TIZENKILENCEDIK FEJEZET
PISTOL: És boldog napok újságját hozom
És aranykort s becses jó híreket.
FALSTAFF: Kérlek, közöld őket úgy,
ahogy világfihoz illik.
PISTOL: Fityiszt csak az aljas világfiaknak!
Afrikáról van szó s aranynapokról.
(IV. Henrik, II. rész. Vas István ford.)
A cumnori Fekete Medve ivója, ahová történetünk fonala most visszatér, aznap este, melyről szólunk, nem közönséges vendégkoszorúval büszkélkedhetett. A szomszéd faluban vásár volt, s az abingdoni rőfös az olvasó előtt ismeretes többi személyiséggel egyetemben, mint Giles Gosling barátai és törzsvendégei, már megalakították szokásos kompániájukat az esti tűz körül, és a nap híreiről tereferéltek.
Egy eleven, izgő-mozgó, dévaj kedvű fickó kötötte le jobbára a társaság figyelmét, aki málhájából és rézszegekkel kivert rőfös rúdjából ítélve Autolycus[122] hivatását űzte, és az est egyik fénypontja volt. Nem szabad elfelejtenünk, hogy az akkori időkben a vándorkereskedőknek jóval nagyobb jelentőségük volt, mint a mi korunk elkorcsult, lesüllyedt házalóinak. Akkortájt csaknem teljesen e vándorló árusok bonyolították le vidéken a kereskedelmet, kivált a női ruhákhoz szükséges finomabb kelmékkel, és ha egy ilyen kereskedő málhás lovával, méltóságának teljében megérkezett valahová, ugyancsak fontos személy volt, és méltó társaság a legtehetősebb kisbirtokosnak vagy parasztgazdának is, akivel vándorlása közben összehozta a véletlen.
A szóban forgó kereskedő tehát élénk és fesztelen módon vett részt a vigadozásban, amitől csak úgy reszkettek a cumnori víg Fekete Medve gerendái. Rámosolygott a bájos Cicely kisasszonyra, hahotázott a gazdával, és tréfát űzött a piperkőc Goldthred úrból, aki ha nem is egészen jókedvéből és önszántából, aznap este a tréfák céltáblája volt. Tüzes vitatkozásba merült az árussal a spanyol harisnyának a fekete gascoigne-i nadrággal szembeni előnyeiről, és a gazda épp az imént intett szemével a körülötte ülő vendégeknek, mintha azt mondaná: "Mindjárt lesz min derülniük, urak", mikor patacsattogás hallatszott az udvarról, valaki nagy hangon a lovászt hívta, megtoldva szavát a legújabb divat szerinti káromkodással, invokációja alátámasztására. Hanyatt-homlok inalt erre kifelé lovász Will, a csapos John és a fogadó egész legénysége, akik besompolyogtak különböző őrhelyeikről az ivóba, hogy fölszedegessék a vigalom morzsáit, melyek csak úgy röpködtek a vendégek körül. Kisietett az udvarra gazduram is, hogy illőképp üdvözölje új vendégeit; majd nyomban visszatért, bevezetvén az ivóba kiváló unokaöccsét, Michael Lambourne-t, aki már tisztességesen be volt rúgva, és a kíséretében levő asztrológust. Alasco, jóllehet megmaradt kis öregembernek, ruháját lovaglóöltözetre váltva, megnyirbált szakállával és szemöldeivel legalább húsz évet fiatalodott, és amolyan mozgékony hatvanasnak vagy kissé idősebbnek látszott. Jelen pillanatban rendkívüli aggodalom gyötörte, mert előzőleg váltig huzakodott Lambourne-nal, hogy ne térjenek be a fogadóba, hanem folytassák útjukat egyenesen a végcélig. Lambourne-nal azonban nem lehetett bírni.
- A rákra és a bakra - harsogta -, meg az egész égi ármádiára... meg hozzá még azokra a csillagokra, amiket a tulajdon két szememmel láttam ragyogni a déli égboltozaton, s melyekhez képest ezek az északi hunyorgók csak krajcáros gyertyák... nem leszek én barátságtalan senki kedvéért se... megállok már itt, és üdvözlöm derék nagybátyámat... Jesszus! Hogy a jó rokonvért valaha is elfelejtsük, barátaim... Egy gallonnal a legjobból, bátya, és igyon mindenki a nemes Leicester gróf egészségére!... Micsoda! Hát nem beszélgetünk egy jót, nem újítjuk fel a régi barátságot?... Nem beszélgetünk, kérdem?
- Szíves örömest, atyámfia - felelte a gazda, aki láthatóan szeretett volna szabadulni tőle -; de állod-e aztán a számlát ennyi jó itókáért? - E kérdésre már sok vidor borisszának lelohadt a kedve, de Lambourne lelkének eltökéltségét ez sem rendítette meg.
- Azt kérded, bírom-e, bátya? - azzal előhúzott egy marék arany- meg ezüstérmét. - Kérdezd meg Mexikót és Perut, kérdezd meg a királynő kincstárnokát... Isten óvja őfelségét! Jó uram jó úrnőjét!
- Jól van, öcsém - mondta a kocsmáros -, nekem az a hivatalom, hogy eladjam a bort annak, aki meg tudja fizetni. Csapos Jack, láss a dolgod után. Hanem az már igaz, Mike, szeretném, ha magam is olyan könnyűszerrel tudnék pénzhez jutni, mint te.
- Nézd csak, bátyám - felelte Lambourne -, elárulok neked egy titkot. Látod ezt a vénecske fickót itt velem? Olyan öreg és aszott krampusz, hogy sose aprított még az ördög ilyet a zabkásájába, és lám mégis, köztünk legyen mondva, valóságos Potosi[123] van a fejében. Az ám, az árgyélusát! Ez gyorsabban csinál aranydukátokat, mint ahogy én káromkodok.
- Nekem ugyan nem kell egyetlen aranya se, Michael - mondta a kocsmáros -, tudom én, mi jár annak, aki a királynő pénzét hamisítja.
- Szamár vagy, bátyám, akármennyit éltél... Ne húzgáld a kabátomat, doktor, te is szamár vagy... úgyhogy, lévén mindketten szamarak, megmondom nektek: csak képesen beszéltem.
- Megőrült? - kérdezte az öreg. - Belebújt magába az ördög? Nem hagyja, hogy eltűnjünk innét, mielőtt mindenkinek fölhívja ránk a figyelmét?
- Mit mondasz? - kérdezte Lambourne. - Ebben most tévedsz; senki se fog téged látni, ha én mondom... Hé, urak, ha valaki rá mer nézni erre az öreg úriemberre, kivágom a szemit a tőrömmel!... Na most már ülj le, öreg cimbora, és vidulj fel... ezek az én szerelmetes barátaim... régi pajtásaim, akik nem árulnak el senkit.
- Nem volna jobb, ha egy külön szobában telepednétek le, öcsém? - invitálta Giles Gosling. - Különös dolgokat beszélsz - tette hozzá -, és mindenütt vannak besúgók.
- Nem törődöm velük - mondta a nagyvonalú Michael -, besúgók? Piha! Én a nemes Leicester grófot szolgálom... Itt jön a bor. Vidd körbe, Flaskó úr, nagy ivászat legyen Anglia virágának, a nemes Leicester grófnak az egészségére! Mondom, a nemes Leicester grófra! Aki pedig nem ért egyet velem, az Sussex disznaja, és térdre hullva fogja inni az áldomást, mert le találom csapni a tomporát, és fölfüstölöm sonkának.
Senki se vonakodott a félelmetes fenyegetéssel körített áldomástól, és Michael Lambourne, akinek részeg kedélyét persze nem apasztotta az újabb vedelés, ugyanilyen szilajan folytatta; felújította ismeretségét azokkal a vendégekkel, akiket már ismert, és olyan fogadtatásra talált náluk, melyben most jó adag félelemmel vegyes tisztelet érződött; hiszen a kegyenc gróf legkisebb szolgája is elég volt hozzá, kivált az ilyen ember, mint Lambourne, hogy - érthető okoknál fogva - kiváltsa egyiket is, másikat is.
Eközben az öregember, látván útimarsalljának zabolátlan kedvét, nem győzködött vele tovább, hanem behúzódott a leghomályosabb sarokba, egy kevés bort kért, ami mellett mintha elszunyókált volna, a lehető legjobban kivonván magát a közfigyelemből, és tartózkodva mindentől, ami eszébe juttatná létezését útitársának, ki ekkor már bizalmas beszélgetésbe merült régi pajtásával, az abingdoni Goldthreddel.
- Ne higgy többet a szavamnak, nagyszájú Mike - mondta a rőfös -, ha nem örülök neked úgy, ahogy csak vevő pénzének örülhet az ember! Hisz te most már szépen becsempészheted a barátodat valami élőképbe vagy egyéb mulatságra, Mike; bizony ám, vagy lefogadom, megteheted, hogy ha erre jár éppen a tiszteletre méltó lord és akar egy spanyol nyakfodrot vagy más effélét, fülébe súghatsz, hogy "Van itt nekem egy régi barátom, az ifjú Lawrence Goldthred Abingdonban, az olyan pompás portékát tart, batisztot, muszlint, gyolcsot, miegymást... és olyan helyre legény ám, mint akárki Berkshire-ben, és kiáll az lordságodért minden hozzá mérhető fickóval"... meg mondhatod azt is...
- Mondhatok én száz sz...os hazugságot is, rőfös - felelt Lambourne -, az ember csak nem sajnál egy jó szót a barátja érdekében!
- Egészségedre, Mike, tiszta szívemből kívánom - mondta a rőfös -; és elmondhatom az igazat az új módiról is. Itt volt az előbb egy zsivány vándorárus, hát nem az egekig magasztalja az ósdi spanyol harisnyát a gascoigne-i nadrággal szemben, pedig te is látod, milyen jól kiemeli a francia nadrág a lábszárat meg a térdet, ha színes harisnyakötő és hozzáillő csipke díszíti.
- Kitűnő, kitűnő - válaszolta Lambourne -, hisz a löttyedt combod úgy néz ki azon a hasított kanavásznon meg a muszlinon keresztül, akár az asszonyok guzsalya, mikor a lenszösz már félig lefogyott róla!
- Hát nem ezt mondtam? - kérdezte a rőfös, kinek sekély esze most túláradt az örömtől. - Hol van, hol az a haramia árus?... Mintha egy árus lett volna itt az előbb... Gazduram, hová az ördögbe lett az az árus?
- Ahol okos embernek lennie kell - replikázott Giles Gosling -; szépen bezárkózott a szobájába, átszámolja a mai bevételeket, és készül a holnapi útra.
- Kötelet a hitvány kócnyalónak! - tüzelt a rőfös. - De igaz is, nagy jótétemény volna, így szabadítani meg a portékájától... egy csomó házaló szatócs, csak kóborolnak az országban, és ártanak a rendes kereskedőknek. De vannak még tisztességes emberek Berkshire-ben, gazduram... a maga házalója találkozhat eggyel Maiden Castle-nál.
- Hogyne - felelte a gazda nevetve -, de aki találkozik vele, emberére akad ám... szép szál legény ez a házaló.
- Méghogy? - kérdezte Goldthred.
- Méghogy? - kérdezte vissza a fogadós. - Az ám, a hétszázát... szakasztott az a fajta árus, aki olyan kutyául megadta a zsivány Robin Hoodnak is, mint a nóta mondja:
Kardot Robin éles-hegyest,
Az árus is kiránt,
S kezében a fürge penge fest
Vörösre egy zsiványt.
- Szél verje össze a bokáját a gaz himpellérnek - mondta a rőfös -, ha ilyen fajta, akkor nem sok tiszteletet lehet elvárni tőle... Most pedig mondd meg nekem, Mike, derék Mike-om, hogy s mint szolgál a hollandi vászon, amit nyertél tőlem?
- Nagyon jól, mint láthatod Goldthred úr - felelte Mike -, ihatsz is, amennyi beléd fér, a bánatpénzedért... Tölts a kancsóba, csapos.
- Több hollandit, azt hiszem, nem fogsz ilyen fogadáson nyerni, Mike barátom - mondta a rőfös -, mert a mogorva trubadúr, Tony Foster szid ám téged, mint a bokrot, és esküdözik, hogy nem fogsz többet az ajtajára árnyékot vetni, hisz a káromkodásaid leviszik a tetőt egy rendes keresztény házáról.
- Ezt mondja, a nyafogó, képmutató zsugori? - bömbölte Lambourne. - Hát akkor le fog jönni ide, és megkapja a parancsaimat itt, a nagybátyám fedele alatt, még ezen az áldott napon! És olyan fekete sanctust kanyarítok el neki, hogy álló hónapig azt fogja hinni, az ördög cibálja a kabátszárnyát, csak azért, mert meghallgatta.
- Na most már a boroskancsó beszél belőled, tanúk vannak rá! - mondta a rőfös. - Hogy Tony Foster majd úgy táncol, ahogy te fütyülsz!... Jaj, szegény Mike, eredj, feküdj le, aludd ki magad.
- Majd megmutatom én neked, te lóképű szélhámos! - kiabálta ingerülten Michael Lambourne. - Ötven angyalos tallért teszek a boltod első öt polca ellenében a vakablaktól fölfelé, minden rajtuk levő holmival együtt, hogy Tony Foster itt lesz, ebben a kocsmában, mielőtt három rundot innánk.
- Ekkora összegben nem fogadok - mondta a rőfös, kissé kijózanodva az ajánlattól, mely Lambourne részéről boltja titkos zugainak túlságosan alapos ismeretéről árulkodott -, ekkora tétet nem állok - folytatta -, de öt tallért én is fölteszek, ha akarod, a te ötöd ellenében, hogy Tony Foster nem hagyja el a hajlékát, és nem jön le egy sörcsarnokba imaidő után, se neked, se senki másnak a kedvéért.
- Helyes - felelte Lambourne. - Tessék, bátyám, tartsd a tétet, és küldd el valamelyik ifjú hordónyitogatódat, valamelyik csaposinast azonnal a kastélyba, adja át ezt a levelet Foster uraságnak, és mondja meg, hogy én, a puszipajtása, Michael Lambourne beszélni szeretnék véle egy fontos ügyről, itt, a nagybátyám kastélyában... Uccu neki, gyerek, mert lemenőben a nap, és a nyomorult a tyúkokkal fekszik, csak hogy takarékoskodjon a faggyúval, pfuj!
Nem sok időbe tellett - mialatt az ivászat és bolondozás tovább folyt a fogadóban -, s már vissza is érkezett a küldönc azzal a válasszal, hogy Foster úr azonnal jön.
- Nyertem, nyertem! - ujjongott Lambourne, és máris rávetette magát a tétre.
- Majd ha itt lesz, légy szíves - lépett közbe a rőfös.
- De az angyalát, hisz a küszöbön áll - felelte Michael. - Mit szólt rá, gyerek?
- Uraságod engedelmével - mondta a küldönc -, kinézett az ablakon, a kezében rövid muskéta volt, és mikor elmondtam az üzenetet, nagy félelemben és remegve, ő csak savanyú képet vágott, és azt mondta, hogy uraságod elmehetne az alvilági régiókba.
- Vagyis a pokolba, gondolom - mondta Lambourne -, ő oda szokott irányítani mindenkit, aki nem a nyájból való.
- Pontosan így mondta - felelt a fiú -, csak azért használtam a másik szót, mert költőibb.
- Tehetséges ifjú - állapította meg Michael -, majd kapsz egy kortyot, hogy megnedvesíthesd a költői sípodat... És aztán mit szólt Foster?
- Visszahívott - felelte a fiú -, és azt az üzenetet hagyta, hogy uraságod elmehet hozzá, ha van valami mondanivalója.
- És azután?
- Elolvasta a levelet, látszott, hogy zavarban van, és kérdezte, nem részeg-e uraságod. Mire én azt mondtam, hogy kissé spanyolosan beszélt, mint azok, akik a Kanári-szigeteken jártak.
- Hazudsz, te hirtelen nőtt számla kölykezte törpe pintes kancsó! - förmedt rá Lambourne. - Hazudsz! De mondd tovább.
- Aztán - folytatta a fiú - azt dörmögte, hogy ha nem jön le, uraságod még kiereszti, amit jobb volna benn tartani; és végül vette a lapos sipkáját, az elnyűtt kék köpenyét, és mint mondtam, tüstént itt lesz.
- Van benne igazság, amit mondott - felelte Lambourne, mintegy saját magának. - A fejem megint a régi kutyakomédiáját játssza velem... de hát corragio...[124] hadd jöjjön!... Nem azért forogtam annyit a világban, hogy akár részegen, akár józanon megijedjek Tony Fostertől... Hozzatok egy kancsó hideg vizet, hadd keresztelem meg vele a bort.
Mialatt Lambourne, akit Foster érkezése mintha helyzetének tudatára ébresztett volna, barátja fogadására készülődött, Giles Gosling észrevétlenül föllopakodott a házalóhoz, akit nagy izgalomban talált, amint fel s alá járt a szobájában.
- Olyan hirtelen hagyta ott a társaságot - szólította meg a gazda vendégét.
- Ideje volt, mert az ördög is fölbukkant a díszes kompániában - felelte a házaló.
- Nem vall éppen tapintatra kegyelmedtől, hogy az öcsémet ilyen névvel illeti - mondta Giles Gosling -, tőlem se szép, hogy így válaszolok rá; de mégis, Mike-ot valahogy tényleg ördöngös egy fickónak lehet mondani.
- Ej, hisz nem arról a hetvenkedő gézengúzról beszélek én - felelt a házaló -, hanem a másikról, aki amennyire tudom... De mikor mennek el? Vagy miért jöttek?
- Teringettét, hogy tudnék válaszolni e kérdésekre? - felelte a gazda. - De nézze, uram, kegyelmed egy jelet hozott nekem a kiváló Tressilian úrtól... szép kis kő, bizony. - Kivette a gyűrűt, megnézte, majd visszatette az erszényébe, megjegyezvén, hogy túl gazdag díj ez azért, amit ő a kiváló adományozónak tehet. Ő itt kocsmáros, mondta, és nem illene, hogy nagyon kíváncsiskodjék más emberek dolgai iránt; már mondotta, hogy nem hallott semmit, csak azt, hogy a hölgy még mindig a kastélyban lakik, teljes elzártságban, és azok, akik véletlenül megpillanthatták, tűnődőnek és magányával elégedetlennek látták. - De ha híreket akar szerezni a gazdájának - tette hozzá -, itt a legritkább alkalom, ami sok-sok nap óta először kínálkozik. Tony Foster lejön ide, ami azt jelenti, hogy Mike Lambourne újabb boroskancsó mélyére fog nézni, és akkor a királynő parancsa se mozdíthatja ki a kupa mellől. Ilyenformán egy órácskát biztosan elülnek itt. Mármost, ha hátára veszi a portékáját, ami a legjobb ürügy volna, talán sikerül rávennie az öreg szolgát, aki biztos a gazda távolléte felől, hogy eressze be, hátha el tud adni valamit a hölgynek, s akkor többet tudhat meg a helyzetéről, mint akár tőlem, akár bárki mástól.
- Igaz... nagyon igaz - felelte Wayland, mert ő volt az -; kitűnő elgondolás, de kissé veszedelmesnek látszik... mert, tegyük fel, hogy Foster hamarabb ér vissza?
- Könnyen megeshet, csakugyan - mondta a kocsmáros.
- Vagy tegyük föl - folytatta Wayland -, hogy a hölgy nem lesz hálás erőfeszítéseimért?
- Ami nem elképzelhetetlen - válaszolta Giles Gosling. - Csodálom, hogy Tressilian úr ennyit töri magát miatta, mikor ő meg nem törődik vele.
- Mindkét esetben kutyául járnék - mondta Wayland -; így hát mindent egybevetve, nem nagyon lelkesedem az ötletéért.
- De értsen meg engem, jó ember - felelte a kocsmáros -, ez a gazdája dolga, és nem az enyém; kegyelmed tudhatja legjobban, minő kockázattal jár az ügy, és mennyire hajlandó vállalni e kockázatot. De amit saját maga nem vállal, azt másoktól sem várhatja el.
- Hohó, álljunk csak meg egy pillanatra - mondta Wayland -, egy dolgot áruljon el nekem. Fölmegy az az öregember a kastélyba?
- Persze, úgy tudom - felelte a kocsmáros -; a szolgájuk azt mondta, odaviszi majd a poggyászukat, de a söröskancsó egyelőre ugyanúgy fejbe kólintotta őkelmét, mint a boroskancsó Michaelt.
- Elég - mondta Wayland, és arcán elszánt kifejezés jelent meg. - Meg fogom hiúsítani a vén gazember terveit... a félelem, amit baljós ábrázata keltett bennem, apadóban van, gyűlöletem pedig emelkedőben. Segítse föl a málhámat, gazduram... Te meg vigyázz magadra, vén Albumazar... rontó befolyás jelent meg a horoszkópodon, és az Ursa Maior[125] konstelláció felől ragyog.
E szavak közben hátára vette terhét, és a házigazda nyomában kilépett a Fekete Medve hátsó kapuján, majd a legeldugottabb ösvényen elindult a cumnori kastély felé.
HUSZADIK FEJEZET
BANGÓ: Ugyan, olyan rendes emberek
vannak a vásárosok közt, hogy azt
te el se tudod gondolni, húgom.
(Téli rege. IV. felv. 4. szín. Kosztolányi Dezső ford.)
A gróf többszöri, titoktartást parancsoló utasításai iránti aggályos engedelmességtől, valamint saját emberkerülő és fösvény természetétől indíttatva, Anthony Foster jobban igyekezett elrejtőzni a vizsga szemek elől, mint a tolakodó kíváncsiságnak ellenállni. Ahelyett tehát, hogy nagyszámú cselédséget tartott volna felügyeleti kötelességének biztosítására és házának védelmére, háznépének csökkentésével törekedett a lehető legjobban elkerülni az érdeklődést; olyannyira, hogy ha a gróf vagy Varney emberei nem tartózkodtak éppen a kastélyban, egy öreg inasból és két vén csoroszlyából állt az egész személyzet, akik közül a két utóbbi a grófné lakosztályát tartotta rendben.
E némberek egyike nyitott ajtót, mikor Wayland kopogtatott, és kérésére, hogy megmutathassa portékáját a ház asszonyainak, a gyalázkodás valóságos áradatával válaszolt, méghozzá a helybeli, ékes jowring dialektusban. A házaló meglelte a módját e lárma elhallgattatásának, mikor egy ezüstöt csúsztatott a banya markába, és kilátásba helyezett egy főkötőre való anyagot ajándékba, ha a hölgy vásárol tőle valamit.
- Eredj hát Isten hírivel. Vigyed a pakkodat a kertbe, ember. A kertbe sétifikál mostan. - Be is vezette a kertbe az árust, majd egy öreg, omlatag kerti házra mutatva így szólt: - Ottan van, la... amott-e... Fog az venni magátul, mert szereti a szép hummit.
"Itthagyott, hogy tűnjek el, ahogy bírok - gondolta Wayland, amint hallotta, hogy a boszorkány becsukja mögötte a kertajtót. - De elagyabugyálni nem fognak, megölni pedig nem mernek ily csekély eltévelyedésért és ilyen világos alkonyfényben. Egye fene, megyek tovább... bátor generális nem gondol addig a visszavonulásra, míg meg nem verik. Két fehérnépet látok abban a roskatag kerti lakban... de mivel álljak elibük?... Hopp... Will Shakespeare, most segíts ki. Adok nekik egy kis ízelítőt Autolycusból." Azzal kellemes hangon és hozzá illő merészséggel rázendített a népszerű színházi dalocskára:
Gyolcs, fehér s lágy, mint a sarjú,
Fátyol, éjszín, mint a varjú.
Illatos kesztyű s botorka
Álca arcra és az orra...[126]
- Miféle szokatlan látványosságot küldött nekünk a véletlen, Janet? - kérdezte a hölgy.
- A hiúság ama kalmárai közül való, kiket házalóknak neveznek - felelte Janet illedelmesen -, s akik olcsó holmikat árulnak még olcsóbb rigmusokkal... Csodálom, hogy az öreg Dorcas bebocsátotta.
- Szerencsés alkalom, leányzó - felelte a grófné -, úgyis nehéz itt az élet, evvel talán elüthetünk egy unalmas órát.
- Hogyne, kegyes asszonyom - mondta Janet -, de atyám?
- Nekem nem atyám, Janet, és remélem, uram sem - felelt a hölgy. - Azt mondom, hívd csak ide azt az embert, akarok venni egypár dolgot.
- Ne tegye - mondta Janet -, ladységednek csak üzennie kell a legközelebbi futárral, és megkap mindent, mi Angliában föllelhető... Valami álnokság lappang itt... Kérem, legdrágább asszonyom, engedje elküldenem azt az embert!
- Be fogom hívatni veled - mondta a grófné -, vagy maradj, te gyáva kis majom, behívom magam, és megkíméllek egy szidástól.
- Ó, jaj! drága asszonyom, ha ez volna a legrosszabb! - sóhajtotta Janet szomorúan, mialatt a hölgy kiszólt a házalónak.
- Jer közelebb, jó ember, tedd le a málhádat, ha szép portékád van, a szerencse számomra jókor, számodra hasznosan küldött ide.
- Mivel szolgálhatok ladységednek? - kérdezte Wayland, kibontván málháját, s oly ügyességgel mutogatván tartalmát, mintha csak erre a mesterségre született volna. Igaz, vándorélete folyamán alkalmasint foglalkozott is vele, és most a kereskedő bőbeszédűségével kínálta portékáját, s hozzáértést tanúsított az árak megnevezésében is.
- Hogy mivel szolgálhatsz? - mondta a hölgy. - Hát, ha meggondolom, hogy hat hosszú hónapja nem vettem egyetlen rőf batisztot vagy gyolcsot, egyetlen kis csecsebecsét, a legcsekélyebbet se, saját célomra és magam választva, akkor jobb azt kérdeznem, mid van? Tedd félre nekem azt a batisztkendőt, meg ingvállat... azt a fátyolszövetből való aranyrojtos körgallért is... meg azt a szép cseresznyeszín kelméből való köpenykét az aranygombokkal és kapcsokkal... Hát nem tündéri, Janet?
- Nem, asszonyom - felelte Janet -, ha már szerény véleményemet kérdi, az az érzésem, becsületes ruhának túl rikító.
- Na, szégyellheted a véleményedet, ha nem vidámabb, leányzó - mondta a grófné -; büntetésül te fogod viselni; az aranygombok pedig, elég súlyosak lévén, ne félj, megvigasztalják majd atyádat, és kiengesztelik a cseresznyeszín anyagért. Vigyázz, nehogy nyakon csípje őket, és odaküldje társaságnak a bedutyizott tallérok mellé, amiket a pénzes ládájában őriz.
- Nagyon kérem ladységedet, kímélje szegény atyámat! - mondta Janet.
- Ugyan már, miért kímélje őt bárki, mikor magától is úgy kímél mindent? - felelt a hölgy. - No de nézzük a holmit... Ez a fejdísz nekem kell, meg ez a gyöngyös ezüsthajtű; és végy el két olyan rozsdaszínű köntöst Dorcasnak és Alisonnak, Janet, ne fagyjanak meg a nyomorult öregek, ha jön a tél... És várj csak, nincs illatosítód, szagos zacskód, vagy valami szép, újmódi szóró üvegcséd?
"Ha csakugyan házaló volnék, jómódú kereskedő válnék belőlem - gondolta Wayland, amint igyekezett sorra kielégíteni a kívánságokat, melyeket a grófné csak úgy ontott magából, az olyan ifjú hölgy telhetetlenségével, akit már régen megfosztottak ettől a kellemes foglalatosságtól. - De miként fordítsam egy percre komoly gondolatok felé?" Majd, miközben elővette legfinomabb illatszereit és párlatait, tüstént fölkeltette a hölgy figyelmét azzal a megjegyzéssel, hogy ezeknek a portékáknak az ára most csaknem megduplázódott, mióta Leicester gróf nagyszabású előkészületeket tesz, hogy vendégül lássa a királynőt és udvarát fényűző kenilworthi kastélyában.
- Ha! - kapta föl fejét a grófné. - Szóval igaz a mendemonda, Janet.
- Bizony igaz, asszonyom - felelte Wayland -, és csodálom, hogy nem jutott még nemes ladységed fülébe. Az angol királynő egy hetet vendégeskedik nyári körútja során a nemes grófnál, és sokan vannak, akik mondogatják, hogy Angliának királya lészen, Angliai Erzsébetnek pedig... Isten óvja őt!... férjura, mielőtt a körút véget ér.
- Hazug bitangok! - robbant ki a türelmetlenség a grófnéból.
- Az isten szerelmére, asszonyom, gondolkozzék - lépett közbe Janet, balsejtelemtől remegve -, ugyan ki gyötörné magát házalók meséi miatt?
- Igen, Janet! - kiáltotta a grófné. - Igazad van, jól igazítottál ki. Az efféle hírek, melyek Anglia legragyogóbb s legnemesebb peerjének hitelét rontják, csak hitvány, aljas és sötét elemek között kaphatnak lábra!
- Vesszek el, asszonyom - mondta Wayland kovács, mert észrevette, hogy a hölgy haragja ellene irányul -, ha bármi olyat tettem, amivel kiérdemeltem e különös szenvedélyt!... Hisz csak azt mondtam el, amit sokan beszélnek.
A grófné eddigre visszanyerte önuralmát, és Janet aggódó célzásaitól megrettenve, igyekezett a harag minden nyomát letörölni arcáról.
- Nem örülnék neki, barátom - mondta -, ha királynőnk változtatna a szűzi állapoton, mely oly drága nekünk, népének... gondolni sem akarok rá. - Majd, mintha más témára kívánna áttérni, hozzátette: - És mi ez a krém, ami oly gondosan el van zárva ebben az ezüstdobozban? - Szemügyre vette a ládikó tartalmát, amelyben orvosságok és illatszerek rejtőztek külön kis fiókokban.
- Gyógyír, asszonyom, oly rendellenességre, melyet, reménylem, ladységednek sohasem lesz oka panaszlani. Ebből egy kukoricaszemnyi, ha egy héten keresztül mindennap lenyelik, megerősíti a szívet az olyan fajta sötét kipárolgások ellen, melyek a magányosságból, búskomorságból, a viszonzatlan érzelemből, csalódott reményből táplálkoznak...
- Bolond vagy, barátom? - szakította félbe a grófné élesen. - Vagy azt gondolod, amiért jóindulattal felvásároltam méregdrágán számított vásári kacatodat, már minden szélhámosságra rávehetsz? Ki hallott már olyant, hogy a szív érzelmeit meggyógyítja a testnek adott orvosság?
- Becses engedelmével - felelte Wayland -, tisztességes ember vagyok, és tisztességes árakat kértem a holmimért. Ami pedig e rendkívül értékes patikaszert illeti, mikor hatásairól beszéltem, nem arra kértem, hogy vegye meg, minek hazudnék hát kegyednek? Azt nem állítom, hogy kigyógyít a lélek valamely mélyen rejlő érzeményéből, mert erre csak Isten és az idő képes; azt viszont tartom, hogy e szíverősítő szer eltávolítja a sötét gőzpárát, ami a lélekben lakozó búskomorság testi megjelenése. Sokakat kigyógyítottam már vele, az udvarban csakúgy, mint a fővárosban, és legújabban is bizonyos Edmund Tressilian urat, egy kiváló cornwalli nemest, aki valamely mellőzéstől, mely, úgy hallottam, érzékenyen érintette, oly búskomor állapotba került, hogy barátai aggódni kezdtek életéért.
Elhallgatott, s a hölgy sem válaszolt egy darabig, majd megkérdezte, oly hangon, mely hasztalan igyekezett szilárd s közönyös maradni:
- Ez a nemes, akit említettél, teljesen kigyógyult?
- Tűrhetően, asszonyom - felelt Wayland -, testi panasza legalábbis nincsen.
- Veszek ebből a szerből, Janet - mondta a grófné. - Engem is elővesz néha a sötét melankólia, ami megüli az agyat.
- Nem teheti, asszonyom - felelte Janet -, ki áll jót érte, hogy amit ez az ember árul, az egészségnek szolgál-e?
- Magam teszek bizonyságot jó szándékom mellett - mondta Wayland, azzal elvéve egy darabkát az orvosságból, szemük láttára lenyelte. A grófné ezután megvette a maradékot, amihez Janet ellenkezései után csak annál makacsabbul ragaszkodott. Sőt, azonmód be is vett egy keveset belőle, és azt állította, hogy szíve megkönnyebbült, kedélye felvidult tőle - ami minden valószínűség szerint csak a képzelet játéka lehetett. A hölgy ezután egy halomba rakta a megvásárolt halmit, erszényét odahajította Janetnek, meghagyva neki, hogy adja össze a tételeket, s a végösszeget fizesse ki a házalónak, ő maga pedig mintegy belefáradva a szórakozásba, amit az idegennel való társalgás eleinte jelentett, jó estét kívánt, és otthagyva csapot-papot, bement a házba, ezzel megfosztván Waylandet minden reménytől, hogy négyszemközt szót válthat vele. Wayland ezért sietett megpróbálkozni a magyarázattal legalább Janetnél.
- Leányom - mondta -, arcodról ítélve alighanem szereted úrnődet. Bizony rá is szorul a hűséges szolgálatra.
- Amit meg is kap tőlem - felelte Janet -, de mit akar ezzel?
- Leányom, én nem egészen az vagyok, aminek látszom - mondta a házaló lehalkítva a hangját.
- Annál kevésbé valószínű, hogy becsületes ember - felelte Janet.
- Annál inkább az - mondta Wayland -, mivel nem vagyok házaló.
- Akkor hordd el az irhád tüstént, különben segítségért kiáltok - mondta Janet -; apám rögtön itt lesz.
- Ne légy oly türelmetlen - csitította Wayland -, mert még olyasmit teszel, amit később megbánsz. Úrnőd barátai közül való vagyok, és még többre volna szüksége, nem hogy azokat is tönkre kéne tenni, akik megvannak.
- Hogyan higgyem én ezt? - kérdezte Janet.
- Nézz a szemembe - felelte Wayland kovács -; és mondd meg, nem becsületességet olvasol-e ki belőle.
És valóban, bár semmiképp sem volt jóvágásúnak mondható, arcvonásaiban a találékony ész és a fürge értelem olyan élénk, buzgó kifejezése tükröződött, mely az elevenül csillogó szemekkel, a jól formált szájjal és az értelmes mosollyal párosulva gyakorta kölcsönöz kellemet és érdekességet olyan vonásoknak, melyeket egyébként durvának és szabálytalannak mondhatnánk. Janet, szektájának józan egyszerűségével nézett az idegen szeme közé, majd így válaszolt:
- Fennen hirdetett tisztességed ellenére, és jóllehet nem vagyok hozzászokva, hogy oly könyvet olvassak el, és ítéljek meg, melyet most elém bocsátottál, azt hiszem, látok arcodban valamit a házalóból... mármint a szélhámosból.
- Egy keveset talán, meglehet - nevetett Wayland kovács. - De ma este vagy holnap ideérkezik atyáddal egy öregember, akinek a lépte lopakodó, mint a macskáé, a szeme gonosz és gyűlölködő, mint a patkányé, a ravaszkodása hízelgő, mint a spánielé, és a harapása szörnyű, mint a szelindeké... ettől óvakodj, saját érdekedben, s az úrnőd kedvéért is. Figyeld meg, szép Janet, az áspiskígyó mérgét hordja az ártatlan galamb külseje alatt. Hogy miféle gonoszságot forral ellenetek, nem tudhatom, de neki mindig halál s nyavalya járt a nyomában... Ne szólj erről semmit úrnődnek... tudományom azt súgja, hogy az ő állapotában a gonosz félelme éppoly veszedelmes lehet, mint a hatása... De gondoskodj róla, hogy bevegye orvosságomat, mert - lehalkította a hangját, és alig hallhatóan, de nagy meggyőző erővel súgta a fülébe -, méreg ellenszere... Hallga! Jönnek a kertbe!
Valóban, lármás vidámság és hangos beszélgetés zaja közeledett a kertkapu felé, minek hallatára Wayland kovács az egyik terebélyes bokor közepébe vetette magát, Janet pedig visszahúzódott a kerti házba, hogy ne hívja fel magára a figyelmet, és ugyanakkor, legalább pillanatnyilag, elrejtse a házalónak álcázott embertől vett holmit, ami ott hevert szétszórva a nyári lak padlóján.
Janetnek azonban nem volt oka az aggodalomra. Apja, az öreg inas, Leicester lord embere és a csillagjós nagy zűrzavar és kavarodás közepette nyomultak be a kertbe; a többiek váltig igyekeztek csillapítani Lambourne-t, mert a legény agya már teljesen feltüzesedett az italtól, és látható volt, hogy azon szerencsétlen egyének közé tartozott, akik, ha egyszer fölpiszkálta őket a bor, nem alusznak el, mint más részeg, hanem hosszú órákig csak részben kerülnek a szesz hatása alá, míg végül újabb és újabb kortyok hatására a zabolátlan tombolás állapotába hajszolják magukat. Mint sok más férfi ilyen állapotban, Lambourne sem vesztette el a mozgás, a beszéd vagy a kifejezés képességét; sőt, szokatlan hangsúllyal és nyíltsággal beszélt, és kimondott mindent, amit máskor igencsak titokban tartott volna.
- Micsoda! - bömbölte torkaszakadtából Michael. - Semmi szívélyes fogadtatás, semmi díszlakoma, mikor pedig szerencsét hoztam erre a vén, roskatag kutyaóladra az ördög cimborájának személyében, aki palacserepekből is spanyol tallérokat tud csinálni? Íme, tessék, Eretnekégető Tony, pápista, puritán, szemforgató, fösvény, tékozló, ördög, minden emberi bűnök melegágya, hajolj meg mélyen, és bókolj az előtt, aki elhozta házadba a mammont,[127] amit úgy imádsz.
- Az Isten szerelmére - mondta Foster -, beszélj halkabban... gyere be a házba... ott majd kapsz bort, vagy amit akarsz.
- Nem, vén csaló, nekem itt kell - harsogott a megmámorosodott zsivány, itt, al fresco,[128] ahogy a talján mondja... Nem, nem iszom én azzal a méregkeverő ördöggel négy fal között, hogy megfúljak a higany- meg arzéngőztől, megtanultam a gézengúz Varneytól, hogy erre vigyázzak.
- Hozzatok már neki bort, az ördögök nevére! - mondta az alkimista.
- Aha! te meg jól megfűszereznéd, mi, vén bűnös? Az ám, lenne benne vasgálic, hunyor, vitriol, választóvíz meg húszféle más ördögi szer, hogy fortyogjon az agyam kondérjában, mint a varázsital, amelyik fölidézi a sátánt a boszorkányüstben. Saját kezűleg add nekem a flaskát, öreg Eretnekégető... és hűvös legyen ám... nekem nem ízlik a megégetett vén püspökök máglyáján forralt bor. Vagy maradj csak, legyen király Leicesterből, ha már az kell neki... jó... és Varney, a csatlós Varney, pedig nagyvezír... persze, pompás!... és belőlem mi legyen?... hát császár... Lambourne császár!... Utánanézek majd annak a válogatott szépségnek is, akit befalaztak itt a titkos gyönyörűségeikre... még ma este ő fogja megtölteni a boroskupámat, és föltenni a hálósipkámat. Mit kezdhet egy fickó két asszonnyal, ha százszor gróf is?... Erre felelj nekem, Tony fiacskám, te vén, kárhozott, képmutató kutya, akit Isten kihúzott az idvezültek névsorából, de megvert azzal, hogy folytonosan visszakívánkozzál bele... Te vén püspökégető, istenkáromló fanatikus, felelj nekem erre.
- Markolatig merítem belé a tőrömet - morogta Foster, dühtől remegve.
- Az ég szerelmére, csak semmi erőszak! - szólt közbe az asztrológus. - Azt kivizsgálják... Tessék, derék Lambourne, iszol velem a nemes Leicester gróf és Richard Varney úr egészségére?
- Iszom, drágalátos Albummazarom... iszom, hű patkányméregárusom... meg is csókolnálak, derék bűnöse a Lex Iuliá-nak[129] (mint Leydenben mondták), ha nem bűzlenél oly átkozottul a kéntől meg más pokoli patikaszertől... Akkor tehát... Varneyra és Leicesterre!... e két szárnyaló szellemre... és a sok-sok homálykereső, csúszómászó, magasröptű, gonosz, nagyravágyó semmirekellőre... jó, többet nem mondok, de kifenem a tőrömet annak a szegycsontján, aki nem iszik velem.! Szóval, uraim...
Ezzel Lambourne fölhajtotta a kupát, amit az asztrológustól kapott, de abban nem bor volt, hanem valami különlegesen párolt szesz és tinktúra. Torkán akadt a káromkodás, elejtette az üres kupát, és kardjához nyúlt, de kihúzni már nem tudta, megtántorodott, és dermedten, aléltan az inas karjába zuhant, aki elvonszolta a szobájába és lefektette.
Az általános zűrzavarban Janet észrevétlenül visszasurrant úrnője szobájába, remegett, mint a nyárfalevél, de elhatározta, hogy titokban tartja a grófné előtt szörnyű sejtelmeit, melyek Lambourne részeg locsogása nyomán óhatatlanul feltámadtak a lelkében. Félelmei azonban, bár nem öltöttek alakot, összecsengtek a házaló tanácsával, ezért helyeselte, hogy úrnője szedni akarja az általa ajánlott orvosságot, melyről egyébként valószínűleg lebeszélte volna. Nem kerülték el a kikotyogott hírek Wayland figyelmét sem, aki sokkal jobban eligazodott rajtuk. Mély részvét szállta meg a bájos teremtés, a grófné iránt, akit először boldog családi körben pillantott meg, most pedig úgy kellett látnia, mint a legsötétebb haramiák fondorlatainak prédáját. Fölháborodását erősen szította gazdájának hangja is, aki iránt egyformán érzett szenvedélyes gyűlöletet és félelmet. Ugyanakkor büszke volt saját tudományára és leleményére, s bár veszedelmes feladatnak ígérkezett, aznap este megérlelődött benne az elhatározás, hogy végére jár a rejtélynek, és tesz valamit a szerencsétlen hölgyért, ha még lehetséges. Lambourne némely elejtett szava nyomán Waylandben most támadt föl először a kétely, hogy Varney teljesen saját szakállára cselekedett-e, amikor körülhízelegte és elnyerte a szívét e gyönyörű teremtésnek. A fáma azt tartotta a buzgó csatlósról, hogy segítségére volt urának korábbi szerelmi kalandjaiban; és Wayland kovácsnak felötlött, hogy talán maga Leicester a fő érdekelt ebben az ügyben. A hölgynek a gróffal kötött házasságát nem gyaníthatta, de az Amy Robsart kisasszony rangjabéli hölggyel való futó kaland fölfedezése oly nagy horderejű titok volt, ami súlyosan érinthette a kegyenc befolyását Erzsébet fölött. "Ha pedig maga Leicester habozna is, hogy elég furcsa módon fojtsa el az efféle mendemondát - tűnődött magában -, vannak olyanok körülötte, akik megtennék neki e szívességet, s anélkül, hogy jóváhagyására várnának. Ha beleártom magam ebbe az ügybe, csak olyan álöltözetben tehetem, amilyenben régi gazdám kotyvasztja a sátán mannáját, azaz szoros álarcban. Holnap tehát otthagyom Giles Goslingot, s oly gyakran fogom váltogatni útjaimat és lakóhelyemet, mint az űzött róka. Szeretném látni még egyszer ezt a kis puritánt is. Túl bájosnak és értelmesnek látszik ahhoz, hogy ilyen gazfickótól származzék, mint ez az Eretnekégető Anthony."
Giles Gosling inkább örömmel fogadta Wayland búcsúzkodását, mintsem neheztelt érte. A derék kocsmáros annyi veszedelmet sejtett a vállalkozásban, mely Leicester gróf kegyencének útját keresztezi, hogy bátorsága kis híján elhagyta a feladat közben, és igen megörült, mikor felcsillant a lehetőség, hogy leveszik válláról; ennek ellenére hangsúlyozta jó szándékát, hogy szükség esetén készséggel tesz meg bármit Tressilian úrnak vagy küldöttének, ami összefér kocsmárosi mivoltával.
HUSZONEGYEDIK FEJEZET
S a tervemet se sarkantyúzza más,
Mint a becsvágy, amely túl nagyot ugrik
S átbukik a nyergen.
(Macbeth. Szabó Lőrinc ford.)
A közelgő kenilworthi ünnepségek nagyszerűségének híre most már szájról szájra járt Angliában, és a rendezők mindent beszereztek odahaza vagy külhonból, ami csak fokozhatta az Erzsébet számára készített fogadás fényét és pompáját legkitüntetettebb kegyencének házában. Eközben Leicester napról napra emelkedni látszott a királynő kegyében. Állandóan mellette ült a tanácsban; ő volt, akit szívesen hallgatott az udvari kikapcsolódás pillanataiban; akit kitüntetett még a bizalmas meghittség jeleivel is; mindenki fölnézett rá, aki valamit remélt az udvarnál, külországi miniszterek neki udvaroltak uralkodóik elismerésének leghízelgőbb kifejezésével; úgy tűnt, hogy alter ego-ja[130] a fenséges Erzsébetnek, aki a közhiedelem szerint már csak az időt és az alkalmat fontolgatja, hogy a házasság révén megossza vele uralkodói hatalmát.
A szerencse eme túláradása közepette, a sorsnak s a királynői jóindulatnak e kegyeltje valószínűleg a legboldogtalanabb ember volt a birodalomban, mely lábainál hevert. A Tündérkirály hatalmával bírt barátai és alárendeltjei fölött, és sok olyasmit látott, amit ők nem láthattak. Olvasott úrnőjének lelkében; szeszélyeinek és nemesebb tulajdonságainak aprólékos és alapos ismerete, párosulva saját magasrendű szellemi képességeivel és kiváló külső tulajdonságaival - ezek emelték őt magasra a királynő kegyében; és épp ez a tudás, Erzsébet kedélyének ismerete töltötte el minduntalan félelemmel valami váratlan és megsemmisítő kegyvesztéstől. Leicester hasonlatos volt a kormányoshoz, akinek van térképe, mely megmutatja hajóútjának valamennyi rejtett titkát, ám oly sok zátonyt, törőhullámot és sziklaszirtet jelez, hogy a szorongó hajós szeme aligha nyer többet általa, mint azt a meggyőződést, hogy csak csodával határos módon menekülhet.
Tény, hogy Erzsébet királynő jellemében furcsán keveredett a legélesebb férfias ész azon gyengeségekkel, melyeket főleg a női nem sajátjának tartanak. Alattvalói sokat nyertek erényeivel, melyek messze fölülmúlták gyengeségeit; udvaroncainak és a hozzá közelállóknak azonban gyakran el kellett viselniük szeszélyének váratlan és zavarba ejtő váltakozásait, egy olyan kedély kitöréseit, melyet olykor féltékeny és zsarnoki indulatok kormányoztak. Valóságos dajkája volt népének, de ugyanakkor VIII. Henrik igazi leánya is; és jóllehet a korai szenvedések és a kiváló neveltetés megszelídítették és módosították a "keménykezű király" örökölt vérmérsékletét, teljesen mégsem tudták eltüntetni. "Hangulata - mondta róla szellemes keresztfia, Sir John Harrington,[131] aki tapasztalta mind a mosolyokat, mind a szemvillanásokat, melyeket leír - gyakorta olyan volt, akár az enyhe fuvallat, mely nyári hajnalon nyugotról kél... édes és üdítő vala minden környezetének. Beszédje minden szívet meglágyított. Máskor ellenben úgy el tudott változni, ha az engedelmességet hiányolta, hogy nem hagyott kétséget afelől, kinek a lánya. A mosolya sugárzó nap volt, amiben mindenki szívesen sütkérezett, hacsak tehette; majd megint vihar kerekedett egy váratlan borulatból, és csapkodtak a villámok félelmetesen, mindenkire egyaránt."[132]
Ez a változékony kedély, mint Leicester jól tudta, főleg azokat fenyegette, akik megkülönböztetetten részesültek a királynő kegyéből és akik inkább személyes elismerésétől függtek, mint nélkülözhetetlen szolgálatuktól, amit a tanácsnak vagy a koronának tehettek. A kegy, melyben Burleigh vagy Walsingham állt, ha jóval kevésbé látványos volt is, mint ami őt emelte magasra, Leicester jól tudta, Erzsébet szilárd értékítéletén és nem elfogultságán alapult; és ennélfogva ment volt a változás és romlás szellemétől, mely szükségképpen benne rejlik az olyan dicsőségben, ami személyes értékekből s női vonzalomból fakad. Ezeket a nagy és bölcs államférfiakat a királynő csupán abból ítélte meg, milyen lépéseket javasolnak, és milyen okokkal támasztják alá véleményüket a tanácsban; míg Leicester hajójának sorsát a szeszély és a hangulat ama könnyed és változékony szellői irányították, melyek keresztezik vagy támogatják egy szerelmes előrejutását úrnője kegyében, méghozzá olyan úrnőében, aki minduntalan attól félt, hogy megfeledkezik a királynő méltóságáról, vagy csorbítja tekintélyét, míg az asszonyi szív kedvteléseinek hódol. A nehézségekkel, melyek körülvették hatalmát, e "megtartani s letenni egyaránt túl nagy" hatalmat, Leicester teljesen tisztában volt; és amikor aggódva kereste a módot, mellyel fenntarthatná magát ingatag helyzetében, s ha néha megfordult fejében a nyugodt távozás gondolata is, egyikre sem látott sok reményt. Ilyenkor eszébe jutott titkos házassága, és mindaz, ami ennek következménye lehet; s keserű harag támadt fel benne önmaga, ha ugyan nem balsorsú grófnéja ellen, mert minden bajt csakis ezen elsietett lépésnek tulajdonított, melyre egykor (most már meggondolatlan szenvedélynek nevezett) szerelmi lázában szánta el magát, s csakis ebben látta az okot, hogy befolyását lehetetlen szilárd alapra építenie, s ugyanakkor közvetlenül fenyegeti a gyors bukás veszedelme.
"Az emberek azt mondják - tűnődött e szorongó s bűnbánó pillanatokban -, hogy nőül vehetném Erzsébetet, s Anglia királya lehetnék. Minden jel erre mutat. Balladákat énekelnek a frigyről, s a csőcselék a sapkáját hajigálja... Megpendítették az iskolákban... suttogják a fogadóteremben... helyeslik a szószékről... imádkoznak érte a külországi kálvinista templomokban... idehaza pedig magában a tanácsban beszélnek róla az államférfiak... Úrnőm nem utasította vissza ezeket a merész célozgatásokat sem kemény szóval, sem nehezteléssel, sem pirongatással, de még azzal a szokásos női fogadkozással se nagyon, hogy szűz hercegnőként fog élni és halni... Szavai nyájasabbak, mint valaha, bár tudja, hogy milyen mendemondák keringenek... cselekedetei kegyesebbek... pillantásai gyengédebbek... úgy látszik, semmi se hiányzik ahhoz, hogy Anglia királya legyek, és felülemelkedjek az udvari kegy viszontagságain, csak az, hogy kinyújtsam a kezem, és elvegyem a koronát, mely a földkerekség szeme fénye! De mikor a legbátrabban nyújtanám ki érte a kezem, lehúzza egy titkos és feloldhatatlan kötelék béklyója... És itt vannak Amy levelei - mondta rosszkedvű mozdulattal fölragadva őket -, melyekkel üldöz, hogy ismerjem el őt nyíltan... adjam meg neki és magamnak, ami minket megillet... és nem is tudom, még mi mindent akarna. Úgy érzem, máris többet tettem, mint ami rangomhoz illene. És úgy beszél, mintha Erzsébet ujjongva fogadná majd a hírt, akár egy anya, aki szépreményű fia boldog nászáról értesül!... Épp ő, édeslánya annak a Henrik királynak, aki sose kímélte dühében a férfit, s vágyában a nőt... ha úrnőm rájönne, hogy orránál fogva vezették, megjátszott szenvedéllyel már-már oda juttatták, hogy bevallja szerelmét egy alattvalójának, akiről kiderül, hogy nős férfi!... Erzsébet, ha megtudná, hogy úgy szórakoztak vele, ahogy egy jóvérű udvaronc holmi falusi fehércseléddel szokott enyelegni... Majd meglátnánk akkor saját romlásunkra furens quid faemina!"[133]
Leicester ilyenkor szünetet tartott tűnődésében, majd Varneyt hívatta, akinek a tanácsáért mostanság gyakrabban folyamodott, mint valaha, mert a gróf emlékezett erős ellenkezésére, mellyel a titkos frigy gondolatát fogadta. Eszmecseréjük rendesen abba torkollott, hogy aggályosan latolgatták, miképp s mi módon kellene bemutatni a grófnét Kenilworthben. E megbeszélések pedig egy idő óta folyton azzal az eredménnyel jártak, hogy napról napra halogatták a látogatást. De végül is elhatározásra kellett jutni.
- Erzsébet bosszús lesz, ha nélkülöznie kell Amyt - mondta a gróf -; valami gyanú fészkelte be magát az elméjébe, mint aggodalmaim súgják, vagy Sussex, esetleg más titkos ellenség emlékezteti mindig Tressilian panaszára, nem tudom; de bármennyire kitüntet is kegyével, közben gyakran visszatér Amy Robsart történetére. Azt hiszem, Amy a kerékkötő a szekeremen, akit balsorsom vetett oda, hogy megzavarja és tönkretegye diadalomat, még amikor a legfentebb tündököl is. Mutasd hát a terved, Varney, mellyel meg tudod oldani e kibogozhatatlan csomót. Én már minden lehető akadályt az útjába gördítettem ennek az átkozott mulatságnak, amit a tisztesség határát súrolva csak kitalálhattam, de a mai beszélgetés lehetetlenné teszi a további halogatást. Kedvesen, ám ellentmondást nem tűrően azt mondta: "Nem adunk több időt az előkészületekre, lordom, nehogy teljesen eltékozolja a vagyonát. Szombaton, július 9-én lordságodnál leszünk Kenilworthben... Arra kérjük, ne felejtse ki egyik meghívott vendégünket és kérvényezőnket sem, kivált ezt a kis ledér Amy Robsartot. Látni kívánjuk azt a nőt, aki elébe helyezte ama költői férfiúnak, Tressilian úrnak, a lordságod emberét, Richard Varneyt." Nos, Varney, mozgasd meg a fantáziádat, melynek leleménye oly sokszor kirántott már minket a csávából; mert úgy igaz, ahogy a nevem Dudley, hogy a horoszkópomban fenyegető veszedelem sűrűsödik körülöttem.
- Asszonyomat semmi szín alatt nem lehetne rábírni, hogy egy rövid időre elviselje azt a titkos állapotot, amit a körülmények kényszerítenek reá? - kérdezte Varney némi habozás után.
- Mit, te bitang?! Hogy grófném nevezze magát a te nejednek!... Ez sem az én méltóságommal, sem az övével nem fér össze.
- Sajna, uram - felelte Varney -, pedig Erzsébet mégis így tud róla, és e tudomásának ellentmondani annyi, mint föltárni mindent.
- Találj ki valami mást, Varney - mondta a gróf erősen fölindulva -; ez az ötlet nem ér semmit... Ha én hajlanék is rá, ő akkor sem; mert közlöm veled, Varney, ha nem tudnád, hogy a trónusán ülő Erzsébetben nincs annyi büszkeség, mint ennek a devoni kisnemesnek a leányában. Sok mindenben enged, de ha úgy véli, hogy méltósága kerül veszélybe, szelleme és temperamentuma egyszerre éles lesz, akár a toledói penge, és oly gyorsan csap le, mint a villám.
- Ezt tapasztaltuk, uram, egyébként nem volnánk most ilyen helyzetben - mondta Varney. - De hogy mi mást ajánlhatnék, még nem tudom... Az a véleményem, hogy neki, aki jószerencséjével, mert lordságod neje lehet, kihívta a veszélyt, neki kell elhárítania is.
- Lehetetlen - mondta a gróf és legyintett -, tudom, hogy se könyörgésre, se parancsra nem volna hajlandó elviselni a nevedet egy órára sem.
- Akkor kissé nehéz lesz - felelte Varney szárazon, majd anélkül, hogy tovább tűnődött volna ezen az ötleten, hozzátette: - És ha helyettesítenénk valakivel? Efféle merész mutatványt megcsináltak már olyan éles szemű uralkodók udvarában is, mint Erzsébet királynő.
- Színtiszta őrültség, Varney - felelt a gróf -, a helyettes szembekerülne Tressiliannel, és a leleplezés menthetetlen volna.
- Tressiliant el lehetne távolítani az udvarból - mondta a sosem habozó Varney.
- És miképpen?
- Sokféleképpen - mondta Varney -, ahogyan egy államférfi a nagyságod helyzetében, uram, eltávolíthat a színről valakit, aki beleártja magát az ügyeibe, és veszedelmesen szembehelyezkedik érdekével.
- Ne beszélj nekem ilyen eljárásokról, Varney - intette le gyorsan a gróf -, melyek ráadásul mit sem érnének a jelen helyzetben. Sokan lesznek még az udvarban, akik ismerhetik Amyt; amellett Tressilian távolmaradása esetén tüstént odarendelnék atyját vagy valamelyik barátját. Erőltesd meg még egyszer a fantáziádat.
- Uram, nem tudom, mit mondjak - felelte Varney -, de ha magam volnék hasonló bonyodalomba keveredve, lóhalálban vágtatnék Cumnorba, és kényszeríteném a feleségemet, hogy egyezzen bele azokba az intézkedésekbe, melyeket saját biztonsága s az enyém megkövetel.
- Varney - mondta Leicester -, nem vehetem rá ilyesmire, ha nemes természete oly visszataszítónak találja, hogy részese legyen ennek a haditervnek... aljasul viszonoznám irántam való szerelmét.
- Nos, uram - mondta erre Varney -, lordságod bölcs és tiszteletre méltó férfiú, aki járatos a romantikus aggályosság olyan fentebb szempontjaiban, melyek tán léteznek még Árkádiában,[134] miként unokaöccse, Philip Sidney írja. Én a nagyságod alázatos szolgája vagyok... evilági ember, és csak annak örülök, hogy ennek a világnak és útjainak ismeretében vagyok oly tapasztalt, hogy lordságod eddig nem tartotta magához méltatlannak tapasztalataimat fölhasználni. Mármost szeretném tudni, vajon e szerencsétlen frigyben asszonyom-e a lekötelezett, avagy nagyságos uram, és kinek van több oka, hogy engedékenységet tanúsítson a másik iránt, és tekintetbe vegye a másik kívánságait, előnyeit s biztonságát?
- Kijelentem neked, Varney - mondta a gróf -, hogy mindent, mit módomban állt reáruházni, nemcsak megérdemelt, de ezerszeresen túlfizetett erényével és szépségével; mert sohasem szállt még nagyság oly teremtésre, akit a természet ennyire tisztelni s feldíszíteni valóvá alkotott volna, mint őt.
- Az jó, uram, hogy ennyire elégedett - felelte Varney szokott gúnyos mosolyával, amit patrónusa iránti tisztelete se tudott mindig elfojtani -; lesz még ideje rá, hogy zavartalanul élvezhesse egy ilyen nagyszerű és gyönyörű személy társaságát... mármint, amikor lejár a Towerben töltött fogságának ideje, mert hisz ez még a legenyhébb büntetés, ami kijár annak, aki megcsalja Tudor Erzsébet érzelmeit. Ennél jobb elbánásra, az a gyanúm, nem számít.
- Kaján ördög! - mondta Leicester. - Gúnyolódsz szerencsétlenségemen?... Hát intézd el, ahogy akarod.
- Ha komolyan gondolja, uram - felelte Varney -, azonnal föl kell kerekednie, és lóhalálában nyargalnia Cumnorba.
- Menj csak magad, Varney; téged az ördög megajándékozott azzal a fajta ékesszólással, mely a leggonoszabb ügy érdekében a leghatásosabb. Én magam fölött mondanám ki az ítéletet, ha ilyen csalásra kéne rávennem őt... Eredj, azt mondtam... Kérleljelek saját gyalázatomra?
- Nem, uram - felelte Varney -, de ha komolyan gondolja, hogy rám bízza ennek a fölöttébb szükséges feladatnak az elvégzését, adjon velem egy levelet meghatalmazás gyanánt, és bízza rám, hogy a levélben foglalt tanácsot a rendelkezésemre álló teljes erővel alátámaszthassam. S mivel csöppet sem kételkedem asszonyom lordságod iránti szerelméről, valamint hajlandóságáról, hogy megtegye, ami egyszerre szolgálja urának örömét s biztonságát, bizonyos vagyok benne, le fog ereszkedni, és elviseli néhány röpke napra egy ilyen alantas ember nevét, mint jómagam, kivált hogy e név nem kevésbé ősi, mint saját atyjának neve.
Leicester íróalkalmatosságokat keresett, és többször is belekezdett a grófnénak szóló levélbe, de utóbb mindet összetépte. Végre sikerült leírnia néhány zaklatott sort, amelyben könyörgött neki, hogy az életét s becsületét érintő okok miatt tegye meg, amit kérnek tőle, és néhány napig, a kenilworthi ünnepségek idején, viselje Varney nevét. Hozzáfűzte, hogy Varney közölni fogja az okokat, melyek elkerülhetetlenné tették e csalást, majd aláírva és lepecsételve a megbízólevelet, az asztalon át odahajította Varneynak, olyan mozdulattal, mely azt fejezte ki, hogy távozzék, amit tanácsadója nyomban felfogott és meg is fogadott.
Leicester kábultan ült, míg a patacsattogást meg nem hallotta, minthogy Varney átöltözéssel sem vesztegetve az időt, azonmód nyeregbe vetette magát, és egyetlen szolga kíséretében elindult Berkshire-be. A zajra a gróf fölugrott ültő helyéből, és az ablakhoz rohant azzal a hirtelen támadt szándékkal, hogy visszavonja a méltatlan megbízást attól, akiről azt szokta mondogatni: nincs benne más értékes tulajdonság, mint a gazdája iránti odaadás. De Varney már hallótávolon kívül járt - és a ragyogó csillagokkal teleszórt égbolt, melyet a kor a sors könyvének vélt, kitárulkozván Leicester előtt, amint kinyitotta az ablakot, elcsalta őt jobb s férfiasabb szándékától.
- Ott görögnek ők néma, ám rejtve ható útjukon - szólalt meg a gróf körültekintve -, fülünk föl nem foghatja hangjukat, ám annál inkább érezzük hatásaikat, melyek minden változásnál befolyásolják e gyarló földi planéta lakóit. Ha az asztrológusok nem hazudnak, ez most sorsom válságos pontja! Közel az óra, melytől óva intettek... de az az óra is, mely egyben reményekkel kecsegtet... Király... ez volt a szó... de hogyan?... A frigyben nyert korona... erre minden remény elveszett... hadd vesszen. A gazdag Németalföld kért fejedelmének, és ha Erzsébet hozzájárul, nekem nyújtaná a koronát. - És nem lehet-e ilyen igényem itthon is? Méghozzá York igénye, mely George Clarence-ről[135] a Huntingdon-házra szállt, és ha e hölgy nem lenne, egy ilyen trónkövetelő egész jó eséllyel indulhatna... Huntingdon pedig az én házamból való... De nem merülök bele jobban e mély titkokba. Megtartom egy darabig pályámat csendben és észrevétlenül, miként a föld alatti folyam... és eljön az idő, mikor majd előtörök erőmnek teljében, és félresöprök minden akadályt.
Mialatt Leicester ekképp bódította el lelkiismeretének nyugtalankodását, hogy hol a politikai szükségre apellálva keresett mentséget, hol a becsvágy szertelen ábrándjaiba vetette magát, ügynöke maga mögött hagyta a várost, és nagy iramban igyekezett Berkshire felé. Ő is vérmes reményeket táplált. Sikerült lord Leicestert eljuttatnia arra a pontra, amelyet kívánt: feltárta előtte keble legrejtettebb zugait és hölgyével való legbizalmasabb közlendőinek hordozójává tette meg őt. Előre látta, hogy urának eztán már nehéz lesz akár megválnia szolgálataitól, akár megtagadnia bármely indokolatlan kérését. És ha ez a gőgös kis hölgy, ahogy a grófnét hívta, eleget tesz férjeura kérésének, akkor Varney, az álférje, óhatatlanul olyan helyzetbe kerül vele, hogy senki se tudhatja, hol lehet majd vakmerőségének a határa, legalábbis addig, míg a rendkívüli körülmények segítségét kihasználva, diadalt nem arat, amire ördögi érzelmek keverékével gondolt, s valamennyi közt a korábbi megvetésért való bosszú volt a legnagyobb és uralkodó szenvedély. Aztán újra eszébe jutott a lehetőség, hogy a grófné teljesen hajlíthatatlan lesz, és makacsul megtagadja a rá kiosztott szerep eljátszását a kenilworthi színjátékban.
- Akkor Alascónak kell végeznie a kötelességét - vélekedett. - A betegségnek mentségül kell szolgálnia őfelsége számára, amiért nem fogadhatja Mrs. Varney hódolatát... bizony, és komoly, sorvasztó kór lehet még belőle, ha Erzsébet továbbra is olyan nyájas pillantásokat vet az én Leicester lordomra. Nem mondok le a reményről, hogy egy uralkodó kegyence legyek, mindenre el vagyok szánva, a legvégsőkre is, ha úgy hozza a szükség... Előre, jó lovam, előre... a becsvágy és a hatalom szédítő reménye, a kéj és a bosszú oly mélyre döfik fullánkjaikat keblembe, ahogy most sarkantyúmat véknyadba vágom... Rajta, jó lovam, rajta... az ördög hajt mindkettőnket.
HUSZONKETTEDIK FEJEZET
Grófom, szépségem megveted,
S inkább az udvarhölgyekét
Becsűlöd; mért kellett neked?
Otthon csodához volt elég.
Régi szerelmes hév ma már
Mátkádat látni nem repít,
Ha sorsa élet vagy halál,
Benned tüzet már úgyse szít.
(William Julius Mickle: Cumnor Hall)
Tanúnak hívhatnánk korunk vagy bármely más kor delnőit, hogy Leicester ifjú és bájos grófnéja, ifjúsága s szépsége mellett, rendelkezett két olyan tulajdonsággal, melyek biztosíthatták helyét a rangos és előkelő hölgyek sorában. Volt benne, mint a házalóval folytatott beszélgetésekor láttuk, bizonyos nagyvonalú hirtelenség, melynek sugallatára szívesen vásárolt össze fölösleges holmikat, pusztán azért az örömért, hogy haszontalan és tetszetős apróságokat szerezhet meg magának, ám e csecsebecsék azon nyomban meg is szűntek örömére szolgálni, mihelyt a birtokába kerültek; továbbá hajlamos volt mindennap tekintélyes időt eltölteni szépítkezéssel, noha öltözékének változó pompája csupán a puritán Janet félig-meddig gunyoros dicséretét vívhatta ki vagy a ragyogó szempár elégedett pillantását, mely saját diadalittas sugarait látta a tükörből visszaverődni.
Amy grófné igazság szerint csak azzal mentegethette volna e léha kedvteléseit, hogy a kor nevelése keveset vagy épp semmit sem adott a természettől fogva víg és a tanulástól idegenkedő kedélyeknek. Ha történetesen nem abban leli kedvét, hogy gyűjtögeti, és magára aggatja a hiú díszeket, akkor gobelint sző vagy hímez, míg munkájának termékei elárasztják Lidcote Hall falait és székeit; avagy Minerva foglalatosságát olykor egy hatalmas puding elkészítésével váltogatja, mikor Sir Hugh Robsart visszatér a vadaskertből. De Amyben nem volt természetes vonzalom sem a szövőszék, sem a hímzőtű, sem a szakácskönyv iránt. Anyját még csecsemőkorában elvesztette, apja semmiben sem mondott neki ellent, Tressilian pedig, az egyetlen közelálló, aki képes vagy hajlamos volt elméjének pallérozására, sokat ártott a maga befolyásának azzal, hogy nagyon is kapva kapott a nevelő szerepén, amitől az eleven, elkényeztetett, semmittevő leány némi félelemmel és nagy tisztelettel viseltetett ugyan iránta, de szinte egyáltalán nem azzal a gyengédebb érzelemmel, melyet Tressilian fölkelteni reménykedett és törekedett lelkében. Így azután a lány szíve tárva-nyitva állt, és képzeletét könnyűszerrel rabul ejtette Leicester nemes megjelenése, előkelő modora és nyájas hízelgése, még mielőtt kiderült volna róla, hogy a gazdagság és hatalom kápráztató kegyeltje.
Leicester eleinte sűrű cumnori látogatásai megbékéltették a grófnét a magánnyal és rejtőzéssel, melyre ítéltetett, midőn azonban egyre jobban ritkulni kezdtek a látogatások, és az űrt mentegetőző, nem is mindig meleg hangú és jobbára kurta levelek töltötték ki, elégedetlenség s gyanakvás fészkelte be magát a tündéri termekbe, melyeket a szerelem készített a szépségnek. Leicesternek küldözgetett válaszai túl nyersen közölték ezeket az érzéseket, és inkább természetesen, mint megfontoltan sürgették, hogy a gróf házasságuk nyilvános elismerésével emelje már ki az ismeretlen és elzárt lakóhelyről; miközben érveit felsorakoztatta, mindazzal az ügyességgel, amit csak ki tudott fejteni, leginkább a heves szenvedélyre bízta magát, mely unszolását áthatotta. Olykor odáig merészkedett, hogy szemrehányásokat is keverjen közéjük, és Leicester úgy vélte, erre már jó okkal panaszkodhat.
- Grófnévá tettem - mondta Varneynak -, arra igazán várhatna, hogy én döntsem el tetszésem szerint, mikor teheti fejére a koronát.
Amy grófné teljesen más megvilágításban látta a dolgot.
- Mi mutatja - tette fel a kérdést -, hogy valóban megvan a rangom és becsületem, ha ismeretlen rabként kell élnem társaság, észrevétel nélkül, és úgy sínylődnöm, mint valami kétes hírű vagy tisztességét vesztett nőszemélynek? Nem érdekel az a sok gyöngysor, amiknek a hajamba fűzésével folyton vesződsz, Janet. Mondhatom neked, Lidcote Hallban ha csak egy friss rózsabimbót tűztem a hajamba, jó atyám már odahívott magához, hogy közelebbről láthassa, a kedves öreg káplán mosolygott, Mumblazen úr pedig mondott valamit a címerek vörös rózsáiról; most meg csak ülök itt fölcicomázva, arannyal, ékszerrel, mint valami festett kép, és senki se látja a szépségemet, csak te, Janet. Ott még mellettem volt a szegény Tressilian is... de róla nem érdemes beszélni.
- Valóban nem, asszonyom - mondta okos komornája -; és igazán mondom, néha már azt szeretném, bár ne emlegetné oly gyakran vagy meggondolatlanul.
- Engem teljesen hasztalan figyelmeztetni, Janet - válaszolta a türelmetlen és javíthatatlan grófné -; szabadnak születtem, bár mostanság úgy be vagyok dutyizva, hogy jobban hasonlítok valami érdekes külföldi fogolyhoz, mint egy angol nemes feleségéhez. Örömmel tűrtem minden megpróbáltatást, amíg biztos voltam benne, hogy szeret; de most már nyelvem és szívem szabadságra vágyik; a lábamat megbéklyózhatják, ahogy tetszik, akkor is kimondom neked, Janet, hogy szeretem a férjemet... szeretni fogom utolsó leheletemig... nem tudnám nem szeretni, ha akarnám sem, vagy ha ő... ami, Isten a tudója, előfordulhat... nem szeretne már. De azt is kimondom, méghozzá hangosan, hogy boldogabb lettem volna, mint most vagyok, ha ott maradok Lidcote Hallban, még ha feleségül is kellett volna mennem szegény Tressilianhez, és elviselném a bús képét meg a tudománnyal teli fejét, ami sosem érdekelt. Azt mondogatta, ha olvasnám a kedvenc könyveit, eljönne még az idő, amikor hasznukat láthatom... azt hiszem, most eljött.
- Vettem kegyednek néhány könyvet, asszonyom - mondta Janet -, egy sánta embertől, aki a piactéren árulta őket... és elég kihívóan nézegetett rám, mondhatom.
- Hadd lássam, Janet - felelte a grófné -; de remélem, nem a puritán ízlésed szerint válogattad őket... Hát ez meg mi, legerényesebb kisasszonyom?... Koppantó az arany gyertyatartóhoz... Egynémely mirrha és izsóp az beteg léleknek tisztulására... Egy korty víz az Baca völgyéből... Rókák és Tűzcsóvák... Miféle olvasmány ez, leányzó?
- De, asszonyom - felelte Janet -, tán csak helyes és illendő volt, hogy a kegyelmet ladységed útjába helyeztem; de ha egyiket sem kívánja, vannak színdarabos könyvek és verseskönyvek is, azt hiszem.
A grófné hanyagul folytatta vizsgálódását, és olyan ritka köteteket lapozott át, melyekkel ma húsz antikvárius is megcsinálhatná a szerencséjét. Itt volt Az Főzésnek könyve, kinyomtatta Richard Lant és Skelton művei[136] nemkülönben Az Emberek Múlatsága és Az Tudás vára stb. Ám a grófné szíve e másfajta gyönyörűségek felé sem hajlott, és örömmel kapta föl a fejét a kedvetlenül átlapozgatott pamfletekből, sietve söpörte le valamennyit a földre, mikor az udvarról fölhangzó gyors lódobogás az ablakhoz vonta: - Leicester jött! - kiáltotta. - Nemes grófom!... Dudleym van itt!... Lova patájának minden dobbanása mennyei muzsika fülemnek!
Kisvártatva sürgés-forgás támadt a házban, majd belépett a szobába Foster, és lesütött szemmel, szokásos mogorva modorában jelentette:
- Richard Varney úr érkezett nagyságos uramtól, egész éjjel lovagolt, s azonnal beszélni óhajt őladységével.
- Varney? - mondta a csalódott grófné. - És beszélni óhajt velem?... Pfuj!... De hírt hoz Leicestertől... úgyhogy bocsássa be azonnal.
Varney belépett az öltözőszobába, ahol a grófné természetes szépsége teljében fogadta, fölcicomázva mindazzal az ékességgel, amit Janet művészete, s egy drága, ízléses háziköntös nyújthatott. Ruházatának legszebb dísze azonban a dús és súlyos, világosbarna hajzuhatag volt, mely pazar bőségben folyta körül hattyúéhoz hasonlatos nyakát, és omlott a feszült várakozástól hullámzó keblére, izgatott, vöröses árnyalatot adva egész arcának.
Varney abban a ruhában lépett a szobába, melyben aznap reggel ura mellett állt az udvarban, s a ruha pompája különös ellentétben állt ziláltságával, mely a sötét éjben, rossz utakon, vad hajszában megtett nyaktörő vágtának volt a következménye. Szemében szorongó, űzött kifejezés vibrált, mint aki olyan hírrel jön, amelynek fogadtatásáról kételyei vannak, bár tudja, hogy hírét mégis közölnie kell. A grófné aggódó szeme tüstént észrevette arcán az ijedtséget, és felkiáltott:
- Kegyelmed hírt hozott nemes uramról, Varney úr... jóságos ég! Tán beteg?
- Nem, asszonyom, hála Istennek! - mondta Varney. - Nyugodjon meg, és engedje kifújnom magam, mielőtt közölném híreimet.
- Nem fújhatja ki magát, uram - felelte a hölgy türelmetlenül -; ismerem a színészi képességeit. Ha bírta szusszal, hogy eljusson idáig, bírja még egy kicsit, amíg előadja a mondanivalóját, legalábbis röviden és velősen.
- Asszonyom - válaszolta Varney -, nem vagyunk egyedül, uram üzenete viszont csak ladységednek szól.
- Hagyjanak magunkra, Foster úr és Janet - mondta a hölgy -; de maradjanak a szomszéd szobában, hogy szólításomra bármikor megjelenhessenek.
Foster és leánya Lady Leicester parancsára átmentek a szomszéd terembe, mely a szieszta-szoba volt. A hálószoba ajtaját ezután a bentlevők gondosan becsukták, és kulcsra zárták, apa és leánya pedig az aggódó figyelem tartásába merevedett, az előbbi komor, gyanakvó képpel és lesütött szemmel, Janet karba font kézzel, miközben figyelme ingadozni látszott, mert nem tudta egészen lekötni sem ama vágya, hogy megtudja úrnője sorsának további alakulását, sem a buzgó imádság, melyet oltalmáért rebegett. Anthony Foster mintha maga is sejtette volna, milyen gondolatok futnak át leánya agyán, mert odament hozzá, aggodalmasan megfogta a kezét, és így szólt:
- Jól van... imádkozz csak, Janet, imádkozzál... mindannyiunknak szüksége van az imára, egyeseknek pedig különösen. Imádkozzál, Janet - magam is imádkoznék, de nekem figyelnem kell, mi folyik ott benn... gonosz dolgok vannak készülőben, egyetlenem... gonosz dolgok lappanganak itt. Isten bocsássa meg vétkeinket, de Varney hirtelen s különös érkezése nem sok jót ígér nekünk.
Janet még sohasem érte meg, hogy apja ilyesmire felhívta volna a figyelmét, vagy akár engedte volna, hogy a titokzatos háztartásban történő sötét dolgokkal foglalkozzék, és most, hogy ezt tette, beszéde, Janet maga sem tudta, miért, de úgy hangzott a fülének, mint a kuvikhuhogás, mely egy szörnyű és fájdalmas eseményt kiált világgá. Félelemmel eltelve fordította tekintetét az ajtó felé, mintha iszonyú hangokra vagy valami borzasztó látványra számítana.
De minden néma volt, akár a sír, és azoknak a hangja, akik a belső szobában voltak, ha beszéltek egyáltalán, gondosan le volt tompítva olyan halkra, ami már nem hallatszott ki a másik szobába. De egyszerre csak gyors, fojtott és heves szóváltás ütötte meg a fülüket, majd rögtön ezután felcsattant a grófné hangja oly magasan, amilyenre csak a felháborodás emelhette:
- Nyissa ki az ajtót, parancsolom!... Nyissa ki az ajtót... Nem hallgatom tovább! - kiáltotta, szenvedélyes kitörésével elnyomván Varney fojtott mormogását, mely a grófné kiáltásai közben hallatszott. - Micsoda! El innét! - folytatta, és szavait sikolyokkal kísérte. - Janet, verd föl a házat!... Foster, törd be az ajtót... áruló karmaiba kerültem!... Fejszére, dorongra, Foster úr... jótállok mindenért!
- Nem lesz rá szükség, asszonyom - hallatszott ezúttal tisztán Varney hangja. - Ha mindenki előtt szellőztetni óhajtja uram fontos ügyeit, én nem állok útjába.
