrös, vörös Ézsau sírt, és egyáltalán nem mutatkozott rá hajlandónak, hogy üldözésre és bosszúállásra vállalkozzék. Semmi kedve sem volt Ábel testvérét még agyon is verni, és így a hasonlatot a végletekig vinni, mikor a szülők már amúgy is az egész viszonyt erre állították be. Mikor azonban Elifáz ajánlkozott, vagyis inkább izzón kívánkozott, hogy ez esetben az áldottfejűt maga éri utol s öli meg, Ézsaunak nem volt mire emlékezni ez ellen, s könnyei közt beleegyezően bólintott. Mert az, hogy az unokaöcs öli meg a nagybácsit, jóleső megtörése volt a kínos párhuzamnak és egyben történelmi alapvetés, amely későbbi Elifáz-gyermekeknek szolgálhat hasonlatul, őt pedig a Káin-szereptől legalább a végkifejlésben fölmenti.

Így tehát Elifáz összeszedett néhány embert, ötöt-hatot, akik atyja pártján állottak és edomi kirándulásai alkalmával kísérni szokták, fölfegyverezve őket az udvar készleteiből hosszú lándzsákkal, melyek tarka szőrbojt fölött ugyancsak nagyon hosszú, veszedelmes hegyben végződtek, hajnalhasadta előtt tevéket lopott ki Jichák istállóiból, és mielőtt a nap fordult volna, Jákóbnak, aki Rebeka gondoskodásából szintén teveháton nyargalt két rabszolga kíséretében s élelemmel és szép csereeszközökkel gazdagon ellátva, a bosszúálló sereg nyomában volt.

Soha életében el nem feledte Jákób azt a rémületet, amely meglepte, amikor megértette a közeledés jelentését. Mikor először látta meg a lovasokat, avval hízelgett magának, hogy Jichák kissé korán vette észre elillanását, s haza akarja vitetni. De amikor fölismerte Ézsau fiát, átlátta a helyzet teljes komolyságát, és elcsüggedt. Kezdődött a vágtatás életre-halálra: a nagy léptekkel ügető, lihegve röfögő, bojtoktól és holdacskáktól körülröpködött dromedárok vízszintesen nyújtották előre nyakukat. De Elifáz és az övéi nem voltak úgy megrakodva, mint Jákób, aki látta, ahogyan pillanatról pillanatra enyészik az előny, amelytől az élete függ, és amikor az első hajítódárdák utolérték, jelt adott a megadásra, megállt övéivel, és arcra borulva, csupasz kezét fölemelve várta be üldözőjét.

Ami most történt, az a legsiralmasabb és legbecsületbevágóbb Jákób életének minden eseménye között, és igazán alkalmas volna rá, hogy másvalakinek önérzetét mindörökre megsemmisítse. Kénytelen volt, ha életét meg akarta menteni - s akarta mindenáron, nem alantas gyávaságból, erre nyomatékosan fölhívjuk a figyelmet, hanem mert megszentelt volt, mert Ábrahám ígérete fején nyugodott -, kénytelen volt kísérletet tenni, hogy a haragtól izzó fiút, öccsét, az annyival ifjabbat s oly mélyen alatta állót, aki már - s nem is egyszer - meglengette fölötte kardját, meglágyítsa könyörgéssel, megalázkodással, könnyekkel, hízelgésekkel, nyöszörgő hivatkozással nagylelkűségére, ezerféle bocsánatkéréssel, egyszóval: kétségtelen bizonyításával annak, hogy nem érdemes kardját belédöfni egy ilyen nyomorult féregbe. S így is lett. Őrültként csókolgatta a gyermek lábát, marokkal szórta a levegőbe a homokot, mely visszaesőzött fejére, és nyelve szüntelenül pergett, égre-földre esküdözött, félelmében a végsőkig fokozott folyékonysággal, amelynek az volt a célja és eredménye is, hogy az elképedt s ezt a szózuhatagot, nyelvkészséget önkéntelenül megcsodáló fiút visszatartsa a gyors cselekvéstől.

Hiszen nem ő akarta a csalást! Nem ő pendítette meg, nem ő eszelte ki! Forduljon ki a bele, ha a legkisebb része volt is benne! A mama, a nagymama maga talált ki, maga csinált mindent, túlságos és érdemtelen szeretet-gyengeségből őiránta, és ő, Jákób, kézzel-lábbal kapálózott a terv ellen, s egyre magyarázta, milyen nagy és borzasztó a veszély, hogy Izsák mindenre rájön, és nemcsak őt átkozza meg, hanem az asszonyt is, a túlságosan fortélyos Rebekát. Nem szabad megfeledkezni róla, milyen kétségbeesett erőfeszítéssel figyelmeztette rá, hogy hogyan áll majd elsőszülött fivérének magasztos ábrázata elé, ha sikerül a csel! Nem örömest, nem pimaszul és vidáman, ah nem, hanem reszketve és vonakodva lépett a gödölyepecsenyével s a borral Ézsau ünneplőjébe öltözve, nyakát és csuklóját kecskebőrbe csavarva az apa, a kedves nagyapa szobájába. A verejték végigfutott combján félelmében és szorongásában, hangja elfúlva torkában akadt, mikor Izsák megkérdezte nevét s megtapogatta, megszagolta, de Rebeka nem feledkezett meg arról sem, hogy megkenje őt Ézsau vadvirágbalzsamával! Hogy ő volna a csaló? Inkább az asszonyi furfang áldozata, Ádám, akit Éva, a kígyó barátnője bűnre csábított! Ah, Elifáz, fiúcska, őrizkedjél teljes életedben, mely tartson több száz évig és annál is tovább, őrizkedj az asszonyi tanácstól, s bölcsen kerüld ki csalafintaságuk csapdáját! Ő, Jákób, belébotlott, s íme, vége van! Hogy ő volna az áldott? Hát először is, micsoda atyai áldás az, amelyet tévedésből adnak, s amelyhez az áldásban részesülő, kedve és akarata ellen, ilyen álúton jut? Micsoda értéke és súlya van annak? S micsoda hatása lehet? (Pontosabban tudta, hogy az áldás: áldás, s hogy teljes súlya és teljes hatása van, csak azért kérdezte ezt, hogy Elifázt megzavarja.) És másodszor, micsoda jelét adta ő annak, hogy ballépésének hasznát akarná élvezni, hogy az áldással fején el akarna terpeszkedni a házban, Ézsaut, az ő urát háttérbe szorítva? Ah, szó sincs erről, éppen ellenkezőleg! Átadta a teret önként testvérének, a bűnbánó Rebeka maga űzte el, kiméne vadidegenbe, hogy soha vissza ne térjen, elvonult a száműzetésbe, egyenest az alvilágba, s osztályrésze a siralom lőn mindörökre! S őt akarja Elifáz kardjának élével sújtani - a fényes röptű gerle, az ifjúsága díszében pompázó kőszáli bika, a gyönyörű bak antilop? Hiszen az Úr már megvilágosította Noét, hogy számon kéri a kiontott embervért, s manapság még sincs úgy, mint Káin és Ábel idejében, hanem az országban törvények uralkodnak, melyeknek megsértése Elifáz nemes ifjú személyét a legnagyobb veszedelembe sodorhatja! Az amúgy is eléggé sújtott nagybácsinak csak ez a gondja, és ha ő most már megsemmisítve és megkönnyülve eltávozik egy országba, ahol idegen és szolga lesz, Elifázt tegye gazdaggá a jó szerencse, és legyen áldott az ő anyja, Két gyermekei között, mert fia megtartóztatta kezét a vértől, és lelke elfordult a gonosztól...

Így ömlött Jákóbból ijedtében a locsogó-kunyeráló szó, hogy Elifáz csak ámult-bámult, és feje kóválygott az áradattól. Azt várta, hogy markába nevető rablóra talál, és ehelyett ez a nyomorult állt előtte, akinek megalázkodása Ézsau méltóságát látszólag teljes mértékben helyreállította. A gyermek Elifáz jólelkű volt, mint alapjában apja is. Lelkében gyorsan lépett egyik tüzes érzés helyébe a másik, a harag helyébe a nagylelkűség, és kiáltva közölte, hogy bácsikáját nem bántja, mire Jákób sírt örömében, és Elifáz ruhájának szegélyét, kezét és lábát csókjaival borította. A fiú emelkedett érzései közé zavar és enyhe undor vegyült. Ingatagsága miatt is bosszankodott kissé, és durván elhatározta, hogy a menekülők poggyászát pedig elveszi, hiszen amit Rebeka a bácsinak dugott, az Ézsaut, a megbántottat illeti. Jákób sima szavakkal ettől az elhatározásától is el akarta téríteni, de Elifáz megvetően ráripakodott, és olyan alaposan kirabolta, hogy puszta életén kívül csakugyan semmit sem hagyott meg: az arany- és ezüstedényeket, a legfinomabb olajjal és borral telt korsókat, a malachit és karneol nyakékeket és karkötőket, a tömjént, a mézeskalácsokat és ami szövetet és vásznat anyja fölpakoltatott, azt Jákób mind át kellett hogy adja Elifáz kezébe; még a két rabszolgának is, akik titkon hagyták el az udvart, s akik közül az egyik különben vállán lándzsa ütötte sebből vérzett, állataikkal együtt követniük kellett visszafelé az üldözőket - és aztán Jákób egyedül mehetett sötét útjára, csupán néhány vízzel telt agyagkorsóval a nyeregben, s ki tudja, milyen lélekállapotban, kelet felé.

 

A fölmagasztalás

Az életét megmentette, drága ígéret-életét Istennek és a jövőnek - mit számított evvel szemben az arany és karneol? Az életen fordult meg minden, és ifjú-Elifázt alapjában még fényesebben becsapta, mint szülőjét, de mibe került ez! Jóval többe, mint poggyászába - férfiúi becsületébe; és meggyalázottabb senki sem lehetett, mint Jákób, akinek egy tejfölösszájú előtt kellett nyöszörögve arcra borulnia, s akinek arca a könnyektől s a rámaszatolt homoktól felismerhetetlen lett. És most? Közvetlenül e meggyaláztatás után?

Közvetlenül vagy néhány órával utána, még az este, csillagfénynél Lúz helységbe ért, egy faluba, amelyet nem ismert, mivelhogy ez a vidék általában idegen volt előtte. Lúz a többnyire lépcsőzetesen művelt, szőlővel beültetett dombok egyikén terült el, melyek behullámozták a tájat. A falu néhány kockaháza a mezsgyékkel átszelt lejtő félmagasságában szorongott, s mivel egy belső hang a koldussá lett utasnak azt tanácsolta, hogy itt szálljon meg éjszakára, a siralmas és viharos epizód után még magához nem tért makacskodó tevéjét, aki előtt kissé szégyellte is magát, fölhajszolta a dombra. Az agyagos kerítésfalon kívül, a kútnál megitatta az állatot, és a maga arcáról is lemosta szégyenének nyomait, amitől mindjárt jobb lett a hangulata. Mindamellett nem tudott ráfanyalodni, hogy a falubelieknél szállást kérjen, olyannyira koldusnak érezte magát, hanem eleven tulajdonát, mely most mindene volt, kantárszáron átvezette a helység fölött, egészen föl a domb csonka csúcsáig, amelyet megpillantván, sajnálhatta, hogy nem ért ide hamarább, idején. Mert egy szent kőgyűrű, gilgál arra mutatott, hogy a hely menedék, és az itt nyugovónak ifjú-Elifáz, az útonálló mit sem árthatott volna.

A gilgál közepén egy különálló kő volt, szénfekete és kúp alakú: nyilván az égből hullott, és csillagerők szunnyadtak benne. Minthogy alakja a nemzőszervre emlékeztetett, Jákób ájtatosan égre emelte szemét és kezét, és még erősebbnek érezte magát. Itt akarta eltölteni az éjt, míg a nap ismét el nem űzi a feketeséget. Feje alá a gyűrű egyik kőtönkjét választotta. "Jöjj - mondotta -, vigasztaló, vén kődarab, emeld föl fejét a békétlennek éjszakára!" Fejkendőjét ráborította, fejét a fallikus égi jövevény felé emelve kinyújtózott, egy kevéssé még a csillagok közé pislogott, és aztán elaludt.

Akkor kitágult az ég, s akkor jelenést látott, s akkor néhány órányi mély álom után, alkalmasint éjféltájban, feje fölmagasztosult szégyenéből a legdicsőbb látványra, amelyben minden egyesült, ami királyi és isteni elképzelés lelkében rejtőzött, s amit a megalázott s titkon megalázottságán mosolygó lélek a maga vigaszára és megerősítésére álma terében fölépített... Nem álmodta magát másuvá. Álmában is föltámasztott fejjel feküdt és szendergett. De szemhéja áteresztette a túláradó fényességet; keresztüllátott rajta, Bábelt látta, ég és föld köldökzsinórját látta, a magas palotába vivő lépcsőt, a számtalan lángoló, széles, asztrálőrökkel benépesített lépcsőfokot, melynek roppant feljárója fölkúszott a legfelső templomig és trónszékig. Nem kőből, nem fából, nem egyéb földi anyagból voltak ezek a fokok; mintha izzó ércből és faragott csillagtűzből lettek volna; bolygófényük határtalan messzeségben oszlott el a földön, és szélességben-magasságban elviselhetetlen ragyogássá fokozódott, melybe nyitott szemmel nézni se lehetett volna, amit csak úgy tudott elviselni, hogy elfödte szemhéját. Szárnyas emberállatok, kerubok, szűz arcú, koronás tehenek testükhöz simuló szárnnyal álltak kétoldalt mozdulatlanul és mereven előretekintve, és ferdén előre-hátra tolt lábuk között a tér érclapokkal volt kitöltve, melyeken szent szójelek izzottak. Guggoló bikaistenek, homlokukon gyöngyfüzérrel s fülük mellett éppoly hosszú tincsekkel, mint arcukon csüngő rojtszerű és alul fölgöngyölt szakálluk, fordították kifelé fejüket, és hosszú pillájú, nyugodt szemmel nézték az alvót - farkukon ülő oroszlánfélékkel váltakozva, akiknek boltozatos mellét tüzes fürtök borították. Négyszögűre tátott szájuk mintha fújtatott volna, úgy, hogy mérges, pisze orruk alatt fölborzolódtak bajuszszálaik. Az állatok között pedig a lépcsőn szolgák és követek jártak föl-alá, fokról fokra lépdelve, lassú körtáncban, amely magában hordta a csillagforgás törvényeinek boldogságát. Alsótestük ruhával volt takarva, amelyet szálkás betűjelek borítottak, s keblük túlságosan lágynak látszott ahhoz, hogy ifjaké lehessen, viszont túlságosan laposnak női keblekhez képest. Fölemelt karral kelyheket vittek fejükön, vagy behajlított karjukra támasztották táblájukat, amelyre ujjukkal mutattak; sokan pedig hárfáztak vagy fuvoláztak, lantot vagy dobot vertek, és ezek mögött énekesek tűntek föl, akik magas, ércszerűen bongó hangjukkal betöltötték a teret, és ütemesen tapsoltak hozzá. Így zúgott és zsongott a világlajtorja egész szélességében összehangzó áradással, le és föl, a lángot vető fényességig, ahol a keskeny tűzkapu és a pilléres, párkányos palota bejárata volt. Az aranytéglából való pillérek pikkelyes állatokat léptettek előre, párduclábbal elöl és saskarommal hátul, és a tűzkapu oldalán bikalábú gerendatartók álltak, négyszarvú koronával és drágakőszemmel és pofájukon bodros, sodrott szakállal. Előttük pedig a Király széke állt és lábának aranyzsámolya, és mögöttük egy ember íjjal és puzdrával, aki a legyezőt tartotta a Hatalom kucsmakoronája fölé. Az pedig holdfényből szőtt ruhába volt öltözve, melynek bojtjai kis lángnyelvek voltak. Isten karja rettenetesen erősnek látszott, egyik kezében az élet jelvényét tartotta, a másikban egy ivócsészét. Szakálla kék volt, és ércpántok fogták össze, és a magas szemöldök alatt haragos jósággal fenyegetett ábrázata. Előtte is egy ember állt, széles karikával a feje körül, nyilván vezér és a trónus első szolgája, aki fölnézett a Hatalom arcába, s tenyerével az alvó Jákóbra mutatott a földön. Akkor az Úr bólintott, és nagy erejű lábára lépett, és a főember gyorsan lehajolt, hogy elhúzza a zsámolyt, s az Úr fölállhasson. És Isten fölállt trónjáról, és Jákób felé nyújtotta az élet jelvényét, és teleszíva levegővel mellét, mely magasra duzzadt. És hangja gyönyörűséges volt, zúgva hasított a föl-le szállók zsolozsmáiba és csillagmuzsikájába, és nyájas hatalmú harmóniában olvadt össze velük. És így szólt: "Vagyok! Én vagyok Abiram ura és Jicháké és a tiéd. Szemem rád tekint, Jákób, messze néző kegyelemmel, mert meg akarom sokasítani magvadat, mint a föld porát, és áldott leszel mindenek fölött, és megnyílnak neked ellenségeid kapui. Megőrizlek és megvédelek téged, valahová mégy, és gazdagon hozlak vissza erre a földre, amelyen nyugszol, és sohasem hagylak el. Vagyok, és így akarom!" Így dörgött a Király hangja a mennyei harmóniában, és Jákób fölébredt.

Micsoda álomlátás volt ez és micsoda fölmagasztalás! Jákób sírt örömében, és közben kacagott Elifázon, míg a csillagfényben körüljárt a kőgyűrűben, s azt a követ nézte, amelyik ilyen látomásra támasztotta fejét. "Micsoda hely ez - gondolta -, amelyre oly véletlenül bukkantam!" Az éj hűvösében s a mély fölindulástól fázott és borzongott, és így szólt: "Joggal borzongok így, joggal! Lúz lakosainak alig van sejtelmük róla, micsoda hely ez, mert jóllehet menedéket csináltak itt és gilgált raktak, de éppoly kevéssé tudják, mint én tudtam, hogy ez itt a megjelenés helye, a magasság kapuja és ég és föld köldökzsinórja!" Azután aludt még néhány órai erős és büszke álmot, mely tele volt titkos nevetéssel, de pitymallatkor fölállt, és leereszkedett Lúz felé, és a csarnok elé lépett. Mert övének ráncában megőrzött egy gyűrűt, mélykék lazúrkő pecsétnyomóval, melyet Elifáz szolgái nem találtak meg. Most olcsó áron eladta, némi élelemért és egypár korsó olajért, mert kiváltképp olajra volt szüksége ahhoz, amit tervezett s kötelességének tartott. Mielőtt továbbhaladt volna kelet felé és a Naharina vize felé, még egyszer fölmászott álma színhelyére, élére állította a követ, amelyen aludt, mint valami emléket, bőségesen meglocsolta olajjal, és közben így szólt: "Bét-él, Bét-él legyen e hely neve és nem Lúz, mert ez a jelenések háza, és Isten, a Király megmutatta magát itt a porigalázottnak, és szívét mértéktelenül megerősítette. Mert nyilván túlzott és mértéken felüli szó, melyet a hárfák zengésébe kiáltott, hogy magom számos lesz, mint a föld pora, és nevemet tisztelni és dicsőíteni fogják. De ha velem lesz, amint ígérte, és megőrzi lábamat, valahová megyek az idegenben; ha kenyeret ad és ruhát testemnek, és békességgel megtérek Jichák házához, akkor Ő az én istenem és senki más, és én tizedet adok neki mindenből, valamit ő nekem ad. És ha ezenfelül megvalósul az, amivel oly mértéktelenül megerősítette szívemet, akkor ebből a kőből Isten háza lészen, amelyben folytonosan ellátjuk Őt táplálékkal, és örökösen sós füstölőt égetünk orra kedvéért. Ez fogadalmam és ígéretem az Övé ellenében, és Isten, a Király ám tegye, amit saját érdekében jónak lát."

 

Ézsau

Így esett a dolog a nagyszerű Elifáz-fiúval, aki végeredményben csak nyomorult fickó volt Jákóbhoz, gőgjének megalázott áldozatához képest, ki lelki pótanyagainak segítségével, amelyekről Elifáznak sejtelme sem volt, játszva diadalmaskodott a gyermek okozta megaláztatások felett, s ki mindig éppen a legmélyebb siralom állapotában lett kinyilatkoztatás részese. S vajon másként történt-e az atyával, mint ahogy a fiúval történt? A találkozásra gondolunk magával Ézsauval, amelyre, amint hallottuk, Jákób célzott beszélgetés közben. Ez esetben csak előbbre helyezte a fölmagasztalást és nagy szíverősítést Peniélben, azon a szorongásos éjszakán, amikor a névért küzdött, amin Simeón és Lévi csak mosolygott. És így a név birtokában, előre-győztesen szállt szembe bátyjával - ott legbelül felvértezve minden megaláztatás ellen, ami körülbelül elkerülhetetlennek látszott, felvértezve tulajdon, hozzá nem méltó félelme ellen is a találkozástól, amely oly beszédesen mutatta meg az ikrek különböző lelkialkatát.

Nem tudta, milyen kedélyállapotban közeledik hozzá Ézsau, akit maga értesített követe által, mert a helyzet tisztázása okvetlenül szükségesnek látszott. Csak kémeitől tudott annyit, hogy négyszáz ember élén jön a bátyja - ami tisztelgő menet is lehetett az alázatos hízelkedések eredményeként, melyeket átadatott neki, de az sem volt lehetetlen, hogy a legnagyobb veszedelem. Megtette óvintézkedéseit. Legdrágábbját, Ráhelt és ötéves fiát elrejtette hátul, a teherhordó állatok között, Dínát, leányát, a Lea-gyermeket halottként ládába tétette, amelyben az csaknem megfulladt, többi gyermekét maga mögött az anyákra bízta, az ágyasokat csemetéikkel előreküldte. Csoportokra osztotta az ajándékállatokat, melyeket a pásztorok előretereltek, a kétszáz kecskét és bakot, ugyanannyi juhot és kost, a harminc szoptató tevét, a negyven tehenet tíz tulokkal, a húsz nőstény szamarat vemhükkel egyetemben. És külön-külön tereltette az egyes nyájakat bizonyos távolságban egymástól, hogy Ézsau minden nyájnál, amellyel találkozik, megtudja kérdésére, hogy ajándék az, amit neki, az úrnak küld Jákób, az ő szolgája. Így is történt. És noha Ézsau érzései a hazatérővel szemben akkor, amikor fölkerekedett a Széir-hegységből, még nagyon is ingadozók, kétértelműek és önmaga előtt is tisztázatlanok voltak, mégis, amikor magával Jákóbbal huszonöt év múltán első ízben találkozott, a legemelkedettebb jókedv vett erőt rajta.

De Jákób éppen ezt a jókedvet, jóllehet ő volt legjobban rajta, hogy fölkeltse, rendkívül kellemetlennek érezte, és alig fogta fel, hogy legalább pillanatnyilag semmitől sem kell tartania, máris csak fáradságosan tudta elleplezni bosszúságát Ézsau esztelen gyanútlansága fölött. Sohasem felejtette el ezt a közeledést... Rebeka ikrei ez időben ötvenöt esztendősek voltak - az "illatos fű" és a "szúrós dudva", amint a Hebrón és Beérseba közti vidéken már gyermekkorukban nevezték őket. Az "illatos fű", a sima bőrű Jákób, sohasem volt ugyan igazán fiatal, már mint gyermek sátorban ülőnek, révedezőnek és bátortalannak mutatkozott. Most azonban sokat átélt, élete delelőjén álló férfiú volt Jákób, magasztos eseményekre emlékezett, szelleme elmélyült, és javakban meggyarapodott - ellenben Ézsau, noha éppúgy, mint testvére, maga is megőszült, még mindig az egykori gondolattalan és jelentéktelen, dühödt üvöltés és állati könnyelműség közt ingadozó természetfia maradt, és arca se változott cseppet sem, mint ahogy általában ifjúkori társaink többsége arca csak annyiban érik meg, hogy szakállt növeszt, és gyermekképét néhány ránc szántja keresztül, de azért az mégiscsak ráncos, szakállas gyermekarc marad, s különben semmi új vonással nem gyarapodik.

Az első, amit Jákób meghallott, Ézsau fuvolajátéka volt, a régről ismert, tompa-magas trillázás egy különböző hosszúságú és sorjában összekötözött sípokból álló szerkezeten, a Széir-hegység lakói közt kedvelt s talán általuk föltalált hangszeren, amelyet Ézsau rég átvett tőlük, és melyen duzzadt ajkával művésziesen tudott játszani. Jákób azonban mindig gyűlölte ennek a cincogásnak bamba és üres idilliségét, a felelőtlen s csak az alvilági délvidéken otthonos trililit, s mély megvetést érzett, mikor a hangok ismét megütötték fülét. Ézsau ezenfelül még táncolt is. Sípjával a szája előtt, íjjal a hátán s elrongyolt kecskebőrrel ágyéka körül, különben pedig teljesen ruha nélkül, amire valóban nem is volt szüksége, mert olyan szőrös volt, hogy gyapja őszülő-vörös fürtökben a válláról csüngött alá, hegyes fülével és csupasz felső ajkára laposan konyuló orrával a síkon át táncolva és szökdécselve közeledett testvéréhez, gyalogszerrel málhái és emberei előtt, s közben fuvolázott, integetett, sírt és nevetett, úgyhogy Jákób megvetően, szégyenkezve, szánakozva és undorodva ilyesfélét gondolt: "Jóságos Úristen!" Egyébként maga is leszállt tevéjéről, hogy amilyen gyorsan csak dagadt csípője engedte, köntöse szélét fölkapva és buzgó bicegéssel a muzsikáló bakkecske elébe siessen, már útközben az alávetés és megalázkodás minden nyilvánítását mutatva, amit előre eltökélt, és amit éjszakai győzelme után önérzetének valóságos sérelme nélkül végbe is tudott vinni. Fájdalmai ellenére hétszer vetette magát a földre, tenyerét meghajló feje fölé emelve, és így ért Ézsau lábához; rászorította homlokát, míg keze a testvér gubancos térde felé tapogatott, és szája folytonosan ismételte a szavakat, melyek viszonyukat áldás és átok ellenére Ézsau feltétlen előnyére tüntették föl, s melyeknek célja az volt, hogy őt lefegyverezzék és kiengeszteljék: "Uram! Szolgád vagyok!" Ézsau pedig nemcsak kiengesztelődöttnek, hanem minden várakozást, a magáét is fölülmúlóan gyöngédnek mutatkozott, mert testvére hazatérésének hírét egész lényét elöntő, homályos fölindulással fogadta, amely a találkozás előtt nem sokkal megindulás helyett egykönnyen őrjöngésbe csaphatott volna. Most erővel fölemelte Jákóbot a porból, zajos és csukló zokogással szőrös melléhez szorította, és cuppogva csókolgatta arcát és száját, úgyhogy magának a dédelgetettnek is csakhamar elég volt belőle. De azért ő is sírt - részben mert föloldódott benne a bizonytalanság és félelem feszültsége, részben ideges ellágyulásból, általában az idő, az élet, az emberi sors felett.

- Testvérkém, testvérkém! - gajdolta Ézsau csókjainak közepette. - Felejtsünk el mindent! Felejtsük el minden gazságodat.

Kínosan kifejező nagylelkűség, amely inkább arra szolgált, hogy Jákób könnyeit nyomban elapassza, mintsem hogy forróbban buzogtassa - azután kérdezősködni kezdett, de a szívét legjobban nyomó kérdést: hogy miként is áll a dolog az előrehajtott nyájakkal, egyelőre magába fojtotta, és előbb magasra vont szemöldökkel az asszonyokról és gyermekekről tudakozódott, akik Jákób háta mögött tevéken ültek. Erre Jákób mind leszállította és bemutatta: először az ágyasok hajoltak meg négy gyermekükkel a medveember előtt, aztán Lea az ő hat gyermekével, végül az édes szemű Ráhel is Józseffel, akiket hátulról hívtak előre, és Ézsau minden névemlítésre végigcsúsztatta duzzadt száját a sípszerszámon, megdicsérte a sikerült gyermekeket és a nők keblét, és Leának, akinek bamba arcán hangosan álmélkodott, valami edomi növénybalzsamot ajánlott föl, mint mindig, most is gyulladt szeme számára, amit az dühödt szívvel köszönt meg, s még meg is csókolta a férfi lábujjhegyét.

Már a külső megértés is nehézségekkel járt a két testvér között. Beszélgetés közben mindketten gyermekségük szavait keresték, és csak bajosan találták meg; mert Ézsau a Széirlakók durvább tájnyelvét beszélte, amely gyermeksége földjének nyelvétől Szináj-sivatagi és midjáni színezetével meglehetősen különbözött, Jákób pedig Naharájim vidékén az akkád nyelvhez szokott. Bőségesen kellett mozdulatokat segítségül venni, de az előreküldött kövér nyájakat illető kíváncsiságát Ézsau nagyon jól ki tudta így is fejezni, és ahogy negédeskedett a gazdag ajándék átvétele közben, mikor Jákób tudomására adta, hogy evvel kegyelmet remél nyerni ura színe előtt, az életművészetről tanúskodott. Negédeskedését a birtok és vagyon s hasonló hiábavalóságok iránti fitymáló közöny formájába öltöztette.

- Aj, testvérkém, bolondság, eridj már! - kiáltotta. - Vedd és gyarapítsd és tartsd meg, visszaadom teneked, nincs szükségem rá, hagyjuk és felejtsük azokat a régi piszkos csínyjeidet! Kihevertük, elfelejtettük, megalkudtam a sorsommal, és meg vagyok elégedve. Azt hiszed, mi, alvilágiak, életünk fogytáig az orrunkat lógatjuk? Éjalala, hejszassza, nagyon is téves föltevés! Nem lépkedünk valami begyesen, áldással a fejünkön, s nem forgatjuk a szemünket, de azért mi is élünk, és a magunk módján egészen vidáman, elhiheted! Nekünk is édes érzés asszonnyal hálni, és a mi szívünkben is van szeretet gyermekeink iránt. Azt hiszed, az átok, amit neked köszönhetek, te drágalátos gazember, koszos koldussá és éhenkórásszá tett Edomban? Az ám! Úr vagyok én ott és nagy Széir fiai között. Több borom van, mint vizem, és mézem és olajom és gyümölcsöm van bőségesen, árpám és búzám több, mint amennyit el tudok fogyasztani. Aprómarhát hoznak nekem alattvalóim, és kenyeret és húst küldenek mindennap és baromfit, ebédre elkészítve, és vadam is van olyan, amit magam ejtettem, és olyan, amit ők hajtanak föl a pusztában kutyáikkal, és tejes ételem, hogy fél éjjel böfögök tőle. Ajándék? Baromcsordák engesztelésül és szemkibökésül a régi hitványságért, amit te meg az az asszony követtetek el ellenem? Fütyülök rá: tululüriti - és cuppantott a szájával. - Mire való az ajándék közöttünk? A szívről van szó, és az én szívem megbocsátotta és elfelejtette az elévült galádságot, és ahogy akkor az én bundámat utánoztad az öreg előtt kecskebőrrel a csuklód körül, te pojáca, azon ma is, öreg napjaimra nevetnem kell, noha akkor véres könnyeket sírtam, és Elifázt küldtem utánad, halálos rémületedre, te anyámasszony katonája!

És megint átölelte testvérét, és ismét csókokat cuppantott arcára, amit Jákób csak szenvedve tűrt, anélkül hogy a szorítást és gyöngédséget viszonozta volna. Mert Ézsau szavai a legnagyobb mértékben undorították, rendkívül kínosnak, ostobának és léhának ítélte azokat, és egyetlen gondolata volt, hogy mielőbb szabadulhasson az idegen rokontól, de nem anélkül, hogy véglegesen el ne számoljon vele, és a lerótt adóval még egyszer meg ne vásárolja tőle az elsőszülöttség jogát, amire Ézsau kétségkívül engedi magát rábeszélni. Így újabb udvariaskodások, alázatnyilvánítások és sürgető ajánlatok következtek, és amikor Ézsau végre beleegyezett, hogy elfogadja testvére kezéből az ajándékot, és kedvét leli benne, akkor a jóságos ördög valóban szívébe fogadta az áldottfejűt, és sokkal komolyabban és becsületesebben fogta fel a kibékülést, mint ahogy ez gondolni is merte volna.

- No, testvérkém - kiáltotta -, most aztán szót se többet arról a régi ronda gazságról! Nem egyazon anyatestből bújtunk-e ki, egyik a másik után, majdnemhogy egyszerre? Mert amint tudod, te a sarkamat fogtad, és én magam mögött húztalak a napvilágra, mivel erősebb voltam. Persze, kissé meglökdöstük egymást az anyaméhben, és meglökdöstük egymást kívüle is, no de aztán ne gondoljunk rá! Testvériesen éljünk egymással, mint ikrek az Úr előtt, és merítsük kezünket ugyanabba a tálba, és ne váljunk el egymástól életünk fogytáig! Föl hát, induljunk el Széir felé, és lakjunk együtt!

"Köszönöm szépen! - gondolta Jákób. - Hogy én is sípoló bakkecske legyek Edomban, és örökké veled lakjak, te fajankó? Ezt Isten sem akarja, de az én lelkem se. Amit beszélsz, kínosan buta locsogás az én fülemnek, mert ami köztünk történt, azt nem lehet elfelejteni. Magad említed minden nyelvmozdulással, és még azt képzeled, te tökfejű, hogy valaha is megbocsáthatod és elfelejtheted?"

- Uramnak szavai elragadók - mondta fennhangon. - És mindegyikét mintha szolgája titkos vágyai közül leste volna el. De amint az én uram látja, serdülő gyermekek vannak velem és kicsinyek is, mint ez itt, ez az ötéves, kinek neve Jehószif, és gyenge még az útra; továbbá egy halott gyermek, fájdalom ládában, akivel nem lenne jámbor dolog árkon-bokron át sietnem, és azonkívül szopós bárányok és borjak. Az mind elhull, ha túlcsigázom őket. Azért uram, vonulj csak előre, és én szép lassan utánad megyek marháim és gyermekeim ereje szerint, amíg én Széirbe nem érkezem kicsit később, hogy szeretetben együtt lakozzunk.

Ez sima szavakba öntött visszautasítás volt, és Ézsau, szemét kissé kidüllesztve, rögtön meg is értette, hogy körülbelül miről van szó. Még egy kísérletet tett, azt javasolta testvérének, hogy néhány emberét nála hagyja kíséretül és védelmül. De Jákób azt felelte, hogy ez teljesen fölösleges, ha uránál amúgy is kegyelemre talált - amivel nyilvánvaló lett szavainak üres szólamszerűsége. Így hát Ézsau megvonta bozontos vállát, hátat fordított a sima és hamis testvérnek, és marhával és szolgahaddal elvonult hegyei közé. Jákób pedig egy ideig mögötte poroszkált, aztán az első alkalommal elkanyarodott, és mellékösvényre tért.

 

HARMADIK FEJEZET: DÍNA TÖRTÉNETE

A leányka

Minthogy akkor jött Szihembe, itt a helye, hogy ennek a tartózkodásnak történetét és nehéz bonyodalmait elmondjuk, mégpedig a valóságnak megfelelően, tehát helyreigazításával azoknak az igazságon esett apró szépítéseknek, amelyeket később "szép beszélgetések" alkalmával, mikor így szóltak: "Tudsz-e róla?" "Tudok mindent töviről hegyire", szoktak volt eszközölni rajta, s amelyekkel aztán átszármazott a törzsi és a világhagyományba. Ha kiteregetjük ez időnek sötét és végeredményben véres történetét, aminek nyoma ott volt Jákób fáradt és barázdás aggastyánarcán, egyéb történetekkel egyetemben, melyek összevéve alkotják öregkorának emlékterhét, ez lelkialkata további szemléletével összefüggésben történik, s azért is, mert itteni magatartásánál semmi sem alkalmasabb annak megvilágítására, miért bökték egymást titkon oldalba Simeón és Lévi, ha atyjuk tiszteletnevét és isteni címét használta.

A sekemi kalandok szenvedő hősnője Dína, Jákób egyetlen leánykája volt, akit Lea szült, éspedig második termékeny korszakának elején - elején tehát és nem a végén, nem Isszakár és Zebulón után, ahová a sokkal későbbi írásos tudósítás sorolja. Ez az időbeli sorrend azért nem állja meg a helyét, mert ha megállná, Dína balesetének idején még egyáltalában nem lett volna testileg érett rá, hanem csak gyermek lett volna. A valóságban négy évvel volt idősebb, mint József, tehát Jákób családjának megérkezésekor Szihem elé kilenc és a szerencsétlenség idején tizenhárom éves: két fontos évvel idősebb, mint amennyinek a hagyományos időrend matematikai vizsgálata mutatná, mert éppen ebben a két évben fejlődött ki, lett asszonyos és olyan vonzó, amilyennek egy Lea-gyermeket valahogyan csak képzelni lehet, sőt egy időre még vonzóbb, mint ahogyan ennél az erőteljes, de nem szép fajtánál egészében várni lehetett volna. Méltó gyermeke volt a mezopotámiai pusztának, amelynek korán nyíló és roskasztóan virágdús a tavasza - erre azonban nem következik élő nyár, mert már májusban az egész varázslatos pompát szénné égeti a kegyetlen nap. Ilyen volt Dína teste is; és az események is megtették a magukét, hogy idő előtt fáradt és hervadt asszonykává aszalják. Ami azonban Jákób ivadékai közt elfoglalt helyét illeti, vajmi keveset jelent, hogy az írnokok hová helyezik. Felületesség, közöny vezette íróvesszőjüket, ha a leány nevét egyszerűen Lea gyermeksorozatának végére tették, az őt megillető hely helyett: hogy a fiúk sorát meg ne törjék oly jelentéktelen, sőt zavaró valamivel, mint egy leánynév. Ki venné szigorúan a dolgot egy leánnyal? A különbség egy lány születése és a tulajdonképpeni bezárulás közt nem lényeges, és Dína világrajötte a maga helyén számítva, bizonyos mértékben átmenet Lea rövid terméketlenségi időszakából teste új szaporaságába, amely aztán Isszakár szülésével kezdődött meg komolyan. Minden iskolás gyermek tudja ma is, hogy Jákóbnak tizenkét fia volt, és nevük a kisujjában van, de a közönség széles rétegeinek tudatában alig dereng valami a szerencsétlen kis Dína létezéséről, és említésére meglepődnek. Jákób azonban úgy szerette a kislányt, ahogy a nemigazinak gyermekét csak szeretni tudta, Ézsau elől koporsóba rejtette, és később nagy volt a szívfájdalma miatta.

 

Beszet

Izráel tehát, az Úr áldottja megindult cselédségével és vagyonával, nyájaival - csupán juha hatodfélezer darab volt -, asszonyokkal és csemetékkel, rabnőkkel, szolgákkal, hajcsárokkal, pásztorokkal, kecskékkel, szamarakkal, teherhordó és nyerges tevékkel - Jákób, az atya a Jabbóktól, az Ézsauval történt találkozásról jövet átkelt a Jordánon, és miután szerencsésen megmenekült a folyóvölgy perzselő hőségétől s nyárfa- és fűzfasűrűinek vaddisznóitól és párducaitól, egy mérsékelten hegyes-halmos és völgyeiben buján virágos, patakzúgásos tájra ért, ahol vadon nőtt az árpa, s az egyik völgyben Sekem helységre bukkant. A tehetős telep évszázadok óta állt, a Garizim sziklái árnyékolták, s vastag, vakolatlan kőtömbökből rakott kőfal vette körül, mely délkeletre az alsóvárost, északnyugatra a felsővárost övezte. A felsőváros onnan kapta nevét, hogy egy öt duplarőfnyi magas mesterséges emelkedésen terült el, de hagyományos-hódolatos értelemben onnan is, hogy majdnem kizárólagosan Hamór városfejedelem palotájából és a Baál-berít templom négyszögű tömbjéből állott - s ez a két kiemelkedő épület volt az első, ami Jákób embereinek a völgybe léptükkor s a keleti városkapuhoz közeledvén szemükbe tűnt. Sekemnek kereken ötszáz lakosa volt, nem számítva a húsz-egynéhány főnyi egyiptomi helyőrséget, amelynek parancsnokát, a deltavidékről származó fiatal tisztecskét csupán azért tették ide, hogy évenként behajtson Hamórtól, a városfejedelemtől közvetlenül, az alsóváros nagykereskedőitől pedig közvetve néhány rúd gyűrűbe öntött aranyat, amely aztán Amun városába folytatta útját, s amelynek elmaradása az ifjú Vezer-ke-Basztetre (így hívták a parancsnokot) nagy személyes kellemetlenségekkel járt volna.

Képzelhető, hogy a sekemiek, akiket a bástyaőrök és a kívülről hazatérő polgárok értesítettek, milyen kétes érzésekkel vettek hírt a vándortörzs feléjük himbálózásáról. Ki tudhatta, miben sántikálnak ezek a tekergők, jóban vagy rosszban, s utóbbi esetben már volt némi fegyveres rablókat illető tapasztalatuk és gyakorlatuk, hogy városuk helyzetét otromba védőfala ellenére igen bizonytalannak érezzék. A közszellem nem volt éppen férfias, inkább kereskedői, kényelmes és nyugalmas, Hamór, a fejedelem savanyú öregember, akit fájdalmas ízületi görcsök bántottak, fia, az ifjú Szihem elpuhult ficsúr, saját háremmel rendelkező, szőnyegen fetrengő és édességnyaldosó, elegáns here - és ilyen körülmények között a lakosság annál örömestebb vetette volna bizalmát a helyőrség katonai erényeibe, ha erre a bizalomra a legcsekélyebb lehetőség kínálkozott volna. De az a sólymos főzászló köré pávatollakkal sorakozó csapat, amely magát "napkorongként ragyogó szakasz"-nak nevezte, kevés jóval biztatott komoly esetben, kezdve kapitányuknál, az említett Vezer-ke-Basztetnél, akiben semmi sem vallott harcosra. Szihemmel, a fejedelemfivel jó barátságban élvén, két szenvedélynek hódolt a hóbortosságig: a macskáknak és a virágoknak. Per-Basztet nevű alsó-egyiptomi városból származott, melyet itten Pi-Beszetté formálva tettek kiejthetővé, amiért a szihemiták a parancsnokot egyszerűen "Beszet"-nek is mondották. Városának helyi istensége a macskafejű Basztet istennő volt, és macskatisztelete így nem ismert határt: lépten-nyomon ezek az állatok vették körül, nemcsak mindenféle színű és korú eleven macskák, hanem döglöttek is - szállásának falaihoz több bepatyókált macskamúmia támaszkodott, akiknek sírva hordott áldozati ajándékul tejet és egeret. Evvel a lágyszívűséggel összhangban volt virágszeretete, amelyet szép vonásnak lehetett volna nevezni, mint férfias hajlamok kiegészítését és ellensúlyát, de ezek hiányában inkább kedvetszegően hatott. Állandóan friss virágból font széles nyakravalóval járt-kelt, és legalárendeltebb szükségleti tárgyát is virággal kellett körülfonni, ami néha már igazán nevetséges volt. Teljesen polgári ruhát viselt: fehér batisztköpenyben járt, amelyen áttetszett alsókötője, karját és törzsét szalagok fonták körül, sohasem lehetett rajta páncélt vagy egyéb fegyvert látni, mint egy botocskát. "Beszet" csak némi íráskészsége alapján lett egyáltalában tiszt.

Ami embereit illeti, akikkel különben majdnem semmit sem törődött, jóllehet csudamód hencegtek országuk egy korábbi uralkodójának, III. Thutmózisznak és az egyiptomi hadseregnek haditetteiről, amely a nagy király alatt tizenhét hadjáratban hódította meg az országot az Eufrátesz folyamig, maguk mégis főképpen a libasült és sör pusztításában állták meg helyüket, s más alkalmakkal, például egy tűzvésznél és egy beduin támadásnál a város uralma alá tartozó nyílt helységek ellen gyáva nyulaknak mutatkoztak, különösképpen azok, akik egyiptomi születésűek voltak, mert néhány sárgás líbiai, sőt egypár núbiai mór is akadt közöttük. Ha - maguk mutogatni - fapajzsukkal, lándzsájukkal, görbe kis kardjukkal és kötényük előtt háromszögű bőrlappal Sekem görbe utcáin át, a megnyergelt tevék s szamarak, a víz és dinnyeárusok, az ívboltok előtt alkudozók tömkelegén keresztül utat törtek maguknak, meghajolva, gyors léptekkel, mintha menekülnének, a polgárok fitymáló arccal néztek egymásra hátuk mögött. Egyébként pedig Fáraó harcosai a "Hány ujjam van?" és a "Fenékreverősdi" nevű játékokkal szórakoztak, közben-közben nótáztak a katona nehéz sorsáról, amely akkor nehéz csak igazán, ha a nyomorult Amu-országban kénytelen életét tengetni ahelyett, hogy a bárkákkal tele Életadó partjain és No, a páratlan város, No Amun, az isteni város, egyszerűen a Város tarka oszlopai alatt örülne az életnek. Sajnos nem lehet kétséges, hogy Sekem sorsa és védelme számukra semmivel sem volt fontosabb, mint egy árva búzaszem.

 

A tiltakozás

A városiak nyugtalansága azonban még nagyobb lett volna, ha kileshetik a szavakat, amelyeket a közelgő törzsfő idősebb fiai váltottak egymással: a Sekemet nagyon is közelről illető terveket, amelyeket ezek a porlepte és merész pillantású fiatalemberek félhangon mérlegeltek, mielőtt atyjuk elé terjesztették volna, aki természetesen a leghatározottabban elutasította őket. Rúben vagy Reubén, ahogyan a legidősebbet eredetileg nevezték, akkoriban tizenhét esztendős volt. Simeón és Lévi tizenhat és tizenöt esztendőt számláltak. Bilha fia, a fortélyos és álnok Dán szintén tizenöt éves volt, és a karcsú és fürge Naftáli éppannyi idős, mint az erős, de komor Júda, mégpedig tizennégy éves. Ezek voltak Jákób fiai, akik részt vettek az összesúgásban. Gád és Áser, noha tizenegy és tízesztendős létükre már vaskos és szellemileg teljesen érett fickók voltak, ekkor még nem tartoztak közéjük, nem is szólva a három kisfiúról.

Miről volt szó? Hát arról, ami a sekemieket is eléggé aggasztotta. Azok, akik a falon kívül fejüket összedugták, a Naharájim napjától feketére égett legények, övvel átkötött szőrruhájukban és zsíroktól merev hajukkal, meglehetősen vadon nőtt, íjat-bicskát forgató pusztafiak és pásztorok voltak; nemegyszer akadtak össze vadbikákkal és oroszlánokkal, s nemegyszer verekedtek meg idegen juhászokkal a legelőért. Jákób szelídségéből és istenbemerültségéből keveset örököltek; érzésviláguk kézzelfoghatóan gyakorlati irányú volt, a sértést és harci ürügyet valósággal kereső ifjúi daccal és faji gőggel tele, amely oly szellemi nemességgel hivalkodott, ami személyesen egyáltalában nem jellemezte őket. Régidő óta úton, otthontalanul, vándorállapotban, a termékeny ország lakóinak, akiknek földjére jöttek, felette érezték magukat a megtelepedetteknek, nomád voltuknál, szabadságuknál és bátorságuknál fogva, és gondolataik rabláson jártak. Dán volt az első, aki szája sarkából kipöttyentette a javaslatot, hogy Sekemet rajtaütéssel foglalják el és fosszák ki. A jóravaló, de hirtelen föltámadó ösztöneinek mindig is engedő Rúben egykettőre mellette volt; Simeón és Lévi, a legnagyobb verekedők örömükben és tettrekészségükben üvöltöttek és táncoltak; a többiek tüzét élesztette a büszkeség, hogy ők is benne vannak az ügyben.

Amit terveztek, nem volt éppen hallatlan eset. Hogy az ország városait a pusztaság mohó betolakodói, déliek vagy keletiek, habirok vagy beduinok megtámadják, és időlegesen esetleg el is foglalják, ha nem volt is napirenden, de meglehetősen gyakorta előfordult. A hagyomány azonban, melynek forrása nem a városiak, hanem a habirok vagy a szó szorosabb értelmében vett héberek, Izráel gyermekei közt fakad, a világ legnyugodtabb lelkiismeretével hallgatja el azt a tényt - meg lévén győződve a valóság ilyen epikai megtisztogatásának megengedett voltáról -, hogy Jákób házában kezdettől fogva fegyverrel szándékoztak a viszonyt Sekemmel rendezni, és csak a törzsfő ellenállása késleltette a terv megvalósítását néhány évig, azaz Dína szomorú esetéig.

Ez az ellenállás mindenesetre fenséges és legyőzhetetlen volt. Jákóbot ekkoriban különösen emelkedett hangulat töltötte el, mégpedig műveltsége, lelki jelentősége alapján, hajlama lévén a messze nyúló eszmetársításhoz. Életének utóbbi huszonöt évét ünnepélyes tűnődés közben kozmikus megfelelés fényében látta, mint a körforgás mását, mint a mennybemenetel, pokolraszállás és föltámadás föl-le útját, mint rendkívül szerencsés kitöltését a mitikus fejlődés sémájának. Egykor Beérsebából Bét-élbe került, a nagy lajtorja-látomás színhelyére, ez volt a mennybemenetel. Onnan az alvilági pusztára, ahol kétszer hét évig kellett szolgálnia, izzadnia és fagyoskodnia, és azután nagyon gazdag lett, mégpedig egy furfangos, de egyben ostoba ördög, név szerint Lábán lóvátevése révén - műveltségében meg nem állhatta, hogy mezopotámiai apósában feketehold-démont és gonosz sárkányt ne lásson, aki megcsalta, és akit azután maga is alaposan megcsalt és meglopott, mire minden lopott holmijával, különösképp pedig megszabadított Istárjával, az édes szemű Ráhellal - nagy és jámbor derűben úszott a szíve - föltörte az alvilág lakatját, fölszállott belőle, és Szihembe érkezett. Szihem völgyének nem is kellett volna oly virágosnak lenni, mint amilyen megérkezésekor a valóságban volt, hogy érzékei számára mint új élet tavasza s körforgás-állomása tűnjék föl; e helyhez fűződő ábrahámi emlékezések is megtették a magukét, hogy szíve ellágyulva és hódolattal dobbanjon meg itt. Igen, ha ivadékai Ábrahám harciasságára gondoltak, bátor rajtacsapására kelet seregein és arra, hogyan vásatta el a csillagimádók fogát. Jákób viszont az ősatya barátságára gondolt Melki-cedekkel, Szihem főpapjával, s az áldásra, melyet tőle kapott, a rokonszenvre és elismerésre, mellyel a helyi istenségnek adózott - és így nagy fiai, amikor burkolt, csaknem költői formában elébe terjesztették durva szándékukat, a lehető legkisebb méltánylásra sem találtak.

- Pusztuljatok előlem - kiáltotta -, mégpedig tüstént! Lea és Bilha fiai, szégyelljétek magatokat! Pusztai rablók vagyunk-e, akik ellepik az országot, mint a sáskák és mint valami istencsapása, és fölfalják a földművelő vetését? Névtelen csőcselék vagyunk, senkifiai vagyunk, hogy nincs más választásunk, mint koldulni vagy rabolni? Nem volt-e Ábrahám fejedelem e föld fejedelmei között s barátja a hatalmasoknak? Vagy talán vértől csöpögő karddal akartok a városok urai lenni és háborúban és iszonyatban élni - s hogyan akarjátok akkor bárányainkat a legelőkön járatni, melyek ellenetek vannak, és kecskéinket a hegyeken szökdeltetni, melyek gyűlöletet visszhangoznak? El előlem, ostobák! Meg ne halljam! Nézzetek odakinn utána, hogy a szopós bárányok legelni kezdjenek, s az anyák tejét kíméljék. Menjetek és gyűjtsétek össze a tevék szőrét, hogy legyen abaposztónk a szolgák és bojtárok öltöztetésére, mert itt az ideje a vedlésnek. Eredjetek, mondom, és vizsgáljátok meg a sátorköteleket és a sátorfedő hurkait, nem rothadnak-e, nehogy szerencsétlenség történjen, s összedőljön a ház Izráel fölött. Én pedig, tudjátok meg, fölövezem magam és a város kapuja elé megyek, és békésen és okosan beszélni fogok a polgárokkal és Hamórral, pásztorukkal, hogy érvényes és írásbeli szerződést kössünk egymással, s földet szerezzünk tőlük és kereskedjünk velük a magunk hasznára és nekik sem kárukra.

 

A szerződés

Így is történt. Jákób a város közelében, egy csoport vén szederfa és terebintus árnyékában ütötte föl táborát, szentnek látszó helyen, rétek és szántók hullámos síkján, ahonnan az Ebál-hegy kopár kőszálaira lehetett látni, és amelytől nem messze emelkedett a fenn sziklás, lenn azonban áldott Garizim, s innen küldte három emberét csinos ajándékokkal Hamórhoz, a pásztorhoz Sekembe - egy köteg galambot küldött, szárított gyümölcsből sajtolt kenyeret, kacsa formájú lámpát és néhány szép korsót, amelyekre halak és madarak voltak festve, és azt üzente, hogy Jákób, a nagy utas kíván a kapu előtt a város fejével letelepedésről és jogokról tárgyalni. Sekem megkönnyebbült, és örömben úszott. Megállapították a találkozás óráját, és ahogy elérkezett, a keleti kapun kilépett Hamór, a köszvényes, udvarával és fiával, Szihemmel, egy ugribugri ifjúval; puszta kíváncsiságból eljött Vezer-ke-Basztet is virággallérosan s pár macskával, másfelől pedig Ja'akob ben Jichák jelent meg teljes méltósággal Eliézernek, legidősebb szolgájának kíséretében s körülvéve nagykorú fiaival, akikre tökéletes udvariasságot parancsolt erre az órára; és így találkoztak a kapu alatt, és tanácskoztak ott és előtte. Mert a kapu súlyos építmény volt, csarnokszerűen kiképezve kifelé és befelé, belül piac és törvénykezőhely volt, s a nagyok mögött a nép tömegesen csődült oda, hogy nézője legyen a tárgyalásnak és alkudozásnak, amelyet szertartásos körülményességek vezettek be, s amely egyáltalában csak nehezen indult meg, úgyhogy az összejövetel hat óra hosszat tartott, s a piaci kereskedők odabenn jó üzletet csináltak a néppel. Az első üdvözlések után a tárgyaló felek tábori székekre, gyékényekre, kendőkre ereszkedtek egymással szemben; frissítőket szolgáltak föl: fűszeres bort és mézes aludttejet; jó ideig a törzsfőknek és kedveseiknek egészségéről folyt a szó, aztán az utazási viszonyokról a folyó két partján, aztán még további dolgokról; de azt, ami végett összejöttek, fanyalogva és vállvonogatva kerülgették, többször is közeledve és visszahúzódva, olyasféleképp, mintha kölcsönösen azt ajánlanák, hogy ne is beszéljenek róla, éppen mert az a megbeszélnivaló, a tárgy, az ügy, amelynek magasabb emberi szempontból a semmibevevés látszatát kell adni. Hiszen épp a tárgyfölöttiség fényűzése és a szép forma önmagáért való látszólagos elsőbbrendűsége az - hozzáadva az érte történő nagylelkűen nemtörődöm időfecsérlést -, ami lényege az ember méltóságának, azaz a természetesnél többnek, tehát kulturáltnak.

A hatás, amelyet Jákób egyénisége a városiakra tett, a legkellemesebb volt. Ha nem is az első pillantásra, de rövid eszmecsere után tudták már, kivel van dolguk. Úrral, fejedelmi személlyel, kit olyan szellemi adományok emelnek a tömeg fölé, amelyek mint társaságbeli lényt is megnemesítik. Ugyanaz a nemesség hatott itt, mely a nép szemében mindenkor Ábrahám követésének és újra-megtestesülésének jele volt, és a származástól teljesen függetlenül, tisztán szellem és forma alapján, hasonlóvágású férfiúnak mindig biztosította a szellemi vezérséget. Jákób pillantásának megragadó szelídsége és mélysége, tökéletes illemtudása, mozdulatainak választékossága, hangjának remegése, művelt s virágos, érveket és ellenérveket mérlegelő, mitikus célzásokban s gondolatritmusban gazdag beszéde főképpen Hamórt, a köszvényest annyira meghódította, hogy csakhamar fölállt, s odament, hogy megcsókolja a sejket, s a belső kapubolt alatt összegyűlt nép tetszésével kísérte a cselekményt. Az idegen kívánsága, amelyet már ismertek, s amely jogszerű letelepedésre irányult, természetesen némi nehézséget okozott a város fejének, mert a távoli s legfőbb helyhez intézett jelentés, hogy ő, Hamór kiszolgáltatja az országot a habiroknak, tisztes korára veszedelmes lehetett. De a néma pillantások, melyeket a helyőrség parancsnokával váltott, aki a maga részéről szintén el volt bűvölve Jákób személyétől, megnyugtatták efelől, s így a tárgyalást avval a szép ajánlattal kezdte, amely fölött természetesen egy meghajlással kell elsiklani, hogy földet és jogot fogadjon el Jákób egyszerűen ajándékba, azután pedig borsos árral állt elő: száz ezüstsékelt kért tizenkét és fél hold földért, s hosszú alkudozásra számítva még hozzátette, mi az ilyen üzletfelek között, mint Jákób és ő! De Jákób nem alkudott. Lelkét az utánzás, az újraélés, a jelenbe-idézés érzése rázta meg és emelte föl. Most Ábrahám volt, aki eljött keletről, és megvásárolta Efrontól a kettős sírhely földjét. Vajon vitatkozott-e a törzsalapító Hebrón fejedelmével és Két fiaival az ár fölött? Az évszázadok nem számítottak. Ami volt, újra van. A dús Ábrahám és Jákób, a napkeleti gazdag méltóságosan és huzavona nélkül kezet adtak; káldeai rabszolgák állómérleget és kősúlyokat cipeltek elő. Eliézer, a főszolga egy korsó ezüstkarikával előrelépett; Hamór írnokai is odarohantak, leguggoltak, és a vásárlási és békeokmányt kezdték törvény és szokás szerint megszövegezni. A szántóért és legelőért járó váltságpénzt lemérték, a szerződés szent és érvényes volt, s átkozott, aki megsérti. Jákób emberei szihemiták lettek, polgárok, egyenjogúak. Tetszés szerint járhattak ki és be a város kapuján. Utazhattak az országban, és kereskedhettek lakóival. Lányaikat Sekem fiai vehetik feleségül, és fiait Sekem lányai választhatják férjül, törvény szerint - s aki ellenszegül, becstelen legyen mindhalálig. Jákóbot illetik a fák is a megvásárolt földön - a törvény ellensége, aki ezt kétségbe vonja. Vezer-ke-Basztet mint tanú gyűrűje bogarát nyomta az agyagba, Hamór kövét, Jákób a nyakában hordott pecséthengert. Megtörtént. Csókokat és hízelgő szavakat váltottak. És így történt Jákób megtelepedése Sekem városa előtt, Kánaán földjén.

 

Jákób Sekem előtt sátorozik

"Tudsz-e róla?" "Tudok mindent töviről hegyire." Mégsem tudtak mindent töviről hegyire Izráel pásztorai, amikor későbbi időkben, a tűz mellett, "szép beszélgetéseket" folytattak erről-arról. Volt, amit nyugodt lélekkel elferdítettek, mást meg elhallgattak a történet kerekdedsége kedvéért. Hallgattak arról, hogy milyen görbe szájjal fogadták Jákób fiai, kivált Lévi és Simeón a békeszerződést, és úgy tettek, mintha a szerződés csak akkor keletkezett volna, amikor Dína és Szihem esete kezdődött - és kissé másként kezdődött, mint ahogy ők "tudták". A szájhagyomány szerint bizonyos feltétel, amelyet Szihem elé Jákób lányával kapcsolatban szabtak, a szövetségi okmány egyik pontja volt - holott ez a feltétel mindentől függetlenül és egészen más időpontban született, mint ahogy a "töviről hegyire tudók" állítják. Majd látjuk ezt. A szerződés volt a kezdet. Anélkül Jákób népe egyáltalában nem telepedhetett volna le, és a következők sem történhettek volna meg. Csaknem négy éve sátoroztak már Sekem előtt a völgynyílásban, mikor a zavarok kezdődtek; búzájukat termesztették a földeken s árpájukat a televényben; fáik olaját szüretelték; nyájaikat legeltették, és kereskedtek velük az országban; kutat ástak ott, ahol tanyáztak, tizennégy rőf mély és nagyon széles, fallal bélelt kutat, Jákób kútját... Kutat - ily mélyet, ily széleset? Mi szükségük volt egyáltalában Izráel fiainak kútra, mikor a szövetséges városlakóknak is volt kútjuk a kapu előtt, és a völgyben mindenütt források fakadtak? Hát persze, nem volt rá szükségük mindjárt, nem is fúrták közvetlenül letelepedésük után, hanem csak valamivel később, mikor kiderült, hogy életszükséglet számukra, hogy víz tekintetében függetlenek legyenek, és hogy saját birtokukon bő vízkészlettel rendelkezzenek, amely a legnagyobb szárazság idején sem apad el. A szövetségi szerződést megkötötték, s aki csűrni-csavarni próbálja, annak bele ontassék. De a vezetők kötötték meg, noha a nép beleegyező helyeslésével, mégis a sekemiek szemében Jákób pereputtya idegen, bevándorolt maradt - ezenfelül nem is valami kellemes és ártalmatlan népség, hanem elbizakodott és tudákos, amely azt hiszi magáról, hogy szellemisége az egész világ fölé emeli, amellett olyan jól tudja a marha- és gyapjúkereskedelemben a maga érdekét nézni, hogy éppenséggel önbecsülést sértő velük érintkezni. Röviden, a testvéri szövetség nem érvényesült általánosan, bizonyos dolgokat visszaszívtak, például a rendelkezésre álló vízmerítőhelyek használatától, amiről különben a szerződés sem tesz említést, a hébereket rövidesen eltiltották, hogy valamennyire korlátozzák őket - és így keletkezett a nagy Jákób kútja, amely jele annak, hogy már a súlyosabb viszályok kitörése előtt olyan viszony állt fönn Izráel törzse és a sekemiek között, amilyen betelepedett habirok és az ország ősjogú lakosai között szokott fönnállani, nem pedig olyan, amilyennek a városkapuban tartott gyűlés alapján kellett volna kifejlődnie.

Jákób ezt tudta is, nem is, azaz: nem vett róla tudomást, és gyöngéd érzéseit családi és vallási ügyekre pazarolta. Akkor még élt Ráhel, az édes szemű, a nehezen megszerzett, veszedelmesen megszöktetett és az atyák földjére mentett asszony, az igazi és legkedvesebb, szemének fénye, szívének gyönyöre, testének-lelkének vigasztalása. József, az ő hajtása, az igazi fiú megnőtt; ekkor lett - szépséges idők! - gyermekből fiú, éspedig oly szép, eszes, kedveskedő, elbűvölő fiú, hogy Jákóbban megáradt a lélek, hacsak ránézett, s a nagyobbak már akkor kezdtek pillantásokat váltani a hóbortosság láttán, amit az öreg a felvágott nyelvű kölyökkel szemben tanúsított. Különben Jákób gyakran volt távol a gazdaságtól, úton, utazáson. Kapcsolatot létesített a hitrokonokkal városon és falun, meglátogatta az Ábrahám Istenének szentelt helyeket bércen és völgyön, és számos beszélgetésben adott tájékoztatást az Egyetlen és Legfőbb lényéről. Bizonyos, hogy mindenekelőtt dél felé vonult, hogy csaknem egy emberöltőnyi távollét után megölelje atyját, megmutassa magát gazdagságában, és megerősítését kérje az áldásnak, amely oly szemmel láthatóan fogott rajta. Mert Izsák akkor még élt, vénséges vén és régóta teljesen vak ember volt. Rebeka azonban már esztendeje a halottak országába szállt. Épp ez volt az oka annak, hogy Izsák áldozati oltárát a beérsebai "Jáhve Él olám"-fától a hebróni jósterebintushoz helyezte át: tudniillik a "kettős barlang" közvetlen közelébe, amelyben nagybátyja lányát és házastárs-nővérét nyugalomra helyezte, s ahol kis idő múltán őt magát is, az el nem fogadott áldozatot hosszú és viszontagságos élete befejeztével eltemették és megsiratták fiai, Jákób és Ézsau, az időben, mikor Jákób, Ráhel halála után megtörve jött ki Bét-élből a kis gyilkossal, az újszülöttel, Ben-Onival, azaz Ben jámin-nal...

 

A szüret

Négyszer zöldellt és sárgult a búza és az árpa Sekem mezőin, négyszer virágzott ki és hervadt el a kökörcsin a völgyekben, és nyolcszor nyírt birkát Jákób népe (mert Jákób pettyegetett tavaszi bárányainak oly gyorsan nőtt a gyapja, mint amíg az ember egyet fordul, s évente kétszer adtak bőségesen nyírnivalót: Siván hóban, valamint még az őszi Tisri hónapban). Ekkor történt Sekemben, hogy a lakosok szüretet tartottak és szüreti ünnepséget a városban és a Garizim lépcsőzetes lejtőin, az őszi napéjegyenlőség teliholdjánál, amikor megújult az év. Városban és völgyben nem hallatszott más, mint ujjongás és kardal és hálaszó, dalolva szedték meg a tőkéket és csupaszon taposták a fürtöket a kősajtóban, hogy lábuk bíborszínű lett csípőig, és az édes vér a csurgón át a kádba ömlött, amely mellett már ott térdeltek, és a mustot nevetve korsókba és irhatömlőkbe töltötték, hogy megerjedjen. S mikor már a seprőn állt a bor, megtartották a hét nap ünnepét, tizedet áldoztak a zsenge borjakból és bárányokból, gabonából, mustból és olajból, lakmároztak és ittak. Adonájnak, a nagy Baálnak házába kisebb istenségeket vittek tisztelgő látogatásra, és őt magát is, vállra emelt hajóján, dobszóval és cintányérveréssel körülhordozták a vidéken, hogy áldjon meg újra hegyet és mezőt. Az ünnepség közepén, a harmadik napon pedig zenét és körtáncot hirdettek a város előtt, az udvar jelenlétében és mindenki részvételével, aki jönni akar, asszonyokat és gyermekeket is beleértve. Megjelent a vén Hamór, akit székén hoztak, és az ugribugri Szihem, szintén gyalogszéken, háremhölgyek és heréltek, hivatalnokok, kereskedők és az egyszerű nép kíséretében, és sátortáborából előjött Jákób asszonyaival, fiaival és szolgáival, és mindannyian találkoztak és letelepedtek ott, ahol a zene zengett, és azon a helyen, ahol a körtáncot tartották: olajfák alatt a kiszélesülő völgyben, hol bőséges helyet hagyva húzódott hátra az Áldás hegye, amely fenn sziklás és alul nyájas volt, s az Átokhegy szakadékában száraz gaz után kapaszkodtak a kecskék. A délután kék volt és meleg, a hanyatló nap lágyan burkolta be az embereket és tárgyakat, és megaranyozta a táncosnők idomait, akik csípőjük és hajuk körül hímzett szalagokkal, hosszúra festett szemük pilláin fémporral, vonagló hassal táncoltak a zenészek előtt, és fejüket elfordították szaporán vert csörgődobjuktól. A muzsikusok guggonülve pengették a lantot és lírát, és ríkatták élesen síró fuvolájukat. Mások, a játékosok mögött, puszta kézzel ütötték a taktust, mások meg énekeltek, kezükkel rázva gégéjüket, hogy elszorult és reszkető hangot adjon. Férfi táncosok is jöttek: szakállasak és mezítelenek voltak, állatfarkot kötöztek magukra, és bakkecskeként ugrándoztak, miközben a lányokat próbálták elkapni, akik félrekígyózó testtel menekültek. Labdajáték is volt, és a lányok nagyon ügyesen tudtak egyszerre több magasba dobott golyóval egyensúlyozni: keresztbefont karral vagy egymás ölébe ülve kapták el a labdát. Városiak és sátorlakók egyaránt nagyon meg voltak elégedve, s noha Jákób nem szerette a zenebonát és cincogást, mert megsiketítette és istenbemerültségében megzavarta, mégis az emberek kedvéért jó arcot vágott, s csupa udvariasságból maga is néhányszor a tenyerébe vert.

