A grófné arcán némi harag és zavar tükröződött a Varney csökönyös ellenállásával való küzdelem után, de ezt nyomban felváltotta a legtisztább öröm és ellágyulás, amint a nemes idegen karjaiba vetette magát, majd keblére szorítva felkiáltott:

- Végre... végre itt vagy!

Varney, urának megjelenésére, diszkréten visszavonult, és Janet is éppen erre készülődött, mikor úrnője intett, hogy maradjon. A lány a szoba túlsó végébe ment, és állva maradt, mintegy készen arra, hogy szolgálatait igénybe vegyék.

Közben a gróf, mert rangja nem kisebb volt, a leggyengédebb hévvel viszonozta hölgye ölelését, de játékosan ellenállt, mikor mindenáron le akarta segíteni róla mentéjét.

- Nem - mondta a hölgy -, én veszem le rólad. Látni akarom, megtartottad-e szavad, és a nagy grófhoz méltóan jöttél-e, ahogy az emberek hívnak, vagy egyszerű lovagként, mint eleddig.

- Olyan vagy, mint a világ, Amy - felelte a gróf, mikor hagyta, hogy a hölgy győzzön a játékos párbajban -, a drágakövek, tollak, selyem többet számítanak neked, mint a férfi, akit ékesítenek... sok silány penge fest daliásan bársony hüvelyben.

- De rólad nem mondhatják ezt, nemes gróf - válaszolta hölgye, amint lehullott a mente, és ura ott állt előtte olyan ruhában, aminőben főurak mennek hosszú útra -, te a nemes és kipróbált acél vagy, melynek belső becse kiérdemli s mégis megveti külső díszeit. Ne gondold, hogy Amy jobban szeret e fényes öltözékben, mint mikor odaajándékozta szívét a devoni erdők rozsdaszín mentés lovagjának.

- És te is - mondta a gróf, amint kecsesen és fenségesen odavezette szépséges grófnőjét a díszes székhez, mely kettejüknek készült -, te is olyan ruhát öltöttél, szerelmem, mely méltó rangodhoz, ha szépségedet nem is emelheti. Mint vélekedel udvari ízlésünkről?

A hölgy egy oldalpillantást vetett a nagy tükörre, midőn elhaladtak előtte, aztán így felelt:

- Nem tudom, hogy lehet ez, de magamra nem is gondolok, mikor tükörképedet nézem. Ülj oda - mondta, mikor a székhez értek -, mint egy istenszobor, amit bámulnak és bálványoznak az emberek.

- Jó, szerelmem - felelte a gróf -, de csak ha osztozol velem a méltóságban.

- Nem úgy - mondta a grófné -, én majd e zsámolyon ülök lábaidnál, hogy elmerülhessek tündöklésedben, és végignézhessem, most először, milyen öltözetben pompáznak a főurak.

És gyermekes csodálkozással, ami ifjúsága és falusi neveltetése okán nemcsak megbocsátható volt, de jól is állt neki, továbbá a leggyengédebb hitvesi szeretet finom bájával vizsgálta és bámulta meg tetőtől talpig annak a férfinak nemes alakját és főúri ruháját, aki a legbüszkébb ékessége volt a Szűz Királynő - ragyogó udvaroncairól, valamint bölcs tanácsosairól messze földön híres - angol udvarának. Ahogy ellágyultan nézte bájos asszonyát, és jólesőn érezte leplezetlen csodálatát, a gróf fekete szemei és nemes vonásai gyengédebb szenvedélyt tükröztek, mint az a parancsoló és becsvágyó kifejezés, mely széles homlokát és fekete szemének átható csillogását máskor betöltötte; mosolygott a gyermeki naivitáson, mely felesége kérdéseiből sugárzott, midőn öltözékének egyes díszeiről érdeklődött.

- Az a hímzéses pánt a térdem körül, ahogy te nevezed - mondta -, az Angol Térdszalagrend jelvénye, olyan kitüntetés, melyet királyok is büszkén viselnek. Nézd csak, itt a hozzá tartozó csillag és ez a György Gyémánt, a rend ékköve. Ugye, hallottál róla, hogy Edward király és Salisbury grófnő...

- Ó, ismerem a meséjüket - felelte a grófné és finoman elpirult -, hallottam róla, hogyan lett egy hölgy harisnyatartójából az angol lovagság legelőkelőbb jelvénye.

- Pontosan így történt - mondta a gróf -, és e legbecsesebb érdemrendet volt szerencsém három olyan kiváló nemesúr társaságában megkaphatni, mint Norfolk hercege, Northampton márkija és Rutland grófja. Rangban én voltam a legalacsonyabb... de mit számít az? Aki létrára mászik, annak a legalsó fokon kell kezdenie.

- Hát ez a másik szép, finomművű nyaklánc, ezzel a bárányforma kővel, mely a közepénél van a lánchoz erősítve, ez mit jelent? - kérdezte a grófné.

- Ez a nyaklánc - felelt a gróf -, a két kis flintával és a hozzájuk tartozó golyócskákkal, melyek szikrát vető kovakövet ábrázolnak, és tartják a téged érdeklő ékkövet, a nemes Aranygyapjú rendje, mely valamikor a burgundi ház birtokában volt. Ez a megkülönböztetetten nemes rend ritka kiváltságokkal jár, Amym, mert még maga a spanyol király, aki Burgundia birtokait és érdemrendjeit örökölte, ő sem ítélkezhet az Aranygyapjú lovagjai fölött, csak a rend Nagytanácsának jelenlétében és jóváhagyásával.

- És ez a rend most a kegyetlen spanyol királyé? - kérdezte a grófné. - Ah, nemes lordom, hogy a te nemes angol kebledet ily jelvénynek kell bemocskolni! Emlékezzél csak Mária királynő szerencsétlen uralkodására, midőn ugyanezen Fülöp^[18] uralkodott általa Angliában, és a máglyákra, melyeket legnemesebb és legbölcsebb férfiainknak, meg legszentebb papjainknak és teológusainknak raktak... És te, akit az emberek az igaz protestáns hit zászlóvivőjének neveznek, hajlandó vagy viselni egy ilyen pápista spanyol zsarnok jelvényét?

- Ó, nyugodj meg, szerelmem - válaszolta a gróf -, mi, akik az udvari kegy szeleinek irányába feszítjük vitorláinkat, nem tűzhetjük ki mindig azt a zászlót, mely legdrágább nekünk, és nem tagadhatjuk meg mindenkor, hogy olyan lobogó alatt hajózzunk, mely nem kedves számunkra. Hidd meg, nem vagyok attól rosszabb protestáns, hogy magasabb politikából el kell fogadnom a Spanyolország által felkínált kegyet, mellyel befogadnak a lovagság eme legmagasabb rendjébe. Amellett e kitüntetés valójában Flandriáé; és Egmont, az Orániai^[19] és mások büszkék rá, ha angol mellen látják ékeskedni.

- Persze, uram, hisz te tudod legjobban, mit teszel - felelt a grófné. - Hát ez a másik nyaklánc, mely országé ez a szép drágakő?

- Nagyon szegény országé, szerelmem - válaszolt a gróf -, ez a Szent András-rend, amit a legutolsó Jakab király^[20] újított fel. Akkor adományozták nekem, midőn úgy gondolták, hogy Franciaország és Skócia ifjú özvegye szívesen nőül menne egy angol báróhoz; de egy szabad angol bárói korona többet ér, mint az a királyi korona, amit olyan asszonytól nyer az ember, akinek egyebe sincs, mint észak sziklái, mocsarai.

A grófné nem felelt rögtön, mintha a gróf szavai valami fájó, de érdekes gondolatsort indítottak volna el benne, és mivel nem szólt semmit, férje folytatta.

- Most hát, kedvesem, kívánságod teljesült, láttad vazallusodat olyan díszben, mely lovaglóöltözékéhez illik, mert az igazán fényes ruhák és koronák csak főúri termekbe valók.

- Jó - felelte a grófné -, ám teljesült kívánságom, mint rendesen, máris újat szült.

- És mit kérhetsz, amit én meg tudok tagadni tőled? - felelte a szerelmes férj.

- Látni akartam grófomat, ahogy eljön e titkos és eldugott fészekbe hozzám fényes díszben - mondta a grófné -, most viszont arra vágyom, hogy fényes termében ülhessek, és lássam őt belépni egyszerű zekében, úgy, ahogy elnyerte a szegény Amy Robsart szívét.

- Ez könnyen teljesíthető kívánság - felelte a gróf -, holnap felöltöm az egyszerű zekét, ha akarod.

- De elmehetek veled valamelyik kastélyodba is - kérdezte a hölgy -, hogy lássam, mily összhangot alkot palotád gazdagsága paraszti gúnyáddal?

- Miért, Amy - kérdezte a gróf körültekintve -, nincsenek tán e lakosztályok kellő pompával felékesítve? Olyan utasítást adtam, hogy korlátlanul szerezhetnek be mindent, és úgy hiszem, maradéktalanul végre is hajtották... de ha tudsz még mondani valami tennivalót, nyomban intézkedem.

- Nem, uram, most gúnyolódsz rajtam - felelte a grófné -; e pompás lakosztályok fénye egyként felülmúlja képzeletemet és érdememet. De nem részesülhet-e feleséged, szerelmem - legalább valamikor nemsokára -, abban a méltóságban, mely nem származik sem a mesterember fáradozásából, mellyel feldíszíti lakhelyét, sem a selymekből és drágakövekből, mellyel bőkezűséged ékesíti őt, hanem abban a méltóságban, mely őt az előkelő asszonyok társaságában, mint Anglia legnemesebb grófjának elismert feleségét övezi?

- Valamikor nemsokára? - felelte férje. - Igen, Amy szerelmem, egyszer biztosan eljön az a nap is, és hidd meg, te sem vágyódhatsz e nap után jobban, mint én. Mily szíves örömest vonulnék vissza az államügyektől, a becsvágy gondjaitól s fájdalmaitól, hogy életemet nyugodt méltóságban tölthessem terebélyes birtokaimon veled, drága Amy, aki barát és társ lennél nekem! De, Amy, ez még nem lehet így, és e becses, bár lopva szerzett találkákat tudom adni csupán a szépnem legbájosabb és legszeretettebb virágának.

- De miért ne lehetne így? - unszolta a grófné a rábeszélés leglágyabb hangján. - Miért ne jöhetne létre azonnal... e tökéletesebb, e szétszakíthatatlan frigy, amit magad is kívánsz, és amit Isten s ember törvénye egyként parancsol? Ah! ha csak félannyira vágynál rá, mint mondod, a te hatalmaddal és kiváltságoddal, ugyan ki vagy mi állhatna útjába szándékodnak?

A gróf homloka elkomorult:

- Amy - mondta -, olyasmiről beszélsz, amihez nem értesz. Mi, akik az udvarban fáradozunk, olyanok vagyunk, mint akik laza homokból való hegyre másznak - nem merünk megállni, míg egy kiálló kövön meg nem vethetjük lábunkat, hogy némi pihenőt tartsunk. Ha előbb hagyjuk abba az erőfeszítést, súlyunknál fogva visszacsúszunk, és köznevetség tárgya leszünk. Én magasan állok, de még nem elég biztosan ahhoz, hogy szabadon követhessem vágyaimat. Ha bejelenteném házasságomat, saját romlásom okozójává válnék. De hidd meg, el fogok érni egy pontra, méghozzá igen gyorsan, mikor majd igazságot szolgáltathatok neked és magamnak is. Addig viszont ne mérgezd a jelen pillanat boldogságát oly kívánsággal, mely a jelenben nem teljesíthető. Beszéld el inkább, tetszésedre van-e itt minden. Hogyan viseli magát Foster?... Remélem, mindenben illő tisztelettel vesz körül, mert egyébként keservesen lakol a fickó.

- Emlékeztetni szokott olykor e titoktartás szükségére - felelte a hölgy sóhajtva -, de ezzel csak kívánságodra emlékeztet, ezért inkább hálát érzek, mintsem hogy őt hibáztassam.

- Elmondtam neked, minő szigorú szükség kényszerít bennünket - mondta a gróf. - Foster, úgy látom, kissé mogorva, de Varney szavát adta, hogy hűségesen és odaadóan szolgál. Ha mégis valami panaszod lenne arra a módra, ahogy ellátja kötelességét, meggyűlik velem a baja.

- Ó, nincs miért panaszkodnom - felelt a hölgy -; oly hűségesen teljesíti irántad való kötelességét, és leánya, Janet, a legkedvesebb és legjobb társa magányomnak... a kissé puritán jelleg oly jól áll neki!

- Valóban? - kérdezte a gróf. - Aki örömet okoz neked, az jutalmat érdemel... Jer ide, leányzó.

- Janet - szólt neki a hölgy -, jer ide uramhoz.

Janet, aki, mint láttuk, tapintatosan félrevonult a szoba túlsó végébe, hogy jelenléte ne feszélyezze urának és úrnőjének bizalmas beszélgetését, most közelebb jött, s amint mély tisztelettel bókolt, a gróf akaratlanul is elmosolyodott azon az ellentéten, mely ruhájának hangsúlyozott szerénysége, külsejének szinte mesterkélt szemérmessége és rendkívül bájos arcocskája, valamint fekete szeme között volt, mely csak úgy kacagott gazdájának minden igyekezete ellenére, hogy komolynak lássék.

- Adósod vagyok, bájos leányka - mondta a gróf -, amiért szolgálatodat a hölgy megelégedésére láttad el. - Ezzel lehúzott ujjáról egy értékes gyűrűt, és Janet Foster felé nyújtotta, mondván: - Viseld ezt az ő kedvéért és az enyémért.

- Nagyon örülök, uram - felelte Janet illedelmesen -, hogy szerény szolgálatom elnyerte úrnőm tetszését, akinek közelében senki sem tartózkodhat anélkül, hogy ne vágyna tetszeni neki; mi, Holdforth tiszteletes úr gyülekezetének hívei azonban nem vágyakozunk rá, miként e világ leányai, hogy ujjainkat arannyal övezzük vagy nyakunkon drágaköveket viseljünk, miként Tyrus és Szidon hiú asszonyai tették.

- Hogyan? Hisz te a hitbéli szigorúság valódi komoly professzora vagy, bájos Janet kisasszony - mondta a gróf -, és úgy tudom, édesatyád ugyanezen gyülekezet hűséges híve. Ezért külön kedvellek titeket, mert ezekben a gyülekezetekben imádkoztak értem, és sok jót kívántak nekem. Te pedig, Janet kisasszony, annál könnyebben nélkülözheted az ékszert, mert ujjaid karcsúak és nyakad fehér. De íme valami, amitől se pápista, se puritán, se az engedékenység, se a szigorúság híve nem vonakodhat vagy húzhatja el a száját. Vedd el, lányom, és használd tetszésed szerint.

E szavakkal kezébe nyomott öt szép, nagy aranyat, melyeken Fülöp és Mária képe ékeskedett.

- Ezt az aranyat se fogadnám el - mondta Janet -, de remélem, oly célra fordíthatom, mely valamennyiünknek áldást hoz.

- Csak leld benne örömödet, bájos Janet - mondta a gróf -, és akkor én is elégedett leszek. - Most pedig kérlek, sürgesd meg az estebédet.

- Meghívtam Varney és Foster urat, hogy vacsorázzanak velünk, uram - szólt a grófné, mikor Janet kiment, hogy teljesítse a gróf utasítását -, jóváhagyod?

- Amit te teszel, mindenkor, édes Amy - felelte a férje -, és annál inkább örömömre szolgál, hogy így kitüntetted őket, mert Richard Varney hűbéresem és titkos szándékaim testvéri ismerője; jelenleg pedig nagy bizalommal kell viseltetnem ezen Anthony Foster iránt is.

- Volna egy nagy kérésem, és egy titkot is szeretnék elmondani neked, drága uram - mondta a grófné megremegő hangon.

- Hagyjuk mindkettőt holnapra, szerelmem - felelte a gróf. - Úgy látom, nyitják már a szárnyas ajtót a nagy ebédlőbe, s minthogy hosszú, kemény lovaglás áll mögöttem, egy kupa bor nem lesz ellenemre.

Így szólván, bevezette szép feleségét a szomszéd terembe, ahol Varney és Foster legmélyebb meghajlásukkal üdvözölték őket, melyet előbbi az udvar, utóbbi a gyülekezet divatja szerint mutatott be. A gróf az olyan ember hanyag főhajtásával viszonozta köszöntésüket, aki természetesnek veszi az ilyen hódolatot, míg a grófné oly aprólékos gonddal, melyről lerítt, hogy számára még korántsem megszokott.

A lakoma, amihez a társaság leült, méltó volt előkelőségben a terem pompájához, ahol fölszolgálták, de cselédek nem sürgölődtek. Egyedül Janet szolgálta ki a társaságot, és az asztalon valóban oly bőségben állt minden kívánatos étel, hogy segítségre alig volt szükség. A gróf és hölgye az asztalfőn foglalt helyet, míg Varney és Foster a végén ült, amint az alacsonyabb rangúaknak dukált. Az utóbbi, talán túlságosan megilletődve a társaságtól, mely számára teljesen szokatlan volt, egyetlen hangot sem szólt az egész étkezés alatt, míg Varney nagy tapintattal és judíciummal csak annyit beszélt, ami a tolakodás látszata nélkül megóvta a társalgást az elapadástól, és a lehető legmagasabb fokra hangolta a gróf kedélyét. Ez az ember természeténél fogva valóban igen alkalmas volt ama szerep betöltésére, melybe került, mert figyelmes és óvatos, ugyanakkor fürge, éles elméjű és fantáziadús volt; úgyhogy még a grófné is méltányolta és élvezte társalgó készségét, bármilyen elfogultsággal viseltetett is számos okból iránta, és hajlamosabbnak érezte magát, mint valaha, hogy csatlakozzék a gróf dicséreteihez, melyekkel kegyeltjét elhalmozta. Végre elérkezett a perc a lepihenéshez; a gróf és a grófné visszavonultak lakosztályukba, s az éjszaka hátralevő óráiban csend ülte meg a kastélyt.

Másnap Varney már kora reggel munkához látott, mint a gróf kamarása és lovásza, jóllehet csak az utóbbi volt igazi hivatala abban a fényűző udvartartásban, ahol lovagok és előkelő származású urak viseltek szíves örömest oly alantas tiszteket, aminőkben bárók szolgálták az uralkodót. Varney mindezen hivatalokban járatos volt, mivel ősi, bár kissé lehanyatlott családból származván apródként kezdte az akkor még alig ismert gróf mellett, majd viszontagságaiban hűségesen kitartva mellette, később sikerült nem kevésbé hasznossá tennie magát a gróf szerencsecsillagának gyors és káprázatos felragyogása idején; ily módon mind jelen, mind múltbeli szolgálataival oly hitelre tett szert nála, mely úgyszólván a gróf nélkülözhetetlen bizalmasává avatta.

- Segíts felöltenem valami egyszerűbb lovaglógúnyát, Varney - mondta a gróf, amint levetette cobolyprémmel szegett, virágos selyem hálóköntösét -, tedd ezeket a láncokat meg bilincseket (a különböző érdemrendek nyakláncaira mutatott, melyek az asztalon hevertek) a biztos helyükre... tegnap este majd letörték már a nyakamat. Legszívesebben sose gyötörném magam velük. Olyan kötelékek ezek, amiket gazfickók találtak ki, hogy bilincsbe verjék velük a bolondokat. Te miként vélekedel, Varney?

- Hitemre, jó uram - felelte csatlósa -, én amondó vagyok, hogy az aranyból való bilincs semmi más bilincshez nem hasonlítható... minél súlyosabb, annál örvendetesebb.

- Ennek ellenére, Varney - mondta gazdája -, közel állok ahhoz az elhatározáshoz, hogy engem nem láncolnak többé az udvarhoz. Mit adhat még a további szolgálat és a nagyobb kegy azon a rangon és birtokon felül, amit már megszereztem?... Mi juttatta apámat is vérpadra, ha nem az, hogy nem tudta értelmes és jogos határok közé szorítani vágyait? Jól tudod, nekem is megvoltak a magam kalandjai és menekülései: hajlamos vagyok az elhatározásra, hogy nem kísértem tovább a tengert, hanem letelepszem csendesen a parton.

- És kagylókat gyűjtöget Cupido úrral, hogy fenntartsa magát - felelte Varney.

- Mire célzol, Varney? - kérdezte a gróf, kissé hevesen.

- Nem, uram - felelte amaz -, ne haragudjon meg rám. Ha lordságod oly boldog e páratlanul bájos hölggyel, hogy társasága és a némelyest nagyobb szabadság kedvéért hajlandó megválni mindattól, amiért eddig élt, egy-két szegény szolgája tán megsínyli majd; ám bőkezűsége jóvoltából én oly magasra jutottam, hogy mindig képes leszek biztosítani egy szegény úrnak azt az életmódot, ami illő a lordságod családjában viselt magas tisztéhez.

- Mégis rosszkedvűnek látszol, mikor megpendítem, hogy hátat fordítok a veszélyes játszmának, mely könnyen romlásba vihet mindkettőnket.

- Én, uram? - kérdezte Varney. - Nekem aztán csakugyan semmi okom bánkódni lordságod visszavonulásán!... Nem Richard Varney vonja majd magára őfelsége nemtetszését és az udvar gúnyolódását, midőn a legpompásabb építmény, melyet valaha fejedelmi kegyre alapoztak, elolvad akár a jégvirág. - Csupán csak arra kérném, uram, hogy mielőtt megteszi a lépést, mely többé vissza nem vonható, magában feltétlenül vessen számot, mi lesz hírnevével és boldogságával abban a helyzetben, melyet választani készül.

- Folytasd csak, Varney - mondta a gróf -; ne feledd, nem határoztam még semmit, és minden érvet igazságosan a mérleg serpenyőjébe vetek.

- Hát jó, uram - felelte Varney -, akkor tegyük fel, hogy nagyságod megtette, amire készül, az összeráncolt homlokok már kisimultak, a nevetések elültek, és a nyögések elhaltak. Nagyságod pedig visszavonult, mondjuk, valamelyik távoli kastélyába, jó messzire az udvartól, ahol sem barátai szomorúsága, sem ellenségeinek ujjongása nem ér el többé a fülébe. Tegyük fel továbbá, hogy győztes vetélytársa megelégszik azzal (ami erősen kétséges), ha megnyirbálja és levagdossa a nagy fa ágait, melyek oly soká elrekesztették előle a napot, és nem törekszik mindenáron arra, hogy gyökerestül pusztítsa ki nagyságodat. Jó; Anglia hajdani leghatalmasabb kegyence, akinek döntő szava volt a haditanácsban, és a parlament két házát befolyása alatt tartotta, most afféle vidéki nemesúr, vadászgat, solymászik, sűrű sört iszik a falusi földbirtokosokkal, és összeverbuválja embereit a sherif parancsára...

- Türtőztesd magad, Varney! - szakította félbe a gróf.

- Nem, uram, most már meg kell engednie, hogy teljesen kirajzoljam a képet... Sussex^[21] kormányozza Angliát... a királynő egészsége megrendül... dönteni kell az utódlásról... nyitva áll a pálya, ragyogóbb, mint amiről álmodni is lehetett... Nagyságod hallja majd mindezt a kandalló mellett, a kéménykürtő melengető közelében... Aztán eszébe jut, micsoda reményektől esett el, és minő jelentéktelenséget kapott cserébe - és mindezt azért, hogy gyakrabban láthassa magát szép nejének szembogarában, mint csak kéthetenként egyszer.

- Ide hallgass, Varney - felelte a gróf -, ebből elég. Nem azt mondtam, hogy a lépést, melyre saját kényelmem és jólétem késztetne, most nyomban vagy a köz érdekének fittyet hányva akarom megtenni. De emlékezz a szavamra, Varney: nem azért fojtom el a nyugodt élet utáni vágyamat, mert egyéni becsvágy űz, hanem, hogy megőrizzem azt a helyet, melyen a legjobban szolgálhatom hazámat, ha ütött a veszedelem órája... Nyergeltesd azonnal lovainkat; én viselem, mint jövet, a szolgaruhát, és az útimálhám mögöttem lesz a lovon. Mára te leszel a gazda, Varney - ne mulassz el semmit, amivel a gyanút el lehet altatni. Lóra kapunk, mielőtt az emberek felcihelődnek. Csak búcsút veszek hitvesemtől és fölkészülök. Féket vetek saját szegény szívemre, és megsebzek egy számomra még drágábbat, de a hazafinak le kell gyűrnie a férjet.

Mélabús, ám szilárd hangon mondta el mindezt, aztán távozott az öltözőszobából.

"Örülök, hogy elmentél - gondolta Varney -, különben bármily gyakorlott vagyok is az emberi oktalanságok elviselésében, még nagyságos képedbe nevettem volna! Játszódjál csak unásig új játékszereddel, Évának e bájos ivadékával, én nem állok utadba. De régi játékszeredre, a becsvágyra, nem fogsz ráunni, mert ahogy kapaszkodol a hegyre, lordom, magaddal kell vonszolnod Richard Varneyt is; és ha nógatni kell téged a kapaszkodásra, melyből ő is gyarapodni remél, hidd el, nem fogja kímélni se az ostort, se a sarkantyút. Te pedig, bájos hölgyem, aki grófné szeretnél lenni az egész világ színe előtt, jobban teszed, ha nem keresztezed terveimet, nehogy régi számlát nyújtsak be és újmódi törlesztésre kényszerítselek. »Te leszel a gazda« - ezt mondta?... Hitemre, még megláthatja, hogy igazabbat beszélt, mint gondolta volna. S így ő, ki oly sok bölcsen ítélő ember véleménye szerint van olyan politikus, mint Burleigh és Walsingham,^[22] és van olyan hadvezér, mint Sussex, tulajdon szolgájától tanul majd; pedig csak egy őzszem kell, meg a piros és fehér színek némi ravaszsága, s a becsvágy máris elbukott. Mégis, ha egy halandó nő bájai felmentést adhatnak egy politikus fő megzavarodásáért, uramnak jobbjánál ült a mentség ama áldott estén, amit eltöltöttünk itt. Mindegy - menjenek csak a dolgok a maguk útján, ő naggyá tesz engem, vagy én teszem magam boldoggá; ami pedig a teremtés e lágyabb remekét illeti, ha nem fecsegi ki Tressiliannel való találkozását, miként gondolom, hogy nem meri, minden megvetése ellenére egyezséget kell kötnie velem a titoktartás és kölcsönös támogatás érdekében... De mennem kell az istállóba. Nos, uram, fölnyergeltetek önnek, de hamar eljöhet az idő, hogy az én lovászom fogja felnyergelni a saját paripámat. Hisz mi volt Thomas Cromwell,^[23] egy kovács fia, mégis lordként halt meg - igaz, hogy a vesztőhelyen, de hát ez már hozzátartozott a jelleméhez... és mi volt Ralph Sadler, Cromwell írnoka, mégis tizennyolc szép uradalmat szedett össze - via![24] Én is tudom úgy kormányozni a hajót, mint ők."

Ezzel kiment a szobából.

A gróf eközben visszatért a hálószobába, hogy gyors istenhozzádot mondjon a szép grófnénak, és alig mert egyedül maradni vele, nehogy újra kívánságokat kelljen hallania, amiket nehezen tudott elhárítani, de a lovászával folytatott iménti beszélgetés után teljesíteni sem állt módjában.

Bő, fehér selyem, prémmel szegélyezett hálóköntösben találta a hölgyet, kicsiny lábait csupaszon dugta sietve papucsába; föltornyozott haja kiszabadult a hálófőkötő alól; rendetlenül, csupán természetes bájával ékesen, amit inkább fokozott, mint csökkentett a közelgő elválás fölötti bánata.

- Hát Isten legyen veled, legdrágább, legszebb szerelmem - mondta a gróf, alig szakítva ki magát egyik öleléséből, máris átkarolva újra és újra, újból búcsúzva és újból csókolva, hogy még egyszer istenhozzádot mondjon. - A nap az ég peremén áll... nem merek tovább maradni. Már tíz mérfölddel odébb kellene járnunk.

E szavakkal igyekezett végül berekeszteni a búcsúzkodást.

- Nem teljesíted hát kívánságomat? - kérdezte a grófné. - Ah, csalárd lovag! Kért már valaha hölgy szívességet csupasz lábán papuccsal, bátor lovagtól, amit az megtagadott volna tőle?

- Bármit, Amy, bármit kérhetsz, s én megadom neked - felelt a gróf -, kivéve azt - tette hozzá -, ami mindkettőnket romlásba vinne.

- Nem - felelt a grófné -, most nem azért unszollak, hogy ismertess el oly minőségben, mely egész Anglia irigységének tárgyává tenne - vagyis bátor és nemes uram, a legforróbban szeretett angol nemes hitveseként. De legalább szegény atyámmal oszthassam meg a titkot! Hadd vessek véget méltatlan személyem miatt való gyötrődésének... azt mondják, beteg a szegény, öreg, jólelkű ember!

- Mondják? - kapta föl a fejét a gróf. - Ki mondja? Nem mondta el Varney Sir Hugh-nak mindazt, amit jelenleg közölni merünk vele boldogságodról és jó sorodról? És nem mondta el neked, hogy a jó öreg lovag erőben, egészségben űzi kedvenc és megszokott szórakozását? Ki merészelt másféle gondolatokat ültetni a fejedbe?

- Ó, senki, uram, senki - felelte a grófné, kissé megrettenve attól a hangtól, ahogy a kérdés elhangzott -, de mégis, uram, jobb szeretnék saját szememmel meggyőződni róla, hogy atyám jól van-e.

- Nyugodj meg, Amy; pillanatnyilag nem keresheted fel atyádat vagy bárkit az ő házából. Ha nem indokolná mélyebb politikai meggondolás, hogy ne bízzunk titkot fölöslegesen, csak a legszükségesebb személyek őrizetére, még akkor is elegendő okul szolgálna a titoktartásra, hogy az a cornwalli ember, az a Trevanion, vagy Tressilian, vagy akárhogy is hívják, folyton ott lebzsel az öreg lovag háza táján, és szükségképpen tudomására jut minden ott elhangzott szó.

- Uram - felelte a grófné -, én nem így vélekedem. Apám régóta becsületes, tiszteletre méltó ember hírében áll; ami pedig Tressiliant illeti, ha meg tudjuk bocsátani magunknak a rosszat, amit ellene elkövettünk, a veled majdan megosztandó grófi koronát teszem az ellen, hogy Tressilian képes volna a sértést sértéssel viszonozni.

- Mégsem bízom benne, Amy - mondta a férje -, becsületemre, nem bízom benne. Inkább a pokolbéli ördög ártsa bele magát a titkunkba, mintsem ez a Tressilian.

- De miért, uram? - kérdezte a grófné, bár kissé megborzongott attól az eltökélt hangtól, ahogy férje az imént beszélt. - Hadd tudjam legalább, miért nem szenvedheted Tressiliant?

- Asszonyom - felelte a gróf -, legyen elég az, hogy így akarom. Ha mégis többet kíván, fontolja meg, hogyan s kivel szövetkezett eme Tressilian. Igen nagy becsben áll Ratcliffe-nél vagyis Sussex-nél, akivel szemben alig bírom tartani pozíciómat gyanakvó úrnőnk kegyében, és ha oly előnyhöz jutna velem szemben, Amy, hogy tudomást szerezne házasságunk történetéről, mielőtt Erzsébetet megfelelően előkészítenénk rá, örökre kegyvesztett lennék nála... kegyből, jósorból egyszerre kiesnék, és talán - mert hozott bizonyos örökséget apjától, Henrik királytól^[25] - áldozatul, s meglehet, véres áldozatul esnék sértett és féltékeny haragjának.

- De uram - kérlelte tovább a hölgy -, miért vélekedel ily sértően egy emberről, akit oly kevéssé ismersz? Amit Tressilianről tudsz, tőlem tudod, én pedig kezeskedem érte, hogy semmi szín alatt el nem árulja titkodat. Ha vétkeztem ellene a te érdekedben, uram, most annál inkább szeretném, hogy légy vele igazságos... Sért, hogy egyáltalán beszélek róla, s mit szólnál, ha éppenséggel találkoztam volna vele?

- Ha találkoztál vele - válaszolt a gróf -, jól teszed, ha úgy őrzöd ama beszélgetés titkát, mint a gyóntatópap. Én nem török senkinek a vesztére, de aki beleüti az orrát titkos magánügyeimbe, az vigyázhatja később a lépteit. A medve^[26] nem tűri, hogy bárki keresztezze szörnyű csapását.

- Valóban szörnyű! - mondta a grófné fehérre válva.

- Beteg vagy, szerelmem - mondta a gróf karjaiba véve -, feküdj vissza nyoszolyádra; korai még neked az idő ahhoz, hogy elhagyd. Van más kérésed, ami nem veszélyezteti híremet, szerencsémet, életemet?

- Semmi, uram és szerelmem - válaszolta a grófné erőtlenül -; valamit még el akartam mondani neked, de haragod elűzte emlékezetemből.

- Őrizd meg legközelebbi találkozónkra, szerelmem - mondta a gróf gyengéden, és ismét megölelte. - Azokat a kívánságokat kivéve, melyeket nem tudok és nem merek teljesíteni, nagyobbat kell kérned, mint Anglia s összes domíniumai adni bírnak, hogy óhajod ne teljesüljön.

E szavak után végül csakugyan búcsút vett tőle. A lépcsőház alján kapott Varneytól egy bő szolgaköpenyt és egy széles karimájú puha kalapot, melyekbe jól beburkolózott, hogy eltitkolja kilétét, s elrejtse arcvonásait. A lovak már útra készen várták őt és Varneyt; kíséretének egy-két tagját ugyanis, akiket bizonyos mértékig beavattak a titokba, és ezek tudták vagy sejtették, hogy a gróf találkára jár ide egy szép hölgyhöz, akinek a nevét és kilétét persze ők sem tudták, már az éjjel útnak indították.

Anthony Foster saját kezűleg tartotta a gróf hátaslovának, egy izmos teherbíró lovacskának a kantárját; az öreg szolga pedig azt a mutatósabb, délcegebb paripát tartotta, amire Richard Varneynak kellett fölszállni az úr képében.

Mikor azonban a gróf odaért, Varney előlépett, és elvette a kantárszárat Fostertől, hogy megakadályozza őt azon kötelesség teljesítésében, amit valószínűleg saját tisztéhez tartozónak tekintett. Fosternek elsötétült az ábrázata erre a közbeavatkozásra, ami mintha egyenest arra irányult volna, hogy lehetetlenné tegye ura iránti hódolata kifejezését, de átengedte helyét Varneynak; a gróf pedig minden további szó nélkül nyeregbe szállt, és megfeledkezve arról, hogy szolga szerepe szerint ura mögött volna a helye, tűnődve kilovagolt a négyszögű udvarról, miután előzőleg többször integetett még búcsúzóul a grófnénak, aki lakosztályának ablakából lobogtatta kendőjét.

Míg délceg alakja el nem tűnt az udvarról kivezető sötét bolthajtás alatt, Varney ezt mormogta:

- Ott megy a nagy politikus... a szolga az ura előtt! - Aztán, mikor eltűnt szem elől, megragadta a kínálkozó pillanatot, hogy szót váltson Fosterrel. - Sötéten nézel rám, Anthony - mondta -, mintha attól fosztottalak volna meg, hogy búcsúpillantást vethess uramra, pedig rávettem, hogy szebb emléket hagyjon neked hűséges szolgálatodért. Ide süss! egy zacskó arany, sose csörgetett még fösvény a markában ennél finomabbat. Számláld csak meg, cimbora - mondta, amint Foster komor ábrázattal átvette az aranyat -, és tedd hozzá azt a szép kis emléket is, amit tegnap este Janetnek adott.

- Hogyhogy! hogyhogy! - kapta föl a fejét Anthony Foster. - Aranyat adott Janetnek?

- De azt ám, ember, miért ne? Hát a szép hölgyénél való szolgálata nem érdemel jutalmat?

- Nem fogja megtartani - felelte Foster -, az utolsó darabig visszaadja. Tudom én, hogy a gróf éppoly röviden, mint hevesen bolondul egy-egy arcért. Vonzalma változékony, akár a hold.

- De, Foster, te megvesztél... csak nem reménykedsz akkora szerencsében, hogy uram szemet vet Janetre? Az ördögbe is, hát ki figyel a rigóra, ha a fülemüle dalol?

- Rigó vagy fülemüle, a madarásznak egyre megy, egyébként is, Varney úr, te tudod legszebben fújni a fürjhívogató sípot, amivel könnyelmű madárkákat csalogatsz hálóiba. Én nem óhajtom Janetnek azt az ördögi jutalmat, amit már sok szegény lánynak hoztál... Nevetsz? Családomnak legalább egyetlen tagját megmentem a sátán ölelő karjaitól, efelől biztos lehetsz. Vissza fogja adni az aranyat.

- Jó; vagy tartsd meg te, Tony, ami éppúgy megteszi - felelte Varney -; de akarok valamit még mondani, ami fontosabb ennél. Urunk számunkra baljós hangulatban indult vissza az udvarba.

- Hogy érted ezt? - kérdezte Foster. - Máris ráunt bájos játékszerére - arra a babára amott? Egy vagyonba került neki, és fogadok, bánja már a vételt.

- Fikarcnyit se, Tony - felelte a főlovász -, bolondul érte, és ott akarja hagyni miatta az udvart. Akkor aztán vége a reményeknek, birtoknak, biztonságnak - visszaadják a földeket az egyháznak, Tony, és jó, ha a haszonbérlőt nem számoltatják el a kincstárnak.

- Ez végzetes volna - állapította meg Foster, s homlokát balsejtelem felhőzte el -, és mindez egy asszonyért! Még ha a lelke üdvéről volna szó, érteném, magam is szeretném olykor, bárha el tudnám dobni e világot, mely úgy tapad rám, és élnék mint egyházunk legszegényebbje.

- Nagyon is megvan rá a lehetőséged, Tony - felelte Varney -, de szerintem az ördög nem sokat tart majd a te kényszerű szegénységedről, úgyhogy mindenképpen rajtavesztesz. De ha megfogadod a tanácsomat, a cumnori kastély egy szép napon még hűbérbirtokod lesz. Ne szólj annak a Tressiliannek a látogatásáról egy szót se, amíg engedélyt nem adok rá.

- És miért, ha szabad kérdeznem? - érdeklődött Foster gyanakodva.

- Oktalan barom! - förmedt rá Varney. - Uram jelen hangulatában több se kellene, hogy megszilárdítsa visszavonulási szándékát, mint az a hír, hogy hölgyét távollétében meglátogatta egy ilyen kísértet. Ő jönne ide sárkánynak, hogy őrizze az aranyalmáját, neked meg útilaput kötne a talpadra. A bölcs kevés szóból is ért... Isten veled. Mennem kell utána.

Megfordította lovát, oldalába vágta a sarkantyút, és kilovagolt a boltív alatt ura után.

"Bár a te talpadra kötnének útilaput, vagy törne ki a nyakad, átkozott kerítő!" - mondta magában Anthony Foster. - De engedelmeskednem kell minden intésének, mert érdekeink azonosak, és ujja köré tudja csavarni a büszke grófot. Janet ideadja nekem azokat az aranyakat egytől egyig... majd találok módot, hogy Isten ügyét szolgálják, és külön fiókban tartom őket a biztos pénzszekrényemben, míg méltó helyet nem lelek számukra. Fertőző párájukat nem fogják rálehelni Janetre - ő tiszta marad, mint egy üdvözült lélek, már csak azért is, hogy imádkozhasson majd apjáért. Szükségem van az imádságaira, mert szorult helyzetben vagyok. Furcsa hírek szállonganak életmódomról. A gyülekezet hideg pillantásokat vet rám, s mikor Holdforth úr a képmutatókról beszélt, és azt mondta, olyanok, akár a kimeszelt sírverem, mely belül tele van holtak csontjaival, mintha egyenesen rám nézett volna. A pápista hit kényelmes volt, Lambourne igazat mondott ebben. Az embernek csak a gyarapodásával kellett törődnie, és úgy, ahogy éppen jött, imádkozni a rózsafüzért, misét hallgatni, gyónni, és kérni a feloldozást. Ezek a puritánok nehezebb és rögösebb úton járnak; de megpróbálom... olvasom egy órát a Bibliámat, mielőtt újra felnyitnám vasszekrényemet.

Varney ezalatt ura után vágtatott, aki már várta a hátsó kapunál.

- Vesztegeted az időt, Varney - mondta a gróf -, pedig ugyancsak szorongat minket. Woodstockig kell érnem, hogy nyugodtan levethessem álöltözetemet; addig az út némileg kockázatos.

- Mindössze két óra erős iramban, uram - felelte Varney -, csupán azért maradtam hátra kicsit, hogy lelkére kössem ama Fosternek a nagyságod parancsait az elővigyázatosságot és titoktartást illetően, és megtudakoljam annak az embernek a lakhelyét, akit lordságod kíséretébe ajánlanék Trevors helyett.

- Alkalmasnak gondolod a várószoba őrének tisztére? - kérdezte a gróf.

- Jónak ígérkezik, uram - felelt Varney -, de ha lordságod lesz szíves egyedül folytatni útját, visszamehetek érte Cumnorba, és ott lehetek vele Woodstockban, mielőtt nagyságod felkelne.

- Tudod, hogy e pillanatban épp ott alszom - mondta a gróf -, tehát, kérlek, ne kíméld a lovat, és a reggeli tisztelgésre már ott legyél.

Ezzel megsarkantyúzta a lovát, és elindult, Varney pedig az országúton lovagolt vissza Cumnorba, elkerülve a parkot. Ez utóbbi a vidám Fekete Medve kapujánál szállt le, és Michael Lambourne urat kereste. A tiszteletre méltó egyén kisvártatva meg is jelent újdonsült gazdája előtt, ám lesütött szemmel.

- Tehát elvesztetted Tressilian barátod nyomát - mondta Varney. - Látom a sunyi képedről. Ez nálad a fürgeség, te pimasz csavargó?

- Kutya egye máját! - felelte Lambourne. - Nyomot nem követtek még ilyen hűségesen. Láttam, hogy a nagybátyámnál bújik meg... ragadtam rá, akár a méhviasz... figyeltem a vacsoránál... kísértem a szobájáig, aztán hipp-hopp... reggelre hűlt helye volt, még a lovász se tudja, hova lett!

- Ez úgy hangzik, mintha az orromnál fogva akarnál vezetni, fickó - mondta Varney -, és ha beigazolódik, keservesen megbánod.

- Uram, a legjobb kutya is tévedhet olykor - felelte Lambourne -, mi hasznom származna abból, hogy a jómadár így kereket oldott? Megkérdezheti a fogadóst, Giles Goslingot... vagy kérdezze meg a csapost és a lovászt... vagy Cicelyt és az egész házat, hogyan tartottam szemmel Tressiliant, amíg talpon volt. Lelkemre, azt csak nem várhatták tőlem, hogy virrasszak mellette, mint valami ápolónővér, mikor már láttam, hogy annak rendje-módja szerint lefeküdt. Ezt bizonnyal elismeri.

Varney csakugyan kérdezősködött is a háznépnél, és azok megerősítették Lambourne szavait. Tressilian, mint egyhangúlag vallották, hirtelen és váratlanul távozott el még hajnal előtt.

- De nem akarok senkit se igazságtalanul megszólni - mondta a kocsmáros -; szobájának asztalán otthagyott egy akkora összeget, mely pontosan fedezi a számláját, és a személyzetnek is juttat valamit, ami annál inkább fölösleges volt, mert úgy látszik, maga nyergelte föl a lovát a lovász segítsége nélkül.

Miután Varney ekképpen meggyőződött Lambourne eljárásának egyenességéről, jövendő kilátásairól kezdett vele beszélni, és arról a szolgálatról, amelyre Lambourne jelentkezne, mert Fostertől úgy értesült, hogy nem volna ellenére egy nemesúr kíséretéhez szegődni.

- Jártál már az udvarban? - kérdezte.

- Nem - felelte Lambourne -, de tízéves korom óta minden héten egyszer azt álmodtam, hogy ott vagyok, és megalapozom a szerencsémet.

- Talán a saját hibád, hogy az álmod nem vált valóra - mondta Varney. - Nincs egy filléred se?

- Hm! - felelte Lambourne. - Szeretem élvezni az életet.

- Ez értelmes beszéd és őszinte válasz - helyeselt Varney. - Tudsz valamit arról, hogy milyen következményeket jelent egy nagy jövőjű udvaronc csatlósának lenni?

- Mindig úgy képzeltem, hogy bennem megvannak a kívánt erények, uram - felelte Lambourne -, mint fürge szem, néma száj, mozgékony és bátor kéz, éles elme és tompa lelkiismeret.

- A tied pedig már rég eltompult, gondolom - jegyezte meg Varney.

- Nem emlékszem, hogy valaha is nagyon éles lett volna - válaszolt Lambourne. - Ifjúkoromban volt néhány hóbortom, de ezeket kitörölte emlékezetemből a háborúk köszörűköve, ami pedig maradt, azt lemostam az Atlanti-óceán hullámaiban.

- Eszerint szolgáltál az Indiákon?

- Kelet- és Nyugat-Indiában egyaránt - felelte az udvari szolgálatra pályázó -, szárazon és vízen; szolgáltam a spanyolokat és a portugálokat, a hollandusokat és a franciákat, és háborúztam saját céljainkért is egy csapat remek fickóval, akik úgy tartották, hogy nincsen béke a Vonalon túl.^[27]

- Te jó szolgálatot tehetsz nekem, uramnak és magadnak is - mondta Varney némi szünet után. - De gondold meg jól, mert én ismerem a világot, és úgy felelj igaz lelkedre, tudsz-e hűséget tartani?

- Ha nagyságod nem ismerné a világot - mondta Lambourne -, minden teketória nélkül azt kéne felelnem, hogy igen, és megesküdnöm életemre, becsületemre és így tovább. Mivel azonban nekem úgy tűnik, hogy nagyságod jobb szereti az őszinte igazságot, mint a politikus hazugságot, azt válaszolom, hogy én hű tudok lenni az akasztófa tövéig, sőt a lecsüngő hurokig, ha jól bánnak velem, és jól megfizetnek - másképp nem.

- Egyéb erényeidhez nyilván hozzá tudod még tenni - kérdezte Varney gúnyosan - azt a képességet, hogy komolynak és áhítatosnak látszol, ha a helyzet úgy kívánja?

- Semmibe se kerülne - mondta Lambourne - azt mondanom, hogy igen, de ha egyenes akarok lenni, azt kell mondanom, nem. Ha képmutatóra van szüksége, forduljon Anthony Fosterhez, akit gyerekkorától fogva üldöz valami agyrém, amit ő vallásnak nevez, ámbátor ez az a fajta istenesség, ami mindig busás hasznot hajt. De ehhez nincs érzékem.

- Jó - felelte Varney -, ha már képmutatásnak híjával vagy, van-e egy gebéd itt az istállóban?

- Van, uram - mondta Lambourne -, amelyik vágtat úgy árkon-bokron, mint a hercegem legjobb vadászparipái. Egyszer elkövettem egy apró hibát a Lövészhegyen, mert megállítottam egy vén marhakupecet, akinek a pénzes zacskója degeszebbre volt tömve, mint az eszetokja, de a derék pejkóm megmentett, hiába zúdultak utánam olyan nagy garral.

- Nyergeld föl akkor, de tüstént, és gyere velem - mondta Varney. - A ruhádat és a holmidat bízd a gazda gondjaira, én pedig olyan szolgálatba viszlek, amiben ha meg nem tollasodsz, nem a szerencsére, csak magadra vethetsz.

- Ez már beszéd! - felelte Lambourne. - Egy másodperc, és lovon vagyok. - Hé, lovász, nyergeld föl a lovamat... Bájos Cicely, vedd ki ez erszény felét kárpótlásul hirtelen távozásomért.

- Tágulj innét! - felelt az atya. - Cicely nem akar efféle emléket tőled. Eredj, Mike, és szedj föl valami jobb modort, ha tudsz, ámbár úgy hiszem, nem oda tartasz, ahol az terem.

- Hadd látom már ezt a Cicelyt, fogadós uram - kérte Varney, sokat hallottam emlegetni szépségét.

- Napbarnította szépség - válaszolta a gazda -, remekül áll esőt, szelet, de kevéssé alkalmas ily kritikus ifjú urak tetszésének elnyerésére, mint kegyelmed. Szobáját őrzi, és nem állja az ilyen előkelő udvaroncok pillantását, mint amilyen nemes vendégem is.

- Jó, hát békén hagyjuk, derék fogadós uram - felelte Varney. - Lovaink türelmetlenkednek. Na, Isten áldja.

- Az öcsém kegyelmeddel tart, ha szabadna tudnom? - kérdezte Gosling.

- Igen, ez a szándéka - felelte Richard Varney.

- Igazad van... teljesen igazad - mondta a gazda -, szóval, teljesen igazad van, öcsém. Van jó lovad, vedd elő a jobbik eszedet, de ne akkor, mikor már nyakadba teszik a hurkot - vagy ha mégis egy kötél által kell halhatatlanná válnod, amit ama szándékod, hogy elmész ezzel az úrral, nem zár ki, felszólítalak, hogy Cumnortól oly messzire keress magadnak egy bitót, amennyire csak lehetőséged engedi; én ezzel az útravalóval búcsúzom tőled.

A főlovász és újdonsült csatlósa nyeregbe szálltak, és otthagyták a gazdát, hadd fejezze be magában, szép nyugodtan baljós istenhozzádját; gyors iramban vágtak neki az útnak, ami megakadályozta a társalgást, míg egy meredek, homokos lejtő ismét lehetővé nem tette, hogy folytassák.

- Szóval meg vagy elégedve - kérdezte Varney a társát -, hogy udvari szolgálatba léphetsz?

- Igen, uram, ha nagyságodnak éppúgy tetszeni fognak az én feltételeim, mint nekem a nagyságod követelményei.

- És melyek légyenek a feltételeid? - tudakolta Varney.

- Ha nekem a gazdám érdekét fürge szemmel kell észrevennem, neki meg nem kell észrevenni benne a gerendát - mondta Lambourne.

- Helyes - felelte Varney -, csak ne lógjon ki annyira, hogy eltörje benne a lábát.

- Elfogadva - mondta Lambourne. - Másodszor, ha én ütöm le a vadat, lerághassam a csontjait.

- Magától értetődik - felelte Varney -, hisz előbb az uraidat szolgálják ki.

- Jó - mondta Lambourne -, és annyit tennék még hozzá, hogy ha nézeteltérésem támad a törvénnyel, a gazdámnak helyt kell értem állni, mert ez lényeges kérdés.

- Megint csak magától értetődik - felelte Varney -, ha a nézeteltérésre gazdád szolgálata közben kerül sor.

- A béremre meg egyebekre nézve nem mondok semmit - folytatta Lambourne -, mert nekem a titkos jutalmakból kell megélnem.

- Sose aggódj - mondta Varney -, lesz olyan ruhád és annyi költőpénzed, hogy lepipálhatod az összes veled egyívásúakat, mert olyan házhoz kerülsz, ahol, mint mondani szokás, szemmértékkel mérik az aranyat.

- Ez éppen nekem való hely - válaszolta Michael Lambourne -; most már csak az van hátra, hogy közölje velem gazdám nevét.

- A nevem Richard Varney úr - felelte a társa.

- De úgy gondoltam - mondta Lambourne -, annak a nemes lordnak a nevét, akinek a szolgálatába beajánlani méltóztatik.

- Miért, fickó, tán túl előkelő vagy ahhoz, hogy engem gazdádnak szólíts? - kérdezte Varney felfortyanva. - Azt helyeslem, ha másokkal szemtelen vagy, de velem aztán nem leszel hetyke.

- Nagyságod bocsánatáért esedezem - mondotta Lambourne -; de úgy láttam, jóban van Anthony Fosterrel, mármost én is jóban vagyok Anthonyval.

- Ravasz szolga vagy, látom - mondta Varney. - Hát ide hallgass. Én csakugyan be akarlak hozni téged egy nemesúr házához; de azért főleg személyem körül fogsz szolgálni, és pártfogásomtól függesz. Én vagyok a főlovász. - A nevét hamarosan megtudod... olyan név, mely megreszketteti a királyi tanácsot, és kezében tartja az államot.

- Ebből ítélve pompás varázsige lehet - jegyezte meg Lambourne -, ha az ember rejtett kincseknek akar nyomára bukkanni!

- Mértékkel használva az lehet - felelte Varney -, de vésd az eszedbe; ha saját szakálladra varázsolgatsz vele, ördögöt idézhetsz föl, aki darabokra szaggat.

- Ennyi elég nekem - mondta Lambourne -, nem lépem túl határaimat.

Az utasok ezután ismét gyorsabb iramban haladtak, akárcsak beszélgetésüket megelőzően, és nemsokára megérkeztek Woodstock királyi parkjához. Az angol korona eme ősi birtoka egészen más volt akkoriban, mint amikor még a szép Rosamond lakta, és II. Henrik^[28] bonyolította itt titkos és törvénytelen viszonyait; de még inkább más, mint jelenleg, mikor a Blenheim House Marlborough^[29] diadalát hirdeti, nem kevésbé Vanbrugh^[30] géniuszát, akit saját korában lefitymáltak nálánál sokkalta silányabb ízlésű emberek. Erzsébet korában e hely málladozó, ősi kastély volt, amit már régen nem tisztelt meg a királyi jelenlét, a szomszédos elszegényedő falu nagy bánatára. A lakosok azért hébe-hóba küldtek egy-egy petíciót a királynőnek, uralkodói kegyét kérve, hogy tüntesse ki őket néha arcának láttatásával és - legalábbis hivatalosan - éppen ez ügyben járt a nemes lord, akit már bemutattunk olvasóinknak, Woodstockban.

Varney és Lambourne minden ceremónia nélkül vágtatott be az ősi, roskatag palota udvarára, ahol most oly sürgés-forgás volt tapasztalható, mint a legutóbbi két uralkodó alatt egyszer sem. A gróf udvartartása, libériás inasok és csatlósok térültek-fordultak azzal a hetyke lármával, mely hivatásukhoz tartozik. Lónyerítés, kutyacsaholás hallatszott, mert a gróf hivatali foglalatossága közben, míg megszemlélte és felmérte a kastélyt meg a birtokot, el volt látva minden szükségessel, hogy kedvére űzhesse a vadat a környező erdőkben vagy a vadaskertben, ami állítólag az első bekerített terület volt Angliában, és bőven tenyésztek benne a szarvasok, melyek sokáig háborítatlanul bóklásztak errefelé. Jó néhány falusi, abban a sóvár reményben, hogy e szokatlan látogatás kedvező eredménnyel járhat, ott lődörgött a kastélyudvar körül, és leste a nagy ember megjelenését. Figyelmüket most Varney sietős érkezése vonta magára, és végigfutott soraikon a moraj: "A gróf főlovásza!" - mind igyekeztek kegyeit megnyerni, és gyorsan lekapván kalapjukat, körülnéztek, ki tartaná az előkelő csatlós és kísérője lovának kantárszárát és kengyelét.