A kulcs megnyikordult a zárban, föltárult az ajtó, mire Janet és apja rémülten berohant, hogy megtudja a sikoltozás okát.
Mikor a szobába léptek, Varney az ajtónál állt, és fogait csikorgatta oly kifejezéssel, melyben düh, szégyen és félelem kavargott. A grófné a szoba közepén állt, mint valami ifjú jósnő, prófétai önkívületben. Szép homlokán kidagadtak a kék erek a heves szónoklattal járó erőfeszítéstől; orcája és nyaka vérpirosan lángolt; szeme egy börtönbe zárt sasé, mely vörös villámokat szór ellenségeire, kiket karmaival nem érhet el. Ha a gráciák valamelyikét egy fúria[137] szállja meg, annak az arcán sem tündökölt volna ilyen szépség s mellette ennyi gyűlölet, megvetés, dac és felháborodás. A mozdulat és a tartás ugyanazt sugározta, mint a hang és a tekintet, s együttesen olyan látványt nyújtottak, mely szép és félelmes volt egyszersmind; elmondhatatlan fenséget éreztetett a szenvedély ereje, amint Amy grófné bájával egyesült. Janet, mihelyt az ajtó felnyílt, úrnője mellett termett; Anthony Foster jóval lassabban, mégis tőle szokatlan sietséggel Richard Varneyhoz igyekezett.
- Az Úr nevére, mi baja ladységednek? - kérdezte Janet.
- A sátán nevére, mit tettél vele? - kérdezte Foster a barátjától.
- Ki, én?... Semmit - felelte Varney, de lehorgasztott fővel és mogorva hangon -, semmit, csupán közöltem vele urának parancsát, s ha a hölgy nem óhajtja teljesíteni, bizonyára jobban tudja, miként válaszoljon rá, mint én megkísérelhetném.
- Elég legyen... az égre, Janet - mondta a grófné -, szemérmetlenül hazudik a gaz áruló. Kénytelen hazudni, mert nemes uram becstelenségéről beszél... és kétszeresen kénytelen hazudni, mert saját céljai elérésén mesterkedik, melyek éppoly förtelmesek, mint amilyen elérhetetlenek.
- Félreértett, asszonyom - mondta Varney duzzogó alázattal és mentegetőzve -; hagyjuk ezt a dolgot, míg szenvedélye le nem csillapodik, később majd mindent megmagyarázok.
- Erre nem lesz alkalmad - felelte a grófné. - Nézz rá, Janet. Szépen van öltözve, úri külseje van, és idejött nekem, hogy elhitesse velem, uram azt szeretné... sőt, mi több, törvényes férjem azt parancsolja, hogy menjek el vele Kenilworthbe, és a királynő meg a nemesek előtt, hites férjem jelenlétében ismerjem el őt... őt itt... ezt a köpenykefélő, cipőtisztító sehonnait... őt, uram lakáját, hites férjemnek és törvényes uramnak; tanúskodjak magam ellen... nagy Isten!... mikor épp hogy érvényesíteni akarom jogaimat és rangomat, most adjak oly eszközt elleneim kezébe, mely gyökerestül kiforgatná jogos igényemet, és megsemmisítené a reményt, hogy valaha is az angol nemesség tiszteletre méltó asszonyai közé soroljanak!
- Hallod őt, Foster, és kegyed is hallja ifjú leányzó ezt a hölgyet - felelte Varney, kihasználva a pillanatnyi szünetet, amit a grófné vádbeszédében tartott, inkább a szuszból, mintsem az érvből kifogyva. - Hallották, hogy felindultságában is csupán azt az eljárást veti szememre, mit jó urunk, bizonyos dolgokat eltitkolandó, javasol abban a levélben, melyet most a kezében tart.
Foster itt megpróbált közbelépni a tekintély képében, mely, úgy vélte, illik a rábízott szerephez:
- Nem, hölgyem, meg kell mondanom, kegyed túlságos elhamarkodottsággal cselekedett... Az ilyen csalás nem ítélhető meg súlyosan, ha erényes célból követik el; nemde Ábrahám atyánk is hasonlóképpen álcázta el Sárát húgának, midőn Egyiptomba alámentek.
- Igen, uram - felelt a grófné -, de Isten még választott népének ősatyját is megfeddte ezért a csalásért, méghozzá a pogány fáraó szájából. Szégyellje magát az olyan, aki csak azért olvassa a Szentírást, hogy utánozza azokat a dolgokat, melyek intésül s nem példaként vannak elibénk tárva!
- De Sára, ha megengedi, nem szegült szembe az ő ura akaratával - folytatta Foster -, hanem úgy tett, ahogy Ábrahám parancsolta volt, s húgának mondta magát, hogy férjének jól legyen dolga miatta, s hogy élhessen az ő szépsége miatt.
- Nos, Isten bocsássa meg gyarló haragomat - felelte a grófné -, de te éppoly vakmerő képmutató vagy, mint amilyen pimasz csaló amaz ott! Sose fogom elhinni, hogy a nemes Dudley támogatott ilyen ocsmány, ilyen aljas tervet. Íme, így taposom össze szégyenét, ha valóban az, és így pusztítom el az emlékét is mindörökre!
Ezzel darabokra tépte Leicester levelét, és úgy tiport rá végsőkig feszült türelmetlenséggel, mintha az apró foszlányokat is meg akarná semmisíteni, amivé a levelet szakította.
- Legyenek tanúim - mondta Varney, nyugalmat erőltetve magára -; összetépte uram levelét, hogy most már az én gondom legyen a gróf úr tervének végrehajtása; és jóllehet e terv csak bajt s veszedelmet hozna rám, a hölgy az én számlámra írná, mintha nekem bárminő részem lett volna benne.
- Hazudsz, áruló nyomorult! - kiáltotta a grófné Janet minden erőfeszítése ellenére, mellyel elhallgattatni igyekezett, attól a szomorú előérzettől vezetve, hogy heveskedése csak önmaga ellen szolgáltathat fegyvert. - Eressz, Janet... Ha utolsó szavam lenne, amit kimondhatok, akkor is azt mondanám, hazudik... saját nyomorult céljait követte; és jobban is kiteregette volna őket, ha szenvedélyem hagyta volna, hogy megőrizzem némaságomat, mely először fölbátorította aljas tervei előadására.
- Asszonyom - mondta Varney, akinek minden arcátlansága ellenére is be kellett látnia, hogy vereséget szenvedett -, könyörgöm, higgye el, hogy téved.
- Előbb hiszem a fényt sötétségnek - felelte a fölgerjedt grófné. - Vagy ittam tán a feledés vizéből? Ne emlékeznék régmúlt esetekre, melyek ha Leicester tudomására jutnak, az akasztófára léptettek volna elő téged, nem pedig urad megtisztelő bizalmába?... Lennék bár férfi, csak öt percre! Elég volna ahhoz, hogy ilyen gyáva kutyát, mint te, gazsága bevallására kényszerítsek. De eredj... tűnj a szemem elől!... Mondd meg gazdádnak, ha egyszer majd a hitványság útját választom, amihez az ilyen botrányos álságok, mint amire most rá akartál beszélni az ő nevében, szükségképpen elvezetnek, én méltó vetélytársat fogok küldeni hozzá. Nem holmi aljas lakájt választok helyette, akinek különös szerencséje van, ha megkapja ajándékba gazdája utolsó ruháját, mielőtt teljesen elnyüvődne, és aki csak arra alkalmas, hogy elcsábítson egy külvárosi cselédet, mikor a gazdája új rózsákkal díszített ócska papucsában tündököl. Menj, eredj, fickó... úgy megvetlek, hogy restellem, amiért felmérgelődtem rád.
Varney a düh néma kifejezésével távozott, nyomában Fosterrel, kinek természettől fogva lassú felfogóképességét teljesen megbénította a felháborodás eme heves és bőséges áradása, amit először hallott előtörni egy olyan valaki ajkáról, aki eddig túl bágyadtnak és finomnak látszott ahhoz, hogy egyetlen haragos gondolatot is melengessen magában, vagy egy féktelen szót kiejtsen. Foster ezért mindenhová követte Varneyt, és üldözte kérdéseivel, melyekre amaz nem válaszolt, míg át nem értek a négyszögletes belső udvar túloldalára, az egykori könyvtárba, mellyel az olvasó már megismerkedett. Itt szembefordult kitartó követőjével, és így válaszolt neki tűrhetően higgadt hangon:
- Tony - mondta szokott gúnyos nevetésével -, nincs értelme tagadni. Az asszony és az ördög, akik, mint orákulumod, Holdforth tiszteletes bizonyára helybenhagyja, ketten csábították el kezdetben a férfit, e mai napon is erősebbnek bizonyultak józan eszemnél. Ez a kis sárkány oly csábos volt, és oly természetes arccal hallgatta nagy ravaszul, amint előadtam uram üzenetét, hogy hitemre, úgy véltem, szólhatok valami keveset saját nevemben is. Most azt hiszi, a markában tart, de csalatkozni fog... Hol van Alasco doktor?
- A műhelyében - felelte Foster -; most van az óra, mikor nem lehet beszélni vele. Várnunk kell, míg a nap túljut delelőjén, különben elrontjuk fontos... Azt mondtam, fontos?... Inkább úgy mondanám, félbeszakítjuk teológiai tanulmányait.
- Hogyne, az ördög teológiáját tanulmányozza - mondta Varney -, de ha nekem szükségem van rá, egyik óra éppen olyan jó, mint a másik. Vezess a sátán palotájába.
Így beszélt Varney, majd sietős, hangtalan léptekkel követte Fostert, aki mindenféle titkos és néhol meglehetősen romos folyosókon vezette át a szemközti épületszárnyba, ahol egy szuterénhelyiségben, melyet most a kémikus Alasco foglalt el, az egyik hajdani abingdoni apát, aki vonzódott az okkult tudományokhoz, szerzetének nagy megbotránkozására műhelyt rendezett be, és itt a kor más bolondjaihoz hasonlóan, e bolond pap is sok drága időt, valamint pénzt pazarolt a bűvös elixír föltalálására.
Anthony Foster megállt az ajtó előtt, ami belülről aggályosan be volt zárva, és ismét komolyan habozni látszott, megzavarja-e a bölcset ténykedésében. Varney azonban, aki kevésbé volt gátlásos, kopogással és kiáltozással fölverte a szoba lakóját, míg az végül lassan és vonakodva kinyitotta az ajtót. A kémikus szeme fátyolos volt a kemence vagy a lombik forróságától és kigőzölgésétől, ami fölé hajolva dolgozott; cellájának belseje a foglalkozásához tartozó különféle anyagok és sajátos szerszámok kusza összevisszaságát tárta föl. Az öregember mérges türelmetlenséggel mormogta:
- Mindig el kell szólítaniuk az égi dolgoktól a földiekhez?
- A pokoliakhoz - felelte Varney -, mert ez a te igazi elemed... Foster, szükségünk lesz rád a tanácskozásunkon.
Foster lassan besomfordált a szobába. Varney is belépett a nyomában, majd bezárta az ajtót, és megkezdődött a titkos tanács.
Ezalatt a grófné fel s alá járt a szobájában, bájos arcán szégyen és harag viaskodott.
- A gazember - mondta -, a hidegvérű, számító nyomorult!... De lelepleztem, Janet... hagytam, hogy a kígyó teljesen széttekeredjék előttem, és nyugodtan csússzon-másszon csupasz torzságában... Visszafojtottam haragomat, dacolva a veszéllyel, hogy megfúlok az erőfeszítéstől, míg bele nem láthattam a szíve legmélyébe, mely förtelmesebb, mint a pokol legsötétebb bugyra... És te, Leicester, lehetséges az, hogy te parancsoltad volna, akár csak egy pillanatra is megtagadnom a hozzád fűző hitvesi köteléket és törvényes jogot, vagy hogy te magad átruháztad volna másra?!... De lehetetlen... a gazember mindenben hazudott... Janet, én nem maradok itt tovább... félek tőle... félek apádtól... fáj ezt mondanom, Janet, de félek apádtól és leginkább ettől az undorító Varneytól. Elszököm Cumnorból.
- Ó, szegény asszonyom! Hová menekülne, vagy miképpen akar kiszökni e falak közül?
- Nem tudom, Janet - mondta a szerencsétlen ifjú hölgy, az ég felé fordítva tekintetét és kezét összekulcsolva -, nem tudom, hova menekülök vagy miképpen; de biztos vagyok benne, hogy Isten, akit eddig hűséggel szolgáltam, nem hagy el e szörnyű veszélyben, mert gonoszok kezébe kerültem.
- Ne higgye, drága asszonyom - mondta Janet -, apámnak morcos és szigorú a természete, és mindenképpen kitart fogadott hűsége mellett... de mégis...
Ebben a pillanatban belépett a szobába Anthony Foster, kezében üvegpohár és kis palack. Viselkedése egészen feltűnő volt, mert jóllehet a grófnéval szemben általában megtartotta a rangjának kijáró tiszteletet, mindeddig eltűrte, hogy kiütközzék belőle a durvaság, vagy talán képtelen volt elfojtani természetes kedélyének megrögzött mogorvaságát, amely, mint az ilyen szerencsétlen természetű embereknél általában, főleg azokkal szemben nyilvánult meg, akik fölött a körülmények folytán hatalmat nyertek. Most azonban mit sem mutatott tekintélyének e baljós tudatából, amit az előzékenység és tiszteletadás esetlen utánzatával szokott palástolni, ahogy a bérgyilkos rosszul szabott köpönyege alatt rejtegeti pisztolyait és tőrét. Mégis úgy tűnt, mintha mosolyában inkább félelem, mint bók volna, miközben unszolta a grófnét, hogy ízlelje meg a különleges szíverősítőt, ami majd rendbe hozza kedélyét az iménti felhevülés után, mintha valami távolabbi veszélyt latolgatott volna. A keze is remegett, a hangja elcsuklott, és egész magatartása annyi gyanúra adott okot, hogy leánya, Janet, miután néhány másodpercig meglepetve nézte, egyszerre csak vakmerő elhatározásra látszott jutni, fölszegte a fejét, elszánt, parancsoló tartást és kifejezést öltött magára, majd lassan atyja és úrnője közé ment, kivette az előbbi kezéből a tálcát, és halk, de határozott, kemény hangon így szólt:
- Atyám, majd én töltök nemes úrnőmnek, ha kívánja.
- Te, gyermekem? - kérdezte Foster hevesen és aggodalmasan -; nem, gyermekem... nem neked kell e szolgálatot megtenned.
- És szabadna kérdeznem, miért - mondta Janet -, ha a nemes hölgynek egyáltalán javára válik, hogy fogyasszon e pohárból?
- Miért, miért? - mondta az udvarnagy tétovázva, majd dühös kitörésre fakadt, a hiányzó indok pótlásának legegyszerűbb módját választva: - Hát azért, mert én azt mondtam, kedvesem, hogy nem neked kell!... Eredj az esti prédikációra.
- Márpedig, mivel remélem, hogy hallok még prédikációt - felelte Janet -, ma este nem megyek el, hacsak különb bizonyságot nem kapok arról, hogy úrnőm biztonságban van. Add ide azt a palackot, atyám - és elvette vonakodó kezéből, míg Foster úgy adta át, mintha letaglózta volna a lelkiismeret. - Most pedig, atyám - folytatta Janet -, ami úrnőmnek használ, az bennem sem tehet kárt. Atyám, egészségedre iszom.
Foster szó nélkül a lányára rontott, és kicsavarta kezéből a palackot; majd mintha zavarba jött volna e cselekedetétől, és teljességgel képtelen lenne eldönteni, mit csináljon, csak állt, kezében a palackkal, egyik lába elöl, a másik hátrább, és olyan pillantást lövellt leányára, melyben harag, félelem és a rábizonyult gazság bűntudata keveredett visszataszítóan.
- Ez aztán furcsa, atyám - mondta Janet egy pillanatra sem véve le róla a szemét, olyanformán, ahogy az elmebajosok gondozói szokták állítólag megfélemlíteni szerencsétlen betegeiket -, sem azt nem hagyod, hogy kiszolgáljam hölgyemet, sem azt, hogy magam igyak az egészségére?
A grófnét nem hagyta cserben a bátorsága e szörnyű jelenet alatt, melynek hordereje nem kevésbé volt nyilvánvaló attól, hogy nem is céloztak rá. Még vérmérsékletének szeszélyes hanyagságát is megőrizte, és jóllehet orcája elsápadt az első ijedelemtől, szeme nyugodt, sőt szinte megvető maradt.
- Ízlelje meg akkor maga e különleges szíverősítőt, Foster úr. Maga talán nem utasítja vissza, hogy igyon az egészségünkre, bár Janetnek megtiltotta... Igyon, kérem.
- Nem iszom - felelte Foster.
- És kinek készült akkor e becses ital, uram? - kérdezte a grófné.
- Az ördögnek, aki kotyvasztotta! - válaszolta Foster, azzal sarkon fordult, és kiment a szobából.
Janet úrnőjére nézett, arcán mélységes szégyen, döbbenet és bánat kifejezése ült.
- Ne sírj miattam, Janet - vigasztalta kedvesen a grófné.
- Nem, asszonyom - felelte komornája zokogástól elcsukló hangon -, nem kegyedért sírok, hanem magamért... ezért a szerencsétlen emberért. Akik megszégyenülnek felebarátaik előtt... akiket Isten is elítél, azoknak van okuk a gyászra... nem az ártatlanoknak!... Isten vele, asszonyom! - mondta, és sietve magára kapta kabátkáját, melyben el szokott menni hazulról.
- Elhagysz engem, Janet? - kérdezte úrnője. - Elhagysz ilyen gonosz órában?
- Elhagyni kegyedet, asszonyom! - kiáltotta Janet, és visszaszaladva ezernyi csókkal borította úrnője kezét. - Elhagyni kegyedet... engem hagyjon el a remény, ha ilyet teszek!... Nem, asszonyom; jól mondotta az imént, hogy Isten, akit szolgált, utat fog nyitni a szabadulására. Van egy mód a menekülésre; éjjel-nappal imádkoztam, hogy elmém megvilágosodjon, miként cselekedjem ama szerencsétlen ember iránti kötelességem s a másik kötelesség között, mellyel kegyednek tartozom. E fény most komoran s félelmesen fellobogott bennem, és nem csukhatom be az ajtót, amit Isten nyit ki... Ne kérdezzen többet... rövidesen visszajövök.
Ezzel beburkolózott kabátjába, s azt mondván az öregasszonynak, kivel a külső szobában találkozott, hogy vecsernyére megy, elhagyta a házat.
Eközben apja visszatért a műhelybe, ahol megkísérelt bűntettének cinkosai vártak rá.
- Hörpintett belőle a madárka? - kérdezte Varney egy félmosollyal, míg a csillagjós csak egy kérdő pillantást vetett a belépőre, de nem szólt egy szót sem.
- Nem, és az én kezemből nem is fog - felelte Foster -; azt akarnák, hogy leányom jelenlétében gyilkoljak?
- Hát nem megmondtam, te mogorva és mégis nyúlszívű gazfickó - támadt rá Varney -, hogy nem gyilkosságról van itt szó, aminek te hívod, ezzel a meredt képeddel és dadogó hangoddal? Nem megmondtam, hogy egy rövid gyengélkedés mindössze a célunk, olyan, amilyet egy nő merő furfangból is mímel, ha délben föl akarja venni a hálóruháját, vagy le akar dőlni egy karosszékbe, mikor a házimunkával kellene törődnie? Itt ez a bölcs, aki megesküszik neked a bölcsesség kastélyára, hogy ennyi az egész.
- Esküszöm - mondta Alasco -, hogy az elixír, ami abban a palackban van, nem fenyegeti az életét! Esküszöm arra a halhatatlan és elpusztíthatatlan aranyeszenciára, mely minden anyagot átjár a természetben, bárha titkos létére csak az jöhet rá, kinek Trismegistus[138] kiszolgáltatja a kabala kulcsát.
- Súlyos eskü - mondta Varney. - Foster, te rosszabb volnál, mint egy pogány, ha nem hinnéd el. Hidd el nekem továbbá, aki nem esküszöm másra, csak saját szavamra, hogy ha nem engedelmeskedel, semmi reményed, bizony egy fikarcnyi reményed sincs, hogy ebből a haszonbérletből örökváltságos bérleted lesz. Akkor aztán Alasco nem változtatja arannyá az ónedényeidet, nekem pedig, derék Anthony, továbbra is bérlőm maradsz.
- Nem tudom, urak - felelte Foster -, mire irányulnak terveik; de egy dologból nem engedek... mégpedig, ha törik, ha szakad, megőrzök valakit ezen a helyen, aki imádkozhat majd értem, ez pedig a leányom lesz. Gonoszul éltem, és a világ túl szigorú volt hozzám, de ő oly ártatlan, mint anyja ölén volt, és neki legalább része lesz abban a boldog városban, melynek falai színaranyból vannak, alapzata pedig drágakövekkel kirakva.
- Persze, Tony - mondta Varney -, ez aztán szíved szerint való paradicsom lenne... Vitassa meg vele a dolgot, doktor, én mindjárt itt leszek.
Ezzel fölállt, és a palackot magához véve az asztalról, elhagyta a szobát.
- Mondhatom neked, fiam - kezdte Alasco, amint Varney magukra hagyta őket -, hogy akármit beszél is ez a vakmerő és züllött alak a hatalmas tudományról, melyben az ég áldásával annyira előrehaladtam, hogy az élő tudósok egyikét sem nevezném mesteremnek vagy tanítómnak... azt mondom neked, bárhogy csúfolódik is ama kárhozott lélek az olyan dolgokon, melyek túl szentek ahhoz, hogysem evilági és gonosz gondolatoktól megszállott emberek fölfoghatnák, hidd el, hogy a város, melyet Szent János a keresztény apokalipszis[139] ama ragyogó látomásában megpillantott, az az új Jeruzsálem, melyből minden keresztény részesülni reménykedik, tipikusan a NAGY TITKOT vetíti előre, melynek révén a természet legbecsesebb és legtökéletesebb művei előbukkannak leghitványabb s legalávalóbb alkotásaiból, ugyanúgy, miként a könnyű tarka lepke, a nyári szellő legszebbik gyermeke a csúf gubó börtönéből tör elő.
- Holdforth tiszteletes úr sohasem beszélt erről az értelmezésről - felelte Foster kétkedve -; azonkívül pedig, Alasco doktor, a Szentírás azt mondja, hogy a szent város aranya és drágakövei korántsem azoknak az osztályrésze, akik gyalázatosságot művelnek, vagy hazugságot hordanak a szájukon.
- Helyes, fiam - mondta a doktor -, és minő következtetést vonsz le ebből?
- Hogy azoknak - mondta Foster -, akik mérget kevernek és titkon beadják valakinek, nem lehet részük ama kimondhatatlan gazdagságban.
- Különbséget kell tenned, fiam - felelte az alkimista -, a között, ami szükségképpen rossz, eszközében és céljában egyaránt, és a között, ami rossz ugyan, mégis képes arra, hogy a jót szolgálja. Ha egy ember halála árán közelebb jutunk a boldog korhoz, mikor minden, ami jó, kívánságunkra megtörténik, és minden, ami rossz, kívánságunkra eltűnik... midőn betegség, fájdalom és bánat az emberi bölcsesség engedelmes szolgái lesznek, és a bölcs egyetlen intésére elszállnak... mikor minden, mi manapság a legritkább s legpompásabb, elérhető lesz mindenkinek, aki hallgat a bölcsesség szavára... midőn a gyógyítás tudománya eltűnik, és feloldódik az egyetlen, univerzális gyógyszer ismeretében... midőn a bölcsek lesznek a föld uralkodóivá és a halál is meghátrál szigorú pillantásuk előtt... ha mindeme dolgok áldott beteljesülése siettethető azzal a csekélységgel, hogy egy gyarló földi testet, melyre amúgy is romlás vár, egy rövid idővel hamarabb adunk át a sírnak, mint a természet rendje szerint való volna, mit számít ekkora áldozat az ígért Ezredév jöttének siettetéséhez képest?
- Az ezredév a szentek uralma lesz - mondta Foster kissé bizonytalanul.
- Mondd inkább, hogy a bölcsek uralma, fiam - felelte Alasco -, vagy éppen magának a bölcsességnek az uralma.
- Megemlítettem a kérdést Holdforth tiszteletes úrnak a legutóbbi Evangélium-magyarázaton - mondta Foster -; de azt mondja, a kegyelmed tanítása tévtan, kárhozatos és hamis magyarázat.
- A tudatlanság béklyóiban senyved, fiam - felelte Alasco -, és még mindig téglát éget Egyiptomban; vagy legjobb esetben a száraz Sínai-pusztában vándorol. Rosszul tetted, hogy ilyen embernek beszéltél ezekről a dolgokról. De hozok én neked bizonyítékot, méghozzá hamarost, és azt cáfolja majd meg e konok teológus, viaskodjék bár velem, akár a mágusok Mózessel a fáraó előtt. Fémet fogok átváltoztatni előtted, fiam... itt, a jelenlétedben... és szemeid tanúságot tesznek majd az igazságról.
- Ne is hagyd magad, tudós bölcs - mondta Varney, aki e pillanatban lépett be a szobába -, ha nyelved tanúságát elutasítja, hogy akarja tagadni tulajdon szemeiét?
- Varney! - mondta az alkimista. - Már vissza is jöttél, Varney?... Beadtad... - és elharapta a szót.
- Hogy végére jártam-e a dolgomnak, azt akarod kérdezni? - felelte Varney. - Hát igen!... És te - tette hozzá, több aggodalmat mutatva, mint eddig - biztos vagy benne, hogy se többet, se kevesebbet nem öntöttél bele, mint a kellő mennyiséget?
- Igen - felelte az alkimista -, amennyire csak ember biztos lehet e finom arányokban; mert igencsak különböző erők lakoznak az emberi testben.
- Jól van akkor - mondta Varney -, nem félek semmitől. Tudom, hogy egy lépéssel se teszel többet az ördög felé, mint amit joggal elvárhatunk tőled. Azért fizettelek meg, hogy betegséget okozz, és könnyelmű tékozlásnak is tartanád, ha gyilkolnál ezért a pénzért. Gyerünk, menjen mindenki a maga szobájába... Holnapra meglátjuk az eredményt.
- Mit csináltál vele, hogy lenyelje? - kérdezte Foster megborzongva.
- Semmit - felelte Varney -, csak ránéztem azzal a pillantással, amitől az elmeháborodottak, asszonyok és gyerekek megjuhászodnak. A Szent Lukács-ispotályban azt mondták, olyan szemem van, hogy a dühöngő őrültek is meghunyászkodnának tőle. A gondozók gratuláltak hozzá; szóval meg tudom keresni a kenyeremet, ha kiesem az udvari kegyből.
- És nem félsz - kérdezte Foster -, hogy a dózis esetleg túl erős lesz?
- Ha igen - felelte Varney -, csak annál mélyebben alszik, és ez a félelem nem fogja háborgatni a nyugalmamat. Jó éjszakát, uraim.
Anthony Fosterből nehéz nyögés szakadt fel, majd égnek emelte kezét és szemét. Az alkimista közölte velük abbeli szándékát, hogy az éjszaka hátralevő részében valamely nagy horderejű kísérletet kíván véghezvinni, mire a többiek nyugovóra tértek.
HUSZONHARMADIK FEJEZET
Óvjon Isten e vad zarándokúton,
Segélyt többé embertől nem remélek.
Van oly bolond, ki önként lenne asszony,
Zokogó, hű, sóvárgó és szerelmes?
Ha kedvességet vár, hideg fogadja,
Nagylelkűsége hálátlant nevel.
(A szerelem zarándokútja)
A nyári ég bealkonyult, és Janet épp időben tért vissza Cumnor Place falai közé ahhoz, hogy hosszabb távolmaradása ne keltsen gyanút és kérdezősködést e gyanakvó házban; egyenest abba a szobába sietett, ahol úrnőjét hagyta. Az asztalra borulva találta, feje két keresztbe tett karjára fektetve pihent. Janet belépésére nem mozdult, és föl se nézett.
A hű komorna villámgyorsan úrnője mellett termett, és míg kezével rázogatta, a legkomolyabb aggodalom hangján kérlelte a grófnét, nézzen fel, és mondja meg, mi tett rá ilyen hatást. A boldogtalan hölgy föl is emelte a fejét, és komornája felé fordította ijesztő szemeit, valamint viaszsárga arcát, majd megszólalt:
- Janet, én kiittam.
- Istennek legyen hála! - mondta Janet gyorsan. - Mármint Istennek legyen hála, hogy nem nagyobb a baj... a főzet nem fog ártani asszonyomnak... Álljon föl, rázza ki e zsibbadtságot tagjaiból és a levertséget lelkéből.
- Janet - szólt a grófné újra -, ne zavarj engem... hagyj békén... hadd múljon el az élet csendben... meg vagyok mérgezve.
- Nincs, drága hölgyem - felelte a lány hevesen. - Amit lenyelt, nem árthat kegyednek, mert az ellenszert már előbb bevette, és most azért siettem ide, hogy megmondjam, nyitva áll az út a menekülésre.
- Menekülés! - kiáltotta a hölgy, amint hevesen felegyenesedett ültében, és szemébe visszatért a fény, arcába pedig az élet. - De ah! Janet, már késő.
- Nem, édes hölgyem. Emelkedjék, kapaszkodjon a karomba, és sétáljon velem a szobában... Ne hagyja, hogy képzelete végezze be a méreg művét! Úgy; érzi már, hogy parancsolni tud tagjainak?
- A kábulat mintha múlóban volna - mondta a grófné, amint Janetre támaszkodva föl s alá járt a szobában -; de valóság ez, nem halálos mérget nyeltem le? Varney itt járt, miután elmentél, és rám parancsolt, olyan szemmel, amelyből kiolvastam sorsomat, hogy nyeljem le azt a szörnyű orvosságot. Ó, Janet! Biztosan halálos; sose nyújtott még ártatlan italt ilyen pohárnok!
- Attól tartok, nem is szánta ártalmatlannak - felelt a lány -; de Isten összezavarja a gonoszok terveit. Higgyen nekem, a szent Evangéliumra esküszöm, melybe bizodalmunkat vetjük, hogy élete biztonságban van a mesterkedésétől. Nem vitatkozott vele?
- A ház néma volt - felelt a hölgy -, te elmentél... rajta kívül senki a szobában... ő pedig minden gonosztettre képes. Csak azt kötöttem ki, hogy szabadítson meg gyűlölt jelenlététől, aztán kiittam, amit adott... De menekülést emlegettél, Janet; érhet ekkora boldogság?
- Erősnek érzi magát, hogy elviselje a hírt, és vállalja a megerőltetést? - kérdezte a komorna.
- Erősnek-e?! - felelte a grófné. - Kérdezd az őzsutát, mikor a kopó fogai már ott csattognak a közelében, hogy belemarjanak, erősnek érzi-e magát, hogy átszökjön egy szakadék fölött. Minden megerőltetést elbírok, hogy kiszabadulhassak erről a helyről.
- Akkor hallgassa hát - mondta Janet. - Valaki, akit a ladységed igaz barátjának tartok, többféle álöltözetben mutatkozott már előttem, és kereste az alkalmat, hogy beszélhessen velem, amit (mivel egészen ma estig nem voltam tisztában a dologgal) mindig elutasítottam. Ő volt az a házaló, aki a portékáit idehozta kegyednek; a vándor árus, aki könyveket adott el nekem; valahányszor kitettem innen a lábam, biztosan találkoztam vele. A ma este történtek után elhatároztam, hogy beszélek vele. Most is a park hátsó kapujánál várakozik, és nála van a szökés eszköze... De van elég erő a testében? És lelkében kellő elszántság?... Vállalkozik az útra?
- Aki a halál elől szalad - felelt a hölgy -, talál erőt a testében... s aki a szégyen elől menekül, nincs híján lelkierőnek. Az a gondolat, hogy megszabadulhatok a gazembertől, aki életemre s becsületemre tör, erőt adna, hogy akár halálos ágyamról felserkenjek.
- Hát akkor, Isten nevében, hölgyem - mondta Janet -, búcsút kell vennem ladységedtől, és Isten oltalmába ajánlanom!
- Nem jössz velem, Janet? - kérdezte a grófnő aggódva. - El kell veszítenem téged? Ilyen hűségesen szolgálsz engem?
- Asszonyom, oly szívesen szöknék ladységeddel, ahogy madár valaha kiröppent kalickájából, de ha ezt tenném, azonnal fölfedeznék a szökést, és üldözőbe vennének. Maradnom kell, és lepleznem valahogy a valóságot egy ideig... Az ég bocsássa meg nekem e csalást a szükség miatt!
- Egyedül kell tehát utaznom ezzel az idegennel? - kérdezte a hölgy. - Gondold meg, Janet, nem lehet ez valami mélyebb és sötétebb terv, mely tán arra szolgál, hogy elválasszon tőled, ki egyetlen barátom vagy?
- Nem, asszonyom, ne gondoljon erre - felelte Janet azonnal -; az ifjú tisztességes szándékkal érkezett, és barátja Tressilian úrnak, kinek megbízásából ide jött.
- Ha Tressilian barátja - mondta a grófné -, akkor úgy bízom magam gondjaira, mint egy égből szállott angyalra; mert nincs még egy halandó, akitől oly távol állna aljasság, csalárdság vagy önzés, mint Tressiliantől. Magáról mindig megfeledkezett, ha segíthetett másokon... És jaj! Mit kapott érte viszonzásul!
Izgatott sietséggel szedték össze a kevéske szükséges holmit, amiről úgy gondolták, hogy a grófnénak magával kell vinnie, és amit Janet gyorsan és ügyesen kis batyuba kötött, nem feledkezve meg azokról a becses ékszerekről sem, melyek hamar a keze ügyébe estek, kivált egy ékszeres ládikóról, amiről bölcsen állapította meg, hogy bármilyen jövendő szükséghelyzetben hasznosnak bizonyulhat. Leicester grófné ezek után átöltözött abba a ruhába, melyet Janet szokott viselni rövidebb utazásokon, mert szükségesnek tartották, hogy kerüljenek minden külső megkülönböztetést, amivel a grófné magára hívhatná a figyelmet. Mielőtt az előkészületeket befejezték, feljött a hold a nyári égen, és a háznép nyugovóra tért, vagy legalábbis elvonult szobájának csendjébe, magányába.
A szökés útjában előreláthatólag nem volt akadály, sem a házban, sem a kertben, feltéve, hogy nem veszik őket közvetlenül észre. Anthony Foster hozzászokott, hogy úgy nézzen a lányára, mint egy megrögzött bűnös az őrangyalára, aki bűnei ellenére változatlanul körülötte lebeg, minélfogva belevetett bizalma nem ismert határokat. Janet szabadon mozoghatott nap közben, és volt egy álkulcsa, mely nyitotta a park hátsó kapujának a zárját, úgyhogy kedve szerint járhatott le a faluba akár a háztartás dolgaiban, melyek teljesen az ő gondjaira voltak bízva, akár azért, hogy felekezetének imaházába menjen ájtatosságra. Igaz, Foster leánya azzal az ünnepélyes feltétellel élvezte e liberálisan megállapított jogokat, hogy privilégiumait nem használja fel oly módon, mely összeférhetetlen a grófné őrizetével; tudniillik újabban így hívták Cumnor Place-ben való tartózkodását, mióta a türelmetlenség jeleit kezdte mutatni a korlátozásokkal szemben, amiket kiszabtak rá. Nincs is okunk feltételezni, hogy az aznap esti jelenet által fölkeltett szörnyű gyanún kívül bármi más rávehette volna Janetet a szószegésre vagy az atyja bizalmával való visszaélésre. Annak alapján azonban, aminek tanúja volt, most már nemcsak feljogosítva, de parancsolóan felszólítva érezte magát arra, hogy bármi más megfontolást félretéve, úrnője biztonságáról gondoskodjék mindenekelőtt.
A szökevény grófné kalauza társaságában sietős léptekkel haladt az egyenetlen s minduntalan eltorlaszolt ösvényen, mely valaha sétány volt, de jelenleg teljesen beárnyékolták a terebélyes fák ágai, melyek összeértek fejük fölött, és csalóka, megtévesztő fényt kaptak a hold sugaraitól, ahogy beszűrődtek azokon a helyeken, ahol a fejsze rést nyitott a fák között. Útjukat minduntalan kidöntött fák zárták el, vagy nagyobb gallyak, amiket ott hagytak a földön, míg idővel hasábfává és rőzsévé nem aprítják. Az akadályok okozta nehézség és kényelmetlenség, az út első részének kifullasztó irama, a remény s félelem elcsigázó viaskodása annyira igénybe vette a grófné erejét, hogy Janet kénytelen volt néhány perces pihenést indítványozni, amíg a grófné lélegzethez és lelkierőhöz nem jut. Megálltak hát egy hatalmas, göcsörtös, vén tölgyfa alatt, és természetesen mindketten visszapillantottak a házra, amit maguk mögött hagytak, s aminek hosszú, sötétlő homlokzata a tompa messzeségbe veszett roppant kéményeivel és órájával, melyek a tető vonala fölé magasodtak, és világosan kirajzolódtak a nyári ég tiszta azúrján. Egyetlen helyen pislákolt csak világosság az árnyékba borult roppant épülettömbben, és az is oly alacsonyan, mintha a földből hunyorgott volna, nem valamelyik ablakból. A grófnét elfogta a rémület.
- Követnek! - mondta Janetnek, és a fénypontra mutatott, mely úgy megijesztette.
Janet, aki kevésbé volt izgatott, mint úrnője, észrevette, hogy a fénypont nem mozog, és suttogva közölte a grófnéval, hogy a világosság egy magányos cellából jön, ahol az alkimista űzi okkult kísérleteit.
- Ő azok közül való - tette hozzá -, akik virrasztanak, és az éjszakában azt lesik, miféle bűnt követhetnének el. Gonosz volt a véletlen, mely ide küldte ezt az embert, akinek a földi gazdagságról és földöntúli vagy emberfölötti tudásról szóló beszédében van valami, ami annyira megejtette szegény atyámat. Helyesen beszélt a jó Holdforth tiszteletes úr... és azt hiszem, olyan céllal is, hogy okuljanak belőle a mi házunkhoz tartozók. "Akadnak olyanok", mondotta, "méghozzá igen sokan, akik a gonosz Akhábhoz hasonlóan inkább a hamis próféta, Sedékiás álmaira hallgatnak,[140] mint annak a szavára, kinek szájával az Úr szólott!" Meg azt is mondta: "Ah, testvéreim, sok Sedékiások vagynak köztetek... olyanok, kik földi tudásuk fényét ígérik nektek azért, hogy mennyei értelmeteket nékik ajándékozzátok. Mennyivel jobbak ezek, mint ama zsarnok, ki minden alattvalójától a jobb szemét követelte?" Meg azt is mondta, hogy...
Nem tudni, meddig futotta volna még a szép puritán emlékezetéből Holdforth tiszteletes úr elmefuttatásának fölidézésére; a grófné azonban félbeszakította, és közölte, hogy most már lesz elég ereje, amivel újabb késedelem nélkül el tud menni a hátsó kapuig.
Föl is kerekedtek, s útjuk második felét kimértebben s így természetesen könnyebben is tették meg, mint az első szakaszt, amit oly kapkodva rohantak végig. Volt hát idejük a töprengésre, és Janet most először kockáztatta meg a kérdést, merre szándékozik indulni úrnője. Mivel nem kapott azonnal választ (talán azért, mert a grófné zaklatott lelkében föl sem merült e kézenfekvő s döntésre váró kérdés), Janet bátorkodott hozzátenni:
- Bizonnyal édesatyja házába, ahol biztonságra s védelemre számíthat.
- Nem, Janet - felelte a hölgy mély szomorúsággal -; úgy hagytam oda Lidcote Hallt, hogy a szívem könnyű és a nevem tisztességes volt, s nem térek addig vissza, míg uram engedélye és frigyünk nyilvános elismertetése azzal a ranggal és becsülettel nem bocsát szülőházamba, amit férjem ad nekem.
- Hova megy hát akkor, asszonyom? - kérdezte Janet.
- Kenilworthbe, leányzó - felelte a grófné bátran s fesztelenül. - Látni akarom azt a mulatságot... azt a fejedelmi mulatságot, aminek az előkészületeitől széltében-hosszában visszhangzik az ország. Úgy hiszem, ha az angol királynő férjem kastélyában vigad, Leicester grófnéja nem lehet oda nem illő vendég.
- Kérni fogom Istent, hogy szívesen lássák - mondta hevesen Janet.
- Visszaélsz a helyzetemmel, Janet - mondta haragosan a grófné -; és megfeledkezel a magadéról.
- Egyiket sem teszem, drága asszonyom - felelte szomorúan a lány -, de elfelejtette tán, mily szigorú parancsot adott a nemes gróf házassága eltitkolására, hogy megőrizhesse a királyi kegyet? És gondolja, hogy váratlan megjelenése a kastélyban, ilyen kényes helyzetben s a királynő jelenlétében, örömére szolgál majd?
- Azt gondolod, szégyenkeznie kell miattam? - kérdezte a grófné. - Nem, ereszd el a karomat, tudok támogatás nélkül is járni, és tanács nélkül is cselekedni.
- Ne haragudjon meg rám, asszonyom - mondta Janet csendesen -, és engedje, hogy támogassam; az út hepehupás, és nemigen szokott hozzá, hogy sötétben botorkáljon rajta.
- Ha engem nem tartasz oly alacsonyrendűnek, hogy férjemnek szégyenkeznie kelljen miattam - mondta a grófné ugyanazon a szemrehányó hangon -, akkor viszont Leicester lordról tételezed fel, hogy közreműködött a sötét tervben, sőt talán biztatásával és tekintélyével támogatta is atyád és Varney aljas eljárását; akiknek a fondorkodását a nemes gróf elé fogom tárni.
- Az Isten szerelmére kérem, asszonyom, kímélje atyámat beszámolójában - esengett Janet -; legyen némi elégtétel szolgálatom, bármily szerény is, az ő hibájáért!
- Módfelett igazságtalan volnék, drága Janet, ha nem így tennék - mondta a grófné, egyszerre visszazökkenve a hű komornájával való jóindulatú s bizalmas modorba. - Nem, Janet, dehogy ártok egyetlen szóval is atyádnak. De látod, édesem, egyetlen vágyam, hogy férjem oltalma alá helyezzem magam. Elhagytam a hajlékot, melyet kijelölt számomra, de csak azoknak a gazsága miatt, akik körülöttem voltak... és semmi másban nem szegem meg parancsait. Egyedül őhozzá folyamodom... egyedül ő fog megvédelmezni... Csak akivel ő óhajtja, senki mással nem közöltem, s nem is fogom közölni a titkos nászt, mely szívünket és sorsunkat összeköti. Találkozni fogok vele, és tulajdon ajkáról fogadom el az utasítást jövőbeni viselkedésemre. Ne is igyekezz lebeszélni az elhatározásomról, Janet, csak megerősítesz benne... És az igazat megvallva, úgy döntöttem, hogy most azonnal meg akarom tudni sorsomat, méghozzá férjem szájából, és e cél elérésére a legbiztosabb mód, ha fölkeresem őt Kenilworthben.
Mialatt Janet sebesen forgatta elméjében a szerencsétlen hölgy helyzetét bonyolító nehézségeket és bizonytalanságokat, hajlott arra, hogy megváltoztassa első vélekedését, és úgy gondolkozzék, hogy tulajdonképpen, ha már a grófné elhagyta a rejtekhelyet, ahová férje helyezte, legelső kötelessége fölkeresni őt, és közölni vele döntésének okait. Tudta, mekkora súlyt helyez a gróf házasságuk titokban tartására, és magában kénytelen volt elismerni, hogy a grófné minden olyan lépésével, mely férje engedélye nélkül a nyilvánosság elé tárja e titkot, csak urának súlyos felháborodását hívhatja ki maga ellen. Ha visszatérne atyja házába rangjának nyílt bevallása nélkül, kétes helyzete valószínűleg ártana becsületének; de ha bevallja, esetleg visszavonhatatlan szakítást kockáztat férjével. Kenilworthben viszont személyesen tárhatja ügyét férje elé, akit Janet, jóllehet bizalmatlanabb volt vele szemben, mint a grófné, mégis képtelennek tartott arra, hogy cinkosságot vállaljon az aljas és kétségbeesett módszerekkel, melyekhez alárendeltjei, akiknek a karmai közül a hölgy most kimenekült, azért folyamodtak, hogy belefojtsák a szót, ha talán panaszkodni próbálna a tőlük elszenvedett rossz bánásmód miatt. De még ha a legrosszabb következne is be, s a gróf megtagadná tőle a védelmet, és nem szolgáltatna neki igazságot, a grófné Kenilworthben ragadhatja meg leginkább a kínálkozó alkalmat, ha sérelmeit a világ elé akarja tárni; Kenilworthben, ahol Tressilian a pártfogója lehet, a királynő pedig bírája; mert ennyit megtudott Janet a Waylanddel váltott néhány szóból. Ezért aztán lényegében megbékélt asszonyának azzal a szándékával, hogy Kenilworthbe megy, amit meg is mondott neki, azt ajánlva a grófnénak, hogy rendkívüli óvatossággal hozza majd férje tudomására érkezését.
- Te magad is óvatos voltál, Janet? - kérdezte a grófné. - Ez a kalauz, akiben bíznom kell... nem árultad el neki helyzetem titkát?
- Tőlem nem tudott meg semmit - felelte Janet -; és azt sem hiszem, hogy többet tudna, mint amennyit a nép általában hisz a ladységed helyzetéről.
- Az pedig mi? - kérdezte a hölgy.
- Hogy elhagyta atyja házát... de csak újabb sértés lesz belőle, ha folytatom - szakította félbe mondatát Janet.
- Nem, mondd csak tovább - unszolta a grófné -; meg kell tanulnom elviselni a gonosz híreket, miket balgaságomnak köszönhetek. Gondolom, azt hiszik, azért hagytam el atyám házát, hogy tiltott élvezeteknek hódoljak... Olyan gyanú ez, melyet hamarosan el fogok oszlatni... amit el kell oszlatnom, mert én csak folttalan becsülettel élek, vagy sehogy sem... Ezek szerint Leicesterem kedvesének tartanak?
- Legtöbben Varneyénak - mondta Janet -; de egyesek csak afféle kényelmes köpenynek vélik őt, mely eltakarja gazdája élvvágyát; mert ama lakosztályok gazdag pompájának a híre titkon mégis kiszivárgott, és az ilyen kiadások messze fölülmúlják Varney erejét. Ez utóbbi vélemény azonban nemigen terjed; az emberek ugyanis még gyanakodni se nagyon mernek, mikor ilyen nagy névről van szó, nehogy a királyi kamara lecsapjon rájuk a nemesség megrágalmazása miatt.
- Jól is teszik, ha nem verik nagydobra - felelte a grófné -, akik a fényes Dudleyt ilyen nyomorult féreg bűntársának tartják, mint Varney... Itt a kapu... ó, Janet, búcsút kell vennem tőled!... Ne sírj, édes leányom - mondta játékossággal iparkodván palástolni a hű komornától való nehéz válást -; és mire újból találkozunk, Janet, cseréld ki nekem a puritán nyakfodrodat egy nyitott, lesimított csipkegallérra, hadd lássák a férfiak, hogy szép nyakad van; az olcsó gyöngycsipkés kabátkád helyett pedig, ami csak egy szobalánynak való, csináltass háromsoros bársony- és aranybrokát-köpenyt... a szobámban találsz rengeteg anyagot, azt mind neked hagyom. Légy csinos, Janet, mert ha most nem is vagy még egyéb, mint egy névtelen és ismeretlen, szomorú és hontalan hölgy komornája, mire újból találkozunk, úgy kell felöltöznöd, ahogy egy udvarhölgyhöz illik, aki szeretetben és szolgálatban legközelebb áll Anglia első grófnéjához.
- Adja Isten, hogy így legyen, drága asszonyom! - felelte Janet. - Nem azért, hogy szebb ruhákban járhassak, hanem hogy mind a ketten könnyebb szív fölött viselhessük kabátjainkat.
Eddigre a hátsó kapu zárja, némi kemény csavargatás után engedett az álkulcsnak, és a grófné, nem minden belső borzongás nélkül, kívül találta magát azon a falon, melyet férje szigorú parancsa sétái végső határául szabott meg. Wayland kovács, aki nagy izgalommal várta már jöttüket, kissé távolabb állt egy élő sövény mögé húzódva, mely az országutat szegélyezte.
- Semmi veszély? - kérdezte Janet aggódva, amint Wayland óvatosan megközelítette őket.
- Semmi - felelte amaz -, de képtelen voltam lovat szerezni a hölgynek. Giles Gosling, a gyáva imposztor nem adott semmi pénzért, nehogy Isten ments, meg találja ütni a bokáját... de annyi baj legyen. A hölgy majd az én lovacskámon utazik, magam pedig gyalogolok mellette, amíg nem kerítek egy másik lovat. Üldözni egyelőre nem fognak, ha te, bájos Janet kisasszony, nem felejted el, amit mondtam.
- Nem jobban, mint a Tékoából való eszes asszony azokat a szavakat, amiket Joáb adott a szájába[141] - felelte Janet. - Holnap azt mondom, hogy asszonyom nem tud felkelni.
- Igen, és fáj meg szédül a feje; erősen ver a szíve, és nem óhajtja, hogy zavarják... Ne félj semmit, elértik majd, és nem fognak sok kérdéssel zaklatni... ismerik e betegséget.
- De - vetette ellen a grófné - távollétemet mégiscsak hamarost fölfedezik, és akkor bosszúból még megölik Janetet... Inkább visszamegyek, mintsem hogy ilyen veszedelemnek tegyem ki.
- Miattam ne aggódjon, asszonyom - mondta Janet -, bár ladységed nyerné el oly biztosan a kegyet, melyet azoktól vár, akikhez folyamodnia kell, mint amilyen biztos én vagyok abban, hogy atyám, bármilyen mérges lesz is, nem fogja hagyni, hogy bántódásom essék.
A grófnét ekkor Wayland fölemelte a lóra, miután a nyeregre terítette összehajtott köpenyét, hogy kényelmes ülése essék.
- Adieu, és Isten áldása kísérje útjukon! - mondta Janet, ismét megcsókolva úrnője kezét, aki áldását egy néma simogatással viszonozta. Aztán elszakadtak egymás öleléséből, és Janet végül így szólt Waylandhez: - Úgy segéljen téged az Isten szükségedben, ahogyan igaz avagy hamis barátja leszel e mélységesen megbántott és védtelen asszonynak!
- Ámen, kedves Janet - válaszolta Wayland -, és hidd el, úgy fogok vigyázni a kincsemre, hogy még a te bájos szemeid is, akármilyen szentesek, kevesebb megvetéssel fognak tán rám nézni, mikor legközelebb találkozunk.
A búcsú ez utóbbi részét csak fülébe súgta Janetnek, és noha a leány nem válaszolt rá közvetlenül, viselkedése, melyet kétségkívül az a vágy vezetett, hogy minden lehető eszközt igénybe vegyen, ami úrnője biztonságát növelheti, nem lohasztotta le a reményt, melyet Wayland szavai kifejeztek. Visszament a parkba, és bezárta a kaput, Wayland pedig kezébe véve a kantárt, s gyalogszerrel a ló mellett haladva, nekivágott Amyvel a bizonytalan s holdfényes útnak.
Jóllehet Wayland kovács a lehető legnagyobb iramban haladt, amivel csak ereje bírta, az utazásnak eme formája mégis oly lassú volt, hogy midőn a pirkadat kezdett áthatolni a keleti homályon, a mester megállapította, hogy alig tíz mérföldre jutottak Cumnortól.
- Hogy az ördög vinne el minden mézesmázos kocsmárost! - fakadt ki Wayland, mert nem bírta már magába fojtani keserűségét és nyugtalanságát. - Ha legalább két nappal előbb megmondta volna nekem a gézengúz Giles Gosling, hogy nem számíthatok rá, jobban gondoskodtam volna magamról. De ezeknek a zsivány fogadósoknak az a szokása, hogy ígérnek hetet-havat, és csak amikor már patkolni viszik hozzájuk a lovat, akkor derül ki, hogy nincs vasuk. Ha tudtam volna előre, száz más módon is szerezhettem volna... mit mondok?... ha már erről van szó és ilyen ügy érdekében, minden teketória nélkül elcsaptam volna egy paripát a legközelebbi közlegelőről... csak vissza kellett volna küldenem a párát a falu bírájának. A takonykór meg a patagyulladás verjen meg minden lovat a Fekete Medve istállójában!
A hölgy igyekezett vigasztalni kalauzát, megjegyezvén, hogy napkelte után gyorsabban tud majd haladni.
- Ez igaz, asszonyom - felelte -, de akkor az emberek is jobban felfigyelnek ám ránk, ami pedig rosszul jöhet utazásunk elején. Szikrányit se törődnék én vele, ha már messzebb járnánk. De ez a Berkshire, amióta ismerem, hirhedetten tele van huncut manókkal, akik későn feküsznek, és korán kelnek, csak azért, hogy beleüssék az orrukat mások dolgaiba. Meggyűlt már velük a bajom egypárszor. De ne féljen, jó asszonyom - tette hozzá -, mert akinek helyén van az esze, azt a jószerencse is megsegíti, és végül minden sebre talál balzsamot.
Vezetőjének a félelme erősebb benyomást tett a grófnéra, mint a megnyugtatás, amit helyesnek vélt hozzá adagolni. A grófné aggódva nézegetett körül, és amint az árnyak visszahúzódtak a tájról, s a keleti égbolt fokozódó izzása gyors napkeltét ígért, minduntalan azt várta, hogy a növekvő világosság kiszolgáltatja őket a bosszúszomjas üldözőknek vagy valami veszedelmes és leküzdhetetlen akadályt állít útjukba. Wayland kovács észrevette szorongását, és megharagudván magára, amiért nyugtalanságot keltett benne, színlelt vidámsággal gyalogolt tovább; hol a lóhoz beszélt, elárulván, hogy fölöttébb járatos az istálló nyelvében, hol magában fütyörészett halkan különböző dalocskákat, hol meg a hölgyet biztatta, hogy nincs semmi veszély, miközben fürkészve nézett körül, nincs-e valami a láthatáron, ami meghazudtolná szavait, amint éppen kimondja őket. Így haladtak, míg egy váratlan esemény hozzá nem segítette őket, hogy gyorsabban és kényelmesebben folytathassák zarándokútjukat.
HUSZONNEGYEDIK FEJEZET
RICHARD: Lovat! Lovat! Országomat egy lóért!
CATESBY: Szerzek egy lovat! Menekülj, uram.
(III. Richárd. Vas István ford.)
Utasainknak egy kis erdő mellett vitt el az útjuk, mikor az első élőlény, kivel indulásuk óta találkoztak, szemük elé került. Ez pedig egy báva fajankó volt, szemre valami béresgyerek, szürke ujjasban, hajadonfőtt, harisnyája a sarkára csúszva, a lábán ormótlan bakancs. Kantárszáron vezetett egy jószágot, amire most mindennél inkább szükségük volt: egy lovat, méghozzá oldalnyereg is volt rajta és minden egyéb kellék, ami egy nő utazásához szükséges. A gyerek ekképp köszönt rá Waylandre:
- Agyonisten, ugye kendnek lesz ez a lú?
- Nekem hát, fiam - válaszolta Wayland pillanatnyi habozás nélkül; és el kell ismernünk, hogy szigorúbb erkölcsi iskolát járt lelkiismeret is könnyen engedett volna ilyen csábító alkalomnak. Míg így szólt, már ki is vette a kantárt a fiú kezéből, és szinte ezzel egyidejűleg lesegítette a grófnét saját lováról, majd fölsegítette arra, amit a véletlen így eléjük hozott. Az egész olyan magától értetődően ment végbe, hogy a grófné, mint később kiderült, nem is gondolt másra, mint hogy a ló kalauzának vagy valamelyik barátjának az előrelátása folytán várt ott rájuk.
A siheder azonban, akit ilyen gyorsan megfosztottak a rábízott jószágtól, kezdte mereszteni a szemét, vakargatni a fejét, mintha lelkiismereti aggályok fogták volna el, amiért ilyen kurta indoklásra átadta a lovat.
- Én is csak azt hiszem, hogy kendnek van a lú - dünnyögte magában -, de kendnek azt kellett vón mondani, hogy bab, hisz tudja.
- Persze, persze - mondta neki Wayland és vaktában továbbfűzte -; neked meg azt, hogy szalonna, hisz tudod.
- Nem a', nem a' - felelte a siheder - várgyon csak... várgyon csak... borsó, ezt kellett vón mondanom.
- Jó, jó - mondta Wayland -, hát akkor borsó, az Isten áldjon meg! Bár a szalonna jobb lenne jelszónak.
És minthogy eddigre már fölkapaszkodott saját lovára, kirántotta az új lovacska kantárát a természet gyermekének bizonytalan markából, odavetett neki egy kis pénzdarabot, és azzal hozta be az elvesztegetett időt, hogy minden további diskurzus nélkül szaporán elügetett. A siheder még látható volt a dombtetőről, amelyikre fölkapaszkodtak, és Wayland visszanézve megpillantotta őt, amint ott áll, két kézzel a hajába markolva, moccanás nélkül, akár egy útjelző oszlop, feje abba az irányba fordítva, amerre az utasok megszöktek előle. Végül, épp abban a pillanatban, amikor fölértek a tetőre, a kovács látta, amint a bumfordi gyerek lehajol az ezüstért, amit bőkezűsége hullajtott neki.
- Ezt nevezem égből pottyant ajándéknak - mondta Wayland -; pompás, jól begyakorlott jószág ez, el is jutunk vele addig, amíg kegyedet biztos lóra segíthetjük, és akkor még mindig idejében küldjük vissza, hogy a törvényt is kiengeszteljük.
Ám csalatkozott várakozásaiban, és a sors, mely először oly kegyesen látszott rájuk mosolyogni, kisvártatva azzal fenyegetett, hogy az esetet, mellyel Wayland úgy kérkedett, teljes romlásuk okozójává teszi.
Alig lovagoltak egy rövidke mérföldet onnét, ahol a sihedert hagyták, mikor egy férfihang kiáltásait hozta feléjük a szél:
- Rablás! Rablás... fogjátok meg a tolvajt! - és hasonlókat, mire Wayland lelkiismerete tüstént sejtette, hogy ezek csakis arra az adásvételi ügyletre vonatkozhatnak, melyet az imént bonyolított le oly szerencsésen.
- Jobban tettem volna, ha mezítláb járok egész életemben - mondta -; jönnek az elfogatóparanccsal, végem van. Ej, Wayland, Wayland, de sokszor megjósolta apád, hogy a ló lesz a veszted. Kerülnék el csak még egyszer épségben Smithfieldre[142] vagy a Turnbull Streetre, a futtatók közé, megmondanám nekik, hogy akasszanak föl olyan magasra, mint a Szent Pál-székesegyház, ha még egyszer nemesek, lovagok vagy finom asszonyságok dolgába ártom magam!
E komor gondolatok közepette gyakran tekingetett hátra, hogy lássa, ki üldözi, és nagy kő esett le a szívéről, amikor csak egyetlen lovast fedezett fel, aki azonban jó paripán ült, és olyan sebesen közeledett feléjük, hogy semmi reményük sem volt az elillanásra, még ha a hölgy erejéből futotta volna is, hogy olyan gyorsan száguldjon, ahogy lovacskája bírja.
- Tisztességes viadal lesz köztünk - vélekedett Wayland -; egy ember áll szemben egy emberrel, az a fickó pedig inkább úgy üli meg a lovat, mint egy majom, nem úgy, mint egy lovag. Piha! Ha verekedésre kerül a sor, nem lesz nehéz levetni a lóról. Dehogyis, ebugattát! Szerintem a ló veszi mindjárt kezébe a dolgot, mert ez ám a fogai közt tartja a kantárt. Nahát, és ezért aggasztom én magam? - mondta, mikor az üldöző közelebb ért hozzájuk. - Hisz, ha jobban megnézzük, ez a kis rőfös szamár Abingdonból.
Pontosan úgy volt, ahogy Wayland tapasztalt szeme messziről megállapította. A vitéz rőfös lova ugyanis tüzes jószág lévén, amint szabadjára eresztve érezte magát, és megpillantott két gyorsan ügető lovat, úgy száz yardnyira maga előtt, nekilódult, de olyan iramban, hogy egészen szétrázta a nyerget lovasa alatt, aki nemcsak utolérte, de teljes vágtában el is száguldott az üldözöttek mellett, miközben teljes erejéből cibálta a zablát, és óbégatott, hogy - Megállj! Megállj! -, mely indulatszó inkább tulajdon lovának látszott szólni, mintsem az "űzőbe vett hajónak", ahogy a matrózok mondanák. Ugyanezzel az akaratlan irammal előresiklott (hogy ismét hajós kifejezéssel éljünk) vagy kétszáz yardot, mikor végre meg tudott állni, ott aztán visszafordította a lovát, és visszaügetett utasaink felé, út közben helyre ráncigálva zilált öltözékét, visszahelyezkedve a nyeregbe, és marcona képpel iparkodva elfelejteni az iménti fejvesztettséget és kétségbeesést, mely önkéntelen vágtatása alatt ült ki az ábrázatára.
Waylandnak épp annyi ideje volt, hogy figyelmeztesse és megnyugtassa a hölgyet, mondván:
- Ez a fickó tökfilkó, és úgy is fogok elbánni vele.
Mikor a rőfös elég szuszhoz és bátorsághoz jutott, hogy szembenézzen velük, fenyegető hangon ráparancsolt Wayland kovácsra, hogy adja át a hátaslovát.
- Hogyhogy? - kérdezte a kovács Cambyses[143] király modorában. - Feltartóztatnak, és ki akarnak rabolni a király országútján? Akkor ki a hüvelyből, Excalibur,[144] és magyarázd meg e vitéz lovagnak, hogy iszonyú csapások fognak dönteni közöttünk!
- Ördög és pokol, ide gyorsan hajdú, poroszló és minden becsületes ember! - fakadt ki a rőfös. - Hisz nem hagyja visszavennem a jogos tulajdonomat!
- Hasztalan hívogatod isteneidet, gaz pogány - mondta Wayland -, mert én akkor is véghezviszem szándékomat, legyek bár halál fia a végén. De azért tudd meg, silány gyolcsok és selymek csalója, én vagyok az a házaló, akit nagy hangon azzal fenyegettél, hogy meglesed a Maiden Castle környéki mocsárnál, és elrabolod a málháját; ezért rántsd elő legott a fegyvered.
- Csak tréfáltam akkor, jóember - felelte Goldthred -; tisztességes kereskedő és polgár vagyok, aki nem vetemedik olyasmire, hogy lesbe állva kiraboljon valakit.
- Akkor pedig, leghatalmasabb rőfös - mondta Wayland -, hitemre, sajnálom a fogadalmat, amit tettem, miszerint, ahol előtalállak téged, megfosztlak lovadtól, és kedvesemnek adom, ha nem tudod erőnek erejével megvédelmezni. De a fogadalom már elhangzott, és föl van jegyezve... így csak annyit tehetek érted, hogy otthagyom a lovat Donningtonban a legközelebbi fogadósnál.
- De nézd csak, barátom - magyarázta a rőfös -, a mai szent napon akartam a templomba vinni e lovon a shottesbroki Jane Thackhamet, hogy Goldthredné asszonyság legyen belőle. Az imént ugrott ki a vén Thackham apó pajtájának az ablakán, és látod, amott áll most is, ahol meg kellett volna kapnia a lovat; a teveszőr lovaglóköpenye van rajta, és elefántcsont nyelű ostorával úgy áll ott, mint Lót felesége.[145] Szépen kérlek, add vissza a lovat.
- Mélységesen sajnálom - felelte Wayland -, a szép kisasszonyt csakúgy, mint téged, muszlinnak legnemesebb koboldja. De a fogadalmat nem lehet megszegni... a lovadat visszakapod az Angyalnál Donningtonban. Ennél többet jó lélekkel nem tehetek érted.
- Ördögbe a lelkeddel! - fortyant föl a kétségbeesett rőfös. - Azt akarod, hogy egy menyasszony gyalog menjen a templomba?
- Magad mögé ültetheted, Sir Goldthred - felelte Wayland -; legalább nem fog úgy ficánkolni a ló.
- És mi lesz, ha... ha elfelejted otthagyni a lovamat, ahogy most ígéred? - kérdezte Goldthred, némileg habozva, mert belül reszketett azért a lelke.
- Akkor tiéd a málhám... otthagytam Giles Goslingnál a bőrfüggönyös szobában, csupa bársony, egy, két, három réteges... tafota és gyolcs... plüss, damaszt és selyem...
- Várj csak! Várj csak! - kiáltotta a rőfös. - Mert ha való igaz, hogy ennek a fele is ott van... de vesszek meg, ha még egyszer tahóra bízok egy szép pejkót!
- Ahogy jónak látja, derék Goldthred úr, és most szép jó reggelt... Isten vele... - mondta Wayland, azzal vígan továbbment a hölggyel, míg a megzavart rőfös jóval lassabban kocogott vissza, mint ahogy jött; és azon tűnődött, mivel mentse ki magát a csalódott menyasszony előtt, aki a király országútjának közepén állva várt deli vőlegényére.
- Úgy rémlik - szólalt meg a grófné, mikor kis ideje már úton voltak -, hogy ez a balga rám bámult, mintha valahonnan emlékezne rám; pedig úgy beburkoltam magam a fátylammal, ahogy csak tudtam.
- Ha biztosan tudnám, hogy így volt - mondta Wayland -, visszamennék, és kupán vágnám... az agyát nem kéne félteni, mert annyi sincs neki, amennyiből egy kisliba jóllakhatna reggelire. De most sietnünk kell, Donningtonban majd otthagyjuk a tökfilkó lovát, nehogy még egyszer kísértést érezzen utánunk jönni, és igyekszünk majd úgy átvedleni, hogy tévútra vezessük őkelmét, ha mégis a nyomunkba eredne.
Az utasok minden további ijedelem nélkül értek Donningtonba, ahol a grófnénak már feltétlenül pihennie kellett két-három órát; ezalatt Wayland fürgén és határozottan hozzálátott azon műveletekhez, melyektől további utazásuk biztonsága látszott függeni.
Házalólebernyegét bő zubbonyra cserélve elvitte Goldthred lovát az Angyal fogadóba, ami a falu túlsó végén volt. A délelőtt folyamán, miközben egyéb teendői után járt, látta, hogy kivezetik a lovat, és átadják magának a zordon rőfösnek, aki a grófság poroszlóinak rettenthetetlen különítménye élén jött, hogy a fegyverek erejével szabadítsa ki az elrabolt jószágot, amiért pedig nem kellett semmi váltságdíjat fizetnie, csak jókora mennyiségű sert, amit segéderői gurítottak le a torkukon, mert úgy látszik, megszomjaztak a gyaloglás közben, s aminek az árát illetően Goldthred úr heves vitába keveredett a falu bírójával, akit magával hívott, hogy további segítségképpen föllármázza a becsületes embereket.
Miután a lovat Wayland ily bölcsen és igazságosan visszaszolgáltatta jogos tulajdonosának, kerített egy álruhát a grófnénak, valamint magának, amitől külsejükben most már mindketten afféle jobb módú vidékiekhez hasonlítottak; időközben tudniillik azt is elhatározták, hogy a feltűnést minél jobban kerülendő, a grófné, kalauzának húga gyanánt szerepel majd az úton. Egy jó, bár nem mutatós ló, mely lépést tudott tartani a kovácséval, és egy hölgy számára is elég jámbor volt, ez egészítette még ki az úti előkészületeket, amire, akárcsak más egyéb kiadásokra, bőven ellátta Waylandet pénzzel Tressilian. Ilyenformán úgy déltájban, miután a grófné néhány órás egészséges alvással fölfrissítette magát, folytatták útjukat, hogy Coventryn és Warwicken át mihamar Kenilworthbe érjenek. Ám a sors úgy akarta, hogy rövidesen újabb nyugtalanító dologgal kelljen találkozniuk.
Előre kell bocsátanunk, hogy a fogadó gazdájától azt az értesülést szerezték, miszerint egy vidám társaság, mely (a gazda úgy hallotta) némajátékokat és élőképeket készül bemutatni, olyanokat, amilyenekkel a királynőt szokták szórakoztatni körútjain, egy-két órával előbb kerekedett föl Donningtonból Kenilworth felé. Mármost Waylandnek az a gondolata támadt, hogy ha valamiképp csatlakoznának ehhez a csoporthoz, mikor utolérik őket, jobban elkerülnék a feltűnést, mint ha így kettesben utaznak. Ötletét közölte a grófnéval, akinek csak az volt a fontos, hogy fennakadás nélkül érjenek el Kenilworthbe, és a mód megválasztását teljesen rábízta kísérőjére. Gyorsabb poroszkálásra nógatták tehát lovaikat, hogy beérjék a komédiásokat, és velük együtt folytassák az utat; alig pillantották meg azonban a kis truppot, mely részben lóháton, részben gyalogszerrel haladt az úton mintegy fél mérföldre tőlük, épp egy szelíd dombhajlat tetejére érve, majd eltűnve a másik oldalán, mikor Wayland, aki a legelővigyázatosabb figyelemmel kísért mindent, ami bármely irányból a szeme elé került, észrevette, hogy egy lovas közeledik mögöttük rendkívül gyors lovon. Vele volt a szolgája is, aki a legnagyobb erőfeszítései ellenére sem bírt lépést tartani, ezért rövid vágtával igyekezett utolérni gazdáját. Wayland aggodalmas pillantást vetett a lovasokra, erősen zavarba jött, újra hátranézett, és elsápadt, amint közölte a hölggyel:
- Az ott Richard Varney ügető paripája... ezer közül is megismerném... ez rosszabb lesz, mint amikor a rőfössel találkoztunk.
- Húzd ki a kardod - felelte a hölgy -, és döfd át vele a keblem, mert nem akarok a karmaiba kerülni!
- Ezerszer inkább mártanám az ő testébe, vagy akár az enyémbe - mondta Wayland. - De az igazat megvallva, nem erős oldalam a párviadal, bár szembe tudok nézni a hideg vassal, mint más, ha a szükség úgy hozza. Ami meg a kardomat illeti... Á (jöjjön kicsit gyorsabban, kérem)... ez csak egy hitvány spádé, az övé viszont, lefogadom kegyednek, hogy különleges toledói. Csatlósa is van, azt hiszem az a részeges haramia Lambourne, azon a lovon, amelyiken a szóbeszéd szerint... (nagyon kérem, szorítsa a lovát)... kirabolta a nyugatról jött marhakupecet. Nem mintha félnék akár Varneytól, akár Lambourne-tól, ha jó ügy érdekében kell kiállanom velük... (tud még gyorsítani a lova, ha nógatja)... De mégis... (ne, kérem, ne hagyja vágtázni, mert még észreveszik, hogy félünk tőlük, és üldözőbe vesznek; csak sebes ügetésben tartsa)... De ha nem is félem őket, jobb szeretnék megszabadulni tőlük, és inkább ésszel, mint erővel. Ha utol tudnánk érni a truppot itt előttünk, elvegyülhetnénk köztük, és nem vennének észre, csak akkor, ha Varney egyenesen utánunk jött, mert akkor Isten legyen irgalmas nekünk!
Míg ezeket mondta, hol ösztökélte, hol meg visszafogta a lovát, azon iparkodva, hogy a leggyorsabb lépésben haladjon, mely összefér egy közönséges utazás látszatával, de elkerülje az olyan sebes mozgást, ami már gyanút kelthet, hogy menekülnek.
Ilyen iramban kaptattak föl a szelíd lejtőn, amiről már beszéltünk, és a csúcsról lepillantva örömmel látták, hogy a trupp, mely előttük indult el Donningtonból, a túloldalon van a kis völgyben, ahol az utat egy csermely keresztezte, s a partján néhány kunyhó állt. Úgy tűnt, hogy itt pihenőt tartanak, ami arra a reményre indította Waylandet, hogy csatlakozhatnak hozzájuk, és elvegyülhetnek köztük, mielőtt Varney beérné őket. Annál is inkább aggódott, mert társa, noha nem panaszkodott, és nem mutatta jelét a félelemnek, oly halálsápadtra vált, hogy a kovács attól tartott, még lebukik a lóról. A grófnén látszott, hogy fogytán van az ereje, de mégis oly erélyesen hajtotta lovát, hogy végül is elérték a völgy mélyén letelepedett társulatot, mielőtt Varney megjelent volna a kis emelkedő tetején, amelyről leereszkedtek.
A csoportot, melyben elvegyülni szándékoztak, nagy fölfordulásban találták. A nők zilált hajjal és fontoskodó képpel szaladgáltak ki s be az egyik kunyhó ajtaján, a férfiak pedig csak ácsorogtak közben, a lovak kantárját fogva, és olyan ügyefogyottan néztek ki, mint a férfiemberek általában, ha segítségükre nem tartanak igényt.
Wayland és védence megálltak, mintegy kíváncsiságból, aztán apránként, anélkül, hogy kérdezősködtek vagy őket kérdezték volna, közelebb mentek, és elvegyültek a csoportban, mintha mindig is odatartoztak volna.
Alig voltak ott öt perce, gondosan az út szélére húzódva, amennyire lehetséges, hogy a többi utazó közéjük és Varney közé kerüljön, mikor Leicester lord főlovásza, nyomában Lambourne-nal, vadul levágtatott a dombról; lovaik véknya és sarkantyúik taraja véres jeleit viselte a veszett iramnak. A kunyhók mellett letáborozott csoport tagjai, akik a mutatványhoz szükséges öltözékeket kímélendő, egyszerű kanavászruhát viseltek, a könnyű kocsik, melyek tele voltak díszletekkel, és a különböző bizarr kellékek, melyeket az egyszerűbb szállítás végett kézben hordoztak a furcsa vándorok, tüstént elárulták a lovasoknak e társaság kilétét és úti célját.
- Ti vagytok a mutatványosok - kérdezte Varney -, akik Kenilworthben fogtok szerepelni?
- Recte quidem, Domine spectatissime[146] - felelte valamelyikük.
- És mi az ördögért ácsorogtok itt - folytatta Varney -, mikor a legnagyobb iparkodással is épp hogy csak időben érhettek Kenilworthbe? A királynő holnap Warwickban ebédel, ti meg itt kódorogtok, semmirekellők!
- Nagyon igaz, uram - mondotta egy pöttöm süvölvény, aki pompás, skarlátpiros szarvakkal ékes maszkot viselt, hozzá fekete szerzs-zekét, amit szalagokkal húzott szorosra a testén, és vörös harisnyát, valamint pata alakúra formázott cipőt. - Nagyon igaz, uraságodnak teljesen igaza van. Apám, az ördög, az hátráltatta az előrehaladásunkat, mivelhogy ágynak esett, és eggyel több ördögfiókát adott nekünk, mint kéne.
- Ördöge van! - jegyezte meg Varney, de nevetése ezúttal sem volt több egy kaján mosolynál.
- Pontosan úgy áll a dolog, miként az ifjú mondá - tette hozzá az előbb szóló mutatványos -; fő ördögünk, mert ez csupán a kisebbik, most éppen Lucina fer opem hatalmában van, éppen ebben a tugurium-ban.[147]
- Szent Györgyre, vagy inkább a sárkányra, aki az ördög atyjafia lehet maskarában, ez aztán komikus eset! - mondta Varney. - Mit szólsz hozzá, Lambourne, nem vállalod a keresztapaságot?... Ha az ördögnek komát kéne választani, nem is tudnék alkalmasabbat erre a tisztségre.
- Kivéve persze, ha feljebbvalóim is jelen vannak - mondta Lambourne szemtelenül, mint afféle bizalmas szolga, aki tudja, hogy szolgálatait nem nélkülözhetik, ezért elnézik pimasz tréfáit is.
- És hogy hívják az ördögöt, vagy az öreganyját, akinek ily furcsamód jött el az ideje? - kérdezte Varney. - Elég baj egyébként, hisz szükségünk lenne minden komédiásra.
- Gaudet nomine Sibyllae[148] - mondta az először szóló -; Sybil Laneham a neve, felesége Richard Laneham úrnak...
- A titkos tanács ajtónállójának - mondta Varney -; neki aztán végképp nem lehet mentsége, mert van már benne tapasztalata, hogyan intézze jobban a dolgait. De kik voltak azok, egy férfi, meg egy nő, azt hiszem, akik az imént olyan sietősen lovagoltak föl a dombra előttem?... Hozzátok tartoznak?
Wayland már épp meg akart kockáztatni egy választ a vészes kérdésre, mikor az ördögfióka megint közbekottyant.
- Engedelmével - mondta és odament Varneyhoz, hogy társai ne hallják a szavait -; a férfi az ördögfejedelmünk, olyan trükköket tud, hogy száz ilyen Lanehamnéval is fölér, az asszony pedig... engedelmével, az a bölcs személy, akinek a segítsége teljességgel nélkülözhetetlen szenvedő társunknak.
- Ó, nálatok van hát a bölcs asszony? - mondta Varney. - Hát ami igaz, az igaz, úgy hajtotta a lovát, mint akit várnak valahová... És van egy fölösleges ördögfiókátok, hogy Laneham asszonyság helyébe álljon?
- Igen, uram - mondta a fiú -, nem olyan ritkák azok e világon, mint méltóságod erényes emelkedettsége képzeli... Ez a főördög mindjárt köpköd néhány lángnyelvet, és kiokád egy-két füstgomolyt itt helyben, ha méltóságod úgy óhajtja... azt gondolná, Etna lapul a gyomrában.
- Most éppen nincs időm, sötétség birodalmának reménydús ördögfiókája, hogy megszemléljem mutatványát - mondta Varney -; de nesztek valami mindőtöknek; igyatok egyet a szerencsés órára... és mint a színdarab mondja: "Isten áldása kísérje fáradozástokat"!
Ezzel megsarkantyúzta lovát, és elvágtatott.
Lambourne csak néhány pillanattal később követte gazdáját, mert erszényében matatott egy ezüst után, amit a közlékeny ördögfiókának adott, mint mondotta, azért, hogy támogassa előhaladását a pokoli tájék felé, melynek tüzéből néhány szikrát szavai szerint, már föl is tudott benne fedezni. Majd meghallgatván a fiú köszönetét, ő is sarkantyúba kapta a lovát, és gazdája után iramodott oly sebesen, akár a szikra a kovakőről.
- Most pedig - mondta az agyafúrt ördögfióka, odasompolyogva Wayland lova mellé, és nagyot ugorva a levegőbe, amivel mintegy vindikálta magának a jogot a pokol fejedelmével való rokonságra -, én megmondtam nekik, te ki vagy, hát te megmondod-e cserébe, én ki vagyok?
- Ha nem az én Lidérc barátom - felelte Wayland kovács -, akkor tényleg egy ördögfióka, testestül-lelkestül.