Ekkor történt, hogy Szihem, a fejedelemfi meglátta Dínát, a héber tizenhárom esztendős lányát, és oly erősen megkívánta, hogy sohasem tudott többé lemondani róla. A lány anyjával, Leával ült a gyékényen, a zenészek közvetlen közelében, Szihem székével szemben, aki folytonosan őt nézte elkáprázott szemmel. Dína nem volt szép, mint ahogy Lea többi gyermeke sem, de az időben ifjúságából különös varázs áradt, édes, nyúlós, szinte szálat húzó, mint a datolya méze, s a bámész Szihem csakhamar úgy járt, mint a légy a mézgásüvegen: fölvonta ragadó lábacskáját, hogy megnézze, elszabadulhatna-e, ha akarna, noha valójában nem akart, mert a süveg jó édes volt, hanem aztán halálra rémült, amikor észrevette, hogy akarva sincs menekvés - ide-oda szökdelt székecskéjén, és százszor is elsápadt. A lánynak barna pofikája volt, fekete hajtincseivel a fejére vont fátyolkendő alatt, tapadós feketéjű, hosszú, sötét-édes szeme, mely időnként bandzsítani kezdett a rácsodálkozott ifjú pillantásainak tüzében, széles cimpájú orra, melynek középfalán aranykarika himbálódzott, ugyancsak vastag, vörösen duzzadó, fájdalmasan eltorzult szája és csaknem semmi álla. Kék és vörös posztóból való, öv nélküli ingzubbonya csak egyik vállát fedte, s a csupasz másik keskenységében gyönyörű volt, a gyönyör maga - s a dolog nem jobbra, hanem csak még rosszabbra fordult, ha a lány ehhez a vállához emelte karját, hogy feje mögé nyúljon, úgyhogy Szihem láthatta kis hónaljának nedves pihéit s édesen duzzadó kemény mellét ingén s felsőruháján keresztül. Nagyon gonosz hatást tett sötétbarna lábacskája is, rézcsatokkal bokáján és lágy aranygyűrűkkel minden ujján, kivéve a nagyujjat. De szinte a legrosszabb a festett körmű, szintén gyűrűkkel borított aranybarna kis kéz volt, amint a lány ölében játszadozott, naivan és okosan egyszerre, s mikor Szihem arra gondolt, milyen lenne, ha ez a kéz cirógatná a nászéjszakán, forgott vele a világ, és elakadt lélegzete.

Ő pedig a nászra gondolt rögtön, és azután semmi másra többé. Az illem nem engedte, hogy nyomban beszéljen magával Dínával, s hogy másképp fejezze ki hódolatát, mint pillantásokkal. De aztán, már hazafelé is és a várban is, egyre azzal rágta atyja fülét, hogy nem élhet s teste elsenyved a habir asszonyi állat nélkül, és az öreg Hamór menjen s vegye meg őt ágyasháza számára, különben el kell hervadnia mihamar. Mit tehetett mást Hamór, a köszvényes, kivitette és két emberrel Jákób prémes állatbőrrel bélelt sátrába vezettette magát, meghajolt előtte, testvérének nevezte, s némi köntörfalazás után előadta fia nagy szívbeli vágyát, s gazdag nászajándékot kínált arra az esetre, ha Dína atyja nem ellenzi a házasságot. Jákóbot meglepte és meghökkentette az ajánlat. Visszás érzéseket keltett benne, zavarba hozta. A világ szempontjából nézve megtisztelő volt, s ha háza és az ország egyik fejedelmi háza közt rokoni kapcsolat létesül, az rá és törzsére nézve csak hasznos lehet. Az esemény meghatotta azért is, mert régi napokra emlékezett, amikor ő kérte Lábántól, az ördögtől Ráhel kezét, s az nagy huzavona után, vágyát kihasználva, megcsalta. Most ő állt itt Lábán szerepében, az ő gyermeke volt, akire az ifjú vágyakozott, és ő semmi módon nem kívánt úgy viselkedni, mint amaz. Másfelől a kapcsolat magasabb kívánatossága felől nagyon is élénk kételyei voltak. Sohasem törődött sokat Dínával, a kis fruskával, mert szíve az elragadó József felé hajolt, s a magasból sohasem kapott személyére nézve semmiféle útmutatást. De mégis, egyetlen leánygyermeke volt, a fejedelemfi vágya megnövelte értékét szemében, s azt gondolta, jó lesz vigyázni, hogy ezt a kevésre becsült igaz tulajdonát el ne vesztegesse. Nem tétette-e Ábrahám is Eliézerrel kezét tompora alá, hogy Jicháknak, igazi fiának nem hoz feleséget a kánaániták lányai közül, akik között lakott, hanem a keleti hazából és a rokonságból hoz néki asszonyt? S nem adta-e tovább Jichák ezt a parancsot őneki, az igazi fiúnak, mondván: "Ne végy feleséget Kánaán lányai közül!" Dína csak lány volt, s amellett a nemigazi magzata, s az ő esetében nem volt olyan fontos, mint az áldáshordozóéban, hogy miképpen köt házasságot. De azért mégis parancs, hogy az ember adjon magára az Úr előtt.

 

A föltétel

Jákób tanácsba hívta fiait, le Zebulónig, szám szerint tízet, s most ott ültek mind Hamór előtt, fölemelték kezüket, és fejüket ingatták. A hangadó idősebbek nem olyan fából voltak faragva, hogy kapjanak az ajánlaton, mintha jobbról álmodni sem lehetne. Megbeszélés nélkül is egyetértettek abban, hogy nyugodtan meg kell gondolni, mi itt a teendő. Dína? Húgocskájuk? Lea lánya, az éppen fölcseperedett, kívánatos, páratlan Dína? Hogy Szihemé legyen, Hamór fiáé? Erről természetesen a legérettebb megfontolás után lehet csak dönteni. Gondolkodási időt kértek. Részben általában nehezen alkuvó természetük miatt tették ezt, de Simeónnak és Lévinek azonkívül még külön titkos gondolatai és félig tudatos reményei voltak. Mert régi tervükről egyáltalában nem mondottak le, és amit a víztilalom még nem érlelt meg, arra, gondolták, Szihem kívánsága és lánykérése talán most megtermi az alkalmat.

Tehát gondolkodási idő három nap. És Hamór, némileg megsértve, ismét elvitette magát. A határidő lejártakor azonban maga Szihem jött a táborba egy fehér szamár hátán, hogy eljárjon ügyében, amint atyja kívánta, aki semmi kedvet sem érzett többé a dologhoz, s amint tulajdon türelmetlensége is sarkallta erre a kedves és természetes feladatra. Nem kalmárkodott, nem takargatta szándékát legkevésbé sem, és nem titkolta, hogy őszinte tűz ég benne Dínáért, a leányzóért.

- Követeljetek bátran! - mondotta. - Követeljetek szemtelenül váltságdíjat és nászajándékot! Szihem vagyok, a fejedelemfi, gazdagon ellátnak atyám házában, és esküszöm Baálra, mindent megadok!

Erre közölték vele föltételüket, amelyben megegyeztek és amelyet teljesíteni kell, mielőtt továbbiakról egyáltalában szó lehet.

S éppen itt vigyázzunk az események valóságos egymásutánjára, amely másmilyen volt, mint ahogy a pásztorok később "szép beszélgetések" alkalmával fölállították s továbbadták. Szerintük Szihem rögtön és közvetlenül elkövette a gonoszt, és evvel kikényszerítette a fortélyos ellenerőszakot; a valóságban azonban ő csak akkor tökélte el, hogy befejezett helyzetet teremt, amikor Jákób fiai jogtalanul jártak el vele szemben, és azt látta, hogy bolondítják, jobban mondva, becsapják. A héberek azt mondták tehát neki, hogy mindenekelőtt metélkedjék körül. Ez elkerülhetetlen; akárhogy ítélik is meg meggyőződéseiket, az ő szemükben irtózat és szégyen, hogy lányukat-húgukat körülmetéletlen férfiúnak adják. A testvérek rágták atyjuk szájába ezt a kikötést, és Jákób örült, hogy haladékot nyer, és lényegében különben is kénytelen volt evvel a gondolattal egyetérteni, noha csodálkozott fiai hirtelen jámborságán.

Szihemből kitört a nevetés, azután száját kezével takargatva bocsánatot kért.

- Tovább nincs? - kiáltotta. Ez minden, amit kívánnak? De uraim! A fél szemét, a jobb kezét odaadná érte, hogy Dína az övé legyen - hát még egy olyan jelentéktelen testrészecskét, mint az a kis bőrdarab! Szutekre, ennek aztán igazán semmi akadálya! Barátja, Beszet is körül van metélve, és sohasem gondolt emiatt semmi rosszra. Szihem játszó- és kéjpalotájának kis nővérkéi közöl sem fog egyetlenegy sem megütközni ezen a veszteségen. Vegyék úgy, mintha már meg is történt volna - a Magasságos templomának egy hozzáértő papja által. Amint meggyógyul sebe, ismét eljön. S evvel elszaladt, intve szolgáinak, hogy fehér szamarát vigyék utána.

Amikor a lehető leghamarabb, hét nappal később beállított, alig gyógyultan s a hozott áldozat folytán még nehézkesen, de bizalomtól sugározva, a családfőt nem találta otthon: ellovagolt, elutazott. Jákób kerülte a találkozást. Fiaira hagyta a dolgot. Most mégis belecsöppent Lábánnak, az ördögnek szerepébe, és inkább a távolban játszotta ezt. Mert vajon mit feleltek a fiúk szegény Szihem bizakodó nyilatkozatára, hogy a föltétel teljesült, s nem is volt olyan semmiség, mint ahogy elképzelte, hanem épp eléggé fájdalmas, de most már megtörtént, és várja az édes bért? Megtörtént, jó, felelték. Lehet, hogy megtörtént, elhiszik. De nem az igazi szellemben történt meg, magasabb értelem és jelentés nélkül történt, felületesen, értéktelenül. Megtörtént? Talán. De csupán a nász kedvéért Dínával, az asszonnyal, s nem a nász kedvéért "Vele". Azonkívül minden valószínűség szerint nem kőkéssel történt meg, ami feltétlenül szükséges, hanem fémből valóval, ami a dolgot már magában is kérdésessé teszi, ha ugyan nem semmissé. Továbbá Szihemnek, a fejedelemfinak már van egy főfelesége, első és igazi nővére, a kivveus Rehuma, és Dína, Jákób leánya csak egyik ágyasa lenne, amiről szó sem lehet.

Szihem fickándozott. Honnan tudhatják, kiáltotta, milyen szellemben és értelemben vitte véghez magán azt a kellemetlenséget, és hogyan állhatnak most elő utólag avval a kőkéssel, mikor kötelességük lett volna ezt azonnal tudomására adni? Ágyas? De hiszen Mitanni királya maga is feleségül adta Gulihipa nevű leányát Fáraónak, s nagy pompával küldte el hozzá, holott nem lett az országok királynője, mert Teje, az istennő az országok királynője, hanem csak mellékfeleség, és ha maga Sutarna király is...

Igen, mondták a testvérek, ez Sutarna és ez Gulihipa. Itt azonban Dínáról van szó, Jákóbnak, a papi fejedelemnek, Ábrahám ivadékának lányáról, és hogy ő nem lehet ágyas a sekemi várban, ezt alaposabb megfontolás után saját esze is megmondhatja a fejedelemfinak.

És ez utolsó szavuk Szihem számára?

A testvérek vállat vontak, széttárták tenyerüket. Talán némi ajándékkal megvidíthatják, két-három ürüvel esetleg?

Most már Szihem türelmének is vége szakadt. Sok bosszúságot és bajt hozott fejére vágya. A templom papja egyáltalán nem volt olyan járatos a test dolgaiban, mint amilyennek hirdette magát, és nem tudta megakadályozni, hogy Hamór fiának ne kelljen gyulladást, lázt és kegyetlen fájdalmakat elszenvednie. És ez a jutalom? Átokra fakadt, amelyben annak az óhajának adott kifejezést, hogy Jákób fiainak létezése a fény és a levegő súlytalanságával legyen egyenlő, s amelyet azok gyors és ügyes mozdulatokkal igyekeztek elhárítani - aztán elrohant. Négy nappal később Dínának nyoma veszett.

 

A szöktetés

"Tudsz-e róla?" Vigyázzunk a sorrendre! Szihem csupán léha, pákosztos ifjú volt, akit nem arra neveltek, hogy le tudjon mondani érzékei kívánságáról. De ez még nem elegendő ok arra, hogy szóról szóra elhiggyünk bizonyos célzatos pásztormeséket, amelyek mindig csak rá nézve kedvezőtlenek a legnagyobb mértékben. Ha ez a történet oly mélyen belevésődött Jákób gondszántotta arcába, ez éppen azért volt, mert noha ő maga is és első ízben éppen ő nyirbálta meg és szépítette meg az esetet, s amíg mesélte, így is hitte, titkon azért tudta, kinek az esze járt előbb rabláson és erőszakon, ki terelte kezdettől fogva az egész történetet ebbe az irányba, és tudta, hogy Hamór fia egyáltalán nem rabolta el egyszerűen Dínát, hanem becsületes leánykéréssel kezdte, s csak rászedetése után érezte magát följogosítva, hogy boldogságát további tárgyalás alapjává tegye. Egyszóval Dínának nyoma veszett, ellopták, megszöktették. Fényes nappal, nyílt mezőn, övéi szeme láttára lepték meg a vár emberei, miközben báránykákkal játszadozott, száját kendővel bekötötték, teve hátára vetették, és már messze jártak vele a város felé, mielőtt Izráel még csak hátasállatokat tudott volna is nyergelni az üldözésre. Odavolt, rab Szihem játszó- és kéjpalotájában, ahol különben sohasem sejtett városi kellemességek vették körül, és Szihem nagy hamar megtartotta vele a vágyott nászt, ami ellen a lánynak semmi érdembe vágó kifogása nem volt. Jelentéktelen, alázatos kis jószág volt, önállóságot, ellenszegülést nem ismert. Azt, ami történt vele, ha világosan és erélyesen történt, mint sorsszerűt fogadta. Azonkívül Szihem végre is nem tett neki semmi rosszat, hanem ellenkezőleg, és a nővérkék is, Rehumával, az elsővel és igazival egyetemben, barátságosan viselkedtek vele.

Hanem a fivérek! Hanem Simeón és Lévi, különösen ezek! Dühük szinte nem ismert határt - a megzavarodott és lesújtott Jákóbnak volt mit kiállani tőlük! Meggyalázták, megerőszakolták, gazul megszeplősítették húgocskájukat, fekete gerlicéjüket, a legtisztábbat, az egyetlent, Ábrahám magvát! A fiúk összetörték melldíszüket, megszaggatták ruhájukat, zsákot húztak fejükre, hajukat és szakállukat tépték, üvöltöttek, s arcukat és testüket hosszú vágásokkal meghasogatták, hogy iszonyú volt rájuk nézni. Hasra vágódtak, öklükkel verték a földet, és esküdöztek, hogy se nem táplálják, se ki nem ürítik testüket, amíg Dínát a szodomiták kéjvágyától meg nem szabadítják, és meggyalázásának helyét porig nem rombolják. Bosszú, bosszú, megrohanás, gyilkosság, vér és kínzás - nem akartak másról hallani. Jákób megrendülve, megrettenve, fájdalmas zavarban érezte, hogy Lábánhoz hasonlóan viselkedett, és jól tudta, hogy a fiúk most értek el eredeti vágyaik megvalósításához - s volt dolga, hogy egy időre féken tartsa őket, s magát mégse tegye ki hiányos önérzet és atyai érzés vádjának. Gyászos haragjuk nyilvánításaiban bizonyos mértékig maga is osztozott, amennyiben szintén piszkos ruhába öltözött, s kissé összeborzolta magát, de azután figyelmeztette őket, milyen csekély eredménnyel kecsegtet a terv, hogy Dínát erővel ragadják el a várból, amivel nem megoldódik, hanem ellenkezőleg, fölvetődik a kérdés, mitévők legyenek a megcsúfolt, meggyalázott lánnyal. Miután már Szihem kezébe esett, jól megfontolva a dolgot, visszaszerzése nemkívánatos, és sokkal bölcsebb volna, ha elnyomva fájdalmukat, kissé türelemmel lennének: egy e célból levágott juh májából is ennek a viselkedésnek célszerű voltát véli útmutatásszerűen kiolvasni. Semmi kétség, hogy amint a város és a törzs között kötött szerződés alapján a dolgok állnak, Szihem rövidesen hallatni fog magáról, új javaslatot tesz, és módot nyújt rá, hogy ennek a csúf ügynek, ha már nem is szép, de legalább mérsékelten kellemes színt adjanak.

És lám, magának Jákóbnak is nagy csudálkozására, a fiúk egyszerre elcsitultak, és beleegyeztek, hogy megvárják a vár követeit. Elnémulásuk azonban talán még jobban nyugtalanította az aggastyánt, mint tombolásuk - vajon mi rejlik mögötte? Aggódva figyelte őket, de tanakodásaikon nem vett részt, s alig valamivel előbb tudta meg határozatukat, mint Szihem követei, akik várakozásuknak megfelelően néhány nap múlva csakugyan beállítottak: levelet hoztak, mely több cserépdarabra volt írva babiloni nyelven, s formájára nagyon kellemes, érzületére nézve hasonlóan rendkívül nyájas és udvarias volt. Így hangzott:

Jákóbnak, Jichák fiának, a papi fejedelemnek, atyámnak és uramnak, akit szeretek, és akinek szeretetére számot tartok. Szihem szól, Hamór fia, a te vőd, aki téged szeret, a fejedelmi szék örököse, akit a nép üdvrivalgással köszönt! Egészséges vagyok. Kívánom, hogy Te is egészséges légy! Örvendjenek a legnagyobb mértékű egészségnek asszonyaid, fiaid, házicselédeid, marháid, juhaid, kecskéid, és minden, ami a tiéd! Lám, Hamór, az én atyám veled, másik atyámmal egykor baráti szövetséget kötött s pecsételt meg, s bensőséges barátság állt fönn köztünk és köztetek négy körforgáson keresztül, amely idő alatt én szüntelenül erre gondoltam: bár úgy s ne másként adnák az istenek, hogy a mi mostani jó barátságunk, amely az én Baál-berít istenem és a te Él eljón istened parancsára áll fönn, mely két isten jóformán egy és ugyanazon isten, s csak mellékes dolgokban különböznek egymástól, mindörökké s végtelenül sok öröméven át úgy maradjon, amint most van, már tudniillik barátságunk bensősége dolgában.

De mikor szemem megpillantotta leányodat, Dínát, Leának, a káldeus Lábán leányának gyermekét, buzgón kívántam, hogy barátságunk, mely végtelen ideig tartó, emellett még milliószor erősebbre is növekedjék. Mert olyan a te leányod, mint ifjú pálmafa a víz partján, és mint gránátalmavirág a kertben, és szívem gyönyörben reszket miatta, s tudom jól, hogy nélküle mit sem ér számomra a lélegzet. Akkor kiment hozzád, amint tudod, Hamór, a fejedelem, akit a nép üdvrivalgással köszönt, hogy beszéljen testvérével és tanácskozzék testvéreimmel, a te fiaiddal, s bizakodva távozott. S amikor magam is kimentem, hogy megkérjem Dínát, a te gyermekedet, és lélegzetet kérjek tőled orromnak, így szóltatok: "Kedves, körül kell metéltetned a te testedet, mielőtt Dínát neked adjuk, mert különben iszonyatos volna a nász a mi Urunk előtt." Lásd akkor nem búsítottam az én atyám és az én testvéreim szívét, hanem barátsággal mondottam: "Legyen, amint kívánjátok." Mert felette igen örültem, és Jarahot, az isteni könyv íróját megbíztam, hogy tegye velem azt, amit mondottatok, és fájdalmat szenvedtem keze alatt és utána is még, hogy szemem könnybe lábadt, s mindezt Dína végett. Amikor pedig visszamentem, lásd, mindez hiába volt. Akkor Dína, a te gyermeked eljött hozzám, mivel a feltételt teljesítettem, hogy kimutassam szerelmemet nászágyamban: legnagyobb gyönyörűségemre s nem kevésbé az övére is, amint saját szájából tudom. Ám hogy emiatt ne legyen viszály a te istened és az én istenem között, kérem, hogy atyám sürgősen jelölje meg az árat és a házassági feltételeket Dínáért, aki édese az én szívemnek, s aztán tartsunk nagy ünnepet Sekemben, a várban, és üljünk mind együtt lakodalmat kacagva és dalolva. Mert Hamór, az én atyám háromszáz bogaras követ kíván vésetni az én nevemmel és asszonyom, Dína nevével e napnak és a Sekem és Izráel közti örök barátságnak emlékére. Kelt a várban, a termés behordásának havában, a huszonötödik napon. Béke és egészség az olvasónak!

 

Ábrahám követése

Így szólt a levél. Jákób és fiai a kézbesítő várbeliektől félrevonulva tanulmányozták, s mikor Jákób fiaira nézett, azok közölték vele, milyen magatartásban egyeztek meg erre az esetre. Jákób bámult, de elvileg nem volt módjában javaslatuknak ellentmondani, mert belátta, hogy az újonnan kiszabott föltétel teljesítése egyrészt jelentékeny lelki haszonnal jár, másrészt vezeklés és elégtétel az elkövetett gazságért. Amikor tehát ismét összeültek az üzenethozókkal, Dína megsértett testvéreinek engedte át a szót, amelyet Dán vitt, s ő adta a határozatot a követek tudomására. Isten gazdaggá tette őket, mondotta, s így nem sokat törődnek a jegyajándék nagyságával Dínáért, nővérükért, akit Szihem nagyon találóan hasonlított pálmához és illatos gránátalmavirághoz. E tekintetben Hamór és Szihem tegyen saját méltóságához méltón. Dína azonban nem "ment el" Szihemhez, amint őneki magát kifejezni tetszik, hanem elrabolták, és evvel új helyzet teremtődött, amelyet ők nem hajlandók minden további nélkül elfogadni. Az elismerésnek föltétele tehát, hogy amiként Szihem a maga személyében dicséretes módon körülmetélkedett, most cselekedjen ugyanígy minden finemű Sekemben, agg, férfi és gyermek, mától számítva a harmadik napon, éspedig kőkéssel. Ha ez megtörtént, csakugyan megülhetik a menyegzőt, és kacagva és zsivajozva ünnepet tarthatnak Sekemben.

A föltétel nyersen hangzott, de teljesítése könnyű volt, és a követek nyomban ama meggyőződésüknek adtak kifejezést, hogy uruk, Hamór nem fog késlekedni, hogy megtegye a szükséges lépéseket. Ám alighogy távoztak, Jákóbban egyszerre iszonyú sejtelmek támadtak a jámbornak látszó követelés értelme és célja felől, úgyhogy beléig rándult az ijedtség, és legszívesebben visszahívta volna a városiakat. Sem azt nem hitte, hogy a fiúk letettek régi és eredeti vágyaikról, sem azt, hogy lemondtak a bosszúról Dína elrablásáért és megbecstelenítéséért; ha pedig ehhez hozzáveszi minapi hirtelen engedékenységüket és most elhangzott követelésüket, s arra gondol, milyenre vált gyászsebektől dúlt arcuk, mikor szóvivőjük a menyegzőt és ünnepi zsivajt említette Sekemben a föltétel teljesítése után, csodálkozott nehéz felfogásán és azon, hogy nem látott át azonnal, amíg beszéltek, fekete hátsó gondolataikon.

Ami elvakította, a követésen és ismétlésen érzett öröm volt. Ábrahámra gondolt, amint az Úr parancsára s a szövetség jeléül egész házát, Izmáelt és minden szolgáját, akár udvarán nevelkedett, akár pénzen vette akármi idegenek közül, s mindent, ami házában finemű volt, ugyanazon napon férfiúi testén körülmetélte, s bizonyosra vette, hogy fiai is erre a történetre alapozták követelésüket - igen, csakugyan ezt tették, innen eredt ötletük, de milyen másként gondolták végrehajtását! Jákób elismételte magában a legendát, hogy az Úr a harmadik napon meglátogatta a sínylődő Ábrahámot, hogy utánanézzen. A kunyhó előtt állt meg Isten, ahol Eliézer nem vehette észre. Ám Ábrahám észrevette, és kérte, térjen be hozzá. De mivel az Úr látta, hogy sebét kötözi ki és be, így szólt: "Nem illendő, hogy itt maradjak állva." Ilyen gyengéden viselkedett Isten Ábrahám szent és szemérmes fájdalma láttára - de vajon a testvérek milyen gyöngédséget szándékoznak tanúsítani a beteg városiakkal szemben a harmadik napon, amikor majd a vágás fáj? Jákób megborzongott arcuk láttán, amikor a várból megjött a hír, hogy a föltételt gondolkodás nélkül elfogadták, s pontosan a kívánt időben, tegnaptól harmadik napra, végrehajtják az általános áldozatot. Többször is föl akarta emelni kezét és észre téríteni őket; de félt föllázadt testvérbüszkeségük túlerejétől, tudta, hogy a bosszúra alapos joguk van, s belátta, hogy szándékuk, melyet egykor parancsoló ünnepélyességgel hárított el, most a körülményekben erős támaszra talál. S valljuk be, titkon talán egy kis hálát is érezhetett, hogy nem avatták őt be terveikbe s tisztán tartották szándékaiktól, úgyhogy, ha akarta, nem is kellett azokat tudnia, még gyanítania sem, s hagyhatta, hogy történjék, aminek történnie kell. Vajon isten, a Király nem kiáltotta-e Bét-élben a hárfák zúgásába, hogy ő, Jákób bírni fogja a kapukat, ellenségei kapuit, s ez nem jelentette-e azt, hogy noha személy szerint békeszerető, sorsának csillagaiba hódítás, hadiszerencse és zsákmányolás van írva? Ettől fogva nem tudott aludni a borzalomtól, a gondtól és a mélyen titkolt büszkeségtől ivadékainak ravasz férfiasságán. A borzalmas éjen se aludt, a harmadikon a határidő eltelte után, csak feküdt sátrában, köpenyébe burkolózva, és rémült füllel hallgatta maga körül a fegyveres útrakelés tompa lármáját...

 

A mészárlás

Végére értünk a sekemi közjáték igazsághoz hív ábrázolásának, amely később bőséges alkalmat adott a megéneklésre és megszépítő mondaalkotásra - megszépítésre, Izráel javára, ami a szélsőségekbe csapó események egymásutánját illeti s nem magukat e szélsőségeket illetően, amelyeken nem volt mit szépíteni, s melyeknek magában álló borzalmasságát "szép beszélgetések" alkalmával még inkább kérkedve s büszkélkedve vallották. Gyalázatos ármányuk folytán Jákób emberei, noha a városiak számát meg se közelítették, mindössze ötvenen voltak, könnyen elbántak Sekemmel: hatalmukba kerítették a falakat, amelyeken jóformán őr nem is állt, s amelyeket még némán, kötélhágcsókkal s ostromlétrákkal másztak meg, s aztán következett a tánc, amit minden settenkedést félrevetve, hirtelen kitöréssel rendeztek odabenn, s amelyet a váratlanul meglepett lakosok éppen a legkevésbé táncra készen s mozgékonyan fogadtak. Aki férfiú volt, ifjú és öreg, lázban feküdt, sínylődött, és "sebét kötözte ki és be", a katonai helyőrség legnagyobb részét sem kivéve. A héberek ellenben testben épen és lélekben együttesen gyúlva föl a "Dína!" jelszóra, amelyet véres művük közben folytonosan kiáltoztak, oroszlánokként dúltak, egyszerre voltak szinte mindenütt, s kezdettől fogva az elháríthatatlanul lezúduló istencsapásnak képzetét keltették a városiak lelkében, úgyhogy csaknem semmi ellenállásra nem találtak. Kivált Simeón és Lévi, a vezetők verték föl kiáltozásukkal, betanult és velőbe hasító bikaüvöltésükkel azt a páni félelmet, amelynek megszállottja csupán a vad menekülésben, de sohasem a harcban lát módot rá, hogy halálát elkerülje.

- Jaj! - kiáltoztak. - Nem emberek ezek! Szutek jár közöttünk! A dicsőséges Baál van minden egyesben!

És meztelen menekvésükben bunkóval csapták agyon őket. A héberek szó szerint tűzzel és vassal dolgoztak, a vár, a város, a templom okádta a füstöt, az utcák és házak úsztak a vérben. Csak a testileg értékes fiatalembereket ejtették foglyul, a többieket megfojtották, és ha ez a puszta öldöklésnél még borzalmasabban folyt, a fojtogatók javára szóljon, hogy cselekvésük közben éppoly költői képzelődés rabjai voltak, mint maguk azok a szerencsétlenek; mert sárkányharcot láttak küzdelmükben, Marduk győzelmét Tiámaton, a káoszférgen, és ez okozta a rengeteg csonkítást is, "felmutatandó" tagok lenyisszantását - a gyilkolás mitikus alapon folyt. Így a büntető hadjárat végén, mely alig két óra hosszat tartott, a gyalázatosan megcsúfított Szihemet, a fejedelmet fejjel lefelé fürdőszobája latrinacsatornájába dugták, és Vezer-ke-Basztet holtteste, amely szétrongyolt virággallérral valahol az utcán hevert vérében, a legnagyobb mértékben csonka volt, ami tekintettel örökölt hitére, különös súllyal esett latba. Ami a vén Hamórt illeti, egyszerűen belehalt a rémületbe. Dína, annyi nyomorúság semmicske-ártatlan okozója övéi kezére került.

A fosztogatás még soká tartott. A testvérek régi vágyálma teljesült: szívüket felüdítették a rablásban, fényes zsákmány, igen nevezetes városi kincsek sokasága jutott a győzők kezére, úgyhogy hazatérésük az utolsó éji őrváltáskor, a kötélre fűzve hajtott foglyokkal, az arany áldozati kelyhek és korsók, a zsákokba töltött gyűrűk, karkötők, övek, csatok és nyakláncok, a finom ezüst, elektron, fajansz, alabástrom, kornalin és elefántcsont háziszerszámok magasra rakott terhével, nem is szólva a gyümölcs- és gabona-, len- és olaj-, liszt- és borzsákmányról, hömpölygő diadalmenetté alakult. Jákób nem hagyta el sátrát érkezésükkor. Az éjszaka folyamán nyugtalanságában sokáig avval foglalkozott, hogy a tábor mellett álló szent fák alatt engesztelő áldozatot mutasson be a láthatatlan Istennek; egy szopós bárány vérét a kőre csorgatta, és zsírját illatszerekkel és fűszerszámokkal elégette. Most, amikor a fiai fújtatva és lángolva a szörnyű mód visszaszerzett Dínával beléptek hozzá, beburkolózva feküdt arcán, és sokáig nem lehetett megmozdítani, hogy a boldogtalanra vagy éppen azokra a dühöngőkre csak rá is nézzen.

- El innét! - intett feléjük. - Ostobák! Átkozottak!

Azok csak álltak dacosan, fölfújt ajakkal.

- Tűrtük volna - kérdezte egyikük -, hogy úgy bánjanak húgunkkal, mint egy szajhával? Nézd, megfürdettük szívünket. Itt van Lea gyermeke. Hetvenhétszer bosszút álltunk érte. - S mivel az apa hallgatott s nem burkolózott ki, folytatta: - Nézze meg urunk a kincseket, amelyek kinn vannak. S még azonkívül is sok érkezik, mert néhány embert hátrahagytunk, hogy tereljék össze a mezőkön a városiak nyájait s hajtsák Izráel sátrai elé.

Jákób fölugrott, és ökölbe szorított kezét föléjük emelte, hogy hátrahőköltek.

- Átkozott a ti dühötök - kiáltotta torkaszakadtából -, amely oly heves, és a ti haragotok, amely oly csökönyös! Boldogtalanok, mit tettetek velem, hogy bűzlök az ország lakói előtt, mint a légylepte dög? S ha most összegyűlnek s bosszút állnak rajtunk, akkor? Kis sereg vagyunk. Agyonvernek bennünket, és kiirtanak engem és házamat Ábrahám áldásával együtt, amelyet nektek kellett volna továbbvinnetek az időben, s most szétomlik, amit az ős épített! Vaksiak! Elmennek és megfojtják a sebeseket, és megutáltatnak bennünket, és oly gyöngeelméjűek, hogy nem gondolnak a jövőre, a szövetségre és az ígéretre!

A fiúk csak fölfújták mind ajkukat. Nem tudtak mást, mint ismételgetni:

- Tűrtük volna, hogy úgy bánjanak húgunkkal, mint egy szajhával?

- Igen! - kiáltotta atyjuk magánkívül s rémítően. - Inkább, mint hogy az élet és az ígéret forogjon kockán! Teherben vagy? - fordult Dínához, aki megsemmisülten kuporgott a földön...

- Honnan tudhatnám máris? - bőgött a lány.

- A gyermek nem marad életben - határozott az atya, és Dína ismét felzokogott.

S az agg most már nyugodtabban rendelkezett:

- Izráel fölkerekedik mindenestül, ami az övé, és elvonul a kincsekkel és nyájakkal, amit karddal szereztetek Dínáért. Mert nem maradhat az iszonyúság helyén. Látomásom volt éjjel, és az Úr így szólt hozzám álmomban: "Kelj föl, és indulj Bét-él felé! El! Készüljetek.

A látomás és a parancs valósággal megtörtént, akkor, amikor az éjszakai áldozás után, míg fiai a várost fosztogatták, fekhelyén félálomba esett. Ésszerű látomás volt ez, és szívéből jött; mert Lúznak, a menedékhelynek, melyet oly jól ismert, ilyen körülmények között nagy vonzóereje volt számára, és odavonulván, úgy érezte, mintha Istennek, a Királynak lábához menekedne. Sekem menekültjei, a véres menyegzőről futva, különböző irányban már úton voltak a közeli városok felé, hogy hírül vigyék, mi történt övéikkel, és ez időben történt az is, hogy bizonyos levelek, amelyeket Kánaán és Emor városainak egyes fejei és pásztorai küldöttek, elértek Amun városába, és a palotában lakó Hórusznak, III. Amenhotep őszentségének sajnos elébe is kellett terjeszteni őket, noha ez az isten épp akkor foggyökértályoga miatt, amelyben gyakorta szenvedett, igen rossz idegállapotban volt, azonkívül odaát nyugaton a maga halottas templomának építése annyira igénybe vette, hogy a nyomorúságos Amu-földről érkező bosszantó híreknek, miként "vesztek el a király városai", és "Fáraó országa a habirok martaléka lett, akik a király minden országát kifosztották" (mert ez állt a pásztorok és törzsfők leveleiben), oda se tudott hederíteni. Így ezek az okmányok, melyeket az udvarnál hibás babiloniságukért még meg is mosolyogtak, irattárba tétettek, anélkül, hogy Fáraó lelkében bármely elhatározást érleltek volna meg a rablók elleni föllépésre, s Jákób népe különben is szerencsével dicsekedhetett. A környékbeli városok, melyeket támadásuk rendkívüli vadsága halálos rémületbe ejtett, semmit se mertek tenni ellenük, s Jákób, az atya, miután általános tisztogatást rendezett, s számos bálványt, mely e négy esztendő alatt táborába került, összeszedett és saját kezűleg elásott a szent fák alatt, málháival és embereivel zavartalanul útra kelhetett, elhagyta a borzalmak színhelyét, Sekemet, mely fölött dögkeselyűk kerengtek, és meggyarapodva elvonult az országúton Bél-él felé.

Dína és anyja, Lea ugyanazon a higgadt és erős tevén ültek. Púpjának két oldalán díszes kosarakban ringatóztak a napellenző alatt, amely bambuszrudakra volt feszítve, s melyet Dína csaknem mindig egészen magára eresztett, és vaksötétben ült. Áldott állapotban volt. Mikor eljött az óra, s megszületett a gyermek, a férfiak határozata szerint kitették. Az anyát elhervasztotta a bánat, s megaszalta idő előtt. Boldogtalan arcocskája tizenöt éves korában vénasszonyéhoz hasonlított.

 

NEGYEDIK FEJEZET: A MENEKÜLÉS

Izsák bégetése

Sötét történetek! Jákóbnak, az atyának súlyt és méltóságot adtak, mint jószág és vagyon - újak és imént esettek, régiek és ősrégiek, történetek és történelem.

Történelem az, ami megtörtént, és ami szakadatlanul történik az időben. De egyben rétegekbe törése is a föld mélyének, amelyen járunk-kelünk, s minél mélyebben nyúlnak létünk gyökerei kifürkészhetetlen rétegébe annak, ami énünk testi határain kívül és alul van, ám azt mégis meghatározza és táplálja, úgyhogy kevésbé szabatos órákban első személyben beszélhetünk róla, mintha tulajdon testünkhöz tartozna - annál tűnődőbb-súlyosabb az életünk, és annál méltóságosabb a testünkben lakó lélek.

Amikor Jákób ismét eljött a Négyvárosnak is nevezett Hebrónba, amikor eljött az útmutatás fájához, melyet Ábrahám ültetett s szentelt meg - az ős-Abirám, vagy nem tudni, melyik -, s hazatért atyja kunyhójába, közben még a legnehezebbet élvén át, amiről annak idején szó lesz: Izsák, vagyis Jichák, Ábrahám fia, az öröklött név viselője, elfogyatkozván meghala, vénséges vénen és vakon, s halálának szent óráján emelt és iszonyú hangon, látnokian s zűrzavarosan beszélt Jákób s az egybegyűltek előtt "magáról", az el nem fogadott áldozatról s a kos véréről, amely az övé, az igazi fiúé helyett ontatott engesztelésül mindenkiért. S közvetlenül végperce előtt megpróbált kosként bégetni, s ez csodálatosan sikerült is neki, s ugyanakkor vértelen arca bámulatosan hasonlóvá vált ennek az állatnak képéhez - azaz inkább most egyszerre észrevették, hogy ez a hasonlatosság mindig is fönnállott -, olyannyira, hogy mindenki megrémült, és nem tudott eléggé gyorsan arcra borulni, hogy ne lássa, miként lett kossá a fiú; ő viszont, amikor ismét fölemelte szavát, a kost atyjának és istenének nevezte.

- Egy istent kell levágnotok - dúdolta ősrégi-költői szóval, s tovább dúdolt hátrahanyatló fejjel, kitágult, üres szemmel és szétterpesztett ujjakkal, hogy tartsanak mind ünnepi vacsorát a leölt kos húsából és véréből, amint Ábrahám és ő tették volt egykoron, az atya és a fiú, akikért helytállt az atyaisteni állat. - Íme, levágtuk őt - hallották hörögni, locsogni, hírt mondani, de fölnézni senki se mert rá -, az atyát s az állatot az ember és fiú helyett, és ettünk belőle. De bizony mondom nektek, levágjuk majd az embert és a fiút az állat és az isten helyett, és ismét eszünk belőle. - Azután még egy élethű bégetést hallatott, s elszenderült.

A mellette levők még sokáig maradtak arcra borulva, miután elhallgatott, nem tudván, vajon valóban meghalt-e, s vajon nem fog e még bégetni s szólani. Mindnyájan úgy érezték, mintha belsejük fölfordult volna, s az utolsó rész felülre kerülne, úgyhogy csaknem okádni kezdtek; mert a haldokló szavában s viselkedésében volt valami ősidőbelien szennyes, iszonyúan eltávolodott s szentül pogány, ami a kultúra legalsó rétege alatt, lelkük leghomályosabb, legelkerültebb s legszemélyentúlibb mélységeiben rejtőzött, s amit most Jichák haldoklása kínos émelyítésükre fölkevert: elmerült idők szennyes kísértése az állatról, amely isten volt, a kosról tudniillik, a törzs isten-őséről, kitől származtak, s kinek isteni vérét egykor, aljas időkben, ontották, s élvezték, hogy fölelevenítsék istenállati törzsrokonságukat - mielőtt eljött volna Ő, a távoli Isten, Elóhim, a mindenen túl és kívül lakozó Isten, a pusztaság Istene és a hold szarvának Istene, aki kiválasztotta őket, s aki ősi természetük kötelékéből elszakította őket, eljegyezte magát velük a körülmetélés gyűrűjével, s új istenség kezdetét alapította meg az időben. Ezért öklendeztek a haldokló Jichák kosarca előtt és bégetése hallatára: s Jákób is rosszul érezte magát. De lelke súlyosan emelkedett is volt egyúttal, mivel most mezítláb, homokkal hintve és megnyírva a temetésről kellett gondoskodnia, a szertartásokról és siratódalokról és a halottért fogyasztandó áldozati étkekről, Ézsauval, a fuvolázó bakkecskével együtt, aki lejött a kecskehegyekből, hogy eltemessék atyjukat a kettős barlangban, és hogy a maga zabolátlan-gyermeki módján, telesírt szakállal, együtt üvöltsön az énekesekkel és énekesnőkkel: "Hój adón!" Közösen varrták be Jichákot felhúzott térddel egy kos bőrébe, és így adták át a mindent fölfaló időnek, amely elnyeli gyermekeit, hogy nyakába ne üljenek, de aztán ismét ki kell öklendenie őket, hogy éljenek a régi s újuló történetekben, mint egyazon gyermekek. (Mert az óriás tapogatózván nem veszi észre, hogy az okos anya csak holmi bőrbe burkolt követ ad neki, nem pedig a gyermeket.) "Sirassuk urunkat!" - kiáltották újra és újra Jichák, az el nem fogadott áldozat fölött, ám ő élt történeteiben, melyeket joggal mesélt el első személyben, mert valóban az övéi voltak: részben mert énje vissza- s elfolyva határai közül a hajdani ősképbe olvadt, részben mert a hajdan ismét jelen lett testében, és az alapképhez híven meg tudott újulni. Így hallották és értették Jákób és a többiek, amint az atya, halódván, még egyszer el nem fogadott áldozatnak nevezte magát: kettős füllel hallották, de mégis egyképpen értették - mint ahogy valóban két füllel halljuk a szavakat, és két szemmel látjuk a dolgokat, de szavakat és dolgokat egyértelműen fogunk föl. Jichák hozzá még vénséges vén ember volt, ki egy kisgyermekről beszélt, akit csaknem leöltek, s hogy vajon ez a gyermek egykor ő maga vagy korábbi valaki volt, már csak azért sem jelentett sokat a tudás és értelem számára, mert kétségkívül az idegen áldozati gyermek sem lehetett az aggastyántól idegenebb és nagyobb mértékben eltávolodott, mint az a gyermek, aki egykor ő maga volt.

 

A Vörös

Jákób lelke tehát mélázón és súlyosan emelkedett volt e napokban, amidőn testvérével eltemette atyját, mert föltámadtak benne a régi történetek mind, és jelenné lettek szellemében, mint ahogy egykor jelenné lettek testben az örök őskép szerint, és úgy érezte, mintha áttetsző padozaton járna, amely végtelenül sok, a kifürkészhetetlen mélybe nyúló kristályrétegből áll, s mintha közöttük égő lámpák világítanák át ezeket a rétegeket. Ám Jákób, a jelenvaló fenn járt testének valóságában, és Ézsaura nézett, csellel megátkozott testvérére, aki a maga ősképe szerint hasonlóképp fenn járt vele, és Edom volt, a Vörös.

Ez személyiségét kétségtelenül hibátlanul határozza meg - kétségtelenül bizonyos értelemben, hibátlanul némi fenntartással, mert e "meghatározás" pontossága a holdvilág pontossága, amelyben száz ingerkedő káprázat lakozik, s melynek kétértelmű fényében nincs jogunk holmi tűnődésünkben könnyedén elmélyült együgyűséggel járni-kelni, mint történetünk hőseinek. Elmondtuk, hogy Ézsau, a vörösbundás mint szerzett és ápolt már ifjú éveiben Beérsebában kapcsolatokat Edom földjével, a kecskehegyeknek, Széir erdős magasságainak lakóival, és miként csatlakozott később minden pereputtyával, kánaánita asszonyaival, Adával, Oholibámával és Boszmáttal, s ezek fiacskáival és leánykáival együtt egészen hozzájuk s istenükhöz, Kuzahhoz. Ez a kecskenép élt tehát már, ki tudja, milyen régen élt, amikor Ézsau, József bácsikája közéjük telepedett, s csupán mágikusan kétértelmű holdpontossággal nevezheti őt a hagyomány, azaz a krónikához később illesztett, nemzedékeken átszőtt "szép beszélgetés" az edomiták atyjának, ősatyjuknak tehát, a kecskenép ősbakjának. Ézsau nem volt az, vagyis nem ő volt személyesen - jóllehet a "beszélgetés" és esetleg ő maga is annak hitte s tartotta magát. Az edomiták népe sokkal régebbi volt, mint József bácsikája - akit ismételten nevezünk így, mert azonosságát lényegesen biztosabb lemenő, mint felmenő ágon meghatározni -, sokkalta régebbi tehát, mint ő: mert ama Bélának, Behor fiának, akit a kortábla Edom első királyának nevez, elsősége bizonnyal nem áll szilárdabb lábon, mint Meni őskirálysága Egyiptomban, hogy egy hírhedt időszemfényvesztést említsünk. Szigorúan véve tehát a mi Ézsaunk nem volt Edom ősatyja; és ha énekszóval nyomatékosan így mondják: "Ézsau az Edom, nem pedig: Ézsau volt az Edom", ez a jelen idő nem véletlenül hangzik el, hanem a típus időtlen és egyénen túli összefoglalását jelenti. Történetileg, tehát egyénileg, a kecskenép ősbakja egy mondhatatlanul régibb Ézsau volt, akinek nyomdokán a mostani járt - jól kitaposott és többszörösen megjárt nyomdokán, kell hozzátennünk, s olyan nyomdokon, mely, hogy a végsőkig vigyük a dolgot, még csak nem is tulajdon nyoma volt annak, akiről jogosan mondhatná az ének: "Ézsau volt az Edom."

Ezen a ponton természetesen beszédünk titokzatos ködbe vész, és utalásaink szétfoszlanak benne: a múlt végtelenségébe tudniillik, amelyben minden kezdet látszatmegállónak és ideiglenes célnak bizonyult csupán, s melynek titokzatos volta azon a tényen alapszik, hogy lényege nem a vonal, hanem a gömb. A vonalnak nincs titka. Titokzatos csak a gömb. Ez pedig nem más, mint kiegészítés és megfelelés, két fél, amely eggyé zárul, egy felső és egy alsó részből áll, egy égi és egy földi féltekéből, amelyek oly módon megfelelve egészítik ki egymást, hogy ami fönn van, lenn is van, ami pedig a földi félen megtörténhet, az égi félben ismétlődik, s utóbbi előbbiben újrakezdődik. Két félnek e váltakozó megfelelése, amelyek együtt egészet alkotnak és gömbbé záródnak, egy valóságos váltakozáshoz hasonló, mégpedig a forgáshoz. A gömb gurul: ez a gömbnek természete. A fölső csakhamar alsó lesz és az alsó fölső, ha alsóról és fölsőről ilyen körülmények közt beszélni lehet. S nem elég, hogy égi és földi egymásban magukra ismernek, hanem a gömbforgásnál fogva az égi földire, a földi égire változik, amiből az az igazság adódik s világlik ki, hogy istenek emberekké, emberek viszont istenekké válhatnak.

Oly igaz ez, mint ahogy Uziri, a szenvedő s fölnégyelt egykor ember volt, mégpedig Egyiptom egyik királya, ám azután isten lett - természetesen állandó hajlam maradt benne, hogy ismét emberré legyen, mint ahogy világosan erre mutat már az egyiptomi királyok puszta létformája is, akik mind emberré testesült istenek voltak. Ha azonban azt kérdezzük, mi is volt Uziri eredetileg s kezdetben, isten vagy ember, választ nem kapunk, mert a guruló gömbön nincs kezdet. Ugyanígy áll a dolog Széttel, testvérével is, aki, mint már régebben elmondottuk, gyilkosa s fölnégyelője volt. Ez a gonosz, úgy mondják, szamárfejű és harcias természetű volt, azonkívül vadász, aki Egyiptom királyait Karnakban, Amun városának közelében oktatta nyilazásra. Mások Tüphónnak is nevezték, s már régóta neki tulajdonítottak egy hamszín nevű forró sivatagi szelet, a nap hevét s magát a tüzet, úgyhogy Hammonná, vagyis a nyílt izzótűz istenévé lett, és a föníciaiak és héberek Moloknak, vagyis Meleknek nevezték, Bikakirálynak, aki tüzében megemészti a gyermekeket és elsőszülötteket, és akinek Ábrahám Izsákot akarta föláldozni. Mit jelent, hogy Tüphón-Szét, a vörös vadász először és végezetül az égbolton lakozott, és senki más, mint Nergál, a hétnevű ellenség, Mars, a vörös, a tűzbolygó volt? Ugyanilyen joggal bárki állíthatná, hogy kezdetben és végezetül ember volt Szét, testvére Uziri királynak, akit a trónról letaszított és meggyilkolt, és csak azután lett isten és csillag, természetesen mindig készen arra, hogy ismét emberré legyen, a forgó gömb törvénye szerint. Mert ő mindkettő és legelőször egyik sem: csillagisten és ember, váltakozva, egy személyben. Ezért az ő időalakja az időtlen jelen, amely a gömb forgását önmagába zárja, s joggal mondják róla mindenkor: "Ő a Vörös."

Ha azonban Szét, a nyilas ekképpen égi-földi váltakozás viszonyában áll Nergál-Marssal, a tűzbolygóval, akkor nyilvánvaló, hogy ugyanígy a keringő megfelelés viszonya áll fönn Uziri, a meggyilkolt és Marduk, a királybolygó között, akit nemrég köszöntöttek a kútkáváról a fekete szemek, s akinek istenét Juppiter-Zeusznak is nevezik. Erről pedig az a történet járja, hogy atyját, Kronoszt, azt az isteni óriást, aki gyermekeit elnyelte - Zeuszt csak az anya fortélya mentette meg hasonló sorstól -, sarlóval megférfiatlanította és a trónról letaszította, hogy maga üljön királyként helyébe. Intelem ez mindenki számára, aki az igazság megismerésében nem akar félúton megállni. Mert nyilván azt jelenti, hogy Szét, vagyis Tüphón nem az első királygyilkos volt, hogy Uziri maga is gyilkosságnak köszönhette uralmát, és hogy mint király csak azt szenvedte, amit mint Tüphón cselekedett. A gömb titkának ugyanis egyik része az, hogy forgása által a személy egysége és azonossága a jellemszerep váltakozásával együtt tud haladni. Tüphón, amíg megátalkodottan gyilkosságot forral, s egyre lesi az alkalmat - ám a tett elkövetése után király, a siker tiszta fenségében, s a Tüphón szerepe és jellege másra száll. Sokan úgy tudják, hogy a vörös Tüphón volt, nem pedig Zeusz, aki Kronoszt megférfiatlanította és letaszította. Fölösleges a vita: forgás közben egyre megy a dolog, Zeusz Tüphón volt győzelme előtt. Ugyanilyen forgandó azonban atya és fiú kölcsönös viszonya, úgyhogy nem mindig a fiú az, aki az atyát legyilkolja, hanem az áldozat szerepe minden pillanatban a fiúnak juthat, akit akkor, megfordítva, az atya gyilkol le. Tüphón-Zeuszt tehát Kronosz. Ős-Ábrahám jól tudta ezt, mikor egyszülöttjét föláldozni készült a vörös Moloknak. Bús-komor hite nyilván az volt, hogy ehhez a történethez kell alkalmazkodnia, s ezt a szerepet betöltenie. De Isten meggátolta benne.

Volt egy időszak, amikor József bácsikája, Ézsau sülve-főve együtt volt a maga bácsikájával, Izmáellal, Izsák kitaszított féltestvérével, feltűnően gyakran látogatta sivatag-alvilágában, és terveket kovácsolt vele, amelyeknek borzalmasságáról még hallani fogunk. Ez az egymáshoz húzás természetesen nem volt véletlen, és ha a "Vörös"-ről esik szó, róla is szó kell hogy essék. Anyját Hágárnak hívták, ami "vándorló"-t jelent, és már önmagában is szinte fölhívás, hogy a pusztába űzzék, és így neve beteljesedjék. A közvetlen alkalmat erre mégis Izmáel adta, akiből alvilági hajlamai elejétől fogva nagyon is kiütköztek, semhogy az Istennek tetszés felső fényében való tartós időzésére gondolni lehetett volna. Az írás azt mondja róla, hogy "csúfolkodó" volt, ami azonban nem szabadszájúságot akar jelenteni - ami még nem tette volna alkalmatlanná a felső szférára -, hanem "csúfolkodás", az ő esetében tulajdonképpen "tréfálkozás", és megesett, hogy Ábrám "ablakon át" látta, amint Izmáel alvilági módon tréfálkozik Izsákkal, ifjabb féltestvérével, ami semmi esetre sem lehetett veszélytelen Jichákra, az igazi fiúra, mert Izmáel szép volt, mint a naplemente a sivatagban. Ezért a megsokasított nép jövendő atyja megrémült, és a helyzetet érettnek találta rá, hogy erélyes rendszabályokhoz nyúljon. Sára és Hágár között, akit egykor már anyasága elbizakodottá tett az akkor még magtalannal szemben, és ezért meg kellett futnia féltékenysége elől, állandó volt a civakodás, és Sára napról napra sürgette az egyiptomi asszonynak és fattyának elűzését, nem utolsósorban azért is, mert az öröklés kérdése tisztázatlan és vitás volt az ágyas idősebb fia és az igazi feleség ifjabb fia között: nagyon kérdéses volt, hogy Izmáelnek nincs-e örökjoga Jichákkal együtt vagy éppen előtte - ami gondolatnak is irtóztató lehetett Sára féltékeny anyai szívének, és kényelmetlen Abirámnak is. Azért az, amit most Izmáeltól látnia kellett, kilendítette fontolgatásainak lebegő serpenyőit, és az elbizakodásra hajlamos Hágárnak átadta fiát s némi vizet és édes lepényt, s felszólította, hogy menjen világgá, s vissza ne térjen többé. Mit is tehetett volna mást? Talán tűrje, hogy Jichák, az el nem fogadott áldozat most végül is a tüzes Tüphónnak legyen áldozata?

Értsük meg jól a kérdést. Sértően hangzik Izmáelra nézve, de jogosan. Mert benne magában van a sértés, és hogy nem bátorságos nyomdokokon haladt és úgyszólván "nem tegnapi" volt, tagadhatatlan. Neve első szótagjának leghalaványabb megváltoztatása elegendő hozzá, hogy teljes gőgjében mutassa be e nevet, s hogy Izmáel a pusztában olyan jó nyilas lett, nyilván szintén megtette hatását a tanítókra, akik vadszamárhoz hasonlították, Tüphón-Szét, a gyilkos, Uziri gonosz testvére állatához. Igen, ő a Gonosz, ő a Vörös, és Ábrahám hiába űzte el őt, és hiába védte meg áldáshordozó fiacskáját tüzes-beteg leskelődéseitől: midőn Izsák megtermékenyítette asszonya ölét, a Vörös visszatért, hogy Jákób, a Kellemes mellett éljen a maga történeteiben, s Rebeka ikreket hozott a világra, az "illatos füvet" és a "szúrós dudvát", Ézsaut, a Vörösbundást, akit a tanítók és bölcsek sokkal hevesebben szidalmaznak, mint amennyi szidalmat e világi-polgári személye érdemel. Mivel kígyónak és sátánnak nevezik, valamint disznónak, vaddisznónak, hogy mindenképpen a vadkanra célozhassanak, aki a pásztorúrfit széttépte Libanon szakadékaiban. Tudós haragjuk egyenesen "idegen istennek" mondja őt, hogy polgári személyének otromba jólelkűsége senkit meg ne tévesszen afelől, ki ő a gömb fordulásakor.

A gömb forog, s a két szerep gyakran atyáé és fiúé, az egyenlőtleneké, a Vörösé és az Áldotté, és a fiú megférfiatlanítja az atyát, és az atya leöli fiát. Máskor viszont - és senki sem tudja, ki, mi volt előbb - testvérek ők, mint Szét és Uziri, mint Káin és Ábel, mint Sém és Hám, és előfordul, hogy harmadmagukkal, amint látjuk, mindketten párrá testesülnek, az atya-fiú pár áll az egyik oldalon s a testvérpár a másikon. Így Izmáel, a vadszamár Ábrahám és Izsák között áll. Előbbi felé a sarlós fiú, utóbbi felé a vörös testvér. Hogy meg akarta-e fosztani Ábrahámot férfiasságától? Mindenesetre meg akarta. Mert Izsákot alvilági szerelemre próbálta csábítani, és ha Izsák nem termékenyíti meg asszonya ölét, nem születhetett volna Jákób és a tizenkét fiú, s mi lett volna akkor a megszámlálhatatlan ivadékok ígéretéből és Ábrahám nevéből, amely annyit jelent: "népek sokaságának atyja"? Most pedig ismét testük jelenvalóságában jártak-keltek, mint Jákób és Ézsau, és magának a tökfejű Ézsaunak is volt némi fogalma arról, hogyan áll vele a dolog - hát még Jákóbnak, amilyen művelt és értelmes volt?

 

Izsák vaksága

Jákób okos, barna, kissé már fáradt szeme megtörten s könnybe lábadva nyugodott a vadászon, ikertestvérén, míg ez segített neki atyjukat eltemetni, s a történetek mind föltámadtak benne, és tűnődésében jelenné lettek: a gyermekkor, s ahogy a sokáig függőben levő döntés megtörtént átok és áldás dolgában, s aztán mind a továbbiak. Szeme száraz volt tűnődésében, s csak időnként remegtette meg mellét az életszorongás, befelé fordult lihegéssel. Ézsau pedig siránkozott s bőgött munka közben, holott az aggastyánnak, akit most bőrbe varrtak, vajmi keveset köszönhetett, hacsak a pusztába-átkozást nem, ami az áldás kimondása után számára megmaradt - az atya nehéz bánatára, amint Ézsau meggyőződéssel vallotta, mert ez a meggyőződés neki életszükséglet volt, s ezért legalább a tulajdon szájából kívánta újra és újra hallani, s öltögetés közben szipogva s orrát törölve, sírva-ríva tízszer is elmondta:

- Téged, Jekev az asszony szeretett, de engem az atya szeretett, és szívesen evett a vadból, amit elejtettem, úgy bizony. "Bundás - mondotta -, elsőszülöttem, ízlik nekem, amit ejtettél, és fújtatott tűznél számomra megsütöttél. Igen, jólesik az étel, Vörösbundás, köszönöm derekasságodat! Te maradsz az én elsőszülöttem mindenkoron, s megemlékezem rólad." Így és nem másként szólt atyám talán százszor és ezerszer is. Téged pedig az asszony szeretett és így szólt hozzád: "Jekevke, választottam!" És az anya szeretete, tudják az istenek, puhább ágyat vet, mint az atya szeretete, magam tapasztaltam.

Jákób hallgatott. Így hát Ézsau tovább csuklotta nagy zokogással, amit hallani lelki szükséglete volt:

- És ah és ah, hogy megrémült az öreg, amikor utánad beléptem én, és hoztam főztömet, hogy megerősítse magát az áldásosztásra, s rájött, hogy nem Ézsau volt az előttem járó! Módfelett megrémült, és újra meg újra fölkiáltott: "Ki volt hát a vadász, ki volt hát? Most hát övé az áldás, mert erőt vettem immár az áldásra! Ézsau, én Ézsaum, mitévők legyünk most?"

Jákób hallgatott.

- Ne hallgass már, simabőrű! - kiáltotta Ézsau. - Ne hallgass önző hallgatásoddal, s ha hozzá még úgy teszel, mintha hallgatásod szelíd kímélet volna, méregbe és dühbe gurítasz! Talán nem igaz, hogy az öreg engem szeretett, és módfelett megrémült?

- Te mondod - felelte Jákób, és Ézsaunak be kellett érnie ennyivel. De avval, hogy ezt mondotta, még nem lett a dolog igazabb, mint ahogy a valóságban volt; nem lett evvel kevésbé bonyolult, hanem félig igaz és kétértelmű maradt, és hogy Jákób egyrészt hallgatott, másrészt kurtán felelgetett, az nem gonoszság és alattomosság volt, hanem lemondás a tényállás bonyodalmas nehézségével szemben, amelyet bömbölő indulatszavakkal és vadócérzékenységgel nem lehetett megközelíteni, a hátramaradott szépítgető és öncsaló érzékenységével, aki a megboldogulthoz való viszonyát utólagosan a legjobbnak akarja föltüntetni. Hiszen igaz lehet, hogy Izsák megrémült Ézsau jöttén, miután Jákób már ott volt. Mert az öreg attól is félhetett, hogy valami idegen járt nála a sötétben, valami jöttment csaló, aki kiravaszkodta az áldást, ami természetesen igen nagy szerencsétlenség lett volna. De hogy akkor is megrémült és őszintén megrémült volna-e, ha biztosan tudja, hogy Jákób előzte meg Ézsaut és fogadta az áldást, az más kérdés, amelyre nem lehet olyan könnyedén felelni, mint ahogy Ézsau szíve vágya volt, hanem inkább ugyanazon szemszögből kell megítélni, mint ama másik kérdést: hogy a szülők szeretete csakugyan olyan egyszerűen oszlott-e meg, mint ahogy Ézsau a maga lelki szükségletéhez mérten akarta igaznak tekinteni - egyik oldalon "Jekevke", a másikon "Vörösbundás" -, Jákóbnak volt oka kételkedni ebben, ha nem is érezte följogosítottnak magát arra, hogy a siránkozóval szemben kifejtse okait.

Gyakran, ha a kisebb fiú anyjához simult, az elmesélte neki, milyen nehéz volt viselőssége az utolsó hónapokban, a testvérek születése előtt, és milyen torzan, kifúltan vonszolta magát túlterhelt lábán az ikrek állandó rugdalózása közben, akik nem tudtak békén maradni egymással méhében, hanem a kilépés rendjén civakodtak. Izsák Istene, állította az anya, tulajdonképp Jákóbot szánta az elsőszülöttségre, de mivel Ézsau olyan hevesen támasztott rá igényt a maga számára, Jákób gyöngédségből és udvariasságból engedett - különben nyilván avval a néma tudattal, hogy ikrek között az elenyésző életkorkülönbség maga nem sokat számít, s még nem jelenti a tulajdonképpeni döntést, s hogy a szellemileg valódi elsőszülöttség és hogy kinek az áldozati füstje száll majdan egyenesen föl az Úrhoz, csak odakinn s csak idővel dől el. Rebeka elbeszélése valószínűen hangzott. Kétségtelen, hogy Jákób könnyen viselkedhetett volna így, s ő maga emlékezni vélt rá, hogy csakugyan így is viselkedett. Amit azonban az anya előadásával elárult, éppen az volt, hogy Ézsau kicsiny és kierőszakolt életelőnyét a szülők sohasem tekintették döntő jelentőségűnek, és az, hogy a testvérek közül melyik az áldás várományosa, sokáig, férfikoruk tavaszáig, a sorsdöntés napjáig függőben maradt, s így Ézsau panaszkodhatott ugyan a kárára történt döntés miatt, de jogtalan megrövidítés miatt lényegében nem. Sokáig, különösen az atya szemében, valóságos elsőszülöttsége elég súlyosan esett javára latba, hogy ellensúlyozzon minden idegenkedést, melyet egyénisége keltett - s itt "egyéniségen" éppúgy kell a testiséget érteni, mint az erkölcsi-szellemiséget -, oly sokáig, amíg aztán nem hatott többé. Már születésekor egész testét vörös szőr borította, mint egy bezoár-kecskekölyköt, s valamennyi foga megvolt: baljós jelenségek, de Izsák kényszerítette magát, hogy nagyszerű jelentést értelmezzen és üdvözöljön bennük. Szívesen állt elsőszülöttje pártján, s maga volt megalapozója és sokéves őrizője annak a föltevésnek, amelyhez Ézsau úgy ragaszkodott: hogy tudniillik Ézsau az ő fia, Jákób viszont az anyja fia. Az a simabőrű, fogatlan ott, mondotta önmagát ösztökélve - mert éppen e második fiú kicsiny személye körül mintha lágy fény derengett volna, s a gyermek okosan és szelíden mosolygott, míg az elsőszülött kiállhatatlan karattyolással rúgkapált, s közben szemöldökét iszonyú arabeszkké vonta -, a simabőrűre nyilván nyomorú sors és kevés remény vár, míg a bundás hősi hajlamokat mutat, és bizonnyal sokra viszi az Úr színe előtt.

Ilyenformán nyilatkozott nap nap után, gépiesen, ítéletszerűen szilárd kijelentésekkel, bárha nemsokára már néha remegő és belülről fölfortyanó hangon; mert Ézsau kellemetlenül korán nőtt fogaival borzalmasan kínozta Rebeka keblét, úgyhogy csakhamar mindkét csecsbimbója csupa seb és gyulladás lett, és a kis Jákóbot is hígított állati tejjel kellett táplálni.

- Hős lesz belőle - mondta Jichák ezenközben -, s ő az én fiam és elsőszülöttem. A tiéd pedig a sima, Betuél leánya, keblemnek szíve! - "Keblemnek szíve", így nevezte asszonyát ilyen alkalommal, és a kedves gyermeket anyja fiának mondta, a bundást viszont a magáénak. Ki volt tehát számára kedvesebb? Ézsau. Így szóltak később a pásztordalok, és így tudták már ekkor a vidék lakói: Jichák Ézsaut szereti, Rebeka Jákóbot, ez volt a közhit, amelyet Izsák szavai alapoztak meg, s az ő szavai tartottak fönn, kis mítosz a sokkal nagyobbon és hatalmasabbon belül, de olyannyira ellentmondó e nagyobbnak és hatalmasabbnak, hogy - Jichák belévakult.

Hogy kell ezt értenünk? Olyan módon, hogy test és lélek egymásba keveredése sokkal bensőségesebb, a lélek sokkal terhesebb, a testinek lelki meghatározhatósága sokkal mélyrehatóbb, mint ahogy néha hiszik. Izsák vak volt, vagy jóformán vak, amikor meghalt, ehhez nem fér kétség. Ikreinek gyermeksége idején azonban látóképességét még korántsem gyöngítette így meg a vénség, és ha gyermekei legénykorában már sokkal közelebb állt a vaksághoz, annak oka az, hogy látóképességét évtizedeken át elhanyagolta, fölfüggesztette, kikapcsolta kímélés ürügyével, minthogy hajlama volt a kötőhártya-gyulladásra, ami az ő vidékén nagyon gyakori volt (Lea és több fia is teljes életében ebben a kórságban sínylődött), a valóságban azonban azért, mert nem volt kedve nézni. Lehetséges volna, hogy valaki megvakul, vagy a megvakuláshoz jut közel, mint ahogy Jichákkal történt vénségére, mert nem szívesen lát, mert a látás fájdalom számára, mert jobban érzi magát a homályban, amelyben megtörténhetnek bizonyos dolgok, amelyeknek meg kell történniük? Nem állítjuk, hogy ilyesféle okok ilyesféle eredményt szülnek: megelégszünk annyinak a megállapításával, hogy az okok mindenesetre fönnforogtak.