- Álljanak kissé odébb, uraim! - mondta Varney dölyfösen. - És hagyják, hogy a cselédek végezhessék a dolgukat.

A megalázott polgárok és parasztok hátratódultak az intésre, Lambourne pedig félszemmel feljebbvalójának viselkedését lesve, még gorombábban utasította vissza azoknak a szolgálatait, akik segíteni akartak neki:

- Vissza, paraszt Jani, hogy a dögvész essen beléd, ereszd ezeket a bitang szolgákat, hadd tegyék a kötelességüket!

Mialatt paripáikat a cselédség gondjaira bízták, és bevonultak a kastélyba, azzal a fennhéjázó tartással, ami a hosszú gyakorlat és a származás tudata folytán Varneynak természetesen esett, Lambourne pedig igyekezett a lehető legpontosabban utánozni, a szegény woodstocki polgárok összesúgtak: - Jóságos egek! Isten mentsen meg minket az ilyen fölfuvalkodott piperkőcöktől! És a gazda is igencsak olyan, mint a cselédei, no 'iszen elviheti valamennyit az ördög, akkor se kap többet, csak ami jár neki.

- Csend legyen, atyámfiai! - szólt most hozzájuk a törvényszolga. - Tegyetek féket a nyelvetekre, előbb-utóbb megtudunk majd valamit. De nem is jön többet Woodstockba olyan úr, akit oly szívesen látnánk, mint a goromba, vén Harry királyt! Egyik nap tulajdon királyi kezével korbácsolt meg egy fickót, másnap már egy marék ezüstpénzt vetett neki, a saját széles képével díszítve, hogy begyógyítsa a sebeit.

- Úgy bizony, nyugodjék békében! - visszhangozták hallgatói. - Sokára lesz az, míg ez az Erzsébet asszony valamelyőnket megkorbácsol.

- Szó se róla - felelte a törvényszolga. - Addig is türelem, atyámfiai, és vigasztaljuk magunkat a gondolattal, hogy megérdemlünk efféle figyelmességet őfelsége kezétől.

Eközben Varney, sarkában új alárendeltjével, bevonult az előcsarnokba, ahol már tekintélyesebb és kiválóbb egyének várakoztak, mint az udvaron összesereglett tömeg, de a gróf még nem mutatkozott. Varney előtt mind meghajoltak, több-kevesebb tisztelettel, ki-ki saját rangja vagy az ügy fontossága szerint, mely idehozta a reggeli tisztelgésre. Az általános kérdésre: - Mikor jön ki urunk, Varney úr? - röviden felelgetett, olyasmiket, mint: - Nem látja a csizmámat? Az imént jöttem vissza Oxfordból, és fogalmam sincs róla. - Míg végül ugyanezt a kérdést egy tekintélyesebb egyén emeltebb hangon tette fel. - Majd megtudakolom a kamarásnál, Sir Thomas Copely - hangzott a válasz. A kamarás, akit ezüstkulcsáról lehetett fölismerni, azt felelte, hogy a gróf Varney úr érkezésére vár, és aztán nyomban lejön, csak előbb néhány szót vált vele a hálószobájában. Varney tehát meghajolt a társaság felé, és eltávozott, hogy felkeresse urának lakosztályát.

Néhány percig várakozással teli zümmögés töltötte be a hallt, ami akkor némult el, mikor a terem felső végén kitárult a szárnyas ajtó, és belépett rajta a gróf, aki előtt a kamarás haladt szertartásosan és a család jószágkormányzója, nyomában pedig Richard Varney. A gróf nemes megjelenésében és fejedelmi vonásaiban az emberek nem lelték azt a fennhéjázást, amit cselédei gyakoroltak. Bókjai azoknak a rangjához voltak szabva, akiknek címezte őket, de a legszerényebb jelenlevő is részesült nyájas figyelméből. Azok a kérdések, melyeket a kastély állapotáról és a királynő helyi jogairól, valamint a Woodstockba teendő esetleges királyi látogatások várható előnyeiről és hátrányairól feltett, arra vallottak, hogy a legnagyobb gonddal vizsgálja ki a lakosok petíciójának ügyét, és az az óhaj vezérli, hogy előmozdítsa a község érdekét.

- Nahát, hogy áldja meg az Úristen azt a nemes ábrázatját - mondta a törvényszolga, aki befurakodott a fogadóterembe -; kissé sápadtnak látszik. Lefogadom, egész éjszaka az istanciánkat betűzte. Toughyarn úr, aki hat hónapig gondolkodott rajta, azt mondta, beletelik egy hét is, míg valaki megérti; és akármi legyek, ha a gróf ki nem szedte a velejét huszonnégy óra alatt!

A gróf ezután tudomásukra hozta, hogy uralkodójuknak javasolja majd, tüntesse ki olykor jelenlétével Woodstockot királynői körútjai során, hogy ezáltal a város és a környéke az ő személyének és kegyének jóvoltából hozzájuthasson mindazon előnyökhöz, melyeket elődeitől élvezett. Addig is örömére szolgál, hogy az uralkodó nyájas szándékának tolmácsolója lehet, amennyiben közölheti velük, hogy az ipar gyámolítása és a derék woodstocki polgárok támogatása végett, őfelsége hajlandó gyapjúvásáros székhellyé emelni a várost.

Ezen örömteli bejelentést ujjongó kiáltásokkal fogadták nemcsak a kihallgatási terembe bebocsátott előkelőségek, hanem a kívül várakozó közrendűek is.

A díszpolgári címet térden állva ajánlották fel a helyi elöljárók a grófnak egy zacskó aranypénz kíséretében, melyet a gróf továbbadott Varneynak, aki pedig adott belőle Lambourne-nek, mintegy méltó foglaló gyanánt új szolgálatára.

A gróf és kísérete ezután hamarosan lóra szállt, és haza indult az udvarba a woodstockiak vidám kiáltásai közepette, akiknek éljenzését többszörösen visszaverték a vén tölgyek. - Éljen Erzsébet királynő és a nemes Leicester gróf! - A gróf finom modora és előzékenysége még kíséretét is a népszerűség ragyogásába vonta, ugyanúgy, ahogy amazoknak a fennhéjázó viselkedése korábban elhomályosította urukat, és az emberek most azt kiáltották: - Éljen a gróf és vitéz csatlósai! -, mikor Varney és Lambourne, mindegyikük a maga sorában, büszkén végiglovagolt Woodstock utcáin.

(A windsori víg nők. Devecseri Gábor ford.)

Most vissza kell térnünk azokhoz a körülményekhez, melyek kísérői, sőt kiváltó okai voltak Tressilian váratlan távozásának, midőn oly hirtelen felkerekedett a Fekete Medvéből. Olvasóim bizonyára emlékeznek rá, hogy ez az úr Varneyval való találkozása után visszament Giles Gosling karavánszerájába, ahol bezárkózott a szobájába, tollat, tintát, papirost kért, és bejelentette azon szándékát, hogy a nap hátralevő részében egyedül óhajt maradni; este mégis lejött az ivóba, ahol Michael Lambourne, Varney megbízásához híven rajta tartotta a szemet, és megpróbálta felújítani vele az ismeretséget, remélvén, hogy nem őriz barátságtalan emlékeket a reggeli incidensben játszott szerepéről.

Tressilian azonban határozottan, de udvariasan visszautasította közeledését:

- Lambourne úr - mondta -, remélem, teljes megelégedésére kárpótoltam a reám pazarolt idejéért. A vad fesztelenség látszata mögött, melyet uraságod oly előszeretettel mutogat, tudom, éles elme rejtőzik, s így nagyon is jól megért engem, ha nyíltan kimondom, hogy ideiglenes ismeretségünk célját elérvén, a jövőben nem szükséges ismernünk egymást.

- Voto! - mondta Lambourne, egyik kezével bajuszát pödörgetve, a másikkal kardjához kapva. - Ha azt gondolnám, hogy ezzel a beszéddel meg akar sérteni...

- Nem kétséges, higgadtan lenyelné - szakította félbe Tressilian -, és mindenképpen így is kell cselekednie. Uraságod tudatában van a köztünk levő távolságnak, így nem kívánhatja, hogy tovább magyarázkodjam. Jó estét!

Ezzel hátat fordított volt útitársának, és beszélgetésbe elegyedett a gazdával. Michael Lambourne erős kísértést érzett, hogy belekössön, de haragja néhány összefüggéstelen szitokban és felkiáltásban elpárolgott, utána ellenállás nélkül megadta magát a tekintélynek, amellyel a magasabb lelkek mindig fölébe kerekednek a vele hasonszőrű egyéneknek. Némán és duzzogva ült az ivó egyik sarkában, feltűnően figyelve egykori útitársának minden mozdulatát, akivel szemben most már saját sérelmét is dédelgette, és abban reménykedett, hogy ezért új gazdája, Varney utasításainak végrehajtásával állhat még bosszút. Elérkezett a vacsora ideje, majd a lefekvésé, mikor Tressilian, a többiekhez hasonlóan, visszavonult szobájába.

Nem sokáig fekhetett, mikor a szomorú emlékek raját, melyek a pihenés helyét bitorolták fölzaklatott agyában, hirtelen félbeszakította egy ajtó nyikorgó kitárulása, és fény jelent meg a szobában. Tressilian, aki bátor volt, mint az oroszlán, erre a vészjelre talpra ugrott, és kardjához kapott, de végül is nem húzta ki, mert egy hang így szólt:

- Ne rántson kardot elhamarkodottan, Tressilian úr... Én vagyok, a házigazdája, Giles Gosling.

Ezzel egyidejűleg, ahogy levette a leplet a sötét lámpásról, mely eddig csak bizonytalan hunyorgást bocsátott ki, a Fekete Medve gazdájának tekintélyes ábrázata és alakja jelent meg az ámuló vendég előtt.

- Miféle komédia ez, fogadós uram? - kérdezte Tressilian. - Megint bevette a negyven csöppet, mint tegnap este, és eltévesztette a szobát? Avagy az éjszaka arra való, hogy maskarát játsszék a vendége szobájában?

- Tressilian úr - felelte a fogadós -, tudom én, mikor és hol mi illik, éppolyan jól, mint akármelyik derék kocsmáros Angliában. De itt ez a sunyi öcsém, aki úgy leste egész este kegyelmedet, mint macska lesi az egeret; aztán meg uraságod összeveszett és megverekedett vele vagy valaki mással, és félek, hogy ebből baj lesz.

- Eredj már, hisz bolond vagy, ember - mondta Tressilian -, rokonod alatta áll az én nemtetszésemnek; amellett meg honnan veszed, hogy egyáltalán verekedtem valakivel?

- Ej, nagyjóuram! - felelte a kocsmáros. - Hát láttam egy vörös foltot a pofacsontodon, ami nemrégen volt dulakodásra vallott, oly biztosan, ahogy a Mars és a Saturnus találkozása szerencsétlenséget ígér; mikor visszatértél, öved csatjai előrecsúsztak, és minden arra vallott, hogy kezed és kardod csak nemrég érintkezett.

- Nos hát, jó gazduram - mondta Tressilian -, ha már kénytelen voltam kardot rántani, miért húz ki téged ez a tény meleg ágyadból éjnek évadján? Mint látod, a titokra fény derült.

- Engedtessék meg, de ez az, amit kétlek. Anthony Foster veszélyes ember, az udvar erős védelme alatt áll, amely már igen nagy horderejű dolgokban igazolta őt. Aztán az öcsém... hiszen mondtam már kegyelmednek, miféle; és ha ez a két régi cimbora felújította a barátságot, nem szeretném, nagyságos vendégem, ha ez a te rovásodra történnék. Közölhetem, hogy Mike Lambourne igen alaposan kifaggatta a lovászomat, mikor és merre szokott uraságod lovagolni. Szeretném tehát, ha végiggondolná, nem mondott vagy tett-e valamit, ami miatt megleshetik, és leszámolhatnak kegyelmeddel.

- Becsületes ember vagy, fogadós uram - felelte Tressilian pillanatnyi tűnődés után -, és őszintén beszélek veled. Ha ezeknek az embereknek a fondorkodása ellenem irányul - mi tagadás, meglehet -, annak oka az, hogy egy náluknál sokkal hatalmasabb gazember szolgálatában állnak.

- Richard Varney úrra gondol, nemde? - kérdezte a fogadós. - Tegnap a cumnori kastélyban járt, és nem jött oly titokban, hogy valaki észre ne vette volna, aki pedig elmondta nekem.

- Őrá gondoltam, fogadós uram.

- Akkor az Isten szerelmére, nagyságos Tressilian úr, jól vigyázzon magára - mondta a derék Giles Gosling. - Ez a Varney a pártfogója és gazdája Anthony Fosternek, aki az ő fennhatósága alatt és az ő kegyéből bérli ama parkot és kastélyt. Varney szép földeket kapott az abingdoni apátság birtokából, köztük Cumnor Place-t is, gazdájától, Leicester gróftól. Az emberek azt beszélik, mindent el tud érni nála, ámbátor én a grófot finomabb úrnak tartom annál, semhogy oly módon használja őkelmét, mint egyesek mondják... A gróf pedig mindent (mármint minden illendőt) el tud érni a királynőnél, áldja meg őt az Isten... szóval láthatja, miféle ellenséget szerzett magának.

- Most már megtörtént, nem segíthetek rajta - felelte Tressilian.

- Jóságos ég, de mégiscsak segíteni kell rajta - mondta a kocsmáros. - Richard Varney... hisz a lordnál élvezett nagy befolyása, meg a sok, régi és aggasztó apátsági joga miatt az emberek félnek a nevét is a szájukra venni, nemhogy szembeszegüljenek a szándékaival. Megítélheti a tegnap esti tereferénkből. Az emberek elmondták mindennek Tony Fostert, de Richard Varneyról egy szó sem esett, pedig mindenki úgy tartja, hogy ő áll a szép nőszemély körüli rejtély hátterében. De kegyelmed talán többet tud erről, mint én, mert az asszonyok, noha nem viselnek kardot, sokszor okai annak, hogy egy penge a marhabőr hüvelyét húsra-vérre cseréli föl.

- Valóban többet tudok e szerencsétlen hölgyről, mint te, derék fogadósom, és jelenleg annyira híjával vagyok barátnak és tanácsnak, hogy szívesen fogadlak tanácsosommá, és elmondom neked az egész históriát, annál is inkább, mert a végén egy szívességet szeretnék kérni tőled.

- Jó uram, Tressilian - mondta a gazda -, én csak egy szegény kocsmáros vagyok, aki nemigen alkalmas arra, hogy útbaigazítson vagy tanácsot adjon ilyen vendégnek, mint aminő kegyelmed. De amilyen biztos, hogy tisztességesen jutottam egyre följebb a világban, pontosan mérve és mérsékelt árakat számítva, olyan biztos az, hogy becsületes vagyok, és mint ilyen, ha nem is tudok segíteni uraságodnak, arra legalábbis nem vetemedem, hogy visszaéljek bizalmával. Adja hát elő oly bizalommal, mintha édesatyjával beszélne; és azt az egyet mindenesetre higgye meg, hogy kíváncsiságom, mely mi tagadás, foglalkozásomhoz tartozik, kellő titoktartással párosul.

- Nem kétlem, fogadós uram - felelte Tressilian, és miközben hallgatója feszült figyelemmel várta a történetet, egy pillanatra eltűnődött, mivel is kezdje. - Hogy történetem teljesen érthető legyen - mondta végül -, korábbi időkhöz kell visszakanyarodnom... Bizonyára hallottál a stoke-i csatáról, jó kocsmárosom, és talán Sir Roger Robsartról is, aki abban a csatában vitézül harcolt VII. Henrik,^[31] a királynő nagyapjának oldalán, és szétverte Lincoln grófot, Lord Geraldint és vad írjeit meg a flamandokat, akiket a burgundi hercegnő küldött át Lambert Simnel támogatására.

- Egyikre is, másikra is emlékezem - mondta Giles Gosling -, nap mint nap énekelnek itt róla lenn a söntésben... Devoni Sir Roger Robsart... de az ám, őróla szól máig is a vándorénekesek dala:

Martin Swart Stoke-nál földre dűlt,
    De ő levert ezer halált,
Futott a nép, de ő velük
    Sosem futott; mint szikla állt.^[32]

Aztán Martin Swart, őróla is hallottam nagyapámtól, meg a víg németjeiről, akiknek a parancsnoka volt, s akik hasított zekét meg valami fura nadrágot hordtak, ami a harisnyájuk fölött szalaggal volt buggyosra összehúzva. Van egy ének Martin Swartról is, jól emlékszem még rá:

Martin Swart s mindahány
    Paripán, paripán,
Martin Swart s mindahány
    Paripán ül.^[33]

- Igaz, jó kocsmárosom... sokáig emlegették azt a napot, de ha ilyen hangosan dalolsz, több hallgatót ébresztel fel, mint amennyinek közlendőmet szánom.

- Bocsánatát kérem, nagyságos uram - felelte a gazda -, megfeledkeztem róla. Ha ilyen régi nóta jut eszünkbe nekünk, a hordócsap víg öreg vitézeinek, menten odalesz a tapintatunk.

- Nos hát, nagyapám, aki néhány más cornwallival együtt igen meleg érzelmekkel viseltetett a yorki ház iránt, kiállt e mellett a Simnel mellett, aki fölvette a Warwick grófja címet, aminthogy a grófságban később sokan pártolták Perkin Warbecket, aki yorki hercegnek nevezte magát. Ősöm tehát Simnel zászlaja alá állt, és bele is keveredett abba az elkeseredett csatába Stoke-nál, ahol ama szerencsétlen sereg vezéreinek nagy részét nyeregben öldösték le. A jó lovag, akinek föladta magát, Sir Roger Robsart, megoltalmazta őt a király bosszújától, és váltságdíj nélkül szabadon engedte. Forrófejűségének egyéb következményeitől azonban már nem óvhatta meg, a súlyos sarcok elvitték vagyonát, mert Henrik így szokta meggyengíteni az ellenségeit. A jó lovag elkövetett minden tőle telhetőt, hogy enyhítse ősöm nyomorúságát, és barátságuk oly meghitté vált, hogy atyám mint kenyeres pajtása, bizalmas barátja nőtt fel Sir Hugh Robsartnak, Sir Roger egyetlen fiának, aki örökölte becsületes, nagylelkű, vendégszerető természetét, ha a haditettek terén el is maradt tőle.

- Sokat és gyakran hallottam a jó Sir Hugh Robsartról - mondta a gazda. - Will Badger, a vadásza és hűséges cselédje, százszor is mesélt róla itt, e házban... joviális lovag, jobban kedveli a vendégsereget és a nyitott kaput, mint manapság járja, mikor annyi aranycsipkét tesznek egy mente varrásaira, amiből egy tucat szálas fickót lehetne kosztolni álló esztendeig marhahússal és sörrel, és hetenként még a sörcsarnokba is elmehetnének egyszer, hogy a kocsmárosnak is jól menjen a boltja.

- Ha ismered Will Badgert, gazduram - mondta Tressilian -, akkor eleget hallhattál Sir Hugh Robsartról; ezért csak annyit mondok, hogy az általad úgy feldicsért vendégszeretete kissé károsnak bizonyult a családi birtokra nézve, ami még hagyján, hiszen csak egyetlen leánya van, akire testálhatja. És itt lépek be én a történetbe. Apám halála után, aminek immáron sok esztendeje, a jó Sir Hugh szívesen magához vett volna engem állandó társaságnak. Volt ugyan idő, mikor úgy éreztem, hogy a nyájas lovag túlzott kedvtelése a mezei sportokban hátráltatja tanulmányaimat, melyeket többre vihettem volna, de aztán mégsem sajnáltam a szabad időt, mert a hála és az örökletes barátság arra kötelezett, hogy kivegyem a részem e vidéki mulatságokból. Amy Robsart kisasszony rendkívüli szépsége, amint gyermekből érett nővé serdült, nem kerülhette el figyelmemet, hiszen a körülmények folytán állandóan társaságában voltam - egyszóval, gazduram, beleszerettem, és az apja is látta.

- És szerelme viszonzásra talált, ugye? - kérdezte a gazda. - Ilyen esetekben mindig így történik; és azt hiszem, kegyelmednél is így lehetett, az iménti mély sóhajtásából ítélve.

- Nem így történt, fogadós uram. Udvarlásom teljes támogatásra talált a derék Sir Hugh Robsartnál... de a lánya szívét nem gyújtotta fel szenvedélyem.

- Ő volt a veszélyesebbik ellenfél - jegyezte meg a kocsmáros. - Attól tartok, udvarlása elég hűvös lehetett.

- Becsülését nem tagadta meg tőlem, és úgy látszott, nincs az sem ellenére, hogy reméljem, becsüléséből egykor melegebb érzés sarjadhat. Apja közbenjárására egyezséget kötöttünk, hogy összeházasodunk, de esengő kérésének engedve, a határidőt tizenkét hónapban szabtuk meg. Ez idő alatt megjelent a színen Richard Varney, és élve valami távoli rokoni kapcsolat adta lehetőséggel, ideje nagy részét Sir Hugh Robsartnál kezdte tölteni, míg végül már szinte családtagnak számított.

- Ez nem sok jót ígérhetett a háznak, melyet megtisztelt ott-tartózkodásával - mondotta Gosling.

- De nem ám, a szent keresztre! - felelte Tressilian. - Meghasonlás és romlás járt a nyomában, mégis oly különös módon, hogy máig se tudom végigkövetni, minő szakaszokban hatoltak be ezek a dögletes miazmák abba a családba, mely eleddig oly boldog volt. Amy Robsart egy darabig közömbösen fogadta ennek a Varneynak a széptevését, mint egyszerű udvariaskodást szokás, majd olyan időszak következett, mikor mintha ellenszenvet, sőt utálatot érzett volna iránta; aztán valami egészen sajátságos viszony kezdett kialakulni köztük. Varney sutba dobta a finomkodó és gáláns modort, amivel eleinte közeledett hozzá; Amy pedig mintha félretette volna a rosszul leplezett utálatot, amivel korábban viseltetett iránta. Meghittebbek és bizalmasabbak lettek egymással, mint nekem ínyemre volt, és arra gyanakodtam, hogy kettesben is találkoznak, ahol nem feszélyezi őket jelenlétünk. Sok apróság, mely akkoriban alig tűnt fel - mert szívét oly nyíltnak tartottam, akár angyali arcát -, azóta fölmerült emlékezetemben, és megerősíti gyanúmat, hogy titkos egyetértés volt köztük. De fölösleges részleteznem - a tények magukért beszélnek. Amy eltűnt atyja házából... Varney úgyszintén és vele egy időben... ma pedig láttam őt a titkos szerető gyalázatos szerepében is. Varney rút cselédjének, ennek a Fosternek a házában lakik, és Varney, arcát elfödözve, egy rejtekkapun surrant be hozzá látogatóba.

- Ez tehát az oka viszályuknak? Gondolom, bizonyos volt benne kegyelmed, hogy a szép hölgy óhajtja vagy legalább megérdemli beavatkozását...

- Fogadós uram - válaszolta Tressilian -, atyám, mert Sir Hugh Robsartot mindenkor ennek kell tekintenem, gyötrődve ül odahaza, vagy ha időközben magához tért, hasztalan igyekszik mezei szórakozásaiba fojtani az emléket, hogy valaha leánya volt - oly emléket, mely újra és újra feltör belőle a legmegindítóbb körülmények között. Nem bírtam elviselni a gondolatot, hogy ő nyomorúságban, Amy pedig bűnben éljen, ezért fölkerekedtem, hogy megkeressem abban a reményben, hogy vissza tudom őt téríteni családjához. Rátaláltam, és akár sikerrel jár igyekezetem, akár kilátástalannak bizonyul, feltett szándékom, hogy elhajózok Virginiába.

- Ne legyen oly elhamarkodott, jó uram - felelte Giles Gosling -, és ne eméssze el magát csupán azért, mert egy asszony - röviden szólva - asszony, és úgy váltogatja szeretőit, akár a szalagjait, merő szeszélyből. És mielőtt tovább boncolnánk az ügyet, szabadjon megkérdeznem, minő gyanús körülmények vezették önt ilyen biztosan a hölgy lakhelyéhez vagy inkább rejtekhelyéhez?

- Az utóbbi a pontosabb kifejezés, fogadós uram - felelte Tressilian. - Ami pedig a kérdést illeti, tudtam, hogy Varney szép darab földet kapott hűbérbe az abingdoni szerzetesek birtokaiból, és ezért kerestem fel ezt a vidéket; a kegyelmed unokaöccsének látogatása régi cimborájánál, Fosternél pedig lehetővé tette, hogy utánajárjak a gyanúmnak.

- És most mi a szándéka, nagyságos uram? - már megbocsásson, hogy ilyen nyíltan kérdezem.

- Az a szándékom, kocsmáros uram - válaszolta Tressilian -, hogy holnap ismét felkeresem lakhelyét, és igyekszem részletesebben közölni vele, amit ma el akartam mondani. Nagyon meg kellett változnia, ha szavaim hatástalanul peregnek le róla.

- Engedelmével, Tressilian úr - mondta erre a gazda -, kegyelmed nem tehet így. A hölgy, ha jól értettem, már visszautasította közbenjárását az ügyben.

- Nagyon igaz - felelte Tressilian -, nem tagadhatom.

- Akkor hát, a kutyafáját, mi jogon vagy mily érdekből erősködik kegyelmed, hogy mindenáron útjába álljon hajlamának, bármily lealacsonyító is légyen az őrá s szüleire nézve? Ha ítélőképességem nem hagy cserben, azok, kiknek védelme alá helyezte magát, nemigen haboznának visszautasítani a kegyelmed közbenjárását, még ha apja vagy bátyja volna sem, mint kikosarazott kérő azonban annak a veszélynek teszi ki magát, hogy kemény kézzel s megvetéssel taszítják el. Semmiféle bírósághoz nem folyamodhat pártfogásért vagy hatalmi szóért; így hát vízen lebegő árnyékot kerget, és (már megbocsásson közönséges szavaimért) csak annyit nyer vele, hogy vízbe pottyan vagy veszedelembe kerül, ha megpróbálja elfogni.

- Leicester grófhoz fordulok - mondta Tressilian - kegyencének aljassága miatt. Ő a puritánok szigorú, kemény szektájával rokonszenvez. Becsületére tekintve nem fogja elutasítani panaszomat, ha híjával volna is azon nemességnek s tisztességnek, mellyel a szóbeszéd felruházza. Vagy magához a királynőhöz fellebbezek.

- Ha Leicester - felelte a gazda - csatlósa megvédésére hajlana (mert úgy tartják, igencsak bizalmas viszonyban van Varneyval), a királynő elé terjesztett panasz mindkettőt észre térítheti. Őfelsége az ilyen ügyeket szigorúan bírálja el, és (ha tán nem felségárulás ilyet mondani) inkább megbocsátja állítólag, ha egy tucat udvaronc beleszeret, mint ha egyetlenegy is más nőre vet szemet. Tehát kurázsi, vitéz vendégem! Mert ha Sir Hugh nevében kérvényt helyez a trón zsámolyához, s pajzsul teszi elé saját sérelmét, a kegyenc gróf előbb merne a megáradt Temzébe ugrani, mint Varneyt mentegetni ilyen természetű ügyben. De ha a siker némi reményével akar belefogni, hivatalosan kell eljárnia; és nem maradhat itt, hogy ölre menjen a főlovásszal, aki a nagyúr titkos tanácsosa is egyben, és nem teheti ki magát a csatlósai tőrének, hanem igyekezzen Devonshire-be, írasson egy kérvényt Sir Hugh Robsart nevében, és szerezzen minél több barátot, hogy támogassák ügyét az udvarnál.

- Bölcsen beszéltél, fogadós uram - mondta Tressilian. - Megfogadom a tanácsodat, és holnap jó korán útra kelek.

- Nem, induljon még az éjjel, uram, mielőtt holnapra virrad - felelte a gazda. - Sose imádkoztam még buzgóbban egy vendég jöttéért, mint most azért, hogy kegyelmed biztonságban távozzon innét. Öcsém sorsa minden bizonnyal az lesz, hogy fölakasztják valamiért, de nem szeretném, ha egy tiszteletre méltó vendégem meggyilkolása volna rá az ok. Jobb biztonságosan utazni sötétben, legalábbis úgy tartja a közmondás, mint egy gyilkossal a sarkadban nappal. Jöjjön, uram, saját érdekében sürgetem. A lova és mindene készen áll, s ihol a számlája.

- Kevés híján egy arany - mondta Tressilian, mikor átnyújtotta a kocsmárosnak -; a többit add lányodnak, a bájos Cicelynek, s a cselédségnek.

- Meg fogják ízlelni bőkezűségét, uram - felelte Gosling -, kegyelmednek pedig meg kéne ízlelni lányom ajkát kegyes elismerés gyanánt, de ez órában ő nem jöhet ki, hogy megtisztelje búcsúzásakor.

- Ne nagyon bízd lányodat a vendégeidre, jó fogadósom - mondta Tressilian.

- Ó, uram, mértéket tartunk, de nem csodálom, hogy kegyelmed mindannyiuktól tart. Szabad volna tudnom, minő arccal fogadta a hölgy tegnap a kastélyban?

- Bevallom - felelte Tressilian -, haragos és zavart volt, ami nem sok reménnyel kecsegtet, hogy magához tért szerencsétlen öncsalásából.

- Ez esetben, uram, nem tudom, miért kellene egy olyan nőszemély védangyalát játszania, aki hallani sem akar kegyelmedről, és kihívnia egy kegyenc kegyencének a haragját, aki van olyan veszedelmes, mint a régi mesekönyvekben szereplő sárkány, amivel a kóbor lovagok találkoztak.

- Igazságtalanul vélekedsz rólam, fogadós uram, rettentően igazságtalanul - mondta Tressilian -; nem azt kívánom én, hogy Amy valaha is másképp gondoljon énrám. Csak azt akarom látni, hogy visszakerül atyjához, s ezzel minden teendőm, ami még Európában - vagy talán a világon - vár rám, el van intézve, befejeztetett.

- Bölcsebb határozás volna inni egy kupa bort, és elfelejteni a lányt - vélekedett a gazda. - De a huszonöt év meg az ötven másképp nézi e dolgokat, kivált akkor, ha az egyik pár nézőke egy ifjú vitéz koponyájában, a másik pedig egy vén kocsmároséban ül. Szánom kegyelmedet, Tressilian úr, de nem látom, miként lehetnék segítségére.

- Csak annyiban, fogadós uram - felelte Tressilian -, hogy figyeld, mi történik a kastélyban, amit könnyen kitudhatsz anélkül, hogy gyanússá tennéd magad, mivel a sörcsarnokba mindenféle hír eljut; és kérlek, közöld a híreket írásban azzal a személlyel, és senki mással, aki ezt a gyűrűt átadja majd neked jel gyanánt - nézd meg jól -, értékes gyűrű, és szívesen neked adom.

- Nem, uram - mondta a gazda -, nem kívánok én jutalmat... és nem is látszik tanácsosnak előttem, lévén magam is a világ szeme előtt, bekapcsolódnom ily sötét és veszedelmes ügybe. Nem fűződik hozzá érdekem.

- Neked és minden atyának az országban, aki szeretné megóvni leányát a szégyen, a bűn és a nyomorúság csapdáitól, mélyebb érdeke fűződik ehhez, mint bármihez, amit a föld mutatni tud.

- Hát, jó uram - felelte a gazda -, ezek bizony szép szavak, és én lelkem mélyéből sajnálom is a nyíltszívű öregurat, aki elvesztegette birtokát a bőkezű gazdálkodással hazája becsületéért, most pedig lányát, öregkorának támaszát is elragadja mellőle ilyen rőt kánya, mint ez a Varney. És jóllehet a kegyelmed szerepe ebben az ügyben fölöttébb vakmerő, nem bánom, fölcsapok én is szilaj kalandornak, segítek derék próbálkozásában, hogy visszaszerezze a jó öreg leányát, már amennyire hűséges hírnökeként szolgálhatok. És miután hű leszek kegyelmedhez, arra kérem, kegyelmed is bízzon bennem, és tartsa meg titkomat; mert rosszul jönne a Fekete Medve közönségének, ha azt beszélnék, hogy a fogadós ilyen dolgokba ártja magát. Varneynak van annyi befolyása a törvénynél, hogy leszedesse nemes cégéremet a rúdról, ahol olyan büszkén himbálózik, bevonassa engedélyemet, és elúsztassa mindenemet padlástól pincéig.

- Bízzál nyugodtan a titoktartásomban, fogadós uram - mondta Tressilian -, nem fogok megfeledkezni szolgálatod különös jelentőségéről és a kockázatról, amit vállalsz... ne feledd, a gyűrű biztos jelem... Most pedig Isten veled, mert a te bölcs tanácsod volt, hogy a lehető legrövidebb időt vesztegessem itt.

- Kövessen hát, vendég uram - mondta a gazda -, és lépkedjen oly puhán, mintha tojásokon járna fenyőfa palló helyett. Egyetlen teremtett léleknek sem szabad megtudnia, mikor s hogy távozott.

Miután Tressilian felkészült az útra, Gosling hunyorgó lámpása fényénél végigvezette őt sok zegzugos folyosón, ahonnan egy külső udvarra jutottak, majd onnét egy távol eső istállóhoz, ahová a gazda már előbb elhelyezte vendége lovát. Segített neki felerősíteni a nyeregre egy útitáskát, amiben személyes holmijai voltak, kinyitotta a hátsó kaput, azután egy meleg kézszorítással és azon ígéretének megismétlésével, hogy figyelemmel kíséri a kastélyban történteket, elbocsátotta vendégét magányos útjára.

 

KILENCEDIK FEJEZET

Nyirkos viskó volt, hová nem kerül
Vendég: kovácsnak szolgált műhelyül;
Füstben villogott meztelen, inas
Karja, s az üllő sírt, hevült a vas,
S míg paripákra formált görbe patkót;
Körötte szikra sistergőn kavargott.

(Gay: Trivia)

Minthogy maga az utas és Giles Gosling is úgy látta helyesnek, ha Tressilian nem mutatkozik Cumnor környékén az esetleg korán kelők előtt, a fogadós elmagyarázott neki egy mellékösvényeken és dűlőkön át vezető útvonalat, amelyen - feltéve, ha pontosan követi az összes kanyarodókat és rövidítéseket - eljuthatott a Marlborough-nak vivő országútra.

Mint azonban minden egyéb tanácsot, úgy ezt az utasítást is jóval könnyebb volt adni, mint betartani; és az útvonal bonyolultsága, az éj sötétsége, nemkülönben Tressilian járatlansága, no meg a szomorú és nyugtalanító gondolatok folytán, melyekkel elméjének meg kellett küzdenie, oly lassan haladt előre, hogy a hajnal a Fehérló völgyében találta, mely a dánok^[34] hajdani vereségéről nevezetes; itt lova elrúgta az egyik patkóját, e baleset pedig útjának megakasztásával fenyegetett, mivel a derék jószág lesántult, s így gazdája nem sok hasznát vehette. Elsőül tehát egy kovács felől próbált tudakozódni, de azzal az egy-két, lassú észjárású, mogorva paraszttal, akik ily korán igyekeztek munkájuk után, semmire se ment, mert kurta és közömbös válaszokat adtak kérdéseire. Végül is, azt tartván szem előtt, hogy útitársa minél kevesebbet szenvedjen a szerencsétlen baleset miatt, Tressilian leszállt a nyeregből, és egy kis falu irányába vezette lovát, abban a reményben, hogy ott vagy megleli a számára jelenleg szükséges mesterembert, vagy legalább útbaigazítják, hol találhatja. Egy mély és sáros ösvényen végül bevergődött a faluba, amelyről kiderült, hogy mindössze öt-hat nyomorúságos viskóból áll, melyeknek az ajtajában néhány ember, kinézetre éppoly primitív mindegyik, akárcsak a viskójuk, napi munkájához készülődött. Az egyik kunyhó azonban határozottan jobb külsejű volt, és az öregasszony, aki a küszöbét söprögette, valamivel kevésbé primitívnek tűnt, mint szomszédai. Hozzá intézte Tressilian a sokszor elismételt kérdést, hogy van-e itt vagy a környéken egy kovács, akinél megpatkoltathatná a lovát. Az asszony különös kifejezéssel nézett a szemébe, és így felelt:

- Kovács! Hászen hogyne vóna kovács... osztán mit akarsz tüle?

- Hogy patkolja meg a lovamat, jóasszony - válaszolt Tressilian -; láthatja, hogy leesett a lábáról a patkó.

- Vakáció úr! - kiáltotta az asszony anélkül, hogy egyenesen válaszolt volna Tressiliannek. - Herasmus Vakáció úr, gyüjjön mán, beszéljen evvel az emberrel, tegye mán meg.

- Favete linguis[35] - szólalt meg egy hang belülről -; nem jöhetek most, Sludge anyó, legédesebb reggeli tanulmányaimba merültem.

- Node mégiscsak, Vakáció úr, gyüjjön mán elő, gyüjjön elő, no... Van itt egy ember, aki Wayland kovácsot akarja, nekem meg nincs kedvem megmutatni az utat az ördöghö... a lova elhagyta a patkóját.

- Quid mihi cum caballo?[36] - felelt a tudós ember belülről. - Úgy látom, száz ember között egy bölcs ha akad, nélküle pedig nem tudnak egy lovat se megpatkolni!

Azzal előcsoszogott a derék pedagógus, öltözéke ugyanis ennek mutatta. Magas, szikár, görnyedt termete volt, koponyáját vékony szálú, őszbe csavarodó hajzat födte. Vonásai a megszokott tekintélyt tükrözték, amit, azt hiszem, még Dionysius^[37] hozott magával a trónusról az iskolamesteri pulpitusra, és örökül hagyott minden hivatásbélire. Fekete kanavásztalárját deréktájt öv szorította össze, amelyről tőr vagy más fegyver helyett jókora bőriszák fityegett, benne toll és kalamáris. Nádpálcája másik oldalt csüngött, mint Harlequin^[38] fakardja, kezében pedig elrongyolódott könyvet szorongatott, amit az imént oly buzgalommal tanulmányozott.

Tressilian külső megjelenését látván, akit jobban föl tudott becsülni, mint a falubeliek, a tanító megemelte süvegét, és ily szavakkal köszöntötte:

- Salve, domine. Intelligisne linguam Latinam?[39]

Tressilian összeszedte latin tudományát, és így felelt:

- Linguae Latinae haud penitus ignarus, venia tua, domine eruditissime, vernaculam libentius loquor.[40]

A latin válasz oly hatást tett az iskolamesterre, mint a szabadkőművesek jele szokott állítólag a vakolókanál testvériségének tagjaira. Tüstént fölébredt érdeklődése a pallérozott utas iránt, komoly ábrázattal hallgatta a fáradt lóról és az elhagyott patkóról szóló beszámolót, majd ünnepélyesen így felelt:

- Mi sem tűnnék egyszerűbbnek, nagyságos uram, mint azt válaszolni, hogy alig egy röpke mérföldnyire lakik e tuguriától, azaz kunyhótól a legkiválóbb faber ferrarius, a legtökéletesebb kovács, ki valaha vasat vert egy ló patájára. Mármost ha így felelnék, bizonyos vagyok benne, hogy ön compos voti-nak, vagy miként a közönséges halandók mondják, beérkezett embernek vélné magát.

- De legalábbis világos választ kapnék egy egyszerű kérdésre - mondta Tressilian -, ami ebben az országban, úgy látszik, nem könnyű.

- Akár egy bűnös lelket küldenének a gonoszhó - szólt közbe a vénasszony -, annyit ér, ha egy eleven lelket Wayland kovácshó küldenek.

- Nyugalom, Sludge anyó! - intette le a pedagógus -; pauca verba, Sludge anyó; nézz a kása után, Sludge anyó; curetur jentaculum,^[41] Sludge anyó; ez az úr nem a komaasszonyod. - Majd Tressilianhez fordulva fentebb stílben folytatta. - Ilyenformán, nagyságos uram, valóban felix bis terque[42] vélné magát, ha megmutatnám önnek ama bizonyos kovács lakhelyét?

- Uram - felelte Tressilian -, ez esetben mindent megkapnék, amire jelenleg szükségem van: vagyis egy lovat, ami tovább tud vinni... ahol már nem hallom a tudományodat. - Ez utóbbi szavakat magában mormolta.

- O coeca mens mortalium! - felelte a tudós férfiú. - Jól énekelte volt Junius Juvenalis, numinibus vota exaudita malignis![43]

- Tudós magister uram - mondta neki Tressilian -, a kegyelmed műveltsége annyira felülmúlja szerény értelmi képességeimet, hogy meg kell bocsátania, ha másutt keresek oly felvilágosítást, mit jobban értek.

- Lám megint - felelt a pedagógus -, mily örömest menekül ön attól, ki pedig szívesen tanítaná! Helyesen mondta Quintilianus...^[44]

- Könyörgöm, uram, hagyja egy percre Quintilianust, és feleljen inkább egyetlen szóval, és angolul, ha tudománya le tud ereszkedni idáig, van-e itt hely, ahol lovam pihenhet egyet, míg meg nem patkoltathatom?

- Ennyi szívességet, uram - mondta a tanító -, könnyedén tehetek önnek, mert ámbátor e falucskában (nostra paupera regna) nincsen rendes hospitium,^[45] mint azt névrokonom, Erasmus^[46] nevezi; mivelhogy azonban uraságod, úgy tetszik, némelyest megismerte vagy legalább megízlelte a remekírókat, latba vetem befolyásomat e ház derék asszonyánál, hogy megvendégelje kegyelmedet egy tányér kásával - ezzel az egészséges eledellel, amire nem találtam latin szót -, lova majd a tehénistállóban kap helyet, valamint egy nyaláb édes szénát, aminek a jóasszony oly bőviben van, hogy tehenéről elmondható: foenum habet in cornu; és ha úgy tartja kedve, hogy kitüntet társaságával, a lakoma önnek ne semissem quidem[47] kerül, Sludge anyó ugyanis nagyon le van kötelezve nekem a fáradozásomért, melyet reményteljes örökösének, Dickie-nek a fejére s fenekére pazaroltam, fájdalmasan bebarangoltatván őkelmével a nyelvtan minden zegét-zugát.

- Isten fizesse meg érte, Herasmus mester - mondta a jó anyó -, és adja, hogy a kis Dickie-nek még a nyelve is tanult legyen! Ami meg az urat illeti, ha itt méltóztatik neki maradni, a reggeli ott lesz az asztalon egy kicsavart mosogatórongyban; a lóeledelért meg az embereledelért pedig nem vagyok olyan zsugori, hogy kérjek egy pennyt is.

Lova állapotára figyelemmel, Tressilian egészében véve nem látott jobb megoldást, mint élni a fölöttébb művelten kinyilvánított és vendégszeretően alátámasztott meghívással, és bízni abban a lehetőségben, hogy amikor a jó pedagógus már minden beszédtémát kimerített, talán leereszkedik odáig, hogy megmondja neki, hol találhatja a kovácsot, akiről beszéltek. Belépett tehát a kunyhóba, helyet foglalt a nagytudományú Erasmus Vacatio magister társaságában, megosztotta vele a kásáját, és jó félóráig hallgatta tudós előadását önnönmagáról, mikor végre rá bírta venni, hogy térjen át egy másik témára. Az olvasó bizonyára készséggel meg fogja bocsátani, ha nem kísérjük végig a nagytudományú férfiú történetének minden részletén, melyekkel Tressiliant kitüntette, s melyek röviden így összegezhetők.

Hogsnortonban született, ahol a népi szólás szerint a disznók orgonán játszanak; mely szólásmondást a pedagógus allegorikusan úgy értelmezte, hogy Epicurus^[48] kondájára vonatkozik, melyben Horatius magát hízónak vallotta.^[49] Erasmus nevét részben onnan eredezteti, hogy atyja egy jó hírű mosónő fia volt, aki a nagy tudósnak mindvégig gondoskodott a tiszta fehérneműről, amíg Oxfordban élt; ez pedig nem volt könnyű feladat, mivel mindössze két inge volt, s mint a derék asszony mondogatta "az egyik rajta, a másik meg mosásban". Az egyik ilyen camiciae-nek^[50] a maradványai, mint Vacatio mester büszkén elmondotta, a mai napig a birtokában vannak, minthogy nagyanyja szerencsére megőrizte őket számlája kiegyenlítésének céljából. De úgy vélte, volt egy még magasabb és döntőbb ok is, amiért az Erasmus nevet adományozták neki, jelesen anyja titkos előérzete, hogy a keresztelendő gyermekben nagy géniusz rejtezik, melynek révén híre egyszer még versenyre kél a nagy amszterdami tudóséval. Családi neve az iskolamestert éppoly beható értekezésre indította, mint keresztényi megnevezése. Arra a feltevésre hajlott, hogy a Vacatio nevet quasi lucus a non lucendo[51] viselte, mivel oly kevés vakációt adott tanítványainak. - Innen a tanító klasszikus elnevezése - mondotta - a Ludi Magister, mert a tanító megfosztja a gyerekeket a játéktól. - Másrészt azonban, úgy vélte, nevének lehet egy teljesen más magyarázata is, mégpedig utalhat kiváló tehetségére élőképek, táncjátékok, majálisok és más efféle iskolai vigasságok rendezésében, amiben, közölte határozottan Tressiliannel, feltétlenül neki volt a legcsiszoltabb és legtalálékonyabb fantáziája egész Angliában; olyannyira, hogy az ilyen mulatságok kitalálásában való jártasságának híre eljutott sok tiszteletre méltó egyén fülébe is, mind vidéken, mind az udvarban, sőt még a nemes Leicester gróf is hallott róla... - És jóllehet mostanában mintha megfeledkezett volna rólam temérdek államügye közepette - mondotta -, mégis bizonyos vagyok benne, hogy ha valami bájos mulatságot kéne rendeznie a királynő őfelségének, ló és ember keresné Erasmus Vacatio szerény hajlékát. Addig is nagyságos uram parvo contentus,^[52] hallgatom nebulóim ragozását és elemzését, s a múzsák segedelmével igyekszem elütni az időt. Midőn pedig levelet írok külországi tudósoknak, mindenkor úgy jegyzem alá nevemet, mint Erasmus ab Die Fausto^[53] és élveztem az e címmel kitüntetett tudósnak járó megkülönböztetést; tanúm rá a nagytudományú Diedrichus Buckerschockius, aki nekem ajánlotta e cím alatt a tau[54] betűről írt értekezését. Egyszóval, uram, mindig boldog és kitüntetett ember voltam.

- Legyen is minél tovább, jó uram! - mondta az utas. - Ámde engedjen meg egy kérdést, saját tudós stílusában, Quid hoc ad Iphycli boves,^[55] mi köze mindennek szegény paripám megpatkolásához?

- Festina lente[56]- felelt a nagytudományú férfiú -, tüstént rátérünk erre is. Tudnia kell, hogy úgy két-három esztendeje errefelé vetődött egy bizonyos egyén, aki magát Doktor Doboobie-nak nevezte, ámbátor meglehet, hogy még a magister artium-ot^[57] sem írta meg, legfeljebb üres hasa jogán. Vagy az is lehet, hogy ha volt egyáltalán valami címe, az ördögtől kapta, mert olyanféle volt, akit a közönséges nép fehér boszorkánynak hív: fortélyos ember... De látom, jó uram, kegyelmed türelmetlen; ám ha valaki nem adhatja elő a történetet a maga módján, miből gondolja, hogy elő tudja adni a kegyelmed módján?

- Nos hát, tanult uram, mondja a sajátján - felelte Tressilian -; csak utazzunk egy kissé gyorsabb iramban, mert időm igen rövid.

- Nos, uram - folytatta Erasmus Vacatio dühítő rendíthetetlenséggel -, én nem azt mondom, hogy eme Demetrius, mert így nevezte magát, mikor külországban járt, valóságos varázsló volt, de annyi bizonyos, hogy saját bevallása szerint a Rózsakereszt titkos rendjéhez tartozott, és Geber tanítványának tekintette magát (ex nomine cujus venit verbum vernaculum "gibberish",^[58] azaz zagyvaság). Úgy gyógyított sebet, hogy a fegyvert kente be a fájó rész helyett; tenyérből jósolt; szitával és ollóval fedezte fel a lopott holmit; gyűjtögette a beléndek meg a mérgespáfrány magvait, amelynek révén az ember láthatatlanná válhat, azt állította, hogy közel került a panacea, vagyis az egyetemes elixír feltalálásához, és jó ólmot silány ezüstté tud változtatni.

- Más szóval - szólt közbe Tressilian -, sarlatán volt, közönséges csaló; de mi köze mindennek szegény paripámhoz és a patkóhoz, amit elhagyott?

- Nagyságod türelmével - felelte a bőbeszédű literátus ember - tüstént meg fogja érteni... patientia vagyis türelem tehát, nagyságos uram, mely szó Marcus Tulliusunk szerint difficilium rerum diurna perpessio.[59] Ez a bizonyos Demetrius Doboobie, miután ekképpen működött a vidéken, mint azt ábrázoltam volt, kezdett ismertté válni inter magnates, az ország első emberei közt, és valószínűleg nagy dolgokra is tört volna, ha a közhiedelem szerint (mert nem állítom, hogy ez biztos tudásommal összhangban áll) az ördög nem követeli jussát egy sötét éjszakán, és el nem repül Demetriusszal, akinek azóta se híre, se pora. Nomármost, itt jön a medulla, történetemnek a veleje. Ennek a doktor Doboobie-nak volt egy szolgája, egy szegény ördög, akit azért tartott, hogy a kemencéjét fűtse, meg pontos mértékre állítsa, kikeverje az orvosságait, fölrajzolja a köreit, hízelegjen pácienseinek, et sic de caeteris...[60] Szóval, nagyságos uram, miután a doktor ily különös mód eltűnt, megdöbbentve az egész vidéket, ez a szegény pára azt gondolja magában, Maro^[61] szavaival: Uno avulso non deficit alter![62] És miként az inas is berendezkedik gazdája boltjában, ha amaz meghal, vagy nyugalomba vonul, ez a Wayland is átveszi néhai gazdájának veszedelmes mesterségét. Csakhogy, nagyságos uram, ámbátor a világ mindig kész áltatni magát méltatlan emberek beképzelt meséivel, akik tulajdonképpen csak saltim banqui és charlatani,^[63] noha birtokolta az orvostan doktorainak modorát és mesterfogásait, e szegény Zanynak, ennek a Waylandnek a praktikái mégis ügyetlenek voltak ahhoz, hogy elhiggyék őket, és nem is akadt egyetlen falusi, közönséges fajankó sem, aki ne ingerkedett volna vele Persius^[64] szellemében, noha saját, faragatlan fogalmazásában:

Diluis helleborum, certo compescere puncto
Nescius examen? vetat hoc natura menendi;

- amit ekképpen tettem át saját ügyefogyott parafrázisomban:

Míg nem tudod, a hunyorból mikor
Hány gramm kell s hozzá mennyiféle por;
Keverni tilt a gyógyszerész szigor.

Ráadásul a gazda rossz híre, különös és rejtélyes vége vagy legalábbis hirtelen eltűnése a legelszántabbak kivételével mindenkit elriasztott attól, hogy tanácsot vagy véleményt kérjen a szolgájától; amiért is a nyomorult férget eleinte az a veszély fenyegette, hogy összeroskad az éhségtől. Az ördög azonban, aki Demetrius, vagyis Doboobie halála óta őt szolgálja, új fortélyra vezette. A gazfickó most, a sátán inspirációjára-é avagy tán régebbi mesterségéhez visszatérve, ki tudja, lovat vasal, s jobban, mint ember valaha Angliától Izlandig; föl is hagyott az emberiségnek nevezett kétlábú tollatlan állatfaj^[65] doktorálásával, ehelyett teljesen lópatkolásra adta magát.

- Csakugyan? S hol lakik? - kérdezte Tressilian. - Jól patkol?... Igazítson hozzá, kérem, de nyomban.

A félbeszakítás nem tetszett a magisternek, ezért így kiáltott fel:

- O, coeca mens mortalium!... noha ezt az idézetet, mellesleg, használtam már. Bárcsak a klasszikusok kölcsönöznének nekem annyi erőt, hogy megállítsam vele azokat, akik oly könnyen rohannak vesztükbe. Hallgassa hát meg, könyörgöm, ennek az embernek a viselt dolgait - folytatta -, mielőtt oly könnyelműen kitenné magát veszélyének...

- Nem fogad ám el pénzt a munkájáért - szólalt meg most az asszonyság, aki végig ott állt, mintegy megbabonázva a finom szavaktól és velős mondásoktól, melyek oly bőségesen áradtak tudós lakójának, Vakáció mesternek az ajkáról. De a közbeszólás bosszantotta a magistert, még inkább, mint az utasé.

- Nyugalom, Sludge anyó - mondta -; maradj a helyeden, ha nincs ellenedre. Sufflamina,^[66] Sludge anyó, és hagyd, hogy kifejtsem ezt a dolgot nagyságos vendégünk előtt... Uram - fordult ismét Tressilianhez -, ez az öreg asszonyszemély igazat beszél, ha a maga bárdolatlan módján is; mert bizony, eme faber ferrarius, vagyis kovács nem fogad el pénzt senkitől.

- Amiből biztosan kiteszik, hogy az ördöggel cimborál - vágta rá Sludge anyó -; merthogy jó keresztény nem utasítaná vissza a munkája bérét.

- Az öregasszony ismét rátapintott - mondta a pedagógus -; rem acu tetigit, más szóval, fején találta a szöget. Ez a Wayland csakugyan nem fogad el pénzt, de nem is mutatkozik senki előtt.

- És ért egyáltalán ez a háborodott, mert én annak tartom - kérdezte az utas - valamit is a mesterségéhez?

- Ó, uram, ebben adjuk meg a sátánnak, ami a sátáné... Mulciber^[67] valamennyi Cyclopsával együtt nem múlhatná felül. De bizonnyal nem volna bölcs dolog tanácsot vagy segítséget kérni attól, aki oly nyilvánvalóan szövetkezett a gonosz szellemmel.

- Pedig szerencsét kell próbálnom nála, jó Vakáció mester - mondta Tressilian és fölállt -; mivel pedig lovam már bizonyára beabrakolt, megköszönöm kegyelmednek a bőkezű vendéglátást, és arra kérem, mutassa meg nekem, merre lakik ez az ember, hogy segítségével folytathassam utamat.