- Eltaláltad - mondta Dickie Sludge -; az vagyok, a te Lidérc barátod; kitörtem korlátaimból tudós mesteremmel együtt, ahogy előre megígértem neked, ha jön velem, ha nem... De miféle hölgy van veled? Láttam, hogy zavarba hozott az a kérdés, azért siettem segítségedre. De mégis, drága Wayland, tudnom kell, ki az?
- Sokkal ravaszabb dolgokat fogsz te még tudni, kedves barátom - mondta neki Wayland -, de most elég a kérdezősködésből, mivelhogy Kenilworthbe igyekeztek, én is oda megyek, már csak a drágalátos képed és a bolondos társaságod kedvéért is.
- Úgy kellett volna mondanod, hogy a bolondos képem és a drágalátos társaságom kedvéért is - tette hozzá Dickie -; de miként akarsz velünk utazni... mármint milyen minőségben?
- Ugyanabban, amit te adtál nekem... mint csepűrágó; tudod, járatos vagyok a mesterségben - felelte Wayland.
- Igen, de mi lesz a nemes hölggyel? - kérdezte Lidérc. - Hidd el, sejtem, hogy az, és látom a feszengésedről, hogy tenger bajod van vele pillanatnyilag.
- Ó, méghogy ő!... szegény kis húgom - mondta Wayland. - Úgy énekel és játszik hozzá a lanton, hogy a halak is előjönnek a patakból.
- Hadd halljam most rögtön - mondta a fiú -, odavagyok a lantért; mindennél jobban szeretem, pedig nem is hallottam még.
- Akkor hogy szerethetted meg, Lidérc? - kérdezte Wayland.
- Ahogy a lovagok szerették a hölgyeket régi mesékben - felelte Dickie -; hallomásból.
- Akkor szeresd még egy kicsit hallomásból, míg a húgom kipiheni valamelyest az út fáradalmait - mondta Wayland, majd a foga között dörmögte: - Ördög vinné a kis manója kíváncsiságát! Csínján kell bánnom vele, különben pórul járunk.
Azzal odament Vacatió mesterhez, és neki is elmondta a tudományát, valamint a húgáét úgyszintén. Némi bizonyságot azért kértek ügyességéről, melyet oly kiválóan adott elő, hogy a mutatványosok megörülvén társulatuk ilyetén gyarapodásának, készséggel elfogadták mentegetőzését, mikor húga talentumának bemutatására került volna sor. Az újonnan jötteket megkínálták étellel-itallal, amivel a karaván jól el volt látva; és Wayland kovács csak némi nehézség árán tudta módját ejteni, hogy az étkezés alatt kissé magára maradjon színlelt húgával, mely szünetet arra használta fel, hogy a lelkére kösse: felejtse el egy időre a rangját meg a bánatát, és ereszkedjék le azoknak a társaságához, kikkel utazni fognak, mert ez a legbiztosabb esély, hogy rejtve maradjon.
A grófné elismerte ennek szükségét, így midőn folytatták útjukat, iparkodott követni kalauza tanácsát, és megszólítván a hozzá legközelebb haladó nőszemélyt, aggodalmát fejezte ki ama asszony iránt, akit így hátra kellett hagyniok.
- Ó, meglesz ő itt jól, asszonyom - felelte a megszólított; aki víg és folyton nevetésre kész kedélyéből ítélve valóságos megtestesülése lehetett volna a bath-i asszonyságnak[149] -; komámuram, Laneham pedig cseppet se veszi szívére az ilyen dolgot. A kilencedik napon, mert a mulatságok eddig tartanak, ott lesz már velünk Kenilworthben, még ha a hátán kell cipelnie is a porontyát.
Ebben a beszédben volt valami, ami elvette Leicester grófné kedvét a további társalgástól; de mivel a varázst már megtörte, mikor elsőnek szólította meg társnőjét, a jó asszony, aki a Croydoni Ritka Gillian szerepét játszotta az egyik interludiumban,[150] gondoskodott róla, hogy ne álljon be csend az úton, hanem elszórakoztatta néma útitársát régi mulatságokról való ezernyi anekdotával; elmesélte a fogadásokat, amiket a nagyurak adtak nekik, Harry király idejétől kezdve mostanáig fölsorolta a főbb szereplők neveit, de minden történetének a refrénje az volt: mindez viszont semmi azokhoz a fejedelmi élvezetekhez képest, amik Kenilworthben lesznek!
- És mikor érünk Kenilworthbe? - kérdezte a grófné rosszul leplezett izgatottsággal.
- Mi, akik lóháton megyünk, némi igyekezettel beérhetünk estére Warwickbe, és Kenilworth onnan mindössze négy-öt mérföld... de akkor be kell várnunk a gyalogosokat; ámbár valószínű, hogy Leicester lord lovakat vagy könnyű szekereket küld elibük, és behozatja őket, hogy ne legyenek elcsigázva az úttól, mert az, mint képzelheti, bizony nem a legjobb előkészület arra, hogy uraik előtt táncoljanak... Pedig hát, Isten úgy segéljen, volt idő, mikor öt-hat mérföld legelőt is végiggyalogoltam volna, és utána forogtam volna akár egész este lábujjhegyen, ahogy a csepűrágó pörgeti az óntányért a tű hegyén. De a kor már belemarkolt a csontjaimba, ahogy a dal mondja; bár, ami azt illeti, ha tetszik a nóta, és tetszik a táncosom, eljárom én még ma is, csakúgy, mint akármelyik helyre kislány Warwickshire-ben, aki a keserves négyese mellé már kerek hasú nullát is ír.
Míg a grófnét elárasztotta bőbeszédűségével a derék asszonyság, Wayland kovácsnak a maga részéről épp elég volt felfogni és kivédeni a szüntelen támadásokat, melyeket régi ismerősének, Richard Sludge-nak a fáradhatatlan kíváncsisága intézett ellene. A természet e pajkos gyerkőcöt kielégíthetetlen tudásvággyal áldotta meg, mely bámulatosan egészítette ki élénk szellemét; az előbbi minduntalan arra ösztökélte, hogy kémként fürkéssze ki mások ügyeit, az utóbbi pedig arra, hogy örökösen beleavatkozzon abba, amit kikémlelt, s ami nem tartozott rá. Egész álló nap azon mesterkedett, hogy bekukkantson a grófné fátyla alá, és amit ki tudott venni, az észrevehetően fokozta kíváncsiságát.
- A húgodnak, Wayland - mondta -, túl szép a nyaka ahhoz, hogy egy kovácsműhelyben látta volna meg a napvilágot, és finom, hosszúkás a keze ahhoz, hogy a guzsalyt pörgette volna vele... szavamra, akkor hiszem el a ti rokonságotokat, mikor a varjútojásból hattyúfióka kel ki.
- Eredj már - mondta neki Wayland -, locska-fecske gyerek vagy, el kéne náspángolni a beképzeltségedért.
- Jó - felelte az ördögfióka, otthagyva Waylandet -, csak annyit mondhatok: emlékezz rá, hogy eltitkoltál előlem valamit, és ne legyen a nevem Dickon Sludge, ha nem fizetek meg érte.
A fenyegetés és az a tény, hogy Manó a nap hátralevő részében távol tartotta magát tőle, erősen ráijesztett Waylandre, úgyhogy azt tanácsolta színlelt húgának, fáradtsága ürügyén kívánkozzék megállni két-három mérfölddel Warwick szép városa előtt és ígérje, hogy reggel majd utolérik a társulatot. Egy kis falusi fogadó pihenőhelyül is kínálkozott, és Wayland titkolt örömmel leste, ahogy az egész csoportozat, Dickonnal együtt udvarias búcsú után továbbáll, és magukra hagyja őket.
- Holnap, asszonyom - mondta védencének -, engedelmével ismét korán kelünk, és bemegyünk Kenilworthbe, mielőtt még az egész siserahad összecsődül.
A grófné jóváhagyta hű vezetője javaslatát, de a kovács némi meglepetésére semmi egyebet nem szólt a dologról, ami kellemetlen bizonytalanságban hagyta Waylandet afelől, vajon kigondolt-e már valami tervet a grófné a következő lépésekre vonatkozólag, mivel tudta, hogy helyzete körültekintést parancsol, ha nem is ismerte annak minden ága-bogát. Végül is oda lyukadt ki, hogy a grófnénak bizonnyal vannak barátai a kastélyban, akiknek számíthat a tanácsára és támogatására, tehát úgy vélte, akkor teljesíti legjobban feladatát, ha többszöri parancsának megfelelően épségben odaviszi őt.
HUSZONÖTÖDIK FEJEZET
Hallga! Harang szólít már, s kürt rivall;
A legszebb mégse válaszol - e víg
Termek sok nemes lánnyal, ifjuval
Tömöttek - s épp a legszebb rejtezik?
Büszke Herceg! Káprázik tán szemed
E szikráktól, hogy csalfa fénybogár
Lett csillaga, és szerény pír helyett
Oktalanul cifra gőgöt csodál?
(Az üvegcipő)
A balsorsú Leicester grófnét környezete gyermekkorától fogva kényeztette, méghozzá éppoly határtalanul, mint oktalanul. Természetes kedvessége megóvta attól, hogy orcátlanná vagy zsémbessé váljon, ám szeszélye, mely a csinos és behízelgő modorú Leicestert elébe helyezte Tressiliannek, kinek mocsoktalan becsületéről és állhatatos érzelmeiről maga is szilárdul meg volt győződve - e végzetes tévedése, mely tönkretette élete boldogságát, abban az elhibázott nyájasságban gyökerezett, mely megkímélte gyermekkorát a legszükségesebb leckétől, s nem tanította meg az engedelmességre és önuralomra. Ugyanezen elkényeztetésből következett, hogy kívánságainak csupán elgondolásához és kifejezéséhez szokott hozzá, míg megvalósításuk feladatát másokra hagyta; ilyenformán életének legkritikusabb óráiban egyként híján volt a lélekjelenlétnek és azon képességnek, hogy valamely ésszerű vagy bölcs cselekvési tervet eszeljen ki.
E nehézségek roppant súllyal telepedtek rá a szerencsétlen hölgyre azon a reggelen, mely jövője szempontjából sorsdöntőnek ígérkezett. Mostanáig bármi más megfontolást figyelmen kívül hagyva, mindenekelőtt Kenilworthbe és férje közelébe kívánkozott jutni, most pedig, midőn mindkét cél itt állt előtte, egyszerre ezernyi eshetőség gondolata rohanta meg, valós és képzelt kételyek s veszélyek rémisztették el, mind e félelmet fokozta és óriásira növelte magára hagyatott helyzete, melyben se tanácsra, se segítségre nem számíthatott.
Álmatlan éjszakája reggelre úgy elgyengítette, hogy teljességgel képtelen volt engedelmeskedni Wayland költögetésének. A hű kalauz nagyon elszomorodott a hölgy, és kissé megrémült saját maga miatt; már-már arra gondolt, hogy egyedül megy föl Kenilworthbe abban a reményben, hogy ott megtalálja Tressiliant, és értesíti a hölgy közeli érkezéséről, mikor úgy kilenc óra körül a grófné végre magához szólította. Felöltözve találta és útra készen, ám arca oly halovány volt, hogy Waylandet aggodalom fogta el egészsége miatt. A hölgy közölte ama kívánságát, hogy azonnal nyergelje a lovakat, és türelmetlenül elhárította kalauza kérlelését, aki szerette volna, ha eszik egy falatot indulás előtt.
- Már ittam - mondta - egy pohár vizet... annak a nyomorultnak sem kell több szíverősítő, akit a bitó alá hurcolnak, és ami annak elég, nekem is elég lesz... tedd, amit parancsoltam. - Wayland kovács még mindig habozott. - Mit akarsz még? - kérdezte a grófné. - Nem beszéltem elég világosan?
- De igen, asszonyom - felelte Wayland -, csak épp szabadna-e megkérdeznem, mi a további szándéka?... Csupán azért szeretném tudni, hogy kívánságaihoz igazítsam magamat. Az egész ország talpon van, és tülekszik Kenilworth kastélya felé. Nehéz lenne odajutnunk, még ha megvolnának is a szükséges útleveleink a szabad közlekedésre és szabad belépésre... Ismeretlenül és barátok nélkül azonban pórul járhatunk... Ladységed ugye megbocsátja, hogy így kimondom alázatos véleményemet... Nem volna jobb, ha megpróbálnánk megkeresni a maskarásokat, és újra közibük állni? - A grófné megrázta a fejét, mire vezetője így folytatta: - Akkor csak egy módot látok.
- Mondd hát - szólította fel a hölgy, talán nem neheztelve, hogy Wayland így ajánlotta fel a tanácsot, amit ő szégyellt kérni -; hűségesnek hiszlek... mit tanácsolsz?
- Értesíteném Tressilian urat a kegyed hollétéről - mondta Wayland. - Bizonyos vagyok benne, hogy nyomban lóra kapna lord Sussex néhány hívével, és biztosítaná a kegyed oltalmát.
- És éppen nekem tanácsolod - kérdezte a grófné -, hogy helyezzem magam Sussexnek, a nemes Leicester méltatlan vetélytársának a védelme alá? - Majd látva a meglepetést, amivel Wayland rábámult, és attól tartva, hogy túl erősen árulta el Leicester iránti elkötelezettségét, gyorsan hozzátette: - Tressiliant illetően pedig, nem lehet... megparancsolom, hogy ne említsd neki boldogtalan nevemet; csak megkétszereznéd vele az én szerencsétlenségemet, és menthetetlenül veszélybe sodornád őt magát. - Elhallgatott, de midőn észrevette, hogy Wayland továbbra is azzal az aggódó és bizonytalan tekintettel néz rá, mely kétkedést tükrözött, hogy vajon a grófné agya lecsillapodott-e, fegyelmezett külsőt erőltetett magára, és így folytatta: - Vigyél csak el Kenilworth kastélyához, jó emberem, és feladatod ezzel véget ér, mert ott majd én ítélem meg, mi légyen a teendő. Mindeddig hűséges voltál hozzám... adok neked valamit, ami bőséges jutalom lesz érte.
Azzal átnyújtott a mesternek egy gyűrűt, melyben értékes kő volt. Wayland megnézte, egy pillanatig tétovázott, aztán visszaadta.
- Nem mintha fölötte állanék jóságának, asszonyom - mondta -, hisz szegény flótás vagyok, akinek, Isten úgy segéljen, cudarabb módon is kellett már élnie, mint egy kegyedhez hasonlatos személy bőkezűségéből. De, miként régi gazdám, a patkolókovács szokta volt mondogatni a hozzá jövőknek: "Ha nincs gyógyulás, nincs fizetség se." Nem vagyunk még Kenilworth kastélyánál, és ideje lesz majd akkor elbocsátania kalauzát, mint mondják, ha már a cipőjét veti le. Bízom Istenben, hogy ladységed éppoly bizonyos a méltó fogadtatásban, amilyen biztos lehet legjobb szándékom felől, hogy baj nélkül oda kalauzoljam. Megyek, fölnyergelem a lovakat, közben hadd kérjem még egyszer, mint szerény orvosa s vezetője egy személyben, hogy vegyen magához valami táplálékot.
- Veszek, veszek - vágta rá gyorsan a hölgy. - Eredj, eredj azonnal!... Hasztalan tettetek elszántságot - mondta, mikor Wayland kiment a szobából -, még ez a szegény szolga is átlát színlelt bátorságomon, és megsejti félelmeim igazi mélységét.
Ezután megpróbálta követni kalauza tanácsát, és enni valamit, de kénytelen volt felhagyni az erőlködéssel, mert egyetlen morzsának a lenyelése is akkora rosszulléttel járt, hogy szinte megfulladt bele. Kisvártatva előállt a két ló a rácsos ablaknál; a hölgy nyeregbe szállt, és megkönnyebbült a szabad levegőtől meg a helyváltoztatástól, ami hasonló körülmények között gyakran tapasztalható.
A grófné célját remekül szolgálta a szerencsés véletlen, hogy Wayland kovács korábbi vándorló, nomád évei során bejárta úgyszólván egész Angliát, és jól ismerte az összes mellékutakat, csakúgy, mint a közvetlen főútvonalakat Warwick szép grófságában. Ugyanis olyan sűrű és akkora volt a tömeg, mely minden irányból Kenilworth felé igyekezett, látni akarván a királynő érkezését első számú kegyence pazar kastélyába, hogy a nagyobb országutak lényegében járhatatlanná váltak, s az utasok csak kerülő mellékösvényeken tudtak haladni.
A királynő szállásmesterei már előrementek, és összeszedtek minden olyan portékát, amit királyi körutak alkalmával be szoktak hajtani, és amiért a tulajdonosoknak később nagy huzavonával kártérítést fizetett a Zöld Posztó hivatala. Leicester gróf megbízottai ugyanezen célból szintén átfésülték a vidéket; és sok barátja, szövetségese, közeli, távoli ismerőse ragadta meg az alkalmat, hogy kegyébe férkőzzön nagy mennyiségű élelmiszer és mindenféle ínyencségek küldésével, nem feledkezve meg a rengeteg vadról, továbbá hordószámra a legfinomabb hazai és idegen innivalókról sem. Így aztán az országutakat elárasztották az ökrök, birkák, borjúk és disznók csordái, elzárták a megrakott társzekerek, melyeknek a tengelyei nyikorogtak a boros és sörös hordók, a roppant zöldségeskosarak, a levágott állatok és besózott húsok meg a liszteszsákok súlya alatt. Minduntalan meg kellett állni, mert a társzekerek egymásba akadtak; bősz kocsisaik előbb szitkozódtak és kiabáltak, míg vad szenvedélyeiket teljesen föl nem korbácsolták, akkor aztán ostoraikkal és hosszú furkósbotjaikkal próbáltak érvényt szerezni elsőbbségi igényeiknek, mely alkalmi összezördüléseknek rendesen egy kvártélymester, az úti marsall embere, vagy más tekintélyes egyén vetett véget, betörvén mindkét fél fejét.
Voltak itt még minden rendű és rangú komédiások, némajátékosok, csepűrágók és mutatványosok, akik vidám bandákba verődve vonultak az utakon a Fejedelmi Kéjlak felé; a vándorénekesek ugyanis így nevezték el Kenilwortht dalaikban, melyek máris bőviben teremtek az ott várható dáridók puszta elképzeléséből. E tarkabarka perzsavásár közepette koldusok mutogatták valódi vagy színlelt rokkantságukat, bizarr, bár megszokott kontrasztot képezve az emberi lét hívságai és nyomorúságai között. Mindezek együtt sodródtak a roppant emberárral, melyet a merő kíváncsiság terelt össze, s ahol a bőrkötényes kézműves belekönyökölt az ápolt és kényes asszonyságba, kit a városban úrnőjeként tisztelt, ahol a parasztok szeges talpú bakancsukkal ráhágtak a jómódú polgárok és előkelő uraságok tyúkszemére, s ahol Joan, a fejőlány, hatalmas lépteivel és vörös, izmos karjával olyan felcicomázott, bájos lánykák között rótta az utat, kiknek az apja lovag vagy földesúr volt.
A tömegben és a tolongásban azonban vidámság és jókedv uralkodott. Mind azért jöttek, hogy lássanak és mulassanak, és mind kacagtak az olyan apró bosszúságokon, melyek máskor felpaprikázták volna a kedélyeket. Eltekintve a szórványos csetepatéktól, melyek, mint már mondottuk, ki-kitörtek a kocsisok, eme ingerlékeny népség között, a sokaságból felszálló hangzavar gondtalan vígságot és izgatott jókedvet sugározott. A muzsikusok gyakoroltak hangszereiken; az énekesek dalaikat zümmögték; a hivatásos bolond vidámság s őrület mezsgyéjén rikoltozott, miközben vadul hadonászott jogarával; a maszkás táncosok kolompjaikkal csörömpöltek; a parasztlegények kurjongattak és füttyögettek; a férfiak harsányan hahotáztak, a leányok visítva vihogtak; és jó néhány vaskos tréfa repült akár a füleslabda egyik kompániából át a túloldalra, ahol a másik társaság röptében elkapta, és visszadobta a címzettnek.
A melankóliába merült kedélynek mi sem lehet fájdalmasabb sérelem, mint belecsöppenni egy széles kedvű s ujjongó forgatagba, melynek hangjai olyannyira nem csendülnek egybe saját érzéseivel. Ám Leicester grófnénak e szédítő látvány kavargása és zaja elterelte gondolatait, és azt a szomorú szolgálatot tette neki, hogy nem hagyta saját nyomorúságán merengeni, vagy közelgő sorsáról festegetni iszonyú képeket. Csak lovagolt tovább, mint valami öntudatlan álomban, követve Waylandet, aki nagy ügyességgel hol keresztülfurakodott az utasok sűrűjén, hol megállt, míg kedvező alkalom nem jött, hogy újra nekiinduljanak, gyakorta elkanyarodott az egyenes útról, s valami tekervényes mellékösvényen ment tovább, ami végül visszavitte őket az országútra, miután egy jó darabot könnyebben és gyorsabban tehettek meg.
Ekképp kerülte el Warwicket is, melynek kastélyában (a régi lovagkori építészet eme legszebb emlékében, amit az idő vasfoga mindmáig megkímélt) Erzsébet előző éjszaka megszállt, és ahol kora délutánig volt maradandó, ekkor lévén az ebéd megszokott ideje egész Angliában, s a lakoma után kellett útra kelnie Kenilworth felé. Ezalatt minden arra elhaladó csoport magasztalta valamivel az uralkodót, belevegyítvén a bókba némi szokásos csípős ízt is, mely többé-kevésbé áthatja szomszédainkról alkotott véleményünket, kivált, ha azok történetesen feljebbvalóink is.
- Hallottátok - mondta valaki -, milyen kegyesen beszélt az ispán úrral, a városbíróval, meg a jó Griffin tiszteletes úrral, mikor letérdeltek a hintaja ablakánál?
- Bizony, meg hogy megmondta a kis Aglionbynak: "Városbíró úr, el akarták hitetni velem, hogy kegyelmed fél tőlem, pedig én úgy gondolom, oly pompásan sorolta el az uralkodó erényeit, hogy inkább nekem van okom félni kegyelmedtől." Aztán meg, micsoda fenséggel vette át a míves erszényt a húsz aranyfonttal, mintha nem is venné szívesen a kezébe, de azért elvette.
- Úgy ám - folytatta egy másik -, szerintem nagyon is szívesen csukódtak rá az ujjacskái, mikor minden el volt már intézve, és ha jól láttam, még méricskélte is a súlyát egy minutáig a kezében, mintha azt mondaná, remélem, jól lenyomják majd a mérleget.
- Nem kellett az neki, koma - szólt közbe egy harmadik -; az csak az ilyen magamfajta szegény mesteremberrel esik meg, hogy a céh az elszámolás napján nem csengő arannyal, hanem kongó pénzzel fizeti ki... Nem baj, Isten ott áll mindnyájunk fölött... A kis városbíró úr, mert így hívják, mostantól nagyobb lesz, mint valaha.
- Ugyan már, egykomám - mondta az első -, ne irigykedjél. Jó a királynő és nagylelkű... Hisz mindjárt oda is adta az erszényt Leicester grófnak.
- Méghogy én irigykedek?... Kutya egye májad ezért a szóért! - felelte a kézműves. - De én is amondó vagyok, hogy igencsak odaadja majd minden egyebét is Leicester grófnak.
- Nagyon sápadozik, asszonyom - mondta Wayland kovács Leicester grófnénak, és indítványozta, hogy húzódjon az út szélére, várjon egy darabot, amíg magához nem tér. De Amy, leküzdve érzelmeit, melyek ellenállhatatlan erővel támadtak föl az ilyen és hasonló értelmű beszédek hallatára, melyek útközben ütötték meg itt-ott a fülét, utasította kalauzát, hogy haladjon Kenilworth felé a legnagyobb sebességgel, amit csak a számtalan akadállyal tarkított út lehetővé tesz. Eközben Wayland aggodalma nőttön-nőtt, amint látta rajta a rosszullét rohamait és a nyilvánvalóan felkavart lelkiállapotot; roppantul kívánta már, hogy többszöri kérése szerint, bevihesse biztonságban a kastélyba, ahol bizonyára szívélyes fogadtatás vár rá, noha a hölgy vonakodott elárulni, kibe is veti reményeit.
"Ha egyszer túlleszek ezen a veszedelmen - fohászkodott magában -, és valaki rá akarna venni, hogy vállaljak testőr szerepet egy kóbor kisasszony mellett, hát tulajdon pörölyömmel kell előbb kiloccsantania az agyvelőmet!"
Végre fölbukkant előttük a pompás kastély, melynek restaurálására és a környező uradalom kicsinosítására Leicester grófja, azt beszélik, hatvanezer fontsterlinget költött, ez a summa pedig mai viszonyok között legalább félmilliót érne.[151]
E gyönyörű s gigantikus építmény külső fala öt holdnyi területet zárt körül, melynek egy részét a hatalmas istállók foglalták el, meg egy jókora park szépen ápolt lugasokkal és virágágyásokkal, míg a többi rész a nemes kastély tágas hátsó vagy inkább külső udvaráé volt. Maga a fejedelmi építmény, mely e hatalmas térségnek csaknem a közepén helyezkedett el, pazarul csipkézett homlokzatú és láthatóan különböző korokból származó épületek gigászi csoportozatából állt; a pompás épülettömb egy belső udvart zárt körül, és egyes részeinek nevében, valamint a rajtuk ékeskedő címerekben félelmetes oligarchák jelvényeit viselte, olyanokét, akik a távoli múltban éltek, és akiknek a története, ha a Nagyravágyás hallgatott volna rá, tanulságos leckéül szolgálhatott volna a fennhéjázó kegyencnek, aki most birtokolta és gyarapította a szép uradalmat. Egy nagy és vaskos vártorony, mely a kastély citadellája volt, bizonytalan, bár nagy múltra tekintett vissza. Caesar nevét viselte, talán a londoni Tower ugyanilyen nevű tornyához való hasonlatossága miatt. Némely régiségbúvárok Kenelph, Mercia szász királya idejére vezetik vissza alapítását, akitől a kastély a nevét nyerte, mások a normann hódítás utáni korai időszakra. A külső falakon a Clintonok címere komorlott, akik e bástyákat építették I. Henrik uralkodása idején, és a még félelmesebb Simon de Montforté, aki a bárók háborúskodása alatt sokáig tartotta Kenilwortht III. Henrik ellenében. Mortimer, azaz March grófja, aki tündökléséről és bukásáról egyaránt nevezetes volt, valaha vígan mulatozott Kenilworthben, míg a trónról letaszított uralkodó, II. Edward a vártorony tömlöcében senyvedett. Az öreg John of Gaunt, az "ős Lancaster",[152] nagymértékben bővítette a kastélyt, hozzácsatolván azt a nemes és masszív tömböt, melyet ma Lancaster-építménynek hívnak; maga Leicester pedig még a korábbi hatalmas és főúri birtokosokon is túltett, midőn újabb roppant szárnyat toldott hozzá, mely ma már romjaiban hever, tulajdonosa nagyratörésének emlékműve gyanánt. E gyönyörű kastély külső falát délről és nyugatról egy részben mesterséges tó díszítette és védelmezte, amelyen át Leicester impozáns hidat épített, hogy Erzsébet egy eddigelé járatlan úton léphessen be a kastélyba a megszokott északi kapu helyett, mely fölé őrtornyot, azaz barbakánt emeltetett, ami ma is látható és méreteiben egyenlő, építészetileg pedig felülmúlja jó néhány északi oligarcha főúri kastélyát.
A tavon túl nagy kiterjedésű vadaskert húzódott, tele rőtvaddal, dámvaddal és minden egyéb vadfajtával; sok magas fa is nőtt benne, melyek közül a kastély hosszú homlokzata és masszív tornyai fenséges szépséggel emelkedtek ki. Nem hallgathatjuk el, hogy e méltóságteljes palota, hol valaha nagyurak mulatoztak, és hősök verekedtek, egyszer véresen komoly csatán és ostromban, másszor lovagi tornákon, ahol a szépség osztotta a díjat a győztes vitézségnek, ma már teljesen elárvult. A tó helyén szittyóval benőtt ingovány terül el, a kastély impozáns romjai pedig csupán sejtetik, milyen volt egykori pompájuk, s a merengő utas elméjét ráébresztik az emberi javak mulandóságára, valamint azoknak a boldogságára, kik alacsony sorukban erényes elégedettséggel élnek.
A boldogtalan Leicester grófné azonban egészen más érzelmekkel szemlélte a roppant szürke tornyokat, midőn először pillantotta meg őket a lugasként ráboruló, árnyas fák fölé magasodni, melyeken a kastély mintegy trónolni látszott. Ő, a nagy grófnak, Erzsébet kedvencének, Anglia nagyhatalmú kegyencének az elvitathatatlanul törvényes és teljes jogú felesége, arra kényszerült, hogy férjének és férje uralkodójának a színe elé egy szegény csepűrágó vezetésével vagy inkább védelme alatt járuljon; s jóllehet e büszke kastély jog szerinti úrnője volt, akinek egyetlen szavára sarkaikból kifordulva kellett volna a kapuknak befogadni őt, most mégsem hunyhatott szemet a nehézség és veszedelem láttán, mely várhatóan elébe tornyosul majd, midőn bebocsátást akar nyerni tulajdon falai közé.
A kockázat és a nehézség csakugyan szinte pillanatonként nőtt, míg végül azzal fenyegetett, hogy teljesen lehetetlenné teszi előrehaladását egy nagy kapunál, mely mögött egy széles és szép út vezetett tovább, ami keresztben átszelte majd két mérföld hosszan a vadaskertet, néhány pontjáról elbűvölő kilátást nyújtva a kastélyra s a tóra, majd az újonnan épült hídnál ért véget, amelynek mintegy meghosszabbításaként arra készült, hogy a királynő ez emlékezetes alkalomból innen közelítse meg a kastélyt.
A grófné és Wayland itt találták hát e sétány végén a kaput, mely a warwicki útra nyílt, és a királynő néhány lovas testőre őrizte, akik cirádás és aranyozott páncélinget viseltek, sapka helyett könnyű karimás sisakot, és karabélyaik tusáját combjukra támasztották. Ezek a nagyerejű és szálas termetű válogatott legények, akik mindig a királynő személye körül szolgáltak, most egy futár fennhatósága alatt álltak, akinek a karján a Medve és a Bütykös Karó díszelgett, jeléül annak, hogy Leicester gróf embere; s e marcona őrök könyörtelenül megtagadták a bebocsátást mindenkitől, aki nem volt meghívott vendég, vagy olyan személy, aki valamilyen szerepet játszik majd a tervezett vidám mulatságokban.
A bejárat körül nagy volt a tolongás, az egybesereglett minden rendű és rangú kíváncsiskodók mindenféle ürüggyel előhozakodtak a bebocsátás érdekében, melyek az őröknél süket fülekre találtak; a szép szavakra, sőt szép ajánlatokra válaszul a királynőtől kapott szigorú parancsukat ismételgették, aki közismerten nem állhatta a nagy tömegek durva tülekedését. Azokkal, akiknek ilyen érvelés nem használt, keményebben bántak el, minden teketória nélkül visszaszorítván őket díszes csótárt viselő harci paripáikkal, és olykor jól odasóztak a karabély tusájával is. Ez utóbbi mozdulatra hullámzásba jött a tömeg, ami Waylandet erősen nyugtalanította, mert attól tartott, hogy a torlódás elszakítja védencétől. Azt sem tudta, milyen ürüggyel kérjen bebocsátást, és tanácstalanul hányta-vetette magában a dolgot, mikor a gróf futárja megpillantván őt, így kiáltott oda, nem kis meglepetésére:
- Őrök, nyissatok utat annak a narancsszín köpenyes fickónak... Gyere csak, Bolond úr, igyekezz. Hol az ördögbe ténferegtél eddig? Gyere azzal a női ruhacsomaggal együtt.
Mialatt a futár ezt a nyomatékos, ám nem éppen szívélyes invitálást intézte Waylandhez, amiről az utóbbi néhány pillanatig nem is tudta elképzelni, hogy neki szól, a testőrök gyorsan utat nyitottak előtte, ő pedig csupán arra intve útitársát, hogy a fátylát tartsa szorosan az arca előtt, belépett a kapun, maga után vezetve a grófné lovát, de olyan ernyedt bátortalansággal és tekintetében annyi félelemmel és aggodalommal, hogy a tömeg, melynek semmiképp sem volt ínyére ez a kivételezés, hurrogással és hangos gúnykacajjal kísérte bemenetelüket.
Miután ekképpen bejutottak a vadaskertbe, bár nem éppen hízelgő vagy kitüntető figyelemmel, Wayland és védence tovább lovagoltak, azon töprengve, mily nehézségeket tartogat még számukra a sors a széles sétányon, melynek mindkét oldalán csatlósok hosszú sora állt őrt karddal és hegyes alabárddal; díszes libériájukon Leicester gróf címerét viselték a medvével és a bütykös karóval; három lépésre álltak egymástól, végig a bejárattól a hídig. És ekkor, midőn ámuló szeme előtt először tárult fel teljes pompájában a kastély a külső falak messze nyúló vonalából kimagasló fenséges bástyáival, a minden védelmi pontot díszítő lőréses oromzatokkal, fiatornyokkal és padozatokkal, a falakon lengő zászlókkal, a teraszokon és csipkés oromzatokon nyüzsgő tarkabarka sisakforgókkal és tollbokrétákkal - a boldogtalan hölgy szíve, mely nem szokott hozzá ilyen pompához, elszorult az eleven és lenyűgöző látványtól, olyannyira, hogy úgy érezte, mintha meg is dermedt volna keblében, s egy pillanatra azt kérdezte magától, mit adott ő Leicesternek, mivel érdemelte ki, hogy e fenséges pompa részese lehet. Ámde büszkesége és nagyralátó szelleme ellenállt e sugalmazásnak, mely kétségbe akarta ejteni.
- Én nekiadtam - mondta - mindazt, amit asszony adhat. Nevemet és híremet, szívemet és kezemet adtam az oltárnál mindeme gyönyörűség urának, és ennél az angol királynő se adhat többet. Ő a férjem... én neje vagyok... amit Isten egybekötött, ember szét nem válassza. Bátran fogom követelni osztályrészemet; annál is bátrabban, mert ilyen váratlanul és magamra hagyatva jövök. Ismerem jól nemes Dudleymat! Kicsit ingerült lesz majd, amiért nem fogadtam szót, de Amy sírni fog, és Dudley megbocsát neki.
E gondolatsort a meglepetés kiáltása szakította félbe, mely Wayland ajkáról röppent el, aki hirtelen hosszú, vékony, fekete karokat érzett testére kulcsolódni, az illető pedig, akihez a karok tartoztak, egy tölgyfáról vetette le magát, és ügyesen megült a lovon Wayland háta mögött, az őrök harsogó hahotája közepette.
- Ez csak az ördög lehet, vagy újra csak az én Lidércem! - mondta Wayland, miután hasztalan iparkodott lefejteni magáról a karokat, és ledobni a lóról a rákapaszkodó süvölvényt. - Hát ilyen makkot teremnek Kenilworth tölgyei?
- Az ám, Wayland úr - felelte nem várt inasa -, még sok egyebet is, amik kemények lesznek a te öreg fogaidnak, ha nem tanítalak meg rá, hogyan kell elrágni őket. Hogy jutottál volna át a futáron, a felső kapunál, ha nem figyelmeztetem, hogy a fő bűvészünk még ezután jön?! Itt vártam rád, miután a szekerünk tetejéről felkapaszkodtam a fára, és gondolom, mostanra már eszeveszetten keres mindenki.
- Nahát, te aztán tényleg igazi ördögfióka vagy - mondta Wayland. - Engedek neked, jó szellem, és követem tanácsodat; csak nagy hatalmaddal légy kegyes irántunk.
Miközben ezeket mondta, egy erős bástyához értek a már említett hosszú híd déli végénél, mely Kenilworth kastélyának a külső bejáratát védelmezte.
Ilyen viszontagságos körülmények közepette és ilyen nem mindennapi társaságban érkezett a szerencsétlen Leicester grófné csaknem királyi férje pompás lakóhelyéhez.
HUSZONHATODIK FEJEZET
GYALU: De le van írva az oroszlán
szerepe? Ha le van, kérlek, add
ide, mert kissé nehéz fejem van.
VACKOR: Játszhat'd azt extempore,
hiszen csak ordítani kell.
(Szentivánéji álom. Arany János ford.)
Midőn Leicester grófné Kenilworth kastélyának külső kapujához ért, a bástyát, mely alatt az öblös kapuboltozat nyílt, sajátos őrizet alatt találta. A lőrésekkel ellátott oromzaton óriás termetű őrök álltak, buzogányokkal, csatabárdokkal és egyéb ősi hadi szerszámokkal felszerelve, melyekkel Arthur király katonáit mintázták, a hajdani briteket, akik a romantikus hagyomány szerint elsőül lakták a kastélyt, ámbár a történelem alapítását csupán a Heptarchia[153] korára teszi. Némelyik szálas figura valódi ember volt, sisakrostéllyal és koturnusba öltöztetve; a többi csak papírmasé és kanavász, mely alulról nézve és igaziakkal keverve elég megdöbbentő hűséggel adta vissza az ábrázolás tárgyát. De az óriás termetű kapus, aki lent várakozott, és ténylegesen ellátta az őrök teendőit, egyáltalán nem efféle talmi eszközökkel gerjesztett félelmet maga iránt. Olyan ember volt, aki roppant termetével, izomzatával és ezzel arányos tömegével méltán eljátszhatta volna Colbrand, Ascapart,[154] vagy bármelyik mesebeli óriás szerepét, anélkül, hogy akár egy magas sarkú cipő erejéig is közelebb emelte volna magát az éghez. Anák[155] eme nagyreményű fiának lábszárai és térdei csupaszok voltak, valamint karjai is egy arasznyira a válltól; lábain azonban sarut viselt, melyet rézgombokkal kivert bíborvörös bőrszíjak erősítettek keresztben a lábfejéhez. Aranyszállal hurkolt vörös bársony, testhezálló zeke és ugyanezen anyagból való térdnadrág fedte testét és lábai egy részét, vállára köpeny helyett fekete medvebőrt terített. E félelmetes alak feje födetlen volt, bozontos, kétoldalt leomló fekete haj keretezte vaskos, idomtalan és erős vonású arcát, amilyen gyakran járul rendkívüli termethez, és néhány ékes kivétel ellenére általános előítéletet szült mindenkor az óriások, mint korlátolt és mogorva népség ellen. A hatalmas őr illően fel is volt fegyverezve, méghozzá egy acéltüskés husánggal. Egy szó, mint száz, kitűnően személyesítette meg a köztudatban élő óriásokat, akik minden tündérmesében és kóborlovag-regében szerepelnek.
E modern titán viselkedése nagy szellemi zavarra és zaklatottságra vallott, mikor Wayland kovács magára vonta a figyelmét; ugyanis leült olykor egy otromba kőpadra, melyet, úgy látszik, egyenest az ő céljaira helyeztek el a kapu elé, majd minduntalan fölugrott, megvakarta a busa fejét, és föl-alá ballagott posztján, mint akit türelmetlenség és nyugtalanság gyötör. A kapuőr éppen e fölizgatott állapotban rótta a kis területet a kapu előtt, midőn Wayland szerényen, de magától értetődően (mindazonáltal bizonyos balsejtelemmel) el akart menni mellette és áthaladni a kapuboltozaton. A kapuőr azonban megállította, és mennydörgő hangon rászólt:
- Vissza! - majd szavának nyomatékot adandó, fölemelte acéltüskés buzogányát, és olyan erővel vágta a földre Wayland lovának orra elé, hogy a kövezet szikrát hányt, és a bolthajtás beledöndült. Wayland, Dickie ötletével élve, elkezdte mondani, hogy egy csapat mutatványoshoz tartozik, akik nem nélkülözhetik őt, hogy útközben véletlenül hátra kellett maradnia, és így tovább. Ám az őr hajthatatlan maradt, és csak dünnyögött, dörmögött a foga között, amiből Wayland alig tudott kivenni valamit, aztán olykor megeresztett egy-egy elutasítást, méghozzá oly szavakkal, melyek túlontúl is világosak voltak. Beszédjének egy kiragadott részlete így hangzana: - Micsoda, hogyhogy, barátocskáim? (magában)... Van itt olyan fölfordulás... van itt olyan nyüzsgés... (majd Waylandhez)... Te egy tekergő gazfickó vagy és nem fogsz bemenni... (újra magában)...ez aztán a sokadalom... ez aztán a tülekedés... Sose fog ez nekem menni... van itt... hm... ha... (Waylandhez)...Vissza a kaputól, vagy betöröm a kobakodat... (újra magában) ...van itt... nem... nem... nem... nem megy ez sehogy se.
- Maradj veszteg - súgta Lidérc Wayland fülébe -, tudom én, hol szorít neki a cipő, és rögvest megtanítom kesztyűbe dudálni.
Lecsúszott a lóról, és odaszökkenve a kapuőrhöz, elkapta a medvebőr farkánál fogva, hogy lehajoljon hozzá a busa fejével, majd súgott valamit a fülébe. Egy keleti talizmán urának parancsára nem változtatta még gonosz szellem iszonyú grimaszát oly hirtelen a nyájas engedelmesség kifejezésére, miként Kenilworth óriás kapuőrének félelmes tekintete megenyhült abban a minutumban, ahogy Manó a fülébe súgott. Lecsapta a husángját, és fölkapta Dickie Sludge-ot, oly messzeségbe ragadva őt az anyaföldtől, mely veszedelmes lehetett volna, ha el találja ejteni.
- Úgy bizony - mondta harsogó ujjongással -, úgy bizony, csöpp komám... De ki az ördög tanított meg rá?
- Ne törődj te azzal - mondta Lidérc -; hanem... - Waylandre és a hölgyre nézett, aztán újra suttogóra fogta a hangját, ami nem kellett, hogy hangos legyen, mert az óriás a könnyebbség kedvéért odatartotta őt a füléhez. A kapuőr azután nyájasan megsimogatta Dickie-t és olyan gonddal tette le a földre, ahogy a gondos háziasszony a megrepedt porcelán csuprot teszi vissza a kandalló párkányára; közben már odakiáltott Waylandnek és a hölgynek: - Befelé... befelé... és ne kerüljetek a szemem elé legközelebb, ha megint elkéstek, és én leszek a kapuőr.
- Igen, igen, menjetek csak befelé - tette hozzá Manó -; nekem maradnom kell egy keveset a derék filiszteusommal, ezzel a Góliáttal itt, de legott veletek leszek, és akkor összes titkaitok fenekére nézek, ha olyan mélyek és sötétek is, akár a kastély tömlöce.
- Elhiszem, hogy szeretnél - mondta Wayland -; de remélem, hamarost leveszik a titkot a vállamról, akkor aztán édeskeveset érdekel már, ha te vagy akárki megtudja.
Átmentek a kapubástya alatt, mely a Galéria-bástya nevet viselte, éspedig a következő okból: Az egész híd, mely a bejárattól a tó túloldalán levő másik bástyáig, a Mortimer-bástyáig ívelt, úgy volt megalkotva, hogy hagyjon egy tágas, mintegy százharminc yard hosszú és tíz yard széles bajvívóteret, ami a legfinomabb homokkal volt felhintve, és mindkét szélén erős, magas palánkkal kerítve. A szép széles galériát, ahonnan a hölgyek figyelhették az alant folyó lovagi tornákat, a külső bástya északi oldalán állították fel, amelynek nevet is adott. Utasaink lassan vonultak végig a hídon, majd a bajvívótéren, és a túlsó végén elérték a Mortimer-bástyát, amelyen keresztül a kastély külső, azaz hátsó udvarára lehetett jutni. A Mortimer-bástya homlokzatán March grófjának címerét viselte, aki merész nagyravágyásával megdöntötte II. Edward trónját, és arra tört, hogy megossza hatalmát "Franciaország nőstény farkasával", a szerencsétlen uralkodó nejével. Az ominózus emlékmű alatti kaput sok, díszes libériába öltözött őr vigyázta, de ezek nem háborgatták a grófnét és kísérőjét, akiket, miután átjutottak a Galéria-bástya fő kapuőrén, alárendeltjei, úgy látszik, többé már nem tartóztattak fel. Bejutottak tehát némán a kastély nagy külső udvarára, és ekkor teljes egészében feltárult előttük a roppant, fenséges építmény valamennyi impozáns bástyájával; a kapuk mind nyitva álltak, mintegy a korlátlan vendégszeretet jeléül, a termek pedig tele voltak minden rendű és rangú nemes vendégekkel, amellett csatlósokkal, kísérőkkel és cselédekkel, valamint a vidámság és mulatozás minden kellékével és szereplőjével.
E pompás és népes térség kellős közepén Wayland megállította a lovát, és a hölgyre nézett, mintegy parancsát várva, hogy mi legyen a teendő most, miután baj nélkül eljutottak rendeltetési helyükre. Minthogy a grófné néma maradt, Wayland egy-két perc várakozás után megkockáztatta a nyílt kérdést. A hölgy homlokához emelte kezét, mintha össze akarná szedni a gondolatait és a lelkierejét, majd halk, fojtott hangon válaszolt, mint aki álmában motyog:
- A parancsom? Valóban volna jogom parancsolni, de ki engedelmeskedik nekem?
Aztán hirtelen fölszegte a fejét, mint aki döntő elhatározásra jutott, és megszólított egy tarka ruhás cselédet, aki fontoskodó és buzgó képpel sietett át az udvaron.
- Állj meg, fickó - mondta neki -, beszélni óhajtok Leicester gróffal.
- Kivel, ha szabad kérdeznem? - felelte a cseléd elámulva a kérésen, majd megpillantotta hitvány kíséretét annak az illetőnek, aki ilyen fensőbbséges hangot használt, és szemtelenül tette hozzá: - Nahát, micsoda Bolond Maris ez, urammal akar beszélni egy ilyen napon?
- Barátom - mondta a grófné -, ne légy szemtelen... igen sürgős dolgom van a gróffal.
- Akkor valaki mást kell kerítened rá, ha háromszor olyan sürgős is - felelte a fickó. - Tán szólítsam ide uramat a királynő fenséges színe elől, a te dolgod miatt? Alighanem lovaglókorbáccsal köszönnék meg nekem. Csodálom, hogy az öreg kapuőrünk nem intézte el a botjával az ilyen vendéget, ahelyett, hogy beengedi nekem; de nincs is a helyén a feje most, hogy a beszédét biflázza.
Ketten-hárman megálltak, hallván a csúfondáros szavakat, melyeket a cseléd használt; Wayland pedig, féltve mind magát, mind a hölgyet, gyorsan odaszólt az egyiknek, aki a legtisztességesebbnek látszott, és egy pénzdarabot nyomva a markába, sebtiben megvitatta vele, hol helyezhetné el átmenetileg a hölgyet. A megszólított némi tekintéllyel rendelkezett a többiek között, leszidta őket tiszteletlenségükért, majd ráparancsolván egyikre, hogy vegye gondjaiba a lovaikat, őket pedig felszólította, hogy kövessék. A grófnénak volt még annyi lélekjelenléte, hogy belássa, feltétlenül engedelmeskedniük kell a felszólításnak; otthagyván tehát a durva lakájokat és cselédeket, hadd folytassák goromba tréfálkozásukat a hosszú hajról meg rövid észről, Wayland és a grófné némán követte az ajtónálló helyettesét, aki vállalta, hogy vezetőjük lesz.
A nagy bejáraton át a kastély belső udvarára mentek, mely a Caesar-bástyának nevezett fő vártorony, vagyis donzson és a Henrik Király Lakásának nevezett remek épület között terült el, s ily módon a közepére kerültek annak a nemes épületcsoportnak, mely különböző frontjain az erődítményszerű építészet minden válfajának bemutatta egy-egy ragyogó példányát a normann hódítástól kezdve Erzsébet koráig, mindegyiket a maga stílusában és díszítményeivel.
Keresztülmenvén a belső udvaron, vezetőjük egy kisebb, de erős bástyához vitte őket, mely a lovagteremmel szomszédos épület északkeleti sarkát foglalta el, és a konyhák beláthatatlan sora, valamint a nagyterem vége között helyezkedett el. E torony alsó részét Leicester háza népének különböző szolgálattevői lakták, mivel itt közel lehettek szolgálatuk helyéhez; a felső emeleten azonban, melyre keskeny csigalépcsőn lehetett feljutni, volt egy kicsiny nyolcszögletű szoba, melyet a nagy szállásigényre való tekintettel a jelen esetben vendégek fogadására rendeztek be, bár a szóbeszéd szerint valaha tömlöcül szolgált egy szerencsétlennek, akit később e helyt gyilkoltak meg. A hagyomány Mervynnek nevezte a rabot, és nevét átvitték a toronyra is. Hogy egykor tömlöcnek használták, az nem volt kizárható, mivel minden emelet mennyezete boltíves volt, a falak roppant vastagok, míg a szobácska átmérője nem haladta meg a tizenöt lábat. Az ablak azonban, bár szűk volt, mégis kellemes, mert elbűvölő látványt nyújtott az úgynevezett Díszkertre, egy diadalívekkel, bolthajtásokkal körülvett, szobrokkal, szökőkutakkal és más építészeti alkotásokkal díszített térségre, mely átjáróul szolgált a kastélyból a parkba. A helyiségben volt egy ágy és más szükséges holmi a vendég számára, de ezekkel a grófné nem sokat törődött, mert figyelmét tüstént felkeltették az asztalon levő íróalkalmatosságok (nem fordultak elő túl gyakran az akkori idők hálószobáiban), melyek nyomban azt az ötletet adták neki, hogy ír Leicesternek, és nem leplezi le magát addig, míg választ nem kap tőle.
Az ajtónálló helyettese, miután elhelyezte őket a kényelmes szobában, előzékenyen megkérdezte Waylandet, akinek bőkezűségét már tapasztalta, szolgálhat-e még valamivel. Egy finom célzásra, hogy némi harapnivalót nem utasítanának el, nyomban elvezette a kovácsot a tálalóhoz, ahol mindenféle körített ételeket osztogattak vendégszerető bőségben azoknak, akik kértek. Waylandet is rögtön ellátták néhány könnyű falattal, amiről úgy vélte, hogy legjobban esne a hölgy megcsappant étvágyának, s maga sem mulasztotta el az alkalmat, hogy sietve, ám jóval bőségesebben be ne lakmározzék. Ezután visszatért a toronyszobába, ahol a grófné már befejezte a Leicesternek szóló levelet, és pecsétviasz meg selyemfonál helyett saját szép fürtjéből vett hajfonattal zárta le, majd úgynevezett szerelmi csomót kötött rá.
- Jó barátom - mondta Waylandnek -, akit Isten küldött segedelmemre a legnagyobb szükség órájában, esengve kérlek téged, hogy utolsó fáradozásod gyanánt, melyet egy szerencsétlen hölgyért teszel, add át e levelet a nemes Leicester grófnak. Leljen e levél akármilyen fogadtatásra - folytatta és arcán félelem s remény váltakozott -, neked, derék ember, nem leszek többet terhedre. De remélem a legjobbakat; és ha hölgy valaha gazdaggá tett szegény embert, te bizonnyal megszolgáltad mellettem, ha egyszer újra fölvirrad rám a boldogság. Add át, kérlek, Leicester lord tulajdon kezébe, és figyeld a tekintetét, mikor átveszi.
Wayland a maga részéről készséggel vállalta a megbízást, de cserébe kérve kérte a hölgyet, hogy vegyen magához egy kevés ennivalót, amit végül el is ért, inkább szelíd erőszakkal és a grófné azon vágya folytán, hogy már menni lássa a levéllel, mintsem saját hajlandóságából, hogy teljesítse a kérést. Ezután Wayland magára hagyta, azt tanácsolván neki, hogy zárja be belülről az ajtót, és ne mozduljon ki a szobából - majd elindult, hogy alkalmat keressen megbízatása végrehajtására, valamint saját céljának a megvalósítására is, melyet a körülmények érleltek meg benne.
Tény az, hogy a hölgy viselkedése az utazás alatt - hosszas szótlanságai; a határozatlanság és bizonytalanság, mely szinte minden mozdulatát áthatotta; a magáról való gondoskodásra és gondolkodásra való látható képtelenség, amitől annyira szenvedett - Waylandet arra a nem egészen alaptalan feltevésre indította, hogy nehézségekkel terhes helyzete bizonyos fokig megzavarta elméjét.
Midőn elszökött a cumnori kastély börtönéből és a veszélyek elől, melyeknek ott ki volt téve, a legésszerűbbnek az látszott volna, ha visszatér atyjához, vagy máshová, ahol távol lehet azoknak a hatalmától, akik ilyen veszélyes körülmények közé kényszerítették. Midőn ehelyett azt kívánta, hogy Kenilworthbe vigyék, Wayland csak úgy tudta magyarázni viselkedését, hogy azt feltételezte, talán Tressilian gyámsága alá akarja helyezni magát, s a királynő védelmét kérni. Most azonban e természetes elgondolás helyett rábízott egy levelet, amely Leicesternek szól, Varney gazdájának, akinek a fennhatósága alatt, ha ugyan nem kifejezett parancsára követték el ellene mindama rosszat, amit végigszenvedett. Ez kockázatos, sőt kétségbeesett lépésnek tetszett, és Wayland attól félt, hogy veszélynek teszi ki magát, valamint a hölgyet is, ha úgy hajtja végre megbízását, hogy előbb nem kéri ki egy protektor tanácsát és pártfogását. Ennélfogva elhatározta, hogy mielőtt átadná a levelet Leicesternek, megkeresi Tressiliant, közli vele a hölgy ideérkezését, ezzel egyszeriben megszabadul minden további felelősségtől, és átadja e szerencsétlen hölgy oltalmazásának és vezetésének feladatát annak a patrónusnak, aki eredetileg felfogadta őt szolgálatára.
"Ő majd jobban megítéli, mint én - mondta magában Wayland -, vajon ki kell-e elégítenünk futó hangulatának e kívánságát, hogy Leicester lordhoz folyamodjék, ami őrült lépésnek látszik; átadom neki ezt a dolgot, a levelet úgyszintén, elveszem, amit fizetségül szánnak, aztán kereket oldok Kenilworth kastélyából, mert azok után, amiket műveltem, attól tartok, ez a környék nemigen lesz nekem se biztonságos, se egészséges tartózkodási hely; és inkább patkolok csikókat Anglia leghidegebb legelőjén, mintsem hogy részt vegyek Leicesterék legduhajabb mulatságában."
HUSZONHETEDIK FEJEZET
Láttam: egy gyerkőc művelt ott csodákat,
A vörös bádogos Robin fia,
Az bebújt vón' egy egérlyukba is.
(A csörgő sipka)
Az általános sürgés-forgás közepette, mely a kastélyt és környékét betöltötte, nem volt könnyű megtalálni valakit, és annál is kevésbé volt valószínű, hogy Wayland rábukkan Tressilianre, akit oly nagyon keresett, mert sejtve a veszélyt, mely az adott körülmények között leselkedhet rá, ha felhívja magára a figyelmet, nem mert nyíltan kérdezősködni Leicester csatlósai vagy cselédei között. Közvetett kérdésekből megtudta azonban, hogy Tressilian minden bizonnyal ott volt a Sussex gróf kíséretében levő nagyszámú nemes között, akik aznap reggel érkeztek patrónusukkal Kenilworthbe, és Leicester a legelőírásosabb tiszteletadás jeleivel fogadta őket. Megtudta továbbá, hogy mindkét gróf kíséretével együtt, valamint sok más nemes, lovag és kurtanemes társaságában néhány órája lóra szállt, és kilovagolt Warwickba, hogy onnan kísérjék a királynőt Kenilworthbe.
Őfelsége érkezése, mint minden nagy esemény, óráról órára késett; és épp most jelentette elfúló hangon egy őrszem, hogy őfelsége azon kegyes kívánsága által késleltetvén, hogy fogadhassa hűbéreseinek hódolatát, akik tömegestül vártak rá Warwickben, nemigen fog napszállta előtt megérkezni a kastélyba. A hír egy időre szétszélesztette azokat, akik már kijelölt helyükön álltak, és minden percben várták a királynő érkezését, készen arra, hogy eljátsszák szerepüket a nagy eseményt kísérő ünnepi aktusokban; Wayland pedig látva, hogy egy csapat lovas közeledik a kastélyhoz, remélte kissé, hogy Tressilian közöttük lesz. Hogy el ne mulassza az alkalmat a gazdájával való találkozásra, ha csakugyan így áll a helyzet, Wayland elhelyezkedett a kastély hátsó udvarában a Mortimer-bástyához közel, és onnan figyelte, ki jön-megy a hídon, melynek a végénél a bástya állt. Miután így elhelyezkedett, senki sem jöhetett be vagy mehetett ki a kastélyból úgy, hogy ő észre ne vette volna, és buzgón tanulmányozta minden lovas ruháját és arcát, aki a szemközti Galéria-bástya alól jövet lassú lépésben vagy hetykén rúgtatva áthaladt a bajvívótéren, és odajött a hátsó udvar bejáratához.
Mialatt azonban Wayland ilyen meredten bámult, hogy fölfedezze azt, akit nem látott, valaki megrántotta a kabátja ujját, akitől viszont ő nem kívánta láttatni magát.
Dickie Sludge volt az, vagyis Lidérc, aki mint a kobold, akinek a nevét viselte, s akinek a hasonlatosságára most fel volt öltöztetve, mintha mindig ott settenkedett volna azoknak a füle mellett, akik legkevésbé gondoltak rá. Akármilyen érzelmekkel fogadta is őt Wayland, szükségesnek tartotta, hogy örömöt mutasson váratlan találkozásuk miatt.
- Ha? Te vagy az tökmag... molnár hüvelykujja... lidércfejedelem... kisegér?
- Az ám - felelte Dickie -, az egér, aki szétrágicsálta a háló köteleit, mikor a belegabalyodott oroszlán már kezdett csodálatosan hasonlítani egy szamárhoz.
- Hű, te kis sajtkukac, úgy csíp ma délután a nyelved, mint az ecet! De mondd csak, hogy boldogultál azzal a fafejű óriással, akivel otthagytalak?... Attól féltem már, leszedte a gúnyádat, és lenyelt, ahogy az ember meghámoz és megeszik egy sült gesztenyét.
- Ha így tett volna - felelte a fiú -, több ész lett volna a hasában, mint amennyi valaha volt a kobakjában. De az óriás szívélyes szörny és háládatosabb, mint sok más, akiken segítettem, mikor kutyaszorítóba kerültek, hallod-e, Wayland kovács.
- Ördög vigyen el engem, Lidérc - mondta Wayland -, ha nem élesebb a nyelved, mint egy sheffieldi henteskés! De igazán szeretném tudni, miféle bűbájjal raktál szájkosarat a vén medvére.
- No ez éppen rád vall - felelte Dickie -, te azt hiszed, hogy szép szavak is megteszik jóakarat helyett. Ami viszont az öreg kapuőrt illeti, tudnod kell, hogy mikor odaértünk ahhoz a kapuhoz, a feje csak úgy zúgott egy beszédtől, amit lekörmöltek neki, de a bevágása eléggé meghaladta gigantikus képességeit. Mármost ezt a magvas szónoklatot, miként sok mást, tudós tanítómesterem, Erasmus Vacatio szerkesztette, és éppen eleget hallottam ahhoz, hogy minden sorát betéve tudjam. Amint meghallottam, hogy az óriás már az első versnél hebeg-habog, mint a partra vetett hal, és láttam, hogy elakad, rögtön tudtam, hol szorít a cipő, és aláadtam a következő szót, mire fölkapott eszelősen ujjongva, ahogy magad is láttad. Megígértem neki, hogy beengedéstek fejében elbújok a medvebőr köpenye alá, és súgok neki, mikor jön a nagy óra. Most éppen bekaptam valamit a kastélyban, és megyek vissza hozzá.
- Helyes... helyes, kedves Dickie-m - mondta Wayland -, siess csak, az ég szerelmére! különben a szegény óriás teljesen vigasztalan lesz a csipetnyi szövetségese nélkül... Eredj, Dickie!
- Úgy, úgy! - felelt a fiú. - Eredj, Dickie, mikor már megkaptuk tőled, amit lehetett... Nem mondod hát el annak a hölgynek a történetét, aki annyira a húgod, akár én magam?
- De mit nyernél vele, te buta kis manó? - kérdezte Wayland.
- Á, szóval így álltok? - felelte a fiú. - Hát én nem sokat törődök a dologgal, de annyit mondhatok, sose szoktam csak úgy vaktában kiszimatolni egy titkot, hanem mindig igyekszem vagy a jobbik, vagy a rosszabbik végére állni, és ezzel jó estét kívánok.
- No de, Dickie - mondta Wayland, aki túl jól ismerte a fiú nyughatatlan és intrikus természetét ahhoz, hogy tartson a rosszindulatától -; állj már meg, kedves kis Dickie-m... ne válj el ilyen kurtán-furcsán régi barátodtól! Egy szép napon majd meg fogsz tudni mindent a hölgyről, amit én is tudok.
- Persze! - vágta rá Dickie. - És az a nap talán nincs is olyan messze... Minden jót, Wayland. - Megyek a nagy termetű barátomhoz, aki, ha nincs is annyi sütnivalója, mint egyeseknek, legalább jobban meghálálja a szolgálatot, amit mások tesznek neki. Így hát még egyszer, jó estét.
Ezzel bukfencet vetett a kapuboltozat alatt, és a hídon földet érve eliramodott a Galéria-bástya felé azzal a rendkívüli fürgeséggel, mely fő jellemvonásai közé tartozott, s egy pillanat alatt eltűnt szem elől.
- Adná Isten, hogy már kívül lennék ezen a kastélyon, és ráadásul ép bőrrel! - fohászkodott magában Wayland. - Mert most, hogy ez a csintalan manó beleütötte az orrát a levesbe, ebből csak valami ördögnek való kotyvalék jöhet ki. Az ég adná, hogy megérkezzen már Tressilian úr!
Tressilian, akit ily epedve várt ez irányból, más úton tért vissza Kenilworthbe. Valóban úgy volt, mint Wayland feltételezte, hogy reggel elkísérte a grófokat warwicki lovasparádéjukra, mellesleg abban a reményben is, hogy hírt kap küldöncéről. Miután e várakozásában csalatkozott, és észrevette Leicester kíséretében Varneyt, aki mintha közeledni akart volna hozzá, hogy szóba elegyedjen vele, úgy vélte, hogy a jelen körülmények között legokosabb, ha elkerüli a találkozást. Ennélfogva otthagyta a fogadótermet, midőn a grófság főbírája épp javában tartotta köszöntő szónoklatát őfelsége előtt, s lóra szállván, egy hosszú kacskaringós úton visszatért Kenilworthbe, ahol a nyugati fal egyik kis árokfolyosóján került be a kastélyba. Készségesen beengedték, mint Sussex gróf kísérőinek egyikét, akikkel szemben Leicester a legnagyobb fokú udvariasságot rendelte el. Ezért nem találkozott Waylanddel, aki türelmetlenül leste érkezését, és akivel maga is legalább annyira szeretett volna találkozni.
Lovát szolgája gondjaira bízva sétált egy keveset a díszkertben és a parkban, inkább azért, hogy viszonylagos magányban foglalkozhassék gondolataival, mint hogy megbámulja a természet és művészet páratlan szépségeit, miket Leicester bőkezűsége hordott ide össze. Az előkelőségek java része jelenleg távol volt a kastélytól, mert részt vett a gróf kavalkádján; mások, akik visszamaradtak, a bástyákon, a külső falakon vagy a tornyok erkélyén tartózkodtak, izgatottan várva a királyi bevonulás pompás látványát. Míg tehát a kastély minden más része visszhangzott az emberzsivajtól, a parkra csend borult, csupán a levelek susogása és egy nagy madárház lakóinak sóvárgó trillázása hallatszott, boldogabb társaikéval együtt, kik a szabad ég honosai voltak, továbbá a szökőkutak csobogása, melyeknek a vize groteszk és fantasztikus szobrokból a levegőbe lövellve szüntelen morajjal hullott alá a nagy, olaszmárvány-medencékbe.
Tressilian búsongó gondolatai komor árnyat vetettek minden tárgyra, ami szeme elé került. Az elbűvölő helyeket, amiket bejárt, összehasonlította a sűrű vadonnal és lápvilággal, mely Lidcote Hallt veszi körül, és Amy Robsart alakja fantomként suhant át a képzeletében felidézett tájakon. Talán semmi sem veszedelmesebb a mély gondolkozású és félrehúzódó emberek boldogságára nézve, mint egy korai, hosszan tartó és szerencsétlen vonzalom ápolása. Ez gyakran oly mélyen beveszi magát elméjükbe, hogy éjszaka róla ábrándoznak, belevegyül érdeklődésük és élvezetük minden forrásába, és midőn a végső kiábrándulás szétfoszlatja és elhervasztja a reményt, úgy tűnik, mintha vele együtt a szellem forrásai is kiapadtak volna. Ez a szívfájdalom, ez a sóvárgás egy árny után, mely már teljesen megfakult, ez a révedezés egy álom emlékén, melyből már rég s durván felébresztették, a gyengéd és nagylelkű szív gyöngesége; és Tressilian szíve ilyen fajta volt.
Végre maga is érezte már a szükségét, hogy erőszakkal más tárgyakra terelje gondolatait, s e célból otthagyta a díszkertet, hogy elvegyüljön a falakon zajongó tömegben és figyelje a látványosság előkészületeit. De amint elhagyta a parkot, és meghallotta maga körül a nyüzsgés zaját, melybe muzsika és nevetés hangjai keveredtek, ellenállhatatlan viszolygást érzett, hogy azok közé menjen, akiknek az érzései annyira másképp voltak hangolva, mint az övé, és úgy döntött, hogy inkább visszavonul a számára kijelölt szobába, s ott tanulmányaiba merül, míg a kastély nagyharangjának kondulása hírül nem adja Erzsébet érkezését.
Tressilian átment tehát a konyhák beláthatatlan sorát és a nagy termet összekötő úton, fölballagott a Mervyn-torony harmadik emeletére, és a számára kijelölt szobához érve meglepetéssel tapasztalta, hogy az ajtót bezárták. Aztán eszébe jutott, hogy a kamarás helyettese adott neki egy álkulcsot, azzal a tanáccsal, hogy a jelenlegi fölfordulásban, amennyire lehet, tartsa zárva az ajtaját. Bedugta a kulcsot a nyílásba, a zár elfordult, ő belépett, és abban a pillanatban észrevett egy ülő női alakot, akiben Amy Robsartot ismerte fel. Első gondolata az volt, hogy csupán fölhevült képzelete varázsolta látható létre a képet, melyen annyit merengett; a második, hogy kísértetet lát - a harmadik és maradandó meggyőződése pedig az volt, hogy Amy az valóban, ha sápadtabban és soványabban is, mint a gondtalan boldogság idején, midőn egy erdei nimfa alakjával és színével, valamint egy tündér bájával büszkélkedhetett; de mégis Amy volt, kihez szépségben akár csak távolról is hasonlítható látvány sohasem került még Tressilian szeme elé.
A grófné meglepetése aligha volt kisebb, mint Tressiliané, bár rövidebb ideig tartott, mivel Waylandtől hallotta, hogy a kastélyban tartózkodik. Belépésekor fölugrott, s most farkasszemet nézett vele, miközben orcáján a sápadtság mély pírrá változott.
- Tressilian - törte meg végül a csendet -, miért jöttél ide?
- Nem; te miért jöttél ide, Amy - viszonozta a kérdést Tressilian -, hacsak nem azért, hogy végre-valahára igénybe vedd azt a támogatást, mit, amennyire férfi szíve s karja nyújtani tud, legitten megkaphatsz?
Amy habozott egy pillanatig, majd inkább bánatos, mint haragos hangon felelt:
- Nem kérek támogatást, Tressilian, és inkább ártana, mintsem használna bármi, amit szívességed felajánlhat. Higgy nekem, közel vagyok ahhoz, akit törvény és szerelem kötelez védelmemre.
- A gazember tehát megadta neked a hitvány elégtételt, ami még módjában volt - mondta Tressilian -, s így Varney neje előtt állok?
- Varney neje! - visszhangozta a hölgy, és hangja mély megvetéssel csengett. - Miféle hitvány névvel merészkedik megbélyegezni, uram, egy... egy... - Itt elakadt, az iménti megvetés helyett bátortalanság érződött a hangjában, lesütötte a szemét, és zavartan hallgatott, mert eszébe jutott, minő végzetes következménnyel járhat, ha a mondatot úgy fejezi be: "egy Leicester grófnét" - azokkal a szavakkal, melyek természetszerűleg kínálkoztak volna. Hisz elárulta volna a titkot, amitől férje állítása szerint sorsa függött, Tressiliannek, Sussexnek, a királynőnek és az egész összesereglett udvarnak. "Soha - gondolta -, sohasem töröm meg ígért némaságomat. Inkább minden gyanút vállalok, mint hogy ezt tegyem."
Könnyek szöktek a szemébe, ahogy szótlanul állt Tressilian előtt, míg amaz szomorú szánalommal nézte, és így sóhajtott:
- Ó, Amy! Szemeid ellentmondanak nyelvednek. Amaz védelmezőről beszél, aki akar és tud őrködni feletted; ám ezek azt mondják nekem, hogy tönkretett és elhagyott a nyomorult, akihez sorsodat kötötted.
A grófné ránézett, szemeiből a könnyeken keresztül is harag villámlott, de csak a "nyomorult" szót ismételte megvető hangsúllyal.
- Igen, nyomorult! - mondta Tressilian. - Mert ha különb volna, miért lennél itt... egyedül... az én szobámban? Miért nem gondoskodtak rendesen méltó fogadásodról?
- A te szobádban? - kérdezte Amy. - A te szobádban? Tüstént megszabadítom jelenlétemtől. - Az ajtóhoz sietett, de egyszeriben rászakadt elhagyatottságának szomorú tudata, és a küszöbön megtorpanva így sóhajtott fel leírhatatlanul szívfacsaró hangon: - Ó, Istenem! El is felejtettem... hogy nincs hová mennem...
- Értem... mindent értek - mondta Tressilian, odarohanva hozzá, és visszavezetve a székhez, amire lehanyatlott. - Igenis szükséged van a támogatásra, szükséged van a védelemre, ha nem is akarod elismerni; és nem sokáig fogod nélkülözni. Karomra, kiváló és megtört szívű atyád képviselőjére támaszkodva fogsz a kastély kapujának küszöbén Erzsébet elé állni; és első cselekedete Kenilworth falai között az lesz, hogy igazságot szolgáltat nemének és alattvalóinak. Jó ügyemben és a királynő igazságérzetében bízva, kegyencének befolyása nem rendítheti meg elhatározásomat. Azonnal megyek Sussexhez.
- Ne, mindenre kérlek, ne menj! - kiáltotta a grófné rémülten, érezve, hogy égetően szükséges legalább gondolkodási időt nyernie. - Tressilian, te mindig nagylelkű voltál... Teljesítsd most az egyszer még egy kérésemet, és hidd el, ha meg akarsz menteni a kétségbeeséstől és az őrülettől, többet teszel értem az ígérettel, amit kérek tőled, mint amennyit Erzsébet egész hatalmával tehet!
- Kérj tőlem bármit, amit meg tudsz indokolni - mondta Tressilian -, csak azt ne követeld, hogy...
- Ó, ne korlátozd nagylelkűségedet, drága Edmund! - kiáltott fel a grófné. - Valaha szeretted, ha így szólítottalak... Ne kösd engedékenységed józan indokhoz, mert az én ügyem maga az őrület, és esztelen szenvedély vezérelje a tanácsot, mely egyedül segíthet rajtam!
- Ha ilyen eszeveszetten beszélsz - mondta Tressilian, mert a meghökkenés ismét elnyomta benne bánatát és elhatározását -, valóban azt kell hinnem, hogy képtelen vagy magadtól gondolkodni s cselekedni.
- Ó, nem! - kiáltotta a grófné fél térdre ereszkedvén előtte. - Nem vagyok őrült... csupán kimondhatatlanul szerencsétlen és a körülmények folytán a legkülönösebb lény, aki csak létezhet e szomorú világon... lásd, szakadék szélére vonszol annak a karja, aki pedig azt hiszi, hogy ő tart vissza tőle... éppen te, Tressilian... te, akit becsültem, tiszteltem... csak épp szeretni nem tudtam... rosszul mondom, hiszen szerettelek is... szerettelek is Tressilian... bár nem úgy, ahogy te kívántad.
Belső tűz, önuralom, lemondás volt a hangjában és a viselkedésében: teljes ráhagyatkozás Tressilian nagylelkűségére, s ez, valamint a hölgy szavainak szeretettől áthatott kedvessége mélyen meghatotta az ifjú lovagot. Fölemelte Amyt, és akadozó hangon kérlelte, nyugodjon meg.
- Nem tudok - felelte -, és nem is akarok megnyugodni, míg nem teljesíted kérésemet! Oly világosan fogok beszélni, amennyire merek... jelen pillanatban parancsot várok valakitől, akinek joga van adni. Egy harmadik személy beavatkozása... különösen a tiéd, Tressilian... bukásomat...teljes bukásomat jelentené. Várj csupán huszonnégy órát, és akkorra talán szegény Amy már meg is tudja mutatni, hogy értékeli és jutalmazni is képes önzetlen barátságodat... hogy ő maga boldog, és módjában áll téged is azzá tenni... Ugye ez megéri a türelmet, ilyen rövid időre?
Tressilian habozott, és latra vetvén elméjében a különböző eshetőségeket, melyek erőszakos közbeavatkozását inkább hátrányossá, mint előnyössé tehetnék Amy boldogsága és jó híre szempontjából, valamint megfontolván, hogy Amy Kenilworth falai között tartózkodik, és nem érheti semmi baj egy olyan kastélyban, melyet a királynő tisztel meg jelenlétével, s amely tele van őreivel és szolgáival - mindent egybevetve oda lyukadt ki, hogy többet árthat, mintsem használhat neki, ha mindenáron Erzsébethez akar folyamodni az ő nevében. Mindazonáltal óvatosan fogalmazta meg döntését, mert természetszerűleg kételyei voltak aziránt, hogy Amy reményeinek, melyeket a nehéz helyzetből való közeli szabadulásáról táplált, erősebb alapja is lehet, mint az elvakult ragaszkodás Varneyhoz, akit változatlanul a szerencsétlen hölgy csábítójának tartott.
- Amy - mondta, amint szomorú, beszédes tekintete találkozott az asszonyéval, melyet amaz a kétség, rémület és zavar eksztázisában szintén társa felé fordított -, én mindig hangoztattam, midőn mások gyerekesnek és önfejűnek mondtak téged, hogy a kislányos, bohó makacsság külső látszata mögött lelkedben mély érzés és erős ítélőképesség rejlik. Ebben akarok bízni, midőn sorsodat tulajdon kezeidbe teszem huszonnégy óra időtartamára, anélkül, hogy magam szóval vagy tettel beleavatkoznék.
- Megígéred, Tressilian? - kérdezte a grófné. - Lehetséges, hogy ennyi bizalmat tudsz még vetni belém? Ígéred, mint nemesúr és becsületes férfi, hogy sem szóval, sem tettel nem avatkozol ügyeimbe, bármit látsz vagy hallasz, ami számodra úgy tűnik, hogy beavatkozásodat követeli?... Ennyire bízol bennem?
- Igen, becsületemre - felelte Tressilian -, de ha ez az idő lejárt...
- Mikor ez az idő lejárt - szakította félbe Amy -, szabadon cselekedhetsz belátásod szerint.
- Nincs semmi más, amit tehetnék érted, Amy? - kérdezte Tressilian.
- Semmi - felelte -, legföljebb, ha magamra hagynál, azaz, ha... pirulok bevallani tehetetlenségemet a kéréssel... ha át tudnád adni nekem e szobácskát a következő huszonnégy órára.
- Ez aztán bámulatos! - jegyezte meg Tressilian. - Miféle reményt táplálhatsz egy olyan kastélyban, hol még egy szoba fölött sem rendelkezel?
- Ne kérdezz, csak hagyj el - kérlelte Amy, majd amikor Tressilian lassan és vonakodva kifelé indult, még hozzátette: - Nagylelkű Edmund! Eljöhet még az idő, mikor Amy megmutatja, hogy kiérdemlette nemes odaadásodat.
HUSZONNYOLCADIK FEJEZET
Igyál, amíg kezed ügyében korsó,
S kotyogásával kérlel, hogy ürítsd!
Tőlem ne félj, uram, nem érdekel
A mások bűne, magamé elég;
Mint kerge óra ütök, s arra vágyom,
Hogy a világ is összevissza járjon.
(Pandemonium)
Tressilian, erősen felizgatott lelkiállapotban, alig haladt két-három lépcsőfokot a csigalépcsőn lefelé, mikor nagy meglepetésére és bosszúságára szembe találta magát Michael Lambourne-nal, aki pimasz bizalmaskodással tekintett rá, amiért Tressiliannek erős kedve támadt letaszítani őt a lépcsőn, ámde eszébe jutott, minő hátrány származhatna abból Amyre, féltő gondoskodásának egyetlen tárgyára, ha ő épp most és épp e helyt ragadtatja magát valami erőszakosságra.
Ezért beérte azzal, hogy egy rideg pillantást vessen Lambourne-ra, mint akit méltatlannak tart figyelmére, majd megpróbált elmenni mellette a lépcsőn a felismerés minden jele nélkül. Lambourne azonban, aki az aznapi dús vendégszeretettel élve nem mulasztott el egy öblös, bár egyelőre még nem földhözverő kupa bort legurítani a torkán, nem olyan hangulatban volt, hogy szívesen megalázkodjon bárki emberfia pillantása előtt. A feszélyezettség vagy zavar legcsekélyebb jele nélkül megállította Tressiliant a lépcsőn, és úgy szólt hozzá, mintha szívélyes és bizalmas viszonyban váltak volna el egymástól.
- No, remélem nincs harag köztünk a régi dolgok miatt, Tressilian úr? Nem hát, hisz olyan ember vagyok én, aki inkább a korábbi jó viszonyra, mint a későbbi viszályra emlékezik... de mindjárt meg is fogom magyarázni, hogy tisztességes és jó, sőt előnyös szándékaim voltak uraságoddal kapcsolatban.
- Nem óhajtom a bizalmát - felelte Tressilian -; tartson a cimboráival.
- Nicsak, milyen kurtán-furcsán beszél! - méltatlankodott Lambourne. - És hogy lenézik ezek a finom uraságok, akiket nyilván nem is porból, hanem tiszta porcelánföldből gyúrtak, a szegény Michael Lambourne-t! Az ember még azt hinné, ez a Tressilian úr a leglányosabb, legszerényebb, legkényesebb gavallér, aki valaha szerelmet vallott, mikor a gyertyák csontig égtek... vagy csonkig, úgy mondják? Te aztán adod nekünk a szentet, mi, Tressilian úr, és közben elfelejted, hogy most is ott ül ám egy szép kis portéka a hálószobádban, uram kastélyát megszégyenítve, hahaha! Elevenedre tapintottam, Tressilian úr?
