Használat:
  •  

  • Az oldalszámokra kattintva, illetve a bal- és jobb-nyíllal lapozhat. A könyvjelző oldalszámaira kattintva oldalt választhat. A könyv szélein, illetve a le- és föl-nyíllal a könyv végére és elejére lapozhat. A baloldal fejlécére írt szöveg összes előfordulásai bármely lapozási műveletkor színesen jelennek meg minden oldalon - a kis- és nagybetűk különböznek! -, az azt tartalmazó oldalak a Szűrő gombbal ki is választhatók a könyvjelző lenyíló listájába. Üres keresésre a könyvjelző megint minden oldalt feltüntet. A nagyítóra kattintva nő a betűméret, kétszer kattintva visszaáll az eredeti. ]]>

  •  
  •  
  •   BÁCS PÁL NAPLÓJA
  • 1944. március 15-től 1945. július 7-ig
  • ]]>



  •  
  •  
  •  
  •  
  •  
  •  
  •  
  •  
  •  
  •  
  •  
  •  
  •  
  • © Bács Pál örökösei 2006
    A digitális változat a Kandalló Könyvklub munkája
  • Felelős kiadó: Norman Károly
  • Gyártás, terjesztés: Shirokuma Ltd. ]]> Apám és bátyám emlékére


    NAPLÓM
    16 hónap kálváriája 16 évesen

    Megemlékezés 1985-ben, Mauthausenben - fehér keretben Bács Pál sebész főorvos

    ]]>     TARTALOM:
    ELŐSZÓ8
    Előszó a "Naplóm"-hoz11
    Bejönnek a németek13
    1944 május - október 15. - A Liska-féle hadiüzem16
    1944. október 15. - Nyilas hatalomátvétel19
    1944. október 23. - 1944. október 28.22
    Október 28. - november 3.25
    November 4. - november 13.30
    Munkaszolgálatosok vagyunk a Bocskay utcában35
    A deportálás kezdete, elvisznek minket36
    Vagonírozás a Józsefvárosi pályaudvaron38
    Bucsu, 1944. dec. 6. - 1945. február 23.43
    1945. február 23. - március 24. - KŐSZEG53
    1945. március 24-e58
    A gyalogmenet 1945. március 24-től 1945. március 30-ig62
    A halálmenet. 1945. március 30. - április 20.64
    Mauthausen69
    A második halálmenet72
    Gunskirchen 1945. április 24. - május 5.75
    Felszabadulás, 1945. május 5.79
    "Hogy ez valóban megtörténhetett"86
    Linz, Hermann Gőring Lazarett, 1945. május 8-június 10.89
    Utazás haza - 1945. június 30. - július 8.95
    Utószó98
    ]]>

    Záró megjegyzések99
    KÖZÖS EMLÉKEZET101
    ]]>     ELŐSZÓ

    Bács Pál naplója jelentős és ritka kordokumentum. Üldözésekben és megbélyegzésekben találékony századunkban egy gimnazista fiú tanúságtétele az elembertelenítés elleni küzdelméről. Megrendítő összefoglaló mindazokról a szörnyűségekről, amelyek a napló szerzőjének a szeme láttára megtörténtek. De nemcsak a szenvedésekről, hanem az embertől elszakíthatatlan reménységről, a megmaradásról, a túlélésért vívott küzdelemről.

  • A személyes átélés különös feszültsége süt át a napló lapjain. Ez különbözteti meg, emeli ki a hasonló tárgyú munkák közül.
  • A feljegyzésekből és a mellékletekből megismerhetjük egy magyar család 1944-45. évi kálváriájának eseménysorát. Bepillanthatunk a harmonikusan összetartó kis közösség életébe, és a kisebbik fiú soraiból is meggyőződhetünk arról, milyen durván avatkozott be mindennapjaikba az addig már Budapestet is maga alá gyűrt fasizmus. A család három férfitagja kezdetben kényszerűen teljesítette a rájuk mért szolgaságot, majd a két fiú többször megkísérelte a kitörést. Egy olyan manővert, ami ekkor már szinte lehetetlennek számított.
  • Az egyre inkább bujdosósorba taposott országban Bácsék a legkiszolgáltatottabbakhoz soroltattak: hiába minden menekvés. Mindinkább távolodik a meleg családi fészek, szakadnak a kötelek, apadóban a reménység. A dráma folytatásaként pedig tovább gyengülnek a kitartást adó, egymást féltőn óvó karok, minden nap csökkennek a túlélés, a hazatérés esélyei. Az ítélet már évekkel előbb, a barnaingesek által a berlini Wannsee-ben kimondatott. A végrehajtás csak idő kérdése volt.
  • A napló hűen dokumentálja félszázezer magyar zsidó 1944 telén végzett kényszermunkáját, a háborús német-magyar határ földerődítmény-rendszerrel, sáncokkal tervezett lezárását. A Duna és a Dráva között a háború végén építtetett halálerőd a hitleri téboly utolsó produktumai közé tartozott. Földrajzi helyzete okán ebbe sorolták az alpokalji települések egyik gyöngyszemét, Kőszeget és ]]> Az értelmetlen robot temérdek emberi szenvedéssel, ezrek agyondolgoztatásával járt. De ez sem volt az állások német építtetőinek elég. Végül -- mint a napló a mának hitelesíti -- a beteg árokásó páriák kiirtására a gázhalált is bevetették. Kőszegen Bács Tamás ifjú életét így oltották ki.
  • 1945 tavaszelőjén a kiürítés, a további sáncmunka és a gyalogmenet emberőrlő hetei következtek. Az utak a pokolba, a mauthauseni hegytetőn működő koncentrációs táborba, onnan pedig Gunskirchenbe vezettek. A napló az utolsó stációkról szintén sok mindent megőrzött. Egykorú rajzokat is, melyek mára egyedülálló fontosságot nyertek.
  • Gunskirchen lágerébe amerikai zászló alatt, 1945. május 4-én jött el a várva várt felszabadulás. A Bács család drámája ezzel még nem zárulhatott le. A korábbi rabszolgaság júniusban a leromlott apa, Bács Jenő életét is értelmetlenül elvette. A túlélő tanú, a kisebbik fiú új balsejtelmektől gyötörve elindult arra, ahonnan elűzték. Talál-e még valakit otthon?
  • Otthon, a rommá lett magyar fővárosban. Ahol a csontig fogyott, kötözött kezű, kopasz volt foglyot a sorban előre engedik, de senki sem ülne melléje. Akit az átéltek kívülről is olyannyira megnyomorítottak, hogy fél év múltán a házbeliek, de első látásra a családot féltőn hazaváró édesanyja sem ismert fel.
  • Bács Pál naplója mementó. A történész úgy ajánlhatja olvasásra, a következő generációknak feldolgozásra, mint a magyar sors egyik hiteles dokumentumát.
  • Szita Szabolcs
  •  
  •  
  •   (Bács Pál már nem él, a kézirat lényegében változtatás nélkül következik. A dokumentumok nagy felbontású változata rákattintással érhető el - Norman Károly.)]]>  
  •  
  •  
  •  
  •  
  •  

  • A 16 éves Bács Pál a Liska Jenő vezette hadiüzemben dolgozott a Várhegybe vájandó bombabiztos alagútakon. Szabad mozgásához erre az engedélyre volt szüksége 1944 szeptemberében

    ]]> Előszó a "Naplóm"-hoz

  • Ami negyvenhat évvel ezelőtt történt, az ma már történelem. Ha igaz, a történelmet tanítani kellene az iskolákban. De kérdem én, tanítják-e a kort, és ha igen, megfelelően-e, a fiataloknak?
  • Egyértelmű a válasz: nem!
  • Hát akkor az utánunk következő generációk honnan fogják megtanulni az igazságot a XX. század legszörnyűbb tragédiájáról? Ki fogja a tényeket elmondani, leírni, ha a mi korosztályunk, akik a poklot túlélték, már nem leszünk?
    Nagy felelősség hárul ránk, a még túlélőkre, hogy elmondjuk, leírjuk, tudatosítsuk a jövő generációjának, mik történtek apáikkal, nagyapáikkal 1944 esztendőben Magyarországon.
  • E visszaemlékezés ezt a célt szolgálja.
  • Szerzője 62 éve látta meg a napvilágot egy nagy családban, ahol egyszerre lakott több generáció. A Braun nagyszülők, majd a mi szüleink: apám Jenő és anyám, apám testvére Géza és felesége, Gizi néni, valamint unokatestvérem Ági és bátyám Tamás. Családszeretetre, a vallás szeretetére tanítottak bennünket, templomba járó, imádkozó, a vallási szertartásokat megtartó fiataloknak. Távol állt tőlünk minden erőszak, verekedés, a tanulással foglalkoztunk és csak szeretetet láttunk magunk körül.
  • Bátyám Tamás eminens tanuló volt, a zsidótörvények ellenére kitűnő tanuló, osztályelső, bezzeg én csak jórendű voltam, ami önmagában nem rossz osztályzat, de a Nagy Bács árnyékában az iskolában csak a Kis Bács lehettem, nyomába sem érve bátyám kiválóságának. Bár ő sportban nem volt kiváló, sőt nem is szerette, én osztály, sőt iskolaelső voltam tornában, amit a későbbiekben jól tudtam kamatoztatni.
  • Fontos állomása volt életünknek a cserkészet. Tízéves korunkban már farkaskölykök voltunk, és minden vasárnapot kirándulással töltöttünk. A Vörösmarty cserkészcsapat - mint zsidó cserkészcsapat - kiváló vezetőkkel rendelkezett, egyesek ma is egyetemi tanárok, orvosok, kiváló híres emberek lettek.
  • Gimnáziumba a Werbőczybe jártunk, ami elit iskola volt az I. ]]> A cserkészet pontosságra, megbízhatóságra nevelt, az őrsökben naplót kellett vezetni, és ez annyira belém rögződött, hogy e tulajdonságomnak köszönhetem a mostani "Naplóm"-at is. Kirándulásainkkor vezetőink néha "megtiltották", hogy aznap vizet ihassunk. Legyen önfegyelmünk - mondták, tudjunk valamiről lemondani, ha a szükség úgy kívánja. Bár betartottuk az aznapi cserkészparancsba leírtakat és nem ittunk vizet, morgolódtunk, nem értettük erre miért van szükség. Pedig a későbbiekben nagy hasznát vettem ennek.
  • E könyv három részre tagozódik: visszaemlékezéseimre, a dokumentumokra alapozott és közvetlenül deportálásom után leírt Naplómra és édesanyám vezette naplóra. E három rész összefonódik, időrendbe sorakozik és így igyekszik megértetni az olvasóval, mi történt egy tizenhat éves fiúval 16 hónapon keresztül 1944-45-ben. ]]> Bejönnek a németek
  •  
    1944. március 19-e, verőfényes vasárnap, ugyanúgy kezdődik, mint a többi. A Bagoly őrs kirándulni megy a budai hegyekbe. Találkozás a Széll Kálmán téren nyolc órakor, majd ki a hegyekbe. A Zugligeti végállomáson már hallottunk valamit, de nem akartunk még hinni a fülünknek, mentünk tovább a Tündér szikla felé. Itt is kirándulók voltak, tőlük tudtuk meg, hogy reggel megszállták Budapestet, bejöttek a németek.
  • Rosszat sejtve úgy határoztunk, hogy hazamegyünk, jobb ilyenkor családi körben lenni.
  • A rádióban német dalok voltak, a hírekben hallhattunk, hogy az ország "megvédése" érdekében német csapatok érkeztek az országba. Mi az Attila utcában laktunk, a Vár alatt, itt már találkoztunk motoros konvojjal is, de félelem nem volt bennünk. Bezzeg ha tudtuk volna milyen időszak következik...
  • Itt vissza kell kanyarodnom néhány napot. Az 1944 március 15-i ünnepséget a Werbőczy gimnáziumban minden évben az udvaron tartották. Ez évben már másképp zajlott le ez az ünnepség: az iskola levente parancsnoka, Jablonkay vegytan tanár úr a Himnuszhoz vigyázzt vezényel, de utána hozzáteszi: "Zsidók, hátra arc!"
  • Megfordulok, és a mögöttem lévő sorban álló iskolatársammal állok szemben. Így hallgattam végig a Himnuszt. Akkor még nem fogtam ezt fel tragikusan, inkább komikus volt. De előszele volt valaminek, ami a németek bevonulásával be is következett.
  • Még egy apróság, ami e kort jellemezte: március 17-én, pénteken magyar óránk volt és Arany János: Ágnes asszony című versét tanultuk. A következő magyar órára fel volt adva a vers első szakasza. Javítani akartam osztályzatomon és másnap, március 18-án szombaton egész nap csak a verset tanultam, hogy így a következő órán az egészet elmondhassam. Nem került rá sor...
  • Miért? - kérdi a kedves olvasó. Mert engem két nap múlva az utcáról elvittek. Mi akkor már "leventék" nem lehettünk, csak úgynevezett "kisegítő előképzős ifjú"-k, a levente zsidó változata.
  • Czakó utca. A Naphegy oldalán, zöld övezetben egy szép iskola ]]> Akkor láttam, sőt fogtam életemben először pisztolygolyót, később már közelebbi kapcsolatba is kerültem vele...
  • De ezután hazaengedtek, szüleim nem tudták hol vagyok, mindenütt kerestek. Többé nem mentem iskolába, a VI-ik gimnáziumot itt fejeztem be. Hála édesanyámnak, aki gimnáziumi tanárnő volt, deportálásomból való hazaérkezésem után rövid idővel bepótolhattam a VI. gimnáziumot és idővesztés nélkül folytathattam a VII-et.


  • Igazolvány szabad mozgáshoz - 1944.szeptember 1.
  •  
  • Az 1240/1944. számú rendelet alapján módom volt felvarrni a sárga csillagot is, majd elvihettem egyetlen rádiónkat "beszolgáltatni", nehogy azon keresztül híreket kapjunk! ]]> Azonban engem ismét elvittek, írásos parancs értelmében jelentkeznem kellett a Hunyadi János úti építkezésen.
  • Ennél több nem állt az írásban, fogalmunk sem volt, mi van ott. Anyám elkísért, hogy ne menjek egyedül, apám akkor már munkaszolgálatos volt. Bátyám skarlát után vesebetegséget kapott, így sikerült részére tisztiorvosi bizonyítvánnyal mentességet kapni.
  • Szóval Hunyadi János út. Gyalog a Lánchídon átbaktattunk ketten, majd lefelé a Hunyadi János úton. A második kanyarban láttuk: Építkezés, Hadiüzem, idegeneknek belépni tilos! táblákat. Hát ez lett a munkahelyem több hónapon keresztül.
  •  
  •  


    Hadiüzemi munka miatti mentesítés honvédelmi munka alól - 1944. szept. 26.
    ]]> 1944 május - október 15.
    A Liska-féle hadiüzem

    A Hunyadi János út és a Csónak utca kereszteződésénél egy domb áll, tele építőanyaggal és kövekkel. A Várhegy oldalán pedig egy nagy nyílás, ami a hegybe vezet. Ide kerültem több fiatallal együtt.
  • Jelentkeztem a munkavezetőnél, aki egy listáról kipipált és közölte: segédmunkás leszek, kapok háromszori étkezést, segédmunkási fizetést, de becsüljem meg magam. Hogy ez mit jelent pontosan nem tudtam, akkor még csak 15 és féléves voltam.
  • Liska Jenő okleveles gépészmérnök, mélyépítési vállalkozó, III. kerület Ürömvölgyi út 36/a. Ő lett a munkaadóm.
  • Anyám hazament és engem, életemben először, otthagyott a bizonytalanságban, csak magamra voltam utalva. A kőműves szakmunkás urak (így kellett őket szólítanom) nagyon rendesek voltak. "Ne tojj be pubi, jó dolgod lesz itt!" felkiáltással egyszer-kétszer hátba veregettek, majd közölték, hogy mi lesz a munkám.
  • Téglát hordtam, kocsiról le, kocsira fel, hol meg kőműves ládában másodmagammal be az alagútba. Hogy mit építettünk: bombabiztos alagutat a hegyben. Még a török idejéből megmaradt pincék és folyosók labirintusait nagyobbítottuk, és téglafallal vettük körül. A mi érkezésünkkor még csak néhány méter alagút volt készen, itt még volt villanyvilágítás is. De beljebb teljes sötétség, karbidlámpa fényénél dolgoztunk, fejünkre folyt a talajvíz. Körülbelül húsz méter után egy nagy üregbe jutunk, lehet vagy tíz méter magas is, innen több nyílás vezet tovább. Hogy hová, merre, akkor még nem tudtuk. Ezt a pincerendszert a németeknek és magyar kiszolgálóiknak építettük a háborúra, mely bombabiztos védelmet nyújt majd részükre.
  • A napok egyformán telnek. Hatkor kezdődik a munka, kezdetben csak téglahordással. Később már a kőművesnek kézbe adom a téglát, sőt maltert is keverek "szakszerűen" (ma is tudok), és egy-két sort engednek, hogy én csináljam. Élvezem a kétkezi munkát. A kőművesek egyáltalán nem törődnek azzal, hogy zsidók vagyunk, ]]> Azt unalmas téglahordás után szinte "felüdülés", amikor kő érkezik a sarki kis telekre. Ezeket ott ledobálják, illetve mi dobáljuk le, majd egy kis kalapácsot adnak a kezembe, amelynek hosszú a nyele. "Mit csináljak ezzel?" - kérdem én. "Hát törd össze kis darabokra" - mondja az egyik szakmunkás. Fogalmam sem volt, hogy lehet egy nagy kőtömböt ezzel a kis kalapáccsal apró darabokra törni. De mire a kezem, tenyerem jól feltört, megtanultam a kőtörés minden csínját-bínját, megtanítottak, hol hasad a kő, hol kell kicsit ütni, akkor is törik, hasad. Kérges tenyerem megerősödött, izmos lettem jót tett a kétkezi munka. Anyám délben el-eljött a kijárási időben, hogy egy kis kaja utánpótlást hozzon csemetéjének. Egyik alkalommal nem vettem észre, hogy már percek óta ott áll, és engem néz. Mint mondta, boldogan nézte 15 és fél éves fiát, milyen "szakértelemmel" töri a követ.
  • És aztán jöttek a cementeszsákok. Amióta a világ világ, ezek mindig ötven kilósak. Kezdetben meg sem tudtam mozdítani, de biztattak, mutatták, hogy kell a kocsiról a vállamra rakni és egy kis kocsira áttenni. Heteken keresztül mást nem csináltam, mint ezeket a zsákokat kis kocsira raktam, és másodmagammal felhúztam a Dísz téren keresztül a Tábornok utca 9, 11 és 13-as számú házak elé. És miért pont ide? Mert az Alagútnak a felső kijáratai e házakban vannak. Leraktuk a zsákokat és uccu, lefelé, lábunk között a kiskocsi rúdja, azzal kormányozva, nagy sebességgel rohantunk vissza a Hunyadi János úton a munkahelyünkig. És kezdődött minden előlről.
  • Rendesen bántak velünk, pénteken fizetést kaptunk, nem sokat, de anyám és bátyám abból éltek abban az időben.
  • Na és a légiriadók! Sokszor naponta megszólaltak a szirénák, és akkor helycsere: munkások be az építkezésre, zsidók ki a Halászbástyára. Szinte élveztük ezeket, mert nem kellett dolgozni, napoztunk a Halászbástyán, néztük Budapestet, és egyszer láttuk, amint a Boráros téri malmok bombatalálat után égtek.
  • Kis barakkokban laktunk a Várhegy lejtőjén, nyár volt, nem fáztunk. A kőműves szakik meg akartak tanítani dohányozni. "Pubi, ha nem gyújtasz rá, megverünk" - mondták. "Akkor sem gyújtok rá, ]]> A munka lassan haladt, úgy látszik gyorsítani akarták, mert több munkás érkezett, azoknak kellett a hely a barakkokban. Ezért adtak egy kétnyelvű SS-pecsétes igazolványt, hogy a kijárási tilalom ellenére is közlekedhetünk az utcán, így aztán este hazajártam a munka után a Bécsi utcába. De csak október 15-ig...
  • Mert aztán, de ez egy másik fejezet. ]]> 1944. október 15.
  • Nyilas hatalomátvétel

