Első rész

I
Vizsga előtti nap

Szent Vencel előtti vasárnapon úgy egy órával a vecsernye előtt két diák jött ki a Reček-kollégiumból. Minden bizonnyal a nevezett kollégium alumnusai lehettek. Kellemes, verőfényes őszi nap volt.

Samuel Mĕřínský egy kissé riadtan és bágyadtan ment társa előtt, fürgébben, vidámabban lépkedett a sarkában Knobelius diák, menet közben csatolva fel derékszíját a tőrrel, jóllehet a diákoknak szigorúan megtiltották e fegyver viselését.

Knobelius jól megtermett, izmos legény, húsz évéhez képest az orra alatt meglehetősen erős bajusz serkent, keze akár egy mészárosé, nemhiába nevezik őt a kollégiumban Markosnak.

Samuel diák vékonydongájú és oly hosszú, hogy a kollégái, ha túlzott erényességével zavarja őket a szobában, kétszerre kénytelenek őt kivinni, és kidobni. Legalábbis ezt mondják. Samuel arca sápadt, és folyvást riadtan meresztgeti a szemét, mintha mindentől félne. Jószívű fiú. Tréfacsináló kollégái Lajtorjának keresztelték el.

Mind a ketten - Lajtorja és Markos - a Příkopon haladnak a mészégető és a rév felé.

Nem egyedül mennek az utcán. Előttük és utánuk ünneplőbe öltözött emberek tarka tömege hömpölyög. Valamennyien a révhez igyekeznek.

Lajtorja megáll, és sírós hangon így szól Knobeliushoz, aki előretaszigálja őt:

- Holnap vizsgázunk!

- Hát aztán! Mit számít az, mindnyájan vizsgázunk, és nem félünk! - vágta rá Knobelius, és nagy lapátkezét a baccalaureatusi fokozat rémült jelöltjének a hóna alá dugta.

- Cseppet se félj, Lajtorja - folytatta Markos engedékenyebben -, hiszen te oly becsületesen áttanulmányoztad Arisztotelészt és a többi tudományt, hogy holtbiztosan baccalaureus leszel, mi, a többiek pedig, akik bele se néztünk Arisztotelészbe, szintén azok leszünk. No de gyere már, mozgás, jól mondotta Moller kolléga, hogy a tanulás ne legyen gyötrelem, a vizsga előtt mulasson egy jót az ember, hogy megvilágosodjék és élesedjék az elméje. Moller pedig érti a módját!

- Érti a fenét! Még hogy ő érti a módját! Hiszen tavasszal még a baccalaureatusi vizsgákat is képtelen volt letenni, elégtelen tudása miatt elutasították, propter ingenii infirmitatem, azaz nem tudott!

- Ugyan, menj a csudába, holnap tudni fog mindent, ne fájjon a fejed se magad, se mások miatt, és ne maradj el tőlünk, csak gyere szépen! A tanulás ne legyen gyötrelem, a szigeten leányok lesznek, a madárra fognak lőni, de ami a legfőbb: leányok, leányok lesznek ott! - mondotta Knobelius, és csettintett egyet.

- Tudom, hogy te nagy tisztelője vagy a leányoknak és az asszonyoknak! - jegyezte meg szemrehányóan Lajtorja éppen a sarkon a Festett vagy Írott fürdő mellett, ahonnan az utcába kinyúló vaskaron öt csillogó kis cintányér függött, és összekoccanva tompa hangot hallatott.

Knobel úgy tapadt Lajtorjára, mint egy kullancs.

Ekkor hátulról hirtelen kettőjük vállára rácsapott egy ifjú, aki a sziget felé tartva, utolérte őket.

- Salvete, domini! - kiáltotta.

A két diák gyorsan megfordult. Az égimeszelő arcán kellemetlen meglepetés jelent meg, de csupán egy pillanatra, aztán ugyanúgy, mint az imént, riadtan méregette a szemét, mintha szüntelenül félt volna valamitől.

A másik ezalatt már kérdést intézett az érkező fiatalemberhez, akinek simára beretvált arca kissé zsidós volt.

- Mondd csak, Vokoun, igaz az, hogy Arisztotelész helyett olyan lajstromokat hordasz magadnál, amelyeken megtalálható a feddhetetlen és feslett prágai hajadonok neve, s hogy a feslettek vannak többségben?

- Úgy van. Valóban vannak lajstromaim. Feljegyeztem, kik lobbannak lángra, mint a fáklya, és kik nem - feleli magabiztosan Vokounsteini Vokoun fiatalúr, simogatva beretvált arcát, melynek kissé erős álla volt.

- Buta, mint a csizmatalp - súgta oda Knobeliusz az égimeszelő Samuelnak, aki megkérdezte:

- Vokoun úr is jön holnap a baccalaureatusi vizsgákra?

- Természetesen, miért ne mennék, az akadémiai titulus nem lesz káromra, jóllehet semmi szükségem rá.

- Persze, persze - mosolygott gúnyosan Markos -, egy megtollasodott polgárnak, gazdag ügyvédnek, szónoknak, serfőzőnek a fia, aki... e... (azt akarta mondani, hogy Vokoun atyjaura nagy uzsorára ad kölcsönt, de a nyelvébe harapott). Találóan neveznek a kollégáid Glóriának, a Vokounsteinek egész nemzetségét glória övezi!

Az égimeszelő Samuel a szavába vágott:

- Ki mondta uraságodnak, hogy ma a kollégiumokban lakó kollégák és a Carolinum famulusai összejönnek a szigeten?

- Társatok, Mollerus, vulgó Poloska közölte velem, és felszólított, hogy jöjjek el! Hát megyek!

Samuel felsóhajtott:

- Az a Mollerus, az az átkozott Poloska mindenre rávesz bennünket, ő minden rossznak a szerzője és vezére, ő trombitálta ma össze a találkát... és holnap kezdődik az egzámen... - kesergett, és megpróbálta kitépni magát Knobelius vasmarkából, de hasztalan. Akarva-akaratlan mennie kellett előre.

Megálltak a révnél.

Szemük elé tárultak a sioni és a petříni szőlők és a Prágai Vár fenséges katedrálisa: a szőlők mellett gyümölcsöskertek terültek el, a szőlőtövek fakó zöldjét arannyal és narancsszínnel permetezett sötétzöld lombok övezték. Szemmel láthatók az ősz ecsetvonásai. Minden napfényben fürdik. Lent hömpölyög a nagy folyó, apró, gyors hullámai gyöngyházfényben csillognak, a vízben zöldellik a sziget, s a hatalmas nyárfa sárguló terebélyes koronájával hajlongva fogadja a kompon átkelőket.

A rév ma szokatlanul népes. Két nagy komp, két csónak és egy sajka szeli a vizet. Öt révész dolgozik az evezőkkel és rudakkal, minden csónak tele van emberekkel, és újabb csoportok várakoznak a parton.

Az együgyű Matouš Pulpit polgár észrevette a várakozók csoportjában az ismerős diákokat, s utat tört magának hozzájuk a tömegben.

Knobelius úgy üdvözölte őt, mint a Reček-kollégium kedves szomszédját.

Pulpit a diákok kezét rázva, harsány, borízű hangon szólította meg őket:

- Hát hogy vannak, uraim, hogy vannak?

Knobelius mindnyájuk nevében így szólt:

- Hát csak úgy, ahogy lehetünk, uraságod pedig mint gazdag polgár úgy, ahogy kedve tartja.

- Diák uram mindig mond valami szellemeset - felelte Pulpit, aki hízelgőnek találta, hogy ő úgy van, ahogy a kedve tartja -, mindig mond valami szellemeset, az áldóját, de hát mi hiányzik maguknak? Szent Jakab napjától már nyugtuk van az iskolától, s a gondtalan napok, ahogy maguk nevezik, az áldóját, egészen Szent Gálig tartanak?!

Knobelius nem figyelt Pulpitra, mellette állt ugyan, de szemtelen, sóvárgó szemmel bámulta a leányokat, akik anyjukkal és atyjukkal várakoztak az átkelésre. Vokoun is másfelé meresztette a szemét.

Az égimeszelő Samuel őszintén, fájó lelke mélyéből felelt:

- Az ördögöt gondtalan napok! Kutya élet ez a javából, holnap kezdődnek a baccalaureatusi vizsgák, azért aggódom! - Látszik a szemén, hogy aggódik, de a szigeten minden félelme elszáll, és meglátja, valamennyien dicséretesen levizsgáznak. Istenkém, hány diákot ismertem, és ritkán láttam, hogy tanultak volna. A szolgálóim után koslattak, és ijesztgették őket, a gangot többször is leszakították, amikor éjszaka felmásztak hozzájuk. Éjnek évadján úgy dörömböltek a kollégium ajtaján, mintha mennydörgött volna, felvertek álmomból, mégis valahányat ismertem, ma már mind baccalaureus, sőt a többségük magiszter.

Samuel már szintén csak fél füllel hallgatta Pulpitot. Beszállt a csónakba, magában szüntelenül ismételgette a logikai formulákat: barbara, darii, A est B, B est C...

A révész ellökte a csónakot a parttól.

A sajka jócskán alámerült a gyöngyházfényű vízben. Egy leány felsikoltott. Pulpit óvatosságra intette a révészt:

- Vigyázz, el ne szabaduljon a csónakod, az áldóját, mert még a tutaj alá kerül!

A révész, egy bronzbőrű vasgyúró, aki piros lajbit viselt, akárcsak a podskalíi tutajosok, egy pillantást vetett az okoskodó polgárra, s csupán a foga között szűrte kétszer is:

- Az áldóját, nem szabadul el.

Közben nyugodtan dolgozott az evezőkkel, s az értékes rakományt szerencsésen eljuttatta a parthoz.

A sziget partja, ahol máskor a mosónők sulykolják, csavarják, és a karókra aggatják a fehérneműt, ma csendes volt.

Két-három magányos ember állt itt halászbottal a kezében szobormereven, a parton pedig egy nagy kakassal, büszke urukkal tyúkok kóricáltak.

Knobelius észrevette, és azt mondta, hogy az a kakas olyan méltóságteljesen lépked, akár egy professzor, csakhogy az az indulatos csúfság nősülhet, míg a professzoroknak tilos.

A riadt szemű Samuel elfordult, nem akart ilyen beszédet hallgatni, különösen ennyi ember jelenlétében nem.

A szigetet néhány szempillantással át lehetett tekinteni. A szilvafákon már kevés levél maradt, nem gátolták a kilátást. A déli oldalon itt-ott célpontok voltak felállítgatva. Egyébként a sziget zöld vadon volt. Az érkezők valamennyien a sziget északi csücskére mutogattak, ahol magas pózna állt, tetejére három oly módon összeeszkábált deszkát erősítettek, hogy széttárt szárnyú madárhoz hasonlított. A pózna köré nagy tömeg verődött össze. Itt-ott kettesével vagy nagyobb csoportokban emberek sétáltak a pázsiton, amelyről a sziget előrelátó bérlője már egy hete betakarította a sarjút.

Az érkezők többsége lassú léptekkel ballagott a hatalmas nyárfához, amelynek a törzse legalább másfél ölnyi vastag volt, és kora minden bizonnyal meghaladta a száz évet. Alatta gerendából, deszkából és téglából épült ház áll, körülötte hosszú asztalok mellett gyalulatlan deszkapadokon mindkét nemhez tartozó, minden korú emberek üldögélnek. Előttük sörrel, tejjel, borral töltött ónkupák és üvegpoharak álltak.

Az italokat a bérlő, a felesége és Maruše, a csaplárosné hordta szét, akit mindenfelől szólogattak.

Egy púpos pék perecet árult az asztalok között.

Az apróbb gyerekek a ház mögött, a disznóól mellett csintalankodtak, egy vemhes koca hol fájdalmasan, hol dühösen tiltakozott kínzása ellen. A fiúk a résen átdugott vesszőkkel szurkálták a szerencsétlen állat orrát, sőt bemásztak az istállóba is, ahol riadtan álldogált egy tehén, sehogy sem értve, mi ez a nagy lárma körülötte.

Az érkező diákok nem telepedtek le a fa alatt, hanem egyenesen a tető alá mentek, onnan pedig be a szobába, ahol tudomásuk szerint vezérük, Jiří Mollerus, vulgó Poloska tanyázott.

A szoba zsúfolásig tele volt.

Az asztaloknál városi polgárok ültek nagy egyetértésben és baráti mulatozásban a diákokkal és baccalaureusokkal, egyesek beszélgettek, mások kártyáztak.

Mollerus az utóbbiak közé tartozott. Még déltájt távozott a kollégiumból, s alighanem egész idő alatt játszott, szemmel láthatóan melege volt, levetette a zekéjét, s csak úgy ingujjban meg plundnadrágban ült. Egészséges, pufók arcú fickó volt, apró szeme ravaszul csillogott, pofacsontja kissé kiállt. Kecskeszakállt viselt, üstöke a homlokába lógott, pocakja már szépen gömbölyödött, ami meglepő volt egy diáknál, aki holnap megy az első akadémiai vizsgára. Egészében véve kissé megállapodottnak és társainál idősebbnek látszott.

Éppen befejezték a játszmát, amikor a hórihorgas Samuel, a tagbaszakadt Knobelius és a nyámnyila Vokoun megjelentek Pulpittal az ajtóban.

Mollerus odaszólt a számolónak, mennyit írjon mindenkinek a papírra, mármint az éppen befejezett játszma eredményét, s mialatt a diák írt, a többi játékos az irónját izgatottan leste, milyen számokat ír föl, Mollerus felállt, és társai tiszteletére kövér ujjai közé fogva ünnepélyesen felemelte az ónpintet.

- Hozott Isten, barátaim! Végre megjöttetek! - mondta lassan, nyugodt, szinte prédikátori hangon, amely nem nagyon illett a vidám üdvözléshez. - Szomjúhozok, gyertek mindnyájan a vízhez, és halljátok Izaiás próféta szavát, gyertek, s rendeljetek minden fizetség nélkül bort és tejet!

- A csaplárosné szépen megköszönné az ilyen vendégeknek! - vágott a szavába Jiří Bergerus diák.

Moller azonban nem zavartatta magát. Nyugodtan, mosolytalanul, mintha örök igazságot nyilvánítana ki, folytatta:

- Mikor Berger belépett hozzánk a kollégiumba, a Fogdbeszád nevet adtuk neki. Mondjátok csak, találó-e ez a név számára?

A diákok vidáman rikkantották:

- Találó!

- Akkor hát minden hiába, ne védekezz, és fogd be a szád! - jegyezte meg Mollerus, és máris folytatta: - Hozott Isten, barátaim, hozta Isten, Pulpit szomszéd uram, könny szökik a szemembe, úgy meghatódom, ha arra gondolok, hogy, az áldóját, Pulpit uram sohasem tett panaszt a Carolinumban sem az elődeinkre, sem ránk, jóllehet az elődeink leszakították a gangját, sőt a mi kedves szomszédunk már számtalanszor készségesen és bőkezűen kifizette szegény alumnusi rendünk számláját a csaplárosnénál, s úgy látom, Júdás most sem vágja fejbe az erszényével, s a szomszéd úr ismét kegyes lesz hozzánk. Hiszen ezerből csak egy ilyen akad. Vivat, Pulpit, vivat academia!

A kis szobát legalább húsz torokból feltörő kiáltás remegtette meg.

- Ugyancsak jól forgatja a szót ez a morvaszlovák bakula! - jegyezte meg Bergerus Samuelhoz fordulva, aki éppen leült melléje.

- Ő nyugodtan kirukkol azzal, ami különben senkinek sem jutna az eszébe! - mondta sóhajtva szemrehányón Samuel, akinek megülték az agyát a logikai formulák, a barbara, darii, celarent és mások.

Közben Mollerus már utasítást adott, hogy dobják ki a szobából a tábori meg úti ágyakat, hogy több hely legyen, a diákok valahonnan támlás padot kerítettek, mindnyájan leültek, összeszorultak a szűk helyen. Mollerus már egy újabb játszmában egyezkedett a játékosokkal.

- Olyan nagy tétben nem játszom! - mondta alkudozva.

- Akkor hagyjuk abba - javasolta a kártyások egyike, akiről lerítt, hogy mészáros -, a diák urak inkább meséljenek csiklandós dolgokat!

- Ugyan, mészáros uram - vágott a szavába tüstént Mollerus -, most játsszunk úgy, mint előbb, egy fél pint sörben. Az ász tizenhatot, a hatos tizennyolcat jelent!

S már keveri is a kártyát, fürgén röpködnek a lapok hurka ujjai között. Egy kis idő múlva kivetette az első lapot, amelyen vastag fametszettel nyomtatott öt szem látszott.

- Diák uram folyvást az egzámenre gondol! - korholta Pulpit jóságosan a gondolataiba merült égimeszelő diákot. - Az áldóját, Kampanus úr, az új rektor jó ember, ő is volt diák, és tudja, hogy egy ifjú nem tudhat mindent. Én is jobban összevarrom a bőröket, mint a segédem, az áldóját!

A týni iskola rektora, Daniel Třebícký, aki tavaly szerencsésen letette a magiszteri vizsgát, a városi polgárral szemben ült, s most elnéző mosollyal közbeszólt:

- Úgy látom, a diákok nem nagyon szeretik Kampanus magisztert. Ennek alighanem az az oka, hogy ő az első rektor, aki könyörtelenül a Carolinum tyúkóljába küldi a leckéről elmaradó diákokat. Ez pedig a diákoknak nem ízlik, mert a tyúkólban büdös van.

- Új söprű jól söpör! - szólalt meg Mollerus, aki úgy tett, mintha játék közben süket is volna, meg vak is, pedig mindent hallott és látott.

Samuel meg a mellette ülő diákok zavarba jöttek, Berger Fogdbeszád pedig felkiáltott:

- Puff neki!

Knobelius pedig magában elismerte, hogy Mollernak igaza van.

Ekkor újabb diákok érkeztek, a Carolinum professzorainak a famulusai. Az egyiket Hovorkának meg Hovorinusnak szólították, a másikat Maceknak és Mathiadesnak.

Még igazában le sem telepedtek, amikor a týni rektor így folytatta:

- Nekem tetszik, ahogyan Kampanus hozzáfogott Károly egyetemének megreformálásához, ő és Nudožerský magiszter nagyszerű harcosok!

- Ezt szívesen halljuk. Ma ez sokat jelent, amikor a jezsuiták a Clementinumban a mieinkhez képest sokkalta igyekvőbbek, s a nagyurak jelentős támogatását élvezik - méltányolta az elhangzottakat egy városi polgár.

- Egyelőre a Carolinumban csupán az órát javították meg, a többi kollégiumban pedig otthagyták a régi órákat, azokat az ócska szerkentyűket! Ez aztán a reformálás! - jegyezte meg enyhe gúnnyal Moller.

- Az áldóját, mit csináltak az órákkal? - kérdezte a kíváncsi Pulpit. Knobelius erre megmagyarázta:

- A professzorok kollégiumába új német órát vettek, amely 12 órát mutat, hogy a leckéket idejében megtartsák, a mi kollégiumunkban pedig meghagyták a cseh órát, amely nem jár, és nem mutatja az időt, emiatt későn járunk a leckére, vagy egyáltalán nem megyünk el, aminek az átkozott óra az oka, Poloska jól mondta.

Aztán Knobelius Vokounnal együtt hamarosan kisurrantak.

Třebícký rektor nyugtalanul simogatta már eléggé megritkult rőt haját, és még buzgóbban cáfolta a mondottakat, mint az imént, kék szeme elsötétült.

- Hát az - mondta -, hogy az akadémia most három professzort hívott meg, új tudományszakokat nyitott, nem a reformálás kezdete? Nem volt orvostudományi kara, most Huberus fogja itt tanítani, nem tanítottak jogtudományt, most Sudetus megkezdi, nem volt héber nyelvi szakja, most majd Kamének magiszter oktatja. Ez talán mind semmi?

- Tromfolnod kell, csak szépen elő a farbával, húsrontóm! - kiáltott rá Moller a mészárosra, s mintha csak ehhez kapcsolódva, így szólt Třebíckýhez: - Ugyan, rektor úr, mit tehet három új professzor, ha az öregek nem fogadták be őket maguk közé, a héber Kamének éhezik a családjával együtt, már több ingóságát elzálogosította a zsidóknál, mint amije otthon maradt. Szó sincs reformálásról, a Carolinumban a sötétség szelleme uralkodik ad noctuam, s mindig is az fog uralkodni!

- Talán úgy volt, de ezután nem lesz, Nudožerský és Kampanus elhozza a műveltség világosságát! - mondotta a týni rektor meggyőződéssel.

- Nudožerský szlovák, a földim, kinevettek bennünket, morvaszlovákokat, most pedig lehetséges, hogy éppen egy szlovák segít nektek, de Kampanus, a harangozócska, szőrszálhasogató... tök ászom van, mészároskám...

- Kampanus a cseh föld ékessége, insigne decus Bohemiae, a legjobb poétánk! - mondotta Třebícký.

Pulpit egyetértőn bólogatott, noha úgy értett a versekhez, mint szamár a lanthoz.

- A retorikát szalmával tömi tele! - jegyezte meg Mollerus.

Ekkor a nyitott ajtóban megjelent Basilides úr, a Malá Strana-i kis baccalaureus, aki nagy fejű, horgas orrú, de egyébként tetszetős uracska volt, bársonyruhában feszített, körgallér fehérlett a nyaka körül.

- Hihihi, mennyien vagytok itt egy rakáson - kiáltott be a szobába -, odakint most sokkal több a látnivaló. Éppen megjöttek az íjászok, és hamarosan célba veszik a madarat, bújjatok hát elő, hihihi!

- Hozott Isten, Zodiákus! - üdvözölték egyesek az érkezőt.

Mások hívták, hogy megtiszteljék, feléje nyújtották kupájukat, hogy koccintson és igyon velük.

- Köszönöm, vegyétek úgy, mintha ittam volna - tért ki Basilides udvariasan.

- Miért hívják őt Zodiákusnak? - kérdezte egy szakállas legény a szomszédját.

A másik azt felelte, hogy Basilides ért a csillagokhoz és a naptárhoz.

Moller hallotta ezt, s mintegy a szakállába dörmögte:

- Ugyan, mesebeszéd, ördögöt ért hozzá... semmit sem ért hozzá, csak rézirrigátoron keresztül kémleli a csillagokat.

Mindenki jót nevetett, aki hallotta a megjegyzést.

Basilides befurakodott az ivók közé, a Malá Strana-i iskola első növendéke pedig, akit magával hozott, egy meglehetősen sűrűn pelyhedző állú ifjú, az ajtóban maradt, ahol éppen jól oldalba taszította Maruše, aki egyik kezében több csőrös korsó sört, a másikban meg egy pohár bort vitt.

- Miről folyik a szó, kolléga uraim és barátaim? - kérdezte Basilides, elvevén a csaplárosnétól a poharat.

Táborský diák szemmel látható örömmel válaszolta:

- Poloska ócsárolja a rektort és a verseit.

- No de ilyet? Csak nem? - csodálkozik Basilides. - Én ugyan nem olvastam minden versét, mert túlságosan sokat ír, de Kampanus jó egyetértésben van az Olümposszal és Apollóval is, hiszen köztudomású, hogy Kampanus a Parnasszuson legalábbis félisten!

Mollerus a Parnasszushoz nem illő szellemeskedő szójátékkal vágott vissza, amelyen a jelenlevők többsége jót nevetett.

Třebícký türelmetlenül végigsimított rőt szakállán, és jó hangosan ezt mondta:

- Mollerus szellemes, de a természetében van, hogy mindent a visszájára fordítson, amit általában dicsérnek, azt ő becsmérli, talán még a kollégiumban is keresztben fekszik az ágyán, ahol a fej helye van, neki ott a lába, mindent a szokás ellenében cselekszik. Ez azonban nem árt, szükség van a vidám fecsegőkre, hogy legyen min nevetnünk: ha Kampanust becsmérli, mit szólna hozzá, ha megkérdezném, mi a véleménye a fösvény Skála professzorról, őt a védelmébe venné?

- Skála egy teve, még a lelke is szőrös! - vágta rá Mollerus. - Látod, magiszterem, nem fordítok mindent a visszájára, van, amivel egyetértek!

Kintről harsány kiáltások hallatszottak be, melyet erőteljes dobpergés követett. Egyesek kifutottak a szobából, mások kidugták fejüket az ajtón, néhányan az ablakhoz tódultak. Aztán hírét hozták, hogy az egyik íjász megcélozva a famadarat, lelőtte a szárnyát, és ezzel elnyerte a második díjat, azaz egy óntányért és a lövészek címerét. Állítólag a lövészek írnoka hatvan garast fizetett ki neki. Macek diák ugyanakkor jelentette, hogy éppen megérkezett a szigetre az öccsével Kateřina Elisbet kisasszony.

Mollerus meghallván a nevet, gyorsan megigazította koszos nadrágtartóját, és felvette a zekéjét.

- Melyik Kateřina? - kérdezte gyorsan forgatva a fejét Pulpit.

- A héber Albert Kamének professzor lánya - mondták egyszerre hárman is.

- Á, tudom - mondta erre jóságosan Pulpit -, ismerem, ő az a vénkisasszony, aki úgy öltözködik, az áldóját, mint egy bolond?

A hosszú Samuel, akinek folyton rémület ült a szemében, halkan kioktatta Pulpitot, hogy a kisasszony nem bolond, hanem tanultabb az itt jelenlévő kollégák bármelyikénél, tud latinul, görögül, csehül, németül, héberül.

Abban a percben odakint megszólalt a nyekergő zene, s az ifjak, az alumnusok és famulusok felálltak ivóedényeik mellől, a Malá Strana-i iskola elsős növendéke is eltűnt. A diákok közül utolsóként a langaléta Samuel lépett ki.

Mollerus utánuk szólt:

- Menjetek csak, csecsszopók!

Látszott azonban rajta, mennyire igyekszik, hogy minél gyorsabban befejezzék a játékot.

- Nyertem! - kiáltotta diadalmasan.

Mikor a szoba félig kiürült, Basilides nyugtalanul fészkelődni kezdett, minduntalan emelgette a poharát, és bizonygatta, milyen csodálatosan tiszta és kristályos ez a bor, tüzes természetű, az embert könnyelművé teszi, s már-már felugrott.

Mollerus erre Basilides kedvét szegni akarván, azt mondta, hogy látja a szolgák hatalmas lábát, ahogy a szőlőt taposták, s az ő lábuk sohasem lesz köszvényes.

- Fuj, az áldóját! - szaladt ki Pulpit száján.

- Ez frigidus humor - mondta Třebícký távozóban.

Basilides szaporán szedve lábát, horgas orrát előreszegte, és törtetett ki utána.

Kint Třebícký hátranézett, nem követi-e őket Moller, s így szólt Basilideshez:

- Ez az ember alapjában véve tunya, a humora frigidus, mindamellett csodálkozom rajta, mivel meglehetősen szellemes, és élceiben is sok az igazság. Kampanust csak azért gyűlöli, mert tavasszal visszavetette a vizsgáról.

Basilides Zodiákus azonban már semmit sem hallott, szemét nyugtalanul végigjáratta a sziget eléje táruló képén.

A sziget zöld és sárguló vadonjában, melynek az avartól nyirkosság- és penészillata volt, mindenütt, a sziget minden csücskében és zugában, a fűzfabokrok és az öreg fűzfák között, amelyek hajlott hátú nyomorékokként s akárcsak az öregasszonyok, kócos hajjal görnyedtek a földre, mindenütt fiatalok, mindenfelé jövés-menés, lárma, harsogó élet, vidám nevetés, jókedv és színpompa.

Kiváltképp a sziget közepén, a buja gyepen, ahol a sétálók lába alatt zörögtek a lehullott szilvafalevelek, a leányok hajában pántlikák világítottak, tarkállottak a színes selyempruszlikok, fehér ingujjak, kék és piros szoknyák, az aranyszőke és fekete fejecskéket gyöngyház koszorúk ékesítették: az egész olyan volt, mintha a rétet a legpompásabb virágaival szórta volna be gazdagon a tavasz.

S a kellemes meleget árasztó, de már nem perzselő napon a nők ruháinak világos színei szemet gyönyörködtető harmóniába olvadtak a férfiak sötét bársonyfövegeivel, vörös és rozsdabarna zekéivel, szalmasárga és vasszínű köpenyeivel.

Íme, itt van studios Knobelius. Ő, Markos - különös dolog - egy leánnyal sétál, aki örömében és izgalmában csak úgy illegeti magát. Anyja a sarkukban baktat, főkötőjét pávaszem díszíti, és feltűnően tartott bal kezén gyémántszemes gyűrű ragyog, a másikat, a csontgyűrűt görcsök ellen viseli.

Knobelius éppen azt magyarázza a kisasszonynak, hogy ha a baccalaureus megnősül, bájos kis felesége miatt sutba vágja az akadémiai titulust. Az akadémikusok ezért kinevetik, tettét olybá veszik, mintha a lovagi paripától és a múzsák szárnyas lovától az öszvérhez süllyedt volna le, de ő ezt az áldozatot kész meghozni a bájos leánykáért.

A kisasszonyka örömében illegette magát, a pávaszemes főkötőben feszítő anyja mindezt hallva, boldogan mosolygott.

Utánuk fiatal mesterlegények ballagnak, találgatják, ki lövi le a póznáról a madarat, ki lesz ma a madárkirály.

Amott két carolinumi famulus, mindketten jóképű ifjak, oldalukon tőrt viselnek, három leányt közrefogva, vidáman lépegetnek, Hovorinus mézes-mázos hangon azt tanácsolja a hajadonoknak, hogy éjszakára tegyenek a fejük alá százszorszépből font koszorút, és gondoljanak egy bizonyos ifjúra, egész biztosan ő lesz a férjük.

Egyikük, egy fekete pruszlikot viselő, sápadt arcú leányka szaporán pislogva kioktatta a diákot, hogy a koszorút margarétából kell fonni, nem százszorszépből, ám ő sem ezt, sem azt nem teszi, mert a legények nem érdemlik meg.

Ekkor utoléri őket Vokonsteini Vokoun, köszön a diákoknak, és lomhán bandukol tovább. Vokoun, a kiollózott büszke patrícius fiú még mindig azt lesi, kihez társuljon, mindazok a hajadonok, akiket ez ideig pillantásra méltatott, a gazdag prágai fiúnak egyszerűek és szegények.

- Isten hozta, drága asszonyom! - kiáltja vidáman Basilides kézzel-lábbal hadonászva, és hozzálép egy ezüstpaszománnyal díszített, drága galambszürke selyemruhába öltözött fiatal nőhöz. Az asszonyság jó kövér, s a Malá Strana-i baccalaureus olyan mellette, mint egy törpe.

- Hol van a drágalátos férjeura, kedves asszonyom, és hogy méltóztatnak lenni mind a ketten?

- Isten kegyelméből egészségesek vagyunk.

- Már rég nem voltam a serfőzdéjükben, de hamarosan ismét tiszteletemet teszem - csépelte Basilides az üres szalmát, mialatt fölöslegesen szorongatta pufók kezét a fiatalasszonynak, akinek ez szemmel láthatóan jólesett.

Itt pedig magában ballag két leány. De nem szomorúak. Nevetgélnek, sőt vihognak, és valami vidámat mesélnek egymásnak. Apró termetűek, mind a ketten meglehetősen szépek, de az egyiknek, a fekete hajúnak egy kissé fitos az orra, a másik szőke, egy kissé mesterkélten eltakarja a fogát, de mind a ketten vidámak, játékosak, akár a macskák, és nevetnek, miként ma az egész sziget nevet. Ekkor találkoznak egy magas termetű leánnyal, aki kedvesen, barátságosan köszön nekik, ám a macskaleányok - mintha csak elvágták volna szavukat - elhallgatnak. Vége a nevetgélésnek és a beszélgetésnek. Most hárman mennek egymás mellett, és hallgatnak, egy magas és két kicsi, s mivel nem illenek egymáshoz, a harmónia kellemetlenül megbomlott. Egyik nő a másikhoz mérhetetlenül kegyetlen tud lenni.

Emitt pedig négy ifjú egy leány körül legyeskedik.

Třebícký magiszter az egyiket zekéjének ujjánál fogva félrehúzta, s jóllehet alig pár évvel idősebb a diáknál, atyailag jóindulatúan inti tanítványát:

- Mulassatok vidáman, de óvakodjatok azoktól az asszonyszemélyektől, akik festéket meg kenőcsöt raknak arcukra, mert azok a csalfábbnál is csalfábbak!

A diák barátságosan rámosolygott a týni rektorra, és máris eltűnt a leányokkal és barátaival a forgatagban.

A sziget végén a füzesben, ahova már nem hallatszott sem a hangszerszám éles sikongása, sem a madárra célozgató íjászok lármája, Kvĕtonský famulus szavalt egy leánynak, akinek úgy lángolt az arca, mint az ünneplő kötényére hímzett pipacsok:

- A hattyú különös madár, haldokolván énekel, így én is, szomorú tanítvány...

Ekkor a bokorból előbukkan a pávaszemes főkötő, és körülkémlel, alighanem Knobeliust meg a magakellető leányát keresi, akit szem elől vesztett a tömegben. A szomorú tanítvány megragadta a piruló leány karját, és magával húzta.

Az egyik céltábla mellett, amelybe a lövészek gyakorlásképpen és szórakozásból puskából lövöldöznek, úgy látszik, Vokoun megtalálta azt, akit keresett. Fölöttébb udvarias lépéseket tesz, és nemes urak módjára hajlong két nő előtt. Az egyik öreg, a másik fiatal.

- Felajánlom szolgálataimat tisztelt asszonyomnak és Isabela leányasszonynak!

- Örvendünk, hogy találkoztunk. Itt van atyjaura és édesanyja is?

- Nincsenek itt... nem tudom, de nincs is rájuk szükségem! - vágta rá magabiztosan Vokoun.

A leány, akinek most Vokoun a szolgálatába szegődött, apró termetű, véznácska, szőke hajú, színtelen szemöldöke és rózsaszín arca kedves kismalacra emlékeztetett.

Anyja meglehetősen kövér, úgyszintén világosrőt szemöldöke van. Mindketten gyönyörűek, selyemben és furcsa aranyzsinóros és rózsákkal díszített kalapban pompáznak.

Vokoun hadonászik, beszélni kezd valamiről, lassan, pöffeszkedve, s mindjárt az első szavaknál becsúszik egy szentségelés, mert ez egy gazdag prágai polgár fiának a szájából férfiasan hangzik.

Az idősebb hölgy elnézően mosolyog, a fiatal pedig egykedvűen hallgatja. Aztán elvegyülnek a tömegben.

Egyszer csak mindenki megáll, eget rengető kiáltások hallatszanak, s a zajba belevág a dobpergés és a trombitaszó.

Mindenki arrafelé fordul, ahol a pózna áll, tetején a célba vett madárral. Sokan odaszaladtak. A magas póznát körülvevő, korlátokkal elhatárolt kis térségben ünnepélyes izgalom támadt. Lebl Herold, a prágai zsidó muzsikus úgy húzta a harmonikát, hogy majd belészakadt, s egy részeg férfi oly buzgón dobolt, hogy még a szeme is kidülledt, egy puzonista pedig megfújta a harsonát.

Azok, akik odaszaladtak, megtudták, hogy egy fiatal ötvös éppen lelőtte a madár jobb szárnyát, s így az íjászoknak már megvan a második tábornagyuk. Az elsőt mindenki már messziről felismeri: mellén kis ezüstláncon függ a címer, azaz ékszer, most az íjával az ötvös mellett áll, színlelt nyugalommal néz maga elé, és időnként körülhordozza tekintetét, hogy meggyőződjék róla, látja-e az egész gyülekezet.

Az íjászok felsorakoztak. Egyesek nagy üggyel-bajjal próbáltak megállni a lábukon, melyet a sör már ugyancsak megingatott. Most felsorakoztak a meghívott vendégek előtt - alighanem a Városházáról érkezett urak voltak azok -, akik a székeken ültek, és komoly arccal nézték a komédiát. A lövészek konventjének képviselője, Straka, a szűcs, töpörödött kis öreg, akinek ráncos arcát rövid ősz szakáll keretezi, a fehér abrosszal letakart asztalnál áll, amelyen egy vasalt ládikában várakoznak a címerek - a boldog lövészek jutalma. Az öreg türelmetlenül pislog oldalra, ahol a fánál egy bögyös polgárasszony igazgatja egy fehér ruhás, szép termetű leánynak a szőke hajából kioldódott piros selyempántlikáját.

Straka, a lövészek parancsnoka már kétszer is rájuk szólt, és sürgetve integetett a kezével.

- No, gyertek már, mit cicomázkodtok ott annyit!

Ám a bögyös polgárasszony rá se hederítve, igazgatott még valamit a leány pruszlikján, amely egyenes, merev páncélba szorította a hajadon mellét. Végül az asszonyság meglódította a leányt, aki félénken Strakához lépett, és megállt előtte. A leány szőke hajjal keretezett bájos arca olyan volt, akár egy oltárkép madonnája, szemérmes, alázatos és szerény.

- Ki az? - kérdezte Vokount a színtelen szemöldökű Jesabela kisasszony. - Kinek a leánya?

- Hát Revírék Lidkája, amott az az öreg lövész, aki éppen köhög és harákol, a Szent Leonhard mellett lakó Revír, a leány atyja. Lidka szép leány, szép kék szeme van és...

Jessinka kisasszony megvetően elbiggyesztette a száját, és a szavába vágott:

- Szép, szép... udvarol neki talán?

- Dehogy, atyjaurának nincs számomra elég tallérja.

Az öreg Straka éppen akkor adta Lidunka kezébe a láncon függő kis ezüstcímert. A leány elsápadt, majd az arca lángra gyúlt, szemét zavarában az ezüstcímerre szegezte.

Straka felszólította a fiatal ötvöst, hogy lépjen elő.

Mikor előlépett, Straka méltatta a lovagi vetélkedést, amelyben az ötvös jó lövésével dicséretet nyert, magáról elmondotta, hogy abban az esztendőben született, amikor Lajos király belefúlt a magyar mocsárba, s annak már bizony idestova nyolcvan esztendeje, jóllehet ez a közlés nem tartozott bele az ünnepi szónoklatba, s mindjárt megtoldotta még avval, hogy már akkor a lövészek konventjének a tagja volt, amikor I. Ferdinánd kiváltságlevéllel a lövészeknek adományozta ezt a szigetet, végül kikiáltotta az ötvöst második tábornaggyá.

Nem lehetett érteni mindent, amit az aggastyán reszketeg hangon mondott az ifjúnak, meglehetősen nagy volt a zaj és a lárma, noha a zsidó Herold nem nyekergette a harmonikáját, s a dobos sem verte ütőjével a borjúbőrt. Majd Straka Revírék Lidunkájához fordult, a leány pedig összeszedve minden bátorságát, sietve a fiatal ötvöshöz lépett, és a nyakába akasztotta a jutalmul adományozott lövészcímert. Aztán Lidka gyorsan visszasietett a fa alá az anyjához. Úgy futott hozzá, mint egy csibe, mikor félelmében a kotlóshoz menekül.

Kašpar Polehrad, az óvárosi tanács tagja komoly orcával lépett az ifjúhoz, és nemes jóindulattal megrázta az új tábornagy kezét. Herold zsidó pedig egyik kezével ismét nyomkodni kezdte nyekergő harmonikája fújtatóját, míg másik kezének ujjai fürgén futkároztak a billentyűin. A puzonista is belefújt hangszerébe.

Aztán fiatalok és öregek megfeszítették íjukat, készültek a következő lövésre. Néhány pajkos kölyök a madár mögé futott, hogy összeszedje, és visszahozza a lehullott nyílvesszőket.

Moller kivette egy íjász kezéből az íjat, és vizsgálgatta, mintha értene hozzá, végül prédikátori hangján gúnyosan odavetette:

- Ezzel az íjjal egy öregasszony bőrét sem lyukasztanád ki.

- Ne becsméreld, te tuskó, mert úgy szájon teremtelek, hogy megemlegeted, míg élsz...

Mollerus tüstént odébbállt, mert ugyancsak nem szerette, ha őt teremtik szájon.

Ezalatt a korlátnál összeverődött tömeg ismét szétszéledt a szigeten, sokan elmentek, hogy igyanak valamit. A leányok a nyárfa alá futottak - ahol atyjuk vagy anyjuk üldögélt az asztalnál -, hogy szemérmesen hörpintsenek egy korty bort vagy sört.

Itt ült Pulpit polgár is egy polgárasszony mellett, aki oly széles volt, akárcsak egy almárium, amelybe ruhát aggatnak. Durva vonású, sárgás arcán feszültség tükröződött, s nagy hangon locsogott a bosszús Maruše csaplárosnéról, hogy ő nagyon jól ismeri a žateci bort, amely pezseg a pohárban, meg a komlótól illatos rakovníki sört is, de az, amit itt csapolnak, közönséges lőre, s hogy nincs az a csapláros, aki őt becsapja. Aztán hevesen hátravetette magát a széken, megmerevedett, mintha gyapottal tömték volna ki, és diadalmasan maga elé nézett.

Pulpit csak halkan motyogta, hogy ez a sör, az áldóját, mégsem olyan rossz.

Ekkor magas, vékony hang ütötte meg a fülüket:

- A nő szerelme olyan, mint a szalmaláng, fellobban, és elalszik. A kövér asszonyság hátranézett, és megpillantotta a távozó párt.

- Micsoda világ! - mondja Pulpitnak. - Még alig pelyhedzik az álla, s már ilyeneket beszél. Hát ami azt illeti, mi fiatal korunkban szemérmesebbek voltunk. Igazat adok a Szent Mihály-templom tisztelendőjének, hogy hamarosan bekövetkezik a világ vége.

Ugyanakkor a sziget túlsó oldalán fűzfabokrok rejtekében két ifjú társaságában ült a fatönkön egy kisasszony. Az egyik ifjú mellette ült a fán, a másik, a hórihorgas Samuel Lajtorja riadt szemmel állt vele szemben.

A kisasszony már nem volt fiatal, arca sovány, egész termete vézna volt, de dús haja rőt aranyként csillogott a napfényben, s oly csodálatosan ékesítette az öregedő kisasszonyt, hogy a fiatalabbak méltán irigyelhették. A haját nem kötötte össze szalaggal, mint más leányok, s ezt alighanem szándékosan tette, s aligha vette volna fel más kisasszony a szűk, fekete teveszőrszövet szoknyát, amely hervadó testét fedte. Ilyen egyszerű, szűk, fekete szoknyába nem öltözött volna még egy vénlány vagy özvegy sem. A szigeten és ekkor általában Prágában minden különb hajadon krinolint, azaz abroncsokra rádolgozott széles szoknyát viselt, hogy olyan volt, akár egy mozgó harang. Legalábbis így vélekedett róluk Mollerus, hogy olyanok, akár a mozgó harangok, s a szigeten a nap folyamán legalább tíz hajadonnak és asszonyságnak gúnyosan ezt a szemébe mondta.

Kateřina Alžbĕta mosolyogva simogatta aranyszőke haját, és meglehetősen szapora nyelvvel magyarázta Samuelnak, mennyit törte a fejét azon, álmodnak-e az állatok, meg azon, hogy csupán az ember érzékeli-e az illatokat.

A művelt vénlány szájába illett volna az, amit mondott, de mivel szapora nyelvvel mondta, inkább női szenvelgésként hatott.

Samuel áhítattal hallgatta a professzor leányát, s ez egy kis időre feledtette vele a parva logicaliát és a barbara képleteket.

Sőt még élcelődött is, amikor odajött hozzájuk a retekárusnő, és áruját kínálgatta.

Kateřina Alžbĕta rászólt az öccsére, aki merengve nézte a Moldva vizét, hogy vegyen retket. Samuel azonban már előhúzott sovány erszényéből két kisebb pénzdarabot, és vett érte három köteget.

- Úgyszintén érdekelt a fiziognómiáról szóló tanítás, amely az arcvonásokból és a testi jegyekből következtet az ember lelkivilágára. Valahányszor az arcáról és a szeméről ítéltem meg egy-egy ember természetét, mindig nagyot tévedtem. Főként a szép lárvák mögött rejtőznek üres lelkek.

Samuel egy kicsit ismerte ezeket a dolgokat az iskolában hallott filozófiai tézisekből, és kutatott emlékezetében, hogy mit válaszoljon a tanult kisasszonynak. De nagyon jó volna - gondolta magában -, ha jönne a másik árusnő, és hozná a csípős fehér retket, hogy kimentse zavarából.

A kisasszony gyakran emelgette szeméhez a keszkenőjét, és egyfolytában a lélekről beszélt.

Végre Samuel elmésen így szólt:

- Ki tudja, hol lakozik valójában a lélek, a szívben-e, vagy az agyban, én leginkább aszerint ítélném meg az embereket, hogy hol lakozik a lelkük.

- Nem gondolja rosszul, nagyon jól mondja - jegyezte meg elismerően a kisasszony -, ezek szerint arra is lehetne következtetni, nemesíti-e a filozófia az erkölcsöt, vagy nem; ha a szívben lakozik, jobbá teszi, egyébként nem. Látom ezt a bölcsész tanítványokon és a filozófus professzorokon. Jóllehet a filozófia magiszterének barettjét viselik, sokakat közülük a filozófia meg sem érintett, nemhogy megnemesített volna.

Ekkor hozzájuk lépett a pocakos Jiří Mollerus, meglátva a professzor leányát, megsimogatta barna kecskeszakállát, pislogott barna szemével, egy pillanatra kitágult az orrlyuka, ami nála a támadókedv csalhatatlan jele volt, és nagyon udvariasan többször meghajolt.

Nyomában hamarosan ott termett Bergerus Fogdbeszád, aki minden teketória nélkül kezet nyújtott a vénkisasszonynak.

Mollerus mindjárt tréfálkozni kezdett:

- Ha látom kegyedet, kisasszony, repes a szívem, mert a látása öröm nekem.

- Főzzön ecetben vadrózsát, és igya meg, tüstént megszűnik! - vágott vissza Kateřina Alžbĕta, keszkenőjével árnyékolva a szemét a Petřín-hegy mögött lehanyatló nap elől, amely aranyra és rózsaszínre festette a Moldva vizét.

- Holnap vizsgázik - folytatta a kisasszony -, tavasszal nem volt szerencséje, ugye, Moller úr?

Moller szemmel látható nemtetszéssel végigsimított az orrán, aztán prédikátori hangon komolyan így szólt:

- Hát az úgy volt, hogy sok mindent tudtam, de mi tagadás, megmondom őszintén, nem szakadtam meg a munkában, és Kampanus magiszter pedig a retorikánál lesben állt, míg végül rajtakapott azon a kérdésen, amelyet a Szent Gál-i iskola baccalaureusa dolgozott ki számomra. Az ördög vinné el Kampanust és azt a baccalaureust, hogy így elbántak velem.

Egy kis ideig vitáztak még, végül Mollerus rábeszélte a kisasszonyt, hogy maga eszközöljön segítséget a diákoknak az elkövetkező retorikavizsgán. Ő nem kelt gyanút a kollégiumban, bárhogy is legyen résen Kampanus.

Bergerus nem volt elégedett az egyezséggel.

- Ugyan, hiszen nem vagyunk olyan lázárok! A téziseket elrejtjük a csizmánkban, miként azt az elődeink mindig is tették, Dasypodius szótára szintén belefér a csizmába, hát akkor nincs mitől tartani...

Ekkor hirtelen lárma támadt, és a madár mellett megverték a dobot. Az emberek harsányan kiáltoztak, hogy már megvan a madárkirály. A kisasszony felállt, kijelentette, hogy az öccsével együtt megnézi a madárkirályt, a legügyesebb íjászt, akit üdvrivalgással és dobszóval ünnepeltek, aztán már haza kell mennie.

Mindenki sietett a madárhoz.

Az, aki lelőtte a madár fejét, ott állt Straka céhmester előtt, aki madárkirállyá nyilvánította őt. Uralma egy egész évre szól, amíg el nem hódítja tőle az új király.

Az idei madárkirály a Szent Gastulus-templom mellett lakó tagbaszakadt bognármester lett. Boldogan állt ott szép fehér báránybőr zekéjében, amelyen legalább harminc gomb csillogott, de mikor Revírék Lidunkája az öreg Straka parancsára szégyenlősen nyakába akasztotta a vékony láncon függő ezüstmadarat, a bognár egyszeriben a nagy diadaltól megmámorosodva, büszkén kihúzta magát. Majd boldogan elmosolyodott, amikor a lövészek írnoka az asztalra mutatott, és felszólította, hogy vegye át az asztalon lévő nagy halom garast, s még szélesebb mosolyra húzódott vastag ajka, amikor az óvárosi tanács tagja átadott neki egy kis hordó világos sört, a polgármester ajándékát, és hadonászva, szó nélkül, de egyértelmű taglejtésekkel invitálta az egész lövészkonventet a tiszteletbeli hordó sör elfogyasztására.

Ezután felsorakoztak az íjászok, élükön az agg Straka állt, utána következett a madárkirály, a király után a két tábornagy, majd a lövésztársaság tagjai, kétoldalt és előttük kamaszfiúk ugrándoztak, s a menet nagy üdvrivalgás és dobpergés közepette elindult diadalútjára a szigeten. Lidunka meg az anyja egymaguk mentek az oldalsó ösvényen.

A muzsikus Herold zsidót akkor már húzták-taszigálták az ifjak a nyárfa alatt álló bódéhoz, hogy a diadalmenet végeztével ott húzza a talpalávalót.

A madárpózna alatt még egy kis időre ott maradtak azok, akik fogadásokat kötöttek arra, ki lesz az íjászok közül a király, és most az eredmény alapján számadást végeztek, s a nyertesek odatartották a markukat a nyereményért.

A bódénál, a hatalmas nyárfa alatt a zsidó Herold harmonikájának nyekergése túlharsogta a lármát. Már húzta a talpalávalót.

A letapodott gyepen fej fej mellett forogtak a fiatalok, ropták a fürge lábak.

Knobelius alighanem táncmesterré szegődött, mert ide-oda mutogatott nagy lapátkezével, és a hajadonokat az ifjakhoz vezette, akik közül egyesek olyan mozdulatlanul álltak, akár a tuskók, mások viszont maguk hajoltak meg a lányok előtt, és táncra kérték őket, vagy már a leányok derekát átfogva jöttek, hogy tüstént táncra perdüljenek.

Az általános lármában és zajban a zsidó harmonikájának nyekergése csábítóan hívogatott.

S a tánc már el is kezdődött. Csak úgy ropják, forognak, igazán szép látványt nyújtanak. A táncolók egymás mellett mozgó feje a mezőn hajlongó mákfejekre emlékeztet. Piros az ég alja, és pirulnak a táncoló emberek is, arcuk lángol. Röpködnek a pántlikás varkocsok, magasra libbennek a szoknyák, a párok egymáshoz simulnak, az egyik ifjú nagy hangon kurjongat, a másik egy rózsás fülecskébe sugdos valamit, kacér mosolyok, szemérmes, szégyenkező zavar, női dévajság, hangos kacarászás - mindez úgy megfér itt egymással, akár egy szatócsboltban, csak tessék választani, forrong, pezseg az élet, a levegő remeg a boldogságtól.

Most egy leány kisiklott Knobelius karjából, és otthagyta őt a körben. Markos alighanem valami illetlenséget követett el. A Malá Strana-i pelyhes állú elsős azonban nem szól semmit, de annál nagyobb buzgalommal, kitartással és alapossággal ropja. Táncosnőjének hosszú nyári szoknyája úgy dagad, mint a fuvaros szekerének ponyvája, a kislány úgy forog a szakállas legény körül, akár egy orsó. Most pedig a táncmester Knobelius mindent elrontott.

Megálljt parancsolt Herold zsidónak. A verejtékező, ziháló táncosok megálltak. Knobelius tapsolt egyet, és bejelentette, hogy most körtánc következik.

A leányok és a legények karikába álltak, és összefogódzkodtak. Knobelius elsőként rendelt táncot a zsidónál, derékon kapott egy leányt, és a körben egyedül ropta vele, mintha eszét vesztette volna. Majd táncot rendelt egy másik ifjú, aztán egy harmadik, végül Herold harmonikás nagy bosszúságára már senki sem akart táncot venni.

Újra valamennyien együtt ropták, énekeltek, dobbantottak, cifrázták és tapsoltak. Azok, akik nem táncoltak, oldalt álltak, és szerelmesen suttogtak egymásnak, jelt adtak a szemükkel - némely leány valósággal kínálkozott a szemével.

Mollerus már jó ideje kerülgette a párokat, és csipkelődő megjegyzéseket tett.

- Vigyázzon arra a fickóra, kisasszony, minden szava hazugság! - szólt oda egy párnak. Majd egy másiknak vetett oda valami illetlent, és mindjárt odébbállt. Azoknak, akik oldalt álltak, és nem táncoltak, azt mondta, hogy sarokba húzódó kótyagosok.

A táncolóktól oldalt rajtakapta Mollerus az ötvös tábornagyot, miként kért csókot egy leánytól. Mollerus hallván valamit a csókról, ráharapott.

- Nálunk Morvában meg Magyarországon is a csókot puszinak nevezik! Az ötvös végigmérve a kotnyeleskedőt, jól odapörkölt neki:

- Nálunk Csehországban pedig pimasz disznó vagy.

A nap lebukott a hegy mögé, és megkondult Husz mester oujezdi szent templomának harangja. A harangszó elhallatszott a szigetre.

Amint Samuel meghallotta, máris társai keresésére indult, hogy időben menjenek haza.

A Carolinum famulusait nem kellett noszogatni. A vacsora a német óra szerint mindjárt hat után van, a gondnok professzor otthon ül, s ha netán nem tudta meg, hogy a famulusok délután kilopakodtak a kollégiumból, a vacsoránál bizonyára rájön. A többi diák nem mutatott hajlandóságot a hazamenetelre, legalábbis Samuel így látta.

Míg a diákok egymást keresték és szedelőzködtek, Pulpit a fa alatti asztalnál éppen azt mesélte hájas szomszédnőjének és a nagy számban összecsődült íjászoknak, akik körülötte ültek és álltak kupájuk vagy korsójuk mellett, hogyan fogadták a múlt vasárnap a szerzetesek az új érseket a Szent Jakab-templomban.

- Német - mondta Pulpit kissé már akadozó nyelvvel. - Állítólag Egerből származik. Német, az áldóját, egy szót sem tud csehül. A Szent Jakab-templomban a szerzetesek latinul fogadták, és...

- Az érsek és a szerzetesek római katolikusok, hadd beszéljenek latinul - szólalt meg valaki.

- Az áldóját, úgy van, római katolikusok, de voltak ott mészárosok is...

- Ők támogatják a templomot. A templom ott áll a mészárszékjeik mellett...

- Hagyjátok, hadd beszéljen!

- Ne vágjatok minduntalan a szavába!

- Hát, az áldóját, ott voltak a mészárosok is, s az egyikük elkezdte, az áldóját, németül, az ostoba cseh birka németül üdvözölte az érseket, de megbotlott a nyelve, a szeme kidülledt, s csak ennyit tudott kibökni: eure Genaden... und... und... und... s ekkor egy ember odakiáltotta: punkt... és, az áldóját, vége volt mindennek.

Az asztaloknál harsány nevetés tört ki, túlharsogta a zenét és a lármát.

Távol a zenétől és a tánctól a ház mögött, egy asztag kéveszalma és egy rakás rőzse mellett tanácskozásra gyűltek össze a diákok. Mollerus a tanácskozáson úgy vélte, hogy a famulusok feltétlenül menjenek haza, mert már esteledik, s itt a vacsora ideje, a többi kollégium alumnusainak azonban nem szükséges hazamenniük, a szakácsnéjuk nem árulja el, hogy nem jöttek meg vacsorára. Kampanus meg minden bizonnyal nem tart ellenőrzést a kollégiumokban, mert meg van róla győződve, hogy a vizsga előtt otthon tartózkodnak a diákok, és Arisztotelésszel, a szférákkal, a logikával meg a dialektikával foglalkoznak.

A diákok nem tanácskoztak sokáig.

A famulusok gyorsan elköszöntek a többiektől. Látszott rajtuk, hogy rettegnek Kampanus rektortól. Csupán azt akarták még tudni, hol találkoznak ma éjszaka az alumnusokkal és a vidéki kollégákkal, akik már feltehetően megérkeztek a vizsgákra; megígérték, hogy amint a professzorok vacsora után visszavonulnak szobájukba, tüstént elindulnak a Carolinumból.

- Én nem megyek - jelentette ki Koptiades.

- Én sem! - társult hozzá Mathiades.

- Anyámasszony katonái vagytok! - ripakodott rájuk Mollerus. - Szégyentelen tuskók, menjetek csak isten hírével, de ha meggondoljátok magatokat, tudjátok, hogy a Vám utcában várunk a Pojácában. A jelszó: Pojáca!

A famulusok gyorsan elsiettek vacsorázni - ad coenam.

Társaihoz pedig így szólt Poloska Mollerus:

- Nem vagyunk rabszolgák, addig maradunk, ameddig kedvünk tartja. Mi nem megyünk ad coenam, ugye?

Ám az alumnusoknak nem volt maradásuk. Táborský, Bergerus és főként Samuel Mĕřínský már indultak is vissza a kollégiumba, és mások is követték őket. Mollerus, Knobelius és a többiek, bár nem szívesen, velük tartottak.

Ekkor Mollerusnak, aki mindenre ügyelt, eszébe jutott, hogy Vokounnak is meg kell mondania, hol tartják az éjszakai megbeszélést. Néhányan a keresésére indultak a szigeten. Állítólag már jó ideje senki se látta.

Ezalatt mások már búcsúztak a leányoktól, és több helyről is hallatszott:

- Adjon isten jó éjszakát!

Lehetséges, hogy a szürkületben itt-ott elcsattant egy-egy csók is.

Vokounsteini Vokount, a tehetős prágai patrícius fiát végül az ólban találták meg, egy szolgálóleánnyal incselkedett, aki valósággal ragadt a kosztól.

A Moldva vizére lágy alkony szállt le.

 

II
A vizsga előtti éjszaka

A Vám utcai Pojáca nevű kocsma alsó ivójában a légypiszkos függönnyel takart ablaknál ült egy asztal mellett a golyvás Istenes Václav polgár, az immár koros szíjgyártó. A derék polgár éppen így szólt a vele kockázó szomszédaihoz:

- Ez a sör most olyan tiszta, mint a kristály. A régi csaplárosné nem tartott nagy rendet a pincében. Olyan penész volt a hordókon, mint macskán a szőr, tépni lehetett, akárcsak a libát. Nemegyszer láttam, bizony. Most szép itt minden, és tisztaság van, a sör meg akár a tejföl. Éljen a kövér Jana!

- Hát akkor éljen a kövér Jana! - kiáltották helyeslően az asztalnál ülők.

A kövér Jana, a csaplárosné, akinek duzzadó keblét alig tartotta laza ölelésében a piros pruszlik, örült a nagy tiszteltetésnek.

Miután a férfiak ittak a csaplárosné egészségére, egyikük, aki éppen soron volt, bedobta a kockát az üres pohárba, megrázta, és kiborította az asztalra, mindenki nyújtogatta a nyakát, hogy lássa, hányat dobott.

- Öt! - kiáltották többen egyszerre. - Öt, ez már szép! Ötöt dobott.

A sörtehajú Istenes Václav az asztal közepére állított nagy fonott korsóból készségesen színültig töltötte a hatalmas festett poharat, s annak, aki ötöt dobott, fenékig kellett ürítenie.

A szerencse kedveltje lassan ivott, s mikor megitta, csettintett, és ingujjával megtörölte az állát. Aztán a poharat a kockával együtt továbbadta a soron következőnek.

A szomszédos hosszú asztalnál is városi polgárok ültek, idősebbek és fiatalok. Kérges, agyondolgozott kezükről ítélve mesteremberek voltak. Egyikük kötényben ült, néhányan hideg, kocsonyás pacallevest ettek.

Az asztal végén két városi polgár foglalt helyet. Pénzes emberek lehettek, nem kézművesek, az idősebbik alighanem kalmár, a másik férfi, akinek jóságos arca volt, külseje komolyságról, megfontoltságról tanúskodott. Haját simára fésülte, és hosszú rőt szakálla eltakarta kis körgallérját. Nem nagyon törődött a kalmárral, figyelmesen hallgatta a szomszéd asztalnál ülő diákok beszélgetését. A diákok minden bizonnyal ismerték őt, mert nagy tisztelettel Sixt úrnak szólították.

A diákok között szokás szerint Mollerus viszi a szót. Kártyát tart a kezében, de nem játszik, prédikátori hangon beszél ugyan, de most tűzbe jött, és haragos.

- Szép állapotok vannak itt nálatok Csehországban, mondhatom. A császár már három esztendeje aláírta nektek a vallásszabadságot biztosító pátenst, amely nem csupán a lutheránus vallás szabad gyakorlását biztosítja nektek, hanem ez a szabadság alighanem azokra is vonatkozik, akik utraquisták... és...

- Az mindegy, mi lutheránusok és cseh testvérek vagyunk... azaz a cseh nép túlnyomó többsége utraquista, s a vallásszabadság valamennyiünkre vonatkozik - jegyezte meg Ottersdorfi Theodor Sixt úr.

Moller azonban folytatta:

- ...a római katolikusok azonban nem ismerik el ezt a vallásszabadságot, azt állítják, hogy erőszakosan kikényszerítették. Az érsek és mindenki, akinek hatalom van a kezében, határozottan szembeszegült veletek, ti pedig, akiknek erősebb ellenállást kellene tanúsítanotok, egymással torzsalkodtok, a cseh testvérek a lutheránusokkal, a csehek a németekkel. A papok tanításukban és prédikációikban nem egységesek, hanem eltérnek egymástól, és egymást gyalázzák.

- És mit ért ehhez maga, fiatal baccalaureus? - szólalt meg a kalmár, egy korosabb ősz hajú polgár, gúnyosan mondta ezt, s a szemében és a szája sarkában is gúny vibrált.

- Igenis, ért hozzá! - vágta rá gyorsan Knobelius. - Ért hozzá, Václav uram, jobban ismeri a papok mesterkedéseit, mint uraságod. Egy esztendőt töltött közöttük, aztán otthagyta a papságot, és világi pályát választott. Higgye el, jobban ért hozzá, mint...

- Nem minden madár nappal keresi táplálékát! - kiáltotta élesen a fiatal Paurnbergi Kukla polgár, aki éppen belépett a helyiségbe. Magas, éles hangja túlharsogta a kocsma lármáját. Kukla meghajolt Ottersdorfi Sixt úr előtt, majd a diákokhoz ment, akiket, úgy látszik, jól ismert, és megkérdezte Mollert, hogy bírja a kollégiumi fegyelmet meg a böjtös borsót.

- Ej, mit, se így, se úgy! - felelte Moller, széles prédikátori mozdulattal kísérve a "se így, se úgy" szavakat.

- Leülök hozzátok, doctissimi, hiszen közétek tartozom. Még nem felejtettem el a grammatikát, hogy studere, studeo, studes, studui supinuma stultum!

Az ifjú polgár szeplős arcáról nem lehetett megállapítani, hogy a diákokat vagy magát gúnyolja-e.

- Hál' istennek, nincs az úgy, ahogyan a baccalaureus úr mondotta a nyelvünkről és a népünkről! - jegyezte meg Theodor Sixt úr ismét Mollerhoz fordulva. - Gondolja csak el, hogy amikor tavaly ama embertelen passaui csőcselék betörésekor Doníni úr a Városházán németül beszélt, a nép azt kiabálta, hogy Csehországban beszéljenek csehül, Németországban pedig németül, és elnémította őt. Bárhogy is vesszük, ebben van erőnk és reményünk, hogy oly hamar és könnyen nem pusztulunk el, miként baccalaureus uram állítja.

- Én nem azt mondtam, hogy a csehek elpusztulnak, csak az a véleményem, hogy beolvadnak a németségbe. A németek fognak uralkodni, a németek erősek. A csehekhez viszonyítva nincsenek sokan Csehországban, de erősek és bátrak, mindenütt ott vannak. A római katolikusoknál német az érsek, a cseh nemesség világéletében németül beszélt, az udvarnál mindenki német, a lutheránusoknál a németeké a szó. Templomot építenek maguknak Prágában, amire pár esztendővel ezelőtt még csak nem is gondolhattak, és most, mikor Jiří Karolides az idén versben marasztalta el a németeket, hogy Csehországban megszedik magukat, és ennek ellenére ezt a földet galádul rágalmazzák, megmérgezték őt.

- Ez erős beszéd! Nem bizonyítható be, hogy a mi koronás költőnket, Jiří Karolidest megmérgezték - torkolta le Kukla.

- Hagyjuk ezt a beszédet, velük nem lehet kukoricázni, mint a parasztokkal! - intette le a társaságot Sixt úr óvatos szomszédja.

- Öt! - kiáltotta valaki az ablaknál lévő asztalnál, és mások is ötöt kiáltottak.

Erre Vokoun elvette a kövér Janától a söröskorsót, és kijelentette, hogy tud egy szép részeges mondókát, s az mindenesetre jobb, mint a vallásról és a németekről vitatkozni...

- Nagy tökfej vagy te, Vokoun, olyan a szád, mint a kacsa segge. Menj vissza az egyházi iskolába, hogy a baccalaureus még egy kicsit kiporolja a nadrágodat! - mondta Mollerus haragosan.

Ám az erős állú Vokoun, aki szeretett deklamálni, már rákezdte. Simára borotvált arcán, amelyen kiütközött nagy, hegyes orra, vidámság és lelkesedés tükröződött.

- Oremus - mondotta fennhangon énekelve, és elképesztő, értelmetlen latinsággal folytatta: ...oremus, domine tömjén, fatus benedicatus, ensis mensis potensis, lati pati, eatis comedere stercus, quercus... és így szavalta tovább tréfás, ostoba és illetlen szavakból álló mondókáját, majd a mindenki által elismert bordallal fejezte be: - Edite, bibite, chari sodales, collegiales! - Aztán felemelte korsóját, és ivott társai egészségére.

A többi diák összhangban, egyesek hamisan (főként Bergerus Fogdbeszád) énekelve, sőt ordítva, kongó, zengő, magas és mély hangon belevágott ebbe a borgőzös szavalatba:

- Fiat voluntas tua!

Istenes Václav, a golyvás férfi is odatántorgott a vidám diáktársasághoz, folyvást hajtogatva, hogy egymás után háromszor ötöt dobott, és háromszor kellett fenékig ürítenie a színültig töltött poharat, nehogy büntetést rójanak ki rá. Így a három ötös dobás révén annyit ivott, hogy most már ködben lát mindent.

- Akkor lódulj haza, golyvás, menj, és jól verd meg az asszonyt, úgyis mindenütt panaszkodik, hogy rosszul bánsz vele! - biztatta gúnyosan részeg szomszédját a fiatal Kukla.

- Gyújts meg még egy gyertyát, Jana! - kiabálta túl Istenes Václav valamennyiüket. - A fiatal Kukla nem lát a szájába! Gyújtsál gyertyát!

Közben mindenféléről folyt a szó, s az ivó visszhangzott a nótázástól és a lármától.

Mollerus ezalatt Theodor Sixttel beszélgetett, mikor egy kissé elült a lárma, hallani lehetett a bölcs morvaszlovák okoskodását:

- Hát az már mindig úgy volt, és úgy lészen, hogy megnyúzza egyik a másikat. Mindenki harácsol, aki csak teheti, a király kiveszi a földből az ércet, adót hajt be a városoktól és a parasztoktól, a lovagok és a nemesség sakkban tartják a királyt, az uzsorás, a zsidó kiszipolyozza a lovagot, a zsidót nyúzza a király, az uzsorást pedig a pap, aki pokollal fenyegeti őt, és kicsikarja tőle a pénzt az oltár számára. A papot nyúzza az asszony, a csapláros nyúzza az örömlányt, a pék a csaplárost. Mindenki azt nyúzza tehát, akit és ahol csak lehet. Ezen már semmi sem segít, csak az özönvíz, hogy az emberek új és jobb életet kezdjenek!

- Azt, amit most itt elmondott, baccalaureus uram, már olvastam valahol (Moller pirospozsgás arca e szavaknál még pirosabb lett), de nem találom úgy, hogy ez a mindenkinek mindenki ellen folytatott harca valóban így van, ahogy mondotta. Akad nálunk sok kiváló ember, voltak és vannak köztük emberséges emberek is, akik a felebarátjukért, anyanyelvükért, vallásukért az életüket is feláldoznák...

- Vagy úgy, hiszen éppen ez az, hacsak... hacsak...

- Edite, bibite, chari sodales! - zengett az ének, amely túlharsogta a beszédet. A szélső asztalnál ismét felkiáltottak a kapatos szomszédok, mert valaki ötöt dobott.

Theodor Sixt odahívta Janát, a csaplárosnét, és barátságosan megkérdezte:

- Hát mi is van az ajtaja fölé írva, sáfárné asszonyom?

- Ha üres a zsebed, e házba lábad be ne tedd! - vágta ki gyorsan és vidáman a kövér, verejtékező, vörös képű vénlány.

Sixt úr fizetett, elköszönt a diákoktól, és távozott. Vele együtt többen is indultak hazafelé, mert már későre járt, napnyugta után hármat mutatott az óra.

A csaplárosné és a mindenes már zárták is a vas ablaktáblákat, hogy ha a bíró a pandúrokkal netán éjszakai őrjáratra indulna, ne haragudjék.

A diákok pedig vidáman, pajzánul énekeltek. Bergerus továbbra is hamisan, de lelkesen, a Szent Miklós-iskola elsőse artikulátlan hangokat adva ki, kétségbeesetten tátogatta a száját. Nótás kedvvel zengték:

Barátom, ha én mondom, punktum,
hajadont szeress, est probatum!
Válassz ki, a kutyafáját,
egy szépasszonyt vagy a lányát,
mert az asszony törékeny fajta,
lángra lobban, mint a szalma!

Mollerus megkérdezte Basilidest, miért vonszolja magával mindenhová azt a szakállas elsőst. A kurta lábú Malá Strana-i baccalaureus készségesen megmagyarázta, nem tagadta, hogy az elsős gyakran tanítja helyette a nebulókat, s jóllehet csak a felsőbb osztályba jár, jó cimbora, s ez így neki nagyon megfelel. Közben az egész teremben visszhangzott:

mert az asszony törékeny fajta,
lángra lobban, mint a szalma!

Az énekszó csalogatta-e ide, vagy véletlenül jött, benyitott az ivóba egy kövér férfi. Szemmel láthatóan igen jókedvű volt, és nagyon részeg. Már az ajtóból odakiáltott:

- Lámcsak, itt csupa szesztestvér van. Lámcsak!

A diákoknak, akik már szintén jócskán felöntöttek a garatra, ez az ember odavetett konc volt.

Vokoun fürgén a kövér emberhez perdült, és úgy elgáncsolta, hogy az érkező megtántorodott, elvesztette egyensúlyát, és Mĕřínský hátára esett. Samuel szeme a szokásosnál még jobban kidülledt.

Knobelius kivette a fáklyát a tartóból, az arcába világított az érkezőnek, aki közben feltápászkodott, és tántorogva dühösen hunyorgott a fényben, mintha a szemében vadhús lett volna. Nem jött azonban zavarba, magabiztosan rájuk ripakodott:

- Kik vagytok? No kik? Én városi polgár vagyok, városatya, kérdezősködjetek csak a tímármester felől! Böjtös Káposztának neveznek, de én jó zsíros vagyok, ide nézzetek, málészájúak!

S egy marék apró- meg nagyobb pénzt csörgetett meg.

- Tudakozódjatok csak a tímár felől, és meglátjátok, ki a tímár...

Knobelius visszatette a fáklyát a tartóba, és két kezével rácsapott a tímár vállára. A tímár úgy zuhant le a padra, mint egy zsák liszt.

A kövér Jana anyai oltalmába vette, hozott neki egy pohár bort, de ugyancsak zavarosat.

- Mostanság folyvást az jár az eszemben - mondta Mollerus lágy, nyugodt hangon, és vastag ujjait legyezőként széthúzta -, az jár a fejemben, hogy a községeket ostoba emberek igazgatják, csak azért, mert gazdagok!

Böjtös Káposzta, a tímár a csipkelődő fecsegőre meresztette a szemét, de közben olyan ügyetlenül csörgette meg markában a pénzt, hogy az mind szétgurult a földön. A tímár fújtatva lehajolt, és nekilátott összeszedni az elgurult garasokat. Jana meg néhány diák a segítségére sietett. Mikor összeszedték a pénzt, ismét felültették a mestert a padra. A tímár elégedetten simogatta a hasát.

- Úgy felfuvalkodsz, tímármester uram, mint Ezópus békája! Ezek a fiatal polgárok és diákok meg jót nevetnek rajtad! - szólalt meg Kukla, bosszantani akarván a mestert.

A tímár ivott egy kortyot a zavaros borból, és minden szót megismételve, nyugodtan válaszolt:

- A diákok, kik azok a diákok? Nekem ezüst- és aranypénzem van, a diákoknak meg csupasz az ülepük! Nekem pénzem van... nekem... nekem...

- Ugyan, hagyjuk abba a kötekedést! - szólt intőn Knobelius. - Legyünk inkább jóakarattal egymás iránt! Mondok egy újságot, tímármester uram: tegnap egy zsidó asszony állatot szült, medvebocsot. A bocs egy ideig futkározott a szobában, aztán megvakarta a füle tövét, és meghalt. Én láttam, úgy hasonlított uraságodra, mint fiú az apjára!

A tímár egy kis ideig meghányta-vetette fejében ezt az istenkáromló beszédet, majd hirtelen kitört:

- Gyalázol engem, gyalázod az embereket, te mihaszna, pernahajderek vagytok valahányan! Én polgár vagyok és városatya, ti pedig semmirekellők - ordította magából kikelve, és úgy verte közben az asztalt, hogy ugráltak rajta a korsók.