- Nem tudom, mire gondolsz - felelte Tressilian, nagyon is biztosan látva azonban, hogy a zabolátlan haramia megszimatolta valahogy Amy jelenlétét a szobájában -; de ha - tette hozzá - te vagy e szobák inasa, és hiányolod a díjadat, megkapod tüstént, és annak fejében az én szobámat békén hagyod.
Lambourne ránézett az aranyra, és zsebébe süllyesztette, mondván:
- Hát én nem tudom, de többre mentél volna nálam egy jó szóval, mint ezzel a csilingelő huncuttal. De végtére is, jól fizet, aki arannyal fizet... és Mike Lambourne sose volt haragtartó, ünneprontó vagy más efféle. Élni és élni hagyni, ez az én mottóm... csak azt nem hagyom, hogy egyesek a szemükbe húzzák a sisakrostélyukat, mikor meglátnak, mintha őket ezüstből, engem meg sárgarézből csináltak volna. Szóval, ha már megtartom a titkát, Tressilian úr, nézhetne rám legalább nyájasabban is, és ha én szorulnék rá egy kis támogatásra vagy segítségre, mert rajtacsípnek valami kis gyarlóságon, hisz látja, a legkülönbbel is megesik, biz, akkor uraságod is tartozik nekem vele... és ilyenformán megteszem, hogy jól ellegyen a szobájában a madárkájával... Mike Lambourne-nak mindegy.
- Utat, fickó - mondta Tressilian, aki már nem tudta fékezni felháborodását -, megkaptad a díjad.
- Hm! - felelte Lambourne, de utat engedett neki, miközben sértődötten mormogta a fogai között Tressilian szavait: - Utat... és megkaptad a díjad... de nem tesz semmit, nem vagyok ünneprontó, mondtam már? nem vagyok irigy kutya... tudja meg.
Egyre hangosabban beszélt, ahogy Tressilian, akitől azért tartott egy kicsit, lassan kikerült hallótávolból.
- Nem vagyok irigy kutya... de kötni való bolond se... ezt jegyezze meg jól, Tressilian uram; és meg fogom kukkantani azt a fehérszemélyt, akit olyan kényelmesen bekvártélyozott a vén kísértetszobájába... mert fél a szellemektől meg efféléktől, gondolom, és nem szeretne egyedül hálni. Ha én tettem volna ezt egy idegen lord kastélyában, azt mondták volna... Fogdába a gazembert!... Korbácsoljátok meg... gurítsátok le a lépcsőn, aprítsátok, mint a répát!... Igen, de az erényes uraságoknak furcsa privilégiumaik vannak velünk szemben, akik csak a magunk eszéből juthatunk valamire. No jó... e szerencsés véletlen folytán már a markomban tartom Tressilian uram üstökét, ez egyszer biztos; másodszor pedig igyekszem majd megmustrálni ezt a pillangóját is.
HUSZONKILENCEDIK FEJEZET
Isten megáldja, gazdám! Ha igaz Szolgálatom jutalma zord tekintet,
Bárkánk forduljon mától két irányba
E parttalan vizen...
(A hajótörött)
Tressilian elballagott a kastély külső udvarába, azon töprengve, mire vélje különös és teljes váratlan találkozását Amy Robsarttal. Kételyei voltak, hogy helyesen cselekedett-e, midőn atyjának meghatalmazottjaként ünnepélyesen szavát adta, hogy oly sok órára saját belátására bízza őt. De miként tagadhatta volna meg kérését, mikor Amy nagyon is valószínűleg Varneyhoz kapcsolta a sorsát? Elméje természetesen így érvelt. A hölgy jövendő boldogságát veszélyezteti, ha mindenáron a végső lépésre próbálja kényszeríteni; s miután nincs hatalom, ami védencét kiragadhatná Varney karmai közül, feltéve, hogy amaz elismeri Amyt nejének, milyen címen teszi ő tönkre azzal, hogy viszályt szít közöttük, a házi béke reményét, mely még megmaradhat Amynek? Tressilian ezért eltökélte, hogy aggályosan betartja Amynek adott szavát, egyrészt azért, mert adott szó, másrészt, mert amint újra és újra átgondolta e rendkívüli beszélgetést, arra az álláspontra jutott, hogy igazság és illendőség szerint nem tagadhatta meg tőle.
Egy tekintetben mindenesetre sikerült biztosítania a hathatós védelmet régi szerelmének e boldogtalan s még mindig oly becses tárgya számára. Amy nem volt többé lakat alatt egy távoli és magányos rejtekhelyen, kétes hírű egyének őrizetére bízva. Kenilworth kastélyában volt, jelenleg a királyi udvar fennhatósága alatt, távol az erőszak minden veszélyétől, és elég közel hozzá, hogy az első szóra Erzsébet elé járulhasson. Ezek feltétlenül olyan körülmények, melyek csak támogathatják az ő erőfeszítését, ha alkalomadtán latba veti érdekében.
Mialatt Tressilian ekképp mérlegelte az Amy váratlan betoppanásával járó előnyöket és veszélyeket, felszabadult örömmel hozzásietett Wayland.
- Hála istennek, hogy végre-valahára megleltem nagyságodat! - kiáltott fel, majd lélegzet-visszafojtott óvatossággal súgta a fülébe a nagy hírt, hogy a hölgy megszökött Cumnorból.
- És jelenleg ebben a kastélyban van - mondta Tressilian -; tudom és láttam őt. Saját jószántából keresett menedéket az én szobámban?
- Nem - felelte Wayland -; de nem jutott eszembe jobb megoldás, hogy biztonságba helyezzem, és nagyon is megörültem, mikor találtam egy kulcsárt, aki tudta, merre van a kegyelmed lakása; szavamra, jó szomszédságban is van, egyik felől a szála, másikról a konyha!
- Nyughass, az idő nem alkalmas a tréfálkozásra - felelte Tressilian szigorúan.
- Tudom én azt nagyon jól - mondta a mester -, mert végig úgy éreztem magam ebben a tíz napban, mintha a nyakamon volna a hóhér kötele. Ez a hölgy maga se tudja, mit akar... nagyságod segítségét nem óhajtja... azt parancsolta, hogy a nevét se említsem előtte... most meg éppen Leicester lord kezébe akarja adni magát. Sose tudtam volna biztonságba helyezni kegyelmednél, ha ismeri a szoba tulajdonosát.
- Lehetséges ez? - kérdezte Tressilian. - De tán van rá reménye, hogy a gróf az ő érdekében érvényesíti befolyását gazember csatlósa fölött.
- Erről nem tudok semmit - mondta Wayland -, ellenben úgy vélem, ha kibékül akár Leicesterrel, akár Varneyval, Kenilworth kastélyának számunkra legbiztosabb helye a külseje lesz, ahonnét a leggyorsabban futhatunk. Nem szándékozom egy pillanatig se tovább maradni, ha átadtam Leicesternek a levelet, mely csak a kegyelmed parancsára vár, hogy továbbítsam. Nézze csak, itt van... de nem... az ördögbe is... biztosan otthagytam a vackomon, a szénapajtában amott, ahol hálni fogok.
- Ördög és pokol! - fakadt ki Tressilian, akit elhagyott szokásos türelme. - Csak nem vesztetted el, amin fontosabb dolog múlhat, mint ezer ilyen élet, mint a tiéd?
- Méghogy elvesztettem! - vágta rá Wayland. - Uraságod tréfál. Nem, uram, gondosan beletettem a zsákomba egyéb szükséges holmijaim közé; egy pillanat alatt ide hozom.
- Hozd is - mondta Tressilian -, légy hű, és nem marad el a jutalmad. De ha gyanúra adsz okot, a döglött kutyának is jobb dolga lenne, mint neked!
Wayland meghajolt, és látszólag magabiztosan, fürgén távozott, belül azonban iszonyú félelem és zavar mardosta. A levél elveszett, az biztos, akármivel mentegetőzött is, hogy lecsillapítsa Tressilian türelmetlen haragját. Elveszett... talán illetéktelen kezekbe jutott... ez esetben nyilván napvilágra kerül az egész haditerv, amiben ő is részes volt; egyébként sem látott rá sok reményt, hogy rejtve maradhat. Azonkívül nagyon bántotta Tressilian türelmetlen kifakadása is.
- Nem, ha így fizetnek meg olyan szolgálatért, amiben a fejemmel játszom, akkor ideje, hogy a magam sorsával törődjek. Már eddig is halálra sértettem, gondolom, e főúri kastély urát, aki egyetlen szavával oly könnyedén elveheti az életemet, mint ahogy a lélegzete, amellyel kimondja, elolthat egy krajcáros gyertyát. És mindezt egy háborodott hölgyért meg egy búskomor lovagért, aki egy négysarkú papiros elvesztése miatt már a tőréhez kap, és ördögre, pokolra esküdözik!... Aztán itt ez a doktor is, meg Varney... Mentem az irhámat az egész ármádia elől... Az élet becsesebb, mint az arany. Most rögtön szedem a sátorfámat, itthagyom akár a jutalmamat is.
Ezek a gondolatok természetszerűleg ötlöttek fel az olyan ember fejében, aki jóval mélyebben látta belebonyolódni magát, mint gondolta volna, a rejtélyes és érthetetlen intrika olyan szövevényébe, melyben a szereplők is alig látszottak eligazodni. Mégis, Wayland javára kell írnunk, hogy személyes félelmeit némelyest ellensúlyozta a hölgy vigasztalan állapota iránti együttérzése.
"Egyet se törődök Tressilian úrral - mondta magában. - Bőven megadtam, amivel tartoztam neki, mikor ide hoztam a kóbor kisasszonyát, hogy most már maga gondoskodhassék róla; attól tartok viszont, szegényke igencsak veszedelemben forog e viharzó kedélyek között. Fölmegyek a szobájába, és elmondom, mi sorsra jutott a levele, hadd írjon egy másikat, ha kedve tartja. Küldöncnek, úgy vélem, nem lehet hiányával ott, ahol ennyi lakáj van, aki elvigyen egy levelet az urának. És azt is megmondom neki, hogy itthagyom a kastélyt, rábízván őt Istenre, tulajdon ítélőképességére és Tressilian úr gondoskodására... Talán eszébe jut majd a gyűrű, amit ígért nekem... becsülettel megszolgáltam, azt hiszem; de olyan bájos kis személy... és... ördög vigye a gyűrűt! Ezért nem kicsinyeskedek vele. Ha a jólelkűségem miatt rosszul fog menni a sorom ebben a világban, annál jobb reményeim lesznek a másikban... Gyerünk tehát a hölgyhöz, utána pedig neki a széles világnak."
Az áldozatához lopakodó macska óvatos lépteivel és árgus szemével folytatta útját Wayland a grófné szobája felé, végigsompolyogva a falak mentén és a szűk átjárókon, egyformán ügyelve mindenre maga körül, és óvakodva attól, hogy felfedezzék. Ilyenformán jutott át a külső és belső udvaron, valamint a nagy boltíves folyosón, mely a konyhák sora és a lovagterem között húzódván ahhoz a kis csigalépcsőhöz vezetett, ahonnan a Mervyn-torony szobáit meg lehetett közelíteni.
A mester gratulált magának, hogy el tudta kerülni az út különböző veszedelmeit, és éppen nekilódult a lépcsőnek, kettesével véve a fokokat, mikor észrevette, hogy egy résnyire nyitott ajtó mögül egy ember árnyéka vetődik a szemközti falra. Wayland óvatosan visszahúzódott, lesurrant a belső udvarra, és ott töltött vagy egy fertályórát, mely most legalább négyszerannyinak tűnt, fel s alá bolyongva, majd visszament a toronyhoz, abban a reményben, hogy az ólálkodó alak eltűnt azóta. Fölért egészen a gyanús pontig... a falon nem volt árnyék, de az ajtó most is kissé nyitva állt, úgyhogy Wayland tanakodott magában, vajon továbbmenjen-e vagy visszavonuljon, mikor kivágódott az ajtó, és Michael Lambourne rontott mögüle a meglepett Waylandre.
- Ki az ördög vagy te? és mit keresel a kastélynak ebben a részében? Mars be a szobába, és akaszd föl magad!
- Nem vagyok kutya, hogy akárkinek a füttyentésére ugorjak - felelte a mester színlelt magabiztossággal, amit azonban meghazudtolt hangjának félénk remegése.
- Még feleselni mersz? Gyere csak ide, Lawrence Staples.
Nagydarab, több mint hat láb magas, esetlen, rossz külsejű fickó jelent meg az ajtóban, mire Lambourne folytatta:
- Ha annyira szereted ezt a tornyot, barátocskám, még megláthatod a fundamentumát, jó tizenkét lábnyira a tó feneke alatt, ahol vidám varangyos békák, kígyók meg más effélék laknak, ez lesz ám a neked való nagyszerű társaság odalenn. Ezért még egyszer kérdezlek tisztességgel, ki vagy, s mi dolgod itten?
"Ha a tömlöc rácsa egyszer rám csapódik, végem" - villant át Wayland agyán. Megadóan mondta tehát:
- Én vagyok az a szegény csepűrágó, akivel méltóságod találkozott tegnap a Weartherly-völgyben.
- És miféle szemfényvesztő mutatványt művelsz itt a toronyban? A te bandádnak - mondta Lambourne - a Clinton-szárnnyal szemben van a helye.
- A húgomat jöttem meglátogatni - felelte a csepűrágó -, aki Tressilian úr szobájában tartózkodik itt fönn.
- Aha! - mosolygott Lambourne. - Ez már tiszta beszéd! Becsületemre, ez a Tressilian úr idegen létére nagyon is otthon érzi köztünk magát, és fáintosan berendezte a celláját mindenféle portékával. Jó kis történet lesz ez a szent életű Tressilian úrról, szívesen fogadják majd egyesek, akárcsak én egy zacskó aranyat... Hanem ide süss, ember - fordult Wayland felé -, nem fogod megsúgni a cicusnak, hogy tűnjön el; itt kell elkapnunk a vackán. Szóval ki innét azzal a pocsék szoknyapecér ábrázatoddal, különben lehajítalak a torony ablakából, és kipróbálom, vajon bűvésztudományod meg tudja-e menteni a csontjaidat.
- Méltóságod, reménylem, nem lesz ily keményszívű - mondta Wayland -; a szegénynek is élnie kell valamiből. Ugyebár megengedi méltóságod, hogy beszéljek a húgommal?
- Húgod ám Ádámtól, lefogadom - felelte Lambourne -; vagy ha másképp áll a dolog, annál agyafúrtabb kópé vagy. De húgod vagy nem húgod, egy róka halálával halsz meg, ha még egyszer idejössz szimatolni ebbe a toronyba. Vagy, várjunk csak... eh! gyilok és halál!... inkább most mindjárt kihajítalak a kastélyból, mert ez fontosabb dolog, mint minden bűvészkedésed.
- De engedelmével méltóságodnak - ellenkezett Wayland -, Ariont[156] kell megszemélyesítenem egy élőképben még ma este a tavon.
- Majd megszemélyesítem én magam, Szent Kristófra! - mondta Lambourne. - Orion,[157] azt mondod?... Eljátszom én Oriont, de még a hét csillagját is. Gyere te, zsivány, kövess!... Vagy várj csak... Lawrence, hozd utánam.
Lawrence galléron ragadta a többé már nem ellenkező csepűrágót, mialatt Lambourne sietős léptekkel ment előttük ugyanahhoz a föld alatti folyosóhoz, azaz titkos kijárathoz, ahol Tressilian bejött a kastélyba, és amely a nyugati falon nyílt nem messze a Mervyn-toronytól.
Miközben gyors iramban közeledtek a rejtekúthoz, Wayland hasztalan törte a fejét valami mentőötleten, amivel segíthetne a szegény hölgyön, aki iránt, jóllehet maga is közvetlen veszélyben forgott, mély részvétet érzett. Mikor azonban kilökték a kastélyból, és Lambourne iszonyú esküvel fogadta, hogy tüstént halál fia, ha még egyszer odamerészkedik, kezét és szemét az ég felé emelte, mintegy tanúnak híva Istent, hogy ő a végsőkig védelmezte az elnyomottakat; aztán hátat fordított Kenilworth büszke tornyainak, és elindult, hogy szerényebb és biztonságosabb helyen húzza meg magát.
Lawrence és Lambourne egy darabig követték szemükkel Waylandet, majd megfordultak, és elindultak vissza a toronyba, midőn az előbbi imigyen szólt a társához:
- Ne higgy többet a szavamnak, Lambourne úr, ha sejtem, miért zavartad ki ezt a szerencsétlen flótást a kastélyból, épp mikor részt kellett volna vennie a mutatványon, és mindezt egy fehérnép miatt.
- Ej, Lawrence - felelte Lambourne -, te valami közönséges kis lotyóra gondolsz, és részvéttel vagy az emberi gyarlóság iránt. De kurázsi, Kazamata legnemesebb hercege és Dutyi lordja, mert éppoly sötétségben leledzel ez ügyben, akárcsak lakat alatti uradalmaid. Kenilworth mélységeinek legtisztelendőbb fejedelme, tudjad hát, hogy legtekintélyesebb urunk, Richard Varney, annyit adna érte, ha kilyukaszthatná eme bizonyos Tressilian úrnak a kabátját, hogy abból ötven jó éjféli tivornyára is telne kettőnknek, azzal a külön előnnyel, hogy elküldhetnénk a pincért a pokolba, ha túl korán jönne, hogy kirángasson minket kupáinkból.
- Hát ha így áll a dolog, igazad vagyon - felelte Lawrence Staples, Kenilworth kastélyának, valamint a hozzá tartozó uradalmaknak börtönfelügyelője, közönséges néven főfoglára -; de hogy boldogulsz majd, ha távol leszel a királynő bevonulásakor, mert az a gyanúm, akkor gazdád mellett volna a helyed?
- Hát majd te őrködöl a távollétemben, derék tömlöchercegem... Engedd be Tressiliant, ha be akarna menni, de arra vigyázz, hogy ki senki se jöhet. Ha a leányzó megkísérelné a kitörést, ami nem lehetetlen, ijeszd vissza goromba szóval... elvégre csak egy nyomorult komédiás babája.
- Nem, ha már erről van szó - mondta Lawrence -, rázárhatom a vasajtót, ami a szárnyas ajtón kívül van, és így kénytelen-kelletlen lakat alatt marad.
- De akkor Tressilian nem juthat be hozzá - mondta Lambourne némi tűnődés után. - Egykutya... meg lesz lesve a férfi szobájában, aztán punktum... De valld be, te vén, hunyorgó szemű tömlöctartó, attól félsz, hogy nem bírsz ébren maradni egyedül a Mervyn-toronyban.
- Már ami a félelmet illeti, Lambourne úr - válaszolt a fickó -, amiatt nem fordítanék el egy kulcsot; de fura dolgokat láttak és hallottak ám ebben a toronyban... Biztos hallottad, akármilyen keveset voltál is Kenilworthben, hogy itt szokott kísérteni Arthur ap Mervyn, valami barbár vezér szelleme, akit walesi őrgróf korában elfogott a szilaj lord Mortimer, és ahogy beszélik, ebben a toronyban gyilkoltatott meg, mely a nevét viseli.
- Ó, hallottam ezt a mesét ezerszer - mondta Lambourne -, meg azt is, hogy a kísértet akkor a leglármásabb, mikor póréhagymát meg zabkását főznek, vagy pirított sajtot sütnek a konyhában. Santo Diavolo,[158] ember, hagyd már, a könyökömön jön ki!
- Jó, de azért nem próbálod ki, ugye - mondta a porkoláb -, akármilyen bölcsnek igyekszel is feltűnni? Ej, borzasztó dolog az, meggyilkolni egy foglyot a cellájában!... Teneked, aki legföljebb sötét utcán szúrtál le valakit, fogalmad sincs erről. A rakoncátlanokat fejbe kell kólintani a kulcsokkal, aztán rájuk parancsolni, hogy maradjanak veszteg... én ezt nevezem rendnek a cellában, de kardot rántani, és meggyilkolni, ahogy azzal a walesi lorddal tették, ez föl tud idézni egy kísértetet, de úgy ám, hogy több száz évre lakhatatlanná teszi a tömlöcödet minden rendes fogoly számára. És bennem volt annyi tisztesség a rabjaim, szegény nyomorultak iránt, hogy jó lovagokat és érdemes férfiakat, akik portyáztak egyet az országúton, vagy rágalmazták Leicester lordot vagy más effélét követtek el, inkább ötven lábnyira a föld alá dugtam, mintsem abba a felső szobába zárjam őket, amit Mervyn-szobának hívnak. A jó, láncra vert Szent Péterre mondom, csudálom, hogy nemes uramnak vagy Varney úrnak eszébe jutott vendégeket oda szállásolni; és ha ama Tressilian úr rá tudott venni valakit, hogy megossza vele, kivált egy csinos fehérszemélyt, hát, őszintén kimondom, szerintem igaza volt.
- Mondhatom neked - felelte Lambourne a foglár szobája felé irányozva lépteit -, nagy szamár vagy... Eredj, zárd rá a vasajtót a lépcsőre, és verd ki a kobakodból a kísérteteket... Add ide a boroskancsót, ember; kissé fölhevültem, míg azzal a lókötővel kellett bajlódnom.
Mialatt Lambourne jót húzott egy korsó bordóiból, amit pohár közbeiktatása nélkül gurított le a torkán, a porkoláb tovább bizonygatta hitét a természetfölötti dolgokban.
- Te alig pár órája vagy ebben a kastélyban, Lambourne, és azalatt is egyfolytában részeg voltál, úgyhogy se nem látsz, se nem hallasz. De nem hencegnél így, ha itt kéne töltened velünk egy éjszakát holdtöltekor, mert akkor a legélénkebb a kísértet, különösen, ha heves szél kerekedik északnyugatról némi esővel, és az ég is elmordul olykor. Jaj, mamám, micsoda csörömpölés, zörömbölés, micsoda hörgés és nyögdécselés hallatszik ilyenkor a Mervyn-szobából, mintha egyenest a fejünk felől jönne, míg egy fél gallon sűrű itóka lelket nem ver a fullajtárjaimba meg belém!
- Piha, ember! - felelte Lambourne, akit utóbbi nyakalása, valamint a kancsó iránt tanúsított korábbi érdeklődésének hatása kezdett felélénkíteni. - Magad se tudod, miket hordasz össze a kísértetekről. Igazában senki se tudja, mint vélekedjen róluk; és röviden szólva, ebben a dologban minél kevesebbet mond valaki, annál jobb lesz neki. Némelyek ebben hisznek, mások abban, de mind csak képzelődik. Ismertem én már minden fajtát közülük, kedves Ajtócsukogató Lawrence-em, méghozzá értelmes embereket is. Van egy nagy úr... a nevét mellőzzük, Lawrence... az a csillagokban, a holdban, a bolygókban, a járásukban meg effélékben hisz, és abban, hogy ezek kizárólag az ő kedvéért hunyorognak ott fönn; mikor a józan vagy inkább részeg igazságot nézve, Lawrence, egyedül azért ragyognak ott, nehogy a rendes fickók, mint jómagam, az árokba tévedjenek. Nos, komám, hadd töltse az a derék úr a kedvét, elég nagy ember ahhoz, hogy szórakozzon vele... Aztán nézd csak, van egy másik... nagyon tudós, annyit mondhatok, úgy hadar görögül meg héberül, mint én a zsiványnyelven... annak meg különböző szimpátiái és antipátiái vannak... szeret ólomból aranyat csinálni, meg más efféléket... Isten neki, töltse a kedvét, és fizesse ki hamis pénzével a bolondokat, akik elfogadják... Aztán itt vagy te, egy másik nagy ember, ámbátor se nem tudós, se nem nemes, mégis teljes hat láb magas, és te, akár egy vaksi vakondok, mindenáron kísértetekben meg manókban akarsz hinni... Nomármost van még egy nagy ember... azazhogy egy nagy kisember, avagy egy kis nagyember, drágalátos Lawrence-em... a neve V betűvel kezdődik, hát az miben hisz? Semmiben, derék Lawrence... se égen, se földön, se pokolban; részemről pedig, ha hiszek is az ördögben, csak azért, mert szerintem kell lenni valakinek, aki nyakon csípi imént említett barátunkat, midőn a ballada szavaival élve "lélek és test elszakadnak"... mert az előzménynek következménye szokott lenni... raro antecedentem...[159] mint doktor Bircham mondaná. De ez most kínaiul hangzik neked, derék Lawrence, és való igaz, a tudomány száraz étek... Add csak ide még egyszer azt a kancsót.
- Szavamra, Michael, ha még egyet iszol - mondta a foglár -, aligha fogod akár Oriont alakítani, akár gazdádat kísérni ilyen ünnepélyes esten; pedig minden percben várom már, hogy meghúzzák a nagyharangot a Mortimer-torony előtti seregszemlére, mikor jön a királynő.
Míg Staples morgolódott, Lambourne egyhuzamban ivott; aztán letéve a kancsót, mely csaknem kiürült, mély sóhajjal rákezdte előbb halk hangon, aztán egyre hangosabban, ahogy szónoklatában előbbre jutott:
- Egyet se törődj vele, Lawrence, ha én berúgok, tudom, hogy Varney úgyis szemet huny fölötte. De, mint mondtam, egyet se törődj vele, tudom én titkolni, ha ittam. Amellett meg vízre kell mennem Orionnak, és meghűlök, ha előtte nem veszek be valami melengetőt. Hogy én nem tudnám eljátszani Oriont! Hozzák ide nekem a legjobb torkú kurjongatót, aki valaha megfeszítette a tüdejét tizenkét pennyért, és lássuk, vajon túlordít-e engem! És mi van, ha kissé pityókos leszek?... Miért kéne ma este józannak lenni akárkinek? Erre felelj. A hűség úgy kívánja, hogy vígan legyünk... és én mondom neked, akadnak itt a kastélyban olyanok, hogy ha részegen nem vidulnak föl, hát józanon aligha fognak... neveket nem mondok, Lawrence. De a te borocskád igencsak fáintos cipőkanál egy királyi hangulat, méghozzá derék egy vidám hangulat, felrántásához. Éljen Erzsébet királynő!... a nemes Leicester!... a méltóságos Varney úr!... és Michael Lambourne, aki mindet az ujja köré csavarja!
Ezzel leballagott a lépcsőn, és átvágott a belső udvaron.
A porkoláb utánanézett, csóválta a fejét, és mialatt bezárta a vasrácsot, ami a lépcsőn keresztbe állva elzárta az utat az emeletre, ahol a Mervyn-szoba, Tressilian szobája volt, imigy elmélkedett magában: - Jó dolga van a kegyencnek... én majdhogynem repültem innen, mikor egy fagyos reggelen Varney úr borszagúnak vélt, ez a fickó meg odaállhat elébe olyan részegen, akár egy borostömlő, mégse hordja le. De veszedelmesen ravasz is a fickó, senki se érti felét se annak, amit összehord.
HARMINCADIK FEJEZET
A királynő, a királynő közelg!
Konduljatok harangok, szóljatok,
Ti kürtök; ágyús, készülj friss kanóccal;
Csináljatok zenebonát, akárha
Pogány turbánosok lepnék a sáncot!
Lesz maszkajáték is - de ahhoz ész kell,
Én meg csak egy rossz közvitéz vagyok.
(A Szűz Királynő - Tragicomoedia)
Tressilian, midőn Wayland az előző fejezetben leírt módon magára hagyta, épp azon tanakodott, mihez kezdjen most, mikor Raleigh és Blount közeledett felé kart karba öltve, ám egyébként, szokásuk szerint, igen élénk vitába merülve. Tressilian jelen lelkiállapotában nem nagyon kívánkozott társaságuk után, de már nem kerülhette ki őket; aztán arra gondolt, hogy Amynek tett ígérete után, amely szerint nem közelíthet hozzá, és nem tehet semmit az érdekében, legokosabb, ha elvegyül a társaságban, és a lehető legkevésbé hirdeti homlokán azt a szorongást és bizonytalanságot, mely oly súlyosan megüli szívét. Ezért hát a szükségből erényt csinálva hangos szóval üdvözölte pajtásait:
- Szép jó estét, urak. Honnan jösztök?
- Egyenest Warwickból - felelte Blount -; hazaigyekszünk, hogy ruhát váltsunk, miként szegény komédiások, akik kénytelenek külső látszatra ruhacserével megsokszorosítani személyüket; és neked is ezt kéne tenned, Tressilian.
- Igaza van Blountnak - mondta Raleigh -, a királynő szereti a tiszteletadás ilyen jeleit, és bizonyára tiszteletlennek tartaná azokat, akik, nem közvetlen kíséretében érkezvén, poros, zilált lovaglóöltözékben jelennek meg előtte. De nézd csak Blountot, Tressilian, ha akarsz egy jót nevetni; látod, hogy öltöztette föl az a kötöznivaló szabója... kékbe, zöldbe és veresbe, rózsaszínű szalagokkal és sárga rózsákkal a cipőjén!
- Miért, tán nem tetszik? - kérdezte Blount. - Mondtam annak a karikalábú tolvajnak, hogy a legjobbat csinálja, pénz nem számít; szerintem ez a ruha igazán eléggé színes... színesebb, mint a tiéd... de döntsön Tressilian.
- Helyes, helyes - mondta Walter Raleigh. - Döntsd el a vitát, az ég szerelmére, Tressilian!
Tressilian ily felkérésre mindkettőjüket végigmérte, és első pillantásra látta, hogy a derék Blount a szabó jótállására elfogadta az első tarkabarka klepetust, amit az éppen összefabrikált neki, és éppúgy feszélyezi a ruhát díszítő sok csipke meg szalag, mint egy parasztot a vasárnapi gúnya; Raleigh-n viszont jól válogatott és pompás öltöny volt, amit viselője hanyag eleganciával hordott, s így a drága holmi sokkal tökéletesebben simult elegáns személyéhez, semhogy feltűnő lehessen. Tressilian azt mondta tehát, hogy Blount öltözéke finomabb, viszont Raleigh-é jobban szabott.
Blount elégedett volt a döntéssel.
- Tudtam, hogy az enyém finomabb - mondta -, ha nekem az a lókötő fércmester ilyen egyszerű mentét hozott volna, mint Raleigh-é, tulajdon vasalójával csapom agyon. Mert, ha már bolondokká kell lennünk, legalább legyünk csinosak, én azt mondom.
- Hát te, Tressilian, miért nem vágod magad parádéba? - kérdezte Raleigh.
- Ki vagyok zárva a szobámból egy buta véletlen folytán - felelte Tressilian -, és pillanatnyilag nem juthatok a holmimhoz. Már épp keresni akartalak, hogy megkérjelek, hadd kvártélyozzam be magam nálad.
- Kész örömmel - mondta Raleigh -, pompás helyen lakom. Leicester lord volt olyan előzékeny irántunk, hogy királyi módon szállásolt el. Ha vonakodva nyújtja is vendégszeretetét, de legalább nagyvonalúan. Azt tanácsolnám neked, fordulj a bajoddal a gróf kamarásához... az menten rendbe hoz mindent.
- Á, nem érdemes, ha el tudsz helyezni - válaszolt Tressilian -, nem akarok zavarogni... Jött még valaki veletek?
- Ó, persze - felelte Blount -, Varney meg egy egész csapatra való Leicester-csatlós, aztán mi egypáran, rendes Sussex-hívek. Úgy hírlik, mindannyiunknak ki kell állni a királynő fogadására azon az úgynevezett Galéria-bástyán, ahol végigélvezhetünk majd egy-két komédiát, aztán mi maradunk ott a királynő körül a nagy szálában... Uram, segélj... míg amazok, kik most kísérik őfelségét, átvedlenek, és levetik a lovaglóöltözéküket. Isten engem úgy segéljen, ha őfelsége szólni talál hozzám, én bizony nem fogok tudni egy kukkot se mondani!
- És mi tartóztatta őket ilyen sokáig Warwickban? - kérdezte Tressilian, mivel nem akarta, hogy újból ráterelődjék a szó.
- Olyan bohóckodások sorozata - felelte Blount -, amilyet Bertalan-vásárkor se láttam soha. Voltak ott szónoklatok és komédiások, kutyák, medvék; férfiak, akik majomnak, nők, akik gyereklánynak álcázták magukat... csodálom, hogy a királynő kibírta. És minduntalan elhangzott valami "kegyes orcájának tündéri fénye" vagy más ilyen sületlenség. Á, a hiúság elbutítja még a bölcseket is. De gyere, menjünk föl erre a Galéria-bástyára... ámbátor nem tudom, Tressilian, mihez kezdhetsz a lovaglóruháddal meg a csizmáddal.
- Majd mögéd állok, Blount - mondta Tressilian, aki látta, hogy barátjának teljesen fejébe szállt a szokatlan tarkaság -; jókora termeted és színes öltözéked eltakarja majd a hiányosságaimat.
- Nagyon helyes, Edmund - mondta Blount. - Szavamra, örülök, hogy ötletesnek találod a gúnyámat, akármit kárál is itt ez a Bölcskobak; mert ha már ostobaságot művel az ember, legalább fáintosan művelje.
Blount e szavakkal félrecsapta hódprémes sipkáját, kivágta a lábát, és daliásan menetelt, mintha lándzsás dandárjának az élén haladna, s közben minduntalan önelégült pillantásokat vetett bíborvörös harisnyájára és az irdatlan sárga rózsákra, melyek cipőin virítottak. Tressilian ment mögötte, saját szomorú gondolataiba merülve, és alig figyelve Raleigh-re, kinek élénk esze, tiszteletre méltó barátjának esetlen hiúságától fölcsigázva, csak úgy ontotta a tréfákat, amiket Tressilian fülébe sugdosott.
Ilyen menetben vonultak át a hosszú hídon, majd a bajvívótéren, s foglalták el helyüket más előkelő urakkal együtt a Galéria- avagy kapubástya előtt. Lehettek vagy negyvenen, válogatott nemesurak, akik rangban közvetlenül a lovagi méltóság után következtek; kettős sorban álltak föl a kapu két oldalán, díszőrség gyanánt a lándzsák és alabárdok sorfala mögött, melyet Leicester libériás kísérete alkotott. A nemesek kardon és tőrön kívül nem viseltek fegyvert. Ez ifjú urak oly tarka díszben pompáztak, amilyet csak a fantázia kitalálhatott; s minthogy az akkori divat megtűrte, sőt előírta a szertelen fényűzést, mást se lehetett látni, csak bársonyt és arany- meg ezüstbrokátot, szalagokat, tollakat, ékköveket és aranyláncokat. Levertsége és súlyos gondjai ellenére Tressiliannek óhatatlanul olyan érzése támadt, hogy akármilyen elegáns is a lovaglóruhája, meglehetősen visszatetsző látványt nyújt e "féktelen hívság" összképében, annál is inkább, mivel tapasztalnia kellett, hogy hanyag külseje csodálkozást kelt barátai és megvetést Leicester hívei között.
Nem titkolhatjuk el e tényt, bárha ellentétben levőnek látszik Tressilian jellemének komolyságával, de az igazság az, hogy a megjelenéssel való törődés az önszeretet olyan fajtája, amitől a legokosabbak sem mentesek, s amihez oly ösztönösen ragaszkodik az ember, hogy nemcsak a katona, ki a csaknem biztos halálba menetel, de még az elítélt bűnös is, ki a biztos bitóra megy, az is igyekszik a legelőnyösebben elrendezni külsejét. Ennyit kitérésképp.
A nyári délután (1575. július 9-e) alkonyba fordult, a nap már lenyugodott, és valamennyien izgatottan várták a királynő érkezését. A sokaság órák óta várakozott összeverődve, és a kíváncsiskodók száma egyre nőtt. Az út mentén több helyütt hideg harapnivalót osztogattak, ökröt sütöttek, folyt a sör a hordókból, s ekképp tartották fenn a királynő és kegyence iránt a nép tökéletes szeretetét és hűségét, mely esetleg csökkent volna némileg, ha a várakozás mellett koplalni is kellett volna. Így a szokásos népi mulatságokkal ütötték el az időt, kurjongattak, hujjogattak, rikoltoztak, vaskos tréfákat űztek egymással, és hangjuk beleveszett a zavaros lármának ama kórusába, mely hasonló alkalmakkor észlelhető. Ez hallatszott végig a zsúfolt utakon és földeken, kivált a vadaskert kapuján kívül, ahol a közrendűek zöme elhelyezkedett, mikor váratlanul rakétát láttak felröppenni az égre, és ebben a pillanatban a zsivajgást túlharsogva, messzehangzóan megkondult a kastély nagyharangja.
Legott halálos csend támadt, majd halk, várakozásteli moraj indult végig a tömegen, ezernyi lehalkított hang egybeolvadó zúgása; vagy másképpen, egy roppant sokaság suttogása.
- Most már biztosan jönnek - mondta Raleigh. - Tressilian, ez a moraj valóban fenséges. Ilyen távolból úgy halljuk, akár a matrózok egy hosszú út végén, mikor éjszakai őrségen megüti fülüket a dagály hullámtörése valami távoli s ismeretlen partról.
- Tömeg! - mondta Blount. - Engem inkább arra emlékeztet, mikor odahaza Wittenswestlowe-ban a teheneim bőgését hallom a karámból.
- Nyilván legelni is fog mindjárt - mondta Raleigh Tressiliannek -, folyton kövér ökrökön és kövér legelőkön jár az esze... nem sokkal okosabb, mint az ökrei, és csak akkor nagy, ha lökdösésre meg öklelésre ingerlik.
- El is kezdi tüstént - mondta Tressilian -, ha nem zabolázod szellemedet.
- Ugyan, érdekel is engem - felelte Raleigh -, de te, Tressilian, te is olyan bagolyféle lettél, aki csak éjjel röpdös, dalaidat huhogásra, a jó társaságot meg egy sötét bokorra cserélted.
- Hát magadat miféle állatnak tartod, Raleigh - kérdezte Tressilian -, hogy ily könnyedén intézel el minket?
- Ki, én? - felelte Raleigh. - Én sas vagyok, aki sose gondol a szürke földre, míg van ég, amibe belefúrhatja magát, s nap, amire föltekinthet.
- Szent Barnabásra, ez jól kihencegte magát! - mondta Blount. - De kedves Sas uraság, óvakodjék ám a ketrectől meg a madarásztól. Sok madár repült már ilyen magasan, amelyiket később viszontláttam szalmával kitömve, és kányák riogatására kiakasztva... De hallga, micsoda síri csönd lett hirtelen!
- A menet megállt a vadaskert kapujánál - mondta Raleigh -, ahol egy szibilla, a fatidicae[160] egyike, járul a királynő elé, hogy megjósolja neki a jövendőt. Láttam a verset, elég sápatag, és őfelsége egyébként is torkig van már az efféle költői bókokkal. A főbíró beszéde alatt, Fordmillnél, ahol belépett Warwick határába, odasúgta nekem, mennyire "pertaesa barbarae loquelae".[161]
- A királynő odasúgta neki! - mormolta Blount, csak úgy maga elé. - Nagy Isten, hova jut a világ!
További elmélkedését félbeszakította a tömeg üdvrivalgása, mely oly hatalmasat dörgött, hogy a visszhangja mérföldekre elhallatszott. Az őrök, akik sűrűn álltak egymás mellett az út mentén, ahol a királynő közeledett, átvették a kiáltást, mely futótűzként terjedt a kastélyig, és hírül adta minden benntartózkodónak, hogy Erzsébet királynő bevonult Kenilworth királyi vadaskertjébe. Egyszerre megszólalt a kastély egész zenebonája, az oromzatról ágyúdörej, valamint kézi fegyverek sortüze dördült; ám a dobok és trombiták, sőt az ágyúk zaját is csaknem elnyelte a sokaság tomboló s ismétlődő üdvrivalgása.
Ahogy a zsivaj kissé alábbhagyott, széles fénypászma jelent meg a kert kapuja fölött, és közelebb érve egyre szélesebb s egyre ragyogóbb lett, ahogy a nyílt, szép sétány mentén haladt a Galéria-bástya felé, azon az úton, amelynek két szegélyén, mint mondottuk, Leicester vitézei álltak őrt. Most végigfutott ajkukon a hír: - A királynő! A királynő! Csend legyen... álljatok feszesen! - Megjelent a lovasnép kétszáz vastag viaszgyertyával, melyeknek a fénye nappali világosságot vetett az egész menetre, de különösen a főcsoportozatra; ennek maga a királynő volt a központi alakja: lenyűgöző pompával kiöltözve, ékkövektől ragyogva, hófehér lovon jött, melyet páratlan gráciával és méltósággal ült meg; egész fenséges, nemes tartása tanúsította, hogy királyok százának büszke ivadékát láthatják a szemtanúk.
Az udvarhölgyek, akik őfelsége oldalán haladtak, rendkívüli gondot fordítottak arra, hogy külsejük ne legyen tündöklőbb, mint amennyire rangjuk és az alkalom megkívánja, nehogy egy alsóbbrendű planéta a királynő köreinek közelébe kerülhessen. De személyes bájuk, és a pompa, mellyel minden józan önmérséklet ellenére szükségképpen kitűntek, egy szépségéről és ragyogásáról messzeföldön híres birodalom színe-virágaként mutatta őket. Az udvaroncok ragyogása, mely mentesült a hölgyekre rótt megfontolt mérséklettől, még korlátlanabb volt.
Leicester, aki úgy csillogott, akár egy drágakövekkel és aranyszövettel ékes aranyszobor, őfelsége jobbján lovagolt, házigazdájának és főlovászának minőségében. Fekete paripáján egyetlen fehér szőrszál sem volt, és Európa leghíresebb harci ménjei közé tartozott, amelyet a gróf súlyos összegért vásárolt erre az alkalomra. Ahogy a nemes állat szenvedett a lassú menettől, és gyönyörű nyakát leszegve harapdálta az ezüstzablát, mely korlátozta mozgásában, csak úgy dőlt a hab a szájából, és sűrűn bepettyezte szép formájú lábait, mintha hópelyhek hullottak volna rájuk. Lovasa ugyancsak illett a nagyszerű palotához, melyet birtokolt, s a büszke paripához, melyen ült; mert Angliában vagy tán egész Európában nem akadt párja Dudleynak a lovaglásban és egyéb vitézi sportokban. Födetlen fővel jött, akárcsak a többi udvaronc, a fáklyák rőt fénye megvillant sötét hajának hosszú, göndör fürtjein és nemes vonásain, melyeknek szépségében a legszigorúbb kritika is legfeljebb azt a méltóságteljes hibát találhatta volna, mert csak így nevezhető, hogy a homloka kissé magas volt. E büszke estén ama vonások csupa hálatelt buzgalmat sugároztak, olyan alattvaló érzelmeit, aki igyekszik kimutatni, mennyire méltányolja a nagy kegyet, amivel a királynő kitünteti, és szívét büszke elégedettség feszíti, ahogy illik is ilyen magasztos pillanatban. Mégis, jóllehet sem szeme, sem vonásai nem árultak el mást, mint az alkalomhoz illő érzéseket, a gróf néhány személye körüli kísérője megjegyezte, hogy szokatlanul sápadt, és egymás közt annak a félelemnek adtak hangot, hogy többet fárad, mint amit egészsége megbír.
Varney szorosan a gróf mögött haladt, mint fő szolgálattevő csatlós, és hordozta őlordsága gyémántcsattal ékes, fehér tollas fekete bársonykalpagját. Szemét le nem vette gazdájáról, és az olvasó előtt nem ismeretlen okoknál fogva ő volt az egyetlen Leicester népes kíséretében, aki komolyan aggódott érte, hogy urát vajon sikeresen átsegíti-e ereje és elkötelezettsége egy ilyen izgalmas napon. Mert Varney ugyan ama ritka, sőt igen ritka erkölcsi szörnyetegek típusát testesítette meg, akik álomba tudják ringatni keblükben a lelkifurdalást, és az istentelenség erkölcsi érzéketlenségbe bódítja őket, ahogy egyesek kibírhatatlan gyötrelmükben mákonnyal bódítják el magukat, mégis tudta, hogy gazdája keblében már feléledt az olthatatlan tűz, és ura mindeme pompa és ragyogás közepette, melyet leírtunk, a nem haló féreg fogának rágását érzi.[162] Mégis, mivel Leicester lord Varney közlése révén abban a meggyőződésben volt, hogy grófnéja gyengélkedik, ami támadhatatlan mentség a királynő előtt távolmaradásáért, kevés a veszélye, gondolta az agyafúrt csatlós, hogy ilyen nagyravágyó ember bármi külső gyengeségnek engedve elárulja magát.
A férfiakból és nőkből álló kíséret, mely a királynő személye körül haladt, természetesen a legdaliásabbak és legszebbek közül volt kiválogatva, e rendkívüli kor legelőkelőbb származású nemeseiből és legbölcsebb tanácsosaiból, kiknek felsorolásával csak fárasztanám az olvasót. Hátrább következett egy hosszú sor lovag és kisnemes, kiknek a rangja és származása, bár előkelő volt, homályba veszett, ugyanúgy, miként háttérbe szorított személyük is az ünnepi menetben, melynek elején oly magasztos fenség haladt.
Ilyen sorrendben vonult a lovasmenet a Galéria-bástya felé, mely, mint már mondottuk, a kastély legkülső falát képezte.
Az óriás kapuőrt most szólította porondra szerepe, ám a lomha fickó elméje egészen összezavarodott - egy irdatlan söröskancsó tartalma ugyanis, melyet az imént fogyasztott el emlékezete élénkítésére, csalárdul összezavarta a fejét, ahelyett, hogy kitisztította volna -, s így csak szánalomra méltóan nyöszörgött, és ülve maradt kőpadján, a királynő pedig tovább is ment volna az üdvözlés nélkül, ha közbe nem lép Lidércünk, az óriás őr titkos szövetségese, aki mögötte rejtőzködött, és beledöfött egy tűt ama rövid alsóruha hátsó felébe, melyről már szóltunk.
A kapuőr bömbölt egyet, ami egész jól beleillett a szerepébe, felállt a buzogányával, és becsületesen a földhöz ütögette minden oldalról; aztán, akár az ösztökétől felpiszkált igavonó, tüstént teljes iramban kezdte fújni mondókáját, és Dickie Sludge hathatós segítségével gigászi hangon elő is adta szónoklatát, mely ekképp foglalható össze: az olvasónak úgy kell elképzelnie, hogy az első sorok a kapu felé közeledő tömeghez szólnak, az utolsók pedig a királynő megjelenésekor hangzanak el, akinek láttára az óriás őr, mintegy égi látomástól sújtva, elejtette botját és kulcsait, és szabad utat engedett az éj istennőjének meg egész elbűvölő csapatának.
Miféle zaj, miféle nyugtalanság?
Kinek az élte kedves, menjen arrább!
Rendíthetetlen itt, hol állok őrként,
Kezemben furkó osztogat ma törvényt!
De csend! Az út nemlátott látomást hoz:
Tündöklő tünemény közelg a várhoz!
Ki volna e gyönyörű arcu angyal;
Micsoda gyémánt szegve színarannyal?
Vakul szemem a fényességtől, érzem;
Magától hajlik hódolatra térdem -
Előtted zárt kapukra szálljon átok,
Bármerre mégy, áldás kísérje lábod![163]
Erzsébet igen kegyesen fogadta a herkulesi őr hódolatát, és jutalmul bólintott felé, majd áthaladt az általa őrzött bástya alatt, melynek tetején felzendült a harsány harci muzsika, amire válaszul más zenekarok is megszólaltak a kastély falainak különböző pontjain és ismét mások a vadaskertben; míg az egyiknek a hangjai még visszacsengtek, másfelől már új dallamok válaszoltak rájuk.
E hirtelen áradó muzsika közepette, mely mintha csak igézet volna, hol szinte a fülbe harsogott, hol elhalkult a távolban, hol meg oly finoman s édesen sírt, mintha e távolság egyre nőtt volna, míg végül csak az utolsó epedő hangok ütötték meg a fület, Erzsébet királynő áthaladt a Galéria-bástya alatt, és odaért a hosszú hídhoz, mely a Mortimer-toronyig húzódott, és immár nappali fényben állt, annyi fáklyát erősítettek kétfelől palánkjaira. A legtöbb nemes itt leszállt a nyeregből, és lovaikat elküldték a szomszédos Kenilworth faluba, majd gyalogosan követték a királynőt, miként gyalogosan várták őt a többi nemesek is, akik díszsorfalat álltak fogadására a Galéria-bástyán.
Ez alkalommal, mint az este folyamán többször is, Raleigh beszédbe elegyedett Tressiliannel, és nem kevéssé volt meglepve pontatlan és hiányos válaszain, melyek - hozzájuk véve még azt a furcsa tényt, hogy minden megnevezett ok nélkül elhagyta szállását, és rendetlen öltözékben jelent meg, mikor ez csak szemet szúrhatott a királynőnek, s néhány más frissen felfedezett tünetét a rendellenességnek - arra a gyanúra indították, hogy barátja tán valamely átmeneti elmezavarban szenved.
Eközben, mihelyt rálépett a királynő a hídra, máris új látványosság kínálkozott, mert amint a muzsika jelt adott, hogy a menet idáig ért, megjelent egy nagy tutaj, amit úgy ácsoltak össze, hogy kis úszó szigetre hasonlítson; ki volt világítva számtalan különféle fáklyával, és vízicsikó-forma úszó alkalmatosságok vették körül, melyeken tritonok, nereidák[164] és a tengerek, folyók más mesebeli istenségei ültek; e látványos processzió egy kis gémtanya mögül bukkant elő, ahol eddig rejtőzött, most pedig méltóságteljesen úszott a híd túlsó vége felé.
A csöpp szigeten megjelent egy halványkék selyemmantillába öltözött gyönyörű nő, széles övén olyasféle jelek látszottak, mint a zsidók imaszíján. Lába és karja csupasz volt, csuklóját és bokáját azonban szokatlanul nagy aranyláncok ékesítették. Hosszú, selymes, fekete hajában műfagyöngyből való koronát vagy fejéket viselt, kezében ezüst végű ébenfa jogart tartott. Két nimfa állt mellette ugyanabban a bizarr s misztikus öltözékben.
Az élőképet oly jól irányították, hogy az Úszósziget Asszonya festői utazása végére érve épp akkor szállt partra a Mortimer-toronynál két kísérőjével együtt, midőn Erzsébet odaért a védműhöz. Az idegen ekkor szépen fogalmazott beszédben az Arthur király történeteiből ismert, híres Tó Asszonyaként mutatkozott be, aki dajkája volt kicsi korában a rettenthetetlen Sir Lancelotnak, s akinek a szépsége ellenállt a hatalmas Merlin bölcsességének és varázserejének. E régmúlt időktől fogva uralkodik kristály birodalmában, mondotta, annak ellenére, hogy azóta egymást váltották Kenilworth lakói, a legkülönféle híres és hatalmas férfiak. A szászok, a dánok, a normannok, a Saintlowe-k, a Clintonok, a Mountfortok, a Mortimerek, a Plantagenetek[165] - azonban bármily nagyok voltak is fegyverben és fenségben, sosem kényszerítették őt arra, hogy fölemelje fejét a vízből, mely kristálypalotáját rejti. Most azonban olyan vendég érkezett, aki nagyobb mindeme nagy neveknél is, ezért hát előjött, hogy hódolattal és alázattal üdvözölje a páratlan Erzsébetet, és felkínálja neki mindazt az élvezetet, amit a kastély és környéke, a tó és a mező nyújtani tud.
A királynő ezt a köszöntőt is igen szívélyesen fogadta, és tréfás ingerkedéssel válaszolt:
- Mi eddig úgy tudtuk, szép hölgy, hogy a tó birodalmunkhoz tartozik; mivel azonban ilyen híresség igényli magának, örömünkre fog szolgálni, ha egy későbbi időpontban bővebben elbeszélgethetünk kegyeddel közös érdekeinkről.
E kegyes válasz után a Tó Asszonya eltűnt, és Arion jelent meg delfinjén, tengeri istenségektől körülvéve. De Lambourne, aki Wayland távollétében magára vállalta a szerepet, eléggé meggémberedett már a számára oly idegen elembe való mártózástól, s mivel szónoklatát amúgy sem tanulta be, nem lévén súgója, mint a kapuőrnek, szemtelenséggel vágta ki magát, mikor egyszer csak letépte álarcát, és elkanyarította:
- Az árgyélusát! Nem Arion vagy Orion ez, hanem a derék Mike Lambourne, aki reggeltől estig ivott Őfelsége egészségére, és azért jött, hogy szívből üdvözölje itt Kenilworth kastélyában.
Ez a hevenyészett bohóckodás valószínűleg jobban megfelelt a célnak, mint az előírt szöveg. A királynő nagyot kacagott, és maga is megesküdött, hogy a legjobb beszéd volt mind között, amit aznap hallott. Lambourne, aki rögtön látta, hogy bakugrásával megmentette a csontjait, partra szökkent, jókorát rúgott a delfinjébe, és kijelentette, hogy többet nem bajlódik hallal, legföljebb a terített asztalnál.
Ekkor vette kezdetét, amint a királynő belépett a kastélyba, az az emlékezetes tűzijáték, szárazon és vízen, melyet Laneham úr, akit már bemutattunk az olvasónak, egész ékesszólását latba vetve ilyeténképpen írt le:
"Olyan hosszas, szörnyűséges és heves volt - írta a tanácsterem ajtónállója -, az izzó dárdák ragyogása, a tündöklő csillagok sziporkázása, a tüzes szikrák patakzó árja, a görögtűz villámrengetege és a mennykövek cikázása, hogy az egek dübörögtek, a vizek magasra csaptak, és a föld megrendült; jómagam pedig, rendíthetetlen férfiú létemre, szerfelett megrémülék."[166]
HARMINCEGYEDIK FEJEZET
Márciusban tárgyalhatnánk ügyed,
Mikor a nyúl a legbolondabb.
Vagy hűvös ésszel bírd le szenvedélyed,
Vagy tűnj színünk elől!
(Beaumont és Fletcher)
Távolról sem célunk minden apró részletét elbeszélni a kenilworthi fényes ünnepségeknek, Robert Laneham úr módjára, kitől az előbbi fejezet végén idéztünk. Elég az hozzá, hogy a csodálatos tűzijáték közepette, melyet Laneham ékesszólását kölcsönvéve írtunk le, a királynő a Mortimer-tornyon keresztül bevonult Kenilworth hátsó udvarára, és pogány istenek, valamint antik hősök figurái mellett elhaladva, akik térden állva kínálták ajándékokkal és halmozták el bókokkal, végül is megérkezett a kastély lovagterméhez, amit fogadására pazarul beborítottak a legdíszesebb selyemkárpittal; a levegőben illatszerek felhői lebegtek, és lágy, kellemetes zene hullámai töltötték be a roppant csarnokot. A gazdagon faragott tölgyfa mennyezetről csodálatos, aranyozott bronzcsillár függött, mely kiterjesztett szárnyú sast formázott: szárnyain három női, illetve három férfi figura állt, akik mindegyik kezükben két-két ágat tartottak. A termet ily módon huszonnégy viaszgyertya világította be. A ragyogó csarnok felső végén díszes baldachin emelkedett, alatta a királyi trón, mellette pedig ajtó nyílt egy hosszú szobasorra, amit a legfényűzőbb pompával rendeztek be a királynő és udvarhölgyei számára, ha őfelségének éppen úgy tetszik, hogy visszavonuljon.
Leicester gróf, miután a trónushoz vezette a királynőt és leültette, térdre ereszkedett előtte, megcsókolta kinyújtott kezét olyan gesztussal, melyben a romantikus lovagiasság és tiszteletteljes hódolat szerencsésen elegyedett a hűséges odaadással, majd a legmélyebb hála szavaival mondott köszönetet neki a legnagyobb kegyért, amit uralkodó alattvalója iránt gyakorolhat. Oly szép volt így, míg előtte térdelt, hogy Erzsébet kísértést érzett hosszabbra nyújtani a jelenetet, mint az szigorúan véve szükséges volt; és mielőtt felemelte őt, végighúzta kezét a feje fölött, oly közel, hogy szinte érintette hosszú, göndör fürtű illatos haját, és olyan szerető mozdulattal, ami mintha csak azt árulta volna el, hogy ha ki merné mutatni érzelmeit, e mozdulatból röpke simogatás lenne.[167]
Végre felemelte őt, és Leicester a trón mellett állva beszámolt neki a különféle előkészületekről, melyek szórakoztatása és kényelme érdekében történtek, s melyek mind elnyerték azonnali kegyes jóváhagyását. A gróf ezután engedelmet kért őfelségétől, hogy maga, valamint az utazás alatt a kíséretben levő nemesek néhány percre eltávozhassanak, és méltóbb díszt ölthessenek a királyi szolgálathoz, mely idő alatt azon kiváló férfiak (Varneyra, Blountra, Tressilianre és másokra mutatott) élnének a megtiszteltetéssel, hogy fogadótermében maradhatnak, kik már átöltöztek.
- Legyen így, jó Leicesterem - felelte a királynő -, lordságod akár egy színházat is tudna vezetni, ha így rendelkezik két csoport színésszel. A magunk részéről bókjaikat ma este kissé illetlenül fogadjuk majd, mivel nem szándékunk másra cserélni lovaglóöltözékünket, lévén kissé fáradtak az utazástól, melyet összesereglett jó népünk lassított, bár személyünk irányában mutatott szeretetük ugyanakkor elragadóvá is tett.
Leicester az engedélyt megkapva visszavonult, nyomában azokkal a nemesekkel, akik a királynő kíséretében érkeztek Kenilworthbe. Amazok, akik előttük jártak, és már természetesen gálába voltak öltözve, őfelsége mellett maradtak. Minthogy azonban jobbára alacsony rangúak voltak, rettentő távol álltak meg a tróntól, ahol Erzsébet ült. A királynő éles szeme hamarosan fölfedezte köztük Raleigh-t, meg egy-két másikat, akiket ismert, nyomban intett is nekik, hogy jöjjenek közelebb, és igen kegyesen szólt hozzájuk. Különösen Raleigh-t fogadta nagyon kegyesen, akinek a köpenyhistóriája, valamint az ablakba írt vers esete megmaradt az emlékezetében; és hozzá fordult leggyakrabban felvilágosításért a jelenlévők nevét, valamint rangját illetően. Raleigh tömör válaszokat adott, nem minden szatirikus él nélkül, ami láthatóan mulattatta Erzsébetet.
- És ki az a bárdolatlan fickó amott? - kérdezte Tressilianre tekintve, kinek poros ruhája ezúttal erősen lerontotta jó külsejét.
- Egy költő, Felséged engedelmével - válaszolt Raleigh.
- Kitalálhattam volna a hanyag öltözködéséből - mondta Erzsébet. - Ismertem olyan szórakozott költőt is, aki képes volt a csatornába dobni a köpenyét.
- Akkor tehette, mikor a nap elvakította a szemét, és megzavarta ítélőképességét - felelte Raleigh.
Erzsébet elmosolyodott, aztán folytatta:
- Én e lompos fickónak a nevét kérdeztem, te pedig csak a hivatását mondottad.
- A neve Tressilian - felelte Raleigh némileg vonakodva, mert semmi kedvezőt nem látott barátja számára abban a módban, ahogy a királynő figyelmére méltatta.
- Tressilian! - mondta Erzsébet. - Ó, a románcunk Menelausa. Ami azt illeti, most úgy öltözött ki, hogy messzemenően felmentést ad szép és csalfa Helénájának. És hol van Farnham, vagy hogy hívják... mármint Leicester lord embere... e devonshire-i rege Párisa?
Raleigh még nagyobb vonakodással megnevezte Varneyt, akinek kedvéért a szabó mindent elkövetett, amit csak a mesterség tehet, hogy külsejét megnyerővé varázsolja, és akiben, ha nem is volt kellem, némi jómodor és neveltség mindenesetre pótolta a hiányt.
A királynő egyikről a másikra tekintett.
- Nem tudom - mondotta -, hogy eme költői Tressilian úr, aki, fogadok, túl művelt ahhoz, hogy tudja, kinek a színe előtt kellett megjelennie, nem egyike-e azoknak, akikről Geoffrey Chaucer szellemesen mondja, hogy a legbölcsebb tudósok nem a legbölcsebb emberek. Úgy emlékszem, Varney nyájas szavú fickó. Az a gyanúm, hogy a szép szökevénynek jó oka volt megszegni szavát.
Erre Raleigh nem mert válaszolni, tudván, mily kevéssé használhat Tressiliannek, ha vitába száll a királynő érzelmeivel, és egyáltalán nem volt bizonyos benne, hogy mindent egybevetve, nem a legjobb volna-e Tressilianre nézve, ha a királynő tekintélyével egyszerűen lezárná az egész ügyet, mely körül, úgy látszott, Tressilian gondolatai hiábavaló s elszomorító makacssággal keringtek. Miközben e megfontolások átsuhantak fürge agyán, a szála alsó végén kinyílt az ajtó, és belépett rajta Leicester, több rokonával, valamint a pártjához tartozó nemesekkel.
A kegyenc gróf most tetőtől talpig fehérben volt, cipője fehér bársony, harisnyája áttört selyem; szűk térdnadrágja fehér bársony, ezüst brokáttal bélelve, ami a combközép hasított részén látszott; zekéje ezüstbrokát, testhezálló ujjasa ezüsttel és apró szemű gyönggyel kihímzett fehér bársony, kardszíja és hüvelye fehér bársony aranykapcsokkal; tőrének és kardjának markolata arannyal futtatott; mindezek fölött egy bő, díszes, fehér szaténpalást, lábnyi széles, aranyhímzéses szegéllyel. A térdszalagrend nyaklánca s maga az azúrkék térdszalag egészítette ki Leicester gróf öltözékét, melyhez fenségesen illett szép termete, kecses mozgása, alkatának finom arányossága és kellemes arca, s így e pillanatban minden szemtanú elismerte, hogy ő a legjobb megjelenésű férfi, akit valaha látott. Sussex és a többi nemes szintén pazarul kiöltözött, de Leicester ragyogásával és daliásságával nem vehették fel a versenyt.
Erzsébet nagy tetszéssel fogadta.
- Van itt előttünk egy ügy - mondotta -, amiben királyi igazságot kell tennünk. Olyan ügy ez, mely egyként érdekel bennünket, mint asszonyt, valamint az angol nép anyját és oltalmazóját.
Leicester önkéntelenül megborzongott, midőn fejet hajtott, jelezve, hogy készséggel várja királyi parancsait; és hasonlóképpen hideg futott végig Varneyn is, akinek a szeme (az este folyamán ritkán vette le gazdájáról) annak színeváltozásából, bármily enyhe volt is, tüstént megértette, miről beszél a királynő. Leicester azonban összeszedte minden elszántságát, amennyire csalárd terveihez szükségesnek vélte, és midőn Erzsébet hozzátette:
- Varney és Tressilian ügyéről beszélünk... jelen van a hölgy, lordom? - ő már kész volt a válasszal:
- Kegyelmes Asszonyom, nincs.
Erzsébet összevonta a szemöldökét, és feszes ajakkal folytatta:
- Parancsunk szigorú volt és egyértelmű, lordom.
- Aminek feltétlenül engedelmeskedtünk volna, Úrnőm - felelte Leicester -, lett légyen akár a legenyhébb óhaj formájában kifejezve. De... Varney, lépj elő... ez az úr majd beszámol Felségednek az okról, amiért a hölgy - nem tudva kényszeríteni lázadó nyelvét, hogy kimondja; a felesége - nem jelenhet meg királyi színed előtt.
Varney előlépett, és készséggel megvallotta, amit szilárdan hitt is, hogy a mondott személy (mert ő sem merészelte Leicester jelenlétében nejének nevezni) teljességgel képtelen őfelsége színe elé járulni.
- Íme, egy igen tudós doktor tanúsítványa - mondotta -, akinek tudománya és feddhetetlensége ismeretes a jó Leicester lord előtt; és íme egy másik, egy becsületes és istenfélő protestánstól, egy szavahihető s tekintélyes férfiútól, bizonyos Anthony Fostertól, kinek házában a hölgy jelenleg tartózkodik, hogy oly betegségben szenved, mely teljesen alkalmatlanná teszi őt akkora útra, mely e kastély és Oxford környéke között van.
- Ez módosítja a dolgot - mondta a királynő átvéve és futólag szemügyre véve a bizonyítványokat. - Lépjen elő, Tressilian úr, nagy részvéttel viseltetünk helyzete iránt, annál is inkább, mert úgy tűnik, kegyelmed szívből vágyakozik ezen Amy Robsart, azaz Varney után. Hatalmunk, hála Istennek és szerető népünk készséges engedelmességének, sokat tehet, ám vannak dolgok, melyeket nem vihet keresztül. Nem parancsolhatunk, példának okáért, egy szeleburdi fiatal lány érzelmeinek, vagy nem kényszeríthetjük, hogy szerelme és józan esze tovább nézzen, mint egy udvaronc szép zekéje; és nem szüntethetjük meg a betegséget, mely a jelek szerint e hölgyet gyötri, aki így gyengélkedése okán nem jelenhet meg udvarunkban, amint meghagytuk volt neki. Íme a doktor tanúsítványa, kinek felügyelete alatt áll, és az úré, kinek házában tartózkodik.
- Felséged engedelmével - sietett válaszolni Tressilian, a királynő félrevezetése miatti ijedelmében elfelejtkezve, legalább részben, Amynek tett ígéretéről -, e bizonyítványok nem az igazat állítják.
- Hogyan! - képedt el a királynő. - Úgy értsem, hogy kétségbe vonja jó lordom, Leicester szavahihetőségét? De elfogulatlan meghallgatásra fog találni. Színünk előtt legutolsó alattvalónk is élhet panasszal a legbüszkébbel szemben, és a legismeretlenebb a legkegyeltebbel szemben; ezért pártatlanul meghallgatjuk... de vigyázzon, ne beszéljen bizonyság nélkül! Vegye kezébe e tanúsítványokat, vizsgálja meg őket gondosan, és úgy nyilatkozzék bátran, vitatja-e állításukat, s ha igen, milyen bizonyítékkal.
Miközben a királynő beszélt, a szerencsétlen Tressiliannek hirtelen eszébe jutott ígérete és annak összes következménye, s a magára vállalt kötelezettség egyrészt elfojtotta természetes hajlandóságát, hogy kijelentse: tulajdon szemének és fülének bizonysága alapján tartja hamisnak az iratokat, másrészt határozatlanná és bizonytalanná is tette arcát és nyelvét, ami erősen ellene vallott Erzsébetnél, valamint minden szemtanúnál. Forgatta a papirosokat ide-oda, mint valami félkegyelmű, képtelenül arra, hogy tartalmukat felfogja. A királynő türelmetlensége kezdett láthatóvá lenni.
- Uraságod nagy tudós hírében áll - mondotta -, s mint hallom, rendkívüli olvasottsággal rendelkezik; mégis bámulatosan lassan böngészi a kézírást... Mint vélekedik, igazak-e a bizonyítványok, vagy sem?
- Asszonyom - felelte Tressilian, látható zavarban és habozva, nehogy elfogadjon olyan bizonyítékot, amit később esetleg cáfolhatna, ám ugyanakkor meg akarván tartani Amynek adott szavát, és ígéretéhez híven, időt hagyni neki, hogy a maga módján védelmezze ügyét. - Asszonyom... Asszonyom... Felséged arra szólít fel, hogy fogadjak el olyan bizonyságot, amelynek hitelességét azoknak kellene bizonyítani, kik éppen ezzel védekeznek.
- Nos, Tressilian, te éppoly kritikus vagy, mint amilyen poétikus - mondta a királynő bosszús arccal pillantva rá -; szerintem ezen írások, melyeket a nemes gróf jelenlétében mutattak be, kinek e kastély birtoka, s becsületére hivatkoztak hitelességük szavatolásaképpen, elegendő bizonyság lehet neked. De ha már ilyen hivatalos óhajtasz lenni... Varney... vagy inkább, Leicester, mert az ügy lordságodra tartozik - e szavak, bár a királynő vaktában mondta őket, csontja velejéig hasítottak a grófba -; minő bizonysággal bír e tanúsítványokat illetően?
Varney urát megelőzve sietett válaszolni.
- Felséged engedelmével, az ifjú Oxford lord, aki jelen van, tán ismeri Anthony Foster úr keze írását s jellemét.
Oxford grófja, egy ifjú tékozló, akit Foster több ízben kisegített már uzsorakamatra adott kölcsönnel, e felszólításra kijelentette, hogy vagyonos, független szabad birtokosnak ismeri őt, akinek úgy beszélik, sok pénze van; és hitelesítette a kézírása gyanánt bemutatott bizonyítványt.
- És ki szól a doktor bizonyítványáról? - kérdezte a királynő. - Ha jól emlékszem, a neve Alasco.
Masters, őfelsége orvosa (nem kis örömmel, mivel emlékezett még Sayes Courtból való kiutasítására, és úgy vélte, jelen tanúvallomása elégedettségére szolgálhat Leicesternek, és megszégyenítheti Sussex grófot és pártját), elismerte, hogy több ízben tanácskozott doktor Alascóval, akit úgy jellemzett, mint rendkívüli tudománnyal és titkos felfedezésekkel bíró férfiút, aki ugyan nem teljesen a szabályos praxist folytatja. Huntingdon grófja, Leicester lord sógora és az idős Rutland grófné is zengték ezután dicséretét, s mind a ketten emlékeztek a keskeny, szép olasz kézvonásra, mellyel receptjeit írni szokta, és ami megegyezett a neki tulajdonított bizonyítványon levővel.
- Ezzel pedig, Tressilian úr, az ügy, remélem, le van zárva - mondta a királynő. - És mielőtt az est éjszakába hajlik, teszünk róla, hogy megbékítsük az öreg Sir Hugh Robsartot e násszal. Uraságod kissé talán túlontúl is merészen teljesítette kötelezettségét; de nem volnánk asszonyok, ha nem éreznénk együtt a sebekkel, miket az igaz szerelem osztogat; ezért elfelejtjük vakmerőségét, és igyekszünk megfeledkezni tisztítatlan csizmájáról is, mely kis híján hatástalanná tette Leicester lordom minden illatszerét.
Így beszélt Erzsébet, aki egyszerűen képtelen volt elviselni a kellemetlen illatot, mint ez később is bebizonyosodott róla, midőn kitiltotta színe elől Essexet, a csizmája miatt, hasonlóan ahhoz, ahogy most Tressiliant megdorgálta.
Tressilian azonban eddigre magához tért már első meglepetéséből, amit az ily hihetően tálalt arcátlan csalárdság keltett benne, ez a hitvány hazugság, melynek megcáfolását szemei tanúsága alapján kötelességének érezte. Odarohant a trónhoz, térdre hullott, és megragadta a királynő ruhájának szegélyét.
- Asszonyom, mint keresztény nő - mondta -, mint koronás királynő, aki egyenlően méri az igazságot alattvalóinak... ahogy magad is reménykedel a pártatlan meghallgatásban (Isten adja neked) a végső bíró előtt, ahol ügyünket elő kell terjesztenünk, teljesítsd még egyetlen, kicsinyke kérésemet! Ne döntsd el a dolgot oly sietősen. Adj nekem csupán huszonnégy órát, s én e rövid idő múltán bizonyítékot hozok, mely szemléletesen megmutatja, hogy e tanúsítványok, melyek szerint a szerencsétlen hölgy jelenleg betegen fekszik Oxfordshire-ben, csalárdak, mint a pokol!
- Eressze el az uszályomat, uram! - parancsolta Erzsébet, aki meghökkent hevességétől, bár oroszlánszíve nem ismerte a félelmet. - Ez az ember megháborodott... annak a szellemes fickónak, Harrington keresztfiamnak be kellene foglalni őt Orlando Furiosó-jába!...[168] De mindazonáltal... úgy érzem, mintha valami különös erő volna kívánságának hevében... Beszélj, Tressilian, mit teszel, ha e huszonnégy óra múltán nem tudod megcáfolni a hölgy betegségének ünnepélyesen bizonyított tényét?
- Lehajtom fejemet a tőkére - felelte Tressilian.
- Ostobaság! - felelte a királynő. - Isten az égben! Úgy beszélsz, mint az eszeveszett. Hát esik le fej Angliában másként, mint az angol törvények igazságos alkalmazása alapján?... Kérdezlek, ember... ha egyáltalán eszednél vagy, s megértesz engem... amennyiben képtelen próbálkozásod kudarcot vall, fogsz-e nekem jó s elégséges okkal szolgálni, miért vállalkoztál rá?
Tressilian várt, és ismét habozott, mert meg volt győződve róla, hogy az esetben, ha a kért haladékon belül Amy kibékül férjével, a legrosszabb szolgálatot teszi neki, ha újra fölhánytorgatja Erzsébet előtt az összes körülményeket, és megmutatja, hogyan vezették félre hamis tanúsítványokkal a bölcs és gyanakvó királynőt. E dilemma ismét megzavarta a tekintetét és hangját, s lesütött szemmel dadogta el a királynő kemény hangon és villámló szemmel megismételt kérdésére az akadozó, összefüggéstelen választ:
- Meglehet... biztosan nem tudom... vagyis bizonyos esetben... természetesen magyarázatát adom cselekedeteim indokának.
- Nahát, Henrik király lelkére mondom - fakadt ki a királynő -, ez most vagy holdkóros hibbantság, vagy szemenszedett gazság!... Úgy látom, Raleigh, barátod túlságosan pindarusi[169] ahhoz, hogy körünkben maradjon. Távolítsd el innen, és szabadíts meg bennünket tőle, különben pórul jár; képzeletének csapongása e helyt túl zabolátlan, legfeljebb a Parnassusra vagy a Szent Lukács-ispotályba való. De jöjj vissza rögtön, mihelyt megfelelő őrizet alá helyezted... Igazán szeretnénk látni azt a szépséget, amelyik így föl tudta dúlni egy bölcs férfi agyát.
Tressilian újra megpróbált a királynőhöz szólni, de Raleigh a parancsnak engedelmeskedve közbelépett, és Blount segítségével félig kivezette, félig-meddig kivonszolta a fogadóteremből, mikor maga is kezdte már belátni, hogy jelenléte többet árt, mint használ ügyének.
Amint kiértek az előcsarnokba, Raleigh szépen megkérte Blountot, vigye el Tressiliant a Sussex gróf kíséretének kijelölt szálláshelyre, és ha szükséges, állítson mellé egy őrt.
- Ez a szertelen szenvedély - mondta -, és úgy látszik, a hölgy betegségének a híre végképp összetörte kiváló ítélőképességét. De elmúlik, ha most kénytelen lesz veszteg maradni. Csak semmi szín alatt ne engedd még egyszer nekibuzdulni; hiszen máris erősen magára haragította őfelségét, és ha újra felingerli, cudarabb helyre fogja csukatni, szigorúbb őrökkel.
- Már akkor gyanítottam, hogy bolond - mondta Nicholas Blount, lepillantva saját bíborvörös harisnyájára és sárga rózsáira -, mikor megláttam rajta azt az átkozott csizmát, aminek a bűze úgy facsarta őfelsége orrát... Bedugom valahová, aztán mindjárt itt vagyok veled... De, Walter, rólam nem kérdezte a királynő, ki vagyok?... Mintha vetett volna felém egy pillantást.
- Húszat... legalább húsz pillantást küldött feléd, és én elmondtam neki, milyen bátor katona vagy, meg... De az ég szerelmére, vidd már Tressiliant!
- Viszem... viszem - mondta Blount -, de szerintem ez az udvarba mászkálás nem is olyan rossz időtöltés. Emelkedni fogunk, Walter, derék komám. Szóval azt mondtad, jó katona vagyok, meg... Meg mit még, drágalátos Walterom?
- Hogy egy kimondhatatlan... tökfej... Az isten szerelmére, eredj!
Tressilian minden további ellenkezés vagy vita nélkül követte Blountot, azaz inkább hagyta, hogy elvezesse Raleigh szállására, ahol Blount szertartásosan lenyomta egy kis pótágyra, ami egy öltözőfülkében volt, és egy inas számára szolgált. Világosan látta, hogy semmiféle tiltakozás nem használ, nem számíthat barátai támogatására vagy részvétére, míg idő múltával, amikor lejár a fogadalma, hogy nem tesz semmit, talán el tudja magyarázni a dolgot töviről hegyire, vagy pedig megszabadul az Amy sorsába való beavatkozás minden ürügyétől, illetve vágyától, mert a lány módot talál rá, hogy valamiképp kibéküljön a férjével.
Nagy nehézségek s csak a legtürelmesebb és legszelídebb könyörgés árán menekült meg a szégyentől és a megalázástól, hogy Blount a szobájába rendelje Sussex két legmarkosabb testőrét. Végül azonban, miután Nicholas szépen elhelyezte őt ágyában, és két-három becsületes rúgással, valamint ugyanolyan becsületes szitokkal illette csizmáit, melyeket frissen fölvett világfiságában barátja betegsége komoly tünetének, ha ugyan nem okának tekintett, megelégedett azzal, hogy enyhített formában dugta lakat alá Tressiliant, akinek a lovagias és önzetlen igyekezete, hogy megmentsen egy iránta háládatlan nőszemélyt, így pillanatnyilag azzal végződött, hogy magára idézte uralkodója haragját, és kiváltotta barátainak ama szomorú meggyőződését, miszerint nem sokkal különb, mint egy elmeháborodott.
HARMINCKETTEDIK FEJEZET
A bölcs uralkodó éppúgy hibázik,
Mint bárki közülünk. Királyi kard
Nem ritkán olyan vállat üt lovaggá,
Amelyre tüzes bélyeg illene.
Mit számít? - Jót akart; s miként akárkit,
Királyt is szándékból ítél a Bíró.
(Régi színdarab)
- Szomorú látvány - mondta a királynő, mikor Tressiliant elvitték -, amint egy okos és tanult ember elméje ily szánalomraméltóan megzavarodik. Ám kizökkent agyának eme nyilvános bizonysága azt mutatja nekünk, hogy vélt sérelme és panasza alaptalan; így hát jó lordom, Leicester, nem felejtkezünk el kérelméről, melyet már régebben is elénk terjesztett hű szolgája, Varney érdekében, akinek számos érdeme és hűsége, minthogy hasznára van gazdájának, méltó jutalmat érdemel tőlünk is, hisz tudjuk, hogy lordságod és minden híve mily feltétlen odaadással szolgál minket. És annál is szívesebben adományozzuk Varneynak a méltóságot, mivel vendégek, s attól tartunk, terhes, nehéz vendégek vagyunk lordságod fedele alatt; valamint a jó öreg devoni lovag, Sir Hugh Robsart kedvéért is, kinek a lányát nőül vette; reméljük, hogy a kegy megkülönböztetett jele, mellyel most kitüntetjük, összebékíti őt vejével... A kardját, lordom.
