Bevezető
A nem mindennapi embert, akit a Vén Halálmadár néven emlegettek, mindenki ismerte Skóciában, a múlt század vége felé. Igazi neve Robert Paterson volt. Úgy mondják, Closeburn községben született, Dumfries megyében, és mestersége alighanem a kőfaragás lehetett - vagy legalábbis megtanulta a véső kezelését. Vajon családi perpatvar avagy vélt kötelességének mélységes és lelkes tudata bírta rá, hogy elhagyja otthonát, és azt a különös életet válassza, melynek során zarándok módjára barangolta be Skóciát - ki tudná megmondani? De semmiképpen sem a szegénység sarkallhatta vándorlásaira, hiszen sohasem fogadott el semmit a vendéglátáson kívül, amelyet készséggel megadtak neki, vagy ha nem ajánlották fel, mindig volt annyi pénze, hogy szerény szükségleteit fedezze. Külső megjelenéséről és kedvenc, helyesebben egyetlen foglalatosságáról híven beszámol az itt következő műnek elöljáró fejezete.
Körülbelül harminc éve lehet, vagy még több, hogy a szerző összeakadt ezzel a különös emberrel Dunnotar temetőjében, amikor néhány napot töltött az említett község kiváló és tudós lelkészének, Mr. Walkernek a társaságában, abból a célból, hogy alaposabban megismerje a dunnotari kastély romjait, valamint a környék egyéb, régészeti kutatásra alkalmas nevezetességeit. A Vén Halálmadár éppen ott tartózkodott. Zarándokútjainak szokásos feladata szólította oda, mivelhogy a dunnotari kastély, a község temetőjével együtt híres volt arról a szörnyű sanyargatásról, amelyet a presbiteriánusok szenvedtek itt II. Jakab idejében.
1685-ben történt - amikor Argyle azzal fenyegetőzött, hogy lecsap Skóciára, Monmouth pedig Nyugat-Anglia megszállására készülődött -, hogy a skóciai Titkos Tanács kegyetlen óvatosságból általános letartóztatást rendelt el, s a déli meg a nyugati megyékben összefogatott több mint száz embert asszonyostul, gyerekestül, kikről vallásuk miatt feltételezhető volt, hogy ellenségei a kormányzatnak. A foglyokat úgy hajtották észak felé, akár egy baromcsordát, bár jóval kevesebbet törődtek szükségleteik kielégítésével. Végül bezsúfolták őket a dunnotari kastély föld alatti tömlöcébe, melynek ablaka az Északi-tenger fölé kiugró szirtszakadékra néz. A foglyok már útközben is eleget szenvedtek az északi prelátisták gúnyolódásaitól, s a hegedűsök és dudások megvető kornyikálásától és csúfondáros kötekedésétől; ezek útközben mindenfelől összesereglettek, hogy diadalmaskodjanak azokon, akik mesterségüket ócsárolni szokták. A szerencsétlenek azonban a komor vártömlöcben sem leltek nyugalmat. Őreik megfizettettek minden kedvezményt, amiben a foglyokat részesítették, beleértve még az ivóvizet is; s amikor egyik-másik fogoly ellenállta méltánytalan követelőzésnek és ragaszkodott ahhoz a jogához, hogy zsarolás nélkül kapja meg az életnek ezt a nélkülözhetetlen szükségletét, az őrök a börtön kőpadlójára öntötték ki a vizet, kijelentve, hogy "ha kötelesek is vizet hozni a gajdoló whigeknek, arra már semmiképpen sem kötelezhetők, hogy bögréik és kancsóik használatát ingyenesen engedjék meg nekik".
Ebben a tömlöcben, melyet mindmáig Whig Kriptának neveznek, sokan pusztultak el olyan betegségekben, melyek velejárnak az effajta helyzettel; mások meg kezüket-lábukat törték vagy épp végzetes sérüléseket szenvedtek, miközben kétségbeesett kísérleteket tettek, hogy zord börtönükből megszökjenek. E boldogtalanok sírjai fölé barátaik a forradalom után megfelelő felirattal ellátott emlékművet emeltek.
A whig mártírok e különös szentélyét utódaik nagy tiszteletben részesítik, akármilyen messze laknak is a mártírok fogságának és halálának helyétől. Barátom, Walker tiszteletes úr mesélte nekem, hogy egyszer körutat tett Skócia déli részében, úgy negyven évvel azelőtt, s reménytelenül eltévedt az ösvények és átkelők útvesztőjében, amelyek minden irányban keresztül-kasul szelik a Lochar Láp nevezetű terjedelmes pusztaságot, ahonnan nem odavalósi ember aligha képes kikecmeregni. Elmondta, hogy milyen nehezen talált vezetőt, mivel minden ember, akivel találkozott, tőzegásással foglalatoskodott - vagyis olyan szükséges és mindennél fontosabb munkával, amely bajosan tűr félbeszakítást. Walker úr ezért csak nehezen érthető útbaigazításra tudott szert tenni, azon a déli nyelvjáráson, amely erősen elüt a mearnsi beszédtől. Mikor rájött, hogy helyzete nem éppen rózsás, egy biztatóbb külsejű paraszthoz fordult, aki szintén téli tüzelője kiásásával foglalatoskodott, akárcsak a többiek. Az öreg eleinte ugyanazzal a kifogással élt, mint a többi, aki már előtte is nemet mondott az utasnak a kérésére, hogy a vezetője legyen; de mikor látta, hogy csakugyan nagy bajban van, a hivatásának járó tisztelettel megkérdezte:
- Nagyságod Isten szolgája?
Mr. Walker bólintott.
- És mint beszédéből látom, északról jött, nem igaz?
- Úgy van, kedves barátom - hangzott a válasz.
- És szabad kérdenem, hallott-e már egy Dunnotar nevezetű helyről?
- Kell, hogy tudjak róla valamelyest, barátom - mondta Mr. Walker -, mivelhogy jó néhány év óta éppen annak a községnek a lelkipásztora vagyok.
- No, ezt örömmel hallom - mondta az öreg -, mivel egyik közeli rokonom ott van eltemetve, s azt hiszem, síremléket is emeltek hantja fölé. Szívesen odaadnám a fele vagyonomat, hogy megtudjam, megvan-e még az a síremlék?
- Talán ő is azok közé tartozik, akik a Whig Kriptában pusztultak el, a kastély alatt? - kérdezte a lelkész. - Mert van még néhány délvidéki, aki a temetőnkben pihen, de síremléke, azt hiszem, egyiknek sincs.
- Hát igen - dünnyögte az öreg paraszt, mert ő is presbiteriánus volt. Mindjárt le is tette ásóját, vállára vetette zekéjét, és szívélyesen ajánlkozott, hogy kivezeti a tiszteletes urat a mocsárból, még akkor is, ha napi munkája hátralevő része odavész. S úgy vélte, Mr. Walker bőségesen megjutalmazta már azzal is, hogy elmondta neki a sír feliratát, amely szó szerint élt az emlékezetében. Az öreg elragadtatással állapította meg, hogy az ő nagyapjának vagy dédapjának emlékét is megörökítették szenvedő sorstársai között, kiknek nevét hűségesen feljegyezték. Más jutalomról hallani sem akart, csupán arra kérte Mr. Walkert, miután a száraz útra, tehát biztonságos útra vezette, hogy adja oda neki a sírfelirat másolatát.
Éppen ezt a történetet hallgattam, és a szóban forgó síremléket nézegettem, amikor pillantásom a Vén Halálmadárra tévedt: mindennapi feladatával foglalatoskodott - a síremlék feliratát és ékítményeit tisztogatta, javítgatta. Külső megjelenése és felszerelése pontosan olyan volt, ahogy ez a regény leírja. Nagyon szerettem volna ezt a különös embert közelebbről megismerni, és reméltem is, hogy módom lesz rá, hiszen a vendégszerető és szabadelvű lelkész házában szállt meg. Mr. Walker ebéd után meg is hívta egy pohár vízzel hígított pálinkára, amit, mint mondták, igen szeretett, de most nem volt hajlandó munkájáról nyíltan beszélni. Rosszkedvű volt, s hogy saját szavaival éljek, nem volt olyan hangulatban, hogy fesztelenül elbeszélgessen velünk.
Az szomorította el olyan nagyon, hogy egy bizonyos aberdoni templomban a zsoltáréneket hangsíp vagy valami más hasonló zeneszerszám kísérte, ami a legnagyobb gyalázatosságnak számított a Vén Halálmadár szemében. Az is lehet, hogy ebben a társaságban nem tudott feloldódni; úgy gondolta, hogy a kérdések, amelyeket egy északról jött lelkész meg egy fiatal ügyvéd intézne hozzá, inkább léha kíváncsiságból fakadnak, s nem lelki épülésüket szolgálnák. Akárhogy is, a Vén Halálmadár - John Bunyan szavai szerint - továbbment a maga útján, s nem találkoztam vele többé.
E régi zarándok különös alakját és mesterségét az a beszámoló juttatta eszembe, amelyet Joseph Train barátom, a dumfriesi adóellenőr küldött nekem, akinek hasonló természetű szolgálatokért régi adósa vagyok. Ebből, valamint az öreg halálának a körülményeiből merítettem a könyvemben leírt részleteket. Arról is értesültem, hogy az öreg zarándok családja - harmadik nemzedékében - még él és virul, s tehetsége meg jóravalósága miatt nagy megbecsülésnek örvend.
Ezek a lapok már nyomdában voltak, amikor a következő értesítést kaptam Mr. Traintől, aki fárasztó munkája szüneteiben lankadatlan jósággal gyűjtögetett anyagot számomra:
"Időnkint el szoktam látogatni a Glenkenekbe és egy ilyen alkalommal közelebbi ismeretségbe keveredtem Robert Patersonnal, a Vén Halálmadár fiával, aki egy kis faluban, Balmaclellanben él s noha most már a hetvenedik évét tapossa, megőrizte fiatalos élénkségét. Emlékezőképessége kiváló és csak úgy ontja magából a felvilágosításokat. Sokkal többet tud, mint amennyit egy ilyen embertől el lehet várni. Neki köszönhetem az alanti részleteket apjáról és apja utódairól.
Robert Paterson - más néven: a Vén Halálmadár - Walter Paterson és Margaret Scott fia volt. Szülei a Hawick községhez tartozó Haggisha-tanyát birtokolták a tizennyolcadik századnak majdnem teljes első felében. Itt született Robert az emlékezetes 1715-ös esztendőben.
Mint egy sokgyermekes család legkisebb fia már kora ifjúságában elszegődött béresnek Francis nevű bátyjához, aki Sir John Jardine-tól, az applegarthi birtokostól egy kis földet bérelt Comcockle Moorban, Lochmaben közelében. Amíg ott lakott, megismerkedett Elizabeth Grayjel, Sir John kertészének, Robert Graynek a leányával, akit később el is vett. Felesége hosszabb idő óta szakácsnő és szobalány volt a closeburni földesúr, Sir Thomas Kirkpatrick házában. Ez járt közben Queensberry hercegnél, s szerezte meg szakácsnője férjének a Morton községhez tartozó gatelowbriggi mészkőbánya előnyös bérletét. Robert itt házat épített, és annyi földje is volt, hogy egy lovat meg egy tehenet tarthatott. Informátorom nem tudja pontosan, hogy apja melyik évben telepedett le Gatelowbriggben, de abban bizonyos, hogy nem lehetett sokkal előbb, mint 1746-ban, mivel az emlékezetes 1740-ik évi fagyvész idején anyja, úgymond, még mindig Sir Thomas Kirkpatrick szolgálatában állt. 1745-46-ban, amikor a »felföldiek« hazatértek Angliából, útjukban Glasgow felé, kifosztották Mr. Paterson gatelowbriggi házát, őt magát pedig fogolyként elhurcolták egészen Glenbuckig - csupán azért, mert a rendetlenül csatangoló sereg egyik tagja előtt azt a megjegyzést tette, hogy visszavonulásuk előre látható volt, hiszen az Úr erős karja nemcsak a vérszomjas Stuart-házra, de mindazokra lesújt, akik megkísérlik a Római Egyház gyalázatos eretnekségét támogatni. Ez a körülmény is mutatja, hogy a Vén Halálmadár már ifjúkorában magába szívta azt a vallásos rajongást, melyről később annyira híressé vált.
A »dombvidékieknek« vagy a »cameroniaknak« nevezett presbiteriánus vallási szekta akkoriban már híres volt zord hitbuzgóságáról, amiben alapítója, Cameron példáját követte; a Vén Halálmadár is az ő tanait vallotta híven és rendületlenül. Gyakran eljárt Gallovaybe, hogy részt vegyen vallásos összejöveteleiken, s időnként gatelowbriggi bányájából származó sírköveket cipelt magával, hogy megörökítse azoknak az igazhitűeknek az emlékezetét, akik megtértek őseikhez. A Vén Halálmadár nem tartozott azokhoz a hívőkhöz, akik fél szemüket látszat szerint az ég felé fordítják, de másik szemük közben valami földi célra tapad. Amint vallási rajongása nőtt és erősödött, egyre gyakrabban zarándokolt Gallowaybe; s közben mindjobban megfeledkezett még arról a természetes kötelességéről is, hogy gyermekeiről gondoskodjék. 1758-tól kezdve már azt is elmulasztotta, hogy egyáltalán visszatérjen feleségéhez és öt gyermekéhez Gatelowbriggbe. Ez aztán arra indította az asszonyt, hogy legidősebb fiát, Waltert, aki akkor csak tizenkét éves volt, elküldje Gallowaybe, apja felkutatására. A nagy kiterjedésű vidéket a benncorie-i hasadéktól a barullioni szikláig bebarangolta, mire megtalálta apját a Dee nyugati oldalán, Kirkcudbright városával szemben, Kirkchrist ódon temetőjében, ahol a cameroni mártírok síremlékein dolgozott. A kis vándor latba vetette minden erejét, de hiába próbálta apját rábírni, hogy térjen vissza családjához. Mrs. Paterson egyik-másik leánygyermekét is elküldte Gallowaybe apjuk után, ugyancsak azért, hogy rábeszéljék a hazatérésre, de eredménytelenül. Végül, 1768 nyarán az asszony átköltözött Balmaclellanbe, a kis hegyi faluba, a gallowayi Glenkenekbe, ahol aztán egy kis iskolát tartott fenn; ennek csekély jövedelméből tisztességgel gondoskodott népes családjáról.
Van egy kis emlékkő Wigtonshire-ben, a caldoni majorban, a kastély közelében; nagy tiszteletben tartják, mivel ez az első kő, amelyet a Vén Halálmadár állított több hős emlékére, aki ezen a helyen esett el hitvallása védelmében, a polgárháborúban, II. Károly idejében.
Az idők folyamán a Vén Halálmadár kiterjesztette tevékenységét Caldon vidékéről jóformán az egész skót alföldre. Alig van temető Ayrshire-ben, Gallowayben vagy Dumfriesshire-ben, ahol vésőjének nyoma ne volna látható. Munkáját könnyű megkülönböztetni bármely más kézművesétől, hiszen az általa felállított ormótlan kőtömböket a halál jelképeinek és a sírfeliratoknak kezdetlegesen nyers vonásai jellemzik. A sírkövek felállítása és javítása - melyet díjtalanul, bármi néven nevezendő jutalmazás nélkül végzett - volt ennek a különös embernek egyetlen észrevehető foglalatossága, több mint negyven éven keresztül. Tény, hogy minden cameroni háza nyitva állt előtte bármikor, ha kedve tartotta küszöbét átlépni; olyan örömmel fogadták, mintha a családhoz tartoznék. De nem minden esetben fogadta el ezt az előzékenységet, mint ahogy szerény költségeinek alanti elszámolása mutatja, amelyet egyéb papirosdarabkákkal együtt (közülük egyik-másik ugyancsak az én birtokomban van) halála után tárcájában találtak:
|
Gatehause of Fleet, 1796. február 4. |
||||
|
ROBERT PATERSON tartozik |
||||
|
7 heti szállásért |
£ |
0 |
4 |
1 |
|
4 véka zabdaráért |
0 |
3 |
4 |
|
|
6 mérő burgonyáért |
0 |
1 |
3 |
|
|
Mr. Reid beszentelésekor kölcsönadott készpénzért |
0 |
6 |
0 |
|
|
Krétás Sandy társaságában elfogyasztott 3 icce sörért |
0 |
0 |
9 |
|
|
részfizetés |
£ |
0 |
15 |
5 |
|
0 |
10 |
0 |
||
|
fennmaradó tartozás |
£ |
0 |
5 |
5 |
A számla elárulja, milyen szegény lehetett öregkorában a hitnek ez a vándora; de nem annyira szükségből, mint inkább szabad akaratából szűkölködött, hiszen gyermekei akkortájt már egytől egyig jó körülmények közt éltek, és boldogok lettek volna, ha apjukat otthon tarthatják. De semmiféle könyörgéssel sem lehetett rábírni, hogy kóbor életmódján változtasson; egyik temetőből a másikba poroszkált öreg fehér póni lovacskája hátán, élete utolsó napjáig, amíg meg nem halt - mint ahogy ön leírta - Bankhill-ben, Lockerby közelében, 1801. február 14-én, élete nyolcvanhatodik évében. Mihelyt holttestére ráakadtak, értesítést küldtek fiainak a Balmaclellanbe; ám akkoriban olyan mély volt a hó, s a halála körülményeiről részletesen beszámoló levél útközben annyi fennakadást szenvedett, hogy a zarándok földi maradványait már eltemették, mire hozzátartozói közül bárki is megérkezhetett volna Bankhillbe. Itt következik pontos másolatban temetési költségeinek elszámolása (az eredetijét én őrzöm):
Feljegyzés
a Bankhillben, 1801. február 14. napján elhunyt
ROBERT PATERSON
temetési költségeiről
|
Koporsóra |
£ |
0 |
12 |
0 |
|
Előkészítésre |
0 |
2 |
8 |
|
|
Halotti ingre |
0 |
5 |
6 |
|
|
1 pár pamutharisnyára |
0 |
2 |
0 |
|
|
Kenyérre a temetéskor |
0 |
2 |
6 |
|
|
Sajtra ugyanott |
0 |
3 |
0 |
|
|
1 pint rumra |
0 |
4 |
6 |
|
|
1 pint whiskyre |
0 |
4 |
0 |
|
|
Gyászhuszárnak a koporsó előtt |
0 |
2 |
0 |
|
|
A sírásónak |
0 |
1 |
0 |
|
|
Vászonra, szemfödélnek |
0 |
2 |
8 |
|
|
A halottnál találtatott |
£ |
2 |
1 |
10 |
|
1 |
7 |
6 |
||
|
£ |
0 |
14 |
45 |
|
|
Fenti számla az elhunyt fia által jóváhagyatott. |
||||
Róbert Paterson betegsége miatt nem utazhatott el Bankhillbe, hogy apja temetésén részt vegyen, amit fölötte sajnálok, mivel nem tudja, hogy apját melyik temetőben földeltek el.
Kis sírkövet szerettem volna állítani emlékére, s ezért minden lehető módon kutattam és kérdezősködtem, ahol csak a legkisebb esélyt láttam arra, hogy megtudjam, hol nyugszik a Vén Halálmadár; de hasztalan erőlködtem, mivel halálát nem jegyezték be egyetlen környékbeli egyházközség anyakönyvébe sem. Fáj arra gondolnom, hogy ez a különös ember, aki hosszúra nyúlt életének oly sok éven át igyekezett vésőjével és kalapácsával nem egy önmagánál kevésbé érdemes ember emlékét megörökíteni, minden valószínűség szerint jeltelenül pihen sírjában, s még egy kőlap sem árulja el a helyet, ahol csontjai porladnak.
A Vén Halálmadárnak három fia volt: Robert, Walter és John. Az első, mint már említettük, jó körülmények közt él Balmaclellan községben, s szomszédai nagy tiszteletben részesítik. Walter néhány évvel ezelőtt meghalt, s hátrahagyott családjának szintén jól megy a sora ugyanott. John az 1776-os esztendőben Amerikába vándorolt, s különféle viszontagságok után Baltimore-ban telepedett le."
Azt mondják, Cromwell, az öreg Noll maga is kedvelte az ártatlan tréfát. (Lásd Hodgson kapitány emlékiratait.) A Vén Halálmadár a mulatságra való hajlandóságában némiképpen a Protectorra hasonlított. Akárcsak a Nagy Hallgató, ő is vigadott egyszer-kétszer életében; de még a tréfái is mélabús, síri hangulatot árasztottak, s néha kellemetlenségekbe sodorták, miként a következő adomából látható:
Az öregember egyszer Girthon temetőjében folytatta szokásos tevékenységét, vagyis a mártírok sírját javítgatta, míg nem messze tőle az egyházközség sírásója látta el feladatát. Afféle csibész gyerekek játszadoztak a közelükben, s lármás ugrabugrálásuk bizonyára háborgatta a két öreget komoly foglalatosságában. A fiatalok közt három fiú volt a legcsintalanabb, egy Cooper Climent nevű közismert kézműves unokái. Ez a mester szinte egyeduralmat élvezett Girthonban, a falusi merítőkanalak, kupák, serlegek, bödönök, evőkanalak és köcsögök készítése terén. Meg kell jegyeznünk, hogy Cooper edényei kitűnőek voltak ugyan, de új korukban rendszerint vörösesre festettek minden beléjük töltött folyadékot.
Ennek a faeszközárusnak az unokái most azt vették a fejükbe, hogy megkérdezik a sírásót, ugyan mihez is kezd azzal a sok régi koporsótöredékkel, mely új sírok megnyitásakor gyakran felszínre kerül?
- Hát nem tudjátok - mondta a Vén Halálmadár -, hogy éppen a ti nagyapátoknak adja el, aki aztán kanalakat, fatányérokat, bögréket, kupákat s más eszközöket készít belőlük?
Erre a kijelentésre a fiatalok bandája nagy zavarba esett, és szétszaladt. Utálkozva gondoltak arra, hogy hányszor ettek-ittak olyan edényekből, amelyek a Vén Halálmadár kijelentése szerint csak arra alkalmasak, hogy boszorkányok vagy halottevő szellemek lakomáin szolgáljanak. A hírt haza is elvitték, és ennek hallatán sokan otthagyták ebédjüket undorodásukban, hiszen a felhasznált anyag állítólagos eredete mindjárt magyarázatot nyújtott arra a vöröses színre, amely még Cooper fénykorában is kissé gyanús volt. Cooper Climent áruját ezután borzadva lökték félre, versenytársainak, az agyagáruval kereskedő fazekasoknak óriási örömére. A fakanalak és merítők készítője hamarosan ráeszmélt arra, hogy mesterségének befellegzett, s meg is tudta az okát, hiszen hajdani vevői felháborodva állítottak be hozzá az áruval, amely ilyen szentségtörő anyagból készült, s pénzük visszafizetését követelték. Kínos helyzetében a szerencsétlen kézműves törvény elé idéztette rágalmazóját, s bebizonyította, hogy a műhelyében felhasznált fa ócska boroshordók dongáinak anyaga; ezeket csempészektől vásárolta, akikkel akkoriban tele volt az ország, s ez a körülmény teljes világosságot derített arra is, miért színeződött el az ilyen edények tartalma. A Vén Halálmadár maga is beismerte, hogy korábbi kijelentésének nem volt semmi más célja, csak a gyerekek pajkosságának megfékezése. De egy ember jóhírét könnyebb elrabolni, mint visszaadni. Cooper Climent nem bírta megállítani üzlete hanyatlását, s végül nagy szegénységben halt meg.
PURITÁNOK UTÓDAI
Első fejezet
Mért gázol folyvást a halál
ködében vállalva a vészt,
a koncért, mely birtoka már,
s fényre hozni a feledést?
Langhorne
Legtöbb olvasóm - mondja kéziratában Mr. Pattieson - bizonyára elgyönyörködött már abban a kitörő örömben, amellyel egy falusi iskola nebulói szép nyári estéken kitódulnak a szabadba. Ilyenkor látható, hogy a gyermekek élénk szelleme, amelyet a fegyelem sivár órái alatt csak üggyel-bajjal lehetett elnyomni, valósággal kirobban, s üvöltözésben, éneklésben, ugrándozásban tör utat magának, miközben a kis lurkók csoportokba verődnek a játszótéren, és felkészülnek délutáni erőpróbáikra. Ám van még valaki, aki éppúgy élvezi a diákok kirajzásának percét, mint ők, ha érzelmei nem is olyan nyilvánvalóak a szemlélő előtt, és nem nyerhetik el olyan könnyen rokonszenvét. Magára a tanítóra gondolok, aki a tanterem morajától kábultan, szűk falai közt fulladozva töltötte el a napot, a gyermekek szeszélyeit fékezve, tettvágyukat közömbösítve, a butaság és a konokság ellen hadakozva; pedig az ő szellemi képességei is kimerülnek, amikor százszor is végig kell hallgatnia ugyanannak az unalmas leckének gépies ledarálását, amelybe legföljebb a felelők különféle baklövései visznek egy kis változatosságot. Még a klasszikus irodalom virágai is, melyekben magányos lelke annyi örömet talál, még ezek is megfakulnak képzeletében, ha a sok sírásra, hibára és büntetésre gondol, mely kíséri és lealacsonyítja őket; így aztán Vergilius Eclogái és Horatius Ódái elválaszthatatlanul összeforrnak egy-egy pityergő diák gyászos alakjával, amint egyhangúan felmondja leckéjét. Ha ezekhez a lelki megpróbáltatásokhoz hozzáadjuk még törékeny testalkatát is, s nagyra törő szellemét, mely nem éri be azzal, hogy efféle lurkók zsarnoka legyen, az olvasó némi fogalmat nyerhet arról a megkönnyebbülésről, amelyet egy szép, hűs nyári estén a magányos séta nyújt a már órák óta fájó fejnek, és a tanítás fárasztó munkájában elcsigázott idegeknek.
Az én számomra ezek az esti kószálások egy boldogtalan élet legboldogabb óráit jelentik; s a nyájas olvasó ezután még örömét lelné abban, hogy ezeket a nehézkesen összerótt feljegyzéseket végigolvassa, nem bánnám, ha tudomására jutna, hogy a mű terve rendszerint e séták során rajzolódott ki bennem, a robotolástól és lármától mentes percekben, amikor a körülöttem elterülő táj nyugalma is hozzájárult ahhoz, hogy agyamat hajlamossá tegye a szerkesztés feladatára.
Legfőbb tanyázóhelyem az aranyos henyélésnek ebben az óráiban a folyó partja volt, a folyócskáé, mely zöld páfrányok közt kanyarog a magányos völgyön keresztül, s elhalad Gandercleugh falusi iskolája előtt. Az első negyedmérföldes úton talán még kizökkent tűnődésemből a köszöntések viszonzása - egy-egy elkószáló növendékem hajlong vagy kapja le a sapkáját üdvözlésemre, míg társai már horgásszák a pisztrángot vagy csellét a kis patakban, vagy partjain kákát és vadvirágot keresnek. De ezen a távolságon túl a fiatal horgászok már nem szívesen kalandoznak el naplemente után. Ennek az az oka, hogy a szűk völgyben feljebb, egy kis zugban, amelyet mintha merítőkanállal vágtak volna ki a hangával belepett, meredek part oldalából, egy elhagyatott kis temetőhely rejtőzködik. A nyúlszívű gyerkőcök esti szürkületkor nem merik már megközelíteni, de az én számomra ez a hely csupa báj és igézet. Sétáimnak régtől fogva kedvenc végállomása, s ha jóságos igazgatóm nem feledkezik meg ígéretéről, akkor a jövőben (és alkalmasint nem is a távoli jövőben) földi zarándoklásaim után ez lesz végső pihenőhelyem.[1]
Ez a hely szinte árasztja magából mindazokat az ünnepélyes érzéseket, amelyek egy temetőhöz fűződnek, de megkímélik lelkünket a kellemetlenebb benyomásoktól. Mivel évek hosszú során nagyon kevesen temetkeztek ide, a síkságból kiemelkedő néhány dombocskát összefüggő, bársonyos, kurta pázsit borítja. A síremlékek száma nem haladja meg a hetet vagy a nyolcat; félig a földbe süppedtek, és moha lepte be őket. Egyetlen friss sír sem zavarja meg gondolataink józan nyugalmát azzal, hogy nemrég bekövetkezett sorscsapásra emlékeztetne bennünket; dúsan burjánzó fű sem késztet rá, hogy azt képzeljük: sötét bujaságát az alatta nyugvó régvolt halandók bomló és rothadó földi maradványainak köszönheti. A százszorszép, mely behinti a füvet, és a harangvirág, mely ráhajol, az ég harmatából meríti táplálékát; növekedésük nem kelt lealázó vagy utálatos gondolatokat. A Halál valóban itt járt, és nyomai szemünk előtt; de megenyhültek és rémségeiktől megfosztotta őket a távolság, mely keletkezésük idejétől elválaszt minket. Az odalenn alvókat csak az fűzi hozzánk, hogy valaha ők is olyanok voltak, mint mi, s miként földi maradványaik már elvegyültek az anyafölddel, miránk is ugyanaz a sors vár.
E szerény sírok között a legfrissebbet is belepte a moha négy emberöltő óta, de egyik-másik alattuk szendergő halott emlékét mindmáig megőrizte a kegyelet. Igaz ugyan, hogy a legnagyobb és a régész számára legérdekesebb síremlék nem árul el sokat; sisakos-páncélos erős lovag képmása látható rajta, nyakába akasztott pajzzsal; de a címer idővel elmosódott, s csak néhány kopott betűt lehet kivenni rajta, melyet kedvünk szerint silabizálhatunk Dns. Johan... de Hamel-nek vagy Johan... de Lamel-nek. Az is igaz, hogy egy másik sír dús faragványai díszes keresztet, püspöksüveget és pásztorbotot ábrázolnak, de a hagyomány csak annyit tud róla, hogy egy bizonyos püspököt temettek el itt, kinek nevét homály fedi. De a mellette levő két kövön elég jól olvasható betűk hirdetik döcögő prózában és még döcögőbb versben azoknak a történetét, akik alattuk pihennek. A felirat arról tudósít, hogy az üldözött presbiteriánusok soraiba tartoztak, kiknek sorsáról gyászos lapokon emlékezik meg II. Károly és utódja korszakának története.[2] A Pentland-dombokon vívott csata után a felkelők egy csoportja erre vonult vissza, s ebben a szurdokban ütött rajtuk egy kisebb királyi csapat. Az összecsapás során három-négy felkelő elesett, vagy elfogták és agyonlőtték őket, amint fegyverrel a kézben elfogott lázadókat szokás. A környék parasztsága azóta is nagyobb tisztelettel övezi a főpapok áldozatainak ilyen egyszerű sírjait, mint a legdíszesebb mauzóleumokat; s mikor megmutatják gyermekeiknek, és elmesélik a mártírok szenvedéseit, befejezésül rendszerint arra buzdítják fiaikat, álljanak készen, s ha megint szükség lenne rá, védelmezzék utolsó leheletükig a polgári és vallási szabadság ügyét, akárcsak derék ősapáik. Távol áll tőlem, hogy különös tisztelettel gondoljak azoknak a hitelveire, akik az említett mártírok követőinek nevezik magukat, hiszen türelmetlenségük és szűk látókörű merevségük legalább annyira szembeszökő, mint hitbuzgalmuk; de éppoly kevéssé szeretném lekicsinyelni e mártírok emlékét, akik közül sokan egyesítették Hampden függetlenségi szellemét Hooper vagy Latimer minden szenvedést eltűrő hitbuzgalmával. Viszont igazságtalanság lenne elrejteni, hogy még azok között is, akik a legtevékenyebben kivették részüket e szerencsétlen tévelygők lázongó és felforgató szellemének eltiprásában (mert így látták a dolgot), ha arra került a sor, hogy maguk is megszenvedjenek politikai és vallási meggyőződésükért, ugyanolyan bátor és odaadó buzgalmú emberek akadtak, mint a köztársasági rajongók között, csakhogy ez az ő esetükben lovagias királyhűséggel párosult. Gyakran jegyezték meg a skótok jelleméről, hogy alapvető makacssága balsors idején mutatkozik meg a legelőnyösebben, amikor mintha dombos hazájuk szikomorfájára emlékeztetne, mely növekedésében nem hajlandó alkalmazkodni a legerősebb szélhez sem, hanem vakmerően kifeszíti ágait minden irányba, nem fordul oldalvást a viharnak, s inkább megtörik, de meghajlítani nem lehet. Megjegyzendő, hogy olyan honfitársaimról beszélek, kiket itthon magam figyelhettem meg. Külföldön, amint hallom, inkább hajlanak a szóra. No, de ne kalandozzunk nagyon messzire!
Egy nyári estén, egy olyan séta alkalmából, amelyet már leírtam, megint eljutottam a halottak elhagyatott kertjéhez, s némi meglepetésemre, olyan hangok ütötték meg fülemet, amelyek csöppet sem hasonlítottak azokhoz a neszekhez, amelyek e hely elhagyatottságát enyhíteni szokták - vagyis a patak szelíd csobogásához és a temető hollétét jelző három óriási kőrisfa ágai közt sóhajtozó szél zúgásához. Ez alkalommal tisztán hallottam egy kalapács csattogását, s már-már attól tartottam, hogy a két földesúr, kiknek birtokait az én kedvenc patakom választja el egymástól, végül is megvalósítja régi tervét, és elkezdi egy gát építését a szurdok fölött, aminek következtében a természetes határ bájos kanyarulatait egy rideg fal ormótlan egyenes vonala váltja majd fel.[3]
Amint közelebb léptem, kellemes csalódás ért. Egy öregember ült a lemészárolt presbiteriánusok síremlékén, és serényen dolgozott vésőjével: kimélyítette a felirat betűit, mely bibliai nyelvezettel hirdette a megölteknek ígért örök dicsőséget, s ugyanolyan hévvel átkokat szórt a gyilkosokra. A jámbor vésnök szürke haját szokatlan méretű kék süveg fedte. Ruházata a hoddingrey nevezetű darócból készült nagy, ódivatú kabátból állt, amilyet idősebb parasztok szoktak viselni, ugyanabból az anyagból varrt mellénnyel és térdnadrággal; öltözetéről, bár még eléggé rendes állapotban volt, első pillantásra lerítt, hogy már évek hosszú sora óta szolgál. Szögekkel kivert, erős bakancs és vastag, fekete posztóból készült lábszárvédő egészítette ki a ruházatát. Mellette útitársa - egy póni - legelt a sírok közt; fehér szőre, beesett szeme és kiálló csontjai arra vallottak, hogy alaposan leszolgálta az idejét. A lehető legegyszerűbb módon volt felszerszámozva: pofaszíjjal, pányvával, nyereg helyett pedig csak egyszerű szalmavánkost viselt a hátán. Az állat nyakában vászontarisznya lógott - ebben a lovas alighanem szerszámait tartogatta, s minden egyebet, amire útközben szüksége lehet. Noha az öregembert azelőtt még sohasem láttam, különös foglalatosságából meg felszerelése jellegéből könnyen felismertem benne azt a hitbuzgó vándort, akiről már gyakran hallottam beszélni, s akit Skócia különféle tájain a Vén Halálmadár néven ismernek.
Hogy ez az ember hol született s mi az igazi neve, sohasem sikerült megtudnom; sem indítékait, melyek arra késztették, hogy otthonát elhagyja a kóbor élet kedvéért, amelyet folytatott, s amelyet nem is tudtam pontosan megérteni. A legtöbb ember úgy vélte, hogy Dumfries vagy Galloway megyében született, és ősei a presbiteriánusok Kongregációs Ligájának ama bajnokai közé tartoztak, kiknek hőstetteiről és szenvedéseiről annyira szeretett beszélni. Azt mondják, életének valamelyik szakaszában, a mocsárvidéken volt egy kis farmja, de akár anyagi veszteségek, akár családi bajok miatt, már régóta felhagyott a gazdálkodással és minden hasznot hajtó foglalkozással. Ahogy az írás mondja, elhagyta az ő atyját és az ő anyját, s ragaszkodott vándoréletéhez halála napjáig - majdnem harminc éven keresztül.
E hosszú zarándoklás folyamán a jámbor rajongó úgy rendezte el körútját, hogy minden évben sorra meglátogassa ama szerencsétlen frigybeliek sírját, akik kardtól vagy a hóhér kezétől haltak meg, a Stuart-ház utolsó két királyának uralkodása idején. Legtöbb közülük Ayr, Galloway és Dumfries nyugati járásaiban feküdt, de Skócia más részeiben is, amerre csak menekültek, harcoltak vagy elestek, avagy katonai vagy polgári kivégzés áldozatai lettek. Szétszórt sírjaik minden lakóhelytől távol, mocsarakban vagy vadonokban domborulnak, ahol a menekülők annak idején elrejtőztek. De akárhol voltak is ezek a sírok, a Vén Halálmadár minden bizonnyal felkereste őket, ha évi körútja során a közelükbe került. A láp madaraira cserkésző puskások nemegyszer csodálkozva pillantották meg az öreget a hegyek legelhagyatottabb zugaiban, amint buzgón tisztogatta a szürke sírkövekről a mohát, vésőjével felfrissítette a már félig elmosódott feliratokat, vagy a halál jelképeit javítgatta, amelyekkel ezeket az egyszerű síremlékeket többnyire díszíteni szokták. Valami különös, de mélyen őszinte hűség késztette az öregembert arra, hogy élete annyi évét ennek a feladatnak szentelje, s így rója le hódolatát az egyház elesett harcosai emlékének. Szent kötelesség teljesítőjének tekintette magát, aki meg-megújítja az utódok szeme előtt őseik hitbuzgalmának és szenvedéseinek pusztuló emlékeit, s ezáltal mintegy megtisztogatja a jelzőlámpást, mely arra inti az eljövendő nemzedékeket, hogy védelmezzék meg vallásukat még vérük hullásával is.
Az öreg zarándoknak vándorútjai során, úgy látszik, sohasem volt szüksége pénzbeli támogatásra, vagy senki sem tud róla, hogy ilyesmit elfogadott volna. Igaz, hogy szükségletei igen szerények voltak; hisz bárhová ment, könnyen talált szállást egy saját szektájához tartozó cameronista vagy más vallásos ember házában. A vendéglátást, melyben a legnagyobb tisztelettel részesítették, mindig azzal viszonozta, hogy kijavította a házigazda családjának vagy őseinek sírköveit (ha voltak). Mivel rendszerint úgy látták, amint jámbor munkájába merül valamely vidéki temetőben, vagy egy magányos sírkő fölé hajol a pusztaságban, felriogatva a lilemadarat meg a fajdkakast vésője és kalapácsa csengésével, míg öreg, fehér pónija ott legelészik a közelében, s mivel olyan otthonosan érezte magát a halottak közt, mindenki úgy nevezte: a Vén Halálmadár!
Egy ilyen ember, jelleménél fogva, aligha vehetett részt még a legártatlanabb tréfálkozásban is. S mégis azt mesélték róla, hogy saját hittestvérei körében derűs kedélyű szokott lenni. Viszont az üldözők leszármazottait vagy azokat, akikről feltételezte, hogy hasonló eretnekségben bűnösek, meg a csúfolódókat, akik hite miatt néha meg is támadták, rendszerint viperafajzatnak nevezte. Ha másokkal beszélgetett, komoly és bölcselkedő volt, nem mentes némi zord szigorúságtól sem. Azt mondják, sohasem látták, hogy heves kitöréseknek engedte volna át magát, egyetlen eset kivételével, amikor egy iskolakerülő csibész egy kővel elcsúfította egy kerub orrát, melynek arcát az öregember éppen újjácsiszolgatta. Én magam általában takarékosan használom a pálcát, Salamon bölcs mondása ellenére, melyért a diákoknak nincs okuk emlékét hálával övezni; ám ez alkalommal magam is szükségesnek tartottam bebizonyítani, hogy nem gyűlölöm azt a gyereket. No, de hadd térjek vissza a körülményekre, melyek ezzel az érdekes rajongóval folytatott beszélgetésemet kísérték.
Amikor megszólítottam, gondom volt rá, hogy éveinek és elveinek kellő tisztelettel adózzam, s azzal kezdtem beszédemet, hogy tisztelettudóan bocsánatot kértem, amiért munkájában megzavarom. Az öregember letette vésőjét, levette és megtörölte szemüvegét, majd visszarakta az orrára, s udvarias szavaimat hasonló módon viszonozta. Kedvességétől felbátorodva, néhány kérdést intéztem hozzá a mártírok felől, kiknek síremlékén dolgozott. A Covenant[4] híveinek hőstetteiről beszélni élete legnagyobb gyönyörűsége volt, mint ahogy sírjaiknak kijavítását életcéljának tekintette. Pazarul ontotta a legaprólékosabb felvilágosításokat, amelyeket személyükről, harcaikról és kóborlásaikról a múltban összegyűjtött. Az ember szinte azt hitte, hogy valamelyik kortársukkal beszél, s valósággal látta az elmondott történeteket, az öreg annyira azonosította magát érzelmeikkel és felfogásukkal, s olyan körülményesen mesélt róluk, akár egy szemtanú.
- Mi - mondta ujjongó hangon -, csak mi vagyunk az igazi whigek. Sok bűnös ember felvette ezt a diadalmas nevet, követve azt, kinek királysága e világra való. Közülük hányan lennének hajlandóak hat óra hosszat üldögélni egy nyirkos domboldalon, hogy meghallgassanak egy istenes prédikációt? Azt hiszem, egy óra alatt is elegük lenne belőle. Egy hajszállal sem jobbak azoknál, akik nem átallják magukra venni a vérszomjas toryk kegyetlen nevét. Haszonleső valamennyi, vagyonra, hatalomra és földi javakra áhítoznak, és mindnyájan elfelejtik, mit szenvedtek és mit cselekedtek azok a bátor lelkű emberek, akik megállták helyüket a harag nagy napján. Nem csoda, ha rettegnek annak a beteljesülésétől, amit a derék Mr. Peden ajkáról hallottak (az Úr e kiváló szolgájától, kinek egyetlen szava sem hullt a porba), miszerint a franciák mutassák meg, mit tudnak Ayr szurdokaiban és Galloway szakadékaiban, mint ahogy megmutatták a mi hegylakóink 1677-ben. Most is megragadják még az íjat meg a lándzsát, ha a bűnös ország és a megszegett frigy szívüket gyászba borítja.
Megnyugtattam az öregembert azzal, hogy különös vélekedését ellentmondás nélkül meghallgattam, s mivel nagyon szerettem volna ezzel a sajátságos egyéniséggel minél hosszasabban elbeszélgetni, rábírtam arra, fogadja el azt a vendéglátást, amelyet Cleishbotham uram sohasem tagadott meg a rászorulóktól. Útközben az iskolaigazgató háza felé, benéztünk a Wallace-féle fogadóba, mivel meglehetősen biztosra vettem, hogy igazgatómat ebben az esti órában ott találom. Kölcsönös udvariaskodás után nagy nehezen rábírtuk az öreg zarándokot, hogy ürítsen vendéglátó gazdájával egy poharat; bele is egyezett, azzal a kikötéssel, hogy reá bízzuk, kit köszöntsön fel. Akkor aztán egy körülbelül öt percig tartó esti ima előrebocsátásával, levett süveggel és szemét égnek emelve az Egyház ama hőseinek emlékezetére ürítette poharát, akik először emelték magasra a hit zászlaját a hegyek között. Mivel minden rábeszélés gyengének bizonyult ahhoz, hogy a koccintást egy második pohárral is megtoldja, igazgatóm hazakísérte, és szépen elhelyezte a Prófétakamrában - így szokta nevezni a vendégággyal felszerelt kis benyílót, mely gyakran szolgált szegény vándorok számára menedékhelyül.[5]
Másnap elbúcsúztam a Vén Halálmadártól, akit alighanem meghatott a szokatlan figyelem, mellyel ismeretségét ápoltam és szavait hallgattam. Miután üggyel-bajjal felkászálódott öreg, fehér pónijára, megragadta a kezemet, és így szólt:
- Teremtőnk áldása önre, fiatalember! Az én óráim olyanok, mint az ősz késői kalászai, az ön napjai meg, mint a tavaszi vetés. Mégis megtörténhetik, hogy önt előbb takarítja be szérűjébe a Halál, mint engem, hiszen kaszája éppúgy levágja a zsengét, mint az érettet, s az ön orcájának a színe olyan, akár a rózsáé, mely gyakran csak arra való, hogy a pusztulás férgét rejtegesse. Ezért úgy dolgozzék, mint aki nem tudja, melyik pillanatban szólítja magához Teremtője. És ha számomra az a sors jut osztályrészül, hogy visszatérjek ebbe a faluba, amikor ön már megtért végső helyére, ezek az öreg kezek szép síremléket faragnak önnek, hogy neve ne menjen veszendőbe az emberek között!
Megköszöntem a Vén Halálmadárnak irántam táplált jó szándékait, s nagyot sóhajtottam; azt hiszem, nem annyira sajnálkozással, inkább belenyugvással gondoltam arra az eshetőségre, hogy nemsokára szükségem lehet jó szolgálataira. Ám, ha minden emberi valószínűség szerint nem is tévedett túlságosan, amikor feltételezte, hogy életem fonala már fiatal koromban megszakadhat, saját földi zarándoklásának hosszát mégis túlbecsülte. Immár jó néhány esztendeje annak, hogy hiába keresik őt azokon a helyeken, ahol meg szokott fordulni, a sírköveket pedig, melyeknek megtisztogatása élete legfőbb tartalma volt, gyorsan belepte a moha, a zuzmó és a békanyál. Századunk kezdete táján befejezte földi robotját - végkimerültségben. Haldokolva akadtak rá az országúton, Lockerby mellett, Dumfriesshire-ben. Az öreg, fehér póni, hűséges társa minden vándorútján, ott állt haldokló gazdája mellett. A halott zsebében találtak annyi pénzt, mely tisztességes eltemetésére elegendő volt, s ez is mutatja, hogy nem nyomor vagy erőszakosság siettette halálát. Az egyszerű emberek még ma is nagy tisztelettel őrzik emlékét, és sokan úgy vélik, hogy azok a sírkövek, amelyeket ő hozott rendbe, sohasem szorulnak többé véső segítségére. Sőt azt mesélik, hogy a Vén Halálmadár elköltözése óta a lemészárolt áldozatok emlékét őrző sírfeliratokon a mártírok nevei mindmáig élénken ragyognak, míg üldözőik neve ugyanazokon a sírköveken teljesen elmosódtak. Fölösleges hozzáfűznöm, hogy ez merő képzelgés, s a jámbor zarándok ideje óta a síremlékek, melyeket annak idején olyan szeretettel és igyekezettel gondozott, mint minden más földi emlék, gyorsan haladnak a romlás és pusztulás felé.
Olvasóim természetesnek fogják tartani, hogy midőn egyetlen regénybe sűrítettem a sok történetet, amelyet a Vén Halálmadár ajkáról hallottam, eszembe se jutott, hogy akár a stílusát, akár a nézeteit magaméivá tegyem; még az emlegetett tényeket sem fogadtam el, ha úgy láttam, hogy eltorzította őket a pártos előítélet. Inkább helyesbíteni vagy ellenőrizni igyekeztem őket, a leghitelesebb hagyományos források alapján, melyeket mindkét párt képviselői tártak elém.
A presbiteriánusok részéről a nyugati mocsárvidék olyan farmereit hallgattam meg, akiknek a legutóbbi általános birtokcsere alkalmából, földesuraik jóvoltából vagy más módon, sikerült megtartaniuk azokat a réteket, ahol nagyapáik legeltették nyájaikat és csordáikat. Be kell vallanom, hogy a régi adatok tekintetében ez a forrás csak vékonyan csordogált. Ennélfogva kisegítésképpen azokhoz a szerény utasokhoz fordultam, akiket őseink körültekintő udvariassága vándorkereskedőknek nevezett, míg mi (ebben is, mint számos fontosabb dologban gazdagabb szomszédaink felfogásához és érzelmeihez alkalmazkodva) már csak házalóknak vagy utazó ügynököknek emlegetjük őket. Tanácskoztam falusi takácsokkal, akik abban a reményben utazgatnak, hogy téli termékeiket talán rásózhatják valakire - vagy még inkább szabókkal, akik helyben ülő foglalkozásuk révén, meg azért is, mivel időnként kénytelenek a nálunk dívó szokás szerint átmenetileg felütni sátorfájukat azoknál a családoknál, akik foglalkoztatják őket, bízvást tekinthetők a vidéki hagyományok megőrzőinek. Mindezeknek nagy hálával tartozom a sok részletért, mellyel a Vén Halálmadár elbeszéléseit - nagyjából, az eredeti ízlésének és szellemének megfelelően - megvilágították.
De sokkal nehezebb volt anyagot találnom a részrehajlás helyesbítésére, amely nyilván áthatotta a hagyományos kútfők mindegyikét; pedig enélkül nem tudtam volna e boldogtalan kor szokásairól tárgyilagos képet festeni, s egyúttal mindkét tábornak érdeme szerint igazságot tenni. De sikerült a Vén Halálmadár és cameronista barátainak történeteit összevetnem számos régi és köztiszteletben álló család leszármazottainak elbeszéléseivel, akik, ha az élet szerényebb régióiba süllyedtek is, büszkén tekintenek vissza arra a korszakra, amidőn őseik vérüket ontották és életüket áldozták a száműzött Stuart-házért. Még azzal is dicsekedhetem, hogy magas papi tekintélyükre hivatkozhatom ebben a kérdésben; mert nem egy püspök, aki nem volt hajlandó III. Vilmos királyra felesküdni, s hatalom meg jövedelem dolgában annyira megközelítette az apostoli színvonalat, hogy a püspöki intézmény legnagyobb ellenségei sem kívánhattak többet, miközben velem együtt fogyasztotta el a Wallace-féle fogadó szerény ebédjét, kegyeskedett nekem olyan felvilágosításokkal szolgálni, melyek helyesbítették a más forrásokból merített adatokat. Azonkívül akad itt-ott egy-két lord is, aki vonogatja a vállát, de azért csöppet sem restelli, hogy ősei Earlshall és Claverhouse megtorló csapataiban szolgáltak. Ezeknek az uraknak a vadőreitől is (ez a hivatal minden másnál örökletesebb szokott lenni az ilyen családokban) sikerült sok értékes felvilágosítást szereznem.
Nagyjában és egészében alig kell tartanom attól a gyanúsítástól, hogy miközben az összeütköző elveknek mindkét párt jó és rossz embereire gyakorolt hatását ecsetelem, akármelyikkel szemben is sértő vagy igazságtalan akarnék lenni. Ha korábbi sérelmek emléke, eltúlzott hűség, ellenségeik megvetése és gyűlölete az egyik pártot kegyetlen szigorúságra és zsarnokságra késztette is, másrészről aligha tagadható, hogyha a szakadárok nem is égtek el az Isten iránti buzgalom tüzében, ez legalábbis felemésztette (Dryden szavaival élve) állampolgári hűségük, józan eszük és erényeik tekintélyes részét. Bizton remélhetjük, hogy mindkét tábor bátor és őszinte lelkei már régóta csodálkozással és szánakozással tekintenek le a rosszul értelmezett indítékokra, amelyek kölcsönös gyűlöltséget és ellenségeskedést idéztek elő közöttük, amíg itt éltek, a vér és könnyek e siralomvölgyében. Béke emlékükre! Gondoljunk reájuk abban a szellemben, ahogy egyetlen skót tragédiánk hősnője, elhunyt apjáról szólva, kérve kéri urát, hogy így adózzon emlékének:
Ne dúljátok atyáink hamvait!
Bünük bosszút sóvárgó gyülölet volt
És gyászos bünhődés lett végzetük.
Második fejezet
Hozzatok száz lovat napkeltekor,
Hogy várjanak ránk kastély-kapuban.
Douglas
Az utolsó Stuartok uralma alatt, a kormányzat minden hatalmában levő eszközzel igyekezett ellensúlyozni azt a szigorú, puritán szellemet, mely a korábbi köztársasági kormány legfőbb jellemvonása volt, s feleleveníteni azokat a feudális intézményeket, melyek a vazallust hűbérurához, s mindkettőt a koronához fűzték. A hatóságok gyakorta rendeztek szemléket és népgyűléseket, mind katonai gyakorlat, mind pedig sport és szórakozás céljából. A beavatkozás az utóbbi esetben legalábbis hiányos politikai érzékre vallott; hiszen, mint ilyen alkalommal lenni szokott, az emberek, akiket eleinte csak lelkiismereti aggályok tartottak vissza, megmakacsolták magukat a hatóságok terrorjával szemben; s a mindkét nembeli ifjúság, melynek számára a síp és dob Angliában, a duda pedig Skóciában minden további nélkül is ellenállhatatlan csáberőt jelentett volna, most már azért is dacoskodott, mert büszkeséggel töltötte el az a tudat, hogy ily módon egy kormányrendelettel is szembeszállnak. Embereket parancsszóval arra kényszeríteni, hogy táncoljanak és vigadjanak, eddig még ritkán sikerült, még a rabszolgahajókon sem, ahol régebben néha megkísérelték, hogy így bírják rá a nyomorúságos foglyokat, mozgassák meg végtagjaikat vérkeringésük felélénkítésére, a pihenő néhány perce alatt, amikor megengedték nekik, hogy a fedélzeten a friss levegőt élvezzék. De minden elnyomás csak növelte a presbiteriánusok buzgalmát. A sabbath zsidó szellemben való megtartása - vagyis dölyfös elvetése minden férfias időtöltésnek és ártatlan szórakozásnak, valamint a vegyes tánc istentelen szokásának, azaz férfiak és nők együttes táncának ugyanabban a társaságban (mert azt hiszem, még ők is ártalmatlannak ismerték el, ha a két csoport külön-külön gyakorolta) - íme, ez jellemezte azokat, akik a szokásosnál nagyobb méretű szentességgel kérkedtek, s amennyire hatalmukban állt, még a wappen-schaw nevezetű ősi fegyveres szemléket is ellenezték, mely alkalommal a megye hűbéri haderejét mozgósították, s a korona minden hűbéresét arra kötelezték, hogy jelenjenek meg a hűbéri birtokra kirótt számú fegyveresekkel együtt, mégpedig szigorú törvényes büntetés terhe alatt. A Covenant hívei annál féltékenyebb szemmel néztek ezekre az összejövetelekre, minél jobban buzgólkodtak az illetékes főispánok és seriffek, akik a kormánytól azt az utasítást kapták, hogy ne kíméljenek semmiféle fáradságot, mellyel ezeket a szemléket az ifjak számára vonzóvá tehetnék; össze is toborozták őket, abban a természetes feltevésben, hogy a délelőtti katonai gyakorlatok és a különféle játékok, amelyek rendszerint estig tartottak, csábító hatással lesznek rájuk.
A merevebb presbiteriánusok hitszónokai és buzgó hívei mindent elkövettek, hogy intelmeikkel, tiltakozásukkal, tekintélyük latbavetésével csökkentsék az ilyen összejövetelek látogatottságát, abban a tudatban, hogy ezzel nemcsak külső látszat szerint, de ténylegesen is csökkentik a kormány erejét, mert megakadályozzák annak az esprit de corps[6]-nak elterjedését, amely hamarosan egyesíti az ifjakat, ha megszokják, hogy férfias sportok vagy katonai gyakorlatok céljából összejöjjenek. Az említett körök komoly erőfeszítéseket tettek, hogy az ilyen összejövetelekről visszatartsák azokat, akik távol maradásukra valami mentséget tudtak találni; de híveik közül legjobban azokra haragudtak, akik merő kíváncsiságból álltak be a nézők sorába, vagy sportszeretetből vettek részt a rendezett parádékon és játékokon. De sok köznemes, aki ezeket a hitelveket vallotta, nem volt mindig abban a helyzetben, hogy követhesse is őket. A törvény parancsa nem ismert tréfát; és a Titkos Tanács, mely Skóciában a végrehajtó hatalmat gyakorolta, szigorúan alkalmazta a törvényes megtorlást a korona olyan hűbéresei ellen, akik nem jelentek meg az időnként rendezett wappen-schaw-ünnepségeken. A földbirtokosok kénytelenek voltak fiaikat, bérlőiket és vazallusaikat elküldeni a találkozókra, annyi embert, lovat és lándzsát, amennyit birtokukra kiróttak; s gyakran megesett, hogy az öregek hiába parancsolták meg szigorúan a fiatal fegyvereseknek, ne időzzenek ott tovább, csak amíg a formális szemle tart - ezek nem bírtak ellenállni a kísértésnek, hogy a szemlét követő mérkőzéseken is részt vegyenek, s azt sem tudták mindig elkerülni, hogy meghallgassák az imákat, amelyeket ilyen alkalommal a templomban felolvastak, s ily módon - zsörtölődő szüleik véleménye szerint - belekeveredtek abba az átkozott dologba, mely utálat az Úr szemében.
1679. május 5-én, amikor történetünk elkezdődik, Lanark megye seriffje egy nedves, kövér réten rendezte meg a Clydesdale Felső Kerületének nevezett vad vidék wappen-schaw-ját, egy kisebb királyi város közelében, melynek neve történetem szempontjából teljesen mellékes. Miután a szemlét megtartották és a szabályos jelentések elhangzottak, a fiatalemberek szokás szerint különféle sportágakban vettek részt. Ezek között a legfontosabb a popinjay[7] volt, az a hagyományos lövészverseny, amelyre régebben íjjal, de ebben a korban már puskával sorakoztak fel. Maga a popinjay afféle madárfigura volt, amelyet tarka tollakkal díszítettek fel, hogy papagájhoz, régi szóval popinjay-hez hasonlítson. Egy rúdról lógott alá, és céltáblául szolgált: a versenyzők egymást váltogatva lőttek rá flintából vagy karabélyukból, hatvan-hetven lépésnyi távolságból. Akinek a golyója leszedte a célt, a nap hátralevő részén a Popinjay Kapitánya büszke címét viselhette; s rendszerint diadalmenetben kísérték el a környék legjobb kocsmájába, ahol nagy vigalommal fejezték be az estét, a győztes dicsőségére és - ha zsebe megengedte - költségére is.
Természetesen, a környék hölgyei is egybegyűltek, hogy tanúi legyenek e bátor küzdelemnek, kivéve azokat, akik szigorúbb puritán elveket vallottak, és bűnnek tartották volna, hogy a gonoszok mulatságát végignézzék. Azokban az egyszerű időkben nem voltak még nyitott vagy lehajtható fedelű hintók, sem könnyű kétkerekű kocsik. A megye főispánja (akit hercegi rang illetett meg) volt az egyetlen, aki egy batár pompájára igényt tartott; ez az alkotmány ahhoz a népies képhez hasonlított, amelyet Noé bárkájáról szoktak festeni; megfakult aranyozás és számos faragvány ékesítette; nyolc hosszú farkú flandriai kanca vonta, s nyolc belső és hat külső utas számára nyújtott helyet. A belső helyeket maga a kegyelmes házaspár foglalta el, két udvarhölgyével és két gyermekével; a káplán már az oldalfülkébe szorult, ez afféle kiugró volt a batár ajtajában, s alakja után "csizmának" nevezték. A megfelelő másik ajtófülkében a kegyelmes úr lovászmestere kuporgott. A kocsis, aki a határt vezette, és a három postillion, kurta kardot és szalagos parókát viselt, három varkoccsal; hátukra mordályt akasztottak, nyeregkápájukba pisztolyokat dugtak. A lépcsődeszkán, e gördülő várkastély mögött, pazar libériában hat állig felfegyverzett lakáj állt - vagy inkább lógott - három sorban. A többi nemesférfi és -nő, öreg és fiatal, lóháton követte a batárt, cselédségükkel a nyomukban; de a társaság, a már jelzett okok következtében, nem annyira nagy számú, mint inkább válogatott volt.
Az óriás bőralkotmány közelében, melyet megpróbáltunk leírni, s amely ragaszkodott ahhoz a jogához, hogy a környék köznemességét megelőzze, feltűnt Lady Margaret Bellenden szerény lova is, hátán magával Lady Margarettel, aki kérkedés nélkül, de egyenesen ült a nyeregben, özvegyi gyászruhájában, amelyet a derék hölgy mindennap felöltött, amióta férjét kivégezték, mert Montrose párthíve volt.
Unokája és szeme fénye, a szőke Edith, akiről általában elismerték, hogy a Felső Kerület legszebb leánya, úgy tündökölt koros nagyanyja mellett, mint a Tél közelében a Tavasz. Fekete spanyol ménje, melyet kecsesen kényszerített engedelmességre, élénk színű lovaglóruhája, fűzős oldalnyerge nem véletlenül járult hozzá, hogy szépségét kiemelje. Ám sapkája alól kiszabaduló, csodálatosan dús gyűrűző fürtjei, melyeket csak egy zöld szalag tartott vissza attól, hogy csintalanul vállára ne omoljanak - lágy és nőies, és nem minden pajzánság nélküli arcvonásai, melyeknek édes bája megcáfolta azt a néha felemlegetett vádat, hogy a kék szemű szőkék szépsége kissé sótlan - mindez jobban elbűvölte a nyugati ifjakat, mint ruhájának a pompája vagy paripájának a szépsége.
Ezeknek az előkelő hölgyeknek a kísérete alatta maradt annak, amit rangjuk és a divat azokban az időkben megkövetelt, mert mindössze két lovas szolgából állt. Mi tagadás, a jó öreg hölgy kénytelen volt egész cselédségét kivonultatni, hogy kitöltse a számot, mellyel báróságának a szemlén részt kellett vennie, s a világ minden kincséért sem akarta, hogy kötelességmulasztásban elmarasztalják. Az öreg tiszttartónak, aki sisakban és magas csizmában a csapatot vezette, vért kellett izzadnia nagy erőlködésében, hogy legyőzze a lápos farmerjeinek kibúvóit, akik ilyen alkalommal kötelesek voltak embereket, lovakat és fegyverzetet szolgáltatni. Vitájuk végül valóságos hadüzenetté fajult, a felbőszült episzkopálisok Isten haragjának villámait idézték az ellenszegülő vastagnyakúak fejére, emezek pedig viszonzásul kálvinista kiközösítéssel fenyegetőztek. Mit lehetett tenni? Könnyű lett volna a makrancos bérlőket tisztességre tanítani - a Titkos Tanács örömest sújtotta volna őket bírsággal, lovas katonákat is küldött volna a büntetés behajtására. De ez olyan lett volna, mint behívni a vadászokat kutyáikkal a kertbe, a nyúl megölésére.
- Mert hiszen - mondogatta magában Harrison - a fickóknak bizony elég kevés felszerelésük van, s ha behívom a vöröskabátosokat és elveszem azt a keveset, amijük van, hogyan fogja az én méltóságos asszonyom bevenni rajtuk Gyertyaszentelőkor a bért, amit még a legjobb időkben is elég nehéz bevasalni rajtuk?
Így aztán felfegyverezte a madarászt, a solymárt, a lakájt, a ház körüli gazdaság udvarosát meg az öreg, részeges komornyikot, aki a megboldogult Sir Richarddal együtt valamikor Montrose alatt szolgált, és esténként Kilsyithe meg Tippermoor mellett tanúsított hőstetteivel szédítette a családot, egyébként pedig az egyetlen ember volt a csapatban, aki a legcsekélyebb buzgóságot sem tanúsította a mostani feladat iránt. Ily módon még néhány vadorzó és orvhalász bevonásával, Mr. Harrisonnak sikerült összehoznia azt a létszámot, melyet Lady Margaret Bellendenre, mint a tillietudlemi báróság és más hűbéri földek életfogytiglani birtokosnőjére kiróttak. De mikor a tiszttartó az eseménydús nap reggelén szemlét tartott deli csapata fölött, a várkastély tornyának vasrácsos kapuja előtt, egyszerre csak felbukkant Cuddie Headrigg udvaros anyja, megrakodva a magas csizmával, bivalybőr kabáttal és más felszerelési tárgyakkal, amelyeket előző nap utaltak ki a mai szolgálat céljaira; mindezt lerakta a tiszttartó előtt és alázatosan jelentette, hogy "vajon kólika okozta-e vagy a lelkiismeret-furdalása, nem tudja megmondani, de annyi bizonyos, hogy Cuddie az éjjel nagyon rosszul lett, és aligha állíthatja, hogy ma reggel sokkal jobb bőrben lenne. Isten ujja ez - tette hozzá -, és szó sem lehet róla, hogy az ő gyermeke efféle históriában részt vegyen". Minden fáradozás, bírsággal, sőt elbocsátással való fenyegetés hasztalannak bizonyult; az anya megmakacsolta magát, és Cuddie, akinél házi vizsgálatot tartottak, hogy testi állapotát ellenőrizzék, keserves nyögéseken kívül nem tudott vagy nem akart semmiféle választ adni. Mause, aki régi cseléd volt a bárói házban, sőt bizonyos tekintetben Lady Margaret kedvence, ezért túl sokat engedett meg magának. Lady Margaret maga pártolta, és így az ő tekintélyét sem lehetett latba vetni. Ebben a szorult helyzetben az öreg komornyik mentő javaslattal állt elő:
- Láttunk már nem egy bátor legényt, aki Goose Gibbie-nél is silányabb volt, mégis derekasan harcolt Montrose alatt. Miért ne vegyük be Goose Gibbie-t?
Ez egy nagyon apró termetű, féleszű kamasz volt, afféle libapásztor az öreg baromfigondozónő felügyelete alatt; mivel az akkori skót családokban csodálatosan értettek a munkaerő pótláshoz. A gyereket behívatták a tarlóról, sebtében bebújtatták a bivalybőr kabátba, és rácsatolták a felnőtt embernek való kardot, illetve, őt csatolták rá a kardra, kis lábát beledugták a hosszú szárú csizmába, s fejére rakták az acélsisakot, melynek rendeltetése, nagysága után ítélve, mintha az lett volna, hogy elnyelje szegényt. Így felszerelve fellódították a csapat legszelídebb lovára - ő maga könyörgött ezért -, aztán az öreg Gudyillnek, a komornyiknak a taszigálásával és támogatásával, aki az ő elülső párja volt, tűrhetően megállta helyét a szemlén; a seriff nem akart akadékoskodni egy olyan jóérzelmű hölgy újoncaival, mint Lady Margaret Bellenden.
Fenti okoknak tulajdonítható, hogy Lady Margaret kísérete ezen az eseménydús napon mindössze két lakájra szorítkozott; az ilyen lecsökkentett kísérettel más alkalommal bezzeg restellt volna a nyilvánosság előtt megjelenni. Ám a királyság ügyéért bármikor fenntartás nélkül készen állt minden személyes áldozatot meghozni. Férjét és két nagyreményű fiát vesztette el e boldogtalan korszak polgárháborúiban, de meg is kapta jutalmát, mert II. Károly, amikor áthaladt Skócia nyugati részén, hogy a worcesteri szerencsétlen csatatéren Cromwell-lel szembenézzen, Tillietudlem nagytermében fogyasztotta el reggelijét. Ez az eset korszakalkotó volt Lady Margaret életében, aki azután ritkán vett részt akár otthon, akár másutt reggelin, anélkül hogy körülményesen el ne mesélné a királyi látogatás minden részletét, arról sem feledkezve meg, hogy őfelsége üdvözlésképpen jobbról-balról megcsókolta orcáját; bár néha elmulasztotta megjegyezni, hogy ugyanebben a kegyben részesült a két pirospozsgás cselédleány is, akit erre az egy napra szolgálattevő nemesi hölggyé léptetett elő.
A királyi kegy e megnyilvánulása döntő szerepet játszott Lady Margaret életében; s ha előkelő születésének tudata, neveltetésének hatása és az ellenpárt gyűlölete, melytől annyi családi megpróbáltatást szenvedett, nem lett volna elég ahhoz, hogy már régtől fogva lelkes királypárti legyen, azzá tette volna ama tény, hogy reggelivel szolgált őfelségének, és királyi csókot kapott érte cserébe. Igen, a nagy megtiszteltetés végleg odakötötte a Stuartok sorsához. Ez mostanában minden jel szerint diadalmas volt; de Lady Margaret buzgósága a legrosszabb időkben is kitartott volna mellettük, s kész lett volna újra elszenvedni azokat a megpróbáltatásokat, ha a királyi ház szerencséjének serpenyője újra súlytalanul a magasba röppen. Pillanatnyilag teljes mértékben átengedte magát a gyönyörűségnek, elnézve annak a haderőnek a parádéját, amely készen volt a korona segítségére sietni, s igyekezett elfojtani magában azt a bosszúságot, amelyet saját csatlósai méltatlan viselkedése miatt érzett.
Az udvariaskodásnak nem volt se vége, se hossza őladysége és a különféle régi királyhű családok megjelent képviselői között, akik Lady Margaret iránt mélységes tisztelettel viseltettek; nem egy előkelő fiatalember haladt el előttük a szemle folyamán, még jobban kihúzva magát a nyeregben, s felágaskodtatta lovát, hogy saját lovasművészetét és paripájának tökélyét minél előnyösebb színben tüntesse fel Miss Edith Bellenden szemében. Ám ezek az ifjú lovagok, akármilyen előkelő származással és kétségbevonhatatlan királyhűséggel dicsekedhettek is, csupán annyi figyelmet keltettek Edithben, amennyit az udvariasság törvényei parancsolólag megkövetelnek. Közönyös füllel hallgatta a feléje szálló bókokat, melyeknek nem ártott, hogy meglehetősen kopottak voltak, hiszen Calprenede és Scudery mesterkélt és terjengős regényeiből vették kölcsön erre az alkalomra, tükrökből, melyekben ama kor ifjúsága örömmel nézegette magát, jelmezbe öltözve, amíg a léhaság meg nem szabadította magát nehezékeitől, és fel nem cserélte elsőrendű gályáit (Cyrus, Cleopatra és más regényekre gondolok) kisebb bárkákra, amelyek kevés vizet szorítanak ki, vagy - hogy világosabban beszéljek - olyan kevés időt vesznek igénybe, mint az a kis csónak, amelybe a nyájas olvasó ezúttal beszállni kegyeskedett. Ám a sors rendelése úgy szólt, hogy Miss Bellenden ne tanúsíthassa ugyanazt az egykedvű nyugalmat a nap befejeztéig.