Mikor az ökölcsapások következtében két edény felborult, a diákok közrevették a tímárt, megfogták a kezét meg a lábát, és szép gyöngéden, udvariasan kivitték az utcára. Elcipelték egészen a sarokig, amerre a Vám utcából a "törvényszékre" visz az út, és ott elengedték.

Mollerus nem vett részt a kövér tímár kivitelében. Megjátszotta a komoly férfiút. Ezalatt Basilidest gyötörte, a megboldogult Karolidesről beszélt neki, aki különb versköltő volt Kampanusnál, mivel poéta laureatus volt.

- ...hallottam, és most már el is hiszem, hogy Kampanus a haláláig nem kívánta neki, hogy fejére tegyék a babérkoszorút, hát persze, hiszen Kampanus még nem kapta meg a babért, jóllehet egy garmada verset írt már! Kár, hogy ez nem jutott eszembe, amíg itt ült a bölcs Theodor Sixt úr, a vallás és a nemzet defenzora. A megboldogult Karolides megjósolta Csehország elkerülhetetlen pusztulását, neki Sixt úr hitelt adhatna, talán ő olvasta is. Itt Csehországban most mindenki mindent könnyen vesz...

- Ugyan, hallgass már - torkolta le Basilides -, hiszen sem te, se mi nem veszünk semmit komolyan!

A további beszélgetést megszakították az énekszóval és ordítozással visszatérő diákok:

mert az asszony törékeny fajta,
lángra lobban, mint a szalma!

Knobelius tüstént felszólította Mollert, hogy mint egykori kispap adja össze az égimeszelő Mĕřínskýt a kövér Janával, hogy vidám házasságot kössenek.

Moller bosszúsan legyintett.

- Akkor ülj szépen a fenekeden, kedves tisztelendő uram, ha karót nyeltél! - kiáltotta Knobelius.

- Mert az asszony törékeny fajta - fújta a kórus, és a kanavászpruszlikot viselő Jana csaplárosné széles, egészségtől duzzadó arca vidám mosolyra húzódott. Alighanem ez a mosoly bírta rá Knobeliust, hogy vállalkozzék a kérő szerepére, és összeboronálja ezt az egymáshoz sehogyan sem illő párt.

Egyesek közrefogták a hosszú Lajtorját, hogy meg ne lépjen, mások meg őrként a csaplárosnéhoz álltak, hogy el ne szökjön.

Dehogyis jutott eszébe Janának megszökni!

Csípőre tett kézzel állt, mint egy kapitány, és várta, mi kerekedik ki ebből.

- Markos szólni akar, csönd legyen! - figyelmeztette egyik csoport a másikat.

Knobelius kunyeráló hangon előadta, hogy az ott, aki úgy mereszti a szemét, mint az ökör, megbízta, kérje meg számára Jana leányzót, mert ő már régóta szereti a tisztességes hajadont, és megnősülne, ha Jana leányasszony hozzámenne.

- Miattam ugyan ne időzzön itt, nézze a maga javát, tudja meg, hogy én nem akarok férjhez menni! - vágta ki magát tréfával a csaplárosné.

Markos harmadszor is megkérte, miközben a többiek folyton koccintgattak és lármáztak. Az elsős úgy ugrált, mint egy majom.

A hosszú Lajtorja arckifejezése minden pillanatban változott: hol fájdalmasan elmosolyodott, tudomásukra hozva, hogy valamennyien szemenszedett gazemberek, de nem áll szándékában elrontani a mulatságot, hol meg olyan képet vágott, mintha a bíró darabontjai a pellengérhez taszigálnák, s az óvárosi pellengéren pokoli vörös firnisszel festett ocsmány, nyelvét kiöltő pofa vigyorogna rá, itt pedig a kövér Jana kivillantotta egészséges fogsorát, s rászegezte nevető szemét, kanavászpruszlikja meg majd elrepedt, kész csoda, hogy ki nem oldódott.

Knobelius folytatta:

- Ide hallgass, Lajtorja, te tökfej! Az itt álló Jana leányzó végre úgy határozott, hogy hozzád megy. Kapsz ugyan egy kissé kövér, ám jó és kedves feleséget, aki még nem morog örökösen. Minden vénlány morog, de ő nem, ezenkívül jóképű, és nem volt trund rundja sem...

- Mi az? - kérdezte a menyasszony.

Mikor Knobelius megmagyarázta neki, hogy a trund rund a pellengér mellett végrehajtott megvesszőzés, amellyel a könnyűvérű nőket büntetik kicsapongó és erkölcstelen életük miatt, a kövér Jana keze azon nyomban meglendült, s egy hatalmas pofon csattant a diák arcán.

Hasztalan esküdözött Markos, hogy az, amit róla mondott, valójában dicséret.

Nem kapott hitelt, a megsértett nőszemély dühösen ismételte a trund rund furcsa szavakat, Knobel megkapta a pofonját, és a lakodalmi vigalom véget ért.

Egyesek ismét énekelni kezdtek, a hórihorgas vőlegény pedig elgyötörten lerogyott a székre. Végül Mollerus jelt adott, hogy ideje hazamenni.

Egyik azonnal fizetett, a másik tartozott, és szintén fizetett.

Mollerus pedig olyan hangon, melyben a határozottság a félelemmel keveredett, kérte a csaplárosnét, hogy a tartozását írja az ajtóra.

Jana gúnyosan elvigyorodott.

Knobelius mindjárt készségesen rávágta:

- Én a druszája vagyok, és kezeskedem érte, és azt a pofont megbocsátom!

- Kezeskedem, kezeskedem - mondta gúnyosan a csaplárosné -, hiszen üres a zsebetek, itt kellene hagynotok zálogban a baretteteket vagy a köpenyeteket, az volna ám a trund rund!

De miután Mollerus szépen meglapogatta a vállát, lassan, mintha erősen törné a fejét, az ajtóhoz ment és Moller neve mellé a régi rovásokhoz néhány újat húzott.

A diákok megbeszélték, hogy nem mennek egyenesen haza. Elhatározták, hogy valakinek majd énekelnek az ablaka alatt, másoknak meg macskazenét adnak. Több név is elhangzott, de sehogy sem tudtak megegyezni.

Mĕřínský tekintete most még riadtabb volt, kétségbeesetten kijelentette, hogy egyenesen hazamegy.

- Ha már mindenáron haza akarsz kotródni - szólalt meg Mollerus prédikátori hangon -, kotródj, de add kölcsön a köpenyedet, hadd szellőztessem ki, ha te nem jössz velünk. S amint homokot dobok az ablakba, húzd el a reteszt, hogy észrevétlenül bejuthassak a kollégiumi vackotokra!

A diák nem szívesen adta kölcsön társának a köpenyét, végül mégis odaadta, hiszen tudvalevő, hogy Mollerus Poloska valamennyi kollégáját, különösképpen a fiatalabbakat hatalmában tartotta.

A többé-kevésbé tanult társaság nekivágott a sötét utcának. Hovorinus vitte a füstölgő fáklyát, ő világított a többieknek. Mindnyájan kapatosak voltak, csak Mollerus nem rúgott be, legalábbis biztosan és szélesen lépkedett.

Az ifjak nem mentek sokáig egymás mellett a kanyargós és szűk Vám utcában. Kukla már a harmadik háznál leguggolt a falnál, Vokoun pedig felkapaszkodott a vállára, aztán Kukla előrement, és a csoport élén haladt a kurjongató Vokounnal.

Mollerus felszólította Vokount, hogy ha már olyan magasan szárnyal, hagyja abba az ostoba deklamálást, és szabadítsa meg inkább a házakat a babonától.

- Észrevettem - mondta -, hogy ebben az utcában is némely kapu fölé tengeri hagymát akasztottak, hogy az ostobáknak ne ártson a rontás, a varázslat és az éjszakai kísértetek. Nosza, dobáld le nekik, Vokoun! Ha ledobod, érdemlegesebb dolgot cselekedtél, mint a szavalás. Most pedig rajta, tépd!

Az erős állú, borotvált képű legénynek kezdetben semmi kedve nem volt hozzá, hiszen az ördög tudja, a varázslat varázslat... talán neki magának is árthat... ki tudja... de mikor Mollerus megparancsolta Hovorkának, hogy világítson az ajtófélfára és a kapura, Vokoun bebugyolálta köpenyébe a kezét, hogy meztelen kézzel ne érintse meg az ördögűző mocskot, és letépte a hagymát egy kapuról, majd néhány lépéssel tovább a másikról és a harmadikról is. Aztán pajkosan a társai közé dobta, akik a felülről rájuk pottyanó félelmetes rontáseszköztől rettegve félreugrottak. Markos közben teljes súlyával ráugrott Basilides lábára, és nagy fájdalmat okozott neki, ezzel félbeszakította és meghiúsította Moller és Vokoun felvilágosult ténykedését, mert Basilides úgy szitkozódott, mint a Zöld Ökör mindenese.

A bosszús Kukla nekitámaszkodott a falnak, és Vokoun lemászott a válláról.

Ezalatt mások kevésbé ízetlen munkába kezdtek: tőrüket a kapuk zárába szurkálták, és feszegetni kezdték.

Kochan meg a kikent-kifent Koptiades famulus, nem lévén tőrük, az utca sarát tömködték a kulcslyukba. Világítás nélkül is könnyen kitapogatták a kulcslyukat, mert a lakatosok bádoglemezből oly szép foglalatokat készítettek, hogy segítsék az éjszakai hazatérőt, s világítás nélkül is beletaláljon a kulcslyukba, most pedig az éjszakai csínytevőket is rávezeti, hogy a sarat a lyukba tömjék.

De nem mondható, hogy az ifjak sokáig szórakoztak volna ezzel.

Mentek tovább.

Hamarosan a Vám utca végére értek; ott a sarkon, Sixt házával szemben egy vasrúdon láncon függő vaskosárban fáklyacsonkok égtek. Bágyadtan világították meg körös-körül a falat, s már-már ellobbantak a kosárban, amely egy nagy kutya szájkosarára emlékeztetett. Itt egyesek szép dallal akarták köszönteni Theodor Sixt urat, a lutheránus vallás defenzorát.

Mollerus azonban ellenezte. Mentek hát tovább.

Az Óvárosi téren a Városháza előtt a szolgák gondoskodtak a gyenge világításról. A diákok azonban sehol sem látták őket, alighanem a kapuba behúzódva őrködtek vagy aludtak.

Az ifjak illedelmesen és csendesen vonultak át a téren. Tudták, hogy nem tenne jót nekik, ha közvetlenül a vizsga előtt a Városháza tornyában kellene tölteniük az éjszakát. Oly nesztelenül lépkedtek, hogy az éjszakai csendben jól hallatszott a pellengér közelében álló márvány díszkút vizének a csobogása. A szomszédos házak magas homlokukkal egymáshoz hajoltak a sötétben, mintha le akarnának ereszkedni az utcára, a szemközti házak homlokzata pedig éppen ellenkezőleg, hátrahanyatlott, mintha a tetőre akarna feküdni, legalábbis Mollernek úgy rémlett.

Amint a csintalan diákok és baccalaureusok befordultak a sarkon a Vas utcába, a sötétben ismét randalírozni kezdtek. Legnagyobb művük, amelyet sikerült véghezvinniük, az volt, hogy levettek egy faragott kőre erősített kisebb bádogtáblát, amelyen a német Treytlar szatócs festett cégéren adta hírül, mit árul.

A tábla levétele kemény munka volt, s jó időbe beletellett, mire sikerült.

Moller a kölcsönkért köpönyegben félrehúzódott, és bosszankodott, hogy ilyen gyermeteg játékkal töltik az időt. Ő inkább azt szerette volna elérni, hogy a diákok a Carolinum hátsó traktusának ablakai alatt, ahol Kampanus lakik, nyávogással, kurjongatással és ordítozással felvernék álmából a gyűlölt professzort.

De a diákokat ezúttal nem sikerült rávennie. Ők nem gyűlölték úgy a szigorú professzort, mint Moller.

A diákok egészen a Carolinumig cipelték Treytlar cégérét. Itt két famulus elvált a többiektől, mondván, hogy hazamennek.

Egyikük - Mathiades - Hovorka segítségével meglehetősen fürgén felmászott a könyvesbolt fedélkontya alól kinyúló ereszre. A diák előbb megkapaszkodott az ereszt tartó gerendában, aztán felkúszott a zsindelyen, lélekben imádkozva, hogy egy zsindelyszeg se lazuljon meg.

Az eresz fölött volt a kollégiumi oeconomusnak, egy diáknak az ablaka, aki megtévelyedett társainak, az éjjeli madaraknak kinyitotta éjszaka a kollégium kapuját. Ma is nesztelenül megtette.

Mindkét famulus besurrant a kollégiumba. Moller nagyon ügyesen utánuk dobta Treytlar tábláját. A tábla nagyot koppant a kollégium kapuja mögött a tölgyfa burkolaton.

- Nem kellett volna bedobnod! - mondta Knobelius. - Ha felébreszti a magisztereket, valamennyien pórul járunk!

A társaság másik része ezalatt már összeszólalkozott valakivel a Szent Gál utcában.

- Mit ordibált nektek itt az imént az a részeg disznó? - kérdezte Moller, aki valamelyest lemaradt.

- Azt mondja, csókoljuk meg ott, ahol nem szokás! - felelte Kochan diák.

- Mi az ördög! Ej, mit! Adjatok neki egy nyaklevest éjszakára, és menjünk tovább! - adta ki a parancsot Mollerus.

A pimasz Vokoun odalépett Prága királyi város lakosához, akinek a sötétben nem lehetett látni az arcát, és a könyökével erősen oldalba bökte, úgy, hogy a férfi megtántorodott.

A férfi dühösen és rémülten kiáltotta:

- Hagyjatok békén, semmi közöm hozzátok, menjetek utatokra, bestiák, baglyok, farkasok, pártütő vadállatok, legyetek csak az iskolában!

- Halljátok? Adjatok neki egy pofont, és gyertek már! - sürgeti őket türelmetlenül Moller.

Prága királyi város polgára a kalapjával meg egy bottal vagy egy szekerce nyelével hadonászott, de nem volt könnyű megszabadulnia a rátámadó kilenc darázstól.

A tusakodás nem volt különösebben veszélyes, hanem csak afféle játszadozás, az egyik diák könyökével megtaszította a polgárt, a másik megcsavarta az orrát, míg végül az éjszakai járókelő a szekerce nyelével nagyot ütött Bergerus kezére.

- A ménkűbe! - ordított fel a diák, s olyat vágott vissza, hogy csak úgy puffant.

Prága lakosa erre rettenetes üvöltésbe kezdett:

- Hatökrök, vadállatok, gyilkosok - ordította torkaszakadtából.

Ez a kiabálás a diákok számára veszélyes volt.

A csintalan éjjeli baglyok szétrebbentek, mégpedig a lehető leggyorsabban, ahova csak lehetett.

A bazársoron a posztókereskedők boltjai mögött ismét összejöttek a menekülők.

Knobelius előbb megállapította, hogy az őrök, akiknek a feladatuk őrizni ezeket a bódékat, valahol nyugodtan alszanak, társai tehát bármelyiket nyugodtan eltolhatják. A szatócsok asztalait az árkádok alatt nem nagy megerőltetésbe kerül átállítgatni, az olyan könnyű asztalokat a részegek is áthelyezhetik. A múlt héten, amikor éjszakai sétát tettek, éppen eleget átállítottak s az útba tettek, hogy a köszörűslegények nem találva meg sajátjukat, némelyeken fel is bukfenceztek, maga Knobelius vitte el innen azt az asztalt, amelybe a szatócsné szenet rakott, egészen az újvárosi mészégetőhöz, emlékezzenek csak vissza, hogy az semmi, de ha valamelyik nehéz és nagy pékbódét átvinnék máshová, az már volna valami.

- Különben miről írná verseit Kampanus - nevetett fel Mollerus.

A javaslat tetszett a társaságnak, elfogadták.

Tüstént munkához láttak. A vászonárus bódéját azonban meg se bírták mozdítani.

- Vászon van benne, s alighanem ott ül a szatócsné is, aki olyan kövér, hogy súlya vetekszik a serfőző katlannal! - mondta Knobelius. Otthagyták tehát a megmozdíthatatlan bódét.

De az egyik pékbódét sikerült megmozdítaniuk, amikor hat tanult ifjú nekivetette a vállát. Elhúzták hát jó messzire a bódésor felé, és örvendeztek azon, mit szól majd holnap hozzá a pékné, hogy a bódéja a többi élére állt, mintha csatába akarná vezetni őket a szemben álló vargabódékkal.

Egyszer csak a Zöld piac közepe felől, ahol a házak csúcsos homlokzata és hullámos cserépteteje alig vált ki az éj sötétjéből, sárgás fény villant meg, és remegve, lassan közeledett a diákok irányába.

A diákok megtorpantak.

A fény nem közeledett nesztelenül. Két-három hang hallatszott. Fiatalok voltak azok is, ugyanolyan vidám nevetéssel közeledtek, miként az ő csoportjuk.

Vokoun és Kukla merészen elébük mentek, hogy felderítsék, kik azok. Bizonyára ifjak, fiatal legények, latinul beszélnek, s a latinba belekeveredik a "maledetto" és a "hergott" meg néhány cseh szó is.

- A Szent Kelemen-rendi jezsuiták tanítványai - állapította meg Mollerus, s mindjárt hozzátette: - Rakjátok meg őket!

- És ha felismernek bennünket? - vetette fel a haditanácskozásban az egyik alumnus. - Ha egyet is felismernek közülünk, holnap minden kiderül, holnap az egzámenen!

- Kukla, aki nem diák, elfújja a fáklyájukat! - mondta Mollerus félig parancsolva, félig megnyugtatva őket.

Kukla sipító hangon vállalta a rábízott feladatot, és lábujjhegyen lopakodott a közeledőkhöz.

Basilidesnek nem volt ínyére az, ami itt készült. Ő a Malá Strana-i gimnázium rektora, és bárhogyan is végződik a dolog, jól vagy rosszul, botrány lehet belőle, elvesztheti jó helyét, bezárhatják a Carolinum tyúkóljába. Dühös volt Mollerra. Látva, hogy a többiek már előrántották fegyverüket, és kezükben tartják tőrüket vagy a rövid kardot, csak Mollerus semmit, nem tudta csípős megjegyzés nélkül megállni.

- Mollerus csak parancsolgat, de verekedni rest.

Mollerus szó nélkül kivonta tőrét, de ott maradt hátul.

A pelyhes állú elsős lamentált, hogy ebből semmi jó nem származhat.

Basilides látva az elkerülhetetlent, levette fejéről a baccalaureusi barettet, és begyömöszölte zekéje ujjába. Alighanem óvatosságból tette ezt.

A szakállas elsős panaszos hangon újra közbeszólt, hogy ebből nem származik semmi jó, s hogy nincs fegyvere.

- Akkor kapj fel egy követ! - tanácsolta Mollerus.

- Ne kapj fel semmit! - szólt rá Basilides.

Ekkor kiabálás támadt, és elaludt a fény. Knobelius fojtott hangon kérdi az érkezőktől:

- Kik vagytok, qui estis?

- Kik vagytok ti? - hangzik válaszul.

- Carolines! - mondja Knobelius.

- Clementes! - így a válasz.

- Jezsuiták!

- Pikhartok, ketzer!

Ezek a szavak röpködtek, s oly súlyosan zuhantak le, akár a kövek.

- Ha jó fia vagy anyádnak - sziszegte Knobelius -, verekedj!

A jezsuita tanítványok hárman voltak, a Carolinum diákjai pedig heten, nem számítva a Malá Strana-i rektort és a tanítványát.

A jezsuita diákok egyike nem volt félős természetű: előrántotta kardját, és köpenyét a karjára tekerve, miként az olaszok teszik párbaj előtt, egyedül válaszolt, és a rövid szünetekben hallatszott, hogy csikorgatja és csattogtatja a fogát.

A másik kettő látva a velük szemben álló túlerőt, harc nélkül vonult vissza. Csak a levegőbe rajzolták fegyverükkel a kereszt jelét, egyikük, a félénkebb rövid kardjával és kezével is kereszteket rajzolt.

De egyik fél sem kezdett ordítani, alighanem attól tartottak, hogy a lármára odajönnének az éjjeliőrök vagy a darabontok, s akkor sem a jezsuita atyáknak, sem Kampanus magiszternek nem telne öröme tanítványaiban.

- Te kutya, ha jó fia vagy anyádnak, verekedj! - ismételte meg Knobelius egyet lépve előre, és fegyverét szegezte a Clementinum diákjára, aki folyvást hajtogatta:

- Ketzer, ketzer.

Két társa már majdnem eltűnt a sötétben.

- Igazi hősök, egyik olyan, mint a másik! - jelentette ki Bergerus, és feléjük suhintott a kardjával, hogy emlékeztetőül ütést mérjen rájuk.

- Üssétek-vágjátok őket, ahogy csak tudjátok! - vezényelt Mollerus hátulról.

A szakállas elsős, akinek semmi sem volt a kezében, jó hangosan kiabálta:

- Egy mákszemnyit sem félünk!

Ekkor Knobelius fegyvere összecsapott a jezsuita diák fegyverével. Knobelius ügyesen kivédte a vágást, és támadott. Ugyanakkor Bergerus kardlappal nagyot ütött a német hátára.

- Az Isten keze érintett meg most! - mondta Mollerus nevetve a diáknak, de az már nyargalt a társai után a sötétbe.

- Azt hiszem, felhasítottam a zekéjét, de nem hiszem, hogy megsebeztem volna, hiszen meg se pisszent, és úgy fut, mint a nyúl! - vélekedett Markos.

- Hagyjátok már abba az esztelenkedést, és gyertek, én már megyek! - javasolta Basilides, és visszatette fejére a baccalaureusi barettet.

Az egyik diák, Kochan, aki egy defenzor fia volt, őszintén úgy vélte, hogyha a jezsuita diáknak a kard elevenébe vágott volna is, úgy sem ártott volna neki, mert sok jezsuitát skapuláré véd, s nem fogja őket fegyver, afféle "fagyosszentek", ahogy mi mondjuk.

Mire Mollerus:

- Ugyan, ezért maradt, és nem futott el, szép "fagyosszent", mondhatom! Te Kochan, olyan buta vagy, mint ez a hordó víz, ezt pedig most feldönthetnénk!

Feldöntötték.

Közben Basilidesnek, az iskolai rektornak mindkét lábán térdig leöntötték a selyemharisnyáját. Basilides megsértődött, és kijelentette, hogy legközelebb már nem megy a diákokkal sehova. Ő szereti a vigalmat, külhonban tanult jogot, és tudja, hogy mulatnak ott az ifjak, de az, amit itt ma művelnek, már esztelenség, olyanok ma, mint a megvadult oroszlánok és tengeri medvék.

E szemrehányásokkal illetve ért át a társaság a hídon és a kapun a Lóvásár térre.

Itt közrefogták a baccalaureust, kérlelték, csillapították, tudomására hozva, mennyire megtisztelő a Károly Egyetem diákjai számára, ha a baccalaureusok részt vesznek éjszakai portyáikon, s amióta csak emlékeznek rá, a prágai iskolák tanítói mindig a diákokkal tartottak, s így lesz ez ezután is örökre.

A vékony lábú baccalaureus, akinek most a lába még vizes is volt, úgy-ahogy megengesztelődött, de a tanítványával együtt elvált tőlük, és elindult a Leégett utca mellett lévő kapu felé, hogy eljussanak a hídra és onnan haza.

A diákok ezután már sokkal csendesebben vonultak a havas Boldogasszony-templom mellett sorakozó boltok és boltocskák előtt. Vokounnak ugyan nagy kedve szottyant felforgatni a kalácssütők, állat-, kötény- és egyéb árusok kis asztalait, de a társaság már nem állt meg.

- Énekeljünk el egy motettát Sulevici Kaplíř úrnak, aki nagy hazafi és a cseh nyelv tisztelője, itt a háza! - javasolta Bergerus.

Elfogadták az ötletet. Hamarosan megegyeztek abban, mit énekelnek el, Knobelius csak arra kérte Bergerust, hogy hamis hangokkal ne rontsa éneküket.

Aztán emlékezetből rázendítettek.

A tenor szólamban magas éles hangjával Kukla rontotta az összhangot és a ritmust, olykor-olykor hamisan belevágott Bergerus basszushangja, de egészében véve nem sültek bele. A háromszólamú ének, amelyben a szólamok úgy kapcsolódtak egymásba, mint a templom boltívén szabályos csillagban a bordák, meghatóan zengett és szárnyalt az éj sötétjében a tágas Příkopon át a Moldváig. Több helyen kinyíltak az ablakok, és megjelent bennük egy-egy fedetlen vagy főkötős fej.

Az énekesek befejezvén az éneket, csendesen és komolyan vonultak a Příkopon, hogy ne zavarják meg a megható érzést, amely a gyönyörűséges és áhítatos motetta hallatán alighanem hatalmába kerítette az öreg Kaplířnak, a hazafinak és a cseh nyelv szerelmesének a szívét. De alig tettek harminc lépést a Mikuland utca irányába, hirtelen éktelen nevetésben törtek ki.

Kukla ugyanis váltig bizonygatta, és be is bizonyította, hogy az öreg Kaplíř úr nem lakik abban a házban, amelynek ablakai alatt énekeltek, hanem messze innen egy másik házban, csak az imént nem akarta elrontani a jó szándékukat, mert mi más az, ha nem jó szándék, énekkel tisztelni meg az özvegy Veronika Koňasovát, aki pénzes asszony, s jóllehet nem éppen fiatal, még szívesen férjhez menne, de nem kapván vőlegényt, bikáknak nevezi a fiatal férfiakat és teheneknek a leányokat.

- Teremtő Istenem - kiált fel elképedve Knobelius -, hát az ő feje jelent meg abban a nagy fehér főkötőben az ablakban?!

Erre még harsányabb nevetés tört ki, amelybe Knobelius azt kiáltotta:

- Ezért a meggondolatlan csínyért náspángoljátok el Kuklát, csépeljétek el, rakjátok meg, mártsátok meg a pocsolyában, hogy lecsillapodjék a dühünk...

Most már mindenki kikelt Kukla ellen, némelyek félig haragosan, mások félig tréfásan.

- Megtennétek, ti ezt megtennétek?! - kiáltott fel Kukla, és máris futásnak eredt.

- Ne fuss el! - kiabáltak a diákok, és üldözőbe vették. - Ne fuss el! Csak két pofont kapsz arra a pimasz képedre! No, ne szaladj! Ne rohanj el!

Kuklát azonban nem érték utol. Egy kis ideig vágtattak a göröngyös úton, a hányónál megriasztottak egy kóbor leányt. Tacitorius megcsúszott, beesett a szemétgödörbe, és ugyancsak nehezen kapaszkodott ki belőle.

E hiábavaló üldözés során kiváltak a társaságból azok, akik már haza szerettek volna menni.

A Reček-kollégium alumnusai végre bizonyos várakozás után összejöttek a kollégium kapuja előtt.

Mollerus azonban hiányzott.

Vártak tehát még egy kicsit.

Ezalatt Bergerus nem találván más szórakozást, rémes hangon énekelt Pulpitnak, a szűcsmesternek és jó szomszédnak meg a feleségének a kollégium mellett lévő ablaka alatt. Azt énekelte az esztelen, hogy az asszony törékeny fajta.

Mikor végre megjött Moller, a türelmetlen Knobelius egy marék homokot dobott a kollégium ablakába, és az alumnusok kisvártatva besurrantak a kapun.

 

III
A vizsga

Nagyon kora reggel volt még, midőn Mollerus felébredt álmából.

Voltaképpen nem magától ébredt fel természetes módon, hanem a kollégái ébresztették fel, akik ugyanazon tágas szobában háltak vele. Nem szóval, hangoskodással, lármával keltették fel, miként máskor szokták, mert ma szavakra, hangoskodásra, lármára nem futotta erejükből. Mindnyájan bágyadtak, kialvatlanok voltak, alig bírtak lábra állni, minden kihullott a kezükből. A langaléta Lajtorja feldöntött egy vizeskannát, Knobelius kétszer leejtette a padlóra nehéz csizmáját, s ez a zaj felébresztette Mollert.

Ámde e lusta víziló nem bírta rászánni magát, hogy felkeljen. Megdörzsölte apró barna szemét, megvakarta tömpe orrát, s az ágyban maradt, nyugodtan figyelte a diákok készülődését, amely előtte zajlott.

Csak midőn megcsípte egy kollégiumi bolha, amelyekből bőven volt a diákok kamrájában, mozdult meg egy kissé, hogy más legelőre terelje.

A diákok ide-oda ugráltak. Az elmúlt éjszakáról nem esett szó, sokáig egyikük sem szólalt meg. Kapkodva öltözködtek, fél kézzel mosakodtak, és egyetlen közös törülközővel törülköztek, amelyet egymás kezéből kaptak ki, s hasztalan kerestek rajta száraz helyet.

Csupán Mĕřínskýnek tartott minden valahogy sokáig. Még csak a nadrágját húzta magára, már a kezében tartott egy teleírt papírlapot, amelybe azalatt is bele-belepillantott.

- Ugyan már - szólalt meg az ágyban Mollerus -, ne gyötörd magad, Lajtorja! A szemed olyan, mint a duránci szilva, most már úgyis minden hiába! Dadogni fogsz a félelemtől, akár ma, akár egy év múlva mondod fel.

- Hát akkor? - kérdezte Knobelius, miután elkészült. - Hát akkor felvesszük a kollégiumi tógát, vagy nem vesszük?

- Inkább ne vegyétek fel azt a nevetséges papi szoknyát. A múltkoriban tanácskoztak a magiszterek az egyetemen, ne hagyják-e el ezt az öltözéket, ha már egyszer megreformálják az akadémiát. Ne vegyétek hát fel, én biz nem húzom magamra!

Nem volt már azonban idejük a hosszabb tanácskozásra.

- Mĕřínskýnek fel kell vennie, mert ő köszönti nevünkben a professzori kart! - mondta egyikük.

A hosszú Lajtorja azonban már húzta is magára a tógát. A bő papi öltözet egyszeriben eltüntette véznaságát, de mivel nem ilyen hosszú gólyára varrták, kilátszott a diák vékony, sovány lába, amelyen hatalmas saru éktelenkedett. Ami azt illeti, nem nyújtott méltóságteljes látványt.

Mollerus meg is szólalt az ágyról:

- Most pedig menj már, úgyis pukkadozni fognak rajtad!

- Ugass csak, legalább végre kimászol a vackodból, úgyis későn érkezel meg a Carolinumba, és Kampanus magiszter megrovásban részesít! - mondta bosszúsan a sértődött Mĕřínský, és távozott.

A többiek siettek utána.

Knobelius a szoba sarkában gyorsan kiszórta a pénzt a tenyerére, és gondosan megszámlálta.

- Mennyi pénzed van? - kérdezte Mollerus mintegy mellékesen.

Knobelius egy szót sem szólt.

Még gyorsabban visszaszórta a garasait az erszényébe, felkapta a tógáját, és elment.

Moller gúnyos megvetéssel utánaszólt:

- Ezzel a papi tógával akar Markos a megcsontosodott professzorok kegyeibe férkőzni, ez a gyengesége jobban bosszant, mint az, hogy nem adott nekem kölcsön pár garast.

Így beszélt magában Mollerus az üres szobában. De már nem feküdt, pocakos bűnös testét csodálatosan gyorsan öltöztette. Máris a lábán volt a lyukas posztóharisnya, a plundnadrág, amelyet bogos madzaggal kötött meg, s már rajta volt a zeke is, tovább tartott, amíg a kollégái holmija között megtalálta a gallért. Mellesleg a nyaka tisztább volt a gallér gyűrött vásznánál és csipkéjénél.

Végül a kabátjára felvette a nyári tógát, nélküle nem mert bemenni a Carolinumba, hogy azok a korcs professzorok azt ne mondják rá, hogy piperkőc.

Ekkor a diákok hálókamrájába bejött egy idősebb, hajlott hátú asszony, a Reček-kollégium szakácsnője.

Egy köteg füstölgő, parázsló borókagallyat hozott, hogy az illatos füsttel elűzze a diákok után maradt rossz szagot. Egyelőre azonban csupán Mollert füstölte ki.

Moller az emeletről lesietett az alsó terembe, ahol a diákok étkeztek. A szemfüles fiatalember mindjárt észrevette, hogy kollégái ma hozzá se nyúltak az énekeskönyvekhez, sem máshoz, sietve, ima nélkül kapták be az ételt.

A diákok már elmentek.

Moller csak úgy állva bekapott pár kanál sörlevest, amely a tálban maradt, kihalászott belőle néhány darabka pirítós kenyeret, s már ment is kifelé. Az ajtóban még azt mondta a szakácsnőnek, aki éppen visszahozta az elszenesedett borókát, hogy a leves ízetlen lélötty, moslék, olyan, mint a szilvalé, csak arra jó, hogy hasmenést okozzon, s neki semmi szüksége rá a vizsgán.

- Hát ami azt illeti - vágott vissza az öregasszony -, a vizsgákon a diákjaink, különösen az olyan jó diákok, mint Moller úr, hasmenést kapnak lélötty nélkül is!

Mollerus már nem hallotta az epés szavakat. Szélesen, de valamivel gyorsabban, mint máskor, kilépett a Reček-kollégiumból a legközelebbi zegzugos utcára. Figyelemre se méltatta a Moldvától idáig húzódó kis házak sorát, ma nem látta Krocín házának megdőlt homlokzatát, észre sem vette a bűzös házközöket, sem a sötét lépcsőházakat és nyirkos udvarokat. Éppen csak itt-ott vetett egy-egy pillantást a reggeli munkájukat végző kócos asszonyokra, fiatalokra és öregekre, egy szolga majdnem nekiment egy szemetes talicskával, majd egy vad tekintetű csúf asszonyt kellett kikerülnie, mert mint egy eszelős rohant egy lapát kölcsönkért parázzsal, hogy tüzet rakjon vele az otthonában.

Mollerus elhaladt a temető mellett, amely mögött a Betlehem-kápolna nézett a kis térre, alacsony volt, ütött-kopott, elöl három pillér támasztotta meg. Látta a falakat, amelyekről lemállott a vakolat, észrevette, hogy a csúcsíves ablakokról letöredeztek a kövek, és felötlött benne, hogy ez a kápolna nem válik becsületére sem a hit defenzorainak, sem a cseh rendeknek. Kár, hogy ez nem jutott eszébe, amikor Theodor Sixt úrral vitázott, hiszen a tanult posztókereskedő szintén egyike a defenzoroknak, s ezt a szemébe vághatta volna.

Mikor elért a Sladký-serfőzdéhez, már merőben más járt az eszében.

- Most már minden hiába - mondta magában vigasztalásképpen -, amit tudok, azt tudom, akár szerencsém lesz, akár nem, biztosan nem betegszem bele.

Aztán bevallotta önmagának, hogy bizony nem tud túl sokat, de hát mindent igazán nem tudhat. Arra számított, hogy a kollégák majd segítenek, de hogy sikerül majd az írásbeli retorika? Az ördög számíthat Elisbet kisasszonyra, egy nőszemélyre...

Gondolatait megzavarták a Můsteknál összecsődült emberek meg a lármázó fiúk, akik vidáman kísérték a hepehupás kövezeten éktelenül zörgő kordét. A községi szolga vitte a piacon elkobzott rossz, megromlott árut, a megsárgult heringet. A Moldvához igyekezett vele, hogy az ősrégi törvény szerint a vízbe vesse.

A vidám csődület egy kissé feltartotta a diákot. Szaporábban szedte hát a lábát, s elhagyván a Szent Gál-iskolát és közkonyhát, ahonnan az orrát pacalleves illata csapta meg, megpillantotta útjának célját, a nagy hírnevű Károly Egyetemet. Látta az épület sarkain emelkedő három kis tornyot, az egyik ferde volt, megpillantotta a nagy tetőablakot, olyan volt, mint egy nagy cethal kitátott szája, mely annak idején elnyelte Jónást, és a tavaszi vizsgákon őt is elnyelte, tekintete e dicső kollégium szürke falaira és tetőjére tévedt, amelyet vörös és kék cseréppel foltoztak meg, hasonló lévén ama koldus köpenyéhez, aki a Carolinummal szemben a Szent Gál-templom fala mellett üldögélt egy kétkerekű kordén, és alamizsnát kéregetett.

Mollerus sietségében meglátott néhány kitört ablakot, amelyek türelmesen várták, mikor foglaltat beléjük a Carolinum gondnoka vagy a defenzor urak kerek üvegtáblákat.

A kollégium árkádja alatt a patikárius éppen kinyitotta boltját. A könyvkereskedő is kitárta az ablaktáblákat, a kollégium csurgója mellett pedig a fazekasné rakta ki fazekait meg korsóit, és zsémbesen morgott valamit a patikáriusnak.

Mollerus megállt a piszkos, poros kapuban, melynek eredeti színét emberi szem aligha ismerte volna fel.

Éppen akkor állt oda, amikor Bohuslav Jičínský, a pedellus levette a baccalaureatusi vizsgákra szóló meghívót.

Mollerus már látta ezt a meghívót. Három hétig függött a kapun, ami meg is látszott a poros papíron. Jičínský nagyon óvatosan leszedte a beporosodott dékáni meghívót, hogy be ne maszatolja fekete pedellusi talárját.

Moller ismerte ezt a meghívót, és azalatt a három hét alatt gúnyos szavakkal ócsárolta. Előbb nevetségesnek találta a baccalaureus szót, a bacca laurea - a tudás babérjától eredeztetik, aztán kinevette azt a kijelentést, hogy a professzorok nem hívják a diákokat a tanulás édes jutalmának átadásához csak azért, hogy pénzt zsebeljenek be tőlük, miként azt a buta nép állítja, hiszen a vizsgadíjak régóta alacsonyak, jóllehet ez időben minden dolgoknak az ára végtelenségig emelkedett.

Nevetségesnek találta azt a figyelmeztetést is, hogy a diákok szorgalmasan ismételjék át a tananyagot, nehogy aztán a vizsgákon a professzorok kegyelmére szoruljanak, amely tudatlanságuk utolsó mentsvára.

Éppen a lustaságról és tudatlanságról szóló szavakat pillantotta meg Mollerus még egyszer s utoljára, amikor a pedellus levette a meghívót.

Most azonban nem tartotta nevetségesnek.

Megkérdezte a pedellust, együtt van-e már a kar.

- Tudjuk, tudjuk, nincs, nincs! - felelte szapora nyelvvel Jičínský, aki vékony volt, mint a cérnaszál, s oly eleven, mint a higany. Az arca ráncos volt ugyan, de nem öreg. Keskeny és hosszú, hegyes szakálla, amely valóban hasonlított a kecskééhez, még jobban megnyújtotta e férfiút.

- Mondhatom, szép kis rend! - hangzottak tüstént Mollerus bíráló szavai. - Tizenhat órára hívtak meg bennünket, s a professores urak még a suton ülnek, mit csinálsz, te pedellusi cérnaszál, a lábad úgy szeded, mint a nyúl. Már rég nem láttalak, állítólag megnősültél! Az asszony is olyan cérnaszál, mint te? Szép cimbora vagy, mondhatom! Meg sem hívtál a lakodalomba!

Ekkor egy kék kötényes, rőt hajú szolga lépett ki a kollégium kapuján, kezében Treytlar szatócs cégtáblájával.

Mollerba mintha villám csapott volna.

- Mit keres itt ez a szolga? - kérdezte Jičínskýt, s mindjárt a szolgához fordult: - Mit akarsz ezzel?

- Hát a diák urak megüzenték nekünk, hogy éjszaka egy lókötő pernahajder behajította hozzájuk a cégtáblánkat, ők pedig megőrizték és megóvták, mint derék szomszédokhoz illik, a gazdám elküldött hát érte.

- Tudjuk, tudjuk - szólalt meg vékony hangján a pedellus -, fölöttébb furcsa dolog!

Mollerus már ügyet se vetett rá, sietett tovább. Ha a kollégák üzentek a kalmárnak, alighanem valamilyen "fortélyt" eszeltek ki, persze ő, Mollerus inkább a kapu mögött hagyta volna a táblát.

Így elmélkedve átment Mollerus a szemetes kapualjon, az udvaron találkozott a kollégiumi szakácsnő szolgálójával. A lány egy dézsa vizet cipelt a professzorok konyhájába. Takaros fehércseléd volt. Ma azonban Mollerusnak nem volt kedve megcsipkedni a leányt a lépcsőn.

Fülét egyszerre lárma és beszélgetés zaja ütötte meg, amely felkeltette érdeklődését.

A folyosón a nyári és téli auditórium előtt több mint harminc diák várakozott. Több mint harminc arc, és mindegyik más. Néhányan suttogva beszélgettek, mások túlságosan hangoskodtak.

Iskolai sukcentorok voltak ezek, "kollégák", vagyis segédtanítók, akik a prágai iskolákból és az ország minden tájáról kerültek ide. Némelyek még szinte sihederek voltak, mások már meglett fiatalemberek, feketék és szőkék, rövidre nyírottak meg hosszú hajúak. Egyesek olyan ruhába öltöztek, akárcsak a piperkőc városi úrfiak, csak a tőrüket és kis kardjukat hagyták ma otthon vagy a fogadóban, mások meg elnyűtt ruhában, porlepte, ütött-kopott, kitaposott cipőben álltak itt.

Közben néhol meg-meglibbent a prágai kollégiumi diákok fekete tógája.

Ekkor a csoportban állók egyike megjegyezte:

- Szűkmarkú leszek, kevés a pénzem!

- Én éppúgy adósságba vertem magam a vizsgák miatt, a paptól kértem kölcsön!

Máshol az ellátást és a gondnokot szidták:

- Az emberek nálunk akár a barmok, olyan ételt hoznak nekünk az iskolába, mint a moslék!

- S ha tudnátok, milyen oduban lakunk Pardubicében!

Ilyen s efféle szavak röpködtek.

Az erkélyfolyosó végén a sarokban, a deszka alatt, amelyen Bachaciusnak, az előbbi rektornak volt a galambdúca, Mollerus már hozzászegődött egy kövér, egészséges diákhoz, és megpróbálta rávenni, hogy adjon neki kölcsön néhány garast, ami hiányzik neki az előírt vizsgadíjhoz.

A diák őszintén bevallotta, hogy neki és Adamnak maga Kampanus magiszter adott kölcsön hatvan garast azzal, hogy majd visszaadja, ha jobb kondícióhoz jutnak, ezért nem herdálhatják el a hatvan garast.

Moller gúnyosan elhúzta a száját, de aztán ismét - legalábbis úgy látszott - visszatért a kedve, mert az éppen mellettük elhaladó Jičínskýt, a vékonydongájú pedellust vidáman megszólította, s megkérdezte, ő volt-e az, aki Bachacius rektor úr halála után összefogdosta a galambokat, és jó egészségben elfogyasztotta, hálával adózva így a magiszter emlékének, az akadémia nagyobb tiszteletére és dicsőségére.

Jičínský dühbe gurult. Vadul toporzékolni kezdett, és hosszú kezével izgatottan hadonászott.

- Tudjuk, tudjuk - kiáltotta magas, nyivákoló hangon -, hagyd csak a csipkelődést, hagyd a tréfát! Még szükséged lesz rá, tudjuk, én is voltam studiosus, és magam is a Szent Miklós-iskolában tanítottam, többet tudok sokaknál közületek is, tudjuk, tudjuk...

Közben körülvették őt a jókedvű cimborák, és remekül mulattak a kigúnyolt pedelluson.

Ekkor a lépcsőtől jelezték, hogy csillapodjanak. A Kolíneci Skála professzor érkezett meg. A mintegy ötvenéves, csoszogó járású, szinte holtsápadt arcú férfin lila talár volt, fején piros magiszteri barettet viselt.

A diákok tisztelettel levették előtte a kalapjukat meg mindenféle formájú és színű sapkájukat.

Skála tekintetét a földre szegezve csoszogott keresztül az ifjak csoportjain, s kalapját meg sem mozdította.

Mikor belépett a téli auditóriumba, ahol a vizsga előtti tanácskozásra kerül sor, Mollerus meglehetősen hangosan így szólt társaihoz:

- Ez úgy néz, mintha ecetes bort ivott volna, lám, egy túlságosan okos úr, aki mindenből hasznot akar húzni, ecetes bort iszik!

A diákok ismét szétváltak. Troilus magiszter érkezett, egy daliás, fekete szakállú férfi, akiről Mollerus megjegyezte, hogy úgy megy, mint egy kitömött szalmabábu.

Abban a percben kinyílt a téli auditórium ajtaja, és Nudožerský dékán latinul felszólította a jelölteket, hogy lépjenek be, és mutatkozzanak be a dékánnak és a karnak.

Az ifjak beléptek a terembe. Egyesek befurakodtak a padokba, mások megálltak mellettük.

Vavřinec Nudožerský dékán, az apró termetű, tar koponyájú, fürge emberke szólt most a diákokhoz. Szívélyesen fogadta őket, hogy ilyen nagy számban óhajtják megszerezni a prima laureát, nemtetszését fejezte ki azonban afölött, hogy régi szokás szerint a baccalaureatusi vizsgákra való felkészülés ideje rövid, alig egy év, s vannak, akik még fél évet sem töltenek az akadémián, máris baccalaureusok akarnak lenni, és semmit sem tudnak, ez rossz szokás, amelynek véget kell vetni. A professzor urak és a cseh rendekbe választott nagy tekintélyű defenzor urak állítólag készülnek megreformálni a hírneves akadémiát, s akkor száműzik az ilyen és más rossz szokásokat. Azzal fejezte be, hogy valamennyiüket szívből fogadja.

A katedráról megszólalt Skála professzor, és remegő éles hangon kijelentette, hogy több jelöltet várt, s állítólag a fülébe jutott, hogy Kutná Horából nem jött el egy sukcentor sem.

- Itt van Vokál? Mi? Itt van?

- Nincs itt! - hangzott hátulról az erélyes válasz.

- És miért nincs itt?

- Nincs miből Prágában megélnie!

Ez a párbeszéd, amely elárulta Skála kapzsiságát, bosszantotta Nudožerskýt, aki így szólt:

- Kérhette volna, hogy engedjék el neki a vizsgadíjat.

És máris intett Mĕřínskýnek, aki olyan sápadt lett, mint a fal.

Skála gúnyosan elmosolyodott, és tekintetét a piszkos ablakra szegezte.

Mĕřínský kilépett a diákok elé, és rövid kollégiumi tógáját húzogatva, mondta a szokásos latin beszédet, hogy a jelenlévők valamennyien készek alávetni magukat tudós professzoraik cenzúrájának, és azzal a kéréssel fordulnak hozzájuk, hogy kegyeskedjenek őket a vizsgákra bocsátani.

A beszéd alatt belépett Kampanus rektor.

Magas férfi volt, termetéből férfias erő sugárzott, arca oly nyugodt és férfiasan szép volt, úgy tetszett, a harag, fájdalom, szenvedély kifejezésének nincs helye ezen az arcon. Ebben a negyven évet valamivel meghaladó férfiban rendkívüli összhangban volt jelen a méltóság és a nyájasság.

Kék szemét már az ajtóból a diákseregre szegezte, s levéve barettjét, néma üdvözlésként integetett vele. Aztán megállt a hosszú Lajtorja háta mögött, talán azért, hogy ne zavarja a beszédét, és simogatni kezdte hosszú kecskeszakállát, amelyben már megcsillant néhány ezüstszál.

A diák beszéde után a jelöltek a professzorokkal együtt letérdeltek a földre.

Csupán Skála maradt ülve a széken, egy kissé előrehajolva, Mollerus meg leguggolt.

- Veni sancte Spiritus - hangzott fel a hatalmas korál, s az ifjak érces csengésű hangja, magasztos éneke betöltötte az ősi termet, és kitörve onnan, messzire elhallatszott, aztán a hangok csodálatosan összefonódtak, úgyhogy az ifjaknak a Szentlélekhez intézett fohásza gyönyörű akkorddal fejeződött be.

Az ima után a jelölteket kiküldték, hogy a kar eldöntse, a statútum szerint kit bocsásson vizsgákra, és kit zárjon ki.

Mielőtt eltávoztak, mindegyikük átadott a pedellusnak egy skriptumot, jegyzékét ama előadásoknak, amelyeket hallgatott, és disputáknak, amelyeken részt vett.

A teremben hat professzor maradt. A legfiatalabb közülük, akit Vratislavský magiszternek neveztek, a pedellussal együtt egy hosszú asztalt húzott el a faltól, hogy a magiszterek leülhessenek tanácskozni.

Ezután leültek, egy ideig nézegették a diákok által leadott skriptumokat. A német óra nyugodtan ütötte az időt a fejük fölött, míg a sarokban álló keskeny, ütött-kopott almáriumban lévő kis ócseh horológium néma volt, összetört. Halott fekete mutatója huszonnégy órát mutatott.

A pedellus egymás után olvasta a neveket, a dolog gyorsan ment, csupán az öreg Skála szöszmötölésével, végtelenségig ismételt ellenvetéseivel és fecsegésével akadályozta a tanácskozás menetét, különösen sokáig ellenállt, valahányszor a dékán vagy a rektor bejelentette, hogy ennek vagy amannak a diáknak nincs pénze megfizetni a vizsgadíjat.

Ilyenkor holtsápadt arca kiszínesedett, a szeme élénken felcsillant, senkinek sem akart veniam adni, vagyis elengedni a vizsgadíjat, ám Kampanus és Nudožerský, akik a többi professzort is meggyőzték, mindig leszavazták őt, s eltartott bizonyos ideig, amíg szőrös kezével megszűnt verni az asztalt. Persze nyomban újrakezdte a dobolást, valahányszor meghallotta egy újabb kérelmező nevét, mert fölöttébb sokan folyamodtak veniáért.

A kérelmezők között voltak nevezetesen mindazon alumnusok, akik tegnap éjszaka vidáman randalíroztak Prága utcáin.

Mollerus ügyében tanácskoztak a leghosszabban.

Mindenfelől panaszok érkeztek rá.

A dékán az első szó jogán kijelentette Mollerusról, hogy rossz útra vezeti társait, s hogy egy rühös bárány az egész nyájat megfertőzi. Ő ennek ellenére nem ellenzi, hogy elengedjék neki a vizsgadíjat.

Kampanus a második szó jogán így szólt:

- Nem feddhetetlen, vannak hibái, az bizonyos. Tavaly a famulusom volt, de lustasága és szabadszájúsága miatt el kellett bocsátanom, pedig sajnáltam. Egy gazdasági cseléd fia, aki kiskorától nyomorban élt, tavasszal visszavetettük a vizsgán, tehát eléggé megbüntettük. Egyébként éles elméjű, persze sohasem dolgozott, minden feladatot mások végeztek el helyette. Mielőtt hozzám jött volna, bizonyos ideig kisegítő volt a slaneci iskolában. Minden kollégáját és az egész iskolát csúnyán ócsárolta, de ő maga semmit sem tett az ottani állapotok megjavítása érdekében, olyan a természete, hogy éles nyelvét másokon köszörüli, de maga semmit sem csinál, flegmatikus természetű, bocsáss meg, magiszter, kedves barátom - fordult Nudožerskýhez -, szlovák, mint te, mégis egészen más fából faragták, mint téged. Te olyan vagy, mint a higany, ő pedig, mint egy érctömb, és nem a legtisztább érc. Nehezemre esik tovább védelmeznem őt, de ezúttal még kérlek benneteket, kegyelmezzetek meg neki, hadd kapjon veniát, mivel nem ostoba, s ha magába száll, a tudós társaságnak másoknál nagyobb javára válhat.

Kor szerint most Skála kapott szót, hogy kifejtse véleményét.

Az öreg professzor aszott szőrös kezével végigsimított ritkás ősz haján, és ezt mondta:

- Én nem érzem magam kötelesnek, hogy ilyen ifjaknak elengedjem a vizsgadíjat.

Jobbját máris az asztalra tette, felkészülve, hogy tiltakozzon.

A szavazattal bíró többi professzor nem nyilvánított ellenvéleményt, de nem is védte meg. Ezzel bizonyították, hogy Mollerról nem hallottak semmilyen erényes dolgot, állítólag szegénységre panaszkodik, mondták, veniát kér, s közben kártyázik. Végül kijelentették, hogy az idősebb magiszterekkel szavaznak.

Vratislavský magiszter, a legfiatalabb professzor szerény mosollyal hozzáfűzte, hogy ő is úgy ismeri Mollerust, mint aki nem nagyon szorgalmas, de talán azért kártyázik, hogy valamicske pénzt nyerjen. Ő tehát a többséggel együtt szavaz.

Kampanus rektor újfent szóra emelkedvén, a következő magyarázatot fűzte az előbbiekhez: Ha az imént elmarasztalta a lusta Mollerust hideg, flegmatikus természete miatt, most meg kell mondania, mennyire meghatotta őt ez a flegmatikus ember.

- Csekély tudása miatt tavaly elutasítottuk a vizsgáról, ő pedig nyugodtan, szó nélkül elviselte ezt a szégyent, amely az akadémiánkon évek hosszú során ritkán fordul elő, más, egy hevesebb természetű diák kellemetlenségeket okozott volna, könyörgéssel, kiabálással, sírással rábírt volna bennünket, hogy átengedjük a vizsgán, Mollerus megható méltósággal és Isten s a mi akaratunkba való megnyugvással viselte el a megérdemelt csapást, több szlovák esetében tapasztaltam ezt a türelmet, s ez meghat engem. Mollerus nevében kérem, adjunk neki veniát, ha pedig nem kapja meg, magam fizetem meg érte a hatvan garast!

Skála dobolt az asztalon, és csúnyán lebiggyesztette az ajkát.

Ezután kézfelemeléssel szavaztak, Mollerus felmentést kapott a vizsgadíj fizetése alól, de a mellékes illetéket meg kell fizetnie, mint mindenki másnak.

A többi diák esetében gyorsan meghozták a döntést.

A jelöltek visszatértek a terembe.

Nyomukban a pedellus két carolinumi famulussal, karjukon viseltes kék posztógallérokat hoztak, amelyeket szétraktak a padokon.

A dékán egymás után kérdezte meg a jelölteket, törvényes származásúak-e.

Mollerus, mikor sor került rá, így felelt:

- Legalábbis azt hiszem.

A jelenlévők összesúgtak. Egyeseknek tetszett ez a bizonytalan válasz, kétértelműséget hallottak benne, mások pimasznak találták.

Skála nyújtogatta eres nyakát, jó, hogy meg nem szakadt. Kampanus maga elé nézett, a legfiatalabbik professzor kuncogott.

A dékán bosszúsan legyintett. Ám semmi több nem történt.

Mikor aztán egymás után valamennyien kezet fogtak a dékánnal, s megígérték neki és a karnak, hogy mindenütt és mindenben meg akarják tartani a statútumot, a dékán kijelentette, hogy mindenkit vizsgára bocsát.

- Nemes céllal és jó szándékkal jöttetek ide - mondta komoly arccal -, akkor tehát Isten segedelmével igyekezzetek helytállni, őrizzétek meg a nyugalmat, komolyságot és becsületet, csak jókkal érintkezzetek, tisztesen öltözködjetek, öltsétek fel az epomidát annak jeléül, hogy beiratkoztatok a baccalaureatusi vizsgákra, hogy evvel másokat is Minerva gyümölcsének megszerzésére serkentsetek, tartsátok meg a vizsgák titkosságát, ne nevessetek társaitok feleletein, ne gúnyoljátok a tudós professzor urak argumentációit, ha ilyesmi előfordulna, nem nézhetnénk el nyugodtan. Aki nem jelenik meg a meghatározott időben a vizsgán, két garas poenát fizet. Ez ősi szokás, s ehhez tartjuk magunkat, mert bölcs. Vegyétek fel tehát az epomidát, és menjetek el stubam facultatis!

A diákok pillanatok alatt szétkapkodták a furcsa kis kék posztógallérokat, s a vállukra borították. Nem tették ezt persze nesztelenül. Akinek gomb vagy zsinór hiányzott róla, meglehetősen nagy lármát csapott, és ráripakodott a pedellusra.

A pedellus egy kis asztal mellett állván az ajtóban, figyelembe se vette a neheztelő megjegyzéseket, hanem felszólította a jelölteket, hogy az ősrégi szokás szerint mindenki tegyen a ládikába némi ajándékot a professzor uraknak.

- Tudjuk, tudjuk, munusculum! - kiáltott fel minden pillanatban vékony hangon, rámutatva a ládikára.

A jelöltek kilépve a teremből, néhány garast dobtak a ládikába, egyik többet, másik kevesebbet, volt, aki semmit. Mollerus, aki a baccalaureatusi epomidában - eltekintve a kecskeszakállától - úgy festett, akár egy kanonok, az ajándék helyett ezt mondta Jičínskýnek:

- Te cérnaszál, úgy állsz itt az ajtóban, mint ama küklopsz, aki a barlangból kibocsátva a juhokat, a gyapjúkat megtapogatta. Rajtam most nem tapogatsz ki semmit, én úgy átcsúszok, mint Odüsszeusz az előtt a küklopsz előtt.

S már futott is a társai után a kar termébe.

E szavainál Jičínský pedellus, arcán tehetetlen kétségbeeséssel, szótlanul pillantott a professzorokra.

A professzorok azonban se nem láttak, se nem hallottak. Összedugták a fejüket, és figyelmesen hallgatták Kampanus döntését, hogy rajta és a dékánon kívül melyik két professzor fog vizsgáztatni. Kampanus megnevezte Skálát és Vratislavskýt, s a professzorok szinte abban a pillanatban a rektor kezére tették kezüket, szó nélkül ígéretet tevén, hogy a jelölteket igazságosan vizsgálják meg.

A kar nagytermében ismét térdre borultak az egybegyűltek, és felhangzott a hatalmas korál:

- Veni sancte Spiritus...

Miután a diákokat csoportokba osztották, Mollerus Mĕřínskýhez került, amiben a sors kedvező jelét látta.

Megkönnyebbülten fellélegzett.

Az ortográfiavizsgán hamar túlestek. Egyik csoport a másik után ült le az asztalhoz, s egy kis idő múlva már távozott is. Egy kicsit tovább tartott a hittanvizsga. A magiszterek kérdéseket tettek fel a két szín alatt áldozó felekezetekre vonatkozó cseh konfesszió egyes részeiből. Itt Mollerus túltett mindenkin. Kampanus odasúgta Nudožerskýnek, hogy ez az ember alighanem sokáig lehetett Morvaországban a cseh testvérek között.

- Hallod, azt mondja, hogy a hit Isten ajándéka, akárcsak a cseh testvérek.

- Adjon isten! - hangzott az ajtóból, amelyen belépett egy tagbaszakadt, kövér férfi.

Jičínský pedellus két lépéssel az ajtónál termett, és a kövér férfit kitessékelte a kar terméből a folyosóra, ahol egy kis ideig tárgyalt vele. A pedellus vékony "tudjuk, tudjuk"-ja behallatszott egészen a vizsgáztatóasztalhoz. Látszott, hogy a kövér férfi nem szándékozik egykönnyen távozni az akadémiáról, végül már jó hangosan kiabált, hogy beszélnie kell a rektor úrral, ha csak egy-két szót is.

Kampanus otthagyva a vizsgáztatást, kiment.

A bűnösök első pillantásra felismerték a tímár tagbaszakadt, kövér alakját, Böjtös Káposzta tanácsos urat, akit tegnap kivittek a kocsmából. Vokoun, Mĕřínský, főként Knobelius, de a többiek is valamennyien megdermedtek.

Csak Mollerus nem.

Mĕřínský hosszú testével a falnak dőlt, és halkan feljajdult:

- Ostobaságot műveltetek! Ez lesz a vesztem!

Homlokát kiverte a veríték, s a szeme mégjobban kidülledt, mint máskor.

- Ne karattyolj, te karattyoló - szólt rá Moller halkan, de parancsolóan -, ne karattyolj, és húzd be a szemed egy kicsit, mert úgy kidülleszted, mint a rák, s ha az a féreg betolakszik ide, kimeredt szemedről tüstént megismer!

Az égimeszelő Lajtorja még egyszer feljajdult.

- A ménkű csapjon gyáva szívedbe! - sziszegte Mollerus, és hátat fordított neki.

Knobelius megigazgatta a tógáját, lélekben hálát adott a Gondviselésnek, hogy azt sugallta neki, ma öltse fel a tógát, jóllehet nem szívesen tette. Őszinte szívvel köszönetet mondott, mert ebben a papi gúnyában Böjtös Káposzta, akinek még ráadásul vadhús van a szemében, aligha ismerheti fel, egyébként ki tudja, behívja-e őt Kampanus a terembe, hiszen vizsgák vannak!

Másoknak megbénult a nyelvük, Koptiades, akinek ez ideig haja simán hátra volt fésülve, izgatottságában most néhányszor beletúrt.

Alighogy Mollerus kiadta a parancsot, hogy oszoljanak szét, és vegyüljenek el a többi csoportban, szomorú, komor arccal belépett Kampanus.

Leült, és intett, hogy folytassák a vizsgáztatást.

A vizsga során a szeme időnként meg-megállapodott egyes diákok arcán, akik ismertek voltak könnyű erkölcsükről. A rektor tekintete legáthatóbban Mollerusra szegeződött, de ez a pocakos bakula jéghideg flegmájával visszaverte volna, vagy nyugodtan még áthatóbban nézett volna vissza, mint Kampanus.

Mikor véget ért az utolsó csoport vizsgáztatása, a dékán bejelentette, hogy a következő vizsga másnap tizennyolc órakor kezdődik.

Kampanus rektor nyomban ezután felszólította a prágai jelölteket, nevezetesen a Reček- és a Hedvig-kollégiumban lakó alumnusokat meg a professzor urak famulusait, hogy maradjanak a teremben, a többiek elmehetnek Isten nevében, és készülhetnek a holnapi vizsgákra.

A vidéki segédtanítók távozása után a rektor összetette kezét, és keserűen mondta:

- Mindig a lelketekre kötjük, hogy inkább példát mutassatok az embereknek, mintsem megbotránkoztassátok őket, ám tegnap éjszaka egyesek közületek botrányos dolgokat műveltek. Egy éjjeli ivászaton, ami már önmagában is tiltott, súlyosan megsértettetek egy polgárt. Még a vak is láthatja kegyelmeteken, hogy gyanúsak!

Közben szemét Knobeliusba fúrta, azt hívén, hogy őt könnyebben rajtacsípi, mint a nyugalmából kizökkenthetetlen Mollerust.

Knobelius pimaszul így szólt:

- Nem tudok semmilyen gyanús dologról. Nagy méltóságú magnificus uram rám néz, de én nem tudok semmit, engem és a társaimat is sérti, hogy valaki méltóságod elé merészel járulni valótlan hírrel, és bennünket ok nélkül megrágalmaz.

A diákok többsége bólogatott.

- Egy részeges fráter árulkodott, szép kis polgár, mondhatom! - mordult fel Mollerus.

Kampanus ezt meghallotta, s ugyanígy vélekedett a panaszt tévő polgárról, de az akadémiai fegyelemnek eleget kívánt tenni.

Kampanus tehát úgy tett, mintha Mollerust nem hallotta volna:

- Először, másodszor s harmadszor is figyelmeztetem kegyelmeteket, akik ezt a dolgot elkövették, vallják be tettüket!

S a rektor kezével megérintette Koptiadest.

A diák ismét beletúrt a hajába, és kétségbeesett pimaszsággal felelt:

- Isten színe előtt mondom, nem tudom, ki mit követett el, mi otthon voltunk!

- Ugyan - szólt közbe kérdezetlenül Mollerus -, mi is otthon voltunk. Isten büntessen meg, ha nem úgy volt!

- Azt akarom, hogy sem rajtatok, sem az akadémiánkon csorba ne essék - mondta Kampanus elgondolkodva mintegy önmagának.

Ebbe belekapaszkodott Mollerus, azt gondolván, hogy az árulkodó már rég eltávozott a Carolinumból, Kampanus pedig csak úgy családiasan akarja elintézni az ügyet.

Ezért bátran kivágta:

- Mondja ezt az az árulkodó szemtől szembe.

Kampanus erre nyugodtan ezt mondta:

- Ha akarjátok, a szemetekbe mondja!

S már ment is ki.

Mollerus keze megrándult, orrlyuka kitágult, s ezt súgta a szomszédjának:

- A ménkű csapjon bele, azt hittem, hogy a rektor csak úgy tapogatózik, ő meg, a mindenit a bestének...

- A szemükbe mondom azoknak a kollégistáknak - mondta megenyhült hangon a polgár, mikor megállt az ajtóban, s a rektor oldalán a vizsgáztató asztalhoz ment. Folyvást beszélt, háromszor egymás után elismételte, hogy vasárnapról hétfőre virradó éjszakán a diákok kárt tettek az egészségében és ruházatában is, hajtogatta.

- Méltóztassék megtekinteni, méltóságod, ruházatomban is, a feleségem azt mondta, hogy ezt nem lehet megvarrni, méltóztassék megtekinteni!

S már meg is fordult, és félrehúzva a zekéjét, megmutatta a magiszternek buggyos bársony nadrágját, amely azon a helyen szakadt fel, ahol az ember ülni szokott, épp középen!

A diákokból egyszerre tört ki a nevetés, s oly harsányan, mintha egyszerre több puska dördült volna el.

Kampanus sem tudta elfojtani mosolyát.

- Kárt tettek az egészségemben és a ruházatomban is! - mondta a kövér férfi, betakarva fenekét, és kiegyenesedett. - Kivittek, aztán leejtettek, megfogták a lábamat, és húztak, úgy vonszoltak, mintha szánkót húztak volna.

Másodszor is felhangzott a harsány nevetés.

Kampanus homlokát ráncolva, nagyon szigorúan nézett az ifjakra, úgy, hogy ajkukra fagyasztotta a nevetést.

- Ide nézzen, szomszéd uram. Az itt jelenlévő studiosusok közül felismerne bárkit is, akinek fejére olvasná vétkét. Csupán arra kérem, nehogy tévedésből valakinek ártson.

Böjtös Káposzta, akinek a vadhústól még vörösebb volt a szeme, mint tegnap, közelebb lépett a diákokhoz, majd hátrált, és ismét közelebb lépett. Mĕřínský sűrűn pislogott. Vokoun felfújta az arcát, mint egy gömböcöt, s bizony, mindjárt másképp festett.

Hát még az a nagyszerű kollégiumi ráncos szoknya! Az úgy megváltoztatta a legnagyobb bűnöst is, hogy a tulajdon édesanyja sem ismerte volna meg, nemhogy egy beteg szempár meg a tegnapi ivástól eltompult agy.

A polgár végül megállt a kollégium oeconomusa előtt, és így szólt:

- Talán ez volt az, aki azt mondta a zsidó asszonyról, hogy medvét szült...

Az oeconomus, aki egészséges, kerek képű, éltesebb korú diák volt, izgatottságában elsápadt. Valamit mondani akart, de Kampanus megelőzte.

- Valakivel összetéveszti, szomszéd uram, a kapusunkért kezeskedem! - mondta a rektor. - Honnan tudja, hogy a bántalmazói diákok voltak? S éppen a mi akadémiánk diákjai?

- Hát ők maguk mondták, mielőtt kidobtak!

A diákok, akik eddig mozdulatlanul álltak, szétváltak, és egymást túlkiabálva magyarázták, hogy a diákok aligha olyan agyalágyultak, hogy nyíltan felfedjék kilétüket, ha valakit meg akarnak verni.

- Bizonyára kézművesek, mesterlegények voltak azok, akik ellátták a baját ennek az embernek.

- Ennek a karattyolónak! - tette hozzá Mollerus.

- Pálinkától rúgott be! - kiabálta Bergerus.

- Ez csak egy bölcs iparosagyban foganhatott meg!

- A felesége maga hasította fel a plundnadrágját! - vakkantotta egy másik.

- Nem halt meg attól az ütéstől! - kiáltotta hősiesen Koptiades.

- Dobja ki innen a pedellus! - tanácsolta Moller.

Valóságos lázongás tört ki.

Böjtös Káposzta berzenkedve távozott a rektorral.

Ekkor az ajtóban hirtelen megjelent Treytlar szatócs.

A diákok abban a pillanatban elhallgattak.

Mĕřínskýnek újra kidülledt a szeme, mint a ráknak. De nem sokáig.

A kis német vidáman bejelentette, eljött, hogy jó szomszéd módjára megköszönje a kollégista uraknak, a diák uraknak, amiért megóvták a cégtábláját:

- Herr Rektor, Ihre Magnificentis, megóvták a táblámat, megóvták, a vizsgák után küldök a filozófusi reggelihez egy kis hordó bort, úgy bizony, küldök.

A szatócs még szakadatlanul tovább fecsegett, s mikor elhagyta a Carolinumot, látszott rajta, mennyire megilletődött és hálás.

Ellentétben Böjtös Káposztával, aki a szatócshoz szegődött, s félénken tekingetett hátra, nem kap-e valahonnan egy nyaklevest.

Kampanus rektor visszatérve szobájába, a fejét csóválta.

 

IV
Utolsó a névsorban

A második vizsganap reggelén Mollerus megint tovább időzött a kollégiumban, mint társai, ám nem lustaságból tette ezt.

Valamelyest kétségbeesett szándék vezérelte. Ma kell vizsgáznia latin nyelvtanból. Már tegnap látván az asztalon egy vaskos Melanchton-grammatikát, a másikat meg valamelyik kollégája ágyán, óvatosan puhatolózott:

- Kié az a könyv?

De mindig jelentkezett egyik szerencsésebb kollégája, a könyv tulajdonosa. Szégyentelen undok fráter, megérdemelné, hogy megölje.

Reggel, alighogy a Szent István temetőben megszólalt a kakas, mindkét könyv szerencsés tulajdonosai készséges, jó kollégáknak bizonyultak: nem tettek ellenvetést (nem is szólhattak, mert verést kaptak volna), amikor Bergerus a Melantrich által kiadott Melanchton tudós szerző grammatikáját mészáros módjára kibelezte, és az egyes fejezeteket feldarabolta, akárcsak a húst. Nem volt nehéz dolga, mert a könyvek már elrongyolódtak a gyakori használatban. Közben sűrűn osztogatta a parancsokat:

- Ezt rejtsd el te, nesze, ez meg a tiéd!

Mikor Mollernak átnyújtotta az adiectivumokról szóló fejezetet, a komoly ifjú nem fogadta el. Azzal utasította vissza, hogy egy fejezet őt most nem menti meg, az "egészre van szüksége".

- Ugyan, te vörösre hízott Poloska - csillapította Knobelius a csökönyös kollégát -, hiszen szükség esetén kölcsönadjuk egymásnak, csak tudjuk, kinek melyik fejezet van a kebelében vagy a csizmájában!

Miután a könyvet szétvágták és elosztották, elmentek.

Mollerus magára maradván, gyorsan munkához látott. Egy kicsit nehezebb dolga volt, mint az imént Bergerusnak.

A könyvet, amely a kollégium tulajdona volt, kemény táblákba kötötték, s a hátán a kötés oly szilárd volt, oly tökéletesen fűzték össze, akárcsak egy egyházi énekeskönyvet. Mollerus tollkésével szurkálta és vagdalta, hasztalan, s csak mikor fogta a nagy tőrt, engedett végre a könyv, és kiesett a fatáblák közül. Mollerus kettéhasította, s a könyv két egyenlő felét becsúsztatta buggyos nadrágjába, mindkét combjához egyet. Balra került az etimológiától a verbumig terjedő rész, jobbra pedig a verbumtól a szintaxis végéig, a költői képekről szóló tanítással befejezve.

Ismét gyorsan bekapva pár kanál lélöttyöt, elindult.

Kényelmetlenebbül ment, mint tegnap. Tegnap a feje volt nehéz, ma meg nehéz volt a nadrágja.

Ha legalább az a becsületes és tar koponyájú dékán abbahagyná már a vizsgáztatóteremben az örökös intelmeit! Megint arról prédikál nekik, hogy feleljenek tisztességtudóan, és ne nevessenek. Istenkém, kinek van nevethetnékje a grammatikánál! Még Mĕřínskýnek sem, pedig ő az elejétől végig és vissza fel tudja mondani a nyelvtant.

A mai nap nincs tövis nélkül. A dékán megtiltotta, hogy szüntelenül kijárkáljanak a vizsgáról. Erre a nyomatékos figyelmeztetésre, amelyet a rektor is megismételt, Mollerus halkan megjegyzést tett a szilvalevesről, amelynek a grammatikavizsgán még nagyobb hatása van, mint máskor, és sűrűbb futásra készteti az embert.

A jelöltek ismét térdre borultak, és elénekelték a Veni sanctét...

Ma még Bergerus borzalmasan hamis hangja is hallatszott, mert a grammatikavizsga előtt oly áhítatos buzgalom fogta el, hogy oly buzgón fohászkodott a Szentlélek segítségéért, ahogyan csak tudott.

Még Mollerus is, akit a nadrágjában lapuló kollégiumi könyv két része ugyancsak akadályozott a térdeplésben, áhítatosan forgatta a szemét, de ezt alighanem azért tette, mert Kampanus többször is ránézett.

Egyébként Mollerus magában meg volt győződve róla, hogy hamarabb segít neki a könyv vagy a barátai, mint a Szentlélek. Ha ők nem segítenek, aligha boldogul.

A diákok első csoportja leült az asztal egyik oldalára, a négy professzor helyet foglalt a túlsó oldalon.

Skála kezdte a vizsgáztatást.

A grammatika első fejezetével kezdte el. Amint felelni kezdtek, a második és a harmadik csoportból egyik jelölt a másik után surrant ki, hogy ott gyorsan elolvassák a második, harmadik, negyedik fejezetet.