A gróf leoldotta és hegyénél fogva felemelte a kardját, majd térdre ereszkedett, s úgy nyújtotta oda a markolatot Erzsébetnek.
Ő elvette lassan, kihúzta a hüvelyből, mialatt a körülálló hölgyek valódi vagy színlelt borzongással elfordultak, a királynő kíváncsi szemmel vizsgálgatta a csillogó penge fényét és sűrű, keleti cirádáit.
- Ha férfi volnék - mondta -, azt hiszem, valamennyi ősömnél jobban tudnék becsülni egy pompás kardot. De még így is szeretem elnézni, és miként a tündér, akiről valami olasz költeményben olvastam... ha itt volna keresztfiam, Harrington, idézni tudná a megfelelő passzust...[170] szívesen rendezgetném a hajamat is vagy igazgatnám a fejékemet ilyen tükörben... Richard Varney, lépj elő, és térdelj le. Isten és Szent György nevében lovaggá ütünk téged! Légy hű, bátor és szerencsés... Állj fel, Sir Richard Varney.
Varney fölállt, és mélyen meghajolt az uralkodó előtt, aki ilyen magas kitüntetésben részesítette, majd szerényen a háttérbe húzódott.
- A sarkantyú felcsatolását és a többi szertartást majd elvégezhetjük holnap a kápolnában - mondta a királynő -, mert Sir Richard Varneynak társat szánunk a kitüntetésben. És minthogy ilyen dologban nem lehetünk részrehajlók, tanácskozni szándékozunk Sussex bátyánkkal.
E nemes gróf, aki Kenilworthbe való érkezése óta, sőt már a körút kezdete óta alárendelt helyzetben érezte magát Leicesterrel szemben, ez alkalommal komoran meredt maga elé, mely körülmény nem kerülte el a királynő figyelmét, aki elégedetlenségét lecsillapítani és egyensúlyozó politikáját folytatni remélte most a különös kegy jelével, amit annál is hatásosabb engesztelő gesztusnak szánt, mivel olyan pillanatban ajánlotta fel, mikor a vetélytárs diadala teljesnek látszott.
Erzsébet királynő hívására Sussex sietve odajött hozzá, és arra a kérdésére, melyik nemesi és érdemes hívének szeretné a lovagi címet juttatni, úgy felelt, inkább őszintén, mint politikusan, hogy Tressilian érdekében bátorkodott volna szólani, akinek úgy véli, az életével tartozik, és aki kiváló katona, valamint tudós, amellett makulátlan a származása... csakhogy, mondta, attól tart, a mai este eseményei... És itt abbahagyta a mondatot.
- Örülök, hogy lordságod ilyen figyelmes - mondta Erzsébet -; a mai este eseményei alattvalóink szemében minket is éppoly őrülteknek tüntetnének fel, mint ezt a szegény agybeteg urat... mert magatartását nem rosszindulatnak tulajdonítjuk... ha a jelen pillanatot választanánk kegyünk gyakorlására.
- Ez esetben - mondta Sussex gróf kissé megzavarodva - Felséged engedelmével főlovászomat, Nicholas Blount urat nevezném meg, egy szép birtokkal s ősi névvel rendelkező nemest, aki Skóciában és Írországban szolgálta Felségedet, és sebekkel jött haza, melyeket becsülettel kapott és viszonzott.
A királynő nem állta meg, hogy kissé vállat ne vonjon erre a második javaslatra is; Rutland hercegnő pedig, aki kiolvasta a királynő gesztusából, hogy arra számított, Sussex majd Raleigh-t nevezi meg, miáltal egyszerre teljesíthetné saját óhaját és a gróf kérését, csak arra várt, hogy a királynő jóváhagyja a javaslatot, és mindjárt azt mondta, reméli, ha e két magas rangú nemes engedélyt kapott, hogy jelölteket terjesszen elő a lovagság kitüntetésére, a jelenlevő hölgyek képviseletében ő szintén élvezhet hasonló kiváltságot.
- Nem is volnék asszony, ha ilyen kérésnek nem engednék - felelt a királynő mosolyogva.
- Akkor - folytatta a hercegnő - a jelenlevő szép hölgyek nevében arra kérem Felségedet, adományozza a lovagság rangját Walter Raleigh-nek, kinek származása, számos haditette és serény készsége, hogy karddal és tollal szolgálja nemünket, megérdemli e kitüntetést mindannyiunktól.
- Hálás köszönet, szép hölgyek - mondta Erzsébet mosolyogva -; kéréstek teljesítve van, és a nyájas Köpenynélküli Lovag kívánságtokra valódi lovag lesz. Lépjen elő a két jelölt.
Blount még nem tért vissza Tressiliantől, akit legjobb tudomása szerint biztonságba helyezett, Raleigh azonban odament, és letérdelvén megkapta a Szűz Királynőtől azt a címet, amit sohasem adományoztak még nála jelesebb és kiválóbb egyénnek.
Nem sokkal később Nicholas Blount is megérkezett, és hamar értesülvén Sussextől, aki a csarnok ajtajában várta, a királynő kegyes szándékáról, felszólítást kapott, hogy álljon a trón elé. Látható olykor - s a jelenet, amilyen mulatságos, éppoly szánalmas is -, hogy egy egyszerű, hétköznapi gondolkodású, derék férfi, megzavarva egy csinos asszony kacérkodásától vagy bármi mástól, egyszerre nyegle hiúságba esik, ami inkább a fiatal és bohó legénykékhez illenék, vagy azokhoz, akiknek a hosszú gyakorlat folytán második természetévé vált. Szegény Blount most ebbe a helyzetbe került. Feje már amúgy is szédült a szokatlan pompától és attól a téves elképzeléstől, hogy viselkedését hivalkodó ruhájához kell idomítania, most pedig a váratlan kitüntetés teljesen bevégezte a hiúság újonnan magába szívott levegőjének diadalmát természetes kedélye fölött, és az egyszerű, őszinte, darabos férfiból új, méghozzá fölöttébb nevetséges fajta divatmajmot csinált.
A lovagjelölt elindult a nagy teremben, melyet szerencsétlenségére egész hosszában végig kellett járnia, s közben oly buzgón igyekezett kifelé fordítani a lábfejét, hogy minden lépésnél teljes vastagságában mutogatta lábikráját, minek folytán az erősen hasonlított egy régimódi lekerekített végű étkezőkésre, mikor oldalról nézi az ember. Tartása, mely egyébként pontosan megfelelt ennek a lehetetlen, peckes járásnak, a szégyenlős félelem, valamint az önelégültség oly kimondhatatlanul komikus keverékét mutatta, hogy Leicester barátai nem tudták elfojtani a kuncogást, amihez Sussex sok híve is kénytelen volt csatlakozni, bár képesek lettek volna a körmüket is lerágni a kínos eset láttán. Maga Sussex teljesen türelmét vesztette, és nem tudta türtőztetni magát, hogy oda ne súgja barátja fülébe:
- Az istenfádat! Nem tudsz úgy menni, ahogy férfinak és katonának illik? - A figyelmeztetés csak annyit ért, hogy a derék Blount összerezzent, és megállt, míg egy pillantás sárga rózsáira és piros harisnyájára vissza nem adta önbizalmát, s ekkor újra elindult, ugyanolyan léptekkel, mint az előbb.
A királynő láthatóan vonakodva ütötte lovaggá a szegény Blountot. E bölcs uralkodónő teljesen tudatában volt annak, hogy mekkora körültekintéssel és mily ritkán ajánlatos e kitüntető címeket adományozni, melyeket az utána következő Stuartok oly meggondolatlan bőkezűséggel osztogattak, hogy erősen lerontották vele értéküket. Mihelyt Blount fölállt és távozott, a királynő nyomban Rutland hercegnőhöz fordult.
- Női ösztönünk, kedves Rutland - mondotta -, finomabb, mint ama zekében s nadrágban járó gőgös illetőké. Látod-e, hogy a három lovag közül egyedül a tiéd a tiszta fém, mely megérdemli, hogy a lovagság bélyegét üssük rá?
- Sir Richard Varney... Leicester lord barátja... ő feltétlenül érdemes - felelt a hercegnő.
- Varneynak ravasz képe és sima nyelve van - mondta a királynő. - Félek, hogy nagy zsiványnak bizonyul majd... de már régóta megígértem. Sussex lord alighanem megbolondult, hogy először egy háborodottat ajánl nekünk, mint Tressilian, aztán meg egy faragatlan tökfilkót, mint ez a másik fickó. Mondhatom, Rutland, hogy mikor ott térdepelt előttem, fintorogva, grimaszolva, mintha forró zabkása lenne a szájában, alig bírtam megállni, hogy főbe ne kólintsam, ahelyett, hogy a vállára suhintok.
- Felséged így is alaposan lovaggá ütötte - felelte a hercegnő. - Mi, akik mögötte álltunk, hallottuk, amint koppan a penge a kulcscsontján, és fészkelődött is a szegény ember, mintha érezte volna.
- Nem tehetek róla, leányom - mondta a királynő kacagva -, de majd elküldjük ezt a Sir Nicholast Írországba, Skóciába, vagy máshová, hogy megszabadítsuk udvarunkat az ilyen fura lovagtól; lehet, hogy jó katona a harcmezőn, de képtelen szamár a fényes szalonban.
A társalgás ezután általánosabb síkon mozgott, és hamarosan lakomához szólítottak.
A hívásnak eleget teendő a társaságnak át kellett haladnia a kastély belső udvarán, mert csak így juthattak az új épületrészbe, ahol a nagy díszterem is volt, s ahol a vacsora előkészületei az alkalomhoz illő dús pompa jegyében folytak.
A címeres tálalószekrények tele voltak a legritkább és legkülönbözőbb edényekkel, némelyek ízlésesek, mások groteszkek alakjukban vagy díszítésükben, de mind káprázatosan pompásak, részben míves kidolgozásuknak, részben drága matériájuknak köszönhetően. A nagy asztalt például egy hajó formájú fűszertartó ékesítette, amely gyöngyházból készült, ezüst berakás és különböző harci lobogók díszítették, azonkívül horgonyok, vitorlák és tizenhat ágyú volt rajta. Középütt egy Fortuna állt a glóbuson, kezében zászlóval. Egy másik sótartó ezüstből készült, és úszó hattyút formázott. Hogy a lovagság se hiányozzék e ragyogás közepette, egy ezüst Szent György is látható volt, a szokásos ábrázolásban, amint lóháton ülve ráhág a sárkányra. A figurák úgy készültek, hogy mindegyik valamilyen célt szolgáljon. A ló farkában kések voltak, míg a sárkány szügye osztrigakéseket kínált.
A fogadóteremből a díszterembe való áthaladás közben, különösen az udvaron, hírvivők, csatlósok, vándorénekesek ünnepelték az újonnan avatott lovagokat a szokásos Largesse, largesse, chevaliers très hardis![171] kiáltással. Eme ősi szózat a lovagság rendjének újdonsült tagjaiban fel kívánta ébreszteni a bőkezűséget azok iránt, akiknek kötelessége volt, hogy feljegyezzék címerpajzsukat, és ünnepeljék fényes tetteiket, melyekkel hírnevet szereztek maguknak. A felhívásra persze nagylelkűen és előzékenyen válaszoltak, akiknek szólt. Varney túlzott szívélyességgel és alázattal adakozott. Raleigh könnyed gráciával, mint aki elérte a neki dukáló helyet, és tisztában van annak méltóságával. A derék Blount előszedte, amit fél évi jövedelméből a szabó meghagyott, a sietségben elejtett néhány pénzdarabot, lehajolt, hogy megkeresse, aztán szétosztotta a különböző igénylőknek egy falusi egyházfi buzgó ábrázatával és tartásával, aki alamizsnát oszt a nyomorgók között.
Az adományokat az ilyenkor szokásos üdvrivalgással és vivátokkal köszönték; de minthogy a szerencsekívánók többsége Leicester lord embere volt, Varney nevét kurjongatták leghangosabban. Lambourne kiváltképp kitüntette magát:
- Sokáig éljen Sir Richard Varney... Erőt és hírnevet Sir Richardnak!... Sose ütöttek még méltóbbat lovaggá! - kiáltozta, majd lehalkítva a hangját, hozzátette mintegy berekesztéséül hangos magasztalásának: - ...a vitéz trójai Sir Pandarus[172] óta - amin minden körülötte álló jót kacagott.
Fölösleges tovább részleteznünk az est vigalmait, melyek magukban véve is oly ragyogóak voltak, és a királynő oly nyilvánvaló és szíves megelégedésére szolgáltak, hogy Leicester végül a kielégült becsvágytól mámorosan vonult vissza szállására - Varney már levetette pazar öltözékét, és most igen szerény és egyszerű háziruhában várta urát, hogy ellássa a gróf coucher-jának[173] szolgálatait.
- Á, Sir Richard! - üdvözölte Leicester mosolyogva. - Új rangod nemigen illik külsőd szerénységéhez.
- Lemondanék a rangról, uram - felelte Varney -, ha azt gondolnám, hogy eltávolít lordságod közeléből.
- Hálás fickó vagy - mondta Leicester -, de nem engedhetem meg, hogy olyasmit tégy, ami mások szemében csökkent téged.
Míg így beszélt, azért habozás nélkül elfogadta a személye körüli szolgálatot, melyet az újdonsült lovag oly buzgón látszott ellátni, mintha kötelességének teljesítése valóban azt az örömöt okozná neki, amit szavai emlegettek.
- Nem félek a félremagyarázásoktól - mondta válaszul Leicester megjegyzésére -, mivel nincs olyan ember (engedje, hogy megoldjam a gallért) a kastélyban, aki ne arra számítana, hogy ama rangnál, melyet jóságából kaptam, rövidesen sokkalta magasabb rangbéliek látják majd el a hálószobai szolgálatot nagyságod mellett, és megtiszteltetésnek fogják tekinteni.
- Valóban, történhetett volna így is... - mondta a gróf önkéntelen sóhajjal, aztán gyorsan hozzátette -: a köntösömet, Varney... ki akarok tekinteni az éjszakába. Hamarosan telihold lesz, nemde?
- Azt hiszem, uram, a kalendárium szerint mindenesetre - felelte Varney.
Volt a szobának egy kiugró, földig érő ablaka, mely egy kis kőerkélyre nyílt, ilyenek sűrűn tarkítják a gótikus építmények oromfalát. A gróf kinyitotta, és kilépett a szabad levegőre. A nézőpont, melyet választott, széles kilátást nyújtott a tóra s a túlnan fekvő erdőségre. Ragyogó holdfény világította be a tó nyugodt, kék tükrét, s a távolban tölgyek és szilfák súlyos tömege látszott. Az alanti világban már minden elcsendesült, csupán az éjjeli őrszem hangja hallatszott olykor (mert a testőrök mindig ellátták ezt a szolgálatot, ha a királynő személye valahol jelen volt) és a kutyák távoli csaholása, melyeket fölzavart a cselédek és a lovas vadászok készülődése a remek vadászatra - ez volt ugyanis a másnapi mulatság.
Leicester föltekintett az ég mélykék boltozatára, mozdulatai és arca ujjongó örömöt sugároztak, mialatt Varney, aki a lesötétített szobában maradt, titkolt elégedettséggel nézegette (maga persze észrevétlenül) gazdáját, amint áhítatosan nyújtogatja kezét az égitestek felé.
- Ti eleven tűzzel égő, távoli planéták - mormolta a nagyravágyó gróf csendes invokációját -, némán keringtek titokzatos pályátokon, de a bölcsesség megszólaltatott benneteket. Mondjátok hát nekem, mi vég felé visz sorsom magas röpte? Ragyogó, kimagasló, lesz-é a nagyság, mely felé igyekszem, és ingathatatlan, mint a tiétek, avagy arra vagyok tán ítélve, hogy rövid, sziporkázó pályát írjak le az éji sötétben, aztán visszahulljak a földre, miként hitvány salakja ama mesterséges tüzeknek, melyekkel az emberek sugaraitokat utánozzák?
Mély csendben bámulta még egy vagy két percig az eget, aztán visszatért a szobába, ahol Varney úgy tett, mintha egész idő alatt azzal foglalatoskodott volna, hogy a gróf ékköveit a ládikóba helyezze.
- Mit mondott Alasco a horoszkópomról? - kérdezte Leicester. - Már említetted, de kiment a fejemből, mert nem sok ügyet vetek erre a tudományra.
- Sok tudós és nagy ember vélekedett másként - mondta Varney -; és, bár nem akarnék hízelegni lordságodnak, az én véleményem is arra hajlik.
- Nocsak, Saul a próféták között?[174] - kérdezte Leicester. - Azt hittem, te szkeptikus vagy minden olyan dolog iránt, amit látni, hallani, szagolni, ízlelni vagy tapintani nem bírsz, és hitedet érzékeid határolják.
- Talán, uram - mondta Varney -, a jelen alkalommal félrevezet a vágyam, hogy igaznak lássam az asztrológia jóslatait. Alasco szerint lordságod szerencsecsillaga emelkedik, és az ellenkező befolyás... világosabb megjelölést nem akar használni... bár nincs legyőzve, láthatólag elhomályosult, azt hiszem, így mondta, vagy hanyatlik.
- Pontosan így van - mondta Leicester, a kezében levő asztrológiai számítások ábrájára pillantva -, az erősebb befolyás diadalmaskodik, és azt hiszem, múlóban a gonosz óra... Jer, Sir Richard, segítsd le rólam a köntöst... és maradj egy percre, ha nem túl terhes lovagságodnak, míg álomra hajtom a fejem. Azt hiszem, lázas a vérem az egész napi sürgés-forgástól, mert úgy áramlik ereimben, akár az olvadt ólom... maradj egy pillanatra, kérlek... szeretném ha elnehezülnének a pilláim, mielőtt lehunyom őket.
Varney szolgálatkészen ágyba segítette urát, és egy súlyos ezüst éjszakai lámpát meg egy rövid kardot tett az ágy fejénél álló márványasztalkára. Leicester, talán azért, hogy kizárja a lámpás fényét, vagy azért, hogy elrejtőzzön Varney elől, behúzta a selyemmel és arannyal átszőtt súlyos függönyt, mely így teljesen eltakarta az arcát. Varney az ágy mellé ült egy székre, de gazdájának háttal, mintegy éreztetve, hogy nem figyeli, és nyugodtan várt, amíg Leicester maga tér rá a témára, ami elméjét foglalkoztatja.
- Szóval, Varney - mondta a gróf, miután hiába várta, hogy alárendeltje kezdje meg a társalgást -, az emberek azt beszélik, hogy a királynő szíve felém hajlik?
- Igen, jó uram - felelte Varney -, mi egyébről is beszélnének, mikor oly erősen kitetszik?
- Ő valóban jó és kegyes úrnőm - folytatta Leicester némi szünet után -; de írva vagyon, hogy "Ne helyezd a te bizodalmadat fejedelmekbe".
- Jó mondás és találó - válaszolta Varney -, hacsak nem tudja oly tökéletesen egyesíteni érdekeiket a sajátjával, hogy szelíden megüljenek az öklén, mint a sapkás sólyom.
- Tudom, mire célzol - mondta Leicester türelmetlenül -, jóllehet oly megfontolva ejtesz ki ma este minden szót előttem... Azt akarod mondani, hogy nőül vehetném a királynőt, ha akarnám?
- Te mondod, uram, nem én - felelte Varney -, de akárki mondta is, erre gondol ma száz ember közül kilencvenkilenc széles e hazában.
- Igen, csakhogy - mondta Leicester megfordulva az ágyban - a századik jobban meggondolja. Te, példának okáért, ismered az akadályt, amit nem lehet kikerülni.
- De lehet, uram, ha a csillagok igazat beszélnek - mondta Varney higgadtan.
- Micsoda! Te beszélsz róluk - horkant föl Leicester -, aki nem is hiszesz bennük, se semmi másban?
- Téved, uram, kegyes engedelmével - igazította ki Varney -, én sok mindenben hiszek, ami a jövőt sejteti. Hiszem például, hogy ha záporok vannak áprilisban, virágok nyílnak majd májusban; hogy ha a nap süt, érik a gabona; és hiszek sok hasonló természetfilozófiában, vagyis ha a csillagok esküsznek rám, azt mondom, igazat beszélnek. És ugyanígy, nem fogok hitetlenkedni abban sem, amiről látom, hogy kívánják és várják a földön, csupán azért, mert az asztrológusok is kiolvasták a csillagokból.
- Igazad van - mondta Leicester, ismét fordulva egyet az ágyon. - A föld népe bizony kívánja. És üzeneteket kaptam Németország protestáns egyházaitól... Németalföldről... Svájcból... melyek úgy sürgetik ezt, mint amin Európa biztonsága fordul meg. Franciaország nem ellenzi. Skóciában az uralkodó párt úgy tekinti, mint biztonsága zálogát. Spanyolország fél tőle, de nem tudja megakadályozni... És mégis, te tudod, hogy lehetetlen.
- Nem így tudom, uram - felelte Varney -; a grófné gyengélkedik.
- Gazember! - kiáltotta Leicester, fölülve fektéből, és felragadva a kardot a mellette levő asztalról. - Hát ekörül forognak a gondolataid?... Csak nem akarsz gyilkosságot elkövetni?
- Kinek vagy minek tart engem, uram? - kérdezte Varney, az igazságtalanul meggyanúsított ártatlanság fölényével. - Semmi olyat nem mondtam, amivel kiérdemeltem volna a förtelmes gyanút, mellyel haragja illet. Csak annyit mondtam, hogy a grófné beteg. És ha százszor grófné is... és akármilyen bájos, szeretetre méltó személy... azért lordságod bizonnyal halandónak tartja? Elhunyhat, s akkor lordságod keze ismét szabad lesz.
- Hagyd! Hagyd! - mondta Leicester. - Ne halljak erről többet.
- Jó éjt, uram - mondta Varney, mintha távozásra szólító parancsként értette volna; de Leicester hangja elébe állt szándékának.
- Nem menekülsz ám így tőlem, Sir Bolond - mondta -; úgy látom, a lovagi cím meglágyította az agyadat... Valld be, hogy képtelenségeket emlegettél úgy, mintha megtörténhetnének.
- Uram, sokáig éljen a szép grófné - felelte Varney -, de sem a lordságod szerelme, sem az én jókívánságaim nem tehetik halhatatlanná. Ám adja Isten, hogy sokáig éljen boldogan, és tegye uramat is azzá! Nem látom be, miért ne lehetne azért nagyságodból Anglia királya.
- Na, Varney, most aztán teljesen megkergültél - mondta Leicester.
- Bár volnék én oly közel egy szép örökbirtokhoz - folytatta Varney. - Nem hallottunk tán más országokból olyan esetekről, hogy egy balkézről való házasság állt fenn különböző rangú személyek között? Az ám, s ugye nem volt akadálya annak, hogy a férj később frigyre lépjen egy megfelelőbb partnerrel?
- Hallottam, hogy előfordult ilyesmi Németországban - mondta Leicester.
- Igen, és külországi egyetemeken a legtudósabb doktorok az Ótestamentummal igazolják eme gyakorlatot - tette hozzá Varney. - S elvégre, kinek árt ez? A szép társ, akit igaz szerelemből választott, kapja nagyságodtól a pihenés és gyengédség titkos óráit. Jó híre biztonságban van... lelkiismerete szunnyadhat... Nagyságodnak van elég módja, hogy királyian gondoskodjék róla, ha az ég ivadékkal áldaná meg. Emellett tízszer annyi időt és tízezerszer annyi gyengédséget szánhatna Erzsébetre, mint amennyit a spanyol Fülöp valaha a nénjének, Tudor Máriának tudott szentelni. Pedig, nagyságod is tudja, hogy rajongott a hölgy mégis érte, akármilyen hideg volt, és akárhogy elhanyagolta a hitvesét. Csak csukott száj és nyílt homlok szükségeltetik, s kellő távolságban tarthatja Eleanorját és a szép Rosamondot...[175] Bízza csak rám, olyan kéjlakot építek nagyságodnak, amire semmilyen féltékeny királynő nem bukkan rá.
Leicester hallgatott egy pillanatig, aztán sóhajtott, és így felelt:
- Lehetetlen... Jó éjt, Sir Richard Varney... de maradj még egy percig... Nem sejted, miért mutatkozott ma Tressilian ilyen elhanyagolt külsővel a királynő előtt? Én arra gondolok, tán azért, hogy meghassa gyengéd szívét azzal a részvéttel, ami egy szerelmétől elhagyott és önmagát is elhagyó szerelmesnek kijár.
Varney, elfojtva egy gúnyos kacajt, így felelt:
- Szerintem Tressilian úrnak nem ilyesmin járt az esze.
- Hogyhogy! - mondta Leicester. - Mire célzol? Mindig valami gazság bujkál ebben a kacajodban, Varney.
- Csak arra céloztam, uram - felelte Varney -, hogy Tressilian a legbiztosabb módot választotta a szívszakadás elkerülésére. Társa van... egy női társa... barátnője... valami komédiás felesége vagy húga, azt hiszem... a Mervyn szobában, ahová bizonyos okoknál fogva bekvártélyoztam.
- Barátnője? Úgy érted, szeretője?
- Igen, uram; miféle más nőszemély várna órákig egy férfi szobájában?
- Hitemre, idő és hely megfelelvén, örülök, hogy elmesélted ezt az esetet - mondta Leicester. - Sose bíztam ezekben a könyvmoly, álszent, erényt színlelő tudósokban. Nos... Tressilian úr túl sokat enged meg magának a házamban... bár igaz, ha meggondolom, tartozunk neki ennyivel, hogy hamarabb elfeledjen bizonyos emlékeket. Nem akarok neki többet ártani, mint szükséges. Mindenesetre tartsd szemmel, Varney.
- Ezért szállásoltam a Mervyn szobába - felelte Varney -, ahol igen éber, bár egyben igen részeg szolgám, Michael Lambourne szeme előtt van, akiről már beszéltem Felségednek.
- Felséged! - kapott a szón Leicester. - Mit akarsz ezzel a címmel?
- Kicsúszott a számon, uram... s mégis, oly természetesen hangzik, hogy nem tudom visszavonni.
- Saját előléptetésed zavarta meg a fejedet - mondta Leicester nevetve -; az új rang fejébe száll az embernek, akár az új bor.
- Bár lenne lordságodnak mihamar oka, hogy tapasztalatból beszéljen így - mondta Varney, és jó éjt kívánva patrónusának, visszavonult.[VIII]
HARMINCHARMADIK FEJEZET
Ím, itt az áruló - s az áldozat,
Mint őzsuta kutyáktól fojtogatva
A vadász lábánál, ki Dianának
Kinálja zsákmányát, s titkon jutalmat
Remél; ha éles bárdja a ziháló
Torkot kettőbe metszi.
(A vadász)
Most vissza kell térnünk a Mervyn-szobába, abba a helyiségbe vagy inkább börtöncellába, ahol a szerencsétlen Leicester grófné egy idő óta kétség s türelmetlenség között hányódott. Azt tudta, hogy a nagy fölfordulásban hosszabb ideig is eltarthat, amíg levele Leicester kezeibe jut, és még több időbe telhet, amíg el tud szabadulni Erzsébet mellől, hogy felkeresse őt titkos rejtekhelyén. - Estélig nem fogom várni - határozta el -, hisz nem hagyhatja ott királyi vendégét még az én kedvemért sem. Tudom, hogy eljön hamarább is, ha lehet, de esténél előbb nem várom. - És mégis egész idő alatt várta, s miközben igyekezett ellenkező belátásra bírni magát, minden kis nesz, ha százszor kellett is csalódnia, úgy hangzott fülének, mint Leicester lépteinek surranása a lépcsőn, aki őhozzá siet, hogy karjaiba zárja.
A testi fáradtság, mely az utóbbi napokban elcsigázta Amyt, a felizgatott lelkiállapottal együtt, mely természetes velejárója az ilyen kegyetlen bizonytalanságnak, kezdte annyira megviselni idegeit, hogy már-már attól tartott, teljesen képtelen lesz megőrizni önuralmát, pedig ugyancsak szüksége lehet még rá az eljövendő nehéz órákban. Ám, ha az ifjúkori kényeztetés el is rontotta, Amynek természettől fogva nagy lelkiereje volt, melyhez olyan testalkat járult, amit atyjával való közös erdei kirándulásaik rendkívül megedzettek. Ilyen lelki és testi erőforrásokra támaszkodhatott, és nem feledkezvén meg róla, sorsa mily sokban függhet nyugalmától és találékonyságától, némán fohászkodott testi erőért és lelki szilárdságért, s ugyanakkor elhatározta, hogy nem enged semmiféle idegizgalomnak, mely bármelyiket gyengítheti.
Mégis, midőn a kastély nagyharangja, mely a Caesar-toronyban volt, nem messze a Mervyntől, csengve-bongva megszólalt, hírül adva a királyi menet érkezését, a zaj oly fájdalmasan hasogatta a szorongástól igen érzékennyé vált fülét, hogy alig bírta türtőztetni magát, mert legszívesebben fölsikoltott volna a kíntól a könyörtelen harang minden kondulására.
Kisvártatva, midőn az apró helyiséget egyszerre csak bevilágította a mesterséges tűzzuhatag, mely váratlanul elöntötte az eget, és lángnyelvei tüzes koboldokként cikáztak keresztül-kasul, mindegyik saját pályáját követve, avagy a szellemek régiójában virgonc táncot járó szalamandrák gyanánt, a grófné először úgy érezte, mintha minden rakéta az ő közvetlen közelében robbanna, és oly közel szórná szét szikráit s lángnyelveit, hogy szinte megcsapta a forróság. De küzdött a képzeletszülte félelmek ellen, és kényszerítette magát, hogy felálljon, odamenjen az ablakhoz, kitekintsen, és végignézze a parádét, melyet máskor lebilincselőnek, bár kissé félelmesnek talált volna. A kastély pompás bástyáit mesterséges tűz folyondárjai fonták körül, és sápadt füsttiarát borítottak rájuk. A tó tükre izzott, akár az olvadt vas, mikor sok rakéta (akkor még rendkívül csodálatosnak számítottak, ma már megszokottak), mely az ellenséges elemben is tovább égett, alámerült és fölbukott, sziszegett, harsogott és tüzet okádott, mint megannyi mesebeli sárkány, mely az égő tavon hancúrozik.
Még Amy figyelmét is lekötötte egy pillanatra a számára teljesen új látvány. "Régen azt hittem, mágia - tűnődött -, de szegény Tressilian megtanított rá, hogy úgy nézzem az ilyen dolgokat, amilyenek. Nagy Isten! Nem hasonlítanak vajon ezek az üres csodák saját remélt boldogságomra... egy villanás az egész, amit menten elnyel a környező sötétség... halovány csillag, mely csak azért röppen fel rövid időre, hogy utána annál mélyebbre zuhanjon? Ó, Leicester! Mindazok után, amit mondtál... esküdtél... hogy Amy a szerelmed, életed... lehetséges az, hogy te vagy a mágus, kinek intésére e csodák a magasba szöknek, s Amy csak úgy szemléli őket, mint a számkivetett, ha ugyan nem fogoly?"
Hallgatta a hosszú, elnyújtott, oly sokfelől, távolról s közelről újra és újra felcsendülő zenét, mely úgy hangzott, mintha nemcsak Kenilworth kastélya, de körben az egész vidék valamely nagy nemzeti ünnep szertartásainak lenne a színtere, s e nyomasztó gondolat még mélyebbre ásta magát szívébe, miközben némely hangok úgy enyésztek el távoli s halkuló rezgéssel, mintha együtt éreznének bánatával, míg mások közel harsantak föl, mintegy a féktelen öröm pimaszságával gúnyolódva nyomorúságán. - Ez a hangzavar - mondta Amy - az enyém... az enyém, mert az ÖVÉ, de nem mondhatom, hogy "Hallgassatok el, e hangos rikoltozás nem tetszik fülemnek"; és a legutolsó paraszt hangja, mely belevegyül a táncba, nagyobb hatalommal bír, hogy alakítsa e zenét, mint annak a parancsa, aki mindennek az úrnője itt!
A vigasság lármája lassanként elhalt, és a grófné otthagyta az ablakot, ahonnan a tűzijátékot figyelte. Este volt, de a hold eléggé bevilágított a szobába ahhoz, hogy Amy megtegye a szükségesnek vélt előkészületeket. Remélhető volt, hogy Leicester rögtön idesiet, mihelyt a kastélyban végét vetik a vigalomnak; de az a veszély is fennállt, hogy valami illetéktelen betolakodó zavaroghat. Elvesztette bizalmát a kulcsban, mióta Tressilian oly könnyedén benyitott, holott az ajtó belülről volt kulcsra zárva; mindazonáltal külön biztonsági intézkedésként csupán az jutott eszébe, hogy az asztalt az ajtó elé tolja, és így a zaj jelezni fogja, ha valaki be akar lépni. Miután ezt megtette, a boldogtalan hölgy visszavonult ágyára, végigheveredett rajta, és szorongó várakozás közepette töprengett, míg aztán több mint egy órával éjfél után, kimerült szervezete végül felülkerekedett szerelmen, bánaton, félelmen, sőt még a kétségeken is, és Amy elaludt.
Igen, aludt. Az indián is alszik a cölöphöz kötve a kínzások két felvonása között; és a szellemi kínok, ha sokáig tartanak, hasonlóképp kimerítik a szenvedő érzékeit, s szükségképpen letargikus pihenő áll be, mielőtt a gyötrelmek újrakezdődhetnek.
A grófné órákig aludt, és azt álmodta, hogy a régi cumnori házban van, várja a halk füttyöt, amivel Leicester gyakran jelezte, hogy az udvarba ért, mikor lopva befutott egy-egy váratlan találkára. De fütty helyett ezúttal a jellegzetes kürtszót hallotta, amit apja szokott megfújni a szarvas elestekor, s amit a vadászok mort-nak[176] hívtak. Álmában odarohant az udvarra nyíló ablakhoz, és azt látta, hogy az udvar tele van gyászba öltözött emberekkel. Az öreg lelkész készülődött a gyászszertartáshoz. Mumblazen úr furán kiöltözve, mint valami régimódi hírnök, magasba tartott egy címerpajzsot a szokásos jelekkel, koponyákkal, keresztbe rakott csontokkal, homokórával, melyek egy címert vettek körül, de ebből csak annyit tudott kivenni, hogy a tetején grófi korona van. Az öregember kísérteties mosollyal nézett rá, és így szólt: - Amy, ugye milyen jól vannak e címerek egyesítve? - Miközben beszélt, a kürtök ismét fülébe harsogták a haláldallam bánatos, mégis szilaj hangjait, mire felébredt.
A grófné valódi kürtszóra ébredt, azaz inkább sok kürt együttes rikoltására, melyek nem hallalit, hanem vidám ébresztőt fújtak, hogy emlékeztessék Kenilworth kastélyának lakóit: a nap gyönyörei egy remek szarvasvadászattal kezdődnek a vadaskertben. Amy fölugrott ágyáról, fülelt a hangra, látta, hogy a nap első sugarai már átkukucskálnak ablaka rácsozatán, és kábult gyötrelemmel eszmélt rá, hol van s milyen körülmények között.
"Rám nem gondol - mondta magában -, nem jön közelembe! A királynőt látja vendégül, s törődik is azzal, e hatalmas kastély mely sarkában emésztődik egy magamfajta nyomorult kétségek közepette, melyek oly gyorsan fakulnak reménytelenséggé!?" Egyszerre csak nesz hallatszott az ajtó felől, mintha valaki halkan be akarna nyitni, amitől öröm s félelem kimondhatatlan kavarodásban rohanta meg Amyt; sietett eltávolítani az ajtó elé tolt akadályt, és miközben nyitotta a zárat, óvatosan megkérdezte:
- Te vagy az, szerelmem?
- Igen, grófném - suttogta valaki válaszul.
Amy kitárta az ajtót, és "Leicester!" kiáltással nyakába vetette magát a férfinak, aki kint állt köpenyébe burkolózva.
- Nem... nem egészen Leicester - felelte Michael Lambourne, mert ő volt az, aki a gyengédséget hévvel viszonozta -; nem egészen Leicester, bájos és legszeretőbb hercegnőm, de éppolyan derék férfi.
A grófné, oly erőfeszítéssel, melyre egyébként képtelen lett volna, kitépte magát a részeg csavargó mocskos és bemocskoló öleléséből, majd visszaszaladt szobája közepére, ahol a kétségbeesés erejével megvetette a lábát.
Amint Lambourne belépve ledobta arcáról köpenye szárnyát, Amy felismerte benne Varney züllött szolgáját, akire a legkevésbé vágyott, gyűlölt gazdáját kivéve, hogy itt rátaláljon. De még eléggé be volt burkolózva utazóruhájába, és mivel Lambourne-t nemigen engedték a közelébe a cumnori kastélyban, remélte, hogy nem ismeri olyan jól őt, mint ő a férfit, akit Janet gyakran megmutatott neki, mikor átment az udvaron, és a lány mindenféle történeteket mesélt gonoszságáról. Még inkább bízhatott volna álruhájában, ha tapasztalat révén fölismeri, hogy Lambourne részeg, ez viszont aligha vigasztalhatta a veszedelemért, ami ilyen alaktól, ilyen időben, helyen és körülmények között leselkedett rá.
Lambourne bevágta maga mögött az ajtót, és karba fonván kezét, mintegy kigúnyolta Amy rémült tartását, majd ezzel rukkolt elő:
- Hallga csak, szépséges Calipolis...[177] avagy legbájosabb toprongy grófnő és sötét sarkok isteni hercegnője, ha veszed a fáradságot, és összehúzod magad, mint egy kötözött sült csirke, hogy annál nagyobb gyönyörűség legyen a feldarabolás, akár meg is takaríthatod a gondot. Nekem előbbi nyílt modorod tetszik a legjobban... míg a mostani oly kevéssé... - egy lépést tett felé, de megtántorodott - oly kevéssé... micsoda átkozott, egyenetlen padló ez, egy úriember még ki találja törni rajta a nyakát, ha nem jár olyan peckesen, mint a kötéltáncos a kifeszített zsinegen.
- Vissza! - mondta a grófné. - Ne közelíts, mert megbánod!
- Megbánom!... és ne közelíts!... No de miért, asszonyom? Biztos, hogy különb szeretőd van, mint a derék Mike Lambourne? Jártam én Amerikában, hallod-e, ahol az arany terem, és hoztam magammal akkora rakományt, hogy...
- Jó barátom - mondta a grófné nagyon megrémülve a gazfickó elszánt és arcátlan fellépésétől -, kérlek, menj el, hagyj magamra.
- El is megyek, szépségem, mikor már ráuntunk egymás társaságára... de egy minutával sem előbb. - Ezzel elkapta a karját, Amy pedig a további ellenállásra képtelenül, sikoltozni kezdett. - Jól van, visítozz csak, ha úgy tetszik - mondta Lambourne, miközben kemény marokkal fogta -, hallottam én a tengert is bömbölni, és annyit se törődök egy sikítozó nőszeméllyel, mint egy nyivákoló macskával... Kutya legyek, ha nem hallottam ötven vagy száz torok visítását egyszerre, mikor egy várost megrohamoztunk!
A grófné sikoltásaira azonban váratlan segítség érkezett Lawrence Staples személyében, aki alsó szobájában meghallotta a kiáltásokat, és épp időben toppant be, hogy megmentse a felismeréstől, ha ugyan nem a durvább erőszaktól a grófnét. Lawrence szintén be volt rúgva az esti tivornyától; ám az ittasság nála, szerencsére, nem úgy nyilvánult meg, mint Lambourne-nál.
- Miféle pokoli zsivaj jön ebből a lyukból? - kérdezte. - Hé! Férfi és asszony egy cellában? Ezt tiltja a szabályzat. Ahol én parancsolok, ott tisztesség lesz, a láncos Szent Péterre mondom!
- Takarodj innét, részeg disznó - förmedt rá Lambourne -; nem látod, hogy szeretnénk kettesben maradni a hölggyel?
- Jó uram, nemes uram! - esengett a grófné a tömlöctartónak. - Az ég szerelmére, szabadítson meg tőle!
- Helyesen beszél - mondta a porkoláb -; és én pártját fogom. Szeretem a rabjaimat, és voltak is olyan finom rabok az én kulcsom alatt, mint a Newgate vagy a Compter[178] akármelyik vendége. Így hát, lévén báránykáim egyike, mint mondani szoktam, senki se háborgathatja a kamrájában. Ereszd el szépen a nőt, vagy szétloccsantom a fejed a kulcsaimmal.
- Előbb csinálok véres pudingot a bendődből - felelte Lambourne, baljával tőréhez nyúlva, de jobbjával továbbra sem engedve a grófnét. - Szóval pusztulj innét, vén strucc, te kulcscsomó koldusa!
Lawrence elkapta Michael karját, és nem hagyta, hogy kihúzza a tőrét; aztán, mialatt Lambourne küszködött és dulakodott, hogy lerázza magáról, a grófné is összeszedte minden erejét, és kirántva kezét a kesztyűből, melynél fogva a gazfickó szorongatta, visszanyerte szabadságát, kimenekült a szobából, és szaladt le a lépcsőn, miközben hallotta, hogy a két verekedő végigzuhan a padlón, amitől még jobban megrettent. A külső rácsajtó nem gátolta menekülésében, mert nyitva maradt Lambourne bejövetele óta; így sikerült leszaladnia, majd kimenekült a díszkertbe, melyről egy gyors pillantással megállapította, hogy olyan irány, ahol a legvalószínűbben elkerülheti az üldözést.
Eközben Lawrence és Lambourne a padlón hemperegtek, szorosan összekapaszkodva. Szerencsére egyik se bírta kihúzni a tőrét, de Lawrence talált annyi helyet, hogy belecsapjon súlyos kulcsaival Michael képébe, amaz pedig olyan serényen markolászta a foglár torkát, hogy annak orrán, száján dőlt a vér; így aztán véres, mocskos látványt nyújtott mindegyik, mikor a ház egyik tisztségviselője a csetepaté zajára belépett a szobába, és némi nehézség árán szétválasztotta a küzdő feleket.
- A dögvész essen belétek - mondta a jótékony közvetítő -, kiváltképp beléd, Lambourne úr! Mi az ördögöt hemperegtek itt marakodva a padlón, akár két kutya a mészárosnál?
Lambourne felállt, és némelyest kijózanodva egy harmadik személy közbelépésétől, kissé enyhébb képet vágott szokásos orcátlan szemtelenségénél, mikor így válaszolt:
- Egy fehércselédért verekedtünk, ahogy magad is jól tudod.
- Egy fehércselédért? Hol van? - kérdezte a szolga.
- Hát eliszkolt, azt hiszem - mondta Lambourne körültekintve -, hacsak Lawrence le nem nyelte. Az a ronda bendője megemésztett már annyi szomorú leánykát és elnyomott árvát, mint akármelyik óriás Arthur király történetében: ők a kedvenc eledele; marcangolja testüket, lelküket, mindenüket.
- Úgy, úgy! Nem baj az - mondta Lawrence, miközben hatalmas, otromba testével föltápászkodott a földről -, de most megtanítottalak kesztyűbe dudálni, Michael Lambourne úr, a hüvelykujjam meg a mutatóujjam alatt; és mire véget ér itt a mulatság, a lakatom alatt leszel. A pimasz képed nem menti meg örökké a bokádat a bilincstől és a ronda szomjas gigádat se a kenderkötéltől. - Alig ejtette ki e szavakat, Lambourne máris újra nekiesett.
- Ne kezdjétek újra - mondta a lakáj -, különben idehívom, akitől megjuhászodtok majd mind a ketten, ez pedig Varney úr... azazhogy Sir Richard... figyelmeztetlek titeket, már fönn van, az imént láttam átjönni az udvaron.
- Csakugyan, az Is...! - kiáltotta Lambourne, azzal megragadta a vizeskancsót és a mosdótálat, ami benn állt a szobában. - Akkor, bizony, idegen elem, végezd kötelességedet... azt hittem, eleget kaptam belőled tegnap este, mikor Orion képiben hánykolódtam rajtad, mint egy dugó a habzó sör tetején.
Ezzel munkához látott, hogy lemossa arcáról, kezéről a csetepaté nyomait, és némelyest rendbe szedje ruházatát.
- Mit műveltél vele? - kérdezte suttogva a lakáj a foglártól. - Rémesen földagadt a képe.
- Csak kulcsaim nyoma... túl szép jel is az akasztófavirág képire. Senki fiának nem engedem, hogy meggyalázza vagy bántalmazza a foglyaimat, ők az én ékszereim, és be is zárom őket biztos ládikóba... Úgyhogy, kisasszonykám, hagyja abba a rívást... hűha! Hisz az elébb még itt volt egy asszony!
- Szerintem ti teljesen megbolondultatok ma reggelre - mondta a lakáj -; nem láttam itt semmiféle asszonyt, de férfit se igazán, csak két vadállatot a padlón hemperegni.
- Nahát, akkor én elvesztem - állapította meg a porkoláb. - Ez egyszerűen szökés, és kész. Kenilworth börtönéből megszökött valaki - folytatta érzelgős, panaszos hangon -, pedig nem volt biztosabb börtön a walesi mocsarakig... bizony, s egy olyan házban, ahol lovagok, királyok háltak már oly biztonságban, mintha a londoni Towerben lettek volna. Most pedig feltörték, a rabok kiszöktek, és a tömlöctartót alighanem fölakasztják!
Így szólván visszavonult saját odújába, hogy ott fejezze be siránkozását vagy kialudja mámorát. Lambourne meg a lakáj szorosan a nyomában haladtak, és jól is tették, mert a börtönőr merő megszokásból épp be akarta zárni maga után a rácsos ajtót, és ha nincsenek a közelben, hogy közbelépjenek, benn ragadtak volna a toronyszobában, ahonnan a grófné az imént kimenekült.
A boldogtalan hölgy, mihelyt szabadnak érezte magát, menekült, mégpedig, mint említettük volt, a díszkertbe. A szép parkot látta már a Mervyn-torony ablakából is, és menekülésének pillanatában eszébe jutott, hogy a számtalan lugas, filagória, szökőkút, szobor és barlang között esetleg találhat egy zugot, ahol meghúzhatja magát, míg alkalom nem kínálkozik, hogy egy védelmezőhöz folyamodjék, akinek merhet mondani valamit magára hagyott helyzetéről és segítsége révén tán kikönyöröghet egy találkozót férjével.
"Ha találkoznék vezetőmmel - gondolta -, megtudnám, átadta-e a levelemet. Még ha Tressiliannel találkoznék is, jobb volna Dudley haragját kockáztatnom azzal, hogy feltárom helyzetemet egy olyan valaki előtt, aki a megtestesült becsület, mint kitenni magam további erőszakoskodásnak e laza fegyelmű kastély arcátlan cselédei között. Még egyszer nem merészkedem egy félreeső szobába. Várok, figyelek... annyi emberi lény között csak akad egy gyengéd szív, aki meg tudja ítélni, s részvétet érez az iránt, amit az enyém elszenved."
Valóban, több társaság is felbukkant a díszkertben. Ám ezek négyes, ötös vidám csoportok voltak, akik kacagtak és tréfálkoztak magasra csapó kedvükben, gondtalan szívvel.
A búvóhely, amit Amy kiválasztott, lehetővé tette neki, hogy könnyűszerrel elrejtőzzék a pillantások elől. Csak hátra kellett lépnie egy terméskővel és mohapadokkal díszített barlangba, melynek végén egy szökőkút állt, és máris elrejthette vagy tetszése szerint fölfedhette magát bármely magányos sétáló előtt, akit kíváncsisága e romantikus zugolyhoz vezet. Számítva erre a lehetőségre, a grófné beletekintett az áttetsző medencébe, amit a néma szökőkút tartott felé tükör gyanánt, s elrémülve saját külsején, kétely szállta meg, vajon így beburkolva és elcsúfítva álöltözetétől, szóba áll-e bármely nő (mert saját nemének együttérzésére számított leginkább) ilyen gyanús alakkal. Ekképp okoskodott igazi nő módjára, akinek a külső megjelenés mindenféle körülmények között jelentékeny dolog, és ünnepelt szépség módjára, aki valamikor vakon bízhatott bájainak erejében; levetette hát útiruháját és csuklyás fejrevalóját, maga mellé tette őket, hogy egy pillanat alatt felölthesse, mielőtt valaki a barlang bejáratától a végébe érne, ha netán Varney vagy Lambourne alkalmatlankodása ismét szükségessé tenné az álöltözetet. Köpeny alatt viselt ruhája némileg komédiás jellegű volt, hogy beleilljen annak a nőnek a szerepébe, aki egy élőképben szándékozik fellépni. Wayland rendezte még így el utazásuk második napján, miután előző nap tapasztalta az efféle színlelésből származó előnyöket. A kút, mely tükör és mosdótál gyanánt szolgált egyben, lehetővé tett egy kis tisztálkodást, amit Amy a lehető legsebesebben el is végzett, aztán elővette kis ékszeres szelencéjét, arra az esetre, ha tartalmát netán hasznos közvetítőként veheti igénybe, s így vonult vissza a legsötétebb, legfélreesőbb zugba, ahol leült egy mohapadra, és várta, hogy a sors elébe hozzon valami menekülési lehetőséget vagy egy jó szándékú közvetítőt.
HARMINCNEGYEDIK FEJEZET
Midőn a kegyetlen héja lecsap,
Páfrány alján a reszkető
Fogoly szárnyában nem marad
Megülni, szállni csöpp erő.
(Prior)
Ezen az emlékezetes reggelen történt, hogy a vadászok egyike, aki korán kelt, s már teljes vadászöltözékben lépett ki szobájából, épp az a fejedelmi hölgy volt, akinek a kedvéért mindeme mulatságot rendezték, azaz Anglia Szűz Királynője. Nem tudom, véletlenül esett-e, avagy illő előzékenységből a magas vendég iránt, de tény az, hogy alig lépte át Erzsébet a küszöböt, Leicester máris mellette termett, és javasolta neki, hogy amíg végeznek az előkészületekkel, tekintse meg a díszkertet és a parkot, amelyet az előbbi összekötött a kastélyudvarral.
Az élvezetek eme újabb színhelyére vonultak tehát, a gróf karját kínálta uralkodójának, valahányszor csak elébük került egy-egy lépcsősor, az akkori idők kedvenc díszítő eleme, mely teraszról teraszra, virágágytól virágágyhoz vezette őket. A királynő személye körül szolgáló udvarhölgyek, lévén bölcsességgel megáldva, vagy talán attól a nyájas óhajtól indíttatva, hogy úgy cselekedjenek, ahogy maguk is szeretnék, ha cselekednének velük, úgy vélték, hogy a királynő személye körüli szolgálat most nem kívánja meg tőlük, hogy közelségükkel részesei legyenek, vagy tán éppen zavarják a királynő társalgását a gróffal, aki nem csupán házigazdája volt őfelségének, hanem egyben legbizalmasabb, legbecsületesebb és legkegyeltebb szolgája is. Beérték tehát azzal, hogy tisztes távolból csodálják az illusztris pár szépségét, melyet ezúttal a pompás díszruhák helyett a csaknem ugyanolyan pompás vadászöltözék tett tökéletessé.
Erzsébet halványkék selyemből való, ezüstcsipkével és vállzsinórral díszített erdei öltözéke alakra a régi amazonokéra[179] hasonlított, s ennélfogva egyszerre illett magasságához és tartásának méltóságához, melyet rangjának tudata, s a hatalom hosszas beidegzettsége bizonyos fokig túl férfiassá tett ahhoz, hogy közönséges női viseletben igazán előnyére mutatkozzék. Leicester zöld posztóból készült, arannyal gazdagon kihímzett öltönyén világos kardszíj volt általvetve, amin most egy kürt és egy vadászkés lógott kard helyett, s az egész éppoly remekül állt viselőjének, mint minden más udvari vagy hadi öltözék. Olyan tökéletes volt ugyanis alakja és tartása, hogy Leicestert mindig a legelőnyösebb külsőben vélték látni a szemlélők, akármilyen minőségben vagy ruhában jelent is meg.
Erzsébet és a kedvenc gróf csevegésének tartalma nem maradt ránk részleteiben, de azok, akik tisztes távolból figyelték (és az udvaroncok meg az udvarhölgyek szeme elég éles), úgy vélekedtek, hogy Erzsébet taglejtéseinek és mozgásának méltóságteljessége sohasem látszott még ily határozottan felolvadni egy határozatlanságot és gyengédséget kifejező tartásban. Léptei nemcsak lassúak, hanem egészen szokatlanul egyenetlenek is voltak; tekintetét, úgy látszott, lesüti, és félénken igyekezett elhúzódni társától, mely külső gesztus nőknél gyakran éppen az ellenkező titkolt hajlamot jelzi. Rutland hercegnő, aki a legközelebb merészkedett a királynőhöz, később egyenesen azt állította, hogy egy könnycseppet figyelt meg Erzsébet szemében, orcáján pedig pírt, továbbá: - Pillantását lesütötte a földre, hogy elkerülje az enyémet - mondta a hercegnő -; ő, aki rendes kedélyállapotában egy oroszlánt is meghunyászkodásra tudott volna kényszeríteni. - Hogy minő következtetést vontak le e tünetekből, az eléggé nyilvánvaló; valószínűleg nem is egészen alaptalanul. Egy négyszemközt lezajló beszélgetés nő és férfi között gyakorta döntő jelentőségű további sorsukra nézve, és olyan fordulatot adhat neki, mely talán egészen más, mint amire számítottak. Gáláns széptevés keveredik a társalgásba, majd a széptevésbe fokonként gyengédség és szenvedély vegyül. Nemesek, csakúgy, mint egyszerű pásztorok, többet mondanak e kritikus pillanatban, mint amennyit akartak, és királynők, csakúgy, mint parasztlányok, tovább hallgatják a kelleténél.
Eközben a hátsó udvaron a lovak nyerítettek, és türelmetlenül harapdálták a zablát; párosával pórázra fűzött kutyák vonítottak; a testőrök, királyi erdőkerülők és lovas vadászok a harmat fölszáradását panaszolták, amitől nem marad meg a szag. Ám Leicesternek másféle vadászaton járt az esze, vagy hogy igazságosabbak legyünk vele, előzetes szándéka nélkül belesodródott a hajszába, mint a felhevült vadász, aki olyan kutyák csaholása után megy, melyek véletlenül keresztezték az útját. A királynő - virulóan szép asszony -, Anglia büszkesége, Franciaország és Hollandia reménysége, Spanyolország réme, valószínűleg a szokásosnál is több nyájassággal hallgatta a romantikus széptevést, melyet mindig szeretett hallani; míg a gróf, hiúságtól vagy becsvágytól, avagy tán mindkettőtől vezetve, egyre többet kevert beszédébe ama fenséges fűszerből, míg végtére az ártatlan legyeskedésből valódi szerelmi vallomás lett.
- Nem, Dudley - mondta Erzsébet, bár elfúló hangon -, nem, nekem az a kötelességem, hogy népem anyja legyek. Más kötések, melyek az alacsony sorsú leányt boldoggá teszik, uralkodójától megtagadtatnak... Nem, Leicester, ne is erősködj... Ha úgy volnék, mint más, s szabadon kereshetném boldogságomat... akkor csakugyan... de nem lehet... így nem lehet... Halassza el a vadászatot... egy fél órára halassza el... és hagyjon magamra, lordom.
- Hogyan, elkerget magától, Asszonyom? - mondta Leicester. - Őrültségem tán megsértette?
- Nem, Leicester, dehogy! - felelte gyorsan a királynő. - De őrültség, és nem szabad még egyszer elhangzania. Menjen... de ne menjen messzire... és közben ne engedjen senkit idejönni a közelembe.
E szavakat hallva Dudley mélyen meghajolt, és lassan, búskomor arccal távozott. A királynő utánanézett, és ezt mormolta:
- Ha lehetséges volna... bár volna lehetséges!... de nem... nem... Erzsébet egyedül Anglia felesége s anyja lehet.
Miközben ezeket mondta, elkerülendő azt a valakit, akinek közeledő lépteit hallotta, befordult abba a barlangba, ahol szerencsétlen és mégis túl szerencsés vetélytársa rejtőzködött.
Angliai Erzsébet lelkiereje, ha meg is rázta némileg az izgató párbeszéd, aminek az imént vetett véget, olyan szilárd és határozott fajta volt, mely csakhamar visszanyeri természetes egyensúlyát. Olyan volt, akár egy ősi druida[180] emlék, melyet hintázó kőnek hívnak. Ámor ujja, akit fiúnak festenek, meg tudta mozgatni érzelmeit, de Herkules ereje sem tudta volna kibillenteni egyensúlyából. Amint lassú léptekkel haladt a barlang belsejébe, arca már félúton visszanyerte méltóságteljes tekintetét, tartása pedig parancsoló jellegét.
Ekkor vette észre a királynő, hogy egy női alak áll egy alabástrom oszlop mellett, vagy inkább mögött, és ennek a lábainál emelkedik a félhomályba boruló barlang legbelső zugát elfoglaló kristályvizű kút. Erzsébet klasszikusokon nevelt elméjében Numa és Egeria[181] története ötlött föl, és nem is kétlette, hogy az olasz szobrász a najádot ábrázolta itt, aki a törvényeket sugalmazta Rómának. Amint közelebb ért hozzá, már nem volt biztos benne, szobrot lát-e, avagy hús-vér nőt. A szerencsétlen Amy valóban mozdulatlanná dermedt, mert bár nagyon vágyott már helyzetét feltárni egy saját nembéli előtt, ugyanakkor félelem is töltötte el a közeledő fenséges alak láttán, akivel ugyan nem találkozott még soha, de félelme tüstént megsúgta neki kilétét. Amy felállt ültéből azzal a szándékkal, hogy megszólítja a hölgyet, aki egyedül jött be a barlangba, s mint első gondolata volt, oly jókor. Midőn azonban eszébe jutott, minő rémülettel beszélt Leicester arról a sok szörnyűségről, ami bekövetkezne, ha a királynő megtudná frigyüket, és egyre biztosabban érezte, hogy akit szemei látnak, az maga Erzsébet, úgy állt ott, mint aki kővé meredt: egyik lábával előbbre lépett, karja, feje, keze tökéletesen mozdulatlan volt, orcája pedig halovány, mint az alabástrom oszlop, melynek támaszkodott. Ruhájának sápadt tengerzöld selyme a gyér fényben alig vevődött észre, és emlékeztetett kissé egy görög nimfa köntösére, ilyen különös gúnyát véltek ugyanis a legbiztosabb álöltözetnek ott, ahol sok maskarás és komédiás sereglett össze; így minden véletlen körülmény, valamint a vértelen arc és a meredt szem, alátámasztotta a királynő kételyét, hogy vajon élőlénnyel áll-e szemben.
Erzsébet még akkor se tudta eldönteni, mikor néhány lépésnyire megközelítette, nem szobrot lát-e, melyet oly ügyességgel faragtak ki, hogy a csalóka fénynél nem különböztethető meg a valóditól. Ezért megállt, és oly áthatóan szegezte fenséges pillantását az érdekes tárgyra, hogy a meglepetés, mely eddig mozdulatlanná dermesztette Amyt, félelemnek adta át a helyét, mire lesütötte a szemét, és lehajtotta fejét uralkodójának parancsoló tekintete előtt. Mindazonáltal a fej lassú és mély lehajlásától eltekintve teljesen mozdulatlan és néma maradt.
Ruhájáról és a ládikóból, melyet ösztönösen kezében szorongatott, Erzsébet természetesen arra következtetett, hogy a szép, de néma figura, akit megpillantott, a változatos mutatványok egyikében szerepel, s azok közül a mesefigurák közül való, akiket különböző helyeken bújtattak el, hogy meglepjék őt hódolatukkal, de a szegény színésznőt bizonyára félsz kerítette hatalmába közelségétől, s vagy elfelejtette szerepét, vagy nincs bátorsága belefogni. Magától értetődő s előzékeny gesztus kicsit bátorítani; Erzsébet tehát megszólította őt leereszkedően nyájas hangon:
- Nos hát, elbűvölő barlang szép nimfája, meg vagy babonázva, vagy tán némaságot eresztett rád a gonosz varázsló, kit az emberek félelemnek hívnak? Mi esküdt ellenségei vagyunk, leányzó, és meg tudjuk törni bűverejét. Parancsoljuk, hogy beszélj.
A szerencsétlen grófné válasz helyett térdre omlott a királynő előtt, leejtette a ládikót, és kezét összekulcsolva, a félelemmel vegyes esdeklés oly elgyötört pillantásával tekintett a királynő szemébe, hogy Erzsébet egészen meghökkent.
- Mit jelentsen ez? - kérdezte. - Itt erősebb szenvedélyt látok, mint ami az alkalomhoz illenék. Állj föl, leányzó... mit óhajtasz tőlem?
- A védelmét, Asszonyom - rebegte a boldogtalan kérelmező.
- Anglia minden leánya élvezi azt, míg méltó reá - felelte a királynő -; de kétségbeesésednek, úgy látszik, mélyebb gyökere van, mint egy elfelejtett feladat. Miért és miben kéred oltalmunkat?
Amy sietve igyekezett felidézni emlékezetében a legjobb választ, ami elháríthatná feje felől a közvetlen veszedelmeket, anélkül, hogy veszélybe sodorná férjét; és egyik gondolatról a másikra ugrálva abban a zűrzavarban, mely elméjét betöltötte, végül is a királynő ismételt kérdéseire, hogy miben kér oltalmat, csak ennyit tudott elrebegni:
- Ó, jaj! Nem tudom.
- Ez butaság, leányzó - mondta Erzsébet türelmetlenül, mert volt valami a könyörgő leány erős zavarodottságában, ami ingerelte kíváncsiságát, és felkeltette érzelmeit. - A betegnek el kell mondani nyavalyáját a doktornak, de mi se szoktunk hozzá, hogy ennyiszer tegyünk fel egy kérdést, s ne kapjunk rá választ.
- Kérem... könyörgöm - hebegte a szerencsétlen grófné -, esdeklem oltalmát... egy... egy bizonyos Varney ellen. - Majd megfúlt, amint kimondta a végzetes szót, amire rögtön lecsapott a királynő.
- Micsoda, Varney... Sir Richard Varney... Leicester lord szolgája?... Mije vagy te neki, leány, vagy mid ő teneked?
- Én... én... foglya voltam... és az életemre tört... én pedig megszöktem, hogy... hogy...
- Hogy az oltalmamat kérd, nyilván - fejezte be Erzsébet. - Meg is kapod... mármint, ha megérdemled; mert ennek az ügynek a végére járunk... Te vagy ugye - kérdezte, s olyan pillantást vetett a grófnéra, mellyel lelke mélyébe akart látni -, te vagy, nemde, Amy, a Lidcote Hall-i Sir Hugh Robsart lánya?
- Bocsáss meg... bocsáss meg... legkegyesebb úrnő! - esdekelt Amy, ismét térdre hullva, miután már felállt.
- Mit kellene megbocsátanom, buta lány? - kérdezte Erzsébet. - Hogy atyád leánya vagy? Alighanem meghibbantál. Látom már, egyenként kell kihúznom belőled minden szót... Becsaptad öreg és tiszteletre méltó atyádat... az arcod is elárulja... megcsaltad Tressilian urat... pirulásod tanúsítja... és nőül mentél eme Varneyhoz.
Amy talpra ugrott, és hevesen félbeszakította a királynőt:
- Nem, Asszonyom, nem... ahogy Isten van az égben, nem vagyok olyan aljas nyomorult, amilyennek Felséged lefest engem! Nem vagyok a felesége annak a hitvány gazembernek... annak az elvetemült gonosztevőnek! Nem vagyok Varney felesége! Inkább a romlás menyasszonya lennék!
Most a királynőt nyűgözte le Amy hevessége, olyannyira, hogy egy pillanatig csak némán állt, aztán így felelt:
- Szent Isten, te asszony! Látom, megered a nyelved, ha tetszik a téma - folytatta, mert az ösztökélő kíváncsisághoz már valami homályos gyanakvás is társult, hogy becsapták. - Mondd el, asszony... mert az Isten nevére, tudni akarom, kinek a felesége vagy kinek a kedvese vagy? Ki vele, méghozzá sebesen... Jobban járnál, ha egy oroszlánnal cicáznál, mint ha Erzsébetet megharagítod.
Ily végső szorultságban, mintegy a meredély szélére vonszolva, amelyet látott, de el nem kerülhetett, megértve, hogy egy szemhunyásnyi haladékot sem hagynak neki a sértett királynő heves szavai és fenyegető mozdulatai, Amy végül kétségbeesve kimondta.
- Leicester gróf tud erről mindent.
- Leicester gróf! - visszhangozta Erzsébet teljesen elképedve. - Leicester gróf! - ismételte haragra gyúlva. - Asszony, te fel vagy bérelve... be akarják feketíteni... nem tart ő ilyen magadfajtákat. Téged felbujtottak, hogy rágalmazd meg a legnemesebb lordot, a leghűségesebb szívű urat Angliában! De ha a jobb kezünk volna, vagy annál is kedvesebb, akkor is meghallgatlak, méghozzá az ő jelenlétében. Jer velem... jer velem azonnal!
Ahogy Amy rémülten hátrált, amit a feltüzelt királynő a bűntudatnak tulajdonított, Erzsébet gyorsan odalépett hozzá, megragadta a karját, és gyors, nagy léptekkel kisietett vele a barlangból, majd ugyanúgy tovább a díszkert fősétányán, magával vonva a halálra vált grófnét, akinek még mindig fogta a karját, és aki legnagyobb igyekezete ellenére is épp hogy lépést tudott tartani a felháborodott királynővel.
Leicester e pillanatban épp urak és hölgyek fényes csoportjának közepén állt egy árkád, vagyis oszlopcsarnok alatt, mely lezárta a sétányt. A társaság azért gyűlt össze itt, hogy várja őfelsége parancsát, mikor induljon a vadászkompánia, és elképzelhető a megrökönyödésük, midőn ahelyett, hogy szokásos kimért méltóságával látnák közeledni, Erzsébet oly sebbel-lobbal jött feléjük, hogy mire felocsúdtak, már ott is állt a társaság közepén; aztán félelemmel és meglepetéssel vették észre, hogy arca haragtól s izgalomtól hevül, haja a sietségtől kibomlott, és szemei úgy villognak, mint amikor VIII. Henrik szelleme legmagasabbra csap a leányában. Nem kisebb csodálkozást keltett a sápadt, kimerült, félhalott s mégis bájos leányka, akit a királynő egyik kezével erélyesen támogatott, míg a másikkal elhessegette az urakat és hölgyeket, akik elébe siettek azt gondolván, hogy hirtelen rosszul lett.
- Hol van Leicester lord? - kérdezte olyan hangon, amitől végigfutott a hideg minden körülálló udvaronc hátán. - Állj elő, Leicester lord!
Ha a legverőfényesebb nyári nap delelőjén, mikor körös-körül minden csupa fény és kacagás, villám sújtana le az ég tiszta világoskék boltozatjáról, s megrendítené a földet valamely gondtalanul kocogó utas lába alatt, az se bámulhatna félannyi elképedéssel s félelemmel a sistergő szakadékba, mely hirtelenül megnyílik lábainál, mint ahogy Leicester a váratlanul elébe táruló látványra. Hiszen épp most fogadta politikusan tettetett hitetlenkedéssel és értetlenséggel az udvaroncok félig kimondott, félig sejtetett jókívánságait a királynő kegyéért, mely láthatóan tetőfokára hágott a reggeli beszélgetés alkalmával, amiből legtöbben azt látszottak következtetni, hogy hamarost fölébe emelkedik a rangjabélieknek, és valamennyiük ura lesz. Most pedig, miközben az elfojtott, mégis büszke mosoly, mellyel elhárította a célzásokat, még orcáján ragyogott, a királynő egyszerre berobbant a körbe, teljesen fölhevülve, és egyik kezével könnyeden támogatva félholt hitvesének sápadt, rogyadozó alakját, a másikkal a hölgy viaszsápadt arcára mutatva, oly hangon mennydörgött a döbbent grófra, mely úgy zengett a fülébe, akár az utolsó, félelmetes harsona, mikor testet és lelket az Úr ítélőszéke elé szólít:
- Ismered ezt a nőt?
Miként ama végső harsonaszóra a bűnösök a hegyeket hívják majd, hogy rejtsék őket maguk alá, Leicester is felfohászkodott fenséges csarnokához, melyet büszkesége emelt, hogy törje szét erős illesztékeit, és temesse romjai alá őket. Ám a habarccsal kötött kő, a párkánygerenda és az oromzat szilárdan állt; és így, mintha tényleges súly nyomná földre, a dölyfös várúr maga ereszkedett térdre Erzsébet előtt, és homlokát a márvány kockakövekre hajtotta, melyen állt.
- Leicester - mondta Erzsébet, és hangja remegett az indulattól -, ha azt kell hinnem, hogy... engem, uralkodódat... benned mindenkor bízó, irántad túlságosan is részrehajló Úrnődet, rútul és hálátlanul becsaptad, amire mostani zavarod mutat... hát mindenre mondom, ami szent, te álnok lord, hogy a fejed semmivel sem forog kisebb veszedelemben, mint hajdan az apádé!
Leicesternek nem volt tiszta lelkiismerete, de volt büszkesége, ami erőt adott neki. Lassan felemelte viaskodó érzésektől elfeketült, duzzadt arcát, majd így válaszolt:
- Fejem csak a bírák ítéletére hullhat le... Hozzájuk folyamodom, s nem egy hölgyhöz, aki így viszonozza hűséges szolgálatomat!
- Micsoda! Lordjaim - mondta Erzsébet, s körülhordozta tekintetét -, úgy látom, dacolnak velünk... dacolnak abban a kastélyban, melyet mi adományoztunk e gőgös férfinak!... Shrewsbury lord, mint országbíró, fogassa le ezt az embert felségárulásért!
- Kire gondol Felséged? - kérdezte Shrewsbury, igen elámulva, mert épp e pillanatban csatlakozott a meglepett társasághoz.
- Ki másra gondolnék, mint emez áruló Dudleyra, Leicester grófjára!... Hunsdon bátyám rendelje ide nemesi csatlósait, és azonnal zárassa be!... Igyekezz, jobbágy, ha mondom!
Hunsdon, egy faragatlan vén nemes, aki a Boleynekkel[182] való rokonsága okán hozzászokott, hogy többet engedjen meg magának a királynővel szemben, mint amit jóformán bárki más merészelt, keresetlenül kivágta:
- Aztán Felségedre vallana, hogy holnap meg engem küldene a Towerbe, ha nagyon igyekeznék. Igen kérem, legyen türelemmel.
- Türelemmel... Isten az égben! - kiáltotta a királynő. - Ki ne ejtsd előttem ezt a szót... nem tudod, miben vétkes!
Amy, aki eddigre némileg összeszedte magát, és így látta, hogy férjét halálos veszedelembe sodorja a sértett uralkodó haragja, egy pillanat alatt elfelejtette minden sérelmét (hány nő cselekedte már, sajna ugyanezt), és a saját magát fenyegető veszedelmet is az iránta való aggodalomban; a királynő lába elé vetve magát, átfogta térdét, és úgy kiáltotta fennszóval:
- Ő ártatlan, Asszonyom... ártatlan... senki sem vádolhatja semmivel a nemes Leicestert!
- Mi az, kis bolond? - fordult felé a királynő. - Nem magad mondtad, hogy Leicester gróf a tudója egész históriádnak?
- Ezt mondtam? - kérdezte a boldogtalan Amy, sutba dobva minden következetességet és önérdeket. - Ó, ha igen, úgy gáládul megrágalmaztam. Úgy segéljen Isten, hogy tudomásom szerint sosem volt ő egyetlen gondolatnak sem tudója, mely árthatott nékem!
- Asszony! - mondta Erzsébet. - Tudni akarom, ki biztatott fel erre; különben haragom... s a királyok haragja lobogó tűz... megperzsel és elhamvaszt, mint szalmaszálat a kemence.
Midőn a királynő kimondta a fenyegetést, Leicester jobbik énje sorompóba szólította büszkeségét és szemére vetette a végtelen aljasságot, amit sosem moshat le magáról, ha hajlandó meglapulni felesége nagylelkű beavatkozásának oltalma alatt, és jóságáért cserébe kiteszi őt a királynő haragjának. Már felemelte fejét a becsületes ember méltóságával, hogy bevallja házasságát, és védelmébe vegye grófnéját, mikor Varney, aki úgy mondhatni gazdája rossz szellemének született, a királynő színe elé rontott feldúlt arccal és rendezetlen ruhában.
- Mit jelentsen ez az arcátlan tolakodás? - kérdezte Erzsébet.
Varney, olyan ember módjára, akit porba sújtott a fájdalom és a szégyen, térdre hullott lábai előtt, és így kiáltott:
- Kegyelem, Úrnőm, kegyelem!... Vagy legalább reám sújtson le jogos bosszúja, aki rászolgált, de kímélje meg nemes, nagylelkű, ártatlan patrónusomat és gazdámat!
Amy, aki még térdelt, felszökött, megpillantván azt az embert, kinek közelségétől mindennél jobban irtózott, és már épp Leicesterhez akart menekülni, mikor egyszerre visszatorpantotta a bizonytalanság, sőt félénkség, mely amannak arcán tüstént megjelent, midőn bizalmasa új helyzetet látszott teremteni; tétovázott, majd egy gyenge sikollyal esdekelni kezdett őfelségének, hogy zárassa őt a kastély legsötétebb kazamatájába:
- Bánjon velem, mint a legmegátalkodottabb bűnözővel... de kímélje meg - kiáltotta - látásomat és hallásomat attól, ami feldúlja maradék kevés értelmemet is... e kimondhatatlan és legelvetemültebb gonosztevő jelenlététől!
- És miért, kedvesem? - kérdezte a királynő új izgalommal. - Mit vétett neked ez a csalárd lovag, mert hiszen ennek nevezed, mit tett veled?
- Ó, asszonyom, rosszabbat, mint a bánat, és rosszabbat, mint a sértés... viszályt szított ott, ahol legnagyobb szükség van a békére. Beleőrülök, ha tovább kell látnom!
- Ördög vigyen el, ha nem vagy máris eszelős - felelte a királynő. - Hunsdon lord, gondoskodjék erről a szegény kétségbeesett ifjú nőről, és vitesse biztos helyre, adjon mellé tisztességes őrizetet, amíg újra magunk elé nem rendeljük.
Két-három udvarhölgy, akár részvéttől indíttatva az érdeklődésüket felkeltő teremtés iránt, akár más okból felajánlotta szolgálatát a róla való gondoskodásban, de a királynő kurtán elhárította az ajánlatot:
- Hölgyek, szíves engedelmetekkel, nem... Nektek valamennyiőtöknek (adjatok hálát Istennek) éles fületek és pergő nyelvetek van - rokonunknak, Hunsdonnak ellenben teljesen tompa a füle, a nyelve pedig, ha érdes is kissé, fölöttébb lomha... Hunsdon, gondoskodj róla, hogy senki se válthasson szót vele.
- A Szent Szűzre! - álmélkodott Hunsdon, amint izmos karjába vette az erőtlen és csaknem elaléló Amyt. - Bájos gyermek ez; és ha bár faragatlan, de jó ápolót adott mellé Felséged. Nálam oly biztonságban lesz, akárcsak a saját bogárkáim.
Ezzel elvezette Amyt, aki ellenállás nélkül, szinte öntudatlanul követte; Hunsdon hadban megőszült üstöke, hosszú szürke szakálla összefolyt Amy világosbarna fürtjeivel, amint feje az idős lovag erős, szögletes vállán pihent. A királynő utánanézett; az uralkodóknál oly nélkülözhetetlen képességgel, önuralmával, már elfojtotta magában az izgalom minden jelét, és látszott, hogy száműzni kívánja indulatkitörésének leghalványabb nyomait is azoknak az emlékezetéből, akik tanúi voltak.
- Hunsdon bátyánk jól mondotta - jegyezte meg -, valóban faragatlan ápoló ő ilyen zsenge gyermekhez.
- Hunsdon lord - jelentette ki a Szent Asaph-székesegyház főesperese -, nem azért mondom, hogy sötétbe borítsam nemesebb tulajdonságait, de elég szabadszájú, s beszédjét kissé túl szertelenül fűszerezi kegyetlen, babonás esküdözéssel, amiből profánság s régimódi pápistaság árad.
- A vére tehet róla, esperes úr - felelte a királynő, hevesen odafordulva a tiszteletre méltó előkelőséghez -; és az enyémet is elmarasztalhatja ugyanezen lobbanékony indulat miatt. A Boleynek mindig hirtelen és nyílt beszédű fajta voltak, gyorsabban kimondták a véleményüket, semminthogy gondosan megválogathatták volna a szavaikat. És szavamra... remélem nem vétek kimondani... kétlem, hogy ez a forró vér hűvösebb lett, mióta elkeveredett a Tudorok vérével.
Amint ez utóbbi megjegyzést tette, elmosolyodott kegyesen, és pillantása szinte észrevétlenül körbejárva, Leicester grófét kereste, akire most már kezdett úgy gondolni, hogy pillanatnyi alaptalan gyanújában túl élesen beszélt vele.
A királynő pillantása nem olyan hangulatban lelte a grófot, hogy burkolt békülési ajánlatát elfogadja. Az ő szeme is követte késői s szomorú megbánással az összetört kis alakot, akit Hunsdon az imént vitt el a királynő színe elől; komoran szegezte pillantását a földre, de - Erzsébetnek legalábbis így tűnt - inkább olyan ember kifejezésével, akit igaztalan sértés ért, mint olyanéval, aki bűnösnek érzi magát. Mérgesen fordította el tőle a fejét, és Varneyt szólította:
- Beszélj, Sir Richard, és magyarázd meg e rejtélyt... te legalább értelmed s nyelved birtokában vagy, amit másutt hasztalan keresünk.
Miközben ezt mondta, újabb szemrehányó pillantást vetett Leicester felé, míg az agyafúrt Varney sietett előadni történetét.
- Felséged mélyre látó szeme - mondta - már felfedezte drága nőm súlyos baját; melyet én boldogtalan nem bírtam belefoglaltatni az orvos bizonyítványába, mert leplezni akartam, ami most annál nagyobb botránnyal került napvilágra.
- Háborodott tehát? - kérdezte a királynő. - Nem is kételkedtünk benne... egész magatartása tanúsítja. Búslakodva leltem abban a barlangban, és minden szavát... amit úgy kellett szinte kihúznom belőle... tüstént visszavonta, és esküdözve tagadta. De hogy került ide? Miért nem tartod őrizet alatt?
- Kegyes úrnőm - mondta Varney -, a derék úr, akinek őrizetére bíztam, Anthony Foster, az imént érkezett ide lóhalálában, hogy értesítsen szökéséről, amit azzal az ügyességgel hajtott végre, mely az e kórban szenvedőknek gyakran sajátja. Rendelkezésére áll, ha kihallgatni óhajtja Felséged.