Ézsau állatian koraérett volt. Úgyszólván gyermekkorában már nyakra-főre házasodott: Kánaán lányaival, kitteus és kivveus nőkkel, amint tudjuk, előbb Juditot és Adát, azután meg Oholibámát és Boszmátot vette feleségül. Ezeket az asszonyokat az atya sátortáborába telepítette, megtermékenyítette őket, s aztán annál tökéletesebb közönnyel hagyta, hogy a nők és kölykeik a szülők szeme láttára megszokott természetimádásukat és bálványozásukat űzzék, minthogy magának sem volt érzéke Ábrám magas öröke iránt; délen a széirbeliekkel kötött vadász- és hitbarátságot, és nyíltan szolgált a zivataros Kazahnak. Amint később az ének mondta, és a hagyomány még ma is mondja, "ők valónak Izsáknak és Rebekának lelke keserűsége": mindkettőnek tehát és szükségszerűen Jicháknak még jobban, mint házastestvérének, noha ez volt, aki bosszúságának hangot adott, míg Izsák hallgatott. Hallgatott, és ha szólt, így hangzottak szavai: "Az én fiam a Vörös. Ő az elsőszülött, és én őt szeretem." Ám Izsák, az áldáshordozó, Ábrám istenleleményének őrizője, akiben szellemi hozzátartozói a káldeai fiát és újjátestesülését látták, súlyosan szenvedett amiatt, amit kénytelen volt látni, vagy előle szemét lehunyni, hogy ne lássa, szenvedett saját gyöngesége miatt, amely megakadályozta abban, hogy a csúfságnak véget vessen, Ézsaut a pusztába űzvén, amint ez Izmáelnak, vad szépségű bácsikájának sorsa lőn: A "kis" mítosz akadályozta meg ebben, Ézsau valóságos elsőszülöttsége akadályozta, ami a bizonytalan helyzetben, amikor még függőben volt a kérdés, hogy melyik lesz az ikrek közül az elhivatott és kiválasztott, erősen Ézsau javára billentette a mérleget; így hát csak panaszolkodott szemére, szemhéjai folyására és gyulladására, s hogy homályosan lát, mint a haldokló hold, s hogy bántja a fény - és a homályt kereste. Azt mondjuk hát, hogy Izsák "megvakult", hogy menyeinek bálványimádását ne kelljen látnia? Ah, ez volt a legkevesebb mindabból, amivel sújtotta a látás, s ami a vakságot kívánatossá tette számára - mivel csak a homályban történhetett meg az, aminek történnie kellett.

Mert minél jobban serdültek a gyermekek, annál világosabban rajzolódtak ki a látó előtt a "nagy" mítosz vonalai, amelyben a "kis" mítosz az öregebb javára szolgáló minden atyai-elvszerűség ellenére egyre növekvő mértékben kényszeredetten-tarthatatlan lett; annál nyilvánvalóbbá vált, kicsoda a két fiú, micsoda nyomdokokon jár, és milyen történetekre támaszkodik a Vörös és a Sima, a Vadász és az Otthonülő - és miként tudta volna Izsák, aki Izmáellal, a vadszamárral együtt maga is ezt a testvérpárt alkotta, aki maga is nem Káin volt, hanem Ábel, nem Hám, hanem Sém, nem Szét, hanem Uziri, nem Izmáel, hanem Jichák, az igazi fiú: miként tudta volna látó szemmel elhatározását fenntartani, hogy Ézsaut részesítse előnyben? Azért elapadt szeme világa, mint a haldokló hold, és ő sötétségben feküdt, hogy megcsalassék Ézsauval, elsőszülöttjével egyetemben.

 

A nagy komédia

Valójában senki sem csalatott meg. Ézsau sem. Mert ha itt finnyáskodva beszélünk emberekről, akik nem mindig tudták egészen biztosan, hogy kicsodák, és noha Ézsau sem tudta ezt mindig tökéletes biztonsággal, hanem néha a széirbeliek ősbakjának tartotta magát, és első személyben beszélt erről - úgy ez az alkalmi bizonytalanság csak személyhez és időhöz kötött lényeiket illette, és éppen annak volt következménye, hogy az egyesnek lényegbeli, időn kívüli, mitikus és tipikus kilétét mindegyik nagyszerűen ismerte. Ézsau is, akiről nemhiába mondták, hogy a maga módján éppoly jámbor férfiú volt, mint Jákób. Igaz, hogy a bekövetkezett "csalás" után sírt és dühöngött, és halálosabb gyűlölettel leselkedett áldottfejű fivérére, mint Izmáel a magáéra, igen, igaz, hogy Izmáellal mind Izsák, mind Jákób ellen gyilkos terveket főzött ki. De mindezt azért tette, mert szerepében benne volt, s jámboran és pontosan tudta, hogy minden történés önbeteljesülés, és hogy a történés azért történik, mert kiformált ősképe szerint meg kell történnie: azaz nem első ízben valósul meg, hanem ceremonikusan, és minta után jelenné lesz, mint az ünnepben, és visszatér, ahogy az ünnepek visszatérnek. Mert Ézsau, József nagybátyja nem volt azonos Edom ősatyával.

Ezért amikor eljött az óra, s a testvérek már csaknem harmincesztendősek voltak, amikor Jichák sátra homályából elküldte a napos rabszolgát, egy sihedert, akinek fél füle hiányzott, mivel többrendbeli könnyelmű eltévelyedése miatt levágták, amitől igen nagyon megjavult, amikor ez keresztbe tette karját feketés mellén Ézsau előtt, aki a szolgákkal a szántóföldön dolgozott, és így szólt hozzá: "Uram után kívánkozik az úr", Ézsau lába szinte gyökeret vert, és rőt arca fakóra vált az izzadság alatt, amely elborította. Az engedelmesség szólamát mormolta: "Ímhol vagyok." De lelkében ezt gondolta: "Itt az óra!" És ez a lélek tele volt büszkeséggel, borzadással és ünnepélyes fájdalommal.

Aztán a napsütötte földekről bement atyjához, aki két megnedvesített ronggyal a szemén feküdt a félhomályban, hozzáhajolt és szólt:

- Uram, hívtál.

Izsák kissé szenvedő hangon válaszolt:

- Ez Ézsau fiamnak a hangja. Te vagy az, Ézsau? Igen, hívtalak, mert eljött az óra. Lépj közelebb, elsőszülöttem, hogy megbizonyosodjam rólad!

És Ézsau kecskebőr kötényében odatérdelt a nyoszolyához, és szemét a rongyokra szegezte, mintha keresztül akarta volna szúrni őket, hogy atyja szemébe hatolhasson, míg Izsák megtapogatta vállát és karját és mellét, így szólván:

- Igen, ezek a te csimbókjaid és Ézsau vörös gyapja. Látom kezemmel, mely akarva, nem akarva már alaposan megtanulta, hogy ellássa a fogyatkozó erejű szem tisztét. Hallgass hát rám, fiam, és füledet tágra s barátságosra nyisd a vak atya szava előtt, mert íme, itt az óra. Lásd, már annyira befedtek az évek és napok, hogy bizonnyal nemsokára eltűnök alattuk, és mivel szemem világa már rég fogyóban van, nagyon valószínű, hogy hamarosan egészen elfogyatkozok és elenyészek a sötétségben, s életem éj lesz, s többé nem láttok engem. Ezért, hogy meg ne haljak, mielőtt az áldásról nem rendelkeztem, s erőmet át nem ruháztam, s az örökséget át nem adtam, legyen hát most is úgy, mint már nemegyszer volt. Menj, fiam, és vedd lövőszerszámodat, amellyel oly derekasan és ijesztően bánsz az Úr előtt, barangold be a pusztát és a rétet, s ejts vadat. Aztán készítsd el nekem, csinálj húsételt szájam íze szerint, aludttejben főzve lobogó lángon és finoman fűszerezve, aztán hozd be, hogy egyek belőle és igyak, és testemben megerősödjék a lélek, és megáldjalak látó kezemmel. Ez a kívánságom. Eredj hát.

- Már meg is történt - mormolta Ézsau a szólásformát, de térdepléséből nem kelt föl, s mélyen meghajtotta fejét, míg fölötte a semmibe meredt a két vak rongydarab.

- Itt vagy még? - érdeklődött Izsák. - Egy pillanatra azt gondoltam, már elmentél, amin nem csodálkoztam volna, mert az atya megszokta, hogy utasításait szerető félelemmel mindenki sürgősen teljesítse.

- Már meg is történt - ismételte Ézsau, és távozott. Ám alighogy fölemelte a bőrlapot, amely a sátor bejáratát takarta, ismét lebocsátotta, és visszatért, még egyszer letérdelt a nyoszolya mellé, és megcsukló hangon szólt:

- Atyám!

- Nohát, mi kell még? - kérdé Izsák, miközben szemöldökét fölhúzta a rongyocskák felett. - No jó - mondotta aztán. - Eredj, fiam, mert itt az óra, a nagy perc számodra és mindnyájunk számára. Eredj, vadássz és főzz, hogy megáldhassalak!

Ézsau pedig emelt fővel kiment, és az óra teljes büszkeségével a sátor elé lépett, és mindenkinek, aki a közelben volt, hangos szóval hirdette pillanatnyi dicsőségét. Mert a történetek nincsenek egyszerre készen, pontról pontra történnek, fejlődési szakaszaik vannak; és hibás volna egészben siralmasnak mondani azokat, amelyek siralmasan végződnek. Siralmas befejezésű történeteknek is megvannak a maguk dicsőséges órái és állomásai, és méltányos, hogy ezeket ne a vég szempontjából nézzük, hanem tulajdon fényükben, mert jelenvalóságuk semmivel sem kisebb erejű a vég jelenvalóságánál. Ezért Ézsau büszke volt az ő óráján, és zengő hangon kiáltotta ki:

- Halljátok, udvari emberek, halljátok, Ábrám gyermekei és Já áldozói, halljátok ti is, Baál áldozóasszonyai, Ézsau feleségei, minden ivadékaitokkal, ágyékom gyümölcsével együtt! Íme, itt van Ézsau órája. Az úr meg akarja áldani fiát még ma! A pusztába és rétre küld engem Izsák, hogy kézívemmel eledelt szerezzek számára és erősítésére érettem! Boruljatok le!

S míg a közelállók, akik ezt hallották, arcra borultak, Ézsau egy szolgálót látott szaladni, hogy csöcse csak úgy szökdösött.

Ez volt az a szolgáló, aki Rebekának kifúlva jelentette, mivel dicsekszik Ézsau. És ugyanez a szolgáló jött, a lótás-futástól egészen elfulladva Jákóbhoz, aki egy hegyes fülű kutya, név szerint Tám társaságában a juhokat őrizte, és hosszú, fölül kampós botjára támaszkodva állt istengondolataiba merülve, s homlokával a fűben zihálta: "Az úrnő...!" Akkor Jákób ránézett, és hosszabb szünet után nagyon csöndesen felelte: "Ímhol vagyok." A szünet alatt azonban lelkében ezt gondolta: "Íme, itt az óra!" És lelke tele volt büszkeséggel, borzadással és ünnepélyes érzéssel.

Botját Támra bízta, hogy őrizze, és bement Rebekához, aki már türelmetlenül várta.

Rebeka, Sára követője arany fülönfüggős matróna volt: hatalmas, erős csontú alak, s nagyszabású arcvonalai még sokat megőriztek szépségükből, mely egykor Gérárban veszedelembe sodorta Abimeleket. Fekete szemének tekintete okos és szilárd volt, ívelt, ólomfestékkel egyenletesen utánahúzott szemöldökei közt néhány erélyes ránc húzódott, orra férfiasan erős alkatú, vastag cimpájú s merész ívelésű, hangja mély és telizengésű volt, s felső ajkát sötét szálak árnyékolták. Haját, mely fekete-ezüst s középen elválasztott fürtökben szorosan simult homlokára, barna fátyolkendő borította, hosszan csüngve alá hátán, borostyánbarna vállát viszont, melynek büszke hajlását az évek éppoly kevéssé rontották meg, mint nemesen formált karját, szabadon hagyta a fátyol is és a mintás, övetlen, bokáig érő gyapjúruha is, amelyet viselt. Kicsiny, vastag eres keze az imént még gyorsan, javító gáncsolással kapott az asszonyok keze közé, akik a szövőszék mellett guggoltak, melynek lábai a szabadban földbe cövekelve álltak, s ujjal és fadarabokkal nyomkodták s gyömöszölték a lenből sodort keresztfonalakat a kifeszített hosszanti szálakon át. De Rebeka most abbahagyta a munkát, elküldte a szolgálókat, s fiát úrnősátra belsejében várta, melynek szőrfüggönyei alatt s szőnyegei fölött sürgető arccal sietett a tisztelettel belépő fiú elé.

- Jekev, gyermekem - mondta halkan és mélyen, s a fiú fölemelt kezét mellére vonta -, itt az óra. Az úr meg akar áldani.

- Engem akar megáldani? - kérdezte Jákób elfehéredve. - Engem és nem Ézsaut?

- Téged őbenne - felelte az anya türelmetlenül. - Csak semmi szőrszálhasogatás! Ne beszélj, ne okoskodj, hanem tedd, amit akarnak, hogy tévedés ne essék, és szerencsétlenség ne történjen!

- Mit parancsol, anyácskám, aki életemet adja, mint amikor még testében rejtőztem? - kérdezte Jákób.

- Halld hát! - mondta az anya. - Az úr megparancsolta neki, hogy ejtsen vadat, és készítsen abból étket szája íze szerint, hogy megerősítse magát az áldásra. Ezt te gyorsabban és jobban meg tudod tenni. Eredj nyomban a juhok közé, végy két gödölyét, öld meg őket és hozd el nekem. Legjobb részükből olyan ételt csinálok atyádnak, hogy egy falatot sem fog hagyni belőle. Menj!

Jákób reszketni kezdett, és reszketett szüntelenül, amíg mindenen túl nem volt. Bizonyos pillanatokban a legnagyobb erőfeszítéssel tudta csak legyőzni fogai vacogását. S szólott:

- Emberek irgalmas atyja! Minden szavad isteni szó számomra, de amit mondasz, borzasztóan veszedelmes. Ézsau mindenütt szőrös, a te gyermeked pedig csaknem mindenütt sima. Ha netalán az úr megtapogat engem, és érzi simaságomat: hogyan állok előtte? Éppúgy, mintha meg akarnám csalni - és átkot vennék magamra áldás helyett, mielőtt egyet gondolhatnék.

- Már megint okoskodni kezdesz? - förmedt rá az asszony. - Az én fejemre szálljon az átok. Gondom lesz rá. Csak eredj, és hozz nékem gödölyéket. Még hiba történik...

A fiú már szaladt. Fölsietett a hegyoldalba, nem messze a tábortól, ahol a kecskék legeltek, fölkapott két tavaszi gidát, akik a suta körül ugrándoztak, és egy nyisszantással megölte őket, odakiáltva a pásztoroknak, hogy az úrnőnek viszi. Vérüket kicsorgatta az Úr előtt, hátsó lábuknál fogva vállára vetette tetemüket, és kalapáló szívvel hazament. A gödölyék lecsüngtek hátul az ingén, még gyermeki fejükkel, gyűrűs szarvacskájukkal, széthasított orral és üveges szemmel - korai áldozatok, nagy célra szánva. Rebeka már állt és integetett.

- Gyorsan - mondatta -, minden elő van készítve. Házában kőből épült tűzhely állt, amelyen már lobogott a tűz a bronzfazék alatt, és minden szükséges ott volt a konyhából és kamarából. És az anya elvette a gödölyéket, és sebesen nekilátott, hogy lenyúzza és földarabolja őket, s nagyszerűen és erőteljesen forgolódott a villával a lángoló tűzhelynél, kavart és hintett és tálalt, és csönd volt közöttük mindeme munkája alatt. De még főtt az étel, mikor Jákób azt látta, hogy az anya ládájából összehajtogatott ruhákat, inget és zubbonyt szed elő. Ézsau ünneplője volt az, amelyet ő őrzött, amint Jákób rájött: és a fiú ismét elfehéredett. Azután látta, amint anyja a gidák bőrét, melynek belső fele még nedves és tapadó a vértől, késsel darabokra és csíkokra metélte, és megreszketett e látványra. Rebeka pedig megparancsolta, hogy félujjas hosszú ingét, melyet ez időben mindennapra viselt, levesse, és sima, reszkető tagjaira húzza testvére rövid alsóruháját és afölé a finom kék és vörös gyapjúöltönyt, amely csak egyik vállon volt átvetve, s a karokat szabadon hagyta. Aztán így szólt:

- Most jöjj ide! - S miközben ajka halk szavakra mozdult, és szemöldöke közt az erélyes ráncok kimélyültek, mindenüvé, ahol Jákób sima és csupasz volt, nyakára és karjára, alsó lábszárára és keze hátára ráhelyezte a bőrdarabokat, és fonállal megkötötte őket, noha anélkül is igen kellemetlen módon tapadtak. Így mormogott:

- Bepólyálom a gyermeket, bepólyálom a fiút, elcserélem a gyermeket, elváltoztatom a fiút, bőrét a bőrrel.

És tovább mormolt:

- Bepólyálom a gyermeket, bepólyálom az urat, tapogasson az úr és egyen az atya, s téged szolgáljanak a mélységbeli testvérek.

Azután saját kezével megmosta fia lábát, mint akkor tette, amikor még kicsi volt, fogta a kenetet, mely a mezőnek és a mező virágainak illatát lehelte és Ézsau kenete volt, és megkente Jákób fejét és megmosott lábát, miközben foga között így szólt:

- Megkenem a gyermeket, megkenem a követ, egyen a vak, lábadhoz, lábadhoz boruljanak a mélységbeli testvérek!

Azután szólt:

- Megtörtént. - S míg a fiú gyámoltalanul megzavarva és állattá öltöztetve fölállt, szétterpesztett karral és lábbal ácsorgott, s a foga csattogott, a megfűszerezett húsételt csészébe tálalta, búzakenyeret tett melléje és aranyszínű olajat mártogatásra, és egy korsó borral együtt mindent a fiú kezébe-karjára tett, és így szólt: - Most menj utadra!

És Jákób ment megrakottan, ügyetlenül és szétterpesztett lábbal, reszketve, hogy a csúnyán tapadó bőrök félrecsúsznak a kötelék alatt, s szíve hangosan kalapált, arcát elfintorította, s szemét lesütötte. A ház népe közül sokan látták, amint így áthaladt a tanyán, fölemelték kezüket, csettintve megingatták fejüket, ujjuk hegyét is megcsókolták talán, és így szóltak: "Íme, az úr!" Végül az atya sátra elé ért, száját a függönyhöz értette, és beszólt:

- Én vagyok, atyám. Beteheti lábát a te szolgád sátradba?

A lakás mélyéről Izsák szenvedő hangja válaszolt:

- Ki vagy te tulajdonképpen? Nem holmi kapcabetyár-é vagy annak fia, hogy sátram elé jössz, és azt mondod magadról: én vagyok. Mindenki mondhatja, hogy én vagyok, de az a kérdés, ki mondja.

Jákób felelt, s fogai most nem vacogtak, mert beszéd közben összeharapta őket:

- Fiad az, aki azt mondja: én vagyok, és aki vadászott, és étket készített.

- Az már más - felelte Jichák belülről. - Akkor bejöhetsz.

Erre Jákób belépett a félhomályba; a sátor hátsó részén magasított és letakart agyagpad vonult végig, s Jichák azon feküdt, köpenyébe burkolózva, a vizes ronggyal szemén - egy bronz félkörű támasztón feküdt, amely fölemelte fejét. Ismét megkérdezte:

- Ki vagy hát?

És Jákób elhaló hangon válaszolt:

- Én vagyok Ézsau, a szőrös, elsőszülötted, és akképpen cselekedtem, amint parancsolád. Ülj föl, atyám, és erősítsed meg lelkedet; íme, itt az étek.

De Izsák még nem ült föl. Megkérdezte:

- Hogyan, ilyen hamar vadra találtál, és ilyen gyorsan íjadnak húrja elé szaladt egyikük?

- Az Úr, a te Istened szerencsés vadászatot adott - felelte Jákób, és csak egyes szótagok fogtak hangot, a többit csupán suttogta. Ézsau miatt azonban úgy mondta: "a te Istened" - mert Izsák istene nem volt Ézsau istene.

- De hogyan van ez? - kérdezte ismét Izsák. - Hangod bizonytalan, Ézsau, elsőszülöttem, de úgy hangzik, mint Jákób hangja.

Erre Jákób semmit sem tudott válaszolni félelmében, s csak reszketett. Izsák pedig nyájasan így szólt:

- Testvérek hangja bizonyára hasonlít, és szavaik rokon hangzással hagyják el szájukat. Jöjj ide, hadd tapogassalak meg, s lássam látó kézzel, vajon Ézsau vagy-e, elsőszülöttem, avagy nem.

Jákób engedelmeskedett. Mindent lerakott, amit anyja kezébe adott, s közel lépett atyjához, hogy az megtapogassa. És a közelből látta, hogy az atya a rongyokat fonallal erősítette meg fején, hogy le ne essenek, ha fölül, ugyanúgy, ahogy Rebeka erősítette meg rajta a kellemetlen bőröket.

Izsák kis ideig szétterpesztett kezével, hegyes ujjaival tapogatózott a levegőben, míg Jákóbra nem talált, aki odanyújtotta magát. Aztán hozzáért sovány, sápadt keze, és körüljárta, ahol nem fedte ruha, nyakán, karján és keze fején lefelé lábáig, és mindenütt a gödölyék bőrét érintette.

- Igen - mondotta -, mindenesetre így már bizonyos vagyok, mert ez a te gyapjad, ezek Ézsau vörös csimbókjai, látom látó kézzel. A hang Jákób hangja, de a kéz Ézsaué, és ez a döntő. Tehát te vagy Ézsau?

Jákób felelt:

- Te látod és te mondod.

- Úgy hát adj ennem! - mondta Izsák, és fölült. A köpeny lecsüngött térdére. És Jákób fogta az evőcsészét, és az atya lábához kuporodott, és odatartotta a csészét. De Izsák előbb még fölé hajolt, kezét kétoldalt Jákób beszőrözött kezére téve, és megszagolta az ételt.

- Ah, jó - mondotta. - Jól készítetted el, fiam. Savanyú tejfölben, amint parancsoltam, és kardamón van benne és kakukkfű, valamint némi kömény. - És még más fűszereket is megnevezett, amelyeket az ételhez használtak, s melyeket orra fölismert. Aztán biccentett, nekilátott és evett.

Mindent megevett, jó sokáig tartott.

- Kenyered is van, Ézsau fiam? - kérdezte rágicsálva.

- Természetesen - felelte Jákób. - Búzalepény és olaj.

És tört a kenyérből, olajba mártotta, és az atya szájához emelte. Az rágott és ismét vett a húsból, megtörölte szakállát, és helyeslőn bólintott, míg Jákób fölnézett arcába, és szemlélte evés közben. Olyan finom és áttetsző volt ez a gyöngéd gödrökkel szántott arc, melyen a ritkás szürke szakáll sarjadt, és a nagy és törékeny alkatú orr vékony és tág cimpáival s a megköszörült kés éléhez hasonló hajlított hátával - olyan szentnek és átszellemültnek látszott a ráborított rongyok ellenére is, hogy a rágcsálás és az étkezés szükségessége sehogy sem illett hozzá. Az ember szinte szégyellte magát az evőt meglesni étkezésében, és úgy érezte, neki is szégyelleni kellene magát, hogy engedi a leselkedést. De a ráborított rongyok nyilván megóvták e kellemetlen érzéstől, s ő csak rágcsált kényelmesen ritkás szakállal borított gyenge alsó állkapcsával, s mivel a csészében csupán jó falat volt, egy morzsányit sem hagyott benne.

- Adj innom! - mondta aztán. És Jákób serényen nyújtotta a boroskancsót, s maga emelte az evés után szomjazó ajkához, míg az atya keze Jákób prémes kezén nyugodott. Amint azonban Jákób ily közel került az atyához, ez megérezte tág és vékony orrcimpáival hajának nárdusillatát s ruhájának vadvirágszagát, még egyszer megpihent, és így szólt:

- Csakugyan, majdnem megtévesztő, ahogy fiamnak ünnepi ruhája illatozik folytonosan! Éppen úgy, mint a mező és a rét az év ifjúsága idején, ha az Úr szerte virágokkal áldotta meg a földet, érzékeink gyönyörűségére.

És két ujja hegyével kissé megemelte egyik rongyát a szélén, és ezt mondta:

- Valóban Ézsau vagy, nagyobbik fiam?

Mire Jákób kétségbeesetten nevetett, és kérdéssel felelt:

- Ki más volnék?

- Akkor jó - mondotta Izsák, és mély lélegzetet vett, amitől gyenge gégéje föl-alá hullámzott szakálla alatt. Aztán megparancsolta fiának, hogy vizet öntsön kezére. Amikor pedig Jákób ezt is megtette, és kezét meg is szárogatta, így szólt az atya:

- Nos, történjék meg hát!

És ételtől-italtól hatalmasan megéledve, kipirult arccal, kezét a reszketve kuporgó fiú fejére tette, hogy megáldja minden erejéből, s minthogy lelkét felette nagyon megerősítette a lakoma, szavai is tele voltak a föld minden hatalmával s gazdagságával. Fiának adta a föld zsírját és asszonyi bujaságát s hozzá az ég harmatát és férfiúi nedvét; nekiadta a mezők, fák és szőlővesszők bőségét és a nyájak burjánzó termékenységét és kétszeri nyírást minden évre. Ráruházta a szövetséget, hogy viselje az ígéret terhét, és továbbörökölje az időkben, amit egykor alapítottak. Mint áradás folyt beszéde hangos szóval. Ráhagyta az uralmat a két féltekének, a sötétnek és világosnak harcában, a győzelmet a pusztaság sárkánya felett, s fölavatta szép holddá s az évfordulat, az újulás és nagy kacagás meghozójává. A hagyományos szavakat használta, amelyeket Rebeka is mormolt, s melyek ősrégiek voltak, s már titokká lettek, pontosan és ésszerűen nem is illettek erre az esetre, mivel csak két testvérről lehetett szó, ám Izsák mégis áhítatosan rebegte fölötte: az áldottnak szolgáljanak anyja fiai, és minden testvére omoljon fölkent lábához. Azután háromszor kiáltotta Isten nevét, mondván:

- Így legyen, és így történjék! - és eleresztette Jákóbot keze alól.

Az elrohant anyjához. Nem sokkal később pedig hazatért Ézsau egy fiatal vadkecskével, amelyet lőtt - és most még vidámabbra és förtelmesebbre fordult a történet.

Jákób abból, ami most következett, saját szemével semmit sem látott, nem is akart látni; elrejtőzött egy időre. De hallomásból mindent pontosan tudott, és éppúgy emlékezett rá, mintha ott lett volna.

Ézsaut visszatérésekor még teljesen eltöltötte elsőszülötti méltóságának érzése; abból, ami közben történt, egyáltalán semmit sem tudott, mert eddig nem jutott el hozzá a történet. Boldog önteltséggel és fölfuvalkodva tért meg tehát a kecskével a hátán, az íjjal szőrös mancsában, kényesen, peckesen, lépés közben magasra hányta lábát, és sötét ragyogással forgatta fejét erre-arra, hogy látják-e őt dicsőségében és elsőségében, s már messziről nekikezdett hencegni és nagyszájúskodni, hogy kín és nevetség volt mindenki számára, aki hallotta. Mert mind összeszaladtak, akik a bundás Jákóbot az úrhoz bemenni és imént kijönni látták, és azok is, akik maguk nem látták. De Ézsau asszonyai és gyermekei nem csatlakoztak hozzájuk, noha Ézsau őket is ismételten fölszólította, hogy legyenek tanúi naggyá tételének és felülkerekedésének.

Az emberek összeszaladtak és kacagtak, amint lábát hányta-vetette, és szűk körben tolultak köréje, hogy lássák és hallják, mit művel. Mert szünet nélküli szájjártatás és nagy hűhó közepette kezdte kecskéjét nyúzni és zsigerelni és nyilvánosan földarabolni, tüzet csiholt, rőzsét gyújtott, a katlant fölébe akasztotta, és nagyhangú parancsokat osztott a röhögő embereknek: hozzák ezt, hozzák azt, amire szüksége volt, hogy remeklését elkészítse.

- Haha és hohó, szájtátók és bámulók! - kiáltott fennhéjázón. - Hozzátok ide a nagy vellát! Hozzatok aludttejet az anyabárány tejéből, mert juhtejben ízlik neki az étel legjobban! Hozzatok sót a sóhegységből, mihasznák, koriandert, fokhagymát, méntát és mustárt, hogy csiklandozzuk ínyét, mért úgy meg akarom őt tömni, hogy a pórusain jön ki az erő! Kenyeret is hozzatok melléje, sólethez való lisztből, s olajat préselt bogyókból és szűrt bort, naplopók, hogy egy csöppnyi seprő ne jusson a korsóba, vagy a fehér öszvér taszíthat föl benneteket! Fussatok és hozzátok! Mert Izsák lakomájának és áldásának ünnepe van ma, Ézsau ünnepe, a fiúnak és hősnek, akit az úr elküldött, hogy ejtsen vadat, és csináljon belőle étket, és akit meg akar áldani sátrának belsejében még ezen az órán!

Így jártatta tovább száját és kezét, hahóval és hohóval és fellengős hadonászással és bömbölő kérkedéssel az atya szeretetéről és Vörösbundás nagy napjáról, hogy az udvar népe hétrét görbedt, és könnyeket sírt nevettében, és hasát fogta át karjaival. Amikor pedig Ézsau elvonult vagdalt húsával, melyet úgy emelt maga elé, mint a szentségtartót, és ismét olyan bolondosan hányta lábát, szüntelenül hetvenkedve az atya sátráig, akkor üvöltöttek jókedvükben, tapsoltak és dobogtak, és aztán hirtelen elhallgattak. Mert Ézsau így szólt a függönynél:

- Én vagyok, atyám, ételt hozok neked, hogy megáldj. Akarod, hogy belépjek?

És Izsák hangja felelt belülről:

- Ki az, aki azt mondja: én vagyok, és be akar jönni a vakhoz?

- Ézsau, a te Bundásod - felelte ez. - Vadászott és főzött, hogy megerősítsen, amint parancsoltad.

- Te hülye rabló - hangzott odabenn. - Mit hazudsz nekem? Ézsau, elsőszülöttem már rég itt volt, megetetett és megitatott, és elvitte áldásomat.

Ézsau megvonaglott, hogy csaknem elejtette egész terhét, és a tejfölös lé kiloccsant a fazékból, amint hirtelen hozzákapott, s bemocskolta őt. Az emberek szűköltek a nevetéstől. A fejüket rázták, mert már túlságosan is sok volt a komédiából, ököllel dörgölték ki a könnyet szemükből, s a földre suhintották. Ézsau pedig berohant a sátorba, hívatlanul, és aztán csönd volt, míg az udvar népe odakinn szájára szorította kezét, s könyökkel bökdöste egymást. Ám nemsokára iszonyú, sohasem hallott ordítás bődült föl odabenn, és Ézsau kirontott, nem is vörös, hanem ibolyakék arccal és égnek emelt karral.

- Átkozott, átkozott, átkozott! - sivította teljes erőből, amint manapság hamar elkiáltjuk apró bosszúságoknál is. De akkor és a gubancos Ézsau szájában még új és friss volt a kiáltás, tele eredeti értelmével, mert ő maga csakugyan átkozott lett áldott helyett, ünnepélyesen megcsalatott, mindenki csúfja, mint senki más. - Átkozott - üvöltött -, becsapott, becsapott és megtaposott! - És aztán a földre csüccsent, és hosszan kicsüngő nyelvvel bőgött, és mogyoró nagyságú könnyeket potyogtatott, míg az emberek köréje gyűrűződtek, s a veséjüket fogták, amely már fájt a nagy komédia láttán, miként semmizték ki Ézsaut, a Vöröst atyjának áldásából.

 

Jákób útra kel

Azután következett a menekülés, Jákób szökése hazulról, melyet Rebeka rendelt el és valósított meg, az erélyes és fennkölt lelkű anya, aki föláldozta kedves gyermekét, beletörődött abba is, hogy talán sohasem látja többé, csak az áldás legyen az övé, s hordozhassa tovább az időben. Nagyon is okos és előrelátó volt, semhogy ne tudta volna már az ünnepélyes csalásnál, minek kell következnie; de tudva vállalta terhét, amint tudva rakta fia vállára is, s föláldozta szívét.

Hallgatagon tette ezt, s a szükségszerűt előkészítő beszélgetés közben Izsákkal is elhallgatta a dolgok lényegét, s kerülte a tulajdonképp fontosat. Az asszony figyelme mindenre kiterjedt. Hogy Ézsau zűrzavaros lelkében bosszút forralt, és kevéske képzeletének teljes megfeszítésével gondolkodott, miképp boríthatná föl azt, ami megtörtént, bizonyos volt, és úgyszólván eleve el volt rendelve. Rebeka csakhamar megtudta, miként tölti be a fiú Káin-szerepét. Tudomására jutott, hogy Izmáellal, a pusztaságbelivel, a sötét-széppel, a kivetettel lázadó összeköttetésbe lépett. Mi sem természetesebb ennél. Ugyanahhoz a kárvallott ághoz tartoztak, Jichák testvére, Jákób testvére; ugyanazokon a nyomokon haladnak, kínosan, kiközösítve: egymásra kellett találniok. De a helyzet rosszabb volt, a veszély még messzebbre fenyegetett, mint Rebeka előre sejtette, mert Ézsau vérszomja nemcsak Jákóbra, hanem Izsákra is kiterjeszkedett. Amint Rebeka hallotta, Ézsau azt javasolta Izmáelnak, hogy gyilkolja meg a vakot, ő maga pedig a simabőrűt vállalja. Irtózott a káini tettől, rettegett, hogy ezáltal még jobban és világosabban ő maga lesz. Azt akarta tehát, hogy a bácsi adjon példát, bátorításul. A sógornőnek viszont jutott ideje a cselekvésre, mert Izmáel akadékoskodott. Nem tetszett neki a terv. Érzékeny emlékezések az érzelmekre, melyeket egykor gyermeki testvére iránt tanúsított, s melyek ürügyet szolgáltattak eltávolítására, megnehezítették számára, amint célzásaiból sejteni lehetett, hogy Izsákra kezet emeljen. Ezt csak végezze el Ézsau maga, aztán majd ő úgy tarkón találja nyilával Jákóbot, hogy az ádámcsutkáján jön ki a vessző, és az emígy megcirógatott úrfi ott helyben a fűbe harap.

Ez az indítvány jellemző volt a vad Izmáelra. Új utat nyitott, míg Ézsau a hagyományos ösvényt taposta, csak testvérgyilkosságot tudott elképzelni. Egyáltalában nem is értette, mire gondol a másik, azt hitte, félrebeszél. Apagyilkosság nem szerepelt a képzeletében élő lehetőségek között, ilyesmi még nem fordult elő, ilyen nincs, a javaslatnak se füle, se farka, velejéig képtelen javaslat. Szükség esetén lehetséges egy atyát sarlóval kiherélni, amint Noéval történt, de megölni: ez gyökértelen locsogás. Izmáel kinevette szájtátó nehézfejűségét. Tudta, hogy javaslatának nagyon is mély gyökerei vannak, hogy nagyon is van ilyen, hogy talán mindennek a kezdete ez volt, s hogy Ézsau hátrafelé mentében túlságos korán áll meg és túlságosan késői kezdetekkel éri be, ha azt hiszi, hogy ilyesmi nem volt. Meg is mondta ezt, s még többet is mondott. Olyanokat mondott, hogy Ézsau első alkalommal égnek borzolódó bundával szaladt el. Azt ajánlotta neki, hogy miután atyját agyonütötte, pofázzon be alaposan a húsából, hogy bölcsességét és hatalmát, az ábrámi áldást, amelynek az atya volt a hordozója, magába kebelezze, amely célból Izsák húsát nem is szabad megfőznie, hanem nyersen kell enni, véresen-csontosan - amire Ézsau megfutott.

Igaz, hogy visszajött, de öcs és bátya közt elhúzódott a megegyezés a gyilkosságban való szerepvállalást illetően, s így Rebeka időt nyert az elhárító intézkedésekre. Izsáknak semmit sem mondott el abból, amit tudomása szerint közeli rokonai egyelőre bizonytalanul tervezgetnek ellene. A házastársak között csak Jákóbról esett szó, és erről sem olyanformán, mintha veszély fenyegetné, amiről pedig Izsáknak tudnia kellett: tehát sohasem az áldás-csalás és Ézsau haragja került szóba (erről mélységesen hallgattak), hanem csupán az a szempont, hogy Jákóbnak el kellene utaznia, mégpedig Mezopotámiába, az arameus rokonság meglátogatására, mert ha itt marad, félő, hogy ő is - még ő is! - kárhozatos házasságot köt. Ezen az alapon egyeztek meg a szülők. Ha Jákób az ország lányai közül venne feleséget, mondotta Rebeka, holmi kitteus nőt, az éppúgy behurcolná a bálványozás iszonyatát, mint Ézsau asszonyai - s komolyan kérdi Izsákot, mit használ akkor neki azontúl az élete. Izsák bólintott, és maga is megvallotta: igen, ez igaz, ez okból tehát Jákóbnak egy időre távoznia kell. Egy időre: így mondotta az anya Jákóbnak is, és komolyan így gondolta, remélte, hogy komolyan így gondolhatja. Ismerte Ézsaut, kába, könnyű lélek, aki hamar felejt. Most vért szomjazott, de lehetett befolyásolni. Rebeka tudta, hogy a fiú pusztai kirándulásai alkalmával Izmáelhoz belegabalyodott ennek lányába, Mahalátba, és feleségül szándékozik venni. Ez a gyengéd ügy talán már most fontosabb szerepet játszott szűk agyában, mint a bosszú terve. Ha majd úgy látszik, hogy e terv teljesen elhalványult szemében, s ő maga megnyugodott, Jákób hírt kap majd anyjától, és visszatér kebelére. Egyelőre fivére, Lábán, Betuél fia, aki tizenhét napi járóföldre innét, Arám-Naharájim országában lakik, tárt karral fogadja az ő kedvéért. Így hát elhatározták a menekülést, és Jákóbot titkon útra bocsátották Arám felé. Rebeka sírt. Sokáig ölelte fiát azon a hajnali órán, arcát simogatta, teleaggatta őt és tevéjét amulettekkel, ismét magához szorította, s szívében azt fontolgatta, hogy ha az ő Istene vagy valamelyik másik úgy akarja, talán nem is látja többé. Így rendeltetett. Ám Rebeka semmit sem bánt meg, sem akkor, sem később.

 

Jákób sír

Tudjuk, mi történt az útra kelttel mindjárt az első napon, ismerjük megaláztatását és fölemelkedését. De a fölemelkedés belülről történt s a lélek nagy látomása volt, míg a megaláztatás testi és valóságos, mint maga az utazás, amelyet aláztatása jegyében s áldozatként tett meg: magányosan és koldusan. Az út hosszú volt, ő pedig nem volt Eliézer, akinek "a föld elébe szaladt". Sokat gondolt az öregre, Ábrám első szolgájára és követére, akinek arca az ősatyáéhoz hasonlított, amint általában mondották, s ugyanezt az utat tette meg nagy küldetésben, hogy elhozza Rebekát Izsák számára. Milyen másként folyt az ő utazása, méltóságosan és rangjához illőn, tíz tevével és bőségesen ellátva mindennel, ami szükséges és ami fölösleges, ellátva mindennel, miként ő maga is az átkozott találkozás előtt Elifázzal! Miért rendelte ezt így Isten, a Király? Miért büntette őt annyi fájdalommal és nyomorúsággal? Mert abban bizonyos volt, hogy itt büntetésről van szó, visszafizetésről és elégtételről Ézsauért, s a bajjal-nélkülözéssel tele úton sokat gondolkodott Isten lényegéről, aki kétségtelenül akarta és elősegítette azt, ami történt, most azonban őt gyötri érte, és őt lakoltatja Ézsau keserves könnyeiért, ha jóformán csak a tisztesség okáért s jóakaratúan pontatlan arányban is. Tán mindez a sok baj, akármily terhes is, egyenértékű fizetség a maga előnyéért és testvére örökre szóló hátrányos helyzetéért? Ennél a kérdésnél Jákób szakállába mosolygott, mely útközben benőtte sötétbarnára sült és lesoványodott, izzadságtól csillogó s nedves és piszkos fejkendővel körülvett arcát.

Nyár dereka volt, Áb hava, reménytelen hőség és szárazság. Ujjnyi vastag por lepte be a fákat és bokrokat. Jákób tikkadtan ült rendetlenül és rosszul táplált tevéje púpján, amelynek nagy, okos, légy lepte szeme egyre fáradtabb és borúsabb lett, s elfedte arcát, ha szembejövő utasok haladtak el mellette. Vagy amikor pihentetni akarta az állatot, kantárszáron vezette a párhuzamosan haladó mezsgyék egyikén, amelyek az utakat alkották, s maga a szomszéd ösvényt taposta, kövecses porba merült lábbal. Éjjel a szabadban aludt, mezőn, fa tövében, olajligetben, bástyafal alatt, ahogy jött, s ugyancsak hasznát vette hozzásimuló tevéje jó testmelegének. Mert a sivatagi éjek gyakran jegesek voltak, s mivel Jákób kényes és otthonülő volt, alvás közben hamar meghűlt, s a nappali melegben úgy köhögött, mint egy aszkóros. Ez nagyon akadályozta életszükségletei megszerzésében; mert a betevő falatért beszélnie, mesélnie kellett, az embereket vad kalandjainak ecsetelésével szórakoztatnia, amelyek őt, az előkelő ház fiát nyomorúságba taszították. Ezekről beszélt a falvakban, a piacokon, kinn a kutak mellett, melyeknek vizével megitathatta állatát, és megmoshatta magát. Gyerkőcök, férfiak, korsós asszonyok állták körül, és lesték köhögéstől megszaggatott, de különben pergő és szemléletes szavát. Jákób megnevezte magát, dicsérte eleit, körülményesen leírta az otthoni úri életet, elidőzött a zsíros és fűszeres ebédeknél, amelyekben része volt, s aztán elmondta, mekkora szeretettel és gazdag gondossággal látták el őt, a ház elsőszülöttjét, útjára Hárán felé Arám országában, keleti és északi irányban, túl a Prát folyón, ahol rokonai élnek, akiknek nagyra becsült helyzetén az ország lakosai közt nem lehet csodálkozni, mivel miriádnyi gyapjas marhájuk van. Hozzájuk indult tehát hazulról, és küldetésének indítékai részben kereskedelmi, részben nagy fontosságú valláspolitikai elemekből tevődtek össze. Részletesen elősorolta a magával hozott ajándék- és cseretárgyakat, állatainak ékességeit, fejedelmi kísérete fegyvereit, ízes élelmiszerkészleteit maga és a szolgahad számára, s a szenzációra éhes hallgatók, akik tudták jól, hogy nagyzolni is lehet, de egyértelműen lemondtak a különbségtevésről ügyes nagyzolás és igazság között, szemet-szájat tátottak rá. Így indult útjára hát, de, sajnos, az ország bizonyos vidékein hemzsegtek a rablók. A rablók egészen tejfölösszájúak voltak, de borzalmasan szemtelenek. Amint karavánja egy mélyúton vonult, elöl-hátul elvágták az utat, s az oldalkitörést is lehetetlenné tették nyüzsgő sokaságukkal, s harc fejlődött köztük, a legizgalmasabb minden harc között, amelyet az emberemlékezet e nemben megőrzött, s melyet Jákób nagy részletességgel leírt, üsd-vágd-szúrd zűrzavarával. A mélyút emberek és állatok tetemével telt meg: hétszer hét ifjú rablót terített le ő maga, s valamicskével kevesebbet mindegyik embere. De haj, az ellenség túlerejével nem lehetett megküzdeni; övéi egymás után hulltak el körülötte, és több órás harc után végül is maga maradt, kénytelen volt lélegzetet keresni orra számára.

Miért nem verték agyon őt is? - kérdezte egy asszony.

Az volt a szándékuk. A rablók kapitánya, a legifjabb és legszemtelenebb közöttük, már felé sújtotta kardját a halálos csapásra, amikor ő, Jákób, Istenéhez kiáltott, s atyái Istenének nevét kiáltotta, aminek következtében a vérszomjas kölyök kardja feje fölött a levegőben elpattant, s hétszer hetven darabra tört szét. Ez megzavarta a szörnyű gyermeket, félelemmel töltötte el, s kétségbeesetten futamodott meg embereivel együtt, mindenesetre magával vitte Jákób minden holmiját, úgyhogy ez mezítelenül állt ott. Mezítelenül és hűségesen folytatta mégis útját, amelynek végén csupa balzsam várja, tej és méz, és ruházatul bíbor és pompás gyolcs. Most azonban, haj, nincs hová fejét lehajtsa, és nincs, amivel gyomra hangos sírását csitítsa, mert a dudva is már rég elfogyatkozott hasában.

Mellét verte, és ezt tették hallgatói is a piacon a kofasor előtt vagy az itatónál, mert az elbeszélés fölhevítette és megrázta őket, s kijelentették: szégyen-gyalázat, hogy manapság még előfordul ilyesmi, s az utak ennyire bizonytalanok. Itt náluk, mondták, őrség jár az utakon minden második órában. Azután enni adtak a kifosztottnak, lepényt, gombócot, uborkát, fokhagymát és datolyát, sőt néha egy pár galambot vagy egy kacsát, és tevéje elé is szórtak szénát vagy éppen rozsot, úgyhogy erőt gyűjthetett a további utazásra.

Így haladt tovább és tovább s egyre előre, a Jordán folyó irányában, a horpadt Szíriába, az Oromész-szakadékhoz és a Fehér-hegység lábához, de útja lassú volt, mert kenyérkeresetének módja elrabolta idejét. A városokban fölkereste a templomokat, elbeszélgetett a papokkal az istenségről, s műveltségével és szellemes szavával annyira meghódította őket, hogy az Isten éléskamrájából táplálkozhatott s erősíthette meg magát. Sok szépet és szentet látott utazásában, látta a legmagasabb észak Úr-hegyét, amely mintha tüzes kövektől szikrázott volna, és imádkozott; látott a hegység havától pompásan megáztatott területeket, ahol hajladozó, sudár datolyapálmák törzse utánozta a vedlő sárkányfarkat, cédrus- és szikomorerdők sötétlettek, és némelyik fa fürtökben kínálta édes, lisztes gyümölcsét. Látott nyüzsgő népű városokat, Damaszkuszt gyümölcserdőben és varázskertek között. Ott látott egy napórát is. S onnan pillantotta meg félelemmel és irtózattal a sivatagot. Vörös volt, amint természetéhez illett. Homályos-vöröses párában terjengett kelet felé, mint a tisztátalanság tengere, gonosz szellemek küzdőhelye, maga az alvilág. Igen, ez lett most Jákób osztályrésze. Isten a pusztaságba küldötte, mert ő volt az oka Ézsau hangos és keserű felkiáltásának, Isten akarata szerint. Körfutása, amely Bét-él magaslatán oly vigasztalón hozta meg mennybemenetele éjét, most a nyugati fordulóponthoz ért, ahol alámerült az alsó pokolvilágba, s ki tudja, micsoda sárkányi nyomorúság leselkedett ott rá! Kicsit sírt is, amint tevéje púpján a pusztába imbolygott. Előtte hosszú, hegyes fülű, piszkossárga sakál szaladt, vízszintesen kinyújtva farkát, szomorú isten-állata, rossz hírű álarcos. Előtte futkosott, közbe-közbe oly közel engedve magához az utast, hogy maró párája annak orrába csapott, kutyafejét Jákób felé fordította, csúnya kis szemével ránézett, és tovább ügetett, kurta kacagást hallatva. Jákób tudását és gondolkodását sokkal mélyebben átszőtték a képzettársítások, semhogy föl ne ismerte volna őt, az örök utak kapusát, a halottak birodalmának kalauzát. Nagyon csodálkozott volna, ha a sakál nem fut előtte, s újra és újra hullatott néhány könnyet, miközben ama táj ürességébe, vigasztalanságába követte őt, ahol a szíriai sivatag a naharinaival ömlik össze, görgelék és átkozott sziklatömbök közepette, kőmezőkön, agyagos homoksávokon, kiégett pusztaságon és tamariszkuszbozót száraz sűrűjén keresztül. Meglehetősen jól ismerte útját, az utat, amelyet az ősatya egykor fordított irányban tett meg, Táré fia, aki onnan jött, ahova Jákób igyekezett, nyugatra küldve, mint ő most keletre. Ábrahám emléke kissé megvigasztalta a magányosságban, amely egyébként itt-ott emberi gondozás és közlekedés nyomait mutatta. Akadt egy-egy agyagtorony, amelyet meg lehetett mászni, egyrészt körültekintés végett, de szükség esetén akkor is, ha vadállatok fenyegették a vándort. Hébe-hóba még holmi ciszternát is lehetett látni. Mindenekelőtt azonban útjelzőket, karókat és fölállított írott köveket, amelyeknek irányítása mellett akár éjszaka is lehetett utazni, ha a hold csak kissé is szép volt, s amelyek kétségkívül már Ábrámnak szolgálatot tettek útjában. Jákób dicsérte Istent a művelődés áldásaiért, és Nimród útjelzőivel vezettette magát a Prát vize felé, azaz ama pont felé, amelyet célul tűzött ki, s amely a helyes cél volt: ahol a Széles Folyam kilépett a hegyszakadékok közül, melyeken át északról előretört, s a síkságon elcsendesült. Ó, nagy óra, amikor iszapban és sásban gázolva Jákób végre megitathatta szegény állatát a sárga folyóból! Hajóhíd vitt át rajta, s odaát város volt; de még nem a Holdisten lakása, még nem az Úr városa és Náhor városa. Az még messze keleten terült el, a sivatag mögött, amelyen át tovább kellett vándorolnia az útjelzők segítségével, Áb égről csurgó tüzében. Tizenhét nap? Ah, sokkal több volt az Jákób számára, mivel a szükség arra kényszerítette, hogy örökké véres rablótörténetkéjét mesélgesse - maga sem tudta, hány nap telt el, már nem számlálta többé, s csak annyit tudott, hogy a föld egyáltalában nem szaladt elébe, hanem inkább az ellenkezőt tette, és fáradt vándorlásának célját, amennyire tudta, csak messzebbre tolta. Ám ő sohasem felejtette el - még halottas ágyán is arról beszélt -, hogy amikor még távolinak hitte, s éppen abban a pillanatban, amikor a legkevésbé remélte, hirtelen s észrevétlen, hogyan érte el ezt a célt - vagy majdnem hogy elérte -, hogyan szaladt mégis szinte elébe ez a cél, a legjobbat és legdrágábbat hozva, amit csak adhatott, s amit Jákób egykoron, akkor még nem sejtett hosszú tartózkodás után magával vitt onnét.

 

Jákób Lábánhoz érkezik

Egy napon ugyanis - estére hajlott már az idő, a nap fakó párák közt búcsúzott háta mögött, és hosszúra nyúltak a magas árnyképek, melyeket utas és teve vetett a pusztaság földjére -, egy késő délután tehát, amely nem akart hűvösödni, hanem az ércből való égbolt alatt egyetlen fuvallat nélkül állott hevében, hogy a levegő, mintha éppen kigyúlni készülne, szinte csillámlott a száraz fű fölött, s Jákób nyelve tikkadtan duzzadt torkában, mivel tegnap óta egy csepp víz sem érintette, midőn eltompultan imbolygott előre két domb között, melyek elnyúló, hullámos tájra vezettek át, a síkság távolában nyüzsgő pontot vett észre, amit kimerültségében is éles szeme nyomban juhnyájnak ismert föl, amint kutyástul, pásztorostul egy kút köré gyülekezett. Boldogságában fölrémülve hálasóhajra fakadt Jákób, a legmagasabbhoz, közben azonban csak ennyit gondolt: "Víz", és száraz torkából, csettentve, ugyancsak ezt a szót kiáltotta tevéjének, aki maga is megszimatolta már az áldást, kinyújtotta nyakát, fölfújta orrcimpáit, és erői vidám fölfokozásával meghosszabbította lépteit.

Csakhamar oly közelbe ért, hogy meg tudta különböztetni a színes billogot a juhok hátán, a pásztorok arcát a karimák alatt, szőrzetüket a mellükön és a pereceket karjukon. A kutyák morogtak, és csaholni kezdtek, amivel egyben megakadályozták a nyáj szétugrását; a pásztorok azonban aggálytalanul csöndet parancsoltak nekik, mert a magányos utastól nem féltek, és jól látták, hogy az már messziről békésen és udvariasan köszön. Négyen-öten voltak Jákób emlékezete szerint, mintegy kétszáz megtermett, zsíros farú fajtából való juhval, amint szakértőn megállapította, s tétlenül kuporogtak-álldogáltak a kút körül, amelyet még kerek kő fedett. Mindnél parittya volt, s egyiküknél lant. Jákób rögtön megszólította, "testvérek"-nek nevezte őket, s homlokához emelt kézzel, találomra odakiáltva, hogy nagy az ő istenük, jóllehet maga sem tudta bizonyosan, melyiket tisztelik. De erre, valamint arra, amit még ezután mondott, azok csak egymásra néztek, és fejüket rázták, azaz tulajdonképpen egyik vállukról másikra hajtogatták, miközben sajnálkozva csettintgettek nyelvükkel. Természetesen nem értették őt, ami nem csoda. De lám egyikük, akinek ezüstpénz függött a mellén, Jerubbaálnak nevezte magát, és Amurru országából származott, amint mondta. Nem beszélt szakasztott úgy, mint Jákób, de nagyon hasonlóan, úgyhogy megértették egymást, és Jerubbaál, a pásztor tolmácsolni tudta szavait, olyanformán, hogy amit Jákób mondott, lefordította a többiek hömhöm-nyelvére. Azok megköszönték az elismerést, amelyet a jövevény tanúsított istenük ereje iránt, meghívták, hogy telepedjen közéjük, és név szerint bemutatkoztak. Nevük Bullutu, Samas-Lamasszi, Éa kutyája és más hasonló volt. Fölösleges volt, hogy ők is tudakozódjanak Jákób neve és hazája felől; ez sietett mindkettőt tudtukra adni, s nyomban futólagos, keserű célzást tett kalandjára, amely nyomorúságba taszította, s mindenekelőtt vizet kért nyelve fölüdítésére. Kapott valamicskét az agyagkorsóból, s akármilyen langyos volt is, boldogan öblögette le. Tevéjének azonban várnia kellett, mint ahogy a juhok is nyilván itatásra vártak, mert a kő még mindig a kút száján feküdt, s valami okból senki sem gondolt rá, hogy elgördítse.

- Hová valók vagytok, testvérek? - kérdezte Jákób.

- Hárán, Hárán - feleltek azok. - Bél-Hárán, az út ura. Nagy, nagy. A legnagyobb.

- Mindenesetre egyike a legnagyobbaknak - mondta Jákób kimérten. - De Háránba igyekszem én is! Messze van-e?

Egyáltalában nem volt messze. Amott, a domblánc íve mögött terült el a város. A juhokkal egy óra alatt oda lehet érni.

- Isten csodája! - kiáltott Jákób. - Akkor hát megérkeztem! Több mint tizenhét napi utazás után! Lehetséges ez? - S megkérdezte a pásztorokat, ismerik-e Lábánt, Betuél fiát, Náhor fiának fiát, ha Háránból valók?

Ismerték jól. Nem lakott a városban, hanem csak félórányira innét. Éppen az ő juhaira várnak.

- És vajon egészséges-e?

- Tökéletesen. Miért?

- Mert hallottam róla - mondta Jákób. - Kopasztjátok-e juhaitokat, vagy ollóval nyírjátok?

Megvetően felelték, hogy természetesen nyírják őket. Náluk odahaza talán kopasztják?

- Dehogyis - felelte Jákób. - Beérsebában és környékén is tartanak már ott, hogy ollót használnak.

Aztán visszatértek Lábánra, és elmondták, hogy leányára, Ráhelra várakoznak.

- Épp erről akartalak benneteket megkérdezni! - kiáltotta az utas. - A várakozásról tudniillik! Már rég csodálkozom. Itt ültök a befedett kút körül s a kút köve körül, miként az őrök, ahelyett, hogy elhengerítenétek a nyílásról, s megitatnátok marhátokat. Mit jelent ez? Igaz, hogy kissé még korai hazaterelni a nyájat, de ha már itt vagytok a kútgödörnél, akkor végre is elhengeríthetnétek róla a követ, s megitathatnátok uraitok juhait, ahelyett, hogy itt ácsorogtok, még ha az a leányzó, akit megneveztetek, Lábán gyermeke tehát, hogy is hívják, no, nincs is itt.

Rendreutasító hangon beszélt a szolgákkal, s mint valaki, aki több náluk, noha "testvéreinek" nevezi őket. Mert a víz bátorságot öntött testébe és lelkébe, és úrnak érezte magát közöttük.

Azt mondották erre: "höm, höm" s Jerubbaál a következőket tolmácsolta: rendjén van, hogy várnak, és az illendőség követeli ezt. Nem hengeríthetik el a követ s nem itathatják meg s terelhetik haza a nyájat, mielőtt Ráhel meg nem jön atyja juhaival, amelyeket őriz. Mert a hazaterelés előtt valamennyi nyájnak találkoznia kell, és ha Ráhel érne a kúthoz előbb, mint ők, ő is megvárná, amíg megjönnek, és a követ elhengerítik.

- Azt gondoltam - mosolygott Jákób. - Így tesz, mert egyedül nem tudná elhengeríteni a fedőt, ahhoz férfikar kell. - De a pásztorok azt felelték, mindegy, hogy milyen okból vár, mindenesetre vár, és ezért várnak ők is.

- Jó - felelte a jövevény -, most jut eszembe, hogy igazatok van, és másként nem is volna illendő részetekről. Csak azt sajnálom, hogy tevémnek oly sokáig kell szomjaznia. Mit is mondtatok, hogy hívják azt a leányzót? Ráhel? - ismételte. - Jerubbaál, mondd meg nekik, hogy mit jelent ez a mi nyelvünkön! Talán megellett már az anyabárány, hogy így várat magára?

- Ó, nem - felelték azok -, tiszta ő, mint a liliom a tavaszi mezőn, és érintetlen, mint a kerti rózsa szirma a reggeli harmatban, és férfikar még nem érintette. Tizenkét esztendős mindössze.

Látni lehetett, hogy a pásztorok tisztelik őt, s Jákób önkéntelenül ugyanígy kezdett érezni. Mosolyogva lélegzett föl, mert szívét könnyedén összeszorította a kíváncsi öröm, hogy nagybátyja lányával fog megismerkedni. Egy darabig még elbeszélgetett Jerubbaál közvetítésével a férfiakkal az itteni juhárakról s arról, mit lehet kapni öt mina gyapjúért, és hány sila gabonát ad nekik uruk havonta, míg egyikük így nem szólt: "Ott jön ő." Jákób éppen nekifogott, hogy időtöltésül elmondja véres történetkéjét az ifjú rablókról, erre a figyelmeztetésre azonban abbahagyta a mesét, és arrafelé fordult, amerre a pásztor karja mutatott. Akkor látta első ízben szívének végzetét, lelkének menyasszonyát, kinek szeméért tizennégy évig kellett szolgálnia, a bárányka atyját.

Ráhel nyájának közepette jött, amely tolongva szorongott körülötte, egy lógó nyelvű eb pedig a gyapjas sereg szélén szedte lábát. Középen tartott görbe botját, a pásztorok fegyverét, melynek kampója fémből való sarló vagy fejsze volt, a lány üdvözlésre emelte a rátekintők felé, fejét oldalt hajtotta és mosolygott, s Jákób most először és már messziről láthatta nagyon fehér, ritkás fogait. Megérkezve, elébe vágott a kocogó juhoknak, s előlépett közülük, botja végével terelve szét őket.

- Ímhol vagyok - mondotta, s miután szemét rövidlátó módra összehúzta, majd pedig szemöldökét fölvonta, csodálkozva és mulatva fűzte hozzá: - No lám, egy idegen. - A nem idevaló állat és Jákób új alakja már rég fel kellett hogy tűnjön neki, hacsak nem volt túlságosan rövidlátó, de első pillanatra úgy tett, mintha semmit se látott volna.

A pásztorok a kútnál hallgattak, és tartózkodva nézték végig az úri ivadékok találkozását. Jerubbaál is nyilván föltette, hogy majd csak boldogulnak egymással, és valami magot rágcsálva elnézett a levegőbe. Ráhel kutyája vadul csaholt, míg Jákób fölemelt kézzel üdvözölte úrnőjét. Az gyors szóval válaszolt, és azután az alkonyat ferde, színjátszó fényében, juhoktól körülnyüzsögve s az állatok jóságos párájába burkolva, a magas és tágas, halaványuló ég alatt mélységesen komoly arccal álltak egymással szemben.

Lábán lánya törékeny alkatú volt, ezt látni lehetett sárga ing- vagy kötényruhájának lenge formátlansága ellenére, amelyen fekete holdakkal mintázott vörös csík futott végig nyakától a csupasz kis lábakat verdeső szegélyig. Szabás nélkül s hozzá övetlenül omlott alá a ruha, kellemes és naiv kényelmességgel, a vállra azonban szorosan rásimult, megmutatva megindító keskenységét és finomságát, s ugyancsak szűk, csak a felsőkar közepéig érő ujjakban végződött. A lány fekete haja inkább kócos volt, mint göndör. Majdnem rövidre vágva viselte, mindenesetre rövidebbre vágva, mint ahogy Jákób odahaza valaha is látta asszonyoknál, és csak két hosszabb, gyűrűs végű fürt maradt meg s csüngött le arcán kétfelől, fülétől a válláig. Míg állt és nézett, egyik fürtjével játszadozott. Micsoda édes arc! Ki tudná leírni varázsát? Ki bonthatná részeire az édes és boldog vonalak összejátszását, amelyekből az élet, itt és ott az ősöktől kérve kölcsön és hozzáadva az egyszerit, egy emberarc báját építi föl, azt a bájt, amely kés élén lebeg, s amint mondani szokás, egy hajszálon függ, úgy, hogyha csak egy parányi vonás, egy kicsiny izom megváltozna, nem maradna meg belőle sok, hanem az egész szíveket leigázó szépségkáprázat szétfoszlana? Ráhel kedves és szép volt. Egyszerre hetykén és lágyan, lélekből volt szép, látni lehetett - és Jákób is látta, mert a lány az ő szemébe nézett -, hogy szellem és akarat, nőiessé finomult okosság és bátorság hatott e báj mögött s táplálta azt: annyira maga volt a teljes kifejeződés s a nyílt szemű élnikészség. Jákóbra nézett, egyik kezével tincsét babrálva, a másikban botjával, amely magasabb volt nála, s az úttól aszott fiatalembert vizsgálgatta porlepte, színehagyott, foszladozó ruhájában, barna szakállával sötétre izzadt arcán, amely mégsem volt szolgaarc - és amellett orrocskájának tulajdonképp túlságosan vastag cimpái furán fölfúvódtak és kissé az alsóra toluló felső ajka magától, izomrándulás nélkül valami nagyon kedveset, valami pihenő mosolyt mutatott a szájzugokban. De a legkedvesebb és legszebb éppen a nézése volt, fekete, kissé talán ferde metszésű szemének rövidlátása folytán sajátságosan megvilágosodott és megédesedett pillantása: ez a pillantás, amelybe a természet, túlzás nélkül szólva, mindazt az elragadót beleöntötte, amit emberszemnek csak adhat: mély, ömlő, olvadó, beszédes, barátságos éj, csupa komolyság és gúny, amilyent Jákób még sohasem látott, s mégis mintha látott volna.

- Marduka, hallgass! - kiáltotta a lány, feddőn hajolva lármás kutyájához. És aztán megkérdezte, amit Jákób értés nélkül is könnyen kitalálhatott:

- Honnan jött az én uram?

Jákób vállán át naplemente felé mutatott, és így szólt:

- Amarru.

Ráhel hátrapillantott Jerubbaál felé, és nevetve intett állával.

- Olyan messziről! - mondta arcjátéka és ajaka. És aztán nyilván a vándor közelebbi eredete felől érdeklődött, nyugatot igen nagynak jelezve és két-három városát megnevezve.

- Beérseba - felelte Jákób.

A lány meghökkent, ismételte a szót. És szája, melyet Jákób máris kezdett szeretni, Izsák nevét nevezte meg.

Jákób arca megrándult, szelíd tekintetű szeme könnybe lábadt. Nem ismerte Lábán embereit, és nem vágyott türelmetlenül utánuk. Alvilágba lopott, békéjét vesztett ember volt, nem önként jött ide, és nem sok oka lehetett a boldog megindulásra. De idegei fölmondták a szolgálatot; felőrlődvén a vándorút erőfeszítései közt. Célhoz ért, és az édes sötéttel telt szemű lány, aki távoli atyját néven nevezte, anyja testvérének gyermeke volt.

- Ráhel - mondta megcsukló hangon, és karját remegő kézzel nyújtotta ki utána -, szabad megcsókolnom téged?

- Hogy volna szabad? - felelte a lány, és nevető csodálkozással hátralépett. Annyit elárult, hogy sejt valamit, mint ahogy előbb is nyomban elárulta, hogy észrevette az idegent.

Az azonban, fél karját még mindig kinyújtva utána, folytonosan mellére mutatott.

- Jákób! Jákób! - mondotta. - Én Jichák fia, Rebeka fia, Lábán, te, én, anyám fia, bátyám lánya...

A lány halkan fölsikoltott. S míg egyik kezét Jákób mellének feszítve még távol tartotta őt magától, nevetve s mindketten könnyekkel szemükben, már a rokonságot számlálták el egymásnak, fejükkel bólogattak, neveket kiáltottak, jelekkel magyarázta egyik a másiknak a családfát, mutatóujjukat összeakasztották, keresztbe tették, vagy a balt vízszintesen a jobb hegyére fektették.

- Lábán - Rebeka! - kiáltotta Ráhel. - Betuél, Náhor fia és Milkáé! Nagyapa! A tiéd, az enyém!

- Táré! - kiáltotta Jákób. - Ábrahám - Izsák! Náhor - Betuél! Ábrahám! Ősatya! A tiéd, az enyém!

- Lábán - Hadina! - kiáltotta Ráhel. - Lea és Ráhel! Nővérek! Unokanővérek! A tiéid!

Újra és újra bólintottak, és könnyek közt nevettek, vérközösségükben megegyezve, Jákób mindkét szülője s Ráhel atyja révén. A lány odanyújtotta arcát, s a férfi ünnepélyesen megcsókolta. Három kutya ugrált föl rájuk ugatva, avval az izgalommal, amely ezeket az állatokat eltölti, ha emberek, akár jó szándékkal, akár gonosszal, egymást érintik. A pásztorok ritmikusan tapsoltak, s színtelen fejhangon ujjongtak: lu, lu, lu! Így csókolta meg Jákób Ráhelt, előbb egyik arcán, aztán a másikon. Megtiltotta érzékeinek, hogy közben többet érezzenek a lányból, mint arcának finomságát; jámboran és ünnepélyesen csókolta meg. De mégis milyen jó volt, hogy mindjárt megcsókolhatta, miután szemének nyájas éjszakája megigézte! Milyen soká kell némelyeknek nézni, vágyni és szolgálni, míg alig érthető módon végül lehetségessé válik és megadatik az, ami Jákóbnak csak úgy ölébe pottyant, mert távolról jött rokon volt.

Mikor szétváltak, a lány nevetett, és tenyerével megtörölte arcát ott, ahol az úti szakáll csiklandozta, és fölkiáltott:

- Gyorsan hát, Jerubbaál! Samas! Bullutu! Hengerítsétek el nyomban a követ a lyukról, hogy a juhok ihassanak, és nézzetek utána, hogy igyanak a tieitek és az enyéim, és itassátok meg Jákób atyámfia tevéjét, és legyetek ügyesek és okosak, férfiak, míg én haladéktalanul atyámhoz, Lábánhoz futok, és megmondom neki, hogy megjött Jákób, testvérének fia. Nem messze van innen, a földeken, és futva fog jönni sietségben és örömben, hogy megölelje öccsét. Siessetek és jöjjetek utánam, én futok rohanvást...

Mindennek értelmét Jákób felfogta a mozdulatokból és hanglejtésből, itt-ott szó szerint. Már kezdte az ország nyelét tanulni a szép szemek kedvéért. S miközben a lány már futott, hangosan utasította el a pásztorokat, hogy Ráhel még hallja:

- Álljatok meg, testvérek, el a kőtől, az Jákób dolga! Ti őriztétek jó őrökként, de én akarom elhengeríteni a kút szájáról Ráhel kedvéért, húgom kedvéért, én egyedül! Mert az út nem szítta ki minden erőmet férfikarjaimból, és úgy illik, hogy erejüket Lábán leányának adjam kölcsön, s elhengerítsem a követ, hogy eltűnjön a hold feketesége, és földerüljön a víz tükre.