Már tapasztalatból tudták, hogy ilyen a sorrend. Mollerus azon nyomban kiszámította, hogy a csoport, amelybe őt osztották, az adiectivumról szóló fejezetet kapja.

E biztonság tudatában kellemes forróság áradt szét a testében.

Nem is sietett nagyon ki.

Odakint zavarta fecsegésével a pedellus. Kiment tehát az erkélyre, s már éppen benyúlt a nadrágjába, hogy kihúzza a grammatika egyik részét, amikor ott termett a szolgáló a söprűvel. Elkáromította magát, a pokolba küldvén a szép fekete szemű leányt.

Kénytelen-kelletlen bement hát a kollégium latrinájába, azaz a "hátsó szobába", egy bűzös sötét lyukba, amelyet a gyepmester a cselédeivel hat éjszaka sem takarítana ki. Itt az ajtórésben futotta át Mollerus az adiectivumról szóló fejezetet.

Az asztalhoz leült Mollerus csoportja.

Megkapták az első kérdést. Moller nem akart hinni a fülének.

A ménkű csapjon beléd, álnok Kampanus! Te kőszívű! Jégszívű, kutyaszívű, vizsla vagy, kopó, aki kiűzi az ártatlan állatot erdei rejtekéből, megint vissza akarsz vetni a vizsgáról! Melyik ördög sugallta neked, hogy ne az adiectivumról kérdezz, amelyet tudok, hanem a trópusokról, és a költői képekről, s épp ezeket nem tudom jól!

Efféle és hasonló kárhoztató gondolatok, szemrehányások, szitkok villantak fel a szegény Moller fejében, akárcsak lidércfények a mocsár fölött, s ama mozdulatlan, nehéz mocsár most az agya volt. A jelölt arca bíborvörössé vált, a füle lángolt.

Ezalatt Mĕřínský úgy felelt, hogy öröm volt hallgatni, Kampanus lassan simogatta keskeny szakállát, és kék szemét barátságosan a hosszú diákra szegezte.

Mollerus nem hallotta, miről folyik a szó.

Egyetlen gondolat foglalkoztatta erősen, hogy Kampanus csakis avégből változtatta meg a kérdéseket, hogy őt sarokba szorítsa.

Akkor tért egy kissé magához, amikor egyenesen feltették neki a kérdést.

Némely költői képeket és trópusokat tudta, az csak természetes, de mikor a konok rektor választékosabb és ritkábban előforduló formákra kért példát, Mollerus konokul hallgatott.

A vizsga után a jelöltek kimentek a teremből, hogy a magiszterek megtanácskozhassák az eredményt.

Jó időbe beletellett, mire visszahívták őket a terembe.

Nudožerský dékán beszédet mondott, amely szokás szerint inkább feddő volt, mint dicsérő, ma azonban valahogy szigorúbban hangzott.

A két sorban álló jelöltek fejére olvasta: a magiszter urak csodálkoznak egyesek merészségén, hogy képesek voltak eljönni ily csekély grammatikai ismeretekkel in palaestram certaminis philosophici. Mily szánalmas küzdelem ez ily gyenge fegyverrel! Egyesek még annyit sem tudnak, amit tudnia kellene egy harmadikos gimnazistának. De hogy a jelöltek érezzék a magiszter urak atyai szeretetét, úgy határoztak, hogy holnap valamennyi jelölt eljöhet a vizsgára, és megmérkőzhetnek a dialektikában, a magiszterek állítólag erősen bíznak benne, hogy a jelöltek sokkal felkészültebben és nagyobb tudással állnak ki a küzdelemre, mint ma.

Kampanus rektor valamivel mérsékeltebb hangon megismételte ugyanezt, végül Kochant, Knobeliust és Mollerust - különösen Mollerust - a legrosszabbnak minősítette, sajnálja, úgymond, ezeket az éles elméket, hogy a tanulást így elhanyagolták, s hogy ezek az ifjak Minerva ellenségei.

- Ez erős puskapor, erős puskapor! - mondta Mollerus odakint a Carolinum előtt. - A dékán feddése nem vonatkozik rám, és senkire sem közülünk, minden dékán így beszél, de miként Kampanus hármunkat megnevezett, az új, szokatlan, szégyenletes, aljas dolog. Hogy a ménkű csapna belé, a kemény szívébe!

És Mollerusban estig forrt a harag, kizökkentve őt flegmatikus, hideg viselkedéséből.

Nem beszélt.

Csak este a Vám utcában, a Pojáca kocsmában elegyedett szóba Knobeliusszal és Kochannal.

Bizalmasan beszélgettek. Mollerus vitte a szót.

Folyvást összedugták a fejüket, és titokzatoskodásukkal megsértették az öreg Pulpitot, sokáig tartott, amíg "az áldójátjaival" szétugrasztotta őket.

A kártyánál aztán elfelejtették a keserű nap gyötrelmeit.

Mikor másnap Skála professzor a dialektikavizsgán a megismerés alapvető fogalmait tisztázva, megkérdezte Mĕřínskýtól, melyek Arisztotelész kategóriái, Mollerus magában sorolta, tíz van belőlük, hatot most jól megválaszolnék, a többit aligha, érzem, hogy Kampanus éppen a többit fogja kérdezni tőlem!

És úgy is történt, ahogy az elmés ifjú feltételezte.

Mĕřínský megmagyarázta minden dolgok szubsztanciáját, a kvantitást és a kvalitást, a relációt, vagyis a dolgok viszonyát, minden kategóriánál részletesen elemezte, milyen fontos a tudományban alapos ismeretük; az orvos a szubsztanciákat kutatja, a matematikus a kvantitásokkal dolgozik, a jogász és a teológus a relációkkal, így mondta részben magától, részben Skála professzor segítségével, aki most nyugodtan és elégedetten dobolt az asztalon.

Ezután került sor Mollerusra.

Kampanus kezdte vizsgáztatni.

Először arra kérte, magyarázza meg az idő kategóriáját.

Az időről tudott valamit Mollerus. Ha csehül mondhatta volna el, jobb választ adott volna, de keservesen küszködött, amikor ismereteit latin nyelven kellett előadnia, ebből Kampanus egy jottányit sem engedett.

Mikor feltette neki a "cselekvésről" szóló kérdést, azt Mollerus már kevésbé tudta.

Kampanus közben mosolygott, ez a mosoly jelenthette a professzornak a nyájasságát, aki nem akarja megijeszteni a jelöltet szigorú, fagyos tekintetével, de ha a magiszter összefüggésbe hozza a rest Mollerust a "cselekvéssel", s közben mosolyog, metsző gúnyként is felfogható.

Legalábbis így érezte Mollerus, ezért tekintete elsötétült, s a jobb fülébe tódult nyugtalan vére.

Ám Kampanus már befejezte a vizsgát.

A diákok kimentek.

Odakint a folyosón azt mondta a haragos Mollerus, hogy ha ma visszavetik a vizsgáról, abban Kampanus különös bosszúját fogja látni, s ez esetben nem tartaná bűnnek, ha átlépne ad patres jesuitarum. A jezsuiták megbecsülik a diákokat, ezek meg itt gyötrik őket.

Ezt meglehetősen hangosan mondta, s a kollégái arcán látszott, hogy kellemetlenül érinti őket a jezsuitákra tett megjegyzés.

Knobelius magasan kiköpött a falra, és próbálta megnyugtatni a jelenlévőket, hogy Mollerus szeret nagyokat mondani, de az a kijelentés, hogy átlép a jezsuitákhoz, csupán a tüdejéből jött, nem a szívéből.

A vita közepette behívták a vizsgázókat a terembe.

A dékán szólt hozzájuk:

- Túl vagytok a vizsga első felén. A tentamen a mindenható Isten segedelmével befejeztetett. Következik az egzámen másik fele. Ifjú barátaim, higgyétek el, hogy a magiszter urak ismét sajnálattal látták, hogy a többségetek hiányos, csekély tudással jött ide, ennek ellenére a magiszterek kivétel nélkül mindnyájatokat a további vizsgákra bocsátják, és ez bonum nuntium, mielőtt távoznátok, ősi dicséretes szokás szerint fizessétek meg a leckékért járó pénzt, a kötelező szokásos összeget, a pedellusnak pedig adjatok munusculumot, ajándékot.

E szavak után a professzorok kimentek a teremből.

Sokáig tartott, amíg Jičínský a diákokkal befejezte az elszámolást. Gyakran újraszámolta a garasokat, amíg megvolt a hatvan, melyet minden jelöltnek meg kellett fizetnie. Hol úgy találta, hogy hiányzik a garasból, hol meg hamisnak tartván, visszaadta.

Mollerus nem adott semmit a professzoroknak, a pedellusnak meg ajándék helyett méltóságteljesen kezet akart adni.

- Tudjuk, tudjuk, nincs időm - védekezett a cérnaszál pedellus.

Másnap reggel, amikor Mollerus elhagyta a bolhás vackát, hogy logikavizsgára menjen, azt mondta a kollégáinak, akik gyorsan mosakodtak, öltözködtek, hogy álmot látott.

- Ha az ember pappal álmodik, az jót, nagyon jót jelent, de én nem láttam őt álmomban sokáig, csak éppen megpillantottam. Vénasszonnyal hálni nagy bajt jelent, én pedig álmomban sokáig háltam egy vénasszony mellett! Isten segítsen meg ma a logikában! Ez lesz ám a szőrszálhasogatás!

- A mai vizsga nem függ a professzortól - vigasztalta Mĕřínský -, ma húzzuk a kérdéseket. Ha szerencséd lesz, könnyű kérdést húzol ki, és jobban felelsz, mint én vagy akárki más.

- Hát persze! - mondta Bergerus. - Meglátjátok, hogy az egyszerű szillogizmusokat húzza ki, azokat tudja Mollerus a legjobban!

Bergerus különösképpen arra az egyszerű szillogizmusra gondolt, amellyel Mollerus pénzt csikart ki kölcsön a kollégáitól. Úgy szokta ugyanis mondani: "Amit nem vesztettél el, az megvan neked! Vagy nem? Tíz garast nem vesztettél el, tehát van tíz garasod, és szívesen kölcsönadod nekem!"

Az első, aki ma kifutott a Reček-kollégiumból, Knobelius volt, s mindjárt utána, de sokkalta lomhábban cammogott Mollerus.

Amikor Moller odaért a Szent Gál-templom mellett sorakozó posztóárusok bódéjához, Knobelius már Kochannal együtt szembejött vele, kezében egy kis csomagot hozott, és mind a hárman bemenvén a posztóvásárcsarnok hatalmas kapuja mögé, egy kis ideig a félhomályban pusmogtak.

Épp akkor húzta egy asszony kétkerekű kordén a Carolinum elé a koldust, amikor Mollerus társaival odaért.

A kapuban a pedellus Skála professzor kapzsiságáról mesélt a diákoknak egy vidám történetet, állítólag a múltkoriban rászedett egy zsidót, és százhúsz garast gombolt le róla.

- Tudjuk, tudjuk, milyen ragadozó lakozik benne, tudjuk, a gazdasszonya szoknyája mögé bújik, és uzsorakamatra ad kölcsön, ragadozó lakozik benne!

- Menj a csudába, cérnaszál, és ne rágalmazz másokat, megetted a megboldogult Bachacius galambjait! Megülte a gyomrodat! - kezdte rá nagy hangon Mollerus az egybegyűltekhez érve, s ezzel a támadással szétkergette őket, legalábbis a pedellus prüszkölve és a kezével hadonászva elsietett, és a diákok követték.

Knobelius és Kochan már a lépcsőn kis lapocskákat kezdtek osztogatni, amelyekre latin versek voltak nyomtatva.

A diákok mohón szétkapkodták, mindenki olvasni akarta.

Alighogy csak belenéztek, tüstént ki is fejtették róluk a véleményüket, egyesek dicsérték, mások eldobták, mint valamilyen kellemetlen szennyes dolgot.

Egy kéz észrevétlenül gyorsan a professzorok konyhájának ajtajára tűzött egy lapocskát, egy másikat pedig a nyári tanterem ajtajára.

Mielőtt a diákok beléptek volna a vizsgáztatóterembe, Jičínský pedellus döbbenten, sápadt arccal hozta a magiszter uraknak a hírt a gúnyversekről, amelyeket róluk írtak. A versekben állítólag az áll, hogy a magisztereknek, ha vizsgáztatnak, oroszlánszívük van, de mikor elődeik őket vizsgáztatták, a szívük valahol a cipőjükben lapult.

- Ej, akkor hát hozd ide, hadd nézzük meg! - mondta a rektor. Megnézték, de a vélemények megoszlottak.

Skála a versfaragó tökfilkókat el akarta kergetni a vizsgáról, ezen a véleményen volt a fiatal Vratislavský magiszter is.

A dékán a kivizsgálást szorgalmazta, mert úgy vélte, nincs mindenkinek a keze ebben a csínyben.

Kampanus azt akarta, hogy a magiszterek ne vegyék figyelembe a verseket, a lapokat összeszedhetik és elégethetik, mert abban, ami rajtuk áll, alapjában véve nincs semmi rossz.

- Neki semmi sem rossz - ellenkezett éles hangon Skála, vadul dobolva az asztalon -, amikor pár éve gyalázkodó versekkel megmarta őt az a bolondos Jizbice fiú, a mi Apollónkat ez cseppet sem bosszantotta, s mikor aztán a fiút egy utcai verekedésben megölték, Apollónk gyászverset írt a temetésére, de mi nem vagyunk olyan lágyszívűek!

Abban maradtak, hogy a rektor derítse ki, ki a vétkes.

A Veni sancte ma nagyon gyengén hangzott, a professzori asztalnál eluralkodó felindulás túlságosan nyilvánvaló volt, s átterjedt a jelöltekre is, ám legjobban a pedellusnak a félelemtől hamuszínűvé vált arca rémítette meg őket.

Hangosan és suttogva folyvást hajtogatta:

- Tudjuk, tudjuk, nem sül ki ebből semmi jó.

A logikavizsga azonban várakozáson felül gyorsan folyt.

Mollerus a definíciókról szóló kérdést húzta ki, szomszédjának, Mĕřínskýnek jutott az egyszerű szillogizmus.

- Nesze az enyém, te pedig add nekem a tiédet! - szólt Mĕřínskýhez halkan, de nyomatékosan Mollerus.

Mĕřínský rákszeme a szokásosnál még jobban kidülledt gödréből, de végül, bár remegő kézzel, észrevétlenül odaadta a cédulát.

Az egyszerű szillogizmusokkal Mollerus kimászott a partra, egy kissé vizesen ugyan, de különben ép bőrrel, a definíciókról szóló magyarázatba, meg hogy milyeneknek kell lenniük, s milyeneknek nem, alighanem belefulladt volna.

A vizsga után a dékán figyelmeztette a vizsgázókat, hogy a következő vizsgára, amely Arisztotelész fizikájából és a lélekről szóló könyvéből lesz, felkészültebben és nagyobb tudással jöjjenek, aztán arra kérte őket, hogy még ne menjenek haza.

Kampanus előrelépett, és zavarában kissé hunyorogva hozzátette, hogy nagy sajnálatára súlyos dolgokkal kell a jelölteket vádolnia, s örülne, ha a gyanú nem igazolódna be, de attól fél, beigazolódik.

- Valaki közületek - mondta, és hirtelen haragosan Mollerra nézett - gúnyverseket írt, majdnem olyan rossz latinsággal, mint ahogyan itt szoktatok felelni, s ezeket a verseket merészen és szemtelenül kinyomtatta a nyomdában, s ezáltal nyilvános skandallumot okozott. Ha ennek híre megy, kárára lesz az akadémiának, amelynek számos ellensége van. Hálátlanság ez a magiszterekkel és a kollégium támogatóival szemben is, s aligha nyeritek el szeretetüket. E tettben a mai ifjaknak gőgjét és szerénytelenségét látom, szeretném, ha korunk ifjai nem lennének ilyen gőgösek, merészek, felfuvalkodottak, kakaskodók, hanem minden erejükből igyekeznének szerénységre törekedni, mert az a becsület alapja. Mollerus, bízom benne, hogy csak az igazat mondod, a színtiszta igazat!

- Reverendissime magiszter, Isten a tanúm, semmit sem tudok, én magam semmit sem írtam, s hogy valakit is rávettem volna, tagadom!

Mire Kampanus így felelt:

- Ha két nyelv van a torkodban, nem lesz jó dolgod e világon! A bűnös nem ússza meg szárazon!

Közben Skála egyre erőteljesebben dobolt az asztalon, harákolt, és a földre köpködött.

A magiszter kezébe vette a gúnycédulát, és szemrehányóan tovább folytatta:

- Minek kényszerítsük az ifjakat, hogy őszintén bevallják tettüket, ami már önmagában is félvezeklés lenne, minek is kényszerítsük rá? A dolog úgyis napvilágra kerül, akár bevallják, akár nem: ezeket a betűtípusokat jól ismerem. Hanuš nyomdájából származnak. Ilyen keretet is csupán Hanuš Landskronský nyomtat. Jičínský, szaladj el Marynek szedőért, aki a Cseh Kollégiumban lakik, tehát nagyon közel a mi kedves diákjainkhoz, s ha nincs otthon, keresd meg Hanuš nyomdájában, ott dolgozik.

A pedellus elment, de nem sietett.

Knobelius és Kochan bénultan, megdöbbenve hallgatott.

Mollerus azonban nem ijedt meg.

Kínos csönd ülte meg a vizsgatermet, amelyet csak Kampanus rektor lassú, egyenletes léptei zavartak meg. Időnként a német óra berregése hallatszott. A diákok szótlanul várakoztak, s a hallgatag magiszterek mereven bámulták az asztalt, várván, hogyan alakulnak a dolgok.

S a dolgok hamarosan tisztázódtak.

Matĕj Marynek, az öreg nyomdász útközben megtudta a pedellustól, miről van szó, feltéve az orrára fekete keretes nagy szemüvegét, teketóriázás nélkül rámutatott Knobeliusra és Kochanra. Ők hozták el, úgymond, neki a verseket, és biztosították őt, hogy sem neki, sem másnak nem származik baja belőle, ezért Hanušnál kinyomtatta, sőt ezek az ifjak még harminc garassal adósok neki a kinyomtatásért. Ezek ketten voltak - nézett kettőjükre -, más baccalaureusokkal nem tárgyalt, s jó, hogy a méltóságos rektor úr megtudta a dolgot, legalább a szedő megkapja azt, ami jár neki, különben lehetséges, hogy ezek a fiatal kollégisták semmit sem adtak volna neki érte.

E szavakra mindkét vétkes néma szemrehányással tekintett, vagyis inkább sandított a pocakos, köpcös Mollerusra, akinek már előző nap el kellett volna vinnie a szedésért járó harminc garast.

Mollerus dacosan, mozdulatlanul állt, akár egy oszlop, csak mikor a rektor közelebb lépett a vétkesekhez, hogy kimondja ítéletét, simított végig kétszer tömpe orrán, megrettent, hogy a kollégái, akik nyakig benne vannak a pácban, elárulhatják, ki vette rá őket.

Kampanus magiszter mindenekelőtt megköszönte az öreg nyomdásznak, hogy készségesen idefáradt, hogy kiderüljön az igazság, ám azért, hogy a diákokat nemtelen csínytevésükben támogatta, minden bizonnyal ki kell költöznie a Kollégiumból, mert a kar ezt a vétséget aligha bocsátja meg.

- No de kérem, méltóságos rektor úr, hiszen azt ígérték nekem, hogy semmi bajom nem lesz belőle.

- Lesz - torkolta le a dékán. - Neked kellett volna fontolóra venni a dolgot, és eszednek lenni, ha már ezeknek itt nincs eszük!

- No de ez igazságtalanság, a defenzoroknál teszek panaszt, no de... - méltatlankodott a nyomdász, és elment.

- Igaz, hogy ezt a skandallumot ti írtátok, és nyomtattátok ki? - kérdezte Kampanus.

- Bevallom - mondta az egyik.

- Nem tagadom! - felelte a másik.

- Hogy a jövendő rossztól bölcsen megóvjátok magatokat, azonnal induljatok a tyúkólba! Ott lesztek egészen reggelig, a következő vizsgáig, amely a cseh horológium szerint tizennégy órakor, a német horológium szerint pedig kilenckor kezdődik. A kinyomtatott verset pedig most mindenki adja ide! A paszkvillusokat ősrégi szokás szerint a kollégium kertjében szokták elégetni. Most azonnal odamegyünk!

Kisvártatva harminc ifjú - egyesek vidáman, sőt pajkosan - futott a kút mellett a kollégium kertjébe.

A vézna pedellus egy kosárban vitte az elégetésre ítélt szégyenletes irományt, olyan sietve vitte, hogy keskeny szakálla úgy röpködött ide-oda, mint valami bojt.

A szolgáló hozott a konyhából egy nyaláb gyújtóst és fáklyát, de nem akart az ifjakhoz menni. Szégyenlősen ott maradt a kútnál.

Az öreg Skála professzor az erkélyről nézte a kivégzést, a dékán Kampanusszal és Vratislavský magiszterrel lement a vesztőhelyre, amely a kert bejáratánál volt.

A rektor ismételt parancsára a szolgálólány felnevetett, s kivillantotta fehér fogsorát, a nyaláb fát letette a földre, közben, ahogy lehajolt, a diákok nagy örömére előtűnt nagy, kancsóhoz hasonló lábikrája.

A pedellus a máglyára szórta a gúnyverseket.

De a máglyát senki sem akarta meggyújtani.

A fiatal Vratislavský professzor azt javasolta, hogy mindkét vétkes büntetésből maga gyújtsa meg a máglyát.

Knobelius azonban kivágta magát, hogy a máglyákat a hóhérok és a segédeik gyújtják meg, s erre senki sem kényszerítheti őket. S már indult is oldalt a sarokba, ugyanis itt az erkély és egy szatócsnő pincéje között, mintegy kétölnyire a földtől volt az egyetem börtöne, azaz ornithoboscus, vagyis a tyúkól.

A jövendő baccalaureus daca nagyon tetszett Kampanusnak. Felismerte, hogy Knobelius ad a diákbecsületre, ezért adott a szolgálólánynak egy garast, hogy az égő fáklyát maga dobja a máglyára.

Ezalatt Knobelius talált valahol egy létrát, a tyúkólhoz támasztotta, és az ifjak nagy derültsége közepette felmászott az ornithoboscusba. Utána megkönnyebbülten felmászott Kochan is.

A Carolinum udvarát betöltötte az égő papír fojtó füstje.

Közben Mollerus egyik jelölttől a másikhoz ment. Leginkább azokat választotta ki, akik jobb ruhát és lábbelit viseltek, és tőlük gyűjtött össze néhány dénárt az elégetett gúnyversek nyomtatására, mondván, hogy most már bizonyára mindenkinek könnyebb lesz, akárhogy is haragszanak a professzorok, a vizsgákon elnézőbbek lesznek, s a gyűjtés maradékát a tyúkólba zárt rabok helyzetének enyhítésére fordíthatnák.

S amikor leszállt az este a szűk prágai utcákra, s letelepedett Károly hírneves iskolájának udvarára, a köpcös Mollerus egy nagy söröskancsóval besurrant a félig nyitott kapun, Bergerus követte egy hasas kannával, amely tele volt borral.

Hovorinus diák tánclépésekkel lejtett a sarkukban, és kemény papírba csomagolva vitt két kis csukát, sajtot s egy darab pácolt vadat, mindezt együtt, egymáshoz szorítva.

A nyalka Koptiades zsebében három faggyúgyertya, egy kollégiumi bádog gyertyatartó meg gyújtószerszám lapult.

- Hegyi legények vagyunk - súgta oda nekik Mollerus, amikor elosontak a kapualjban. - Én betyár vagyok, mindnyájan betyárok vagyunk, az elnyomottak védelmezői, de most siessük.

Nesztelenül elhúzták a reteszt, amely az ajtót zárta, s aztán, amikor elmúlt az éjjeli hét óra, a tyúkólban vidáman voltak.

Mollerus nem felejtette otthon piszkos kártyáját sem.

Másnap a vizsgán Kampanus titokban sajnálkozott a két ifjún, hogy egy fél napot és egy éjszakát kellett tölteniük az akadémiai tyúkól mérgezett levegőjében. Mindketten nagyon sápadtak voltak, vörös szemük és az alattuk lévő fekete karikák arról árulkodtak, hogy nem aludtak jól szegények.

Ám másoknak sem volt jó színük. Talán a vizsgák okozzák ezt, amelyek mégiscsak túl sokáig tartanak, és állandó izgalomban tartják a diákokat.

Másnap és az elkövetkező napon szemmel láthatóan gyorsabban folytak a vizsgák.

Mollerus ezt úgy értékelte, hogy mintegy átugrottak rajtuk.

Valóban nem volt sok huzavona. A professzorok rövid kérdéseket tettek fel, s ha egyikük nem tudta, felelt helyette egy másik vagy a harmadik. Mĕřínskýtől azt kérdezték, mi az "intellektus", Koptiadestól, mi az "akarat", másvalakitől, mi az "emlékezet". Mollerus azt a kérdést kapta, mi az "álom". Tüstént eszébe jutott az álma, s az a pokolfajzat vénasszony okozta, hogy nem volt képes kinyögni valamirevaló magyarázatot az álomról.

Nem és nem sikerült, hiába igyekezett.

Az asztronómiavizsga is nagyon gyorsan ment. Nudožerský dékán jóformán egyedül beszélt.

E vizsga után ismét az ajtó melletti asztalnál várakozott Jičínský, a pedellus.

- Tudjuk, tudjuk - mondta mindenkinek -, ez most a magiszter urak fáradozásáért, munkájáért, pro labore járó fizetség, tudjuk, tudjuk!

Hiába kiáltott Moller után, hogy ne menjen el ilyen hitvány módon, ilyen szégyentelenül:

- Tudjuk, tudjuk, elengedték neki a vizsgadíjat, s ő még a fáradságért sem...

Mollerus hátrafordult az ajtóban, s harag nélkül, sőt nyugodt méltósággal szólt oda a diákok feje fölött a pedellusnak:

- Hallgass, te vén szakajtó! Cafrangok lógnak az álladról, tüstént megráncigálom, ha nem hallgatsz! Hagyj inkább szép csendben távozni!

Ez a beszéd, a szakajtó és különösen az a "cafrang az álla alatt" nagyon felbosszantotta a pedellust, toporzékolni kezdett, s csaknem sírva fakadt kétségbeesésében.

Ráadásul senki sem kel a védelmére! Mikor Kampanusnak elpanaszolta, hogy Mollerus cafrangnak nevezte a szakállát, a rektor csak mosolygott és legyintett, mintha nem akarna beleavatkozni, az ördög legyen itt pedellus, amikor az ember, tudjuk, védtelen a fecsegők és csúfolódók ellen.

Hétfőn, épp egy hétre rá, hogy elkezdődtek a baccalaureatusi vizsgák, kihirdették a befejezésüket.

A dékán felszólította a diákokat, hogy erre a napra hozzanak magukkal papírt, tollat és kalamárist, az utolsó vizsgára, melyet retorikából írnak majd.

Ezért az óvatos Mollerus már vasárnap este kölcsönkért a kollégiumban egy tollat, amelyet most magával hozott.

Kalamárisa nem volt, ezért a nadrágjába belegyömöszölt mintegy tizenöt latin értekezést, amelyeket a kollégiumban szerzett.

Ezek a munkák általában közkézen forogtak a diákok között. Kedvelt és szokásos témákról szóltak, amelyek a vizsgákon és a disputákon gyakran ismétlődtek, s a diákok egymástól örökölték.

Olyan kérdések voltak bennük kidolgozva, mint hogy áll-e a föld, avagy fut, mi a pestis, egy más a filozófia dicséretével foglalkozott, egy másik, hogy mi a szónok, és milyennek kellene lennie, mi hidegebb, a víz vagy a föld, és más ilyen végtelenül komoly és fontos témák, Mollerus a nadrágjába csúsztatva ostoba tákolmányoknak, turhának nevezte, jelentéktelen ákombákomoknak.

- Ha a magiszterek szabad témát adnak, vagy kiválasztanak nekem afféle maszlagot - mondta a kollégáinak -, akkor olyat írok nekik, hogy leesik az álluk. Szabad témát kellene adniuk, vagy olyasvalamit, ami készen van nálam, már azért is, mert eddig nem volt szerencsém, s még az a bárgyú Vokoun is jobban szerepelt nálam! Csehül mindent megírok, jobban, mint ti valamennyien Kampanusszal egyetemben, de az az átkozott latin!

- Veni sancte Spiritus - hangzott fel utoljára, s az érces csengésű fiatal férfihangok nem annyira fohászkodva, mint inkább örömmel zengtek. Talán azért, mert vége volt a vizsgának.

A reggeli nap kotnyeles sugarai bágyadtan törtek át az ablakokat borító pókhálón és porrétegen, az aranysávok megremegtek, és kihunytak a gótikus boltozaton.

Mollerus ezt jó előjelnek tekintette, hiszen a napot egész héten komor felhők takarták.

Kampanus magiszter, a história és retorika professzora nyugodt kék szemét egy papírlapra szegezve, így szólt:

- Vegyétek a tollat, s írjátok!

Mollerusnak kő nehezedett a szívére. Kíváncsiságának húrja pattanásig feszült.

Rettenetes!

Barátságosan, s a szája sarkában játszadozó furcsa mosollyal adta ki Kampanus az utasítást, hogy az első padban ülő jelöltek egy óra alatt dolgozzák ki az alábbi argumentumot: Meg lehet-e jósolni a csillagokból a háborúkat? Mollerus padjának pedig azt a feladatot adta, dolgozzák ki az Akadémiának a rendi defenzorokhoz intézett kérését, hogy Isten dicsőségére, önmaguk becsületére és a haza javára reformálják meg IV. Károly egyetemét.

Hogy milyen témát kapott a többi, azt Mollerus már nem hallotta.

S milyen kegyetlen, alattomos ez a Kampanus! Nem megy ki a teremből. Úgy áll ott, mint egy bálvány. Máskor a pedellus ügyelt fel, például a tavaszi vizsgákon, most meg itt áll ez a kegyetlen, alattomos, érzéketlen Kampanus.

Hogyan juttatják le a kérdéseket?

Ki viszi el a könyvárus boltjába?

Mennyit lótott-futott tegnap Knobelius Mollerusszal, hogy megnyerjenek a prágai iskolákban tanító néhány ügyes baccalaureust, akik a vizsga alatt készen állnának Veleslavín özvegyének a boltjában, hogy kidolgozzák a feladatokat.

Hármat sikerült rábeszélniük, s eljött Kateřina Kaménková is, ami nemigen tetszett a három baccalaureusnak. A készséges írók most már több mint egy negyedórája ülnek Veleslavín boltjának hátsó fülledt kamrájában a földtől majdnem egészen a mennyezetig egymásra rakott bekötött és fűzött könyvek között.

S még mindig semmi!

Az asztalra odakészítettek négy könyvet, a klasszikusokból vett idézetek és válogatott latin szólások gyűjteményét, az Elegantiaet, ezekből gyorsan ki lehetne válogatni az idézeteket. A retorikai munkában hasznos, jó dolog az idézet, olykor értékesebb az egész munkánál, a többi gyakran hamis arany, amelybe úgy foglaltatik az idézet, mint egy drágakő.

Még mindig semmi.

Végre! A konyhalány, aki éppen olyan türelmetlenül toporgott a folyosó sarkában a farakás mellett, mint a baccalaureusok a tudós kisasszonnyal odalent, kidülledt szemmel, elnyílt ajakkal beszaladt, és az asztalra szórta a kérdéseket tartalmazó cédulákat. A megbeszélés szerint az első diák adta oda neki, akit Kampanus szükségre kibocsátott.

Ezalatt fönt dolgoztak a jelöltek, ki hogyan tudott. Súgással segítettek egymáson.

Kampanus olvasott valamit a katedrán, s úgy tett, hogy nem hall, és nem lát semmit. Magában örült, hogy a jelölteknek van miből egymásnak segíteniük, véleménye szerint nagy baj volna a tudásukkal, ha most úgy ülnének itt, mint az ázott és néma verebek, s nem tudnának egymásnak tanácsot adni. Ezt a segítséget nem minősítette csalásnak, meg volt ugyanis győződve, hogy az ostoba ostoba módon használja fel a segítséget, az okos ügyesen, s így mégiscsak helyes lesz az eredmény.

Ellenben a kívülről jött segítség ellenkezett a természetével, nem tudta elfogadni. Ezt már csalásnak tartotta, kölcsönvett idegen tollaknak. A cseh ifjúság dolgozzon becsületesen!

Amiatt, hogy ne csaljanak, Kampanus bevezette a vizsgákon a szigorú felügyeletet. Tavasszal elfogott kész, kidolgozott argumentumokat, mert a régi szokásokhoz híven közvetítő nélkül bonyolították ezt a tudós üzletet: a prágai baccalaureusok feljöttek a kérdésekért a folyosóra, sőt némelyik bátran belesett a terembe, így juttatták be a kész dolgozatokat is az ő segítségükkel.

Ezért most senki se volt a folyosón. Csupán a fekete szemű konyhalány sürgött-forgott itt gyűrött kötényében, de őt Kampanus ártatlan, ostoba teremtésnek tartotta, aki minden gyanú fölött állt.

Mollerus hosszan törte munkája fölött a fejét. Ötletekben nem szenvedett hiányt, csőstül hemzsegtek a fejében. S voltak közöttük csípősek, szatirikusak is. Meg akarta írni, hogy ha a cseh rendek, nemesek és polgárok hatalmukba kerítették az egyetemet, nyissák ki most a javítására egy kissé az erszényüket, mert mind ez ideig csak a szájukat nyitogatják, az pedig kevés.

Ilyen és hasonló gondolatokat forgatva a fejében ült Mollerus a papírlapja fölött.

Egyelőre nem írt le semmit. Csak egy nagy fekete paca csöppent le a tolláról az üres papírra, s oly szemtelen kényelemmel terpeszkedett el rajta, hogy Mollerus bosszúból kövér ujjával jól szétkente.

- Már megírtad? - kérdezte tőle megértően a szomszédja, Mĕřínský.

Moller nyugodtan rávágta:

- Egy fekete pacát! Semmi többet. Ide nézz! Ez a paca olyan, mint az az üstökös égi csillag, amelyet kométának neveznek, ez nem jósol semmi jót!

Ezután egy kicsit élénkebben látott hozzá a latin munkához. Szürke itatóspapíron csúsztatta oda neki Lajtorja a latin szólásokat, rémült szemét minduntalan Kampanusra meresztve, aki ült vagy sétált.

Mikor elérkezett a vizsgaóra harmadik negyede, néhány türelmetlen jelölt kisietett a folyosóra, hogy nem közeledik-e a segítség.

Kampanus észrevevén a mozgást, szintén kiment, hogy megakadályozzon minden turpisságot, ami hátráltatná a baccalaureatusi vizsga komoly lefolyását.

Maga helyett Bohuslav Jičínskýt, a pedellust küldte be a terembe, akit hamarosan követett a madárcsontú dékán.

Kampanus fel-alá járkált a folyosón, ujján ritmusokat skandálva.

Ekkor sietve kiugrott a teremből a táncos léptű Hovorinus, s nyomában kigördült a pocakos Mollerus, mert a szolgáló a folyosón az ajtóhoz koccantotta a szemetesládát, s ez volt a megadott jel.

Hovorinus odatáncolt Kampanushoz, hogy tanácsot kérjen tőle a feladott dolgozatra vonatkozó szöveget illetően, s mialatt a nagyra becsült és nemes rektorra szavak áradatát zúdította, Mollerus gyors mozdulattal kiragadta a leány kezéből az ólomceruzával teleírt papírlapocskákat.

Egy kis idő múlva aztán nem egy jelölt lázas sietséggel javította ki dolgozatát a lány hozta segítség szerint.

Azok, akiknek nem volt szükségük a megérkezett segítségre, lenéző nyugalommal nézték azt a sürgölődést, amely most körülöttük zajlott.

Moller olvasván Kateřina kisasszony javaslatát, minden pillanatban felmordult:

- Fehércseléd! Asszonyszemély! Asszonyész, női logika, hosszú haj, rövid ész, szilvalé.

De végül leírt abból a szilvaléből minden idézetet meg néhány mondatot olyan sietséggel, amely e köpcös legénynél ugyancsak szokatlan volt.

Kampanus nem tapasztalván kívül semmi rendellenességet, sem gyanúsat, bement a terembe, és összeszedte a jelöltek dolgozatait, amelyeket leadás előtt megszámoztatott velük, és elvitte a professzori értékelésre, amely a szomszéd tanteremben ment végbe, ahol is a négy magiszter közül mindegyik ugyanannyi dolgozatot kapott, hogy mindjárt osztályozza.

A pedellus ezalatt a "fáradságért" járó ajándékot hajtotta be a diákokon.

- Tudjuk, tudjuk - mondta -, ez az utolsó.

Egyes kotnyeleskedők aztán az utcán ugratták Mollerust, hogy milyen segítséget kapott a kisasszonytól.

- Ugyan... - mondta -, a leányzó latinul tud, az bizonyos, de a fehércseléd csak fehércseléd marad, még ha tanult nőszemély is, a tanulatlan sokat beszél, a tanult meg ostobaságokat ír, hiszen Mĕřínský látta, mennyit tudtam belőle felhasználni.

Talán egy óra sem telt el, és Kateřina Kaménková kisasszony egy fecsegő férfitól megtudta, hogy lekvárt írt.

Sírva fakadt a durva férfinem hálátlansága miatt.

Még aznap a vecsernye előtt a jelöltek egybegyűltek a Carolinumban, hogy meghallgassák a vizsgák végeredményét. Azt, hogy valamennyien annak rendje és módja szerint átcsúsztak és levizsgáztak, már megtudták lent a kollégiumban a pedellustól.

És a folyosón az auditórium előtt ismét mintegy harmincan gyűltek össze, mindegyik más volt, és valamennyien egyszerre beszéltek, már nem fojtott hangon, hanem jó hangosan és vidáman.

Knobeliuson már nem volt rajta a kollégiumi tóga, amelyet szégyellt viselni.

Alighogy a jelöltek felöltötték a gallérokat, vagyis epomidákat, lila talárban előcsoszogott a bosszús Skála, mindjárt mögötte megjelent a tömegben Kampanus méltóságteljes arca, a rektor oldalán apró léptekkel tipegett a fürge dékán, aki szemérmes és szégyenlős volt, mint egy szűz lány. A legfiatalabb magiszter és vizsgáztató, Vratislavský utolsóként érkezett.

A magiszterek bementek a terembe, a diákok nagy lármával tódultak utánuk. Az ajtóban még kegyetlenül megforgatták a cingár pedellust, akinek az álla alatt a kecskeszakáll úgy ugrándozott, akár egy bojt.

Nudožerský dékán megsimogatva tar fejét, három kollégája elé lépett, és imigyen szólt:

- Kedves ifjú barátaim, carissimi iuvenes, nem mondhatom sem a magam, sem a tudós magiszter urak nevében, hogy vizsgátok eredményével nagyon elégedettek volnánk, ne gondoljátok, hogy keményen bántunk veletek, s hogy szigorúbban ítélkeztünk: a baccalaureatusi fokozat, amelyet megszerezni óhajtottatok, kiválóbb tudást követel, mint amilyenről tanúságot tettetek. A tudós magiszterek azonban engedékenyek, és kegyet gyakorolnak. Szóljatok tehát: vagy mindenki külön, vagy egy mindnyájatok nevében, először is: mindenki elégedett lesz-e és hálás mindenért, akár megadjuk neki a baccalaureatusi titulust vagy nem adjuk meg, másodszor pedig: elégedett lesz-e mindenki, ha a tudásáról tett bizonyság szerint első, középső vagy hátulsó, sőt utolsó helyet kap.

Ezen beszéd alatt Mĕřínský Lajtorja olyan izgatott volt, hogy baccalaureusi köpenyének ráncai megremegtek, s a szemét még jobban kidüllesztette.

Mikor Nudožerský befejezte a beszédet, a hosszú Lajtorja kért szót, akit néhány szomszédja előretolt. Köszönetet mondott a tudós magiszter uraknak türelmükért, és ígéretet tett, hogy mindent szívesen fogadnak, hogy hiányos tudásukat pótolni igyekeznek majd, tanulni fognak, és erényesebbek lesznek, hogy méltók legyenek a baccalaureatusi titulusra, amely által javukra különböznek majd a laikusoktól.

E szavak után az egybegyűltek térdre borultak, hogy hálát adjanak az Úrnak.

Ezután a dékán bejelentette, hogy minden matériából "bene", azaz legjobb osztályzat illeti meg a következőket; Mĕřínský Lajtorja köztük volt.

A "közepesen" értékeltek között voltak azok a kollégisták is, akik a vizsgára a Vám utcai kocsmában készültek fel.

Mollerus "tenuiter" lett, és a pedellus utolsóként írta be nevét a baccalaureusok névsorába.

Éjszaka aztán valaki erősen megrángatta a Nagy Károly Kollégium kapuján a csengő zsinórját.

A csengő riadtan megszólalt, és sokáig csilingelt, amíg lecsillapodott.

Mikor a kollégiumi oeconomus csak úgy ingben és gatyában kiugrott az ágyból, és kinyitotta a kaput, egy teremtett lelket se látott. De a kinyílt kapuról egy papírlap esett le a földre.

Az álmos diák felvette. A cédula nedves volt, és az ujjaihoz ragadt.

Gyorsan bezárta az ajtót, és a talált tárgyat bevitte a boltozatos kamrába, amelyben Hovorkával és Macekkal hált. Felkeltette őket, és meggyújtotta a mécsest, aztán olvasni kezdték a vastagon rámázolt szavakat. A szöveget minden bizonnyal nem tollal, hanem fával írták, s az volt benne, hogy a magiszterek és a professzorok nebulones, s a legrosszabb közülük Manpacus küklopsz.

Az oeconomus szeméről elszállt az álom, s összeráncolta a homlokát, mert rájött, hogy Manpacus fordítva Kampanus.

Hosszú tanácskozás után a diákok úgy határoztak, hogy megsemmisítik a paszkvillust, és nem bosszantják vele Kampanust, aki jó ember.

Mikor összegyűrték a gúnyiratot, mindenféle gyanú támadt bennük, de egyikük sem mondta ki nyíltan.

Másnap ugyanarra a helyre, ahol megmaradt a cédula ragadós nyoma, a pedellus kitűzte ad sacrae Minervae spectaculum, a baccalaureatusi avatásra szóló meghívót. Az avatást egy hét múlva tartják.

A meghívó mellé kitűzte a téziseket, amelyeket az új baccalaureusok bárkivel szemben megvédeni szándékoztak.

 

V
Viharfelhők

A Carolinumban Minerva magasztos színjátékára kerül sor.

A Nagy Károly Kollégium kapuját ugyan ma sem mosták meg, le sem söpörték róla a port, de most tárva-nyitva áll, és barátságosan fogadja az egyszerű és az előkelő vendégeket egyaránt.

A harsonás, akit a Városháza toronyzenekarából hívtak meg, a kapualjban áll, hogy harmonikusan váltakozó, két hosszú és két rövid harsonaszóval fogadja az előkelőbb vendégeket.

Úgy hangzott az egész, mintha két terccel kiáltaná: Isten hozta!

A pedellus jeladására így harsonázik már kilenc órától minden fél horológiumban.

A pedellusnak mindenkit ismernie kell, az elkékült orrú harsonás csupán a Városházáról érkező urakat ismeri, azok közül sem mindegyiket.

A jelöltek felsorakoztak lent a lépcsőnél. Odafönt a lépcső tetején a rektor és a dékán fogadják a vendégeket. Egyfolytában özönlenek az érkezők.

Sok ember jön. Vannak, akik egyedül, mások csoportokban érkeznek. A jelöltek egész héten hordták-vitték a meghívókat.

A harsonás megszakítás nélkül kétszer egymás után megfújja hangszerét.

Jön Václav Budovec nemes úr, a protestánsok művelt vezető feje, a cseh országgyűlés követe, a felséglevél megfogalmazója, markáns arcú, érdekes férfi, szakálla ritka és őszes, leveszi aranyzsinórral díszített magas kalapját, s ezáltal megritkult göndör haja kiszabadul. A diákokat latinul üdvözli, de nem mosolyodik el, az élet oly mély árkokat szántott ráncos arcára, hogy a nevetésnek nem maradt rajta hely, csak erős akaratot vésett belé, nagy szemében elszántság tükröződik.

Oldalán a hosszú szakállú Theodor Sixt haladt, és hevesen magyarázott valamit, ez utóbbi meglátva a diákokat, egyeseknek kezet nyújtott mint régi ismerőseinek.

Jön Skála professzor, meggörnyedve az öregség súlya alatt, hajlott háttal, mintha nem lennének csigolyái.

Mögötte asszonyok csoportjában kíváncsian lépked az öreg Veronika Koňasová. Széles krinolinszoknyában lépked, és olyan szemérmesen viselkedik, mint egy zavarban lévő szűz lány. Ki hívta meg ezt az öregasszonyt? Persze a prágai asszonyságok tartanak diákot, de vajon melyik ifjú lakik Koňasovánál?

Két városi tanácsos úr érkezik, a harsonás majd megszakad, úgy fújja.

És itt jön Sušický úr Valentin Kochannal.

Íme! Pulpit is, az áldóját, Pulpit. Mollerus feltűnő szívélyességgel fogadja, mely szívélyesség után alighanem pénzkérésre kerül sor.

A harsonás erősen fújja.

Jön Kepler úr, a neves matematikus és híres csillagász, nem hordja büszkén a fejét, s elnyűtt köpenyéről ítélve, nem bővelkedik földi javakban.

Odafönt karon fogta őt a dékán, és maga vezette a nagyterembe, azzal a kéréssel, hogy üljön az akadémia professzorai közé.

Néhány anya a lányával lépked felfelé a lépcsőn, Jessinka kisasszony is az anyjával. Mindkettő szemöldöke visszataszítóan színehagyott; tettetett közönnyel lépkednek, mögöttük párosával és csoportosan érkeznek a prágai polgárok, köztük Václav Bílek, a baccalaureusok és a barettjeikről felismerhető fiatal magiszterek, köztük a kövér Borbonius, a medicina kövér doktora, nagy korhely.

S lám, itt jön egy jezsuita páter négyszögű birétummal a fején. Egy tanítványa kíséri. A jelöltek előtt levette a birétumát. Egyesek fogadták a köszönését, mások nem.

- Hát ez a szimatoló mit keres itt? - kérdezte Knobelius Mollert.

- Miért ne jönne? Hiszen a meghívóban az állt, hogy a baccalaureusok mindenkivel szemben védeni fogják téziseiket, a jezsuita testvér tehát ugyanúgy hivatalos, mint bárki más!

Egy újabb csoporttal férfiak érkeznek, velük együtt és utánuk nők. Tollas kalapok és gyöngyös főkötők váltakoznak, fehér zsinórral díszített, egyszerű posztószoknyák és aranybrokáttal szegélyezett szoknyák suhognak, itt szembetűnik a narancsszín, mögötte szerénykedik egy galambszürke, amott meg egy öreg fekete subája mellett virágmintás leányruha pompázik.

Mindez a zajongó tarkaság a kis ajtón tódul be az akadémia nagy aulájába, a prágai Óváros legnagyobb palotájába.

Nagy lárma hallatszott a teremben. Különösen az asszonynépség vihogott szüntelen, egyesek a freskókat nézegették, mások a latin verses feliratokat böngészték, találgatták, melyik úrnak a címere van itt lefestve, melyik városé amaz a címer.

Figyelmet keltett az aranykorongokkal díszített, faberakásos mennyezet is, meg a márványtábla, amelyet Kolín költő emlékére állíttatott és vésetett egy idegen, a görög Palaeologosz.

A magiszterek és a doktorok megérkezvén, helyet foglaltak a fal melletti magasabb padokban: a baccalaureusok, akik többnyire a prágai iskolákban tanítottak, az alacsonyabb padokba ültek be.

Mikor a professzorok Keplerrel együtt helyet foglaltak a nagyterem díszpáholyában a vörös bársonnyal bevont székeken, megkezdődött a magasztos spectaculum.

Kampanus komoly arccal egy fokkal lejjebb lépvén, a magiszteri katedrára ment, és gyönyörű zengő hangon beszélni kezdett IV. Vencel királyról.

Állította és hosszan bizonygatta, hogy a Lusta nevet a németek haragjukban adták neki, mert az egyetem megfosztotta őket az igazságtalan uralomtól. Jól illett a daliás, fekete szakállú Kampanushoz a pátosz, amikor így kiáltott fel:

- Vencel király a mi Camillusunk, aki a Capitoliumról elűzte az ellenséget, mert hát ellenkezet a joggal, hogy a csehek a saját szülőföldjükön idegenek voltak, és az utolsó helyet foglalták el. Talán már sohasem lesz úgy, hogy a cseheket a saját hazájukban elnyomják, és félreállítsák, ez már sohasem történhet meg!

Azok, akik értették a latin nyelvet, végül nagy hangon dicséretüket fejezték ki, ily módon nyilvánították ki tetszésüket és egyetértésüket. Akik nem értettek latinul, megsejtették, hogy a rektor valami magasztosát és nagyszerűt mondott.

Ma kicsípte magát Jičínský pedellus is, amikor a dékán felszólítására a baccalaureusok alacsony pultjához lépett egy vasalt könyvvel.

A széles pedellusi talár, a leomló ujja eltakarta törékeny alakját, s az álla alatt máskor oly nevetségesen lecsüngő rút pamacs ma elveszett a széles prémgallérban.

A pedellus éles hangon, amely izgalmában természetellenesen fisztulássá vált, felolvasta a hét statútumot, amelyekre a jelölteknek a karon kötelezniük kellett magukat; felszólította őket, hogy szolgáljanak a dékánnak minden becsületes dologban, tartsák meg a kari statútumokat, vegyenek részt a disputákban az akadémia ünnepein, járjanak az előadásokra, hogy megszerezzék a magiszteri fokozatot, hogy más egyetemen ne fogadjanak el baccalaureatusi grádust, s bármilyen helyre kerüljenek, e kar jó hírnevét öregbítsék.

A jelöltek kórusban hétszer egymás után ráfelelték:

- Promitto!

Aztán egyik a másik után lépett fel a baccalaureatusi katedrára, ahol a dékán kezéből átvették a baccalaureusi kék tógát.

Tele volt azokkal a tógákkal az egész katedra.

A jelöltek levetvén a gallérokat, jelöltségük jelképét, a két katedra között a tudós és a tanulatlan község színe előtt felöltötték a tógát.

A fiatal baccalaureus urak öltözködése alatt az asszonynépség pusmogott és vihogott, mert nem egy tanult fajankó nem tudván beletalálni a ruha ujjába, zavarában kétségbeesett képet vágott.

Mollerus úgy festett a tógájában, mint egy nagytiszteletű, arca eközben bosszúsan elfintorodott. A mai ünnepélyen már többször megjegyezte, hogy bosszantják őt ezek a "hókuszpókuszok", ez a hosszadalmas "ceremónia". Mollerus gyakorlati észjárású férfi volt.

Mialatt az új baccalaureusok öltözködtek, Kampanus, kezében egy köteg cédulával, a lapokat a vendégeknek osztogatta.

Az "Applausus gratulatorius" című nyomtatott versét, amelyet az újdonsült baccalaureusok tiszteletére írt.

Többet is a kezükbe nyomott azzal a kéréssel, hogy adják a vendégeiknek és barátaiknak.

Az üres baccalaureusi katedrára most a jelöltek léptek fel, hogy kifejtsék téziseiket.

Mollerus az erényes cselekedetekkel és műveltséggel szerzett nemességről szóló tézist választotta. Kidolgozva, készen találta azok között a retorikai dolgozatok között, amelyeket összeszedett a kollégiumban, és a vizsgán széles nadrágjában lapultak.

Az egyik vidéki baccalaureus különös vitatételt fejtegetett, mármint joga van-e rá a királynak, hogy megakadályozza az iskolák alapítását, és megszüntetheti-e az egyetemeket.

Knobelius a katedrán találva magát, arról beszélt, melyik katonát kell előnyben részesíteni, a hazait-e, vagy az idegent, a felbérelt zsoldost.

Az ifjú baccalaureus azt állította, és Tacitusból vett idézetekkel bizonyította, hogy a zsoldosok emberemlékezet óta terhére voltak az országnak, s a zsoldoshadsereg rablók és fosztogatók gyülekezete, nem a hős katonáké, mennyire más a cseh ember, az Istenéért és a hazájáért harcol, milyen derekasan küzdöttek a táboriták, és megvasalt csépjeikkel vidáman püfölték ki ellenségeiket hazájukból, ezzel szemben egy nagy birodalom és Konstantinápoly városa csak azért pusztult el, mert hazája védelmét zsoldosokra és idegenekre bízta.

Jó és igaz volt az, amit Knobelius mondott, de félénken, bátortalanul adta elő, éppen ő, aki a kocsmában, az utcán és a diákkollégiumban olyan nagy szájhős volt!

Úgy tetszett, hogy senki sem figyelt fel azokra az igazságokra, amelyekről Knobelius beszélt.

Lehetséges, hogy a vendégek elfáradtak a hosszú üléstől, a végtelen latin beszédektől és "ceremóniáktól".

Ezért megkönnyebbülten álltak fel, és nagyokat nyújtóztak, amikor a dékán a jelenlévő ifjakat baccalaureusoknak nyilvánítva, befejezte az ünnepélyt, élvén az örök Istentől és a haza atyjától, IV. Károlytól és minden cseh királytól, különösképpen a jelenleg uralkodó legfelségesebb fejedelemtől és Mátyás király Őfelségétől kapott jogával, a kar egyhangú határozata alapján átadta nekik az első egyetemi fokozatot. Hogy mindez szilárd érvényű legyen, add mindenható Isten, Atya, Fiú, a mi Urunk és Megváltónk és a Szentlélekisten nevében. Ámen.

Mialatt a tömeg a keskeny ajtón kitódult az aulából, Kampanus és a dékán lakomára invitálták a jelenlévő nemes és előkelő urakat, kérve őket, hogy üljenek asztalhoz a professzorokkal.

A hektikás Skála magiszter hazament a Vencel-kollégiumba.

Miután távoztak az aulából, Johannes Keplerus úr, a megboldogult Rudolf császár asztronómusa és matematikusa két kezét Kampanus vállára tevén, szívélyesen így szólt:

- Szívesen ülök egy kicsit köztetek. Te különösképpen kedves vagy nekem, Kampanus magiszter, te különösen, mivel nagyon érdekel, miként tudod összeegyeztetni istenfélő keresztény gondolataidat a pogánysággal, miképpen fohászkodsz Krisztushoz, és Apollóra gondolsz, Jupitert invokálod, s a háromszemélyű egy Istenhez könyörögsz. Tegnap, amikor lejöttem este az obszervatóriumból, Dávid zsoltárait olvastam a te átköltésedben, és olyannyira meghatódtam, hogy könnyek szöktek a szemembe. Salve, magiszter, salve!

Kampanus e dicséret és elismerés hallatán úgy elpirult, akár egy kisfiú.

Azt mondta, hogy nem mindenki ismeri el őt.

- Már sokan írtak és nyomtattak ki ellenem gúnyiratokat, amelyek szerénységre intenek.

- Hagyd őket, írjanak csak, te meg írd a magadét, és ne adj nekik választ. A bölcs Püthagorasz a filozófia fennköltségét csupán hallgatással igyekezett megtartani, hiszen tudod!

Az új baccalaureusok lakomájának zaja hozzájuk is elért.

Hallatszani hallatszott, de nem mondhatnánk, hogy a kollégiumi konyha ínycsiklandozó ételektől illatozott volna. Dehogy! Az új baccalaureusok olyan címen hívták meg a prágai baccalaureusokat és vendégeiket, hogy meg akarják őket tisztelni szerény lehetőségeik szerint, s bizony, így is volt.

Túlságosan szerény volt a lakoma. Sáfrányos marhasültet tálaltak fel sajttal, amit a kollégiumi bérlő adott el a baccalaureusoknak. Az iskolaszolga hozott Pulpittól egy tál fasírozottat, s ez volt minden, amit a baccalaureusok túlságosan szerény lehetőségükhöz mérten az asztalra tettek.

S ez elég is volt.

Hiszen a legfőbb mindig az ital volt. Itt pedig nyilvánvaló volt, hogy öreg és keserű sörből több van a baccalaureusoknak a kelleténél. Volt még egy kis hordó boruk is (de prágai, savanyú), Treytlar szatócs ajándéka, Kochan úr és Vokoun apjaura is mélyebben a zsebébe nyúlt, s mindegyik küldött két kis hordó rakovníki sört, nos, hát innivaló volt elegendő.

Az új baccalaureusok buzgón töltögették a poharakat, maguk szolgálva fel, mert az ősrégi szokások szerint sem a lakomára, sem felszolgálásra fehérnépet nem bocsátottak be.

E nagy férfiivászat során hamarosan vidám hangok is kiszűrődtek a nyári tanteremből.

S e hangok még vidámabbak, magasabbak, erőteljesebbek lettek, amint elkezdődtek a pohárköszöntők.

Koccintottak az akadémiára, a magiszterekre, s ha egy-egy professzor betért kis időre az ifjakhoz, mindegyiküket külön köszöntötték.

Még Pulpit is szólásra emelkedett:

- Adja az Úristen mindnyájatoknak, hogy boldoguljatok, az áldóját, adjon nektek az Úristen jó helyet a városi iskolákban!

Kezdetben szépen kotta szerint énekeltek, aztán már meglehetősen hamisan, végül pedig mindenki úgy, ahogy tudott.

Ezzel szemben a téli tanteremben csendes és komoly beszélgetést folytattak.

Kampanus a vendégek tiszteletére előhozatta az ezüsttel és arannyal díszített serlegeket, IV. Károly hajdani ajándékát.

Ám ama régi és értékes serlegek az asztal közepén álltak, akár a szentség. Az urak az édes tiroli bort kis poharakból itták, amelyek nem voltak olyan régiek és nagybecsűek.

- A cseheket mindenütt gyűlölik - szólt Kepler -, az udvarnál a jezsuita atyák szítják ellenük a gyűlöletet, de náluknál sokkalta jobban ártanak nemzetünknek némely csehek. Hányszor tapasztaltam ezt... és ennek a vallás az oka, pedig azok, akik külföldön rossz híreket terjesztenek és írnak a csehekről, igazában nem ismerik a cseh népet! Én megismertem az évek során, amióta itt élek köztetek!

- Azt reméltük, magiszter uram, hogy nálunk maradsz életed végéig mint professzor, a mi alma materünk büszkélkedni akart veled! - mondta őszinte sajnálattal Kampanus.

- Szívből hálásak lennénk érte - szólaltak fel többen az asztalnál ülők közül.

- A magisztereknek meg kell szüntetniük a nősülés tilalmát! Ennek a szégyenletes szerzetességnek véget kell vetni, s akkor a családjával együtt nyugodtan Prágában maradhatna Kepler úr, és taníthatna az akadémián! - jelentette ki Budovec.

De Kepler magiszter megköszönte az ajánlatot. Megharagítaná Mátyás császárt, ha visszautasítaná az ajánlatát, s nem menne Bécsbe, és nem kapná meg a visszatartott fizetését, amivel a megboldogult Rudolf császár kamarája annyi éve tartozik neki.

- Jól tudjátok, milyen rossz helyzetben voltam, és barátságotokat mindenkor meg akarom szolgálni. Ti adtatok nekem kollégiumi lakást, ti élelmeztétek a családomat, amikor nekem, lutheránusnak nem maradt hely az udvarnokok között a Várban. Köszönöm szíves segítségeteket, de nem tehetek egyebet, mint hogy elbúcsúzzam, mindnyájatoknak jót és törekvéseitekben sikert kívánjak!

Kepler elgondolkodva a fehér asztal egy pontjára meredt, de a szeme nem látott, s az isten tudja, hova kalandoztak el a híres, de szegény csillagász gondolatai, akinek a lelke oly gyakran kényszerült leszállni a végtelen égi térségekből a mindennapi gondokhoz, a betevő falatért való harchoz.

A téli auditóriumban egy kis ideig csend honolt a Haza Atyja, Károly serlegei felett.

Majd Václav Budovec, megpödörvén bajszát, megtörte a csendet:

- Menjen el, nagyra becsült magiszter úr, mi itt maradunk a viszontagságok között, rólunk, utraquistákról Heródes dönt közösen Pilátussal, megkaptuk a vallásszabadságot biztosító Pátenst, de nincs szabadság. Azt hittük, a királyi felséglevéllel Isten visszaállítja drága hazánkban a hajdani aranykort, de az aranykor nem jött el, s bizton állítom, el sem jön. Kedves barátaim még bizonyára nem tudják, hogy Lobkowitz Polixéna a múltkoriban Litomyšlba tört be mint egy sárkány, és elvette a lutheránusoktól az ispotály templomát, az érsek pedig a múlt héten kiűzte utraquista papjainkat a brandýsi, unhošti császári birtokokról, és nem tudom, honnan még.

- Hát így vagyunk, hogy az ördög vinné el - kiáltotta hevesen Sušický -, az érseki birtokokról már tavaly elkergette papjainkat, most meg a császári birtokokról veti ki őket, ki adott neki rá jogot?

- Hiszen nagyon jól tudjátok, Slavata, Martinic, csak ők tanácsolhatták ezt - felelte Budovec.

- És mi történt a hrobi polgárokkal? - kérdezte Kampanus.

- Bajban vannak. Nekiláttak a templom építésének, s mi defenzorok támogattuk őket Istennek tetsző cselekedetükben. Én magam írtam nekik, hogy a Pátens értelmében mindenki, aki áttért, bárhol megtarthatja hitvallását, s a parasztságot sem szabad az uraknak erőszakkal eltéríteni vallásuktól, a hrobiak tehát építették a templomot, de az érsek az elöljárókat bezáratta Osekba, ahol egyet közülük állítólag halálra kínoztak, az iskolamestert, az írnokot kikergette a városból, a falusiaknak betiltotta, hogy a városba gabonát szállítsanak, mert ki akarja éheztetni a várost. A broumovi apát pedig követte az érseket, s elvette a polgároktól a templomot, de azok föllázadtak ellene, s az apát katonai segítséget kért a helytartóktól. Mikor tegnap a defenzorok nevében fent a Várban jártam a kancellárián, azt mondta nekem Slavata, hogy a Pátensnek van egy hiányos pontja, a vallásszabadság nem vonatkozik a jobbágyokra, templomokat csak a rendek építhetnek, a jobbágyok nem, s az egyházi főhatóság nem köteles eltűrni a birtokain egy megreformáltat sem. Az egyházi hatóságokra nem vonatkozik a Pátens, ők nem folyamodtak érte senkihez, így beszélt az az undok hájtömeg, az az ostyafaló antikrisztus. Szavai közben feltámadt bennem a harag, s legszívesebben sírva fakadtam volna. Hát így állunk a Pátenssel, amelyet annyi nehézség árán szereztünk meg!

Beszédét néma csend követte.

E szomorú csendbe kívülről behallatszott a nyári auditóriumban mulató baccalaureusok vidám kiáltozása.

- Ne vegyék tőlem rossz néven - mondta egy kis idő múlva Theodor Sixt -, ne méltóztassanak azt mondani, hogy idejében kellett volna megfontolnom a dolgot, de én is azt állítom, hogy van hibája a Pátensnek: elfelejtettük belefoglaltatni, hogy a vallásszabadság a papi birtokok jobbágyaira is vonatkozik, s ez, bizony, hiba!

- Nem hiba, ezerszer nem, ha mondom! - kiáltott fel szenvedélyesen Budovec. Szeme szikrát szórt, arca lángolt. - Nincs benne hiba, csak ellenségeink akarják megtámadni, hiszen a Pátensben világosan írva vagyon, hogy a falvak népét sem szabad más vallásra kényszeríteni, s ebben benne foglaltatik az is, hogy az alattvalók, a városi polgárok is építhetnek maguknak templomot.

- Összetűzés lesz miatta, s félek, nehogy véres legyen! - mondta Sixt.

- Ha meghátrálunk, az ellenséget még inkább felbátorítjuk. Én nem félek!

- Edite, bibite, chari sodales! - hallatszott az ének a nyári auditóriumból. A téli auditóriumban pedig IV. Károly serlegei mellett komor gondolatok foglalkoztatták a jelenlévőket, s csend ülte meg a termet.

 

VI
Jelentős tanácskozás

Az elkövetkező nap reggelén a Carolinum udvarában más emberek nyüzsögtek, mint előző nap vagy egy hete.

Az udvaron és a folyosókon első pillanatra feltűnt, hogy jóval fiatalabbak, mint a nemrég felavatott baccalaureusok, kisebb fiúk vegyültek közéjük, akik úgy rakoncátlankodtak és kergetőztek, mint a verebek a Gyümölcspiacon. Egyikük fejjel nekiment, és gyomorszájon ütötte a pedellust, jó, hogy a vézna férfit fel nem döntötte. Jičínský dühösen kiabálni kezdett, hogy ezeken a nebulókon, tudjuk, korbáccsal ver végig, és alaposan ellátja a bajukat, de nem tette. Ő is sürgött-forgott, a nagyteremből a fiskusba, a fiskusból a rektor lakására futott, onnan meg a többi professzorhoz - fel-alá rohangált, s a nebulókkal nem volt ideje foglalkozni.

Persze nem az összes fiú kergetőzött az érkező diákok közül. Egyesek megszeppenve álltak atyjuk mellett, és csodálkozva, tátott szájjal bámulták ezt a lármás sürgés-forgást, amilyet még sohasem láttak. Más kisfiúk egyéb, csendesebb foglalatosságot találtak maguknak, a fal mellett hárman a legszerényebbek közül a megrepedezett vakolatot kaparásszák az ősi Carolinum faláról, és a vályog alatti szűk, nyirkos utakból kiűzik a fülbemászókat és gömbászkákat.

A legnagyobb sürgés-forgás közepette a pedellus egy kis asztalt cipelt ki a folyosóra, letett mellé egy szegekkel kivert széket, aztán ráhelyezett egy vastag könyvet. Hozott egy foltos, tintával leöntözött rézkalamárist, mellé két tollat, és felszólította a diákokat, hogy iratkozzanak fel mindazok, akik be akarnak lépni IV. Károly egyetemére, a másik oldalra pedig azok írják be magukat, akik ösztöndíjasok, famulusok, segédtanítók akarnak lenni. Ha mindenki beiratkozott, szólítsák őt, ő majd a könyvet elviszi a dékán úrnak. Ezután otthagyta őket, és gondjaiba vette az apákat meg a kisfiaikat.

Mintegy tizenöten kísérték el fiaikat, többnyire testesek, mindegyik subában és prémsapkában, egyesek bársonyköpenyben. Jičínský szépen szólt hozzájuk, mivel tapasztalatból tudta, hogy akadnak közöttük köznemesek s tehetős polgárok, vidéki városok tanácsosai is, akik fiaikat az egyetem mellett fenntartott kiváló osztályokba akarják adni, és gyermekeik nevelését magukra a professzorokra bízzák. Minden apánál zsák, tarisznya, kosár, csomag van. Jičínský tudja, hogy vajat, tojást, szárnyast vagy nyulat hoztak, s a professzorok - kivéve a fösvény Skálát - ezen ajándékok nagyobb részét átengedik a pedellusnak.

- Tudjuk, tudjuk - mondta nekik -, a méltóságos rektor úr nem vesz a lakásába fiúkat, merthogy zavarják őt. Más magiszterek azonban szívesen fogadnak fel tanítványokat. A diákok az idén Kamének magiszterhez fognak járni a Ponty utcába, ott lesznek ebben a szemeszterben az egyetemi osztályok; nálunk jó dolguk van a fiúknak, mi gondjukat viseljük, tudjuk, tudjuk... nálunk jobb nekik, mint a jezsuitáknál. Ott az ördögökkel és babonákkal ijesztgetik őket, mi nem tesszük ezt, nálunk, tudjuk, csak a szakácsnőben lakozik két ördög, az is csak néha bújik belé.

Így beszélve, vezette az apákat a rektorhoz, hogy a rektor úr adjon nekik tanácsot, és írja be a fiaikat.

Verőfényes, vidám őszi napra ébredt a város, az égen úszó bárányfelhők elvesztették pírjukat, fehérré váltak, s a kék ég kedvesen nézett le a rozoga egyetemi épületre, amelyben kezdetét vette a téli szemeszter.

A német óra szerint mintegy tíz felé járt az idő, a szemközti Szent Gál-templomban éppen harangoztak, amikor a Károly Egyetem magiszterei ima után leültek a prandiumhoz, azaz reggelihez, amelynél meg kellett beszélniük a kezdődő szemeszterben tartandó előadásokat.

Két famulus réztálat, kannát meg törülközőt hozott a konyhából, a professzorokhoz lépett, hogy mossák meg a kezüket. Egy másik famulus egy kancsó sört hozott, a következő egy tál pecsenyét tett az asztalra, végül egy diák behozta a fonott kalácsot.

Ezalatt az egyik szolgadiák (hiszen ma van az utolsó szolgálat, holnap belépnek az új famulusok) fennhangon, sietősen olvasta Szent Pál egyik levelét, de senki sem figyelt rá, a rideg Skála professzor éppen arról mesélt a mellette ülő szomszédjának, Vratislavský magiszternek, hogy megkeményedett a gyomra.

- És reggelre megdagadt a lábam, félek, nehogy vizenyős legyen. A gazdasszonyom zsírral kenegette, hogy elmulassza, igazán förtelmes betegség.

A pecsenyét gyorsan bekapták, s mikor a professzorok ismét kezet mostak, Kampanus kiküldte a famulusokat.

Alighogy az utolsó famulusi tóga is eltűnt az ajtó mögött, Skála kijelentette, hogy szombaton nem akar tartani az egyetemen semmilyen előadást, sem más munkát nem akar végezni, mert szombaton a mészárosok vasárnapot tartanak, s az ablakok alatt nagy lármát csapnak. Közben szőrös öklével hangosan dobolt az asztalon.

Nudožerský dékán izgatottan megsimogatta pilisét, s jóindulattal hozzátette, hogy ezt minden magiszter mondhatná, és akkor szombaton kiürülne az iskola.

Ezzel alighanem elejét akarta venni annak, hogy a többi professzor is elzárkózzék a szombati tanítástól. S bár elérte, amit akart, de Skála vérig sértődött. Hamuszínű arca egy kissé elpirult, fonnyadt nyakán kidagadtak az erek, s az öreg professzor a foga közt odavágta, hogy magasan szárnyalnak a gondolatai azoknak, kik testben megrövidültek.

- Bona res quies! Nyugalom, nyugalom! - intette kollégáit Kampanus, mire Nudožerský felütötte a statútumot, hogy szokás szerint felolvassa, mi áll benne az előadásokról.

Aztán olvasni kezdte, de nem sokáig folytathatta.

Skála úgy vágott bele az olvasásba, mint egy faragatlan fuvaros a kapuba, kurtán bejelentette, hogy logikát nem hajlandó előadni, áttér a logicis ad ethicára.

- Azt már nem - csattant fel a fekete szakállú Troilus -, az etika az én szakom, s nem mondok le róla.

- Az egyetem nem lehet meg logika nélkül! - csillapította kollégáit Kampanus.

Skála dühösen dobolt az asztalon.

Majd hirtelen felugrott, és az ajtó felé indult. Meglepően gyorsan és erélyesen kicsoszogott.

A dékán meglepődve, kétségbeesetten kiáltott utána, kérve, hogy térjen vissza.

- Expectate, expectate!

De a felbőszült idős professzor már elment. A dékán felugrott, és kiszaladt utána.

- Isten adja, hogy minden jóra forduljon! - mondta Kampanus felindulva. - Nemsokára megérkeznek a defenzorok és iskolánk tanácsadó testülete a legjelentősebb konzíliumra, amely itt valaha is volt, mi meg veszekszünk!

- Az öreg tüstént dühbe gurul - jegyezte meg Troilus -, az öreg ember a beszédben sietős, de a meghallgatásban késlekedik, nem szívesen ad, de szívesen kap, szomorú, elégedetlen és nyugtalan. Hogy az ördög vinné el az ilyen öregkort!

- Miféle szokásokat vesz fel? Ha valamivel nem ért egyet, egyszerűen elszalad! - csodálkozott a fizika professzora.

- Keresztény dolog a konokságot barátsággal enyhíteni és meglágyítani - tanácsolta Kampanus.

- Hát akkor elvállalom a logikát, és visszavonulok! - határozta el magát Troilus, s abban a pillanatban be is lépett a dékán Skálával, aki teljesen elsápadt, keskeny ajkát haragosan összeszorította, s a szemében keserűség és megvetés villant.

A két magiszter nyomában befutott a terembe a pedellus, és jelentette, hogy a nagy tekintélyű tanácsos urak már jönnek fel a folyosón. A fiatal Vratislavský magiszter is letette a fonott kalácsot, amelyet az izgatott tanácskozás alatt nyugodtan majszolt egészen eddig a percig. Valamennyien felálltak az asztaltól, s az előkelő vendégek üdvözlésére siettek. A tartományi rendek követei érkeztek, hogy az egyetem megreformálásáról tanácskozzanak.

Belépett a göndör hajú Budovec, aki már erősen kopaszodott. Szeméből erő és elszántság sugárzott. Nyomában begurult a terembe Borbonius doktor, sűrűn rakott körgallérja, melynek közepén úgy ült a feje, mint egy tálon, félrecsúszott a merevítőről, s a kétségbeesetten kimeredő merevítők arról tanúskodtak, hogy a kövér doktor nem piperkőc, nem sokat ad tisztes külsejére.

