MACUO BASÓ

SZÁZHETVEN HAIKU


Fodor Ákos fordításában


A verseket japán eredetiből válogatta, magyar prózára fordította
Racskó Ferenc

 

Terebess Kiadó, Budapest, 1998

 

TARTALOM

Előszó

Újév
Tavasz
Nyár
Ősz
Tél

 


 

Előszó

A haiku kettőt tesz költővé, amint a szerelem kettőt, szeretővé.

Leírója nem sámán, nem szónok, nem sebész; elolvasója nem alávetett, nem elszenvedő, nem tétlen. Találkozva e fókuszban, oldva oldódhatnak, gyógyulva gyógyíthatnak s válnak, míg vállalják, valami Harmadikká.

Aszketikus forma, próteuszi műfaj, eleven mentalitás; időt, teret inkább teremt, mint fogyaszt.

Boldogok, akik - ha egyetlen haiku pontjában is - találkozhatnak és megérinthetik egymást.


Fodor Ákos

 


 


Újév


Gazdag vagy, Új Év!
hisz az Épp-Elmúlt: hagyott
fél véka rizst ránk!


Ó-évre új év.
- Mondd, amit a majmon látsz:
arc-e, vagy álarc?



Tavasz


Hulltában még egy-
két csepp harmatot hullat
a kamélia.


Szívednek terhét
s röptét bízva bízd rá egy
lenge fűz-ágra.


Te volnál Ama
Pillangó? s én: Csuang-ce?
Álmodnánk egymást?


Tavasz, szél, zápor:
vízpart fűzlombja s ruhánk
csapongva lebben.


Hogy mi fán termett?
Titok. - Ám, mi illatát
illeti: tudom.


Hegyi ösvényen
illatok sötétjébe
hasít a hajnal.


Tavasz Pilléi
csapongnak - honnan, hová? -
kert fala fölött.


Tavasz sincs üdébb,
mint az a festett virág,
tükröd hátlapján!


Sárgább a sárga
virág az aszú tea-
fű illatában!


Ez már a tavasz?
Nevenincs szép hegyeket
lágy pára burkol!


Cseresznyevirág-
fellegen át-setétlik
egy templomtető.


Fura szerzet (mint
én): szikkadt mezőn tengő-
lengő pillangó...!


Némán peregnek
a boglárkaszirmok a
hars vízesésbe.


Bíborszín virág...!
Új szerelem illata...!
Dús bambuszfüggöny...!


Hullt kamélia:
mint kismadarak földre-
pottyant fej-dísze!


Nézd: szilva-virág!
Friss zöldség: ízleld! Örülj:
kitavaszodott!


Kora-tavasz-éj.
Fészkét nem lelvén, fölsír
egy madárgyerek.


Kedvesét vesztvén,
vízbe dobta életét:
bambusz-náddá lett...


Tavaszpimasz kis
madár! hát nem rápiszkít
kész ételünkre?


Szilvavirágszag:
még a zord tavasz-éjt is
enyhébbé teszi!


Éj-szín Denevér!
Vár a világos világ:
virág, madárfütty!


Tavasz-sirató
madárdal szól; a halak
szeme is könnyes...!


Bár felhő-távol
vagy most: ez sem végleges.
Vándormadár-út.


Súgd meg titkodat
az omlatag szentélynek,
mag-vető Öreg!


Szívem csordultig
telt a nappal! - ám hol lesz
éji szállásom?


Ki ő? fonnyadt kis
gyékényfejfödőjében
- bár tavasz virul?!


Komor-sudár tölgy.
Tudomást sem vesz a sok-
száz kis virágról.


Zsenge virág kél
vén földből! - Bár versem se
volna agg, mint én...!


Levél-kalapom,
majd, ha sziromzáporban
járok, lekaplak!


Végtelen zápor:
fű tövét veri s az föl-
felé menekül...


Év évre hull és
saját elhullt virágja
táplálja a fát.