Hagyták, és Jákób, összeszedve erejét, elhengerítette a fedőt, noha ez nem egy embernek való munka volt, és egyedül fordította a súlyos követ oldalt, jóllehet karja nem volt a legerősebb. Erre nagy tolongás támadt az állatok közt és sokhangúan tompa bégetés a kosok, juhok és bárányok seregében, és Jákób tevéje is nyihogva föltápászkodott. Az emberek megmerítették a vödröket, s a vályúkba öntötték az eleven vizet. Jákóbbal együtt felügyeltek az itatásra, elkergették a telibendőjűeket, és odaengedték a szomjasakat, s miután mindegyik ivott, ismét a lyukra gördítették a követ, befödték földdel és fűvel, hogy föl ne lehessen ismerni helyét, és idegen ne használhassa a kutat, aztán hazaterelték a juhokat, mind együtt, Lábán nyáját és uraik nyáját, s Jákób magas tevéjén kinyúlt a nyüzsgő seregből.

 

Az agyagtuskó

Nemsokára futva jött egy férfi, nyakvédős kucsmában, s aztán megállt. Lábán volt, Betuél fia. Mindig futva érkezett ilyen alkalmakkor - néhány évtizede, egy gyorsan elsuhant emberöltővel ezelőtt volt, hogy épp így futott, amikor a háztűznéző Eliézert találta a kútnál tíz tevéjével s embereivel, és így szólt hozzá: "Lépj be hozzám, Úr áldottja!" Immár ősz fejjel ismét futott, mikor Ráhel jelentette, hogy Jákób jött meg Beérsebából - nem szolga, hanem Ábrahám unokája, testvérének fia. De hogy aztán állva maradt s a férfiút bevárta, az azért történt, mert Ráhel homlokán nem látott semmiféle aranykarikát, sem karpereceket kezén, mint egykor Rebekánál, s mert úgy vette észre, hogy az idegen nem jól felszerelt karaván uraként jön, hanem szemmel láthatóan egészen egyedül, toprongyos, sovány tevéjén. Azért nem akart csorbát ejteni méltóságán, és állítólagos unokaöccsét nem akarta túlságos szívességgel fogadni; tele volt gyanakvással, és összefont karral állva maradt, Jákób közeledését várva.

Jákób megértette ezt, szégyenkezve és elfogódottan szegénysége és garastalan kiszolgáltatottsága szomorú tudatában. Ah, nem mint gazdag küldött jött ide, aki biztosan léphet föl, mindenkit elbűvölhet a nyeregtáskájából előkerülő, sok sékelt érő ajándékokkal, s kéretheti magát, hogy maradjon hát egy napig vagy tízig. A menekülő, a hajléktalan állított be, üres kézzel, elkényszerítve hazulról, a fedéltelen koldus, s minden oka megvolt a csüggedt alázatra. De nyomban átlátott emberén, aki sötéten állt előtte, s megértette, hogy nem volna bölcs dolog túlságosan nyomorultnak mutatkoznia. Azért meglehetősen lassan kászálódott le az állatról, nemzetsége méltóságával állt Lábán elé, s tisztelettudóan üdvözölte őt, mondván:

- Atyám és testvérem! Rebeka küld engem, a te húgod, hogy figyelmet tanúsítson irántad, egy időre fedeled alá adva, s az ő nevében üdvözöllek, valamint Jicháknak, az ő urának és az enyémnek nevében, továbbá közös ősatyáink nevében, és Ábrám Istenéhez kiáltok, hogy óvja meg egészségedet, asszonyodét s gyermekeidét.

- Hasonlóképpen - mondta Lábán, aki megértette a beszéd velejét. - Hát csakugyan Rebeka fia vagy?

- Csakugyan! - felelte amaz. - Jichák elsőszülöttje vagyok, jól mondod. Tanácsolom, ne tévesztesd meg magad sem magányosságomtól, sem ruhámtól, amelyet megtépett a nap. Szájam majd mindent megmagyaráz a kellő időben, és látni fogod, hogyha nincs is semmim a leglényegesebben kívül, de éppen ez az enyém, s ha így szóltál volna hozzám: "Úr áldottja!" - fején találtad volna a szöget.

- Akkor hát jöjj keblemre - mondta Lábán komoran, miután Jerubbaál, a pásztor mindezt höm-höm-nyelven elismételte; karját Jákób vállára fektette, előbb jobbról, azután balról melléhajolt, s belecsókolt a levegőbe. Jákóbra első tekintetre rendkívül kétes hatást tett ez a nagybácsi. Szeme között két gonosz vonal volt, s fél szeme hunyorogva összehúzódott, ám épp evvel a csaknem zárt szemével mintha többet látott volna, mint a nyitottal. Ehhez járult ugyanazon az oldalon valami kifejezetten alvilági vonás a szája körül, a szájzug bénult csüngése a feketésszürke szakállba, ami savanyú mosolyra emlékeztetett, és ami Jákóbot hasonlóképp gondolkodóba ejtette. Különben Lábán tagbaszakadt ember volt, sűrű, szürke haja előbuggyant a nyakvédő alól; térdig érő köntösének övében korbács és kés látszott, s szűk ujja szabadon hagyta az inasan vastag eres alsókart. Karját, éppúgy, mint izmos combját, feketéből szürkülő szőrzet borította, s széles, meleg, szintén szőrös kéz ült a végén, egy pénzét őrző, komoran földi gondolatok közé zárt ember keze, egy igazi agyagtuskóé, amint Jákób gondolta. Amellett a bácsi tulajdonképp szép is lehetett volna arcra, sűrűbokros, még egészen fekete szemöldökével, homlokával egy vonalban futó húsos orrával és szakállában rejtőző telt ajkával. Ráhel kétségkívül tőle örökölte szemét - Jákób a ráismerés, a meghatottság, a féltékenység vegyes érzésével állapította ezt meg, amivel az ember néki drága életjelenségek családi eredését és természetrajzát veszi tudomásul: boldog tudás, mely ily jelenségek belső titkaiba segít hatolni s mintegy mögéjük kerülni, viszont azonban bizonyos módon bántó is, úgyhogy viszonyuk az efféle előképek viselőihez sajátságosan mély hódolatból és ellenérzésből tevődik össze.

Lábán így szólt:

- Légy üdvöz hát, és kövess engem, idegen, aki, hinni akarom: joggal nevezed magad öcsémnek. Elfért egykor házunkban Eliézer, s akadt szalma és abrak tíz tevéjének, elférsz hát te is, és akad abrak tevédnek, amely, úgy látszik, egyetlen állatod. Ajándékokat tehát nem adott veled anyád, aranyat, ruhákat és fűszerszámokat, avagy effélét?

- Adott bőségesen, biztosíthatlak - felelte Jákób. - Majd meghallod, miért nincs semmim, ha megmostam lábamat, és ettem egy falatot.

Szándékosan beszélt igényesen, hogy őrizze tekintélyét az agyagtuskó előtt; az valóban csodálkozott ekkora önbizalmon, mely ily nagy szegénységgel párosul. Azután nem beszéltek többé, amíg Lábán birtokához nem értek, ahol az idegen pásztorok elváltak tőlük, hogy továbbtereljék nyájaikat a város felé, miközben Jákób segített a bácsinak juhait az agyagkarámokba bezsúfolni, melyeket a ragadozók ellen védelmül nádfonattal magasítottak. A ház tetejéről három nő nézte őket: az egyik Ráhel volt, a másik Lábán felesége és a harmadik Lea, a nagyobbik lány, aki kancsalított. A ház, mint általában az egész telep (mert a lakóházakat még néhány nádkunyhó és méhkasszerűen épített csűrféle vette körül) nagy hatással volt Jákóbra, a sátorlakóra, aki természetesen útközben, a városokban lényegesen szebb házakat látott, s aki nem is óhajtotta csodálkozását észrevétetni. Sőt nyomban ócsárolni kezdte a házat, a falétrát, amely kívülről a tetőre vitt, néhány odavetett szóval rossznak ítélte, és úgy vélte, téglalépcsővel kellene pótolni, az egész házat átvakolni s a földszinti ablaknyílásokat faráccsal ellátni.

- Van lépcső az udvar felől - mondta Lábán. - Nekem így is jó a házam.

- Ne mondd azt! - szólt Jákób. - Ha az ember kevéssel megelégszik, akkor Isten nem szán neki sokat, és elvonja tőle áldásosztó kezét. Hány juha van az én bácsikámnak?

- Nyolcvan - válaszolta a gazda.

- És kecskéje?

- Harminc körül.

- Szarvasmarhája semmi?

Lábán ingerülten mutatott szakállával egy agyag- és nádkaliba felé, amely nyilván marhaistálló volt, számot azonban nem mondott.

- Többnek kell lenni - mondta Jákób. - Mindennemű marhából többnek.

Lábán pedig sötét, de a sötétség mögött kíváncsian vizsgálódó pillantást vetett rá. Aztán a ház felé fordultak.

 

A vacsora

Néhány magas jegenye - egyiknek kérgét véges-végig fölhasította a villám - meredt a ház fölé, egy durva és meglehetősen szerény terjedelmű, kissé már málladozó agyagtégla építmény fölé, amelynek azonban levegős felső része bizonyos építészeti bájt adott; mert a földdel fedett s kis nádházikókkal ellátott tető csak részben, középen és a sarkokon nyugodott falazaton, közben pedig fapilléreken. Helyesebb volna több tetőről beszélni, mert a ház középen is nyitott volt: négy szárnya négyszöget alkotott, amely kicsi udvart fogott körül. Néhány döngölt agyagból való lépcső vitt a pálmafa kapuhoz.

Két-három kézműves rabszolga, egy fazekas meg egy pék, aki kis kemencéje belső falához árpatésztát csattogtatott, dolgozott a gazdasági épületek közt az udvaron, amelyen a bácsi és öccse áthaladtak. Egy ágyékkötős cselédlány vizet vitt. A legközelebbi csatornából merítette, a Bél-vizesárokból, amely Lábán körülkerített árpa- és szezámfűföldjét öntözte, s amely viszont vizét egy másikból, az Emil-csatornából kapta. A Bél-vizesárok egy városi kereskedőé volt, az ásatta, és Lábántól a víz használatáért súlyos olaj-, gabona- és gyapjúrészesedés járt neki. A szántón túl a nyílt puszta hullámzott tova, messze, a látóhatárig, honnan a háráni holdtemplom lépcsős tornya magasodott föl.

A tetőről leszálló nők az urat és vendégét a pitvarban várták, amelybe egyenesen a ház ajtaján át lehetett lépni, s melynek agyagpadlójába nagy gabonazúzó mozsár volt mélyítve. Hadina, Lábán felesége eléggé jelentéktelen matróna volt, nyakán láncot viselt tarka kövekből, s fejére simuló főkötőjén lecsüngő kendőt, mely elfedte haját; arckifejezésének kedélytelensége férjéére emlékeztetett, csupán az a mozdulat, ahogy száját elhúzta, volt inkább keserű, mint savanyú. Fiai nem voltak, s részben talán itt kereshetjük Lábán komorságának nyitját. Később megtudta Jákób, hogy házasságuk elején volt egy fiacskájuk, de a ház építése alkalmával föláldozták, mégpedig lámpákkal és tálakkal egyetemben agyagkorsóba téve, elevenen az alapzatba helyezték, hogy evvel a házra és gazdaságra áldást és virulást igézzenek. Ám az áldozat nemcsak hogy semmi különös áldást nem hozott, hanem Hadina ezóta képtelennek bizonyult rá, hogy fiúgyermeknek adjon életet.

Ami Leát illeti, semmivel sem volt kevésbé jó formájú, mint Ráhel, sőt inkább még nagyobb s derekabb, mindamellett példaképe lehetett volna annak a sajátságos értékvesztésnek, amelyet mégoly hibátlan termet is a csúnya arc által szenved. Rendkívül dús, hamvas színű haja, felül kis sapkával fedve, nehéz kontyba csavarva csüngött nyakszirtjére. Zöldesszürke szeme viszont búsan kancsalított alá a hosszú és vörös orr mentén, s vörös volt ótvaros szemhéja, valamint a keze, melyet éppúgy próbált dugdosni, mint elferdült tekintetét szemének, amely fölé szégyenlős méltósággal sütötte folytonosan pilláit. "Itt van íme: a rút hold meg a szép" - gondolta Jákób, a nővéreket szemlélve. Mégis, míg a kövezett kis udvaron áthaladtak, melynek közepén áldozókő állt, Leához beszélt és nem Ráhelhoz; de ez csak sajnálkozva csettintgetett, mint előbb a pásztorok a mezőn, és úgy látszott, tolmács közvetítését ígérte, kinek kánaánita nevét ismételten kimondta: Abdhebának hívták, a házhoz tartozott, s mint kitűnt, ugyanaz volt, aki előbb a külső udvaron lepényt sütött. Mert ez szolgálta ki Jákóbot vízzel lába és keze megmosására, miután a téglalépcsőn, amely a tetőre vitt, tovább, a nyílt felső szobába értek, ahol ebédelni szoktak, s elmondta, hogy egy Uruszalim uradalma alá tartozó faluban született, szülei nyomorúságukban eladták rabszolgának, s húszsékeles örök áron, amely nyilván mérsékelt önbecsülésének okozója volt, már sok kézen megfordult. Az emberke kicsiny volt, őszülő hajú és lapos mellű, de ügyes beszédű, és minden mondatot, amit Jákób kiejtett, nyomban átfordított az itteni nyelvre, azután éppoly gyorsan és folyékonyan tolmácsolta a választ is.

Hosszú, keskeny helyiségben telepedtek le, nagyon kellemes, levegős tartózkodóhelyen: a tetőtartó pillérek között egyfelől a sötétedő pusztára, másfelől a macskaköves, fatornácos s színes szövetekkel beakasztott belső udvar békés négyszögére lehetett látni. Esteledett. Az ágyékkötős lány, aki a vizet vitte, most tüzet hozott a kemencéből, s meggyújtotta a három lábon álló agyaglámpákat. Aztán Abdhebával föltálalta az étkeket: egy fazék sűrű, szezámolajjal készített lisztpépet ("Pappazu, pappazu" - ismételte Ráhel gyermekes ujjongással, miközben élvezettel és mulatságos módon forgatta nyelvecskéjét ajka közt, s tapsikolt), még meleg árpalepényt, retket, uborkát, pálmabimbót, s inni kecsketejet és csatornavizet, amely a tetőoszlopok egyikén nagy agyagamforában lógott. A helyiség külső falánál ugyancsak agyagból két szekrény állott, mindenféle rézcsészékkel, habaróedényekkel, serlegekkel s egy kézimalommal megrakva. A család különféleképp, szabott rend nélkül ült asztalhoz egy alacsony, marhabőrrel bevont lap köré: Lábán és felesége egymás mellett kuporogtak egy nyugvóágyon, a lányok maguk alá húzott lábbal ültek vánkosos nádülőkéken, és Jákóbnak támlátlan szék jutott tarkára festett agyagból, amely előtt ugyanilyen zsámoly támasztotta lábát. A pappazu mellé két tehénszarvból készült kanalat adtak, amelyeket felváltva használtak, olyanformán, hogy aki az egyikkel merített, azonnal megtöltötte ismét a fazékból a szomszédja részére, és továbbadta neki a kanalat. Jákób, aki Ráhel mellett ült, mindannyiszor olyan púposra töltötte a kanalat, hogy a lány fölkacagott. Lea látta ezt, s bandzsítása sötét gonddá fokozódott.

Evés alatt semmi érdekeset nem beszéltek, csupán oly dolgokról, amelyek közvetlenül a táplálkozásra vonatkoznak. Hadina ilyesféleképp szólt Lábánhoz:

- Egyél, uram, minden a tiéd!

Vagy ezt mondta Jákóbnak:

- Láss neki, idegen, vidítsd meg fáradt lelkedet!

Avagy a szülők egyike szólt a lányok egyikéhez:

- Úgy látom, mindent eleszel a többiek elől. Jó lesz, ha fékezed falánkságodat, mert különben Labartu boszorkány fölfordítja a gyomrodat, és okádni fogsz.

Abdheba nem mulasztotta el, hogy ezeket az apróságokat is pontosan lefordítsa Jákóbnak, s ez már az itteniek nyelvén vett részt a társalgásban, ilyenformán szólva Lábánhoz:

- Egyél, atyám és testvérem, minden a tiéd!

Vagy Ráhelhoz:

- Láss neki, nővérem, vidítsd meg lelkedet!

Abdheba meg a kötős lány az urasággal egyidejűleg fogyasztották el estebédjüket, fölszolgálás közben és megszakításokkal, időről időre a földre kuporodva, hogy gyorsan bekebelezzenek egy retket, s egy csészéből felváltva kecsketejet hörpöljenek hozzá. A lány, akit Utáninak híttak, gyakran tíz ujjhegyével söpörte le a morzsákat lógó melléről.

Amikor vége volt a vacsorának, Lábán megparancsolta, hogy hozzanak részegítő italt neki és vendégének. Abdheba bőrtömlőben becipelte az erjesztett gabonasört, s mikor két serleget megtöltöttek, szalmaszálat dugva belé, mert az ital tetején sok gabonaszem úszkált, a nők visszavonultak a férfiaktól, miután Lábán mindegyiknek futólag fejére tette kezét. Jákóbtól is elbúcsúztak éjszakára, s mikor Ráhel elébe lépett, még egyszer belenézett szemei barátságos éjébe, s látta szájában fehér, távol álló fogait, miközben a lány így szólt:

- Sok pappazut, kanálszám, púposan!

- Ábrahám ősatya - a tiéd, az enyém! - felelte Jákób mintegy magyarázatul, s egyik mutatóujját ismét keresztbe tette a másik hegyén, és bólogattak, mint előbb a mezőn, míg az anya kesernyésen mosolygott. Lea orra mentén bandzsított rájuk, és az atya arca borúsan pislogó bénulásba dermedt. Azután bácsi és öccse egyedül maradt a szellős emeleti szobában, és csak Abdheba ült tovább is mellettük a földön, kifúlva a szolgálattevésben, és tekintetét felváltva függesztette kettőjük ajkára.

 

Jákób és Lábán egyezséget kötnek

- Szólj hát, vendég - mondotta a háziúr, miután ivott -, és tárd föl életed körülményeit!

Erre Jákób kimerítően elmesélte minden dolgát, az igazsághoz híven és pontosan úgy, ahogy történt. Legfeljebb Elifázzal való találkozását a szökés után szépítette kissé, noha itt is, a nyilvánvaló tényeknek, külső mezítelenségének és nincstelenségének kényszere folytán, lényegében tiszteletben tartotta az igazságot. Időről időre, ha már elegendő, de még áttekinthető mennyiségű anyagot szolgáltatott, megállt a beszédben, és kézmozdulatot tett Abdheba felé; a szolga lefordította szavait; és Lábán, aki az elbeszélés alatt sok sört ivott, komor pislogással hallgatta, s néha megbiccentette fejét. Jákób tárgyilagosan beszélt. Nem ítélte sem jónak, sem rossznak azt, ami közte s Ézsau és a szülők közt történt, nyíltan és istenfélően vallott, mert mindez végeredményben a nagy és döntő tényben csúcsosodott ki, amely akárhogyan jött is létre, mindenesetre teljes fontosságában fennállott, és pillanatnyi mezítelenségét és nincstelenségét megfosztotta minden magasabb valószerűségtől; abban a tényben tudniillik, hogy ő és senki más az áldás hordozója.

Lábán elnehezedett hunyorgással hallgatta őt. A szalmaszálon keresztül már olyan sok bódító italt szívott magába, hogy arca a fogyó holdhoz hasonlított, ha a baljóslatú késői alkonytűzben útjára emelkedik, és teste fölpüffedt, amiért is megoldotta övét, leeresztette válláról köpenyét, és egy ingben ült, nehéz izmú karját keresztbe fonva félmeztelen, húsos, sötétszürke fürtű mellén. Lomhán előreesve, kerek háttal kuporgott a nyugvóágyon, s mint a gyakorlati üzleti gondolkodásban jártas férfiú, viszontkérdéseket tett a tisztesség felől, mellyel társa dicsekedett, s melyet túlságosan nagyra tartani a maga részéről óvakodott. Sőt szándékosan kétségbe vonta. Ez a tisztesség nem volt kifogástalan. Bizonyos, Jákób untig hangsúlyozta: végeredményben Ézsau volt az átokra szánva, és testvérén nyugodott az áldás. De tekintve azt a módot, ahogyan elnyerte, evvel az áldással is együtt járt némi átok, mely előbb-utóbb bizonyára hatni fog. Ismerni kell az isteneket. Egyik olyan, mint a másik, akár az itteniekről van szó, akikkel Lábánnak természetesen jó viszonyt kellett tartania, akár az Izsák törzsének névtelen vagy határozatlanul megnevezett istenéről, akiről tudott, és akit feltételesen ugyancsak elismert. Az istenek akarták és tűrték, hogy megtörténjék: de maga a bűn az emberé volt. Azt az értéket, amelyre Jákób hivatkozott, bűn terhelte, és kérdés, ki lesz áldozata. Jákób bizonygatta, hogy ő teljesen mentes és tiszta tőle. Alig tett valamit, hanem engedte, hogy történjék, aminek történnie kell, s ezt is csak súlyos belső ellenkezés után. Legfeljebb az erélyes Rebekát terheli bűn, aki mindent eligazított. "Az én fejemen legyen az átok!" - mondotta, mindenesetre csak biztonság kedvéért, ha tudniillik az atya megtudná a csalást; de a szó általában a vállalkozáshoz való viszonyát, felelősségét fejezte ki, amelyet magára vett, és őt, a gyermeket anyailag távol tartotta a bűntől.

- Igen, anyailag - mondotta Lábán. A sörtől elfúlva lélegzett száján át, felsőteste ferdén előrenehezedett. Fölegyenesedett, erre megingott, és másik oldalára zöttyent. - Anyailag, anya és szülő módjára. Isten módjára. - Szülők és istenek ugyanazon kétértelmű módon áldották meg kedveseiket. Áldásuk erő volt, és erőből eredt, mert a szeretet is csupa erő, és istenek és szülők szeretetéből erős élettel áldották meg kedveseiket, szerencsében és átokban erős élettel. Így állt a dolog, és így állt az áldás dolga. "Az én fejemre szálljon az átok", ez csak szép szó és anyai locsogás, mely nem tudja, hogy a szeretet erő és az áldás erő és az élet erő, és semmi több. Rebeka mégiscsak asszonyállat volt, és ő, Jákób, az áldottfejű az, akinek tulajdonát terhelte a csalás ősbűne. - Te leszel az áldozat - mondta Lábán nehéz nyelvvel, és nehéz karjával, nehéz kezével öccsére mutatott. - Csaltál, és meg fogsz csalatni; Abdheba, mozgasd a pofád, és fordítsd le ezt, nyomorult, húsz sékelért vásároltalak, és ha horkolsz, ahelyett hogy tolmácsolnál, alsó ajkadig földbe ásatlak egy hétre, te kakukkfiók.

- Hohó, pfuj - mondta Jákób és kiköpött. - Megátkoz engem atyám és testvérem? Mit gondolsz végeredményben: csontod és tested vagyok, vagy sem?

- Az vagy - felelte Lábán. - Idáig rendben volna. Híven beszéltél Rebekáról és Izsákról és Ézsauról, a Vörösről, és te Jákób vagy, testvérem fia, ez már bizonyos. Jöjj keblemre. Adataid alapján azonban most meg kell vizsgálni a tényálladékot, és következtetéseket kell vonni belőle rád és rám nézve a gazdasági élet törvényei szerint. Én meg vagyok győződve elbeszélésed igazságáról, de semmi okom csodálni őszinteségedet, mert helyzeted megvilágítására nemigen tehettél mást, mint hogy őszinte vagy. Az tehát nem áll, amit előbb mondtál, hogy Rebeka azért küld, hogy figyelmet tanúsítson irántam. Inkább azért nem maradhattál otthon, mert Ézsau részéről veszély fenyegette életedet a magad és anyád tettei miatt, amelyeknek eredményét nem akarom tagadni, de egyelőre csak mezítelen koldussá tettek. Nem önként jöttél hozzám, hanem mert nem volt hová fejedet lehajtani. Rám vagy szorulva, és eszerint kell levonnom a következtetéseket. Nem vendég vagy házamnál, hanem szolga.

- Bácsikám igazságosan beszél, anélkül hogy az igazsághoz a szeretet sóját keverné - mondotta Jákób.

- Üres szavak - felelte Lábán. - Ez csupán a gazdasági élet természetes ridegsége, s megszoktam, hogy eszerint csináljam számadásomat. A háráni pénzváltók, két testvér, Isullánu fiai tőlem is azt követelik, amit csak akarnak, mert a vizükre nagy szükségem van, és ők tudják, hogy szükségem van rá, így hát tetszés szerint követelnek, és ha én nem teljesítem, akkor eladatnak engem és amim van, és besöprik az árát. S én ott állnék futóbolondként a világban. Te rám vagy utalva, így hát én téged zsákmányollak ki. Nem vagyok elég gazdag és áldott hozzá, hogy fölvessen a felebaráti szeretet, és házam nyitva legyen mindenféle békétlen elemnek. Munkaerő, aki engem szolgál, csak ez itt, ez a tehetetlen varangy és Utáni, a cseléd, aki buta, mint egy csirke és mint egy kotkodácsoló tyúk; mert a fazekas vándorember, és csak tíz napra van szerződésünk, s ha eljön az aratás vagy nyírás ideje, nem tudom, honnan vegyek munkaerőt, mert nem tudok fizetni. Már rég nem illene, hogy Ráhel, kisebbik lányom juhokat őrizzen és szenvedjen nappali hőségtől és éjjeli fagytól. Ezt neked kell vállalnod a szállásért és főzelékért és semmi többért, hiszen nem tudod, hova menj, és nem áll módodban feltételeket szabni. Ez hát a tényálladék.

- Szívesen viselem gondját juhaidnak Ráhel gyermeked helyett - mondta Jákób -, s szolgálok érette, hogy könnyebb élete legyen. Pásztorságra születtem, s értek a tenyésztéshez, s jól is fogom csinálni. Nem gondoltam arra, hogy naplopó legyek nálad és munkátlan éhes száj; de mivel hallom, hogy gyermekedért, Ráhelért tehetem, és hogy érte adhatom oda férfikarom erejét, kétszeresen szívesen szolgállak.

- Úgy? - kérdezte Lábán, és szája sarkát lógatva, nehézkesen pislogott feléje. - Jó - mondotta. - Ha tetszik, ha nem, így kell tenned, mert ez a gazdasági élet kényszere. De ha szívesen teszed, ez csak előny rád nézve, és rám nézve se hátrányos. Holnap majd írásba foglaljuk.

- No, látod? - mondta Jákób. - Ilyen is van: előny, amely mindkét félre nézve az, és enyhíti a természetes ridegséget. Ezt nem is gondoltad volna. Te nem kívánsz sót elegyíteni az igazságossághoz, így hát én adok hozzá a magaméból, bármily mezítelen és nincstelen vagyok is e percben.

- Üres szavak - zárta le a vitát Lábán. - Majd szerződésben lerögzítjük ezt, és megpecsételjük, ahogy a rend kívánja, és hogy senki meg ne sérthesse törvénytelen viselkedésével. Most menj, álmos vagyok, és puffadt a sörtől. Oltsd el a lámpákat, te varangyos béka! - szólt Abdhebához, kinyújtózott ágyán, betakarózott köpenyével, és ferdére tátott szájjal elaludt. Jákób is ledőlhetett, ahol tudott. Fölment a tetőre, lefeküdt egy takaróra az egyik ott levő nádsátor kendői alatt, és Ráhel szemére gondolt, míg az éj álomba nem csókolta.

 

ÖTÖDIK FEJEZET: LÁBÁN SZOLGÁLATÁBAN

Mennyi időt töltött Jákób Lábánnál?

Így kezdődött Jákób időzése Lábán házában és Arám-Naharájim országában, amelyet ő jelképes módon magában Kurungia országának nevezett: először, mert általában s már eleve alvilág volt számára ez az ország, ahová menekülőben kellett eljutnia, továbbá mert az évek múlásával kiderült, hogy a folyók övezte birodalom fogva tartja a vándort, s nyilván soha vissza nem engedi, úgyhogy csakugyan s szó szerint a Sohavisszanemtérés birodalmának bizonyult. Mert mit jelent ez a "Sohasem"? Annyit jelent: nem, mindaddig, amíg az "én" legalább megközelítően megőrzi lényegét és formáját, s önmaga marad. Aki huszonöt év múltán tér vissza, már nem az az "én", amely kivándorlásakor egy fél, vagy ha sokat mondunk, három esztendő múlva hitte visszatérését - s a közjáték után ismét ott gondolta, hogy folytathatja életét, ahol megszakította -, nem, ennek az "én"-nek számára ez már Sohavisszanemtérés. Huszonöt év nem holmi közjáték, hanem maga az élet, s ha a férfikor tavaszából van kihasítva, az élet alaprésze s fő fejezete, s noha Jákób visszatérése után még sokáig élt, és a legnehezebb és legfenségesebb még ezután várt reá - mert pontos számításunk szerint százhat esztendős volt, mikor, ismét az alvilági honban, ünnepélyesen elszenderült -, életének álmát mégis, mondhatjuk, Arám országában, Lábánnál álmodta végig. Ott szeretett, ott házasodott, ott ajándékozta meg négy asszonya valamennyi gyermekével, a legkisebbet kivéve, szám szerint tizenkettővel, ott gyarapodott meg vagyonban, és tekintélyesedett meg életidőben, az ifjú sohasem tért haza, hanem csupán az agguló férfi, az ötvenöt éves, kelet vándorsejkje, roppant nyájak élén, aki úgy vonult nyugatra, mint egy idegen országba, és Sekem felé tartott.

Hogy Jákób huszonöt évet töltött Lábánnál, kimutathatóan igaz, és minden világosan ítélő kutatásnak biztos eredménye. A dal és a hagyomány ezen a ponton oly észjárást tanúsít, amelynek pontatlanságát magunknak kevésbé könnyen bocsátanánk meg, mint ezeknek. Szerintük Jákób összesen húsz évig élt Lábánnál: tizennégy, majd hat esztendeig. Éppen evvel a beosztással bizonyítják, hogy Jákób már évek sorával azelőtt, mielőtt a beporosodott reteszeket föltörte s elmenekült, elbocsátását kérte Lábántól, ám nem kapta meg, hanem új feltételek mellett további maradásra kötelezte magát. Az időpont, amikor ezt tette, avval a kijelentéssel van meghatározva, hogy akkor történt, "amint szülte vala Ráhel Józsefet". De mikor volt ez? Ha csak tizennégy év telt volna még el, ebben a tizennégy évben, helyesebben: az utolsó hétben kellett volna hogy Jákób megajándékoztassék mind a tizenkét gyermekével, Dínát és Józsefet is beleértve, s csak Benjámint kivéve, ami, minthogy négy asszonya tevékenykedett, önmagában nem lett volna lehetetlenség, a születéseknek Isten meghatározta rendje szerint azonban mégsem így történt. Eszerint már a torkos Áser is, aki Józsefnél öt évvel volt idősebb, a kétszer hét év eltelte után született, éspedig a házasság nyolcadik esztendejében, s amint majd a részletekből kitűnik, lehetetlen, hogy Ráhel korábban kapta volna Józsefet, mint két évvel a tengerszerető Zebulón világrajövetele után, azaz a házasság tizenharmadik és a háráni tartózkodás huszadik esztendejében. Hogyan is lehetett volna másképp? József késő gyermeke volt Jákóbnak, akinek ötvenedik évében kellett járnia, amikor kedvence meglátta a napvilágot, ennélfogva húsz évet kellett ez ideig Lábánnál töltenie. De mivelhogy e húsz évből csak kétszer hét, vagyis tizennégy volt tulajdonképpen a szolgálat ideje, a fölmondás és új szerződéskötés időpontjáig további hat év marad fenn, mely alatt Jákób szerződés nélküli állapotban, hallgatólagosan folytatta tovább életét Lábán oldalán, ezt az időt azonban végső gazdagságának tekintetbevételével tartózkodása utolsó öt, ismét szerződéses évével kell együvé számítani. Mert ha ez az öt esztendő mégannyi jót és fontosat hozott is, hogy megértesse, miként lehetett a férfiú oly mérhetetlenül gazdag, végeredményben még akkor is kevés ennyi idő akkora vagyon gyűjtésére, amelyet a költészet és a tanítás mindenkor a legbujább jelzőkkel ünnepelt. Elismerjük, hogy eközben erős túlzásokba tévedt, s az az adat például, hogy Jákóbnak kétszázezer birkája volt, szembetűnően hamis. De mindenesetre volt néhány ezer, nem is szólva egyéb tulajdonáról más marhafélékben, ércértékekben és rabszolgákban, s Lábán szavai, mikor menekülés közben elérte vejét: hogy adná vissza, amit tőle "lopott" nappal és tőle "lopott" éjszaka, még csak a jogosultság látszatát se viselnék, s egyáltalában értelmetlenek volnának, ha Jákób csak az új szerződés alapján gazdagodott volna, s ha már régebben - s éppen a közbeeső időben - nem gazdálkodott volna meglehetősen széles alapon saját szakállára, megvetvén evvel későbbi vagyona alapjait.

Huszonöt év - mint egy álom múlt el Jákób felett, mint az élet múlik el az élő felett vágyban és elérésben, várakozásban, csalódásban, teljesülésben, és oly napokból összetéve, amelyeket nem számlálnak, s amelyek mindegyike meghozza a magáét; amelyek várásban és küzdésben, türelemben és türelmetlenségben egyenként maradnak el s olvadnak nagyobb egységekké, hónapokká, évekké és évcsoportokká, s végül is mindegyik annyi, mint egy nap. Vitatni lehet, mi űzi jobban s gyorsabban az időt: egyformaság vagy föltagoló változatosság; mindenesetre az időt űzni kell; az élő előretör, az idő elhagyására tör, lényegében a halál után tör, míg azt hiszi, hogy az élet céljai s fordulópontjai után törekszik; és ha ideje tagolt s korszakokra bomló is, ismét csak egyforma lesz, mint az ő ideje, énjének mindig egyenlő feltételei között múlván, úgyhogy míg ideje s élete telik, a szükséges két erő állandóan egyszerre működik: egyformaság s tagoltság.

Végeredményben meglehetősen önkényes dolog az időt beosztani, és majdnem annyi, mintha vonalakat húznánk a vízben. Erre húzunk és arra húzunk, s míg fut a vonal, már ismét minden összecsap végtelen egységgé. Most osztottuk be Jákób ötször öt háráni évét hol húszra és ötre, hol meg tizennégyre és hatra és ötre; ő maga azonban beoszthatta másként is: az első hétre házasságáig, azután tizenháromra, mialatt a gyermekek születtek, és aztán a további ötre, amely kikerekítette idejét, mint ahogy a napév öt szökőnapja még a tizenkétszer harminchoz járul. Így is számolhatott volna tehát, vagy még másként is. Mindenesetre összesen huszonöt év volt, nemcsak azért egyforma mind, mert csupa Jákób-év, hanem azért is, mert egyik a másikhoz minden külső körülményében szinte fölcserélhetően hasonlított, s a nézőpont váltakozása, amely alatt elperegtek, nem volt elegendő, hogy egybeömlő egyformaságukat csökkentse.

 

Jákób és Lábán hitelesítik szerződésüket

Egy szakasza, egy korszakféléje Jákób életsorának azáltal keletkezett, mindjárt kezdetben, hogy a szerződés, melyet érkezése után az első napon Lábánnal kötött, már egy hónap múlva fölborult, és egy egészen más jellegű és rá nézve sokkal szorosabban kötelező pótolta. Csakugyan, Lábán már a Jákób érkezését követő első reggel hozzálátott, hogy törvényesen megállapítsa öccsének viszonyát házához, ama határozatokhoz híven, melyeket sörözés közben szegezett le földhözragadt tárgyilagossággal. Korán keltek, és szamárháton elindultak Háránba, a városba: Lábán, Jákób és Abdheba, a rabszolga, aki az írnok és törvénytudó előtt tanúként kellett hogy szerepeljen. A bíró székét egy udvarban ütötte föl, ahol nagy sokaság tolongott körülötte, mert egész tömeg vásárlási és eladási, haszonvételi és bérleti, csereüzleti, házassági és válási megállapodást kellett hitelesen megerősíteni vagy pörösíteni, és a törvénytevő bírónak két írnokával vagy segédjével együtt, akik mellette guggoltak, két kézzel kellett dolgoznia, hogy a városi és vidéki közönség kívánságainak eleget tegyen, úgyhogy Lábánék jó sokáig várakoztak, míg különben jelentéktelen és hamar elintézhető ügyük sorra került. Lábán előbb még némi ellenszolgáltatás fejében, egy kis gabonáért és olajért, második tanúnak nyert meg valakit, aki csak efféle esetekre várva ácsorgott itt, és ez kezeskedett azután Abdhebával együtt a szerződésért, amelyet mindkettő pecsétjével látott el, hüvelykujja körmét a hátul domború tábla agyagjába nyomva. Lábánnak pecséthengere volt, s Jákób, aki a magáét elvesztette, köpenye szegélyével pecsételt. Így hitelesítették az egyszerű szöveget, amelyet az egyik írnok karcolt oda a bíró gépies tollbamondása alapján: Lábán, a juhtenyésztő ezt és ezt az Amurru-országból való, hajléktalan férfiút, ennek és ennek a fiát további megállapodásig béresnek szegődteti, s ez minden testi és szellemi erejét Lábán házának és gazdaságának szolgálatába köteles állítani, amiért bér fejében semmi mást nem kap, mint testi szükségleteit. Érvénytelenítés, per, panasz kizárva. Bárki legyen is, aki a jövőben törvénytelen viselkedéssel ezt a szerződést megsérti és megtámadni próbálja, pere legyen semmis, és öt mina ezüstre büntettessék. Punktum. Az írásba foglalás költségeit Lábánnak kellett viselnie, aki egypár rézlapocskát vetett szitkozódva a mérlegbe. Ezek a kis kiadások azonban - Lábán tudta magában - nagyon megérték Jákób elkötelezését ily olcsó feltételek mellett, mert Jichák áldásának a gazda sokkal nagyobb súlyt tulajdonított, mint öccsével folytatott beszélgetésében mutatta, és lebecsülné üzleti képességeit, aki azt gondolná, hogy azonnal s már eleve nem tudta, milyen jó fogást csinált Jákób alkalmazásával háztartásában. Komor ember volt, az isteneknek nem tetsző, nem bízott szerencséjében, és ezért eddig nem is kísérte áldás vállalkozásait. Nyomban fölismerte, hogy milyen kitűnően használhat munkatársul egy áldáshordozót.

Ezért a szerződés megkötése után aránylag jókedvű volt, az utcákon még bevásárolt egyet-mást, szövetet, élelmiszert és apróbb szerszámokat, és kísérőjét egyre ösztökélte, hogy bámulatát nyilvánítsa a városon és lármás életén, falainak és bástyáinak vastagságán, a bőven öntözött kertek bájosságán, amelyek a várost övezték, s amelyekben szőlővesszők kígyóztak a datolyapálmák között; E-kulkul, a körülsáncolt templom s udvarai szent pompáján, amelyekbe bronzbikák őrizte ezüstveretű kapuk nyíltak; a torony magasságán, amely járdákkal körülfutva iszonyú töltésen lépcsőződött föl hétszínű cserépszörnyként, égszínkéken a magasban, úgyhogy az istenség ott levő szentélye s szállása, amelyben nászágy volt számara fölállítva, a felső légrétegekkel csillogva folyt össze. De Jákób csak egy-egy "hm"-öt és "ejhá"-t ejtett e nevezetességek láttán. Nem volt érzéke a városiasság iránt, és nem szerette sem a zsivajt, sem a tolongást, sem pedig a túlméretezett építmények kérkedését, amelyek az örökkévalóság külszínét mutatták, de bármily bölcsen védelmezte szurok és gyékény e téglahegyeket, s bármily tudósan szigetelték víz ellen őket, Jákób véleménye szerint mégis pusztulásra voltak szánva, és a haladékul kapott időt Isten ugyancsak rövidre szabta. Honvágyat érzett Beérseba legelői után; de a város pásztorszívét nyomasztó méretei most Lábán udvarát is csaknem hazának éreztették, ahol különben egy pár fekete szem várt rá, sajátságos készséggel pillantva feléje, s amellyel, úgy érezte, még nagyon-nagyon fontos számolnivalója lesz. Rágondolt, miközben szórakozottan szemlélte a roskatagon pökhendi építményeket, rá és Istenre, aki ígéretet tett, hogy megőrzi lábait az idegenben, és gazdagon vezeti haza, Ábrám Istenére, akiért féltékeny érzéssel pillantott Bél-Hárán házára és udvarára, a bálványhit e bronz vadbikák és kígyógriffek őrizte fellegvárára, melynek aranyos cédrusgerendákból ácsolt és ékkövektől villogó legbenső cellájában ezüsttalapzaton állt a bálvány szakállas szobra, s királyian kialakult szertartások szerint tömjéneztette s kényeztette magát, míg Jákób Istenének, akit ő mindegyiknél nagyobbnak képzelt, fölülmúlhatatlanul nagyobbnak, egyáltalában nem volt háza e földön, hanem fák alatt és dombokon tisztelték együgyű módon. Kétségkívül Ő akarta így, s Jákób büszke volt rá, hogy megvetette és kicsire becsülte a városi-földi hivatalos pompát, mert hiszen lehetett-e pompa hozzá méltó? Ám ebbe a büszkeségbe gyanú vegyült, s a kettő együtt lett éppen féltékenységgé: hogy tudniillik Isten voltaképpen nagyon szívesen lakott volna zománcból, aranyos cédrusból és karbunkulusból épült házban, amelynek természetesen még hétszer szebbnek kellett volna lennie a holdbálvány házánál, s csak azért vetette meg ezt, mert még nem kaphatott ilyet, mert az övéi még nem voltak elég számosak s erősek, hogy hasonlót építsenek neki. "Várjatok csak - gondolta Jákób -, s kérkedjetek kis időre magas Baál uratok pompájával! Az én Istenem Bét-élben megígérte, hogy gazdaggá tesz, s rajta áll, hogy mindenkit dúsgazdaggá tegyen, akik benne hisznek, s ha majd azok leszünk, olyan házat építünk neki, amely merő arany, zafír, jáspis és hegyikristály kívül és belül, hogy elhalványulnak mellette uraitok és úrnőitek házai. Iszonyatos a múlt, és hatalmas a jelen, mert szemünk előtt folyik. De a legnagyobb és legszentebb kétségkívül a jövő, s megvigasztalja gondterhes szívét annak, akinek oda van ígérve."

 

Ami Jákóbra várt

Későre járt, amikor bácsi és öcs hazatért a városból, de Lábán mindazonáltal ragaszkodott hozzá, hogy még ezen éjjel elhelyezze a szerződéstáblát háza pincéjében, amely hasonló okmányok megőrzésére szolgált; Jákób lekísérte, ő is égő lámpával kezében. A helyiség a ház bal szárnyán levő földszinti szoba padlója alatt volt, szemközt a tornáccal, ahol tegnap vacsoráztak, s holmi levéltárfélének látszott, s egyben kápolnának és kriptának; mert Betuél csontjai itt nyugodtak agyagkoporsóban, mely csészékkel és ételáldozatokkal és füstölőfazekas háromlábakkal körülvéve a helyiség közepén állt, s itt valahol, még mélyebben a föld alatt vagy az oldalfalban kellett lennie a Lábán föláldozott fiacskájának maradványait rejtő agyagkorsónak is. A pince hátterében fülke volt, előtte téglarakás formájú oltár, és oldalt alacsony, keskeny padok futottak, amelyek egyikén, a jobb oldalin, mindenféle írásos táblák hevertek, nyugták, számlák és szerződések, amelyeket itten helyeztek biztonságba. A másik padon pedig csodálatos apró bálványkők sorakoztak, mintegy tíz-tizenkettő, részben magas sipkában és szakállas gyermekarccal, részben kopaszon és szakálltalanul, vagy pikkelyes szoknyában és csupasz felsőtesttel, amelyen, magasan az áll alatt, békésen összekulcsolták kezecskéjüket, vagy pedig nem éppen finom kézzel formált redős ruhákban, melyeknek szegélye alól kikukucskált vaskos kis lábujjuk. Lábán háziszellemei és jósemberkéi voltak, a teráfim, akiken egész lélekkel csüggött, és akikkel a komor férfiú minden fontosabb ügyben idelenn tanácsot tartott. Ők védték a házat, amint Lábán Jákóbnak megmagyarázta, meglehetősen biztos időjóslást adtak, tanáccsal látták el vétel és eladás kérdésében, kimutatást tudtak adni, merre csatangolt el a szökött juh és így tovább.

Jákób nem a legjobban érezte magát a tetemek, nyugták és bálványkők között, és örült, mikor a létrán, amelyen a mélybe szálltak, és a kis csapóajtó nyílásán át ebből az alvilágból a felsőbe tértek vissza, hogy feküdni menjenek. Lábán előbb Betuél koporsója előtt ájtatoskodott, friss vizet helyezve el a megboldogult üdítésére, "vizet áldozott" neki, majd a teráfim előtt is tisztelgett hajlongással, s csak az hiányzott még, hogy az üzleti okmányokat imádja. Jákóbot, aki sem a halottimádást, sem a bálványok szolgálatát nem tudta méltányolni, elszomorította a vallási tisztátalanság és bizonytalanság, amely e házban nyilvánvalóan uralkodott, holott Lábánnál, Ábrahám unokaöccsénél és Rebeka testvérénél határozottan megvilágosodottabb istenismeretet lehetett volna föltételezni. A valóságban Lábánnak volt tudomása nyugati rokonai hithagyományáról, de tudásába annyi helyi hagyomány keveredett, hogy megfordítva ezt lehetett meggyőződései alapállományának s az ábrahámi hitet hozzákeveredésnek tekinteni. Jóllehet a vallástörténet kútforrásánál s eredőhelyénél ült, vagy éppen mert ott ülve maradt, egészen Bábel s a bábeli államvallás hívének érezte magát, és Já-Elóhimról Jákób előtt csak mint "atyád istenéről" beszélt, s hozzá még Sineár főistenével, Mardukkal ostobán összekeverte. Ez csalódás volt Jákób számára, mert a ház műveltségét magasabb fokúnak hitte, amint otthon szülői is nyilvánvalóan úgy hitték, és kiváltképpen Ráhel miatt szomorkodott, akinek bájos és szép fejében természetesen nem volt nagyobb világosság, mint a többiekében, s első naptól fogva minden alkalmat megragadott, hogy a Jó és Igaz értelmében befolyásolja őt. Mert már első naptól fogva, vagy inkább mióta a kútnál először megpillantotta, menyasszonyának tekintette, és túlzás nélkül szólva, Ráhel is már ama kis kiáltásnál, mely kiszakadt belőle, mikor Jákób rokonaként ismertette meg magát, kérőjét és vőlegényét látta benne.

Általában s jó okkal akkoriban a rokonházasság, a családtagok egybekelése mindennapos volt; ezt tekintették egyedül tiszteletre méltónak, bölcsnek és megbízhatónak, s tudjuk jól, mennyire ártott szegény Ézsau különc házasságával önmagának. Nem egyéni rigolya volt, ha Ábrahám ragaszkodott hozzá, hogy Jichák, az igazi fiú csak nemzedékéből és atyja házából vegyen asszonyt, vagyis a háráni Náhor házából, hogy tudják, mi az, amit kap; és amikor Jákób ebbe a lányos házba jött, Izsák, vagyis pontosabban Eliézer, a kérő nyomdokait követte, s látogatása, mint Izsáknál s Rebekánál, nála is természetesen a háztűznéző gondolatával volt összekötve, sőt így lett volna Lábán részéről is, ha a gazdasági életben megkeményedett férfiú rögtön el tudta volna magát szánni rá, hogy a menekülőben s koldusszegényben vejét ismerje föl. Lábán éppúgy, mint minden más atya, rendkívül ellenszenvesnek és veszedelmesnek gondolta volna, hogy lányai tökéletesen családon kívül és ismeretlen törzsbe jussanak, s amint mondotta volna, "idegenbe adja el" őket. Sokkal biztosabb és méltóbb volt, hogy mint feleségek is a törzs ölén maradjanak, s mivel az atya részéről akadt a családban ifjú rokon, ez, tehát Jákób, éppen az elrendelt és természetes férj volt számukra - azaz: nemcsak egyikük számára, hanem egyszerre mindkettőjük számára. Ez volt Lábán házában a hallgatólagos, általános fölfogás, amikor Jákób érkezett, a ház uráé is alapjában ez volt, és különösképp ez volt Ráhelé, aki a jövevénnyel elsőnek találkozott, s e földön való szerepét ugyan elég jól ismerte, hogy tudja, hogy ő kedves és csinos, Lea ellenben bamba képű - de odaadásra készen vizsgálódó pillantása közben a kútnál, ami Jákóbot annyira megragadta, egyáltalában nemcsak magára gondolt. Az élet akarta úgy, hogy a rokon érkezésének pillanatában testvérével és játszótársával asszonyi versengés viszonyába lépett, de nem a döntő kérdés tekintetében, hogy az kit fog választani (ám mindenesetre az ő dolga volt, hogy már most a nagyobb vonzóerőt gyakorolja); hanem ez a versengés tulajdonképp csak későbbre szólt, és arra vonatkozott, melyik lesz közülük a rokonférj jobb, derekabb, termékenyebb és szeretettebb asszonya, oly kérdésre tehát, amelyben semmi előnye sem volt, s amelyre kissé több vagy kevesebb pillanatnyi vonzóerővel egyáltalán nem lehetett választ adni.

Így nézték tehát Lábán házában a dolgokat, és csak maga Jákób - s éppen ez volt némi félreértések forrása - nem nézte így. Mert először is, noha tudta, hogy az igazi asszonyon kívül rabszolgaágyasai is lehetnek a férjnek, akik félig-törvényes gyermekeket szülnek, de arról nem tudott, és sokáig nem is tudta meg, hogy errefelé, különösen pedig éppen Háránban és vidékén, nagyon gyakori a házasság két egyenlő jogú főasszonnyal, sőt jó vagyoni viszonyok között éppenséggel megszokott; s továbbá szívét és eszét sokkal inkább eltöltötte Ráhel kedvessége, semhogy a kissé idősebb, termetesebb és csúfabb testvérre csak gondolt is volna - akkor sem gondolt rá, amikor udvariasságból vele beszélt, s az jól látta ezt, és keserű szájjal, méltóságos bánatban eresztette szemhéját bandzsító szeme fölé -, amiként Lábán is látta, és féltékenység töltötte el nagyobb gyermekéért, noha a rokon kérőt szerződéssel rabszolga-béressé süllyesztette, s ezen az elhanyagolt Lea miatt még örült is.

 

Jákób vizet talál

Ahányszor csak lehetett tehát, Jákób elbeszélgetett Ráhellal; de ez elég ritkán eshetett meg, mert napközben mindkettőre sok munka hárult, s Jákób különösen annak a férfinak a helyzetében volt, akit valami nagy érzés tölt el, s azt szívesen tenné egyetlen elfoglaltságává, aki azonban ezenkívül kemény tevékenységre kényszerül, éspedig éppen szerelme miatt, amely viszont ismét a munka által rövidül meg, mivel ebben el kell feledkeznie amarról. Olyan érző ember számára, mint Jákób volt, kemény sors ez, mert aki érzésben pihenne meg s egészen ennek élne, nem teheti, hanem éppen érzései tiszteletére kell erejét latba vetni, mert mit tehetne tiszteletükre, ha ezt nem tenné? Csakugyan, a kettő ugyanarra a lapra tartozott: Ráhel iránti érzése és szolgálata Lábán gazdaságában; mert hogyan állt volna az előbbivel, ha nincs szerencséje az utóbbival? Lábánnak tökéletesen meg kell győződnie annak az érzésnek tartalmasságáról, amelyre öccse támaszkodott, és erősen kellett kívánnia, hogy őt magához láncolja. Egyszóval, Izsák áldásának nem volt szabad kárba vesznie, mert a férfimunka az: rajta lenni, hogy az öröklött áldás kárba ne vesszen, hanem fölmagasztalja szívének érzését.

Akkoriban, Jákób tartózkodásának kezdetén a legelőhely, amelyre némi harapnivalóval pásztortarisznyájában, parittyával az övében s a hosszú botfegyverrel kezében reggelenként kihajtotta Lábán nyájait, hogy egész nap ott őrizze a marhát Marduka kutyával, nem volt egy óra járásnál messzebbre bácsikája tanyájától, és ennek az az előnye volt, hogy Jákóbnak nem kellett éjjelre kinn maradnia, hanem napnyugtakor hazahajthatott, és az udvarban tettel és tanáccsal ragyogtathatta elméje fényét. Ezt szerette, mert pásztori hivatala egyelőre kevés alkalmat nyújtott, hogy bácsikájában azt az érzést keltse, hogy ő, a menekült áldást hozott a gazdaságba. Igaz, hogy sohasem hiányzott bárány, amikor az esti akolba záráskor, Lábán szeme előtt számot adva, a nyájat átengedte botja alatt, és nemcsak a nyári ellést nevelte igen gyorsan legelőre, úgyhogy Lábán sok tejet és tejszínt nyert, hanem szeretettel és hozzáértéssel gyógyította ki a két bak egyikét, egy értékes hágót a himlőből. De Lábán ezt és az ehhez hasonlókat köszönet nélkül fogadta, mint egy hasznavehető pásztor magától értetődő ténykedéseit, s azt is szó nélkül vette tudomásul, hogy rögtön szolgálatbalépése után csinos faráccsal látta el a ház alsó ablaknyílásait. A külső téglafalak tapasztásának s meszelésének költségeit zsugoriságból megtagadta, s így Jákóbnak le kellett mondania arról, hogy a tanya ily szembeszökő kiszépítése az ő bevonulásához fűződjék. Maga is tanácstalan volt a tekintetben, hogy mit ér az áldás; de éppen e keresgélés és sürgető vágy késztette nyilatkozatra, s indította a nagy jelentőségű esemény véghezvitelére, amelyről élete végéig örömmel emlékezett meg.

Lábán gabonaföldjének közelében vizet talált, eleven vizet, föld alatti forrást, s jól tudta, hogy Urának, Istenének segítségével találta, noha oly jelenségek is közbevegyültek, amelyek ennek tulajdonképp ellenére kellett hogy legyenek, és tiszta lényének megalkuvását jelentették a helyi szellemmel, az itt járatos elképzelésekkel. Jákób imént beszélt a ház előtt négyszemközt a kedves Ráhellal, mégpedig éppoly gavalléros, mint őszinte beszéddel. Megmondta neki, hogy elragadó, mint az egyiptomi Háthor, mint Ezet, szép, mint egy fiatal tehén. A nőiesség fényében világít, mondta neki költőien, olyan, mint a jó magot párás tűzzel tápláló anya, s legbensőbb kívánsága, hogy felesége legyen, s fiakat nemzzen vele. A lány nagyon kedvesen fogadta az udvarlást, szűziesen és tisztességesen. A rokon és férj íme megjött, s ő megvizsgálta szemével, s szerette ifjúsága minden élnikészségével. Amikor most Jákób, keze közé véve a lány fejét, megkérdezte, hogy vajon ő is szívesen ajándékozná-e meg gyermekekkel, Ráhel bólintott, s szép fekete szemét eközben ellepte a könny, s a férfi lecsókolta szeméről a könnyeket - ajka még most is nedves volt tőlük. A holdvilág és napvilág egymással küzdő kettős fényében Jákób sétálni indult a réten, amikor lába hirtelen súrlódva megállt, és mintha villám csapott volna belé, sajátságos égő rándulás futotta végig vállától lábujja hegyéig. Tágra nyílt szemmel, közvetlenül maga előtt különös alakot látott. Halteste volt, amely ezüstös-iszamosan csillogott a holdvilágnál és nappali fénynél, s halfeje. Ez alatt azonban gyűrűs szakállú emberfej volt, melyet a halfej sipkaként borított, s a jelenésnek emberi lába is volt, a halfarkból kinövő kurta lábak, s kurta karocskája. Görnyedten állt, s mintha egy sajtárral, melyet két kézzel tartott, a földről valamit merítene s kiborítana - merített s borított, újra és ismét újra. Azután rövid lábacskájával néhány tipegő lépést tett oldalt, s a földbe csúszott, legalábbis eltűnt a szem elől.

Jákób nyomban megértette, hogy ez Éa-Oannész volt, a vizek mélységének istene, a középső föld és a legalsó fölött elterülő óceán ura, akiről az ország lakói azt állították, hogy eredetileg minden ismeret neki köszönhető, és akit igen nagyra tartottak, éppoly nagyra, mint Ellilt, Szint, Samast és Nabút. Jákób a maga részéről tudta, hogy azért nem is olyan nagy a Legmagasabbhoz képest, akit Ábrahám ismert meg, már csak azért sem, mert alakja van, mégpedig kissé nevetséges. - Tudta, hogy ha Éa itt megjelent és mutatott neki valamit, ez csupán Jának, az Egyetlennek, Izsák Istenének intézkedésére történhetett, aki vele volt. S hogy mit mutatott ez a kisebb istenség izgés-mozgásával, ugyancsak nyomban világos volt előtte: nemcsak önmagában, hanem minden következésével és összefüggésével együtt, s nyomban fölkerekedett, s a majorba szaladt, hogy ásószerszámot hozzon, s Abdhebát, a húszsékeles embert is fölverte, hogy segítsen neki, és fél éjszakát ásott, aztán egy órát aludt, s napkelte előtt ismét tovább ásott, míg fájdalmára nem kellett kihajtania a juhokat, s munkáját egész napra odahagyni - nem tudott sem állni, sem feküdni, sem ülni, míg ezen a napon Lábán juhait legeltette.

Még messze volt a téli esőzések ideje, amikor ismét kezdeni lehetett a föld megmunkálását. A mezők kiégtek, s Lábán nem sokat törődött földjével, udvarán foglalatoskodott, s nem is ment oda, ahol Jákób ásott, úgyhogy semmit sem vett észre, és semmit sem sejtett a munkából, amelyet ez este ismét elkezdett, és a vonuló hold fényénél folytatott, míg Istár meg nem jelent. Kis körben több helyen fogott neki, s agyag- és kavicsrétegeken át jó mélyre kellett hatolnia orcája izzadságában. De mikor keleten földerült az ég, s mielőtt még a nap felső pereme a látóhatár fölé emelkedett volna, íme, kibuggyant a víz, fölszökkent a forrás, s nagy ereje volt, három arasznyira szökött az üregben, kezdte a hamarjában és formátlanul vájt gödröt betölteni, megnedvesítette a földet körös-körül, s vizében az alvilág kincseinek íze volt.

Ekkor Jákób imádkozni kezdett, s még imádkozás közben elrohant, hogy fölkeresse Lábánt. Amikor azonban meglátta a távolból, meglassította lépteit, üdvözölve elébe állt, és elfojtott lihegéssel így szólt:

- Vízre akadtam.

- Hogyan? - felelte Lábán bénán csüngő szájjal.

- Forrás fakadt a mélyből - válaszolta Jákób -, melyet a tanya és a mező között ástam. Rőfnyi magasra szökik.

- Megkergültél.

- Nem. Az Úr, az én Istenem rávezetett, atyám áldása szerint. Jöjjön, bácsikám, és nézze meg.

Lábán futott, mint akkor futott, mikor Eliézert, a gazdag követet jelentették. Jóval előbb ért a bugyogó kúthoz, mint Jákób, aki kényelmesen követte - ott állt, és csak nézett.

- Ez életvíz - mondta megrendülve.

- Te mondád - hagyta helyben Jákób.

- Hogyan csináltad ezt?

- Hittem és ástam.

- Ezt a vizet - mondta Lábán, szemét el nem fordítva a gödörtől - nyílt árokban földemre vezethetem öntözés céljából.

- Arra nagyon alkalmas lesz - felelte Jákób.

- Így hát - folytatta Lábán - fölmondhatom a szerződést Isullánu fiainak Háránban, mivel vizükre nincs többé szükségem.

- Magam is gondoltam már effélére - mondta Jákób. - Különben, ha akarsz, tavat is ásathatsz, és kertet ültethetsz datolyapálmákkal és mindenféle gyümölcsfákkal, például fügefával, gránátalmafával és szederfával. Ha eszedbe jut és nagy kedved van rá, pisztácia-, körte- és mandulafákat is ültethetsz, esetleg néhány eperfát is, és használhatod a datolyák húsát, levét és magvát, azonkívül pálmabelet csemegének, a leveleket gyékénynek, a rostokat mindenféle háziszernek, a háncsot kötélnek és szőttesnek és a fát építéshez.

Lábán hallgatott. Nem ölelte meg az áldottfejűt, nem borult le előtte. Nem szólt semmit, sarkon fordult és elment. Jákób is elsietett, s Ráhelt az istállóban találta a tőgy mellett, amint fejt. Mindent elmondott neki, s oly értelemben szólt, hogy most már valószínűleg gyermekeket nemzhetnek egymással. Erre kéz a kézben táncoltak egy keveset, és így énekeltek: "Hallelu Já!"

 

Jákób Ráhel kezét kéri

Midőn Jákób már egy hónapja volt Lábánnál, ismét elébe lépett, és így szólt: minthogy Ézsau haragjának legveszedelmesebb része időközben nyilván elpárolgott, beszélni szeretne bácsijával.

- Mielőtt beszélnél - felelte Lábán -, hallgass meg engem, mert éppen készültem a magam részéről ajánlattal fordulni hozzád. Immár egy hold járta meg útját, s a tetőn áldoztunk újhold, félhold, teljes szépség és elfogyatkozás idején. Ezenközben rajtad kívül még három rabszolgát vettem föl egy időre, akiket jog szerint fizetek. Mert vizet találtunk, amiben te is közreműködtél, s hozzákezdtünk kifalazni a forrást, s téglából vezetőcsatornát építeni. A tó méreteit is kitűzdeltük, amelyet ásni akarunk, és ha elszánjuk magunkat, hogy kertet ültetünk, lesz elég munka, amelyhez szükségem van a dolgos kézre, a tiédre éppúgy, mint azokéra, kiket később vettem föl, és akiket etetek és ruházok, és naponta nyolc sila gabonával díjazok. A mai napig te bér nélkül szolgáltál, rokoni szeretetből szerződés szerint. De lásd, most újat csinálunk, mert istenek és emberek előtt nem igazságos többé, hogy az idegen szolgákat díjazzam, az öcsémet pedig nem. Ezért mondd meg, mit kívánsz. Mert néked is megadom, amit a többieknek adok, s még valamivel többet, ha szerződsz velem, hogy annyi évig maradsz nálam, mint amennyi napja a hétnek van, s amennyit számlálunk, míg a föld ugaron marad, és a rög pihen vetés és aratás nélkül. Hét évig szolgálj tehát annyi bérért, amennyit kívánsz.

Ez volt Lábán beszéde és gondolatmenete, igazságos beszéd: igazságos gondolatok ruhája. De a föld fiának már gondolata is - és nem csupán beszéde - csak ruha és szándékainak és érdekeinek szépítgetése, amelyeknek igazságos formát ad, amikor gondolkozik, úgyhogy többnyire mielőtt megszólal, már hazudik, és szavai azért hangzanak oly becsületesen, mert nem a szavak hazugak, hanem a gondolatok. Lábán nagyon megijedt, amikor Jákób távozó szándéka nyilvánvaló lett, mert mióta forrás fakadt, tudta, hogy Jákób csakugyan áldáshordozó és áldott kezű férfi, és minden erővel rajta volt, hogy magához láncolja őt, s így a maga dolgai számára hasznot húzzon az áldásból, melyet Jákób árasztott, ahová ért. A vízlelet hatalmas áldás volt, s oly eredményes, hogy csupán első, de nem legfontosabb eredményeként szabadult meg Lábán a súlyos dézsmától, melyet Isullánu fiainak fizetett. Mert ezek csalafinta okokkal álltak elő, és kijelentették, hogy csatornájuk vize nélkül Lábán egyáltalában meg se művelhette volna földjét, tehát akár használja a vizet, akár nem, örökké köteles nekik olajat, gabonát és gyapjút szolgáltatni. De a főbíró istenfélő volt, és Lábán javára döntött, amit ez viszont Jákób Istene befolyásának tulajdonított. Most pedig sok minden volt folyamatban és sok minden megkezdve, aminek befejezéséhez és sikeréhez Jákób áldásos jelenléte szükségesnek látszott. A gazdasági erőviszony a két fél között az öcs javára tolódott el: Lábán úgy hitte, hogy szüksége van rá, Jákób számára pedig, aki ezt jól tudta, lehetővé vált elmenetelével fenyegetőzni, olyan fegyverrel, amellyel Lábán gyakorlati érzéke nyomban számot vetett. Azért megelőzve Jákóbot, s mielőtt ez kinyitotta volna a száját, hogy fegyverével éljen, Lábán sietett lelkében igazságtalannak érezni a feltételeket, melyek mellett Rebeka fia nála dolgozott, s megjavításukra irányuló igazságos javaslatokkal vágott szavába. Jákób, aki valójában nem is gondolhatott rá, hogy már most hazatérjen, hiszen ő tudta legjobban, hogy a helyzet még távolról sem érett rá, örült, hogy a bácsi tévesen ítéli meg erőviszonyukat, és őszinte hálát érzett előzékenységéért, noha fölfogta, mennyire nem igazságosságból vagy személye iránt való szeretetből, hanem tisztára érdekből fakadt. Tulajdonképp tehát már az érdekért is hálát érzett, amely amazt hozzá, az áldáshordozóhoz fűzte; mert az ember úgy van alkotva, hogy azt a barátságosságot is, mely csupán az érdek ruhája, önkéntelenül szeretetként sugározza a másikra vissza. Azonkívül Jákób azért is szerette Lábánt, amivel ez megfizethette, s amit ő kérni szándékozott; mert az nagyobb volt minden silónál és sékelnél. És mondá:

- Atyám és testvérem, ha azt akarod, hogy maradjak, s egyelőre ne térjek vissza a megbékült Ézsauhoz, s téged szolgáljalak, add nekem feleségül Ráhelt, gyermekedet, ő legyen az én bérem. Mert ami szépségét illeti, ifjú tehénhez hasonló, és ő is vonzalmat érez irántam, és szóval már megegyeztünk benne, hogy szívesen nemzenénk együtt gyermekeket képünkre. Ezért hát add őt nekem, s én a tiéd vagyok.

Lábán cseppet sem volt meglepve. A lánykérés gondolata, amint már mondottuk, a rokon és öcs érkezésével régtől fogva szorosan kapcsolatos volt, s csak Jákób nyomorúságos helyzete szorította vissza Lábán gondolatvilágában. S hogy Jákób most, amikor az erőviszonyok javára változtak meg, szóba hozta a dolgot, érthető volt, s hozzá Lábán szemében örvendetes is, mert az agyagtuskó nyomban fölismerte, mennyire visszájára fordult a másik helyzeti előnye evvel a kéréssel. Mert vallomásával, hogy szereti Ráhelt, ismét éppoly mértékben Lábán kezébe adta magát, mint amennyire ez az ő kezében volt, s a távozással való fenyegetőzés fegyvere élét vesztette. Az atyát csak az bosszantotta, hogy Jákób Ráhelről beszélt, csupán róla, és Leáról szó sem esett. Így felelt tehát:

- Ráhelt adjam neked?

- Igen, őt. Ő maga is így akarja.

- Nem Leát kéred, nagyobb gyermekemet?

- Nem, őt nem szeretem annyira.

- Ő az idősebb, s őt kell elébb férjhez adni!

- Mindenesetre valamivel idősebb. Derék nő is és büszke, csekély szépséghibái ellenére vagy éppen azok miatt, és bizonnyal alkalmas volna rá, hogy olyan gyermekeket szüljön, amilyeneket kívánok. De a dolog mégis úgy áll, hogy szívem Ráhelé, kisebbik gyermekedé, mert olyan ő az én szememben, mint Háthor és Ezet, valósággal a nőiesség fényével világol előttem, mint Istár, és kedves tekintete mindenüvé elkísér, amerre járok. Lásd, volt egy óra, amikor ajkam megnedvesedett könnyeitől, melyeket értem sírt. Azért hát add őt nekem, s én szolgállak téged.

- Természetesen jobb, ha neked adom, mintha idegennek adnám - mondta Lábán. - De hát Leát, nagyobbik gyermekemet idegennek adjam, vagy hagyjam elfonnyadni férfi nélkül? Legyen előbb Lea a tiéd, legyen mindkettő a tiéd!