- Hát ez meg mit keres itt? - kérdezte halkan és gyanakvón Troilus Nudožerskýt, látván bejönni Adam Andreaét, az óvárosi írnokot. - Ez a nyeszlett csontváz szüntelen a jezsuitáknál koslat!

- A Városházáról küldték, hiszen láthatod, hogy a tíz városi bíró közül ott jön Faltyn Kyrchmajer, s mögötte lépked Ottersdorfi Sixt.

Kyrchmajer simogatva orra alatt meredező kis bajszát, már az ajtóban odaszólt Kampanusnak, hogy apja, azaz a polgármester nevében érkezett, aki azt üzeni a tudós uraknak, hogy Isten legyen minden cselekedetükkel és a megvalósítandó reformálással is.

A terem már visszhangzott a hangos beszédtől.

Kampanus e hangzavarban megkérdezte Budovectól, hogy szolgál az egészsége.

- Megritkult hajam deresedik már, de a lábam még fürge, hiszen tudja méltóságod, albicapillus, pedibus mobilis!

Borbonius ezalatt letelepedett az asztalhoz, amely körül már sürgött-forgott a pedellus meg a bort töltögető famulusok serege. Magasra emelvén poharát, épp azt magyarázta a két mellette ülő professzornak, hogy a bor piroslik és gyöngyözik a pohárban, de végül úgy megmarja az embert, mint a kígyó.

- Az a fontos, hogy ízlik! - jegyezte meg fontoskodva az egyik tudós uraság.

- Ízlik - visszhangozta Burda doktor őszintén.

Kampanus két kezét üdvözlésül Šimon Sušický felé nyújtotta, s szívélyesen gratulált a fiatal jogtudós házasságkötéséhez.

- Hallottam - mondotta -, hogy a fiatal Čenvická, a hradeci polgármester gyermeke derék leány. Áldja meg frigyüket az Isten!

Borbonius ugyanakkor mély hangon könyveiről szónokolt. Eldicsekedett, hogy a felét már beköttette fehér bőrbe, s az egész könyvtára fehér lesz.

Közben megérkezett Mates Thurn, a katona. Viseltes köpenyét az ajtóban levetette, és félredobta, nem törődve vele, hova röpül, köpenye után küldte széles katonakalapját is, amelyet egy törött nagy toll díszített.

A diákok azon nyomban szolgálatkészen felkapták a földről a köpenyt és a kalapot, s a párkányra akasztották.

A vendégek az érkező köré sereglettek, és mindenfelől üdvözölték. Már élete ötvenedik évében jár. Rövid hajú, széles vörösesbarna kecskeszakállú, hegyes bajszát fölfelé pödri, akár a többi katona. Közelebb lépvén az asztalhoz, tört latinsággal s még hibásabb cseh nyelven beszámol Kampanusnak, hogy valójában nem is a tartományi rendektől jött, mint inkább a német iskola és a prágai község küldötteként, hozzáfűzte, hogy a Megváltó temploma mellett alapított új német gimnáziumra is vonatkozzon az egyetem reformálása, ha egyáltalán megtörténik.

Doktor Borbonius ezalatt épp azt mesélte a szomszédjának, hogy Thurnnak van egy sebe, amelyet Esztergomnál kapott emlékül a törököktől, a pasaui latroktól tavaly az Olasz utcában pedig egy kisebbre tett szert.

Állítólag mindig csak egy ruhában jár, s azt addig hordja, amíg le nem szakad róla.

Ekkor a türelmetlen Budovec kifejezte óhaját, hogy kezdjék el a konzíliumot, a tanácskozásra érkezettek gyorsan és készségesen leültek.

A dékán üdvözölte a defenzorokat és a vendégeket.

- Deus optimus laudandus est, dicsértessék az Úr neve, hogy sugallatára az illustrissimos, generosissimos, amplissimos defensores nekiláttak Károly iskolájának megreformálásához.

A rendeket és a defenzorokat az illendőnél hosszabban dicsérte. Azzal fejezte be, hogy az Isten, aki igazi Michael, áldását adja mindenre, amit ma Isten dicsőségére és a tanuló ifjúság, a cseh nép és az igazi vallás javára cselekednek.

A konzílium meglepően gyorsan folyt. Ha a professzorok egyedül tanácskoznak, a gyűlésnek se vége, se hossza, amit elmondott már két professzor, azt a harmadiknak újra el kell ismételnie, már csak ilyen a professzorok természete. Ma másképp történik minden.

A budovi Budovec úr határozottan érvel, sovány arcában csak úgy csillog fekete szeme, látható, hogy mindent jól átgondolt és alaposan előkészített.

- Rossz helyzetben vagytok, kedves magiszterek. A jezsuita akadémiát jobban irányítják, az gazdagodik, ti meg sorvadtok. Ezen változtatni kell. Mindenekelőtt mondjatok le a majorságokról, földekről, istállókról, mondjatok le a gazdálkodásról. A parasztokkal vesződtök Michlében és másutt, hogy megéljetek az évi fizetségükből, de ez nem méltó hozzátok, hiszen ti parasztgazdálkodást folytattok. Fogadjatok fel egy jószágigazgatót, egy kvesztort, aki irányítana helyettetek a birtokon. Ő a professzoroknak kifizetné az éves járadékot, így vélekednek a cseh rendek is. Magammal hoztam Václav Magrle urat, aki mint a jog tudósa mindent számba vesz nektek, s ha akarjátok, Sušický úr is tanácsot ad!

Kampanus buzgón helyeselt:

- Úgy van, a karunk, miként azt Juvenalis római költő mondotta, vanis et sterilis, azaz meddő. Olyanok vagyunk, akár a kufárok, a földdel és a jószággal törődünk, a parasztok meg szitkozódnak, pálinkát isznak, elkártyázzák a pénzt. Asszonyaik pedig kuruzslást űznek. Gyakorta be kell őket ide zárnom, állandó kiadásaink vannak, és nincs miből meríteni, minden erőfeszítésünk ellenére sincs a kezünkben pénz, cathedra vanis. Ezért úgy vélem, valóban az lesz a legbölcsebb, hogy valaki más törődjön a gazdálkodással!

Mindnyájan bólogattak.

Csak Skála nem, az öreg már jó ideje dobolt az asztalon, elégedetlenül dohogva magában. Végül kitört:

- Én a Vencel-kollégium javait nem adom ki a kezemből a közös gazdaságba! Az az újjákereszteltek communitasa lenne! Amit professzorként elfogadtam, azt meg is tartom!

Skála szavai közben Budovec nyugtalanul játszadozott aranyozott kis tőrével, aztán letéve a tőrt, beletúrt göndör hajába, de a communitasról egy szót sem szólt, hanem minden professzortól szavazatot kért, azaz hogy nyilvánítsák ki véleményüket.

Szavaztak, és Skála ellenvetésével egyedül maradt.

Budovec elégedetten folytatta:

- Az oeconomia ezennel megszüntetett, s ezzel megszűnik a communitas, nem kell többé együtt laknotok a kollégiumban, közösen étkeznetek, mindenki ott lakhat, ahol tetszik neki, s ezzel együtt jár, hogy megszüntethetitek a professzorok szégyenletes cölibátusát is. Nősüljetek! A nősülés Isten parancsolata, az, hogy az iskolákban nem nősülhetnek, emberi rendelet! És kinek illik jobban engedelmeskedni?

Troilus magiszter röviden kijelentette, hogy nem ellenzi az indítványt.

Kampanus csupán megismételte, hogy a cölibátus emberi tilalom, nem pedig Isten rendelése.

A fiatal Vratislavský professzor, a nagy szoknyavadász jólesőn mosolygott. Skála türelmetlenül dobolt az asztalon.

Budovec egy pillantást vetvén a homokórára, amely egy faládikában állt az asztalon, Skálához fordult, hogy mit szól hozzá.

Az öreg professzor elbiggyesztette keskeny ajkát, előrehajolt, pillogott, és lassan szűrte az epés szavakat:

- Most seregestül nősülnek, akárcsak Noé és Szodoma napjaiban, nősüljenek hát a magiszterek is! Károly híres kollégiuma harmadfél százada asszony nélkül áll fenn. Ha a magiszterek asszonyokat hoznak ide, majd meglátják, mi lesz! Mindnyájan perlekedni és verekedni fognak! Majd meglátják! - Aztán a szomszédjához fordulván, gúnyosan hozzátette: - Hegyes orrú nőket vegyetek feleségül, akkor hamarabb kitör a háborúság, mivelhogy azok a legrosszabbak!

Andreae, az írnok Magrle jogász füléhez hajolt, és valamit súgott neki, mire mindketten hamiskásan elmosolyodtak, ez felbosszantotta Troilust.

- Azok az átkozott pápisták rajtunk gúnyolódnak! - szólt Nudožerskýhez nem éppen halkan.

Thurn végigsimítva mellén piszkos bőrzekéjét, vaskos katonatréfálkozással megjegyezte, hogy Skála magiszter úrnak már nem kell megnősülnie.

Borbonius doktorból oly erővel tört ki a nevetés, mintha egy tarackot sütöttek volna el. És az, mint egy ragályos kór terjedt tovább.

Budovec látván Skála holtsápadt arcát és haragosan villogó tekintetét, gyorsan felemelte a borospoharat:

- Adja az Úr áldását mindnyájunkra, hogy művünk sikerüljön, és szolgáljon híres egyetemünk felemelkedésére és boldogulására!

Nagy koccintgatás és a félretolt székek zaja közepette ittak erre.

Közben Kampanus csillapította Skálát, aki minduntalan felugrott, s el akart menni.

Thurn alighanem rájött, hogy hibát követett el, és békítő húrokat pendített meg:

- Hol's der Fuchs, vidámabb lesz az élet, ha itt lesznek az asszonyok. Csak ne legyenek túlságosan szépek, mert a széptevők úgy özönlenének ide, akár egy erős várhoz, nem rejthetitek el őket az almáriumba, se a könyvek mögé, mert mindenki ama almárium portása szeretne lenni, s a derékszíjára kötné a kulcsát!

Budovec szigorú, erényes cseh testvér volt, s nem szerette az efféle beszédet: gyorsan ismét leült, és megkérdezte, ki szavaz rá, hogy a professzorok cölibátusát, amely hasonló a szerzetesekéhez, egyszer s mindenkorra megszüntessék.

Az öreg Skálán kívül valamennyi professzor elvetette az eddig évszázados nőtlenséget.

Mikor le kellett adnia a voksot, Skála suttogva mondta:

- Venerare doctos homines, aeternitatis vasa!

S ezt minduntalan elismételte. Alighanem a katonára célzott, aki a tudóst, "az örökkévalóság edényét" komolytalanságával durván megsértette.

- A rendek, amelyeknek az egyetem királyi Pátenssel átadatott, azt kívánják továbbá, hogy minden professzornak el kellene vállalnia bizonyos feladatot, bizonyos tudományszakot, amelyhez ragaszkodnia kell.

Alighogy ezt Budovec bejelentette, Kampanus elsőként szólalt fel a javaslat ellen, köntörfalazás nélkül kifejtve ítéletét és azon véleményét, hogy a rendeknek nem kellene beleavatkozniuk a professzorok tanításába, mivel a tanításban szabad választás szükségeltetik.

Nudožerský is felemelte szavát a szabadság védelmében.

Budovec megtorpant.

- Hagyjuk hát ezt. Összefogással kis dolgok is felvirágoznak, míg a széthúzás a nagyoknak is vesztét okozza!

- Hanem azt kérnénk - kezdett bele Kampanus egy újabb beszédbe -, esedezve kérnénk, hogy az országgyűlési párt sem, egy királyi hivatal sem kényszerítse egyetemünket nyilvános istentiszteleteken és körmeneteken való részvételre. A vallást megszabadítottuk a bálványimádástól, kezdetét veheti tehát az aranykor. Ne kényszerítsen hát bennünket senki arra, amiben nem hiszünk, mert a hit Isten ajándéka! - magyarázta buzgón Kampanus, olyannyira, hogy kék szeme elsötétült, akár az érett kökény.

Borbonius közbekiáltott:

- Úgy van, úgy!

Borbonius cseh testvér volt, és nagyon jól értette Kampanust.

Budovec is bólogatott.

Néhányan csóválták a fejüket. Magrle jogász és a Városháza írnoka rosszat sejtetőn elmosolyodott. És most mintha meggyújtották volna a száraz fából rakott máglyát, parázs vita kerekedett, és magasra csapott a láng. Mindenki beszélt, néhol párosan, máshol az egymással szemben ülők vitáztak, valamennyien kifejtették érveiket, sőt voltak, akik haragosan kiabáltak is.

Nem volt ez veszekedés, csupán kihangsúlyozva mondanivalójukat, próbálták egymást meggyőzni. Látszott, hogy szívükön viselik a katekizmust és a vallást, mint a tudományokat ápoló egyetem dolgait.

Thurn mennydörgő hangon közbevágott, hogy mint lutheránus természetesen ellenzi a processziókat és a körmeneteket, de a Týn-templomban végzett, közös gyónásra való menetet és azt az ünnepélyes menetet, amelyet az egyetem minden zöldcsütörtökön megtesz, hogy professzorai és tanítványai magukhoz vegyék az Úr testét és vérét, azt nem kellene elvetniük, a katolikusok már úgyis kálvinistának bélyegzik az egyetemet.

Ezzel Thurn olajat öntött a tűzre, mert a vita ismét fellángolt, s az ellenérvek úgy röpködtek ide-oda, mint a kométák tüzes lángcsóvái. Eközben Troilus gúnyosan ráförmedt Magrle úrra meg a városi írnokra.

Az írnok meg a jurista mentegetőztek, hogy ők hithű utraquisták, mindamellett néha elmennek a jezsuitákhoz, mert sok minden van ott, amit érdemes megnézni.

Kyrchmajer barátságos szavakkal kelt a két úr védelmére, dicsérte a jezsuita atyák iskoláit meg miseénekeit és zenéjét.

- Sok utraquista küldi gyermekét azokhoz a szerzetesekhez, én is utraquista vagyok, de szeretem hallgatni a jezsuiták zenéjét!

Thurn bajszát pödörgetve a fal felé indult, hogy a párkányról levegye kardját, köpenyét és nagy kalapját. Az egybegyűltek erre egy kissé elcsendesedtek, és Nudožerský nagy hangon kérte, hogy a gróf úr ne méltóztassék még elmenni, mert egy fontos dolgot javasolna az egyetem megreformálására.

Egyszerre mindnyájan elcsendesedtek.

Thurn ismét leült, s mindkét kezével kardja markolatára támaszkodott.

Nudožerský meglehetősen terjengősen előadta kedvelt ideáját, hogy az egyetem rektorává válasszanak egy főrendi diákot.

- Mikor szent emlékű Károly királyunk megalapította az egyetemet, a jogi karon hamarosan egy gróf diák lett a rektor, ez az egyetem javára vált, Jénában, Altdorfban, Wittenbergben nemesi származású diákok a rektorok, mellettük egy, a magiszterek közül választott megbízott dolgozik, és minden sikerül nekik, a nemesség jobban szívén viselné egyetemünk ügyét, ha ezzel a hivatallal egy fiát tisztelnénk meg, és emelnénk ki!

Így érvelt a dékán.

A csend, amely a beszéde előtt beállt, a beszéd után is tartott. Az indítvány alighanem nem nyerte el a jelenlévők tetszését.

Kampanus nem hitte, hogy egy nemes ifjú sokat segíthetne az egyetem ügyében, de egyelőre határozatlan volt. Végül aztán szólásra emelkedett:

- Az ifjú Scipio segített apjának a ticinói csatában - miért ne segíthetne nekünk is egy nemes diák, aki megnyerné nem csupán atyai segítségét és kegyét, hanem az egész utraquista nemességet?

Skála újra dobolni kezdett szőrös ujjaival az asztalon, fejét előreszegte az asztal fölött, de hallgatott.

Borbonius doktor mély hangján harsányan felkiáltott:

- Ám ha a fiúcska nagyon lusta lesz, lesz majd gondotok, mert a tyúkólba nem zárhatjátok be, ha rektor lesz!

E szavak szívből jövő nevetést váltottak ki a juristából és a városi írnokból.

- Majd kinevetnek a jezsuita szerzetesek! - tört ki Skála, meghallván a nevetést. E szavakra Magrle úrnak és az írnoknak arcára fagyott a nevetés.

- Julius Schlick gróf, Joachim úr fia, akit Isten nevében megválasztanánk, nemes lelkű és eszes ifjú! - jegyezte meg a dékán.

Ezt Thurn is megerősítette, és néhány hozzászólás után úgy határoztak, hogy küldöttséget menesztenek az ifjú Schlick atyjához, hogy megtudják, javasolná-e, ha az egyetem érdekében a fiát rektorrá választanák.

Ezzel a konzílium véget ért.

Kampanus távozáskor kérte a nemes urakat, Budovecet és Thurnt, hogy vegyék védelmükbe az egyetemet ellenségei megszégyenítésére s a haza és az irodalom pártfogóinak örömére, hogy ne hagyják elveszni az akadémiát, amely a múzsák menedéke.

- Menjünk Isten nevében! - vezényelt Thurn. - Maradjatok jó egészségben! Isten neve dicsértessék mindörökkön örökké!

A professzorok egészen a lépcsőig kísérték a vendég urakat. Kampanus meglátván szobája előtt három tegnapi baccalaureust és két-három mást, akik türelmetlenül járkáltak fel-alá az erkélyeken, így szólt az urakhoz:

- Már nem mehetek tovább méltóságotokkal!

- Maradjon csak, magnifice, Isten áldja!

Kampanus visszatért, intett a fiatal baccalaureusoknak, kinyitotta kamrája ajtaját, és belépett, a baccalaureusok szabódva követték.

Az első szobában Mĕřínský Lajtorja nem látott mást, csak azt, hogy kőpadlója van. Kimeresztett szemét ugyanis a földre szegezte. Ám a vasgyúró Knobelius és az éles szemű Bergerus megláttak a falnál egy rakás fát, amit nem találtak a rektor lakásában elég előkelőnek. Észrevették a falon függő két klepetust meg a széken elterpeszkedő törülközőt, Bergerus ujjával megkoppintotta a falra akasztott ón mosdótálat, és Knobelius nagy mancsával mintha csak babusgatni akarná, megsimogatta a rektor úr legényágyát, amelyet a famulus igen ügyetlenül vetett be.

Kampanus bement a másik, a nagy szobába, s az ifjak követték. A baccalaureusok tisztelettudóan megálltak a küszöbön. Kampanus vidáman befelé invitálta őket:

- Nos, Isten hozott, eruditi iuvenes! Isten hozott benneteket!

S egy cseppet sem restelkedve levetette előttük rektori talárját, és felöltötte a meglehetősen viseltes vászonujjast.

Az ifjak ezalatt mindent alaposan megbámultak. A kotnyeles Berger az ajtó melletti repositoriumban böngészte a könyvek címét: Vergilii, Tertia pars Ovidii, Ciceronis Orationes - kis és nagy könyvekből legalább száz sorakozott itt.

Lajtorja a festett ládára szegezte tekintetét, ilyen van odahaza az édesanyjának. Felötlött benne, hogy a nemes magiszter bizonyára az édesanyjától kapta ezt a ládát.

Kampanus leült a bőrrel bevont és rézgombokkal díszített székbe. A szemközti falon Károly király képe függött keskeny rámába foglalva.

Az erejét vesztett őszi nap aranysugara megvilágította az egyetem alapítójának koronás fejét.

- Eruditi iuvenes! - kezdte Kampanus egy kissé ünnepélyesen. - Tegnap húszan iratkoztatok fel a kérelmezők könyvébe, s csak tizenhét helyem van számotokra. Ez bosszantó, mivel senki sem akar távozni Prága városából, a baccalaureusok nem szívesen mennek vidéki iskolákba. Ímhol Mĕřínskýnek a Szent Henrik-iskolát szántam, az iskolamester tanult ember. A munka nem könnyű, persze a tanító munkája sehol sem könnyű, mindig nagy gonddal jár, de Isten segedelmével az iskolai munka élvezetes lesz, higgyétek el, én már egynéhány iskolában tanítottam. Te, baccalaureus, megérdemled, hogy kiváló iskolában taníts, holnap levelet írok rólad az újvárosiaknak, most pedig lépj ide, és tégy ígéretet, hogy becsülettel és hittel végzed az iskolai munkát!

Mĕřínský kezét a rektor kezébe tette. Zavarában csak annyit tudott eldadogni, hogy clarissime domine rector, utána félszegen meghajolt, és távozott.

A következő két baccalaureussal gyorsan végzett a rektor. Preceptori helyet ajánlott fel nekik nemes családoknál, tudomásukra hozta, hogy két úrfit fognak tanítani, talán egy kisleányt is, és kérte őket, hogy e tanítóskodás során ne késlekedjenek megmosdatni, fésülni, tanítani, enyhén megfenyíteni a kicsiket, egyszóval tegyenek meg mindent, ami a házi preceptoroktól megkívántatik. Aztán kikötötte számukra, hogy az urakkal, nem pedig a cselédekkel étkezzenek. Így fejezte be:

- Ügyeljetek rá, hogy az időt és fiatalságotokat ne pazaroljátok el csavargással! Holnap megkapjátok az ajánlóleveleket!

A baccalaureusok meghajoltak, és távoztak.

Knobeliusnak és Bergerusnak az erényes életre intő beszédet tartott Kampanus. Az előadás meglehetősen hosszúra sikeredett és láthatóan mindkettőt bosszantotta, legalábbis a bosszúság kifejezése ült ki mindkét baccalaureus arcán. Hosszú kecskeszakállát simogatva, a rektor a tanulságos szavak nyugodt folyamában azt is megjegyezte, hogy mind a két ifjú küklopszi módon viselkedik, s bár Szent Pál szerint a tanítót más emberekkel szemben kétszeresen tisztelnünk kell, a tanítónak ki kell érdemelnie ezt a tiszteletet. Végül emlékeztette őket, hogy elhatározásukat váltsák valóra, és egy év múlva tegyék le a magiszteri vizsgákat.

Bergerus megköszönte az atyai intelmet, de hozzáfűzte, hogy ő nem olyan, miként az emberek a méltóságos rektor úr előtt megrágalmazták, mire Markos Knobelius is megszólalt, hogy a méltóságos rektor úr előtt jobban befeketítették őt, mint ahogy azt megérdemli. Bergerusnak segédtanítói helyet ígért Kampanus Zderazban, Knobeliust pedig felszólította, hogy válasszon magának egyet a három vidéki hely közül; a fizetség azonos, kosztolás a parókián, egy szoba az iskolában, ám az egyik helyhez hozzátartozik a harangozóság is.

Knobelius zavarában a kezét bámulta, s azt felelte, hogy a méltóságos rektor úr a saját akarata szerint válasszon neki helyet, de a harangozóság nélkül. Kampanus megeskette mind a két ifjút, és elbocsátotta őket.

Az ajtóból előrelépett a kiöltözött Vokoun Glória, a megtollasodott városi polgár fia, akinek hatalmas szőleje és egyéb gazdasága volt. Vokounnak új redőzött csipkegallérja van, amit francia módra tett fel, s erre az alkalomra kimosott és keményített: a ruha ujját fehér csipke díszíti, akár a leányok ruháját, és szép, fényes harisnyakötőjét szalag és rojt övezi. Zsidós, beretvált arcából barna szem mosolyog barátságosan a rektorra.

Az ifjú szaporán előadta kérését. Apjaura úgy kívánja - kezdte el -, hogy valamelyik kiváló prágai iskolában töltsön bizonyos időt, de nem segédtanítóként, hanem legalábbis az elemi iskola rektoraként. E célból a Szent Márton-iskola felelne meg leginkább, az van a házukhoz a legközelebb.

Kampanus magiszter arca elfelhősödött. Egy kis ideig gondolkodott, aztán lassan beszélni kezdett:

- Ketten vagyunk, megmondhatom hát neked az igazat: bár az igazság mindig sértő, de tanulj meg szembenézni vele, hidd el, te nem állhatsz helyt mint tanult és megfelelően felkészült ember... ilyen csekély tudással...

Az ifjú nyugtalanul topogni kezdett, barna szeme már nem mosolygott.

Kampanus megérezvén benne a dacot, azt akarta mondani neki, hogy nem ütötték a fejéhez Salamon tarisznyáját, de idejében meggondolta. Aztán csak ennyit mondott:

- Az, amit kérsz, teljességgel lehetetlen. A defenzor és a professzor urak ügyelnek rá, hogy csupán megfontolt embereket válasszanak meg rektorokká. Te a Szent Márton-iskolában nem állnád meg a helyed, és nevetségessé tennéd az akadémiát. Mondd meg atyáduradnak, hogy beszélni akarok vele e dologról. Most pedig menj, és tanulj, hogy a magiszteri vizsgákon felkészültebben jelenj meg!

A fiatalúr dacosan felvetette a fejét, és hevesen felkiáltott:

- Úgy, ahogy Szent Gálnál meg másutt tanítanak a rektorok, én is tudnék!

Sarkon fordult, és kirohant.

Az ajtóban összeütközött egy testes, még nem koros férfival, akiből csak úgy dőlt az italszag. Amikor a férfi belépett, Vokoun Glória kiröpült az ajtón.

Az italtól bűzlő férfi lágy basszus hangján esedezve, kántori helyért folyamodott.

- Mit csináljak veled? - töprengett bosszúsan a magiszter. - Már sehova sem akarnak felfogadni, tudom, én pedig újra rájövök, a zenészek, a kántorok meg az énekesek semmirekellők, nem félik Istent, nem restellik magukat, és semmit sem becsülnek meg, csak az italt. Isznak, mint a kefekötő, hogy hangjuk mélyen szóljon, de amit te művelsz, mindent felülmúl, amikor a múltkor kiengedtek a kóterból, állítólag a korsóval körbejártál a piactéren, és az emberekkel koccintgattál!

- Nem vagyok rossz ember, jó a szívem! - hangzott félénken a kántor válasza.

Kampanus egy pillanatra megnémult. Nem tudta, nem űz-e gúnyt belőle a kántor, s ezért rövidre fogta az audienciát.

- Várj csütörtökig, egy nap hamar eltelik, talán találok neked helyet, de az is lehet, hogy nem!

- Ha méltóztatna az érdekemben szólni... az Úristen fizessen meg a jóságáért!

A tudós mester megint csak nem sejtette, mire céloz az énekes. De nem töprenghetett sokáig e rejtélyen, mert nem maradt egyedül.

A kántor a folyosón elmenőben egy dalt dúdolgatott:

Szereti a kántor a borocskát,
bár elitta már ingét, gatyáját.

Mollerus, aki a lépcsőn találkozott vele, megkérdezte, milyen hangulatban van a magiszter.

- Jóban, derék úr az, vidám úr!

Mollerus körülnézett, kövér ujjaival végigsimította az orrát, és belépett a mester lakásába.

- Téged, kedves baccalaureus, nem hagylak a prágai városokban! - fogadta Kampanus Mollert.

Te beste, mondta magában Moller gúnyosan elmosolyodva.

- Válassz: Pardubice vagy Chrudim! Ott szükség van tanítóra!

- Ezek a városok kis fizetést adnak, magnifice - vágta rá a baccalaureus, és folyvást savanyúan mosolygott.

- Nos, sem a lipcsei, sem a wittenbergi, de a lounyi és a žateci iskolában sincs szabad hely, nem terád várnak. Fogadd el azt, ami van! - mondta bosszúsan Kampanus.

Mire Moller nyomban szemtelenül visszafelelt:

- A lipcsei iskola biz tréfa!

Kampanus összerezzent, de tüstént összeszedte magát, és az ajkába harapott. Rádöbbent, hogy a lipcsei iskolát nem kellett volna említenie.

Kínos csend állt be.

- És milyen ott a fizetség? Ki van a parókián, s milyen a kosztolás? Mert az iskolai robot mellett nem szívesen fogyatkoznék meg testben, rossz emlékeim vannak némely papokról.

A rektor egy kis ideig hallgatott. Az arcán látszott, hogy nagy harcot vív lelkében a szelídség és a harag. Kisvártatva az ablak felé fordult, és szelíden válaszolt:

- Az állandó fizetség ötszáznegyven garas, ehhez járul a koszt a parókián és más járandóságok a karácsonyi énekek betanításáért, a naptárért...

- Az utolsó városházbeli írnoknak is nagyobb saláriuma van, mint Pardubicéban a tanítónak! - tört ki váratlanul Moller.

Kampanus felkelt a bőrszékről, kezét a követelőző baccalaureus vállára tette, és nyugodtan mondta neki:

- Ismerem az ilyen követelőző természeteket, in meo officio nagyon meg vagyok velük büntetve. Lusták, keveset tudnak, de mindjárt azt kérdezik, mennyi a fizetség. Te vagy ma az első, aki a fizetést firtatod, mindnyájan törpék vagytok, homunculusok! Én szerettelek téged, nem vagy nehézfejű, csak nehéz természetű, hidd el, hogy rettegek téged elküldeni bárhová!

E dorgáló beszéd alatt Mollerus magában folyvást ezt hajtogatta: te beste, te beste...

Mikor a rektor befejezte, Mollerus meghunyászkodva, alázatos hangon megkérdezte, mi kifogása van ellene a méltóságos rektor úrnak?

Ismét csend állt be, amely most fojtogatóbban és kínosabban hatott.

Kisvártatva a rektor halkan ráfelelte:

- Nem tetszik nekem a restséged, bár azon még segíthetünk, sem a gúnyiratok írására való hajlamod. Te paszkvillusokat írsz azokról az emberekről, akiket gyűlölsz, vagy, ha nem te magad írod, másokat veszel rá. Annak a vizsgák idején terjesztett irománynak is te vagy a szerzője, s az éjnek évadján a kollégiumra szórt szitkoktól sem voltál messze.

Moller közben forgatta a szemét, hadonászott, és magában halkan szitkozódott. Aztán fennhangon esküdözni kezdett:

- Az Isten engem, az Isten engem...

De a rektor könyörtelenül folytatta:

- Féltelek, hogy a kisváros nagy megbotránkozására kártyázni fogsz. Megbocsáthatatlan módon rabja vagy a kártyajátéknak, pedig tudnod kellene, hogy Isten előtt minden játékos tolvaj, mert ki akarja fosztani felebarátját, ha nem volna szándékodban elvenni a pénzét, nem kártyáznál!

- Ezt mondják a cseh és a sírós testvérek, ne méltóztassék haragudni, magnifice, én igazában senkit sem csaptam be.

- Szemrehányó szavaimat rosszul értelmezed, felfuvalkodsz, és prüszkölsz, pedig én csak a javadat akarom!

Újra csend állt be. A legnyomasztóbb csend: súlyos és sűrű szövésű, akár a posztó.

A rektor leült a székébe, és elfogta a sajnálkozás, hogy súlyosan megdorgálta a fiatal baccalaureust. Felállt, megfogta a kezét, és kedves szavakkal nyugtatta, végül aztán sikerült szót értenie vele.

Mollerus elfogadta a vidéki tanító helyét, kézfogással esküt tett, és elment.

Miután kiment, az ajtó mögött kiköpött.

Kampanus egy kis ideig gondolataiba merülten üldögélt, de aztán, mivel senki sem kereste, az ablakhoz lépett, és szélesre tárta. A kerek ablaküvegek nagyot csörrentek a rántástól. Kihajolt, de nem nézte sokáig a kollégium fáinak megsárgult leveleit, amelyek még ott lengtek a nyirkos, fáradt és szomorú ágakon, mert az ablaktáblának röppent egy feketerigó, s követte őt még egy fekete-, később egy szürke rigó. Utánuk a kollégium málladozó párkányára szállt egy csapat csiripelő veréb meg egy galamb, s ez az egész madársereglet szokásához híven már türelmetlenül várta, mivel eteti meg őket ez az ablakban álló nagy, barátságos férfi.

Kampanus megetette a madárkákat, bezárta a csörömpölő ablakot, egy kis ideig még elnézegette a kertben haldokló leveleket. Aztán leült a pulpitushoz, s írni kezdte a De morte non timenda - A haláltól nem kell félni - versét.

 

VII
Menyegző

A Týn-templom fülkéjének keresztje alá röpült egy gólya, hogy fészket rakjon magának és a párjának, amely egyelőre a zbraslavi mocsarakban maradt, langyos szél söpört végig a Moldva völgyén. Prága már tavaszi ruháját készítette. A mezők és a domboldalak ujjongó buja zöldbe öltöztek, a Letná alatt felébredtek az első virágok, a parton szúnyogok és méhek ezrei rajzzák körül a füzek arany barkáit. Károly kollégiumának párkányán fészkükbe visszatértek a fecskék, s a rektor kiskertjéből friss illat árad.

Kampanus a kitárt ablak mellett ül a pulpitusnál, a lúdtoll szaporán száguld a kemény papíron. Az elragadtatott költő éppen befejezte a hőn szeretett Csehországról írott versét, s egy másik papírlapra már rója is a Carmen de nata Lidomila, filia Rosacii című költeményt. Sušicében barátjának, Rosacius magiszternek leánya született, Lidmilka, és Lidmilkát verssel illő fogadni e világon. Kampanus nem írt sokáig, a vers ritmusa felbomlott, akadozott, végül teljesen elakadt.

Kampanus elmerengett.

Barátjának a leánya puha családi fészekben született. Kampanust megrohanták az emlékek. Húsz éve, hogy fiatalságának teljes hevével szerelemre gyulladt, a leány is szerelmes volt belé, a szerelmet igaz szívből szerelemmel viszonozta. A leány bájos volt, mint Grácia... eszébe jut, mily bohó volt szerelmi vágyakozásában, a természeti elemeknek mesélt szerelméről. Annak idején egyszer egy meleg éjszakán szerelmétől felhevülve ballagott a Kőhídon, s a magas égen meglátott egy csillagot... a csillaghoz egy sötét felhő közeledett... s bár még messze volt tőle az a kísérteties felhő, az újdonsült bohó baccalaureus az éghez fohászkodott, adjon jelt, ha a felhő előbb eltakarja a ragyogó csillagot, mint a hídfőre ér, első, ifjú szerelme szomorú véget ér. Ő pedig ment tovább kíváncsian, de gondtalanul. A csillag a magasba emelkedett, de a felhő is egyre feljebb hágott. A baccalaureus meggyorsította lépteit, futni kezdett, de a csillag is futott, és vele együtt a rosszat sejtető felhő, ám hasztalan igyekezett, később ért a hídfőre, s a csillagot elnyelte a felhő.

Aztán mit is tehetne egy baccalaureus? A leány apja parancsára férjhez ment egy vagyonosabb férfihoz, s az iszákos, durva ember kezében rövidesen elpusztult.

Azóta nem jutott eszébe, hogy nőnek hódoljon, s lángoló szerelemmel epekedjen utána. Catullus szerelmes vágyakozással teli édes verseit ugyanolyan kedvvel olvasta, mint görög és római barátainak más költeményeit, de nem mámorosította meg őt Catullus szenvedélye, nem irigyelte tőle a forró öleléseket a kék tó partján, a füge és a szőlő között, amelyben édes méz és a nap heve van elraktározva. Verseiben Kampanus meglehetősen gyakran megidézte Bacchus Bromiust és a forró bájos Vénuszt, de ezt inkább csak a vers ékesítésére s csupán az Olümposz iránti udvariasságból tette. A bort kerülte, tudván, hogy Venus in vinis, ignis in igne - tűz a tűzben.

Talán megnősüljön?

Gyakran hallotta a moralista prédikátort, hogy a férfi nő nélkül csak félember, s szánalomra méltó férfi az, aki mindennap az ördög pórázán fut, mely becsületének és minden javának, testének és lelkének kárhozatára válik.

Ám az ilyen beszéden a filozófus Kampanus csak mosolygott. Egy bölcs férfiú, aki e világon nagy és magasztos feladatot vállalt magára, nem gondoskodhat a gyermekekről, és nem nősülhet meg, mint egy derék szabó vagy egy köztiszteletnek örvendő kesztyűkészítő.

A bölcs férfi hadd maradjon szabad, független, így tanácsolták a filozófusok a régiektől kezdve egészen Theophrasztoszig, akit csalfa és szenvedélyes feleséggel áldott meg a sors.

Mindezzel Kampanus hosszú évekig egyetértett, és mosolyogva emlegette, mily pórul járt a bölcsek bölcse, Szókratész, mikor megszegvén a filozófusok elvét, a tulajdon felesége a piacon megverte.

Az egyetemen csupán azért emelt szót a cölibátus megszüntetéséért, mert a nőtlenség a legjobb professzorokat elriasztotta az egyetemről. Hiszen ama Rosacius is, akinek lánya született Sušicéban, a Károly Egyetem tanára volt!

Kampanust más gondolatok foglalkoztatták, mint a nősülés. Szüntelen kimerítő literátusi és iskolai munkával évek hosszú során fojtotta el magában a szerelmi gerjedelmeket, végül is e gondolatok szellemét teljességgel lekötötték, így minden erejével arra törekedett, hogy felvirágoztassa és felemelje Károly egyetemét, amelyet hanyatlásban és porig alázva talált. Egész lelkét neki szentelte, ez volt az ő szerelme és reménye.

S mikor remeteszobájában bezárkózott, hogy az istenekkel társalogjon, azt is Károly oly mélyen megalázott egyetemének tiszteletére tette.

S mindannak ellenére, hogy Kampanus az Olümposszal társalgott, istenfélő ember volt, sőt idővel a vallásban elmélyedő lélek. Eme hajlamát a szomorkás édes-bús délcseh vidékről hozta magával, ahol született. Lelke mélyén jobban szerette Chelčičkýt és a cseh testvérek erkölcsi elveit, mint Luthert, akinek hitét az egyetem kara immár száz éve magáénak vallotta.

Nem tetszett azonban neki a zelóták vakbuzgósága. Az évek óta körülötte tomboló vallási villongásokban sem vezér, sem vértanú nem szándékozott lenni, tudván és érezvén, akárcsak Szókratész, mily kevéssé ismeri az ember az igazságot, s egyesek miként keltik látszatát annak, mennyi mindent tudnak, s mégsem tudnak valójában semmit.

Az ókori filozófusok és különösképpen a költők tanulmányozása istenfélő cseh humanistává alakította Kampanust. Az antik költők lélekben közelebb álltak hozzá, mert úgy szerették az életet, ahogy az megmutatkozott előttük. Tőlük tanulta meg, hogy az életet ne borúlátóan nézze, hanem derűsen. Kampanus mind ez ideig egyesíteni tudta lelkében a kereszténységet az antik életörömmel.

Az ókori költők persze nem tették őt olyannyira bizakodóvá, hogy az egész világot a magasztos költészet szemszögéből lássa. Kampanus nagyon jól ismerte e siralomvölgyet, s hogy nem búslakodott miatta túlságosan, azt a vallási fatalizmusnak köszönhette, beletörődött abba, hogy az Isten által az ember sorsa eleve elrendeltetett, ő döntötte el, milyen sors vár rá, s ebben valamiképpen már bele kell nyugodni.

Kumpanus a nyitott ablaknál ül, és gondolkodik. Köszöntő verset akart írni Lidmilka, Rosacius magiszter, a sušicei polgármester leánykájának születése alkalmából, de más Lidmila járt az eszében.

Két hónapja - pontosan tudja a napot és az órát -, hogy meglátta a Szent Leonhard-iskolában, amikor lektori kötelességét teljesítve ellenőrzést tartott ott. A szolgálóval jött oda a bájos leány, segített elhozni a szegényebb diákoknak az ebédet: a baccalaureus elmondta Kampanusnak, hogy Lidunka Revírová hordja a fiúknak a legjobb ebédet, míg más polgárházakban csak moslékot főznek. Lidunka jóízű ételt hoz, amelyre az örökké éhes diákok már előre fenik a fogukat, pedig Lidunka maga főzi az ebédet, mert nélkülözi az édesanyját, aki tavaly meghalt.

Akkor Kampanus megfogta a bájos, gyöngéd leányka kezét, köszönetet mondott neki, és megkérte, tolmácsolja szívélyes köszönetét édesatyjának is.

Erre a Lidunkára gondolt a mester a nyitott ablaknál, amelyen a kollégiumi kiskertből beáramlott a tavasz üde illata. Egy szürke rigó ugrándozott az ablakpárkányon, és ijedten pislogott az ugyancsak elgondolkodott magiszterre.

Olyan vagyok, akárcsak egy magányos veréb a tetőn, s napjaim úgy telnek, akárcsak egy napszámosé - ezek voltak Kampanus új, panaszos gondolatai, jóllehet mind ez ideig nem panaszkodott a magányra. Napról napra élek, gondolataimat szüntelenül az iskola és a tudós község foglalkoztatja, szívemben verseket melengetek, az életem olyan, mint egy tó vize - mozdulatlan, halott, szeretet nélküli élet. Mi lesz, ha alattomosan lopakodva beköszönt az öregség, a zord, rút, betegséggel járó öregség, mikor a famulus rosszul veti meg az ágyad, s a gazdasszony türelmetlenül lesi, mikor távozol, hogy kiragadhassa tested alól a dunyhát - ej, ki gondolna ilyesmire, Kampanus vagyok... Harangozó... Harang... s a harangokat nem viszi el az öregség, a harangok megrepednek, és hirtelen törnek szét.

Mégiscsak öreg harang vagyok. Ő alig több húsznál - én kétszer annyi vagyok.

Kampanus bemártotta a tollat, aztán bemártotta másodszor is, és hozzákezdett a gyermek születéséről szóló vershez. De csupán két sort írt le, és ismét gondolataiba merült.

Azon töprengett, miféle gondolatok kerítették hatalmába, miért töltik el hovatovább jobban, s miért zavarják meg. És ha ez a szerelem hiábavaló? Ki tudja, a másik fél érez-e iránta legalább egy mákszemnyi szerelmet? Hiszen nem mondott annak a szőke hajú, kék szemű leánynak semmi többet, csak megköszönte a diákoknak hozott ebédet, s a múltkoriban, amikor találkozott vele, így szólt hozzá: - Hogy van, kedves leánykám? Semmi többet. És ő sem szólt semmit, hallgatott, de minden kérdésénél elpirult, mint a pipacs.

S vajon nem hasztalan mindez? Bölcsen tanácsolja Plautus, a vén huncut, hogy az ember már egy nappal korábban gondolja meg, amit tenni akar, hogy aztán holnap ne bánja meg. Hiszen az nem tévesztheti meg őt, hogy kollégáinak többsége megnősült, azok nősülés nélkül megszöktek volna a kollégiumból, ő pedig halálig a kollégiumban marad feleség nélkül is.

Ismét bemártotta a tollat, és folytatta a sušicei bölcsőben ringó leánykáról, a boldogságról szóló verset...

Ám a tolla ismét erőtlenül hanyatlott le az ólomkalamárisra.

És ha feleségül jönne hozzám? Ha idehoznám őt magányomba, ahol annyi évig nyugodtan és elégedetten éltem a könyveimmel, vajon nem kényszerülnének-e akkor kiköltözni innen a múzsáim, vajon nem űzetik-e ki onnan az isteni, fényességes Apolló?

Nem, nem űzettethetik ki a költészet napfényes istene, az a lány ugyan nem érti meg Apollót, éppen azért tisztelettel kikerüli, s nem áll dacosan az útjába. Abban megegyezne a gyengéd angyali lénnyel, hogy ha itt is lesz mellettem, bármikor zavartalanul egyedül léphessek be a költészet templomába, s a mindennapi élet gondjai elköltöznének tőlem feleségem fejecskéjébe. Lidunka egyszerű, derék lány, nem olyan, mint Kamének tanult lánya, aki öt nyelven beszél. Ha őt venném nőül, a szentélyemben két írópult lenne, az egyik mellett ő írna, a másik mellett pedig én írhatnék - a múzsák elszöknének, és keservesen sírnának az ajtó mögött, én meg nyelhetném az éhkoppot.

Kampanus elmosolyodott ezen az ötletén, gyorsan bemártotta a tollat, és fürgén írni kezdett, befejezvén Rosacius magiszter gyermekének születéséről írott versét.

A következő vasárnapon az istentisztelet után Václav Bílek, az öreg prágai polgár és kalmár, s a fekete szakállú Troilus magiszter belépett Jan Revírnek a Vértkészítők utcájában álló házába, hogy megkérjék Lidmila hajadont Kampanus magiszternek.

Kampanus elhatározta, hogy elküldi kettejüket egy gyűrűvel és selyemövvel, amelyre aranyfonállal angyalfejek voltak hímezve, kérjék meg a nevében a leányt.

Némi kerülgetés és udvariaskodó szavak után Troilus magiszter előadta jövetelük célját.

- Kampanus mester küldött bennünket Revír uramhoz. Azt üzeni kegyelmednek, hogy lépjen vele rokoni kapcsolatba, s ne vonakodjék nőül adni hozzá tisztességes hajadon leányát. Fogadja, hogyha az Úristen abban a kegyben részesíti, hogy a hajadont megkapja, hitvesét hűségesen és őszintén fogja szeretni, és úgy viseli gondját, hogy frigyük Isten dicsőségére, az atyjaura és barátaik örömére szolgáljon!

Az öregúr meghatottságában valóságos köhögőrohamot kapott, mikor aztán kissé megnyugodott, szólította leányát, aki az imént meglátván a belépő urakat, szerényen visszavonult kis szobájába.

A leány apja hívására engedelmesen belépett a nagy szobába. Megállt az ajtóban karcsún és törékenyen, sápadt arcán finom pír jelent meg, s könnytől csillogó nagy szemét kérdőn szegezte az apjára.

- Kedves Lidkám - mondta a férfi -, eltekintünk a ceremóniától. Kampanus magiszter nőül kér téged, hozzámégy?

A leány hirtelen a feje búbjáig elpirult, és zavarában hímzett kötényét gyűrögette.

Édesapja köhögött, és alig hallhatóan nyögte ki a szavakat:

- Tudod, Lidka, hogy úgyszólván halálos ágyamon vagyok, ki tudja, meddig élek. Kampanus magiszter úr híres ember, szép hozományt adok neked...

Ekkor Troilus már felállt, és a leányhoz lépvén az aranygyűrűvel, megkérdezte, ujjára húzhatja-e a magiszter nevében a gyűrűt, eljegyzésének zálogát. S meg se várva a választ, megfogta a leány hideg kezét, és az ujjára húzta a gyűrűt.

- Most pedig menj! - mondta az édesapja.

A leány megcsókolta atyja ősz halántékát, és nesztelenül távozott, könnyedén, akár a pára.

Lidunkát eljegyezték.

A többiben gyorsan és gond nélkül megegyeztek. Megegyeztek a szerény hozományban és a menyasszonynak járó nászajándékban, végül kitűzték a menyegző napját.

Ugyanazon a vasárnap délután felhúzta Kampanus selyemhímzéssel díszített borjúbőr kesztyűjét, felvette új angol szövet köpenyét, szép rakott körgallérját, oldalára kardot kötött, és ruganyos léptekkel a menyasszonyához indult.

- Hiszek önnek, magiszter uram - súgta halkan Lidunka, szemét a földre sütve -, hiszek önnek, és mindenki másnál jobban bízom önben!

Kampanus buzgón fogadkozott, és hevesen megszorította a kezét.

Aztán a menyasszonyával és az öreg Revírrel üldögélt, és komolyan beszélt, nem úgy, mint a bohó szerelmesek. Időnként elhallgatott, elmerengve azon, miként lehetséges, hogy ez a leány egyszeriben ilyen kedves lett neki. Eszébe jutottak a filozófusok, akik azt állították, hogy ketten megkívánják egymást, ha sokáig néztek egymásra, akkor ugyanis a vérből eredő gyöngéd érzelmek a szembe tódulnak, s a szemből pedig a szívbe kerülnek, s e fluidumok átjárják az ember minden tagját. Kisvártatva belátta, hogy ez a példa nem illik rá - ő nem nézte Lidunkát sokáig, hanem sokáig gondolkodott. Inkább hajlott a csillagászok véleményére, akik állítják, hogyha két ember egy konstellációba kerül, természeti hatalom kényszeríti őket, hogy szeressék egymást. Úgy vélte, Lidunka neki rendeltetett, ez áll a csillagokban, s ez Isten akarata. És ez a jóságos teremtés megérdemli, hogy elvigye a Carolinumba, és szerelmét meg örömét híven megossza Lidmila, Károly egyeteme és a múzsák között.

Másnap Kampanus levelet írt a professzoroknak, egyetemi kollégáinak, hogy isteni sugallatra megváltoztatja életét, és három hét múlva megszentelteti frigyét, kérte a kolléga urakat, hogy tiszteljék meg jelenlétükkel e napon, és üljék meg vele szerény menyegzőjét.

A kollégák, akiket Nudožerský titokban meghívott a Vencel-kollégiumba - Skála nem ment el -, elhatározták, hogy ajándékul az ünnepi lakomára adjon a kvesztor Kampanusnak egy borjút a počernicei birtokról, Psářból tizenöt tyúkot, Michléből egy birkát, egy gomolya sajtot, nem a legkisebbet, és Vanĕk Sedmkop, az erdész fogjon néhány madarat, ha lehetséges, addig.

- Kampanus méltó ajándékaikra már amiatt is, mert velünk együtt, s még nálunknál is többet dolgozott az egyetem javára, igyekezvén öregbíteni jó hírnevét!

A fürge Nudožerský indokolta meg a professzori menyegzőre adott ajándékokat. Végül úgy döntöttek, hogy csupán ketten mennek el a menyegzőre, mert Troilus megmagyarázta nekik, hogy a mester csendben, visszavonultan akarja megtartani menyegzőjét, s legszívesebben titokban kötne házasságot.

Pár nap múlva zörögve begördült a Carolinum udvarába egy szekér, amelynek rakománya ugyancsak nagy zavart okozott Kampanus lakásában. A szekér ugyanis ónedénnyel megrakott ládákat, fehér huzatú dunyhákat, bőrvánkosokat, több vég vásznat s a menyasszony kelengyéjébe tartozó mindenféle más holmit hozott, másnap megjött a második szekér, aztán a harmadik. Kampanus egyelőre kénytelen volt a könyvtárban elhelyezni a rakományt. Majd nem éppen nagy kedvvel nekilátott, hogy szétválogassa, és elrendezze. Nagyon tetszettek neki a kis virágkorsók, megsejtette belőlük menyasszonyának gyöngédségét. Némely edényt nem ismert, a réz marcipánformát ötször is megforgatta, mégsem találta el, mire használják.

A menyegző előtti napon egy szolga ezüst pézsmaalmát hozott ajándékba a menyasszonynak az ifjú Julius Schlick úrtól, aki abban az időben a Károly Egyetem rektora volt. Bergerus magiszter a prágai iskolákban tanító baccalaureusok nevében alabástromkalamárist nyújtott át ajándékul, egy vidéki baccalaureus harminc pisztrángot küldött. A kollégiumi patikárius személyesen piros és fehér kandiscukrot ajándékozott, beszéd közben mintegy mellékesen megjegyezte, hogy a pirosnak egy fontja húsz garas, a fehér kandiscukornak fontja pedig épp harminchat, és hogy Velencéből szállították.

A Szent Leonhard-templom plébánosával Kampanus megbeszélte, hogy hétköznap reggel az ad ave harangszó után titokban adja őket össze, előtte való napon még értesíti, ugyanis nem akarja, hogy híre menjen, mivel nem szeretné, ha a templomban egy sereg bámészkodó volna, mert ifjú éveiből már rég kinőtt, végül hozzátette, hogy nem rendez költséges menyegzőt, csupán a legközelebbi jó barátait hívja meg, akik elférnek egy asztalnál.

Úgy történt minden, ahogy megbeszélték.

Amint a Lápos Boldogasszony-templomban elharangozták az ad avét, a Szent Leonhard-templomban megcsendült a csengő, amelyre a Szent Miklós-templom kisharangja felelt, és Kampanus mester néhány barátja kíséretében, a szokás ellenére nyoszolyólányok és vőfély nélkül vezette Lidunkáját a kis, sötét templomba.

A Leonhard téren dolgozó kovács otthagyott patkót és lovat, és szaladt, hogy lássa, mi történik. A szíjgyártó mester épp akkor húzta fel a redőnyt, ám mikor meglátta a násznépet, otthagyott csapot-papot, és tátott szájjal kirohant, a közkonyháról is kifutott egy maszatos nőszemély.

Ez volt Kampanus esküvőjének teljes nézőközönsége, a templom mellett még gyarapodott négy koldussal, a templomban pedig csatlakozott hozzájuk egy gyertyás asszony meg a harangozó.

A menyasszony világos, őszibarackszínű selyemruhát viselt, a szoknyát az akkori női divat szerint nem kicsi, hanem széles abroncs tartotta, úgy hogy ő maga is igen terebélyessé vált (ami Kampanusnak egy cseppet sem tetszett), az öreg szolgáló nagy rozmaringkoszorút tett a fejére. Kampanus kívánságának eleget téve, nyoszolyólányok nélkül ment, jóllehet tisztességes hajadon volt, ám a fejét ékesítő koszorúról és a menyasszonyi parádéról nem mondott volna le olyan könnyen.

Útközben mosolygott, és sírdogált, s minden pillanatban a szeméhez emelgette fekete csipkés fehér keszkenőjét.

A templomban a pap arról prédikált, miszerint házat és vagyont a szülők adnak, de megfontolt, derék feleséget csak az Isten ad. Aztán megkérdezte a magisztertől, feleségül akarja-e venni e hajadont, s nem köti-e máshoz ígéret. Aztán mindkettőjüket megkérdezte, önként, saját akaratukból lépnek-e frigyre, s mikor mindketten úgy feleltek, ahogy illik, egymás kezébe tették kezüket, s a pap megkötötte házasságukat.

A lakodalmi asztalnál helyet kapott Troil, Nudožerský, az öreg Bílek, a menyasszony atyja, Jan Revír, aki túláradó örömében és meghatottságában szüntelenül köhécselt, s eljött Kampanus két rokona - Zvoniček és Satrapa. Kampanus szülővárosának jóravaló polgárai.

A szerény lakomán épp a mandulás sajtot szolgálták fel, mikor fejét forgatva, szégyenlősen belépett a vékonydongájú pedellus, a menyegzői verseket hozta, melyeket Kampanus tisztelői Bohutský nyomdájában nyomtattak ki.

A vőlegény a megfontolt Bílek mellé ültette a vézna pedellust, hogy beszélgessenek, maga pedig szemügyre vette a literátusi ajándékot.

Tele voltak bókokkal. Krupský versében szeme ráesett arra a részre, amely Kampanust korunk s az eljövendő századok ékességének nevezi - o secli, Campane, tui decus, atque sequentum. Elolvasva a mondatot, elmosolyodott, és magyarázkodva így szólt a menyasszonyához:

- Mi hiúságból tömjénezzük így egymást, ebben hasonlítunk az asszonyokra...

Majd egy másik költő ódáját olvasta el, amely ekképpen kezdődött: "In studiis Phoebi genus insuperabile Čechi, si modo sint Bromii toxica dira procul" - és elmagyarázván ifjú hitvesének, hozzátette:

- Azt bátran mondhatom, hogy az ivászatot, Bacchus alattomos mérgét másoknak hagyom.

Meghökkent, amikor Jiří Tesák versében két-három mondat elolvasása után észrevette, hogy arról az asszonyról ír, aki beleszeretett Kampanusba, amikor Hradec Královéban tanítóskodott. Meghökkent, de égett a kíváncsiságtól, s izgatottan olvasta tovább, míg az arcán finom mosoly jelent meg. Lindunkához hajolt, és fordította a sorokat:

- Fellobbant az öregasszonyban a rég kialudt tűz, mondá: Kampanust akarom férjül, ő tetszik nekem egyedül. S bár e tűz nem tetszett, a nagy ház meg a vagyon annál inkább. A máglya s a tűz már rég kialudt, csak a hamva maradt. Örvend Kampanus, hogy gyöngéd leánykát kapott feleségül.

S félretolván a verseket, Kampanus megfogta Lidunka kezét, és hosszan tartotta a két kezében.

Így ültek csendben, míg meg nem zavarták őket a michlei parasztok, magukkal hozták a dudást is. Őszinte szívből kívántak sok boldogságot a tudós vőlegénynek, a méltóságos prorektor úrnak és bájos hitvesének, s mikor az udvarra kigurítottak nekik egy hordó sört, olyan pokoli zenebona és éneklés támadt a Carolinumban, hogy elhallatszott egészen az Óvárosi térig.

Három napra rá alkonytájt Lidunka lehajtván fejét a daliás Kampanus mellére, ily vallomást tett:

- Míg nem voltam a hitvese, első látásától a legjobbakat kívántam önnek, de mikor apámurammal és a tiszteletre méltó vendégekkel esküvőre mentünk a templomba, az utcán a kovácsműhellyel szemben olyan gondolatom támadt, hogy el akartam fordulni öntől, s mikor már a templomban voltunk, azt gondoltam, hogy most el kellene futnom onnan, de nem mertem a nagy szégyen miatt. Most kérem, bocsásson meg nekem ezekért a fura gondolatokért.

S fejét lehajtva, csókolgatni kezdte Kampanus kezét.

- S most a karomban tartalak, Lidunka, most az enyém vagy, már nem szökhetsz meg tőlem! - mondta Kampanus, s két kezével gyöngéden a mellére szorította hitvese fejét.

A kertből orgonaillat áradt, amikor a magiszter forrón csókolta ifjú hitvesét, s a sötét carolinumi szoba megtelt fénnyel és szerelemmel.

 

VIII
Az évek mennek

Az évek mennek, léptük az emberek élettörténetében mélyreható változásokat hoz, s minthogy a világon fennállása óta oly kevés a boldogság, a mélyreható változások ritkán vidámak.

Egy napon a Lauda-kollégiumban megbetegedett és ágynak esett a madárcsontú Nudožerský. Sokáig ellenállt a betegségnek, hiszen ez a szlovák professzor mindig eleven volt, mint a higany, de végül mégsem sikerült elkerülnie.

Mikor belépett hozzá Kampanus, behunyt szemmel feküdt. Kampanus kérdésére nem válaszolt, nem is nézett rá. A magiszter megdöbbent. Megérezte a könyörtelen halál közelségét. Fájdalommal telve szólt beteg barátjához:

- Hogy vagy, kedves testvérem? Kérlek, nézz már rám!

Benedikt magiszter lassan kihúzta kezét a dunyha alól. Végigsimított a szemöldökén, feléje fordult, de továbbra is hallgatott. Kampanus ismét megkérdezte:

- Hogy vagy?

Nudožerský halkan suttogta:

- Hál' istennek, jól.

Csak jó idő múlva, mialatt Kampanus simogatta a kezét, szólalt meg újra:

- Egymás után megyünk el a nagy gyülekezetbe. Most rajtam a sor.

Kampanus vigasztalni kezdte, hogy amíg az ember él, mindig van remény. De Nudožerský elhárította a vigasztaló szavakat:

- A halál órája valahogy váratlanul jött el hozzám, de nem ért felkészületlenül. Lelkem bizton várja a feltámadást, senki ellen nem vétettem, senkihez sem voltam igazságtalan.

- Bizonyos, hogy egyetlen halandó sem érzi magát biztonságban a nap egyetlen percében sem, de te még nem mész el! - így beszélt a magiszter, ám maga sem hitt benne.

Aznap este a magiszterek összegyűltek beteg kollégájuk ágyánál, és imádkoztak. Zsoltárokat énekeltek a halandóságról és a reményről, hogy a halottak feltámadnak.

Másnap eljött a pedellus a Carolinumba, és meghatottan elmondta, hogy a felesége küldött Nudožerský magiszter úrnak egy kis levest, ám mikor bement hozzá, a magiszterből már elszállt a lélek.

- Tudjuk, tudjuk, egy kis idővel előtte még öntudatánál volt, bár nem nézett rám, de beszélt.

A magiszterek nagy tisztelettel eltemették a professzort a megszentelt földbe, és mindjárt újat választottak.

A prágai egyetemen a csillagászat új professzora Basilides magiszter lett. A mindenkinek tetszeni akaró uracska valamiképpen beférkőzött Thurn kegyeibe, és a defenzorok támogatták a megválasztását, jóllehet Kampanus nem nagyon bízott a kis Zodiákusban, mert a Malá Stranán igencsak legyeskedett a németek és a katolikus urak körül, meg aztán Kampanus nem bízott tudásának alaposságában sem.

Basilides, ez a nagy fejű kis emberke, aki tiszta keményített körgallért viselt, mint professzor most horgas orrát fennhordva igyekezett magasabbnak látszani, s hatalmasan szétvetve lábát növelte szélességét. Aztán hamarosan feleségül vett egy Malá Strana-i gazdag özvegyet, hozományba kapta vele a Malá Strana-i téren álló Skála-házat, és még fennhéjázóbbá vált. A Vám utcai Pojácába már rég nem járt, hajdani cimboráival már rég nem érintkezett. Csupán Mollerral tartott fenn kapcsolatot. Ugyanis ez a kedves bakula küldött neki vidékről Kampanus frigyéről írt verset, amelyet a Szentírás szövegére faragott: Et rex David senuerat, Dávid kora sok napot számlála, mondták tehát a szolgák: Keressünk a királynak egy leányt, hadd melegítse meg király urunkat. A versen Basilides jót mulatott, s vele mulattak azok a tanult jóindulatú emberek is, akiknek megmutatta.

S az új év ismét lépett egyet.

Augusztus elején a hektikás Skála professzor elküldte famulusát Borbonius doktorért. Szakácsnőjének, Elška Mrštnának meg a famulusának megparancsolta, hogy egy teremtett lelket se engedjenek be hozzá, különösen egy professzort se. A haragos öreg bezárkózott a Vencel-kollégiumba, akárcsak egy erődbe.

Mikor belépett a kövér Burda doktor, mindjárt látta, hogy az öreg professzor hamarosan elköltözik az árnyékvilágból.

Az öregember szeme mélyen beesett, s a feje már olyan volt, akár egy halotté. Csak suttogva, nagy erőfeszítéssel tudta elmondani, hogy szúrást érez a szíve táján.

- Tudom, érzem, hogy veszélyben vagyok, úgy érzem magam, mintha kiszáradna az agyam a koponyámban, sőt olykor azt gondolom, hogy rák terjed szét bennem, máskor, hogy fekélyek borítanak el.

A doktor kényelmesen letelepedett a párnás székbe, és egy kutyanyelvre felírt valamilyen recipét, és a szolgálót elszalajtotta a patikába.

Elška Mrštná, az apró termetű, kiszáradt szakácsnő, akinek jókora szőrök feketéllettek az orra alatt, alázatosan állt az ajtó mellett, kezét kétségbeesetten összetette, s a szeme tele volt az öreg úr fölött érzett fájdalommal és sajnálattal.

Mikor a szolgáló kiment, Skála így szólt a doktorhoz:

- Azt hiszem, hogy ez a nagypofájú banya megrontott, mert nagyon gyorsan leromlottam, azt hiszem, ez a nagypofájú az ördöggel cimborál.

Majd kisvártatva megkérte Borboniust, hogy az íróasztalából vegye magához a végrendeletét, amelyet még egészségesen és ép elmével írt meg, megengedte a doktornak, hogy elvigyen néhány könyvet, és rejtse el magánál a pénzes ládikáját, hogy ha netán ájulásba esne, vagy az eszméletét vesztené, senki el ne lophassa, Borboniusnak hisz, úgymond, s tudja, hogy mindent becsülettel újra visszaad neki, ha betegségéből felgyógyul.

Borbonius vigasztalta az öreget, majd kiválasztotta magának Plinius Históriájának három kis formátumú kötetét, amely befért a zsebébe, és doktor Jesseniusnak A csontokról írt könyvét.

- Jessenius barátunk eme könyve, a De ossibus eleddig legjobb műve, ezt magammal viszem, ha már egyszer úgy akarod, magiszterem.

Ezt mondotta, majd távozott a meglehetősen súlyos, majdnem egy rőf hosszú ládikával és zsebében a könyvekkel. Elška látván a kövér urat kilépni a nyári köpenye alatt rosszul elrejtett ládikával, elzöldült, orra alatt felborzolódott a bajsza.

- A férgek potyogtak volna belőle, ha a két kezemmel nem tisztogattam, kötözgettem, ápoltam volna, megették volna a férgek, már rég feldobta volna a talpát, ha én nem lennék, már rég.

Borbonius nyugodtan mondta neki:

- Jól cselekedtél, de nyisd már ki az ajtót!

De a felbőszült fehércseléd csak mondta a magáét:

- Valakinek a fülébe kell kiabálnom, hogy valahányszor összecsinálta magát, akkor jó szolgáló voltam, gyakran olyan kibírhatatlan, izgága volt, hogy senki sem tudott a kedvében járni, csak én, csak én, mindig azt mondta, ha a halálomig híven ápolsz, a vagyonkám senki másé nem lehet, csak a tied, bármilyen is legyen az a vagyonka, rád hagyok mindent. Hát én tudni fogom, hol találom meg, és hogyan szerezzem vissza - mondta elszántan egy szuszra Borboniusnak -, az ilyen szavakért, hogy jól cselekedtél, nem ad a zsidó semmit, köpök az ilyen dicséretre!

- Nyisd ki az ajtót, mert belerúgok! - förmedt rá Borbonius.

A dühös asszony kinyitotta, közben szaporán elismételte a mondottakat, aztán úgy becsapta a doktor háta mögött az ajtót, hogy a csattanás az egész kollégiumban visszhangzott.

- Jól becsaptad azt az ajtót, te banya, kár, hogy nem zártad oda a pofádat! - mondta nyugodtan Borbonius búcsúzóul, és elment.

Attól a perctől fogva Elška Mrštná senkinek sem nyitott ajtót, még a lamulusnak sem, aki a kényszerű feriae miatt egy cseppet sem búsult. A kollégiumokból új küldöncök érkeztek, a magiszterek által küldött diákok, hogy érdeklődjenek az öreg professzor hogyléte felől, sőt egyes magiszterek maguk jöttek el, s eljött Kampanus is, ám a nagypofájú Elška senkit sem engedett be, a rácson keresztül a famulusoknak bosszúsan, a professzoroknak nagyon tiszteletteljesen mondogatta, hogy a beteg magiszter alszik, nem szabad zavarni.

Az öreg Matouš Pulpit éjnek évadján a Pojáca kocsmából hazafelé tartva, fényt látott Skála ablakában, és így szólt magában:

- Az a vén zsugori világít, az áldóját, alighanem az aranyait számlálja! De nem az öreg Skála számlálta az aranyait, hanem a szakácsné kereste az aranyakat még a professzor feje alatt is, s egy unokafivére hátikosárban hordott el mindent, amit csak lehetett. Egészen pirkadatig tették ezt, mígnem a szomszéd udvarban kukorékolni kezdett a kakas.

Reggel a szakácsné bebocsátotta Kampanust meg Troilt, s utánuk a többi magisztert is. Troil megbotlott a küszöbön heverő vászonkaftánban, Kampanus lába alá került egy nyitott bádogdoboz.

A lakásban minden fel volt forgatva, akárcsak egy tűzvész után.

Az öreg Skála szólásra nyitotta ajkát, de beszélni már nem tudott, s szája úgy mozgott, mintha panaszkodni akarna, de hang nem jött ki a torkán. Fekete virágos vörös selyem hálósapkája úgy feküdt a piszkos padlón, mintha kétségbeesésében valaki után hajította volna.

- Azt hittem, hogy alszik, belőle meg már majdnem elszállt a lélek, szegény jó nagyságos uram! - siránkozott Elška Mrštná.

A professzorok körülállták az ágyat, és némán búcsúztak a haldoklótól. Végül mély hangon mondták a zsoltárt:

- Miserere mei Deus... Könyörülj rajtam, Uram, nagy irgalmasságodban.

Az előszobában Kampanus meg Troilus elővették a szakácsnét. Megmondták neki, az a gyanújuk, hogy a megboldogultat kifosztotta.

- Szűz Mária, ne üdvözüljek! Mit? Még hogy én?! Hiszen én ápoltam a leglelkiismeretesebben, még a körmét is levágtam, a férgek... én egy mákszemnyit sem vennék el csak úgy... én semmit sem viszek el... Még hogy én loptam? Én világos nappal veszem el azt, ami jár nekem! Hiszen a megboldogult annyiszor mondta, hogy minden az enyém lesz, az egyetemnek semmit sem hagy, bármikor bementem hozzá, még tegnap is vidáman mondotta, mennyire örül, hogy itt vagyok mellette, mintha az Úristen jött volna le hozzá az egekből. Még hogy én loptam volna? Nem félek...

A professzorok már kint voltak a lépcsőn.

Egyikük úgy vélte, hogy Kampanus magiszternek kellene kézbe vennie az ügyet, a másik szerint a Carolinum gondnoka vizsgálja ki, a harmadik azt javasolta, hogy a kvesztor, igazában senkinek sem volt kedve hadakozni a kiszáradt kis zöld skorpióval.

Skála professzort a Betlehem-kápolnába temették el. Husz szószéke közelében.

Borbonius doktornak oda kellett adnia a ládikából pár ezer garast, a magiszterek ugyanis márványtáblát helyeztek Skála sírjára. A táblán ékes szavakkal dicsérték az Úrnak 1617. esztendejét és rávésették a címert, amelyben két rózsa volt, meg egy nyíllal átlőtt madár. Kinyomtattak egy egész köteg gyászverset, amely között Kampanus versei voltak a legszívhezszólóbbak.

Nem csoda.

Kampanus túláradó boldogságban úszott, mindenkit szeretett, megbocsátott az egész világnak, az egész világot a keblére akarta ölelni.

Hiszen röviddel annak előtte kisfia született!

Boldog reményeit csupán az árnyékolta be, hogy Lidunka a gyermek megszületése után a szokásosnál hosszabb ideig betegeskedett.

Megtartották a keresztelőt. A kisfiú, aki édesatyja és köhécselő nagyatyja után a Jan nevet kapta, számos keresztelői ajándékot kapott, többnyire vastag füles garasokat, egy négyszögletűt, két lengyelt, a prágai iskolák költői és vidéki barátai pedig verseket írtak, és küldtek Kampanusnak a kisfiú születése alkalmából, amelyeket teleraktak a Parnasszuson szedett találékony és üres szóvirágokkal, miként az már a költőknél szokás.

Egyikük versbe foglalva Kampanus nevét, kifejezte óhaját, hogy a fennkölt könyvek atyja - ha elragadná őt a földről a gonosz Klóthó - hagyjon maga után egy Campanulamot - a Harang után maradjon egy kis Harang -, aki atyjához hasonlatos lenne, s ez a kívánság ne legyen hiábavaló.

Most, hogy a kisfiú a világon volt, s ugyancsak életrevalónak látszott, Kampanus nagy boldogságát beárnyékolta a feleségéért érzett aggodalom. Lindunka gyengécske volt, és törékeny, mintha leheletfinom selyemszálakból szőtték volna. A bába sokáig nem akart elmenni Kampanus lakásából. Mindennap szükség volt a segítségére és tanácsára.

Olykor felötlött Kampanus fejében az a bosszantó s hovatovább már fájó gondolat, hogy a csendes, jóságos Lidunka a kollégiumi boltban szerezte a betegségét. Nagy Isten, miért is hallgatott rá, amikor könyörgött, hogy adjanak neki boltot! Nem kellett volna eleget tennie a kérésének, de mikor Lidunka olyan sokáig esedezett, megindokolva azzal, amit Kampanus maga is nagyon jól tudott és érzett, hogy az egyetemi birtokokból kapott professzori részesedés kevés a tisztességes megélhetéshez, teljesítette a kérést.

- Tudja, drága lelkem, minden professzor feleségének van egy kis boltja, hogy férjeurát kisegítse a bajban, azt pedig nem engedi kegyelmed, hogy apámhoz járjak pénzt kérni. Most megüresedett az Angyal-kollégium melletti halbolt, ön rendelkezik a kollégiummal és a bolttal is, én megyek hát oda, s árulom majd a szárított halat, hiszen nem szégyen az, jól jön majd a segítség.

Lidunka végül meggyőzte Kampanust, és ezután ő árusította a szárított halat.

Hogy ezt megengedte! Hiszen a kereset sem volt, isten tudja, milyen, inkább csak bosszúság származott belőle, s ha most Lidunka ilyen sokáig nyomja az ágyat, ki tudja, nem az az átkozott kollégiumi halbolt-e az oka!

Borbonius doktor készségesen maga jött el Lidunkát megvizsgálni, és mindent rendben talált azon kívül, hogy a dühtől bíborvörös arccal saját kezével dobta ki a bábát a kollégiumból, mikor rájött, hogy a bába a háta mögött a fiatalasszonyt sörrel kevert csalánfőzettel itatja. Az a bába ugyancsak kimerítette a doktort.

Nemsokára a sápadt Lidunka felkelt az ágyból, először öltözött fel, és Kampanus ismét mindenütt csupa fényt, ragyogó napsütést látott.

Most már nyugodtabban foglalkozhatott az egyetem ügyeivel, amelyek kellemetlenül nyomasztották a professzorokat.

A magiszterek rájöttek, hogy Hippius, a kvesztor magának gyűjtöget, nem a magisztereknek. Mikor megtették az egyetem birtokainak jószágigazgatójává, meghagyták neki, hogy a regiszterekbe szorgalmasan és pontosan jegyezze be valamennyi kollégium jövedelmét, a heti kimutatásokat rakja el egy ládikába, hogy kvitanciákkal bizonyítsa, mit miért adott ki, a pénzt tartsa egy fiskusban, amelynek egyik kulcsa a professzoroknál volt. Kikötötték, hogy mindenben megfontoltan és előrelátóan cselekedjen, a becsületet és az egyetem javát nézze. Hippius magiszter esküvel fogadta, hogy mindent a legjobb szándékkal, kötelességeit becsülettel végzi majd az Atya, Fiú és Szentlélek Isten nevében.