- Úgy bizony, mutassa csak meg néki, Herasmus úr - mondta az öreg asszonyság, aki talán már szerette volna kitudni házából a vendéget -; menni köll, ha az ördög hajt.

- Do manus - felelte a magister -, engedek... de tanúnak hívok mindenkit, hogy én felvilágosítottam e tiszteletre méltó urat arról, minő szörnyűségeket követett és követ majd el tulajdon lelke ellen, ha így trafikál a sátánnal. Nem is megyek magam a vendégünkkel, hanem inkább tanítványomat küldöm... Ricarde! Adsis, nebulo.[68]

- Engedelmével, de ezt már nem - szólt most az öregasszony -; a maga lelkét kiteheti a veszélynek, ha úgy tetszik, de az én fiamat nem fogja ilyesmibe keverni; és csodálkozok is kenden, Domine Doctor, hogy ilyen szolgálatot akar kérni a kis Dickie-től.

- Ugyan, Sludge anyó - felelte a tanító -, Ricardus csak a dombtetőig megy, és ujjával mutatja meg onnan az idegennek Wayland kovács lakhelyét. Ne hidd, hogy bármi baj érheti, mikor csak ma reggel olvasott böjtölve egy fejezetet a Septuagintá-ból,^[69] azonfelül kapott egy leckét a görög testamentumból is.

- Igen - felelte az anyja -, én meg belevarrtam egy rontásűző szilfagallyacskát a kicsike zekéjének a nyakába, mióta ez a gyalázatos tolvaj elkezdte itt a praktikáit emberen meg barmokon.

- És minthogy amúgyis gyakran jár (erősen gyanakszom rá) csak úgy saját mulatságára ennek a bűbájosnak a környékére, egyszer elmehet oda, vagy a közelébe a mi kedvünkért is, hogy segítsen ennek az idegennek... Ergo, heus, Ricarde! Adsis, quaeso, mi didascule.^[70]

A nebuló ily nyájas hívogatásra végül is besomfordált a szobába; fura, esetlen, cammogó süvölvény volt, satnya termete alapján tizenkét-tizenhárom évesnek látszott, pedig valójában bizonyára idősebb lehetett egy-két esztendővel, rőt, bozontos kobakja volt és szeplős, barnára sült ábrázata, pisze orra, hosszú álla, kíváncsi, szürke szeme, s hozzá valami mulatságos, ferde nézése, mintha folyton oldalvást akarna sandítani, bár valószínűleg nem szándékosan. Lehetetlen volt úgy rápillantani a lurkóra, hogy az embernek ne támadjon nevethetnékje, kivált akkor, ha Sludge anyó elkapta és megcsókolta rúgkapálva ellenkező fiacskáját, és drága szépséges virágszálának nevezte.

- Ricarde - mondá a tanító -, eredj most nyomban ezzel a nagyságos úrral a dombtetőre, és mutasd meg neki Wayland kovács műhelyét.

- Jó kis megbízás reggelre - válaszolt a fiú nyájasabban, mint Tressilian számított rá -; és ki tudhatja, hogy nem ragad el az ördög, mielőtt visszaérnék?

- Biz' úgy ám, kincsem - így Sludge anyó -, maga is kétszer meggondolhatta volna Domine, mielőtt a gyönyörűségemet ilyen helyekre küldözgeti. Nem ilyesmiért töltöm a hasát, és adok ruhát a hátára, de nem ám!

- Eh... nugae,^[71] jó Sludge anyó - felelt a tanító -, biztosítlak, hogy a sátán, ha egyáltalán ő forog ebben az ügyben, haja szálát se görbíti meg a fiacskádnak; mert Dickie el tudja ám mondani a pater noster-t,^[72] de gyöngyen, és ellene szegül a gonosz léleknek... Eumenides, Stygiumque nefas.^[73]

- Igen, én meg, mint mondtam, varrtam néki veres berkenyéből is nyakravalót - mondta a jóasszony -, ami jobban megoltalmazza, lefogadom, mint a maga papos tudománya; de hiába, csak nem okos dolog incselkedni az ördöggel vagy a cimboráival.

- Kedves fiam - mondta Tressilian, aki látta egy groteszk vigyorból, Hogy Dickie hajlamosabb saját indítékai alapján cselekedni, mintsem az idősebbek utasításait követni -, kapsz tőlem egy ezüstöt, ha elvezetsz ennek az embernek a műhelyéhez.

A fiú értő oldalpillantást vetett rá, ami beleegyezést látszott ígérni, ezzel egyidejűleg felkiáltott:

- Elkalauzolom Wayland kovácshoz! Hisz nem megmondtam, nem bánom, ha el is repül velem az ördög, akár ott kinn a héja - és az ablak felé sandított -, amelyik épp most ragadja el a nagyi egyik csirkéjét?

- A héja! A héja! - sikoltott erre az asszony, és rémületében mindenről megfeledkezve szaladt csirkéi védelmére, ahogy csak öreg lábai bírták.

- Nahát akkor - mondta a süvölvény Tressiliannek -, fogja a kalapját, vezesse elő a lovát, és ide az ezüstöt, amiről beszélt.

- De nem, várj csak - szólt közbe a tanító. - Sufflamina, Ricarde!

- Várjon maga - felelte Dickie -, és találja ki, mit mond majd nagyinak, amiért elküldött az ördöghöz.

A tanító, tudatában lévén a reá háruló felelősségnek, hanyatt-homlok igyekezett elkapni a süvölvényt, hogy otthon tartsa; ám Dickie kisiklott a kezei közül, kirontott az udvarra, majd fölszaladt egy közelben levő halomra, mialatt a tanító, úgy látszik, tapasztalatból okulván, lemondott róla, hogy tanítványát lábai gyorsaságára hagyatkozva utolérje, ehelyett a legmézesmázosabb jelzőkhöz folyamodott, amiket a latin szókincs csak ismer, és úgy igyekezett visszatéríteni. De a mi anime, corculum meum[74] és más efféle klasszikus kedveskedések süket fülekre találtak a szökevénynél, aki csak szökdécselt a halom tetején, mint valami manó holdvilágnál, és integetett Tressiliannek, hogy kövesse.

Az utas nem is késlekedett, hanem elővezette lovát, és elindult, hogy utolérje dzsinnszerű kalauzát, miután a szegény, faképnél hagyott tanítóra rátukmált némi fizetséget a szórakoztatásért, s ezzel némileg feledtette a derék pedagógus félelmét, amellyel a ház idős gazdasszonyának visszatértét várta. Ez nyilván hamarosan be is következett, mert alig haladt egy darabot az úton Tressilian kalauzával, mikor repedt hangú asszonyi sikoltozás ütötte meg a fülüket, melybe Erasmus Vacatio mester klasszikus dörgedelmei vegyültek. Dickie Sludge azonban, aki egyként süket volt az anyai aggodalom és a tanítói tekintély hangjaira, gondtalanul ugrándozott Tressilian előtt, és csupán annyit jegyzett meg:

- Na, ha már rekedtre kiabálták magukat, nyalhatják majd a mézesbödönt, mert a tanítóm tegnap este fölfalta az összes lépes mézet.

 

TIZEDIK FEJEZET

Ott volt a gazda, amikor beléptek,
Kétrét görnyedve dolgozott a földön,
Nyomorúságos, elgyötört kisértet,
Szeme besüppedt, mint ki messziről jön,
S arcát csonttá aszalta hosszú börtön.

(A tündérkirálynő)

- Messze vagyunk még a kovács műhelyétől, szép fiam? - érdeklődött Tressilian ifjú kalauzától.

- Hogyan szólított? - kérdezte a fiú oldalról sandítva rá szúrós szürke szemével.

- Szép fiamnak... sértőnek találod, gyermekem?

- Nem, de ha maga együtt volna a nagyimmal meg Domine Vacatióval, kórusban énekelhetnék a régi nótát, hogy:

Bolondságban
Nagyok vagyunk mi hárman...

- És ugyan miért, kisöreg? - kérdezte Tressilian.

- Mert - felelte a csúf süvölvény - magukon hármukon kívül senki se hívott még engem szép fiamnak. Mármost a nagyi azért hív így, mert félvak a vénségtől, az elfogultságtól pedig teljesen az; a tanítóm meg, a szegény Domine, igyekszik behízelegni magát nála, hogy teli tál kását kapjon, és a legközelebb ülhessen a tűzhöz. De hogy maga miért hív szép fiamnak, azt csak maga tudhatja.

- Hát ha szép nem is, mindenesetre eszes kópé vagy. És a játszópajtásaid hogy hívnak?

- Manónak - vágta rá a fiú -, de nekem mégis inkább a saját csúf képem kell, mint az ő tökfejük, amiben nincs több ész, mint egy darab téglában.

- Akkor nem is félsz ettől a kovácstól, akit most látni fogsz?

- Hogy félek-e tőle? - felelte a fiú. - Ha az ördög volna, akinek az emberek tartják, akkor se félnék; de ha van is benne valami fura, éppúgy nem az ördög ez, mint maga; amit viszont nem mondanék el mindenkinek.

- Hát nekem miért mondod el, fiam? - kérdezte Tressilian.

- Mert maga másféle úr, mint azok, akiket itt mindennap látunk - felelt Dickie -; és ronda vagyok ugyan, mint a bűn, de nem szeretném, ha szamárnak vélne, különösen azért, mert egyszer még megeshetik, hogy kérek egy szívességet magától.

- És ugyan mit, fiam, akit nem szabad szép fiamnak hívnom?

- Ohó, ha most rögtön kérném - felelt a fiú -, biztos megtagadná, így hát várok vele, amíg egyszer az udvarban találkozunk.

- Az udvarban, Richard! Hát te az udvarba igyekszel? - kérdezte Tressilian.

- Igen, igen, most pont úgy csinál, mint a többiek - mondta a fiú -; fogadok, azt gondolja magában, mit akar egy ilyen ágrólszakadt, kétballábas süvölvény az udvarban? De csak hagyják Richard Sludge-ot; nemhiába lettem kakas ezen a szemétdombon. Éles ésszel megszépítem a pocsék pofámat.

- De mit szól majd nagyanyád, meg a mestered, Domine Vacatio?

- Amit akarnak - felelt Dickie -; az egyiknek van elég csirkéje, hogy számlálja, a másiknak meg elég nebulója, hogy csépelje. Már rég faképnél hagytam volna őket, és odébbálltam volna ebből a vacak kis faluból, de ez a Domine azt ígéri, hogy magával visz szereplőnek a következő élőképre, amit rendez, és azt mondják, hamarost nagy mulatság lesz.

- És hol tartják majd, kis barátom? - kérdezte Tressilian.

- Ó, valami kastélyban, messze északon - felelte kalauza. - Berkshire-hez képest a világ túlsó végén. De a vén Dominénk azt hajtogatja, hogy nélküle nem tudják megcsinálni, és lehet, hogy igaza is van, mert sok szép élőképet kimódolt már. Félig se olyan ostoba ám, mint gondolná az ember, ha olyasmibe kap bele, amihez ért; úgy köpi a verseket, akár egy színész, de Isten a tudója, ha fölbiztatnák, hogy lopjon el egy libatojást, hát bizony elpáholná a gúnár.

- Szóval te is szerepelni fogsz a következő mulatságon? - kérdezte Tressilian, akinek némileg fölcsigázta az érdeklődését a fiú bátor társalgása és éles szemű emberismerete.

- Becsületemre, azt ígérte - válaszolta Richard Sludge -, és ha megszegi a szavát, annál rosszabb lesz neki; mert ha én egyszer megbokrosodom, és hátat fordítok a falunak, úgy földhöz teremtem őkelmét, hogy bánni fogják a csontjai. Pedig nem szeretném bántani - folytatta -, mert a fárasztó vén bolondja sokat küszködött, hogy megtanítson mindenre, amit tud. De elég ebből... meg is érkeztünk a Wayland kovács műhelyéhez.

- Te tréfálsz, barátocskám - mondta Tressilian -, hisz nincs itt egyéb, csak a puszta láp meg egy csomó szikla körberakva, és egy nagyobb a közepén, akár egy cornwalli sírhalom.

- Igen, és az a nagy lapos kő középen, ami az álló kövekre van téve keresztbe - mondta a fiú -, az a Wayland kovács asztala, ahova le kell majd számolnia a pénzt.

- Mit akarsz ezzel a sületlenséggel? - kérdezte az utas, aki már kezdett megharagudni a fiúra és mérgelődni magára, amiért ilyen kótyagos vezetőre hagyatkozott.

- Csak lassan a testtel - felelte Dickie vigyorogva. - A lovát ahhoz az álló kőhöz kell kötnie, amelyikben a karika van, aztán füttyent hármat, és leteszi nekem az ezüstöt arra a másik lapos kőre, kisétál a körből, leül ennek a kis cserjésnek a nyugati szélére, jól vigyáz, nehogy akár jobbra, akár balra pillantson tíz percig, vagy amíg hallja, hogy cseng a kalapács, aztán ha elhallgatott, elmond egy imát, ami eltart egy jó percig, vagy elszámol százig, az is megteszi, utána bemehet a körbe, látni fogja, hogy a pénze eltűnt, a lova pedig meg van patkolva.

- A pénzem eltűnik, az biztos - felelte Tressilian -, de ami a többit illeti... Ide süss, kis koma, én nem vagyok a tanítód, de ha a bolondját akarod járatni velem, magamra vállalok egy részt a terheiből, és alaposan elnáspángollak.

- Az ám, ha meg tud fogni! - rikkantotta a fiú, azzal eliramodott a fenyéren, s fürgesége menten meg is hiúsította Tressilian abbeli szándékát, hogy utolérje, kivált a súlyos csizmáival. De az se volt kevésbé bosszantó a süvölvény viselkedésében, hogy nem erőltette magát a legnagyobb gyorsaságra, mint az, aki veszedelemben forog, vagy megijedt, csak annyira szaladt, hogy Tressiliant a hajsza folytatására ösztökélje, és szélvészgyorsan megugrott, mikor üldözője már azt hitte, hogy mindjárt elcsípi, aztán megint lelassított, futólépésben keringett körülte, hogy mindig ugyanott maradjon, ahonnan elindult.

Ez eltartott egy darabig, végül Tressilian kimerülten megállt, s már azon volt, hogy felhagy az üldözéssel, és egy kiadós káromkodással intézi el a ronda süvölvényt, aki ilyen nevetséges erőlködésre csábította. De a fiú, aki, mint az imént, most is a közelben levő dombtetőn állt, hosszú sovány kezével tapsolni kezdett, vékony ujjaival mutogatott rá, és vad, rút vonásait a csúfolódás és nevetés olyan képtelen kifejezésére fintorította, hogy Tressiliannek már az jutott eszébe, hátha csakugyan egy manót lát maga előtt.

Rettentő bosszúsan, de ugyanakkor ellenállhatatlanul feltörő hahotával, mert a fiú grimaszolása és ugrabugrálása fölöttébb idétlen volt, a cornwalli utas visszament a lovához, és fölült rá, hogy nagyobb reménnyel vehesse űzőbe Dickie-t.

A fiú, mihelyt észrevette ezt, azonnal kiabálni kezdett, hogy ne tegye tönkre a beteg lábú paripáját, inkább odaengedi magához, azzal a feltétellel, hogy egy ujjal se nyúl hozzá.

- Nem egyezkedem én veled, te förtelmes csirkefogó! - felelte neki Tressilian. - Egy pillanat múlva úgyis kezembe kaparintalak.

- Az ám, utazó úr - mondta a fiú -, csak épp olyan mocsár van itt mellettünk, hogy elnyelné az a királynő gárdájának valamennyi lovát is... Én rámegyek, aztán meglátom, maga hova kerül majd... Előbb hallja meg a bölömbikát bömbölni s a vadkacsát hápogni, mint hogy engem akaratom ellenére elfogna, annyit mondhatok.

Tressilian körülnézett, és a dombon túli talaj külsejéből ítélve úgy vélte, hogy a fiú igazat beszélhet, ezért elhatározta, hogy békét köt a gyors lábú, éles eszű ellenséggel.

- Gyere le hát - mondta -, te huncut kölyök! Hagyd abba a fintorgást, és gyere ide; nem bántalak, úri becsületemre mondom.

A fiú teljes bizalommal engedett hívásának, letáncolt álláspontjáról, de valami hetyke vidámsággal, közben egy pillanatra se vette le a szemét Tressilianről, aki újra leszállt a lóról, ott állt kezében a kantárral, kifulladva és meglehetősen kimerülve az eredménytelen erőlködéstől, míg a süvölvény szeplős homlokán egyetlen csepp izzadság sem látszott, inkább olyan volt, mint egy száraz, színtelen pergamendarab, amit ráfeszítettek egy hústalan koponyára.

- És mondd csak - faggatta Tressilian -, miért bánsz velem ilyen rútul, te tűzre való ördögfióka? Vagy mi volt a szándékod avval a képtelen mesével, amivel az imént el akartál ámítani? Vagy még inkább, mutasd meg nekem, de komolyan azt a kovácsműhelyt, és kapsz tőlem annyit, amiért egész télen vehetsz almát magadnak.

- Ha egy almáskertet akarna nekem adni - felelte Dickie Sludge -, akkor se mondhatok mást, mint amit mondtam. Tegye le az ezüstöt a lapos kőre, füttyentsen hármat, utána jöjjön, üljön le ide a cserjés nyugati szélére; én is ide ülök, és kitekerheti a nyakamat, ha két percen belül nem hallja meg, hogy dolgozik a kovács.

- Kísértést érzek, hogy szavadon fogjalak - mondta Tressilian -, de nem bánnám, ha csak félennyire volna nevetséges, amire rákényszerítesz a dévaj mulatságod kedvéért... na mindegy, kipróbálom a varázserődet. Szóval ide kell kötnöm a lovamat ehhez az álló kőhöz, az ezüstöt meg ide kell tennem, és hármat füttyenteni, ugye?

- Igen, de hangosabbat ám, mint egy rigófióka - figyelmeztette a fiú, ahogy Tressilian letéve a pénzt és félig-meddig szégyenkezve az ostobasága miatt, amit művel, hanyagul füttyentett egyet. - Hangosabban kell füttyentenie, mert ki tudja, hol a kovács, akinek fütyül? Amennyire én tudom, akár a francia király istállójában is lehet.

- De hisz az imént mondtad, hogy nem az ördög - vetette ellen Tressilian.

- Ember, vagy ördög - felelte Dickie -, látom már, hogy nekem kell előhívnom. - Ezzel füttyentett egy éleset és fülsértőt, méghozzá oly erőset, hogy Tressiliannek majd szétrepedt tőle a dobhártyája. - Én ezt nevezem füttyentésnek - mondta, miután háromszor megismételte -, de most fedezékbe, fedezékbe gyorsan, különben a derék Fájósláb nem lesz megpatkolva máma.

Tressilian, mialatt azon tűnődött, mi lesz ebből az egész hókuszpókuszból, kissé azért mégis megnyugodva, hogy valami csak lesz belőle, hiszen a fiú olyan bizalommal adta a kezébe magát, hagyta, hogy elvezessék a kis csalitnak és bokrosnak ahhoz a széléhez, amelyik a legtávolabb esett a kövektől, és ott letelepedett; minthogy pedig időközben eszébe jutott, hátha csak arra való az egész csalafintaság, hogy ezalatt ellopják a lovát, kezében tartotta a fiú gallérját, elszánva arra, hogy túszként őrzi lova biztonságáért.

- Na most hallgasson és figyeljen - mondta Dickie suttogóra fogva a hangját -, mindjárt meghallja egy kalapács kopácsolását, amit nem földi vasból kovácsoltak ám, mert az az érc, amiből csinálták, a holdból pottyant ide. - És csakugyan, Tressilian nyomban meghallotta egy kalapács könnyű ütését, úgy hangzott, mint amikor egy patkolókovács munkálkodik. Ez a hang annyira szokatlannak tűnt egy ilyen elhagyatott helyen, hogy önkéntelenül is összerezzent, de amint a fiúra pillantott, és ábrázatának huncutul gonosz kifejezéséből kiolvasta, hogy a süvölvény észrevette, és élvezi futó remegését, meggyőződött róla, hogy az egész játék egy összehangolt haditerv szerint folyik, és elhatározta, földeríti, ki vagy minő célból űzi ezt a tréfát.

Ennek megfelelően nyugton maradt, amíg a kalapács szólt, ami nagyjából addig tartott, ameddig egy lovat megpatkolnak. De mihelyt elhallgatott, Tressilian nem várva ki azt az intervallumot, amit kalauza megszabott, karddal a kezében fölpattant, futva megkerülte a cserjést, és szembe találta magát egy emberrel, akin bőrkötény volt, ám egyébként fantasztikus medvebőr öltözéket viselt, melyen rajtamaradt a szőr is, ugyanilyen sapkát, ami csaknem elrejtette viselőjének kormos, szutykos vonásait... - Jöjjön vissza, jöjjön vissza! - kiabálta a fiú Tressiliannek. - Különben széttépi... ember nem éli túl, ha ránéz. - A láthatatlan (de most már teljesen látható) kovács valóban fölemelte kalapácsát, és úgy tett, mint aki csatára készül.

Mikor azonban a fiú látta, hogy sem az ő figyelmeztetése, sem a kovács fenyegető fellépése nem látszik eltéríteni szándékától Tressiliant, hanem épp ellenkezőleg kivont karddal száll szembe a kalapáccsal, a kovácsnak kezdett kiáltozni:

- Wayland, ne nyúlj hozzá, mert megkeserülöd!... Az úr igazi úr, és bátor is.

- Szóval elárultál, Lidérc? - kérdezte a kovács. - Annál rosszabb rád nézve!

- Légy akármi - szólította meg Tressilian -, tőlem nincs mit félned, magyarázd meg hát, mire ez az eljárás, és miért űzöd mesterséged ily rejtélyes módon?

A kovács azonban Tressilian felé fordulván fenyegetően rivallt rá:

- Ki merészeli faggatni a Fényes Kristálypalota őrzőjét, a Zöld Oroszlán urát, a Veres Sárkány lovasát?... El innét!... Szedd az irhád, mielőtt előszólítom Talpackot tüzes lándzsájával, hogy törjön, zúzzon, perzseljen! - Szavait heves taglejtésekkel kísérte, miközben vadul hadonászott, és handabandázott a kalapáccsal.

- Nyughass, hitvány gazfickó, a cigánykodó halandzsáddal! - felelte megvetően Tressilian. - És kövess a legközelebbi békebíróhoz, vagy kettéhasítom a koponyádat.

- Csillapodj, könyörgöm, jó Wayland! - mondta a fiú. - Higgy nekem, a hetvenkedéssel itt semmire se mész; jó szóval kell megpróbálkoznod.

- Azt hiszem, nagyságos uram - szólt erre a kovács, leengedve kalapácsát, és most már nyájasabb, engedékenyebb hangon -, hogy ha ilyen szegény ember végzi a napi munkáját, megengedhető, hogy a maga módján végezze. A lova meg van patkolva, a kovács ki van fizetve... Mi dolga van még, mint nyeregbe ülni, és folytatni az útját?

- Nem, barátom, tévedsz - felelte Tressilian -; mindenkinek joga van letépni az álarcot a csalásról és a szemfényvesztésről; a te életmódod pedig fölébreszti a gyanút, hogy mindkettőben bűnös vagy.

- Ha ennyire eltökélte magát, uram - felelte a kovács -, nem segíthetek magamon másként, mint erőszakkal, amihez pedig nem szívesen folyamodnék kegyelmeddel szemben, Tressilian úr; nem mintha félnék fegyverétől, hanem mert derék, kegyes és kiváló úrnak ismerem, aki inkább segít, mint árt a megszorult szegényembernek.

- Jól beszéltél, Wayland - mondta a fiú, aki aggódva leste szóváltásuk kimenetelét. - De eressz be minket az odúdba, ember, mert nem tesz jót az egészségednek, ha itt álldogálsz kinn a szabad levegőn.

- Igazságod van, Manó - felelt a kovács, azzal odamenvén a kis rekettyésnek arra az oldalára, mely legközelebb esett a körhöz, átellenben azzal, ahol ügyfele csak az imént rejtőzködött, megkeresett egy csapóajtót, amit csodálatosan eltakartak a bokrok, fölemelte és lesüllyedvén a földbe, egyszerre eltűnt szemük elől. Tressilian kíváncsisága ellenére habozott kissé, hogy kövesse-e a fickót lefelé, ahol tán egy rablótanya búvik meg, különösen, amikor hallotta a kovács hangját a föld gyomrából: - Lidérc, te gyere utoljára, és zárd be jól az ajtót!

- Eleget látott már Wayland kovácsból? - kérdezte suttogva a süvölvény Tressiliantől csúfondáros vigyorral, mintegy jelezve, hogy észrevette társának habozását.

- Még nem - felelte Tressilian szilárdan; és fölocsúdva pillanatnyi határozatlanságából, rálépett a keskeny lépcsőre, mely a bejáratból nyílt, majd Dickie Sludge is követte, miután gondosan lezárta a csapóajtót, és ezáltal kirekesztette a nap legkisebb sugarát is. A lépcső azonban csak néhány fokból állt, és utána rövid, vízszintes folyosó következett, amelynek a végére baljós, vörös fény vetődött. Idáig érve, Tressilian, még mindig kivont karddal a kezében, megállapította, hogy balra fordulva, Manóval szorosan a sarkában egy kicsiny, négyszögletes, boltíves helyiségbe lépett, ahol egy kovácstűzhely állt; izzott benne a faszén, és füstje orrfacsaró bűzzel töltötte be a helyiséget, amitől meg is lehetett volna fulladni, ha nem vezet valami rejtett nyílás a kovácsműhelyből a szabadba. A fény, mely a vörösen izzó szénből és egy vasláncon lógó lámpásból jött, feltárta az odú belsejét, ahol egy üllő, egy fújtató, egy szénfogó, néhány kalapács, egy csomó kész lópatkó és más kovácsszerszámok mellett ott voltak a tűzhelyek, a lombikok, a tégelyek, a retorták és az alkímia egyéb kellékei is. A kovács groteszk figurája és a fiú csúnya, bizarr vonásai a faszén tüzének és a pislákoló lámpásnak a tompa, gyér fényénél remekül illettek az egész titokzatos berendezéshez, és e babonás korban ugyancsak próbára tették volna a legtöbb férfi bátorságát.

A természet azonban erős idegekkel áldotta meg Tressiliant, és jó neveltetése, melyet további tanulással oly szorgalmasan fejlesztett, nem engedett holmi fantáziaszülte félelmeknek; miután körülnézett, ismét feltette a kérdést a mesternek, kicsoda légyen ő, és mely véletlen folytán ismerte meg és szólította nevén.

- Nagyságod bizonyára emlékszik rá - felelte a kovács -, hogy úgy három esztendeje, Szent Luca estéjén egy vándor csepűrágó érkezett egy bizonyos házhoz Devonshire-ben, és bemutatta a tudományát egy nagyságos lovag és szép társa előtt... látom nagyságod arcáról, bármily sötét is van e helyt, hogy emlékezetem nem hagyott cserben.

- Eleget mondtál - felelte Tressilian, és elfordult, hogy a mesélő ne lássa, történetével mily fájdalmas emlékeket ébresztett fel akaratlanul benne.

- A csepűrágó - folytatta a kovács - oly pompásan játszotta szerepét, hogy a szájtátiak és a társaságban levő nem kevésbé szájtáti földesurak a mágiával határosnak vélték tudományát; de volt ott egy tizenöt esztendős forma lányka, akinél szebbet még nem láttam, annak a rózsaorcája elsápadt, és ragyogó szemei elhomályosodtak a csodák láttán.

- Hallgass, azt parancsolom, hallgass! - tört ki Tressilian.

- Nem akarom megsérteni uraságodat - mondta az ember -, de okkal emlékszem rá, hogyan ereszkedett le akkor a szegény csepűrágóhoz kegyelmed, s a fiatal lány félelmét eloszlatandó, hogyan mutatta meg a nyitját e szemfényvesztő fogásoknak, és ejtette zavarba a mutatványost, feltárván művészetének rejtelmeit oly ügyességgel, mintha nagyságod is az ő rendjének testvére lett volna... De hisz valóban oly szép volt az a lányka, hogy egyetlen mosolyáért bárki...

- Egy szót se többet róla, parancsolom! - szakította félbe Tressilian. - Emlékszem jól arra az estére, kevés boldog estéim egyikére, melyet életemben megértem.

- Odavan hát - mondta a kovács, a maga módján értelmezve a sóhajt, mellyel Tressilian e szavakat kiejtette. - Elköltözött, s hozzá mily fiatalon, szépen és szeretve!... Bocsánatért esedezem nagyságodhoz... másra kellett volna fordítanom a szót... látom, ügyetlenségemben fájó sebet tapintottam.

E szavakba nyers együttérzés vegyült, ami jobb indulatra hangolta Tressiliant a szegény mesterember iránt, holott korábban elég szigorúan ítélte meg. De semmi sem hatja meg hamarább a balsorstól sújtott szívet, mint a valódi vagy vélt együttérzés.

- Úgy emlékszem - szólalt meg Tressilian egy percnyi némaság után -, te akkoriban jó kedélyű fickó voltál, aki pompásan el tud szórakoztatni egy társaságot dallal, mesével és a hegedűvel, no meg a bűvészmutatványokkal... miért hát, hogy így látlak most viszont, fáradságos mesterségben, amelyet ily gyászos lakhelyen s ily rendkívüli körülmények között űzöl?

- Rövid annak a története - felelte a mesterember -, de azért jobban teszi kegyelmed, ha ülve hallgatja végig. - E szavakkal egy háromlábú ülőkét tolt a tűzhöz, egy másikat maga alá húzott, míg Dickie Sludge, vagyis Lidérc, ahogyan ő nevezte a fiút, egy zsámolyra kuporodott a kovács lábainál, és onnan nézett föl az arcára, miközben vonásai, ahogy a parázsló szén bevilágította őket, szinte eltorzultak a feszült figyelemtől. - Teneked is hallanod kell - mondta neki a kovács -, mint ahogy ki is érdemelted mellettem, életem rövid történetét, de szavamra, az is megtenné, ha rád hagynám, hogy találd ki, mert a természet okosabb elmét még nem dugott esetlenebb ládikóba... Nos, uram, ha szegényes történetem érdekli kegyelmedet, rendelkezzen velem. De nem ízlel meg előbb egy kis itókát? Látja, ebben a hitvány odúban is tartok azért.

- Hagyd csak - felelte Tressilian -, inkább kezdd el a történetedet, mert időm rövid.

- Nem lesz oka, hogy megbánja a késedelmet - mondta a kovács -, mert lova ezalatt alaposabban beabrakol, mint reggel, és jobban bírja majd az utat.

Ezzel a kovács kiment az odúból, és néhány perc múlva tért vissza. Itt mi is szünetet tartunk, hogy az elbeszélés már a következő fejezetben kezdődjék.

 

TIZENEGYEDIK FEJEZET

Szolgálhatok e helyt valamivel
Szemfényvesztő fogásai közül.
(De nem mindent, ha valaki örül,
Mert én sem értem jól, a jobb keze.)
Ez az út itt, lovaglásunk helye,
Canterbury határáig egészen,
Gazdámnak kedve-szottyantára szépen
Ezüst vagy arany lesz egy szép napon.

(A kanonok csatlósának meséje. Kormos István ford.)

A mester a következő szavakkal kezdte történetét:

- Kovácsnak tanultam, és tudtam is a mesterségemet úgy, mint bármelyik kormos kezű, bőrkötényes, szurtos képű inasa ennek a nemes titoknak. De ráuntam, hogy folyton kalapácsnótákat verjek ki a vasüllőn, nekivágtam hát a világnak, aztán összemelegedtem egy híres szemfényvesztővel, akinek az ujjai már elmerevedtek a bűvészkedéshez, és szeretett volna egy inast, hogy beavathassa a nemes titkokba. Hat évig dolgoztam neki, míg mestere nem lettem a szakmának - nagyságodat hívom tanúnak, akinek az ítélete nem vitatható, kitanultam-e elég jól a mesterséget?

- Kiválóan - felelte Tressilian -, de fogd rövidre.

- Nem sokkal azután, hogy azt a mutatványt rendeztem Sir Hugh Robsartnál nagyságod jelenlétében - folytatta a mester -, fölcsaptam komédiásnak, és a legderekabbakkal ugrabugráltam együtt a Black Bullban, a Globe-ban, a Fortune-ban,^[75] meg másutt; de nem is tudom már, hogy esett - abban az esztendőben annyi volt az alma, hogy a legények a kétpennys kakasülőn csak beleharaptak egyet, és máris megcélozták vele azt a színészt, amelyik épp a színpadon ágált. Szóval erre is ráuntam... lemondtam a fele részesedésemről a társulatnál, a spádémat a pajtásomnak adtam, koturnusomat a kellékesnek, aztán faképnél hagytam őket.

- Na jó, barátom - mondta Tressilian -, és mi volt a következő mesterséged?

- Félig társa, félig szolgája lettem egy roppant körmönfont és vékonypénzű embernek, aki a doktori hivatást űzte.

- Más szóval - mondta Tressilian -, egy kuruzsló pojácája voltál.

- Valamivel több azért, merem remélni, jó uram, Tressilian - felelt a mester -, mégis, az igazat megvallva, mesterségünk eléggé kalandor vállalkozás volt, és némely patikaszert, bár első tanulmányaimban úgy ismertem meg, mint ami a lovak javát szolgálja, gyakorta alkalmaztunk emberi pácienseken is. De hát, ugyanegy magból kél ki valamennyi nyavalya; és ha terpentin, szurok, kátrány meg marhafaggyú némi gyömbérgyökérrel, gumigyantával és egy fej fokhagymával keverve kikúrálja a szögbe lépett lovat, nem látom be, miért ne használhatna az embernek is, akit karddal szúrtak meg. Csakhogy a gazdám sokféle praktikája, no meg az agyafúrtsága messze túltett az enyémen, és veszedelmesebb vizekre tévedt. Nemcsak vakmerő, kalandor orvos volt, hanem, ha úgy tetszik, alkimista is, aki olvasott a csillagok állásából, s úgy fürkészte az emberi nem sorsát genetikusan, mint ő mondta, vagy egyéb formán. Szét tudta választani az elemeket, tudós kémikus volt - többször megpróbálta megkötni a higanyt, és úgy tartotta, hogy elég sikeresen kísérletezett a bölcsek kövével. Megőriztem máig az erre való receptjét, amit ha méltóságod megért, azt hiszem, okosabb nemcsak azoknál, akik eddig olvasták, de annál is, aki írta.

Átnyújtott Tressiliannek egy pergamentekercset, aminek a tetején és az alján, meg a margón végig a hét planéta jelei látszottak, fura egyvelegben mindenféle mágikus jelekkel és görög meg héber szófoszlányokkal. A közepén egy latin vers volt, valami kabalisztikus szerzőtől, oly szépen kicirkalmazva, hogy még a helyiség félhomálya sem akadályozta Tressiliant abban, hogy elolvassa. Az eredeti körülbelül így hangzott:

Si fixum solvas, faciasque volare solutum,
Et volucrem figas, facient te vivere tutum;
Si pariat ventum, valet auri pondere centum;
Ventus ubi vult spirat - Capiat qui capere potest.[76]

- Bevallom neked - mondta Tressilian -, annyit értek az egész hókuszpókuszból, hogy az utolsó szavak jelentése mintha ilyesmi lenne: Aki kapja, marja!

- Ez az az elv - felelte a kovács -, aminek alapján derék barátom és gazdám, doktor Doboobie mindig cselekedett; amíg aztán megkergülve önnön fantazmagóriáitól, és csalatkozván ritka kémikusi képességeiben, elkezdte nagyban költeni, magát csalva, azt a pénzt, amit mások csalásával szerzett, és akkoriban fedezte föl, vagy tán maga építette, sose tudtam meg, ezt a titkos műhelyt, ahová el szokott zárkózni mind a páciensei, mind a tanítványai elől, akik kétségkívül úgy vélték, hogy megszokott lakóhelyétől, Farringdon városából való hosszas távolléteit a titkos tudományokban való előhaladása és a láthatatlan világgal való trafikálása magyarázza. Engem is megpróbált lóvá tenni; de jóllehet nem ellenkeztem vele, látta, hogy túl sokat tudok már titkaiból ahhoz, hogy megbízható társa legyek. Közben neve már híressé vagy inkább hírhedtté vált, és sokan abban a hiszemben fordultak hozzá, hogy varázsló. Ám vélt kiválósága az okkult tudományokban olyanokat is odavonzott titokban, akik túl hatalmasok ahhoz, hogy megnevezzem őket, s túl veszélyes okokból ahhoz, hogy elmeséljem. Átkozták és fenyegették, rám, mesterkedéseinek ártatlan segédjére pedig az ördög fullajtárja csúfnevet aggatták, ennek köszönhettem, hogy valóságos kőzápor fogadott, mikor bemerészkedtem a faluba. Végül gazdám egyszer csak eltűnt, mondván, hogy ezt a műhelyét keresi fel, és megtiltotta, hogy két napig zavarogjak nála. Mikor a mondott idő eltelt, nyugtalankodni kezdtem, és kijöttem ide, ahol a tüzet kialudva találtam, a szerszámokat nagy rendetlenségben, és egy üzenet várt a tudós Doboobiustól, amint magát nevezni szokta, ebben tudomásomra hozta, hogy többé nem látjuk egymást, rám hagyta a vegyészeti készülékeit és ezt a pergament, amit az imént adtam uraságod kezeibe, azzal a szigorú felszólítással, hogy vigyem véghez a titkot, ami benne áll, és ezáltal tévedhetetlenül eljutok a nagy magisztérium felfedezéséhez.

- És követted a bölcs felszólítást? - kérdezte Tressilian.

- Nem, nagyságos uram - felelte a kovács -; mert természettől fogva óvatos lévén, azonkívül most már gyanakvó is, tudván, kivel van dolgom, olyan alaposan átkutattam mindent, mielőtt akárcsak tüzet gyújtottam volna, hogy végül is rábukkantam egy hordócska lőporra, ami gondosan el volt rejtve a kemence alatt, kétségkívül azzal a szándékkal, hogy mihelyt hozzálátok a fémek átalakításának nagy művéhez, a robbanás menten átalakítsa a barlangot és mindent egy halom törmelékké, ami így vesztőhelyemül és temetőmül szolgálhat egyben. Ez kigyógyított az alkímiából, és szerettem volna visszatérni a becsületes üllőhöz s kalapácshoz; de ugyan ki hozná a lovát az ördög fullajtárjához patkoltatni? Időközben elnyertem ennek az én derék Lidércemnek a nagyrabecsülését, aki akkoriban Farringdonban lakott mesterével, a bölcs Vacatio Erasmusszal, azáltal, hogy megtanítottam őkelmét egynéhány titokra, melyek tetszenek az őkorabeli sihedereknek; majd hosszas tanakodás után elhatároztuk, mivelhogy közönséges úton-módon nem jutok munkához, hát kipróbálom, miként boldogulok ezekkel a tudatlan bugrisokkal, ha az ostoba félelmeikre építek; és hála Lidércnek, aki széltében-hosszában terjesztette a híremet, nem is szenvedtem hiányt munkában. De a kockázat túl nagy, és attól félek, végül még boszorkányság gyanújába keveredem, ezért aztán csak alkalomra várok, hogy itt hagyhassam ezt a lyukat, ha valami tiszteletre méltó személy a pártfogásába venne és megvédene a tömeg dühétől, ha véletlenül felismernek.

- És ismered-e tökéletesen az utakat ezen a vidéken? - kérdezte Tressilian.

- Akár az éj közepén is végiglovagolnék rajtuk - felelte Wayland kovács, mert ezt a nevet vette fel az alkimista.

- De nincs hozzá lovad - vetette ellen Tressilian.

- Már megbocsásson - mondta Wayland -, van énnekem olyan jó kis lovacskám, amilyennel ember valaha is dicsekedhetett; és hogy szavam ne felejtsem, ez volt a kuruzsló hagyatékának legbecsesebb darabja, egy-két orvosi titkát kivéve, amit tudomása nélkül vagy akarata ellenére szereztem meg.

- Akkor mosdjál meg, és beretváld le a szőrzetedet - mondta Tressilian -, hozd rendbe a ruhádat, amennyire lehet, és dobd a sutba ezeket a cafrangokat; ha hűséges leszel, s tudsz titkot tartani, hozzám szegődhetsz egy rövid időre, míg a huncutságaid itt feledésbe nem merülnek. Úgy hiszem, jó fellépésű, bátor ember vagy, és én olyan dolgokban járok, amiben mindkét erényre szükség lehet.

Wayland kovács mohón kapott az ajánlaton, és hűséget fogadott új gazdájának. Röpke néhány perc alatt ruhát váltott, szakállát, üstökét megkurtította, s ez akkora változást idézett elő külsején, hogy Tressilian nem állhatta meg szó nélkül, mondván, véleménye szerint aligha szorul pártfogóra, hiszen egyetlen földije sem ismerne rá.

- Az adósaim nem fizetnének - rázta meg a fejét Wayland -, de különféle hitelezőim nem hagynák ilyen könnyen félrevezetni magukat. És az igazat szólva, nem érzem magam biztonságban, míg olyan kiváló származású és jellemű úr pártfogásába nem kerülök, mint nagyságod.

Ezzel előrement, és kivezette Tressiliant a pinceodúból. Aztán Manóért kiáltott, aki kisvártatva meg is jelent a lószerszámmal, Wayland pedig lezárta és gondosan álcázta a csapóajtót, megjegyezvén, hogy még jó szolgálatot tehet neki, ha bajba jut, amellett a szerszámok is érnek valamit. Gazdájának a füttyentésére odajött hozzá egy lovacska, mely addig nyugodtan legelészett, és már ismerte a jelet. Mialatt a kovács fölszerelte az útra, Tressilian meghúzta a saját hevederét, és néhány perc múlva mind a ketten nyeregbe szállhattak.

Ekkor odajött hozzájuk Sludge, hogy elbúcsúzzon.

- Itthagysz hát engem, öreg játszótársam - kérdezte a fiú -, nem játszunk többet bújócskát a gyáva fajankókkal, akiket idehoztam, hogy megpatkoltassák széles lábú lovaikat az ördöggel és a fiókáival?

- Így van ez bizony - felelte Wayland kovács -, a legjobb barátoknak is el kell válniuk egyszer, Lidérc; de te, fiam, te vagy az egyetlen a Fehérló völgyében, akit sajnálok itthagyni.

- Én pedig nem búcsúzom el tőled - mondta Dickie Sludge -, mert úgy hiszem, ott leszel te azon a mulatságon, de én is; és ha Domine Vacatio nem visz el, a fényes napvilágra mondom, amit mi nem látunk abban a sötét lyukban, hogy magam megyek oda!

- A kellő időben - intette Wayland -, de nagyon kérlek, ne tégy semmit elhamarkodottan.

- Ugyan, hisz te gyereknek, közönséges gyereknek nézel engem, és azért mesélgeted, milyen veszedelmes póráz nélkül járni... De mielőtt egy mérföldnyire jutnál ezektől a kövektől, biztos jelből fogod tudni, hogy több van bennem a manóból, mintsem hinnéd; és úgy fogom intézni, hogy ha akarod, hasznodra fordíthasd az én csalafinta tervemet.

- Mire célzol, fiú? - kérdezte Tressilian, de Lidérc csak egy vigyorgással és egy bakugrással válaszolt, majd mindkettejüktől búcsút véve és egyszersmind arra buzdítva őket, hogy igyekezzenek el innét, amilyen gyorsan csak bírnak, maga járt elöl jó példával, mert ugyanolyan rendkívüli gyorsasággal iramodott el hazafelé, mint amilyennel korábban meghiúsította volt Tressilian azon próbálkozásait, hogy utolérje.

- Hasztalan üldözőbe venni - jegyezte meg Wayland kovács -; mert hacsak nagyságod nem mestere a pacsirtavadászatnak, sose fogjuk el... amellett meg, mire is volna jó? Jobb lesz minél gyorsabban útnak eredni, miként tanácsolta.

Lóra kaptak, és szapora lépésben ügetni kezdtek, miután Tressilian elmagyarázta kalauzának az irányt, hogy merre kíván menni.

Alig haladtak egy mérföldet, Tressilian kénytelen volt bevallani társának, hogy lova elevenebben üget, mint mikor reggel útnak indult.

- Fölfigyelt rá? - kérdezte mosolyogva Wayland kovács. - Ez az én kis varázslatom műve. Belekevertem a lovak abrakjába egy marék zabot, ami legalább hat órára megkíméli majd uraságod sarkát attól a fáradságtól, hogy sarkantyúznia kelljen. Nemhiába tanultam orvostudományt és gyógyszerészetet.

- Remélem - mondta Tressilian -, szereid nem ártanak meg a lovamnak.

- Annyira sem, mint a kancatej, ami táplálta - felelte a mester, és éppen bele akart fogni receptjének bőbeszédű dicsőítésébe, mikor félbeszakította egy robaj, oly hangos és hatalmas, mint az akna robbanása, mely levegőbe repíti az ostromlott város erődfalát. A lovak visszahőköltek, és a lovasok is hasonlóképp meghökkentek. Abba az irányba fordultak, ahonnan a mennydörgés hallatszott, és roppant fekete füstoszlopot láttak a kék ég felé emelkedni azon a helyen, ahonnét elindultak.

- Vége a hajlékomnak - mondta Wayland, tüstént kitalálván a robbanás okát. - Ostobaság volt szóba hoznom a doktornak a palotámra vonatkozó kedves szándékait ez előtt a kis ördögfióka Lidérc előtt. Sejthettem volna, hogy nem szalaszt el ilyen ritka alkalmat a csínytevésre. De siessünk tovább, mert a zajra mindjárt odacsődül a falu.

Ezzel megsarkantyúzta a lovát, Tressilian szintén gyorsabb ügetésre nógatta a sajátját, és erős iramban haladtak tovább.

- Ez volt tehát a jel, amit a kis ördögfióka ígért nekünk? - kérdezte Tressilian. - Ha ott bóklászunk még valahol a közelben, kissé heves szerelmi zálognak találtuk volna.

- Figyelmeztetett volna - mondta a kovács -; láttam, hogy többször is visszanéz, messze járunk-e már. Minden huncutságra kapható ez a kis ördög, de nem rosszindulatú. Hosszú volna elmesélnem nagyságodnak, miként ismerkedtünk meg, és hány tréfát próbált ki rajtam. De sok jó szolgálatot is tett, kivált azzal, hogy patkoltatókat hajtott fel nekem; módfelett élvezte ugyanis, amint vacog a foguk a bokrok mögött, mikor hallják a kalapács csengését. Az a gyanúm, mikor Természet asszonyság dupla adag észt dugott az elszabott fejébe, megadta neki a képességet, hogy élvezze mások szerencsétlenségeit, miként amazoknak az örömöt, hogy nevessenek csúfságán.

- Meglehet - felelt Tressilian -, azok, akiket valami testi fogyatékosság kizár a társadalomból, ha nem is gyűlölik meg az emberiség szabályos többségét, legalább hajlanak kissé arra, hogy élvezetet találjanak amazok bajaiban és nehézségeiben.

- De Lidércben van valami - folytatta Wayland -, amitől az ember megbocsátja neki gonoszkodó hajlamát; ha valakihez odaszegődik, éppolyan hű hozzá, amilyen ravasz és komisz az idegenekkel, és ahogy már említettem volt, nem ok nélkül mondom ezt.

Tressilian nem fűzte tovább a szót, és eseménytelenül folytatták útjukat Devonshire felé, míg csak meg nem álltak egy fogadónál Marlborough városában, mely azóta híres helységgé lett, hiszen nevet adott a legnagyobb generálisnak (egyet kivéve), kit Britannia szült. Az utasok itt egy füst alatt két régi közmondás igazságát tapasztalhatták, nevezetesen, hogy A rossz hírnek szárnya van, és Az ember ritkán hall jó hírt magáról.

A fogadó udvara valósággal föl volt bolydulva, mikor leszálltak a lóról, olyannyira, hogy alig tudtak keríteni egy embert vagy fiút, akire a lovaikat rábízzák, mert az egész ház tele volt valami hírrel, ami szájról szájra járt, de az értelmét egy darabig képtelenek voltak kihámozni. Végül rájöttek, hogy olyasmiről van szó, ami közelről érinti őket.

- Hogy miről van szó, azt kérdi uraságod? - felelte végre a főlovász Tressilian sokadik kérdésére. - Hát 'iszen magam is alig tudom. De csak az imént járt itt egy lovas, és azt mondja, az ördög elragadta azt a bizonyos Wayland kovácsot, aki úgy három mérföldre lakott a berkshire-i Fehérló-sziklától, méghozzá ezen az áldott reggelen, nagy tűzvillanás és füstgomoly közepette, ami összerontotta azt a kuckót is, ahol lakott, azoknál az álló köveknél, de oly alaposan, mintha csak vetés alá szántották volna fel.

- Bizony, annál nagyobb kár őérte - jegyezte meg egy öreg paraszt -, mert ez a Wayland kovács (akár az ördög cimborája volt, akár nem, én nem tudom) nagyon értett ám a lónyavalyákhoz, és félő, hogy elszaporodnak majd a bögölyök az ország széltibe-hosszába, a sátán meg nem hagyott nekije időt, hogy itthagyja a titkát.

- Jól mondja, Grimesby apó - felelte neki a lovász -, magam is vittem egyszer egy lovat Wayland kovácshoz, mert az minden patkolókovácson túltett errefelé.

- És láttad is? - kérdezte Alison Crane asszonyság, a hasonnevű, azaz a Daruhoz címzett fogadó úrnője, aki, ha jó kedve volt, olykor "gazdámnak" méltóztatott titulálni a tulajdonost, egy kopott kis hüvelykmatyit, pedig az is nevezetes ember volt, mert állítólag az ő sántikáló járása, hosszú nyaka és kotnyeles papucsférji jelentéktelensége ihlette a híres régi angol dalt, melynek kezdősora így hangzik: "Asszony lábán férfisaru, sarkában egy sánta daru."

Ez alkalommal felesége kérdését csiripolta el újra:

- Láttad az ördögöt, Jack, hallod-e?

- És ha láttam, Crane úr? - válaszolta Jack, mert akárcsak a háznép többi tagja, ő is éppoly kevésbe vette gazdáját, mint az úrnője.

- Nem, semmi különös, Jack - mondta a jámbor Crane úr -, csupáncsak azt akartam mondani, hogy ha láttad az ördögöt, szeretném tudni, miféle.

- Majd megtudod egyszer, Crane úr - felelte az élete párja -, ha meg nem javulsz, és nem a magad dolgával törődöl inkább ilyen oktalan fecsegés helyett... De igazán, Jack, én is nagyon kíváncsi volnék, hogy nézett ki a fickó.

- Hát, asszonyom - mondta a lovász, jóval több tisztelettel -, márhogy hogyan nézett ki őkelme, azt én megmondani nem tudom, se más emberfia, mivelhogy nem láttam őtet.

- És hogy intézted el akkor vele a dolgod - kérdezte Grimesby apó -, ha nem láttad őkelmét?

- Hát leírattam az iskolamesterrel a ló betegségeit - mondta Jack -, aztán elmentem hozzá a legfertelmesebb kis pojácával, akit ember valaha hársfagyökérből gyerekjátéknak faragott.

- És mivel csinálta?... És kigyógyította a lovad, Jack? - hangzott föl a kérdés a körülállók ajkáról.

- Honnan tudnám, mivel csinálta? - mondta a lovász. - Olyan szaga és íze volt, mert egy borsónyit bátorkodtam a számba venni belőle, mint az ecettel kevert agancssónak és borókának... de nem is kúrált még ilyen gyorsan agancssó és boróka soha. És félek, ha Wayland kovács odavan, a bögölyök jobban fogják sanyargatni a lovakat meg a barmokat.

A mesterség büszkesége, mely bizonnyal nem alábbvaló erejében semmi más büszkeségnél, ekkor annyira fölserkent Wayland kovácsban, hogy nem törődve felismerhetőségének nyilvánvaló veszélyével, kacsintott Tressilian felé, és rejtélyesen mosolygott, mintegy gyönyörködve lódoktori kiválóságának eme vitathatatlan bizonyságában. Eközben a tanakodás folyt tovább.

- De inkább legyen így - mondta egy komoly ábrázatú, feketébe öltözött ember, Grimesby apó cimborája -, inkább pusztuljunk el a nyavalyától, amit Isten küld ránk, mintsem az ördög legyen a doktorunk.

- Nagyon igaz - vélekedett Crane asszonyság -, csodálkozom is Jacken, hogy kockára tette a lelkét annak a lónak a kikúrálásáért.

- Nagyon igaz, asszonyom - mondta Jack -, de a ló a gazdámé volt; és ha a magáé lett vóna, azt hiszem, maga se nagyon óvott vón engem; és féltem is az ördögtül, mikor a szegény pára ilyen kezekbe került. A többit most már hagyjuk a papokra. Mindenkit a maga helyére, tartja a közmondás; a lelkészt az imakönyvhöz, az istállófiút a lóvakaróhoz.

- Én is csak azt mondhatom - szólalt meg Crane asszonyság -, hogy szerintem Jack jó keresztény és hű szolga módjára beszél, aki se testét, se lelkét nem kíméli a gazdája szolgálatában. Azonban jókor vitte el az ördög is a fickót, mert ma reggel egy pandúrkapitány jött a vármegyétől az öreg Pinniewinksért, a boszorkányvallatóért, hogy elvigye a Fehérló völgyébe kifaggatni és próbára tenni Wayland kovácsot. Segítettem Pinniewinksnek megélesíteni a fogóit és a szurkálóját, láttam Blindas bíró elfogatóparancsát is.

- Ugyan már, ugyan már, kineveti az ördög Blindast meg az elfogatóparancsát is, de a kapitányt, meg a boszorkányvallatót nemkülönben - szólt közbe az öreg Crane asszonyság, a pápista mosónő -; Wayland kovács húsa annyit se hederítene Pinniewinks szurkálójára, mint a gyolcs nyakfodor a forró tűre. De mondjátok csak, jó urak, volt-e az ördögnek ekkora hatalma rajtatok, hogy az orrotok elől ragadja el a kovácsaitokat, mesterembereiteket, mikor még a jó abingdoni apátok parancsoltak itt? A szent szűzre, nem!... Azoknál megvolt mindenre a gyógyszer: szentelt gyertyák, szentelt víz, ereklyék, meg miegyéb, amivel a leggonoszabb ördögöt is kifüstölték innen. Próbáljatok csak megkérni erre egy eretnek papot... Bezzeg a mieink jó emberek voltak.

- Bizony azok, Crane asszonyság - felelte a lovász -, ezt mondta simonburni Simpkins is, mikor a káplán csókolta a feleségét, "Jó emberek", azt mondta.