- Hagyjuk későbbre - felelte a királynő. - De, Sir Richard, nem irigyeljük családi boldogságát, hölgye hevesen kikelt lovagságod ellen, és majd elalélt látásától.
- Felséged engedelmével, az ilyen személyeknél előfordul - mondta Varney -, hogy epés kedélyük legszenvedélyesebben épp azok ellen fordul, akik jobb pillanataikban a legdrágábbak és legkedvesebbek nekik.
- Így hallottuk, valóban - mondta Erzsébet -, és hitelt adunk e vélekedésnek.
- Lenne akkor kegyes, Felséged - folytatta Varney - elrendelni, hogy bízzák rá szerencsétlen nőmet barátai gondviselésére?
Leicester kissé összerezzent, de nagy erőfeszítéssel legyőzte érzelmeit, mialatt Erzsébet élesen így felelt:
- Lassabban a testtel, Varney úr, elébb jelentést kérünk majd a hölgy egészségéről és elmeállapotáról Masterstől, doktorunktól, utána határozunk felőle, ahogy helyesnek látjuk. Arra azonban engedélyt kap, hogy láthassa, és ha valami házastársi viszály van kettejük között... ilyesmi, úgy hallottuk, előfordul a legszeretőbb pároknál is... udvarunkra háramló újabb botrány, vagy magunkra háramló további baj nélkül elsimíthassák.
Varney mélyen meghajolt, és nem szólt többet.
Erzsébet újra Leicester felé pillantott, és olyan szívélyességgel szólította meg, amit csak a legigazabb érdeklődés diktálhatott:
- A viszály, miként az olasz költő mondja, befészkeli magát a legbékésebb kolostorba, valamint a család meghitt körébe is; s attól tartunk, őreink és ajtónállóink aligha zárhatják ki udvarunkból. Jó Leicesterem, lordságod megbántódott miattunk, minthogy mi is joggal bántódtunk meg lordságod miatt. Magunkra vállaljuk az oroszlánrészt, és elsőként bocsátunk meg.
Leicester némi erőfeszítéssel kisimította homlokán a redőket, de a gond túl mélyen ült ahhoz, hogy lelki békéje menten visszatérjen. Mégis sikerült kimondania, ami az alkalomhoz illett, hogy "nem élvezheti a megbocsátás szerencséjét, mert aki ezt parancsolta neki, nem sértheti meg őt".
Erzsébet elégedettnek látszott a válasszal, és közölte ama óhaját, hogy kezdődjenek a délelőtti mulatságok. Felharsantak a kürtök, csaholtak a kutyák; nyerítettek a lovak; de az udvaroncok és udvarhölgyek egészen más szívvel indultak a mulatságra, melyre felszólították őket, mint a reggeli reveille[183] örömmámora idején. Kétség, félelem s várakozás tükröződött minden arcon, célzás és fondorlat volt minden suttogásban.
Blount megragadta az alkalmat, hogy Raleigh fülébe súgjon:
- Ez a vihar úgy kerekedett, mint a keleti szél a Földközi-tengeren.
- Varium et mutabile[184] - felelte Raleigh hasonló hangon.
- Nem értek én a latinodból - mondta Blount -; de hálát adok Istennek, hogy Tressilian nem evezett ki a tengerre ebben a hurrikánban. Aligha úszta volna meg hajótörés nélkül, hisz oly keveset ért hozzá, mint állítsa vitorláit az udvari szél irányába.
- Te talán eligazítottad volna? - kérdezte Raleigh.
- Miért ne, kihasználtam én az időt, éppolyan jól, mint te, Sir Walter - felelte a derék Blount. - Lovag vagyok, csakúgy, mint te, és hozzá előbben kaptam a címet.
- Nahát, Isten segítse az eszedet - mondta Raleigh -, de ami Tressiliant illeti, bár tudnám, mi a baja. Mondta ma reggel, hogy nem mozdul ki a szobából tizenkét óra hosszáig vagy meddig, mert egy ígéret köti. Ennek a hölgynek a háborodottsága, ha megtudja, attól tartok, nem fog használni betegségének. Telihold van, és az emberek agya ilyenkor úgy dolgozik, akár az élesztő. De hallga csak! A kürt nyeregbe szólít. Kapjunk lóra, Blount; nekünk, újdonsült lovagoknak be kell bizonyítanunk, hogy megérdemeltük a sarkantyút.
HARMINCÖTÖDIK FEJEZET
Őszinteség;
Legfőbb erény! Halandó el ne hagyja
Egyenes ösvényed, habár a föld
Szakadna föl, s a pokol mélye hívna
A színlelés csalárd útjára minket.
(Douglas)
Leicester csak a hosszú és eredményes délelőtti vadászat, majd a királynő visszatérését követő hosszú szieszta után tudott végre magára maradni Varneyval, akitől most értesült a grófné szökésének valamennyi részletéről, amint a jelentést Foster meghozta Kenilworthbe, mivel a következményektől való szörnyű félelmében maga sietett oda a hírrel. Minthogy Varney, elbeszélése során különös gonddal hallgatott a grófné egészsége ellen elkövetett praktikáiról, melyek ilyen kétségbeesett döntésre ösztökélték őt, Leicester, aki nem tudott másra gondolni, mint hogy felesége féltékeny türelmetlenségében szánta rá magát, hogy kivívja az elismerést és a rangjához illő megjelenést, ugyancsak bosszankodott neje könnyelműségén, amellyel megszegte szigorú parancsát, és kitette őt Erzsébet haragjának.
- Én egy kis devonshire-i lovag lányának - mondta - odaajándékoztam a legbüszkébb nevet Angliában. Megosztottam vele ágyamat és szerencsémet. Ennek fejében csupán egy kevés türelmet kértem tőle, mielőtt nagyságának teljes fényét élvezheti, és ez a szédült nő inkább kockáztatja önnön hajótörését, valamint az enyémet, inkább beleránt ezer örvénybe, zátonyra, futóhomokra visz, és ezer ravaszságra kényszerít, melyek megszégyenítenek saját magam előtt, semmint hogy maradna még egy keveset az ismeretlenség homályában, melybe beleszületett. Oly bájos, oly finom, oly kedves, oly hű... mégis, ilyen komoly dologban hiányzik belőle az a bölcsesség, amit egy sültbolondtól is elvárhat az ember... ez már próbára teszi türelmemet.
- Mégis könnyen kikerülhetjük a bajt - mondta Varney -, ha asszonyom a hatáskörünkbe kerül, és olyan minőségben fog szerepelni, melyet az idő parancsol.
- Nagyon igaz, Sir Richard - felelte Leicester. - Valóban nincs más kigázolás. Fülem hallatára mondták nődnek, s nem tiltakoztam. Viselnie kell most már a nevet, míg el nem kerül Kenilworthből.
- És még jóval utána is, azt hiszem... - tette hozzá Varney, majd gyorsan folytatta: - Mert akarva-akaratlan remélnem kell, hogy soká lesz még, mire fölveheti a lady Leicester címet... Félek, aligha lenne biztonságos ennek a királynőnek az életében. De lordságod tudja legjobban megítélni; egyes-egyedül tudván, minő közeledés történt Erzsébet és uram között.
- Igazad van, Varney - mondta Leicester -; ma reggel ostoba és gazember voltam egyszerre; és ha Erzsébet megtudja boldogtalan házasságomat, nem gondolhat másra, mint hogy előre kiterveltem neki e megaláztatást, amit a nők sose bocsátanak meg. Ma egyszer már kis híján dacoltam vele, és attól félek, ez elő fog még fordulni.
- Oly hajthatatlanul neheztel hát? - kérdezte Varney.
- Távolról sem - felelte a gróf -, mert szellemét s helyzetét tekintve épp ma volt túlságosan leereszkedő, mikor alkalmakat kínált, hogy jóvátegyem a hibát, amit ő lobbanékony vérmérsékletemnek tulajdonít.
- Bizony jól mondják az olaszok - vélekedett Varney -, hogy a szerelmesek civakodásában az hajlandó mindig magára venni a hibát, aki jobban szeret... Így hát, uram, ha az asszonyommal való frigye eltitkolható, ugyanúgy áll Erzsébettel, mint korábban?
Leicester sóhajtott, majd tűnődött egy pillanatig, és így válaszolt:
- Varney, azt hiszem, hű vagy hozzám, ezért mindent elmondok neked. Nem állok úgy, mint korábban. Megpendítettem Erzsébetnek... miféle őrült sugallatra, nem tudom... egy olyan témát, ami nem hagyható abba anélkül, hogy vérig ne sértsen egy nőt egész női mivoltában, s amit mégse merek és tudok folytatni. Soha, soha nem bocsáthat meg nekem, amiért kiváltottam, s tanúja lettem az emberi szenvedély ama megnyilvánulásainak.
- Tennünk kell valamit, uram - mondta Varney -, éspedig gyorsan.
- Nincs mit tenni - felelte Leicester csüggedten. - Olyan vagyok, mint aki sokáig kapaszkodott fölfelé a veszélyes meredélyen, és midőn már csak egyetlen kockázatos lépésre van a csúcstól, valami nem engedi továbblépni, pedig a visszaút már lehetetlen. Látom magam fölött az ormot, mit el nem érek... alattam a szakadék tátong, melybe okvetlenül belehullok, mihelyt fáradó karom és szédülő agyam összefognak ellenem, hogy lebukjam jelenlegi ingatag pozíciómból.
- Legyen jobb véleménnyel a helyzetéről, uram - mondta Varney -, kísértsük meg a próbát, amibe az imént beleegyezett. Ha eltitkoljuk házasságát Erzsébet előtt, még minden rendbe jöhet, és magam indulok tüstént a hölgyhöz... Ő gyűlöl engem, mert jól gyanítja, hogy szívvel-lélekkel lordságod mellett álltam, ellenezve azt, amit ő jogainak nevez. De nem törődöm előítéleteivel... Meg kell hallgatnia; és olyan okokat tárok elé, amiért engednie kell az idők követelményének, hogy nem kétlem, sikerül megszereznem beleegyezését minden intézkedéshez, melyet a szükség megkíván.
- Nem, Varney - mondta Leicester -, én is megfontoltam a teendőket, és magam beszélek Amyvel.
Most Varneyn volt a sor, hogy valóban belekóstoljon a kínokba, mégpedig a maga bőrét féltve, amikben kizárólag ura miatt színlelt osztozni.
- Csak nem óhajt lordságod személyesen beszélni a hölggyel?
- Feltett szándékom - válaszolt Leicester -, hozz nekem egy szolgaköpenyt; inasodként megyek be az őr mellett. Neked szabad bejárásod van hozzá.
- De uram...
- Semmi de - vágta el Leicester -, úgy lesz, amint mondtam, és punktum. Hunsdon, azt hiszem, ott alszik a Saintlowe-toronyban. Ebből a lakosztályból titkos folyosón is átjuthatunk oda, és nincs veszély, hogy valakivel találkozunk. És ha találkozunk is Hunsdonnal? Inkább barátom, mint ellenségem, és elég tompa eszű ahhoz, hogy elhiggyen mindent, amit bebeszélnek neki. Hozd rögtön a köpenyt.
Varneynak nem volt más választása, engedelmeskednie kellett. Néhány perc múlva Leicester már a köpenyben volt, a sapkát a szemébe húzta, és követte Varneyt a kastély titkos alagútján, mely Hunsdon lakosztályához vezetett; itt aligha kellett kíváncsiskodóktól tartania, és aligha volt annyi fény, hogy az ilyenek kielégíthették volna kíváncsiságukat. Egy ajtónál bukkantak ki, ahová lord Hunsdon katonás elővigyázattal őrt állított, mint kiderült, egyik északi csatlósát, aki készséggel bebocsátotta Sir Richard Varneyt és szolgáját, csupán ennyit jegyezve meg, északi tájszólásával:
- Bár le tudnád csöndesíteni, koma, azt a háborodott asszonyszemélyt ott benn, mert a nyöszörgésétől úgy zúg mán a fejem, hogy inkább egy hóvihart őriznék a catlowdie-i pusztán.
Gyorsan bementek, és becsukták maguk mögött az ajtót.
"Na, jó ördög, ha létezel egyáltalán - fohászkodott magában Varney -, most az egyszer segítsd ki megszorult hívedet, mert hajóm a törőhullámok hátára jutott!"
Amy grófné zilált hajjal és öltözékkel kuporgott valami ágyfélén a legmélységesebb csüggedés állapotában, melyből az ajtó nyílására rezzent föl. Hevesen hátrafordult, és Varneyra szegezve szemét felkiáltott:
- Nyomorult! Valami új gazságot jöttél elkövetni?
Leicester gyorsan véget vetett további haragjának, mert előlépett, ledobta köpenyét, és így szólt, inkább tekintéllyel, mint gyengéden:
- Velem kell beszélnie, asszonyom, nem Sir Richard Varneyval.
A grófné arcát és magatartását mintha egy varázsütésre kicserélték volna.
- Dudley! - kiáltotta. - Dudley! Itt vagy hát végre? - Már repült is férjéhez, nyakába ugrott, és fittyet hányva Varney jelenlétének, elhalmozta csókjaival, mialatt könnyeinek árjában fürdette férje arcát, és töredező, összefüggéstelen, egyszótagú szavakat rebegett, a leggyengédebb kifejezéseket, mikre a szerelem tanítja meg papnőit.
Leicester úgy vélte, okkal haragszik hölgyére, amiért megszegte parancsait, és olyan veszedelmes helyzetbe hozta, mint amibe reggel került. De miféle bosszúság tudna ellenállni a rajongás e tanújeleinek, melyek egy oly bájos lénytől származnak, kinek szépségét a rendetlen ruha és a hervasztó félelem, bánat s kimerültség hatása, ami másokat bizonyára elcsúfított volna, csak még vonzóbbá, még érdekesebbé tette! Leicester szívét szomorúsággal elegyedő gyengédség töltötte be, míg viszonozta cirógatását, mely érzések közül az előbbit a grófné nem is igen vette észre, amíg első ujjongása le nem csillapodott; akkor aggódva tekintett arcára, és megkérdezte, nem beteg-e.
- A testem nem, Amy - volt a válasz.
- Akkor én is meggyógyulok. Ó, Dudley! Olyan beteg voltam!... Nagyon beteg, mióta utoljára találkoztunk!... Mert a mai borzasztó viszontlátást nem nevezem találkozásnak. Betegség, bánat, veszély gyötört... De most itt vagy, és minden csupa öröm, egészség és biztonság!
- Jaj, Amy - mondta Leicester -, ma tönkretettél!
- Én, uram? - kérdezte Amy, és orcájáról egyszeriben eltűnt az öröm felvillant fénye. - Hogy árthatnék annak, kit magamnál is jobban szeretek?
- Nem szívesen teszek szemrehányást, Amy - felelt a gróf -, de nem kifejezett parancsom ellenére vagy-e itt... és nem sodor-e veszélybe jelenléted téged csakúgy, mint engem?
- Igazán, csak nem? - kiáltotta Amy rémülten. - Akkor mit vesztegetem itt az időt? Ó, ha tudnád, mily rettegés késztetett arra, hogy elhagyjam Cumnort!... De magamról nem beszélek... csak annyit, hogy ha lehetséges másként, nem szívesen mennék vissza oda... de ha életed függ tőle...
- Majd találunk, Amy, egy másik rejtekhelyet - mondta Leicester -; elmégy valamelyik északi kastélyomba, mint... remélem, csak néhány napig lesz rá szükség... mint Varney neje.
- Micsoda, Leicester lord! - hökkent meg a hölgy, és kibontakozott karjaiból. - Feleségednek adod azt a méltatlan tanácsot, hogy egy másvalaki asszonya gyanánt... és mindenek közül épp e Varney asszonyaként utazzék?
- Asszonyom, komolyan beszélek... Varney igaz és hű szolgám, legbensőbb titkaim bizalmasa. Inkább jobb karomról mondanék le e pillanatban, mint szolgálatáról. Nincs oka így lenézni őt.
- Pedig tudnék előhozni egyet, uram - felelte a grófné -, és látom, hogy magabiztosságának álarca alatt reszket tőle. De aki jobb kezedként nélkülözhetetlen biztonságodhoz, azt nem érhetik az én vádjaim sem. Bár lenne hű hozzád, és hogy az legyen, ne bízz rá túl sokat és túl soká. Ami engem illet, annyit mondok csak, hogy ha erőszak nem kényszerít rá, nem megyek vele, és nem ismerem el férjemnek se, ha mindjárt...
- Ideiglenes színlelésről van szó, asszonyom - mondta Leicester, akit bosszantott az ellenkezés -, s ez szükséges mindkettőnk biztonsága szempontjából, amit kegyed veszélybe sodort női szeszélyből vagy idő előtti kívánságból, hogy megkapjon egy rangot, amire ugyan jogcímet adtam, de csak azzal a feltétellel, hogy házasságunknak, egy ideig, titokban kell maradnia. Ha javaslatom visszataszítja, gondolja meg, hogy egyedül önmaga idézte a bajt mindkettőnk fejére. Nincs más mód, el kell viselnie, amit saját türelmetlen könnyelműsége tett szükségessé... így parancsolom.
- Nem tudom összeegyeztetni parancsát, lordom - mondta Amy -, a becsülettel és lelkiismerettel. Ez esetben nem fogok engedelmeskedni. Lordságod beszennyezheti becsületét e sanda tervekkel, de én nem teszek olyat, amivel a magamét bemocskolnám. Hogy tudna, uram, később elismerni tiszta és erényes asszonyának, aki méltó arra, hogy osztozzék rangjában, midőn előkelő rangom ellenére végigkóboroltam az országot alázatos feleségeként egy ilyen züllött alaknak, mint a szolgája, Varney?
- Uram - szólt közbe Varney -, asszonyom, sajnos túlságosan elfogult irányomban ahhoz, hogy meghallgassa indítványomat; mégis, lehet, hogy jobban tetszene neki, mint mutatni fogja. Neki jó kapcsolata van Edmund Tressilian úrral, és kétségkívül rá tudná venni, hogy kísérje el őt Lidcote Hallba; ott maradhatna biztos helyen, míg eljön az idő a titok fátylának fellebbentésére.
Leicester nem szólt semmit, csak élesen figyelte Amyt, és szemében egyszerre gyúlt ki gyanú és rosszallás.
A grófné csak ennyit mondott:
- Bár adná Isten, hogy atyám házában lennék! Mikor eljöttem onnan, aligha gondoltam, hogy ott hagyom lelki nyugalmamat és becsületemet.
Varney kimérten folytatta:
- Ez kétségkívül szükségessé teszi, hogy idegeneket avassunk be uram szándékaiba; de a grófné nyilván kezeskedik majd Tressilian úr tisztességéért, valamint atyja családjának azon tagjáért...
- Nyughass, Varney - mondta Leicester -; az égre mondom, beléd mártom a tőrömet, ha Tressiliant még egyszer szándékaim részeseként emlegeted!
- És miért ne? - kérdezte a grófné. - Hacsak nem olyan szándékokról van szó, melyek jobban megfelelnek a Varney-féléknek, mint egy folttalan becsületű és feddhetetlen embernek... Uram, uram, ne nézz rám haragosan... ez az igazság, és én kimondom. Egyszer már tettem rosszat Tressiliannel a kedvedért, nem követek el újabb méltatlanságot ellene azzal, hogy hallgatok, mikor kétségbe vonják becsületét. Azt meg bírom állni - folytatta Varneyra nézve -, hogy ne tépjem le az álarcot a képmutatásról, de az erényt nem hagyom rágalmazni jelenlétemben.
Halálos csend állt be. Leicester mérges volt, mégis határozatlan, nagyon is átérezve érveinek gyatraságát; a képmutató Varney pedig alázattal vegyes bánatot színlelve lesütötte a szemét.
Akkor történt, hogy Amy grófné, szorongás és feszültség közepette, megmutatta jellemének azt a vele született erejét, melynek révén, ha a sors engedi, rangjának becses díszévé válhatott volna. Határozott léptekkel, méltóságteljesen odament Leicesterhez, szemében a mély szerelem hasztalan próbálta megingatni az eltökélt szándékot, melyet az igazság tudata és egyenesség sugallt.
- Te már elmondtad a véleményedet, uram - kezdte -, ezekről a nehézségekről, de én, szerencsétlenségemre, nem vagyok képes egyetérteni veled. Ez az úr... ez a személy, inkább így nevezném... célzott egy másik tervre, amit nem elleneznék, de neked nem tetszik. Meghallgatja-e kegyesen lordságod, amit egy ifjú és félénk nő, ám a te legszeretőbb hitvesed, ajánl a jelen szorult helyzetben?
Leicester nem szólt semmit, de bólintott a grófné felé, mintegy közölve vele, hogy előadhatja.
- Egyetlen oka volt és van mindezen bajoknak, uram - mondotta Amy -, mégpedig az a titkolózó kétszínűség, amellyel rábírtak, hogy körülvedd magad. Törj ki, uram, e megalázó bilincsek zsarnokságából. Légy igaz angol úr, lovag és gróf, aki úgy tartja, hogy az igazság a becsület fundamentuma, és akinek a becsülete drága, mint a levegő, amit beszív. Fogd kézen szerencsétlen sorsú nődet, vezesd Erzsébet trónjának zsámolyához. Mondd, hogy egy mámoros pillanatban, vélt szépség hatására, melynek ma már tán nyomait sem látni, kezemet adtam ennek az Amy Robsartnak. Akkor majd igazságot szolgáltatsz nekem, uram, és tulajdon becsületednek is; és ha törvény vagy hatalom elszakít tőlem, nem ellenkezem... mert akkor már becsülettel rejthetem el sajgó, megtört szívemet abba a homályba, ahonnan szerelmed kiemelt. Akkor... kevés türelemmel kell lenned, és Amy élete nem soká vet már árnyat ragyogó kilátásaidra.
Annyi méltóság, annyi gyöngédség volt a grófné érvelésében, hogy megindította vele mindazt, ami nemes és nagylelkű volt férje lelkében. Mintha lehullott volna szeméről a hályog, a kétszínűség, a köntörfalazás bűne egyszerre lelkifurdalással és szégyennel mart belé.
- Nem vagyok méltó hozzád, Amy - mondta -, hogy a nagyravágyás bármely díját többre becsültem egy ilyen szívnél, mint a tiéd. Keserű vezeklés áll előttem, míg kibontom kaján elleneim és elképedt barátaim előtt álnok terveim egész szövevényét... És a királynő... de hadd vegye fejemet, ahogy megfenyegetett.
- Fejedet, uram! - kiáltotta a grófné. - Azért, mert éltél minden angol alattvaló jogával és szabadságával, midőn feleséget választottál? Szégyelld magad; ez a bizalmatlanság a királynő igazságszolgáltatása iránt, ez a veszélyérzet, mely csak képzelt lehet, ezek, mint valami madárijesztők, bírtak rá, hogy térj le az egyenes útról, mely a legjobb s egyben a legbiztosabb is.
- Ah, Amy, nem tudod te azt! - sóhajtott Dudley, de hirtelen abbahagyva így folytatta: - De nem leszek önkényes bosszú könnyű és biztos áldozata... Vannak barátaim... szövetségeseim - nem fognak, mint Norfolkot,[185] áldozati bárányként vérpadra hurcolni. Ne félj, Amy, meglátod még, hogy Dudley nevéhez méltóan viselkedik. Rögtön érintkezésbe kell lépnem néhány barátommal, akikre legjobban számíthatok, mert ahogy a dolgok állnak, még börtönbe vethetnek saját kastélyomban.
- Ó, jó uram - mondta Amy -, ne légy pártütő egy békés országban! Nincs olyan barát, aki különb segítségünk lehetne, mint a tiszta igazság és a becsület. Hívd ezeket segítségül, és sértetlen maradsz az irigyek és gonoszok egész ármádiája közepett. Ha e két nemes erényt elhagyod, minden védekezésünk hasztalan. Az igazságot, nemes uram, találóan festik fegyvertelennek.
- A bölcsesség azonban, Amy - felelte Leicester -, bizonyság vértjébe öltözik. Ne vitatkozz most velem a módról, ahogyan vallomásomat... mert így kell neveznem... a lehetőség szerint veszélytelenné akarom tenni; elég vészterhes lesz úgyis, amibe belefogunk... Varney, indulnunk kell... Isten veled, Amy, kit nőmnek fogok vallani oly áron s kockázattal, melyre egyedül te lehetsz méltó! Nemsoká hallasz rólam.
Hevesen átölelte, köpenyébe bújt, mint jövet és Varneyval együtt elhagyta a szobát. Az utóbbi, mielőtt távozott, mélyen meghajolt, és amint felegyenesedett, különös arccal nézett Amyre, mintegy ki akarva fürkészni, vajon hozzátartozott-e az ő felmentése is a kibéküléshez, mely köztük most megtörtént. A grófné merev tekintettel nézett rá, de semmivel se látszott több tudomást venni róla, mint ha levegő lett volna a helyén.
- Válságos helyzetbe hozott - mormogta Varney -, ahol vagy ő vész el, vagy énnekem kell elvesznem. Volt valami... félelem vagy szánalom, nem tudom... ami arra indította, hogy egyszer még kisegítsen a válságból. A kocka most már el van vetve... Egyikünknek pusztulni kell.
Mialatt így tűnődött, csodálkozva vette észre, hogy egy fiú, akit az őr elzavart, odamegy Leicesterhez, és szót vált vele. Varney egyike volt azon politikusoknak, akik a legkisebb jelenségeket is igyekeznek felderíteni. Megkérdezte az őrt, mit akart tőle a gyerek, és azt a választ kapta, hogy a fiú be akart küldeni vele egy csomagocskát az őrült hölgynek, de ő nem vállalkozott rá, mert az ilyen érintkezések lebonyolítására nem kapott megbízást. Varney, kíváncsiságát ennyiben kielégítve, gazdája után ment, és hallotta, amint azt mondja:
- Jól van, fiam, a csomagot át fogom adni.
- Köszönöm, jó inas úr - felelte a gyerek, és egy pillanat alatt elillant.
Leicester és Varney sietve visszatért a gróf magánlakosztályába, ugyanazon az úton, amelyen a Saintlowe-bástyához kerültek.
HARMINCHATODIK FEJEZET
Én tehát közöltem:
Megcsalt e nő, s azt is, kivel esett meg.
De áruló is, cinkosa Camillo,
Ki tudja azt, mit szégyen tudni nékik -
Rongy csábítójának meg őneki -,
Hogy szennyezi ágyam.
(Téli rege. Kosztolányi Dezső ford.)
Mihelyt beértek a gróf kis belső szobájába, Leicester elővéve zsebéből az írótömbjét, nekiült az írásnak, miközben részben Varneyhoz, részben magához beszélt:
- Sokan vannak lekötelezve nekem, különösen olyanok, akik szép birtokban és magas állásban ülnek; sokan, akik ha visszagondolnak támogatásomra, vagy előrenéznek a veszélyre, mely őket is utolérheti, szerintem nem nézik majd tétlenül, hogy támogatás nélkül elbukjam. Lássuk csak... Knollis biztos emberem, és az ő révén enyém Guernsey és Jersey... Horsey az úr Wight szigetén... sógorom, Huntingdon, valamint Pembroke tekintélynek örvendenek Walesben... Bedford révén velem vannak a puritánok, erős befolyásukkal valamennyi törvényhatóságban... Bátyám, Warwick szinte egyenlő velem vagyonban, hívekben és birtokban... Sir Owen Hopton odaadó hívem; az ő hatalmában van a londoni Tower és az ott elhelyezett kincstár... Apámnak és nagyapámnak sose kellett volna vérpadra hajtaniuk a fejüket, ha így kiszámították volna vállalkozásaikat... Mit nézel olyan szomorúan, Varney? Én mondom neked, ilyen mélyen gyökerezett fát nem tép ki egykönnyen a vihar.
- Ó, jaj, uram! - mondta Varney, jól megjátszott szenvedéssel, aztán újra azt a csüggedt arckifejezést öltötte fel, amire Leicester az imént utalt.
- Ó, jaj! - ismételte Leicester. - És miért ó, jaj, Sir Richard? Új lovagságod szelleme nem sarkall ennél élénkebb érzelemkitörésre, midőn egy nemes küzdelem áll előttünk? Vagy, ha az "ó, jaj" azt jelenti, hogy visszarettensz a csatától, nyugodtan elhagyhatod a kastélyt, vagy csatlakozhatsz elleneimhez, amint legjobbnak látod.
- Nem úgy, uram - felelte bizalmasa -, Varney csak a nagyságod oldalán harcol és hal. Bocsásson meg, ha szeretetem tisztábban láttatja velem a leküzdhetetlen nehézségeket, mint azt nagyságodnak nemes szíve megengedi. Uram, nagyságod most még erős és befolyásos; mégis, hadd tegyem hozzá minden sértő szándék nélkül, hogy egyedül a királynő kegyének visszfényétől ilyen. Amíg Erzsébet kedvence, címétől eltekintve olyan, mint egy valódi uralkodó. De vonja csak vissza a királynő kitüntetéseit, és a próféta tökindája nem száradt el olyan gyorsan, mint az efféle hatalom. Ha szembeszegül a királynővel, higgye el nekem, hogy nemcsak széles e hazában, vagy ezen a vidéken találná magát tüstént elhagyatva és elleneit túlerőben, de még ebben a kastélyban, vazallusai, rokonai, csatlósai körében is fogoly, sőt elítélt fogoly lenne, ha a királynőnek úgy tetszik. Gondoljon Norfolkra, uram... vagy a hatalmas Northumberlandre... a ragyogó Westmorelandre; gondoljon mindazokra, akik pártot ütöttek e bölcs úrnővel szemben. Holtak, rabok, vagy földönfutók. Ez nem olyan trón, mint mások, melyeket néhány hatalmas nemes szövetkezése felboríthat; ez széles alapokon áll, s biztonsága a nép általános szeretetében és vonzalmában gyökerezik. Megoszthatja Erzsébettel, ha úgy tetszik, de sem nagyságod, sem más, sem külső, sem belső hatalom nem fogja megdönteni, de még csak megingatni sem.
Elhallgatott, Leicester pedig féktelen megvetéssel félrehajította az írótömböt.
- Meglehet, hogy úgy van, mint mondod, és egyet se törődöm vele, igazság avagy gyávaság diktálja-e balsejtelmeidet. De azt nem mondhatják majd, hogy harc nélkül estem el. Add ki a parancsot, hogy azok a csatlósaim, akik Írországban szolgáltak alattam, apránként vonuljanak be a nagytoronyba, nemeseink és barátaink szintén legyenek résen, és járjanak fegyverben, mintha Sussex híveinek támadására számítanának. Kelts nyugtalanságot a városban; fegyverkezzenek fel a lakosok, és álljanak készen, hogy adott jelre ártalmatlanná tegyék a nemesi csatlósokat és testőröket.
- Emlékeztetni szeretném, uram - mondta Varney, ábrázatán ugyanazzal a mély és bánatos ragaszkodással -, hogy a királynő testőrségének lefegyverzésére adott parancsot. Ez felségárulás, mindazonáltal parancsa végre lesz hajtva.
- Bánom is én - válaszolta Leicester fogcsikorgatva. - Bánom is én. Mögöttem a szégyen, előttem a romlás; mennem kell tovább.
Itt újabb csend következett, amit végül Varney tört meg e szavakkal:
- Arra a pontra jutottunk, amitől régóta borzadtam. Vagy tétlenül kell néznem, hálátlan kutya módjára a legjobb és legkedvesebb úr bukását, vagy el kell mondanom, amit a felejtés legmélyebb gödrébe temettem volna, és bárki más szájából előbb hallottam volna, mint a magaméból.
- Mi az, amit mondasz, vagy mondanál? - kérdezte a gróf. - Nem érünk rá, hogy szavakkal játszadozzunk, mikor cselekvésre sürget az idő.
- Az én beszédem rövid, uram... bár adná Isten, hogy a válasz is oly rövid legyen! Uram, nemde házassága az egyedüli ok, amiért királynőjével ily fenyegetően szakítani készül?
- Tudod jól, hogy igen! - felelte Leicester. - Mi szükség van ilyen haszontalan kérdésre?
- Bocsánat, uram - mondta Varney -, meglesz ennek is a haszna. Az emberek kockára teszik birtokukat, sőt életüket is egy értékes briliáns védelmében; de nem volna-e bölcs dolog megnézni előbb, nincs-e valami hibája?
- Mit jelentsen ez? - kérdezte Leicester, és elkomoruló szemmel meredt csatlósára. - Kiről merészelsz beszélni?
- Őróla... Amy grófnéról, uram, róla vagyok, sajnos, kénytelen beszélni; és róla fogok beszélni, ha mindjárt megöl is lordságod buzgalmamért.
- Még lehet, hogy rászolgálsz - mondta a gróf -; de folytasd, hallgatlak.
- Nos hát, uram, merész leszek. Saját életemért, valamint lordságod életéért beszélek. Nem tetszik nekem ennek a hölgynek a fondorkodása, ravaszkodása azzal az Edmund Tressiliannel. Ismeri őt, uram. Tudja, hogy korábban bizonyos kapcsolatban állt a hölggyel, és lordságodnak nem csekély fáradságába került a helyére lépni. Emlékszik, milyen hévvel terjesztette elő ez az úr a hölgy nevében az ellenem benyújtott panaszt, amely nyíltan arra irányult, hogy színvallásra kényszerítse lordságodat az általam most már véglegesen módfelett szerencsétlennek tartott házasság ügyében, vagyis ugyanarra, amire a hölgy is mindenáron késztetni akarja nagyságodat.
Leicester kényszeredetten mosolygott.
- Derék a szándékod, jó Sir Richard, és azt hiszem, föláldoznád a becsületedet, valamint bárki másét is, hogy megóvj a véleményed szerint szörnyű lépéstől. De ne felejtsd el - és e szavakat a leghajlíthatatlanabb elszántsággal mondta -, hogy Leicester grófnéról beszélsz.
- Igen, uram - mondta Varney -, de Leicester gróf érdekében beszélek. Mondandómnak még csupán az elején vagyok. Szilárd meggyőződésem, hogy ez a Tressilian, attól fogva, hogy a grófné ügyében mozgolódni kezdett, összejátszott őladységével.
- Veszett őrültséget beszélsz, Varney, egy prédikátor józanságával. Hol vagy hogyan találkozhattak volna?
- Uram - mondta Varney -, sajnos, ezt túlságosan is jól tudom. Kevéssel azelőtt, hogy a királynő elé terjesztették a panaszt Tressilian közvetítésével, legnagyobb meglepetésemre találkoztam a fickóval a hátsó kapunál, mely Cumnor Place parkjának határát őrzi.
- Találkoztál vele, gazember! És miért nem csaptad agyon? - rivallt rá Leicester.
- Kardot rántottam, uram, ő úgyszintén, és ha nem csúszik meg a lábam, tán nem lenne többé akadály lordságod útjában.
Leicester szinte megnémult a váratlan hírtől. Végre így szólt:
- Milyen más bizonyítékod van erre, Varney, saját állításodon kívül?... Mert amilyen keményen fogok büntetni, olyan hűvösen és körültekintően vizsgálom ki az ügyet. Szent Isten! De nem... higgadtan és körültekintően vizsgálom ki... higgadtan és körültekintően. - Ismételgette magában a szavakat, mintha puszta hangzásuk nyugtatólag hatna rá; majd ismét összeszorítva az ajkát, mintha attól félne, hogy valami féktelen kifejezés hagyja el, újra feltette a kérdést: - Mi a további bizonyíték?
- Elegendő, uram - felelte Varney -, sőt bőséges. Bárcsak mind nálam lenne, mert úgy örökre néma maradna. De szolgám, Michael Lambourne, tanúja volt az egésznek, sőt az ő révén jutott be először Tressilian a cumnori kastélyba; azért fogadtam szolgálatomba és tartottam meg, hogy lakatot tehessek a szájára, jóllehet kissé züllött a fickó. - Ezután előadta Leicester lordnak, mily könnyen igazolhatja találkozásuk tényét Anthony Foster, továbbá különböző cumnoriak megerősítő vallomása, akik tanúi voltak a fogadásnak, és látták együtt elvonulni Lambourne-t és Tressiliant. Varney egész történetében egyetlen kitalált dolgot se kockáztatott, csupán annyit, azt sem nyíltan állítva, hanem csak sejtetve, hogy Amy és Tressilian beszélgetése a cumnori kastélyban tovább tartott, mint az a néhány perc, amire valójában korlátozva volt.
- És miért nem hallottam én minderről? - kérdezte Leicester ridegen. - Miért hallgattátok el előlem valamennyien... és különösen te, Varney... ilyen lényeges tudnivalót?
- Mert, uram - felelte Varney -, a grófné úgy állította be a dolgot Foster előtt és előttem, mintha Tressilian rátört volna; én pedig úgy véltem, hogy beszélgetésük a tisztesség határain belül maradt, és a grófné a maga idejében majd beszámol róla lordságodnak. Lordságod tudja, mily vonakodó füllel hallgatunk gonosz feltevéseket, ha szeretteink ellen szólnak, és hálát adok az égnek, hogy nem vagyok bajkeverő vagy besúgó, aki elsőnek pendíti meg őket.
- De azért elég könnyen hitelt adsz nekik, Sir Richard - felelte gazdája. - Honnan tudod, hogy ez a beszélgetés nem maradt a tisztesség határain belül, mint magad mondottad? Úgy vélem, Leicester grófnéja beszélhet egy rövid időt olyan személlyel, mint Tressilian, anélkül, hogy sértene engem, és gyanúba keverné magát.
- Kétségkívül, uram - felelte Varney -; ha másként gondoltam volna, nem is őriztem volna meg a titkot. De itt a bökkenő... Tressilian úgy távozott, hogy közben levelező kapcsolatot létesített egy szegény emberrel, egy cumnori fogadó kocsmárosával, a hölgy megszöktetése céljából. Leküldte egyik emberét, akit remélem, hamarost biztos őrizet alá helyezhetek a Mervyn-toronyban. Killigrew és Lambsbey most fésülik át utána a vidéket. A fogadós egy gyűrűt kapott a titoktartásért... lordságod láthatta Tressilian kezén... itt van. Ez a fickó, ez az ügynök, vándorárus képében beállított a kastélyba, többször is szót váltott a hölggyel, és egyik éjjel aztán megszöktek... útközben egy szegény fickótól elrabolták a lovát, akkora volt bűnös sietségük; végül megérkeztek a kastélyba, ahol Leicester grófné menedéket talált... nem is merem kimondani, hol.
- Mondd, parancsolom - követelte Leicester -; beszélj, amíg magamnál vagyok annyira, hogy halljalak.
- Ha már így kell lennie - felelte Varney -, hát a hölgy azonnal Tressilian szobájába ment, és órákig ott tartózkodott, részben vele, részben egyedül. Említettem nagyságodnak, hogy Tressilian szobájában tartotta a szeretőjét... Nem is álmodtam volna, hogy ez a szerető...
- Amy, ugye? - kérdezte Leicester. - De ez hazugság, sötét hazugság, mint a gyehenna füstje! Lehet, hogy nagyravágyó... szeszélyes és türelmetlen... ezek asszonyi gyarlóságok, de hogy megcsaljon!... Soha, soha... Bizonyítékot... hol a bizonyíték? - kiáltotta hevesen.
- Carrol, az udvarmester helyettese vezette őt oda saját óhajára tegnap délután... Lambourne és a foglár is ott találta ma hajnal.
- Tressilian vele volt? - kérdezte Leicester ugyanolyan türelmetlenül.
- Nem, uram. Bizonyára emlékezik rá - felelte Varney -, hogy aznap éjjel házi őrizetbe helyezték Sir Nicholas Blountnál.
- Tudta Carrol, vagy tudták a többiek, hogy kicsoda? - kérdezte Leicester.
- Nem, uram - felelt Varney. - Carrol és a foglár sose látta a grófnét, Lambourne pedig nem ismert rá az álruhájában; mikor azonban meg akarta akadályozni, hogy elhagyja a cellát, birtokába került egyik kesztyűje, amelyet lordságod bizonyára felismer.
Átadta a kesztyűt, amire rá volt hímezve aprószemű gyönggyel a gróf jelvénye; a medve és a bütykös karó.
- Igen, megismerem - mondta Leicester. - Én ajándékoztam neki. A párja ma is a kezén volt, amellyel ölelgetett! - sziszegte fokozódó dühvel.
- Lordságod - mondta Varney - talán egyenest a hölgynél érdeklődhet tovább, a történtek hitelét illetően.
- Nincs rá szükség... nincs rá szükség - mondta a meggyötört gróf -; izzó lángbetűkkel van leírva az igazság, mintha szemgolyómba égették volna! Látom gyalázatát... semmi mást nem tudok látni, és... jóságos egek! Ezért az alávaló asszonyért akartam én veszélynek kitenni annyi nemes barátom életét; megrendíteni egy törvényes trón alapjait; megforgatni a véres kardot egy békés ország kebelében; megsérteni nyájas úrnőmet, aki azzá tett, ami vagyok... és ha nincs ez a pokolban köttetett frigy, a legnagyobbá tett volna, amivé férfi csak lehet! Mindezeket hajlandó voltam egy nőért, aki alattomban esküdt ellenségeimmel paktál... És te, gazember, miért nem beszéltél hamarabb?
- Uram - mondta Varney -, asszonyom egy könnycseppje eltörölte volna mindazt, amit mondok. Amellett nem is voltak birtokomban e bizonyítékok ma reggelig, mikor Anthony Foster váratlanul befutott a tanúsítványokkal és nyilatkozatokkal, amiket Gosling fogadóstól és másoktól csikart ki, s amelyek megvilágítják a hölgy Cumnorból való szökésének mikéntjét, továbbá én is ma reggelre fejeztem be itteni cselekvéseinek a kiderítését.
- Hála légyen Istennek, amiért megvilágított! Oly tisztán, oly tökéletesen látok mindent, hogy nincs teremtett lélek Angliában, aki eljárásomat hirtelennek vagy bosszúmat igazságtalannak nevezhetné... És mégis, Varney, hisz oly fiatal, oly szép, oly hízelgő... s oly csalfa! Ezért hát a gyűlölete irántad, hűséges szeretett szolgám, mert útjában álltál mesterkedéseinek, és fenyegetted szeretője életét!
- Sose adtam más okot ellenszenvére, uram - felelte Varney -, de tudta, hogy tanácsaim erősen csökkentik befolyását lordságodnál, s hogy mindenkor kész voltam és kész vagyok kockára tenni életemet Leicester ellenségeivel szemben.
- Világos, nagyon is világos - mondta Leicester -, mégis micsoda nemeslelkűséggel buzdított, hogy inkább adjam át fejemet a királynő kénye-kedvére, mintsem hogy egy perccel is tovább viseljem a hamisság leplét! Tán az igazság angyala se beszélhetne ily fennkölt hévvel. Hát lehet ez, Varney?... Beszélhet a hamisság ily vakmerően az igazság nyelvén?... Öltheti a gyalázat ennyire a tisztaság képét?... Varney, te gyerekkorod óta szolgálsz engem... én emeltelek idáig... és magasabbra is emelhetlek. Gondolkozz, gondolkozz helyettem! Mindig világos és helyesen ítélő elme voltál... Nem lehet ártatlan? Bizonyítsd be nekem, hogy az, és minden, amit eddig érted tettem, semmivé... semmivé lesz... jutalmadhoz képest!
A pokoli kín, mellyel gazdája ezeket kimondta, még a megkérgesedett Varneyra is hatott némileg, aki gonosz és nagyra törő tervei közepette valóban szerette urát, már amennyire az ilyen nyomorult képes egyáltalán a szeretetre; de aztán megnyugtatta magát, és elfojtotta az ébredező önvádat azzal a gondolattal, hogy ha most egy hirtelen és átmeneti fájdalmat okoz a grófnak, csak azért teszi, hogy egyengesse útját a trónhoz, amit, ha egyszer a halál vagy más ok fölbontja e házasságot, úgy vélte, Erzsébet szívesen megoszt majd patrónusával. Ezért nem tágított ördögi tervétől, és egy percnyi tűnődés után csak egy melankolikus pillantással válaszolt a gróf szorongó kérdéseire, mintha hasztalan keresett volna mentséget a grófnénak; majd hirtelen fölvetve fejét, megszólalt reménykedő kifejezéssel, mely nyomban átragadt gazdája arcára is.
- Mindazonáltal, ha bűnös, mi végre tette ki magát veszélynek azzal, hogy idejött? Miért nem szökött atyjához, vagy máshová?... Bár ez ellentmondott volna annak a vágyának, hogy ismertessék el Leicester grófnéként.
- Igaz, igaz, igaz! - kiáltotta Leicester, és a remény játszi fényét mélységes keserűség váltotta fel vonásain. - Nem tudsz te belelátni egy asszony ravaszságának mélyeibe, Varney. Én látom már. Nem akart lemondani a jámbor férj birtokáról és rangjáról. Úgy ám, és ha őrültségemben zendülést szítok, vagy a haragra gerjedt királynő fejemet veszi, mint ma reggel fenyegetőzött vele, a gazdag örökséggel, amit a törvény biztosított volna az özvegy Leicester grófnénak, nem csekély érték pottyant volna váratlanul a koldusszegény Tressilian ölébe. Nem hiába ösztökélt ő olyan veszély keresésére, mely számára mindenképp csak hasznot hozhat... Ne védd tovább, Varney! Vérét ontom!
- Uram - mondta Varney -, vad keserűségből csak szilaj beszéd lesz.
- Azt mondtam, ne védd tovább! - intette le Leicester. - Bemocskolta becsületemet... meg is gyilkolt volna... minden kötelék elszakadt köztünk. Áruló és házasságtörő halálával kell halnia, Isten és ember törvénye szerint rászolgált mind a kettőre! És mi ez a ládikó - mondta -, amit az imént nyomott a kezembe egy gyerek azzal, hogy adjam át Tressiliannek, mivel ő nem tudta eljuttatni a grófnéhoz? Egek! Már akkor megdöbbentett a szó, mikor kimondta, bár más dolgok nyomban ki is verték a fejemből, de most kétszeres erővel tér vissza. - Ékszeres ládikója! - Feszítsd föl, Varney, törd el a zsanérokat a tőröddel.
"Ő egyszer visszautasította tőrömet - gondolta Varney, miközben kihúzta hüvelyéből a fegyvert -; nem hagyta, hogy azzal nyissam fel a levelét, de most súlyosabb szolgálatot fog tenni jövendő sorsának alakításában."
Ily gondolatok közepette a háromélű tőrt ék gyanánt használva fölfeszítette a ládikó ezüstzsanérjait. Mihelyt engedtek ezek a feszítésnek, a gróf kikapta Sir Richard kezéből a ládikót, letépte fedelét és kirángatva pompás tartalmát, eszeveszett dührohammal szórta a földre, miközben mohón kutatott valami levélke vagy üzenet után, amiből még nyilvánvalóbbá válna ártatlan grófnéja vélt bűnössége. Aztán őrjöngve tapodva a drágaköveket, felkiáltott:
- Így semmisítem meg a hitvány kacatot, amiért eladtad magad testestül, lelkestül; amiért magadat korai s erőszakos halálra, engem pedig örökös szenvedésre és lelkifurdalásra ítéltél... Ne emlegess bocsánatot, Varney... Vesznie kell!
Ezzel elhagyta a szobát, és berontott egy szomszédos kis helyiségbe, amelynek az ajtaját bezárta és elreteszelte.
Varney utánanézett, mialatt valami emberibb érzés viaskodott arcán szokott gúnyos mosolyával. - Szánom gyengeségét - mondta -, de a szerelemtől újra gyerek lett. Ledobálja és megtapossa ezeket a drága játékszereket... ugyanezzel a dühvel szaggatná most darabokra legtörékenyebb játékszerét is, melyen egykor oly rajongva csüggött. De ezt az ízt is elfelejti majd, ha a tárgya nem lesz többé. Hát, bizony, nincs szeme hozzá, hogy érdemük szerint értékelje a dolgokat, Varney viszont megkapta e képességet a természettől. Ha Leicester uralkodó lesz, éppoly kevéssé fog a szenvedély viharaira gondolni, melyeken át a királyi révbe jutott, mint a matróz a kikötőben útjának viszontagságaira. Ez az áruló holmi azonban nem maradhat itt... túl bőkezű borravaló volna a szobát takarító páriáknak.
Mialatt Varney összeszedegette és egy véletlenül nyitva talált fiókos szekrény egyik titkos fiókjába süllyesztette az ékszereket, észrevette, hogy Leicester szobájának ajtaja nyitva áll, a kárpit félre van húzva, és a gróf kidugja a fejét, de szemei oly élettelenek, orcái oly haloványak és vértelenek voltak, hogy Varney összerezzent a hirtelen változástól. Mihelyt találkozott pillantásuk, a gróf visszahúzta a fejét, és becsukta az ajtót. Ezt a manővert még kétszer megismételte, közben nem szólt egy szót sem, úgyhogy Varney már arra kezdett gyanakodni, talán megzavarta agyát a lelki gyötrelem. Harmadszorra azonban a gróf intett neki, és Varney engedelmeskedett a hívásnak. Mikor belépett hozzá, hamar rájött, hogy gazdája zavarodottságát nem hibbantság okozta, hanem vérszomjas terve, mellyel különböző ellentétes szenvedélyek keltek birokra. Teljes órát töltöttek el bizalmas beszélgetésben, míg végül Leicester gróf hihetetlen erőfeszítéssel felöltözött, és királyi vendége szolgálatára indult.
HARMINCHETEDIK FEJEZET
A te furcsa zavarod rontja meg
A hangulatot.
(Macbeth. Szabó Lőrinc ford.)
A későbbiekben sokan emlékeztek rá, hogy az eseménydús nap hátralevő részében a lakomák és mulatságok idején Leicester és Varney viselkedése teljesen megváltozott. Sir Richard Varney inkább tanácsadó és cselekvő ember hírében állt, s nemigen ismerték a gyönyörök hódolójának. A katonai vagy polgári tevékenység: ez volt az ő igazi eleme; és ünnepségeken, mulatságokon, bár értette a módját, mint kell látványosan, mutatósan megrendezni őket, szerepe csupán a nézőére korlátozódott; vagy ha csillogtatta is szellemét, nyers, csípős, kimért modorban tette, mintha inkább csúfolódna a játékon és a vendégeken, mintsem osztozna a közös vigalmakban.
Ezen a napon azonban jelleme szinte kicserélődött. Elvegyült az ifjabb udvaroncok és udvarhölgyek között, és mintha valami gondtalan vidámság szelleme fűtötte volna, túltett a legélénkebbeken is. Akik úgy ismerték, mint a komoly és becsvágyó foglalatosságok emberét, éles nyelvű gúnyolódót, aki csípős élceket farag mások rovására, mert úgy veszik az életet, amilyen, és szívesen megragadják minden kínálkozó gyönyörét, azok most csodálkozva tapasztalták, hogy elmeéle tud éppoly simán csillogni, mint az övék, nevetése is éppoly eleven, homloka pedig kisimult. Hogy minő undorító képmutatással sikerült a vidámság eme fátyla mögé rejtenie egy példátlanul gonosz emberi kebel sötét gondolatait, megfoghatatlan marad, legföljebb hasonszőrű cimborái érthetnék, ha léteztek ilyenek egyáltalán; de rendkívüli képességekkel bíró ember volt, s képességeit, sajnos, teljes erővel a legaljasabb célok szolgálatába állította.
Leicesterrel éppen fordítva állt a helyzet. Bármennyire hozzá volt is szokva elméje, hogy a jó udvaronc szerepét játssza, és vidámnak, fáradhatatlannak, gondtalannak lássék, aki csak azzal törődik, hogy a pillanat gyönyörét fokozza, miközben lelkét belülről kielégítetlen becsvágy, féltékenység vagy bosszúság gyötrelme mardossa, szívének most riasztóbb vendége volt, s e szörnyű meghasonlást nem lehetett többé elkendőzni vagy elfojtani; üres tekintetéből, gondterhelt homlokáról leolvasható volt, hogy gondolatai messze járnak azoktól a jelenetektől, melyekben kényszerű szerepet játszott. Úgy nézett, mozgott és beszélt, mintha mindez külön erőfeszítésébe került volna, és úgy tűnt, hogy akarata kissé elvesztette abszolút hatalmát az éles ész és a daliás alak fölött, melyeknek mostanáig uralkodója volt. Mozdulataiban és cselekedeteiben nem látszott a szándék és a tett egyszerű, természetes egyensúlya, hanem inkább olyanok voltak, mint valami gép, mintha egy belső szerkezet fordulatára várnának, hogy mozgásba jöhessenek; szavai szinte egyenként hullottak ki a szájából, meg-megállva, mintha először végig kellene gondolnia, mit akar mondani, azután, hogy miként kellene mondania, és végül is mintha csupán a szüntelen figyelem erőfeszítésével tudott volna befejezni egy mondatot, anélkül, hogy egyiket is, másikat is el ne felejtse.
Az elme zaklatottsága szokatlan hatást gyakorolt Anglia legképzettebb udvaroncának viselkedésére és társalgására, s ez a változás, melyet a legutolsó és legbárgyúbb inas is észrevehetett, aki csak megfordult körülötte, természetesen felkeltette a figyelmét a kor legértelmesebb uralkodónőjének is. Afelől sem lehetett semmi kétség, hogy Leicester gróf modorának váltakozó figyelmetlensége és szeszélyessége Erzsébet komoly rosszallását idézte volna magára, ha nem jutott volna most eszébe magyarázatként, hogy haragja, mely reggel oly szenvedéllyel csapott le rá, bizonyára még mindig megüli kedvencének kedélyét, és minden igyekezete ellenére megzavarja magatartása szokott, kellemes összhangját és társalgása báját. Mihelyt ez a női hiúságnak oly hízelgő gondolat befészkelte magát elméjébe, tökéletes és kielégítő mentség lett Leicester gróf temérdek botlására és hibájára, és az éberen figyelő kör meglepetve vette tudomásul, hogy a királynő nem neheztel sorozatos szórakozottsága és az elemi figyelem hiánya miatt (jóllehet ezekre nagyon kényes szokott lenni), hanem éppen ellenkezőleg, időt és módot igyekezett adni, hogy összeszedhesse magát, és ebben még segíteni is kegyeskedett neki, oly elnézéssel, ami teljesen idegen volt természetétől. Világos volt azonban, hogy ez nem tarthat sokáig, és Erzsébet végül is kénytelen lesz más, szigorúbb magyarázatot találni Leicester gróf udvariatlan magatartására, ekkor azonban Varney kérette a grófot egy külön szobába, hogy beszélhessen vele.
Miután a küldönc másodszor is elismételte az üzenetet, Leicester fölállt, és mintegy ösztönösen, indulni akart; aztán megtorpant, visszafordult, és engedélyt kért a királynőtől, hogy rövid időre eltávozhassék egy fontos ügyben.
- Menjen, lordom - mondta a királynő -; tudjuk, hogy jelenlétünk bizonyára váratlan és hirtelen problémákat okoz, amiket azonnal el kell intézni. Mindazonáltal, lordom, ha azt akarja, hogy szívesen látott és megbecsült vendégének érezzük magunkat, arra kérjük, kevesebbet gondoljon jó lakomáinkkal, és tiszteljen meg inkább jó kedélyével, amiből ma vajmi keveset élveztünk; mert legyen akár paraszt, akár herceg a vendég, mindig a házigazda szívessége teszi a vendéglátás lényegét. Menjen, lordom, reméljük, kisimult homlokkal, s azokkal a szabadon szárnyaló gondolatokkal látjuk viszont, melyekkel barátait szórakoztatni szokta.
Leicester mély meghajlással fogadta a dorgálást, majd távozott. Az ajtóban már várta Varney, izgatottan félrevonta és a fülébe súgta:
- Minden rendben!
- Masters látta? - kérdezte a gróf.
- Igen, uram, és mivel a hölgy nem válaszolt a kérdéseire, s okát sem adta némaságának, a doktor úgy fog nyilatkozni, hogy elmebajban szenved, és leghelyesebb, ha barátai gondjaira bízzák. Itt az alkalom tehát, hogy eltávolítsák, ahogy megbeszéltük.
- Hát Tressilian?
- Ő egy darabig nem fog tudni távozásáról - felelte Varney -; a hölgyet ma este indítjuk útnak, róla pedig holnap gondoskodunk.
- Lelkemre, nem - mondta Leicester. - Enkezemmel állok bosszút rajta!
- Nagyságod, uram, s oly jelentéktelen emberen, mint Tressilian!... Nem, uram, ő már régóta kívánkozik idegen földekre. Bízza csak rám... gondoskodom róla, hogy ne jöjjön vissza az úti beszámolójával.
- Az égre, nem, Varney! - kiáltotta Leicester. - Jelentéktelennek mondasz egy ellenséget, aki oly sebet tudott ütni rajtam, hogy egész hátralevő életem egyetlen hosszú lelkifurdalás és gyötrelem lesz?... Nem, ha már le kéne mondanom a jogról, hogy enkezemmel tegyek igazságot az átkozott gazemberen, inkább Erzsébet elé tárom az egész dolgot, és hagyom, hogy bosszúja együtt sújtson engem is vele.
Varney riadtan látta, hogy urát teljesen elöntötte a harag, s ha most nem enged neki, képes beváltani elkeseredett fogadkozását, és ezzel egyszeriben romba dönt minden becsvágyó tervet, amit ő gazdája s a maga számára szövögetett. De a gróf dühe nemcsak fékezhetetlennek, hanem szinte tébolyultnak is látszott: mialatt beszélt, a szeme szikrát hányt, hangja remegett a túlhabzó szenvedélytől, a szája pedig tajtékzott.
Varney merész és sikeres kísérletet tett, hogy ebben az elragadtatott állapotában is visszanyerje befolyását fölötte.
- Uram - mondta és egy tükör elé vezette -, tekintse meg magát ebben a tükörben, és gondolja végig, ha valakinek vészterhes helyzetében ilyen feldúltak a vonásai, alkalmas-e arra, hogy önállóan határozzon valamiről.
- Mivé akarsz hát tenni? - kérdezte Leicester, megdöbbenve elváltozott ábrázatától, de ugyanakkor fölfortyanva Varney szabadszájú megjegyzésén. - Tán védenced, vazallusod legyek... szolgám tulajdona és alattvalója?
- Nem, uram - mondta Varney határozottan -, hanem legyen ura magának, saját indulatának. Uram, én a nagyságod született szolgája, szégyellem látni, mily szánalmasan viselkedik szenvedélyes haragjában. Boruljon csak Erzsébet lábaihoz, vallja be házasságát... vádolja meg nejét és szeretőjét házasságtöréssel... és ismerje el magát a főnemesek színe előtt jámbor papucsférjnek, aki nőül vett egy falusi lányt, és hagyta magát tőle meg a könyvmoly lovagjától felszarvazni... Menjen, uram... de előbb búcsúzzon el Richard Varneytól, aki inkább lemond mindarról a jótéteményről, amivel eddig elhalmozta. Ő szolgálta a nemes, a fenséges, a nagyravágyó Leicestert, és büszkébb volt, hogy a csatlósa lehet, mint ha ezreknek parancsolt volna. De a szánalmas lordot, aki megtorpan minden kedvezőtlen helyzet előtt, kinek higgadt ítélőképessége pelyva gyanánt szóródik szét a szenvedély viharában, Richard Varney nem fogja szolgálni. Annyira fölötte áll lelkierőben, amennyire alatta marad rangban és jósorban.
Varney minden képmutatás nélkül mondotta e szavakat, mert jóllehet a lelkierőt, amivel dicsekedett, inkább keménységnek és kifürkészhetetlenségnek mondhatnánk, ugyanakkor valóban rendelkezett a kérkedve emlegetett fölénnyel, bár az aggodalom, amit jelenleg érzett Leicester sorsa iránt, szokatlan felindultságként tükröződött hangjában és modorában.
Leicester megtört Varney tüntető fölényének súlya alatt; a szerencsétlen gróf úgy érezte, utolsó barátja is el akarja hagyni. Kinyújtotta kezét Varney felé, miközben így szólt:
- Ne hagyj el... Mondd meg, mit tegyek?
- Légy méltó magadhoz, kedves gazdám - mondta Varney, ajkával megérintve a gróf kezét, miután tiszteletteljesen a markába szorította. - Légy méltó magadhoz, uralkodj az érzelmek viharain, melyek hitványabb elméket tönkretesznek. Te volnál az első megcsalt szerelmes? Az első, akit hiú, ledér nő oly kapcsolatra csábított, amit később semmibe vett és meggyalázott? És tűrnéd, hogy e dolog elvegye eszedet, amiért nem voltál bölcsebb, mint a legbölcsebbek, kiket a világ valaha ismert? Tégy vele úgy, mintha nem is létezett volna soha... hagyd kiesni emlékezetedből, mintha soha nem is lett volna ott helye. Kemény reggeli határozatod, melynek végrehajtásához rendelkezem kellő bátorsággal, buzgalommal és móddal, legyen egy fensőbbrendű lény ünnepélyes parancsa, az igazságszolgáltatás szenvtelen aktusa. Megérdemelte a halált... haljon hát!
Mialatt beszélt, a gróf erősen fogta a kezét, összeszorította a száját, és ráncba vonta a homlokát, mintha azon erőlködött volna, hogy utánozza Varney hideg, könyörtelen, szenvtelen szilárdságát, amit neki is ajánlott. Mikor elhallgatott, a gróf nem engedte el a kezét, míg végül magára erőltetett nyugodt határozottsággal ki nem préselte száján a szavakat:
- Legyen... haljon meg!... De egy könny azért megbocsátható.
- Egyetlenegy sem, uram - szólt közbe Varney, aki gazdája remegő szeméből és összeránduló arcából látta, hogy újabb érzelemkitörés közeleg -; egyetlen könny sem... az idő nem engedi... Tressilianről is döntenünk kell.
- Ez valóban olyan név - mondta a gróf -, melytől a könny vérré válik. Varney, gondolkoztam rajta, és határoztam... sem kérlelés, sem magyarázkodás nem másíthatja meg szándékomat... Tressilian az én áldozatom lesz.
- Őrültség, uram, ám nagyságod túl hatalmas ahhoz, hogy elálljam az utat bosszúja előtt. De határozza el legalább, hogy megfelelő időt és alkalmat választ, addig pedig kímélni fogja.
- Parancsolhatsz nekem, amiben akarsz - mondta Leicester -, csak ebben ne akadályozz.
- Akkor, uram - mondta Varney -, először arra kérem, hogy tegye félre ezt a vad, gyanakvó, szinte eszeveszett magatartást, amellyel ma az egész udvar figyelmét magára vonta; és a királynő, ha nem olyan részrehajlóan elnéző nagyságod iránt, mint ma természetét túlhaladó mértékben kimutatta, sohasem adott volna alkalmat, hogy ezt a hibát jóvátegye.
- Csakugyan olyan figyelmetlen voltam? - kérdezte Leicester, mint aki álomból ébred. - Pedig azt hittem, jól palástoltam; de ne félj semmit, elmém már megkönnyebbült... nyugodt vagyok. Beteljesítem horoszkópom jövendölését; és hogy beteljesíthessem, szolgálatába állítom minden szellemi erőmet. Ne félj, ha mondom... rögtön megyek a királynőhöz... a te pillantásod és szavaid sem lesznek kifürkészhetetlenebbek, mint az enyémek. Van még mondanivalód?
- Pecsétgyűrűjét kérném - mondta Varney ünnepélyes komolysággal -; jel gyanánt azon szolgáinak, kiket igénybe kell vennem, hogy uram teljes felhatalmazása birtokában rendelkezem velük.
Leicester lehúzta ujjáról azt a pecsétgyűrűt, amit rendesen használni szokott, és elkínzott, komor arccal átadta Varneynak, csupán annyit mondva tompa, szinte suttogó hangon.
- Amit teszel, tedd meg gyorsan.
Ezalatt a fogadó teremben már némi aggodalom és kíváncsiság támadt a kastély nemesurának hosszú távolmaradása miatt, és nagy volt az öröm barátai körében, mikor olyan férfiként tért vissza, akinek, minden emberi látszat szerint, súlyos kő esett le a szívéről. Leicester most már valóban beváltotta Varneynak tett ígéretét, olyannyira, hogy ez utóbbi sem látta már szükségét a sajátjától annyira elütő kedély színlelésének, melyet eladdig gyakorolt, hanem fokozatosan visszazökkent a beszélgetések és események józan, éles szemű, gunyoros figyelőjének szerepébe, amelyet rendesen be szokott tölteni a társaságban.
Erzsébettel szemben Leicester úgy folytatta a játszmát, mint aki jól ismeri a királynő tehetségének vele született erejét, és tisztában van imitt-amott mutatkozó gyengeségeivel is. Volt annyira óvatos, hogy ne vesse le egyszeriben azt a mord karaktert, amit Varneyval való félrevonulása előtt mutatott, hanem, amint most újra a királynőhöz közeledett, korábbi dúltsága valami szelíd melankóliává látszott csendesedni, amiben volt egy csöpp gyengédség, és ami az Erzsébettel való társalgás folyamán, midőn a részvevő királynő a kegy ismételt jeleivel vigasztalta, átalakult kedveskedő széptevés áradásává, a legállhatatosabb, a legfinomabb, a legsejtetőbb, mégis a legtiszteletteljesebb udvarlássá, amellyel királynőhöz valaha udvaronc szólt. Erzsébet úgy hallgatta, mint akit megigéztek, hatalomféltése elszunnyadt, határozott szándéka, hogy lemond minden társadalmi vagy családi kötelékről, és kizárólag népének szenteli magát, kezdett meginogni; Dudley csillaga újból az udvari égbolt zenitjén ragyogott.
Leicester azonban nem élvezhette zavartalanul a természete és lelkiismerete fölött aratott diadalt, mert örömébe nemcsak azáltal vegyült üröm, hogy keblében újra meg újra fellázadtak érzései, melyeken erőszakot tett, hanem sok véletlen apróság miatt is, mert a vacsora alatt, majd az esti mulatságok idején néhány incidenstől ugyancsak összerándult benne az ideg, melynek legkisebb rezdülése is kínpadra vonta.
Egy ízben például, midőn az udvaroncok a nagy csarnokban tartózkodtak, miután átjöttek a díszteremből, egy csodálatos zenés játékra gyülekezve, mely az estére tervezett mutatvány egyik fénypontja volt, a királynő váratlanul félbeszakított egy sziporkázó szópárbajt, Leicester, valamint lord Willoughby, Raleigh és néhány más udvaronc között, mondván:
- Meg fogjuk vádolni felségárulással, lordom, ha folytatja azt az igyekezetét, hogy halálra kacagtasson minket. Ím, itt jön valaki, akinek a kedvéért mind el kell komolyodnunk, tudós doktorunk, Masters, méghozzá alighanem szegény folyamodónkról, lady Varneyról hoz hírt... nem, lordom, nem engedjük távozni, hisz itt házasfelek közti torzsalkodásról van szó, és saját tapasztalatunkat nem tartjuk elég mélynek ahhoz, hogy ilyesmiben bölcs tanács nélkül dönthessünk... Nos, Masters, mint vélekedik a szökött menyecskéről?
Mikor a királynő félbeszakította a szavát, Leicesternek ajkára fagyott a mosoly, mintha Michelangelo vagy Chantrey[186] vésőjével faragták volna ki; és ugyanezzel a dermedt arckifejezéssel hallgatta végig az orvos szavait is.
- Kegyes Uralkodóm - mondta az udvari orvos -, lady Varney dacos, és nemigen volt hajlandó tárgyalni velem egészségi állapotáról, csak azt emlegette makacsul, hogy hamarost Felséged színe elé terjeszti ügyét, és nem válaszol kisebb személyiség kérdéseire.
- Isten őrizz! - mondta a királynő. - Egyszer már végigszenvedtük a félremagyarázásokat és zajos összezördüléseket, melyek, úgy látszik, állandó kísérői e szegény, háborodott hölgynek. Nem gondolja, lordom? - tette hozzá Leicesterhez fordulva, és pillantása némi sajnálkozást, sőt gyengéd sajnálatot látszott kifejezni reggeli nézeteltérésük miatt. Leicester kényszerítette magát egy mély meghajlásra. De a legnagyobb erőfeszítés, amit ki tudott fejteni, még mindig kevésnek bizonyult ahhoz a nagyobb erőpróbához, hogy szavakban is kifejezze egyetértését a királynő véleményével.
- Lordságod haragtartó - mondta a királynő -; de majd találunk időt és helyet a megbüntetésére. Most azonban térjünk vissza erre a kis ünneprontó lady Varneyra... Milyen állapotban van, Masters?
- Dacos, Asszonyom, mint már mondottam - felelte Masters -, és nem hajlandó válaszolni semmilyen kérdésre, vagy hallgatni az orvosi tekintélyre. Úgy látom, valamely hagymázas állapotban szenved, amit azonban én inkább hypochondriá-nak mint phrenesis-nek[187] tartok; véleményem szerint legjobb volna férje gondjaira bízni, hogy vigye haza a látványosságoknak ebből a tömegéből, mely a legfantasztikusabb fantomokkal izgatja fel megrendült elméjét. Arra célozgat, hogy ő holmi álruhás előkelőség... tán valami grófnő vagy hercegnő. Az ég óvja őket, de gyakran efféléket képzelegnek ezek a szegény betegek!
- Hát akkor el vele - mondta a királynő -, de minél gyorsabban. Varney gondoskodjék róla illő emberséggel, de azonnal szabadítsák meg tőle a kastélyt. Még majd a legfőbb úrnőnek képzeli magát, lefogadom. Kár azért, hogy ilyen szép külső ily gyöngült értelmet rejt... Mi a véleménye, lordom?
- Bizony kár - felelte a gróf megismételve a szavakat, mint valami kirótt feladatot.
- De lordságod talán - folytatta Erzsébet - nem is csatlakozik a hölgy szépségéről alkotott véleményünkhöz; ismertünk olyan férfiakat, akik jobban kedveltek egy fenségesebb, junóibb alakot, mint az ilyen bágyadt, törékeny fajtát, aki lehorgasztja a fejét, akár egy letört liliom. Úgy ám, zsarnokok a férfiak, lordom, többre becsülik a küzdelem hevét egy könnyű hódításnál, és bátor bajnokok módjára az olyan nőket szeretik a legjobban, akik meg tudnak mérkőzni velük... Igazat adok neked, Rutland, hogy ha Leicester lordom ilyen festett képet kapna feleségnek, halálát kívánná már a mézeshetek alatt.
Miközben ezt mondta, oly jelentőségteljes pillantást vetett Leicesterre, hogy a gróf, bár szíve fellázadt az égbekiáltó álnokság ellen, tett annyi erőszakot magán, hogy kinyögje válaszul:
- Leicester szerelme alázatosabb, mintsem Őfelsége vélné, mert oly tárgya van, melynek ő nem parancsolhat, csak örökké engedelmeskedhet.
A királynő elpirult, és hallgatást parancsolt rá; de közben azért mintha azt várta volna, hogy Leicester nem engedelmeskedik a parancsnak. Ebben a pillanatban viszont megszólaltak a trombiták és az üstdobok a nagy csarnokra néző emeleti erkélyeken, jelezvén, hogy bevonultak a színészek, és e hangzavar kimentette Leicestert a szorongatottság és alakoskodás iszonyú állapotából, melybe saját kétszínűsége juttatta.
A mutatvány négy, egymást váltó csoportozatból állott, mindegyikben volt hat színész meg ugyanannyi fáklyavivő, és mindegyik csoport más-más népet jelképezett, melyek a különböző korokban meghódították Angliát.
A brit őslakókat, akik először léptek színre, két korabeli druida vezette be deres fejükön tölgykoszorúval, míg kezükben fehér fagyöngyágakat tartottak. E tiszteletre méltó alakokat két fehér ruhás bárd követte, kezükben lanttal, melyet időnként megpengettek, és elénekeltek hozzá néhány strófát valami Belinushoz[188] vagy a naphoz szóló ősi himnuszból. A brit őslakókat az udvarban szolgáló legszálasabb és legmarkosabb ifjú urak közül válogatták. Maszkjukat hosszú, bozontos üstökkel és szakállal egészítették ki, felső ruházatuk medvebőr és farkasirha volt, míg testszínű selyemmel fedett lábuk, karjuk és mellük, melyre groteszk vonalakkal égitesteket, állatokat és más földi tárgyakat rajzoltak, kipingált őseink színpompás megjelenését kölcsönözte nekik, hős eleinkét, akiket szabadságuktól először a rómaiak fosztottak meg.
Róma fiai, a civilizálók s egyben hódítók jelentek meg ezután az előkelő gyülekezet előtt; a mutatvány rendezője híven utánozta a híres nép magas sisakforgóját és katonai viseletét, mikor fölszerelte a szereplőket a könnyű, ám erős kerek pajzzsal, és a rövid, kétélű karddal, melynek forgatása révén a világ urai lettek. A római sasokat két zászlótartó vitte előttük, akik egy Marshoz[189] szóló himnuszt énekeltek, őket követve vonultak be az antik harcosok, az olyan emberek ünnepélyes, dölyfös lépteivel, akik a világ meghódítására törnek.
A harmadik csoportozat a szászokat mutatta, ezek medvebőrbe voltak öltözve, amit még a német erdőkből hoztak magukkal, kezükben forgatták a rettentő csatabárdot, mellyel oly pusztítást vittek véghez Britannia őslakói között. Előttük két szkald haladt Odin[190] dicséretét zengve.
Utolsónak jöttek a normann lovagok sodronyingükben és acélsisakjukkal, a lovagság teljes vértezetében; két kobzos haladt előttük, akik háborúról és asszonyok szerelméről daloltak.
A négy csapat tökéletes rendben vonult be a tágas terembe, rövid szüneteket tartva érkezésük között, hogy a nézők kielégíthessék kíváncsiságukat minden csoportnál, mielőtt a következő megjelenik. Azután körbevonultak a csarnokban, hogy még jobban megszemlélhessék őket, miközben léptüket a Leicester lord házi zenekarát alkotó orgonák, sípok, oboák és virginálok hangjaihoz igazították. Majd a négy jelmezes csoport, fáklyavivőit hátrahagyva, felfejlődött több sorban a terem két szemközti fala mentén, úgy, hogy a rómaiak szembekerültek a britekkel, a szászok pedig a normannokkal. Csodálkozva néztek egymásra, de ebből egykettőre harag kerekedett, amit fenyegető gesztusaik jeleztek. A galériáról felharsanó harcias zene hangjaira a maszkások mindkét oldalon kardot rántottak, és megindultak egymás felé egyfajta katona-tánc feszes lépteivel, megcsendítve kardjukat ellenfeleik pajzsán, és összecsörrentve pengéjüket, amint elhaladtak egymás mellett a tánc közben. Igen gyönyörködtető látvány volt, amint a különböző csoportozatok szabályos alakzatukat a teljesen szabálytalannak tetsző mozgás közben mindvégig megőrizve, összevegyültek, majd szétváltak, és mindegyik haladt tovább a maga rendjében a zene ritmusára.
Ezzel a szimbolikus tánccal mutatták be a küzdelmeket, melyeket a Britanniát régtől fogva lakó különböző nemzetek vívtak egymás ellen.
Végül sok kanyargós ide-oda vonulás után, ami nagy gyönyörűséget okozott a nézőknek, érces trombitaszó harsant, mintha azonnali csatára szólítana, vagy a kivívott diadalt hirdetné. A maszkások nyomban abbahagyták imitált harcukat, és eredeti vezetőik, vagy pontosabb nevük szerint: "felvezetőik" mögött gyülekezve, maguk is osztozni látszottak a feszült kíváncsiságban, mellyel a nézők a következő látványosságot várták.
Ekkor a terem ajtaja szélesre tárult, és nem kisebb személyiség lépett be rajta, mint a démonszülte Merlin,[191] furcsa, titokzatos öltözékben, mely illett homályos származásához és mágikus erejéhez. Körülötte és mögötte csapongott, szökdécselt temérdek különös figura, melyek a varázsló parancsát leső szellemeket voltak hivatva jelképezni; a mutatványnak ez a része annyira izgatta a cselédséget és más, akkor a kastélyban tartózkodó alacsonyabb osztálybelieket, hogy sokan közülük még a királynőnek kijáró alázatos tiszteletről is megfeledkeztek, és benyomultak a terem alsó végébe.
Leicester gróf látván, hogy rendfenntartói nehezen bírják visszaszorítani a betolakodókat a királynő jelenlétében illetlen nagyobb dulakodás nélkül, felállt és személyesen indult a csarnok végébe; Erzsébet ugyanakkor az egyszerű emberek iránti szokásos együttérzésével azt kérte, engedjék nekik békén végignézni a mutatványt. Leicester ezzel az ürüggyel ment el, de valódi célja az volt, hogy egy pillanatig magára maradhasson, és agyát, akár csak egy másodpercre, fölmentse a gyötrelmes feladattól, hogy vidámság s széptevés látszata alá rejtse a szégyen, düh, lelkifurdalás és bosszúvágy sajgó kínjait. Pillantásával és intésével csendet parancsolt a terem alsó végén zajgó tömegre, majd ahelyett, hogy nyomban visszatért volna őfelsége mellé, beburkolózott köpenyébe, és a sokadalomban elvegyülve egy ideig úgy álldogált ott, mint a színjáték egyik közönséges nézője.
Merlin, miután belépett, és a terem közepére jött, varázspálcája meglendítésével magához intette a viaskodó csoportok felvezetőit, és bejelentette nekik ékes költői nyelven, hogy a brit szigeten immár egy Királyi Szűz uralkodik, akinek a sors akaratából valamennyien hódolniuk kell, és kérniük tőle, hogy nyilatkozzék különböző indokaikról, melyeket majd egyenként előterjesztenek, arra pályázva, hogy őket tekintsék az alapító ősöknek, akiktől a jelenlegi lakók, az angyali hercegnő boldog alattvalói származnak.
E parancsnak engedelmeskedve a csoportok ünnepélyes muzsika ritmusára egymás után elvonultak Erzsébet előtt; mindegyik az általa képviselt nép módjára bemutatva előtte a legalázatosabb és legáhítatosabb hódolatot, amit ő ugyanazzal a kegyes szívélyességgel viszonzott, mely egész magatartását jellemezte Kenilworthben.
Ezután az egyes csoportok vagy kvadrillok felvezetői csoportjuk nevében sorra előadták érveiket, melyek alapján elsőbbséget igényeltek a többiekkel szemben; mikor pedig valamennyiüket meghallgatta, a királynő így válaszolt nekik kegyesen:
- Sajnáljuk, hogy nem dönthetünk alaposabb hozzáértéssel a talányos kérdésben, melyet a híres Merlin parancsára most feladtak nekünk, mégis úgy gondoljuk, hogy a nevezetes népek egyike sem igényelhet magának elsőbbséget a többivel szemben azon az alapon, hogy az ő örökségének köszönhet a legtöbbet a mi korunk angoljának karaktere, mert ez kétségkívül mindegyiktől nyert valamely becses jellemvonást. Így - folytatta - a mai angol az ősi brittől örökölte bátor, leigázhatatlan szabadságszeretetét; a rómaitól fegyelmezettségét a háborúban, irodalomszeretetét és civilizációját békében; a szásztól bölcs és igazságos törvényeit; a lovagias normanntól pedig a becsület és illem tiszteletét, továbbá büszke dicsőségvágyát.