Tavaszi alkony
csöndje még a harangszót
is elcsitítja.

 


Nyár


Hogy gyűjtse s ossza
a rizs-sarjasztó esőt:
siet most folyónk.


A polip-árus
hangja késként vág belé
a madárdalba.


Nap tűzgolyóját
tengerbe görgette a
gyors, hideg folyam.


Szentély, sötét csönd.
Az Elárvult Fuvola
vissz-hangon szól... szól...


Virágzó ággal
áldoznék, de szirma hullt.
Könnyem pereg rá.


Rózsa mélyéből
távozó méh szárnya is,
szíve is nehéz.


Csupa-fehér gyöngy-
jázmin fölé görbed egy
sötétlő fűzfa.


Mesterem árva
kunyhóját s emlék-csöndjét
harkály se rontja.


Esőnk rizst dajkál.
- Nézzük: mint ringat Tavunk
vöcsökfészkeket!


Nyári köntösöm
hártya-finom s könnyű, mint
kabóca szárnya.


Sáfrányvirág! Nők
szemhéjfestő pamacsát
idézed bennem.


Eső se mos le
szépség-színt se virágról,
se szép lányarcról.


Hitvány halakat
döf a halászfeleség
a hideg nyársra.


A nyári hajnal
harsányszínű és kemény,
mint a kakukkszó.


Ne áltasd magad:
nem vagyunk félbevágott
dinnye két fele!


Tunya tűnődés
mélyéből egy kismadár
hangja emelt ki!


Étket készítő
nő: arca elől hátra-
hárítja tincsét.


Fönt: hars kakukkszó!
Delel a nyár! A fű is
lábujjhegyen áll!


Nyárvégi estén
egy részeg s egy tök-virág
szemléli egymást...


Buddha Születés-
napja. - Ráncos kézpárok
s olvasók nesze.


Szerencsés földön
a narancs illatán is
győz a teáé!


Hőben-a-Hűset
testesíti meg hars-zöld
bambuszligetünk.


Rekkenő nyárban
a zöld bérc fölött vihar-
fellegek gyűlnek.


Est hűvösében
frissen főtt rizst legyezget
egy nő. - De jó lesz!


A sebbel-lobbal
futó patakba hull egy-
egy zöld fenyőtű.


Hó-szín mákvirág:
tiszta és tűnékeny, mint
egy futó zápor...


Rab polip álma
nyugtalan és kurta, mint
a nyári holdfény.


Nyár-alkony csöndjén
még sziklát is átfúr a
kabóca-lárma!


Ritkás kakukkszó;
dús lomb közt a Hold fénye
is meg-megtörik.


E legyezőbe
Hegynek Szelét rejtettem
s hoztam el neked.


Kakukkszó száll egy
lakatlan sziget felé,
mely láthatatlan...


Eső vakítja?
Nem-látva is tudja a
mályva a napfényt!


Virágaid közt
volt dolgokat idézünk.
- Ez utam haszna.


Év Delelőjén,
Buddha Születésnapján:
kis őz született!


Citromvirágszag...
Hajdanvolt lakomákra
gondolsz, Vén Terem?


Forró nap végén
előkelő idegen
hűsöl a parton.



Ősz


Üres a csészéd?
Tégy belé szem-tápláló,
színes virágot.


Lótuszát ne tépd:
Lelkek Ünnepén maga
a Tó a szentély.


Jókor serkenvén:
hajnali étked közben
hajnalkát nézhetsz!


Aratás? vetés
lármája zsong odakint?
- Kunyhómban csönd van.


Széles-e-síkon
minden kipusztult: nincs, mi
gátolná lépted.


Lombját hullatja
a fa, hangját a harang
- úrra, vendégre.


A téli harmat
magány-ízét és színét
sose feledd el!


A retek íze
is karmosabb, mikor az
ősz szel
e mar már...


Pillangó-köntöst
orchidea-aroma
illatosít be.