    Vasárnap reggel van, borongós, kissé hidegre fordult az idő, ez az egyetlen pihenőnapom, nem kell bemenjek a hadiüzembe dolgozni. Sokáig vagyok az ágyban, lustálkodom. Tamás bátyám a másik ágyban fekszik, bár javult az állapota, még gyengének érzi magát. A skarlát után fellépett vesebetegsége csak lassan javul. Anya a konyhában matat, készíti a gyerekeknek a reggelit, ha nem tudnánk, hogy háború van, idilli hangulat lenne. Apa munkaszolgálatos Budapesten, egyszer-egyszer haza is tud jönni.
  • Egyszer csak a szomszéd átszalad, hogy a rádió megszakította adását (nekünk zsidóknak nem lehetett rádiónk), és áthívott, ahol a bemondó éppen azt közölte, hogy: "közlemény következik". Horthy Miklós olvasta fel azóta már híressé vált proklamációját, melyben elítéli a német megszállást és bejelenti, hogy az ország kilép a háborúból.
  • Nem hiszünk a fülünknek, szaladunk az ablakhoz és a szomszédokhoz, hallották-e ők is? Igen, igen - mondják, már az egész ház a gangon van, sírás, kiabálás, örömünnep ez a nap. Tomi és én anyámra borulunk, sírunk örömünkben. Valahonnan pezsgő is előkerül. Örömünk ugyan nem teljes, mert apa nincs köztünk, de hisszük, ezután hamar haza fog jönni.
  • Nem sokkal azután kiabálás hallatszik a Bécsi utcában, motorzúgás. Nagy teherautókon nyilas zászlókkal nyilaskeresztes karszalagos emberek jönnek, tele van velük az utca.
  • Gyorsan becsukjuk az ablakokat, tanakodunk, mi lehet ez. Rosszat sejtünk, ami hamarosan be is bizonyosodott: a Szálasi-puccs sikeresebb volt, mint a Horthy-proklamáció, a nyilasok átvették a hatalmat.
  • Megváltozik a rádió hangja is: a Hungarista légió átvette a hatalmat, a zsidó házakat be kell zárni, onnan senki nem jöhet ki. Öt napig tartott ez az állapot, a teljes bizonytalanságban, bezárva a házba. Apáról semmi hír. Megpróbáltam a hadiüzemi ]]> Otthon ülünk hármasban, de ott van nagynénénk, Gizi néni és lánya, Ági is. Beszélgetünk, tervezgetünk, igyekszünk a megmaradt élelmiszert beosztani. De meddig?
  • Október 20-án hat órakor reggel rendőr jelenik meg lakásunk ajtajában és közli, hogy negyed órát ad az összecsomagolásra, a két Bács fiúnak velük kell mennie. Tudtam, hogy Tomi gyenge, beteg, egyedül nem mehet, így nem mutattam meg a hadiüzemi igazolványomat, amire mentességet kaptam volna.
  • Anyám naplója: "... és így csak kenyeret, konzervet, néhány almát és kevés lekvárt vittetek magatokkal. Meleg holmi kevés volt a háznál, azt hittük, hogy Tomit felülvizsgálva betegsége miatt úgyis hazaküldik. Palkónak meg hadiüzemi igazolványa van, nem viszik. Tomi, ha valaha az életben valami miatt haragudni fogsz öcséd miatt, olvasd el e sorokat és akkor meg fogsz tudni bocsátani neki, mert Palkó áldozatot hozott a bátyjáért. Neki nem kellett volna elmennie, hadiüzemi igazolványa mentesítette volna, de ő nem mutatta fel, elment, hogy vigyázzon a bátyjára, aki beteg, hogy mellette lehessen." "Ez volt 20-án. Egész nap sírtam, vigasztaltak, dehát lehetett? Vártam, hogy visszajöttök és a meleg holmik lenn voltak a légópincében, nem vihettétek el, ez fájt a legjobban. Palkó télikabát nélkül, csak a pokróc volt közösen, lyukas nadrágban és Tomi kevés meleg holmival, szörnyű elképzelni is... Szomorú péntek esti gyertyagyújtás volt... egyedül. Odatettem kis családi képünket az asztalra, néztem drága arcotokat, ahogy mi négyen ott állunk boldogan, szabadon... s most?"
  • Eközben mi ketten Tomival és a már összegyűjtött többi zsidóval gyalogoltunk a Hungária-körút felé. Több levelezőlap volt velünk, anya azt is becsomagolt és egy kis pihenőnél Tomi megírta első lapunkat haza: "Drága Mama. 99% hogy Vecsésre megyünk. Egyelőre a Hungária körúton ebédelünk, jókedvűek vagyunk. Vecsésen megkeressük Apát és újra írunk. Mindenünk megvan és nem erőltetjük meg magunkat a menetelésben. Ez a lap az egész háznak szól... Mindnyájatokat sokszor csókolunk. Tomi."
  • Én meg aláírtam a következőket: "Drága Mama, mint Tomi megírta ]]> A levelet egy útszéli postaládába dobtam be. Még aznap, 20-án este gyalogmenetben megérkeztünk Ferihegyre, ahol egy nagy helyiségben szállásoltak el minket. Rengetegen voltunk összezsúfolva.
  • Másnap ismét írtunk levelet anyánknak: "Tegnap Ferihegyen aludtunk összezsúfolva, de azért aludtunk egy kicsit. Jelenleg Pestszentimrén vagyunk egy réten és a munkaszolgálatosok adnak vizet, levest, tésztát. Jól vagyunk, nem tudom hol kötünk ki, valószínűleg szakma szerint. Legyetek jókedvűek, semmi bajunk sem lesz. Sokszor csókol Tomi. U. I.: egy pokróc, egy kulacs és egy hordszíj legyen elkészítve minden eshetőségre. Tomi. Drága Mama! Hála istennek egészségesek vagyunk, bár éjjel pokróc hiányában kicsit fáztunk. De azt is ki lehet bírni. Remélem hamar viszontlátjuk egymást, csak az a fontos, Ti is vigyázzatok magatokra. Millió csók Palitól." ]]> 1944. október 23. - 1944. október 28.

    Október 22. vasárnap
  • Már második napja vagyunk távol otthonról, teljes a bizonytalanság. Tomi néha elkeseredik, hamar elfárad, de igyekszik nem mutatni. Még nem dolgoztunk semmit. Ezért ismét előveszem a levelezőlapot és írok haza anyának:
  • "Drága Mama! Valahol Pestszentimre környékén fogunk munkát végezni. Levelet nem kaphatunk, nem írhatunk, ezt ki kell bírni. Remélem ti jól vagytok, mert mi igen. A továbbiakat nem tudjuk. Tegnap jól aludtunk a szabad ég alatt. Milliószor csókollak, a viszont látásig légy erős, Tomi. Drága Mama! Sajnos azt hiszem utolsó lapot írom, mert többet nem szabad írni. 9 óra munkaidő van. 8-12-ig és 13-16-ig. Jól aludtunk, nincs semmi bajunk. Vigyázz magadra, mert az a legfontosabb. Hogy hol dolgozunk pontosan az még nem tudom, de állítólag itt a környéken valahol. Még egyszer vigyázz az egészségedre, milliószor ölel Palkó."
  •  
  • Október 23. hétfő
  •  
  • Árkot ásunk és a repülőtér közelében romot takarítunk. Fárasztó és nehéz munka - már aki ehhez nincs hozzászokva. Felvigyázóink elég rendesek, megengedték, hogy mivel Tomi gyenge és beteg, csak üldögéljen és én dolgozzak helyette is. Ki van adva egy embernek mekkora területet kell felásnia, így én Tomi területét is felásom. Hála az egész nyáron tartó hadiüzemi munkának, igen jó erőnlétben vagyok és ez a munka ahhoz képest gyerekjáték.
  •  
  • Október 24. kedd
  •  
  • /Anyám naplója/: "...reggel boldogan kaptam meg édes két ]]> Eddig anyám naplórészlete. Ebből az időszakból legjobban az általunk írt levelezőlapokból és Anyám naplójából lehet a történeteket feleleveníteni. Az eredeti lapokat azóta is hűen őrzöm!
  • "Drága Mama! 24-e reggel 8 óra, egészségesek vagyunk, Továbbra is itt vagyunk, a munkát bírjuk. Egyelőre még nincs fedett szállásunk, de lesz, ennivalót is kapunk már. Különben van kajánk, sárgarépát ettünk és vettünk kenyeret. Esik az eső, kellemetlen, de kibírható. Mindenünk megvan, veszünk teát, feketét, kenyeret. Mi hárman (Gyuri barátunk) együvé tartozunk, egy helyen vagyunk. Egyelőre én megvarrok mindent, ami elszakad. Remélem Nálatok nincs semmi baj és Ti is egészségesek vagytok. Aggódunk Ágiért (unokatestvérünk), de remélem ő is jól van. Többet nem tudok írni. Isten segítségével viszontlátjuk egymást, addig milliószor csókollak Tamás. Drága Anyukám! Mint Tomi írta, egészségesek vagyunk. Szereztem kenyeret, úgyhogy már az is van. A munkától kissé messze vagyunk, ott dolgozunk Apa közelében. A remélhető közeli viszontlátásig ölel Pali."
  •  
  • Október 25. szerda
  •  
  • /Anyám naplója/: "... az eső esik szakadatlanul, délelőtt 10-12 között kimehettünk vásárolni. Szörnyű volt az utcán, egy gimnazista kisfiú, látva a sárga csillagunkat, grimaszt vágott rám és úgy fájt a ]]>  
  • Október 27. péntek
  •  
  • /Anyám naplója/: "Ma megint lementem vásárolni 10-12-ig és mire feljöttem már itt volt újra a két lapotok 21-ről és 24-ről. Fáztok, de bíztok abban, hogy nemsokára találkozunk és Apa közelében dolgoztok, a munkahelyetek messze van, szegények, mennyit meneteltek... és répát esztek, meg kenyeret tudtok venni és feketét meg teát... hárman vagytok Gyurival együtt, a szomszédok fiával, az anyujával gyakran sírunk együtt...
  • Aztán délben megjött Apa... mikor megkaptam lapotokat, Apa is betoppant: búcsúzni jött, ma lett volna ideje hozzátok menni és a meleg holmikat átadni nektek és feljöttek Pestre, innen tovább viszik őket, a jó Ég tudja merre. A meleg holmikat egy emberre bízta, aki megígérte, hogy hozzátok juttatja. Az Isten áldása legyen rajta ha megteszi, de verje meg őt az Isten, ha ellopja a holmitokat. (Soha nem kaptuk meg.) Épp most fokozódott a bánatom. Ti tovább dideregtek az esőben és Apátok elment, nem tudva hová? Mindent ki kell bírni! Apa biztat: még egy hét és együtt leszünk mindnyájan... Nem tudok már sírni, kell erősnek lennem... hiszen engem is elvihetnek. Mindent ki kell bírni, mert a jó Isten nem azért teremtett bennünket, hogy most szétszakadva elpusztuljunk. Erősnek kell lennem, mert a szenvedéseimet el akarom feledni boldog családi életünkben, ami majd ezután jön. Most már minden nap fogok írni a kis Naplóba, mert erőt kell meríteni, mindent elviselni. Kis családunk szétszakadt..." ]]> Október 28. - november 3.

    Életünk elviselhető, nem vesszük fel tragikusan a munkát. Tomi változatlanul csak az apró, kisegítő munkákat végzi, másoknak is megvarrja a szakadt ruháit, gombokat varr fel. - Milyen jó, hogy a cserkészeten ezt is megtanultuk. Munkavezetőink tudomásul vették már, hogy én két ember munkáját végzem, nem bánják, így legalizáltuk Tomi pihenését. Csak az eső bánt minket, mintha minden összeesküdött volna ellenünk, igen gyakran esik. Ruháinkat csak este tudjuk úgy ahogy megszárítani és tisztálkodni. Innen-onnan szerzünk ennivalót is pótlásként, így nem éhezünk annyit. Ruháinkon a puszta földön alszunk, de fiatalok vagyunk, estére már fáradtan fekszünk, így elnyom az álom... Így telnek a napok.
  •  
  • Október 29. szombat (a kéziratban elírás, szombat október 28-ra esett - N. K.)
  •  
  • /Anyám naplója/: "Apa megjött, határtalan örömömre nem mentek el, vagy Vecsésen maradnak, vagy Pesten. Aztán előállott egy jó tervvel, hogy van egy olyan rendelkezés, hogy munkaszolgálatos apa kérheti munkaszolgálatos fiait magához. Milyen boldogan beszélgettünk erről, hogyha Titeket odavehetne, Tomit ki nem engedné dolgozni, csak Pali menne vele és milyen boldog lennék itthon, várva a boldog időt, amikor újra együtt lehetünk... Apa itt is aludt velünk, de nem tudott elaludni. Reggel kettesben együtt reggeliztünk, majd Apa elment."
  •  
  • Október 29. vasárnap
  •  
  • /Anyám naplója/: "Szörnyű éjszakánk volt, előző napon szombaton hiába vártam Apát, nem jött. Aztán lefeküdtünk. Úgy 3 óra tájban felébredtünk három csöngetésre. Az első percben azt hittem, hogy Apa jött, gyorsan felugrottunk az ágyból, kikiabáltunk: ki az? Egy férfihang felelt: Ellenőrzés! Azonnal, csak pongyolát veszünk és sietünk ajtót nyitni - mondtuk. Öt férfi jött be, kettő nyilas ]]> A szomszéd szobában, ahol a tulajdonosnő lakott, a mi szerszámainkkal feltörték a szekrényt. Az összes cigarettát, több ezret, finom egyiptomi különlegességek és pipadohányok, dobozszámra ceruza, cérna, konzervek - mind elvitték, vadonatúj női cipőt, 2 pár új bakkancsot, teveszőr hálózsákot, szőrmebéléses kesztyűt, hátizsákot, teát. Elvitték az én három literes bödönömet tele zsírral, amit néhány napja olvasztottam ki. Apa hozta nekünk, aztán 10 kiló nullás lisztet egy liszteszsákban, amit szintén Apa hozott. A fiókból gyertyacsomagot vett elő meg kakaót. Elvitték a háziak öt gyönyörű öltönyét és az írógépet. Mindent felírt egy papírra, és mint tanúknak, nekünk kellett aláírni, hogy a szökésben lévők holmiját vitték el. De azért udvariasak voltak, még cigarettával is megkínáltak minket a lopottakból.
  • Végre 1/4 5-kor elmentek, miután mindent kicipeltek. Aztán láttuk, hogy a férfiöltönyöket otthagyták véletlenül. Ahogy elmentek, jött Rehling Nándor, a házparancsnok. Mi történt? - kérdezte. Tízen voltak, és engem revolverrel fenyegettek meg, ha nem nyitom ki a kaput - mondta Rehling. A házmestert a kazánházba zárták, ő jól ismer kettőt közülük, Rehling az autó rendszámát is ismeri, azonnal megy telefonálni a rendőrségre - mondta.
  • Mi mindent otthagytunk, hogy a rendőrök lássák. De körülbelül tíz percre ismét csöngettek, azt hittük a rendőrség, de nem. A három gengszter jött vissza az ottfelejtett férfiöltönyökért. Felnyalábolták és elmentek, aztán hallottuk a teherautó pöfögését. A rendőrség azonban nem jött és mi hallgattunk, senkinek nem teszünk feljelentést, minek? ... Már le sem feküdtünk.
  • Apával nem tudom mi lesz, marad, vagy megy a Dunántúlra. Vígasztal, hogy nektek nem lesz semmi bajotok, fiatalok vagytok, kibírjátok. Nem szabad örökösen rémképeket látni, mert akkor az ]]>  
  • Október 30. hétfő
  •  
  • /Anyám naplója/: "...rettenetes sok légó van, folyton fel-alá kell menni /Bécsi utca 5./, de én liften megyek, mert kímélni akarom magam, amíg lehet. Már alig vártam, hogy posta jöjjön, azt hittem, hogy kapok tőletek, de sajnos nem jött. Pedig úgy kellene tudni, hogy melyik századhoz tartoztok, akkor talán Apa tudna lépéseket tenni, hogy oda vegyen Titeket. Bár - mint mondja - ha nekik el kell menni, akkor nem szívesen vinne magával a bizonytalanságba Titeket... Én itthon egyedül, nem akarok semmire sem gondolni, csak végzem napi teendőimet, aztán Nektek írok."
  •  
  • Október 31. kedd
  •  
  • /Anyám naplója/: "Apa nem jött, nem írt, nem tudom, mi lehet vele. Tőletek nem jött semmi. Valaki azt mondta, hogy egy ismerőse van ott, ahol Ti is és írta, már fedél alatt alusztok. Szörnyű... De nem akarok gondolkodni, tépelődni... Kaptok-e kenyeret, én most álltam sorba érte. Milyen éhesek lehettek... nem, nem akarom a képeket látni, mert megőrülök. Kinn gyönyörűen süt a nap, jó Istenem, csak volna valami jó már!"
  •  
  • November 1. szerda
  •  
  • /Anyám naplója/: "Jött egy lap - feketén - a házba, azt írták többek között benne, hogy láttak Titeket a Soroksári úton menetelni. Tele vagyok aggodalommal, hogy mennyit jártok esőben, hidegben és van-e ennivalótok, szörnyű... Délben egy munkaszolgálatos volt itt Apától, üzenetet küldött, hogy a József körút 44 alatt romot takarítanak. Hála Istennek, fő, hogy nem vitték el őket a Dunántúlra. Nem tudtam elmenni hozzá, hiszen 10-12-ig van csak kijárás, kevés ]]>  
  • November 2. csütörtök
  •  
  • /Anyám naplója/: "Reggel újabb légók, már ez a 103.-ik, azóta vezetem kis füzetemet, mióta Tomikám elmentél, hiszen Ti az úton úgysem írhatjátok. Ma akartam elmenni Apához, de pont 10-kor jött a légiveszély és nem tudtam leindulni, akárhogy szerettem volna. Megvárom, míg Apa tud jönni, fő, hogy tudom, hogy itthon van."
  •  
  • November 3. péntek
  •  
  • Minden reggel Ferihegyről gyalogoltunk Pestszentimrére dolgozni. Ma azonban másfelé vittek bennünket. Távolról lehetett hallani az ágyúdörgést, tudtuk, sejtettük, hogy a front már nem lehet messze. Budapest irányában gyalogoltunk, amikor valahol Pestszentimre határában a csoportnak is meg kellett állnia. Az elhatározás bennem egy pillanat alatt jött. Odasúgom Tominak: "Gyere utánam, szállj fel a villamosra!" Nem gondolkodtunk mi történhet, ha észreveszik. Kissé szakadt és piszkos ruhánk a többi utasnak ugyan feltűnhetett, de senki sem szólt semmit. Jött a kalauz, mintha mi sem történt volna, vettem két jegyet és elmentünk a végállomásig, onnan meg átszállással be Pestre, a Bécsi utca 5-be, anyámhoz.
  • /Anyám naplója/: "...csengettek és Ti ketten beállítottatok, borzasztó állapotban. Az oroszok közeledtek Pestszentimre felé és Ti megszöktetek onnan. Oh, ezt a boldogságot, amikor megölelhettelek Benneteket, azt elmondani sem tudom. Aztán lefürödtetek, micsoda kéthetes piszok volt Rajtatok és ettetek és ittatok, mert ott koplaltatok és áztatok, fáztatok...
  • Tomi elmondta nekem halkan, hogy mindent Palkónak köszönhet, ő gondoskodott Tomiról is, szerzett kaját és helyette dolgozott, vigyázott rá, mint az anya... Igazi jellem volt és én olyan boldog ]]> Reggel sokáig aludtatok, hagytalak Benneteket, aztán Palkó felkelt, kitakarított, megágyazott, rajta nyoma sem volt fáradtságnak, csak szegény Tomi vizelete véres, megerőltette magát, láza is volt, 38.5, később lement 37.5-re. Estére a vizelete világosabb lett. Csak pihenés kellene neki, hetekig feküdni, akkor rendbe jöhetne...
  • Apa is megjött délben, hozta a meleg holmikat, visszakapta attól az embertől, hála istennek. Milyen boldog volt Apa, hogy itthon vannak a fiúi újra, mindenki együtt van... Egy boldog óránk volt együtt... ki gondolt még akkor a szörnyű jövőre. Csak hallgattuk a fiúk elbeszélését, naponta 10 kilométert gyalogoltak oda és 10 kilométert vissza a munkahelyre és milyen kevés ennivalójuk volt, nyers káposztát és répát ettek és ebédre bab meg bab. Este boldogan aludtunk el együtt..." ]]> November 4. - november 13.