Merlin készséggel válaszolta, hogy csakugyan ennyi válogatott tulajdonságnak kellett egyesülni az angolokban, amitől bizonyos mértékig valamennyi más nép kiválóságainak letéteményeseivé váltak, mert csak ekképp lehettek némelyest érdemesek mindama áldásokra, melyeket Angliai Erzsébet uralkodása alatt élveztek.
Ezután újra felharsant a zene, mire a csapatok Merlinnel és segédeivel egyetemben megkezdték kivonulásukat a zsúfolt teremből, mikor Leicester, aki, mint említettük, pillanatnyilag a csarnok végében állt, és következésképp kissé elvegyült a tömegben, azt érezte, hogy valaki meghúzza a köpenyét, ugyanakkor egy hang a fülébe súgja:
- Lordom, azonnal beszélni óhajtok nagyságoddal.
HARMINCNYOLCADIK FEJEZET
Mi van velem, hogy minden zaj ijeszt?
(Macbeth. Szabó Lőrinc ford.)
"Beszélni óhajtok nagyságoddal." Magukban véve egyszerű szavak, de Leicester olyan fölajzott, lázas lelkiállapotban volt, amelyben a legközönségesebb események is rémisztő jelentőséget nyernek; ő is hevesen hátrafordult, hogy szemügyre vegye az illetőt, aki e szavakat intézte hozzá. Semmi különös nem látszott ennek az egyénnek külsején, fekete selyemzeke és rövid kabát volt rajta, meg egy fekete álarc; mintha a Merlin kíséretében beözönlő maszkások közé tartozott volna, bár nem viselt olyan extravagáns öltözéket, mellyel amazok kitűntek.
- Ki vagy te, és mit akarsz tőlem? - kérdezte Leicester, hangsúlyával elárulva izgatott kedélyállapotát.
- Semmi rosszat, lordom - felelte az álarcos -, de sok jót és tisztességet, ha megérti szándékomat. Azonban félreesőbb helyen kell beszélnem nagyságoddal.
- Nem szokásom névtelen idegenekkel beszélgetni - válaszolta Leicester, és maga se tudta pontosan, miért, de irtózott az idegen kérésétől -; akiket pedig ismerek, azoknak más alkalmasabb időt kell keresniük, ha beszélni szeretnének velem.
Azzal máris továbbsietett volna, ám az álarcos tartóztatta.
- Akik lordságoddal saját becsületébe vágó dolgokról akarnak beszélni, azok rendelkeznek az idejével, bármely elfoglaltságot tesz is félre a kedvükért.
- Micsoda! Becsületembe vágó? Ki merészel vádolni? - kérdezte Leicester.
- Egyedül tulajdon viselkedése szolgáltathat alapot, lordom, megvádolására, s éppen erről szeretnék beszélni nagyságoddal.
- Szemtelen vagy - mondta Leicester -, és visszaélsz az alkalom parancsolta vendégszeretettel, mely meggátol abban, hogy felelősségre vonassalak! Neved?
- Cornwalli Edmund Tressilian - felelte az álarcos. - Egy ígéret huszonnégy órára lepecsételte számat, de ez az idő lejárván, most már beszélek, és illő méltányossággal először lordságodhoz intézem szavaimat.
A meghökkenés szívébe nyilallt Leicesternek e név hallatára, melyet az az ember ejtett ki, akit a legjobban gyűlölt, s akitől mélységesen sértve érezte magát, úgyhogy először megdermedt, de azután nyomban elöntötte a bosszú olyan szomja, amilyet csak a sivatagban vándorló zarándok érez egy csermely után. Eltökélve magában, hogy pillanatnyilag leküzdi az izgalom minden külső jelét, mert teljességében akarta felmérni Tressilian szándékát, valamint biztosítani a bosszú művét, így szólt visszafojtott szenvedélytől elváltozott hangon, melyet érteni is alig lehetett:
- És mit óhajt tőlem Edmund Tressilian úr?
- Igazságot, lordom - felelte nyugodtan, de szilárdan Tressilian.
- Az igazság - mondta Leicester - mindenkinek kijár... neked, Tressilian úr, kiváltképp, és légy nyugodt, meg is kapod.
- Nem is várok kevesebbet nemes lelkétől - válaszolt Tressilian -: de az idő sürget, s nekem még ma este beszélnem kell nagyságoddal. Megvárhatom a szobájában?
- Nem - felelte Leicester zordan -; nem fedél alatt intézzük el ezt az ügyet... legkevésbé az én fedelem alatt. A nagy szabad ég alatt fogunk találkozni.
- Nagyságod föl van dúlva vagy föl van gerjedve, lordom - mondta Tressilian -, holott indulatosságra most nincs idő. A hely számomra közömbös, ha egy zavartalan félórát szentel nekem.
- Rövidebb idő is elég lesz, remélem - felelte Leicester. - Várj rám a díszkertben, miután a királynő visszavonult.
- Rendben - mondta Tressilian, és távozott, miközben Leicester elméje egy pillanatra szinte megmámorosodott.
- Az ég végre kegyes hozzám - mondta -, és kezem ügyébe adja a nyomorultat, aki e sötét gyalázat bélyegét sütötte rám... aki e kegyetlen kínokat okozta. Nem kárhoztatom többé a sorsot, hisz megadta a módot, hogy leleplezzem az ármányt, mellyel továbbra is félre akar vezetni, és egyben rábizonyíthassam s megtorolhassam gazságát. Tettre fel!... Tettre fel!... Most nem maradok le róla... hisz legkésőbb az éjfél elhozza bosszúmat.
Mialatt ily gondolatok tolongtak Leicester elméjében, átvágott az alázatos tömegen, mely utat nyitott neki, azután újfent elfoglalta irigyelt és csodált helyét az uralkodó személye mellett. De ha csodált és irigyelt keble egy pillanatra kitárulhatott volna a zsúfolt terem előtt, hogy megmutatkozzanak bűnös nagyratörésről és kiszámított kegyetlenségről tanúskodó gondolatai, melyek úgy cikáztak keresztül-kasul benne, mint a szellemek valami gonosz boszorkány körül... akkor ugyan melyikük kívánt volna - legambiciózusabb nemestől a legágrólszakadtabb cselédig, aki a tányért váltja - Erzsébet kegyencének, Kenilworth urának a bőrében lenni!
Mihelyt visszatért Erzsébethez, máris újabb gyötrelem várt rá.
- Épp jókor jön, lordom - mondta -, hogy eldöntsön egy vitát köztünk, hölgyek között. Sir Richard Varney az imént engedélyünket kérte, hogy elvihesse a kastélyból beteg nejét, miután, mint mondja, lordságod már hozzájárulását adta távozásához, tehát a mienket is kérheti. Magától értetődik, hogy nem kívánjuk visszatartani őt e szegény ifjú hölgy szerető ellátásától; de lordságodnak tudnia kell, hogy Sir Richard Varneyt a mai napon láthatólag olyannyira elbűvölték udvarhölgyeink, hogy Rutland hercegnő itt azt mondja, legfeljebb a tóig viszi majd szegény őrült nejét, beleveti, s így egyszersmind lakót ad a kristálypalotának, amiről az elvarázsolt nimfa beszélt nekünk, aztán visszatér, mint víg özvegy, hogy kíséretünkben szárítsa fel könnyeit, és kárpótolja magát a veszteségért. Mit szól hozzá, lordom?... Mi már láttuk két-három különféle szerepben Varneyt... lordságod ismeri igazi tulajdonságait... gondolja, hogy képes ily gyalázatos módon elbánni hölgyével?
Leicester megdöbbent, de a veszély sürgetett, és a választ semmiképp se kerülhette el.
- A hölgyek - mondta - túl könnyen ítélnek egy saját nemükbéliről, mikor felteszik, hogy kiérdemelt ily véget, vagy túl rosszul vélekednek a miénkről, ha azt gondolják, hogy ez megtehető egy ártatlan asszonnyal.
- Halljátok, hölgyeim - mondta Erzsébet -, mint egész neme, kegyetlenségüket azzal mentegeti, hogy állhatatlansággal vádol minket.
- Ne mondja, hogy minket, Asszonyom - felelt a gróf -; mi úgy tartjuk, hogy a gyarló nőknek, miként az égbolt kisebb fényeinek, vannak fordulataik és változásaik, de ki vádolná változékonysággal a napot vagy Erzsébetet?
A diskurzus ezután kevésbé veszélyes irányba fordult, és Leicester élénken kivette belőle a részét, bármilyen szellemi gyötrelmet okozott is neki. Erzsébetet oly jól szórakoztatta vele, hogy a kastély órája elütötte már az éjfelet, mikor visszavonult a társaságtól, ami pedig szokatlan volt az ő nyugodt, szabályos időbeosztásában. Távozása természetesen jelt adott a társaság feloszlására, amelynek tagjai szintén nyugovóra tértek, hogy álmukban újra éljék a nap mulatságait, vagy elképzeljék a másnapét.
A szerencsétlen várúr, a büszke ünnepély rendezője egészen más gondolatokkal volt elfoglalva. Az őt kísérő inasnak azt az utasítást adta, hogy azonnal küldje Varneyt a szobájába. A küldönc kisvártatva visszatért, és közölte vele, hogy Sir Richard Varney egy órája elhagyta a kastélyt, méghozzá a hátsó kapun át, három személy társaságában, kik közül az egyik egy lovas hordszékben utazott.
- Hogyhogy elhagyta a kastélyt, mikor már kiállt a kapuőrség? - kérdezte Leicester. - Úgy tudtam, csak pirkadatkor indul.
- Úgy értesültem, kielégítő okát adta távozásának - felelte az inas -; mint hallottam, az őrnek felmutatta lordságod pecsét...
- Igaz... igaz - mondta a gróf -, mégis elsiette a dolgot... Maradt itt a szolgái közül valaki?
- Michael Lambourne, uram - felelte az inas -, ő nem került elő Sir Richard Varney indulásakor, gazdája erősen föl is gerjedt miatta. Az imént láttam, amint nyergeli a lovát, hogy gazdája után vágtasson.
- Küldd ide nyomban - mondta Leicester -; üzenetem van a gazdája számára.
A szolga elment, Leicester pedig egy darabig mély gondolatokba merülve rótta a szobát. "Varney túlbuzgó - mondta magában -, túl erőszakos... Azt hiszem, szeret engem, de saját céljait is szem előtt tartja, és kérlelhetetlenül tör az elérésükre. Ha én emelkedem, ő is emelkedik, és már nagyon is türelmetlennek mutatkozott, hogy eltávolítsa ezt az akadályt, ami utamban állni látszik a korona felé. Mégsem vetemedem azért ilyen gyalázatra. Amy bűnhődni fog, de megfontoltabban. Már elképzelve is érzem, hogy a túl nagy sietség a gyehenna tüzét gyújtaná ki keblemben. Nem... egy áldozat elég lesz egyszerre, az pedig már vár rám."
Írószerszámot ragadott, és gyorsan papírra vetette ezeket a sorokat:
"Sir Richard Varney, úgy határoztunk, hogy elhalasztjuk a gondjaidra bízott ügyet, és szigorú parancsot adunk, hogy további utasításunkig ne tégy semmi egyebet a grófnéval kapcsolatban. Ugyancsak megparancsoljuk, hogy nyomban térj vissza Kenilworthbe, miután biztonságba helyezted, amivel megbíztalak. Ha viszont jelen feladatod elvégzése tovább tartóztatna, mint amire számítunk, akkor parancsoljuk, hogy küldd vissza pecsétgyűrűnket egy hűséges és gyors küldöncöddel, mivel jelenleg szükségünk van rá. Elvárva maradéktalan engedelmességedet ez ügyekben, és Isten gondviselésébe ajánlva téged, maradunk jó barátod és gazdád,
R. Leicester
Kelt kenilworthi kastélyunkban, július havának tizedik napján, az Úrnak ezerötszázhetvenötödik esztendejében."
Amint Leicester megírta és lepecsételte az utasítást, az inas bevezette Michael Lambourne-t, aki combközépig érő csizmában, lovaglómentéje körül széles övvel, fején nemezkalappal jelent meg, mint valami futár.
- Milyen minőségben szolgálsz? - kérdezte a gróf.
- Mint lordságod főlovászának kamarása - felelte Lambourne szokásos önbizalmával.
- Vess féket a pimasz nyelvedre, fickó - mondta Leicester -, a tréfák, amik Sir Richard Varneynál megengedhetők, nálam nem engedhetők meg. Mennyi idő alatt éred utol gazdádat?
- Egy órai lovaglással, uram, ha ember és ló állja az iramot - felelte Lambourne, a megkísérelt bizalmasságról legott mélységes tisztelet hangjára váltva. A gróf tetőtől talpig végigmérte.
- Hallottam rólad - mondta -; azt tartják, hogy a szolgálatban fürge vagy, de túlságosan hajlamos a kötekedésre és az ivászatra ahhoz, hogy fontos dolgokat lehessen rád bízni.
- Uram - felelte Lambourne -, én voltam már katona, matróz, utazó és kalandor, ezek pedig olyan foglalkozások, melyekben az ember a mát élvezi, mert a holnap felől nem lehet biztos. De ha visszaélek is olykor szabad időmmel, sose hanyagoltam el a szolgálatot, amivel gazdámnak tartozom.
- Igyekezz, hogy ezúttal is így legyen - mondta Leicester -, és nem bánod meg. Add át e levelet gyorsan és gondosan Sir Richard Varney kezébe.
- Megbízatásom csak eddig terjed? - kérdezte Lambourne.
- Igen - felelte Leicester -, de számomra nagyon fontos, hogy gondosan, valamint gyorsan legyen végrehajtva.
- Se lovat, se fáradságot nem fogok kímélni - mondta Lambourne, és azonnal távozott.
- Hát ezzel ért véget magánkihallgatásom, amitől oly sokat reméltem! - dünnyögte magában, amint végigment a hosszú galérián és le a hátsó lépcsőn. - Teringettét! Már azt hittem, a gróf valami titkos kalandban óhajtja igénybe venni szolgálataimat, és az egészből egy levél kézbesítése lett! Nem baj, azért meglesz a kívánsága, és ahogy őlordsága jól mondja, lehet, hogy egyszer még nem bánom meg. A gyereknek mászni kell, mielőtt járni tanul, és így van ez a kezdő udvaronccal is. De bepillantok én ebbe a levélbe, amit olyan gondatlanul pecsételt le. - Miután megtette, ujjongó örömmel csapta össze a kezét: - A grófné... a grófné!... Kezemben a titok, ami égbe visz vagy tönkrejuttat... De gyere csak, Bayard - mondta és kivezette lovát az udvarra -, mert véknyadnak és sarkantyúmnak most közeli ismeretségbe kell kerülniük.
Lambourne nyeregbe szállt, és elhagyta a kastélyt a hátsó kapun át, ahol kiengedték, mint Sir Richard Varney korábban meghagyta volt.
Mihelyt Lambourne és az inas távozott, Leicester átöltözött egyszerű gúnyába, magára kapta felsőkabátját, kezébe vett egy lámpást, és a titkos folyosón át egy kis titkos hátsó ajtóhoz ment, amely a díszkert bejárata közelében az udvarra nyílott. Gondolatai nyugodtabbak és határozottabbak voltak, mint ilyen késői órában lenni szoktak, és igyekezett saját lelkiismerete előtt is olyan embernek érezni magát, aki ellen többet vétettek, mint amennyit ő vétkezett.
"A legnagyobb sértést szenvedtem el - ez volt töprengésének az alaphangja -, mégis türtőztettem magam az azonnali bosszútól, ami pedig módomban állt volna, és arra korlátoztam, ami férfias és nemes. De mi lesz, ha a kötelék, amit ez álnok asszony ma meggyalázott, továbbra is béklyóként nehezedik rám, és útjába áll a nemes pályafutásnak, melyre sorsom szólít? Nem... van más mód is az ilyen kötelékek felbontására, melyhez nem kell elmetszetni az élet fonalát. Isten szemében engem már nem köt a frigy, melyet ő megtört. Országok fognak elválasztani minket... óceánok hömpölyögnek köztünk, és hullámaik, melyek elnyeltek már egész hajórajokat, egyedüli letéteményesei lesznek a halálos titoknak."
Ilyen gondolatokkal iparkodott Leicester összebékíteni lelkiismeretét s az oly hirtelen elfogadott bosszúterveket és becsvágyó számításokat, melyek annyira összefonódtak életének minden szándékával és cselekedetével, hogy nem volt ereje lemondani róluk; míg végül bosszúja már az igazság, sőt a nagylelkű mérséklet mezét látszott viselni.
Ebben a hangulatban lépett ki a bosszúálló és nagyravágyó gróf a díszkert elbűvölő terére, melyre épp rásütött a telihold. Széles sárga fénypászma ragyogott mindenütt a fehér termésköveken, amiből a kövezet, a mellvéd és az egyéb építészeti díszítmények készültek; egyetlen felhőpamat sem látszott az azúrkék égen, amitől az egész hely majdnem olyan világos volt, mintha a nap csak az imént bukott volna le. A fehér márványszobrok úgy derengtek a gyér fényben, mint megannyi hazajáró lélek, akik fehér lepleikben most léptek ki sírjaikból, s a szökőkutak úgy lövellték sugarukat a magasba, mintha azon igyekeztek volna, hogy vizük a holdsugártól tündöklő fényt nyerjen, mielőtt csillámló ezüstpárában visszahull a medencébe. A nap tikkasztó volt, és a lágy éji szellő, mely végigsuhant a teraszon, nem kavarta fel jobban a levegőt, mint egy legyező valamely ifjú szépség kezében. A fülemülék sok fészket raktak a szomszédos park csalitjában, s a fészkek lakói most kárpótolták magukat a nappali némaságért páratlan trillázásuk egész kórusával, mely hol ujjongó, hol bánatos, hol egybehangzó, hol egymásnak felelgető volt, mintha csak elragadtatásukat akarták volna kifejezni a békés és gyönyörűséges hely iránt, melynek dalukat zengték.
A vizek hullásától, a holdfény csillogásától, s a fülemülék énekétől ugyancsak távol eső dolgokon merengve ballagott lassan a délceg Leicester a terasz egyik végéből a másikba, köpenye maga köré csavarva, kardja a hóna alatt, de nem látott semmit, ami emberi alakra hasonlított volna.
- Bolonddá tett tulajdon nagylelkűségem - mondta -, ha hagytam, hogy a gazember megszökjön előlem... igen, s talán a házasságtörő asszony segítségére siessen, aki oly gyenge őrizet alatt van.
Így fűzögette gondolatait, de tüstént kiderült, hogy mekkorát téved, midőn visszafordulva a bejárat felé egy emberi alakot látott lassan előjönni az oszlopcsarnokból, aki árnyékával sötétbe borította a különböző tárgyakat, amint felé jövet sorban elhaladt mellettük.
"Sújtsak, mielőtt meghallanám e gyűlölt hangot? - villant át a gondolat Leicester agyán, mikor megragadta kardja markolatát. - De nem! Látni akarom, merre tapogatózik elvetemültsége. Előbb figyelem majd, bármily undorító, a gyűlölt kígyó gyűrűzését és tekergését, aztán lépek fel erővel, és töröm össze."
Keze leereszkedett a kardmarkolatról, és a gróf lassan elindult Tressilian felé, összeszedvén magában minden önuralmát, míg szemtől szembe nem kerültek egymással.
Tressilian mély bókkal köszöntötte Leicestert, amit a gróf egy gőgös főhajtással és e szavakkal viszonzott:
- Titkos megbeszélést óhajtottál... itt vagyok, és hallgatlak.
- Lordom - mondta Tressilian -, mondanivalóm annyira komoly, s annyira szeretnék türelmes, sőt kedvező meghallgatásra találni, hogy kész vagyok tisztázni magam minden gyanú alól, amiért lordságod esetleg előítélettel viseltetik irántam. Ellenségének vél, ugye?
- Nincs rá tán elegendő okom? - felelte Leicester észrevéve, hogy Tressilian válaszra vár.
- Igaztalanul vélekedik rólam, lordom. Barátjának vallom magam, de sem csatlósa, sem párthíve nem vagyok Sussex grófnak, akit az udvaroncok lordságod vetélytársának tartanak; azonkívül jó sok ideje már, hogy sem az udvarokat, sem az udvari cselszövényeket nem tartom vérmérsékletemhez s szellememhez valónak.
- Kétségkívül - felelte Leicester -, vannak más elfoglaltságok is, melyek méltóbbak egy tudóshoz, márpedig ennek tartja a világ Tressilian urat... A szerelemnek is vannak cselszövényei, csakúgy, miként a becsvágynak.
- Látom, lordom - mondta Tressilian -, hogy nagy jelentőséget tulajdonít egykori vonzalmamnak ama szerencsétlen ifjú hölgy iránt, akiről beszélni szeretnék, és talán úgy véli, inkább vetélkedéstől, mint igazságérzettől vezettetve képviselem ügyét.
- Ne törődj az én gondolataimmal, fickó - mondta a gróf -, folytasd. Mindeddig csak magadról beszéltél, ami kétségkívül fontos és érdemes tárgy, de tán mégsem érint oly mélyen, hogy miatta későbbre halasszam éjszakai nyugovómat. Mellőzd a további bevezetőt, és térj a tárgyra, ha van egyáltalán olyan mondanivalód, mely engem érdekel. Aztán ha befejezted, majd nekem is lesz némi közlendőm.
- Akkor hát beszélek minden további bevezetés nélkül, lordom - felelte Tressilian -; mert olyan mondanivalóm van, mely lordságod becsületébe vág, s így bízom benne, nem fogja elpazarolt időnek tartani, ha meghallgatja. Magyarázatot kell kérnem lordságodtól a boldogtalan Amy Robsartot illetően, akinek a története nagyon is jól ismeretes nagyságod előtt. Mélységesen sajnálom, hogy nem rögtön így jártam el, és nem kértem fel, döntsön köztem és ama gazember között, akitől a sérelmet elszenvedte. Lordom, a lány elmenekült egy törvénytelen s igen veszedelmes bezártságból, rábízván magát hitvány férje elleni panaszának a kimenetelére, és olyan ígéretet vett ki tőlem, hogy addig nem lépek fel érdekében, míg ő meg nem próbálkozott amazzal, hogy elismertesse vele a jogait.
- Micsoda - mondta Leicester. - Elfelejtetted, kivel beszélsz?
- Hitvány férjéről beszélek, lordom - felelte Tressilian -, és tiszteletem nem talál enyhébb szavakat. A szerencsétlen nőt elvitték valami általam ismeretlen helyre, vagy bezárták e kastély egyik titkos kamrájába... ha ugyan nem dugták még sötétebb tömlöcbe, mely jobban megfelel gonosz tervek céljaira. Ezen változtatni kell, lordom... a hölgy atyjának felhatalmazásával beszélek... továbbá meg kell vallani és el kell ismertetni e rossz csillagzat alatt született házasságot a királynő színe előtt, és a hölgyet mentesíteni kell minden korlátozás alól, saját szabad akaratára bízva, hol kíván tartózkodni. És, szabadjon hozzátennem, senkinek nem érinti közelebbről a becsületét, ha eme fölöttébb méltányos követeléseimet teljesíti, mint lordságodét.
A gróf szinte megkövült attól a hihetetlenül hűvös hangtól, mellyel ez az ember, aki szerinte rettenetesen megsértette őt, úgy adta elő bűnös szeretőjének az ügyét, mintha amaz ártatlan nő, ő pedig pártatlan prókátora volna; nem kevésbé képesztette el az a hév, mellyel Tressilian követelte számára azt a rangot és helyzetet, amire gyalázatot hozott, és aminek előnyeit kétségkívül megosztaná szeretőjével, aki ily arcátlanul képviseli érdekeit. Tressilian több mint egy percet várt, míg a gróf magához tért a megrökönyödésből; és ha tekintetbe vesszük, minő előítéletek töltötték el elméjét, nemigen csodálhatjuk, hogy szenvedélye végül is fölébe kerekedett minden más megfontolásnak.
- Végighallgattalak, Tressilian úr - mondta -, nem szakítottalak félbe, és áldom Istent, amiért fülemnek sosem kellett még ily gátlástalan gazember szavaitól zúgnia. Megfenyítésednek feladata inkább a hóhér korbácsára érdemes, mint egy nemesember kardjára, mégis... ránts kardot, gazember, és védd magad!
Utolsó szavaival egyidejűleg köpenyét a földre dobta, hüvelybe dugott kardjával erősen meglegyintette Tressiliant, és rögtön kirántva pengéjét, támadó állásba helyezkedett. Szavainak heves indulata először ugyanúgy elképesztette Tressiliant, mint Leicestert az ő beszéde. De a meglepetés haragra változott, mikor a ki nem érdemelt sértéseket ütés követte, amitől egyszerre elszállt a fejéből minden megfontolás, s csak az azonnali párviadalra tudott gondolni. Tressilian szintúgy kardot rántott, és jóllehet tán kissé kevésbé értett a forgatásához, mint Leicester, eléggé jól bánt vele ahhoz, hogy vitézül hadakozzék, annál is inkább, mivel kettejük közül alkalmasint ő volt a higgadtabb, hiszen Leicester viselkedését nem tudta másra vélni, mint pillanatnyi őrjöngésnek vagy valami erős érzékcsalódás hatásának.
Több perce folyt már a párbaj, és még egyik fél sem kapott sebet, mikor hirtelen hangok hallatszottak a terasz bejáratát képező oszlopcsarnok felől, s a hangok közé sietve közeledő léptek zaja keveredett.
- Megzavartak - mondta Leicester ellenfelének -; kövess.
Ekkor egy hang így szólt az oszlopcsarnokból:
- Igaza van a kis csibésznek... itt viaskodnak.
Leicester eközben az egyik szökőkút mögötti zugba vonta Tressiliant, ahol elrejtőzhettek, mialatt a királynő hat testőre végigment a díszkert középső sétányán, és hallották, amint egyikük odaszól a társának:
- Sose leljük meg őket éjszaka ezek között a vízköpő kutak, mókuskalitkák és nyúlodúk között; de ha az út túlsó végéig sem bukkanunk rájuk, visszamegyünk, odaállítunk egy posztot a bejárathoz, akkor majd veszteg maradnak reggelig.
- Szép kis dolog - mondta egy másik -, itt vagdalkozni a királynő közelében, és mondhatnám, a saját palotájában!... Ördög vigye őket... biztos két szegény részeg kakas volt, akik nekiálltak csépelni egymást... kár is volna értük, ha megtalálnánk őket... lecsapnák a fél kezüket, ugye?... kutya dolog is elveszíteni fél kezet, csak azért, mert volt benne egy darab acél, ami olyan jól simul az ember markába.
- Magad is nagy kötekedő vagy, George... de vigyázz, mert a törvény úgy szól, ahogy mondtad.
- Igen ám - mondta az előbbi -, ha nem értelmezik enyhébben, mert tudod, ez nem a királynő palotája, hanem Leicester lordé.
- Ettől ugyan még lehet a büntetés éppolyan szigorú - mondta a másik -, mert ha kegyes úrnőnk királynő, aminthogy az, Isten óvja, Leicester lord meg úgyszólván király.
- Csitt, ostoba! - szólt közbe egy harmadik. - Nem tudhatod, ki hallja meg!
Továbbmentek, felületesen keresgélve, de láthatóan többet törődtek társalgásukkal, mint azzal, hogy megleljék az éjszakai zavargókat.
Alig mentek el a terasz mellett, Leicester intett Tressiliannek, hogy kövesse, elsiklott az ellenkező irányban, és észrevétlenül kisurrant az oszlopcsarnokon át. A Mervyn-toronyhoz vezette Tressiliant, ahová ez utóbbi már visszaköltözködött, és mielőtt elváltak, e szavakkal búcsúzott tőle: - Ha van merszed folytatni s végigvinni, ami most félbeszakadt, légy a közelemben, mikor az udvar holnap kirándul... majd találunk időt, és jelt adok, ha alkalmas.
- Lordom - felelt Tressilian -, máskor tán kérdeztem volna e furcsa és dühöngő elvakultság okát. De te a vállamra ütöttél, s ezt csak vér moshatja le; és volnál bár oly magasan, ahová leggőgösebb kívánságaid valaha röpítettek, akkor is elégtételt vennék megsértett becsületemért.
Így váltak el egymástól, ám az éjszaka még tartogatott kalandokat Leicester számára. El kellett haladnia a Saintlowe-bástya mellett, hogy a szobájához vezető titkos folyosóhoz érjen, és a bejáratnál szembe találta magát Lord Hunsdonnal, aki sebtében kapkodott magára valami ruhát, és meztelen kardot szorongatott a markában.
- Magát is fölverte ez a zenebona, Leicester lord? - kérdezte a vén katona. - Nem mondom... a fránya mindenit, a maga kastélyában az éjszaka ugyanolyan zajos, mint a nappal. Alig két órája, hogy fölébredek annak a szegény háborodott lady Varneynak a sikoltozására, a férje épp akkor cipelte el. Mondhatom, csak a maga meg a királynő együttes utasítása tartott vissza, hogy be ne avatkozzak a dologba, és főbe ne kólintsam a maga Varneyját; most meg egy csetepaté van a díszkertben vagy minek híják azt a kőteraszt, ahol az a temérdek cifraság vagyon?
Az öregember beszédének első része tőrt döfött a gróf szívébe; az utóbbira azt válaszolta, hogy maga is hallotta a csetepatét, és azért jött le, hogy elintézze azokat, akik ilyen szemtelenségre vetemedtek a királynő közelében.
- Jól van akkor - mondta Hunsdon -, örülök lordságod társaságának.
Leicester ilyenformán kénytelen volt visszafordulni a bárdolatlan vén lorddal a díszkertbe, ahol Hunsdon megtudta a közvetlen parancsnoksága alá tartozó testőröktől, hogy hasztalan keresték a zavargás okozóit; el is kanyarította őket alaposan, mint lusta kutyákat és kurafiakat. Leicester szintén szükségesnek vélte, hogy haragudjék, amiért nem találtak senkit; de végül azt a gondolatot sugallta Lord Hunsdonnak, hogy talán csak néhány bohó ifjú ember volt, akik túlzottan fenekére néztek a korsónak, és akiket alighanem eléggé elriasztott a kutatás is, amit utánuk indítottak. Hunsdon, aki maga is barátja volt a boroskupának, nem tagadta, hogy egy kancsóban sok dőreség okát meglelhetjük. - De - tette hozzá - ha lordságod nem lesz kevésbé bőkezű a háztartásában, és nem mérsékli kissé a sörnek, bornak meg más itókának az áradását, előre látom, az lesz a vége, hogy az őrszobára vitetek néhány ilyen derék fickót, és kikúrálom őket egy kis csigárahúzással... Nos, ez után a figyelmeztetés után, jó éjszakát.
Örülve, hogy megszabadul a társaságától, Leicester is elbúcsúzott tőle szállásának ajtajánál, ahol találkoztak, és belépve a titkos folyosóra, fölvette az otthagyott lámpást, majd pislákoló fényénél visszament a szobájába.
HARMINCKILENCEDIK FEJEZET
Helyet! Helyet! A ló még megriad,
Ha ily közelről lát ily nagy urat!
S ha valót versben mondanom szabad,
Ez a csikó bizony régen szalad;
Azóta épp, hogy kastélyába' Lester
Királynőnket vendégül látta egyszer!
(Ben Jonson: Baglyok maszkjátéka)
Az a mulatság, mely Erzsébet és az udvar másnapi szórakoztatását szolgálta, Coventry hűséges polgárainak előadása volt, akik az angolok és a dánok harcát mutatták be, melynek emléke régi népszokásként élt a nagy múltú városban, és hitelességét ősi történetírásokra meg krónikákra alapozták. A játékban a városiak egyik csapata a szászokat, a másik a dánokat képviselte, és csikorgó rigmusokkal, nemkülönben kemény ütésekkel vitték színre e két harcias nép küzdelmét valamint az angol asszonyok amazoni bátorságát, akik a mese szerint döntő szerepet játszottak a dánok nagy lemészárlásában Hocktide-nál, az Úrnak 1012-ik esztendejében. E játékot, Coventry polgárainak régi, kedves mulatságát időközben betiltották, úgy látszik, néhány túlbuzgó puritán lelkész közbenjárására, akiknek történetesen tekintélyes befolyásuk volt a békebíróknál. Ám a lakosok nagy többsége kérvénnyel fordult a királynőhöz, hadd játsszák továbbra is darabjukat, és azért a megtiszteltetésért folyamodtak, hogy előadhassák őfelsége színe előtt. Mikor pedig az ügy a kistanács elé került, amely rendesen a királynő személye mellett tartózkodott a folyó ügyek intézése végett, a kérvény, jóllehet néhány puritánusabb tanácsos ellenezte, kedvező fogadtatásra talált a királynőnél, aki úgy vélekedett, hogy az efféle bohóságok ártatlanul lekötik az olyanok figyelmét, akik egyébként tán helytelenebb időtöltést találnának maguknak; lelkipásztoraik pedig, bármily dicséretreméltóan tanultak, és jámborak is, kissé besavanyodottak, amikor nyájaik mulatsága ellen prédikálnak, így hát engedélyt kaptak a derék polgárok az előadásra.
A reggeli lakoma után, melyet Laneham úr mennyeinek nevezett, a királynő az udvar fontosabb személyiségeinek kíséretében fel is kerekedett a Galéria-bástya felé, hogy tanúja legyen a két ellenséges csapat, az angolok és dánok bevonulásának; miután jelt adott, kitárult előttük a kapu, amit a vadaskert szélén építettek fel. Jöttek is, gyalog és lóháton, mert némelyik igyekvő polgár és kisbirtokos fantasztikus jelmezbe bújt, holmi lovagot utánozva, hogy minél jobban hasonlítson a két különböző nép nemeseihez. Mindazonáltal, a veszélyes baleseteket kerülendő, nem ülhettek igazi lovakra, csak úgynevezett vesszőparipákkal láthatták el magukat, amelyek régóta a haditáncok fő gyönyörűségét jelentik, és ma is ott vannak a színpadon a nagy csatajelenetben, Bayes úr kiváló tragédiájának a végén.[192] A gyalogság hasonló klepetusba volt öltözve. Az egész mutatvány a maszkás játékok ellentétének készült, a méltóságteljesebb előadások afféle burleszk másának. Amazokban nemesek és kisbirtokosok is részt vettek, és legjobb tudásuk szerint pontosan utánozták a megtestesített személyeket. A Hocktide-játék másféle volt, mivel a színészek közrendűekből kerültek ki, és öltözékük annál jobban illett az alkalomhoz, minél képtelenebb és nevetségesebb volt. Ruházatuk tehát, aminek leírására történetünk további folyása nem ad lehetőséget, eléggé komikus volt; ami fegyverzetüket illeti, noha ugyancsak oda lehetett sózni velük, lándzsa helyett égerfakarókból és kard helyett jókora husángokból állt; a bajvíváshoz pedig mind a gyalogság, mind a lovasság bőrből készült vaskos sisakokkal és pajzsokkal látta el magát.
Coxe kapitány, Coventry híres-neves humoristája, akinek balladákat, almanachokat, krajcáros történeteket tartalmazó, pergamennel szépen beborított és a biztonság kedvéért még ostorszíjjal is átkötött kötetekből álló könyvtára ma is a régiséggyűjtők vágyálma, maga lévén a leleményes főrendező, kinek irányítása alatt a játékot bemutatták, vitézül feszített vesszőparipáján az angolok hada élén, nagy felfuvalkodva, mint Laneham mondja, és suhogtatván hosszú kardját, ahogy tapasztalt hadfihoz illik, aki harcolt a királynő atyja, a goromba Henrik király alatt, Boulogne ostrománál. Mint jog és józan értelem kívánta, elsőnek ez a vezér lépett sorompóba, elhaladván csatlósainak élén a Galéria előtt, megcsókolta kardmarkolatát a királynő felé, s egyidejűleg olyat ficánkolt lovával, amit sose mutatott még be kétlábú vesszőparipa. Aztán tovább haladva valamennyi lovas és gyalogos csatlósával, hadrendbe állította őket kiváló stratégiai érzékkel a híd túlsó végén, vagyis a bajvívó téren, míg ellenfelei felkészülnek a rohamra.
Ez nem tartott sokáig, mert a dán lovasság és gyalogság, mely számban, vitézségben és fegyverzetben semmiképp sem maradt el az angoltól, tüstént megérkezett, jöttüket az északi duda szava hirdette nemzeti jel gyanánt, élükön a védelem agyafúrt mestere haladt, ki csak a híres-neves Coxe kapitány mögött maradt el hadi tudomány dolgában. A dánok mint hódítók, a Galéria-bástya alatt foglaltak állást, szemben a Mortimer-bástyával; és miután hadrendbe fejlődtek, jelt adtak a csata megkezdésére.
Az első összecsapást eléggé mérsékelt hév jellemezte, mert mindkét had tartott némileg attól, hogy a tóba szorítják. De miután mindkét oldal erősítést kapott, az erőpróba könnyű csetepatéból ádáz csatává fokozódott. Úgy rontottak egymásnak Laneham úr tanúsága szerint, mint féltékenységtől bőszült kosok, és oly vad hévvel, hogy gyakran mindkét fél fölborult, és a husángok meg a pajzsok módfelett hátborzongatóan pufogtak. Számos esetben megtörtént, amitől a csatát kezdő tapasztalt harcosok olyannyira tartottak. A korlátot, mely a híd peremén húzódott, tán szándékosan is, gyengén erősítették helyére, és az engedett a hadakozó tömeg nyomásának, úgyhogy sok hadfi tüzes heve hűlt le ilyen módon. Az efféle incidensek komolyabb bajjal is járhattak volna, mint az egy ilyen maskaraháborúhoz illik, tekintve hogy sok bajnok, akit e balszerencse ért, nem tudott úszni, akik pedig tudtak, azokat bőröltözékük és papírpáncéljuk akadályozott, de erről a veszélyről is gondoskodtak, jó néhány csónak állt készenlétben, hogy kihalássza és szárazra tegye a balszerencsés harcosokat, akik aztán csöpögve és leverve kerestek vigasztalást a bőségesen folyó forró, fűszeres sörben és pálinkában, és semmi jelét sem mutatták, hogy szeretnének újra bekapcsolódni a túlságosan is heves ütközetbe.
Egyedül Coxe kapitány, a gót betűs irodalmi régiségek hőse, aki kétszer is átélte, ló és ember gyanánt, a kockázatos ugrást a hídról a tóba, mely méltó azokhoz a veszedelmekhez, amiket kedvenc lovagi példaképei, Amadis, Belianis, Bevis vagy tulajdon Guy of Warwickja átélt, mindazok a daliák, kiknek a hőstetteit rövidített formában tanulmányozta... tehát egyes-egyedül Coxe kapitány volt az, aki két ilyen csapás után újfent a küzdelem hevébe vetette magát, díszes mentéje és vesszőparipájának takarója csöpögött a víztől, kétszer vert lelket hangjával és példájával a csüggedő angol hadba, úgyhogy végül is teljes és döntő győzelmet arattak a dán betolakodók fölött, amint az igazságos és helyes is volt. Méltán emelte őt a halhatatlanságba Ben Jonson[193] tolla, aki ötven évvel később úgy vélekedett, hogy Kenilworthben maskarás játékot senki sem nyithat meg illendőbben, mint Coxe kapitány szelleme, rettenthetetlen vesszőparipáján.
Ezek a vaskos falusi mulatságok tán nem egyeznek meg az olvasó előzetes elképzelésével arról, hogy mivel is szórakoztatták Erzsébetet, kinek uralkodása alatt az irodalom oly ragyogóan kivirágzott, és akinek az udvara, melyben egy nő uralkodott, ugyanannyi érzékkel az illendőség iránt, mint éles ésszel, nem kevésbé tűnt ki emelkedettségével és kifinomultságával, mint tanácsai bölcsességükkel és tettrekészségükkel. De akár olyan politikai óhajból, hogy érdeklődést mutasson a népi mulatságok iránt, akár az öreg Henrik nyers, férfias szellemének egy szikrájától inspirálva, ami néha felvillant Erzsébetben, annyi bizonyos, hogy a királynő pompásakat kacagott a lovagság utánzatán vagy inkább kigúnyolásán, amit a coventryi játék bemutatott. Maga mellé szólította Sussex grófot és lord Hunsdont, részben talán azért, hogy az előbbit kárpótolja a hosszas és bizalmas beszélgetésekért, melyekkel korábban Leicester grófot tüntette ki, egy olyan játékról való beszélgetéssel, mely jobban megfelelt ízlésének, mint a régmúlt időkről szóló mutatványok. A királynőnek ez a kedve, hogy nevessen és tréfálkozzon katonai vezéreivel, meghozta az alkalmat, amire Leicester gróf régen várt, hogy eltávozhassék a királynő közeléből, és olyan jól választotta meg az időt, hogy az udvar szemében úgy tűnt, tapintatosan szabad utat enged vetélytársának a királynőhöz, és nem használja ki a házigazda jogát arra, hogy folytonosan eltakarja mások elől az uralkodó arcának fényességét.
Leicester gondolatait azonban egészen más irányította, nem az udvariasság; mert mihelyt észrevette, hogy a királynő élénk társalgásba elegyedik Sussexszel és Hunsdonnal, akiknek a háta mögött Sir Nicholas Blount állt fülig szaladó szájjal bólogatva minden elhangzott szóra, jelt adott Tressiliannek, aki megállapodásuk szerint kis távolságról figyelte mozdulatait, kifurakodott a tömegből, és a vadaskert felé irányítva lépteit áttört az egyszerű nézők tömegén, akik szájtátva bámulták az angolok és dánok csatározását. Miután idáig eljutott, ami csak némi nehézség árán sikerült, újra hátrapillantott, hogy Tressilian is hasonlóan szerencsés volt-e, majd amint látta őt is kiszabadulni a tömegből, egy kis ligethez vezette, ahol már várt rá egy lakáj két felnyergelt lóval. Fölugrott az egyikre, és intett Tressiliannek, hogy szálljon a másikra, amit az meg is tett egyetlen szó nélkül.
Leicester ekkor sarkantyúba kapta a lovát, és megállás nélkül vágtatott, amíg el nem ért egy magas tölgyektől körülvett kies helyre, mintegy mérföldnyire a kastélytól és ellenkező irányban attól a helytől, ahová most a kíváncsi nézők összesereglettek. Leszállt a nyeregből, lovát egy fához kötötte, és csak ennyit mondott:
- Itt nem fognak háborgatni - azzal köpenyét a nyeregre dobta, és kihúzta a kardját.
Tressilian mindenben követte példáját, mégsem állhatta meg, hogy amint kihúzta kardját, hozzá ne szóljon:
- Lordom, mivelhogy sokan ismernek úgy, mint aki nem féli a halált, ha becsület az ára, azt hiszem, ennek csorbítása nélkül kérdezhetem, mindenre, ami tiszteletre méltó, miért merészelt lordságod oly megszégyenítő jellel illetni, mely ilyen viszonyba hoz minket?
- Ha nem kedveled a megvetés ilyen jeleit - felelte a gróf -, fogd rögtön a kardod, nehogy megismételjem, amiről panaszkodsz.
- Nem lesz rá szükség, lordom - mondta Tressilian. - Ítéljen Isten közöttünk! És véred, ha elesel, fejedre hulljon vissza.
Alig fejezte be a mondatot, máris összecsaptak.
Leicester azonban, aki a korabeli egyéb vitézi próbákhoz hasonlóan a védekezésnek is tökéletes mestere volt, előző este eleget látott Tressilian erejéből és ügyességéből ahhoz, hogy óvatosabban küzdjön, mint eddigelé, és biztos bosszúra törekedjék gyors bosszú helyett. Néhány percig egyenlő tudással és szerencsével küzdöttek, míg egy elkeseredett roham során, amit Leicester sikeresen visszavert, Tressilian vészesen fedezetlenül hagyta magát, és mikor hárítani próbálta az ellentámadást, a gróf kiütötte kezéből a kardot, Tressilian pedig végigzuhant a földön. Zord mosollyal tartotta Leicester a kardja hegyét ellenfele torkának, és lábát ugyanakkor mellére téve, felszólította, vallja be ellene elkövetett aljas gazságait, és készüljön a halálra.
- Sem gazságot, sem sértést nem követtem el ellened, amit bevallhatnék - felelte Tressilian -, és jobban felkészültem a halálra, mint te. Használd ki előnyödet, ahogy tetszik, és Isten bocsásson meg neked! Én semmi okot nem adtam erre.
- Semmi okot! - kiáltotta a gróf. - Semmi okot!... De mit vitatkozom ilyen nyomorulttal?... Halj meg hazugságban, ahogy éltél!
Fölemelte kardját a végzetes csapáshoz, mikor hátulról hirtelen elkapták a kezét.
A gróf haragosan fordult vissza, hogy lerázza a váratlan akadályt, de meglepetve látta, hogy egy furcsa kinézetű fiú fogja kardot tartó kezét, és olyan szívósan kapaszkodik belé, hogy csak komoly tusa árán tudta lerázni magáról, eközben pedig Tressiliannek alkalma nyílt fölugrani, és újra kézbe ragadni fegyverét. Leicester engesztelhetetlen vadsággal nézett rá, és a párviadal még elkeseredettebben folytatódott volna mindkét oldalon, ha a fiú nem csimpaszkodik lord Leicester térdébe, és átható kiáltásokkal nem könyörög neki, hogy várjon egy percet, mielőtt folytatja a küzdelmet.
- Állj fel és eressz el - mondta Leicester -, különben, az égre mondom, keresztüldöflek a kardommal!... Mi dolgod velem, hogy elállod az utat bosszúm előtt?
- Sok, sok! - kiáltotta az elszánt gyerkőc. - Mert az én butaságom lett az oka e véres viszálynak kegyelmedék között, s talán szörnyebb bűnöknek is. Ó, ha szeretnék még élvezni valaha az ártatlan lélek békéjét, ha remélik még, hogy békében s lelkifurdalás nélkül alhatnak, legyenek annyi türelemmel, hogy elolvassák e levelet, aztán tegyenek, ahogy jónak látják.
Miközben ily hevesen és komolyan beszélt, s szokatlan arca és hangja valami titokzatos, manószerű jelleget is kölcsönzött magatartásának, Leicester felé nyújtott egy csomagocskát, ami egy hosszú, gyönyörű, világosbarna színű női hajfürttel volt átkötve. Noha Leicester grófot erősen fűtötte, sőt szinte elvakította a harag, amiért elszánt bosszúja művét ily különös kudarc érte, mégsem tudott ellenállni a furcsa kérelmezőnek. Kiragadta a levelet kezéből; arca színt váltott, amint a címzésre pillantott; reszkető kézzel kibontotta a csomót; átfutotta a tartalmát, és hátratántorodva el is esett volna, ha nem támaszkodik neki egy fatörzsnek, ahol megállt egy pillanatra, szeme a levélen, kardja hegye a föld felé fordulva, mintha teljesen elfeledkezett volna ellenfeléről, aki iránt az előbb nem sok kegyelmet tanúsított, és aki most viszonzásképp kihasználhatta volna előnyös helyzetét. De Tressilian túl nemes lelkű volt az ilyen bosszúra; ő is csendben, meglepetten állt, várva e különös szenvedélyhullámzás kimenetelét, de készenlétben tartva fegyverét, hogy szükség esetén védekezhessen, ha Leicester valami újabb, hirtelen támadásra indul, mert megint pillanatnyi elmezavarra gyanakodott nála. A fiúban persze nyomban felismerte régi ismerősét, Dickont, akinek az arcát, ha egyszer látta, aligha felejtette el valaki; de hogy mi módon került ide ilyen kritikus pillanatban, miért volt ilyen energikus a fellépése, és mindenekelőtt hogyan gyakorolt ilyen nagy hatást Leicesterre, csupa olyan kérdés, amire Tressilian nem tudott válaszolni.
De a levél magában is elég hatásos volt, hogy még csodálatosabb eredményeket hozzon. Ez volt az a levél, amit a szerencsétlen Amy férjének írt, s amelyben elmondta Cumnorból való menekülésének okait és módját, tudatta vele, hogy védelmét kérni jött Kenilworthbe, és megemlítette a körülményeket, melyek arra kényszerítették, hogy Tressilian szállásán keressen menedéket, hőn kérve, hogy haladéktalanul jelöljön ki számára alkalmasabb lakást. Levelét az odaadó szerelem legforróbb kifejezéseivel és urának akaratába való teljes belenyugvással zárta, s helyzetére, valamint lakóhelyére való különös tekintettel csupán arra kérte őt, hogy ne helyezzék Varney fennhatósága vagy őrizete alá.
Kiesett a levél Leicester kezéből, mikor elolvasta.
- Vedd a kardomat, Tressilian - mondta -, és szúrd át vele a szívemet, ahogy az imént én is kész lettem volna átszúrni a tiédet!
- Lordom - felelte Tressilian -, súlyosan megsértettél; de valami itt benn mindvégig azt súgta, hogy erre csupán egy iszonyú tévedés késztetett.
- Valóban az! - mondta Leicester, és átnyújtotta neki a levelet. - Elhitették velem egy becsületes emberről, hogy gazember, s a legjobb, legtisztább lényről, hogy feslett, csalfa nő... Szerencsétlen kölyök, miért csak most kapom kézhez ezt a levelet, és hol tekergett a kézbesítője?
- Nem merem megmondani, uram - mondta a fiú, visszahúzódva, mintha nem akarna a keze ügyében maradni -, de itt jön valaki, aki a hírvivő volt.
Wayland ebben a pillanatban ért oda; Leicester kérdéseire válaszolva részletesen előadta Amyvel való szökésének körülményeit; az életveszélyes mesterkedéseket, melyek a hölgyet a menekülésre késztették; szorongó vágyát, hogy mielőbb férje oltalma alá helyezhesse magát; kiemelte a kenilworthi cselédek tanúságát, akik mind emlékeznek - jegyezte meg -, milyen aggódva érdeklődött Leicester gróf után rögtön érkezésekor.
- A gazemberek! - kiáltotta Leicester. - De ó, a legsötétebb mind között, Varney!... És Amy még most is hatalmában van!
- De az isten szerelmére - mondta Tressilian -, csak nem valami végzetes megbízással?
- Nem, nem, nem! - kiáltotta hevesen a gróf. - Mondtam valami őrültséget... de visszavontam, teljesen visszavontam egy gyors küldönc által; és most már biztonságban van... biztonságban kell lennie.
- Igen - mondta Tressilian -, biztonságban kell lennie, és nekem meg kell erről bizonyosodnom. Saját vitám nincs veled többé, lordom; de mindjárt lesz egy másik Amy Robsart csábítójával, aki az aljas Varneyval takargatja bűnét.
- Amy csábítójával! - dörgött Leicester hangja. - Mondd inkább, hogy a férjével!... Félrevezetett, elvakított, iszonyúan méltatlan férjével!... Oly jogosan Leicester grófnéja ő, ahogy én felövezett gróf vagyok. És te se mondhatsz olyan módot, uram, mellyel ne szolgáltatnék neki elégtételt szabad akaratomból. Mondanom sem kell, hogy nem félek kényszerítésedtől.
Tressilian nagylelkűsége tüstént hátat fordított minden őt személyesen érintő megfontolásnak, és azonnal Amy javát állította gondolatainak középpontjába. Semmiképp sem volt bizalommal Leicester csapongó elhatározásai iránt, mert úgy látta, túlságosan zaklatott ahhoz, hogy a higgadt értelem kormányozza cselekedeteit; továbbá megnyugtatásai ellenére Amyt sem érezte biztonságban csatlósai kezében.
- Lordom - mondta nyugodtan -, nem akarlak megsérteni, és a viszályt sem keresem veled. De Sir Hugh Robsart iránti kötelességem arra kényszerít, hogy azonnal a királynő elé terjesszem ezt az ügyet, és jelenlétében biztosítsam a grófné rangjának elismertetését.
- Nem lesz rá szükséged, uram - felelt a gróf gőgösen -; ne merj beavatkozni. Senki más, csak Dudley nyilváníthatja ki Dudley szégyenét... Megmondok mindent Erzsébetnek, aztán el Cumnorba, élet s halál múlik a gyorsaságon!
Ezzel elkötötte lovát a fától, nyeregbe ugrott, és teljes vágtában indult a kastély felé.
- Vegyen föl maga elé, Tressilian úr - kérte a gyerek Tressiliant, amint látta, hogy ő is ugyanolyan sietséggel száll nyeregbe -, történetemnek még nincs vége, és szükségem van a védelmére.
Tressilian beleegyezett, és követte a grófot, bár kevésbé veszett iramban. Útközben a fiú nagy töredelemmel bevallotta, hogy bosszúból, amiért Wayland minden kérdezősködését elhárította a hölgyet illetően, mikor pedig Dickon úgy vélte, sokféleképp rászolgált már bizalmára, ő csente el tőle a levelet, amit Amy küldött vele Leicester grófnak. Az volt a szándéka, hogy este majd visszaadja neki, mivel úgy gondolta, biztosan találkozik vele, mikor Wayland Ariont játssza a vízi mutatványban. Akkor ugyan megszeppent egy kissé, mikor látta, kinek szól a levél, de azzal nyugtatta meg magát, hogy Leicester úgysem tér vissza estig Kenilworthbe, és a levél már újra a megfelelő küldönc birtokában lesz, mire a dolgok természete folytán át is adhatja. Wayland azonban nem jött el a mutatványra, mert időközben Lambourne kidobta a kastélyból, mire a fiú, nem találván őt, és nem tudván beszélni Tressiliannel, egy olyan levél birtokában, mely nem kisebb személyhez volt intézve, mint Leicester gróf, nagyon megijedt csínyjének következményeitől. Az az óvatosság, sőt félelem, amivel Wayland Varneyt és Lambourne-t emlegette, arra a meggyőződésre juttatta, hogy a levelet bizonyára kizárólag a gróf kezeibe szánták, és bajt okozhat a hölgynek, ha valamelyik cselédnek adja. Egyszer-kétszer megkísérelt bejutni Leicesterhez, de bizarr vonásai és közönséges külseje miatt mindig elutasították a szemtelen lakájok, akikhez folyamodott. Egyszer mégis csaknem sikerrel járt, mikor a díszkertben csatangolva megtalálta a barlangban azt a ládikót, amiről tudta, hogy a grófnéé, mert látta nála utazás közben, hisz semmi se kerülhette el fürkésző pillantását. Miután hasztalan próbálta eljuttatni Tressilianhez vagy a grófnéhoz, mint láttuk, személyesen Leicesternek adta át, akit, sajnos, nem ismert fel álruhájában.
Végre mégis megcsillant a siker a fiú előtt, mikor a gróf lejött a nagycsarnok alsó végébe, de abban a pillanatban, mikor szólni akart hozzá, Tressilian megelőzte. A gyerek, akinek a hallása ugyanolyan éles volt, mint az esze, hallotta, hogy találkozót beszélnek meg a díszkertben, és elhatározta, hogy csatlakozik hozzájuk harmadiknak, abban a reményben, hátha menet vagy jövet közben alkalmat talál a levél átadására; a szolgahad között ugyanis különös históriák kezdtek keringeni, melyek nagy aggodalommal töltötték el a hölgy biztonsága miatt. A véletlen azonban úgy hozta, hogy nem tudott időben a gróf elé menni, s mikor az oszlopcsarnokba ért, már csak a viadalt látta; következésképp elszaladt, és riasztotta az őrséget, mert alig kétlette, hogy a vérontás az ő csínyjéből következik. Továbbra is az árkádok alatt bóklászva hallotta az újabb találkozó tervét, amit Leicester távozáskor megjelölt Tressiliannek, és szemmel tartotta őket a coventryi polgárok előadása alatt, mikor meglepetésére Waylandet fedezte fel a tömegben, aki erősen elváltoztatta külsejét, de annyira mégsem, hogy elkerülje régi pajtásának a kandi pillantását. Félrevonultak a tömegből, és beszámoltak egymásnak helyzetükről. A fiú bevallotta a mesternek, amit az imént elbeszéltünk, a mester pedig közölte vele, hogy a szerencsétlen hölgy sorsáért érzett mély aggodalom hozta vissza a kastély tájára, mert aznap reggel hallotta egy faluban, úgy tízmérföldre a kastélytól, hogy Varney és Lambourne, akiknek a brutalitásától rettegett, éjszaka útra keltek Kenilworthből.
Mialatt beszélgettek, látták, amint Leicester és Tressilian kiválik a tömegből, nyomon követték őket, míg lóra nem kaptak, akkor a fiú, akinek gyors lábát már emlegettük, maga is nekiiramodott, s bár nyilván nem tudott lépést tartani velük, mégis, mint láttuk, időben érkezett ahhoz, hogy megmentse Tressilian életét. Mire a gyerek befejezte történetét, épp odaértek a Galéria-bástyához.
NEGYVENEDIK FEJEZET
Keleti szirt fölött a nap sugárzik,
A sötét szökve menti álnok árnyát,
Hamisságon így lesz úrrá igazság.
(Régi színdarab)
Amint Tressilian végiglovagolt a híd mellett, annyi zajos mulatság színhelyén, feltűnt neki, mennyire megváltozott az emberek arca ama rövid idő alatt, míg távol volt. A csataparódia már véget ért, de a szereplők még iménti jelmezüket viselve csoportokba verődtek, mint egy olyan város lakói, melyet valami furcsa és ijesztő hír hozott lázba.
Mikor a hátsó udvarra ért, ugyanezt tapasztalta: szolgák, csatlósok és egyéb alantasok egy-egy csoportban összedugták a fejüket, suttogva értekeztek, és a nagy terem ablakai felé sandítottak, olyan pillantásokkal, melyek aggodalmat és titokzatos zavart árultak el egyszerre.
Sir Nicholas Blount volt az első ismerős, akit Tressilian megpillantott, ez meg nem hagyta kérdezősködni, mert rögtön e szavakkal üdvözölte:
- Isten legyen veled, Tressilian, inkább paraszt, mint udvaronc képed van... nem tudsz úgy megjelenni, ahogy őfelsége kíséretébe tartozónak dukál... Lám, most is hívatnak, keresnek, várnak... senki más nem felel meg, csak te... erre beállítasz egy ronda kölyökkel a lovad nyakán, mintha szárazdajka volnál valami ördögfattyú mellett, akit épp egy kis sétáról hozol vissza.
- Miért, mi baj van? - kérdezte Tressilian, eleresztve a fiút, aki pehelyként szökkent le a földre, s ugyanakkor maga is leszállva a lóról.
- Hát 'iszen azt senki se tudja - felelte Blount -, még én se tudom kiszimatolni, pedig van olyan orrom, mint más udvaroncnak. De Leicester lord csak az imént vágtatott végig a hídon, olyanformán, mintha keresztül akarna gázolni mindenen, ami az útjába kerül, kihallgatást kért a királynőtől, azóta is be van zárkózva vele, meg Burleigh-vel és Walsinghammel... aztán téged hívattak... de hogy árulásról van-é szó, vagy még rosszabbról, senki se tudja.
- Az égre, igazat beszél! - mondta Raleigh, aki ebben a pillanatban ért oda. - Tüstént a királynő színe elé kell járulnod.
- Ne siettesd, Raleigh - mondta Blount -; emlékezz a csizmájára... Az ég szerelmére, egyetlen Tressilianem, eredj a szállásomra, és kapd magadra az új virágmintás selyemnadrágomat... csak kétszer volt rajtam.
- Isten őrizz! - felelte Tressilian. - Vigyázz már erre a fiúra, Blount, légy kedves hozzá, és ügyelj rá, nehogy elillanjon... sok múlik rajta.
Ezzel Raleigh után sietett, és otthagyta a derék Blountot egyik kezében a ló kantárával, másikban a gyerekkel. Blount hosszasan nézett utána.
- Ki érti ezeket a talányokat? - mélázott. - Itthagy, hogy legyek lóőrzője meg gyerekőrzője egyszerre. Még az egyiket elnézném, mert egy jó lovat természetesen szeretek; de hogy egy gézengúz tacskóval vesződjek... Honnan kerülsz ide, drágalátos kiskomám?
- A lápról - válaszolt a gyerek.
- És mit tanultál arrafelé, serény ördögfióka?
- Madarat fogni, amelyiknek hártyás lába és sárga harisnyája van - mondta a fiú.
- Tyűha! - pillantott Blount a hatalmas rózsáira. - Ördög vigyen el, ha kérdezek még egyszer tőled valamit.
Tressilian ezalatt végigment az egész nagy csarnokon, ahol az izgatott udvaroncok csoportokba verődve suttogtak titokzatosan, miközben valamennyiük szeme az ajtón volt, mely a terem felső végéből a királynő pihenőszobájába nyílt. Raleigh az ajtóra mutatott; Tressilian kopogtatott, és nyomban bebocsátották. Sok fej fordult meg, hogy egy pillantást vethessen a szoba belsejébe, de a kárpit, mely belülről takarta az ajtót, túl gyorsan lehullott ahhoz, hogy a kíváncsiságot akár a legcsekélyebb mértékben kielégíthette volna.
A belépő Tressilian megdobbanó szívvel találta magát Erzsébet színe előtt, aki heves felindulásban járt föl s alá, még azzal se törődve, hogy indulatát leplezze, mialatt ketten-hárman legbölcsebb és legbizalmasabb tanácsosai közül aggódó pillantásokat váltottak egymás közt, de tartózkodtak a szólástól, míg haragja nem csillapodik. Az üres trónus előtt, amin az imént ült, és amit kissé félretaszított a hév, mellyel fölugrott róla, ott térdelt Leicester, karjai keresztbe fonva mellén, lesütött szemmel, némán és mozdulatlanul, mint valami faragott kép egy síremléken. Mellette állt lord Shrewsbury, az akkori országbíró, hivatalának pálcájával; a gróf kardja le volt oldva, és ott feküdt előtte a földön.
- Á, fickó! - mondta a királynő, és odasietve Tressilianhez, haragosan toppantott, igazi Henrik-modorban. - Te tudtál erről a gyönyörű műről... te cinkos vagy ebben a csalásban, amivel félrevezettek minket... nem te voltál a fő oka annak, hogy igazságtalanságot cselekedtünk? - Tressilian némán térdre hullott a királynő előtt, mert józan esze megsúgta neki, milyen kockázatos volna ebben az ingerült pillanatban védekezéssel próbálkozni. - Megnémult uraságod, mi! - folytatta a királynő. - Tudsz erről az ügyről... vagy nem?
- Nem tudtam, kegyelmes Asszonyom, hogy a szegény hölgy Leicester grófné.
- Nem is fog tudni róla senki - viharzott Erzsébet. - Menten belehalok! Méghogy Leicester grófné!... Szerintem Amy Dudley asszonyság... és szerencséje lesz, ha nem írhatja magát az áruló Robert Dudley özvegyének.
- Asszonyom - szólt most Leicester -, tégy velem, amint óhajtod, de ne bántsd eme urat itt; ő semmiképp nem érdemlette ki.
- És tán jobb lesz neki, ha te véded - kérdezte a királynő, otthagyva Tressiliant, aki lassan felállt, és odarohanva Leicesterhez, aki továbbra is térdelt -, jobb lesz neki, ha te véded, te kétszeresen álnok... kétszeresen esküszegő? Ha te véded, akinek a gazsága nevetségessé tett alattvalóim és utálatossá magam előtt? Ki tudnám vájni a két szememet vakságukért!
Burleigh itt megkockáztatott egy közbeszólást.
- Asszonyom - mondta -, ne felejtsd el, hogy királynő vagy, Anglia királynője... néped anyja. Ne engedj e heves érzelmek viharának.
Erzsébet sarkon fordult, és ránézett, miközben egy valódi könnycsepp csillogott büszke és haragvó szemében.
- Burleigh - mondta -, te politikus vagy... te nem érted, nem foghatod föl félig se azt a megaláztatást... azt a gyötrelmet, amit ez az ember rám zúdított!
Burleigh a legóvatosabb gonddal s a legmélyebb tisztelettel megfogta a királynő kezét, mikor látta, hogy szíve túlcsordul, és odavezette egy ablakfülkébe, távol a többiektől.
- Asszonyom - mondta -, politikus vagyok, de férfi is... férfi, aki már megöregedett tanácsaidban, olyan ember, akinek nincs és nem is lehet más kívánsága e földön, mint a te dicsőséged és boldogságod... kérlek, szedd össze magad.
- Á, Burleigh - mondta Erzsébet -, nem érted te ezt... - És könnyei akarata ellenére legördültek orcáján.
- De értem... értem, drága úrnőm. Ó, vigyázz, nehogy megsejtesd másokkal is, amit nem tudnak!
- Hah! - mondta Erzsébet, és elhallgatott, mintha új gondolatsor cikázott volna át agyán. - Igazad van, Burleigh, igazad van... bármit inkább, mint a szégyent... bármit inkább, mint a gyengeség beismerését... bármit, csak ne lássanak becsapottnak... megalázottnak... Isten a pokolban! Belegondolni is téboly!
- Légy hű önmagadhoz, királynőm - mondta Burleigh -, és emelkedj magasan a gyengeség fölé, amiről egyetlen angol sem fogja soha elhinni, hogy Erzsébetje áldozatul eshetett ilyesminek, ha csak a csalódást követő véres bosszú láttán szomorú meggyőződés nem ver gyökeret keblében.
- Miféle gyengeség fölé, lordom? - kérdezte Erzsébet gőgösen. - Te is arra akarsz tán célozni, hogy a kegy, mellyel ama dölyfös árulót kitüntettem, valamiféle... - De nem tudta tovább folytatni a büszke hanghordozást, amit mímelt, és újra ellágyulva fejezte be: - De minek próbállak téged is becsapni, derék, öreg szolgám!
Burleigh lehajolt, és gyengéden megcsókolta a kezét, aztán (az udvarok krónikáiban ritka eset) az igaz részvét könnye hullott a miniszter szeméből uralkodója kezére.
Valószínű, hogy e részvét tudata is támogatta Erzsébetet sajgó keserűségének elviselésében és heves haragja leküzdésében; de még inkább ráijesztett a félelem, hogy szenvedélyével elárulja az emberek előtt azt a sérelmet és csalódást, amit asszonyi és királynői mivoltában egyaránt gondosan titkolni akart. Elfordult Burleigh-től és merev arccal rótta a szobát, míg vonásai vissza nem nyerték szokott méltóságukat, tartása pedig a szabályos mozgás jól ismert fenségét.
- Uralkodónk újra visszanyerte nemes lényét - súgta Burleigh Walsinghamnek -; figyeld, mit tesz, és vigyázz, hogy ne ellenkezz vele.
A királynő azután odament Leicesterhez, és így szólt nyugodtan:
- Lord Shrewsbury, felmentjük a feladat alól, nem kell többé őriznie a foglyát... Lord Leicester, álljon fel, és vegye a kardját... egy fertályóra fogság országbírónk őrizete alatt, úgy gondoljuk, nem súlyos büntetés azért, hogy hónapokig félrevezetett bennünket. Most pedig meghallgatjuk ennek az ügynek a históriáját. - Leült a trónszékre, és így szólt: - Lépj elő, Tressilian, és mondj el mindent, amit tudsz.
Tressilian nagylelkűen adta elő történetét, amennyire lehet, mellőzve a Leicesterre vonatkozó dolgokat, és meg sem említve, hogy kétszer is párbajt vívtak. Nagyon valószínű, hogy ezzel jó szolgálatot tett a grófnak, mert ha a királynő talált volna e pillanatban bármit, amiért kiöntheti rá haragját, anélkül, hogy olyan érzelmeket árulna el vele, amiket szégyellt, ugyancsak keményen bánt volna a bűnössel. Mikor Tressilian bevégezte a mondókáját, kis ideig gondolkozott.
- Ezt a Waylandet - mondta végül - szolgálatunkba vesszük, a fiút pedig kancelláriánkba helyezzük, hogy tanulja meg a jövőre, hogyan kell körültekintően bánni levelekkel. Ami téged illet, Tressilian, helytelenül tetted, hogy nem közölted velünk a teljes igazságot, és ígéreted, melyet erre tettél, meggondolatlan volt, s az alattvalói kötelességet is sértette. Mindazonáltal, ha már szavadat adtad e szerencsétlen hölgynek, férfiúi és nemesi kötelességed volt megtartani, mindent egybevetve, becsülünk azért a szerepért, amit játszottál ez ügyben... Leicester lord, most rajtad a sor, hogy elmondd az igazságot, ez olyan feladat, ami az utóbbi időben mintha idegen lett volna tőled.
Ezek után rengeteg kérdéssel kihúzta belőle az egész történetet, megismerkedését Amy Robsarttal... esküvőjüket... féltékenységét... annak okait és sok egyéb részletet. Leicester vallomása, mert így nevezhető, bár apránként kellett kihúzni belőle, egészében véve megfelelt a tényeknek, egyetlen mozzanatot kivéve: egy szóval sem említette, hogy közvetve vagy másként beleegyezését adta Varney mesterkedéseihez, melyekkel a grófné életére tört. Mégis, jelen pillanatban ennek a tudata állt legközelebb a szívéhez; és jóllehet erősen bízott az igen határozott ellenparancsban, amit Lambourne-nal küldött, személyesen szándékozott Cumnorba menni, mihelyt a királynő elbocsátja színe elől, aki, úgy sejtette, nyomban ezután távozik Kenilworthből.
Ám a gróf rosszul számított. Igaz ugyan, hogy jelenléte és beszámolója csak fájdalommal és keserűséggel töltötte el iránta egykor elfogult úrnőjét, a királynő azonban, megfosztva a bosszú minden egyéb és közvetlenebb módjától, észrevette, hogy csalfa udvarlójának mekkora gyötrelmet okoz kérdéseivel, ezért folytatta a kérdezősködést, annyit sem törődve azzal, hogy maga is szenved tőle, mint a vadember, mikor megégeti a kezét, míg a tüzes csípőfogót tartja, amivel foglyul ejtett ellensége húsát tépi.
Végre azonban a gőgös lord, akár a szarvasbika, mely szembefordul üldözőivel, jelezte, hogy fogytán a türelme.
- Asszonyom - mondta -, nagy a bűnöm... nagyobb, mint amit jogos haragja tükrözött. Mégis, hadd mondjam meg, Asszonyom, hogy bűnömet, ha megbocsáthatatlan is, csupán az ellenállhatatlan kísértésnek engedve követtem el; és ha szépség s leereszkedő méltóság rabul ejthet egy gyarló emberi szívet, én mindkettőre hivatkozhatom annak okául, hogy elrejtettem e titkot Felséged elől.
A királynőt annyira meghökkentette a válasz, amit Leicester gondosan csak az ő fülébe súgott, hogy egy pillanatra elnémult, a gróf pedig nagy merészen megpróbálta kihasználni előnyét.
- Felséged, aki oly sokat megbocsátott, el fogja nézni, ha királyi irgalmára bízom magam ama kifejezések miatt, melyek tegnap reggel még csak kis vétségnek számítottak.
A királynő reászegezte a szemét, miközben válaszolt:
- Nos, az égre, lordom, arcátlanságod minden képzeletet és türelmet felülmúl! De mit sem érsz vele... Hahó! Lordjaim, jertek ide valamennyien, és halljátok a hírt... Leicester lordom titokban kötött házassága nekem egy férjbe, Angliának pedig egy királyba került. Őlordsága pátriárkai ízlésű... egy feleség nem volt elég neki egyszerre, ezért úgy tervezte, hogy kitüntet minket bal kezével. Hát nem égre kiáltó szemtelenség... hogy amiért az udvari kegy néhány jelét mutattam iránta, máris úgy gondolja, hogy kezem és koronám rendelkezésére áll?... Ti azonban többre tartotok ennél; és én csak szánom ezt a nagyra törő embert, mint egy gyereket, akinek a szappanbuborékja elpattant a keze között. Most átmegyünk a fogadóterembe... Leicester lord, megparancsoljuk, hogy közelünkben tartózkodjék.
Az egész terem izgatott kíváncsiság lázában égett, s mekkora volt az általános meglepetés, midőn a királynő így szólt a körülötte állókhoz:
- Lordjaim és hölgyeim, a kenilworthi mulatságok még nem értek véget... ezennel ünnepélyesen megpecsételjük a nemes házigazda házasságát.
A meglepetés moraja futott végig a termen.
- Királyi szavunkra, így igaz - folytatta a királynő -; még előttünk is titokban tartotta, hogy itt és most lepjen meg vele minket. Látom, a kíváncsiság kifúrja már az oldalatokat, hogy vajon ki a boldog ara. Amy Robsart, ugyanaz, aki a vidám majális kedvéért tegnap Varney neje gyanánt szerepelt a játékban.
- Az Istenre kérem, Asszonyom - mondta a gróf, és arcán alázat, bosszúság és szégyen keverékével közelebb jött hozzá, majd oly halkan folytatta, hogy senki más ne hallhassa -; vegye fejemet, mint haragjában fenyegetett vele, de kíméljen meg ettől a gúnyolódástól! Ne bántson egy bukott embert... ne lépjen rá egy eltaposott féregre.
- Féregre, lordom? - kérdezte a királynő hasonló tónusban. - Nem, a kígyó akkor már nemesebb csúszómászó és pontosabb hasonlat is... tudod, a megfagyott kígyó, amelyiket bizonyos keblen melengettek...
- A saját érdekében... s az enyémben, Asszonyom - mondta a gróf -, míg a józan ész nem hagy el teljesen...
- Beszélj hangosan, lordom - felelte Erzsébet -, és kissé távolabbról, légy szíves... lélegzeted beszennyezi nyakfodrunkat. Mit óhajtasz kérni tőlünk?
- Engedelmet - mondta alázatosan a szerencsétlen gróf -, hogy leutazhassak Cumnorba.
- És elhozd nődet, nemdebár?... Hogyne... ez nagyon helyes, mert, ahogy hallottuk, elég hanyagul gondoskodnak ott róla. De nem személyesen fogsz menni, lordom... úgy számítottunk, hogy itt töltünk néhány napot Kenilworth kastélyában, és udvariatlanság lenne, ha a házigazda magunkra hagyna minket, míg itt vagyunk. Engedelmeddel, nem vállalhatunk alattvalóink szemében ily méltatlanságot. Tressilian megy helyetted Cumnorba, vele pedig egy szolgálatunkra felesküdött úr, nehogy Leicester lord ismét féltékenykedjen régi vetélytársára... Kit szeretnél, ha veled küldenénk, Tressilian?
Tressilian alázatos tisztelettel Raleigh-t nevezte meg.
- Hogyne, jó - mondta a királynő -, istenuccse, jól választottál. Amellett nem régi lovag, és egy hölgyet kiszabadítani a tömlöcéből épp megfelelő első kalandnak... Mert tudnotok kell, lordjaim és hölgyeim, hogy Cumnor Place nem sokkal különb egy tömlöcnél. Ráadásul van ott egypár sötét alak, akiket szívesen lakat alá dugnánk. Majd lássa el őket, titkár úr, a szükséges elfogatási paranccsal, hogy élve vagy halva behozhassák Richard Varneyt és az idegen Alascót. Vigyetek kellő kíséretet magatokkal, urak... hozzátok méltó díszben a hölgyet... ne vesztegessétek az időt, Isten kísérjen utatokon!
Ők meghajoltak, és elhagyták a termet.
Ki írhatná le, hogyan telt el a nap hátralevő része Kenilworthben? A királynő, aki láthatóan kizárólag azért maradt ott, hogy megalázza és gúnyolja Leicester grófot, éppoly ügyesnek mutatkozott a bosszú e női művészetében, miként népe bölcs kormányzásának tudományában. Az udvar hamarost elértette a jelzést, és Kenilworth ura, amint saját kastélyában járt-kelt, saját pompás művei közepette, máris kiolvashatta a kegyvesztett udvaronc sorsát az elhidegült barátok semmibe vevő hűvös modorából, a nyílt és titkos ellenségek rosszul palástolt ujjongásából. Az egész népes udvarból alig egypáran őrizték meg vele szemben azt a magatartást, amit reggel mutattak: talán csak Sussex, nyílt katonás természetének megfelelően, Burleigh és Walsingham, mély és előretekintő bölcsességtől vezetve, továbbá néhány hölgy, nemük együttérzésre hajló gyöngédsége következtében.
Leicester teljesen hozzászokott, hogy az udvari kegyet élete fő céljának tartsa, s így egy ideig minden más érzést elfojtott szívében a kín, amit gőgös lelkének szenvednie kellett a kicsinyes sértések és a kiszámított fricskák során; mikor azonban este visszavonult szobájába, pillantása a hosszú, szép hajfonatra esett, ami valaha Amy levelét hurkolta át, és az ellenvarázs hatására szívében nemesebb és természetesebb érzelmek keltek. Ezer csókkal illette Amy haját, s mikor eszébe jutott, hogy még mindig módjában áll elkerülni a mai kínokat, ha méltóságteljes, szinte fejedelmi magányba vonul jövendő életének szép és szeretett társával, úgy érezte, fölébe tud emelkedni a bosszúnak, amihez Erzsébet lealacsonyította magát.
Ennek megfelelően másnap a gróf egész viselkedése valami nagy, méltóságteljes lelki nyugalmat sugárzott; oly tüntetően gondoskodott vendégei ellátásáról és szórakoztatásáról, s mégis oly közönyös volt a vele szemben tanúsított magatartás iránt, oly tiszteletteljesen hűvös volt a királynővel, s mégis oly türelmesen viselte zaklató nemtetszését, hogy Erzsébet változtatott a modorán, s jóllehet, továbbra is hideg és kimért maradt, most már nem sértegette közvetlenül. A körülötte levőknek is megmondta, némi éllel, mert azt gondolták, kedvére tesznek, ha udvariatlanul bánnak a gróffal, hogy amíg Kenilworthben vannak, vendégtől kijáró tiszteletet kell tanúsítaniuk a kastély ura iránt. Egy szó, mint száz, akkorát változtak a dolgok huszonnégy óra leforgása alatt, hogy némely tapasztaltabb és bölcsebb ítéletű udvaronc már komoly lehetőségét látta Leicester újbóli felemelkedésének, és ehhez igazította viselkedését is, hogy egyszer majd érdemül hivatkozhassék erre, mint aki nem hagyta el patrónusát megpróbáltatásaiban sem. Ideje azonban, hogy félretegyük ezeket az intrikákat, és inkább Tressiliant meg Raleigh-t kísérjük el útjukra.