- Elhallgass, te mocskos szájú féreg - mordult rá Crane asszonyság -, tán megillet egy eretnek istállófiút, hogy olyan szentséges dologba üsse az orrát, mint a katolikus papság?

- Szavamra, nem, nénikém - felelte a zabnak felvigyázója -, minthogy pedig maga már nem olyan dolog, amibe ők beleütnék az orrukat, akárhogy is állt a helyzet menyecske korában, azt hiszem, jobb, ha hagyjuk a dolgot.

Ez utóbbi szarkasztikus riposztra Crane asszonyság megfeszítette a tüdejét, és iszonyú óbégatásba kezdett Jack ellen, amelynek leple alatt Tressilian és kísérője bemenekült a házba.

Alighogy beléptek az ivó különszobájába, ahová Crane férjuram személyesen ereszkedett le bevezetni őket, majd derék és hajbókoló házigazdájukat borért s némi harapnivalóért küldték, Wayland kovács nyomban felnyitotta büszkeségének zsilipjeit.

- Hát láthatta, jó uram - fordult Tressilianhez -, csöppet sem füllentettem, mikor azt mondtam, hogy teljes birtokában vagyok egy patkolókovács, vagyis mareschal, mint a franciák tiszteletteljesebben neveznek minket, hatalmas tudományának. Ezek a lovászok, akik végső soron jobban tudnak ítélni ilyen esetben, tudják, mit várhatnak az orvosságaimtól. Tanúnak hívom kegyelmedet, nagyságos Tressilian úr, hogy semmi más, csak a rágalom hangja és a gonosz erőszak keze űzött el engem egy olyan állásból, melyben hasznos s egyben megbecsült helynek örvendtem.

- Én tanúságot teszek, barátom, de tanúságomat biztonságosabb időkre tartogatom - felelte Tressilian -, hacsak nem véled fontosnak hírnevedre nézve, hogy miként egykori lakásod, ez is a lángnyelvek segélyével mutatkozzék meg. Mert láthatod, hogy legjobb barátaid sem tartanak többnek, mint közönséges vajákosnak.

- Az ég bocsásson meg azoknak - mondta a mester -, akik a tanult tudományt összetévesztik a tiltott mágiával! Azt hiszem, lehet valaki éppolyan ügyes, vagy még ügyesebb, mint a legkiválóbb seborvos, ki valaha lóhoz nyúlt, ám ettől még nem más ő sem, mint egyéb közönséges ember, és a legrosszabb esetben sem vajákos.

- Isten adja, hogy így legyen! - tette hozzá Tressilian. - De most légy csöndben egy pillanatra, mert itt jön kocsmárosunk egy cseléddel, aki a legutolsók közül valónak látszik.

A fogadóban mindenkit, Crane asszonyságot is beleértve, annyira érdekelt és izgatott a történet, amit Wayland kovácsról hallottak, valamint az eset újabb, változó és még bámulatosabb krónikái, melyek a különböző forrásokból idáig eljutottak, hogy a fogadós, vendégei kiszolgálására irányuló szorgalmas igyekezetében, képtelen volt háza népéből bárkinek a segítségét igénybe venni, kivéve egy kisfiúét, a csaposinasét, akit Sampsonnak hívtak, és tizenkét éves forma lehetett.

- Bárcsak - mentegetődzött vendégei előtt, ahogy letette a palack bort, és ígérte, hogy valami étket is hoz azonnal -, bárcsak a feleségemet és egész családomat ragadta volna el az ördög, ahelyett a Wayland kovács helyett, aki, a hallottak után ítélve, mondhatom, sokkal kevésbé volt érdemes a megkülönböztetett figyelemre, amivel a sátán kitüntette.

- Osztozom a véleményedben, jó ember - felelte Wayland kovács -, s e véleményért iszom az egészségedre.

- Nem mintha védeni akarnék bárkit, aki az ördöggel trafikál - folytatta a kocsmáros, miután bőséges áldomást ivott Wayland egészségére -, de hogy... Ittak már ennél jobb bort, uraim?... No de egyszóval, az ember jobban jár egy tucat csalóval és gazemberrel, akár ez a Wayland kovács is, mint a megtestesült ördöggel, ami beveszi magát a házába, otthonába, ágyába, asztalához.

A szerencsétlen flótás sirámait ekkor félbeszakította cselédjének éles visítása a konyhából, mire vendégeinek bocsánatáért esedezve tüstént elbicegett. Alig húzta ki a lábát a szobából, Wayland kovács a nyelvünkben fellelhető valamennyi lesújtó jelzővel öntötte ki megvetését az olyan tutyimutyik iránt, akik a feleségük köténye alá dugják a fejüket, és közölte, hogy ha nem lennének a lovak, amelyeknek pihenésre és etetésre van szükségük, azt ajánlaná a nagyságos Tressilian úrnak, hogy inkább menjenek egy szállással odébb, mintsem egy ilyen galád, meghunyászkodó tökfilkónak fizessenek számlát, mint Crane apó.

Egy nagy adag jó borjúláb és szalonna föltálalásakor némiképp enyhült a mester zordonsága, amit aztán teljesen elfújt egy elsőrangú kappan, melyet oly gonddal sütöttek meg, hogy a zsír Wayland szavai szerint úgy gyöngyözött rajta, akár a májusi harmat a liliomszirmon; Crane apó és derék asszonya pedig egyszeriben dolgos, szolgálatkész, előzékeny emberek lettek előtte.

A kor szokása szerint úr és szolgája egy asztalnál ült, és ez utóbbi sajnálattal vette tudomásul, mily kevés figyelmet szentel Tressilian az ételnek. Eszébe jutott ekkor, hogy bizonyára fájdalmat okozott neki, mikor szóba hozta előtte azt a leányt, akinek a társaságában először látta, de nem merve megpendíteni az érzékeny témát, úgy döntött, hogy más oknak tulajdonítja önmérsékletét.

- Ez az utazás talán túlságosan megviseli nagyságodat - mondta, midőn erőfeszítései nyomán a kappan két combja eltűnt a tányérról -, de ha kegyelmed is oly sokáig lakott volna, mint én, ama kazamatában, melyet Lidércünk átemelt a magasabb régiókba, egy olyan lyukban, ahol alig mertem megsütni az ennivalómat, nehogy a füst eláruljon, egy jó kappant kegyelmed is külön ínyencségnek tartana.

- Ha neked jólesik, barátom - felelte Tressilian -, rendben van. Mindazonáltal siess az étkezéssel, ahogy csak tudsz, mert ez a hely kedvezőtlen biztonságod szempontjából, engem pedig gondjaim máris nyeregbe szólítanak.

Ilyenformán csak a legszükségesebb pihenést engedélyezve lovaiknak, erőltetett menetben folytatták útjukat Bradfordig, ahol éjszakára megszálltak.

A következő hajnal már ismét úton találta őket. És hogy ne fárasszam az olvasót fölösleges részletekkel, viszontagságok nélkül utaztak át Wiltshire és Somerset grófságokon, majd harmadnapra azután, hogy Tressilian elhagyta Cumnort, déltájban megérkeztek Sir Hugh Robsart udvarházába, Lidcote Hallba, mely Devonshire határán fekszik.

 

TIZENKETTEDIK FEJEZET

Jaj nékem! Házad szépen nőtt virágát
Távol hazába fújta át a szél.

(Joanna Baillie: Családi történet)

Lidcote Hall ősi kastélya a hasonnevű falu határában épült, a sűrű, hatalmas exmoori erdő szélén, melyben szép számmal tenyésztek a vadak, és a Robsart család hajdan szerzett jogán Sir Hugh nyugodtan hódolhatott kedvenc mulatságának, a vadászatnak. Az öreg kastély alacsony, méltóságot sugárzó építmény volt, jókora telken, melyet mély vizesárok vett körül. A bejáratot és a felvonóhidat egy nyolcszögű bástya vigyázta, melynek ősi tégláit úgy benőtte a folyondár és más repkényféle, hogy kívülről nehéz volt megállapítani, minő matériából is építették. A bástya szögleteit fiatornyok díszítették, mindegyik szeszélyesen különböző alakú és nagyságú volt, ezért teljesen más, mint azok a monoton egyformaságú őrtornyocskák, melyeket a modern gótikus építészet^[77] alkalmaz ugyanezen célból. Az egyik ilyen fiatorony szögletes volt, és óratorony gyanánt szolgált. Az óra azonban állt benne, mely körülmény különösen meghökkentette Tressiliant, mivel a jó öreg lovag, más ártatlan rigolyái mellett szerfelett kényes volt az idő pontos mérésére, ami igen gyakori szokás olyanoknál, kik bőviben vannak ennek az árunak, és úgy érzik, lehúzza a kezüket - ugyanúgy gyakran látni boltosokat is, amint elszórakoznak azzal, hogy pontos leltárt csinálnak készletükből, amikor portékájuk épp a legkevésbé kelendő.

Az öreg kastély udvarára egy boltív alatt lehetett bejutni, amely fölött ott magaslott az imént említett bástya, de a felvonóhíd le volt eresztve, és a vasveretű kapu egyik szárnya hanyagul nyitva állt. Tressilian sietve átlovagolt a felvonóhídon, megállt az udvaron, és hangosan szólongatni kezdte nevükön a cselédeket. Egy darabig csak visszhang és kutyacsaholás válaszolt szavaira, a kutyaól ugyanis nem messze esett a kastélytól, és az is a vizesárkon belül volt. Végre előjött Will Badger, a lovag kedvenc öreg inasa, aki fegyverhordozójaként és fővadászaként szolgált egyben. A tagbaszakadt, viharedzett erdőkerülő orcája láthatóan felragyogott, mikor ráismert Tressilianre.

- Isten hozott, Edmund úr - köszöntötte -, hát csakugyan te vagy az, testestül, lelkestül? No, legalább segíthetsz valamit Sir Hugh-n, mert mi, akik itt vagyunk, vagyis hát én meg a lelkész és Mumblazen úr, már nem tudjuk kifundálni, mit is kéne kezdeni vele.

- Rosszabbul van tehát Sir Hugh, mint amikor itthagytam, Will? - kérdezte Tressilian.

- Hogy testben rosszabbul van-é?... nem... inkább erősen javult - felelte a cseléd -, de mintha tisztára megzavarodott volna... eszik, iszik, mint szokása volt... de nem alszik, vagy inkább nem ébred fel, mert folytonosan valami bódulatfélében van, ami se nem alvás, se nem ébrenlét; Swineford néne azt mondja, olyasféle ez, mint a szélhűdés. De nem, mondom én neki, a szívvel van itten baj, a szívvel.

- Nem tudod fölkelteni a kedvét semmi mulatságra? - kérdezte Tressilian.

- Teljesen fölhagyott a szórakozásaival - felelte Will Badger -; hozzá se nyúl az ostáblához meg a dámához, és feléje se néz a nagy stratégiai könyvnek, amit Mumblazen úrral szokott volt olvasgatni. Hagytam az órát lejárni, azt gondolván, a kongatása majd hiányozni fog neki, és tán fölrázza, mert tudod, Edmund úr, hogy az időt mindig szerette számon tartani; de egy árva szót se szólt felőle, úgyhogy akár elindíthatnám újra a vén kongatót. Egyszer bátorkodtam rálépni a Bungay farkára is, tudod, micsoda kiadós dorgálást kaptam volna ezért valamikor, de most annyit se hederített a szegény kuvasz vinnyogására, mintha a macskabagoly huhogott volna a kéményben... egyszóval nem fér a fejembe ez a dolog.

- A többit majd elmondod benn, Will. Addig is vezesd ezt az embert a konyhára, és mondd meg, hogy bánjanak vele tisztelettel. Tudósféle.

- Akár fehér, akár fekete mágia a tudománya - mondta Will Badger -, bár tudna segíteni rajtunk. Gyere csak, Tom főkomornyik, vedd gondjaidba ezt a tudós embert, és ügyelj rá, nehogy ellopja a kanalaidat - tette hozzá, de már a főkomornyik fülébe súgva, aki egy alacsony ablakból dugta ki a fejét. - Láttam én már ilyen becsületes képű fickót, akinek volt annyi tudománya, hogy megtegye. - Ezek után bevezette Tressiliant egy földszinti fogadószobába, és kívánságára elment, hogy megnézze, milyen állapotban van gazdája, nehogy szeretett tanítványának és kiszemelt vejének váratlan érkezése túlzottan fölizgassa. Nyomban visszatért, és jelentette, hogy Sir Hugh karosszékében szundít, de Mumblazen úr tüstént értesíti Tressilian urat, mihelyt felébred.

- De kérdés, vajon megismer-é - tette hozzá a vadászlegény -, mert az utóbbi időben nem tudja már egy kutyának se a nevét az egész falkából. Úgy egy hete azt hittem, végre kedvező fordulat jött, mert miután fölhajtotta a szokásos esti itókáját a nagy ezüst búcsúserlegből, hirtelen azt mondja nekem: "Nyergeld föl holnap az öreg Sorrelt, és vidd ki a kutyákat a Hazelhurst-hegyre." Megörültünk erre mindnyájan, kivittük másnap reggel, kocogott is a lóval, mint máskor, időnként vetve csak oda egy-egy szót, hogy déli szél fúj, meg a szag félre fog vezetni. De mielőtt eleresztettük volna a kutyákat, elkezd körülbámulni, mint aki mély álomból ébred, megfordítja a lovát, és visszamegy a kastélyba, minket meg otthagy, hogy vadászgassunk a magunk kedvére, ha akarunk.

- Szomorú történet ez, Will - felelte Tressilian -, de Isten majd csak megsegít... az ember tehetetlen.

- Tehát nem hoztál nekünk hírt az ifjú Amy kisasszony felől? De mit is kérdem, mikor homlokod is elárulja. Mindig abban reménykedtem, ha valaki egyszer megtalálja, az te leszel. Most már mindennek vége, és minden elveszett. De ha egyszer íjvégre kapom azt a Varneyt, villás nyilat eresztek belé; sóra, kenyérre esküszöm.

Amint ezeket mondta, kinyílt az ajtó, és belépett rajta Mumblazen úr, egy szikár, sovány, éltes úriember, az arca akár a téli alma, ősz haját részben eltakarta egy magas kis kalap, ami olyan alakú volt, mint egy kúp vagy inkább epreskosárka, amilyet a londoni gyümölcsárusok tesznek ki az ablakukba. Túlságosan szentenciózus egyéniség volt ahhoz, hogy üres üdvözlésre pazaroljon szavakat, így miután biccentett és kezet szorított Tressiliannel, intett, hogy kövesse Sir Hugh nagy termébe, ahol a derék lovag rendes szokása szerint tartózkodott. Will Badger kérés nélkül is velük tartott, mert nagyon szerette volna látni, fölrázza-e gazdáját apátiájából Tressilian érkezése.

Egy hosszú, alacsony mennyezetű helyiségben, ami tele volt vadászszerszámokkal és trófeákkal, vaskos kőkandalló mellett, mely fölött egy használatlanságban kissé behomályosult kard és páncélruha függött, ott ült lidcote-i Sir Hugh Robsart, nagy, hatalmas ember, akinek termetét csupán az állandó erős testmozgás tartotta vissza az elterebélyesedéstől. Tressiliannek úgy tűnt, hogy a letargia, melynek súlya alatt szenvedni látszott, még e néhány heti távolléte alatt is elnehezítette öreg barátját, de mindenesetre tompította szemének élénkségét, amely mikor beléptek, előbb Mumblazen urat kísérte lassan egy nagy tölgyfa asztalhoz, melyen egy súlyos könyv hevert kinyitva, majd kissé bizonytalanul megállapodott az idegenen, aki vele együtt jött be. A káplán, őszbe csavarodott fejű pap, aki Mária királynő uralkodásának idején üldözött hitvalló atya volt, a szoba egyik falfülkéjében ült könyvvel a kezében. Ő is gyászos üdvözletet intett Tressilian felé, és félretette a könyvét, hogy lássa, minő hatást tesz megjelenése a magába roskadt aggastyánra.

Amint Tressilian, könnyekkel szemében közeledett eljegyzett menyasszonya apjához, Sir Hugh felfogóképessége nyiladozni látszott. Nehéz sóhaj szakadt fel kebléből, mintha dermedt kábulatból ébredt volna, vonásai gyengén összerándultak, aztán szó nélkül kitárta karjait, és mikor Tressilian közéjük vetette magát, keblére ölelte.

- Van még miért élnem - ezek voltak első szavai; amint megszólalt, felgyülemlett érzései heves zokogásban törtek elő, a könnycseppek egymást kergetve gördültek alá napbarnított orcáján és hosszú, fehér szakállán.

- Sose hittem volna, hogy egyszer még köszönni fogom Istenemnek, ha a gazdámat sírni látom - mondta Will Badger -, de most megköszönöm, bár magam is legszívesebben vele sírnék.

- Nem kérdezek tőled semmit - mondta az öreg lovag -, semmit, Edmund... nem találtad meg, vagy ha igen, olyan állapotban, hogy bár inkább nyoma veszett volna.

Tressilian nem bírt válaszolni, csak úgy, hogy elfödte arcát a kezével.

- Elég... elég. De te ne sírj érte, Edmund. Nekem van okom a sírásra, hisz leányom volt... te csak örvendezhetsz, hogy nem lett nőd... Nagy Isten! Te tudod a legjobban, mi szolgál javunkra. Valaha esteli imádságom volt, hogy Amy és Edmund frigyét láthassam... ha megadtad volna, keserűségünkbe ma harag vegyülne.

- Nyugodjál meg, barátom - szólt a káplán Sir Hugh-hoz -, nem lehet, hogy az a leány, minden reménységünk és szeretetünk tárgya, oly romlott teremtés legyen, mint amilyennek te látod őt.

- Ó, dehogy - felelte Sir Hugh türelmetlenül -, rosszul tenném, ha durva szóval illetném az aljas állapotot, amibe került... van rá valami új, udvari elnevezés, lefogadom. Hisz valóságos megtiszteltetés egy devonshire-i vén bolond lányának, hogy előkelő udvaronc kedvese lehet - még ha Varneyé is -, Varneyé, akinek a nagyapját apám mentette meg, mikor elpártolt tőle a szerencse abban a csatában... a csatában... ahol Richardot^[78] megölték... kihullott az emlékezetemből!... és fogadok, egyikőtök se segít ki...

- A bosworth-i csatában - szólt közbe Mumblazen úr -, ami a púpos Richard és Tudor Henrik, a mostan uralkodó királynő nagyatyja, Primus Henricus Septimus között folyt; éspedig az Úrnak ezernégyszáznyolcvanötödik esztendejében post Christum natum.^[79]

- Hát persze - mondta az öreg lovag -, akármelyik gyerek tudja... De szegény fejem mindent elfelejt, amire emlékezni kellene, és csak arra emlékszik, amit legszívesebben elfelejtene. Kihagy az agyam, Tressilian, mióta csak elmentél, és még mindig rossz felé keresi a vadat.

- Nagyságod most szépen vonuljon vissza a szobájába - mondta a derék pap -, és próbáljon aludni egy kicsinyt. Az orvos itt hagyott egy altatót, a mi Magasságos Orvosunk pedig úgy parancsolja nekünk, hogy használjunk földi szereket, és tartsunk ki erősen, ha ránk küldi megpróbáltatásait.

- Igaz, igaz, öreg barátom - felelte Sir Hugh -, és férfiasan fogjuk állni a megpróbáltatásokat... Hisz csak egy asszonyt veszítettünk el. Nézd, Tressilian - kebléből hosszú, csillogó hajfonatot vont elő -, nézd ezt a fürtöt! Hallga csak, Edmund, azon az estén, mikor nyoma veszett, és szokása szerint jó éjszakát jött kívánni nekem, tovább csüggött nyakamon, és melegebben cirógatott, mint máskor; én meg, mint afféle vén bolond, csak szorongattam ezt a fürtjét, míg elő nem vette az ollót, le nem nyisszantotta és itt nem hagyta a kezemben... hogy most már örökre ennyit láthassak csak belőle!

Tressilian nem bírt válaszolni, jól látván, az érzelmek micsoda kavargása viharzik át a szerencsétlen sorsüldözött keblén e kegyetlen pillanatban. A pap szólni akart, de Sir Hugh félbeszakította.

- Tudom, mit akar mondani, tiszteletes úr... végre is ez csak egy női hajfürt... és az asszony hozta a szégyent, a bűnt, a halált az ártatlan világra. És a tudós Mumblazen úr is micsoda bölcs dolgokat tud mondani hitványságukról.

- C'est l'homme - mondotta Mumblazen úr -, qui se bast, et qui conseille.^[80]

- Igaz - felelte Sir Hugh -, ennélfogva úgy fogunk viselkedni, mint férfiak, akikben tűz és bölcsesség lakozik... Tressilian, szívesen látlak ugyanúgy, mintha jobb híreket hoztál volna. De túl sokat beszéltünk száraz torokkal... Amy, tölts egy kupa bort Edmundnak, s egyet nekem... - Majd tüstént rádöbbenve, hogy azt szólította, aki nem hallhatja, megrázta fejét, és a paphoz fordult: - Ez a fájdalom olyan elgyötört agyamnak, mint a lidcote-i templom kastélyunknak: kevés ideig elrejtőzhetünk a vadrózsabokrok és a csalit között, de minden ösvény végéből a vén szürke torony és atyáim sírja int felénk. Bárcsak rálépnék én is holnap erre az útra!

Tressilian és a káplán egyként unszolták a kimerült aggastyánt, hogy pihenjen le, s az végre is engedett. Tressilian párnája mellett maradt, míg elszenderülni nem látta, azután visszatért, hogy tanácskozzék a lelkésszel, minő lépéseket kellene tenni ily szerencsétlen körülmények között.

E tanakodásból nem rekeszthették ki Michael Mumblazen urat sem, sőt annál is szívesebben vonták be őt, mivel a bölcsességétől várható remények mellett a hallgatás oly kiváló barátjának ismerték, hogy titoktartásához kétség sem férhetett. Jó családból származó, de kevéssé tehetős agglegény volt, s a Robsart-ház távoli rokona, mely kapcsolat okán az utóbbi húsz esztendőben Lidcote Hallt tüntette ki jelenlétével. Sir Hugh kedvelte a társaságát, főként alapos tudása miatt; mely ugyan csak a címertanra és a nemesi családfákra korlátozódott, mely ismereteket legfeljebb még a történelem egy-egy olyan kiragadott fejezete egészítette ki, ami e tárgyakhoz kapcsolódott, mégis pontosan az a fajta tudomány volt, ami lekötötte a jó öreg lovagot; amellett kényelmes is volt, hogy mindig egy baráthoz folyamodhatott, ha saját memóriája, mint az gyakran előfordult, hiányosnak bizonyult, és cserbenhagyta nevekre, dátumokra vonatkozólag, melyeket és minden hasonló apró hiányosságot Michael Mumblazen úr megfelelő tömörséggel és tapintattal pótolt. Ezenkívül a modern világ ügyeiben is gyakorta szolgált, a maga talányos és heraldikus módján, olyan tanáccsal, amit érdemes volt meghallgatni, vagy, Will Badger kifejezésével élve, fölverte a vadat, míg a többiek csak a bokrokat ütötték.

- Szomorú időket élünk itt a jó lovaggal, Edmund úr - kezdte a káplán. - Nem szenvedtem ennyit, mióta elszakítottak volt szeretett nyájamtól, és arra kényszerítettek, hogy a pápista farkasokra bízzam őket.

- Ez in Tertio Mariae[81] történt - jegyezte meg Mumblazen úr.

- Isten nevében - folytatta a káplán -, mondja meg nekünk, kegyelmed vajon hasznosabban töltötte-e az idejét, vagy van-e valami híre ama szerencsétlen hajadonról, ki oly sok esztendeig e megtört ház legfőbb öröme volt, s ma legnagyobb boldogtalanságunkká vált? Rábukkant legalább tartózkodási helyére?

- Rá - felelte Tressilian. - Ismeri tiszteletes uram a cumnori kastélyt Oxford mellett?

- Hogyne - felelt a pap -, oda húzódtak el a világtól az abingdoni szerzetesek.

- Akiknek a címerét - fűzte hozzá Michael úr - láttam egy kőkandalló fölött a kastélyban: horgonykereszt négy házi fecske között.

- Ott lakik e szerencsétlen leány - mondta Tressilian -, a gazember Varney társaságában. De ha egy különös véletlen meg nem akadályoz, bosszút álltam volna hitvány fején minden sérelmükért, valamint az övéért is.

- Istennek legyen hála, hogy lefogta a kezed, mielőtt vért ontottál volna, meggondolatlan ifjú ember! - felelt a lelkész. - Enyém a bosszúállás, mondá az Úr, és én megfizetek. Jobb volna azon gondolkodnunk, miként szabadíthatjuk ki a gyalázat hálójából.

- Amit a címertanban laquei amoris-nak avagy lacs d'amour-nak^[82] neveznek - tette hozzá Mumblazen úr.

- Ebben kérem segítségteket, barátaim - mondta Tressilian. - Feltett szándékom ugyanis, hogy bevádolom a gazembert, méghozzá a trón zsámolyánál, csalárdságért, csábításért és a vendégjog megsértéséért. A királynő meg fog hallgatni, bár Leicester gróf, a gazember patrónusa áll jobbjánál.

- Őfelsége - szólt a káplán - a szűzies önmérséklet megnyerő példáját mutatta alattvalóinak, és kétségkívül igazságot fog szolgáltatni e vendégjoggal visszaélő rablóval szemben. De nem volna-e jobb, ha Leicester grófhoz fordulnál előbb, hogy ő tegyen igazságot cselédjén? Ha megteszi, elkerülheted a veszélyt, hogy egy hatalmas ellenséget szerzel magadnak, ami bizonyára bekövetkezik, ha főlovászát és legelső kedvencét megvádolod a királynő előtt.

- Lelkem lázad e tanács ellen - felelte Tressilian. - Nem bírom elviselni, hogy nemes patrónusom ügyét... a szerencsétlen Amy ügyét... más, mint törvényes uralkodóm elé terjesszem. Leicester, mondod te, nemes lelkű - legyen bár úgy -, de ő is csak alattvaló, mint magunk, és panaszommal nem fordulok hozzá, ha jobb mód is kínálkozik. Tanácsodat mégis megfontolom; viszont segítségedet kell kérnem, hogy rábeszéljük a jó Sir Hugh-t, tegyen meghatalmazottjává és képviselőjévé ez ügyben, mert az ő nevében kell beszélnem, nem az enyémben. Mivel Amy annyira megváltozott, hogy rajong ezért az üres, züllött udvaroncért, Sir Hugh nem tehet mást, mint hogy legalább annyi igazságot kell szolgáltatni neki, amennyi még hatalmában áll.

- Jobb volna néki meghalni caelebs és sine prole[83] - mondta Mumblazen a nála szokásosnál több élénkséggel hangjában -, mint, per pale, megfelezni a nemes Robsart címert egy ilyen semmirekellővel!

- Ha az a célod, amiben nem is kételkedem - mondta a pap -, hogy amennyire még lehetséges, megmentsed e szerencsétlen ifjú nő becsületét, ismétlem, elsőül Leicester grófhoz kellene fellebbezned. Ő a maga háza táján éppolyan abszolút úr, mint a királynő a királyságában, és ha Leicester egyszerűen közli Varneyval, hogy így kívánja, a lány becsülete nem lesz oly nyilvánosan meghurcolva.

- Igazad van, igazad van - mondotta Tressilian élénken -, és köszönöm, hogy rámutattál, amiről sietségemben megfeledkeztem. Sose gondoltam még arra, hogy Leicester kegyét kérjem; de oda tudnék térdelni a büszke Dudley elé, ha ezáltal letörölhetnék valamit a szerencsétlen lány szégyenéből. Segítetek tehát megszereznem Sir Hugh Robsarttól a szükséges felhatalmazást?

A káplán biztosította támogatásáról, és a címertan tudora is beleegyezően bólintott.

- Arra is készen kell állanotok, hogy ha felszólítanak rá, tanúsítsátok, minő nyíltszívű vendégszeretettel fogadta jó gazdánk eme csalárd árulót, és minő buzgalommal mesterkedett ez elcsábítani amannak szerencsétlen leányát.

- Eleinte nekem úgy tetszett, a lány nemigen kereste a társaságát - mondta a káplán -, de utóbb gyakran láttam őket együtt.

- Seiant a társalgóban - fűzte hozzá Michael Mumblazen -, és passant a kertben.^[84]

- Egyszer véletlenül megleptem őket - mondta a pap - a déli erdőben; tavaszi este volt. Varney rozsdabarna mentét viselt, így arcát nem láthattam; sietve szétváltak, amint a levelek zizegéséből megneszelték közeledésemet, és észrevettem, hogy a lány elfordította fejét, és hosszan nézett utána.

- Reguardant[85] nyakkal - folytatta a címertan tudora -, méghozzá szökésének napján, ami Szent Ágoston estéjére esett, láttam Varney libériás inasát, amint tartja gazdája lovát, és Amy kisasszony poroszkáját is fölszerszámozva és fölnyergelve proper[86] a templomkert fala mögött.

- Most pedig ott ül elzárva titkos búvóhelyén - mondta Tressilian. - Tetten értem a gazembert, és szinte kívánom, hogy tagadja bűnét, s hamis torkára forraszthassam az ítéletet! De készülnöm kell az útra. Kérlek benneteket, urak, vegyétek rá gazdámat, hogy adja meg nekem a felhatalmazást, ami szükséges ahhoz, hogy a nevében cselekedhessek.

Ezzel Tressilian elhagyta a szobát.

- Túl heves - jegyezte meg a káplán -, imádkozom Istenhez, vajha adna neki elég türelmet, hogy megfelelőképp lépjen föl Varneyval szemben.

- Türelem és Varney - mondta Mumblazen -; rosszabb címerdísz, mint arany az aranyon. Csalárdabb az, mint egy szirén, mohóbb, mint egy griffmadár, mérgesebb, mint egy sárkány, és kegyetlenebb, mint egy oroszlán.

- Ennek ellenére erősen kétlem - mondta a káplán -, vajon sürgethetjük-e illendőséggel Sir Hugh Robsartot, jelen állapotára való tekintettel, oly elhatározásra, hogy átruházza Amy kisasszonnyal szemben fennálló atyai jogát bárkire, aki...

- Tiszteletes uram, ne kételkedjék benne - mondta Will Badger, aki ekkor lépett a szobába -, mert a fejemet teszem rá, mire felébred, más ember lesz, mint ebben a harminc napban volt.

- Hogyhogy, Will - felelt a káplán -, ily nagy bizalommal vagy hát Diddleum doktor orvossága iránt?

- Szó sincs róla - mondta Will -, hisz meg se ízlelhette a gazdám, mert mind kiöntettem a szobalánnyal. De van itt egy valaki, aki Tressilian úr kíséretében érkezett, az adott Sir Hugh-nak egy olyan főzetet, ami hússzal is fölér amabból. Én is tapasztaltam egyet-mást, így hát kissé elbeszélgettem vele, és mondhatom, nem láttam még nála jobb patkolókovácsot vagy olyasvalakit, aki jobban ismerné a lovak és kutyák nyavalyáit, mint ő; és az ilyen sose lesz hűtlen egy keresztény emberhez.

- Egy patkolókovács! Te arcátlan szolga... és ugyan kinek az engedélyével, ha szabad tudnom? - kérdezte a káplán meglepetésében és felháborodásában talpra ugorva. - Vagy ki felel ezért az újdonsült orvosért?

- Ami az engedélyt illeti, tiszteletes uram, az én engedélyemmel tette; ami meg a felelősséget, hát nem azért szolgáltam huszonöt esztendeig ebben a házban, hogy ne legyen jogom beadatni egy orvosságot embernek vagy állatnak - nekem, aki magam is be tudok adni labdacsot vagy kanalas orvosságot, és ha kell, hólyagtapaszt teszek, vagy eret vágok, akár magamon is.

A Robsart-ház tanácsosai helyénvalónak vélték, ha nyomban értesítik a dologról Tressiliant, aki ugyancsak tüstént magához rendelte Wayland kovácsot, és felelősségre vonta (mindenesetre négyszemközt), kinek az engedélyével merészkedett bármiféle orvosságot beadni Sir Hugh Robsartnak?

- De hisz csak emlékszik rá nagyságod - felelt a mesterember -, hogy többet lestem el gazdám (úgy értem, a tudós doktor Doboobie) titkából, mint amit ő szívesen elismert; és bizony leginkább azért neheztelt rám, és mesterkedett ellenem, mert azon kívül, hogy kissé betekintettem a titkaiba, több, jó ítélőképességgel bíró személy, különösen egy begyes fiatal abingdoni özvegy, inkább az én receptjeimet használta, mint az övét.

- Hagyd abba a komédiázást, fickó - figyelmeztette Tressilian zordan. - Ha most tréfát űztél velünk, vagy még inkább, ha olyasmit tettél, ami veszélybe sodorhatja Sir Hugh Robsart egészségét, ónbányában fogod megásni a sírod.

- Ahhoz keveset tudok a nagy arcanum-ból,^[87] hogy az ércet arannyá változtassam - mondta Wayland keményen. - De tegye félre az aggályait, Tressilian úr. Megértettem én, mi a baja a jó lovagnak, abból, amit William Badger úr elmondott nekem; és remélem, vagyok elég ügyes, hogy be tudjak adni egy kicsinyke adag mandragórát, amire a tőle bekövetkező álommal együtt Sir Hugh Robsartnak egyes-egyedül szüksége van, hogy zaklatott agya megnyugodjék.

- Remélem, tisztességesen jársz el velem, Wayland - mondta Tressilian.

- A legtisztességesebben és a legbecsületesebben, mint az ki fog derülni - felelte a mester. - Mit érnék vele, ha ártanék a szegény aggastyánnak, akiért kegyelmed úgy aggódik? Kegyelmed, akinek köszönhetem, hogy Pinniewinks apó éppen nem tépi húsomat s inamat átkozott fogóival, és nem böködi végig minden porcikámat hegyes szúróival (dögvész szárítsa le a kezét, aki kovácsolta!), hogy megtalálja a boszorkányjegyet? Remélem, alázatos szolgájaként beállhatok nagyságod kíséretébe, és csak azt kívánom, ítélje meg hűségemet abból, mi eredménnyel jár majd a jó lovag szundikálása.

Wayland kovács jóslata beigazolódott. A nyugtató orvosság, amit tudománya elkészített s Will Badger bizalma beadott, a legjótékonyabb hatással járt. A beteg álma hosszú és egészséges volt, s mikor a szegény öreg lovag fölébredt, bár teste gyönge, s elméje bizonytalan volt, mégis sokkal jobban meg tudta ítélni mindazt, amit értelme elé bocsátottak, mint annak előtte. Egy darabig ellenszegült a barátai által előadott javaslatnak, hogy Tressilian utazzék az udvarba megkísérelendő visszanyerni a leányt, valamint jóváteendő a kárt, amennyire még jóvá lehet tenni. - Hadd menjen - mondta a lányáról -, hisz csak olyan nekem, mint a sólyom, ha elszáll a szelek szárnyán; még csak nem is füttyentek utána. - És jóllehet egy ideig kardoskodott e véleménye mellett, végül is meggyőzték, hogy kötelessége elfogadni azt a szerepet, amire a természetes vonzalom is ösztönzi, és hozzájárulni, hogy ami még elkövethető, azt Tressilian elkövesse leánya érdekében. Aláírt tehát egy hivatalos meghatalmazást, melyet a káplán segélyével fogalmazott; mert azokban az egyszerű időkben a papok a törvényben is eligazították nyájukat, valamint az Evangéliumban.

Minden elő volt készítve arra, hogy Tressilian huszonnégy órával Lidcote Hallba érkezése után másodszor is útra keljen; ám egy lényegbevágó körülményről megfeledkeztek, amire először Mumblazen úr emlékeztette Tressiliant. - Kegyelmed az udvarba készül, Tressilian úr - mondotta -, lesz szíves tehát gondoskodni róla, hogy címerpajzsa argent vagy or[88] legyen; más szín nem felel meg. - A figyelmeztetés helyénvaló és zavarbaejtő volt egyben. Ahhoz, hogy valaki egy pörös ügyet az udvarban előterjesszen, Erzsébet aranykorában éppúgy szükség volt készpénzre, mint minden rákövetkező korban; ez pedig olyan portéka volt, amelyből nem sok állt Lidcote Hall lakóinak a rendelkezésére. Maga Tressilian szegény volt; a jó Sir Hugh Robsart jövedelmét pedig fölemésztette, sőt mindig előre lefoglalta a tetemes költség, amellyel vendégszerető életmódja járt; végül is arra volt szükség, hogy a dilemmát a címertan kiváló ismerője oldja meg, aki föl is vetette. Michael Mumblazen úr előállt egy pénzes zacskóval, amelyben kevés híján háromszáz font lapult arany- és ezüstérmékben, húsz esztendő takarékosságának gyümölcse, amit most, anélkül, hogy egy szót is szólt volna e tárgyban, fölajánlott patrónusának, akinek oltalma és fedele lehetővé tette számára e kisebbfajta vagyon összegyűjtését. Tressilian minden színlelt habozás nélkül elfogadta, és csupán egy kézszorítás fejezte ki egyikük örömét, hogy mindenét felajánlhatta a célra, és a másikét, hogy utazásának sikere elől egy komoly akadályt oly hirtelenül és oly váratlan módon félre tudtak gördíteni.

Mialatt Tressilian másnap hajnali indulására készülődött, Wayland kovács beszélni kívánt vele, és kifejezve reményét, hogy megelégedésére szolgált orvosságának Sir Hugh Robsart egészségére tett hatása, hozzáfűzte azon kívánságát, hogy szeretné elkísérni őt az udvarba. Ez a gondolat Tressiliannek is többször megfordult a fejében, mert az éleselméjűség, gyors felfogóképesség és ezermester hajlam, aminek e fickó közös utazásuk során tanújelét adta, Tressiliant arra a gondolatra indította, hogy segítségének most is jó hasznát veheti. Csakhogy Waylandet a törvény fenyegette, amire Tressilian emlékeztette is, megemlítve Pinniewinks fogóit és Blindas bíró úr elfogatóparancsát. Wayland kovács megvetően nevetett mindkettőn.

- Látja, uram - mondta -, a patkolókovács gúnyámat már kicseréltem egy cselédére, de ha mégis hasonlítanék, nézze meg a bajuszomat, most lelóg, ugye, de majd fölpödröm, aztán ismerek egy tinktúrát, avval befestem, és maga az ördög se ismer rám többé.

Szavait tett követte, és alig egy perc múltán ott állt fölfésült bajusszal és hajjal, mintha más emberré változott volna, ahhoz képest, aki az imént belépett. Tressilian mégis habozott elfogadni szolgálatait, mire a mester csak egyre jobban unszolta.

- Az életemmel tartozom uraságodnak - mondotta -, és szeretném egy részét letörleszteni az adósságnak, kivált most, hogy hallottam Will Badgertől, minő veszedelmes vállalkozásba fogott kegyelmed. Nem állítom magamról, hogy valami forrófejű fickó volnék, olyan nagyhangú kötekedő, aki karddal és pajzzsal fogja urának pártját. Nem, én azok közé tartozom, akiknek jobb egy lakoma vége, mint egy párviadal eleje. Tudom viszont, hogy az ilyen lovagi szolgálatban, mint ez a mostani, különbül szolgálhatom nagyságodat, mint akármelyik kardcsörtető fickó, és a fejem száz kezükkel is felér.

Tressilian még mindig habozott. Nem ismerte eléggé ezt az idegent, és nem tudta eldönteni, mennyire helyezheti belé a bizalmát, ami szükséges ahhoz, hogy hasznosan szolgálhassa őt ebben a kényes ügyben. Mielőtt dűlőre jutott volna, lódobogás hallatszott az udvarról, majd kisvártatva belépett Mumblazen úr és Will Badger, s nagy sietve, szinte egymás szavába vágva újságolták a hírt.

- Itt egy küldönc, aki a legpompásabb szürkén érkezett, amit valaha láttam - mondta Will Badger, akinek sikerült előbb szólania. - A karján ezüst címer, azon egy tűzokádó sárkány csorba téglát tart a szájában, fölötte pedig grófi korona - mondta Mumblazen úr -, és levelet hozott ugyanezzel a pecséttel.

Tressilian átvette a levelet, amelyen a következő címzés állt: "A nagyságos Edmund Tressilian úrnak, szerető rokonunknak. - Rohanj, rohanj, rohanj - az életedért, az életedért, az életedért."

Feltörte a pecsétet, és elolvasta a levelet:

"Tressilian Úr, jó barátunk és öcsénk,

Ez utóbbi napokban oly gyöngélkedőnek, s máskülönben is oly szerencsétlen eseményektől sújtottnak érezzük magunkat, hogy körénk kívánjuk gyűjteni mindazon barátainkat, kiknek szerető nyájasságába bizton vethetjük bizodalmunkat; ezek között is mind jó szándék, mind jó képesség dolgában a legkiválóbbak és legközelebbiek között tartjuk számon jó Tressilian urunkat. Ennek folytán arra kérünk, hogy a legalkalmasabb gyorsasággal siess szerény szállásunkra, Sayes Courtba, Deptford mellett, ahol majd további vizsgálat tárgyává teszünk olyan ügyeket, melyeket nem tartunk helyesnek levélre bízni. És ezzel szívélyes búcsút is veszünk, maradva szerető rokonod,

Ratcliffe, Sussex grófja"

- Küldd fel azonnal a hírnököt, Will Badger - mondta Tressilian, majd mikor az ember belépett a szobába, így kiáltott fel: - Te vagy az, Stevens? Hogy van jó uram?

- Rosszul, Tressilian úr - válaszolt a küldönc -, ezért annál inkább szüksége van jó barátokra maga körül.

- De milyen természetű uram gyengesége? - kérdezte Tressilian aggódva. - Nem is hallottam eddig, hogy beteg.

- Nem tudom, uram - mondta az ember -; nagyon rosszul érzi magát. A doktorok tanácstalanok, és a kastélyban sokan sötét üzelmekről suttognak... boszorkányságról vagy még rosszabbról.

- Minő szimptómák vannak? - kérdezte Wayland kovács izgatottan előlépve.

- Hogyan? - kérdezte a hírhozó, nem értve a kérdést.

- Mije fáj? - magyarázta Wayland. - Hol fészkel a betegség?

Az ember Tressilianre pillantott, mintegy kérdve, hogy válaszoljon-e egy idegen ilyen kérdéseire, majd az igenlő intésre gyorsan fölsorolta, imigyen: fokozatos elerőtlenedés, éjszakai verejtékezés, étvágytalanság, gyengeség stb.

- Továbbá - tette hozzá Wayland -, mardosó fájdalom a gyomorban és alacsony láz?

- Pontosan így van - felelt a küldönc kissé meghökkenve.

- Tudom, hogyan keletkezik ez a betegség - mondta a mester -, és tudom az okát is. A gazdád Szent Nicholas mannájából evett. Tudom a gyógymódot - nem mondhatja a gazdám, hogy hiába tanultam a műhelyében.

- Mi jut eszedbe? - kérdezte Tressilian összevonva a szemöldökét. - Anglia zászlósurainak egyikéről beszélünk. Gondold meg jól, evvel nem lehet tréfát űzni.

- Isten ments! - felelte Wayland kovács. - Én csak azt mondtam, hogy ismerem a bajt, és ki tudom kúrálni. Emlékezzék rá, mit tettem Sir Hugh Robsarttal.

- Tüstént indulunk - rendelkezett Tressilian. - Isten szólít bennünket.

Azzal sietősen beszámolva sürgős elindulásának új okáról, bár nem említve sem Stevens aggodalmait, sem Wayland kovács ígéreteit, szívélyes búcsút vett Sir Hugh-tól és a Lidcote Hall-i családtól, akik imáikkal és áldásaikkal bocsátották útjára, aztán Wayland és Sussex gróf szolgájának kíséretében sebes iramban nekivágott Londonnak.

 

TIZENHARMADIK FEJEZET

Arzén bőven van itt, de még
Vitriolt, lúgokat s alkáliát
Is tartasz, jól tudom. - E fickó
Nagy keverő lesz egykor, Kapitány,
Meglátja, ha nem is holnap, de végül
Biztosan eljut a bölcsek kövéhez.

(Az alkimista)

Tressilian és kísérői a legnagyobb sebességgel rótták az utat. Mikor eldöntötte, hogy magával viszi, Tressilian megkérdezte a kovácsot, nem szeretné-e elkerülni Berkshire-t, ahol oly közismertségre tett szert. Wayland azonban magabiztos választ adott. A rövid időt, amit Lidcote Hallban töltöttek, arra használta fel, hogy szinte csodával határos módon átalakuljon. Zilált, busa szakállerdejéből csak egy kis bajuszkát hagyott, amit katonásan fölfelé pedert. A Lidcote faluba való (jól fizetett) szabómester megrendelőjének utasításai alapján minden ügyességét latba vetve tökéletesen elváltoztatta Wayland külsejét, és ily módon meg is fiatalította csaknem húsz esztendővel. Azelőtt, koromtól s szénportól szutykosan - túlburjánzó szőrzettel és munkája következtében hétrét görnyedve -, bizarr és fantasztikus ruházatában ötvenévesnek látszott. Most viszont Tressilian nyalka, libériás öltözékében, oldalán karddal, vállán kerek pajzzsal, hetyke, harcias csatlós volt, akinek a kora úgy harminc-harmincöt esztendő lehetett, épp a legszebb férfikor. Faragatlan, vad modora mintha hasonlóképp átalakult volna serény, agyafúrt, kihívóan élénk magatartássá.

Mikor Tressilian elámult rajta, és tudakolta e páratlan és teljes metamorfózis okát, Wayland válasz helyett rágyújtott egy akkoriban játszott vígjáték egyik dalára, mely a megértőbb bírálók szerint a szerző figyelemre méltó tehetségét sejttette. Örömünkre szolgál, hogy bemutathatjuk a fennmaradt strófát, mely pontosan így hangzott:

Bán, bán, Ca-Calibán,
Új gazdát szerzett e galibán.^[89]

Jóllehet Tressilian nem emlékezett a szövegre, eszébe jutott róla, hogy Wayland valamikor színész volt, mely körülmény önmagában is eléggé magyarázza, hogyan tudta ily könnyedén s tökéletesen átalakítani külsejét. Maga a mester annyira bízott teljesen megváltozott álöltözetében, vagy pontosabban szólva abban, ahogy teljesen elváltoztatta álöltözetét, hogy még sajnálta is, amiért nem haladnak el régi rejtekhelye közelében.

- Ebben a gúnyámban - mondta - és nagyságod támogatásával oda mernék állni Blindas bíró úr elé még a negyedévi törvénynapon is; és szeretném tudni, mi történt Manóval, aki alighanem ördögfiókaként fog körbejárni a világban, ha egyszer kiszabadul a fennhatóság alól, és otthagyja a nagyiját meg a Dominét. Hát még a bedöntött barlangot! - tette hozzá. - De szerettem volna látni, micsoda pusztítást művelt akkora adag lőpor robbanása doktor Demetrius Doboobie retortái és fiolái között. Fogadok, a hírem még akkor is szállong majd a Fehérló völgyében, mikor testem már rég elrothadt, és nem egy tökfilkó köti még oda a lovát, teszi le az ezüstjét, és fütyül, mint egy matróz szélcsendben, Wayland kovácsnak, hogy jöjjön, és patkolja meg a lovát. De előbb kap a ló patagyulladást, mint hogy a kovács felelne a hívásra.

Ez utóbbi feltevésében Wayland jó prófétának bizonyult; a legendák valóban oly könnyen születnek, hogy a Fehérló völgyében mindmáig él szokatlan patkolásának toldott-foldott meséje; sem Alfréd diadalának híre, sem a híres-nevezetes Horn Lovag regéje^[90] nem elevenebb Berkshire-ben, mint Wayland kovács vadregényes legendája.^[II]

A sietség, mellyel az utasok haladtak, nem engedte, hogy helyenként hosszabban elidőzzenek, csupán addig álltak, amíg lovaik megpihentek, s tekintve, hogy amerre elhaladtak, sok helység tartozott Leicester grófnak vagy valamelyik vazallusának a fennhatósága alá, ajánlatosnak tartották, ha elváltoztatják nevüket, és nem árulják el utazásuk célját. Ilyen alkalmakkor Wayland kovács szakértelme (e néven fogjuk továbbra is emlegetni a mesterembert, noha valódi neve Lancelot Wayland) rendkívül hasznos volt. Szinte élvezte, ha éberségével becsaphatta a fürkésző szemeket, és remekül elszórakozott azon, ahogy orránál fogva vezette a kíváncsi kocsmárosokat és csaposokat. Rövid utazásuk alatt három különböző és össze nem illő vakhírt terjesztett el magukról: először, hogy Tressilian Írország helytartója, aki azért jött át Angliába inkognitó, hogy megtudakolja a királynő óhaját a nagy lázadó, Rory Oge MacCarthy MacMahon ügyében; másodszor, hogy a fent nevezett Tressilian egy francia királyi herceg megbízottja, aki ura nevében Erzsébet kezét jön megkérni; harmadszor, hogy Medina hercege, aki azért jött, inkognitó, hogy elsimítsa a viszályt Fülöp és eme uralkodónő között.

Tressilian mérges volt, és szemrehányásokat tett a mesternek a különböző kellemetlenségekért, és kivált a túl nagy közfigyelemért, aminek az általa terjesztett koholmányok miatt ki voltak téve; de mindig megbékélt (mert ki tudna ellenállni ilyen érvnek), mikor Wayland azt bizonygatta, hogy az emberek nagy fontosságot tulajdonítanak a nagyságos úr (Tressilian) feltűnő megjelenésének, amiért is rendkívüli okát kell adni a nagy sietségnek és titkolódzásnak is.

Végre közelébe értek a fővárosnak, ahol az idegenek megszokott hullámzásában jelenlétük sem feltűnést, sem kíváncsiskodást nem keltett, majd egy szép napon belovagoltak Londonba.

Tressilian nyomban Deptfordba, lord Sussex szálláshelyére szándékozott menni, hogy közel lehessen az udvarhoz, amit akkor Greenwichben tartottak, Erzsébet kedvenc rezidenciáján és nagy becsben álló szülőhelyén. Mégis kellett tenniük Londonban egy rövid kitérőt, amit valamelyest meg is hosszabbított Wayland kovács unszolása, aki arra kért engedélyt, hogy sétát tehessen a városban.

- Fogd hát a kardod és a pajzsod - mondta Tressilian -, és gyere velem; magam is gyalog megyek, így együtt fogunk menni.

Ezt azért mondta, mert nem volt még annyira biztos új csatlósa hűsége felől, hogy szabadjára engedje ebben az izgalmas pillanatban, amikor a vetélkedő hatalmi csoportok épp teljes erővel mérkőznek Erzsébet udvarában. Wayland kovács szívesen elfogadta az óvintézkedést, melynek valószínűleg sejtette az okát, csupán azt kötötte ki, hogy ha majd a Fleet Streeten járnak, gazdája jöjjön be vele azokhoz a füvészekhez és patikusokhoz, akiket mutat neki, és engedje meg, hogy vásároljon egy-két szükséges szert. Tressilian beleegyezett, és kísérője intését követve bement vele legalább négy-öt boltba, és megfigyelte, hogy Wayland mindenütt csak egyfélét vesz, különböző mennyiségekben. Azokat az orvosságokat, amiket először kért, könnyen megkapta, egyiket a másik után, de a későbbiekben már nem ment ilyen egyszerűen a beszerzés - és Tressilian észrevette, hogy Wayland a boltosok meglepetésére, többször is visszaadta a kapott mézgát vagy gyógyfüvet, és kényszerítette őket, hogy cseréljék ki az igazira, vagy továbbment, és másutt kereste. Egy szert pedig szinte lehetetlen volt megtalálni. Némelyik patikus őszintén bevallotta, hogy nem is látta - mások tagadták, hogy olyan gyógyfű egyáltalán létezik, legföljebb félkegyelmű alkimisták fantáziájában, legtöbben pedig megpróbálták valami pótszerrel kiszolgálni vásárlójukat, s mikor Wayland visszautasította, hogy nem ezt kérte, azt bizonygatták, hogy ugyanazokkal a tulajdonságokkal bír, sőt még nagyobb mértékben. Csupán egy öreg, sovány patikus, akinek a mester a szokásos kérdést Tressilian számára érthetetlen és megjegyezhetetlen szavakkal tette föl, az felelt őszintén, hogy ez a szer nem található Londonban, legföljebb a zsidó Yoglannak lehet belőle.

- Ennyit én is gondoltam - mondta Wayland. Mikor pedig kiléptek a boltból, így szólt Tressilianhez: - Elnézésért esedezem, uram, de mester a szerszáma nélkül nem boldogulhat. El kell mennem ehhez a Yoglanhoz, és biztosíthatom, ha ez a kitérő hosszabb késedelmet is okoz önnek, mint amit ideje engedne, kárpótolja majd az a haszon, amit e ritka gyógyszernek köszönhet. Engedje meg - tette hozzá -, hogy én menjek elöl, mert most már elhagyjuk a széles utat, és kétszer olyan gyorsan fogunk haladni, ha én vezetek.

Tressilian beleegyezett, és követve a kovácsot egy szűk utcácskán, mely balra kanyarodott a folyó felé, azt vette észre, hogy kalauza nagy sebesen, és nyilvánvalóan tökéletes helyismerettel halad a mellékutcák, udvarok, zsákutcák labirintusában, míg végül megtorpan egy rendkívül szűk sikátor közepén, aminek a végében fölvillant a Temze, ködösen és sárosan, mely hátteret, mint Mumblazen úr mondotta volna, az András-kereszt módjára keresztezte két uszály árboca, melyek a dagályra várva vesztegeltek itt. A boltnak, ahol megálltak, nem volt mázas ablaka, mint manapság - csak egy silány kanavász függöny rekesztett el egy olyanforma árusító helyet, mint amilyen ma a foltozó vargáknak van, az eleje meg nyitott volt, mint mostanság a halárusok bódéjának. Egy apró, öreg, ráncos képű ember jött elő, arcra éppen nem zsidós, mert lágy haja és csupasz álla volt; nagy hajlongások közepette tudakolta Waylandtől, mit óhajt. Alig ejtette ki a gyógyfű nevét, a zsidó összerezzent, és meglepettnek látszott.

- És ugyan mire méltóztatik használni ezt a gyótyszert, aminek, mein Gott, nefét se hallottam, mióta negyfen éfe itten lakok?

- Ilyen kérdésekre nincs felhatalmazásom válaszolni - mondta Wayland. - Csak azt szeretném tudni, van-e magának, amit kérek, és ha igen, hajlandó-e eladni.