    November 4. szombat
  •  
  • /Anyám naplója/: "Reggel 6-kor kezdődött újra a két hét előtti szörnyűség, 10 perc alatt készen lenni. (Kiderült, a házparancsnok Rehling Nándor feljelentett minket, hogy visszaszöktünk, és rendőrök jöttek értünk.) Hogy könyörögtem a rendőröknek, hogy Tomi veséje vérzik, nem tud elmenni, belepusztul az úton... oh! ha tisztiorvosi igazolványa lenne, talán itthagyták volna, dehát neki katonaorvosi igazolványa van, ki gondolt akkor tisztiorvosira. De legalább a meleg holmik itt voltak, legalább melegen fel tudtak öltözködni. Palkó a síruhában, Tomi a tréningben és meleg alsóban... csak ennivalót tudtak keveset vinni, lekvárt és konzervet és egy fél kenyeret. Szegény Apa nagyon szomorú lett. Elmentek a gyerekeim..."
  • Amikor a Bécsi utca 5-ből kiléptünk Tomival és a két rendőrrel, már ott többen gyülekeztek. A 16 év 60 év közöttieket gyalogmenetben a Tattersalba terelték. Végig gyalogoltunk a Rákóczi úton, a sárga csillagos menetet többen megnevették, de sokan elfordították a fejüket. A Tattersalban akkor voltam először (és utoljára). A nagy ügetőpálya közepén volt a gyülekező. Herzog Tibi barátunk, Ági unokatestvérem vőlegénye is velünk volt, így hármasban maradtunk együtt. Nyilasok ugráltak körülöttünk, igyekeztek sorokba rendezni a gyülekezetet. Majd ötös sorokba rendezve ismét elindultunk visszafelé a Rákóczi úton. Én vittem Tomi hátizsákját, mert neki nehéz volt. A Síp utcánál bekanyarodva a Dohány utcai zsidó templom felé mentünk, és ide tereltek be bennünket.
  • A templom zsúfolásig tele volt, a padok között, a folyosókon amerre a szem ellát, zsidók voltunk. És a nyilasok egyenruhában és karszalaggal ugráltak a padok tetején és óh Istenem, a Tóra-szekrény előtt is. Kezükben korbács, és a zajongó tömeg közé ütöttek. És egyszer csak földbe gyökerezett a lábam. Nem messze tőlem, egyik pad tetején, korbáccsal a kezében Bartha Feri cserkésztársam, szintén zsidó fiú, nyilas egyenruhában... Úgy látszik ]]> Bár kronológiában nem ide tartozik, Feri nagy vakmerőséggel és bátorsággal nyilasnak öltözve sok zsidót kimenekített a templomból, de félve, hogy felismerem, tőlem eltávolodott. Háború után felelevenítettem neki a történetet, de szerényen elhárította magától dicsérő jelzőimet.
  • A meleg, levegőtlenség elviselhetetlen volt, mindenhonnan kiabálások, sikolyok hallatszottak. A teljes bizonytalanság, kimerültség következtében sokan a padok alá estek...
  • Néhány óra után azonban a nyilasok vezérletével ötös sorokba rendeződve kihajtottak bennünket a templom főkapuján. Mi hárman, Tomival és Tibivel együtt maradtunk egy sorban. Gyalogmenet a Kiskörúton, majd ráfordultunk a Lánchídra és azon át az alsó rakpartra. Akkor láttuk, hogy a Margit-híd egyik pillére a vízben van.
  • Lassan és nehezen ment a menet, voltak köztünk idősebbek is, de a nyilasok nem hagytak nyugton, kiabáltak és ütötték, akik lemaradtak. Így érkeztünk meg az Óbudai Téglagyárba. Itt betereltek minket egy nagy helyiségbe, itt legalább leülhettünk, szegény Tomi a fáradtságtól szinte lerogyott. Tibi is rossz állapotban volt, alig tudtak mozogni. Valami löttyszerű levest kaptunk, de legalább meleg volt. Félig ülve, félig feküdve aludtunk holt fáradtan a kiállt izgalmaktól.
  • A napok ezután összeolvadnak emlékezetemben... Naponta 20-25 kilométert gyalogoltunk, lassú menetben, e csoportban lehettünk úgy ezren. Mindössze néhány nyilas kísért csak bennünket, a menet mögött meg egy lovaskocsi baktatott, az alig menni tudókat erre tették fel. Tibi még betegebb volt, mint Tomi, így őt tették fel erre a kocsira. (Sajnos őt elvesztettük szemünk elől.) Tomi még valamelyest tudott menni, a csomagja nálam volt. Esztergom, Komáromban a falu határában futballpályákon aludtunk, összeroskadva, fáradtan és elcsüggedve. Nekem mindig az járt a fejemben, hogy oly kevés nyilas őrzi a csoportot, valahogy meg kellene szökni.
  • Így érkeztünk el negyedik nap, útban Gönyü felé egy kis enyhe kanyarhoz. Úgy irányítottam a csoportban a mi sorainkat, hogy az út ]]> Aki már volt ilyen helyzetben tudhatja, hogy a szökés egy olyan dolog, hogy előre megfontolni és mindent apró részletre kidolgozni lehetetlen. Úgy döntöttem, hogy ruházatunkat kissé rendbe szedve, felmegyünk az országútra és megpróbálunk egy Pest felé tartó autót leállítani. Hogy mennyi veszély leselkedhet ránk, arra nem is gondoltunk.
  • Kisvártatva jött egy teherautó, és megállt a mi integetésünkre. Mondtuk, Pest felé igyekszünk. "Na szálljatok fel srácok" -- mondta a vezető, mit sem kérdezve azt, kik vagytok, honnan jöttök?
    A teherautón, a platón senki sem utazott, ponyvával valami le volt takarva. Ráültünk, de valami puha volt alatta, megnézve bőrárú volt ott, nyilván valami lopott áru lehetett.
  • Komáromnál volt az első igazoltatás. Táboriruhás csendőrök állították meg a teherautót és igazoltatás. Első kérdés, ki miért megy Pestre? Tomi azonnal leszállt, de én kapcsoltam: "Kérem, mi Budapesten lakunk, itt van a bejelentőlapunk is, bizonyítjuk, hogy igazat mondunk. Tomi szállj fel te is, és mutasd a bejelentődet." (Meg kell jegyezni, hogy az akkori igazolványok között az egyetlen a rendőrségi bejelentőlap volt, amin a vallás nem volt feltüntetve.) Erre gondoltam én akkor, hogy hátha elhiszik, hogy csak Pestre akarunk menni és tovább nem faggatnak.
  • A tábori csendőrt, aki igazoltatott, valami más ügyben elhívták, nyilván sürgős volt valami, így épp csak ránézett a bejelentőre és mondta: "Na, Isten hírével mehetnek!" Fellélegeztünk és az autó ment tovább Pest felé. "Tomi, ezt jól megúsztuk" - mondtam bátyámnak, aki fal fehér volt a kiállt izgalmaktól. "Bátraké a szerencse" - mondtam, a második szökésünk is sikerült. Kezdünk belejönni! Hányszor kell még megszöknünk? ]]> És akkor kezdtem ismét gondolkodni, hová megyünk "haza". Mert hogy a Bécsi utcába nem mehetünk, biztos, hisz egyszer már feljelentett minket a házparancsnok, Rehling úr, még egyszer nem adjuk meg neki a lehetőséget.
  • A kocsit a Lánchíd budai oldalánál megállítottuk, és megköszönve segítségüket, a kocsi elment. Felgyalogoltunk a volt hadiüzemi munkahelyemre, ahol találtam néhány régi szakmunkás ismerőst. Az egyik megszólított: Na végre, hogy itt vagy pubi, hol voltál mostanáig, aggódtunk érted! És hogy néztek ki - mondta a másik. Gyertek, mosakodjatok meg, kaptok egy kis harapnivalót is! (Ismeretlen jótevőmnek ezúton is köszönöm akkori nagylelkűségét!)
  • De itt sem maradhatunk - gondoltam, mit tegyünk? És akkor, mint az isteni szikra, kipattant az agyamból: Apa a Bocskay utcai zsidó templomban van, mint munkaszolgálatos, oda megyünk.
    És a gondolatot azonnal tett követte: megköszönve segítségüket, továbbmentünk és gyalog elmentünk a Bocskay utcai zsidó templomba. Az ajtó előtt a muszos őr állt: "Hová, hová, gyerekek?" - kérdezte. "Apához" - mondtam én, mintha neki tudni kellett volna, ki az az Apa. "Hát a Bács Jenőhöz, mi vagyunk a fiai. "Ja, az más, menjetek be" - mondta és nyílt az ajtó, mi már futva benn is voltunk a templomban. Úgy látszik híre ment, hogy két kisfiú van itt, Apa már szaladt elénk... Azt az örömöt leírni nem tudom, ami akkor volt, percekig sírva borultunk egymás nyakába... Apa intézkedett és állományba vettek minket, mint a 701/E munkaszázad tagjait. Így aludtunk el, most már hármasban egymás mellett.
  •  
  • November 13. hétfő
  •  
  • /Anyám naplója/: "Egy hétig sirattalak benneteket és Apa minden követ megmozgatott, hogy a svájci védlevelet hozzátok eljuttassa. Ti pedig ügyesen meglógtatok Gönyü előtt, és Apához mentetek a Bocskay utcába. Ma pedig beállítottatok ide a Szent István park 3 alá (szerző megjegyzése: közben anyámat a csillagos házból a svájci védett házba költöztették.) Apa és Palkó, azt hittem káprázik a szemem és majdnem elájultam a boldog meglepetéstől. Elmeséltétek röviden megmenekülésteket. Azóta ott vannak a fiúk Apával és én ]]>  


  • A Bács Pál számára a Svájci Követség Idegen Érdekek Képviselete (Kivándorlási Osztály) által kiadott 5394/XCVII - 1944 számú, 1944. október 23-án kelt igazolás arról, hogy a svájci csoportos útlevélben szerepel, s ezért érvényes útlevél birtokában lévő személynek tekintendő
    ]]> Munkaszolgálatosok vagyunk a Bocskay utcában

    Apával hárman vagyunk a körletben, naponta innen járunk dolgozni. Csoportosan gyalog kísérővel, aki magyar katona, megyünk át pestre, először az Aggteleki utca 8. számú házba a harmadik emeletre. Itt takarítunk, mert a ház bombatalálatot kapott és mi romokat takarítunk. Kapunk érte pénzt is, 6 pengőt.
  • A házzal szemben van egy trafik, oda szaladok Apának cigarettáért és néha egy-egy kis csokoládét is megengedek magamnak. Tomi a körletben maradt, nem dolgozik, hála Apa protekciójának, ezt is elintézte. A csokiból viszek Tominak is. Esténként beszélgetünk, tervezzük a jövőt, amiről fogalmunk sincs.
  • De az optimista ember tulajdonsága, hogy soha nem csügged, még a bizonytalanságban is a csekély pozitívumot karolja fel. Nem beszél a jelenről, csak a szép múltat idézi és a majdani távoli jövőben bízik. E tulajdonságom végig kísért összes kálváriám alatt és tartott életben!
  • November 20-án, hétfőn Apa szerzett pénzért egy keretlegényt, aki hajlandó volt minket "fegyveresen" elvinni Anyához a Szent István park 3-ba.
  • /Anyám naplója/: "Végre eljöttetek mindhárman ide a "védett gettóba". Végre láthattam drága Tomimat is, és megtudhattam, hogy már meggyógyult, nem véres a vizelete, nem dagadtak a kezei.
  • Apa elmesélte, hogy milyen jó fekhelyetek van egymás mellett, hogy vasárnap egész nap egymás mellett feküdtetek és beszélgettetek egymással. Oly boldog voltam ezt hallani. Hiszen Apátok becsületes lelkéből áradó szavak több hatással vannak a Ti neveléstekre, mint a külső világ szennye, ami most beborít mindenkit." ]]> A deportálás kezdete, elvisznek minket

    November 20-án, kedden zárlat van a körletben, nem lehet kimenni, lehet, hogy elvisznek minket. Mindenki találgat, de biztosat senki nem tud. Apám levlapot ír Anyámnak, de hogy hogyan adja fel, nem tudja.
  • "Drága Bojkóm! /anyám beceneve/ Megvettem részetekre a szalonnát, sőt levélpapírt és cigit is, de nem tudom mikor küldhetem el. Tegnaptól kezdve nem dolgozunk, valamennyien együtt vagyunk és várunk. Remélem nem lesz semmi és 1-2 nap múlva újra munkába állhatunk. A két fiú ma már kapott 6-6 pengőt, úgy mint én. Írtam a csomaghoz egy részletes levelet, de így sajnos nem tudom azt hozzád eljuttatni. Drágám, ide írhatsz. Tomi, Pali már lefeküdtek, mivel 8 óra van. Vettem Tominak és magamnak egy-egy pár meleg prémkesztyűt, Paliét pedig megcsináltattam. Drágám, millió csók és kitartást: Jancsód."
  • November 29-én, szerda reggel 1/2 6-kor volt ébresztő. Tíz perc alatt csomagolás, mert indulunk - volt a parancs. Nagy kapkodás kezdődött, vezényszavak hallatszanak. Mindenki kiabál, csomagol. Hová megyünk? - válasz nincs.
  • Hajnalban elindulunk, át a Horthy-hídon, sorban, gyalogmenetben. Az Üllői út sarkán tilos jelzés, megállunk a villamosmegállóban. Előttünk egy muszos, leveszi a hátizsákját, leteszi a földre és felszáll a villamosra. Bennem is felötlik hasonló gondolat, de Tomi már alig megy, beteg, hármasban "télaholni" nem lehet. Kis pihenő alatt írja meg Apa utolsó levlapját:
  • "Drága Bojkóm! Útban vagyunk hármasban valahová. Értesítést lehetőleg fogunk küldeni. Drágám, ne izgulj, nem lesz semmi baj. Tomi h.I. jól van, vigyázok rá, nem lesz semmi baja. Édesem, millió csók és ölelés Jancsódtól. Viszontlátásig milliószor csókol szerető fiad Tomi. Drága Mama! Sajnos útban vagyunk valahová, Tomi nem visz csomagot, felszerelésünk jó és mi 3-an együtt maradunk. Millió csók Pali." ]]> A levlapot az utcán a járdán eldobtuk, ha egy becsületes ember megtalálja és a postaládába dobja, akkor megkapja Anyám.
  • Befordultunk a Baross utcába és elgyalogoltunk a Józsefvárosi pályaudvarig. Útközben sok járókelő nevetett felénk, többen megbámultak.
  • Mint a bevezetőmben írtam, a Naplóm leírása itt kezdődik. Apró cédulákon végig deportálásom alatt vezettem az eseményeket és ezeket megőrizve csak a deportálásból hazaérkezve írtam le kézzel és rajzoltam le a helyszíneket. ]]> Vagonírozás a Józsefvárosi pályaudvaron