Hippius azonban ellopott mindent, amit csak elvihetett, a regiszterekbe kevesebbet írt be, s a kincstárba is alig került pár garas. Valahányszor Hippius magiszter elszállította az egyetem majorságairól a lopott gabonát, vagy elhajtott egy borjút, a sáfár mindig szemet hunyt, ha pedig a sáfár vitt haza egy fuvart, és eladott egy egyetemi borjút, Hippius hunyt szemet.

Most Kampanus keményen lecsapott erre a rablógazdálkodásra. Összehívták a magiszteri gyűlést.

Kampanus elősorolta a magisztereknek az egyetemi birtokok igazgatásában tapasztalt csalásokat, s követelte, hogy Hippiust fosszák meg tisztségétől, vonják felelősségre, és számoltassák el. A mester magából kikelve fejezte be:

- Csaló, a mi pénzünkből vett magának házat a Lóvásár téren! Alávaló csaló! Szégyellem, hogy ez a hitvány magiszter Vodňanyban született, az én pátriámban.

Jičínskýt azonnal elküldték, hogy vezesse elő a hitvány Hippius Vodňanskyt. A magiszterek türelmesen ültek, és hosszú ideig várakoztak, jóllehet a Lóvásár tér nem esett messze a kollégiumtól.

De a vékonydongájú pedellus egyedül jött vissza, az álla alatt lévő ritkás pamacs izgatottan röpködött, mikor nagy hévvel beszélni kezdett:

- Hippius jószágigazgató úr, tudjuk, szerencsés jó napot kíván az uraknak, és azt üzeni, nem szándékozik megjelenni a színük előtt, mert hogy már nem az egyetem hivatalnoka, hanem az Újváros polgára!

A magiszterek nagy haragra gerjedtek (csak a gazdag Basilides mulatott a történteken), s a pedellusnak újra sietnie kellett a hűtlen hivatalnokhoz. Ezúttal hamarabb visszatért, s az álla alatt még izgatottabban remegett a szakálla.

- Kérem, méltóságos uraim, tudjuk, azt mondta, hogy immáron nem méltóztatnak neki parancsolni, s akkor számol be méltóságotoknak, ha ő is úgy akarja, és ha még egyszer azt mondom neki, hogy jószágigazgató úr, tudjuk, kardlappal ver végig rajtam, s hogy a jószágigazgató úrral együtt nyaljam ki az et cetera, tudjuk...

A halálosan megsértett professzorok úgy határoztak, hogy Hippius Vodňanský ellen vádat emelnek az újvárosi bíróságnál. Basilides is erre szavazott, de az et ceterán jót nevetett.

A következő ülésen Kampanus újfent nehéz dologgal hozakodott elő. Hosszasan és körülményesen beszélt arról az egyszerű tényről, hogy a féléves rektorátusban hat nemesifjú váltotta egymást, s igazat megvallva, a nemesifjak rektorsága nem sokat ér.

- Azt vártuk és reméltük, hogy ezek az ifjak, szüleik és a főrendi hatalmas barátaik segíteni fogják egyetemünket, s ezt a nagy tiszteletet valamiképpen meghálálják, de hasztalan reméltük. Mennyit kértem, írtam, hogy Vchynicei Radslav úr adományozzon valamit az egyetemünknek, mert már két éve hanyatlásnak indult, s a nemes úr semmit nem tett ügyünkben. Javaslom, hogy szüntessük meg a nemes diákok rektorságát.

A professzorok közül néhányan még hozzászóltak, hogy az urak és lovagok talán nem orrolnak meg azért az egyetemre, ha megszüntetik a nemesek rektorságát. A legfiatalabb professzor, Jiří Šultys, a Kutná Hora-i polgármester fia nem bírván magába fojtani őszinteségét és csúfolódó kedvét, így szólt:

- Az urak és a lovagok az eleddig tapasztalt szeretetükben maradnak irántunk ezután is, hiszen az nem érinti az erszényüket!

Az idősebb magiszterek - Kampanus és Troilus - úgy tettek, mintha nem hallották volna e közbevetést. Végül meghozták a döntést, hogy a Rokycei Střela fiatalúr, a jelenlegi rektor, aki be sem járt a kollégiumba, volt az utolsó nemesi rektor.

Ugyanezen az ülésen megtörtént Jan Jessenius doktor megválasztása, akit a defenzorok annyira szorgalmaztak, hogy erélyes és határozott közbenjárásuk szinte parancsként hatott.

Pedig erre nem volt semmi szükség. Kampanus és a többi magiszter előtt ismeretes volt és emlékeztek rá, hogy Magister Johannes de Magna Jessen már tizenhét esztendővel ezelőtt eljárt az itteni professzorok tanácsüléseire, s annak idején a prágai Károly Egyetemen előkelő és tudós emberek gyülekezetében elvégezte az emberi test néhány sectióját, s ennek emlékére és a cseh iskola dicsőségére kinyomtatta Anatomia pragensis című művét, s csupán amiatt nem lett az egyetem professzora, mert nős volt.

Most megváltozott a helyzet. Ha nem akar továbbra is császári orvos lenni, Károly egyeteme csak nyer vele, ha a professzora lesz, e híres férfiú vezeti majd az orvosi kart, ráadásul eques ungarus, így tehát az egyetem rektora ismét lovag lehet. Csak aztán a defenzor urak gondoskodjanak a fizetségről is. A kollégium javaiból semmi sem jut az új professzornak, merthogy nekünk is kevés, s félő, nehogy az történjen, ami a megboldogult Kaménekkel, őt a defenzorok a gyerekeivel együtt majdnem éhen halatták.

Ily beszélgetést folytatott a nyolc professzor a választásnál. Végül Kampanus, mikor már Jesseniust megválasztották, keserűen felsóhajtott, hogy a hírneves Jessenius doktor nem tud csehül, sokáig élt Németországban, és elfelejtette anyanyelvét, de a legfontosabb, hogy szeresse Károly királyunk egyetemét. Mire Troil gyorsan megjegyezte:

- Ugyan mit, hiszen Keplert két kezünkkel és teljes szívből magunkhoz vettük volna, pedig német volt. Most mindennél elővalóbb, hogy a professzor Luther hitét kövesse, és Jessenius azon van!

Végül is ebben maradtak.

Egy nap röviddel ebéd után besietett Kampanushoz Budovec úr. Lélekszakadva érkezett, az arca bíborvörös volt, és nagy felindulásában fürgén pödörte felfelé meredő bajszát, amikor Kampanus a nagyterembe vezette, hogy zavartalanul beszélgethessenek.

- Tanácsot kérni jöttem, reverendissime magiszter, tanácsot. Te jól ismered a cseh történelmet, ismered királyságunk jogait, adj tanácsot, halld hát: Mátyás császár országgyűlést hív össze Prágába, és azt akarja, hogy utódok híján fogadjuk el és koronázzuk meg Ferdinánd főherceget, állítólag fiává fogadta őt. De lásd magad e levelet!

Kampanus elmélyedt a levél olvasásában. Budovec izgatottan mondta tovább:

- Nézd csak, reverendissime, ennek máris meg kell történnie, haladéktalanul, pár nap múlva meg kell tartani az országgyűlést, s néhány napra rá következik a koronázás. Figyeld csak, mit mond: aki eljön az országgyűlésre, határozhat, aki pedig otthon marad, az kimarad.

Kampanus elgondolkodott, de nem sokáig. Nyugodtan, komoly arccal mondta:

- Ferdinánd Jagelló Anna unokája, és Jagelló Anna volt a legjobb, legszívélyesebb királyné, amilyen Csehországban valaha is volt!

- De Ferdinánd Stájerországból kiűzi a luthereket, s azok hozzánk menekülnek, és koldulnak! - mondta hevesen Budovec.

- Gondolj arra, uram - védekezett Kampanus -, hogy Mátyás király az unokaöccse nevében megígérte, hogy királyságunk valamennyi előjogát megerősíti, s köztük van a vallásszabadságot biztosító Pátens is. Ígéri, mindezért kegyeibe fogadja a rendeket, s meghálálja ezt nekik!

Budovec két kezét tiltakozásra emelte.

- Ez ellenkezik királyságunk szokásaival és jogaival, választani akarunk, nem elfogadni!

S már fogta is csúcsos tollas kalapját, és indult ki a nagyteremből.

Kampanus még egyszer említést tett a legszívélyesebb cseh királyné unokájáról, mely királyné halálos ágyán arra kérte férjét, legyen kegyes a csehekhez...

Ám Budovec ezt már nem hallotta. Kardja néhányszor a lépcsőhöz koccant, súlyos, gyors léptei keményen dobogtak.

A magisztert bosszantotta, hogy Budovec talán ostobának vagy közönyösnek, vagy másmilyennek tartja, ő pedig nem olyan, de nem törte rajta sokáig a fejét, feltételezvén, hogy ha a császár jogaik megerősítését ígéri, a rendek teljesítik kívánságát.

És jól feltételezte.

Pár napra rá egy egész órán át szólt a Vár legnagyobb harangja. A harangszó a Cseh Királyság országgyűlését hirdette. Még aznap este ugyanazt a hírt hozta Šimon Sušický a kollégiumba, hogy a rendek a nap folyamán nem tudják befejezni a tanácskozást. A szabad királyválasztásért küzdöttek, leghevesebben Thurn úr, Roupovi és Joachim Schlick urak, Budovec úr, Kaplíř lovag, a császári tanácsos szólaltak fel, a polgárság képviselői közül a lelkes Hoštálek, Žatec polgármestere, a heveskedők azonban számban alulmaradtak, a lutheránusok többsége csak csóválta a fejét, és tehetetlenül tárta szét karját. Slavata állítólag azt mondta a palotában az ülésterem előtt, hogy vigyázzanak, nehogy a fejük a lábuk közé kerüljön. Ehhez Sušický hozzátette:

- Én nem voltam ott, mikor ezt mondta, de ha valóban ezt mondta, ugyancsak pórul jár.

Másnap délután ismét egy óra hosszat zengett a Zsigmond nevű nagyharang s vele együtt a Szent Vitus-katedrális tornyának többi hat harangja, s utánuk hamarosan megkondult a száztornyú Prága valamennyi harangja.

Az országgyűlés a szavazatok többségével cseh királlyá fogadta Ferdinándot.

A koronázás tiszteletére Kampanus verset írt, s az egyetem pergamenre nyomtatta ki, ami harmincöt tucat garasba került. Az ünnepélyt megelőző napon Kampanus Troilusszal átadták a verseket a királyi kancelláriának, jó egészséget és a Szentlélek kegyelmét kívánva az új királynak.

A selyemtokban átnyújtott pergament Bořita Martinic úr vette át Kampanus kezéből. Bořita Martinic magas homlokú férfi volt, rövidre nyírt hajat, kis kecskeszakállt viselt, és hosszú hegyes bajuszt. Szeme bánatos volt, de vonásai kemények, arca erélyes. Károly egyetemének küldötteit mély meghajlással fogadta, közben a szeme se rebbent. E főúr komor, büszke, szép arca rezzenetlen maradt akkor is, amikor Kampanus előbb latinul, s aztán csehül is előadta kérését, hogy a király Őfelsége fogadja kegyébe IV. Károly akadémiáját.

A főúr mellett fekete bársonyban s a nyakában aranylánccal egy másik, köpcös férfi állt. Pufók arca a szája körül kissé duzzadt volt, mintha vizet tartott volna a szájában. A homloka fölött gondosan magas taréjba fésült haja nem szépítette meg az arcát, ám egymáshoz túlságosan közel ülő szúrós szeme ravaszságról árulkodott. Ez az úr látszatra mintegy három-négy évvel idősebb lehetett Kampanusnál, és a magiszter beszéde alatt rövidre nyírt rőt bajszát húzogatta, hogy valamiképpen leplezze gúnyos mosolyra húzódó ajkát.

Ez a férfi Slavata volt, Jindrichuv Hradec ura, a császári helytartó. Magában azon elmélkedett, hogy a magiszterek kényszerűségből jöttek kifejezni jókívánságaikat, nem szívből. De egy szót sem szólt nekik.

Martinic kevés szóval megígérte, hogy közbenjár érdekükben Őfelségénél, és rezzenéstelen komolysággal elbocsátotta őket.

A koronázás napján Kampanus rektor a régi szokás szerint mindenkit, aki bement hozzá a Carolinumba, az új király tiszteletére és a Cseh Királyság boldogsága reményében megvendégelt egy pohár vörösborral. A pedellus este jelentette, hogy egy egész hordóval elfogyott, de hogy mennyit ittak meg belőle titokban a famulusok meg a diákok, azt nem mondta meg.

Mikor a koronázás másnapján a Jézus Társaság akadémiája a király és az idegen vendégek tiszteletére nagyszabású színjátékot mutatott be, az ég néhány óra hosszat vérvörös volt, harmadnapra a Városházáról leesett a császári sas, és összetört; ennek kapcsán az a szóbeszéd járta, hogy hamarosan különös dolgok fognak történni, s a Cseh Királyságra rossz idők járnak.

Az év feltartóztathatatlanul tovább lép. S egy kegyetlen lépte eltaposta Kampanus magiszter szívének legkedvesebb virágát.

A nyári szünet után alig kezdték meg a magiszterek az előadásokat, egy őszi nap kora reggelén Borbonius doktor lélekszakadva rohant a kollégiumba, hogy a köpenye úgy lengett utána, mint a fuvaros szekér ponyvája. Patakokban folyt a veríték kövér, kivörösödött, majdhogynem kékes arcán.

Kampanusék szobájában nagy volt a riadalom.

Lidunka asszony az ágyban feküdt, mellette rémült arccal állt a férje, s körülöttük összegyűlt a kollégium valamennyi tudós és nem tudós nős lakosa. A szoba levegőjét áthatotta a gyöngyvirágecet illata, amellyel az asszonyok élesztgették az elalélt Liduškát. A sarokban álló bölcsőben kisgyermek nyöszörgött.

Borbonius gondosan megvizsgálta a beteget, kezét sokáig a magáéban tartotta, sokáig állt fölötte, fürkészve nézte sápadt arcát, amely hirtelen ismét kipirult. Liduška asszony magához térvén, nagy szemét a doktorra szegezte, mintha segítséget kért volna tőle.

- A halál ellen nincs orvosság! - mondta Borbonius Kampanusnak a folyosón, amikor távozott.

A daliás magiszter e szavakra megremegett, mintha váratlanul lesújtottak volna rá egy husánggal. Megdermedt. Nem hallotta, mit mondott még Burda doktor.

Jó időbe beletelt, amíg arcának merevsége felengedett. Vonásai ellágyultak, szeme megnedvesedett, s nyugodt hangon így szólt:

- Ez Isten akarata, nem lázadok ellene!

Bement hitveséhez, leült a hágcsóra, s a ládikán ülve szomorúan nézte, miként sápad, majd ismét tüzesedik ki felesége arca a halálos láz hevében.

Mikor egy kis idő múltán ismét megkönnyebbült, felzokogott:

- Tudom, hogy közeledik az utolsó órám, s az Úristen magához szólít: én már nem kelek fel többé, és mindkettőjüket itt hagyom...

Hitvese forró kezét csókolgatva, Kampanus így szólt:

- Liduška, kedvesem, ne sírj, és ne bánkódj, talán az Úristen úgy akarja, hogy ne legyek veled sokáig, talán meg sem érdemellek!

A körülöttük álló asszonyok sírva fakadtak, és zavartan tettek-vettek, a meghatódott férfiak kimentek a szobából.

Csengettyűk csilingelése hallatszott, éles hangjuk egyre közeledett... a Szent Gál-templom papja kezében a kehellyel selyembaldachin alatt vonult a kollégiumba a beteg asszonyhoz. Fennhangon imádkozva követték az utcáról összeverődött emberek, s a szokáshoz híven istenfélő együttérzésből és emberi kíváncsiságtól hajtva mentek a pappal. A selyembaldachint és a ministránsokat a magiszter lakásának ajtaja előtt hagyták. A Szent Gál-templom harangozója egy tokból kivette és a pap felé nyújtotta a kiskanalat, és Liduška asszony magához vette a kenyeret és bort, az Úr testét és vérét.

Mikor a pap elment, Troilus felesége szentelt gyertyát hozott, hogy elűzze a halált.

Kampanus egy kis ideig figyelte a gyertyát, majd a kezébe temette az arcát, talán azért, hogy ne lássa.

Jičínský, a pedellus a folyosó egy távoli sarkában sírdogált, aztán kissé megnyugodva bejött a szomorú szobába, és udvarias, de határozott "tudjuk, tudjuk"-jával kitessékelte a vendégeket a szobából, kivette a gyermeket a bölcsőből, egy szolgáló karjába tette, és meghagyta neki, hogy óvatosan vigye el a gyermeket a Hedvig-kollégiumba, ahol a pedellus a feleségével lakott.

Kampanus egyedül maradt a feleségével.

Már alkonyodott.

Kampanus a Szentírásnak minden dolgok hiúságáról szóló fejezetéről elmélkedett, s elmélkedésébe szüntelenül belevegyült Horatius kesergő verse, hogy a sors oly korán elragadta tőle kedvesét, Cinarát.

"Cinarae breves annos fata dederunt..."

Aztán eszébe jutott, hogy valamennyien tévednek, az ő aranyhajú kedvese, Cinara, nem halhat meg, nem szabad meghalnia, hiszen itt van ő, Kampanus, itt van a gyermek, mert hogyan pusztulhat el a rózsafa, ha bimbó van rajta.

- Isten vezérelje, édes szívem! - suttogta Lidunka. - Hűséges felesége voltam, foglaljon engem imáiba, az lesz a legjobb lelkemnek a másvilágon, imádkozzon érettem, édes szív...

Vége volt.

Kampanus elvesztette Cinarát. Meghalt a drága, kedves Liduška, a katicabogárka.

 

IX
Könyörgés

Az óvárosi Szent Gastulus-iskolában nagy a lárma, és iszonyatos üvöltés hallatszik.

A ház alacsony, földszintes, zsindelyteteje ferde, az egész épület düledezik. A Szent Gastulus-iskola olyan, akár a tömlöc - gúnyolódnak Prágaszerte. Nyolc kanna függ az eresz alatt tűz esetére, de nem volna kár, ha az iskola leégne. Az ajtóba vert szögek némelyikének a derék nebulók már leverték a fejét, csoda, hogy a korhadt deszkák még tartanak. A nyirkos folyosó téglapadlójának már csak a maradványai vannak meg, törmelékek, különben csupa gödör, a folyosón két egymással szemben lévő ajtó a Szent Gastulus Gimnázium két tantermébe nyílik, s hátul a sarokban van az iskolát igazgató baccalaureus lakásának ajtaja.

A sarokban csend honol, de az ajtó mögül vérfagyasztó kiáltozás hallatszik. Egy fiú mintha fájdalmában üvöltene, és ordít egy férfi.

A fiú:

- Jaj, jaj!

A férfi ráfelel:

- Gazember vagy, valamennyien szörnyetegek vagytok, csirkefogók. Fogjátok le: nesze! Amit most nem verek belétek, azt nem tudjátok, amit, meg belétek verek, azt elfelejtitek; nesze... inkább a szamarat tanítanám lanton játszani, mint benneteket latin nyelvre!

- Jaj, jaj, tanár úr, jaj, nagyságos tanár úr... nár úr...

- Elég! - kiáltott fel egy mély, durva hang, s a jajveszékelés tüstént megszűnt.

- Most húzzátok le a nadrágot Petr asinusról! - adja ki a parancsot ugyanazon hang. S nyomban néma tülekedés és rugdalózás támadt, mintha viaskodtak volna egymással. Minden bizonnyal a fiúk dulakodtak egymás között, hogy lehúzzák a vesztes nadrágját. Ismét az előbbi hangot hallani:

- Sátánfajzat, úgy beléjük csimpaszkodik, mint a pióca, mint a kullancs! Sixt, segíts!

Kisvártatva oly hátborzongatón és fájdalmasan hangzik fel a jajszó, hogy a gastulusi börtön nyomorúságos falai megrepedhetnének.

A folyosó másik ajtaján nesztelenül kilépett a segédtanító, aki a gyerekeket a betűvetésre oktatta, s mögötte feltűnt egy másik is, aki az olvasást tanította.

Mind a ketten egy kis ideig hallgatták a jajveszékelést, majd nevetve visszabújtak odújukba.

Alighogy betették maguk után az ajtót, a nyirkos folyosón megjelent Jičínský pedellus. Meghallván az ordítást, megtorpant, gyorsan sarkon fordult, mintha máris el akart volna menni. Aztán visszalépett, s már emelte a másik lábát, de aztán megrázta a fejét úgy, hogy a kecskeszakálla megrándult, megtorpant, s megfordulván meglehetősen bátran bement a Szent Gastulus Gimnázium legfelső osztályába.

A magiszter abbahagyta a süvölvény verését, akit diáktársai lefogva tartottak az első iskolapadon.

A büntetett tüstént felkapta a nadrágját, amint társai elengedték, s azért, hogy lefogták, most halkan szidni kezdte őket, ügyet sem vetve rá, hogy vendég érkezett az egyetemről.

A vendég ezalatt már átadta Mollerusnak az üzenetet, közben oldalvást a hat fiúra sandított, akik megszégyenítő jelekkel álltak a fal mellett: szamárfüllel, mellükön táblával, ketten pedig térdepeltek. Jičínský ezt mondta:

- A nagyságos rektor úr és dékán uram üzeni, hogy tudjuk, miért nem küldöd legalább hetente kétszer a kollégiumba legidősebb tanítványaidat, miként azt más rektorok teszik, tudjuk, van egy magiszteri határozat, hogy a városi iskolák tanulói elsajátítsák a régi erkölcsöket, tudjuk, ez a siheder szépen eljárhatna hozzánk Vergiliusról szóló előadást hallgatni, meg azt is tudjuk, üzenik az urak, hogy nem jársz el a disputákra, miként mindenki más...

- Befejezted már, vége a prédikációnak? - vágott közbe Mollerus. S máris folytatja, de sokkal halkabban: - Te cérnaszál, uraid parancsára jársz kémkedni az iskolákba, és álnok módon jelentgetsz bennünket, most kinyitom neked az ajtót, és szedd a lábad, mint a nyúl, különben ellátom a bajodat!

A pedellus tehát nyakába vette a lábát, és az ajtótól egészen az Óvárosi térig futott, s a szakállának a bojtja minduntalan megrándult az álla alatt.

Mollerus leült a katedrára, feltette a sapkáját, ám alig olvasott el egy sort Ovidiusból, nyílt az ajtó, és bedugta a fejét a Szent Gastulus-templom nagytiszteletű plébánosa, Jiřík Tesacius Mošovský, ám nem lépett be.

Az ajtó ismét becsukódott.

Mollerus megértette, és kiment. A nyirkos folyosón a pap, aki öregember lévén ugyan, de fürge, és világias módon csipkével díszített széles körgallért viselt, átadott Mollernak egy összegyűrt papírlapot, hogy olvassa el, s közben rászegezte a tekintetét.

Moller belepillantott a lapba.

- Ugyan, mi rossz van benne...

Tudd hát meg,
bár pap a tiszted,
amit főzök, azt megedd:
gúnyolódó,
gyalázkodó,
tisztelet neked nem adandó...

...hát aztán, még ha én írtam is, mi rossz van benne, atyám? Kegyelmed megrágalmazott engem, tisztelendősége szüntelenül hadakozik ellenem a községben, összevissza fecseg, rágalmaz bennünket a szószékről, akkor hát most...

- Te írtad, te bizony, a parókia ajtajára ragasztottad! Nem vagy magiszter, faragatlan tuskó vagy! Jó nagy a füled, s én jól meghúzom, zabolátlan nyelveddel túl messzire merészkedsz, de várj csak, valaki majd megrövidíti és levágja, én vágom le...

Mollerus azonban állt nyugodtan, úgy beszélt a pappal, mintha egyenrangú lett volna vele, rászólt, hogy hagyja abba a locsogást, megfenyegette, panaszt tesz rá az egyetemen, hogy új verseket ír arról, miként veszett össze, és verekedett a feleségével tegnap a nagytiszteletű úr, s azokat a verseket szétküldi minden iskolába.

Ám mikor az egyik ajtóból a kisdiákok kidugták a fejüket, a kolléga urak pedig a másikból, mindketten okosabbnak vélték, ha elválnak. Tesacius rémült arcán látszott, hogy Mollerus megfélemlítette a papot.

Aznap délelőtt Mollerust bosszantotta a tanítás, s imával vetett véget az iskolának, közben lélekben örült, hogy miután egy órával korábban befejezte a tanítást, szépen meglép legdrágább felesége elől, aki minden szombaton ide jön, hogy kiszedje a kezéből a beszedett tandíjat.

Ma megszökik előle, gondolta ima közben.

Mollerné asszonyság különös nőszemély volt.

Eredeti gondolkodású, fürge, erélyes, szép, halovány arcú, férfias viselkedésű. Arcát sűrű, fekete, bársonyos haj keretezte. Mollernak már hat esztendővel ezelőtt megtetszett, amikor a baccalaureusi vizsgák idején Prágában tartózkodott. Nem felejtette el Chrudimban sem, s mikor a magiszteri vizsgákra ismét eljött Prágába, kereste, és meg is találta a halovány arcú, fekete hajú leányt, s hovatovább egyre jobban tetszett neki.

Mintegy huszonkét éves lehetett akkor. Ha nyugodtan, rezzenéstelen arccal, leejtett karral állt, olyan volt, akár egy szelíd angyal, de ez a nyugodtság sohasem tartott tovább néhány percnél. Elég volt egy szó, s a szeme szikrát vetett, keze meglendült, s az angyal egyszeriben maga volt az élet és heves érzelem, szenvedély gyűlt benne.

Mollernak minden cselekedetében tetszett, tetszett neki, amit mondott, a nevetése, a tekintete, az, hogy semmiből sem csinált gondot. Egyetlen prágai leány sem szánta volna rá magát oly könnyen, hogy ilyen rövid hajat viseljen, mint ő, hiszen mindegyik a lehető leghosszabb hajfonattal akar büszkélkedni, hogy belefonhassa a selyemszalagot, tisztességének, szűzi ártatlanságának jelét.

Mollernak fölöttébb tetszett ez a bevett szokásokkal való dacolása, annál is inkább, hogy a leány a szűzi copfok és szalagok nélkül is valóban tisztességes volt. Korán önállósult. Édesanyja és édesapja nem sokáig őrködtek fölötte, nagyon korán eltávoztak a másvilágra, esztendők óta egyedül élt e világon. Szerencsére jól tudott varrni, olvasni és írni, az öreg Václav Bílek, a gyámja adott neki valamennyi garast, s az ügyes leány varróiskolát nyitott, amelyben a kislányokat még írni és olvasni is megtanította. Az iskola önmagában nem volt semmi különös, és ritkaságszámba se ment. Minden prágai negyedben volt valamilyen. De vénkisasszonyok vagy özvegyasszonyok tartották fenn - itt pedig egy leány vezette.

Az öreg Bílek látván, hogy a leány milyen önállóan cselekszik, aztán már nem viselte gondját, és Evának senkire sem kellett hallgatnia. A leány derekasan végezte munkáját, alighanem ez az oka férfias viselkedésének és keménységének, amely ellentétben állt bájos küllemével.

Neki is tetszett Mollerus. Nem a külalakjával nyerte el a tetszését. A köpcös baccalaureus, a későbbi magiszter nem volt sem lovag, sem gavallér, akiért szerelemre gyúlt volna az asszonynépség, ám tetszett neki a viselkedése, ha kinyitotta a száját, bírált, szigorúan ítélt meg mindenkit, mindent gúnyolt, nem volt híján az élcnek, s amit mondott és tett, azt mások ellenére tette.

Így hát a két ember megegyezett. Eva elcsábította Mollerust. Mollerus elcsábította Evát. Sohasem beszéltek egymással úgy, mint bohó szerelmesek, nem viselkedtek hebehurgyán, mint az epekedő ifjak, akik sóhajtoznak, könnyeket ontanak, és megszúrják az ujjukat, hogy vérükkel pecsételjék meg örök szerelmüket.

Úgy beszéltek egymással, mint két idősebb, megfontolt kolléga. Eva bármikor és bárhogyan hozzáment volna, de amíg Mollerus csupán vidéki segédtanító volt, és meglehetősen nyomorúságosan élt, sehogy sem kelhettek egybe, csak miután egy prágai iskola rektora lett.

Ennek éppen öt éve. Bagóhiten nem lakhattak együtt, mert a tanácsos urak és a plébános nem ismertek irgalmat, az ilyen együttélésből megvesszőztetés, pellengér, közmegvetés származhatott. S erre a gondolatra elpárolgott a dac.

Ám a házasságkötést az egyházi iskolákban nem engedélyezték a tanítóknak, az egyetemek rektorai, a királyság valamennyi iskolájának a legfőbb hatóságai nem tűrték, hogy a tanítók nősüljenek.

Ha tehát össze akartak volna házasodni, azt a rektor határozata ellenére, titokban kellett volna megtenniük, és legalább addig élniük titkos házasságban, amíg a viszonyok megváltoznak. S ez mindkettejüknek tetszett. Az ellenállás szelleme fellelkesítette őket, a kötendő titkos házasságot csábítónak találták.

Mollerus egy este megvárta Evát, és így szólt hozzá:

- Nem nevezlek szép leánykának, drágámnak, kedvesemnek, te sem szólítasz szép galambomnak, de szépen meglehetünk egymással. Egyetlen nőt sem szíveltem nálad jobban, ha akarod, hites feleségemmé fogadlak, az öreg Bílekkel már beszéltem. Hallgatni fog róla. Sohasem hagylak cserben, s bántalmazni sem foglak.

- Tudom, s ha netán bántalmazni akarnál, nem hagyom magam!

Erre kezet adtak, s a leánykérés ezzel megtörtént.

Egy kora reggel a Havas Boldogasszony-templomban a szerzetes megáldotta frigyüket, amit Mollerus az egyetlen jelenlévő tanú, az öreg Bílek által igazoltatott egy cédulán.

A házaspár évi kétszáznegyven garasért lakást bérelt a Malá Stranán az Egérlyuk mellett, hogy ott az olasz kézművesek és más szegényebb emberek tömegében eltűnjenek.

Mikor megszületett a kisfiuk, Mollerné asszonynak be kellett zárnia a varróiskolát. Aztán jött még egy másik fiú is.

A fiatal otthonban minden elviselhető lett volna, ha Mollerus időnként nem kártyázta volna el szerény keresetét.

Ez nagy baj volt.

A másik baj abból származott, hogy a szép, sápadt Eva elégedetlen volt férje nyomorúságos állásával, mert szent meggyőződése szerint Mollerus okosabb és szellemesebb a Károly Egyetem valamennyi professzoránál.

Azt akarta, hogy professzor legyen.

A kártya és az egyetemi professzorság miatt gyakran összeszólalkoztak.

Mikor Mollerus kijött a Szent Gastulus-iskolából, vörös arcán látszott, mennyire megkönnyebbült. Ma biztosan megszökik a pénzzel a bájos Eva elől. Hiszen gyanút kelt, ha mindig itt várja, s ő az embereknek minduntalan azt mondja, hogy a barátnője, ez már fölöttébb kínos, az pedig megszégyenítő számára, hogy elszedi tőle a pénzt. Persze itt a két gyermek...

Széles léptekkel igyekezett, közben apró barna szemének nyilait ide-oda röpítette. Kiért a Szent Gastulus-templom előtti térre, és Eva asszony ott áll.

Eva asszony már meglehetősen testes, egy kissé elhízott, de még mindig szép, gyönyörűen sápadt arcát sárga fátyol fedi. Lóbálja gömbölyded karját, fűző nincs rajta, a szoknyáját hanyagul gombolta be, oldalt kissé felhasadt, olyan fiatalasszony benyomását kelti, aki inkább édes lustaságban pihenne, mintsem járna.

Mollerus nem ijedt meg szíve választottjától. Egy kissé szaporábban pislogott, de barna szemén nem látszott, hogy haragszik.

Felesége ravaszkásan elmosolyodott.

Lassan ballagtak az utcán, s egy kis idő múlva a magiszter közönyösen Eva asszony kezébe tette a karikával összehúzott erszényt, amelyben volt néhány garas és dénár. Kisvártatva hozzátette, hogy azt, amit ő fáradságosan kigürcöl, és gürcöléssel megkeres, azt mintha a szél fújná el, vagy az ördög vinné el.

- Ha nálad marad, akkor is a szél vagy az ördög viszi el! - vágta rá Eva asszony látszatra nyugodtan.

Mollerus komolyan lépkedve, csak úgy félvállról odavetette:

- A te megfontolatlan gazdálkodásod!

Az asszony ugyanolyan nyugodt hangon, de már szikrázó szemmel vágott vissza:

- A kártya!

Ekkor találkoztak Kaménková kisasszonnyal. Megállította Mollert, bevallva, hogy az iskolában akarta felkeresni. Moller elköszönt Evától, mintha a barátnője volna, és hamarosan megtudta, mi nyomja a kisasszony szívét.

Szegény, jó, hogy az utcán nem fakadt sírva. Elpanaszolta, hogy atyja halála után nincs miből élnie, sem az egyetem, sem a rendek nem akarják kifizetni a járandóságát, amellyel professzúrájának egész ideje alatt adósak maradtak, mindenét elzálogosította már a zsidóknál, már megboldogult atyja zálogba tette a zsidóknál némi ingóságát, s most befejezte az elzálogosítást, tegnap elhívta a zsidót az utolsó párnákért, amelyek az anyja után maradtak, az öccsével együtt nyomorog, elment Morvaországba is, hogy segítséget kérjen a huszita gyülekezetektől. Atyja fordította le a Kralicei Bibliát, ezért reménykedett a segítségükben, de sehol semmit nem kapott, visszatért hát, Kampanus adott neki hatvan garast, de meddig tart ki vele? A többi magiszter szóba se akart állni vele, ám Mollert eszes barátnak tartja, adjon hát tanácsot, ha tud.

Mollerus nem gondolkodott sokáig.

Visszamentek együtt az iskolába. Moller kikergette a szobából azt a néhány tanulót, akik az iskolában laktak, és istentelenül randalíroztak, majd leülvén, levelet írt a kisasszony nevében a Károly Egyetem professzorainak, nagyon indulatosat és szemrehányót, a másikat meg, a cseh rendekhez mint az egyetem uraihoz, mely panasz valamivel udvariasabb volt, csupán ama részekben, ahol magukat a professzorokat kárhoztatta az árvákkal való kegyetlen bánásmód miatt, vált indulatossá és nagyon szemrehányóvá.

Mollerus aztán azt tanácsolta a kisasszonynak, hogy naponta küldje öccsét Kampanus magiszterhez, és figyelmeztesse az elmaradt fizetség miatt, Kampanus ugyan érzéketlen, de a többieknél jobban restelli magát.

A vénkisasszony zavarában simogatta a haját, és elgondolkodott.

Moller tanácsot adott, hova, mely urakhoz menjen a panaszával.

Kaménková kisasszony megköszönte, és gondterhelt, szomorú arccal távozott az iskolából. Mollerus vele tartott.

- Hol vannak egyetemi kollégáid, hova tűntek el? Hol van Mĕřínský, Knobelius, tudod, az a nagy kezű?

- Hát, ami azt illeti, Kampanus szépen elrendezett mindent. Mĕřínskýnek prágai iskolát adott, engem pedig elűzött vidékre. Mĕřínskýnek a prágai fiúk az iskolában a hátára ugráltak, mire Kampanus elküldte. Talán papnak állt, nem tudom. Knobeliusról sem tudok semmit. Bergerust meghívták az egyetem mellett fenntartott iskolába, s azt a hatökör Basilidest megválasztották professzorrá. Ám az egyetemen nem nagyon dicsérik a munkájukat - úgy kell nekik, ha olyanokat választanak meg, mint ők maguk. Mennyit könyörögtem és üzengettem, hogy Harangozó poéta helyezzen át egy prágai iskolába, s bizony, sokáig nem tudtam nála semmit sem elérni, sem kapni, míg végül betett ebbe a nyomorúságos tömlöcbe, a legrosszabb prágai iskolába, hogy az ördög vinné el! Kedves kisasszony, neked is fáj valami, nekem is fáj valami, s mindkettőnkre ugyanaz a kegyetlen, alattomos kéz mérte a csapást, hát védekezz, kisasszony, miként mondottam, zaklasd, kopogtass szüntelenül, meglásd, kinyitják, még ha a fogukat fogják csikorgatni is. Én is azt teszem!

Mikor Mollerus visszatért a Malá Stranára az Egérlyukhoz, és átugorva a trágyadombot, bement a lakásába, a kis gerendaházba, Eva asszony kényelmesen elnyújtózva ruhástul feküdt az ágyon, csak a lábára húzott gyapjúpapucsot, és igencsak morcos volt, négy év körüli kisfiú játszott a padlón egy háromlábú falovacskával, a nyomorék lovacska minduntalan leesett neki, a másik gyermek, a szép, fekete szemű, göndör hajú fiúcska bosszús édesanyja mellett hempergett.

Mollerus barna szemének egyetlen pillantásával észrevette a komor hangulatot. Rá jellemző nyugalommal szólalt meg:

- Fekete felhő a homlokodon, bolha zúg a füledben?

Az asszony megvetően összeszorította az ajkát:

- A bolha nem zúg, magiszter uram, a bolha néma!

Aztán hátat fordított neki, és simogatni kezdte a gyermeket. Csend állt be.

Egyszer csak Eva asszony felült, a szeme megvillant, szikrát szórt.

- Tudd meg, hogy dühömben sírtam, mert olyan szegények vagyunk! Mollerus kényelmesen elterpeszkedett az asztalnál, nyugodtan felelte:

- Ej, mit! Legyünk szegények, mert szegényeké a mennyek országa!

Eva asszony keserűen felnevetett, és az ágyra vetette magát. Ismét csend állt be.

- Ej, mit - szólalt meg kisvártatva Mollerus -, Szent Máté evangéliuma azt mondja, akinek nincs kenyere, ne egye.

Eva asszony nem válaszolt.

Mivel Eva asszony figyelemre se méltatta a férjét, a magiszter felállt, kiment a kis pitvarba, levette a tűzhelyről, amelyben fa izzott, az edényt az étellel, és bevitte az asztalra.

A kisfiú lovacskájával állandóan apja nyomában volt, amiért Jiří magiszter vaskos ujjaival a lehető leggyöngédebben megsimogatta. Majd a magiszter ismét letelepedett az asztalhoz, és nekilátott a szárított kenyérből sütött, mézzel édesített, cukorral és ánizsporral megszórt, megvajazott mandulafelfújtnak.

Nemigen ízlett neki. A magiszter szerette az ínyencségeket. De nem szólt semmit, tudja, mit felelne Eva asszony. Eva asszony ugyanis nagyon dühös volt.

Magában kesergett, hogy annak idején épp ez a lusta férfi került az útjába, ugyanis meg volt róla győződve, hogy nem fő a feje amiatt, hogy a feleségének és a gyermekeinek jobb megélhetést biztosítson. Mindenre azt válaszolja, ej, mit, valahogy csak lesz. Mások, ostobább professzorok nyíltan és becsületesen vállalhatják a hitvesüket meg a gyermekeiket, csak ő nem, neki bujkálnia, titkolóznia kell, megtagadnia vérét, és miért? Valamilyen fásultság, életuntság van benne, legalábbis Eva asszony így látta, nem lehet őt semmilyen erélyes tettre rábírni, hiszen folyvást unszolja, de őbakulasága olyan lomhán lépked, nehogy véletlenül megszakadjon: semmit sem csinál, ezért semmi sem sikerül neki, semmi se fáj neki. Persze, Thurnnál volt, de az nem segített, újra és újra mennie kellene, mindent félvállról vesz - és felesége, gyermekei vannak...

Mollerus ott hagyta az édes felfújtat, és miként azt gyakran tette, komoly prédikátori hangon szól Eva asszonyhoz, hogy "éjjel-nappal" azon töri fejét, miként szerezhetne örömet neki. Eva azonban sokáig nem válaszolt, mert igencsak rosszkedve volt.

Elhallgatott hát. Szó nélkül végigjáratta szemét a szobában szétdobált limlomon, majd megkérdezte a nagyobbik fiától, mit csinál, és bohóságokról beszélgetett vele.

Mikor aztán mégiscsak kissé hosszúnak találta felesége hallgatását, Eva asszonyhoz lépett, és kényszeredett hízelgéssel megkérdezte:

- Evičkám, asszonykám! Te vagy a világon a legnagyobb örömem!

- Újra megnyitom a varróiskolát, te pedig gondozd a gyerekeket! Adósságot adósságra halmozunk! - hangzott a haragos válasz.

- Ej, mit, légy mindig adós, ez jó szabály, halmozz adósságot adósságra! A hitelezőknek nagyobb gondjuk lesz rám, hogy visszafizessem, mint nekem, hogy azon törjem a fejem, miként fizessek. Ők ugyanis gondolnak rám, és emlegetnek, míg én nem törődöm velük. Csak mikor szidnak, őrizd meg türelmedet.

- Prédikálhatsz, mint a magiszterek, amikor bölcs beszédet mondanak az egyetemen, ámbár az, amit te mondasz, butaság. Megmondom neked őszintén - emelkedett fel Eva, szeme emberfölötti nagyságra tágulva, félelmetesen reá meredt, egész teste mintha csak görcsben gyönyörű ívben megfeszült -, a szemedbe mondom, hogy ha továbbra is meghunyászkodsz, s nem lesz benned annyi elszántság, hogy kikényszerítsd magadnak az egyetemi professzúrát, megszégyenítelek, és magam intézkedem helyetted!

- Hagyj békén, feküdj le, és aludj, reggel okosabb az ember, mint este, most feküdj le!

De minden hiába.

Molleréknál kisvártatva veszekedés támadt. Szidták egymást. Moller folyvást azt hajtogatta, hogy Eva ne parancsolgasson neki, ő a maga ura, megteszi, amit jónak lát, s "az alkalmas időben" cselekedni fog, hogy...

- ...ej, mit sziszegsz, és gágogsz, mint a liba, karmolsz, rúgkapálsz, mint a ló, dúlnak benned az indulatok.

Mollerék sokáig veszekedtek. A gyerekek megrémülvén a zajtól, sírva fakadtak. Egyikük bebújt a sarokba, a másik meg az anyja szoknyájába kapaszkodott.

Mollerus dacosan elhallgatott. Eszébe ötlött, hogy inkább egy fogatlan, gazdag vénasszonyt kellett volna feleségül vennie, miként azt mások, az okosabbak tették.

Egy kis idő múlva lopva a feleségére nézett. Eva asszony szép volt. Határozottan szebb, mint egy fogatlan vénasszony.

Végül felállt, és dühös elszántsággal megesküdött, hogy másnap elmegy Kampanushoz professzúrát kérni.

- Isten engem úgy segéljen - elmegyek. Te olyan vagy, akár a pióca. Ne gúnyolódj, elmegyek hozzá, ha mondom.

Eva asszony nagyon szép volt, ha haragudott, minden porcikájából életerő sugárzott!

Másnap még a reggeli előadások befejezése előtt néhány előkelő úr lépett be a kollégiumba.

Amióta Jessenius doktort megválasztották az egyetem professzorává, Károly kollégiuma gyakorta az utraquista rend gyülekezőhelye lett.

Az egyetemi magiszterek - különösképpen Kampanus - azt remélték, hogy a híres doktornak a nemes urakkal való összeköttetései elősegítik Károly iskolájának megreformálását és felvirágzását, ezért is választották meg Jesseniust mindjárt rektorrá.

A doktor már a lépcsőn üdvözlésükre sietett.

Korát tekintve ötvenéves, de elevensége, tágra nyílt szeme, bátor tekintete fiatalabbnak mutatta, pompás ruhái, magabiztos fellépése magyar lovaghoz méltó. A nemes urakkal úgy fog kezet, mint aki velük egyenrangú, kissé érezteti velük, hogy szellemiekben fölöttük áll.

Jól áll neki a sárga báránybőr zeke, amelyet harminc kristálygomb fog össze, s a nyakát övező egyszerű kis gallér a nemes urak nagy, csipkés, redőzött körgallérja mellett szokatlanul és az újdonság erejével hat. Hegyes kecskeszakállában, hosszú bajszában és rövid hajában talán egyetlen ezüst szál sincs. Daliás termetű férfiú.

Ködös téli nap van, s a belépők kigombolják nehéz bundájukat. Roupovi Vilém úr arca gondterhelt, a vele érkező öreg Kaplíř fokosával csapkodja a kövezetét, ami arra vall, hogy dühös.

Nyomukban a szelíd, hosszú szakállú Ottersdorfi Sixt városi polgár jön fel a lépcsőn, s utánuk még két-három vendég. A lépcsőn kezet fognak Jesseniusszal, és szívélyesen köszöntik egymást.

Néhány diák és a professzorok kis kosztosai sorban állnak a fal mellett, és szokásukhoz híven kíváncsian bámészkodnak.

Kampanus nem látható közöttük, ma nem tart előadást, a lakásában tartózkodik. Nem örül ezeknek a látogatásoknak, nem mintha nem látná szívesen ezeket az urakat, de nem hall tőlük semmi jót, ami megörvendeztetné. Nem beszélnek a Károly Egyetem megjavításáról és kiegészítéséről, és szüntelenül siránkoznak meg panaszkodnak, hogy a helytartó és az érsek mindent a protestánsok ellenére és hitük kárára cselekszik.

Nem hallgatta közömbösen e sirámokat és dühkitöréseket, de érezte, hogy nincs ereje sem tanácsot adni, sem segíteni. A vendégek persze gyakran hívták őt maguk közé, mert a vallási konzisztórium ülnöke volt. Tehát megint csak a vallási kérdések miatt hívták őt, nem pedig az egyetem ügyében. Ezt fájlalta, s attól a perctől, hogy elvesztette hitvesét, és nem kellett gondoskodnia a gyermekről, akit a köhécselő Revírhez adtak, még szorosabban kötődött Károly egyeteméhez, s örült, ha az urak megfeledkeztek róla, verseket írt, kinyomtatta őket, s őszinte érzéssel írta alá: "Studii Pragensis amicus prorector".

Kampanus több volt a prágai egyetem puszta barátjánál.

Roupovi Vilém úr, a sima modorú, szénfekete szemű, türelmetlenkedő idősebb uraság, a kollégium tantermében lehúzván hímzett és cobolyprémmel bélelt kesztyűjét, haragosan mondta:

- Mindig valami valótlant, rosszat koholnak, szövetkeznek ellenünk, hogy hitünkkel együtt kiirtsanak e földről!

Az urak izgatottan fel-alá járkáltak az auditóriumban, s meglehet, talán fáztak is, bár a kandallóban csak úgy pattogtak az égő fahasábok.

Jičínský pedellus leültette az urakat a régi, gyönyörűen faragott támlás székekre, ám jó időbe beletelt, amíg helyet foglaltak.

Ottersdorfi Sixt hosszú szakállát simogatva, hosszan szemlélte a falon függő nagy világtérképet. Fölötte egy halált ábrázoló festmény függött.

A téli terembe ismét nemes urak érkeztek. Sušický jogtudós vékony hangja élesen visszhangzott a helyiségben.

Még inkább felélénkült a terem, amikor nagy garral belépett Albrecht Smiřický, egy fürkésző tekintetű, fura, szokatlan küllemű, mintegy huszonhárom éves fiatalember. Hosszú, hegyes orra alatt, s az állán ritkás, finom szakáll pelyhedzett. De a haja! Azt a fiatalúr nem fésülhette egyedül. Alighanem borbélyt tartott, aki naponta megfésülte dús haját, pontosan középen a homloka fölött vonva választékot, s oldalt a fülénél szépen csigákba tekerte, hogy egy kisasszonyé sem volt szebb.

Ami a ruháját illeti, valamennyi úr közül az ifjúé volt a legpompásabb. Már a cipellője is figyelemre méltó volt, vörös porosz bőrből készült, s a sarka lakkozott! Más urak lovaglócsizmában vannak, mintha hadjáratra indulnának, a fiatal Smiřický meg úgy jön, mintha nemesi bálba hívták volna meg.

A bájos küllemnek ellentmondott az ifjú úr beszéde. Tele volt indulattal, haraggal és szitkozódással, alig tette be a terembe a lábát. Kezet fogva Roupovi Vilém úrral, harsány, éles hangon kiáltotta:

- Védekeznünk kell! Csak nem fogjuk folyvást odatartani a hátunkat, hogy Martinic s a többi pápista gazember verjen bennünket, vissza kell ütnünk, vissza kell ütnünk!

Sušický összecsapta a kezét annak jeléül, hogy egyetért vele. Sixt azonban szomorúan visszafordult a térképtől, és szó nélkül leült.

Az öreg Kaplíř úr ezüstkaparóval megkaparva a nyelvét, megfontoltan és lassan mondta:

- Baj van, valóban baj van, bántalmaznak és ingerelnek bennünket, az érsek parancsára a birtokain és a hozzátartozó egyházközségekben nem akarják az utraquistákat eltemetni, s pap és harangszó nélkül kaparják el a földbe őket, tegnap hírül hozták nekem, hogy a múltkoriban Pardubicében úgy temettek el egy köztiszteletben álló idősebb polgárasszonyt, mint egy kutyát. Slavata birtokairól ki kell költözniük a mi hitünket valló embereknek, vagy egy szín alatt áldozniuk, a knĕževesi papot a křivokláti kapitány az érsek parancsára Křivoklát várába záratta, és a feleségét a gyermekeivel együtt elkergette - Uramisten, meddig fog ez így tartani, és mikor ér véget?

- Visszaütni, visszaütni! - hallatszott a teremben az ifjú Smiřický éles hangja.

- Smečnóban és a Slaná mentén Martinic pribékjei állítólag égetik a könyveket! - szólalt meg Roupovi Vilém.

- Égetik! - mondotta Jessen. - És nem tudom megmondani, hol történt, talán Brandýsban, a kapitány pincébe záratott húsz polgárt, mert nem akarták elfogadni a katolikus papot az övék helyett, akit elűzött a városból.

Ekkor komor arccal belépett Budovec. Levetette bundáját, s azon nyomban leroskadt a székre. Elpanaszolták neki a nemrég történteket, mi történik Smečnóban és másutt, ahol Slavata, Martinic és Lohel érsek az úr. Egymást túlkiabálva számoltak be a történtekről, felemlítve a régebbi sérelmeket is. Budovec minderre így válaszolt:

- A felséglevél s a kivívott szabadság ellenére igazságtalanul teszik ezt velünk. Sixt úr ugyan azt vallja, hogy a Pátensnek van egy támadható pontja, hogy másként kellett volna megfogalmaznunk!

- Világosabban kellett volna megfogalmazni! - mondta Sixt. - Félreérthetetlenül, hogy a vallás dolgában ne parancsolgathasson minden uraság a birtokán úgy, ahogy neki tetszik!

- Ezek csak afféle patikáriusi skrupulusok! - kiáltotta Smiřický.

Budovec elővett az erszényéből egy összehajtogatott levelet, és így szólt:

- S ahhoz mit szóltok... hol van Kampanus magiszter? Hívjátok ide... várjatok... tudjátok már, hogy Thurnt megfosztották a karlsteini várnagyi tisztségétől?

Egy pillanatra mindenki megnémult. Az urak megdöbbentek, szemük kikerekedett, egyesek tátott szájjal bámultak, aztán hirtelen egyszerre kezdtek beszélni, a nagy lármában folyvást ugyanazt mondogatták:

- Nem akarják, hogy őrizze a Cseh Királyság koronáját.

Sokáig nem tudtak lecsillapodni.

Még a szelíd Sixt is, aki az egész világgal megbékélt volna, izgatottan fel-alá járkált a teremben.

- És kit tettek a helyébe? - kérdezte több hang egyszerre.

- Martinicet! - felelte Budovec, s gúnyosan elhúzta a száját.

- Ez is az ő művük! Bennünket letaszítanak, magukat felmagasztalják!

- Ez újabb kihívás!

- Visszaütni, visszaütni!

S a félhomályos terem ismét panaszos és dühös hangoktól visszhangzott.

- Doktor uram, rektor uram - szólt Budovec Jesseniushoz lépve -, hívja ide Kampanust. Kellemetlen hírem van kegyelmed és az ő számára, meg az egyetem számára is.

Közben átnyújtotta Kaplířnak az összehajtogatott levelet, amelynek nagy pecsétjét már feltörték.

Az öreg Kaplíř elővette a tokból ezüst pápaszemét, és olvasni kezdte a levelet. Közben gyakorta csóválta a fejét. Aztán továbbadta, és a levél kézről kézre járt.

Belépett Kampanus magiszter. A jelenlévők barátságosan fogadták.

Ekkor Budovec így szólt a két magiszterhez:

- Reverendissime rector et prorector, halljátok, itt a levélben azt kérdezik kegyelmetektől Slavata és Martinic császári helytartó uramék és mások, van-e jogotok Michle falura, s hogy e jogotokat írással igazoljátok, a kancellár pediglen azt üzeni nektek, hogy ha a Betlehem-kápolnátokban huszita pap, vagyis ahogy ők nevezik, pikhart fog prédikálni, a kápolnát elveszik tőletek!

Kampanus elolvasta a levelet, és nyugodtan, erős hangsúllyal mondta végül:

- Nem hiszem, hogy a natio bohemica elveszítheti a kápolnáját vagy a faluját... az erről szóló kiváltságleveleket a fiskusban őrizzük, s a defenzor urak megvédenek bennünket.

- Jól értem - tette hozzá Jessenius -, a jezsuita iskolát egyetemmé emelték, és birtokot keresnek számára, de egy városban két egyetem nincs sehol a világon, ez Károly egyetemének meggyalázása, jogainak sárba tiprása!

- Tudomásukra kell hoznunk tiltakozásunkat, s fel kell emelnünk szavunkat az egyetem védelmében. Miért van testvérünknek, Valdštýni Henyknek a Malá Stranán nyomdája? Kinyomtatjuk panaszainkat, hadd tudja meg az egész világ!

Ám Smiřický éles hangján közbevágott:

- Ha kinyomtatni akarjátok, hát nyomtassátok, de jobb volna azt tenni, amit a kirurgusok magisztere, Jessenius tesz: rájuk rontani tüzes vassal, a tüzes vas a kirurgusoknál mindennél többet ér...

Mollerus már hosszú ideje fel-alá járkált a folyosón, meg-megállt a téli auditórium ajtajánál, és hallgatózott. Egy kis ideig fülelt a mintaiskola ajtajánál is. Mély hangon valaki a hármasszabályról értekezett, s e hangról tüstént felismerte Bergerust, és félreugrott az ajtótól. Éles késszúrást érzett a szívében, mivelhogy őt mindenünnen eltaszították, nem akart és nem tudott egy kollégájának sem jobb állást kívánni.

El az ajtótól!

Mikor kisvártatva a fiúk kirohantak a tanteremből, Mollerus behúzódott a sarokba, hogy ne találkozzon Bergerusszal.

Itt a sarok mögött talált rá Kampanus, amikor otthagyta az előkelő s nagyon felbőszült urak gyülekezetét.

Mollerus köszönt a prorektor úrnak, de köszönését Kampanus nem fogadta túlságosan szívélyesen. Bár odaszólt, hogy Salve, jó egészséget!, de közben a homlokát ráncolta, s a szeme továbbra is komor maradt. - Mit óhajtasz? - kérdezte nem is nyájasan, hanem bosszúsan.

Mikor beléptek a professzor szobájába, Moller körülnézett. Mindent szürkének és mogorvának látott, még IV. Károly is komoran nézett rá az olajfestményről.

Kampanus észrevette, hogy Moller köpenye elnyűtt, s a téli időhöz mérten meglehetősen könnyű.

A jobb ruháit bizonyára elkótyavetyélte vagy elkártyázta, gondolta magában.

Nemtetszéssel vette észre, hogy Moller batisztgallérja nincs kimosva, piszkos. De átsiklott a tekintete rajta, s már nem figyelt rá. Leült, és megismételte a kérdést:

- Mit óhajtasz tőlem?

Mollerus kidüllesztette mellét, szaporán pislogott, s röviden, minden kertelés nélkül kivágta:

- Nem maradhatok tovább abban a tömlöcben Szent Gastulusnál!

Kampanus meghökkent, hallván a szokatlan éles szavakat, de tüstént magához tért, nyugodtan, bár kissé epésen ráfelelt:

- Tudom, vidéken szidalmaztad a társaidat és a chrudimi polgárokat, míg végül szégyenszemre bocsánatot kellett kérned. Most meg állítólag a plébánossal veszekszel, vulpes mutat pilos, non mores, a róka a bundáját változtatja, nem pedig életmódját, az maradtál, aki voltál!

- Az semmi, az már rendben van! - vágott vissza Moller.

- Hát akkor valami másról van szó, a Szent Gastulus-templomhoz tartozó polgárok panaszt tettek a rektornál, hogy a pecuniam és a scholasticis collectam megtartottad magadnak, és elköltötted!

- Nem úgy van az, reverendissime prorector, nem úgy - védekezik Moller, ki láthatóan remeg haragjában -, a tanulók pénzéből csupán azt tartottam meg, ami járt nekem, némely polgárok haragusznak rám, mert nem köszönök nekik!

- S miért teszed ezt, hiszen a kalapot és a sapkát nem szegezték a fejedhez. Én a helyedben megemelném, s az idősebb embereknek megadnám a tiszteletet! - intette Kampanus.

Moller válaszul dünnyögött valamit a foga között.

Kampanus szigorú hangon folytatta a számonkérést, szemére vetette Mollernak, hogy gyalázza az idősebb baccalaureusokat, megemlítvén, hogy a múltkoriban meg a nagy szigeten kártyázás közben összeverekedett Češbivius magiszterrel.

- Gúnyos szavakkal ócsárolt engem, "beste szlováknak" nevezett, mire én kétszer vagy háromszor ujjaimmal megsimogattam a képét, azt is mondta nekem, hogy koldus, kéregető diák vagyok, s ebben igaza volt, a Szent Gastulus-iskola rektora valóban koldus!

- Nos, hát én megmondom neked, magiszter, aki a papagájmadarat valamire meg akarja tanítani, vasvesszővel kell vernie a fejét, mert módfelett kemény a feje csontja. Neked szintén kemény a fejed, kegyetlen vagy, és nekem szükségem volna egy vasvesszőre, hogy rendre tanítsalak, az emberek kigúnyolásával aligha teszel szert szeretetre, nem tudsz felhagyni a gúnyversek firkálásával és a szokásos becsmérléssel? És nem hagyhatod abba a kártyázást, hogy ne légy koldus?

- Nem becsmérlek senkit - védekezett Mollerus -, amit az emberekről és szemtől szembe mondok, az mind igaz, s az igazság mindent legyőz, nem vagyok igazságtalan ember, inkább túlzottan egyenes, ezért itt a Carolinumban olyan szigorúan és igazságtalanul ítélkeznek fölöttem, ej, mit, hiszen az Isten is találna hibákat az angyalaiban, ezért hát, reverendissime magister, elnézőbb és jóságosabb lehetne velem szemben!

Kampanus felállt, és mélyen meghatódva járkálni kezdett a szobában. Moller utolsó szavai megindították. Alighanem e szavakkal hatott Moller a szívére. Hirtelen elhatározással megállt:

- Hogy lásd az irántad való hajlandóságomat, az elkövetkező időszakban áthelyezlek a Szent Péter-iskolába, az nem tenius, az nem szegény!

Köszönet helyett Mollerus szemrehányóan tört ki:

- Ha szatócs lennék vagy közönséges mihaszna, úgy élnék, mint egy szatrapa, így meg két akadémiai fokozatom van, s a tarsolyomban tetű, s az marad a Szent Péter-iskolában is, inkább...

- Mit akarsz hát?... - vágott a prorektor gyorsan alig visszafojtott haraggal a durva szóáradatba. - Mit akarsz? Csak nem jöttél megint professzúrát kérni nálunk? Nem verted még ki a fejedből, hogy professzor légy?!

- Nem vertem ki! - hangzott erőteljesen a kurta válasz, s Mollerus konokul maga elé nézett, barna szeme mereven kidülledt.

- Magad tolakodsz a professzúrára, magad? Ez nem járja, várnod kell, amíg meghívnak azok, akik arra hivatottak, és ismernek téged! Azt hittem, már letettél hiábavaló erőfeszítésedről, hiszen a magiszterek nyíltan megmondták, hogy saját károdra cselekedtél, amikor Thurn úrhoz fordultál a kérelmezéssel, és értésedre adták, hogy becsvágyó törtető vagy. Ez se nem helyes, se nem okos dolog, hogy a hátunk mögött intézkedtél! Csodálkozom, hogy sikerült rávenned Thurn urat, szóljon az érdekedben. Hiúságod illetlen és zabolátlan!

Mollerus annak ellenére, hogy a prorektor nagyon heves szemrehányásokkal illette, ismét visszazökkent megszokott lomhaságába, és így válaszolt:

- Ne méltóztasson ezt tőlem rossz néven venni, reverendissime, de miért hunyászkodjon meg az ember? Nagyon jól emlékszem a tanítására, miként figyelmeztette atyjuk Glaukoszt és Akhilleuszt, hogy mindig elsők legyenek, másoknál különbek. Nem felejtettem el kegyelmed lectióit, hogy Telamon és Peleusz megölték a fivérüket, mert a versenyben legyőzte őket. Akkor ön ezt filotimiának nevezte, s nálam, a nyomorult Szent Gastulus-iskola rektorának kegyelmed ezt a becsvágyat illetlen és zabolátlan hiúságnak nevezi. A magiszter urak a vizsgák alapján ítélkeznek, ám ha a baccalaureus, aki nem tartotta szükségesnek elolvasni az összes könyvet, véletlenül nem tud néhány kérdésre felelni, élete végéig afféle buta embernek tartják, de ebben tévedni méltóztatnak magiszter uramék, nem tudom hát, miért kellene meghunyászkodnom.

Kampanus máskor oly nyugodt és méltóságteljes arca eltorzult a haragtól, kék szeme elsötétedett, látszott, mennyire igyekszik uralkodni magán.

- Te tudod, Moller magiszter, hogy annak idején szerettelek. Chrudimba, az első állomáshelyedre azt írtam a városi tanácsnak, hogy istenfélő, példamutató és nagy tudású ifjút küldök nekik, már akkor hazudtam, amikor ezt leírtam. Mindent elrontottál a viselkedéseddel. Tudom, hogy a Carolinumban a magiszterek nem választották professzorrá minden alkalommal a legkülönbeket, gyakran tévedtek. Magam is jól ismerem a hiányosságaimat, te is rájuk hibáztál, amikor a gúnyversekben azt kérdezted, milyen fémből öntötték ama harangocskát - de tudd meg, kapaszkodj csak fölfelé, ahogy csak bírsz, amíg én élek (itt a haragtól megremegett a hangja, s a keze reszketett), amíg én élek, te nem kerülsz be a professzori karba, nem ismeretes lustaságod és csekély tudásod miatt, hanem szíved és lelked természete miatt. A természeted pedig romlott!

S miként a nyugodt, méltóságteljes prorektor kijött a sodrából, a magiszter esküje ugyanúgy heves indulatra ragadtatta a rest, flegmatikus Mollerust. Mintha pofacsontja a szokásosnál még jobban kiült volna, keskeny ajka szinte teljesen eltűnt összeszorított foga közt, arca elkékült, és dühében magánkívül, fékevesztett rekedt hangon tört ki:

- Ha önként nem fogadtok el, a defenzorok és a rendek majd rákényszerítik a kollégium magisztereit veled együtt, magiszter. Te pedig, nagy tekintélyű magiszter, sohasem szerettél, és sohasem voltál jó szívvel hozzám, a te szemedben mindig én voltam a legalávalóbb. Remélem, egyszer még leszámolunk egymással!

- Pusztulj a szemem elől! - kiáltott fel Kampanus, de Moller már nem hallotta, mert kirohant.

Kampanus magánkívül volt dühében.

Így még senki sem beszélt vele.

Mikor Mollerus súlyos lépteinek hangja elhalt a folyosón, Kampanus magához tért döbbenetéből, és sokáig nyugtalanul fel-alá járkált a szobában. Minduntalan a fejéhez kapott. Sokáig mozdulatlanul állt az ablak mellett, és mereven bámulta a hóval borított kertet. Végül leült a pulpitushoz, írni akart, befejezni a Kutná Hora-i szenátus felújításáról szóló versét és egy másikat, amelyet görögül Lúno város dicséretére írt.

Kezébe vette ugyan a kemény papírlapokat, és mereven bámulta, de semmit sem látott, nem értette a sorokat, szüntelenül az járt a fejében, azon töprengett, ami az imént e szobában történt.

Haragja rövidesen elszállt, most már csak azon merengett, nem volt-e Mollerhoz túlontúl kemény. Talán szelídebb intelmekkel, szemrehányások és gyalázás nélkül jobb útra terelhetné ezt az embert, talán mégis túl keményen megdorgálta. Keresztény szelídséggel és szeretettel kellett volna hozzá szólania.

Aztán Kampanus arra gondolt, hogy sokáig türelemmel és szeretettel bánt vele, mégsem vált a javára. Mindenben ellenszegült, dacolt, lázadt, gúnyolódott, meggondolatlanul cselekedett. Ez lenne ám a professzor a pusztulásnak indult egyetemen, ő aztán egymás ellen uszítana itt mindenkit...

Ám hogy mégse fizessen rosszal a rosszért, Kampanus végül elhatározta, hogy ha Moller nem menne a Szent Péter-iskolába, a Városházán kér számára valamilyen megfelelő helyet és munkát. S így határozván, megkönnyebbült, majd jó idő elteltével ismét kezébe vette a Kutná Hora-iakról és Lúno városáról írt verseket, de semmi érdemlegeset nem tudott kitalálni.

Visszatette hát a papírlapokat oda, ahol eddig feküdtek. Aztán felállt, hogy meglátogassa gyermekét, akit ajándékul hagyott neki gyengéd kedvese, az édes Cinara.

Késő este volt már, mikor Moller hazafelé baktatott.

Gyermekei már aludtak, az egyik a rácsos ágyacskában, a másik pedig a kiságy kihúzható részében a földön.

Az asztalon álló lámpa bágyadtan pislákolt. Eva asszony türelmetlenül nekitámadt:

- Nos, mit intéztél?

- Úgy érzem magam, mint egy kivert kutya! - felelte férje, és nehézkesen, erőtlenül lehanyatlott a kályha mellett lévő padra.

- Micsoda? - kiáltotta az asszony, és felindulásában egész teste megremegett.

- Professzor tehát nem leszek, megdorgált, elkárhoztatott, megátkozott, végül kikergetett, azt mondta, hogy a legelvetemültebb lator vagyok...

Eva asszony egy pillanatig megkövültén állt.

Majd hirtelen, mint mikor becsap a villám, a gyermekágyacskához ugrott, megragadta a nagyobbik fiúcskát, felemelte fekhelyéről, és szólongatni kezdte, hogy ébredjen fel.

- Drága fiacskám, ne félj, édesanyád itt van melletted. Kisfiam, mondd, mondd utánam, ne félj, gyermekem, mondd: Isten verje meg, Isten verje meg őt, az ellenségünket, haljon meg, haljon meg... haljon meg... pusztuljon el ő és a gyermeke is... a gyermeke is... vesszen ki minden nemzetsége...

S az álmából felvert gyermek gyenge hangon ismételte anyja után a Kampanusra és gyermekére szórt átkot.

 

X
Átpártolás az ellenséghez

Az olasz márványkandalló vasbakján pattogtak és megroppantak az izzó fahasábok, szikrát vetettek, magasra csaptak a lángnyelvek, a rézrácson keresztül meleg áramlott a pompázatos szobába.

Az érsek éppen befejezte latin beszédét, könyörögvén az Úrhoz, hogy a beköszöntött új esztendőben, amely Krisztus születése után az ezerhatszáztizennyolcadik, adjon az Isten minden jelenlevő nemes úrnak és úrnőnek s távol maradó barátaiknak a következő esztendőkben is jó egészséget, és járjanak szerencsével minden cselekedetükben, különösképpen abban, melyet Isten dicsőségére végeznek!

Az ima befejeztével felállt az egész előkelő társaság, és felemelvén a serlegeket, amelyekben nehéz spanyol vörösbor sötétlett, elkezdődött a koccintgatás.

A férfiak körbesétáltak a hosszú asztal körül, meg-megálltak az ülő hölgyek előtt, és megcsókolván kezüket vagy ujjhegyüket, illendően kérték őket, koccintsanak velük a boldog új esztendőre. Különösképpen Slavata gróf, a háziúr és vendéglátó sürgölődött, s ügyelt rá, hogy mindenkivel koccintson.

Az érsek, egy bíborszínű selyemreverendát viselő magas férfiú, fején szerzetesi tonzúrával, akinek aszkéta arcán meglátszott az önmegtartóztatás, már nem ült le, távozni készült. Itt a vecsernye órája, s ő nem mulaszthatja el a szokásos imát.

Közben már belépett három apród. Kis tálakban szájöblítő vizet hoztak, egy másik szolga pedig füstölővel járta körbe a fal mentén a nagy faburkolatú termet, és nyomában kellemes illat áradt szét a lármás helyiségben.

A hölgyek megcsókolták a távozó érsek gyűrűjét, s a férfiak valamennyien kikísérték a magas rangú egyházi méltóságot a nagy előszobába. Csak Harant úr ült vissza azon nyomban, amint az érsek bíborszínű selyemreverendája eltűnt az ajtó mögött. A hölgyek közül csupán a háziasszony, Lucie Otýlie úrnő, Slavata úr hitvese kísérte ki az előkelő vendéget, miután göndör szőrű ölebét Lobkowitz Polixéna ölébe tette. Otýlie úrnő negyven év körüli, kissé testes asszonyság, kettős tokájú, de még mindig csinos. Remekül illik neki a narancsszínű, színarannyal szegélyezett tafotaszoknya.

Kedvesen mosolyogva, de a hölgyek előtt lesütve szemét, kikísérte az érseket Valentin Koronius, a jezsuiták császári kollégiumának rektora is. A rektor kis termetű, sovány férfiú, a feje kissé nagy, talán azért mert nagyon sűrű a haja. Őszülő, furcsa színű, zöldesen árnyalt haját gondosan hátrafésüli. Mozdulatai kimértek, szinte merevek, de a szemében tűz lángol, s ezt még mesterkélt viselkedése sem képes kellőképpen tompítani. Éneklő, mesterkélten zengő, elnyújtott hangon tiszteletteljesen, sőt alázatosan búcsúzik a nemes uraktól.

Az előszoba megtelt. A másik ebédlőből is kijöttek a vendégek, de ezek szerényen meghúzódtak a fal mellett. Közülük Michnának, Fabriciusnak, Kapířnak és másoknak, akiket Slavata úr alighanem úgy hívott meg a mai lakomára, mint a tartományi kancellária hivatalnokait, ragyogott a szeme a nagy megtiszteltetéstől. A veres hajú Michna szekretárius elégedetten dörzsölte a kezét, s olyan mozgékony volt, akár a higany, de minden mozdulatán érződött az alázat. A hivatalnokok közül ő merészkedett legelőbbre, hogy felhívja magára a figyelmet. Feltűnő módon a közelébe férkőzött Fabricius, az óvárosi községi tanács tagja és írnoka, bozontos hajának és szakállának rengetegéből csak a szeme és az orra látszott ki. Ezek ketten három irányba hajlongtak, mint akik eszüket vesztették. Fabricius kis híján felborította a hamuszínű papagáj kalitkáját. Bizalmasan körülvették Koronius pátert, a rektort, és egy kis ideig suttogva beszélgettek.

Az érsek úr figyelemre se méltatta az előszoba falára felaggatott metszett és aranyozott alabárdokat és partizánokat, észre sem vette a hosszú, díszberakásos lőfegyvereket, sem a csillogó láncon függő szarvasfejeken pompázó agancsokat; az érsek úr megállt a hosszú táblakép előtt, amely Krisztus Urunk születését ábrázolta. Slavata latinul mondta az érseknek, mennyire örül, hogy a cseh festők képesek olyan szép dolgokat festeni, mint az olaszok.

Az érsek megállt még az ébenfa oltár előtt, meghajolt az alabástromból faragott szobor előtt, amely az ülő kis Jézust ábrázolta anyja ölében, bemártotta ujjait az oltár melletti szenteltvíztartóba, ájtatosan keresztet vetett, kezet nyújtott a közelében álló uraknak, akik tisztelettel megcsókolták, és távozott.

Ezalatt a szolgák meggyújtották a fali gyertyatartókban és a mennyezet csillárain lévő gyertyákat, mert nagyon besötétedett.

A férfiak visszatértek Slavata hitvesével, és leültek a karmazsinvörös székekre.

A hölgyek elléptek a velencei tükröktől, amelyek előtt hajukat és pókháló-finomságú gyöngyös gallérjukat igazgatták. Közben az ifjú Kolovrat észrevétlenül megszorította Czernin kisasszony kezét, akinek rózsás arcát elöntötte a pír.

Adam Sternberg várnagy úr, egy hosszú hajú és szakállú, galambősz öregember jóságos kék szemekkel a kandalló elé tolta selyembevonatú székét, és az izzó tüzet bámulva, melengette lábát. A hozzá legközelebb álló Slavata leült Harant mellé, és így szólt:

- Kiváló férfiú, szent ember az érsek, szigorú másokhoz, de még szigorúbb önmagához. Ütött a vecsernye órája, s ő az ájtatosságra sietett!