Harmadik fejezet
Ló és lovas ordít fájdalmasan,
Harcos és fegyver csattanva zuhan.
Pleasures of Hope
Amikor a hadmozdulatok, tekintetbe véve az emberek és lovak félszegségét, tűrhetően lebonyolódtak, hangos kiáltozás jelezte, hogy a versenyzők készen állnak a már említett popinjay-torná-ra. A gyülekezet örömrivalgása közepette felállították az árbocot vagy póznát, amelyen kötelet feszítettek ki, s erre tűzték ki a célt. Még azok is, akik bizonyos rosszindulatú és gúnyos fintorgással nézték eddig a hűbéri milícia felvonulását, s nem titkolták ellenszenvüket a királyi ügy iránt, melynek a parádé tüntető megtestesülése volt, most nem bírták elfojtani élénk érdeklődésüket a közelgő vetélkedés iránt. A cél felé tülekedve sorra bírálgatták minden egyes versenyző külsejét, amint előlépett, elsütötte fegyverét a célra, aztán megkapta ügyességének vagy ügyetlenségének a jutalmát a nézők tapsában vagy kacagásában. Ekkor egy karcsú fiatalember lépett elő, vállra vetett sötétzöld köpenyben s nagyon egyszerű öltözékben, amely azonban nem nélkülözött bizonyos eleganciát és előkelőséget. Puskájával a kezében a vonalhoz lépett. Csipkés nyakfodra és tollas fövege nem közrendű emberre vallott. A nézők közt érdeklődő moraj támadt, melyről nehéz volt megállapítani, vajon az ismeretlen ifjú iránti osztatlan tetszést jelzi-e?
- Mit szóltok hozzá, urak! Egy olyan apának a fiát itt látni, ilyesféle merész bolondságon! - hangzott a felkiáltás az idősebb és merevebb puritánok sorából, akiknek kíváncsisága eddig bigottságuknál erősebbnek bizonyult, és megjelentek a torna színhelyén. De a többiek általában nem néztek a tornára olyan mogorván, s beérték azzal, hogy sok szerencsét kívánjanak egy néhai presbiteriánus vezető ember fiának, anélkül hogy tüzetesebben vizsgálgatnák, nem vét-e az illendőség ellen, ha a díjra pályázik.
Kívánságuk teljesült. A zöld köpenyes ifjú első lövésre eltalálta a popinjay-t. Ez volt a nap első kézzelfogható eredménye, ámbár több golyó repült el a cél közvetlen közelében. Hangos tetszésnyilvánítás következett. De a siker nem volt döntő, mivel az volt a szabály, hogy minden következő versenyző esélyét is biztosítsák, s azok, akiknek sikerült a célt eltalálniuk, újabb viadalra keljenek egymás közt, amíg valamelyikük be nem bizonyítja döntő fölényét a többi fölött. A sorban következők közül csupán kettő találta el még a popinjay-t. Az egyik magas termetű, közrendű fiatal férfi volt, aki arcát szürke köpönyeg mögé rejtette; a másik pedig előkelő ifjú lovag, feltűnően csinos külsejű, aki gondosan kiöltözködött erre az alkalomra. A szemle kezdete óta Lady Margaret és Miss Bellenden kíséretében tartózkodott, s csak akkor hagyta őket magukra, közömbös arcot vágva, amikor Lady Margaret megkérdezte, nem akad-e jó családból való és királyhű fiatalember, aki elvitatná a díjat az addig sikeres két ifjútól? Fél perc múlva a fiatal Lord Evandale leugrott lováról, kölcsönvett egy puskát az egyik csatlóstól, s miként már jeleztük, eltalálta a célt. Nagy izgalommal várták a verseny megújítását a sikeresen szerepelt három jelölt között. A herceg díszbatárját némi bajlódással kimozdították helyéből, hogy a verseny színteréhez közelebb kerüljön. A lovasok, férfiak és nők egyaránt, ugyanabba az irányba fordították lovuk fejét, és valamennyi szem az ügyességi torna kimenetelét leste.
A második mérkőzésben az ildomosság megkívánta, hogy a versenyzők sorshúzás útján döntsék el, milyen sorrendben lőnek újra. Az első lövés a fiatal pórnak jutott, aki a célvonalba állt, félig felfedte köpenyegébe rejtett paraszti arcát, és így szólt a zöld lövészhez:
- Tudja, Mr. Henry, bármely más napon azt kívánnám, bárcsak mellétalálnék a maga kedvéért. De Jenny Dennison néz minket, és ezért muszáj kitennem magamért.
Célzott, és golyója annyira közel süvített el a cél mellett, hogy látni lehetett, amint a felfüggesztett figura, melyet célba vett, megremegett. Mindazonáltal nem találta el, leverten visszavonult a további versenytől, s igyekezett minél gyorsabban eltűnni a gyülekezetből, mintha attól félne, hogy felismerik. Most a zöld lövész lépett elő, és golyója másodszor is eltalálta a popinjay-t. Mindenki ordítozott, s a csődület végéből ez a kiáltás hangzott el:
- A régi jó igaz ügyre, hurrá!
Míg a hivatalviselők szemöldöküket ráncolták a pártütők ujjongó kiáltozására, a fiatal Lord Evandale szerencsét próbált, és megint sikert aratott; a nézőközönség arisztokrata és királyhű elemei üdvrivalgásba törtek ki. Ámde hátra volt még az ügyesség harmadik próbája.
A zöld lövész, mintha fejébe vette volna, hogy dűlőre viszi a dolgot, átvette lovát attól az embertől, aki fogta számára; gondosan megvizsgálta a szerszámzatot, biztonságos-e, megigazította a nyerget, azután felpattant a ló hátára. Kezével intett az ácsorgóknak, álljanak félre, megsarkantyúzta lovát, és elszáguldott a hely mellett, ahonnan vágtában tüzelni akart; amint odaért, a lova nyakába vetette a gyeplőt, oldalvást fordult a nyeregben, elsütötte karabélyát és lepuskázta a popinjay-t. Lord Evandale utánozta példáját, noha sokan körülötte úgy vélték, ez az újítás eltér a megszokott gyakorlattól, és nem köteles követni. Ám ügyessége nem érte utol a másikét, és lova betanítása sem volt olyan tökéletes. A ló megingott abban a pillanatban, amikor gazdája tüzelt, és a golyó eltévesztette a célt. Akiket az imént meglepett a zöld lövész ügyessége, most nem győztek csodálkozni udvariasságán. Kijelentette, hogy az utolsó lövése nem érvényes, s azt javasolta ellenfelének, ne is számítsák találatnak, hanem ismételjék meg a versenyt gyalogosan.
- Én jobban szeretném lóháton, ha olyan betört és betanított lovam volna, mint az öné - mondta a fiatal lord ellenfeléhez fordulva.
- Tiszteljen meg nagyságod azzal, hogy az én lovamon próbálja meg újra, nekem meg adja kölcsön a nagyságodét - felelte a fiatal úriember.
Lord Evandale röstellte elfogadni ezt az udvarias ajánlatot, hiszen jól tudta, mennyire csökkentené győzelme értékét; nem tudta elnyomni azonban azt a vágyát, hogy kiköszörülje a lövészi hírnevén esett csorbát. Ezért kijelentette, hogy "nem tart ugyan egyáltalán igényt a nap dicsőségére (ezt kissé fitymálóan mondta), de ha a győztesnek nincs különösebben ellenére, szívesen elfogadja lekötelező ajánlatát, és lovat cserél vele, hogy újra megpróbáljon egy lövést, de csak úgy versenyen kívül".
Miközben beszélt, merészen Miss Bellendenre nézett, s a hagyomány azt tartja, hogy a zöld tirailleur[8] pillantása ugyanabba az irányba tévedt, ha nem is olyan nyíltan. Az ifjú lord utolsó próbálkozása éppen olyan sikertelen volt, mint az előző, s csak nehezen bírta megőrizni azt a fitymáló közönyt, amelyet addig magára öltött. De tudván, hogy a vesztes, ha dühös, nevetségessé válik, visszaadta ellenfelének a lovat, melynek hátán utolsó sikertelen próbálkozását tette, s visszakapta a magáét; ugyanakkor köszönetét fejezte ki ellenfelének, aki - úgymond - helyreállította kedvenc paripája becsületét, hiszen már-már az a veszedelem fenyegette, hogy a szegény párát hibáztatja egy fogyatékosságáért, mely, mint mindenki meggyőződhetett róla, s köztük maga is, nem a lóé, hanem a lovasáé. - Miután ezt a beszédet elmondotta (olyan hangon, mely a bosszúságot színlelt közönnyel igyekezett palástolni), felült a lovára és elporoszkált.
Ahogy a világban szokásos, még azok is, akik addig Lord Evandale győzelmét kívánták, végleges kudarca után figyelmüket győztes vetélytársa fele fordították és neki tapsoltak.
- Ki ez? Hogy hívják? - szállt a kérdés szájról szájra a jelenlevő nemesség körében, ama néhány ember felé, aki a zöld köpenyes ifjút személyesen ismerte. Neve és rangja csakhamar köztudomásúvá vált, s mivelhogy ahhoz az osztályhoz tartozott, melynek tagjait észrevenni egy nagy ember méltóságán sem ejt csorbát, a herceg négy barátja (azzal a buzgósággal, melyet a szegény Malvolio képzelt kíséretének tulajdonít) odasietett, hogy a győztest a kegyelmes úr magas színe elé vezesse. Miközben diadalmenetben vitték a nézők tömegén keresztül, s csak úgy záporoztak rá a dicséretek sikere miatt, véletlenül, vagy inkább, mert arra vezették, elhaladt Lady Margaret és unokája előtt. A popinjay-kapitány és Miss Bellenden arca vérpiros lett; utóbbi nagy zavarban, de udvariasan viszonozta a győztes köszöntését, aki mélyen meghajolt, szinte a nyerge szarváig, amint elléptetett előtte.
- Ismered ezt a fiatalembert? - kérdezte Lady Margaret.
- I... igen, asszonyom, a nagybátyámnál találkoztam vele... és... néha-néha másutt is - hebegte Miss Edith Bellenden.
- Úgy hallom, azt mesélgetik itt - mondta Lady Margaret -, hogy a fiatalember az öreg Milnwood unokaöccse.
- Néhai Morton of Milnwood ezredes fia, azé, aki lovasezrede élén bátorságával annyira kitüntette magát Dunbarnál és Inverkeithingnél - mondta egy úriember, aki Lady Margaret mellett lovagolt.
- És aki azelőtt a puritánok ügyéért harcolt a marstoni mocsárban és a Philip-dombon, úgy bizony! - mondta Lady Margaret, nagyot sóhajtva, amint felsorolta a végzetes helyeket, amelyeket férje halála vésett gyászosan emlékezetébe.
- Méltóságos asszonyom emlékezete nem csal - mondta az úriember mosolyogva -, de most már jó lenne mindezt elfelejteni.
- Neki kellene emlékezni rá, Gilbertscleugh - felelte Lady Margaret -, és óvakodnia attól, hogy idetolakodjék azoknak a társaságába, akikben neve, tudhatná, kínos emlékeket ébreszt.
- Ne felejtse el, kedves hölgyem - mondta az, aki az ifjút megnevezte -, ezt a fiatalembert kötelessége szólította ide, hogy nagybátyja nevében szolgálatot teljesítsen. Örülnék, ha az országban minden birtok ilyen jóvágású fickót küldene ki.
- Nagybátyja éppen olyan kerekfejű, azt hiszem, mint néhai apja volt - mondta Lady Margaret.
- A nagybátyja afféle vén zsugori - felelte Gilbertscleugh -, akinél egy aranytallér többet nyom a latban, mint bárminő politikai meggyőződés! Így aztán, ha nincs is éppen ínyére, elküldi unokaöccsét a szemlére, nehogy megbírságolják vagy még jobban megbüntessék. Egyébként azt hiszem, a fiatalember boldog, hogy egy napra megszabadult az ódon Milnwood ház unalmától, ahol nem kerül szeme elé más, csak képzelt betegségektől nyögdécselő nagybátyja és kedvenc házvezetőnője.
- Nem tudja, hány embert és lovat róttak ki Milnwood birtokára? - folytatta a kérdezősködést az öreg dáma.
- Két lovast teljes felszereléssel - felelte Gilbertscleugh.
- A mi birtokunk - húzta ki magát Lady Margaret méltóságteljesen - mindig nyolc embert állított ki a szemlére, Gilbertscleugh kuzen, s gyakran háromszor annyi főből álló önkéntes segédcsapatot. Emlékszem, Károly király, ő szent felsége, amikor Tillietudlemben reggelizett, különös nyomatékkal érdeklődött...
- Látom, a hercegi batár elindult! - mondta Gilbertscleugh, akit ebben a pillanatban ugyanaz a rémület fogott el, mint Lady Margaret közelében mindenkit, ha a derék hölgy megint megpendítette a családi kastélyt megtisztelő királyi látogatás témáját. - Látom, a hercegi batár elindult, és azt hiszem, méltóságos asszonyomnak élnie kell azzal a születési előjogával, hogy nyomban utána hagyhassa el a terepet. Megengedi, hogy méltóságos asszonyomat és Miss Bellendent hazakísérjem? Azt mondják, elvadult whig csoportok ólálkodnak a környéken, s attól sem riadnak vissza, hogy a kisebb számban hazafelé tartó jóérzelmű embereket megtámadják és lefegyverezzék.
- Köszönjük, kedves rokon - mondta Lady Margaret -, de mivel saját kísérettel rendelkezünk, azt hiszem, másoknál kevésbé szorulunk arra, hogy barátaink terhére legyünk. Lesz olyan jó utasítani Harrisont, hogy embereinket valamivel fürgébben hozza ide? Úgy vezeti őket ide, mintha temetési menet élén poroszkálna.
A kísérő úriember továbbította a lady parancsát hűséges tiszttartójának.
A derék Harrisonnak nyomós okai voltak arra, hogy ennek a parancsnak a bölcsességében kételkedjék, de mihelyt kiadták és megkapta, kénytelen volt engedelmeskedni, így hát, nyomában a komornyikkal, vágtába kezdett, olyan katonás tartásban, mely elvárható egy embertől, aki Montrose alatt szolgált; közben dacos arcot vágott, melyet még zordabbá és vadabbá tettek egy messzely pálinka benne gomolygó, lelkesítő gőzei; katonás feladatainak szüneteiben ugyanis sikerült egy percet szakítania arra, hogy poharat ürítsen a király egészségére és a Covenant vesztére. Sajnos, ez az erőteljes frissítő elfelejtette vele azt, hogy több figyelmet fordítson hátvédjére, Goose Gibbie bajaira és nehézségeire. Mert mihelyt a lovak könnyű vágtatásba kezdtek, Gibbie hosszú szárú csizmái, melyekben a szegény fiú sehogy sem tudta megvetni a lábát, csapkodni kezdték lova oldalait, s mivel hosszú tarajos sarkantyúkkal voltak felszerelve, a ló, türelmét veszítve, szökdelni és ágaskodni kezdett. A szegény Gibbie segélykiáltásai nem jutottak el a mindenről elfelejtkező komornyik fülébe, részben, mert elnyelte őket az acélsisak öblös ürege, amelyben Gibbie feje szinte elveszett, másrészt pedig túlharsogta a Bátor Graemes harcias dallama, amelyet Mr. Gudyill tüdeje teljes erejéből fütyült.
Az eredmény az volt, hogy a ló sürgősen átvette az ügyek intézését, s miután néhányszor ide-oda szökkent a nézők nagy mulatságára, teljes sebességgel nekirontott a már ecsetelt óriási családi batárnak. Gibbie lándzsája kiszabadult akasztójából, és két keze közé szorult, amelyek (kénytelen vagyok sajnálattal bevallani), dicstelen módon kerestek biztonságot a ló serényében, amelybe izmaik minden erejével megkapaszkodtak. Sisakja is teljesen előrecsúszott az arca fölé, úgyhogy éppolyan keveset látott előre, mint hátrafelé. De ha lát is, az adott körülmények között nem sokat segített volna rajta, mert lova - mintha szövetséget kötött volna a rebellisekkel - teljes sebességgel rohant a herceg ünnepélyes batárja felé, s Gibbie kiálló lándzsája a kocsi ablakát fenyegette azzal, hogy keresztüldöf útjában mindent és mindenkit, akárcsak Orlando hírneves lándzsája, amely az olasz eposzköltő szerint egyetlen lökésével annyi szerecsent nyársalt fel, mint egy francia, ha békákat spékel.
Rohanásának baljós irányát látva, a batár valamennyi utasa rémülettel és felháborodással vegyes ordításban tört ki a kocsin belül és kívül egyszerre, ami azzal a szerencsés körülménnyel járt, hogy elhárította a fenyegető veszedelmet. Goose Gibbie szeszélyes paripája ugyanis megrettent a lármától, hirtelen megfordult, elbotlott, s vad rúgkapálózással feltápászkodott. A hosszú szárú csizma, az egész szerencsétlenség okozója, méltón régi hírnevéhez, amelyet akkor szerzett, amikor különb lovagok lábát ékesítette, a ló ugrándozását újabb sarkantyúzásokkal viszonozta, miközben tekintélyes súlyával megőrizte helyét a kengyelben. Nem úgy Goose Gibbie, aki egyszerűen kirepült ebből a lötyögő és súlyos lábbeliből, és a ló fején átbukva, valamennyi néző hahotája közben ért földet. Lándzsája és sisakja bukásában hűtlenül elhagyta, s hogy gyalázata teljes legyen, Lady Margaret Bellenden, aki nem is volt teljesen tudatában, hogy éppen az ő egyik harcosán derülnek a nézők, éppen akkor ért oda, amikor aprócska vitézét kihántották oroszlánbőréből - vagyis a bivalybőr kabátból, amely elborítá.
Mivel nem avatták be előzőleg ennek a metamorfózisnak a titkába, melynek okát nem is sejthette, meglepetése és haragja óriási volt, s nem sokat enyhített rajta tiszttartójának mentegetőzése és magyarázata. A lady sietve megkezdte a visszavonulást hazafelé, végtelen felháborodással hallgatva a társaság kiáltozását és kacagását, s nagy kedve lett volna kitölteni haragját az engedetlen udvaroson, akit Goose Gibbie olyan szerencsétlenül helyettesített. A nemesek java része közben szétoszlott, s még útközben hazafelé is pompásan mulattak a fura baleseten, mely Tillietudlem fegyveres csapatát érte. A lovasok is kisebb csoportokban - aszerint, hogy útjuk meddig volt közös - elhagyták a torna színhelyét, kivéve azokat, akik kipróbálták ügyességüket a popinjay-verseny-en, mivel ezek ősi szokás szerint kötelesek voltak kapitányukkal áldomást inni, mielőtt hazatérnének.
Negyedik fejezet
Vásáron lándzsások előtt
játszott s vígan beöltözött,
sisak, kard, dárda tündökölt
mint gyöngy-sorok;
Most mily dudád pótolja őt?
Elégia Habbie Simpsonról
A lovascsapat élén, a kis mezővárosba vezető országúton Niel Blane haladt, a város dudása, fehér gallowayi lovacskáján, tőrrel és pallossal felfegyverezve; nála volt a dudája is, melynek sípjáról annyi szalag libegett, hogy elég lett volna hat faluszépének a vásáron vagy a templomban parádézni. Niel, ez a tiszta jól megtermett, nagy szuflájú fickó megérdemelten nyerte el X. város dudásának állását meg a velejáró illetményeket - nevezetesen: az úgynevezett Dudástelket, vagyis körülbelül egyholdnyi rétecskét; évente öt skót márkát és egy új kabátot a város színeiben; egy ezüsttallér reménységét a tisztújítás napján, feltéve, hogy a polgármester hajlandó az ilyen borravaló kifizetésére, és pénze is van rá; végül az a privilégium, hogy évente egyszer, tavasszal, látogatást tehessen a környék minden egyes úri házában, hogy szívüket muzsikával örvendeztesse meg, a magáét pedig az ő sörükkel és pálinkájukkal, s ilyenkor egy kevés vetőmagot is kunyorálhasson ki mindenütt.
Mindeme felbecsülhetetlen előnyökön kívül Niel, személyes vagy szakmabeli kiválósága révén, megnyerte egy csinos özvegyasszony szívét is, aki akkoriban a városka legjobb kocsmájának tulajdonosa volt. Ennek az asszonykának első férje olyan szigorú és híres presbiteriánus volt, hogy szektája körében Gaius, a vámszedő néven emlegették, s a zordabb hívek közül sokan megbotránkoztak utódjának mestersége miatt, s hogy özvegye másodszor éppen ilyen férjet választott magának. De mivel a Howff saját főztű söre megőrizte páratlan hírnevét, régi vendégei többnyire tovább is előnyben részesítették. Jellem dolgában az új kocsmáros az alkalmazkodó fajtához tartozott, ami lehetővé tette számára, hogy szigorúan ügyelve a kormánykerékre, kis hajóját biztonságosan vezesse az összecsapó pártok hullámain keresztül. Jó kedélyű, eszes, önző fickó volt, fütyült minden egyházi és állami vitára, s csak azzal törődött, hogy elnyerje minden vendége jóindulatát, akármelyik táborhoz tartozik is. De jellemét és általában az ország állapotát jobban megvilágítja az olvasó előtt, ha beszámolunk azokról az utasításokról, melyekkel ez a Niel a kislányát ellátta, körülbelül tizennyolc éves korában, amikor beavatta azokba a feladatokba, amiket azelőtt a felesége látott el hűségesen, amíg a derék asszonyt ki nem vitték a városka temetőjébe, körülbelül hat hónappal történetünk kezdete előtt.
- Jenny - mondta Niel Blane, amint a lány segített neki dudájától megszabadulni -, ez az első nap, amikor derék anyád helyébe lépve kiszolgálod a közönséget; micsoda kedves asszony volt ő, tudott a vendégek nyelvén beszélni, szerették is whigek és toryk egyaránt, a felvégen éppúgy, mint az alvégen. Nehéz lesz neked a helyét betöltened, kiváltképp egy olyan forgalmas napon, mint a mai, de alá kell vetnünk magunkat Isten akaratának. Jenny, akármit kér is Milnwood, meg kell kapnia, hiszen ő a popinjay kapitánya, s a régi szokásokat tiszteletben kell tartani; ha nem tudja kifizetni a számláját egyedül, s tudom, hogy rövid pórázra van fogva, sebaj, majd bevasalom a bácsiján. A segédlelkész Grahame zászlóssal kockázik. Légy hozzájuk figyelmes és udvarias, a papság meg a katonaság sok bajt okozhat ezekben az időkben, ha magunkra haragítjuk őket. A dragonyosok sörért kajabálnak - rakoncátlan fickók, de előbb-utóbb fizetnek valahogy. A szelíd fejőstehenünket, a legjobbat az istállóban, a fekete Frank Inglistől meg Bothwell őrmestertől vásároltam tíz skót fontért, és egy ültükben itták el az árát.
- De, apám - szakította félbe Jenny -, azt mondják, a tehenet a két aljas gazfickó Bell's Moor gazdasszonyától hajtotta el, mert elment meghallgatni egy szabadtéri prédikációt vasárnap délután!
- Csitt, csitt, te buta teremtés! - mondta az apja. - Semmi közünk hozzá, hogyan jutottak a jószághoz, amit eladnak... intézzék el a lelkiismeretükkel! Igaz is, Jenny, figyelj csak arra a keménykötésű fickóra, aki ott ül a kemencepadkán, és hátat fordít mindenkinek. Nekem úgy rémlik, a presbiteriánusok közé tartozik, mert láttam, megriadt egy kicsit, amikor megpillantotta a vöröskabátosokat. Azt hiszem, szívesen továbbnyargalt volna, de a lova (jó herélt ló) már nagyon kifáradt; meg kellett vele állnia egy kis pihenőre, akár akarta, akár nem. Szolgáld ki ügyesen, Jenny, minél kevesebb feltűnéssel, ne uszítsd rá a katonákat azzal, hogy kérdésekkel faggatod. De nehogy szobát adj neki egyedül, még ránk fognák, hogy rejtegetjük! Ami meg téged illet, Jenny, légy udvarias mindenkihez, de ne törődj az ostobaságokkal, amikkel a legények szédíteni próbálnak, ha valaki a fogadósszakmában dolgozik, sok mindent le kell nyelnie. Jó anyád, Isten nyugosztalja, eltűrt legalább annyit, mint bármely más asszony; de el a kezekkel, ahogy megköveteli a tisztesség. Ha valaki sokat megenged magának, kiálts csak értem. És igaz is! Amikor a sör mocorogni kezd bennük, összebeszélnek mindenfélét az egyházi meg állami kormányzatról, és akkor könnyen hajba kapnak. Hát csak csinálják! A harag szomjasító szenvedély; minél jobban veszekednek, annál több sört isznak, az ám! Ilyenkor nyugodtan adhatsz nekik a gyengébb minőségből, legalább nem hevülnek fel annyira, egyébként észre sem veszik a különbséget!
- De, apám - mondta Jenny -, ha püfölni kezdik egymást, mint a múltkoriban, mit csináljak? Kiáltsak érted?
- Semmi esetre sem, Jenny! A verekedésben úgyis csak azt püfölik el a legjobban, aki a leghevesebb. Ha a katonák kardot rántanak, hívd a káplárt meg az őrséget; hívj tanácsost, polgárőrt vagy városatyát, de engem semmi esetre se hívj, mert ma egész nap a dudát fújtam, és bizony jól elfáradtam; nyugodtan akarom elkölteni vacsorámat a belső szobában. És most jut eszembe, Lord Lickitup (ez a régi uraság, aki már nem az) rendelt egy kis sört meg sós heringet; vidd oda neki, rángasd meg a kabátujját és súgd a fülébe, hogy boldog lennék, ha velem vacsorázna; a legjobb vendégem volt valamikor, s nem akar semmit, de lehet, hogy jó vendégem lesz megint; ma éppen úgy szeret vedelni, mint régen. És ha van egy szegény ismerősöd, aki nehezen fizet, mert nincsen pénze, s haza kéne mennie, de messze lakik, ne sajnálj tőle egy korty italt meg egy lepényt, attól még nem megyünk tönkre, és jól fest, ha egy kicsire nem néznek egy olyan házban, mint a mienk. Most meg, bogaram, eriggy és szolgáld ki a népet, de előbb nekem hozzál vacsorát meg két korsó sört és egy icce pálinkát.
Miután ily módon minden gondját áthárította Jennyre, mint miniszterelnökére, Niel Blane és a ci-devant lord - valamikor előkelő vendége, most meg boldog, hogy asztaltársa lehet - letelepedtek, távol az ivó zajától, hogy az est hátralevő részén jól érezzék magukat.
Ám Jenny birodalmában annál nagyobb volt a zenebona. A popinjay bajnokai kapitányuk vendéglátását élvezték és viszonozták; ő maga csak nagyon mértékletesen ivott, de gondja volt rá, hogy a kupa kellő gyorsasággal járjon körbe a többiek között, mert különben úgy érezték volna, nem bánnak velük gavallérosan. Számuk azonban fokozatosan apadt, s végül négy-öt emberre fogyott le; ők is már arról kezdtek beszélni, hogy ideje lesz szedelőzködni. Nem messze tőlük, egy másik asztalnál, az a két dragonyos ült, akikről Niel Blane beszélt: egy őrmester és egy közlegény, mindketten a híres-neves John Grahame of Claverhouse gárdaezredből. Ennek a csapatnak még az altisztjeit és közlegényeit is többre tartották, mint a közönséges zsoldos katonákat. Inkább a francia muskétások rangját közelítették meg, kadétoknak tekintették őket, akik egyelőre legénységi szolgálatot teljesítenek, abban a reményben, hogy megkapják a tiszti kinevezést, ha kitüntetik magukat.
Sok jó családból való fiatalember akadt az ezred soraiban, ami erősen növelte e katonák büszkeségét és önérzetét. Nevezetes példa erre az említett altiszt személye. Igazi neve Francis Stewart volt, de általában Bothwellnek hívták és ismerték, mivel egyenes ágú leszármazottja volt az utolsó grófnak, aki ezt a nevet viselte - nem a szerencsétlen Stuart Mária királynő gyalázatos szeretőjének, hanem Francis Stewartnak, Bothwell grófjának, aki nyughatatlanságával és állandó összeesküvéseivel sok zavart okozott VI. Jakab uralkodásának kezdetén, s végül száműzötten halt meg, nagy szegénységben. Ennek a grófnak a fia I. Károlyhoz folyamodott apja elkobzott birtokainak részleges visszaadása végett, de azok a főnemesek, akiknek kiutalták ezeket a birtokokat, hallani sem akartak arról, hogy markukból kiengedjék. A polgárháborúk kitörése azután végleg tönkretette a grófi csemetét, mert elvágta azt a kis nyugdíjat is, amelyet I. Károly engedélyezett neki, s így a legnagyobb nyomorban halt meg. Az ő fia katonaként szolgált Angliában és külföldön, sok megpróbáltatáson esett át, s végül boldog volt, hogy altiszti rangban szolgálhatott a gárdaezredben, holott a királyi család egyenes leszármazottja volt, mivel a birtokaitól megfosztott Bothwell gróf apja VI. Jakab törvénytelen fia volt.[9] Nagy testi ereje, a fegyverforgatásban tanúsított ügyessége, valamint származásának különös körülményei hamar felhívták rá tisztjei figyelmét. Ám ő erősen kivette részét abból a szabadosságból és zsarnokoskodásból, amely nagyon is elterjedt e katonák közt, akik megszokták, hogy a kormány nevében bírságokat vessenek ki, ingyenes bekvártélyozást követeljenek, és minden módon nyomorgassák a vastagnyakú presbiteriánusokat. Annyira eldurvultak az ilyen kiküldetésekben, hogy úgy képzelték, bármilyen túlkapást elkövethetnek, mintha teljesen fölötte állnának minden törvénynek és hatóságnak, kivéve saját tisztjeik parancsait. Ilyen alkalmakkor Bothwell rendszerint társain is túltett.
Bothwell és cimborái aligha maradtak volna csendben ilyen sokáig, ha nem fékezi őket zászlósuk jelenléte, aki a városkában állomásozó kisebb osztag parancsnoka volt, s most azzal szórakozott, hogy a helybeli segédlelkésszel kockát vetett. De hirtelen mindkettőjüket elszólították mulatságukból, hogy valami sürgős ügyben a polgármesterrel tárgyaljanak. Bothwell nem késlekedett kifejezésre juttatni megvetését az itt maradt társaság iránt.
- Hát nem különös, Halliday - mondta bajtársának -, hogy ez a sok tökfilkó egész este itt dőzsöl, anélkül hogy eszükbe jutna a király egészségére inni?
- De hiszen koccintottak már a királyra - felelte Halliday. - Hallottam, amikor az a fickó, ott, az a zöld káposztahernyó őfelsége egészségére emelte poharát.
- Igazán? - mondta Bothwell. - Akkor hát, Tam, beszéljük rá őket arra is, hogy igyanak St. Andrews érsekének egészségére, mégpedig térdre ereszkedve!
- Úgy legyen, a teremburáját! - kiáltotta Halliday -, és aki ellenkezni mer, bevisszük az őrszobára, és megtanítjuk lovagolni a csikón, amit tölgyfamakk ellett, egy-egy karabélyt állítva a lábára, hogy ki ne billenjen!
- Nagyon helyes, Tam - folytatta Bothwell -, és hogy szépen sorjában haladjunk, elkezdem azzal a duzzogó búzavirággal, ott, a kemence sarkában!
Fel is állt, és hüvelybe dugott pallosát hóna alá kapva, hogy tervbe vett pimaszkodásának nagyobb nyomatékot adjon, odaállt az idegen elé, akiről Niel Blane beszélt, amikor felhívta leánya figyelmét erre az emberre, aki minden valószínűség szerint a makrancos presbiteriánusok közé tartozik.
- Bátorkodom megkérni, szeretett hívem - mondta a zsoldos mesterkélten ünnepélyes hangon, egy vidéki prédikátor szenteskedő modorát utánozva -, hogy kegyeskedjék felállni padkájáról, miután csülkeit meghajlította s térde már a padlón nyugszik, kedvesem, ezt a serleget megragadva, melyet világi nyelven messzelynek neveznek, a benne levő nektárt, útszéli nevén pálinkát, St. Andrews érseke őkegyelmességének, Skócia érdemdús prímásának egészségére és dicsőségére üríteni.
Mindenki az idegen válaszát leste. Arcvonásai szigorúak, szinte félelmetesek voltak, és szemének vágása, ha nem is éppenséggel ferde, majdnem olyan volt, mintha hunyorgatva összehúzná, ami még fokozta arcának zord kifejezését. Hozzájárult ehhez vállas, izmos, zömök, a közepesnél kissé alacsonyabb testalkata is, s mindez arra vallott, hogy olyan ember lehet, aki aligha érti a durva tréfát vagy nyeli le a sértést megtorlatlanul.
- És mi lenne a következménye - kérdezte -, ha nem lennék hajlandó eleget tenni udvariatlan felszólításának?
- A következménye, kedvesem? - mondta Bothwell gúnyolódó hangon. - Először is az, hogy kissé elcsavarintanám azt a gyönyörűséges ormányodat. Másodszor, kedvesem, egy ökölcsapással helyreállítanám szemed eltorzult látóképességét. Végül pedig, kedvesem, kardom lapjával megsimogatnám egy kicsit rebellis vállaidat!
- Csakugyan? - mondta az idegen. - Akkor hát ide azt a kupát! - s kezébe fogva, különös hangon és modorban kiáltá:- St. Andrews érsekére és a helyre, melyet most érdeme szerint betölt! Bárcsak minden főpap Skótországban követné a nagy tiszteletű James Sharpe példáját!
- Letette a hűségesküt! - ujjongott Halliday.
- De valamiféle módosítással - mondta Bothwell. - A fene érti, az átkozott nyírottfülű mit locsogott itt összevissza!
- Ejnye, uraim - mondta Morton, aki már nehezen tűrte a katonák szemtelenségét -, mint jó alattvalók jöttünk össze itt egy vidám alkalom megünneplésére, s joggal megkívánhatjuk, hogy ne háborgassanak effajta vitákkal!
Bothwellnek már ajkán volt a durva válasz, de Halliday suttogva figyelmeztette a szigorú parancsra, hogy a katonák ne bántsák azokat az embereket, akik a tanács rendeletének engedelmeskedve eljöttek a szemlére. Ezért Bothwell dühös pillantással mérte végig Mortont, majd kijelentette:
- Jól van, Popinjay úr, nem zavarom meg az uralmát, hisz úgyis csak éjfélig tart, ha jól tudom. Furcsa dolog, Halliday - tette hozzá cimborájához fordulva -, micsoda hűhót csapnak abból, hogy valaki elsüti a madarászflintáját egy célra, amelyet egynapi gyakorlás után akármelyik asszony vagy gyerek is eltalálna! Nomármost, azt mondom, ha ez a popinjay-kapitány vagy a bandájából bárki más hajlandó lenne kiállni velem akár kardra, akár pallosra, akár vívótőrre vagy kurtakésre, egy aranydukátért első csepp vérig... annak már lenne valami értelme! Vagy azt se bánom, az áldóját! ha valamelyik tökfilkó birokra kel velem, avagy kiáll rudat hányni, súlyt emelni, lándzsát törni, ha már úgy áll a dolog, hogy nincs merszetek kihúzni hüvelyéből azt a vacak micsodát, ami a derekatokon fityeg! - s lábujjával megvetően megbökte Morton kardja végét.
Morton türelme elfogyott, és óvatossága is cserbenhagyta. Éppen dühös választ akart adni Bothwell pimasz megjegyzéseire, amikor az idegen közbelépett.
- Ez az én vitám - mondta -, és a jó ügy érdekében magam fogom elintézni. Mondd csak, barátocskám - fordult Bothwellhez -, nincs kedved egyet birkózni velem?
- A legnagyobb örömmel, kedvesem - felelte Bothwell. - Addig birkózunk, amíg az egyik le nem teríti a másikat vagy mindketten egymást.
- Jól van - kiáltotta ellenfele. - Bízom Őbenne, ki ilyenkor segíteni tud, hogy tüstént megtanítalak móresre minden csúfolódó Rabshake okulására!
Ezzel ledobta válláról durva szövésű lovasköpenyegét, s nagy eltökéltséggel kinyújtotta izmos, napbarnította karját, mutatva, hogy készen áll a küzdelemre. A zsoldos csöppet sem ijedt meg ellenfele izmos alakjától, domború mellkasától, széles vállától; oda se hederítve, sőt nyugodtan fütyörészve kioldotta övét, és ledobta katonaköpenyét. A társaság körülállta őket, és izgatottan várta a fejleményeket.
Az első menetben mintha a zsoldos lett volna némi fölényben, még a másodikban is, de egyelőre egyiket sem lehetett még döntőnek tekinteni. Ám nyilvánvaló volt, hogy túl korán vetette be minden erejét egy olyan ellenféllel szemben, aki nagy kitartással, erővel, ügyességgel és jó tüdővel rendelkezett. A harmadik kulcsoláskor az atyafi egyszerűen felemelte ellenfelét, és olyan erővel csapta földhöz, hogy egy percig kábultan, mozdulatlanul feküdt ott. Bajtársa, Halliday tüstént kardot rántott.
- Megölted az őrmesteremet! - rivallt a győzelmes birkózóra. - Mindenre, ami szent, ezért felelni fogsz!
- Vissza! - kiáltotta Morton és a társai is. - Szabályos birkózás volt. A bajtársad verekedni akart és meg is kapta.
- Igaz, igaz - mondta Bothwell feltápászkodva. - Dugd vissza a gyíklesődet, Tam. Sose gondoltam volna, hogy akad egy kopaszra nyírt a kerekfejűek közt, aki a királyi gárda szeme fényét így földre tudná teríteni egy nyavalyás kocsmában! Ide hallgass, komám, add a kezed! - Az idegen Bothwell felé nyújtotta kezét, az őrmester megragadta és erősen megszorította. - Megígérem neked, hogy eljön az idő, amikor újra találkozunk, és megismételjük ezt a viadalt, komolyabb formában.
- Én pedig megígérem neked - felelte az idegen, a kézszorítást ugyanolyan erővel viszonozva -, ha újra találkozunk, éppen olyan alacsonyra nyomom le a fejedet, mint most, de úgy, hogy nem lesz többé erőd felemelni!
- Jól van, kedvesem - felelte Bothwell. - Ha whig vagy is, legalább kemény és bátor fickó vagy, így hát minden jót kívánok még neked is... De jól tennéd, ha felülnél a lovacskádra, mielőtt a zászlós visszajön, mert hidd el, elintézett már nálad kevésbé gyanúsnak tetsző fickókat!
Az idegen alighanem úgy vélte, hogy a tanács nem megvetendő; pénzt dobott az asztalra számlája kiegyenlítésére, s az istállóba sietve, előhozta fekete, táltos lovát, mely a pihenéstől és az abraktól új erőre kapott.
- Utam Milnwood felé visz - jegyezte meg az idegen Mortonhoz fordulva. - Hallom, ön ott lakik. Nem részesítene abban a kitüntetésben és védelemben, hogy társaságában maradhassak?
- Ó, hogyne - felelte Morton, ámbár volt ennek az embernek a modorában valami komor és konok zordság, amelytől lelke visszaborzadt. Társai udvarias búcsúzás után szerteszéledtek a szélrózsa minden irányában, néhányan még együtt maradtak velük egy mérföldnyi távolságig; de végül egyenként lemaradoztak, s ők ketten magukra maradtak.
Alig hagyta el a társaság a Howffot, ahogy Blane kocsmáját nevezték, amikor kürtszó és dobpergés hallatszott. A zsoldosok a váratlan riadóra fegyveresen felsorakoztak a piactéren, míg Grahame zászlós (Claverhouse rokona) és a város polgármestere komoly, aggódó arccal sietett Niel Blane szobájába, nyomukban fél tucat katonával és alabárdos őrrel.
- Ajtókba őrséget! - volt a zászlós első szava. - A házat nem hagyhatja el senki! Mit jelentsen ez, Bothwell? Nem hallotta, hogy riadót fújtak?
- Éppen indult a kvártélyára, uram - mondta a bajtársa. - Elesett, és csúnyán megütötte magát.
- Verekedésben, mi? - mondta Grahame. - Hát ha így elhanyagolja a kötelességét, királyi vére sem menti meg a büntetéstől.
- Miféle kötelességmulasztást követtem el? - kérdezte Bothwell duzzogva.
- A szállásán kellett volna tartózkodnia, Bothwell őrmester! - felelte a tiszt. - Ritka alkalmat mulasztott el. Az imént kaptuk a hírt, hogy St. Andrews érsekét hajmeresztő, aljas módon meggyilkolták. Lázadó whigek bandája követte és állította meg a kocsiját a Mágus-mocsárban, St. Andrews városa közelében. Kirángatták a kocsiból, és karddal meg tőrrel küldték a másvilágra.[10]
Mindnyájan megdöbbentek a hír hallatára.
- Itt van a személyleírásuk - folytatta a zászlós, előhúzva egy proklamációt. - A vérdíj ezer skót márka mindegyikük fejére.
- Az eskü! Az eskü és a módosítás! - kiáltotta Bothwell Hallidaynek. - Most már értem, mit jelent. Az áldóját! Mért is nem csíptük nyakon abban a minutumban! Nyergeld meg a lovainkat, Halliday! Volt-e köztük, zászlós uram, egy széles vállú, zömök, hordómellű ember, karcsú, sasorrú?
- Várjon csak, várjon, hadd nézzem meg a papirost - felelte Grahame zászlós. - Hackston of Rathillet... magas, szikár, fekete hajú...
- Nem az én emberem - mondta Bothwell.
- John Balfour, más néven Burley, sasorrú, vörös hajú, termete öt láb nyolc hüvelyk.
- Ez az... pontosan ő! - kiáltotta Bothwell. - Fél szemére iszonyúan kancsal, mi?
- Úgy bizony - folytatta Grahame. - Erős fekete lovat nyargal, amelyet a prímástól rabolt el, a gyilkosság alkalmával.
- Ugyanaz az ember - kiáltotta Bothwell -, és a ló is ugyanaz! Negyedórája sincs, hogy itt volt, ebben a szobában!
Néhány gyors kérdés, s a válaszok még jobban megerősítették a feltevést, hogy az a zord és tartózkodó idegen nem volt más, mint Balfour of Burley, a gyilkos banda tényleges vezére, aki tévelygő szenvedélye dühében megölte a prímást, noha csak véletlenül került útjukba, mivel tulajdonképpen egy másik embert üldöztek, akit halálosan gyűlöltek.[11] A véletlen találkozás felizgatott képzeletükben a gondviselés akaratának tűnt, és hidegvérű kegyetlenséggel kioltották az érsek életét, abban a hitben, hogy - miként mondották - az Úr maga adta őt a kezükbe.[12]
- Lovat, lovat! és utánuk, emberek! - kiáltotta Grahame zászlós. - A gyilkos feje annyi aranyat ér, amennyit nyom!
Ötödik fejezet
Ó védd meg, ifjú az Úr templomát -
nem e
James Duff
Morton és útitársa eljutott bizonyos távolságra a várostól, anélkül hogy egyikük is megszólította volna a másikat. Mint már említettük, volt valami visszataszító az idegen modorában, ami elvette Morton kedvét attól, hogy beszélgetésbe kezdjen, amaz pedig szintén kevés kedvet mutatott a társalgáshoz, amíg hirtelen meg nem kérdezte:
- Mi keresnivalója van egy olyan apa fiának, mint az öné, afféle istentelen mulatságban? Vajon hogy keveredett bele?
- Teljesítem alattvalói kötelességemet, és nem ártok vele senkinek, ha kedvem szerint szórakozom - felelte Morton kissé sértődötten.
- Azt hiszi, kötelessége önnek vagy bármely más keresztény ifjúnak fegyverbe öltözni, azoknak a kedvéért, akik úgy ontották Isten szentjeinek vérét a sivatagban, akár a vizet? Vagy tisztességes szórakozásnak nevezi azt az időpocsékolást, hogy egy batyu tollra lövöldöz, s azzal fejezi be a napot, hogy kocsmákban és vásárhelyeken vedel, amikor az Úr, a Hatalmas, rostával a kezében járja az országot, hogy megtisztítsa a búzát a pelyvától?
- Beszédjéből arra következtetek - felelte Morton -, hogy ön azok közé tartozik, akik jónak látják szembehelyezkedni a kormánnyal. Mi jut eszébe, ilyen veszedelmes szavakat intézni valakihez, akit nem ismer? Nem olyan időket élünk, hogy biztonságos lenne az efféle beszédre hallgatnom.
- Nincs választásod, Henry Morton - felelte a másik. - Az Úr kiszemelt valamire, s ha Ő szólít, engedelmeskedned kell. Azt hiszem, még nem jutott el füledbe egy igazi prédikátor szava, mert ha eljutott volna, már régen az lennél, amivé egy nap bizonnyal leszel!
- Mi is a presbiteriánus hitet követjük, akárcsak ön - mondta Morton.
Hiszen nagybátyja családja ama szépszámú presbiteriánus lelkészek egyikének lelki malasztját vette igénybe, akik eleget tettek bizonyos kikötéseknek, s ezért engedélyt kaptak arra, hogy a kormány beavatkozása nélkül prédikálhassanak. Ez az indulgentia,[13] ahogy akkoriban nevezték, mély szakadást idézett elő a presbiteriánusok között; akik ezt az alkalmazkodó engedékenységet magukévá tették, azokat szigorúan korholták a felajánlott feltételeket elutasító szektások. Éppen ezért az idegen megvetéssel válaszolt Morton hitvallására:
- Ez mind csak köntörfalazás... silány köntörfalazás. Sabbath napján hideg, világi, megalkuvó prédikációt hallgattok, olyan pap ajkáról, aki annyira megfeledkezik magasztos hivatásáról, hogy apostoli tevékenységét az udvaroncok és hamis főpapok kegyére alapítja; és ezt nevezitek igehallgatásnak! Valamennyi csalétek közül, amellyel a Sátán lelkekre horgászik a vér és sötétség e szörnyű napjaiban, a Fekete Indulgencia a legártalmasabb. Rettenetes csapás ez, nemcsak a pásztort sújtja, de a nyáját is szétszórja a hegyek közt... keresztény zászlót lobogtat egy másik keresztény zászló ellen, és a sötétség háborúját vívja a világosság gyermekeinek kardjával!
- Nagybátyám úgy vélekedik - mondta Morton -, hogy meglehetős lelkiismereti szabadságot élvezünk a megtűrt lelkészek alatt, s nekem, természetesen, az ő felfogását kell követnem abban a tekintetben, hogy a család hova jár imádkozni.
- Az ön nagybátyja - szólt a lovas - olyan ember, akinek szemében egyetlen bárány a saját milnwoodi karámjából többet ér, mint az egész keresztény nyáj. Olyan ember, aki szíves örömest térdet hajtott volna a betheli aranyborjú előtt, s amikor azt porrá őrölték és a tengerbe szórták, belegázolt volna a habokba, hogy az aranyporból valamit kihalásszon! Az ön édesapját egészen másféle fából faragták!
- Apám valóban vitéz és nemes lelkű ember volt - felelte Morton. - S tudhatná, uram, hogy azért a királyi családért harcolt, melynek kedvéért én ma fegyvert öltöttem.
- Igen, igen. De ha megérte volna a mai időket, elátkozta volna azt az órát, amikor fegyvert fogott az ő érdekükben! De erről majd később; biztosítalak, fiam, hogy eljön még a te órád is, s a szavak, amiket most hallottál, szakállas nyílvesszőként hatolnak szívedbe kitéphetetlenül! Az én utam arra visz! - Egy ösvényre mutatott, amely kopár, elhagyatott hegyoldalon a kietlen vadonba vezetett. Éppen meg akarta fordítani lova fejét, hogy az országútról a göröngyös hegyi útra lépjen, amikor egy öregasszony, aki vörös köpenyegébe burkolózva a kereszteződésnél az út szélén gubbasztott, felállt, és odalépve hozzá, titokzatos hangon megszólította:
- Ha mihozzánk tartozol, az isten szerelmére, ne menj fel ma éjjel a hágóra! Oroszlán hever odafenn az ösvényen. Brotherstane káplárja szállta meg tíz katonával a hágót, hogy életét vegye minden szegény vándornak, aki felmerészkedik oda, hogy Hamiltonhoz és Dingwallhoz csatlakozzék.
- Hát az üldözöttek végre zászló alá gyülekeztek? - kérdezte az idegen.
- Körülbelül hatvanan vagy hetvenen, részint lóháton, részint gyalogosan - felelte az öreg asszonyság. - De jaj, mi haszna! Fegyverük alig van, és még rosszabbul állnak élelem dolgában.
- Isten megsegíti az övéit - mondta a lovas. - Merre menjek, hogy megtaláljam őket?
- Ma éjjel teljességgel lehetetlen - felelte az asszony. - A katonák szigorú őrséget tartanak. Azt mondják, furcsa híreket kaptak keletről, azért kegyetlenebbül dühöngenek, mint eddig bármikor. Azt mondom önnek, rejtőzzék el valami módon ma éjszaka, s csak aztán próbáljon eljutni a mocsarakba. A világért se mutatkozzék hajnalig, akkor aztán átvergődhetik valahogy a Sárkány-ingoványon. Amikor meghallottam a gazemberek rettentő fenyegetőzéseit, magamra kaptam köpönyegemet, és kiültem az út szélére, hogy óva intsem a mieink szegény szétszórt maradékait, akik erre találnak jönni, vigyázzanak jól, nehogy a gonoszok hálójába essenek!
- Itt a háza a közelben? - kérdezte az idegen. - Nem tudna engem ott elrejteni?
- Van egy kis viskóm az út mentén, körülbelül egy mérföldnyire innen. De Beliál négy fia, akiket dragonyosoknak neveznek, bekvártélyozta magát oda, és kedvük szerint prédálják és pusztítják mindenemet, mivel nem vagyok hajlandó meghallgatni annak a haszontalan John Halftext káplánnak istentelen, ízetlen és unalmas prédikálását!
- Jó éjszakát, kedves asszonyom, és köszönöm a jó tanácsot - mondta az idegen, s továbblovagolt.
- Az Ég áldása rád - felelte az öreg néni. - Óvjon meg az Egyetlen, aki megóvhat.
- Ámen! - mondta az utas. - Mert, hogy hol hajtom le a fejem éjszakára, földi halandó nem tudja megmondani.
- Nagyon sajnálom, hogy ilyen bajban van - mondta Morton -, s ha volna saját házam vagy menedékem, melyet magaménak mondhatok, azt hiszem, vállalnám a kockázatot, s szembeszállnék a törvény minden szigorával, és kisegíteném szorult helyzetéből. Csakhogy a nagybátyám annyira fél a büntetéstől és megaláztatástól, amelyet a törvény kilátásba helyez azoknak, akik kiközösített személyeket támogatnak vagy befogadnak, vagy ilyenekkel érintkeznek, hogy nem tehetek semmit... szigorúan megtiltott nekünk minden efféle kapcsolatot.
- Nem is vártam tőle egyebet - mondta az idegen. - De ön még így is befogadhatna, az ő tudta nélkül. Talán csak akad egy csűr, egy szénapadlás, egy kocsiszín, akármilyen zug, ahol leheveredhetek, biztosíthatom, olyan volna számomra, mint egy cédrusfa ágy, melyet ezüst baldachin borít, megszoktam az egyszerűséget!
- Higgye el - felelte Morton nagy zavarban -, nem áll módomban befogadni önt Milnwoodba, nagybátyám tudta és beleegyezése nélkül. Még ha módját is tudnám ejteni, akkor sem tartanám megengedhetőnek, hogy öntudatlanul éppen abba a veszélybe keverjem, amelytől a legjobban retteg és amelynek elkerüléséért imádkozik!
- Helyes - mondta az utas. - Akkor csak egy szavam van. Hallotta-e valaha is apja ajkáról ezt a nevet: John Balfour of Burley... nem emlegette soha?
- Régi bajtársát és barátját, aki a Longmarston-mocsárban vívott csatában életét mentette meg, szinte a saját élete feláldozásával? Hogyne emlegette volna! Gyakran, nagyon gyakran!
- Az a Balfour én vagyok - mondta a másik. - Amott van a nagybátyád háza. Látom a fényt a fák közül kiszűrődni. A kiontott vér megbosszulói nyomomban vannak, és biztos halál vár rám, ha nem találok itt menedéket. Válasszál, fiatalember, mert most csak kettőt tehetsz: vagy elosonsz édesatyád barátja mellől, mint tolvaj az éjszakában, és kiteszed őt a biztos halálnak, melytől ő élete kockáztatásával megmentette apádat, vagy nagybátyád földi javait teszed ki annak a veszélynek, mely ebben a romlott világban azokra vár, akik egy falat kenyeret vagy egy korty friss vizet mernek adni egy keresztény embernek, mielőtt halálra eped!
Morton lelkében nyomban ezernyi emlék rajzott fel. Apja, kinek emlékét bálványozta, gyakran emlegette, hogy ez az ember milyen nagy hálára kötelezte; csak azt sajnálta, hogy hosszú barátság után egy kis haraggal váltak el egymástól, abban az időben, amikor a skót királyság népe kettészakadt: a Határozat és a Tiltakozás híveire; az előbbiek ragaszkodtak II. Károlyhoz, miután apja vérpadon fejezte be életét, míg a "tiltakozók" inkább arra hajlottak, hogy a győztes köztársaságiakkal lépjenek szövetségre. Burley fanatikus szigorúságában az utóbbiakhoz csatlakozott, s a két bajtárs nehezteléssel vált el egymástól, hogy - úgy esett - soha többé ne találkozzanak. Az elhunyt Morton ezredes gyakran emlegette ezeket a körülményeket fia előtt, s mindig hangoztatta, mennyire sajnálja, hogy soha nem állt módjában bármiképpen is visszafizetni azt a segítséget, amelyet Burleytől kapott nemegyszer.
Mintha Morton döntését sürgetné, a száguldó éjszakai szél hirtelen egy üstdob komor hangját hozta magával a messzeségből, de észrevehetően közeledve, ami arra vallott, hogy egy lovascsapat van útban feléjük.
- Alighanem Claverhouse, az ezred többi részével. Mi okozta ezt az éjszakai kivonulást? Ha ön folytatja útját, a karjukba szalad, ha meg visszafordul, a szabadváros felé, legalább olyan veszély fenyegeti Grahame zászlós csapata részéről... a hegyekbe vezető ösvényt pedig megszállták! Mégis el kell önt rejtenem Milnwoodban, mert különben egyenesen a halál torkába taszítom. De a törvény büntetése akkor az én fejemre sújtson, ne a nagybátyáméra; ezt követeli az igazság. Kövessen!
Burley, aki nagy nyugalommal várta döntését, szó nélkül a nyomába szegődött.
Milnwood háza, amelyet jelenlegi tulajdonosának apja épített, nagyon tisztes kúria volt; nagysága megfelelt a birtok terjedelmének, de amióta új gazdája kezén volt, erősen leromlott, és alapos tatarozásra szorult. A háztól bizonyos távolságra gazdasági épületek sorakoztak. Morton itt megállt.
- Itt most várnia kell rám egy kicsit - suttogta -, amíg a házban az ön számára ágyról gondoskodom.
- Nem adok semmit az efféle kényelemre - felelte Burley. - Harminc éven át ez a fő gyakrabban pihent a fűben vagy a legközelebbi szürke kövön, mint pehely vagy gyapjú puhaságán. Egy korty sör, egy falat kenyér, hely, ahol esti imámat elmondhatom, száraz széna, hová leheverhetek, éppen olyan jó nekem, mint egy kifestett szoba és fejedelmi asztal.
Mortonnak ebben a percben jutott csak eszébe, hogy ha megkísérli becsempészni a menekülőt a házba, lényegében csak növeli azt a veszélyt, hogy nyomára bukkannak. Ezért, mihelyt az istállóban talált tűzszerszámmal világot gyújtott és bekötötte a lovakat, felvezette Burleyt a szénával félig telt padlásra, ahol kijelölte éjszakai pihenőhelyét - egy faágyat, ahol régebben egy béres aludt, amíg a nagybácsi, napról napra fokozódó fukarságának egyik rohamában el nem küldte a házból. Az üres padláson magára hagyta Morton a vendégét, miután a lelkére kötötte, hogy árnyékolja el gondosan a lámpáját, nehogy fénye kiszivárogjon az ablakon; megígérte, hogy hamarosan visszajön valami harapnivalóval, ha ugyan talál valamit ilyen késői órában. Ami ezt a biztatást illeti, nem sok reményt fűzött hozzá, mert a legegyszerűbb ennivaló megszerzése is teljesen attól függött, milyen kedvben találja nagybátyja egyetlen bizalmasát, az öreg gazdasszonyt. "Ha véletlenül már lefeküdt, ami nagyon valószínű, vagy zsémbes kedvében van, ami még valószínűbb - gondolta Morton -, akkor az eset majdnem kilátástalan."
Szívében átkozva a piszkos zsugoriságot, amely nagybátyja házának minden részében érezhető volt, a szokásos módon kopogtatott a bereteszelt ajtón, azzal a szerénységgel, mellyel akkor szokta bebocsáttatását kérni, ha véletlenül későbben ért haza a Milnwood házban szigorúan megszabott korai záróránál. Afféle tétovázó kopogtatás volt, mely már hangjával is elismerte a szabályok megszegését, és inkább esedezésnek tetszett, mint követelésnek. Miután ezt a jeladást újra meg újra megismételte, végre megvolt a hatása: a gazdasszony bosszús dünnyögéssel feltápászkodott az előcsarnok kandallója mellől, fejét kockás kendőbe burkolta, hogy megóvja a hideg levegőtől, végigcsoszogott a kőkockás folyosón, elővigyázatosságból többször is megkérdezte: "Ki zörget ilyen késő éjszakai órában?", azután félrehúzta a biztonsági rudakat és reteszeket, majd óvatosan kinyitotta az ajtót.
- Szép dolog ez, mondhatom, Henry úrfi - mondta az elkényeztetett cseléd szemtelen zsarnokoskodásával -, a legjobb és legalkalmasabb idő arra, hogy felverjük egy ház nyugalmát és kirángassunk békés embereket az ágyukból, hogy szolgálatunkra álljanak! Bácsikája már három órája nyugalomra tért, Robint a reumája kínozza és ő is lefeküdt már, így aztán nekem magamnak kellett virrasztanom az úrfi miatt, akármilyen keservesen köhögök is. - Mindjárt köhintett egyet-kettőt, jelezve, mennyi kellemetlenséget kell elszenvednie.
- Nagyon lekötelez, Alison, fogadja hálás köszönetemet.
- Hej, fiatalúr, de előkelően beszél velem! Pedig sok ember Mrs. Wilsonnak szólít engem, csak Milnwood úr az egyetlen ember ebben a városban, aki úgy véli, hogy Alisonnak szólíthat, de még ő is gyakran azt mondja, Alison asszonyság vagy valami hasonlót.
- Jó, hát legyen Alison asszonyság - mondta Morton. - Igazán sajnálom, ha miattam fenn kellett maradnia, hogy bebocsásson.
- De most már, hogy bekecmergett, Henry úrfi - mondta a házsártos öregasszony -, mért nem fogja meg a gyertyáját és indul lefeküdni, mi? És vigyázzon, nehogy elcsepegtesse a gyertyát, ahogy végigmegy a szalon parkettás padlóján, hogy az egész háznak megint sikálnia kelljen, amíg kiveszi a zsírfoltokat!
- De Alison! Nem fekhetek le étlen-szomjan! Talán kaphatnék valami ennivalót meg egy kis sört, nem?
- Ennivalót meg sört, Henry úrfi? Istenemre, sokat kíván! Azt hiszi, nem hallottuk, milyen nagy hőstettet vitt végbe? Hogy annyi puskaport lődözött el arra a popinjay-re, amennyiből itthon vadszárnyassal láthatná el a konyhát egész Gyertyaszentelőig! Meg azt is, hogy aztán elment mulatni a Howffba, a dudás kocsmájába, a környék valamennyi naplopójával, s ott vedeltek, bizonyára a nagybácsi számlájára... ott lehetett az egész vízparti söpredék!... most meg hazajön és sört rendel, mintha a ház ura volna, sőt még annál is több!
Morton rettentően bosszankodott, de vendégére gondolt; mindenáron meg kell szereznie az enni-innivalót, hacsak egy mód van rá. Ezért lenyelte haragját, s kedélyes hangon biztosította Mrs. Wilsont, hogy igazán nagyon éhes és szomjas.
- Ami meg a popinjay lelövését illeti, hallom, maga is ott volt, Mrs. Wilson. Sajnálom, hogy nem jött oda hozzám, hadd nézett volna meg közelebbről!
- Ah, Henry úrfi - felelte a házvezetőnő -, bárcsak ne kezdené még megtanulni, hogyan kell a nők fülét mindenféle ostobaságokkal teletömni! Igaz, amíg afféle öregasszonyokon próbálgatja, mint én, még nem olyan veszélyes. De a fiatal tubicáktól óvakodjék, édes fiam! Most popinjay lett, és nagy hősnek képzeli magát... szó, ami szó, nem is alaptalanul, mert ami a külsejét illeti - gyertyája segítségével tetőtől talpig végigmérte -, igazán nincs itt semmi hiba, csak a belső is legyen olyan biztató! Eszembe jut, amikor még pöttömnyi kislány voltam, szembekerültem a herceggel... azzal, akinek később leütötték a fejét Londonban... azt mondják, az a fej nem sokat ért, de neki bizonyára becses volt, szegénykémnek! Nos, ő is megnyerte a popinjay-t, igaz, hogy hagyták, senki sem akarta elnyerni őfőmagassága elől. Szó, ami szó, jó kiállású férfi volt, és amikor a nemesurak nyeregbe szálltak, és lovaikat táncoltatni kezdték, őfőmagassága olyan közel került hozzám, mint a fiatalúr. És akkor azt mondja nekem: "Vigyázz magadra, gyönyörűséges galambom (így mondta, szorul szóra), mert az én paripám egy kicsit makrancos!" No de hagyjuk ezt! Keveset evett-ivott, Henry úrfi, azt mondja? Most megmutatom, hogy nem feledkeztem meg az úrfiról. Tudom, a fiataloknak nem jó, ha üres gyomorral kell lefeküdniük!
Legyünk igazságosak Mrs. Wilson iránt: az efféle alkalommal elmondott éjszakai prédikációi többnyire ezzel a bölcs kijelentéssel végződtek, utána pedig mindig valami jó ennivaló került elő, a szokásosnál finomabb - most is így történt. Messze kalandozó szóáradatának valójában az volt a legfőbb célja, hogy személyének fontosságát hangsúlyozza és hatalomvágyát kielégítse. De szíve mélyén Mrs. Wilson nem volt rosszindulatú teremtés. Nem vitás, hogy mindkét gazdáját mindennél a világon jobban szerette, mind az öreget, mind a fiatalt, akiket meg is gyötört egyaránt. Most kedvtelve nézegette Henry úrfit (ahogy nevezni szokta), miközben az nekilátott a jó falatoknak.
- Egészségére váljék, Henry úrfi, kedves fiam. Fogadjunk, ilyet nem kap a Niel Blane lacikonyháján. A felesége ügyes asszony volt, és elég szépen tálalta a dolgokat, ahhoz képest, hogy kocsmában tevékenykedett, de egy úriember háztartását nem tudta volna vezetni, annyi bizonyos. A lánya pedig, attól félek, ostoba fruska; olyan furcsa kontyot tornyozott a fejére múlt vasárnap is, hogy mindenki őt bámulta a templomban! Ah, istenem, ki tudja, kapunk-e még hírt a mieinkről, azokról a derék vitézekről! Az én vén szemem már nem fogja viszontlátni őket! Ne siessen azzal az evéssel, kedvesem. És vigyázzon, ne felejtse el a gyertyát elfújni! Aztán van itt egy kancsó sör, no meg egy pohárka szegfűszeges pálinka is; csak azért tartogatom, mert néha fáj a gyomrom, és ez jót tesz neki. A fiataloknak is jobban ajánlom, mint a brandyt. No, megyek aludni. Jó éjszakát, Henry úrfi, és ne feledkezzék meg a gyertyáról!
Morton megígérte, hogy vigyázni fog és pontosan követi utasítását; hozzáfűzte még, hogy ne ijedjen meg, ha ajtónyikorgást hall, mert tudhatja, hogy mint máskor is, még ki kell mennie az istállóba, megnézni a lovát, hogy rendben van-e minden éjszakára. Mrs. Wilson végre visszavonult, s Morton összenyalábolta az ennivalót; már éppen ki akart sietni vendégéhez, amikor az öreg gazdasszony bólogató feje újra megjelent az ajtónyílásban, hogy a lelkére kösse: el ne felejtsen számot vetni vétkeivel, mielőtt álomra hajtaná fejét, s az Ég oltalmáért fohászkodni a sötétség órái alatt.
Ilyen volt a modora a cselédek egy bizonyos fajtájának, mellyel valamikor lépten-nyomon lehetett találkozni Skóciában, s talán még ma is megtalálható egy-egy régi majorházban, az ország eldugott részeiben. Szinte családtagszámba mentek, s eszükbe sem jutott az a lehetőség, hogy elbocsáthatják őket, amíg élnek, s mondanom sem kell, hogy szívvel-lélekkel ragaszkodtak a család minden tagjához.[14] Másrészről, ha gazdájuk türelme vagy nemtörődömsége következtében éppenséggel a nyakára nőttek, nemegyszer házsártos, önhitt, zsarnokoskodó házisárkánnyá váltak; annyira, hogy egyik-másik uruk vagy úrnőjük szívesen lemondott volna goromba hűségükről, többre becsülve egy mai szolgáló sima és alkalmazkodó kétszínűségét.
Hatodik fejezet
E homlok itt, tragikus lap gyanánt,
jelzi egy tragikus könyv lényegét.
Shakespeare
Amikor Morton végre egyedül maradt, összeszedte mindazt, amit az elébe rakott ennivalóból félretett, s elindult, hogy elbújtatott vendégének átvigye. Nem tartotta szükségesnek, hogy a gyertyát is magával vigye, hisz az út minden fordulatát tökéletesen ismerte; s szerencséje volt, hogy így járt el, mert alig lépte át a küszöböt, amikor nehéz lódobogás jelezte, hogy a lovascsapat, melynek üstdobjait[15] már korábban hallotta, éppen most haladt el a kanyargó országúton, a kis domb alján, ahol a Milnwood ház épült. Hallotta a parancsnok éles hangját: "állj!". Mély csend következett, amelyet csak itt-ott szakított meg egy-egy türelmetlen csatamén prüszkölése vagy kapálózása.
- Kinek a háza ez? - kérdezte egy erélyes, engedelmességet követelő hang.
- Milnwoodé, parancsára - hangzott a válasz.
- Megbízható ember? - folytatta a kérdező.
- Szót fogad a kormány rendeleteinek és engedélyezett lelkész prédikációit hallgatja.
- Aha! Engedélyezett lelkész? Csak leple a hazaárulásnak! Nagyon rossz politika volt ilyen kibúvót engedni azoknak, akiket csak a gyávaságuk tart vissza attól, hogy érzelmeiket leplezetlenül kimutassák! Nem lenne jó felküldeni egy osztagot és átkutatni a házat? Hátha néhány nyomorult gazember bujkál ott, akinek valami köze lehet ahhoz a gyalázatos vérontáshoz?
Morton ereiben megfagyott a vér erre a javaslatra; még fel sem ocsúdott rémületéből, amikor megszólalt egy harmadik hang:
- Azt hiszem, teljesen fölösleges. Milnwood minden nyavalyától rettegő, rozoga öregember, aki sohasem ártotta be magát a politikába. A pénzes zacskóit meg az adósleveleit jobban szereti, mint bármit a világon. Az öccse, hallom, ott volt ma a wappen-schaw-n, és a popinjay győztese lett, ami nem vall fanatikus érzületre. Azt hiszem, már régen alszanak mindnyájan, s ha ilyen késő éjszaka felriasztanánk őket, a szegény öreg még belehalna.
- Jól van - mondta a parancsnok. - Ha így áll a dolog, a házkutatás csak feltartóztatna minket, pedig nincs vesztegetni való időnk. Köszönöm, uraim... gárdaezred, indulj!
Néhány kürtharsogás, melybe időnként beleszólt az üstdob is az ütem jelzésére, valamint a lovak patáinak dobogása és a fegyverek csörömpölése elárulta, hogy a csapat újra megindult. A hold éppen akkor tört elő a felhők közül, amikor az oszlop éle elérte a dombtetőt, ahová az út felkanyarodott; acélsisakok hegye csillant meg határozatlanul, s lovasok és lovak sötét körvonalait lehetett sejteni a félhomályban. Folytatták előnyomulásukat felfelé, és átvonulásuk olyan hosszú ideig tartott, hogy már ebből is jelentős számbeli erejükre lehetett következtetni.
Mihelyt az utolsó lovas is eltűnt, a fiatal Mortonnak újra eszébe jutott célja, vagyis vendége meglátogatása. Amint belépett rejtekhelyére, rögtön megpillantotta; ott ült az egyszerű deszkapriccsen, kezében nyitott zsebbibliával, amelybe teljes figyelemmel elmerült. Pallosa, melyet a dragonyosok közeledésének első riasztó jelére kihúzott hüvelyéből, meztelenül feküdt térdén, a kis gyertya pedig ott állt mellette, az asztal gyanánt szolgáló régi ládán; pislogó fénye csak tökéletlenül világította meg az olvasó férfi szigorú és nyers arcvonásait, melyeknek zordságát most ünnepélyesebbé és méltóságteljesebbé tette az átszellemült rajongás tragikus kifejezése. Homloka olyan emberre vallott, akiben valami erős uralkodó gondolat elnyomott minden más érzést és szenvedélyt, akár a tavaszi dagály, ha olyan magasra csap, hogy a megszokott szirtek és hullámtörők eltűnnek szemünk elől, s létezésüket nem árulja el más, csak a fölöttük átcsapó és elhömpölygő hullámok kavargó tajtékja. Morton már körülbelül egy perce szemlélte, amikor végre felemelte fejét.