Göncölszekérig
ér a tiloló ostor-
csattogás-zaja!


Milyen lehet a
pók hangja s miről szólna
az őszi szélben?


Remetekunyhóm
kincse egy szál hajnalka
- ám ez sem: társam...


Kis Szajhavirág
kecses szárán ólomsúly
minden harmatcsepp...


Rozsdás ősz, mord szél...
- de nézd csak a gesztenyét:
most is méregzöld!


Vadóc krizantém
villog a kőfaragó
kövei között!


Ónszürke locs-pocs?
- A hibiszkusz számára
most van jóidő!


Ősz viharában
vergődik fám. Rossz tetőn
át csepp hull cseppre.


Majmot-sirató
Elődöm! nézd e fagyba
kivert gyereket...!


Hibiszkusz! mire
csodálatába fogtam:
lovam befalta...


Életem könnyű,
mint egyetlen vagyonom:
tökhéj-tálacskám.


A hegyre kitett
síró vénasszony meg én
egy Holdat nézünk.


Ostorfatermés
csattog, mint madárszárny, mint
hajnali vihar.


Ha fölösleges,
mit szólok: szavam kihűl,
mint ősszel a szél.


Mészkő templomdomb
fehérénél sápadtabb
most az ősz szele.


Kertben a nagy fa,
falon-kívül a fürjek
hirdetik: ősz van.


Remetekunyhóm
Jele: keserűfű és
paprika. - Ősz jő.


Kitől rizst kaptam,
ma én várom vendégül:
holdfény-traktára!


Csukott templomnak
kapuján dörömbölnék,
telihold-csöndben!


Vízi Szentély! most
tárulj, hisz a telihold
kér bebocsátást.


Csudáld meg szerény
virágod - a pompásabb
hadd irigykedjék!


Ne hidd, hogy nem volt
ittléted becses: őszi
imám érted szól.


Csöndes, vénecske
falu... ám egy porta sincs
szilvafa híján!


Fogyó év, telt Hold.
Földön párafátyol, hegy
lábán ködpapucs.


Sajnálom, Vendég:
hajdinám még virágzik
- szem-lakománk lesz...


Krizantémillat
jár-kel utcáinkon a
Buddha-szobrok közt.


Múlik az ősz is:
veszett viharfellegek
marnak a Holdba.


Léptek visszhangja
lépdel visszafelé az
úton. Ősz. Este.


Ősz van. - Öregszem?
Szemem elől a madár
fellegbe búvik.


Szűzfehér virág!
Közelről fürkészve sem
lelhetsz port szirmán!


Rozzant kalyiba:
békésen élnek benne.
- De vajon miből...?


Kecses, színpompás
fa! - a szomszéd rád se ránt:
rizst hántol döngve.


Napot-vakít a
költözőmadárcsapat,
majd tovalebben.


Fájdalmasan szép
az őszi vihartól le-
taglózott virág.


Róka neszez, Hold
vakít: féltében bújik
hozzám egy gyerek...


Fák csúcsán jártas
szél eresz alatt reszket.
- Az ősz is elmúlt.


Öreg ősz van. Most
vaddisznó se röffen, csak
tücsök hangicsál.


A Boldogultak
Ünnepén kit vendégelsz?
csak testük füstjét.


Egyre-formázta
fejed s fejem az idő,
akár két dinnyét!


Sarlóvá-fogyott
Hold az égen: látszik bár,
már alig láttat...


Lustácskán ring az
őszi bokor - harmatcsepp
se hull le róla...


Partra a hullám
egy kedvvel sodor rózsás
kagylót és szirmot.


Fáradt rizshántó
gyerek két mozdulat közt
fölnéz a Holdra.


Holt Szülém deres
tincse! hogy' nem olvaszt el
tenyerem, könnyem?


Mint vén fatörzsön
friss vágás felülete:
olyan most a Hold.