- Hogyne, mein Gott, mert ha már fan, ami fan, el is atom, hisz patikos fatyok, és elatok minden gyótyszer. - Ezzel mutatott neki egy port, majd így folytatta: - De sok-sok pénzekbe kerül ám. Ami nekem fan, az ér, mint ugyanannyi arany... bizony, finom sárarany... mondhatnám hatszor annyit... a Sinai-hegyről faló, ahol a szent törvény kaptuk, és a növény csak száz esztendőben etyszer hosz firágot.

- Én nem tudom, hányszor szedik össze a Sínai-hegyen - mondta Wayland, miután lesújtó pillantást vetett az eléje tett porra -, de a kardomat s pajzsomat teszem a kaftánod ellen, hogy ezt a szemetet, amit nekem ajánlasz, ahelyett, amit kértem, a hét bármely napján összeszedhetik az aleppói várárokban.

- Gorompa emper faty - mondta a zsidó -, ráadásul nem tudok jobbat adni, faty ha tudok, nem adom el doktor rendelése nélkül... faty anélkül, hoty megmondod, mire kell neked.

A mester röviden válaszolt, s olyan nyelven, melyből Tressilian egy árva szót sem értett, és amitől a zsidó láthatólag rendkívül elképedt. Úgy bámult Waylandre, mint aki hirtelen hatalmas hőst vagy félelmetes potentátot lát az ismeretlen s közönséges külsejű idegenben.

- Illés prófétára! - kiáltotta, mikor magához tért első döbbent meglepetéséből; majd előbbi gyanakvó és barátságtalan modoráról a legszervilisebb alázatosságra váltva át, mélyen meghajolt a mester előtt, esedezett neki, hogy kerüljön beljebb szerény hajlékába, és hozzon áldást nyomorúságos küszöbére azzal, hogy átlépi.

- Nem hajt fel egy kupát a szegény zsidóval, Zakariás Yoglannal?... Iszik kis tokajit?... Nem kóstol egy kis lacrimát?... Nem...

- Hagyd el e sértő bizalmaskodást - mondta Wayland -; szolgáltasd ki nekem, amit kívánok, és tartózkodj a további diskurzustól.

A rendreutasított izraelita fogta a kulcscsomóját, és nagy körültekintéssel kinyitva egy szekrénykét, amit erősebb zár látszott őrizni, mint a többi gyógyszeres szekrényt, melyek között állt, kihúzott egy kis titkos, üvegfedelű fiókot, amiben kevéske fekete por volt. Ezt odanyújtotta Waylandnek; mozdulata a legmélyebb hódolatot tükrözte, bár egy mohó és féltékeny kifejezés, mely minden szemernyit sajnálni látszott abból, aminek vevője birtokába jut, viaskodott ábrázatán a meghunyászkodó alázattal, amit magára erőltetni igyekezett.

- Van mérleged? - kérdezte Wayland.

A zsidó rámutatott a mérlegre, mely közönséges használatra állt ott a boltban, de zavart arcán kétség s félelem játszott, ami nem kerülte el a mester figyelmét.

- Másik kell - mondta Wayland zordan -; nem tudod, hogy a szent dolgok értéküket vesztik, ha hamis mérlegen mérik őket?

A zsidó lehorgasztotta a fejét, egy acélborítású szelencéből gyönyörűen kirakott mérleget vett elő, és átnyújtotta a mesternek e szavakkal:

- Effel fégzem saját kísérleteimet... a főpap szakállának egyetlen szála kibillentené.

- Megfelel - mondta a mester, azzal kimért magának két drachmát a fekete porból, gondosan papírba csomagolta, és eltette iszákjába a többi gyógyszer mellé. Azután az árát tudakolta a zsidótól, aki válaszul csak rázta a fejét, és meghajolt.

- Nincs ára... nem, semmit se kérek ilyentől, mint ketyességed... De meglátogatja majd a szegény zsidót? Bepillanthat műhelyébe, ahol, Isten segítse, oly szárazra dolgozta magát, akár Jónásnak, a szent prófétának az elfonnyadt indája... Ugye megszánja majd, és mutat neki ety kicsinyke lépést a hosszú úton?

- Csitt! - intette le Wayland, és ujját titokzatosan szájára illesztette. - Lehet, hogy találkozunk még... benned már megvan a sahmajm, mint rabbijaitok mondják, az általános teremtés; figyelj tehát, és imádkozzál, mert el kell jutnod az Alchahest Elixir, Samech tudására is, mielőtt tovább társalognék veled. - Aztán egy apró biccentéssel viszonozván a zsidó tiszteletteljes hajlongásait, méltóságteljesen kivonult a boltból, nyomában a gazdájával, akinek az imént látott jelenetről az volt az első megjegyzése, hogy Waylandnek fizetnie kellett volna a porért, akármi légyen is az.

- Fizessek neki? - kérdezte a mester. - Fizessen a pokolbéli ördög, de én ugyan nem! Ha nem gondoltam volna nagyságoddal, akinek talán nem tetszene, még egy-két uncia aranyat is kiszedtem volna belőle, ugyanannyi pontosan kimért téglaporért.

- Azt ajánlom, ne gyakorold az ilyen gazságot, amíg nálam szolgálsz - mondta neki Tressilian.

- Hát nem azt mondtam, hogy ezért az egyért tartózkodtam most tőle? - felelt a mester. - Gazság, azt mondja? Hisz annak a rozoga csontváznak annyi a kincse, hogy az egész sikátort, ahol lakik, mind kikövezhetné tallérokkal, és még nem is igen hiányozna a páncélszekrényéből; mégis majd megvész a bölcsek kövéért... Amellett be is csapta volna a szegény szolgát, akinek először vélt, olyan szeméttel, ami egy garast se ér. Valamit valamiért, mondá az ördög is a bányásznak; ha a hamis orvossága megéri az én jó koronáimat, az én igazi téglaporom is megéri az ő jó aranyát.

- Amennyire tudom - mondta Tressilian -, ez elmehet így zsidók és patikusok között; de értsd meg, az efféle szemfényvesztés az én cselédeim között saját becsületemnek árt, ezt pedig nem engedem. Remélem, végeztél vásárlásaiddal?

- Végeztem, uram - felelt Wayland -; és ezekből a porokból még ma kikeverem az igazi velencei balzsamot, azt a nemes patikaszert, mely oly ritkán található tisztán és hatásosan Európának eme birodalmaiban, ennek a fölöttébb ritka és becses pornak a hiánya miatt, melyet az imént szereztem be Yoglantól.^[91]

- De miért nem intézted el minden vásárlásodat egy boltban? - kérdezte a gazdája. - Majd egy órát vesztettünk azzal, hogy egyik füvésztől a másikhoz szaladgáltunk.

- Nyugodjon meg, uram - felelte Wayland. - Senki emberfia nem tudhatja meg a titkomat: de nem maradna sokáig az enyém, ha minden alkotó elemét egy patikából hoznám.

Visszatértek fogadójukba (a híres Bell-Savage-be), és mialatt lord Sussex küldönce felkészítette a lovakat az útra, Wayland, szerezvén a szakácstól egy mozsarat, bezárkózott egy külön szobába, ahol keverte, törte és kotyvasztotta a szereket, amiket összevásárolt, mindegyiket megfelelő arányban, oly jártassággal és biztonsággal, mely világosan elárulta, hogy nagy gyakorlattal bír a patikusság kézi műveleteiben.

Mire Wayland szirupja elkészült, a lovak is föl voltak nyergelve, és egy röpke órányi lovaglás után megérkeztek lord Sussex jelenlegi rezidenciájához, egy Sayes Court nevű ősi lakhoz, Deptford mellett, mely sokáig a hasonnevű család birtokát képezte volt, de már egy évszázada az ősi és kiváló Evelyn család tulajdonába került. Ezen ősi ház jelen képviselője erősen elkötelezte magát Sussex grófja iránt, és szíves örömest szállásolta el őt magát, valamint népes szolgahadát vendégszerető kastélyában. Sayes Court később a híres Evelyn úr^[92] rezidenciája lett, kinek a Sylvá-ja mindmáig a brit növénynemesítők kézikönyve, és akinek életéről, elveiről és szokásairól beszámoló Napló-ja hasonlóképp minden angol úriember kézikönyve kellene hogy legyen.

 

TIZENNEGYEDIK FEJEZET

Ritkaságot mesélsz jó cimbora;
Két bika öklelődzik lenn a zöldben
Egy szép üszőért - bármelyik ha győz,
A völgy is csendesül, s a nyáj,
A harcukban amúgy sem érdekelt,
Békén legel tovább.

(Régi színdarab)

Sayes Court úgy festett most, akár egy ostromlott erőd, és a gyanakvás oly magasra hágott ez idő szerint, hogy Tressiliant és kísérőit többször is megállították, és kikérdezték a gyalogos és lovas őrszemek, amint közeledtek a beteg gróf kastélyához. A magas hely, melyet Sussex Erzsébet királynő kegyében elfoglalt, azonkívül közismert és nyíltan vallott versengése Leicester gróffal - e körülmények valóban indokolták az egészségi állapotának tulajdonított rendkívüli jelentőséget; mert abban az időben, amelyről most szólunk, mindenki azt találgatta, vajon ő, vagy Leicester gróf nyeri-e el végül a nagyobb kegyet a királynőnél.

Erzsébet, akárcsak nemének oly sok kiválósága, szeretett vetélkedő csoportokkal kormányozni, hogy két ellenkező érdeket kiegyensúlyozhasson, és magának tartsa fönn a hatalmat valamelyik túlsúlyba juttatására, ha majd az államérdek vagy talán csak női szeszélye (mert e gyengeségtől ő sem volt ment) végül is elhatározásra bírja. A fortély, a kártyák kézben tartása, egyik érdek kijátszása a másik ellen, megzabolázása annak, aki legmagasabban állónak vélte magát becsülésében, kordában tartása olyan félelmekkel, melyekkel egy másik, éppúgy becsült, ha nem is úgy szeretett vetélytárstól kellett tartania - ezekkel a ravaszságokkal élt uralkodásának egész ideje alatt, és ezek révén sikerült, annak ellenére, hogy gyakorta engedett a részrehajlás gyengeségének, elejét vennie a királyságát és kormányzását fenyegető legtöbb káros hatásnak.

A két nemes, aki jelenleg kegyéért vetélkedett, igen különböző címeken formált jogot rá; mégis általánosságban elmondhatjuk, hogy Sussex grófja volt a leghasználhatóbb az uralkodónak és Leicester grófja a legdrágább a nőnek. Sussex, aki az akkori idők szólásával élve, a Mars jegyében született, jó szolgálatot tett Írországban és Skóciában, kivált az 1569-es nagy északi lázadás idején, amit javarészt az ő katonai tehetsége tört le. Ezért természetszerűleg olyanok vették körül, és néztek föl rá, akik a fegyverforgatás révén kívántak dicsőséget szerezni maguknak. Sussex grófja ezenkívül ősibb és előkelőbb származású volt, mint riválisa, egyesítvén személyében mind a Fitz-Walterek, mind a Ratcliffe-ek ágát, míg Leicester becsületén csorbát ejtett nagyapjának, VII. Henrik zsarnoki miniszterének a rangfosztása, amin aligha javított apja emléke, a szerencsétlen Dudleyé, Northumberland hercegéé, akit a Tower-Hillen fejeztek le 1553. augusztus 22-én. Ámde személyiségével, vonásaival és fellépésével, egy női uralkodó udvarában oly félelmetes fegyvereivel, Leicester akkora előnyt élvezett, amely bőségesen ellensúlyozta Sussex grófjának katonai dicsőségét, előkelő vérét és őszinte modorát; és az udvar meg az ország szemében ő részesült Erzsébet nagyobb kegyében, bár (mert ilyen volt mindenkori politikája) semmiképpen sem volt olyan kifejezett e kegy, hogy végképp biztosítsa őt vetélytársa ellen. Ezért jött oly kapóra Sussex betegsége Leicesternek, mert különös gyanúkat ültetett el a fejekben; míg az egyik gróf híveit a legmélyebb aggodalom töltötte el, a másikét a várható eredmény magasra csapó reménye. Ezalatt - mert a régi időkben a férfiak sose feledkeztek meg ama lehetőségről, hogy a dolgot a kardok hosszúsága döntheti el - mindkét nemesurat nagy tömegben vették körül a csatlósok, akik talpig fegyverben mutogatták magukat az udvar táján is, és gyakori hangoskodó civakodásaikkal háborgatták a királynő nyugalmát még palotájának területén is. Mindezt el kellett mondanunk elöljáróban, hogy a következő események érthetőek legyenek az olvasó előtt.^[III]

Midőn Tressilian Sayes Courtba érkezett, a kastély tele volt Sussex gróf csatlósaival, meg más urakéval, akik betegségében felkeresték patrónusukat. Minden kézben fegyver, minden arcon mély komorság, mintha az ellentábor azonnali és fegyveres rohamától tartanának. Abban a hallban azonban, ahová a gróf egyik cselédje bevezette Tressiliant, míg a másik ment, hogy megvigye érkezésének hírét Sussexnek, csak két várakozó urat talált. Feltűnő ellentét mutatkozott ruházatukban, megjelenésükben és modorukban. Az idősebb, aki igen finom úrnak és férfikora delén járó embernek tetszett, egyszerű, katonás öltözéket viselt, termete alacsony volt, tagjai vaskosak, tartása szögletes, és vonásai gyakorlatias, józan észre vallottak, noha szemernyi elevenség vagy fantázia nélkül. A fiatalabb, aki úgy húszesztendős lehetett, a legpompásabb öltözéket viselte, ami az akkori időkben az előkelőségeknél dívott: csipkével és hímzéssel gazdagon díszített, bíborvörös bársonymentét, hozzá ugyanolyan kalapot, háromsoros aranylánccal körülkötve és egy medáliával rögzítve. Hajviselete igen hasonlított ahhoz, ahogyan manapság viselik egyes finom urak a hajukat, azaz hátrafelé volt fésülve és mintegy égnek állítva; fülében jókora gyönggyel ékes fülbevaló ragyogott. Az ifjú arca, amellett, hogy szabályosan jóvágású volt, és szép termet egészítette ki, oly meghökkentő élénkséget árult el, hogy szinte egyszerre beszélt belőle a határozott jellem szilárdsága és a vállalkozó szellem tüze, a megfontolás képessége és az elhatározás gyorsasága.

Mindkét úr közel azonos testtartásban dőlt végig két közel álló lócán, de mindegyik saját gondolataiba merült, mereven bámult a vele szemközt levő falra, anélkül, hogy egy szót is szólt volna társához. Az idősebb pillantása olyan volt, hogy a szemlélő nyomban láthatta, mikor maga elé bámul, nem lát egyebet, mint egy vén csarnok falát teleaggatva köpenyekkel, agancsokkal, pajzsokkal, régi fegyverekkel, hegyes alabárdokkal és más hasonló tárgyakkal, melyek ilyen helyeken a berendezést szokták alkotni. A fiatal vitéz tekintetében volt valami ábrándozó csillogás; eltűnődött, és úgy tetszett, mintha közte és a fal között az üres légben színpad volna, ahová fantáziája odavarázsolja saját dramatis personae-ját,^[93] s ez egészen másfajta látványt nyújt neki, mint amit éber, földi látása mutathatott volna.

Tressilian belépésére mindketten fölrezzentek merengésükből, és üdvözölték; a fiatalabbik különösen nagy örömmel és szívélyességgel.

- Isten hozott, Tressilian - mondta az ifjú -; filozófiád távol tartott tőlünk, mikor e ház még szép ambíciókat kínált... becsületes filozófia, hiszen most hoz vissza közénk, mikor csak veszedelmekben osztozhatsz.

- Annyira gyengélkedik hát uram? - kérdezte Tressilian.

- A legrosszabbtól tartunk - felelte az idősebbik úr -, a leggonoszabb merénytől.

- Ugyan - hárította el Tressilian -, Leicester gróf tisztességes.

- Mire kellenek neki akkor az olyan csatlósok, amilyenek körülveszik? - tette föl a kérdést az ifjú vitéz. - Aki felidézi az ördögöt, becsületes lehet, de akkor is ő felel a gazságért, amit a sátán művel.

- És mondd csak, Walter,^[94] ti ketten vagytok itt csupán - tudakolta Tressilian -, akik uram mellett álltok végső szorultságában?

- Nem, nem - felelt az idősebbik úr -, itt van Tracy, Markham, meg mások is; de mi most őrködünk itten, kettesével, némelyek pedig fáradtak, és alusznak fönt az emeleten.

- Mások meg - tette hozzá a fiatalember - lementek a dokkhoz, amott Deptfordnál, hogy kinézzenek maguknak valami rozzant bárkát, amit vagyonuk romjaiból összekaparva még megvehetnek, aztán mihelyt mindennek vége, és nemesurunkat nemes zöld sírba fektettük, ha jó alkalom kínálkozik, odavágunk majd azoknak, akik siettették útját, s utána nyomban elvitorlázunk az Indiákra, nehéz szívvel és könnyű erszénnyel.

- Meglehet - mondta Tressilian -, hogy én is ezt cselekszem, mihelyt elrendeztem egy ügyemet az udvarban.

- Te, egy ügyet az udvarban? - kiáltották egyszerre. - És utána Indiába akarsz hajózni!

- De, Tressilian - kezdte újra a fiatalabbik -, nem vagy te véletlenül házasember, aki fölötte áll a szerencse ilyen kisebb buktatóinak, melyek akkor hajtják az embert tengerre, mikor bárkája legszebben úszik a boldog rév felé?... Mi lett a bájos Indamirából, aki szépség s egyenesség dolgában állta a versenyt Amoretemmel?

- Ne emlegesd! - fordította el a fejét Tressilian.

- Szóval így állsz vele? - mondta az ifjú gyengéden megfogva a kezét. - Akkor ne félj, nem nyúlok többet a friss sebhez... Be különös, be szomorú hír. Szép, vidám társaságunkból hát mindenkinek el kell szenvedni a szerencse s boldogság hajótörését e hirtelen kerekedett viharban? Abban reménykedtem, legalább te biztos kikötőben vagy, drága Edmundom. - De jól mondja az a másik Edmund,^[95] másik kedves barátom:

Forog a Sors kereke, mint az örvény,
Minden halandót könnyedén irányít,
Ki látja, érzi: szeszélyből pörögvén,
Vak Változás velünk kényére játszik,
Gonosz kedvében eltiporva bárkit.

Az idősebbik úr felállt lócájáról, és némi türelmetlenséggel kezdte róni a termet, mialatt az ifjú sok komolysággal és érzéssel szavalta a költeményt. Mikor befejezte, a másik köpenyébe burkolózott, és újra végigdőlt a fapadon, majd így szólt:

- Csodálkozom, Tressilian, hogy el tudod viselni a fickót ebben a kótyagos hangulatában. Ha van egyáltalán kivetnivaló ilyen érdemes és tiszteletre méltó házban, mint uramé, hát akármi legyek, ha ki nem seprűzném innen ezt a sok selypegő, nyivákoló, gyermeteg versfaragást, ami Bölcskobak Walter úrral és a cimboráival került ide hozzánk, akik mindenáron valamiféle esetlen, érthetetlen beszéddé csavarnák el a tisztességes, jó angol nyelvet, amit Isten adott nekünk, hogy kifejezzük véle a mondandónkat.

- Blount úgy vélekedik - vágta rá nevetve a bajtársa -, hogy az ördög is rímben csábította el Évát, és a tudás fájának titkos értelme kizárólag az összecsendülő rímek és a hexameterek mérésének művészetére vonatkozik.^[IV]

E pillanatban belépett a gróf kamarása, és közölte Tressiliannel, hogy ura beszélni óhajt vele.

Felöltözve, de nyitott ruhában, kerevetén fekve találta Tressilian Sussexet, és döbbenten tapasztalta a változást, amit a betegség művelt a nemes lord külsején. A gróf a legbarátságosabb nyájassággal fogadta, és udvarlásának sikeréről érdeklődött. Tressilian egy pillanatig kitért kérdései elől, majd a gróf saját bajára terelve a szót, meglepetéssel vette észre, hogy betegségének tünetei apróra megegyeznek azokkal, amiket Wayland fölsorolt. Ezért nem habozott elmesélni Sussexnek szolgája egész történetét és azon állítását, hogy ki tudja gyógyítani őt bajából. A gróf hitetlenkedő figyelemmel hallgatta, amíg el nem hangzott Demetrius neve, ekkor váratlanul titkárát szólította, és meghagyta neki, hogy hozzon elő egy bizonyos ládikát, amiben fontos papirosok vannak.

- Vedd ki belőle annak a gazember szakácsnak a nyilatkozatát - mondotta -, akinek az ügyét kivizsgáltuk, és nézd meg gondosan, nem fordul-e elő benne a Demetrius név.

A titkár nyomban betekintett a szóban forgó passzusba és olvasta:

- "És a fent nevezett tanú a kihallgatás során azt mondotta, hogy emlékezik rá, miszerint ő készítette el a mártást a szóban forgó tokhalhoz, melynek vétele után a fent nevezett nemes lord megbetegedett; a szokásos anyagokat és fűszereket tette bele, úgymint..."

- Ugord át ezt a szamárságot - szólt közbe a gróf -, és azt nézd meg, hogy az anyagait nem egy Demetrius nevű füvésztől szerezte-e be.

- De, éppen ez következik - felelt a titkár. - "És hozzátette, hogy azóta nem látta a nevezett Demetriust."

- Ez egybevág az embered történetével, Tressilian - mondta a gróf -, hívd ide.

Miután megidézték a gróf színe elé, Wayland kovács határozottan és összefüggően elismételte történetét.

- Úgy lehet - mondta neki a gróf -, téged azok küldtek ide, akik megkezdték e művet, hogy most fejezd be nekik; de fontold meg jól, ha elpatkolok az orvosságodtól, keményen lakolhatsz érte.

- Szigorú feltétel - felelte Wayland -, minthogy az orvosság hatása, miként a halál napja Isten kezében vagyon. De vállalom a kockázatot. Nem azért éltem oly sokáig a föld alatt, hogy féljek egy sírgödörtől.

- Nos, ha te ilyen biztos vagy a dolgodban - mondta Sussex grófja -, én is állom a kockázatot, mert a tudósok már úgyse tudnak mit kezdeni velem. Mondd hát, hogyan kell bevenni az orvosságot.

- Tüstént rátérek - felelte Wayland -, de engedje meg kikötnöm, hogy mivel én vállalom a kúra egész kockázatát, egyetlen orvos sem avatkozhatik bele.

- Ez csak természetes - mondta a gróf -; most pedig készítsd elő a szeredet.

Míg Wayland engedelmeskedett a gróf parancsának, a szolgák a mester utasításainak megfelelően levetkőztették és ágyba fektették gazdájukat.

- Figyelmeztetlek titeket - mondta Wayland -, hogy az orvosság első hatásaként a gróf mély álomba merül majd, melynek ideje alatt a szobában nyugalomnak kell lenni, máskülönben a következmények végzetesek lehetnek. Magam fogok ágyánál őrködni, személyzetének valamely tagjával.

- Hagyja el mindenki a szobát, csak Stanley és e derék ember maradjon - rendelkezett a gróf.

- És én - mondta Tressilian. - Magam is kezességet vállaltam e főzet hatásáért.

- Legyen hát, jó barátom - mondta a gróf -, most pedig lássuk a kísérletet; de elébb hívjátok be titkáromat és kamarásomat.

- Legyetek tanúim - folytatta, mikor tisztségviselői megérkeztek -, tegyetek tanúságot helyettem, urak, hogy tiszteletre méltó barátunk, Tressilian, semmiképp sem felelős ennek az orvosságnak rám gyakorolt hatásáért, minthogy én azt saját szabad akaratomból és választásomból veszem magamhoz, mivel úgy hiszem, Isten küldte nekem váratlan módon e gyógyírt, hogy felépüljek jelen nyavalyámból. Üdvözöljétek nevemben nemes királyi asszonyunkat, mondjátok meg neki, hogy hű szolgájaként élek és halok, s kívánom, hogy minden trónja körül álló személy ugyanolyan őszinte szívvel és akarattal szolgálja őt és több tehetséggel, mint az szegény Thomas Ratcliffe-nek megadatott.

Ezután karba fonta kezét, és egy vagy két másodpercig elmélyült áhítat tükröződött arcán, majd kezébe vette a folyadékot, s egy rövid pillantást vetett Waylandre, mintha a lelkébe akart volna látni; de a mester arca és modora nem mutatta az aggodalom vagy habozás jelét.

- Itt nincs mitől tartani - mondta Sussex Tressiliannek, és minden további nélkül fölhajtotta az orvosságot.

- Most arra kérem kegyelmességedet - szólalt meg Wayland -, hogy helyezze magát nyugalomba a lehető legkényelmesebben; kegyelmetektől pedig, uraim, hogy maradjanak olyan nyugodtan és csendben, mintha az édesanyjuk halálos ágyánál állanának.

A kamarás és a titkár ezután távoztak, és parancsot adtak, hogy minden ajtót be kell reteszelni, és a házban szigorúan tilos minden lárma. Néhány úr önkéntes őrséget vállalt a hallban, de a beteg gróf szobájában senki sem maradt, csak főkomornyikja, a mester és Tressilian. Wayland kovács jóslata gyorsan beteljesedett, és a gróf szemére oly mély és egészséges álom ereszkedett, hogy akik ágyánál álltak, már félni kezdtek, vajon legyengült állapotában nem fog-e mindjárt jobblétre szenderülni, mielőtt magához térne kábultságából. Maga Wayland kovács is aggódni látszott, és időről időre finoman megtapintotta a gróf halántékát, különösképpen a légzést figyelve, ami mély volt és hosszú, de könnyű és egyenletes egyszersmind.

 

TIZENÖTÖDIK FEJEZET

Sok bikfejű, rakoncátlan ripők!
Miféle rend ez? S mily fogadtatás?
Hol a szálláscsináló félbolond?

(A makrancos hölgy. Jékely Zoltán ford.)

Nincs oly időszak, melyben az emberek gonoszabbnak tűnnének egymás szemében, vagy kényelmetlenebbül éreznék magukat, mint amikor a nap első sugarai virrasztva találják őket. Még a legragyogóbb szépség is bölcsen teszi, ha átvirrasztott báli éjszaka után a hajnal első derengésére visszavonul legodaadóbb és leglángolóbb bámulóinak pillantásai elől. Ilyen volt az a sápadt, baljós, ellenszenves fény, amelybe most belétekintettek a férfiak, akik egész éjjel ébren őrködtek Sayes Court halljában; hideg, fakó, kék ragyogása egybeolvadt a kihunyó lámpák és gyertyák sárgásvörös, füstös hunyorgásával. Az ifjú hadfi, akit az előbbi fejezetben mutattunk be, néhány perce kiment a szobából, hogy megtudakolja, ki zörget a külső kapunál, és visszatérve annyira meghökkent virrasztó társainak kétségbeejtő, síri ábrázatán, hogy felkiáltott:

- Szívből szánlak titeket, urak, micsoda baglyoknak látszotok! Attól tartok, ha a nap felkel, még elhussantok káprázó szemmel, hogy meghúzzátok magatokat a legközelebbi repkénybozótban vagy romos toronyban.

- Tartsd a szád, te csúfolódó bolond - mondta Blount -, tartsd a szád. Élcelődésre való tán az idő, mikor csak egy fal választ el attól a helytől, hol Anglia vitézségének fáklyája, meglehet, ki is hunyt már azóta.

- Hazudsz - felelt az ifjú.

- Méghogy hazudok! - kiáltotta Blount, és fölugrott. - Hazudok? Ezt mondod nekem?

- Miért, hát nem azt tetted, te kötekedő bolond? - felelt az ifjú. - Az imént hazudtál, ezen a padon ülve, vagy tán nem? De nem vagy-e hebehurgya tökfilkó, hogy fölfortyansz egy fanyar szóra? Mindazonáltal, bár éppoly híven szeretem s becsülöm uramat, mint te vagy bárki más, igenis azt mondom, ha elszólítaná is tőlünk az ég, Anglia vitézsége nem hal ki vele.

- Hogyne - felelte Blount -, egy jó adag marad még benned is, bizonyára.

- Meg egy jó adag tebenned, Blount, és a kemény Markhamben itt, meg Tracyben és mindannyiunkban. De én vagyok az, aki legjobban fog élni a tehetséggel, mit az ég adott valamennyiünknek.

- És hogyan, ha szabad tudnom? - kérdezte Blount. - Mondd el nekünk a titkot, miként fogod így megsokszorozni magadat.

- Nézzétek, urak - felelt az ifjú -, ti olyanok vagytok, mint a jó föld, ami nem hoz termést, mert parlagon hever; de bennem megvan a nagyra törő szellem, ami kényszeríteni fogja szerény képességeimet, hogy igyekezzen lépést tartani vele. Becsvágyam majd mozgatja az agyamat, abban biztosak lehettek.

- Csak arra kérem Istent, meg ne bolondítson - mondta Blount -; részemről, ha elveszítjük nemes urunkat, búcsút mondok az udvarnak meg a tábornak. Van ötszáz acre silány földem Norfolk-ban, beveszem oda magam, és falusi bakancsra cserélem az udvari cipellőt.

- Ó, hitvány átváltozás! - kiáltotta ellenfele. - Már úgy is cammogsz, mint egy igazi paraszt, vállad meggörnyed, mintha kezedet az eke szarván tartanád, aztán valami földszag leng körül, ahelyett, hogy parfümmel illatosítanád magad, mint vitézhez és udvaronchoz illik. Lelkemre, kisurrantál, hogy hemperegj valami szénaboglyában! Mást nem hozhatsz fel mentségedül, csak ha megesküszöl kardodra, hogy a parasztnak szép lánya volt.

- Kérlek, Walter - szólt közbe valaki a társaságból -, hagyd az ingerkedést, mert sem a hely, sem az idő nem alkalmas most erre, inkább azt mondd meg, ki volt az imént a kapunál.

- Masters doktor, őfelsége háziorvosa, a királynő személyes megbízásából jött, hogy érdeklődjék a gróf egészsége felől - felelte Walter.

- Ha! micsoda? - kiáltotta Tracy. - Ez nem csekély kegy jele; ha a gróf netán talpra áll, még legyűrheti Leicestert. Masters most benn van a lordnál?

- Nem - felelte Walter -, mostanra már félúton járhat vissza Greenwich felé, méghozzá roppantul fölgerjedve.

- Nem eresztetted be? - kiáltotta Tracy.

- Csak nem tettél ilyen őrültséget? - bődült el Blount.

- Elutasítottam, Blount, olyan kerek perec, ahogy te megtagadnál egy pennyt egy vak koldustól; olyan konokul Tracy, ahogy te nem ereszted be a hitelezőidet.

- De, a sátán nevében, minek hagytad, hogy ő menjen a kapuhoz? - fordult Blount Tracyhez.

- Az ő korához jobban illett, mint az enyémhez - felelte amaz -, de most alaposan elbánt valamennyiünkkel. Nem számít, él-e, hal-e az uram, őfelségétől egy pillantást se remélhet többé.

- Se módot arra, hogy vagyonhoz juttassa a híveit - tette hozzá a fiatal vitéz, megvető mosollyal -; ez itt a fájó pont, amihez nem szabad nyúlni. Jó uraim, én valamelyest kevesebb hangerővel adtam jelét urunk miatti bánatomnak, mint némelyikőtök, de ha eljön az idő, hogy szolgálatot tegyünk neki, egyőtök sem fog túltenni rajtam. Ha ez a tudós doktor bejött volna, nem gondoljátok, hogy olyan perpatvar támadt volna közte és Tressilian doktora között, amitől nemcsak az alvó, de a halott is megélemedett volna? Tudom én, micsoda lármával jár, ha orvosok összekülönböznek.

- És ki vállalja az ódiumot, hogy szembeszálltunk a királynő parancsával? - kérdezte Tracy. - Mert az vitathatatlan, hogy Masters doktor őfelsége határozott parancsára jött ide, hogy meggyógyítsa a grófot.

- A felelősséget én vállalom, aki a bajt csináltam - mondta Walter.

- Így hát szertefoszlanak az álmok, amiket az udvari kegyről szövögettél - jegyezte meg Blount -; és minden fennen hirdetett ügyességed és becsvágyad ellenére igazi másodszülöttként fogsz tündökölni Devonshire-ben, aki arra jó, hogy az asztal végén üljön, fölszeletelje a húst, diskuráljon a lelkésszel, gondoskodjék róla, hogy a kutyákat megetessék, és ügyeljen, hogy a gazda lován jó feszesre húzzák a nyereg hevederjét, ha vadászni megy.

- Nem addig van az - mondta a fiatalember, elvörösödve -; amíg Írország és Hollandia háborúskodik, s amíg a tenger végtelen hullámait hajók szelik. A gazdag Nyugat álmunkban sem látott földekkel kecsegtet, és Britanniában vannak bátor szívek, hogy fölkutassák őket... Adieu egy időre, uraim. Lemegyek az udvarba, és megnézem, hogy helyükön vannak-e az őrszemek.

- Higany folyik az ereiben a fickónak, az biztos - mondta Blount, Markhamre pillantva.

- Az agyában és a vérében is benn van - állapította meg Markham -, ami hasznára válhat, meg árthat is neki. Azzal viszont, hogy becsapta a kaput Masters orra előtt, merész és jó szolgálatot tett; mert Tressilian embere váltig azt hajtogatta, hogy ha felébresztik a grófot, az a halála lesz, Masters pedig a hétalvókat is fölverné, ha úgy gondolja, hogy nem az előírásos orvossággal altatták el őket.

Már magasra hágott a nap, mikor Tressilian a hosszú virrasztástól fáradtan lejött a hallba azzal az örömhírrel, hogy a gróf felébredt, belső fájdalmai lényegesen enyhültek, és olyan jó kedéllyel beszélget, olyan élénken nézeget körül, hogy már ebből is látszik a komoly és kedvező változás. Tressilian mindjárt magához rendelte néhány emberét, hogy jelentsék neki az éjszaka történteket, és váltsák fel a gróf szobájában virrasztókat.

Mikor Sussex grófjával közölték a királynő üzenetét, először elmosolyodott a nyers visszautasításon, amelyben az orvos buzgó fiatal hívétől részesült, de nyomban észbe kapva, megparancsolta főlovászának, Blountnak, hogy tüstént szálljon csónakba, és evezzen le a folyón a greenwichi palotához, vigye magával a fiatal Waltert és Tracyt, hódoljanak illően, kifejezvén hálás köszönetét uralkodójának, és megemlítvén az okot, amiért nem élhetett a bölcs és nagy tudományú Masters doktor segélyével.

- A nyavalyakórság essen ebbe a dologba - mondta Blount a lépcsőn -, ha Leicesterhez küldött volna, hogy hívjam ki párbajra, azt hiszem, hiba nélkül teljesítettem volna megbízását. De ha kegyes uralkodónkhoz megyek, aki előtt minden szót aranyba vagy marcipánba kell mártani, ez olyan cukrásznak való dolog, ami teljesen meghaladja az én szegény jó brit eszemet. Gyere hát, Tracy, meg te is, Bölcskobak Walter úr, aki ennek az egész hűhónak az okozója vagy. Lássuk, ragyogó koponyád, melyben annyi villogó rakétát tartogatsz, ki tud-e segíteni valami talpraesett ötlettel egy egyszerű fickót, ha a szükség úgy hozza.

- Sose bánkódj, sose bánkódj - kiáltotta az ifjú -, kisegítlek én, csak hadd menjek vissza a köpönyegemért.

- De hisz a válladon van - csodálkozott Blount -; ez a gyerek megzavarodott.

- Nem, nem, ez a Tracy ócska mentéje - felelt Walter -; csak úgy megyek veled az udvarba, ahogy úriembernek dukál.

- Ugyan már - mondta Blount -, a te fényed aztán senkit se kápráztat el, legfeljebb valami szegény inast vagy kapuőrt.

- Tudom - felelt az ifjú -, de feltett szándékom, hogy a saját köpönyegemben megyek, igen, és még a zekémet is kikefélem, mielőtt útra kelnék.

- Jó, jó - mondta Blount -, lám, még összemarakodnánk egy zekén meg egy köpönyegen. De készülj el gyorsan, az ég szerelmére!

Hamarosan ott ringatóztak a széles Temze fenséges keblén, melynek tükrében a nap most teljes pompájában ragyogott.

- Két dolognak nincs párja a világon - mondta Walter Blountnak -, a napnak az égen, s a Temzének a földön.

- Az egyik elég jól világítja nekünk az utat Greenwichbe - fűzte hozzá Blount -, a másik meg kissé gyorsabban is vinne, ha apály volna.

- És neked csak ez jut eszedbe?... Ezzel törődsz... ebben véled föllelni az elemek királyának és a folyók királyának a hasznát, hogy három ilyen sötét alakot, mint te meg én meg Tracy, elvigyen holmi udvari ceremóniára!

- Nem én kerestem ezt a megbízást, szentigaz - felelte Blount -, és szívesen megkímélném a napot meg a Temzét is a fáradságtól, hogy odavigyen, ahová nemigen akaródzik mennem, s ahol kutyának való fizetségre számíthatok a fáradságomért; szavamra - tette hozzá kikémlelve a csónak orrából -, úgy látom, küldetésünk hiábavaló igyekezet; mert nézzétek csak, a királynő bárkája a lépcsőnél várakozik, olyanformán, mintha őfelsége hamarost vízre szállna.

Így is volt. A királyi bárka, benne a királynő díszes libériájú hajósaival és rajta az angol lobogóval, valóban a széles lépcsősornál állt, mely a folyópartra ereszkedett le, mögötte két-három másik csónak, kísérete azon tagjai számára, akik nem szolgáltak közvetlenül királyi személye körül. A testőrök, Anglia legmagasabb és legdaliásabb fiai, alabárddal álltak őrt a palotából a folyópartig vezető út szegélyén, és úgy tűnt, minden előkészület megtörtént a királynő jövetelére, jóllehet az idő korai volt.

- Hitemre, ez nem sok jót ígér nekünk - jegyezte meg Blount -, csak valami veszedelmes dolog mozdíthatja ki őfelségét ily szokatlan időben. Amondó vagyok, legjobb lenne visszafordulnunk, s elmondani a grófnak, mit láttunk.

- Elmondani a grófnak, mit láttunk! - ismételte meg Walter. - Miért, mi mást láttunk, mint egy bárkát és embereket skarlátszín ujjasban, alabárddal? Tegyünk csak eleget a megbízásának, és mondjuk majd azt el, mit válaszolt a királynő.

Ezzel egy kikötőhelyhez irányította a csónakot, kissé távolabb a lépcsőtől, ahová e pillanatban nem lett volna ildomos közeledni, partra ugrott, míg óvatos és félénk társai vonakodva követték. Amint a palota kapujához értek, az egyik ajtónálló közölte velük, hogy most nem léphetnek be, mert őfelsége éppen kifelé tart. Az urak Sussex gróf nevét említették, de ez sem bizonyult varázsigének, amivel lefegyverezhették volna az embert, aki válaszul azt mondotta, az állásával játszik, ha jottányit is eltér a kapott parancstól.

- Lám, megmondtam előre - jelentette ki Blount -; kérve kérlek, kedves Walterem, szálljunk be a csónakba, és térjünk vissza.

- Nem én, amíg nem láttam a királynőt kijönni - válaszolta az ifjú eltökélten.

- Te megvesztél, tisztára megvesztél, esküszöm! - mondta Blount.

- Neked pedig - felelte Walter -, hirtelen inadba szállt a bátorságod. Láttalak annak idején hadakozni vagy fél tucat bozontos ír fickóval, most meg csak pillogsz, és szeretnél eloldalogni, hogy ne lásd egy szép hölgy haragos orcáját.

Ebben a pillanatban feltárult a kapu, és teljes díszben megjelentek a ceremóniamesterek, előttük és mellettük pedig nemesi csatlósok haladtak. Ezek után urak és hölgyek nagy csapata közepette, ám úgy, hogy láthasson és láthassák mindenfelől, jött maga Erzsébet, nőiességének ekkortájt épp virágában, s teljében annak, amit az uralkodóban szépségnek neveztek; ha a szegények legszegényebbjének születik, termetét akkor is joggal tartották volna fenségesnek, s e nemes alakhoz még feltűnő s parancsoló arc is járult. Lord Hunsdon karjára támaszkodott, aki anyai ágon rokona volt, s e kapcsolat révén gyakran részesült Erzsébet bizalmának kitüntető jeleiben.

Az ifjú lovag, akiről annyit beszéltünk, aligha került még ily közel uralkodójához, és most előrenyomult, ameddig csak a testőrök sorfala engedte, hogy éljen az alkalommal. Társa ellenben, meggondolatlanságát átkozva, mindegyre visszahúzta volna, míg végül Walter lerázta őt, és hagyta, hogy díszes köpenye hanyagul lecsússzon félválláról; egy természetes mozdulat az egész, de mégis a legelőnyösebben tárta fel arányos termetét. Ezzel egyidejűleg levéve kalpagját, a közeledő királynőre szegezte égő pillantását, amiben tiszteletteljes kíváncsiság és szerény, ám rajongó csodálat keveredett, s ez oly jól állt szép vonásainak, hogy a testőrök, finom ruhájának és nemes arcának hatására valamelyest közelebb engedték ahhoz a helyhez, ahová a királynő közeledett, mint a közönséges kíváncsiskodókat. A vállalkozó ifjú ilyenformán pontosan Erzsébet pillantásának útjába került - oly pillantás elé, mely sosem maradt közömbös az alattvalói körében megérdemelten felszított csodálat iránt vagy egy termet szép arányai láttán, ha bármely udvaronc ilyen adottsággal dicsekedhetett. Így hát az ifjúra szegezte átható pillantását, amint közeledett ahhoz a helyhez, ahol állt, tekintetében a merészségén való meglepődés nem látszott rosszallással elegyedni, mikor egy apró véletlen még erősebben felhívta a figyelmét az ifjúra. Az éjjel eső esett, és épp a fiatalember lábainál egy kisebb pocsolya éktelenkedett a királynő útjában. Amint a királynő egy pillanatra tétovázva megállt, az ifjú lovag lerántva válláról a köpenyét, odaterítette a sáros helyre, hogy a királynő száraz lábbal kelhessen át rajta. Erzsébet ránézett a fiatalemberre, akin a buzgó hódolat eme aktusa közben mély tisztelet és pír jelent meg, mely egész arcát elöntötte. A királynő zavarba jött, és maga is elpirult, majd bólintott, sietve továbbment, és egyetlen szó nélkül beszállt bárkájába.

- Gyere már, Bolond úr - nógatta Blount -; deli köpenyed ma kiadós kefélésre fog szorulni, azt tudom. Ej, ha már lábszőnyegnek szántad a mentédet, megtarthattad volna Tracy ócska drab-debure-jét^[96] is, aminek úgyis minden szín egyre megy.

- Ezt a köpenyt - mondta az ifjú, amint fölvette és összehajtogatta - nem fogja kefe érinteni, míg az én birtokomban lesz.

- Ami nem fog sokáig tartani, ha nem tanulsz egy kis takarékosságot, hamarosan cuerpo[97] maradsz, mint a spanyol mondja.

Szóváltásukat ekkor félbeszakította egy nemesi csatlós megjelenése.

- Egy úrhoz küldtek - mondta, miután figyelmesen szemügyre vette őket -, akinek nincs köpenye, illetve sáros... Azt hiszem, kegyelmed az, uram - fordult a fiatal lovaghoz -; legyen szíves követni.

- Az én kíséretemben van - lépett közbe Blount -; a nemes Sussex gróf főlovászának kíséretében.

- Erre nincs mit válaszolnom - felelte a hírhozó -; a parancsot egyenesen őfelségétől kaptam, és az kizárólag erre az úrra vonatkozik.

Ezzel eltávozott, nyomában Walterrel, aki otthagyta a többieket, míg Blountnak majd kiugrott a szeme a csodálkozástól. Végül e kiáltás tört elő torkából:

- Ki a jó ég gondolta volna! - Azzal értetlenül megrázta a fejét, odaballagott saját csónakjához, beszállt, és visszatért Deptfordba.

Az ifjú lovagot ezalatt a folyópartra vezette a csatlós, aki figyelemre méltó tisztelettel bánt vele, mely körülmény az ő helyzetében levő egyének számára nem csekély jelentőségű előjelnek tekinthető. Odakísérte az egyik dereglyéhez, amely készen állt, hogy csatlakozzék a királynő bárkájához, amaz ugyanis már elindult felfelé a folyón, annak a dagálynak a segélyével, amelyre lefelé ereszkedésük közben Blount panaszkodott társainak.

A két legény a nemesi csatlós intésére olyan serényen nekifeküdt az evezőnek, hogy kis ladikjuk csakhamar a királynő bárkájának tatja mögé került, ahol őfelsége egy napellenző alatt ült udvartartásának két-három hölgye és nemese társaságában. Több ízben a csónak felé pillantott, amelyben ott ült az ifjú kalandor, beszélgetett a körülötte levőkkel, nevetni látszott. Végül egyik kísérője, nyilván a királynő parancsára, intett a ladik felé, hogy evezzenek közelebb, és felszólította a fiatalembert, lépjen át a királynő bárkájába, amit az meg is tett egy kecses mozdulattal a hajó orránál, ahonnét elvezették a királynő színe elé, a csónak pedig hátramaradt. Az ifjú állta a felség pillantását, s nem kevésbé megnyerően attól, hogy önuralmába most némi zavar vegyült. A besározott köpönyeg még mindig ott volt a karjára vetve, és természetes tárgyként kínálkozott a királynőnek a beszélgetés elindítására.

- Te bizony tönkretettél ma egy szép ruhát miattunk, fiatalember. Köszönjük szolgálatodat, bárha a mód, ahogyan tetted, szokatlan és kissé merész is volt.

- Egy uralkodó szolgálatában - felelt az ifjú - minden hűbéresnek kötelessége, hogy merész legyen.

- Isten az égben! Ez talpraesett válasz volt, lordom - mondta a királynő egy komoly tekintetű úrhoz fordulva, aki mellette ült, és komoly főbólintással meg valami egyetértő mormogással válaszolt. - Jól van, fiatalember, lovagiasságodnak nem marad el a jutalma. Menj el a ruhatár felügyelőjéhez, az majd parancsot kap, hogy adjon egy olyan ruhadarabot, amilyet szolgálatunk közben elpocsékoltál. Szabása a legújabb divat szerint készült, fejedelmi szavamra mondom.

- Ha megbocsát Felséged - mondta Walter habozva -, nem illő ugyan, hogy Felséged ily alacsony szolgája úrnőjének bőkezűségét kimérje, de ha mégis választhatnék...

- Inkább aranyat szeretnél, fogadok - szakította félbe a királynő -; ej, ej, fiatalember! Szégyellem kimondani, hogy fővárosunkban annyi s oly különféle módja van a tékozló könnyelműségnek, hogy aranyat adni ifjaknak annyi, mint olajat önteni a tűzre, önnön romlásuk eszközét adni a kezükbe. Ha megérem, és uralkodhatok még egy darabig, az istentelen pazarlás ilyen lehetőségeit bizonnyal megnyirbálom. De lehet, hogy szegény vagy - fűzte aztán hozzá -, vagy tán szüleid szegények... Aranyat kapsz hát, ha úgy kívánod, de be fogsz számolni nekem róla, mint használtad fel.

Walter türelmesen várt, amíg a királynő befejezi, utána szerényen megjegyezte, hogy aranyra még kevésbé vágyik, mint ama ruhadarabra, amit őfelsége elsőbben felajánlott.

- Hogyhogy, fiú! - csodálkozott a királynő. - Se arany, se ruha? Mit kívánsz hát tőlem?

- Csupán engedélyt, Asszonyom... ha nem kérek ezzel túl nagy kegyet... engedélyt, hogy viselhessem a köpenyt, mely Felségednek e jelentéktelen szolgálatot tette.

- Engedélyt, hogy saját köpenyedet viselhesd, bohó fiú! - álmélkodott a királynő.

- Már nem enyém - felelte Walter -; midőn Felséged lába érintette, herceghez méltó köntös vált belőle, mely túl pompás ahhoz, hogy volt tulajdonosa hordja.

A királynő újra elpirult, és kacagással igyekezett palástolni enyhe, bár nem kellemetlen zavarát s meglepetését.

- Hallottatok már ilyet, lordjaim? Ennek a fiúnak összezavarta a fejét a sok lovagregény. Meg kell egy kissé ismernem, hogy biztonságban küldhessem vissza barátaihoz... Ki vagy te?

- Felséged engedelmével, Sussex grófjának kíséretéhez tartozom, ő küldött el főlovászával, hogy adjunk át egy üzenetet Felségednek.

A kegyes kifejezés egy szemhunyás alatt eltűnt Erzsébet arcáról; helyette gőg s ridegség jelent meg.

- Sussex gróf megtanított minket - mondta -, miként bánjunk üzeneteivel, csakúgy, mint ő a miénkkel. Ma reggel küldtük el hozzá személyünk körüli orvosunkat, méghozzá rendkívüli időben, hallván, hogy őlordsága súlyosabb kórban szenved, miként korábban értesültünk róla. Nincs még egy udvar Európában, ahol e szent és igen hasznos tudományban járatosabb ember gyakorolná hivatását, mint Masters doktor, ráadásul tőlünk ment alattvalónkhoz. Mindazonáltal Sayes Court kapuját csatakígyóval felfegyverzett emberek védelme alatt találta, mintha nem is udvarunk szomszédságában, hanem a skót határon volna; mikor pedig bebocsátást kért nevünkben, makacsul megtagadták tőle. Figyelmességünknek, melynek gyakorlása közben némileg talán meg is feledkeztünk rangunkról, ilyen semmibevételéért, legalábbis egyelőre, nem fogadunk el mentséget; és úgy hisszük, valami ilyenféle volt Sussex gróf üzenetének szándéka.

Ez olyan hangon s olyan gesztusok kíséretében hangzott el, hogy lord Sussex hallótávolban levő barátai megremegtek tőle. Akihez azonban a szavak szóltak, nem remegett, hanem, mihelyt a királynő szenvedélye alkalmat hagyott neki, mély tisztelettel és alázattal így válaszolt:

- Legkegyesebb Felséged engedelmével, Sussex gróf nem bocsánatkéréssel bízott meg.

- Akkor mi a megbízatása, uram? - kérdezte a királynő azzal a lobbanékonysággal, mely nemesebb tulajdonságokkal egyetemben jellemének sajátja volt. - Hogy megmagyarázza?... Vagy... Isten a pokolban!... hogy dacoljon?

- Asszonyom - mondta a fiatalember -, uram, Sussex, tudta, hogy a sértés az árulást súrolja, és nem is tudott mást kigondolni, mint azt, hogy a sértőt Felséged kezeibe adja és irgalmára bízza. A nemes gróf mélyen aludt, midőn legkegyelmesebb üzeneted elért hozzá, mivel orvosa ilyen hatású szert adott be neki; és őlordsága nem is tudott a goromba elutasításról, melyben a Felséged királyi és legkegyelmesebb segítségét hozó küldönc részesült, míg ma reggel fel nem ébredt.

- És a magasságos égre, melyik cselédje merészelte elutasítani megbízásom vivőjét, anélkül, hogy akárcsak beengedte volna orvosomat ahhoz, akinek érdekében odaküldtem? - kérdezte a királynő, erősen elcsodálkozva.

- A sértő, Asszonyom, előtted áll - felelte Walter mély meghajlással -; egyedül és teljesen én vagyok a vétkes; és uram méltán küldött, hogy viseljem a következményeit annak a hibának, melyben ő oly ártatlan, amilyen csak egy alvó álma lehet egy éber cselekedeteiben.

- Micsoda! Te voltál?... Te voltál az, személyesen, aki elutasítottad hírnökömet és orvosomat Sayes Courtból? - kérdezte a királynő. - Mi indíthatott ekkora merészségre valakit, aki hűségesnek látszik... azaz, külső megjelenése hűséget mutat... uralkodója iránt?

- Asszonyom - mondta az ifjú, aki úgy vélte, hogy a külső ridegség ellenére lát valamit a királynő arcában, ami nem kérlelhetetlenségre hasonlít -, a mi vidékünkön azt mondják, az orvos a gyógyítás idejére a betege hűbérura. Mármost nemes gazdám akkor egy doktor uralma alatt állt, akinek a tanácsa sokat segített rajta, és ez szigorúan kikötötte, hogy betegét aznap éjjel nem szabad háborgatni, mert az életével játszunk.

- Gazdád valami széltoló sarlatánra bízta magát - vélekedett a királynő.

- Ezt nem tudom, Asszonyom, de abból ítélve, hogy most, ezen a szent reggelen, felfrissülve és erőre kapva ébredt álmából, amiben hosszú idő óta nem volt része...

A nemesek egymásra néztek, de inkább azzal a szándékkal, hogy lássák, miként vélekedik a másik a hírről, mint azzal, hogy a történtekről megjegyzést is tegyenek. A királynő sietve válaszolt, és nem leplezte elégedettségét:

- Szavamra, örülök, hogy jobban van. Te azonban nagyon merész voltál, hogy megtagadtad a bebocsátást doktoromtól. Nem tudod, hogy a Szentírás azt mondja: "a tanács sokaságában bizonyság vagyon"?

- Igen, Asszonyom - felelte Walter -, de már hallottam tudós férfiaktól, hogy az említett bizonyság az orvosoknak s nem a betegnek szól.

- Hitemre, gyerek, elbántál velem - mondta a királynő kacagva -, mert héber tudásom nem siet rögtön segítségemre... Mit szól hozzá, Lincoln? Helyesen értelmezte a legény a textust?

- A bizonyság szó, legkegyelmesebb Asszonyom - felelte a lincolni püspök -, mert így fordították, meglehet, kissé elhamarkodottan, a héber szót, mely...

- Uram - szakította félbe a királynő -, megmondtuk, hogy elfelejtettük a hébert... De neked, fiatalember, mi a neved, a származásod?

- A nevem Raleigh, legkegyesebb királynő, s egy kiterjedt, de tiszteletre méltó devonshire-i család legifjabb sarja vagyok.

- Raleigh? - mondta Erzsébet pillanatnyi tűnődés után. - Nem hallottunk véletlenül írországi szolgálataidról?

- Voltam oly szerencsés, hogy szolgálhassak ott egy keveset, Asszonyom - felelte Raleigh -, azonban aligha elegendő eredménnyel ahhoz, hogy Felséged fülébe jusson.

- Több jut oda, mint gondolnád - mondta a királynő kegyesen -; és hallottunk egy ifjúról, aki Shannonnál szálmagában védelmezett egy gázlót egész csapat vad ír lázadó ellen, míg a folyó bíborvörösre nem vált vérüktől és a sajátjától.

- Igen, veszthettem némi vért - felelt a fiatalember szemlesütve -, de csak ott, ahol a legtöbbet kell adnom: Felséged szolgálatában.