- Látom - mondta Morton a pallosra pillantva -, hallotta, amint a lovasok elhaladtak mellettünk; engem is ez tartóztatott fel néhány percre.
- Nem sokat törődtem velük - felelte Balfour -, az én órám még nem jött el. Hogy egy nap a kezük közé kerülök, és pontosan úgy bánnak el velem, mint a szentekkel, akiket lemészároltak, azzal teljesen tisztában vagyok, s megtiszteltetésnek tekintem. Nem bánnám, fiatalember, ha az az óra már bekövetkeznék; olyan örömmel várom, mint vőlegény az esküvőjét. De az én Mesterem még több munkát tartogat számomra ezen a földön, és zokszó nélkül eleget kell tennem megbízásának.
- Lásson neki az ételnek, és frissítse fel magát - mondta Morton. - Holnap saját biztonsága érdekében el kell hagynia ezt a helyet, hogy eljusson a hegyek közé... mihelyt elég világos lesz ahhoz, hogy felismerje az ösvényt az ingoványban.
- Fiatalember - felelte Balfour -, már szabadulni óhajt tőlem, és talán még jobban óhajtaná, ha tudná, milyen nehéz feladatot raktak nemrég a vállamra. Nem is csodálom, hogy így érez, mert vannak idők, amikor magam is terhére vagyok önmagamnak. Nem gondolja, hogy súlyos megpróbáltatás, a hús és vér gyötrelme azt a parancsot teljesíteni, hogy végrehajtsuk Isten igazságos ítéletét, holott mi is hús-vér emberek vagyunk, és továbbra is elvakult részvéttel és rokonszenvvel viseltetünk minden testi szenvedés iránt, és megborzongunk, ha rést ütünk egy másik ember testén? Vagy azt hiszi, ha valamely fő-fő zsarnokot eltávolítanak a helyéből, büntetésének végrehajtói mindig nyugodt lélekkel és rendületlen idegekkel tudnak visszapillantani tettükre, mellyel a zsarnok bukásához hozzájárultak? Vagy nem kell-e néha kétségbe vonniuk annak az ihletnek az igazságát, amelyet éreztek, és amelynek parancsára cselekedtek? Nem kell-e néha kétkedve vizsgálniuk annak az erős belső hangnak az eredetét, mely nehéz órákban elmondott mennyei irányításért esedező fohászaikra válaszolt? S nem tévesztik össze szorongó zavarodottságukban magának az Igazságnak a válaszait a Sátán szörnyű csapdájával?
- Ezek olyan kérdések, Mr. Balfour, melyeket gyenge tudásommal nem vagyok hivatott önnel megvitatni - felelte Morton. - De meg kell mondanom, magam is erősen kétségbe vonom az olyan ihlet eredetét, amely embertelen viselkedést követel tőlünk; vagyis bármit, ami ellenkezik természetes emberségünkkel, amelyet az Ég írt elő számunkra viselkedésünk alaptörvénye gyanánt.
Balfour mintha kissé zavarba esett volna, hirtelen felberzenkedett, de tüstént úrrá lett indulatán, és hideg hangon felelte:
- Természetes, hogy ön így gondolja; hiszen egyelőre még a törvény börtönében él, egy veremben, amely sötétebb annál, ahová Jeremiást vetették, még a Melekiásnak, a Hammelek fiának tömlöcpitvaránál is sötétebb, ahol nem víz vala, hanem sár. De ha homlokodon a Covenant pecsétje, az igazak fia, aki utolsó csepp véréig ellenállt, amidőn kibontották a zászlót a hegyekben, már nincs egyedül, és nem pusztul el, mint a sötétség gyermekeinek egyike. Azt hiszed talán, hogy ma, a keserűség és megpróbáltatás idején, nem kívánnak tőlünk egyebet, csak azt, hogy gyarló erőnkhöz képest küzdjünk az erkölcsi törvényért? Azt hiszed, csak saját bűneinket, gonoszságunkat és szenvedélyeinket kell legyőznünk? Nem! Amikor derekunkra kardot kötöttünk, arra kaptunk parancsot, hogy bátran vigyük végig a harcot, s amikor kardot rántottunk, arra rendeltettünk, hogy sújtsunk le az istentelen bűnösre, még ha a szomszédunk is, s a hatalom kegyetlen emberére, még akkor is, ha a saját fajtánkból való, még ha a kebelbarátunk is!
- Ezek pontosan azok az érzelmek - mondta Morton -, amelyeket ellenségeik igyekeznek önökre ráfogni, s amelyek enyhítik, sőt talán igazolják a kegyetlen rendszabályokat, amiket a Tanács önök ellen hozott. Szerintük önök azt állítják, hogy cselekvéseik törvényét a Belső Világosság szabja meg, ahogy önök nevezik, s ezért elvetik a törvényes hatóság, az országos törvény, sőt a közönséges emberség minden kényszerét, ha ellenkezik azzal, amit önök a szívükben megszólaló belső szellemnek neveznek.
- Igaztalanul ítélnek meg minket - felelte a Covenant híve. - Ők azok az álnok esküszegők, akik lábbal tipornak minden isteni és polgári törvényt, s most azért üldöznek bennünket, mert ragaszkodunk az ünnepélyes Frigyhez és Szövetséghez Isten és a skót királyság között, amelyre néhány gyűlölködő pápistán kívül valamennyien felesküdtek a régi időkben, most pedig nyilvánosan elégetik a piactereken, és csúfolódva lábbal tapossák. Amikor ez a Stuart Károly visszatért e királyságokba, vajon azok a gyűlölködők hozták-e vissza? Megpróbálták ugyan, erős kézzel... de biz' isten felsültek vele! Vajon James of Montrose és felvidéki banditái be tudták-e ültetni apja helyére? Azt hiszem, westporti vereségük sokáig az ellenkezőjét hirdeti. Nem! A dicsőséges munka hősei, a Tabernákulum szépségének helyreállítói hívták őt vissza arra a magas polcra, amelyről apja lezuhant. És mi volt a jutalmuk? Ahogy a próféta mondja: "Békét kerestünk, de nem jött semmi jó; az egészség idejét, de csak bajt pillantottunk meg. Lovainak fújtatása Dantól hallatszott; az egész ország remegett az erősek horkanásának hangjára; mert eljöttek és felfalták az országot mindenestül."
- Mr. Balfour - felelte Morton -, nem vállalkozom arra, hogy panaszait a kormány ellen akár aláírjam, akár megcáfoljam. Igyekeztem apám adósságát, mellyel bajtársának tartozott, leróni azzal, hogy menedéket nyújtottam önnek szorult helyzetében. De megbocsát, ha az ön ügyébe vagy vitájába nem kívánok belekeveredni. Most nem zavarom tovább a pihenésében, s szívből óhajtom, bárcsak hatalmamban állna az ön helyzetét kényelmesebbé tenni.
- De, remélem, látom még reggel, mielőtt távozom? Nem vagyok olyan ember, akinek belseje nyájas szavakra és jó barátokra vágyik ezen a világon. Amikor megragadtam az eke szarvát, egyezségre léptem világi érzelmeimmel, megfogadva, hogy sohasem nézek vissza azokra a dolgokra, amelyeknek hátat fordítottam. Ám régi bajtársam fia olyan nekem, mintha saját gyermekem volna, s nem nézhetek rá ama mélységes és szilárd meggyőződés nélkül, hogy egy nap még tanúja leszek, amint felövezi kardját a drága, szent ügy érdekében, amelyért apja harcolt és vérét ontotta.
Morton megígérte, hogy beszól a bujdosóhoz, amikor eljön az ideje, hogy útját folytassa, s azzal elváltak éjszakára.
Morton visszavonult néhány órai pihenésre; de képzelete, melyet a nap eseményei felkavartak, nem engedte, hogy egészséges álomba merüljön. Zagyva rémképek jelentek meg előtte, melyekben új ismerőse játszotta a főszerepet. Edith Bellenden szépséges alakja is megjelent álmában, zokogva, feldúlt hajjal, mintha vigaszért és támogatásért fordult volna hozzá, amelyet nem adhatott meg neki. Lázas indulattal riadt fel gyötrelmes álmaiból, s szíve tele volt balsejtelemmel. A nap káprázatos tűzijátéka már-már kigyulladt a távoli dombok gerincén, s a hajnal már árasztotta a nyári reggel minden üdeségét.
- Túl soká aludtam! - riasztotta fel magát. - Sietnem kell a szerencsétlen menekülőt útjára bocsátani!
Felöltözött, amilyen gyorsan csak tudott, a lehető legkisebb zajjal kinyitotta a ház ajtaját, s oda sietett, ahol a presbiteriánusnak menedéket nyújtott. Morton lábujjhegyen lépett be, mert ennek a férfiúnak határozott hangja és viselkedése, valamint furcsa beszéde és gondolkodása olyan érzést keltett benne, mely rettegő tisztelettel volt határos. Balfour még aludt. Elfüggönyözetlen fekhelyét fénysugár öntötte el, s megmutatta Mortonnak vendége nyers arcvonásait, amelyek meg-megvonaglottak, mintha valami erős belső tusakodás háborgatná nyugalmát. Balfour nem vetkőzött le. Mindkét karja a takaró fölött hevert; jobbja erősen ökölbe szorult, mintha ütni akarna, ami nem ritka tünete a viharos álmoknak; balját kinyújtotta, s olykor-olykor olyan mozdulatot tett vele, mintha valakit eltaszítana. Homlokát veríték borította "mint a nemrég felkavart folyó buborékja". A szívében dúló érzelmek e jeleit ajkán időnként előtörő kiáltások kísérték:
- Utolértelek, Júdás... utolértelek... ne térdelj elém... hiába esdekelsz... vágjátok le!... Micsoda? egy pap?... ah, Bál papja ez, meg kell kötözni és leütni a fejét... itt mindjárt, a Kisón patakjánál!... Puskagolyó nem fogja... karddal vágjátok le... hideg vasat a szívébe!... Kegyelemdöfést neki... ha másért nem, hát deres feje kedvéért!
Nyugtalanul töprengve e szavak jelentőségén, amelyek olyan zord erővel törtek ki belőle álmában, mintha valami erőszakos tettet hajtana éppen végre, Morton vállon ragadta vendégét és felrázta álmából. Első szava, amellyel visszanyerte öntudatát, ez volt:
- Vigyetek, ahová akartok; vállalom tettem következményét!
Körülnézett, s miután teljesen magához tért, újra felöltötte szokásos zord és komor arckifejezését. Mielőtt Mortonhoz szólt volna, térdre borult és jajongó imában felpanaszolta a Skót Egyház szenvedéseit, az Ég áldását kérve a meggyilkolt szentek és mártírok vérére és a Mindenható oltalmát a szétszórt maradékra, mely a vadonban húzódik meg az Ő szent neve kedvéért. És bosszút - gyors és kiadós bosszút az elnyomók fejére! -, ezzel fejezte be hangos és szenvedélyes ájtatosságát, melyet a bibliai nyelv keleti szóvirágai még hatásosabbá tettek.
Amikor befejezte imáját, felállt, karon fogta Mortont, és lement vele a padlásról az istállóba, ahol a Vándor (hogy Burleyt azzal az elnevezéssel illessük, ahogy szektája körében emlegetni szokták) felkészítette lovát útjuk folytatására. Mihelyt megnyergelte és felkantározta, megkérte Mortont, sétáljon ki vele egy puskalövésnyi távolságra az erdőbe, s mutassa meg neki a jó ösvényt, melyen eljuthat a mocsarakba. Morton készséggel eleget tett kérésének, s egy ideig némán baktattak a szép öreg fák árnyékában, egy természetadta ösvényen, amely az erdőségben kanyargott vagy fél mérföldet, azután kivezetett a hegyek aljáig nyújtózkodó kopár pusztaságba.
Közben alig váltottak egy-két szót. Burley egyszer csak megkérdezte Mortont:
- Vajon a szavak, amelyeket éjszaka mondtam önnek, termékeny talajra hullottak lelkében?
Morton azt felelte, hogy "véleménye nem változott meg, s szilárd elhatározása, legalábbis ameddig csak lehet, eleget tenni a jó keresztény és a békés alattvaló kötelességének egyaránt".
- Más szavakkal - mondta erre Burley -, ön Istent és Mammont kívánja szolgálni egyszerre! Vagyis egyik nap ajkával az igazságot hirdetni, másnap pedig fegyvert fogni a bűnös és zsarnoki hatalom parancsára, s vérét ontani azoknak, akik feladtak mindent az igazság kedvéért! Azt képzeli - folytatta -, hogy szurokba markolhat, és mégis mocsoktalan maradhat? Hogy elvegyülhet a gonoszok, a pápisták, a pápai prelátuskövetők, a hit dolgában engedékenyek és a gúnyolódók soraiban, hogy részt vehet játékaikban, amelyek a bálványoknak hozott áldozati húshoz hasonlíthatók, hogy esetleg leányaikkal is érintkezhetik, mint Istennek fiai az emberek leányaival az özönvíz előtt... azt képzeli, mondom, hogy mindezt megteheti és mégis megóvhatja magát a bemocskolódástól? Én meg azt mondom, hogy minden érintkezés az Egyház ellenségeivel átkos és gyűlöletes dolog Isten szemében! Ne érintse... ne ízlelje meg... ne nyúljon hozzá! És ne bánkódjék, fiatalember, nemcsak önnek egyedül kellene elnyomnia földi vágyait, s lemondania gyönyörűségeiről, ezekről a hurkokról és tőrökről, melyekben lába csak fennakadhat... értse meg, hogy Dávid fia nem szánt jobb sorsot az emberi fajnak!
Ezzel felpattant lova hátára, és Mortonhoz fordulva, az Írás szavait ismételte:
- Nehéz iga rendeltetett Ádám fiai számára, attól a naptól kezdve, hogy kijönnek anyjuk méhéből, addig a napig, amikor minden dolgok Anyjához visszatérnek; attól kezdve, aki kék selyembe öltözik és koronát visel, egészen addig, aki egyszerű vászonban jár... harag, irigység, zűrzavar és nyugtalanság, zordság, küzdelem és halálfélelem még a pihenés órájában is.
Miután e szavakat elmondotta, elindította lovát, és csakhamar eltűnt az erdő sűrűjében.
- Isten veled, zord rajongó! - elmélkedett magában Morton utánapillantva. - Vannak hangulataim, amikor veszedelmes volna ilyen ember társaságában időznöm! Ha elvont hitelvek iránt lobogó buzgalma, vagy helyesebben, istenimádatának sajátos módja iránt érzett szenvedélye hidegen hagy is, hogyan lehetnék férfi és skót, ha közönnyel nézném azt az üldözést, mely még a bölcsek ereiben is felforralja a vért! Apám talán nem ezért az ügyért harcolt, a polgári és vallási szabadságért? S helyesen tenném-e, ha tétlen maradnék, vagy az elnyomó kormányt támogatnám, amíg a józan ésszel elképzelhető legkisebb esélyt látom arra, hogy jóvátegyem az elviselhetetlen igaztalanságokat, melyek nyomorúságos honfitársaimra nehezednek? Másrészről pedig ki biztosíthat arról, hogy ezek az emberek, akiket az üldözés elvadított, győzelmük órájában nem lennének-e ugyanolyan kegyetlenek és türelmetlenek, mint a mostani üldözőik? Vajon mennyi önmérséklet vagy irgalom várható ettől a Burleytől, aki egyik híres bajnokuk, és most is mintha valami nemrég elkövetett szörnyű erőszak vérgőzében támolyogna, s lelkifurdalást érezne, melynek hangját még vallási rajongása sem tudja teljesen elfojtani! Torkig vagyok azzal, hogy nem látok magam körül mást, csak eszeveszett, dühöngő erőszakot, mely hol a törvényes hatóság álarcát ölti fel, hol meg vallásos buzgóság képében jelentkezik. Torkig vagyok a hazámmal, önmagammal, függő helyzetemmel, visszafojtott érzelmeimmel, ezzel az erdővel, ezzel a folyóval, ezzel a házzal, mindennel, kivéve Edithet, de ő sohasem lehet az enyém! Miért is kerülgetem... miért is táplálom csalóka reményeimet, s talán az övét is? Soha nem lehet az enyém... nagyanyja büszkesége... ellentétes elveink, átkozott függő helyzetem... hiszen olyan nyomorúságos szolga vagyok, akinek még bére sincs... minden körülmény ellentmond annak a hiú reménynek, hogy valaha is egyesülhetünk! Minek is egy ilyen gyötrelmes ábrándot tovább hurcolni!
- De nem vagyok rabszolga! - kiáltott fel hangosan, jól kihúzva magát. - Legalábbis egy tekintetben bizonyára nem vagyok az! Megváltoztathatom lakóhelyemet... apám kardja az enyém, és Európa nyitva áll előttem, mint őelőtte is, s még száz meg száz honfitársam előtt, kik hőstetteikkel hírnevet szereztek maguknak. Talán a szerencsés véletlen még egy sorba hozhat a Ruthvenekkel, a Lesleyk-kel, a Monroe-kkal, Gusztáv Adolfnak, a protestantizmus híres bajnokának kiválasztott alvezéreivel... vagy ha nem, akkor is megadja nekem egy katona életét vagy egy katona sírját!
Mire ez az elhatározás megérlelődött benne, megint ott találta magát nagybátyja házának ajtaja előtt, s menten fejébe vette, hogy haladéktalanul közli is vele.
- Még egy pillantás Edith szemébe, még egy séta Edith oldalán, és elhatározásom elolvad, mint a hó. Így hát tüstént meg kell tennem a visszavonhatatlan lépést, aztán találkozni vele meg egyszer és utoljára!
Ebben a hangulatban lepett be a faburkolatos nappali szobába, ahol nagybátyja már reggelije előtt ült, mely egy óriási tál zabkásából állt, megfelelő mennyiségű íróval. Kedvelt gazdasszonya ott volt mellette, szolgálatára készen, félig állva, félig egy szék hátának támaszkodva, olyan testtartásban, mely a büszke önérzet és alázatos tisztelet közt ingadozott. Az öregúr valamikor feltűnően magas termetű volt, de ez az előny most hátrányára vált, mert háta annyira meggörbült, hogy egy gyűlésen, ahol valamiféle boltívről vitatkoztak egy nagyobb patak áthidalására, tréfálkozó szomszédja azt javasolta, ajánljanak fel Milnwoodnak valami csinos összeget görbe hátgerincéért, hiszen bizonyára kész eladni bármit, ami az övé. Két nem mindennapi méretű lúdtalp, két hosszú, vékony kéz, olyan körmökkel, melyek ritkán láttak ollót, ráncos, töpörödött arc, melynek hosszúsága éppen megfelelt cingár alakjának, nyugtalan szürke szem, mely mintha örökösen azt leste volna, hol lehetne egy kis haszonhoz jutni - íme, ez tette teljessé Morton of Milnwood úr nem sok jót ígérő külsejét. Mivel egészen logikátlan lett volna bőkezű nemes hajlamokat ilyen méltatlan hüvelybe ágyazni, a Természet olyan tulajdonságokkal ruházta fel, melyek személyének pontosan megfeleltek - vagyis aljas, önző, kapzsi jellemmel.
Amikor ez a szeretetre méltó egyéniség észrevette unokaöccsét, mielőtt szólt volna hozzá, sietve bekapta azt a kanál kását, amely éppen útban volt a szája felé; de mivel ez történetesen nagyon forró volt, útjának folytatása le a gyomráig olyan fájdalmat okozott Milnwoodnak, hogy csak fokozta rosszkedvét, amellyel különben is fogadta volna rokonát.
- Hogy vinné el az ördög, aki csinálta! - fakadt ki, első felkiáltását a kásának címezve.
- Miért? - tiltakozott Mrs. Wilson. - Egész jó, csak türelmesen kell kanalazni. Én magam készítettem el. Persze, ha valakinek nincs türelme, nem csoda, ha leforrázza a gigáját.
- Fogja be a száját, Alison! Én az öcsémhez szóltam. Mit jelentsen ez, uram? Micsoda ugrabugrálás folyik itt? Tegnap éjfélkor jöttél haza.
- Igen, éjféltájt, azt hiszem - felelte Morton közömbös hangon.
- Tájt? Tájt? Miféle válasz ez, uram? Mért nem jöttél tüstént haza, amikor a tömeg eloszlott?
- Azt hiszem, nagyon jól tudja az okát, bátyámuram - felelte Morton. - A szerencse úgy akarta, hogy megnyerjem a lövészversenyt, s ilyenkor az a szokás, hogy a győztes megvendégelje a többi fiatalembert. Én is azt tettem.
- Mi a fenét, uram! Ezt merészeled a szemembe mondani? Te vendégelsz meg másokat, aki magad is csak akkor juthatsz ebédhez, ha egy olyan takarékos emberen élősködöl, aminő én vagyok? De ha engem vertél költségbe, majd ledolgoztatom veled, le én! Nem látom be, mért ne foghatnád meg az eke szarvát, ha már a béresem faképnél hagyott. Jobban illenék hozzád, mint az a zöld maskara, meg a költekezés, hogy pénzedet ólomra meg puskaporra pazarolod! Legalább rendes foglalkozásra tennél szert, s megkeresnéd a kenyeredet, hogy ne kelljen másokon élősködnöd!
- Roppantul szeretnék egy olyan foglalkozásra szert tenni, uram, de az ekéhez nem értek.
- És miért nem? Könnyebb, mint a puskázás meg a nyilazás, amit annyira kedvelsz! Az öreg Davie még most is megállja a helyét, s te az ösztökével segítheted két-három napig, míg bele nem jössz. De vigyázz, túl ne hajtsd az ökröket! Akkor aztán kiérdemled, hogy az eke szarvai közt ballaghass. Tanulni sohasem késő, elhiheted. Haggieholm rögös föld, és Davie már öreg ahhoz, hogy jól bele tudja nyomni a csoroszlyát.
- Bocsásson meg, hogy a szavába vágok, uram, de én egy más tervet eszeltem ki a magam számára. De ugyanazzal az eredménnyel jár majd... megszabadítja önt a személyemmel járó költségektől és kellemetlenségektől.
- Ah! Igazán? Saját terved van? Ez igazán jólesik a fülemnek! - mondta a nagybácsi, arcát gúnyosan elfintorítva. - Hadd halljam, fiam!
- Elmondhatom két szóval, uram. Elhatároztam, hogy elhagyom az országot. Külföldön fogok szolgálni, akárcsak az édesapám, mielőtt itthon ezek a szerencsétlen dolgok bekövetkeztek. Neve talán még nem ment egészen feledésbe azokban az országokban, ahol szolgált... legalábbis jó lesz ahhoz, hogy fiának alkalma legyen a katonai pályán szerencsét próbálni.
- Jóságos ég! - kiáltott fel a gazdasszony. - Hogy a mi Harry fiatalurunk külföldre menjen? Nem, nem! Erre nem kerülhet sor! Soha!
Milnwoodnak eszébe se jutott megválni öccsétől, már azért sem, mert sok tekintetben jó hasznát vette. Egészen megdöbbentette ez a váratlan kijelentés - függetlenségi nyilatkozata egy embernek, akivel eddig tetszése szerint rendelkezett. Mégis tüstént magához tért meglepetéséből.
- És kitől kapod a pénzt az effajta hiábavaló kalandozáshoz, fiatalember? Tőlem nem, annyi bizonyos... még itthon is csak nehezen tudlak eltartani. S ráadásul még meg is házasodnál, lefogadom, akárcsak az apád tette annak idején, s hazaküldenél a bácsikád nyakára egy szekéralja gyereket, hogy itt marakodjanak és visítozzanak a házban öreg napjaimra, aztán ha szárnyra kapnak, éppúgy magamra hagyjanak, mint te, mihelyt alkalmuk nyílik másutt boldogulni!
- Eszembe se jut valaha is megházasodni - felelte Henry.
- Hallják csak! Hogy beszél most! - kiáltotta a gazdasszony. - Szégyen és gyalázat, hogy ezek a zöldfülűek így beszélnek, amikor mindenki tudja, hogy vagy házasodniuk kell, vagy elmenni a háborúba.
- Hallgasson már, Alison! - szólt rá a gazdája. - Te meg, Harry - tette hozzá kissé szelídebben -, verd ki ezt a szamárságot a fejedből; így jár az ember, ha megengedi, hogy egy napig is katonásdit játsszanak! És ne felejtsd el, fiam, hogy egy garasod sincs, nincs pénzed ilyen ostoba tervekre!
- Bocsánat, uram, nagyon kevésre lesz szükségem. Ha kegyeskednék ideadni azt az aranyláncot, amit Margrave ajándékozott az édesapámnak a lützeni csata után.
- Jóságos ég, az aranyláncot! - kiáltott fel a bácsi.
- Az aranyláncot! - visszhangozta a gazdasszonya, s egészen elképedtek az ötlet vakmerőségén.
- Egypár szemet megtartok belőle - folytatta a fiatalember - emlékeztetőül apámra meg a helyre, ahol kiérdemelte, a többi meg elég lesz eltartásomra, amíg sikert nem érek el ugyanazon a pályán, amelyen apám ezt a kitüntetést elnyerte.
- Irgalmas isten! - hüledezett a gazdasszony. - Hisz a gazdám viseli vasárnaponként.
- Vasárnaponként és szombatonként - javította ki az öreg Milnwood - valahányszor fekete bársonykabátomat felöltőm; s Wylie Mactrickit körülbelül úgy vélekedik, hogy a lánc afféle családi örökség, mely inkább a családfőt illeti meg, mint a közvetlen leszármazót. Háromezer szemecskéje van, már ezerszer is megszámoltam. Megér háromszáz fontot.
- Annyira nincs is szükségem, uram! Ha kegyes lenne ideadni nekem ennek az összegnek a harmadrészét és a láncból öt szemet, akkor bőségesen megfelel céljaimnak, a többi pedig legyen bátyámuramé, csekély kárpótlásul a sok költségért és kellemetlenségért, melyet okoztam.
- A gyerek meghabarodott! - kiáltott fel a bácsikája.
- Uram, teremtőm, mi lesz a Milnwood-vagyonból, ha egyszer engem is sírba tesznek! Skótország koronáját is elherdálná, ha az övé volna!
- Csak jajgasson, uram! - mondta az öreg gazdasszony.
- Meg kell mondanom, hogy részben a tekintetes úr hibája! Mért mosta meg a fejét olyan szigorúan? Hát kellett az? Én azt mondom, ha már egyszer megtörtént, hogy elment a Howffba, akkor bizony a számlát ki kell fizetni.
- Jól van, kifizetem - mondta az öregúr kelletlenül -, de csak ha nem tesz ki többet két tallérnál.
- Majd én magam elintézem Niel Blane-nel legközelebb, ha bemegyek a városba - mondta Alison. - Így olcsóbban ússzuk meg, mint hogyha a tekintetes úr vagy Harry úrfi számolna el vele. No de most már elég - súgta oda Henrynek -, ne ingerelje tovább az öreget. Én majd kifizetem a kocsmaszámlát a vajpénzből, és szót se róla többet. - Majd ismét fennhangon folytatta: - De azt se tessék már emlegetni, hogy a fiatalúr álljon oda az eke szarvához! Hány szegény, nyomorgó whig van az országban, aki boldogan megteszi egy tányér levesért meg egy falat kenyérért, inkább azoknak való az, nem pedig a fiatalúrnak!
- Hogyisne! - felelte Milnwood. - Hogy aztán nyakunkra szabadítsuk a dragonyosokat, amiért kiközösített rebelliseknek nyújtottunk támogatást. Szép kis csávába rántana minket ez a vénasszony! No de ülj már le reggelizni, Harry! Aztán pedig vesd le azt az új zöld ruhát, és bújjál bele a szürke gúnyádba, szerényebb és takarékosabb viselet, de mégis kedvesebb a szemnek, mint az a sok fityegő szalag és paszomány!
Morton kiment a szobából, belátva, hogy jelen pillanatban vajmi kevés esélye van célja elérésére; talán nem is bánta túlságosan az akadályokat, amelyek egyelőre útját állják annak, hogy Tillietudlem szomszédságából elköltözzék, A gazdasszony követte a másik szobába, megveregette a hátát, s úgy könyörgött neki:
- Legyen jó gyerek, úrfi, és tegye félre vitézi terveit. Én meg összehajtom a kalpagját, és szépen elteszem a szalagjait - buzgólkodott az öregasszony. - De aztán soha többé ne halljam, hogy el akarja hagyni az országot meg eladni az aranyláncot, hiszen a bácsikájának legnagyobb öröme, ha az úrfin legeltetheti a szemét, és az aranylánc szemecskéit számolgathatja. Az úrfi meg tudhatná, hogy öreg emberek nem élhetnek örökké, így a lánc is, meg a föld is és minden az úrfié lesz egy napon; akkor talán feleségül veheti azt a kisasszonyt, aki az egész környéken a legtakarosabb, és szép házat tarthat Milnwoodban, mert lesz mit aprítania a tejbe; hát mondja csak, nem érdemes várni egy kicsit?
Volt valami ennek a jóslatnak a második felében, ami olyan jólesett Morton fülének, hogy szívélyesen megszorította a derék asszonyság kezét, és biztosította, hogy nagyon hálás a jó tanácsért, s gondosan mérlegelni fogja szavait, mielőtt korábbi elhatározását valóra váltaná.
Hetedik fejezet
Aki nyolcvan, nem lát többé szerencsét.
Tizenhéttől majd nyolcvan évemig
Itt éltem de nem élek többet itt.
Sokat próbálhat, aki még tizenhét.
Shakespeare: Ahogy tetszik
II. felv. 3. szín
Most elvezetjük olvasóinkat Tillietudlem tornyos kastélyába, ahová Lady Margaret Bellenden, hogy romantikus szóval éljünk: búskomoran és nehéz szívvel tért vissza, annyira bántotta a váratlan, s érzése szerint jóvátehetetlen sérelem, amely Goose Gibbie szégyenletes nyilvános szereplésével a tekintélyét érte. A szerencsétlen gyászvitéz haladéktalanul parancsot kapott, hogy csótáros paripájával együtt tűnjön el a közlegelő legtávolabbi csücskében, s ne merjen mutatkozni a nagyasszony előtt, amíg felháborodása tart, nehogy újra felgerjessze haragját.
Lady Margaret következő lépése az volt, hogy ünnepélyes ítélőszéket tartott, melyen Harrisonnak és a komornyiknak is meg kellett jelennie, részint tanúi, részint ülnöki minőségben, hogy megvizsgálják Cuddie Headrigg béres engedetlenségét és az anyját terhelő bujtogatást - mivel ezekben látták a Tillietudlem lovagi hírnevén esett katasztrofális csorba tulajdonképpeni okozóit. Miután a vád alapos tárgyalás után bizonyítást nyert, Lady Margaret elhatározta, hogy személyesen feddi meg a bűnösöket, s ha azt tapasztalná, hogy megátalkodottak, nem éri be a dorgálással, hanem száműzi őket a báróság területéről. Miss Bellenden volt az egyetlen, aki szót mert emelni a vádlottak érdekében. De támogatása ezúttal a szokásostól eltérően nem használt nekik semmit. Mert amikor megtudta, hogy a boldogtalan lovagnak nem esett semmi különösebb baja, szerencsés szerencsétlensége olyan ellenállhatatlan kacagásra ingerelte, hogy elfojtására Lady Margaret minden méltatlankodása vagy inkább bosszúsága hiábavalónak bizonyult; sőt az elfojtás kísérlete, miként az lenni szokott, azzal az eredménnyel járt, hogy útközben hazafelé az ifjú hölgyből újra meg újra kirobbant a kacagás. Nagyanyja, akit az újra és újra kitörő nevetési rohamok magyarázatára felhozott különféle ürügyek nem tudtak félrevezetni, keményen megfeddte Miss Bellendent, s keserű szavakkal vetette szemére közönyét a család becsületének sérelme iránt. Így aztán Miss Bellenden védőbeszédének ez alkalommal nagyon kevés esélye volt arra, hogy meghallgassák.
Talán azért, hogy haragja komolyságát éreztesse, Lady Margaret ez ünnepélyes alkalommal felcserélte megszokott elefántcsont fejű sétapálcáját azzal a hatalmas aranyfejű bottal, amely valamikor az édesapjáé, néhai Torwood grófé volt; ezt a jogarszerű botot Lady Margaret csak különösen ünnepélyes alkalommal használta. Most e félelmetes parancsnoki botra támaszkodva lépett be a vétkesek viskójába.
Bizonyos bűntudat áradt az öreg Mause néne személyéből, amint fonott székéből felkelve, előbújt a kemencesutból, de nem olyan elénk szívélyességgel, mint máskor, amikor nem is tudta, hogyan juttassa kifejezésre úrnője látogatása fölött érzett örömét, inkább ünnepélyes zavarral, mint egy vádlott, amikor először jelenik meg bírája előtt, ha azzal az elhatározással is, hogy ártatlanságát hangoztassa. Két karját keresztbe fonta, száját úgy szorította össze, hogy a tisztelet mellett konokságát is kifejezze, nyilván egész lényével felkészült az ünnepélyes tárgyalásra. Mély hajbókolással, s néma tisztelettel mutatott arra a székre, melyet Lady Margaret (bizony a derék úrnő meglehetősen pletykás természet volt) korábban több ízben akár félóra hosszat is elfoglalni kegyeskedett, miközben mohón hallgatta a város és az egész megye pletykáit. De ezúttal az úrnő sokkal jobban haragudott, semhogy kedve lett volna ennyire leereszkedni. Gőgös kézmozdulattal utasította el a néma invitálást, s beszéd közben jól kihúzva magát, a következő kérdést intézte hozzá olyan hangon, melynek célja a vádlott megtörése volt:
- Igaz-e, Mause, amit Harrisontól, Gudyilltől és más embereimtől hallok, miszerint te, fittyet hányva a hűségnek, mellyel Istennek és a királynak tartozol, valamint nekem, természet szerinti úrnődnek és parancsolódnak, arra vetemedtél, hogy visszatartsd fiadat a seriff rendeletére megtartott wappen-schaw-tól visszaküldve páncélját és felszerelését az utolsó pillanatban, amikor már lehetetlen volt megfelelő küldöttet találni helyette, miáltal Tillietudlem báróságát, úrnőjének és lakóinak személyében olyan szégyen és csúfság érte, melyhez fogható nem sújtotta családunkat Malcolm Canmore ideje óta?
Mause, aki végtelen tisztelettel viseltetett úrnője iránt, most habozott a válasszal, s egy-két rövid köhintése is elárulta, milyen nehezen talál szót a maga védelmére.
- Tessék elhinni, méltóságára... öhö, öhö!... tessék elhinni, hogy rémesen sajnálom, ha okot adtam az elégedetlenségére, de a fiam betegsége...
- Ne beszélj nekem a fiad betegségéről, Mause! Ha igazán rosszul érzi magát, te már kora reggel ott lettél volna a kastélyban, hogy valami orvosságot kérj a számára! Jól tudod, hogy nagyon kevés betegség van, amely ellen ne lenne receptem!
- Igaz, nagyon igaz, méltóságám! Úgy meg tetszik gyógyítani minden beteget, hogy kész csoda! Az a szer is, amit Cuddie-nak tetszett küldeni, amikor kólikája volt, csudákat művelt!
- Látod, asszony? Akkor mért nem fordultál hozzám most is, ha igazán szükség volt rá? De egy árva szó sem igaz belőle, te hamis szívű kígyó, te!
- A méltósága eddig még sohasem nevezett engem annak! Jaj nekem, hogy ezt is meg kellett érnem - sopánkodott Mause, könnyekre fakadva -, nekem, a Tillietudlem ház született jobbágyának! Esküszöm, ártatlanul rágalmaznak meg engem és Cuddie-t is! Hazudik, aki azt mondja, hogy nem harcolna szíves örömest, akár térdig is vérben gázolva, a méltóságos asszonyért, és Edith kisasszonykáért meg a régi kastélyért... de mennyire megtenné! Én is csak azt mondanám neki, halj meg inkább a kastély romjai alatt, csak ne hátrálj meg, édes fiam. De lóháton részt venni az ilyen wappen-schaw-on, méltósága, egészen más dolog! Egyszerűen nem veszi be a gyomrom az ilyesmit, és nem találok rá semmiféle mentséget.
- Mentséget? - kiáltott fel az előkelő úrnő. - Hát nem tudod, asszony, hogy jobbágyi kötelességed szolgálatot teljesíteni minden vadászaton, vendégfogadáson, őrségen, seregszemlén, ha törvényesen felszólítanak rá az én nevemben? Nem ingyen teszed, azért kaptad a földet, nem? Kegyelt bérlőm vagy, tőlem kaptad a viskódat, a veteményeskertet és egy tehén legeltetési jogát az ugaron. Kevés jobbágy áll közelebb a kastélyhoz, mint te, s még ahhoz sincs szíved, hogy a fiad egynapi szolgálatot teljesítsen nekem fegyveresen?
- Nem, méltósága... nem arról van szó... dehogyis! - kiáltott fel Mause nagy zavarban. - Csakhogy nem lehet két urat szolgálni egyszerre, s ha már kibújt az igazság, meg kell mondanom, van Valaki odafenn, akinek nagyobb engedelmességgel tartozom, mint a méltóságos asszonynak! Biztosan tudom, hogy sem a király, sem a császár, sem más földi halandó nem előbbre való!
- Hogy merészelsz így beszélni, bolond vénség, te! Csak nem gondolod, hogy én olyasmit parancsolhatok, ami a tiszta lelkiismeretbe ütközik?
- Eszem ágában sincs ilyesmit állítani a méltóságos asszony lelkiismeretével kapcsolatban, aki, hogy úgy mondjam, prelátusi elvekben nevelkedett. De ki-ki a maga belső világossága szerint cselekedjék! Márpedig az enyém - folytatta Mause, amint a vita élénkebbé vált, egyre jobban nekibátorodva -, az én belső világosságom azt parancsolja nekem, hogy inkább mondjak le mindenről viskóról, veteményeskertről, tehéntartásról, semhogy akár én, akár a gyermekem páncélt oltsunk egy törvénytelen ügyért.
- Törvénytelen! - kiáltott fel az úrnője. - Az ügy, melynek szolgálatára az úrnőd szólít fel, a Titkos Tanács rendelete, a főispán úr parancsa, a seriff végzése alapján?
- Tökéletesen úgy van, méltóságos asszony, nem fér hozzá kétség! De ne tessék haragudni, ha eszébe juttatom, hogy élt egyszer egy király, akit Nabukodonozornak hívtak, ahogy a Szentírásban olvassuk; s ez a király egy arany képmást állított fel Dura mezején, amely olyan lehetett, mint az a nedves rét odaát a vízparton, ahol tegnap azt a parádét rendezték; akkor is szigorúan megparancsolták a fejedelmeknek, meg a helytartóknak, meg a hadnagyoknak, meg a bíráknak is, továbbá a kincstartóknak, és a tanácsnokoknak, és a törvénytevőknek, hogy gyűljenek össze a bálvány tiszteletére, boruljanak le előtte és imádják, a kürtnek, sípnak, citerának, hárfának, lantnak és mindenféle zeneszerszámnak a hangjára.
- Mit akarsz ezzel mondani, hóbortos asszony? Mi köze Nabukodonozornak a clydesdale-i Felső Kerület wappen-schaw-jához?
- Csak annyi, drága lady - felelte Mause rendületlenül -, hogy a prelátusi tévelygés olyan, mint az a nagy aranybálvány ott a Dura mezején, s hogy Sidrákot, Misákot és Abednegót is így szidalmazták, mert nem voltak hajlandók leborulni és bálványozni. Akképpen Cuddy Headrigget, a méltóságos asszony szegény béresét sem kényszeríthetik, legalábbis öreg édesanyja beleegyezésével nem, hogy a térgykalácsát hajlítgassa, és tisztelegjen mindenféle prelátusnak meg plébánosnak, de arra sem, hogy páncélba öltözzön és hadra keljen az ő ügyükben üstdobok, meg orgonák, meg dudák, meg bármiféle más zeneszerszámok hangjánál!
Lady Margaret Bellenden csodálkozással és a lehető legnagyobb felháborodással hallgatta ezt a bibliai fejtegetést.
- Látom már, honnan fúj a szél! - kiáltott fel, amikor végre szóhoz tudott jutni. - Az 1642-es év gonosz szelleme tombol megint vígabban, mint valaha, és minden kemencepadkán kuksoló vénasszony hitvitára penderül a teológiai doktorokkal meg a tisztes egyházatyákkal!
- Ha a méltóságos asszony a püspökökre meg a plébánosokra gondol, azok csak mostohaapái a Skót Egyháznak. És ha már a méltóságos asszony arra célozgat, hogy kiteszi a szűrünket, én is kipakolok, és megmondom a véleményemet egy másik dologról. A méltóságos asszony meg a tiszttartója azt kívánja, hogy az én Cuddie fiam egy újmódi masinával[16] kezdjen dolgozni a csűrben, amelyet azért találtak fel, hogy elválassza a búzát a pelyvától, szentségtörő módon szembeszállva az Isteni Gondviseléssel, amikor emberi mesterkedéssel támasztanak szelet saját használatukra ahelyett, hogy imával könyörögjék ki, vagy türelmesen kivárják, amíg a Gondviselésnek szelet tetszik küldeni a szérűre. Én pedig, méltósága, amondó vagyok...
- Ez az asszony őrületbe kergetne minden értelmesen gondolkodó embert! - mondta Lady Margaret, majd ismét parancsoló hanghoz folyamodva, közömbös arccal kijelentette: - Jól van, Mause, akkor majd azzal fejezem be, amivel kezdenem kellett volna, hiszen te túlságosan tanult és istenes vagy ahhoz, hogy vitatkozni próbálhassak veled, így csak annyit mondok, ezután vagy elmegy Cuddie a szemlékre, ha a tiszttartó törvényesen kirendeli, vagy pedig fel is út, le is út, mindketten eltakarodtok birtokom területéről... minél előbb, annál jobb... nincs hiány se vénasszonyokban, se béresekben! De még ha hiány volna is, azt mondanám, Tillietudlem lankáin inkább ne teremjen más, mint szittyó és szarkaláb, semhogy rebellisek szántsák fel, kik elárulják a királyt.
- Jól van, méltósága - mondta Mause. - Én itt születtem, és úgy hittem, azon a földön fogok meghalni, ahol apám énelőttem; és a lady jóságos úrnőm volt, ezt ma sem tagadom, és sohasem szűnök meg imádkozni a méltóságos asszonyért és Edith kisasszonyért, meg azért, hogy a lady lássa be tévelygését. Mindazonáltal...
- Tévelygésemet! - vágott a szavába Lady Margaret indulatosan. - Az én tévelygésemet, tudatlan teremtés!
- Igen, igen, drága lady, mindnyájan vaksággal vagyunk megverve ebben a siralomvölgyben, a könnyek és sötétség világában! Számos hibája van mindenkinek, kicsinek és nagynak egyaránt. De, mint mondottam, az én szerény áldásom mindig a lady fejére és az övéire szálljon, akárhol leszek is. Mindig fájni fog a szívem, ha a lady bánatáról hallok, és örvendezni fogok, ha azt hallom, hogy szépen boldogul, földi és mennyei javakban gyarapodik. De nem tudom elébe helyezni földi úrnőm óhajait égi Mesterem parancsainak, s kész vagyok szenvedni az igazságért.
- Helyes - mondta Lady Margaret, bosszúsan hátat fordítva neki -, ismeri az akaratomat ebben a dologban. Nem tűrök whig eretnekséget Tillietudlem báróságában, hisz a következő már az lenne, hogy imaházat rendeznének be az én legbelsőbb szobámban!
Így szólván, méltóságteljesen távozott, Mause pedig végre szabad folyást engedett érzelmeinek, amelyeket a beszélgetés alatt elfojtott, hiszen benne is volt büszkeség, akárcsak az úrnőjében; de most hangos zokogásban tört ki.
Cuddie, kit igazi vagy színlelt betegsége még mindig megbénított, egészen beleveszett az ágyba a beszélgetés folyamán; jó melegen megbújt az ágydeszkák között, s halálos rettegéssel gondolt arra, mi lesz, ha Lady Margaret, akire örökölt tisztelettel nézett fel, felfedezi jelenlétét, és az ő fejére zúdítja a keserű szemrehányások egy részét, melyekkel anyját elhalmozta. De mihelyt úgy vélte, hogy a lady már messze jár, és nem hallhatja, mi történik a szobában, előugrott fészkéből.
- Az ördög vigye kendet! - kiáltott az anyjára. - Kend csakugyan kereplő nyelvű asszony, ahogy derék édesapám mondani szokta! És mi lett volna, ha békében hagyja a ladyt azzal a whigeskedésével? Micsoda barom voltam, hogy hallgattam kendre és megbújtam a pokrócok alatt, mint egy sündisznó, ahelyett, hogy elmenjek a wappen-schaw-ra, mint a többi legény. Még jó, hogy becsaptam kendet, mert amikor hátat fordított nekem, uzsgyi, kiugrottam az ablakon, és titokban mégis elmentem a popinjay-re szerencsét próbálni, volt is egy-két tűrhető találatom. Becsaptam a ladyt a kend fecsegése miatt, de a babámat nem csaptam be, nem ám! Most meg aztán ahhoz mehet férjhez, aki tetszik neki, mert én nyakig ülök a csávában. Ez még annál a legorombításnál is rosszabb, amit karácsony estén Mr. Gudyilltől kaptam, amikor kend nem engedte meg, hogy egyek abból a szilvás kásából, mintha nem volna mindegy a jóistennek, hogy egy béres húspástétomot vagy savanyú zabkását vacsorázik-e!
- Csitt, csitt, édes gyermekem! - felelte Mause. - Te nem értesz ezekhez a dolgokhoz. Minden ünnepnek megvan a maga megszabott étele, ők meg tiltott étekkel akartak traktálni, ami utálat egy protestáns kereszténynek.
- Most meg magát a ladyt bosszantotta fel kend, és nyakunkra szabadította a haragját! - folytatta a fia. - Csak lett volna rajtam valami tisztességes ruha, kiugrottam volna az ágyból, hogy megmondjam neki, szívesen kilovagolok a kedvéért akár éjjel, akár nappal, ahová parancsolja, csak hagyja meg nekünk a házat meg a veteményeskertet, ahol a legjobb korai kelkáposzta terem az egész környéken, meg az ingyenlegelőt a tehénkénknek.
- Jaj, jaj, gyönyörűséges fiam, Cuddie! - sóhajtotta az öregasszony. - Ne lázadozzál a sors rendelése ellen! És ne zsörtölődj, ha az igaz ügyért szenvedned kell.
- Mit tudom én, igaz ügy-e, anyám, vagy nem igaz! - felelte Cuddie. - Hisz kend annyit papol és prézsmitál, hogy a fejem szédül tőle, és nem sokat értek belőle. Egyáltalán nem látok a két tan között olyan nagy különbséget, mint az emberek hajtogatják. Igaz, hogy a lelkészek ugyanazokat a szavakat mondogatják újra meg újra, de nem is bánom; ha jó szavak, mért ne ismételgessék? Így legalább az egyszerű ember is könnyebben megértheti. Nem mindenkinek vág az esze olyan gyorsan, mint kendnek, anyám.
- Ó, drága Cuddie-m, ez a legnagyobb fájdalmam - mondta az anya aggódó hangon. - Hányszor magyaráztam meg neked a különbséget a tiszta evangéliumi hit meg a másik között, ami romlott emberi csinálmány csupán! Ó, édes gyermekem, ha már a saját lelkedre nem gondolsz, tedd meg az én ősz fejem kedvéért!
- Jaj, anyám, mért kell ebből olyan nagy lármát csapni? - szakította félbe Cuddie. - Megtettem mindig, amit parancsolt, vasárnap elmentem a templomba a kedve szerint, hétköznap meg tisztességesen gondoskodtam kendről vagy nem? A legjobban az bánt most, miképpen lássam el kendet ezután, ezekben a nehéz időkben? Úgy érzem, nem is bírnék szántani máshol, mint a Mains meg a Mucklewhame földjén, legalábbis nem próbáltam még másutt, s valahogy nem is lenne természetes. És egyetlen szomszédos birtokos sem mer majd munkát adni nekünk, ha már a régi helyünkről elkergettek szecskázás miatt.
- Szektázás, édes fiam! - sóhajtott Mause. - Szektások vagyunk, szakadárok. Ezt a nevet adták nekünk azok a világias emberek.
- Jó, jó, akkor elmegyünk messzire az országba, talán tizenkét vagy tizenöt mérföldnyire is innen! Beállhatnék dragonyosnak is, hiszen értek a lóhoz, meg egy kicsit a kardforgatáshoz is, de akkor kezdene csak kend a hitéről meg az ősz fejéről kajabálni. - Mause erre csakugyan iszonyú jajveszékelésbe tört ki. - Jól van, jól van, hiszen csak beszélek róla! Különben is, kend már öreg ahhoz, hogy felkapaszkodjék a málháskocsira és ott gubbasszon Eppie Dumblanc, a káplár felesége mellett, így aztán nem tudom, mihez is foghatnék, a végén még kénytelen leszek a hegyek közt bujdosni, és beállni a vad whigek közé, ahogy őket emlegetik, s nekem is az lesz a sorsom, hogy lepuffantanak, mint egy nyulat, egy kőfal tövében, vagy egy St. Johnstone-féle gallért kötnek a nyakamba, úgy küldenek a mennyországba!
- Ó, drágalátos fiam - felelte a hitbuzgó Mause -, ne végy ilyen önző világi szavakat a nyelvedre, amivel csak azt árulod el, hogy kételkedel a Gondviselés bölcsességében! Még nem láttam igaz ember fiát kenyeret koldulni, mondja az Írás. Márpedig a te apád jámborszívű, becsületes ember volt, csak egy kicsit világias a cselekedeteiben, földhözragadt gondolkodású, akárcsak te is, gyönyörűségem!
- Hát jó - mondta Cuddie némi töprengés után. - Csak egy kivezető utat látok, anyám, az is olyan, mint hideg szenet fújni, hogy lángra élesszük. Mindazonáltal talán kend is észrevette, hogy van valami Edith kisasszony meg Henry Morton között, akit ifjabb Milnwood úrnak illik nevezni, meg hogy hébe-hóba egy-egy könyvet vagy talán levélkét is vittem, szép csendben, az egyiktől a másiknak, s úgy tettem, mintha nem is tudnám, ki küldte, pedig tudtam én nagyon is. Néha jól jön, ha az ember kissé bárgyúnak látszik, gyakran láttam, őket együtt sétálgatni estefelé a Dinglewood tisztás felé vezető ösvényen, de erről teremtett léleknek sem beszéltem. Tudom, hogy kissé vastag a koponyám, de olyan becsületes vagyok, mint az én öreg ökröm, a szegény ostorhegyes, akivel már nem fogok dolgozni soha többé... remélem, az én utódom is olyan jól fog vele bánni, mint én tettem. Szóval, azt javaslom, menjünk le mindketten Milnwoodba, és panaszoljuk el Milnwood fiatalúrnak, milyen nagy bajban vagyunk. Náluk most egy bérest keresnek, aki ért a szántáshoz, és a föld ott majdnem olyan, mint nálunk. Harry úrfi jószívű úriember, biztosra veszem, hogy a pártomra áll. Persze a bérem vajmi kevés lesz, mert bácsija, az öreg Nippie Milnwood olyan szűkmarkú, akár az ördög. De mégis lesz egy darab kenyerünk, meg egy kanál káposztalevesünk, meg egy boglyakemencénk, meg zsúptető is a fejünk fölött, és egyelőre csak erre van szükségünk. Most aztán, rajta anyám, és rakja össze a holmiját útra készen. Mert ha már mennünk kell, nem szeretném megvárni, hogy Mr. Harrison meg az öreg Gudyill rakjon ki minket nagy ribillióval.
Nyolcadik fejezet
Ördögöt puritán ő, nincs benne egy fikarcnyi jellem;
hajlik amerre
Shakespeare: Vízkereszt
II. felv. 3. szín
Radnóti Miklós fordítása
Már estére járt az idő, amikor Henry Morton egy kockás kendőbe burkolózó öregasszonyt látott a Milnwood házhoz közeledni, egy jól megtermett, szürke darócba öltözött, kissé bárgyú képű fickóra támaszkodva. Az öreg Mause hajbókolni kezdett, de Cuddie megelőzte, s ő szólította meg Mortont. Valójában már előre kialkudta anyjával, hogy bízza a dolgot rá, majd ő fogja kimesterkedni a maga módja szerint; mert készséggel beismerte ugyan, hogy értelem dolgában általában visszamaradott, s rendes körülmények közt fiúi tisztelettel alávetette magát anyja irányításának, de most kijelentette:
- Ha arról van szó, hogy munkát kell keresni vagy boldogulni a világban, akkor valahogy inkább a magam icipici sütnivalójára támaszkodom, s továbbjutok, mint a kend nagy eszével, hiába tud olyan jól beszélni, mint akármelyik pap!
Ennélfogva így kezdte meg a beszélgetést Morton úrfival:
- Remek idő ez a rozsnak, nagyságos uram. A nyugati lanka reggelre úgy kizöldül, hogy öröm lesz nézni.
- Magam is azt hiszem, Cuddie. De mi járatban van itt az anyjával együtt, mert ez a néni a mamája, nem? - Cuddie bólintott. - Mi szél hozta az édesanyját meg magát ilyen későn le a vízpartra?
- Csak az, uram, ami az öregasszonyokat ki szokta mozdítani a helyükből... a szükség, uram. Munkát keresek, uram.
- Munkát, Cuddie, ilyenkor? Hogy lehet az?
Mause nem bírta tovább türtőztetni magát. Büszke volt ugyan a hitére és a szenvedésére, mégis alázatos hangot színlelt, amikor rákezdte:
- Az Ég akarata volt, ha nem veszi zokon a fiatalúr, hogy megpróbáltatásokkal tüntessen ki minket és...
- Az ördög bujkál minden asszonyban, semmi jó! - súgta Cuddie az anyjának. - Ha most újra szecskázni kezd, az egész országban nem lesz ház, mely kaput mer nyitni nekünk! - Azután Mortonhoz fordulva, hangosan folytatta: - Anyám már öreg, uram, és kissé megfeledkezett magáról, amint méltóságos asszonyommal beszélt, aki nem bírja elviselni, ha ellentmondanak neki (mint ahogy senki sem szereti, ha módjában áll elejét venni), különösen, ha a saját cselédsége teszi. Azonkívül Mr. Harrison, a tiszttartó és Gudyill, a komornyik, nem nagyon kedvel minket, s ha az ember Rómában él, nem okos összetűzni a pápával. Így hát azt gondoltam, jobb lesz, ha szedjük a sátorfánkat, mielőtt elmérgesedik a dolog... aztán... igen, van itt egypár sor, amit egy jó barátja írt az úrfinak, abból talán többet tetszik megtudni.
Morton átvette a levélkét, fülig elvörösödött örömében és meglepetésében, aztán elolvasta a következő szavakat: "Ha esetleg módjában áll ezeken a gyámoltalan embereken segíteni, nagyon lekötelezne vele. E. B." Eltartott néhány pillanatig, amíg annyira összeszedte magát, hogy megkérdezhesse:
- Hát tulajdonképpen mit akar, Cuddie, és miben lehetek a segítségére?
- Munkát akarok, uram, munkát, egy helyet, ahol befogadnak, akármiféle fedelet a fejünk fölé, ahol anyám és én meghúzhatjuk magunkat. Egyébként jócskán el vagyunk látva mindennel, ha a jó szerencse szekeret is ad, hogy lehozhassam - van tejünk és ennivalónk, zöldfőzelék bőségesen, mert szeretek rendesen étkezni, és az anyám is, Isten éltesse sokáig. Ami pedig a bért illeti meg a többit, ezt a nagyságos úrra meg az úrfira bízom. Tudom, nem pályáznak arra, hogy egy szegény fickót megrövidítsenek, ha elkerülhetik.
Morton megrázta fejét.
- Ami az étkezést és szállást illeti, Cuddie, azt hiszem, ígéretet tehetek. De a bér már kemény dió lesz, attól tartok.
- Vállalom a kockázatot, uram - felelte a legény. - Inkább, mint elmenni Hamiltonba vagy valami más távoli vidékre.
- Hát akkor jöjjön be a konyhába, Cuddie, majd meglátom, mit tehetek az érdekében.
A tárgyalás nem ment éppenséggel simán. Mortonnak előbb a gazdasszonyt kellett megnyernie, aki szokása szerint ezernyi ellenvetést tett, persze csak azért a gyönyörűségért, hogy kérleljék és könyörögjenek neki. De mihelyt Morton a maga oldalára hódította, viszonylag könnyű volt az öreg Milnwoodot rábírnia arra, hogy fogadjon szolgálatába egy bérest, aki az ő belátására bízza, mit fizessen neki. Így aztán hamarosan kijelöltek egy gazdasági épületet Mause és fia számára lakásul, s megállapodtak abban, hogy egyelőre az uraság számára készülő egyszerű étkekben részesülnek, amíg be nem rendezik a saját háztartásukat. Ami Mortont illeti, szerény pénzkészletét majdnem kimerítve, előleg címén olyan összeggel ajándékozta meg Cuddie-t, mely elárulta, milyen nagyra becsüli E. B. ajánlósorait.
- Most az egyszer még sikerült újra elhelyezkednünk - mondta Cuddie az anyjának -, ha nem is olyan tartósan és kényelmesen, mint odaát, de akárhogy is, a megélhetésünk biztosítva van, mama pedig rendes templomjáró emberek közt élhet, akik ugyanazt a hitet követik. Így legalább ebben a dologban nem lesz perlekedés.
- Ugyanazt a hitet, mint én! - kiáltott fel Mause, aki túlságosan jól értesült mindenről. - Miket beszélsz, édes gyermekem! Jaj nekem, a te vakságod, meg az ő vakságuk miatt! Ó, Cuddie, hiszen ezek a pogányok udvarában tanyáznak, s nem hiszem, hogy valaha is beljebb jutnak. Így pedig alig jobbak a prelátusiaknál. Annak a vaksággal megvert Péter Poundtextnek az istentiszteletére járnak, aki valamikor világraszóló tanítómester volt, de most már renegát áruló, aki valami kis zsold és a családja eltartása kedvéért elhagyta az igaz utat, és a Fekete Engedékenység ösvényére lépett. Ó, édes fiam, bárcsak hasznodra fordítottad volna a szent tanítást, amelyet a Bengonnar szurdokában hallottál a drága Richard Rumbleberry, az édes ifjú ajkairól, aki a Széna piacon szenvedett mártírhalált Gyertyaszentelő előtt! Hát nem hallottad, amikor azt mondta, hogy az erasztianizmus még a prelátusi tévhitnél is rosszabb, és az Engedékenység éppen olyan tévelygés, mint az erasztianizmus?
- Hát hallottak már ilyet? - szakította félbe Cuddie. - Ebből a házból is ki fognak kergetni minket, még mielőtt tudnánk, hová forduljunk! Jól van, anyám, most már csak egy szavam van. Ha még egyszer meghallom, hogy a szokásos nótájába kezd, már úgy értem, mások előtt, mert ami engem illet, bánom is én a karattyolását, engem csak álomba ringat, ha meghallom, amint mondtam, hogy más emberek előtt kezd fecsegni Poundtextekről meg Rumbleberrykről, és tanításokról meg tévelygőkről, abban a minutumban felcsapok katonának, még talán őrmester vagy kapitány is lesz belőlem, ha tovább gyötör, és akkor elviheti kendet az ördög Rumbleberryvel együtt! Nekem semmi hasznom nem volt az ő tanításából, ahogy kend nevezi, legfeljebb keserves kólikát kaptam a nedves fűtől, amikor arra kényszerített, hogy ott üljek abban az ingoványban órák hosszat, aztán a lady gyógyított meg valami kotyvalékkal, s a tetejébe még, ha tudta volna, mitől betegedtem meg, isten bizony nem sietett volna úgy azzal az orvossággal!
Noha Mause magában nagyokat sóhajtott Cuddie fia bűnbánatot nem ismerő megátalkodottságán, nem merte tovább nyaggatni ezzel a témával, de azt sem akarta, hogy korábbi intelmei teljesen kárba vesszenek. Ismerte néhai élettársának a jellemét, akire szerelmüknek ez az élő záloga erősen hasonlított, és eszébe jutott, hogy Cuddie apja, noha a legtöbb dologban feltétlenül alávetette magát annak a magasabb rendű értelemnek, amellyel felesége dicsekedhetett, bizonyos esetekben, ha sarokba szorították, olyan makacsságot szokott tanúsítani, amellyel szemben minden tiltakozás, hízelgés vagy fenyegetés hatástalannak bizonyult. Éppen ezért rettegve gondolt arra a lehetőségre, hogy Cuddie még be találja váltani fenyegetőzését: inkább féket tett a nyelvére, s még akkor is, amikor Poundtextet úgy feldicsérték a jelenlétében, mint egy tehetséges és felemelő lelkészt, volt annyi esze, hogy visszafojtsa a már-már nyelvére toluló ellentmondást, és beérte azzal, hogy érzelmeit csupán mély sóhajokkal juttassa kifejezésre, amiket hallgatói úgy értelmeztek, mintha Poundtext tiszteletes úr prédikációinak egyik-másik meghatóbb részletére való visszaemlékezés csalta volna ki belőle. Hogy meddig lett volna képes érzelmeit elfojtani, ki tudná megmondani - ám egy váratlan esemény felmentette a további erőlködéstől.
Milnwood ura lelkesen ápolt minden régi divatot, amely takarékossággal járt. Ennélfogva még mindig az volt a szokás a házban, mint körülbelül ötven évvel azelőtt Skóciában általában, hogy a cselédség, miután az ebédet az asztalra tette, helyet foglalt az asztal végén, és gazdái társaságában részt vett az ebéden, azt fogyasztva belőle, amit számára kijelöltek. Így volt ez a Cuddie megérkezését követő napon is, vagyis történetünk kezdete óta a harmadik napon. Az öreg Robin, aki inas, lakáj, komornyik, kertész és tudom is én, még mi minden volt a házban, egy óriási tál levest helyezett az asztalra; tartalmát zabkása és kelkáposzta sűrítette, s a folyadéknak ebben az óceánjában a jó megfigyelő homályosan észrevehetett két-három sovány ürübordadarabkát, amint ide-oda vitorlázott. A tálat jobbról-balról két óriási kosár vette körül; az egyikben árpa- és borsólisztből készült lepény volt, a másikban egy halom zabpogácsa. Azonkívül egy jó nagy főtt lazac, amely manapság bőkezűbb háztartásra vallana; de akkoriban még olyan nagy mennyiségben fogtak lazacot Skócia jelentős folyóiban, hogy egyáltalán nem tekintették csemegének, inkább többnyire a cselédek táplálására használták fel, akik állítólag néha kikötötték, hogy ezt a pompás ízű, de csömörlésig laktató halat legfeljebb ötször kényszerítsék rájuk hetenként. Ott volt még az asztalon a Milnwood főzte rendkívül híg sörrel telt bőrkorsó, s mindenki tetszés szerint fogyaszthatta, éppen úgy, mint a lepényt, a pogácsát meg a levest. Ám az ürühúst a családfők számára tartották fenn, közéjük számítva Mrs. Wilsont is. Kizárólag az uraság számára egy ezüstkancsóban néhány pintnyi olyan sört is helyeztek az asztalra, mely félig-meddig megérdemelte ezt a nevet. Egy óriási kehbock (tehén- és juhtej keverékéből készült sajt) és egy köcsög sózott vaj tartozott még a közprédához, melyből mindenki ehetett.
E csodás ebéd alatt a ház ura ott ült az asztalfőn, jobbján unokaöccsével, balján kedvelt gazdasszonyával. Messze tőlük, az asztal végében, az öreg Robin ült, egy sovány, kiéhezett szolga, akit reumája zsémbessé és félig nyomorékká tett, valamint egy tenyeres-talpas, mosdatlan szolgáló, akit már érzéketlenné tett a sok idegőrlő szekatúra, amelyet napról napra el kellett szenvednie a ház urától és Mrs. Wilsontól egyaránt. A társaságot egy tehenes, egy fehér hajú kisbojtár, azután Cuddie, az új béres meg az anyja tette teljessé. A birtokon dolgozó többi ember a saját viskójában lakott - legalább megvolt ez az örömük -, s ha ételük nem is volt finomabb annál, amelyet leírtunk, legalább kedvük szerint jóllakhattak belőle, mert nem figyelte őket Milnwood szürke szemének kapzsi tekintete, megmérve minden egyes falatot, amit a háza népe lenyelt, szinte követve a falat útját az evők szájától a gyomráig. Ez a tüzetes vizsgálat nem éppen Cuddie javára ütött ki, aki sokat veszített értekéből új gazdája szemében, amint ez elnézte, milyen néma gyorsasággal tünteti el gyomrában a keze ügyébe eső ennivalókat. Milnwood újra meg újra elfordította tekintetét erről a tüneményes nagyevőről, hogy méltatlankodón unokaöccsére nézzen, hiszen az ő húzódozása miatt kellett főképpen új bérest felfogadnia, s azt is neki köszönheti, hogy éppen egy ilyen falánk kormorán került a házába. - Hogy még bért is fizessek neked, azt mondod? - dünnyögte magában. - Egy hét alatt többet eszel, mint amennyit az egész havi munkád megér.
E kellemetlen töprengést a külső kapu felől dörömbölés szakította meg. Általános szokás volt Skótországban, hogy amikor egy család leült ebédelni, a külső kaput - vagy ha nem volt ilyen, akkor magának a háznak az ajtaját - mindig bezárták és lelakatolták, s ebben az időpontban csupán igen fontos vendég vagy sürgős ügyben eljáró személy kérhetett és nyerhetett bebocsáttatást.[17] A Milnwood család ezért nagyon csodálkozott, sőt - a zavaros idők miatt - meglehetősen megijedt a sürgető és ismételt kopogás hallatán, amellyel a kerti kaput ostromolták. Mrs. Wilson személyesen szaladt ki, s amikor kikandikált a kis titkos nyíláson, amellyel a legtöbb skót kaput éppen ebből a célból ellátják, s felismerte a kíméletlenül dörömbölőket, visszasietett a szobába, és kezeit rémülten tördelve, felkiáltott:
- A vöröskabátosok! A vöröskabátosok!
- Robin! Béres... hogy is hívnak! Tehenes! Harry öcsém! Nyissátok ki a kaput, nyissátok - kiáltotta az öreg Milnwood, miközben gyorsan a zsebébe csúsztatott két-három ezüstkanalat, amely a felső asztal díszéül szolgált, míg az alsó végen ülőknek közönséges szarukanalakkal kellett beérniük. - Beszeljünk velük kedvesen, emberek! Az isten szerelmére, kedveskedjünk nekik! Hisz csak lesik az alkalmat, hogy kifosszanak. De már üres a zsebünk, mindnyájunké... rég elvittek mindent!
Mialatt a cselédek beengedték a zsoldosokat, kiknek káromkodása és fenyegetőzése elárulta, hogy máris dühösek, amiért megvárakoztatták őket, Cuddie megragadta az alkalmat és anyja fülébe súgta:
- Most aztán légy okos, te bolond vénasszony! Tettesd magad süketnek! Eddig te süketítettél meg minket a karattyolásoddal, most én fogok beszélni helyetted is. Nem szeretném, ha kitekernék a nyakamat egy öregasszony locsogása miatt, még akkor sem, ha az anyám!
- Jól van, galambom, jól van! Inkább befogom a számat, semhogy bajba keveredj - felelte Mause ugyanúgy suttogva. - De gondold meg, kedvesem, mi vár azokra, akik megtagadják az Igét; azoktól az Ige is megtagadtatik!
Intelmének a testőrök belépése vetett véget; négyen jöttek, s Bothwell volt a parancsnokuk.
Amint berontottak, iszonyú zajt csaptak már azzal is, hogy térden felül érő csizmájuk vaspatkós sarka a kőpadlóhoz koppant, és kosaras markolatú, hosszú, nehéz szablyáik is csengtek-csörömpöltek. Milnwood és gazdasszonya nem ok nélkül reszketett; ismerték a zsarolásnak és fosztogatásnak azt a módszerét, amelyet ilyen hívatlan vendégeskedés során szoktak alkalmazni. Henry Morton nyugtalanságának külön oka is volt; eszébe jutott, hogy törvényesen felelősségre vonhatják, amiért Burleynek menedéket nyújtott. Az özvegyasszony pedig, Mause Headrigg, furcsa dilemmába került: egyrészt féltette fia életét, másrészt határtalan, lelkes hitbuzgalmában szemrehányást tett magának azért, hogy akár hallgatólagosan is, de megtagadja vallási érzületét. A többi cseléd is reszketett, bár maguk sem tudták, miért. Cuddie volt az egyetlen, aki nem hagyta abba az evést; a tökéletes, bamba közöny álarcával, amelyet a skót parasztok szoktak eszességük és ravaszságuk takarására magukra ölteni, buzgón kanalazta a levest, s az általános zűrzavart felhasználva, keze ügyébe húzta az óriási tálat, és hétszeres adagot mert ki magának belőle.
- Mit parancsolnak, uraim? - kérdezte Milnwood, megalázkodva a hatalom csatlósai előtt.
- A király nevében jöttünk - felelte Bothwell. - Mi dolog az, hogy olyan sokáig várakoztattak a kapu előtt?
- Éppen ebédeltünk - felelte Milnwood -, s a kapu zárva volt, ahogy nálunk ilyenkor vagy udvarházaknál szokás. Esküszöm, uraim, ha tudtam volna, hogy a mi jó királyunk szolgái állnak a kapu előtt... No de mit parancsolnak inni, uraim? Sört... egy kis brandyt... egy pohár fehér kanáriait... avagy vörös bort? - ajánlgatta, minden tétel előtt kis szünetet tartva, mint a fukar árverező, aki nehezen tudja rászánni magát, hogy ajánlatát megemelje.