Úgy vélem: olyan
oda-túl, mint egy késő-
őszi estén, itt.


Vak éjben ezer-
éves cédrus s a vihar
kél nászi táncra!


Maga a magány
ül a fali kalitkán
- s benne? tücsök csak.


Hajnali teát
s harmatot együtt szürcsöl
egy virág s egy pap.


Krizantémok közt
ácsorog egy cipője-
vesztett cipőtalp...


Szegfűnyarunknak
heve, illata: oda.
- Krizantémévszak.



Tél


Honnan istenek
távoztak, a Szent Kertet
fölveri a gaz.


Havat seperve
söprűt, havat feledek
- nincs, csak a seprés.


Tél. Magány. Béke.
Neked-dőlök, kopott, meg-
hitt ajtófélfám.


Vásár-vég! Most én,
koldus pap is vehetnék
füstölőpálcát...!


Jégcsapnyi hagymák
hideget sugároznak
szét a hidegbe.


Várom az első
zord záport, mely Valódi
Vándorrá avat...!


Mért engem: csaknem
mezítlent ver a vihar?
- vagy épp, hogy így jó...?


Hófehér szűzhó
üli a félig-vert híd
nyers gerendáit.


Riadok. Mécsem
alél. Olajért nyúlok
- ám az megdermedt.


Ősz-ittfeledte
tücsök cirreg gyöngécskén:
hangja melegít...


Elhagyatott kert,
csenevész Hold, bágyadt kis
rovar-neszek. Tél.


Belepi a hó
az ősztől itt őszülő
borzas kalászkát...


Fürge kalmárok!
Eladó a fejfödőm:
hó-csík az éke!


Friss hó - és máris
oly sűrű, hogy terhétől
megbókol a lomb.


Hó! Hold! - efféle
dolgokon ujjongtam s lám:
elfogyott az év...


Sólyom suhant át
a szirtfok fölött: vele-
szárnyalt a szívem!


Megőrzött köldök-
zsinórom fogván: sírok.
- Holt anya. - Múlt év.


Csont-bőr szerzetes:
mint a tél fagya, mint a
szárított lazac.


Komolyabb bajom
nincs: hisz élek még - ha csak
tarlófűként is...!


Téli Rendtevés
Napja: ma magának is
ácsolhat az ács!


Én, a csellengő,
hófüggöny mögül nézem:
takarítanak...


Újabb év múlt - ám
nem kopott el lábbelim,
nem fogyott utam.


Téli virág. Nézd:
behavazza a mozsár
mellett a rizs-liszt.


Fösvény krizantém:
csöppet sem ejt földre a
fagyos harmatból...


Jégeső pattog:
egykedvűen hallgatom
a vén tölgyfával.


Szénégetésre
való fát vágnak - mintha
vadonban élnénk!


Míg te tüzet raksz,
én gömbölygetek neked
egy nagy hólabdát!


Vad téli zápor
rontott a szerzetesre
- ernyője is sír...!


Keserves ízű
a jég is, ha patkány-mód
oltom a szomjam...


Korsómat a fagy
keze repesztgeti az
álmatlan éjben.


Hófehér virág,
hófehér ajtó s a hó:
tükrözik egymást.


Hóra-váró, víg-
részeg költők arcára
képzelt pihe hull!


Lombfosztó szélben
puffadt arcát védve, fut
egy beteg ember.


Melegebb háló-
ruhát öltök! (Azt hallom:
másutt havazik...)


Ideges vadlúd-
csapat csapong-zajong a
jeges esőben.


Év végi nyüzsgés!
- Sokallja a vöcsök: be-
bukik a tóba.


Ríva rebben a
hegyi szél űzte madár
a tóra. Tél. Éj.


Tél van - a nyárra
csak egy faragott virág
emlékeztethet.


Télbe-bútt kuckóm
rendszeres vendége csak
egy zöldségárus.


Hó-szín kócsagok,
fagyjatok híddá a tó
partjai között!