Harant úr játszva kevergette a tengeri kagylóban a cukrozott ánizsport, fáradt arcát Slavata felé fordította, rászegezte a szemét, amely sűrű szemöldöke alól s a finom ráncok hálójából erélyesen nézett, és nyugodtan mondotta:

- Ne haragudj, Vilém uram, ha kertelés nélkül kimondom, amit gondolok. Mint világlátott katona, aki sok országot bejárt, megszoktam az egyenes beszédet, s ti, barátaim, tudván, hogy katolikus vagyok, mint magatok is valamennyien, nem botránkoztok meg rajtam. Nem nehezményezem, hogy az érsek úr még nem tud csehül, ám Szent Pál azt akarja, hogy az érsek ne tápláljon haragot magában, nem tetszik nekem, hogy oly sokáig börtönben tartja a broumovi és a hrobi polgárokat. Krisztus Urunk születésének ünnepén szabadon bocsátják a rabokat, miért nem jártok közben, hogy bocsássa ki őket? A múltkor az érseki palota előtt a hrobi - vagy talán a broumovi - asszonyok és gyermekek egy fél napig jajveszékeltek, de nem engedték ki őket. Tegnap magam voltam a tanúja, amint a zsoldos katonák az érsekhez vitték egy pap szakácsnőjét, akiről állítólag a strašecíi pap nem akar lemondani, azt állítva, hogy hites felesége. Az asszony szívettépően zokogott az érsek háza előtt, mielőtt bevitték az udvarra. Az udvaron ismét iszonyatosan jajveszékelt, mire bezárták egy pincébe. Ezek olyan dolgok, amelyek izgatják a községet, s nem tesznek jó szolgálatot nekünk, katolikusoknak!

Adam Sternberg várnagy úr megszólalt az olasz márványkandalló mellől, hogy egyazon véleményen van, s ezt már többször is kinyilvánította.

Slavata letette a hosszú piskótát a keze ügyében lévő indiai tálra, és kimeresztve szemét, buzgón magyarázni kezdett:

- Nem a szakácsnékról van szó, jóllehet az érsek úr nem köteles a főegyházmegyében eltűrni egyetlen nős papot sem, törvénytelen asszonyaikat pedig joggal elkergetheti csakúgy, miként mi valamennyien a hozzá tartozó plébániákon, egyébként mi sem avatkozunk a protestáns rendek plébániáinak és papjainak ügyeibe, de ha be is látom, hogy a község felháborodása miatt nem kellett volna azokat az asszonyokat Prágába hozni, ami a hrobi és a broumovi polgárokat illeti, az érsek úr és a broumovi apát teljes joggal járt el! Azok engedetlen alattvalók, akik nem akarták a fölöttes hatóságnak kiadni a templom kulcsát, és ellenszegültek!

- A defenzorok megparancsolták nekik, hogy tartsák magukat a Pátenshez - felelte Harant érezhető keserűséggel a hangjában -, a felséglevél a vallásszabadságot szavatolja. Kilenc esztendővel ezelőtt tulajdon két kezemmel vittem a császártól a kancelláriába!

- Tudom - vágott a szavába gyorsan Slavata -, a szent emlékű császárhoz kettőnkön kívül senki sem mehetett be. Te vitted, én meg sem érintettem, mert az a meggyőződésem, hogy a szentatya, a római pápa engedélye nélkül nem lett volna szabad kiadni!

- Arra várhattak volna! - mosolyodott el Harant.

- Azt hiszem, hogy a rendek és a király ugyanúgy dönthetnek az egyházi dolgokban, mint a világiakban - szólalt meg a kandalló mellől az öreg Sternberg úr emelt hangon, hogy meghallják az asztal végén szórakozó ifjúság lármájában.

- Ó, ti öregek mindig engedékenyek voltatok. Ha csupán rajtatok múlott volna, vallásunk már oda lenne: becsületes, hithű katolikusok vagytok, de az ereitekben nem folyik vér, nem ismeritek azokat a pikhart oldalon!

Martinic a tűz mellett társalgókhoz lépett:

- Kedves sógorok, még ha érvényes volna is a vallásszabadságot biztosító Pátens, akkor is minden jog a mi oldalunkon van, nem az övékén, a Pátens kifejezetten a nemesekre vonatkozik, nem a jobbágyokra, a király alattvalóira érvényes, nem pedig az egyházi alattvalókra. Egy teremtett lélek sem találja meg a Pátensben az ellenkezőjét, ezért a broumovi és a hrobi németek egyházi uraságaik ellenére felépítvén templomaikat, túlléptek a Pátensben megengedetten, a defenzorok és az utraquista rendek szemmel láthatóan támogatják az engedetlenséget, és viszályt szítanak hazánkban!

Harant elkomorodott:

- Így igaz, a Pátensben nem történik említés a főpapság jobbágyairól, bizony, nem. Ez minden baj forrása. De azok, akik kieszközölték a Pátenst, úgy vélték, hogy a szabadság mindenkire vonatkozik, a király alattvalóira is, s az egyházi javadalmak valójában a király birtokai!

Erre Slavata gyorsan így felelt:

- Őszintén megvallom, hogy ezt talán így gondolták, de ilyen nagy horderejű és új jognak, amely vallásunk rovására az idegen vallásnak adatott, világosnak, stricti iuris kell lennie, mellékes magyarázatok megengedhetetlenek. S hogy az egyházi javadalmak valójában a király birtokai, azt előbb be kellene bizonyítani. Mi, hidd el, Harant, nem vagyunk senkinek a haragosai, csupán szent kötelességünket teljesítjük! Senki sem vetheti szemünkre, hogy nem szeretjük hazánkat. Mi is békességet akarunk, mi nem változtathatjuk meg a majd egy évszázada honos szokást, hogy az uraság határoz a jobbágyok vallásáról. Ez a szokás Németországból került hazánkba, a németországi lutheránusok találták ki. Megsínyli ezt Csehország - az idegen vallás német apostolai hovatovább egyre többen betolakodnak a cseh rendekbe. Ebből nagy baj származik honunkra, érzem. Cseh vagyok, becsületes cseh, hiszen nem is tudok németül! Mondjanak bár, aminek csak akarnak, másként azonban nem festhetnek le, mint olyannak, aki ennek a királyságnak és legméltóságosabb urának csak a javát akarta!

Slavata úr annyira felizgatta magát, hogy a feje közepén ágaskodó kakastaréj lekonyult, apró szeme tágra nyílt, és tűzben égett. Hangja, különösen beszéde végén, oly élesen hasított az asztal végén mulatozó vidám társaság zajongásába, hogy a lárma csillapodott, s végül teljesen elhalt.

Hallani lehetett, miként pattog a tűz, a légáramlat a lángot és a füstöt a széles kürtőbe és a kandalló kéményébe hajtotta.

- Cseh vagy, Vilém uram, cseh, tudom én azt, s mi valamennyien szeretjük hazánkat! - felelte kisvártatva zaklatottan Harant. - A másik párt azonban ugyanígy meg van győződve arról, hogy hűen szolgálja a hazát! - A végét már nagyon hevesen mondta.

Otýlie asszony, aki már jó ideje meglehetős zavarban volt, s az ölebecske szájába nürnbergi mézeskalácsszeleteket dugdosott, most hirtelen és ügyesen a férfiak szavába vágott:

- Hagyják már abba, uraim, azt a komor beszédet. Harant úr inkább meséljen nekünk valamit utolsó hispániai útjáról!

Az asztal túlsó végén már ismét megindult a fiatalok vidám fecsegése. Náluk volt a Szűz-serleg, s abból a széles ezüstserlegből egymás után kortyintottak, a kisasszonyokat is kényszerítették, hogy igyanak, s az ifjak jegyezték, melyikük hol érintette meg ajkával. Az ifjú Czernin lelkesen mondta, hogy legszívesebben Sternberg kisasszony aranybrokát cipellőjéből inna.

Egy zöldesen sápadt arcú ifjú a karneválról mesélt, amelyet az édesapjával látott Antwerpenben. A karnevál nézői hórihorgas, szőrös férfit kergettek, aki hosszú farkat vonszolt maga után, s abba a farokba kapaszkodott a vak Ámor, egy bekötött szemű, ruhátlan kisfiú. A fiatalok között felügyeletként ülő két anya közül az egyik úgy tett, mintha nem hallotta volna, a másik meg elnézően mosolygott.

Az asztal felső végén ülő öreg urak már egy ideje hallgatták Harant úr Hispániáról szóló élményeit. Most Harant a párkányra pillantva, ahol egy sor gyönyörű festett agyagedény állt, így szólt végül:

- Nézzétek, már nem tudnak ott olyan nagyszerű majolikát készíteni, mint hajdanán, éspedig azért, mert a király a hitük miatt elűzte a fazekasokat!

- Az régen volt! - jegyezte meg Martinic.

- Régen, az igaz, de régóta látják a kárát is, ma már nem tudnak olyat készíteni. Mostanában a velencei majolika járja, az szebb és drágább! A fazekasok elüldözése nem ment vérontás nélkül, s mindezt a vallás miatt tették! Ez a vérfürdő fölösleges volt!

- Már megint a vallásnál kötöttek ki! - sóhajtott fel bosszúsan Otýlie asszony, Polixéna hercegnőhöz hajolva, ő azonban a kezével és toll-legyezőjével tiltakozó mozdulatot tett, és egy pillanatra sem vette le szemét a beszélőről.

- Ne haragudjanak kegyelmetek - folytatta Harant. - Ha az ember bejárja a világ egy részét, nem képes tüstént beilleszkedni közétek, és nem érti meg a földijeit: mindig azt hittem, hogy az Úristen csupán az emberek teste, nem pedig lelke fölött adott hatalmat a földi uralkodóknak, csupán a testük fölött, ezt mondják a cseh testvérek is, akiket mi pikhartoknak nevezünk. Hiszen Vilém úr nagyon jól tudja ezt, maga is egy volt közülük, a védelmükre kelt, de aztán elhagyta őket!

- Elhagytam az ostoba takácsokat húsz esztendővel ezelőtt, hogy megmentsem a lelkem! - felelte Slavata.

- S hogy elnyerje e gyönyörű és nemes hölgy kegyét! - tette hozzá gyorsan Harant, gálánsan fejet hajtva Otýlie asszony felé.

Otýlie asszony zavarában lábával félrelökte a bársonyvánkost, amelyre gyönyörű hímzett cipellője támaszkodott. A csinos bókot hallva, mélyen elpirult, gáláns özvegynek nevezte Harant urat, s nem annyira bosszús, mint inkább unszoló hangon kérte, hogy kezdjenek már valami másról beszélni.

Majd gyorsan Polixéna hercegasszonyhoz fordult, és eldicsekedett neki, hogy férjeura a bécsi nunciustól két medaliont hozott, amelyekben szentek ereklyéi vannak, a szentatya is megáldotta őket - tette hozzá -, s ő most az egyiket kedves barátnéjának ajándékozza.

Az asztalfőn s a kandalló mellett ülő urak körében egy kis időre csend állt be, ám annál jobban hallatta szavát az asztal túlsó végén egy beesett szemű ifjú, még mindig a farokba kapaszkodó vak Ámorról meg a karneválról mesélve, a vak Ámor, úgymond, találó allegória, s minden szerelmesre vonatkozik.

Az öreg Sternberg, aki még mindig azon töprengett, hogyan mehetett férjhez a szép asszony Slavatához, most egyszerre hangosan megjegyezte:

- És kosarat adott Petr Vok úrnak, pedig az a Rosenberg gyönyörű férfi volt, gyönyörű férfi!

Néhányan elmosolyodtak a szókimondó öregúron, ahogy kereken kimondta a véleményét, miszerint Slavata biz nem szép férfi.

De ebbe már keményen belerontott, mint egy támadó lovag lovával és kúpjával a küzdőtérre, Polixéna hercegasszony. Sokáig szótlanul hallgatta az urakat, de zöldes szeme többször szikrát vetett, nyugtalanul tekintett a beszélőkre, ám most hirtelen megborzongott, remegett minden idegszálában, s már nem türtőztette magát. Férfiasan markáns arcvonásai hirtelen megkeményedtek, amikor kitört:

- Harant uram igencsak védelmezi vallásunk ellenségeit, mintha, tudj' isten, hogy bántanánk őket, és ők bennünket, pápistákat, ahogy gúnyosan neveznek, nem bántanak?

És letevén maga elé az asztalra tükrös strucctoll legyezőjét, keze hevesen meglendült, és magyarázni kezdte, hogy a múlt esztendőben Ústí nad Labemban a protestánsok megöltek egy katolikus papot, és kidobták az ablakon.

- ...az én litomyšli birtokomon a lutheránusok, misebor helyett pálinkát adtak a plébánosnak, Harant uram, pálinkát! Nyáron, egy processzió alkalmával azt kiabálták nekünk, hogy - Isten bocsássa meg - a mennykő csapjon belénk, s az ördög vigyen el. Ha a prágai városokban egy kézműves vagy diák találkozik egy magányos szerzetessel, durva szavakkal sértegeti, és bántalmazza. Kegyelmes uram, a mi panaszainkból is volna szép sor! Tudom, hogy ez küzdelem, harc, de ha megengedi, hogy ők harcolhatnak a hitükért, ugyanazon jogon miért nem harcolhatnak a katolikusok is hitükért, amely korábbi az övékénél?

Harant úr gálánsan meghajolt Polixéna úrnő előtt:

- Drága úrnőm, nagyon jól védelmezi pártunkat, öröme telne benne férjeurának, Popelnak, ha most itt ülne, és hallaná e szavakat, lehetséges, hogy Bécsben éppen most cseng a jobb füle, igazán nagyszerűen védelmezi, az, amit az oustíiak tettek, valóban véres gaztett, ám kétségbeesésükben tették ezt, mert pártunk elkergette a papjukat; mostanság ritkán tartózkodom a prágai városokban, de úgy találom, hogy itt már senki sem mondja a gyönyörű keresztény ima szavait: miként mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek, hanem éppen fordítva, contere, Domine, inimicos nostros, azaz Uram, pusztítsd el ellenségemet. Pedig én azt gondolom, hogy a megbékélés könnyű lenne, ha a pártok meg akarnának egyezni, meg lehetne találni a megfelelő utat a Mindenható segítségével. Mi lesz így velünk, csak a jóisten tudja. A protestáns rendek sokáig nem tiltakoztak, most már zúgolódnak, hangukat hallatják, félek, nehogy általános zendülés legyen belőle!

- Az pedig lesz! - szólalt meg Adam úr felállva. - Lesz, bizony, Budovec már megfenyegetett, hogy megszorongatják a torkunkat!

- Nos, csak kibírjuk, Krisztus Urunk többet szenvedett az igazságért! - vélte Martinic gróf, és Slavata, aki már jó ideje döbbenten ült, rábólintott.

A beállt csendben az ifjú Talmberg hangja hallatszott. A túlsó oldalon épp azt magyarázta a kisasszonyoknak, hogy a kvintána hasonlatos a karikajátékhoz, amelyben futás közben egy karikába kell szúrni a kopját, a kvintánában pedig egy török, mór vagy valamilyen más bábuba.

- Az idén kipróbálhatnánk a császári labdaházban...

- Mindegyikünknek csak egy feje van - mondotta az öreg Adam Sternberg úr -, s a fejünk nem nő a kertben, mint a káposzta. Nem rólam van szó, én már fél lábbal a sírban vagyok, de rólatok van szó. Én inkább az ellenséggel való békés megegyezést javasolnám!

- Jöjjön, aminek jönnie kell, de a törvény a mi oldalunkon áll! - felelte Martinic.

- Akkor hát, Isten veletek - köszönt el csendesen Harant -, jöjjön, aminek jönnie kell! Én Peckában maradok, a birtokomon. Drága uraim és barátaim, van ott vagy ötven jól képzett muzsikusom, külön asztalosmesterem, aki a hangszereket készíti. Jöjjetek el Peckába, szívesen látok mindenkit, majd muzsikálunk kegyelmeteknek!

Harant közbeszólása elterelte a többiek figyelmét.

Ekkor alázatosan hajlongva belépett a rőt hajú, pörsenéses arcú Michna titkár. Slavatához sompolygott, és a fülébe súgta:

- Itt van az a baccalaureus, akit említettem, a nevét nem akarja megmondani. Nem tudtam, kegyelmes uram, hogy a lakoma ilyen sokáig fog tartani. Hat órára rendeltem ide, és már megjött, kegyelmes uram.

Slavata homlokát összeráncolta, tekintete egy pillanatra elfelhősödött. Aztán felállt, és szó nélkül kiment Michnával. Polixéna asszony átható és fürkésző tekintete követte őket.

A háziasszony figyelemre se méltatva a távozó férfiakat, Haranttal beszélgetett, kérte, mesélje el, milyen a viharos tenger.

- Olvastam ugyan róla a könyvében, de mindig szívesen hallgatom kegyelmedet, olyan élénken tudja elmondani.

- Ó, erős a bor, erősebb a király, de legerősebbek a hölgyek... szívesen és híven elmesélném, amire kér, drága úrnőm, ám a tengeri borzalmakat nem lehet szavakkal elmondani... a nappal is hirtelen éjjé válik, mennydörög az ég, és villámok csapkodnak, a tenger feltornyosul, magasra csapnak a hullámok, valósággal forr a tenger. Nehéz ezt leírni, és oly hihetetlen megérteni. Éppen Egyiptomból tértünk vissza, valamennyien elcsigázottak voltunk a hosszú úttól és a gyenge élelemtől, már közeledtünk Velencéhez, mikor a tenger felemelkedett, a hullámok nőttön-nőttek, és a magasba csaptak. A kapitány tüstént parancsot adott, hogy vonják be a vitorlákat. Az ég csatornái szinte abban a pillanatban megeredtek, úgy ömlött az eső, hogy úgy tetszett, mintha a tenger az égig emelkedett volna... közben mennydörgött, villámok cikáztak. Rémület fogott el, azt hittem, ütött az utolsó órám, valamennyien forrón imádkoztunk Istenhez. Higgye el, aki nem tud imádkozni, itt megtanul. Két óra múltán a tenger lecsillapodott, az Úristen megmentett bennünket. El sem hinné, milyen vidáman éreztem magam, amikor Velencében a vállamra vetve tarisznyámat, a fogadóba mentem. Szívesen tartózkodom kedves hazámban, talán már soha többé nem hagyom el, de mostanában nehéz időket élünk...

A Slavata-ház erkélyfolyosóján, közvetlenül az oszlop melletti bolthajtás alatt Mollerus várakozott a sötétben.

A tágas előszoba felől emberi hangok és léptek zaja, ajtócsapkodás, pohárcsengés és arany meg ezüst evőeszközök csörömpölése hallatszott.

Moller úgy állt ott, mint egy kőszobor.

Hirtelen fény vetült a padlóra és a falra - s akárcsak egy pap, egy kiborotvált lakáj jelent meg, négykaros gyertyatartót hozva, mögötte pedig a kövérkés Slavata jött Michnával, aki türelmetlenségében a kezét dörzsölte.

Moller levette széles karimájú kalapját, amelyet mind ez ideig egészen a szemébe húzott, a Szent Péter-iskola köpcös tanítója nem tanúsított semmilyen alázatot, sem tiszteletet a hatalmas úr iránt, ellenkezőleg: első, futó pillantásra a legkisebb megilletődés sem látszott rajta. Csupán apró barna szemét meresztette ki jobban a szokásosnál, folyvást simogatta kecskeszakállát, orrlyuka kitágult, ami azt mutatta, hogy mégsem nyugodt.

Slavata alig fogadta a köszönését, csupán a foga között dünnyögött valamit.

A négy férfi belépett egy tágas boltíves helyiségbe, ahol legalább tizenkét polcon szorosan egymás mellett könyvek sorakoztak.

A lakáj az asztalra állította a négykaros gyertyatartót, és kiment. Michna ott maradt a félhomályban.

Az asztal egyik sarkánál Slavata állt, a másikhoz fesztelenül odalépett Mollerus. Négy fehér viaszgyertya pislákoló fénye világította meg e két különböző embert. A helytartó bársonyöltözetű, előkelő úr, fején magas kalap, rajta fekete gólyatoll és aranycsat. A mellén súlyos aranylánc csillog, amelyen az uralkodó, Mátyás császár garasa függ, alatta selyemzsinóron lóg az arany fogpiszkáló és a fülkanál.

Szemközt fedetlen fejjel egy magabiztos férfi áll, ruhája kopott, viseltes. Csupán a tekintetük egyformán szúrós. A két szúrós szempár találkozott, és egymásba fúródon. Mindkét szempárban, mindkét férfiban ugyanaz a kérdés: Ki vagy, mi hasznom lesz belőled?

Slavata le sem véve fejéről kalapját, beszélni kezdett:

- A szekretárius úr jelentette nekem, hogy baccalaureus uram kész igazságos ügyünket szolgálni. Pártjukban már sok szolgálatkész emberre találtunk, nem akarunk semmi mást, csak törvényadta jogunkat védelmezni. A császár helytartói vagyunk, mindenen rajta kell tartanunk a szemünket, és mindenről tudnunk kell, hogy az országban semmi se történjen, ami megkárosítaná és megsértené e jogot: bízhatunk magában?

- Ej, mit... Moller magiszter vagyok, az egyetem kötelékébe tartozom, amely már évek óta mostohán bánik velem. A professzorok igazságtalanul megtagadták tőlem a professzúrát, remélem, hogy önnél, kegyelmes uram, igazságot és megértést találok. Nem tűrhetem, hogy továbbra is álnok módon eltapossanak. Nagyobb szolgálatra vagyok hivatott, mint az ábécé tanításával vesződni, hitvesem és gyermekeim vannak, el akarok valamit érni, nem elégszem meg azzal, amit ellenségem, Kampanus juttatott nekem, aki azóta üldöz, mióta betettem lábam az akadémiába az alumnusok közé! Thurn gróf úr kétszer üzent neki, hogy adjanak nekem professzúrát, de elutasítottak...

- Mi nem segíthetjük baccalaureus uramat a professzúrához, az egyetem nem tartozik a fennhatóságunk alá. A Vár kancelláriájában sincs egyelőre hely, de lesz, aszerint, milyen jelentést tesz nekem magáról szekretárius uram, akihez minden ügyében bizalommal fordulhat. Szükségünk van minden igazságos ember segítségére, tudjuk, hogy kormányzatunk alatt egyes emberek indokolatlan módon elégedetlenkednek. Baccalaureus uram pártjában forrófejű emberek vannak, s nem maradnak nyugton az egyetem magiszterei sem, akiknek Vergiliushoz és a sztagirai Arisztotelészhez kellene tartaniuk magukat, ez főképp Jesseniusra vonatkozik; legyen óvatos, vigyázzon magára, szolgálatait illő módon megháláljuk.

A helytartó nem nyújtott kezet Mollernak, csupán udvariasan biccentett, és távozott.

Michna fürge léptekkel sietett utána a gyertyatartóval, hogy világítson neki. De a helytartó már kinn járt a folyosón az előszoba előtt, és szapora léptekkel igyekezett a fény felé.

A csenevész Michna visszatért, Moller előtt kiegyenesítette alázatosan görnyedt hátát, kidüllesztette a mellét, s egyszeriben olyan lett, mint egy úr. Ám beszéde nyájas, barátságosan bizalmas volt, egy mákszemnyi gőg sem érződött benne:

- Nem tudja, magiszter uram, melyik nyomdász és hol nyomtatta ki azt a pápa ellen irányuló szégyentelen evangéliumot?

- Nem tudom, melyikről van szó, manapság mindkét oldalon annyi gyalázkodást nyomtatnak ki. Istenemre, vidám az élet manapság Csehországban, az egyik párt a másiknak ugyancsak borsot tör az orra alá!

Michna bizalmasan megfogta Moller kabátjának a gombját, és emlékeztetőül elismételte a röpirat első sorát:

- Így kezdődik: evangélium pasquilli... e... dixit papa rapax carpinalibus suis... szörnyű olvasni. Lator volt, aki írta, és egy másik lator nyomtatta ki.

- Biz' isten, nem tudom... ám úgy rémlik, hallottam, hogy valami effélét itt a közelben, a várlépcső alatt Valdštýni Hynek házában nyomtattak.

A tanácskozás befejeztével Michna szekretárius elvezette a magisztert a ház hátsó traktusában lévő csigalépcsőhöz.

- Úgy hallom, hogy a kollégiumban a magiszterek nagyon lázadoznak a Betlehem-kápolna miatt, mivel ismét pikhart prédikátort akarnak oda helyezni. Arra azonban nincs joguk, hogy maguk tegyenek oda, akit akarnak, az óvárosi polgármesternek is van beleszólása, ő pedig nem engedi. Leynhoz úr jó emberünk, hithű, erényes katolikus, aki ellenezte, ezért nem szeretik, mi azonban megvédjük őt. Fabricius úr is ott van a tanácsban.

- Nos, hát lázadoznak, igaz, de hiszen a Betlehem-kápolna plébániájáról meg van írva, hogy esztendőkkel ezelőtt a principibus viris Pragae senatus iktattak be oda papot, hát akkor... a polgármesternek, akár kedves neki, akár nem, ugyanolyan joga van, mint nekik!

Ekkor a lépcső fölötti sarokban beszélgetők fülét zaj, beszéd, női hangok csicsergése ütötte meg. A kivilágított előszoba megtelt előkelő vendégekkel, lakájok, apródok, komornák főkötőkkel, kucsmákkal és tollas kalapokkal, köpenyekkel, bundákkal sürögtek-forogtak az előkelő uraságok között.

Michna tüstént ott termett, újra alázatosan kétrét görnyedve, megszabadulván a gyertyatartótól, elégedetten dörzsölte a kezét, és egy-egy nemes úr és úrnő jóindulatába ajánlotta magát.

Az ifjú Czernin Sternberg kisasszony előtt állt, fehér rókával bélelt piros bársonykarmantyút tartott a kezében, és az aranyrózsákat számlálva, halkan suttogott valamit a piruló kisasszonynak.

A zöldesen sápadt fiatal úr könyökével megbökve egy másikat, Ámorról beszélt, akit Vénusz nyila megvakított.

Harant úr kérte Slavatát, bocsásson meg neki, ha túlságosan őszinte volt:

- Katona és vidéki ember vagyok, ha eljövök ide a városba, mindig elragadtatom magam!

Polixéna asszony figyelemre se méltatva a társaságot, a sarokban játszadozott a kalitkában ugrándozó hamuszínű papagájjal. Ekkor odahozta a szolga a nyusztprémmel bélelt selyemköpenyt és tengeri-fecsketollas kalapot, szinte ugyanakkor odaperdült a gáláns Harant is, hogy felsegítse a köpenyt. A hölgy nyomatékosan mondta neki:

- Félek, kedves barátom, hogy hamarosan olyan helyzetbe kerülünk, miként ön annak idején a viharos tengeren, amikor a tenger hullámai az égig csaptak fel, s ki tudja, kinek süt ki a nap...

- Hozzátok ide azt a latort, Istenem, csak tudnám, hogy festett az az akasztófáravaló! Megölöm, esküszöm, hogy megölöm! - kiáltozott sírós, kényeskedő hangon az öreg Sternberg.

- Kit, kit?! - kérdezték mindenfelől.

S az öregúr könnyekig megbántva elpanaszolta, hogy szólt egy mihaszna szolgának, hozza el neki a bundáját, s erre a gazember futtában azt kiáltotta, hogy nem tudja felismerni, mert az úrnak minden alkalommal más van!

Vidám nevetés volt a válasz panaszaira, köztudomású volt ugyanis, hogy az öreg Sternberg esztendőkig visel egy ruhát, s aztán, hogy megtakarítsa a költségeket, a viselt ruhát megfordíttatja a szabóval. Valamennyien rájöttek, hogy a szolga, aki eltűnt a tömegben, tréfát űzött a fösvény úrból.

Slavata gróf zavarba jött, elnézését kérte. Sternberg még akkor is siránkozott, amikor a szolgák odaszaladtak és felsegítették rá a bundát.

Az ifjú Talmberg az ajtóban beszélt, és ígéretet tett a kisasszonyoknak, hogy legközelebb a fiatal urak meghívják őket a kvintánára. A kisasszonyok szeme felcsillant, szájuk édes mosolyra húzódott.

Otýlie asszony narancsszínű abroncsos szoknyájában ide-oda forgott, kezét csókra nyújtotta a távozóknak.

A merev spanyol fűzőkbe szorított, kipirult hölgyek távozván, bemártották ujjacskáikat a szenteltvíztartóba, Slavata úr már párszor bemártotta két ujját a vízbe, és szenteltvizet hintett a távozók felé. Keresztet vetvén, sokat és vidáman beszélgetve léptek ki a vendégek az előszobából a kivilágított széles lépcsőre, és vonultak le rajta, odalent a ház előtt pedig lovak, szánok, aranyozott, festett gyaloghintók és rengeteg ember várta őket.

A hátsó ajtón Mollerus lépett ki a sötét várlépcsőre.

Súlyos léptekkel baktatott hazafelé, ám útközben egyszerre megállt.

- Jól van, nagyon jól - mondta többször gondolatban és hangosan is elismételte. Elégedetten nyugtázta: - Elmésen kiagyalt mesterkedés!

Majd hirtelen félelem fogta el, rádöbbent, hogy olyan táncba ment bele, amelyben könnyen lábát törheti.

- Ej, mit, csupán azt ígértem nekik, hogy híreket hozok, mi rossz van abban? Nem követelték, hogy térjek át a katolikus hitre, a vallásomat meghagyják, bár, ki tudja, mi történik? Különben is, mit számít nekem a vallás? Ha eltaposnak, feljebb akarok kerülni, mit nekem most az egyetemi magiszterek, mire megyek velük? Jesseniust sem indította meg a könyörgésem, pedig ő is szlovák, én is szlovák vagyok, ő lovag, a lovagok csak a Pátenssel meg a politikával törődnek... az ilyen féreggel, mint én vagyok, Jesseniusnak nincs ideje foglalkozni, ő lovag... Magyarországon minden koszos paraszt gróf vagy lovag...

Imigyen mentegetőzött magában Mollerus a palotából hazafelé tartva; a Szent Tamás mögötti koromsötét utcában hirtelen villámcsapásként érte őt Júdás neve.

Döbbenten újra megállt, és sokáig álldogált egy helyben. Nem tudott szabadulni az iszonyatos átok szavaitól, hogy az anyja a világra szülte... jobb volna annak az embernek, ha nem született volna meg.

Lámpással a kezében szembejött vele egy járókelő, az szabadította meg őt e gondolatoktól, elfelejtette vele a bibliai átok szavait... ej, mit... nem követek el semmilyen igazságtalanságot, nekem is előbbrevaló az igazság és a törvény szava, mint azoknak ott, a fekete tehén is fehér tejet ad... jó embereknek sohasem ártottam, és nem is fogok ártani, ha majd a kancelláriában ülök a könyvek mellett vagy a kamarában a hatalmasok között, az senkinek sem lesz kárára... bármikor segítségükre lehetek a mieinknek is. De Slavata... milyen pöffeszkedve bánt velem... talán megvet engem?

S nyugtalan gondolatai ismét elkalandoztak.

Michna talpnyaló, mindig a kezét dörzsöli, nem lehet hinni neki.

Pár lépésnyire a lakásától ismét megtorpant.

...Megvetnek - miért vetnének meg? A haszon mellett le kell nyelnem a megvetést is? Azt mondta, sok készséges emberük van a mi oldalunkon... meghiszem azt! Basilius, az a törpe alighanem egy közülük. Megvetés jutott osztályrészemül, s ennek Kampanus, a vodňanyi Harangozó az oka, mindenféle harangok vannak a világon, Kampanus dicsőn harangoz, ünnepélyes, zengő versekkel köszönt az ünnepeken... én is azt akartam... de kitaszítottak, nem fogok hát ünnepeken harangozni, én majd másként harangozok... vannak olyan harangok is, amelyekkel csak vihar idején harangoznak, az leszek én - a pellengéren is himbálózik egy kisharang, és a latrok feje fölött csilingel -, ilyen harangnak is kell lennie.

A szegényes kis ház előtt, amelynek apró ablakaiból a kiszűrődő fény kísérteteket varázsolt az utcára, ismét megtorpant.

- Nem az asszony kergetett bele engem ebbe a veszélyes játékba? Nem vagyok ennek az asszonynak a rabja? Gyáva vagyok, mint az ostoba Leynhoz tanácsos, aki azt szokta mondogatni, hogy inkább bőszítené fel a római pápát, mint a feleségét. Gyáva vagyok, ostoba fajankó, sehonnai bitang! Elvesztettem az eszem, hitszegő lettem, s ezt az a szép, átkozott boszorkány tette velem! A hites feleségem!

Moller sokáig álldogált az Egérlyuk előtt.

Két kezével eltakarta arcát, és a felszakadó sóhajai arról árulkodtak, hogy sírhatnékja van. Öklét erősen a szemére szorította és szapora léptekkel otthagyta a házat.

Hanem a léptei hamarosan lassultak, majd megtorpantak, és végül megfordult.

Mikor az ablakban kialudt a fény, belopakodott a házba.

Aztán napokon keresztül nem beszélt a feleségével, s a Szent Péter-iskola diákjai azokon a napokon sok verést kaptak.

 

XI
Magasra csapnak a hullámok

A Týn-templomra visszatért a gólya, hogy a gótikus kőbordázaton fészket rakjon. Prága újra felöltötte fehér virágos, élénk zöld tavaszi ruháját, s a Moldva vizében gyönyörködik varázsos szépségében.

Május elejét mutatja a naptár. Vasárnap van.

A Týn-templom előtti Szűzanya-kápolna a reggeli istentiszteleten megtelt emberekkel.

A nagytiszteletű Dikast atya a szószéken haragosan rázza a fejét, őszes üstöke minden mozdulatánál vadul lobog, ökle pörölyként csap le a szószék karfájára. Így prédikál:

- Emlékezz meg rólunk, Urunk, hogy mi történt velünk, és lásd meggyaláztatásunkat! Üldöztetnek híveid hitük miatt, kiknek drága templomát, szent hajlékodat az érsek kétszáz embere három napig dúlta, lerontá, földig rombolá: kiknek lepecsételtették, eltorlaszolták, bedeszkázták templomát. Híveid béklyóba verve sínylődnek a toronyban, és elpusztulnak, mert ellene álltak az Antikrisztusnak, ahogyan János és Péter apostolok is ellene álltak az egész jeruzsálemi tanácsnak, tudván, hogy Istennek kell inkább engedni, hogynem az embereknek. Bizonnyal bűnösök vagyunk, bűneink rabságában tépjük, marcangoljuk, pusztítjuk magunkat, úgyhogy hamarosan nem találtatik sem erő, sem pénz, sem rátermett, bölcs férfi, sem rend, sem szeretet, s talán még hit sem közöttünk. Csak szánkkal szóljuk az evangéliumot, és olyan biztosak vagyunk magunkban, mintha az Úr keze meg sem érinthetne bennünket! De a romlás eljön, ha nem igyekszünk tiszta szívből az evangéliumi életre, és nem tudjuk megőrizni legdrágább kincsünket, tiszta hitünket minden cicomától és bálványimádástól megtisztított vallásunkat. A rendek a múlt hónapban már kétszer egybegyűltek, hogy megvédelmezzék e nagy kincsünket. Segítsd meg őket és bennünket is, drága mennyei Urunk! Imádkozzunk, hogy a mennybéli Isten szabadítsa ki a rabokat, akik a Fehér-toronyban szenvednek a hitért, hogy legyen mindnyájunk erős pajzsa, vértünk az igazság gonosz ellenségei ellen! Énekeljétek el hittel: az én segítségem az Úrtól van, aki teremtette az eget és földet!

Hatalmas kórusban felzengett az ének, melyben felindultság, harag és félelem remegett. A nép segítségül hívta az Urat, aki a mennyet és a földet teremtette, s emberekkel népesítette be, hogy szeressék egymást.

Az istentisztelet után az öreg Vraná kihozta a térre a kisasztalát. Hamarosan két másik asszony is követte, majd később Hofman zsidó, és pálinkát kezdtek árulni. A kofák körül sokáig álldogáltak a csoportba verődött férfiak és a fejüket csóválták.

Két óra múlva a Szent Kelemen-rendi jezsuiták nagymiséje előtt a Kőhíd melletti új templomban így prédikált a haragtól remegő pap, miközben öklével a szószék karfájára csapott:

- A két szín alatt áldozók vallása hamis, tele csalfa ámítással. Ereje széthullt, akár a söprő szálai. A mi vallásunk az ősi egyetemes katolikus vallás, hiszen ezt belátva már sok igaz cseh elfordult a csalárd tévelygéstől; mivel a tévelygőnek megmutatjuk az egyedül üdvözítő utat, szorongattatnak bennünket és minden katolikus hívőt. A nemes cseh urak Ő királyi fenségétől kikényszerítették a felséglevelet, hogy új, tévelygő vallásuk szabadságát biztosítsák, de a semmibe markoltak, kezük üres, mivel a felséglevelet Róma szent püspöke nem erősítette meg. A Pátens nem érvényes, az, ami benne áll, csupán pusztába kiáltott szó, érvénytelen... - ordította a pap torkaszakadtából, közben szélesre tárta a kezét, s aztán teljes erejéből lecsapott a szószékre.

Mikor a pap a söprűről beszélt, hátul a kórus alatt megszólalt egy mély, rekedtes hang, de senki sem értette, mit dünnyögött, mikor a pap tüzesen azt kiáltotta, hogy a Pátenst kikényszerítették, a kórus alatt tisztán hallatszott a felelet:

- Az nem igaz, az áldóját!

S mikor a pap öklével ismét a karfára ütött, azt kiáltva, hogy a Pátens nem érvényes, Pulpit, az öreg tímár visszafelelt, hogy márpedig érvényes, az áldóját, érvényes!

Vele együtt kiáltott egy huszonöt év körüli, szép termetű, dús hajú ifjú is:

- Hazudsz, pápista, nekünk semmi közünk a római püspökhöz!

Ám az öreg és az ifjú nem kiabáltak a templomban sokáig. Az első zavaró szónál Leynhoz polgármester és Andreae írnok gyorsan kiszaladtak a kollégium udvarára, a templom első padjaiból több fenyegető kéz is a magasba lendült, a hátsó padokból fiatal és öreg férfiak ugrottak ki, a jezsuita akadémia diákjai is sietve odaszaladtak. Tíz kéz megragadta a rendbontókat, és Pulpitot meg Veleslavíni Samuelt, a dús hajú szőke ifjút egykettőre kipenderítették a templomból, közben ökölcsapások zuhogtak, mindketten kaptak is, adtak is.

Becsapódott mögöttük az ajtó.

Mindkét sértett hangosan tiltakozott, és a bádoglemezes ajtóra vert, míg az emberek két oldalról tömegestül összefutottak. Pulpit azt ordítozta, hogy az az ágas birétumos barát azt akarja, hogy az eretnekeket karddal és tűzzel irtsák ki. A nép erre fenyegetően felemelte öklét, de ebben a pillanatban a híd felől három darabont érkezett a vámtól meg a sóhivataltól, és egypáran - honnan, honnan nem - ott termettek a jezsuita kollégiumból is. Ezeket Leynhoz polgármester és Václav Andreae írnok vezette.

Veleslavínnak, a híres főnyomdásznak a fia megpillantván a darabontokat, kardot rántott, de mikor a nép fejvesztetten hátrálni kezdett a fenyegetően előreszegezett lándzsák elől, Pulpit bölcsen rászólt:

- Az áldóját, ezt ne tedd, a lándzsáik hosszabbak a te kardodnál, s amennyiben, az áldóját, kilyukasztanák a hasad, kevésbé ízlene neked, mint a kecskének a kés. Az áldóját, gyere!

Egy kis idő múlva kiürült az utca, a városi darabontok visszatértek a helyükre, és Leynhoz úr az írnokkal kis tétovázás után visszament a templomba.

A híd felé vezető utca ismét visszanyerte vasárnapi nyugalmát, a koldusok leültek, néhányan lefeküdtek megszokott helyükre a gyönyörű hídfőtorony alatt, amely karcsú vékony lábán nyújtózott magasan az ég felé. Ünneplő ruhás emberek jártak le-fel az utcán.

Fekete csókák kergetőztek a torony párkányán és nyeregtetőjén, a sirályok akár a fehér nyilak nagy ívben röpködtek a Moldva fölött. A Jezsuiták utcájában álló Három Hattyú ablakából kis szünet után ismét felcsendültek a clavichord kesergő hangjai, bizonyára a kalmár játszik rajta, a háziúr, akinek a hétköznapok sürgésében-forgásában nem futja idejéből a muzsikálásra.

Miután véget ért a jezsuitáknál az istentisztelet, a Vértesek utcájában lévő csapszékeket betöltötte a különböző felekezetekhez tartozó dühös férfiak hangja, s oda volt a szent vasárnap nyugalma.

Aznap fölöttébb sokat szitkozódtak, s a bírónak meg a darabontoknak késő éjszakáig dolga akadt a verekedőkkel.

A Vám utcai Pojáca kocsmában Pulpit mester mulatott Veleslavínnal a vidám, könnyelmű diákok társaságában. Az egész kocsma egyetértett abban, hogy a katolikus tanácsosok - alighanem az utraquisták tudtán kívül - szigorúan őriztetik a jezsuiták templomát és kollégiumát, hogy ne érje őket semmi bántódás, ezért - mintha csak vezényszóra - tüstént megjelentek a darabontok, akár a darazsak. Pulpit az este folyamán több ízben eldicsekedett vele, hogy mielőtt a pápisták kidobták volna a templomból, kiosztott néhány hatalmas nyaklevest.

Azt, hogy kiválóan ért hozzá, végül a kocsmában is bebizonyította. A csaplárosnénak - már nem a kövér Jana szolgált fel, mert előző évben meghalt - szemére vetette, hogy, az áldóját, sűrűn vonogatja a rovásokat, és üres korsókat hoz neki. A mérges csaplárosné az arcába loccsantotta a sört, mondván:

- Láthatja, hogy nem üres!

Pulpit erre megdühödött, és szájon vágta.

Így hát e szent vasárnap a Pojácában is veszekedéssel és haraggal végződött a mulatság.

Szerdán a fekete szakállú Troilus magiszter a Carolinumban lectiót tartott a háborúról, azt állította, hogy a háború csak akkor jogos, ha a hitért vagy a hazáért harcolnak.

Utána Kampanus lépett a magiszteri katedrára, és megnyitotta a demokráciáról szóló disputát. A kezdet kezdetén elutasította az anarchiát, mondván, hogy az rosszabb a legkegyetlenebb ember zsarnokságánál is. A demokráciát, vagyis a nép uralmát a magiszter jónak ítélte, ha a néptribunok erényes polgárok, s csak olyanokat választhatnának meg közéjük, akik az általános jólétről gondoskodnának. Ám olyanok - folytatta -, akik a nép jólétét a saját jólétük fölé helyezik, sohasem voltak, s nem is lesznek, s ő ezért úgy vélekedik, hogy a demokrácia megvalósíthatatlan, állítását végül történelmi példákkal támasztotta alá.

A jelenlévő diákoknak, úgy tetszett, ez mindegy, alig várták, hogy véget érjen a disputa. Kint ragyogóan sütött a nap, míg a kollégiumi aulában sötét volt.

A prágai baccalaureusok és magiszterek közül, akik kötelességből eljöttek néhány tanítványukkal, egyik-másik röviden felszólalt, eljött Koptiades és Hovorinus is, amaz nyalka, a másik még mindig izgő-mozgó, táncos léptű baccalaureus, már mindketten hízásnak indultak, ők ketten szólaltak fel, pár latin szót intézve a magiszterhez, hogy ne álljon be kínos csend.

Mollerus két elsőssel ült, konokul hallgatott, de minden szót megjegyzett. Komor volt, mint a verembe esett farkas. Amint a disputa véget ért, elsőként távozott a teremből, anélkül hogy Kampanust üdvözölte volna.

Mikor Kampanus a disputáról visszatért a szobájába, még le sem ült, máris kopogtattak az ajtón, s elszántan belépett az ifjú Kamének, a néhai professzor fia. Alig valamivel lépte túl a húszat, beesett, sápadt arcán szenvedés és konokság tükröződött.

Szótlanul várakozott.

Kampanus tudta, miért jött. Hetente kétszer bejött a kollégiumba, s mindig más professzorhoz.

Kampanus kék szemét a sápadt ifjúra szegezte:

- Sajnállak, fiam, de értsd meg, mi nem tartozunk megboldogult atyádnak hatezer garassal. Mi nem maradtunk adósai az évi salláriumával, hidd el, a rendek tartoznak neki, övék az egyetem, nem a miénk, mi szegények vagyunk, s hatezer garast semmiképpen sem tudnánk összeszedni. Szent Kereszt vasárnapja után lesz a rendi országgyűlés, s én kaptam feladatul, hogy az akadémia nevében írjak az országgyűlésnek. A ti nevetekben, a szegény árváknak is segítséget kérünk tőlük. Bízzál bennem, szívesen megteszem, de ne járj ide folyvást! Ezzel magadat is, bennünket is fölöslegesen zaklatsz!

- A nővérem küldött, jönnöm kellett!

- Hol van Kateřina Elsbet kisasszony?

- A betlehemi plébánián, Cyril pap lányát tanítja, s nekem is ő ad ennem.

Kampanus az ifjú tenyerébe szórt néhány garast, s biztatta, hogy szükség esetén máskor is jöjjön el, de a hatezer garas ügyében már ne jöjjön.

Az ifjú szótlanul távozott. Kampanus azonban észrevette, hogy elpirult, alighanem meghatódott a jóságától, s az elszántság, amellyel belépett, kényszerű volt csupán és csak a nagy ínség válthatta ki.

Az ifjú távozása után egy öregasszony lépett be a kis Jeníkkel.

A kétéves gyerekek a legaranyosabbak, olyanok, mint a higany, de esetlenek, mint a kiskutyák, orruk többször van a földön, mint fölötte, hol nevetnek, hol meg sírnak, de inkább többet nevetnek.

A göndör fürtű szép kisfiú, olyan szép, mint azok a pufók arcú fiúcskák a festményeken, amelyeket pár esztendeje Spranger mester festett Rudolf császár számára.

Szereti is őt az édesapja. Kampanus karjába vette a fiát, felemelte a magasba, majd a mellére szorította, és csókolgatta, simogatta...

A kisfiú nem maradt nyugton, izgett-mozgott, s folyvást arrafelé nézett, ahol a márvány kockajáték feküdt, amellyel játszani szokott, valahányszor a nagyapja az édesapjához küldi.

Kampanus nem tudván lekötni a gyermek figyelmét, nem tehetett mást, mint hogy letette a földre, és odaadta neki a kockajátékot.

A kisfiú fölött állva, Kampanus önkéntelenül felsóhajtott: Istenem, ha előbb halnék meg, mint ez a gyermek felnő, mi lesz belőle? Egy professzor árvája épp az imént koldult itt...

- Reverendissime magister, salve! - hallatszott az ajtóból egy vidám, kellemes, zengő hang, és belépett a pörsenéses arcú, rőt hajú, kellemetlen Michna szekretárius.

Kampanus szemmel láthatóan megrémült. Semmi jót nem ígért ez a látogatás.

Illendően köszönt a titkárnak, aztán megcsókolva a fiúcska fejét, kikísérte őt meg az öregasszonyt a szobából, a kisfiú görcsösen szorítva markában a két kockát, keservesen bömbölt, amíg ki nem értek a Carolinumból.

Michna leült, és hízelgően így szólt:

- Most vidáman vannak itt, magiszter uram, a kollégiumokban gyermekek és asszonyok vannak, ez hajdanán még másként volt! Hihihi!

Kampanus nem válaszolt. Kérdőn nézett a titkárra.

- Röviden mondom, miért jöttem. Az egyetem barátja vagyok, s nem értek egyet azzal, hogy némely heves pápistáink önök ellen készülődnek. Isten a tanúm, nem kívánom a vesztüket, csak figyelmeztetni jöttem önöket.

Kampanus jól ismerte az intrikust, s ezért meg sem lepődött, hallván, hogy legfőbb urait pápistáknak nevezi. Érezte, hogy eltitkolja valódi érzelmeit. Ezért továbbra is mozdulatlanul állt. Szemében zavartan és kérdőn tekintett a beszélőre, mintha azt kérdezné: mi történt, mi fog történni?

- Kegyelmedhez jöttem, reverendissime, kegyelmedhez, nem a rektorhoz...

- A rektor úr Karlsbadba ment a beteg alkancellárral...

- Ahol van, ott van, s ha Prágában volna is, úgyis kegyelmedhez jöttem volna, nem hozzá. Prorektor uram szívén viseli az egyetem ügyét, nem úgy a rektor. Ő csupán egy nevetséges ungarus lovag, oldalán görbe török kard fityeg, sujtásos dolmányban jár... ezért kegyelmedhez jöttem, mi ketten hamarabb szót értünk. Máris megmondom jövetelem célját. Nehezményezik - hiszen tudja, hol -, hogy a múltkoriban itt a kollégiumban tartották a rendi gyűlést, s élesen kikeltek a császári helytartó uraimék ellen, pedig IV. Károly kollégiuma a Múzsáknak rendeltetett, nem a lázadóknak. Szent Kereszt vasárnapja után a huszita rendek ismét össze akarnak jönni itt. Ez a gyűlés a király nevében megtiltatik, közlöm önnel, reverendissime, hogy a gyűlés meg van tiltva, s azért jöttem, hogy megtudakoljam, mi a véleményük erről a magiszter uraknak az egyetemen?

Kampanus nyugodtan felelte:

- A Károly Egyetem legszívesebben annak megreformálásával, kibővítésével, a tanítással és a diákjaival törődne, éppen kérelmet küldünk az elkövetkező rendi országgyűléshez.

- Ez rendben van, de mit szándékoznak tenni a professzorok, ha a királyi tilalom ellenére a rendek összejönnének itt?!

- Semmit.

- Hogyhogy semmit, hogy érti ezt?

- Az egyetem nem a miénk, nem mi vagyunk az urai. A Pátens értelmében az egyetem fölött a rendek rendelkeznek, ők gyakorolják a törvényes hatalmat. Ez okból kérelmezzük az iskola megreformálását!

- Már kilenc esztendeje kérelmezik, és süket fülekre találtak. Más gondjaik is vannak, mint az önök iskolája, hihi... a mi uraink másképp támogatják a jezsuiták akadémiáját. Hanem mi közöm hozzá, én tudni szeretném, mi a szándékuk a rendek gyűlésével kapcsolatban, amely, figyelmeztetem, be van tiltva!

- Mit tehetünk? - kérdezte Kampanus, s magában meg volt győződve arról, hogy nem tehetnek semmit, és nem is tesznek semmit ellene.

Michna barátságosan megfogta Kampanus kezét, és kényszerítette, hogy üljön le vele szemben.

- Bocsásson meg, magiszter uram, egy példára akarok hivatkozni. A huszita rendek felszólították az óvárosi tanácstagokat, hogy küldjék el a gyűlésre képviselőiket, de a tanács volt olyan bölcs, hogy nem küldött senkit, egyszerűen senki sem ment el a tanácsosok közül. Kimentették magukat, pedig többségükben az önök hitét valló emberek vannak ott. Az újvárosiak Borbonius doktor minden ágálása ellenére megüzenték a rendeknek, hogy ugyanazt cselekszik, amit az óvárosiak, s a Malá Strana-iak tiszteletteljesen és megfontoltan azt üzenték, hogy a két nagyobb prágai város példáját követik! Ez nagyon bölcs dolog, kibújni a felelősség alól, mentséget találni!

- De nem férfihoz méltó! A vallásról van szó! - felelte a magiszter, kihangsúlyozva minden szót.

Michna elsápadt a dühtől, és halovány arcán mégjobban kivörösödtek a szeplők.

- Csak aztán meg ne bánják! - fenyegetőzött.

- Mit tehetnénk? Csapjuk be talán az orruk előtt az ajtót, és torlaszoljuk el, hogy a rendek ne tudjanak bejönni?

- Ilyen határozott tettre nem képesek, azt tudom - vágta rá Michna. Mire jó ez a magyarázkodás, hogy mit szólunk hozzá, mit teszünk, mikor minden tettünkért is a rendeknek és az országgyűlésnek tartozunk felelősséggel? Ne méltóztassék neheztelni ránk, titkár uram! Méltóztassék figyelembe venni, hogy nem mi vagyunk itt az urak!

- Legalább tiltakozniuk kellene a gyűlés ellen, amelyet a Carolinumban akarnak megtartani.

Most Kampanus sápadt el, és szomorúan felelte:

- Ez ideig becsületben éltem!

Michna felállt, és vette a kalapját.

- Azt hittem, magiszter uram, hogy okosabb, a kár, amelyet az egyetem ezáltal elszenved, minden magisztert érint, meglátja. Én csupán szolgálatára akartam lenni, magiszter uram!

Azzal távozott.

Kampanus kikísérve az urat, még hozzátette, hogy a magiszterek bizonyítani tudják ártatlanságukat, hogy nem tehetnek semmiről, de Michna már feleletre sem méltatva Kampanust, vonult ki a Carolinumból, ezúttal büszkén kihúzva magát.

Kampanusnak aznap már nem volt egyetlen nyugodt gondolata sem. Michnára gondolva, elmondta magában néhányszor Jeremiás próféta szavait, hogy vannak istentelen emberek, akik guggolva fülelnek, mint a madarászok, tőrt vetnek, embereket fogdosnak, ezért lettek nagyokká és gazdagokká!

Alkonytájt eljött a kollégiumba Thurn úr, nagy garral lépett be, jó, hogy vassarkaiból ki nem fordította a szoba ajtaját. Leült, és szitkozódni kezdett.

- Tudod mit, kedves magiszterem, a defenzoroktól és az akadémiától elvették a nyomtatás jogát, s mindent, amit ki akarunk nyomtatni, előbb be kell nyújtanunk Martinichoz, Slavatához, valamint Michnához meg Fabriciushoz, vagy hogy is hívják azokat a vörös, torzonborz talpnyalóikat. Ezt a római püspök ellen írt gúnyos evangélium miatt tették velünk, s hogy ők a múltkoriban a Luther fejére szórt nyolcvan átkot tartalmazó versezetet hordtak szét, az semmi, az rendben van. Az ördög vigye őket, de nem ezért jöttem. Készíttesd elő, kedves magiszterem, a Rogationum vasárnapjára a kollégium valamennyi nagytermét, ugyanis egybegyűlnek Prágában a rendek, és itt a Carolinumban megtanácskozzák, mit tegyenek; azt hiszem, nem fogunk sokáig időzni, felmegyünk a Várba. Csordultig telt a pohár, véget kell vetnünk ennek, azokat az urakat már semmi egyébbel sem győzzük meg, semmivel sem térítjük észhez, mint... - és tenyerével rácsapott kardja markolatára.

Kampanus megrettent, értette is, meg nem is.

Félénken csak annyit mondott, hogy Krisztus Urunk parancsolata szerint tegye hüvelyébe kardját.

- A beteg tagokat le kell vágni, különben az egész test elpusztul!

- A gyógyítást talán mégiscsak szelídebb eszközökkel kellene kezdeni! - kérlelte Kampanus.

- Ej, ti magiszterek olyanok vagytok, mint a papok, mindent imádsággal és szenteltvízzel akartok orvosolni. Mi katonák másképp cselekszünk! Hol's der Fuchs! Hulljon az átok minden gonosz fejére, akik ellenünk uszítanak! Csupán velük akarunk leszámolni, a király ellen nem teszünk semmit, meglátod, de most már csordultig telt a pohár, már nem tűrjük tovább!

Kampanus igyekezett jobb belátásra bírni a nyers grófot, ám Thurn a bajszát pödörve, búcsúzáskor már vidáman így felelt:

- Már nincs hatalmamban megváltoztatni és más irányt adni a dolgoknak, késő!

Kampanus kikísérte a grófot. Kint közölte vele a professzorok határozatát, hogy ezúttal kérni fogják az országgyűlést, miszerint reformálja meg a prágai egyetemet:

- Ma írom a kérelmet, és benyújtjuk az országgyűlésnek! - jelentette be.

Thurn megtorpant, és haragosan tekintett rá:

- Mi az ördögöt akartok? - kérdezte, s lekapta fejéről nagy kalapját, alighanem azért, mert a vér a fejébe tódult.

- Nagyobb rendet akarunk, azt akarjuk, hogy eladják az iskolának hasznot nem hozó javadalmakat, állandó fizetséget, továbbá több professzort és más karokat követelünk, hogy teológiát és jogot is tanítsanak az egyetemen. Reformot akarunk, hogy a jezsuita iskola szerzetesei ne kerüljenek fölébünk, hiszen mi úgy kullogunk mögöttük, mint sánta nyomorékok. A rendek, már bocsásson meg nekem, gróf úr, az egyetemet elhanyagolják...

Kampanus komolyan, elszántan vágta ki az utolsó szavakat, hogy csak úgy visszhangzott az üres folyosó.

Thurn úr a fejébe nyomta viseltes kalapját, széles kezét Kampanus mellére tette, és röviden így szólt:

- A vallás előbbrevaló!

S elment.

Kampanus egész éjszaka nyugtalanul hánykolódott, folyvást belenyilallt a kérdés, nem követ-e el Isten előtt súlyos bűnt, ha ezekben a rossz időkben is szüntelenül csak Károly egyetemére gondol, amely hajdan oly fénnyel tündökölt, most meg hanyatlik.

A Rogationum vasárnapja előtti szombaton Prága kezdett benépesedni.

Némely utcákban ez szemmel látható volt. Kampanus csak egy kis utat tett meg a Carolinumból az öreg Revírhez, hogy meglátogassa gyermekét, s legalább négy emberrel találkozott, akik az úri vagy a lovagi rendhez tartoztak, s a betiltott gyűlésre érkeztek. Észrevette - legalábbis úgy tetszett neki -, hogy ezúttal a nemes urak nagyobb szolga- és fegyveres kísérettel érkeztek, mint máskor.

Este Revír szakácsnéja azt mesélte, hogy éppen látta, amint Schlick úr házába egy csapat férfi ment be. Nem látszottak katonáknak, egyesek lapátokat vittek, s utánuk két jól megrakott szekér haladt. Nem tudja - mondta -, mi volt rajtuk, két pár ló húzta mindegyiket. És a Malá Strana-i Sedmkop cipészmester mondta neki, hogy már tegnaptól idegen férfiak mászkálnak - hogy is hívják azt az urat - az oujezdi Mates Thurn úr háza mögött a gyümölcsösökben és a kertekben.

A Rogationum vasárnapját követő kedd reggelén a horológium szerint már nyolc óra előtt nagy volt a lárma a Carolinumban.

A téli tanterem hangos volt, az ajtó minduntalan kicsapódott, hogy bebocsássa az érkező urakat és lovagokat.

Kampanus a nyári auditóriumba ment a városok küldötteihez. Ezek kevesen voltak. Üdvözölte Jan Šultyst, a Kutná Hora-i polgármestert, akivel éppen hevesen beszélgetett a fia, Jiří Šultys professzor.

Az idősebb Šultys és Kampanus arca gondterhelt, a Šultysé szinte rémült és borongó, a fiatalabb Šultys éppen az ellenkezője, valósággal lángol a lelkesedéstől. Buzgón magyarázza atyjaurának, kinek van igaza a Pátens ügyében.

Két slaneci küldött, egy kouřimi, a chrudimiak, a žateci Hoštálek és mások körülvették a Kutná Hora-i apát és fiát, s figyelmesen hallgatták a rőt hajú, tüzes arcú fiatal férfit. Lelkes szavai lángra lobbantották a városok polgármestereit és az írnokokat is. A fiatal Šultys így kiáltott fel:

- S bárki oldalán volna is a jog, ők nem lehetnek a bírák, ha kivonják magukat a tanácskozásból! Ebben van a legnagyobb igazságtalanság, ez bűntett!

Erre valamennyien rábólintottak, és hangosan bizonygatták, hogy bűntett.

Csupán az öreg Šultys ráncolta a homlokát, látszott rajta, hogy fél a gyűléstől, s nem telik öröme fia túl heves fejtegetéseiben, féltette ugyanis a fiát.

- Miért vannak oly kevesen a városok küldöttei közül? Hol vannak a písekiek, miért nem jöttek az Oustí nad Labem-iak, a litomĕřiciek? Hol vannak, nem látom őket! - kérdezte Šultys, végigjártatva inkább szemrehányó, mint kérdő tekintetét a nyári auditóriumban összegyűlt küldötteken. A fiatal Šultys mindjárt megadta a választ:

- Kedves atyámuram, miért nem képviselteti magát egy prágai városi tanács sem? Ez a napnál világosabb, a császári helytartók, Martinic és Slavata a mi hitünkön lévő tanácstagok közé mindenüvé beültetett néhány római katolikust, s mikor ezek védelmére kelt a császári bíró, a mieink elhallgattak. A kisebbség uralkodik a többségen, az egész város nevében nyilvánítja ki az ilyen hiányos prágai és vidéki városi tanács, hogy mindennel elégedett, nincs szüksége a hit védelmére, a protestáns rendek ülésére nem küldi el küldötteit, vagy óvatoskodva üzeni, hogy megvárja, amíg kiderül, mi a célja a gyűlésnek. A községek erről hallgatnak, jóllehet fel kellene lázadniuk, s azokat a cselszövőket, akik befogják a szájukat, jól meg kellene szorongatniuk, voltaképpen ez az indítéka a rendek mai ülésének, azok az esztelen rágalmazók akarnak háborút, nem mi!

Az öreg Šultys aggódva nézett körül, e beszéd alatt többször megfogta a fia kezét, végül így szólt hozzá:

- Gyere, üzenetet hoztam neked otthonról! - húzta be egy sarokba fiát, akiben a harag megfékezhetetlen tüze lángolt. S a gótikus ablak bolthajtásánál kétségbeesetten próbálta rábeszélni, hogy hallgasson már.

A fiú meglehetősen tiszteletlenül legyintett.

Kampanus kérdezgette a berouniakat, hogy vannak megelégedve a tanítóval, akit az idén küldött nekik, s a berouni polgármester ímmel-ámmal válaszolt neki. De vajon ki felelhetne ebben a lármában?

Belépett Theodor Sixt, a husziták defenzora. Hosszú vörösesszőke szakállában már itt-ott megcsillannak az ezüst szálak, magas daliás termetét meggörbítette valamilyen betegség.

Theodor urat, akinek apjaura hetven esztendővel ezelőtt a rendi felkelésben majdnem fejét vesztette, a városi küldöttek szoros gyűrűje vette körül. Mindenki azt tudakolta tőle, mi a helyzet.

Sixt elmondta, hogy Michna és Fabricius sorra meglátogatták a városi rendek defenzorait - Sixtnél is voltak -, hogy tegyék le defenzori tisztségüket, és ne menjenek a gyűlésre.

- Hangosan fenyegetőztek, nehogy el merészeljek jönni. Istenem, hova vezet ez, meddig tart ez még? - sóhajtott Sixt.

Ekkor lépett be a nyári auditóriumba Joachim Schlick méltóságos gróf úr.

A gróf fekete szakállú, magabiztos, erélyes férfi volt. Szeme, akár a kökény, apró és sötétkék. Barátságosan kezet fogott a jelenlévőkkel.

Valamennyien elhallgattak.

A gróf úr, jóllehet német származású volt, folyékony cseh nyelven szólott a városi polgárokhoz, így kezdte:

- Testvéreim!

Ez mindenkit meghatott. A városi polgárok nemigen szokták meg, hogy egy nemes úr azt mondja nekik, testvéreim. Megnyerte a tetszésüket.

- A főrendek üdvözlik az urakat, és barátságosan meghívják maguk közé. Nagy hiba, hogy nincsenek itt a prágai urak, hogy hiányzanak vezéreink, caput regni, de Isten a mi oltalmunk, ő ítélkezzen fölöttünk. Mindnyájunk vezére Krisztus Urunk, és pajzsunk a hit s az igazság...

A gróf úr sokáig beszélt. Megemlékezett a dicső cseh nemzet történetéről Vencel király idején, a huszitákról, akik felebarátaikat testvérként szerették, és a kehely jegyében szembeszálltak az ellenséggel.

Ezalatt a téli auditóriumban zúgás támadt, akár egy megbolygatott méhkasban.

S mennyi pompa! Egyedül Mates Thurn jelent meg viseltes bőrzekében, amely már helyenként megkopott, s a könyökén csupa ragyogás, az urak öltözete hivalkodó. A gazdagon redőzött körgallérok és a finom csipkével díszített sima francia gallérok fehérlenek a különböző színű angol posztóból és bársonyból varrott, sima és bolyhos köntösökön és köpenyeken. A színek közül leginkább a fekete és az őszibarack szín uralkodik, már alig láthatók spanyol buggyos nadrágok, a nemes urak túlnyomó többsége bő nadrágot visel, de nagyon felszalagozva és csipkével díszítve, csupán egyik-másik vidéki lovag mértéktartóbb a szalagokban, némelyiküknek csak magas szárú lovaglócsizma van a lábán, nem selyemharisnya vagy fényes zsinóros meg szalagos kordováncipő.

S mennyi hamis és valódi arany csillog rajtuk! A kalapokon garasok, csatok és aranyzsinórok villannak, nem egy úr mellén finom láncon nagy érme függ. A nemes urak egy része széles karikákból álló láncot visel, s mennyi kristály-, ezüst- és aranygomb ragyog a köpenyeken!

Látszik, hogy a régi iskola boltívei alatt a gazdag, büszke és dicső Cseh Királyság vagyonos képviselői gyűltek egybe.

Csehül és németül folyik a beszéd. Lozi Otta az ajtóban haragosan meséli Thurnnak és a köréje gyűlteknek, hogy a városházi latrok, Leynhoz, Levengrüni Leó azt üzenték, hogy nem látják okát, amiért a rendek között megjelenjenek, mivel városuk defenzora, úgymond, a király, aki jól védelmezi őket.

- Mit csodálkoztok - harsogta Thurn -, hiszen köztünk, utraquisták között is vannak effélék: Gerstorf, Michalovic, Talmberg azt üzenték, hogy nem vesznek részt egy királyellenes tanácskozáson, mintha mi bármit is a király ellen akarnánk cselekedni! Pedig ezek a mi hitünket valló emberek, hogy a ménkű csapjon az ilyen kétkulacsosokba és köpönyegforgatókba!

- Az öreg Talmberg úgy tesz, mintha velünk tartana, a fiatal meg katolikus, hát ez az! - magyarázza valaki.

Egy másik így felel rá:

- Ez nem elegendő ok, a feleségem katolikus, én meg veletek vagyok!

A harmadik Berkára mutatva mondja:

- Lám, az ott milyen buzgó, a nővére meg katolikus! Hiszen Michal Slavata is velünk tart, és milyen fivére van!

- Az ilyen keveredések nem válnak hasznunkra! - vélte az első.

Egy másik csoportban az asztalnál magas vékony hangon kiabál Albrecht Smiřický, a borbélya mára is szépen, gondosan kibodorította, hogy olyan a feje, mint egy göndör bárányé. Folyvást azt harsogja a náchodi uraság, hogy egyszer már tisztázni kell a dolgot, és kész, a hangja kamaszos diszkantba csap át.

A mellette álló mindkét Vchynský és Bohuchval Berka egyetértően helyeseltek, ők is azt kiáltozták, hogy már végre tisztázni kell a dolgot.

Vilém Lobkowitz Popel, a gondolataiba merült, hallgatag vasgyúró röviden és profetikusan kijelentette:

- Végérvényesen tisztázzuk!

Ettől a csoporttól abban a percben félrehúzódott két lovag, szemükben félelem ült; Kralovicei Vostrovec lovagnak sikerült észrevétlenül kisurrannia az auditóriumból.

Nem volt ilyen szerencsés Pĕtipeský lovag, akinek nyugtalan topogását és aggódó pillantásait már egy ideje szemmel követte Vilém Lobkowitz. A hatalmas férfiú az ajtóban elkapta a nyurga lovagot, és visszahúzta a terembe. Halkan és barátságosan próbált a lelkére beszélni:

- Meg vagy rémülve, lovagom, ám hiába rettegsz, hiszen mi csupán a vallásról akarunk tanácskozni, te talán nem akarsz? Vigyázz, hogy ki ne dobjanak az ablakon, miként ez Vencel király idején egynémely jó emberrel megtörtént! Ez dicséretes régi cseh szokás!

Pĕtipeský lovag mentegetőzött, hogy eszébe se jutott kimenni... és... és... Aztán a falhoz lapult, és szomorúan hallgatott.

Látva, hogy ott szomorkodik, hozzálépett az ugyancsak búslakodó Jan Nostic, és gondterhelten mondta neki:

- Mit keresek én itt? A vagyonkám kicsi, és otthon tíz gyermekem van, mi dolgom itt. Mi lesz velem, ha valami baj történik? Tíz gyermekem van!

A túlsó oldalon, az ajtóval szemközti sarokban ült az öreg Kaplíř. Nyugtalanul fészkelődött a széken, percenként elővette fekete erszényéből az óráját, és szép indiai fából faragott botjával ütögeti a padlótéglát. Lehetséges, hogy Trčkára és Stĕpán Sternbergre haragszik, akik arról próbálják meggyőzni az öreg urat, hogy senki ellen sem kellene szigorúan fellépni.

Ám a nyolcvanéves aggastyánt nem győzték meg ezek az érvek, legalábbis folyvást ingatja a fejét, húzogatja sűrű ősz szakállát, s mikor gyenge hangja belevész a lármába, annál vadabbul csapkodja a piros kollégiumi padlótéglát.

Mikor odalépett Kaplířhoz Svamberg gróf, Orlice, Třeboň és Nové Hrady ura, Trčka és Sternberg tüstént elhallgattak, mintha beléjük fojtották volna a szót. De a tüzes Svamberg talán meghallván vagy megsejtvén valamit, gyorsan így szólt Sternberghez:

- Ne aggódj, várnagy úr, Adam fivéred miatt. Ő mintha nem is lenne ott a császári helytartók között. Neki nem eshet bántódása, vannak ott más uracskák, akik jobban rászolgáltak a verésre!

E megnyugtató beszédben Sternberg fullánkot érzett, ezért keményen visszavágott:

- Mi gondom vele? Én utraquista vagyok, a fivérem római katolikus, nem törődöm vele!

Budovec egyedül állt e kavarodásban, senkivel sem beszélt. Elgondolkodva fésülgette ujjaival megritkult ősz szakállát, miközben ujjai idegesen meg-megrándultak. A homlokát végigszántó mély ránc arról tanúskodott, hogy nagy gondjai vannak. Mikor hirtelen hozzálépett Thurn, Budovec feleszmélt gondolataiból, és mindketten jelezték, hogy a rendek küldöttei álljanak fel.

Az urak felemelkedtek, s egyenként vagy párosával átmentek a téli auditóriumból az ősi Carolinum festményekkel teli nagytermébe.

Az öreg Kaplířt tiszteletteljesen előreengedték.

Az aggastyán indiai botjára támaszkodva délcegen lépkedett.

A nagyterem ajtajában kincstári öltözetben ott állt a cingár pedellus, portásként akarván szolgálni a magas rangú uraknak. Kis kecskeszakálla nyugtalanul meg-megrándult.

Pĕtipeský lovag óvatosan lépkedett az aula felé, közben a Vas utcába vezető széles, kopott lépcsőre sandítgatott. De szorosan mögötte haladt a szigorú, erős Lobkowitz, és nem engedte, hogy elmenjen.

A riadt tekintetű Nostic már ismét arról mesélt egy kövér úrnak, hogy tíz gyermeke van, de a vagyonkája csekély.

A nyári auditóriumból már közeledtek a városi polgárok.

Az öreg Šultys megkérdezte Kampanust és a távozó professzorokat, miért nem mennek a többiekkel a tanácskozásra.

- Kedves polgármester uram, a politikai tanácskozásokon nem illik részt venni a professzoroknak, ezenfelül sem én, sem a többi magiszter nem vagyunk városi polgárok, sem nemesek, és a gyűlésről megszégyenítve kiutasíthatnának. Tehát inkább visszavonulunk a lakásunkba, amelyben, ahogy látom és hallom, ma nemigen élvezhetjük a csendet...

Kampanus ezzel azokra a városi polgárokra célzott, akik odacsődültek bámészkodni és megtöltötték az erkélyt, a folyosókat, a lépcsőt és a kollégium udvarát.

A patikáriussegédek gyorsan becipeltek az utcából két mozsarat, amelyben a Carolinum előtt fűszert törtek, és Samuel Veleslavín is bezárta könyvesboltját a kollégiumban.

A kíváncsi nézők között nagy- és kisdiákok is ácsorogtak, s az aula ajtajában Kampanus észrevette a köpcös Mollerus magisztert, ami egy cseppet sem tetszett neki. Mollerus gyorsan a zekéje ujjába rejtett egy papírlapocskát, és eltűnt az urak, lovagok, városi polgárok és egyszerű emberek tömegében, akik félretolva útjukból a vézna pedellust, tömegesen tódultak a terembe. A terem hamarosan megtelt. Az aula falán lévő nemesi és városi címerek ma nagyon jól illettek a nemesek gyülekezetéhez, de a Parnasszus mellé festett Apolló és a Múzsák úgy meresztették a szemüket, mintha nagyon csodálkoznának, legalábbis így látta, és mondta Smiřický Budovecnek.

Kisvártatva felzengett a kórus Istenhez fohászkodó éneke.

Rosacius pap előmondta a zsoltárt, az urak, lovagok, városi polgárok és a nép térden állva, meghatottan énekelte:

- Én oltalmam, váram, Istenem! Ő szabadít meg téged a madarásznak tőréből. Elesnek mellőled ezeren, és jobb kezed felől tízezeren; - hozzád nem is közelít. Oroszlánon és áspiskígyón jársz, megtaposod az oroszlánkölyköt és a sárkányt. Mivelhogy ragaszkodik hozzám, megszabadítom őt, felmagasztalom őt, mert ismeri az én nevemet...