- Nekem vörös bort - mondta az egyik fickó.
- Én jobb szeretem a sört - mondta a másik -, feltéve persze, hogy Árpa Jankó igazi leve.
- Jobbat még nem malátáztak - mondta Milnwood. - A vörös bort már nem dicsérhetem annyira. Kissé híg, uraim, és túl hideg.
- Majd a brandy segít a bajon - vélte a harmadik zsoldos. - Három pohár bor után egy pohár brandy elhallgattatja a gyomor dohogását.
- Brandy, sör, fehér és vörös bor? No, majd sorra próbáljuk valamennyit, és kikötünk a legjobbnál - mondta Bothwell. - Ez az ésszerű még akkor is, ha egy átkozott skót whig szájából fakad.
Milnwood, izmainak remegő szabódását legyőzve, gyorsan előszedett két súlyos kulcsot, és a gazdasszonya kezébe adta.
- A kulcsárnő - mondta Bothwell az egyik székbe dobva magát, és elterpeszkedve benne - nem elég fiatal, sem elég csinos ahhoz, hogy az embernek kedve szottyanna lemenni utána a hordóállványok közé, s a teremburáját, nem látok itt senki mást, akit érdemes volna leküldeni helyette! Hát ez mi... hús? - turkált egy villával a levesben, míg végre kihalászott egy ürüszeletet. - Azt hiszem, ennék egy falatot, de a fenébe is, olyan rágós, mintha maga az ördög főzte volna!
- Esetleg akad valami jobb is a házban, uram - hebegte Milnwood, megijedve a bosszúság e jeleitől, de Bothwell a szavába vágott:
- Nem, nem! Nem érdemes ezzel tölteni az időt. Térjünk a tárgyra. Ön, ahogy hallom, annak a Poundtextnek, a presbiteriánus lelkésznek az istentiszteletére jár, Mr. Morton?
Morton sietett ezt mentegetőzve bevallani.
- Őfelsége és a kormány kegyes türelméből, mert a világért sem tennék semmit, ami a törvénybe ütközik, de nem is mintha bármiféle ellenvetésem lenne a mérsékelt püspöki intézmény ellen, csak éppen mert vidéken nevelkedett egyszerű ember vagyok, és a mi lelkészeink jobban tudnak a nép nyelvén beszélni, én meg könnyebben tudom a prédikációjukat követni... csak ezért, uram! Engedje meg tisztelettel hozzáfűznöm, hogy a mi szegény országunknak ez felel meg a legjobban.
- Ezzel aztán igazán nem törődöm! - felelte Bothwell. - Az engedélyezett lelkészeket eltűrik, és azzal pont! Persze ha én csinálnám a törvényt, egyetlen nyírott fülű kuvasz sem csaholhatna skót szószéken, egy sem az egész falkából! Csakhogy a parancsnak én is köteles vagyok engedelmeskedni. No, itt az itóka! Tedd csak le, öreganyám!
Körülbelül egy pintnyi vörös bort töltött egy fakupába, s megitta egy hajtásra.
- Igaztalan volt a borához, barátocskám! Jobb, mint a brandyje, pedig az sem éppen rossz. Hajlandó koccintani velem a király egészségére?
- Örömmel - mondta Milnwood -, de csak sörrel. Sohasem iszom vörös bort, csak különösen nagyra becsült vendégeim részére tartogatok belőle egy keveset.
- Olyanok részére, mint én, ugyebár? - mondta Bothwell, majd a flaskót Henry felé tolva, így folytatta: - No, jöjjön, fiatalember, igyék maga a király egészségére!
Henry szótlanul töltött magának egy pohárral, mit sem törődve nagybátyja kacsintásával és taszigálásával, mellyel azt akarta jelezni, hogy jobban tenné, ha követné a példáját, és bor helyett a sört választaná.
- Nos - kérdezte Bothwell -, mindnyájan felköszöntötték a királyt? Mi van ott, azzal az öregasszonnyal? Adjatok neki egy pohár brandyt, hadd igyék ő is a király egészségére, nem?
- Ha a nagyságos úr megengedi - szólt közbe Cuddie rendületlen nyugalommal -, ez az édesanyám, uram, és olyan süket, mint az ágyú, egyáltalán nem lehet vele szót érteni. De ha nagyságod megengedi, én majd iszom brandyt helyette is a király egészségére, annyi pohárral, amennyit csak szükségesnek tart, uram!
- Meghiszem azt! - felelte Bothwell. - Meglátszik rajtad, hogy olyan pofa vagy, aki nem ijed meg a pálinkától. Hát csak tölts magadnak, atyafi. Ahol én megfordulok, nem kell fizetni semmiért! Te meg, Tam, tölts annak a leányzónak egy jó nagy pohárral, akármilyen szutykos szajha is! Tölts mindenkinek újra, még egy kört iszunk nemes parancsnokunk, Grahame of Claverhouse ezredes úr egészségére! Mi van azzal a vénasszonnyal ott, mit nyögdicsél? Csuda whig képe van, azt hiszem, koszosabb whig nem gajdolt még a domboldalon! Mondd csak, jóasszony, megtagadod a Covenantot?
- Melyik Covenantra gondol, nagyságos úr - vetette közbe magát Cuddie -, a munkafrigyre vagy a malasztfrigyre?
- Bánom is én, melyikre... minden frigyre, amit valaha is koholtatok! - felelte a zsoldos.
- Anyám - kiáltotta Cuddie, s úgy tett, mintha egy sikethez szólna -, a tiszt úr szeretné tudni, megtagadod-e a munkafrigyet?
- Egész szívemből, Cuddie - felelte Mause -, és imádkozom, hogy lábam sohase lépjen ebbe a csapdába!
- Nézd csak - mondta Bothwell -, az öreg néni őszintébben beszel, mint gondoltam volna. Igyunk még egy kört, aztán térjünk a tárgyra. Azt hiszem, mindnyájan hallottunk arról a szörnyű és elvetemült gyilkos merényletről, amelyet tíz-tizenkét őrjöngő követett el St. Andrews érseke ellen?
Mindnyájan megdöbbenéssel bámultak egymásra; végül Milnwood maga válaszolt:
- Igen, hallottunk valami ilyesféle szerencsétlenségről, de abban reménykedtünk, hogy nem igaz.
- Itt van a jelentés, amit a kormány adott ki, öregúr! Mi a véleménye róla?
- Az én véleményem, uram? Hát... hát... pontosan az, amit a Tanács gondolni méltóztatik - dadogta Milnwood.
- Szeretném a véleményét pontosabban hallani, barátocskám - mondta a dragonyos parancsoló hangon.
Milnwood szeme sietve végigfutott a papiroson, hogy kikeresse a legelítélőbb szót, mellyel a jelentés bővelkedett, s igyekezetét elősegítette az a körülmény, hogy éppen ezeket a szavakat dőlt betűkkel nyomtatták ki.
- Véleményem szerint... véres és hajmeresztő bűntett volt... gyilkosság, apagyilkosság... melyet... pokoli kegyetlenséggel... eszeltek ki... gyalázatos gazság... szégyene az országnak.
- Jól mondtad, öregúr! - bólintott a kérdező. - Ez a pohár most neked szól! Kívánom, élvezd soká derék elveid gyümölcseit. Neked meg a köszönet poharát kell ürítened hálád jeléül, hogy ezekre az elvekre megtanítottalak. Nem, nem, borral koccints, a saját vörös boroddal, mert a söröd olyan silány, hogy megfekszi egy tisztességes ember gyomrát! No, most te vagy a soros, fiatalember! Hogyan vélekedel a szóban forgó ügyről?
- Semmi okom nem lenne a választól húzódozni - felelte Henry -, ha tudnám, milyen jogon teszi fel a kérdést?
- Isten irgalmazz! - kiáltott fel az öreg gazdasszony. - Ilyet kérdezni egy katonától, amikor mindenki tudja, hogy azt csinálnak, amit akarnak, emberrel és állattal, férfiakkal és asszonyokkal, az egész országban!
Az öregúr megdöbbent öccse vakmerőségén. Ugyanolyan rémült hangon kiáltott rá:
- Hallgasson, uram, vagy feleljen az őrmester úrnak tisztességesen! Csak nem akarja megsérteni a király tekintélyét egy testőr személyében?
- Csend legyen! - kiáltott fel Bothwell, öklével dühösen az asztalra csapva. - Mindenki hallgasson, csak én beszélek! Ön azt kérdezi, uram - fordult Henryhez -, milyen jogon vallatom. A kardom és a kokárdám ad rá felhatalmazást, erősebbet, mint az Öreg Noll adott valaha is a kerekfejűeknek! S ha nem éri be ezzel, olvassa el a Tanács rendeletét, mely felhatalmazza őfelsége tisztjeit és katonáit, hogy minden gyanús embert megmotozzanak, kivallassanak és letartóztassanak. Ennélfogva még egyszer megkérdezem önt, mi a véleménye Sharpe érsek haláláról; ez most a próbakő, amellyel az emberek érzületeit megvizsgáljuk.
Henry közben ráeszmélt arra, minő fölösleges kockázatnak tenné ki családját, ha ellenállna a zsarnoki hatalomnak, mely ilyen durva kezekben volt letéve. Ezért elolvasta a jelentést, és nyugodt hangon felelte:
- Habozás nélkül kijelenthetem, hogy ennek a gyilkosságnak az elkövetői véleményem szerint bűnös és meggondolatlan cselekedetet hajtottak végre, amelyet annál sajnálatosabbnak tartok, mert előre látom, hogy ürügyül fogják felhasználni sok olyan ember ellen, aki egyrészt teljesen ártatlan ebben az ügyben, másrészt ugyanannyira elítéli, mint jómagam.
Mialatt Henry ilyeténképpen szavakba foglalta gondolatát, Bothwell merőn rászegezte tekintetét, s egyszerre csak, úgy látszik, ráismert arcvonásaira.
- Ejha! Hisz ez az én barátom, a popinjay-kapitány! Azt hiszem, egyszer már láttalak, mégpedig igen gyanús társaságban.
- Én is láttam önt egyszer - felelte Henry -, a városi kocsmában, ahol...
- És kivel együtt távoztál a kocsmából, pajtikám? Nem John Balfour of Burleyvel, az érsek egyik gyilkosával?
- Valóban azzal a személlyel együtt hagytam el a házat, akit ön megnevezett, méltóságomon alul áll, hogy letagadjam - felelte Henry. - De sejtelmem sem volt róla, hogy a prímás gyilkosa, annál kevésbé, mert akkor még nem is tudtam, hogy a gyilkosság megtörtént.
- Az Úr irgalmazzon nekem! Végem van! Tönkretett ember vagyok! - jajveszékelt Milnwood. - A fiú vakmerő nyelvével eléri, hogy fejét vegyék, nekem meg rámegy a vagyonom, egészen a szürke köntösig, ami rajtam van!
- Azt azonban tudta - folytatta Bothwell még mindig Henryhez fordulva, mit sem törődve nagybátyja közbeszólásával -, hogy Burley kiközösített rebellis és áruló, és tudta, hogy ilyen emberekkel érintkezni tilos! Mint hűséges alattvalónak, tudnia kellett, hogy a törvény szerint tilos ilyen elítélt árulót talpra állítani, megsegíteni vagy bármi módon érintkezni vele, akár szóban, akár írás vagy üzenet útján, tilos továbbá étellel, itallal, fedéllel ellátni vagy élelmezni, a legsúlyosabb büntetés terhe alatt... mindezt ön is tudta, és mégis megszegte a törvényt! - Henry hallgatott. - Hol vált el tőle? - folytatta Bothwell. - Az országúton? Vagy talán éppen ebben a házban nyújtott neki menedéket?
- Ebben a házban! - kiáltott fel a nagybácsi. - Azt nem merte megtenni! Tudja, hogy kitekerném a nyakát, ha bármiféle árulót hozna az én házamba!
- Tagadni merészeli, hogy megtette? - kérdezte Bothwell.
- Miután bűnként vádol vele - felelte Henry -, megbocsát, ha nem mondok semmi olyat, ami vádját esetleg megerősítené.
- Jaj, az én földjeim! Milnwood szép földjei, amelyek a Mortonok nevén állnak kétszáz esztendő óta! - kiáltott fel a bácsi. - Már látom, ahogy kicsúsznak a lábam alól! Szalad a szép belsőség, a szántó, a lanka és rét!
- Nem, uram! - kiáltott fel Henry. - Az én hibámért ne szenvedjen más! Beismerem - folytatta Bothwellhez fordulva -, hogy annak az embernek, mint apám régi bajtársának, szállást adtam egy éjszakára. De ez nemcsak nagybátyám tudta nélkül történt, hanem határozott parancsa ellenére. Remélem, ha vallomásomat igaznak fogadják el saját magam ellen, latba esik abban a tekintetben is, hogy nagybátyám ártatlanságát igazolja.
- Ejnye, ejnye, fiatalember - mondta a katona kissé szelídebb hangon -, ön elég bátor legény, és szívből sajnálom, a bácsikája is karakán öregúr, s látom, jobban szereti a vendégeit, mint saját magát, mert a saját híg sörét issza, nekünk meg bort ad! No, most meséljen el mindent, amit erről a Burleyről tud... hogy mit mondott, amikor elvált tőle, merre ment és most hol lehetne megtalálni... akkor, az ördögbe is! szemet hunyok az ön bűnrészessége fölött, amennyire a kötelességem megengedi! Ezer márkát tűztek ki ennek a whig gyilkosnak a fejére és, istenuccse, nálam is helye volna a pénznek... no, gyerünk, ki vele!... hol vált el tőle?
- Megbocsát, uram - felelte Morton -, ha erre a kérdésre csak ennyit felelek: ugyanazok a nyomós okok, amelyek arra késztettek, hogy ne tagadjam meg tőle vendégszeretetemet, még ha magamat és barátaimat bajba sodrom is vele, semmiképpen nem engednék meg, hogy titkát eláruljam, még akkor sem, ha rám bízta volna!
- Egyszóval, megtagadja a választ? - kérdezte Bothwell.
- Nem mondhatok egyebet - felelte Henry.
- No, majd talán megoldódik a nyelved, ha égő gyújtóst dugok a lábujjaid közé - mondta Bothwell.
- Az isten szerelmére, nagyságos úr - súgta az öreg Alison gazdája fülébe -, adjon nekik pénzt! Hiszen csak arra pályáznak! Adjon, mert különben megölik Henry úrfit, és utána a nagyságos urat is!
Milnwood felnyögött kínjában és keserűségében, aztán olyan hangon, mintha a lelkét lehelné ki, hebegte:
- Ha h... hő... húsz fonttal rendbe lehetne hozni ezt a szerencsétlen ügyet...
Alison az őrmesterhez fordult.
- A gazdám - mondta - szívesen adna húsz font sterlinget...
- Én húsz skót fontot mondtam, te dög! - vágott a szavába Milnwood, mert kapzsiságának gyötrelme legyőzte puritán egyenességét éppúgy, mint a szokásos tiszteletét gazdasszonya iránt.
- Font sterlinget - ismételte a házvezetőnő rendületlenül -, ha kegyeskedik megbocsátani a gyerek könnyelmű viselkedését. Olyan megátalkodott gyerek ez, hogy darabokra vághatja, akkor sem fog kihúzni belőle egy árva szót sem! Azzal sem érne el semmit, higgye el, ha megpörkölné az ujjait szegénykémnek!
- Tudja a fene - mondta Bothwell tétovázva. - Igazán nem tudom... a legtöbb fickó, aki az én ruhámat viseli, most elvenné a pénzt, és elvinné a foglyot is... de bennem van lelkiismeret! Ha a gazdája megtartja a szavát és jótáll az öccséért, és az egész ház leteszi a hűségesküt, akkor nem bánom, ámbár...
- Igen, uram, természetesen, uram - kiáltotta Mrs. Wilson -, leteszünk minden esküt, amilyet csak parancsol! - Megint a gazdájához fordult és odasúgta: - Siessen már és hozza a pénzt, még mielőtt fejünkre gyújtják a házat!
Az öreg Milnwood bánatos pillantást vetett tanácsadójára, azután elindult, mint egy felhúzott óra, hogy ebben a keserves helyzetben kiszabadítsa rab angyalait - aranyait - a fogságból. Közben Bothwell őrmester nekilátott az eskütételnek, olyan ünnepélyes áhítattal, aminőt csak el lehetett várni tőle, körülbelül ugyanolyan módon, ahogy őfelsége vámhivatalában dívik mind a mai napig.
- Ön... mi a neve, asszonyság?
- Alison Wilson, uram.
- Ön, Alison Wilson ezennel ünnepélyes esküvel tanúsítja és kijelenti, hogy alattvalók számára törvénybe ütközőnek tekinti a reformáció örve alatt vagy bármi más ürüggyel, akárminő szövetséghez, vagy Covenanthoz csatlakozni...
Itt a szertartást félbeszakította a Cuddie és anyja közt kitört tusakodás, amely már régóta suttogva folyt, de most hallhatóvá vált.
- Csitt, anyám, csitt, hallgass már! Hisz kezdenek egyetértésre jutni... Hallgass már, hisz látom, elég szépen megegyeznek.
- Nem hallgatok, Cuddie, nem akarok hallgatni! - felelte az anyja. - Felemelem a hangom, és nem kímélek senkit, megátkozom a bűn emberét, még azt a skarlátruhásat is, és éppen az én hangomnak köszönheti majd Henry úr, hogy kiszabadul a madarász tőréből.
- Kinyitotta a zsilipet - mondta Cuddie -, most már nem állítja meg senki... már látom, ahogy az egyik dragonyos mögött ül a nyeregben, útban a dutyi felé... magamat meg lóra kötözve! Eddig csak egyre gyűjtötte a szóáradatát, s mire kiönti magából és eleget óbégatott, végünk van... mindnyájunknak befellegzett, ahányan csak vagyunk!
- Azt hittétek, csak úgy idejöttök - kezdte rá Mause és összetöpörödött keze együtt remegett ráncos, de élénk arcával, amely szenvedélyes harag tüzében égett, s a hűségeskü puszta említésére lerázta magáról a részint saját óvatosságából, részint Cuddie nógatására addig megőrzött önuralom béklyóit -, azt hiszitek, csak úgy idejöttök lelkeket eltipró, szenteket meggyalázó, lelkiismeretet megbolygató káromkodásaitokkal, esküitekkel és zeneszerszámaitokkal, tőreitekkel és csapdáitokkal? Hiába erőlködtök, hiába feszítitek ki a hálót, minden madár észreveszi!
- He? Mi az, nénike? - mondta a katona. - Istókuccse, ez igazi whig csoda! Az öregasszony egyszeribe visszakapta a fülét meg a nyelvét is, cserébe viszont minket akar megsiketíteni, úgy látszik. Hallja, maradjon nyugton, és ne felejtse el, kivel beszél, vén hülye!
- Hogy kivel beszélek? Hej, uraim, az elgyötört ország nagyon jól tudja, kik vagytok! Prelátusok rosszindulatú csatlósai vagytok, minden gaz és mocskos ügy támaszai, véres ragadozó állatok, utálata a földnek!
- Szavamra - mondta Bothwell, és úgy elcsodálkozott, mint egy szelindek, ha egy fürjtyúk nekirontana csibéi védelmére -, ennél ékesebb beszédet még sohasem hallottam. Nem kántálna nekünk még egy kicsit?
- Még egy kicsit? - Mause bevezetőül torkát köszörülte. - Szívesen teszek tanúságot ellenetek újra meg újra! Filiszteusok vagytok és edomiták! Leopárdok vagytok és rókák! Este lopakodó farkasok, akik reggelig rágják az áldozatok csontjait. Veszett kutyák, akik ott köröznek a kiválasztottak körül. Tülekedő tehenek és Basán öklelőző bikái... alattomos kígyók vagytok, névre és természetre testvérei a Nagy Veres Sárkánynak, Jelenések Könyve, tizenkettes fejezet, harmadik és negyedik vers.
Itt az öregasszony elhallgatott, nyilván, mert a lélegzete fogyott el, nem a mondanivalója.
- A ménkű csapjon a vén boszorkányba! - mondta az egyik dragonyos. - Peckeljétek fel a száját, és vigyétek be a parancsnokságra.
- Szégyelld magad, Andrews! - szólt rá Bothwell. - Elfelejted, hogy a derék hölgy a szépnemhez tartozik, és csak kiváltságával él, ha nyelvét pörgeti. De ide hallgass, jóasszony! Nem minden Basán bikája és nem minden Veres Sárkány olyan udvarias, mint én, s nem mindegyik fogja beérni azzal, hogy átad a rendőrnek, hadd ültessen, mint cserfes asszonyt a vízbemártószékbe. Én azonban addig is kénytelen vagyok bevinni ezt a fiatalembert a parancsnokságra. Nem vállalhatnám a felelősséget feljebbvalóm előtt, ha itthagynám, egy házban, ahol olyan sok áruló és fanatikus beszédet hallottam.
- Látja, anyám, mit csinált kend? - súgta Cuddie. - Ezek a filiszteusok, ahogy kend nevezi őket, most elhurcolják Henry úrfit! Ezt a kend pofázásának köszönheti, hogy a ménkű csapja meg!
- Fogd be a szád, te gyáva kukac - mondta az anya -, és ne hárítsd a hibát énrám! Ha te meg a többi léha falánk, aki csak ül és bámul, mint a tehén, amikor rászabadítják a lóherére, ha ti egyszer a kezetekkel tennétek tanúságot, ahogy én a nyelvemmel, akkor nem merészelnék a szegény ifjút fogságba hurcolni!
Míg ez a párbeszéd elhangzott, a katonák megkötözték foglyukat, nehogy megszökhessék. Milnwood ebben a pillanatban jött vissza, és rémülten nézte az előkészületeket. Fájdalmas nyögések kíséretében, de sietve nyújtotta Bothwell felé a zacskó aranyat, amelyet kénytelen volt előkotorni öccséért váltságdíjul. Az őrmester közömbös arccal vette át a zacskót, kezében mérlegelte, felhajította a levegőbe, majd estében elkapta, azután fejét rázva így szólt:
- Jó pár vidám estét ígérnek a sárga fiókák ebben a fészekben, de vigyen el az ördög, ha el merem fogadni! Az a vén boszorkány túl hangosan beszélt, és az embereim is hallották. Hát ide figyeljen, öregúr - fordult Milnwoodhoz -, miután kénytelen vagyok az öccsét bevitetni a parancsnokságra, lelkiismeretem nem engedi, hogy az aranyaiból többet tartsak meg, mint az udvariassági pénzt, ami úgyis megillet. - Ezzel kioldotta a zacskót, egy-egy aranyat adott minden katonájának, magának meg hármat tartott meg. - Így ni - mondta -, most már nyugodt lehet, hogy rokona, a popinjay-kapitány udvarias bánásmódban fog részesülni, és gondosan vigyázunk rá. A többi pénzt pedig visszaadom.
Milnwood mohón kinyújtotta kezét.
- Tudnia kell azonban - folytatta Bothwell a zacskóval játszadozva -, hogy minden ingatlanbirtokos felelősséggel tartozik egész háza népe engedelmes érzelmeiért és alattvalói hűségéért, s hogy ezek a fiúk, az én embereim, nem kötelesek titokban tartani, miféle szónoklatokkal traktált minket ez a tarka kendős puritán vénség itt. Azt hiszem, tisztában van vele, hogy ha ennek híre a Tanács fülébe jut, a következménye súlyos pénzbírság lesz.
- Jóságos őrmester úr, derek kapitány uram! - óbégatott a megrémült zsugori. - Bizonyos vagyok benne, hogy az én házamban nincs senki, aki tudtommal ilyen vétséget követne el.
- Nono - felelte Bothwell -, mindjárt meghallja, miképpen tesz bizonyságot, ahogy ő maga nevezi. Te fickó - fordult Cuddie-hoz -, húzódj csak félre, és engedd az anyádat, hadd mondja el, ami a lelkét nyomja. Látom, újra megtöltötte a puskáját, amióta először elsütötte.
- Uram! Nagyságos úr - mondta Cuddie -, egy öregasszony locsogása nem ér annyit, hogy ilyen nagy hűhót csapjanak vele. Apám se adott rá, mit fecseg összevissza, én se törődtem vele soha.
- Maradj csendben, fiam, amíg jó dolgod van - mondta Bothwell. - Azt hiszem, ravaszabb fickó vagy, mint amilyennek kiadni próbálod magad, de hasztalan! Lépjen csak előre, jóasszony! Nézze csak, a gazdája nem akarja elhinni, milyen gyönyörű tanúságtételre képes! Halljuk hát!
Mause hitbuzgalma nem szorult ilyen ösztökélésre, hogy nekiiramodjék.
- Jaj a megalkuvóknak és az önös földi célok kergetőinek - kezdte -, akik vastag mázzal kenik be lelkiismeretüket, és engednek minden gonosz zsarolásnak, és odavetik a jogtalan Mammont Beliál fiainak, csak hogy egyezséget kössön velük! Bűnös egyezség ez, aljas szövetség a Gonosszal. Ugyanaz a gonoszság, amit Menáhem követett el az Úr színe előtt, amikor ezer tálentom ezüstöt adott Pulnak, Assíria királyának, hogy legyen a segítségére, Királyok Második Könyve, tizenötödik fejezet, tizenkilencedik vers. Ugyanaz a gonosztett, amit Akház követett el, amikor pénzt küldött Tiglát-Pilésernek, lásd a Királyoknak ugyanazt a Második Könyvét, tizenhatodik fejezet, nyolcadik vers. És ha árulásnak rótták fel még az istenfélő Ezékiásnak is, hogy eleget tett Sénakhéribnek, amikor pénzt adott neki, és felajánlotta, hogy kifizeti, amit kivetettek rá (lásd ugyanott), Királyok Második Könyve, tizennyolcadik fejezet, tizennegyedik és tizenötödik vers, ugyanígy van azokkal is, akik ebben a rakoncátlan és hitszegő nemzedékben adót és illetéket, meg büntetést, meg bírságot fizetnek a kapzsi és igazságtalan adószedőknek, illetményt és kizsarolt pénzt a papibérenceknek (megannyi néma eb, aki nem ugat, csak meghunyászkodva lehever, és szunyókálni meg aludni szeret), s ajándékokkal kenyerezik le azokat, akik elnyomóink és pusztítóink segítőtársai és bérencei! Egy húron pendülnek velük, asztalt terítenek a zsoldosoknak, és itallal kínálják a martalócokat!
- Ez a fejmosás nagyságodnak szól, Morton úr! - mondta Bothwell. - Hogy tetszik az úrnak? És mit gondol, mit szól majd hozzá a Tanács? Azt hiszem, mindezt nagyjából a fejünkben is megjegyezzük, nincs szükségünk afféle vesszőkre meg táblákra, aminőket az ilyen rebelliseknek a titkos gyűlésein látni. Uszított az adófizetés ellen, azt hiszem... nem igaz, Andrews?
- Az ám! Istenemre! - felelte Andrews. - És esküdözött, hogy bűnt követ el, aki megkínál egy katonát egy korsó sörrel vagy meghívja az asztalához!
- Hallotta - fordult Bothwell Milnwoodhoz -, no, de ez a maga ügye.
S közömbös arccal vissza akarta adni a már megdézsmált zacskót tulajdonosának. Milnwood alighanem belekábult már a fejére zúduló bajokba; gépiesen kinyújtotta kezét a zacskó átvételére.
- Megőrült? - súgta a gazdasszonya. - Mondja nekik, hogy tartsák meg! Hiszen amúgy is megtartják, akár szépen, akár csúnyán. Ez az egyetlen lehetőségünk, hogy lecsendesítsük őket.
- Nem bírom megtenni, Allie, nem bírom - sóhajtott Milnwood sajgó szívvel. - Nem bírok megválni az aranyaimtól! Hányszor számláltam össze őket újra meg újra, s most odaadjam ezeknek a gazembereknek?
- Akkor majd magam adom oda, Milnwood - mondta a házvezetőnő -, hacsak nem akarja, hogy még nagyobb baj legyen. Uram - fordult Bothwellhez -, gazdámnak esze ágában sincs bármit is visszavenni egy olyan tiszteletre méltó úriembertől, mint kegyelmed. Kérve kéri, tegye el azt a pénzt, s legyen elnéző az öccséhez, amennyire teheti, s jelentse hűséges érzelmeinket a kormánynak kedvezően, nehogy mi igyuk meg a levét annak a sok zagyvaságnak, amit ez a vén boszorkány összefecseg - itt villámló szemekkel fordult Mause felé, hogy szabad folyást engedjen érzelmeinek a katonáknak szóló nyájaskodás után, ami nagy erőlködésébe került. - Ez a megveszekedett whig némber, ez a nagyszájú bolond (hogy a mennykő csapjon belé!) sohasem tartozott a házba, színét se láttuk még tegnap délutánig, s mihelyt megszabadulunk tőle, soha többé nem léphet keresztül ennek a háznak a küszöbén.
- Jaj, jaj! - súgta anyjának Cuddie. - Még ez is hozzá! Tudtam, hogy ha kend kinyitja a száját, és csak három szót szól egyfolytában, máris szedhetjük a sátorfánkat. Biztosan tudtam, anyám, hogy ez lesz belőle.
- Hallgass, gyermekem - felelte -, és ne zúgolódj a kereszt ellen... keresztüllépni az ő küszöbükön? Tudom, nem is akarom általlépni! Nincs rajta jel, mely figyelmeztesse a pusztító angyalt, hogy menjen tovább. Majd megérzik kezének csapását, ők, akik olyan sokat törődtek a teremtménnyel, és olyan keveset a Teremtővel, olyan sokat a világi limlommal, és olyan keveset a megszegett friggyel, olyan sokat néhány silány sárga fémdarabbal, és olyan keveset az írás színaranyával, olyan sokat a barátaikkal és rokonaikkal, s olyan keveset a kiválasztottakkal, akik olyan megpróbáltatásokat szenvedtek el, mint a kihallgatások, zaklatások, üldözések, házkutatások, menekülések, elfogatások, bebörtönzések, megkínoztatások, száműzetések, lefejezések, felakasztások, megcsonkítások, elevenen való felnégyeltetések, nem is szólva azokról a százakról és százakról, akik saját otthonuk elhagyására kényszerültek, és sivatagokba, hegyekbe, mocsarakba, tőzeges ingoványokba menekültek, hogy úgy hallgassák az Igét, mint a titokban rettegve fogyasztott kenyeret!
- Most már a Covenantnál tart, őrmester úr. Ne vigyük be? - kérdezte az egyik katona.
- Megvesztél? - súgta a fülébe Bothwell. - Hát nem érted, hogy jobb, ha ott marad, ahol van, amíg egy olyan tisztes, tehetős, felelősségre vonható birtokos házában él, mint Morton of Milnwood, akinek van pénze ahhoz, hogy fizessen az öregasszony vétkeiért? Hát csak erőlködjék az anyó, hogy szaporítsa a fajtáját, már túl vén ahhoz, hogy legyen belőle valami. Elő a poharakkal! - kiáltotta. - Még egy kört Milnwood és háza egészségére, meg a legközelebbi vidám találkozásunkra, ami, azt hiszem, hamarosan bekövetkezik, ha megtűri, hogy háza népe ilyen fanatikus legyen!
Ezután megparancsolta embereinek, hogy szálljanak lóra. Az istállóban a király nevében lefoglalta Milnwood legjobb lovát a fogoly elszállítására. Mrs. Wilson könnyező szemmel egy kis csomagot állított össze a legszükségesebbel Henry számára, kényszerű útjára. Miközben sürgött-forgott, alkalmat talált arra is, hogy egy kis pénzösszeget csúsztasson az úrfi kezébe, anélkül hogy a katonák észrevegyék. Bothwell és emberei egyébként megtartották ígéretüket, és udvariasan bántak a fogollyal. Leoldották kötelékeit, és beérték azzal, hogy lovát jobbról-balról körülvették. Ezután nyeregbe szálltak és jókedvű nevetgélés közepette elvonultak, magára hagyva a Milnwood családot feldúltságában. A ház urát lesújtotta öccse sorsa, no meg a hiába kidobott húsz font sterling; egész este nem csinált egyebet, csak előre-hátra ringatózott bőr karosszékében, szakadatlanul ugyanazt a jajveszékelést ismételgetve:
- Végem van! Teljesen végem van! Megkínoznak és kifosztanak! Az életem... a vagyonom... minden odavan!
Mrs. Alison Wilson bánatát részint táplálta, részint enyhítette a szidalmak árja, melyet Mause fejére zúdított, amikor a fiával együtt kikergette Milnwoodból.
- A mennykő csapjon beléd, te kelekótya! Clysdale legszebb ifja szenvedi meg az eszeveszett whig locsogásodat!
- Menj innen! - felelte Mause. - Látom, még a bűn karjaiban és az igazságtalanság keserű levében fetrengsz, különben örömest odaadnád legdrágább kincsedet is az Ő ügyéért, kinek mindenedet köszönheted! Tudd meg, a saját fiamért se tennék többet, mint amennyit Harry úrfiért tettem. És ha az én Cuddie fiam méltónak találtatott arra, hogy tanúságot tegyen a Széna piacon...
- Utol is éri a sorsa - mondta Alison -, hacsak nem változtattok, te is meg ő is, a magatartástokon.
Mause ügyet sem vetett ezekre a szavakra, csak folytatta tirádáit:
- Jöhetnek a véres kezű antikrisztusok és a hízelkedő filiszteusok, hogy tőrbe ejtsenek és bűnös engedékenységre, elnézésre bírjanak, annál kitartóbban emelem fel szavamat a pápaság, főpapság, antinomizmus, erasztianizmus, lapsusok és sublapsusok és a kor többi bűne meg csapdája ellen, vajúdó asszonyok módjára fogok sikoltozni a Fekete Türelmesség ellen, amely professzorok botlását okozta, felemelem szavam, akár a leghatalmasabb prédikátor!
- Hallgasson már, anyám! - vetette közbe magát Cuddie, az öregasszonyt erőszakkal elvonszolva. - Ne süketítse meg ezt a hölgyet bizonykodásaival! Hiszen annyit szónokolt már, hogy egy hétre is elég. Kiszónokolt minket szép, ingyenes házunkból, pompás veteményeskertünkből, és ebből az új menedékünkből is, még mielőtt az ültő helyünket megmelegíthettük volna; kiszónokolta Harry úrfit az otthonából a börtönbe; és Milnwood úr húsz fontját, amelytől bizony nehezére esett megválnia, a saját zsebéből a katonák zsebébe. Most már aztán hallgasson kend egy darabig, mert a vége az lesz, hogy lábamat felprédikálja egy létrára és nyakamat egy hurokba. Gyüjjön már el innen, gyüjjön, hallja-e. A családnak egy időre elege van a kend szónoklataiból!
S miközben elvonszolta anyját, Mause ajkán még mindig olyan szavak bugyborékoltak, mint "bizonyságtétel - Covenant - gonoszok - bűnös türelmesség", Cuddie pedig megint nekiveselkedett, hogy valahol fedelet találjon kettejük feje fölé.
- Szerencsétlen rigolyás bolond! - kiáltott utánuk a házvezetőnő, amikor látta, hogy mennek már végre. - Mindenáron különb akar lenni másoknál, a vén seprű, még akkor is, ha ennyi bajt zúdít egy csendes, békés családra! Ha nem nézem, hogy állásomnál fogva már magam is félig-meddig úriasszony vagyok, a tíz körmömmel másztam volna bele abba a ráncos, fonnyadt képébe!
Kilencedik fejezet
Mars volt az én apám, sok harcban jártam ám,
s mutatom szaporán sebek s varok nyomát;
ezt tyúkért kaptam itt, azt sáncokon, amíg
a dobszó hangja hitt, s jöttek a franciák.
Burns
- Ne vegye nagyon szívére a dolgot - mondta foglyának Bothwell őrmester, útban a parancsnokság felé. - Ön jóképű, jóvágású fiú, és kitűnő összeköttetései vannak. A legrosszabb, ami érheti, hogy megkorbácsolják vétkeiért, s ez olyan dolog, ami már sok becsületes fickóval megesett. Megmondom önnek őszintén, élete a törvény kezében van, hacsak nem alázkodik meg, akkor pedig megússza egy szép summájú bírsággal, amit a nagybátyja birtokára fognak kivetni; ő meg kibírja.
- Ez az, ami jobban bánt minden egyébnél - felelte Henry. - A pénz nagyon a szívéhez nőtt, s neki az égvilágon semmi köze nem volt ahhoz, hogy annak az embernek menedéket adtam egy éjszakára. Ha a fővesztést elkerülöm, csak azért imádkozom, hogy a büntetés olyan legyen, melyet saját személyemben viselhetek el.
- Úgy? Talán azt fogják javasolni, hogy lépjen be a külföldi skót ezredek valamelyikébe - vélte Bothwell. - Nem is olyan rossz ott szolgálni. Ha barátai igyekeznek, és jó helyen kopogtatnak, még az is megeshetik, hogy megkapja a tiszti kinevezést.
- Egyáltalában nem tudom - felelte Morton -, nem ez volna-e a legjobb dolog, ami érhet.
- Hogyan? Akkor ön végtére nem is igazi whig? - mondta az őrmester.
- Eddig nem csatlakoztam egyik párthoz sem az országban - felelte Henry -, hanem szép csendben otthon maradtam. S nemegyszer komolyan gondoltam arra, hogy belépjek valamelyik külföldi ezredünkbe.
- Igazán? - mondta Bothwell. - Hisz ezért csak tisztelni tudom önt. Magam is hosszú ideig szolgáltam a franciaországi skót gárdaezredben. Ott aztán meg lehet tanulni a fegyelmet, az angyalát! Szolgálaton kívül tehetsz, amit akarsz, nem törődnek vele. De ha egyszer elmulasztod a névsorolvasást, megemlegeted, amíg élsz! Kutya legyen a nevem, ha az öreg Montgomery kapitány nem állított ki őrségre azonnal az arzenál tetejére, tetőtől talpig vaspáncélban és sisakban, hat óra hosszat egyfolytában, olyan tűző napon, hogy kis híja meg nem sültem, mint egy vadgalamb a Port-Royale konyháján. Megesküdtem, hogy soha többé le nem késem a sorakozót, még akkor sem, ha kiosztott kártyalapjaimat oda kell csapnom a dob tetejére. Ah, a fegyelem óriási dolog!
- Máskülönben szerette a szolgálatot?
- Ah! Azt meghiszem! - felelte Bothwell. - Nők, bor, lakomák, s mindez majdnem ingyen, csak éppen kérni kell! S ha a lelkiismereted megengedi, és elhiteted egy kövér pappal, hogy egy kis erőlködéssel megtéríthet, akkor boldogan ellát téged ezekkel a jókkal, a saját zsebéből, csak azért, hogy a szívedbe férkőzzék. Hol találsz a nyírottfülűek közt egy lelkészt, aki ilyen bőkezű volna?
- Sehol, ebben aztán egyetértünk! - mondta Henry. - De mi volt a legfőbb kötelessége?
- Őrizni őfelsége személyét - felelte Bothwell. - A nagy Lajos király biztonságáról gondoskodni, édes fiam, s azonkívül néha egy kicsit körülnézni a hugenották között (azok is protestánsok voltak, tudod). Itt aztán tág terünk volt, jó iskola ahhoz a szolgálathoz, ami itt várt rám, ebben az országban. No de gyere, ha már a bajtársam leszel, bon camerado, ahogy a spanyolok mondják, ellátlak egy kis pénzmaggal azokból a sárga csikókból, amiket az öreg nagybácsidtól kaptam. Ez a törvény az olyan fenegyerekek közt, mint én vagyok; ha pénznél vagyunk, nem nézhetjük, hogy egy hasonló derék fickó szükséget szenvedjen.
Így szólva, előrántotta pénzes zacskóját, kivett belőle néhány aranyat, és anélkül, hogy megszámolná, Henry felé nyújtotta. Az ifjú Morton elutasította a szívességet; de akármilyen nagylelkűnek is mutatta magát az őrmester, óvatosságból nem árulta el neki, hogy pillanatnyilag az ő zsebében is lapul egy kis pénz; csak annyit mondott, hogy szükség esetén minden bizonnyal szerezhet egy kis utánpótlást a nagybátyjától.
- Hát, ha így áll a dolog - mondta Bothwell -, hadd húzzák le a sárga csikók egy ideig az én erszényemet. Általában azt az elvet követem, hogy sohasem távozom egy kocsmából (hacsak nem szólít el a szolgálati parancs), amíg az erszényem elég súlyos ahhoz, hogy áthajíthassam a cégér fölött.[18] De ha olyan könnyű, hogy a szél visszafújja, akkor a jelszó: nyeregbe!... és sarkantyúzd meg a lovat, mert ha törik, ha szakad, módját kell ejtenünk, hogy az erszényt újra megtöltsük! No de nézd csak, miféle torony emelkedik ki ott a meredek hegyoldalon az erdőből, mely minden oldalról körülveszi?
- Tillietudlem tornya az - felelte az egyik katona. - Az öreg Lady Margaret Bellenden lakik ott, a legkirályhűbb érzelmű hölgyek egyike az egész országban, őfelsége katonáinak barátja. Amikor az egyik whig kutya lesből rám lőtt a juhkarámja kőkerítése mögül, egy hónapig feküdtem ebben a várkastélyban sebesülten, s mondhatom, akár még egyszer elszenvednem azt a sebesülést, csak ilyen jó helyre kerüljek.
- No, ha így áll a dolog - mondta Bothwell -, akkor tiszteletemet teszem a hölgynél, s kérek egy kis frissítőt embereimnek és lovainknak, mielőtt továbbmegyünk. Ami engem illet, olyan száraz már a torkom, mintha nem is ittam volna Milnwoodban semmit. Jó dolog manapság - folytatta Henryhez fordulva -, hogy a király katonája nem mehet el egy ház mellett anélkül, hogy egy kis frissítőt ne kapjon. Olyan házakban, mint ez a Tillie, vagy hogy hívják, szeretetből kínálnak meg vele; az ismert fanatikusok házában erőszakkal jutunk hozzá; a mérsékelt presbiteriánusok pedig és más gyanús személyek félelemből járnak a kedvünkbe és vendégelnek meg. Szomjunkat tehát, akár így, akár úgy, minden körülmények közt módunkban van olthatni.
- És most az a terve, hogy ilyen szándékkal menjen fel abba a kastélyba? - kérdezte Henry aggodalmasan.
- Természetes, hogy azt teszem - felelte Bothwell. - Máskülönben hogy tehetnék kedvező jelentést tisztjeimnek a kiváló hölgy derek elveiről, ha nem ízlelem meg előbb spanyol borát? Mert biztosra veszem, azzal fog kínálni; a száraz, fehér spanyol bor az ilyen idős özvegyasszonyok kedvenc vigasztalója, mint ahogy az olyan vidéki földesuraknak, mint a bácsikád, az a vacak vörös bor az itala.
- Az isten szerelmére - könyörgött Henry -, ha már a fejébe vette, hogy felmegy oda, ne említse a nevemet, és ne leplezzen le egy család előtt, amelyhez ismeretség fűz! Engedje meg, hogy rövid időre egyik katonájának a köpenyegébe burkoljam magam, és csak általánosan beszéljen rólam, mint a felügyelete alatt álló fogolyról.
- Nagyon szívesen - felelte Bothwell. - Megígértem, hogy udvariasan fogok bánni veled, és nem fér össze a becsületemmel, hogy szavamat megszegjem. Hé, Andrews, csavarj csak egy köpenyt a fogoly köré, és eszedbe ne jusson a nevét emlegetni, vagy azt, hogy hol fogtuk el, hacsak nem akarsz faparipán nyargalni.[19]
Ebben a percben boltíves kapubejárathoz érkeztek, melynek oromzatán lőrések tátongtak; jobbról-balról egy-egy torony őrizte, de az egyik már romba dőlt, csak az alsó része maradt félig-meddig épen; ez most tehénistállóul szolgált egy parasztcsaládnak, amely az épségben maradt másik toronyban lakott. A kaput Monk katonái rombolták le a polgárháború idején, és azóta sem hozta rendbe senki; így Bothwellnek és kis csapatának nem állta útját semmiféle akadály. A kapuból nagy, kerek kövekkel kirakott, meglehetősen szűk és rendkívül meredek út vitt fel rézsútos és zegzugos vonalban a szakadékos dombtetőre, ahol a várkastély épült; útközben hol előbukkant, hol meg eltűnt szemük elől az ép torony, melynek orombástyái szinte merőlegesen emelkedtek égnek, éppen a fejük fölött. A gót stílusú erődítményeknek még a maradványai is olyan vaskosak és hatalmasak voltak, hogy Bothwellt erre a felkiáltásra késztettek:
- Milyen jó, hogy becsületes királyhű kezekben van ez a hely! Istenemre, ha az ellenség kerítené hatalmába, egy tucat whig asszony elég volna ahhoz, hogy akár a guzsalyával is megvédje egy dragonyos század ellen, ha csak fele annyi dühös kurázsi szorult beléjük, mint abba az öreglányba, ott Milnwoodban! Szavamra - folytatta, amint a kiugró bástyákkal megerősített, nagy kettős torony elé értek -, pompás váracska ez, s ahogy a kapu fölé vésett, elkopott feliratból látom, hacsak latin tudományom foszlányai cserben nem hagynak, Sir Ralph de Bellenden építette már 1350-ben, tehát eléggé tiszteletre méltó múlttal dicsekedhetik. Kénytelen leszek az idős ladyt kellő hódolattal üdvözölni, akármilyen fáradságos lesz is emlékezetembe idéznem néhány bókot és mézes-mázos udvariaskodást, azokból az időkből, amikor még effajta társaságban szoktam forogni.
Miközben így elmélkedett, a komornyik megpillantotta a katonákat egy lőrésen keresztül, és jelentette úrnőjének, hogy egy csapat dragonyos katona - ha jól látta, testőr - áll a kapu előtt, parancsnokával és egy közrefogott fogollyal.
- Bizonyos vagyok benne és határozottan állíthatom - mondta Gudyill -, hogy a hatodik ember fogoly, mert a lovát vezetik, és az előtte poroszkáló két dragonyos combján nyugtatja karabélyát, lövésre készen. Bizony, mi is így őriztük a foglyokat a nagy márki idejében.
- A király katonái? - kiáltott fel a lady. - Bizonyára egy kis frissítőt szeretnének. Siessen le, Gudyill, üdvözölje őket, és lássa el a legjobb élelemmel és abrakkal, amit a kastély nyújtani képes. És... várjon csak!... szóljon a komornámnak, hogy hozza be a fekete fátylamat és köpenyemet. Magam megyek le a fogadásukra; az ember sohasem tanúsíthat elég figyelmet a királyi testőrkatonák iránt, akik olyan sokat tesznek a királyi tekintély megerősítéséért ezekben az időkben. És... hallja-e, Gudyill... mondja meg Jenny Dennisonnak, hogy tegye fejére gyöngyös pártáját, úgy haladjon előttem és az unokám előtt, a három asszony meg mögöttünk lépkedjen. S szóljon az unokámnak, hogy ne várasson egy percig sem.
Lady Margaret teljes díszben és az utasításainak megfelelő kíséretben nemsokára kivitorlázott kastélyának belső udvarára, ünnepélyesen és méltóságteljesen. Bothwell őrmester a vár komoly és tiszteletet parancsoló úrnőjét azzal a nagy önbizalommal üdvözölte, mely a léha erkölcsű udvari emberek hetyke és könnyed modorára vallott II. Károly idejében, s egyáltalában nem emlékeztetett egy dragonyos altiszt durva esetlenségére. Beszéde és modora az alkalomhoz illően előkelő volt, hiszen Bothwell, kalandos és kicsapongó élete során, néha olyan társaságban is megfordult, amely inkább származásának felelt meg, mint jelenlegi helyzetének. A hölgy kérdésére, hogy miben lehet neki és embereinek szolgálatára, kellő meghajtással felelte, hogy "mivel éjszaka meg jó néhány mérföldnyi út vár rájuk, mélységes hálát éreznének, ha engedélyt kapnának arra, hogy mielőtt útjukat folytatnák, lovaikat egy órára megpihentessék".
- A legnagyobb örömmel - felelte Lady Margaret. - Cselédségemnek minden bizonnyal gondja lesz rá, hogy ember és ló ne szenvedjen szükséget semmiben.
- Nagyon jól tudjuk, asszonyom - felelte Bothwell -, hogy azok, akik a királyt szolgálják, mindenkor ilyen fogadtatásban részesülnek Tillietudlem falai közt.
Ez a bók elnyerte Lady Margaret tetszését.
- Kötelességünknek minden alkalommal igyekeztünk hűségesen és becsületesen eleget tenni, uram - felelte -, akár uralkodónkkal, akár híveivel, de kiváltképpen hűséges katonáival szemben. Még nem múlt el túl hosszú ideje annak, s ő szent királyi felsége, ki jelenleg hazánk trónját elfoglalja, bizonyára nem felejtette el azt az időt, amikor szerény hajlékomat jelenlétével megtisztelte, és ennek a kastélynak abban a termében reggelizett, amelyet komornám mindjárt meg fog mutatni önnek, őrmester úr, s amelyet azóta is a király termének nevezünk.
Bothwell közben parancsot adott a leszállásra; a lovakat egyik katonája gondjára bízta, a foglyot egy másikéra; így aztán maga háborítatlanul folytathatta a társalgást, amelyet a lady olyan leereszkedő módon megindított.
- Mivel legfőbb uram, a király abban a szerencsében részesült, hogy e ház vendégszeretetét élvezhette, nem csodálom, ha ezt a megtiszteltetést kiterjesztik azokra is, akik őfelségét szolgálják, még ha nincs is más érdemük, csak az, hogy kötelességüket hűségesen teljesítik. Pedig, ami engem illet, őfelségéhez közelebbi kapcsolat is fűz, mint amelyet ez az egyszerű vörös kabát jelez.
- Igazán, uram? - mondta Lady Margaret. - Csak nem tartozott őfelsége háztartásához?
- Ha nem is éppen a háztartásához, asszonyom, de a házához mindenesetre. Egy olyan kapcsolatra célzok, melynek révén rokonságot tarthatnék Skócia legjobb családjaival, s köztük, azt hiszem, Tillietudlemmel is.
- Uram! - mondta az idős hölgy, s méltóságteljesen felemelte fejét, szemtelen tréfálkozásnak véve az őrmester szavait. - Nem értem, miről beszél.
- Valóban ostobaság, asszonyom, ha valaki az én helyzetemben emlegetni merészeli - felelte a katona -, de bizonyára hallotta nagyapám, Francis Stewart szerencsétlen történetét, akinek I. Jakab, mint vér szerinti unokaöccse, a Bothwell nevet adományozta. Bajtársaim engem is ezzel a névvel ugratnak. Végül azonban neki sem hozott több jót, mint nekem.
- Igazán? - mondta Lady Margaret, nagy rokonszenvvel és meglepődéssel. - Már régen fülemhez jutott, hogy az utolsó Bothwell gróf unokája szűkös körülmények közt tengeti életét, de sohasem gondoltam volna, hogy ilyen alacsony rendfokozatban szolgál. Micsoda balszerencse lehet az, amely egy embert, aki olyan összeköttetésekkel rendelkezik, mint ön...
- Ez a dolgok rendje, asszonyom, nincs benne semmi különös - vágott a szavába Bothwell, a hölgy kérdését megelőzve. - Nekem is voltak szerencsés perceim, mint bárki másnak, iddogáltam Rochesterrel, elbolondoztam Buckinghammel, egy Sheffield oldalán harcoltam Tangerben. De szerencsém sohasem volt tartós; vidám cimboráim társaságát nem tudtam hasznomra fordítani! Talán nem éreztem át eléggé - tette hozzá némi keserűséggel -, micsoda megtiszteltetés, ha a skót Stewartok ivadéka részt vehet Wilmot és Villiers lakomáin!
- És skót barátai, Mr. Stewart? Hiszen oly sok hatalmas rokona van itt!
- Igaz, igaz, asszonyom - felelte az őrmester. - Azt hiszem, egyik-másik közülük meg is tenne vadőrjének, mivel elég jó lövész vagyok, vagy mindenre kész bérvívójának, mert értek a kardforgatáshoz, sőt olyan is akad, aki jobb társaság híján cimborájául is fogadna, hiszen meg tudok inni három palack bort egy ültömben. De, isten tudja, hogy van ez, ha már rokonaim körében kell szolgálat és szolgálat közt válogatnom, mégiscsak legtisztesebb, ha unokabátyámat, Károlyt szolgálom, ámbár silány a zsold és az egyenruha minden, csak nem ragyogó.
- Szégyen! Igazán arcpirító! - méltatlankodott Lady Margaret. - Miért nem folyamodik ő szent királyi felségéhez? Bizonyára csodálkozással értesülne róla, hogy magasztos családjának egy sarja...
- Bocsánatot kérek, asszonyom - szakította félbe az őrmester -, én csak egy durva katona vagyok, és remélem megbocsátja, ha azt mondom, hogy ő szent királyi felségének több gondja van arra, hogy saját sarjait ojtsa a világba, semhogy azokat ajnározza, akiket nagyapjának nagyapja ültetett el.
- Tudja mit, Mr. Stewart - mondta Lady Margaret -, egyet ígérjen meg nekem: maradjon Tillietudlemben éjszakára. Holnap az ön főparancsnokát várom ide, a vitéz Claverhouse-t, aki olyan nagy hálára kötelezte királyát és hazáját, lankadatlan harcával azok ellen, akik fel akarják fordítani a világot. Majd beszélek vele az ön gyors előléptetése ügyében. Remélem, átérzi majd, milyen méltánylást érdemel egyrészt a vér, amely az ön ereiben csörgedezik, másrészt egy olyan úriasszony kérő szava, akit a legszentebb királyi felség annyira kitüntetett kegyeivel, mint engem. E kettő bizonyára elég, hogy önt az eddiginél jobb bánásmódban részesítse.
- A méltóságos asszony mélységesen lekötelez, és természetes, hogy foglyommal itt maradok éjszakára, ha úgy óhajtja, már csak azért is, mert ez a leggyorsabb módja annak, hogy előállítsam Grahame ezredes úrnak, és utasítást kérjek tőle a fiatal uracska végső sorsát illetően.
- Ki az a fogoly, ha szabad kérdeznem? - érdeklődött Lady Margaret.
- Egy meglehetősen jó családból való tacskó, erről a környékről, aki elég könnyelmű volt ahhoz, hogy segítséget nyújtson a prímás egyik gyilkosának, és megkönnyítse a szökését ennek a kutyának!
- Pfuj! - mondta Lady Margaret. - Én túlságosan hajlamos vagyok arra, hogy megbocsássam a sérelmeket, amiket ezektől a gazemberektől szenvedtem, pedig nem egy köztük olyan természetű, Mr. Stewart, hogy alig lehet elfelejteni. De aki pártjára kel egy olyan kegyetlen és szándékos gyilkosságnak, amelyet egy magányos ember ellen követtek el, egy öregember ellen, aki az érsek szent tisztjét töltötte be... ó, szégyen a fejére! Ha biztonságban akarja tudni, anélkül hogy embereinek gondja legyen rá, szólok Harrisonnak vagy Gudyillnek, hogy keresse elő a Gödör kulcsát, vagyis a legfőbb tömlöcünkét. Utoljára a kilsythe-i győzelem hetében nyitottuk ki, amikor szegény Sir Arthur Bellenden húsz whiget zárt be oda. Mindössze kétemeletnyi mélyen van a föld alatt, tehát nem lehet egészségtelennek nevezni, annál kevésbé, mert azt hiszem, valami nyílása is van, amelyen levegőt kap a külvilágtól.
- Bocsánatát kérem, asszonyom - felelte az őrmester -, bizonyára csodálatos vártömlöce van, de megígértem, hogy a fiút udvarias bánásmódban részesítem, s gondom lesz rá, hogy jól őrizzék, és kizárják a szökés minden lehetőségét. Parancsomra olyan erősen fogják majd, mintha lába spanyolcsizmában volna és keze ujjszorítóban.
- Helyes - felelte a lady -, ön tudja legjobban a kötelességét, így hát szívből jó éjszakát kívánok önnek, és ispánomnak, Harrisonnak a gondjaira bízom. Meghívnám, hogy a mi társaságunkban töltse az estét, de... hogy is mondjam csak...
- Nem kell mentegetőznie, asszonyom. Jól tudom, hogy II. Károly király piros daróckabátja semmivé teszi V. Jakab király piros vérének kiváltságait; s ennek így is kell lennie.
- Az én szememben nem, Mr. Stewart, erről biztosíthatom; igaztalan irántam, ha úgy gondolja. Holnap beszélek a parancsnokával, s erősen remélem, hogy hamarosan megkapja azt a rangot, amely fölöslegessé teszi minden rendellenes helyzet áthidalását.
- Azt hiszem, asszonyom - felelte Bothwell -, hogy szívbéli jóságára csalódás vár. De akkor is hálára kötelezett jó szándékával. Akárhogy legyen is, igyekszem estémet kellemesen eltölteni Mr. Harrison társaságában.
Lady Margaret szertartásosan elbúcsúzott, tisztelettel adózva a királyi vérnek még akkor is, ha egy testőr őrmester ereiben csörgedezik, s újfent biztosította Mr. Stewartot afelől, hogy amit Tillietudlem várkastélya nyújtani tud, szívesen bocsátja vendége és kísérői rendelkezésére.
Bothwell őrmester nem mulasztotta el, hogy a ladyt szaván fogja, s magasztos származásának emlékét könnyűszerrel vidám dőzsölésbe fojtotta. Ennek során Mr. Harrison minden igyekezetével azon volt, hogy a legjobb bort varázsolja elő a pincéből, és vendége felvidítására olyan csábító példával járjon elő, amely az ivászat terén minden buzdításnál többet ér. Az öreg Gudyill körülbelül olyan módon csatlakozott az ízlésének megfelelő társasághoz, ahogy Dávid vette ki részét gazdája, Bolga, falusi bíró dőzsöléséből Shakespeare IV. Henrik-ének második részében. Kockáztatva azt, hogy kitöri a nyakát, lerohant a pincébe, hogy megdézsmáljon valami titkos katakombát, melyről kérkedő állítása szerint nem tudott senki más, csak ő, s melynek kincseiből, mióta a pincemesteri tisztet ő látta el, egyetlen palack sem juthat másnak, mint a király kipróbált barátjának.
- Amikor a herceg nálunk ebédelt - mondta a komornyik és pincemester, akit Bothwell családfája kissé megfélemlített, s ezért az asztaltól bizonyos távolságra telepedett le, de miközben beszélt, székét mondatról mondatra fél-fél yardnyival közelebb rángatta -, asszonyom egyre nyaggatott, hogy hozzak már egy palackkal ebből a burgundiból - itt székével megint előbbre nyomult -, de magam sem tudom, miért és hogyan, Mr. Stewart, nem volt a vendégünkben bizodalmam. Azzal gyanúsítottam, hogy nem olyan nagy híve a királynak, mint mutatja, s a családja nem megbízható. Ez az öreg Jakab herceg elvesztette a bátorságát, még mielőtt a fejét vesztette volna, s az a worcesteri férfi olyan volt, mint a walesi keszeg: nem jó se sütve, se főzve, de még hidegen sem. - Ezzel az elmés megjegyzéssel befejezte első hasonlatát, és tapasztalt hajókormányos módjára cikcakk vonalban folytatta az asztal megközelítését. - Így hát, uram, minél sürgetőbben kiáltott rám a lady: "Burgundit őkegyelmességének - a régi burgundit - a java burgundiját - a harminckilences termésből!" -, annál sűrűbben mondogattam magamban: "Fenét kap belőle! Egyetlen csöpp sem locsolja a torkát, amíg alaposabban meg nem győződöm az elveiről! Jó lesz neki a fehér meg a bordói is!" Nem, nem, uraim, amíg a Tillietudlem kastélyban én töltöm be a pincemester tisztét, gondosan őrködöm azon, nehogy megbízhatatlan hűségű ember ízlelhesse meg pincénk legjavát. De ha olyan emberre akadok, aki rendületlen híve a királynak és a király ügyének, no meg a mérsékelt püspöki kormányzatnak... mondom, ha olyan emberre akadok, aki úgy kiáll az egyház és a korona mellett, mint magam tettem a gazdám életében és Montrose idejében is véges-végig, azt hiszem, nincs a pincében semmi olyan, amit túl jónak tartanék vagy sajnálnék tőle!
Mire idáig jutott, végleg behatolt az erőd szívébe - más szóval, egészen odatolta székét az asztalhoz.
- Most pedig, Francis Stewart of Bothwell uram, van szerencsém poharamat az ön egészségére üríteni, azzal a kívánsággal, hogy tiszti kinevezése ne késlekedjék, és sok sikerrel folytassa az ország megtisztítását a whigektől, kerekfejűektől, fanatikusoktól és Covenant-rajongóktól.
Bothwell - gondolhatjuk - már régen nem törődött társasága megválogatásával, s nem annyira származása, mint inkább jelenlegi rangja és kedve szerint válogatta meg cimboráit. Most is készséggel viszonozta a komornyik felköszöntőjét, válaszában elismeréssel adózva a bor kiváló minőségének. Mr. Gudyill pedig, akit most már befogadtak a társaság rendes tagjai közé, folyamatosan ellátta őket kedvderítő nedűvel, egészen hajnalig.
Tizedik fejezet
Nem mernék veled hajózni sosem,
csak sima-arcú nyári tengeren,
s hagyván hajóm a partnak tartanék,
ha szél fütyöl és megdördül az ég.
Prior
Mialatt Lady Margaret az előkelő származású dragonyos őrmesterrel az előző lapokon részletesen leírt beszélgetést folytatta, Miss Edith Bellenden, aki jóval kisebb mértékben osztotta nagyanyja rajongását minden iránt, aminek a legkisebb köze is van a királyi vérhez, mindössze futó pillantásra méltatta Bothwellt. Szálas termetű, viharvert arcú fiatal férfit látott, kinek kemény vonásaira büszke dac és kicsapongás nyomta bélyegét; kétségbeesésből fakadó hányaveti vidámsága mintha az elégedetlenség kifejezésével tusakodott volna. A többi katona még annyira sem keltette fel az ifjú hölgy figyelmét. Annál erősebben vonzotta a köpenyébe burkolózó fogoly látványa, akiről nem bírta elfordítani tekintetét. Pedig szemrehányást tett magának kíváncsisága miatt, mely nyilván fájdalmat okozhatott annak, akire irányult.
- Istenem! - mondta Jenny Dennisonnak, aki belső szobalánya volt. - Bárcsak tudnám, ki ez a szerencsétlen fickó?
- Éppen erre gondoltam magam is - felelte a szobalány. - Cuddie Headrigg nem lehet, mert ő magasabb és nem ilyen izmos.
- Pedig könnyen lehet - folytatta Miss Bellenden -, hogy valami szegény szomszédunk, kinek sorsa iránt okunk lenne érdeklődéssel viseltetni.
- Majd mindjárt megtudom én, ki az - mondta a vállalkozó szellemű Jenny -, mihelyt a katonák kényelembe tették magukat. Nagyon jól ismerem az egyiket, aki a legjobb képű és a legfiatalabb mind között.
- Azt hiszem, te minden fiatal naplopót ismersz a környéken - mondta az úrnője.
- Dehogyis, Miss Edith, annyira nem vagyok barátkozós természetű - felelte a fille-de-chambre.[20] - Persze az ember nem tehet róla, ha látásból ismeri azokat a legényeket, akik a szemüket meresztik rá, és a templomban vagy a piacon megbámulják. De nagyon kevés fiúval vagyok beszélő ismeretségben, kivéve a házbelieket, meg a három Steinsont, meg Tam Randet, meg a fiatal molnárt, aztán az öt Howison fiút Nethersheilsben, meg a hórihorgas Tam Gilryt, meg a...
- Kérlek, zárt le a kivételek listáját, mert máris ijesztően hosszú! Inkább meséld el, honnan ismered azt a fiatal katonát - mondta Miss Bellenden.
- Istenem, Miss Edith, az Tam Halliday, a Katona Tam, ahogy emlegetni szokták, az a katona, aki megsebesült, amikor a hegyi nép gyűlést tartott a külső mocsárban, aztán nálunk feküdt a kastélyban, amíg meg nem gyógyult. Nem kérdezhetek tőle olyat, hogy megtagadná a választ, arról kezeskedem.
- Hát akkor próbáld meg - mondta Miss Edith. - Ha alkalom kínálkozik rá, kérdezd meg tőle a fogoly nevét, aztán gyere be a szobámba, és újságold el, mit mondott.
Jenny Dennison elindult megbízása teljesítésére, de csakhamar visszajött; arcán olyan megdöbbenés és rémület tükröződött, mely elárulta, hogy a fogoly sorsa nem közömbös számára.
- Mi a baj? - kérdezte aggódva Edith. - Kiderült, hogy mégiscsak Cuddie az? Ó, szegény!
- Cuddie, Miss Edith? Nem, nem! Nem Cuddie! - hebegett a hűséges szobalány, tudván, hogy a hír, amit hoz, milyen fájdalmat okoz majd fiatal úrnőjének. - Jaj, istenem! Drága Miss Edith, a fogoly... a fiatal Milnwood maga!
- A fiatal Milnwood! - kiáltott fel Edith, s most rajta volt a megdöbbenés sora. - Lehetetlen... teljességgel lehetetlen! Hisz a nagybátyja az engedélyezett lelkészhez jár, és nem tart semmiféle kapcsolatot a lázongókkal. Az unokaöccse pedig sohasem ártotta magát ebbe a szerencsétlen viszályba! Egészen biztos, hogy teljesen ártatlan... hacsak nem állt ki valakiért.
- Jaj, drága Miss Edith - mondta a bizalmas szobalány -, hát olyan idők ezek, amikor számít az, hogy mi jogos és mi jogtalan? Ha olyan ártatlan volna is, mint az újszülött csecsemő, találnának valami ürügyet arra, hogy bűnösnek mondják, ha akarják. De Tam Halliday azt mondja, az életével játszik, mert menedéket adott az öt úriember egyikének, aki azt a vén érseket megölte.
- Az életével! - kiáltott fel Edith felpattanva, remegő hangon, rémült megdöbbenéssel. - Lehetetlen... nem tehetik... nem szabad megtenniük! Majd beszélek az érdekében, hogy ne bántsák!
- Ó, drága fiatal úrnőm, gondoljon a nagyanyjára, a veszélyre és a nehézségekre! - mondta Jenny. - Hiszen szigorú őrizetben van reggelig, amikor Claverhouse megérkezik! S ha nem tudja teljesen tisztázni magát, mondja Tam Halliday, kurtán végeznek vele... térdre!... kész!... vigyázz!... tűz!... pontosan, ahogy az öreg süket John Macbriarrel csinálták, aki egy szót sem értett a hozzá intézett kérdésekből, és életével lakolt csak azért, mert töksüket volt!
- Jenny - mondta az ifjú hölgy -, ha neki meg kell halnia, én is meghalok vele. Most nincs idő veszélyről meg nehézségekről beszélni, magamra kapok egy plédet, és leosonok oda, ahol őrzik, leborulok az őr lába elé, és úgy könyörgök neki, hogy ha van lelke, mely megváltásra vár...
- Jóságos isten, ne hagyj el! - vágott a szavába a szobalány. - A fiatal lady Katona Tam lábainál, és a lelkére akar beszélni, amikor a szegény fiú azt se tudja, van-e lelke vagy nincs, mert legfeljebb káromkodás közben szokta emlegetni! Nem, nem, ez nem megy, semmiképpen sem! De amit meg kell tenni, azt meg kell tenni, és hű szerelmeseket a világért sem hagynék cserben! Ha már mindenáron látni akarja a fiatal Milnwoodot, kisasszonykám, bár tudom, semmi jó sem jöhet ki belőle, csak még jobban elszomorítja mindkettejük szívét, én magamra vállalom a kockázatot, és megpróbálok valahogy beszélni Tammal. De a kisasszony bízza teljesen rám, és ne szóljon bele egyetlen szóval sem... éppen Tam Halliday őrzi Milnwoodot, a kastély keleti tornyában.
- Szaladj, hozzál egy plédet! - mondta Edith. - Csak beszélhessek vele és találni fogok valami módot, hogy megmentsem az életét! Siess, Jenny, ha még remélsz tőlem valami jót ebben az életben!
Jenny elsietett, és csakhamar visszajött egy pléddel, amelybe Edith teljesen beburkolózott, nemcsak az arcát takarta el vele, de alakját is majdnem felismerhetetlenné tette. A pléd efféle redőzése gyakori dolog volt a hölgyek közt, abban a században és a következő század első felében; annyira, hogy a tiszteletre méltó egyházatyák, látva, hogy ez a divat csábító lehetőséget nyújt szerelmi cselszövényekre, számos rendeletben tiltották meg a köpenynek ilyen felhasználását. De a divat, mint máskor is, erősebbnek bizonyult a hatóságnál, s amíg a pléd viselése dívott, minden rendű és rangú asszony felhasználta alkalomadtán fátyolnak vagy bújtatónak.[21] Edith, arcát és alakját ily módon elrejtve és szobalánya karjára támaszkodva, remegő léptekkel sietett arra a helyre, ahol Mortont fogva tartották.
Ez egy kis kamra vagy fülke volt az egyik toronyban; ajtaja egy folyosóra nyílt, ahol őrszem járkált fel és alá; mert Bothwell őrmester kínosan ügyelt arra, hogy ura legyen szavának; azonkívül a fogoly ifjúsága és nemes viselkedése talán egy kis részvétet is keltett benne. Ezért eltekintett attól a méltánytalanságtól, hogy az őrt egy szobában helyezze el vele. Így aztán Halliday, karabélyával a karján, a folyosón sétálgatott fel és alá; a helyiség végében egy óriási kancsó sör állt az asztalon, abból kortyolgatott időről időre, így vigasztalgatta magát; máskor meg egy vidám skót dalt dúdolgatott.
Saint Johnstone s Dundee közt az uton
örömest követnél, jól tudom.
Jenny lelkére kötötte úrnőjének, hogy bízzon csak rá mindent.