    November 29. szerda, 12 óra
  •  
  • Budapesten születtem a VII. kerületben, későbbiekben pedig mindig Budán laktunk. A VIII. kerület teljesen idegen volt számomra, az az érzésem, hogy a Józsefvárosi pályaudvaron még soha nem jártam. Bámészkodni persze nem volt időm, mert a rendezett ötös sorok a kerítésen belül kezdtek feloszlani. Állandó kiabálás hallatszott előlről, német vezényszavak: schnell, weiter és kutyaugatás.
  • Amikor a mi csoportunk kb 100 métert tett már meg a pályaudvar területén, láttuk, hogy a kerítés mellett két sínpáron egy-egy hosszú marhavagonokból álló szerelvény áll. Minket a II. sínpáron álló szerelvényhez tereltek és megállva egy nyitott ajtajú marhavagon előtt, azonnali felszállásra kényszerítettek.
  • Láttak már marhavagonokat közelről?
  • Középen két oldalra nyíló elhúzható ajtó, lépcső nincs. Belül fapadló és egy-egy kis ablak sűrű hálóval befedve.
  • - Felszállni, einsteigen, loss - kiabáltak és akkor vettük észre először az SS egyenruhásokat, addig közelről ilyeneket még nem láttunk. Egy tiszt tányérsapkában intézkedett, mindenki engedelmeskedett neki.
  • Fel próbáltunk szállni, de a vagon nagyon magas, még Apának is sikerült felmászni, de Tomival nehezen boldogultunk, mert szegény elég gyenge volt. Nagy nehezen felsegítettem és én utána. Apa is és én is nagyon vigyáztunk, hogy egy pillanatra se szakadjunk szét egymástól.
  • Amikor hetvenen bezsúfolódtunk, hogy szinte csak állni lehetett, nagy dörrenéssel becsukták az ajtókat és csak a két ablakon derengett világosság. Mi hárman az ajtó előtt középen helyezkedtünk el, a pokrócból és hátizsákból kis ülőalkalmatosságot csináltunk és arra ép hogy csak le tudtunk ülni.
  • Kb. fél óra telhetett el így, amikor hirtelen megint kinyitották az ]]> A meleg tűrhetetlen volt, Tomi nyögdécselt, hogy WC-re kellene mennie, de nekünk fogalmunk sem volt, mi lesz velünk, mikor mehetünk ki WC-re, mikor kapunk inni, egyáltalán mi lesz a sorsunk.
  • November 29-én egész délután és este láttuk, hogy a Kőbányai úton mennek a villamosok, emberek sétálnak az utcán, mi meg csak ültünk és beszélgettünk. A legvadabb történeteket mesélték sorstársaink, találgatták, mi lesz a sorsunk, de a jövő ennél sokkal szörnyűbb volt. A várakozás alatt kitaláltuk, hogy feláldozva egy csajkát, az lesz a WC-tartály és egyik sarokban egy deszkát kifeszítve ott fogjuk kiönteni. De vizet aznap nem kaptunk.
  • Emlékeztetem kedves olvasóimat a könyv elején leírtakra, amikor mint cserkészek kiránduláson nem volt szabad vizet innunk. Már deportálásunk elején el kellett viselnünk a víztelenséget.
  • Besötétedett, a vagonban büdös meleg volt, levegőtlenség, az elfásult emberek éjjeli moraja, horkolása, feljajdulása egyszerre szörnyűvé tette helyzetünket.
  • Másnap, november 30-án hajnalban megmozdult a kocsisor és lassan kigördült a pályaudvarról. Valamit tudtunk enni is a megmaradt élelmiszerből, de vizünk egyáltalán nem volt. Mások is ettől szenvedtek. Valahol Pest határában ismét megállt a szerelvény, valamelyik kis állomáson és itt kaptunk vödörben vizet, mindenki igyekezett kulacsába annyit beletenni, amennyi csak belefért.
  • Hegyeshalomnál kinyitották az ajtókat és itt lehetett egy csapból ismét vizet venni, amely akkor a legdrágább kincs volt. Szegény Tomi nagyon szenvedett hiányától. Én jól bírtam, alig-alig nedvesítettem meg a számat, hogy Apának és Tominak több maradjon.
  • A vagonban töltött néhány nap egyike volt az egész kálváriánk egyik legszörnyűbb néhány napjának. Hazatérésem után a későbbiekben többi deportált társam is a vagonban töltött napokat tartotta az egyik legszörnyűbb élménynek. ]]>  
  •  
  • "Drága Bojkóm! Jó hangulatban megy az utazás. Mindenünk van, ami kell. Bár Rólatok is tudnám ezt. Bojkóm, drágám, most nem tudom, hogy mikor fogunk tudni írni megint, de ez ne aggasszon. Sajnos mi nem fogunk tudni Rólatok. A jó Isten mindnyájunkat meg fog óvni a bajoktól. Tomi, Pali nagyszerűen érzik magukat és boldogok, hogy együtt vagyunk hárman. Ne félj, Drágám, fogok rájuk vigyázni. Te vigyázz nagyon magadra, ne izgulj édesem. Bátorsággal és a Te nyugodt idegeiddel ki fogod bírni az eseményeket. Drágám a boldog viszontlátásban feltétlenül bízva végtelen szeretettel ölel, csókol Jancsód, Tomi és Pali."
  • E levelet nem tudom hol dobta be Apa, a bélyegzőn Magyar Királyi Mozgóposta van írva. ]]> Részlet Hegedűs Géza: A sötétség utolsó órái c. könyvéből:
  •  
  • "Az út, amely egyrészt a Duna mentén vezet Budapesttől az osztrák határ felé, 1944 őszétől kezdve szüntelenül nyüzsgött a hullámzó emberáradattól. Magyar menetoszlopok tartottak főleg gyalogosan a német határ megvédésére, mögöttük kakastollas tábori csendőrök osztagai, csőre töltött puskával, hogy azonnal lelőjék, aki lemarad. Közben deportáltak rendezetlen sorai húzódtak az úton. Férfiak, nők, gyerekek, prémes bundák és fakó rongyok keveredtek. Mindegyik ilyen menetet köröskörül vette a katonák, vagy csendőrök gyűrűje, nehogy egy is megszökjön közülük. Közben azonban minden kilométeren találkozni lehetett néhány magányos civillel, aki vissza Budapest felé igyekezett a sáros úton, a szüntelenül szemerkélő esőben. A nagy zűrzavarban egy részüket senki sem igazoltatta. Akit csendőr észrevett, vagy egy másik faluban a nyilas pártszolgálatosok lelepleztek, azt rendszerint azonnal agyonlőtték és testét otthagyták az útszélen. Az egész országút végig volt hintve hullával, civilek, katonák, leventefiúk véres holttesteivel.
  • A menetoszlopok közt újra meg újra vészesen dudáló személyautók száguldottak el. Aki nem ugrott félre, azt elgázolták. A fegyveres őrök és tábori csendőrök egyre gyorsabb iramot parancsoltak. Csak úgy hullott a puskatus ütés az elmaradni akarókra, a kimerültekre, a megtántorodókra."
  • Elképzelhetetlen sáros úton lassú menetben baktattunk valahová. Sötétedett és Apa levette Tomiról a sárcipőjét, mert az mindig leragadt a sárba. Egyszer Apa megbotlott, elvágódott, egész teste, ruhája tiszta sár lett. Kirepült kezéből a sárcipő. Amikor feltápászkodott, igyekezett magát letisztítani, de közben hajtottak minket tovább. Elfelejtette, hogy kezében volt a sárcipő, ami odaveszett.
  • - Nem bírom tovább - mondta Tomi - hagyjatok itt!
  • - Nem, nem lehet - mondtam - gyere, karolj belém, mindjárt ott leszünk. Ezt úgy mondtam, mintha naponta arra járnék és tudnám hová megyünk.
  • És akkor a derengő sötétségben egy táblát pillantottam meg, ez állt rajta: BUCSU. Sohase hallottam a falucskáról. Kissé lefelé ]]> Bátraké a szerencse, kiugortam a sorból és elsőnek rohantam fel a létrán. Többen kiabáltak, miért a fiatal megy előre? Nem törődtem vele, a félhomályban egy padlás sarokban véltem feltalálni azt a kis zugot, ami a legszélvédettebb. Ide letettem a hátizsákomat és kiabáltam Apáért és Tomiért, akik kisvártatva megérkeztek. A kiállt izgalmaktól holtfáradtan, sárosan és piszkosan végigdőltünk a szalmán és pokróccal betakarva hármunkat mély álomba merültünk. ]]> Bucsu, 1944. dec. 6. - 1945. február 23.

    Másnap reggel, amikor pirkadni kezdett, felébredtünk. Közölték, hogy aznap még nincs munka, mindenki rendezkedjen be hosszabb időtartamra. Mi az, hogy hosszabb - kérdeztük magunktól, itt várjuk be a háború végét?
  • Azonnal nekiláttunk a tisztálkodásnak, ruhát, cipőt a sártól, piszoktól, de mi hol moshatjuk meg magunkat? Én persze rögtön felkeltem és le a létrán, terepszemlét tartottam.
  • Mint a rajz mutatja, a nagy udvar közepén egy gémeskút, a padlás alatt körben tehénistálló, és a bejáratnál egy kicsi, földszintes házban lakik a tulajdonos, Malovits István és felesége és kisfia.
    - Ha már lent vagyok, megmosakszom - mondtam magamnak és neki is álltam, félmeztelenre vetkőzve úgy ahogy lehetett tisztálkodtam. Már szaladtam is fel Apához, "jelentve" neki, hogy felderítettem a terepet, mint jó cserkész és elmeséltem mindent, amit láttam. Eközben Apa ismerkedett a többiekkel, legtöbben a ]]>
  •  
  •  


  • Bucsu, a deportáltak körlete Bács Pál kézírásos Naplójából
    ]]>
  •  
  •  
  •   December 6. szerda. (A levlapon december 8., - péntek - áll, ld. a képet - Norman K.)
  •  
    "Drága Bojkóm!1944. dec. 8.
    Hála Istennek szerencsésen megérkeztünk és mindhárman jól vagyunk. Drágám, nagyon kíváncsiak vagyunk az otthoni dolgokra, tehát írj a túloldali címre: Bács Jenő, Malinovits Istvánné teljes címén. Bucsu, Vas m. Tominak veszek egy bakkancsot, mert a kalocsnija elveszett a feneketlen sárban. (A 8-ára datált lap szövege csaknem azonos, de az utóbbi mondat: "Tomi kapott most egy nagyszerű bakkancsot, mert a kalocsnija elveszett a feneketlen sárban." - Norman K.) Tomi boldog, hogy így történt. Drágám minket ne félts, nagyon jók a viszonyok minden tekintetben. Te vigyázz magadra. Édesem és Gizivel és Ágival mi van? Géza (apám testvére) biztos elment szintén, úgy tudom egy nappal hamarabb mint mi. A mosás is meg van oldva, úgyhogy mi teljesen rendben ]]> Másnap elkezdődött a munka. 5-kor ébresztő, koromsötétségben mindig volt egy "ügyeletes", aki égette a gyertyát. Nem akaródzott felkelni, nagy hidegek voltak akkor. A több helyen lyukas tetőn befújt a szél és a hó, egy-egy takarónk havas volt.
  • - Csak még egy-két percet - rimánkodtunk, de tudtuk, fel kell kelni, így aztán felkelés és felső ruházatunk felvétele. Külön fejezet a bakkancs: jéggé dermedve volt lábunknál, mert erre már nincs hely a takaró alatt, hogy az is melegedjen. A kőkemény bakkancs felvevése egy szörnyű reggeli tortúra volt. Lementünk sorba állni a reggeliért. Üres leves volt, de meleg és ez nagyon fontos.
  • Apa közelebbről megismerkedett Malinovitsékkal és a körletben sikerült elintéznie, hogy Tomi u.n. "Hilf polizei" legyen, vagyis ő vigyáz, hogy ne menjen ki senki a körletből, viszont nem kellett kivonulnia. Mikor letelt a két órája, bemehetett Malinovitsékhoz a konyhába melegedni, délben pedig kapott az ebédjükből is.
  • 6 órakor reggeli sorakozó. Mi mindig kicsit hamarabb lettünk készen és beosontunk az istállóba kicsit melegedni. Indulás, kb. fél óra gyalogút a falunk keresztül. Munkahelyünk a falu határán túl erősen síkságos vidék, ahol nekünk tankcsapdákat és árkokat kell ásnunk. Német felvigyázóink kezdetben megengedték, hogy tüzet rakhassunk, ahol elgémberedett kezünket melegíthetjük, de később ezt a "kegyet" is megtiltották. A föld felszíne mélyen megfagyva, szinte szikrázik a csákány alatt. Naponta és fejenként kb. 2 métert kell ásnunk 2 méter mélységben, igen nehéz munka, de én hamar belejövök, annál nehezebben Apa. Besegítek neki, közösen csináljuk a mi 4 méterünket.
  • Az egész napi munka után délután sorakozó és hazagyaloglás. A szerszámok leadása után ismét sorbanállás az ebéd-vacsoráért. Babfőzelék, sárgaborsófőzelék, vagy krumplifőzelék felváltva az étrend, teli csajkával kapunk, így elég volt. Aki kivonult, kapott negyven deka kenyeret, aki nem, az csak a felét.
  • Apa mindig ügyeskedett, ismerkedett és Malinovitsékon keresztül sikerült eladni zsebóráját, amiért kapott 8 kg. kenyeret, 2 kg. ]]> A körletben hátul volt egy kukoricagóré, tele kukoricával, ennek alsó deszkáját felfeszítve tudtunk "szerezni" kukoricát és azt a tűzön megsütni. (Itt jegyzem meg, hogy amikor 1970-ben ismét elmentem a helyszínre - mint a fénykép tanusítja - a kitört deszka most is látható...
  •  


  • E kukorica szárítóból loptuk a kukoricát. A kitört deszka azóta is úgy van... (A szerző 1977-ben)
  •  
  • 1944. december 15. péntek
  •  
  • /Anyám naplója/: "Határtalan boldogsággal kaptam meg drága lapotokat, december 8-ról keltezve Bucsuból, Vas megyéből. Minden jót írtatok és így igyekszem nem nyugtalankodni miattatok. Istenem, milyen más nekem, hogy mégis írtatok. Elnézem drága meleg sorait Apának, kiérzem a gondoskodását irántatok és úgy meg vagyok nyugodva afelől, hogyha itt lesz az ideje, Ti is hazajöttök és újra együtt leszünk boldog családi körben, örömben, mi négyen édeseim... addig várok---várok..." ]]>  


  • A tankcsapda műszaki dokumentációja
    ]]>
  •  


    A körletünk. Középen a kút, háttérben a padlás ajtó (a szerző 1977-ben)
  •  
  • - Levelet kaptunk hazulról! - kiáltotta.
  • Gyorsan gyertyát gyújtottunk és amikor el akartuk olvasni, Apa gyorsan zsebrevágta és rágyújtott egy cigarettára. Majd elővette a lapot és olvasni kezdte Anya írását. Néhány sort lehetett csak elolvasni az esőben kissé elázott levlapon, de annyit kivettünk belőle, hogy otthon jól vannak, egészségesek, ne aggódjunk miattuk.
  • Ennél szebb karácsonyi ajándékot nem is kaphattunk. ]]>


    Középen a szerző felesége, két oldalt ifj. Malovits István és felesége. Háttérben jobbra a konyha, balra az istálló (szerző felvétele 1977-ben)
  •  
  • 1944. december 31-én kegyetlenül hideg, csípős idő volt, zuhogott a hó. Fáradtan bandukoltunk hazafelé a faluban. Mindenütt csönd, fehérség, csak a mi kis menetünk gyalogol a hóban. A falu közepén az egyik kis ház ablakán benézve láttuk, hogy lakói a melegben a kis karácsonyfa körül ülnek, rajta gyertyák világítanak. Megfájdult a szívünk, hogy így is lehet élni, meleg szobában, családi körben...
  • Bár a faluban élők nap mint nap látták, hogy mi történik körülöttük, milyen állapotban vannak a munkaszolgálatosok, igazi segítséget, vagy egy jó szót, pillantást nem kaptunk. Igazán rendesek - szerencsénkre - csak Malovitsék voltak, akik ha tudtak, segítettek, és Tominak lehetőséget adtak, hogy meleg szobában tartózkodjon.
  • A szilvesztert megtartottuk, mert aznap kapta meg Apa órájáért a beígért élelmiszert, egyszer legalább jóllaktunk.
  • A németek azonban nem adtak mentességet január 1-re, akkor is ki kellett menni dolgozni. Munka közben rosszul lettem, nem akarták elhinni, hogy lázam van és a lábam rettenetesen fáj. Tudták, hogy ]]>  


  • Csak a létra hiányzik, a padlás ajtó közelről
    ]]> - Tályog van a jobb sarkadon, fiú - mondta a "kis doki", akit mi így hívtunk. Holnap megoperállak. És tényleg, Káin doktor bácsi másnap reggel megoperált, a cipő feltörés következtében elgennyedt tályogot megnyitva sok genny távozott. Tomi szolgált ki, adott enni, segített öccsének meggyógyulni. Amikor aztán a lázam elmúlt, ismét jött a munka. Naponta reggel a sáncásás, melyet mi akkor teljesen felesleges munkának tartottunk.
  • Egyik reggel, a kivonulás után a hófúvásban nem vettem észre, hogy hol az előző nap kiásott árok, az tele volt hóval és teljesen elmerültem benne. Nagy nehezen kimásztam belőle, ruhám a bőrömig átázott. De nem engedték meg, hogy megszárítsam magam, testre fagyott ruhámban kellett dolgozni egész nap. Talán edzett szervezetemnek volt köszönhető, hogy nem kaptam tüdőgyulladást.
  • Apa órájáért kapott külön élelmiszer már elfogyott, így következett volna Tomi órája, de az "üzlet" lebonyolítása előtt valami történt:
  • - Betegek nem maradhatnak a körletben - közölték felvigyázóink. Ez azt jelentette volna, hogy Tominak egyedül kell valahova menni.
  • - Ezt semmiképp nem engedjük meg - mondta Apa - vele megyünk mi is.
  • És ekkor újabb kálváriák következtek. ]]> 1945. február 23. - március 24.
  • KŐSZEG
  •  
  • Az SS kommandó parancsára az összes beteg elhagyta Bucsut. Olvadt a hó, esett az eső, szörnyű idő volt február 23-án. És ebben az időben a maroknyi zsidó csapat vonult a sártengerben. Alig vonszoltuk magunkat, lábunk minduntalan beleragadt a sárba. Igyekeztem Tomit támogatni, aki nehezen tudott csak menni. Az egész kis csapatban egyedül voltam csak egészséges, hisz ez egy "beteg transzport" volt.
  • Talán egy órát mehettünk, amikor hirtelen lezavartak minket az útról és fejünket a földre kellett szegezni. Hallottuk, hogy autók vonulnak az úton, állítólag Szálasi ment nyugatra.
  • Mint későbbi hosszú gyalogmeneteinknél már tudtuk, a legfontosabb az volt, hogy a menetből lemaradni nem szabad, azt legyilkolják kísérőink. Most is egyik beteg társunk, aki néhány sorral előbb ment, mint mi, kiállt a sorból és az útszélen leült - mondva - Nem tudok tovább menni! Egyik SS őrünk azonnal odaugrott és a szemem láttára pisztollyal fejbelőtte. Alig voltam 2 méterre a helytől, mindent világosan láttam. Életem első gyilkosságát láttam ekkor. Lelkiállapotom borzasztó volt.
  • És mi csak vonszoltuk magunkat az ismeretlen helyre, ahová Bucsuról vittek. Kb. este 10 óra lehetett, amikor Kőszegre érkeztünk - néhány kis utcácska és ház mellett elhaladva új "otthont" kaptunk, a téglagyárat. A teljesen zsúfolt barakkokban alig találtunk helyet, de az a látvány, ami itt fogadott bennünket, minden képzeletet felülmúlt. A csont-bőrre lesoványodott, tetvesen és piszkosan a földön fekvő, valaha embernek számító roncsok között a legszélső barakkban találtunk három helyet, és ott lekuporodtunk.
  • - Hát így is lehet kinézni? - kérdeztem Apától, mi hozzájuk képest jó kondícióban voltunk. Kaptunk egy meleg krumplifőzeléket, amit hamar megettünk, és azonnal elaludtunk. ]]> Idézet dr. Frenkel Lajos visszaemlékezéseiből /megjelent a Te vagy a tanú című kötetben/:
  • "Bozsókról késő délután ismét sorbaállítottak bennünket és végnélküli oszlopban útnak indítottak. Kőszegre mentünk, a téglagyárba. Olyan borzalmakat láttunk itt, amelyeket alig lehet leírni. Egy óra alatt rengeteg ütleget és rúgást kaptunk ezen a nyomortanyán. Főleg a szerencsétlen nőket ütötték. Korbácsokkal, husángokkal, puskatussal verték őket, ahol csak érték. Sírás, hörgés, jajveszékelés hangzott mindenfelől. Ez volt a legszörnyűbb, amit eddig láttam. Fojtó dögbűz áradt mindenhonnan. Borzalmasan eltorzult arcokat, kidűlt szemeket láttam. A halál szele süvített végig az épületen. Egyesek élettelenül terültek el. Mintha a pokol ördögei szabadultak volna el! Nincs toll, amely ezt leírni tudná, nincs festő, aki ezt megörökíthetné. Soha, de soha nem bírom ezt a képet elfelejteni."
  •  
  • Másnap reggel megcsinálták a barakkok beosztását, Apa felvigyázó "kapo" lett. Az itt látható rajzot kis papírfecnire rajzoltam le, és már közvetlen hazajövetelem után tettem végleges formába. Magyarországon jelenleg is az egyetlen kordokumentum, mert a három barakk eredeti állapotában jelenleg is látható! A rajzokon szereplő többi épület az idők során elpusztult, de a jelzett helyen a kút most is megvan.
  • Jóval a háború után első kőszegi utamon a volt téglagyárba bejutva találtam egy munkást, aki akkor is ott dolgozott. Ámulva látta a pontos térképet. A közelben lakott akkor - mint mondta - csak annyit tudott azokról az időkről, hogy ott foglyokat őriztek. A sok szörnyűségről csak most értesült. Térképemen a bejelölt helyen a hullahegyekről nem tudott, nem is látta, pedig 2400 halott nem csekélység!
  • Hogy mennyire nem ismerték a helyet, a téglagyár akkori szörnyűségeit, a 80-as években tudta csak meg az akkori tanács vezetősége, hogy a téglagyárban mi történt 1944-45-ben. De erről majd később, most még csak 1944. február 24-et írunk.
  • A téglagyárban dolgozni nem kellett, de enni alig kaptunk valamit. Most már megértettem, miért néznek így ki az itteni foglyok. Tomi ]]>