A királynő kis ideig hallgatott, majd gyorsan beszélni kezdett:

- Nagyon fiatal vagy ahhoz képest, hogy máris milyen jól harcoltál, és milyen jól beszélsz. De a büntetést nem kerülheted el, amiért elkergetted Masterst... szegény ember meghűlt a folyón; parancsunk ugyanis akkor érte, mikor épp visszajött bizonyos vizitekről Londonból, és hűség, valamint lelkiismeret kérdésének tartotta, hogy tüstént útra keljen. Hallgass hát ide, Raleigh úr, viseld ezt a sáros köpenyt vezeklésed jeléül, amíg újabb óhajunkat nem közöljük veled. És ímhol - tette hozzá, átnyújtva neki egy aranyékszert, ami sakkfigurára formázott -, neked adom ezt, hogy viseld gallérodon.

Raleigh, kit a természet mintegy intuitíve megtanított mindama udvari csínra, amit sokan hosszú tapasztalás után sem sajátítanak el, letérdelt, és miután átvette kezéből az ékszert, megcsókolta az ujjakat, melyektől kapta. Talán jobban értett hozzá, mint a felséget körülvevő bármelyik udvaronc, hogyan elegyítse a királynő által igényelt hódolatot a személyes szépségnek kijáró bókkal; egy bizonyos: első kísérlete e kettő egyesítésére oly fényesen sikerült, hogy egy csapásra kielégítette vele Erzsébet személyes hiúságát s hatalomszeretetét.^[V]

Gazdája, Sussex grófja pedig élvezhette annak az elégedettségnek minden előnyét, amit Raleigh nyújtott Erzsébetnek első beszélgetésük alkalmával.

- Lordjaim és hölgyeim - mondta a királynő körülhordozva tekintetét kíséretén -; úgy vélem, ha már a folyón vagyunk, le kellene mondanunk eredeti szándékunkról, hogy a városba megyünk, s helyette meglátogathatnánk ezt a szegény Sussex grófot. Beteg, és bizonyára gyötri a haragunktól való félelem, bár neheztelésünket e vakmerő fiú őszinte vallomása becsülettel elhárította róla. Mit gondoltok, nem volna-e a szeretet megnyilvánulása, ha megvinnénk neki azt a vigasztalást, amit a hű szolgálatai miatt neki annyira lekötelezett királynő köszönete adhat?

Mindjárt gondolhatjuk, hogy senki sem merészkedett ellentmondani azok közül, akikhez a szózatot intézték.

- Felséged - válaszolta a lincolni püspök - orrunk éltető lehelete. - Mire egy hadfi úgy nyilatkozott, hogy az uralkodó arca a katona kardjának fenőköve, míg az államférfiak azon a véleményen voltak, hogy a királynő arcának fényessége bevilágítja tanácsosainak útjait; a hölgyek pedig egyhangúlag kijelentették, hogy nincs még egy nemes Angliában, ki annyira megérdemelné Anglia királyi úrnőjének kegyét, mint Sussex gróf - nem csorbítva persze Leicester gróf jogait, tették hozzá a politikusabbak, mely kivételezésre Erzsébet látszólag nem figyelt fel. A bárka ennek folytán utasítást kapott, hogy királyi terhét Deptfordnál rakja le, ahonnan a legkényelmesebben juthattak el Sayes Courtba, hogy a királynő tanújelét adhassa királyi és anyai gondoskodásának, és személyesen érdeklődhessék Sussex grófjának egészségi állapota felől.

Raleigh, kinek éles elméje előre látta és nyomban kiszámította a legcsekélyebb események fontos következményeit is, sietett engedélyt kérni a királynőtől, hogy átszállhasson a csónakba, és bejelenthesse a királyi látogatást gazdájának; ügyesen célzott rá, hogy az örömteli meglepetés esetleg árthat egészségének, hisz olykor a legélénkítőbb és legnemesebb szíverősítők is halálos veszedelmet okozhatnak azokra, akik már régóta gyengélkednek.

Ám akár azért, mert a királynő túlságos elbizakodottságnak tartotta egy ilyen fiatal udvaronc részéről, hogy kéretlenül véleményt nyilvánítson, akár azért, mert feltámadt benne a gyanakvás, amit az arról szóló hírek ültettek el a fejében, hogy a gróf fegyvereseket tart maga körül, élesen rászólt Raleigh-re, hogy tartsa meg a tanácsát, míg ki nem kérik, és megismételte korábbi utasítását, hogy kössenek ki Deptfordnál, hozzátéve:

- Saját szemünkkel fogjuk megtekinteni, miféle házat visz Sussex gróf.

"Most aztán az Úr könyörüljön rajtunk! - gondolta magában a fiatal udvaronc. - Jó szíveknek bőviben van a gróf maga körül, a jó koponyák viszont ritkák nálunk... és ő maga beteg ahhoz, hogy irányítson. Blountot éppen heringből és sörből álló reggelije mellett találjuk majd, Tracy a förtelmes véres hurkáját és rajnaiját fogyasztja; a két zsivány walesi, Thomas ap Rice és Evan Evans a szokásos hagymás zabkásájából és pirított sajtjából lakmározik - a királynő pedig, azt mondják, utálja ezeket a közönséges étkeket, rossz illatokat és erős borokat. Csak eszükbe jutna, hogy égessenek egy kis rozmaringot a lovagteremben! De hát, vogue la galère,^[98] most már mindent a szerencsére kell bízni. A szerencse igazán kegyes volt hozzám a mai délelőtt, mert tönkretettem egy köpenyt, és cserébe udvari kegyet nyertem. Bár tenne ennyit vitéz gazdámért is!"

A királyi bárka csakhamar kikötött Deptfordnál, és a csődület hangos üdvrivalgása közepette, mely megjelenésére sohasem maradt el, a királynő, feje fölé tartott baldachin alatt, kíséretével együtt megindult Sayes Court felé, ahol a nép távoli kiáltozásából értesültek először érkezéséről. Sussex, aki Tressiliannel épp arról tanácskozott, miként fordíthatná vissza a királynő elveszettnek hitt kegyét, végtelenül meglepődött, mikor azonnali érkezésének hírét vette. Nem mintha nem ismerte volna a királynő szokását, hogy időnként meglátogatja válogatott nemeseit, akár egészségükben, akár betegségükben; de a váratlanul jött hír nem hagyott időt azokra az előkészületekre, amelyekkel, jól tudta, Erzsébet szerette, ha fogadják, s a lord katonás udvartartásának primitív és zűrzavaros volta, ami jócskán fokozódott is legutóbbi betegsége idején, teljesen alkalmatlanná tette őt a méltó fogadásra.

Magában átkozva a sorsot, mely ily készületlenül hozza rá a kegyes látogatást, lesietett Tressiliannel, akinek érdekes és eseménydús történetét csak az imént kísérte nagy figyelemmel.

- Derék barátom - mondta neki -, ami támogatást adhatok Varney elleni panaszodnak, az igazság és a hála okán is joggal elvárhatod. A szerencse hamarosan megmutatja, tehetek-e valamit uralkodónknál, avagy ügyedbe való beavatkozásom nem többet árt-e, mint használ neked.

Így beszélt Sussex, mialatt sebtében magára kanyarított egy bő, gyászszín köntöst, és a lehető legjobb állapotba igyekezett hozni külsejét, amellyel uralkodója szeme elé kerülhetett. Ám ruházatára fordított semmiféle kapkodó gonddal el nem tüntethette a hosszú betegség rémisztő nyomait arcáról, melyet a természet inkább markáns, mint kellemes vonásokkal áldott meg. Amellett termetre alacsony volt, s jóllehet széles vállú, atletikus és hadi tettekre alkalmas, megjelenése egy békés teremben nem olyan volt, amelyre hölgyek szívesen tekintenének; ez a személyes fogyatékosság pedig a közfelfogás szerint, noha uralkodója tisztelte, becsülte, Sussexet mégis tekintélyes hátrányba hozta Leicesterrel szemben, ki egyformán kitűnt kellemes modorával és megnyerő külsejével.

A gróf legnagyobb sietségével is csak annyira jutott, hogy sikerült leérnie a nagyterembe, mikor Erzsébet belépett, és tüstént észrevette, hogy a királynő homloka felhős. Gyanakvó szeme fölfedezte a fegyveres nemesek és csatlósok harci alakulatait, akikkel tele volt a kastély, és első szavai máris rosszallást fejeztek ki:

- Tán királyi helyőrség ez, lordom, hogy úgy nyüzsögnek itt a lándzsák és muskéták? Vagy tévedésből túlhaladtunk Sayes Courton és Towerünknél kötöttünk ki?

Lord Sussex sietett mentegetőzni.

- Nem szükséges - felelte a királynő. - Lordom, szándékunkban áll, hogy sürgősen megvizsgáljunk egy bizonyos viszályt lordságod és udvartartásunk másik nagy lordja között, s ugyanakkor megrójuk a barbár és veszedelmes szokást, hogy egyes urak fegyveres kísérőkkel, sőt garázda alakokkal veszik körül magukat, mintha fővárosunk peremén, mi több, királyi rezidenciánk tőszomszédságában polgárháborúra készülnének egymással. Örömünkre szolgál, hogy ismét ilyen jó színben látjuk, lordom, ha nem is a tudós orvos jóvoltából, akit lordságodhoz küldöttünk. Ne mentegetőzzék; tudjuk, hogy esett a dolog, és már meg is fenyítettük érte a szilaj ifjút, a fiatal Raleigh-t... Mellesleg szólva, lordom, hamarosan megfosztjuk tőle háza népét, és a sajátunkba vesszük. Van benne valami, ami különb istápolást igényel, mint amit a lordságod nagyon is katonás csatlósai között kaphat.

Ez ajánlatra Sussex, bár aligha értette, miért hozakodott elő vele a királynő, nem tehetett mást, mint meghajolt, és egyetértését fejezte ki. Ezután alázatosan kérlelte őfelségét, hogy maradjon, amíg frissítőket szolgálhatnak fel, de unszolása hasztalan maradt. Majd néhány jókívánság után, melyek sokkal hűvösebbek és semmitmondóbbak voltak, mint a személyes látogatás határozottan kedvező tényéből várni lehetett, a királynő elhagyta Sayes Courtot, ahová felfordulást hozott, s kétséget meg aggodalmat hagyott maga után.

 

TIZENHATODIK FEJEZET

Hát jöjjenek, hadd halljuk nyílt színen
És szemtől szembe állva szabadon
A vádlót és a vádlottat beszélni.
Mindkettő méregzsák és csupa inger,
Gyors, mint a láng, és siket, mint a tenger.

(II. Richárd. Somlyó György ford.)

- Az udvarba vagyok rendelve holnapra - mondta Leicester Varneynak -, hogy, amint gyanítják, találkozzam Sussex lorddal. A királynőnek az a szándéka, hogy megvizsgálja a köztünk esett dolgokat. Ez következik a Sayes Courtban tett látogatásából, amit te olyan félvállról veszel.

- Fenntartom, hogy semmiség - felelte Varney -; sőt biztos hírem van egy kémtől, aki saját fülével hallotta a diskurzus nagy részét, hogy Sussex inkább veszített, mint nyert azzal a látogatással. A királynő azt mondta, mikor belépett a bárkába, hogy Sayes Court úgy festett, mint egy őrház, és olyan szag volt benn, mint egy ispotályban. "Inkább, mint egy pecsenyesütőnél valami sikátorban", mondta Rutland grófnő, aki mindig jóbarátja volt lordságodnak. Erre Lincoln lordnak is bele kellett ütnie azt a szentséges orrát, és azt mondta, hogy meg kell bocsátani Sussex lordnak a közönséges és régimódi házvezetést, merthogy nincs még felesége.

- És mit szólt rá a királynő? - kérdezte Leicester mohón.

- Jól letorkolta - felelte Varney -, és azt kérdezte, mire lenne Sussex lordnak egy feleség, vagy a püspök úr minek hoz szóba ilyesmit. "Ha a házasság meg is van engedve", mondta, "sehol sem olvastam, hogy elő lenne írva."

- Nem szereti a papoknál a házasságot, de még az emlegetését se - jegyezte meg Leicester.

- Az udvaroncoknál se - fűzte hozzá Varney, majd észrevéve, hogy Leicesternek megváltozik az arckifejezése, gyorsan így folytatta: - Aztán az összes jelenlevő hölgy mondott valami tréfásat Sussex lord házáról, és összehasonlították azzal a fogadtatással, amiben őfelsége Leicester lordnál bizonnyal részesült volna.

- Sok hírt gyűjtöttél össze - mondta Leicester -, de a legfontosabbról megfeledkeztél, vagy kihagytad. Még egy csellengő bolygót csatolt azok közé, akiket szeret maga körül keringetni.

- Lordságod ama Raleigh-re, a devonshire-i ifjúra gondol - kérdezte Varney -, a Köpeny lovagjára, mint az udvarnál nevezik?

- Egy szép napon még a Térdszalag lovagja lehet belőle - mondta Leicester -, mert gyorsan emelkedik. Erzsébet versidézetekben replikázik vele, és más efféle bohóságokkal foglalkoznak. Saját, szabad akaratomból örömest lemondanék szeszélyes kegyéről, de azt nem hagyom, hogy a bárdolatlan Sussex vagy ez a jöttment túrjon ki belőle. Hallom, Tressilian is Sussexnél van, méghozzá nagy kegyben áll nála. Őt jóindulatból megkímélném, de a vesztébe rohan. És ráadásul Sussex is ugyanolyan egészségnek örvend megint, mint valaha.

- Uram - mondta Varney -, a legsimább úton is akadnak zökkenők, kivált, ha hegynek föl vezet. Sussex betegsége égből pottyant szerencse volt számunkra, amitől sokat reméltem. Való igaz, hogy visszanyerte erejét, de most se félelmetesebb, mint betegsége előtt volt, mikor nem egy kudarc érte a lordságoddal való viaskodásában. Ne engedje, uram, hogy cserbenhagyja a bátorsága, s akkor minden jól fog menni.

- A bátorságom engem sose hagyott cserben - válaszolta Leicester.

- Nem, uram - mondta Varney -, de bizony gyakran megcsalta. Annak, aki fára mászik, uram, az ágakba kell kapaszkodnia, nem a virágba.

- Jó, jó, jó! - intette le türelmetlenül Leicester. - Értem, mire célzol. A szívem nem fog se cserbenhagyni, se elcsábítani. Hozd rendbe kíséretemet... ügyelj rá, hogy felszerelésük pompája ne csak Ratcliffe faragatlan csatlósait homályosítsa el, hanem minden más nemesét és udvaroncét is. Legyenek jól felfegyverezve, de minden hivalkodás nélkül, mintha inkább csak divatból viselnék, mintsem a használat szándékával. Magad pedig tartózkodj mindig a közelemben, mert szükségem lehet rád.

Sussex és hívei nem kevesebb gonddal készülődtek, mint Leicesterék.

- A panasz, amiben Varneyt csábítással vádolod - mondta a gróf Tressiliannek -, mostanra már a királynő kezébe került; biztos csatornán juttattam el hozzá. Ügyednek szerintem sikerre kell jutnia, aminthogy igazságon és becsületen alapszik, Erzsébet pedig mindkettőre igen kényes. De - nem tudom, miért - a cigánynak (Sussex e névvel szokta illetni vetélytársát sötét arcszíne miatt) sok beszélnivalója van vele ezekben a vakációs békeidőkben. Ha a háború a kapukon dörömbölne, rögvest én volnék az egyik kedvenc; de a katonák, akárcsak a pajzsuk meg a pengéik, kimennek a divatból békében, és a szaténkabátnak meg a díszkardnak van becsülete. Jó, legyünk hát piperkőcök, ha ez a divat... Blount, utánanéztél már, hogy híveink felöltötték-e új díszruhájukat?... De hiszen te ugyanúgy értesz az efféle játékokhoz, mint jómagam - akkor ugranál, ha egy halom lándzsát kéne szétosztanod.

- Jó uram - felelte Blount -, Raleigh itt járt, és azt az üzenetet hagyta, hogy kíséreted ragyogjon, akár a májusi hajnal... Teremburáját, hogy mibe kóstál, az bezzeg más kérdés. Egy ispotályba való öreg katonát el lehetne tartani abból, amibe tíz újmódi lakáj kerül.

- Ma nem szabad a pénzzel gondolnunk, Nicholas - felelte a gróf -; hálás vagyok Raleigh-nek a figyelmességéért, bár remélem, nem felejtette el, hogy vén katona vagyok, és csak a legszükségesebbet viselem el az ilyen badarságból.

- Nem, ehhez én nem értek - mondta Blount -, de itt is vannak már tiszteletre méltó lordságod bátor barátai és rokonai, akik tucatjával jönnek, hogy elkísérjék az udvarba, ahol szerintem lesz annyi virtus bennünk, mint Leicesterben, akárhogy hetvenkedik is.

- A legszigorúbb parancsba add nekik - mondta Sussex -, hogy ne engedjék magukat provokálni, csak ha tettleges sértést követnek el ellenük... forrófejűek, és nem szeretném, ha Leicester valami meggondolatlanságuk miatt előnybe kerülne velem szemben.

Sussex gróf oly sietősen adta ki mindezeket az utasításokat, hogy Tressilian csak jó sokára tudta közölni vele meglepetését, amiért oly messzire ment Sir Hugh Robsart ügyében, hogy rögtön a királynő elé terjesztette kérelmét.

- Az ifjú hölgy barátainak az volt a véleménye - mondta -, hogy először Leicester igazságérzetéhez kell folyamodni, mivel a sértést az ő embere követte el, és én kifejezetten így is adtam elő nagyságodnak.

- Ezt nélkülem is megtehetted volna - felelte Sussex, kissé gőgösen. - Engem mindenesetre kihagyhattál volna belőle, ha ügyed csupán annyi, hogy lealázó kéréssel fordulj Leicesterhez; csodálkozom is nagyon, hogy te, Tressilian, aki becsületére kényes ember, azonkívül barátom is vagy, ilyen hitvány eljáráshoz folyamodnál. Ha ezt mondtad, semmiképp se értek egyet veled ebben a dologban, ami egyébként nem is vall rád.

- Uram - mondta Tressilian -, én szívem szerint ugyanazt az eljárást választottam volna, mint nagyságod; de a szerencsétlen hölgy barátai...

- Ó, a barátok... a barátok - szakította félbe Sussex -; azok hagyják csak, hogy képviseljük ezt az ügyet úgy, amint legjobbnak látjuk. Eljött az idő és az alkalom, hogy minden vádat összegyűjtsünk Leicester és emberei ellen, a tiedet pedig súlyosnak fogja ítélni a királynő. De akárhogy is lesz, a panasz előtte fekszik.

Tressilianben azért akaratlanul is motoszkált a gyanú, hogy Sussex, aki mindenáron igyekezett megerősíteni pozícióját vetélytársával szemben, szántszándékkal választotta azt az eljárást, amellyel leginkább Leicester fejére háríthatja az ódiumot, és nem sokat mérlegelte, vajon ez lesz-e a legtöbb sikerrel kecsegtető módszer. De most már nem lehetett visszakozni, és Sussex azzal tért ki a kérdés további boncolgatása elől, hogy elbocsátotta kísérőit, és kiadta a parancsot:

- Tizenegy órára minden álljon készen; pontban délben meg kell érkeznem az udvarba, és meg kell jelennem őfelsége színe előtt.

Míg a vetélkedő államférfiak ily aggodalmak közepette készültek közelgő találkozásukra a királynő színe előtt, maga Erzsébet sem volt ment a nyugtalanságtól, hogy vajon mivé fajulhat két ilyen heves szellem összecsapása, akiket erős és népes kíséret támogat, s nyíltan vagy titokban két pártra szakítják az udvar nagy részének reményeit s vágyait. A nemesi csatlósok mind fegyverben voltak, a testőrség pedig erősítést kapott Londonból. Királyi proklamációt hirdettek ki, mely megtiltotta minden rendű és rangú nemesnek, hogy lőfegyverrel vagy lándzsával, alabárddal felszerelt kísérettel vagy csatlósokkal közelítsen a palotához, sőt azt suttogták, a kenti főbíró titkos utasítást kapott, hogy helyezze legnagyobb készültségbe a grófság fegyvereseinek egy részét.

Végre elérkezett a nagy horderejű és mindenfelől oly várva várt óra, amikor a rivális grófok, barátaik és csatlósaik hosszú, csillogó-villogó sorától követve, pontosan délben beléptek a greenwichi palota udvarára.

Mintegy előzetes megegyezéssel, vagy tán bizalmas közlést kaptak, hogy ez a királynő óhaja, Sussex és hívei a folyón jöttek Deptford felől a palotához, míg Leicester szárazon érkezett; így ellenkező oldalról vonultak be az udvarra. Ez az apró körülmény bizonyos fokig emelte Leicestert a köznép szemében, mivel lovas kísérői színpompás menetének felvonulása imponálóbb és tömegesebb volt, mint Sussex csapatáé, amely szükségképpen gyalogosan érkezett. A két gróf sem szóval, sem jellel nem üdvözölte egymást, ámbár farkasszemet néztek, s talán mindkettő kölcsönös udvarias gesztusokra számított, amit egyikük sem akart kezdeményezni. Szinte abban a minutumban, hogy odaértek, megkondult a nagyharang, feltárultak a palota kapui, és a két gróf bevonult a nemesek népes csapatával, akik rangjuk után részesülhettek e kiváltságban. A testőrök és az alacsonyabb rangú kísérők az udvaron maradtak, ahol a két párt heves gyűlölettel s megvetéssel méregette egymást, szinte arra várva türelmetlenül, hogy valami ok majd adódik az összeakaszkodásra, valami ürügy a kölcsönös támadásra. De vezetőik szigorú parancsa visszatartotta őket, s talán a szokatlanul nagy számú fegyveres őr jelenléte is megfélemlítőleg hatott.

Ezalatt a két párt illusztrisabb tagjai követték patrónusaikat a királyi palota magas mennyezetű halljaiba és előcsarnokaiba, egyetlen áramlatban sodródva tovább, mint két patak, melyet ugyanabba a mederbe tereltek, de vizük mégsem keveredik. A két csoport mintegy ösztönösen a magas termek ellenkező oldalai mentén helyezkedett el, és látszott rajtuk, hogy mindenáron igyekeznek elkerülni az átmeneti együttlétet, amit a zsúfolt bejárat keskenysége egy pillanatig rájuk kényszerített. A hosszú galéria felső végén ezután tüstént kinyílt a szárnyas ajtó, és suttogó hangon bejelentették, hogy a királynő a fogadóteremben van, amelybe ezen az ajtón lehetett belépni. A két gróf lassan, méltóságteljesen közeledett a bejárathoz; Sussex nyomában Tressilian, Blount és Raleigh haladt, Leicester mögött Varney. Leicester büszkesége engedni kényszerült az udvari etikettnek, és komoly merev főhajtással várt, míg vetélytársa, akinek a főnemessége korábbi eredetű volt az övénél, elhalad előtte. Sussex ugyanazzal a formális udvariassággal viszonozta a gesztust, majd belépett a fogadóterembe. Tressilian és Blount követni akarta, de nem kaptak rá engedélyt, amiért a fekete pálcás szertartásmester azzal mentegetőzött, hogy ma szigorú parancsot kapott a belépő személyek ellenőrzésére. Raleigh-hez, aki társai kizárása láttán szintén visszalépett, így szólt:

- Kegyelmed, uram, beléphet -, mire ő be is lépett.

- Gyere szorosan a nyomomban, Varney - mondta Leicester gróf, aki egy pillanatra félreállt, hogy láthassa Sussex fogadtatását; azután a bejárathoz menve éppen be akart lépni, midőn Varneyt, aki szorosan mögötte haladt az akkori divat legfényűzőbb pompájával kiöltözve, megállította a ceremóniamester, akárcsak az imént Tressiliant és Blountot. - Mi légyen ez, Bowyer uram? - kérdezte Leicester gróf. - Tán csak tudja, hogy ki vagyok én, s hogy ez itt barátom és csatlósom?

- Bocsásson meg lordságod - felelte határozottan Bowyer -; utasítást kaptam, mely szigorúan megszabja kötelességemet.

- Részrehajló kutya vagy - mondta Leicester, és a vér arcába szökött -, amiért ilyen sértően bánsz velem, hisz az imént bebocsátottad Sussex lord csatlósát.

- Lordom - felelte Bowyer -, Raleigh úr nemrég lett őfelsége felesküdött szolgája, utasításom így rá nem vonatkozik.

- Kutya vagy... hálátlan kutya - mondta Leicester -; de aki épített, az rombolhat is... nem sokáig fogsz itt páváskodni!

E fenyegetést fennszóval tette, kissé elfeledkezve szokott óvatosságáról és megfontoltságáról, majd belépett a fogadóterembe, és bókolt a királynő előtt, aki aznap szokásos pompájánál is ragyogóbb ruhákban várta a lordokat - körülvéve mindazoktól a nemesektől és államférfiaktól, kiknek a bátorsága s bölcsessége révén uralkodása halhatatlanná lett -, készen, hogy fogadja alattvalóinak hódolatát. Nyájasan viszonozta a kedvenc gróf bókját, azután hol Sussexre nézett, hol őrá, mintha beszélni készülne, de ekkor előlépett fekete pálcájával Bowyer, akinek az önérzete nem tűrhette a megalázást, amit oly nyilvánosan szenvedett el Leicestertől hivatalának gyakorlása közben, és letérdelt Erzsébet előtt.

- Nos, mi az Bowyer? - szólt a királynő. - Hódolatod nem éppen időszerű!

- Felséges Királynőm - felelte a férfiú, mialatt minden udvaronc reszketett vakmerősége láttán -, azért jöttem, hogy megkérdezzem, vajon hivatalom gyakorlása közben Felséged parancsának engedelmeskedjem-e, avagy Leicester grófénak, aki nyilvánosan megfenyegetett haragjával, és becsmérlő szavakkal illetett, amiért Felséged szigorú parancsa szerint megtagadtam egyik csatlósának a bebocsátást?

VIII. Henrik szelleme tüstént fellángolt a leányában, aki oly keményen rivallt rá Leicesterre, hogy őt magát, valamint híveit is megdöbbentette.

- Isten a pokolban! - ez volt a szavajárása, ha indulatba jött. - Leicester, mit jelentsen ez? Mi becsültük lordságodat, és személyünk közelébe emeltük, de arról nem volt szó, hogy eltakarhatja a napot más hű alattvalóink elől. Ki adott lordságodnak engedélyt arra, hogy ellentmondjon parancsainknak, vagy rendelkezzék tisztségviselőinkkel? Ebben az udvarban, de ebben a birodalomban is csak egyetlen úrnő lehet, és egyetlen úr sem. Ügyeljen rá, nehogy Bowyer úrnak bántódása essék, amiért hűségesen látta el irántam való kötelességét, ezért én, mint keresztény nő és megkoronázott királynő, lordságodat súlyosan felelőssé teszem... Távozzon, Bowyer, becsületes ember és hű alattvaló módjára viselkedett. Nem fogjuk tűrni, hogy férfi parancsolgasson ebben a palotában.

Bowyer megcsókolta a felé nyújtott kezet, azután visszavonult posztjára, álmélkodva önnön vakmerőségén. Sussex táborában diadalittas mosoly jelent meg minden ajkon; Leicester hívein ennek megfelelő levertség vett erőt; s maga a kedvenc is a legmélyebb alázatot öltve ábrázatára meg sem kísérelte a mentegetőzést.

Bölcsen tette, mert Erzsébet mindig csak arra törekedett, hogy megalázza, nem arra, hogy kegyvesztetté tegye, azért legokosabb volt ellenkezés és szó nélkül elviselni, hogy élvezze hatalma gyakorlását. A királynő önérzete kielégült, az asszonynak pedig hamarosan megesett a szíve a kedvencen, akit úgy agyongyötört. Éles szemével észrevette a titkolt ujjongás pillantásait is, amit a Sussex-pártiak váltottak egymás közt, és azt már nem szerette volna, hogy bármelyik pártot döntő győzelemhez juttassa.

- Amit jó lordomnak, Leicesternek mondottam - folytatta némi szünet után -, lordságodnak is mondom, Sussex. Lordságodnak is egy pártos had élén kell feszítenie az angol udvarban?

- Az én csatlósaim, kegyes Királynő - felelte Sussex -, valóban feszítettek Felséged ügyében Írországban, Skóciában és ama lázadó északi grófok ellen. Nincs tudomásom arról, hogy...

- Farkasszemet néz, és felesel velem, lordom? - szakította félbe a királynő. - Úgy vélem, tanulhatna Leicestertől szerénységet, mint kell hallgatni, legalább dorgálásunk idején. Én annyit mondok, lordom, hogy nagyatyám és atyám bölcsen tiltották e civilizált ország nemeseinek a féktelen kíséretekkel való utazgatást, és azt gondolja tán, hogy amiért én főkötőt hordok, jogaruk guzsallyá vált a kezemben? Kijelentem lordságodnak, hogy e keresztény világban egyetlen király sem fogja kevésbé tűrni, hogy udvarát terhelje, népét elnyomja, királyságának békéjét zaklassa a túlburjánzó hatalom arroganciája, mint az, aki most lordságoddal beszél... Jó lordjaim, Leicester és Sussex, mindkettőtöknek megparancsolom, hogy éljetek barátságban egymással; máskülönben, koronámra mondom, olyan ellenséget szereztek, aki erősebb lesz mindegyikőtöknél!

- Asszonyom - szólt most Leicester gróf -, te, aki magad vagy a becsület kútforrása, te ismered legjobban becsületemet. Rendelkezz vele tetszésed szerint, csupán annyit jegyzek meg, hogy a viszály köztem és Sussex lord között nem az én művem; s neki sem volt rá semmi oka, hogy ellenségének tartson, míg súlyos méltatlanságot nem követett el ellenem.

- Részemről, Asszonyom - mondta Sussex gróf -, bár nemigen remélhetem uralkodói tetszésedet megnyerni, azzal is beérném, ha Leicester lord megnevezné, miféle, mint ő mondja, méltatlanságot követtem el ellene, minthogy szám sohasem ejtett ki olyan szót, melyért lovon vagy talpon szívesen helyt ne állnék.

- Részemről pedig - felelte Leicester -, ki mindenkor kegyes uralkodóm tetszését élveztem, kezem éppoly készen áll szavaim hitelének bizonyítására, mint bárki másé, aki valaha Ratcliffe-nek mondta magát.

- Lordjaim - szólt most a királynő -, ezek a szavak nem illendők színem előtt, és ha nem tudjátok fékezni indulatotokat, megtaláljuk a módját, hogy mindkettőtök lecsillapodjék. Lássam hát, hogy kezet fogtok, és elfelejtitek céltalan viszálykodástokat.

A vetélytársak kedvetlenül egymásra néztek, és mindegyik vonakodott első lenni a királynő akaratának teljesítésében.

- Sussex - mondta Erzsébet -, kérlek... Leicester, parancsolom.

Szavának viszont olyan hangsúlyt adott, hogy a kérés parancsnak hangzott, a parancs pedig kérésnek. Makacsul és mozdulatlanul álltak, míg a királynő magasabbra nem emelte a hangját, mely most már türelmetlenséget és feltétlen parancsot éreztetett egyszerre.

- Sir Henry Lee - szólt egy közelben álló emberéhez -, helyezzen azonnali készültségbe egy őrt, és álljon útra készen egy bárka... Sussex és Leicester, még egyszer felszólítalak titeket, fogjatok kezet... és Isten a pokolban!... amelyik nem hajlandó, megízleli a Tower kosztját, mielőtt arcunkat újra látná. Úgy fogunk elválni, hogy előbb megalázom a gőgös szíveteket, ezt királynői szavamra mondom!

- A börtön még elviselhető lenne - mondta Leicester -, de Felséged látásától megfosztatni annyi, mint lemondani a fényről és életemről... Itt a kezem, Sussex.

- És itt az enyém, igazságban s őszintén - mondta Sussex -, de...

- Nem, több szó ne legyen - szakította félbe a királynő. - Hát így kell ennek lenni - tette hozzá már nyájasabban tekintve rájuk -; és ha ti, a nép pásztorai, egyesültök védelmezésükre, akkor lesz jó a nyájnak, amelyen uralkodunk. Mert bizony, lordjaim, megmondom nektek nyíltan, oktalanságaitok és civakodástok furcsa kicsapongásokhoz vezetnek szolgáitok között... Jó lordom, Leicester, van-e kíséretedben bizonyos Varney nevezetű úr?

- Van, kegyes Asszonyom - felelte Leicester -, midőn legutóbb Nonsuchban jártál, akkor mutattam be, és csókolta meg királyi kezedet.

- Külsőre elég megnyerő volt - folytatta a királynő -, de mégsem oly jóvágású, gondoltam akkor, hogy rábírjon egy előkelő családból származó s szépreményű leányt, hogy eldobja érte jó hírét, és a kedvese legyen. Pedig ez történt, a lordságod csatlósa elcsábította egy derék, öreg devonshire-i lovag, Sir Hugh Robsart lányát, aki mint valami földönfutó, megszökött vele atyja házából... Lordom, beteg vagy, hogy ily halálsápadtra váltál?

- Nem, kegyes Asszonyom - felelte Leicester, és minden erejét össze kellett szednie, hogy e néhány szót kimondja.

- De bizonyára beteg - mondta Erzsébet gyorsan, és odasietett hozzá, ami mélységes aggodalmára mutatott. - Hívjátok Masterst... hívjátok a háziorvosunkat... Hol vannak ezek az ostoba ördögök? Udvarunk büszkesége elvész a hanyagságuk miatt... Vagy lehetséges az, Leicester - mondta, és igen gyengéden nézett rá -, hogy a haragomtól való félelem ily erős hatást tett rád? Egy pillanatra se képzeld, nemes Dudley, hogy téged hibáztatunk csatlósod könnyelműsége miatt... téged, kinek gondolatai, tudjuk, hogy egészen más körül forognak! Aki a sasfészekbe hág föl, lordom, nem törődik vele, ki fogdos kenderikét a meredély lábánál.

- Hallod ezt? - súgta Sussex Raleigh-nek. - Ennek az ördög a cimborája! Mert ami mást tíz öl mélyre taszítana, attól ez mintha csak annál könnyebben úszna. Bezzeg, ha az én csatlósom cselekedte volna...

- Higgadj le, jó uram - mondta Raleigh -, az Isten szerelmére, higgadj le! Várd ki, míg tetőzik a dagály; most van épp a fordulója.

Raleigh-t, úgy látszik, nem hagyta cserben jó megfigyelőkészsége, mert Leicester zavara oly nagy volt, s egy pillanatra valóban oly kétségbeesett, hogy Erzsébet, miután kutató szemmel nézte, és nem kapott érthető választ a kegy és vonzalom szokatlan megnyilvánulásaira, melyek ajkáról elröppentek, gyors pillantást vetett a körben álló udvaroncokra, és tekintetükről talán leolvasván valamit, ami egyezni látszott saját felébredt gyanújával, hirtelen azt mondta:

- Vagy több van emögött, mint amennyit látunk... vagy amennyit lordságod láttatni szeretne velünk? Hol ez a Varney? Ki látta?

- Felséged engedelmével - felelte Bowyer -, ugyanaz ő, kit az imént kirekesztettem a fogadóteremből.

- Engedelmemmel? - visszhangozta éles hangon Erzsébet, aki e pillanatban nem volt olyan hangulatban, hogy bármi tetszésére legyen. - Az én engedelmemmel nem fog szemtelenül belejteni a színem elé, de te se fogod kizárni azt, aki azért jött, hogy tisztázza magát egy vád alól.

- Engedelmével - felelte az összezavarodott ajtónálló -, ha tudnám, hogy miként viselkedjem ilyen esetekben, figyelemmel lennék...

- Jelentened kellett volna nekünk, ajtónálló, hogy mit kíván a fickó, és utasításunkat végrehajtani. Most nagy embernek képzeled magad, mert az imént megfeddtünk miattad egy nemesurat... pedig a mi szemünkben nem vagy egyéb, csak egy ólomsúly, ami zárva tartja az ajtót. Szólítsd be tüstént ezt a Varneyt... valami Tressilian is meg van említve ebben a kérvényben... álljon elénk mind a kettő.

Bowyer végrehajtotta a parancsot, mire Tressilian és Varney megjelent a királynő színe előtt. Varney első pillantása Leicesterre esett, a második a királynőre. Az utóbbi szemében kitörni készülő vihart látott, míg gazdája lesütött tekintetéből nem olvashatta ki az utasítást, minő irányba kormányozza át hajóját a közelgő förgetegen - azután megpillantotta Tressiliant, és tüstént fölfogta, micsoda veszedelmes helyzetbe került. Varney azonban éppoly arcátlan és gyors észjárású volt, mint amilyen alattomos és gátlástalan; szorult helyzetekben leleményes kormányos, aki teljesen átérezte, mit nyerhet most, ha kirántja a csávából Leicestert, és milyen szakadék nyílik meg alatta, ha kudarcot vall.

- Igaz-e, semmirekellő - kérdezte a királynő azzal a vesébe látó pillantásával, mellyel kevés vakmerő mert farkasszemet nézni -, hogy becstelenségre csábítottál egy előkelő származású és jó nevelést kapott ifjú hajadont, Sir Hugh Robsart leányát?

Varney térdre ereszkedett, és mélységes töredelemmel vallotta meg:

- Volt bizonyos szerelmi viszony köztem és Amy Robsart kisasszony között.

Leicester minden porcikájában remegett a felindulástól, midőn vazallusának e vallomását hallotta, s egy pillanatra már összeszedte az erejét, hogy előlép, és búcsút mondva az udvarnak meg a királynői kegynek, bevallja a titkos frigy egész történetét. De ránézett Sussexre, s a diadalmas mosoly elképzelése, mely a vallomás hallatára szétterülne ábrázatán, lezárta ajkait. "Legalábbis nem most - gondolta -, vagy nem a királynő színe előtt juttatok neki ily kéjes diadalt." Azzal összepréselve a száját, szilárdan, fegyelmezetten állt, figyelemmel kísérte Varney minden szavát, és elhatározta, hogy a végsőkig takargatni fogja a titkot, amitől udvari pályafutása függ. Eközben a királynő folytatta Varney kihallgatását.

- Szerelmi viszony! - ismételte az utolsó szavakat. - Miféle viszony, te kutya? És miért nem kérted meg a lány kezét az apjától, ha volt a szerelmedben némi becsület?

- Felséged engedelmével - felelte Varney még mindig térden állva -, nem mertem, mivel atyja már odaígérte a kezét egy előkelő származású és jó hírű úriembernek... én megadom, ami jár neki, pedig tudom, hogy gonosz indulattal viseltetik irántam... bizonyos Edmund Tressilian úrnak, kit most Felséged színe előtt látok.

- Hohó! - torkolta le a királynő. - És miféle jogcímen vetted te rá a szegény kis bolondot, hogy megszegje derék atyja kötését ezzel a szerelmi viszonnyal, mint nagyképűen és beképzelten nevezed?

- Asszonyom - felelte Varney -, hiú próbálkozás az emberi gyarlóság ügyét olyan bíró elé terjeszteni, kinek ismeretlen e fogalom, vagy a szerelemről beszélni olyannak, ki sohasem adja át magát a szenvedélynek - itt egy kis szünetet tartott, majd hozzátette nagyon halkan és félénken -, melyet mindenki másban felszít.

Erzsébet komor képet próbált magára ölteni, de szándéka ellenére elmosolyodott, és úgy felelte:

- Bámulatosan szemtelen kutya vagy. Feleségül vetted a lányt?

Leicester érzelmei úgy összekuszálódtak, s oly fájdalmas hévvel borították el agyát, hogy úgy tűnt, az élete függ Varney válaszától; amaz pedig egy pillanatnyi valódi habozás után így felelt:

- Igen.

- Csalárd gazember! - robbant ki a düh Leicesterből, de aztán képtelen volt akár egyetlen hangot is toldani a szenvedéllyel kimondott szavakhoz.

- Azt már nem, lordom - mondta a királynő -, engedelmével e fickó és lordságod haragja közé állunk. Még nem végeztünk vele... Tudott-e a gazdád, Leicester lord, gyönyörű művedről? Parancsolom, hogy az igazat mondd, és megvédelek minden veszélytől.

- Kegyes Asszonyom - mondta Varney -, a színtiszta igazat megvallva, uram volt az oka az egész dolognak.

- Gazfickó, el akarsz árulni? - támadt rá Leicester.

- Folytasd - biztatta izgatottan a királynő. Arca kipirult, szemei csillogtak, ahogy Varneyhez szólt: - folytasd csak, itt más parancs nem érvényes, csak az enyém.

- Az pedig mindenható, kegyes Asszonyom - felelte Varney -; és Felséged előtt semmi sem maradhat rejtve... Mégis - tette hozzá körülpillantva -, nem szeretnék beszélni a gazdám dolgairól mások füle hallatára.

- Húzódjatok hátrább, lordjaim - mondta a királynő azoknak, akik körülötte álltak -, te pedig folytasd... Mi köze a grófnak bűnös kalandodhoz? Vigyázz, fickó, nehogy hazugságon kapjunk!

- Távol álljon tőlem, hogy rosszat mondjak nemes patrónusomról - felelte Varney -, ám kénytelen vagyok megvallani, hogy mostanában valami mély, mindent elborító, bár titkolt érzés lett úrrá lelkén, elvonta őt háznépe gondjaitól, melyeket oly vallásos szigorral szokott volt felülvigyázni, és alkalmat adott nekünk könnyelműségekre, melyekből a szégyen, mint ez esetben is, részben gazdám fejére hull. Enélkül nem lett volna módom vagy időm elkövetni ama dőreséget, ami most kiváltotta ellenem haragját, a legsúlyosabbat, ami csak érhet, amit magamra zúdíthatok... kivéve persze Felséged még rettegettebb rosszallását.

- És csak ebben az értelemben volt ő a részese hibádnak, semmi másban? - kérdezte Erzsébet.

- Semmi másban, Asszonyom - felelt Varney -, minthogy azonban történt vele valami, alig mondható most, hogy ura lenne magának. Nézzen rá, Asszonyom, mily sápadtan s remegve áll ott... mennyire elüt ez szokott fenséges tartásától... pedig hát mi félnivalója lehet attól, amit Felségednek mondhatok? Ah! Asszonyom, mióta ama végzetes csomagot megkapta!

- Miféle csomagot s honnét? - kapott a szón a királynő.

- Hogy honnét, Asszonyom, fogalmam sincs; de olyan közel állok hozzá, hogy tudom, azóta is viseli, nyakára akasztva a szíve fölött azt a hajfürtöt, melyről egy kis aranyszív függ... beszél hozzá... pogány nem imádott még bálványt ily rajongással.

- Kotnyeles szolga vagy, hogy ennyire megfigyeled uradat - mondta Erzsébet elpirulva, de nem haraggal -, és locsogó szolga, hogy így kifecseged a bolondságait... Milyen színű az a hajfonat, amiről locsogsz?

Varney így felelt:

- Egy költő, Asszonyom, Minerva^[99] aranylepléből való szálnak nevezhetné; de az én megítélésem szerint haloványabb volt a legtisztább aranynál is... inkább olyan, mint a leglágyabb tavaszi estén a búcsúzó nap utolsó sugara.

- De hiszen magad is kész költő vagy, Varney úr - mondta a királynő mosolyogva -; csak nem elég élénk a fantáziám, hogy kövesse ritka metaforáidat... Nézz végig e hölgyeken... van itt... (elakadt és igyekezett teljes közönyt erőltetni magára) van itt most a fogadóteremben olyan hölgy, kinek a hajszíne emlékeztet arra a fürtre? Anélkül, hogy belekotnyeleskednék Leicester lord szerelmi titkaiba, szeretném tudni, miféle fürtök hasonlítanak Minerva leplének szálaihoz, vagy a - hogy is mondtad? - a májusi nap utolsó sugaraihoz.

Varney körülnézett a teremben, szeme végigjárt a hölgyeken, végül megállapodott a királynőn, de a legmélységesebb hódolat kifejezésével.

- Nem látok a fogadóteremben oly fürtöket - mondta -, melyek méltók volnának e hasonlatokra, csak ott, ahová tekintetemet nem merem emelni.

- Hogy merészelsz, szolga, célozgatni...

- Nem, Asszonyom - felelte Varney, szeme elé tartva a kezét -, csak a májusi nap sugarai vakították el gyenge szememet.

- Hallgass... hallgass - mondta a királynő -, ostoba szolga vagy - azzal gyorsan elfordulva tőle, odament Leicesterhez.

Feszült várakozás, melybe belevegyültek az udvari pártok reményei, félelmei és szenvedélyei - ez ülte meg a fogadótermet szinte a keleti talizmán bűverejével, mialatt a királynő Varneyval szót váltott. A férfiak a legkisebb külső mozgolódást is abbahagyták, és a lélegzést is beszüntették volna, ha a természet megengedné funkcióinak ily felfüggesztését. A hangulat ragadós volt, és Leicester, aki maga körül csupa olyan alakot látott, aki mind felemelkedését vagy bukását áhította avagy félte, szintén elfelejtette már, mit diktált az imént a szerelem, és ebben a pillanatban semmit se látott, csak a kegyet vagy a kegyvesztettséget, ami most Erzsébet fejének mozdulatán és Varney hűségén múlott. Gyorsan összeszedte magát, és felkészült, hogy eljátssza szerepét a várhatóan bekövetkező jelenetben, mikor a királynő feléje vetett pillantásaiból úgy ítélte meg, hogy Varney közlései, bármilyenek lettek légyen is, számára kedvezően hatnak. Erzsébet nem hagyta sokáig kétségek között hányódni, mert az a több mint kegyes indulat, amellyel megszólította, eldöntötte diadalát vetélytársa s Anglia egybegyűlt udvara szemében.

- Fecsegő szolgád van, lordom - mondta a királynő -, ennek a Varneynak a személyében; szerencse, hogy nem bízol tudomására semmit, ami ártólag befolyásolhatná rólad alkotott véleményünket, mert hidd el, nem tartana titkot.

- Felséged előtt - mondta Leicester könnyedén térdre ereszkedve - árulás is volna. Úgy szeretném, ha szívem magában állna leplezetlenül Felséged előtt, csupaszabban, mint amilyenre bármely szolga nyelve vetkeztetheti.

- Hogyhogy, lordom - kérdezte Erzsébet, jóságosan nézve rá -, nincsen egyetlen kis sarka sem, melyre fátyolt szeretnél borítani? Ah! Látom, megzavart a kérdés, királynőd pedig tudja, hogy nem szabad túl mélyre tekintenie szolgái indítékaiba, amiért kötelességüket teljesítik, nehogy olyasmit lásson, ami elkedvetleníthetné, vagy legalább el kellene hogy kedvetlenítse.

Ez utóbbi szavak hallatán megkönnyebbülve, Leicester lelkes szavak áradatára fakadt, úgy vallotta meg mély és szenvedélyes odaadását, mely e pillanatban tán nem is volt teljesen hamis. Az ellentmondó érzelmek helyére, melyek az imént legyűrték, most az az energikus lendület lépett, amellyel eltökélte, hogy megvédi helyét a királynő kegyében; és sohasem tűnt még ékesebben szólónak, daliásabbnak, érdekesebbnek Erzsébet szemében, mint amikor lábainál térdelve fennszóval esdekelt neki, hogy fossza meg őt minden méltóságától, csak azt hagyja meg, hogy szolgájának nevezhesse magát.

- Vedd el a szegény Dudleytól - kiáltotta - mindazt, amivel bőkezűséged elhalmozta, és tedd őt újra azzá a szegény nemessé, aki volt, midőn kegyed először ráragyogott; ne hagyj meg mást neki, mint mentéjét s kardját, de engedd ezután is büszkén mondania, hogy bírja - mit szóban vagy tettben sosem játszott el - imádott királynője és úrnője megbecsülését!

- Nem, Dudley! - mondta Erzsébet, fölemelvén őt egyik kezével, s csókra nyújtva a másikat. - Erzsébet nem felejtette el, hogy midőn szegény nemes voltál, megfosztva öröklött rangodtól, ő pedig ugyanolyan szegény hercegnő, akkor az ő ügyében te kockára tettél mindent, amit a bitorló meghagyott neked... életedet s becsületedet... Állj fel, lordom, és bocsásd el kezemet! Állj fel, és légy az, ki mindenkor voltál, udvarunk szeme fénye és trónunk támasza. Úrnődnek néha tán meg kell szidnia vétségeid miatt, de sohasem feledkezik el érdemeidről... És úgy segéljen Isten - tette hozzá hallgatósága felé fordulva, mely megosztott érzésekkel figyelte az érdekes jelenetet -; úgy segéljen engem Isten, urak, hogy meggyőződésem: nem volt még uralkodónak hűségesebb szolgája, mint nekem e nemes grófban!

Elégedett moraj futott végig a Leicester tábor sorain, amivel Sussex hívei nem mertek szembeszállni. Szemüket a földre sütve álltak, döbbenten s megszégyenülten ellenfeleik nyilvános és teljes diadalától. Leicester elsőként arra használta fel a kegyet, melybe a királynő az egész udvar füle hallatára visszahelyezte, hogy parancsát kérje Varney vétkét illetően. - Jóllehet - mondta - a fickó nem érdemel tőlem mást, csak büntetést, mégis ha merészelhetek kérni...

- Igazság szerint el is felejtkeztünk erről az ügyről - felelte a királynő -, és ez helytelen volt tőlünk, mert legkisebb alattvalóinknak ugyanúgy igazságot kell szolgáltatnunk, mint a legnagyobbaknak. Örülünk, lordom, hogy elsőként emlékeztetsz minket a dologra... Hol van Tressilian, a vádló fél? Jöjjön elénk.

Tressilian előlépett, és mély, illendő meghajlással bókolt. Személyéből, mint már másutt megjegyeztük, annyi kellem, sőt nemesség áradt, hogy nem kerülte el Erzsébet királynő kritikus szemét sem. Figyelmesen nézett rá, amint elfogódottság nélkül, de búskomor arccal állt előtte.

- Csak szánni tudom ezt az urat - mondta Leicesternek. - Tudakozódtam utána, s megjelenése alátámasztja azt, amit hallottam róla, hogy tudós és katona, tudományokban s fegyverforgatásban egyformán járatos. Mi, asszonyok, lordom, szeszélyesen választunk... az imént azt mondtam, szemre nem lehet összehasonlítani csatlósodat ezzel az úrral. Varney azonban sima szavú fickó, s az igazat megvallva, ezzel erősen hatni lehet ránk, gyengébb nembéliekre... Nézze csak, Tressilian úr, egy elveszett nyílvessző még nem kettétört íj. Igaz vonzalma, mert ilyennek tételezem föl, úgy látszik, nem talált méltó viszonzásra; de olvasott ember létére, jól tudhatja, hogy a trójai háború óta mindig akadtak csalfa Cressidák.^[100] Felejtse el, jó uram, e könnyelmű hölgyet; tanítsa meg szenvedélyét, hogy bölcsebb szemmel lásson. Ezt ajánlhatjuk uraságodnak, inkább csak nagytudományú emberek írásaira, semmint saját tapasztalatainkra hivatkozva, minthogy helyzetünknél s szándékunknál fogva távol állunk attól, hogy nagy tapasztalatot gyűjtsünk e gyarló szenvedély üres játékaiban. Ami a hölgy atyját illeti, fájdalmát enyhíthetjük azzal, hogy vejét oly álláshoz juttatjuk, melyben tisztes életmódot tud nyújtani hitvesének. Terólad sem feledkezünk meg, Tressilian... csatlakozz udvarunkhoz, és látni fogod, hogy egy hű Troilus számíthat kegyünkre. Gondolj arra, amit a nagy kópé Shakespeare mond... ördög vinné el, mindig az ő rigmusai jutnak eszembe, mikor másra kellene gondolnom... Várj csak, hogy is van?

Cressida tiéd, ég kapcsa köti!...
Az égi kapocs eltört, múlt, lehullt!
S öt ujjal máshoz kötve most a lány -
Hűség roncsai, szíve törmeléke,
Fölfalt hitének morzsái, zsíros
Hulladéka: a Diomedesé![101]

Te mosolyogsz, Southampton... meglehet, hogy kedvenc íród verslábai sántítva jönnek elő rossz memóriámból... de elég is... hagyjuk a bolondozást.

És minthogy Tressilian továbbra is úgy állt, mint aki szeretné, ha meghallgatnák, míg tartása ugyanakkor a legmélyebb tiszteletet fejezte ki, a királynő némi türelmetlenséggel hozzátette:

- Mit akar még ez az ember? Hisz nem mehet hozzá a lány mind a kettőtökhöz. Választott, talán nem a legbölcsebben, de most már Varney törvényes hitvese.

- Kérésem el is hallgatna ezzel, legkegyelmesebb uralkodóm - felelte Tressilian -, és kérésemmel együtt bosszúm is. Csakhogy e Varney szavát én nem tartom az igazság letéteményesének.

- Ha másutt vonnák kétségbe szavamat - felelte Varney -, kardom...

- A te kardod! - szakította félbe megvetően Tressilian. - Őfelsége engedelmével, kardom majd megmutatja...

- Hallgassatok, szolgák, mind a ketten! - szólt közbe a királynő. - Elfelejtettétek, ki vagyok?... Ez az eredménye viszályotoknak, lordjaim - tette hozzá Leicesterre és Sussexre nézve -, csatlósaitok követik példátokat, és udvaromban, színem előtt sértegetik egymást, civakodnak, mint holmi pogányok... Ide hallgassatok, urak, aki még egyszer emlegeti, hogy kardot ránt, olyan viszályban, mely nem az enyém vagy Angliáé, becsületemre mondom, kezét-lábát vasra veretem! - Némi szünet után enyhültebb hangnemben folytatta: - Azért mégiscsak igazságot kell tennem e tiszteletlen lázongók között... Leicester lord, kezeskedik-e érte becsületével, hogy szolgája - mármint a lordságod legjobb tudomása szerint - igazat beszél, midőn azt mondja, hogy nőül vette ama bizonyos Amy Robsartot?

Ez a találat ült, és Leicester kis híján meg is tántorodott tőle. De már túl messzire ment ahhoz, hogy meghátráljon, és pillanatnyi habozás után így felelt:

- Legjobb tudomásom szerint... sőt biztosan tudom... törvényes feleség a hölgy.

- Kegyelmes Asszonyom - szólt most Tressilian -, szabad-e kérdeznem, mikor és minő körülmények között történt ez az állítólagos esküvő...