- Én elboldogulok a katonákkal - mondta -, akármilyen durvák is. Jól ismerem a természetüket. Ne tessék beleszólni!
Így aztán benyitott a folyosóra, éppen amikor az őrszem a bejáratnak hátat fordított, s felkapva a dallamot, amelyet a legény dúdolgatott, kacérkodó hangon, falusi kötekedéssel énekelte:
Ha követnék egy nyomorult bakát,
őrjöngne anyám s a sok barát;
lord illene hozzám, nem kujon -
sohasem követlek, jól tudom.
- Ez aztán a kihívás, istókuccse! - kiáltotta az őrszem, hirtelen megfordulva. - Méghozzá kettőtől egyszerre! De nem könnyű egy katonát saját derékszíjával megbunyózni!
Ezzel ott folytatta a dalt, ahol a leányzó abbahagyta:
Ha követsz, boldog leszel talán,
megoszthatod ágyam és vacsorám,
dobszóra megyünk, bátran, szabadon,
örömest követsz majd, jól tudom.
- Gyere, kisanyám, adj egy csókot a nótámért!
- Majd ha fagy és hó lesz nagy, Halliday úr - felelte Jenny olyan arckifejezéssel és hanghordozással, mely kellőképpen kifejezte az indítvány iránti megvetését. - És nyugodt lehet, nem sok része lesz a társaságomban, ha nem tud finomabban viselkedni. Nem azért jöttem ide a barátnémmal, hogy effajta butaságokat hallgassak. Szégyellheti magát, mondhatom.
- Úgy? És ha szabad kérdenem, milyen egyéb ostobaság hozta ide kegyedet, Dennison kisasszony?
- A rokonomnak valami elintézni való dolga van a foglyával, a fiatal Harry Morton úrral. Én meg elkísértem, hogy szót váltsak vele.
- Az ördögöt fogsz beszélni vele! - felelte az őr. - Nem mondaná meg, kedves Dennison kisasszony, hogy képzeli ezt kegyed meg a barátnéja vagy a rokona? Miképpen akarnak bejutni hozzá? Ahhoz kissé testesek, hogy a kulcslyukon surranjanak be, márpedig arról, hogy kinyissam az ajtót, szó sem lehet!
- Nemcsak hogy szó lehet róla, de meg is lesz! - makacskodott a leányzó.
- No, majd meglátjuk, szépséges Jennykém! - s a katona folytatta sétáját, egykedvűen dúdolgatva, miközben fel és alá járkált a folyosón:
Látod a kerekes kutat,
Janet, Janet?
Tükrében nézd meg szép-magad,
Szivem Janet.
- Szóval, nem akar beereszteni minket, Halliday úr? Rendben van, akkor szép jó éjszakát kendnek! Azt hiszem, utoljára lát most engem meg ezt a szép kerek micsodát is! - mondta Jenny, hüvelyk- és mutatóujja között egy ezüsttallért csillogtatva.
- Aranyat adj neki, aranyat! - súgta az ifjú hölgy izgatottan.
- Egy ezüst is túl jó az ilyennek - felelte Jenny -, aki nem örül annak, ha egy szép lány reákacsint. És ami még rosszabb, végül még azt találná hinni, hogy többről van itt szó, mint az unokatestvérem óhajtásáról. Aztán, mi tagadás, ezüsttallér sem akad nálunk csőstül, nemhogy arany! - suttogta úrnőjének, majd hangját felemelve, folytatta: - Az unokanővérem nem maradhat itt tovább, Halliday úr! Így hát jó éjszakát kendnek.
- Várj egy kicsit, várj egy kicsit! - mondta a katona. - Maradj nyugton, hadd értsünk szót. Ha beengedem a rokonodat a foglyomhoz, te idekünn maradsz és elbeszélgetsz velem, amíg ki nem jön. Így aztán mindenki meg lesz elégedve, igaz-e?
- Majd ha az ördög bújik a lábamba! - felelte Jenny. - Azt hiszed, én is meg az unokanővérem is a jó hírünket kockáztatjuk, csak azért, hogy veled vagy akár a fogollyal elbeszélgessünk, anélkül hogy valaki figyelne ránk? Lám, lám, szép úrfiak, milyen messze esik a tett az ígérgetéstől! Kend a múltkor lepocskondiázta előttem a szegény Cuddie-t. Pedig ha tőle kérnék valami szívességet, nem kellene kétszer szólnom neki, azon nyomban megtenné, még ha fel is akasztanák érte!
- Vigye az ördög Cuddie-t! - felelte a dragonyos. - Enélkül is akasztófára jut, remélem. S nem tréfából, hanem komolyan. Ma találkoztam vele Milnwoodban, s az anyja is ott volt, az a vén puritán dög! Ha tudtam volna, hogy vele fogsz példálózni előttem, a lovam farkához kötve hurcoltam volna el; elég okot adott rá a törvény szerint!
- Jól van, jól, csak vigyázz, nehogy Cuddie egy nap puskacsőre kapjon téged, ha arra kényszeríted, hogy a mocsárban keressen menedéket, mint annyi más tisztességes ember! Nagyon jól tud célozni, a popinjay-verseny-ben is harmadik lett, és ha megígér valamit, a szava éppen olyan biztos, mint a szeme meg a keze, ha nem is hetvenkedik vele annyit, mint egyik-másik cimborád. No de nekem igazán mindegy... gyere, kedves rokon, menjünk innét.
- Maradj még, Jenny. A ménkű csapjon belém, ha többet akadékoskodom, mint más, ha már egyszer a szavamat adtam - mondta a katona tétovázó hangon. - Hol az őrmester?
- Az intézővel meg John Gudyillel vedeli a bort, és már alig áll a lábán - jelentette ki Jenny.
- Úgy, úgy, akkor tőle nem kell tartani. És hol vannak a cimboráim? - kérdezte Halliday.
- Egyik korsó sört a másikra ürítik a madarász és a solymár társaságában, meg néhány más emberrel a személyzetből.
- És van sörük bőségesen?
- Hat gallonnal a legjobb fajtából, amit valaha is főztek - felelte a szólt a lány.
- Hát, ha így áll a dolog, szép kis Jennym - mondta a katona megenyhülve -, akkor biztos lehetek felőlük az őrségváltás órájáig vagy talán valamivel tovább is. Legyen hát, ha megígéred, hogy legközelebb egyedül jössz el és...
- Talán megteszem, talán nem - felelte Jenny -, de ha megkapod ezt a tallért, annak éppúgy megörülsz.
- A kakas csípjen meg, ha éppúgy - mondta Halliday, de azért elvette a pénzt. - Még így is sokat kockáztatok. Mert ha Claverhouse megtudja, mit csináltam, olyan magasra huzat fel, mint Tillietudlem tornya. Viszont az is igaz, hogy az ezredben senki sem restelli elvenni, amihez hozzá tud jutni. Biztos vagyok benne, hogy Bothwell jár ebben elöl, a királyi vérével. És ha hinnék neked, te csélcsap kis ördög, az lenne a vége, hogy oda a költség és oda a fáradság; míg ez a fickó - folytatta a tallérra pillantva - nem hagy cserben, míg el nem fogy. No, gyertek, nyitom az ajtót. De nehogy odaálljatok a whig úrfival sopánkodni meg imádkozni, hanem füleljetek. Ha beszólok az ajtón, iszkoljatok, mintha a kommandót hallanátok: "Lóra és előre!"
Így szólván, Halliday kinyitotta a kamra ajtaját, beengedte Jennyt és állítólagos rokonát, majd újra bezárta mögöttük az ajtót. Azután sietve folytatta a rendes szolgálatát teljesítő őr közömbös, kimért lépteit és fütyörészését, mellyel az időt agyon szokta csapni.
A lassan nyíló ajtó a következő képet tárta a látogató elé: Morton fejét két kezére hajtva, kétségbeesésre valló testtartással ült az asztalnál. Amikor az ajtó kinyílt, felemelte arcát, s megpillantva a két belépő női alakot, felugrott meglepetésében. Edith, mintha a női szemérem kioltotta volna kétségbeesett bátorságát, az ajtótól egylépésnyire megállt, s nem volt ereje szólni vagy akár egy lépést is tenni. A sok terv, mellyel szerelmesét segíteni, bátorítani, vigasztalni akarta, mintha egyszerre kiröppent volna a fejéből; helyükben nem maradt más, csak gondolatok gyötrelmes zűrzavara, s a félelem, hogy talán lealacsonyította magát Morton szemében ezzel a lépésével, amelyet elhamarkodottnak és nőietlennek tartott. Mozdulatlanul, erejét vesztve csüggött kísérője karján, aki hiába igyekezett megnyugtatni és bátorságot önteni beléje.
- Most már idebent vagyunk, kisasszonykám, ne tékozoljuk hát az időt! - suttogta. - A káplár vagy az őrmester mindjárt megkezdi ellenőrző körútját, és sajnálnám a szegény Halliday gyereket, ha előzékenységéért megbüntetnék!
Morton közben félénken közelebb jött, megsejtve az igazságot; hiszen a házban nem volt más nő Edithen kívül, aki balsorsa iránt ilyen érdeklődést tanúsítana! De a csalóka félhomály és az álruhának is beillő öltözék óvatosságra intette. Nem akart semmi hibát elkövetni, mely szerelmének ártalmára lehetett volna. Jenny, kit gyorsan járó esze és kotnyeles modora nagyon alkalmassá tett erre a szolgálatra, sietett megtörni a jeget.
- Mr. Morton - mondta -, Miss Edith nagyon sajnálja, hogy ilyen helyzetbe került és...
Szükségtelen volt többet mondania. Morton ott termett Edith mellett, szinte a lába elé borult, állt kezét szorongatta, elhalmozta a hála és köszönet túláradó kifejezésével, ámbár ez csak szaggatott szavakban nyilvánult meg, amelyeket bajos lett volna megérteni, ha az olvasó nem képzeli hozzá a hangot és a mozdulatokat is, a mély és viharos érzés szenvedélyes kitörésének kísérőjeleit.
Edith két vagy három percen át olyan mozdulatlanul állt, mint egy szent szobra, amely valamelyik hivő imádatát fogadja; s amidőn magához tért, legalábbis annyira, hogy kezét Morton szorongató ujjai közül visszahúzhassa, eleinte csak alig hallhatóan rebegte:
- Lehet, hogy megfeledkeztem magamról, Mr. Morton... ezzel a szokatlan lépéssel... mely... amely talán nem tűnik gáncstalannak az ön szemében - folytatta egyre összefüggőbben, amint nagy erőlködéssel sikerült gondolatait valamelyest rendbe szedni -, de ha már megengedtem önnek, hogy a barátság nyelvén szóljon hozzám... sokáig... túl sokáig... akkor nem hagyhatom cserben most, amikor úgy látszik, az egész világ cserbenhagyta! Hogyan jutott idáig? Hogyan és miért tartóztatták le? S mit lehetne tenni? Nem tehetne valamit a nagybátyám, aki olyan sokra tartja önt, vagy nem segíthet a saját nagybátyja, Milnwood? S egyáltalában, hogy végződhetik ez a dolog?
- Lesz, ami lesz - felelte Henry, s igyekezett megragadni a szabadulni próbáló kezet, mely végül megint átengedte magát ölelő ujjainak -, akármi lesz is, ettől a perctől kezdve úgy gondolok rá, mint bús életem legörvendetesebb fordulatára. Már eddig is kegyednek köszönhettem, drága Edith, bocsásson meg, Miss Bellendent kellett volna mondanom, de a balsors különös jogokat formál, hogy egy-egy boldog perc néha megaranyozta életem komorságát; s ha most ennek a létnek végleg búcsút kell mondanom, annak a nagy megtiszteltetésnek az emléke, amelyben az imént részesültem, boldogsággal fogja eltölteni szenvedésem utolsó óráit.
- Hát csakugyan ilyen nagy a veszély, Mr. Morton? - kérdezte Miss Bellenden. - Ön, aki eddig oly kevéssé ártotta magát ebbe a szerencsétlen pártviszályba, egyszerre annyira belekeveredett, hogy már az...
Elhallgatott, mert nem volt ereje befejezni.
- Hogy már az életem forog kockán, arra gondol? - mondta Morton nyugodt, de bánatos hangon. - Azt hiszem, ez már teljesen a bíráim szándékától függ. Őreim szerint van egy kis lehetőség arra is, hogy külföldön teljesítsek katonai szolgálatot, büntetés helyett. Gondoltam, ezt az utat választom, ha lehet. De amióta viszontláttam kegyedet, úgy érzem, a száműzetés még a halálnál is rosszabb lenne.
- Akkor hát igaz - mondta Edith -, hogy olyan borzasztó meggondolatlanságot követett el, és kapcsolatot tartott azoknak a nyomorult gazembereknek egyikével, akik a prímást meggyilkolták?
- Még azt sem tudtam, hogy a bűntett megtörtént - felelte Morton -, amikor szerencsétlenségemre éjjeli szállást adtam apám régi barátjának és bajtársának, s ily módon rejtekhelyet és menedéket nyújtottam ama könnyelmű és kegyetlen emberek egyikének. De tudatlanságom keveset segít rajtam, hiszen ki is hinné el, kegyeden kívül? S ami még rosszabb, magam sem tudom, vagy legalábbis erősen kétlem, vajon megtagadtam volna-e az átmeneti rejtekhelyet egy menekülőtől, még akkor is, ha mindent tudok!
- És kicsoda vagy milyen hatóság folytatja le a vizsgálatot az ön tette fölött? - kérdezte aggódva Edith.
- Úgy hallom, Grahame of Claverhouse ezredes dönt a sorsom fölött - felelte Morton. - Tagja annak a katonai bizottságnak, amelyre királyunk és Titkos Tanácsunk jónak látta életünket és vagyonunkat minden korlátozás nélkül rábízni, s ehhez hozzájárult a parlament is, amely máskor szívósabban szokta szabadságjogainkat védelmezni!
- Claverhouse! - rebegte Edith szinte aléltan. - Jóságos úristen! Hisz akkor vesztett ügye van, még mielőtt tárgyalásra kerülne a sor! Megírta nagyanyámnak, hogy holnap reggel itt lesz, útban a hegyvidék felé, ahol egy csomó elszánt ember, akit a prímásgyilkosság két-három főszereplőjének jelenléte tüzelt fel, állítólag abból a célból gyülekezik, hogy fellázadjon a kormány ellen. A levél hangja olyan, hogy megborzongtam tőle, pedig akkor még nem is sejtettem, hogy valaki... egy jóbarát...
- Miattam nem kell annyira nyugtalankodnia, drága Edith! - mondta Henry, a lányt karjával támogatva. - Claverhouse szigorú és könyörtelen ugyan, de mindenképpen bátor, igazságos és becsületes. Én katona fia vagyok, és katona módjára fogok igazamért harcolni. Ő talán több rokonszenvvel hallgatja meg keresetlen és köntörfalazás nélküli védekezésemet, mint egy talpnyaló, köpönyegforgató bíró tenné. És valóban, olyan időkben, amikor az igazságszolgáltatás minden ágában teljesen elhatalmasodott a romlottság, inkább katonai erőszak vessen véget életemnek, semhogy valamely hatalmaskodó jogász csalafintasága ejtsen tőrbe, aki a védelmünkre hivatott törvények ismeretét arra használja fel, hogy mindenféle csűrés-csavarással pusztulásunkat idézze elő.
- Elveszett ember, vége van, ha Claverhouse-tól vár igazságot. "Gyökerestül kiirtani!" - ez a legenyhébb szava. A szerencsétlen prímás az ezredes meghitt barátja és pártfogója volt. "Nincs olyan mentség vagy kifogás - írja levelében -, mely a törvény vasöklétől megóvná azokat, akiknek ehhez a gaztetthez a legkisebb közük is van, vagy elkövetőinek menedéket és támogatást nyújtottak. Nem nyugszom, amíg meg nem bosszulom e szörnyű gyilkosságot, és megtorlásul annyi embert nem juttatok hóhérkézre, ahány haja szála volt az áldozatnak tisztes ősz fején." Tőle igazán nem várhatunk irgalmat vagy kedvezést.
Jenny Dennison, aki eddig csendben maradt, most - látva a szerelmesek kétségbeesett helyzetét, amelyből nem találtak kivezető utat - bátorkodott egy jó tanáccsal előállni.
- Engedelmükkel, Edith kisasszony és Morton fiatalúr, nem szabad az időt vesztegetnünk. Milnwood úr kapja magára az én ruhámat és plédemet, ott a sötét sarokban mindjárt levetem mind a kettőt, ha megígéri, hogy nem sandít oda, akkor aztán elosonhat Tam Halliday mellett, hisz már se lát, se hall a sok sörtől, én pedig megmutatom a titkos utat, amelyen a várból ki lehet osonni. A nagyságos kisasszony szép nyugodtan felmehet a szobájába, én meg felveszem a fiatalúr szürke köpönyegét és kalapját, s megjátszom a foglyot. Mihelyt tiszta a levegő, kiáltok Tamnak, és megkérem, engedjen ki.
- Hogy engedjen ki? - mondta Morton. - Az életeddel lakolnál érte.
- Dehogyis! - felelte Jenny. - Tam már a saját érdekében sem árulhatja el, hogy valakit beeresztett a fogolyhoz. Én majd ráveszem, eszeljen ki valamit a szökés megmagyarázására.
- Ráveszel a fenét! - mondta az őrszem, hirtelen rájuk nyitva az ajtót. - Lehet, hogy nem látok a sörtől, de hallani hallok, és máskor halkabban tervezzél egy ilyen szökést, ha azt akarod, hogy sikerüljön. Jöjjön csak ki onnan, Janet kisasszony, egy-kettő... futólépés, ha mondom, azt a keserves úristenit! Maga pedig, kedves rokonhölgy, nem faggatom ki az igazi nevét, pedig megérdemelné, ha már olyan csúnyán falhoz akart állítani, csak annyit mondok, ne rontsa itt tovább a levegőt. Tűnjön el sürgősen, mielőtt fellármázom az őrséget!
- Remélem - mondta Morton aggódva -, hogy nem üti dobra ezt az esetet, kedves barátom. Teljesen megbízhatik a becsületemben, hogy nem felejtem el a jóságát, ha hallgat. Ha kihallgatta a beszélgetésünket, azt is tudhatja, hogy nem fogadtuk el ennek a jószívű teremtésnek az elhamarkodott javaslatát.
- Jószívű teremtés, no bizony! Ördögien jószívű! - mondta Halliday. - Ami a többit illeti, sejtem, miről van szó, és eszembe sincs rossz néven venni, a szájam se jár el jobban, mint másé. De hogy még köszönetet mondjak ennek a kacér kis ördögnek, no még mit nem! Jenny Dennison megérdemelné, hogy jól elnáspángolják! Bajba rántott volna egy becsületes fickót, aki olyan hülye volt, hogy belefelejtkezett a haszontalan álnok pofikájába!
Jenny nem találván más mentséget, az utolsó eszközhöz folyamodott, amelyet neme elég gyakran alkalmaz, s rendszerint sikeresen. Zsebkendőjét arcára szorítva, heves zokogásba tört ki; bőségesen hullatta könnyeit, vagy ahogy Halliday megjegyezhette volna, kitűnően megjátszotta, minő szerencsétlennek érzi magát.
- Most pedig - mondta a katona kissé megszelídülve -, ha van még valami beszélnivalójuk, mondják el két perc alatt, aztán sipirc! Mert ha Bothwell azt veszi részeg fejébe, hogy félórával hamarabb ellenőrizze az őrszemeket, akkor sötét jövő vár mindnyájunkra.
- Isten vele, Edith - súgta Morton, olyan szilárdságot színlelve, mely igazában nagyon is távol állt tőle -, ne maradjon itt tovább, bízzon engem a sorsomra, nem lesz így kibírhatatlan, ha érdeklődéssel kíséri. Jó éjszakát, jó éjszakát! Ne maradjon itt tovább, nehogy észrevegyék.
E szavak után átengedte Edithet kísérőjének, aki nem annyira kivezette, mint inkább kitámogatta őt.
- Mindenki a maga ízlése szerint cselekszik, nem vitás - mondta Halliday. - De az istenit neki, én inkább meghalnék, semhogy ennyi gyötrelmet okozzak egy olyan kedves kislánynak, mint ez! Nem tenném meg a világ minden whigje kedvéért, aki valaha is felesküdött a Covenantra!
Mihelyt Edith visszakerült szobájába, olyan fájdalmas zokogásba tört ki, hogy Jenny Dennison valósággal megrémült, s igyekezett mindennel, ami csak eszébe jutott, vigasztalgatni.
- Ne gyötörje magát ennyire, Edith kisasszony - mondta a hűséges szobalány. - Ki tudja, mi minden történhetik még, ami kihúzza Milnwood fiatalurat a bajból! Nemcsak jóképű, de bátor ifjú is, vagyonos családból való úriember, nem fognak vele úgy bánni, mint a szegény whigekkel, akiket a mocsarakban fognak el, aztán úgy összefűzik őket, mint egy köteg hagymát. Lehet, hogy a nagybátyja kiváltja, vagy talán a kisasszony nagybátyja szól egy jó szót az érdekében, hiszen ő jól ismeri a vöröskabátos urakat.
- Igazad van, Jenny... igazad van! - mondta Edith, felocsúdva bénultságából, mely addig erőt vett rajta. - Ez nem a kétségbeesés ideje, hanem az erőfeszítésé. Keress nekem valakit, aki még az éjjel elnyargalna egy levéllel a nagybátyámhoz!
- Charnwoodba, kisasszonykám? Rém későre jár az idő, és az út hat mérföld és még valamicske, a vízparton lefelé. Nem hiszem, hogy még az éjjel találok embert és lovat, már csak azért sem, mert őrszemet állítottak a kapu elé. Szegény Cuddie! Elment az áldott jó gyerek, aki kérdezősködés nélkül mindent a világon megtenne értem, amire csak kérném; az új béressel meg nem volt még időm összemelegedni, nem is szólva arról, hogy amint hallom, Meg Mordiesont akarja feleségül venni, szívből sajnálom azt a szerencsétlen lányt!
- Muszáj találnod valakit, aki elmenne, Jenny. - Élet és halál függ tőle!
- Elmennék én magam is, kisasszonykám, mert könnyen ki tudnék mászni a kamara ablakán, aztán lecsúszni a vén tiszafa törzsén, azelőtt is megcsináltam már ezt a boszorkányságot. De az út félelmetes, azt mondják, vöröskabátosok leselkednek mindenütt, nem is szólva a whigekről, akik nem sokkal jobbak (a fiatal legényekre gondolok), ha egy idegennel találkoznak, aki egyedül kószál a mocsárban. Az út maga nem számít, azt bírnám, megjárok én tíz mérföldet holdvilágnál egész könnyen.
- Hát nem jut eszedbe senki, aki jó pénzért vagy szép szóért megtenné nekem ezt a szolgálatot? - kérdezte Edith szorongó szívvel.
- Nem tudok senkit - felelte Jenny egypercnyi fejtörés után -, hacsak Goose Gibbie nem vállalkozik rá. Ő még talán nem ismeri az utat, ámbár nem olyan nehéz rátalálni, ha megmarad a kocsiúton, és nem felejt el befordulni Cappercleugh-nál, és nem fullad be a Whomlekkin-mocsárba, és nem esik be az ördögszakadékba, és nem csúszik el a Walkwary-hágó nyaktörő lépcsőin, és a whigek nem hurcolják el a hegyek közé, no meg a vöröskabátosok sem vetik tömlöcbe.
- Minden kockázatot vállalni kell - mondta Edith, véget vetve a veszedelmek felsorolásának, amelyek kétségessé tehetik Goose Gibbie szerencsés megérkezését zarándokútja céljához. - Minden kockázattal szembe kell néznie, hacsak nem találsz jobb küldöncöt nála. Eriggy, szólj a fiúnak, hogy készüljön fel az útra, s csempészd ki a kastélyból olyan titokban, ahogy csak lehet. Ha megállítja valaki, mondjon csak annyit, hogy levelet visz Bellenden of Charnwood őrnagy úrnak, de ne említsen semmiféle más nevet.
- Értem, kisasszonykám - felelte Jenny Dennison. - Jótállok a fiúért, hogy elég rendesen elvégzi, Tib pedig, a baromfiólak gondozója, vigyáz majd helyette a libákra, ez csak egy szavamba kerül. Gibbie-nek pedig megmondom, hogy a kisasszony kibékíti Lady Margarettel, s azonkívül még egy tallért is ad neki.
- Kettőt, ha jól teljesíti feladatát - mondta Edith.
Jenny elsietett, hogy felrázza Goose Gibbie-t álmából, melynek rendszerint már alkonytájt át szokta adni magát, időbeosztásában alkalmazkodva az őrizetére bízott szárnyasok szokásaihoz. Jenny távollétében Edith tollat ragadott, és mire a lány visszajött, már el is készült levelével, melynek borítékjára ezt írta: "Bellenden of Charnwood őrnagy úrnak, mélyen tisztelt nagybátyámnak, saját kezébe."
A levél így hangzott:
"Kedves Bácsikám - azért írok most, mert nagyon szeretném tudni, javult-e a köszvénye valamelyest, mivel nem láttuk Bácsikámat a wappen-schaw-n, ami nagy aggodalommal töltött el mindkettőnket, nagyanyámat és engem. Amennyiben a betegsége nem akadályozza az utazásban, nagyon boldogok lennénk, ha megtisztelné szerény házunkat holnap a reggelizés órájában, mivel Grahame of Claverhouse ezredes nálunk lesz átutazóban a mocsarak felé, s mi nagyon örülnénk, ha segítségünkre lenne egy ilyen kiváló katonai személyiség fogadásában és szórakoztatásában, mivel minden valószínűség szerint nem találja nagy örömét hölgyek társaságában. Azonkívül, édes Bácsikám, nagyon kérem, hogy a házvezetőnője, Mrs. Carefor, küldje el nekem a lógó ujjú, dús hímzésű pádovai selyemruhámat, megtalálja a diófa komód harmadik fiókjában, a zöld szobában, amelyet a kedves Bácsi az én szobámnak szokott nevezni. Továbbá nagyon kérem, drága Bácsikám, küldje el nekem Nagy Cyrus második kötetét, mivel az olvasásában nem jutottam tovább a hétszázharmincharmadik lapnál, ahol Philidaspest börtönbe vetik. De ami a legfontosabb, esedezve kérem, jöjjön át hozzánk holnap reggel még nyolc óra előtt, amihez nem is kell a szokásos időnél korábban felkelnie, tekintve, hogy a lovacskája olyan szépen poroszkál. Ezzel zárom levelemet, s Istenhez fohászkodva, hogy tartsa meg Bácsikámat jó egészségben, maradok hűséges, szerető húga
EDITH BELLENDEN
Postscriptum. Egy kis csapat katona tegnap este fogolyként behozta mihozzánk a fiatal Henry Morton of Milnwoodot, akit a Bácsi barátságába fogadott. Gondolom, megesik a szíve a fiatalemberen. Azt akartam, hogy tudjon róla, ha esetleg beszélni szeretne Grahame ezredessel az érdekében. Nevét nem említettem meg a nagymama előtt, ismervén a családja ellen érzett előítéletét."
Miután ezt az episztolát annak rendje és módja szerint lepecsételte és átadta Jennynek, hűséges bizalmasa Gibbie-hez sietett vele, hogy gondjaira bízza. A fiút már útra készen találta. Jenny részletesen leírta neki az utat, attól tartva, hogy alighanem eltéveszti, mivel Gibbie legfeljebb ötször vagy hatszor tette meg eddigelé, s az emlékezőtehetsége arányban állt egyéb észbeli képességeivel. Végül Jenny szépen kicsempészte a megszállott várkastélyból az éléskamra ablakán keresztül, a közvetlenül mellette terpeszkedő ágas-bogas tiszafa segítségével, s örömmel látta, hogy a fiú baj nélkül földet ért, és elindult a kellő irányba. Azután visszatért úrnőjéhez, és rábeszélte, térjen nyugovóra, majd mindent elkövetett, hogy álomba ringassa, váltig bizonygatva, hogy Gibbie sikeresen eleget tesz küldetésének, s csak futó megjegyzéssel adott kifejezést sajnálkozásának, hogy a megbízható Cuddie, akire még nagyobb biztonsággal lehetne támaszkodni, nincs már kéznél és nem áll többé rendelkezésére.
Gibbie futár szerepében jobban boldogult, mint lovagi és bajvívói minőségében. Ezt nem annyira ügyességének, mint inkább a szerencsés véletlennek köszönhette. Miután mindössze kilencszer vétette el az utat, és ruházata közelebbi ismeretséget kötött Tillietudlem és Charnwood között minden sáros árokkal, mocsárral és patakkal, hajnaltájban ott találta magát Bellenden őrnagy házának kertkapuja előtt. Összesen tíz mérföldet gyalogolt (mert a "még valamicske" négy mérföldet is kitett, ahogy ez lenni szokott), s útja alig tartott tovább ugyanannyi óránál.
Tizenegyedik fejezet
Majd jő a csapat, parancsszava száll,
a kapitány házunknál "Állj"-t kiabál.
Swift
Bellenden őrnagy régi inasa, Gideon Pike, kikészítette gazdája ruháját ágya mellé, hogy kéznél legyen, ha az öreg katona öltözködni kezd; s mentegetőzésül, amiért a szokásos felkelési időnél egy órával korábban zavarta fel, bejelentette, hogy sürgős levelet hoztak Tillietudlemből.
- Tillietudlemből! - kiáltott fel az öregúr. Felemelkedett ágyában, s olyan egyenesen ült, mint egy szál gyertya. - Nyisd ki az ablaktáblákat, Pike, remélem, a sógornőm jól van, húzd szét az ágyfüggönyt. Lássuk csak, mit ír - mondta, Edith levelébe pillantva. - A köszvényem? De hiszen tudja, hogy Gyertyaszentelő óta nem volt rohamom. A wappen-schaw? Már egy hónappal ezelőtt megmondtam neki, hogy nem megyek el. A lógó ujjú páduai selyemruhát! Megérdemelnéd, hogy téged lógassanak le, kis boszorkány! Nagy Cyrus és Philipdastus? Ördög Fülöp! Hát teljesen megbolondult ez a lány? Hát érdemes volt sürgős levelet küldeni ilyen üres locsogásért? De mit mond az utóiratban? Uram, teremtőm! - kiáltott fel, amint elolvasta. - Pike! Tüstént nyergeld meg Kilsythe-t és egy másik lovat magadnak!
- Remélem, nem kapott rossz híreket a kastélyból, nagyságos úr! - mondta Pike, elcsodálkozva gazdája hirtelen felindulásán.
- Igen... nem... igen... vagyis találkoznom kell ott Claverhouse ezredessel sürgős ügyben. Így hát nyeregbe és lóra, Pike, amilyen gyorsan csak lehet! Ó, uramisten, micsoda idők! A szegény gyerek... régi jó cimborám fia! És a csacska kislány az utószavába tűzdeli be, miután teletömte levelét megtévesztő locsogással mindenfele ócska ruhákról meg azokról a haszontalan, újmódi regényekről!
A jó öreg törzstiszt néhány perc alatt teljesen rendbe szedte magát, s miután felkapaszkodott sovány katonalova hátára, elindult Tillietudlem vára felé olyan józanul, akár a filozófus császár, Marcus Aurelius.
Útközben (ismerve az öreg hölgy megrögzött ellenszenvét minden rendű és rangú presbiteriánussal szemben) arra a bölcs elhatározásra jutott, hogy egy árva szót sem szól neki arról, miféle foglyot őriznek a vár falai közt, viszont minden befolyását latba veti, hogy kieszközölje Morton szabadon bocsátását.
- Mint talpig becsületes ember, nem tagadhatja meg egy magamfajta öregúr kérését - mondta magában a nyugalomba vonult őrnagy. - S ha olyan kiváló katona, mint mondják, örülni fog, hogy tehet valamit egy néhai katona fiáért. Nem ismertem egyetlen igazi katonát sem, aki ne lett volna nyíltszívű és becsületes; s azt hiszem, a törvények végrehajtását (noha sajnálatos, hogy ennyire szigorú intézkedéseket tartottak szükségesnek) ezerszer inkább bíznám egy katona kezére, mint okoskodó jogászokra és vastag koponyájú vidéki urakra.
Milles Bellenden töprengéseinek John Gudyill vetett véget, amint (csupán félig berúgott állapotban) megfogta lova gyeplőjét, és lesegítette Tillietudlem várának nyerskövekkel kirakott udvarán.
- Ejnye, John - mondta a hadastyán -, hát minden fegyelmet elvitt az ördög? Már kora reggel a korsó fenekére néztél?
- Csupán a reggeli ájtatosságot végeztem el, uram - felelte John a részegek komolyságával bólogatva, miután az őrnagy hozzáintézett szavaiból alig fogott föl valamit. - Az élet rövid, nagyságos úr, mi meg csak a mező virágai vagyunk - itt csuklott egyet -, a völgy liliomai, nagyságos úr!
- Virágok meg liliomok? Ugyan, John! Az olyan öreg fickókat, mint te meg én, legfeljebb kiszáradt bürökhöz, aszott fűhöz, gyomhoz és csalánhoz lehet hasonlítani. De látom, te úgy véled, még mindig megérdemeljük a locsolgatást.
- Én, hála istennek, öreg katona vagyok, és... - újabb csuklás...
- Öreg korhely, azt akarod mondani, mi? No, jól van, John, nem tesz semmit. Vezess be az úrnődhöz, öreg fiú.
John Gudyill kitárta a kőpadlós előcsarnok ajtaját, ahol Lady Margaret már lázasan sürgölődött, rendelkezett és rendezgetett, ellenőrizte az előkészületeket a híres Claverhouse fogadására, akit az egyik párt hősként ünnepelt és nagy tisztelettel vett körül, a másik párt pedig átkozott és vérszomjas zsarnoknak nevezett.
- Hányszor mondjam, Mysie - fordult belső szolgálójához -, hányszor mondjam még, s ez alkalommal különösen ragaszkodom hozzá, hogy minden pontosan ugyanazon a helyen legyen, mint azon a híres reggelen, amikor ő szent királyi felsége Tillietudlemben fogyasztotta el déjeuner-jét?[22]
- Kétségtelen, ez volt a lady parancsa, s nagyon jól emlékszem rá - kezdte Mysie, de Lady Margaret a szavába vágott:
- Akkor meg mért tetted a vadpástétomot a trón bal oldalára, a kancsó bordóit pedig a jobbra, amikor nagyon jól emlékszel rá, Mysie, hogy ő szent királyi felsége tulajdon kezével rakta a pástétomot a kancsó mellé, mondván, ez a kettő sokkal jobb barát ahhoz, semhogy el lehetne választani őket egymástól.
- Nagyon jól tudom, méltóságos asszony - védekezett Mysie -, mert ha el is felejtettem volna, a méltóságos asszony éppen eleget emlegette a nevezetes reggelt azóta is. De úgy gondoltam, mindent arra a helyre kell rakni, ahol akkor állt, amikor őfelsége, a jóisten áldja meg, átlépte ezt a küszöböt, mint valami angyal, nem is ember... én legalább angyalnak néztem volna, ha nem olyan sötét képű.
- Akkor nagyon bután gondoltad, Mysie, mert akárhogy is kegyeskedett ő szent királyi felsége rendelkezni a tálak és kancsók elhelyezését illetően, nekünk, mint hűséges alattvalóinak, kötelességünk az ő akaratát törvénynek tekinteni, kis és nagy dolgokban egyaránt, és Tillietudlem mindenkor ehhez fogja tartani magát.
- Kérem, méltóságos asszony - mondta Mysie, elvégezve a kívánt változtatást -, ezen a hibán könnyű segíteni. De hogy minden pontosan úgy legyen, ahogy őfelsége itt hagyta, irtó nagy lyuknak kellene lennie a vadpástétom közepén.
Ebben a pillanatban kinyílt az ajtó.
- Ki az, John Gudyill? - kiáltott fel az öreg dáma. - Senkit sem fogadhatok most! Ej, te vagy az, kedves sógor? - folytatta csodálkozva, amint megpillantotta a belépő őrnagyot. - Ez aztán a korai vendég!
- Remélem, legalább olyan szívesen látott, mint amilyen korai - felelte Bellenden őrnagy, üdvözölve elhunyt testvérbátyja özvegyét. - Edith levelet küldött nekem Charnwoodba valami ruha meg könyv dolgában, s így tudtam meg, hogy Claverhouse ezredest várod ma reggel. Gondoltam, mint kiöregedett hadfi, eldiskurálok egy kicsit azzal a katonával, akinek napja felmenőben van. Megparancsoltam Pike-nek, hogy nyergelje fel az én Kilsythe-omat, s mindketten itt vagyunk.
- Mégpedig a legnagyobb örömömre - tette hozzá az öreg hölgy. - Éppen ezért imádkoztam volna, ha tudom, hogy futja az idődből. Amint látod, nyakig vagyok az előkészületekben. Mindent pontosan úgy akarok elrendezni, ahogy akkor volt...
- Amikor a király Tillietudlemben reggelizett - mondta az őrnagy, aki (mint Lady Margaret minden barátja) rettegett attól, hogy megint belekezd a történetbe, és igyekezett rövidre fogni. - Nagyon jól emlékszem rá; hiszen tudod, magam is itt voltam őfelsége szolgálatára.
- Itt voltál, sógor - bólintott Lady Margaret -, és talán segíthetsz eszembe juttatni a reggeli rendjét.
- Isten őrizz! - kiáltott fel az őrnagy. - Az átkozott ebéd, amelyet az a nyomorult Noll tálalt fel nekünk néhány nappal rá Worcesterben, alaposan elrontotta a szám ízét, és elfeledtette velem azokat a finom falatokat, amikkel te traktáltál akkor! De nézd csak! Még azt a hímzett párnákkal borított nagy török bőr karosszéket is odaállítottad a díszhelyre?
- A trónszéket, kedves rokon, ha nem veszed zokon - helyesbítette Lady Margaret méltóságteljesen.
- Hát jól van, a trónszéket - hagyta rá az őrnagy. - Ez lesz Claverhouse parancsnoki helye, mikor megindítja az ostromot a pástétom ellen?
- Nem, sógor - felelte a hölgy -, mivel ezek a párnák egyszer abban a kitüntetésben részesültek, hogy legszentebb uralkodónk személyes kényelmét szolgálhatták, ne adja az Ég, legalábbis amíg én élek, hogy kevésbé méltó súly nehezedjék rájuk.
- Akkor jobban tennéd - felelte az őrnagy -, ha nem raknád egy becsületes öreg lovas útjába, aki tíz mérföldet nyargalt reggeli előtt, mert mi tagadás, ezek a párnák nagyon hívogatón néznek rám. De hol van Edith?
- Az őrtorony oromzatán - felelte az öreg hölgy. - Ott figyeli vendégeink közeledését.
- Akkor bizony magam is felmegyek oda, sőt, ugyanazt tanácsolnám neked is, mihelyt kellőképpen felállítottad csatasoraidat itt az előcsarnokban. Mondhatom, nincs szebb látvány egy felvonuló lovasezrednél.
Így szólván, ódivatú gáláns mozdulattal ajánlotta fel karját az öreg dámának, s Lady Margaret ugyanazzal a körülményes meghajlással fogadta el, amely hölgyek részéről szokásos volt Holyroodhouse-ban 1642 előtt, amikor azután az udvar is, meg az udvariasság is egyaránt egy időre alaposan kiment a divatból.
A torony kiugró bástyáján, ahová kanyargó folyosókon és durván faragott lépcsőkön kellett felkapaszkodni, megtalálták ugyan Edithet, de nem úgy, mint egy ifjú hölgyet, aki kíváncsi izgalomban lesi a daliás dragonyosok közeledését, hanem sápadtan, leverten, olyan arccal, mely elárulta, hogy előző éjszaka messze elkerülte pilláit az álom. A jó öreg hadastyán megdöbbenve nézett a lány feldúlt arcába, amely a sietős előkészületek lázában elkerülte a nagymama figyelmét.
- Mi történt veled, te csacska lány? - kérdezte az őrnagy. - Hiszen olyan sápadt vagy, mint egy tiszti feleség, ha ütközet után a hivatalos jelentést böngészi, férje nevét keresve az elesettek és sebesültek listáján. De én tudom, mi az oka, konokul ragaszkodol azokhoz a hóbortos regényekhez, éjjel-nappal bújod őket, és soha nem létezett emberek balsorsán és bánatán zokogsz! Hogy az ördögbe is tudod elhinni például, hogy az az Artamines vagy minek nevezed, egymaga megküzdött egy egész zászlóaljjal? Egy a háromhoz a lehető legrosszabb esély, mely mellett valaki is harcolni és győzni tudott, s meg kell vallanom, nem ismertem senkit, aki ilyen körülmények között is örömmel vette volna fel a harcot, kivéve az öreg Raddlebanes káplárt. De ezek az átkozott regények minden derék katona érdemét elhomályosítják. Lefogadom, hogy te is fitymálóan gondolnál Raddlebanesre, ha Artamines mellé állítod. Szeretném azokat a fickókat, akik ilyen ostobaságokat firkálnak, hegyes karóra állítani büntetésül, amiért elhintik az emberek lelkében az elégedetlenség magvait.[23]
Lady Margaret, aki maga is szeretett néha regényeket olvasni, síkraszállt értük.
- Monsieur Scudery is katona, kedves rokon - mondta -, mégpedig a javából, ahogy hallom. S ugyanezt mondhatom Sicur d'Urféről is.
- Annál inkább szégyellhetik magukat, mert akkor jobban kellene érteniük ahhoz, amit írnak. Ami engem illet, az utolsó húsz évben nem olvastam más könyvet, csak a Bibliát, az Igazi Férfi Kötelességeit, s újabban Turnertől a Pallas Armatát, vagyis az Értekezést a lándzsagyakorlatok Rendjéről,[24] bár mondhatom, nem helyeslem az ő csatározási módját sem. Szerinte a lovasságot egy sor lándzsás előtt kell felállítani, nem pedig a szárnyakon. Én pedig biztosan tudom, ha ezt tettem volna Kilsythe-nál, ahelyett, hogy maroknyi lovasságunkat a két szárnyon tartsam, az első sortűz visszasöpörte volna őket skót gyalogosaink közé. No de hallom már az üstdobokat!
Mindenki kihajolt az őrtorony párkányzatán, ahonnan pompás kilátás nyílt jó messzire a folyó völgyén lefelé. Tillietudlem vára egy nagyon meredek partdomb szélén állott (vagy talán ma is áll), két meder találkozásánál, ahol egy elég jelentős patak torkollik a Clyde folyóba.[25] Itt egy merészen ívelő, keskeny híd emelkedik a patak fölé, s ezen át visz az országút, amely meredek, szaggatott sziklapart alján kanyarog tovább. A kis erőd, amely a hídon és szoroson uralkodik, háborús időkben meglehetősen fontos hadászati támaszpont volt, melynek birtoka biztosította az összeköttetést a vad hegyvidék és az alatta elterülő országrész között, ahol a kiszélesedő völgy több lehetőséget nyújt a földmívelésre. Aki a folyón lefelé pillant, erdős jellegű tájat lát; de a lapályon és a folyó közelében található szelídebb lankákon szabálytalan alakú megművelt földeket látni, hellyel-közzel élő sövényekkel és csalitokkal; a bekerített parcellákat mintha egytől egyig a környező erdőből irtották volna ki, mely sűrűn borítja a meredekebb lejtőket és a távolabbi partokat. A folyó, melynek tisztán csillogó barna színe a cairngormi kavicsokhoz hasonló, merész kanyarulatokkal rohan ezen a vadregényes tájon keresztül, hol láthatóan, hol meg a partjait borító fák lombjainak rejtekében. A parasztok itt Skóciában szokatlan előrelátással, többnyire gyümölcsfákat ültettek házikóik körül, s a virágba borult almafák ebben az évszakban a folyó egész alsó folyását egyetlen virágoskertté varázsolták.
Ha a folyón felfelé pillantunk, a táj sokkal lehangolóbb képet tár elénk. A partok mentén kopár, megműveletlen dombvidék terül el; csak a folyó közvetlen szomszédságában látható néhány fa; a mocsaras pusztaságból csakhamar nehézkes, idomtalan dombok emelkednek ki, s ezek megint magasabb hegyláncokban folytatódnak, amelyek ködbe vesznek a látóhatáron. Ily módon a vár két egészen különböző tájra néz - az egyik ápolt, gazdag és szép, a másik pedig vad pusztaság és barátságtalan mocsárvidék egyhangú, sivár képét mutatja.
Ám a nézők figyelmét ez alkalommal a lefelé ereszkedő táj kötötte le, nemcsak nagyobb szépsége miatt, de azért is, mert már hallani lehetett távoli katonazene csinnadrattáját, a völgyből felfelé kanyargó országút felől, amely a várva várt lovascsapat közeledését jelezte. Csillogó sorai nemsokára kivehetőkké is váltak, el-eltünedeztek, majd újra felbukkantak a fák közt, az út kanyarulatai szerint. Főként a fegyverek villanása árulkodott rájuk, amint időnként visszaverték a nap sugarait. A menet hosszú és lenyűgöző volt, hiszen körülbelül kétszázötven lovasból állt, s a kardok villogása, a zászlók lengedezése, a kürtök harsogása és a dobok pergése megragadta az ember képzeletét - felélénkítette és egyúttal meg is felemlítette. Amint egyre jobban közeledtek, e válogatott csapat egyes sorait ki lehetett venni, amint hosszú oszlopban követték egymást pompás paripáikon, tökéletesen felszerelve.
- Olyan látvány ez, ami harminc évvel megfiatalít - mondta az öreg katona -, pedig nem nagyon szeretem azt a szolgálatot, amibe ezeket a szegény fickókat befogták. Noha magam is kivettem a részemet a polgárháborúból, nem mondhatnám, hogy annyi örömem telt volna az effajta szolgálatban, mint odaát a kontinensen, amikor az volt a munkánk, hogy idegen képű és beszédű fickókat kaszaboljunk. Az embernek elszorul a szíve, ha saját skót anyanyelvén könyörögnek neki kegyelemért, és mégis oda kell csapnia éppen úgy, mintha franciák kiabálnák: miséricorde![26] No, jönnek már a netherwoodi magaslatról! istenemre! pompás legények és nagyszerűen ülik meg a lovat! Az a tiszt, aki most az utóvéd felől nyargal előre, alighanem maga Claverhouse! Hohó, már az ezred élén táncoltatja lovát a hídon át; öt perc se telik bele, és itt lesznek!
A hídnál, a torony alatt a lovasezred kettévált; zöme a patak bal partján vonult tovább, s valamivel feljebb átkelve egy gázlón, a Grange felé igyekeztek - így nevezték a kastélyhoz tartozó nagy gazdasági udvart, melynek számos épületét Lady Margaret parancsára előkészítették a katonák fogadására és megfelelő ellátására. Csupán a tisztek kapaszkodtak fel lobogó zászlókkal és kisebb fegyveres kísérettel a kastély kapuja felé vezető meredek úton, időnként láthatóvá váltak, máskor meg eltakarták őket a parti domb kiszögellései és a terepet borító hatalmas, régi fák. Végül, amikor előbukkantak a szűk ösvényből, egyszerre ott találták magukat az ódon vár kapujában, mely vendégszeretőn kitárult fogadásukra. Lady Margaret unokájával és sógorával közben már lejött megfigyelőhelyéről, s a vendégek elé sietett, hogy üdvözölje őket; kíséretében megjelent a személyzet is, az előző éjszakai dorbézolástól kissé megviselten. A daliás fiatal zászlós (Claverhouse-nak nemcsak névrokona, de unokaöccse is, kivel már találkozott az olvasó) kürtharsogás közepette meghajtotta a zászlót Lady Margaret rangjának tiszteletére, de bájos unokája kedvéért is. A régi falak visszhangozták a hangszerek harsogását és a csatamének nyerítését.
Claverhouse[27] leszállt lováról, mely a legszebb paripa volt egész Skóthonban. Az ezredesnek egyetlen ősz hajszála sem volt, s ez, bátorságával és fürgeségével, s azzal a körülménnyel párosulva, hogy oly gyakran rendelték ki a presbiteriánus zendülők üldözésére, ezeknek körében azt a szóbeszédet szülte, hogy a paripát a Sátán ajándékozta neki, az emberiség nagy ellensége, hogy segítségére legyen a menekülő vándorok üldözésében. Miután Claverhouse katonás udvariassággal tisztelgett a hölgyeknek, elnézésüket kérve az alkalmatlanságért, melyet a családnak okozni kénytelen, s miután Lady Margaret viszont kijelentette, hogy semmiképpen sem tekintheti alkalmatlanságnak azt a szerencsét, mely egy olyan kiváló katonát hozott Tillietudlem falai közé, s ő szent királyi felsége olyan hűséges szolgáját, mint Claverhouse ezredes - szóval, miután a vendéglátó udvariasság minden követelményének szertartásosan eleget tettek, az ezredes engedelmet kért, hogy meghallgathassa Bothwell jelentését, aki már ott állt készenlétben, s akivel az ezredes félrevonult és néhány percnyi megbeszélést folytatott. Bellenden őrnagy felhasználta az alkalmat, hogy unokahúgát megdorgálja, de nem a nagymama füle hallatára:
- Milyen csacska leány vagy te, Edith! Küldesz nekem egy sürgős levelet, és teletömöd mindenféle bolondsággal, ruháktól kezdve könyvekig, aztán az egyetlen dolgot, ami fontos és érdekelhet, úgy mellékesen belecsúsztatod az utószóba!
- Nem tudtam - felelte Edith hosszas tétovázás után -, vajon... hogy is mondjam... egészen... ildomos-e?
- Értem, mit akarsz mondani, nem tudtad, illő-e egy presbiteriánusért szót emelni. De ennek a fiúnak az apját közelről ismertem. Vitéz katona volt, s ha egyszer meg is tévedt, máskor a helyes úton járt. De figyelmeztetlek, Edithem, nehogy eszedbe jusson ennek a fiatalembernek az ügyét nagyanyád előtt akár egy szóval is megemlíteni, hogy én nem teszem meg, abban bizonyos lehetsz. Majd keresem az alkalmat, hogy szót értsek Claverhouse ezredessel. Jöjj, kedvesem, mindjárt reggelihez ülnek, kövessük őket.
Tizenkettedik fejezet
A reggelit forrón nyelte le mind,
utazók okos szokása szerint.
Prior
Lady Margaret Bellenden reggelije semmivel sem hasonlított jobban egy modern déjeuner-hez, mint Tillietudlem nagy kőcsarnoka egy mai szalonhoz. Nem volt se tea, se kávé, sem változatos sütemények, de annál több nehéz, tápláló húsétel - fejedelmi sonka, fönséges vesepecsenye, nemes marhahús, királyi vadpástétom; mellettük a presbiteriánus zendülők markából nagy üggyel-bajjal megmentett ezüstkancsókban habzó sör, ízes mézsör, s a legkülönbözőbb fajtájú finom borok kellették magukat. A vendégek étvágya megfelelt az előkészületek nagyszerűségének és tartalmasságának. Nem is volt kóstolgatás vagy magakelletés, az állkapcsok olyan szüntelen és kitartóan dolgoztak, amelyre korai felkelés és időnként spártai étrend tanít meg a legjobban.
Lady Margaret nagy gyönyörűséggel szemlélte, amint a felszolgált ételek bámulatos gyorsasággal tűntek el vendégei gyomrában, s Claverhouse kivételével, egyetlen vendége sem nyújtott alkalmat arra, hogy erőszakosan kínálgassa vagy evésre nógassa őket, ami abban a korban szinte kötelező szokás volt, olyan büntetés - peine forte et dure[28] -, amelytől a ház hölgyei nem kímélhették meg vendégeiket.
Ám maga a vezér mintha kissé elhanyagolta volna az elébe rakott finom ételeket, s étvágya kielégítése helyett inkább azon buzgólkodott, hogy a mellette ülő Miss Bellendennek udvaroljon. Edith szó nélkül hallgatta a sok udvarias beszédet, melyet szomszédja dallamos hangon intézett hozzá; ez a szerencsésen hajlékony hang hol az érdekes társalgás duruzsolásává halkult, hol meg a harsogó csatazajjal kelt versenyre, "akár egy ezüst csengésű trombita". Az a gondolat, hogy a rettegett főparancsnok társaságában van, kinek döntésétől függ Henry Morton sorsa - a sok szörnyűség emléke, melyet felidézni Claverhouse puszta neve is elég volt -, egy időre annyira megbénította Edithet, hogy nemcsak válaszolni nem volt ereje, de még rá sem mert nézni az ezredesre. De később, amint hízelgő hangjától felbátorodva felemelte tekintetét, és valamiféle választ igyekezett adni, azt kellett tapasztalnia, hogy a férfi, akire pillant, legalábbis külső megjelenésében, semmiképpen sem mutatja azokat az ijesztő vonásokat, amelyekkel félelme felruházta.
Grahame of Claverhouse élete virágában levő, inkább alacsony termetű, vékony csontú, jó megjelenésű férfi volt; mozdulatai, beszéde, modora arra vallottak, hogy előkelő és vidám emberek közt töltötte életét. Arcvonásai szinte nőiesen szabályosak voltak. Ovális arca, szépen formált orra, dióbarna szeme, finom arcbőre, mely csak éppen annyira volt barna, hogy ne érje a nőiesség vádja, görög szobrok módjára felfelé hajló rövid felső ajka, melyet kis világosbarna bajusz díszített, s ugyanilyen színű hosszú haja, mely hullámos fürtökben omlott alá - mindez együtt olyan arcot alkotott, melyet képírók örömmel festenek le, és hölgyek szívesen néznek.
Jellemének zordsága, s hogy értékesebb tulajdonságát is említsük: tettre kész és rettenthetetlen bátorsága, melyet még ellenségei is kénytelenek voltak elismerni, olyan külső mögé rejtőzött, melynek méltó helye a látszat szerint nem annyira a csatatér lett volna, mint inkább a királyi udvar vagy a hölgyek szalonja. Ugyanaz a kellem és derű, mely arcáról sugárzott, mintha mozdulatait és tetteit is áthatotta volna, s az emberek első pillantásra egészében úgy vélekedtek róla, hogy inkább a kis örömök hajszolására hivatott, semmint nagyra törő célok elérésére. Csakhogy ez a puha külső határtalan ambíciót és vakmerőséget takart, mely azonban Machiavellihez méltó körültekintéssel és óvatossággal párosult. Mélyen elmerült a politikában, s természetesen áthatotta az egyéni jogoknak az a tökéletes semmibevétele, amely a politikai cselszövényekkel rendszerint vele jár. Olyan vezér volt, aki a veszély órájában hűvös és nyugodt, a siker kiaknázásában szilaj és kíméletlen, aki maga is fittyet hányt a halálnak, de könyörtelenül zúdította másokra is. Ilyen jellemek alakulnak ki a polgárháborúk és belviszályok idején, amikor a pártszellemtől megrontott és az örökös ellenállástól feltüzelt legnemesebb tulajdonságok is olyan bűnökkel és kilengésekkel párosulnak, amelyek minden érdemet és ragyogást egy csapásra elhomályosítanak. Amikor Edith válaszolni próbált azokra az udvarias semmiségekre, melyekkel Claverhouse elárasztotta, annyira megzavarodott, hogy nagyanyja szükségesnek vélte segítségére sietni.
- Én olyan visszavonult életet folytatok - mondta az öreg hölgy -, hogy Edith Bellenden nagyon ritkán fordul meg a hozzá illő körökben, és valóban alig tudja válaszát kellőképpen megformálni. Egy katona olyan ritka látvány nálunk, Grahame ezredes, hogy alig van alkalmunk egyenruhás urakat fogadni, eltekintve fiatal barátunktól, Lord Evandale-től. És ha már ez a kiváló nemesúr szóba került, szabad érdeklődnöm, nem volt-e szerencsém őt is látni ezrede soraiban ma reggel?
- Lord Evandale velünk együtt vonult ki, asszonyom - felelte a főparancsnok -, de kénytelen voltam őt egy kis különítménnyel kiküldeni egy rebellisgyülekezet szétverésére. Ezek a gazfickók, akikkel mindig annyi baj van, orcátlanságukban arra vetemedtek, hogy főhadiszállásomtól öt mérföldnyire rendezték meg titkos összejövetelüket!
- Igazán! - mondta az öreg hölgy. - Ez már olyan vakmerőség, amelyre még a legfanatikusabb lázadókat sem tartottam volna képesnek. Micsoda időket élünk! Rossz szellem kerekedett felül az országban, Grahame ezredes, s még a főrangúak hűbéreseit is arra ösztökéli, hogy lázadjanak fel a család ellen, mely eltartja őket. A minap is az egyik teljesen egészséges emberem parancsommal egyszerűen szembehelyezkedve, nem jelent meg a wappen-schaw-n. Hát nincs törvény az ilyen engedetlenség ellen, Grahame ezredes?
- Azt hiszem, találnék rá törvényt - felelte Claverhouse tökéletes nyugalommal -, ha méltóságos asszonyom közölné velem a bűnös nevét és tartózkodási helyét.
- A neve Cuthbert Headrigg - felelte Lady Margaret -, de lakóhelyéről nem tudok mondani semmit, mert képzelheti, Grahame ezredes, hogy ezek után nem lakhatott sokáig Tillietudlemben, hanem haladéktalanul elkergettem makrancosságáért. Nem kívánnám, hogy a fiú súlyosabb testi fenyítékben részesüljön; de bebörtönzése és esetleg néhány korbácsütés okulásul szolgálna az egész környéknek. Alighanem anyja befolyása alatt cselekedett, aki házunk régi cselédje, s ez indít arra, hogy könyörületes legyek. Ámbár - folytatta az öreg dáma a falon függő festményekre pillantva, amelyek férjét és fiait ábrázolták, s ugyanakkor nagyot sóhajtva - nekem, Grahame ezredes, nagyon kevés okom van arra, hogy e konok lázadók iránt könyörülettel legyek. Ők fosztottak meg férjemtől és gyermekeimtől, s ha nem védelmez szent uralkodónk és vitéz katonáink karja, hamarosan megfosztanának javaimtól és birtokaimtól, tűzhelyemtől és oltáromtól is. Bérlőim közül heten, akiknek együttesen majdnem száz merk földbért kellene fizetniük, máris megtagadták az adó és a bér fizetését egyaránt, s vakmerőségükben kijelentették intézőm előtt, hogy csak olyan királyt és földesurat ismernek el maguk fölött, aki a Covenanthoz csatlakozott.
- Majd én eljárok ellenük, már amennyiben méltóságos asszonyom megengedi - felelte Claverhouse. - Nem lenne illendő, ha elmulasztanám megszilárdítani a törvényes hatóság tekintélyét, különösen, ha letéteményese olyan méltó kéz, mint Lady Margaret Bellendené. De meg kell mondanom, az ország állapota napról napra rosszabbodik, s ez arra kényszerít, hogy a lázadók ellen olyan rendszabályokat léptessek életbe, amelyek inkább a kötelességemnek felelnek meg, mint a hajlamaimnak. És ha már erről van szó, nem szabad elfelejtenem köszönetet mondani a méltóságos asszonynak a vendégszeretetért, amelyben embereimet részesíteni kegyeskedett, amidőn egy olyan foglyot hoztak magukkal, aki azzal vádolható, hogy menedéket és támogatást nyújtott annak az elvetemült gyilkosnak, Balfour of Burleynek!
- Tillietudlem vára - felelte a lady - mindig kitárta kapuit őfelsége szolgái előtt, s remélem, kövei meglazulnak és összeomlanak, ha egyszer megszűnnének éppen olyan készségesen szolgálni a királyt, mint bennünket. És erről jut eszembe, Grahame ezredes, annak az úriembernek a helyzete, aki kicsiny csapatával tegnap hozzánk érkezett. Ha tekintetbe vesszük, milyen vér csörgedez ereiben, azt hiszem, jobb sorsot érdemel. S ha azzal hízelgek magamnak, hogy kérésemnek valami foganatja lehet, bátorkodom ezt a fiatalembert jóindulatába ajánlani azzal a kéréssel, hogy valamely kedvező alkalommal előléptetésben részesüljön.
- A méltóságos asszony Francis Stewart őrmesterre céloz, akit Bothwellnek szoktunk nevezni? - mondta Claverhouse mosolyogva. - Az igazság az, hogy kissé durván bánik itt az emberekkel, és nem hajt mindig a fegyelem szavára úgy, ahogy a szolgálati szabályzat megköveteli. De mivel most megtudtam, mivel kötelezhetem le Lady Margaret Bellendent, óhaját parancsnak tekintem. Bothwell - folytatta az ajtón éppen belépő őrmesterhez fordulva -, csókoljon kezet Lady Margaret Bellendennek, aki szívén viseli az ön előléptetésének ügyét, s ezért meg is kapja a kinevezést, mihelyt egy tiszti hely megüresedik.
Bothwell az előírt módon, de a gőgös vonakodás nem minden jele nélkül juttatta kifejezésre köszönetét, s amikor megtette, jó hangosan megjegyezte:
- Egy hölgy kezét megcsókolni sohasem szégyen egy úriember számára. De egy férfi kezét, kivéve a királyét, akkor sem csókolnám meg, ha azon nyomban tábornoknak tennének meg érte.
- Méltóztatott hallani - mondta Claverhouse mosolyogva. - Íme a zátony, melyen hajója megfeneklik: nem tudja a származását elfelejteni.
- De azt tudom, nemes ezredes uram, hogy ön nem fogja ígéretét elfelejteni - felelte ugyanolyan hangon Bothwell. - És akkor talán megengedi Stewart zászlósnak, hogy néha megemlékezzék nagyapjáról, ami az őrmesternek nem engedhető meg.
- Elég ebből, uram - mondta Claverhouse szokásos parancsoló hangján. - Inkább halljuk, miről kíván most jelentést tenni.
- Lord Evandale és különítménye megérkezett a vár foglyaival.
- Lord Evandale? - mondta Lady Margaret. - Bizonyára megengedi neki, Grahame ezredes, hogy megtiszteljen látogatásával, és nálunk fogyassza el szerény reggelijét, különös tekintettel arra, hogy ő legszentebb felsége sem haladt el Tillietudlem vára előtt anélkül, hogy be ne térjen egy kis frissítőre.
Mivel Lady Margaret a beszélgetés folyamán éppen harmadszor tért ki erre a nevezetes eseményre, Grahame ezredes - amilyen gyorsan az udvariasság megengedte - megragadta az első alkalmat, hogy a történet további áradásának gátat vessen, s így szólt:
- Már éppen elegen vendégeskedünk itt, talán túlságosan nagy is a társaság. De mivel tudom, milyen szenvedést jelentene Lord Evandale-nek - itt egy pillantást vetett Edithre -, ha megfosztanám a gyönyörűségtől, melyben részünk van, még azt is megkockáztatom, hogy visszaélünk a méltóságos asszony vendégszeretetével. Bothwell, értesítse Lord Evandale-t, hogy Lady Margaret Bellenden kéreti, tisztelje meg társaságával.
- S szóljon Harrisonnak - tette hozzá Lady Margaret -, legyen gondja rá, hogy ember és ló ne szenvedjen szükséget semmiben.
Edith szíve e beszélgetés alatt a torkában dobogott; tüstént eszébe jutott, hogy Lord Evandale útján, aki engedelmes rabja volt, talán valamiképpen ki tudja szabadítani Mortont mostani veszedelmes helyzetéből, abban az esetben, ha nagybátyja közbelépése Claverhouse-nál eredménytelennek bizonyulna. Minden más alkalommal viszolygott volna a gondolattól, hogy éljen hatalmával, amelyet Lord Evandale fölött gyakorolt. Mert akármilyen tapasztalatlan volt is a világ dolgaiban, vele született finom érzéke megsúgta, mennyire kiszolgáltatja magát egy szép fiatal nő, ha megengedi, hogy egy fiatalember hálára kötelezze. S annál kevésbé szeretett volna Lord Evandale-től szívességet kérni, mert a Clyde völgyében elterjedt pletyka olyan okokból, melyekre később még rátérünk, az ifjú lordot már régóta az ő kérőjének és udvarlójának tekintette, s hiába próbálta volna titkolni maga előtt, milyen kevés bátorításra lenne szükség ahhoz, hogy ezek az eddigelé alaptalan találgatások valóra váljanak. Ez annál is inkább félő volt, mivel abban az esetben, ha Lord Evandale annak rendje és módja szerint megkérné a kezét, erősen számíthatna az ismerősök mellett Lady Margaret támogatására, maga pedig semmit sem tudna kérésüknek és parancsuknak szembeszegezni, hacsak nem árulná el szíve vonzódását, amit hiába is vallana be, hisz jól tudta, hogy éppen olyan veszedelmes lenne, mint hasztalan. Ezért elhatározta, hogy megvárja nagybátyja közbelépésének eredményét; s ha ez nem érne célt, amit (úgy gondolta) hamarosan leolvashat majd a nyíltszívű öreg katona arcáról, s kitalálhat a hangjából, akkor használja csak fel Morton érdekében, mintegy utolsó ütőkártyaként, Lord Evandale iránta tanúsított érdeklődését. S ami a bácsi esedezésének kimenetelét illeti, nem kellett sokáig bizonytalanságban vergődnie.
Bellenden őrnagy az asztal végében töltötte be a házigazda tisztét, az ott elhelyezkedő katonai vendégekkel beszélgetve és tréfálkozva. Az étkezés befejeztével, amikor már elhagyhatta helyét, felhasználta az alkalmat, hogy Claverhouse mellé lépjen, s megkérte unokahúgát, mutassa be külön is az ezredesnek. Mivel az őrnagy neve és jelleme mindenki előtt ismeretes volt, a két katona kölcsönös tisztelettel üdvözölte egymást; Edith pedig szívdobogva nézte, hogyan válik el idős rokona új ismerősével együtt a társaságtól, az előcsarnok boltíves ablakfülkéinek egyikébe húzódva. A várakozás izgalmától szinte káprázó szemmel leste beszélgetésüket; a szívét gyötrő aggodalom élesebbé tette megfigyelőkészségét, s a beszélgetést kísérő mozdulatokból találgatta a Henry Morton sorsát eldöntő közbelépés kudarcát vagy sikerét.
Claverhouse arcán eleinte az a nyílt és előzékeny udvariasság tükröződött, mely mintha már eleve azt fejezné ki, milyen boldogan kész eleget tenni a kérelmező kívánságának, még mielőtt közelebbről érdeklődnék az iránt, hogy a kért szívesség milyen természetű. Ám a beszélgetés folyamán az ezredes arca elsötétült, és szigorúbbá vált; arca még most is megőrizte a legtökéletesebb udvariasság vonásait, de ugyanakkor - legalábbis Edith rémült képzeletében - rideg és könyörtelen kifejezést öltött. Ajkát türelmetlenül összeszorította, majd előrebiggyesztette, mintha Bellenden őrnagynak így adná udvariasan értésére, hogy érvei nem győzték meg. A nagybácsi, amennyire arca és mozdulatai elárulták, komolyan igyekezett eredményt elérni, jóságos egyszerűsége minden melegét, kora és tekintélye egész súlyát latba vetve. Ám mindez, úgy látszik, kevés hatást gyakorolt Grahame ezredesre, aki csakhamar kilépett az ablakfülkéből, mintha véget akarna vetni az őrnagy alkalmatlankodásának, s már be is fejezte a beszélgetést néhány kurta sajnálkozó szóval, mely alig enyhítette a kérés határozott elutasítását. Ez a mozdulat olyan közel hozta őket az asztalhoz, hogy Edith tisztán hallotta, amint Claverhouse kijelentette:
- Nem tehetem, Bellenden őrnagy úr. Az elnézés ebben az esetben teljesen kívül esik megbízatásom körén, noha bármi másban a legnagyobb örömmel lennék szolgálatára. Jön is már Evandale, amint látom, alighanem fontos hírekkel. No, mi újság, kedves Evandale? - fordult most az ifjú lordhoz, aki ebben a pillanatban lépett be szabályos, de feldúlt egyenruhában, sárral fröcskölt csizmában, mintha lóhalálában vágtatott volna idáig.
- Kellemetlen hírek, uram - felelte. - Whigek erős csapata fogott fegyvert a dombok közt. Nyílt lázadásban törtek ki. Nyilvánosan elégették a Fennhatósági Törvényt, mely kimondja az uralkodó főhatalmát egyházi ügyekben, meg azt a törvényt, amely a püspökséget intézményesíti, s azt is, amely elrendeli, hogy a mártíroknak járó tisztelettel adózzanak I. Károly emlékének, s még néhány más törvényt. Kinyilvánították azt a szándékukat, hogy együtt maradnak és fegyveresen folytatják a Covenantban körvonalazott reformáció művét.
A váratlan hír kínos megdöbbenést keltett mindenkiben, aki hallotta - kivéve Claverhouse ezredest.
- És ezt ön kellemetlen hírnek nevezi? - kiáltott fel Grahame of Claverhouse, villámokkal sötét szemében. - Én meg azt mondom, hat hónap óta nem hallottam jobbat. Most, hogy a gazfickók egy csapatba tömörültek, lecsapunk rájuk és végzünk velük. Ha a vipera előmászik a napvilágra, el tudom tiporni - tette hozzá, csizmája sarkát odacsapva a kőpadolathoz, mintha csakugyan egy ártalmas csúszómászót taposna halálra -, csak addig érezheti magát biztonságban, amíg barlangjában ólálkodik, vagy a mocsárban lapul! Hol vannak azok a gazemberek? - folytatta Lord Evandale-hez fordulva.
- Körülbelül tíz mérföldre innen, a hegyek közt, amelyet Loudon-hillnek neveztek - hangzott a fiatal főnemes válasza. - Szétvertem a gyülekezetet, mely ellen ezredes úr kiküldött, s foglyul ejtettem a lázadás egy öreg főkolomposát, vagyis egy hivatalától megfosztott prédikátort, akit rajtakaptam, amint hallgatóit felkelésre buzdította a szent ügyért. Vele együtt letartóztattam hallgatósága közül is egyet-kettőt, aki különösen szemtelenül viselkedett. Végül felderítőimtől és néhány paraszttól megtudtam azt, amit most tisztelettel jelenteni bátorkodtam.