  • A kőszegi átmeneti tábor Bács Pál közvetlenül a háború után készült jegyzetfüzetéből, a Naplóból
    • ]]>     - Ki van halott? - felírta az adatokat és ami még megmaradt elvitte. Később jött megint egy ember és talicskán kitolta a halottat. Nem tudtam megítélni összesen hány halott volt ott-tartózkodásunk alatt, de az exhumálásnál 2400-at találtak. A halottak ily közelsége annyira megedzett minket, hogy közönyösen néztük sorstársaink halálát.
  • Reggelire keserű feketekávé volt, semmi más.
  • Délelőtt "tisztálkodással", tetvészkedéssel töltöttük az időt, szakértelemmel tudom megtalálni és megölni ruháink zugaiban az életünket megkeserítő kis állatkákat.
  • Néhány nappal Kőszegre érkezésünk után egy délelőtt Apa eltűnt. Nem mondott semmit, kiment a barakkból. Kb. egy óra múlva visszaérkezett, alig tudott beszélni, látom vérzik a szája.
  • - Mi van veled Apa? - kérdeztem elcsukló hangon.
  • - Weinbergernél voltam - mondta - ő itt a főkapó és aranyért mindent tud szerezni. Kihúzattam a néhány aranyfogamat.
  • - Hogy-hogy kihúzattad - kérdeztem - itt van fogorvos?
  • A kis naív 16 éves gyerek azt hitte, fogat csak fogorvosnál lehet kihúzatni.
  • - Hát harapófogóval, érzéstelenítés nélkül - mondta Apa, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne.
  • És már ismét talpon volt és a kapott pénzből vásárolni lehetett Weinbergernél élelmiszert.
  • Ime az akkori árak: egy kétkilós kenyér 150 pengő, krumpli darabja 10 P., disznózsír kilója 360 P., margarin 300 P., lekvár 500 P., méz 600 P., liszt egy kulaccsal, ami kb. 33 dkg. 80 P., egy tojás 10 P., egy pogácsa 20 P.
  • Hogy Weinberger honnan szerezte ezt be, nem tudtuk, de bizonyos, hogy a városka közeli házaiból, bár ma erről a még ott élők mit sem tudnak... ]]> Kb. 4 órakor volt a vacsora, avas olajjal készült babfőzelék. Apa jól ismerte Weinbergert, így egy kicsivel mindig többet kaptunk. A kenyérosztásnál 15 dkg. volt a fejadag.
  • A napok egyformán teltek, szinte nem éreztük az idő múlását. Ápoltuk Tomit, tetvészkedtünk, a még megmaradt élelmiszerből valamicskét tudtunk javítani a napi kosztunkon.
  • Március elején felállítottak mozgó fertőtlenítőt. Ruháinkat ide beadtuk, minket meg bekentek valamilyen szappanos anyaggal, majd langyos vízben megfürödtünk. A szárítkozás után vártuk kifertőtlenített ruháinkat, de közben összes pullóverünket ellopták...
  • - Nem baj, majd megleszünk nélküle - mondtam, mint az állandóan "ügyeletes" optimista. - Csak mi maradjunk együtt, ez a fontos!
  • Március 20 tájékán az alig mozgó betegeket egy másik barakkba kellett átvinni, de Apa protekciójára Tomi velünk maradhatott. Kisvártatva kiválasztottak mozgóképes fiatalokat, munkára.
  • - Én szinte örülök, hogy valamit dolgozhatok - mondtam Apának. Egy szárító helyiségbe vittek, annak ajtajait és ablakrészeit kellett befalazni.
  • - Lazaret lesz - mondta az SS, dolgozzanak.
  • Amikor meglátták, hogy értek valamit a kőművességhez - hála múlt nyáron a kőművesek mellett eltöltött időnek - a munka nagyobbik részét én végeztem, a helyben lévő téglákból 3 nap alatt elkészült a "lazaret". Padlós helyiség volt, és teljesen üres.
  • Ha tudtam volna, hogy saját bátyám sírján dolgozom...
  • Tomi állapota fokozatosan romlott, naponta többször a szalmába ment a nagydolog, járni nem tudott. Igyekeztem a lehetőségeinkhez képest lemosni, tisztába tenni, ruháját kimosni. Ha én dolgoztam, ezalatt Apa végezte ezt el.
  • Tomi nagyon félt, hogy ha el kell menni, ő nem tud velünk jönni.
  • - Tomi ne félj - biztattam nem kis meggyőződéssel - velünk maradsz, meglátod minden jóra fordul. De már én sem hittem benne. ]]> 1945. március 24-e
  •  
  • Messziről hallani az ágyúzást, tudtuk, közelednek a szovjet csapatok. - De mi lesz velünk? - súgtam oda Apának.
  • Zimankós, hideg reggel, 5 órakor ébresztő és "Appel" a barakk előtt. Mindenki tolakszik, senki nem tud semmit. A parancs: a szárítóhelyiség előtt gyülekező - kiáltja az SS katona.
  • Tomi nem tud menni - mi lesz vele? Én azonnal határozok, felveszem a hátamra és már Apa mellett megyünk a sorakozóhoz.
  • - Das kann mann nicht machen - hergot nome - hinunter - ordítja az SS, vigyem be a helyiségbe.
  • Alig vagyok magamnál, Tomival a hátamon bemegyek az akkor Lazaretnek nevezett szárító helyiségbe. Körbe a fal mellett sokan ülnek, fekszenek, lehetnek vagy nyolcvanan. Tomit is a falhoz támasztom, alig van időm megcsókolni és már intenek - menjek ki!
  • Kitámolygok az ajtón, azt becsukják. Ott állok Apával most már csak ketten. Valamit bedobtak a kéményen, kis zaj hallatszik belülről, sikítás, majd semmi - semmi - síri csönd.
  • - Most halt meg a bátyád - mondja Apa zokogva.
  •  
  • Idézet Szita Szabolcs könyvéből:
  • "A gázzal gyilkolás kőszegi gyakorlata egyedülálló volt az állásépítés történetében. Megvalósítása Bauer lágerparancsnok nevéhez fűződik. Bauer, mint SS-Oberscharfführer a német koncentrációs táborok valamelyikéből ismerhette a gázzal gyilkolás többféle változatát. Kőszegen takarókkal fedette és a rések betömésével légmentesítette azokat a sörgyári (tévedés: téglagyári - a szerk.) barakkokat, ahová a szelektált foglyokat behordatta. A bepermetezett, vagy tartályokból a belső térbe engedett gáz a bezárt, jobbára magatehetetlen emberek lassú halálát okozta. A kőszegi kezdetleges gázkamrának túlélői is voltak: ezeket a barakk átvizsgálásakor a németek agyonlőtték. A kiürítéskor 72-94 nagybeteg foglyot végeztek így ki." ]]> 1956 után szerettem volna felkeresni a kőszegi téglagyárat, azonban nem kaptam határsáv engedélyt.
  • 20 évvel a tömeggyilkosság után 1965. márciusában levelet írtam a Magyar Nemzet szerkesztőségének, melyben röviden leírtam - tud-e a közvélemény arról, hogy Magyarországon gázkamra működött. Baróti Géza azonnal jelentkezett és interjút készített velem, mely a Magyar Nemzet 1965. március 7-i számában megjelent "Az utolsó tömeggyilkosság" címen. A cikk megjelenése után, melyben leírtam, hogy nem kaptam határsáv engedélyt, levelet kaptam az akkori Kőszegi Tanácstól, meghívnak, jöjjek el városukba. Akkor nem tettem eleget kérésüknek.


  • 1947-es, egykorú híradás fénymásolata a kőszegi meggyilkoltak újratemetéséről; a (ráragasztott - Norman K.) színes fényképen Bács Pál az 1985-ben felállított kőszegi emlékoszlopnál
    • ]]> Közöltem, hogy "Naplóm"-at nem csonkítom meg, akkor én arra az amerikai hadseregre gondoltam, mely szövetséges volt a Vörös Hadsereggel. Engem pedig az amerikaiak szabadítottak fel.
  • Naplómat nem adták ki, le is került a napirendről.
  • 1977-ben elzarándokoltam feleségemmel Bucsura, ahol a volt körletünket még eredeti helyzetében találtam. Mint a fénykép mutatja, a létra kivételével még minden úgy volt, ahogy 1945-ben. Sőt az udvar végén lévő kukorica góré kitört deszkája is látható volt. Malovits néni még élt, emlékezett egy fiatal gyerekre, aki akkor a konyhájában volt. Előkerült az akkori kisfiú is, ifj. Malovits István, aki gyerek létére emlékezett az akkori munkaszolgálatosokra.
  • Azon az úton, ahogyan akkor jöttünk Bucsuról Kőszegre Bozsókon keresztül, nem engedtek át, mert határsáv...
  • Így akkor sem jutottam el kőszegre.
  • 1983-ban jelent meg Szita Szabolcs "Holocaust az Alpok előtt" c. munkája, melyre én a Magyarország c. hetilap hasábjain egy olvasói levelet írtam, megemlítve, hogy Kőszegen működött gázkamra. Ezen újságcikket olvasta el az akkori Kőszegi Tanács elnöke és titkára. (Preininger Ferenc és Szigeti Miklós.) Levelükben megírták, hogy eddig fogalmuk sem volt róla, mint a város vezetőinek, mi volt 1944-45-ben az ottani téglagyárban. Kérték, utazzunk le hozzájuk.
  • Így került sor a helyszín bemutatására és arra a jogos igényemre, hogy e helyen emlékművet állítsanak fel. A város áldozatos munkája révén 1985-ben emlékművet állítottunk fel pontosan azon a helyen, ahonnan a halottakat exhumálták. Itt jegyzem meg, hogy az emlékmű talapzatára - akaratunk ellenére - az akkori Magyar Ellenállók és Antifasiszták Szövetsége nem engedte meg azt a feliratot, amit akartunk, hogy itt magyar zsidó munkaszolgálatosokat gyilkoltak le, hanem az általuk kreált lehetetlen szöveget:
  • "A háború, a fasizmus áldozatai emlékére 1939-1945"
  • Évente koszorúzás van az emlékműnél, de a lehetetlen és hamis ]]> Igy került oda Schmidt Mária történész is, aki látva a feliratot szintén felháborodott, hogy lehetett engedni ezt. Akkor már kezdtek más szelek fújdogálni, addig t. i. nem lehetett kiírni sehol, hogy zsidó. Schmidt Mária írt egy cikket a Magyar Nemzetben, amelyet elküldtem a Magyar Ellenállók és Antifasiszták Szövetsége akkori vezetőjének.
  • Ezután utasította a Nácizmus Üldözötteinek Bizottságát, változtassák meg a tábla feliratát. 1989-re elkészült a most már helyes felirat: E helyen az egykori téglagyár barakkjaiban 1944 decemberétől 1945 márciusáig a fasiszta hóhérok 2400 magyar munkaszolgálatos életét oltották ki. Emléküket kegyelettel megőrizzük! ]]> A gyalogmenet 1945. március 24-től 1945. március 30-ig
  •  
  • Időt sem hagyva, hogy kisírhassuk magunkat, ötös sorokban hajtottak minket Kőszegen keresztül a pályaudvarig. A kiállt izgalmaktól Apámat úgy kellett támogatnom, hogy ne essen össze. Megállni egy pillanatra sem lehetett.
  • A pályaudvaron pullmann kocsikba ültettek minket. Az ablak mellé ültünk - már csak ketten. Itt vette elő Apa szegény bátyám fényképét, és saját kezűleg ráírta:
  • Bács Tamás meghalt 1945. március 24-én.
  • A vonat elindult, nem tudom, mennyi ideig ment, majd ismét leszállítottak minket. Sorbaállás ötös sorokba és megint gyaloglás, de hová, meddig? Már este 10 óra lehetett, még gyalogoltunk. Megkérdeztem a kísérő SS-legényt:
  • - Wohin geher wir?
  • - Noch ein-zwei minuten und verden wir dort sein! De az "ein-zwei minutéból" még több mint egy óra lett.
  • Végre éjjel 12-kor megérkeztünk egy kis tanyára. Egy üres pajtába szállásoltak el minket, melyen a szél úgy járt keresztül, mintha a szabadban lettünk volna. De minket az aznap átéltek annyira megviseltek, hogy ledőlve ruhástól elaludtunk.
  •  
  • Moschendorf 1945. március 26-30.
  •  
  • De "szeretett" őreink nem hagytak aludni. Reggel 6-kor ébresztő, sorakozó és menetelés tovább. Akkor már egy napja nem kaptunk semmit sem enni-inni.
  • Kb. 11 óra tájban megérkeztünk egy falu határába. Itt felügyelőink eltávozva átadtak minket az SA-nak. Emberséges viselkedésük feltűnt, nem volt ordítás. Kaptunk egy sűrű levest, melyben minden volt: zöldség, hús zöldborsó. Nagyon jó volt
  • Kis pihenés után megmondták, hogy itt lesz a körletünk, de előtte a faluban levő fertőtlenítőbe kell mennünk. ]]> Benn meleg fogadott, levettük összes ruháinkat és meleg zuhany alatt megmosakodtunk. Aki még nem érezte ezt a fennkölt érzést, hogy hosszú idő után meleg vízben zuhanyozhat, nem tudja, milyen csodálatos dolog ez. Majd átmentünk egy meleg helyiségbe, ahol megszárítkoztunk. Egy óra múlva a ruháink is készen voltak. Még hozzányúlni sem lehetett, annyira meleg volt. A serkéket is megölte, ez volt a jó.
  • Hajnalodott, amikor visszaérkeztünk kijelölt körletünkbe, egy szép tiszta pajtába kerültünk. Orvosi vizsgálat, amit lehetett, gyógyszert és kötszert kaptunk. Apa lábát is bekötözték, mert feltörte a bakkancsa, mondták meg fog gyógyulni, csak pihenni kell vele...
  • Reggel 6-kor ébresztő, mosakodás a kútnál, majd reggeli; édes!! tea, csodálatos ízek. 3 napra kaptunk 1 kiló 40 dkg kenyeret. Majd kivonulás, kb. fél óta séta a falu határába, de nem ellenőrzött senki, ha ástunk ástunk, ha nem akartunk, lefeküdtünk a földre és napoztunk.
  • Délben kihozták a meleg ételt, mindig ugyanazt a sűrű zöldséglevest, ízletes és jó volt.
  • Ez a három nap arra volt jó, hogy a jövőbe vetett hitünket megerősítse. Ha nem jött volna a visszavonulás, talán még meg is hízunk.
  • A negyedik nap délután kijött az SA parancsnok, és bevonulást rendelt el. Láttuk, a környékünkön a falu főutcáján vonulnak vissza a német csapatok. Körletünkben összecsomagoltunk, majd eltettük az útra kapott élelmiszerünket: 1 kiló 40 dkg. kenyér és vaj, majd körözöttet is kaptunk. Így pár napra el voltunk látva. ]]> A halálmenet. 1945. március 30. - április 20.
  •  
  • - Ismét kezdődik a gyaloglás - mondom Apának.
  • Fogalmunk sem volt, hová, merre megyünk, hajtottak tovább, de az ötös sorok ritkultak, ki-ki kissé lemaradt, de állandóan mentünk. Vezetőnk egy SS százados volt, már ismertük a rangjelzéseket. Biciklin jött utánunk, hegyre fel és lefelé, úttalan utakon, mert rendszerint nem az országúton mentünk, hanem a mellett, hogy a visszafelé vonuló német csapatoknak helyet adjunk.
  • A menet végén haladtak a trén kocsik, élelemmel és mindennel, amit menteni akartak.
  • Első napon késő este sötétedés után volt az aznapi szálláshelyünk egy réten. Lepihentünk és azonnal elaludtunk.
  • Amikor reggel kezdett kivilágosodni, láttuk, hogy egy hatalmas réten vagyunk, ahol ezren és ezren gyűltek már össze. Apa lába nagyon fájt, a réten egymás mellé bújtunk, úgy melegedtünk.
  • Reggel 5-kor ismét felkelés és indulás tovább. Naponta kb. 10-15 km-t mehettünk, úttalan utakon, egy turistának is sok lett volna. Apa hátizsákját és pokrócát is én vittem, ő belémkarolt és közben beszélgettünk.
  • - Soha többé nem kirándulok - mondtam Apának, most egy életre kiturisztikázom magam.
  • Beszélgettünk a régi otthoni dolgokról, Anyáról, cserkészetről, iskoláról. Így teltek a napok, a 3 hét gyaloglás összefolyik emlékezetemben.
  • Emlékszem, kajáról, főzőcskézésről is beszélgettünk. Mindig a mákostészta volt a csúcs, arra vágytunk állandóan. Beszélnem kellett, mert Apa búskomorságba esett, hallgatott, időnként felszisszent, amikor a lába fájt.
  • - Csak azért is megmutatjuk a németeknek, hogy ezt is ki fogjuk bírni - mondtam Apának.
  • Apa is tervezgetett néha, ha jobban érezte magát.
  • - Újra berendezzük Attila utcai lakásunkat, meglátod, milyen szép ]]> Enni ritkán kaptunk, a Moschendorfban kapott élelmiszer hamar elfogyott. Este, ha az aznapra kijelölt utat megtettük, rendszerint a falu szélén levő futballpályán vagy réten volt a pihenő. Akkor valami meleg levest adtak, de volt olyan három nap, hogy semmit sem kaptunk.
  • Emlékszem, egyik ilyen pihenőhely egy hegyoldalban volt, egy tisztáson. Valószínű kőfejtés lehetett itt valaha, mert egy sínpár is volt ott. Elővettem bicskámat és a talpfáról fát vágtam ki, majd valahonnan kevés víz is előkerült. Csigákat szedtem össze és egy kis tüzet rakva "Bács féle" csigalevest ettünk, de nem ajánlom senkinek. Mégis meleg volt, a csigaházat a parázson megsütöttük, és azt is megettük.
  • Máskor meg repcét szedtünk, és azt ettük. Kérem, kedves Olvasóim, láttak már egybefüggő repce mezőt? Gyönyörű, mintha sárga festékkel lenne az egész mező kifestve. De a mai napig nem tudok ránézni, az akkor fejedelmi repce mai szemmel ehetetlen...
  • Azt hiszem, mégis szeret minket a jó Isten. A három hét gyaloglás alatt egyszer sem esett az eső, akkor még kibírhatatlanabb lett volna az út, mert fedél egyszer sem volt a fejünk fölött.
  • Egyik délután megérkezve aznapi rétünkhöz, autó hozta utánunk a meleg ételt. Akkor már három napja nem volt semmi meleg étel. Rettenetes verekedés volt az autó körül, itt magyar rendőrök felügyeltek ránk. Én is verekedtem egy kis löttyért, kaptam is mindenből, levesből és a puskatusból, de megérte, mert egy egész csajkát tudtam vinni Apának.
  • Délelőtt érkeztünk Grazba, de ne kérdezzék, melyik nap volt a három hétből, már nem tudom. Akkor egy nagy légitámadást kapott a város. Német őreink kiadták a parancsot: az egész csapat átmegy a városon, és a város túlsó végén lévő futballpályán van a gyülekező. Őreink biztonságosabb helyre vonultak a légitámadás elől. Sok ház kapott találatot, égett minden körülöttünk, hallottuk a bombák robbanását, de nem féltünk.
  • Mi már annyi mindenen mentünk keresztül, ismeretlen volt a halálfélelem. Csak mentünk az égő házak között. Még a szökés is felmerült agyamban, de ilyen körülmények között, beteg Apával a ]]> És lassan elérkezett a hirhedt halálmenet. Elérkeztünk az Alpok lábához. Gyönyörűen sütött a nap, a kis osztrák falu Präbischl hemzsegett a menetelőktől. (Ide jön Hegedűs Géza könyve - (kézírásos jegyzet - Norman))
    Az egész úton alig néztünk körül, hogy gyönyörködjünk a tájban, a kis falun is közömbösen haladtunk keresztül. Hosszú elnyújtott lapos síkságos vidéken keresztül lassan emelkedni kezdett az út, mind meredekebbé vált és szerpentin szerpentint követett. Fázni kezdtünk, hidegre fordult az idő, nyirkos szél fújt. Menetünk csak kaptatott felfelé az úton, bezzeg ha tudtuk volna, mi vár ránk a következő órákban.
  • Órák múlva elértük a hegytetőt, két oldalt magas hegyek között vezetett a szerpentin. Hófúvásra érkeztünk, és anélkül, hogy a legkisebb pihenőt kaptuk volna, csak egy vezényszó hallatszott: futni lefelé!
  • Futni lefelé, de hogyan? Apa alig vonszolja magát, rajtam két hátizsák és a pokrócok. Már az első kanyarban a hegy oldalában egy géppuska fészek és az előttük futókat kaszabolják le. Aki nem bírja a futást, lemarad a századtól, halott. Megállás nélkül kattog a géppisztoly. Durr, durr... és két ember ismét felbukik. De nem hal meg azonnal, kit lábán, kit combján ér a lövés. Orrán, száján folyik a vér, de még meleg, élet van benne.
  • Mi pedig futunk és ugrálunk a földön fekvőkön keresztül.
  • Egyik-másik megszólal: - a jó Isten nevében könyörgök, segíts, mert meghalok...
  • És mi még csak meg sem állhatunk, csak ugrálunk rajtuk keresztül. Épp megint egy szerencsétlenen ugrom át, amikor látom, közeleg egy SS katona. Odatartja pisztolyát a földön fekvő fejéhez és meghúzza a ravaszt. A koponya szétloccsan egy méterre tőlem. Azt hittem, vége mindennek, ezt nem bírom tovább.
  • De valami, valami azt súgta bennem: ne csüggedj!
  • És még jobban átkarolva Apát és a csomagokat a hátamon, karomon a pokrócok, futunk, futunk lefelé. Mint az őrültek! ]]> - Nem bírom tovább, drága fiam, Isten veled. Én leülök, lőjjenek agyon.
  • Nem, nem engedem, húztam mint egy gyermeket magam után. Hirtelen körülnéztem, és nem találtam mellettünk senkit, elmaradtuk a csoportunktól. Egyedül szaladtunk ketten az országúton lefelé, és a kanyarban feltűnt egy SS katona.
  • - Wir können gehen, wir sind gesund - kiáltottam oda. Sollen Sie nicht uns hinunterschossen - dadogtam tovább.
  • Fütyült ránk, más dologgal volt elfoglalva, egy halottról szedett le valamit...
  • Hirtelen valami rettenetesen megrántott, azt hittem, elesek. A nadrágomat lőtték keresztül, nem talált a gyilkos golyó. Még gyorsabban futottunk, és így beértük az előttünk futókat. Azokkal együtt rohantunk lefelé. Az országút szélén vér folyt, majd lassan elmaradtak a halottak is. Leértünk a völgybe, ahol tábla jelezte: Eisenertz.
  • A földön feküdtünk teljes kimerültségben, mindenki ismerősét kereste.
  • - Nem láttad Zuckert? - kérdezte valaki, bajtársunk volt.
  • Német teherautók jöttek és dupla porció fejében önkénteseket kerestek, akik összeszedik a halottakat. Nem tudom, hány halott volt az úton, az biztos hogy ezer fölött. A teherautók halott rakományukkal az Eisenertz előtti temetőbe egy nagy közös sírba kerültek.
  •  
  • - - - - - -
  •  
  • 1986-ban elhatároztam, hogy felségemmel végigjárom ezt az utat, mit találok meg az emlékeim közül. A Präbichl utáni országút szakasz még megvan, de a felfelé és lefelé tartó szerpentint az osztrákok megszüntették, és a hegyek között egy hatalmas viaduktot, 3 sávos autobahn-t építettek. De a hegytetőn megtaláltam az országút egy ]]> A városkában pontosan emlékeimnek megfelelően megtaláltuk a temetőt és hosszan kutatva egy gyönyörű síremléket, melyet az eltemetettek felett az osztrákok készítettek. Köszönet érte - magyar csoport még soha nem volt itt megkoszorúzni...
  • Másnap reggel még mindig az átélt izgalmak következtében kimerülve, testileg és lelkileg összetörve ébredtünk. - Menetelés tovább, volt a parancs.
  • Már szerettünk volna valahová megérkezni, akár dolgozni is kellene, csak ez az állandó gyaloglás elviselhetetlen volt.
  • Április 19-én egész nap gyalogoltunk, már késő délután volt, de a csoport csak ment-ment valahová! Koromsötét lett, szinte egymásnak estünk, de a gyaloglásnak nem volt vége. Mintha egy hídon mentünk volna át, maradt meg az emlékezetemben, majd egy falucska sötét ablakú házai között bandukolt a menet felfelé egy kis hegyi úton. Egyszer csak az út egyik kanyarulatában az ég alja világossá vált, majd feltűnt egy hatalmas épülettömb,... megérkeztünk Mauthausenbe. ]]> Mauthausen
  •  
  • 1938 májusában magas rangú Gestapo főnökök megtekintették a Mauthausen-i kőbányát és alkalmasnak találták koncentrációs tábor létrehozására. A Dachau-i táborból hozott foglyokkal építették meg, és 1939 márciusában elkészült Ausztria Központi Lágere, a hozzá tartozó 47 mellék és átmeneti lágerrel együtt. 1939-től 1945-ig 350000 fogoly volt e táborokban Európa különböző nemzeteiből, politikai foglyok, zsidók, cigányok, bűnözők.
  • A táborba a főkapun keresztül lehetett bejutni, két oldalt nagy őrtoronnyal. A jobb oldali torony alatt volt az őrség tartózkodási helye.
  • A bejárati kapuval szemben van az Appelplatz, melyen naponta háromszor kellett várakozni tűző napon és dermesztő hidegben.
  • Jobbra a főbejárattól a falat siratófalnak nevezték el, itt hallgatták ki a foglyokat, kikötötték és verték őket.
  • Az Appelplatz jobboldalán az első barakk a mosoda volt, itt fertőtlenítették a beérkezőket.
  • A második barakk a konyha, alagsorban raktárakkal.
  • Jobbról a harmadik a lager börtön volt, sok magas rangú katonatiszt és fogoly raboskodott itt.
  • A sorban következett a gázkamra, mely az alagsorban volt, fürdőnek álcázva, a zuhanyozó rózsákon keresztül jött a gáz. Egy kis ablakon keresztül figyelték az SS-ek a gáz hatását. A gázkamra előtt és mögött az alagsorban több krematórium a halottak elégetésére, és egy kis helyiség, ahol az aranyfogakat távolították el.
  • Maga a láger 15 barakkból állt, jelenleg már csak az első sor, az 1-es, 5-ös, 6-os és 11-es barakk látható.
  • A 16--20-ig számozott barakkok kőfallal voltak körülvéve, itt a szovjet hadifoglyok voltak. A 20-as barakk karanténbarakk volt, később betegek részére rendezték be. Hadifogoly tisztek éltek itt, akik halálra voltak ítélve.
  • Az u. n. 2. sz. láger a 21--24. barakkokkal már nem láthatók, e helyen temető van.
  • És végül a Zelt láger, amelyet 1944-ben állítottak fel, helyhiány ]]> A táborba egész világról rengeteg látogató érkezik, akik végig járhatják az egész tábort, megtekinthetik az épségben megmaradt gázkamrát, a krematóriumot és megnézhetik a táborról készült múzeumot is.
  • Több eredeti kép látható a tábor 1945. május 5-i felszabadításáról is.
  •  
  • - - - - - - -