- Elhallgass, fickó - intette le a királynő -, állítólagos esküvő! Nem adta-e szavát e kiváló gróf, hogy kezeskedik érte, amit szolgája mond? Csakhogy te vagy a vesztes a dologban... legalábbis így érzed... és türelemmel kell lenned... személyesen fogjuk megvizsgálni ez ügyet nyugodtabb körülmények között... Leicester lord, remélem, nem felejtkezett el róla, hogy a jövő héten szándékunkban áll megízlelni kenilworthi kastélyának vendégszeretetét. Arra kérjük, hívja meg nagyra becsült és jó barátunkat, Sussex grófot is, legyen társaságunkban.

- Ha a nemes Sussex gróf - mondta Leicester, miközben a lehető legkönnyedebben és legkecsesebben meghajolt vetélytársa felé - megtiszteli szerény hajlékunkat, ama baráti figyelem újabb jelének tekintem, melyet Felséged óhaja szerint gyakorolnunk kell egymás iránt.

Sussex jobban zavarba jött.

- Asszonyom - mondta -, csak nyűg volnék én Felségednek vígabb óráiban, e legutóbbi súlyos betegségem miatt.

- És valóban oly beteg volt? - kérdezte Erzsébet, s figyelmesebben vette szemügyre, mint addig. - Szó, ami szó, különösen elváltozott, amit igen szomorúan látok. De fel a fejjel... magunk fogunk gondoskodni ily nagyra becsült hívünk egészségéről, akinek annyit köszönhetünk. Masters fogja előírni a diétáját, és hogy személyesen ellenőrizhessük, megtartja-e, el kell kísérnie minket Kenilworthbe.

Ez olyan ellentmondást nem tűrően s ugyanakkor annyi szívélyességgel hangzott, hogy Sussex, bármennyire húzódozott is a vetélytársánál való vendégeskedéstől, nem tehetett mást, mint mélyen meghajolt a királynő felé engedelmessége jeléül, és keresetlen, kissé feszélyezett köszönettel elfogadta a meghívást. Mialatt a két gróf kölcsönös udvariasságokkal traktálta egymást, a királynő főkincstárnokához fordulva megjegyezte:

- Nemde, lordom, e két nemes peer arckifejezése erősen hasonlít ama két híres klasszikus folyóéra, az egyik sötét és szomorú, a másik derűs és nemes... Öreg mesterem, Ascham megszidott volna, hogy elfelejtettem a szerző nevét... Azt hiszem, Caesar volt... Nézze, mily fenséges nyugalom honol a nemes Leicester homlokán, míg Sussex láthatólag úgy viszonozza az üdvözlést, mint aki csakugyan akaratunk szerint cselekszik, de nem szívesen.

- Tán a Felséged kegyében való kétség - felelte a főkincstárnok -, az okozza e különbséget, mely nem kerüli el... mert ugyan mi kerüli el?... Kegyelmességed figyelmét.

- Ily kétség sértő volna ránk nézve, lordom - felelte a királynő. - Mindkettőt hozzánk közelállónak és kedvesnek tartjuk, és pártatlanul fogjuk őket királyságunk javának dicső szolgálatába állítani. De most félbeszakítjuk további eszmecseréjüket. Jó lordjaim, Sussex és Leicester, még van szavunk hozzátok. Tressilian és Varney közel áll személyetekhez - gondoskodjatok róla, hogy ők is elkísérjenek titeket Kenilworthbe. És ha már Parisunk és Menelausunk^[102] közelünkben lesz, a szép Helénát is látni óhajtjuk, kinek az állhatatlansága ezt az összezördülést okozta... Varney, feleséged legyen Kenilworthben, és álljon rendelkezésünkre... Leicester, elvárjuk, hogy gondoskodj erről.

A gróf és csatlósa mélyen meghajoltak, majd fölemelték a fejüket, anélkül, hogy a királynőre vagy egymásra mertek volna tekinteni, mert mind a ketten azonnal érezték, hogy a saját álnokságuk fonta hurok szorulóban van nyakuk körül. De a királynő nem vette észre zavarukat, hanem így folytatta:

- Jó lordjaim, Sussex és Leicester, számítunk jelenlétetekre a titkos tanácsban, mely rövidesen összeül, és fontos ügyek kerülnek szőnyegre. Azután kikapcsolódás céljából vízre szállunk, ti pedig, lordjaim, elkísértek minket... Amiről eszünkbe jut még valami. Sáros Köpeny Lovagja - és itt egy mosollyal tüntette ki Raleigh-t -, te se felejtsd el, hogy szintén velünk jössz. A ruhatárad felfrissítéséről gondoskodni fogunk.

Így ért véget a híres kihallgatás, melynek során, akárcsak élete egész folyamán, Erzsébet egyesítette nemének olykori szeszélyét azzal a kitűnő érzékkel és józan politikával, melyben sem férfi, sem nő soha felül nem múlta.

 

TIZENHETEDIK FEJEZET

Az irány megvan; vitorlát feszíts!
Mélységet mérj! Biztos legyen a kormány!
Vigyázzatok, sok víz alatti zátony
Les ránk, s miként romlásba hajt a becsvágy:
Szirén csábít halálba szikla ormán.

(A hajótörött)

Az audiencia berekesztése és a titkos tanács összeülése közötti rövid szünetben Leicesternek volt ideje eltűnődni rajta, hogy ezen a napon megpecsételte sorsát. "Most, miután hitet tettem - gondolta - (bár kétértelmű szóval) mindarra, mi Angliában tiszteletre méltó, hogy Varney igazat beszél, most már lehetetlen mást mondani vagy a kimondott szót visszavonni anélkül, hogy kitenném magamat az udvari kegy elvesztésének, de még a királynő, becsapott úrnőm haragjának, vetélytársam s a többi lord lenézésének s megvetésének is egyszersmind." Ez a bizonyosság egy pillanat alatt villant át elméjén, mindazon nehézségekkel együtt, amiknek szükségképpen ki lesz téve a titok megőrzése közben, mely most már sorsdöntőnek látszott mind biztonsága, mind hatalma s becsülete szempontjából. Olyasféle helyzetben volt, mint aki minden pillanatban beszakadni kész jégre ment, s csak akkor van biztonságban, ha halad előre, szilárd léptekkel, tétovázás nélkül. A királynő kegyét, melynek megtartásáért oly nagy áldozatokat hozott, most már mindenáron s minden veszéllyel dacolva biztosítani kell... ez volt az egyetlen szál deszkapalló, amibe kapaszkodhatott, ha jön a vihar. Hozzá kell tehát fognia a királynő részrehajló figyelmének nemcsak megőrzéséhez, de további felszításához is... Vagy kegyence lesz Erzsébetnek, vagy teljes hajótörést szenved szerencséje s vele becsülete is. Pillanatnyilag minden más megfontolást félre kell tenni, ezért elhessegette a tolakodó gondolatokat, melyek minduntalan Amy képét idézték elébe, mondván, majd lesz idő később megfontolni, hogyan is szabadulhatna végképp a labirintusból, mert a kormányos, aki már hajójának orra előtt látja Scyllát, nem gondolhat Charybdis^[103] távolabbi veszedelmére.

Ebben a hangulatban ült aznap Leicester gróf Erzsébet államtanácsának asztalához, és mikor a munka óráin túl voltak, ugyanebben a hangulatban foglalta el kitüntetett helyét közelében a Temzén tett sétahajózás alatt. És sohasem csillogtatta még jobban képességeit, mint elsőrangú politikus és tökéletes udvaronc.

Úgy esett a sora, hogy aznap került terítékre a tanács ülésén a szerencsétlen Mária ügye, mert Angliában való raboskodásának hetedik esztendeje^[104] szomorú beszédtéma lett az emberek között. Elhangzottak vélemények a tanácsban a balsorsú hercegnő mellett, s e véleményeket nyomós érvekkel támasztották alá Sussex hívei, akik többet beszéltek, még ha enyhén és fenntartásokkal is, a nemzetek jogáról s a vendégjog megszegéséről, mint amennyi kellemes lett volna a királynő fülének. Leicester az ellenkező álláspontot védte nagy tűzzel és ékesszólással, és úgy beszélt a skót királynő további szigorú fogva tartásának szükségességéről, mint ami elengedhetetlen a királyság s kivált Erzsébet biztonsága érdekében, kinek egyetlen haja szála, a lord véleménye szerint, különb és komolyabb megfontolásra érdemes, mint egy vetélytársnak az élete és sorsa, aki hiú és alaptalan igényt támasztva Anglia trónjára, jelenleg még az ország kebelében is állandó reményt s ösztönzést nyújt Erzsébet külső és belső ellenségeinek. Azzal végezte, hogy alázatosan elnézését kérte a lordoknak, ha a beszéd hevében bárkit is megsértett, de a királynő biztonsága oly tárgy, mely kizökkenti őt szokásos, higgadtan vitatkozó modorából.

Erzsébet megpirongatta, de nem szigorúan, amiért túlzottan nagy jelentőséget tulajdonít az ő személyes érdekeinek, elismerte viszont, hogy mivel az égnek úgy tetszett, hogy összekösse ezen érdekeket alattvalói jólétével, csak kötelességét teljesíti, midőn önvédelme céljából olyan intézkedésekhez folyamodik, melyeket a körülmények rákényszerítenek; és ha a tanács bölcsessége arra az álláspontra helyezkedik, hogy továbbra is érvényesíteni kell valamilyen korlátozást szerencsétlen húgával szemben, reméli, nem fogják kifogásolni, ha felkéri Shrewsbury grófnőt, hogy annyi nyájassággal bánjon vele, amennyit csak a biztonságos őrizet megenged. Óhajának ezen kinyilvánításával a tanácsot fel is oszlatta.

Sohasem nyitottak még sürgősebben s készségesebben utat "jó lordom, Leicesternek", mint amikor áthaladt a tolongó előszobákon, hogy a folyópartra siessen, és helyet foglaljon őfelsége mellett a bárkában; sohasem kiáltották még hangosabban az ajtónállók, hogy "helyet, helyet a nemes grófnak"; sohasem engedelmeskedtek még gyorsabban s nagyobb tisztelettel e felszólításoknak az emberek; sohasem szegeződtek még rá esdőbb tekintetek, hogy kegyes vagy csupán felismerő pillantását elkapják, mialatt a sok alázatos csatlós szíve valósággal vergődött a szerencsekívánás vágya és ama félelem között, hogy ily végtelenül fölötte álló személyiség figyelmébe tolakodjék. A mai kihallgatást, mit annyi kétség s szorongás közepette vártak, az egész udvar Leicester döntő győzelmének tekintette, és bizonyosra vették, hogy a rivális bolygó, ha nem is borul teljesen homályba az ő ragyogásától, eztán homályosabb s távolabbi szférákban kering majd. Így gondolta az udvar és az udvaroncok, a legnagyobbaktól a legkisebbekig; s eszerint is viselkedtek.

Másfelől azonban sohasem viszonozta még Leicester az általános üdvözlést oly készséges és leereszkedő udvariassággal, és igyekezett több sikerrel gyűjteni (egy olyannak a szavaival élve, aki az idő szerint elég közel állt hozzá) "arany véleményeket mindenféle embertől".

A kegyenc grófnak mindenki számára volt egy bókja vagy legalább mosolya és gyakran kedves szava is. Ezeket jobbára olyan udvaroncokhoz intézte, kiknek a neve réges-rég a feledés homályába merült, ám néhányat olyanokhoz, kiknek a neve furcsán cseng fülünkben, mikor az emberi élet olyan ügyes-bajos dolgaival kapcsolatban említjük őket, melyeknek már rég fölébe emelte őket az utókor hálája. Íme, Leicester egy-két ilyen mondata:

- Jó reggelt Poynings, hogy van feleséged és szép lányod? Miért nem jönnek az udvarba?... Adams, a kérvényed tárgytalan; a királynő nem ad ki több monopóliumot; de egy más ügyben talán majd segíthetek... Kedves Aylford tanácsnokom, a City kérvényét, Queenhithe-re vonatkozólag, amennyire szerény befolyásomtól telik, támogatom... Edmund Spenser úr, az ír kérdésben benyújtott petíciódról szólva, szívesen segítenék, már csak a múzsák iránti tiszteletem okán is, de igen felingerelted a főkincstárnokot.

- Lordom - mondta a költő -, szabadjon megmagyaráznom...

- Gyere el a szállásomra, Edmund - felelte a gróf -, nem épp holnap, nem is holnapután, de hamarosan... Á, Will Shakespeare... a vad Willy!... te valami szerelmi bájitalt adtál unokaöcsémnek, Philip Sidneynek... nem tud aludni, ha Venus és Adonis-od^[105] nincs párnája alatt! Még fölakasztunk egyszer, hisz te vagy Európa leghamisítatlanabb mágusa. Hallga csak, vad komédiás, nem felejtettem ám el a pátenssel meg a medvékkel való dolgaidat.

A színész meghajolt, a gróf bólintott, és ment tovább - e kor így mondta volna el az esetet; a miénk tán úgy, hogy a halhatatlan hódolt a halandó előtt. Ezután a kegyenc egyik buzgó hívéhez fordult.

- Hogy s mint, Sir Francis Denning? - suttogta válaszul annak túláradó üdvözlésére. - Ettől a mosolytól harmadával rövidebb lett az arcod, mint amekkorának először láttam ma reggel... Mi az, Bowyer úr, félreállsz, azt gondolod, rosszat forralok? Hisz csak a kötelességedet teljesítetted ma délben; és ha valamire emlékezni fogok a köztünk történtekből, az csak kedvező lesz rád nézve!

Ekkor a grófhoz lépett, néhány szertelen bók és mély hajlongás kíséretében, egy fura öltözetű egyén, akin bíborszín szaténnal bizarrul szegett és csipkézett fekete bársonyzeke volt. Kezében tartotta bársonykalapját, melybe kakastoll volt tűzve; ez, valamint az irdatlan nyakfodor, melyet a kor abszurd ízlése szerint minden mértéken felül kimerevítettek, fölötte pedig az agyafúrt, élénk, öntelt ábrázat, hiú, hígvelejű tökfilkóra és gyatra szellemre vallott; míg a kezében levő pálca s az arcán terpeszkedő fontoskodó tekintély valamiféle hivatalos komolyságot látszott kifejezni, ami mérsékelte modorának természetes hetykeségét. Az örökös pír, mely inkább hegyes orrán, mint vékony állán ragyogott, többet beszélt az úgynevezett "jó életről", mint a szerénységről; és a mód, ahogyan a gróf elé lépett, megerősítette e gyanút.

- Jó napot, Robert Laneham úr - mondta a gróf, és látszott rajta, hogy szeretne minden további szó nélkül elhaladni mellette.

- Kérésem volna nemes lordságodhoz - felelte az alak, és merészen utánalépett.

- És mi légyen az, tanácsterem ajtajának derék őrzője?

- Ajtónállója - mondta hangsúlyozva Robert Laneham úr, válasz s helyreigazítás gyanánt.

- Nos, nevezd hivatásodat, aminek tetszik, ember - felelte a gróf -, de mit óhajtasz tőlem?

- Csupán azt - válaszolt amaz -, hogy legyen lordságod, miként eddigelé, jó uram, és szerezzen számomra engedélyt, hogy részt vehessek a nyári körúton, mely lordságod gyönyörűséges és mindörökre páratlan kastélyában, Kenilworthben ér véget.

- Mi okból gondolod, jó Laneham úr - kérdezte a gróf -, hogy vendégeim oly sokan lesznek?

- Ha nem is oly sokan - felelte a kérelmező -, de azt gondoltam, nemes lelke szíves örömest juttat régi szolgájának állást s kenyeret. Gondolja meg, lordom, mekkora szükség van az én pálcámra, hogy elriassza a hallgatózókat, akik egyébként bekukucskálnának a tiszteletre méltó tanácsba, és kulcslyukakat, repedéseket keresgélnének a terem ajtaján, ezáltal oly szükségessé téve botomat, mint a legyek a hentesnél a légycsapót.

- Amondó vagyok, Laneham úr, elég nyűves hasonlatot találtál a tiszteletre méltó tanácsra - mondta a gróf -; de ne igyekezz magyarázkodni. Gyere el Kenilworthbe, ha akarsz, összejön ott még egy rakás bolond, úgyhogy lesz társaságod.

- Azt már nem, lordom - felelte Laneham ragyogva -, ha bolondok lesznek ott, kezeskedem, hogy pompásan fogok mulatni rajtok, mert az agár nem szeret úgy utolérni egy nyulat, mint én megforgatni és megfuttatni egy bolondot. De szeretnék még egy különös szívességért esedezni lordságodhoz.

- Add elő, aztán eressz tovább - felelte a gróf -, mindjárt jön a királynő.

- Drága jó uram, szeretnék hálótársat is hozni magammal.

- Micsodát, te gyalázatos gazember! - förmedt rá Leicester.

- Nem, uram, nem gondolok én semmi törvénysértésre - felelte a nem piruló, avagy inkább örökösen piruló kérelmező. - Csak van nekem egy feleségem, aki kíváncsi, mint az ősanyja, amelyik az almát leszakította. Mármost magammal nem vihetem, mert őfelsége szigorú parancsba adta, hogy az udvari személyzet nem hozhatja el nejét a körutakra, és nem áraszthatja el az udvart asszonynéppel; lordságodat ellenben arra kérem, alázattal, vetesse őt be valami némajátékba vagy egy kis helyes élőképbe titokban, hogy ne tudják róla, kicsoda, és ne legyen baj.

- A sátán vigyen el mindkettőtöket! - tört ki Leicester, aki féktelen dühre gerjedt a kérés által fölidézett emlékektől. - Minek tartasz föl ilyen ostobaságokkal?

A tanácsterem rémült ajtónállója, meghökkenve a dühkitöréstől, melyet oly öntudatlanul előidézett, leejtette kezéből hivatalának jelvényét, és csodálkozással vegyes riadalom ült ki bamba képére, amint a felbőszült grófra bámult, s amaz ettől nyomban magához tért.

- Csak próbára akartalak tenni, van-e merszed, ami hivatalodhoz szükségeltetik - mondta gyorsan. - Gyere csak el Kenilworthbe, és hozd magaddal akár az ördögöt, ha úgy tetszik.

- A feleségem, uram, játszotta már az ördögöt egy misztériumban Mária királynő idején... de a kellékek végett szükségünk lesz egy csekélyke összegre.

- Nesze egy korona - mondta a gróf -, aztán szabadíts meg a jelenlétedtől; megkondult a nagyharang.

Robert Laneham úr egy pillanatig még bámulta az izgalmat, amit kiváltott, aztán így szólt magában, mikor lehajolt a pálcájáért: - A nemes gróf különös kedélyállapotban van ma; de akik koronákat osztogatnak, elvárják tőlünk, okos emberektől, hogy szemet hunyjunk izgékony szeszélyeik fölött; és hitemre, ha nem fizetnének szívességből, megszorongatnánk őket alaposan.^[VI]

Leicester sietve indult tovább, és nem törődött már az üdvözlésekkel, amiket az imént oly bőkezűen osztogatott, átfurakodott az udvari tömegen, és megpihent egy kis szalonban, ahová azért ment be, hogy egy pillanatra, távol a vizsga szemektől, kifújhassa magát.

"Mi lelt engem - tépelődött -, hogy így kimerítenek egy szánalmas, levitézlett, tyúkeszű tökfilkónak a szavai?... Hej, lelkiismeret, olyan véreb vagy te, hogy menten morogni kezdesz, ha patkány vagy egér mocorog, csakúgy, mintha oroszlán közelít... Nem szabadulhatnék meg egyetlen huszárvágással ettől a bosszantó s méltatlan állapottól? Mi lenne, ha letérdelnék Erzsébet elé, és mindent bevallva kegyelmére bíznám magam?"

Midőn idáig ért gondolataiban, felpattant a szoba ajtaja, és Varney rontott be rajta.

- Hála Istennek, hogy itt találom, uram! - kiáltotta.

- Hála az ördögnek, akinek a fullajtárja vagy - felelte a gróf.

- Hála, akinek akarja, uram - mondta Varney -; de most siessen a folyópartra. A királynő már a bárkában ül, és nagyságodat kéreti.

- Eredj, mondd, hogy hirtelen rosszul lettem - felelte Leicester -, mert istenuccse, nem bírom ésszel tovább!

- Ezt akár én is mondhatnám - válaszolta Varney keserűen -, mert a nagyságod helye, s az enyém, aki mint főlovásza, úgy volt, hogy elkísérem lordságodat, már be van töltve a királynő bárkájában. Az új kegyenc, Walter Raleigh és régi ismerősünk, Tressilian voltak meghíva, hogy foglalják el helyünket, mikor idesiettem nagyságodért.

- Ördög vagy, Varney - felelte hevesen Leicester -, de ezúttal győztél... követlek.

Varney egy szót se szólt, csak előrement, ura pedig mintegy gépiesen követte őt, ki a palotából, le a folyópartra; Varney egyszer csak hátratekintett, és megszólalt olyan hangon, mely legalábbis bizalmasan, ha nem fensőbbségesen csengett:

- Hogy lehet ez, uram?... A köpenye fél vállán lóg, a nadrágja rendetlen... engedje meg...

- Nemcsak gazember vagy, Varney, de bolond is - mondta Leicester, amint lerázta magáról és elhárította tolakodó segítségét -; nekünk így tetszik, fickó... ha felszólítunk rá, hogy hozd rendbe személyünket, jó, most azonban nem akarjuk.

Ezzel a gróf tüstént visszanyerte parancsoló lényét és vele együtt önuralmát is; öltözékét még ziláltabbá rázta, úgy vonult el Varney előtt, éreztetve vele, hogy urával és parancsolójával áll szemben, majd lement a partra.

A királynő bárkáját már épp el akarták lökni a parttól, miután betöltötték Leicester helyét a taton, főlovászáét pedig a hajó orrában. Leicester felbukkanására azonban megálltak egy pillanatra az evezősök, mintha változást várnának az utasok együttesében. A királynő arca azonban haragot sejtetett, akárcsak az a hideg tónus, amellyel elöljárók igyekeznek palástolni belső felindulásukat, mikor olyanokkal beszélnek, akik előtt csorbítaná tekintélyüket, ha kimutatnák; fagyosan így szólt:

- Várakoztunk, lordom.

- Asszonyom és legkegyesebb Úrnőm - mondta Leicester -, Felséged, ki annyi gyengeséget meg tud bocsátani, melyet saját szíve nem ismer, Felséged tud legjobban együtt érezni egy kebel zaklatottságával, mely egy pillanatra a fejet s a tagokat is megbénítja. Úgy jöttem színe elé, mint kétségek közt hányódó, megvádolt alattvaló, bár királynőm jósága átlátott a rágalom felhőin, visszaadta becsületemet, s ami ennél is drágább - kegyét; nem csoda hát, ha számomra igen szomorú is, hogy főlovászom oly állapotban lelt rám, melyben alig tudtam annyi erőt összegyűjteni, hogy kövessem őt ide, mikor Felséged egyetlen, bár sajna! haragos pillantása elvégezte rajtam, amiben Aesculapius^[106] kudarcot vallott volna.

- Hogyhogy? - kérdezte gyorsan Erzsébet, Varneyra pillantva -, urad gyengélkedett?

- Ájulásféle környékezte - válaszolt a gyorsan kapcsoló Varney -, mint Felséged is megítélheti jelen állapotából. Uram sietsége nem hagyott időt arra sem, hogy ruházatát rendbe szedjem.

- Nem számít - mondta Erzsébet, amint Leicester szép arcára s alakjára pillantott, s úgy találta, hogy még az indulatok különös kavargása is, mely ezekben az órákban feldúlta nemes lelkét, újabb érdekességet kölcsönzött a férfinak. - Adjatok helyet jó lordomnak... A kegyelmed helyét, Varney úr, betöltötték, másik csónakba kell szállnia.

Varney meghajolt, és távozott.

- És neked is, Köpeny Ifjú Lovagja - tette hozzá Raleigh-re nézve -, át kell ülnöd most udvarhölgyeink bárkájába. Ami Tressiliant illeti, ő már túl sokat szenvedett a nők szeszélyétől, hogy most még én is megbántsam e helycserével.

Leicester elfoglalta helyét a bárkában, közel a királynőhöz; Raleigh felállt, hogy távozzon, Tressilian pedig rosszul időzített előzékenységből majdnem elkövette azt a súlyos hibát, hogy lemond a helyéről barátja javára, de Raleigh, aki itt már szinte otthonosan mozgott, egy szúrós pillantással észre térítette, hogy a királyi kegyről való ily könnyű lemondást félre lehet magyarázni. Ezért csöndben ülve maradt, mialatt Raleigh mély meghajlással és a legalázatosabb tekintettel elhagyni készült helyét.

Egy nemes udvaronc, a vitéz lord Willoughby, úgy vélte, lát valamit a királynő arcán, aki mintha megszánta volna Raleigh igazi vagy tettetett elkeseredését.

- Nem való nekünk, öreg udvaroncoknak - mondta - eltakarni a napot a fiataloktól. Őfelsége engedelmével, lemondok egy órára arról, mit alattvalói a legdrágábbnak tartanak, felséges színe látásának gyönyörűségéről, és sanyargatom magam azzal, hogy csupán csillagfényben járok, elhagyván egy időre Diana^[107] sugarainak dicsfényét. Abban a csónakban foglalok helyet, ahol a hölgyek ülnek, és átengedem az ifjú lovagnak az ígéretes boldogság egy óráját.

A királynő arcán derültség s komolyság játszadozott, mikor így válaszolt:

- Ha oly szívesen hagy el minket, lordom, nem segíthetünk gyötrődésén. De engedelmével, nem bízzuk kegyelmedet, bármily tapasztaltnak véli is magát, ifjú udvarhölgyeink gondjaira. Tiszteletre méltó korához, lordom - folytatta mosolyogva -, jobban illik főkincstárnokunk társasága, aki a harmadik csónakban jön utánunk, s akinek dús tapasztalataiból még lord Willoughby is okulhat.

Lord Willoughby egy mosoly mögé rejtette csalódottságát, nevetett, zavarba jött, meghajolt, és elhagyta a királynő bárkáját, hogy átszálljon lord Burleigh-ébe. Leicester, aki úgy igyekezett elterelni gondolatait minden belső tépelődéstől, hogy a körülötte zajló eseményekre figyelt, ezt is észrevette. Mikor azonban a bárka elvált a lépcsőtől... mikor a mellettük haladó bárkából felcsendült a muzsika... mikor a tömeg üdvrivalgása odahallatszott a partról, és mindez eszébe juttatta azt a helyzetet, melyet most élvezett, nagy erőfeszítéssel arra irányította minden gondolatát és érzelmét, hogy megtartsa magát patrónája kegyében, és oly sikerrel gyakorolta elbűvölő képességeit, hogy a királynő, aki hol társalgását élvezte, hol egészségéért riadozott, végül is játékos, de aggódó gonddal átmenetileg csendet parancsolt rá, nehogy jó kedélyének áradása kimerítse.

- Lordjaim - mondta -, miután rendeletünkkel egy ideig csendet parancsoltunk jó Leicesterünkre, felszólítjuk kegyelmeteket, adjanak tanácsot egy derűs ügyben, amit alkalmasabb most megvitatni vígság s muzsika közepette, mint egyéb tanácskozásaink komoly hangulatában. Melyikük tud valamit, lordjaim - kérdezte mosolyogva -, ama kérvényről, melyet Orson Pinnit, mint ő mondja magát, királyi medveőrünk terjesztett elénk? Ki vállalja a keresztapaságot petíciója mellett?

- Istenuccse, Felséged kegyes engedelmével, én - felelte Sussex gróf. - Orson Pinnit vitéz katona volt, míg az ír MacDonough-k tőrjei csúnyán össze nem szabdalták, és reménylem, Felséged jóságos úrnője lesz, miként az is volt mindig jó és hű szolgáinak.

- Szándékunk - felelte a királynő - bizonnyal ez, kiváltképp szegény katonáink s matrózaink iránt, kik életüket teszik kockára oly csekély fizetségért. Inkább odaadnánk nekik - folytatta csillogó szemmel - királyi palotánkat ispotályul, semhogy úrnőjüket hálátlannak nevezzék... De a kérdés most nem ez - mondta és hangja, mely a hazafias érzésektől fűtve felszárnyalt, újra visszaereszkedett a vidám s könnyed csevegés tónusába -, mert ennek az Orson Pinnitnek a kérése valamelyest messzebb megy ennél. Azt panaszolja, hogy a mértéktelen élvezet közepette, mellyel az emberek a játékszíneket látogatják, s kivált ama erős közkedveltség folytán, melynek bizonyos Will Shakespeare előadásai örvendenek (akiről, úgy vélem, lordjaim, mindannyian hallottunk már valamit), a medvehecc férfias mulatsága viszonylag feledésbe merült; mivel az emberek inkább oda özönlenek, ahol ezek a széllelbélelt színészek színleg ölnek, mint oda, ahol királyi ebeink és medvéink nyúzzák egymást véresen komoly szenvedéllyel... Mit szól ehhez, Sussex lord?

- Hát az igazság az, kegyelmes Asszonyom - mondta Sussex -, hogy nem sok jót várhat Felséged egy olyan öreg katonától, mint jómagam, ha a komédiából való viadalt a komoly viadallal kell összehasonlítani; mégis, hitemre, nem akarom bántani Will Shakespeare-t. Keményen megállja a sarat botvívásban és tőrpárbajban is, ámbátor úgy hallottam, kacskalábú a fickó; és azt mondják, keményen elbántak vele az öreg charlecoti Sir Thomas Lucy kopói, mikor beszabadult a vadaskertjébe, és megcsókolta az erdőkerülő leányát.

- Kegyelmezzen nekünk, lordom - szakította félbe Erzsébet királynő -, erről a dologról hallottunk már a tanácsban is, és nem fogjuk hagyni, hogy a fickó vétségét fölnagyítsák... csókról szó sem volt az ügyben, és az alperes írásba adta cáfolatát... De mit szól, lordom, mostani dolgaihoz a színpadon? Mert ez a lényeg, nem az, hogy miféle csínyeket követett el azelőtt, milyen vadaskertekbe surrant be, vagy más szertelenségek, amiket említett.

- Hát az igazság az, Asszonyom - felelte Sussex -, hogy amint már mondottam volt, én nem akarom bántani azt a játékos és bolond fickót. A kurafi némely verse (már megbocsásson Felséged a szóért) úgy cseng a fülemben, mintha a sorok csizmát húzni, nyergelni szólítanának... De végre is ez csak fecsegés és csacskaság; nincs benne semmi megfogható vagy komoly dolog, miként Felséged már rátapintott. Mit ér fél tucat rozsdás spádékkal és rozzant pajzsokkal fölszerelt széltoló, akik csak tréfát űznek az elszánt küzdelemből, ha összevetjük a medvehecc királyi élvezetével, melyet Felséged és királyi elődei jelenlétükkel tüntettek ki e dicső birodalomban, mely páratlan szelindekeiről és bátor medveőreiről híres az egész keresztény világban? Erősen félő, hogy mindkét faj lehanyatlik, ha az emberek oda sereglenek, ahol valami léha komédiás ágál teli torokból dagályos sületlenségeket, ahelyett, hogy obulusaikkal a háború legderekabb formáját pártfogolnák, mely békeidőben látható, ez pedig, semmi kétség, a medvekert mulatsága. Ott látni a medvét, amint heverészik, de éberen figyel pirosas szemével, lesi a támadó kopót, mint holmi fortélyos kapitány, aki úgy építi ki védelmi vonalát, hogy az ellenfélnek kedve támadjon veszélyes közelbe merészkedni. Ekkor aztán Kopó úr, mint holmi híres vitéz, teljes lendülettel ellenfele torkának ugrik... mire Mackó úrtól megkapja a leckét, mint mindenki, aki elbizakodottságában fittyet hány a hadviselés szabályainak; karjaiba kapva melléhez szorítja, akár egy robusztus birkózó, míg a bordák egymás után el nem roppannak, mint megannyi pisztolylövés. Máris repül egy másik kopó, éppoly bátor, mint az előbbi, de jobban céloz és józanabb ítéletű, ez alsó ajkánál kapja meg Mackó urat, csüng rajta veszettül, míg Mackó úr hánykolódik s szájából dől a vér és a nyál, de hasztalan igyekszik lerázni magáról Szelindek urat. Ekkor aztán...

- Ne folytassa, lordom - mondta a királynő nevetve -, szavamra mondom, oly pompásan írta le az egészet, hogy ha sose láttunk volna medveheccet, aminthogy sokat láttunk, és Isten segedelmével, remélünk is még látni egynéhányat, szavaival elibénk varázsolta az egész medvekertet... De lássuk, ki szól hozzá következőnek az ügyhöz? Leicester lordnak mi a véleménye?

- Tekintsem úgy tehát, hogy nincs többé rajtam a szájkosár, Felség? - válaszolta Leicester.

- Hogyne, lordom... persze csak ha elég erősnek érzi magát, hogy részt vegyen játékunkban - mondta Erzsébet -; mégis, ha a medvével és a bütykös karóval ékes címerére gondolok, azt hiszem, jó volna hallanunk egy kevésbé elfogult szónokot.

- Nem, szavamra, kegyes Úrnőm - mondta a gróf -, jóllehet bátyámmal, Ambrose Warwickkal valóban viselem az ősi címert, melyre Felséged emlékezni kegyeskedik, mégis a tiszta küzdelmet szeretem minden fél részéről; mint a szólás tartja: "szorítsd, kutya, ne hagyd, medve". A színészek védelmében pedig el kell mondanom, hogy szellemes fickók, kiknek dagályos versei és víg tréfái elterelik a közrendűek figyelmét arról, hogy államügyekkel foglalkozzanak, áruló beszédeket, henye híreszteléseket és hűtlen célozgatásokat hallgassanak. Ha az emberek tátott szájjal bámulják, hogy Marlowe,^[108] Shakespeare és más színdarabírók miként szövögetik furfangos cselekményüket, ahogy ők mondják, a nézők gondolatai elterelődnek uralkodóik viselt dolgairól.

- Mi nem szeretnénk, ha alattvalóink gondolatai elterelődnének magaviseletünk megítélésétől, lordom - felelte Erzsébet -; mert minél nagyobb figyelemmel kísérik, annál inkább kidomborodnak igazi szándékaink, melyek tetteinket vezérlik.

- Én azonban azt hallottam, Asszonyom - mondta a St. Asaph-templom esperese, jeles puritán -, hogy ezek a színészek darabjaikban nemcsak profán és sikamlós kifejezéseket használnak, melyek bűnre és bujaságra izgatnak, hanem ráadásul oly gondolatokat is harsognak a kormányzásról, annak eredetéről és tárgyáról, melyek alkalmasak arra, hogy elégedetlenséget szítsanak az alattvalókban, és megingassák a civilizált társadalom szilárd alapjait. És nekem távolról sem tetszik biztonságosnak, Felséged engedelmével, ha elnézzük ezeknek a zabolátlan, mocskos szájú fickóknak, hogy nevetség tárgyává tegyék az istenfélőket tisztes komolyságuk miatt, káromolják a mennyet, rágalmazzák földi helytartóit, s dacoljanak isteni és emberi törvénnyel egyaránt.

- Ha el tudnánk hinni, hogy ez az igazság, jó uram - mondta Erzsébet -, keményen büntetnénk az ilyen vétségeket. De hibás okoskodás, ha vadhajtásaiból próbáljuk megítélni a nemes fát. Ami pedig e Shakespeare-t illeti, úgy véljük, van valami a darabjaiban, ami húsz medvekerttel is felér; és ez az új próbálkozása, a krónikás játék, mint ő nevezi, tiszta szórakozással és hasznos okulásul szolgálhat nemcsak alattvalóinknak, hanem az utánunk következő generációnak is.

- Felséged uralkodásának nem lesz szüksége ily gyönge támaszra, hogy a kései utókor megemlegesse - szólt közbe Leicester. - És mégis, Shakespeare a maga módján úgy írta meg Felséged boldog uralkodásának némely eseményét, hogy ellensúlyozza mindazt, amit a nagytiszteletű esperes úr mondott. Van példának okáért néhány sora... csak itt volna unokaöcsém, Philip Sidney, ő folyton azokat skandálja... valami habókos mesében fordul elő, ahol tündérekről, szerelmi varázslatról, meg nem is tudom, miről van szó... de az biztos, hogy gyönyörűek, bármennyire el is maradnak, hisz el kell maradniuk, a tárgytól, melybe merészen belevágnak... Philip folyton ezeket dünnyögi, tán még álmában is.

- Lordságod a végletekig feszíti türelmünket - mondta a királynő -; Philip Sidney úrról tudjuk, hogy a múzsák kegyeltje, és örülünk is neki. A vitézség sohasem csillog szebben, mint ha a művészet finom ízlésével és szeretetével párosul. De nyilván akad más is ifjú udvaroncaink között, aki emlékezik a sorokra, melyeket lordságod súlyosabb gondok közepette elfelejtett... Tressilian úr, kegyelmedet Minerva hódolójaként jellemezték előttem... nem emlékszik e sorokra?

Tressilian szíve nagyon is nehéz volt, reményei az életben nagyon is szertefoszlottak ahhoz, hogy élni tudjon az alkalommal, amit a királynő így fölajánlott neki figyelme fölkeltésére, s ezért úgy gondolta, hogy maga helyett inkább törekvő ifjú barátjának játssza át az esélyt; kihagyó emlékezetével mentegetőzött, hozzáfűzve, úgy véli, a szép sorokat, melyekről Leicester lord beszélt, bizonyára citálni tudná Walter Raleigh úr.

A királynő parancsára aztán az udvaronc elmondta Oberon híres látomását, méghozzá olyan hangsúlyozással s előadásmóddal, ami csak fokozta az ütem finom lejtését és a leírás szépségét.

Azon időben láttam én (te nem),
Repűlni a föld s a hűs hold között
Tegzes Cupídót; biztos célba vőn
Egy vesztaszűzet nyúgat trónusán;
Pattant az ívről a szerelmi vessző,
Átfúrni képes százezer szivet:
De látám a tűz-nyíl hogyan aludt ki
A vizenyős hold szűz sugáriban,
S a fejedelmi papnő elhaladt
Szűz gondolattal, szerelem nekűl.^[109]

Raleigh hangja, amint az utolsó sorokhoz ért, kissé megremegett, mintha félénken várná, hogyan fogadja a mégoly szép bókot a királynő, akinek a bók szólt. Ha színlelte e félénkséget, jó érzékre vallott, ha valódi volt az érzés, nemigen indokolta semmi. A királynő valószínűleg hallotta már a részletet, mert ugyan mikor tartott sokáig, hogy ily választékos hízelgés eljusson a királyi fülbe, melynek szánták? De ettől még nem kevésbé édesen csengtek, különösen ha ilyen előadó szavalta, mint Raleigh. Erzsébet, egyként elbűvölve a tárgytól, a stílustól, valamint a szavaló ifjú vitéz kecses alakjától és felhevült arcától, szemével s ujjával követte a vers ritmusát. Mikor Raleigh elhallgatott, tovább mormolta az utolsó sorokat, mintha el is felejtette volna, hogy hallják, s amikor odaért e szavakhoz:

Szűz gondolattal, szerelem nekűl...

- a Temzébe ejtette Orson Pinnit királyi medveőr kérvényét, hogy keressen magának szívesebb fogadtatást Sheernessben, vagy ahová a folyó viszi.

Leicestert versengésre ösztökélte a fiatal udvaronc előadásának sikere, miként az öreg versenyló is fölkapja a fejét, ha egy tüzesvérű csikó elvágtat mellette az úton. Lakomákra, élőképekre, látványosságokra terelte a szót, és azokra az egyénekre, akik e víg szórakozásokat akkortájt látogatták. A pontos megfigyelést könnyed szatírával elegyítette, abban a helyes arányban, mely egyformán ment volt a sanda rágalomtól s az ízetlen dicsőítéstől. Pompásan hangsúlyozva utánozta a kényeskedők vagy a faragatlan emberek modorát, amitől aztán saját nemes hanghordozása és tartása kétszeresen nemes lett, mikor újra természetesen viselkedett. Külországok... szokásaik... életmódjuk... udvaraik szabályai... a divatok, sőt a hölgyek ruhája: e témákban mind otthonosan mozgott, és ritkán fejezte be elbeszélését anélkül, hogy ne mondjon valamilyen bókot, mindig tapintatosan és illendően, a Szűz Királynőről, udvaráról és kormányzásáról. Így folyt a társalgás a kéjutazás közben; a királyi udvartartás többi tagjai is bekapcsolódtak a vidám diskurzusba, melyet a klasszikus és modern szerzőkre vonatkozó megjegyzések élénkítettek, s a nagypolitika, meg a jó erkölcs maximáival gazdagítottak az államférfiak és tudósok, akik körben ültek, s a bölcsességet egy női udvar könnyedebb hangnemével váltogatták.

Mikor visszatértek a palotába, Erzsébet elfogadta, vagy inkább kiválasztotta Leicester karját, hogy vezesse föl a lépcsőn, ahol kiszálltak, a nagy kapuhoz. Leicesternek egyenesen úgy tetszett (bár lehet, hogy csak tulajdon fantáziája hízelgett neki), hogy a rövid úton Erzsébet kissé jobban is rátámaszkodott, mint amennyire az út csúszóssága szükségessé tette volna. Az mindenesetre bizonyos, hogy szavai és cselekedetei együttesen a kegy olyan fokát fejezték ki, amilyenre eddig még legbüszkébb napjaiban sem volt példa. Igaz, a királynő több ízben kitüntette figyelmével vetélytársát is; de olyan módon, hogy az kevésbé spontán örömből látszott fakadni, mint inkább a derék katona érdemeinek tudata kényszerítette ki belőle. És sok tapasztalt udvaronc véleménye szerint minden iránta mutatott kegyét halomra döntötte az a megjegyzése, melyet Lady Derby fülébe súgott, mondván: - Látom már, a betegség különb alkimista, mint eddig tudtam róla, hiszen jó lordom, Sussex rezes orrából aranyat csinált.

Az élc elterjedt, és Leicester gróf úgy élvezte diadalát, mint akinek a királyi kegy élete első és utolsó célja, s a pillanat mámorában elfelejtette saját helyzetének bonyodalmait és veszélyeit. Valóban, bármilyen furcsán hangzik is, e pillanatban kevesebbet gondolt a titkos frigy miatt rá leselkedő veszedelmekre, mint a kegy jeleire, melyekkel Erzsébet időről időre kitüntette az ifjú Raleigh-t. Futó kis gesztusok voltak ezek, de olyan embernek szóltak, aki különleges adottságokkal rendelkezett testben és lélekben egyaránt, olyannak, aki kecses volt, lovagias, olvasott és bátor. Az est folyamán történt egy kis incidens, ami nem kerülte el Leicester figyelmét, és fölöttébb nyugtalanító gondolatokkal töltötte el.

A nemesek és udvaroncok, akik elkísérték a királynőt a kéjutazásra, meghívást kaptak - királyi vendégszeretettel - a palota lovagtermében rendezendő pompás estélyre. Az uralkodó ugyan nem tisztelte meg jelenlétével az asztalt, mert a Szűz Királynő a szerénységről és méltóságról alkotott elképzelésének megfelelően ilyen alkalmakkor könnyű és mértékletes vacsoráját egymagában vagy egykét kedvenc hölgye társaságában fogyasztotta el. Rövid idő múltán az udvar ismét találkozott a palota kertjében, és ekkor történt, hogy a királynő hirtelen megkérdezte az egyik hölgytől, aki mind rangban, mind kegyben közel állt hozzá, vajon hol lehet az ifjú Köpenynélküli Lovag.

Lady Paget azt válaszolta, hogy látta Raleigh urat úgy két-három perccel ezelőtt, amint a kis pavilon, azaz kéjlak ablakánál áll, amelyik a Temzére néz, és egy briliánsgyűrűvel ír az üvegre.

- Az a gyűrű egy kis emlék - mondta a királynő -; én adtam neki kárpótlásul a tönkretett köpenyéért. Jer, Paget, nézzük meg, mire használta, mert most már átlátok rajta. Csodálatosan éles elméjű és eleven szellemű fiú.

Elsétáltak a helyszínre, melytől kissé távolabb, de úgy, hogy azért odaláthasson, ott kószált az ifjú vitéz, miként a madarász figyeli a kifeszített hálót. A királynő odalépett az ablakhoz, melyre az ő ajándéka segítségével Raleigh a következő sort véste fel:

Szárnyalnék én; hanem zuhanni félek.

A királynő mosolygott, kétszer is elolvasta, először kimérten Pagetnek, majd másodszor magának.

- Szép kezdet - mondta egy-két pillanat gondolkodás után -, de úgy tűnik, a múzsa elhagyta az ifjú poétát feladatának már a legelején. Jó tréfa volna befejezni helyette, nemde, lady Paget? No, hadd lássuk rímelő készségedet.

Lady Paget, a bölcsőtől fogva prózai természet, mint minden komorna előtte s utána, lemondott a lehetőségről, hogy kisegítse az ifjú költőt.

- Hát akkor, magunkat kell feláldoznunk a múzsáknak - mondta Erzsébet.

- Senkinek a tömjénje nem lehet édesebb illatú - vélekedett lady Paget -, és Felséged úgy lekötelezi majd a Parnassus hölgyeit...^[110]

- Csitt, Paget - mondta a királynő -, szentségtörő hangot használsz a halhatatlan kilenccel szemben... ám, maguk is szüzek lévén, meg kell hogy könyörüljenek egy Szűz Királynőn... ezért, lássuk csak, hogy is szól az ő sora...

Szárnyalnék én, hanem zuhanni félek.

Nem lehetne a válasz (jobb híján) ez:

Ne szárnyaljon, kit nem röpít a lélek.

A komorna felkiáltott az örömtől és meglepetéstől, amint az ügyes választ hallotta; és bizony megtapsoltak már rosszabbat is, kevésbé illusztris szerzőtől.

A királynő ekképp felbátorodva, lehúzott ujjáról egy briliánsgyűrűt, és bekarcolta saját verssorát Raleigh-é alá, miközben ezt mondta:

- Adunk egy kis okot a csodálkozásra ennek a világfinak, midőn megpillantja majd, hogy párverse az ő közreműködése nélkül is kiegészült.

A királynő otthagyta a pavilont, de lassan távozott, és gyakran visszanézett, s így láthatta, amint az udvaronc felrebben búvóhelyéről, akár a bíbic, és visszalopódzik arra a helyre, ahol látta megállni a királynőt. - Azért álltam csak meg - mondta Erzsébet -, hogy lássam a haditerv sikerét -; majd jót nevetve lady Pagettel az eseten, lassan visszasétált a palotába. Mikor beértek, figyelmeztette társalkodónőjét, nehogy elárulja valakinek, hogyan segített a fiatal poétán - és lady Paget szigorú titoktartást ígért. Gyanítható, hogy Leicester esetében felmentve érezte magát, mert neki tüstént továbbadta az anekdotát, mely oly kevéssé volt arra szánva, hogy neki örömöt okozzon.

Raleigh eközben visszalopódzott az ablakhoz, és megmámorosodva olvasta a bátorítást, melyet a királynő személyesen adott neki, hogy folytassa csak nagyra törő pályafutását; csatlakozott Sussexhez és kíséretéhez, akik éppen hazaindulóban voltak, és szíve az egész hajóút alatt hevesen dobogott a kielégült büszkeségtől és a jövendő dicsőség reményétől.

A gróf személyének kijáró tisztelet tiltotta, hogy bárminő észrevétel elhangozzék udvarbeli fogadtatásáról, míg meg nem érkeztek és össze nem gyűlt a háznép a Sayes Court-i nagyteremben; eközben pedig a lord, akit betegsége és a nap fáradalmai kimerítettek, visszavonult szobájába, és Waylandet, sikeres orvosát hívatta. Csakhogy ez utóbbit nem találták sehol, és amíg némelyek katonás türelmetlenséggel keresték és szidták eltűnése miatt, a többiek körülzsongták Raleigh-t, és gratuláltak neki udvari pályafutásának szép kilátásaihoz.

Raleigh-ben volt annyi jó ízlés és ítélőképesség, hogy hallgasson a döntő epizódról, a párversről, melyhez Erzsébet kegyeskedett rímelő sort írni; elterjedtek azonban más hírek, amelyek világosan arra mutattak, hogy emelkedett a királynő kegyében. Mindenki sietett szerencsét kívánni neki felcsillanó karrierjéhez: egyesek igaz szívélyességgel, mások talán olyan reményekkel, hogy kitüntetése az övéket sietteti; legtöbben pedig ezen indítékok keverékével és azzal az érzéssel, hogy a kegy, melyben Sussex pártjának bármelyike részesül, tulajdonképpen az egész párt diadalának tekinthető. Raleigh mindenkinek a legszívélyesebben mondott köszönetet, megnyerő szerénységgel tagadva, hogy egyetlen napi kedvező fogadtatás hamarabb csinál kedvencet valakiből, mint egy fecske nyarat. De az feltűnt neki, hogy Blount nem csatlakozott a szerencsekívánókhoz, és kissé meg is sértődve látszólagos ridegségén, nyíltan feltette neki a kérdést, mi az oka.

Blount hasonló őszinteséggel válaszolt:

- Jó Walterem, én éppúgy sok szerencsét kívánok neked, mint bármelyik csörgő szarka itt, akik gratulációkat fütyörésznek, rikoltoznak a füledbe, mert jó idők ragyognak rád. De féltelek, Walter - és megtörölte becsületes szemét -, teljes szívemből féltelek. Ezek az udvari játszódások és mulatságok, szép asszonyok futó kegyei, ezek a huncutságok és semmiségek; ezek szoktak szép vagyonokat fillérekké apasztani, és csinos arcokat meg okos koponyákat a tompa tőkével és éles bárddal ismeretségbe hozni.

Ezeket szólván Blount felállt, és kiment a teremből, Raleigh pedig utánanézett olyan tekintettel, melyből egy pillanatra kihunyt a bátor és lelkesült lobogás.

Ekkor lépett be Stanley a terembe, és szólt Tressiliannek:

- Uram hívatja a kegyelmed Wayland szolgáját, amaz pedig az imént érkezett meg egy csónakon, és kéreti uraságodat, mert nem megy addig uramhoz, amíg nem beszélt kegyelmeddel. A fickó szerintem úgy néz ki, mintha megzavarodott volna... szeretném, ha most mindjárt megnézné.

Tressilian nyomban otthagyta a nagytermet, és szólt, hogy küldjék be Wayland kovácsot egy fogadószobába, majd lámpásokat is hozatott, és bevezette oda a mestert, akinek arcán meglepetve vette észre a mély felindultság nyomait.

- Mi baj van, kovács? - kérdezte Tressilian. - Tán ördögöt láttál?

- Rosszabbat, uram, rosszabbat - felelte Wayland -, egy baziliszkuszt.^[111] Hála Istennek, én pillantottam meg őt először, mert így, hogy én láttam őt és nem ő engem, kevesebbet fog ártani.

- Az Isten nevére, beszélj értelmesen - mondta Tressilian -, és mondd el, mi történt!

- Régi gazdámat láttam - felelte a mester. - Tegnap este egy itt szerzett barátom elvitt, hogy megmutassa a palota óráját, gondolván, engem érdekelnek az ilyenféle szerkezetek. És akkor az óraház melletti tornyocska ablakában megpillantom régi gazdámat.

- Bizonyára csalt a szemed - vélekedett Tressilian.

- Nem csalt az - felelte Wayland. - Aki egyszer emlékezetébe véste a vonásait, millió közül is felismerné. Fura klepetusba volt öltözve; előlem azonban nem bújhat úgy el, Istennek legyen hála, ahogy én elbújok előle. De azért mégse kísértem a gondviselést azzal, hogy a szeme előtt maradok. Maga Tarleton,^[112] a színész se kendőzheti el úgy az arcát, hogy Doboobie előbb-utóbb rá ne ismerjen. Holnap tágulnom kell innét, mert olyan biztos, mint ahogy most itt állunk ketten, hogy nekem halálom volna, ha a keze ügyében maradnék.

- Hát Sussex gróf? - kérdezte Tressilian.

- Őt az eddig beszedett orvosság hatására már nem fenyegeti nagyobb veszély, feltéve, hogy minden reggel bevesz egy babszemnyit a balzsamból éhgyomorra; de a visszaeséstől óvakodjék.

- És hogy védekezzék ellene? - kérdezte Tressilian.

- Csak annyi elővigyázattal, amennyivel az ördögtől is óvakodik az ember - felelte Wayland. - A lord főszakácsa maga vágja le a táplálékául szolgáló állatot, maga tisztítsa meg és készítse elő, de csak olyan fűszert használjon, ami teljesen megbízható kézből származik. Az asztalnok személyesen szolgálja föl, és a főkomornyik ügyeljen rá, hogy mind a főszakács, mind az asztalnok megízlelje az ételt, amit az egyik elkészít, a másik fölszolgál. Ne használjon a lord olyan illatosítót, ami nem jól ismert kereskedőktől való; ugyanúgy kenőcsöket és pomádét sem. Semmi szín alatt ne igyon vagy egyen gyümölcsöt idegenekkel, sem délutáni szieszta közben, sem egyébként. Kiváltképp tartsa be e rendszabályokat, ha Kenilworthbe megy; betegsége s diétázása okán el fogják nézni, el kell, hogy nézzék neki e különös szokást.

- És te - kérdezte Tressilian -, te most mihez kezdesz?

- Franciaországban, Spanyolországban vagy valamelyik Indiában, a keletiben vagy a nyugatiban húzom meg magam - felelte Wayland -; inkább, mintsem kockára tegyem az életemet azzal, hogy ennek a Doboobie-nak, Demetriusnak vagy tudj' isten, minek hívja most magát, a közelében maradok.

- Ami azt illeti - mondta Tressilian -, ez most nem is jön rosszkor... úgyis el kellett volna intézned valamit Berkshire-ben, de a másik végében, nem ott, ahol ismernek; még mielőtt ez az új okod adódott volna a másutt való letelepedésre, már elhatároztam, hogy odaküldelek egy titkos megbízással.

A mester készséggel vette a megbízást, Tressilian pedig tudva, hogy Wayland ismeri nagyjából, milyen ügyben jött az udvarba, nyíltan elmagyarázta neki az egész dolgot, megemlítette a Giles Goslinggal fennálló egyezségét és elmondta, milyen vallomást tett a fogadóteremben Varney, amit Leicester is alátámasztott.

- Láthatod - tette hozzá -, hogy jelen körülményeim között ajánlatos folyton szemmel tartanom a mozdulatait ezeknek az aljas embereknek, Varneynak meg a cinkosainak, Fosternek és Lambourne-nak, valamint magának Leicester lordnak is, akiről gyanítom, hogy nemcsak a megcsalatott fél, hanem részben maga is a csaló szerepét játssza ebben az ügyben. Íme, egy gyűrű... ismertetőjelül Giles Goslingnak... és itt van hozzá arany, amit megháromszorozok, ha hűségesen szolgálsz. Eredj le Cumnorba, és nézz körül, mi hír arrafelé.