- Erejük mekkora lehet? - kérdezte a parancsnok.
- Valószínűleg ezer fő, de a jelentések nagy eltéréseket mutatnak ebben a tekintetben.
- Akkor hát ideje, hogy mi is felkeljünk a mi ügyünkért - mondta Claverhouse. - Bothwell, intézkedjék, hogy sorakozót fújjanak.
Bothwell, akár a bibliai csatamén, már messziről megszimatolta a csatát; rohant kiadni a parancsot a hat négernek, akik dúsan hímzett fehér ruhájukban pompáztak, s nyakukban és karjukon nehéz ezüstkarikákat viseltek. Ezek a sötét bőrű kürtösök tüstént működésbe léptek, és a várkastély meg a környező erdő csakhamar visszhangzott sürgető jeladásuktól.
- El kell hagynia bennünket? - sóhajtott Lady Margaret, s szíve elszorult a régi, boldogtalan idők emlékétől. - Nem lenne jobb, ha előbb felderítőket küldene ki a lázadók erejének kitudakolására? Istenem, hány kedves arcot szólítottak el ezek a félelmetes hangok Tillietudlem várából, kiknek visszatérését öreg szemeim nem látják többé soha!
- Lehetetlen tovább maradnom - felelte Claverhouse. - Éppen elég gazfickó van ebben az országban, hogy akár ötszörösére is dagassza a lázadók számát, ha nem verjük le őket haladéktalanul.
- Máris csapatostul csatlakoznak hozzájuk - mondta Evandale -, és azt híresztelik, hogy a megtűrt presbiteriánusok közül is várnak egy erős csapatot a fiatal Milnwood vezetése alatt; ezen a néven emlegetik a régi híres kerekfejűnek, Silas Morton ezredesnek a fiát.
Ezek a szavak nagyon különböző hatást gyakoroltak a társaságra. Edith majd leszédült székéről rémületében, míg Claverhouse gunyoros és diadalmas pillantást vetett Bellenden őrnagyra, mintha azt mondta volna: "Most láthatja, milyen elveket vall az a fiatalember, akinek életéért könyörgött!"
- Hazugság! Ezeknek a fanatikus gazfickóknak átkozott hazudozása! - sietett tiltakozni az őrnagy. - Felelek Henry Mortonért, akárcsak a saját fiamért. Vallási dolgokban éppen olyan tisztes gondolkodású, mint a testőrségi urak bármelyike; nem mintha bárkit is meg akarnék bántani vele! Ötvenszer is velem ment el az istentiszteletre, és sohasem tapasztaltam, hogy akár egyetlen imát is kihagyott volna. Ezt Edith Bellenden is tanúsíthatja, éppúgy, mint én. Mindig ugyanabból a könyvből imádkoznak és Morton úgy ismeri a textust, akár a lelkész maga. Hívassa fel és hallgassa ki... beszéljen ő maga!
- Ebből nem lehet semmi baj - felelte Claverhouse -, akár bűnös, akár ártatlan. Allan őrnagy - fordult a rangban utána következő tiszthez -, vegyen maga mellé egy vezetőt, s vezesse az ezredet a legjobb és legrövidebb úton a Loudon-hillre. Nyargaljanak szép egyenletesen, és ne izzasszák meg a lovakat. Lord Evandale meg én negyedóra múlva utolérjük az ezredet. Bothwell is maradjon itt néhány katonával, s vezesse elő a foglyokat!
Allan meghajolt, és elhagyta a termet tisztjeivel együtt. Csak Claverhouse maradt ott és az ifjú főnemes. Néhány perc múlva lódobogás és katonazene hangjai jelezték, hogy a lovas katonák elhagyták a kastélyt. A hangok hamarosan meg-megszakadtak, majd teljesen elhaltak.
Mialatt Claverhouse mindent elkövetett, hogy Lady Margaret rémlátásait eloszlassa, s megváltoztassa az őrnagy vélekedését Mortonról, Lord Evandale legyőzte magában azt a félénkséget, amely nem egy nemes lelkű ifjút tett már félszeggé szerelme tárgyának jelenlétében. Mégis odalépett Miss Bellendenhez és megszólította, olyan hangon, melyben az érdeklődés tisztelettel párosult.
- Most el kell szakadnunk egymástól - mondta, a lány kezét megragadva és forrón megszorítva. - Engem hív a kötelesség, mely nem egészen veszélytelen feladatot tartogat számomra. Isten önnel, drága Miss Bellenden, vagy ha megengedi, hogy így szólítsam, életemben először és talán utoljára, drága Edith! Olyan különös körülmények közt válunk el, amelyek talán menthetővé teszik, ha bizonyos meghatottsággal búcsúzom el attól, akit oly régóta ismerek és annyira... annyira... tisztelek!
Viselkedése - szavaitól eltérően - sokkal mélyebb érzést és nagyobb belső izgalmat árult el, mint az, amit mondott. Nincs nő, aki a gyengéd vonzalomnak ilyen szerény, de mélyen átérzett kifejezését érzéketlenül tudta volna hallgatni. Edith is - noha szívét bánattal és aggodalommal töltötte el annak az ifjúnak a sorsa, akit szeretett, és aki halálos veszélyben forgott - meghatottan gondolt a fiatal lord reménytelen és tiszteletteljes érzelmeire, amint elbúcsúzott tőle, hogy maga is nem mindennapi veszedelembe rohanjon.
- Remélem, szívből hiszem, hogy a helyzet nem olyan veszélyes - mondta. - Remélem, semmi ok erre az ünnepélyes búcsúzásra, hogy az elhamarkodott lázadók jobb belátásra térnek, s fegyveres erő helyett saját félelmük kergeti szét őket, s Lord Evandale hamarosan visszatér, és újra az lesz, ami mindig volt, nagyra becsült, kedves barátja mindenkinek, aki ebben a kastélyban él.
- Mindenkinek? - ismételte a lord szomorú nyomatékkal. - Jó, legyen úgy... hisz mindenki, aki csak az ön közelében él, drága a szívemnek, és éppen ezért vagyok hálás ragaszkodásukért. Ám ami várható sikereinket illeti, nem táplálok vérmes reményeket. Csapataink létszáma olyan csekély, hogy nem merek gyors, vértelen vagy kétségtelen győzelemre számítani, mely véget vetne a szerencsétlen zavargásnak. Ezek az emberek lelkes rajongók, s kétségbeesett elszántsággal fognak küzdeni. Vezetőik katonai dolgokban nem egészen járatlanok. Nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy ezredesünk hevessége kissé elhamarkodottan vet bennünket csatába ellenük. Pedig alig ismerek valakit, akinek kevesebb oka lenne a veszélyt kerülni, mint nekem.
Edithnek most alkalma nyílt volna arra, hogy a fiatal lord pártfogó közbenjárását kérje Henry Morton érdekében, s minden jel szerint már nem is volt hátra más, csak ez az egyetlen út Morton megmentésére a közvetlenül fenyegető pusztulástól. Mégis, ebben a pillanatban úgy érezte, ha most állna elő kérelmével, árulást követne el az ifjú lorddal szemben, aki szívét kitárta előtte, még ha nem is vallotta be szerelmét félreérthetetlen szavakkal. Hát visszaélhet-e most a bizalmával? Becsületes dolog lenne-e Lord Evandale segítségét kérni vetélytársa érdekében? Vagy megengedi-e a józan okosság, hogy szívességet kérjen tőle, ha nem akar tápot adni olyan reményeknek, melyeket sohasem teljesíthet? De a perc sürgetett - nem volt idő tétovázásra, még kimagyarázkodásra sem, mellyel kérését más körülmények között elfogadhatóbbá tenné.
- Most még elintézem azt a fickót - hangzott Claverhouse szava a terem másik végéből -, azután pedig, Lord Evandale, sajnálom, hogy megint megzavarom beszélgetésében, azután tüstént nyeregbe! Nos, Bothwell, mért nem hozza már azt a foglyot? És két gléda töltse meg mindjárt fegyverét, megértette?
Edith úgy érezte, hogy e szavakban szerelmese halálos ítéletét hallja. Tüstént áttörte tartózkodását, mely eddig hallgatásra kényszerítette.
- Lord Evandale - mondta -, ez a fiatalember nagybátyám kedves, jó barátja... önnek nagy befolyása van az ezredesre... nagyon kérem, járjon közbe az érdekében... tartósan lekötelezné vele a nagybátyámat!
- Ön túlbecsüli a befolyásomat, Miss Bellenden felelte Lord Evandale. - Gyakran megesett már, hogy kérésem teljesületlen maradt, amikor pusztán az emberiesség nevében terjesztettem elő.
- Mégis... kísérelje meg újra... még egyszer... a nagybátyám kedvéért!
- És mért nem az ön kedvéért? - mondta Lord Evandale. - Nem akarja megengedni, hogy azt gondoljam: önnek teszek szolgálatot, önnek személyesen, ebben az ügyben? Annyira kételkedik egy régi jó barátja hűségében, hogy még ezt sem engedi meg neki, az örömteli gondolatot, hogy az ön óhaját teljesíti?
- Dehogyis nem... bizonyára - felelte Edith. - Engem is végtelenül lekötelez... érdekel a fiatalember sorsa a nagybátyám kedvéért... az isten szerelmére, ne vesztegesse az időt!
Kérése most már merészebb és sürgetőbb volt, mert meghallotta a katonák lépteit, akik a foglyot elővezették.
- Ha így áll a dolog - mondta Evandale -, nem engedem meghalni, istenemre! Inkább én halok meg helyette! De mi lenne - folytatta, újra megragadva Edith kezét, amelyet a lány feldúltságában nem mert visszahúzni -, ha viszonzásul a buzgalomért, amelyet az ön szolgálatában kifejtek, én is kérnék valamit. Teljesítené?
- Bármit, amit csak kér, Lord Evandale, s amit a testvéri szeretet adni képes!
- Ez az egész? - folytatta a lord. - Ez minden, amit szerető szívemnek adni tud, amíg élek, vagy az emlékemnek, ha meghaltam?
- Kérem, ne beszéljen így, Lord Evandale! Csak a szívemet búsítja vele, és önmagával szemben is igazságtalan. Nincs még egy jó barátom, akit annyira becsülnék, s akinek olyan örömmel teljesíteném minden kívánságát, feltéve, hogy... de hiszen...
Mély sóhajtás késztette arra, hogy hirtelen hátraforduljon, még mielőtt mondatát befejezte volna. Miközben lázasan törte a fejét, hogyan öntse szavakba a megszorítást, melyre gondolt, észrevette, hogy Morton meghallotta szavait, amint súlyosan megbilincselve, katonák őrizetében haladt el éppen a háta mögött, hogy Claverhouse színe elé lépjen. Szemük egy pillanatra találkozott. Morton bánatos és szemrehányó tekintete elárulta, hogy részben meghallotta és teljesen félreértette az imént elhangzott beszélgetést. Még csak ez hiányzott, hogy Edith zavara és boldogtalansága teljes legyen. Vére, mely előbb a fejébe szökött, hirtelen visszaáramlott a szívébe, mire arca halálsápadtra vált. A változás nem kerülte el Evandale figyelmét. Gyors pillantással felfedezte, hogy szíve szerelmét és a foglyot valami titkos szál köti össze, valami különös, nem mindennapi kapcsolat. Elengedte Miss Bellenden kezét, és újra szemügyre vette a foglyot, most már nagyobb figyelemmel, azután Edithre pillantott, s nyilván észrevette zavarát, melyet nem volt képes tovább palástolni.
- Azt hiszem - mondta a lord egypercnyi komor hallgatás után -, ez az a fiatal úriember, aki a lövészverseny győztese volt.
- Igazán? Nem biztos - tétovázott Edith -, nem hiszem... - felelte, s alig tudta, mit beszél.
- De igen, ő az - mondta Evandale határozottan. - Megismerem. Csodálom - tette hozzá kissé gőgösen, -, hogy a győztes nem tett mélyebb benyomást a szép nézőre.
Ezzel magára hagyta Edithet, és az asztalhoz lépett, ahol Claverhouse már elhelyezkedett. Lord Evandale kis távolságra megállt, és hüvelybe dugott kardjára támaszkodva, némán, de nem közömbösen figyelte a lejátszódó jelenetet.
Tizenharmadik fejezet
Uram, vigyázz, hogy féltékeny ne légy!
Shakespeare: Othello
III. felv. 3. szín
Kardos László fordítása
Az a néhány beszélgetésfoszlány, amelyet véletlenül meghallott, valósággal feldúlta a szerencsétlen fogoly lelkét. Hogy ezt jobban megvilágítsuk, el kell mondanunk egyet-mást korábbi lelkiállapotáról, s arról is, milyen körülmények közt ismerkedett meg Bellenden kisasszonnyal.
Henry Morton azok közé a tehetséges fiatalemberek közé tartozott, akik nem is sejtik, milyen kiváló tulajdonságokkal rendelkeznek. Apjától rettenthetetlen bátorságot örökölt, és minden elnyomás erős, megalkuvás nélküli gyűlöletét, akár politikai, akár vallási elnyomásról legyen is szó. De lelkesedését nem szennyezte be vakbuzgó fanatizmus, s nem hatotta át rideg, puritán szellem. Mentes volt ezektől a hibáktól, amit részint önálló gondolkodásának, jó eszének köszönhetett, részint pedig gyakori (s nem is rövid) látogatásainak Bellenden őrnagy házában; itt ugyanis alkalma nyílt sok olyan vendéggel találkozni, akik a beszélgetés során megtanították arra, hogy az ember jósága és becsülete nem attól függ, milyen vallásfelekezethez tartozik.
Nagybátyja zsugorisága sok akadályt támasztott tanulása útjába; de Henry olyan mohón kapott minden kínálkozó tanulás lehetőségén, hogy oktatói és barátai nem győzték csodálni, milyen eredményesen halad előre mostoha körülményei között is. Ám lelkét így is megdermesztette függőségének és szegénységének tudata, de még jobban az, hogy műveltsége hiányos, és nem tanult eleget. Ez az érzés szerénnyé és tartózkodóvá tette, s így legjobb barátain kívül senki sem ismerte kiváló jellemét és jó képességeit, melyekről fentebb megemlékeztünk. De nemcsak zárkózott volt - a kor és a velejáró körülmények ingadozóvá, sőt közönyössé tették, s minthogy az országot szétszaggató pártok egyikéhez sem csatlakozott, tompa elméjűnek és érzéketlennek tartották, olyan embernek, akit nem érdekel sem a vallás, sem a haza. Pedig ennél a következtetésnél semmi sem lehetett igazságtalanabb; eddigi semlegességének indítéka egészen más volt, és nem gáncsot, inkább dicséretet érdemelt. Kevés emberrel kötött barátságot az üldözöttek közül; utálta önző és szűk látókörű pártos szellemüket, fanatikus zordságukat, feneketlen politikai gyűlölködésüket és azt a visszataszító konokságot, mellyel pálcát törtek minden művészeti törekvés, sőt még az ártatlan sportok fölött is. De még nagyobb felháborodással töltötte el a kormány elnyomó, zsarnoki viselkedése - a katonaság törvénytipró, durva erőszakoskodása, a vérpadon kivégzett és a csatatéren lemészárolt hazafiak sorsa, a katonai törvények örve alatt véghezvitt beszállásolások, zsarolások és fosztogatások, melyeknek következtében egy szabad nép fiainak élete és vagyona ázsiai rabszolgák színvonalára süllyedt. Henry Morton ilyeténképpen elítélte mindkét párt túlkapásait, egyformán undorodott minden gonoszságtól, melynek enyhítésére nem tehetett semmit, s bosszankodva hallgatta az egymással váltakozó panaszokat és dicshimnuszokat, melyekkel rokonszenvezni nem tudott, s már rég elhagyta volna Skóciát, ha nem tartja vissza szerelme Edith Bellenden iránt.
A fiatalok eleinte Charnwoodban találkoztak, ahol az angyalian gyanútlan Bellenden őrnagy valósággal biztatta őket, hogy minél több időt töltsenek egymás társaságában, álmában sem gondolva arra, hogy ennek természetesen következményei is lehetnek. A szerelem, ahogy ilyen esetekben történni szokott, a barátság mezét öltötte fel, annak nyelvét és előjogait vette igénybe. S amikor Edith Bellenden visszatért nagyanyja kastélyába, a csodálatos véletlen úgy akarta, hogy magányos sétáin a fiatal Mortonnal találkozzon össze újra meg újra, ami annál különösebb volt, mivel elég messze laktak egymástól. Mégis úgy történt, hogy a lány sohasem árult el semmiféle csodálkozást e véletlen találkozások gyakorisága fölött, ahogyan az természetes lett volna; beszélgetésük egyre gyengédebb hangnembe csapott át, és találkozásaik előre megbeszélt légyottok jellegét kezdték felölteni. Könyveket, rajzokat, leveleket küldözgettek kölcsönösen egymásnak, s minden apró megbízás - a kérés teljesítése alkalmával - újabb levélváltásra adott alkalmat. Ez a szó: szerelem - még nem hangzott el köztük, de mindegyikük ismerte saját szíve titkát, csak azt nem tudta, mi rejlik a másiknak a szívében. Ezt a két fiatal csak találgatta. Egyikük sem tudott lemondani arról az igézetről, amelyet találkozásaik tartogattak mindkettőjük számára, de rettegtek a nagyon is valószínű következményektől. Kapcsolatuk így folytatódott minden különös kimagyarázkodás nélkül mostanáig, amikor a végzet, úgy látszik, elhatározta, hogy a döntést saját kezébe veszi. Ha tekintetbe vesszük a körülményeket és Morton lelkiállapotát életének ebben az időszakában, könnyen megértjük, hogy hite időnként megrendült, és nem bízott már szerelme viszonzásában. Hiszen Edith minden tekintetben fölötte állt, és nyilván többet ért nála; nagy műveltsége, sokféle képessége, szép arca, elbűvölő modora egyre csak táplálta Morton aggodalmát, hogy valami szerencsésebb vetélytársa kiüti a nyeregből; valaki, aki Edith családja számára is elfogadhatóbb, mint ahogy ő maga valaha is remélhetné. A szóbeszéd már ki is jelölte ezt a vetélytársat Lord Evandale személyében, akit születése, vagyona, előkelő kapcsolatai, politikai elvei, valamint sűrű látogatásai Tillietudlemben alkalmassá tettek arra, hogy Edith kezére pályázzék; erre mutatott az is, hogy gyakorta elkísérte Lady Bellendent és unokáját mindenfele nyilvános ünnepségekre. Elkerülhetetlen volt, hogy a társaság vagy a program, amelyben Lord Evandale is részt vett, néha meg ne hiúsítsa a szerelmesek találkozását; s ilyenkor Henry akaratlanul is észrevette, hogy Edith szándékosan hallgat a fiatal lordról, vagy csak tétovázva, feltűnő tartózkodással beszél róla.
Edith valójában tapintatból tette ezt, Morton iránti érzelmei miatt. De Henry Morton megrendült önbizalmában félreértette, és éppen ellenkező tünetnek vélte. Féltékenységét Jenny Dennison alkalomadtán elejtett szavai és észrevételei is szították, táplálták. Ez a vérbeli szobalány a falusi kacérkodás mintaképe volt, s amikor saját széptevőit nem bosszanthatta, megragadta az alkalmat úrnője lovagjának a gyötrésére. Nem mintha rosszindulattal viseltetett volna Henry Morton iránt, akit úrnője kedvéért, no meg azért is, mert jóvágású, jóképű fiatalember volt, igen nagyra tartott. De Lord Evandale is jóképű volt, s amellett olyan bőkezű, hogy Morton erszénye semmiképpen sem versenyezhetett vele; azonkívül lord is volt, s ha elnyeri Edith Bellenden kezét, akkor Jenny Dennison egy bárónő első és belső komornája lesz, sőt talán Lady Evandale társalkodónője - de semmiképpen sem olyasvalaki, akit Tillietudlem szörnyű kulcsárnője tetszése szerint legorombíthat. Jenny pártatlansága tehát nem ment el odáig, hogy Surge asszony példáját követve azt óhajtsa, bárcsak mindkét jóképű udvarlónak sikerülne fiatal úrnőjét feleségül vennie. Mert szó, ami szó, Jenny összehasonlításának a mérlege inkább Lord Evandale javára billent, ami Morton gyötrésére ezernyi alakban nyilvánult meg: hol mint baráti figyelmeztetés, hol mint egyszerű hír vagy értesülés, majd meg vidám tréfálkozás - ám valamennyi annak a gondolatnak a megerősítésére törekedett, hogy ifjú úrnőjének ez a romantikus ügye előbb vagy utóbb végéhez ér, végéhez kell érnie, és akkor Edith Bellenden (hiába a sok nyári séta a csalitban, meg a versek, rajzok s könyvek ide-oda küldözgetése) végül mégiscsak Lady Evandale lesz.
Ezek a célzások olyan pontosan összevágtak Morton gyanakodásával és aggodalmaival, hogy hamarosan martaléka lett annak a féltékenységnek, amelyet senki sem kerülhet el, ha igazán szeret különösen, ha nincs része baráti biztatásban vagy a kaján sors másféle akadályokat gördít szerelme útjába. Edith, tudtán kívül, őszinte természete nagylelkűségében maga is hozzájárult ahhoz a félreértéshez, amely szerelmesét fenyegette. Beszélgetés közben egyszer szóba kerültek azok a törvénytelenségek, amelyeket egy katonacsapat nemrég elkövetett; azt mesélték (bár nem volt igaz), hogy ennek a csapatnak a parancsnoka Lord Evandale volt. Edith a barátságban éppen olyan hűséges volt, mint a szerelemben; bántotta az éles hang, mellyel Morton ez alkalommal kifakadt a túlkapások ellen, talán éppen azért, mert úgy hitte, vélt vetélytársának is köze van a dologhoz. Edith olyan buzgalommal kelt Lord Evandale védelmére, hogy Mortont lelke mélyéig megsértette vele, míg Jenny Dennison, aki rendszerint elkísérte őket sétáikon, módfelett mulatott rajta. Edith észrevette, hogy hibát követett el, és igyekezett jóvátenni; de korábbi szavainak hatását nem lehetett könnyen eltüntetni, s az esetnek nem kis része volt Mortonnak abban az elhatározásában, hogy külföldre megy, amit azonban meghiúsítottak a már említett események.
Edith látogatása fogsága színhelyén, a mély és hűséges együttérzés, melyet sorsa iránt tanúsított, igazában elég lett volna ahhoz, hogy gyanakvását eloszlassa. De Morton nagyon leleményes volt abban, hogy gyötörje magát. Úgy gondolta, Edithet csupán baráti aggodalma vezérli, vagy legfeljebb futó részvét, mely csakhamar engedni fog a körülményeknek, barátai könyörgésének, Lady Margaret parancsának és Lord Evandale könyörgésének.
"És minek köszönhetem - gondolta magában -, hogy nem szállhatok síkra férfi módjára szerelmemért, mielőtt ilyen csalárd módon megfosztanának tőle? Mi más az oka, mint ez az átkozott zsarnokság, mely egész életünkre ránehezedik, nem kímélve testünket, lelkünket, vagyonunkat, még a szerelmünket sem! És ennek az elnyomó kormánynak egyik fizetett pribékje az, ki el akarja ütni a kezemről Edith Bellendent! Nem mondok le róla, istenemre, nem! Ami velem történt, méltó büntetésem azért, hogy a nyilvános visszaéléseket nem akartam se látni, se hallani. Most aztán rajtam próbálták ki gazságukat olyan mértékben, hogy azt már nem lehet eltűrni és elviselni!"
Miközben ilyen viharos elhatározások kavarogtak lelkében, s amíg felsorolta magában a sok sérelmet és igazságtalanságot, amelyet saját dolgaiban és hazája ügyében mindaddig el kellett szenvednie, Bothwell lépett be a toronykamrába, két dragonyos kíséretében, akiknek egyike kézibilincseket hozott magával.
- Most velem kell jönnie, fiatalember - mondta Bothwell. - De előbb díszbe kell öltöztetnem.
- Díszbe? - csodálkozott Morton. - Hogy érti ezt?
- Hát úgy, hogy kénytelen vagyok magára rakni ezeket az otromba karpereceket. Ha egy ostrommal bevett városban háromórai szabad fosztogatást ígérnének érte, akkor sem merném, mit merném, saját belátásomból akkor sem tenném meg, hogy egy whiget megbilincseletlenül vezessek az ezredesem elé! Jöjjön, fiatalember, ne vágjon ilyen durcás arcot emiatt!
Egy lépést tett felé, hogy rárakja a bilincset; ám Morton megragadta a nehéz tölgyfa széket, amelyen eddig ült, és felemelte, készen arra, hogy szétverje a fejét annak, aki közelebb mer lépni hozzá.
- Egy perc alatt megtaníthatnálak móresre, kisöcsém - mondta Bothwell -, csak jobb szeretném, ha szépen szót fogadnál.
Ezt valóban őszintén kívánta; nem mintha félt vagy vonakodott volna erőszakot alkalmazni. Csupán azért rettegett egy zajos verekedés következményeitől, mert akkor alighanem kiderült volna, hogy a kapott szigorú parancs ellenére elmulasztotta kötelességét: megengedte, hogy a fogoly megkötözetlenül tölthesse itt az éjszakát.
- Jobb, ha okos leszel - folytatta békítőnek szánt hangon -, és nem rontod el a dolgodat. Azt mesélik a kastélyban, hogy Lady Margaret unokája hamarosan a mi fiatal kapitányunk, Lord Evandale felesége lesz. Láttam őket az imént együtt az előcsarnokban, s hallottam, amint az ifjú hölgy közbenjárt a megkegyelmezésed érdekében. Pokoli csinos teremtés, és úgy nézett a kapitányomra, hogy becsületistenemre mondom... no, de az ördögbe is, mi ütött beléd? Sápadt vagy, mint a lepedő! Nem akarsz egy kis pálinkát?
- Miss Bellenden az én életemért könyörgött Lord Evandale-nek? - nyögte a fogoly elhaló hangon.
- Az ám, öcsém! A nők barátsága mindennél többet ér, ha érdeklődnek az ember iránt, akár az udvarnál, akár a táborban. Gyere, légy észnél! Mindjárt gondoltam, hogy erre abbahagyod a makrancoskodást!
Fürgén hozzálátott a bilincsek felrakásához, s Morton, akit a hír valósággal megdermesztett, a legkisebb ellenállást sem tanúsította többé.
- Életemért könyörgött... és méghozzá neki! Jól van hát... vasaljon meg... ha már a szívem nehéz, legyen a csuklóm is az! Edith az életemet... Evandale-től!
- Bizony, tőle, s neki hatalmában van visszaadni - felelte Bothwell. - Többet tud elérni az ezredesnél, mint bárki a regimentben!
Azzal már vezette is embereivel a foglyot az előcsarnokba. Amint elhaladtak Edith mögött, a szerencsétlen fogoly (úgy vélte) éppen eleget hallott Edith és Lord Evandale töredékes szavaiból ahhoz, hogy megerősítse, amit Bothwell mondott neki az imént. Ez a perc különös és hirtelen változást idézett elő benne. Mélységes kétségbeesése sorsa és szerelme fölött - a veszedelem, melyben élete forogni látszott -, Edith hirtelen pálfordulása, s közbenjárása az ő érdekében, amely csélcsapságát még fájóbbá tette, mindez elpusztította azokat az érzelmeket, amelyek eddig betöltötték, s ugyanakkor más érzelmeket lobbantottak lángra - olyanokat, amiket eddig éppen gyengéd, de önző szerelme miatt fojtott el. Reménytelenségében elhatározta, hogy ezentúl hazája jogaiért fog küzdeni, amelyeket az ő személyében is súlyosan megsértettek. Hirtelen úgy átalakult, mint egy udvarház, mely a békés boldogság tanyája volt, de katonák szállták meg, és félelmetes erőddé változott. Mint már említettük, olyan pillantást vetett Edithre, melyben bánat és szemrehányás keveredett, s mintha búcsút mondott volna neki örökre; következő mozdulata pedig az volt, hogy szilárd léptekkel az asztalhoz sietett, ahol Grahame ezredes ült.
- Milyen jogon történt - kezdte kemény hangon, meg sem várva, hogy kérdezzék -, hogy ezek a katonák elhurcoltak családom köréből és bilincset raktak egy szabad ember kezeire?
- Az én parancsomra tették - felelte Claverhouse -, most pedig azt parancsolom önnek, hogy hallgasson és várja meg kérdéseimet!
- Nem teszem! - csattant fel Morton elszánt hangja, s vakmerősége mintha egész környezetét felvillanyozta volna. - Tudni akarom, törvényesen tartóztattak-e le és polgári bíróság von-e felelősségre, mert különben hazám alkotmányát sértik meg személyemben.
- Finom csemete, szavamra! - mondta Claverhouse.
- Megőrült? - fordult fiatal barátjához Bellenden őrnagy. - Az isten szerelmére, Henry Morton - folytatta félig feddő, félig könyörgő hangon. - Jusson eszébe, hogy őfelsége magas rangú tisztje előtt áll!
- Éppen ezért óhajtom tudni, uram - felelte Henry rendületlenül -, milyen jogon tart engem őrizetben törvényes elfogatóparancs nélkül? Ha polgári hatóság tisztviselője előtt állnék, tudnám, hogy kötelességem engedelmeskedni.
- Az ön barátja - mondta Claverhouse az öreg őrnagynak hideg hangon - egyike azoknak a szőrszálhasogató úriembereknek, akik a színpadi bolond mintájára még a nyakravalójukat sem kötik fel Túlbuzgó bíró úr írásos végzése nélkül. Majd én bebizonyítom neki, mielőtt elbúcsúznánk egymástól, hogy az én tiszti vállrojtom éppen olyan érvényes jelvénye a hatósági hatalomnak, akár a bírói pálca. Így hát mellőzzük a további vitát, fiatalember! Szíveskedjek minden kertelés nélkül megmondani, mikor látta utoljára Balfour of Burleyt?
- Mivel tudomásom szerint önnek nincs joga hozzám ilyen kérdést intézni, nem vagyok hajlandó felelni - mondta Morton.
- Az őrmesteremnek bevallotta - mondta Claverhouse -, hogy találkozott vele és vendégül látta, pedig tudta, hogy kiközösített áruló, akkor miért nem ilyen őszinte hozzám is?
- Csak azért - felelte a fogoly -, mert ön tanult ember s így feltételezhetem, hogy ismeri a szabadságjogokat, amelyeket, mint látom, kész lábbal tiporni. S szeretném, ha ráeszmélne arra, hogy vannak még skótok, akik síkraszállnak hazájuk jogaiért.
- S feltételezhetem, nemdebár, hogy ön karddal is síkraszállna ezekért az állítólagos jogokért? - kérdezte Grahame ezredes.
- Ha kard övezné az oldalamat, mint az önét, és egyedül lennénk egy domboldalon, nem várnék második felszólítást.
- Ez teljesen elég - felelte Claverhouse nyugodtan. - Beszédje pontosan megfelel annak, amit önről hallottam. De mivel egy katona fia, noha lázadó katonáé, nem akarom, hogy kutya módjára haljon meg. Megkímélem ettől a gyalázattól.
- Bármilyen halál vár is rám - felelte Morton -, mint bátor férfi fia halok meg. S a gyalázat, melyet ön hozott szóba, azok fejére száll majd, akik ártatlan vért ontanak.
- Akkor öt percet adok önnek, hogy megbéküljön Istenével. Bothwell, vezesse le a foglyot az udvarra, s állítsa fel embereit.
Az ijesztő hangú párbeszéd és eredménye hallatára a többiek mind némaságba dermedtek megdöbbenésükben. De a jelenlevők csakhamar hangos tiltakozásba törtek ki. Az öreg Lady Margaret vetette közbe magát elsőnek, aki teljesen osztotta rangjának és pártjának előítéleteit, de női érzelmeit sem tagadta meg.
- Ó, Grahame ezredes - kiáltott fel -, kegyelmezzen fiatal életének! Engedje át az ítélkezést a bíróságnak! Ne fizesse vissza vendégszeretetemet azzal, hogy vért ont házam küszöbén!
- Grahame ezredes úr - mondta Bellenden őrnagy -, ezért az erőszakosságért felelni fog! Ne gondolja, mivel öreg és erőtlen vagyok, hogy büntetlenül meggyilkolhatja néhai barátom fiát a szemem előtt! Vannak barátaim, akik majd felelősségre vonják ezért!
- Legyen nyugodt, Bellenden őrnagy, hogy vállalom a felelősséget - felelte Claverhouse a legnagyobb hidegvérrel. - Ön pedig, asszonyom, ne hozzon abba a kínos helyzetbe, hogy kénytelen legyek nemet mondani szenvedélyes közbenjárására egy áruló érdekében! Gondoljon saját családja nemes vérére, amelyet olyanok ontottak ki, mint ez itt!
- Grahame ezredes - felelte a koros hölgy, s gyenge teste remegett felindulásában -, én a bosszút Istennek engedem át, aki maga mondta, hogy a bosszú övé. Ennek a fiatalembernek a kiontott vére nem hozza vissza az életbe azokat, akik oly drágák nekem; s micsoda vigaszt találhatnék abban a gondolatban, hogy talán egy másik özvegy anya veszíti el gyermekét, akárcsak én, egy véres tett által, melyet az én házam falai közt követtek el!
- Tisztára őrültség - mondta Claverhouse -, de mindez nem tarthat vissza attól, hogy teljesítsem kötelességemet az egyházzal és az állammal szemben. Ezernyi gazfickó tört ki nyílt zendülésben, itt a közelben, s ön kegyelmet kér tőlem egy ifjú fanatikus részére, aki egymaga is elég ahhoz, hogy lángba borítson egy egész országot. Szó sem lehet róla, vigye el, Bothwell!
S akit ez a szörnyű döntés legjobban érdekelt, kétszer is megpróbált szólani, de hangja teljesen cserbenhagyta, agya megtagadta, hogy szavakat sugalljon, s nyelve, hogy kimondja. Ám most felugrott és megpróbált előrerohanni, de ereje elhagyta, s egyszerűen a kőpadolatra omlott volna, ha a szobalány fel nem kapja.
- Segítség, az istenért - kiáltotta Jenny. - A fiatal lady a halálán van!
Erre a felkiáltásra Evandale, aki az egész megelőző jelenet alatt kardjára támaszkodva, mozdulatlanul állt, hirtelen előlépett és így szólt parancsnokához:
- Grahame ezredes, mielőtt végső döntést hozna ebben az ügyben, engedje meg, hogy négyszemközt néhány szót válthassak önnel.
Claverhouse csodálkozó arcot vágott, de tüstént felállt, és a fiatal főnemessel egy ablakfülkébe vonult, ahol a következő rövid párbeszéd zajlott le köztük:
- Azt hiszem, nem szükséges emlékeztetnem arra, ezredes úr, hogy amikor családi összeköttetéseim segítségére voltak önnek tavaly abban az ügyben, a Titkos Tanács előtt, ön úgy érezte, hogy bizonyos mértékben leköteleztük.
- Hogyne, kedves Evandale - felelte Claverhouse. - Nem vagyok olyan ember, aki az effajta adósságait elfelejti. Boldoggá tenne, ha közölné velem, mi módon mutathatnám ki háládatosságomat.
- A tartozást kiegyenlítettnek tekinteném, ha megkímélné ennek a fiatalembernek az életét - mondta Lord Evandale.
- Evandale - felelte Grahame elálmélkodva -, ön megbolondult, teljességgel megbolondult! Mit érdekli ez a fickó, egy öreg kerekfejű méltó ivadéka? Apja határozottan a legveszedelmesebb ember volt egész Skóciában: hidegfejű, elszánt, katonás, és átkozott elveihez hajthatatlanul hűséges. Fia, úgy látom, követi példáját; el se tudja képzelni, mennyi bajt okozhat nekünk! Ismerem az embereket, Evandale. Ha egy jelentéktelen, fanatikus vidéki rajongóról lenne szó, azt hiszi, szembehelyezkedtem volna Lady Margarettel és a családjával egy olyan semmiség miatt, mint ennek a fickónak az élete? De a fiú csupa tűz, csupa lelkesedés, s méghozzá művelt is! A gazfickóknak pontosan ilyen vezetőre lenne szükségük, aki irányítani tudná semmitől vissza nem riadó, vad rajongásukat. Nem mintha megtagadnám az ön kérését is, Evandale, csak azért említem, hogy teljesen tisztában legyen a várható következményekkel. Ha megígérek valamit, szavamat sohasem szegem meg, s ha valaki szívességével lekötelezett, nem térek ki viszonzása elől. A fiú életét kéri? Legyen, megadom!
- Tartsa szigorú őrizetben - felelte Evandale -, de ne csodálkozzék, ha kitartok a kérésem mellett, hogy ne végeztesse ki. Nagyon nyomós okok késztetnek erre.
- Jól van, legyen - mondta Grahame. - De ha az az óhajtása, fiatal barátom, hogy királya és hazája szolgálatában valamikor magas polcra hágjon, tekintse első feladatának különválasztani a közérdeket s kötelessége teljesítését magánérzelmeitől, vonzalmaitól, szenvedélyeitől. Nem olyan időket élünk, amikor deres fejű öregek locsogása vagy csacska nők könnyei kedvéért lemondhatunk az üdvös szigorúság rendszabályairól, amelyekre a körülöttünk ólálkodó veszedelmek kényszerítenek bennünket. És vésse eszébe, ha most ebben a dologban eleget teszek sürgető kérésének, mostani engedékenységem felment attól, hogy meghallgassak hasonló kérelmeket a jövőben.
Ezzel az asztalhoz lépett és fürkésző pillantással Mortonra nézett, mintha meg akarná figyelni, hogy az élet és halál serpenyőjének irtózatos ingadozása, melytől a jelenlevők ereiben szinte megfagyott a vér, milyen hatást gyakorolt magára a fogolyra. Ám Morton megőrizte szilárdságát, melynek alapja ezekben a válságos percekben nem lehetett más, csak az a tudat, hogy neki nincs már kit szeretnie és nincs mit remélnie ezen a világon.
- Látja? - mondta Claverhouse suttogó hangon Evandale lordnak. - Ott tátong az Idő és az Örökkévalóság határmezsgyéjén, abban a helyzetben, mely rettenetesebb a legrosszabb bizonyosságnál is. Mégis az ő arca az egyetlen itt, mely nem sápadozik, egyedül az ő szeme nyugodt, az ő szíve ver szokásos ritmusában, csak az ő idegei nem remegnek. Nézze meg jól, Evandale, ha ez az ember valamikor egy rebellissereg élére áll, önre súlyos felelősség fog hárulni azért, amit ma délelőtt tett. - Majd a fogolyhoz fordulva, hangosan folytatta. - Élete egyelőre nem forog veszedelemben, fiatalember. Köszönje meg barátai közbenjárásának. Vezesse el, Bothwell, s gondoskodjék szigorú őrizetéről. Egyébként velünk jön a többi fogollyal együtt.
Mortont szíven ütötte a gondolat, hogy élete meghosszabbítását szerencsésebb vetélytársa közbenjárásának köszönheti.
- Ha életemnek csupán Lord Evandale kérésére kegyelmeztek meg... - kezdte, de Grahame ezredes a szavába vágott:
- Vezesse el a foglyot, Bothwell. Szép beszédeket se meghallgatni, se megválaszolni nincs időm!
Bothwell gyorsan kituszkolta Mortont a teremből, s miközben az udvar felé terelte, a lelkére beszélt:
- Talán három életed van még a zsebedben azon az egyen kívül, ami tartja benned a szuszt, hogy ilyen hetyke vagy, fiam? Nem tudsz a nyelvednek parancsolni, mi? No, majd én ügyelek rá, nehogy az ezredesbe botolj, mert ha még öt percre a szeme elé kerülsz, istókuccse a legközelebbi fán végzed vagy a legközelebbi árokban. Hát csak gyere a többi fogolyhoz!
Az őrmester, nyers modora ellenére is, bizonyos rokonszenvet érzett a bátor fickó iránt, aki a kezébe került; sietve taszigálta le az udvarra, ahol a dragonyosok még három foglyot őriztek (két férfit és egy asszonyt), akit Lord Evandale tartóztatott le.
Közben Claverhouse elbúcsúzott a ház úrnőjétől. A jóságos hölgy nehezen tudta rászánni magát, hogy kérése elutasítását megbocsássa neki.
- Eddig azt hittem - mondta -, hogy Tillietudlem várában oltalomra lelnek azok, akiket végpusztulás fenyeget, még akkor is, ha nem is érdemlik meg. De most látom, az öreg gyümölcsnek nincs már íze és zamata; a mi szenvedéseink és érdemeink már feledésbe mentek.
- Biztosíthatom, méltóságos asszonyom, én sohasem feledkezem meg róluk - felelte Claverhouse. - Nem is állhatja semmi útját, csak az, amit szent kötelességemnek tartok, hogy habozás nélkül teljesítsem a bárónő vagy az őrnagy úr óhajtását. Lássa be, drága asszonyom, és adja értésemre, hogy megbocsátott nekem. Viszonzásul estére, amikor visszajövök, kétszáz főnyi whig foglyot terelek ide és ötvennek megkegyelmezek az ön kedvéért.
- Boldog leszek, ha hírét veszem az ön sikerének, ezredes úr - felelte az őrnagy -, de kérem, fogadja meg egy öreg katona tanácsát. Ha vége a csatának, ne ontson vért szükségtelenül. Egyébként újra kérem, engedje meg, hogy a fiatal Mortonért kezességet vállaljak.
- Ezt majd elintézzük, ha visszajöttem - mondta Claverhouse. - Addig is megnyugtatom, hogy életének megkegyelmezek.
E beszélgetés alatt Evandale körülnézett - szeme aggódva Edithet kereste. De Jenny Dennison gondoskodott róla, hogy úrnőjét felvigyék szobájába.
Az ifjú lord lassan és nehéz szívvel engedelmeskedett Claverhouse türelmetlen sürgetésének, aki (miután udvariasan elbúcsúzott Lady Margarettől és az őrnagytól) lesietett az udvarra. A foglyok és őreik már útnak indultak, a tisztek és kísérőik lóra szálltak és követték őket. Mindnyájan sietve igyekeztek utolérni a főcsapatot, mivel úgy számították, hogy alig két óra múlva találkozniuk kell az ellenséggel.
Tizennegyedik fejezet
Kutyám futhat gazdátlanul,
nem bánom, sólymom hova száll,
kiforgathat a földesúr,
nem térek oda vissza már.
Régi ballada
Akkor váltunk el Mortontól, amikor három fogolytársával együtt egy csapat katona őrizete alatt útnak indították. Bothwell őrmester vezette a csapatot, amely a Claverhouse parancsnoksága alatt álló hadoszlop utóvédje volt. Útjuk a dombok felé vitt, ahol a jelentések szerint a felkelő presbiteriánusok fegyvert fogtak. Alig tettek meg negyed mérföldet, amikor Claverhouse és Evandale elnyargalt mellettük, tisztiszolgáikkal és küldönceikkel a nyomukban, hogy utolérjék a fősereget s elfoglalják helyüket. Mihelyt elporzottak, Bothwell megállította a kis csapatot, melynek közvetlen parancsnoka volt, és megszabadította Mortont bilincseitől.
- Királyi vér megtartja szavát - mondta a dragonyos. - Megígértem, hogy udvarias bánásmódban lesz részed, amíg a kezem alatt vagy. Hallja-e, Inglis káplár! Ez az úriember poroszkáljon csak a másik fogoly ifjú mellett; engedje meg nekik, hogy beszélgessenek, ha kedvük tartja, de csak halkan! És legyen gondja rá, hogy két pár katona töltött karabéllyal őrizze őket. Ha szökést kísérelnek meg, golyót a fejükbe! Ezt nem nevezheti udvariatlan bánásmódnak - folytatta, Mortonhoz fordulva -, hisz ilyen a hadi jog, tudhatja. És még valami, Inglis! A lelkészt meg a vénasszonyt bilincselje egymáshoz, éppen összeillő társaság, istenemre!... de őrizetükre két ember is elég. Ha meg kinyitják a szájukat és rákezdenek fanatikus hülyeségeikre, derékszíjjal térítse őket észre! Egy prédikátort csak némaságra kell kárhoztatni, s már reményünk lehet rá, hogy megszabadulunk tőle; megfojtja a saját benne rekedt szóáradata.
Ezen intézkedés után Bothwell elfoglalta helyét a kis csapat élén, míg Inglis hat dragonyossal utóvédként zárkózott fel. A csapat ezután ügetve folytatta útját, mert csatlakozniuk kellett a főcsapathoz.
Mortonban bonyolult érzések küzdöttek egymással; így aztán teljes közönnyel nézte az őrizetének biztosítására szolgáló különféle intézkedéseket, még azt a könnyítést is, amelyet bilincseinek levétele jelentett. Szívében azt a sivár ürességet érezte, amely a szenvedély tombolását követni szokta; most már nem adott erőt neki a büszkeség és igazának tudata, mely a Claverhouse-nak adott válaszait sugallta; inkább mélységes csüggedéssel szemlélte a völgyeket, melyeken átvágtak, hiszen az út minden fordulatánál felfedezett valamit, ami elmúlt boldogságára és csalódásba fúlt szerelmére emlékeztette. A magaslat, melyre most felhágtak, ugyanaz volt, ahonnan első és utolsó pillantását szokta vetni a régi vártoronyra, valahányszor közeledett hozzá vagy búcsúzott tőle - s fölösleges hozzáfűzni, hogy mindannyiszor meg-megállt itt, és szerelmes gyönyörűséggel nézte az erődítmény ormait, amelyek kis távolságban, a magasan húzódó erdőből kiemelkedtek, jelezve a helyet, ahol imádottja lakik, akit hamarosan viszontláthatott vagy akitől az imént vált el. Most is ösztönszerűen hátrafordította fejét, hogy szeme még egyszer és utoljára magába fogadja a tájat, mely szívének azelőtt olyan drága volt, s éppen olyan ösztönösen mély sóhaj szakadt fel belőle. Ennek visszhangja is támadt; mert fogolytársa, aki szerencsétlen sorsát megosztotta, hangosan felnyögött, s tekintete ugyanabba az irányba révedezett el, alighanem hasonló gondolatok hatására. A közös szenvedésnek ez a jele talán durvább hangon nyilvánult meg, nem érzelmesen, mint az övé; de mégiscsak egy elgyötört lélek hangja volt, és így nagyjában megfelelt Morton sóhajtásának. Amint fejüket visszafordították, tekintetük találkozott, s Morton most ismert csak rá Cuddie Headrigg kifejezéstelen arcára, melynek bánatos vonásai nemcsak a saját sorsa fölött érzett bút fejezték ki, de a rokonszenvet is társa helyzete iránt.
- Eh, uram - szólalt meg a tillietudlemi birtok egykori bérese -, elég gyászos, hogy becsületes embereket úgy hajtsanak az országon át, mintha a világ maskarái lennének.
- Sajnálom, hogy itt látlak, Cuddie - mondta Morton, aki saját bajai közepette sem vesztette el együttérzését másoké iránt.
- Én is sajnálom, Mr. Henry - felelte Cuddie -, sajnálom a fiatalurat is meg magamat is. De a bánkódás, úgy látom, nem sokat használ egyikünknek sem. Ami engemet illet - folytatta a fogoly béres, könnyítve szívének már azzal is, hogy beszélhet, noha tudta jól, milyen keveset ér -, bizony, ami engem illet, egészen jogtalan, hogy ide kerültem, hiszen soha életemben egyetlen szót sem szóltam akár a király, akár a plébános úr ellen. De az anyám, az a boldogtalan, sohasem tudta befogni a száját, és most alighanem mindketten meglakolunk érte.
- Anyádat is elfogták? - kérdezte Morton, ámbár alig tudta, mit beszél.
- El ám, őt is, a hátunk mögött lovagol, akár egy menyasszony, azzal a vén bolond prédikátorral, akit Gabriel Kettledrummle-nak, vagyis üstdobnak hívnak. Nem bánnám, ha az ördög csakugyan belegyömöszölné akár egy üstbe, akár egy dobba! Tetszik tudni, alighogy kikergettek minket Milnwoodból, a fiatalúr bácsikája meg a házvezetőnő úgy becsapta és elreteszelte mögöttünk az ajtót, mintha pestisesek lennénk, mindjárt az anyámhoz fordultam és megkérdeztem: mitévők legyünk most? Hiszen az egész környéken nem akad egyetlen odú vagy kuckó, ahol megtűrnének minket azután, hogy úgy megsértette kend az én öreg méltóságámat, és nem nyugodott, amíg a katonák el nem vitték Milnwood fiatalurat is. Ő meg azt felelte erre: ne búslakodjál, fiam, hanem készülj fel a nagy feladatra, amit ez a nap szabott ki rád; tégy férfi módjára tanúbizonyságot a Frigy hegyén!
- Így hát elmentetek, gondolom, egy vallásos összejövetelre? - kérdezte Morton.
- Majd mindjárt meghallja - folytatta Cuddie. - Hát biz én okosabbat gondoltam, s elmentem vele egy vén boszorkához, aki éppen olyan kótyagos, mint ő maga; annál kaptunk egy híg levest meg valamicske zablepényt; közben sok unalmas imát mondtak és számos zsoltárt kántáltak, amit végig kellett hallgatnom, pedig már szédültem az éhségtől meg a bosszúságtól. Nos, pirkadatkor arra kényszerítettek, hogy velük menjek a Miry-sikes láposba, a hittestvéreik nagy összejövetelére, ahol ez a pasas, ez a Gabriel Kettledrummle szónokolt nekik a domboldalon, buzdítva őket, hogy tegyenek tanúbizonyságot, jó hangosat persze, s vonuljanak fel a csatatérre, Római Gileádba vagy valami hasonló helyre. Eh, Henry fiatalúr, a pasas jól beolvasott nekik a prédikációjával! Könnyen meghallhatta volna, a hangját egy mérföldnyire is elvitte a szél, úgy bőgött, mint egy tehén, ha idegen rétre tévedt. Én meg gondoltam magamban, úgysincs az egész környéken olyan hely, amit Római Gileádnak hívnak, bizonyára csak egy tisztás lesz a nyugati mocsárvidéken; legyünk csak ott és hamarosan módját ejtem, hogy meglógjak azzal a hóbortos anyámmal, hisz nem ettem meszet, hogy bedugjam a fejem a hurokba az ország akármiféle Üstdobjankója kedvéért! Így aztán - folytatta Cuddie, aki nyilván megkönnyebbülést talált abban, hogy szerencsétlenségét részletesen elmesélte, mit sem törődve azzal, fogolytársa milyen fokú figyelemmel hallgatja - éppen, amikor már sóvárogva lestem a prédikáció végét, hallom, hogy nyakunkon a dragonyosok! Volt, aki elszaladt, volt, aki azt kiabálta: "Megállj!" Néhány meg azt, hogy: "Le a filiszteusokkal!" Odaszaladtam anyámhoz, hogy egykettőre elvonszoljam, még mielőtt a vöröskabátosok odaérnek, de könnyebb lett volna a mi öreg szekerünk elé fogott négy ökröt ösztöke nélkül továbbhajtani; az istennek sem volt hajlandó elmozdulni akár egy tapodtat is! Szerencsére a szakadék, ahol lapultunk, elég mély volt, és sűrű köd ereszkedett alá, így minden reményem megvolt arra, hogy a dragonyosok nem vesznek észre minket, csak fogjuk be a szánkat. Ám ekkor - mintha az öreg Kettledrummle egymaga is nem csapott volna akkora lármát, hogy felrázza a halottakat is - a nép rázendített egy zsoltárra, de olyan hangosan, hogy talán Lanrickig is elhallatszott. Végül, hogy a hosszú történetet rövidre fogjam, lóhalálában odanyargalt az én fiatal Evandale lordom húsz vöröskabátossal a nyomában. Két-három fickó úgy gondolta, hogy harcolnia kell, egyik kezükben pisztollyal és karddal, a másikban meg a Bibliával. Ezeknek jól beverték a fejét, de egészében nem volt nagy kaszabolás, mert Evandale folyton azt kiabálta, kergessétek szét őket, de az életüket hagyjátok meg.
- És ellenállás nem volt? - kérdezte Morton, aki ebben a pillanatban alighanem úgy érezte, hogy ő maga bizonyára birokra kelne Evandale lorddal még jóval csekélyebb okból is.
- Igazában nem - felelte Cuddie. - Én odaálltam az öregasszony elé, és kiabáltam, hogy kegyelmezzenek az életének, ne kaszabolják le; ám két vöröskabátos odajött, és az egyik kardlapozni kezdte az anyámat, mire én is felemeltem a husángomat, és azt mondtam, mindjárt megtanítom móresre őket. Nos, erre nekem estek és csapkodni kezdtek a kardjukkal, én meg igyekeztem elhárítani az ütéseket a fejemről, amennyire tudtam, amíg Lord Evandale felénk nem rohant. Akkor kiabálni kezdtem, hogy Tillietudlemben szolgálok; hiszen a fiatalúr is tudja, azt mesélik róla, hogy az ifjú lady körül legyeskedik; mire rám parancsolt, hogy dobjam el a fütykösömet. Így aztán én meg az anyám megadtuk magunkat, és foglyok lettünk. Gondoltam, talán megengedik, hogy elosonjunk, de az öreg Üstdobot is elfogták, ott mellettünk, mivel Andrew Wilson gebéje, amelyen lovagolt, valamikor dragonyosló volt és Kettledrummle minél jobban sarkantyúzta, hogy elszaladjon, a konok bestia annál erősebben törtetett a dragonyosok felé, mihelyt megpillantotta őket. Nos, amikor anyámat meg a lelkészt félreterelték, a katonák is megkapták a magukét, azt hiszem, jól elverték rajtuk a port. Csupa fattyú valamennyi, a Babiloni Parázna fattyai, azt hiszem, ez a név illik rájuk a legjobban. A harc újra fellángolt, végül pedig hármunkat magukkal vittek, példát mutatni rajtunk, ahogy mondták.
- A leggyalázatosabb, tűrhetetlen elnyomás! - mondta Morton inkább önmagának. - Itt van ez a békés szándékú szegény fickó, aki csupán azért ment el a gyűlésre, mert a fiúi érzés hajtotta, mégis láncra fűzik, mint egy rablót vagy egy gyilkost, s alighanem olyan halál is vár rá, minden bírói tárgyalás nélkül, pedig ezt a jogot a törvény még az utolsó gonosztevőtől sem tagadja meg! Ezt a zsarnokságot látni, még csak nem is elszenvedni, elég ahhoz, hogy a legszelídebb rabszolga ereiben is felforrjon a vér!
- Igen, igen - mondta Cuddie, miután meghallgatta Morton kifakadását, és részben meg is értette, miért bőszül fel annyira az ő sérelmein -, de nem helyes a nagyurakról csúnyán beszélni. Az öreg nagyasszonyunk szokta ezt mondani, és bizonyára jogosan, hiszen ő maga is az előkelőségek közé tartozik. Egyébként mindig türelmesen meghallgattam, mert a fejmosás után, amikor a kötelességünkre figyelmeztetett, mindig elrendelte, hogy osszanak ki köztünk egy kis puliszkát vagy káposztalevest, vagy ami éppen volt. De a fene vigye el ezeket az edinburgh-i urakat, tőlük ugyan nem kaptunk se puliszkát, se káposztalevest, se egyebet, még egy bögre hideg vizet se, mégis lefejeztetik az embereket, meg akasztatnak, meg elhurcoltatnak a gaz zsoldosokkal, s elveszik a javainkat meg a cókmókunkat; mintha kiközösített földönfutók lennénk. Igazán nem mondom, hogy jónéven veszem tőlük.
- Hát csodálnám is, ha azt mondaná! - felelte Morton füstölgő haraggal.
- És ami a legjobban bánt - folytatta a szegény Cuddie -, az, hogy ezek a hencegő vöröskabátosok a lányok közé tolakodnak és elszeretik a kedveseinket. Elszorult a szívem ma reggel, amikor átvágtam a réteken Tillietudlem előtt, és láttam felszállni a füstöt a mi kunyhónk kéményén, és tudtam, hogy nem az édesanyám ül ott a tűzhely sarkában, hanem valaki más! És még jobban sajgott a szívem, amikor észrevettem, hogy az a gaz zsoldos, Tam Halliday miként ölelgeti Jenny Dennisont a szemem láttára. Nem győzök csodálkozni a nők szemérmetlenségén, ha ilyesmire vetemednek, de mind oda vannak a vöröskabátosokért! Már-már arra gondoltam, hogy magam is felcsapok zsoldos katonának, ha már ez az egyetlen, amivel Jennyt el lehet szédíteni! Ámbár nem is hibáztatom túlságosan, hiszen könnyen lehet, hogy miattam tette; talán csak az én kedvemért tűrte el, hogy Tam összecsókolja a bóbitáját!
- A maga kedvéért? - kérdezte Morton, s akaratlanul is feltámadt benne az érdeklődés Cuddie története iránt, mely sajátságos módon összevágott az övével.
- Úgy bizony, Milnwood fiatalúr - felelte Cuddie -, mert a szegény teremtés kénytelen volt azzal a gazfickóval mézesmázos hangon beszélni (hogy az ördög vinné el), máskülönben nem engedte volna meg, hogy közelebb jöjjön hozzám. Így legalább el tudott búcsúzni tőlem, és pénzt is akart a markomba nyomni; azt hiszem, a fél keresetét, a borravalókat is beleszámítva, mert a másik felét már elköltötte hímzett fodrokra meg gyöngyös szalagokra, amikor elment a popinjay-verseny-re, megnézni, hogyan tudunk mi ketten célba lőni.
- És elfogadta tőle a pénzt, Cuddie? - kérdezte mosolyogva Morton.
- Nem én, Milnwood fiatalúr! Olyan hülye voltam, hogy visszalöktem a pénzt, annyira haragudtam rá. Még én legyek hálás neki, amiért az a nyálas fickó megcsókolta? De nagy szamár voltam, hogy visszautasítottam a pénzt. Most jól jött volna nekem meg az anyámnak, Jenny meg úgyis cicomára és cifrálkodásra tékozolja.
Mély, hosszú hallgatás következett. Cuddie alighanem azon gyötrődött, mért is utasította vissza kedvese ajándékát, Henry Morton pedig azon törte a fejét, milyen okból és milyen feltételekkel eszközölte ki Edith, hogy Lord Evandale közbenjárjon az ő érdekében?
Nem lehetséges-e - suttogta fülébe az újjáéledő reménység -, hogy elhamarkodottan és igazságtalanul ítélte meg a lány befolyását Lord Evandale-re? Vagy szigorú megrovást érdemelne, ha az ő kedvéért színleléshez folyamodott és a fiatal főnemesben olyan reményeket ébresztett, amelyeket esze ágában sem volt valóra váltani? No és ha próbára tette Lord Evandale állítólagos nagylelkűségét és becsületérzését, amikor azt kérte tőle, hogy keljen győztes vetélytársa védelmére?
Ám újra meg újra eszébe jutottak azok a szavak, amelyeket véletlenül meghallott; olyan fájdalommal szúrtak a szívébe, mint a vipera marása.
"Örömmel teljesíteném minden kívánságát!" Hát van-e ennél kifejezőbb szerelmi vallomás? Lehet-e a leányos szemérem határain belül vonzalmat erősebb szavakkal kifejezni? Igen, elvesztettem Edithet - egészen és mindörökre. Számomra nem marad hátra más, csak a bosszú - megbosszulni saját sérelmeimet és azokat, amelyeket hazám kénytelen óráról órára elszenvedni!
Cuddie, ha kissé durvább megfogalmazásban is, alighanem hasonló gondolatsor végére érkezett, mert hirtelen Mortonhoz fordult, és halkan megkérdezte:
- Nagy bűn volna, ha megszöknénk ezeknek a gazfickóknak a kezei közül, ha ugyan lehetséges?
- Nem látok benne semmi bűnt - felelte Morton -, és ha a legkisebb alkalom kínálkozik rá, nem szalasztom el, arra mérget vehet!
- Örömmel hallom - mondta erre Cuddie. - Én csak egy szegény, együgyű fickó vagyok, de magam sem gondolnám, hogy nagy bűn volna akár erőszakkal is kiszabadulni, ha lehetséges. Olyan ember vagyok, aki nem fél odasózni, ha arra kerül a sor, bár úrnőnk azt mondaná erre, hogy szembeszállok a királyi hatalommal.
- Én meg szembeszállok minden földi hatalommal, mely zsarnoki módon csorbítja szabadságlevélben biztosított jogaimat. És szent elhatározásom, hogy nem hagyom magam ártatlanul börtönbe hurcolni, vagy bitófára húzni, amíg a legkisebb lehetőségem van arra, hogy csellel vagy erőszakkal megmeneküljek a kezükből!
- Hát ami azt illeti, én is úgy gondolom, feltéve, hogy a szökésre megfelelő alkalom adódik. De a fiatalúr most a szabadságlevelét emlegeti. Ez olyan dolog, amely csak magafajtájú úriembereknél jöhet szóba. Rajtam, mint szegény parasztgyereken, bizony keveset segítene.
- A szabadságlevél, amelyről én beszélek, Skócia legegyszerűbb fiára is vonatkozik. Hogy mentesek legyünk veréstől és béklyótól, ahogy az Írásban olvasható, ahogy maga Pál apostol mondta. Ezt minden ember, aki szabadnak született, saját és honfitársai érdekében megvédeni köteles.
- Az áldóját! - kiáltott fel Cuddie. - Soká leshettem volna, amíg Lady Margaret vagy akár az én saját édesanyám ilyen bölcs tanításra bukkan a Bibliában! Az egyik unos-untalan azt hajtogatta, adjátok meg a császárnak, ami a császáré, a másik meg éppen olyan süsü az eretnekségében. Tisztára megzavarodtam, ahogy a két vénasszony locsogását hallgattam. De ha találnék egy úriembert, aki hajlandó lenne engem maga mellé venni szolgájának, istenuccse egészen más ember lenne belőlem! Remélem, uram, észben tartja, amit mondtam, s ha egyszer sikerül kiszabadulnunk innen, a szolgaság házából, maga mellé vesz és megtesz komondorának.
- Komornyikomnak, Cuddie? - felelte Morton. - Ah, ez nagyon gyászos előléptetés lenne, még akkor is, ha kiszabadulnánk!
- Tudom, mire gondol... hogy azért, mert faluhelyen nőttem fel, csak szégyent hoznék a fejére az emberek előtt. De higgye el, elég gyors felfogású vagyok; nincs olyan kézzel elvégezhető dolog, amit könnyen meg ne tanulnék; kivéve az írást, olvasást, számolást. Viszont a labdajátékban senki sem veheti fel velem a versenyt, és éppen olyan jól tudom forgatni a kardot, mint ez az Inglis káplár itt. Már egypárszor bevertem a fejét azelőtt, akármilyen pöffeszkedve nyargal is mögöttünk. És mondja csak: ugye nem szándékszik itt maradni, ebben az országban?
- Valószínűleg nem - felelte Morton.
- Jól van, azt se bánom. Tudja, akkor anyámat rábíznám az öreg nővérére, Meg nénire Glasgow-ban, ott talán nem égetik el, mint boszorkányt, éhen sem hagyják halni, fel sem akasztják, mint megrögzött whiget; azt mondják, az ottani polgármester nagyon elnéző az ilyen szegény öregasszonyokkal. Akkor aztán mi ketten nekivághatunk a világnak szerencsét próbálni, mint valamikor a bolondos régi mesékben Jock, az Óriásölő és Valentine meg Orson. Azután visszatérünk a vidám Skóciába, ahogy a nóta mondja, s én újra megfogom az eke szarvát, és olyan barázdákat szántok a milnwoodi lankák jó fekete földjébe, hogy még annak is repes a szíve, aki nézi!
- Attól tartok - felelte Morton -, nagyon kevés esélyünk van arra, kedves Cuddie barátom, hogy visszatérjünk régi foglalkozásunkhoz.
- Akkor is mozogjunk és kajabáljunk! - vélte Cuddie. - Mindig jó, ha az ember szíve nem csügged; hány árbocát tört hajónak sikerült mégis elérnie a partot! De mi az, mit hallok? Itt dermedjek meg, ha nem öreganyám kezd prédikálni megint! Jól ismerem a szövegét, olyan, mint amikor a szél zörgeti a szoba falait. Most meg Kettledrummle is belefog; jóságos ég, ha a katonák feldühösödnek, legyilkolják mind a kettőt és ráadásul minket is!
További beszélgetésük csakugyan vad ordítozásba fulladt; hátuk mögött felharsant az öreg lelkész hangja, a vénasszony sipítozásával elvegyülve, mint amikor egy basszuskürt dörmögésébe belecincog egy repedt nyirettyű. A két öreg szenvedőtárs eleinte beérte azzal, hogy a panaszkodás és méltatlankodás fojtott hangján egymást vigasztalja; ám sérelmeik érzetét a kölcsönös panasz még sajgóbbá fokozta, s végül nem bírták többé haragjukat visszatartani.
- Jaj! Jaj! Háromszoros jaj és átok a fejetekre, véres kezű elnyomók! - kiáltott fel Gabriel Kettledrummle tiszteletes úr. - Jaj, háromszoros jaj még a pecsétek feltörése, a trombiták harsogása, a kelyhek kicsordulása előtt is!
- Jajjaj, fekete ragya lepje ocsmány orcájukat és tiltó tenyerek fogadják őket a Végítélet Napján! - visszhangozta Mause visító kontrázása, mint egy páros dallam kísérője.
- Megmondhatom nektek - folytatta a prédikátor -, hogy undokságaitok és nyargalásaitok, nyerítéseitek és pöffeszkedéseitek, véres, barbár, embertelen kegyetlenkedéstek, szegény emberek lelkiismeretének elkábítása és elcsábítása, lélekrontó és hazug esküvések szörnyű sóhaja mind égre kiált, és sietteti a Harag Napjának eljövetelét... höh! höh!höh!
- Én meg azt mondom - kiáltott Mause ugyanolyan hangon és szinte ugyanabban a pillanatban -, öreg, ziháló tüdőmmel, melyet megviselt az asztmás nyavalya és ráadásul még ez a vad nyargalás is...
- Nem bánnám, ha csakugyan nyargalnának - mondta Cuddie -, akkor talán kénytelen volna befogni a száját!
- Ezzel az öreg és ziháló tüdőmmel - folytatta Mause - teszek tanúságot az ország hitehagyása és pusztulása, a csalás, lopás és sikkasztás ellen, minden sérelem és harag okozói ellen!
- Hallgass, kérlek... maradj nyugton, jó asszony! - szólt rá a lelkész, aki most tért magához köhögési rohamából, és azt kellett tapasztalnia, hogy átkozódásait lehengereli Mause erősebb tüdeje. - Maradj nyugton, és ne vedd ki a szót Isten szolgájának a szájából! Azt mondom, felemelem szavam és közlöm veletek, hogy még mielőtt a függöny legördül, vagyis még mielőtt a mai nap leáldozik, meg fogjátok tanulni, hogy sem a legelszántabb Júdás, mint az a ti Sharpe prelátusotok, aki már befejezte földi pályafutását, sem egy szentségtörő Holofernes, mint az a vérben tobzódó Claverhouse, sem egy nagyra törő Diotrefes, mint az Evandale gyerkőc, sem a világi örömöket hajhászó, sóvár Demas, akit Bothwell őrmesternek neveznek, aki minden asszony utolsó garasát és lisztesládáját a magáénak tekinti, sem a karabélyaitok, sem a pisztolyaitok, sem a szablyáitok, sem a lovaitok, sem kantáraitok, sem hevedereitek, sem a nyergeitek, sem az abrakostarisznyáitok, sem a tarkószíjaitok nem elég erősek ahhoz, hogy ellenálljanak a bosszú kihegyezett nyilainak és az íjnak, mely ellenetek feszül!
- De nem ám! Nem tudnak majd ellenállni, soha, soha, esküszöm! - visszhangozta Mause. - Csupa kitaszított egytől egyig, a pusztulás seprűi csak arra jók, hogy tűzre vessék, miután kiseperték a szennyet a Templomból; apró görcsös ostorok, amiket azoknak a megfenyítésére fontak, akik többre becsülik földi javaikat és cókmókjukat, mint a Frigyet és a Keresztet; ám ha órájuk ütött, csak arra jók, hogy szíjat fonjanak belőlük az ördög bocskorába!
- Engem vigyen el az ördög - fordult Cuddie Mortonhoz -, ha nem ismerem el, hogy a mama olyan jól szónokol, akárcsak a lelkész! Keserves lehet neki, hogy éppen akkor köhög, amikor legjobban tűzbe jött, s a ma reggeli hosszú szónoklat is kimeríthette. Adná az ördög, hogy túlkiabálja az anyámat, akkor legalább egyedül kellene felelnie mindenért! Még szerencse, hogy az út olyan göröngyös, és a katonák nem tudnak odafigyelni arra, amit ezek locsognak; a lovak patái is nagy zajt csapnak. De ha egyszer sima útra érünk, akkor jön csak a haddelhadd!
Cuddie sejtelmei beigazolódtak. A katonák alig hederítettek a foglyok szavaira, amíg elnyomta azokat a lovak patáinak dörömbölése a rossz, köves úton; de nemsokára ingoványos talajra léptek, ahol a két hitbuzgó fogoly tanúságtételét nem tette már veszélytelenné a kísérő zaj. S valóban, mihelyt a lovak zöld füvet és hangát kezdtek taposni, Gabriel Kettledrummle újra nekieresztette hangját, ekképpen:
- Felemelem hangom akár a pelikán a pusztaságban...
- Én meg, mint a veréb a háztetőn - tódította Mause.
- Hohó - kiáltott tel a káplár a menet végén -, fékezd a nyelvedet, hogy az ördög cibálja hólyagosra, hallod-e? Vagy különben én csapok rá egy tarkószíjat!
- Nem békélek meg a pogány parancsára! - jelentette ki Gabriel.