  • Szóval ebbe a táborba érkeztünk meg késő este. A főkapuhoz vezető széles úton ötös sorokba kellett rendeződni. Nappali világosság volt, a rengeteg reflektor bevilágította az egész tábort. A tábor kapu felett egy kivilágított halálfej volt látható.
  • Rettenetes látvány volt. Kinyílik a kapu, és mi vonulunk be ötös sorokban, leszámolnak minket.
  • - Schnell, schnell - ordították az SS őrök, és befelé hajtva az egyik észreveszi, hogy Apám kezében egy bot van, szegény arra támaszkodott. Kitépte a kezéből a botot és már ütne is apám feje felé, amikor én enyhén meglököm, így a hatalmas botütés a vállamat éri. (Később derült ki, hogy kulcs csont törést kaptam.)
  • Lemaradtunk a csoportunktól, ezért az Appelplatzon futva megyünk a csoportunk után. Honnan volt még ennyi energiánk?
  • Nem volt üres barakk, minket balra hajtottak tovább és egy domboldalhoz értünk, ez volt a Zeltláger, a sátortábor. De a sátrakban sem volt már hely, így a csupasz földre feküdtünk le és azonnal elnyomott az álom.
  • Másnap reggel ébredés után jött az ismerkedés, mindenki valakit keres. Egyszer csak hallom, valaki kiabál:
  • - Bááács, Bács, hol vagy?
  • Apámról nem lehetett szó, hisz senki sem tudhatta, hogy csak éjjel érkeztünk. Mentem a hang irányába, és aki kiabálta, kérdezem, ki az a Bács?
  • - Bács Gézát keresem, valamelyik sátorban van - mondja. ]]> De hisz az Apám testvére, már szaladok is és egyszer csak meglátom, az egyik sátorban intézkedik. Odaszaladok hozzá:
  • - Géza bácsi, Géza bácsi! Itt vagyok Apával.
  • - Hát a Tomi hol van? - kérdezi.
  • Elsírtam magam, ebből mindent megtudott. Azonnal felöltözött, és Apához mentünk. A két testvér találkozása leírhatatlan volt. Itt a távolban, ennyi pokol között meglelni egymást, csodálatos érzés és biztonságot is adott, mert Géza bácsi egészségesnek látszott, biztosak voltunk benne, tud majd nekünk segíteni.
  • - Mikor ettetek utoljára? - kérdezte, de már ment is és hozott kenyeret és marmeládét, bizony a három napos éhezés után csodálatos volt újra enni.
  • Az egész nap beszélgetéssel, tisztálkodással telt el. Apa és Géza bácsi elmesélte egymásnak eddigi kálváriájukat. ]]> A második halálmenet
  •  
  • Részletek Szita Szabolcs Halálerőd című könyvéből:
  •  
  • "A fennmaradt nyilvántartás azt rögzítette, hogy 1945. április 28-án 2808, addig a mauthauseni táborban regisztrált zsidó magyar foglyot a sátortáborból Gunskirchenbe irányítottak. A táborban 8505 magyar fogoly maradt.
  • Az 1945 április közepén Mauthausenbe érkezett utolsó csoportoknak már az agyagmagaslatra telepített Zeltlagerben sem jutott hely. Fedél nélkül voltak éjjel-nappal, csakúgy, mint egész úton az Alpokban. Átéltek egy bombatámadást is, a bombák a szabadban alvók között pusztítottak. Ziereis táborparancsnok és törzse az újonnan érkezettek Gunskirchenbe áttelepítése mellett döntött. Az első csoportot, mintegy öt ezer főt 1945. április 16-án, a másodikat április 26-án /ebben voltunk mi is/, az utolsót 28-án indították útnak. A foglyok az 55 km-s távolságot általában három és fél nap alatt tették meg - már aki bírta. A mauthauseni táborból a Duna felett átvezető hosszú kettős híd mindössze 4 km-re feküdt. Ezen a rövid útszakaszon a gyalogmenetek után 800 fogoly holttestét számolták meg. Aki útközben megtántorodott, kilépett, vagy netán leülni, leroskadni készült, azonnal halált hozó golyót kapott.
  • A hitleri birodalom végnapjainak gunskircheni halálmenete becslések szerint 6000 emberéletet követelt.
  • A Mauthausen - Gunskirchen útvonalon (Mauthausen - Weisskirchen - Schleissheim - Thalheim - Gunskirchen) Windpassing és Ennsdorf kisközség között két kilométeres távon 33 legyilkolt tetemére leltek a felszabadulás után. Enns városkában a Lorcher temetőben 1965-ben 87, Ennsdorfból átvonuló fogoly holttestét exhumálták. Linzben temették el őket. A lelőtt embereket az ennsi temetőbe szállították, s ha még életjelt adtak, az SS-ek agyonverték őket.
  • Astenben tíz áldozat falitáblája van a temetőben. St.Florinban a menet résztvevői a városka külterületén, a helyi téglagyár nagy gödrében töltötték az éjszakát. A lakosság ugyan próbált segíteni a ]]>