- Rendkívül jóságos vagy - mondta Jákób -, de akármily hihetetlenül hangzik, Lea sehogy sem lobbantja föl férfiúi vágyaimat, hanem ellenkezőleg, s szolgád csupán Ráhelt kívánja.

Lábán egy darabig csak nézett rá bénultan összehúzott szemével, aztán nyersen így felelt:

- Ahogy akarod. Tehát szerződj velem, hogy hét évig nálam kívánsz maradni és engem szolgálni ezért a bérért.

- Hétszer hét évig! - kiáltotta Jákób. - Az örökkévalóságig! Mikor tarthatjuk az esküvőt?

- Hét év múlva - felelte Lábán.

Képzelhetjük Jákób rémületét!

- Hogyan - mondotta -, hét évet kell szolgálnom Ráhelért, s csak aztán adod nekem?

- Hát? - felelte Lábán, s úgy tett, mintha rendkívül csodálkozna. - Csak nem vagyok világ bolondja, hogy rögtön neked adom, te meg fogod magad s elmégy vele, ha kedved tartja, s én üthetem bottal a nyomod. Vagy talán van váltságpénzed és nászajándékod s megfelelő drágaságaid, amelyeket átadhatnál nekem, hogy a menyasszony övéhez kössem, s melyek a törvényhozó írása szerint az enyémek maradnának, ha netalán visszalépsz az eljegyzéstől? Kéznél van mindez, a mina ezüst vagy akármi más, vagy pedig hol az ördögbe van? Hiszen szegény vagy, mint a mező egere, s még annál is szegényebb! Azért csak foglaljuk írásba, s pecsételjük meg a bíró előtt, hogy én a lányt eladom neked hét esztendőért, melyet nálam kell leszolgálnod, és a végén majd megkapod béredet. És odalenn a háziszentélyben tegyük jól el a táblát, és ajánljuk a teráfim védelmébe.

- Keményszívű bátyát adott nekem az Isten - mondotta Jákób.

- Üres beszéd! - felelte Lábán. - Kemény vagyok, ha a tényállás úgy kívánja, és ha azt követeli, lágy vagyok. Te pedig a lányt kívánod asszonyodul - vagy menj el nélküle, vagy szolgálj előbb!

- Szolgálok - mondta Jákób.

 

A nagy várakozás

Első, rövid és ideiglenes korszaka tehát lezáródott Jákób nagy időzésének Lábánnál, az előjáték, amely mindössze egy hónapig tartott, és amelynek végén az új, meghosszabbított, mégpedig jócskán meghosszabbított idejű szerződés állt. Ez részben házassági szerződés volt, de szolgálati szerződés is, mindkettő keveréke, amelyhez hasonlót a maskim-hivatalnok vagy a főbíró előtt nem éppen gyakran, de egyszer-másszor azért már kötöttek, s amelyet az mindenesetre jogerősnek s mindkét fél akaratánál fogva jogérvényesnek ismert el. A két példányban kiállított iromány az eset kellő megvilágítása céljából párbeszédszerűen volt fogalmazva: Jákób és Lábán kijelentései és válaszkijelentései egyenest írásba kerültek, s így barátságos megállapodásuk létrejövetele érzékelhető lett. Ez meg ez a férfiú így szól ehhez meg ehhez a férfiúhoz: "Add nekem leányod feleségül" - mire ez meg ez a férfiú így felelt: "Mit adsz érte?" A másiknak semmije se volt. Erre a fönt említett férfiú így szólt: "Mivel nincs nászajándékod, sőt semmiféle vagyonod, amit odaadhatnál, hogy a menyasszony övére fűzzem eljegyzés jeléül, szolgálj érette annyi évet, mint ahány nap van a hétben. Ez legyen az ár, amit nekem fizetsz, s ez idő letelte után legyen tiéd a menyasszony, s hálj vele, s legyen tiéd egy mina ezüst és egy szolgáló, akit a leánynak adok hozományul, éspedig úgy, hogy a mina ezüst kétharmada számíttassék a szolgáló értékébe, s csak egyharmadot kelljen készpénzben vagy a föld termésében fizetni." Akkor szólt a másik: "Így legyen. A Király nevében, így legyen." Mindegyik magához vette az iromány egy-egy példányát. Aki törvénytelen viselkedésével a szerződést megsérti, nem jár jól.

A megegyezés épkézláb volt, a bíró méltányosnak ítélhette, s tisztára gazdasági szempontból Jákóbnak sem lehetett panasza. Ha bácsijának egy mina ezüsttel tartozik, hatvan sékel értékben, hétévi robot nem elegendő, hogy ezt a kötelezettségét fedezze; mert egy béresszolga évi átlagbére csupán hat sékel, hétévi bér sem volt tehát egyenértékű Jákób tartozásával. Természetesen mélyen átérezte, hogy a gazdasági szempont mennyire csaló ebben az esetben, és hogyha igazságos mérleg, Istentől való mérleg volna, a serpenyő, amelyben egy élet hét esztendeje fekszik, magasra szöktetné a másikat, a mina ezüsttel. De elvégre is ezeket az éveket Ráhel közelében kell eltöltenie, s ez az áldozatot a szerelem örömével édesítette meg, amihez járult még, hogy a szerződésteljesítés első napjától kezdve Ráhel néki lesz eljegyezve és elkötelezve, és senki más nem közeledhet hozzá éppolyan bűn nélkül, mintha házas asszonyt csábítana el. Ah, hét esztendeig kell várniuk egymásra az unokatestvéreknek; egészen más életkorukat tapossák, mint a mostanit, mire fiakat nemzhetnek egymással, és ez keserves teher volt, amit vagy Lábán kegyetlensége, vagy képzelethiánya szült, szó, ami szó, Lábán szívtelenségét és érzéketlenségét újra és élesen jellemezte. Másik bosszúság a páratlan zsugoriság s az embertársak rászedésére irányuló hajlam volt, amelyet a szerződésnek a hozományt illető pontja árult el - e hét év múlva esedékes atyai jegyajándék szegény Jákób számára igen rossz üzletet ígért, hozzá egy még ismeretlen minőségű szolgálót pénzben kifejezve szemérmetlen módon kétszer annyira értékelt, mint amennyit itt vagy nyugaton bármely átlagos rabszolgapéldány ér. De sem ezen, sem azon a visszatetsző ponton nem lehetett változtatni. Jákób érezte, hogy eljön még a jobb üzletek ideje - lelkében jó üzletek ígéretét sejdítette s titkos erőt nyélbe ütésükre, mely bizonyosan fölülmúlja majd azt, mely ennek az alvilági ördög-apósnak keblében lakozik: Lábánnak, az arameusnak, kinek szeme oly kedvessé vált Ráhelban, gyermekében. És ami a hét esztendőt illeti, neki kellett indulni, s leélni őket. Könnyebb lett volna átaludni mind a hetet; de Jákób nemcsak azért nyomta el ezt a vágyat, mert lehetetlen volt, hanem mert úgy ítélte, hogy mindenesetre jobb lesz azokat tevékenyen átvirrasztani.

Ezt is tette, s ezt kell tennie az elbeszélőnek is, aki hiába szeretné egy mondatocskával, hogy "hét év telt el", az időt átaludni és átugrani. Ez az odavetett kijelentés szokásos az elbeszélő-művészetben, és mégis e varázsige, ha már ki kell mondani, súlyos értelműen s élettisztelettel terhesen szakad le mindenki ajkáról, úgyhogy a hallgató is súlyosnak és sokat jelentőnek érzi, és csodálkozik, mégis hogyan telhetett el e beláthatatlan vagy legföljebb ésszel, nem pedig lélekkel belátható hét év - és hozzá mintha egy-egy nap lett volna mindegyik. A hagyomány szerint ugyanis egy-egy nap volt Jákób számára a hét év, melytől kezdetben szinte a kétségbeesésig rettegett, és természetesen ez a hagyomány végeredményben saját kijelentésén alapul - amint mondani szokás, hiteles és egyébként teljesen világos. Nincs szó holmi hétalvócsodáról, és általában nincs szó más csodáról, mint csupán az időéről, melynek nagyobb egységei éppúgy elmúlnak, mint a kisebbek, sem gyorsan, sem lassan, hanem egyszerűen elmúlnak. Egy napban huszonnégy óra van, s noha egy óra magában is tekintélyes darab s időtartam, amely sok életet és sok ezernyi szívdobbanást tartalmaz, mégis mennyi-mennyi múlik el egyik reggeltől a másikig, ébren és álomban, magad sem tudod, hogyan, s éppúgy nem tudod, hogyan múlik el hét ilyen életnap, egy hét tehát, az az egység, amelyből négy elegendő, hogy a hold minden állapotát megfuttassa. Jákób nem mondotta, hogy hét év "oly gyorsan" telt el, mint hét nap, nem kívánta evvel a hasonlattal csökkenteni egy életnap súlyát. A nap sem múlik "gyorsan", hanem elmúlik napszakaival, reggellel, déllel, délutánnal és estével, egy a sok közül, és így múlik évszakaival, föltámadástól föltámadásig, ugyanezen a meghatározhatatlan módon az év is, egy a sok közül. Ezért Jákób hagyománya szerint a hét év úgy múlt el, mint hét nap.

Felesleges emlékeztetni rá, hogy egy év nem csupán évszakaiból áll, nem csupán tavasz, legelőzöldülés és birkanyírás, aztán aratás és kánikula, első zápor és őszi szántás, havazás és éjszakai fagy körforgása, míg ismét rózsásan kivirul a tamariszkusz; ez csak a keret; egy év, ez csak a hatalmas életfiligrán, eseményekkel telides-teli, kiinni való tenger. Ilyen gondolkodásból, érzésből, cselekvésből és történésből összefont filigrán a nap is, az óra is - kisebb mértékben, ha úgy tetszik; de a méretkülönbség időegységek között kevéssé föltétlen, és mértékük egyben bennünket is meghatároz, érzésünket, beállítottságunkat és alkalmazkodásunkat, úgyhogy hét nap vagy akár hét óra bizonyos körülmények közt súlyosabb pohár és az időnek bátrabb vállalása lehet, mint hét év. Mit is jelent itt bátorság! Akár jókedvvel, akár csüggedten szállunk ebbe az árba: élő nem tehet mást, mint hogy átadja magát neki, és másra nincs is szükség. Ragadva visz bennünket tova, de figyelmünk ezt észre sem veszi, és ha hátranézünk, a pont, ahol belészálltunk, "régen elmaradt", hét éve például, mely eltűnt, mint ahogy a napok tovatűnnek. Igen, még csak kijelenteni és megkülönböztetni sem lehet, hogyan engedi át magát az ember az időnek, jókedvvel vagy csüggedten; a szükségszerűség, hogy így tegyen, fölötte áll e különbségeknek, és megsemmisíti őket. Senki sem állítja, hogy Jákób örömmel vállalta és kezdette volna a hét évét, hiszen csak eltelésük után volt lehetséges gyermekeket nemzenie Ráhellal. De ez csak elméleti bánat volt, amelyet tisztára vitális ellenhatások, melyek Jákób viszonyát az időhöz - és az idő viszonyát hozzá - határozták meg, nagymértékben meggyöngítettek és ellensúlyoztak. Mert Jákób százhat évet élt meg, s noha szelleme ezt nem tudta, de tudta teste és testének lelke, és így a hét esztendő, ha nem is volt olyan kevés számára, mint Isten előtt, de korántsem oly sok, mint olyasvalakinek számára, aki csak ötven vagy hatvan évet érhet meg, s lelke így nyugodtabban szemlélte a várakozási időt. Végül mindenki megnyugtatására arra kell még rámutatnunk, hogy nem tisztára várakozási idő volt az, amelyet meg kellett állnia, mert ahhoz túlságosan hosszú lett volna. Merő várakozás kínszenvedés, és senki se állja ki, hogy hét éven vagy akár csak hét napon át üljön vagy járjon föl-alá, és várja, hogyan volna mód egy óra hosszat tenni is valamit. Nagyobb mértékben ez nem fordulhat elő, mert ezenközben a várakozás annyira elhúzódik és elvékonyul, ugyanakkor azonban annyira telítődik élettel, hogy hosszú időszakokra egyáltalában feledésbe merül, azaz: a lélek legmélyére vonul vissza, s kiesik öntudatunkból. Épp ezért egy félórányi puszta és tiszta várakozás borzalmasabb lehet és szörnyűbb türelempróba, mint a kénytelen várás, amely hét évet tölt ki az életből. A közelre várt, éppen közelségénél fogva, sokkal erősebb s közvetlenebb izgalom türelmünk számára, mint a távoli, ideg- és izomromboló türelmetlenséggé változtatja a türelmet, s betegekké tesz bennünket, akik a szó szoros értelmében nem tudjuk, mit kezdjünk tagjainkkal; a hosszú lejáratú várakozás azonban békén hagy minket, és nemcsak módot ad rá, de egyenesen kényszerít, hogy másra is gondoljunk, és mást is tegyünk, mert élnünk kell. Így alakul ki a csodálatos tétel, hogy az ember, a vágyakozás bármily fokával vár is, nem annál nehezebben, hanem annál könnyebben teszi ezt, minél messzebb van az időben az, amire vár.

Ezeknek a megnyugtató fontolgatásoknak igazsága - oly igazság, amely azt bizonyítja, hogy természet és lélek mindenkor meg tudják segíteni egymást - derült ki és példázódott most Jákób esetében különös világossággal. Lábánt elsősorban mint juhpásztor szolgálta, és egy pásztornak, mint tudjuk, bőven van ideje; legalábbis órákat, sőt fél napokat tölthet ráérő szemlélődéssel, és ha vár valamit, várakozása nincs tevékeny életbe ágyazva. Ám itt a hosszú lejáratú várakozás enyhesége nyilvánult meg; Jákób élete semmiképp sem alakult úgy, hogy nem tudta, üljön, álljon vagy feküdjön-e, s nem kódorgott fejét keze közé fogva a pusztán. Hanem kedélyállapota nyugodt volt, ha egyúttal kissé borús is, és a várakozás nem dallama, hanem kísérete lett életének. Természetesen sokat gondolt Ráhelra és a gyermekekre, akiket majd vele nemz, jóllehet távol tőle, Marduka kutyával, könyökére dőlve s arcát kezére támasztva, vagy kezét tarkóján összekulcsolva s egyik lábát a térdben felhúzott másikon átvetve feküdt egy szikla vagy bokor árnyékában, avagy a tágas síkságon egyenesen állva botjára dőlt, s legeltette maga körül nyáját - ám nemcsak rá gondolt, hanem Istenre is és a közeli és távoli történetekre, menekülésére és vándorútjára, Elifázra és bét-éli büszke álmára, Ézsau megátkozásának népmulatságára, Jichákra, a vakra, Ábrámra, a toronyra, a vízözönre, Adapára vagy Adamára a paradicsomkertben -, s eszébe jutott a kert, melynek ültetéséhez áldásosan ő segítette Lábánt, az ördögöt, s melynek keletkezése a férfiú gazdaságát és jólétét oly sokkal előrevitte.

Nem felesleges tudnunk, hogy Jákób a szerződés első évében még nem vagy csak ritkán őrizte a nyájat, hanem Abdhebára, a húszsékeles emberre vagy akár Lábán lányaira hagyta ezt, és a maga részéről, a bácsi kívánsága és parancsa szerint, azokban a munkálatokban segédkezett, amelyek áldásos rátalálásából eredtek: a vízvezeték és a tó készítésében, melyhez egy természetes földmélyedést használtak föl, ásóval kiegyengetve s aztán oldalát kifalazva, talaját kőtapasszal tömítve. Végül készen állt a kert - Lábánnak fontos volt, hogy ez az új ültetvény is közvetlenül öccse áldott keze műve legyen, mert a kicsalt áldás hatásosságáról most már meg volt győződve, és örült okosságának, amellyel ezt a hatóerőt hosszú időre gazdasági érdekeinek a szolgálatába állította. Vagy nem volt-e világos és nyilvánvaló, hogy Rebeka fia szinte akarata ellen szerencsét hozott, s puszta jelenlétével megelevenítette, fölpezsdítette és nem sejtett buzgásba hozta a dolgokat, melyek nyilván már arra voltak kárhozva, hogy örökké egyformán döcögjenek és vonszolódjanak tovább? Micsoda buzgólkodás és reménnyel teli sürgölődés indult meg egyszerre Lábán udvarán és földjén, micsoda ásás, kopácsolás, szántás, bujtás! Lábán pénzt vett kölcsön, hogy bírja a gazdaság megnagyobbítását, a szükséges bevásárlásokat: Isullánu fiai Háránban hiteleztek neki valamicskét, noha pörüket elvesztették vele szemben. Hiszen ők hidegfejű, tárgyilagosan gondolkozó és személyes viszonylatban teljesen érzéketlen emberek voltak, akiknek számára egy jogviszályban szenvedett vereség nem lehetett elég ok arra, hogy a per nyertesével ne kössenek újabb üzletet, mégpedig éppen annak a gazdasági erőforrásnak alapján, melynek segítségével amaz legyőzte őket, és amely most jó adóssá tette őt szemükben, akinek aggodalom nélkül kölcsönözhetnek. A gazdasági életben ez így szokás, és Lábán cseppet sem csodálkozott rajta. A bank pénzét három új béresének fizetésére és ellátására használta, akiket egy városi rabszolgakölcsönző állományából bérelt, és akiknek Jákób osztotta ki a munkát, s azután maga is nekilátva mint felügyelő és elöljáró ellenőrizte izmainak serénységét. Mert magától értetődik, hogy a házban elfoglalt helyzete, minden megegyezés nélkül is, egy pillanatra sem volt e nyírott bérencekével és bélyegesekével összemérhető, akiknek jobb kezére tartós festékkel ráírták tulajdonosuk nevét. A hétéves szerződés, amely odalenn, a teráfimnál, agyagládikóban hevert, korántsem sorozta Jákóbot ezekkel együvé. Ő a ház rokona és vőlegény volt, azonkívül a forrás ura s ezért vízépítőmester és főkertész - Lábán nyomban megadta neki ezeket a címeket, s tudta, hogy miért teszi.

Úgy hitte, tudja azt is, miért bízta meg Jákóbot a szerszámok, építőanyagok, vetőmagok és csemeték bevásárlásának legnagyobb részével, amelyeket az újítások tettek szükségessé, és amelyekre a kölcsönpénzt fordította. Bízott öccse szerencsés kezében és joggal; mert még mindig jobban járt így, és szebb árut kapott, mintha ő, a sötét, az áldatlan maga vásárolt volna be, noha Jákób is megkereste mellesleg a magáét, és már ekkor elkezdte későbbi jóléte egyelőre persze még szerény alapjait megvetni. Mert kereskedelmi érintkezését a városi és messze lakó vidéki üzletfelekkel nem mindenkor fogta föl mereven és szigorúan abban az értelemben, hogy ő csak Lábán meghatalmazott alkalmazottja és intézője, hanem feladatát a közvetítő és szabad kereskedő szellemében végezte, mégpedig oly jól, ügyesen, oly szíves modorral és megnyerő beszéddel, hogy noha csak készpénzvásárlásokról s gyakran csereüzletekről volt szó, mindig félretehetett saját számlájára kisebb vagy nagyobb nyereséget, úgyhogy valójában egész kis juh- és kecskenyáj volt már magántulajdona, mielőtt tulajdonképp Lábán nyáját őrizni kezdte volna. Isten, a Király kiáltotta a hárfák zúgásába, hogy Jákób gazdagon tér meg Jichák házába, és ez ígéret és parancs volt egyszerre - utóbbi annyiban, hogy ígéretek az ember közremunkálása nélkül természetesen sohasem teljesülhetnek. Vajon most meghazudtolja Istent, a Királyt, s szavát szentségtörőn semmivé tegye merő engedékenységből és mértéktelen aggályoskodásból nagybátyjával szemben, aki a gazdasági élet minden kíméletlenségével ridegen számot vetett, anélkül, hogy valaha is értett volna hozzá, miként húzhat hasznot abból a maga számára? Jákób még csak kísértésben sem volt, hogy elkövesse a bűnt. Nem kell azt gondolni, hogy Lábánt becsapta és megcsalta és titkon kijátszotta volna. A bácsi tudta általánosságban, miként jár el Jákób, és a részletek fölött, ha eljárása napnál világosabb volt, szó szerint és szája sarkát lógatva szemet hunyt. Mert látta, hogy mégis majdnem mindig jobban jár így, mintha saját esetlen lábán járna, s oka is volt, hogy féljen Jákóbtól, s szemet hunyjon előtte. Mert ez könnyen megsértődött, és csínján kellett vele bánni, kímélvén benne áldottságát. Nyíltan ki is mondta ezt, s egyszer s mindenkorra figyelmeztette Lábánt e tekintetben:

- Ha te, uram, gyalázkodni s perlekedni akarsz velem minden kicsinységért, ami nekem jut a szolgálatodban kötött üzleteknél, és ferde szemmel nézel rám, ha egyszer nemcsak egyedül te húzol hasznot szolgád éleselméjűségéből, akkor elcsüggeszted szívemet keblemben és az áldást testemben, és te leszel oka annak, hogy ügyeid nem virulnak kezem alatt. A Bélánu nevezetű férfiúhoz, akitől a vetőmagot vásároltam, mely szántófölded megnagyobbításához szükséges, így szólt álmában az Úr, az én Istenem: "Jákób, az áldott az, akivel kereskedsz, s akinek én őrzöm fejét és lábát. Így vigyázz tehát magadra, s az öt kur gabonát, amelyet öt sékelért akar tőled vásárolni, számítsd neki kuronként kétszázötven silával, nem pedig kétszáznegyven vagy éppen kétszázharminc silával, ahogy Lábánnak adott esetben számíthatod, mert különben jaj neked! Jákób kilenc sila olajat fog neked adni egy sékel helyett és öt mina gyapjút egy további sékel helyett, továbbá egy szép ürüt másfél sékel értékben, s a maradék fejében egy bárányt nyájából. Mindezt fizeti neked öt kur vetőmagvadért öt sékel helyett és ezenfelül sok szíves tekintetet és vidító szavakat, úgyhogy kellemes lesz összeköttetésed vevőddel. De ha rosszabb árakat mersz szabni neki, akkor vigyázz a bőrödre! Mert akkor meglátogatom a te marhádat, és mindenféle dögvésszel sújtom és asszonyodat terméketlenséggel és már világra jött gyermekeidet vaksággal és hülyeséggel, és meg fogsz ismerni engem!" Amire Bélánu, félve az Urat, az én Istenemet, úgy tett, mint azt parancsolta, úgyhogy olcsóbban jutottam az árpához, mint bárki más hozzájutott volna, különösen pedig az én bácsikám. Mert nézzen lelkébe, és kérdezze meg magát, vajon kilenc sila olaj adható-e egy sékelért és öt mina gyapjú egy másikért, holott a piacon tizenkét sila olajat, sőt többet is lehet kapni ennyiért és hat mina gyapjút, a kur számításáról nem is beszélve. És nem kellett volna a fennmaradó másfél sékel fejében szíves örömest adnod három bárányt vagy egy disznót és egy bárányt? Ezért két bárányt elvettem nyájadból, és az én jelemmel jelöltem meg őket, s azok most már az enyéim. De mi különbség van az enyém és tiéd között? Nem vagyok-e gyermeked vőlegénye, és általa nem tiéd-e az, ami az enyém? Ha azt akarod, hogy áldásom hasznot hajtson neked, s én kedvvel és ravaszul szolgáljalak, kell hogy jutalom csábítson és haszon serkentsen, különben lelkem ernyedt és béna, és áldásom nem szolgál téged.

- Tartsd meg a bárányokat - mondta Lábán; és így ment ez többször is közöttük, míg Lábán rá nem fanyalodott, hogy elnémuljon, és szabad kezet engedjen Jákóbnak. Mert természetesen nem akarta, hogy öccsének lelke ernyedt és béna legyen, és kénytelen volt dédelgetni őt. De azért örült, amikor a csatornát befejezték, a tavat megtöltötték, a kertet teleültették és a földet megnagyobbították, és Jákóbot a nyájjal a pusztába küldhette, el az udvartól, előbb közelebbre, aztán messzebbre, úgyhogy heteken és hónapokon át egyáltalában nem jött haza Lábán fedele alá, hanem kinn a síkságon, egy ciszterna közelében készített magának könnyű fedelet nap és eső ellen, karámokat agyagból és nádból és könnyű tornyot is védelem és kémlelődés céljából. Ott élt szűkös táplálékon kampósbotjával és parittyájával, Marduka kutyával őrizte a legelészve széthúzódó nyájat, s átengedte magát az időnek, Mardukához beszélve közben, aki úgy tett, mintha értette volna, és részben csakugyan értette is, vizet adott állatainak, és estére összeterelte őket, hideget s hévséget szenvedett, és álom alig jött szemére; mert éjszaka farkasok üvöltöttek a bárányok után, és ha oroszlán settengett a közelben, úgy kellett tennie csörömpöléssel és lármával, mintha tizenkettedmagával volna, hogy a rablót elijessze a nyájtól.

 

Lábán meggyarapodása

Amikor hazaterelte juhait, egynapi járásról is vagy kettőről, hogy számot adjon urának megmaradásukról s szaporodásukról, és hogy szeme előtt átbocsássa a nyájat botja alatt, látta Ráhelt is, aki ugyanígy várta az időben, s kéz a kézben félrevonultak, ahol senki sem látta őket, s bensőségesen elbeszélgettek sorsukról, hogy milyen soká kell várniok egymásra, s hogy még mindig nem nemzhetnek egymással gyermekeket, s közben hol ez hallgatta amaz vigasztalását, hol az emezét. De legtöbbször Ráhel volt az, akit vigasztalni kellett, mert számára hosszabb volt az idő, és lelke nehezebben viselte a várást, mivel ő nem ért meg százhat évet, csak negyvenegyet, s így hét esztendő több mint még egyszer annyit számított az ő életében, mint Jákóbéban. Ezért igazán lelke mélyéből fakadtak föl a könnyek, amikor a jegyespár titkon együtt állt, s kedves fekete szemét bőségesen öntötték el, ha panaszolkodott:

- Ah, Jákób, távolról jött rokon, aki nékem ígértettél, hogy fáj a te kis Ráhelod szíve a türelmetlenségtől! Lásd, holdak váltakoznak, az idő múlik, és az jó is, szomorú is egyben, mert én már tizennégy éves leszek, s tizenkilencnek kell lennem, hogy a dobok és hárfák megzendülhessenek, és bevonuljunk ágyasházunkba, és úgy álljak előtted, mint Isten előtt a szeplőtelen a templom legfelső emeletén, s te szólj: "A kert gyümölcséhez hasonlóan gyümölcsözővé akarom tenni ez asszony méhét." Oly messze van ez még atyám akarata szerint, aki eladott neked, hogy addigra nem is az leszek már, ki vagyok, és ki tudja, nem érint-e meg előbb valami démon, hogy megbetegszem, s talán épp a nyelvem töve sorvad el, s emberi segítség hiába lesz? De ha ki is heverem az érintést, talán elveszítem minden hajamat, s bőröm megcsúnyul, sárga és hegekkel teli lesz, s barátom nem ismer meg többé? Kimondhatatlanul félek ettől, és aludni sem tudok, és ledobom takarómat, és bolyongok a házban és az udvaron, mikor a szülők szenderegnek, és bánkódom az időn, hogy múlik s hogy nem múlik, mert bizonyosan érzem, hogy termékeny lennék számodra, s míg tizenkilenc leszek, már hat fiunk lehetne, vagy éppen nyolc, mert időnként valószínűleg ikreket szülnék, és sírok, mert oly sokáig kell késlekedni.

Ekkor Jákób keze közé fogta a lány fejét, és megcsókolta mindkét szeme alját - Lábán szemét, mely széppé vált benne -, lecsókolta könnyeit, hogy ajka megnedvesedett tőlük, és szólt:

- Ah, kicsikém, jóságom, okosom, te türelmetlen anyajuhocska, vigasztalódj! Lásd, ezeket a könnyeket magammal viszem ki a mezőre és a magányosságba zálogul és biztosítékul, hogy az enyém vagy és az én édesem, és türelemben és türelmetlenségben kitartasz mellettem, mint én melletted. Mert én szeretlek, és szemed éjszakája mindennél kedvesebb nekem, és fejed melege, ha az enyémhez hajtod, lelkem mélyéig megindít. Hajad selymes és sötét, mint a kecskenyájak gyapja Gileád lankáin, fogad, mint a fény, fehér, s arcod élénken emlékeztet engem a gyenge barackra. Szájad, mint a fiatal füge, ha pirul a fán, és ha csókommal lezárom, orrlikad lehelete almaillatú. Kedves és szép vagy mindenekfelett, de még inkább az leszel majd tizenkilenc esztendős korodra, hidd el nekem, s melled olyan lesz, mint a datolyafürt és mint a szőlővessző fürtje. Mert te tisztavérű vagy, kedvesem, és betegség nem fog megtámadni, és démon nem fog megérinteni; az Úr, az én Istenem, aki hozzád vezetett, s aki megőrzött számomra, megóv tőlük. Ami pedig engem illet, az én irántad való szerelmem és gyengédségem hajlíthatatlan, s mint a láng, melyet nem olthat ki mégannyi év esője. Rád gondolok, ha szikla vagy bozót árnyékában fekszem vagy botomra támaszkodom; ha kódorgok s az eltévedt juhot keresem, ha a beteget gyógyítom vagy a fáradt bárányt cipelem; ha szembeszállok az oroszlánnal vagy vizet merítek a nyájnak. Mindezenközben rád gondolok, és agyonütöm az időt. Mert az idő szüntelenül múlik, akármit teszek és csinálok, és Isten nem engedi, hogy csak egy pillanatra is szünetet tartson, akár pihenek, akár serénykedek. Te és én, mi nem a semmibe s a bizonytalanba várunk, hanem ismerjük a mi óránkat, és a mi óránk ismer bennünket, és eljön majd hozzánk. Bizonyos tekintetben azonban talán nem is rossz, ha még van némi távolság közte és köztünk, mert ha eljött, elköltözünk innen abba az országba, ahová az ősatya vonult, és jó lesz, ha addig jó üzletek útján valamennyire megszedem magam, hogy beteljék az én Istenem ígérete, s gazdagon vezessen vissza Jichák házába. Mert szemed olyan előttem, mint Istáré, az ölelés istenasszonyáé, aki így szólt Gilgameshez: "Kecskéid kétszer és juhaid ikreket ellenek". Igen, ha most még nem is ölelhetjük meg egymást, és nem is lehetünk termékenyek, de termékenyek közben a marhák, és ellésük sikerülni fog szerelmünk végett, hogy jó üzleteket köthessek Lábánnak s magamnak, és gazdag lehessek az Úr színe előtt, mielőtt elvonulnánk.

Így vigasztalta Jákób a lányt, és finom érzékkel eltalálta az igazságot, amikor a juhokról és mintegy helyettesítő termékenységükről beszélt; mert csakugyan, mintha az ölelés helyi istennője, akit az emberiben Lábán sötét ridegsége megláncolt, lélegzethez jutna s kárpótolná magát az alsóbbrendű teremtményekben, a Jákób gondozta nyájban tudniillik, Lábán nyájában, amely úgy tenyészett, mint egy más se, s megmutatkozott rajta Jichák áldása, mint eddig sohasem, és Lábán egyre jobban örült neki, hogy öccsét szolgául fogadta, mert haszna nagy volt, és csodálkozott is alaposan e virágzáson, ha ökörháton kinyargalt, egynapi járásra vagy kettőre, hogy szemlét tartson a tenyészeten, de nem szólt semmit, ha jó volt, ha rossz, amit látott - ha rossz, akkor sem, mert a legegyszerűbb okosság parancsolta, hogy ilyen tenyésztő és áldáshordó előtt szemet hunyjon, még ha ez saját hasznát is nézi, és a csereberénél valamit magának is szerez, nyíltan kimondott alapelve értelmében. Ostobaság lett volna ezzel az alapelvvel szembeszállni, ha Jákób mértékletesen él vele; mert ilyen emberrel csínján kell bánni, és nem szabad elcsüggeszteni az áldást testében.

Valóban, Jákób mint marhatenyésztő és mint a juhaklok gazdája volt csak igazán elemében, sokkal inkább, mint előbb az udvaron, mint a víz és a kert ura. Vérbeli pásztor volt, jellegzetesen az, holdember s nem napember s földművelő; a mezei élet, bármennyi gyötrődéssel, sőt veszedelemmel járt, megfelelt természetes hajlamainak, méltóságos és szemlélődő volt, időt hagyott, hogy Istenre és Ráhelra gondolhasson; és ami az állatokat illeti, szívvel-lélekkel szerette őket: igen, épp nyájas és erős szíve vonzódott hozzájuk, szerette testük melegét, legelészve messze szétszóródó és ismét összezsúfolódó életüket, bégetésük idilli és sokszólamúan fokozott kórusát a tágas ég alatt, szerette jámboran zárkózott képüket, a vízszintesen elálló lapátfüleket, az egymástól messze ülő, tükrös szemeket, melyek közt a homlok gyapja befedte a lapos orr felső részét, a kos hatalmas, szent fejét, az anyajuh finomabban és csinosabban alkotott koponyáját, a bárány báva gyermekarcát, szerette a gubancosan göndörödő, értékes árut, amelyet békésen hordtak magukon, a mindig újranövő gyapjat, amelyet tavasszal s ősszel, Lábán és a szolgák segítségével megmosott hátukon, hogy aztán lenyírja; és rokonérzése művészetté nőtt üzekedésük és szaporodásuk gondozásában és bölcs szabályozásában, amelyet a fajtáknak és egyedeknek s a gyapjú- és testviszonyok tulajdonságainak pontos ismerete alapján áhítatos gonddal tudott tenyésztőesze szerint irányítani - s evvel nem akarjuk azt állítani, hogy az elért csodálatos eredményeket csupán ennek javára kell írni. Mert nem csupán a fajt emelte s tenyésztett pompás és értékes példányokat gyapjas, valamint hízójuhokból, hanem a nyáj sokasodása és bőven ellő szaporodó ereje is minden szokásos mértéket fölülmúlt s rendkívülivé nőtt keze alatt. Aklaiban nem akadt meddő anyajuh, mind ellett, kettős és hármas ikreket fiadzott, még nyolcesztendős korukban is termékenyek voltak. Üzekedésük ideje két hónapig tartott, s vemhességüké csak négyig, elsőfű-bárányaik már érettek voltak a hágásra és foganásra, s idegen pásztorok azt állították, hogy Jákóbnak, a nyugatról jöttnek nyájában teliholdnál bagzanak az ürük. Ez tréfa és babona volt; de elárulja, milyen feltűnést keltettek a környéken Jákób rendkívüli eredményei, melyek nyilván túlhaladták az egyszerű szakértelem határát. Valóban az ölelés helyi istenasszonyának közreműködésére kell hivatkozni, hogy ezt az irigylésre méltó jelenséget megmagyarázzuk? Véleményünk szerint ehelyett arra kell gondolnunk, hogy forrása maga a juhaklok ura. Jákób várakozó szerelmes volt; egyelőre nem lehetett termékeny Ráhellal; és amint a világon már gyakran talált utat a vágyak és erők efféle gátoltsága és megtorlódása nagy szellemi tettekben, itt is, hasonló burkolt átvitelben, kárpótlást lelt a szenvedő rokonszenvének és gondozásának alávetett állati élet virágzásában.

Egy ősszövegnek - mely maga a pásztori párénekek és "szép beszélgetések" késői irodalmi megfogalmazása - tudós kommentárjában ránk maradt hagyomány rendkívül sok örvendetest jelent Jákób szerencsés birkaüzleteiről; magasztalásában túlzásoktól sem riad vissza, amelyekből viszont, hogy a történetet végképp tisztázzuk, nekünk sem kell túlságosan sokat levonni, nehogy megint elrugaszkodjunk az igazságtól. A túlzás valójában nagyrészt nem a késői glosszákban és tudósításokban rejlik, hanem magukban az eredeti eseményekben vagy még inkább az emberekben; mert jól tudjuk, mennyire hajlamosak ezek mindenkor a mértéktelenségre oly javak értékelésében és megfizetésében, amelyeknek bámulatát és kívánását a divat szentesítette. Így volt ez Jákób tenyésztői termékeivel is. Idővel elterjedt példátlan kiválóságuknak a híre Hárán közelebbi és távolabbi vidékén a hasonszőrűek és Lábánhoz hasonlóak között - most hagyjuk figyelmen kívül, mennyire játszott közre bizonyos önámítás, melyet a férfiú áldásos hatalma okozott. Mindenesetre az emberek szinte bolondultak érte, hogy csak egyetlen, Jákób-féle ürühöz jussanak. Presztízskérdést csináltak belőle. Messziről zarándokoltak hozzá, hogy üzletet kössenek vele, s ha a helyszínen rájöttek, hogy a hír túlzott, és hogy közönséges és természetes juhokról van szó, bárha mégoly jó minőségűekről, már csak a divat kedvéért is kényszerítették magukat, hogy csodaállatokat lássanak bennük, és szinte tudatosan engedték becsapni magukat, egy-egy juhot, melynek lapátfogai nyilvánvalóan kihullottak már, s így legalább hatéves volt, puszta állítására egyesztendősnek vagy jerkének fogadva el. Annyit fizettek, amennyit kívánt. Hogy egy juhért egy szamarat, sőt tevét vagy éppen rabszolgát avagy rabszolganőt kapott volna, túlzás, ha általánosítjuk és szabálynak vesszük az efféle üzleteket; de előfordultak ilynemű kedvező cserék, és éppen ami az ellenértékül kapott rabszolgákat illeti, van a dologban valami. Mert Jákóbnak huzamos időn át szüksége volt gazdaságában segéderőkre, juhászbojtárokra, akiket üzletfeleitől vett bérbe s árukat a szállított áru: gyapjú, tejföl, bőrök, inak vagy eleven állatok árába beszámította. Évek folyamán az is előfordult, hogy e bojtárok közül egyeseket a barmok legeltetése, gondozása és őrzése tekintetében egészen önállósított, és állandó járadékban egyezett meg velük; évenként hatvanhat vagy hetven bárányt kapott száz juh után, egy szila tejfölt ugyanennyi vagy másfél mina gyapjúért darabja után - ezek a bevételek természetesen Lábáné voltak, azonban mivel Jákób kezén mentek át, valamelyes megragadt ebben a kézben, már csak azért is, mert Jákób evvel megint tudott uzsoráskodni.

Ez volt minden áldás, melyet Lábán, az agyagtuskó Jákób gazdálkodása révén élvezett? Nem - föltéve, hogy a legszerencsésebb és legváratlanabb gyarapodás, melyet a férfiú följegyezhetett, az öcs jelenlétével okozatilag összefüggött; ami feltétlenül és mindenképp biztosított föltevés, akár ésszerű, akár titokzatos jelentést óhajtunk adni az örvendetes eseménynek. Ha történetfabrikálók volnánk, és a közönséggel hallgatólagos egyetértésben feladatunknak tekintenénk, hogy pillanatnyi szórakozás végett csalimeséket láttassunk valóságnak, bizonyára nagyzolásnak és mértéktelen nagyotmondásnak tekintenénk azt, amit itt közölnünk kell, s nem kerülhetnénk el a szemrehányást, hogy mendemondák és sunyi füllentések dőlnek szájunkból, csakhogy még egy tromfot kijátsszunk, és elképesszük a jóhiszemű hallgatót, holott az ő hiszékenységének is megvannak a határai. Annál jobb tehát, hogy nem ez a mi szerepünk; sőt inkább a hagyomány adataira támaszkodunk, melyeknek megingathatatlansága ellen az sem szólhat, mintha nem volna mind mindenki előtt ismeretes, hanem egyesek számára egyik-másik újdonságként hangzana. Így abban a helyzetben vagyunk, hogy kijelentéseinket oly hangon tehetjük meg, mely efféle, különben veszedelmes ellenvetéseknek nyugodtan, bárha nyomatékosan és önérzetesen eleve útját vágja.

Egyszóval Lábán, Betuél fia Jákób szolgálatának első hét éve alatt ismét atya lett, éspedig fiak atyja. A gyarapodó férfiú kárpótlást kapott az elhibázott és nyilván elutasított régi áldozatért, a korsóba dugott fiúcskáért: s nem is egyszeres kárpótlást, hanem háromszorost. Mert háromszor egymás után, Jákób ott-tartózkodásának harmadik, negyedik és ötödik évében került Hadina, Lábán jelentéktelen felesége kialudtságából másállapotba, büszke nyöszörgéssel viselte és táplálta szíve vérével méhe magzatát, nyakában állapota hasonmását, egy üreges követ hordva, melyben egy kisebb csörgött, és üvöltve s imádkozva betegedett le Lábán házában és jelenlétében, két-két téglára térdelve, hogy helyet adjon a gyermeknek teste kapuja előtt, s közben hátulról egy bába fogta karjába, míg a másik mellette kuporgott, a kaput őrizvén. A szülések szerencsésen folytak le, és Hadina előrehaladott kora ellenére semmilyen baleset sem veszélyeztette életét. A vörös Nergálnak ismételten ajánlottak föl ételeket, sörrel, búzakenyérrel, még juháldozattal is hízelegtek neki, hogy tizennégy betegséghozó szolgáját minden beavatkozástól ez ügyben tartsa távol. Így történt, hogy a három eset egyikében sem fordult föl a vajúdó belseje, s Labartu boszorkának nem jutott eszébe, hogy testét elzárja. Három erős fiút hozott az asszony világra, akiknek viharos követelőzései Lábánnak már rég unalmas házát most az élet igazi bölcsőjévé tették. Az egyiknek neve lett Behor, a másiknak Alub és a harmadiknak Murasz. Hadina pedig nemcsak hogy nem szenvedett az egymást szünet nélkül követő terhességektől és szülésektől, hanem inkább szemre fiatalabb és kevésbé hervadt lett utánuk, és buzgón cicomázkodott fejdíszekkel, övekkel és nyakoncsüngőkkel, melyeket Lábán vásárolt számára Hárán városában.

Lábán nehézkes szíve fölvidult. A férfiú sugárzott, amennyire tőle tellett. Szája sarkának bénult csüngése kevésbé volt már savanykás, inkább elégült és tetszelgő mosollyá változott. Ha összevetjük gazdaságának virágzását, üzleteinek kitűnő menetét ágyéka szerencsés termékenységével, az átok kegyelmes megszűntével, mely egy rosszul sikerült vallási spekuláció következményeképp oly sokáig sötétítette el háza táját, érthetővé válik mindaz a fölfuvalkodottság, melyet mutatott. Nem kételkedett benne, hogy mint egyéb szerencséje, fiainak születése is szoros összefüggésben áll Jákób közelségével és házhoztartozóságával, Jichák áldásával, és nagyon igazságtalan lett volna, ha ebben kételkedik. Lehetséges, hogy a házasfeleknek, és különösképp Lábánnak, a jó üzletek folytán, melyeket az öcs odakinn kötött, már előbb is emelkedett hangulata élénkítette meg házastársi tevékenységét oly mértékben, hogy termékenységük zsilipjei ismét megnyíltak: így vagy úgy, mindenesetre mégis Jákób működése volt a kiváltó ok. De ez nem csökkentette Lábán személyes büszkeségét. Hiszen ő volt, aki ügyes, okos ésszel, művészettel és bölcsességgel házához tudta láncolni az áldáshordozót - a kivertet és koldust, aki nyilvánvalóan bőséget hozott, ahova ért, sőt akár akarta, akár nem. Hogy a bácsi atyai boldogságát még csak nem is különös hévvel akarhatta, Lábán abból a mérsékelt öröm- és csodálatnyilvánításból következtette, mellyel Jákób jónak látta Behor, Alub és Murasz születését fogadni.

- Mondd meg nekem, öcsém és vőm - szólt Lábán ilyen alkalmakkor, ha ökörháton kijött a mezőre, hogy meglátogassa nyájait, vagy ha Jákób számadás céljából a majorban időzött -, mondd meg nekem, hogy szerencsésnek vallhatom-e magam, s az istenek Lábánra mosolyognak-e vagy sem, amikor ősz napjaimra fiakat élesztenek erőmből, kiket asszonyom, Hadina duzzadó egészséggel hoz a világra, holott nem sokkal elébb már kialudtnak látszott!

- Mindenesetre örvendezzél! - felelte ilyenkor Jákób. - De ez nem olyan különös ajándéka a mi Istenünknek. Ábrám százesztendős volt, amikor nemzette Izsákot, és Sárában tudvalevőleg már egyáltalában megszűnt az asszonyi természet, amikor Isten nevetést szerzett neki.

- Kietlen szokás - mondta Lábán - nagy dolgokat lekicsinyelni, és elrontani az ember örömét.

- Nincs jogunk hozzá - felelte Jákób hűvösen -, hogy túlságos nagyra legyünk a szerencsével, amelyben a magunk érdeme is részes.

 

HATODIK FEJEZET: A NŐVÉREK

A gonosz

Amikor letelt a hét év, s közeledett az ideje, hogy Jákób megismerje Ráhelt, alig fért ez fejébe, és örült módfelett, és szíve hatalmasan kalapált, ha erre az órára gondolt. Mert Ráhel most tizenkilenc éves volt, s vére tisztaságában várt rá, amely igézetével megóvta gonosz érintéstől és betegségtől, hogy vőlegénye számára romlatlanul megmaradjon, s így virágzása s kedvessége tekintetében inkább még teljessé vált mindaz, amit Jákób gyengéden jósolt neki, és elragadó volt őt látni a vidék lányai között kecses arányaiban tökéletes és kellemes alakjával, puha hajfonataival, orrocskája vaskos cimpáival, ferde metszésű, nyájas éjjel tele szemének édesen rövidlátó tekintetével és kiváltképp felső ajkának mosolyos simulásával az alsóhoz, ami oly bájosan vonzóvá alakította szája szögletét. Igen, bájosabb volt mindenkinél; s ha kimondjuk, amit Jákób maga is gondolt magában, hogy legelsősorban Leánál, idősebb nővérénél, ez nem jelenti azt, hogy mindenkinél csúnyább lett volna, hanem csak a legkézenfekvőbb hasonlatként kínálkozott, és csak bájossága szempontjából járt Lea rosszul - nagyon jól el lehetett volna képzelni olyan férfit, akire ez a szempont kevesebb hatással lévén, mint Jákóbra, bamba tekintetű, gyulladásos kék szeme ellenére, melynek bandzsítása fölé büszkén és keserűn sütötte szemhéját, az idősebbet részesítette volna előnyben, nehéz kontyba csavart hajának dússága s szőkesége és anyaságra feltűnően hivatott testének pompás arányai folytán. S nem lehet eléggé hangsúlyozni, már csak a kis Ráhel dicséretére sem, hogy ő semmiképp sem akarta idősebb nővérét felülmúlni megnyerő kis lárvájára hivatkozva ellenében, csak azért, mert ő a szép holdnak volt gyermeke és hasonmása, Lea pedig a fogyatkozónak. Ráhel nem volt oly tudatlan, hogy ne tisztelte volna az ostoba égitesteket akkor is, mikor annak ilyen állása volt soron, sőt lelkiismerete mélyén helytelenítette, hogy Jákób mennyire visszautasította nővérét, és ily féktelen egyoldalúan csak őrá pazarolta érzéseit, jóllehet némi asszonyi elégtételérzést ismét nem tudott szívéből egészen száműzni.

A nász ünnepe a nyári napfordulat holdtöltéjére volt kitűzve, és Ráhel is megvallotta, hogy örül a dicső napnak. De az is igaz, hogy a megelőző hetekben viszont szomorúnak látszott, és Jákób orcáján s vállán csöndes könnyeket sírt, s bensőséges kérdésére csupán kényszerített mosollyal s oly gyors fejrázással felelt, hogy könnyei szétfreccsentek szeméből. Mi nyomta szívét? Jákób nem értette, holott ekkoriban maga is gyakran szomorkodott. Lányságát siratta, mert íme virágzásának ideje múlni készült, s fává kellett lennie, mely gyümölcsöket hoz? Amaz életsiratás lett volna ez, amely semmiképp nem összeférhetetlen a boldogsággal, s amelyet Jákób ez időben gyakran érzett? Mert az élet nászórája a halál órája és a fordulat ünnepe, amikor a hold csúcspontja s teltsége napját üli, s mikortól fogva arcát ismét a nap felé fordítja, amelybe hunynia kell. Jákóbnak meg kellett ismernie azt, akit szeret, hogy aztán kezdjen meghalni. Mert nem lehetett az egész élet ezentúl Jákóbé, és nem állhatott továbbra is mint egyedüli és a világ ura; hanem fiakba kellett oldódnia, s a maga személyét a halálnak átadnia. S mégis szeretni fogja azokat, akik szétosztott s megváltozott életét folytatják, mert az övé az, melyet megismervén Ráhel ölébe árasztott.

Ez időben álmot látott, és sokáig emlékezett rá, mert különösmód békés és megbékítő szomorúsággal volt tele. Meleg Tammúz-éjen álmodta, melyet a mezőn a karámok mellett töltött, míg a hold keskeny bárkaként már az égen úszott, hogy majd teljes kerek szépségében a gyönyörű éjszakát ragyogja be. Úgy rémlett, mintha még menekülőben volna hazulról, vagy ismét menekülne; mintha megint a vörös pusztaságba kellene vágtatnia, és előtte vízszintesen kinyújtott farkával a Hegyesfülű, a Kutyafejű ügetett, s körülnézett s röhögött. Még mindig így volt, s egyben ismét így: a helyzet, amely egykor nem fejlett ki egészen, most ismét föléledt, hogy kiegészüljön.

Sziklagörgeteg volt szerteszórva, amerre Jákób vágtatott, és száraz bozót nőtt csupán körülötte. A Gonosz kanyarogva futott tova a törmelék és cserje közt, eltűnt mögötte, s ismét fölbukkant és körülnézett. Mikor pedig egyszer eltűnt, Jákób hunyorított. S alighogy hunyorított, előtte ült az állat egy kövön, és feje még mindig állaté volt, a gonosz kutyafej hegyesen meredő füllel és csőrszerűen előreugró pofával, melynek szájnyílása fülig ért; ám teste emberivé változott alig beporosodott lábujjáig, és szemre kellemes volt, mint finom, könnyű fiútest. Hanyag tartással ült a törmelék közt, kissé előrehajolva és fél karját behúzott lába combjára támasztva, úgyhogy köldöke felett hasa ráncot vetett, s másik lábát maga elé nyújtotta, földnek támasztott sarokkal. A legkellemesebb látvány ez a kinyújtott láb volt, karcsú térdével és a hosszú, könnyed ívű, finom inas alsószárral. De már keskeny vállán, melle felső részén és nyakán kezdett haja nőni az istenalaknak, és agyagsárga bundává lett a kutyafejen, melynek szája szélesre hasadt, és apró, kaján szem csillogott benne, s mely úgy illett hozzá, mint ahogy rút fej illik szép testhez: rontón és szomorúan, úgyhogy mindez, láb és mell csak kecses lett volna, ám evvel a fejjel nem volt az. Mikor Jákób a közelébe ért, élesen megcsapta a maró sakálpára is, mely szomorítóan áramlott a kutya-fiú alakból. És csodálatos-szomorú volt, midőn az föltátotta pofájának széles száját, és torkából nehezen feltörő hangon beszélni kezdett:

- Ap-uat, Ap-uat.

- Ne fáradj, Uziri fia - mondotta Jákób. - Anup vagy te, az utak vezetője és nyitogatója, tudom jól. Csodálkoztam volna, ha itt nem találkozom veled.

- Tévedés volt - mondta az isten.

- Hogy érted? - kérdezte Jákób.

- Tévedésből nemzettek engem - szólt az nehéz mozgású szájjal -, a Nyugat ura és Nebthot, az anyám.

- Igazán sajnálom - felelte Jákób. - És hogy történhetett ez?

- Nem neki kellett volna anyámnak lennie - válaszolta az ifjú, miközben szája lassacskán mozgékonyabb lett. - Nem ő volt az igazi. Az éj hibás benne. Ostoba tehén, neki minden mindegy. Szarva közt hordja a napkorongot, jeléül annak, hogy időnként beléhatol a napkorong, hogy megszülje vele az új napot, de ha mégannyi fényes fiat szül is, tompasága és közönye sohasem lesz kisebb.

- Igyekszem fölfogni - mondta Jákób -, hogy milyen veszélyes ez.

- Nagyon veszélyes - felelte bólintva a másik. - Vakon és állatian langy jósággal fog körül mindent, ami benne történik, s merő tompa közönyből hagyja, hogy történjék, noha csak az történik, mert sötét van.

- Kellemetlen - mondta Jákób. - De hát ki lett volna az igazi, akinek téged foganni kellett volna, ha nem Nebthot?

- Hát nem tudod? - kérdezte a kutya-fiú.

- Nem tudok határozott különbséget tenni a közt - felelte Jákób -, amit magamtól tudok, s amit tőled tudok meg.

- Ha nem tudnád - válaszolta amaz -, én sem mondhatnám meg neked. Kezdetben, nem egészen kezdetben, de körülbelül kezdetben, volt Geb és Nut. A föld istene és az ég istennője. Négy gyermekük született: Uziri, Szét, Ezet és Nebthot. Ezet azonban Uziri házastestvére lett, Nebthot pedig a vörös Szété.

- Ennyit már értek - mondta Jákób. - És ezt a berendezkedést talán nem tartotta elég szigorúan szem előtt mind a négy?

- Kettő közülük nem - szólt Anup. - Sajnos, nem. Mit akarsz, mi szórakozott lények vagyunk, figyelmetlenek és álmatag-gondatlanok születésünktől. Gond és elővigyázat szennyes földi sajátságok, de másrészt mi mindent nem okozott már a gondatlanság az életben!

- Nagyon igaz - hagyta rá Jákób. - Vigyázni kell. Hogy őszinte legyek, véleményem szerint az a baj, hogy ti csak bálványok vagytok. Isten mindig tudja, mit akar, és mit tesz. Ígér, és megtartja szavát, szövetséget köt, és hűséges hozzá mindörökké.

- Miféle Isten? - kérdezte Anup.

De Jákób így felelt:

- Tetteted magad. Ha föld és ég egyesülnek, mindenesetre hősök és nagy királyok támadnak, de Isten nem, sem egy, sem négy. Geb és Nut, mint magad mondád, nem egészen kezdetben voltak. Honnan eredtek ők?

- Tefnuttól, a nagy anyától - felelte a másik talpraesetten a kőről.

- Jó, ezt mondod, mert én ezt tudom - folytatta Jákób álmában. - De vajon Tefnut volt a kezdet? Honnan eredt Tefnut?

- A keletkezetlen, a rejtelmes hívta őket életre, kinek neve Nun - válaszolta Anup.

- Nem azt kérdeztem, hogy mi a neve - mondta erre Jákób. - De most kezdel értelmesen beszélni, kutya-fiú. Nem volt szándékom veled vitába szállni. Mindenesetre te bálvány vagy. Hogy is esett hát szüleid tévedése?

- Az éj hibás benne - ismételte a rossz-szagú -, és Ő, akinél az ostor és a pásztorbot van, gondtalanul szórakozott volt. Emez isten őfelsége Ezethez igyekezett, házastestvéréhez, és véletlenül a vak éjben Nebthotra akadt, a Vörös testvérére. Akkor ez a nagy isten átkarolta őt, azt vélve, hogy a magáét öleli, s mindkettőt tökéletes közönnyel ölelte át a szerelem éje.

- Hogy mi minden meg nem történik! - kiáltotta Jákób. - És aztán?

- Könnyen megtörténik az ilyesmi - felelte a másik. - Az éj a maga közönyében tudja az igazságot, s a nap fölrebbentett előítéletei semmik szemében. Mert az egyik asszonytest olyan, mint a másik; szerelemre jó, nemzésre jó. Csak az arc különbözteti meg egyiket a másiktól, s okozza, hogy azt hisszük, ebben a testben szeretnénk nemzeni, amabban pedig nem. Mert az arc a napé, amely teli van fölvert képzelődésekkel, de az éj előtt, aki ismeri az igazságot, mindez puszta semmi.

- Durván és érzéstelenül beszélsz - mondta Jákób kínzottan. - Csak az tud ennyire bárgyún nyilatkozni, akinek olyan feje van, mint neked, s olyan arca, amelyet el kell födnöd kezeddel, hogy egyáltalában észrevegyük, s elismerjük, hogy a lábad csinos és szép, amint magad elé nyújtod.

Anup lenézett, lábát behúzta a másikhoz, és kezét térde közé dugta.

- Hagyj ki engem a játékból! - mondta aztán. - Majd csak megszabadulok ettől a fejtől. Akarod tehát tudni, mi történt ezután?

- Nos? - kérdezte Jákób.

- Uziri, az úr - folytatta a másik - olyan volt az éjszakában Nebthot számára, mint Szét, a vörös férj, és Nebthot egészen olyan Uzirinak, mint Ezet, az úrnő. Mert az úr nemzésre volt alkalmas, a nő foganásra, s az éjnek különben minden mindegy. És elragadtatva egymástól nemzett és fogant az istenpár, mert csupán nemzettek, amikor azt hitték, hogy szeretik egymást. Az istennő tehát viselős lett velem, noha Ezet, az igazi kellett volna hogy az legyen.

- Szomorú - mondta Jákób.

- Amikor eljött a reggel - mesélte az állatifjú -, szétrebbentek egymástól, de nem lett volna semmi baj, ha emez isten őfelsége nem felejti lótuszkoszorúját Nebthotnál. A vörös Szét megtalálta, és üvöltött. S ettől fogva Uziri életére tört.

- Úgy meséled, ahogy magam is tudom - emlékezett Jákób. Erre következett a láda története, ugyebár, amelybe a vörös becsalta fivérét, s aztán segítségével megölte, úgyhogy Uziri, a halott úr beforrasztott koporsóban úszott le a tenger felé.

- És Szét lett az országok királya Geb trónján - egészítette ki Anup. - De nem ez az, amivel foglalkozni akarok, s ami mai álmodnak jelentést ad. Mert a Vörös nem sokáig maradt az országok fejedelme, mivel Ezet fiat szült, Hóruszt, aki agyonütötte őt. De lásd, amikor az úrnő keresésére indult a meggyilkoltnak, elveszítettnek, s panaszos szóval bebolyongta a világot, szünet nélkül kiáltozván: "Jöjj házadba, jöjj házadba, szerelmem! Ó, szép gyermek, jöjj házadba!", akkor Nebthot volt mellette, a gyilkos asszonya, akit az áldozat tévedésből megölelt, mindenütt mellette volt, s a két asszony bensőséges megbéküléssel a fájdalomban együtt panaszolkodott: "Ó te, kinek szíve nem ver többé, látni akarlak, ó, szép uralkodó, látni akarlak!"

- Megbékítő és szomorú történet - mondta Jákób.

- Mindenesetre - válaszolta amaz a kőről - ez a jelentése. Mert ki volt mellette s ki segített keresni, bolyongni és panaszkodni akkor és később, amikor Szét a meglelt és elrejtett holttestre ráakadt és tizennégy darabra darabolta, melyeket Ezetnek össze kellett keresgélnie, hogy az úr teljessé legyen tagjaiban? Én voltam az, Anup, a nemigazi fia, a meggyilkolt sarjadéka, aki vele voltam a bolyongásban és keresésben, mindig Ezet oldalán, és ő nyakam köré tette karját vándorlásában, hogy jobban tudjam támogatni, s együtt panaszolkodtunk: "Hol vagy, szép istenünk bal karja, s hol vagy te, jobbfelének lapockája s lába, hol vagy, nemes fő és szent nemzőszerv, mely talán egészen elveszett, hogy szikomorfából kell mását elkészítenünk?"

- Szemérmetlenül beszélsz, igazán illőn a két birodalom halottas istenéhez - mondta Jákób.

De Anup így válaszolt:

- A te állapotodban meg kellene érteni az ilyesmit, hiszen vőlegény vagy, és nemzened kell és meghalnod. Mert a nemzőszervben van a halál, és halálban a nemzőszerv, ez a sírkamra titka, s a nemzőszerv széttépi a halál pólyáit, és fölágaskodik a halál ellen, amint Uziri úrral történt, aki fölött ott lebegett Ezet, nőstény keselyű alakjában, és magot folyatott a halottból, és párosodott vele, panaszolkodván.

"Legjobb lesz fölébredni" - gondolta Jákób. S miközben még látni vélte, amint az isten fölpillant a kőről és eltűnik, úgyhogy a fölugrás lendülete s az eltűnés egészen egybefolyt, fölébredt a csillagos éjben a karámok mellett. Álma Anupról, a sakálról csakhamar elfoszlott, s részleteivel együtt visszaváltozott a valóság egyszerű úti élményévé, úgyhogy Jákób csak erre emlékezett. És álmából csupán valami megbékítő szomorúság maradt meg egy darabig lelkében, amiért Nebthot, a tévedésből ölelt istenasszony Ezettel együtt kutatott s panaszkodott, s amiért az öleletlent a tévedés szülötte védte s támogatta útjában.

 

A menyegző

Ekkoriban Jákób gyakran tanakodott Lábánnal a közeli eseményről és a nászéj ünnepéről, hogy miképp gondolja a bácsi a részleteket, és megtudta, hogy ez nagyszerű készületeket szándékozik tenni, és olyan lakodalmat akar ülni, amelynek megadná a módját, nem nézve a költségeket.

- A pénzes zacskó megérzi - mondotta Lábán -, mert a szájak megszaporodtak az udvaron, s mind be kell tömnöm. De nem bánom, mert lásd, a gazdaság helyzete nem éppen rossz, hanem jó közepes, hála különböző körülményeknek, s ezek közt Izsák áldását, amely veled van, mindenesetre szintén meg kell említeni. Így hát szaporíthattam a munkaerőket, s két szolgálót vásároltam a lompos Utáni mellé: Zilpát és Bilhát, két jóvágású fehércselédet. A menyegző napján leányaimnak ajándékozom őket: Zilpát Leának, a nagyobbiknak, és a kisebbiknek Bilhát. És mivel te most lányom férje leszel, a szolgáló a tiéd is lesz, és én hozományul neked adom őt, és értéke kiegyenlíti a mina ezüst kétharmadát, szerződésünk szerint.

- Ölellek - mondta Jákób vállat vonva.

- Ez a legkevesebb - folytatta Lábán. - Mert az ünnepség, melyet rendezek, egyedül az én számlámat terheli, és szombatnapra innen-onnan vendégeket hívok, és zenészeket hozatok, akik játszanak és táncolnak, s két ökröt és négy juhot taglóztatok le, és a vendégeket részegítő itallal frissítem föl, hogy mindent duplán lássanak. Az erszényem megérzi, de én elviselem, s nem vágok hozzá savanyú képet, hiszen a lányom menyegzője lesz. Továbbá szándékom, hogy a menyasszonyt megajándékozzam valamivel, amit viselhet, és amin nagy lesz az öröme. Valamikor egy vándorembertől vásároltam és mindeddig a ládafiában őriztem, mert értékes darab: egy fátyol, hogy a menyasszony beburkolózhassék, s Istárnak áldozza magát s fölavatott legyen, te pedig leveszed majd fátyolát. Régidőben valamely királylányé lehetett, valamely fejedelmi gyermek nászruhája talán, oly művészien van telides-teli hímezve Istár és Tammúz jegyeivel; most pedig ő borítja fejére, a szeplőtelen. Mert ő szeplőtelen, s mintha egy volna az enituk közül, az égi jegyeshez hasonló, akit a bábeli Istár-ünnepen a papok évről évre Istennek ajánlanak, és mindenki szeme láttára fölvezetnek a torony lépcsőin s át a hét kapun, s díszeinek s ruhájának egy részétől minden kapunál megfosztanak, s az utolsónál szeméremkendőjétől is, és szent meztelenségben vezetnek be Etemenanki tornyának legfelső ágyasházába. Ott fogadja ágyába az istent a vaksötét éjben, s magasztos a titok mindenekfölött.

- Hm - dünnyögött Jákób, mert Lábán tágra nyitotta szemét, és füle mellett szétterpesztette ujjait, és olyan ájtatos képet vágott, ami az agyagtuskóhoz semmiképp sem illett az öcs érzése szerint.

Lábán folytatta:

- Szép és derék, ha a vőlegénynek megvan a maga háza és udvara, vagy pedig nagy becsületben tartják szülei házában, s diadalmasan jő, hogy elvigye menyasszonyát, s nagy pompával vezesse vízi vagy szárazföldi úton tulajdonába és örökébe. Te azonban, mint magad is tudod, csak menekült és hajléktalan vagy, aki a tieidtől elszakadtál, ám ha vőként családomba lépsz, én így is meg leszek elégedve. Nem lesz nászmenet szárazon vagy vízen, hanem a lakoma és dáridó után nálam maradtok; de ha én közétek lépek és megérintem homlokotok, ragaszkodni fogunk az itteni szokáshoz az ilyen esetben, s énekszóval körülvezetünk az udvaron az ágyasházig. Akkor az ágyra kell ülnöd, virággal a kezedben, és a menyasszonyra várnod. Mert őt is, a szeplőtelent körülvezetjük az udvaron fáklyával s énekszóval, és a szoba ajtajában kioltjuk a fáklyákat, és én a fölavatottat hozzád vezetem, és elhagylak benneteket, hogy a virágot átadjad neki a sötétben.

- Ez a szokás és törvény? - kérdezte Jákób.

- Széltében-hosszában, te mondád - felelte Lábán.

- Akkor nekem sincs ellenemre - mondta Jákób. - Különben föltételezem, hogy egyetlen fáklya azért égni fog, vagy egy lámpának kanóca, hogy láthassam jegyesemet, amikor a virágot átnyújtom neki, és azután is.

- Hallgass! - kiáltott Lábán. - Szeretném tudni, hogyan jut eszedbe ilyen tisztátalan beszéd, s hozzá éppen az atya előtt, akire nézve amúgy is kínos és keserves, hogy gyermekét egy férfihoz vezesse, s az fölfedje őt és vele háljon. Legalább előttem tartsd féken buja nyelvedet, s fojtsd magadba mértéktelen paráznaságodat! Nincs-e kezed a látásra, s még szemeddel is el akarod nyelni a szeplőtelent, hogy szégyenkezésével és szűziségének remegésével fokozza kéjedet? Tiszteld a legfelső szoba titkát!

- Bocsáss meg - mondta Jákób -, és légy elnéző! Én nem gondoltam olyan szemérmetlenül, mint ahogyan a te szádból hangzik. Csupán szerettem volna a menyasszonyt szememmel látni. De ha széltében-hosszában úgy szokás, ahogyan te kívánod, akkor énnekem egyelőre jó így is.

Eljött hát a teljes szépségnek a napja és a nászéj ünnepe, s Lábánnak, a szerencsés juhtenyésztőnek házában s udvarában folyt a vágás, főzés, sütés és pörkölés, hogy csupa gőz és sercegés volt minden, s az üstök és kemencék alatt lobogó tűz maró füstje könnyet csordított mindenkinek szeméből; mert Lábán takarékoskodott a faszénnel, és jóformán csak rőzsét és trágyát égetett. Uraság és cselédség, Jákóbbal egyetemben, szapora kézzel dolgozott, hogy a sokaság megvendégelését előkészítse, és a hosszú dáridóra készen álljon; mert a menyegzőnek hét napig kellett tartania, s ha nem akarták gúnynak és szégyennek kitenni a házat, ezalatt kimeríthetetlenül kellett hogy ömöljön a kalács, perec és kenyérben sült hal, vastagleves, lekvár és tejes étel, sör, gyümölcslé és erős pálinka - nem is szólva most az ürüsültről és marhacsülökről. Míg dolgoztak, dalokat énekeltek Uduntamku, a hájas tiszteletére, aki az evés patrónusa, a has istene. Mind énekeltek és vesződtek: Lábán és Hadina, Jákób és Lea, a lompos Utáni és Bilha és Zilpa, a lányok szolgálói, Abdheba, a húszsékeles ember, s a legutóbb szerzett szolgák. Lábán későszülött fiacskái ingecskéjükben ujjongva szaladgáltak a sürgés-forgás közepette, elcsúsztak az állatok levágásánál kiömlött vérben, és összerondították magukat, úgyhogy az atya meghúzta fülüket, s ők üvöltöttek, mint a sakálok; s a házban csak Ráhel ült csöndesen és tétlenül magában, mert most nem volt szabad vőlegényét látnia, sem annak a menyasszonyt, s a drága fátyolszövetet nézdegélte, amelyet az atyától kapott ajándékba, s amelyet az ünnepen hordania kellett. Pompás látvány volt, a szövőművészet remeke és a hímzés csodája - érdemtelen szerencsének látszott, hogy ilyesmi Lábán házába s ládájába került; az ember, aki potom áron odaadta, nyilván igen szorult helyzetben lehetett.