- Én sem - tette hozzá Mause. - Nem parancsol nekem semmiféle agyagcserép, akkor sem, ha olyan vörösre mázolták is, mint a Bábel Tornyának tégláit, s még akkor sem, ha káplárnak nevezi magát.
- Halliday - kiáltotta a káplár -, ember, hát nincs valami szájpecek a kezed ügyében? Be kell tömnünk a szájukat, még mielőtt holtra kajabálnak minket.
Még mielőtt a válasz elhangzott, vagy a káplár utasítására bármilyen intézkedés történt volna, egy dragonyos nyargalt Bothwell őrmesterhez, aki meglehetősen megelőzte a parancsnoksága alá rendelt csapatot. Mihelyt meghallotta a parancsot, amelyet a dragonyos hozott, Bothwell visszanyargalt csapatához. Elrendelte, hogy szorosan zárkózzanak fel, gyorsítsák meg a tempót, s csendben, óvatosan folytassák útjukat, mivel hamarosan közelébe érnek az ellenségnek.
Tizenötödik fejezet
Quantum in nobis, hogy a drága
keresztény vér ne folyna hiába,
tárgyalni vágytunk, azt remélve,
hogy sor kerül egyezkedésre,
s e véres párbajt végtire
nem sorscsapás rekeszti be.
Butler
A lovascsapat megnövelt sebessége nem vette el a vakbuzgó foglyok kedvét a prédikálástól, de csakhamar kifogyott a lélegzetük. Most már több, mint egy mérföldnyire maguk mögött hagyták az erdős vidéket, amely göröngyös tisztásaival egy darabig még elkísérte őket azután is, hogy kievickéltek Tillietudlem sűrű erdőségeiből. Egy-egy tölgy és nyírfa beárnyékolta még a szűk szakadékokat, vagy kisebb ligetet alkotott a mocsár lapályain. Ám lassanként ezek is eltűntek, és a lovasok előtt nem terült el más, csak egy nagy pusztaság, amelyet itt-ott sötét hangával borított sivár dombok szakítottak meg, néhol pedig mély szakadékok; ezekben télen vad hegyi folyók törtek utat maguknak, míg nyáron aprócska patakok aránytalanul nagy ágyai voltak, amelyek kavicshalmok és kőrakások (téli dühöngésük jelei és emlékei) közepette folytatták szegényes, kanyargó útjukat, mint nem egy korhely, kit korábbi dőzsölései és tékozlásai kárhoztatnak későbben szerény életmódra. Ez a puszta vidék tovább terpeszkedett, mint ameddig a szem ellátott; mégsem volt benne nagyszerűség, még a vad hegyvidék zordságával sem dicsekedhetett. Roppant arányai legfeljebb azzal döbbentették meg az utast, hogy mennyire eltörpülnek mellette az ország szerencsésebb tájai, melyek megművelésre és emberek eltartására alkalmasak; ez ellenállhatatlanul azt a gondolatot sugallta a szemlélőnek, hogy milyen óriási a Természet mindent lebíró hatalma, s hozzá képest milyen tehetetlen az ember, akárhogy dicsekszik is munkájával, mely az éghajlat és a talaj kedvezőtlen adottságait igyekszik leküzdeni.
Az ilyen óriási pusztaságoknak említésre méltó hatásai közé tartozik, hogy a magányosság érzetével töltik el még azt is, aki sokadmagával teszi meg az utat rajtuk keresztül; az ember képzeletét annyira megragadja az ellentét a környező sivatag végtelensége és a rajta keresztülhaladó csapat parányisága között. Így érezheti magát egy ezer lelket számláló karaván is Afrika vagy Arábia sivatagjaiban, míg a magányos vándornak, aki egyedül rója útját egy megművelt és virágzó tájon keresztül, eszébe sem jut elhagyatottságára gondolni.
Így történt, hogy Morton bizonyos elfogódottsággal szemlélte a tőle körülbelül fél mérföldnyi távolságban haladó főcsapatot, amelyhez az ő kísérete is tartozott, amint lassan kúszott fel a dombok magasságába, a sík mocsárvidékről meredeken felfelé kanyargó ösvényen. Számuk, amíg a szűk vidéken szorongtak, félelmetesnek tetszett, s mintha még jobban megsokasodtak volna, amint kisebb csoportokban különböző helyeken bukkantak elő itt is, ott is a fák közül. Ám most, hogy egyszerre mutatkoztak, mintha összezsugorodtak volna a táj színterén, mely az emberek és lovak néhány oszlopához képest végtelen méreteket öltött; a mozgó alakok inkább egy fekete csordának tűntek fel, mintsem katonacsapatnak, s amint lassan kúsztak felfelé a domboldalon, számuk és erejük csekélynek és elenyészőnek látszott.
- Kétségtelen - dünnyögte magában Morton -, hogy egy maroknyi elszánt férfi meg tudna védeni bármely szorost ezekben a hegyekben, egy kis haderővel szemben, feltéve, hogy bátorságuk nem marad hátra lelkesedésük mögött.
Mialatt így tűnődött, az őrizetével megbízott lovasok gyorsan törtek előre, és csakhamar megrövidítették a távolságot, mely társaiktól elválasztotta őket; s mire Claverhouse csapata feljutott a domb hátára, Bothwell az utóvéddel és foglyaival majdnem utolérte a főcsapatot. A hol meredek, hol meg mocsaras út módfelett megnehezítette és késleltette a hadoszlop haladását, kiváltképp az utóvédét; a főcsapat ugyanis sok helyütt annyira feldúlta és kimélyítette a tócsákat, amelyeken áthaladt, hogy a menet vége kénytelen volt letérni a kitaposott útról, és a lehetőség szerint más, biztosabb csapást keresni.
Ilyen esetekben Gabriel Kettledrummle tiszteletes úr és Mause Headrigg megpróbáltatásai nagymértékben súlyosbodtak, mivel őreik, a durva katonák, arra kényszerítették őket, hogy ugrassanak át az árkokon és vízmosásokon (akármilyen kockázatos lehet is az ilyen gyakorlatlan lovasok számára), vagy keresztültuszkolták őket a mocsarakon és ingoványos helyeken.
- Átugrottam egy falon az Úr segítségével! - kiáltotta a szegény Mause, amikor lovát durva kísérői arra késztették, hogy átlendüljön egy elhagyatott karám kerítésén; közben főkötője elrepült, fedetlenül hagyva ősz haját.
- Én meg elsüllyedtem egy feneketlen mocsár mélyébe, és elárasztottak a zúgó vizek! - szavalta Kettledrummle, amikor a csataló, melyre ültették, hevederig gázolt egy kútfőbe (ahogy a mocsarakat tápláló forrásokat nevezték), s a felbuggyanó víz elöntötte a fogoly prédikátor arcát és egész személyét.
Ezek a jajkiáltások a kísérő katonákból viharos kacagást csiholtak elő; de csakhamar olyan események következtek be, amelyek kellő komolyságra intették őket, ahányan csak voltak.
Az ezred élvonala már majdnem feljutott az említett meredek dombgerincre, amikor két-három lovas bukkant fel hirtelen; hamarosan kiderült, hogy a saját elővédjükhöz tartoznak, amelyet felderítő szolgálatra küldtek előre. Most teljes sebességgel vágtattak vissza; a lovak erősen fújtattak, az emberek viselkedése pedig fejvesztett megfutamodásra vallott. Nyomukban öt vagy hat - karddal és pisztollyal jól felszerelt - lovas közelgett, majd a gárdistákat megpillantva, hirtelen megállt a dombtetőn. Néhány közülük, akinek karabélya volt, leszállt lováról, szép nyugodtan és kényelmesen célba vette az ezred első sorait, és tüzelt. Ennek következtében két katona megsebesült, az egyik súlyosan. Azután újra lóra szálltak, és eltűntek a dombgerinc mögött; higgadt visszavonulásuk elárulta, hogy csöppet sem ijedtek meg az ellenük felvonuló tekintélyes haderőtől, meg tudatában voltak annak, hogy olyan számú sereg áll mögöttük, mely megvédésükre teljesen elegendő. Ez az esemény megállította az egész lovascsapatot; s míg Claverhouse meghallgatta a főcsapathoz visszakergetett előőrs jelentését, Lord Evandale fellovagolt a gerincre, ahonnan az ellenséges lovasok már visszahúzódtak, Allan őrnagy pedig Grahame zászlóssal meg a többi tiszttel együtt mindent elkövetett, hogy kivonja a sereget a hepehupás terepről, s a domboldalon sorakoztassa fel két vonalban, melyek közül a második az első támogatására szolgált.
Végül kiadták a parancsot az előnyomulásra; néhány perc múlva az első vonal felért a gerincre, ahonnan szabad kilátás nyílt a túlsó oldalra. Hamarosan csatlakozott hozzájuk a második vonal, majd az utóvéd is a foglyokkal együtt. Így aztán Morton és fogolytársai ugyanúgy látták a további előnyomulás megakadályozására kibontakozó ellenséget, akárcsak őrzőik.
A dombtető, ahová a királyi testőrezred felvonult, a túlsó oldalon (nem ott, ahol felkapaszkodtak) lankásan ereszkedett alá, több mint negyed mérföldnyire, aztán olyan terep következett, amely itt-ott egyenetlen volt ugyan, de lovassági hadműveletek számára nem látszott teljesen alkalmatlannak. A lejtő mocsaras völgyben végződött, melyet teljes szélességében valamiféle természetes szakadék, vagy mély, mesterséges árok szelt át; partjait források és vízzel telt gödrök szakították meg, ahol régebben tőzeget ástak ki; sok helyütt sűrű, kusza égerfabozót terpeszkedett, mely annyira kedveli a nedvességet, hogy valóságos bokrokká fejlődött ki - talán még fa magasságába is felnőtt volna, ha nem nyomorítja el a savanyú talaj és a poshadó mocsárvíz. E szakadékon vagy árkon túl a terep ismét emelkedni kezdett; a hangával borított újabb halom vagy inkább domb lábánál (mintha csak az lett volna a céljuk, hogy megvédjék az előttük elterülő gidres-gödrös terepet meg az árkot) helyezkedett el ütközetre készen a felkelők serege.
Gyalogságuk három vonalban sorakozott fel. Az első, mely meglehetősen el volt látva lőfegyverekkel, szinte a mocsár széléig nyomult előre, hogy tüzelésük megzavarja a királyi lovasságot, amint a szemközti dombról leereszkedik, és egész frontját felfedni kénytelen; de alighanem még súlyosabb helyzetbe kerülnének, ha megkísérelnék az átkelést a mocsáron. A felkelők első vonala mögött dárdások sora állt, hogy megerősítse az első vonalat, abban az esetben, ha a dragonyosoknak sikerülne keresztültörniük a mocsáron. A hátsó vagy a harmadik vonal olyan parasztemberekből állt, akik póznára tűzött, kiegyenesített kaszákkal, vasvillákkal, husángokkal, ösztökékkel, halászó dárdákkal vagy hasonló falusi szerszámokkal voltak felfegyverkezve, amiket dühükben ragadtak fel és sebtében alakítottak át hadieszközzé. A gyalogság két szárnyán egy-egy kisebb lovascsapat állt fel, a mocsártól valamivel hátrább, nyilván száraz és szilárd talajt akartak biztosítani hadmozdulataik számára, abban az esetben, ha az ellenség megkísérelné az áttörést. Felszerelésük általában gyenge volt, lovaik még silányabbak, de szívük buzgón lángolt az ügyért, hiszen többnyire kisbirtokosok voltak vagy módosabb parasztok, akik megengedhették maguknak, hogy lóháton vonuljanak be. Most feltűnt néhány lovas azok közül, akik részt vettek a királypárti előőrsök visszakergetésében; azóta visszaporoszkáltak csapatukhoz. De a felkelő seregben rajtuk kívül nem mozgolódott senki; a többi mind szilárdan és mozdulatlanul állt, akárcsak a pusztaságban elszórtan heverő szürke kövek körülöttük.
A felkelők teljes száma körülbelül ezer ember lehetett; de ebből a lovasság alig volt száz fő, s a seregnek legfeljebb a fele volt akárcsak tűrhetően is felfegyverkezve. Ám hadállásuk kitűnősége, az a tudat, hogy kétségbeesett lépésre szánták el magukat, számbeli fölényük, s mindenekelőtt lelkes buzgalmuk: íme, ez volt az az erő, amelybe vezetőik bizodalmukat vetették, úgy számítva, hogy mindez pótolja a fegyverzet, a felszerelés és a katonai fegyelem hiányosságait.
Fenn a domboldalon, a csatarend kiválasztott színtere fölött, a felkelők asszonyait lehetett látni, sőt még gyermekeiket is - mindazokat, kiket, az elnyomással szembeszálló hitbuzgalom a vadonba űzött. Mintha azért helyezkedtek volna el ott, hogy nézői legyenek az ütközetnek, amelytől az ő, valamint szüleik, férjeik, fiaik sorsa függött. Akárcsak a régi germán törzsek asszonynépe, rikoltó kiáltásba törtek ki, amikor megpillantották az ellenség csillogó sorait, amint felbukkantak a szemközti magaslaton; s a kiáltozás most is biztatásul szolgált, hogy hozzátartozóik utolsó csepp vérükig küzdjenek, s védjék meg azt, ami legdrágább a szívüknek. Az ilyen buzdításnak szemmel láthatóan nagy volt a hatása; a vad hurrázás, mely a katonák felbukkanásakor a felkelők ajkán kitört, elárulta elszántságukat, hogy a végsőkig fognak küzdeni.
Amikor a lovas katonák megálltak a domb gerincén, kürtjeik és dobjaik merész és harcias cifrázással röpítették világgá a dac és fenyegetés hangjait, amelyek úgy harsogtak végig a pusztaságon, akár a pusztító angyal hátborzongató szózata. A felkelők válaszképpen egy emberként zendítettek rá a hetvenhatodik zsoltár ünnepélyes dallamára, a Skót Egyház verses változata szerint:
Judában Istent ismerik,
Izraelben nagy a neve
Salemben áll a sátora,
Sionban lakhelye.
Eltörte ott az íj nyilát,
a pajzsot, kardot, harcokat.
Te préda-halmoknál dicsőbb,
nagyobb, magasztosabb.
A szakasz végét ünnepélyes felkiáltás követte, majd halálos csend után a felkelők elénekelték a második szakaszt is, mely az asszírok pusztulásáról szólt ugyan, de ebben most megvívandó saját harcuk sikerének megjövendölését látták:
Aludt a gőgösszívű had,
és álmában kifosztatott.
És nem találták kezüket
a bősz hatalmasok.
Midőn, ó Jákob istene,
korholtad őket, a sereg
összes lova, szekérhada
mély álomba meredt.
Újabb felkiáltás hallatszott, melyet megint mélységes csend követett.
Amíg az ünnepélyes dallam, melyet ezer torok kapott fel, hosszasan szállt a kopár dombok között, Claverhouse elmerülten figyelte a terepet és a felkelők csatarendjét, mely a támadást várta.
- Alighanem van néhány régi katona is a bugrisok között - mondta. - Ezt a terepet nem valami egyszerű paraszt választotta ki.
- Burley bizonyára köztük van, úgy hallom - felelte Lord Evandale - éppen úgy, mint Hackston of Rathillet, Paton of Meadowhead, Cleland meg néhány más ember, aki katonai dolgokban jártas.
- Magam is úgy látom - mondta Claverhouse - már abból a módból is, ahogy azok a kiküldött lovasok átugrattak az árkon, amikor állásukba visszatértek. Könnyű kitalálni, hogy néhány kerekfejű katona is van köztük, a régi Covenant igazi ivadékai. Ezt az ügyet óvatosan és mégis merészen kell megjátszanunk. Evandale, szóljon a tiszteknek, hogy jöjjenek fel erre a halomra.
Elindult a mohlepte kőhalom felé, amely talán valamely egykori kelta vezér végső pihenőhelyéül szolgált. "Tisztek, előre!" - hangzott fel a kiáltás, mire csakhamar körülvették parancsnokukat.
- Nem azért hívtam össze önöket, uraim - mondta Claverhouse -, mintha annak rendje és módja szerint haditanácsot szeretnék tartani. Sohasem hárítom át másokra azt a felelősséget, amely rangomnál fogva az én vállaimra nehezedik. Csak szeretném hallani a véleményüket, fenntartván magamnak a jogot, hogy végül a magamét kövessem, mint ahogy a legtöbb ember teszi, ha tanácsot kér. Mit szól ön, Grahame zászlós? Támadjuk-e meg ezt az odalenn üvöltöző bandát? Ön a legfiatalabb és a leghevesebb, tehát amúgy is először szólal meg, akár akarom, akár nem.
- Akkor hát - mondta Grahame zászlós -, amíg abban a megtiszteltetésben részesülök, hogy én hordozhatom a gárdaezred zászlaját, ha tőlem függ, sohasem hátrálok meg rebellisek előtt! Én azt mondom, indítsa meg a támadást Isten és a király nevében!
- És mit szól ön, Allan? - folytatta Claverhouse -, mivel Evandale olyan szerény, hogy sohasem bírhatjuk szólásra, amíg ön elő nem adta mondanivalóját.
- Ezek a fickók - mondta Allan őrnagy, a tapasztalt, öreg lovastiszt - háromszoros vagy négyszeres túlerőben vannak hozzánk képest. Nyílt terepen nem sokat törődnék ezzel, de iszonyú erős hadállásba helyezkedtek, s a jelek szerint semmi kedvük kimozdulni onnan. Tisztelet és becsület Grahame zászlós felfogásának, ám én mégis azt gondolom, vonuljunk vissza Tillietudlembe, foglaljuk el a szorost a dombok és síkság között, és kérjünk megerősítést Lord Rosstól, aki egy gyalogezreddel Glasgow-ban állomásozik. Ily módon elvághatjuk a lázadókat a Clyde völgyétől, kényszerítve őket, hogy jöjjenek elő erődjükből és ütközzenek meg velünk tisztességesebb feltételek mellett, vagy ha ott maradnak, akkor támadjuk meg őket, mihelyt gyalogságunk megérkezik és lehetővé teszi számunkra, hogy az árkok, mocsarak és pocsolyák közt is eredményesen harcolhassunk.
- Eh - kiáltott fel a fiatal zászlós -, mit számít a jó hadállás, ha nem katonák tartják, hanem kántáló, zsoltáréneklő vénasszonyok?
- Attól még nem rosszabb harcos valaki, ha tiszteli a Bibliát és a zsoltároskönyvet - felelte Allan őrnagy. - Ezek a fickók, meglátja majd, kemények és konokak, mint az acél. Régóta ismerem őket.
- Zsoltárdöngicsélésük - mondta a zászlós - felidézi őrnagy urunkban a dunbari futás emlékét.
- Ha ön lett volna ott Dunbarnál, fiatalember, nem lenne szüksége emlékeztetőre, amíg él - vágott vissza Allan.
- Csitt, uraim, csitt! - mondta Claverhouse. - Ez a szópárbaj most nem időszerű. Szívesen követném a tanácsát, Allan őrnagy, ha a mi semmirekellő előőrseink (kiket kellőképpen meg fogok büntetni) idejében értesítettek volna az ellenség számáról és hadállásáról. De ha egyszer már felsorakoztunk előttük és megmutattuk magunkat, a testőrök visszavonulását gyávasággal magyaráznák, s ez jelt adna az általános felkelésre az egész nyugati vidéken. Ebben az esetben pedig, ha kapnék is segítséget Lord Rosstól, istenemre, nagyon is aggódnom kellene, vajon nem vágják-e el tőlünk, még mielőtt csatlakozhatnánk hozzá vagy ő mihozzánk. A visszavonulás éppen olyan végzetes hatású volna a király ügyére nézve, mint egy csata elvesztése - ami pedig a saját biztonságunkat vagy a kockázat kisebb fokát illeti, biztos vagyok benne, hogy az urak közül senki sem gondol erre egy pillanatig sem. Okvetlenül akad a mocsárban gázló vagy szurdok, amelyen keresztültörhetünk; s ha egyszer szilárd talajt érzünk a lábunk alatt, remélem, nincs ember a gárdaezredben, aki feltételezné, hogy svadronjaink, bár számra nézve gyöngék, ne lennének képesek akár kétszer ennyi gyakorlatlan fajankót porba tiporni. Mit mond ön, Lord Evandale?
- Szerény véleményem az - felelte Lord Evandale -, hogy akármit hoz is ez a nap, véres nap lesz kétségtelenül; elveszítünk jó sok derék fiút, s alighanem kénytelenek leszünk jó sokat lemészárolni a félrevezetett emberek közül, akik végtére mégiscsak skót emberek, és éppen olyan alattvalói Károly királynak, mint jómagunk.
- Rebellisek! Lázadók! Nem érdemlik meg, hogy akár skótoknak, akár alattvalónak nevezzük őket! - mondta Claverhouse. - De halljuk, lordom, mit javasol?
- Azt, hogy kössünk egyezséget ezekkel a tudatlan és félrevezetett emberekkel - mondta a fiatal főnemes.
- Egyezséget? Lázadókkal, akik fegyvert fogtak? Soha, amíg élek! - felelte a parancsnoka.
- Legalább küldjünk ki egy kürtöst fegyvernyugvási zászlóval, s szólítsuk fel őket, hogy rakják le fegyvereiket és oszoljanak szét - mondta Lord Evandale -, szabad elvonulás és bűnbocsánat ígérete mellett. Gyakran hallottam, hogy ha ezt tettük volna a pentlandi dombokon vívott csata előtt, nagy vérontásnak vehettük volna elejét.
- Jól van - mondta Claverhouse -, de hogy képzeli a dolgot? Ki az ördög lesz hajlandó arra, hogy izenetet vigyen ezekhez a konok és elszánt fanatikusokhoz? Nem ismerik el a hadviselés szabályait. Vezetőiknek egytől egyig részük volt St. Andrews érsekének meggyilkolásában. Érzik a kötelet a nyakukon, úgy harcolnak, s valószínűleg megölnék a küldöncünket már csak azért is, hogy követőik királypárti vért ontsanak, s hadd legyenek éppen olyan elszántak, mint ők maguk, akik már leszámoltak azzal, hogy valaha is kegyelmet kapjanak.
- Akkor magam megyek, ha megengedi! - mondta Evandale. - Nemegyszer kockáztattam már életemet, hogy másokét megmentsem! Hadd tegyem meg most is a vérontás megakadályozására!
- Önt nem fogjuk ilyen megbízással elküldeni, lordom - mondta Claverhouse. - Rangjánál és helyzeténél fogva az ön biztonsága fontosabb az országnak, különösen egy olyan korban, amikor a nemes elvek ritkaságszámba mennek. Itt van a testvérem fia, Dick Grahame, aki annyira nem fél a golyótól és acéltól, mintha az ördög biztos páncéllal látta volna el, melyen nem fog semmi; egyébként a fanatikusok a nagybátyjáról mondogatják ezt.[29] Maga mellé vesz egy kürtöst, és fegyvernyugvási zászlóval a kezében lelovagol a mocsár széléig, s felszólítja őket, hogy rakják le a fegyvereiket és oszoljanak szét.
- Szívvel-lélekkel, ezredesem - felelte a zászlós. - Nyakravalómat kötöm egy lándzsára fehér zászlónak, a gazfickók úgysem láttak még ilyen zászlót, flandriai csipkéből, soha életükben!
- Grahame ezredes úr - mondta Evandale, mialatt a fiatal tiszt felkészült útjára -, ez az ifjú gentleman az ön unokaöccse és vagyonának várományosa. Az isten szerelmére, engedje meg, hogy én menjek, én tanácsoltam, tehát a kockázatát is nekem kell viselnem.
- És ha az egyetlen fiam lenne - felelte Claverhouse -, az sem ok rá, hogy kíméljem, s az idő sem engedi. Magánérzelmeim, remélem, sohasem fognak visszatartani kötelességem teljesítésétől. Ha Dick Grahame elesik, a veszteség főképpen az enyém; de ha lordságod találna meghalni, a király és az ország gyászolná. Gyerünk, uraim, ki-ki a maga őrhelyére. Ha felszólításunk kedvezőtlen fogadtatásban részesül, azonnal megkezdjük a támadást. Akkor pedig, ahogy a régi skót címerpajzson olvasható, Isten tegyen igazságot!
Tizenhatodik fejezet
A vadalmafa és az ócska vasak
csak zengtek a bősz csapások alatt.
Hudibras
Richard Grahame zászlós leereszkedett a dombról, kezében a hevenyészett fegyvernyugvási zászlóval; fütyörészett, és jól idomított lovát arra késztette, hogy szökdeljen és ficánkoljon. A kürtös követte. Öt-hat lovas, akiknek megjelenése valamiképpen tisztre vallott, kivált a presbiteriánus sereg két szélső szárnyából, és a középen találkozva, az árok felé közeledett, amely a völgyet, amennyire a mocsár megengedte, körülbelül két egyforma részre osztotta. E csoport felé irányította lovát Grahame zászlós, de mindig a mocsár másik oldalán, s mozdulatait most már mindkét sereg észrevehető figyelemmel kísérte; egyiknek sem akarjuk a bátorságát ócsárolni, amikor azt mondjuk, hogy alkalmasint mindkét oldalon általános volt az óhajtás, hogy küldetése sikerrel járjon, elhárítva a fenyegető összecsapással járó vérontást és kockázatot.
Amikor éppen szembeért azokkal, akik az üzenet átvételére elébe jöttek, mintegy magukra vállalva, hogy ők az ellenség vezérei, Grahame zászlós megparancsolta kürtösének, hogy fújja a tárgyalást kérő jelzést. A felkelők nem rendelkeztek katonai zeneszerszámmal, hogy megfelelően válaszolhassanak; ezért egyikük erős hangon megkérdezte, miért közeledett táborukhoz?
- Hogy a király nevében és John Grahame of Claverhouse ezredes úr nevében, aki Skócia nagyméltóságú Titkos Tanácsától nyerte különleges megbízatását, felszólítsalak benneteket: rakjátok le fegyvereiteket és eresszétek szélnek követőiteket, kiket Isten, a király és az ország törvényeivel dacolva, lázadásra bírtatok! - felelte a zászlós.
- Menj vissza azokhoz, akik küldtek - felelte a felkelővezér -, és mondd meg nekik, hogy a megszegett Covenant és az üldözött Egyház védelmére fogtunk fegyvert: mondd meg nekik, hogy nem ismerjük el a léha, esküszegő Stuart Károlyt, akit ti királynak neveztek, mivel megtagadta a Covenantot, holott ismételten esküvel fogadkozott, hogy annak céljait minden erejéből, őszintén és szakadatlanul követi, amíg csak él, s hogy nem lesz más ellensége, mint a Covenant ellenségei, és más barátja, mint a Covenant barátai. Ám ahelyett, hogy megtartotta volna esküjét, melyhez Istent és az angyalokat hívta tanúként, első lépése, mihelyt e királyságok birtokába jutott, az volt, hogy rettenetes módon Isten jogait ragadta kezébe a szörnyűséges Fennhatósági Törvény segítségével, száz meg száz hírneves és hűséges lelkészt minden idézés, vádirat és bírói eljárás nélkül elűzött, kiütve az Élet Kenyerét a szegény, éhező hívők szájából, s erőszakkal torkukba tömve azt az élettelen, sótalan, ízetlen, langymeleg kását, amelyet a tizennégy álfőpap osztogat képmutató, betűrágó, botrányos életű papi kreatúráival egyetemben!
- Nem azért jöttem, hogy a prédikálásodat hallgassam - felelte a tiszt -, hanem hogy egyetlen szóban választ kapjak arra: hajlandók vagytok-e szétoszlani azzal a feltétellel, hogy szabad elvonulásban és bűnbocsánatban részesül mindenki, kivéve St. Andrews megboldogult érsekének gyilkosait; avagy pedig kivárjátok őfelsége haderőinek támadását, amely haladéktalanul megkezdődik.
- Egy szóval! - felelte a másik. - Itt állunk karddal övezve, mint férfiak, kik őrködnek az éjszakában. Jóban-rosszban kitartunk egymás mellett, mint testvérek az igazságban. Aki megtámad bennünket igaz ügyünkben, vére saját fejére szálljon Így hát térj vissza azokhoz, akik küldtek és adja isten, hogy te is meg ők is, gonoszságtokat belátva, jobb útra térjetek.
- Mondd csak, nem hívnak téged John Balfour of Burleynek? - kérdezte a zászlós, akiben derengeni kezdett az emlékezet, hogy az embert, akivel beszél, már látta valahol.
- S ha úgy lenne - felelte a másik -, van valami kifogásod ellene?
- Csak annyi - felelte a zászlós -, hogy rád nem vonatkozik a bűnbocsánat, amelyet a király és ezredesem nevében felajánlottam, csak ezeknek a parasztembereknek itt. S nem azért küldtek ki, hogy veled vagy a hozzád hasonlókkal tárgyaljak.
- Még fiatal katona vagy, barátocskám - mondta Burley -, és alig ismered a mesterségedet, különben tudhatnád, hogy a fegyverszüneti zászló hozója nem tárgyalhat a hadsereggel másképp, csupán tisztjei útján; s ha arra vetemedik, hogy ellenkezőképpen járjon el, elveszíti szabad elvonulási jogát.
Mialatt ezt mondta, Burley levette válláról karabélyát és készenlétben tartotta.
- Egy gyilkos fenyegetései nem felemlíthetnek meg annyira, hogy ne teljesítsem kötelességemet - felelte Grahame zászlós. - Hallgassatok rám, jó emberek! A király és parancsnokom nevében teljes bűnbocsánatot hirdetek mindnyájatoknak, kivéve...
- Becsületesen figyelmeztetlek - mondta Burley, fegyverét lövésre emelve.
- Teljes bűnbocsánatot - folytatta a fiatal tiszt, még mindig a felkelők tömegéhez fordulva - mindenkinek, kivéve...
- Akkor hát az Úristen kegyelmezzen lelkednek, ámen! - mondta Burley.
E szavak után tüzelt, és Richard Grahame lezuhant a lováról. A lövés halálos volt. A szerencsétlen úrfinak csak annyi ereje volt, hogy a földön megforduljon és felsóhajtson: "Szegény anyám!" Ez volt utolsó szava, s máris elszállt belőle az élet. Riadt lova visszavágtatott az ezredhez, éppen úgy, mint a nem kevésbé megrémült kürtös.
- Mit tettél? - mondta Balfour egyik tiszttársa.
- A kötelességemet - felelte Balfour szilárdan. - Hisz írva vagyon, légy buzgó akár az emberölésig is! Most merészeljenek fegyverszünetről meg bűnbocsánatról beszélni!
Claverhouse látta, amint unokaöccse elesett. Evandale felé fordult, s valami leírhatatlan fájdalom suhant át arcán, egy pillanatra feldúlva derűs nyugalmát. De csak ennyit mondott:
- Látja, mi történt?
- Megbosszulom, vagy meghalok! - kiáltott fel Evandale, s lovát megsarkantyúzva, dühösen lenyargalt a domboldalon, nyomában saját csapatával és az elesett zászlóséval, mely parancs nélkül is követte; mindegyikük első akart lenni fiatal tisztjük megbosszulásában, s így soraik hamarosan összezavarodtak. Ez a két csapat alkotta a királyhű sereg első vonalát. Claverhouse hiába kiáltott rájuk:
- Megállj! Állj! Vesztünket okozza ez az elhamarkodottság!
De csak annyit tudott elérni, hogy a második vonal előtt végignyargalva, könyörgéssel, parancsszóval, sőt azzal, hogy kardjával fenyegette meg az embereket, nagy nehezen visszatartotta őket az annyira ragályos példa követésétől.
- Allan - mondta, amikor valahogy némiképpen lecsillapította embereit -, vezesse őket lassan le a domboldalon, Lord Evandale megerősítésére, aki addigra nagyon is rászorul majd a segítségre. Bothwell, ön higgadt és merész fiatalember.
- Persze - dünnyögte Bothwell -, eszébe jut egy ilyen pillanatban.
- Vezessen húsz lovast jobb kéz felől abba a hasadékba - folytatta a parancsnok -, és kövessen el mindent, hogy átvágja magát a mocsáron. Akkor rendezze sorait és támadja meg a lázadókat oldalvást meg hátulról, amíg leköti őket a csata itt elöl.
Bothwell tisztelgett, jelezve, hogy megértette a parancsot és teljesíti, azután osztagával gyorsan elnyargalt.
Közben a katasztrófa, melytől Claverhouse félt, bekövetkezett. A katonák, akik Evandale lorddal együtt nekirontottak az ellenségnek, csakhamar azt tapasztalták, hogy rendetlen rohamukat megakasztja a járhatatlan terep. Voltak, akik beleragadtak a mocsárba, miközben erőlködtek, hogy átevickéljenek rajta; mások visszariadtak a kísérlettől, és ott tétováztak az ingovány szélén; sokan meg szétszéledtek, hogy az átkelésre alkalmasabb helyet keressenek. E nagy zűrzavar közepette az ellenség elővédje, melynek első sora térdelt, a második lehajolt, a harmadik meg egyenesen állt, olyan pusztító golyózáport zúdított a katonákra, hogy legalább húszat leszedett a nyeregből, s tízszeresére fokozta a lovasok kusza összevisszaságát. Közben Evandale lordnak, aki néhány kitűnő lovas élén tört előre, sikerült átgázolnia az árkon, de alig ért a túlsó oldalra, szembe találta magát a felkelők lovasságának ellene zúduló balszárnyával; ezeket felbátorította a hepehupás terepen átvergődött ellenség csekély száma, s vad haraggal esett neki, miközben ezt ordította:
- Jaj a körülmetéletlen filiszteusoknak! Le Dágonnal és minden követőjével!
Az ifjú főnemes oroszlánként küzdött; de legtöbb emberét lemészárolták, s maga sem kerülhette volna el ezt a sorsot, ha nem menti meg a karabélyok sortüze, amelyet Claverhouse zúdított az ellenségre, mihelyt e második vonallal lejutott az árok közelébe; tüzelése olyan hatásos volt, hogy az ellenség lovassága és gyalogsága mintha egy percre megingott volna. Lord Evandale így mentesült az egyenlőtlen küzdelemtől, s látván, hogy majdnem magára maradt, megragadta az alkalmat, s megkezdte visszavonulását a mocsáron keresztül. De akármilyen veszteséget okozott is Claverhouse sortüze a felkelők soraiban, ezek hamarosan ráeszméltek arra, hogy számukat és hadállásukat tekintve határozott fölényben vannak, s rövid, de elszánt küzdelemben feltétlenül legyőzik a gárdistákat. Vezetőik végigrohantak soraikon, szilárdságra buzdítva őket; rámutattak arra, hogy tüzelésük milyen pusztító hatású lesz ott, ahol emberek és lovak nem rejtőzhetnek el golyóik elől - mivel a katonák szokás szerint lóhátról lőttek, nem szálltak le a nyeregből. Claverhouse, amikor látta, hogy legjobb emberei elhullanak az ellenség tüzétől, melyet nem tudtak eredményesen viszonozni, újra meg újra kétségbeesett erőfeszítéseket tett, hogy különböző pontokon átkeljen a mocsáron, s szilárd talajon, kedvezőbb körülmények közt vegye fel újra a harcot. Ám a felkelők zárótüze, valamint a terep természeti nehézségei mindenütt meghiúsították kísérleteit.
- Vissza kell vonulnunk - mondta Evandale lordnak -, hacsak Bothwellnek nem sikerül az eltérítő támadás a mi javunkra. Addig is vonja ki az embereket a tűzvonalból. Hagyjon itt néhány katonát a rekettyebokrok mögött, hogy az ellenséget sakkban tartsák.
Az utasítást végrehajtották, s erősen remélték, hogy Bothwell megjelenik az embereivel. De Bothwellnek megvoltak a maga nehézségei, amelyekkel meg kellett küzdenie. Jobb oldali megkerülő mozdulatai nem kerülték el Burley éles figyelmét, aki megfelelő ellenmozdulatokra utasította lovas felkelőinek balszárnyát. Mire Bothwell jó messze elnyargalt a völgyben és végre talált egy helyet, ahol nehezen bár, de át lehetett törni a mocsáron, egyszerre csak megint szembe találta magát a túlnyomó számú ellenséggel. De vakmerő jelleme nem engedte, hogy ez a váratlan ellenállás csak egy percre is megállítsa.
- Fiúk, utánam! - mondta embereinek. - Ne mondhassák rólunk, hogy ezek a kántáló kerekfejűek megfutamodásra kényszerítettek!
Ezután, mintha ősei szelleme lelkesítené, így kiáltott fel:
- Bothwell! Bothwell!
S máris bevetette magát az ingoványba, osztaga élén keresztülevickélt rajta, és olyan dühös harci kedvvel rohamozta meg Burley lovasait, hogy több mint pisztolylövésnyi távolságra visszaszorította őket, miközben három embert terített le egymaga. Burley tüstént átlátta, milyen következményekkel járhat a vereség akár ezen az egy ponton is; megértette, hogy emberei nagy számbeli fölényük ellenére sem tudják megállni helyüket a gyakorlott katonákkal szemben, akik jobban tudnak bánni fegyvereikkel és lovaikkal. Ezért maga állta el Bothwell útját, és kézitusára kényszerítette. Mindkét fél bennük látta seregük bajvívóját és bekövetkezett az, ami hőskölteményekben gyakrabban fordul elő, mint a valóságban. A harcosok mindkét oldalon tüstént megálltak és nézőkké váltak - mintha a mai harc sorsát természetszerűleg a két félelmetes kardforgató párviadala döntené el. S mintha ők maguk is így vélekedtek volna, két-három heves összecsapás után szinte kölcsönös beleegyezéssel szünetet tartottak, hogy az előbbi erőlködésben kifulladt lélegzetüket visszanyerjék, s felkészüljenek egy olyan párbajra, melyben - s ezt mind a ketten tudták - méltó ellenfelükre találtak.
- Te vagy az a gyilkos Burley! - kiáltotta Bothwell; kardját jól megmarkolva és fogait összeszorítva. - Egyszer kibújtál a kezemből, de azt a keserves... - itt olyan szörnyű káromkodásra fakadt, mely nem tűr nyomdafestéket.
- A fejed annyi aranyat ér, amennyit nyom, s a nyeregkápámra kötve viszem el, vagy a nyergem nélkülem megy haza!
- Úgy van - felelte Burley zordul és megfontoltan. - Én vagyok az a John Balfour, aki megígértem neked, hogy mihelyt újra találkozunk, olyan alacsonyra nyomom le a fejedet, hogy nem lesz többé erőd felemelni. S ugyanígy bánjon velem az Úristen, sőt még rosszabbul, ha nem tartom be az ígéretemet!
- Hát akkor ezer márka vagy fűbeharapás! - mondta Bothwell, és teljes erejéből Burley felé csapott.
- Isten és Gideon kardja! - felelte Balfour, amint kivédte és viszonozta a csapást.
Ritkán került még szembe egymással két vívó, aki testi erő, kardforgató ügyesség és lovastudomány, valamint elszánt bátorság és engesztelhetetlen gyűlölet tekintetében ennyire egyenlő lett volna. Miután számos hatalmas ütést mértek egymásra, s mindegyikük több (ha nem is komoly) sebet osztott és kapott, mintha a bennük lobogó halálos gyűlölet minden meggondolásnak fittyet hányó türelmetlenséggel töltötte volna el őket, két kézzel estek egymásnak. Bothwell vállszíjánál fogta, Balfour meg a nyakánál ragadta meg ellenfelét, s egymásba kapaszkodva zuhantak le a földre. Burley társai vezérük segítségére siettek, de a dragonyosok visszakergették őket, és a harc megint általánossá vált. De a két birkózó figyelmét semmi sem bírhatta rá, hogy lazítsanak halálos szorításukon, melyben a földön hemperegtek, egymást habzó szájjal és két fajtiszta bulldog makacsságával tépve és fojtogatva. Több ló zúgott el felettük a kézitusa folyamán, anélkül hogy elengedték volna egymást. Végül Bothwell jobb karja eltört egy csatamén rúgásától. Ekkor mély, elfojtott nyögéssel eleresztette ellenfelét, és mindkét birkózó talpra ugrott. Bothwell jobb karja tehetetlenül csüggött le oldalán, de baljával odakapott, ahol tőre függött, amely azonban már birkózás közben kicsúszott hüvelyéből. Tekintetében düh és kétségbeesés tükröződött, amint ott állt, teljesen védtelenül, míg Balfour vijjogó kacagással magasra emelte kardját, majd ellenfele testébe döfte. Bothwell nem esett el - a szúrás csak horzsolta bordáit. De nem is próbált védekezni többé; halálos gyűlölettől eltorzult arccal meredt Burleyre.
- Aljas pórfi! - kiáltott rá. - Királyi vért ontottál!
- Halj meg, nyomorult, halj meg! - kiáltotta Balfour, s ezúttal jobban célozva, megismételte a döfést; majd a földre rogyó Bothwellre taposva, harmadszor is döfött, s kardja ezúttal keresztülszúrta testét. - Halj meg, te vérszomjas kutya! Halj meg úgy, ahogy éltél! Halj meg, mint a pusztuló vadállatok... hit nélkül, remény nélkül!
- És félelem nélkül! - mondta Bothwell, utolsó erejét összeszedve, hogy elszánt szavait kilehelje, aztán máris vége volt.
Burley nem vesztegette az időt; elkapni egy gazdátlan ló kantárját, nyeregbe vetni magát és hívei segítségére sietni - mindez egy perc műve volt. S mintha Bothwell eleste ugyanannyi bátorságot öntött volna a felkelőkbe, mint amennyire bajtársait elcsüggesztette, az ütközet eme részének sorsa nem sokáig maradt eldöntetlen. Néhány katonát lemészároltak, a többit visszakergették a mocsárba, ahol szétszóródtak. A diadalmas Burley csapatával követte őket, s az ingoványon átkelve, Claverhouse ellen fordította azt a hadicselt, melynek végrehajtásával Bothwellt bízták meg. Gyorsan rendbe hozta csapatát, mielőtt támadásra indítaná a király híveinek jobbszárnya ellen; közben értesítette sikeréről a főcsapatot, s Isten nevében arra buzdította őket, hogy keljenek át a mocsáron, s tegyék teljessé az Úr dicső munkáját azzal, hogy az egész vonalon ellentámadásba menjenek át.
Ezalatt Claverhouse némileg úrrá lett a zűrzavaron, amelyet az első fejetlen és balsikerű roham okozott. A kézitusát távolabbról vívott tűzharccal váltotta fel; lovasai zömét leszállította a nyeregből, és a rekettyés olyan pontjain rejtette el, ahol a sűrű bozót, mely itt-ott belepte a mocsár szélét, elég védelmet nyújtott; ez a közeli, higgadt és jó célzással folytatott tüzelés sok gondot okozott az ellenségnek, s elleplezte a katonák számbeli gyengeségét. Claverhouse, miközben ily módon folytatta a küzdelmet, még mindig abban reménykedett, hogy Bothwell elhárító hadmozdulata sikerül, s osztagával megkönnyíti az általános támadás kibontakozását. Ekkor egy dragonyos jelentkezett nála, kinek véres arca és elcsigázott lova is elárulta, hogy a legforróbb csatából érkezett.
- Mi történt, Halliday? - kérdezte Claverhouse, aki név szerint ismerte ezrede minden egyes katonáját. - Hol van Bothwell?
- Bothwell elesett - felelte Halliday -, s vele együtt sok jó bajtársunk.
- Akkor a király elveszített egy derék katonát - mondta szokásos nyugalmával Claverhouse. - Az ellenség bizonyára áttört a mocsáron, nem?
- Áttört bizony, egy erős lovascsapattal, melyet maga a megtestesült ördög vezet; ugyanaz, aki megölte Bothwellt! - felelte a megrémült katona.
- Csitt! Csitt! - mondta Claverhouse, ujját ajkához emelve. - Egy szót sem erről másnak, rajtam kívül. Lord Evandale, vissza kell vonulnunk. Ez a sors akarata. Vonja össze a csatában szétszóródott embereit. Allan szedje rendbe az ezredet, és önök ketten vezessék a visszavonulást fel a domboldalon, két csapatban, az egyik tartóztassa fel a támadást és fedezze a másik visszavonulását. Közben én sakkban tartom a gazfickókat a hátvéddel, meg-megállok időnként, és szembeszállok velük. Nemsokára átkelnek az árkon, látom már, hogy egész arcvonaluk mozgásban van és készülődik az átkelésre. Így hát nincs vesztegetni való időnk.
- Hol van Bothwell az osztagával? - kérdezte Lord Evandale, bámulattal adózva parancsnoka higgadtságának.
- Elintézték - súgta fülébe Claverhouse. - A király elveszített egy hű katonát, az ördög meg nyert egy lelket. De siessen a dolgára, Evandale! Sarkantyúzza meg a lovát, és gyorsan szedje össze az embereket. Öntsenek lelket beléjük, ön és Allan. Ez a visszavonulás új dolog nekünk, de eljön még a mi napunk is, amikor megfordul a kocka!
Evandale és Allan nekilátott a feladatnak; de még mielőtt sikerült volna az ezred sorait két csapatban való visszavonulásra rendbe szedni, az ellenség jelentős erői átkeltek a mocsáron. Claverhouse, aki néhány legügyesebb, kipróbált emberét közvetlenül maga mellett tartotta, személyesen vezette a támadást azok ellen, akik átkeltek, amíg még a nehéz tereppel küszködtek. Néhányat közülük megölt, a többit visszakergette a mocsárba, s nagyjában megállította az ellenség előnyomulását, lehetővé téve a megcsappant létszámú, és az elszenvedett veszteségtől elcsüggedt ezrednek, hogy megkezdje visszavonulását a lejtőn felfelé.
De az ellenség élcsapata csakhamar segítséget és erősítést kapott, s arra kényszerítette Claverhouse-t, hogy kövesse ezredét. De meg kell mondani, hogy soha még ember nem csillogtatta jobban katonai erényeit, mint ő ezen a napon. Fekete ménje és fehér tolla magára vonta mindenkinek a figyelmét, mégis mindig elöl járt az elszánt rohamokban, amelyeket minden kedvező alkalommal megismételt, hogy az üldözők előnyomulását feltartóztassa és ezrede visszavonulását fedezze. Noha célpontul szolgált mindenkinek, mintha nem fogta volna a golyó. A babonás fanatikusok úgy néztek rá, mint a Sátán kegyeltjére, aki emberfölötti oltalomban részesül; úgy látták és azt híresztelték, hogy a golyók visszapattannak magas csizmájáról és bivalybőr kabátjáról, akár a jégeső egy gránitszikláról, így száguldott ide-oda a csata viharában. Nem egy whig darabokra vágott tallérral töltötte puskacsövét ezen a napon, hogy az ezüstgolyó (mint hitték) leterítse végre a szent Egyház üldözőjét, kinek az ólom nem tudott ártani.
- Hideg acélt a húsába - kiáltották minden megújuló támadásnál -, kár a puskaport pazarolni rá! Mintha csak magára a Sátánra lövöldöznél![30]
De hiába kiáltozták ezt, a felkelők annyira rettegtek tőle, hogy meghátráltak Claverhouse elől, mintha valami természetfölötti lény volna, s csak nagyon kevesen merték megtámadni. Ám harca csak a visszavonulást szolgálta, annak minden hátrányával. A mögötte tüzelő katonák, látva a mocsáron átözönlő ellenség egyre növekvő számát, ingadozni kezdtek; s a harc egymást követő szakaszaiban Allan őrnagynak és Evandale lordnak egyre nehezebben sikerült rábírnia őket, hogy álljanak meg és alakítsanak szabályos arcvonalat; viszont a mögöttük visszavonuló katonák mozgása fokozatosan meggyorsult, és elvesztette rendezett jellegét. Mire a visszavonulók a dombgerinc közelébe értek, ahonnan egy szerencsétlen órában leereszkedtek, a pánik egyre nagyobb méreteket öltött. Mindegyikük már alig várta, hogy háta mögött érezze a hegygerincet, mely majd elválasztja az üldözők szakadatlan tüzelésétől; senki sem tartotta ésszerűnek, hogy a visszavonulásban utolsónak maradjon, és így saját biztonságát feláldozza mások kedvéért. Ebben a hangulatban nem egy katona megsarkantyúzta lovát és nyíltan futásnak eredt, társai pedig tétovázni kezdtek a parancs teljesítésében; s a tisztek attól féltek, hogy a tétovázók bármely pillanatban követni találják a rossz példát.
E véres zűrzavar közepette, lovak patkóinak döngése, sebesültek nyögése közben, az ellenség szakadatlan tüzében, amelyet a felkelők fáradhatatlan lövészei zúdítottak a katonákra, hangos rivalgással kísérve minden golyót, mely a sikeres célzás eredményeképpen egy-egy katonát leterített - az egész jelenet borzalmai és fejetlensége közepette, amikor már kétessé vált, kitartanak-e még a csüggedt katonák, vagy nemsokára teljességgel magukra hagyják tisztjeiket -, Evandale az egész idő alatt nem győzte parancsnoka önuralmát csodálni. Aznap reggel Lady Margaret asztalánál sem volt a szeme csillogóbb, viselkedése nyugodtabb. Most Evandale mellé ugratott, hogy valami parancsot adjon neki, és kiválasszon néhány embert utóvédje megerősítésére.
- Ha ez a csata még további öt percig tart - súgta ekkor -, gazfickóink teljesen átengedik nekünk, önnek, lordom, az öreg Allannek és nekem, a harc folytatásának dicsőségét, hadd intézzük el saját kezünkkel. Tennem kell valamit, hogy szétugrasszam a puskásokat, akik katonáinkat annyira sarokba szorítják, különben nagy szégyen szakad mindannyiunkra. Eszébe se jusson a segítségemre sietni, ha elestemet látja, hanem maradjon emberei élén; nyargaljon el innen Isten nevében, amilyen gyorsan csak tud, s adja hírül a királynak és a Tanácsnak, hogy kötelességemet teljesítve haltam meg!
Így szólván, maga mellé rendelt vagy húsz kemény legényt, s nyomában e kis csapattal olyan váratlan és kétségbeesett rohamot intézett a felkelők ellen, hogy az üldözők első sorait jelentős meghátrálásra kényszerítette. A harcolók kavargó tömegéből Burleyt választotta ki, s azzal az óhajtással, hogy híveit megfélemlítse, kardjával olyan hatalmas csapást mért rá, hogy acélsisakját kettészelte, és kiszemelt ellenfelét kivetette nyergéből.
Burley egy percre elkábult, de nem sebesült meg. Később álmélkodva gondoltak arra, hogy a hatalmas erejű Balfourt hogyan is tudta leteríteni egy olyan cingár külsejű ember, mint Claverhouse; a nép, természetesen, emberfölötti erők segítségével magyarázta annak a lendületnek a hatását, amelyet a bátor, elszánt lélek a gyengébb karnak is kölcsönözhet. Csak az volt a baj, hogy ez a lendület Claverhouse-t túlságosan előreragadta, s amikor ily módon a felkelők közé keveredett, minden oldalról körülfogták.
Lord Evandale észrevette, hogy parancsnoka milyen veszedelmes helyzetbe került; dragonyosai éppen akkor megálltak, míg az Allan vezette csoport már megkezdte a visszavonulást. Mit sem törődve Claverhouse önzetlen tilalmával, Lord Evandale azt a parancsot adta a reá bízott katonáknak, hogy vágtassanak le a domboldalon, és szabadítsák ki ezredesüket. Voltak, akik kitartottak mellette, bár a legtöbben tétováztak, sőt néhányan meg is futamodtak. Ám azokkal, akik követték, Evandale kiszabadította Claverhouse-t. Éppen idejében sietett segítségére, mert egy tagbaszakadt paraszt kaszájával szörnyű sebet ejtett az ezredes lován, s éppen meg akarta ismételni a csapást, amikor Lord Evandale odaérkezett és lekaszabolta. Amikor kikerültek szorongatott helyzetükből, körülnéztek. Allan osztaga eszeveszetten menekült a dombgerinc mögé, s tisztjük minden tekintélye, mellyel vissza akarta tartani őket, elégtelennek bizonyult. Evandale csapata egészen megzavarodott és szerteszóródott.
- Mit tegyünk most, ezredes úr? - kérdezte Lord Evandale.
- Azt hiszem, mi vagyunk az utolsók a csatatéren - felelte Claverhouse -, s ha az ember addig harcolt, amíg lehetett, nincs semmi szégyen abban, ha menti az életét. Maga Hector is azt kiáltaná: "Fusson, ki hogy tud!" - amikor húsz ember maradt csak ezer ellen. Meneküljetek, fiaim, és gyülekezzetek, mihelyt lehetséges. Jöjjön, lordom, ugyancsak erőlködnünk kell, hogy sikerüljön!
Ezzel megsarkantyúzta megsebzett lovát, s a nemes állat, mintha tudná, hogy gazdája élete az ő erőfeszítésétől függ, olyan sebesen száguldott tova, mintha sem a fájdalmat, sem a vérveszteséget nem érezné.[31] Néhány tiszt és katona követte őket izgatottan és rendetlenül.
Claverhouse menekülése jelt adott valamennyi lemaradozónak, aki itt-ott fél szívvel még ellenállást tanúsított, hogy fusson, amilyen gyorsan csak tud, s engedje át a csatateret a győzedelmes felkelőknek.
Tizenhetedik fejezet
Miféle szilaj mén árnya suhan
a síkon, a harc villámaiban?
Campbell
Amíg a véres csata folyt, amelyet részletesen leírtunk, Morton Cuddie-val és az anyjával, valamint Gabriel Kettledrummle tiszteletessel együtt ott maradt a domboldalon, a kis kőrakás vagy sírhalom közelében, ahol Claverhouse az ütközet alatt haditanácsot tartott, így kitűnően láthatták az alant kibontakozó hadműveleteket. Inglis káplár és négy katonája őrizte őket, s érthető módon figyelmüket annyira lekötötte a változó szerencsével folyó csata, hogy nem sokat törődtek foglyaikkal.
- Ha azok a fiúk megállják a sarat - mondta Cuddie -, reményünk lehet arra, hogy még kihúzhatjuk nyakunkat a járomból. Csakhogy nem tudok bízni bennük... nem sokat értenek a fegyverforgatáshoz.
- Nem is szükséges sok, Cuddie - felelte Morton. - Hadállásuk erős, fegyvereik is vannak, és számuk legalább háromszor akkora, mint támadóiké. Ha most nem tudnak küzdeni a szabadságukért, megérdemlik, hogy családjukkal együtt örökre elveszítsék.
- Ó, uraim, micsoda gyönyörű látványosság! - kiáltott fel Mause. - Lelkem olyan, mint az áldott Éliásé... tüzesen ég a bensőmben. Beleim akár a forrásban levő bor, majd szétpattannak, akár a frissen töltött palackok. Ó, bárcsak lepillantana az Úr saját népére az Ítélet és Szabadulás eme napján! És mondd, mi bánt most, kedves Gabriel Kettledrummle tiszteletes uram? Kérdem, mit panaszkodol, hisz olyan voltál, mint a Názáreti... tisztább a hónál, fehérebb a tejnél és pirosabb a zefírnél (itt alighanem a zafírra gondolt). Kérdem, mért fáj neked most, hogy feketébb vagy már, mint a szén, hogy szépséged elhagyott és bájad elhervadt, mint az elszáradt virág? Bizonyára itt az ideje felkelni és tenni valamit, hangosan kiabálni, magadat nem kímélni, és együtt vergődni azokkal a szegény fiúkkal odaát, akik most tanúságot tesznek saját vérükkel és ellenségük vérével!
Ez a felkiáltás burkolt szemrehányás volt, mely a nagytiszteletű Kettledrummle úr ellen irányult, aki, ámbátor igazi Boanerges, vagyis a Villám fia a szószéken, amíg az ellenség távol van, s eléggé lázongó, mint láttuk, a fogságukban is, most egyszerre megnémult a völgyből felhallatszó tüzeléstől, ordítozástól, sikoltozástól (mint nem egy becsületes ember tenné olyan helyzetben, amikor nem tud sem harcolni, sem elmenekülni), vagyis rémületében elmulasztotta megragadni ezt a kedvező alkalmat a presbiterianizmus szörnyűségeit hirdetni, ahogy a bátor Mause elvárta volna tőle, sőt még azt is, hogy a csata sikeres kimeneteléért imádkozzék. De Mr. Kettledrummle nem veszítette el lélekjelenlétét annyira, hogy ne őrizze féltékenyen hírnevét, mint az Ige legtisztább és leghatalmasabb szavú hirdetőjét.
- Maradj nyugton, asszony - mondta -, és ne zavard belső meditációmat és lelkem tusakodását! De való igaz, hogy az ellenség tüzelése erősödni kezd! Még az is megeshetik, hogy egy golyócska is eltalál minket! Nézd csak... ott az a kőhalom... elbástyázom magamat mögötte, mint egy erős várfal mögött!
- Végeredményben gyáva fickó! - dünnyögte Cuddie, aki jómaga egyáltalán nem volt híján annak a bátorságnak, amely lényegében nem más, mint érzéketlenség a veszéllyel szemben. - Begyulladós, gyáva alak, Rumbleberry cipőjéhez sem ér fel! Érdekes! Rumbleberry úgy küzdött és viaskodott, mint egy sárkány! Kár, nagy kár, hogy szegény nem tudta elkerülni az akasztófát. De, azt mondják, vígan énekelve ment a vesztőhelyre, mint ahogy én mennék egy tál kásáért, ha véletlenül éhes vagyok, ami nem nagy ritkaság nálam. Eh, uraim! Szörnyűség nézni, mit műveltek ott, de az ember mégsem tudja elfordítani róla a szemét!
Így aztán Morton és Cuddie erős kíváncsisága, no meg az öreg Mause heves lelkesedése odaszegezte őket arra a helyre, ahonnan a legjobban láthatták és hallhatták a csata lefolyását, átengedve Kettledrummle-nek biztonságos fedezékét, hadd foglalja el egyedül. Nézőink erről a magaslati pontról figyelemmel kísérhették a csata fordulatait, amelyekről már beszámoltunk, de nem tudták határozottan megállapítani, milyen kimenetele lesz az összecsapásnak. Hogy a presbiteriánusok keményen védekeznek, elárulta a sűrű füst, melyből sűrűn villantak elő a tűzfények; ez a füst elárasztotta a völgyet, és foszforos árnyékba borította a küzdő feleket. Másrészt azonban a huzamos tüzelés a mocsár innenső oldaláról arra vallott, hogy az ellenség kitartóan folytatja támadását; hogy az eldöntetlen harc még vadul tombol; s hogy még sok mindentől kell félni ebben a hosszas küzdelemben, ahol fegyelmezetlen falusi nép igyekszik visszaverni a tisztekkel és fegyverekkel tökéletesen ellátott sorkatonaság rohamait.
Végül lovak bukkantak fel, amint gazdátlanul menekültek a zűrzavar színteréről; szerszámuk mutatta, hogy a királyi gárdisták lovai. Aztán nyeregből leszállt katonák tűntek fel, akik abbahagyták a harcot, és a domboldalon botorkáltak felfelé, hogy elmeneküljenek a csatatérről. Amint ezeknek a menekülőknek a száma megnövekedett, a csata sorsa nem látszott többé kétségesnek. A füstből egy nagy csapat katona bukkant elő, rendetlen sorokban törtettek a domboldalra, tisztjeik csak üggyel-bajjal bírták megállítani őket; végül Evandale osztaga is gyors visszavonulásba kezdett. Az ütközet eredménye most már nyilvánvaló volt, és a foglyok öröme szabadulásuk reményével együtt növekedett. - Megtették a magukét - vélte Cuddie -, többre nem kaphatók.
- Futnak, nézd, hogy futnak! - ujjongott Mause. - Ó, garázda zsarnokok. Most úgy nyargalnak, mint még soha! Ó, az álnok egyiptomiak, gőgös asszírok, filiszteusok, moabiták, edomiták, izmaeliták! Az Úr lesújtott rájuk éles kardjával, az Ég madarainak és az erdei vadaknak vetette oda eleségül. Nézd, hogy hömpölyögnek a felhők, cikáznak a villámok a Covenant kiválasztottjai előtt, akár a ködoszlop meg a lángoszlop, mely kivezette Izrael népét Egyiptom országából! Ez valóban az igazak szabadulásának napja, mely bosszuló haragot zúdít az üldözőkre és istentelenekre!
- Az Isten áldja meg, anyám - mondta Cuddie -, fogja már be azt a locsogó száját, és húzza meg magát a kőrakás mögött, mint az a derék Kettledrummle! A whigek golyói nem válogatnak, zsoltárokat kántáló öregasszonyt éppúgy leterítenek, akár egy káromkodó dragonyost.
- Sose félts engem, Cuddie - mondta az öreg asszonyság, akit pártja sikere szinte önkívületi állapotba ragadott -, engem ne félts! Úgy állok majd, mint Debóra a kőhalom tetején, és elzengem vádjaimat Haroseth pogányai ellen, akik addig pöffeszkedtek, míg lópatáik beletörtek.
A rajongó vénasszony csakugyan megtette volna, amit a fejébe vett: hogy felkapaszkodjék a kőhalomra, s népének zászlaja és jelképe legyen, ahogy mondotta - ha Cuddie (inkább gyermeki szeretettel, mint gyöngédséggel) vissza nem tartja olyan erővel, amely megkötözött karjából kitelt.
- Eh, urak! - kiáltott fel, miután ennek a feladatának eleget tett. - Nézzen csak oda, Milnwood! Claverhouse, az a sátán! hogy küzd az életéért... látott már ilyet! Már háromszor ugratott közéjük, és harmadszor is megmenekült. De, azt hiszem, hamarosan szabadok leszünk, Milnwood. Inglis meg a katonái sűrűn pislognak hátra, mintha arrafelé jobban tetszene nekik az út, mint előre.
Cuddie nem tévedett; mert amikor a menekülők fő áradata annak a helynek a közelében vonult el, ahol ők álltak, a káplár és emberei célzás nélkül elsütötték karabélyaikat az előnyomuló felkelők felé, azután foglyaikat hátrahagyva, visszavonuló társaikhoz csatlakoztak. Morton és az öregasszony, kiknek keze nem volt megkötve, egy szempillantás alatt megszabadították Cuddie-t és a lelkészt a vastag kötéltől, mellyel a katonák e két fogoly karját könyök fölött megbénították. Mire ez megtörtént, a dragonyosok utóvédje, mely még félig-meddig megőrizte a fegyelmet, a kis domb vagy földpúp alatt haladt el, melynek tetején a többször említett kőhalom terült el. Az utóvéden is meglátszott az a sietség és zűrzavar, amely az erőltetett visszavonulással jár, de még mindig zárt csapatban igyekeztek a gerincre feljutni. Az utócsapatot Claverhouse vezette - meztelen kardja csupa vér volt, éppúgy, mint az arca és a ruhája. Lovát is vér borította, és alig támolygott. Lord Evandale zárta le a menetet, nem sokkal jobb állapotban, mint a parancsnoka; de még mindig buzdította katonáit, hogy tartsanak össze és ne féljenek semmitől. A katonák közt több sebesült volt, s egyik-másik leszédült lováról, amint felkapaszkodtak a lejtőn.
Erre a látványra Mause lelkesedése megint áttört minden gátat, amint ott állt a pusztában, fedetlen fővel, s haja lobogott a szélben, akár egy kissé élemedett korú bacchánsnő nem egészen rossz utánzata, avagy egy tesszáliai boszorkányé, aki vonaglik a varázslat önkívületi állapotában. Csakhamar felfedezte Claverhouse-t a menekülő csapat élén, és keserű gúnnyal felkiáltott:
- Ne siess úgy, ne siess! Hisz máskor ott akartál lenni a Szentek minden gyülekezetében, és lóháton benyargaltad Skócia minden mocsarát, hogy gyűléseink nyomára akadj. Nem akarsz egy kicsit elidőzni itt, hisz most aztán rátaláltál, nem? Mért nem állsz meg egy szóra? Nincs kedved a délutáni prédikációt meghallgatni? Jaj neked! - kiáltott fel, hirtelen egészen más hangon. - Roggyanjon meg a térgye a paripádnak, melynek gyorsaságára számítottál! Csak siess, siess! Annyi vért ontottál, most meg a magadét próbálod megmenteni, mi? Takarodj innen, te csúfolódó Rabsakeh; te átkozódó Simei, te vérszomjas Dóég! Már kivonták a kardot, mely hamarosan utolér, akármilyen gyorsan nyargalsz!
Claverhouse-nak, elképzelhető, más gondja volt, semhogy ezekre a szemrehányásokra figyeljen; sietett fel a dombhátra, hogy minél előbb kivonja ezrede maradékát a puskatűzből, abban a reményben, hogy sikerül a menekülőket újra zászlaja köré gyűjtenie. De amikor követőinek utolsó csoportja is átjutott már a gerincen, Lord Evandale lovát találat érte, s az állat abban a pillanatban összeroskadt alatta. Két whig lovas, aki az üldözők élén nyargalt, odasietett, hogy a lordot megölje, mert eddig senkinek sem kegyelmeztek. Ám Morton is odarohant, hogy életét, ha lehet, megmentse; részint természetének nagylelkűsége indította erre, de a hála érzete is: viszonozni akarta Lord Evandale jóságát, amellyel ma reggel lekötelezte, noha akkor nagyon sértőnek találta, hogy olyan körülmények között volt kénytelen elfogadni. Éppen, amikor felsegítette a számos sebből vérző fiatal lordot, hogy haldokló lova alól kikecmeregjen és talpra álljon, a két lovas felkelő odaérkezett, és egyikük felkiáltott:
- Le a vöröskabátos zsarnokkal!
S hatalmas csapást mért a fiatal főnemesre. Morton nagy nehezen kivédte a kardcsapást, s odakiáltott a lovasnak, aki nem volt más, mint Burley maga:
- Kegyelmezzen ennek az úriembernek az én kedvemért! Henry Morton kedvéért - tette hozzá, mert észrevette, hogy Burley nem ismert rá első pillantásra. - Aki nemrég menedéket nyújtott önnek!
- Henry Morton! - felelte Burley, megtörölve véres homlokát még véresebb kezével. - Hát nem jósoltam meg, hogy Silas Morton fia kitör a szolgaság honából és hamarosan Ham sátrainak lakója lesz? Te egy égő házból kiragadott tűzcsóva vagy! De ami ezt a csizmás prelátusi apostolt illeti, halál reá! Pozdorjává kell zúznunk valamennyit mindenütt, napkelettől napnyugatig! A mi feladatunk az, hogy lemészároljuk őket, akárcsak Amaleket, s végleg elpusztítsuk őket mindenestül, nem kímélve se férfit, se nőt, se gyereket, még a csecsszopót sem. Ennélfogva ne tarts vissza - folytatta, s újból felemelte kardját, hogy levágja Evandale lordot -, mert ezt a munkát nem szabad hanyagul elvégezni.
- Nem szabad megölnie, és nem is fogja megölni, különösen amíg nem tud védekezni - mondta Morton, s odaállt Lord Evandale elé, hogy őt érje a másiknak szánt csapás. - Életemet mentette meg ma reggel... életemet, amely csupán azért volt veszélyben, mert önt rejtegettem. S vérét ontani most, amikor nem tud valamirevaló módon védekezni, olyan kegyetlenség lenne, mely Isten és ember szemében utálatos, az ő szemében pedig és az enyémben is szégyenletes hálátlanság.
Burley habozott.
- Te még mindig ott élsz a pogányok udvarában - mondta -, s csak sajnálni tudlak emberi vakságodért és gyöngeségedért. Az erős hús nem csecsemőnek való, s a zord, könyörtelen rendelés, melynek parancsára kardot rántottam, nem való azoknak, kiknek szíve agyagházban lakozik, lábuk pedig földi rokonszenv hálójába bonyolódott, és olyan igazságosság ruhájába öltözködnek, mely valójában szennyes rongy csupán. De egy lelket megnyerni az örök igazságnak többet ér, mint egy másikat Tofetbe taszítani. Éppen ezért megkegyelmezek ennek az ifjúnak, feltéve, ha Isten seregének tanácsa jóváhagyja, melyet Ő a mai napon megáldott a felszabadulás nagy jelével. Te fegyvertelen vagy, maradj hát itt, és várd meg visszaérkezésemet. Most üldöznöm kell ezeket a bűnös amalekitákat és pusztítanom őket, amíg az utolsó emberig el nem tűnnek az országból Haviláhtól Surig.
Így szólván, megsarkantyúzta lovát és folytatta a menekülők üldözését.
- Cuddie - mondta Morton -, az isten szerelméért, kerítsen egy lovat, amilyen gyorsan csak tud. Nem bízom Lord Evandale életét ezekre a kőszívű emberekre. Ön megsebesült, uram. Van-e ereje lóháton elmenekülni? - folytatta a fogolyhoz fordulva, aki az eséstől kábultan most kezdett magához térni.
- Azt hiszem, igen - felelte Lord Evandale. - De lehetséges-e? Az életemet, ugyebár, önnek köszönhetem, Mr. Morton?
- Pusztán emberségből is meg kellett volna tennem - felelte Morton -, de lordságoddal szemben a hála is erre kötelez.
Cuddie ebben a pillanatban jött vissza egy lóval.
- Az istenért, kapaszkodjék fel rá - mondta a jóindulatú legény. - Szálljon nyeregbe és repüljön, mint a sólyom, lordom, mert akármi legyen a nevem, ha nem láttam, hogy sorra lemészárolnak minden foglyot, még a sebesülteket is!
Lord Evandale felkapaszkodott a lóra, míg Cuddie szolgálatkészen tartotta a kengyelt.
- Állj félre, jó ember, mert a szívességed életedbe kerülhet! Mr. Morton - folytatta Henryhez fordulva -, ezzel busásan visszafizette tartozását. Nagylelkűségét sohasem felejtem el, ebben biztos lehet! Isten vele!
Megfordította lovát, és gyorsan elnyargalt abba az irányba, ahol legkevésbé kellett üldözéstől tartania.
Lord Evandale éppen elszáguldott, amikor néhány felkelő érkezett oda, akik az üldözők élén jártak. Hevesen rátámadtak Henry Mortonra és Cuddie-ra, amiért elősegítették egy filiszteus szökését, ahogy az ifjú lordot nevezték.