A kis csapat hat személyből állt. Waylanden kívül ugyanis velük tartott egy királyi kísérő és két markos szolga. Mindnyájan fegyverben voltak, és oly iramban haladtak, ahogy csak a lovak bírhatták a hosszú úton. Útközben próbáltak hírt kapni Varneyról és kíséretéről, de semmit sem hallottak, mivel a szökevények sötétben utaztak. Egy falucskában, mintegy tizenkét mérföldre Kenilworthtől, ahol rövid pihenőt engedélyeztek lovaiknak, egy szegény pap, a helység lelkésze jött elébük az egyik kis kunyhóból, és alázatosan kérte, hogy ha akad valaki köztük, aki járatos némileg az orvoslásban, nézzen be egy pillanatra egy haldoklóhoz.
Wayland, a lódoktor, vállalkozott rá, hogy megteszi, ami tőle telik, és amíg a lelkész odavezette a beteghez, megtudta, hogy az embert úgy egy mérföldre a falutól az országúton találták előző reggel a munkába igyekvő parasztok, és a lelkész fogadta be a hajlékába. Lőtt sebe volt, ami halálosnak látszott, hogy azonban valami csetepatéban kapta-e avagy útonállóktól, az nem derült ki, mert lázában csak összefüggéstelen szavakat tudott eldadogni. Wayland belépett a homályos, szerény helyiségbe, és amint a lelkész félrehúzta a függönyt, a beteg eltorzult vonásaiban Michael Lambourne-t ismerte fel. Azzal az ürüggyel, hogy egy szükséges holmiért megy, gyorsan értesítette útitársait a rendkívüli hírről; mire Tressilian és Raleigh baljós előérzettel besiettek a lelkész házába, hogy lássák a haldoklót.
A szerencsétlen eddigre már agonizált, és Waylandnél sokkal kiválóbb orvos sem segíthetett volna rajta, mivel a golyó teljesen átfúródott a testén. Mindazonáltal magánál volt, legalább félig-meddig, mert felismerte Tressiliant, és integetett, hogy hajoljon az ágya fölé. Tressilian megtette, és némi tagolatlan motyogás után, amiből csak Varney és lady Leicester nevét lehetett kivenni, Lambourne felszólította:
- Siess, különben későn érkezel... - Hasztalan unszolta Tressilian bővebb felvilágosításért a sebesültet, mert az lassan kezdett félrebeszélni, és mikor újra intett, hogy Tressilian figyeljen rá, már csak arra kérte, mondja meg nagybátyjának, a Fekete Medve fogadósának, Giles Goslingnak, "hogy mégiscsak ágyban, párnák közt halt meg". Néhány perc múlva egy rángás hitelesítette szavait, és az utasok mit sem nyertek azáltal, hogy találkoztak vele, legfeljebb az utolsó figyelmeztetésből valami homályos félelemre következtethettek a grófné sorsa iránt, s ez arra ösztökélte őket, hogy a legnagyobb sebességgel folytassák útjukat, és a királynő nevében rekviráljanak lovakat, ha az alattuk levők már kidőltek.
NEGYVENEGYEDIK FEJEZET
Hármat szól a lélekharang -
Kísértet-hang sürget megint -,
Csapkod tornyok tövén alant
Ében holló, s hármat kering.
(Mickle)
Most vissza kell térnünk történetünknek ahhoz a részéhez, ahol Varney Leicester gróf felhatalmazásának, valamint a királynő hasonló értelmű engedélyének birtokában, sietett biztosítani magát álnokságának felfedezése ellen azáltal, hogy eltávolítja a grófnét Kenilworth kastélyából. Kora reggel szándékozott útra kelni, de aztán arra gondolva, hátha a gróf időközben megenyhül, és még egyszer beszél a grófnéval, elhatározta, hogy azonnali indulással elébe vág minden véletlennek, ami valószínűleg leleplezésével és bukásával végződne. Ezért hívatta Lambourne-t, és rendkívül feldühödött, mikor meghallotta, hogy hű csatlósa valahol a szomszéd faluban vagy másutt kujtorog. Mivel számítani lehetett gyors visszatérésére, Sir Richard meghagyta, hogy készüljön fel azonnali utazásra, és menjen utána, ha csak távozása után jönne vissza.
Varney addig is egy Robin Tider nevű szolga segítségét vette igénybe, aki már tudott valamelyest Cumnor Place rejtelmeiről, mivel több ízben elkísérte oda a grófot. Ennek az embernek, akinek a jelleme hasonlított Lambourne-éra, bár sem olyan fürge, sem olyan kicsapongó nem volt, ennek adta ki a parancsot Varney, hogy nyergeltessen fel három lovat, készítsen elő egy hordszéket, és álljon velük készenlétben a hátsó kapunál. Feleségének a háborodottsága, amit most már mindenki elhitt, elég természetes mentség volt arra, hogy ilyen feltűnés nélkül viszi el a kastélyból, és ugyanerre a mentségre számított abban az esetben is, ha a szerencsétlen Amy sikoltozása vagy ellenkezése miatt szükség volna magyarázatra. Anthony Foster közreműködése nélkülözhetetlen volt, ezért Varney érte indult először.
Ez az egyébként is mogorva, emberkerülő férfiú, most ráadásul el is fáradt a hosszú úttól, amit Cumnortól Warwickshire-ig megtett, hogy hírt hozzon a grófné szökéséről, ezért hamar otthagyta a dőzsölők tömegét, és visszamenve a szobájába, lefeküdt, és mélyen aludt, mikor Varney útra készen, kezében lesötétített lámpással belépett hozzá. Várt egy pillanatig, hogy meghallgassa, mit dünnyög álmában cimborája, és tisztán hallotta a következő szavakat: - Ave Maria... ora pro nobis...[194] nem... nem így van... szabadíts meg minket a gonosztól... Igen, így van.
- Imádkozik álmában - jegyezte meg Varney -, és összekeveri a régi meg az új vallását... Alighanem lesz még több szüksége is az imára, mielőtt végeznék vele... Hé! Szent ember... legáldottabb vezeklő! Ébredj!... Ébredj!... Az ördög még nem bocsátott el szolgálatából.
Mivel Varney egyidejűleg meg is rázta karjánál fogva az alvót, annak egyszeriben másfelé terelődtek a gondolatai és elbődült:
- Tolvajok!... Rablók!... Életem árán is megvédem az aranyamat... nehezen szerzett aranyamat, ami oly sokba került. Hol van Janet?... Janetnek nem esett baja?
- Nem hát, te óbégató bolond! - mondta Varney. - Nem szégyelled ezt a lármázást?
Foster eddigre teljesen magához tért, és az ágyon felülve tudakolta Varneytól e szokatlan időben tett látogatás okát.
- Ami semmi jót nem ígér - tette hozzá.
- Téves jóslat, legszentebb Anthony - felelte Varney -; azt ígéri, hogy eljött az óra, mikor haszonbérletedet örökös tulajdonná teheted... Hát ehhez mit szólsz?
- Ha fényes nappal mondod - felelte Foster -, örültem volna neki; de ilyen rossz órában, ilyen gyér fénynél és látván sápadt arcodat, ami kísértetiesen ellentmond könnyed szavaidnak, inkább csak az elvégzendő munkára tudok gondolni, mint a bérre.
- Miért, te bolond, hisz csak védencedet kell visszakísérni Cumnorba.
- Csakugyan ennyi az egész? - kérdezte Foster. - Hisz halálsápadt vagy, pedig kis dolgok nem szoktak megrendíteni... csakugyan ennyi az egész?
- Igen ennyi... és talán egy kevéskével több - felelte Varney.
- Ah, ez a kevéssel több! - mondta Foster. - És egyre sápadtabb vagy.
- Ne törődj a képemmel - felelte Varney -; csak ennél az ócska világításnál látod így. Föl, aztán mozgás, ember. Gondolj Cumnor Place-re... a birtokodra. Indíthatsz egyhetes prédikációsorozatot, amellett úgy kiházasíthatod Janetet, mint valami bárólányt. Legalább hetven fontot ér.
- Hetvenkilenc fontot, öt shillinget, öt és fél pennyt a fákat nem számítva - mondta Foster -, és mind az enyém lesz?
- Mind, ember... a mókusok is, meg a többi. Egy cigány nem vághat le onnét egy seprűnyélnek valót... egy gyerek se szedhet le egy madárfészket, anélkül, hogy meg ne fizetné. Úgy bizony... öltözz fel, amilyen gyorsan csak tudsz. Lovak és egyebek készen állnak, csak az a gazember Lambourne, az tekergett el valami pokoli tájékra.
- Persze, Sir Richard - mondta Foster -, de te nem fogadod meg a jó tanácsot. Mindig mondtam neked, hogy az a részeges, züllött alak cserbenhagy majd, mikor szükséged lesz rá. Pedig hozzásegítettelek volna egy józan fiatalemberhez.
- Valami lassú nyelvű, lassan szuszogó testvérhez a gyülekezetből, mi?... Hát majd ilyenekre is szükségünk lesz, ember. Hála az égnek, kellenek majd mindenféle szolgálók... Úgy ám, ne feledd a pisztolyaidat. Na gyere, menjünk.
- Hová? - kérdezte Anthony.
- Asszonyom szobájába; és vésd jól az eszedbe, velünk kell jönnie. Nem olyan fickó vagy, aki megijed egy sikolytól, mi?
- Nem, ha a Szentírás alapján indokolható; és írva vagyon, "Az asszony engedelmeskedjék az ő férjének". De jótáll-e értünk uram, ha erőszakhoz folyamodunk?
- Ugyan már! Itt a pecsétgyűrűje - felelte Varney, s ekképp elnémítva cimborája ellenvetéseit, együtt indultak lord Hunsdon szállására, ahol közölvén az őrrel szándékukat és bizonyságot adván a királynő, valamint Leicester gróf jóváhagyásáról, beléptek a szerencsétlen grófné szobájába.
Elképzelhető Amy iszonyata, midőn szendergéséből fölverve Varneyt pillantotta meg ágya mellett, azt az embert, akitől mindenkinél jobban félt és gyűlölt. Ehhez már az is némi vigasz volt, hogy nem egyedül jött, bár mogorva társától is volt oka irtózni.
- Asszonyom - mondta Varney -, nincs idő a ceremóniára. Leicester lord, alaposan megfontolván a helyzet követelményeit, úgy rendelkezett, hogy kegyed most elkísér minket Cumnor Place-be. Nézze, itt a pecsétgyűrűje sürgős és súlyos parancsa jeléül.
- Hamis! - mondta a grófné. - Elloptad a jelvényét... tőled kitelik minden gonoszság a legsötétebbtől a legaljasabbig!
- Igaz, asszonyom - felelte Varney -, annyira igaz, hogy ha nem kel föl azonnal, és nem készül az útra, kényszerítenünk kell, hogy engedelmeskedjék parancsunknak.
- Kényszeríteni!... Erre nem mersz vetemedni, akármilyen galád vagy - kiáltotta a boldogtalan grófné.
- Majd elválik, asszonyom - mondta Varney, miután úgy döntött, hogy a megfélemlítés lesz az eszköz, amivel megtöri a hölgy büszkeségét -; ha kényszerít rá, goromba inasnak fog találni.
Erre a fenyegetésre kezdett Amy oly velőtrázóan sikoltozni, hogy ha nem hiszi mindenki őrültnek, lord Hunsdon és mások gyorsan segítségére siettek volna. Látva azonban, hogy kiáltásai haszontalanok, Fosterhez esengett a legmegindítóbb szavakkal könyörögve, hogy ha leánya, Janet becsülete s tisztasága drága neki, ne engedje, hogy nőhöz nem illő durva bántalmazást kelljen elszenvednie.
- De hölgyem, az asszony engedelmeskedjék az ő férjének... így áll a Szentírásban - mondta Foster -; ha most gyorsan felöltözik, és nyugodtan velünk jön, senki se fog egy ujjal se kegyedhez nyúlni, amíg meg tudom húzni a pisztoly ravaszát.
Minthogy segítség nem érkezett, és Foster zord szavai némileg lecsillapították, a grófné megígérte, hogy magától felkel, és felöltözik, csak hagyják el a szobát. Varney ugyanakkor megnyugtatta, hogy teljes biztonságban és tiszteletben lesz része, amíg velük tart, és ígéretet tett, hogy ő személyesen nem tartózkodik a közelében, ha jelenléte ennyire ellenszenves neki. A férje, fűzte hozzá, huszonnégy órával érkezésük után szintén Cumnor Place-ben lesz.
Kissé megvigasztalódva ezekkel az ígéretekkel, bár nem sok okát látta, hogy elhiggye őket, a boldogtalan Amy elvégezte toalettjét a lámpás világa mellett, amit bent hagytak neki, mikor kimentek a szobából.
Sírva, remegve, fohászkodva öltözködött a szerencsétlen hölgy... mennyire más érzelmekkel, mint amikor még az öntudatos szépség teljes büszkeségével csinosította magát! Igyekezett minél tovább halogatni az előkészületeket, míg végül megriadva Varney türelmetlenségétől, kénytelen volt kijelenteni, hogy készen áll az útra.
Mikor már épp indulni akartak, Varney megjelenésére a grófné oly látható rémülettel tapadt Fosterhez, hogy az előbbi letette neki a nagyesküt: még csak közelíteni sem szándékozott hozzá.
- Ha beleegyezik, hogy nyugodtan végrehajtja férje akaratát - mondotta -, engem nemigen fog látni. Teljesen az udvarnagy gondjaira bízom, akihez jó ízlése inkább vonzódik.
- Férjem akarata! - kiáltotta Amy. - Inkább az Isten akarata, és ez legyen elég nekem... Oly engedelmesen fogok menni Foster úrral, mint az áldozati bárány. Ő legalább apa, és lesz benne némi emberség, ha jóindulat nem is. Rólad, Varney, csak azt mondhatom, ha utolsó szavam volna is, hogy egyformán idegen tőled mind a kettő.
Varney mindössze annyit felelt, hogy szabadon választhat, és előrement néhány lépést, hogy mutassa nekik az utat, a grófné pedig félig rátámaszkodva, félig vitetve magát Fosterrel, kibotorkált a Saintlowe-bástyától a hátsó kapuig, ahol már várt rájuk Tider a lovakkal és a hordszékkel.
A grófné ellenállás nélkül hagyta magát beültetni a számára készített utazóalkalmatosságba. Némi megnyugvással látta, hogy Foster és Tider szorosan mellette halad, Tider vezeti a lovát, a rettegett Varney pedig hátramaradozik, és hamarosan elnyeli a sötétség. Egy darabig, amíg az út a tó peremén kanyargott, még vissza-visszanézett a fenséges tornyokra, melyek férjét uruknak mondták, és amelyekben itt-ott fény világolt, ahol a mulatozók még nem vetettek véget dáridójuknak. Mikor azonban az út ezt nem tette többé lehetővé, visszahúzta a fejét, és a hordszék mélyére csúszva, a gondviselés kezeibe ajánlotta magát.
Azon a kívánságán kívül, hogy a grófné csendesen folytassa az útját, Varneynak szándékában állt az is, hogy tanúk jelenléte nélkül beszéljen Lambourne-nal, akinek minden percben várta a felbukkanását. Ismerte ennek az embernek a jellemét, tudta, hogy agilis, kegyetlen, elszánt és kapzsi, ezért őt ítélte a legalkalmasabb eszköznek további terveihez. De tízmérföldre is jártak már Kenilworthtől, mikor gyors lódobogás ütötte meg a fülét, és Michael Lambourne utolérte.
Mivel erősen nyugtalanította a távolléte, Varney szokatlanul keményen hordta le kicsapongó szolgáját.
- Részeg gazember - mondta -, léhaságod és züllött ostobaságod egyszer még túlfeszíti a húrt, és akkor könyörtelenül elbánok veled, mert én aztán egy fikarcnyit sem törődöm vele, hogy ki mit szól hozzá!
Ezt a fajta dorgálást Lambourne, aki szokatlanul magas kedvében volt, nemcsak egy rendkívüli kupa bortól, hanem a bizalmas szóváltástól is, melyet az imént folytatott a gróffal, valamint a titoktól, amit kifürkészett, most nem fogadta a szokott alázattal.
- Szemtelen hangot nem tűrök el - mondta - a legkiválóbb lovagtól se, akit valaha azzá ütöttek. Leicester lord tartóztatott egy fontos ügyben, és legyen ez elég neked, aki magad is szolga vagy, akárcsak én.
Varney eléggé meghökkent e szokatlanul pimasz választól, de az italnak tulajdonítva, hallatlanná tette, és elkezdte gyúrni Lambourne-t, célzott azon készségére, hogy segítséget nyújt eltávolítani Leicester gróf útjából egy akadályt, ami, ha megtörténik, lehetőséget ad neki, hogy hű csatlósait a legbusásabb jutalomban részesítse, amit csak kívánnak. És mivel Lambourne értetlennek látszott, nyíltan megjelölte azt a "hordszéktölteléket amott", mint az akadályt, amit el kíván távolíttatni.
- Ide hallgass, Sir Richard meg miegymás - mondta Michael -, némelyek bölcsebbek, mint mások, ez egy dolog, és némelyek cudarabbak, mint mások, ez megint más dolog. Én jobban ismerem uram kívánságát ebben az ügyben, mert teljesen rám bízta a dolgot. Itt a felhatalmazás és utolsó szavai ezek voltak: "Michael Lambourne (mert őlordsága úgy beszél velem, ahogy kardforgató úriemberrel dukál, és nem használ ám olyan szavakat, hogy részeg gazember meg effélék, mint azok, akik még nem tudják, miként viseljék új méltóságukat), Varney (azt mondta) a legnagyobb tisztelettel viselkedjen ám grófnémmal... rád bízom, hogy gondoskodj róla, Lambourne (így mondta őlordsága), és feltétlenül hozd vissza tőle pecsétgyűrűmet."
- Igen? - felelte Varney. - Csakugyan ezt mondta? Szóval tudsz mindent?
- Mindent... mindent; és bölcsen tennéd, ha keresnéd a barátságomat, amíg jóba vagyunk.
- És senki más nem volt jelen - kérdezte Varney -, mikor uram ezt mondta?
- Egyetlen teremtett lélek se - felelt Lambourne. - Gondolod, hogy akárkire rábízna uram ilyen ügyet? Azt már nem, csakis egy ilyen kipróbált, tevékeny emberre, mint én!
- Nagyon igaz - mondta Varney, és eltűnődve végignézett a holdsütötte úton. Széles, nyílt fenyéren haladtak. A hordszék legalább egy mérföldre volt tőlük, halló- s látótávolságon kívül. Hátratekintett, és a holdfény bevilágította térségen egyetlen emberi lényt sem látott. Ekkor így szólt Michael Lambourne-hoz: - És gazdád ellen fordulnál, aki megnyitotta előtted az udvari kegy szép pályáját... aki mellett inaskodtál, Michael... aki megmutatta neked az udvari intrika mélyeit és sekélyeit?
- Ne Michaelezz engem! - reccsent rá Lambourne. - Van énnekem olyan nevem, amelyikhez bátran odabiggyesztheted, hogy úr, csakúgy, mint akárki máséhoz; ami pedig a többit illeti, ha inaskodtam is, letelt az időm, és most már önállósítom magam.
- Akkor nesze előbb a béred, te ostoba! - mondta Varney, azzal keresztüllőtte Lambourne-t a pisztolyával, amit egy ideje már a kezében tartogatott.
A nyomorult egyetlen nyikkanás nélkül lefordult a lóról; Varney pedig leszállva a nyeregből, kiürítette a zsebeit, kiforgatta a bélésüket, hogy rablók művének látsszék az egész. Biztonságba helyezte a gróf üzenetét, ami legfőbb gondja volt, de elvette Lambourne erszényét is. Talált benne néhány aranyat, amit a fickó léhasága meghagyott, aztán különös érzésektől indíttatva, kezében vitte egy kis folyóig, mely keresztezte az utat, és belehajította olyan messzire, amennyire csak bírta. Ilyenek a lelkiismeret különös maradványai, melyek tovább élnek, ha a lelkiismeret már teljesen halottnak tűnik is, hogy ez a kegyetlen és aggályok nélküli ember lealacsonyítónak érezte volna, ha zsebre teszi annak a nyomorultnak a néhány aranypénzét, akit az imént oly könyörtelenül meggyilkolt.
A gyilkos újratöltötte pisztolyát, és miután megtisztította a závárt és a csövet a lövés kormától, nyugodtan lovagolt a hordszék után, elégedetten nyugtázva, hogy ügyesen sikerült eltüntetnie sok cselszövényének e kellemetlen tanúját és olyan megbízások hordozóját, melyeket a címzett nem óhajtott teljesíteni, és ezért azt a látszatot kívánta adni, mintha nem is értek volna el hozzá.
Az út hátralevő részét akkora iramban tették meg, ami nem sok kíméletre vallott a boldogtalan grófné egészsége iránt. Csak olyan helyeken álltak meg, ahol mindenki az ő emberük volt, és meséjük, amit a megtébolyodott lady Varneyról tartottak készenlétben, biztos hitelre talált volna, ha véletlenül kísérletet tesz, hogy hasson annak a néhány szerencsétlen fickónak az együttérzésére, akit a közelébe engedtek. De Amy nem látott reményt a meghallgatásra senkinél sem, akihez szólhatott volna, azonkívül jobban félt Varneytól, semhogy megszegje a hallgatólagos feltételt, amivel mentesült társaságától az úton. Varney tekintélye, mellyel gyakran élt korábban a gróf titkos cumnori kiruccanásai idején, most is gyorsan előteremtette a váltás-lovakat, ahol szükség volt rájuk, úgyhogy egy nappal indulásuk után már közel jártak Cumnorhoz.
Ekkortájt Varney előrejött a grófné lovához, amint máskor is megtette néhányszor az út folyamán, és megkérdezte:
- Mit csinál?
- Alszik - felelte Foster -; bár otthon volnánk már... nagyon kimerült.
- A pihenés majd helyrehozza - mondta Varney. - Hamarost aludni fog, mélyen és hosszan... ki kell gondolnunk, hol helyezzük biztonságba.
- A saját szobájában, természetesen - felelte Foster. - Janetet elküldtem illő feddés után a nagynénjéhez, és a két öregasszony maga a becsület... mert hisz szívből gyűlölik ezt a hölgyet.
- Mégsem bízunk bennük, Anthony barátom - mondta Varney -; abban az erődben kell elhelyeznünk, ahol az aranyadat tartod.
- Az aranyamat! - riadt meg Anthony. - Miért, miféle aranyam van nekem?... Isten engem úgy segéljen, nincs nekem aranyam... bár volna.
- Na, most már akaszd föl magad, ostoba barom... ki gondol vagy törődik az aranyaddal? Ha törném magam utána, nem találhatnék száz jobb módot is, hogy hozzájussak? Egyszóval a hálószobádban lesz bezárva, amit olyan furán elbástyáztál; te pedig, fatuskó, az ő pehelyágyát fogod nyomni. Merem állítani, hogy a gróf sose fog kérdezősködni annak a négy szobának a gazdag bútorzata után.
Ez utóbbi kilátásra Foster már megenyhült, csak arra kért engedélyt, hogy előresiethessen, és rendbe hozhassa a dolgokat, aztán megsarkantyúzta a lovát, és elvágtatott a hordszék elől, ami mögött Varney úgy hatvan lépéssel lemaradva haladt, s így a grófné mellett csupán Tider lovagolt.
Mikor megérkeztek Cumnor Place-be, a grófné rögtön Janetet kérte, és nagyon ijedtnek látszott, mikor közölték vele, hogy többé nem számíthat a kedves lány szolgálataira.
- Nekem drága a leányom, asszonyom - mondta Foster zordan -; és nem kívánom, hogy megtanulja a hazudozás meg a szökdösés udvari csínjait... ladységed engedelmével, máris kissé sokat tanult el belőlük.
A grófné, akit utazásának körülményei nagyon elfárasztottak, és komolyan megrémítettek, nem válaszolt az orcátlanságra, csak halkan azt kérte, hogy visszavonulhasson a szobájába.
- Hogyne, hogyne - mormogta Foster -, nagyon természetes; de engedelmével ma nem megy a csecsebecse babaházába... hanem biztosabb helyen alszik.
- Bár a sírom lenne már - mondta a grófné -; de a halandó érzelmek visszarettennek a test és lélek elválásának gondolatától.
- Kegyednek, úgy hiszem, nincs oka ettől rettegni - felelte Foster. - Uram holnap ide jön, és akkor kétségkívül igazolja majd magát előtte.
- De tényleg eljön?... Csakugyan, jó Foster?
- Ó, persze, jó Foster! - felelte amaz. - De milyen Foster leszek majd holnap, mikor uramnak beszél rólam... jóllehet nem csináltam semmi mást, csak parancsainak engedelmeskedtem?
- Védelmezőm lesz... ha nyers is... de védelmezőm - válaszolta a grófné. - Ó, ha Janet itt lehetne!
- Jobb helyen van, ahol van - mondta Foster -, egy is elég kettőjükből, hogy összezavarjon egy tiszta fejet... de nem enne valami hideget?
- Ó, nem, nem... a szobámat... a szobámat. Remélem - mondta aggodalmasan -, bezárhatom belülről?
- Egész nyugodtan - felelte Foster -, aztán én is bezárom kívülről. - Azzal magához vett egy gyertyát, és elvezette Amyt az épület olyan részébe, ahol még sohasem járt. Egy magas lépcsőn vitte fel, míg előttük az egyik öregasszony haladt egy lámpással. A lépcső tetején, mely szinte mérhetetlen magasnak tűnt, végigmentek egy rövid és igen keskeny fekete tölgyfa padlós folyosón, aminek a túlsó végén súlyos tölgyfa ajtó állt, ezt kinyitották, és beléptek a fösvény szobájába, melynek berendezése a végletekig igénytelen volt, és az egész helyiség jóformán csak nevében különbözött egy börtöncellától.
Foster megállt az ajtóban, és átnyújtotta a lámpát a grófnénak, anélkül, hogy akár fölajánlotta, akár megengedte volna az öregasszony szolgálatát, aki a lámpát hozta. A hölgy nem sokat törődött a formaságokkal, gyorsan elvette a lámpát, bereteszelte az ajtót, és eltorlaszolta mindazzal, ami ilyen célokra bőségesen található volt a szobában.
Varney eközben a lépcsőn ólálkodott, de mikor hallotta az ajtó bereteszelését, lábujjhegyen feljött, Foster pedig a szemével intve neki, önelégülten mutatott rá egy falba rejtett gépezetre, mely könnyedén és úgyszólván zajtalanul elmozdította a fapadló egy darabját, akár egy felvonóhidat, és ezáltal elzárt minden mozgási lehetőséget a hálószobából, ahol Varney rendesen tartózkodott, a fölvezető magas csigalépcső tetejéig. A kötél, mely a szerkezetet működtette, általában a hálószobában volt, minthogy Foster ezzel akart védekezni külső behatolás ellen; most azonban, hogy a bent levő fogoly őrzése volt a cél, a zsineget kihúzták a lépcsőfeljáróhoz, és oda rögzítették, Foster pedig nagy büszkén mutogatta a nem is gyanított csapóajtót.
Varney élénk figyelemmel nézegette a szerkezetet, és többször is letekintett az üregbe, ami a csapóajtó alatt megnyílt. Koromsötét volt, és igen mélynek tűnt; mint Foster suttogva közölte cinkosával, majdnem a kastély legalsó pincéjéig ért. Varney még egy merev és hosszú pillantást vetett a komoran sötétlő mélységbe, aztán követte Fostert az udvarház lakottabb régióiba.
Mikor leértek abba a fogadószobába, amiről már beszéltünk, Varney kérte Fostert, hogy hozasson valami vacsorát és a legfinomabb bort hozzá.
- Felkeresem Alascót - mondta aztán -; megbízásunk lesz számára, és előbb lelket kell öntenünk belé.
Erre a kijelentésre Foster felnyögött, de nem tiltakozott. Az öregasszony közölte Varneyval, hogy Alasco alig evett és ivott valamit, mióta gazdái elmentek, egész idő alatt a műhelybe volt bezárkózva, és úgy beszélt, mintha a világ fennmaradása múlna azon, amit benn művel.
- Majd megmutatom neki, hogy a világnak más igényei is vannak vele szemben - mondta Varney, azzal fogott egy lámpát, és elindult, hogy felkeresse az alkimistát. Jó idő beletelt, míg visszatért, nagyon sápadtan, de szokásos mosolyával az arcán és orra körül. - Barátunk - mondotta - elfüstölt.
- Hogyhogy? Mit akarsz ezzel mondani? - kérdezte Foster. - Megszökött?... Kereket oldott a negyven fontommal, aminek ezerszeresére kellett volna szaporodnia? Hívom a poroszlókat!
- Biztosabb módot ajánlok - mondta Varney.
- Mit? Miféle módot? - kiáltotta Foster. - Visszaszerzem a negyven fontomat... hisz már biztosra vettem, hogy ezerszeresen térül meg a befektetésem... legalább a tőkémet visszaszerzem.
- Akkor akaszd föl magad, és pereld be Alascót az ördög kancelláriáján, mert oda tette át az ügyet.
- Hogyhogy!... Mit mondasz?... Meghalt?
- De az ám - mondta Varney -, és szépen föl is puffadt már az arca meg a teste. Valamelyik ördögi kotyvalékát kavargatta éppen, mikor az üvegmaszk, ami folyton rajta volt, leesett, úgyhogy a titkos méreg az agyába hatolt, és megtette a magáét.
- Sancta Maria! - kiáltott föl Foster. - Azazhogy, Isten irgalmazzon nekünk, és őrizzen meg a kapzsiságtól és a halálos bűntől!... Nem fémet alakított át, mit gondolsz? Nem láttál aranytömböket a tégelyekben?
- Nem néztem én semmit, csak a tetemet - felelte Varney -; ronda egy látvány... föl van puffadva, mint valami harmadnapja száradó hulla a keréken... Bah! Adj egy kupa bort.
- Megyek - mondta Foster -, magam is megnézem... - Fogta a lámpást és az ajtóhoz sietett, ott azonban habozva megállt. - Nem jössz velem? - kérdezte Varneytól.
- Minek? - kérdezte vissza Varney. - Eleget láttam és szagoltam ahhoz, hogy elrontsam az étvágyamat. Mindenesetre kitörtem az ablakot, hogy bejöhessen a levegő; kénnek meg más ilyen fojtós gőznek a bűze érződött, mintha maga az ördög járt volna ott.
- És nem lehet, hogy maga a gonosz cselekedte? - kérdezte Foster még mindig tétovázva. - Hallottam, hogy ilyen időkben és ilyen embereken nagy a hatalma.
- Még ha valóban a sátánod lenne is - felelte Varney -, aki így kínozza a fantáziádat, te akkor is tökéletesen biztonságban vagy tőle, hacsak nem a legfalánkabb ördög az illető. Két finom koncot kapott hamarjában.
- Hogyhogy két koncot?... Hogy érted ezt? - kérdezte Foster. - Hogy érted?
- Majd megtudod idővel - felelte Varney -, aztán itt ez az újabb lakoma... de te biztos azt gondolod, hogy túlságosan ínyencfalat ő a sátán fogának... neki zsoltárokat, hárfákat, szeráfokat kell kapnia.
Anthony Foster csak hallgatta, aztán lassan visszajött az asztalhoz:
- Jóságos Isten! Sir Richard, hát meg kell tenni?
- Bizony. Úgy, ahogy mondod, Anthony. Különben nem lesz birtokod - felelte hajlíthatatlan cinkosa.
- Mindig tudtam, hogy ez lesz a vége! - mondta Foster. - De hogyan, Sir Richard, hogyan?... Mert én nem nyúlok hozzá, ha a világot nyerném érte, akkor sem.
- Nem kárhoztatlak - mondta Varney -, magam is vonakodnék tőle... szörnyen hiányzik most Alasco és a mannája; igen, meg a kutya Lambourne.
- Miért, hol kódorog Lambourne? - kérdezte Anthony.
- Ne kíváncsiskodj - felelte Varney -; egyszer majd találkozol vele, ha igaz a hited. De térjünk komolyabb dolgunkra. Megtanítlak, Tony, hogy kell tőrbe csalni egy bíbicet. Az a csapóajtó... az a kis játékszered... nem árul el látszatra semmit, ha kihúzzák alóla a támasztékot?
- Persze hogy nem - felelte Foster -, amíg rá nem lépnek.
- De ha a hölgy, mondjuk, szökést kísérelne meg - firtatta Varney -, lenyomná a súlya?
- Egy egér súlya is lenyomná - mondta Foster.
- Hát akkor majd szökés kísérlete közben fog meghalni, vajon segíthet-e ezen akármelyikünk, derék Tony? Feküdjünk most le, holnap nyélbe ütjük a tervünket.
Másnap, amint estére járt az idő, Varney előcitálta Fostert, hogy végrehajtsák tervüket. Tidert és Foster öreg inasát elküldték valami ürüggyel a faluba, Anthony pedig, mintha csak azért törné magát, hogy a grófné ne szenvedjen hiányt semmiben, felkereste szobafogságában. Ott annyira megrendült a szelíd türelem láttán, amivel a hölgy bezártságát viselte, hogy nem tudta magába fojtani a komoly tanácsot:
- Semmi szín alatt ne lépje át a szoba küszöbét, amíg Leicester lord ide nem jön, ami pedig - tette hozzá -, bízom Istenben, hamarosan lesz. - Amy türelmesen megígérte, hogy átadja magát sorsának, és Foster úgy tért vissza kérges szívű társához, hogy lelkiismerete valamelyest megkönnyebbült a ránehezedő súlyos tehertől. "Figyelmeztettem - mondta magában -, így hát biztosan elkerüli a kismadár a kelepcét!"
Nem zárta be kívülről az ajtót, és Varney szeme láttára kihúzta a támasztékokat a csapóajtó alól, amit így már csak a gyenge tapadás tartott vízszintes helyzetében. Visszavonultak, hogy a földszinten várják be a fejleményeket, de sokáig vártak hasztalanul. Végül Varney, miután hosszú ideig járt fel-alá köpenyébe burkolózva, hirtelen hátra vetette köpenyét, és kifakadt:
- Azt hiszem, sose volt ennél ostobább asszony, aki így elmulasztott volna ilyen pompás menekülési alkalmat!
- Talán úgy döntött - mondta Foster -, hogy bevárja férje visszatérését.
- Persze!... Nagyon igaz - mondta Varney, és kirohant.
Alig két perc telt el, mikor Foster, aki benn maradt, lódobogást hallott az udvarról, majd egy füttyöt, mely hasonló volt a gróf ismert jeladásához; egy pillanattal később kinyílt a grófné szobájának ajtaja, és ugyanakkor lehullott a csapóajtó. Futó léptek dobbanása hallatszott... majd egy súlyos zuhanás... halk nyögés... és mindennek vége volt.
Ebben a pillanatban Varney beszólt az ablakon, olyan hangon, melyben iszonyat és vidámság keveredett leírhatatlan módon:
- Tőrben a kismadár?... Megtörtént a dolog?
- Ó, Uram, irgalmazz nekünk! - válaszolta Anthony Foster.
- Mit izgulsz, bolond? - mondta Varney. - Vége a dolgodnak, és tiéd a jutalom. Nézz le a pincébe... mit látsz?
- Csak egy fehér ruhacsomót, olyan, mint egy hóbucka - mondta Foster. - Ó, Isten, mozog a keze!
- Dobj rá valamit... A láda aranyadat, Tony... az jó nehéz.
- Varney, te a megtestesült sátán vagy! - felelte Foster. - Nem kell semmi... elköltözött!
- Vele költöznek el bajaink is - mondta Varney a szobába lépve -; nem is álmodtam, hogy ilyen jól tudom utánozni a gróf jelét.
- Ó, ha van ítélet az égben, te kiérdemelted - mondta Foster -, és meg is fogod kapni! Legdrágább érzelmeivel pusztítottad el... Mintha egy csecsemőt az anyja tejében főznének meg!
- Fanatikus szamár vagy - felelte Varney -; most gondolkozzunk azon, hogyan fedezzük föl a szerencsétlenséget... a testnek ott kell maradnia, ahol van.
De gonoszságuk szabad folyásának ekkor vége szakadt; mert amíg tanácskoztak, Tressilian és Raleigh rájuk tört, miután bebocsáttatták magukat Tiderrel és Foster szolgájával, akiket a faluban fogtak el.
Belépésükre Anthony Foster elmenekült, és mivel a zegzugos vén épület minden szögletét és folyosóját jól ismerte, el tudott bújni az üldözők elől. Varneyt azonban ott a helyszínen letartóztatták; bűnbánat helyett ördögi gyönyörűséget látszott lelni abban, ahogy bemutatta nekik a meggyilkolt grófné földi maradványait, ám ugyanakkor tagadta, hogy bármi része lett volna halálában. Tressilian annyira kétségbeesett a nemrég oly bájos és szeretett lény szétroncsolt s még meleg teteme láttán, hogy Raleigh kénytelen volt erőszakkal elvitetni a színhelyről, és ő vette át tőle a teendők irányítását.
Varney a második kihallgatás alkalmával már nemigen titkolta sem a bűntettet, sem az indítékait; őszintesége okának azt mondotta, hogy jóllehet sok mindent abból, amit bevallott, csak a gyanú írhatott volna rovására, mégis, már ez a gyanú is elegendő hozzá, hogy megfossza őt Leicester bizalmától, és romba döntse korlátokat nem ismerő terveit. - Nem arra születtem - mondta -, hogy életem hátralevő részét számkivetett senkiként morzsoljam le... és nem is halok meg úgy, hogy végzetem a hitvány csőcselék mulatságára szolgáljon.
E szavakból kitetszett, hogy valamiképp el akarja pusztítani magát, ezért gondosan megfosztották minden eszköztől, amivel szándékát végrehajthatta volna. De némely antik hősök módjára, ő is tartott magánál kis mennyiségű erős mérget, melyet valószínűleg a kiváló Demetrius Alasco kevert. Éjszaka lenyelte a főzetet, és reggelre holtan találták cellájában; nem látszott sokat szenvedni, ábrázatán még halálában is a gúnyos kajánságnak az a megszokott kifejezése ült, mely egész életében fő ismertetőjele volt. "A gonosz - mondja a Szentírás - nem ismer korlátot még a halálban sem."
Hogy mi lett a sorsa annak, aki cinkosa volt a gonoszságban, sokáig ismeretlen maradt. Cumnor Place-t mindenki elhagyta rögtön a gyilkosság után, mert a lady Dudley szobájának elnevezett helyiség környékén a cselédek nyögéseket, sikolyokat és más, nem evilági hangokat véltek hallani. Bizonyos idő eltelte után, Janet, nem érkezvén hír atyjáról, a birtok korlátlan úrnője lett, és átruházta azt Waylandre, aki akkorra már kiegyensúlyozott, józan ember lett, és Erzsébet udvartartásában kapott alkalmazást. De csak jó néhány évvel mindkettejük halála után történt, hogy legidősebb fiuk és örökösük, Cumnor Hall körül végezvén bizonyos kutatásokat, felfedezett egy vasajtóval lezárt titkos alagutat, mely a lady Dudley szobájában levő ágy mögött nyílt, egy cellafélébe ereszkedett le, ahol találtak egy páncélszekrényt, benne egy csomó aranyat, afölött pedig egy emberi csontvázat. Anthony Foster sorsa most már világossá vált. Erre a rejtekhelyre menekült annak idején, ám a rugós zár kulcsát elfelejtette magával vinni, és minthogy a kiút el volt zárva ugyanazzal az eszközzel, amit a lelke üdvösségén vett arany őrzésére használt, ott pusztult el nyomorultul. A cselédek körében emlegetett nyögések és sikolyok kétségkívül nem voltak mind a fantázia szüleményei, hanem a szerencsétlentől származtak, aki haláltusájában kiabált segítségért.
A grófné borzasztó halálának híre hirtelen véget vetett a kenilworthi vigasságnak. Leicester visszavonult az udvartól, és jó időre átadta magát a lelkiismeret-furdalásnak. Minthogy azonban Varney utolsó nyilatkozatában tapintatosan megkímélte gazdája jó hírét, a gróf inkább részvét, mint felháborodás tárgya volt. A királynő végül is visszahívta az udvarba; újra kitüntetett államférfi és kegyenc lett, pályafutásának vége pedig ismeretes a történelemből.
De halálában volt valami büntetésféle, ha az, mint egy elég elterjedt felfogás tartja, egy korty méregtől következett be, amit ő készített valaki másnak.[IX]
Sir Hugh Robsart gyorsan követte leányát a sírba, miután birtokát előbb Tressilianre hagyta. De sem a vidéki függetlenség kilátása, sem a kegy ígérete, mellyel Erzsébet az udvarba próbálta invitálni Tressiliant, nem űzte el mély búskomorságát. Akárhová ment is, mindenütt szerelme korai és egyetlen tárgyának eltorzult tetemét látta maga előtt. Végül, miután gondoskodott a Sir Hugh Robsart családját alkotó Lidcote Hall-i öreg barátok és öreg szolgák megélhetéséről, csatlakozott barátjához, Raleigh-hez, részt vett a virginiai expedícióban, és éveire fiatalon, ám bánatban megöregedve idő előtt érte a halál az idegen földön.
A kisebb szereplőkről csupán annyit kell elmondanunk, hogy Blount elméje úgy tisztult, ahogy sárga rózsái hervadni kezdtek; hogy bátor hadvezérként a háborúkban sokkal inkább elemében volt, mint az udvarban töltött rövid tartózkodása idején; és végezetül, hogy Lidércnek éles esze révén kegy és kitüntetés lett az osztályrésze Burleigh, majd Cecil[195] szolgálatában.
A SZERZŐ JEGYZETEI
I. Foster, Lambourne és a Fekete Medve
Ha hinni lehet a sírverseknek, Anthony Foster jelleme pontosan az ellenkezője volt annak, aminek a regényben ábrázoltam. Ashmole így írja le a Berkshire-i régiségek-ben Foster sírkövét; idézem:
"A cumnori templom szentélyének északi falán van egy szürke márványtábla; azon bronzlemezbe van vésve egy páncélos férfi meg az akkori idők öltözékét viselő felesége; egy zsámolyon térdepelnek, három fiuk az anyjuk mögött térdel. A férfifigura alatt ez az írás olvasható:
ANTONIUS FOSTER, generis generosa propago,
Cumnerae Dominus, Bercheriensis erat.
Armiger, Armigero prognatus patre Ricardo,
Qui quondam Iphlethae Salopiensis erat.
Quatuor ex isto fluxerunt stemmate nati,
Ex isto Antonius stemmate quartus erat.
Mente sagax, animo precellens, corpore, promptus;
Eloquii dulcis, ore disertus erat.
In factis probitas; fuit in sermone venustas,
In vultu grativas, relligione fides,
In patriam pietas, in egenos grata voluntas,
Accedunt relliquis annumeranda bonis.
Si quod cuncta rapit, rapuit non omnia Lethum,
Si quod Mors rapuit, vivida fama dedit.
Ami fordításban valahogy így hangzana:
Antonius Foster, fényes ivadéka nemének,
Cumnor Hall ura és Berkshire bajnoka volt.
Apja Richard, egykor shropshire-i, büszke nevére
Szégyent nem hoz e hős gyermek fegyvere sem.
Négy deli ifjú indult útnak ettől az őstől,
Antonius köztük legvégére maradt.
Elszánt, éles eszű volt, jelleme, teste kiváló,
Mint felfűzve a gyöngy; ajkán gördül a szó.
Munkában derekas, szeretet koszorúzta alakját,
Homloka fenségét átsugarazta a hit,
Hűségét a hazához nem törhette meg ínség,
Hely sincs írni a szép jelzők hosszú sorát.
Bár kirabolta halál őt, mégse rabolta egészen;
Eltűnt régen a test: fénylő hírneve él.
Azután még egy vers következik, mely szintén magasztalja őt:
Argute resonas Cithare pretendere chordas
Novit, et Aonia concrepuisse Lyra.
Gaudebat terre teneras defigere plantas;
Et mira pulchras construere arte domos,
Composita varias lingua formare loquelas
Doctus, et edocta scribere multa manu.
Vagyis:
Ujja nyomán citerák és zengő aoni lantok
Húrjain édes dal, pompás ballada szólt.
Kertjében szeretett ültetni gyönge palántát,
Gondos terve szerint sok szép házat emelt.
Társalkodni azontúl választékosan értett,
Írni szép levelet sokfélét kitanult.
Fölötte a címer:
Négy mező: I. 3 Vadászkürt szíjon
II. 3 Szárnytoll hegyükkel fölfelé
A címerfedél: lerogyó szarvas, nyakából széles nyílvessző áll ki; oldalán fecske."
A sírfeliratból az derül ki, hogy Anthony Foster nem holmi bárdolatlan, alacsony származású puritán fösvény volt, hanem éppenséggel előkelő s finom úr, aki közismert volt a zene művészetében és a kertészetben, valamint a nyelvekben való jártasságáról. Ennyiben tehát a regény Anthony Fostere csupán névleg egyezik meg a valóságos személlyel. Ám minden jótékonyság, jámborság s hivő vallásosság ellenére, melyeket a szürke márványsírkő tulajdonít lakójának, a hagyomány csakúgy, mint a titkos történelem cselekvő részesévé tette őt a grófné halálának; és azt is hozzáfűzi, hogy a joviális, víg kedélyű világfiból, amit a sírfelirat némely szavaiból sejthetünk, a végzetes cselekedet után komor, visszahúzódó emberré lett, akinek az ábrázata és modora arra vallott, hogy valamely iszonyatos titok súlya nyomja a lelkét.
Lambourne közismert a vidéken, és azt beszélik, hogy a család egyes tagjai viselik is a regény Michael Lambourne-jának nevét s szokásait. Egy hasonnevű férfi nemrég meggyilkolta a feleségét, s így e tekintetben túltett Michaelen, akinek csak egy másik ember felesége halálához volt köze.
Annyit kell még elmondanom, hogy Cumnor falvában a vidám Fekete Medvét visszahelyezték jogaiba, és békésen uralkodik a serleg és a flaskó fölött. [VISSZA]
Alfrédnak a dán hódítók fölött aratott diadalmas csatája, Gough szerint, Ashdown mellett zajlott le Berkshire-ben. "A csatában elesett dán vezér, Baereg sírját egy kőrakás jelzi, mely alig egy mérföldre esik a dombtól, s az élükre állított kövek egy szelíden emelkedő halmot kerítenek körül. A sírhely déli végének keleti oldalán három szegletesforma lapos kő áll, úgy négy-öt lábra mindkét irányba, rajtuk fekszik egy negyedik, amit a közönséges nép WAYLAND kovácsnak nevez egy bolondos szájhagyomány nyomán, amely szerint egy láthatatlan kovács lovakat patkolt e helyt." - (Camden Britanniá-jának Gough-féle kiadásából.)
A néphit máig megőrizte e fantáziadús legenda emlékét, mely a dán sírhellyel összefüggvén, talán az északi Duergarokról szóló valamely legendából eredt, ezek ugyanis a sziklák között laktak, és ügyesen bántak a vassal, acéllal. A legenda szerint hat penny volt Wayland kovács bére, és más munkásokkal ellentétben ő megorrolt érte, ha többet adtak. Újabban ténykedésének emlékét ismét felelevenítették, de a mese, akárcsak más esetekben, itt is a szájhagyomány gazdag tárházából vett kölcsön. Ez a műemlék bizonyára igen régi, mert előzékenyen tudomásomra hozták, hogy már egy ősi szász földabroszon is szerepel határkő gyanánt. Nemrég megtisztították, és jóval feltűnőbbé tették. [VISSZA]
Naunton számos és érdekes részlettel szolgál nekünk a Ratcliffe, Sussex grófja, és az emelkedőben levő kegyenc, Leicester között dúló féltékeny vetélkedésről. Előbbi halálos ágyán megjósolta híveinek, hogy halála után nem bírnak majd a cigánnyal (így nevezte Leicestert barna arcbőre miatt). [VISSZA]
Sussex csatlósainak és híveinek sorában bátorkodtunk ábrázolni a híres Raleigh-t, udvari sikereinek hajnalán.
Aubrey levelezésében található néhány figyelemre méltó adat Sir Walter Raleigh-ról: "Magas, jóvágású, határozott ember volt; egyetlen szépséghibája, hogy átkozottul gőgös. Az öreg Sir Robert Harley, Brampton Brian Castle ura szokta is mondogatni, hogy az a nagy kérdés mármost, ki a leggőgösebb, Sir Walter-é avagy Sir Thomas Overbury; de az elsőbbséget azért Sir Thomasnak ítélték. Downtonban, Raleigh úr kastélyában a nagy fogadóterem falán van egy szép festmény, Sir Waltert ábrázolja fehér szaténzekében, telihímezve szép gyöngyökkel, nyakában roppant értékű gyöngysorral. A szolgák elmondották nekem, hogy a valódi gyöngyök majdnem akkorák voltak, mint a festettek. Rendkívül figyelemre méltó arca volt, igen magas homloka, hosszúkás orcája s fanyar szeme." Ehhez hozzáfűzte még a következő rébuszt:
Ellensége gyomornak, együtt jár vele szégyen:
Mindezt rejti e bátor képű úr a nevében.
Sir Walter Raleigh szakálla természettől göndörödött, ami nagy előnye volt a kor ifjú gavallérjaival szemben, akiknek a bajusza a borbély művészetétől kapta meg akkor leginkább csodált formáit. (Lásd Aubrey Levelezésé-t.) [VISSZA]
V. Sir Walter Raleigh udvari sikerei
A köpennyel való gáláns eset a híres államférfi udvari pályafutásának hagyományosan elismert kezdete. Erzsébet egyetlen udvaronca sem értett hozzá nálánál jobban, hogyan hasson udvarlásával a királynő személyes hiúságára, vagy tudta jobban felbecsülni, mennyi hízelgést hajlandó az uralkodó kegyesen meghallgatni. Mikor egy ízben be volt zárva a Towerbe valami vétség miatt, és megtudta, hogy a királynő arra fog elhajózni bárkáján Greenwich felé, mindenáron az ablakhoz akart férkőzni, hogy láthassa, ha bármily távolról is, Érzelmei Királynőjét, a legtündöklőbb szépséget, amit a föld valaha is hordott a hátán. A Tower parancsnoka (egyébként Raleigh jó barátja) a fogoly és az ablak közé vetette magát; miközben Sir Walter, láthatólag elragadva a fékezhetetlen szenvedélytől, esküdözött, hogy nem hagyja magát megfosztani fényének, életének, istennőjének látásától! Dulakodásra került sor, amit megrendeztek a hatás kedvéért, a parancsnok és foglya nagy hévvel viaskodtak - egymás haját tépték -, végül pedig tőrt rántottak, és csak erőszakkal tudták őket szétválasztani. Midőn a királynő értesült az őrjöngő imádója által provokált jelenetről, ez, mint várható volt, sokat használt a fogoly lovag ügyének. Alig vitatható, hogy Raleigh összezördülése a parancsnokkal teljes egészében ki volt tervelve a bekövetkező hatás érdekében. [VISSZA]
Robert Lanehamről keveset tudunk, azt is abból az érdekes levélből, amiben egy londoni barátjának számol be Erzsébet királynő kenilworthi mulatságairól, mindezt teljességgel elviselhetetlen stílusban, úgy a fogalmazást, mind a helyesírást tekintve. Afféle bon vivant-nak írja le magát, akinek reggelente víg a kedélye, és szomjas a torka, és saját jószántából főképpen hölgyek társaságában szeret forogni. Leicester lord ismeretsége folytán a tanácsterem ajtónállója s egyben őre volt. "Mikor a tanács ülésezik - írja -, én résen állok. Ha valaki netán locsogni kezd, rászólok, hogy Nyughass. Ha meglátom, hogy valaki hallgatózik, vagy leskelődik a kulcslyukon avagy a nyílásnál, legott megtáncoltatom a hátán a pálcámat. Ha barátom jön, leültetem magam mellé egy padra vagy egy ládára. A többi sétálhat Isten hírével!" Ritkán rajzoltak pompásabb portrét a hivatalt nyert kisember gyakorlatias önteltségéről és fontoskodásáról. [VISSZA]
Leicester gróf olasz doktora, Julio, a kortársak tanúsága szerint ügyes méregkeverő volt, a gróf pedig oly gyakorta vette igénybe ebbéli szolgálatait, hogy a jezsuita Parsons gúnyosan magasztalja a nagy kegyenc bámulatos szerencséjét, mivel mindig a kellő időben haltak meg azok, akik vágyainak útjában álltak. Íme egy érdekes idevágó passzus írásából:
"Jóval ezután beleszeretett Lady Sheffieldbe, akiről már szólottam, és ekkor is ugyanúgy szerencsével járt, mert a hölgy férje csakhamar elhalálozott heveny agygyulladásban (mint azt híresztelték), de mások szerint egy mesterségesen előidézett huruttól, ami megfojtotta.
Hasonlóképpen jó szerencséje volt Essex lord halálával is (erről már szólottam), ami a legjobbkor jött céljaihoz, mert midőn amaz Írországból hazatért azzal a szándékkal, hogy bosszút áll Leicester lordon, aki távollétében gyermeket nemzett feleségével (leánygyermek volt, Lady Shandoes, W. Knooles felesége nevelte fel), Leicester lord tudomást szerezvén szándékáról, nem kísértette el egyetlen barátjával se a helytartót, mint mások között a gróf csatlósai, így Crompton (ha nem tévedek) a pohárnoka és Lloid, a titkára elmesélték később, és Essex meg is halt útközben egy heveny vérhastól, amit valamennyi barátja meggyőződése szerint valami olasz kotyvalék okozott, melynek a készítőjeként egy itáliai seborvost neveztek meg, ki kevéssel azelőtt állt a gróf szolgálatában - tapasztalt ember volt ez, és biztos kezű sebész, akivel ha a jó hölgy előbben megismerkedik, és segélyéhez folyamodik, nem kellett volna annyit töprengenie, és urának korai visszatérésétől félnie otthon... Azon se csodálkozzatok, hogy mindezen személyek más-más nyavalyában pusztultak el, merthogy ebben áll a talján ügyesség teteje, amit ez a seborvos és Julio oly gondosan kitanultak, s így el tudtak emészteni egy embert bármely kór külső jeleivel - hogy kinek a parancsára, az nem kétséges; őlordsága azonban megfontolt ember, és kikéri azért még doktora, Bayly tanácsát is, aki szintúgy nem kevéssé járatos (a jelek szerint) tudományában; mert egy ízben magam is hallottam őt beszélni, méghozzá nyilvános helyen Oxfordban és Leicester lord jelenlétében (ha emlékezetem nem csal), amikor is azt állította, hogy mérget lehet úgy beadni s hatását úgy enyhíteni, hogy eleinte nem is látszik, de később mégis megöli az illetőt tetszés szerinti időben; mely vélemény alighanem igencsak érdekelhette őlordságát, azért adták elő az ő jelenlétében, ha nem csalódom emlékezetemben, és csakugyan ott volt aznap. Így, bárha némelyek hasmenésben, mások hurutban haltak meg, az keveset változtat a dolgon, inkább a mester fortélyára és ügyességére vall."
Fölösleges rámutatnom a számos okra, amiért a történetben a gróf inkább gonoszok által elámított személyként szerepel, mint gazságaik gátlástalan értelmi szerzőjeként. Ez utóbbi minőségében, amilyennek legalábbis kortársai egy része látta őt, túl förtelmes jellem lett volna egy elbeszélő mű szempontjából.
Annyit kell még elmondanom, hogy a méregkeverő, a kuruzsló, az alkimista és a csillagjós egyesülése egy személyben gyakorta előfordult a titkos tudományok művelőinél. [VISSZA]
Mikor átdolgoztam művemet a jelen kiadás számára, módomban állt néhány hiteles adalékkal kiegészíteni leírásomat a kenilworthi fényes mulatságokról. Barátom, William Hamper úr volt szíves megismertetni Kenilworth teljes berendezésével, ahogy az a ragyogó Leicester gróf idejében állott. Az elbeszélést ilyenformán földíszítettem a leltárban talált némely pompás holmival, de a régiségbúvárok bizonyára szeretnének egy bővebb felsorolást, mint amire a történet keretein belül alkalom nyílott.
Kivonat Kenilworth leltárából, A. D. 1584
Egy fűszertartó, hajó alakú gyöngykagylóból való, ezüsttel és különféle vésetekkel, harci lobogókkal és díszítésekkel ékes, rajta 16 ágyú, abból 2 kerekes, az orrában két horgony, a taton Fortuna istenasszony áll egy glóbuson kezében zászlóval. Súlya 34 uncia.
Egy aranyozott fűszertartó, gyöngykagylóból. Súlya 30 uncia.
Egy lovas Szent György, fából, festett és aranyozott, a ló farkában késtartó, a sárkány szügyében osztrigakések.
Egy zöld abrosz, fehér oroszlánokkal és medvékkel kihímezve.
Egy ezüst tál. Súlya 19 uncia.
Az előcsarnokban. Asztalok, hosszúak és rövidek, 5 db. Lócák, hosszúak és rövidek, 14 db.
Függönyök
(Ezekről aprólékos leírást ad a leltár, az alant felsorolt darabok anyaga gobelin és aranyszín, illetve vörös bőr.)
Virágok, barmok és boltíves oszlopcsarnokok. Erdős táj. Történelmi személyek, úgymint: Zsuzsanna, a Tékozló Fiú, Saul, Tóbiás, Herkules, Hírnév asszonyság, Solymászás és Vadászat, Jezábel, Judit és Holofernes, Nagy Sándor, Asszíriai Námán, Jákob stb.
Ágykeretek és betétjük
(Ezekből sok és pompázatos volt. Kimásoltam verbatim az egyiket, mely a legnagyszerűbbek közül valónak látszott.)
Egy diófa ágy, a legfinomabb fajtából, az oszlopok vörösek és politúrozottak, a huzat, a baldachin és a függöny karmazsinvörös szatén, arany- és ezüstszín, széles vert csipke bordűrrel. A baldachinra rá van hímezve az úr jelvénye, komló-, rózsa- és gránátalmafüzérrel körülfonva, és kanavásszal bélelve. Ugyanezen ágyhoz tartozik öt karmazsinvörös függöny, arany- és ezüstcsipkével, gombokkal, meg karmazsin- és aranyszín selyemhurkokkal díszítve. 13 sor szatén, széltében majd 2 rőf. A mennyezet, a függöny és az ágykárpit karmazsinvörös sarsenette-tel bélelve.
Karmazsinvörös hímzett takaró, tűzve és aranyfonállal kivarrva, bélése vörös sarsenette, hossza jó 3 rőf, széle 3, szűken.
Vörös szatén heverő, az elébbihez illő.
Egy szép karmazsinvörös tűzött takaró, 6 soros, majd 4 rőf széles, végig ezüstfonállal kivarrott rutákkal díszítve, közepében ötlevelű virág, bütykös karóktól közrefogva, karmazsinvörös selyem gyűrűben, az egésznek bélése fehér barhent.
Öt bokréta tarka tollakból, csipkével és arany-ezüst flitterrel díszítve; egy-egy az ágy minden sarkában s egy középütt; kivarrva dúsan arany, ezüst és karmazsinvörös selyemmel.
Éjjeli asztalka elé szolgáló szőnyeg karmazsinvörös szaténból körben aranyfonállal díszítve, mintegy harmadrészt arannyal és selyemmel kivarrott, bélése bruges-i szatén, hossza-széle 2 rőf. (Tizenegy pehelyágy volt és kilencven tollas ágy, azonkívül harminchét matracos.)
Székek, zsámolyok és párnák
(Ezek ugyanolyan pompázatosak voltak, mint az ágyak stb. Kimásoltam a lista elején álló tárgyat.)
Egy szék, karmazsinpiros bársonyhuzattal, az ülése és a háta részben hímzett, mégpedig R. L. monogram van rajta aranybrokáttal, a medve és a bütykös karó ezüstbrokáttal; csipkével és arany, ezüst, karmazsinpiros selyemrojttal díszítve. A fája bársonnyal behúzva az éleken aranycsipke ezüstszegekkel kiverve.
Egy szegletes zsámoly és egy lábzsámoly karmazsinpiros bársonnyal behúzva hozzávaló rojtozással és díszítéssel.
Egy hosszú párna, karmazsinpiros bársonyból, rajta kihímezve a bütykös karó aranykoszorú közepén, továbbá az úr jelmondata, "Droyte et Loyall" ("Egyenes és hűséges") és a R. L. monogram aranybrokátból, díszítve csipkével, rojttal, gombokkal, arany, ezüst és karmazsinpiros selyemrojtokkal, bélelve karmazsinpiros tafotával, a hossza l rőf.
Egy szegletes párna, ugyanolyan bársonyból, a hosszú párnához hasonló hímzéssel.
Szőnyegek
(10 bársonyterítő volt az asztalokra és az ablakokra, 49 török szőnyeg a padlóra és 32 posztószőnyeg. Egyet mindegyikből ideírok.)
Egy terítő karmazsinpiros bársonyból, dúsan kihímezve az úr jelmondatával, medvékkel és bütykös karókkal stb. arany-, ill. ezüstbrokátból, a varrások mentén aranycsipkével díszítve, hozzáillő rojtokkal, karmazsinpiros tafotával bélelve; háromsoros bársony, egy rőf, 3 hüvelyk hosszú.
Egy nagy török szőnyeg, alapszíne kék, a szélein sárga szegéllyel, hossza 10 rőf, szélessége 4 rőf.
Egy hosszú, kék posztó szőnyeg, szaténnal bélelve, kék- és aranyselyemmel szegélyezve, hosszában 6 rőf, szélessége mint a posztóé.
Képek
(Többnyire lepellel ellátva.)
Őfelsége a királynő (2 nagy tábla). 3 az úrról, Szent Jeromos. Lord Arundell. Lord Mathevers. Lord Pembroke. Egmont gróf. A skót királynő. Fülöp király. A pék leányai. Feria hercege. Alexander Magnus. Két ifjú hölgy. Pompaea Sabina. Fridrik szász herceg. Károly császár. Fülöp király neje. De Horne gróf. Holstrade gróf. Monsignore Brederode. Alva herceg. Az orániai herceg és neje. Berg márkija és neje. Grandville kardinális. Parma hercegnője. Henrie of Pembroke és ifjú grófnéja. Essex grófné. Bűn és bűnbánat. Lord Mowntacute. Sir Jas. Crofts. Sir Wr. Mildmay. Sir Wm. Pickering. Edwin York érseke.
Egy tábla férfi-, női és gyermekalakokkal, öntött viaszból.
Egy összehajtható ébenfa asztalka, elefántcsont díszítéssel, amibe verssorokat véstek.
Egy tábla az úr címerével.
Öt planéta képe, bekeretezve.
Huszonhárom mappa avagy országok földabrosza.
Hangszerek
(Kettőt idézek.)
Egy orgonákból és virginálokból szerkesztett zenegép, aranycsipkés vörös bársonnyal borítva.
Egy szép kettős virginál.
Kazetták
Egy karmazsinvörös szaténnal borított kazetta, dúsan kivarrott takaróján szarvasvadászat látható arany-, ezüst- és selyemhímzéssel, tetején 4 pohár, rajta még 16 virágkehely arannyal, ezüsttel és selyemmel hímezve; az egésznek tokja bőrből, bélése zöld bruges-i szaténból.
(Másiknak borítása piros bársonyból. Egy vörös bőr írómappa.)
Egy ébenfa sakktábla, a kockák kristályból és más kőből valók, ezüst berakással díszítve, továbbá medvékkel és bütykös karókkal, meg ezüst ötlevelű rózsákkal. A 32 figura ugyancsak kristályból és más kövekből készült, az egyik tábor ezüstfehérrel, a másik arannyal bevonva; aranyozott és zöld posztóval bélelt tokban.
(Egy másik készlet csontból és ébenfából. Két csonttáblácska.)
Egy nagy bronz kandeláber, a ház mennyezetéről függ, ritka mestermű, 24 karja van, 12 nagy és 12 kisebb; a sas két kiterjesztett szárnyán 24 mélyedés a gyertyáknak. 12 nagyobb, 12 kisebb, 24 tányér vagy gyertyatálka, hasonló nagyságokban a gyertyák alatt, 3 férfi és 3 női alak, finom és művészi bronzmunka.
Leicester fényűzésének eme kellékeiből az olvasó meggyőződhet róla, hogy a ma élő szerző aligha tud túlozni a nagyvonalú kiállítást illetően, ami a fényes kenilworthi mulatságokat jellemezte. [VISSZA]
Az az érdekes, kézzel írott közlemény, amit Ben Jonson küldött Drummond of Hawthorndennek, Sir Robert Sibbald rövidítésében, Leicester halálát egy szíverősítőnek tulajdonítja, amit grófnéjától kapott, de eredetileg ő adott neki mindenféle gyengélkedés esetére erősítő gyanánt, abban a reményben, hogy használatával majd kioltja életét. Érdemes itt megjegyezni, hogy az alább következő szatirikus sírvers Drummond Gyűjtemény-ében található, de nyilván nem ő a szerzője:
Itt nyugszik egy bátor vitéz,
Kezét kerülte kard,
Itt nyugszik egy hű udvaronc,
Tenger viszályt kavart,
Leister grófot takarja sír,
A gazdag birtokost,
Sosem szerette senki őt,
S a Menny utálja most. [VISSZA]
Jegyzetek
122. Shakespeare Téli rege c. színművének egyik alakja: lecsúszott udvaronc, vándor házaló. [VISSZA]
123. Kincseiről híres dél-amerikai város. [VISSZA]
124. Bátorság. (spanyol) [VISSZA]
125. Nagy Medve. (latin) [VISSZA]
126. Shakespeare: Téli rege. Kosztolányi Dezső fordítása. [VISSZA]
127. Az arameus szó jelentése: vagyon; a Bibliában a pénzvágy megtestesítőjeként, a kincs bálványaként szerepel. [VISSZA]
128. A szabadban. (olasz) [VISSZA]
129. Augustus császár i. sz. 4-ben kelt családjogi törvénye; a római jog egyik alappillére. [VISSZA]
130. Hasonmása. (latin) [VISSZA]
131. John Harrington (1561-1612) - szatirikus költő, író, fordító. [VISSZA]
132. Nugae Antiquae, I. kötet, 355-362. old. (W. Scott jegyzete) [VISSZA]
133. A feldühödt asszonyt. (latin) [VISSZA]
134. Arcadia, Sir Philip Sidney 1580-ban írott, de csak a szerző halála után, 1590-ben kiadott lovagregénye; említése e helyütt anakronisztikus. [VISSZA]
135. George, Clarence hercege (1449-1478) - a trónkövetelő Richárd yorki herceg fia, IV. Edward és III. Richárd testvére. Richárd felbujtására Edward végeztette ki. [VISSZA]
136. John Skelton (1460-1529) - angol költő; a szövegben szereplő egyéb címek ma már ismeretlen Erzsébet-kori pamfletekre, könyvekre utalnak. [VISSZA]
137. A három grácia a szépség és a kellem istennői az antik mitológiában; a fúriák (erinnysek) a bosszú démonai. [VISSZA]
138. Hermes Trismegistus ("a háromszor szent Hermes") néven tisztelték a középkori misztikusok az egyiptomi Thot istent, akit a görög Hermesszel azonosnak tartottak, s akit a titkos tudományok patrónusaként tiszteltek. [VISSZA]
139. Utalás a bibliai János apostol látomásaira, az ún. Jelenések Könyvé-re, mely az utolsó ítélet és a földre szállt mennyország képeit vonultatja fel. [VISSZA]
140. Akháb (i. e. 875-853) - Izrael királya, bibliai alak, akit bűneiért Illés próféta szégyenített meg a nép előtt. Sedékiás, Júda királya, aki Jeremiás próféta tanácsait mellőzve fellázadt II. Nabukodonozor babiloni király ellen, és i. e. 568-ban vereséget szenvedett. Scott tudálékos hősnője összekeveri a bibliai neveket. [VISSZA]
141. Joáb - bibliai alak, Dávid király (i. e. 1013-973) hadvezére; a tékoai asszonyt azért küldte a királyhoz, hogy Dávidot kibékítse lázadó fiával, Absolonnal. [VISSZA]
142. Londoni városrész, az egykori lóvásártér környéke. [VISSZA]
143. Thomas Preston (1537-1598) angol drámaíró tragédiájának (Cambyses, Percia királya, 1569) főhőse. [VISSZA]
144. A legendás Arthur király varázserejű kardja. [VISSZA]
145. A bibliai Lót felesége a kénesővel elpusztított Szodomából menekülve megszegte a tilalmat, és hátranézett, s ezért Isten "sóbálvánnyá" változtatta. [VISSZA]
146. Bizony így igaz, tekintetes uram. (latin) [VISSZA]
147. A segítséghozó Lucina hatalmában... ebben a kunyhóban. (latin) - Lucina a szülés istennője a latin mitológiában. [VISSZA]
148. A Sibylla névnek örvend. (latin) [VISSZA]
149. Geoffrey Chaucer (1340-1400) híres művének, a Canterbury mesék-nek egyik szereplője. [VISSZA]
150. A komoly témájú középkori színdarabok (misztériumok, moralitások) szüneteit kitöltő vidám jelenet. [VISSZA]
151. W. Scott kora óta az értékkülönbség ismét megsokszorozódott. [VISSZA]
152. Julius Caesar (i. e. 100-44) Britannia meghódítója; az i. sz. V. századig tartó római uralom számos fennmaradt emlékét köti nevéhez a hagyomány. Mercia: közép-angliai fejedelemség, a hét angolszász kiskirályság egyike az V-IX. században. A "normann hódítás" (1066) Vilmost, Normandia hercegét juttatta az angol trónra; a normann királyok és lovagjaik számos várkastélyt építettek Angliában hatalmuk biztosítására. I. Henrik, Hódító Vilmos fia 1100-tól 1135-ig uralkodott. Simon de Montfort (1208-1265), Leicester grófja, III. Henrik (uralkodott: 1216-1272) sógora; a királyi önkénnyel szembeforduló nemesi ellenállás vezéralakja a bárói parlamentben és az ún. "bárók háborújában" (1263-1265). Roger de Mortimer (1287-1330), II. Edward (uralkodott: 1307-1327) feleségének, a francia származású Isabellának szeretője 1327-ben lemondásra kényszerítette a gyönge kezű királyt, majd fogságra vetette és megölette. John of Gaunt (1340-1399) Lancaster hercege, III. Edward fia, II. Richárd nagybátyja. Fia, Henry Bolingbroke (IV. Henrik) 1399-ben letaszította a trónról II. Richárdot, s ezzel jogalapot teremtett a későbbi "rózsák háborújához" (1455-1485), az uralkodóház York- és Lancaster-ágának hatalmi harcához. [VISSZA]
153. A hét angolszász kiskirályság időszaka az V. sz.-tól 828-ig, amikor Wessex királya, Egbert kiterjesztette hatalmát az egész Angliára. [VISSZA]
154. Félelmetes óriások a Guy of Warwick, illetőleg a Bevis of Hampton c. XIV. századi verses románcokban. [VISSZA]
155. Bibliai óriás; tőle származik az "anákim" nevű nagy termetű palesztinai nép. [VISSZA]
156. Görög költő az i. e. VII. században; a legenda szerint egy tengeri útja alkalmával a kalózok a vízbe vetették, de a dalától elbűvölt delfinek egyike a hátán kivitte a partra. [VISSZA]
157. Óriás termetű vadász a görög regékben, skorpió marta halálra, miközben üldözte a Pleiádokat, Atlas és Pleione (később csillaggá varázsolt) leányait - a monda az Orion, a Skorpió és a hét fő csillagból álló Pleiád-csoport eredetét adja elő mesés formában. [VISSZA]
158. Az ördögbe. (olasz) [VISSZA]
159. Az előzményt ritkán... (csonka latin idézet) [VISSZA]
160. Jósnők. (latin) [VISSZA]
161. Megunta a barbár beszédet. (latin) [VISSZA]
162. Bibliai képek; értelmük: kárhozat, halál, lelkiismeret. [VISSZA]
163. Gascoigne költeményének utánzata, amit a herkulesi kapuőr szavalt el a szövegben leírt módon. Az eredeti megtalálható ugyanezen szerzőnek a Princely Pleasures of Kenilworth (Kenilworth fejedelmi mulatságai) című művében, az előbbiekben már idézett History of Kenilworth (Kenilworth története) című könyvben. Chiswick, 1821. (W. Scott jegyzete) [VISSZA]
164. Tengeri szellemek és hableányok a görög regékben. [VISSZA]
165. Királyi család, melynek tagjai 1154-től 1399-ig (II. Henriktől III. Richárdig) uralkodtak Angliában. [VISSZA]
166. Lásd Laneham beszámolóját a királynő 1575-ös killingworthbeli mulatásáról. Fölöttébb zavaros iromány, szerzője akkora szamár, amekkora csak valaha a tollával szántott a papiroson. (Lásd a jegyzeteket!) A könyv eredeti kiadása igen ritka, de két újabb kiadást is megért; megtalálható Nichols érdekes gyűjteményében az Erzsébet királynő utazásai-ban (I. kötet), valamint a nemrégiben megjelent Kenilworth képekben c. albumban (Chiswick). Ez utóbbi tartalmazza Laneham írását, Gascoigne Fejedelmi menet című versezetét és egyéb ritka dokumentumokat. Jelen regény szerzője bátorkodik megjegyezni, hogy a fent említett művet forrásként használta az ünnepségek leírásakor.
Az Erzsébet-ko
ri Kenilworth hiteles tervrajzáért különleges hálával tartozom az olivebanki Richard Badnall úrnak. Lekötelező tájékoztatásából úgy értesültem, hogy az eredeti rajzot a nevezetes J.-J. Rousseau iratai között találták, midőn Angliából távozott. A filozófus az érdekes emléket barátja, Mr. Davenport gondjaira bízta, s őtőle került később Mr. Badnall tulajdonába. (W. Scott jegyzete) [VISSZA]167. E jelenetet talán túlszínezettnek találja a mai ízlés kritikája, ám igazolására a szerző tanúnak hívhatja az udvari élet formaságait oly jól ismerő, éles szemű Sir James Melville-t, aki Mária királynő követeként tartózkodott egy ideig Londonban. "Maradnom kellett - írja Sir James -, míg végignézem, hogyan tétetik Leicester grófjává és Denbigh bárójává; a ceremónia módfelett ünnepélyesen zajlott: Erzsébet maga segítette rá a hatalom jelvényeit, ő pedig ott térdelt előtte, rendkívül komolyan és tisztelettudóan, de a Hölgy, nem lévén képes megtartóztatni magát, a lord nyakán babirkált az ujjaival, s úgy csiklandozta mosolyogva, míg ott állottunk mellettök, a Francia Követ meg én." - Melville: Memoirs (W. Scott jegyzete) [VISSZA]
168. "Őrjöngő Roland" - Lodovico Ariosto (1474-1533) olasz költő 1532-ben kiadott elbeszélő költeménye; angol fordítását Harrington 1591-ben adta ki. [VISSZA]
169. Pindarus (i. e. 522-443) görög költő híres ódái töredékesen maradtak fenn, és számos megfejthetetlen utalásuk miatt értelmük helyenként meglehetősen homályos. [VISSZA]
170. A passzus, amire a királynő célzott, Boiardo költeményéből, az Orlando Innamorato címűből való, libro II., canto 4., stanza 25.
"Non era per ventura" stb.
A versezet fordításban valahogy ilyenformán hangzana:
Ott állt a bástya őrizetlenül,
Erzsébet vonzalma az olasz költészet iránt sajátosan nyilvánult meg egy emlékezetes alkalommal. Keresztfia, Sir John Harrington megsértette érzékenységét, mert lefordított néhány frivol részletet az Orlando Furiosó-ból, mire büntetésképp azt rótta ki rá, hogy fordítsa le az egész költeményt angolra. (W. Scott jegyzete) [VISSZA]
171. Adományt, adományt, merész lovagok! (francia) [VISSZA]
172. Shakespeare Troilus és Cressida című színművének egyik figurája, nagyszájú, piperkőc udvaronc, ravasz kerítő. [VISSZA]
173. Esti fogadás a francia királyoknál. [VISSZA]
174. Saul - Izrael első királya (i. e. 1000 körül), ifjúkorában, míg apjának szamarait őrizte, egyszerre prófétai elhivatottságot érzett; a hitetlenkedő nép gúnyosan kérdezte: "Avagy Saul is a próféták közt van?" (Sámuel, I. 10. 12.) - innen származik a bibliai szállóige. [VISSZA]
175. Utalás a már korábban is emlegetett II. Henrik (1132-1189) angol királyra, aki felesége, Aquitániai Eleanor elől rejtegette híres szeretőjét, Rosamond Cliffordot. [VISSZA]
176. Halálnak. (francia) [VISSZA]
177. George Peele (1558-1597) - angol drámaíró, The Battle of Alcazar (Az alcazari csata, 1595) c. verses tragédiájának hősnője. [VISSZA]
178. Híres londoni börtönök. [VISSZA]
179. A görög mítoszok legendás asszony-államának harcosnői. [VISSZA]
180. A druidák - az ősi kelta népek (gallok, britek) varázshatalmú papjai Angliában is sok helyütt emeltek kőoltárokat, kőbálványokat. Ámor a szerelem istene, Herkules (Héraklész) roppant erejű félisten az antik mitológiában. [VISSZA]
181. A latin monda szerint Numa Pompilius (i. e. 715-673) Róma második legendás királya egy Egeria nevű vízitündér tanácsai szerint fogalmazta meg törvényeit. [VISSZA]
182. Anne Boleyn (1507-1536) - VIII. Henrik második felesége, Erzsébet királynő anyja volt. [VISSZA]
183. Ébredés. (francia) [VISSZA]
184. Változó és változtatható. (latin) [VISSZA]
185. Thomas Howard (1536-1572) - Norfolk hercege, akit az északi bárók 1569-es lázadásának leverése után lefejeztek. [VISSZA]
186. Michelangelo Buonarroti (1475-1564) - olasz festő, szobrász, építész. Francis Legatt Chantrey (1781-1841) - angol szobrász, portréfestő. [VISSZA]
187. Inkább idegbántalomnak, mint elmebajnak. (latin) [VISSZA]
188. Belinus - kelta napisten, nevét egy legendás brit király is viselte, akit London alapítójaként tisztelt a hagyomány. [VISSZA]
189. A háború istene a latin mitológiában. [VISSZA]
190. Odin (Woden, Wotan) - a germán hitvilág főistensége. [VISSZA]
191. Az Arthur-mondakör híres varázslója, Merlin, a legenda szerint nem halandó apától származott. [VISSZA]
192. George Villiers szatirikus komédiájában (The Rehearsal, 1672) Bayes néven figurázza ki John Drydent, és teszi nevetségessé a szerző népszerű "hősi tragédiáit". [VISSZA]
193. Ben Jonson (1572-1637) - angol drámaíró; a komédia és tragédia mellett a népszerű maszkjátéknak is híres mestere. [VISSZA]
194. Üdvözlégy, Mária... imádkozzál érettünk. (latin) [VISSZA]
195. Thomas Cecil (1542-1623) - Burleigh fia és utódja az állam élén. [VISSZA]