    Az 1945. április 26-tól április 29-ig tartott második halálmenet útja Mauthausentől Gunskirchenig (rákattintva nagyobb felbontásban)
  •  
  •   szerencsétleneken, de az SS-ek elkergették őket azzal, hogy az átvonulók bűnözők, 'a Birodalom ellenségei'. A piaci kútnál vízivással próbálkozó foglyokat a helyszínen agyonlőtték. Ansfeldenben kisgyermekes anyák, lányok áthaladása maradt különösen emlékezetes. A fegyverek az utolsó sorok mögött továbbra is működtek. A menet áldozatait tömegsírba tették. Kremsdorfnál játékbabával menetelő kislánya szeme láttára lőtte agyon a kimerültségtől lerogyó anyát az SS-őr. A gyermeket tovább vonszolták, anyja holttestét a Krems felett vezető hídról a folyóba dobták, Samersdorfnál a menetelő foglyok irtózatos éhségükben a fák kinyílt rügyeit, virágait próbálták menet közben letépni. A lelőtt menetelők holttestét francia hadifoglyokkal szedették össze. Weisskirchennél az SS-ek az április 17-én átvonult transzportból nyolc embert lőttek le. 119 áldozat sírja ismert. A Pucking és Schleissheim közötti úton az egyházközség krónikája szerint 120 holttest feküdt. Schleissheimben a gyalogoszlop hatvan áldozatának sírjára állítottak emlékművet a helyiek. Thalheim temetőjében 15 áldozat nyugszik egy sírkő alatt. A menet végcéljához Gunskirchenbe 1945. április 18-ától érkeztek a halálmars elején haladt csoportok és május első napjaiban az utolsó túlélők." ]]>  
  • Géza bácsival és Apával hármasban egy sorban meneteltünk Mauthausen falun keresztül, át a Duna hídon. Alig vonszoltuk magunkat, szegény Apa még a hátizsákját sem tudta vinni, a pokróc és a két hátizsák nálam volt.
  • Ez a három nap összefolyik emlékezetemben, arra emlékszem, hogy többször lemaradtunk, Apa képtelen volt tovább menni.
  • - Ennek nem lesz jó vége - mondta egy SS katona németül, ha lemaradnak. Célzásokat tett, hogy nem fogunk sokáig élni.
  • Minden végső erőnket beleadva, fölzárkóztunk a csoporthoz, az élre, a hátizsákunkat meg felváltva vitte a csoport többi tagja. Enni semmit nem kaptunk, csak vonszoltuk magunkat tovább. Hogy hány halottat láttam az út során, meg nem mondom, annyira elfásultunk, hogy bajtársaink halott látványa semmilyen emóciót nem váltott ki belőlünk. Végre a harmadik nap végén, április 24-én megérkeztünk végcélunkhoz: Gunskirchenbe. ]]> Gunskirchen 1945. április 24. - május 5.
  •  
  • Egy nagy hatalmas fenyőerdőn keresztül visz az út, mely balra kanyarodik, és körülbelül 3-4 km-re az országúttól van a tábor. Még nincs kész, csak néhány barakk, betonalapzatukra faépületet húztak, belül teljesen üres, se priccsek, se szalmazsák. A táborban nincs víz, világítás, WC.
  • Minket a 3-as barakkba tereltek, a 600 férőhelyes barakkokban 1000 felett voltak a foglyok.
  • - Gyere Géza bácsi és Apa - mondtam, itt a falnak támaszkodva hárman egymás mellett elférünk. És már le is ültem, Apa középen, két oldalán Géza bácsi és én. Azon nyomban elaludtam.
  • Mivel fekvésről szó sem lehetett, félig ülő helyzetben reggel holt fáradtan ébredtünk. Ekkor néztem körül a táborban, leginkább az Appel álláskor, amikor létszámot ellenőriztek. Az út mellett a konyha volt, a túloldalt a kerítés mellett a latrina, melynek külön története van.
  • Mint írtam, a tábor egy igen sűrű fenyőerdőbe épült, a talaj vizenyős, süppedékes, a nap soha nem süt be.
  • A két latrina a kerítés mellett az állandó sorbanállás helye volt, aki kilépett a sorból, vagy ott végezte el a dolgát, az SS lelőtte. Elképzelhető, hogy a több ezer embernek ez a kevés latrina-hely mit jelentett.
  • Ott-tartózkodásunk alatt is rengeteg volt a halott. Reggel 6-kor ébresztő, mosakodás-lehetőség nincs, mert a vizet is lajtorjában (szóelírás - Norman) hozták. Hétkor Appel. Aki nem jött ki időre, egy kis alacsony SS őrmester az ablakon beugorva bottal verte ki. Az egyik legkegyetlenebb SS volt a táborban. Leszámoltak minket, hozzáadva a halottakat is, majd reggeli: rettenetesen keserű langyos feketekávé.
  • Délután 4 óráig nem történt semmi, dolgozni sem kellett, csak ültünk a barakkban és beszélgettünk.
  • - Én még mindig bizakodó vagyok - mondtam Apának, haza kell ]]> A kenyérosztás művelete egy külön ceremónia: ez kb. 3-4 órát vett igénybe. A kocsiról lerakják, és darabonként szétosztják. Egy barakkban kb. 2400 ember volt, 500-as blokkokra osztva. Ezen belül volt öt század - mint legkisebb egység. A száz ember kenyere volt egy zsákban és a kapó osztotta szét, lehetőség szerint igazságosan.
  • Láttak már ilyen kenyeret? Tégla alakú, mállékony, törékeny valami volt, így igazságosan elosztani nem is lehetett. A zsákban darabok és morzsák voltak, de részünkre azok is értékesek. Heten kaptunk 1.40 dkg-t, egy-egy adag margarint, mely kb. 1-2 deka volt.
  • A kiosztás után azonnal és rögtön megettünk mindent, mert egyrészt loptak a barakkban, másrészt annyira éhesek voltunk, hogy a kenyéradag "beosztásáról" szó sem lehetett. Délután marharépa leves volt, langyos, édes lé, amiben egy-két répafoszlány úszkált. Szörnyen rossz, de mi mégis verekszünk érte.
  • Ezután ismét Appel állás, mely több órán keresztül tart. Utána vissza a kis vackunkra, félig ülve, félig fekve vagyunk, beszélgetünk, a sötétedés után azonnal elnyom az álom.
  • Mindenki aki csak tehette más úton próbált némi élelmiszerhez jutni. Kallós - Géza bácsi barátja - tífuszt kapott, így kenyerét nem ette meg, ezt egy oldaltáskában őriztük, ebből tudtunk némi utánpótláshoz jutni. A víznek nevezett löttyért is sorba kellett állni, amelyet csak nagy nehezen bírtam, mert az én lábam is tiszta seb volt.
  • Apa állapota egyre rosszabbodott, egy tiszta zsebkendővel bekötötték a bal szemét, mert duplán látott. Idegösszeroppanása volt, rohamokkal, ilyenkor kiabált, dobálta magát és arca eltorzult. Nagyon megijedtem, Géza bácsi hívott orvost, aki közöttünk volt a barakkban, az adott valamilyen gyógyszert. Igy egész nap Géza bácsival beszélgettem, Apa köztünk feküdt, semmit nem értett már ebből. ]]> Részlet Szita Szabolcs Halálerőd című könyvéből:
  •  
  • "A hivatalosan Wels II-nek nevezett gunskircheni tábor a mauthauseni koncentrációs tábor egyik melléktábora volt. 1944 december elején, August Eigruber Gauleiter rendelkezésére 500 fogollyal kezdték építeni a 2500 lakosú Gunskirchen község tulajdonában lévő erdőben. Zsidó foglyokat 1945. március 13-tól őriztek itt, a tábor létszáma április elsején 2020 főt tett ki. 1945. áprilisában ez a "Waldlager" jórészt berendezetlen, felszerelés nélküli állapotban volt, és a 15 ezer - 18 ezer, főként magyar, lengyel, román fogoly számára túltett az addig megélt borzalmakon. A csontig fogyott, szédelgő, rogyadozva vegetáló foglyokat bélhurutjárvány, tífusz, és sok más - az éhezés és a tisztálkodás hiánya miatt rohamosan terjedő - betegség ritkította. Az SS őrség minden alkalmat megragadott gyötrésükre és pusztításukra. A répalével töltött kondérokat a menázsiosztáskor különböző ürügyekkel feldöntötték, az edényeikkel gyülekezőkre vérebeket uszítottak s nemegyszer a sort állók közé lőttek. A láztól szenvedőknek a kínok kínját okozta az ivóvíz hiánya. Az erdei táborban kezdettől fogva naponta 60-100 kényszermunkás halt meg az éhezéstől, betegségektől. Dolgozni nem kellett, voltak, akik - élelmiszer pótadag reményében - jelentkeztek útjavításra, konyhai munkára, a halottak elföldelésére.
  • Gunskirchen fenyvesei között az SS éhhalálra szánta foglyait. Borzalmas volt látni a szerencsétlen Häftlingeket, akik félmeztelenek voltak, elképzelhetetlenül vékony végtagokkal, amelyre rátapadt a bőr. Arcuk kisértetiesen fehér volt, lázasan csillogó szemekkel. Testük tele volt sebhelyekkel és mindent elfedett a piszok. Víz nem volt ivásra, sem mosakodásra. Az eső mindennap esett és vastagon volt a sár a barakkok között, ami sohasem szárad fel. Pallókat fektettek az utakra. Az emberek olyan gyengék voltak, hogy ha leléptek véletlenül a pallóról, nem volt erejük kihúzni lábukat a sárból.
  • A félkész barakkokban a félelemtől és az összezártságtól szorongó emberek - köztük 1200 nő és gyermek - számára pihentető alvásról szó sem lehetett. A vizes földön ülve, teljes sötétségben töltött ]]> Gunskirchenben mindennap összeszedték a betegeket és kivégezték őket. Nekik maguknak kellett levetkőzniük. Együtt feküdtek a halottak és az élők, de az egészséges élők is alig különböztek már a halottaktól. Hullákon feküdtek és hullák feküdtek rajtuk." ]]> Felszabadulás, 1945. május 5.
  •  
  • Május 2-án olyan hírek terjedtek el, hogy az amerikai csapatok már csak 10-20 km-re vannak a tábortól. Ágyúlövéseket is lehetett messziről hallani.
  • Tudtuk, hogy ez lesz a legkritikusabb idő, vagy megölnek mindnyájunkat, vagy fölszabadulunk.
  • Úgy kezdődött, hogy reggel repülőgépzúgásra figyeltünk fel. Kiszaladtunk a barakk elé és 4 hatalmas, amerikai jelzéssel ellátott repülőgép keringett felettünk, majd 5-6 ejtőernyőst dobott ki. Szépen lebegtek a levegőben, majd egész köze a táborhoz leereszkedtek a földre. Hogy aztán mi történt velük, nem tudom. Ugyanakkor nagy ágyúzás is hallatszott, már nem messziről.
  • A "bennfentesek" és "jól értesültek" természetesen már mindent tudtak, jöttek-mentek a hírek, végre megjött a hivatalos is. Mi egy lázban égtünk az izgalomtól, de szegény Apa csak feküdt a földön mellettünk, láttam, hogy alig fogja fel, mi történik körülötte.
  • Bejelentették, hogy egy SS százados, a tábor parancsnoka átadja a lágert az amerikaiaknak annak fejében, hogy őt megmentik. Délután 3 órakor a tábor zsidó parancsnokával, Weimann doktorral kiment az országútra az amerikaiak elé. Ugyanakkor a tábor bejáratához, de minden barakk tetejére kitűzték a fehér zászlót.
  • És amit évek óta vártunk, megtörtént! Felszabadultunk! Egy kis jeep kocsi robogott be a táborba. Elől egy amerikai tiszt, a hátsó ülésen két katona. Az autóra egy gépfegyver volt felszerelve. A katonák nyakán, az autón, ahol csak lehetséges, zsidó foglyok kapaszkodtak, csókolták őket.
  • Mi is leírhatatlan örömünkben kiabáltuk: éljenek az amerikaiak. Aztán eltűnt az autó és a foglyok ott maradtak a táborban.
  •  
  • Részlet Fletscher kapitány és De Spain tizedes az USA-ban megjelent könyvéből:
  •  
  • "Amikor a lágert őrző SS-ek értesültek arról, hogy az amerikai csapatok közelednek a táborhoz, nagy sebességgel elkezdték elásni, ]]> Ami még elárulta a tábor közellétét, az a szag volt; valami olyasmi, amit soha sem fogok elfelejteni, erős és átható. Mikor már elhagytuk a tábort és hat órát utaztunk nyitott jeepünkben, minden oldalról körüljárt a szél, még mindig éreztük ruháinkban a jellegzetes szagot, ami sokáig velünk maradt. A hely valamennyi borzalma közül talán a szag volt a legkellemetlenebb számunkra, az emberi ürülék, rothadó testek, szemét égetés, német dohány keveréke - amely önmagában is kellemetlen - mindez összekeveredve egy nedves, párás erdőben, ahol alig lehetett lélegezni. A tábor talaja kocsonyás volt a meleg ragaccsá köpülve ezer láb taposásától, sár vizelettel és széklettel keverve. Sok katonánk hányni kényszerült a gunskircheni táborban. Ez a szag minden mástól különbözött, amit addig életemben szagoltam, szinte látni lehetett, amint a tábor felett függött, mint a halál köde.
  • Amint beléptünk a tábor területére, a még járni tudó élőhalottak, a csontvázak körénk gyűltek, és nem engedtek tovább beljebb menni a lágerbe. Sokaságuk félelemkeltő volt, nem túlzás azt állítani, hogy mindnyájan félőrültek voltak az éhségtől. Már egy amerikai katona látványa is kiváltott belőlük sóhajokat, nyögéseket és örömsírásokat; meg akartak érinteni egy amerikai katonát, egy jeep-et, megcsókolni a karunkat - talán azért, hogy meggyőződjenek arról, hogy mindez igaz. Akik már nem tudtak járni, odamásztak a jeep-ünkhöz; akik már mászni sem tudtak, valahogy feltornászták magukat karjukra és minden fájdalom és kín ellenére szemükkel jelezték örömüket és hálájukat, amiért megérkeztek az amerikaiak.
  • Egy angolul beszélő rab felajánlotta, hogy körbevezet a táborban; ]]> Mialatt jeep-ünkről az előbb említett ember szónokolt, egy magas szőke férfi jött oda hozzám, aki kiválóan beszélt angolul, mivel mérnöki oklevelét New Yorkban szerezte. Elkövette az a hibát, hogy generációkkal előtte zsidó vért engedett áramlani a családba. Legalább annyira ki volt éhezve hírekre, mint élelemre. Állítása szerint a häftlingek értesültek az amerikai csapatok közeledtéről, és Gunskirchenben napról napra fokozódott az izgalom. Az utolsó három élelem nélküli napon az emberek a hitükből éltek. Hallatlan kíváncsi volt az európai háború minden mozzanatára; milyen szerepet töltöttek be a többi hadseregek, mennyire nyomultak előre, milyen gyorsan mozognak, a Vörös Hadsereg szerepe stb. Kíváncsian és mohón figyelte felvilágosításaimat.
  • A jeep-ünkön szónokló vagy öt percig beszélt honfitársaihoz arra kérve őket, tisztítsák meg az utakat, hogy a jeep be tudjon nyomulni. Mindenki közel akart jönni és megérinteni autónkat: olyan volt, mint egy diadalmenet, karokat lengettek, éljeneztek, sírtak.
  • A heftlingek ezrével zsúfolódtak földszintes fabarakkokba, amiknek ragacsos, szivacsos volt a padlója. Akik elég erősek voltak, kijöttek a barakkokból, azonban ezrek maradtak benn - a halottak, a haldoklók és akiknek jártányi erejük sem volt. Vezetőm elmondta, hogy időnként olyan zsúfolt volt a barakk, hogy a padlón három rétegben feküdtek egymáson; volt rá eset, hogy a legfelső ember arra ébredt, hogy az alatta lévő kettő halott.
  • Az volt a benyomásom, hogy a németek szánt-szándékkal primitív lényekké degradálták ezeket a szerencsétleneket; ebben a táborban főként magyar értelmiségiek voltak, köztük számos kiváló orvos, ]]> (Szita Szabolcs említi a Halálerőd című könyvében, hogy itt raboskodott többek között Körmendi Zoltán író, Gelléri Andor Endre író, Vándor Lajos költő, Hegedűs Géza író.)
  • Mégis, ezek az emberek, akiktől elvárható, hogy a legtovább megőrizzék emberi méltóságukat és lelki emberformájukat, a németek tervszerű bánásmódja következtében már egy szelet kenyérért ölni tudó emberi roncsokká váltak.
  • A tábort mindenütt hullák borították; mióta a németek elvonultak a táborlakók képtelenek voltak megbirkózni az egyre nagyobb arányú elhullással. Amíg az SS vitte a tábort, az erősebbeket arra kényszerítette, hogy hevenyészett gödrökbe temessék a halottakat, nemcsak egészségügyi okból, hanem hogy ne maradjon kegyeletsértésüknek nyoma.
  • A gunskircheni táborlakók ezreinek összesen egy 20 lyukú latrina állt rendelkezésükre; az SS-ek mindenkit azonnal lelőttek, akik a latrinán kívül végezték dolgukat. A hasmenés dühöngött, és éjjel-nappal hosszú sorok vártak a latrina előtt; aki nem bírta tartani magát és becsinált, azt ott helyben agyonlőtték; holttestük most is ott feküdt a szennyben; a bűz kibírhatatlan volt.
  • Társammal együtt észrevettük, hogy szinte mindegyik heftling egyformán néz ki. Hát persze, ha csontsoványra lefogynak, nagyon egyformán néznek ki, csak a magasságuk és a hajszínük különbözteti meg őket.
  • Vezetőm arról tájékoztatott, hogy sokan az újonnan érkezettek közül gyalog mentek Magyarországról Gunskirchenig élelem és víz nélkül, aminek következtében úgy hullottak mint a legyek. Túl ezen, ha olyan gyengék voltak, hogy a sorból kihullottak, az SS legények azonnal agyonlőtték őket. Légvonalban a távolság a magyar határtól Gunskirchenig 230 km. A terep tele van hegyekkel és kanyargós utakkal, így a megtett táv sokkal hosszabb. Könnyen érthető, hogy az utat holttestek százai szegélyezték.
  • A kialakult éhezést nehéz elképzelni: hatalmas állati eredetű csontokat találtunk, ami lótól vagy tehéntől származott, amit a heftlingek találva becsempésztek a táborba és fogaikkal letépve a húst nyersen, nagy falatokban nyelték le. A kiéhezettek nem tudtak ]]> Csapataink hamarosan megszervezték az ellátást: vizet nagy német tartályokban szállítottunk a táborba. Guskirchentől 4,5 km-re egy német élelmiszerraktárt találtunk száraz tésztával, krumplival, levessűrítménnyel, hússal és más élelmiszerrel ellátva. Német civilekkel vitettük a táborba, azonban mielőtt megfelelő ellenőrzést tudtunk volna gyakorolni, számos heftling mohón bezabálta és elpusztult. A hosszú éhezés után ismét meg kell tanulniuk enni!
  • Véleményem szerint egyetlen gunskircheni heftling sem lesz ugyanaz, aki volt. Kétlem, hogy valaki is közülünk, aki látta a felszabadított tábort, a jelenetet valaha is elfelejtheti, a bűzt, az őrjöngő boldogságot az amerikaiak láttán, az árokban fekvő haldoklókat, kik utolsó erejükkel hálát leheltek a felszabadulásukért - akkor éreztem, hogy rádöbbentem, miért harcolok, milyen is volt tulajdonképpen ez a háború."
  •  
  • Naplóm:
  •  
  • Felügyelet nem volt - miután az első jeep elment a táborból. Az ügyesebbek már fegyvert is szereztek és azzal szaladgáltak a táborban. A többiek feltörték az élelmiszer raktárt. Ez pontosan így történt:
  • Csajkámmal kimentem, hogy felvegyem az élelmiszer adagunkat. De kajaosztás már nem volt, ellenben mindenki egy irányba szaladt. Én is odaszaladok: hát látom, hogy megrohanják az élelmiszer raktárt, és rabolnak. Én is közéjük álltam, ha valaki kijött a raktárból, nadrágját és ruháját teletette kenyérrel és margarinnal, azt az ajtó előtt megfogták, elvették tőle a kenyeret és elszaladtak vele. Én is jutottam így egy-egy falat kenyérhez, de Apámnak már nem tudtam volna vinni belőle. Amikor pedig nagy verekedés árán és ]]> Egyik szobában találtam egy rakás kenyeret és margarint. Betettem két kenyeret a nadrágomba és kimentem. De rögtön megfogtak és szétszakítva nadrágomat elvették tőlem. Többször megpróbáltam kivinni, de egyszer sem sikerült.
  • Végül bementem és magam megettem egy egész kenyeret és egy csomó margarint. Rettenetesen jól laktam, de sajnáltam, hogy ügyetlen vagyok, hogy nem tudom a kenyeret kivinni. Végül megelégedtem egy egész marharépával és azt sikerült kivinnem, nagy diadalmasan vittem Apának. Apa nem tudta hol vagyok, de Géza bácsi sejtette mit csinálok. Azt hittem, már régen lefeküdtek, de tévedtem, égett a gyertya és beszélgettek. Örültek és nevettek, amikor elmeséltem, mi történt. Apa állapota kissé javult, így éjfélig beszélgettünk hármasban. Géza bácsi bejelentette, hogy másnap reggel Kallóssal elindul hazafelé. Reggel tényleg elbúcsúztunk és ők elmentek. A tábor létszáma majdnem a felére csökkent, mindenki "télach"-ra ment, ami zsargonban szökést jelent. Mi délig feküdtünk és beszélgettünk. Apa alig tudott azonban menni, normális beszélgetés közben időnként teljesen zavartan viselkedett.
  • Délben jöttek az amerikaiak teherautóval és hoztak élelmiszert. Nagy ládákból húskonzerveket osztottak ki. Apa nem tudott sorbaállni érte, mert beteg volt. Én három dobozzal szereztem, Apának odahoztak kettőt. Két dobozzal rögtön meg is ettünk. Ki gondolt arra, illetve ki gondolkodott el azon, hogy ne egye meg, mert akkor hasmenést kap? Kenyér nem volt hozzá és a zsíros húskonzerv borzasztó állapotot idézett elő. Rengetegen kaptak vészes hasmenést és abban haltak meg később.
  • Az elfogott németekkel kitisztíttatták a barakkokat, ők szedték össze a halottainkat is és egy nagy gödörbe temették el.
  • Jött az amerikaiakkal együtt egy orvos is és kaptunk gyógyszert is. Megvizsgálták és összeírták a betegeket, így Apát is. Beutalták kórházba, de én túl egészséges voltam, nem akartak a betegek közé felvenni, nagy nehezen megmagyaráztam, hogy beteg az Apám és ]]> Este már nem tudták elszállítani a betegeket, csak másnap jöttek értünk. Ez előtt egy jó reggelit kaptunk: tejes kávét és tejbegrízt. Délben sárgaborsó főzelék fasirttal és estére pedig sajt konzervet.
  • Reggel megállt a barakk előtt a mentőautó és mi beszálltunk. ]]> "Hogy ez valóban megtörténhetett"
  •  
  • - a világ a végső győzelem napját ünnepelte, amikor Horace Berry kapitány azt a feladatot kapta, hogy az ausztriai Lambach melletti német koncentrációs lagert, Gunskirchent hozza rendbe; az élőket küldje kórházba, a holttesteket temettesse el, és próbálja eltüntetni, illetve megszüntetni a mindent átjáró bűzt.
  • Annak érdekében, hogy minél több ember ismerje meg a gunskircheni táborban feltárt embertelenségeket és barbarizmust, a 71. Divízió (hadosztály - Norman K.) megjelenteti ezt a kis füzetet. Bármilyen erős kifejezéseket használtak - mindezek gyengének bizonyultak annak a borzalomnak a kifejezésére, amit sem szó, sem kép nem tud visszaadni.
  • A 71. Divízió tagjai közül Horace Nichols detroiti festőművész kapta azt a feladatot, hogy lefesse a borzalmakat, amint szanaszét hevernek a hullák, amint a német hadifoglyok szállítják a még élőket, szedik össze a halottakat és gödörbe temetik őket, a nyílt sebekkel borított élőhalottakat stb. (e füzet fotókópiái vannak meg, de a képek és eredeti fényképek közlésre nem alkalmasak. Sajnos az eredeti füzetet nem lehetett megszerezni! (ld. a könyv végén - Norman K.))
  •   AZ ÁLLAMOK IS ÉRTESÜLTEK RÓLA