- Mit akartok, hát mit tehettünk volna? - kiáltotta Cuddie. - Mivel állhattuk volna útját egy embernek, aki két pisztollyal és karddal volt felszerelve? Mért nem jöttetek hamarabb ide, ahelyett, hogy velünk veszekedtek?
Ez a kifogás aligha állta volna meg a helyét, ha Kettledrummle nem ocsúdik fel éppen most rémült kábulatából. Ismert és tisztelt ember volt a hittestvérek körében, éppen úgy, mint Mause, s tudott a nyelvükön beszélni. Most buzgón és eredményesen közbevetette magát.
- Ne nyúljatok ezekhez az emberekhez! Ne merjétek bántani őket! - szavalta Kettledrummle legmélyebb basszus hangján. - Ez itt édes fia a híres Silas Mortonnak, akivel az Úr nagy dolgokat művelt ebben az országban, amikor a reformáció elszakadt a prelátusoktól, abban az időben, amikor bőségesen áradt az Ige és megújhodott a Frigy. Hőse és bajnoka volt annak az áldott kornak, amikor példásan ragyogott az erő és az eredmény, a bűnösök meggyőzése és megtérése, a szív buzgalma, a szentek egyezsége és az egész országot elöntötte Éden kertjének édes illata!
- Ez pedig az én édes fiam, a Cuddie - vette át a szót Mause. - Apja, Judden Headrigg a legjámborabb ember volt, én pedig, az anyja, Mause Middlemas, a tiszta hit méltatlan vallója és követője, vér a véretekből! Hát nem tudjátok, hogy meg vagyon írva: "A Kéhátiták törzsét ne engedjétek kiirtani a leviták közül!", Mózes negyedik könyve, negyedik fejezet, tizennyolcadik vers. Ó, uraim, ne álljatok ide becsületes emberekkel pörlekedni, amikor az volna a dolgotok, hogy teljessé tegyétek győzelmeteket, amellyel a Gondviselés megáldott benneteket!
Alighogy ez a csoport továbbvonult, egy másik szakadt a nyakukba, és a magyarázkodást elölről kellett kezdeni. Kettledrummle, akinek félelme a tüzelés megszűntével alábbhagyott, megint rászánta magát a közbenjárásra; úgy érezte, kötelessége szót emelni volt fogolytársai védelmében. Ezért úgy tett, mintha elsősorban őt illetné meg a győzelem érdeme. Mortont és Cuddie-t hívta tanúnak, hogy a csata sorsa akkor fordult meg, amikor Jehova-Niszi hegyén imába fogott, akár Mózes, könyörögve, hogy Izrael arasson győzelmet Amalek fölött! Ugyanakkor elismerte az ő érdemüket is, hogy magasra tartották két kezét, amint elfáradt, éppen úgy, miként Áron és Hur támogatta a prófétát. Kettledrummle alighanem azért engedte át dicsőségének ezt a részét sorstársainak, hogy ne essenek kísértésbe elfecsegni önző és földi eltévelyedését, amikor túl sokat törődött személyes biztonságával. A kiszabadított foglyok érdemeit hirdető tanúbizonyságoknak gyorsan híre ment a győzelmes seregben, s sokféle túlzással adták tovább. Az erről szóló híresztelések több változatban terjedtek el, de általában abban csúcsosodtak ki, hogy a fiatal Morton Milnwood, a Covenant rendületlen harcosának, Silas Mortonnak a fia, valamint a nagytiszteletű Gabriel Kettledrummle, továbbá egy különösen hitbuzgó keresztény asszony, akiről sokan úgy vélték, hogy méltó társa a kiváló lelkésznek a tan és alkalmazása tekintetében egyaránt, akár elrettentésre, akár vigasztalásra kerüljön sor - szóval, hogy ez a három ember éppen idejében érkezett meg a Középső Kerületben toborzott és kitűnően felfegyverzett száz hittestvér élén, a régi Jó Ügy megsegítésére.[32]
Tizennyolcadik fejezet
A szószéket s egyházi dobot
nem pálca - ököl csapdosta ott.
Hudibras
Ezalatt a felkelők lovassága visszatért az üldözésből, a szokatlan erőfeszítéstől elcsigázva; a gyalogság pedig az éhségtől és fáradtságtól kimerülten a völgyben gyülekezett, melyet győztesen elfoglalt. Ám a siker felpezsdített minden szívet, sőt talán az eleséget és az italt is pótolta. Annyi bizonyos, hogy ragyogóbb győzelem volt, mint amilyet várni mertek, hiszen jóformán minden veszteség nélkül szétvertek és megfutamítottak egy válogatott katonákból álló ezredet, élén Skótország leghíresebb tisztjével, akinek a puszta neve is régóta rémületbe ejtette őket. Sikerük úgy hatott rájuk, mint egy megdöbbentő, óriási meglepetés, hiszen jóformán minden reménység nélkül, inkább a kétségbeesés hangulatában fogtak fegyvert. Összecsődülésük is jóformán a véletlen műve volt; sebtében gyűltek össze olyan parancsnokok alatt, kiket buzgóságukról és bátorságukról ismertek csupán, egyéb tulajdonságaikra való tekintet nélkül. A szervezetlenségnek ebből az állapotából következett, hogy most az egész hadsereg egyetlen vezérkarrá változott, s szinte valamennyien bele akartak szólni abba, hogy győzelmük milyen további lépéseket tesz szükségessé; nem volt olyan elhamarkodott javaslat, mely ne talált volna támogatókra és szószólókra. Voltak, akik azt indítványozták, vonuljanak tüstént Glasgow-ba, Hamiltonba vagy Edinburgh-ba, néhányan még Londont is emlegették. Voltak, akik azt akarták, válasszanak soraikból küldöttséget, mely Londonban rábírná II. Károlyt, hogy lássa be tévedését, és térjen jó útra. Mások, az elvadultabbak, azt javasolták, hogy ültessenek más embert a trónra, vagy kiáltsák ki a szabad skót köztársaságot. Egy józanabb és mérsékeltebb csoport szabad nemzeti parlament és az Egyház szabad közgyűlésének összehívása mellett kardoskodott. Közben nagy lárma támadt: a katonák kenyeret és más szükséges dolgokat követeltek, s míg valamennyien éhségre és nélkülözésre panaszkodtak, senki sem tette meg a kellő intézkedéseket a szükséges készletek előteremtésére. Egyszóval, a Covenant tábora, még diadala pillanatában is, széthullóban volt, akár a pelyva - nem volt olyan alapvető elv, egység és együttműködés, mely összefogta volna őket.
Burley, amikor az ellenség üldözéséből visszatért, követőit ebben a zilált állapotban találta. Egy olyan ember gyors észjárásával, aki már régóta hozzászokott a nehézségekkel való megbirkózáshoz, azt javasolta, hogy szemeljenek ki száz embert a legfrissebbek közül őrszolgálatra, míg az a néhány vezető, aki a dolgokat mostanáig intézte, alakítson szűkebb bizottságot, és vegye kezébe az irányítást addig is, míg a tiszteket szabályosan megválaszthatják. Azt javasolta továbbá, hogy, a győzelem megkoronázására, szólítsák fel Gabriel Kettledrummle tiszteletes urat: intézzen időszerű beszédet a hadsereghez, s ezzel is vigye tovább a sikert, mellyel a Gondviselés megajándékozta őket. Burley arra számított (s nem oktalanul), hogy az utóbbi eszközzel leköti a felkelők zömének figyelmét, mialatt ő két-három más vezetővel titokban haditanácsot tart, amelyet nem zavarnak meg a tömeg egymásnak ellentmondó vélekedései vagy esztelen követelései.
Kettledrummle ugyancsak eleget tett annak, amit Burley várt tőle. Két órán keresztül szónokolt szakadatlanul; más bizony az adott körülmények között aligha bírta volna ilyen hosszú ideig tüdővel és mondanivalóval. Ám őbenne igazán megvolt az a fajta nyers és közvetlen ékesszólás, amelyet ama kor prédikátoraitól elvártak. Beszéde egy kényesebb ízlésű hallgatóságnak talán nem tetszett volna, de kellőképpen ínyére volt azoknak, akikhez szólt - sőt: valóságos csemegéül szolgált. Textusát Ézsaiás negyvenkilencedik fejezetéből választotta.
"Igen, így szól az Úr, az erőstől elvétetnek a foglyok is, és megszabadul a kegyetlen zsákmánya, és háborgatóidat én háborítom meg, és én tartom meg fiaidat."
"És etetem nyomorgatóiddal az önnön húsokat, és minta musttól, verőktől megrészegednek, és megtudja minden test, hogy én vagyok az Úr; megtartód és megváltód, Jákobnak erős Istene!"
A beszéd, melyet erről a textusról mondott, tizenöt fejezetre oszlott, s mindegyikben hétféleképpen alkalmazta az idézetet; kettőt a vigasztalásnak szentelt, kettőt a megfélemlítésnek, kettőt a hitbeli visszaesés okainak, míg az utolsó pont az ígért és remélt szabadulás gondolatát fejtegette.
Beszéde elején saját és fogolytársai kiszabadulását ecsetelte. Megragadta az alkalmat, hogy néhány szót ejtsen az ifjú Milnwood magasztalására. A Covenant bajnokának nevezte, és megjósolta, hogy nagy dolgokat lehet várni tőle. A beszéd második részében a büntetést részletezte, melyet az üldözők kormányzata fog hamarosan elszenvedni. Hol közvetlen, csevegő modorban beszélt, hol meg erélyes, dörgő, viharos hangon. Beszédének egyes részeit fenségesnek lehetett nevezni, de gyakran a bohóckodás színvonalára süllyedt. Egyszer nagy lelkesedéssel hangoztatta minden szabad ember jogát ahhoz, hogy Istenét a maga módján imádhassa, ahogy saját lelkiismerete parancsolja. De a következő percben a nép minden vétkét és nyomorúságát az uralkodók szörnyű hanyagságának tulajdonította, akik elmulasztották a presbiteri egyházat nemzeti vallássá tenni, sőt mi több, eltűrték a legkülönfélébb eretnekségek elburjánzását - a pápistákét, a prelátusiakét, Erasmus híveiét (akik a presbiteriánus nevet bitorolják), a függetlenekét, a sociniánusokét és a kvékerekét. Mindezeket - Kettledrummle javaslata szerint - egyetlen elsöprő rendelettel ki kell kergetni az országból, s ily módon helyreállítani a szentély épségét és szépségét. Ezután kurtán és erélyesen kinyilvánította az önvédelmi hadsereg és a II. Károlynak való ellenszegülés jogosságát; megjegyezte, hogy ez az uralkodó, ahelyett, hogy az Egyház istápoló atyja lenne, beéri azzal, hogy csupán saját fattyainak apja és istápolója. Hosszasan ecsetelte ennek az élvhajhász fejedelemnek a szavait és az életmódját, amely - mi tagadás - nemegyszer méltán megérdemelte egy ilyen szókimondó prédikátor goromba jelzőit, s köztük az olyan súlyosan megbélyegző neveket, mint Jeroboam, Omri, Ahab, Sallum, Peka, s a Krónika két könyvében felsorolt egyéb gonosz uralkodók nevei. Befejezésül egyszerűen ráhúzta a bibliai idézetet a királyról, akit mint tüzes kénkő, halálra perzsel az Úr lehelete.
Mihelyt befejezte prédikációját és leszállt az óriási szikláról, melyet szószékül használt, helyét egy egészen másféle lelkész foglalta el. Gabriel tiszteletes úr ugyanis idősebb korú, meglehetősen kövér ember volt, hangja erős, arca szögletes, vonásai bárgyúak és lélektelenek; mintha egész lényén a test uralkodott volna, nem pedig a szellem, ahogy lelkipásztorhoz illik. Ám az ifjú - név szerint Ephraim Macbriar -, aki most a helyébe lépett, hogy újabb szózatot intézzen e különös gyülekezethez, alig lehetett húszéves; beesett arca elárulta azonban, hogy természettől fogva kóros szervezetét a virrasztás, a böjtölés, a börtön zordsága és a bujdosók életének fáradalmai még jobban megviselték. Fiatalsága ellenére már kétszer vetették több hónapra börtönbe, és sok szenvedést kellett elviselnie, ami nagy tekintélyt szerzett neki szektája körében. Most bágyadt tekintetét körülhordozta az egybegyűlt tömegen és a csata színterén; hirtelen diadalmas fény villant fel szemében, és sápadt, de kifejező arcán a perc hatására kigyulladt az öröm lázas pírja. Összekulcsolta kezét, arcát az égnek emelte, és mélyen magába merülve, néma hálaadó fohászt küldött a magasba, mielőtt a néphez beszélt volna. Amikor megszólalt, gyenge, akadozó hangja eleinte alkalmatlannak tetszett gondolatainak kifejezésére. Ám a gyülekezet mélységes csendje és a mohóság, mellyel minden szavát elkapták, akárcsak Izrael éhező népe a mennyei mannát, megfelelő hatást gyakorolt magára a szónokra is. Szavai csengőbbé váltak, beszédmódja komolyabb és erélyesebb lett; mintha a buzgó hit legyőzte volna a testi gyengeséget és betegséget. Természetes ékesszólása nem volt teljesen mentes a szektájában megszokott durvaságtól, de vele született jó ízlése megóvta kortársainak vaskosabb és nevetségesebb tévedéseitől. A Szentírás nyelvezete, mely hittestvérei hamis értelmezése következtében lealacsonyodott, Macbriar szónoklatában visszanyerte gazdag és ünnepélyes fényét, a napsugarakhoz hasonlatosan, amelyek valamely régi székesegyház gótikus ablakain megelevenítik a szentek és mártírok dermedt ábrázolását.
Megkapó színekkel ecsetelte az egyház szenvedéseit a megpróbáltatások utolsó korszakában. Úgy festette le, mint Hágárt, aki gyermeke elapadó életét figyeli a forrástalan sivatagban; mint Júdát, ki a pálmafája alatt temploma romjait gyászolja; mint a gyermekeit sirató Rákhelt, ki elutasít minden vigasztalást. De leginkább akkor emelkedett a nyers fenségesség magasságába, amikor a csata még vértől gőzölgő hőseihez szólt. Intette őket, hogy sohase felejtsék el, milyen nagy dolgokat művelt velük Isten, s hogy kitartóan kövessék az utat, melyet győzelmük nyitott meg számukra.
- Ruhátok foltos, de nem a szőlőprés levétől; kardotok vértől csöpög, de nem kecskék vagy bárányok vérétől! - kiáltotta. - A sivatag homokja, amelyen álltok, alvadt vértől hízik, de nem fiatal tulkok vérétől, amivel az Úr tiszteletére áldozatokat mutattak be Boszrában, és nagy mészárlást végeztek Idumea országában.
Ezek nem voltak elsőfű bárányok, sem égőáldozatnak szánt borjak, melyeknek tetemei a gazda felszántott földjét trágyázzák. Ez nem a mirha, a tömjén vagy édes füvek illata, mely orrunkat megcsapja. Ezek a véres tetemek olyan emberek hullái, akik íjjal és lándzsával a kezükben járták az országot, kegyetlenek voltak, szívük nem ismert irgalmat, hangjuk bömbölt, mint a tenger, és úgy nyargaltak teljes fegyverzetben, mintha háborút viselnének - sőt a tetemek közt hatalmas főkatonák holttestei is hevernek, olyanoké, akik le akarták tiporni Jákobot felszabadulása napján, a füst pedig a pusztító tűz füstje, mely elemésztette őket. Azok a sziklafalak pedig, melyek körülvesznek benneteket, nem cédrusfával pallózott és ezüsttel kirakott szentély falai, nem folyik ott szertartás, melyet papok végeznek tömjénszórókkal és fáklyákkal; kezetekben kardot markoltok és íjat, a halál fegyvereit. És mégis azt mondom nektek, hogy amikor a régi Templom dicsősége teljében ragyogott, akkor sem mutattak be kedvesebb áldozatot, mint amit ti ma bemutattatok, amikor lemészároltátok a zsarnokokat és az elnyomókat; ezek a szolgák a ti oltáraitok, az ég a ti boltozatos szentélyetek, és saját jó kardotok az áldozatbemutatás szerszáma. Ne hagyjátok hát az ekét a barázdában, ne fordítsatok hátat annak az ösvénynek, melyen dicsőségesen elindultatok, mint a régi nagyok, kiket Isten emelt a magasba, neve dicsőségére és lesújtott népe felszabadítására, ne álljatok meg a versenyfutásban, melybe belefogtatok, nehogy a vége rosszabb legyen, mint a kezdete! Emeljétek hát magasra a zászlót az országban; fújjátok meg a kürtöt a hegyekben; egyetlen pásztor se késlekedjék juhkarámja mellett, egyetlen magvető se folytassa munkáját a szántóföldeken! Hanem erősítsétek meg az őrséget, hegyezzétek ki nyilaitokat, csiszoljátok ki pajzsaitokat, nevezzetek ki ezredkapitányokat, századkapitányokat, szakaszvezetőket és tizedeseket! Jöjjenek a gyalogosok, mint a zúgó szél, a lovasok, mint a háborgó vizek, hiszen nyomorgatóink útját elvágtuk, husángjait elégettük, harcosaik hátukat mutogatják nekünk, és fejvesztetten menekülnek. Az Ég veletek van és eltörte a hatalmasok íjait. Így hát minden harcosunk szíve legyen bátor, mint a Makkabeusoké, minden emberünk keze erős, mint Sámsoné, kardja, mint Gideoné, mely nem riadt vissza a vérontástól; hisz a Reformáció zászlaja fennen lobog a hegyormokon, olyan frissen és szépen, mint újkorában, és a Pokol kapui sem tudnak erőt venni rajta...
- ...Jól jár az, még az ígéret beteljesülése előtt is, aki házát ma sisakért cseréli el, és öltözékét odaadja egy kardért, s a Covenant gyermekeivel vállal közösséget mind az ígéret beteljesüléséig; s jaj annak, háromszoros jaj, aki önző földi okokból kivonja magát a nagy munkából, mert átok száll rá, még keservesebb átok, mint Mérozra, mert nem sietett az Úr segítségére a hatalmasokkal szemben. Fel hát, és cselekedjetek. Bosszúért kiált a mártírok vesztőhelyre száradt vére; a szentek csontjai, melyek az országút árkában porladnak, megtorlásért könyörögnek; a tenger magányos szigetein ártatlanul fogva tartott rabok sóhaja, a zsarnokok vártömlöceiben sínylődők nyögése szabadulásért esdekel; a sok üldözött keresztény, aki barlangokban és sivatagokban keres menedéket üldözői kardja elől, s imádkozik éhezve, dideregve, s nélkülözi a tüzelőt, az ételt, a fedelet, a ruhát, csak azért, mert inkább Istent szolgál, mint embert; mind, mind veletek vannak, könyörögnek, figyelnek, kopogtatnak, az Ég kapuin dörömbölnek miattatok. Maga az Ég is értetek harcol, a csillagok útjukon Sisera ellen küzdenek. Így hát minden ember, aki halhatatlan dicsőséget akar kiérdemelni ezen a világon és örök üdvösséget a másikban, szegődjön el Isten zsoldjába, és előlegképpen fogadja el szerény szolgájától ezt az áldást, reá és övéire, utódaira a kilencedik nemzedékig, az ígéret üdvösségén kívül, mindörökre! Ámen!
A szónok ékesszólását a helyeslés moraja jutalmazta; végigzúgott a fegyveres gyülekezet sorain az intelem nyomán, mely annyira illett ahhoz, amit végeztek és ami még elvégzendő volt. A sebesültek megfeledkeztek fájdalmukról, az éhségről, elgyengültek fáradalmaiktól és nélkülözéseiktől, mialatt a tanítást hallgatták, amely a világi csapások és megpróbáltatások fölé emelte őket, Isten ügyével azonosítva ügyüket. Körülvették a prédikátort, amint lejött a magaslatról, ahol állt, kezét szorongatták kezükkel, melyen még nem keményedett meg a rászáradt vér, s szent fogadalmat tettek, hogy mint Isten igaz katonái hűségesen teljesítik kötelességüket. Kimerülten saját lelkesedésétől és beszéde hevétől, a szónoknak már csak annyi ereje maradt, hogy szaggatott mondatokban felelje:
- Isten áldjon meg, testvéreim... az Ő ügyéről van szó... legyetek erős férfiak... a legrosszabb, ami érhet minket, a véres, de rövid út a mennyekbe!
Balfour és a többi vezető jól kihasználta az időt, amely e lelkigyakorlat következtében rendelkezésükre állt. Őrtüzeket gyújtottak, őrszemeket állítottak fel, intézkedéseket foganatosítottak a sereg ellátására, olyan készletekkel, amelyeket a legközelebbi tanyákon és falvakban sebtében be lehetett gyűjteni. Miután a jelen szükségleteiről gondoskodtak, figyelmüket a jövő felé fordították. Kisebb csoportokat küldtek ki, hogy győzelmük hírét szertevigyék, s szép szóval vagy erőszakkal olyan készleteket szerezzenek, amelyekre leginkább szükségük volt. Az eredmény legmerészebb reményüket is felülmúlta, mivel az egyik faluban sikerült lefoglalniuk egy kisebb raktárt, amelyben a királyi csapatok élelmiszert, abrakot és lőszert halmoztak fel. Ez a siker nemcsak pillanatnyi gondjaikon segített, de olyan reményt nyújtott a jövőre nézve is, hogy akik közöttük ezt megelőzően már lankadni kezdtek, most újult buzgalommal egyhangúan elhatározták: együtt maradnak, nem teszik le a fegyvert, és mindenüket kockára téve, a háborúra bízzák sorsukat.
Bármiképpen vélekedünk is egyik-másik nézetük túlzott vagy szűk látókörű bigottságáról, feltétlenül elismeréssel kell adóznunk annak az elvhűségnek és bátorságnak, amellyel néhány száz paraszt vezetők nélkül, pénz nélkül, hadiraktárak nélkül, minden előre kidolgozott haditerv nélkül és szinte fegyvertelenül, csupán a született szabadságérzet hevében és az elnyomás gyűlöletében, nyíltan hadat mert üzenni egy szervezett kormánynak, amely rendes hadsereg és három királyság teljes erejére támaszkodott.
Tizenkilencedik fejezet
No, akkor valld be, hogy egy öregember is tud valamit.
Shakespeare: IV. Henrik II. rész
Vas István fordítása
Most pedig térjünk vissza Tillietudlem várába, ahol a mai eseménydús reggel óta - amióta a testőrezred elvonult - néma, szorongó csend uralkodott. Lord Evandale ígérete nem volt elég ahhoz, hogy Edith aggodalmait eloszlassa. Tudta róla, hogy nemes lelkű ifjú és ura a szavának; de nyilván sejti, hogy sikeres vetélytársa érdekében lépett közbe, s emberfölötti követelmény lenne elvárni tőle, hogy őrködjék Morton biztonsága fölött, s megóvja azoktól a veszélyektől, amelyek a foglyot helyzeténél fogva lépten-nyomon fenyegetik, különösen, ha olyan gyanússá tette magát, mint Morton. Edith ezért szorongó aggódás martaléka volt, és alig hallgatott Jenny Dennison vigasztaló szavaira, pedig a szobalány sokféle érvet sorakoztatott fel egymás után, akár egy ügyes generális, aki nem egyszerre veti be csapatait, hanem szabályos sorrendben indítja támadásra hadosztályát.
Először is Jenny rendületlenül meg volt győződve arról, hogy a fiatal Milnwoodnak nem történhetik semmi baja, vagy ha igen, vigaszt lelt abban a gondolatban, hogy mégiscsak Lord Evandale a jobb és megfelelőbb kérő a kettő közül - de egy csatában az is megtörténhetik, hogy az említett ifjú lord esik el, s akkor nincs több fejtörés - végül pedig, ha a whigek kerekednek felül, akkor megeshetik, hogy Milnwood és Cuddie együtt jön a kastélyba, s ki-ki erőszakkal elrabolja szíve választottját.
- Mert elfelejtettem említeni, Miss Edith - folytatta a leányzó, zsebkendőjével dörzsölgetve szemét -, hogy a szegény Cuddie is a filiszteusok kezébe került, akárcsak a szegény Milnwood úrfi. Fogolyként hozták be a kastélyba ma reggel, és én kénytelen voltam hízelegni Tam Hallidaynek, és kedveskedni neki, hogy a szegény Cuddie közelébe férkőzhessek. De Cuddie nem volt hálás érte, ahogy elvártam volna tőle! - tette hozzá Jenny, hangját hirtelen megváltoztatva, s ugyanakkor gyorsan elvette zsebkendőjét arcáról. - Bánom is én! Eszembe sincs sírni érte és a szememet tönkretenni miatta! Marad még elég fiatalember akkor is, ha a felét felakasztják!
A kastély többi lakóit is elégedetlenség és nyugtalanság emésztette. Lady Margaret úgy vélte, hogy Grahame ezredes, amikor elrendelte egy ember kivégzését az ő házában, és visszautasította az ő kegyelmi kérését, nemcsak a tisztelet ellen vétett, mely a ház úrnőjét rangjánál fogva megilleti, de hűbéri jogait is megsértette.
- Az ezredesnek - mondta - nem lett volna szabad megfeledkeznie arról, hogy Tillietudlem báróit a tömlöc és bitó joga is megilleti. Ennélfogva, ha már azt a fiatalembert éppen az én birtokomon kell kivégezni (amit nem tartok tapintatosnak, tekintve, hogy a birtok hölgyek kezén van, akiket az ilyen tragédia kínosan érint), akkor is a törvény értelmében a vétkest az én várnagyomnak kellett volna átadni és az ő jelenlétében ítélkezni fölötte.
- Hadijog - felelte Bellenden őrnagy -, mely minden más jogot háttérbe szorít. De én is azt gondolom, hogy Grahame ezredes nem volt elég figyelmes hozzád; s magamra nézve sem tartom hízelgőnek, hogy a fiatal Evandale kérésére (alighanem mert lord és kapcsolatai vannak a Titkos Tanáccsal) megtette azt, amit nekem, a király öreg szolgájának, megtagadott. De az a fő, hogy a szegény fiú életét sikerült megmenteni. Én meg legfeljebb annak a kis dalnak a végével vigasztalódom, amely éppen olyan öreg, mint jómagam! - mondta és eldúdolta ezt a strófát:
S ha kegyetlenül tör rád a tél,
s nem véd ó köntösöd, ősz hajad?
Merész lovagom, te csak ne félj,
egy jó kupa bortól elfut a fagy.
- Akár tetszik neked, húgom, akár nem - folytatta -, a vendéged leszek ma. Szeretném megtudni a loudon-hilli összecsapás eredményét, noha el sem tudom képzelni, hogy megállnák a helyüket egy olyan jól felszerelt lovascsapattal szemben, mint a mi reggeli vendégeink. Jaj nekem! Volt idő, amikor a világ minden kincséért sem ültem volna megerősített falak közt, híreket lesve egy csatározásról, amely tőlem alig tíz mérföldnyire zajlik le! De ahogy a régi dal mondja:
Tündöklő kardra rozsda száll,
s az erős ij is megreped;
oly izmos ember élt-e már
ki legyürte az éveket?
- Nagyon örülünk, hogy itt maradsz, sógor - mondta Lady Margaret. - De most élek háziasszonyi jogommal, és a ház rendje után nézek, amelyet ez a reggeli kissé felborított. Ne vedd udvariatlanságnak, ha most magadra hagylak.
- Ah, jobban utálom a ceremóniát, mint egy botorkáló lovat - felelte az őrnagy. - Különben is, mit érnék vele, ha visszatartanálak? Itt ülnél, de a gondolataid ott járnának a hideg sült és a maradék pástétom körül. Hol van Edith?
- Felment a szobájába - felelte a nagyanyja. - Úgy hallom, gyengélkedik és lefeküdt egy kicsit. Mihelyt felébred, gondom lesz rá, hogy bevegyen néhány cseppet.
- Ugyan, ugyan! - legyintett Bellenden őrnagy. - Bizonyára torkig van a katonákkal, az a baja! Kissé szokatlan lehet számára, hogy egyik ismerősét főbe akarják lőni, egy másik meg ütközetbe indul, ahonnan, ha nem is valószínű, de megeshetik, hogy nem tér vissza élve. Majd megszokja Edithke is, ha megint nyakunkba szakad a polgárháború.
- Isten őrizz, sógor! - mondta Lady Margaret.
- Bizony, isten őrizz, ahogy mondod! De közben leülök Harrisonnal egy játszmára, trick-trackre.
- Kilovagolt, uram - mondta Gudyill. - Megpróbál híreket hallani a csata felől.
- Csata! Az ördögbe is! - dörmögte az őrnagy. - Az egész család úgy odavan tőle, mintha még sohasem történt volna ilyesmi az országban! Mintha nem is léteznék olyan hely, mint Kilsythe, igaz-e, John?
- Persze, nagyságos úr! - felelte Gudyill. - Meg Tippermuir, ahol abban a tisztességben volt részem, hogy néhai gazdám, a méltóságos báró úr utóvédjeként harcolhattam.
- Meg Alford, John - folytatta az őrnagy -, ahol a lovasságot vezettem; és Innerlochyt, ahol a nagy márki segédtisztje voltam; és Auld Earn, meg Brig o'Dee.
- És Philiphaugh, nagyságos uram - mondta John.
- Hát igen - felelte az őrnagy -, de ami éppen ezt illeti, John, minél kevesebbet beszélünk róla, annál jobb.
De ha már egyszer belefogtak Montrose hadjáratainak felidézésébe, az őrnagy és John Gudyill úgy belejött a háborúsdiba, hogy hosszú ideig fittyet hánytak annak a félelmetes ellenségnek, amelyet Időnek hívnak, s amely ellen a nyugalomba vonult katonák, egy viharos élet csendes alkonyán rendszerint szüntelen harcot folytatnak.
Gyakran hallani, hogy fontos események híre szinte hihetetlen sebességgel szokott elterjedni, s ha az első jelentések nem is pontosak a részleteket illetően, de általában megfelelnek az igazságnak, s olyan gyorsan érkeznek, mintha madarak szárnyán repülnének, megelőzve a biztos jelentéseket. Nem csoda, hogy a nagy skót látnok az "eljövendő események előrevetett árnyékának" nevezi az ilyen híreket. Harrison, amint kilovagolt, hamarosan találkozott az összecsapásról szóló kósza hírekkel, s lovát visszafordítva, rémülten sietett vissza Tillietudlembe. Első dolga volt felkeresni az őrnagyot, aki éppen bőbeszédűen mesélgette Dundee ostromát és megrohamozását. Harrison félbeszakította ezzel a felkiáltással:
- Adja isten, őrnagy úr, hogy ne érjük meg Tillietudlem ostromát, már a következő napokban!
- Micsoda, Harrison? Mi az ördögöt beszél itt? - csodálkozott a hadastyán.
- Szó, ami szó, uram, egyre erősebben tartja magát a hír, hogy Claverhouse-t megverték, sőt egyesek szerint meg is ölték; hogy katonáit szétszórták, és a lázadók errefelé törnek, halállal és pusztulással fenyegetve mindenkit, aki nem akar a Covenanthoz csatlakozni.
- Nem tudom elhinni! - pattant fel az őrnagy. - Sohasem fogom elhinni, hogy a testőrezred meghátrál a rebellisek elől! Ámbár minek is mondok ilyet - folytatta, szavait meggondolva -, amikor magam is láttam hasonlót! Küldje ki Pike-ot egy-két emberrel a cselédség közül, hírekért! És mozgósítson mindenkit a kastélyban, a faluból is a megbízhatóbbakat, fogjon fegyvert valamennyi! Ez az öreg vár még megtáncoltatja egy kicsit az ellenséget, ha van elég élelem és lőszer! A hegyszoros az alföld és a felföld között a mi kezünkben van! Szerencse, hogy véletlenül itt vagyok! Siessen, Harrison, szedje össze az embereket. Te meg, Gudyill, vedd számba, mennyi élelmiszer van a kastélyban, és mennyit tudnál még begyűjteni! Ha a hír igaznak bizonyul, készülj fel a munkára, taglózz le annyi tulkot, amennyi só van hozzá. A kút jó, nem szárad ki soha. Van néhány ócska löveg is a bástyákon. Csak legyen lőszerünk, majd megmutatjuk nekik!
- A katonák ma reggel itt hagytak néhány hordó lőszert a csűrökben, hogy majd visszafelé magukkal vigyék - mondta Harrison.
- Igazán? Hát akkor rajta! Hozassa be sürgősen a várba, s minden dárdát, kardot, pisztolyt és puskát is, amire csak rá tudja tenni a kezét. Ne hagyjon semmit odakünn! Jó, hogy itt vagyok. Mindjárt beszélek a húgomasszonnyal.
Lady Margaret Bellenden álmélkodva hallgatta az annyira váratlan és nyugtalanító hírt. Mindaddig meg volt győződve arról, hogy a tekintélyes csapat, mely vára kapuján ma reggel kivonult, elég erős ahhoz, hogy megfutamítsa Skócia valamennyi lázongóját, ha egy seregbe gyülekeznének. Most első gondolata az volt, milyen fogyatékos eszközökkel rendelkezik ahhoz, hogy ellenállást tanúsítson egy lázadó sereggel szemben, mely elég erős volt ahhoz, hogy legyőzze Claverhouse-t és válogatott csapatait.
- Jaj nekem, ó, jaj nekem! - zokogott. - Mindez mit segíthet rajtunk, kedves sógor? Hisz az ellenállás csak biztos pusztulást hozhat a házra és a szegény gyerekre, Edithre! Mert isten látja lelkemet, a saját vén életemre nem is gondolok!
- Nonono, sógorasszony - mondta az őrnagy -, nem szabad mindjárt kétségbeesni. A vár erős, a lázadók nem értenek az ostromhoz, és nincs is megfelelő felszerelésük. Az én bátyám háza nem válhat latrok és lázadók barlangjává, amíg az öreg Miles Bellenden a falai közt tartózkodik! Kezem már nem olyan erős, mint valaha, de hála ősz hajamnak, van egy kis tapasztalatom a hadviselés terén. Itt jön Pike a hírekkel. Mi újság, Pike? Csak nem ismétlődött meg Philiphaugh, mi?
- Bizony, bizony - felelte Pike higgadtan. - Teljes vereség. Már reggel azt mondtam magamban, az az újfajta mód, ahogy karabélyaikat vállukra csatolják, nem hozhat semmi jót.
- Kivel beszéltél? Kitől hallottad a híreket? - kérdezte az őrnagy.
- Ó, több mint fél tucat dragonyostól, aki versenyt nyargal Hamilton felé. Ebben a versenyben egyik túltesz a másikon, elismerem. De hogy a csatát ki folytassa, nem érdekli őket.
- Sürgesse az előkészületeket, Harrison! - mondta az őrnagy erélyesen. - Szállíttassa be a lőszert, és vágassa le az ökröket. Küldjön embereket a városkába, szedjenek össze annyi élelmiszert, amennyit csak lehet. Ne vesztegessen el egy percet sem. Mondd csak, Margaret - fordult Lady Bellendenhez -, nem lenne jó, ha te meg Edith Charnwoodba költöznétek, amíg van rá lehetőség?
- Nem, sógor - felelte Lady Margaret sápadtan, de nyugodt határozottsággal. - Ha már a régi kastélyt meg kell védeni, itt várom be, mit hoz a sors. Életem során már kétszer menekültem el innen, s mire visszatértem, mindkét ízben elvesztettem azt, aki a legdrágább és a legderekabb volt. Így hát inkább itt maradok most, s ebben a házban fejezem be földi pályafutásomat.
- Ha mindent mérlegelünk, lehet, hogy ez a ház nyújtja a legnagyobb biztonságot neked is meg Edithnek is - vélte az őrnagy. - A whigek bizonyára fellázadnak mindenütt, innen Glasgow-ig, tehát bajos lenne odautaznod vagy Charnwoodban maradnod.
- Akkor hát maradunk - mondta Lady Margaret. - Neked pedig, kedves sógor, mint néhai uram legközelebbi vérrokonának, ezennel átadom ezt a pálcát, mely Tillietudlem várának birtoklását és kormányzását jelképezi, a bíráskodási joggal egyetemben. - E szavakkal az őrnagy kezébe adta az elhunyt Torwood gróf ereklyeként tisztelt aranygombos botját. - Felhatalmazlak arra, hogy ölj, pusztíts, rombolj, tipord el azokat, akik a vár ellen támadnak, éppen olyan joggal, mintha én tenném. S remélem, meg fogod védeni a házat, amelyet ő szent felsége is méltónak tartott arra, hogy...
- Elég, Margaret! - vágott a szavába az őrnagy. - Most nem érünk rá a királyról és reggelijéről beszélni.
Gyorsan elhagyta a szobát, és egy huszonöt éves fiatalember fürgeségével sietett a bástyára, hogy szemlét tartson helyőrsége fölött, és felügyeljen a vár védelméhez szükséges intézkedésekre.
Tillietudlem várának nagyon vastag falai és nagyon keskeny ablakai voltak, udvarát is rendkívül vastag fal vette körül. Csak egyik oldalán lehetett bejutni, ott pedig tornyok őrizték a bejáratot; a másik oldalon a fal egy szakadék peremén épült. Így aztán a vár szembenézhetett minden támadóval, hacsak nem rendelkezett nehéztüzérséggel.
A vár védőinek főképpen két dologtól kellett tartaniuk; az egyik az éhség volt, a másik: a várostrom létrákkal. Ami a tüzérséget illeti, a vár tetején még most is állt néhány ócska mozsár és kisebb ágyú, amelyeket egykori nevükön csatakígyónak, kerecsennek, sólyomnak és sólymocskának emlegettek. Az őrnagy John Gudyill segítségével mindezeket a lövegeket rendbe hozatta és készenlétbe helyezte, s úgy állíttatta fel, hogy sakkban tartsák a szemközti domb gerincét átszelő utat, amelyen a lázadóknak közeledniük kell. Ugyanakkor kivágatott két-három fát, melynek koronája zavarta volna a tüzérség munkáját, ha sor kerülne rá. A kivágott fák törzséből és más anyagokból barikádokat emeltetett a vár felé vezető, kanyargósan emelkedő út több pontján, gondosan ügyelve arra, hogy az egyik pontról lőni lehessen a másikat. Az udvar nagykapuját még erősebb barikádokkal zárta el, s csak a kisajtót hagyta nyitva közlekedésre. A legtöbb gondot a helyőrség csekély száma okozta. Mert a tiszttartó minden erőfeszítése ellenére sem tudott kilenc embernél többet fegyverbe szólítani, önmagát s Gudyillt is beszámítva - a felkelők ügye annyival népszerűbb volt, mint a kormányé. Bellenden őrnagy és hű szolgája, Pike, a védőőrség létszámát tizenegyre emelte, s ezeknek is a fele öreg ember volt. Ki lehetett volna hozni a kerek tucatot, ha Lady Margaret beleegyezik abba, hogy Goose Gibbie is fegyvert fogjon. Gudyill elő is hozakodott a javaslattal, ám úrnője borzadállyal emlékezett vissza a szerencsétlen lovas korábbi gyászos szereplésére, és kijelentette, hogy inkább essen el a vár, semhogy Gibbie-t is besorozzák a védőőrségbe. Bellenden őrnagy azonban így is - tizenegyedmagával - szilárdan eltökélte, hogy tartja a várat az utolsó emberig.
A védelem előkészületei meglehetős ribillióval jártak, mint ahogy az lenni szokott. Asszonyok sikoltoztak, barmok bőgtek, kutyák ugattak, férfiak rohangáltak ide-oda, szüntelenül átkozódva és káromkodva, az ócska ágyúk előre- és hátragurítása megrázkódtatta a bástyákat, az udvar hangos volt a megbízásokkal elszáguldó és visszaérkező küldöncök dobogásától; s a háborús készületek dübörgése női siránkozással keveredett.
A bábeli lárma még a halottakat is felverte volna szunnyadásukból, nem csoda, hogy hamarosan felriasztotta Edith Bellendent is réveteg álmodozásából. Kiküldte Jennyt, nézze meg, mi az oka a nagy tumultusnak, mely szinte megrendítette a vár fundamentumát is. Ám Jenny, mihelyt belevetette magát az izgatott sürgés-forgás árjába, annyi kérdezni- és meghallgatnivalót talált, hogy megfeledkezett úrnője aggódó lelkiállapotáról. Edithnek nem volt hírhozó galambja, akit kiküldhetett volna a hanyag holló nyomába. Így kénytelen volt személyesen kimerészkedni szobája Noé-bárkájából a kastély többi részét elöntő zűrzavar özönvizébe, hogy híreket szerezzen. Már első kérdésére hat hang válaszolt egyszerre, közölve, hogy Claverhouse valamennyi katonájával együtt elesett, és tízezer whig van útban a kastély megostromlására, élükön John Balfour of Burleyvel, a fiatal Milnwooddal és Cuddie Headriggel. A vezetők személyének ez a különös összeállítása is mutatta, hogy az egész csak mese, viszont a kastély udvarán tapasztalható nagy sürgés-forgás arra vallott, hogy a veszély valóban komoly.
- Hol van Lady Margaret? - volt Edith második kérdése.
- Magánkápolnájában - hangzott a válasz.
A várkápolnából nyílt az a kis kamra, ahol a jó öreg hölgy napjai nagyobb részét áhítatossággal töltötte, részint a püspöki egyház előírásait teljesítve, részint pedig elhunyt férje és gyermekei különféle évfordulóinak emlékére, végül pedig olyan országos vagy házi szerencsétlenség alkalmából, mely még a szokottnál is buzgóbb és ünnepélyesebb könyörgést tett szükségessé.
- És hol van Bellenden őrnagy úr? - kérdezte Edith rémülten.
- A várbástyán, kisasszonyka - hangzott a válasz -, éppen az ágyúkat igazgatja.
Így hát elindult a bástyák felé, mindenféle akadállyal küszködve. Végre megtalálta az öregurat természetes elemében, katonai dolgokkal foglalatoskodva, amint vezényelt, rendelkezett, lehordta, bátorította és tanítgatta embereit, s egy lelkiismeretes parancsnok ezernyi kötelességének igyekezett eleget tenni.
- Az isten szerelmére, bácsikám, mi történt?
- Hogy mi történt, kedvesem? - felelte az őrnagy hűvös nyugalommal, miközben pápaszemmel az orrán az egyik ágyú beállítását vizsgálgatta. - Így nem lesz jó! Emeld fel kissé a závárzatát,John Gudyill! Hogy mi történt? Hát tudod, drágám, Claverhouse seregét szétverték, és a whigek jönnek a nyakunkba, akár az özönvíz... ez az egész.
- Úristen! - kiáltott fel Edith, aki ebben a percben éppen a folyópartot követő országút felé pillantott. - Már itt is vannak! Ott jönnek, odaát!
- Hol? Merre? - hüledezett az öreg katona, és szemét kimeresztve, maga is megpillantotta az ösvényen közelgő lovascsapatot. - Ágyúhoz, fiaim, mindenki a helyére! - kiáltotta. - Megtizedeljük őket, istenemre, mihelyt felérnek a magaslatra! De nem... várjatok csak! Hisz ezek testőrök!
- Nem lehet, bácsikám, nem! - mondta Edith. - Nézd csak, milyen hanyagul lovagolnak és soraik hogy összekeverednek! Nem lehetnek azok a pompás katonák, akiktől reggel elbúcsúztunk!
- Ah, drága kislányom - felelte az őrnagy -, te még nem ismered a különbséget egy katona viselkedésében csata előtt és vereség után. Pedig ezek a testőrök! Látom a vörös-kék egyenruhát, meg a királyi zászlót is. Örülök, hogy legalább ezt visszahozták!
Véleménye csakhamar megerősítést nyert, amint a lovasok közelebb értek, majd megálltak az országúton, a vár alatt, míg parancsnokuk gyorsan felnyargalt a dombon, katonáit hátrahagyva, hogy kiszuszogják magukat és pihentessék lovaikat.
- Claverhouse az, egész biztos - mondta az őrnagy. - Örülök, hogy sikerült megmenekülnie, de híres fekete lova, úgy látszik, odaveszett. Szaladj, John Gudyill, értesítsd Lady Margaretet. Gondoskodj frissítőről is, és zabról a katonák lovainak. Mi meg menjünk elébe, Edith, a hallba. Attól tartok, nem fogunk szívderítő híreket hallani.
Huszadik fejezet
Ész
aknak vágtat hanyagul,Hardyknute
Grahame of Claverhouse ezredes a vár csarnokában összegyűlt családot ugyanazzal a derűs nyugalommal és udvariassággal köszöntötte, mint reggel, amikor modorával mindenkit meghódított. Még arra is volt gondja, hogy ruházatát lehetőleg rendbe hozza, s a csata nyomait arcáról és kezéről lemossa; így aztán, amikor megjelent a család színe előtt, külseje nem volt feldúltabb, mintha reggeli sétalovaglásból tért volna vissza.
- Fájlalom, Grahame ezredes - mondta a tisztes öreg hölgy, s arcán könnyek gördültek alá -, mélységesen fájlalom.
- Én is mélységesen fájlalom, kedves Lady Margaret - felelte Claverhouse -, hogy ez a szerencsétlenség távozásra kényszeríti önt. Veszélyes lenne itt maradnia Tillietudlemben, különösen, ha tekintetbe vesszük közismert királyhűségét és vendégszeretetét, mellyel a király csapatait legutóbb is fogadta. Én főképpen azért jöttem ide, hogy megkérjem Miss Bellendent és önt, fogadják el kíséretemet (ha ugyan nem tartanak méltatlannak erre egy szegény szökevényt) egyelőre Glasgow-ig, ahonnan aztán már biztonságosan folytathatja útját Edinburgh-ba vagy Dumbarton Castle-ba, ahogy éppen jónak tartja.
- Hálásan köszönöm, Grahame ezredes - felelte Lady Margaret -, de sógorom, Bellenden őrnagy, magára vállalta a feladatot, hogy megvédi várunkat a lázadókkal szemben, s ha Isten mellettünk van, sohasem sikerül elűzniük Margaret Bellendent tűzhelyétől, amíg akad egy bátor férfi, aki védelmére siet.
- És Bellenden őrnagy vállalkozik rá? - kiáltott fel Claverhouse ezredes, és sötét szemében boldog öröm villant fel, amint az öreg katona felé fordult. - De hogy is kérdezhetek ilyet? Hisz ez csak következetes folytatása annak, amit világéletében tett. Csupán az a kérdés, megvannak-e hozzá a megfelelő eszközei, őrnagy úr?
- Megvan minden, kivéve az embereket meg a felszerelést - felelte az őrnagy. - Mert ez a kettő, mitagadás, ugyancsak hiányos.
- Ami az embereket illeti - mondta az ezredes -, itt hagyok önnek tizenöt-húsz olyan fickót, aki az ördöggel szemben is megállja a helyét. Óriási dolog lenne, őrnagy úr, ha tartani tudná a várat egy hétig, mert akkorára minden bizonnyal megérkezik a felmentő sereg.
- Én meg feltétlenül kitartok ennyi ideig, ezredes úr - felelte az őrnagy -, huszonöt jó katonával és kellő mennyiségű lőszerrel, még akkor is, ha éhségünk csillapítására cipőtalpat kell rágnunk. De remélem, sikerül eleséget szereznem a környékről.
- Azonkívül én is bátorkodom egy kéréssel előállni, Grahame ezredes - mondta Lady Margaret. - Szeretném, ha Francis Stewart őrmester lenne a különítmény parancsnoka, amelyet helyőrségünk megerősítésére ön szíves volt felajánlani. Ez a megbízás talán megkönnyítené előléptetését, s bevallom, előkelő származása elfogulttá tesz az ő javára.
- Az őrmester hadakozása véget ért, asszonyom - felelte Grahame változatlan hangon. - Nincs már szüksége olyan előléptetésre, amely földi hatalmaktól függ.
- Bocsánat - mondta Bellenden őrnagy, s karon fogva az ezredest, elvezette a hölgyek köréből -, nekem is vannak barátaim, kiknek sorsa aggaszt. Attól tartok, más, komolyabb veszteségei is voltak, ezredes úr. Úgy látom, a zászló, melyet az ön unokaöccse tartott, most egy másik tiszt kezében van.
- Igaza van, Bellenden őrnagy úr - felelte Claverhouse rendületlenül. - Unokaöcsém... nincs többé az élők sorában. Kötelessége teljesítése közben halt meg, hozzá méltó módon.
- Teremtő Atyám - kiáltott fel az őrnagy -, micsoda szerencsétlenség! Az a csinos, bátor, nemes lelkű ifjú!
- Igen, mindaz, amit ön mond róla, igaz - felelte Claverhouse. - Szegény Richard olyan volt számomra, mintha idősebb fiam volna... szemem fénye... birtokom leendő örököse. De hősi halált kellett halnia és én... én... Bellenden őrnagy - e szavaknál erősen megszorította az őrnagy kezét -, már csak azért élek, hogy halálát megbosszuljam.
- Ezredes úr - mondta a melegszívű öreg katona, könnyekkel a szemében -, örömmel látom, hogy ilyen bátran viseli el a nagy szerencsétlenséget.
- Nem vagyok önző ember - felelte Claverhouse -, akármit mond is rólam a világ. Nem vagyok önző sem a reményeimben, sem az aggodalmaimban, sem az örömeimben, sem a bánataimban. Nem magamért voltam szigorú vagy kapzsi, vagy nagyra törő. Mindig fejedelmem szolgálatát és hazám üdvét igyekeztem szem előtt tartani. Lehet, hogy a szigorúságot néha túlhajtottam, akár a kegyetlenségig is, de mindig csak a legjobbat akartam. S most a saját fájdalmamnak sem engedek meg többet, mint amennyire másokét tekintetbe vettem.
- Bámulom lelkierejét és szilárdságát ilyen szerencsétlen körülmények között! - kiáltott fel az őrnagy.
- Bizony szerencsétlenség volt - felelte Claverhouse -, és ellenségeim a Tanácsban engem fognak hibáztatni érte; de megvetem vádaskodásaikat! Rágalmazni fognak uralkodóm előtt... majd meghazudtolom rágalmaikat! A közellenség ujjong majd futásom felett... de eljön az idő, amikor megmutatom nekik, hogy, túl korán ujjongtak. Az ifjú, akit siratok, ott állt öröklendő vagyonom és egy kapzsi távoli rokonom között... hiszen tudja, házasságomat nem áldotta meg gyermekkel az Ég. Így hát ez az ifjú... de béke vele! A haza számára kisebb csapás, mint az önök barátjának, Evandale lordnak az elvesztése, aki nagyon bátran harcolt, s attól tartok, szintén elesett.
- Micsoda végzetes nap! - kiáltott fel az őrnagy. - Ez a hír már korábban a fülembe jutott, de azután megcáfolták. S hozzátették, hogy a csata szerencsétlen kimenetelét a szegény ifjú lord hevessége idézte elő.
- Nem, őrnagy úr! - tiltakozott Grahame. - Viseljék a felelősséget azok a tisztek, akik életben maradtak, ha ugyan hiba terhel valakit; az elesettek sírját pedig makulátlan babér ékesítse. Meg kell azonban mondanom, nincs biztos értesülésem Lord Evandale haláláról. Lehet, hogy elesett, lehet, hogy fogságba került; attól félek, nincs más eshetőség. Amikor utoljára beszéltem vele, még kivágta magát a kavarodásból. Ez akkor történt, amikor az utóvéd maradékával, alig húsz emberrel, éppen el akartam hagyni a csatateret; az ezred többi részét akkor már csaknem szétszórták.
- Igen, de hamarosan újra összeverődtek - jegyezte meg az őrnagy, az ablakon át a dragonyosokra pillantva, akik lovaikat abrakoltatták, s maguk is buzgón falatoztak odalenn a patak mellett.
- Az ám - felelte Claverhouse -, az én gazfickóim nem sok kedvet éreztek ahhoz, hogy dezertáljanak, vagy az első pánik után messzebbre is elcsavarogjanak. Nem nagy a barátság köztük és a környék parasztsága között, még udvariasságra sem számíthatnak. Tudják, mi vár rájuk bármelyik faluban, ahol áthaladhatnak, így hát a nyavalyásokat a félelem kergette vissza a zászló alá, annyira rettegnek a nyársaktól, rudaktól, vasvilláktól, még a seprűnyelektől is. No de beszéljünk inkább az ön terveiről és szükségleteiről, őrnagy úr, meg arról, hogyan tarthatjuk fenn a kapcsolatot egymással. Őszintén szólva, nem hiszem, hogy sokáig megvethetem a lábamat Glasgow-ban, még akkor sem, ha csatlakoztam Lord Rosshoz; hiszen ennek a fanatikus bandának véletlen és átmeneti sikere vihart kavar majd valamennyi nyugati tartományban.
Ezután megtárgyalta Bellenden őrnaggyal a vár védelmének módozatait, s megtervezték, hogyan maradhatnak kapcsolatban egymással, abban az esetben, ha általános felkelés tör ki, mint várható. Claverhouse megismételte ajánlkozását, hogy a hölgyeket biztos helyre kíséri; ám mindent mérlegelve, Bellenden őrnagy megint csak arra a következtetésre jutott, hogy biztonságukat Tillietudlemben sem fenyegeti nagyobb veszély.
Az ezredes ezután udvariasan elbúcsúzott Lady Margarettől és Miss Bellendentől, biztosítva őket arról, hogy ha kedve ellenére kénytelen is egyelőre magukra hagyni őket ilyen veszedelmes körülmények között, legfőbb gondja lesz, mihelyt ereje megengedi, hogy helyreállítsa lovagi és jó baráti becsületét, s számíthatnak rá, hogy hamarosan viszontlátják, vagy legalábbis hallanak felőle.
Lady Margaret szívét aggódó kétkedés töltötte el; alig tudott válaszolni erre a beszédre, mely egyébként teljes összhangban lett volna saját szokásos szavaival és érzelmeivel; beérte azzal, hogy búcsút mondott Claverhouse ezredesnek és megköszönte a segítséget, melyet megígért. Edith sóvárogva szerette volna hallani, mit tud Henry Morton sorsáról, de nem talált ürügyet rá, hogy megkérdezze; csak abban reménykedett, hogy ez is szóba kerül a hosszas magánbeszélgetés folyamán, melyet nagybátyja az ezredessel folytatott. Ebben a tekintetben azonban csalódás érte; mert az öreg lovag olyan mélyen elmerült vállalt feladata ezernyi kötelességébe, hogy alig beszélt az ezredessel egyébről, mint katonai dolgokról, s minden valószínűség szerint még akkor is ilyen feledékenységet tanúsított volna, ha nem jó barátja fiának, hanem tulajdon édes gyermekének sorsa lebeg a bizonytalanság mérlegén.
Claverhouse most leereszkedett a folyóparti halmon, amelyen a vár épült, hogy csapatát újra elindítsa, Bellenden őrnagy pedig lekísérte, hogy átvegye tőle az osztagot, amelyet az ezredes a várban hátrahagyni szándékozott.
- Itt hagyom önnek Inglist - mondta Claverhouse -, mert jelenlegi helyzetemben egyetlen tisztemet sem nélkülözhetem; így is nehezünkre esik, hogy embereinket együttes erőfeszítéssel összetartsuk. De ha a hiányzó tisztek közül egyik-másik még előkerül, felhatalmazom önt arra, hogy ezeket visszatartsa; jó lenne, mert legényeim nem ismernek más tekintélyt és nem lesz könnyű őket kordában tartani.
Csapata közben felsorakozott. Az ezredes név szerint előszólított közülük tizenhat embert, és ezeket Inglis káplár parancsnoksága alá helyezte, akit ott nyomban őrmesterré léptetett elő.
- Jól figyeljetek, urak - fejezte be buzdító beszédét -, egy lady házának megvédésére hagylak itt benneteket, a ház úrnője sógorának, Bellenden őrnagynak, a király hűséges szolgájának parancsnoksága alatt. Vigyázzatok, hogy bátran, józanul, fegyelmezetten és engedelmesen viselkedjetek, akkor mindnyájatoknak csinos jutalom üti a markát, mihelyt a vár felmentésére visszajövök. Ám lázadás, gyávaság, szolgálati hanyagság esetében, vagy ha a legcsekélyebb vétséget követitek el a család ellen, a tábori csendőrbíró kezére adlak, és kötél vár rátok. Tudjátok, hogy minden körülmények között ura vagyok a szavamnak, akár jutalmat ígérek, akár büntetést.
Ujját csákójához érintve, elköszönt tőlük, és szívélyesen kezet szorított Bellenden őrnaggyal.
- Bátor szívű öreg barátom, isten vele! - mondta. - Sok szerencsét és jobb időket mindkettőnknek!
Allan őrnagy a parancsnoksága alá tartozó lovasokat óriási erőfeszítéssel megint tűrhetően rendbe szedte; ha egykori ragyogásuk meg is kopott, s arany paszományaik bemocskolódtak, már sokkal fegyelmezettebb és katonásabb képet mutattak, amikor (immár másodízben) kilovagoltak Tillietudlem kapuján, mint röviddel ezelőtt, amikor vereségük után a vár elé értek.
Bellenden őrnagy, most már saját erejére utaltan, lovas járőröket küldött ki, részint készletekért, különösen eleségért, részint meg azért, hogy az ellenség mozdulatairól értesülést szerezzenek. Valamennyi hír arra mutatott, hogy a felkelők ezt az éjszakát a csatamezőn készülnek eltölteni. Ám ők is kiküldték előőrseiket és járőreiket készletek gyűjtésére; s nagy gondba meg zavarba esett az, aki egymásnak ellentmondó parancsokat kapott: először felszólították, hogy küldje el készletét Tillietudlem várának élelmezésére, aztán meg lelkére kötötték, hogy küldeményével az igazi hit istenes bajnokait támogassa, akik fegyvert ragadtak a Covenantban rögzített reformáció érdekében, s jelenleg Drumclogban, Loudon-hill közelében táboroznak. Mindegyik felszólítás azzal a fenyegetéssel végződött, hogy a süket fülűeket tűzzel-vassal fogják jobb belátásra bírni; mivel egyik párt sem bízhatott meg annyira a felszólítottak hűségében vagy buzgóságában, hogy azt remélhette volna: szép szóra is kiürítik kamrájukat. Így aztán a szegény emberek azt sem tudták, kire hallgassanak; az igazat megvallva, sokan mindkét pártnak igyekeztek a kedvében járni.
- Ezek a kényes idők a legokosabb embert is megbolondítják - mondta Niel Blane, a Howff-kocsma körültekintő gazdája -, de én megőriztem a nyugalmamat. Mondd csak, Jenny, mennyi liszt van a ládában?
- Négy véka zabliszt, két véka rozs és két véka árpa - felelte Jenny.
- Jól van, kislányom - bólintott Niel Blane nagyot sóhajtva. - Akkor Bauldy hajtson el Drumclogba, a táborba, a rozzsal meg az árpával. Hűséges whig őkelme, nemhiába volt az öreg mama bérese. A kevert lisztből készült lepény jót tesz majd a mocsárlakók gyomrának! Mondja meg nekik, hogy egy maroknyi lisztünk se maradt, mind odaadtuk az utolsó cseppig. Vagy ha röstell hazudni (ami nem valószínű, hisz a ház javáról van szó), akkor várjon, amíg Duncan Glen, a részeges vén katona, el nem vitte a zablisztet Tillietudlembe, a méltóságos asszonynak meg az őrnagy úrnak szóló alázatos üdvözletemmel együtt; s azt se felejtse el megmondani, hogy ez az utolsó lisztünk; annyi se maradt a házban, hogy egy tál levest főzzünk, érted? S ha Duncan jól intézi a dolgát, olyan kupa whiskyt kap tőlem, hogy a nyála is kicsordul gyönyörűségében!
- És mit eszünk mi, édesapa, ha mindent kikapartunk a ládából meg a kamrából, és odaadtuk nekik? - kérdezte Jenny.
- Mi bizony kénytelenek leszünk ráfanyalodni kis ideig a búzalisztre - felelte Niel bánatos hangon. - Nem olyan rossz táplálék a', ha nem is olyan kellemes és vidító egy skót ember gyomrának, mint a durva zabliszt. Az angolok többnyire búzaliszten élnek, a fene a gyomrukat! De hát, istenem, a pudingbélűek nem tudják, mi a jó.
Míg a békés és óvatos természetűek, mint Niel Blane, azon igyekeztek, hogy jóba legyenek mindkét párttal, a bátrabbak, akikben erősebben buzgott a közösségi szellem (vagy a pártszellem), mindkét oldalon fegyvert ragadtak. A király híveinek száma nem volt nagy az országban, de vagyonuk és befolyásuk következtében nagy tekintélynek örvendhettek; leginkább földbirtokosok voltak, régi családok sarjai, akik testvéreikkel, unokatestvéreikkel, kilenc nemzedék óta a családhoz tartozó cselédeikkel együtt, afféle polgárőrséget alkottak; ez elég erős volt ahhoz, hogy megvédje tornyos portáikat a felkelők kisebb különítményeivel szemben; ellenálltak élelemrekviráló követeléseiknek, sőt azokat a készleteket is elfogták, amelyeket mások küldtek a presbiteriánusok táborába. A hír, hogy Tillietudlem vára nem adja meg magát a rebelliseknek, megnövelte ezeknek a feudális önkénteseknek a bátorságát, és nagy segítséget jelentett nekik, hiszen komoly erődnek tekintették, ahová maguk is visszavonulhatnak abban az esetben, ha a külön-külön vívott háború, melyre vállalkoztak, nem folytatható tovább.
Másrészről viszont a városok, falvak, tanyák és kisbirtokok számos újoncot állítottak a presbiteriánusok ügyének támogatására. Hiszen ezek az emberek szenvedtek legtöbbet az elnyomás időszakában. Lelkük háborgott, elkeseredésük nem ismert határt, a különféle zsarolások és kegyetlenségek, amelyeket kénytelenek voltak eltűrni, kétségbeesésbe kergették őket. Ámbár távolról sem voltak egységesek, sem a félelmetes felkelés céljait illetően, sem a cél elérésére alkalmas módok és eszközök tekintetében, legtöbbjük olyan kapunak tekintette a lázadást, melyet a Gondviselés nyitott meg számukra, hogy visszanyerjék lelkiismereti szabadságukat, melytől oly sokáig meg voltak fosztva, s lerázzák magukról a zsarnokságot, mely béklyóba szorította testüket és lelküket egyaránt. Így aztán ezek közül sokan ragadtak fegyvert, s annak a kornak meg a pártnak jelszava szerint, összekötötték sorsukat a loudon-hilli csata győzteseivel.
Jegyzetek
1. Jedediah Cleishbotham észrevétele: "Bizonys
ág rá e szép sírkő, hogy megtartottam ígéretem, melyet elhunyt s megsiratott barátomnak tettem. A magam költségén állítottam neki e helyt, feltüntetve rajta Peter Pattieson nevét és hivatását, valamint születése és sírba tétele időpontját; továbbá érdemeit is, melyeket mint fölöttese és pártfogója magam tanúsítok a feliraton." - J. C. [VISSZA]2. Jakab, Skóciának e néven hetedik, Angliának pedig második királya. - J. C. [VISSZA]
3. Talán nem érdektelen tájékoztatnom az olvasót, hogy a gandercleugh-i laird őméltósága és a gusedubi laird őméltósága egymással szomszédos, öröklött birtokaik elhatárolására úgynevezett agger-t, jobban mondva murus-t akartak emelni - vagyis vakolat nélkül felrakott gránitfalat, amit a nép szárazfal-nak mond, tetején cespite viridi-vel, azaz gyeptéglákkal. A két földbirtokos félholdnyi lápi föld fölött különbözött össze, mely a Bedral Lika nevezetű barlang mellett terül el. Esztendőkig tartó eredménytelen pereskedés után az ügy a helyi törvényszékről felkerült Londonba, ahol a Főrendi Tanács is tárgyalta, jelenleg azonban mondhatni az adhuc in pendente, vagyis a tartós felfüggesztettség állapotában leledzik. - J. C. [VISSZA]
4. A skót presbiteriánusok 1638-ban kötött ligája a katolicizmus és a püspöki egyház ellen. A forradalom alatt a királyi párt ellen harcoltak. [VISSZA]
5. Valamint gazdag vándorok számára is; mivelhogy, hála jó csillagzatomnak, bizony földi hatalmasságok is nemegyszer bekéredzkedtek szerény hajlékomba. Sőt, akkoriban, amikor bizonyos Dorothy nevű dúskeblű, kellemes arcú leány szolgált nálam, még a smackawai laird őméltósága is szívesebben szállt meg kis Prófétakamrámban a székvárosba menet vagy onnan jövet, mint a Wallace-féle beszállókocsma tapasztott padlójú vendégszobájában, ahol pedig baldachinos ágyban hálhatott volna. Ő tréfálkozva úgy szokta mondani, hogy csak a messzely papramorgó kedvéért jön, amivel én a vendéget megkínálom, azonban jól tudom, valójában azért szállt hozzám, hogy társaságomban tölthesse az estét. - J. C. [VISSZA]
6. Csapatszellem. [VISSZA]
7. Lásd A szerző jegyzeteit: I. A lövészverseny. [VISSZA]
8. Lövész. [VISSZA]
9. Lásd A szerző jegyzetei-t: II. Bothwell strázsamester. [VISSZA]
10. A merénylet leírása megtalálható minden, a korral foglalkozó történelmi munkában. Részletesebben ismerteti azonban az eset egyik résztvevője, James Russell, akinek beszámolóját Kirkton közli A skót egyház története című műve Függelékében. (Walter Scott jegyzete) [VISSZA]
11. Lásd A szerző jegyzetei-t: III. Sharpe érsek gyilkosai. [VISSZA]
12. Lásd A szerző jegyzetei-t: III. Sharpe érsek gyilkosai. [VISSZA]
13. Engedékenység. [VISSZA]
14. Egy efféle férficseléddel esett meg, hogy amikor egy ízben pimaszságával nagyon felbosszantotta a gazdáját, az ráparancsolt, hogy nyomban távozzék a házból. "Dehogyis megyek - felelte a cseléd -; ha uraságod nem is tudja megbecsülni a jó cselédet, én annál inkább megbecsülöm a jó gazdát, és innen el nem megyek." Egy más hasonló alkalommal gazdája így szólt hozzá: "John, mi ketten soha többé nem alszunk egy fedél alatt." Mire John őszinte álmélkodással így felelt: "Ugyan már, hol a pokol fenekén fog akkor uraságod hálni?" (Walter Scott jegyzete) [VISSZA]
15. Éjjel sohasem szól a katonazene. De ki tudhatja bizonyosan, hogy vajon II. Károly idejében is ez volt-e mára szokás? Nos, amíg biztosat nem tudok e tárgyban, nálam csak hadd dübörögjenek az üstdobok, hiszen olyan hatásosan hozzájárulnak az éjjeli menetelés festőiségéhez. (Walter Scott jegyzete) [VISSZA]
16. Alighanem olyasmi, mint a mostanában használatos rostáló ventillátor, mely 1730 előtt még nem volt ismeretes a mai alakjában. Első megjelenése alkalmából heves ellenzésbe ütközött a merevebb szektások részéről, akik körülbelül úgy érveltek ellene, mint a derék Mause a fentiekben, (Walter Scott jegyzete) [VISSZA]
17. Lásd A szerző jegyzetei-t: IV. Az étkezés idejére bereteszelt ajtó. [VISSZA]
18. Egy felföldi földbirtokosról mesélik, aki különcségei miatt még ma is elevenen él honfitársai emlékezetében, hogy edinburgh-i tartózkodásainak időtartamát a következőképp szabta meg: reggelenként lesétált a canongate-i városrész úgynevezett Vízi-kapujához, amelynek boltíve gerendákból volt ácsolva. Mivel akkoriban még fémpénz volt az általános fizetőeszköz, fogta az erszényét és áthajította a kapu íve fölött, s amíg az erszény elég nehéz volt ahhoz, hogy dobni lehessen vele, tovább űzte a székváros kínálta örömöket; hanem amikor már annyira megkönnyebbült, hogy nem lehetett áthajítani a kapu fölött, tudta, hogy elérkezett az ideje a hazautazásnak. (Walter Scott jegyzete) [VISSZA]
19. Lásd A szerző jegyzetei-t: V. A fakanca. [VISSZA]
20. Szobalány. [VISSZA]
21. Akkoriban általános szokás volt, hogy a hölgyek, de férfiak is, nyilvános helyen igyekeztek elfedni kilétüket. Angliában, ahol akkor sem hordtak plaid-et, azaz pokrócot, ugyanevégett a hölgyek álarcot vettek, az urak pedig köpenyegük szárnyát vetették jobb vállukra, arcuk egy részét is elfedve vele. Pepys is többször utal e szokásra Napló-jában. (Walter Scott jegyzete) [VISSZA]
22. Reggelijét. [VISSZA]
23. Lásd A szerző jegyzetei-t: VI. XVII. századi románcok. [VISSZA]
24. Lásd A szerző jegyzetei-t: VII. Sir James Turner. [VISSZA]
25. Tillietudlem vára csupán a szerző képzeletének szüleménye; Craignethan romvára azonban, amely a Nethan partján áll mintegy három mérföldnyire attól a helytől, ahol a folyócska a Clyde-ba ömlik, sok tekintetben emlékeztet a képzeletbeli Tillietudlemre. (Walter Scott jegyzete) [VISSZA]
26. Kegyelem [VISSZA]
27. Lásd A szerző jegyzetei-t: VIII. John Grahame of Claverhouse. [VISSZA]
28. Erős és kemény büntetés. [VISSZA]
29. Lásd A szerző jegyzetei-t: IX. Grahame kornétás. [VISSZA]
30. Lásd A szerző jegyzetei-t: X. Puskagolyótól óvó varázslat. [VISSZA]
31. Lásd A szerző jegyzetei-t: XI. Claverhouse csataménje. [VISSZA]
32. Lásd A szerző jegyzetei-t: XII. A drumclogi csetepaté. [VISSZA]