Nagy és bőséges volt, ruha és felsőruha, széles ujjakkal, melyekbe, ha úgy tetszett, bele lehetett bújni, és olyan szabással, hogy egy részt kámzsaszerűen fejre lehetett vonni, vagy fej és váll köré csavarni, avagy esetleg a háton lelógatni. Kézben mérlegelve különösképp bizonytalan volt a menyasszonyi ruha, mert egyszerre könnyűnek és nehéznek érződött, és itt meg ott egyenlőtlen súlyúnak: könnyű volt a végtelenül halvány kék alapszövet, melynek finom anyaga mintha csak a levegő lebbenése volna, köd, semmi, egy kézben össze lehetett gyűrni, hogy semmi sem látszott belőle, viszont a belehímzett képek, melyek tarkán és csillogón borították be, mindenütt nehézzé mintázták, vastag dombormunkával rádolgozva, arany-, ezüst-, bronz- és mindenféle színű fonállal: fehérrel, bíborral, rózsaszínűvel, olajzölddel, fekete-fehérrel s tarkán sodrottal is, ahogy zománcfestékkel festenek - a legmélyebb értelmű jegyek és képek. Istár-Mamácska alakja gyakran és különféle kivitelben fordult elő, meztelenül s kicsikén, amint kezével tejet sajtol kebléből, oldalán nappal és holddal. A szöveten tarkán tért vissza mindenütt az ötsugarú csillag, mely "isten"-t jelent, és ezüstösen csillogott gyakorta a galamb, mint a szerelem anyaistenének madara. Gilgames, a hős, kétharmadában isten és egyharmadában ember, szintén látható volt, amint karja közt egy oroszlánt fojtogat. Világosan föl lehetett ismerni a skorpióemberpárt, aki a világ végén őrzi a kaput, melyen át a nap az alvilágba száll. Mindenféle állatok nyüzsögtek, Istár egykori szeretői, kiket elvarázsolt, farkas, denevér, ugyanaz, aki egykor Isullánu, a kertész volt. Egy tarka madárban pedig Tammúzra lehetett ismerni, a pásztorra, kéjének első társára, akire örökös sírást parancsolt, s jelen volt a tüzet lihegő égi bika is, akit Anu küldött Gilgames ellen Istár csalódott vágyakozása miatt és lángoló panaszára. Mikor Ráhel végigfolyatta a ruhát keze közt, egy férfit és egy asszonyt látott kétoldalt ülve egy fa mellett, melynek gyümölcse után kinyújtották kezüket; ám az asszony mögött kígyó ágaskodott. Ismét hímezve volt egy szent fa: tövében két szakállas angyal állt szemben, és a hímvirág pikkelyes tobozával érintették a fát, hogy megtermékenyítsék; az életfa fölött pedig, naptól, holdtól és csillagoktól körülvéve, a női nem jele lebegett. Bölcs mondások is voltak közbehímezve, széles-hegyes jelekkel, melyek feküdtek és ferdén vagy egyenesen álltak, és különbözőképp kereszteződtek. S Ráhel betűzgette: "Levetettem ruhámat, magamra öltsem-e ismét?"

Sokat játszadozott a tarka szövedékkel, a fátyol-díszruhával; maga köré tekerte, pergett és forgott benne, és találékonyan függönyözte magát a képterhesen áttetsző fátyollal. Evvel szórakozott, míg elvonulva várakozott, s a többiek az ünnepséget készítették elő. Néha meglátogatta testvére, Lea. Ő is kipróbálta a fátyol szépségét a maga személyén, és azután egymás mellé ültek, a szövettel ölükben, és sírtak, közben egymást simogatván. Miért sírtak? Ez az ő dolguk. De annyit mondhatunk, hogy mindegyiknek megvolt a maga külön oka rá.

Amikor Jákób könnyben úszó szemmel emlékezett, és mindama történetek, melyek arcára vésődtek s melyek életét súlyossá és méltóságossá tették, föltámadtak benne, s tűnődő jelenné lettek, mint akkor, amikor vörös ikertestvérével atyját temette: mindenekfölött hatalmasan jelent meg az a nap és az a történet, mely érzéseinek oly szörnyen észbontó megverettetésével és megalázásával sújtotta, hogy lelke sokáig nem tudta kiheverni, és tulajdonképpen önmagában való hite egy új érzésben gyógyult csak meg, mely az egykor széttépettnek és meggyalázottnak föltámadása volt - mindenekfölött eleven lett akkor menyegzőjének napja és története.

Lábán emberei megmosták fejüket és tagjaikat a tó áldott vizében, megkenték és illendően kibodorították magukat, fölvették ünneplőjüket, és bőségesen égettek illatos olajat, hogy az érkező vendégeket édes párával fogadják. Azok meg is jöttek, ki gyalog, ki szamárháton vagy szekéren, melyet ökrök és öszvérek húztak, magányos férfiak asszonyokkal, sőt gyermekekkel is, ha nem lehetett őket otthon hagyni: a vidék parasztjai és állattenyésztői, kikenve s bodrosan és szintén ünneplőben. Lábánhoz hasonló emberek, éppoly nehézkesek szokásaikban és éppoly anyagiasak gondolkodásukban. Kezüket homlokukhoz emelve köszöntek, a háziak egészsége iránt érdeklődtek, és letelepedtek a házban és udvarán, bográcsok és terített asztalok körül, hogy vizet öntsenek kezükre, és csettintve nekilássanak a hosszú lakomának, Samashoz kiáltva és dicsőítve Lábánt, a vendéglátót és örömapát. A külső gazdasági udvarban, a csűrök között, éppúgy, mint a belső kövezettben, az áldozókő körül, a ház tetején és a körülfutó fatornácon tartották a lakomát, s az oltárkőnél csoportosultak a Háránban bérelt zenészek, hárfások, dobosok és cintányérosok, akik táncolni is tudtak. A nap szeles volt, s az este még inkább. Felhők suhantak a hold fölött, s időnként egészen elrejtették, amit sokan, noha nem mondták ki nyíltan, rossz jelnek tartottak, mert egyszerű emberek lévén, nem tettek különbséget a holdorca felhő okozta elhomályosodása és a tulajdonképpeni elsötétedés közt. A tikkasztó szél, mely sóhajtva söpörte végig a házat, fütyülve rekedt meg a csűrkamrák kéményében, a jegenyéket zúgatta s nyikorgatta, belevájt a menyegzői szagokba, a lakomázók pomádéillatába, az ételgőzbe, mind összekeverte, pászmákban körülkergette, és mintha le akarta volna tépni a füstölgő lángot a háromlábakról, melyeken nárdusfüvet és budulhu-gyantát égettek. Jákób marón érezte az orrába csapó fűszerek, ünnepi izzadság és ételízesítők szél kavarta páráját, valahányszor az akkor történtekre gondolt.

Ott ült Lábán embereivel egyéb lakmározók közt a felső teremben, ahol hét esztendővel ezelőtt először törte meg a kenyeret az idegen rokonsággal, ott ült a ház urával, termékeny asszonyával és leányaival az asztalnál, mindenféle csemege és ínycsiklandó étek előtt, melyek a terítőre voltak halmozva, mint kalács, datolya, fokhagyma és uborka, és koccintott a vendégekkel, akik feléje s a háziak felé emelték a részegítő itallal telt serleget. Ráhel, menyasszonya, akit nemsokára meg kellett kapnia, mellette ült, és ő időnként megcsókolta a fátyol szegélyét, mely képekkel súlyos redőkben burkolta be aráját. Ráhel egyetlenegyszer sem emelte föl fátyolát, hogy egyen és igyon; úgy látszott, hogy a fölavatott a lakoma előtt evett. Csöndesen és némán ült, csak befedett fejét hajtotta meg alázatosan, ha vőlegénye a fátyolt csókolta, és Jákób is némán s ünnepi kábulatban ült, virággal a kezében, egy fehéret virágzó mirtuszágacskával Lábán öntözött kertjéből. Sört ivott és datolyabort, öntudata ködös volt, és lelke nem akart gondolatokba oldódni, sem hálás szemlélődésig emelkedni, hanem elnehezedett olajjal kent testében, és teste volt a lelke. Szívesen gondolkodott volna rajta s szerette volna fölfogni, hogyan művelte Isten mindezt, hogyan hozta a menekülő elébe egykor a drágát, a leányzót, akire csak rá kellett néznie, hogy szívének választottja legyen mindörökké, s hogy szeresse az idők végezetéig, túl tulajdon életén, még gyermekeiben is, akiket szülni fog gyengédsége ellenében. Igyekezett örülni győzelmének az idő felett, a keserű várakozás felett, mely nyilván a rárótt büntetés volt Ézsau megrövidítéséért és keserves sírásáért; Istennek, az Úrnak dicsőséget zengve szerette volna lábához helyezni ezt a győzelmet és diadalt, mert az övé volt, és Isten igázta le általa és tevékeny türelme által az időt, a hétfejű szörnyet, mint egykor a káoszférget, hogy jelenné lett, ami forrón várakozó vágy volt, s íme Ráhel mellette ült fátyolában, melyet föl fog lebbenteni nemsokára. Igyekezett egész lélekkel részese lenni boldogságának. De a boldogsággal is úgy van, mint a rá való várakozással, amely minél tovább tart, annál kevésbé tiszta várakozás, hanem el van keverve az élet kényszerével és üzleties törtetéssel. S ha most eljön a tevékenyen várt boldogság, ez sincs égi anyagból, mint amilyennek a jövőben látszott, hanem testies jelenné lett, és testsúlya van, mint mindennek, ami élet. Mert az élet a testben sohasem boldogság, hanem ingatag és részben kellemetlen valami, és ha a boldogság testi élet lesz, az lesz vele a lélek is, amely kivárta, és nincs többé más, mint az olajjal átitatott bőrű test, és immár az ő ügye az egykori távoli és sugaras boldogság.

Jákób ült, és kifeszítette combját, és nemzőszervére gondolt, amelynek ügye lett immár a boldogság, és amelynek kis idő múltán hatalmasan meg kell s meg szabad állni a helyét az ágyasház szent homályában. Mert boldogsága nászboldogság volt és Istár ünnepe, melyet fűszerek füstje leng körül, s dőzsöléssel s ittassággal ülnek meg, míg egykor Isten ügye volt, és az Ő kezében nyugodott. Ahogy Jákób ezelőtt sajnálta a várakozást, ha el kellett feledkeznie róla az élet sürgés-forgásában, úgy sajnálta most Istent, aki az életnek és minden vágyott jövőnek Nagyura volt, de a valóra vált óra uralmát át kellett engednie a testiség bálványainak és alisteneinek, kiknek jegyében állt az óra. Így hát Jákób Istár mezítelen képét csókolta meg, amikor megemelte Ráhel fátyolának szegélyét, aki mellette ült a nemzés tiszta áldozataként.

Szemben vele ült Lábán, feléje hajolva, nehéz karját az asztallapnak támasztva, és súlyosan és merőn nézte őt.

- Örvendezz, fiam és testvérem fia, mert eljött a te órád s bérednek napja, s meg kell kapnod béredet jog és szerződés szerint a hét évért, amelyet házamban és gazdaságomban szolgáltál a gazdaság fejének meglehetős megelégedésére. És nem áru, sem pénz, hanem egy gyöngéd lányka, az én gyermekem az, akire szíved vágyik, s aki tiéd lesz kényed-kedved szerint, és engedelmeskedni fog karodban. Gondolom, mint verhet a szíved, mert az óra nagy a te számodra, valóban életdöntő óra, életed legnagyobb óráihoz méltó, azt hiszem, nagy, mint az az óra, amikor a sátorban elnyerted atyád áldását, amint egyszer elmesélted, ravasz fiú, ravasz anyának fia!

Jákób oda sem hallgatott.

De Lábán nyersen incselkedett vele a vendégek előtt, és így szólt:

- Mondd hát, vőmuram, hé, figyelj ide, milyen a kedved? Bizonyára borzongsz a boldogságtól, hogy átölelheted a menyasszonyt, és nem félsz, mint akkor, mikor az áldásról volt szó, és megcsukló térddel léptél be atyádhoz? Nem mondtad-e, hogy a verejték végigfutott combodon nyomorúságodban és félelmedben, és még a hangod is elakadt, amikor el kellett nyerned az áldást Ézsau, az átkozott elől? Szerencsés flótás, csak ne tréfáljon meg az öröm, ha rákerül a sor, és el ne akadjon nemzőerőd! A menyasszony rossz néven vehetné.

Erre nevetés dördült föl a felső teremben, és Jákób mosolyogva még egyszer megcsókolta Istár képét, kinek Isten átengedte ezt az órát. Lábán pedig nehézkesen fölállt, és megingott kissé, és szólt:

- Nos, rajta hát, legyen meg, itt az éjfél, lépjetek hozzám, összeadlak benneteket.

Ekkor mind közelébe nyomultak, hogy lássák, amint menyasszony és vőlegény az örömapa elé térdel a padlóra, s hallják, amint Jákób a szokások szerint megfelel. Mert Lábán megkérdezte, kívánja-e, hogy ez a nő a felesége legyen és ő annak férje, s hogy át akarja-e nyújtani neki a virágot, mire Jákób igennel felelt. És megkérdezte, hogy jó családból való-e, hogy gazdaggá akarja-e tenni ezt az asszonyt és ölét termékennyé. És Jákób azt felelte, hogy úrnak fia, és asszonya ölét arannyal és ezüsttel kívánja megtölteni, és termékennyé teszi a kert gyümölcseihez hasonlóan. Erre Lábán megérintette mindkettőjük homlokát, közéjük lépett, és fejükre tette kezét. Azután fölszólította őket, hogy álljanak föl és öleljék meg egymást, s evvel megtörtént a házasságkötés. És a fölavatottat visszavezette anyjához, a vőt pedig kézen fogta, és az utánuk tóduló vendégek előtt, akik énekelni kezdtek, levezette őt a téglalépcsőn a kövezett udvarra, ahol a zenészek álltak az élre. Ezek után fáklyás szolgák haladtak és utánuk pendelyes gyermekek füstölőkkel, melyek láncon himbálóztak. A fölvert tömjénfelhőkben lépdelt Jákób, akit Lábán vezetett, és jobbjában tartotta a fehéret virágzó mirtuszágat. Nem énekelte a többiekkel a hagyományos dalokat, melyek a menetben fölhangzottak, s csak mikor Lábán oldalba bökte, hogy nyissa ki a száját, dúdolt egy keveset. Lábán azonban együtt énekelt velük nehéz basszus hangján, és fejből tudta a dalokat, amelyek édesek és szerelmetesek voltak, és a szerelmespárról szóltak, férjről és nőről általában, akik nászukra készülnek, és mindkét részről égnek a türelmetlenségtől. A nászmenetről volt szó, amelyben most valósággal mentek: a menet a puszta felől közeledett, és levendula és mirha füstje szállt a magasba. Ott ment a vőlegény, fején koronával, anyja ékesítette föl agg kezével a menyegző napjára. Jákóbra nem illett a dal, anyja távol volt, s maga csak menekült, és az ő külön esetére nem talált, amit énekeltek, hogy szerelmesét anyja házába vezeti, azoknak lakásába, akik szülték. De úgy látszott, Lábán éppen azért énekel olyan hatalmasan, hogy a példának tiszteletet szerezzen a fogyatékos valósággal szemben, és Jákóbbal éreztesse a különbséget. És ekkor a nótabeli vőlegény volt az, aki szólt, és a menyasszony, aki bensőségesen felelt, és a magasztalás és vágy elragadtatott szavait váltották. Végül pedig mindenkit megkértek, és egyik a másikért könyörgött, hogy idejekorán föl ne ébresszék őket, ha a gyönyör közepette elszenderednek, hanem hagyják pihenni a vőlegényt és bőségesen szunyókálni a menyasszonyt, míg maguktól meg nem mozdulnak. A mező őzeire és gímszarvasaira kérték ezt az emberektől a dalban, amelyet menetelés közben mind bensőséges részvéttel énekeltek, és a tömjénező gyermekek is átható hangon dalolták a dalt, noha nem egészen értették. Így járta körül a menet a szeles, holdvilágtalan éjszakában Lábán udvarát, egyszer és kétszer, és a ház elé ért és a ház pálmafa ajtaja elé, aztán benyomult, elöl a zenészekkel, és a földszinti ágyasház elé ért, amelynek szintén volt ajtaja, és Lábán kézen fogva bevezette Jákóbot. A fáklyákkal bevilágíttatott, hogy Jákób körülnézhessen a szobában, és tudja, hol áll az asztal és ágy. Azután áldott férfierőt kívánt neki, és visszafordult a kísérethez, amely az ajtóban torlódott össze. Mind elvonultak, ismét dalra gyújtva, és Jákób egyedül maradt.

Semmi sem volt, amire világosabban emlékezett volna még évtizedek múlva is, még aggkorában és még a halálos ágyon is, ahol ünnepélyesen elmondotta, mint arra, hogy ekkor egyedül maradt a nászszoba sötétségében, amelyben fútt és húzott a szél; mert az éjszakai szél hevesen hatolt be a mennyezet alatti ablaknyílásokon, és a belső udvar felé néző nyílásokon ismét kitolult, beléakadt a szövet- és szőnyegfüggönyökbe, melyekkel, mint Jákób a fáklyafénynél látta, a falak díszítve voltak, és nagy röpködést-lobogást okozott. Az a helyiség volt ez, mely alatt a levéltár meg a teráfim és a nyugták sírkamrája feküdt; Jákób lába érezte a nászünnepre fölterített vékony szőnyegen keresztül a kis csapóajtó markolókarikáját, melyen át a pincébe lehetett jutni. Az ágyat is látta, és előrenyújtott kézzel hozzálépett. Ez volt a legjobb ágy a házban, egyik a három közül, Lábán és Hadina ültek rajta amaz első estebédnél hét esztendővel ezelőtt: ércveretes lábon álló kerevet, s a gömbölyített fejtámasztó is fényezett bronzból készült. A favázra takarókat terítettek, s afölé gyolcsot húztak, amint Jákób érezte, s a fejtámasztóhoz párnákat is tettek; csak keskeny volt az ágy. Melléje, az asztallapra sör és harapnivaló volt készítve. Két támlátlan szék állt a szobában, szintén szövettel leterítve, s az ágy fejénél lámpatartók. De a lámpákban nem volt olaj.

A szélfúvásos sötétségben ezt tapasztalta és állapította meg Jákób, mialatt a kíséret nagy lármával s dobogással töltötte be a házat és az udvart, hogy elhozza a menyasszonyt. Azután az ágyra ült, a virággal kezében, és figyelt. A menet ismét elhagyta a házat, hogy körülvonuljon, hárfákkal és cintányérokkal az élen, Ráhellal, az elragadóval, akié a szíve volt, és aki fátyolban lépkedett. Lábán kézen fogva vezette, mint előbb Jákóbot, talán Hadina is, és ismét karban zendültek föl a szerelmetes nászdalok, hol közelebbről, hol távolabbról. S mikor végleg közel értek, így énekeltek:

Enyém az én barátom, egészen az enyém.
Elzárt kert vagyok, tele csalogató gyümölccsel, fűszeres illatokkal tele
Jöjj, kedvesem, jöjj kertedbe!
Szakítsd le bátran csalogató gyümölcseit, szürcsöld magadba üdítő nedvét!

Ekkor az éneklők lába az ajtó elé ért, és az ajtó megnyílt kissé, hogy a dal és a zenebona egy pillanatra akadálytalanul behatolhatott, és az elfátyolozott a szobában volt, miután Lábán beeresztette, nyomban becsukván megint az ajtót; és ők egyedül maradtak a sötétben.

- Te vagy az, Ráhel? - kérdezte Jákób kis idő múlva, miközben arra várt, hogy a kinn levők valamennyire elvonuljanak... Úgy kérdezte ezt, mint ahogy azt kérdezzük: "Megjöttél utadról?", holott a kérdezett előttünk áll, és mi sem természetesebb, mint hogy megjött, a kérdés tehát esztelen, és csak arra jó, hogy hallassuk hangunkat, és a megtért nem is tud rá felelni, hanem csak nevetni. Ám Jákób hallotta, amint az igenlően int fejével, fölismerte a könnyű-nehéz fátyolruha halk zizegésén és suhogásán.

- Édesem, kicsim, galambocskám és szemem fénye, drága szívem - mondotta bensőségesen -, olyan sötét van, és szél fú... Itt ülök az ágyon, ha nem láttad volna, a szobában egyenesen előre és aztán kissé jobbra. Jöjj hát, de meg ne üsd magad az asztalban, mert attól sötétkék folt támad gyenge bőrödön, és fellököd a sört is. Nem szomjazom rá, arra nem, csak rád szomjazom, én gránátalmám - milyen jó, hogy hozzám vezettek téged, és nem ülök tovább egyedül a szélfúvásban. Jössz már? Szívesen eléd mennék, de azt hiszem, nem szabad, mert szokás és jog, hogy ülve nyújtsam át neked a virágot, és jóllehet senki sem lát bennünket, azért tartsuk be az előírást, hogy igazán házasok legyünk, amint rendületlenül kívántuk a várakozásnak annyi évén át.

A meghatottság erőt vett rajta; hangja megcsuklott. Az idő elképzelése, melyet türelemben és türelmetlenségben ki kellett várnia ezért az óráért, hatalmasan és megrázóan markolt belé, és a gondolat, hogy Ráhel vele várt és most szintén vágyainak céljához ért, megindultságában megremegtette szívét. Ez a szerelem, ha tökéletes: megindultság és gyönyör egyszerre, gyöngédség és vágy, és míg Jákóbnak a megrendülés könnyeket fakasztott szeméből, egyben férfiúsága feszülését is érezte.

- Itt vagy - mondotta -, rám találtál a sötétségben, mint ahogy én is rád találtam több mint tizenhét napos utazás után, amikor a juhok közt jöttél, és szóltál: "No lám, egy idegen!" Akkor szemeltük ki egymást az emberek közül, és hét évet szolgáltam érted, és az idő most lábunknál hever. Íme, őzikém, galambom, itt a virág! Ha nem látod és nem találod, kezedet az ágacskához vezetem, hogy te átvedd, és én neked adjam: akkor egyek leszünk. Kezedet azonban magamnál tartom, mert úgy szeretem, és szeretem csuklód csontját, melyet jól ismerek, és nagy örömömre ismét felismerek a sötétben, és olyan nekem a te kezed, mint te magad és mint egész tested - az pedig olyan, mint egy kéve búza, melyet rózsák fonnak át. Kedvesem, testvérem, telepedj hát ide hozzám, oldalamra, arrább ülök, így van hely kettőnknek is, és háromnak is lenne hely, szükség esetén. De milyen jó az Isten, hogy kettesben lehetünk itt, mindenkitől távol, én melletted és te mellettem! Mert én csak téged szeretlek orcádért, amelyet most nem látok, de ezerszer láttam és szerelemmel csókoltam, mert szépsége az, amely testedet mintegy rózsákkal koszorúzza, és ha arra gondolok, hogy te Ráhel vagy, akivel gyakran voltam együtt, de így még nem, akire vártam, és aki várt rám és most is vár rám, és gyöngédségemre, olyan elragadtatás fog el, amely erősebb nálam, és maga alá gyűr. Homály burkol körül bennünket, sűrűbben, mint a fátyol, amellyel téged, szeplőtelent ékesítettek, és szemünk elé sötétség van kötve, úgyhogy nem látnak tovább magamnál, és vakok. De csak szemünk vak, Istennek hála, s különben egy más érzékünk sem. Hiszen halljuk egymást, ha beszélünk, és a sötétség már nem választ el bennünket. Mondd hát, lelkem, téged is elragad-e az óra nagysága?

- Gyönyörrel vagyok a tied, kedves uram - szólt amaz halkan.

- Ezt Lea mondhatta volna, idősebb nővéred - felelte Jákób. - Nem értelme szerint, hanem hanglejtése szerint, természetesen. Nővérek hangja bizonyára hasonlít, és a szavak rokon csengéssel hagyják el ajkukat. Mert ugyanaz az atya nemzette őket ugyanazon anyával, és noha kissé különböznek az időben és külön-külön járnak a térben, de egyek az eredés ölében. Lásd, én félek kissé vak szavaimtól, mert könnyű volt azt mondanom, hogy a homály nem tudja megzavarni beszédünket, de mégis érzem, hogy a sötétség szavaimba hatol és betölti őket, úgyhogy kissé megrettenek tőlük. Hadd dicsérjük hát a megkülönböztetést, és hogy te Ráhel vagy, és én Jákób vagyok és nem Ézsau például, vörös testvérem! Az atyák és én sokat elmélkedtünk a karámok mellett, kicsoda Isten, és gyermekeink és gyermekeink gyermekei követni fognak bennünket az elmélkedésben. Én azonban azt mondom ezen az órán, és világossá teszem szavamat, hogy a sötétség meghátrál előle: Isten a megkülönböztetés! Ezért úgy emelem most föl fátyladat, szerelmesem, hogy lássalak látó kezekkel, és higgadtan egy székre teszem, amely itt áll, mert értékes az képei miatt, és örökségül kell hagynunk nemzedékeken át, hogy a legkedvesebbek viseljék számtalan ivadékunk közül. Íme, ez itt a hajad, fekete, de kedves, ismerem jól, ismerem illatát, amely páratlan, ajkamhoz emelem, és mit tehet akkor a sötétség? Nem hatolhat ajkam és hajad közé. Itt van a szemed, mosolygó éj az éjben, és itt finom barlangja, és fölismerem aljának lágy vidékét, ahonnan nemegyszer csókoltam le a türelmetlenség könnyeit, hogy ajkam csupa nedvesség lett. Itt van orcád, selymes, mint a madarak pelyhe és mint külföldi kecskék pompás gyapja. Itt van vállad, melyet kezem szinte szélesebbnek érez, mint ahogy a szem napvilágnál látja, itt a karod és itt...

Elhallgatott. Amint látó kezei elhagyták asszonya arcát és testét érintették és testének bőrét, Istár mindkettőjüket velőkig megborzongatta, az égi bika lihegett, és lehelete kettőjük elvegyülő lehelete volt. És Lábán gyermeke pompás társnője volt ezen az egész szélfúvásos éjszakán keresztül Jákóbnak, nagy a gyönyörben és erős a nemzésben, és újra és megint ölére fogadta férjét, úgyhogy már nem is számolták, a pásztorok azonban azt mondották egymásnak, kilenc ízben történt.

Jákób később elaludt a földön, arcát asszonya kezére hajtva, mert az ágy keskeny volt, s helyétől és kényelmétől nem akarta őt megfosztani. Ezért a nyoszolya mellett kuporogva aludt kedvese kezén, mely az ágyszélén feküdt. Földerengett a reggel. Borongó pirosan és elcsöndesedve állt az ablaknyílások előtt, és lassú világosodással töltötte be a nászszobát. Jákób ébredt föl előbb: a napfénytől, mely szemhéján áthatolt, és a csendtől; mert késő éjszakáig zajgott a lárma és kacagás a házban és udvarán, ahol folytatódott a lakoma, és csak reggel felé, amikor az új pár már aludt, lőn nyugalom. Fekvése is kényelmetlen volt, bárha örömmel vállalta - így könnyebben ébredt. Megmozdult, érezte a kedves kezét, elgondolta, hogyan is állnak a dolgok, és odafordította száját, hogy a kezet megcsókolja. Aztán fölemelte fejét, hogy utánanézzen kedvesének és szendergésének. Álomtól nehéz és ragadós szemmel nézett föl, mely még hajlamos volt elfordulni, és tekintetét még sehogyan sem találta meg. Lea feküdt ott.

Jákób lehunyta szemét, és mosolyogva megrázta fejét. Ej, gondolta, miközben szíve és gyomra körül máris érezni kezdte az irtózatot; no nézd csak, nézd! Incselkedő álomkép, bohó káprázat. Szememet sötétség függönyözte - most, hogy szabad, bambának tetteti magát. Titkon csakugyan ennyire hasonlítanának a nővérek egymáshoz, jóllehet hasonlóság vonásaikban egyáltalán nem mutatható ki, és csak ha alszanak, akkor lehet észrevenni? Nézzünk hát csak jobban oda!

De azért még nem nézett oda, mert félt, és akármit mondott is magában, az csak az irtózat locsogása volt. Annyit látott, hogy az alvó szőke, és orra kissé pirosas. Keze bütykével megdörzsölte szemét, és kényszerítette, hogy lásson. Lea volt az alvó.

Fejében kóvályogtak a gondolatok. Hogyan jött Lea ide, és hol van Ráhel, akit Lábán beengedett hozzá, és akit megismert ezen az éjszakán? Hátrahőkölt az ágytól, a szoba közepére, és egy ingben állt ott, öklét arcához szorítva.

- Lea! - tört ki a sikoltás összeszoruló torkából. Lea már fenn ült. Pislogott, mosolygott, és szemhéját szemére eresztette, amint Jákób már máskor is gyakran látta. Fél válla és melle csupaszon maradt; fehér volt és szép.

- Jákób, én uram - mondotta -, hadd legyen így az atya akarata szerint. Mert ő akarta és ő rendezte így, és az istenek adják, hogy neki és nekik még megköszönd ezt.

- Lea - dadogta Jákób, gégéjére, homlokára és szívére mutatva -, mióta vagy te itt?

- Kezdettől fogva - felelte az -, és tiéd voltam ezen az éjszakán, mióta a fátyolban beléptem. Mindig gyöngéden készséges voltam irántad, éppúgy, mint Ráhel, mióta első ízben láttalak meg a tetőről, és azt hiszem, be is bizonyítottam ezt neked egész éjszaka. Mert mondd meg magad, vajon nem szolgáltalak-e, amint csak nőtől telik, s nem voltam-e derekas a kéjben! Lelkem mélyén bizonyosan tudom, hogy teherbe estem tőled, és fiunk lesz, erős és jó, s a neve legyen Rúben.

Ekkor Jákób utánagondolt, és eltűnődött rajta, hogyan tartogatta ezt az éjszakát Ráhel számára, és odament a falhoz, és karját ráfektette s homlokát karjára, és keservesen sírt.

Így állt hosszabb ideig szétzilált érzésekkel, és valahányszor fölújult benne a gondolat, miként hitt és örült, s miként lett boldogsága puszta káprázat, és miként gyalázták meg a teljesülés óráját, amelyért szolgált és az időt legyőzte, úgy érezte, mintha gyomra és agya föl akarna fordulni, és kétségbeesett lelkében. Lea pedig nem tudott többé mit mondani, és hasonlóképp csak sírdogált közbe-közbe, amint nemrég nővérével sírt. Mert látta, mennyire nem ő volt az, aki a férfit újra és újra ölére fogadta, és csak az a gondolat erősítette közben szívét, hogy kétségkívül erős fiút fogant tőle, kinek neve Rúben lesz.

Akkor Jákób otthagyta őt, és kirohant a szobából. Csaknem fölbotlott az alvókban, akik odakünn feküdtek szerte a házban és udvaron a tegnapi dáridó rendetlenségében, takarókon és gyékényeken vagy a puszta földön, és mámorosan aludtak.

- Lábán! - kiáltott, és testeken gázolt át, amelyek mogorván röffentek föl, kinyújtózkodtak és tovább horkoltak. - Lábán! - ismételte csöndesebben kiáltását, mert a kín és keserűség és a háborgó vágy a leszámolásra sem tudta legyőzni benne a kíméletet a nehéz lakoma után reggeli álmukat alvók iránt. - Lábán, hol vagy?

És Lábánnak, a háziúrnak kamrája elé érve, ahol az feleségével, Hadinával hált, kopogtatott és kiáltott: - Lábán, jöjj ki!

- Eh, eh! - felelte Lábán odabenn. - Ki az, aki pirkadatkor fölver, miután ittam?

- Én vagyok, ki kell hogy jöjj! - válaszolta Jákób.

- Úgy, úgy - mondta Lábán. - Vőmuram az. Azt mondja: "én", mint a gyerek, mintha ennyiből meg lehetne ismerni, de én ráismerek hangjára, és kimegyek, hogy halljam, mi mondanivalója van már kora hajnalban, holott éppen a legjobb álmomat aludtam. - És egy ingben kilépett, kócos hajjal és pislákolva.

- Aludtam - ismételte. - Kitűnően és jótékonyan aludtam. Miért nem alszol te is vagy teszed, amit állapotod parancsol?

- Lea van nálam - szólt Jákób remegő szájjal.

- Magától értetődik - válaszolta Lábán. - Azért cibálsz föl hajnalhasadtakor a nehéz ivás után szükséges álomból, hogy közöld velem azt, amit éppoly jól tudok, mint te?

- Te sárkány, te tigris, te ördög! - kiáltotta Jákób magánkívül. - Nem azért mondom, hogy megtudd, hanem hogy lásd, hogy most már én is tudom, és hogy kérdőre vonjalak fájdalmamban.

- Mindenekelőtt vigyázz a hangodra, és szállítsd sokkal mélyebbre! - szólt Lábán. - Én vagyok kénytelen parancsolni ezt neked, ha te magad nem érted meg a körülmények parancsát, melyek mind emellett szólnak. Mert nem elég, hogy én nagybátyád és apósod vagyok, és azonfelül kenyéradód, akire nincs jogod jajveszékelve ráförmedni, hanem a ház és udvar is tele van alvó lakodalmi vendégekkel, amint látod, akik néhány óra múlva velem együtt vadászatra akarnak vonulni, hogy szórakozzanak a pusztán és a mocsár nádasában, ahol hálókat állítunk a madaraknak, fogolynak, túzoknak, s esetleg vadkant is szúrunk le s kerítünk terítékre, hogy egy kupa szeszt loccsanthassunk rá. Ehhez gyűjtenek vendégeim erőt álmukban, mely szent előttem, és este tovább dáridózunk. Neked pedig, ha az ötödik napon előjössz a nászszobádból, szintén hozzánk kell csatlakoznod vidám vadászásra.

- Tudni sem akarok vidám vadászásról - felelte Jákób -, és nem arra áll most szegény fejem, melyet te úgy megzavartál és megcsúfoltál, hogy földről égre kiált. Mert te mértéktelenül megcsaltál, gyalázatosan és borzalmasan megcsaltál, és titkon Leát küldted be hozzám, idősebb lányodat, Ráhel helyett, akiért szolgáltalak. Mit tegyek most magammal s veled?

- Halld hát - válaszolta Lábán. - Vannak szavak, melyeket inkább nem kellene nyelvedre venned, és óvakodnod kellene hangosan kimondani, mert amint tudom, él Amurru-országban egy durva férfiú, aki sír és gyapját szaggatja és életedre tör, s aki sokat tudna mesélni csalásról. Kellemetlen, ha valakinek másért kell szégyenkeznie, mert az nem teszi, és jelenleg ez az eset köztem és közted, rosszul megválasztott szavaid következtében. Én csaltalak meg téged? Milyen tekintetben? Olyan menyasszonyt vezettem be hozzád talán, aki nem volt már érintetlen, és aki nem lett volna méltó rá, hogy a hét lépcsőn föllépdeljen az Isten karjai közé? Vagy talán olyat engedtem be, akinek teste nem ép és erős, vagy jajgatott a fájdalom miatt, amelyet okoztál neki, és nem szolgált alázattal kéjedben? Ilyenformán csaltalak meg?

- Nem - mondta Jákób -, nem ilyenformán. Lea nagy a nemzésben. De te kijátszottál és félrevezettél úgy, hogy a sötétben Leát Ráhelnak hittem egész éjszakán át, és a nemigazinak adtam lelkemet és legjobb részemet, amit annyira bánok, hogy ki sem mondhatom. Ezt tetted velem, ordasszívű.

- És te ezt csalásnak nevezed, és vakmerően a pusztaság állataival s gonosz szellemekkel hasonlítasz össze, mert ragaszkodtam a szokáshoz, és jóérzésű férfiúként nem vállalkoztam rá, hogy a szent hagyománnyal szembehelyezkedjem? Nem tudom, mi a rend Amurru-országban vagy Góg király országában, de a mi hazánkban nem szokás, hogy a fiatalabbat férjhez adjuk az idősebb előtt, a hagyomány arculcsapása volna ez, és én törvénytisztelő ember vagyok, a tisztesség embere. Ezért tettem, amit tettem, és okosan cselekedtem esztelenségeddel szemben, és atyához méltón, aki tudja, mivel tartozik gyermekeinek. Mert te galádul megsértetted szeretetemet idősebb lányom iránt, amikor azt mondottad: "Lea nem lobbantja föl férfiúi vágyaimat." Nem érdemled-e meg ezért a leckét és rendreutasítást? Most hát láthattad, hogy föllobbantja-e vagy sem!

- Semmit se láttam! - kiáltott Jákób. - Ráhel volt az, akit én öleltem!

- Igen, ez derült ki reggel - felelte Lábán gúnyosan -, de éppen arról van szó, hogy Ráhelnak, az én kicsikémnek sincs panaszolnivalója. Mert Leáé volt a valóság, míg Ráhelé a hit. De most kioktattalak, hogy hited is Leáé legyen, és akit a jövőben ölelni fogsz, azé lesz mostantól a valóság is meg a hit is.

- Nekem adod hát Ráhelt? - kérdezte Jákób.

- Magától értetődik - mondta Lábán. - Ha akarod őt és megfizeted érte a törvény szerint járó árat, akkor a tiéd lesz.

Jákób fölkiáltott:

- De hiszen hét esztendőt szolgáltam Ráhelért!

- Egyik gyermekemért szolgáltál - felelte Lábán méltóságosan és szilárd hangon. - Ha a másodikat is akarod, amit szívesen vennék, ismét fizetned kell!

Jákób hallgatott.

- Elő fogom teremteni az árat - mondotta aztán -, és igyekszem megszerezni a jegyajándékot. Egy mina ezüstöt kölcsönzök ismerőseimtől, akikkel kereskedés közben ismerkedtem meg, s kezeskedem érte, hogy egy s más ajándékot tudok a menyasszony övére kötni, mert évek folyamán észrevétlenül összegyűlt valamicském, és már nem vagyok olyan koldusszegény, mint akkor, mikor először kértem meg lányod kezét.

- Már megint minden tapintat nélkül beszélsz - felelte Lábán méltóságos fejrázással -, és ezért léhán szólsz olyan dolgokról, amelyeket lelked mélyére kellene zárnod, s örülnöd kellene, ha mások nem terelik rá a szót, s nem perlekednek veled ahelyett, hogy nyíltan locsogsz róla, és megint csak úgy viselkedsz, hogy egyik embernek kell szégyenkeznie a másikért, aki maga nem képes rá. Semmit sem akarok tudni észrevétlen gyarapodásról és hasonló bosszantó dolgokról. Nem kell az ezüstöd jegyajándéknak, és senkinek az áruja váltságdíjul, hanem második gyermekemért is szolgálnod kell, ugyanaddig, mint az elsőért.

- Ordaslelkű! - kiáltotta Jákób, és alig fékezte magát. - Tehát Ráhelt csak újabb hét év múlva akarod nekem adni?

- Ki mondja ezt? - válaszolta Lábán fölényesen. - Ki célzott itt csak hasonlóra is? Csupán te vagy az, aki zagyvaságokat beszélsz, és elhamarkodva ordaslélekkel hasonlítasz össze, mert én atya vagyok, és nem akarom, hogy gyermekem epekedjék a férfiú után, amíg az megöregszik. Menj most a dolgodra, és álld meg becsülettel ezt a hetet. Akkor majd szép csöndben megkapod a másik lányomat is, és mint férje szolgálsz engem érte további hét éven át.

Jákób hallgatott, és lecsüggesztette fejét.

- Hallgatsz - szólt Lábán -, és nem tudsz ráfanyalodni, hogy lábamhoz borulj. Igazán kíváncsi vagyok, vajon sikerül-e valaha hálára indítanom szíved. Hogy itt állok kora hajnalban egy ingben, fölzavarva szükséges álmomból, és ügyeket rendezek veled, nyilván nem elég, hogy ilyen érzést ébresszen benned. Még nem említettem, hogy másik gyermekemmel a második szolgálót is megkapod, akit vásároltam. Mert Zilpát Leának ajándékozom hozományul, Ráhelnak pedig Bilhát, és ebben az esetben is úgy akarom csinálni, hogy a mina ezüstnek, amelyet neked adok, kétharmada beszámíttassék. Így négy asszonyod lesz éjszakára és olyan háremed, mint Bábel királyának és mint Elám királyának, holott az imént még magadban száradtál a sövényen.

Jákób még mindig hallgatott.

- Kegyetlen férfiú - mondta végül egy sóhajjal. - Nem tudod, hogy mit tettél velem, nem tudod és nem is gondolsz rá, meg vagyok róla győződve, és nem is tudod elképzelni vasszívedben! Egész lelkemet és mindent, ami bennem szent, a nemigazira tékozoltam ezen az éjszakán, ez szorítja össze a szívemet az igazi miatt, akinek mindezt szántam, s most Leával törődjem egész héten át, és ha testem elfáradt, mert én is csak ember vagyok és jóllakott, és lelkem már bágyadt örvendezni, akkor lesz enyém az igazi, Ráhel, egyetlen kincsem. Te azonban azt hiszed, hogy evvel jóvátettél mindent. Pedig sohasem lehet azt jóvátenni, amit velem és Ráhellal tettél, gyermekeddel, és végeredményben Leával is, aki ott ül az ágyon és sír, mert nem ő van az én szívemben.

- Ez azt jelenti - kérdezte Lábán -, hogy a Leával töltött nászhét után nem leszel eléggé férfi, hogy megtermékenyítsd a másikat?

- Dehogyis, Isten óvjon ettől - felelte Jákób.

- A többi csak rigolya - fejezte be Lábán a vitát - és túlfinomult fecsegés. Meg vagy elégedve szerződésünkkel, és érvényes legyen köztünk, vagy nem?

- Igen, férfiú, legyen érvényes - szólt Jákób, és visszament Leához.

 

A féltékeny Isten

Ezek hát Jákób történetei, melyek agg arcába vésődtek, s elvonultak ködbe borult, szemöldökében fönnakadt szeme előtt, amikor ünnepélyes tűnődésbe merült, akár egyedül volt, akár emberek közt, akiket azonnal szent borzalom fogott el arckifejezése láttára, úgyhogy meglökték egymást, és így szóltak: "Pszt, Jákób történetein tűnődik!" Egynémelyiket már részletesen elmondottuk és véglegesen tisztáztuk, olyanokat is, amelyek még csak jóval ezután következnek, Jákób hazatérését is a nyugati országokba, s ami megérkezése után esett meg; de tizenhét évet kell itt pótolnunk bőséges eseményeikkel és forgandó történeteikkel, melyeknek élén a kettős nász áll Leával és Ráhellal, valamint Rúben megszületése.

Reubén pedig Leáé volt és nem Ráhelé; amaz szülte Jákóbnak elsőszülöttjét, aki elsőszülöttségét később eljátszotta, mert olyan volt, mint a zúduló vízár, s nem Ráhel foganta s hordozta, nem érzelmeinek jegyese ajándékozta Jákóbnak, s nem Ráhel volt, Isten akaratából, az sem, aki Simeónt hozta világra, Lévit és Dánt és Jehudát, vagy bármelyiket a tíz közül Zebulónig, holott a nászhét leteltével, amikor Jákób az ötödik napon kijött Leától, és a társas madarászaton kissé fölfrissült, Ráhellal ugyanúgy együtt hált, amiről nem is beszélünk többet. Mert már elmondottuk, mint kapta meg Ráhelt; Lábánnak, az ördögnek mesterkedése folytán először Leában kapta meg, s csakugyan kettős nász volt, amit akkor ült - nászéj két nővérrel: az egyikkel valóságosan, a másikkal hite szerint, és mit jelent itt a valóság? Ilyen értelemben Rúben mindenesetre Ráhel fia volt, vele nemzette Jákób. És aki oly készséges és buzgó volt, mégis üres öllel ment ki, s Lea erős és gömbölyű lett, és elégülten fonta össze kezét gömbölyűsége felett, fejét alázattal oldalt hajtva és szemhéját lebocsátva, hogy ne lehessen látni bandzsítását.

A legnagyobb rátermettséggel szült meg a téglákon - néhány óra alatt folyt le az egész, tiszta gyönyörűség volt. Reubén nyomban kizúdult, mint a vízár; mire Jákób, kit sietve értesítettek, megjött a mezőről (mert éppen szezámaratás ideje volt), az újszülöttet már megfürösztötték, sóval megdörzsölték és bepólyálták. Jákób rátette kezét, és valamennyi emberének jelenlétében ezt mondotta: "Fiam." Lábán tiszteletét fejezte ki. Buzdította, hogy legyen éppoly derekas, mint ő, s három egymást követő évben örökítse meg magát, mire a gyermekágyas anya jókedvében odakiáltotta fekhelyéről: tizenkét évig szüntelenül termékeny akar lenni. Ráhel hallotta ezt.

Nem lehetett elmozdítani őt a bölcső mellől, mely hintaként függött alá a mennyezetről, úgyhogy Lea az ágyból kézzel tudta igazgatni. A másik oldalon Ráhel ült, és a gyermeket nézte. Ha sivalkodott, fölemelte, és nővére duzzadó, tejerekkel befutott mellére adta, a látvánnyal be nem telve nézte, amint az táplálta, hogy a gyermek vörös és puffadt lett a jóllakottságtól, s szemlélődés közben tulajdon gyenge mellére szorította kezét.

- Szegény kicsike - mondotta ekkor bizonnyal Lea. - Ne búsulj, te is sorra kerülsz. És kilátásaid hasonlíthatatlanul jobbak az enyémeknél, mert te vagy az, akin urunk szeme szívesen nyugszik, és egy éjszakára, amelyet nálam tölt, bizonnyal négy vagy hat is következik, melyet neked ad, mi kell hát még?

De noha Ráhelnak voltak kilátásai, Isten akaratából mégis Leán teljesültek azok, mert alig kelt föl első gyermeke után, már megint teherbe esett, és miközben hátán Rúbent hordta, testében már Simeónnal volt viselős, és nem is igen érezte magát rosszul, mikor a magzat nőni kezdett, és nem sóhajtozott, amikor nagy hasa eltorzította, hanem kemény és jókedvű maradt mindvégig, és Lábán gyümölcsöskertjében dolgozott addig az óráig, amelyikben némileg megváltozott arccal parancsot adott, hogy állítsák föl a téglákat. Simeón egykönnyen megjelent és tüsszentett. Mindenki megcsodálta; leginkább Ráhel, és mennyire fájt, hogy meg kell csodálnia! Ezzel a gyermekkel másképpen állt a dolog, mint az elsővel; mert Jákób tudatosan és csalafintaság nélkül nemzette Leával, és azé volt egészen és kétségtelenül.

És Ráhel? Hogy állt a dolog a kicsikével? Milyen komolyan és vidáman nézett szemébe a rokonnak, kedves bátorsággal és életrekészséggel; milyen bizalommal kívánta és érezte, hogy gyermeket szül neki kettőjük képére, néha ikreket is! Most üres öllel ment ki, holott Lea már a másodikat ringatta - hogyan lehet ez?

A hagyomány betűje az egyetlen támaszték, amely e fájdalmas életjelenség magyarázatára kínálkozik. Röviden így hangzik: mivelhogy Lea megvetett volt Jákób előtt, Isten megnyitá méhét, Ráhel pedig magtalan vala. Éppen azért. Éppoly kísérlet ez a magyarázatra, mint akármi más, a feltevés bélyegét viseli magán s nem a kijelentését, mert Él saddájnak közvetlen és mértékadó kinyilatkoztatását rendelése értelme felől, akár Jákóbbal, akár más részessel szemben, nem ismerjük, és nyilván nem is hangzott el. Mégis megkísérelnénk, hogy ezt az értelmezést elvessük, és másikat állítsunk helyébe, ha tudnánk jobbat, mint ahogy nem tudunk; sőt inkább az említettet lényegében helyesnek ítéljük.

A lényeg az, hogy Isten rendelése nem vagy nem elsősorban Ráhel ellen irányult, s nem is Lea kedvéért szabatott ki, hanem magának Jákóbnak volt tanulságos megfenyítése, akinek megfeddése ugyanis abban az értelemben történt, hogy a finnyás, puha érzelmi önkényeskedés és a gőg, amellyel ezt ápolta és hirdette, nincs Elóhim kedvére, ámbátor a kiválasztásra és korláttalan előszeretetre irányuló hajlam, ez az érzelmi gőg, amely fölmenti magát minden megítélés alól, s az egész világ ájtatos hozzájárulását igényli, magasabb példaképekre hivatkozott, és valóban annak földi utánzása volt. Ámbátor? Éppen azért, mert Jákób érzelmi kényuraskodása utánzás volt, nyerte el büntetését. Aki itt szóra vállalkozik, meg kell hogy válogassa kifejezéseit: de a használandó szó félénk megvizsgálása után sem kétséges, hogy az itt fejtegetett elrendelés legfőbb indítóoka Isten féltékenysége volt előjogára, amelyet éppen e rendelés által, Jákób érzelmi kényuraskodásának megalázása által kívánt előjogként megjelölni. Ezt az értelmezést lehet gáncsolni, és alig kerülheti el az ellenvetést, hogy oly kicsinyes és szenvedélyes indíték, mint amilyen a féltékenység, isteni elrendelések magyarázatára nem alkalmazható. Az efféle érzékenységnek azonban szabadságában áll a számára visszataszító indulatot mint az istenség korábbi és vadabb fejlődési állapotának szellemileg át nem hasonított csökevényét értelmezni - kezdeti állapotok csökevényét, melyekre más helyen már némi fényt vetettünk, és amelyek idején Jáhunak, egy maroknyi barna pusztafi hadi- és viharistenének, akik harcosainak nevezték magukat, kialakuló arca sokkal inkább a gonoszság és félelmetesség, mint a szentség vonásait mutatta.

Isten szövetsége a vándor Ábrámban munkáló emberi szellemmel mindkét fél megszentelését célzó szövetség volt, oly szövetség, melyben emberi és isteni szükséglet olyannyira összefonódik, hogy alig állapítható meg, melyik oldalról, az isteniről vagy az emberiről indult ki az első ösztönzés erre az együttműködésre, mindenesetre pedig oly szövetség, melynek megkötésében az fejeződik ki, hogy Isten megszentelése és az emberé párhuzamos folyamat, s a legbensőségesebben egymásba "szövődik". Mi célja volna, kérdezhetnénk, különben szövetségnek? Isten utasítása az ember számára: "Légy szent, amiként én is az vagyok!" - már föltételezi Isten megszentelődését az emberben; tulajdonképp ezt jelenti: "Engedd, hogy megszentelődjek benned, és légy aztán magad is szent!" Más szóval: Isten szentté tisztulása zavaros álnokságából visszahatóan az emberét is magában foglalja, akiben e tisztulás Isten nyomatékos kívánságára megy végbe. A dolgok e belső kapcsolata pedig és hogy Isten valóságos méltóságát csak az emberi szellem segítségével éri el, amely viszont ismét csak Isten valóságának szemlélete és az arra való hivatkozás útján nyeri el méltóságát - épp a vonatkozások e fenségesen-házastársi elkeveredése és kölcsönössége, a testbe zárva s a körülmetélkedés gyűrűjével megerősítve, felfoghatóvá teszi, hogy éppen a féltékenység, a szenvedélyes szentség-előttiség e csökevénye maradt meg legtovább Istenben, akár bálványok ellen irányult, akár az érzelmi bujaság előjogára, ami alapjában ugyanaz.

Mert mi más volna az ember féktelen érzése embertársa iránt, ahogyan Jákób érzett Ráhel és aztán, lehetőleg még fokozottabb átvitelben, Ráhel elsőszülöttje iránt, mint bálványozás? Ami Jákóbbal történt Lábán furfangja révén, részben legalább, még joggal értelmezhető szükségszerűen kiegyenlítő igazságosztásnak Ézsau sorsára való tekintettel, fölrovásnak annak terhére, akinek javára az egyensúly megzavartatott. Ha azonban másfelől meggondoljuk Ráhel sötét sorsát, s hozzá megtudjuk azt is, amit az ifjú Józsefnek kellett kiállania, akinek csak igen nagy okossággal és nyájas ügyeskedéssel kezelve Istent és embert, sikerült a dolgoknak jó fordulatot adni, nem lehet kétség, hogy a legtisztább és legeredetibb értelemben vett féltékenységről van szó - nem az általános és származtatott féltékenységről egy előjogra, hanem a legszemélyesebbről a bálványozó érzelem tárgyaira, melyekre bosszút állva le is sújtott, egyszóval: a szenvedélyre. Nevezzük bár ezt pusztai csökevénynek, mégis igaz marad, hogy elsősorban éppen a szenvedélyben teljesül be és igazolódik a messze zúgó szó: "Eleven Isten." Miután tapasztaltuk, azt fogjuk mondani, hogy József, bármennyire ártalmára voltak is különben hibái, Istennek emez elevensége iránt szinte több érzéket tanúsított, és nagyobb ügyességgel tudott tekintettel lenni rá, mint nemzője.

 

Ráhel nagy zavara

A kis Ráhel mindebből egyáltalában semmit sem értett. Jákób nyakában csüngött és sírt:

- Adj nékem magzatokat, mert ha nem, meghalok!

Ő így válaszolt:

- Kedves galambom, mire való ez? Türelmetlenséged némileg férjedet is türelmetlenné teszi, és nem gondoltam volna, hogy valaha is efféle érzés támadjon szívemben ellened. Igazán nincs értelme, hogy kérésekkel és könnyekkel csimpaszkodsz rajtam. Avagy Isten vagyok én, aki megtagadta tőled a méhnek gyümölcsét?

Istenre hárította a felelősséget, és evvel jelezte, hogy őrajta nem múlik, és hogy őt, amiként bebizonyosodott, különben sem terheli hiba: Leában termékeny volt. Ám az ifjabbat Istenhez utasítani egyenlő volt avval a megállapítással, hogy a hiba az övé, és éppen ebben nyilatkozott meg Jákób türelmetlensége, valamint hangjának remegésében. Természetszerűen ingerült volt, mert Ráhel balgán cselekedett, amikor olyasmit kért tőle, amit ő maga is sóvárogva kívánt, anélkül hogy a maga részéről csalódott reménysége miatt asszonyának szemrehányást tett volna. Ám szegénykének sokat el kellett nézni bánatában, mert ha terméketlen marad, az nagy bajt jelent számára. Ráhel maga volt a barátságosság, de hogy nénjét ne irigyelje, az meghaladta az asszonyi természetet, és az irigység olyan érzelemvegyülék, amelyben a csodálaton kívül - sajnos - még más is előfordul, s ekképp a visszahatás a másik fél részéről szintén nem lehet a legjobb. Ez alá kellett hogy ássa a testvéri viszonyt, és valóban, már meg is kezdte munkáját. Az anyává lett Lea helyzete a világ szemében annyira felette állt a magtalan asszonytársénak, aki még mindig leányként járt-kelt, hogy csaknem képmutatónak kellett volna lennie, hogy valóságos méltósága tudatának minden jelét száműzze magatartásából. A szólásmondás szerint, bármilyen együgyűen hangzik is, a gyermekekkel megáldott asszony volt a "szeretett", a magtalan pedig röviden a "gyűlöletes" - szörnyű szólás Ráhel fülében, szörnyű, mert egyáltalában nem illett az ő esetére, és mi sem volt ennélfogva emberibb, minthogy nem elégedett meg a némán őrzött igazsággal, hanem hangosan ki kellett azt mondania. Így történt sajnos: sápadtan és villámló szemmel hivatkozott Jákóbnak sohasem titkolt előszeretetére iránta és gyakrabbi éjszakai látogatásaira, ami ismét Lea sebezhető pontja lévén, érintésére csak egy vállvonogató választ adott: mi hasznod belőle? És a barátságnak vége volt.

Szorongó érzéssel állt Jákób közöttük.

Lábán tekintete is sötét volt. Jóllehet elégedetten látta, hogy gyermeke, akit Jákób vissza akart utasítani, most ily nagy tisztességben állt; de másfelől fájt a szíve Ráhelért, s azonkívül pénzes zacskóját is kezdte félteni. A törvényhozó fölvésette, hogy ha egy asszony gyermektelen marad, az após vissza kell hogy fizesse vételárát, mert az ilyen házasság elhibázott. Lábán remélhette ugyan, hogy Jákób nem tud erről, de bármikor megtudhatja, s egy szép napon, ha már semmi reménye se lehet Ráhelnak, arra kerülhet a sor, hogy Lábánnak vagy fiainak készpénzben kell kártalanítani Jákóbot szolgálata hét esztendejéért - s a férfiúnak ez megfeküdte gyomrát.

Ezért amikor Lea a házasság harmadik évében elnehezedett - Lévi fiú volt az, aki ekkor hírt adott magáról -, Ráhel részéről azonban semmi sem történt, Lábán volt az első, aki célzást tett rá, hogy itt segítségre van szükség, és aki követelte, hogy intézkedés történjék, s Bilha nevét hozta szóba, kívánván, hogy Jákób háljon vele, s a lány szüljön Ráhel ölén. Tévedés volna azt hinni, hogy maga Ráhel vetette föl vagy különösképp pártolta ezt a különben kézenfekvő gondolatot. Az érzelmek, melyekkel fogadta, nagyon is megoszlók voltak, semhogy többet tehetett volna érdekében, mint hogy tűrte. De való, hogy nagyon meghitt és szíves viszonyban állt szolgálójával, Bilhával, evvel a kedves teremtéssel, akinek bájai előtt később Leának teljesen vissza kellett vonulnia; és vágyakozása az anyai méltóság után erősebb volt a természetes gátlásoknál is, amelyek akadályozták, hogy maga tegye meg azt, amit egykor a keményszívű atya tett: hogy rokon férjéhez éjszakai helyettest vezessen.

Tulajdonképpen megfordítva történt: Jákóbot vezette be kézenfogva Bilhához - a kicsikét, aki boldog zavarában azt sem tudta, hol a feje, és szükségen felül illatozott, előbb testvériesen megcsókolván, s így szólva hozzá:

- Ha már meg kell lenni, szívecském, akkor te vagy az én választottam. Légy ezerszeres anya!

Ez a túlzó jókívánság csak oly értelmű üdvözlő szólásmód volt, hogy Bilha legyen termékeny úrnője helyett, és a gyermek ezt haladéktalanul meg is tette: sikerét adta hírül magzata anyjának, hogy ez hírül adhassa az atyának, a szülőknek; hasának nagysága a következő hónapokban csak kevéssel maradt mögötte Lea életterhének, és Ráhel, aki ezekben az időkben csupa gyöngédség volt Bilha iránt, és gyakran simogatta hasát és helyezte fülét domborulatára, mindenki szeméből kiolvashatta a tiszteletet, melyet áldozatának eredménye szerzett neki.

Szegény Ráhel! Vajon csakugyan boldog volt-e? Egy szükség esetére bevett szokás segített neki, hogy a felsőbb rendelést bizonyos mértékben meggyöngítse, de készségesen vágyakozó szívének nagy zavarára, méltósága egy idegen testében növekedett. Félméltóság volt, félboldogság, félöncsalás, melyet nyomorúságosan támogatott a szokás, de semmi támasztékra nem talált Ráhel húsában és vérében; és csak félig lesznek igaziak a gyermekek, a fiak, akiket Bilha szül majd neki és gyümölcstelenül szeretett férjének. Ráhelé volt a kéj, és másé lesz a fájdalom. Ez kényelmes volt, de sivár és iszonyatos, néma borzalom, nem elméje számára, mely a törvényt és a szokást követte, hanem derék és bátor kis szíve számára. Ráhel zavarodottan mosolygott.

Különben vidáman és jámboran csinált végig mindent, amit csinálnia szabad és parancsolt volt. Bilha az ő térdén szült - a szertartás így kívánta. Hátulról átkarolta szolgálóját, és órák hosszat buzgón részt vett munkájában, nyögésében és jajgatásában, bábaként és vajúdóként egy személyben. A kis Bilhának kemény dolga volt, egy nap teljes huszonnégy óráján át tartott a szülés, és a végén Ráhel csaknem éppannyira kimerült, mint a test szerinti anya, de lelkében éppen így kívánta.

Így jött a világra a Jákób-ivadék, akit Dánnak neveztek, alig néhány héttel Lea Lévije után, a házasság harmadik évében. A negyedikben pedig, amikor Lea azt a fiút szülte, akit Istendicséretének vagy Jehudának hívtak, Bilha és Ráhel egyesült erővel férjüknek még egy gyermeket ajándékoztak, aki alkalmasnak látszott rá, hogy jó birkózó váljék belőle, amiért is a Naftáli nevet kapta. Így Ráhelnak Isten nevében két fia lőn. Ezután egyelőre nem következett több szülés.

 

A dudáim

Jákób házaséletének első éveit csaknem egészen Lábán udvarán töltötte, és kinn a legelőn a bojtárokat és béreseket dolgoztatta, csak néha-néha tartván szigorú szemlét; beszedte tőlük a marha- és árujárandóságot, amely Lábáné volt, de nem egészen, sőt nem is mindig nagyobbrészt; mert odakinn az udvaron is, ahol Jákób saját árucikkeinek beraktározására több új csűrkamrát építtetett, sok minden már Lábán vejéé volt, és szinte két együttműködő virágzó gazdaságról lehetne beszélni, sokszorosan egymásba bonyolódott érdekközösségről, amelyet Jákób nyilván át tudott tekinteni s uralkodni rajta, amely azonban Lábán nehézkes tekintete számára már régen nem volt átlátható, bár ő nem tudta elszánni magát, hogy ezt bevallja: részben aggodalmában, hogy elárulja értelmének hiányosságát, részben pedig régi félelmében, hogy akadékoskodó beavatkozásával elcsüggeszti az áldást tiszttartója testében. Ezen a módon még mindig nagyon jól járt maga is; szemet kellett hunynia, és csakugyan alig merte már üzleti ügyben kinyitni a száját - nagyon is lenyűgözően s szemmel láthatóan igazolódott Jákób istenfiúsága. Hat fiút és vízfakasztót hívott életre négy esztendő alatt; ez duplája volt annak, amit Lábán áldás közben létre tudott hozni. Titkos csodálata csaknem határtalan volt; s ezt Ráhel ölének elzártsága csak kevéssé csökkentette. Hagyni kellett, hogy tegyen, amit akar, és tiszta szerencse, hogy amint látszott, egyelőre alig gondol fölkerekedésre és távozásra.

A valóságban Jákób lelkében sohasem halványult el a hazatérés gondolata s a föltámadásé ebből a sírveremből és a Lábán-ország alvilágából; tizenkét esztendő múltán éppoly kevéssé következett ez be, mint húsz és huszonöt év múltán. De ő pazarlóan bánt az idővel, öntudatlan tudatában annak, hogy van ideje (mert százhat évet ért meg), és már fölhagyott vele, hogy az utazás gondolatát Ézsau haragja gyanítható lelohadásának időpontjához kösse. Azonkívül élete bizonyos fokig szükségszerűen meg is gyökerezett Naharina földjében, mert sok mindent élt itt át, és a történetek, amelyeket valamely helyen élünk át, gyökerekhez hasonlatosak, melyeket ama hely talajába eresztünk. Főképpen azonban úgy ítélte Jákób, hogy a Lábán-világba történt leszállásából még nem húzott elég hasznot, még nem szedte meg magát benne eléggé. Az alvilágban két anyag rejlett: sár és arany. A sarat megismerte: a borzalmas várakozási idő és a még borzalmasabb csalás alakjában, amellyel Lábán, az ördög nászéjszakáján lelkét meghasította. Kezdett már vagyonnal is terhesedni - de nem elegendőképpen, nem bőségesen; ami csak elvihető volt, azt föl kellett pakolni, és Lábánból, az ördögből még aranyat kellett facsarni, még nem voltak kvittek, még alaposan meg kellett őt csalni: nem azért, hogy Jákób bosszút állhasson, hanem egyszerűen mert úgy volt rendjén, hogy a csalafinta ördög végül is istenigazában megcsalassék; csupán a mi Jákóbunk még nem látta a döntő erejű eszközt, hogy a végzetet alaposan beteljesítse.

Ez tartotta vissza őt, és üzletei elfoglalták. Most megint sokat volt kinn mezőn és pusztán, a pásztoroknál és nyájaknál, tenyésztésbe és kereskedésbe merülve, Lábán és a maga számlájára; és többek között ez is oka lehetett, hogy a gyermekáldás folyama megrekedt, jóllehet gyakran az asszonyok és gyermekeik s a már serdülőben levő Lábán-fiak is vele voltak a karámoknál, és vele laktak sátrakban és kunyhókban. Úgy volt, hogy Ráhel, megkapva valahogyan a magáét, nem tudta tovább elnyomni féltékenységét Bilha, a segítőtárs iránt, és nem tűrte tovább az úrnak és szolgálójának érintkezését, s mindkettő készséggel engedelmeskedett tilalmának.

Ő maga magtalan maradt az ötödik, a hatodik évben is, amint sajnálatosan gyanítani lehetett, örökre; Lea teste pedig ugaron maradt - nagyon kedve ellenére, de pihent mégis, egy éven át és két éven át, úgyhogy végül is így szólt Jákóbhoz:

- Nem tudom, mi ez, és micsoda szégyen ér engem, hogy rideg és hiábavaló vagyok! Ha egyedül volnék asszonyod, nem történne ez így, és nem maradtam volna áldatlan két esztendő hosszat. De itt van a húgom, aki a mi urunknak mindene, és elveszi férjemet, úgyhogy csak nehezen tudom magam türtőztetni, hogy meg ne átkozzam, holott szeretem őt. Talán ez az ellenkezés rontja meg véremet, hogy nem hozok gyümölcsöt, és a te Istened nem akar többé megemlékezni rólam. De ami kijárt Ráhelnak, az megillet engem is, vedd Zilpát, szolgálómat, és hálj vele, hogy szüljön ölemben, és fiakhoz jussak általa. Ha már megvetett vagyok előtted, legalább gyermekeket akarok mindenáron, mert balzsam kell sebeimre, melyeket hidegséged üt rajtam.

Jákób alig vetett ügyet panaszaira. Nyilatkozata, hogy Lea is kedves számára, a bágyadt udvariasság átlátszó bélyegét viselte. Ezt kárhoztatni kell. Hát nem tudott erőt venni magán egy kevéssé, hogy jó legyen feleségéhez, aki mindenesetre eszköze volt súlyos lelki megcsalattatásának, és minden meleg szót, amelyet szólt hozzá, nyomban dédelgetett, drága érzése megrablásának kellett tekintenie? El kellett jönnie a napnak, amikor keservesen meglakolt szívének gőgjéért, ám ez a nap messze volt, és előbb még föl kellett virradnia ez érzés számára a végső diadal napjának is...

Lea valószínűleg csak a forma kedvéért tette meg javaslatát Zilpával, s hogy abba rejtse igazi kívánságát, hogy Jákób gyakrabban látogassa meg. De Jákób, aki oly érzéssel teli volt, ezt nem érezte, gőgösen elsiklott fölötte, és egyszerűen csak közölte készségét és hozzájárulását, hogy Zilpa segítségével újítsák föl a gyermekáldást, Ráhelnál bocsánatot kapott érte, mert az sohasem tudta ezt megtagadni, kivált mikor a nagy keblű Zilpa, ki bizonyos fokig hasonlított úrnőjére, és sohasem is nyerte el Jákób igazi kegyét, az igazi kedves lábához borulva elnézését kérte. Ezután Lea szolgálója alázattal és rabszolgai buzgósággal fogadta urát, nehézkes lett, és úrnője térdén szült, aki segített neki nyögésében. A házasság hetedik s Jákób Lábán-idejének tizennegyedik évében szülte Gádot, és a szerencsének ajánlotta föl; azután a nyolcadikban, illetve tizenötödikben a torkos Ásert. Így Jákóbnak most nyolc fia volt.