    A 71. Divízió újságírója szemtanúként megírta élményeit a gunskircheni lágerrel kapcsolatban, és közleményét számos amerikai újság közölte. A füzetecske ezt közli az alábbiakban: "A 3. hadtest 71. Divíziójának katonái előtt 1945. május 4-én feltárult a nácizmus poklának legmélyebb bugyra, amikor megpillantották az ausztriai Lambachtól hat kilométerre lévő, gondosan elrejtett gunskircheni koncentrációs tábort, amelyben 18.000 zsidó, vagy olyanok raboskodtak, akiknek politikai nézetei nem egyeztek a hitleri "új rend"-del.
  • Abban a hitben, hogy olvasmányaim megedzettek a hunok kegyetlenkedései alapján, ma beléptem a táborba. Itt feküdtek a ]]> Gyakorlatilag lehetetlen megtalálni a megfelelő szavakat a helyzet leírására, amibe a német őrök rohasztották a tábort az elmenekülésük előtt. A tábort sűrű fenyőerdőbe, az országúttól távol és a levegőből is elrejtve építették, jól választva egy lápos, férgekkel teli helyet. Disznóólnak nézve szégyen lenne a becsületes disznókra nézve. A látvány megdöbbentő volt és a bűz hánytató volt még százméterekre is a tábortól.
  • A behatolás egy keskeny csapáson a táborba minden ügyesség ellenére is nehéz volt, mert az élő pokol borzalmaiból menekülő férfiak, nők és gyermekek sokasága zárta el az utat. Az amerikai csapatok megérkezése után természetes hisztériával igyekeztek a heftlingek örökre elhagyni a tábort. Behatolva az első barakkba a látvány nyomdafestéket nem tűrő felkiáltást váltott ki egy őrmesterből, aki a háború legvéresebb csatáiban is részt vett. Undorral köpött a padlóra és tüstént elhagyta a barakkot, ami eredetileg 300 személyre épült és most 3000 szorongott benne. Az élő halottak egyik sora a másik után olyan szorosan egymáshoz préselve, hogy ha lett volna erejük, akkor sem tudtak volna megmozdulni. Olyan gyengék voltak, hogy szükségleteiket helyben végezték el; a helyiség nyüzsgött a tetvektől. Egy szakadt takaró alól holtában megmerevedett, elfeketedett pár láb nyúlt elő arasznyira egy elkínzott öreg zsidótól, aki emberfeletti erővel igyekezett feltápászkodni könyökére, hogy halvány kísérlettel intsen felénk.
  • Egy kislány, elgyötörve a kínzó éhségtől, segítségért kiáltott; egy halott közvetlen közelében rohadt... Egy angolul beszélő nyögte: az amcsik jönnek és elkezdett sírni. Egy rabbi elbotlott egy holttestben, amint ereje megfeszítésével támolygott felém. Meg akarta csókolni a kesztyűs kezem hátát és karomszerűen átölelte a kabátujjam, amint ]]> Egyik őrmesterem, akinek anyja és apja három évvel ezelőtt eltűnt egy náci koncentrációs táborban, könnyekbe fúlva így kiáltott fel: 'És Hitler akarta uralni a világot!'"
  •  
  • Részlet Jack M. Sauter amerikai vöröskeresztes hadnagy nyilatkozatából a gunskircheni tábor rémségeiből (megjelent a Világ c. magyar napilap 1945. májusi számában):
  •  
  • "Újságíró: Megismerkedtem Mr Jack M. Sauter amerikai vöröskeresztes hadnaggyal, akinek az lett a feladata, hogy kórházba vigye a haláltábor mozdulni nem tudó betegeit.
  • Jack M. Sauter (címe: 2413. Hoghat.A.W.Superior.Wis.USA) 26 éves acélsisakos, remekbe szabott, jól borotvált, uniformisban is elegáns gentleman. Hárman vettük körül: Gábor Pál grafikus, Ney Dávid operaénekes és az újságíró: Bodó Béla.
  • - Mi volt az első benyomása a táborról? - tettem fel az első kérdést. Többet nem is kellett kérdeznem, mert egyfolytában beszélt: - Well, the first impression... Nem tudtam, hogy ez is lehetséges. Ezek a hullák szanaszét a barakkok közt... A csontvázig lefogyott betegek... Hallottam én is, hogy a németek mit csináltak, de nem hittem el, ahogy nekem sem fogják otthon elhinni, ha hazamegyek és elmesélem.
  • 17.000 ember közül már csak három és félezer járni nem tudó beteget talált a táborban Mr. Sauter.
  • - Először enni adattam nekik - mondja a vöröskeresztes hadnagy, hiszen olyan éhesek voltak. Én sírtam és nem tudtam egész nap enni... Aztán németeket hozattam, hogy eltemessék a halottakat és segítsenek a betegeket autóra rakni. Sajnos a betegek között sok a haldokló, most is jelentenek 12 halottat. Rajtuk már nem segíthetünk.
  • Hosszan beszélt a csecsemőhullákról, a félhalott nőkről és férfiakról, nem írom le a beszámolót, minek kínozzam magukat a borzalmakkal." ]]> Linz, Hermann Gőring Lazarett, 1945. május 8-június 10.
  •  
  • Kényelmesen elhelyezkedtünk az autóban. Valami konzervet ettünk még az úton. Először Welsbe, majd onnan Linzbe vittek, de sehol sem volt hely a kórházban.
  • Végre a Hermann Gőring Lazarett előtt megálltunk. Rövid várakozás után kivittek egy rétre. Itt teljesen le kellett vetkőznünk, minden holminkat egy rakásra dobtuk. A megőrzött papírdarabjaimat magamnál tartottam. Bekentek mindenkit egy olajos anyaggal, és lefürödtünk. Kaptunk tiszta kórházi ruhát és bevezettek egy szép üres földszintes kórházi barakkba.
  • Emeletes ágyak voltak, rugósak és matracosak. Kényelmesen elhelyezkedtünk egymás mellett.
  • Először az olaszok élelmeztek minket, akkor nem volt a legjobb a koszt. Másnapra 40o-os lázba estem, tífuszt kaptam. Elvittek egy elkülönítő helyiségbe, itt egy alkalommal Apa is meglátogatott, akkor még valamennyit tudott járni. Gyógyszereket kaptam, több napig - mint mondták - eszméletlen voltam. Aztán leláztalanodtam és visszakerültem Apa mellé. Addigra sajnos Apa állapota annyira romlott, hogy nem tudott felkelni és semmit nem akart enni, nem volt étvágya. Pedig addigra megváltozott az élelmezés: tejbegríz, krumplipüré, semmi sem kellett Apának.
  • Kaptunk az amerikaiaktól vöröskeresztes szeretetcsomagot: kondenzált tej, csokoládé, kakaó, különböző konzervek, és cigaretta is volt a dobozban. Átlagban ketten kaptak egy ilyen csomagot, de Apa a betegsége miatt csak a csokoládét ette meg, semmi mást. A legfinomabb amerikai cigaretták voltak százszámra, nem szívta, csak én cseréltem el élelemért.
  • Apa állapota tovább romlott, már nem evett semmit, nem tudott felkelni, annyira gyenge volt. Halála előtt egy héttel már nem hallott semmit, nem látott és beszélni is csak nagyon keveset tudott, enni sem volt hajlandó.
  • - Azt akarod, hogy meghaljak? - mondta nekem elhaló hangon, ]]> - Leider, es kann mann nicht machen - mondta, - noch ein-zwei Tag, und der Arme wird sterben!
  • Az utolsó két napon alig hagytam el az ágyát. Hiába kapta a rengeteg orvosságot és injekciót, semmi sem használt. Naponta az ágyba csinált, végül már azt sem, mert nem evett semmit. Az utolsó napon már élő halott volt. Csak a szíve vert egy kissé, mindene el volt halva. Arcát betakartam takaróval, hogy ne bántsák a legyek. És azért is, mert nem bírtam látni az arcát: eltorzulva és lesoványodva. Hol volt a régi, erős, szép Apám! Csak a csontváza maradt meg, mely kissé még lélegzett.
  • Két-három nappal halála előtt odasúgta nekem, hogy ha lehet, én menjek haza, talán ő nem fog tudni hazamenni. Lehet, hogy tudta, mi fog történni vele, de nem említett otthonról semmit.
  • 1945. június 7-én csütörtök délután 4 óra tájban már alig lélegzett. Odajött az orvos, az ápolónők, és én ott álltam közvetlenül mellette. Az orvos fogta a pulzusát. Körülbelül 5 óra lehetett, amikor megszólalt:
  • - Meghalt!...
  • Orrához tükröt tettek, nem párásodott el. Felkötötték az állát, hogy ne essék le. De valami mosoly volt az arcán. Rátették egy hordágyra, betakarták és vitték a halottasházba. Én majdnem elájultam, sírásomban olyan szívszúrást kaptam, hogy kivittek a szabad levegőre és szíverősítőt adtak. De mégis elmentem a hordágy után. Egyedül kísértem szegény Apámat utolsó útjára.
  • - Drága Apám! Ha valamiért megbántottalak volna, úgy bocsáss meg nekem, most miután eltávoztál az élők sorából. A tested idegenben nyugszik, de a lelked, az mindig idehaza van, mindig ott, ahol a Te kis családod maradéka. Te vigyázol majd feleséged és egyetlen gyermeked életére. Te fogsz őrködni fölöttünk. Nyugodjál békében!
  • Aznap nem bírtam magammal, sehol sem találtam a helyemet. Egyedül feküdni ott, ahol előző nap valaki feküdt mellettem. Nincs kivel beszélnem, nincs kitől tanácsot kérnem. Egyedül vagyok a nagy ]]> Az orvos természetesen ki akart írni a kórházból, hiszen addig csak azért nem írt ki, mert ott volt Apa. De én nem akartam kimenni, betegséget szimuláltam, és ráfeküdtem Apám ágyára. Ezzel a szimulálással elértem, hogy 3 nappal tovább maradtam a kórház betege.
  • Aztán kiírtak, kaptam német ruhát és csizmát. Én pedig elvittem a kórházi pokrócot és ruhákat. De nem mentem lágerbe, hanem a kórház melletti kőbarakkba mentem, ide bevittem egy ágyat, és itt laktam majd 8-9 napig. Valamit kaptam enni a kórházból is, de a fő étkezések nem ezek voltak.

  • Igazolás a Hermann Gőring Lazarettben való tartózkodásról 1945. május 8. - 1945. június 14.
  •  
  • Délutánonként kimentem a városba és házról-házra járva szereztem élelmet. Becsöngettem lakásokba és azt mondtam:
  • - Bitte schön, ich binn von Ungarn, können Sie mich etwas zum Essen geben?
  • Erre ők vagy azt válaszolták, hogy nekik sincs, vagy azt, hogy ]]> Senki sem akarta elhinni, hogy amikor elmentem - mondtam, hogy magyar vagyok és még sohasem voltam Németországban.
  • Végre meguntam ezt a vándoréletet és felmentem a magyar zsidó lágerbe. Címe: Freiburg Warte. Linz. Ez egy magas hegy tetején van, a rádióállomás mellett. Nagyon szép hely volt. Csak az volt a baj, hogy nem volt hely. Találtam egy üres barakkot, de nem volt oldala, csak teteje. Mégis, nagy nehezen szereztem egy ágyat és a kórházból felvittem 3 matracot. Itt meglehetősen rendes koszt volt. Sajnos innen már nem tudtam a városba bemenni "koldulni". 5 napot voltam ebben a táborban.
  • A tábor amerikai parancsnoka egy esti parancsában felolvasta, hogy a tábor másnap lemegy Hörschingbe, ahonnan két nap múlva elindul hazafelé. Ennek nagyon megörültünk.
  • Másnap amerikai autókon lementünk a Hörsching mellett lévő hadifogoly táborba. Este érkeztünk meg, elhelyezkedtünk, majd ismerősöket kerestem. Találtam ismerőst, aki Géza bácsi századából volt. Ők azt mondták, hogy Géza bácsi Welsben a kórházban tífuszban meghalt.
  • Most már végleg elkeseredtem. Nem maradt senkim a családomból. Tomi bátyám, Apám és nagybátyám Géza bácsi meghaltak. Otthon - mint sokan mondták - felrobbantották a gettót és 10 ezer zsidó meghalt. Minek menjek haza?
  • Ilyen és ehhez hasonló gyötrő gondolatokkal telve reggel kimentünk a pályaudvarra, hogy elinduljunk hazafelé. ]]>  

  • Bács Pál emlékeztetője a lazarett egy ruhajegyzékének hátlapján, túloldalt a jegyzék (lazarett: tábori/katonai kórház, ideiglenes barakk-kórház, régies kifejezés)
    ]]>  
  • ]]> Utazás haza - 1945. június 30. - július 8.
  •  
  • A pályaudvaron egy igen hosszú szerelvény állt. Szintén marhavagonok voltak, de kitisztítva, priccsekkel. Megkaptuk a vagonunkat és beszálltunk. Elhelyezkedtem az egyik priccsen. Az ujjaim mind meggyűltek, tele voltak gennyel. Az orvos hiába nyomkodta, mindig rosszabbodott. Mindkét kezem be volt kötve, alig tudtam valamit is csinálni velük.
  • Délután elindult a szerelvény. Minden vagonba egy amerikai katona volt őrként állítva. Az amerikaiak megígérték, hogy három nap alatt az ő vezetésükkel, ezzel a szerelvénnyel megérkezünk Budapestre. Nagyon nagy volt az öröm, hogy újra otthon lehetünk.
  • Engem balsejtelmek gyötörtek, találok-e valakit otthon? Optimista felfogásom érvényesült, majd csak lesz valahogy.
  • Ugyanazon az úton, ahol még SS-ekkel meneteltünk a haláltábor felé, ment a vonat visszafelé. Mindenütt láttuk az utat, láttuk a halálmenet színhelyét. Leírhatatlan érzés volt most már vonaton utazni és nem gyalogolni.
  • Háromnapos utazás után megérkeztünk Wiener Neustadtba. Nagy ámulatunkra itt leszállítottak a szerelvényről, mert azt mondták, hogy ők a szerelvényt visszaviszik, ott már orosz zóna van.
  • Átszálltunk egy pullmann kocsis szerelvénybe, ahonnan az oroszok le akartak szállítani minket, mint hadifoglyokat. Közöltük velük, hogy mi nem hadifoglyok, hanem zsidó deportáltak vagyunk, és koncentrációs táborból jövünk. Az orosz tiszt - talán hitsorsosunk lehetett - imakönyvet vett elő és olvasni kellett. Aki tudott olvasni, maradhatott a kocsiban.
  • Másnap aztán a szerelvény átvitt a magyar határon és Sopronba érkeztünk. Magyar területre! Akkor már 3/4 éve nem voltunk Magyarországon. Egy napi várakozás után elindultunk Szombathely felé. Itt átvizsgálták a szerelvényt, mindenkit igazoltattak. Az itteni Joint adott egy nagy darab fehér kenyeret és egy darab sült húst. További egy napi várakozás után indultunk Sárvárra. A vonat nagyon ]]> Ezért elhatároztam, hogy személyvonattal jövök tovább. Bementem a sárvári rendőrségre, ott kaptam egy igazolványt az utazáshoz.

  • Este 10 órakor futott be a Budapestre induló vonat, amely zsúfolva volt, csak a tetején kaptam helyet. Mire elhelyezkedte, már indult is. Menetrend szerint másnap délre kellett Budapestre érkezni, de két napot késett. A pályaudvarok mindenütt zsúfolva voltak, így sok helyen várni kellett.
  • Végre, július 8-án reggel 6 órára megérkezett a vonat Budapest határába. De innen csak délután indult volna a Keleti pályaudvarra. Így leszálltam Nagytétényben és HÉV-vel mentem a Horthy körtérig. A HÉV-en a kalauz végignézett, és egy szót sem szólva továbbment.
  • Ekkor még fogalmam sem volt, hogy él-e Anya és ha igen, hol lakik. Úgy gondoltam először a volt lakásunkba, az I. kerület Attila utcába megyek. Villamosra szálltam és a Krisztina téren szálltam le. A kalauzzal ugyanaz játszódott le, mint a HÉV-en. Az Attila utcában a volt házparancsnok felismert ugyan, de Anyámról mit sem tudott. Ahogy ülök az utcai lakásban, látom, hogy az utcán egy régi ismerős megy. Gyorsan kiszaladtam.
  • - Szervusz - mondtam neki - nem tudod Anyám él-e? És ha igen, ]]> Végignézett, elsőre nem ismert meg. Mindig elfelejtettem, hogy a régi ismerősök nem ismernek fel, kopasz vagyok, 35 kiló és mindkét kezem be van kötve...
  • - Pali vagyok, Bács Pali! - mondom Zsuzsinak, az ismerősnek.
  • - Te jó Isten, hogy nézel ki? - mondta Zsuzsi.
  • Összeölelkeztünk és rögtön elmondta, hogy Anyámat látta egyszer a felszabadulás után itt az Attila utcában és valahol az Oktogonon lakik. Nagyon megörültem e két hírnek, mert egyrészt megtudtam, hogy Anyám él, másrészt tudtam, hogy az Oktogonon nagybácsikám Géza bácsiék élnek. Bár akkor úgy tudtam, hogy ő is meghalt.
  • Átmentem az Alagúton, amely erősen romos állapotban volt, majd a Clark Ádám térnél próbáltam tájékozódni, hogy lehet átjutni Pestre, mert láttam, hogy a Lánchíd fel van robbantva. Egy járókelő mondta, hogy a Dunaparton van egy komp, ami átviszi az utasokat.
  • Sok százan várakoztak az átkelésre. Amikor öltözékemet és bekötött kezemet meglátták, azonnal előre engedtek, de a kompban senki sem volt hajlandó mellém ülni...
  • A Vörösmarty téren beszálltam a földalattiba, itt ugyanaz játszódott le, elhúzódtak tőlem, mintha leprás lennék. Kiszálltam az oktogonon és a 4-es számú ház elé mentem. A házmester, Majercsik néni, aki régről ismert, állt a kapuban. Nem ismert meg.
  • - Majercsik néni - mondtam, Bács Pali vagyok, tudom, nem ismer meg. De az Istenért, mondja, ki él a III. emeleten Bácséknál?
  • - Jaj, hát a legkisebbik Bács tetszik lenni - mondja. Édesanyja fenn van, a Gizi nagysága és Ági elmentek hazulról. Ja és a Géza úr is itthon van - mondja.
  • - Géza bácsi? - kérdem, hát ő nem halt meg?
  • - Nem - mondja - már majd egy hónapja itthon van.
  • Gyalog mentem fel a III. emeletre és a 30. számú ajtón becsöngetek. A szívem a torkomban dobog, alig kapok levegőt az izgalomtól. Nyílik az ajtó és Anyám áll az előszobában. Végignéz rajtam és kérdi:
  • - Hozott üzenetet az enyéimtől?
  • - Anya, én vagyok, Pali...
  • Befejezem Naplómat, éljen a felszabadító amerikai hadsereg, halál a gyilkosokra! ]]> Utószó
  •  
  • Szerző a felszabadulás után a táborban szerzett tüdőfertőzés miatt hosszú időre kórházba került. Felgyógyulása után egy év alatt letette a gimnázium VII. osztályát, majd a VIII. gimnáziumot és 1946-ban leérettségizett.
  • Az orvosi egyetemet 1952-ben abszolválta.
  • Három évig hivatásos orvos-tiszt volt a Magyar Néphadseregben, majd 1955 óta a Péterfy Sándor utcai kórház Baleseti Sebészeti osztályán dolgozik.
  • A Nemzetközi Mauthausen Bizottság tagja, többször részt vett a bizottság munkájában mint delegátus, valamint az évente megrendezendő ünnepségeken.
  • Tanulmányúton végigjárta a koncentrációs táborokat, és adatokat gyűjtve a táborokban végzett u.n. álorvosi kísérletekről, a jóvátételi ügyekben a Bizottság orvosszakértője volt.
  • Nős, egy lánya és két unokája van.
  •  
  • 1990. október
    ]]> Záró megjegyzések
  •  
  • 1991-ben kaptam meg Bács Páltól e Napló géppel írott kéziratát, s betekintésre a Napló eredeti, halvány olajzöld karton fedelű, A/5 formátumú spirálfüzet kézírásos változatát a dokumentumokkal. Ennek alapján ötrészes összefoglaló cikksorozatot jelentettem meg az azóta megszűnt Kurír című lap reggeli kiadásában. Bács Pálnak azt az ígéretet tettem, hogy lehetőségeimhez képest én is kísérletezem, hogy az anyag nagyobb nyilvánosságot kaphasson. Szita Szabolcs tájékoztatása szerint egyébként korábban az ő segítségével a Magyar Ellenállók és Antifasiszták Szövetsége brosúra formájában, az "Antifasiszta füzetek" sorozatban hozzáférhetővé tette.
  • A 90-es évek közepén telefonon és személyesen hiába kerestem Bács Pált a lakásán (1124 Budapest, Somorjai 12.), valamint a Péterfy kórházban. Itt nem ismerték már, egy orvos azután úgy tájékoztatott, hogy évekkel előbb szívinfarktusban elhunyt (valójában asztmában - Szita Sz. tájékoztatása).
  • Időközben az internet fejlődésével kitágult a publikálás-bemutatás technikai és társadalmi lehetősége. A könyv ilyen, minta jellegű közzététele internetes tapasztalataim szerint kedvezően hat akár a papír alapú megjelenés lehetőségére is. Mindennemű copyright természetesen Bács Pál jogutódjaié, s azoké, akik munkája a szöveget kiegészíti (Szita Szabolcs).
  • A digitalizáláshoz a közvetlen lökést a 2003. évben Kőszegen megnyílt Szálasi-emlékkiállítás adta. Ebben az országban, amelyben több mint félmillió zsidó magyart gyilkolt meg a némettel szövetséges magyar fasizmus, helyrehozhatatlan csapást mérve a nemzetre, a vidék polgári fejlődésére és a városi polgári kultúrára, s amelyben Szálasi egykori bunkerének városában 2003-ban megemlékező kiállítást szerveztek Szálasiról, mindenkinek tudnia kell: 1945 március végén Kőszegen hevenyészett "gázkamra" működött. E városban különféle módokon 2400 zsidó munkaszolgálatost pusztítottak el, ami után az élőket továbbhajtották más koncentrációs táborokba. ]]>

    Norman Károly, 2003. május

  •  

    Bács Pál egykorú térképe a gunskircheni barakktáborról
    ]]> KÖZÖS EMLÉKEZET
  •  
  • Az internet része az emberiség közös emlékezetének.
  •   A Bács Pál által említett források közül több időközben megnyílt a világ előtt. A 86. oldalon kezdődő "Hogy ez valóban megtörténhetett" fejezetben ismertetett amerikai brosúra, amelyet a felszabadító 71. Hadosztály készített, s amelynek képei Bács Pálnak nem álltak közlésre alkalmas állapotban a rendelkezésére, immár egészében elérhető a http://www.remember.org/mooney/ gunskirchen-intro.html címen. (A képen a fedőlap látható.)
  • A halálmenettel és a koncentrációs táborral kapcsolatos linkek és dokumentumok mára bővebben jelen vannak a weben. A táborrendszerről bővebben: http://www.gusen.org/. Gunskirchen csak egy volt a 47 mauthauseni segédtábor közt; Mauthausen csak egy volt a náci koncentrációs táborok közt. ]]>
        
     

    Ajánlott böngésző: Internet Explorer vagy Mozilla Firefox. A JavaScript parancsok végrehajtását engedélyezni kell a böngészőben!