A magasztos ének megremegtette Károly egyetemének sok dicsőséget látott ősi falait. Az áhítatos zsoltár szavaival fohászkodott a nép istenéhez, bizakodván segedelmében. Az ének úgy hullámzott át a térségeken, miként a szél süvít át egy hatalmas erdő fáinak zöld koronáin.

Kampanus csendes szobájának ablakában állva, álmodozva nézte az almafák rózsaszín virágait, amelyek szirmait megremegtette a szellő, és lassan hullottak a kollégium kertjének földjére. Közben halkan fohászkodott Istenhez, hogy szerencsésen célhoz érjenek.

S ezalatt forró szeretettel gondolt Károly egyetemére.

Népének történetére gondolt, és féltette nemzetét.

Az aulában a felső katedrán, ahonnan máskor filozófiai disputák hangzottak el, Rosacius pap állt, mellette kétoldalt Dikast és Cyrillus meg néhány prágai plébános állt. Köztük volt a Szent Gastulus-templom plébánosa. Tesacius is, ezúttal nem csinos körgallérban, hanem sötét reverendában. Komoly arccal nézte a gyülekezetet, mint valamennyi paptársa.

Rosacius kezdte el a prédikációt. Nagyon komoly, átható hangon figyelmeztette a rendeket, hogy tartsanak ki elhatározásukban, és Isten igazságát elszántan védelmezzék.

A prédikáció már jó ideje tart. A hallgatóság fészkelődik a székeken, aki áll, topog, az ifjú Smiřický rókaszemével pislogva, suttog valamit a szomszédjának, és zavarja a mellette állókat.

A pap fohásszal fejezte be prédikációját:

- Kérünk téged, Istenünk, neved tiszteletére és dicsőségére fordítsd kegyesen felénk a király Őfelségének, a mi urunknak szívét! Ámen.

Ismét mindnyájan térdre borultak, és imát mondtak Istenhez, könyörögvén, nyújtson segítséget a cseh vallásnak, veszejtse el a rossz tanácsadókat és ellenségeiket, hogy sokáig uralkodjon a király Őfelsége.

A királyról elhangzott szavak után megnyugodott az öreg Šultys meg Pĕtipeský lovag és a többi nemes úr, legalábbis arcuk visszanyerte nyugalmát, s összeráncolt homlokuk lassan kisimult.

Az ima után felemelkedtek a földről. E közben az ajtóban kavarodás támadt, s egy szikár, de erős idősebb úr könyökével lökdösődve, utat tört magának a terembe. Mindenki az ajtó felé fordult.

- Ki az? - kérdezte az idősebb Šultys.

- Martin Fruvein, ügyvéd, jogi képviselő, a mi hívünk. Német, de tud csehül, és olyan, mint a puskapor, vagy hogy is hívják... petárda! - feleli lelkesen a fiatal Šultys az öregnek.

- Az aki mögötte jön, Kutnauer, utána meg a mostohaatyja, Sušický halad. Valamennyien jogtudósok, cseh testvérek, úgy vág a szavuk, akár a frissen élesített kétélű kard! Csak ütni kell! Bárcsak már ott tartanánk!

A fiatal Šultys professzor hangjában annyi tűz volt, hogy az öreg ezúttal nagyon keményen megragadta a karját, a falhoz tolta, és halkan könyörögve kérte, hogy hallgasson már.

Fruvein kísérőivel átverekedte magát a katedrához s eljutott egészen a székekig, amelyeken Thurn, Budovec, Roupovi Vilém úr és más elöljáró defenzorok ültek. Az érkezők mind egyszerre szóltak, mind ügyesen, ahogy szónokokhoz és prókátorokhoz illik, s a beszédükbe szenvedélyesen vágott bele Smiřický éles hangja.

A gyülekezet elcsendesedik, hallani akarja, milyen hírekkel érkezett a három felbőszült férfi. Ekkor felemelkedik Budovec, s miután a tömeg elcsendesedett, így szólt:

- A polgármester és az óvárosi császári bíró súlyos tilalmat rendelt el, hogy egyetlen városi polgár és a városi rendek egy defenzora se jöjjön el ma közénk. Ezek az urak mégis eljöttek, és arra kérnek, ennek fejében ígérjük meg nekik, hogy ha ezért valami baj érné őket, a védelmükre kelünk!

Smiřický fennhangon kiáltotta:

- Mindenki egyért, egy mindenkiért!

Válaszként mintegy száz hang mennydörögte:

- Úgy van! Mindenki egyért!

Sokan felemelték kezüket, mintha esküdni akarnának.

Budovec erre így felelt.

- A rendek becsületükre és igaz hitükre kötelezik magukat, hogy ha bárki a vallásuk miatt kezet emelne e férfiakra, meg kell őket védeniük!

Az ajtóban ismét dulakodás támadt.

Borbonius doktor tolakszik be a terembe. Arca kivörösödik, a homlokán veríték patakzik. Mögötte a szikár, nyurga termetű Prachovái Kochan úr jelent meg.

A teremben az urak és a lovagok készségesen félrehúzódtak a két újvárosi polgár előtt.

A gyülekezet ismét elhallgatott, hogy hallja, mi történt. Borbonius doktor azonban röviden csak annyit mondott, hogy az Újvárosiak csatlakoznak a rendekhez.

- Az írnokunk már fogalmazza a nyilatkozatot, de nehézségünk támadt a katolikusokkal! - tette hozzá, miközben egy nagy vászon zsebkendővel arcát törülgette.

- A Malá Strana-iak szintén eljönnek, gondoskodunk róla! - kiáltotta valaki.

A kövér doktor szavait hálásan fogadta a gyülekezet, legalábbis a hirtelen támadt nagy lárma ezt mutatta. Sokan helyeslően bólogattak.

Ezalatt a katedrán tovább tanácskoztak az elöljárók.

Thurn gróf kisvártatva bejelentette a rendeknek, hogy a podolíi Martin Fruvein megindokolja a tanácskozás összehívásának okait. S a jogász már vonult is fel a katedrára.

Az ősz hajú szikár férfiú, akinek bozontos szemöldöke alól ravasz, de kissé kancsal szempár villant elő, magyarázni kezdte, milyen jogtalanságokat követett el az ellenpárt főképp egyes helytartók indítványozására.

Hangja belső nyugtalanságról árulkodott. Kezdetben egyes szavakat még elnyújtott, aztán egyre növekvő izgalmában hadarni kezdett, s úgy zúdultak le a szavak a hallgatóságra, mint a magas szikláról leguruló kövek, olyan ellenállhatatlan erővel, hogy többször bőszen felkiáltottak a fájdalomtól és a bosszúvágytól.

Így kiáltottak fel akkor is, amikor Fruvein elmondta: - Ahelyett, hogy a helytartók a vallásuk miatt ártatlanul bebörtönzött protestánsokat szabadon bocsátanák - eközben felemelt, és meglengetett egy levelet -, azt üzenik a rendeknek, hogy ne pártfogoljanak idegen dolgokat. - Másodszor is felhördült a tömeg, amikor az óvárosi tanácsosok nevét említette, akik zavart keltenek az egész prágai községben, hogy megakadályozzák a rendek pártjának küzdelmeit a vallás védelmében, jóllehet többségben ők is lelkük üdvözlését kívánják. - A tanácsosok rútul félrevezetik a várost - kiáltotta -, s nemcsak a magukat nyilvánosan katolikusoknak vallók cselekednek így, hanem a mieink is, akik langyosak az utraquista hitben s a múlékony dicsőségért alávalóan szolgálnak.

- Ez Michna műve! Michna műve! - kiáltottak fel többen.

- Öljük meg a vörös ördögöt! - harsogta mély hangon Felzi Linhart. Mögötte topogott Mollerus, ki hol jobbra, hol balra fordult. Barna szeme élénken pislogott.

- Leszámolunk vele! - bizonygatta Linhart a szomszédoknak -, s ez a leszámolás olyan lesz, hogy el nem felejti, míg él!

Ebben a percben Budovec lépett a katedrára. Arra kérte a küldötteket, hogy válasszák ki soraikból azokat, akik Őfelségének, a királynak megírják a hűségükről biztosító nyilatkozó levelet, amiért a rendeket a tilalom ellenére összehívták.

- A legmélyebb alázattal kérelmezni fogjuk, ne rója fel ezt engedetlenségünkként, s hogy mindenben készek vagyunk alávetni magunkat kegyes akaratának, nem kímélve sem életünket, sem jószágainkat, s halálunkig hűen szolgálunk! A hűségnyilatkozatot elvisszük a Várba a helytartóknak!

- A pápisták megrágalmaztak bennünket! - kiáltott fel valaki a tömegből.

- A hamis tanácsadók!

- Martinic és Slavata a bűnösök!

- Jezsuita önkényurak!

A felkiáltásokból általános lárma támadt, s a minden oldalról felhangzó felháborodás nagy hullámokat vert fel.

A zúgolódás közepette Thurn, Budovec és Fruvein az oldalsó szobában fogalmazták a választ.

- Mondja meg ezt is a defenzoroknak!

- Eresszétek el!

- Árulás!

- Csak mondja meg!

Ekként kiáltoztak az aula előtti folyosó lépcsőjén.

- Ne taszigáljatok, megmondom! - kiáltotta bosszúsan az öreg Václav Bílek, a můsteki kereskedő. - Megmondom, hiszen azért jöttem ide!

S a tarka embercsoport magával sodorta a hadonászó idős férfiút a nagyterembe.

A zajra kisietett a szobából Thurn, Fruvein és Budovec. Megtudták a lihegő Bílektől, s az a Malá Strana-i kovácstól, hogy a helytartók és Diviš Czernin, a várkapitány bezárták a kapukat, mondván, hogy be még csak beengedik az urakat a Várba, ha kérelmezni jöttek, de onnan már ki nem engednek senkit, s valamennyiüket, Thurn gróf urat, Budovec urat és az elöljáró defenzorokat, úgymond, ott tartják a Várban.

Nem volt rá szükség, hogy bejelentsék ezt a hírt az aulában, az maga röppent szájról szájra, s pillanatok alatt kirobbant a felgyülemlett düh és indulat, mégpedig olyan hirtelen s oly erővel, mintha valaki égő fáklyát dobott volna egy puskaporos hordóba.

És ismét megremegtek Károly egyetemének ősi falai, most azonban nem az áhítatos zsoltártól, hanem az emberek zúgolódásától, a kurta, érces csengésű, harsány felkiáltásoktól.

Ezek a heves kiáltások mint váratlan lövések hangzottak az aulából, s a lépcsőn, az udvaron és az utcán ezer torok visszhangozta.

Smiřický éles hangon kiabált a teremben:

- Csalárd módon rászedtek bennünket! Árulás! Menjünk a Várba, de fegyveresen!

- Föl a Várba! - kiáltják fennhangon mindenfelől.

- Fegyverbe! - ismétli meg az utcai tömeg.

- Ki tudja, igaz-e ez?! - kiáltott fel Sternberg.

- Nem igaz! - felelte Trčka.

- Győződjetek meg róla, drága uraim! - kérte az öreg Šultys, és csatlakozott hozzá Theodor Sixt is.

A vad lárma közepette a katedrára lépett Budovec, és bejelentette, hogy Joachim Schlick ötödmagával felmegy a Várba, hogy meggyőződjék a hír valódiságáról, aztán arra kérte a jelenlévőket, legyenek türelemmel.

Smiřický közbekiáltott:

- Menjenek csak a Várba, mi azonban már most felkészülünk! Mindjárt elszalajtunk a házainkba, szálláshelyünkre és a fogadóba a szolgáinkért, lovainkért és fegyverekért! Nagy kedvünk van fegyveresen a Várba vonulni!

És ismét mennydörgő kiáltás remegtette meg a Carolinum falait.

A döntés hatására a nemes urak és lovagok egy része már csörtetett ki a teremből, hogy odakint várják meg a szolgákat, akik elhozzák lovaikat és fegyvereiket.

A bámészkodók közül többen ajánlkoztak, hogy elszaladnak a fegyveresekért. Sokan el is rohantak, mások pedig kis idő múltán vissza is jöttek. A Vas utcában, a Szent Gál temető előtt és a húspiaci mészárosok sátrai között hamarosan hatalmas kavarodás támadt, bámészkodók, nemes urak, lovagok, városi polgárok, asszonyok és gyerekek verődtek össze. A tömeg úgy hemzsegett, mint mikor a hangyabolyba követ dobnak.

Václav Pĕtipeský úr eltűnt a Zerge sikátorban, hogy eljusson a piactéri Bárányhoz címzett házába.

Stĕpán Sternberg meg Trčka más-más irányba futott, mintha nem bírták volna kivárni fegyverhordozóikat, hanem aznap már nem tértek vissza.

A kereskedők gyorsan lehúzták boltjuk redőnyeit, mert a megbolygatott tömegben gyülevész csoportot vettek észre, a kalácssütők és halsütők is menekültek szalma- és hátikosaraikkal. A zsidók sietve összepakoltak, s máris keservesen jajveszékeltek, bár eddig egyelőre még senki sem bántotta őket.

Kisvártatva elcsendesedett az általános lárma.

Nemesek és lovagok csapatokba gyülekeztek, négy oldalról pedig gyülekezett a csőcselék is. Fejszékkel, botokkal, kapákkal, dorongokkal érkeztek, némelyek egyesével jöttek, mások csapatostul, a tömeget látva megtorpantak, aztán fenyegető lesbe merevedtek.

A Szent Gál-konyha melletti utcasarkon Moller találkozott a csinosan fésült Koptiadesszel. Majdnem beléjük ütközött a tátott szájú, simára borotvált Vokoun, akinek most még zsidósabb lett az arca, mint esztendőkkel előtte, amikor rektor szeretett volna lenni.

- Mit csinálsz most? - kérdezte Mollerus.

- Hát, jogot tanulok, jogász leszek, az jobban tetszik nekem, mint az iskolában vesződni a nebulókkal, akárcsak ti ketten!

- Ma nem babra megy a játék! - vélte Koptiades.

- Jó, hogy elszánták magukat - tette hozzá Vokoun -, legfőbb ideje! Moller nyugodt, prédikátori hangon megjegyezte:

Bárók et nobiles,
hamarosan futás lesz.

Ekkor erős lökés érte őket. A tömeg elsodorta egymástól a régi iskolatársakat. A Vas utcából növekedő lárma zaja hallatszott. Mollerus rohant a Vas utcába. Éppen készültek, hogy megverik Mikulášt, az öreg városi szolgát. Haragosan ráförmedtek:

- A Városházáról küldték ide azok a vérszopó bestiák, hogy itt szaglásszon!

A tömegből többen felkiáltottak:

- Verjétek meg!

- Ne bántsátok! - tiltakoztak mások.

Az idős városi szolga katonai öltözetben és vértben állt a tömeg gyűrűjében, minden ízében reszketett, s azt hajtogatta, hogy jönnie kellett, mert az urak megparancsolták neki, s mi mást tehetett volna?

Akadtak, akik a védelmére keltek, és maguk előtt taszigálva a Vas utcából a piactérre kísérték, hogy mondja meg az uraknak, mit látott. Két csavargó még utána kiáltott:

- Mondd meg nekik, hogy a zsidókon kezdjük!

- Mondd meg a polgármester úrnak, hogy megtámadjuk a jezsuitákat!

Már vonult is a piactéren át a Carolinumhoz a felfegyverzett urasági cselédség. A szolgák kantárszáron vezették a felnyergelt lovakat, mások fegyveresen, vértben ültek a lovon. A nemesek lovain aranyozott és ezüstözött, díszes, porosz kordován bőrnyergek csillogtak, a kengyel is aranyozott volt, és vörös selyemszállal hímzett meg fekete fonatok díszítették, gazdagon, gyönyörűen kivert nyeregtakarók villogtak.

Néhány vörös vállszíjas fegyveres szolga muskétával és tegezzel felszerelve jött, mások pisztolyt, karabélyt hoztak.

A tömeghez érvén, előrántották a fegyvereket s ujjukat a ravaszra illesztve várakoztak, mintha abban a pillanatban rohamra indulnának.

Thurn gróf daliás termete fel-felbukkant a piactéren a fegyveresek között, széles mozdulataitól meg a szélfúvástól minduntalan megbillent kalapján a nagy fehér strucctoll, amely hol itt, hol ott bukkant fel.

A gróf kiosztotta a parancsokat. Tíz pisztolyos szolgát a Vas utcából a piactérre küldött. Semmi kétség, hogy a gróf meg akarja félemlíteni a városi tanácsosokat, mert megtudta, hogy éppen üléseznek, és azon tanácskoznak, csatlakozzanak-e a rendekhez, vagy sem.

A piacon áruló zöldségeskofák meglátván a zajongva kísért lovasokat, gyorsan szoknyájukba dobálták a zöldséget, és elfutottak.

Andreae írnok, aki csak rövid ideje állt a Városháza kiskapujához vezető lépcsőn, hogy megállapítsa, mi történik, megpillantva a lovasokat, lélekszakadva futott vissza a kapuból.

Budovec tanácsos Borboniusszal a Carolinum előtt állt, és ujjaival nyugtalanul ritkás göndör haját simogatta. Szüntelenül a Vas utca felé nézett, türelmetlenül várva a Várba menesztett küldöttséget. Gondterhelten mondotta Borboniusnak:

- Kedves doktorom, ütött a végső óra. Ha a Várat megszállták a fegyveresek, ezt a tömeget semmi sem tartóztatja fel, nagy baj lesz. Elkövetkezik a harag napja!

A fiatal Smiřický izgatottan futkosott a tömegben, hol itt, hol ott tűnt fel kibodorított feje, gazdagon redőzött, csipkés fehér gallérja.

Most Budovechez sietett, és éles hangon felszólította, hogy nem kellene tovább késlekedniük, mielőtt elindulnak a Várba, kidobhatnák a Városházáról a tanácsurakat s ha ott lenne köztük Vrtbai Sezima bíró, az velük együtt röpülne!

Budovec megragadta Smiřickýt, úgy próbálta visszatartani:

- Csak azt ne! Az isten szerelmére, csak azt ne!

A tanácsost körülvevő csoportból Sixt és Basilides professzor hangosan helyeselt. A csillagászat professzora fintorogva így szólt:

- Zord idők járnak ránk. A csillagok állása sem ígér semmi jót. Az isten szerelmére, csak ezt ne.

Társa, a fiatal Šultys ügyesen rávágta:

- Zodiák semmihez sem ért. Tegnap borult volt az ég!

E szavak hallatára az idősebb Šultys megrántotta fia magiszteri köpenyét.

Ekkor hirtelen lárma támadt a Góliás-háznál.

Az emberek szitkozódva és káromkodva szaladtak el a háztól, s a menekülők tömege csaknem eltaposta a Carolinum előtt álló urakat. Az ereszcsurgóból széles sugárban ömlött a víz. Éppen oda zúdult, ahol a legtöbben álltak. A csuromvizes férfiak megtorpantak, és hátrálni kezdtek. Öklüket fenyegetően rázták a ház felé.

Bergerus és Basilides ismervén a Carolinum szomszédságát, készséggel és mosolyogva mesélte, hogy a bolond szappanfőző gyakran önti ki a dézsából a szennyes vizet az utcára, azt kiabálva, hogy esik. Nem ép elméjű, kész csoda, hogy nem esett le még onnan a dézsával együtt.

Ekkor zajt hallottak a Vas utca felől. Kisvártatva feltűnt fehér lován a peckesen vágtató Schlick, s mögötte a többi küldött.

Már a Vas utcában kénytelenek voltak megmondani az embereknek, hogy a Várban nincsenek fegyveresek, s hogy a hír hamis volt. Ezzel a hírrel járták végig az utcákat, míg a Carolinum előtt le nem szálltak a lovakról.

A küldöttek tüstént felsiettek az aulába. Kisvártatva megjött Thurn, s vele betódultak a többiek is, akik a piactér alsó végén várakoztak.

Mikor mind a három rend képviselői megjelentek a festményekkel díszített nagyteremben, Schlick a katedrára lépett, és bejelentette a helytartók üzenetét:

- Azt mondották, és biztosítottak róla - szólt kissé gúnyosan, s hangjában harag érződött -, hogy soha eszükbe nem jutott, nem jut, s eszükbe se jutna, hogy viszályt szítsanak, főképp a király Őfelsége távollétében, akinek törvényes helytartói, s ezt nem is tehetnék meg fővesztés és jószágvesztés terhe nélkül. Sternberg várnagy úr pedig a vádakra így felelt: Hogy Thurn grófot el akarnánk fogni? A mi legkedvesebb bátyánkat és sógorunkat? Isten ments!

Ezt bejelentvén, Schlick lelépett a katedráról.

- Ez igen átlátszó mesterkedés! - kiáltott fel élesen Smiřický.

- Ne higgyetek nekik! - csattant fel Felz ura.

- Azért is menjünk oda!

- Mutassuk meg, hogy nem félünk a felállított csapdától!

Néhányan a defenzorok közül ellenezték a javaslatot. Thurn végül így döntött:

- Ma már nem megyünk oda. Későre jár, már elütötte a kilencet, s a császári helytartó urak már minden bizonnyal hazamentek! Holnap reggel visszük fel válaszunkat a Várba, felteszünk néhány kérdést a császári helytartó uraknak. Méltóztassanak megígérni, kedves barátaim, hogy holnap in puncto nyolc órakor a német horológium szerint mindnyájan a Vár Ulászló Termében találkozunk. Pontban nyolc órakor! Esküdjenek meg, kérem!

S valamennyien kiáltották:

- Esküszünk! - és esküre emelték két ujjukat.

A Carolinumban, az utcán és a piactéren sokáig nem ült el a zsivaj, még akkor sem, amikor a rendek eltávoztak.

Az esti sötétség leple alatt Mollerus besurrant Michna Malá Strana-i házába. Nem telt el egy félóra sem, és Michna szekretárius úr álruhában beosont az érsek hatalmas palotájába.

S a viharos nap után leszálló sötét, borús, szeles májusi éjszakán Michna kocsija sietve gördült ki Prágából a Strahovi kapun, míg az érsek a Karthauzi kapun távozott. Rettegve gondoltak a történtekre, mivel tudták, az életük forog kockán.

 

XII
A bosszú

Szerda van, május havának huszonharmadik napja. Gyönyörű reggel. Az ácsok és a kőművesek már munkába indulnak. Egyik-másik menet közben sózott nyers hagymát rágcsál kenyérrel.

Smíchov és Letná felől kürtszó hallatszik, amely a szőlősgazdákat és asszonyaikat a szőlőkbe hívja, hogy megkezdjék a tavaszi munkát. A csapatokba verődött férfiak már mennek is a Kőhídon vállukra vetett kapákkal, s asszonyaik velük együtt vagy mögöttük ballagnak. A durva posztószoknyák, vászonblúzok és fejkendők vidám tarka színekben pompáznak. S az emberek is vidáman lépkednek.

Az Óvárosi téren a pékek már állítják fel sátraikat, jönnek a tejeskofák, leterítik a földre a fehér abroszokat, kirakják a vajat meg a sajtot. A hordárok már ott várakoznak taligákkal és kordékkal a márványkút mellett, hogy kéznél legyenek, ha szólítják őket.

A Városházán a cseh toronyóra mutatója a tizenhármas felé közeledik. Mikuláš, az öreg szolga ásítozva jött ki a kapun, megragadta a toronyóra fölötti kisharang kötelét, s harangozni kezdett, hogy tanácskozásra hívja az urakat és a községet.

Röviddel azután, hogy az öreg becsoszogott a nagykapu melletti kiskapun, már gyülekeztek az Óváros polgárai: öregek, ifjak, kövérek, soványak. Legtöbben köpenyt viseltek, egyesek bársonyzekét, mások meg munkaruhát, ahogy eljöttek a műhelyből. A týni negyedből a Városháza felé siet a szónok, Benjamin Fruvein, s az ügyvéd, Martin öccse. Haja már erősen őszül. Útközben vasvillaszemeket mereszt a szembejövőkre, és hegyes kecskeszakálla úgy döfködi a levegőt, mint a lándzsa.

Amint utolérte Zikmund Celestýnt, azaz Égit, a polgármestert, így szólt hozzá:

- Nos, szomszéd uram, ma talán mégsem üzenünk a rendeknek, mert nem látjuk szükségesnek elküldeni a követeinket. A rendek követelik, hogy az óvárosiak is vegyenek részt a várbeli tanácskozáson, oda pedig kötelességünk elmenni!

A polgármester, egy kövér és söröshordó alakú, gömbölyű férfi, zavarában úgy préselte ki magából a szavakat, mintha görcs gyötörné: - Hogyha... - hebegte -, márpedig én hű utraquista vagyok... majd ahogyan a község dönt, döntsön, ő pedig... inkább...

S a dadogó serfőző ugyancsak örült, hogy összefutottak Jan Kyrchmajer első tanácsos úrral, akit éppen Sušický, Kutnauer és Veleslavín igyekezett meggyőzni. Kyrchmajer uram is valahogy nyugtalan volt, állandóan a vendéghaját igazgatta, mintha attól félne, hogy leesik.

- Higgye el, Frubejn uram - mondotta szorongva -, mi teljes szívvel a rendekkel tartunk, de a királynak tartozunk engedelmességgel!

Megjöttek a kézműveseket képviselő polgárok is. Hergsel, az aranyművesek céhmestere, egy barna bőrű, fekete hajú, magas termetű férfi, dühösen hajtogat valamit Rohlík mészárosnak, aki sehogy sem érti. A község követei csakhamar megtöltötték a tanácsháza előcsarnokát. Egymást túlkiabálva mindenki a maga véleményét hajtogatta. A jogászok és Veleslavíni Samuel hol itt, hol ott tűntek fel, kifejtve, hogy ezúttal eleget kell tenni a rendek meghívásának, s ha a tanácsosok másként határoznak, az a hit és az egész cseh nép ellen irányuló hitszegő, áruló cselekedet lesz.

Housenka cipészmester, meghallván e szavakat, továbbadta a többieknek, segítvén a jogászoknak feltüzelni a gyülekezetet.

Ezekkel a lelkes ügybuzgókkal szemben meglehetősen sokan közönyösen és nyugodtan álldogáltak.

Ez utóbbiak közé tartozott Magrle ügyvéd és Michal Pĕček Smiřický is. Ők azonban nem bámultak közönyösen maguk elé, ellenkezőleg, Magrle éberen és kíváncsian meresztgette a szemét, közben szederjes orrát simogatta, amely azt mutatta, hogy gyakran a pohár fenekére nézett. Pĕček úr, akinek bíborvörös, pörsenéses arca szintén jólétről tanúskodott, szobormereven állt, és a fiatal Veleslavínt figyelte, akinek szálas termete és szőke haja mindenütt feltűnt. Samuel bátor volt, akár az oroszlán. Ujjával éppen Pĕčekre mutatva, arról panaszkodott Špindlernek, a festők és mázolók céhmesterének, hogy Michna szolgája nagyobb uzsorakamatra kölcsönöz, mint bármelyik kapzsi zsidó, s az ilyen romlott férfiak miatt tétovázik a község.

A csarnokba belépett Trnicei Jan, a császári bíró. A többség főhajtással üdvözölte, míg voltak, akik nyugodtan álltak. Észrevette ezt a bíró is, aki nem várt az elkövetkező naptól semmi jót, s meglátták a protestáns követek is. Ők azonban erre megingottak, s egy pillanatra elvesztették a reményt, hogy sikerül rábírni a gyülekezetet arra, küldjön követeket a várbeli országgyűlésre.

Hirtelen kitárult a tanácsterem ajtaja, és Konecius magiszter, az első írnok, egy korosabb férfiú, s a fiatal vékonydongájú Andreae írnok beszólították a jelenlévő követeket a terembe.

Dániel Šípar városbíró, a kovácsmester, pálcával állt az ajtóban, hogy elzavarja a betolakodó hívatlan vendégeket, ha netán valamelyikük be akarna hatolni.

A tanácsosi székeken ülők közül csupán Levengrüni Leó és Leynhoz nézett bátran farkasszemet a községgel, a többi tanácsos meglapult. Kyrchmajer első tanácsos úr kis bajuszát simogatta az orra alatt, és szüntelen vendéghaját igazgatta. Celestýn merően az asztalt nézte, mintha megbűvölték volna, a félénk Vokoun pedig úgy ült, mint egy rakás szerencsétlenség, mélyen behúzta a fejét, mint egy védtelen gyermek, aki rettegve várja, mikor kapja az első pofont.

A kövér Celestýn, aki ebben a hónapban töltötte be a polgármester tisztjét, felemelkedett székéről. A gyülekezet elcsendesedett, s a polgármester beszélni kezdett. Hangja meg-megcsuklott, döcögtek a szavak, mint a kerék a hepehupás prágai kövezeten. Hamarosan megbátorodott, látván, hogy a gyülekezet csendben hallgatja, de a lélegzete még gyakran elakadt.

Előbb a városi tanács nevében köszönetet mondott, hogy a község oly engedelmesen, minden kényszer nélkül gyűlt össze.

- Magyarázatot kell adnunk a rendi uraknak, akik ma egybegyűlnek a prágai Várban, hogy mi, a polgármester és a tanácsosok sem a két levélre, sem a hívásukra sem küldtünk senkit a Carolinumban tartott tanácskozásra. Ha ma sem veszünk részt a várbeli tanácskozáson, feleletet kell adnunk, miért maradtunk távol. Minden polgárnak joga van hozzászólni, és szavazatát bejelenteni. Mindenkire sor kerül. Szóljon tehát Kyrchmajer tanácsos úr, és jelentse be véleményét!

Kyrchmajer első tanácsos úgy vélte, hogy nem kellene a Várba menniük.

Bátortalanul, alig hallhatóan beszélt. Hergsel aranyműves, aki a gyülekezet közepén állt, e szavakra dühösen a hajába túrt, és sziszegve így szólt a mellette álló cipészmesterhez:

- Ha így fog szavazni mind a tizennyolc tanácsos, akkor ott nem tanácsosok ülnek, hanem tizennyolc ökör!

Kyrchmajer után Leynhoz következett, a katolikusok követe. Úgy vélte, nem szükséges csatlakozni a rendekhez, mert a vallást illetően senkit sem érhet bántalom. Akadozva, a cseh beszédhez nem szokott nyelven mondta ezt, mindamellett erélyesen, mélyen zengő hangon, miközben sápadt arca egy kissé kipirult.

Ám alig hangzott el ajkáról a "bántalom" szó, minden oldalról felhördültek, és kiabálni meg szitkozódni kezdtek. Fruvein indulatosan rájuk förmedt:

- Benneteket nem érhet bántalom, de bennünket igen!

- Az utraquista vallást üldözik! - kiáltották mások.

Sušický ügyész éles, harsány hangon közbekiáltott:

- Mivelhogy ez a tanácskozás a mi vallásunkat érinti, menjenek ki a katolikus vallású tanácsos urak, és ne szavazzanak!

- Távozzanak, itt nincs semmi keresnivalójuk! - kiáltotta Hergsel, és Housenka céhmesterhez fordult: - Biz' isten, suszter uram, én kidobom őket innen. Azt a Leynhozt a tulajdon két kezemmel fogom kipenderíteni. Már úgyis olyan, hogy hálni jár belé a lélek! Istenemre, kidobom őket!

A megrémült céhmester megragadta a felbőszült Hergselt, aki úgy remegett, mintha nyavalyatörés vette volna elő.

A riadtan pislogó Trnicei Jan, a császári bíró megállapította, hogy a tanácsteremben csak az emberek kis része lármázik, bátran felállt tehát, és a katedra szélére lépett, ahonnan beszélni szoktak, aztán átható hangon így kiáltott fel:

- Szavaitok vihart idéznek elő, vigyázzatok!

- Fenyegetőzik! - kiáltott fel Veleslavín. A jurátus Sušický felemeltette magát Veleslavínnal és Kutnauerral a magasba, és az egybegyűltek feje fölött kiáltotta vissza:

- Mindenki, aki a mi hitünket vallja, kövessen! Menjünk ki az előcsarnokba!

- Gyerünk!

- Itt úgysem megyünk semmire!

- Semmi keresnivalónk a pápisták között.

- És a langyos lutheránusok között! - tette hozzá Veleslavín.

- Menjünk ki, menjünk ki! - kiáltotta Fruvein, s már tódultak is kifelé.

Csak kevés ember hagyta el a tanácstermet.

A meghívottak többsége nem mozdult. Pĕček és Magrle gúnyosan nevettek, amaz hangosan, emez alattomosan.

Odakint Sušický szinte egy időben Veleslavínnal, bosszúsan kifakadt:

- Hiszen kéttucatnyian vagyunk!

- Ez átkozottul kevés! - sóhajtott valaki.

- Ej, ne álljunk itt ilyen ostoba módon! - kiáltott fel Hergsel. - Menjünk vissza, de tüstént! - adta ki a vezényszót, és a huszonnégy dühös ember nagy zajjal berontott a terembe.

Alighogy beléptek, abbahagyták a kiabálást, mert a császári bíró éles hangon magyarázott valamit a többieknek, s az ellenpártiak elhallgattak, tudni akarván, mit mond. A bíró megfontoltan, nyugodtan beszélt, s legvégül nyájasan emlékeztette a jelenlevőket, hogyan jártak a prágaiak, mikor hetvenegy esztendőnek előtte a Ferdinánd király elleni rendekhez csatlakoztak.

- A rendek cserbenhagyták őseiteket - kezdte el Sušický -, és emlékezetünkben él, milyen szorult helyzetbe került akkor Prága és a többi királyi város a nemes urak hitszegése miatt, a nemesek és a lovagok ép bőrrel megúszták, ám elődeink, a polgárok, akik e helyen tanácskoztak, pórul jártak! Úgy bizony! Fontoljátok meg, mit tesztek!

A gyülekezet többsége helyeselte az indítványt.

A rövid tanácskozás után tovább folytatták a szavazást.

A hegyes szakállú Fruvein több férfinak is a fülébe súgta, mit mondjanak, de igyekezete nem járt sikerrel. A városi polgárok a főrendek ellen szavaztak, hogy a község ne csatlakozzon a rendekhez.

Mikor Fruveinra került a sor, hogy szavazzon, így kiáltott fel:

- Nem szavazok!

Így tettek a társai is.

Ebbe az élesen és kurtán kiejtett nembe ki-ki a saját természete szerint beleadta minden haragját afölött érzett tehetetlen dühét, hogy nem lehet lépésre bírni a városi sóbálványok tömegét.

Ezalatt - a cseh horológium szerint fél nyolc felé járt az idő - az Óvárosból a királyi várba vezető út benépesült. Különösen a Kőhídon vonult sok ember. Mindkét gyaloghídon, de a szekerek számára fenntartott részen is özönlöttek az emberek. Valamennyien a Malá Strana irányában, a Vár felé tartottak.

Jórészt azok a nemes urak és városi polgárok mennek a Várba, akik előző nap a Carolinumban tanácskoztak, ám vannak közöttük más előkelő uraságok is. Közéjük vegyült a városi nép is, és most együtt vonulnak a hídon át.

A hídfőkapuban ülő és fekvő koldusok meglátván a sokaságot, sietve elfutottak, és a vám melletti házhoz siettek, a vörös csillagos keresztesek ispotálya melletti sóméréshez.

Méltóságteljesen lépkednek a hídfőkapu felé a Hodĕjovskýak, hat idősebb és fiatal férfi, fivérek és nagybácsik, bizonyára a fogadóból jönnek. Alighanem a piactéri Hodĕjovský-házban szálltak meg, hogy valamennyien így összejöttek. Legszilajabb közülük s a legfeltűnőbben viselkedik a fiatal Adam Hodĕjovský, aki nemrég tért vissza a franciaországi szolgálatból. Vidáman körbetekinget, s ilyen hosszú távollét után valahogy mindent újnak talál.

Emitt szaporán üget pej lován Bubnai Varlejch úr. Utolérte a Hodĕjovskýakat, és szívélyesen üdvözölték egymást. Varlejch, maga is katona még az ötvenen innen, nagy bajuszt visel, bélelt lovaglóköpeny fedi szálas termetét, széles vállát és hatalmas mellét. Elmondta, hogy a távoli Hradec Královéból érkezett a rendek mai gyűlésére, s bár még nem tudja, mi lesz, de ha valami történne, a közelben akar lenni.

Mögöttük néhány lépésnyi üres tér marad a hídon.

De már jön is újabb három lovas. Két ifjú között egy idősebb férfi lovagol. Az enyhe szellő meg-meglibbenti hosszú, ezüst szálú szakállát. Azt mondja, hogy legszívesebben otthon maradt volna Ratibořban:

- Budovec külön futárral üzent értem, s annyira kényszerített, hogy el kellett jönnöm. Pedig köszvényes a lábam, azok a beste doktorok semmit sem tudnak. Már a saját vizeletemben is áztattam, de az sem segített. Tegnap Talmberg azt tanácsolta nekem, hogy olajjal borogassam, az úgymond, jó orvosság a köszvényre. Hát kipróbálom.

Mögöttük német szó hallatszik. Lozi Otta úr beszélget Berbisdorf lovaggal, egy Brandýs környéki birtokossal, és Schlickkel, aki találkozott velük, amikor kilépett a jezsuitákkal szemben lévő házból. Minduntalan félbeszakították bizalmas beszélgetésüket, amint valaki feltűnt a közelükben. Most is éppen elhallgattak, és Berbisdorf lovag, aki egy hájas mészárosra emlékeztetett, zavarában fél kezével szalmaszínű köpenyét igazgatta. Aztán egy új gyümölcsfajtára terelte a szót, amelyet Brandenburgból küldtek neki, állítólag tartufoli vagy kartufoli a neve, a gyümölcs a földben van, azt eszik, s ami a föld felett nő, azt nem eszik.

- Szeretném tudni, csatlakoznak-e az óvárosiak! - mondja Troilus professzor, kezével minduntalan a híd kőkorlátját ütögetve. A Károly Egyetem magisztereinek követeit, Kampanust és Šultyst kísérte. Lassan haladt Kampanus mellett, a fiatal Šultys pedig hol megelőzte, vagy követte őket.

- Nem tudom, kétlem, hogy csatlakoznak - felelte higgadtan Kampanus -, hiszen ha emlékeznek egy kicsit a múltra s a történelemre, amely, mint mondják, az élet tanítómestere -, s igen elcsodálkoznék, ha elfelejtették volna -, eszükbe jut majd, hogy az 1547-i rendi felkelés során ők veszítettek, nem a nemes urak. Ha ez eszükbe jut, tétovázni fognak.

- De hiszen itt nincs felkelés, itt nincs vihar - jegyzi meg Troil -, nézz körül, úgy mennek és lovagolnak, mintha sétálnának! Az imént egy lovagot hallottam, az agarakról beszélt, emitt egy másik meg németül fecseg egy gyümölcsről. Ez nem vihar, inkább naplemente előtti csend.

- Tegnap kellett volna felmenniük! - fakadt ki Šultys. - Az nem végződött volna vidáman!

- Adja Isten, hogy ha valami történne, az csak zápor legyen, csöndes tavaszi eső, amely után megjelenik a bájos, gyönyörű Iris! - szólt ábrándozva Kampanus, a költő, de csakhamar feltámadt benne a történelemprofesszor, és keserűen hozzátette:

- Csak egyszer volt Isten kegyes hozzánk, amikor Trocnovský kelt fel a kehely védelmében, ám 1547-ben Isten már nem hallgatta meg a cseh rendek kérését. Akkor is egybegyűltek defenzoraink, hogy megvédelmezzék hitünket, és elénekelték a Veni sanctét. Soha annyi ember nem gyűlt össze a Týn-templomban, hogy elénekelje a Kérjük Jézus Urunkat. A pap Krisztus szavait idézte: "mert ahol ketten vagy hárman egybegyűlnek az ő nevében, és amit csak kérnek... kértek... és Isten nem hallotta..."

Troil némán bólogatott, a fiatal Šultys azonban ellentmondott, hogy a rendeknek nem szabad mindent Isten segítségére bízniuk, maguknak is tenniük kell valamit.

Ekkor utolérték a slaneci küldötteket, köztük az idősebb Šultyst és a žateci Hoštáleket is. Šultys uram arca ma derűs, talán a verőfényes nap derítette fel, vagy talán észrevette, miként Troilus magiszter is, hogy a Várba igyekvő tanácsurak soraiban nyugalom van.

Emitt két hatalmas termetű férfi egy kopott bársonyülésű gyaloghintóban viszi Kaplíř urat. Az öregúr orrán pápaszemet visel a por ellen, s hol egyik, hol másik ablakon tekint kifelé, üdvözlésként minduntalan megemeli hódszőrmés kalapját.

A Malá Strana-i tornyokhoz érve, Troil visszafordult, hogy hazamenjen: üggyel-bajjal tört át a tömegen, és gyakran kényszerült kitérni a lovak elől. A hídon a kereszt mellett találkozott Kochannal, az újvárosi tanácsossal, üdvözölte Ottersdorfi Sixtet, aki magas, görnyedt termetével egy botra támaszkodott. Kochan vidám hangulatban volt, éppen Pĕtipeský lovagot ugratta a kalapján viselt nagy garas miatt. Nevetett, hogy a garason Curtiusnak, a hős rómainak a képmása van, akit a derék lovag úr minden bizonnyal példaképéül választott.

Továbbhaladva, Troil olyan sűrű emberáradattal találkozott, hogy meg kellett állnia. A sokaságban meglátta Budovecet, amint komor arccal baktatott. Az elöljáró arcát keresztül-kasul szántó ráncok most valahogy mélyebbeknek tetszettek. A magiszter figyelmét nem kerülte el, hogy a nemes úr szigorúan összeráncolta a szemöldökét. S a szeme, valahányszor egy pillanatra felnézett, szomorúságot és rémületet tükrözött.

Budovec mellett Smiřický és Oldřich Vchynský haladt. Mindketten buzgón igyekezték meggyőzni valamiről. Smiřický közben nemcsak a fejét ingatta, hanem a válla, sőt az egész teste is meg-megrándult. A fiatal férfi tekintete nem ígért semmi jót.

Talán mégis készülnek valamire? Vajon mit forralnak magukban? - töprengett a fekete szakállú professzor, és meglátva egy csapat kisebb rangban lévő lovas katonát, amint két sorban vonultak, elgondolkodott.

A hídfőtorony alatti kiskapu árnyékában egy pillanatra megpihent, és visszanézett a Malá Strana felé igyekvő nemesek és polgárok tarka tömegére. Úgy tetszett neki, mintha az egész Károly hidat egy hullámzó embertömeg lepte volna el. Magas süvegek, a szivárvány minden színében pompázó, tollakkal ékesített kalpagok látszottak, időnként megvillant egy lovag páncélsisakja, a ruhák sötét színei között itt-ott egy bársonyköntös világosabb színe, a napszámosok piros mellénye és egy-egy fehér női fejkendő bukkant fel.

Troil magiszter a Szent Vencel-oszlophoz lépett, ám sehogy sem tudván tekintetét elfordítani a szokatlan felvonulásról, ismét megállt, és figyelte, hogy haladnak el mellette a tüzes tekintetű, széles vállú férfiak, ifjak és idősebbek, szomorú és szelíd öregemberek, kemény vonású és sötét arcú meglett férfiak, magas, szálfatermetűek és görnyedt hátúak. Itt egy púpos sántikál, amott egy kerek képű, a másik beesett arcú és hegyes orrú. Szótlanok és élénken beszélgetők, de mindannyian békések. Ám itt megint egy csapat lovas üget, utána tíz gyalogos katona. Hogy kerülnek ide? Vajon mit akarhatnak?

Troilus magiszter észrevette, hogy a Szent Kelemen Kollégium kapuja elől egy jezsuita barát indulatos szavakkal és taglejtésekkel kergette el a diákokat, akik gúnyolódtak a sokaság láttán, és vidáman ugrándoztak.

- Szörnyetegek! - szaladt ki a magiszter száján majdnem hangosan. - Rátok is sor kerül majd! - fortyant fel mérgesen, és befordulva egy mellékutcába, kiköpött a földre.

A hídon oszladozott a tömeg, s kissé elült a zsivaj. Már ismét jól hallatszott a híd melletti malom zúgása, amelynek három nagy kereke mélyen belemerült a vízbe. A Malá Strana felől is kezdtek szállingózni emberek, akiket a munkájuk és a szükség ide szólított. Most egy fuvarosszekér zörög végig rajta. Két, abroncsos szoknyát viselő, csevegő asszonyság igyekszik az Óváros felé, s a csipkés fehérnemű, amelyet egy fiatal szolgáló visz utánuk, mutatja, hogy a fürdőbe tartanak. A keresztes lovagok kápolnájával szemközti ház ablakában egy leány bazsalikomot és majorannát locsol. A mosónők a Lövész-sziget mellett fehér vásznat és tarka ruhát sulykolnak és öblögetnek. Két közeledő tutaj siklik a vízen, s a piros és kék mellényű tutajosok vidám kürtszóval köszöntik egymást.

Prága fölött szent nyugalom honolt. A kőcsúcsok közepette az átható kék fényben vidáman tarkállottak a Szent Vitus-katedrális tornyának bóbitái és sapkái, mellettük szinte belevesztek a kék levegőégbe az ódon Szent György-templom fehér gúlái, a paloták, kis házak és tornyok tetején egészen a folyóig minden szivárványszínben játszott, és remegett. Fekete és fehér csíkokkal megtört vérvörös foltok csillantak a tetőkön és eszterhéjakon, a várhegyi és a letnái kertek zöldjében felragyogott a virágzó gyümölcsfák fehérsége, s az üde májusi illat egészen a csendes kis nyirkos udvarokig hatolt.

A Várhoz érve a Lőporhíd mellett Thurn halkan odaszólt Adam Hodĕjovskýhoz és Bubnához, a két katonához, akik félreálltak, és kint várakoztak a téren, így álldogált Thurn Vilém Lobkowitzcal, és várta, ki érkezik. Minden bizonnyal Budovecet, Vchynskýt, Smiřickýt és Berbisdorfot várta, mert amikor végre megjöttek, tüstént hozzájuk társult Lobkowitzcal együtt. Miután üdvözölték egymást, így szólt Budovec Thurnhoz:

- Egész éjjel le nem hunytam a szemem. Nem hagy nyugodni a gondolat, hogy a bosszú Isten dolga: nem tudok szabadulni tőle! - és közben körülhordozta tekintetét.

- Az Írás mondja: A mezők már fehérek az aratásra... élesítsétek meg kaszáitokat, és szedjétek össze a konkolyt!

Ám tüstént abbahagyták a beszélgetést, amint észrevették a közeledő Trčkát, akiről biztosan tudták, hogy mindent kifecseg.

A királyi vár első udvarának belső kapujánál állt Diviš Czernin úr, a várkapitány, volt, akinek tisztelgett, másoknak nem. Mellette néhány várbeli lövész állt, vállukon puskával, míg mások csupán hegyes alabárdot tartottak kezükben. Czerninnek sok tennivalója akadt, egészen kivörösödött bele, elkergette, és nem engedte be a számára gyanús embereket, különösen a gyalogos és lovas katonákat nem. Azoknak odakint kellett maradniuk. A várkapitány egészen belerekedt, annyiszor elismételte, hogy fővesztés terhe mellett senki sem léphet be fegyveresen a Várba.

Ezek a gyalogosok és lovasok - mintha parancsra tennék -, nyugodtan letelepedtek, és mások meg a Rosenberg-palota előtti téren gyülekeztek, ahová megérkezett Hodĕjovský és Bubna uram is, és halkan beszédbe elegyedik a lovasokkal.

Thurn észrevette, hogy a fegyvereseket nem engedik be a Várba, s alig hallhatóan így szólt Smiřickýhez:

- Erre számítottunk, és nem csalódtunk. Csodálkozom, hogy ez a jámbor katolikus férfiú nem követeli meg tőlünk is, hogy hagyjuk kint a fegyverünket!

- Nem sejt semmit! - sziszegte a foga között Smiřický, és elmosolyodott.

Az Ulászló Terem előtti várudvaron hatalmas tömeg várakozott, néhányan már le is telepedtek a díszkút kávájára, mely fölött Szent György lovas szobra emelkedett. Úgy tetszett, az udvaron már nem fér el több ember, de mindig újak jöttek.

A rendek benyomultak az Ulászló Terembe. A terem még nem telt meg, de már ide is beférkőzött jó néhány bámész és kíváncsi ember. Az urak körülvették a gyönyörű terem falai mellett felállított kisebb és nagyobb árusító pultokat. Egyesek megcsodálták a festett tálakat és tányérokat, egy kereskedő épp azt magyarázta, hogy Törökországból hozatta egy részét, míg a többit a morvaországi habánok és anabaptista fazekasok készítették, az egyik pultnál egy vidéki nemes láncos gyermekkardra és faalabárdra alkudott. Az öreg Šultys egy tűzcsiholó dobozt vett. Berka úrnak megtetszett egy csontsíp, alkudozni kezdett rá egy olasz kalmárral, aki nagyon törte a cseh nyelvet.

Egy férfi réz zsidó lámpát nézeget a pulton, meg egy kézmelegítő golyót.

A legtöbben a fegyvereknél álldogálnak. Kézről kézre jár az orgonapisztoly, gyönyörködve nézegetnek egy faragott ágyazatú elefántcsont pisztolyt. Úgy látszik, ma a kalmároknak jó napja van.

A Zöld szoba ajtaja előtt Joachim Schlick érdeklődött néhány városi küldöttnél, nem látták-e Michna titkárt, mert állítólag nincs a kancelláriában. Aztán körülnézett, és lehalkítva hangját, megkérdezte a városi küldöttektől:

- Tudjátok jól, hogy a pápisták meg akarnak fosztani bennünket a felséglevélbe foglalt jogainktól, amelyet Isten kegyelméből nagyon nehezen szereztünk meg. Ám ezt nem fogjuk megengedni - sziszegte a fekete hajú Schlick közelebb hajolva, és folytatta: - Ma borzalmas és hihetetlen dolgokat fogtok látni és hallani, melyeket még életetekben nem láttatok sem ti, sem atyáitok: a protestáns rendek a felséglevél megsértőivel szemben igazságosan akarnak eljárni. Mi, a főrendek követei igaz férfiakhoz méltóan ígérjük, gondoskodunk róla, hogy a szabad királyi város ismét visszakapja hajdani elvesztett kiváltságait. Mi a városokat a pusztulás idején sem hagyjuk el, ezt bizalmasan mondjátok meg a rendek erényes követőinek, de mindezt tartsátok titokban!

- Hallgatni fogunk, lapidi est dictum - fogadkozott Hoštálek a többiek nevében.

Schlick elvegyült a tömegben, hogy megtudakolja, itt van-e Michna, s hogy megérkezett-e már. Hoštálek, a žateci polgármester Schlick kérdésére fejét rázta:

- A császári helytartó már alighanem visszaadta lelkét az Úrnak!

- Michnával is baj lehet, azért keresik! - vélte egyikük.

- Nos, nem ártana néhány pofon arra az alattomos pofájára! - vélte egy másik.

A közelben álldogáló Kampanus magiszter nem hallotta e szavakat. Nem is figyelt rájuk, annyira elmerült a gondolataiban. A kezében szorongatta a Károly egyetemének megreformálásáért folyamodó kérvényt.

Ám a nyugtalan Šultys meghallotta, hogy olyasvalami történik, amit még nem láttak, amióta a föld forog. Ezért Schlick távozása után Šultys otthagyta a szótlan Kampanust, s elvegyült a városi küldöttek forgatagában, de miután azok semmit sem tudtak mondani, a fiatal professzor idegesen járkálni kezdett a teremben, s mindenhová követte, hogy a közelében legyen, szilárdan meg volt róla győződve, hogy ha valami történne, Schlick lesz a kezdeményező.

Kampanus mester még látta néhányszor a professzor lángoló vörösesszőke haját, de aztán nemsokára eltűnt a tömegben. Észrevette viszont a köpcös Mollert, ami nem tetszett neki, mert a magiszternek a Szent Péter-iskolában kellett volna lennie, nem pedig itt. Hanem ő is eltűnt nemsokára a szeme elől, mert megmozdult a sokaság, s a Zöld szobába betódultak a főrendek és alsóbb rendek követei.

Kampanusnak csak a sarkig kitárt ajtóig sikerült eljutnia. Látván, hogy az egybegyűltek valamennyien térdre borulnak, ő is letérdelt. Keblére szorította a kérelmet tartalmazó papírtekercset, és hangosan imádkozott a zöld szobabeli gyülekezettel együtt. A mennybéli Istenhez fohászkodott, könyörögvén, hogy legyen meg Isten akarata - miképpen a mennyben, azonképpen itt a földön is... s hogy bocsássa meg bűneit... ne vigye őt a kísértésbe, de szabadítsa meg a gonosztól...

A férfihangok kórusa úgy zengett, mint a templomi orgona legmélyebb regiszterei.

Az ima befejeztével zajosan felálltak.

Kampanus egy hangot hallott, amint valaki valamit olvasott. Felismerte, hogy az írás a helytartóknak van címezve, megérezte benne a sürgető kérdést és rettenetes fenyegetést. A férfi hangja kihallatszott a teremből:

- Megrágalmaztak bennünket, hogy lázadást szítunk a császár Őfelsége ellen. Ezért azzal a kérdéssel fordulunk a császári helytartó urakhoz - mivel az ő kezükön megy keresztül minden rendelkezés -, szövetkeztek-e ellenünk, azaz az utraquista rendek ellen, bár inkább a megegyezésre hajlottak volna, hogy békesség legyen, nem pedig a viszályra. Mi valamennyien úgy határoztunk: mindenki egyért, és egy mindenkiért. Aki kezet emel egyre közülünk, kezet emel valamennyiünkre, s hogy ez ne történjék meg, életünket és fejünket tesszük rá, és utolsó leheletünkig harcolni fogunk érte!

Aztán átható hangon megszólalt Budovec, és megkérdezte, így tegyék-e fel a helytartó uraknak a kérdést, amint azt felolvasták?

Mindenfelől hallatszott:

- Így! Így!

E kiáltozás közepette, amely úgy hangzott, mint a sűrű puskaropogás, befurakodott a gyülekezetbe Kutnauer és Sušický, mindketten verejtékezve és kifulladva.

- Az óvárosiak! - kiáltott fel valaki.

- Az óvárosiak?! - hallatszott a csodálkozással vegyes kérdés.

Kisvártatva Sušický előadta a rendek követeinek, mi történik az óvárosi Városházán, miként tartja a császári bíró az egész protestáns községet mintegy fogságban.

E bejelentésre nagy kiabálás és eget rengető lárma támadt.

A kiáramló tömeg félrelökte Kampanust az ajtóból, s a nép az Ulászló Termen keresztül beözönlött a helytartók kancelláriájába. Sok nemes úr kénytelen volt kint maradni az Ulászló Teremben.

Šultys professzor az utolsók között volt, akiket a hatalmas ár besodort a helytartók szobájába. Mikor előretolakodott, fölöttébb furcsa színjáték tárult a szeme elé.

A hatalmas, faburkolatú kancellária közepén egymás mellett állt a négy helytartó. Sternberg őrgróf mellett Dĕpolt Lobkowitz, egy szintén aggastyán férfiú, mindketten könnyű köpenyben. Dĕpolt úr köpenyének szárnyán vörös máltai kereszt tündökölt. Martinici Jaroslav Bořita és Vilém Slavata merev spanyol ruhát és rövid fekete köpenyt viselt, melynek a vállát sűrűn redőzött, tál szélességű körgallér vette körül. Oldalukon hosszú karddal és tőrrel álltak itt, s valamennyien bénultan és döbbenten néztek a betolakodókra.

Thurn, Vilém Lobkowitz, Vchynský és mások egymást túlharsogva kiáltoztak Martinicra és Slavatára:

- Határozott, világos és egyenes választ akarunk!

- Választ akarunk, mégpedig tüstént!

Az elvakult düh eltorzította a választ követelő nemesek arcát, szemük villámokat szórt.

Martinic erőszakolt nyugalommal felelte:

- Drága uraim és barátaim, méltóztassanak legalább egy óráig odakint várakozni, hogy idehívhassunk néhány helytartó urat, s velük együtt vitassuk meg a választ!

- Nem megyünk innen! Nem megyünk! - hangzott az eget rengető kórus.

Az általános lármát túlharsogta a hatalmas termetű Vilém Lobkowitz hangja:

- Minek a válasz? Jól tudjuk, miként vélekednek ezek az urak a vallásszabadságot szavatoló felséglevélről. Slavata világosan megmondta, mit tenne a Pátenssel!

- Tudjuk, mit művel Slavata a protestánsokkal Hradecban!

- Tudjuk, hogyan kínozza Smečansky a más vallásúakat Tuchlovícéban!

Slavata széttárta a karját, hebegni kezdett, kimeresztette a szemét, elkészülve, hogy védekezni fog. De nem lehetett érteni, mit mond. Martinic beleordította a szobát megremegtető lármába, hogy "ő nem olyan".

A válasz feltüzelte a gyülekezetet. Gúnyos kiáltások röpködtek a levegőben:

- Ismerjük ezt a jómadarat!

- Selma, a selma!

- Mind a ketten nagyon jók vagytok!

- Hallgass, hiszen mi nagyon jól tudjuk, ki vagy!

Ezeket a kiáltásokat félelmetes, harsány, rosszat sejtető nevetés kísérte. Az urak szájukat lebiggyesztve egymáshoz fordultak, és ujjal mutogattak a két megrémült vétkesre:

- Nézd, testvér, ő nem olyan!

- Hahaha, ő nem olyan!

A gúnyos kacaj szaggatott, erőszakolt, iszonyatos volt. Éles hangjuk úgy hasított a foglyul ejtett tehetetlen főurak fülébe, mint mikor a mészáros feni a bárdot. Reszketett minden porcikájuk, szívük remegett, a félelemtől megfagyott ereikben a vér, a két aggastyán reszkető lába megtántorodott. Sternberg könnyezett, Martinic és Slavata időnként elsápadt, de a félelemtől a vér a fejükbe tódult, s bíborvörösre festette arcukat. Slavata fénylő arca hol viaszsárga volt, hol meg vörös, mintha váltóláz gyötörné.

Fabricius titkár, aki ez ideig a fal melletti ablaknál állt, megpróbált az ajtóhoz osonni. Borostás, szőrös arcán nem látszott, hogy félne. Ám az ajtóban Šultys őrködött, és nem tért ki neki.

A német titkár tehát csalódottan visszakullogott.

Eddig a percig egy ujjal sem illették a szoros gyűrűbe zárt főurakat. Bár Říčanyi Litvín pisztolyát a kezében tartva állt Martinic háta mögött, nem bántotta őt. Mellette türelmetlenül topogott Smiřický, aki minduntalan a hajába túrt, amely már korántsem volt olyan gondosan kibodorítva.

A foglyokat azonban ők sem bántották.

Ismét új beszéd vette kezdetét.

Schlick beszélni kezdett. Erélyesen, haragosan ejtette ki a szavakat. Szeme elsötétült, tekintetét belefúrta a foglyok szemébe, ám azok nem sokáig bírták elviselni a pillantását: Martinic bánatosan félrenézett, Slavata a félelemtől kancsalított, s e pillantásra lesütötte a szemét.

- Ti alávaló jezsuita bitangok! - mondta a haragtól reszkető hangon Schlick. - Rászedtetek bennünket a talpnyaló titkáraitokkal, míg az idősebb megfontolt urak intézték a Cseh Királyság ügyeit, rendben ment minden, de amióta benneteket, jezsuita bitangokat ültettek a fő helyekre, minden megváltozott. Mi teljesen elégedettek vagyunk a király Őfelségével, de ti a király Őfelsége nevében azt teszitek, amit akartok, ti vagytok a közrend és a béke háborítói, a mi ellenségeink és a királyé!

Kétszer félbeszakította Schlicket a haragos és elszánt Martinic, és bizonygatta, hogy ártatlanok, s hamis váddal illetik őket, ám szavainak nem volt semmi hatása. Schlick folytatta tovább. Utána Thurn gróf vette át a szót, és nyájasan a két öreg helytartóhoz fordult:

- A rendek nagyon jól tudják, hogy kegyelmetek nem szóltak ellenünk, ezért semmi bajuk nem eshet. Fáradjanak tehát biztonságosabb helyre, és hagyják el a kancelláriát!

A gyülekezet e szavakra szétvált, s az öregurak elindultak kifelé.

- Ne menjetek! - kiáltott utánuk Martinic és Slavata is:

- Ne hagyjanak el bennünket, miként az atyák sem hagyják el fiaikat veszély idején!

Ám az öregurak, akik a félelem és a szomorúság hatására még jobban meggörnyedtek, mint az öregség súlya alatt, kimentek. A máltai lovagot kézen fogva vezette ki tulajdon fivére, Vilém Lobkowitz, a szótlan vasgyúró.

Vilém úr visszatérése után elzárult a menekülés útja. Fabricius, a szőrös titkár nem tudott átvágni az ajtóhoz, hiába próbálkozott, mert amint közelebb próbált férkőzni, könyökével azonnal útját állta Smiřický.

- Fogd rövidebbre a beszédet! - dörmögte Ehrenfried Berbisdorf. Thurn azonban tovább sorolta a bűnösök vétkeit, akik ilyen hirtelen bíráik elé kerültek.

- Nem követtem el semmit, mégis megfosztottatok a karlsteini várnagyi tisztségemtől, és te, Smečanský, foglaltad el azt. Amit ellenem tettetek, megbocsátom, de amit az ország ellen követtetek el, megbocsáthatatlan: hiszen az országos hivatalokról az országgyűlés dönt, nem ti azzal a minden hájjal megkent, beste Michnával, annak a gazembernek volt esze, hogy ma nem jött el, mert alaposan megleckéztettük volna! Uraim, barátaim, testvéreim, ezennel ezt a kettőt, Slavatát és Smečanský Martinicet, valamint a távol lévő Michnát a közrend felforgatóivá és a Cseh Korona ellenségeivé nyilvánítom. Kérdezem tehát, annak tartják őket a rendek is?!

- Annak tartjuk! - zúgta a teremben lévő tömeg oly hatalmas és zengő kórusban, hogy úgy tetszett, megmozdult a gerendamennyezet. Sokan esküre emelték két ujjukat, bizonyítván, hogy mindkét urat és szolgáikat is felforgatóknak, árulóknak tartják.

- A Fekete-toronyba a bestékkel!

A kiáltást túlszárnyalta Smiřický emelt, ércesen csengő hangja:

- Dobjuk ki őket az ablakból!

- Ki az ablakból! Ősi cseh szokás szerint dobjuk ki őket az ablakból! - visszhangozta Lozi Vchynský, Vilém Lobkowitz és mások, s a lárma ahelyett hogy elült volna, felerősödött.

Vilém odaugrott a hármas nagy ablakhoz, s gyorsan, görcsösen tekerni kezdte a kampókat, hogy kinyissa az ablakot. Hárman-négyen odasiettek, hogy segítsenek neki. Az ablak csörömpölve kinyílt, néhány kivert és összetört kerek üveglap cserepei hullottak az urakra és a földre.

A foglyok nyugtalanul egymásra néztek.

Martinic arca megmerevedett, erős férfias arcvonásai megkeményedtek. Szólni szeretne, ajkát már szólásra nyitja, de remeg, és végül szája keserű mosolyra húzódik. Karját előre nyújtja, mintha valamibe meg akarna kapaszkodni, s a fényben úszó ablakra néz. Összeszorított fogának sövénye mögül fohász hallatszik:

- Jesu... miserere mei... mater Dei... Szűz Mária... ne hagyj el...

Slavata nehezen szedi a levegőt. A félelmetes csöndben hallatszik akadozó lélegzetének sípolása, szeme kidülled.

Ekkor Thurn hirtelen megfogta Slavata kezét, Smiřický a nyakánál, Lobkowitz meg a derekánál ragadta meg, Vchynský pedig a lábánál fogva kapta fel Martinicet. Dulakodás támad. Több kéz segédkezve nyúl feléjük. Embergomolyag. Zűrzavar, vad kiáltások zaja hallatszik. Feldöntenek és összetörnek jó pár széket. A nehéz tölgyfa asztal vadul recseg-ropog, amint ide-oda taszigálják.

Martinic megvetette lábát, és görcsösen erőlködve igyekszik kitépni a kezét. Slavata keservesen siránkozik, és rekedten nyöszörög:

- Kegyelem! Irgalmazzatok!

Fabricius kétségbeesetten kiáltja feléjük:

- Jusson eszetekbe, hol vagytok! Jusson eszetekbe, kivel teszitek ezt!

- Papot, gyónni akarok! - kiáltja Martinic, akinek a hiábavaló erőlködéstől és izgatottságtól vérbe borult a szeme.

- Ajánld Istennek lelkedet! - ordít rá Pavel Kaplíř.

- Még mit nem! Máris idehívjuk neked azokat az átkozott jezsuitákat! - gúnyolódik Smiřický.

S már vonszolták is a helytartót az ablak felé, amelynek két lépcsőfokában még utoljára megvetette a lábát. Ám egyetlen szempillantás alatt felemelték, Berbisdorf levetvén magáról sárga köpenyét, erős karlendítéssel felemelte Martinicot az ablakpárkányra, aztán hátulról többször megtaszították. A helytartó ereje fogytán az ablakrámába kapaszkodva függött a levegőben a vársánc fölött, s így fohászkodott:

- Maria, Jesu, filie Dei vivi! Maria!

Nem függött azonban sokáig.

Egy pisztoly markolatával rácsaptak a kezére. Az erős ütéstől elengedte az ablakrámát, és leröpült. Thurn Slavatára mutatva, így kiáltott fel:

- Edle Herren, da habt ihr den anderen!

Slavata halálos félelmében nagyon erős volt. Súlyos testével nem volt könnyű dolga Vchynskýnek és segítőtársainak. Eltépték az aranyláncát, felhasították a köntösét, de nem vonszolták el messzire. Martinic támadói rávetették magukat a szívettépően kiáltozó, kétségbeesett férfira, megragadták, s egy szempillantás alatt Slavata is az ablakpárkányon termett. Félelmetes látványt nyújtott, amint két kezével görcsösen kapaszkodott az ablakrámába, miközben súlyos teste egyre jobban lehúzta. Már csak a feje látszott, aztán már csupán a kakastaréjba fésült, verítékes homlokára tapadó haja, és hallatszott szörnyűséges jajveszékelése. A súlyos ütéstől, amelyet Berbisdorf tőrének markolatával kövér ujjaira mért, Slavata végül elengedte az ablakrámát, és eltűnt a felbőszült urak tekintete elől.

Míg ez a gyászos esemény lejátszódott, Fabricius titkár egy helyben topogott, forgott, akár az orsó, a kezét tördelte, és felváltva csehül meg németül sopánkodott, azt hajtogatván, hogy szörnyű dolgok történtek, s hogy az uraknak gondolniuk kellene rá, hol vannak. Šultys professzor gúnyosan leintette:

- Hallgass, te szőrmók, fogd be a szád, és ne huhogj, akár a bagoly! Mikor Slavata eltűnt, egy pillanatra nagy csend állt be.

S ebben a pillanatnyi iszonyatos csendben a titkár jajveszékelése térítette magukhoz az urakat bénultságukból. Berbisdorf németül a fülébe ordította, hogy ő is bitang és gyalázatos ember.

- Mártsátok meg benne a tőrötöket! - kiáltotta Smiřický.

- Nem! - kiáltott fel Schlick. - Ez a szolga megszokta, hogy ugyanolyan galád módon cselekedjen, mint az uraság. Röpüljön hát a szolga is ura után!

A titkár behunyta a szemét, s félelmében csak annyit tudott kinyögni:

- Gott sei mainer Seele... gnädig... - nem tudta tovább folytatni, mert Berbisdorf megragadta a hóna alatt, Smiřický pedig a lábánál, s máris kiröpült a szerencsétlen szolga, akár egy kévenyaláb.

- Isten vezéreljen! - kiáltott utána egy férfi.

- Szép ugrás! - szólt elismeréssel egy másik.

Šultys magiszter kinézett az ablakon, vele együtt hajolt ki Budovec is, aki ez ideig szótlanul, szomorú arccal állt. Šultys felkiáltott:

- A titkár elinalt, akár a nyúl! Slavata legurult a domboldalon, Smečanský is felállt. Puhára estek!

Berbisdorf félretolja a professzort, kihajol, és ekkor hirtelen lövés dördül. Füst takarja el az ablakot, és beáramlik a terembe, Řičanyi Litvín is elsütötte karabélyát.

- Hiba történt! - mondja Litvín. - Smečanský egy keszkenővel törülgeti Slavata arcát. Mindenfelől emberek sietnek feléjük! Talán erdészlegények lehetnek, vagy úri szolgák... most felemelik és elviszik Slavatát. Smečanský is menekül, a teringettét, milyen gyorsan szedi a lábát!

- A nyulak megmenekültek! - kiáltja dühösen Vchynský.

- Fegyverrel utánuk! - biztatja a többieket Smiřický.

- Utánuk! El kell fogni őket! - kiáltották a többiek is, s már futnak az ajtóhoz.

Ekkor megállította őket széttárt karjával az öreg Kaplíř, és Budovec is jelezte, hogy szólni akar, álljanak meg.

A forrófejű ifjak megtorpantak, és haragosan néztek a főurakra.

Budovec félig kérő, félig parancsoló hangon mondta:

- Hagyjátok őket, uraim, barátaim, már megszenvedtek a vétkeikért! A jognak elég tétetett, hagyjátok békén őket!

E szavak, hogy a jognak elég tétetett, lehűtötték az indulatos férfiakat.

- Ha a gonosztevő kötele elszakad, és leesvén az akasztófáról, életben marad, a jog szerint kegyelmet kell kapnia! - indokolta meg Kaplíř tettét, s így folytatta: - Ki tudja, milyen nagyobb büntetést szán nekik az igazságos Isten. Kaplíř szavai mindnyájukat lecsillapították.

A nemes urak most már nyugodtan tekintettek le a Hradzsin ablakából a zöld fűbe, amelyben hölgymál és kankalin sárgállott. Látták, hogy futnak el gyors rianással a megriasztott őzek és szarvasok, hogy tér be a vézna titkár hajadonfőtt és köpeny nélkül a várlépcső alatti első házba, s miként sántikál utána a smečnói uraság. Nemsokára eltűnt a Slavatát vivő csapat is.

Ezalatt az Ulászló Terem megtelt a várudvarról beözönlő emberekkel, akik kíváncsian kérdezgették, mi történt.

Miután a Kancellária elcsendesedett, Martin Fruvein, a szónok lépett a terembe. Fellépett az ablak könyöklőjére, és a betóduló, tülekedő emberek feje fölött kiáltotta, hogy az igazságos ítéletet végrehajtva, eltávolították, és kidobták a várárokba a két helytartót, akik tisztségükkel visszaélve, az ország romlását idézték elő, s csorbát ejtettek Őfelsége, a király méltóságán. Ősi cseh szokás szerint dobták ki őket, miként egykor Jezábelt, a zsidó nép sanyargatóját, s így cselekedtek a rómaiak is az árulókkal, akiket magas szikláról vetettek a mélybe.

E szavakat zsongás követte, amely csakhamar általános lármába csapott át - ám nyoma sem volt benne az elvégzett bosszú fölött érzett ujjongásnak; sokkalta inkább olyan lárma volt, amely a félelmet próbálta elfojtani, és Kampanusnak, aki kérelmével a kancellária ajtajának közelében állt, úgy tetszett, hogy az emberek a rájuk törő, szorongató félelemtől és iszonyattól lármáznak, és tolonganak. Maga is érezte ezt az iszonyatot. Megszólalt mellette egy férfi, és ezt mondta:

- Már közel van az utolsó ítélet napja, az ajtón kopogtat!

Egy kalmár, aki a közelben éppen rakodott, megjegyezte:

- "Hullanak fegyver és tűz miatt!"

Az emberek fejvesztett menekülése, a hatalmas lábdobogás nagy port kavart az Ulászló Teremben, ködként borítva be mindent egészen a mennyezetig. A gyönyörű boltozat bordázata eltűnt ebben a sűrű, áthatolhatatlan porfelhőben, és Kampanus, miközben kifelé igyekezett, az orráig sem látott. A nagy tülekedésben magiszteri tógájának gallérjából jó darabot letéptek, ám szerencséjére az emberáradat magával sodorta, sőt kivitte az udvarra a hatalmas szürke katedrálishoz.

Mikor a magiszter megpillantotta a katedrálist, amelyben a cseh királyok alusszák örök álmukat, dacára e csődületnek és lármának, mélyen eltöprengett, és gondolatban megkérdezte a súlyos kőlapok alatt nyugvó s örök álmukból egy pillanatra felriasztott holtakat, vajon nem nagy megpróbáltatások kezdete-e a mai nap, s mi lesz ebből.

Álmodozásából hirtelen hatalmas lárma riasztotta fel, amely a Fehér-torony felől hallatszott. Bubna és Hodĕjovský lovas vitézekkel támadt az őrökre, és felszakították az ajtót. Ezt látván, a várbeli lövészek hanyatt-homlok menekültek, a nép s a nemes urak betódultak a toronyba, s mielőtt még Kampanus odaért volna, s átküzdötte volna magát a kapuhoz, hogy elhagyja a várat, már vezették is kifelé a Fehér-toronyból a kiszabadított broumovi foglyokat, akiket hitükért tartottak börtönben.

Két vidéki férfit vezetnek: egyiküknek báránysüveg van a fején, keze még bilincsben, lábán a béklyó. Mindketten riadtan, értetlenül és félénken pislognak a napvilágon, nem értik, mi történik velük. Utánuk két újabb fogoly érkezik, róluk a porkoláb már a küszöbön térdelve, készségesen levette a béklyót, amit a körülállók nagy tetszéssel nyugtáztak.

Ezalatt a nemes urak egy csoportja és a nép kivonult a Várból, és elindult a várlépcsőn a város felé. A kapuban már nem Czernin úr szalutált, hanem a Bubnai Varlejch.