Az időben, amikor Áser született, történt az eset a dudáimmal. Reubén volt a szerencsés, aki találta - ekkor már nyolcesztendős, sötét, izmos, gyulladt szemhéjú fiú. Már a kora nyári aratómunkában is részt vett, amelyre Lábán és Jákób is hazajött a birkanyírásból, és amely az átmenetileg alkalmazott béresekkel megerősített házinépet alaposan megizzasztotta. Lábán, a juhtenyésztő, kinek mezőgazdasági tevékenysége Jákób érkezésekor mindössze egy szezámföld megművelésére szorítkozott, a vízlelet óta árpát, kölest és különösképp búzát termesztett; a búzaföld, melyet agyagkerítés vett körül, s árkok és töltések szeltek át, legjelentékenyebb szántója volt. Hat hold nagyságban hullámzott tova lapos dombsoron, és televény földje zsíros és erőteljes volt: ha időnként pihenni hagyták, amit Lábán szent és bölcs szabály szerint nem mulasztott el, több mint harmincszoros termést hozott.

Ez az év áldásos volt. A megművelésnek, az ekének és magvető kéznek, a kapának, boronának, a vízontó merítővödörnek jámbor munkája isteni jutalomban részesült. Mielőtt a kalászok kihajtottak, Lábán marhája pompás zöld legelőt kapott, a terméstől távol maradt a gazella, a holló, a földet nem lepte el sáska, sem áradás el nem söpörte. A gabona Ijár havában teljében állt, annál is inkább, mert Jákób, noha tudvalevőleg nem volt földművelő, ezen a területen is kimutatta, hogy milyen áldott eszű, s tettel és tanáccsal a szokásosnál sűrűbb vetést honosított meg, miáltal a kalász magszáma kissé csökkent ugyan, de nem annyira, hogy a végeredmény ne lett volna nagyobb, jóval nagyobb, úgyhogy Lábán, legalább amint Jákób számvetésével bebizonyította neki, még úgy is jól járt, ha a termés bizonyos része vejének jutott.

Mindnyájan kinn voltak a munkánál, maga Zilpa is, aki közben Gádot és Ásert szoptatta, és csak a ház leányai maradtak otthon, hogy vacsorát készítsenek, Lea és Ráhel. Nádból font napvédő kalapban, rojtos kötővel ágyékuk körül, izzadságtól csillogó testtel és jámbor dalokat énekelve sarlózták az aratók nekilendülő karral a gabonát. Mások pedig szalmát vágtak vagy kévét kötöztek, szamaras vagy ökrös szekérre rakták, hogy az áldás a szérűre kerüljön, marhákkal megtapostassák, szeleljék, megrostálják és kupacba öntsék. A gyermek Rúben is megállta a helyét Lábán fiai között a munka ünnepén, s amikor, aranyos délután, karja ellankadt, a mező szélén elbandukolt. Ott, az agyagfalnál találta a mandragóragyökeret.

Éleslátás és tudomány kellett hozzá, hogy fölismerje. A bolyhos dudva tojás alakú leveleivel csak kevéssé emelkedett a föld fölé, gyakorlatlan szem észre sem vehette volna. Rúben azonban a sötét, mogyoró nagyságú bogyós gyümölcsökről, a dudáimról fölismerte, mi rejlik ott a földben. Fölkacagott, és hálát adott Istennek. Nyomban kést ragadott, kört vont, és ásott körös-körül, míg a gyökértő már csak vékony rostokon függött. Akkor két bajhárító szót mondott, és gyors rántással kitépte az anyaföldből a répát. Várta, hogy kiáltani fog, de semmi se történt. Mégis valódi és tökéletes varázsemberke volt, akit üstökön fogott: húsos-fehér, kétlábú, gyermekkéz nagyságú, szakállas és mindenütt rostos szőrrel lepett - csodálni és kacagni való manó. A fiú ismerte tulajdonságait. Számos és hasznos sajátsággal rendelkezett; különösen azonban, úgy tudta Rúben, az asszonyok vehették hasznát. Ezért rögtön Leának, anyjának szánta azt, amit talált, és szökdelve szaladt haza, hogy elvigye neki.

Lea nagyon megörült. Becéző szavakkal dicsérte elsőszülöttjét, datolyát nyomott a markába, és figyelmeztette, hogy atyja és nagyatyja előtt ne nagyon fecsegjen a dologról.

- Hallgatás nem hazugság - mondotta, és szükségtelen, hogy mindjárt mindenki tudja, mi került a házba, elég lesz, ha majd ki-ki érzi jó hatását. - Gondját akarom viselni - így határozott -, és ki akarom csalni belőle, mire képes. Köszönöm, Rúben, elsőszülöttem s az első asszony fia, köszönet, hogy rágondoltál! Mások bizony nem gondolnak rá. A siker tőlük szállt rád. Szökellj hát utadra!

Evvel elbocsátotta a fiút, és azt gondolta, most már övé a kincs. Ám Ráhel, testvére kémlelődött, és mindent látott. Ki kémlelődött vajon később ugyanígy, és törte csaknem nyakát locsogása miatt? Sok bája mellett ez a hiba is benne rejlett, és húsának és vérének ezt is továbbadta. Így szólt Leához:

- Mit hozott neked fiunk?

- Fiam - mondotta Lea - jóformán semmit sem hozott, vagy alig valamit. Véletlenül talán itt voltál a közelben? Egy bogarat hozott együgyűségében és egy tarka kavicsot.

- Hiszen egy földiemberkét hozott levelestül és gyümölcsöstül! - szólt Ráhel.

- No persze, azt is - felelte Lea. - Íme, itt van. Amint látod, vaskos és vidám. Fiam találta számomra.

- Ó, igen, igazad van, no lám, milyen vaskos és vidám! - kiáltotta Ráhel. - És milyen sok dudáimja van, maggal tele! - S kinyújtott kezét már összekulcsolta csinos fejecskéje mellett, ráhajtva orcáját. Csak az hiányzott, hogy maga elé tartsa kezét, és könyörögjön.

- Mit akarsz vele tenni? - kérdezte.

- Természetesen ingecskét akarok ráadni - válaszolta Lea -, miután előbb megmostam és megkentem, azután házikóba teszem, és hűségesen ápolom, hogy szerencsét hozzon a házra. El fogja ijeszteni a légi lidérceket, hogy egyikük se bújjon emberbe vagy az istálló marhájába. Időt fog jósolni és dolgokat kifürkészni, amelyek ez idő szerint rejtve vannak, vagy még a jövő titkai. Sebezhetetlenné teszi a férfiakat, ha ruhájukba rejtem, hasznot hoz nekik mesterségükben, és hozzásegíti őket, hogy igazságot kapjanak a bíró előtt még akkor is, ha nincs igazuk.

- Minek mondod ezt? - szólt Ráhel. - Tudom magamtól is, hogy erre jó. De mit akarsz vele ezenkívül?

- Le akarom vágni levelét és dudáimját - felelte Lea -, hogy főzetet csináljak belőle, amely elaltatja azt, aki csak meg is szagolja, és ha sokáig szagolja, elveszti beszélőképességét. Oly erős öntet ez, gyermekem, hogy aki túlságosan sokat vesz be belőle, akár férfi, akár nő, halálnak halálával hal meg, egy kevés azonban jó kígyóharapás ellen, és ha valakinek testét vágatnia kell, úgy hat, mintha másnak a testét vágnák.

- Mindez egészen mellékes - kiáltotta Ráhel -, de amit elsősorban forgatsz eszedben, arról nem beszélsz! Ah, Lea, testvérkém! - kiáltotta, és hízelegni kezdett s két kézzel könyörögni, mint egy kisgyerek. - Szemem erecskéje, te legderekabb a lányok között! Add nekem fiad dudáimjának egy részét, hogy termékeny legyek, mert a csalódás, hogy nem lehetek az, elsorvasztja életemet, és olyan keservesen szégyellem magam értéktelenségem miatt! Lásd, te tudod, ünőkém, aranyhajú a feketék között, mi a titka a főzetnek, és miként hat a férfiakra, és hogy égi harmat a nők magtalanságára, akik boldogan fogannak, és könnyűszerrel szülnek meg! Neked összesen hat fiad van, nekem kettő, aki nem is az enyém, mi szükséged hát a dudáimra? Add nekem, vadszamaracskám, ha nem is mind, legalább egynéhányat, hogy áldhassalak és lábadhoz borulhassak, mert lázas vágyban égek utána!

Lea azonban kebléhez szorította a mandragórát, és fenyegetőn kancsalító szemmel nézett húgára.

- Ez már mégis sok - mondta -, idejön a kedvenc és kémlelődik, és a dudáimot szeretné. Nem elég neked, hogy minden nap és minden órában elveszed tőlem az én uramat, még fiam dudáimját is akarod ezenfölül? Ez igazán szemtelenség.

- Muszáj ilyen csúnyán beszélned - felelte Ráhel -, s még ha igyekszel, akkor sem sikerül másként? Ne hozz ki a sodromból avval, hogy mindent csúfra fordítasz, hiszen én nyájas szeretnék veled lenni, gyermekkorunkra emlékezve! Hogy én vettem el tőled Jákóbot, férjünket? Te vetted el őt tőlem a szent éjszakán, amikor titkon melléje feküdtél énhelyettem, és ő vakon beléd oltotta Rúbent, akit nekem kellett volna fogannom. Most az én fiam lenne, ha minden rendjén történt volna, s nekem hozta volna a leveles gyökeret, és ha te kérnél tőlem belőle, én bizony adnék neked.

- Ugyan mit nem mondasz! - mondotta Lea. - Csakugyan te fogantad volna fiamat? Hát akkor azóta miért nem fogantál, és most miért kell vajákolnod szorultságodban? Nem adtál te nekem semmit, tudom jól! Mondtad-e valaha Jákóbnak, amikor udvarolt neked és magához akart venni: "Kedvesem, gondolj nénémre is!" - Azt nem, hanem odaájultál, és mindjárt kebledet adtad játszani, és semmire sem volt gondod, csak szeretkezésedre. Most pedig kunyerálsz: "Én adnék neked!"

- Ah, milyen csúnyán beszélsz! - válaszolta erre Ráhel. - Milyen visszataszítóan csúnya az, amit természeted szerint kénytelen vagy locsogni, fáj nekem, de fáj a szívem is érted. Valóban átok, hogy valakinek mindent el kell csúfítania, ha csak kinyitja a száját. Hogy Jákóbot nem küldöttem hozzád, amikor pihenni akart nálam, az egyáltalában nem azért volt, mert sajnáltam tőled, az ő Istene és atyánk istenei tanúim! Hanem nagy szomorúságomra kilencedik éve vagyok magtalan, és minden éjszaka, amikor engem választ, forrón remélem az áldást, és nem akarom elszalasztani. De te, aki könnyűszerrel elszalaszthatod egyszer-másszor, te mit forgatsz a fejedben? El akarod őt vajákolni a magad számára a dudáimmal, nekem pedig nem adsz belőle, hogy elfelejtsen, és tiéd legyen minden, és az enyém semmi. Mert amíg enyém volt szerelme és tiéd a gyümölcse, addig még volt némi igazság. Neked azonban mind a kettő kell, a szerelem is, a gyümölcse is, én pedig maradjak hoppon? Így gondolsz te a testvéredre!

És leült a földre, és hangosan sírt.

- Most hát fogom fiam földiemberkéjét, és elmegyek - szólt Lea hidegen.

Ráhel erre fölugrott, megfeledkezett könnyeiről, és félhangosan, esdekelve kiáltott:

- Isten szerelmére, ne tedd azt, hanem maradj és hallgass meg! Jákób velem akar lenni ma éjszaka, megmondotta reggel; amikor kiment tőlem. "Édesem - mondta -, köszönöm ezt az éjszakát! Ma aratjuk a búzát, de a mezőn töltött nap munkatüze után eljövök, kedvesem, hogy megfürödjem holdfényedben." Ó, hogyan tud beszélni a mi urunk! Szava képletes és ünnepélyes. Ugye, hogy szeretjük mind a ketten? Én azonban átengedem őt neked ma éjszakára a dudáimért. Szó szerint átadom őt neked, ha adsz egy keveset, és félrevonulok, mialatt te így szólhatsz: "Ráhelnak ma nincs kedve, és elege van az enyelgésből. Azt mondta, velem aludj ma!"

Lea elpirult és elsápadt.

- Igaz ez? - dadogta. - És eladod őt nekem fiam dudáimjáért, hogy mondhassam neki: "Ma az enyém vagy"?

Ráhel pedig felelt:

- Helyesen mondod.

Erre Lea nekiadta a mandragórát, levelet és gyökeret, mindent együtt kezébe nyomott siettében, és hullámzó kebellel így suttogott:

- Fogd, menj, és ne lássalak!

Ő maga azonban, mikor véget ért a munka és az emberek megjöttek a mezőről, elébe ment Jákóbnak és így szólt:

- Velem kell hálnod ma éjszaka, mert fiunk teknősbékát talált, Ráhel meg elkunyerálta tőlem ezért az árért.

- Úgy - felelte Jákób -, hát egy teknősbékát érek és egy díszes dobozkát, amelyet teknőjéből lehet készíteni? Nem is emlékszem rá, határozottan el voltam-e tökélve rá, hogy ma Ráhellal háljak. Így hát a biztosat vásárolta meg a bizonytalanért, amit csak dicsérni tudok. Ha megegyeztetek felőlem, legyen hát így. Mert nem jó, ha a férfiú szembeszáll az asszonyi szándékkal, vagy visszautasítja határozatukat és döntésüket.

 

HETEDIK FEJEZET: RÁHEL

Az olajjóslat

Dínát, a fruskát nemzették akkor - ezt a szerencsétlen gyermeket. Lea teste azonban ismét megnyílt általa; négyéves szünet után az Erőteljes ismét magára talált. A házasság tizedik évében szülte Isszakárt, az erős csontú szamarat, a tizenegyedikben Zebulónt, aki nem akart pásztor lenni. Szegény Ráhel! Övé volt a dudáim, és Lea szült. Így akarta Isten, és így akarta még egy darabig, míg akarata meg nem fordult, vagy inkább új fokot nem ért, míg végzettervének egy további részlete nyilvánvalóvá nem lett, s Jákóbnak, az áldottfejűnek nagy boldogság nem jutott részéül - élettel és fájdalommal terhes boldogság, amilyent időbe korlátozott emberi értelme álmodni se mert volna, amikor részese lett. Lábánnak, az agyagtuskónak nagyon igaza volt, amikor sör mellett ülve súlyos szavakkal kijelentette, hogy az áldás erő, és az élet erő és semmi több. Mert hitvány babona azt hinni, hogy az áldáshordozók élete fenékig boldogság és merő gazdagság. Az áldás tulajdonképpen csak alapszíne lényüknek, amely bőséges fájdalmak és sorscsapások szövedékén mintegy aranyosan átcsillog.

A házasság tizenkettedik, illetve Jákób Lábán-idejének tizenkilencedik évében nem született gyermek. Ám a tizenharmadikban, vagyis huszadikban Ráhel áldott állapotba került.

Milyen fordulat és milyen új hajnal! Képzeljük el Ráhel aggódó-hitetlen ujjongását és Jákób térdre hulló boldogságát! Az igazi harmincegy éves volt ez időben; senki sem hitte, hogy Isten még tartogatja számára ezt a nevetést. Jákób Sárának tekintette őt, aki a három férfiú kinyilatkoztatása után minden valószínűség ellenére fiat kapott, és az ősanya nevével nevezte, lábához ülve s az áhítat könnyein keresztül felpillantva sápadtan elformátlanodó arcába, melyet most bájosabbnak látott, mint valaha. Magzatát pedig, a sokáig megtagadott, végül megfogant gyermeket, akit egy érthetetlen átok oly sok éven át nem adott meg bizakodásának, míg anyja hordta, egy hivatalosan már alig-alig elismert, a nép között azonban még mindig kedvelt ifjúságistennek ősrégi, archaikus nevével nevezte el, Dumuzinak, igazi fiúnak. Lea hallotta ezt. Hat igazi fiat és egy ugyancsak tökéletesen igazi leányt adott urának.

De enélkül is tudott már mindent. Meg is mondta nyíltan és világosan négy legnagyobb fiának, akik ekkor tíz-tizenhárom éves, úgyszólván felnőtt, erőteljes és nagyon hasznavehető, férfias képességű ifjak voltak, bárha arcra kevéssé szépek, és mind hajlamosak a szemhéjgyulladásra:

- Jákób és Lea fiai, a mi időnk lejárt. Ha ez a másik fiút szül neki - és én a legjobbat kívánom, az istenek látják szívemet -, az úr ránk se néz többet, rátok se, a kicsinyekre se s a szolgálók gyermekeire se, énrám meg egyáltalában nem, még ha tízszer első asszonya vagyok is. Mert hiszen az vagyok, és atyám istenei hétszer adták meg nekem az anyaság sikerét. Ő azonban a kedvenc, ezért az első és az egyetlen igazi is, s az úr oly büszke lelkében, hogy az igazinak fiát, aki még világra se jött, Dumuzinak nevezi, hallottátok. Dumuzi! Mint kés hatol mellembe és mint pofon éri arcomat, mint ostorcsapás éri mindegyiktek arcát, de tűrnünk kell. Fiúk, így áll a dolog. Uralkodnunk kell magunkon, nektek is, nekem is, és szívünket két kézre kell fognunk, hogy ne lobbanjon föl viharosan a jogtalanság ellen. Szeretnünk és tisztelnünk kell az urat, noha a jövőben egy hajítófát sem érünk szemében, és keresztül fog nézni rajtunk, mint a levegőn. És azt a másikat is szeretni akarom, és megzabolázom szívemet, hogy el ne átkozza őt. Mert gyöngéd az a nővérke iránt, és melegen érez a gyermekkori játszótárs iránt, de a kedvencet, aki a Dumuzit fogja szülni, heves vággyal szeretné megátkozni, és olyannyira megoszlók érzéseim irányában, hogy szinte testileg rosszul érzem magam miatta, és magam sem tudom, mi van velem.

Rúben, Simeón, Lévi és Jehuda ügyefogyottan dédelgették anyjukat. Vöröses szemmel elmerengtek, és alsó ajkukat rágták. S ekkor kezdődött. Ekkor fogant meg Rúben szívében a hirtelen haragú tett, amelyet egykor el kellett követnie Leáért, s amely kezdete volt a végnek, melyet elsőszülöttsége ért. Ekkor fogant meg a testvérek kebelében a gyűlölet csírája az élet ellen, mely most még maga is csíra volt; megtörtént a vetés, mely mondhatatlan szívfájdalmává sarjadt Jákóbnak, az áldottfejűnek. Kellett ennek így lennie? Nem fordulhatott volna úgy, hogy békesség és öröm uralkodik Jákób törzsében, és minden szelíden s egyenletesen megy, sima békességben? Sajnos nem, ha meg kellett történnie annak, ami történt, és ha az a tény, hogy történt, egyben bizonyítéka is annak, hogy meg kellett történnie. A világban sok minden történik, és mivel nem kívánhatjuk azt, hogy inkább szűnjön meg mindez békében, a szenvedélyeket se kárhoztathatjuk, melyek létrehozták a történéseket; mert bűn és szenvedély nélkül nincs haladás.

Hogy Ráhel állapota milyen nagy hűhót okozott, már magában véve bosszúság és szörnyűség volt Lea számára, aki oly derekasan viselte számos terhességét, s a kutya se törődött vele. Ráhel szinte szentté lett most - oly felfogás, mely természetesen Jákóbtól származott, melynek hatása alól azonban Lábántól kezdve le az utolsó rabszolgáig és istállótisztítóig egyetlen házbeli sem vonhatta ki magát. Lábujjhegyen jártak körülötte, nem beszéltek vele másként, csak édeskés-borongó hangon, s közben félrebillent fejjel olyan kézmozdulatokat tettek, mintha a levegőt simogatnák, mely körüllebegi testét. Csak az kellett még, hogy pálmaágakat és szőnyegeket teregessenek elébe, amerre jár, hogy lába kőbe ne botoljon; s ő az udvarlást sápatag mosollyal fogadta, nem annyira önszeretetből, mint inkább a Jákób-magzat kedvéért, akivel végre megáldotta az ég: Dumuzinak, az Igazinak tiszteletére. De vajon ki tesz különbséget az áldáshordozók alázata és gőgje között?

Amulettekkel teleaggatva, kezét sem volt szabad mozdítani a házban, udvaron, kertben és mezőn. Jákób megtiltotta. Sírt, ha asszonya nem evett, vagy amit evett, nem tudta magában tartani; mert hétszámra siralmas állapotban volt, s nagyon féltek valamely lidérc kártevő hatásától. Hadina, az anya állandóan kenőcsös kötéseket rakott rá, amelyeket ősi receptek szerint készített, és amelyeknek kettős ereje volt: egyrészt varázslatosan védő és elijesztő, másrészt természetesen gyógyító és enyhítő módon hatott a keverék. Ebszőlőt, estikét, kerti zsázsát és Namtár, a hatvan betegség ura növényének gyökerét dörzsölte szét, porukat tiszta és e célra megbűvölt olajjal elkeverte, és ezzel az állapotos köldöke környékét alulról fölfelé megkente, miközben homályos, mindent egybekeverő és félig értelmetlen szavakat mormolt:

- A gonosz Utukku, a gonosz Alu távozzon, gonosz halálszellem, Labartu, Labasu, szívbaj, hascsikarás, fejfájás, fogfájás, Aszakku, nehéz Namtaru, ki a házból, égre és földre kérlek benneteket!

Az ötödik hónapban Lábán azt követelte, hogy Ráhelt vigyék Háránba, E-kulkul Szin templomának egy jóspapja elé, hogy az Ráhelnak és gyermekének jövendőt mondjon. Jákób színleg ragaszkodott elveihez, ellene szólva a javaslatnak és megtagadva részvételét, alapjában azonban éppoly izgalommal várta a jóslatot, mint a rokonok, s ő kívánta legjobban, hogy semmit el ne mulasszanak. Ezenfelül a vén látnok és házjáró Rímanni-Bél volt, azaz: "Bél, könyörülj rajtam", látnokok fia és unokája, akiről szó volt, különösképp népszerű és nagy tudományú jós és olajhoz értő, aki egyhangú vélemény szerint mesterien látott a jövőbe, és akihez folyvást nagy tömegek tolongtak; és ha Jákób természetesen vonakodott is kérdezőként elébe lépni és a holdnak áldozatot mutatni be, mégis sokkal inkább kíváncsi volt mindenre, ami, bármily nézőpontból is, Ráhel állapota és kilátásai felől tudott valamit mondani, semhogy a szülőknek kíméletlenül útjukba állt volna.

Az úton Hárán felé tehát kétoldalt ők tartották, Lábán és Hadina, a szamár kantárszárát, amelyen az elnehezedett Ráhel ült, s óvatosan vezették az állatot, hogy lába meg ne botoljék, s a gyengélkedőt össze ne rázza. Hátul pedig a juhot rángatták maguk után, amelyet áldozatra szántak. Jákób, aki integetett utánuk, otthon maradt, hogy ne kelljen látnia az e-kulkuli ünnepélyes szörnyűségeket, és ne kelljen megbotránkoznia a templomhoz tartozó házon, melyben kéjnők és kurafiak nehéz pénzért odaadták magukat az idegeneknek, a bálvány tiszteletére. A maga bemocskolása nélkül várta be a látnokok fiának jóslatát, a kehelyjóslást, amellyel azok elgondolkozva tértek haza, és némán hallgatva elbeszélésüket, miként jártak a templomhegyedben és Rímanni-Bél, az olajlátó, vagyis Rimut színe előtt, ahogyan az magát a rövidség kedvéért neveztette.

- Hívjatok Rimutnak, egészen röviden! - mondta a jóságos. - Mert noha Rímanni-Bél a nevem, vagyis hogy "Szin könyörüljön rajtam", de magam is tele vagyok könyörülettel azokkal szemben, akik szükségükben és kétségükben áldozni jönnek, ezért megszólításul mondjátok egyszerűen: "Könyörület", ez a rövidítés illik hozzám. - Azután tudakozódott, mit hoztak magukkal legszükségesebbet, megvizsgálta, az áldozati állat kifogástalan-e, és utasította őket, hogy még ezt és azt a fűszeráldozatot szerezzék be a főudvar árusainál.

Ez a Rímanni-Bél vagy Rimut kellemes férfiú volt fehér gyolcsruhájában és ugyancsak gyolcsból való kúpsüvegében - aggastyán már, de karcsú és nem hájtól elcsúfított testű, fehér szakállal, piros krumpliorral és tréfás szemecskével, amelybe csak belenézni is vidító volt.

- Épkézláb vagyok - így nyilatkozott -, és minden tagom és belsőrészem hibátlan, mint az áldozati állaté, ha megfelelő, és mint a juhé, ha nem lehet semmit ellene vetni. Termetem és arányaim éppen a legjobbak, lábam sem görbül kifelé vagy befelé, fogam se hiányzik egyetlenegy sem, s kancsalnak sem lehet nevezni, vagy herebetegnek. Csak az orrom vörös egy kicsit, amint látjátok, de csupán a jókedvtől és semmi más okból, mert én józan vagyok, mint a tiszta víz. Csupaszon léphetnék isten elé, amint valaha szokásos volt: így halljuk és olvassuk ezt. Most fehér gyolcsban állunk előtte, és én ennek is örülök, mert a gyolcs ugyancsak tiszta és józan, és illik lelkemhez. Nem táplálok irigységet, testvéreim, az imádkozó papok ellen, akik vörös alsóruhában és lepelben látják el tisztüket, ijesztő pompába burkolva, hogy zavarba ejtsék a démonokat, az ólálkodó manókat és a lidérceket. Ők is hasznosak és szükségesek, és megérdemlik a jövedelmüket, de Rímanni-Bél (ez vagyok én) mégsem szeretne közéjük tartozni, sem a mosdató és balzsamozó papok közé, sem pedig megszállott vagy jajveszékelő és üvöltő pap lenni, vagy olyasféle, akinek férfiasságát Istár nőiességre változtatja, bármi szent dolog is az. Az irigység árnyékát sem keltik mindezek bennem, jól megférek a saját bőrömben, és nem is szeretnék másfajta jövendőmondást űzni, csakis az olajlátást, mert ez hasonlíthatatlanul a legésszerűbb, legvilágosabb és legjobb. Magunk közt szólva, a májnézés éppúgy, mint a nyíljóslás, tág teret nyit az önkénynek, és az álmok és rángatózások magyarázása sem mentes hibáktól, úgyhogy titkon gyakran magam is mulatok rajta. Ami titeket illet, atya, anya és állapotos gyermek, ti a helyes úton jártok, és a helyes ajtón kopogtattok. Mert ősöm, Enmeduranki, Szippar királya volt a vízözön előtt, a bölcs és a védő, akinek a nagy istenek képességet adtak, hogy olajat nézzen a vízen, és hogy fölismerje, mit hoz a jövő, az olaj viselkedése alapján. Nyílegyenes vonalon, atyáról fiúra származom tőle, és a hagyomány hiánytalan, mert az atya mindig megeskette kedves fiát Samas és Adad táblájára és íróvesszőjére, és megtanította arra a műre, mely így kezdődik: "Ha a látnokok fia", egészen Rimutig, aki vidám és tökéletes (ez vagyok én). És én kapom a juh hátsórészét, bundáját és egy fazék húslevest, hogy előre tudjátok; továbbá az inakat és a belsőrészek felét a táblák szerint és a szabályok értelmében. A lágyékok és a jobb comb és egy szép darab sült az istené, és ami megmarad, azt közösen fogyasztjuk el a templomi lakománál; meg vagytok hát elégedve?

Így beszélt Rimut, a látnokok fia. Ők pedig áldozatot mutattak be a szentelt vízzel meghintett tetőn, négy korsó bort és tizenkét kenyeret, valamint tejszínből és mézből készült pépet tálaltak az Úr asztalára, és sót hintettek. Aztán a füstölőkandeláberekre fűszereket szórtak, és levágták a juhot: az áldozó tartotta, a pap rásújtott, és az áldozatot fölajánlották. Mily kecsesen lejtette Rimut, az aggastyán, a hibátlan testű a befejező táncot az oltár előtt, higgadt ugrándozással! Lábán és az asszonyok nem tudtak elég magasztalót mondani róla Jákóbnak, aki némán figyelte őket, elhallgatott vággyal és titkolt türelmetlenséggel lesve a jóslatot. Igen, a jóslatot és az olaj jövendölését, amely homályos volt és többértelmű; utána sem lett senki sokkal okosabb, mint előtte, mert egyszerre vigasztalón és fenyegetőn hangzott, ám a jövőnek nyilván így kellett hangzania, ha megszólalt, és mindenesetre egy hangja volt ez is, bárha csak zümmögés és összeszorított ajakkal való beszéd. Rímanni-Bél fogta a cédrusbotot és a csészét, imádkozott és énekelt, és olajat öntött vízre, valamint vizet olajra, és ferdén tartott fejjel az olajképződményeket szemlélte a vízen. Az olajból két gyűrű vált ki, az egyik nagy és a másik kicsi: így hát Ráhel, a juhtenyésztő lánya minden jel szerint fiat fog szülni. Az egyik olajgyűrű kelet felé indult, s aztán megállt: így hát a szülőnő egészséges lesz. Az olajból rázásnál hólyag képződött: így hát védőistene mellette áll majd szorultságában, mert az igen nagy lesz. Szorultságából megmenekedik az emberfia, mert az olaj elsüllyedt és fölmerült, amikor vizet öntöttek hozzá, szétoszlott és visszatérve ismét egyesült, így hát az emberfia, jóllehet nehéz szenvedés után, de megint egészséges lesz. De mivel az olaj, amikor vizet öntöttek hozzá, elmerült és aztán ismét felszínre emelkedett, és a kehely szélét érintette, így hát a beteg föllábad, ám az egészséges halálfia lesz. "Csak nem a gyermek?!" Jákób nem tudta elfojtani ezt a kiáltást... Nem, a gyermekkel ellenkezőleg állt a dolog az olaj híradása szerint, amely azonban éppen itt nem volt egykönnyen fölfogható az emberi értelem számára. A gyermek sírba tétetik, és mégis élni fog, olyan lesz, mint a gabonaszem, mely ha nem hozna gyümölcsöt, meghalna. Ez az értelem, erősítgette Rimut, kétségtelen annak alapján, ahogy az olaj, mikor vizet öntöttek hozzá, először kettéoszlott, ám azután ismét egyesült, és nap felé eső szélén sajátságosan csillogott, mert ez fejének fölemelkedését jelenti a halálból. Ez nem egészen érthető, mondotta a látnok, maga sem érti, nem akarja magát bölcsebbnek mutatni előttük, mint amilyen, de a híradás megbízható. Ami viszont az asszonyt illeti, a próba és ellenpróba alapján nem fogja meglátni fia csillagát, amikor az legmagasabban áll, hacsak nem óvakodik a 2-es számtól. Mert ez általában szerencsétlen szám, de a juhtenyésztő lányának számára különösen az, s az olaj szerint nem szabad útra kelnie a 2-es jegyében, különben olyan lesz, mint a hadsereg, mely nem éri el a harcmező vezérét.

Így szólt a jóslat s a jóslat mormolása, melyet Jákób fejbólintva hallgatott, közben ugyanakkor vállát vonogatva. Mit is kezdjenek vele? Fontos volt meghallgatni, mert Ráhelra vonatkozott és gyermekére, egyébként azonban jobb volt nem feszegetni, és a jövőre bízni, mit valósít meg a mormolásból. E tekintetben jövő és sors különben sem engedtek túlságosan szabad kezet. Sok minden történhetett és nem történhetett, amit többé-kevésbé még mindig összhangba lehetett hozni a jóslattal, s úgy lehetett fölfogni, hogy így is volt értve. Jákób néhány óra hosszat még eltűnődött a jóslás lényegén általánosságban, és beszélt is erről Lábánhoz, aki azonban semmiről sem akart tudni. Vajon természete szerint a jövőben rejlőnek leleplezése az, amin változtatni nem lehet, avagy vigyázatra intés és figyelmeztetés az emberhez, tegye meg a magáét, hogy a hirdetett szerencsétlenség be ne következzék? Ez azt jelentette volna, hogy végzés és sors nem változtathatatlan, hanem az embernek módja van befolyásolni. De ha így áll az eset, a jövő nem az emberen kívül, hanem benne rejlik, s akkor hogyan lehet jövőt olvasni? Különben gyakran előfordult, hogy a hirdetett szerencsétlenséget éppen az elhárító rendszabályok okozták, sőt hogy ezek nélkül a rendszabályok nélkül az nyilván egyáltalában be sem következett volna, miáltal az intelem is, a sors is ördögi gúnnyá vált. Az olaj azt mondotta, hogy Ráhel, bárha nehéz kínnal, fiút szül. Ha azonban a vajúdót elhanyagolják, nem olvasnak rá, a szükséges kenetekkel el nem látják: mihez fogna akkor a sors, hogy szerencsés jóslatához hű és önmaga maradjon? Akkor bűnös módon a gonosz történne meg a sors ellenére. De ez esetben nem bűnös az a kísérlet is, amely jót akar okozni a sors ellenére?

Lábán nem méltányolta az efféle nyűgösködést. Ez nem egyenes gondolkodás, mondotta, hanem ferde, túlhajtott és okvetetlenkedő. A jövő az jövő, azaz: még nincs itt, tehát nem is változtathatatlan, de egy nap itt lesz, éspedig így és így, bizonyos módon tehát változtathatatlan, tudniillik a maga minősége szerint, mint jövő, és ennyit elég is róla beszélni. A jövendőmondás megvilágosító és tanulságos a szív számára, s a látnokpapokat azért tartják és fizetik, hogy évekig tartó tanulás után szolgáljanak vele a négy égtáj királyának, Samas kegyencének és Marduk kedvencének, Sumir és Akkád királyának védőurasága alatt, aki Bábel-Sipparban, a folyó két partján lakik ölnyi magas alépítményekkel ellátott palotájában és kimondhatatlan pompájú tróntermében. Azért hát semmi okvetetlenkedés!

Jákób már elhallgatott. Bábel Nimródja ellen mélységes, az ősvándortól örökölt gúny lakozott szívében. Így hát a jóslat semmivel sem tűnt föl szentebbnek szemében, amiért Lábán a nagy hatalmú úrra hivatkozott érdekében és arra, hogy ez ujját sem mozdítja anélkül, hogy a látnokoktól tanácsot ne kérne. Lábán egy ürüvel fizette meg a jóslatot és mindenféle élelmiszerrel a holdbálvány részére, és már ezért is ragaszkodni kellett szerzeményéhez. Jákób, aki semmit sem fizetett, szükségszerűen szabadabban állt a jóslattal szemben; viszont örült is, hogy fizetés nélkül hallhatott valamit, és ami a jövőt illeti, gondolta, legalább az a kérdés már ma feleletet kapott, hogy Ráhel magzata fiú lesz vagy leány. Ráhel ölében már megtörtént a döntés, csupán még nem lehetett látni. Van tehát változtathatatlan jövő, s hogy Rímanni-Bél olaja fiút mutatott, mindenesetre erősítőn hatott. Egyebekben Jákób hálás volt néhány gyakorlati tanácsért, melyet a látnok adott; mert mint igazi pap és házjáró, egyben a gyógyításban is jártas volt, és jóllehet kétféle minősége közt kétségkívül ellentét állott fönn (mert mit tehet az orvosi tudomány a jövővel szemben?), nem fukarkodott kipróbált szülészeti tanácsokkal, melyekben az orvosi-receptszerű és a szertartásos-vajákos tökéletes hatóerővel egészítette ki egymást.

A kis Ráhelnak nem volt könnyű dolga. Jóval mielőtt eljött az órája, mely aztán csaknem a végső lett, kezdődtek a praktikák, és innia kellett, ami nem ízlett, például sok olajat, amelybe szétzúzott méhkő pora volt keverve, s tűrnie testén a sok borogatást, a csomagolást szurokból, disznózsírból, halakból és gyökerekből főzött kenőccsel, sőt tisztátalan állatok egész részeit, melyeket a kenőcsös borogatáshoz hasonlóan zsineggel kötöztek tagjaira. Azonkívül az ágy fejénél állandóan egy áldozati gödölye feküdt, ha Ráhel aludt, pótáldozatul helyette a mohó szellemek számára. Közelében éjjel-nappal a mocsárból gázoló Labartu agyagbábja állott, szájában malacszívvel, hogy a terhes nő testébe költözött szörnyeket átcsalogassa képmásába, melyet aztán minden három napban karddal összeromboltak és a szögletben elásták, miközben nem volt szabad hátranézni. A kardot egy tüzes szénserpenyőbe dugták, mely, jóllehet az évszak már igen meleg volt, s Tammúz hava közelgett, hasonlóképp éjjel-nappal Ráhel mellett kellett hogy álljon. Ágyát kis pépfal vette körül, s hogy szobácskájában három gabonakupac állt, az szintén Rímanni-Bél tanácsára történt. Mikor jelentkeztek az első fájdalmak, az ágy oldalát sietve malacvérrel kenték meg, a kaput pedig gipsszel és kátránnyal.

 

A szülés

Nyáridő volt, néhány nappal már benn jártak a karámok urának, a szétszaggatottnak havában. Mióta küszöbönállt a nagy pillanat, amikor az igazi és legkedvesebb szülni fog, Jákób nem tágított oldala mellől, saját kezűleg részt vett az előkészületekben, megújítván a kenőcsös kötéseket, sőt egyszer maga zúzta össze s temette el a Labartu-bábut, s noha ezek a rendszabályok és szokások nem atyáinak Istenétől eredtek, a bálványokon és látnokokon túl mégiscsak eredhettek tőle, és mindenesetre nem voltak mások, amiket követni lehetett volna. Ráhel, aki sápadt volt és lefogyott, s csak testének közepe vastagodott meg, ahol méhének gyümölcse öntudatlan kegyetlenséggel minden erejét és nedvét a maga növelésére szívta el, Jákób kezét gyakran vonta mosolyogva oda, ahol a gyermek tompa rúgásait ki lehetett tapogatni, és az apa a hústakarón keresztül üdvözölte Dumuzit, az igazi fiút, s rábeszélte, hogy mihamarább szánja el magát napvilágra jönni, de ügyesen s kíméletesen bújjon elő rejtekéből, hogy rejtőjének ne kelljen szükségen felül szenvednie. S amikor Ráhel szegény kis arca mosolyosan eltorzult, s elakadó lélegzettel adta tudtul: érzi, közel a perc, Jákób módfelett fölindult, odakiáltotta a szülőket, a szolgálókat, megparancsolta, hogy készítsék elő a téglákat, lótott-futott tárgytalan buzgósággal, és szíve tele volt esdekléssel. Nem lehet eléggé dicsérni Ráhel készségességét és bátorságát. Örvendező hősiességgel, eltökélten, hogy tettben és tűrésben derekasan megállja a helyét, fogadta a természet rendelését. Nem külső tekintélyért, s mert nem akart tovább a világ előtt gyermektelen és gyűlöletes lenni, volt ily serény, hanem mélyebb, testibb tisztesség okából; mert nemcsak az emberi társadalom ismeri a tisztességet, hanem a test is, és még jobban, mint amaz, amint Ráhel tapasztalta, amikor fájdalom nélkül és szégyenletesen Bilhában anya lett. Mosolya, amikor a szülés megkezdődött, nem volt az akkori zavart mosoly, melyben testének szomorú bűntudata tükröződött. Boldogságtól és rövidlátástól ragyogó kedves és szép szeme közben Jákóbéba merült, akinek tisztességben szülni készült; mert ez az óra volt az, amelyre egykor tűnődő életrekészséggel várt, amikor először állt előtte a mezőn az idegen, a távolról jött rokon.

Szegény Ráhel! Oly vidám volt, annyira tele jó szándékkal, hogy derekasan megállja a helyét a természet művénél, s ez oly kevéssé volt jó vele, oly nehéz próbára tette a bátrat! Talán Ráhel, aki olyan becsületes türelmetlenséggel kívánkozott az anyaság után és annyira bízott hozzá való képességében, a valóságban, azaz: testileg egyáltalán nem erre termett, mögötte maradt Leának, a nemszeretettnek, úgyhogy a halál kardja lebegett fölötte minden lebetegedésnél, s már a második alkalommal rá is zúdult s megölte? Lehet, hogy a természet ennyire ellentmond önmagának, s így megcsúfolja a vágyakat és jámbor hitet, amit maga ültetett Ráhel szívébe? Nyilván így van. Ráhel bizakodása visszautasításban és hite meghazudtolásban részesült, ez lett a készséges-szívű sorsa. Hét esztendőt várt Jákóbbal bizalomban, és azután tizenhárom éven át kellett megfoghatatlan módon csalódnia. Most pedig, amikor a természet végül megadta neki azt, amire vágyott, oly szörnyű árat vett érte, amekkorát Lea, Bilha és Zilpa együttesen nem fizettek valamennyi anyaságuk tisztességéért. Harminchat óra hosszat, éjféltől délig és aztán ismét egy teljes éjen át másnap délig tartott az iszonyat, és ha még egy órát vagy akár csak egy félóra hosszat tart, Ráhel nem bírja erővel. Rögtön az elején szomorúan látta Jákób asszonya csalódását; mert ez azt hitte, gyorsan, vidáman, erőteljesen megy a dolog, és most egyszerre teljesen elakadt. Az első jelek csaltak; több órás szünetek szakították meg a bevezető fájdalmakat, az üresség és csönd terméketlen időszakai, melyekben Ráhel nem szenvedett, de szégyenkezett és unatkozott. Többször is így szólt Leához: "Bezzeg másként ment nálad, testvér!", és ez nem mondhatott ellent, Jákóbot, az urat egy tekintettel súrolva közben. Aztán fájdalmas inger ragadta meg a vajúdót, mely mindegyre szörnyűbb és hosszabb lett, s ha elmúlt, csak hiába volt a kemény munka. Ráhel a téglákat fölcserélte az ággyal s ezt ismét a téglákkal. Jöttek és múltak az órák, az éjszakok, a napszakok, s ő csak szégyenkezett s bánkódott ügyetlensége miatt. Nem jajgatott, ha a fájdalom belémarkolt, és nem akarta elhagyni többé; összeszorította fogát, és néma jó szándékkal iparkodott minden erejéből, mert nem akarta megrémíteni urát, kinek lágy szívét ismerte, és aki az elbágyadás időközeiben tépett lélekkel csókolgatta kezét és lábát. De mit segített itt a jó szándék? Visszautasításra talált. Mikor már túlságosan kínlódott, mégis sikoltozni kezdett, éspedig oly vadul és iszonyúan, ami sehogy se illett hozzá, s nem volt várható a kis Ráheltől. Mert ebben az időben, a második reggelen, nem volt magánál és nem volt többé önmaga, s irtózatos üvöltésén hallani lehetett, hogy nem ő az, aki kiált, mert a hang teljesen idegen volt, hanem a démonok üvöltenek, akiket a malacszív az agyagbábu szájában még mindig nem tudott átcsalogatni a vajúdóból a bábuba.

Görcsös fájdalmak jöttek, de semmit sem vittek előbbre, csupán a szent jajongót gyötörték szüntelen pokoli kínnal, úgyhogy arcának sivalkodó lárvája elkékült, és ujjai meggörbültek a levegőben. Jákób ide-oda futkosott a házban és az udvaron, s mindennek nekiment, mert hüvelykujját a fülébe dugta, s többi nyolc ujjával szemét fedte el. Istenhez kiáltott - most már nem fiúgyermekért, nem ez volt már a fontos, hanem hogy adjon Ráhelnak békés halált és megpihenést, s szabadítsa meg a pokoli kíntól. Lábán és Hadina, minthogy italaik, kenőcseik és simogatásaik semmi eredménnyel nem jártak, mély megilletődéssel ráolvasást űztek, s a vajúdó sikoltozása közben ritmikus szavakkal emlékeztették Szint, a holdistent arra, miként vett védelmébe egykor egy ellő tehenet: így oldja meg e nőnek facsaró kínját is, és segítsen szolgálójának a szülés fájdalmában. Lea egyenesen állt a szülőszoba egyik sarkában, karját testéhez szorította, kezét csuklóból fölemelte, és némán, bandzsa kék szemével nézte Jákób kedvesének élethalálharcát.

S ekkor Ráhelből egy utolsó sikoltás tört fel, a démonok végsőkig fokozott üvöltése, ahogy nem lehet kétszer fölsüvíteni, hogy holtan össze ne essünk, s amelyet nem lehet kétszer hallani, hogy eszünket ne veszítsük - s Lábán feleségének nyomban más dolga akadt, mint Szin tehenéről dudorászni, mert Jákób fia világra jött, tizenegyedik és elsőszülött fia kilépett az élet vértől sötétlő kapuján: Dumuzi-Abzu, a mélység igazi fia. Bilha, Dán és Naftáli anyja sápadtan és kacagva futott az udvarra, ahová Jákób eszeveszetten kirohant, és röpködő nyelvvel jelentette az úrnak, hogy gyermekük született, fiat kaptak, s hogy Ráhel él; s az apa testében reszketve bevánszorgott a gyermekágyashoz, odaborult melléje és sírt. Az, izzadságban fürödve s mintegy halálban megdicsőülve, a kimerültség lihegő dalát dalolta. Testének kapuja szétmarcangolódott, nyelvét összeharapdálta, s szívének élete csaknem kialudt, oly gyenge volt. Bizakodásának ez lett a bére.

Nem volt annyi ereje, hogy fejét Jákób felé fordítsa, hogy mosolyogjon, csak haját simogatta, amint ott térdelt, és aztán szemét oldalvást fordította a függőbölcső felé, annak jeléül, hogy az atya nézzen az élő gyermekre, és tegye fiára kezét. A gyermek túl volt a fürdetésen, s nem nyivákolt többé. Aludt, pólyába bugyolálva. Sima fekete haj fedte fejecskéjét, mely kibújáskor megtépte az anyatestet, hosszú szempillái voltak, s parányi kezecskéin teljesen kialakult körmök. Egyelőre még nem volt szép; hogyan is lehetett volna szó szépségről ilyen pici gyereknél? S Jákób mégis látott valamit, amit nem látott Lea gyermekeinél, és nem vette észre a szolgálók gyermekeinél, első pillanatra látta azt, ami szívét, minél tovább nézett, annál túláradóbban áhítatos elragadtatással töltötte el. Az újszülött körül a tisztaságnak, szelídségnek, összhangnak, szeretetreméltóságnak és Isten előtt való kedvességnek valami kimondhatatlan fénye lebegett, amelynek mibenlétét Jákób, ha nem is fogta föl, de úgy hitte, fölismerte. A gyermekre tette kezét, és így szólt: "Fiam." Ám alighogy megérintette, az fölnyitotta szemét, mely ekkor kék volt, és születésének delelőn álló napja fényét sugarazta, s parányi, tökéletesen kialakult kezecskéjével megfogta Jákób ujját. Végtelenül finom kulcsolással tartotta, s közben újra elaludt, s Ráhel is, az anya mély álomba szenderült. Jákób pedig meghajolva állt, leheletfinom érintés fogságában, és jó óra hosszat nézte fiacskája tisztaságát, míg az vinnyogva enni nem kért, akkor anyjához emelte.

Józsefnek nevezték vagy Jasupnak, ami a sokasodást és növekedést jelenti, mintha mi Augusztusnak neveznénk fiainkat. Istent is belefoglalva, egész neve Jószéf-él vagy Joszif-já, de e szó első tagját szívesen értelmezték úgy is, mint utalást a Magasságosra, ekképp Jehószéf néven nevezték.

 

A tarka juhok

Miután Ráhel megszülte Józsefet, Jákób csupa gyengédség és csupa felajzottság volt; nem is beszélt másként, csak ünnepélyesen megindult hangon, és szívének önelégültsége már a bűn határán járt. Mivel a déli órán, amikor a gyermek született, keleten a Szűz állatövi jegye jött fel, mely, miként Jákób tudta, az Istár-csillagnak, a mennyei nőiesség planetáris megnyilvánulásának felelt meg, ragaszkodott hozzá, hogy a szülő Ráhelban égi szüzet és istenanyát lásson, Háthort és Ezetet, gyermekkel keblén - az újszülöttben pedig csodagyermeket és fölkentet, kinek föllépése kacajos áldásidő hajnalodását jelenti, és aki nagyra fog nőni Jáhú erejében. Nem lehet elkerülni, hogy szertelenséget és túlzást ne vessünk szemére. Az anya a gyermekkel kétségkívül szent kép, de ha Jákób a legcsekélyebb tekintettel van is bizonyos érzékenységekre, nem csinál a képből "jelkép"-et a szó botránkoztató értelmében, s a kis Ráhelből asztrális istennőt. Azt persze tudta, hogy Ráhel nem a szó közönséges és földi jelentése szerint szűz. Hogy is gondolhatott volna ilyesmire! Ha "szűz"-ről beszélt, az csupán mitikus-csillagászati jelentésű locsogás volt. De a hasonlathoz nagyon is szó szerinti elragadtatással ragaszkodott, miközben az önfejűség könnyei szöktek szemébe. Éppúgy egészen tűrhető, sőt kedves gondolatjátéknak lehetett volna tekinteni, hogy juhtenyésztő létére, s mivel szívének kedvesét ezenfelül Ráhelnak hívták, a csecsemőt "bárány"-nak nevezte. De a hangsúly, amellyel ezt tette, s amellyel a bárányról beszélt, aki a szűztől született, félig sem volt tréfa, hanem a függőbölcső kis porontya számára a mocsoktalan áldozati zsenge-bárány szentségét igényelte. A vadállatok, így ábrándozott, mind megrohanják a bárányt, de az legyőzi valamennyit, és nagy lesz az öröm angyalok közt és emberek közt és az egész földkerekségen. Gallynak és ágacskának nevezte a fiút, mely a legfinomabb gyökérről sarjadt, mert túlságosan költői lelkében evvel a világ-tavasz s éppen ama most hajnalodó áldásidő képzete kapcsolódott, amikor az égi gyermek megveri az erőszakosokat nyelve botjával,

Micsoda érzelmi szertelenségek! És amellett Jákób számára az "áldásidő hajnalának", ami tulajdon, személyes idejét illeti, nagyon is gyakorlati jelentése volt. A gazdagság áldását jelentette - Jákób bizonyos volt benne, hogy az igazi fiának születésében biztosítékot láthat arra nézve, hogy Lábán szolgálatában kötött üzletei, akármennyit hoztak is suttyomban eddigelé, most döntő módon és meredek ívben haladnak fölfelé, és hogy e fordulat után a sáros alvilág ellenállás nélkül mindent megad, amit aranyban-ezüstben adhat; amivel természetesen ismét egy magasabb és bensőségesebb gondolat volt szoros összefüggésben, mégpedig a kincsekkel rakott hazatérésé a felvilágba, atyái földjére. Igen, Jehószif születése Jákób életének csillagpályáján fordulóponthoz volt hasonló, mellyel tulajdonképpen össze kellett esnie föltámadásának Lábán országából. Ám ez nem történhetett meg olyan egyszerűen. Sem Ráhel nem volt útra képes (mert gyengén és halaványan, csak nagyon nehezen lábadozott a borzalmas szülés után), sem a gyermek nem volt az egyelőre, a csecsszopó, akiről lehetetlen volt föltenni, hogy kibírja a több mint tizenhét napos fáradságos Eliézer-utat. Csodálatos és csaknem nevetséges, milyen könnyelműen ítélnek és tudósítanak néha ezekről a dolgokról. Így azt halljuk, Jákób tizennégy évet töltött Lábánnál, hetet és hetet; végül megszületett József, és erre Jákób hazatért. Ez a tudósítás kifejezetten azt mondja, hogy az Ézsauval való találkozással a Jabbók partján Ráhel és József is előlépett, és meghajolt Edom előtt. De hogyan léphetett volna elő egy csecsemő, és hogyan hajolhatott volna meg? József ekkor ötesztendős volt, és ez az öt esztendő volt az, amelyet Jákób a húsz után még ott töltött, mégpedig új szerződéssel. El nem utazhatott, de úgy tehetett, mintha azonnal utazásra gondolna, hogy sarokba szorítsa Lábánt, az agyagtuskót, akire csak szorongással és a gazdasági élet kíméletlenségének merev kihasználásával lehetett egyáltalában hatni.

Ezért hát Jákób szót emelt Lábán előtt, mondván:

- Atyám és bácsikám, kegyeskedjél füledbe fogadni szavamat.

- Mielőtt szólnál - vágott közbe gyorsan Lábán -, hallgass meg inkább engem, mert igen sürgős mondanivalóm van. Ez nem mehet tovább így, és hogy semmi törvényes rend ne legyen az emberek között, végtére is szörnyűség számomra. Hét és hét évig szolgáltál asszonyaidért szerződésünk szerint, amely a teráfimnál van letéve. Egynéhány esztendő óta azonban, gondolom, hat éve, a megállapodás és az okmány elavult, és most nem jogviszony áll fönn, hanem már csak szokás és nembánomság, és senki se tudja többé, mihez tartsa magát. Olyan lett életünk, mint a ház, melyet mérőzsinór nélkül építenek, és őszintén szólva olyan lett, mint az állatoké. Jól tudom, mert az istenek látónak teremtettek, hogy megtaláltad a magad hasznát, míg feltétel és szerződéses bér nélkül szolgáltál engem, mert különféle javakat és értékeket szereztél magadnak, amelyeket nem akarok fölsorolni, ha már egyszer a tiéd, és ha Lábán gyermekei, Behor, Alub és Murasz, az én fiaim elhúzzák miatta a szájukat, megfeddem őket. Mert a teljesítmény megéri bérét, de azért ezt mégiscsak szabályozni kell. Ezért kerekedjünk föl most, és kössünk új szerződést egyelőre még hét évre, és én kész vagyok megalkudni minden feltétellel, amelyet józanul elém szabsz.

- Ebből nem lehet semmi - válaszolta Jákób fejét rázva -, és sajnos, bácsikám, hiába pazarolja értékes szavait, amit elkerülhetett volna, ha mindjárt meghallgat engem. Mert nem új szerződés végett emelek szót Lábán előtt, hanem szabadságolás miatt és elbocsáttatásért. Húsz évet szolgáltam neked, s hogy miként, arra nézve rád hagyom a választ, mert magam nem tehetném, s illendő módon nem használhatnám a megfelelő szavakat. A te szádból azonban cseppet sem hangzanának rosszul.

- Ki tagadhatná? - mondta Lábán. - Fölöttébb tűrhetően szolgáltál, szó se róla.

- És megöregedtem és megderesedtem szolgálatodban szükség nélkül - folytatta Jákób -, mert az ok, amiért távoztam Jichák házából és elhagytam falumat: Ézsau haragja rég elfüstölgött, s a vadász gyermeki kedélye egyáltalában nem tud immár a régi históriákról. Évek óta hazamehettem volna hazámba bármely órában, de nem tettem. És miért nem tettem? Erre megint csak olyan szavak vannak, amelyeket magam nem használhatok, mert magasztalók. Most azonban Ráhel, az ég leánya, akiben annyira megszépültél, megszülte a Dumuzit, Józsefet, az én fiamat s az ő fiát. Akit most többi gyermekemmel, Leával s a cselédekével egyetemben magamhoz akarok venni, s össze akarom gyűjteni, amivel szolgálatodban gyarapodtam, s tevehátra ülni és elutazni, hogy hazámba s szülőfalumba érjek, és végtére saját házam tájának viseljem gondját, miután oly sokáig vigyáztam kizárólag a tiédre.

- Ezt a szó legigazibb értelmében fájlalnám - felelte Lábán -, és amennyire tőlem függ, mindent megteszek, hogy eltérítselek tervedtől. Mondja el hát fiam és öcsém gyorsan és közvetlenül, ami begyét nyomja, s amit új föltételek tekintetében kíván, s én Anura és Ellilre fogadom, hogy a legvégsőket is, amit csak némileg ésszerűen tőlem követelhet, teljes hajlandósággal veszem fontolóra.

- Nem tudom, mit tartasz ésszerűnek - mondta Jákób -, hiszen te tudod, mi kevesed volt, mielőtt hozzád kerültem, és e kevés mi sokaságra terjedett segítségemmel, úgy, hogy még asszonyod, Hadina is részt vett a nagy fölvirulásban, és váratlan derekassággal három fiúval ajándékozott meg agg napjaidra. Képes lennél rá és ésszerűtlennek ítélnéd kívánságomat, azért inkább hallgatok, és távozom.

- Szólj, és maradni fogsz - válaszolta Lábán.

Erre Jákób előadta követelését, és kimondta, mit kíván egy- vagy többévi maradása fejében. Lábán mindenre el volt készülve, de erre nem. Első pillanatra mintha fejbe kólintották volna, aztán kapkodva igyekezett először jól megérteni a kívánságot, majd a szükséges ellentámadással nyomban korlátozni annak jelentőségét.

A tarka juhok híres története volt ez, amelyet ezerszer is elmondtak újra és újra kutak és pásztortüzek mellett, ezerszer eldúdoltak és elfelelgettek "szép beszélgetésekben" Jákób tiszteletére s mint a furfangos pásztorfortély mesteri példáját - az a történet, melyre Jákób még késő vénségében is, amikor eltűnődött a múltakon, nem tudott anélkül gondolni, hogy finom ajka mosolyra ne húzódott volna szakállában... Egyszóval Jákób a kétszínű juhokat és kecskéket kívánta, a fekete-fehér pettyeseket - nem a már meglevőket, jól értsük meg! -, hanem ami tarkát a jövőben ellenek majd Lábán nyájai, az legyen jutalma, s az csatoltassék tulajdonához, melyet a bácsi szolgálatában idők folyamán szerzett. A mostantól fogva tenyésztendő állatok megosztásáról volt szó a nagybátya és szolgája közt, bárha nem egyenlő részekre; mert a juhok nagy tömege fehér volt, és csak egy kisebb rész tarka, és Jákób úgy is beszélt, mintha holmi selejtezésről volna szó. De mindketten pontosan tudták, miközben tárgyaltak, hogy a tarkák tüzesebbek és termékenyebbek a fehéreknél, és Lábán borzalommal és nagyrabecsüléssel ki is jelentette ezt, megtörve öccse művészete által a szemtelen követelésben.

- Mi minden nem jut eszedbe! - mondotta. - Szeme-szája nyitva marad az embernek, ha a te feltételeidet hallja! A tarkákat kívánod tehát, a kiváltképpen tüzeseket? Nem rossz. Nem mintha nemet mondanék, félre ne érts! Szabad választást engedtem neked, és állom a szavam. Ha ez a feltétel, amelyhez kötöd magad, s különben elvonulnál s elszakasztanád szívemtől leányaimat, Leát és Ráhelt, asszonyaid, hogy én, öregember sohase láthassam többet őket, akkor hát legyen kívánságod szerint. De őszintén szólva, ez már elevenembe vág.

S Lábán mintegy bénultan csüccsent le.

- Figyelj! - szólt Jákób. - Látom, fáj neked a kívánságom, és nincs is ínyedre. Mivelhogy tehát anyámnak édestestvére vagy, és te nemzetted az én Ráhelomat, a csillagszüzet, az igazit és legkedvesebbet, föltételhez kötöm föltételemet, hogy kevésbé rémítselek meg. Járjuk meg hát nyájaidat, és válogassuk ki a szeplős és tarka juhokat és a feketéket is, és szakasszuk el a fehérektől, hogy egyik se tudjon a másikról. Ami ezután kétszínű lesz, az legyen az én jutalmam. Meg vagy így elégedve?

Lábán ránézett, és hunyorgott.

- Háromnapi járóra! - kiáltott föl egyszerre. - Háromnapi járóföld legyen a fehérek és a feketék és tarkák közt, s külön tenyésztés és gazdálkodás legyen közöttük, úgyhogy egyike se tudjon a másikról, így kívánom! És így pecsételjük meg Háránban a bíró előtt, és még aznap helyezzük el a szerződést a teráfimnál, ez visszavonhatatlan ellenföltételem.

- Kemény föltétel! - mondotta Jákób. - Igen, nagyon, nagyon kemény és csüggesztő. De kezdettől fogva megszoktam, hogy bácsikám szigorúan és szárazon gondolkodik üzleti dolgokban, és nincs tekintettel rokoni kapcsolatokra. Így hát elfogadom föltételedet.

- Nagyon jól teszed - felelte Lábán -, mert amúgy sem engednék ebből sohasem. Hadd halljam egyébként és mondd: mely nyájakat akarsz magad legeltetni és személyesen őrizni, a tarkákat vagy a fehéreket?

- Úgy helyes és természetes - mondotta Jákób -, hogy ki-ki a magáét őrizze, amely neki tenyészik, én tehát a tarkákat.

- Nem úgy! - kiáltotta Lábán. - Ezt aztán éppen nem! Te már követeltél, mégpedig roppant sokat. Most én vagyok soron, és csak annyit kérek viszont, ami szerintem a legkevesebb és legméltányosabb, hogy megőrizzem a gazdaság becsületét. Ezzel a szerződéssel te ismét elkötelezed magad. De ha szolgám vagy, akkor a józan gazdálkodás úgy kívánja, hogy azt a barmot őrizzed, amely nekem hajt hasznot, a fehéret, nem pedig azt, amely neked ellik, a tarkát. Ezeket Behor, Alub és Murasz fiaim őrizzék, akiket Hadina ajándékozott nekem nagy erejében öregedő napjaira.

- Hm - mondta Jákób -, nem bánom ezt se, nem akarok ellenkezni-civakodni, ismered szelíd lelkemet.

Így hát megegyeztek, és Lábán nem tudta, micsoda szerepet játszott, s hogy szőröstül-bőröstül maga volt a megcsalt ördög. Ügyetlenül számító öreg! A Jichák-áldást akarta hasznosítani a maga számára, mindenekelőtt ezt, és úgy számított, hogy ez erősebb lesz majd, mint a tarkák természetes szaporasága. Tudta, hogy Jákób keze alatt a fehér nyáj is, amelytől a tarkák és feketék elválasztása után nem lehetett pettyegetett bárányokat várni, kiadósabban tenyészik, mint a kétszínű, fiainak becsületes, de tehetségtelen őrizete alatt. Az agyagtuskó! Jóllehet nagy bölcsen számba vette az áldást, de mégsem eléggé, hogy helyes képet alkosson Jákób ötletességéről és leleményességéről, s hogy akár csak álmodjon is a tervről, mely vejének követelése s nem kevésbé engedékenysége mögött lappangott: a mély értelmű előzetes kísérletek útján kiforrt gondolatról, melyre az egész épült.

Mert nem szabad azt hinni, hogy Jákób mélyreható fortélyára, miként lehet pettyes birkát tenyészteni akkor is, ha fehér csupán fehérrel párosul, csak a szerződés megkötése után jött volna rá, hogy ezt alaposan kiaknázhassa. Az ötletnek eredetileg semmi célja sem volt, szellemi játék volt, tisztára tudományos kísérlet, s a Lábánnal kötött megállapodás már csak ennek bölcs üzleti alkalmazása. Az elgondolás még a Jákób házassága előtti időből származott, amikor maga várakozó szerelmes volt, és tenyésztő tehetsége fénye s melege tetőpontján állt - a rokonszenvező sugallat és bensőséges intuíció tartós állapotából fakadt. Valóban, nem lehet eléggé méltányolni az átérzést és megsejtést, amivel a természetet legcsodálatosabb titkai egyikének megvallására késztette, és amit ezen az alapon kísérletileg is megerősített. Az anyai rácsodálkozás jelenségét fedezte föl. Kipróbálta, hogy pettyes tárgy megpillantása az üzekedő állatoknál hatással van a magzatra, amelyet ilyenkor fogannak, s amely aztán pettyes-tarkán jön világra. Kíváncsisága, hangsúlyozzuk, pusztán elméleti volt, s tisztára elmés élvezettel jegyezgette kísérletezései folyamán az igazoló siker számos esetét. Ösztöne azt mondotta, hogy bepillantását a vonzások csodájába mindenki előtt, Lábán előtt is titokban tartsa; s noha az a gondolat, hogy rejtett tudását döntőn-nagy meggyarapodás forrásává tegye, csakhamar jelentkezett, mégis másodrendű maradt, s csak akkor öltött határozottabb alakot, amikor elközelgett az új szerződéskötés ideje apósával.

A pásztorok számára a "szép beszélgetések" alkalmával persze a csalafintaság volt fontos, az agyafúrt haszonszerzés csínja-bínja. Miként hányt fittyet Jákób Lábán rendelkezéseinek, s miként terjeszkedett el módszeresen a rovására; miként szedett nyárfa- és mogyoróvesszőket, melyeken fehér csíkokat hámozott, s aztán az itatóvályúkba helyezte a juhok elébe, amikor inni jöttek, miközben párosodni is szoktak; miként fogantak azok a vesszők felett, s miként ellettek aztán pettyes bárányokat és gödölyéket, holott maguk egyszínűek voltak, és miképp csinálta ezt Jákób különösképp a tavaszi nyáj üzekedésekor, míg a későbbieket, tehát a kevésbé értékes árut Lábánnak hagyta: ezt dúdolták s mesélték egymásnak lantkísérettel, s oldalukat fogták nevettükben a remek csalás felett. Mert bennük nem volt meg Jákób jámborsága és vallási műveltsége, s nem ismerték a komolyságot, amellyel ez az egészet végbevitte: egyrészt hogy kötelességszerűen segítségére legyen Istennek, a Királynak; hogy az teljesíthesse a gazdagság ígéretét, másrészt, mert Lábánt, az ördögöt meg kellett csalni, mivel az is megcsalta őt a sötétben a jó termetű, de kutyafejű Leával, s mert hűnek kell lenni a rendeléshez, mely szerint az alvilágot csak kincsekkel megrakodva szabad elhagyni, ami ott oly bőven hever a sár mellett.

Így történt tehát: három nyáj legelészett - a fehér, amelyet Jákób őrzött, a tarka és a fekete, amelynek Lábán fiai voltak pásztorai, és Jákób külön tulajdona, melyet évek folyamán szerzett csereberével, s bojtárai és szolgái őriztek, és amelyhez mindig hozzácsapták, ami tarkát ellettek a pettyesek és a megbabonázott fehérek. És a férfiú ezen a módon olyannyira dús lett, hogy az egész vidéken elterjedt híre és becsülete, mennyi juhot, szolgát és szolgálót, tevét és szamarat nevezhet magáénak. Végül is már sokkal gazdagabb volt, mint Lábán, az agyagtuskó, és mindazok a gazdálkodók, akiket ez egykor lakodalomba hívott.

 

A lopás

Ah, mily jól emlékezett Jákób, mily mélyen és világosan! Mindenki észrevette ezt, aki látta őt állni és ünnepélyesen elrévedni, s a tisztelettől lélegzeni is alig mertek az életnek eseményekben ily gazdag terhe előtt. Mert a gazdag Jákób helyzete most rendkívül kényes lett - maga El, az Isten, a Magasságos is belátta, hogy immár az áldás túlsága tarthatatlanná tette, s álmában megfelelő utasításokkal látta el. Az áldottfejű híreket kapott, hitelt érdemlő híreket, melyek sógorainak, Lábán ivadékainak, Behornak, Alubnak, valamint Murasznak érzületét jelentették ellene, a meggyarapodott ellen: a három fiú mogorva nyilatkozatait, fenyegető nyilatkozatait közölték a bojtárok és szolgák, akik viszont az udvaron hallották az unokafivérek embereitől, nyilatkozatokat, melyeknek erős igazságtartalma, úgy látszik, meglehetősen nyugtalanította őket.