- Kétszeresen fogok igyekezni - mondta a mester -, először azért, mert nagyságodat szolgálom, aki olyan jó volt hozzám, másodszor pedig, mert elmenekülhetek régi gazdámtól, aki, ha tán nem is maga a megtestesült ördög, de mindenesetre annyi démoni gonoszság van benne, akaratában, szavában, cselekedeteiben, amennyi még nem szennyezett be embert... De azért jól teszi, ha őrizkedik tőlem. Most még megszököm előle, mint eddig, de ha eztán is zaklat, én is úgy teszek, mint a skót vadmarhák,^[113] és gyűlöletemben, elkeseredésemben nekimegyek... Nagyságodat megkérem, nyergeltesse fel a hátaslovamat. Közben átadom az orvosságot uramnak a megfelelő adagokra osztva, néhány tanáccsal egyetemben. Egészsége akkor már csak barátainak és szolgáinak a gondoskodásától függ; a múlttól megmenekült, de vigyázzon a jövőre.

Wayland kovács el is ment búcsúlátogatásra a grófhoz, előírt neki néhány szabályt életmódjára és diétájára vonatkozóan, aztán a reggelt sem várva be, elhagyta Sayes Courtot.

 

TIZENNYOLCADIK FEJEZET

Most itt a perc: a roppant számvetés
Kezedbe adja végső összegét,
A jelek fenn győzelmet intenek,
A bolygók fénye biztatón ragyog
S hív: itt a perc!

(Schiller: Wallenstein. Áprily Lajos ford.)

Midőn Leicester visszatért szállására ilyen fontos és megpróbáltatásokkal teli nap után, amikor átvészelt több szélvihart, és nem egyszer súrolt különböző zátonyokat, de bárkája végül is kibontott zászlóval futott révbe, olyan fáradtságot érzett, akár egy tengerész, aki épp hogy megmenekült a vészterhes viharból. Szótlan volt, mialatt a kamarás, díszes udvari vállravetőjét prémes hálóköntösére cserélte, majd mikor közölte, hogy Varney úr óhajt beszélni őlordságával, a lord csak egy mogorva biccentéssel válaszolt. Varney azonban e jeladást engedélynek véve belépett, a kamarás pedig magukra hagyta őket.

A gróf némán s szinte mozdulatlanul ült székén, fejét a kezébe hajtotta, könyökével az előtte levő asztalra támaszkodott, és mintha észre se vette volna bizalmasának belépését vagy jelenlétét. Varney néhány percig nem szólt, mert tudni akarta, milyen kedély uralkodik jelenleg e lélekben, melyen aznap annyi megrázó érzelem hullámzott át. De hiába várt, Leicester néma maradt, így végül a bizalmas szolga érezte szükségét, hogy megtörje a csendet.

- Gratulálhatok lordságodnak - kérdezte - a megérdemelt győzelemhez, melyet a mai napon legfélelmesebb riválisa fölött aratott?

Leicester fölemelte a fejét, és szomorúan, de harag nélkül válaszolt:

- Te tudod legjobban, Varney, akinek a lélekjelenléte a leghitványabb és legveszedelmesebb hazugság hálójába rángatott, mily kevés ok van a gratulációra ez ügyben.

- Szememre hányja, uram, hogy az első válságos pillanatban nem árultam el a titkot, melyen szerencséje áll, s melynek megőrzését oly sokszor és oly komolyan kötötte lelkemre? Lordságod személyesen volt jelen, meghazudtolhatott volna és tönkretehette volna magát az igazság bevallásával; de egy hűséges szolgának bizonnyal nem kötelessége, hogy parancsa nélkül így cselekedjen.

- Nem tagadom, Varney - mondta a gróf, miközben felállt és végigballagott a szobán -, becsvágyam lett szerelmem árulója.

- Mondja inkább, uram, hogy szerelme lett árulója nagyságának, és megfosztotta a dicsőség s hatalom olyan kilátásától, amit a világ nem kínálhat föl másnak. Azáltal, hogy a nagyra becsült hölgyet grófnéjává tette, elmulasztotta az esélyt, hogy önmaga...

Tétovázott, és úgy látszott, vonakodik befejezni a mondatot.

- Hogy önmagam mi legyek? - követelte tőle Leicester. - Mondd ki, amire gondoltál, Varney.

- Hogy önmaga KIRÁLY legyen, uram - felelte amaz -, méghozzá Anglia királya! Nem felségárulás, ha ezt mondom. Így is lett volna, ha királynőnk megszerzi, amit minden igaz alattvalója kíván neki - egy daliás, nemes és vitéz férjet.

- Képzelődöl, Varney - felelte Leicester. - Ráadásul eleget láttunk napjainkban ahhoz, hogy egy férfi csak irtózhassék a házassági koronától, amit felesége öléből nyer. Gondolj a skót Darnleyra.^[114]

- Az!? - válaszolt Varney. - Egy tökfilkó, egy ostoba, egy elhülyült borissza, aki tűrte, hogy fellőjék, mint valami petárdát ünnepnapon. Ha Máriának lett volna annyi szerencséje, hogy akkor lép frigyre a nemes gróffal, mikor az még hivatott volt rá, hogy megossza véle a trónt, másféle férjet kapott volna; férje pedig oly engedelmes és szerető feleséget nyert volna vele, mint a legutolsó kis földesúr asszonya, aki lóháton követi a kutyákat, és tartja férjének a kantárt, amíg nyeregbe száll.

- Lehet, hogy úgy lett volna, ahogy mondod, Varney - felelte Leicester, s elégedett mosoly futott át aggódó arcán. - Henry Darnley nem sokat értett a nőkhöz... egy olyan férfinak, aki ismeri a másik nemet, Máriánál lett volna reménye, hogy a maga ura maradjon. De nem úgy Erzsébetnél, Varney... mert azt hiszem, mikor Isten női szívet adott neki, egyben férfi fejjel ajándékozta meg, hogy uralkodhassék a szív dőreségein... Nem, én ismerem őt. Szerelmi zálogokat szívesen elfogad, hogyne, és hasonlókkal viszonozza... olvadozó szonetteket a keblébe rejt... bizony, még felel is rájuk... a gáláns udvarlást addig a pontig bátorítja, ahol már enyelgéssé lesz - de aztán nil ultrá-t^[115] mond mindenre, ami akkor következnék, és uralkodói hatalmának egyetlen iótáját sem cserélné el Cupido és Hymen^[116] egész ábécéjéért.

- Annál jobb nagyságodra nézve, uram - mondta Varney -; azaz feltéve, hogy ilyen a természete, és nagyságod úgy gondolja, nem pályázhat a kezére. Leicester lord akkor is a kegyence, és az is maradhat, ha a cumnori hölgy szintén jelen titkolt állapotában marad.

- Szegény Amy! - mondta Leicester, és mélyet sóhajtott. - Annyira vágyik rá, hogy elismertessem Isten s ember előtt!

- No igen, de vajon teljesíthető-e kívánsága? Ez itt a kérdés - mondta Varney. - Vallási aggályait eloszlattuk: megbecsült és szeretett feleség; élvezheti férjének társaságát, valahányszor komolyabb kötelességei megengedik, hogy nejének szentelje magát. Mit kívánhat még? Egészen biztos vagyok benne, hogy egy ily gyöngéd és szerető hölgy inkább beleegyezne, hogy életét a titok ködétől körülvéve élje le (ami elvégre nem rosszabb, mint az ismeretlenség homálya, mikor Lidcote Hallban élt), semhogy egy szemernyit is csökkentse urának hírét és nagyságát azáltal, hogy időnek előtte kíván részesülni belőlük.

- Van benne valami, amit mondasz - vélekedett Leicester -; és itteni megjelenése valóban végzetes lenne. De Kenilworthben mégis mutatkoznia kell; Erzsébet nem felejti el, hogy így rendelkezett.

- Erre a nehézségre hadd aludjak egyet - mondta Varney. - Különben nem tudom nyélbe ütni a tervet, amit már kovácsolok, és reménylem, ki fogja elégíteni a királynőt, örömet fog szerezni kegyelmes asszonyomnak, és e fatális titok mégis eltemetve marad általa... Kíván még lordságod rendelkezni velem ma este?

- Egyedül akarok maradni - felelte Leicester. - Hagyj magamra, és tedd vasládikómat az asztalra. Légy hallótávolságban.

Varney visszavonult, a gróf pedig kinyitva szobája ablakát, hosszasan és nehéz szívvel jártatta végig merengő tekintetét a ragyogó csillagmiriádon, mely fenn hunyorgott a nyári ég pompás kárpitján. Szinte öntudatlanul törtek elő ajkáról a szavak:

- Sose volt még nagyobb szükségem rá, hogy az égi vándorok barátaimmá szegődjenek, mert földi utam sötét és bizonytalan.

Közismert, hogy a kor erősen hitt a csillagjóslás csalfa jövendöléseiben, és Leicester, aki egyébként ment volt a babona általános uralmától, e tekintetben nem emelkedett kora fölé, sőt, éppen ellenkezőleg, híres volt róla, mennyire pártolja e szemfényvesztő tudomány kiválóságait. Valóban, a jövendő fürkészésének kíváncsisága, mely oly jellemző az emberi nemre, különösen azokban van meg, akik államtitkokkal, az udvarok veszedelmes cselszövényeivel és ármányaival foglalkoznak. Leicester most óvatos elővigyázattal, hogy meglássa, nem nyitották-e ki a ládikót, vagy nem babráltak-e a zárral, beillesztette a kulcsot az acélkazettába, ahonnan először egy zacskó aranyat vett elő, ezt egy selyemerszénybe tette, aztán egy pergament, ami tele volt írva csillagjelekkel és a horoszkóp felállításához szükséges vonalakkal meg számokkal, ezt néhány percig mereven bámulta; végül kihúzott egy nagy kulcsot, és félrevonva a tapétát, egy apró rejtekajtót tárt fel a szoba sarkában, amit kinyitott, s ekkor előtűnt mögüle egy falba vágott lépcső.

- Alasco - szólt a gróf fennhangon, de nem hangosabban, mint amit a kis toronyszoba lakója, akihez a lépcső vezetett, épp meghallhatott -, Alasco, parancsolom, jöjj elő.

- Jövök, uram - felelt egy hang felülről. Öreg ember léptei hallatszottak, amint lassan ereszkedik alá a keskeny lépcsőn, majd Alasco belépett a gróf szobájába. Kis termetű ember volt, meglehetősen hajlott korúnak látszott, mert hosszú, fehér szakálla fekete zekéjén leért egészen selyemövéig. Hajának ugyanolyan tiszteletre méltó színe volt, szemöldöke azonban feketén sötétlett, akárcsak a szúrós, átható tekintetű szempár, melyet árnyékolt, s ez a sajátság szilaj és rendkívüli kifejezést kölcsönzött az öregember fiziognómiájának. Orcája még sima és pirospozsgás volt, szeme, melyről már szóltunk, élénkségével és tekintetének vadságával egy patkányéra emlékeztetett. Modorában volt egyfajta méltóság; és a csillagok állásának magyarázója, bár tiszteletteljesen viselkedett, mégis teljesen fesztelennek tűnt, sőt oktató, parancsoló hangnemben társalgott Erzsébet első számú kegyencével.

- Prognózisod nem vált be, Alasco - mondta a gróf a kölcsönös üdvözlések után. - Lábadozik.

- Fiam - felelte az asztrológus -, hadd emlékeztesselek, hogy nem ígértem halálát; de nincs is olyan prognózis, mely az égitestekből, állásukból és konstellációjukból származik, s ne lenne alávetve az ég szándékainak. Astra regunt homines, sed regit astra Deus.[117]

- Mi haszna hát akkor titkodnak? - firtatta a gróf.

- Sok, fiam - felelte az öreg -, mert megmutathatja a dolgok természetes és várható menetét, bárha ezek a dolgok egy magasabb hatalomnak alárendelve történnek is. Így, ha egy pillantást vetsz a horoszkópra, amit lordságod elemzésemre bocsátott, észre fogod venni, hogy a Saturnus, mely a hatodik házban áll, szemben Marssal, amelyik visszafelé mozog az élet házában, nem jelenthet mást, csak hosszú betegséget, melynek kimenetele az ég akaratától függ, jóllehet valószínű, hogy halál következik be... Persze, ha ismerném az illető nevét is, másfajta horoszkópot állítanék fel.

- A neve titok - mondta a gróf -; de azt el kell ismernem, hogy prognózisod nem volt egészen téves. Valóban beteg volt, igen súlyosan, ám mégsem halálosan. De fölállítottad-e újból horoszkópomat, ahogy Varney meghagyta, és kész vagy-e beszámolni róla, mit mondanak a csillagok jelen szerencsémről?

- Tudományom rendelkezésedre áll - mondta az öreg -; és íme szerencsecsillagaidnak mappája, fiam; sose ragyogtak még fényesebben ez áldott jelek, melyek életünket kormányozzák, ám a képet félelmek, nehézségek és veszedelmek is tarkítják.

- Sorsom nem is volna halandóé, ha másként lenne - mondta a gróf -; folytasd, atyám, és hidd el, olyan emberrel beszélsz, aki kész vállalni a jövendőt cselekedve és szenvedve, ahogy angol nemeshez illik.

- Bátorságodat a cselekvésre és a szenvedésre most már magasabb szférában kell gyakorolnod - mondta az öreg. - A csillagok még büszkébb címet, még büszkébb rangot sugallnak. A te dolgod, hogy jelentésüket kitaláld, nem az enyém, hogy megnevezzem.

- Kérve kérlek, nevezd meg... parancsolom, hogy nevezd meg - mondta a gróf, miközben szemei felragyogtak.

- Nem tehetem, és nem is teszem - felelt az öreg. - A fejedelmek haragja olyan, mint az oroszlán dühe. De figyelj jól, és ítéld meg magad. Ez itt Venus, emelkedik az élet házában, és Sollal, a tündöklő Nappal egyesülve árasztja ezt az arannyal elegyedő ezüstös fényt, mely hatalmat, vagyont, méltóságot ígér, mindazt, amit egy férfi büszke szíve csak kívánhat, méghozzá oly bőségben, hogy ama régi s hatalmas Róma Augustusa sohasem hallott haruspex-eitől^[118] oly diadaltörténetet, mint amit e díszes szövegből az én tudományom olvashat most ki kedves fiamnak.

- Te csak gúnyolódsz velem, atyám - mondta a gróf, aki elámult a lelkes hangon, mellyel az asztrológus jóslatát ecsetelte.

- Hát gúnyolódhat az, kinek szeme a mennyen, lába pedig a sírban van? - kérdezte ünnepélyesen az öreg.

A gróf két-három lépést tett a szoba hosszában, kinyújtott karral, mintha egy fantom integető jelét követné, aki nagy horderejű tettekre hívja. Ám ahogy megfordult, hirtelen meglátta a csillagjós reászegezett szemét, amint hihetetlenül fondorlatos, átható pillantást lövell felé busa fekete szemöldökének eresze alól. Leicester gőgös és gyanakvó lelke tüstént lobot vetett; a magas terem túlsó végéből az öregemberhez rontott, s csak akkor állt meg, mikor kinyújtott keze már-már lesújtott a csillagjósra.

- Nyomorult féreg! - rivallt rá. - Ha fondorkodni mersz ellenem, elevenen megnyúzatlak! Valld be, hogy felbéreltek megtévesztésemre és elárulásomra... hogy csaló vagy, én pedig ostoba prédád és zsákmányod!

Az öregen némi felindulás látszott, de nem több, mint amit gazdájának e heves kitörése a megsértett ártatlanságból kiválthatott.

- Mit jelentsen ez a fenyegetés, uram? - kérdezte. - Vagy mivel érdemeltem ki?

- Bizonyítékot követelek - tombolt a gróf -, hogy nem játszol össze ellenségeimmel.

- Uram - felelte az öreg méltósággal -, nem szolgálhatok jobb bizonysággal, mint amit magad választottál. E fiatoronyban töltöttem az utóbbi huszonnégy órát, míg a kulcsot te őrizted. A sötétség óráiban homályos szemeimmel az égitesteket kémleltem, nappal pedig öreg agyamat törtem, hogy a kombinációjukból adódó számvetéseket elvégezzem. Földi étket nem ízleltem... földi hangot nem hallottam... Magad is tudod, hogy nem tehettem meg, amivel vádolsz... mégis azt mondom (én, aki be voltam zárva magányomba és töprengésembe), hogy csillagod e huszonnégy óra alatt uralkodóvá lett a horizonton és vagy hamisan beszél az ég csillogó könyve, vagy hasonló fordulatnak kellett bekövetkeznie földi szerencsédben is. Ha semmi sem történt ez idő alatt, ami hatalmadat növelné és erősítené, akkor valóban csaló vagyok, s az isteni művészet, melynek először Chaldea mezein hódoltak, rút szélhámosság.

- Igaz - mondta Leicester pillanatnyi tűnődés után -, teljesen el voltál zárva... és az is igaz, hogy megtörtént a változás helyzetemben, amit szerinted a horoszkóp jelez.

- Miért hát e bizalmatlanság, fiam? - kérdezte az asztrológus intő hangra váltva. - Az égi sugallatok nem tűrik a bátortalanságot még a csillagok kedvenceitől sem.

- Nyugodj meg, atyám - felelte Leicester. - Hibáztam, hogy kételkedtem benned. Sem halandó embernek, sem égi sugallatnak, mely mindenható, nem szól többé Dudley ajka bátortalanul vagy mentegetőzve. Beszélj inkább a jelen dologról. E fényes kilátások közepette, azt mondtad, volt egy fenyegető jel. Meg tudná mondani tudományod, honnan vagy mi módon látszik e veszély közelegni?

- Tudományom - felelte a csillagjós - eddig csupán a következő választ tudja adni: A balszerencse egy ellenséges, baljós csillagállás révén, egy ifjú képében fenyeget, aki, azt hiszem, vetélytárs, hogy szerelemben-e vagy királyi kegyben, nem tudom; róla magáról sem tudok többet mondani, csak azt, hogy nyugat felől származik.

- Nyugatról... ha! - kapott a szón Leicester. - Elég... a vihar csakugyan ez égtájról kerekedik!... Cornwallból és Devonból... Raleigh és Tressilian... az egyikről jelzést is kaptam... mindkettőtől óvakodnom kell... Atyám, ha igaztalanul bántam tudományoddal, most fejedelmien kárpótollak.

Ezzel kivett egy arannyal telt erszényt a masszív ládikóból.

- Legyen kétszer annyi a jutalom, mint amit Varney ígért. Légy hűséges... légy titoktartó... teljesítsd a parancsokat, amiket főlovászomtól kapsz, és ne zúgolódj egy kis elzárás meg magány miatt, amit ügyemért vállalnod kell... gazdagon kárpótollak érte... Tessék, Varney; vezesd e tiszteletre méltó férfit saját lakásodra; bánj vele mindenben figyelmesen, de ügyelj rá, hogy senkivel se válthasson szót.

Varney meghajolt, a csillagjós búcsúzóul kezet csókolt a grófnak, és követte a főlovászt egy másik szobába, ahol bor és ennivaló várt rá.

Az asztrológus hozzálátott az evéshez, ezalatt Varney nagy gonddal bezárta a két ajtót, megvizsgálta a tapétát, nehogy valami hallgatózó ólálkodjék mögötte; aztán leült a bölccsel szemben, és faggatni kezdte:

- Láttad jeladásomat az udvarból?

- Láttam - mondta Alasco, mert jelenleg ezt a nevet adták neki -, és aszerint formáltam a horoszkópot.

- És kétkedés nélkül elfogadta a gazda? - folytatta Varney.

- Nem kétkedés nélkül - felelte az öreg -, de elfogadta; és hozzátettem, mint megállapodtunk benne, hogy veszély leselkedik rá egy felfödött titokból és egy nyugati ifjútól.

- Uram félelme fog őrködni az egyik, s lelkiismerete a másik prognózis felett - mondta Varney. - De az is biztos, hogy ember még nem vállalkozott ilyen versenyre, mint ő, s ragaszkodott mellette továbbra is ilyen csökönyösen a buta skrupulusaihoz! Kénytelen vagyok saját érdekében orránál fogva vezetni! Ami viszont a te dolgaidat illeti, csillagok bölcs magyarázója, többet mondhatok sorsodról, mint amit mappa vagy jelek mutathatnak. Azonnal távoznod kell innét.

- Nem megyek - mondta Alasco nyűgösen. - Túl sokat hajszolódtam az utóbbi időben... be voltam zárva éjjel-nappal egy üres toronyszobába... élvezni akarom a szabadságomat, folytatni a stúdiumokat, melyek többet érnek, mint ötven államférfi vagy kegyenc sorsa, akik csak fölszállnak és elpukkannak, buborék gyanánt, az udvar levegőjében.

- Ahogy tetszik - mondta Varney gúnyos mosollyal, ami a megszokás révén állandósult vonásain, s ami egyébként a festményeken a sátán ábrázatának egyik fő sajátsága. - Ahogy tetszik - mondta -; élvezd csak nyugodtan a szabadságodat, meg a stúdiumokat, míg Sussex híveinek tőrei össze nem csendülnek zekéd alatt és bordáidon. - Az öregember elsápadt, Varney pedig folytatta. - Nem tudod, hogy vérdíjat tűzött ki annak a gaz sarlatán és méregkeverő Demetriusnak a fejére, aki bizonyos drága fűszereket adott el őlordsága szakácsának?... Mi az? Sápadozol, öreg cimbora? Látod már a balvégzetet az élet házában?!... Na ide figyelj, leküldünk egy ódon vidéki házamba, ott együtt leszel egy bakancsos rabszolgával, akiből alkímiáddal aranydukátokat csinálhatsz, mert művészeted csak ilyen varázslatokra alkalmas.

- Nem igaz, ocsmány szájú hencegő - mondta Alasco tehetetlen dühében remegve -; mindenki tudja, hogy közelebb jutottam a fémek átváltoztatásához, mint a titkos tudomány bármelyik ma élő művelője. Nincs a világon hat kémikus se, aki birtokában volna az elixírhez olyan közel álló...

- Ugyan már - szakította félbe Varney -, mit jelentsen ez, az ég szerelmére? Tán nem ismerjük egymást eléggé? Szerintem te tökélyre vitted, olyannyira tökélyre vitted művészetedet a csalás titkában, hogy miután az egész emberi nemre kiterjesztetted, utoljára, bizonyos fokig, magad is hatalmába kerültél, és anélkül, hogy megszűnnél másokat lóvá tenni, tulajdon magadat is sikerült lóvá tenned a fantáziáddal. Ne restelld, ember, hisz tudós vagy, és klasszikus vigaszt találhatsz:

Ne quisquam Aiacem possit superare nisi Aiax.[119]

Senki más nem tehetett bolonddá, csak saját magad; te pedig bolonddá tetted a Rózsakereszt egész testvériségét, akik közül egyik se mélyült el úgy a titokban, mint te. De hallgass csak ide; ha biztosabban hatott volna a szer, amivel Sussex húslevesét fűszerezték, többre tartanám a kémiádat, amivel úgy hencegsz.

- Kérges lelkű gazember vagy, Varney - felelte Alasco -, sokan megtesznek olykor olyan dolgot is, amiről beszélni se mernek.

- És sokan beszélnek róla, akik meg se merik tenni - mondta Varney -; de ne mérgelődj... nem veszekszem veled... Különben még kénytelen volnék egy hónapig tojáson élni, hogy nyugodtan ehessek. Mondd meg nekem, de tüstént, miként történhetett, hogy e nagy alkalommal cserbenhagyott a tudományod?

- Sussex gróf horoszkópja azt mutatja - felelt a csillagjós -, hogy az emelkedésben levő csillag jele...

- Hagyd ezt a halandzsát - mondta Varney -, azt hiszed, a gazdával beszélsz?

- Bocsánatot kérek - mondta az öreg -, és esküszöm, hogy egyetlen orvosságot ismerek csak, ami megmenthette a gróf életét; minthogy pedig rajtam kívül teremtett lélek nem ismeri az ellenszert Angliában; sőt, mivel a hozzávalók, kivált az egyik, aligha szerezhető be, föl kell tennem, hogy megmenekülése a tüdő és más nemes részek oly kivételes erejének köszönhető, melyre nem volt még példa egyetlen porból vétetett emberi testben sem.

- Beszéltek valamit egy kuruzslóról is, aki kezelte - jegyezte meg Varney pillanatnyi tűnődés után. - Bizonyos vagy benne, hogy senki sem akad Angliában, aki ismerné titkodat?

- Egy ember volt csak - mondta a doktor -, hajdani inasom, aki ellophatta tőlem, néhány más műhelytitokkal együtt. De légy nyugodt, Varney úr, nem szoktam hagyni, hogy ilyen befurakodók árthassanak a vállalkozásomnak. Nem üti bele többé titkaimba az orrát, arról biztosíthatlak; legjobb tudásom szerint ugyanis tüzes sárkány szárnyain szállt a mennybe... béke poraira!... De ezen a rejtekhelyen berendezhetem-e majd a laboratóriumomat?

- Egész műhelyed lesz, ember - mondta Varney -, mert egy nagytiszteletű apát, aki kénytelen volt átengedni a kastélyt a goromba Harry királynak^[120] és néhány udvaroncának, jó sok esztendővel ezelőtt, egy teljes vegyészberendezést tartott, amit ott kellett hagynia az utódoknak. Te majd birtokba veszed, és fújtathatsz, tüzelhetsz, sokasíthatsz, míg a zöld sárkányból aranylúd nem lesz, vagy nem is tudom, hogy mondja legújabban a nagybecsű testvériség.

- Igazad van, Varney úr - mondta az alkimista összeszorított fogait csikorgatva -, még ha meg is veted az észt és az értelmet, akkor is igazad van. Mert amit gúnyolódva mondasz, az könnyen megeshet a józan valóságban, még mielőtt újra látnánk egymást. Ha a régi korok legtiszteletreméltóbb bölcsei igazat beszéltek... ha saját korunk legtanultabb elméi helyesen értettek... ha engem mindenütt, ahol utazásaim során megfordultam, Németországban, Lengyelhonban, Itáliában és a messzi Tatárországban, úgy ismertek el, mint aki előtt a természet föllebbentette legféltveőrzöttebb titkait... ha úgy elsajátítottam a zsidó kabala legtitkosabb jeleit és varázsigéit, hogy a zsinagógában a legőszebb szakáll letörölte előttem a port a lépcsőről... ha mindez így van, és már csak egy lépés van hátra... egy kis lépés... hosszú, elmélyült, sötét és föld alatti kutatásaim és ama vakító fénysugár között, mely egyenest a bölcsőjükben mutatja meg a természet leggazdagabb és legpompásabb termékeit... egyetlen lépés a függés és az uralkodó hatalom között... egyetlen lépés a szegénység és oly roppant gazdagság között, aminőt a föld e nemes titok nélkül nem tud előteremteni az Ó- s az Újvilág valamennyi bányájából sem... ha mindez így áll, nem érthető-e, hogy ennek szentelem jövendő életemet, biztonságomat, hogy a dolgos türelem rövid időszaka után fölébe emelkedjek a kegyencektől és a kegyencek kegyenceitől való hitvány függésnek, mely most rabságában tart?

- Bravó! bravó! derék atyám - mondta Varney, szokásos kaján mosolyával -; ám a bölcsek kövét közelítő mindeme igyekezeted nem facsar ki egyetlen koronát sem lord Leicester erszényéből, még kevésbé Richard Varneyéból... Nekünk földi és megfogható szolgálatokra van szükségünk, ember, és nem törődünk vele, kit tudsz elszédíteni filozofikus sarlatánságoddal.

- Varney fiam - mondta az alkimista -, a hitetlenség, mely jeges köd gyanánt vesz körül, elhomályosította éleslátásodat, s eltakarta előled azt, ami buktató a bölcsnek, ám annak, aki alázatosan keresi a tudást, oly világosan adja a leckét, hogy egyvégtiben elolvashatja. Gondolod, hogy nincs módja a tudománynak megjavítani a természet tökéletlen elegyeit a nemesfémek öntése terén, ugyanúgy, miként tökéletesíteni tudunk egyéb műveleteket, példának okáért a kiköltést, a lepárlást, az erjesztést és hasonló közönséges folyamatokat, melyek révén életre keltjük az öntudatlan tojást, tisztaságot és erőt nyerünk a zavaros seprőből, vagy mozgásba hozzuk egy henye folyadék tehetetlen anyagát?

- Ezt már mind hallottam - mondta Varney -, és szívem rendíthetetlen az efféle ámítással szemben, mióta húsz jó aranyat küldtem (istenuccse, éretlen volt még elmém) a nagy titok megfejtésére, ami Isten segítségével mind eltűnt, in fumo.[121] E pillanat óta, mikor megfizettem szabadságomért, nem vagyok hajlandó se kémiának, se csillagjóslásnak, se tenyérjóslásnak, se másféle okkult tudománynak, legyen bár olyan titkos, akár a pokol, megoldani a pénzes zacskóm fűzőjét. Ezzel szemben viszont legkevésbé sem vetem meg a Szent Miklós mannáját, olyannyira, hogy nem is lehetek meg nélküle. Első feladatod az legyen, mikor lekerülsz magányos kis búvóhelyemre, hogy készíts belőle egy keveset, aztán csinálhatsz annyi aranyat, amennyit akarsz.

- Abból a szerből nem csinálok többet - mondta az alkimista eltökélten.

- Akkor - felelte a főlovász - fölakasztanak azért, amit már csináltál, s ezzel a nagy titok örökre elvész az emberiség számára... Ne tégy ily méltánytalanságot az emberi nemmel, jó atyám, hanem hajolj meg szépen sorsod előtt, s készíts nekünk vagy két unciát ebből a szerből, ami legföljebb egy-két embernek árthat, de azáltal egy élethosszat nyerünk az univerzális gyógyszer felfedezésére, mely egyszeriben eltöröl minden földi nyavalyát. Vidulj már föl, te komor tudós, és mindenek közt legmelankolikusabb majom! Nem magad mondtad-e, hogy orvosságodnak kis adagban bevéve szelíd hatása van, ami semmiképp sem veszélyezteti a szervezetet, csak levertséget, hányingert, fejfájást okoz, meg kedvetlenséget minden helyváltoztatással szemben, sőt olyan kedélyállapotot, ami visszatartana egy madárkát attól, hogy kirepüljön a kalitkából, még ha az ajtó nyitva áll is?

- Ezt mondtam, és így igaz - felelte az alkimista -; ilyen hatással jár, és a madár, ha ekkora adagot kap belőle, egy ideig bágyadtan gubbaszt ülőrúdján, eszébe sem jut a szabad kék ég vagy a szép zöld erdő, világítsák meg bár az előbbit a kelő nap sugarai, vagy visszhangozzék a másik a berek valamennyi tollas lakójának újonnan felcsendülő dalától.

- És mindeközben élete nincs veszélyben? - kérdezte Varney némi aggodalommal.

- Nincs, ha az adagot és a mértéket nem lépik túl; és ha mindig a közelben tartózkodik valaki, aki ismeri a manna természetét, hogy figyelje a tüneteket, és szükség esetén segítségére siessen.

- Te fogod intézni az egészet - mondta Varney -; fejedelmi jutalom üti a markod, ha őrködsz az idő és a mennyiség fölött, és nem léped túl a kellő adagot a kis bolond egészségének ártalmára... máskülönben büntetésed is példás lesz.

- A kis bolond egészségének ártalmára! - visszhangozta Alasco. - Egy asszony tehát, akin tudományomat alkalmaznom kell?

- Dehogy, te ostoba - felelte Varney -, nem mondtam, hogy madár? Egy szelídített kenderike, akinek az éneke eltérítené útjából a lecsapó sólymot is... Látom, felragyog a szemed, és tudom, hogy nem is olyan fehér még a szakállad, mint amilyenné a mesterség tette - ezt legalábbis sikerült ezüstté változtatnod. De figyelj a szavamra, ez nem neked való játszópajtás. Ez a kalitkában tartott madárka nagyon becses valakinek, aki nem tűr vetélytársat, legkevésbé olyat, mint te, ezért az egészségét mindenekfölött óvni kell. De most odarendelték azokra a kenilworthi mulatságokra, és módfelett fontos, módfelett szükséges, módfelett parancsoló, hogy ne repüljön el oda. E szükségről és okairól neki nem kell tudnia, mert feltételezhető, hogy vágyai szembeszállnának minden ésszerű okkal, mely azt diktálná, hogy maradjon otthon.

- Ez csak természetes - mondta az alkimista furcsa, torz mosollyal, amely mégis több emberi érzést árult el, mint az a közönyös és révedező tekintet, melyet ábrázata eddig kifejezett, s mely egészében valami távolabbi világra látszott utalni, mintha gazdája észre sem venné az őt körülvevő valóságot.

- Úgy van - mondta Varney -; ismered jól a nőket, bár lehet, hogy régen voltál már velük társalgó viszonyban. Szóval hát nem szabad neki ellentmondani, de a kedvére tenni sem. Érts meg: egy könnyű betegség, ami elég ahhoz, hogy elvegye a kedvét mindenféle utazástól, és bölcs jóindulatodból annyi, hogy segítségül hívjon, amikor is te nyugodt otthoni pihenést ajánlasz neki... egyszóval mindez jó szolgálatnak minősülne, és így is jutalmaznának meg érte.

- Az élet házához nem kell nyúlnom? - kérdezte az alkimista.

- Ellenkezőleg, bitóra juttatunk, ha hozzányúlsz - felelte Varney.

- Továbbá - tette hozzá Alasco - lehetőséget kell kapnom, hogy foglalkozhassam a mesterségemmel, és ha rájönnek, rejtekhelyet vagy menekülési lehetőséget.

- Mindent, mindent megkapsz, te, az alkímiát kivéve mindenben hitetlen... Minek nézel te engem?

Az öregember felállt, és magához véve a gyertyát, a szoba végébe ment, ahol egy ajtó nyílt egy kis hálószobába, mely az ő számára volt fenntartva. Az ajtónál visszafordult, és lassan megismételte Varney kérdését, mielőtt válaszolt volna rá.

- Hogy minek nézlek téged, Richard Varney? Hát gonoszabb ördögnek, mint amilyen magam voltam. De kelepcébe csaltál, és szolgálnom kell téged, míg a büntetésemet le nem töltöm.

- Jó, jó - felelte türelmetlenül Varney -, pitymallatkor kelj föl. Meglehet, hogy nem is lesz szükségünk a szeredre... Ne csinálj semmit, amíg le nem megyek. Michael Lambourne majd elvisz a rendeltetési helyedre.^[VII]

Mikor Varney hallotta az alkimista ajtajának csukódását és a retesz gondos bekattanását, odalépett, és hasonló gonddal bezárta az ajtót kívülről is, majd kivette a kulcsot a zárból, és magában ezt dörmögte:

- Nálad gonoszabb, te méregkeverő sarlatán és bűbájos, aki ha nem az ördög alázatos szolgája vagy, csak azért nem, mert még neki se kell ilyen inas! Én halandó ember vagyok, és halandó eszközökkel igyekszem kielégíteni szenvedélyeimet, valóra váltani céljaimat. De te egyenest a pokol vazallusa vagy... Hé, Lambourne! - kiáltott egy másik ajtó felé, mire megjelent Michael piros képpel és bizonytalan léptekkel.

- Te részeg vagy, gazember! - támadt rá Varney.

- Kétségkívül, nemes uram - felelt Michael, aki egy csöppet sem jött zavarba -, mindnyájan ittunk egy jót a nagy nap dicső eseményeire, a nemes Leicester lordra és vitéz főlovászára. Még hogy részeg! Ezer kartács és bomba, aki nem hajt fel egy tucat áldomást ilyen este, az utolsó fráter, hitvány csaló, és lenyeletek vele vagy hat hüvelyket a tőrömből!

- Ide süss, gazfickó - mondta Varney -, józanodj ki nekem, de menten, mert parancsolom. Tudom, hogy le bírod vetni ezt a részeg baromságot tetszésed szerint; és ha nem, annál rosszabb rád nézve.

Lambourne lehorgasztotta a fejét, kiment a szobából, majd két-három perc múlva visszatért normális ábrázattal, rendbe szedett hajjal és ruhával és általában oly más lényként előző magához képest, mintha az egész embert kicserélték volna.

- Kijózanodtál, és képes vagy fölfogni, amit mondok? - kérdezte vészjóslóan Varney.

Lambourne bólintott.

- Azonnal le kell menned Cumnorba a tiszteletre méltó mesterrel, aki amott alszik a kis boltíves szobában, itt a kulcs, hogy idejében felkölthesd. Vegyél magad mellé egy megbízható fickót is. Bánj jól a mesterrel az úton, de ne hagyd elszökni. Lődd le pisztollyal, ha megpróbálja, és én fedezlek. Leveleket küldök veled Fosternek. Adja át a doktornak a keleti szárny alsó helyiségeit, ahol használhatja a régi műhelyt és a szerszámokat. A hölggyel nem érintkezhet, csupán úgy, ahogy majd meghagyom - csak megzavarná a fejét, ha látná a bölcs mesterkedéseket. A kastélyban várod be további rendelkezéseimet; és ha kedves az életed, óvakodj a söröskancsótól meg a gugyisflaskótól. Cumnorban egy szippantást se szívhat senki a külső levegőből.

- Elég, lordom... azazhogy nagyságos uram... reménylem, hamarost nagyságos lovag uramnak szólíthatom. Feladatot adott nekem és felhatalmazást. Az egyiket végrehajtom, a másikkal nem élek vissza. Pitymallatkor nyeregben leszek.

- Tégy úgy, és érdemeld ki a dicséretet... Maradj, még mielőtt kimégy, tölts nekem egy kupa bort... de nem abból a flaskóból, hé - tette hozzá, mikor Lambourne abból akart tölteni, amit Alasco félig meghagyott -, hozz egy másikat.

Lambourne engedelmeskedett, és Varney, miután kiöblítette száját az itallal, megivott egy teli kupát, majd kezébe véve a lámpát, távozóban megjegyezte:

- Különös... nálam kevésbé senki se lehet a fantázia rabja, mégis, ha néhány percig beszélek ezzel az Alascóval, mintha kalcinált arzén gőze ülné meg a számat és a tüdőmet... bah!

Ezzel kiment a szobából. Lambourne még ott téblábolt, hogy ihasson egy kupával az újonnan felbontott palackból.

- A Szent János-hegyről való - mondta, amint elmélázott egy korty után, hogy a zamatát ízlelgesse -, és igazi ibolyaillata van. De most le kell mondanom róla, hogy egyszer majd kedvemre iszogathassam. - Azzal fölhajtott egy nagy pohár vizet, hogy elnyomja a rajnai szagát, lassan az ajtó felé indult, megállt, majd nem bírván ellenállni a kísértésnek, visszasietett, és még egy jót húzott a borospalackból, csak úgy, mellőzve a kupa fölösleges ceremóniáját.

- Ha nem volna ez az átkozott szokásom - mondta -, fölkapaszkodhatnék én is oda, ahová Varney. De ki tud kapaszkodni, ha a szoba úgy forog vele, mint egy szélkakas? Bár messzebb esne, vagy keservesebb volna az út a kezemtől a számig!... De holnap nem iszom semmit, csak vizet... semmit, csak tiszta vizet.

 

---

Jegyzetek

1. Utalás a Stuart Mária skót királynőről (1542-1586) szóló The Abbot (Az apát, 1820) c. regényre. ^[VISSZA]

2. I. Erzsébet (1513-1603) - angol királynő; uralkodott: 1558-1603. ^[VISSZA]

3. William Robertson (1721-1793) - skót történetíró. ^[VISSZA]

4. Robert Dudley (1532-1588) - Leicester grófja, Erzsébet királynő híres kegyence. ^[VISSZA]

5. Elias Ashmole (1617-1692) - angol régiségbúvár. ^[VISSZA]

6. Ashmole: Berkshire-i Régiségek, I. köt. 149. old. Ben Jonson így beszéli el Drummond of Hawthorndennek a Leicester haláláról szóló hagyományt: "Leicester gróf egy palack italt adott hölgyének azzal, hogy ezt használja mindenféle gyengélkedés esetén, amiből ő, férjének az udvarból való hazatérése után, nem tudván, hogy méreg, adott neki, mire meghalt." (W. Scott jegyzete) [VISSZA]

7. William Julius Mickle (1735-1788) - népszerű skót költő. Jahn Langhorn (1735-1779) - angol költő. ^[VISSZA]

8. Móric, szász választófejedelem (1521-1553) - a vallásháborúk híres protestáns hadvezére. ^[VISSZA]

9. Meghalok - meghaltam - vagy meg fogok halni. (latin) ^[VISSZA]

10. Istenemre! (spanyol) ^[VISSZA]

11. Hugh Latimer (1485-1555) - anglikán prédikátor, püspök, a reformáció mártírja. Nicholas Ridley (1500-1555) - anglikán püspök, Latimerrel együtt lépett máglyára. ^[VISSZA]

12. "Véres Mária" - uralkodott: 1553-1558; Erzsébet nővére, az angol protestánsok üldözője. ^[VISSZA]

13. A "fehérbarátok" (karmeliták) hajdani kolostora Londonban; később színház, kocsma, kétes hírű környék. ^[VISSZA]

14. Természet szerint, a valóságban. (latin) ^[VISSZA]

15. A görög mondák szörnyalakja, százkarú óriás. ^[VISSZA]

16. Görög mondai alak, Helius napisten fia. ^[VISSZA]

17. A testi és lelki szerelem szimbólumai a görög mitológiában. ^[VISSZA]

18. II. Fülöp (1527-1598) - spanyol király; uralkodott: 1556-1598; I. Mária angol királynő férje (1554-1559), I. Erzsébet kikosarazott kérője. ^[VISSZA]

19. János, Egmont grófja (1470-1538) - a spanyolok elleni holland szabadságharc egyik vezéralakja. Vilmos, Oránia és Nassau grófja (1533-1584), a Holland Köztársaság megalapítója. ^[VISSZA]

20. V. Jakab skót király (1512-1542) - Stuart Mária apja. ^[VISSZA]

21. Thomas Ratcliffe (1526-1583) - Sussex grófja, politikus és hadvezér, híres udvaronc. ^[VISSZA]

22. William Cecil (1520-1598) - Burleigh bárója, Erzsébet-kori államférfi. Francis Walsingham (1530-1590) - Erzsébet-kori politikus. ^[VISSZA]

23. Thomas Cromwell (1485-1540) - Essex grófja, VIII. Henrik korának nagy politikusa. ^[VISSZA]

24. Útra fel. (olasz) ^[VISSZA]

25. VIII. Henrik (1491-1547) - angol király, I. Erzsébet apja; uralkodott: 1509-1547. ^[VISSZA]

26. A Leicester címerbe e régi jelvényt, a medvét és a bütykös karót, atyja, akkor még Warwick grófja vette fel. (W. Scott jegyzete) [VISSZA]

27. Sir Francis Drake, Morgan és az akkori idők sok más merész hajósa tulajdonképpen nem sokban különbözött a kalózoktól. (W. Scott jegyzete) [VISSZA]

28. II. (Anjou) Henrik (1133-1189) - angol király; uralkodott 1154-1189. ^[VISSZA]

29. John Churchill (1650-1722) - Marlborough hercege, híres angol hadvezér. ^[VISSZA]

30. John Vanbrugh (1664-1726) - angol építész és drámaíró. ^[VISSZA]

31. VII. Henrik (1457-1509) - angol király, a Rózsák Háborújának lezárója, a Tudor-dinasztia megalapítója; uralkodott: 1485-1509. ^[VISSZA]

32. Ez a szakasz esetleg némi eltéréssel megtalálható egy Flodden-Fieldről szóló hosszú balladában vagy költeményben, melyet a néhai Henry Weber adott ki. (W. Scott jegyzete) [VISSZA]

33. Ennek a régi nótának a szövege ténylegesen előfordul egy régi darabban, ahol az egyik szereplő így kérkedik:

Jó Martin Swartot s víg csatlósait
Egy szép rohamban végre összetörjük.

                                     (W. Scott jegyzete) [VISSZA]

34. IX-X. században Anglia egy része a dánok fennhatósága alá tartozott. ^[VISSZA]

35. Fékezd a nyelved. (latin) ^[VISSZA]

36. Mi közöm a lóhoz. (latin) ^[VISSZA]

37. Ifjabb Dionysius, Syracusae zsarnoka (i. e. 367-365 és 347-344), aki elűzetése után Corinthusban tanított. ^[VISSZA]

38. A francia komédia bohóc-szereplője. ^[VISSZA]

39. Üdvözöllek, uram. Értesz-e latinul. (latin) ^[VISSZA]

40. A latin nyelvnek alig vagyok tudója, tisztelettel, nagytudományú uram, szívesebben beszélnék világi nyelven. (hibás latinsággal) ^[VISSZA]

41. Kevés szó... Gondolj a reggelivel. (latin) ^[VISSZA]

42. Háromszorosan szerencsésnek. (latin) ^[VISSZA]

43. Ó, halandók vak elméje!... Rossz sejtelmekkel hallom e szavakat. (latin) ^[VISSZA]

44. Marcus Fabius Quintilianus (i. sz. 68 körül); római szónok, a stilisztika antik mestere. ^[VISSZA]

45. A mi szegény vidékünkön nincsen rendes fogadó. (latin) ^[VISSZA]

46. Erasmus (1462-1536) - holland tudós, a reneszánsz nagy alakja, hosszabb ideig tanult és tanított Angliában. ^[VISSZA]

47. Széna van a szarvában... egy garasába sem. (latin) ^[VISSZA]

48. Epicurus (i. e. 342-270) - görög filozófus, az ókori materializmus híres képviselője, a bölcs életöröm elvét vallotta. ^[VISSZA]

49. Quintus Horatius Flaccus (i. e. 65-8) - latin ódaköltő, Epicurus életfilozófiájának követője: "Engem már beterelt hízói közé Epicurus." (Epist. I. 4. Trencsényi Waldapfel Imre fordítása.) ^[VISSZA]

50. Ing. (hibás latinsággal) ^[VISSZA]

51. Latin szójáték; értelme: valami nem arról kapta a nevét, amit egyébként jelentene. ^[VISSZA]

52. Kevéssel megelégedetten. (latin) ^[VISSZA]

53. A vidám napról elnevezett Erasmus; a. m. Vakáció Erasmus. (latin) ^[VISSZA]

54. A görög ábécé "t" betűje. ^[VISSZA]

55. Mi köze ennek Iphyclus ökreihez? (latin) ^[VISSZA]

56. Mértékkel siess. (latin) ^[VISSZA]

57. Középkori - de az angol egyetemeken mindmáig használt - tudományos fokozat. ^[VISSZA]

58. Akinek a nevéből származik a köznyelvi "gibberish" szó (latin); a Rózsakereszt rendje a középkori mágusok és alkimisták titkos társasága volt; Geber vagy Jabir (721-776) - arab tudós, alkimista. ^[VISSZA]

59. A nehéz dolgoknak mindennapi tűrése. (latin) Marcus Tullius Cicero (i. e. 106-43) - latin szónok, politikus és filozófus. ^[VISSZA]

60. És így tovább. (latin) ^[VISSZA]

61. Vergilius Maro (i. e. 70-19) - latin költő. ^[VISSZA]

62. Az egymástól elszakítottak egyikének nem hiányzik a másik. (latin) ^[VISSZA]

63. Részben kuruzslók és sarlatánok. (latin) ^[VISSZA]

64. Aulus Persius Flaccus (34-62) - latin szatirikus költő. ^[VISSZA]

65. Utalás Platón (i. e. 427-347) görög filozófus közismert meghatározására. ^[VISSZA]

66. Hallgass - szó szerint: kösd meg a kereket. (latin) ^[VISSZA]

67. Vulcanus latin kovács-isten mellékneve; segédei az egyszemű óriások. ^[VISSZA]

68. Ricardus, gyere ide, nebuló. (latin) ^[VISSZA]

69. Az Ótestamentum és az apokrif bibliai könyvek görög változata. ^[VISSZA]

70. Hallga tehát, Ricardus. Gyere ide, kérlek, tanítványom. (latin) ^[VISSZA]

71. Bolond beszéd. (latin) ^[VISSZA]

72. Miatyánkot. (latin) ^[VISSZA]

73. Az Eumenidákat és a Styxet nem szabad (említeni). (latin) ^[VISSZA]

74. Lelkem, szívecském. (latin) ^[VISSZA]

75. Londoni színházak a XVII. század elején. ^[VISSZA]

76. Hogyha folyóssá vágyol oldani sűrű szilárdat,
      S megkötnéd valahogy, ami gyorsan a semmibe illan;
      És levegőből akarsz csengő aranyat kalapálni;
      Engedd: fújjon a szél - fogjon mind, aki tud. ^[VISSZA]

77. Az eredeti gótika romantikus utánzata a XIX. században rendkívül divatos építészeti stílus volt Angliában. ^[VISSZA]

78. III. Richard angol király; uralkodott: 1483-1485. ^[VISSZA]

79. Hetedik Henrik király... Krisztus születése után. (latin) ^[VISSZA]

80. Íme az ember, aki harcol, és aki tanácsot ad. (francia) ^[VISSZA]

81. Mária uralkodásának harmadik évében. (latin) ^[VISSZA]

82. Szerelem hálója. (latin, francia) ^[VISSZA]

83. Szűzen és utódok nélkül. (latin) ^[VISSZA]

84. Üldögélve... sétálgatva. (francia) ^[VISSZA]

85. Figyelő. (francia) ^[VISSZA]

86. Megfelelően. (latin) ^[VISSZA]

87. Titokból. (latin) ^[VISSZA]

88. Ezüst vagy arany. (latin) ^[VISSZA]

89. Shakespeare: Vihar. Babits Mihály fordítása. ^[VISSZA]

90. Nagy Alfréd (849-899) - Wessex királya, a dánok ellen vívta híres csatáit. Horn Lovag egy XIV. századi románc hőse; varázserejű, vitéz északi királyfi; legendás történetét Chaucer is említi a Canterbury mesék-ben. ^[VISSZA]

91. A velencei avagy orvietói balzsamot, ahogy olykor nevezték, a mérgezések legfőbb ellenszerének tekintették; s az olvasónak, legalábbis amíg e lapokat forgatja, be kell érnie ugyanezzel a véleménnyel, mely egy időben általános hitelnek örvendett mind a tudós fők, mind a tudatlanok körében. (W. Scott jegyzete) [VISSZA]

92. John Evelyn (1620-1706) - angol természetbúvár, író, politikus. ^[VISSZA]

93. Szereplőit. (latin) ^[VISSZA]

94. Walter Raleigh (1552-1618) - udvaronc, felfedező, tudós és költő; W. Scott ifjú apródként mutatja be. ^[VISSZA]

95. Edmund Spenser (1552-1599) - az Erzsébet-kor ünnepelt udvari költője. ^[VISSZA]

96. Köntös. (régi francia) ^[VISSZA]

97. Csupaszon. (spanyol) ^[VISSZA]

98. Minden ember a fedélzetre. (francia) ^[VISSZA]

99. A bölcsesség istennője a latin mitológiában. ^[VISSZA]

100. Shakespeare Troilus és Cressida c. színművének hősnője; Calchas trójai pap leánya, Troilus trójai királyfi jegyese; szerelmét hűtlenül elárulva a görög Diomedest tüntette ki kegyeivel. ^[VISSZA]

101. Troilus és Cressida. Szabó Lőrinc fordítása. ^[VISSZA]

102. Páris trójai királyfi, a vendégjoggal visszaélve, elcsábította Menelaus spártai király feleségét, Helénát, s ezzel okozójává vált a trójai háborúnak. ^[VISSZA]

103. Scylla és Charybdis veszélyes zátonyok és tengeri szörnyek a görög mitológiában. ^[VISSZA]

104. Stuart Mária skót királynőt fellázadt alattvalói 1568-ban lemondásra kényszerítették; Angliába menekült, ahol unokatestvére, Erzsébet fogságban tartotta, mivel igényt formált az angol trónra, s a Tudor-uralom ellen szervezkedő katolikus erők támogatását élvezte. ^[VISSZA]

105. Philip Sidney (1554-1586) - költő, politikus és katona; Erzsébet reneszánsz udvarának egyik kiemelkedő alakja. A Venus és Adonis (1593) Shakespeare elbeszélő költeménye s valószínűleg első kinyomtatott műve; említése a regényben kissé anakronisztikus. ^[VISSZA]

106. Aesculapius - orvos-isten a görög mitológiában. ^[VISSZA]

107. A hold megszemélyesítője, a vadászat és szűziesség istennője a latin mitológiában. ^[VISSZA]

108. Christopher Marlowe (1564-1593) - angol drámaíró; szerepeltetése itt még kissé anakronisztikus. ^[VISSZA]

109. Szentivánéji álom. Arany János fordítása. ^[VISSZA]

110. Parnassus hegye; a kilenc múzsa lakóhelye a görög mitológiában. ^[VISSZA]

111. Mesebeli szörnyeteg, mely pillantásával megöli az embert. ^[VISSZA]

112. Richard Tarl(e)ton (?-1588) - komikus színész és drámaíró, Erzsébet királynő udvari bolondja; Shakespeare állítólag róla mintázta Yorick alakját. ^[VISSZA]

113. A skóciai vadmarhák néhány fennmaradt példányát a northumberlandi Chillingham Castle-nál őrzik, Lord Tankerville birtokán. Az ember elől elmenekülnek, de ha zaklatják és követik őket, feldühödve nekitámadnak az ingerkedőknek. (W. Scott jegyzete) [VISSZA]

114. Henry Stewart (1545-1567) - Darnley grófja, Stuart Mária unokatestvére, majd 1565-től férje: összeesküvésbe keveredett felesége ellen, ezért Mária elfogatta; edinburgh-i börtönét puskaporral felrobbantották. ^[VISSZA]

115. Ne tovább. (latin) ^[VISSZA]

116. A szerelem és a házasság istenei az antik mitológiában. ^[VISSZA]

117. A csillagok kormányozzák az embereket, de a csillagokat Isten kormányozza. (latin) ^[VISSZA]

118. Augustus - Gaius Julius Caesar Octavianus (i. e. 63-i. sz. 14) Róma első császára. - A római haruspexek a leölt állatok beleiből jósoltak. ^[VISSZA]

119. Aiaxot ne akadhasson ki legyőzi, csak Aiax. - Ovidius: Átváltozások, XIII. Devecseri Gábor fordítása. ^[VISSZA]

120. VIII. Henrik, aki 1533-ban az angol egyházat elszakította a pápától, és a szerzetesrendek feloszlatása után az egyházi birtokokat elkobozta. ^[VISSZA]

121. A füstben. (latin) ^[VISSZA]

---