Kevéssel azelőtt, hogy a várbeli tömeg kiözönlött, himbálózó léptekkel elindult a városba Mollerus. Úgy vélte, már eleget látott és hallott.

Már a Malá Strana-i vársáncoknál járt, mikor észrevett egy lassan közeledő zárt batárt. Benézett az ablakon, s megpillantotta az öreg Vokount és Václav Leót, a két óvárosi tanácsost. Mindjárt kitalálta, hogy a levelet viszik fel a Várba, megindokolván, miért nem csatlakozhat a község a rendekhez. S az is tüstént eszébe jutott, hogy idővel mindkét párt érdemének tekintené, ha most figyelmeztetné ezeket a férfiakat, milyen veszélybe rohannak. Nem tétovázott tehát, hanem megállította a kocsist, az ablakhoz lépett, és tudatta a tanácsosokkal, hogy a két helytartót éppen kidobták az ablakon.

Többet nem mondott, és nem is volt rá szükség.

A két férfi elsápadt, de gyorsan összeszedte magát, kinyitotta a kocsi ajtaját, s nem törődve a veszéllyel, hogy lábukat törhetik, kiugrottak, s az egyik jobbra, a másik meg balra menekült.

Egy szempillantás alatt nyomuk veszett.

Mollerus gúnyosan elmosolyodott, míg a kocsis értetlenül, tátott szájjal bámult utánuk.

A hídon Moller utolérte a kövér Borbonius doktort, aki Mollerusnál előbb távozott a Várból.

- Nos, mit szólsz ehhez az egészhez, magiszterem? - kérdezte Borbonius harsányan, és elmosolyodott.

- Ugyan mit szólnék...? Patriarchae et prophetae, rosszul áll a szénátok... Deus corda obscurabit, ki el nem fut, azt megölik...

- Ej, menj a fenébe, te selma, a versekkel és a fennkölt diskurzussal! Alighanem bekövetkezik... igazat mondasz, de nagyon sietsz, az én fújtatóim már nem bírják veled az iramot. Siess csak, menj a pokolba.

Így köszöntek el egymástól.


Kampanus magiszter aggodalma eloszlott, amint a szűk sikátorokból a hídhoz ért és meglátta a gyönyörű folyót meg a zöldellő partot, amely a Moldva mentén jobbra és balra hosszan elterülve szegélyezte az ezüst folyót. Az átható, szinte mennyei fényben ismét megpillantotta a Szent Vitus-katedrális kőcsúcsainak erdejét és zöldestarka vidám sapkáit, lenn a folyón a berouni és sázavai lejtők fáját úsztató vörös nadrágos, nyugodt tutajosokat, s mikor tekintete megállapodott a mosónőkön, akik fürgén sulykolják a szigeten a gyolcsot, mikor végigjáratta tekintetét a nagyváros vörös és szürke cseréptetőin, nyugalom szállt a lelkére, megszabadult a szorongástól, megszűnt remegni, szíve sem reszketett többé.

Úgy szeretném, ha minden másként történt volna, teljesen másként - töprengett magában -, még szerencse, hogy azok ott életben maradtak; nem történhet olyan nagy baj, hiszen az egyetem megreformálása várhat még. De mikor lenézett az árkus papírra, melyet összegyűrve hozott vissza a Várból, ismét elszomorodott.

Aznap éjjel a fiatal Vokoun visszahozta a városba atyját, akit hosszas keresgélés után talált csak meg a mezőn. Erős állú, simára borotvált fia eközben hangosan szitkozódott.

Leó tanácsos, aki a tanácskozásokon mindig bátor és harcias volt, a Szent János-templom plébániájának szőlőjében kuporgott meglapulva egy bokor alatt, mint egy nyúl, mindaddig, amíg a csalogány a sötétben el nem kezdte fuvolázni szerelmi dalát. Ekkor felállt, meggémberedett derekát kiegyenesítette, és távozásra szánta el magát.

Néhány házban azon az éjszakán a föld alól döngő ütések zaja hallatszott.

A katolikus és utraquista hitet valló nemes urak ásták el pénzzel és kincsekkel teli ládáikat, cserépkorsóikat és kis hordóikat. Teyflnél, a gazdag kalmárnál egész éjszaka dolgozott az asztalos, hogy a kincseket elrejtse a szoba mennyezetébe, és Vostrovcová nemesasszony a férjével együtt - abban a hiszemben, hogy nem látja őket senki, csak az Úristen - három súlyos vasládát eresztettek le a sötét tárnába, vagyis a reterátba.

 

XIII
A háború

Mollerék már nem laknak az Egérlyuknál. Szép lakást bérelnek a Florencen; tölgyfa padlós a szoba, kamrával és kis szobával, amely olyan, akár egy kancellária. A pitvarban lévő tűzhelyet Mollerová asszony a szomszédasszonnyal közösen használja. De Eva asszony nem sokat törődik a tűzhellyel. Az a szolgálólány gondja.

Eva asszony egy kissé gőgös lett.

Úgy látszik, más, nagyobb tervei vannak. Sohasem adott a parádéra, most ad. Az Egérlyukban nem volt ilyen nagy, farámás velencei tükre. Egy ilyen tükör százhúsz garasba kerül, ami férje hónapos fizetségének a fele.

Mikor ama emlékezetes napon Mollerus hazatért a Várból, a halovány arcú, szép Eva asszony párnázott kereveten feküdt, lábát kényelmesen kinyújtva a zsámolyon nyugtatta.

A Meluzinát olvasta. A magiszter így szólt:

- A Várból jövök.

- Azt hittem, hogy az iskolából - szólalt meg, az asszony lustán, de aztán mégis felpattant, hogy behozza férjeurának a szegfűszeges, gyömbéres pecsenyét, amelyet eddig serpenyőben tartott a forró hamuban.

- És mi volt a Várban? - kérdezte ásítva. Mikor Mollerus nem felelt, hanem csak hangosan csámcsogott, az asszony felemelte a szép, gravírozott ónkannát, és kiment, hogy sört hozzon. Széles csípője ringott.

- Hol a lány? - kérdezte kurtán a magiszter, mielőtt még felesége az ajtóhoz ért volna.

- Kiment a gyerekekkel a mezőre játszani.

- A mezőn mindenféle csavargó ténfereg, a gyerekek meg rühöt és tetűt hoznak haza.

De nem sokat törődött vele, hogy a gyerekek kint játszanak, mert mohón falt és csámcsogott tovább, csak úgy fénylett a zsírtól a szája.

Mikor Eva asszony sört töltött az aranyozott szélű kis korsókba neki is, meg magának is, megoldódott a magiszter nyelve, s mesélni kezdte, mi történt a Várban. Amint Eva asszony meghallotta, hogy a helytartókat kidobták az ablakon, felpattant a kerevetről, feléje fordult, és szemrehányóan, keserűen ráförmedt:

- Hát most jól megjártad!

Mollerus mint a világ legelégedettebb embere nyugodtan válaszolt:

- Ej, mit, még hogy én jól megjártam, miért? Nem én dobtam ki őket az ablakon!

Ez a nyugalom mindig a végsőkig felingerelte Eva asszonyt. Még jobban felmérgedt, szép szeme elsötétült, és szikrát vetett.

- Most mindennek vége, ismét koldus lettél. Mi lett Michnával?

- Eltűnt, megszökött, elinalt az alávaló gazember!

Eva asszony megsemmisülten lerogyott a székre.

- Most megint rosszra fordul a sorsunk, nem kapsz tőlük semmit. Minden elvész, ha Michna megszökött! Semmiben sincs szerencsénk!

- Ej, mit... csak nem halunk éhen! Michna nem fizetett sokat, ám annál többet ígért. Nem kaptunk mást, mint alamizsnát.

- Végünk van! - siránkozott Eva asszony, és haragosan folytatta: - Tönkre fogunk menni. Tegnap itt volt a zsidó, hogy fizessem ki a harisnyát! Ma Gebhartéktól küldtek, hogy adjam meg a kesztyű árát!

- Nem lesz rosszabb, meglátod. Takarékoskodnod kell, félretenni minden garast. Minek neked hímzett szalagos, rojtos kesztyű, mikor az egyszerű hétkrajcáros kesztyű is jó!

- Te csak ne tégy nekem szemrehányást! - tört ki a harcias amazon - ne vesd a szememre, mert én is elősorolom a kártyát, s azt mondom neked, hogy a kártyában is, mint minden másban, nyomorult kontár vagy, mert többet vesztesz, mint nyersz!

Ám Mollerus figyelembe se véve a hallottakat, kiitta a korsó sört, és tovább mondta a magáét:

- Rászoktál a cicomára, drága és szép ruhákban jársz. Minek az a pávatollas kalap, csipkés selyem harisnyakötő? Sohasem viseltél fűzőt, most damasztfűzőbe szorítod magad! Ha nem ismernélek olyan jól, még azt hinném, szeretőt tartasz!

Eva asszony fürkészve nézett a férjére, meghökkent, egy pillanatra összerezzent, ám továbbra is haragos maradt:

- Mi jut eszedbe? Talán a rágalmazók mondtak neked valamit? Miféle bogarat ültettek a füledbe?

- Ej, mit... nem ültettek... az nem bosszant. Azon töprengek, mit tegyek most.

Eva asszony mérgében úgy levetette magát a kerevetre, hogy annak falábai feljajdultak, és megnyikordult a támlája. A bájos Eva asszony szeme villámokat szórt, de kis idő múltán lehiggadt.

Csend lett. A barátságos kis szoba nyugalmat árasztott. Moller az asztalra könyökölt, kezére hajtotta a fejét, de nem aludt el, időnként a torkát köszörülte, és köpködött.

Eva asszony egyszer csak felpattant, arcából kifutott a vér, s olyan fehér lett, mint a fal. Aztán hirtelen megragadta a magiszter vállát, és parancsolóan rászólt:

- Elmész hozzájuk! Azokhoz mész, akik hatalmukba kerítették a Várat! De nem mész ám üres kézzel, valamit viszel, amitől lépre mennek, írsz valamit a jezsuiták ellen!

Mollerus felkapta a fejét. A feleségére nézett, és elképedésében csak ennyit tudott kinyögni:

- Az ördögbe is, én? Most meg forduljak ellenük?

E percben Mollerus magába szállt, lelke mélyére nézett, és undort érzett önmaga és a hitvese iránt, aki felbujtotta.

Undora azonban nemsokára lecsillapodott. Túlságosan lusta, sűrű volt a vére. Savanyúan mondta Eva asszonynak:

- Te ugyancsak sokat merészelsz asszonyi nyelveddel!

Mi sem lett volna könnyebb, mint gúnyiratot szerkeszteni, paszkvillusokat írni, sértegetni a jezsuitákat! Ez volt a számára a legkönnyebb, bárkiről bármikor írhatott verset, a jezsuiták nem sokat számítottak neki, nem szerette őket. De undorodott hitvese tanácsától is, hogy az árral ússzon, és újabb árulás vétkét kövesse el: ez ellen különösen berzenkedett, ezenfelül bizalmatlanul nézte az események vad áramlását, amely megrengette Prágát. Mollerus a tanításban lusta volt, tudásban sem bővelkedett, de jó szeme volt az emberek és az emberi cselekedetek megítélésére, vagy - ahogy magáról mondotta - jó orra volt, és legutóbbi tapasztalatai alapján megszokta, hogy az embereket környezetük szerint ítélje meg, s a cseh főrendek oldalán meg a másik pártban is hanyatlást látott. Sok szó esett, de annál kevesebbet cselekedtek, s ha netán némelykor elszánták magukat, Moller úgy vélte, az egésznek mégis kárt okoztak; még az utraquista pártnak is inkább kárára tettek, mint hasznára, mint ahogyan ezt már annyiszor elmondotta, s meg volt róla győződve, hogy ezt a cseh kertet az ördögök öntözik. Minden felindulás és szívfájdalom nélkül gondolt erre, mert a cseh kert nem nőtt a szívéhez. Úgy állapította meg ezt, mint egy hideg fejű bíró, mint egy olyan ember, aki idegen, részvétlen s épp ezért éles szemmel lát mindent. Nem volt helyénvaló, amikor Eva asszony parancsára révedezve csak azt válaszolta, hogy Prágában alighanem kő kövön nem marad, ez nem volt helyénvaló, de a válasz kifejezte a fejében kavargó gondolatokat.

S mintha Eva asszony sem hallotta volna a férjét, ő is hajtogatta a magáét, és így unszolta Mollert:

- Máshoz mész el, nem Thurnhoz. Válassz ki egy ifjabb, erélyes, gazdag uraságot, az majd rákényszeríti azokat a magiszteri hordókat a kollégiumban, hogy kinevezzenek professzorrá...

Professzorrá...

Igen, a vágy, hogy a Károly Egyetem professzora legyen, úgy beleásta magát, mint egy kór, olyan fájdalmas seb volt, amely minden érintésre megfájdult.

A fiatal Smiřický - villant az agyába: -, Smiřický egy mérges kis pulykakakas, Thurn mogorva katona, már csak magával törődik. Smiřický tehetne értem valamit... mégis professzor leszek... dékán... idővel rektor... jóvá teszem a bűnömet... de miféle bűnömet? Mit vétkeztem? Mi rosszat cselekedtem? Értesítettem Michnát, ez talán bűn?... Mit számít a rendeknek egy ilyen vörös ember élete... inkább érdemül tudhatják be nekem, hogy megmenekültek a negyedik gyilkosságtól...

Ekkor Eva asszony a férje elé tette az ólomkalamárist, kiterített egy árkus papirost, és feléje nyújtva a tollat, ezt mondta:

- Itt a toll, nosza, fogj hozzá, írj egy szép dalt a jezsuitákról!

Jó időbe telt, míg Mollerus bátortalanul, foga között szűrve így felelt:

- A békesség kedvéért írok valamit!

- Nem, nem a békesség kedvéért, majd adok én neked békességet... ha nem bölcs elhatározásból és nem a családodért teszed, hogy megmeneküljön a nyomortól, inkább ne csinálj semmit... Hagyj abba mindent!

És egy időre ismét csend ülte meg a lenyugvó nap sugaraival bearanyozott szobát.

Harmadnapra rá Mollerus elvitte Smiřickýnek a jezsuitákról írt gúnyverseket.


A cseh horológium mutatója tíz órához közeledett, amikor néhány nappal e történtek után elszaladt a pedellus a Carolinumból a Vas utcába, hogy meglesse, jön-e már a rektor úr. Kijött a könyvesboltjából Samuel Veleslavínský úr is, hogy segítsen neki figyelni.

- Tudjuk, ma jön a rektor úr először hozzánk. Már megérkezett Karlsbadból tüstént azután, hogy azokat az urakat kivetették az ablakon, de... tudjuk... azóta folyvást a Várban tanácskozik. Ma el kellene jönnie... magisztereink már egy órája megérkeztek, s Troilus magiszter türelmetlenül szitkozódik...

Így csicsergett a pedellus, akinek minden szónál megremegett a kecskeszakálla. A magas termetű Samuel nyomdász azonban előbb látta meg a daliás Jessenius doktort, mint a pedellus, aki pedig erősen meresztette a szemét.

- Ott jön - mondotta -, már látom az orra alatt kiálló, hegyes, fekete bajszát, lóbálja a magyar kardját... zsinóros dolmányt visel... derék férfiú, nem mondom... igazi lovag...

- Tudjuk, már jön! - rikkantott be Jičínský a nyári auditórium ajtaján.

E hírre a várakozók valamennyien felpattantak. Kampanus eléje sietett egészen a lépcsőig. A professzorok vele együtt mentek vagy követték. Szívélyesen üdvözölték egymást. Még a szertartásos latin szavakon, amelyen szóltak, is átsütött, hogy annyi hét után is szívesen látják a doktort. Hiszen azalatt annyi minden történt, és most mindnyájan érezték, nagy dolgok vannak készülőben. Az Úristen legyen mivelünk - fohászkodtak -, s az egyetem felett is őrködjön az igazgató rektor, és legyen a kormányrúdnál.

A rektor és a magiszter urak után bement a terembe Jessenius famulusa is. Könyveket hozott, amelyeket a rektor munusculumként, azaz baráti ajándékul azon nyomban osztogatni kezdett a magiszterek között. Jessenius doktor nemrég kinyomtatott művét, a híres Zoroaster seu philosophia de universót ajándékozta nekik.

Miután mindnyájan letelepedtek a hosszú asztalhoz, Jessenius megpödörte a bajszát, és így szólt:

- Doctissimi, reverendissimi... Egybegyűltünk, és most, amikor ismét köztetek kellene lennem, kénytelen vagyok bejelenteni, hogy újfent el kell válnunk. Tudjátok, hogy a Cseh Korona rendjei megválasztották a harminc tagú direktori tanácsot, és hadakat toboroznak. Nem a polgárságot és a parasztságot toborozzák, mert az nincs kellő módon kiképezve, hanem elrendelték, hogy egyelőre fogadjanak fel két regiment tapasztalt zsoldos katonát, azaz hatezer gyalogost és kétezer lovast. Hiszen naponta láthatjátok és hallhatjátok magatok körül a lármás hadi népet, és igencsak örvendetes, mennyi ember gyűlt ide, a legkülönbözőbb országok fiai, mindegyik kész hűen szolgálni a cseheket. Természetesen a sereg fenntartására pénzbeli adományra van szükség, és egyetemünknek is kötelessége szerint hozzá kell járulnia. Nem tehetünk mást, kardot rántottunk - e szavakra Kampanus mélyen lehajtotta a fejét. - A rendek alázatos levelet írtak a császár Őfelségének, hogy nem törnek ellene, és kinyilvánították, hogy Őfelsége uralkodásával teljességgel elégedettek, nem így a tanácsosaival, akik arra bujtogatják felséges királyunkat, álljon bosszút a rendeken. Pápista elleneink azonban nem nyugszanak. A következő vasárnapon kihirdettetjük az összes templomban, hogy vallásunk védelmében cselekedtünk. Bár ezt kinyomtattuk, és kifüggesztettük a városokban, de nem tud mindenki olvasni. A papok tehát megmagyarázzák, hogy a hadak toborzása drága hazánk és az egész utraquista párt, valamint a katolikus párt védelmében történik... igen... a katolikus párt védelmében is... látom, hogy magiszter uraim csodálkoznak... halljátok tehát, hogy tegnap a cseh rendek megsegítésére jelentkezett Harant uram és Diviš Czernin úr is, akik mindketten a katolikus hitet vallják. Bizonyára belátták, hogy az ármánykodók praktikái romlásba döntötték volna hazánkat, ha az Isten az utolsó pillanatban el nem hárítja e veszedelmet. A rendek segítségért folyamodtak a közeli és távoli szomszédokhoz, követséget akarnak küldeni a pfalzi választófejedelemhez, a németalföldi rendekhez és a francia hugenottákhoz. Schlick uram Fruveinnal együtt Sziléziába megy, kérvén a fejedelmeket és a rendeket, hogy a régi egyezmények értelmében nyújtsanak segítséget, engem bíztak meg, hogy a cseh rendek legátusaként menjek Magyarországra, a pozsonyi Országgyűlésre. Nem tudom, mikor indulok, de hamarosan útra kelek. Kaptam egy hatlovas hintót, kegyelmetek engedelmével a kíséretembe választottam az egyetemről két ügyes diákot, a német egyetemről hármat választottam. Hiszem, hogy a rendeknek tett szolgálatom hasznos lesz az egyetemünknek is, és javára tudják be. Erősen bízom Isten segedelmében, ez okból talán könnyebben viselitek el, ha a rektor, akinek az egyetemen volna a helye, ismét eltávozik... Kampanus magiszter uram már megszokta, hogy a távollétemben veletek együtt dolgozzon.

E beszédet a Húspiac felől jövő, többszörös, erős dobpergés szakította meg, amely az elmondottakat nagyon meggyőzően alátámasztotta. Kampanus csupán fél füllel hallgatva a beszédet, a válaszon gondolkodott, ő a prorektor, neki kell felelnie. De nem volt képes egy épkézláb gondolatra sem, erőszakosan és elűzhetetlenül előtérbe tolult egy kép, amely szüntelen a szeme előtt lebegett: hét professzor ül az asztalnál magiszteri tógában, amely a múzsákkal való békés együttélés jelképe, a rektor oldalán pedig török vagy magyar görbe kard van... - a béke és a háború képe itt a Károly Egyetem mestereinek tanácskozásán is látható.

A rektor beszédének befejeztével Kampanus felocsúdott, és összeszedvén gondolatait, gondterhelt, szomorú arccal mondta:

- Legyen meg Isten akarata. Nagyon megtisztelő számunkra, hogy Méltóságodat a rendek ily fontos küldetésben Magyarországra küldik. Nem titkolom azonban, hogy nem szeretem a háborút. Ismét elhallgatnak a Múzsák, elnémul, és kiürül a Carolinum. A hadi események már önmagukban is veszélyesek, kimenetelük bizonytalan, s még ha a háború szerencsésen is véget érne - bízom Isten segedelmében, hogy szerencsésen fejeződik be -, súlyos veszteségek és ártatlan emberek pusztulása nélkül nem zajlik le... Az sem tetszik nekem - méltóztasson megbocsátani érte -, a történelem professzora vagyok, s nem tetszik nekem, hogy nem kelt fel az egész cseh nép, most, midőn a haza és a vallás védelméről van szó. Mikor kétszáz évvel ezelőtt a nyelv és a kehely védelmében szálltak síkra, Trocnovi Žižka vezetésével a husziták kisszámú serege ádáz ellenségek ezreit verte meg, most meg idegeneket toboroznak, egy maroknyi idegent, félve attól, hogy ezek az idegenek a legkisebb elégedetlenségre átállnak a másik oldalra, és azok ellen fognak harcolni, akik az ellenség ellen küldték őket. De bocsássanak meg nekem e szavakért: tudom, hogy az egyetem magisztereinek nincs joguk hadi dolgokról beszélni.

Úgy látszott, a magiszterek nem értettek egyet Kampanus komor gondolataival. Egyedül csak Troil bólogatott komolyan.

A nagy orrú Basilides, a csillagászat magisztere nagyot sóhajtott, amit a Kampanus beszédével való egyetértésnek is lehetett tekinteni.

Ezzel szemben Šultys mohón szót kért, s oly sietősen fejtette ki véleményét, hogy izgatottságában a nyelve is elakadt:

- A védelem szükséges. A németalföldi rendek, mikor könyörgéssel már semmit sem értek el, szembeszálltak a spanyolokkal, akik protestáns hitükért üldözték őket, kardot fogtak ellenük, és Isten megsegítette őket...

Jessenius békítőleg közbevágott:

- Urunk Jézus Krisztus kinyilatkoztatásában kell keresnünk a vigaszt, aki azt mondotta, nem azért jött e világra, hogy békét hozzon, hanem fegyvert. A harcban megszilárdul a hit és az egyház. A rendek sokáig fontolgatták, milyen sereget állítsanak ki, s ha most csak egy maroknyit toboroztak, hamarosan összegyűlik a második, később a harmadik regiment is. A Cseh Királyság gazdag, a vidéki és a városi nép nem sínyli meg a háborút, a harcot nem az országban vívjuk meg, hanem elébe megyünk az ellenségnek a határon túlra, ezért nem kell félteni egyetemünket, még felvirágzik: elárulhatom nektek, fontolóra vettük, hogy örök időkre kiűzzük az országból ezt a vad pápista szektát. A község is ezt szorgalmazza, tegnap a hídon, a templomok falán és a pellengéren is ilyen gúnyversek jelentek meg, a direktor urak is kinyomtatnak már párat. Ezzel egyetemünk csak nyerhet: aki kényelmesen és olcsón akar tanulni, hozzánk kell jönnie, a katolikusoknak is ugyanúgy ide kell majd jönniük, mint eleddig a lutheránusoknak, akik nem minket pártolnak, fiaikat a jezsuita kollégiumba küldik. Tehát, kedves mesterem és poétám, kedves Kampanus, mondj már áment arra, amit el nem háríthatsz, és bízzál Istenben. A direktor urak imádkozást rendeltek el: a nép számára cseh nyelven nyomtatták ki az ima szövegét, én pedig egy rövidebb latin imát állítottam össze a diákjaink számára. Méltóztassanak jóváhagyni vagy kijavítani, és cseh nyelvre lefordítani, csak azt kérem, hogy az imában megmaradjon az a sor, hogy a mindenható Isten Őfelségét, a császárt és cseh királyt, a mi kegyes urunkat a béke megtartására és a kegyelem gyakorlására vezérelje, és a három rend, a direktorok, akadémiánk professzorainak elméjét világítsa meg. A direktorok imájában is benne van a királyért való könyörgés, és azt az elejére teszik.

Kampanus átvette az ima szövegét, halkan elolvasta, s mindjárt le is fordította cseh nyelvre. Jessenius ezalatt a magiszterekkel beszélgetett. Elmondta, hogy sikerült a fiatal Kaméneket elhelyezni a Vár direktori kancelláriájában.

- Épp elég bosszúságot okozott rektor urunknak, szüntelenül idejárt, és Kampanus magiszternek sok garasába került. Most legalább békén hagyja a professzorokat, az ifjú írni fog, és hálás lesz nekünk.

Mikor a professzori tanács mindkét nyelven jóváhagyta az imát, Troilus magiszter izgatottan húzogatva a szakállát, megkérte a kollégákat, ne álljanak még fel.

- Engedélyért folyamodom kegyelmetekhez, hogy elfoglalhassam az Óvárosban az első írnok vagy kancellár helyét. Andreae írnok megszökött Michna titkárral, egyes katolikus tanácsosok is megfutamodtak, s azok, akik a tanácsban maradtak, azt akarják, hogy fogadjam el a kancellárságot, amit szívesen megtennék: a Városháza írnoki tisztségében már több professzorelődünk is munkálkodott. Nem szemrehányásként mondom, de valamennyien tudjátok, hogy itt az egyetemen nem élünk úgy, ahogy illene.

Jessenius doktor türelmetlenségében már többször közbe akart szólni, s végül szóhoz jutott:

- Jól van, ezáltal megürül egy hely, s ez most nagyon kapóra jön. Drága uraim, fontoljátok meg, ne hívjuk-e meg e helyre Mollerus Opatovinus magisztert. A direktor urak a lelkemre kötötték, hogy ajánljam, így hát jól jön az a hely. Én nem nagyon ismerem Mollerust, azonban az előkelő direktor uraknak kedvére való volna, ha meghívnátok professzornak!

Szavai úgy hatottak, mint mikor a katona az ellenséges várkapuban lőporos petárdát helyez el, várva, hogy felrobbanjon, és rést üssön, amelyen a betolakodók bejuthatnak.

Valamennyien Kampanus felé fordultak, várakozva, mit szól hozzá.

Kampanus azonban hallgatott.

A beállt kínos csendet csupán a falióra berregése zavarta meg.

A csillagász Basilius, aki legtávolabb ült, nyakát nyújtogatta, és minduntalan Kampanusra nézett. Közben odasúgta Šultysnak:

- Miért ne, miért ne?

Šultys azonban dühösen a fülébe súgta:

- Te csak hallgass, különben még azt találnám mondani, hogy holló a hollónak nem vájja ki a szemét!

És kezével meg a könyökével olyan fenyegető és durva mozdulatot tett, hogy Basilides nyaka menten visszatért természetes helyzetébe, orra lekonyult, és szemét az asztalra szegezte.

Jessenius doktor csodálkozva nézett egyikről a másikra. Nem értette e nyugtalanság okát.

Ebben a furcsa csendben Fradelius, a hét szabad művészet karának a dékánja kötelességének érezte, hogy mondjon valamit. Meglazítva körgallérját, amely talán szorította, Mollerus ellen azt hozta fel, hogy mindenki adósa, bárkiről is van szó, s hogy a fél világnak tartozik.

- Ha szegény karunkra nem jöhet professzornak egy házzal bíró magiszter, az eladósodott magiszter inkább maradjon kívül!

Kampanus elfordította tekintetét a gótikus boltívről, s egy csapásra befejezte az új professzorjelöltről folytatott tanácskozást:

- Sok csapást megélt dicső egyetemünk becsületéről van szó. Ha meghívjátok professzornak Mollert, én távozom!

Jessenius hevesen a szavába vágott:

- Azt már nem, azt nem! Hagyjuk az egészet, majd csak találok valami mentséget a nagytiszteletű direktor urak számára... emiatt ne vitatkozzunk! Vegyétek úgy, mintha senkit sem javasoltam volna. Most pedig, kedves barátaim, bemutatom nektek a pozsonyi követségről szóló megbízást, és te, drága Kampanus magiszter, egyetemünk büszkesége, fogadd kezemből a rektori pecsétet. Legyen veletek a mindenható Úristen!

Ezután felállt, és elköszönt mindenkitől, szívélyesen kezet fogva mindegyikükkel.

- Isten angyalai kísérjenek utadon! - mondta Kampanus útra való jókívánságként, s a daliás magyar lovag megpödörte bajszát, s görbe kardját csörtetve, távozott.

Az ajtóban hozzálépett egy papírlapot szorongatva a vézna, hosszú Jičínský pedellus. A szeme csillogott, ritkás szakálla nyugtalanul remegett. Latinul beszélt, meglehetősen gyorsan. Látszott rajta, hogy előre készült. Latin beszédében nem hajtogatta minduntalan a tudjuk, tudjukot. Röviden elmondta, hogy ő, a Carolinum pedellusa is írt imát e nehéz időkben, és most átadja a rektornak és a direktor uraknak, mint pártfogóinak, kérve őket, hogy segítsenek a kinyomtatásában.

A magyar lovag barátságosan elmosolyodott, megemelve kardját, elővett a zsebéből egy kis erszényt, kivett belőle egy nagyobbacska aranytallért, alighanem portugált, és Jičínský kezébe nyomta.

A pedellus öröme határtalan volt, belezavarodott a nagy boldogságba.

- Gratias, magnifice reverendissime... tudjuk... domine...

Moller a Vas utcában várta Basilidest. A várakozás fölöttébb kellemetlen volt, mert a szűk utcán folyvást bámészkodókba és katonákba ütközött, akik a tér felé igyekeztek.

De végül kivárta. Jó idő múlva a tömegben megpillantotta a kis termetű magiszter nagy fejét és horgas orrát.

- Nos, Zodiák, mit sütöttetek ki?

- Ugyan, semmit. Én a pártodat fogtam, miként megígértem, biz' isten a pártodat fogtam, de valamennyien úgy támadtak rám, mint a darazsak, a legádázabbul Šultys!

- Šultys? - ismételte meg döbbenten Moller, és elvörösödött haragjában. - Tehát ő, na nézzük csak, az a tuskó, csavargó, korhely!

- Tisztelem, becsülöm Kampanust - folytatta a csillagász -, ő a legkiválóbb a professzorok közül, de hogy olyan keményen ellened szegüljön, van abban valami dőre tudálékosság vagy konokság, másképp nem értem... én megvédtelek téged, hidd el!

- Ej, mit számít... Kampanus elárulta, hogy nős vagyok?

- Nem árulta el, de tud róla?

- Való igaz, tud róla, hiszen szemrehányást tett nekem, hogy hogyan merészeltem egy ártatlan nőt és egy még ártatlanabb gyermeket nyomorba dönteni. Tud róla, mindenről tud, a többiek mindent elmondanak neki.

A népes piactéren elváltak. Basilides még egyszer megemlítette, hogy Moller miatt mindnyájukkal összeveszett, Mollerus ezért végül köszönetet mondott, és hozzátette:

- Nyomorult féreg vagyok, egy senkiházi léhűtő, de nem leszek mindig tétlen! Azt mondom... a léhűtő is lehet király... hát isten veled!

Ez a Vas utca végén hangzott el, ahol nagy volt a tolongás. Basilides a Vas utcán tért vissza, nem akarván tülekedni a piactéren, hiszen más úton is hazajuthatott a Malá Stranára.

Moller pedig elvegyült a sokaságban.

- Az áldóját, magiszter uram - üdvözölte Pulpit megpillantva a Szent Péter-iskola rektorát -, mennyi látványosság van az utóbbi napokban. Én úgy futottam, mint akit puskából lőttek ki. Most éppen a Lóvásár térről jövök, ott vásárolták fel a lovakat. Itt sokkal vidámabb az élet, az áldóját. Ma befejeződik állítólag a toborzás, s akiket már fölfogadtak, Thurn parancsnoksága alá osztják be. Ő lett, az áldóját, a generalissimus. De hiszen itt lesz valahol...

Ezt mind tudom - mondta a tudós magiszter -, ne folytasd, inkább adj kölcsön tizenhat ezüstkrajcárt! Az ördög nem visz el, s az a tizenhat ezüstkrajcár nem fog neked hiányozni!

Ekkor kettejük mögött megperdült a dob. A dobos tört utat a csapatnak, amelyet a város felső részének csapszékeiben toboroztak. Nyolc ember jön, ifjak és meglett korúak vegyesen - katonák -, kettőnek puskája van, ketten hosszú kopját visznek a vállukon, amelyen ide-oda himbálózik a batyu, a katona minden vagyona. Három mellvasat visel, az oldalán mindegyiküknek szúrófegyver fityeg. Mögöttük lépked nagy derekasan négy asszonyság, közülük kettő piszkos lepedővel a hátán batyuba kötött gyereket hoz.

- Az áldóját, hogy annak ott milyen rozsdás a muskétája! - mutatott az egyikre Pulpit. Mollerus egy másik széttaposott csizmájára lett figyelmes, és gúnyosan megjegyezte:

- Na, te aztán jól kicsípted magad, barátom!

Pulpit barátjával a csapat nyomába szegődött, és így akadály nélkül eljutottak a piactérre.

Micsoda kavargás volt itt!

A zaj a hepehupás kövezettől egészen a házak tetejéig száll, amerre a szem ellát, mindenütt minden ablakban emberek, mindenütt mozgás.

A tér közepe elnéptelenedett, de négy sarkában kisebb csoportok alakultak. Már messziről kimagaslott a magas rúdon lengő négy zászló. Az emberek köréjük sereglettek.

Az összegyűlt csapatok nem álltak mozdulatlanul, hanem hullámzottak az embertömeggel a nagy lármában.

Mollerus a Týn-templom árkádjai alatti csoportosuláshoz húzta Pulpitot, mert a köpcös magiszter hűvös hely és árnyék után vágyott, a júniusi nap könyörtelenül perzselt.

Közvetlenül az árkádsor mellett áll egy durva lábtartós asztal, mellette egy tiszt, egy fändrich, azaz zászlós, két káplár, egy őrmester és egy ötödik személy - az írnok - ül. Moller tüstént felismerte az ifjú Kaméneket, a direktorok írnokát.

Az asztalon pénzoszlopok tornyosulnak, minden oszlopban szemmel láthatóan azonos mennyiségű krajcár vagy garas, az írnok kezében egy marék cédulát meg vörös krétát tart, s minden katonának felírja a nevét, aki az oszlopból elvett egy rakás pénzt, tehát a zsoldot a szolgálatra, amelyért Csehországban a cseh rendekhez elszegődött.

Pulpit és Moller éppen akkor vetődtek oda, amikor egy katona helyett, aki úgy állt ott, mint egy tuskó, a felesége alkudozott. Jól felvágták a nyelvét, furcsa nyelven, amely leginkább a németre hasonlított, folyvást azt hajtogatta, hogy az ura duplazsoldos kopjás, tehát kétszeres zsold jár neki, azaz hat krajcár egy napra, a táborban meg a kétszerese, különben nem megy. Mindezt nem értették meg mindjárt az asztalnál álló férfiak, és jó időbe beletelt, míg végre megértették.

Jó ideig eltartott az is, amíg a toborzóbizottság az elbocsátó levélen megtalálta ennek a hallgatag, felfuvalkodott tuskónak a nevét.

Végre a katona megkapta Kaménektől a nevére szóló duplazsoldos cédulát, és ismét eltelt jó néhány perc, és sok beszéd hangzott el, amíg elmagyarázták neki, hogy a tanácsházára kell mennie a fegyverért. Nem értette meg mindjárt, jóllehet folyvást mutogatták neki azt a házat.

A soron következő két rakovníki ifjúval - az egyik városi polgár volt, a másik kovácslegény - gyorsan végeztek. A két, batyut és cédulát szorongató katonát csakhamar elnyelte a tömeg.

Ekkor az asztalhoz lépett egy francia vándor. Meglehetősen jól fel volt szerelve, vállszíj tartotta szakállas puskáját, s a ruhája sem látszott túlságosan elnyűttnek. Káplárként jelentkezett. Akadozó nyelvvel sokáig alkudozott vele az egyik káplár. A francia kevesellte a heti két rajnai aranyforintot. Félreállították tehát, és másokkal egyezkedtek. Mintegy búcsúzóul és elutasításként így szólt a káplár a franciához:

- On ne me paie que deux florins, je suis aussi caporal et je suis content! - és hogy szavait alátámassza, megmutatta neki az ujjain a két aranyat.

Ezután egy fiatal zsidó lépett az asztalhoz. Pulpit nem tudta megállni, hogy oda ne kiáltson a toborzóknak:

- Az áldóját, dobjátok ki azt a koszost!

Nagy derültség közepette egy pillanat alatt kiebrudalták a zsidót a jelentkezők közül, s az e kidobáskor úgy vigyorgott, hogy nem lehetett megállapítani, fájlalja-e a megaláztatást, vagy inkább örül annak, hogy ő is hozzájárult az általános vidámsághoz, és jól megtréfálta a katona urakat.

Ezalatt Mollerus kicsikarta Pulpittól a tizenhat ezüstkrajcárt. Pulpit lehúzván a karikákat, lassan, szinte álmodozva vette ki erszényéből a tizenhat krajcárt. Köszönet helyett a hét szabad művészet köpcös magisztere így vigasztalta a szűcsmestert:

- Ej, mit, legfeljebb becsapsz egy keresztényt, s a pénz ismét visszakerül az erszényedbe.

A megegyezés után a barátok átmentek a tér másik oldalára. Ahogy a nagy tér közepére értek, mintha csak egy vásáron találták volna magukat. Minden lépésen egy sátorba, asztalba vagy felfordított hátikosárba botlottak. Volt itt zsemle, mézeskalács, máshol pálinkát mértek, sőt a közelükben Melantrychék ügyes csaposa egy kézikocsin csapolta a hordóból a sört. Mindenfelől lárma, beszéd, vad kurjongatás hallatszott. A katonák furcsa, ismeretlen nyelven beszélnek, közben a fogukat vicsorgatják, és meresztgetik a szemüket, duhaj nótákat énekelnek, óbégatnak, és a kezüket csapkodják. Egyik-másik táncra is perdül. Az asszonyok elhúzzák férjüket a pálinkaméréstől, itt-ott el is csattan egy nyakleves, egy pofon, hol a férfi vágja szájon az asszonyát, egy másik sátor mellett egy harcias asszonyság az urát ütlegeli. Amott egy katonafeleség vidáman tolja katonaurát egy kordén, akinek szemmel láthatóan tetszik az új mulatság. Egy kutya a félelemtől szűkölve lohol a kordé bolondos gazdái előtt.

A legvidámabb társaság Szent Vencel szobra alatt, a márványkút mellett verődött össze. Itt ül egy felfordított hátikosáron Herold zsidó, és játssza a maga tramtaráráját, ami igencsak tetszik a fiatalabb markotányosnőknek és a prágai sihedereknek. Mintha itt mindent a sátán gonosz és nyugtalan szelleme szállt volna meg. Egyes katonák a Krönovsky-házat mutatják az asszony népnek, amelynek homlokzatára meztelen pogány istennőket festettek.

A sokaság örvénylése és nyüzsgése olyan jól mulattatta Mollert, hogy jókedvében elfelejtett iskolát, asszonyt, gyermekeket meg professzúrát, mindent.

A pellengér melletti sátornál, amelyen még ott függött a jezsuiták ellen írt gúnyvers egy darabja, sehogy sem tudott a pálinkát mérő csapláros pénz dolgában egyezségre jutni egy katonával.

- Az áldóját, hogy beszél ez a lókötő? - fordult Pulpit a tanult Mollerhez.

- Ej, mit... alighanem valamelyik északi országból való... talán egy hibernus! - mondta határozottan, de valójában semmit sem tudott, nem tudta az idegeneket megkülönböztetni. Pulpitot azonban tökéletesen kielégítette ez az érvelés, mert megtudta, hogy a lator katona egy északi nép fia.

Mikor az írföldi megegyezett a kalmárral, felmászott a vasketrecre, amelybe a bűnösöket zárták, s általános derültség közepette kiöltötte a bámészkodókra a nyelvét.

Ekkor kiáltások zaja ütötte meg a fülüket. Mollerus és Pulpit félrehúzódtak, hogy utat engedjenek a tömegnek, amely egy fiatal szerzetest lökdösött maga előtt. Az ifjú kezében cédulát tartott. Azok, akik vezették, azt kiabálták, hogy katonának jelentkezett, és már megkapta a zsoldját, a prágai csőcselék most a tanácsházára kísérte, hogy ott levetessék vele a tógát, és besorozzák a seregbe.

Az Orlojnál Moller találkozott Václav Bílek tanácsossal. Éppen akkor vágtatott a Városháza elé Thurn a fiával, egy apró termetű, de fürge férfival, és egy másik daliás lovassal, aki aranypántlikás tornyos kalapot viselt, és mellén aranylánc csillogott.

- Ki az? - kérdi Moller Bíleket.

- Ez Hohenloe, Kosmonosy ura. A direktorok megválasztották Thurn mellé tábornoknak, azt hiszem, Thurn aligha örül neki.

A lovasok átvágtattak a téren. Németül beszéltek.

- Az áldóját, csupa német, hogy az ördög vinné el őket! Én nem szeretem ezt a sok katonát, most megint a nyakunkra ülnek majd!

- Mit lehet tenni - felelte az ősz hajú Bílek bólogatva -, Bubna tegnap a tanácskozáson azt mondta, hogy Dampierre császári generális már a cseh határ felé tart. Védekeznünk kell, erőnket az ő erejükkel kell szembeállítanunk. Itt nem segít a siránkozás!

A Városháza kapujától a kis piactérig tíz, puskaporos hordókkal, ágyúgolyóval, lapáttal, ásóval, kapával és egyéb, a sáncoláshoz szükséges szerszámmal teli ponyvás parasztszekér sorakozott. Némely szekér elé két lovat fogtak, mások elé négyet. Mellettük a kocsis vagy maga a gazda álldogált, néhányan már fegyveresen, az indulási parancsra vártak. Thurn hadsegéde, egy nagy bajuszú, daliás legény meglátván Bílek tanácsost, mindjárt panaszkodni kezdett a vršovicei parasztra:

- Micsoda vesződség van ezekkel az átkozottakkal! Heti hetvenöt garas kevés neki mint kocsisnak, a társzekerét száznyolcvankilenc rajnai aranyra becsüli, és biztosítékot akar, hogy a szekeret, a lovakat és lószerszámot sértetlenül visszakapja. Magyaráztam én neki, hogy a rendek mindent megtérítenek, ha netán elveszne, de nem lehet vele szót érteni. Akkor hát mi az ördögnek jöttél ide, te mamlasz, ha nem akarsz szolgálatba lépni?

Ezzel a hadsegéd a paraszthoz fordult, aki türelmesen, lassú mozdulatokkal elkezdte lerakni a szekérről a csákányokat, ásókat, kapákat.

- Hó, hahó! - kiáltoznak ketten, egy targoncát húzva a Városháza elé.

- Mennyi lőport küldött a lőporszállító? - kérdezte a hadsegéd.

- Három mázsát, itt van felírva a cédulára - felelte az egyik, és átnyújtott egy cédulát.

A Városházáról egyesével vagy párosan jöttek ki a felfogadott katonák. Akiknek nem volt, a cseh rendektől már fegyvert is kaptak. A zsoldosok a téren gyülekeztek.

Moller Bílekhez társult, így léptek be a tanácsháza földszinti előcsarnokába.

Ha a téren annyi volt az ember, mint egy hangyabolyban, itt, ha lehetséges, még nagyobb volt a tülekedés és a lárma. A lépcsőn fel-alá siettek a férfiak, asszonyok, urak, városi polgárok, katonák, markotányosnők, darabontok, tanácsosok - mindenki tolakodik, tülekedik, siet, beszél vagy kiabál.

A kőoszlop alatt állt Bubna főtörzsőrmester, s ebben a zűrzavarban felügyelt a katonákra, akik a hadbíróhoz jöttek, hogy átadják a zsoldkönyvüket. A hadbíró aztán egyenként továbbadja a kapitánynak, az meg a mustramesternek. Ha idejük engedi, mindnyájan elbeszélgetnek az érkező katonákkal. Legjobban a mustramester veszi őket szemügyre. Borbonius doktor is fel-felemelkedik az asztaltól, hogy megszemlélje a jelentkezőket. Gyenge férfiakra nincs szükségük, erre már a toborzásnál is ügyeltek - de hát az ördög nem alszik, s a zsoldkönyv avatatlan kezekbe is kerülhet.

A felfogadott duplazsoldos átvehette a kopjáját vagy a dárdáját a fal mellé állított fegyverrengetegből: a muskétásoknak a földszinti boltíves csarnokba kellett menniük, ott kapták meg a cseh rendektől a puskát, írásukkal igazolva, hogy később visszaszolgáltatják, vagy - akinek volt fegyvere - megtarthatta a magáét. Előbb azonban a puskaműves - és volt itt még egy másik mester is - megvizsgálta, megfelel-e a puska, vagy nem. Megvizsgálják a csövet, a célgömböt, és - legfőképpen - a kanócos lakatot meg a puskakulcsot, amellyel a lövés után újra felhúzzák a keréklakatot. Ugyanabban a teremben egy őrmester és egy írnok mellvérteket és páncélgallérokat osztanak ki. Ezt már kevesebben kapnak, s a mellvértek sem egyformák. Akinek rossz volt a csizmája, azt Sušický vagy Veleslavíni Samuel vette pártfogásába, és magával vitte a szomszéd helyiségbe, ahová a prágai vargák egy nappal előtte több száz pár cipőt és lovaglócsizmát szállítottak. Sušický már berekedt, mert mindenkivel veszekednie kellett, mert egy katona sem akart egy pár csizmáért tizenhárom garast fizetni. A jól megtermett Veleslavín nem alkudozott, s ha a katona sokáig beszélt, kikapta kezéből a csizmát, visszadobta a többihez, és kezével az ajtóra mutatott, s előbb latinul, majd csehül így szólt: autant vagy vedd meg, vagy menj isten hírével! Ezt aztán, bármilyen országból jöttek is, még a legtávolabbról érkezettek is megértették.

Bubna úr éppen az egyik katonának hitelezett egy pár csizmát; megállapodtak, hogy az árát levonják a napi zsoldjából.

Az emeletről levezetett az ezredbíróné - egy termetes, gömbölyű, vörös arcú asszonyság - egy szép fiatal katonát, senki sem ismerte volna fel benne a szerzetest, az egyetlen árulkodó jelet - a nagy szerzetesi tonzúrát - eltakarta a páncélsisak.

Bubna, amint megpillantotta a katonát, és meghallgatta pártfogóját, rögvest felfogadta katonai írnoknak heti két rajnai aranyzsolddal. Meghagyta neki, már ne menjen messzire, mert hamarosan előreküldi a törzset, őt pedig a törzshöz osztotta be.

Az ezredbíróné az egyezség után az ifjúhoz perdült, és kikísérte.

- Nézd csak - szólt Mollerus Bílekhez -, hogy elcsavarta ez a vén csoroszlya a szerzetes fejét! Ez kész Szodoma!

Mikor észrevette a kövér Celestýn polgármestert, milyen nyájasan, vidáman, csillogó szemmel beszél Bubna gróffal, Mollerus csípősen megjegyezte:

- A Városházán megenyhültek az urak, nagyon hamar beletaláltak az új szerepbe, jól játsszák!

Bílek erre így felelt:

- Hja, a katolikusok otthon ülnek, a császári bíró pedig kereket oldott. Nem egy tanácsosunknak e hír hallatára nagy kő esett le a szívéről, s most már újra kihúzza magát. Na, Isten veletek!

Mindkettőjükkel kezet fogott, és távozni készült.

- Hová, hová? - kérdezte kíváncsian Moller.

- A katonák távozása után egybe kell gyűlnünk, a tanácsosoknak meg néhány direktornak, hogy kimenjünk a városkapuhoz - nem tudom, melyikhez, és jó példát mutatva a községnek, pár kapavágást teszünk a vársáncok építésénél és megjavításánál; a többi városházáról is kimennek a városkapukhoz. Budovec úr javasolta, hogy - példát mutatván - munkára serkentse a községet. Szívesen megyek, nekem tetszik ez!

Mollerus gúnyosan elmosolyodott, de nem szólt semmit. Mikor a szűccsel visszatértek a térre, máris szembetűnt a nagy változás; az asztaloknak, a sátraknak, öregasszonyoknak, kofáknak, zsemlének és pálinkának nyoma veszett. A kofák behúzódtak a házudvarokra, a bámészkodók felhúzódtak a házak előtt húzódó kikövezett gyalogjáróra, beálltak az árkádok alá, vagy betértek a közeli mellékutcákba, s az elnéptelenedett téren felsorakozott az éppen összetoborzott, egyenruhát viselő és felfegyverzett gyalogosszázad.

A Városházáról még mindig újabbak jönnek, és besorakoznak a többiek mögé. A század közepén áll a zászlós, kezében tartva egy hosszú kopjára erősített selyemzászlót. A zászlóra oroszlánt hímeztek.

A zászlós köré négyszöget képezve, sűrű sorokban mintegy nyolcvan, hosszú kopját tartó kopjás sorakozik - Pulpit legalábbis ennyire becsüli őket. S a kopjások négyszögét a muskétások négyszöge veszi körül, vállukon arquebuse vagy szakállas puska, kezükben a puskavilla, erre teszik lövéskor a puskát. Derékszíjukon puskaporos szaru és felporzó fityeg.

Nagyrészt széles peremű, tollas vagy toll nélküli kalap van a fejükön, némelyiknek karimás vassisakja van, másoknak taréjos vagy rovátkolt, mindenféle formájút látni itt. Plundnadrágjuk sokféle színben tarkállik. Egyeseké bő, másoké szűk, a harisnyájuk is többféle: vászon, posztó vagy bőr, s nem egyé foltos.

- Nézd meg jól, magiszterem - fecsegett Pulpit -, a muskétások nincsenek többen kétszáznál, s olyanok akárcsak az a passaui tolvaj banda, az áldóját, akárcsak a passauiak: ugyanabban a felállásban, minden sarkon egy káplárral, az egész században nyolc káplárt számoltam meg. Nézd csak, amott meg valamit olvasnak, alighanem a névsort ellenőrzik; elöl egyetlen őrmester áll - nincs is belőlük több -, egy hadnagy, s az ott a lovon hetman vagy kapitány. Most már azok a férfiak, az áldóját, mégiscsak jobban festenek, most már félelmet árasztanak.

Mollerus tekintete elkalandozott. A nemes urakat nézte, akik oldalt Thurn körül gyülekeztek. Távolról is jól felismerhető közöttük a fiatal Smiřický, aki ma pompásan festett, mintha menyegzőre menne. Thurn ugyan a régi széles karimájú, csúcsos kalapját viselte, de a rajta lengedező nagy strucctoll szemmel láthatóan új volt, mert hófehéren világított.

Az emberek kíváncsian mutogattak Harantra, aki fényes vértben és sodronyingben büszkén feszített almásszürke lován.

A Vas utcából kürtszó hallatszott. Egyre erősödött, míg végül, amikor a nép kiszorult a térről, kivágtatott az utcából Berbisdorf lovag egy nemrég toborzott lovaszászlócska élén. A lovag az uraknak katonához illően tisztelgett.

Thurn pár lépéssel közelebb ment hozzá, és szakértő szemmel vizsgálgatja a lovakat meg a dragonyosokat; úgy tetszik, elégedett, legalábbis nem ráncolja nagyon a homlokát. A dragonyosok egy része kopját tart a kezében, legtöbbjük vállán azonban puska függ, s majdnem mindegyikük derékszíján pisztoly vagy lovassági szablya. Mellvértet visel mindegyikük, hátvas csupán némelyiken van. Mindegyik fején huszársisak, az arcot, az orrot és a szemet három lemezsávú ellenző védi. E sisakrostély mögött félelmetes látványt nyújtanak. A katonák csataköténye sem egyforma, egyeseké már annyira viseltes, hogy nem lehet meghatározni a színüket. Egy szép tiszt vitte a zászlót, rajta aranybetűkkel ez állt: "Fide Deo!"

A lassan ügető lovaszászlócska végül helyet talált, és besorakozott a gyalogosszázad mellé. Ebben a percben a kapitány, akin a katonák közül a legtöbb páncél volt, körbelovagolta századát, odaügetett a főhadnagyhoz, s az meghallgatva a jelentest, átvette a névsort. Ezután Thurnhoz, a főparancsnokhoz vágtatott, és jelentette neki, hogy a zászlócska - kétszáznyolcvan lovas - felsorakozott, többen egyelőre nem jelentkeztek. Átadta a mustrakönyvet, amelyben a lajstromba vett katonák neve volt feltüntetve.

Kisvártatva megperdültek a dobok, felharsantak a trombiták, és megszólalt a lovaszászlócska sípja.

Thurn a direktorok elnökével, Roupovi Václav Vilémmel beszélgetve, a katonákhoz lépett. Mögötte haladtak a többiek, közülük a pompás, szinte nőies szépségű öltözetével kitűnt Smiřický vonta magára a figyelmet. Szattyánbőr vörös cipőjét viselte, köpenyét gyönyörű redőzött körgallér ékesítette, parádéban egyetlen hölgy sem vehette fel vele a versenyt azok közül, akik a téren álló házak ablakából néznek le a katonákra.

A kökényszemű Joachim Schlick kutatva nézte az ablakokat. Voršilát, hitvesét kereste, gyönyörködve nézegette azonban a Voršila asszonyénál szebb és fiatalabb arcokat.

Vilém Lobkowitz és Fels Kolonna erős termetükkel, mogorva homlokukkal, szigorú tekintetükkel igazi katonák benyomását keltették.

Bubnai Varlejch úr meg az öreg Kaplíř társult hozzájuk, mindketten gyalogosan, de a bubnai úr lovaglóköpenyt viselt. Nagy bajszát izgatottan pödörte és húzogatta.

Elnémultak a kürtök és a trombiták, s megszólalt egy emberi hang. A beszélő torkából oly erőszakosan törtek fel a szavak, hogy a hangja meg-megtört, szinte hörgött. Egy magas kancán ülő ifjú főhadnagy olvasta a zsoldoshadsereg előtt az esküt.

- Wir schwören... Gott dem almächtigen... den Ständen des Kunigrreichs Böhmen... schuldigen gehorsamb zu leisten unseren... - nem lehetett érteni, mit kiabál -,... Offiziren... und in dieser vorstehenden Noth... bei dem Fändl bis im Todt beständig und standhafftig seyn wollen... das helf un Gott der allmächtige...

Ekkor Thurn fővezér hadsegédje átható hangon megszólalt csehül:

- Esküszünk az Úristenre, hogy a dicső Cseh Korona rendjeinek és direktorainak, a fővezérnek és minden fölöttesünknek az elkövetkezendő harcban föltétlen engedelmességet fogadunk, és becsületes katonákhoz méltóan e zászlóhoz utolsó leheletünkig hívek maradunk!

Újra megperdültek a dobok, felharsantak a kürtök, s a gyalogosok arccal a zászló felé fordulva esküre emelték a kezüket. A lovasok is a zászlótartó felé fordultak, és néma csendben fogadták, hogy e zászlóhoz a dicső királyság nehéz napjaiban utolsó leheletükig hívek maradnak.

Az eskü után Thurn generális az urakkal elvonult, s a zárt sorok felbomlottak, bár a katonák továbbra is a téren maradtak. A sorok szélén állók közül néhányan elfutottak a markotányos ponyvás szekeréhez, ami éppen akkor gördült ki a Vám utcából, és inni kértek.

Ezzel egy időben Olbramovicei Dvořecký direktor házának ablaka alatt egy hadnagy incselkedett a hölgyekkel: valamit mutatott az ujjaival, mire a hölgyek elfutottak az ablaktól, de kisvártatva a nevetéstől kipirultan tértek vissza. Pulpit szemrehányóan megjegyezte:

- Az áldóját, azok az idegen országbeli katonák hogyan értették meg a németül és csehül felolvasott esküt? Amit nem értettek, azt nem kell megtartaniuk.

- Ugyan már, mit locsogsz itt összevissza? Azt, hogy esküdtek, tudják, meg azt is, hogy nem szabad megszökniük, mert a hadbíró felakasztatja őket, mint a zsiványokat. Ez mind ismeretes előttük, más pedig nem számít, hacsaknem hogy pontosan megkapják a zsoldjukat, nem úgy, mint én a szentpéteriektől. Azok a fösvények sabbathalest fizetnek nekem!

- Azt bizonyára megkapják, az áldóját, hiszen...

- Úgy vélem, hogy nem. Számolj csak utána: egy ezreddel semmire se mennek, legalább tíz ezredre van szükség. És most ide hallgass: ha az ezred csak nyolc századból áll, ámbár állhatna tízből is, egy században két vagy háromszáz katonával, és mindegyik napi három-négy krajcárt kap, az havonta legalább ötezer aranyat tesz ki. Ezenfelül az ezredben a vezérek mellett nyolc kapitány, nyolc hadnagy és nyolc zászlós van, ők, nem tudom, milyen zsoldot húznak, de bizonyára száz vagy kétszáz arany a hópénz. Rajtuk kívül még számos más, alacsonyabb rangú ember, felcser, írnok tartozik a hadhoz, s mint magad is mondtad, ötvenhat káplár. Aztán mennyibe kerül még az abrak! Ha a háború csak három hónapig tart, olyan nagy lesz a hadak költsége, hogy a tekintetes rendek ugyancsak vonakodni fognak kifizetni, s ahogy ismerem őket, hamarosan panaszkodni fognak.

Közben felhallatszott a vršovicei paraszt kiáltozása és figyelmeztetése, aztán az üres szekér eldöcögött a Vas utca irányába. Mindössze fél napig volt a paraszt az ezred szolgálatában, de mivel nem egyeztek meg a fizetségben, lerakta a sáncmunkához szükséges szerszámot a Városháza előtt, és hazament.

A Vám utca felől lárma támad, a község népe megmozdul e zajra. Még abban a pillanatban felsorakoztak a katonák, s a lovassereg indulásra készen várakozott.

- Már elindultak az ispotálytól, ott gyülekeztek - jegyezte meg Pulpit.

A Vám utcából kivágtatott néhány könnyűlovas. Mögöttük zörögve vonulnak a társzekerek. Mindegyiket két muskétás kíséri. A sort Thurn ezredének első gyalogosszázada zárta be.

Thurn a direktor urakkal a Városháza toronyórája előtt állt meg, kivonta kardját, és a magasba emelte, így üdvözölte az előtte elhaladó kapitányt és a századot.

A katonák gyorsan átvonultak a nagy téren, és magasra emelt hosszú lándzsáik nemsokára belevesztek a lépteik nyomán felszálló porfellegbe.

Alighogy elvonulnak, már jön fehér paripán a második század kapitánya, utána fehér lovon egy főhadnagy, nyomában a muskétások első soraival. Őket fekete mellvértes kopjások serege követi. Arcukat cigánybarnára perzselte a nap heve. Szép és rút, beretvált meg szakállas arcok váltják egymást: vállukon muskétával és puskavillával, oldalukon tőrrel és szablyával vonulnak a katonák, bőrzekében vagy posztókabátban. Derékszíjukon szarut hordanak, hátukon a puskaporos palack. Dong a föld súlyos lépteik alatt, ahogy egy buggyos, csíkos plundnadrágot viselő, hórihorgas katona sípszavára elvonulnak. A mellettük menetelő dobos vidáman veri a dobot.

A hetedik század után utolsóként csatlakoztak hozzájuk a téren felsorakozott gyalogosok.

A zászlón megcsillant az aranyszállal hímzett cseh oroszlán, ahogy tiszteletadásként meghajtották a hadvezér és a Cseh Korona követei előtt.

Az öreg szűcs alaposan szemügyre vette a cseh oroszlánt. Hirtelen elbúsulva így szólt Mollerhez:

- Az áldóját, magiszterem, mindjárt sírva fakadok. Egy idegen vonul a mi cseh oroszlánunkkal a háborúba, egy jöttment idegen... az áldóját, mindjárt sírva fakadok...

- Ne sopánkodj, bátyámuram, és töröld meg a bajszodat. Ha most a csehek semmit nem érnek, az idegeneknek kell helyettük cselekedni... - nevetett Moller.

A tér kövezetén néhány furmányos és társzekér zörög végig. A felnyergelt lovon ülő szekerészek pattogtatják az ostort, és ünnepélyes arcot vágnak, tudván, hogy minden szem feléjük fordul. A szekerek mellett szaporán menetelnek az egyesével meg párosával beosztott muskétások.

A társzekerekhez, amelyek tele vannak abrakkal, lőporos hordókkal és ágyúgolyókkal, kisebb markotányosszekerek csatlakoznak. Ezek kenyeret, söröshordókat és kisebb hordókban pálinkát visznek.

A társzekerek után feltűntek az első lovasok.

Elhalad az első század, utána a második. A lovak patái ércesen kopognak a kövezeten. Elvágtat a harmadik század, a negyedik, végül megérkezik a kilencedik is, ehhez csatlakozik a téren várakozó lovasszázad.

Több mint ezer lovas ügetett el, s bizony volt itt látnivaló. Ezeknek a lovas vitézeknek az öltözete és fegyverzete sem volt egyforma, legtöbben könnyű mellvértet, mások mellvasat és hátvasat viseltek, oldalukon tőr vagy szablya, derékszíjukon egy-két karabély függött.

Pulpitnak nem tetszettek a lovak. Többször is elismételte:

- Az áldóját, az a gebe Benešovig se ér el.

Egy őrmestert különösképpen melegen üdvözölt Thurn.

- Ah, az áldóját, ez... ez Malovec lesz, tegnap egész Prága visszhangzott a nevétől... Malovec, a szegény cseh nemes, akinek csak ez az egy lova van, eljött, hogy a hazáját szolgálja. Az áldóját, igazán derék férfiú, az nem igaz, magiszter, hogy a csehek semmit sem érnek!

Ostoba birka, gondolta magában Mollerus, de nem szólt ellen, mivel akitől pénzt kölcsönzött, egy időre békén hagyta.

Mikor az utolsó lovasok is eltűntek a Jezsuiták utcájának porfelhőjében, Pulpit megkérdezte Mollert, észrevette-e azt a kék szalagot, amely Smiřický nyakában lógott. Schlick, Roupovi Vilém, Berka is ilyet hordott meg azok is - mutatott ujjával egy csoportra -, akiket nem ismer, csupa kék szalag, s rajta egy kis szív függ.

- Igen, láttam - mondotta Mollerus -, tudom, mit jelent. Nyomban azután, hogy a helytartó urakat kivetették, Smiřický egy testvériséget alapított. A pántlikán függő szív a testvériség jelképe. Nálatok most mindenhol testvériséget, társaságot alapítanak, és... mindent felszalagoznak.

- És miért teszik? Mit akarnak?

- Honnan tudjam? A testvériségben vannak a leghevesebb direktorok. Úgy látom, az a peckes uracska, a céhmesterük nem ellenkezne, ha cseh királlyá választanák!

Pulpit eltátotta a száját, az áldó... kezdte el, de aztán körülnézett, hogy megtudja, nem hallotta-e valaki, amit a kövér iskolamester mondott.

Mollerus azonban ügyet sem vetett a szűcsmester elképedésére és aggályaira, hanem előrement, hogy alaposan szemügyre vegyen egy hatalmas ágyút, amelyet nyolc pár ló vontatott. Az ágyút nézegetve, amelyből harmincfontos golyókat is kilőhettek, Pulpit még azt is elfelejtette, hogy Smiřický király szeretne lenni.

Közben Smiřický harmadszor is elszakadt Thurn kíséretétől. Nyugtalanul toporzékoló lován végül harmadszor is elvágtatott a Vám utcába, de minden alkalommal bosszúsan tért vissza az urakhoz.

Moller már távozni készült, de Smiřický feltűnő nyugtalansága az óvárosi toronyórához láncolta. Ugyanakkor katonai öltözetben hozzájuk lépett Veleslavín. Eldicsekedett, hogy a városi őrség kapitánya.

Trombitaszó hallatszott, és a Vám utcában hamarosan lovasok jelentek meg.

Smiřický eléjük lovagolt. Parancsára a lovasok megálltak a téren. Kevesebben voltak egy századnál - mintegy kilencven lovas vitéz érkezett.

Nyalka katonák, másfélék, mint azok, akik nemrég elmentek. Főként az öltözetük árulkodik erről, mindnyájan hosszú, vörös és fehér mentében vannak, alatta csillogó mellvért borítja a mellet, lábvértet viselnek, mint a lovagok, kezükben hosszú lándzsát szorongatnak. A nyeregkápán pisztolypár függ. Ezek a vértesek, hatalmas, nehéz parasztlovakon léptetnek a katonák. Mögöttük egy gyalogosszázad menetel, melyet két másik követ.

A gyalogosok is pompás, azonos színű ruhában feszítenek. A kopják is újak, muskétájuk és mellvértjük ezüstösen csillog, valamennyien széles karimájú sárga kalapban menetelnek. Tízesével vonulnak, mentéjük bal ujjára fehér fonállal mindegyiknek egy számot hímeztek; a számozás egytől tízig minden egyes sorban újra kezdődik.

- Ez hát a sereg, amelyet a Cseh Korona rendjeinek tett ígéretéhez híven az ifjú Smiřický a saját költségére kiállított! - mondta Veleslavín lelkesen.

- Meg kell adni, szépen fel vannak szerelve! - dicsérte a századot a két úr mögött baktató Mollerus. A másik kettő is alighanem hasonló módon dicsérte Smiřický gyalogosait, mert boldogan mosolygott.

- Ez a mi népünk, az áldóját, ilyen a mi népünk!

- Úgy van, ez a mi népünk a Smiřický-birtokról, Náchod, Hronov, Skaly, Ratibořice környékéről a mieink! - ismételte Veleslavíni Samuel.

- Mindjárt sírva fakadok örömömben! Az egész hadseregnek a mi embereinkből kellene állnia, az áldóját!

- Ugyan már... ne bőgj, a parasztok nem mennek olyan lelkesen a harcba, nézd, milyen szomorúak, rémültek, bosszúsak és bátortalanok, gyengék... mintha fájdalom gyötörné őket, kedvetlenül menetelnek és kényszerből. Istenemre, igencsak különös katonák.

Veleslavíni Samuel szigorú tekintetet vetvén a magiszterre, rosszul leplezett haraggal ráförmedt:

- Žižka cséphadarósainak az arca sem lehetett más, Isten harcosai szomorúak és komolyak voltak, de jól harcoltak. Ezek az olaszok meg a máshonnan jött mosolygó idegenek tüzeseknek látszanak, de nem tudható, nem futamodnak-e meg a csatatérről - az csak ezután derül ki. Te pedig, magiszter, nem vagy a fájdalomtól elgyötört, az arcod fényes, mint a hízott poloska, állj be katonának, te bizonyára más, vidámabb szoldát leszel!

Veleslavín köpött egyet, és otthagyta őket.

- Ej, mit... nekem oly mindegy, milyen katonáitok vannak! - mondotta Moller Pulpitnak gúnyosan mosolyogva.

Egyszer csak nagy lárma támad. A Városháza felől hallatszik, és ahogy közeledik egyre jobban hallható a kiáltozás:

- Üssétek agyon!

Abban a percben egy még nem öreg, városi öltözetű, rémült férfi surrant el hajadonfőtt Pulpit és Moller mellett. Beszaladt a jómódú kalmárok utcájába, s átvágott a Hosszú utcából kigördülő, katonafeleségeket és gyerekeket szállító szekerek között. A menekülő után kivont szablyával és botokkal rohantak üldözői, akik ugyanolyan fürgék voltak, és ügyesen utat törtek maguknak a tömegben.

- Hát az áldóját, azt az embert megölik! Ki tudja, mit követett el?

A kíváncsi szűcsmester otthagyta Mollert, és átfurakodott a tömegen a direktorok kiáltványához, amelyet az eresz alatt függesztettek ki. Itt az emberek megmutatták neki, mi ellen ágált a menekülő, s mit magyarázott másként, mint ahogy a kiáltványban áll.

- Olvasom - magyarázta egy apró termetű, ráncos képű, de fürge öregember -, olvasom ezeknek az embereknek, mert nem tud mindenki olvasni, olvasom hát, hogy "...a rossz tanácsadók sugallatára a császár Őfelsége hadat küldött drága hazánkba, hogy e dicső népet" - épp itt vannak e sorok - megfosszák kiváltságaitól, szolgasorba taszítsák, s végül pusztulásba döntsék. Mikor ezt kimondtam, az az ember rávágta, hogy rosszabb tanácsosok állnak itt a téren, mire én ránéztem, mások is ránéztek, de nem szólt senki semmit. Olvastam hát tovább: "itt az ideje, hogy Isten nevében és a dicső cseh nép, drága őseink példájára felkeljünk, Isten segedelmével, s a Cseh Korona Országait kormányzó választófejedelmek segítségével megóvjuk utódaink számára protestáns, keresztyén utraquista vallásunkat, e drága kincset." Amint ezt elolvastam, az a kotnyeles férfi közbeszólt, mondván, hogy az a kincs már ugyancsak megkopott. Ezért Vilímek mészáros a falhoz vágta, de a férfi tüstént felugrott a földről, s amikor a végén azt olvastam - itt áll ez -, hogy "bizton reméljük, az Úristen áldását adja ránk, s hazánk Isten dicsőségére felvirágzik, s a dicső cseh nép emléke örökre fennmarad", akkor az az ember oly különös nevetésben tört ki, mintha megtébolyodott volna, ám abban a percben valaki felkiáltott: Ez egy álruhás jezsuita! A többiek pedig ököllel rátámadtak, és fejen ütötték. A férfi futásnak eredt, de a körülállók üldözőbe vették. Egyébként tegnap a Florencen agyonvertek egy pápistát. Miért nem maradnak otthon a kemencesuton?

A kipirult arcú öregember még buzgón magyarázott, amikor Thurn a Városháza előtt búcsút vett az uraktól, és elindult a sereg után, Smiřický is illendően elköszönt, és sietve követte Thurnt. A többiek leszálltak a lóról, és besiettek a Városházára, hogy aztán a városi kancelláriával kimenjenek a sáncépítéshez.

Ismét szekerek zörögtek végig a kövezeten, de már nem nehéz harci szekerek, hanem bőrrel fedettek, szélesek, nagy kassal, kocsihoz hasonlók. A jobbak közül némelyek továbbhaladnak, mások megállnak a Városháza előtt.

E bőrrel borított szekerekre csomagokkal, ládákkal, batyukkal másznak fel a felcserek, írnokok, egy foglár, az ezredbíró a feleségével, s utoljára egy lelkész. Pulpit felismerte benne a német templom káplánját. Ő lesz tehát a tábori káplán - gondolta -, s mindjárt eszébe jutott, hogy azok az idegen népek, az áldóját, hogyan értik meg a németet, amikor az Úr szavával fogja őket vigasztalni.

Az utolsó szekérre felült segédjével az ítélet-végrehajtó, vagyis a hóhér.

- Ennél a csürhénél szükség van hóhérra, az áldóját! Szükség van rá, hogy rend legyen a táborban! A hóhér többet segít, mint a pap! - vélekedett a szűcs.

Mikor végre elvonult az ezrednek ez a törzse is, kigördültek a térről a markotányosnőket, katonafeleségeket és gyerekeket vivő szekerek - a fazekak, bográcsok, zsákok között a szalmán és a dunyhák mellett asszonyok ültek. Többnyire fiatalok voltak, soványak és kövérek, kimerültek, csendesek és fecsegők, szépek és rútak, komolyak meg szégyentelenek, s pimaszok, mint a cigányok.

A piactér lassan elnéptelenedett.

Az első cseh hadsereg a tábori országúton a táborba vonul.


Kampanus nem hagyta el a Carolinumot. Kisfia, Jeník a földön játszott a kockákkal, s csak a dajka szaladt ki, hogy megnézze a katonákat. A nagyapa, az öreg Revír Sixt házának ablakából bámult ki, így hát Kampanus egyedül maradt a kisfiával. A békéről írt latinul verset - querela pacis... békevágy... a béke után való bánkódás... A vergiliusi strófa mintájára leírta, hogy a békében felvirágzottak a nagyvárosok, ám a háború pusztulásba döntötte őket. A béke paradicsomi nyugalmát áhította, ezt hívta vissza, ez után vágyakozott, amelyet oly hosszú ideig élveztek a békeszerető császár uralma alatt, a háborút, az ágyúgolyót inkább a törökre és a tüzes pokolba küldte:

Pax ego, visa diu miti sub caesare felix,
Ex omni iaculis iam prope parte petor,
Atque illis iaculis, melius quies Turca periret...

Mikor az utca elcsendesedett, és Kampanus észrevette, hogy a katonaság elvonult, szíve aggodalommal telt meg. Úgy érezte, a múzsák lábujjhegyen, nesztelenül távoztak tőle. A vers elnémult, Kampanus szemébe könny szökött. Térdre borult az asztalnál, s ajka fohászt rebegett, kérve Istent, ne hagyja el a cseh népet; Tebenned bíztak, Istenem, atyáink, s Te megszabadítottad őket. Hozzád fohászkodtak, s Te megsegítetted őket, és sohasem maradtak szégyenben - Istenem, légy velünk, és vezess minket ismét csendesebb vizekre.

A kis Jeník csodálkozva nézett apjára, és sokáig nem vette le róla a szemét.




Kezdőlap Előre