- Jákób, ez a férfiú, egyébként távoli rokonunk - így nyilatkoztak -, még a mi születésünk előtt mint koldus és hajléktalan jött hozzánk; a puszta bőrén kívül semmije se volt, s atyánk jóságból házába fogadta, s az istenek kedvéért alkalmazta a tekergőt. És most nézzétek, hogy megfordult a dolog az orrunk előtt! Húsunk és vérünk őt hizlalta, s ő atyánk vagyonát magának kaparintotta, s gazdag és kövér lett, hogy az istenekig csap bűze, mert ez tolvajság az istenek színe előtt és csalás Lábán ivadékai előtt. Ideje, hogy történjék valami az igazság helyreállítására így vagy úgy, földünk istenei, Anu, Ellil és Maruduk nevében, s ne feledjük ki Bél-Háránt se, akiket tisztelünk atyáink módjára, míg nővéreink, az idegen asszonyai, sajnos részben már az ő istenével tartanak és nemzetsége urával, aki megtanította Jákóbot a varázslásra, hogy a tavaszi juhok tarkát elljenek, s övé legyen atyánk marhája, egy aljas szerződés szerint. De majd meglátjuk, ki lesz az erősebb ebben a házban és ezeken a mezőkön, ha komolyra fordul a dolog: hazánk istenei, akik régtől fogva otthon vannak itt, vagy az ő istene, akinek Bét-élen kívül sehol sincs háza, az is csak egy kő a dombon. Mert megtörténhetik, hogy az igazság végett történik vele valami nálunk, s egy oroszlán széttépi a mezőn, ami nem lenne hazugság, mert mi oroszlánok vagyunk haragunkban. Lábán, a mi atyánk nagyon is hűséges szívű, és féli a szerződést, mely a ház kis isteneinél van letéve. De azt lehetne mondani neki, oroszlán volt, s ebben majd megnyugszik. Mert a nyugatról jött rablónak tagbaszakadt fiai vannak ugyan, s közülük kettő, Simeón és Lévi úgy tud ordítani, hogy az emberben megfagy a vér. De az istenek nekünk is vasból kovácsolták a karunk, hogy ütni tudjunk, holott vénülő férfi fiai vagyunk, s észrevétlen és hír nélkül rá tudnánk csapni éjszaka, amikor alszik, s azt mondanánk, oroszlán volt - atyánk egykönnyen elhinné.

Így hangzottak a Lábán-fiúk beszédei egymás közt, amelyek nem Jákób fülének voltak szánva, hanem bojtárok és szolgák vitték meg neki jutalom ellenében; s ő tárgyilagos megvetéssel rázta meg fejét, eszébe véve, hogy ezek a fickók sohasem jöttek volna a világra s orruk nem kapott volna levegőt az Izsák-áldás nélkül, amelynek Lábán egész fölvirágozása köszönhető, s hogy szégyellniök kellene magukat ármányaik miatt, melyeket ellene, igazi nemzőjük ellen szőttek. De ezenkívül aggodalmat is érzett, s mostantól fogva igyekezett Lábán arcáról leolvasni, miként áll vele magával a dolog s milyenek érzelmei: vajon hajlandó-é elhinni, hogy vadállat tépte szét Jákóbot, ha sógorai majd ezt mondják. Olvasott a férfiú arcából, amikor ez kijött ökörháton megtekinteni a tenyészetet, és úgy ítélte, még egyszer kell olvasnia - bekocogott maga az udvarra, hogy a nyírást megbeszélje, s ismét olvasott a sötét arcból. És lám, az nem olyan volt most vele szemben, mint tegnap és tegnapelőtt, kutató pillantását nem viszonozta, vonásai sötéten és súlyosan húzódtak alá, s egyetlenegyszer sem emelte szemét Jákóbra, hanem a szemöldök dudora alatt oldalt fordította egész alacsonyan, miközben vejével a legszükségesebbet beszélte csupán, úgyhogy a második olvasás után Jákób tisztán és bizonyosan látta: a férfiú nemcsak hogy hinni fog a marcangoló állatban, hanem szívében még sötét hálát is érez iránta.

Jákób most már eleget tudott, s álmában, amint elaludt, Isten hangját hallotta, ilyen módon: "Kelj föl, és eredj el!", és még sürgette: "Rakd föl mindenedet, amid van, inkább ma, mint holnap, és vedd asszonyaidat és gyermekeidet és mindent, amit általam szereztél idők folyamán, s imbolyogva és súlyosan vonulj hazádba Gileád hegysége irányában, és én veled leszek."

Az utasítás nagyvonalú volt, a részletek megfontolása és elrendezése az emberre hárult, s Jákób csöndes óvatossággal kezdett menekülése előkészítéséhez az alvilágból. Mindenekelőtt kihívatta asszonyait a mezőre, ahol pásztorkodott, Leát és Ráhelt, a ház lányait, hogy velük értekezzen, és biztos legyen ragaszkodásukat illetően. Mert ami az ágyasokat illeti, Bilhát és Zilpát, az ő véleményük nem számított, velük egyszerűen közlik majd a döntést.

- Így áll a dolog - szólt Jákób asszonyaihoz, amint ott ültek sarkukon hármasban a sátor előtt -, így és így. Későszülött fivéreitek életemre törnek vagyonom miatt, amely a tiétek és gyermekeitek öröksége. De ha olvasok atyátoknak orcájában, hogy vajon megvédelmez-e engem a gonoszok szándékától, azt látom, nem úgy néz rám, mint tegnap és tegnapelőtt, hanem elfordítja szemét; mert orcája egyik felét bénultan csüngeti, s a másik sem akar tudni rólam. Éspedig miért? Én szolgáltam neki teljes erőm szerint. Háromszor hét és még négy évet, ő azonban megcsalt, amint tudott, és jutalmamat megváltoztatta szeszélye szerint, a gazdasági élet kíméletlenségére hivatkozva. Ám Bétel Istene, atyáim istene nem engedte, hogy nekem kárt tehessen, hanem javamra fordította a dolgokat. S mikor így szólt az egyezség: a szeplős bárányok legyenek a tieid, íme, a bakok hágtak, és az egész nyáj szeplősöket ellett, úgyhogy atyátok jószága elvétetett, és az enyém lett. Ezért kell most meghalnom, és ezt fogják mondani: oroszlán szaggatta szét. Bét-él Ura azonban, akinek kövére olajat locsoltam, azt akarja, hogy éljek és igen öreg legyek, ezért álmomban utasított, hogy vegyem, ami az enyém, és titkon keljek át a vízen atyáim országába. Szólottam. Most szóljatok ti!

Ekkor kitűnt, hogy az asszonyok egyértelműen Isten véleményén vannak - hogyan is lehettek volna máson? Szegény Lábán! Bizonnyal a rövidebbet húzza akkor is, ha a nőknek mintegy dönteniök kellett volna most, amiről szó se volt. Mindketten Jákóbé voltak. Vételárukat kifizette uruk tizennégy évvel. Ha szokás szerint járnak el, vásárlójuk s gazdájuk rég elvezette volna őket atyjuk házából nemzetsége ölébe. Gyermekei közül nyolcnak anyjává lettek, mielőtt életbe lépett a természetes rend, s Jákób érvényesítette régen megszerzett jogait. Hagyták volna, hogy elvonuljon a fiúkkal s Dínával, Lea leányával, ők maguk viszont az atyánál maradtak volna, aki eladta őket? Helyes lett volna, ha uruk egymaga szökik a marhával, amit Isten elvett atyjuktól számukra és gyermekeik számára? Vagy tán el kellett volna árulniok a szökési tervet atyjuknak, testvéreiknek, s elveszíteni Jákóbot? Mindez lehetetlen volt. Egyik lehetetlenebb, mint a másik. Hiszen mindenekfölött szerették őt, versengve szerették megérkezése napja óta, és soha nem volt kedvezőbb pillanat versenyezni az odaadásban, mint ez. Ezért mindkétfelől hozzásimultak, s egyszerre mondták:

- Tiéd vagyok! Hogyan gondolkozik a másik, nem tudom, és nem kérdezem. Én a tiéd vagyok, akárhol vagy is, és akárhova mégy is. Ha ellopózol, veled lopózom mindavval együtt, amit Ábrahám Istene néked juttatott, és Nabú, a vezér, a tolvajok istene legyen velünk!

- Köszönöm! - felelte Jákób. - Köszönöm egyenlőképp mindkettőtöknek! Mától harmadnapra Lábán kijön, hogy megnyírja velem a nyájat. Aztán háromnapi járóföldre távozik, hogy megnyírja a tarkákat Behorral, Alubbal és Murasszal. Amíg odajár, összegyűjtöm az enyémet, ami közbül van kettő között, a nyájakat, amelyeket Isten nekem ajándékozott, s mától hatodnapra, mikor Lábán távol lesz, ellopózunk minden jószágunkkal a Prát vize és Gileád felé. Eredjetek, körülbelül egyformán szeretlek benneteket! Te pedig, Ráhel, szemem fénye, viseld gondját a szűz báránynak, Jehószifnak, az igazi fiúnak, hogy lehetőleg könnyű legyen számára az út, és ne feledkezz meg meleg takarókról esetleges hideg éjszakákra, mert gyönge a hajtás, mint a gyökér, melyről görcsök és kínok közt töretett. Eredjetek, és vegyétek fontolóra szavaimat!

Így s még pontosabban is megbeszélték a szökést, melyre Jákób még vénségében is huncut izgalommal gondolt. De megindulással gondolt arra, s beszélt róla halála napjáig, amit akkor a kis Ráhel tett kedves együgyűségében és ravaszságában. Egészen önállóan cselekedett, anélkül, hogy bárki tudott volna róla, és még Jákóbnak is csak később vallotta be, hogy az ő lelkiismerete tiszta legyen asszonya tettében, s nyugodtan esküdhessen meg Lábán előtt... Mit tett hát? Amikor tovalopták maguk, s a világ Nabú jegyében állt, lopott ő is. Midőn Lábán elhagyta udvarát, hogy nyírni menjen, a csapóajtón át titkon leereszkedett a sírok és nyugták kamrájába, s Lábán kis háziisteneit, a teráfokat egymás után szakállas avagy asszonyi fejükön ragadta, hóna alá s övtáskájába dugta, egypárat csak úgy a kezében tartott, és észrevétlen tovasurrant a nők szállására, hogy az agyagképeket háziholmiba takarja, s magával vigye a lopakodó útra. Mert fejecskéjében minden összekavarodott, és éppen ez volt az, ami Jákób szívét megindulással töltötte el, amikor mindent megtudott - megindulással és bánattal. Egyrészt s tulajdon szóbeli vallomása szerint Ráhel, szeretetből Jákób iránt, már elfogadta az ő Istenét, a Legfőbb-Egyetlent, és a hazaiaktól eltávolodott. Másrészt azonban és szíve mélyén még bálványozó volt, s azt gondolta: ami biztos, az biztos. Mindenesetre elemelte Lábán tanácsadóit és jövendőmondóit, hogy ne tudjanak felvilágosítást adni a szökevények útjáról, hanem ezeket védelmezzék az üldözők elől, ami a honi feltevés szerint egyik varázserejük s képességük volt. Ráhel tudta, mennyire ragaszkodik Lábán ezekhez az emberkékhez s Istár-asszonykákhoz, milyen nagyra tartja ezeket, s mégis ellopta őket Jákób kedvéért. Nem csoda, hogy Jákób könnyes szemmel csókolta meg, amikor később bevallotta tettét, s mellékesen nagyon-nagyon szelíden meg is dorgálta kótyagossága miatt, s amiért engedte, hogy teste esküvel valljon hamisat Lábán előtt, amikor ez utolérte: mert vakon mindnyájuk életét kínálta zálogul annak biztosítására, hogy a bálványok nincsenek fedele alatt.

 

Az üldözés

A teráfok védelmező ereje ugyanis ebben az esetben csődöt mondott - talán mert nem akartak jogos tulajdonosuk ellen fordulni. Azt, hogy Jichák fia asszonyaival, a szolgálókkal, tizenkét tagú nemzetségével s minden jószágával megszökött, mégpedig természetszerűen nyugat felé, Lábán már a harmadik napon megtudta, alighogy megérkezett a tarkák s feketék nyírására, megtudta a bojtároktól, akik hírmondásukért jobb jutalmat reméltek, mint amit kaptak: mert várakozásukkal elfentében majdcsak hogy el nem verték őket. A dühöngő Lábán hazarohant, fölfedezte a bálványszobrok elrablását, és fiaival s egy csapat fegyveressel nyomban üldözésükre sietett.

Igen, éppúgy, mint huszonöt évvel ennek előtte, Jákób jövetelekor, mikor Elifáz volt a sarkában: most is szörnyű üldözés elől futott, mely most annál szörnyűbb volt, mert az üldöző sereg sokkal könnyebben mozgott, mint ő a birkák, teherhordó állatok és ökrös fogatok hosszú s portengerben előrekígyózó hadával, s rémületével, mely elfogta, mikor a kémek és figyelők háta mögött Lábán közeledését jelentették, az ismétlődésnek és hasonlóságnak szellemi kéje elegyedett. Hét napig tartott, így olvassuk, míg Lábán utolérte vejét, és ez már maga mögött hagyta az út legrosszabb részét, a sivatagot, elérkezett a Gileád-hegység erdős magaslataira, ahonnan már csak le kellett ereszkednie, hogy a Jordán völgyébe jusson - mely itt Lót tengerébe, vagyis a Holt-tengerbe folyik -, amikor előnye elfogyott, és rá kellett fanyalodnia a találkozásra és számadásra.

A színtér, az örök táj, folyam, tenger és párás hegység tanúi és némán hitet tevő kezesei a történeteknek, amelyektől Jákób lelke olyan nehéz és méltóságos lett, s melyek tűnődését oly tiszteletet parancsolóvá tették, s melyeket körülményesen, azaz: minden körülményükkel egyetemben mesélünk, amint itt kimutathatóan megtörténtek heggyel és völggyel helytálló megegyezésben. Itt történt, minden egyezik és való, magunk is odautaztunk az iszonyú mélységbe, s az undok ízű Lót-tenger nyugati partjáról tulajdon szemünkkel láttuk, hogy minden rendben van és egyezik önmagával. Igen, a kékes hegysor kelet felé, a lúgtengeren túl, Moábnak és Amonnak, Lót gyermekeinek, a kitaszítottnak földje, akiket lányai atyjuk ágyékából fogantak. A messzeségben, a tenger távoli délvidékén ködlik az Edom-föld, Széir, a Bakország, ahonnan Ézsau zavarodottan fölkerekedett, hogy testvére elé induljon, s találkozott vele a Jabbóknál. Hát Gileád hegyei, ahol Lábán utolérte vejét, s a hegyek földrajzi viszonyai a Jabbók vizéhez, ahová Jákób ezután ért? Tökéletesen egyezik minden. Az emberek a keleti Jordán-vidéken fekvő Gileádot messze föl északig így nevezik, a Jarmuk folyóig, mely nem messze Kinneret, azaz Genezáret tavától rohanó vizét a Jordánnal egyesíti. De Gileád hegysége különösképp azokból a magaslatokból állott, melyek a Jabbók két partján nyugat-keleti irányban húzódnak, s onnan kell a bozótoshoz és a gázlóhoz aláereszkedni, amelyet Jákób övéinek átkelésre választott; ám ő maga éjszakára hátramaradt, és ekkor élte át a magányos kalandot, mely járását élete hosszáig bicegővé tette. Milyen jellemző egyébként, hogy amikor itt a forrón pezsgő folyamba lépett, tikkadt állataival s embereivel nem az igazán hazai földre vonult elébb, hanem egyenesen nyugatnak indult, a szihemi völgybe; a Garizim és Ebál lábánál, ahol végül nyugalmat remélt. Igen, minden egyezik önmagával kimutathatóan, és örök időkre bizonyítja, hogy nincs hazugság a pásztorok dalaiban és "szép beszélgetéseiben".

Sohasem fog kiderülni, tulajdonképp milyen hangulatban volt Lábán, az agyagtuskó fújtató üldözése közben, mert ahogy célhoz érve viselkedett, az nagyon kellemes meglepetés lehetett Jákób számára, s ahogy később megállapította, ismét a legszebb összhangban volt Ézsau váratlan magatartásával találkozásuk alkalmával. Igen, Lábán kedélyállapota induláskor nyilván éppoly zavart volt, mint a Vörösé. Fújt dühében, és fegyvert ragadott az elvonuló ellen, azután pedig viselkedését csupán bolondnak mondotta, és beszélgetésük közben megvallotta öccsének, hogy egy isten, nővérének Istene látogatta meg álmában, és megfenyegette, hogy ne merjen Jákóbbal barátságtalanul szólani. Ez könnyen lehet, mert Lábánnak elegendő volt, hogy Ábrahám és Náhor istenéről egyáltalában tudjon, s már éppen annyi valóságot tulajdonítson neki, mint Istárnak vagy Adadnak, bárha nem is sorolta a maga istenei közé. De hogy ő, a máshitű csakugyan Jehovát, az Egyetlent látta és hallotta-e álmában, kérdéses; tanítók és magyarázók csak megütközéssel nyilatkoznak e tárgyról, és valószínűbb, hogy Lábán bizonyos érzéseknek és félelemgondolatoknak, melyek az úton lepték meg, s megfontolásoknak, melyeket fölvetett magában, jellegzetes módon az álomlátás nevet adta. Jákób sem tett finomabb különbséget, és elfogadta a szólást. Huszonöt év megtanította Lábánt, hogy áldáshordozóval van dolga, s ha könnyen érthető, hogy dúlt-fúlt, mert Jákób a maga személyével együtt áldásos hatását is tovalopta, amiért Lábán oly nagy áldozatokat hozott, akkor nem kevésbé természetes, hogy első szándékát, az erőszak alkalmazását csakhamar elnyomta a félénk megoldás. Még az asszonyoknak, leányainak elhurcolása ellen sem lehetett jóformán semmi kifogása. Jákób megvásárolta őket, övéi voltak testestül-lelkestül, s Lábán maga is megvetette egykor a koldust, mert nem volt hová nászmenetben vezesse őket a szülői házból. Milyen másként rendelték most az istenek, akik megengedték a férfiúnak, hogy kifossza őt! Amikor most földúltan utánaindult, aligha azért tette, hogy gazdagságát fegyveres erővel ismét elvegye, hanem az a homályos vágy hajtotta, hogy mindannak végleges elvesztésén érzett riadalmát, ami kezéből a Jákóbéhoz került, enyhítse, mégpedig oly módon, hogy a szerencsés tolvajtól legalább búcsút vesz, és kibékül vele - akkor könnyebben viseli el veszteségét. És csak egy ponton dúlt-fúlt valósággal felháborodásában, és követelt jóvátételt: s ez a teráfim elrablása volt. Üldöző-dühének határozatlan s zavaros indítékai közt ez volt csak szilárd és kézzelfogható: házibálványkáit vissza akarta kapni, s aki a káldeai paragrafuscsavaró üzletember iránt minden otromba darabossága ellenére némi hajlandóságot tudott érezni, azt még ma is sértheti s szomoríthatja, hogy sohasem kapta vissza őket.

Különösmód békés és csöndes formák közt folyt le a menekvő és üldöző találkozása, holott arról ítélve, milyen felháborodással indult el Lábán a szökevény üldözésére, némi összekoccanást lehetett volna várni. Éjszaka borult Gileádra, s a harmatos magaslati mezőn Jákób éppen felütötte táborát, kikötötte tevéit, összeterelte juhait, hogy egymást melengessék, amikor Lábán szótlanul megérkezett, árnyszerű némaságban vonta föl sátorát is a közelben, s eltűnt odabenn, ezen az éjjelen egyáltalán nem adva több életjelt magáról.

Reggel azonban előjött, s nehéz léptekkel átment Jákób sátorához, mely előtt az némileg zavartan várta, megérintették homlokukat és mellüket, és letelepedtek.

- Rendkívül hálás vagyok - kezdte Jákób a kínos beszélgetést -, hogy atyámat és bácsikámat még egyszer láthatom. Remélem, az út fáradalmai semmiképpen sem tudták csökkenteni testi jólétét!

- Korom ellenére jó erőben vagyok - felelte Lábán. - Kétségkívül magad is tudtad ezt, amikor erre az utazásra kényszerítettél.

- Hogyhogy? - kérdezte Jákób.

- Hogyhogy? Ember, szállj magadba, és kérdezd meg magad, mit tettél ellenem, amikor titkon ellopóztál tőlem s szerződésünk teljesítése elől, s durván elraboltad leányaimat is, mintha fegyverrel nyerted volna őket! Véleményem szerint továbbra is nálam kellett volna maradnod szerződésünk alapján, melyet véremmel fizettem meg, de mégis szentnek tisztelem honi erkölcseink szerint. De ha már nem volt maradásod, és oly féktelenül vágyakoztál öröködbe s tulajdonodba, miért nem nyitottad meg szádat, s miért nem szóltál hozzám fiamként? Elkésve bár, de még helyrehozhattuk volna azt, amiben körülményeid a maga idején akadályoztak, s cintányérral és hárfával, szárazon vagy vízen, illő tisztességgel elkísérhettünk volna benneteket. Ám te mit tettél? Okvetlenül lopnod kell mindig, éjjel és nappal - és semmi szív sincs benned és semmi érzés, s még azt is sajnálod tőlem, vénembertől, hogy gyermekeimet utoljára megcsókoljam? Megmondom, mit cselekedtél, bizony igen bolondul cselekedtél, ez a szó illik arra, amit műveltél. S ha akartam volna és tegnap álmomban hangot nem hallok - lehetséges, hogy a te Istened hangja volt -, amely lebeszél róla, hogy összekapjak veled, hidd el, lett volna elég erő fiaim és szolgáim karjában, hogy megbosszulják ostobaságodat, amikor utolértünk tolvaj futásodban!

- Ó, igen - felelte ekkor Jákób -, ami igaz, az igaz. Kenyéradó gazdám fiai vadkanhoz s oroszlánfiakhoz hasonlók, s már régebben szívesen bántak volna velem vadkan s oroszlán módjára, ha nem nappal, hát éjszaka, míg alszom, pedig te egykönnyen elhitted volna, hogy ragadozó állat tépett szét, s igen megsirattál volna. Azt kérdezed, miért távoztam csöndben, s miért nem fecséreltem sok szót? Hát nem kellett attól tartanom, hogy nem egyezel bele kérésembe, s elszakítod asszonyaimat, a te leányaidat, hogy legalábbis megint új feltételeket szabsz az úti engedélyért, és elveszed jószágomat? Mert az én bácsikám keményszívű, és istene a gazdasági élet könyörtelen törvényszerűsége.

- És miért loptad el isteneimet?! - kiáltott hirtelen Lábán, és a harag erei ujjnyi vastagra dagadtak homlokán.

Jákóbnak torkán akadt a szó, s ezt ki is jelentette. Alapjában megkönnyebbült a lelke, hogy Lábán evvel a képtelen állítással igazságtalanságot követ el, ami az ő malmára hajtotta a vizet.

- Isteneidet? - ismételte ámulva. - A teráfokat? Hogy elloptam volna bálványaidat a pincéből? Ez a legnevetségesebb állítás, amit valaha hallottam! Vedd segítségül eszedet, ember, s gondold meg, mivel vádolsz! Mi haszna s célja van számomra a te agyagbálványkáidnak, hogy gonosztevővé legyek miattuk? Úgy tudom, fazekaskorongon formálták s napon szárogatták őket, mint akármi más háziholmit, s én még arra sem tudom használni ezeket az istenségeket, hogy egy rabszolgagyerek orrfolyását elállítsák, ha náthája van. Magamról beszélek, nálad esetleg másként lehet. De minthogy úgy hiszed, elkallódtak, nem lenne tapintatos erényeiket túlságosan sokra becsülni előtted.

Lábán így válaszolt:

- Ez csak ravasz és okos játék: úgy teszel, mintha fabatkát sem érnének szemedben, hogy azt higgyem, nem te loptad el őket. Senki sem becsülheti a teráfokat oly kevésre, hogy ne lopná el őket szívesen, az lehetetlenség. S mivel nincsenek ott, ahol voltak, tehát te vagy az, aki ellopta őket.

- Most hallgass meg engem! - mondta Jákób. - Nagyon jó, hogy itt vagy, és nem sajnáltad az időt, hogy oly sok napon át nyomon kövess evégett, mert ezt tisztáznunk kell minden vonatkozásban, ezt kívánom én, a gyanúsított. Táborom nyitva áll előtted. Járd be keresztül-kasul, és kutass! Túrj föl mindent bátran és tetszésed szerint, fölhatalmazlak rá, teljes mértékben. És akinél isteneidet megleled, akár nálam, akár enyéim egyikénél, az haljon meg nyomban mindenki szeme láttára, rád bízom, hogy akarod: kard által, tűz által vagy élve eltemetés által. Kezdd rajtam, és légy szemfüles! Ragaszkodom a legszigorúbb kutatáshoz.

Jól állt a szénája, mert a figyelmet egészen a teráfimra terelte, úgyhogy mindenütt csak erről volt szó, s ő fenségesen és sértetten állhat majd ott a vizsgálat végeztével. Azt nem is sejtette, mily síkos a talaj a lába alatt, s mily halálosan elszámította magát. Ráhel ártott így ártatlanságában; de könnyelműségéért és annak következményeiért igen ügyesen és bátran helyt is állt.

Lábán ugyanis így válaszolt:

- Jól van hát, legyen így! - s szaporán fölállt, és kezdte átkutatni a tábort, hogy megtalálja agyagképeit.

Tudjuk pontosan a sorrendet, mint haladt előre - kezdetben heves alapossággal, de aztán, több órányi hasztalan fáradozás után, lassacskán kimerült és elcsüggedt: mert amint a nap emelkedett, igen melege lett, s jóllehet felsőruháját levetve keresgélt, nyitott mellű s föltűrt ujjú ingben, az izzadság mégis csakhamar szivárogni kezdett sapkája alól, s arca annyira kivörösödött, hogy a nehéz testű öreget gutaütéstől kellett félteni - s mindez a teráfim miatt! Hogyan hogy Ráhel szíve meg nem esett rajta, s engedte így kínlódni és szemrebbenés nélkül bolonddá tartotta? Vegyük itt figyelembe azt az átvivő és sugalmazó erőt, amely Jákób jelentékeny személyéből és szellemi képzeteiből áradt egész környezetére és különösen azokra, akik őt szerették. Szellemének hatalma és erőszaka folytán Ráhelnak magának is szent szerep jutott, a csillagszűzé tudniillik és az áldáshozó égi gyermek anyjáé; s Ráhel annál hajlandóbb volt az egész világot és atyjának alakját is Jákób látóköréből nézni, és elismerni a törvényes szerepet, mely ebben Lábánnak jutott. Számára éppúgy, mint szerelmese számára, Lábán csalfa ördög és feketehold-démon volt, aki végtére maga is megcsalatott, sőt még nagyobb arányban, mint ahogy maga csalt; s ezért Ráhelnak pillája se rebbent, mert jámbor, ésszerű és törvényes aktus volt, ami végbement, és amelyben Lábán is, több-kevesebb tudatossággal és hajlandósággal, játszotta szent szerepét. Ráhel éppoly kevés részvétet érzett iránta, mint Jichák udvarának népe Ézsau iránt a nagy hahota alkalmával.

Lábán éjszaka érkezett, és reggel találkozott Jákóbbal - kétségtelen, hogy visszakövetelje tőle azt, ami Ráhelnál volt. Hogy az atya abbahagyta a beszélgetést és kutatni kezdett, Ráhelnak egy kis szolgalány jelentette, akit kémkedni küldött, s aki, hogy gyorsabban tudjon szaladni, foga közé vette szoknyája szélét, s futás közben elöl anyaszült meztelen volt. "Lábán kutat!" - suttogta izgatottan. Ekkor asszonya sietve kapta a rongyba burkolt teráfokat, s kivitte őket fekete sátra elé, ahol Lea tevéje s az övé volt kipányvázva, torz szépségű válogatott állatok, bölcs kígyófejjel ívelő nyakukon és vánkos nagyságú lábbal, amely nem süppedt a homokba. A szolgák bőséges almot raktak alájuk, azon hevert a két állat, méltóságosan kérődzve. Az alom alá dugta Ráhel a lopott holmit, egészen elásta benne, s azután a föltúrt helyre rátelepedett, egyenest a tevék elé, amelyek abrakukat őrölve néztek át válla fölött. Így várt Lábánra.

Ez, amint tudjuk, Jákób sátrában kezdte a kutatást, s fenekestül fölhányta vejének útikészségeit, föllebbentette szőnyegeit, fölemelte a tábori ágy matracait, kirázta az ingeket, köpenyeket és takarókat, s kövestül földre verte a ládikót, melyen Jákób ostáblát szokott játszani Ráhellal, úgyhogy öt figura el is törött. Innen dühödt vállrángatással Lea sátrába ment, aztán Zilpáéba és Bilháéba, és kotorászása közben semmi titkát sem kímélte az asszonyoknak, reszketve szúrta meg magát csipeszeikkel, s szakállát zöld festékkel mázolta be, melyet a nők szemzuguk meghosszabbítására használtak: oly ügyetlen volt nagy buzgalmában s homályos tudatában annak, hogy szerepe kívánja, hogy nevetségessé tegye magát. Végül odaért, ahol Ráhel ült, és szólt:

- Jó egészséget, gyermekem! Nem gondoltad, hogy látni fogsz.

- Legjobb egészséget! - felelte Ráhel. - Uram keres valamit?

- Lopott holmit keresek - mondta Lábán - minden sátratokban és karámotokban.

- Haj, haj, nehéz dolog! - bólintott amaz, s a két teve elhízottan kaján mosolyú pofájával nézett át vállán. - S miért nem segít Jákób, az én uram a keresésben?

- Ő amúgy sem találna semmit - válaszolta Lábán. - Magamnak kell keresnem és fáradnom a delelőre hágó napban Gileád hegyén.

- Haj, haj, nehéz dolog! - ismételte Ráhel. - Amott az én sátram. Nézz körül benne, ha kell, és jónak látod. De vigyázz a fazekaimra és kanalaimra! A szakállad már zöldes némileg!

Lábán lehajolva belépett. Csakhamar ismét visszajött Ráhelhoz és a tevékhez, fölsóhajtott és hallgatott.

- Nem találtál benn lopott holmit? - kérdezte a lánya.

- Szemem nem akadt rá - felelte Lábán.

- Akkor másutt kell keresned - mondta Ráhel. - Bizonnyal rég csodálkozik már az én uram, hogy nem kelek föl előtte tisztelettel, s hogy az illem kívánja. Csak azért teszem, mert nem érzem magam a legjobban, s akadályozva vagyok mozgási szabadságomban.

- Nem a legjobban vagy? - érdeklődött Lábán. - Talán hideget s meleget érzesz váltakozva?

- Azt nem, csak éppen gyengélkedem - felelte Ráhel.

- De hát milyen módon? - kérdezte apja megint. - Féreg rágja fogadat, vagy tályogod van?

- Ah, kedves uram, asszonyi bajom van, itt a tisztulásom ideje - válaszolta, és a tevék még kajánabbul s elbizakodottabban mosolyogtak a válla fölött.

- Semmi más? - szólt Lábán. - Az nem számít. Sőt inkább kedvemre van, hogy itt a tisztulásod ideje, jobb szeretem, mintha állapotos volnál. Mert a szülésre nem vagy különösen alkalmas. Jó egészséget! A lopott holmit kell tovább keresnem.

Avval odábbállt, s tönkrekereste magát késő délutánig, mikor a napsugarak már ferdén hullottak alá. Ekkor visszatért Jákóbhoz, piszkosan, kimerülten és ziláltan és fejét lógatva.

- Nos, hol voltak hát a bálványok? - kérdezte Jákób.

- Úgy látszik, sehol - felelte amaz, fölemelte karját és leejtette.

- Úgy látszik? - szólt kesernyésen Jákób; mert mindez az ő malmára hajtotta a vizet, nagyszerűen állt ott, és tetszése szerint fölényeskedhetett. - Azt mondod: "úgy látszik", és nem akarod ártatlanságom bizonyítéka gyanánt elfogadni, hogy nem találtad meg a holmidat, holott tíz óra hosszat kerested, s összevissza hánytad táboromat dühödben, hogy megölhess engem vagy enyéim egyikét? Minden holmimat összefogdostad - az én engedelmemmel, kétségkívül én indítványoztam -, de hogy megtetted, mégsem volt tapintatos tőled. És mit találtál abból, ami a tiéd? Tedd le ide, és panaszolj be néped és népem előtt, hogy a közvélemény ítéljen közöttünk! Hogy megizzadtál, s hogy berondítottad magad, csak hogy elveszíthess engem! Mit tettem hát neked? Ifjú voltam, amikor hozzád kerültem, s most tisztes korban vagyok - bárha remélem, hogy az Egyetlenegy még hosszú élettel ajándékoz meg -, oly sok időt töltöttem szolgálatodban, és bizony kiváló szolgád voltam, amilyet még nem látott a világ, haragomban mondom ezt meg neked, amit különben magamba zártam, szeméremből. Vizet találtam számodra, miáltal megszabadultál Isullánu fiaitól, és lerázhattad a pénzváltók igáját, s fölvirágoztál, mint Sáron völgyében a rózsa, és gyümölcsbe borultál, mint Jerikó síkján a datolyapálma. Kecskéid kétszer ellettek, és juhaid ikreket hoztak világra. Ha valaha is megettem egy kost nyájadból, üss rám, mert én gyökereket téptem magamnak, mint a gazellák, és a barommal ittam egy vályúból. Így éltem érted, és tizennégy évig szolgáltalak leányaidért és hatig semmiért és ötig nyájad selejtjéért. Nappal szomjúságtól epedtem, és éjjel fagytól dideregtem a pusztán, s a nagy őrködésben egyáltalában nem is aludtam. Ha azonban szerencsétlenségre gonosz szellem érintette a juhokat, vagy oroszlán pusztított köztük, nem engedted, hogy esküvel igazoljam magam, hanem felelnem kellett a hiányért, s úgy tettél, mintha éjjel-nappal lopnék. S a béremet teljesen szeszélyed szerint változtattad, s Leát csempészted hozzám, amikor azt hittem, az igazit ölelem; soha életemben nem heverem ki ezt! Ha atyáim Istene nem lett volna velem, Jáhú, a hatalmas, s nem tekintett volna néha rám, akkor, amitől Isten mentsen, éppoly nincstelenül távoztam volna tőled, mint ahogy hozzád jöttem. De Ő nem akarta ezt, s nem tűrte, hogy áldásából gúny legyen. Sohasem szólt idegenhez, de hozzád mégis szólt kedvemért, s utasított, hogy ne merj velem barátságtalanul beszélni. Nos, ez hát a barátságos beszéd: idejössz és üvöltesz, hogy elloptam a bálványaid; mikor pedig halálra kutatod magad s mégsem találsz semmit, azt mondod: "úgy látszik"!

Lábán hallgatott, és fölsóhajtott.

- Olyan hamis és okos vagy - mondotta fáradtan -, hogy nem lehet semmit ellened vetni, s jaj annak, aki beléd mer kötni, mert így vagy úgy mindig neked kell hogy igazad legyen. Ha körülnézek, úgy érzem, mintha álmodnék. Minden az enyém, amit látok, a lányaim, a gyermekek, a nyájak és kocsik és állatok és szolgák - és most minden a te kezedbe került, magam sem tudom, miképpen, és te mindenestül továbbállsz, hogy azt hiszem, álmodom. Lásd, nékem békés a szándékom, jó viszonyt akarok veled és szövetséget kötni, hogy békében váljunk el, és ne kelljen életem fogytáig emészteni magam miattad.

- Ezt szívesen hallom - felelte Jákób -, és ha így beszélsz, az már másképp hangzik, mint "úgy látszik" és más efféle sértés. Teljesen egyetértek avval, amit mondsz, mert lásd, te nemzetted a szüzet, a fiúnak anyját, akiben megszépültél, és Lábán félelme nem lehet tőlem idegen, megvetést érdemelnék, ha így volna. Csupán azért, hogy meg ne nehezítsem neked a búcsúzást, vonultam el titkon s loptam tova az enyémet, de nagyon szívesen venném, ha békésen válnánk el, s a jövőben én is nyugodt lélekkel gondolhatnék rád. Követ akarok állítani - megtehetem? Örömmel tenném. Négy a te szolgáid közül s négy az enyéim közül hordjon össze kőhalmot a fogadalom jeléül, hogy együtt eszünk Isten előtt, s megbékélünk színe előtt - meg vagy elégedve?

- Azt hiszem, igen - mondotta Lábán. - Nem látok más módot.

Erre Jákób kiment, és egy szép, hosszú követ fölegyenesített, hogy Isten jelen legyen; nyolc embernek pedig a szövetség halmát kellett összehordania mindenféle kőtörmelékből és apró pörgelékből, és kettesben ürühúst ettek azon, a farka kövérével a tál közepén. Jákób hagyta, hogy Lábán csaknem az egész farka kövérét megegye, és ő maga csak kóstolgatott. Így ettek együtt, magukban az ég alatt, és tekintettel és kézváltással megbékültek az elválasztó halom fölött. Lábán ajánlatára leányaira esküdtek, mert maga sem tudta, mi egyébre tehetnének esküt. Jákóbnak meg kellett esküdnie atyái Istenére és Izsák félelmére, hogy nem fogja nyomorgatni asszonyait, és nem vesz más asszonyt magának kívülük, a halom és a lakoma legyenek tanúi. Lábánnak azonban nem leányai miatt főtt a feje; csak ürügyül említette őket, mert nagyon áhítozott már, hogy tisztességgel végezhessen az áldottfejűvel, és aludni mehessen.

Az éjszakát már a hegyen töltötte övéivel. Reggel megölelte az asszonyokat, utoljára még rájuk olvasta varázsigéit, és hazafelé indult. Jákób pedig megkönnyebbülten sóhajtott egyet, és nyomban utána új gonddal terhesen egy másikat. Mert amint a példabeszéd mondja, ha megszabadulsz az oroszlántól, csakhamar találkozol a medvével. És akkor jött elébe a Vörös.

 

Benoni

Jákób karavánjában két asszony volt teherben, amikor a sekemi súlyos történetek után Bét-él felé vonult s onnét tovább Kirját-arba és Izsák háza irányába: két asszony, aki az események fénykörébe ért, merthogy az egyénenként számot nem tevő rabszolganép asszonyai közül még többen is teherbe estek-e, afelől semmit sem tudunk mondani. Terhes volt Dína, a boldogtalan gyermek; a boldogtalan Szihemtől volt terhes, és szomorú terhe fölött kemény határozat lebegett, úgyhogy elburkolva lovagolt. És terhes volt Ráhel.

Micsoda öröm! - De fogjátok csöndesre ujjongástokat, emlékezzetek és némuljatok el! Ráhel meghalt. Így akarta Isten. A kedves tolvaj, aki a kútnál Jákób elé lépett, gyermekien bátor tekintettel lépve ki Lábán nyájának kavargásából, lebetegedett a vándorút alatt, és a szülést nem bírta ki, aminthogy már első ízben is csak üggyel-bajjal bírta, lélegzete elfogyatkozott, s meghalt. Ráhelnak, az igazinak és legkedvesebbnek tragédiája az el nem fogadott hősiesség tragédiája.

Alig volt bátorsága az embernek Jákób lelkével érezni ezen a helyen, mikor szívének kedvese elfogyatkozott s meghala, áldozatként a tizenkettedik gyermekért, s elképzelni, milyen csapás érte szellemét, s milyen mélyen porba aláztatott lelkének puha gőgje.

- Uram - kiáltott, mikor halni látta őt -, mit teszel velem?

Jól kiáltott. A veszedelmes azonban az volt, s ez az, ami bennünket előre aggaszt, hogy Jákóbban egyáltalában nem szakadt meg Ráhel pusztulásával a ragaszkodó érzés, ez a kényúri előszeretet, s hogy semmiképp sem szállt a halottal együtt az útfélen gyorsan megásott sírba, hanem mintha a Parancsolónak akarná Jákób megmutatni, hogy mit sem nyert kegyetlenségével, egész buja konokságában Ráhel elsőszülöttjére, a kilencesztendős, csodálatosan szép Józsefre szállt át, úgyhogy az atya kétszeresen és egészen féktelenül szerette fiát, és ekképp új, rettenetesen sebezhető oldalát tárta föl a sors előtt. Megfontolásra méltó, hogy a mélyen érző ember tulajdonképp teljes öntudattal veti-e meg a szabadságot és békét, tudatosan hívja-e ki maga ellen a végzetet, s kíván örök aggodalomban s mintegy karddal a feje fölött élni. Ez a vakmerő szándék nyilván az érzelmesség tartozéka, mert tudhatja, hogy ez mily nagy szenvedőképességet tételez föl, és hogy nincs kevésbé óvatos érzés, mint a szeretet. A természetnek itt megnyilvánuló ellentmondása éppen az, hogy a szelíd lelkek, akik ezt az életet választják, egyáltalában nem arra termettek, hogy viselni tudják, amit fejükre idéztek - míg azok, akik viselni tudnák, nem is gondolnak rá, hogy meztelenül tárják ki szívüket, úgyhogy nem is érheti őket semmi.

Ráhel harminckét éves volt, amikor szent fájdalmak között megszülte Józsefet, és harminchét, amikor Jákób föltörte a beporosodott zárakat, és elszöktette őt. Negyvenegy évet számlált, midőn ismét áldott állapotba került, és Sekemből útra kellett kelnie - azaz: mi számlálunk csak, az ő világában nem volt szokás ezt tenni, sokáig kellett volna gondolkodnia, hogy csak megközelítőleg is megmondja, mennyi idős; általában kevés ügyet vetettek erre. A keleti világ jóformán nem is ismeri a nyugatiak számára oly természetes időszámító figyelmet; sokkal közönyösebben bízzák ott az időt és az életet önmagára és a homályra, nem bajlódva méricskélő és számítgató gazdaságossággal, s oly kevéssé vannak elkészülve a személyes életkort illető kérdésre, hogy a kérdezőt nem lepheti meg a válasz egész évtizedeket kitevő vállrándító-nembánom ingadozása és ha ezt hallja: "Negyven vagy talán hetven." Jákóbnak is meglehetősen homályos fogalma volt csak saját koráról, és ezen meg se ütközött. Bizonyos éveit, amelyeket Lábán országában töltött, számlálta ugyan, de a többit nem: azonkívül azt sem tudta és nem is igen feszegette, milyen idős volt, amikor odaérkezett. Ami Ráhelt illeti, a gyöngéd életközösség mozdulatlan jelenében Jákób jóformán a természetes változásokat se vette észre, amelyeket az idő, vigyázva s számolva, vagy sem, Ráhel kedves szép személyén feltartóztathatatlanul okozott, az egykori bájos süldő lánykát érett asszonnyá alakítva. Számára, ahogy ez már lenni szokott, Ráhel még mindig a kútra járó ara, a hét esztendő velejárója volt, kinek pilláiról lecsókolta a türelmetlenség könnyeit; mintegy távollátó szemmel látta őt, pontatlanul, abban a képben, melyet szeme egykor gyöngéden magába ivott, s melynek lényegét maga az idő sem érinthette; rajta volt a szemek nyájas éje, melyek szerettek rövidlátón összehúzódni, az orrocska nagyon is vaskos cimpái, a szájszöglet rajza, nyugalmas mosolya, az ajkak különös egymásonfekvése, melyet az istenített fiú is örökölt, mindenekelőtt azonban a Lábán-gyermek huncut, bátor és szelíd egyénisége, a szembetekintő életigenlés kifejezése, mely a kútnál rögtön, első pillantásra megdobogtatta Jákób szívét keblében, s oly erősen és kedvesen nyilvánult meg ismét, amikor a Sekem előtti táborban megvallotta másállapotát.

"Adj még egyet!", "Szaporítsd meg, Uram!" ez volt a név értelme, melyet a halálosan kimerült Ráhel elsőszülöttjének adott. És most, amikor József megszaporodóban volt, nem félt, hanem vidám készséggel akart mindent kiállani, amit kiállt akkoron a szaporodás és női tisztessége végett. Vidámságát nyilván a nők sajátos és velük született feledékenysége is segítette, akik közül nem egy esküszik égre-földre a szülés fájdalmában, hogy nem ismer meg többé férfit, hogy el ne kelljen szenvednie ezt még egyszer - s esztendő múlva megint csak teherbe esik; mert ennek a fájdalomnak emléke az asszonyi nemnél különös módon válik semmivé. Ám Jákób egyáltalában nem feledte el az akkori poklot, és elrémült, ha arra gondolt, hogy Ráhel teste kilencesztendős ugar után ismét oly borzalmasan feltöressék. A tisztességnek örült ugyan, s a gondolat is mulattatta szellemét, hogy fiainak száma eléri az állatkör-templomokét. Viszont ismét zavarta érzelmileg, hogy kifejezett kegyeltje, a legkisebb fiú után egy még kisebb merészelt világra jönni; mert a kegyeltség mindig a legkisebbhez illik leginkább, és az elragadó József miatt szinte némi féltékenység vegyült ekképp Jákób atyai várakozásába - röviden, mintha érthetően sötét sejtelem csapta volna meg nyomban, Ráhel nyilatkozatát kezdettől nem fogadta különösképp boldogan.

Még a téli esőzések idején, Kislevben történt, hogy Ráhel közölte állapotát: Dínának, a fruskának sorsa ekkor még nem teljesedett be. Jákób féltő s imádó gondoskodásba takargatta őt, inkább, mint valaha, bánatában kezébe temette fejét, ha Ráhelnak hánynia kellett, s Istenhez kiáltott, mikor látta, mint sápad és sorvad, s csak hasának domborulata nő egyre; mert a magzat otrombán-természetes önzése itt egész öntudatlan kegyetlenségében megmutatkozott. A méhben élő jószág feltétlenül meg akart erősödni, kíméletlenül és kizárólagosan csak magára gondolva szívott el minden nedvet és erőt hordozója rovására, fölfalta őt, sem jóra, sem rosszra nem gondolva közben, s ha véleményét nyilvánítani tudta volna ez ügyben, vagy akár csak lett volna is véleménye, az nem hangozhatott volna másként, mint hogy az anya csak eszköze elevenségének, csupán védelme és tápláló rejteke erősödésének, s az a sorsa, hogy haszontalan hüvelyként s burokként az útfélen maradjon, ha ő, az egyedül fontos kibújt belőle. Ezt persze se nem mondhatta, se nem gondolhatta, de legbenső véleménye mégiscsak ez volt félreismerhetetlenül, és Ráhel megbocsátón mosolygott rajta. Nem mindig az az eset, hogy az anyaság ilyen mértékben egyet jelent az áldozattal, nem kell feltétlenül így lennie. De Ráhelban a természet ezt a szándékot nyilvánította, már József esetében is világosan ezt tette, de mégsem oly leplezetlenül s Jákóbot úgy megrémítve, mint mostan.

Elkeseredését idősebb fiai ellen, kivált Simeón és Lévi, az akaratos dioszkúroszok ellen sekemi rémtettük miatt, elsősorban Ráhelért érzett aggodalma okozta. Sohasem jutott volna eszébe, hogy a gyenge, viselős nővel, akiben csak a magzat volt erős, útra keljen. Az őrült fickók most ezt okozták becsületükért s bosszújukért. Az esztelenek! Éppen most kellett férfiakat agyonverniök haragjukban, és bikákat megbénítaniok féktelenségükben. Lea-gyermekek voltak, mint Dína, akiért fojtogattak. Mit bánták ők az igazi és legkedvesebb törékenységét és az atya aggodalmát? Vad gondolataik között nem volt egy sem, amely tekintetbe vette volna ezt. Most hát idejutottak, menni kellett. Nyolc holdnap és több is múlt el azóta, hogy Ráhel nyilatkozott előtte; számolt holdnapok voltak, Ráhel-holdak: míg nőttek és fogytak, nőtt a gyermek is benne, és megfogyott ő is. A teljes év virágozva kezdődött elölről. Hatodik hónapja telt már, Ellul hava, kánikula izzott, alkalmatlan idő a vándorlásra, de Jákóbnak nem volt más választása. Ráhelnak nyeregbe kellett ülnie - Jákób egy okos szamarat adott alá, hogy állapotosságában ne legyen kitéve a nyargaló teve himbálásának. Az állat hátulján ült, ahol legkevésbé ráz, és két szolga fogta a kantárszárat, akiket verés fenyegetett, ha a szamár megbotlana, vagy akár csak lába kőbe akadna. Így keltek útra a nyájakkal. Hebrón volt a végcél, ahová a törzs nagy részének egyenesen vonulnia kellett. A maga, az asszonyok és egynéhány kísérő számára azonban mint közbenső célt és legközelebbi menedéket Jákób Bét-él helységet szemelte ki, melynek szentsége üldözés és támadás ellen védelmet nyújt, s ahol megpihenni különben is vágyott a fölemeltetés és lajtorjaálom éjjelére emlékezvén.

Itt hibázott Jákób. Két szenvedélye volt: Isten és Ráhel. Most egyik keresztezte a másik útját, és míg a férfiú a szelleminek áldozott, hívta ki a sorsot a földi ellen. Módjában állt, hogy egyenesen Kirját-arbába menjen, amely szakadatlan utazással négy vagy öt nap alatt elérhető lett volna; és ha Ráhel csakugyan meg is hal ott, legalább nem oly tehetetlenül és szerencsétlenül az útszélen halt volna meg. Jákób több napon át időzött vele Lúz helységnél, Bét-él mellett a dombon, ahol egykor nyomorúságában elaludt, és oly dicső álmot látott; mert bajban és veszélyben volt most is, és egészen olyan állapotban, hogy rászorult fejének fölemeltetésére és föntről jövő vigaszra. A gilgál sértetlen volt, a feketés meteorkővel közepén. Jákób megmutatta övéinek, s megmutatta a helyet is, ahol aludt, és ahol túlvilági látomásban részesült. A kő, amely fejét fölfelé emelte, s amelyet fölkent, nem volt ott, és ez kedvét szegte. Újat állított helyébe, meglocsolta olajjal, s általában ezeket a napokat mindenféle szertartásos cselekménnyel töltötte. Égőáldozatokat és italáldozatokat mutatott be alapos előkészületek után; mert ragaszkodott hozzá, hogy a helyet, melynek e vidéken mindig nagy jelentőséget tulajdonítottak, s amelyet ezenfelül is a jelenlét helyének ismert meg, az istentiszteletre méltóvá s alkalmassá alakítsa, és nemcsak tűzhelyet akart építeni földből, hogy Já számára eleséget füstöljön el rajta, hanem a dombkúp fölnyúló kőszikláit Isten asztalává akarta lefaragni fölvezető lépcsőzettel és terasszal, melynek közepébe lefolyócsatornás áldozócsészét kell fúrni és vésni. Fáradságos munka volt, és a munkálatokat vezető Jákób nem takarékoskodott az idővel. Övéi utasításait lesve emelték rá szemüket; de Lúz városkából is sok kíváncsi jött föl, s heverészve vagy sarkukon ülve betöltötték az oltár előtti szabad helyet, miközben elgondolkozva és halk véleménynyilvánításokkal figyelték a vándor istenhirdető és laikus pap intézkedéseit. Semmi feltűnően újat nem láttak, de mégis nyilvánvaló volt a méltóságos idegen szándéka, hogy a megszokottnak hangsúlyozott, sőt eltérő értelmet adjon. Például figyelmeztette őket rá, hogy a szarvak az áldozóasztal négy sarkán nem holdszarvak és egyáltalán nem a Marduk-Baál bikaszarvai, hanem kosszarvak. Az idegenek csodálkoztak ezen, és behatóan megbeszélték. Amikor Jákób az Úrhoz kiáltott: "Adonáj", egy ideig azt hitték, hogy a szépségesről, a széttépettről és föltámadottról van szó, ám azután meg kellett győződniök, hogy az idegen valaki mást értett. Él nevét nem tudták meg. Hogy Jiszráélnak hívják, tévedésnek bizonyult, magát Jákóbot hívták így, elsősorban személy szerint, és azután mindazokkal egyetemben, akiknek vallási feje volt; ezért egy darabig úgy vélekedtek, hogy ő maga a kosszarvak istene, vagy úgy tesz, mintha ő volna az, de fölvilágosították őket tévedésükről. Az Istenről egyáltalában nem lehetett képet alkotni, mert teste ugyan volt, de alakja nem, tűzből és felhőből állt. Ez egyeseknek tetszett, másoknak kevésbé. Mindenesetre látni való volt, hogy Jákób, a férfiú Istene lényegéről jelentős gondolatokat forgatott fejében, jóllehet ezenközben bizonyos aggodalmaskodást, szinte szomorúságot lehetett megfigyelni okos és ünnepélyes arcvonásain. Csodálatos látvány volt, amint odafönn saját kezével leszúrta a gödölyét, kieresztette vérét, és a szarvakat, melyek nem holdszarvak voltak, megkente vele. Bort és olajat is bőségesen öntöttek az Ismeretlen elé, és kenyereket hoztak - gazdag kellett hogy legyen az áldozó, amivel sokakat meghódított a maga és Istene számára. A gödölye legjobb részeit Jákób elfüstölte, s számim és beszámim kedves illata szállt a füstben; a többi darabból lakoma készült, s részben, hogy azon részt vehessen, részben azonban a vándor nagyszabású személyisége által őszintén megnyerve, több városlakó kinyilvánította, hogy ezentúl Jiszráél istenének akar áldozni, bárha csak mellesleg és a hagyományos szertartásokat is megőrizve. E cselekmények és közeledések folyamán csaknem mindegyikük szívét megragadta Jákób legifjabb fiának, név szerint Józsefnek hihetetlen szépsége. Ujjuk hegyét csókolgatták, ahol csak megjelent, összecsapták kezüket a fejük fölött, áldották szemüket, és csaknem megpukkadtak nevettükben, amikor elragadó szemtelenséggel szülei kedvencének nevezte magát, s kivételes helyzetét testi és szellemi varázsával okolta meg. Azzal a pedagógiai felelőtlenséggel élvezték pajkos féktelenségét, mely meghatározza viszonyunkat mások gyermekeivel szemben.

E napok alkonyóráit Jákób szemlélődő visszavonultságban töltötte, miközben kinyilatkoztatásos álmokra készült, melyekben esetleg éjszaka része lehet. Látott is ily álmokat, ha nem is olyan leigázó szemléletességgel, mint ahogy ifjúkorában e helyt álmodott. Nagyvonalúan, általánosan, lélekemelően és határozatlanul szólt hozzá a hang termékenységről és jövőről, az Ábrámmal kötött testi szövetségről és legnyomatékosabban a névről, melyet a lenti szorongásos erővel vívott ki a Jabbók partján, és amelyet most a hang hatalmasan megerősített, régi és eredeti nevét mintegy eltiltva és megszüntetve, és az újat emelve kizárólagos érvényre, ami az álomlátót az újulás szívfelkavaró érzésével töltötte el, mintha itt lett volna a határvonal, ahol a régi elzuhan, és az új kezdés jegyében áll idő és világ. Arculatán ez fejeződött ki a nap múlásakor, és mindnyájan félték őt. Mély és fáradságos elfoglaltságában szinte megfeledkezett Ráhel sürgető állapotáról, és senki sem merte figyelmeztetni, legkevésbé a várandós, aki egyhamar túlhaladt a maga testi érdekén, melyet szerelmes-szerényen Jákób szellemi tűnődése mögé helyezett.

Végül a férfiú parancsot adott az indulásra.

Az olajfák hegyéről Jebúz mellett, melyet Uruszalimnak is neveztek, és amelynek egy kitteus férfiú, név szerint Putihepa volt pásztora és adószedője az egyiptomi Amun megbízásából, jól lehetett volna látni a karavánt, és nyilván sokan látták is, amint a pirinyó alakok csoportja ívben elvonult Bét-éltől a nyáriasan kiégett széles dombvidéken keresztül, Jebúz helységét balról maga mögött hagyva és aztán dél felé, Lahama háza vagy Bét-láhem irányába kanyarodva. Jákóbnak nem lett volna kedve ellenére, hogy megálljon Jebúzban, s a papokkal az ország nyugati részén meghonosodott Sálim napistenségről társalogjon, akiről a város második nevét kapta, mert szellemét izgatta az idegen és hamis istenekről való beszélgetés, és hasznára is vált belső munkájának, mellyel az Igazi és Egyetlen képét akarta kialakítani; de a sekemi história, s hogy mint bántak a fiúk az őrséggel és Beszenel, a kapitánnyal, nagyon valószínűen már rég füléhez jutott Putihepának, a pásztornak és Amun emberének, és ez óvatosságra intette az utast. Bét-láhemben viszont, a kenyér házában megvitathatta Lahama áldozóival a Keletkezett és Tápláló e létformájának lényegét, akinek kultusza iránt már Ábrahám is barátságosan érdeklődött, s akivel szemben föltételesen atyafiságos hitbeli viszonyt tartott fenn. Jákób örült, amikor a magasból felé intő várost megpillantotta.

Késő délután volt. A nyugatra merült, eltakart nap a kékes-zivataros felhőfal mögül széles, sugaras fénypászmákat küldött alá a hegyes tájra, s a fallal övezett telep odafönn fehéren csillant meg a fényben. Por és kő tisztán csillogott e tompított és ünnepélyesen megtört fényjátékban, amely Jákób szívét büszke és jámbor istenérzéssel töltötte el. Jobb felől laza kőfal mögött ibolyaszínben fürdő szőlődombok terültek el. Az út bal oldalán apró termőföldek töltötték ki a szabad helyet a görgelék között. A távolabbi hegyek áttetsző derengésben vesztették el színüket és anyagszerűségüket. Egy ősrégi, nagyrészt már odvas szederfa hajlította egymásra rakott kövekkel támogatott törzsét az út fölé. Éppen itt nyargaltak el, amikor Ráhel eszméletlenül lebukott a szamárról.

Már órák óta jelentkeztek enyhe fájások, de Ráhel nem akarta Jákóbot nyugtalanítani s az utazást föltartani, inkább hallgatott róluk. Most átmenet nélkül, egy csapásra, oly vad és szaggató kín lepte meg, hogy az erőteljes magzata által kiszipolyozott, elgyöngült asszony nyomban elvesztette eszméletét. Jákób magasra és pompásra nyergelt dromedárja parancsszó nélkül térdre ereszkedett, hogy utasát leszállítsa. Az úr egy vén rabszolgaasszonyt hívott elő, aki a Tigrisen túlról származott, s jártas lévén asszonyi dolgokban, már Lábán házában több szülésnél segédkezett bábaként. A vajúdót a szederfa alá fektették, és vánkosokat hurcoltak elő. A fűszerszámok, melyeket szagoltattak vele, nem tudták életre kelteni, megújuló fájdalmai azonban fölrázták öntudatlanságából. Ígérgette, hogy nem hagyja el többé magát.

- Éber és munkás akarok lenni - szólt lihegve -, hogy magam is segítsek, és ne akadályozzam sokáig az utazást, kedves uram. Hogy éppen most jön rám a fájás, ennyire közel a célhoz! De lásd, az ember nem választhatja meg az óráját.

- Semmi baj, galambom - felelte Jákób könnyedén. És önkéntelenül azt a szöveget mormolta, amellyel Naharájimban Éához fordultak nehéz időben: "Te alkottál bennünket, tartsd távol hát tőlünk a betegséget, mocsárlázat, hidegrázást, szerencsétlenséget." A rabszolgaasszony hasonlókat mondott, miközben úrnője nyakába tulajdon kipróbált amulettjét akasztotta, azok mellé, melyeket Ráhel már viselt: és mivel szegénykére ismét erősen rájött a fájás, tört babiloni nyelven locsogó szóval fordult hozzá, mondván:

- Vigasztalódjál, termékeny anya, és tarts ki, akármily vadul gyötör is a kín! Ez a fiad is meglesz, az első mellé, látom bölcsességemben, és szemed nem folyik ki, mielőtt meglátnád; a gyermek igen eleven már.

Eleven volt az egyedül fontos jószág. Végképpen látta, hogy itt az órája, kifelé tört a napvilágra, és le akarta dobni anyaburkát. Jóformán magától született meg, türelmetlenül ostromolva a keskeny ölet, alig némi segítséggel, nem véve igénybe szíves készségét annak, aki boldogan foganta és életével táplálta életre, de világra segíteni már nem tudta. Keveset használt, hogy a vénasszony dudorászva és tanácsokat adva hasznos cselekvésre rendezte el tagjait, utasította, hogyan lélegezzen, hogyan tartsa az állát és térdét. A kín rohamai minden munkarendet elsöpörtek, a gyötrődő szabálytalanul s görcsösen hányta-vetette magát, hideg verejtékben úszva, egymásba harapott, elkékült ajakkal. "Aj! Aj!" - sikoltozott, és fölváltva kiáltott Bábelnek isteneihez és nemzője istenéhez. Midőn éjszaka lett, és a hold bárkája ezüstösen fölmerült a hegyek fölött, ájulásából ébredve így szólt:

- Ráhel halálán van.

Mindnyájan fölsikoltottak, akik körülötte kuporogtak, Lea, az ágyasok, és akiket a nők közül még beeresztettek, és könyörögve nyújtották ki karjukat. Aztán egyhangú varázsige-mormolásuk megerősödve kezdődött újra, és jóformán megszakítás nélkül, mint egy méhraj zümmögése, kísérte a történetet. Jákób, kinek karjában feküdt csüggedő asszonyának feje, csak hosszú szünet után tudott hangtalanul ennyit sóhajtani:

- Ugyan, ugyan!

Ráhel mosolyt próbálva rázta meg fejét. Nagy csönd lett, mintha ezalatt az életre törő tanácsot tartana magával barlangjában. Mivel a segítőasszony ezt a nyugalmat félig-meddig jónak tartotta, és úgy vélte, soká eltarthat, Jákób azt javasolta, hogy használják föl a szünetet, készítsenek puha hordágyat Ráhel számára, s tegyék meg a hátralevő kis utat a mezőn át Bét-láhemig, ahol szállást kapnak. De Ráhel nem akarta.

- Itt kezdődött - szólt nehezen mozgó ajakkal -, itt is érjen véget. És ki tudja, van-e számunkra hely a szálláson? A bába téved. Rögtön nekilátok megint derekasan, hogy megajándékozzalak második gyermekünkkel, Jákób, én uram.

Szegényke, derekasságról a legkisebb mértékben sem lehetett szó nála, s ezekkel a szavakkal önmagát sem akarta áltatni. Amit lelke mélyén gondolt és tudott, azt már kimondta, s tudatába és titkos gondolataiba ismét bepillantást engedett, amikor az éj folyamán, a kietlen kínszenvedés két ideje közt, már szívgyengeségtől duzzadt és nehezen mozgó ajakkal beszélni kezdett a névről, melyet a második fiúnak kell majd adni. Megkérdezte Jákób véleményét, és az így válaszolt:

- Lásd, az egyetlen igazinak fia ő, legyen hát Ben-jámin a neve.

- Nem - felelte Ráhel -, ne haragudj, én jobban tudom ezt. Ben-Oni legyen a csecsemő neve. Így nevezzétek az urat, akit neked adok, hogy megemlékezzék Mamácskáról, aki oly széppé formálta őt, a te képedre s az övére.

Jákób gyakorlata a messzire nyúló szellemi következtetésekben kellett hozzá, hogy jóformán gondolkodás nélkül megértse Ráhelt. Mamácska vagy "a bölcs Ma-ma" egyik népies neve volt Istárnak, az istenanyának és emberteremtőnek, akiről azt mondották, hogy emberkét és asszonykát formál saját képére; s gyöngédségből és tréfából Ráhel homályosan összemosta az isteni szobrásznő és saját anyalénye személyét, amit annál könnyebben megtehetett, mivel József gyakran nevezte "Mamácská"-nak. A Ben-Oni név pedig a tudó számára, kinek gondolatai helyes kacskaringóra jártak, annyit jelentett: "halál fia". Ráhel bizonyára nem tudta már, hogy előbb elárulta magát, és Jákóbot óvatosan rá akarta vezetni, hogy idejében megérezze azt, ami az ő tudása szerint közeledőben volt, hogy ne érje hirtelenül a csapás, és meg ne őrjítse.

- Benjámin, Benjámin - mondta sírva Jákób. - Nem és nem Benoni! - És akkor történt első ízben, hogy Ráhel fölött s föl az ezüstös világéjszakába, mintegy bevallván, hogy megértette őt, ezt a kérdést kiáltotta:

- Uram, mit teszel velem?

Az ilyen kérdésekre nincs válasz. De az emberi léleknek dicsősége, hogy e hallgatás nem vezeti tévútra Isten felől, hanem föl tudja fogni a Megfoghatatlan fenségét, s épülni tud rajta. Oldalvást a káldeai asszonynép s szolgasereg dúdolta s gajdolta varázsigéit, amelyekkel erős, de oktalan hatalmakat remélt emberi kívánalmak szolgálatára kényszeríteni. De Jákób soha olyan világosan meg nem értette, mint ezekben az órákban, miért hamisság mindez, s miért kerekedett föl Ábrám Ur városából. Iszonyatos volt fölpillantása a végtelenbe, de nem hiányzott belőle a látás ereje, s istenalakító munkája, mely arcának mindig oly aggodalmas kifejezést adott, ezen a borzalmas éjjelen oly nagyot haladt, hogy már-már Ráhel kínjával volt némileg rokon. S teljesen Ráhel szerelmes szándéka szerint is volt, hogy ura, Jákób szellemi hasznot merítsen halálából.

Az utolsó éjszakasz vége felé közeledett, világra jött a gyermek, mikor az égen halványan derengett már a pirkadat. A vénasszony erőszakkal tépte ki a szegény ölből, hogy meg ne fulladjon. Ráhel, aki már nem tudott sikítani, elájult. Utána bőven patakzott vére, úgyhogy az ütőér már nem vert csuklóján, hanem csak vékony, kiapadó csurgóként folydogált. De még látta az eleven gyermeket, és mosolygott. Egy óra hosszat élt még. Amikor Józsefet elébe vezették, nem ismerte meg.

Akkor nyitotta föl utoljára szemét, amikor keleten hajnalodni kezdett, s a reggeli fény arcát is elöntötte. Még fölnézett Jákób arcába, aki fölötte állt, kissé összehúzta szemét, és így dadogott:

- No lám, egy idegen!... Hogy volna szabad megcsókolnod engem? Azért, mert távolról jött atyámfia vagy, és mert az ősatya gyermekei vagyunk mindketten? Akkor hát csókolj meg, és a kút kövénél ujjongani fognak a pásztorok: lu-lu-lu!

Jákób remegve csókolta meg utoljára. Ráhel ezután így beszélt:

- Lám, te elhengerítetted értem a követ a férfiúi erővel, Jákób, én kedvesem. Most hát hengerítsd el a sírról is, és fektesd belé Lábán gyermekét, mert elválok immár tőled... Hogy megkönnyebbültem minden tehertől, gyermektehertől, élettehertől, és éjszaka lesz... Jákób, én uram, bocsásd meg, hogy terméketlen voltam, és csupán két fiat szültem neked, de micsoda két fiat, Jehószifot, az áldottat, és a halálfiúcskát, a kicsikét, ah, milyen nehéz megválnom tőlük. S tőled is nehéz megválnom, Jákób, szerelmesem, mert mi voltunk az igaziak egymásnak. Ráhel nélkül kell immár tűnődve keresned, kicsoda Isten. Keresd meg őt, és élj boldogan. És bocsásd meg - lehelte végezetül -, hogy elloptam a teráfokat. - Ekkor a halál átsuhant orcáján, és kioltotta.

A könyörgők zümmögése Jákób egy kézmozdulatára elnémult. Mindnyájan homlokukra borultak. Jákób pedig csak ült, a halott fejét még mindig karja között tartva, és könnyei csöndesen és apadhatatlanul csorogtak mellére. Idő múltán megkérdezték tőle, készítsenek-e hordágyat, s vigyék-e a halottat Bét-láhembe vagy Hebrónba, hogy ott eltemessék.

- Nem - felelte Jákób -, itt kezdődött, itt is érjen véget, s ahol az Úr ezt tette, ott legyen eltemetve. Ássatok sírt, és vájjatok gödröt amott a falnál! Vegyetek finom vásznat a málhából, hogy betakarjuk, s válasszatok követ, hogy jelül tegyük sírjára, és rá emlékeztessen. Azután Izráel tovább vonul Ráhel nélkül s a gyermekkel.

Míg a férfiak ástak, az asszonyok kibontották hajukat, és megmeztelenítették keblüket, homokot kevertek vízzel, hogy bemocskolják magukat nagy fájdalmukban, és fuvolaszóval panaszra zendítettek: "Jaj, szegény nővérünk", miközben egyik kezükkel fejüket verték, és a másikkal keblüket ütötték. Jákób pedig karjában tartotta Ráhel fejét, míg a halottat el nem vették tőle.

Amikor összezárult a föld a legkedvesebb fölött, azon a helyen, ahol elvette Isten, az útszélen, Jiszráél továbbvonult, és közben fölütötte táborát Migdál Édernél, egy őskori toronynál. Itt vétkezett Rúben Bilhával, az ágyassal, és átkozott lett.


Jegyzet

1. Urbán Eszter fordítása. [VISSZA]




Kezdőlap Előre